3csillagos

Legenda vagyok (I Am Legend, amerikai, 2007) ***

Hogy egy adaptációnak mennyire kell hűnek lennie a forrásműhöz, azon nem érdemes hajba kapni, mégis megfontolásra méltó, hogy egy történet az aktualizáló átértelmezések milyen mérvű abúzusának tehető ki úgy, hogy annak látványos és innovatív hatáselemei persze lenyúlatnak? Mert el kell döntenünk, hogy az eredetiség krokodilkönnyektől sóvirágos emlékművénél szipogunk hosszasan, vagy – amennyiben arra érdemesek – elfogadjuk a parafrázisok létjogosultságát.

Készítői oldalról a szuverenitás sosem kérdés, inkább a haszonelv és a jog dominál. A plágium és/vagy a szüzsén tett duhaj erőszak gyanúja könnyedén elhessegethető például a címmel eszközölt, gyermeteg játékkal. Richard Matheson inverz vámpíros(-zombis) novellája, az I Am Legend először The Last Man on Earth (1964) néven került vászonra, majd az irodalmi találékonyság humán csúcsteljesítményének ragyogó megnyilvánulásaként Omega emberre (The Omega Man) keresztelve élte meg következő celluloid reinkarnációját. Előbbi tulajdonképpen szolgai átirat, mely – sajnos – pont a könyv címadó zárlatát írja felül. A fokhagymáival szorgosan hadonászó Vincent Price fémjelezte film ezért sokáig egész szórakoztató lehetne (a járvány, a bizalmatlanság és a fenyegetettség fokozatos megjelenítése jól kidolgozott