Egyéb - Geekz

Tetkó City

Blogajánló: kiváló kollégánk, Chavez kizárólag jakuzafilmekkel foglalkozó blogot indított, érdemes betenni a könyvjelzők közé. A blogot.

Filmkritika: CSAPNIVALÓ GEEKMOZIK A '80-AS ÉVEK ÉVEKBŐL

AZ ERŐD (The Keep, 1983)

A nyolcvanas évek egyik legrosszabb filmjében, amely F. Paul Wilson regényén alapul, a nácik túlvilági „erődre” bukkannak Románia szívében, és segítségül hívnak egy zsidó professzort (Ian McKellen), hogy annak lakóját felderítsék. Michael Mann második mozija (az első Az erőszak utcái volt) annyira amatőr módon fényképezett, játszott és levezényelt, hogy az szinte összeegyeztethetetlen későbbi filmjeivel – egyedül a nagyképűség köti össze őket. Az alapötlet kitűnő (a Hellboy ügyesen újra is hasznosította), egyébként minden röhejesen szar, élén a hírhedt gumiszörnnyel és a tévelygő színészi alakításokkal. Jürgen Prochnow és Gabriel Byrne (nagyon fiatalon) a nácik, Scott Glenn a görög parafenomén (sírni fogsz!), miközben McKellen karrierje legszégyenletesebb alakítását nyújtja a tolókocsis tudós szerepében. De Palmának volt egy hasonló ezoterikus leégése, a Dühöngés (1978) – érdemes vele összevetni.

A TŰZGYÚJTÓ (Firestarter, 1984)
Már Stephen King önlopásokban gazdag regénye is kétes színvonalú volt, de a belőle készült filmváltozat egyértelmű szemét. Mark L. Lester rendező a Dallas legócskább epizódjainak színvonalán, béka segge alatti költségvetéssel, minden stílus vagy elgondolás nélkül vitte színre a telekinetikus kislány (Drew Barrymore, az egyetlen jó dolog a filmben) történetét, akit apukájával (David Keith szánalmas Kurt Russell-imitációban) együtt foglyul ejtenek a gonosz kormányügynökök. George C. Scott pályája mélyén játssza a félszemű fejvadászt, aki ravasz Farkasként belopja magát Piroska kegyeibe. Néhány díszlet lángra kap, egyébként ultragagyi az egész.

GYILKOS ROBOTOK (Runaway, 1984)
Gagyi, lapos sci-fi a Feltámad a vadnyugat rendezőjétől. A közeli jövőben a robotok a mindennapok állandó tartozékai, olyannyira, hogy egy különleges rendőri egység vigyáz a zavartalan működésükre. Ezt vezeti Tom Selleck, aki egy ultragonosz programozó (Gene Simmons) nyomába ered. Michael Crichton (mint író-rendező) a nyolcvanas évek zsarutematikáját hitchcocki rémisztgetésekkel (robotpókok a zuhanyzóban) és olyan-amilyen speciális effektusokkal színezi, de 12 év feletti közönségét ezzel legfeljebb csak kacagásra ingerli. Selleck rutinos, Simmons (a Kiss frontembere) elképesztően mulatságos. Itthon nagy siker, odakint nagy bukás volt. Gyerekkoromban én is élveztem.

MACSKASZEM (Cat's Eye, 1985)
Stephen King három béna rémtörténetének vállalhatatlan filmváltozatában előbb James Woods kísérel meg leszokni a cigiről egy szokatlan módszereket alkalmazó cég segítségével, aztán Robert „Pájnacsősz” Hays mászik körbe egy toronyház párkányán, végül Drew Barrymore (igen, már megint) küzd meg egy hálószobájában lakó manóval. A sztorikat egy vándorló macska köti össze. Lewis Teague (Cujo) filmje – akárcsak King saját rendezése, a Maximális túlhajtás (lásd alább) – fekete komédia szeretne lenni, de sehogy sem találja a megfelelő hangvételt. Az operatőri munka igényes, minden más katasztrofális, kezdve King forgatókönyvével és a tévelygő színészi alakításokkal. Kerülendő.

MAXIMÁLIS TÚLHAJTÁS (Maximum Overdrive, 1986)

Stephen King a nyolcvanas évek közepére olyan mélyen alámerült a drog, az alkohol és a siker tengerében, hogy rendezőnek is kikiáltotta magát. Egyetlen filmje, mely a Kamionok című remek novelláján alapul, egy csapat átlagemberről szól, akik az önálló tudatra ébredt gépek elől egy benzinkúton rejtőznek el. A forgatókönyv is baromi lusta, de a rendezés kriminális. Hiába van a vásznon minden, mit pénz megvehet (robbanások tömkelege), ha King egyszer érzéketlen mind a kamerakezelés, mind a színészvezetés iránt. A színészek – Emilio Estevezzel az élen – csúnyán túljátsszák szerepeiket. A film végül akkorát bukott, hogy Kinget nem engedték többet a rendezői szék közelébe.

A HORDA (Nomads, 1986)
John McTiernan írta és rendezte ezt a zavaros, amatőrszagú fantasy / thrillert, amelynek legfőbb ihletője Az éhség (1983) lehetett, de Ridley Scott, De Palma és Argento hatása is érződik rajta. A sztori egy francia antropológusról (Brosnan a Remington Steele utáni első főszerepében) szól, akit Los Angeles utcáin üldözni kezd, és az őrületbe kerget egy túlvilági motorosbanda - valami eszkimó átoknak megfelelően (ezt nem teljesen értettem). McTiernan elsőfilmje a misztikus körítés ellenére unalmas és ötlettelen; a végső fordulat hatásos lehetne, ha a célját értenénk (talán az amerikai társadalom kritikájaként kellene értelmeznünk?). Brosnan helytálló, Down szépséges – mindenki más csapnivaló.

A SÖTÉTSÉG FEJEDELME (Prince of Darkness, 1987)
Két kitűnő mozi, a Nagy zűr Kis-Kínában és Az elpusztíthatatlanok közé ágyazva forgatta John Carpenter ezt a végtelenül semmitmondó, gagyi horrort, amelyben A dolog dramaturgiáját variálja tovább – idegenek helyett sátáni zombikkal. Hipnotikusan szépen indul, de a hosszú főcím után – akárhogy várjuk - semmi érdemleges nem történik. A színészi játék csak erősíti a B-filmes asszociációkat. Nagy csalódás Carpentertől, a film helyett csak a kísérőzenéjét ajánljuk.

A VILÁG URAI (Masters of the Universe, 1987)
A Csillagok háborúja, a Conan, a barbár, a Terminátor, A Beverly Hills-i zsaru és a Vissza a jövőbe találkozik (de tényleg!), mikor Eternia népét leigázza a koponyafejű Skeletor (Frank Langella); He-Man (Dolph Lundgren), a felkelők vezére pedig a nyolcvanas évek kisvárosi Amerikájába teleportál egy legendás kulcs nyomában. Goddard elsőfilmje (Golan-Globus produkció) amatőr és nagyon olcsó. A forgatókönyv jelzőt sem érdemel; a kosztümök, díszletek egy gyengébb iskolai színielőadást is alulmúlnak. Sok az akció, de unalmas – béna kaszkadőrmunkával. Lundgren kifejezésmentes, jellegtelen hős, Chelsea Field gung-ho felkelőlány, Courtney Cox (első főszerepében) Bambi-szemű tinédzser.

A MASSZA (The Blob, 1988)
Az 1958-as eredeti csak Steve McQueen miatt maradt fenn a köztudatban – ez a felesleges, fantáziátlan remake Chuck Russell és Frank Darabont neve ellenére sem méltó a figyelmünkre. A forgatókönyv a Kisgömböc tökéletesen kiszámítható dramaturgiáját követi: egy űrbéli amorf massza végighömpölyög az álmos kisvároson, és közben mindent és mindenkit magába olvaszt. A trükkök egész jók, a Massza izgalmas főgonosz, de a „jók” dögunalmasok, a párbeszédek röhejesek. Az összképen Erika Eleniak felbukkanása sem javít.

Filmkritika: ÚT A VADONBA (Into the Wild, USA, 2007) ***

Chris McCandless dicsérettel diplomázik az egyetemen, elkapja az égbe hajított sapkáját, beül ünnepelni a családdal, de már tudja, hogy ezek az utolsó mozdulatai, amiket a társadalom elvárásainak megfelelően fog tenni.
A jogi karra már sosem iratkozik be, inkább útra kél, és hátrahagyva a rossz irányba robogó civilizációt magányos vándorként keresztülszeli Amerikát, hogy mesterei, Jack London, Tolsztoj és Thoreau szavát követve a társadalmon kívüli vadonban találja meg magát.

Az azóta amerikai legendává lett fiatalember történetét Jon Krakauer biográfiájából ismerte meg a világ, és ez a könyv volt az alapja Sean Penn 2007-es filmjének is, amely a tavalyi év talán legnagyobb kedvence volt a tengerentúlon, és amelyet több amerikai kritikus is remekműnek könyvelt el. A film a tenger ezen oldaláról nézve azonban legfeljebb félsiker.

Sean Penn előző filmje, a Dürrenmatt zsánerbomlasztó kisregényéből forgatott Az ígéret megszállottja mesterműnek koránt sem volt nevezhető (csak miheztartás végett, Sean: az Ígéret kb. nyolcéves korom óta az elsőszámú filmtervem volt, de így, hogy még a kvázi-analfabéta amerikaiakkal is megismertetted a kisregény bizonyos aspektusait, valószínűleg mindörökre megfosztottál a forgatáshoz szükséges vulkánfíbernyi zöldhasútól. Igazán kösz!), azt azért kétségtelenül bizonyította, hogy rendezőnk az amerikai köznép avatott etnográfusa. Most is elemében érzi magát, amikor a főhős Alaszkáig tartó, hosszadalmas, sorsfordító találkozásokkal tarkított útját ecseteli.

Igencsak veretes színészválogatott állt rendelkezésére (a főszerepben method actingoló Emile Hirschen kívül a fontos szerepekben feltűnik William Hurt, Marcia Gay Harden, Vince Vaughn és Hal Holbrook, hogy csak néhányat említsünk, in order of appearance) ezért is fájó annyira, hogy Penn kétségtelenül nagy lelkesedéssel, de sajnos elég közhelyesen vázolja az ősamerikai figurákat a diszfunkcionális szülőktől kezdve a szivárványszín kisbuszon portyázó hippicsaládig. Így az utat bemutató epizódok, amelyek főhősünk alaszkai táborhelyén, a „mágikus buszban" zajló túlélőharccal osztoznak folyamatosan a filmidőn, nem igazán árnyalják, de legalább bosszantóan hátráltatják a történetet.

A hírek szerint Sean Penn tíz évet várt arra, hogy a McCandless család áldását adja a filmre, és talán ez a hosszú várakozás az, ami nyomot hagy a filmen. A rendezőt ugyanis jól láthatóan nem igazán érdekli a főszereplőjében lakozó ellentmondás.

Hogy hősünk saját dugájába dőlt eszement vagy profetikus lázadó, arról még hazájában is megoszlanak a vélemények, Penn viszont egyértelműen csak az utóbbi lehetőségről hajlandó tudomást venni. Teszi ezt azonban olyan szeretni valóan együgyű naivitással, hogy nem lehet őszintén bosszankodni aránytévesztésein. Valahogy túléljük, hogy milyen gyermeki örömmel vág a képünkbe minden frappánsnak vélt idézetet, és ahogy elérzékenyül a technicolor képeslapokat mind gyakrabban aláfestő cukrostakony country-pop balladák hallatán.

Szó sincs tehát itt remekműről: az Út a vadonba emészthető giccs; egy ütemet tévesztő egzisztencialista road-movie és egy fékezett habzású életelixír lassacskán eléhező keveréke.

Chris Walken ma 65 éves

Watch him move.

Dvdkritika: THE BLACK ANGEL – A FEKETE ANGYAL (Kuro no tenshi, Japán, 1997) **

Széles Mr. Tarantino köpönyege, még azok is onnan bújnak elő, akiket nem ő másol, hanem akiktől ő merít (ötletet, témát, hangulatot – mikor melyiket.) A jelenségért persze inkább a ravasz markentingesek okolhatók, mintsem az érintett rendezők. A Black Angel dévédé borítóján például a „Takashi Ishii, japán válasza Amerikának Quentin Tarantinóra” szöveggel csábítják a jónépet, hátul meg arra hivatkoznak, hogy a Kill Bill O-Ren Ishii-je a tárgyalt film direktoráról kapta a nevét, így akarta ugyanis a jó Quentin kifejezni háláját a japán kolléga felé, amiért jól meginspirálva őt, hozzájárult a nevezett japán-amerikai jakuza-főnöknő megszületéséhez.

Amennyiben igaza van a PR-szövegnek, úgy A fekete angyal remek demonstrációs eszköze annak, hogy sokak meggyőződésével szemben, Tarantino nem csupán annyit tesz, hogy zseniális alkotásokat dolgoz fel újra – mintha egyébként az olyan gyerekjáték lenne – hanem sokszor bizony a selejtből rak össze kultuszkompatibilis mozgóképeket. Jelen esetben úgy érzem, kijelenthető – ha már Tarantinóval akarják eladni a filmet – hogy A Fekete angyal filmtörténeti küldetése mindössze annyi volt, hogy megihlesse a Kill Bill rendezőjét.

Merthogy Takashi Ishii dolgozata a legnagyobb jóindulattal sem említhető egy napon QT egyetlen filmjével sem. Nem mintha az ambíciói ne lennének meg, látszik Ishii-n, hogy próbálja a zsánersztorit szerzői fogásokkal, egyedi stílusban előadni, de egy suta kis B-filmnél többre nem futja a tehetségéből. Kár, hogy egy jóakarója sem figyelmeztette a japán kollégát, hogy csakcsupán a nagylátószögű lencsék és a hosszú snittek használatától még senki nem lett a „film művésze”, sőt, ha ezekhez a technikákhoz banális párbeszédek, kidolgozatlan karakterek és ad-hoc dramaturgiai megoldások társulnak, akkor inkább lesz röhejes, mint izgalmas a végeredmény. Kár lenne tagadni: van jópár megsüvegelendő beállítás és izgalmas kép-kompozíció, de ez a film alapvető – és a nézőt gyengéden álomba ringató – ritmustalanságát aligha kompenzálja.

A történet klasszikus bosszúsztori: – ajánlatos nem a DVD hátlapján lévő tartalomismertetésre hagyatkozni, abból ugyanis szinte egy szó nem igaz – belharcok folynak egy jakuzacsaládban, melynek folyományaként árván marad egy Ikko nevű kislány, akit testőre feltesz egy Amerikába induló gépre. Innen már mint felnőtt, vendettára éhes lányként érkezik vissza egy hidrogénezett hajú, némileg kattant (szintén japán) fiú társaságában. Keresni és gyilkolni kezdik a felelősöket, akiket ez – meglepő! – nem tölt el kitörő örömmel. Fel is bérlik a lány elfogására a Fekete Angyal névre hallgató, a különféle marok és lőfegyverekkel közeli barátságot ápoló bérgyilkosnőt, aki anno segített Ikkónak Amerikába jutni, ám most – mint azt egy drámainak szánt jelenetből megtudjuk – széjjeldrogozta az agyát és ettől – wtf? – átállt a sötét oldalra. Hogy miért hívatja magát valaki Fekete Angyalnak, az sajnos nem derül ki a sztoriból, viszont Ikko is felveszi ezt a nevet hazatérte után. A két angyal harca, említeni is kár, nem úgy végződik, ahogy azt a gonoszt jakuzák elképzelik.

DVD
A borító Tarantino-exploitation jellegű marketingcselén kívül az „Egy vizuális mestermű”, idézőjelbe tett, de szerző nélküli felirata is alkalmas rá, hogy feljebb szaladjon pár centivel a szemöldökünk. (Ugyanez olvasható az amazonon található angol verzió borítóján is, úgyhogy a Black Mirror csak szorgalmasan lefordította azt, amit nem kellett volna.) Ennél nehezebben megbocsátható, hogy a beállítások-menüben összefolynak a betűk, mint a szétkenődött festék, sőt ugyanitt a felirat és a hang kiválasztása után beköszönt a kék halál, ami után rebootolni kell a lejátszót. De semmi gond: az újraindítást követően egyből elkezdődik a film, igaz, nem az elején. A zene néha egy jeleneten belül felhangosodik pár másodpercre, aztán elhalkul – hogy ez a film hangmérnökének, vagy a DVD készítőjének a hibája, az a végeredmény szempontjából lényegtelen. A magyar szinkron szokás szerint steril, a zajok, zörejek jóval halkabbak, mint az eredetiben. Hogy valami pozitívum is elhangozzon: a magyar felirat szép nagy, igaz, a főnököt talán nem „Don”-nak kellett volna fordítani. A kép – ahhoz képest, hogy rengeteg a sötétben játszódó jelenet – tűrhető, a néhol V-cinemás minőségért pedig valószínűleg az eredeti nyersanyag okolható.

VERDIKT
Nem elképzelhetetlen, hogy Takashi Ishii művészetének lesznek / vannak itthon rajongói, de néhány tucat fanatikusért kár leamortizálni a japán filmek hazai reputációját azzal, hogy az efféle B-kategóriás filmeket „mesterművekként” próbáljuk eladni – hogy a lemez technikai nívótlanságáról ne is beszéljünk –, amikor lenne miből válogatni, ha valóban színvonalas ázsiai mozikkal akarnánk alternatívát nyújtani a hollywoodi egyenkoszttal szemben. Miike filmjeinek kiadása remélhetőleg azt jelzi, hogy újabban erre a Black Mirror is kezd rájönni.

Képregénykritika: LA TRILOGIE NIKOPOL (Les Humanoides Associés, 2002) *****

15. Képregénybörze retrospektív, 2. rész

Az erősen megcsúszott "Visszaszámolás a Képregénybörzéig" immáron negatívba fordult folytatása, ráadásul egy olyan kötet kapcsán, ami végül nem is jelent meg a Börzén (a Titkos Fiók December 32 című albumáról van szó). Egyszóval semmi sem stimmel, ám ez nem tart vissza attól, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül a Kedves Olvasókra zúdítsam az egyik kedvenc albumom ismertetőjét. Ha épp csupán Hanuka lenne, akkor is megkaptátok volna. Na. (Dr. Sör Kálmán után szabadon.)

Bénultan állsz, ahogy a szürke arcú tömeg folyóként zubog körül az ugyanolyan színtelen, omladozó épületek szegélyezte utcamederben, és az ég felé fordított arcodra fagynak a márciusi zöldes hóesés apró, koszos pelyhei. A város külső övezetében, a nyomornegyedet és az uralkodó elit belső magját elválasztó kordont biztosító fegyveres milicisták is ugyanarra mutogatnak: a zubenúbiai élősködők rondította Eiffel-torony mellett egy gigászi piramis lebeg a város felett. Lakói halhatatlan egyiptomi istenek, akik csillagászati mennyiségű üzemanyagot követelnek a fasiszta városállam kormányzójától, Jean-Ferdinand Choublanc pedig cserébe a halhatatlanság titkát próbálja kicsalni tőlük. Mindezt pedig a testedbe költözött hierakonopoliszi Hórusztól tudod, aki elveszített lábad helyére szerves fémprotézist teremtett a metró síneiből és úgy irányít kénye-kedve szerint, akár egy marionettbábut, belehajszolva a kormányzóválasztás véres politikai játszmájába. Most indulnod kell, Hórusz türelmetlen, és szerezned kell egy milicista egyenruhát, hogy bejuss a festett arcú gazdag polgárok világába. Alcide Nikopol, Isten hozott Párizsban, két atomháború és hibernációban töltött 30 év után, az Úr 2023-ik évében!

Enki Bilal formabontó, szürreális sci-fi trilógiájának harmadik kiadására jó pár éve, Brüsszelben leltem rá a körülöttem tornyosuló és jobbára számomra ismeretlen képregények zigguratjai között, ám a borító megpillantása, majd a kötetbe lapozás után a karakteres, izgalmas és lendületes, gyakorlatilag olajfestményekből álló történet azonnal letaglózott. A kitűnés a többi BD tengeréből leginkább Bilal származásának és tapasztalatainak köszönhető, hiszen Belgrádban született, a volt Jugoszláviában, cseh katolikus anyától, bosnyák muzulmán apától, és csupán 9 éves korában költöztek Párizsba. Ez rányomta a bélyegét a gyermekkorára is, hiszen meglepve látta új honfitársai mennyire nincsenek tisztában a keleti blokkban zajló eseményekkel (ami egyébként ma is jellemző az átlag francia polgárra). Bilal első művei René Goscinny (Astérix, Lucky Luke, Iznogoud, A kis Nicolas) képregénymagazinjában, a Pilote-ban jelentek meg, majd az ott megismert Pierre Christin-ben lelt mentorra és komoly szerzőtársra, ennek eredményeképp született meg a Napjaink legendái sorozat (Légendes d'Aujourd'hui).

Sokoldalúságát jelzi közreműködése Michael Mann 1983-as The Keep című filmjében, ahol a kastélyt őrző náci katonákat öldöklő titokzatos szörny kidolgozásával bízták meg (Mann az amerikai Heavy Metal oldalain tett gyakori vendégszereplése révén figyelt fel rá) és közös munkája látványtervezőként az albán származású Angelin Preljocaj-al a Rómeó és Júlia balettfeldolgozásában. Bilal három filmet is jegyez, mindhárom saját forgatókönyvből készült, az első kettő élőszereplős (Bunker Palace Hotel, 1989, Tykho Moon, 1996), míg a harmadik, 2004-ben nálunk is bemutatott és jelen recenziónk tárgyán alapuló Immortel (Ad Vitam) erősen épít a CGI hátterek és szereplők használatára, ezzel elég egyedi hangulatot teremtve.

Munkásságának eddigi csúcspontja mégis a Nikopol trilógia, melyen közel 12 éven át dolgozott és amely Verne, Wells, Orwell és Philip K. Dick legjobb pillanatait idézi. Disztópikus jövőbe repít minket, szándékoltan nem is olyan távoliba, ahol egymással háborúzó városállamok bástyázzák körül magukat szélsőséges ideológiákkal, minden szülőképes nő születésszabályzó központban fekszik, hogy felgyorsított ütemben adjanak életet a milicisták sorait feltöltő fiúgyermekeknek, az asztrokikötőkön át érkező idegen lények és az atomháborúk utóhatásai pedig szabad utat engednek a különféle pusztító betegségeknek és mutációknak. Telepata macskák, rovarszerű politikai orgyilkosok, menkari óriástojások és diphdai angyalkák nyüzsögnek 2023 fasiszta Párizsában. Ebbe a világba érkezik Alcide Nikopol a trilógia első kötetében, a Halhatatlanok karneváljában (La Foire aux immortels, 1980), amikor meghibásodik a börtönéül szolgáló űrkapszula és a város szegénynegyedében ér földet. Az idegen lények közt a legidegenebbként kénytelen szembesülni azzal, hogy kedvese halott, a szupermarketből ahol hajdanán vásárolt temető lett, szeretett Párizsából pedig egy Mussolini jelszavait harsogó totalitárius városállam. Még a saját testén is egy halhatatlan egyiptomi istenséggel kénytelen osztozni, aki a város feletti uralomról és istentársai iránti bosszúról sző terveket. Nikopol az elméjére zúduló traumák hatására a kötet végére teljesen megtébolyodik, és bár Bilal eredetileg nem trilógiát tervezett, mégsem hagyhatta, hogy kedvenc hőse az elmegyógyintézet folyosóit rója élete végéig.

Miután előkészítették és felvázolták nekünk az egyszerre félelmetes és lenyűgöző jövőképet, az 1986-ban megjelent Vénuszcsapdában (La Femme piege), a narratíva átvált első szám első személybe és megnyílik előttünk a világ: Párizs fojtogató falai közül a vérvörös Temzéjű Londonba kerülünk, idegenvezetőnk pedig Jill Bioskop, egy szabadúszó újságírónő, aki sriptwalker-ével egyenesen a múltba küldi cikkeit és akinek sorsa elkerülhetetlenül összefonódik a börtönéből kiszabadult Hóruszéval és az ép elméjét visszanyerő Nikopoléval. Jill utazását a vonzerejének hatása alá került férfiak hullái szegélyezik, ő pedig HLV kapszulák szedésével próbál feledést nyerni, imígyen lassan, de biztosan összemosva a valóságot és saját hallucinációit az olvasó számára. A szálak végül Berlinben futnak össze, ami az egyetlen autonóm enklávé a cseh-szovjet birodalom szívében, ahol a Mauer Palast biztonságából az iszlámkeresztények idegen menkari tojások elleni dzsihádjába kerülünk (Eierkrieg), majd főszereplőink Egyiptom felé veszik az irányt, hogy az újfent visszatérő repülő piramis istenei elől menedéket találjanak.

A Hideg egyenlítőben (Froid-Équateur, 1992), amelyet egyébként a rangos francia Lire magazin az Év Könyve díjjal jutalmazott (könyv kategóriában!), már külső narrátor kommentálja az apjára megszólalásig hasonlító fiú kutatását az eltűnt Nikopol után Afrikában, ahol találkozik Yelena Prokosh-Tootobi genetikussal, aki egy különös szülés körülményeit érkezik kivizsgálni Equator City-ben. Az Egyenlítő mentén fekvő városban egy környezeti anomália hatására szakadatlanul esik a hó a -26 C°-os fagyban és a KKDZO nevű alvilági szervezet felügyelete alatt emberek és genetikailag felemelt állatok élnik együtt mindennapjaikat. Mint kiderül, az idősebb Nikopol körözött szökevény, akit az első kötetből ismert Choublanc meggyilkolásával vádolnak és álnéven éppen egy sakk-boksz* mérkőzés egyik résztvevője, Yelena nyomozása pedig egyenesen Jill Bioskophoz és emberfeletti gyermekéhez vezet. A végkifejlet semmiképp nem megnyugtató happy end-ben kulminálódik (nem mintha Bilaltól ezt elvártam volna), visszakanyarodik a kezdethez és önmaga farkába harapó kígyóként zárja le a trilógiát.

Mindenképp elmondható, hogy Bilal szürrealista, elmosott kontúrokkal rendelkező, onirikus történetvezetése és rajzstílusa arculcsapóan friss és egyedi, a narratíva ugyan néhol darabokra hullik és bizonyos dolgokra sosem derül fény (vélhetően szándékoltan), ám az Alan Moore Watchmen-jéből már ismert dokumentumokkal (a gyűjteményes kötetben a Libération egy kivehető, Nikopol-univerzumbeli példánya) támogatja a világ részletességét és hihetőségét. A trilógia nem ad térképet a világ földrajzához és nem vezeti kézenfogva az olvasót és pontosan ebben rejlik az egyik nagy erőssége: a kötetek újra és újraolvashatók, minden egyes alkalommal valami újat felfedve magukból, újabb réteget feltárva az olvasó előtt.

Bilal következő nagy dobása, amit ugyan már eleve három kötetesre tervezett, mára már tetralógiává bővült, és első része legnagyobb örömömre már megjelent magyarul a Titkos Fiók gondozásában A szörny ébredése (Le sommeil du monstre, 1998) címmel. Ha lehet még szebb, mint Nikopol kalandjai és bevallottan önéletrajzi ihletésű, rengeteg referenciával a közelmúlt politikai történéseire és már a 9/11 előtt előrevetítve a szélsőséges iszlám előretörését.

*A képregényalbum inspiráló hatására a holland Iepe Rubingh a valóságban is megalapította ezt a furcsa sportot és az első sakk-boksz világbajnokságot 2003-ban rendezték meg Amszterdamban.

Új Indiana Jones 4-bemutató

A rövidségéből adódóan inkább teaser. Sok újdonságot nem tartalmaz, de azért van benne friss anyag.

Filmkritika: MEZTELEN EBÉD (Naked Lunch, kanadai, angol, japán, 1991) *****

CRONENBERG-SOROZAT, 3.

„Ezt ne, kérem, csak ezt ne!” – esedezett levélében Franz Kafka a kiadónak, amikor felrémlett előtte az átváltozott Gregor Samsa könyvborítón történő, közvetlen illusztrálásának árnyképe. „Maga a bogár megrajzolhatatlan.”

A megszemélyesítés kegyes gesztusait az iparosodás és a bürokrácia társadalmában az önlealjasítás sztoikus irodalmi erőfeszítései váltották. Az évezredek óta (Aiszóposztól, Phaedrustól) profán bölcseleti megfontolásokból antropomorfizált, apró jószágok Kafkánál ama ember lelketlen funkcionalitásának, kommunikációs kudarcának metaforái, aki - vagy ami – serényen és gondterhelten szabadul egykori szertelenségének, individuumának emlékétől. Noha az ízelt lábak, a potroh precíz, részletgazdag verbális leírásnak örvendenek, a csehek között német, németek között zsidó szerző talán attól tartott, hogy a kitinfalú elidegenedés vizuális megjelenítése feloldaná a metamorfózis abszurditásában rejlő erőt. A beat irodalom egyik alapvetéseként számon tartott Meztelen ebéd (1959) írójának, a jellemesek között drogos, drogosok között buzi William S. Burroughs-nak minden bizonnyal nem lettek volna ilyesféle aggályai. Külön örült volna, ha történetének (pontosabban narkotikus kényszerképzeteinek) manipulatív óriás-skarabeuszokká éledő írógépei egy provokatív festő szürreálisan nyüzsgő fedlapjáról csápolhattak volna az olvasók felé. Mondjuk egy Dalíjéról, aki fél percig se habozik, ha Tell Vilmos fejére Lenin arcot, fél farpofája helyére meg mondjuk kétméteres falloszt támad kedve pingálni.

Persze, előbb még azért is szurkolnia kellett, hogy a Legfelsőbb Bíróság egyáltalán nyomdába engedje több államban is betiltott könyvét…

Burroughs írása tankernyi olaj volt a prüdéria szemérmesen, de mindig éhesen pislákoló tüzére. A főleg a marokkói Tangierben, illetve Párizsban, minden létező-elképzelhető kábítószer szorgalmas használatával eltöltött, 1953-tól 1959-ig terjedő időszakban fogant mű felvállalta a hardcore addikciós lét egyetlen hiteles közlési formáját. A makuláltlan tisztaságú obszcenitást. A már hangzásában is gusztustalan, újonnan összevont szavaktól (neologizmus) a drogok öklendeztető érzékletességgel szcenírozott injekciós rítusain keresztül az egész szövegfolyam követhetetlen, émelyítő narratív eklektikusságáig bezáróan minden ösztönös költői trükk (ideértve az asszociációs csapongást és a véletlenszerű kollázsként hadba állított „

cut-up” eljárást is) a világnak azt a fajta, kényszerűen undorító, fájdalmas és zavarodott megtapasztalását volt hivatott átadni, amit máshogy egész egyszerűen felesleges.

Ez a delikát esztétikai minőségnek nyitottabb körökben sem mondható obszcenitás – ami lényegében az alkotás modus operandi-ja – teljesen elvakította a fogadtatást. Csak az indulatok eloszlását követően sikerült megpillantani a dadaista karcolatok testnedvektől lucskos, szado-mazochisztikus pajkosságtól heges, perverzen perforált burka alatti, hasonlóképp őrült, ám jóval szélesebb tömegeket érintő aspektusait. A függők (illetve saját) állandó paranoiájában Burroughs a hétköznapi, interperszonális félelmek mellett (mögött) a totalitárius államberendezkedések kontrolljának fenyegetését (is) artikulálta. Sőt, ez a bu… homoszexuális auteur oda vetemedett, hogy a bal és a jobb szélek között vakmerően lavírozva nem kevesebb három sunyi ideológiai modellel kedvtelenítette az éles szemű olvasót: nemzetiségednél már csak az irrelevánsabb, hogy kire szavazol... Így talán érthetőbbé válik, egyesek miért is tartják Burroughs-t Swift után a legnagyobb szatirikusnak.

A pártok által igénybe vett – gondolatolvasástól klónozásig terjedő – technikák fényében pedig már nem is annyira szertelen a cyberpunk atyjaként tisztelt William Gibson megfogalmazása, aki egy interjúban a társadalom felé a sci-fivel, mint rozsdás sörnyitóval hadonászó, őrült, vén kocsmatöltelékként jellemzi Burroughs-t. Ráadásul az író a protagonista William Lee bőrében (Burroughs ezen a néven publikálta korábban a Junky-t) a „Faktualisták” oldalán ügyköd a zsarnoki törekvéseket leleplezendő. A Meztelen ebéd ily módon mind megformáltságában, mind szüzsé szinten ocsmány rebellió a jól nevelt ízlés, még inkább a rendszerek és az ellenőrzés ellen.

Kívánhat forgatókönyvéhez ennél hálásabb, termékenyebb adaptálni valót egy Cronenberg?

Nem kérdés. Vonzotta a vállalkozás technikai nehézsége, a beteges, visszataszító tematika nem kevésbé. („Az ragadott meg ebben az adaptációban, hogy lehetetlennek tűnt megcsinálni. Egy szó-szerinti feldolgozás 400 millió dollárba kerülne, és a Föld minden országában betiltanák.”) Aztán, amikor 1990-ben két Nightbreed cameo között, esténként finoman a billentyűzethez nyúlt, lelki szemei előtt Burroughs könyve helyett annak kalandos élete tűnt fel. No, meg az intrikus bogarak!

Cronenberg mozgóképi átiratában zavarba ejtőbb módon rajzanak Burroughs kevésbé és jóval bogarasabb élményei, mint tették azt jóval könnyebben meghatározható kreatúrák az '50-es évek inváziós filmjeiben. Ennek a Meztelen ebédnek is a szuggesztív megjelenítésben lakoznak erényei, míg az egészen más természetű, szerényen lineáris cselekmény egészen más, inkább lehangoló, mintsem felkavaró következtetések társaságában hagyja a mű élvezőjét. A kvázi-életrajzi film személyes, melankolikus töprengései mellett az irodalmi forrás egymással konkuráló, kizsákmányoló frakciói pedig sápatag konnotációs holdudvar formájában, a mindent beszövő konspiráció vélelmezhető struktúrájaként derengenek.

A kanadai rendező különben is fogékony a legkülönfélébb fajtájú, ármányos mesterkedések iránt. William Lee (akit a Robotzsaru 3 címszerepéről lemondó Peter Weller alakít) úgy sodródik csótánnyá vált írógépének, és egyéb, kedélyesen erélyes förmedvények tanácsait követve, mint tehetetlen faág egy alattomosan gyorsuló folyón, akit a közeledő zuhatag moraja sem riaszt el. Mert élvezi, méghozzá mocskosul - ahogy a legeksztatikusabb szexuális élményeket szokás.

William Lee kiégett író, aki bogárirtóként munka közben szembesül a kellemetlen ténnyel: felesége lopja az intravénásan szerfelett pszichoaktív, sárga, rovarölő port. A szerhez társuló, utálatos szertartások kéjes reprezentálásáról lemondó Cronenberg rutinos kártyabűvészként garázdálkodik a valóság szövetén beszivárgó delíriummal. A fondorlatos ízeltlábúak már akkor ott hemzsegnek, amikor az egzisztenciális biztonság legperemén kószáló Williamnek még sejtelme sincs az anyag alternatív felhasználási lehetőségeiről.

A feleségét Tell Vilmososdi közben véletlenül lepuffantó író a hatóságok és a belső ügyosztály elől egy bizarr, ám előzékeny szerzetnek engedelmeskedve Interzone-ba menekül… pont, ahogy Burroughs tette. A szakmai, lelkiismereti és szerhez jutási nehézségek miatt sok kitérő után végül is Tangierben lehorgonyzó író (mármint: William S. Burroughs) a helyi „International Zone” kifejezés (spanyolok, franciák, angolszászok által kedvelt marokkói térség) finom nyelvi kozmetikázásával kreálta a fogalmat, melynek önkényes vizualizálásakor Cronenberg a zseniális esetlegesség eszközeihez nyúlt.

Tiszta sor: megfelelő büdzsé birtokában sem lett volna lehetősége azoknak a piros kapszulás vizuális találmányoknak a bevetésére, amelyekre még a Mátrixig kellett várnia a nagyérdeműnek. A Meztelen ebéd követhetetlen természetességgel való, trükksteril, szimbolikus szervezésű valóságában (amit Interzone és – ? – Annexia képez) e sorok írója szerint mintha a filmtörténet leghíresebb, legenigmatikusabb térsége, a Sztrugackij fivérek regényéből (Piknik az árokparton) vászonra vitt Zóna kivitele lenne tetten érhető. Az időn túli misztikum a bizonytalan viszonyú helyszínek képlékeny egymásutániságából, a határvonalak kézenfekvő és ihletett mellőzéséből fakad – akárcsak a Stalker esetében. (A mediterrán, észak-afrikai hangulat hiteles megteremtése az – iraki háború miatt végül is egészében Torontóban zajló – forgatáson a tervezettnél jóval nagyobb erőfeszítéseket igényelt. A többek között 700 tonnányi homokot is megmozgató Denise Cronenberg teljesítménye minimum dicséretes.)

Egyrészt ennek a szolidan pszichedelikus szerkezetnek köszönhető a film paranoid-skizofrén miliője, mely a könyvből szórványosan átemelt vonások legsikerültebbike. A gyanakvás, a kiismerhetetlenség, a valós és hallucinált tapasztalatok közti különbségtétel csődje, s az ezzel való, apatikus barátság története pereg előttünk, hol nyúzott, hol zaklatott szaxofon szólamok kíséretében. (Az üldözési mánia egyik legtalálóbb, szimptomatikus kifejezése például a beszéd közben szinkronizálatlanul mozgó ajkak, melyek minden bizonnyal nem is azt mondják, amit hallunk...)

Másrészt pedig maguk a bogarak sietnek a borzongató bizonytalanságot megteremteni. Mi több, valószínűsíthetően nemcsak az egyszeri néző számára, de magának Burroughsnak is ők a mozi legkedvesebb vonatkozásai.

Talán túlzás nélkül is tartható (vagy mindössze szükségszerű?): Cronenberg úgy alkotta meg a gyümölcsöző írói őrület kimondhatatlanul intim ars poetica-ját, hogy Kafkákat elrémítő és hébe-hóba talán Dalíkat is megszégyenítő lendülettel dobta el a pofátlan hatásvadászat és a szürrealista tradíciók hergelte, ösztönös explicitás pórázait. A szexualitás – főleg a homoszexualitás – és az írás aktusának egyenértékű elragadtatását hangsúlyozó ötletek ragacsos-nedves hadával sokkol. A kalligrafikus természetű, arab írás erotizálása mindössze a nyakkendő meglazítása. A kitinszárnyak alatt lapuló, sárga porért esdeklő, beszélő ánusz is csak amolyan előjáték-metafora. A par excellence Cronenbergi innovativitás azonban csak akkor túr igazán a boxerébe, amikor egy bájos szörny-fej-írógép nyúlványai apatejszerű váladékkal oltják William szomját, vagy egy másik, organikus klaviatúra (használat közben...) hátul növeszt péniszt.

Hogy a szart Interzone és Annexia átláthatatlan drogügyletei és szövevényes érdekhálózata mögött ki kavarja, a boszorkányos Fadela, a kimódolt Frost házaspár, a homokos burzsoá, Cloquet (Julian Sands), vagy Dr. Benway (R.I.P. Roy „You’re gonna need a bigger boat” Scheider), sokáig nem tudni, ám a fentiek fényében bizonyára nem szorul további ecsetelésre, hogy a drogok hatásaként manifesztálódó Interzone miért is izgalmas, egzotikus, inspiratív közeg. Elhagyni az odavezető irányban lehetetlen. William ott fogant agyszüleményeit (Kerouacnak és Ginsbergnek megfeleltethető) költő barátai álmélkodva falják; irigylik, de féltik is a valósággal, szeretteivel való kapcsolatait tudatlan folyamatossággal, buja élvezetek közepette feledő, lassan, de biztosan elidegenedő Williamet. Aki készséggel tagad meg mindent, ami addig írói nagyságában korlátozta és emberi jelentéktelenségében meghatározta – lett légyen szó akár egykori feleségéhez fűződő, legbensőségesebb vonzalmáról.

Hisz „a költészet az ember lázadása az ellen, hogy az legyen, ami.” (James Branch Cabell)

Filmbemutató: HITLER KAPUT (2008)

Ez valami gyönyörűen elborult cucc lesz, Hitler pedig tovább menetel a popkulturális ikonná válásnak útján (a net már úgyis tele van vicces, megbuherált animált gifekkel)...

Filmkritika: INSIDE (francia, 2007) *****

A Kör- és Szem-filmek második, harmadik epizódja, az eredeti történetek alapján születő felejthetőségek vagy a Hatodik érzék ihlette szellemmesék idején nem csoda, hogy olyan sekélyes és szinte nevetséges trancsírjelenetekben bővelkedő film, mint pl. a Motel képes kitűnni az ingerszegény felhozatalból. A siker titka az ütős alaptörténet és a nyílt, kendőzetlen brutalitás. Friss opuszokra tehát - a műfaj szélsőségességéhez képest - óriási az igény, az elvárások viszont teljesíthetőek egy gore-filmnek való bátor nekirugaszkodáshoz, hát végre itt van: az Inside sémáktól mentes, übergusztustalan, ugyanakkor nagyon is értékelhető darab. Alexander Bustillo a film írója és társrendezője megtartja a horror állandó vázát képező, gonosz és jó élet-halál harcát, a történet alaphelyzetének és karaktereinek ügyes megválasztásával mégis eredeti és megdöbbentő filmet produkál.

Meglepő az is, hogy a L’interieur női horror, hasznavehető és lényeges férfi szereplők nélkül marják egymást húsbavágó kegyetlenséggel a nők, asszonyi motivációtól vezérelve, és a kíméletlen, gyilkos indulat is a nő másik nő iránt érzett féltékenységéből fakadó gyűlölet. Őrülettel párosítva ez olyan végzet asszonyát szül, aki elszántságában csak egy magzatát védő várandós anyatigrissel vetekedhet, a harc tárgya ugyanis nem más, mint a nőnek az életénél is fontosabb gyermeke. Hasonlítani ezt a szituációt talán egy szadista iszapbirkózáshoz tudnám, ahol az incselkedés a szokottnál több személy az egészségesnél jóval súlyosabb vérveszteségével jár, míg végül eljön a várt(?) katarzis: ha nem is iszapban, de belső szervekben és persze több liter vérben mindenképp megmártóznak a szereplők.

E hosszú bevezető után egyesek talán igényt tartanak a szinopszisra, bár valamennyire már sikerült körvonalaznom az alapkonfliktust. A filmbeli kismama, Sarah figyelme elkalandozik a volánnál, frontálisan karambolozik. Kilenc hónapos magzata az anyatest védelmében éli át és túl a balesetet, ami az apa halálát okozza. Így marad magára a család, két lélek, egy testben, Sarah pedig gyász és önmarcangolás közepette várja a szülést. Magányába zárkózva elutasít minden ismerős, segítő kezet, ezzel tudta nélkül is a gyilkos indulatok elszabadulásának kedvez. A kiírt szülés előtti utolsó napján a kiszolgáltatott Sarah nem marad sokáig egyedül: az anyai örömökben egy rejtélyes idegen is osztozni szeretne. Sarah gyermekét szeretné világra segíteni. Szabászollóval.

A L’interieur szerkezete és tempója mint egy fékezhetetlen, exponenciálisan terjedő halálos vírus. A hatásos főcím és a brutális nyitó jelenet lehet a szúnyogcsípés, a sekély, életszerűtlen párbeszédekkel tűzdelt expozíció a lappangási időszak, onnantól pedig, hogy bent vagyunk a hamarosan hullaházzá avanzsáló családi fészekben, a vírus, a halálos kór, a sötét erő tombolni kezd, majd lassú kínok közt, fröcskölő vér, segélykiáltások, halálhörgés kíséretében beáll a néző exitusa. Kétségtelen, hogy a film pszichopatájához hasonlóan az alkotók sem válogatnak a hatásvadászat eszközeiben, nem finomkodnak és kíméletlenül hagyják elszabadulni az indulatokat - ha viszont csak a kíméletlenségre épülne a film, nyilván nem kapott volna öt csillagot. A franciáknak van érzékük az ösztönös, gátlástalan erőszak művészi reprezentálásához, Sade márki és Bataille műveihez hasonlóan az alkotóknak itt is volt gondjuk arra, hogy a gusztustalanságot ízlésesen fogalmazzák meg. A sokkoló vérfürdő ellenére az emlékezetben olyan egyszerű, konkrét képek maradnak meg, mint a trailerben is látható gömbölyű pocak fölé görnyedő gótikus alak, a köldökre merőleges olló vagy a filmvégi biblikus, ikonszerű szörnyanya a gyermekével-kompozíció. Ez utóbbi ritka jó kép, lehetne a film és az alapötlet summája, be is kéne illeszteni, ha nem lőné le a poént.

Mert van csattanó is, ám ami kicsapja a biztosítékot, az mégis inkább az ezután következő vizuális sokk. Ha a L’interieur sztorija nem is olyan vitathatóan sokrétű, mint a tanulságra kihegyezett Cannibal Holocaust-é vagy a Salo-é, de műfajbeli társaihoz mérhető átgondolt történettel bír és meglepően ritka benne a logikai buktató. Persze annak, aki bele akar kötni, a töketlenzsaru-szál, a szereplők szokatlanul erős tűrőképessége a fájdalommal és vérveszteséggel szemben, vagy pár hogyannal kezdődő kérdés lehet ugyan vesszőparipa, ám azt hiszem, egy ilyen film esetében ezeket az apróságokat szentségtörés komolyan venni. Bár amúgy is elvonja róluk a figyelmet a pokoli látványorgia.

Hogy szüksége van-e erre a leizzadással, összeszoruló torokkal és lelki sérülésekkel járó filmélményre? Ha valamiért a megnézése mellett döntesz (mert mondjuk gore-rajongó szadista vagy mindenre nyitott filmínyenc vagy) nem fogsz csalódni. Nehezen tudom elképzelni, hogy legális mozgóképen lehet ennél tovább feszíteni a néző idegeit, illetve tűrőképességének határait. Jó szórakozást!

Filmkritika: TRILOGY OF SWORDSMANSHIP (hongkongi, 1972) ***

Úgynevezett portmoné-film, bár egyesek az ilyet omnibusz-filmnek hívják. Akár így, akár úgy, elég hülye elnevezés. Az efféle mozinak a lényege, hogy a film futamidejét több, egymástól vagy teljesen különböző, vagy valamilyen keretmotívum álta összetartott történetek teszik ki.

Jelen esetben a kapocs elég könnyedén kikövetkeztethető: a film három sztorija egyaránt wuxia (az istenért, ejtsd úgy: vú sá!) A Trilogy of Swordsmanship némi lexikális kutatómunkát igényel: bár az összes nyomtatott és online szakmunka Yueh Fenget jelöli meg az első sztori rendezőjeként, a kópián egyértelműen Chang Cheh és Cheng Kang (Ching Siu Tung apukája) kap megosztott direktori kreditet. Hogy a Yueh Fenget egyesek honnan szedték, csak a Jáde Isten tudja...

Szóval a legelső történet egy Chang Cheh-Cheng Kang koprodukció, és mint minden filmnél, amelynél Chang Cheh hagyta, hogy odamásszon valaki a neve mellé, ennél is valószinüsíthető, hogy a nagy újítónak kurvára semmi köze nem volt az instruáláshoz, csak ott szunyált valamelyik sarokban, és kegyes kreditjével próbálta elősegíteni kollégája karrierjét.

Az Iron Bow esetében ez majdnem biztos: túlságosan összeszedett, vizuálisan magabiztos ez a kis majdnem-farce, amelyben a helyi gazdaggyerek erőszakkal próbálja feleségül venni a fogadósné gyönyörű lányát. Szerencse, hogy arra jár az egyszeri kóbor lovag (Yuen Hua) és rendet tesz.

Érdekes módon a fináléra ő már réges rég a fővárosba szökik, és az ellennel a csecse lánynak, az anyjának és a tízéves pincérgyereknek kell leszámolnia (természetesen mind harcművész mesterek). Manapság botorság lenne bármilyen filmtől elvárni, hogy egy belezős kiskölyköt tegyen meg principális karakterré, de természetesen a hetvenes évek elején járunk Hngkongban, akkor és ott minden lehetséges... Az, hogy két érett, okos nő a protagonista, még kétségesebbé teszi, hogy Chang Cheh-nek bármi köze volt a történethez.

Hát még a másodikhoz, amelynek a címe The Tigress (szintén megosztott Chang Cheh-Cheng Kang rendezői kredittel bír)! Egy szuperkurtizán szó szerint hülyét csinál a helyi katonai elöljáróból, bár a lány szándékai valahol tisztességesek: csak szerelmét, az egyik tisztet szeretné kirántani a slamasztikából. Végül, hogy a fickót a halálbüntetés alól (kuplerájba járni katonáéknál nem illendő? Mióta?) felmentse, vállalja, hogy undercover (no pun intended) beépül a helyi banditafőnök (a halhatatlan Lo Lieh) pereputtyába, és elhozza a fejét.

A három történet közül ez a legjobban megrendezett és megírt, ennek ellenére az első intenzitását inkább preferálom. A sztori lezárása egy meglehetősen gonosz csavar, amely a kalandsztorinak induló hacacárét melankólikus, meglepő erejű tragédiává emeli. A főszereplő Shih Szu a hetvenes évek elejének egyik legszemkápráztatóbban ragyogó csillaga volt, és jelenlétének, szépségének ma is megvan a hatása.

Az utolsó epizódot (White Water Strand) már csak Chang Cheh jegyzi, és hogy valóbn ő rendezte, egyértelmű. A sztori straight up, egyenes vonalú, eccerű minda pofon, a végén egy jófajta többszázas összecsapással, amelyben a legtöbb főszereplő kivérzik. Persze útközben is van belezés rendesen - a mester kéznyoma nyilvánvaló. A főszerepekben csupa sztár: David Chiang, Ti Lung, Ku Feng és Li Ching osztják egymást.

Bár igazán szórakoztató koktél a Trilogy of Swordsmanship, a portmoné-filmekre jellemző átok ezt sem kerüli el - mélyebb tartalma nincsen, a történetek rövidsége miatt komolyabb figuraépítésre nincs lehetőség - ahogy vége, már meg is feledkezel az egészről (na jó, a Tigress azért rezonál), a gyönyörű díszletek, a kiontott Shaw-vér és a sztárparádé ellenére is.

Filmkritika: TERMINATOR 1 + 2 + 3 ***/*/

A cikk valódi szerzője Lehota Árpád, aki ezúttal sem volt hajlandó regisztrálni magát.

Az első Terminátort (az akkor még csak feltörekvő Arnold Schwarzenegger) pont a megfelelő helyre (Los Angeles) és időpontba (1984) hozta az időgép: virágkorukat élték az apokalipszis-mozik, negatív utópiák, atomháború söpört végig a Földön (Mad Max 1-2-3), ill. amerikai metropoliszok váltak romhalmazzá (Menekülés New Yorkból). Az akkor még kevéssé ismert, B-kategóriás horrorokon (Piranha 2) edződött James Cameron filmje azonban - egy időutazós csavarral - az utópiát a mába helyezi, de a Terminator jelenjének Los Angelese nem sokban különbözik a túlnyomórészt a jófiú Kyle Reese (Michael Biehn) visszaemlékezéseiből megismert romvárostól, hiszen az emberi civilizáció amúgy is halálra ítéltetett, a katasztrófa árnyéka ott lebeg a város Szárnyas fejvadász-ból visszaköszönő koromsötét égboltján. Kyle a jövőben gerillaharcos, és ezt a szerepet 1984-be érkezvén sem kell levetnie, csak a harctér ezúttal egy nagyáruház raktárépülete, üldözői rendőrök, menedéke szemeteskonténer.

Hál'istennek Cameron nem tudott, és valószínűleg nem is akart elszakadni B-filmes gyökereitől: a Terminator kellemesen alacsony költségvetésű, eredeti helyszíneken forgatott mozi, megismételhetetlenül fenyegető hangulattal, még a '80-as évek kötelező borzalmai (Linda Hamilton frizurája és szintipop betétdalok) ellenére sem. Az akkoriban - orwelli év! - kötelező jellegű hidegháborús paranoiának megfelelően a Hatóság, mint funkcióját vesztett intézmény fokozottan jelen van a filmben, és folytatásaiban is - eloször csak buta, a hősöket félreértő, fogva tartó rendőrök képében, majd maga az egyenruha lesz az ellenség álcája. Az első rész terminátora - a Halloween visszajáró réméhez hasonlóan - rendőrautóval cirkálva kutat a parkolóházban elrejtőzött hősök után, a folytatásban T-1000 pedig rendőrré változva próbál célpontjához közel kerülni, a kamera közben ironikusan közelít szolgálati kocsijának "szolgálunk és védünk" matricájára. A Kormány természetesen titkos fegyverépítési projektben érdekelt, pedig hol vagyunk még az X-akták világméretű összeesküvés-elméleteitől… A hősök két frontos háborút vívnak, egyrészt a gyilkos kiborgok, másrészt a veszélyt fel nem ismerő emberiség ellen, paradox módon annak megmentéséért.

Hősök. Sarah Connor (Linda Hamilton) az Idegenek ellen irtóhadjáratot indító Ellen Ripley és a Mélység titka kutatónőjéhez hasonló, mondhatni tipikus cameroni hősnő, jellemfejlődése, fizikai-lelki átalakulása mintaszerű. Adott egy butuska pincérnő, aki történelmi kulcsszerepét csak vonakodva hajlandó felismerni, és csak a szeretett férfi önfeláldozása után lényegül át igazi harcossá. Az első film végén még csak elszánt tekintetét látjuk, ahogy Mexikó felé autózik, a második részben azonban már - az Aliens Vasquezéhez hasonlóan - erősítő gyakorlatokat végezve látjuk viszont, majd ketrecbe zárt vadállatként támad az orvosokra, majd kudarcaiból tanulva magába zárkózva, hideg fejjel (még amikor a tanácstalan rendőröktől tudomást szerez a második terminátor felbukkanásáról, akkor sem veszti el gépies önkontrollját) tervezi szökését. Mikor elhatározza Miles Dyson (Joe Morton), az atomháborút kirobbantó szupercomputer, a Skynet megépítéséért felelős kutató meggyilkolását, maga is elszánt és kérlelhetetlen terminátorrá válik - Cameron előszeretettel mutatja ezután az első film terminátorának pózaiban, ezzel is érzékeltetve a törést személyiségében. Sarah azonban több egyszerű gyilkológépnél: poszt-modern szűzanyaként (ő is az emberiség megváltójának anyja, aki ismeretlen, jövőből érkező apától esik teherbe), anyatigrisként száll harcba fiáért. Csúcspont, amikor a T2 fináléjában "Állj el az útból, John!" felkiáltással támad a T1000-re, és lehetetlen nem észrevenni a hasonlóságot a fogadott kislányát az idegenektől védelmező Ellen Ripley-vel.

Sarah a görög mondák vak jósnőjéhez, Kasszandrához hasonlóan prédikál a világvége eljöveteléről, egyetlen kincse elátkozott tudása, nem véletlen, hogy a második rész végén T-1000 pont a szeme világától akarja megfosztani, akárcsak a saját végzetére egy pillanat alatt ráeszmélő kórházi biztonsági őrt, Lewist. A Terminator 2 egyszeri és megismételhetetlen mainstream akciófilm, akkor készült, amikor a közönség buta feketerendőr/fehérrendőr/kutya típusú krimi-vígjátékokon tengődött, a hong-kongi filmnyelvet még nem importálta John Woo, és Michael Bay is csak reklámfilmeket rendezett. Szakmai szempontból James Cameron legjobb filmje: zseniálisan megírt forgatókönyvvel, üresjárat nélkül, a történet pörög, mint a Duracell-nyuszi, minden mondat a helyén van, az idézhető párbeszédek és bemondások száma végtelen, gondoljunk csak a klasszikussá vált "Hasta la vista, baby"-re és társaira. A történet szórakoztatóan eljátszik az időutazás-paradoxonával, Vissza a jövőbe-módon ismétel az első filmből jeleneteket, párbeszédeket és ügyesen kihasználja a lelketlen gépemberben rejlő jellemfejlődési potenciált ("Nem öldökölheted csak úgy az embereket!" - "Miért nem?"). A mellékszereplőnek szánt alakok, még ha csak pár percre bukkannak is fel, de akkor olyan intenzitással vannak jelen, hogy az ember újra és újra fel tudja idézni John nevelőszüleinek (az Aliens Vasquez-e szakadt proletárasszony szerepben!) vagy Silberman, a rendőrségi pszichiáter mimikáját. A forgatókönyvnek többek között ez az egyik olyan bravúrja, amit a harmadik rész írói képtelenek voltak megismételni. Cameron döbbenetesen letisztult formanyelvvel és színvilággal dolgozik, radikálisan eltér az első rész realista, néha kézikamerával felvett képeitől, itt nincs nagyvárosi szemét és por, a környezet még a sivatagban is videojáték-szerűen steril, többnyire sárga, fekete vagy gonoszul kék szűrőkön keresztül látjuk a világot. Tetszetős.

A videojátékok világa egyébként is erősen jelen van, és nem csak a vizualitásban: 1992-t írunk, a számítógépes játékok is akkor indultak igazán fejlődésnek, nem véletlen, hogy John Connort is egy játékteremben látjuk viszont a film első jeleneteiben, nyilvánvaló párhuzam az emberiség elpusztítását tervező Skynet elleni későbbi háborújára, egyébként pedig az egész mozi egy két és fél órás videojáték, amely felvonultatja a műfajra jellemző legfontosabb akció-típusokat. Van itt minden, az autós-üldözéstől kezdve a kézitusán át a célbalövésig. Szintén a film erőteljes, mondhatni letaglózó hatását erősíti a jelenetek hajszálpontos koreográfiája, talán csak Sam Peckinpah és John Woo dolgoztak ennyire tervszerűen: itt minden gesztusnak, minden mozdulatnak jelentősége van, a lépések is centire pontosan koppannak, a fegyvereket egy művészitornász kecsességével tárazzák - és meg kell hagyni, a színészek remekül végzik a dolgukat. Schwarzenegger még mindig a robosztus, barbár őserőt megtestesítő óriás, sugárzik belőle a John Milius által kitalált conani-nietzschei-übermenschi imidzs, tökéletesen kidolgozott izomzatú gyilkológép, mindkét film nyitányában szupermenként a társadalom szemetében tesz rendet - kötekedő punkokat vagy bunkó kamionsofőröket ver össze, sértetlenül éli meg az időbeli áthelyezést, míg a nagyon is emberi Kyle Reese hatalmas fájdalmakkal, magzatpózba merevedett újszülöttként érkezik az időn át.

A T2 gonosza, a T-1000-t megformáló Robert Patrick hajlékony, kecses, és egyébként is, arcszerkezetében van valami határozottan macskaszerű, tekintete folyamatos fenyegető figyelem, a legkisebb rezdülésre is reagál - megismételhetetlen figura, nem csoda, hogy egy életre hozzánőtt a T-1000 szerepe. Edward Furlong szintén telitalálat, a 90-es évtized emblematikus tinédzsere, poszterre való MTV-kölyök, motorozik, fehér létére a lázadó fekete zenekar (Public Enemy) pólóját viseli és egyébként is az akkor trendi botránybandát, a Guns N' Roses-t hallgatja, sőt, a számítógépes bűnözéshez is ért egy picit (hihetetlen, hogy volt idő, mikor menő volt hackernek lenni). Szerepe borotvaélen táncol a "cool" és az "idegesítő" között, bár utóbbi felé billen az egyensúly, amikor a poszt-hidegháborús, politikailag korrekt történelemleckét mondja fel szájbarágósan ("Az oroszok a szövetségeseink!"). Egyáltalán, ez a folytatás már gyökeresen eltér elődje sötét, reménytelen világképétől - a 90-es évek optimista világszemlélete szerint a világvége elkerülhető, az emberiség megmenthető, csak a majd tudtán kívül tömeggyilkossá váló Dyson önfeláldozása szükséges hozzá. Az eredetileg tervezett befejező képsorokon még maga a futurisztikus Fehér ház is feltűnt volna, hintázó gyerekekkel és egy békésen megőszült Sarah Connorral, de ennyi édesség már a készítők gyomrának is sok volt, úgyhogy a dvd-kiadás "törölt jelenetek" fejezetében végezte.

Cameron mindkét filmben maximálisan kiélheti a gépek iránti már-már perverz vonzalmát, és ezúttal (az Aliens-szel és a Mélység titká-val ellentétben) ez nem megy a nézhetőség rovására, sőt. A jövőben játszódó jelenetekben feltűnő gép-szörnyek megfelelően érzékeltetik a jövendő háború szörnyűségeit, a jelen gépei pedig egyszerűen "csak" ellenségesek. A T1 halálosztója először gépzenére, a Tech-Noir nevű klubban csap le Sarah Connorra, a hősöket kétszer is telefonok-üzenetrögzítők árulják el, ez a szál T2 hazatelefonálós-jelenetében is újra felbukkan. A célpontok robogókon, rozoga autókon menekülnek, a terminatorok pedig nagyságrendekkel fenyegetőbb és gyorsabb kamion-monstrumokkal vagy helikopterekkel üldözik őket, Brad Fiedel fülbevágó szintetizátor-témájára.

Mit lehet mindezek alapján elmondani a nagyszabású marketinggel (T3-sátor a Szigeten, például) körített harmadik részről? A T3 Akhillesz-sarka nem más, mint James Cameron távolléte, és ezen nem segít sem a Vajna/Kassar producerpáros holywoodi rutinja, vagy Schwarzenegger már jól bevált manírjai. A film forgatókönyve izzadtságszagúan több szálra próbál koncentrálni, de rögtön az első 10 perc után darabokra hullik, mint a lefagyasztott T-1000-es. A jelenetek legalább 5 perccel hosszabbak, mint amilyennek lenniük kellene, hiányzik az a feszes szerkezet, ami miatt a T2 annyira hibátlanul működött. Az új figurák - a felnőtt John, barátnője, Katherine, vagy maga TX - kidolgozatlanok, mondhatni egydimenziósak. A pozitív karakterek azonosulásra alkalmatlanok, még szurkolni is nehéz értük. A film okosan meg is kímél minket a felesleges érzelmi munkától - valahogy sosem érezzük veszélyben a szereplőket, nincsenek éles szituációk, csak öncélú akciózás, ez legjobban az amúgy profin megcsinált daruskocsis üldözésnél derül ki - hiába a látvány és a pirotechnika, ha hiányzik a feszültség.

Pedig Jonathan Mostow, ez a másodvonalbeli iparos egyszer már forgatott idegtépően izgalmas mozit, a méltatlanul alacsony nézettségű A félelem országútján-t (Breakdown), a remek Kurt Russell foszereplésével. A Terminator 3-ban egyedül Schwarzenegger figurája működik, mert a tőle megszokott gesztusokkal és mondatokkal dolgozik, sőt, egy-két kifejezetten humoros önparódia-pillanatot is megenged magának - bár a napszemüveges poénok túlsúlya miatt néha azt gondolhatjuk, hogy a jövőből ezúttal egy betegesen narcisztikus fetisisztát küldtek az emberiség megmentésére, aki taktikai hibát taktikai hibára halmoz - figyeljük meg a benzinkút-jelenetet, a T2 hátborzongatóan racionális cyborgja vajon mit csinált volna ilyen szituációban?

Az új terminátor, Kristina Loekken szupermodell harmatgyenge, a gonosznak szánt pillantásokon kívül többre nemigen futja tőle, a fenyegető sétálás/még fenyegetőbb futás üzemmódot váltogatja, a többit elvégzi a speciális effektusokért felelős team. Claire Daines azt játssza, hogy ő Sandra Bullock, több-kevesebb sikerrel - hiba, hogy ezzel egy kultikus sorozat harmadik részében próbálkozik. Meglepő módon a legnagyobb szkepticizmussal várt Nick Stahl a legjobb, abszolút hitelesen folytatja figurája fejlődésének az azóta magát szétdrogozott Edward Furlong által megszabott irányát.

Az alkotók vitán felül legeredetibb húzása a zene teljes hiánya, pedig a stáblista szerint van zeneszerző, ennek ellenére én zenét egyetlen, drámainak szánt jelenetben fedeztem csak fel. A Brad Fiedel-féle Terminator-téma csak a záró stáblista aláfestéseként hallható. A történetben éktelenkedő lyukaknál (a T2-ben a kis csapatnak még több táskányi fegyverre volt szüksége, hogy betörjenek a Cyberdine irodaházába, a hősök itt csak úgy ki-be járkálnak szupertitkos katonai bázisokba) csak az erőltetett politikai korrektség bántóbb, a jó terminator természetesen nem öl embert, de még a minimális, az életszerűséghez azért elengedhetetlen durvaság is hiányzik a filmből, ennél a vasárnap délelőtti Cartoon Network felhozatal is fröcsögősebb. Kis tisztelettel és tehetséggel ha nem is az első két rész színvonalát megközelítő, de legalább nézhető-szórakoztató mozit forgathatott volna Mostow és csapata, csak sajnos nem így történt: az égbekiáltó hibák és butaságok elvonják figyelmünket a valóban szórakoztató jelenetekről, például a mindhárom filmben felbukkanó Doktor Silberman vicces beugrójáról, vagy Arnold még mindig büntető egysoros beszólásairól.

Az első két rész rajongóinak olyan ez a folytatás, mintha valamelyik kedvenc gyerekkori kisautójukat festették volna át. Szép-szép, de rondább, mint volt, és már nem ugyanaz. A fentebb már dicsért reklámkampánynak köszönhetően a film sikeres lett, de ez akkor sem feledteti a tényt, hogy itt valakik egy valaha átütő és kultikus akciófilmről, illetve egy öregedő, egykori megasztárról próbálnak újabb bőröket lehúzni, pedig ha a T2-vel nem csak a stáblistán ("készült James Cameron karakterei alapján") találkoztak, tudhatnák: az élő szövet után már csak a belső fémváz marad.

A halálosztó (The Terminator). USA, 1984. Rendezte: James Cameron. Producerek: John Daley, Derek Gibson és Gale Anne Hurd. Írta: Gale Anne Hurd, William Wisher és James Cameron. Zene: Brad Fiedel. Fényképezte: Adam Greenberg. Vágó: Mark Goldblatt. Szereplők: Arnold Schwarzenegger, Linda Hamilton, Michael Biehn, Lance Henriksen és mások.

Terminátor 2: Az ítélet napja (Terminator 2 - Judgement Day). USA, 1991. Rendezte: James Cameron. Producerek: Gale Anne Hurd, Mario Kassar, B. J. Rack, Stephanie Austin és James Cameron. Írta: William Wisher és James Cameron. Zene: Brad Fiedel. Fényképezte: Adam Greenberg. Vágó: Mark Goldblatt. Szereplők: Arnold Schwarzenegger. Linda Hamilton, Edward Furlong, Robert Patrick és mások.

Terminátor 3: A gépek lázadása (Terminator 3 - Rise of the Machines). USA, 2003. Rendezte: Jonathan Mostow. Producerek: Vajna András, Hal Lieberman, Joel B. Michaels, Gale Anne Hurd és Colin Wilson. Írta: Michael Ferris és John D. Brancato. Fényképezte: Don Burgess és Bob Seresin. Vágók: Neil Travis és Nicolas De Toth. Zene: Marco Beltrami és Brad Fiedel. Szereplők: Arnold Schwarzenegger, Nick Stahl, Claire Denes, Kristanna Loken és mások.

Crazy Covers: HANDS OF STEEL

Nomen est fucking omen: legújabb sorozatunk klasszikus VHS-borítókat ömleszt a nagyérdemű elé. Mivel rajongói tömegekkel egyetemben jómagam is meg vagyok győződve, hogy a VHS-borítók egy külön művészeti ág volt, így nem hagyhatjuk, hogy mindenféle multimediális változásaok (Blúréj? Mi a faszom az?) a feledésbe taszítsák őket.

Elsőként íme a Sergio Martino-féle Hands of Steel (Vendetta dal Futuro) japán borítója, amelyen az eredeti posztermotívumot a szokásosan állat japán kandzsik borítják. A hátoldalon Daniel Steel... ja elnézést, Daniel Green és John Saxon emocionál egyszerre, egyik kínjában, a másik fegyverlóbálás-keltette orgazmusában. És a domináns szín a kék - always cool!

Dvdkritika: FIATAL HULIGÁNOK - NOSZTALGIA (Black Mirror kiadó, 2008) ****

Takashi Miike neve már idehaza sem cseng teljesen ismeretlenül, bár ez az ismertség többnyire még csak egy ázsiai filmekért rajongó szűk, de folyamatosan bővülő táborra korlátozódik. Pedig a 48 éves Miike valószínűleg a világ legproduktívabb rendezője, lévén a közel húsz éves pályafutása alatt, már így is több teljes életműre elegendő filmet termelt ki, és manapság sem adja alább évi 4-5 filmnél. A Black Mirror kft., amelynek eltökélt szándéka, hogy az ázsiai filmipar minden szegmense képviselve legyen a magyar piacon, volt olyan bátor és őrült, hogy megpróbálkozzon korunk legfontosabb japán filmrendezőjének magyarországi bevezetésével. A választás ugyan kissé szokatlan, de egyben kiváló is!

A Fiatal Huligánok valójában egy trilógia címe. Az 1996-os nyitó epizódot Kazuyuki Izutsu rendezte, de mivel a film nem került forgalomba a szigetországon kívül, így erről nem sokat tudni. Az 1997-es Innocent Blood (Ártatlan Vér) alcímre hallgató folytatást már Miike rendezte, mint ahogyan az egy évvel későbbi Nosztalgiát is, ami valójában a 97-es film előzménye, és amit most a Black Mirror kft. jóvoltából mi is megtekinthetünk. (A két film egyébként külön-külön is tökéletesen élvezhető.)

"Ez a kedvenc filmem" - hirdeti a DVD borító Miike vallomását, és a film megtekintése után nem nehéz rájönnünk, hogy miért pont ezt a gyermekét szereti a legjobban. Riichi Nakaba önéletrajzi ihletésű regényét, Miike saját fiatalkori emlékképeivel szőtte át, ennek eredményeként pedig megszületett a kultrendező egyik legkomolyabb és legszemélyesebb hangvételű filmje.

1969-ben járunk, az iparosodó Oszaka egyik külvárosban. A tv folyamatosan ontja magából a diáklázadások, a vietnami háború, és az Apollo 11 küldetésének híreit és képeit. Működésképtelen családja, és főleg erőszakos és semmirekellő apja elől menekülve, Riichi a tíz év körüli fiú céltalanul csavarog az utcákon, barátaival Gasu-val és Kotetsu-val együtt. A fiúk életében mindössze a rivális kölykökkel való rendszeres verekedések, és a szexuális interkurzus folyamatának szexújságokból történő megértése okoz némi adrenalinszint emelkedést. A csapat egyszer csak úgy dönt, hogy elindulnak a nagyvilágba, de legalábbis a szomszédos szigetre, Gasu rokonaihoz. Még félúton se járnak, amikor rá kell döbbenniük, hogy a világ túl nagy, ők meg túl kicsik ("Bárhová megyünk, bármeddig, minden ugyanolyan."), ezért inkább hazaindulnak. Ekkor támad az újabb ötlet: Kotetsu szenilis nagymamája régebben festegetett, de most boldogtalan, és állandóan a festékeit keresi. A srácok elhatározzák, hogy megszerzik a festéket a nagyinak, méghozzá úgy, hogy megnyerik az iskolai versenyt, ahol egy készlet festék a fődíj. Nekiállnak hát megépíteni az Apollo 11 leszállóegységének modelljét a versenyre, és a sors úgy hozza, hogy furcsa helyről kapnak hozzá segítséget.

A gyerekek lelke még tiszta, gondolataik még őszinték, éppen ezért nem is olyan meglepő, hogy a saját maguk által létrehozott közösség sokkal működőképesebb, mint a felnőttek széthulló társadalma. Számukra a család már nem a vágyott biztonság, hanem maga a rémálom. Az ő családjuk a barátok, az otthonuk az utca. És ezeket még vérre menő küzdelmek árán is hajlandóak megvédeni. A fiúk közt lévő irigylésre méltó kötelék, valójában a túlélésük eszköze. A film gerincét a kiváló gyermekszínészek játéka adja. Viselkedésük annyira természetes, mintha csak saját maguk vették volna fel egy napjukat videóra. A film egyik legszebb jelenete, amikor a trió megépíti az Apollo 11 modelljét az iskolai versenyre. Végre találtak egy célt, amiért érdemes megdolgozni, és ami mögött ráadásul önzetlen szándék van. A dolgot kicsit ugyan komikussá teszi, hogy bár a festéket akár el is lophatnák, ők mégis inkább a versenyen szeretnék azt megnyerni, noha a modellhez való kellékeket így is úgy lopkodják össze. Miike igyekezett nem befröcskölni feleslegesen vérrel ezt a már szinte Tom Sawyer-i idillt, így például a gyerekek verekedéseit egyáltalán nem is mutatja meg, mindössze csak azok következményeivel, vagyis a testüket borító zúzódásokkal szembesülünk. Az apa visszataszító viselkedése már kevésbé kendőzött, és nekem olybá tűnt, mintha Miike egy kicsit bosszút akart volna állni az állítólag a saját apjáról mintázott karakteren. Az egyik jelenetben, amikor a felbőszült apa megrúgja a családlátogatásra érkezett fiatal tanárnőt, csak Riichi nagyapja képes megfékezni a férfit, akit ezután kissé bizarr módon meg is büntet. A nagyapa egészen konkrétan egy seprűnyelet épít be a megveszett férfi végbelébe. Ouch!

A film azért nagyrészt nélkülözi a Miike-től megszokott extrémitásokat, így a Fiatal Huligánok – Nosztalgia egy minden téren visszafogottabb alkotás. A karakterek mindegyike teljesen hihető, a világ bármely részén előforduló személy. A családján élősködő, feleségét nyíltan csaló, antiszociális apa, az előle a munkába menekülő, szebb sorsot érdemlő, többszörösen megalázott anya, az utcán tengődő, példaképek nélküli fiatalok, a perifériára szorult, lezüllött családok minden társadalomban megtalálhatóak. Éppen ezért Miike filmje valójában egy határokon és korszakokon átnyúló szociofilm, ugyanakkor olyan nosztalgikus filmélmény, amely során szinte minden ember ráismerhet saját fiatalkorának kellemes, vagy éppen rossz emlékű monumentumaira. A Koji Endo-nak köszönhető, remekül eltalált melankolikus zenei alaptéma tökéletessé csiszolja a film hangulatát, a rendszeresen felcsendülő Good Night Baby című dal pedig nekem már a második alkalommal sikeresen befészkelte magát a fejembe, és azóta se hajlandó onnan kijönni. (Érdekességképpen megjegyzem, hogy amikor Riichi-ék összetalálkoznak a rivális bandával, a Néhány dollárral többért ismerős taktusai csendülnek fel.)

A Fiatal Huligánok egy csodálatos coming-of-age film, ami megfelelően keveri az ifjúsági filmek könnyedségét, a társadalmi drámák súlyosságával, és ugyanakkor megmutatja Miike emberibb arcát is. Talán az absztrakt jakuzatörténetekhez szokott rajongók kevésbé értékelik ezt a nagyszerű filmalkotást, de a Fiatal Huligánok - Nosztalgia attól még Takashi Miike egyik legjobbja.

A DVD

Az utóbbi néhány megjelenés botrányosan ronda borítói után, most egy hatalmas vállonveregetést küldök a Black Mirrornak. A dizájn kellően puritán, hibamentes, az egyszerűségével, és rozsda hatású színvilágával remekül illeszkedik a film hangulatához. Ez tökéletesen igaz a menükre is, ahol a remek Good Night Baby kísér végig minket. (Nem tehetek róla, rajongok ezért a dalért.)

Hang

Az 5.1-es magyar szinkron a szokásos Black Mirror minőség, de itt most valahogy egész jónak találtam a magyar hangokat, persze mindenképpen ajánlott az eredeti hanggal való megtekintés is. Emellett találhatunk még egy 5.1-es, és egy DTS ES japán hangsávot is, amiből utóbbi természetesen sokkal combosabban szól, bár igazi térhangzást egyiktől sem várhatunk. Összességében mindegyik megfelelően teljesít. A magyar felirat szerencsére mellékelve van.

Kép

Figyelembe kell venni, hogy egy v-cinemával (alacsony költségvetésű, kizárólag videópiacra szánt film) van dolgunk, ezért a videóalapanyagból kifolyólag a kép kissé életlen, és a színek sem túl élénkek. Ez már így is a felújított transzfer, ennél jobb minőség valószínűleg nem létezik belőle. De megnyugtatok mindenkit, a kép még így is bőven kielégítő.

Extrák

Extraként csak néhány Black Mirror előzetes került fel, és bár ezért az árért már ez is becsülendő, azt azért egy kicsit sajnálom, hogy a filmhez kapcsolódó, és sokmindent tisztába tevő rövid Miike interjú nem kerülhetett fel a lemezre.

Summa-duma

Miike rendhagyó módon mutatkozott be nálunk, de ennek csak örülni lehet. A Fiatal Huligánok DVD mindenkinek erősen ajánlott vétel, hiszen ezért az igencsak kedvező összegért, egy varázslatos filmet kapunk, tisztességes kiadásban. Remélhetőleg a Black Mirror kiadó továbbra is lát fantáziát a különc rendező munkásságában, és hamarosan egy egész Takashi Miike gyűjtemény figyelhet majd a polcunkon. Hajrá Fekete Tükör!

Film: *****

Kép: ***

Hang: ****

Extra: **

Filmkritika: Majdnem szűz (magyar, 2008) **

Bacsó Péter januárban múlt 80 éves. Isten éltesse! De: noha a kor tiszteletreméltó, attól még meg kell maradnunk a valóság talaján. A Majdnem szűz nem jó film.

Egy 18 éves, intézetben nevelkedett lány a lead, akit az anyja egy borókabokor alá tett ki - a kórházban így az Árva Boróka nevet kapta. (Áthallás a szintén testkapitalista területen domborító Boroka Balls-ra?) Az intézetből kikerülve szerelménél keres menedéket, de a fiú kihasználja a lány szeretetéhségét, egy stricivel elcseréli egy motorra. Borókából országúti prostituált lesz. Megszökik a lábszéttevős mindennapokból, és összekerül egy kirakatrendezőként dolgozó grafikussal, aki megpróbál valóban segíteni rajta. Boróka ekkor beiratkozik egy kurvákból menedzsereket képző tanfolyamra. Kiderül, hogy tehetséges, ugyanis feltalálja a Vivaldit játszó esernyőt - melynek neve Four Seasons (esküszöm, hogy nem én találom ki), amiből egy nagyobb tételt sikerül rásóznia egyik volt kundcsaftjára.

Bacsó maga írta és rendezte a művet. A békesség kedvéért maradjunk annyiban, hogy a forgatókönyv nem egy „Két félidő a pokolban” és a rendezés nem egy „Te rongyos élet!”. Nem probléma, ha egy film melodráma. Be kell látni viszont, hogy az érzelgősségnek és a geilségnek is van egy határa, ezt nem kellene átlépni. Itt megtörtént. A fordulatok változó minőségű ötleteit előkészítetlenül kapjuk - átérezhetetlenné válik a konfliktus, lehetetlen az azonosulás. Hozzájön még a szájbarágás: a lány folyton Kovács Katit énekel (”Nem leszek sohasem a a játékszered!” - ércsük a mondanivalót, jóvanmá!), az egész esernyős dolog elképesztően ciki voltáról már nem is beszélve.

Egy filmben nincs lényegesebb, mint a kezdő és a befejező jelenet. Az egyik megadja a film alaphangulatát, a másik lezárja a történetet. Alapja lehet egy alkotásnak az, ha a két főszereplő hülyeségeket beszél és próbálnak természetesnek látszani, de sikertelenül? Lezárja a történetet, ha a libegőn ülő tömegek kinyitják tűzpiros ernyőjüket? Nem.

Arról már nem is szólva (illetve dehogynem!), hogy a dialógok jórésze katasztrofális.

A sztori széjjelfolyik, legalább háromnegyed órával hosszabb a kelleténél, tele érdektelen karakterekkel, rosszul fényképezve, oda nem illő zenével. Csak idézni tudok a jegyzeteimből: ”Sárkányfogvetemény. Nincsen remény, nincsen remény. Inkább a kemény drog.” Érthetetlen, hogy ebből az anyagból hogyan sikerült egy vállalható trailert összevágni.

A film nagyban épít a főszerepet játszó Ubrankovics Júliára - aki tehetséges, de amit köréje raknak, azzal egy Meryl Streep sem tudna túl sokat kezdeni. A férfiszínészek csapnivalóak – bár Ujlaky Dénes jól hozza a hajléktalant, aki ettől függetlenül a legfeleslegesebb karakter, valamint Kaszás Gergő sem túl béna: tud fenyegetően gonosz lenni, de a történet nem eléggé használja ki ezt az adottságát.

A rendező (ismét) bejelentette, hogy ez az utolsó filmje. Én drukkolok, hogy talán mégsem. A Majdnem szűzzel búcsúzni méltatlan lenne egy ilyen életpályától.

Képregénykritika: PAPÍRMOZI 3 (Képes Kiadó, 2007) ****

Antológia kiadásába belevágni több szempontból is kockázatos dolog, kiváltképp ha képregényantológiáról beszélünk. Először is nem árt komoly sztárszerzőket és sztárrajzolókat felvonultatni, hogy vásárlásra ösztönözzük a leendő olvasót. Kis hazánkban azonban ennek a módszernek már az alapvetése is erősen hibádzik: az épp csak újra csírájába szökkent képregénykiadás eredményeképp formálódó célközönség javarészt azt sem tudja mi fán terem Zograf, Moebius vagy teszem azt Guy Davis, így a nagy nevek felsorakoztatása közel sem nyom akkorát a latba, mint amennyi ettől elvárható volna. Aztán ott van az antológia-jelleg legnagyobb előnye és egyben legsúlyosabb hátránya: a diverzitás. Nagyon nehéz eltalálni mindenki ízlését, ha nem lehetetlen, könnyedén a nagyot markol, keveset fog hibájába eshetünk. Fontos még az antológia fókusza, egy egyszerűen megfogalmazható ötlet, melynek fonalára felfűzhetőek a történetek, mint például a Vertigo Heart Throbs válogatása (tragikomikus végkifejletbe torkolló love story-k), a Dark Horse Book of Witchcraft-ja (természetfeletti mesék) vagy hogy rendhagyó hazai példával éljek, a Torony és más történetek kiállítás a Magyar Képregény Akadémia szervezésében (meglepetés: itt a torony motívum volt a történetek közti összekötő kapocs).

Az eddigi próbálkozások rendre megbuktak, ám komoly tanulságokkal és tapasztalattal is szolgálhattak a kiadók számára: a Vertigo - Felnőtt képregények legnagyobb sajnálatomra úgy tűnik a diverzitás próbáján vérzett el, megosztva olvasóközönségét, míg a Fekete Fehér képregényantológia vélhetően az érthetetlen érdektelenség (és tájékozatlanság) miatt távozott hat kötet múltával, ámbátor dicsőségesen, hiszen erős koncepciójával olyan komoly alapot rakott, melyről több, más kiadvány is elrugaszkodhatott, mint például a FuMax Sin City sorozata (ezen természetesen a mozibemutatóhoz időzített megjelenés is sokat lendített), valamint jelen recenziónk tárgya, a fekete-fehér Papírmozi 3, mely ugyancsak a Képes Kiadó immáron Eduárd sorozatában jelent meg.

De lássuk csak, önkényesen kiválasztott kritériumainknak megfelel-e az újabb próbálkozás (habár kicsit visszás így nevezni egy sorozat harmadik kötetét). Neves alkotók, klasszikus történetek: ezt a lecet könnyedén átvitte. Nem kevesebb, mint 15 történet, európai, amerikai és japán szerzőktől: a diverzitást ugyancsak elkerülhetetlenül abszolválta. Fokális pont, a sztorikat vezető fonál a hagyományosan vett értelemben ugyan nincsen, mégis azonnal szembeötlő a képregényeket elválasztó biográfiák, képregénytörténeti cikkek és beszámolók jelenléte: itt bizony valódi kultúrmisszióról van szó, ez vezeti és tartja össze az antológiát (mivel mindhárom feltételnek megfelelt, most már nyugodtan nevezhetjük így), ebben fejeződik ki az esszenciája, ez legfőbb motívuma.

Ízlelgessük hát ezt a ritka párlatot a teljesség igénye nélkül: az első bódító szippantás a nálunk sajnálatos módon kevéssé ismert Mark Schultz, aki a mára már kultikussá vált Xenozoic Tales című sorozatot hívta életre a nyolcvanas évek végén (ha megemlítem, hogy ebből készült a Cadillacs and Dinosaurs nevezetű játéktermi csoda, valószínűleg máris többen felkapják a fejüket a korosztályomból), ami egy posztapokaliptikus, vad őskorba visszasüllyedt Földet varázsol elénk, ahol az emberek benzinmotoros szörnyetegekben ülve shotgun-nal küzdenek a civilizáció túléléséért a dinoszauruszok és őrült tudósok ellenében.

A spanyol alkotópáros, Das Pastoras és Carlos Portela leghíresebb sorozata, a Les Hérésiarques 2002-ben debütált a főnixként újjáéledő francia-amerikai Métal Hurlant/Heavy Metal magazinban, ahol egy fiatal harcos és ember-oroszlán harcostársa szállnak szembe az istenek akaratával egy afrikai legendákat felidéző fantasztikus világban. Ennek a sorozatnak a kvázi előzményét ismerhetjük meg az antológiában, és így esetleg (ha felkeltette figyelmünket, akár az enyémet) követhetjük Das Pastoras munkásságát a Metabárók (Le Caste des Métabarons) világába is, hiszen az Humanoides Associés legfontosabb címének előzményét, maga Alexandro Jodorowsky vezényletével, ugyancsak ő illusztrálta.

A magyar származású Miriam Katin rövid története önéletrajzi ihletésű, akárcsak a kanadai D&C által kiadott We Are On our Own című kötete, amely egész nyugodtan egy lapon említhető a Spiegelman Maus-ával vagy Marjane Satrapi Persepolis-ával. A Parfait bájos és gördülékeny módon nyúl komoly témához, remek választás volt az antológia számára.

A két számomra (abszolút szubjektíve) legkedvesebb történet egyike Yoshihiro Tatsumi, japán mangaka, az általa létrehozott gekiga* stílusú alternatív képregények zászlóhordozójának Inferno című alkotása, mely egyben a Papírmozi leghosszabb filmtekercse, ami egy volt katonai újságíró és Hirosima tragédiáját dolgozza fel megrázó módon, valamint a Sin City révén már nálunk is ismert Frank Miller maró sci-fi szatírája, a főszerepben: Amerika kedvenc hőse, Lance Blastoff, a Phallica belső égésű űrhajó és annak teljes ringyó-droid személyzetének tulajdonosa... Kevésbé örültem a nálunk a Kretén magazinból ismert Gotlib-nak, az általam ugyan értékelt, de nem túlságosan kedvelt Zograf-nak és a kissé propaganda és látlelet-ízű Batman történetnek (Áramszünet), de egy antológiáról beszélünk, és ha csak ilyen kis része nem sikeredett a szájam íze szerint, akkor a recept kiválónak bizonyult.

Utoljára ifjú csikókoromban lelkesített fel a hirtelen felfedezett kincsek tárháza a megboldogult és azóta gyűjtők tulajdonát képező Krampusz magazinban, és most is hasonló érzet kerített hatalmába. Egyáltalán nem bánom, hogy magyar szerzők nem kerültek a kötetbe, a Fekete Fehér ha nem is elhibázott, de nem túl szerencsés lépése volt összeereszteni a még nyersebb, csiszolni való magyar képregényeket a patinás, viharos időket is kiállt, vérprofik által írt klasszikusokkal. Az európai, amerikai, japán szerzők itt tökéletesen megférnek egymással, a szerzők életrajza és a cikkek a pozitív értelemben vett ismeretterjesztő jelleget árasztanak, a vaskosan megpakolt 144 oldal pedig hozza az amerikai trade paperback-ek magabiztosságát. Abszolút megvásárlandó darab!**

*A gekiga olyan a mangának, mint a graphic novel a comic book-nak, komoly, irodalmi értékű alkotásokat jelöl.
**Felmerülhet a kérdés (jogosan), hogy ennyi pozitívum után miért csak 4 csillag a kötet. Valójában négy és fél, de a Geekz értékelésében ilyen nem létezik, az ötöt pedig fenntartom a Watchmen szintű klasszikusoknak és a saját teljesen szubjektív értékrendem szerint maradéktalanul hibátlan hangulatú és/vagy megvalósítású kedvenceimnek. Ez van.

Filmkritika: VIDEODROME (kanadai, 1983) *****

CRONENBERG-SOROZAT, 2

Szokás arról beszélni, hogy egy film jól vagy rosszul öregszik-e. Nos, a Videodrome, bár a ’80-as évek divatjának megfelelő ruhát visel, mégsem járt el fölötte az idő, sőt napról napra aktuálisabb. A vérbő Suicide Clubtól a még Kör-utánérzésnek is kevés Félelem.com-on át Carpenter disztópikus akciókomédiájáig (They Live) sokan karcolgatták már a média észrevétlen és gátlástalanul erőszakos agymosó hatását, azonban Cronenbergnél máig nem vette senki alaposabban (és élesebb szikével a kezében) górcső alá a modern társadalom tagjaira zúduló megállíthatatlan, ellenőrizhetetlen képfolyamot – és ne feledjük, tette mindezt negyed évszázaddal ezelőtt! Azóta persze csak még erőszakosabbak lettek a fejünkben tapogatózó, az emberi pszichét átszabni kívánó, önként befogadott videócsápok (és a tévé mellett az internetes tévézés is rég támadásra indult már!).

Max Renn tévés producer, aki két társával a legkeményebb, legizgalmasabb filmeket igyekszik felkutatni és levetíteni a Civic TV számára („everything from softcore porn to hardcore violence”). Nézőpontja egyszerű: ki kell elégítenie a nézők vágyait, még a legaljasabbakat is, hiszen ez a dolga – és különben is, egy kis csatorna nem lehet válogatós. Cinikus, öntudatos és rámenős, azaz igazi férfi, aki büszkén felvállalja a kifogásolható morális értékrendet, amit munkájával az emberek felé közvetít, és élő adásban fűzi be stimulációktól túlcsorduló időkre panaszkodó csinos beszélgetőpartnerét.

Amikor technikus barátjával sikerül befogniuk egy kalózadó által sugárzott műsort, a Videodrome-ot, amely minden addiginél nyersebb, vadabb és élethűbb formában kínálja az erőszakot, Max ugyanazzal a megveszekedettséggel ered a nyomába, mellyel a csatornája által képviselt virtuális valósággal az igazit üldözi. A rendőrséget persze esze ágában sincs értesíteni: a tiltott gyümölcs csábítása minden józan megfontolásnál erősebb. Érthető, hiszen a Videodrome pontosan a Max által vadászott műsorok kvintesszenciája, azok összes, még nemlétező vágyainkat is kiszolgáló hatáselemével, ráadásul mindezt még sosem látott töménységben kínálja. „Csak kínzás és gyilkosság, történet és karakterek nélkül. Nagyon, nagyon élethű. Azt hiszem, ez következik most…”

Csakhogy van, ami még az edzett gyomornak is túl sok. Max-ot ellenállhatatlan erővel húzza a képek brutális őszintesége, de mikor Nicki, a tévéműsorban felszedett nő felmegy a lakására és szex előtt az egyik rögzített kalózadással akarja magát hangulatba hozni, a férfi megpróbálja lebeszélni őt. Mintha sejtené a veszélyt, mely a természetes ösztönöknek ellentmondó szexualitásban leselkedik, bár hogy a kínzások és gyilkosságok valódiak, nem akarja elhinni, hiába figyelmezteti pornófilmekben utazó, tiszteletreméltó hölgyismerőse, Masha. „Miért csinálnák meg igaziból? Egyszerűbb és biztonságosabb eljátszani”, mondja, és értetlensége legalább annyira ékesszóló, mint az asszony válasza: „Mert ennek van valamije, ami neked nincs. Filozófiája. És ettől olyan veszélyes.” A férfi, aki az emberi fantázia legerősebb ingerekkel hatni képes szeleteit próbálja reprodukálni a tévében, képtelen felfogni, hogy a Videodrome-nak sikerült az, ami felé ő csak öntudatlanul csoszogott: túllépni a valóságon.

Nincsen rosszabb egy paradigmáit túlságosan is egyértelműen és buzgón kínálgató filmnél, de a Videodrome ebből a szempontból is kiválóan teljesít: a magányosan becsavarodó, biztos pontot vesztett ember parájára építő történet, mely furcsa, idegen lény nélküli inváziós biohorrorként is megállja a helyét (de annál persze jóval több mondanivalót rejt), arcpirító lazasággal prezentálja legfontosabb tételeit, ahelyett, hogy kínosan körültáncolná őket, utalgatni próbálván rájuk.

Cronenberg már a film legelején Brian O’Blivion szájába adja a történet kulcsát: „A televízió-képernyő a tudat szemének retinája, így az agy fizikai struktúrájának része. Ezért bármit, ami megjelenik a képernyőn, a nézők nyers benyomásként élnek meg. A tévé tehát valóság, és a valóság kevesebb, mint a televízió”, mondja a professzor. És mire figyel eközben a néző? Hogy a főhős (egyébként végig az ő szemszögéből követjük az eseményeket) hogyan fűzi be a háttérben a piros ruhás csajt. Mert egy feltűnő szín, egy szexuális képzet mindig erősebb, mint az igazság a maga szerény valójában, még ha explicite ki is mondják nekünk. Ez már csak így van.

Max világos férfilogikával felosztott világban él, ahol az erőszak pusztán a műsorok szakmai paramétere, a romantika szükségtelen vadhajtás, ami untatja a nézőket (és persze a magánéletben sincs rá szükség), az ébresztést egy beprogramozott videó által személyesen végző titkárnő pedig vicc, huncut kacsintás a tükörbe. Azzal azonban nincs tisztában, hogy a tévének kitett meztelen agy mennyire tökéletesen védtelen, ezért bár a riporter kérdéseire még azzal védekezik, hogy jobb a tévében látni az erőszakot, mint az utcán, a film végére mégis ő az, aki ámokfutást rendez a kezével egybenőtt pisztollyal. És az vesse rá az első követ, aki azokat a legendás jeleneteket nézve, ahol Max a sóhajtozó, izgalmi állapotban levő tévékészüléket simogatja és a kívánatos ajkak közé dugja fejét, vagy éppen a mágikus fekete dobozba zárt, kikötözött áldozatot püföli ostorral, nem ismer magára. Legalább egy kicsit.

A Videodrome ideális lehetőség Cronenberg mániájának kiélésére, az emberi test fizikai deformálódásának megjelenítése és megvalósítása ennek megfelelően rettentő ötletes és látványos a filmben (talán csak a Meztelen ebéd tud még erre is rátenni egy lapáttal). Brian O’Blivion figyelmezteti hősünket az agydaganatra és a hallucinációkra, melyekkel a vírusként funkcionáló tévéadás fertőzi meg nézőit. (Okozhat valami ennél durvább biológiai torzulást?) Max visszatérő, lassanként valósággá váló privát víziója sokkal kézzelfoghatóbb jelenség: egy furcsa, vaginális nyílás jelenik meg hasán. (Cronenbergnél? Persze, hogy okozhat!) Később a pinából videólejátszó lesz, aminek segítségével Max-en lejátszhatóak az összeesküvés-elméletre hajazó hatalmi játszma bérgyilkosságai. Menekvés nincs: miután az erőszak már beette magát az annak magát önként alávető, szerencsétlen, elkárhozott férfi agyába, a pisztoly a kezébe fonja magát fémgyökereivel és nincs többé megállás. A figyelmeztetés egyértelmű: jól gondold meg, mi az, amit beengedsz szemeid kapuján…

Érdekes és messzire vezető eredményt ad a film szimbólumrendszerének szexuálpszichológiai megközelítése is, mely egyúttal értelmet ad a cselekmény elsőre nem pontosan definiáltnak tűnő elemeire is. E szerint Max a történet kezdetén egy igazi, maszkulin férfi, aki diktál és alakítja az eseményeket. A Videodrome azonban a tökéletes tisztaságú, száz százalékos pornó, és mint ilyen, nem igényel semmiféle nézői aktivitást vagy irányítási szándékot, csupán passzív, alárendelt befogadói magatartást, azaz egy alapvetően feminin jellegű szexuális irányultságot (ráadásul jelentkezik a tárgyak növekvő fetisizálási vágya is, a tévétől kazettákon át a pisztolyig). Max hamar a műsor hatása alá kerül, és ezzel párhuzamosan fokozatosan elveszti az irányítást élete, illetve dominanciáját vágyának szimbolikus tárgya, Nicki felett. Ezért óvja finoman a nőt a kazetta megnézésétől szeretkezés előtt és sokkal vadabbul, kétségbeesett, határozatlan erőszakossággal, mikor a nő pittsburghi útja és a Videodrome-ban való szereplése kerül szóba. Persze rég elkésett már ezzel: akinek pina nőtt a gyomrára, az többé már nem a maga ura. Max egyre alkalmazkodóbbá válik, ahogy próbál kikeveredni az emberek agyáért vívott hatalmi harc kusza hálójából, és miközben elkeseredetten próbálja összefoltozni szexuális én-képét, kiszolgáltatott alanyává válik az újra és újra Nicki Brand képében jelentkező csábításnak is.

De mitől válik a komoly mondanivalóval terhelt, komplex cselekményvezetésű alkotás olyan élvezetes filmélménnyé? Társadalmi-kulturális üzenet ide vagy oda, a Videodrome diszkrét báját mégis Cronenberg páratlan stílusérzéke és mesterien beteges fantáziája adja. Az elfojtottságában is túlburjánzó szexualitás a ’80-as évek lenyomata (pult alatt árusított filmek, kalózcsatornák, import pornó, mi kell még?), a snuff filmek legendája az azt megelőző két évtizedben kapott szárnyra („those mondo-weirdo video guys”, hangzik el a filmben), a házi mozizás bensőséges, intim hangulata és a kézről kézre adott, lemásolt, tiltott filmek pedig a videókorszak jellegzetes ismertetőjegyei (lüktető, lélegző kazetták – zseniális!).

Ma persze mindezt más köntösben képzelnénk el: a videó helyére az internetet kellene behelyettesíteni, ami pont olyan, mint a Videodrome, csak sokkal-sokkal durvább, tényleg létezik, és ami a legijesztőbb: ma már elérhető majdnem bármelyik számítógépről, bármelyik lakásból. Akárki megnézheti Szaddam Husszein kivégzését vagy éppen bármelyik híres színésznőt egy aktképbe vagy zaftos pornójelenetbe Photoshoppolva (az ügyes kezű és türelmes rajongók jóvoltából), méghozzá a nap bármely szakában. És az internet aztán hálás termőföld az emberi psziché legmocskosabb és legnyomorultabb vágyainak is, melyeket még tovább mutálva és nevelgetve böfög vissza az arcunkba. Ha erről valaki le tudná forgatni a következő Videodrome-ot, az még ennél is nagyobb gyomros lenne. Bár a lényeg úgyis ugyanaz volna, és különben is: Cronenberg csak egy van…

(Ez pedig a film trailere, nem csak kivágott jelenetekből készült, érdemes megnézni.)

Filmkritika: KARAMBOL (Crash, kanadai, 1996) *****

CRONENBERG SOROZAT 1.

A XX. század vége felgyorsult. Technicizálódott. Rideg. Személytelen. Hőse magányos. Elkényelmesedett. Dezorientált. Eszképista. A közösségi kötelékek korábban biztonsági hálóként feszültek mutatványai alatt, most annak foszladozó rojtjain egyensúlyozik. Alatta saját mélységei – régi ismerősként néznek vissza rá.

Jelen, másodközölt írás elemezgetősen okoskodó hevületéből kifolyólag per definito SPOILER, ezért, ha valaki még nem látta annak tárgyát, izibe izzítsa valamelyik p2p alkalmazását. (A magyar kiadás botrány.)

A párkapcsolat, mint formális fonat, még tart, ám Catherine és James házassága valójában és minden értelemben kötetlen. James produceri pozícióját kihasználva fekteti két vállra mutatósabb alkalmazottait, Catherine pedig kivételes nőiességét kamatoztatja. Az esti beszélgetés témája mi más is lehetne, mint a hűtlen kalandok megosztása… a legitim aktus felvezetéseként. A jelzők azonban feleslegessé válnak, a jogosság már mindegy, a moralitás is lassan értelmét veszti. A klasszikus intimitás prűd emlék, már, ha emlékeznének rá. A hangárban egy ismeretlennel, vagy a stúdió laborjában egy kellékessel. Mindegy. Ha összejön, ha nem.

A felgyorsult életvitel talán legillusztrisabb formája a közlekedés. A személyszállítás. A közúti közlekedés. Hatalmi kommunikáció, szimbolikus érintkezések végtelen folyama, melyben áttételesen, a jármű által létesül a ritualizált kapcsolat ember és ember között. A jármű által, mely öntudatlan, engedelmes, dependens alkalmazottként látszólag mindössze eszköze a rítusnak. Jelenléte azonban sokkal inkább szimbiózist, mintsem alárendelt munkakapcsolatot konstituál. Együttélést. Sorozatgyártott gépkocsi és sorozatgyártott fogyasztó között. Fém és hús között. Szótlanul, szemérmesen, udvariasan egymásban. Egészen a karambolig.

A karambolban felreccsen a felek párbeszéde. Testbeszédben. A karambol aktus. Az addig érzelemmentes kapcsolat rövid-idejű és heves együttlétté válása. Technikai behatolás, egymásba-érés, hús és fém ölelkezése. Heteroszexualitás. A baleseti statisztikák vérmes realizálódása, a KRESZ által tiltott bűnök és megelőzni próbált szituációk romlandóságában fennkölt gyümölcse. Fizikai szintézis. Mindemellett metafizikai is, hisz az ütközés pillanata határsértés. Egy rövid időre gyógyítható és visszafordíthatatlan sérülés, karcolás és totálkár, élet és halál között oszcillál, aki idáig merészkedik. A vegetatív ellenkezés és a mámoros önátadás pillanata. A közhellyé fakult egzisztenciális paradoxon, miszerint minél közelebb érkezünk a halálhoz, annál… Szexus és halálélmény. A pornográfia a helyrehozható szétesés örömét fejezi ki (az élvező mintegy annyi lénnyé válik, ahány része van, és mind külön képes örülni), az erőszak a helyrehozhatatlan fragmentáció szorongásait érzékelteti. [1] A karambolban ezek a látszólag ellentétes, egymást kizáró folyamatok már-már elviselhetetlen érzékiségben olvadnak magától értetődő egységbe, a testiség és a sérülés, az egyesülés és a töredezés morbid szinkronja valósul meg. A bensőséges, taktilis észlelés pedig rádöbbent az eddig rutinnak, alapvetőnek, halottnak tekintett helyváltoztatási folyamat mérvére, kockázataira. Lehetőségeire.

Ami a felismerhetőség határán túl, organikusan gyűrődött fémlemezeken csillan meg. Először pusztán középszerű perverzió, szinte az egészséges interperszonalitás szabályain belül: szex az autóban. Szex a roncsban. Az ütközés intenzitásának emléke, mint a lelepleződés kockázatát is túlharsogó stimulációs faktor fokozza a gyönyört. Ez azonban nem elég, pusztán könnyen felejthető, vérszegény játék. Amivé a szex is devalválódott. Hisz – miután az érzékelhetőség alsó küszöbén csak a szexualitás képes átmászni – a tényleges érintkezések permanens előjáték-közösülés szekvenciává mosták a napokat. Ívtelen, langyos, unalmas folytonossággá. Aztán a roncsolódási folyamat szemlélése adja az újabb lökést. A reprodukált karambol show-ja.

Vaughan a karambolguru, aki hírességek baleseteit dolgozza fel. „Többlet” biztonsági kellék nélkül, „hitelesen”. Vaughan és kollégái a halállal kokettálnak. Talán az élettel is. Vaughan felismeri, tudatosítja, amit a szerencsés-szerencsétlen kisebbség csak megérzett: a karambol és a szex analóg empíriák. A karambolt, mint valamiféle szado-mazochista viszonyt hívja életre, amelyben a kölcsönös kiszolgáltatottság és deformáció-keltés a lehető legvégletesebb. Itt és csak itt sajátíthatja el újra valaminek a bizalmát. Halálos sebezhetőség és tökéletes bizonytalanság. Meglódulnak a dugattyúk, felugrik az adrenalin szint. Vaughan több ízben megmártózott ebben a felfokozott létélményben, függ tőle, de nincs kiszolgáltatva. Ha a szexen és a karambolon kívüli élet hibernált öntudatlanságnak minősül, a karambolban testet öltő potenciális halál-veszély értelmét veszti. A karambol élet-közeli élményével – annak kimeneteltől függetlenül – csak nyerhet.

Vaughan ugyanakkor művész is. A karambol, mint tökéletes műalkotás: reprodukálhatatlan, csak aktualizálható. Vaughan pedig a tömegtermelés, a futószalag mellett break-elő robotok korában aktualizálja azok termékeinek valamikori pusztulását. És, hogy a dekonstrukció rekonstrukciója rekonstrukció, netán dekonstrukció, pusztulás vagy újjászületés, halálfélelem vagy eksztázis? Érvényét vesztik az ilyen disztinkciók, csak az egyesülés röpke mozzanata számít. Az újra és újrajátszott „itt és most”ok. Ez az élete. Csak ez. Mint egy hithű posztmodern dadaista: vallja, és éli, hogy számára csak a tradicionális eredmények, értékek pusztítása vállalható fel, ez a sorsa. Művészete nem az élet alárendelt funkciója. Inkább fordítva. Ahogy a dada, ő sem esztétikai alapokról indult el, hanem valami perverz humorfelfogásból, mely az életet önmaga ellen irányuló rossz viccnek tekintette. [2] És – ahogy a dada – ő sem foglalkozik alkotása, élete értékesíthetőségével. Messze kimagaslik az általa szervírozott performance-ok közönségeként összesereglő céltalan ingerturisták közül. Vaughan nem vezeti őket, előadásait nem a rémült tekintetek csendje, nem a bizonytalan taps, és nem is a személyes laudációk minősítik, kizárólag a feldolgozott baleset maga. Csodálói instrukciók híján legfeljebb lelkes imitátorok lehetnek, a szeánszok szakrális jellege nem nekik, netán valamiféle haszonelvű propagandának köszönhető, kizárólag Vaughan és pocakos kaszkadőrökből és nyugdíjazott versenyzőkből verődő segítői konok vircsaftjának, s az önkéntes áhítatnak. Az aurának. Mert a valódi műalkotás sajátos értékét az a szertartás alapozza meg, amelyben eredeti és első használati értéke volt. [3] A többiek itt pusztán műélvezők. Pukkasztásra felajánlkozott polgárok. Aki bátrabb, az a későbbiekben talán ki is pukkad… de akkor már nem polgárként, vagy egyéb, társadalmilag funkcionális elemként. Annál is kisebbként, annál is alantasabbként.

Eleinte még differenciált a testi vonzalom, a nemiség mozgásterét még a konvenciók szabta tartomány definiálja. Vaughan nagy fekete lowridere azonban szabdalni látszik ezeket határokat. Catherine Jamesnek szegezett kompromittáló kérdésére, miszerint hálna-e Vaughannal, még tagadólag felel a partner. A hatalmas kabrió és a sérülésektől attraktív test elementáris vonzerőt éleszt, de a homoszexualitástól való viszolygás még visszatart. Még van mitől viszolyogni, még van értelme az ilyen homofóbiának, az azonostól-való félelemnek, mert létezhet ilyetén különbségtétel ember és ember között.

Eleinte még csak a primer gyönyör számít számukra, az ütközések tesztfelvételeinek szépsége, a bábuk és fényezetlen próbakasztnik mértani, pornográf felvételei, de már a videó előtt egymást manuálisan ingerelve bizonytalan az érzékek hierarchiája: a mozgókép nyújtotta esztétikai élvezet fokozza a humán érintkezést, vagy fordítva?

A szociális struktúrák felszabdalása után azonban további, gyökeresebb bomlást szenved az ingerturisták szubkultúrája. A rendszerek pusztítása után saját magukkal számolnak le James-ék. A karambol oltárára a megélhetési tevékenységeket, a napi rutint követően a társas érintkezések olcsóbb kategóriái fekszenek fel szép engedelmesen, majd ugyanezzel a hajlandósággal a szexuális interakciókat vezérlő, legelemibb attribútum, a nemi identitás mond le a regnálás jogáról. A kifejezéstelen(ségükben beszédes) arcok miatt csak a cselekedetek szintjén tükröződik a személyiség, az egyéni karakterisztika devalválódása, a mimika sem irtózatot, sem élvezetet, sem elutasítást, sem elfogadást nem közvetít, a kommunikáció nem rezdülések, finom gesztusok által zajlik. A cirógatás, a pajkos harapás helyét a ráfutás, a cserbenhagyásos gázolás veszi át, a koccanás flört, a kicsúszás orgazmus. A gesztikuláció léptéket vált.

Ha volt is Catherineben kétely a fájdalom és a gyönyör megfelelését, kölcsönös gerjesztő kapacitását illetően, az autómosóban vánszorgó kocsi hátsó ülésén ejtett gyötrelmes közösülés látszólagos ellentmondásossága ellenére, pontosabban: az által oldja le a nőről a szkepszis legellenállóbb kérgét is. Az eladdig pusztán a karambolok mementói, a sebek nyalogatásaként, netán fellációként artikulálódó csók kereteiben először érintkezik két száj, szenvedély és bensőségesség nyomatékosításaként, miközben a kefék, a vízsugár és a hab lemossák a fémtestről a port, s egy korábbi gázolás vérnyomait. Mélyreható romlás és felszíni megtisztulás. Csendes defloráció és fájdalmas katarzis. Végső kenet és vízkeresztség. A zavarba ejtő kétértelműség monolitikus, bonthatatlan képe – amit az éppen sofőri pozícióban sínylődő James a visszapillantó tükörből szemlél. Arcára most sem ülnek heves érzelmek, de nem kérdés, hogy féltékeny. Csak az, hogy kire.

Catherine innentől már sínen van. És mellette James is, aki szintén aktusba vegyül Vaughannal. Nem Vaughan amúgy triviális dominanciának való meghajlásról van szó – a guru holdudvarában sündörgő Helen és Gabrielle homoszexuális kalandja hasonló személyiségbeli leépülésről tanúskodik –: a korábbi ellenkezését, és ezáltal érzelmi integritásának, önazonosságának végső burkát veti le James, megszabadulva egykori közösségi-ember mivoltának utolsó emlékétől. (Ugyanezen „béklyók” elhagyására törekszik korábban az egyik kaszkadőr, Colin is, mikor hatalmas mellimplantátumot szereltet magára, és azok heves dörzsölése közben fantáziál az autóbalesetről.)

Vaughan pozíciója különben sem az általa kierőszakolt szexuális kisajátítottságban jut érvényre, hisz mindenki mindenkivel. Nincs tartós tulajdonviszony, összetartozás, vagy szembenállás, melyekben a kollektív textus kirajzolódhatna, csak az aktuális, passzív partner. Vaughan egyszerűen „fejlettebb”, sokkal előbbre jár, mint a többiek: az egyre hatékonyabb önpusztítás magasabb, tudatosabb, átéltebb stádiumában van. Ő már szinte teljesen halott, bőre is fakó – „nagyon sápadt”, ahogy Catherine fogalmaz –, mindent elsöprő szeduktív ereje, felsőbbrendűsége ennek az evolutív „előnynek” tudható be. Ezért követnék őt… ha vezetné őket. De Vaughan sokkal önzőbb annál, minthogy egy szektára való embert vezessen a mámorító halálba holmi materiális haszonért, netán párhétnyi 15 percért. Egyedül megy el. Mint mindig.

Öröksége azonban nagyobb súllyal nehezedik megigézett követőire, mint a legradikálisabb vallási mikroközösség önkéntes tagjaira vezetőjük öngyilkos ideológiája, hisz „rongyos, koszos” próféciája a „modern technológia segítségével” átalakított emberi testről egyszerre „személyes” és „globális”. Catherine-ékben általa tudatosult: ők fémbe temetett, ütközéseket motorikusan hajszoló, lelketlen abjekt-testek, melyeket balzsam és textilcsíkok helyett a halál-kísértések bizonytalanságába, spontaneitásába vetett bizonyosság, és az akármivel való testi egyesülés intimitása konzervál. Élőhalottak, melyek csak a szétesés, a bomlás aktusaiban, a sorozatosan generált töredezettségben képesek létüket tolerálhatóan összefüggőként megélni.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér. [4]

...

Jegyzék:
[1] – Király Jenő: A borzalom esztétikája
[2] – A. Alvarez: Dada: öngyilkosság, mint művészet
[3] – Walter Benjamin: A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korában
[4] – Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában

Anthony Minghella (1954-2008)

Nagy szavak nélkül: elhunyt, hirtelen. Az angol beteg és A tehetséges Mr. Ripley nekem tetszett. Nagy filmek nagy árnyékkal, gazdag részletekkel és kitűnő muzsikával. A Mr. Wonderful-t is szerettem. A Hideghegy-et nem. A Szívből, igazán-t nem láttam. A Bűnös viszonyok-at ma este nézem. Ki mit mond? Ki szerette, ki nem? Beszéljük meg, ahogy Bolgár György mondaná.

DVD-kritika: Shaolin harcművészete (Nan bei shaolin, kínai, 1986) ****

Igazság szerint ez a film egy trilógia harmadik fejezete (lásd: Shaolin Temple (1982), Shaolin Temple 2: Kids from Shaolin (1984)), de nem kell parázni, nincs különösebb kapcsolat a három film között (attól eltekintve, hogy mind a háromnak Jet Li a főszereplője... meg hogy a szinészgárda nagyrésze ugyanaz... még szerencse, hogy a három filmben teljesen különböző figurákat játszanak...)

Míg az első két részt Zhang Xinyian (A sárga folyó harcosa, The Patriotic Knights, stb.)
rendezte, és meglehetősen korlátozott anyagi lehetőségek álltak rendelkezésére, erre a harmadik részre a kungfufilm-rendezők istenét, Lau Kar Leungot importálták át Hongkongból, akinek az elkövetkező években ebből a komcsi kiruccanásból kifolyólag több kellemetlensége is adódott. A korábbi két Shaolin Temple-filmtől eltérően a büdzsé ezúttal jóval magasabb, és mivel a kínai hatóságok az óhajtott összes emlékműjellegű pagoda, templom, nemzeti park és firlefranc lefilmezéséhez hozzájárultak, a Martial Arts of Shaolin látványvilága ezen meglepő engedékenységnek köszönhetően lenyűgöző.

A történet meglehetős dramaturgiai vehemenciáról tesz tanubizonyságot, és ez megnehezíti kissé a figurák motivációjának nyomonkövetését. Megkönnyítem a logikai kátyú betemetését: az a császári tiszt, akit a legelső jelenetben kivégeznek, az a Jet Li apja (a filmben), és ezért akar a srác később a kormányzón bosszút állni. A családi kapcsolatra az egész filmben egy félmondat erejéig utalnak, figyelni kell.

Sem LKL-nek, sem Jet Linek nem ez a legjobb filmje, de ettől függetlenül szórakoztató fluff az egész - a magas költségvetésnek, a színpompás díszleteknek, a statiszták százainak és a látványos helyszíneknek köszönhetően szinte epikus jelleget ölt. LKL sajnos nem tudja megállni, hogy pár bárgyú vígjátéki betéttel meg ne toldja a sztorit - vajon hányan fognak röhögőgörcsöt kapni a pásztorlánykának öltözött Jet Li láttán? -, de a dolog nem olyan vészes, mint pl. a Mad Monkey Kung Fu-ban vagy a My Young Auntie-ban.

A film két igazán kiemelkedő harcjelenetet tartalmaz: Jet Li és a déli-shaolin kolostorból érkező szövetségeseinek (a film eredeti címének jelentése Északi- és déli-shaolin) a kormányzó elleni első merényletpróbálkozása, amelyre az elöljáró akrobatáktól, oroszlántáncosoktól és mindenféle harcművész-freaktől rogyadozó születésnapján kerül sor, illetve a finálé, amelyet egy gyönyörűen feldíszített, emeletes folyami dzsunka fedélzetén vívnak meg. Laikusok számára is nyilvánvalóvá teszik, miért Lau kar Leung a világ legjobb akciókoreográfusa.

Jet Li alakítása mellett érdemes megemlékezni a karizmatikus Yu Hairól, aki mindhárom Shaolin Temple-filmben előfordul: az első részben és ebben a harmadikban Li mesterét, a másodikban az apját játssza. Yu Hai korábban a shantungi wusu egyesület vezetőedzője volt, néhány évig pedig Mao Ce Tung külögyminiszterének, Csao En Lajnak a testőreként védte (szó szerint) a kommunizmust.

A dvd-ről:

Extrák nyista, hacsak a kiadó egyéb Shaw Brothers-filmjeinek előzeteseit (Shaolin templom (nem a tárgyalt film előzménye, hanem az 1976-os Chang Cheh-klasszikus!), Öt nindzsa elem, Repülő tőr) nem tekintjük annak.

A képminőség elfogadható, még akkor is, ha az eredetileg Hongkongban dvd9-en kiadott filmet dvd5-re tömörítették. Annyira nem éles, mint az eredeti, nyilván.

A szinkron elmegy. Az eredeti mandarin és a magyar hang dolby digital 5.1 és dts változatban található meg a lemezen. Az ideális a mono lenne, bár azt már a hongkongi kiadásról is lehagyták.

A kritikaírás céljára kapott dvd, ha az asztali lejátszómba tettem, a magyar feliratok 90%-át nem adta ki. A számítógépen a dolog hiba nélkül ment. Lehet hogy csak szar az asztali gépem.

New Line Cinema – 1. rész (1967-1989)

A Time Warner médiakonglomerátum 2008. február 28-án bejelentette, hogy a tulajdonában lévő New Line Cinemát, A gyűrűk ura-, a Csúcsformában- és az Austin Powers-sorozatok gyártóját beolvasztja a Warner Bros struktúrájába, s ezzel megválik Bob Shaye-től, aki negyven évig vezette a céget. Sorozatunk a ministúdió történetének áttekintésével próbál választ találni a miértekre és a hogyantovábbokra.

Robert Shaye a semmiből teremtette a New Line Cinemát, amely a hatvanas évek végén egyszemélyes, kézi vezérlésű filmforgalmazó vállalatként lépett színre New Yorkban. Az akkor 27 esztendős Shaye egy volt a korszak exploitation kizsákmányolói között: horrort, szexet, polgárpukkasztást bevállalt, hogy midnight movie közönségét kiszolgálja. A filmeket olcsón vette, elsősorban Olaszországból (pl. spagetti-westerneket), Franciaországból (Alain Delon-krimiket is), majd Bruce Lee halála után Ázsiából is (lásd: Sonny Chiba Street Fighter-sorozata), és viszonylag kevés amerikai független produkciót vitt a mozikba.

Shaye már a hetvenes évek elején kitűnt a többiek közül keleti parti ízlésével. Pasolinit, Godard-t, Herzogot, Rohmert, Fassbindert, Bunuelt és Chabrolt kezdett forgalmazni a campusok közönségének, de szégyenérzet nélkül bevállalt melegebb témákat is. Első nagy felfedezettje John Waters volt, aki a Multiple Maniacs (1970), a Rózsaszín flamingó (1972) és a Female Trouble (1974) triászával lenyűgözte az éjféli mozilátogatókat, és állandó bevételi forrást jelentett a New Line-nak is. A cég első saját gyártású filmje a Stunts (1977), egy felejthető akciófilm volt Mark L. Lester (Kommandó) rendezésében.

A nyolcvanas évekre a New Line szinte teljesen befejezte a művészfilmek forgalmazását, és minden erejével arra koncentrált, hogy kielégítse az újonnan megnyílt videópiac óriási felvevőerejét. Olasz apokaliptikus sci-fik, tini szexkomédiák és nindzsás kalandok töltötték meg a New Line éves forgalmazási naptárát (amelybe valahogy becsúszott Makk Károly Lily in Love című filmje is).

Ma leginkább a horrorral azonosítjuk a New Line-t, pedig Shaye csak a hetvenes évek végén, a Halloween elképesztő sikerét látva kezdett érdeklődni a műfaj iránt, amikor nagy dobásként megvásárolta Az élőholtak visszatérnek és A texasi láncfűrészes re-run jogait, majd 1983-ban mozikba vitte az Evil Dead első részét. A három film olyan kirobbanó sikert aratott, hogy Shaye gyorsan megalapította a New Line gyártó részlegét, és ráállt a horrorok sorozatgyártására.

A saját gyártású horrorok első darabja volt az Alone in the Dark (1982), Jack Sholder filmje, amelyen Shaye írói kreditet is kapott. Ezt követte a Rémálom az Elm utcában (1984), amely mindent megváltoztatott a New Line számára. Wes Craven horrorja, mely szerény 1,8 millió dollárba került, 25,5 milliót hozott a konyhára. A folytatás már egy évvel később megérkezett Sholder rendezésében, a további, elképesztően népszerű epizódok pedig menetrendszerűen: 1987-ben, 1988-ban és 1989-ben. A Rémálom-sorozat így korának Fűrész-e lett, az addigi legnépszerűbb független filmes széria. Amellett, hogy tengernyi pénzt termelt, tucatnyi olyan tehetséget indított útjára, mint Frank Darabont, Chuck Russell, Renny Harlin, Stephen Hopkins, Johnny Depp, Patricia Arquette vagy Brian Helgeland.

A Rémálom-sorozat mellett a New Line lokomotívja John Waters maradt, aki a nyolcvanas években karrierje csúcsára ért az „odoramás” Poliészter (1981), majd a Hajlakk (1988) című remekeivel (amelyeket immár a New Line gyártott). Ugyancsak szépen muzsikált a Rémecskék-sorozat is (Critters), de A rejtőzködő (1987 – ma kultfilm) és a 976-EVIL (1989 – Robert Englund rendezésében) megbukott.

A nyolcvanas évek végére a New Line tehát új imázst alakított ki: irodát nyitott Los Angelesben, részvénytársaságként bevonult a Wall Streetre, és művészfilmesből horrorspecialistává vált. Piacra lépett a ministúdió, amelyet Freddy Krüger épített.

(Folytatjuk.)

Filmhír: NAGY BUKÁS A DOOMSDAY

Tegnap, pénteken elindult az amerikai mozikban Neil Marshall (Descent - A barlang) új filmje. Az általunk is várva várt Doomsday - melyet rendezője a Mad Max és a Menekülés New Yorkból keverékeként ír le - mindössze 1,6 millió dollárt hozott az első napon.

Az utóbbi hetekben már sejthető volt, hogy a Doomsday alulteljesít. A tesztközönség reakciói jobbára negatívak voltak, így a forgalmazó Sony úgy döntött, nem invesztál túl sokat a promócióba. A mozisok sem komálták a filmet: az ilyenkor szokásos háromezerhez képest csak 1936 amerikai mozi vette műsorára Marshall posztapokaliptikus akcióját.

Speciális problémát jelentett a Sony számára, hogy február 12-én elárasztotta a torrent trackereket egy 2012 Doomsday című szánalmas sci-fi, melynek 1,6 pontot sikerült begyűjtenie az imdb látogatóitól. Sokan azt gondolták, hogy a mozikba kerülő Doomsday megegyezik ezzel az olcsó B-filmmel.

Cikkünk írása idején az imdb Doomsday-lapján még nem elérhetők a user ratingek, így arról nincs infónk, hogy annak a csekély közönségnek, aki végül is eljutott a moziba, hogyan tetszett a film. A Sony úgy döntött, nem kockáztat, nem vetíti le a filmet a kritikusoknak - ez is mindig a bukás biztos jele. Abból a 26 kritikusból, aki a rottentomatoes tanúsága szerint vette a fáradtságot, és jegyet váltott rá, 19-nek nem tetszett. Roger Moore (a filmkritikus!) egyenesen Uwe Bollhoz hasonlítja Marshallt.

Az 1,6 millió dolláros első napi eredmény - és az ebből következtethető kb. 4,5 milliós első hétvége - kifejezetten rossznak számít, minden negatív várakozást alulmúl. Összehasonlításul a Descent (ami aztán távolról sem volt kasszasiker) kétszer erősebben, 8,9 millióval indult, a hasonló zsánerű Resident Evil 17,7 millióval, az Underworld pedig 21,7 millióval.

Számomra mégsem ez a legmeglepőbb, hanem az, hogy a Doomsday-nek a mai napig nincs otthoni, tehát brit forgalmazója, s premierdátuma (egyes infók szerint május 9-én indul majd). Szeretnék pozitívan csalódni, de ez a tény sajnos csak aláhúzza, hogy valami gond lehet a filmmel.

Vigasztalásul annyit, hogy nem csak a Doomsday hasalt nagyot tegnap az USA-ban, hanem a Funny Games 2008 is. Michael Haneke ön-remake-jének 289 moziból pitiáner 180.000 dollárt sikerült összegyűjtenie.

Hupikék törpikék és Tintin országa: a belga képregény 1.rész

A Frankofónia Ünnepe ezév márciusában is megrendezésre került Budapesten és számos más magyar városban, a rendezvénysorozat részeként pedig március 6-án kiállítás nyílt a fővárosi Francia Intézetben "Bulles*, jazz, blues" címmel, melyet Jean Auquier, a brüsszeli képregénymúzeum igazgatója vezetett fel a "Hupikék törpikék és Tintin országa: a belga képregény" című előadásával.

Tekintve, hogy a Képregény.net és a Geekz színeiben én is részt vettem az eseményen, ráadásul a mi társaságunkból az egyetlenként, aki bírja a francia nyelv obskúrus tudományát, úgy döntöttem magamra vállalom a tolmács híján (a frankofónia szellemének jegyében) vegytiszta francia nyelven előadott áttekintés érdekesebb pontjainak megosztását a nagyobb publikummal (az amfiteátrumban mindössze huszonegynéhányadmagammal jelentem meg) a belga képregény gazdagságáról és történetéről.

Tintin, a világutazó - egy fiktív riporter kalandjai

A George Prosper Rémi, avagy művésznevén Hergé (ami neve felcserélt kezdőbetűinek fonetikus kiejtése: R.G.) alkotta mára kultikussá vált képregényfigura a Magyarországon is ismert olyan belga nevezetességek közé tartozik, mint Lucky Luke, Astérix vagy a Hupikék törpikék, születése pedig 1929-re, a Vingtieme Siecle belga újság oldalaira tehető. A Tintin a szovjetek földjén (Tintin au pays des Soviets) folytatásos képregénysorozat egyenesen az újság szerkesztőjének, Norbert Wallez katolikus apát kérésére indult útnak, és akkora sikere lett, hogy a Szovjetunióból vonattal hazaérkező és a kiadó által felbérelt ál-Tintin jókora éljenző tömeget csődített a brüsszeli Gare du Nord pályaudvarára. A hirtelen jött népszerűség egyenes úton vezet a következő, kongói tudósításhoz (Tintin au Congo, 1931), ami tökéletesen tükrözi a kor gyarmattartó belga világképét: "A negrók nagy gyerekek csupán... még szerencse, hogy mi ott vagyunk nekik." A naívnak és primitívnek ábrázolt feketéknek tartott felvilágosító óra hazájukról, Belgiumról, az antilopok cél nélküli halomra gyilkolása vadászat címén és az orrszarvú irhájába fúrt lyukba helyezett dinamitrúddal szerzett trófea később mind helyesbítésre került a politikai korrektség jegyében, mikor 1946-ban Hergé újrarajzolta a színes oldalakkal újfent kiadott, eredetileg fekete-fehér albumokat.

Egy belga képregényhős népszerűsége hazájában nem különösebben ritka dolog, Tintin kalandjait azonban legkevesebb 50 nyelvre fordították le és albumai több százmilliós példányszámban keltek el, tehát joggal tehetjük fel a kérdést, vajon miben rejlik sikerének titka? Nem kell túlságosan mélyreásnunk, hogy észrevegyük, főhősünk ábrázata nem rendelkezik igazán karakterisztikus vonásokkal (talán a védjegyének tekinthető hajtincset leszámítva), így a célközönségnek szánt fiatal (és persze a képregénykedvelő idősebb) olvasók könnyedén azonosulhatnak vele, ráadásul az albumokban minden kortalanul népszerű szüzsé megtalálható az Indiana Jones fémjelezte kalandfilmeken át (A kék lótusz, A Nap Temploma) a tiszta és tudományos fantasztikumon keresztül (Tintin Tibetben, Cél a Hold) a krimibe és kémhistóriákba (A Castafiore ékszerek, Ottokár jogara) illő fordulatokig. A humort is több szinten adagolva kapjuk, a némileg kifinomultabb típusát maga Tintin és az örökké szórakozott Tournesol professzor szolgáltatja, míg a részeges és szangvinikus Haddock kapitány a szeretnivalóan ütődött Dupont-Dupond párossal karöltve a slapstick komédiát lopja be a történetekbe.

A kapitány figurája egyébként meglepő módon pozitív fogadtatásra talált a kor mélyen katolikus keresztényi értékeket valló Belgiumában nagyon komoly alkoholizmusa (egy üveg Loch Lomond láttára bármilyen helyzetben elveszti a fejét) és szórakoztató vulgaritása ellenére.

A belga BD** és a valóság összefonódása

A képregények és a valós, aktuális események kölcsönösen hatással vannak egymásra, különösen igaz ez a belga BD-re. Az első valóban csak képregényekkel foglalkozó francia-belga magazint 1938-ban indítja útjára Jean Dupuis méghozzá Journal de Spirou címmel. Az újság központi karaktere a Rob-Vel teremtette lángvörös hajú Spirou (nevét a vallon mókust jelentő spirou szóból eredezteti), aki eredetileg kifutófiúként dolgozik ikonikus piros ruhájában, majd elválaszthatatlan barátjával, Fantasio-val együtt munkát kap épp annak az újságnak a szerkesztőségében, aminek nevét kölcsönözte. Fiktív újságíróként, akárcsak Tintin, rengeteg kalandon megy keresztül, és a hozzá csatlakozó új szereplőgárda népszerűsége olyan karaktereknek biztosít albumszerű megjelenést, mint például a fura, de szeretnivaló leopárd-majom keverék Marsupilami. A valódi Spirou magazin szerkesztőségének ajtaja (a rajta lógó tábla tanúsága szerint) egyébként mindig nyitva áll és lehetőséget ad olvasóinak, hogy személyesen adhassanak hangot véleményüknek.

1947-től a belga André Franquin veszi át Spirou kalandjainak szövését és az Egy varázsló van Champignac-ban (Il y a un sorcier a Champignac) című történetével egy kvázi ismeretlen, általa sosem látott, a felesége képeslapgyűjteményének egyik példányáról másolt kastélyt tesz híres turisztikaI célponttá. Hergé hasonló módszerekkel dolgozott, az Egyszarvú titkában a helyi bolhapiac tűnik fel, a Nap Temploma azték piramisainak papírra vetését komoly kutatómunka előzi meg, a Letört fül (L'Oreille cassée) történetének fókuszaként funkcionáló titokzatos bálványnak pedig a városi múzeumban kiállított egyik szobor szolgált mintaként, melynek hatására a múzeum szuvenírboltjának egyik legkelendőbb portékájává vált ama bizonyos bálvány replikája, aminek fülét aztán a boldog tulajdonos sajátkezűleg letörhette.

A fentebb már említett Franquin talán leghíresebb figurája, az elképzelhetetlenül lusta, ám végtelenül jóindulatú Gaston Lagaffe, aki szintén a Spirou magazin munkatársa, kalandjai során ugyan indirekt módon, de egyértelműen a környezet és az állatok védelme mellett foglal állást. Talán nem véletlen, hogy a valódi Green Peace felkérésére Franquin és teremtménye, Gaston vállt vetve kampányoltak a szervezet célkitűzéseiért különféle reklámokban és plakátokon. A BD és a valóság hatás-visszahatásának legszebb példája pedig talán az, amikor Gaston-nak szobrot emelnek Brüsszelben, egy Brüsszelben játszódó képregény oldalain pedig megjelenik ez az utcarész a rendkívül könnyen azonosítható szoborral.

A cikk második része a kepregeny.net magyar képregényes oldalon fog megjelenni hamarosan...

*a bulle francia nyelven a képregényekben használatos szövegbuborékot jelenti
**a BD a bande dessinnée, azaz franciául a képregény bevett rövidítése

Happy Birthday, Mr Cronenberg!

David Cronenberg, kedvenc kanadai rendezőnk a mai napon ünnepli 65. születésnapját! Éljen soká, Mester!

Az ünnepi alkalom örömére a közeljövőben megemlékezünk Cronenberg néhány remekművéről - ha már az Eastern Promises kapcsán felróttuk neki, hogy az újabb keletű filmjei nem bírnak azzal az őrjítő, fékezhetetlenül kreatív zsenialitással, amivel régebbi, legendás alkotásai bevésték magukat oly sok mozirajongó agyába. Akik előtt máris megjelent Jeremy Irons arca kétszer, és izgatottan azt suttogják maguk elé: "Long Live The New Flesh!", miközben szerelmetes mozdulatokkal ingerelni kezdik billentyűzetüket, jól tudják, miről van szó, a többieknek pedig remek alkalom lesz ez arra, hogy bepótoljanak néhány filmtörténelmi remeket. Addig is, aperitifként, íme egy három és fél perces, áldokumentum-jellegű groteszk disztópia, amit Cronenberg nemcsak rendezett, de még a főszerepet is ő játssza. Yikes!

Filmbemutató: DRACULA (brit, 1958)

Cseppnyi kult-klasszik: a Brtish Film Institute tavaly komoly restaurálást végzett Terence Fisher halhatatlan remekművén, a Hammer Stúdiót világhírűvé tevő 58-as Drakulán - alább ennek a trailerje látható.

Hol is lehetne kezdeni a dícséretét? Fisher tökéletes rendezésénél? Peter Cushing elegáns-hideg Van Helsing-alakításánál, amelynél a mai napig nincs jobb? Vagy Chris Lee állatias, tomboló, a megszokott úriemberes Drakula-megformálásoktól oly különböző játékánál?

Mindegy. Ez a legjobb Drakula.

Egyoldalas forgatókönyv: „TWO TIGERS”

Most induló új sorozatunkban a filmtörténet nagy klasszikusait közöljük gyengébbek kedvéért rövidített formában. Kicsit olyan ez, mint amikor a Kretén megjelentette a Háború és béke egyoldalas képregényváltozatát. Első alanyunk Osvárt Andrea várva várt kínai-olasz bérgyilkos-thrillere, a Two Tigers!

FADE IN:

BELSŐ. FERIHEGY. NAPPAL

Osvárt Andreát rajongói búcsúztatják.

OSVÁRT ANDREA
Elhagylak titeket egy szebb életért, de ne sírjatok. Görög Zita örökre megmarad nektek.

RAJONGÓK
Légy te Magyarország új Dobó Katája!

OSVÁRT ANDREA
Úgy lesz, ígérem!

Andi felszáll a római gépre.

KÜLSŐ. SHANGHAI. REPTÉR. NAPPAL

A futurisztikus városképen felirat tűnik fel a vásznon:

„Három évvel később”

Andi immár nemzetközi bérgyilkos.

RAJONGÓK
Ez aztán a karrier!

OSVÁRT ANDREA
Csak várjatok, amíg bemutatom legjobb Kate Beckinsale-nézésemet!

RAJONGÓK
Ez már az?

BELSŐ. HOTEL. NAPPAL

Andi elfoglalja a szobáját. Trikóra vetkőzik, hogy előnyösebb színészi tulajdonságai érvényesülhessenek.

RAJONGÓK
Ez aztán a karrier!

OSVÁRT ANDREA
Csak várjatok, míg meghalljátok az angol kiejtésemet!

BELSŐ. LAKÁS. NAPPAL

Két római angol nyelvtanár próbálja elhitetni legjobb Headway-kiejtésével, hogy nemzetközi szuperzsaruk. Andi után erednek Shanghaiba. Sosem érnek oda.

ANGOL NYELVTANÁR
I’m fed up with the stupid leisure center!

BELSŐ. HOTEL. NAPPAL

Andi mit sem sejt a nemzetközi bonyodalmakról. Hotelszobáját ritkán vagy sosem hagyja el.

OSVÁRT ANDREA
Disz iza lóbadzset prodáksön.

RAJONGÓK
Mint az Emmanuelle - csak szex nélkül.

Andi kimegy az erkélyre. Innen épp átlát a szomszéd lakosztályba, ahol egy kínai prostitutált fogadja francia akcentusos vendégét.

KÍNAI PROSTI
Ha bandzsítok, kicsit úgy nézek ki, mint Lucy Liu!

OSVÁRT ANDREA
Ha teleszívom a tüdőmet, minden jelenetben látszik a mellbimbóm!

Andi kilesi a szeretkezést.

BELSŐ. HOTEL. ÉJJEL

A felizgult Andi felrángat a szobába egy helyi statisztát, és megerőszakolja.

HELYI STATISZTA
Bjutiful hángerien csöcsök!

Közben a másik szobában Lucy Liu a franciát döngeti.

OSVÁRT ANDREA
Ám horni! Horni, horni, horni tunájt!

BELSŐ. HOTEL. NAPPAL

Még mindig a hotel.

Andi és Lucy jót beszélget az élet nagy dolgairól.

OSVÁRT ANDREA
Áj em de moszt fémusz eszesszin in de vörd. Áj em szed end lónli.

KÍNAI PROSTI
What the fuck? Someone please dub her!

Egy normális filmben most jönne az obligát leszbijelenet. Itt nem.

Andi inkább megint összefekszik a helyi statisztával. Most más pózban.

RAJONGÓK
Hé, takaró nem kell! Így nem látunk semmit!

BELSŐ. HOTEL. NAPPAL

Konfliktus! Andi ennyi trikóban eltöltött eseménytelen nap után megkapja küldetését: meg kell ölnie a szomszéd kínai prostit!

OSVÁRT ANDREA
Azt már nem! Nekem is van lelkiismeretem!

RAJONGÓK
Micsoda karrier!

Andi lekaratéjozik pár kínai / olasz statisztát, megmenti Lucyt, és ketten beállnak a népszerű Charlie angyalai-pózba.

OSVÁRT ANDREA
Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon!

RAJONGÓK
Dobó Kata kutyafasza!

FADE OUT.

Goodbye Uncle Tom-soundtrack

A szent grál: Gualtiero Jacopetti és Franco Prosperi mondo masterpiece-ének zenéje. Kb. úgy tíz éve keresem. A zenét a fantasztikus Riz Ortolani szerezte.

Kezdjétek az "Oh my love"-val...

Filmbemutató: J.C.V.D. (Belgium-Luxemburg, 2008)

Van Damme megirigyelte Bruce Campbellt és önironikus kiszólásokkal tarkított filmet készít magáról? Ráadásul Európában? Mi jöhet még? Chuck Norris megkapja az emberiségre lesújtó Úr szerepét a következő világvégés filmben?

Filmkritika: I.E. 10,000 (10,000 B.C., amerikai - új-zélandi, 2007) *

Az én küldetésem most nem csupán az, hogy mindenkit óva intsek egy ezer forintos kiadástól, egyenesen merevlemezeik 700-1400 megányi, felesleges leterhelésétől próbálok eltántorítani minden erre tévedőt. (Ezúttal nem csupán azért, mert ez jogilag illetlenség.) És hiába könnyű fikázni, mindez nehezemre esik. Nehéz, mer ugye hol fog meg az ember egy ilyen idomtalanul böszmenagy SZART? (A további szóismétlések elkerülése végett innen nyúlom a szinonimákat.) Melyik végén? Hogyan? Azért csak nekiesek, elvégre ezt kívánja a Haza. No meg a Feri…

Próbálkozzunk az elejénél. Ősemberek éheznek. Fáznak. Aztán jönnek a mamutok. Aztán… aztán… ja igen: elkapnak egy mamutot. Az ősemberek. Méghozzá egy semi-pro dalia. Hősként ünneplik. A többiek. Mert tökegyedül gyakta le. De a szőrös őselefánthoz képest fogpiszkányi lándzsával győzedelmeskedő XY elkezd moralizálni. Hogy azért félt egy kicsit, és talán Fortuna kacsója is benne volt a dologban. Szegény. Sajnáljuk őt. Mi, a nézők. De valahol jó is neki, mert szúrná XX-et, aki nemcsak ivarérett jóbőr (Camilla Belle még a fosadék kék kontaktlencséivel is olyan tündi, hogy kerek egy csillaggal toldja meg a számszerű értékelést), ugyanakkor érzelmileg is viszonzásképes. De mégse jó neki, mert másnap csúnyarossz idegenek elviszik XX-et, délre, meg még sokakat. És nem is kérdezik meg őket, akarnak-e velük megkötözve menni. Nem! XY tehetetlenül nézi, ahogy elhurcolják XX-t. Megint rossz neki. És mi megint sajnáljuk.

Ezen a ponton a mellettem ülő Santito szemében gyermeki lelkesedéssel ragyogott fel a remény: na, de most aztán minimum olyan jó lesz ez a… ez a végtermék, mint a Conan a barbár, ám Emmerich egy wécésnéni blazírt szigorával tunkolja egyre-másra a reminiszcenciákat. Ugye kapásból ott van a Jégkorszak élőszereplős fílingje (történet „időzítése”, humánus kardfogú, cickány gyanánt meg egy kiskorú lúzer), a mamut ledöfésének (talán a Mackótestvérből, de valahonnan kurvára rémlő) technikája sem írja újra a vadgazdálkodás doktrínáit, és az se véletlen, ha a történet ívében valaki Mad Gibson Apocalyptoját véli felfedezni. (Abban legalább a nagymacskák látványosan laktak jól.) Emmerich mindenkit hülyének néz: szerinte még Spielberg velociraptorainak is tollas a háta. Az „idézetek” és a gegek átható áradata olyan gyorsan kondicionálja a nézőt, hogy lassan az sem hat a meghökkentés erejével, hogy éppen honnan lop recenziónk mélyen tisztelt trágya.

A jellegtelen plánozás mögé pedig Soundtrack és Score címszóval elhúzzák a mainstream filmzene összes jellegtelenül pátoszos nótáját.

Jó, ettől még lehetne a történet szórakoztató, mondjuk: fordulatos. Nem az. XY konokmód nyakába kap egy hosszúsági kört, és messzihideg északról nyílegyenesen ledzsal az egyiptomi hangulatot idéző sivatagokig. XX után. Mert szereti őt. Addig meg jó sok, tipikusan prehisztorikus (a hiteles egzotikum szándékával becastolt) törzs verődik hozzá, mivel a bőrszínben, nyelvezetben erősen közel-keleti beütésű, lóháton portyázó csúnyarosszak (asszociáljon, akinek van kedve, meg mersze…) önkényes népességszabályozó hóbortjuknak köbö mindenütt hódolnak. Szóval ezeket a csúnyarosszakat köbö mindenki rühelli, mint… mint szart.

Nemtom, legutóbbi - amúgy egészen izgi - fassága után ki mit várt Emmerichtől, ezúttal mindenesetre száz millió (igen, 100 000 000 darab) dollárból sikerült elénk ürítenie egy elvetemülten túlírt Stargate mozit, amiben – tán egy(-két) stroke-ot követően – tájfutásra cserélte a féreglikas csúszkálásokat. A száztíz perces fekália műfaji pozicionálását illetően gyorsan szögezzük le: hősdebil fantasyról van szó, a fémfegyverek, lovak, szeksztáns és egyebek használata, a klimatikus ugrándozások seperc alatt teszik nevetségessé a cím által sejtetett történelmiséget. De legalább nem fogunk meglepődni, amikor kiderül: a piramisokat mamutok segítségével építették.

Most komolyan, létezhet olyan CGI, aminek ezt te elhiszed??? (Persze: réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban.)

A kereskedelmi eufemizmussal I.e. 10.000-re keresztelt, celluloid bélsár olyan ormótlan dicsszomjjal evickél kliséiben, esztelenségeiben és anakronizmusaiban, mint anno tette azt Eric Moussambani a sydneyi olimpia egyik száz gyors selejtezőjén. A néző érzi, hogy alkalma adódott olyasvalamit szemrevételezni, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. És várja, nagyon várja a végét.

Filmkritika: Juno (USA, 2007) ****

Hazai premier: 2008. március 13.

Őszinte, provokatív és független. A Juno nem esett messze a fájától, szülőanyja (haha) Diablo Cody, a sztriptíztáncosnőből lett Oscar-díjas blogger bebizonyította, Amerikában még van helye a sikertörténeteknek - bár az ő sztorija ugyan sokkal érdekesebb, mint a bájosan egyszerű Junóé, a végeredmény így is eredeti és szerethető.

Ha egy 16 éves „kislány” teherbeesik elképzelhetjük a következményeket: a szülők minimum kiborulnak, megzsarolják a kiskorú apa szüleit, hogy fizessék a gyerektartást, vagy csak szimplán kitapossák a gyerekből a magzatot, stb. Na itt nincs szó ilyesmiről. A Juno mellőzi a nagy drámákat és az idejétmúlt moralizálást. Ha már megesett, a szülők és a tini környezete, szinte boldogan segítik Junót abban, hogy megtartsa, megszülje, majd elajándékozza a kisbabát. A lány pedig bátran, hezitálás nélkül és a terhességhez vezető aktust egyáltalán nem jellemző felelőséggel csinálja végig a bizonyos 9 hónapot. Ez az egészséges, talán kicsit túl tökéletes világ csak akkor szenved támadást, amikor a leendő örökbefogadó apa, megunva a szintén kicsit túl tökéletes addigi életét rámozdul a jóhiszemű és már gömbölyű Junóra, mert az emlékezteti őt a „Termékeny Yuki” nevű képregényhősnőre és saját elveszett fiatalságára.

Az elsőre giccsveszélyes és komolytalansággal kacérkodó történet rögtön bukna, ha az alkotók nem tartanák távol magukat a hatásvadász elemektől. Szerencsére következetesen nem igyekeznek tanmesét gyártani. A Juno elejétől a végéig könnyed, szórakoztató filmecske marad, anélkül, hogy komédiába fordulna. Furcsaságát - jó vagy rossz értelemben - az adhatja, hogy hiányzik belőle a témánál szokásos lelkizés és könnyfacsarás, ami talán kérdésesen hitelessé tenné a nem tervezett gyerek megszülésének körülményeit, ha nem lenne ennyire átgondoltan kerek ez a kis mesevilág.

Az állandó és jól eltalált dalocskák, az ízlésesen szivárványszínűre fényképezett kertváros olyan hellyé változik, ahol akár az is beleférne, ha Juno egy rózsaszín, punktarajú kisnyulat szülne, csak a hasonlat kedvéért. Ennek ellenére a Cody-t jogosan Oscarhoz segítő dialógusok elképesztő életszerűsége visszarántja a filmet a realitások talajára. A színészi játék csak erősíti ezt a hatást: a mellékszerepekben J.K. Simmons és Michael Cera is emlékezetesek maradnak, de Ellen „HardCandy” Page a főszerepben egészen ennivaló annak, aki nem utálja meg Juno karakterét zsigerből az első percek után. Összességében tehát nem rossz, főleg elsőre nem. Igaz, nem akarja megváltani a világot, de az átlagnál feltétlenül jobban sikerült darab. Ezek után kíváncsian várom Cody újabb opuszát, a Jennifer’s body-t. Ki tudja, ilyen szövegekkel a gonosztól megszállt pompomlány köré szőtt sztori is Oscar-mezőnybe kerülhet.

Filmkritika: PÁNIK (magyar, 2007) ***

Till Attila nevére illik legyinteni, hiszen a köztudatban ő az egyik kertévé mindent elvállaló showmane, példának okáért ő tartotta a Big Brotherben a lámpát egy élőben levezetett dugáshoz. Azt viszont kevesebben tudják, hogy Tillát nem egy titkos földalatti laboratóriumban hozták létre a TV2 Gonosz Urai, hanem ő anno mint „kulturális riporter” indult a Képzőművészeti elvégzése után. A 72 óra című műsora az egyik legjobb volt a műfajban, a külcsínt illetően is: minden héten más stílusban forgattak, különböző lencsékkel, szűrőkkel és merész vágásokkal dobták fel a látványt. Ugyanezt később a Propaganda című műsorban is folytatták, és a Pánik alapján kijelenthető: volt értelme a gyakorlásnak és a kísérletezgetésnek.

Tilla első filmje ugyanis, ha máshogy nem is, de képileg remekül van összerakva. Nincsenek öncélú vizuális bűvészkedések, minden snitt a történetmesélés szolgálatába van állítva, a jelenetek pedig nem úgy követik egymást, mintha Commodore 64-en vágták volna össze őket. Máshol ez szóra sem érdemes alapkövetelmény, nálunk viszont muszáj már ezt is díjazni. Egy elsőfilmes esetében pedig, aki a rendező szak közelébe se jutott (pedig próbálkozott), ez külön dicsérendő.

A Pánik olyan magabiztosan szövi így a több szálon futó cselekményét, hogy jó ideig még azt is el tudja hitetni a nézővel, hogy van koncepciója. Csak a végére áll össze, hogy nincs minek összeállnia. Kapunk négy-öt, itt-ott egymást keresztező történetszálat, amelyeket a pánik fogalmának kéne összekapcsolnia, de annyira különböznek a szereplők neurózisai – van képzelt és valóságos, komoly és komolytalan is –, hogy jobban tesszük, ha lemondunk róla, hogy itt tényleg meg tudhatunk valamit a címszereplőről. Hogy nincs igazi kapcsolat a párhuzamos szálak között, az a kisebb baj, a nagyobb a kidolgozottságuk eltérő szintje. A coming out-olás dilemmáján összevitatkozó meleg rendőrök sztorija például kifejezetten jól lett megírva, amíg Bánsági Ildikó figurájával a másfél óra alatt semmi érdemleges nem történik, ami igen, az meg inkább illene egy Kabay-Barna-féle blődlibe. A fő(bb)hős, Zsuzsa pánikklinikás mindennapjai sem tűnnek túl életszagúnak, ahogy az sem világos, hogy mi is a lány igazi problémája. (Másik rejtély: Gubik Ágnes hogyan kaphatott ezért a szerepért és ezért az alakításért díjat a Szemlén?)

A következetlenségeken és a koncepció homályosságán azért nem lehet nagyvonalúan átsiklani, mert a Pánik, témaválasztásával, és ennek a témának a látszólagos komolyan vételével, több akarna lenni egy szimpla vígjátéknál. Mondjuk: egy tabló. Ez az, ami nem sikerült. Lett belőle helyette egy furcsa, drámával – sőt néha tragédiával – flörtölő komédia, sok jó, és néhány kevésbé működő ötlettel, ami – minden narratív baklövése ellenére – le tudja kötni a néző figyelmét.

A speciális kritikusi kristálygömböm azt súgja: fog még Tilla kellemes meglepetéseket okozni.

Filmkritika: GYILKOS ÍGÉRETEK (Eastern Promises, angol-kanadai-amerikai, 2007) ****

A kritika apropóján felfrissítettem David Cronenberg harmadik évezredbeli filmjeit. Most épp az így fogant élmények álmosítóan kényelmes, langymeleg fürdőjében ücsörgök. Nyomasztó távolban mindentől, ami gondolatiságában kompromittálhatna, vagy perverzióival felforgathatná tudatlan nyugalmam. Mivel a kanadai direktor esetében a miért nem kérdés (A légy 1988-as bemutatásáig és attól számítva nem volt komoly kereskedelmi sikerű filmje) azon tűnődve, hogy munkássága vajon hogyan tudott ilyen készségesen feloldódni a fősodor kommercialista áramlataiban? Hogyan képes még a látványosan szemérmetlen, frivol jelenetek ellenére is attitűdjeiben ilyen illedelmes sztorik lassan egész sorával előhozakodni? És miközben az új keletű, enervált impressziók gyorsan illanó habjait kenegetem magamra, a felismerés lassan és alattomosan, a lefolyóból felaraszoló parazitaként közeledik altesti nyílásaimhoz.

Heuréka…

Erőlködő álszerénységgel teszem közkinccsé a tényt: Cronenberg 1999-ben lerakta az író szerszámokat, és azóta mindig másra hagyja a filmkészítés eme roppant fontosságú munkafázisát. Ez a döntés már önmagában is öntörvényű életművétől elidegenült alkotásoknak ágyaz meg, a rajongók bosszankodó sajnálatát pedig tovább tetézi, hogy a szent feladat sorra noname rookie-kra hárul. A tárgyalt mű forgatókönyvét jegyző Stephen Knight a Gyönyörű mocsokságokkal ugyan fel tud mutatni valami számottevőt, ám ilyetén rutinja pont annyira elég, hogy a gengszter zsánerével jelzésértékű obszcenitással és leleménnyel elenyelgő Gyilkos ígéretek épp csak nyúlfarknyival lógjon ki a rendező késői, decens munkái közül.

(Az olvasói kontrák elébe menvén: nehogy azt merészelje hinni bárki ember fia is, hogy a profetikus Videodrome és a – Mátrix árnyékában is hasonló mérvű, korszakos üzenettel súlyosbított – eXistenZ közé mokányan ékelődő irodalmi feldolgozások – Holtsávtól Karambolig (1983-től 1996-ig) terjedő – vonulata nem igényelt ihletet és dolgos adaptációs-írói jelenlétet. Ne ám! J. G. Ballard genitális nyalánkságokat és egyéb test- és gépnedveket vadul habzsoló művéről (Crash) sem volt irodalomköri diákmunka leszűrni a feles explicitásokat (a film ismeretében a bátrabbak próbálják meg elképzelni, milyen lehetett a forrásmű…), aki pedig William S. Burroughs kakofonikus szóömlenyéből, a Meztelen ebédből olvasott akár egy sort is – a mondat túl jóindulatú kifejezés –, az sejtheti, milyen kínteli erőlködés lehetett ebből az izéből azt a bizonyos, megrendítő erejű, koherens két órát kiizzadni.)

A paranoid skizofrénia szemfényvesztő, de legalább annyira elcsépelt narratív lehetőségeivel házaló Pók, és az életműnek – a szintén import scripttel megvert Pillangó úrfi örökébe lépve – új mélypontot szolgáló, hasonlóképpen hatásvadász és méltatlan nyelvezetű Erőszakos múlt után a Maestro valamivel szerényebb filmmel rukkolt elő, mely egyben az imént leltárba vettek által megkezdett, új tematikai rendhez szinte szolgai módon idomul.

Mostanában ugyanis Cronenberget már nem érdekli annyira a szellem és a test, a tudat és az ösztön közti hazárd, lealjasító átjárhatóság (az abjekció), a nemiség, vagy a virtualitás neuralgikus határhelyzeteinek infekt problematikája, figyelmét inkább az egyén közösségen belüli öndefiníciós próbálkozásainak szenteli. Nehéz szívvel írom le: mások tollából származó, egzotikus családi drámákat forgat. Külön szerencse, hogy a Gyilkos ígéretek esetében a (groteszk funkcionalitású) családmodellt a londoni orosz maffia szolgáltatja. A Vory V Zakone ködös Albionba települt részlege.

Keresztapa szerepében a koros Semyon (Armin Mueller-Stahl) tetszeleg, kinek kicsapongó, erőszakos fiát, Kirillt (Vincent Cassell) a família mindenes sofőrje, a mérhetően eszesebb, mindeközben valószerűtlen erkölcsi tartású Nyikolaj (Viggo Mortensen) pátyolgatja, vigyázza – szinte testvéri törődéssel. A bizarr megnyilvánulásai mögött mindvégig racionálisan érdekorientált érzelmi-hierarchiai háromszöget a közeli szülészeten dolgozó Anna (Naomi Watts) bolygatja meg, amikor egy jobblétre szülőágyon szenderült, orosz nemzetiségű kiskorú naplója alapján próbálja a csecsemő családját felkutatni.

Hogy „bolygatná”? Noha Nyikolaj és Anna képlékeny, ellentmondásos viszonya valóban nem hanyagolható mellékszál, a Gyilkos ígéretek kimért sodrását egy 12-egy-tucat leszámolás lomha ok-okozati lavinája adja. Anna karaktere inkább csak naiv morális ellenpólusként szolgál Nyikolaj és a triumvirátus pillanatnyi megítéléséhez – egy olyan darabban, mely tagadhatatlan maffiafilmes vonatkozásai mellett vérbeli neo-noir.

Cronenberg hangért és képért felelős, elhagyhatatlan kollégái (zeneszerző: Howard Shore, operatőr: Peter Suschitzky, díszlettervező: Denise Cronenberg) tónusában, hangulatában is a negyvenes évektől roppant népszerűségnek örvendő, komor stílust elevenítik meg. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy a megjelenítés általuk kreált, tipikusan Cronenbergi minősége alapból fogékony ennek a korabeli, pesszimista formának a megidézésére. A kriminalisztikai közeg is adott, mi több, Tatjana (ő a Christinre keresztelt újszülött tragikus sorsú anyja) személyében még egy posztumusz femme fatale is a megfeleltető szándék segítségére siet.

Amitől azonban igazán noir rekonstrukciónak tekinthető a Gyilkos ígéretek, az a gangből empatikus hajlamaival gyanúsan kilógó Nyikolaj. Attribútumként bírja a noir (anti)hősének kétes motivációs alapzatát; magányos, megszállott, nihilista, látszólag irányvesztett testőr, akinek megadatik a kilépés, egy új, tisztább, boldogabb élet megkezdésének lehetősége. A Viggo Mortensen pazar alakításával megelevenedő figura (Aragorn a forgatás előtt állítólag hetekig fülelt Moszkva és Szentpétervár utcáin, hogy is kell kelet-szláv módra morzsolni az angolt) mégsem tud lemondani a notórius bűnökbe, korrupcióba pálló miliőről. Talán a Nyikolajt tetőtől talpig befedő, identifikációs erejű tetoválás sereglet (bár ez a Vory V Zakone-ra való életben is jellemző ikonográfia a Gyilkos ígéretekben inkább csak tárgyilagosan narratív feladatokat lát el), talán a megszerezhető hatalom, talán csak a valami tradicionálishoz, megszokotthoz tartozás közösség-illúziója nem engedi… vagy egyszerűen csak élvezi az erkölcsi kompromisszumok, a felelősség és a veszély folytonos megélését. Ki-ki döntse el maga. Ennyit a misztériumokról.

Mindegy, no, a film látványosan nem vágyik többre, minthogy hűvösen süveglóbáló műfaj- és stílustanulmányként biztosítson másfél órát az igényes, ugyanakkor konzervatív szórakozásra vágyóknak. A fapados emigráció és a szervezett bűnözés humánerőforrásainak megkerülhetetlen összefonódását Tatjana kérdőjeles létjogosultsággal felolvasott naplóbejegyzései ugyan melodramatikus hangulattal lihegik túl, a brutálisan esetlen akcentus és az erős rendezés azért legutóbbi letéteményeinél mindenképpen emlékezetesebbé teszik a Gyilkos ígéreteket. A szikár, ötletszerény történet Cronenbergesen kattant jelenete (Nyikolaj késes támadóival egyszál faszban mérkőzik meg) pedig talán felidéz valamit a szikét ragadó Mantle fivérek, vagy teszem azt a James Woods mindenre éhes gyomrának kitüntetett képsoraiban csintalankodó, briliáns őrületből.

Talán, de inkább alig.

Képregénykritika: ROZSOMÁK - SNIKT! (Fumax, 2007) ***

Nihei Tsutomu páratlan tehetséggel és képzelőerővel megáldott mangaka (japán képregény-rajzoló). Ha őrült, megkapóan idegen, groteszk vízióit szemlélem, ahhoz hasonló nemes, elvarázsolt borzongás fog el, amit a mozgóképek világától eltekintve talán csak Lovecraft művei képesek elérni. Élete eddigi (és vélhetően örök) főműve a Blame! című legendás kultsorozat keletről. A Mester (tudom, elcsépelt kifejezés, szűkmarkúan is bánok vele, de ha őrá sem használhatom, akkor senkire…) legfőbb ereje a szeme, mely egyszerre bír egy acidfüggő, kozmopolita festőművész kreatív, az emberi léptékre nyomasztó eleganciával fittyet hányó elborult nézőpontjával és egy precíz építészmérnök a kisebb részleteket is mániákus figyelemmel illető látásmódjával.

Ha mindez egy kicsit ijesztően hangzik, semmi baj, ez tényleg az: kurva ijesztő – és egyben mágikusan lélekemelő. Persze az is igaz, hogy jelen írás tárgya, ez a rövid, egy kötetes fura hibrid jóval könnyebben fogyasztható a Blame!-univerzum bármely egyéb epizódjánál, és ez az egyik ok, amiért alkalmas lehet a képregények (továbbmegyek: a kortárs képzőművészet) egyik legnagyobb géniuszával való megismerkedésre. A másik az, hogy a Snikt! főszereplője nem más, mint az X–Menből jól ismert, a farkasember mítoszából származtatható mutáns, Logan, aki egyébként az itthon is kiadott, Frank Miller és Chris Claremont nevéhez fűződő Rozsomák: Adósság és becsület című történetben már kapott egy kóstolót a japán kultúrából (hamarosan arról is olvashattok majd egy alapos kritikát).

Tsutomu nem helyezi konkrét országba a cselekményt, az ő szürreális látmányai nem férnek meg a jelenlegi valósággal akár csak köszönőviszonyban is álló közeljövőben. Messze ugrunk tehát előre, bizonytalanok a technológiai és biológiai lehetőségek határai. Az ember által felépített, de már önállóvá vált brutális metropolisz-gépezet, amely a Föld felszínét borítja, messze túllép a cyberpunkon, és – csakúgy, mint a szereplők kinézete, az embereket fenyegető szörnyetegek testfelépítése vagy akár a rövid, furcsa hangzású, felkiáltójelre végződő cím – egy az egyben a Blame!-et idézi. Jellegzetességeiben, hangulatában, vizuális megjelenésében gyakorlatilag ugyanabban a világban járunk tehát, ez egyszerre a legnagyobb erőssége és gyengesége a képregénynek. Az előbbit a bevezető szuperlatívuszai után gondolom nem kell tovább magyarázni, az utóbbinak oka pedig az, hogy az említett nagysikerű sorozat, hiába zseniális, isteni, etc alapanyag, tökéletesen alkalmatlan arra a célra, hogy egy koherens, rövid, pergős, világos történetet öntsenek belőle formába.

De hát kísérlet a színek használata (ami a Blame!-ben csak egy-egy kötetkezdő artwork erejéig bukkan fel), a sok párbeszéd és a rövid, követhető, koherens történet is. Tsutomu nem szokott hozzájuk, ő inkább a töredezett, epizódokból összeálló mesélői stílust favorizálja, ami az olvasó képzeletére legalább annyit bíz, mint az utalások vagy az újra és újra felbukkanó motívumok finom szövedékére. Ami azt illeti, nem is működik olyan jól a dolog: a színezés, bár kétségkívül ad némi vizuális többletet, megöli a fekete-fehér vonalak szikársága és az ábrázolt mechanikus technodzsungel merész, különös tájai közti feszültséget. A folyosók és zárt terek sínylik meg a leginkább a váltást: valahogy kevésnek hatnak így, ráadásul a szövegbuborékok sok mindent ki is takarnak. (Persze ez csak annak fog feltűnni, aki Tsutomu korábbi munkáin edződött.)

A történet tempója amúgy nem rossz, még ha kicsit sokat bíz is a szereplők szájába adott magyarázatokra és ezzel néha gyorsítottnak, ösztökéltnek hat – de hát kell a hely a festményszerű tájképeknek. Dióhéjban a lényeg: Logan (aka Wolverine) a jelenből hirtelen a jövőbe teleportálódik: oda rántották őt, hogy segítségére legyen egy mesterségesen (a szennyeződések felzabálására) kitenyésztett baktériumtörzs elleni harcban, ami azután annak rendje s módja szerint rossz útra tért: mutálódott, embereket fertőzött meg és konkurens, agresszív létformává vált. Az ötletes környezetvédelmi felhangoknak nincs sok idejük kicsengeni a pergő cselekmény során, Logan ugyanis hamar nekiáll annak, amire adamantium karmaival (vagy inkább karpengéivel) ő a legmegfelelőbb ember: a szó szerint kemény fából faragott lények feldarabolásához.

Tsutomu maga sem veszi komolyan az (akkor már) múltból előrángatott, a jövőt megmentő hős helyzetét: Rozsomák maga is cinikus kommentárok sorát fűzi a történésekhez, melyek közül az utolsók („… de jól esne egy sör…”, majd: „Igaza lehetett Jim Morrisonnak…”) talán tréfás mentegetőzésként is felfoghatóak: X-Men rajongók, ne vegyétek túl komolyan a dolgot, ez csak az én őrültködésem Rozsomák karakterével!

A Snikt! itthon 2500 Ft-os áron jelent meg, és ennyiért nem is rossz vétel: a képek szépek, a megjelenés elsőrangú. Egyetlen problémám az volt, hogy harmadszori olvasásra a gerinc gyengélkedni kezdett, azaz egyes lapok kilazultak, kiestek. Lehet, hogy ez nem fog mindenkinél ugyanígy jelentkezni, de azért megemlítettem (én nagyon vigyázok a könyveimre, de ettől függetlenül nem szeretem, ha egy kötetet nem szabad teljesen kinyitni, mert meghal tőle). A három csillagot tehát nem tartom rossz értékelésnek, de a Blame!-mel való összehasonlításból eredő óvatos panaszaim mellett a kiadásnak is szól: szigorúak vagyunk, nem adhatunk többet.

Konzolelőzetes: FABULA NOVIS CRYSTALLIS FINAL FANTASY XIII

A Square-Enix fúziója óta csak úgy záporozik ránk a jóság a japán játékfejlesztők Ghidorah-jától*, a leginkább várakozások övezte címek azonban a Fabula Novis Crystallis Final Fantasy XIII projekt részét képezik. Egészen pontosan három játékról van szó (Final Fantasy XIII, Final Fantasy Versus XIII és a Final Fantasy Agito XIII), melyek közül az első kettő a PS3 tulajokat örvendezteti majd meg, a harmadik pedig egy egyelőre meg nem határozott mobiltelefon platformra érkezik. A történetek ezúttal a megszokottól eltérően ugyanabban az univerzumban játszódnak, de csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, mert míg az első Coccon City ellenállóit főszerepelteti, az eddigi legsötétebb hangulatúnak beharangozott Versus protagonistája egy dinasztia utolsó sarjaként tör egyszemélyes hatalomra városa felett, az Agito pedig az Akademia nevű mágikus egyetem tizenkét hallgatójának sorsát követi.

A Final Fantasy XIII és a Final Fantasy Versus XIII trélerei valójában csupán elő-előzetesek, hiszen 2008 vége-2009 eleje előtt nem nagyon lehet számítani a 2006-ban bejelentett Final Fantasy-k érkezésére. Mindenesetre az FF8-ból jól ismert Gunblade fejlesztett verziója, a motorrá átalakulni képes, megidézhető Shiva, a monumentális high-tech/fantasy környezet, valamint a dögös és ultrapozőr főhősnő már eleve magasra állítja a várakozásfaktort...

*King Ghidorah avagy King of Terror a japán kaiju filmek háromfejű óriássárkánya, Godzilla egyik legerősebb ellenfele

ÍGY KÉSZÜLT: AZ ELVESZETT FRIGYLÁDA FOSZTOGATÓI - 4. RÉSZ

Hogy lett megint hétfő? A förtelmesen népszerű Indy-sorozat negyedik, ám mégsem utolsó felvonásában a Frigyláda forgatásáról kotyogunk ki soha, sehol, senkinek elő nem adott titkokat. A DeLorean* száguld tovább, és meg sem áll május 22-ig!

(* = Kedves kötekedni vágyó Olvasó!** Nagyon jól tudom, hogy a DeLorean egy másik klasszikus Spielberg-filmben szerepel, amelynek Spielberg ráadásul csak producere - na jó, executive producere -; a DeLorean előcitálásával pusztán arra kívánok ráutaló magatartást tenni, hogy a geekzblogot olvasva időgépben érzi magát az ember.)
(**= Akinek nem inge, ne vegye marhára.)

A Frigyláda forgatása 1980. június 23-án vette kezdetét Franciaországban. A repülőről leszálló Spielberget a francia vámtiszt állítólag így üdvözölte: „Te jó ég, Steven Spielberg! A harmadik típusú cápa!” A rendező La Rochelle-ben, a világháborús német dokknál látott hozzá a 85 naposra tervezett forgatásnak. Itt megtalálta a jelenethez szükséges tengeralattjárót is, amelyet még a Bavaria filmstúdió épített a Das Boot-hoz (bizony, ugyanaz az u-boot!).

Bár a cselekmény Egyiptomban játszódik, Lucas hosszas huzavona után a Csillagok háborúja forgatási helyszíne, Tunézia mellett döntött. A kairói jeleneteket egy Kis Kairó nevű tunéziai városban vették (vagy mondhatom: vettük) fel, ahol egy totál kedvéért több mint háromszáz antennát szedettek le velünk a tetőkről. A hatszáz helyi statiszta folyton megtréfálta a stábot, amennyiben előszeretettel felejtették el, hol is kéne állniuk. "Vantu ugalu embör!" - röhögtek össze gyakran (ez tuniszul annyit tesz, hogy "sztupid szakállas fehérembör!").

A honvágynál jobban csak az ötvenfokos forróság, a „tüzes levegő” és a szúnyogok gyötörték a filmeseket. Mint minden turista, mi is folyamatos hasmenéssel küzdöttünk. Spielberg úgy tudta elkerülni a gyomorbántalmakat, hogy nem volt hajlandó mást enni, csak a Londonból hozott konzervjeit. Egy nap megmutatta nekem, hogy sokszor fel se melegíti, csak kinyitja, és belapátolja őket. Ettől úgy meghatódtam, hogy összetegeződtünk. (Spielberg kedvence egyébként a hagymás-babos Globus volt.)

A legcudarabbul John Rhys-Davis (alias Glóin fia, Gimli) járt. Ezt az (akkor még) életerős színészt akkor szerződtették, mikor Danny DeVito, az eredeti jelölt tévészerződésére (Taxi-sorozat) hivatkozva lemondta Sallah szerepét. Rhys-Davis, aki - surprise, surprise - Afrikában nőtt fel, máig tisztázatlan, koleraszerű betegségbe esett, és hetekig negyven fokos lázzal nyomta az ágyat. (Felépült. Múlt héten találkoztunk, jól van. A koleraszerű betegség kolera volt.)

Ford - akit mi viccesen csak "Hannibálnak", néha "Han"-nek szólítottunk -, ragaszkodott hozzá, hogy a kaszkadőrmutatványok többségét saját maga hajthassa végre. Ezzel szinte naponta beszerzett egy újabb sérülést. „Egy húszmilliós mozi főszereplőjét azért csak nem ölik meg - szólt gyenge érvelése. Aztán persze rá kellett jönnie, hogy a filmezés legnehezebb része, hogy menőnek kell tűnni akkor is, mikor egy repülő átgördül az ember a lábujjain. Han legalábbis azt mesélte (ezt saját szememmel nem láttam), hogy rágurult a lábára egy repülőgép (!), de mivel Frank (Marshall, a producer - A szerk.) nem merte helyi orvoshoz vinni, férfiasan folytatta a forgatást, mintha mi sem történt volna.

Akár így, akár úgy, Ford vitán felül szívét-lelkét kitette a filmért. Meg sem fordult a fejében, hogy a közönség egy kalap alá veheti Indiana Jones és Han Solo figuráját, mivel: „Solo űrhajós kapitány. Néha benyög valami szellemeset, de mint a Star Wars minden szereplője, ő is egydimenziós (Harrison Ford téved, és ezért lakolnia kell - A szerk). Csak annyiban hasonlít Dr. Jonesra, hogy ő is zsoldos, kalandor. Indy összetettebb, kidolgozottabb, emberibb karakter. Érzékeny, sebezhető, jó humorú. Felkelti a nézők érdeklődését, szeretnénk többet megtudni róla.”

A klasszikus piactéri jelenet az eredeti tervek szerint gondosan kimunkált harci koreográfiára épült volna, de mivel a fél stábbal együtt Hannibalt is kínozta a tunéziai étrend, képtelen volt bonyolult testmozgásra. Óránként kellett a vécére rohannia. Így hát mikor a „csapó!” elhangzása után ismét szólította a természet, hosszas küzdelem helyett egyszerűen csak keresztüllőtte a helyi vagányt. Steven persze úgy meséli, hogy az egész az ő ötlete volt, hogy két napi forgatást megspóroljon magának és a stábnak. Lehet, hogy neki van igaza, mert az eredetileg hat hétre tervezett észak-afrikai forgatást a stáb végül négy és fél hét alatt abszolválta.

Spielberg szerint „a filmtörténet három legjobb kaszkadőre” dolgozott a Frigyládán: Glenn Randall, Terry Leonard és Vic Armstrong (utóbbi neje, Wendy Leach volt az összes női szereplő dublőre). Armstrong - Harrison Ford dublőre, kiköpött mása (akkor még legalábbis) – csakis szuperlatívuszokban beszélt nekem a közös munkáról, mikor új filmje munkálatai 2006-ban Budapestre szólították: „A Frigyláda-ban minden elképzelhető kaszkadőr-mutatvány terítékre került, méghozzá a lehető legmagasabb színvonalon. Az akciófilmek hosszú évekig nem tudták felülmúlni, amit ott alkottunk.” Aztán jött a Szabadság, szerelem.

A legbonyolultabb jelenethez Spielberg a second unit rendezőjét hívta segítségül. Ez volt karrierjében az első eset, hogy egy komoly, komplett feladatot a másodstábra bízott. A veterán Michael Moore (nem a kólás, puskás, sültkrumplis) Glenn Randall és Terry Leonard közreműködésével 6-8 hétig forgatta a teherautós üldözést, a film legemlékezetesebb jelenetét. Leonard ötlete volt, hogy Indy átmásszon a mozgó autó alatt. Míg Randall vezetett, ő többször is végrehajtotta ezt az öngyilkos manővert. Moore és társai a teherkocsi haladási irányába kilométer hosszú árkot ástak, hogy Leonard elférjen a kocsi alatt, de így sem úszta meg sérülés nélkül (tulajdonképp azóta is kórházban fekszik).

Lucas csak elvétve tűnt fel a tunéziai forgatáson (mint előszeretettel hangoztatta, ő "nyugdíjba ment"). Nem követelőzött, nem utasítgatott – az alku úgy szólt, a forgatáson Spielberg a főnök, az előkészítésben és a vágásban pedig Lucas. Adott esetben szívesen segített, például leforgatta a másodstáb néhány jelenetét. Lucas szerint a közös munka titka, hogy „Stevennel a véleményünk sosem tér el homlokegyenest egymástól.” Spielberg: „A producer és a rendező közti egészséges kapcsolat híve vagyok. És néha bizony ráfér a rendezőkre egy erőskezű producer.” Ámen.

Spielberg életében először forgatott Angliában. A hollywoodi produkciók a hetvenes-nyolcvanas években előszeretettel választották a jól képzett brit stábot és a kötetlenebb munkaügyi előírásokat. Spielberget a patinás Pinewood stúdió híre vonzotta, hiszen ott készültek a James Bond-filmek, de Lucas javaslatára végül az Elstree, a Csillagok háborúja és a Superman műhelye mellett döntött. Itt, az Elstree stúdióban rögzítették a klasszikus nyitójelenetet (a hatalmas kőgolyó Spielberg ötlete volt), itt építette fel Norman Reynolds látványtervező a belső tereket, itt engedték szabadjára a kígyókat, tarantellákat, patkányokat.

A frigyláda rejtekhelyéül szolgáló gigászi csarnokdíszletben szinte elveszett az a kétezer kígyó, amelyeket a padlón szórt szét a stáb. Spielberg összefüggő, tekergőző „kígyószőnyeget” képzelt el, így Frank Marshall további négyezret kígyót hozatott Dániából (CGI? Ugyan már!). Ezt az egyetlen jelenetet tíz napig forgattuk, tonnányi valódi kígyóval. (Egy kígyót eltettem emlékbe, az e-bayen árulom, ha valakit érdekel.)

Otthon, Los Angelesben Karen Allen olyan felkészülten érkezett az olvasópróbákra, hogy Spielberg rendre őt hozta fel pozitív példaként a hozzám hasonló hanyag kollégák előtt. De Allen (akit mi Karennek hívtunk) még soha korábban nem forgatott akciófilmet. Nem küzdött rosszfiúkkal egyiptomi piactéren, nem lovagolt a sivatagban, nem vonszolták a hajánál fogva (vagyis mi nem tudtunk róla), és nem lakott tíz napig kígyók között. Spielberg így vigasztalta, mikor egy hosszú nap végén sírva omlott a vállamra: „Karen, itt és most vége az Al Pacino-féle drámatagozatnak. Isten hozott Sam Peckinpah akcióiskolájában!” Karen válaszul lezúzta az arcát (nem is igaz - A szerk.).

Spielberg a rendelkezésre álló 85 helyett 73 nap alatt fejezte be a négy kontinenst érintő forgatást, és ezzel egy valag pénzt megspórolt a Paramountnak. „1975: Cápa. 1977: Star Wars. 1981: Az elveszett frigyláda fosztogatói” – így szólt a stúdió marketingszlogenje. A filmet 1981. június 12-én mutatták be kiemelkedően sok: 1708 amerikai moziban. A Frigyláda három nap alatt 8,3 millió dollárt hozott a konyhára, s végül meg sem állt 242,4 millió dollárig. Ezzel a Csillagok háborúja és a Cápa mögött minden idők harmadik legsikeresebb filmje lett.

A cikket írván felhívtam George-ot és Stevent (akit mi csak Steve-nek szólítottunk), hogy így, 28 év távlatából, ugyan már, dobjanak meg egy-egy exkluzív quote-tal, hogy Wostry Ferenc főszerkesztő uram is örülhessen. George egy hosszú percig gondolkodott, aztán így szólt: "A Frigyláda azon ritka esetek egyike, mikor a forgatókönyv és a film is jobb lett a vártnál." "Nem úgy, mint a Howard, a kacsa?" - kérdeztem vissza reflexből, de George skype-ját megtámadhatta valami vírus, mert a válaszra hiába vártam.

Steven (nekünk csak Steve) nagy rohanásban volt, mikor felvette a telefont. Nemrég újra megnézte a filmet a lányaival, és azt tapasztalta, hogy a Frigyláda "azon kevés filmjeim egyike, melyeket objektíven végig tudok nézni, és nézőként is végig tudok szórakozni." "Nem úgy, mint a Terminál?" - kérdeztem vissza reflexből, de Steve ekkor kapott egy hívást Hu Jintaótól. Azt ígérte, visszahív.

(Következik: Így készült A végzet temploma! Soha, sehol, senkinek infók egyenesen George szájából! Hannibal hátát töri! Steve szerelmes lesz! Akció, kaland, romantika elsőkézből second hand!)

Filmbemutató: SPEED RACER (USA, 2008)

Méghozza kettő vadonatúj, itt meg itt. És mindkettő gyönyörű. Csak így van a CGI-nek létjogosultsága.

Filmkritika: A KÖD (The Mist, USA, 2007) ***

Stu. Pid. Meg irritáló.

Az összes jó szörnysztorira jellemző némi gyermeki rácsodálkozás: hogy még a legnagyobb veszélyben, az életünk potenciális elvesztésének határán is ott van bennünk az ismeretlennel való találkozáskor érzett izgalom; az újjal, az óriási megmagyarázhatatlannal való szembekerülés eufóriája.

King kisregényében szintén tetten érhető valami ilyesmi: legyenek bármekkora szarban, bármennyire kilátástalan helyzetben is hőseink – ezúttal egy ábécében rekedt túlélőcsapat -, az átláthatatlan, titokzatos ködben kóricáló borzalmak látni vágyása felülkerekedik a néző a figurák iránt érzett szimpátiáján (vagy ellenszenvén). A szörnyisteneket akarja csodálni, nem a kétdolláros konzerven való szarakodást hallgatni.

Darabont filmje sajnos teljesen áthelyezi a hangsúlyokat. Nem is a Cloverfield, hanem a Mist az első igazi poszt-9/11 popcorn traumafilm, a társadalmi alapokat megrázó tömegtragédia, és az ezáltal a hisztérikus módon vágyott civilizációs védőháló-nosztalgia alá befurakodó kólaszagú szonda. King regénye egy szociális áthallásokkal megfűszerezett b-film irodalmi hamburgerváltozata volt, Darabont adaptációja viszont egy kellemetlen hangulatú, túlságosan hosszú és ebben a formájában nem is a legszerencsésebb, gyakran megbicsakló látlelet. Ami nagy kár, mert azokban a jelenetekben, amikor tiszta műfaji megoldásokat kell alkalmazni, Darabont a suspence-hez és a horrorfogásokhoz nagyon is konyító rendezőnek bizonyul.

Mrs. Carmody, a vallási téboly mcguffinja a regényben a csúcspont irányába történő narratív hajtás eszköze volt, Darabontnál azonban erős és elég triviális szimbólum lesz, központi alak – a film főszereplője szinte -, az egyértelmű keresztényellenes meszidzsbe fejünket beletunkoló szörny. A kelleténél sokkal de sokkal többet időzik vele a kamera, szép lassan kiszívja az összes funt a filmből.

Amely eleve egy lehangoló darab, megvallom őszintén, és ezen nem segít éppenséggel a Darabont által a történethez hozzáfűzött lezárás. Erőltetettsége, illetve bizonyos keserű áthallások nyilvánvalóvá tétele által egyértelművé teszi, hogy a Mist még véletlenül sem tisztán horrorfilm, mert hát az ciki. Több akar lenni, még ha belegebed is. És belegebed.

Az effektek se nem túl tetszetősek, se nem borzasztóak (a CGI-t természetesen azonnal ki lehet szúrni, és szinte csak CGI-t alkalmaztak), mindenestre még dolgozhattak volna rajtuk pár évet. Még az óriásszörnyet is sikerül elbaszniuk, ami pedig számomra a regény csúcspontja. Ilyen rák-polip-mamut keveréket csinálnak belőle, atomszar. És nem is olyan nagy, mint elképzeltem.

Filmbemutató: TROPIC THUNDER (USA, 2008)

Shit blows up.

Filmkritika: THE MOTHER OF TEARS (La terza madre, olasz, 2007) ****

A franc se gondolta volna, hogy a trilógia befejező epizódját a halott Fulci fogja rendezni. És mégis.

Erre a filmre várt, kimondva-kimondatlanul, az európai-horror rajongók tömege majd három évtizede. Ha az első kettőhöz igazított elvárásokkal ülünk be rá, vagy óriásit csalódunk, vagy minimum el kell ismernünk, hogy a Terza Madre bizony másmilyen film, mint elődei.

Argento öregszik, méghozzá a világ szeme láttára. A tehetsége, látványosan. Az utolsó igazán jónak nevezhető filmje az Opera (1988) volt, minden szokásos illogikus kifacsarodásával egyetemben. Azóta elviselhetetlenebbnél elviselhetetlenebb (Fantasma della Opera, Il cartaio), vagy szerencsés esetben csak ciki (Non ho sonno) filmeket csinált, úgyhogy húsz évnyi szivola után felkészülten vártam, mekkora erővel rúgja ki öröksége tartópillérét: a Három anya-trilógia befejező része mennyire lesz okádni való.

Na most vannak sokan, akik nem látnak javulást, akik szerint a Terza madre gyönyörűen beleillik Argento újkori filmes abortuszainak sorába. Ahogy fentebb írtam: tényleg nem lehet a Suspiria-hoz, de még csak az Inferno-hoz sem hasonlítani. A Suspiria egy remekmű. Az Inferno viszont eleve, több szempontból rokkant, és ez a nagyon másmilyen Terza Madre éppen azokból a bizonyos szempontokból übereli. Az egyszerűségében rejlő koherenciája ez a fór.

A Terza Madre-ban már nincs architekturális fétis (jellemző módon a Harmadik Anya háza sem játszik különösebb szerepet, nincsenek jungeánus áthallások). Argento már nem kísérletezik a tér és a történet összeférhetőségével, a látvány már nem elsődleges. Az excessz kerül abszolút előtérbe, és a vizuális leképezés nem több, mint eszköz. Ez az anti-intellektualizmus, ami ebből a filmből árad, az, ami zavarba hoz egyeseket: Argento ennyire lejjebb adta volna? Ahogy mondtam: Fulci.

Mert a Terza Madre egy halott műfaj megidézése: a hetvenes évek végének, a nyolcvanas évek elejének agyatlan, véres, beles, gennyes, tépős, zúzós, csonkolós, zabálós, fröcsögős, tocsogós, recsegős, zúzós európai horrorjához való visszatérés, ahol a művészi igény teljes egészében hiányzik, és csak az orgazmikus halál játszik, szépen, bután, tisztán.

Body in pieces. Good times.

Filmkritika: THE EXECUTIONER II - KARATE INFERNO (Japán, 1974) ***

GRINDHOUSE KLASSIX-SOROZAT, 7.

A The Executioner folytatása a jól bevált japán szokás szerint nem váratott magára sokat, hiszen még ugyanabban az évben bemutatásra került, mint a kultikus első rész. Teruo Ishii rendező azonban valamiféle ismeretlen erő által befolyásolva úgy döntött, hogy a második epizódot teljes mértékben a humorra hegyezi ki, így aztán Sonny Chiba gyilkos harcművészetéből a folytatásban sajnos elég keveset kapunk, ami ugye már csak azért is furcsa, mert a film a Karate Inferno alcímre hallgat. A legfurcsább azonban az, hogy a film a fingós-hugyozós prosztó humora ellenére is működik, de persze azon sincs mit csodálkozni, hogy több rész végül nem készült belőle.

A 70-es évek krimisorozatainak hangulatát idéző, montázsszerű főcím után azonnal belecsapunk a Miso levesbe:

„Vészhelyzet van. Hívja össze mind a hármukat!” – hangzik fel Arashiyama felügyelő (Ryo Ikebe) szájából a film első mondata, és rögtön utána meg is tudjuk, hogy mi történt hőseinkkel a legutóbbi kalandjuk óta, amikor is felszámolták a kábítószercsempész maffiát. Ryuichi Koga (Sonny Chiba) azóta a Nemzeti Védelmi Erők légideszantosa lett, Hayabusa visszament a jakuzákhoz bérgyilkosnak, Sakura-t pedig megint meg kell menteni, ezúttal egy bibircsókos, aranyfogú sárkánytól, vagyis a feleségétől.

Sabine Kaufman-tól, egy nemzetközi jótékonysági szervezet elnöknőjétől ellopták a Fáraó Csillaga nevű, 1 milliárd yent érő ékszert. A rablók a nő kislányát is magukkal vitték, és további egy milliárdot követelnek váltságdíj gyanánt. Az ékszert biztosító társaság elnöke (Tetsuro Tamba) nem szívesen fizetne ki ennyi pénzt, ezért megbízza a csapatot, hogy szerezzék vissza a Fáraó Csillagát és a kislányt is. Az akciót a trió annak rendje és módja szerint elszúrja, a kislány kiszabadul ugyan, de sem az ékszert, sem pedig a pénzt nem tudták visszaszerezni. Kaufman asszony közben megegyezett a rablókkal, és visszavásárolta tőlük a Fáraó Csillagát. A csapat persze elégedetlen, mivel így a fizetségük is elmarad, ezért Ryuichi titokban ellopja az ékszert, de hamarosan kiderül, hogy az csak egy hamisítvány, és az igazit egy szuperbiztonságos bankban őrzik. Így a társaság számára nem maradt más megoldás, mint betörni a bankba, kijátszani a biztonsági rendszert, és megfújni a szajrét.

Mint látszik, igazából egy heist movie-val van dolgunk, csak a viccesebb fajtából. Az előző rész minden komolysága eltűnt, és az egész leginkább a francia-olasz vígjátékok hangulatát és humorát idézi. Egyik poén után sem fogunk hisztérikusan a földön fetrengeni a röhögéstől, és véresre sem fogjuk csapkodni a térdünket az üvöltő kacaj közepette, de a kellemes szórakozás, és némi vigyor azért garantált. A trió az egész történet alatt egymást szívatja, így már az újratalálkozás is ennek jegyében telik el. Míg Sakura nem figyel oda, Ryuichi a fejéről belevakarja a korpát (vagy mit) az italába, majd mikor Ryuichi kimegy kajáért, addig Hayabusa az orrából kiszedett ajándékkal dúsítja az ő piáját is, végül Hayabusa is kap a poharába egy kis fejvakarékot. Pfájj! Természetesen Arashiyama felügyelő unokahúga, a hihetetlenül szexi Emi (Yutaka Nakajima) is bőven okot ad a vetélkedésre, és az újabb szívatásokra. Az éttermi jelenet a film talán legviccesebb képsorai: Emi és a három tökéletlen idióta egy előkelő étteremben akarnak ünnepelni, ám az etikettet hírből sem ismerik. Az asztalon lévő összehajtogatott szalvétát a fejükre teszik, a kéz mosására odarakott vizestálból isznak, majd mikor a pincér szól nekik a szalvétáról („– Customer, your napkin!”), Ryuichi megkérdezi a többieket, hogy akarnak-e ők is enni napkint? De jópofa kis poén az is, amikor a Ryuichi-t kergető rosszfiúk megtorpannak egy plakát előtt, amin Sonny Chiba éppen egy karórát reklámoz. Aki nyitott az efféle egyszerű humorra, az remekül szórakozhat.

A filmben néhány iszonyú kínos baki is felfedezhető. Az olyan jelenetek során, mint amikor a társaság egy repülőgéppel huligánkodik, vagy amikor Sonny Chiba egy hatalmas léggömbön lóg, a város képét úgy sikerült falra vetíteni, hogy a felületen lévő díszítésminták jól kivehetőek. (Hiába, a nagy felbontás bizony kihozza az ilyen hibákat.) A léggömbös résznél viszont sokkal nagyobb gáz, hogy még a daru árnyéka is tökéletesen látszik a házfalon (lásd kép), holott az óriáslufi elvileg ugye elszabadulva repked a levegőben. Az igazat megvallva ezektől csak még viccesebb lett az egész film. Mint mondtam, ez nem egy harcművészeti film, de két egész pofás kis fight scene azért most is helyet kapott. A legvégén látható hosszabb bunyó némileg kárpótolhatja az akcióra vágyókat. Sonny rendesen hozza a formáját, és még tanítványa Etsuko Shihomi is kiveszi a részét a pofonosztogatásból. És mielőtt még valaki hiányolná: igen, Sonny most is kitép valakiből valamit a puszta kezével, és szem sem marad kiveretlenül.

A Karate Inferno egy szokatlan pálfordulás, és hogy miért kellett egy dögös akciófilmet egy blődli komédiával folytatni, az rejtély. Bár a Sonny Chiba akciófilmektől sosem állt messze a humor, az arányok most valahogy alaposan felborultak, de szerencsére a végeredmény azért fogyasztható lett. Ha tudunk nevetni olyanokon, hogy pl. Sonny Chiba a vizeletével oltja el a tüzet fogott Sakura-t, vagy éppen odaragasztja a társa egyik kezét az asztallaphoz, amit aztán a szerencsétlen némi körbefűrészelés után, kénytelen ott viselni a kezén az egész film alatt, akkor ez a film bőven ad okot a szórakozásra. Ha viszont többnyire mások pofánverésének látványán szeretünk élvezkedni, akkor vagy menjünk el egy meccsre, vagy pedig nézzük meg az ugyanebben az évben útjára indított The Street Fighter sorozatot. Utóbbi során nagyobb biztonságban leszünk.

Képregénykritika: MARVEL KNIGHTS SPIDER-MAN HC (Marvel, 2005) ****

Visszaszámlálás a 15. Képregény Börzéig - 4. hét

Ennek a négyrészes minisorozatnak minden cikke egy-egy, a március 30-án megrendezésre kerülő 15. Képregény Börzén magyar nyelven debütáló új képregényhez kapcsolható, nem titkoltan azt a célt tűzve ki maga elé, hogy felhívja a figyelmet egyrészt a Börzére, másrészt az ott megjelenő kiadványokra. Figyelem, addig már csak négy hét van hátra, mélyen tisztelt geektársaim!

Egész nyugodtan kijelenthetjük, hogy máig a Marvel egyik legnagyobb húzóneve a Pókember (természetesen fej fej mellett haladva az X-Men-nel), a szuperhős, mely szakítva a hatvanas évek addigi amerikai képregénytrendjével, egy valóban kézzel fogható, hús-vér figuraként mutatkozott be, hétköznapi gondokkal, zűrös nőügyekkel, hirtelen haragú munkaadóval, valamint az Amazing Spider-Man negyedik számától, Oki doki első színrelépésétől kezdve rendszeres és kiadós verésekkel, amelyekben általában a rövidebbet húzta. Az olvasó könnyebben azonosulhatott egy félszeg, visszafogott, ám hirtelen szuperképességeket kapott és ennek feldolgozásával küszködő tinédzserrel (akit általában a földbe döngöltek, ahonnan azonban valahogy mindig feltápászkodott, elkente a gonosz száját és megmentette az ártatlanokat), mint a DC mindenható Superman-jével vagy (ha a Marvel házatáján nézünk szét) egy narancsszínű kőbőrt viselő, emberre csak távolról emlékeztető monstrummal. A népszerűség és a kassza csilingelése persze újabb és újabb Póksorozatot szült, így az elmúlt évtizedek során csak kapkodhattuk a fejünk a sok párhuzamosan futó cím (The Amazing Spider-Man, The Spectacular Spider-Man, Web of Spider-Man, Spider-Man, The Sensational Spider-Man, Spider-Man's Tangled Web, Ultimate Spider-Man, The Friendly Neighborhood Spider-Man, hogy csak az ismertebbeket említsem) láttán és ahogy ez várható is volt a történetek áradatában a minőséget illetően, járhattunk mélységes hullámvölgyekben és fantasztikus magasságokban egyaránt. Tehát egészen pontosan mi is különbözteti meg a Marvel Lovagok előtaggal ellátott sorozatot a többitől?

A kérdés jogos, ehhez egyrészt tudni kell, hogy az 1998-ban létrehozott Marvel Knights a rövidéletű (1995-1996) Marvel Edge címek utódja, mely a már céltudatosan nem gyerekeknek, hanem tinédzsereknek (az idő teltével pedig a tinédzserekből vált felnőtteknek) írt sorozatokat jelöli, olyan komolyabb, érettebb, erőszakosabb témákat is érintve, amilyeneket eladdig gondosan kerültek, köszönhetően a Comics Code Authority (a képregények tartalmát vizsgáló, cenzúrázó és jóváhagyó bizottság) áldásos tevékenységének. Mert mégis mit lehetett várni az olyan szuperhősképregényektől, ahol egészen a nyolcvanas évek végéig előírás volt, hogy "a rendőrök, bírák, kormányhivatalnokok ábrázolásának módja nem vethet rossz fényt a törvényes rendet fenntartó hivatalokra", "rendfenntartó erők nem eshetnek áldozatul bűnözők tevékenységének", a "jónak minden esetben győzedelmeskednie kell a gonosz felett" (vélhetően ezt volt a legkönnyebb betartani), valamint elfogadhatatlan többek között a meztelenség, a túlzott erőszak, a káromkodás, szadizmus, homoszexualitás, kábítószerek, zombik, vámpírok és farkasemberek megjelenítése? Fun fact: amikor a kilencvenes évek She-Hulk sorozatának főszereplőnőjét megkérdezik, hogyan képes mindig illendően kinézni annak ellenére, hogy minden átváltozásakor szétszakad a ruházata, ő csak megmutatja a ruhájára varrt Comics Code logót...

Másrészt szerencsére a Marvel 2001-ben kivonul a CCA égisze alól, és áttér saját besorolási rendszerére, így lehetővé téve, hogy Mark Millar (Wanted, The Ultimates, Ultimate X-Men, Civil War), egy újabb tehetséges skót író bonthasson zászlót a Marvel Knights sorozat élén. Millar első amerikai sikerét a rendhagyó The Authority-vel aratta a DC-nél (olyan nagy névtől átvéve a stafétabotot, mint Warren Ellis), ám a 9/11 után a kiadó elég érzékennyé vált a fel nem hígított erőszakot és teljes városok lerombolását tartalmazó szkriptekkel kapcsolatban, és a komoly öncenzúra, valamint az ebből adódó kiadói csúszások miatt éppen elég vér tolult a glasgowi képregényguru agyába, hogy igent mondjon a Marvel felkérésére, ami pont akkor keresett valakit az Ultimate X-Men útnak indításához. A Marvel Univerzum reboot-jával újabb szakmai sikert zsebelhetett be, de végül a rajongók szemében a 2002-es The Ultimates első felvonása révén került be a képregényszerzők panteonjába. A 2004-ben indult Marvel Knights Spider-Man erősen összefüggő történetét 12 szám erejéig, azaz egy teljes éven át írta, három négy részes sztori formájában (Down Among the Dead Men, Venomous, The Last Stand), melyek aztán az e recenzió tárgyát képező keményfedelű gyűjteményes kötetben láttak egyben napvilágot 2005-ben.

Millar Pókembere (újabb fun fact: a Marvel eredetileg J. Michael Straczynski-t, majd Kevin Smith-t szerette volna az írói székben tudni, ám végül mindkettőt elvetette) realisztikusabb, sötétebb tónusokat vesz fel a megszokottnál és nem fog vissza az erőszakból sem: Peter Parkert már az első pár számban félholtra verik, minifurgont és autót ejtenek a fejére, lezuhan egy felhőkarcoló tetejéről (eszméletlenül meglehetősen nehéz hálóhintázni), elektromos kisülésekkel égetik szénné, és legalább kétszer keresztüllövik. Ennek következményeképp úgy tömi magába a fájdalomcsillapítókat, mint Dr. House a Vicodint, Mary Jane és May néni felváltva ápolják, lassan több fáslit visel, mint Pókruhát, és az Elektróval vívott ütközet után pedig egyenesen a rátaláló járókelők telefonhívására viszik be az intenzívre. Már az Ultimates-ben is láttuk, hogy Millar-nál következményei és áldozatai vannak a köpenyesek összecsapásainak (Hulk manhattani őrjöngése 800 áldozatot szed, és miután nyilvánosan közvetített bírósági tárgyaláson ítélik halálra, az ítéletet végre is hajtják rajta), itt bizony Elektró gondolkodás nélkül robbantja fel az autót a benne ülő családdal együtt, Keselyű egy mozdulattal töri ki Pókember betegágyánál az ügyeletes nővér nyakát, Venom pedig szenvtelenül roppantja össze Parker osztálytalálkozóján az egyik volt iskolatárs koponyáját. Senki és semmi nincs biztonságban, ez pedig elégedett izgalommal tölti el az olvasót, aki eddig teljes bizonyossággal gondolhatta, hogy a főbb szereplők és az őket körülvevő statiszták szentek és sérthetetlenek a Stan Lee által megteremtett hagyomány íratlan szabályainak megfelelően.

A történet maga egy unalomig koptatott kliséből indít: May nénit elrabolják és hálófejünk kénytelen nyomozásra adni a fejét, hogy kiderítse ki a háttérben bújkáló titokzatos emberrabló, aki ráadásul ismeri Pókember személyazonosságát. Szerencsére azonban Millar érti a dolgát és a meseszövés lendülete, az életszerű dialógusok, hirtelen fordulatok elnyomják a kellemetlen deja vu érzést. A kezdeti felütés ellenére hamar kiderül, hogy mindenki kedvenc Pókembere nem egy Batman, csak sodródik az eseményekkel, ám mégis a Hush juthat az olvasó eszébe, hiszen a Marvel Univerzum színe-java feltűnik legalább egy cameo erejéig (például a rég nem látott Pléhsuszter vezeti a szupergonoszok aukcióját), kezdve a Bosszú Angyalaival az X-men-en át Pókember saját, külön bejáratú piszkos tizenkettőjéig (fícsöring Homokember, Keselyű, Elektró, Sokkoló, Skorpió, Sírkő, Kaméleon és még sokan mások).

A két felsőligás játékos, aki pokollá teszi Peter Parker életét a klasszikus hagyományok értelmében itt is az őrült Zöld Manó és a földönkívüli szimbióta Venom. Az előbbi rendszeres időközönkénti felmelegítésétől általában kinyílik a bicska a zsebemben, de itt olyan pszichopata, kegyetlen és hidegvérű manipulátorként mutatkozik be, hogy Hannibal Lectertől épp csak egy szeletnyi vajon pirított agyvelő választja el. Telitalálat a rohadék, szinte feledteti a történet gyenge pillanatait, mint mikor például kiderül, hogy Keselyű csak a rákos unokájának költséges kezelése miatt vállalta be legutóbbi melóját. Az új Venom már nem ennyire meggyőző, mert bár a szupergonoszok aukciója és a licitálók sorsa egészen eredeti ötlet, a szimbióta átfazonírozott külseje és Eddie Brock történetszálának érthetetlenül hirtelen rövidre vágása eléggé fájó pont számomra.

Ami a látványvilágot illeti (ha már egyszer párhuzamot vontunk), nem éri el ugyan a Jim Lee által a Hush-ban produkált bravúrt (sajnos pont ez volt, ami a gyenge közepes történetet átlag felettivé varázsolta), de még így is szemet gyönyörködtető, mert hiába emlegetik Terry Dodson-t (Generation-X, Spider-Man and the Black Cat, Harley Quinn, Wonder Woman) a szegény ember Adam Hughes-aként, én ezzel mélységesen nem értek egyet és szerintem ezzel így vannak azok is, akik olvasták a Pókember és Fekete Macska magyar kiadását. A legkomolyabb ütőkártyájuk azonban, amivel engem azonnal levettek a lábamról, hogy Dodson és a pár szám erejéig beugró, nálunk a Papírmozi Pszichoparkjából ismert Frank Cho (Liberty Meadows, Shanna the She-Devil, The Mighty Avengers) rajzolják hosszú idő óta a legszívdöglesztőbb Mary Jane-t és Fekete Macskát. Period.

A tizenkét részen átívelő összeesküvéselmélet fonalára bőven aggattak humort, eredeti ötleteket (Elektró elviszi Keselyűt kedvenc bordélyába, ahol egy csernobili mutáns örömlányt mutat be neki, aki bármelyik szuperhősnő alakját magára tudja ölteni), akciót és érzelmesebb húrokat megpendítő jeleneteket, ráadásul nem szükséges hozzá semmilyen előzmény ismerete, ezen a ponton bárki fejest ugorhat Pókember kalandjaiba, semmi sem fogja elrontani a szórakozását.

Magyarul eddig a Kingpin kiadó gondozásában az első négy rész jelent meg Marvel könyvek: Pókember - Holtak között címmel, a második, ugyancsak négy részt tartalmazó kötetet pedig Venom alcímmel a 15. Képregény Börzére időzítik.

Filmbemutató: MR 73 (francia, 2008)

Van már vagy 3 hónapja, hogy hírt adtunk Olivier Marchal legújabb, koromsötét rendőrkeringőjéről, a MR 73-ról.

Azóta sorba érkeztek hosszabb-rövidebb előzetesek és videók, amelyeket most, egy csokorba kötve átnyújtanánk nektek, annak apropóján, hogy drága párizsi nagynénémnek már csak hatot kell aludnia a premierig. (Bonjour, Tante Marie!)

Szóval, méltóztatassatok ide kattintani...

Filmkritika: HIPERVÁNDOR (USA, 2008) *

Egyszerűsége miatt felettébb kényelmes az az értékelési modell, hogy a filmek minősége - akár a szórakoztatási faktort, akár a művészi értéket, akár a "fontos mondanivalót" tekintjük mérvadónak eme tulajdonság megítélésében - nulláról indul a skálán, és onnan kell felküzdenie magát a "nézhetőig" vagy akár a "kiválóig", pedig ez nem így van. Gondoljatok csak bele, hány ember kezén kell keresztülmennie egy forgatókönyvnek, hány castingon kell részt venniük a színészeknek, és hány óra töprengést szán a rendező egy-egy jelenetnek, ráadásul sok mindenben az operatőr, a szereplők és egy csomó más ember is segíthet neki. Nem, az igazság az - egy nagyköltségvetésű hollywoodi produkció esetében legalábbis biztosan -, hogy a kész mű alapértelmezett értéke általában "egyszer nézhető", jobb esetben "becsületes iparosmunka". Pigmenthiányos hollónál is ritkább az a film, amiről azért nehéz cikket írni, mert annyira hihetetlenül és fájdalmasan pocsék, és nem mert annyira zseniális. A Hipervándor ezek közé tartozik, büszkén égbe magasodva, messze túl az üveghegyen és az "Annyira-Rossz-Hogy-Az-Már-Jó" igencsak billegős esztétikai mentsvárán.

A készítők semmit sem bíztak a véletlenre: szisztematikus, mérnöki alapossággal hozták meg sorra azon döntéseiket, melyek külön-külön is elégnek bizonyultak volna a kudarchoz. A történetet arcpirító pofátlansággal lopkodták össze jól ismert filmekből és sorozatokból. Előbbiek közül a legegyértelműbb Az egyetlen és az X-Men, valamint a Mátrix (ez utóbbival csekély a hasonlóság ugyan, de a fent említett idióták, még pár hurkot vetve a saját nyakukba, a reklámkampányban ahhoz hasonlították filmjüket), utóbbiak közül pedig a Hősök említhető meg - megjegyzem, az említett sorozat egyetlen, egyórás epizódjában is jóval több a fordulat, mint az egész estés Hipervándorban. Azért hadd foglaljam össze dióhéjban: van egy srác, aki képes bárhová teleportálni a Földön. Meg még egy. És vannak ellenségeik is eme képességük miatt. Harcolnak. A főhősnek győznie kell a film végére, plusz meg kell szereznie a nőt, különben.

Hogyan lehet megmenteni egy máshonnan kölcsönvett elemekből összefércelt sztorit? Egyféleképpen: profi előadásmóddal, azaz magabiztos, vagány stílussal, gyors tempóval, remek viccekkel és tehetséges színészekkel. Kell-e mondanom, hogy górcső alá vett filmünk a felsorolt jellemzők mindegyikének tökéletesen híján van? A párbeszédek hihetetlen hiteltelensége valóban megdöbbentő, különösen annak fényében, hogy a forgatókönyvet három olyan író hozta össze, akiknek mind volt már normális, értékelhető munkája: David S. Goyer (Batman Begins), Jim Uhls (Harcosok Klubja) és Simon Kinberg (Mr. és Mrs. Smith) biztosan úgy gondolhatta, majd a másikuk kipofozza ezt a közösen írt szkriptet... hát ez nem jött be. A párbeszédek, egyfajta posztmodern bravúrként és korunk másolás (remake-elés, átemelés, újragondolás) mániája előtti tisztelgésként CSAK ÉS KIZÁRÓLAG a legnagyobb, legviseltesebb sablonokból állnak. (Az is lehet, hogy a forgatókönyvet valójában egy ambiciózus éjszakai portás írta meg Los Angelesben a téli írósztrájk alatt, a dialógusokat teljes egészében az említett írók korábbi munkáiból összeollózva.)

Tudom, olcsó dolog rosszul sikerült párbeszédeket idézgetni egy filmből (pláne hogy betű szerint nem is tudom), de a kísértés ellenállhatatlan, és ígérem, ezek még így is ütni fognak. Ezt kapjátok ki! Hősünk, David Rice megpróbálja megmagyarázni barátnőjének, hogy honnan van annyi pénze:
- Hol dolgozol?
- Hát... egy bankhoz kerültem. Ez bejött.
- Egy banknál vagy? De hiszen te megbuktál matekból!
- Ööö... nem.

Másik jelenet: David a hipervándorokra vadászó Rolanddal vitatkozik. A szikrázó leleményesség gejzírként tör az égbe:
- Előbb-utóbb meg fogsz ölni valakit. Mind a sötét oldalon álltok.
- De én más vagyok, mint a többi!
- Nem, te sem vagy más.
- De én igen!...

A színészek teszik a dolgukat, azaz szorgalmasan és odaadó módon segítik a rendezőt víziójának megvalósításában - ami jelen esetben sajnos a Kritikusi Értékelő Skála(R) legalsó beosztásának negatív irányba való feszegetése volt. Hayden Christensen még a Star Wars-beli rosszemlékű teljesítményét is alulmúlja (bár itt még így is kevésbé fáj mindez: legalább nem akarják bemesélni, hogy ez a balfasz, tesze-tosza, gyengeelméjű figura valójában a fiatal Darth Vader... brrr!). Rachel Bilson kellemesen semmilyen (hé, hé, legalább nem idegesítően rossz, mint minden más a filmben!), de a melltartóját sajnos nem veszi le a Kötelező Szexjelenetben (ezt az oly' ismerős sablont sem láttam még ilyen érzéketlenül és kelletlenül megvalósítani), pedig az volna az egyetlen dolog, ami a film közepe táján kirángatná szerencsétlen, halálraítéltként koporsó-székükbe süppedő nézőket a totális magukba zuhanástól. Samuel L. Jackson, aki még a legócskább témába is bele tudja csempészni a maga szerethető stílusát, többször is majdnem elalszik a kamera előtt (mentségére legyen mondva, hogy olyankor is tökösen és macsón néz ki). Márpedig azt a rendezőt, aki még az ő segítségével sem tud legalább egy értékelhető jelenetet a filmjébe erőszakolni, el kell ásni, mélyre és örökre. A hangulatot pedig a kissé túlartikulált, az eredetinél lelkesebbre hangolt magyar szinkron sem menti meg, sőt talán még viccesebbé teszi.

Amikor Ábrahám alkudozni kezdett Szodomáért és Gomorráért, a Biblia szerint az Úr megelégedett volna csupán néhány igaz emberrel, de mivel annyi sem akadt, a két bűnös városnak pusztulnia kellett. Nos, a Hipervándort hasonló okokból nyugodtan el lehetne égetni az utolsó kópiáig - vagy kitűzni a Hollywood Boulevardon, szégyenletes emlékeztető gyanánt. A tíz-tizenkét év körüli korosztály azért jót szórakozik majd a filmen (de akkor minek a hatalmas késsel való kivégzés meg a szexjelenet?), mint ahogy a stáb is biztosan élvezte a sokféle terepen való forgatást - de minket ez persze kurvára nem érdekel. Az egyetlen jelenet, ahol őszintén és nem fájdalomból nevetett fel a nézőtér a sajtóvetítésen, az volt, amikor egy háttérben álló tévé képernyőjén láthattunk néhány másodpercnyi Family Guy-t. És ez azért sokat elárul a filmről...

Képregénykritika: SCOTT PILGRIM'S PRECIOUS LITTLE LIFE (2004) *****

Az az igazság, hogy óvatosan adom meg Bryan Lee O’Malley ezen remekművének az öt csillagot, ugyanis folytatása, a Scott Pilgrim VS The World (2005) még jobban sikerült. Na de hát mit tehetnék, ha az eposz e legelső kötete, a 160 oldalas Scott Pilgrim’s Precious Little Life a maga nemében tökéletes?

Scott Pilgrim egy szimpatikusan átlagos huszonhárom éves srác: életének medrében az apró zátonyokat megkerülve folyik előbbre a sztori. Lassan egy éve szakított a barátnőjével, de az utóbbi pár hétben már egy tizenhét éves gimnazista kiscsajjal találkozgat - környezete meglehetősen rossz szemmel nézi a bimbózó kapcsolatot. A „környezete” a következő jó- és rosszakarókat rejti: szobatársát, a nyíltan meleg Wallace-t, a Szexbombák elnevezésű kutyaütő rockbanda tagjait (Scott a basszusgitárosuk), valamint Scott húgát, aki szereti mindenbe beleütni az orrát.

Scottot különösebben nem zavarja a többiek rosszallása, mert ő maga is tudja, hogy a gimnazista csajjal való kapcsolatának nincs különösebb jövője. Betonbiztos ebben csak akkor lesz azonban, amikor egy vad, görkoris lányról kezd álmodni, sorozatban. Megszállottja lesz az éjszakai nyugalmát agyonvágó amazonnak, és amikor egy bulin szemközt találja magát vele, Ramónával, idegességében sikerül is hülyét csinálnia magából.
Ám Scott csökönyös fajta, nem adja fel, és végül csak kikönyörög egy randit – amelyben nem kis szerepet játszik esetlen bája. Örömében teljesen megfeledkezik azokról az üzenetekről, amelyekben egy ismeretlen mindenféle bunyókkal fenyegetőzik, valamint az is kimegy a fejéből, hogy együttesének csodamód összekujtolt amatőrkoncertjére álmai nőjét és a gimnazista kiscsajt is meghívta. A kötet sztorija ezen a bizonyos koncerten kulminál, ahol Scottnak nemcsak a két lány között kell választania, de meg kell küzdenie Ramóna Hét Gonosz Ex-barátja közül az elsővel is… A szaga folyamán (hét kötetet tervez a szerző, gondolom ez világos) mindegyiküket le kell győznie, csak akkor járhat majd együtt nyugodtan a lánnyal. Az ilyen nőre mondják, hogy high maintenance…

O’Malley egészen elképesztően ügyes mesélő: a helyenként lehengerlően vicces sztori, a szappanopera és a misztikus szuperhős-történet motívumait lazán göngyöli egybe, úgy, hogy a karakterfejlődés és az akció kárára semmi ne menjen. Figurái mind életszerűek, kiválóan kibontottak – szimpátiánkat gyorsan elnyerik, és ebben a rajzok egyszerű, ám tetszetős, könnyed stílusa is közrejátszik.

Az un. slice-of-life történeteknek ez a fajta fantasztikus elemekkel való megbolondítása népszerű téma, de csak nagyon keveseknek megy hibátlanul. O’Malley „graphic novel”-jéről azonban nem tudok rosszat mondani.

Tévékritika: Mad Men (USA, 2007) ***

Végy egy ötlethiányban szenvedő kreatívot, aki egy dohányfüstös bárban az alázatos pincértől akar ideákat kicsikarni. Majd sétáljon be késve az irodájába, ahol a titkárnők félistenként tekintenek rá, aztán rá pár percre rohanjon ki onnan, mert nem hajlandó egy gazdag nő utasításait követni.

Nos, ez nem Horváth Ilona elveszett receptje „Hogyan készítsünk házilag parlamenti képviselőket?” címmel, hanem bepillantás a Sterling Cooper reklámügynökség vezető agymenje, Don Draper életébe New York-ban, 1960-ban. Maga a megvalósult amerikai álom a fickó - WASP, tökéletes házasság, gyönyörű gyerekek, izgalmas munka. Kár, hogy rojtos a valóság. Lassan felfeslik a szövet - zegzugos múlt, fárasztó házasság, idegesítő munkatársak, még idegesítőbb ügyfelek.

Már a főcím gyanús - egy kurva nagy hommage Saul Bassnek, Hitchcock állandó főcímtervezőjének. Kábé a harmadik résznél azonban kiderül, hogy kegyetlenül passzol a sorozathoz. Szeretnék jobban belekötni, de nem tudok.

Az évad első felében a szakemberek tökéletesen kiélik magukat - írók betonozzák a karaktereket a későbbi fordulatokhoz; a jelmezek, mintha a korabeli Vanity Fair címlapokról lopták volna őket, a frizurák némelyike ma is látható a Rákóczi úti elhagyott fodrászüzletekben maradt Burda különszámok megsárgult lapjain.

Amikor kezdene leülni a sztori, mindig akad egy-két szexista/rasszista beszólás, jó dialógus, ami továbblendíti a történetet - amelyről eleve túlzás lenne állítani, hogy istrángszaggató tempót diktálna. Belemászunk az ellenkultúrába / beatnikek/, kicsit a hivatalosba is /Nixon – Kennedy választási harc a tv- ben/, közben meg csak kopnak a tűzkövek az öngyújtókban.

Az évad második felében a forgatókönyvírók lejönnek a Dormicumról: a merészebb kanyarokat is biztosan veszik, legyen szó női orgazmusról, workaholic-életvitelről, férfi- női homoszexualitásról, vagy a védjeggyé vált állandó dekkelés hátulütőiről.

Erősen működik a nosztalgia-faktor: ó virághímes ifjúság, jöjj vissza, még ha egy percre is! Mikor még bízni lehetett az Elnökben, a kommunisták voltak az egyedüli ellenségek, bárki bármikor rágyújthatott egy szál talpasra, a munkahelyi piálást lehetett brainstormingnak hívni! Utoljára a Flintstone családnál volt ekkora rácsodálkozás, hogy milyen újdonságokat használtak ezek. Diavetítő? Hűtőszekrény?! Fogamzásgátló?!! Már fel se tűnik.

Bennem felmerült egy érdekes konnotáció: ezek itt sopánkodnak a politikai rendszeren, mikor nálunk bármikor bárkinek kiállíthattak egy beutalót Kistarcsára! Chubby Checker kontra Németh Lehel! Jack Daniels vs. Sósborszesz!! Részemről fix egyes.

A sztori stílusában Douglas Sirk és a korai Orson Welles között van valahol, általában az előbbihez közelebb. A főhőst játszó Jon Hamm az elején a bociszem-effektusra bíz mindent, később aztán belejön - túljátszásról hál’ istennek szó sincs. John Slattery biztosan hozza a tőle megszokott deres halántékú sármőrt, aki még a besózott halat is röptében, hm, eszi; és óh, Christina Hendricks … mekkorajónő!

Végülis sikerült Matthew Weinernek egy újabb nézhető sorozatot összerakni, miután a Maffiózók befejeződött. A kapott két Golden Globe /legjobb drámasorozat, legjobb férfialakítás/ biztosíték egy újabb évadra. A kérdés az, hogy meddig vevő a nép a nosztalgikus múltbarévedésre.

Filmbemutató: WHERE IN THE WORLD IS OSAMA BIN LADEN? (2008)

Michael Moore hozta divatba az erőteljesen ideologizált, már-már propagandaszerű felhangokkal rendelkező dokumentumfilmes stílust: leginkább ez és talán Osama Bin Laden démonizálása ihlette meg Morgan Spurlockot, a Super Size Me készítőjét, hogy egy politikai témákat feszegető dokumentumfilmet készítsen. A főhős-riporter nem kisebb misszióra vállalkozik, mint hogy megtalálja Osamát, aki Bush szerint "bármelyik barlangban ott rejtőzhet". A Hol a francban lehet Osama Bin Laden? eddigi bemutatóin állítólag csekély sikert aratott - lehet, hogy a cinikus humorból csak az előzetesbe fért? -, mindenesetre a Bush-éra háborúit egyre élesebb hangnemben kritizáló amerikai filmek köre újabb érdekes, politizálgató dokumentumfilmmel bővül.

ÍGY KÉSZÜLT: AZ ELVESZETT FRIGYLÁDA FOSZTOGATÓI - 3. RÉSZ

Újabb hétfő, újabb epizód. Észre se vesszük, úgy rohannak a hetek május 22-ig, A kristálykoponya királysága premierjéig. Persze jó társaságban ez nem meglepő...

1980 tavaszára egész Hollywood arról beszélt, hogy Spielberg és Lucas, a két irigyelt zseni közös filmen dolgozik. Állandó beszédtémát szolgáltatott a casting-folyamat, amelyen minden valamirevaló fiatal színész megfordult. A meghallgatásokat rendhagyó módon a Lucasfilm konyhájában tartották - állítólag Spielberg ötletére, hogy feloldják a színészek gátlásait. Az első turnust mindennap délelőtt kilencre hívták be, a napi második kört pedig délután kettőre. A kilencre érkezők főztek ebédet a kettőre érkezőknek.

Az ártalmatlan sütés-főzés tizennégy hosszú héten át zajlott, a rengeteg fölös süteményt nap mint nap a Lucasfilm száz dolgozója kényszerült elfogyasztani. Spielberg egyetlen dologban volt biztos a kezdetektől: hogy a női főszerepet (melyet Lawrence Kasdan - useless fact: - a felesége nagyanyja után nevezett el Marionnak) akkori barátnőjére, Amy Irvingre fogja osztani - aztán ez a szilárd meggyőződése is elpárolgott, amikor váratlanul szakítottak. (Irving annak idején Leia hercegnő szerepére is jelentkezett, Lucas túl fiatalnak találta, és tovább passzolta De Palmának a Carrie-hez. Spielberg ekkor kezdett el vele randizni. 1980-ban szakítottak, aztán 1983-ban megint összejöttek. 1985-ben gyerekük is született, rá négy évre elváltak.)

A Marion szerepére jelentkező ismeretlen művésznők közül Sean Young (a Szárnyas fejvadász replikánsa) és Debra Winger (a Becéző szavak hősnője) egészen a próbafelvételig jutott - aztán egy bizonyos Karen Allen jött, látott, és győzött. Spielberg egyszerűen tökéletesnek találta a törékeny barna lányt, aki néhány éve a Party zóna csapatában tűnt fel, és aki - mitagadás - feltűnően hasonlított Amy Irvingre.

Indiana Jones figurája már jóval nagyobb fejtörést okozott az alkotóknak. Spielberg és Lucas fél évig kereste az ideális főhőst, akit - mint említettük - Steve McQueen és Humphrey Bogart keverékeként képzeltek el. Az eredeti koncepció szerint egy totál ismeretlen színészre osztották volna a szerepet (mint Bryan Singer nemrég a Superman-filmnél), de ahogy eredménytelenül teltek a hónapok, végül már minden potens fiatal színészt meghallgattak. Tim Matheson (a Meztelenek és bolondok nőcsábásza), Peter Coyote (az E.T. későbbi kulcsosa) és John Shea (akit leginkább Lex Luthorként ismerhetünk a Lois és Clark-ból) mind-mind az utolsó fordulókban véreztek el. A casting direktorok Jeff Bridgest javasolták, de a fenegyerekek róla valamiért hallani sem akartak. Aztán Marcia Lucas (George felesége) egy szép napon felvetette Tom Selleck nevét.

Jól-van-Tom-szelek-et a kutya sem ismerte akkortájt, talán bajsza sem volt még (na jó, volt). Legnagyobb szerepét a Kóma-ban játszotta, és kábé két percig volt a vásznon. Behívták, meghallgatták, és mindenki odáig meg vissza volt tőle. Spielberg ott helyben kész is volt rá osztani Hollywood legkapósabb szerepét. Csakhogy.

Ott volt a Magnum. Selleck még a meghallgatás előtt aláírt az új tévésorozatra, és szerződése tenyérnyi mozgásteret sem engedélyezett a számára. Esélye sem volt, hogy kiugorjon belőle, így kénytelen volt nemet mondani Spielberg ajánlatára. (Hollywood ironiája, hogy a színészek általános sztrájkja miatt 1980 nyarán le kell állítani a Magnum forgatását. Selleck csak lógatta a lábát, míg a Frigyláda munkálatai zökkenőmentesen folytak a sztrájktól érintetlen Londonban.)

Fent: Tom Selleck és Sean Young az egyik próbafelvételen

Magnum, P.I. távozásával Lucas és Spielberg elvesztette legkomolyabb jelöltjét, mindössze három héttel a forgatás megkezdése előtt. Spielberg azon volt, hogy feladja a kilátástalan kutatást, és inkább elhalasztja a forgatást, amikor is mágikus dolog történt vele. Beült a moziba, és - paff! - ott helyben megtalálta a tökéletes Indiana Jonest.

A mozi A Birodalom visszavág-ot játszotta.

Lucas már a forgatókönyv írásakor gondolt rá, hogy Harrison Fordot kéri fel Indy szerepére, de - később legalábbis úgy magyarázta - nem akarta, hogy Ford az legyen neki, mint De Niro Scorsesének. Hol is állt ekkor Harrison Ford a karrierjében? Sokáig asztalosként tevékenykedett, míg Lucas szerepet nem osztott rá második filmjében (American Graffiti). Aztán a Csillagok háborúja szereplőválogatásakor Lucas zsákutcába jutott, és az utolsó pillanatban Fordot kérte fel Han Solo megformálására.

Mint az űropera valamennyi szereplője, Ford is egy csapásra híres lett. De az ismertség átok is volt a Star Wars színészeinek. Mint Mark Hamill és Carrie Fisher kudarcokkal teli karrierje példázza, a sorozat hihetetlen népszerűsége skatulyába zárta őket. A Hanover Street és a Rabbi a vadnyugaton bukása után Hollywood erősen kételkedett abban, hogy Ford más szerepkörben is megállná a helyét.

Ekkor jött A Birodalom visszavág, és vele egy árnyaltabb, felnőttebb Han Solo-imázs. Ekkor, ott a moziteremben, három héttel a forgatás megkezdése előtt látta meg Spielberg Fordban azt a humort, emberséget, kvalitást, amelyet Indiana Jones figurája megkövetelt. A vetítés után rohant a telefonhoz, és tárcsázta Lucast. „Harminc-negyven éve nem termett Harrisonhoz fogható sztár Hollywoodban - lelkesedett barátjának. - Egyszerre könnyed, mint Errol Flynn és vagány, mint Humphrey Bogart. És én őt akarom a főszerepre.”

(Vége következik...)

Filmkritika: Vérző olaj (There Will Be Blood, USA, 2007) *****

John Greenwood, a Vérző olaj zeneszerzője (egyenesen botrányos az elegáns szimbolikájú, angol címet idióta bulvárpátoszba taposó fordítás, az illetékes kedves anyukájának hogyléte felől ezúton érdeklődnék) előtt megkerülhetetlenül magasodott a lehetőség. Ligeti György 2001: Űrodüsszeiában hasznosításra került, pár hangköznyi, éteri zsongása anno egy idegtépően elnyújtott őspillanat akusztikus aláfestését adta, és mivel Greenwood is hasonló cipőben evezett (nevezetesen Genezishez kellett kottát írni), a Radiohead gitárosa bátorkodott adoptálni a klasszikus témát.

Az idő ezúttal a XIX. és a XX. század fordulója. A hely Kalifornia. A csákányával eredetileg ezüst után kapirgáló Daniel Plainview az akkoriban lángra lobbant bányászati trendet követve újabb, jövedelmezőbb anyag kifejtésére adja fejét. Átláthatatlanul sötét, ellenállhatatlanul önző, alattomosan zsarnoki matériát enged napvilágra, mely pont annyival félelmetesebb Kubrick Monolitjánál, amennyivel amaz absztraktabb. Eleinte csak szemérmesen bugyog, idővel azonban már folyni, ömölni fog. Áradni.

A felütésből is azonnal érezhető, Paul Thomas Anderson filmje roppant ambiciózus vállalkozás. A cselekmény vázát az Upton Sinclair 1927-es kiadású Olaj! című regényének önhatalmúlag kimetszett hányada szolgáltatta, Anderson generációk epikusan nyúló, ideológiai szembenállása helyett azonban – szelektálás, sűrítés, és durva vonásokkal történő átrajzolások eredményeképpen – egyetlen, ám egyetemesnek mondható oppozícióra koncentrálja bő két és félórás játékidejét. Az un. Második ipari forradalom idejébe kalauzoló alkotás így nem csak a kőolaj-feldolgozás akkori stádiumaival illusztrált, gazdaságtörténeti leporelló, nem pusztán arra világít rá, milyen kiérdemelhetetlen geológiai fórnak köszönheti az Egyesült Államok jelenlegi világpolitikai szuperioritását, de egy olyan – markánsan amerikai jelleggel terhelt – társadalmi modellel is kedveskedik, mely a Land of Free szabadversenyes mítoszát hempergeti meg saját ragacsos, mélyfekete vérében.

Daniel Plainview (Daniel Day-Lewis) jobbján fiával, H.W.-val viszi a családi vállakozást, melynek keretében a kereskedelem különféle árrésekre apelláló nyerészkedőinek kizárásával biztosít munkalehetőséget. Érdestenyerű, közvetlenséggel, „egyenes beszéddel” házaló, népszerű mágnásjelölt, aki nem bánja, ha olaj tapad a kezéhez. Azonban mindezeken túl, illetve mindezek mélyén a haszonelv tántoríthatatlan emberszobra. Palástolt, zsigeri imádatának tárgya az olaj, illetve az azzal megszerezhető financiális hatalom. A függetlenség – mindenkitől.

Egy napon bizonyos Paul Sunday állít be hozzá, aki jutányos 5… akarom mondani 600 dollárért cserébe elvezeti őt a családja telke alatt szendergő fekete arany, az Ígéret Földjére. Mr. Plainview ott, a Sunday ranch-en botlik méltó párjába, Paul ikertestvérébe, Eli-ba (a forgatókönyv leleménye, hogy a szintén Paul Dano formálta karakter önállóságát még sokáig homály fedi). Daniel indusztriális becsvágyával szemben Eli az áhítattal vegyes népszerűség rabja. A helyi evangélikus közösség vezetőjeként neki is van istene. A presbiteri tekintély. Daniel olajkutat akar. Eli templomot. Mindketten a kollektíva érdekeivel hitelesítik szándékaikat.

Anderson zsenialitása nem merül ki annyiban, hogy kitiltja filmjéből az Államok Közel-Keleti szerepvállalása felé történő, manapság kötelező kűrként beiktatott slágerkacsintásokat. Egyben dicsérhető azért is, mert két domináns (morális skálákra eleinte csak nagy nehezen tuszkolható) szereplője köré olyan narratívát eszkábál, mely látszólag kissé hanyag szerkezete ellenére – még inkább: az által – nagyszabású karriertörténet volta mellett szociális parabolaként is tüzes olajoszlophoz hasonlatosan ég az emlékezetbe.

Daniel és Eli aljas udvariasságában, illetve kölcsönösen brutális megalázkodásaiban az Amerikai Egyesült Államok társadalmát két, meghatározóan formáló ereje ölt testet. A kék sarokban a virágzó ipar koncessziók, felvásárlások, trösztök délibábjaival és árnyaival kecsegtető, kapitalista szellemisége ücsörög türelmetlenül. Vele szemben pedig a feudális gyökereitől elszakított, állami támogatások híján saját életképességéért vállalkozásként küzdő vallási kommunák integratív potenciálja igazgatja fogvédőjét.

A film amúgy is bővelkedik (főleg biblikusan) jelképes gesztusokban (elég csak az olajjal, illetve olajos sárral történő keresztelés motívumait lajstromba venni), szimbólumkészlete azonban Daniel és Eli megjelenítésében éri el legkifinomultabb magasságait. Ők társadalmon túli megszemélyesítői a többiek hivatásos kizsákmányolásának és a folyvást tagadott, végtelen vezetői magánynak. Szeretteik sallangok, fiuk tulajdonképpen nem fiuk, apjuk nem apjuk, testvéreik, féltestvéreik is csak a képmutatás kellékei. (Jellemző, hogy Daniel önelégült haragját mindig fiához való viszonyulásának firtatása generálja.) Családjuk, közösségük pusztán verbális-virtuális embléma.

A realisztikus karaktereit korábbiakban hol szatirikus (Boogie Nights), hol inkább melodramatikus (Magnólia) megfontolásokból, de mindig altmanos aprólékossággal vezénylő Anderson ennek függvényében cserélgeti többre hivatott statisztáit. A Vérző olaj mindenekelőtt Daniel és Eli fatalista szimmetriával koreografált, szangvinikus linedance-e. A többi, relativisztikus szereplő hozzájuk képest van – már amikor.

Kettőjük stilizált kívülállását, a lelkész és a tőkés kilétének definiálhatatlanságát nyomatékosítja az Eli-Paul iker-anomália, Daniel esetében pedig maga Greenwood, amikor a saját kisgyermekkori képét néző self-made-man közelijei alatt újfent Ligeti baljós eredet-zúgásával festi a hangulatot. Greenwood szerzeményével egyébiránt a Vérző olajhoz méltó remeket alkotott, amely további evokatív tételei ellenére (gondolok itt például Krzysztof Penderecki jellegzetes Ragyogás-beli, experimentalista vadulásaira) saját lábain is megáll.

A film ezen felüli erősségei az azóta Akadémia szobrocskája által is igazolt minőségű fényképezés, valamint Daniel Day-Lewis hasonlóképpen díjazott teljesítménye. Az utóbbira felesleges karaktert pazarolni. Akinek a bal lábában több a színészi talentum, mint komplett aktor-generációkban, azt a jelzők csak lealacsonyítják. Ám a homlokát Anderson elképzelései hallatán már rutinosan ráncoló Robert Elswitt munkája láttán, ha misére nem is, egy külön bekezdésre csak elragadtatom magam.

Elswitt-től már a megelőző koprodukciók alkalmával (Anderson összes filmjénél ő leste a kamera keresőjét) sem állt távol a szereplők között térülő-forduló, másfél-kétperces walk-and-talk snittek használata. A Vérző olajban is könnyen tetten érhető tarri türelme mellé a színnek (díszlet, színészek) az a fajta szerkesztése-tervezése társul, melyet legutóbb tán Tarkovszkijnál láttunk ilyen végperfekcionista szinten megvalósítva. Ámulatra méltó igényesség ez egy olyan korban, amikor a dinamika és a kontinuitás illúzióját (t)rendre terepfutó operatőrökre és tiltott serkentőszerekkel felajzott vágókra bízzák. És ha felelevenítjük Elswitt invenciózus beállításait (olajon járás, mezőn lebegés látszata, az égő fúrótorony felé szakrális ájtatossággal forduló dolgozókra meredő – kontrasztos reflekciókból kirajzolódó? – hatalmas szem, etc), talán a két jelöléssel is hitegetett Roger Deakins megrögzött rajongóinak sem kell további papír-zsebkendő szállítmányokba invesztálniuk. Ideje beletörődni.

A Vérző olajat szikár korrajza mellett sok minden kiemeli a tematikailag rokonítható filmek Óriástól Szirianáig ívelő vonulatából, leginkább azonban az erőforrásaival, dramaturgiai tartalékaival való bölcs, kegyetlen gazdálkodás teszi mesterművé. Anderson alkotása sokáig kivár, hosszan tartja fogva nézőjét még éppen tolerálható konfliktusokkal, ki nem zárva a feloldozó didaxis megpendítésének lehetőségét. Fel sem merül egy valószerűtlen, sorsfordító békaeső szükségessége. Pedig ha tudnánk, ha sejthetnénk...

Tévékritika: SLÁGERMÁJEREK (FLIGHT OF THE CONCHORDS, USA, 2007) – 1. évad ****

Magyar premier: március 1. 23:15 (HBO)

Bret McKenzie és Jemaine Clement egy új-zélandi komikusduó, akik történetesen Bretet és Jemaine-t (nem elütés: nincs benne ’r’ betű), a két új-zélandi komikust alakítják. Tehát nagyjából magukat, vagyis azt a szimpatikus balfék-imázst, amit rövid pályafutásuk alatt remekül kidolgoztak. ’98-ban találkoztak egymással az egyetem film és színház szakán, 2002-ben léptek fel először együtt, több humorfesztiválon részt vettek, díjakat nyertek, de az első nagyobb sikert 2005-ben érték el, amikor a BBC számára egy rádiójátékot készítettek. Már itt is ugyanazokat a figurákat alakították, akiket később a sorozatban, az új-zélandi zenészpárost, akik megpróbálnak betörni London zenei életébe, persze hiába. (Ha már Új-Zéland, akkor a Gyűrűk ura természetesen nem maradhat ki: Bret statisztált a filmben, a rajongók később elnevezték a figuráját Figwitnek és külön rajongói honlapot hoztak létre neki. Az apja egyébként Elendilt alakította.)

Az igazi népszerűséget végül a saját nevüket viselő, HBO által gyártott Flight of the Conchords hozta el. A sztori ugyanaz, kivéve, hogy a két messziről jött arc nem Londonban, hanem New Yorkban próbál szerencsét, honfitársuk, az új-zélandi nagykövetségen dolgozó, dilettáns Murray segítségével. Amiért a 25 perces epizódok (12 van belőlük az évadban) iszonyatosan mulatságosak, az mégsem a történet, hanem a két főszereplő néhol infantilis, néhol blőd, néhol abszurd, de az esetek többségében fából farigcsált humora, és az ezzel tökéletesen kompatibilis arcberendezése. Az egymással folytatott beszélgetéseik színvonala Beavis és Butthead legszebb pillanatait idézi, vagy akár a Tenacious D zenészduóját is említhetnénk, azt az apróságot leszámítva, hogy ők nem trágárkodnak, sőt teljesen naivan csodálkoznak rá New Yorkra. A sorozat legjobban ezzel az idegenséggel játszik el, mintha két marslakó szállt volna le a városban, furcsa fejű, furcsa akcentusú és még furcsábban gondolkodó humanoidok képében. Az írók azzal tetézik mindezt, hogy egy-egy epizódban a rocksztár-életforma fontos elemeit veszik elő, kifordítva persze, előkerül tehát a drogkérdés, hol feloszlik, hol összeáll a banda (a vonatkozó rész címéből az ok is kiderül: Yoko), klipet forgatnak, turnéra mennek, úgy hogy közben igazi fellépést a menedzserük nem is tud összehozni, a „rajongói bázis”-uk pedig egyetlen egy tagból áll csak. A témák között megjelenik még az ádáz Új-Zéland-Ausztrál ellentét, a rasszizmus (a fiúkat egy indiai árus nem hajlandó kiszolgálni) és a becsajozás nehézségei.

A sorozat igazi kuriózumát persze az epizódonkénti 2-3, random módra felbukkanó dalbetét adja, amelyek néha összefüggnek a cselekménnyel, néha nem, de a szövegeik üdítően idióták, a zene pedig – szemben mondjuk a magyar parodisták produkcióival – nem sima koppintás, hanem maga is igényes alapokra komponált stílusparódia. R’n’b, ragga, rap, popballada, akusztikus rock: ezekből, és jópár egyéb műfajból csinálnak viccet, úgy hogy közben azért kiderül, énekelni is elég magas fokon tudnak. A dalok színvonala a sorozat első kétharmadában egységes, ami nem is csoda, mert itt még az évek alatt begyakorolt, közönség előtt kipróbált számokat vették elő, a vége felé azonban kifogyott a készlet, az újonnan írt számok pedig kevésbé lettek frappánsak. Idén februárban azért a The Distant Future című albumuk a legjobb comedy-album Grammy-díját könnyedén bezsákolta.

Mivel a két lúzer humorához az akcentus és a kimért beszédstílus is hozzá tartozik, még kérdéses, hogy a magyar szinkronnal hogy fog működni a sorozat (érdekes lesz például annak a jelenetnek a magyarítása, ahol a „dead” és a „did” szó összekeverése okoz bonyodalmakat –> az új-zélandiak az „e”-t sokszor „i”-nek ejtik.) Viszont már a zenés betétekért egyedül érdemes megnézni (vagy újranézni, amíg jön a második évad) ezt a kultstátusz felé haladó abszurd szitkomot.

Ízelítő - The Most Beautiful Girl in The Room - élőben David Lettermannél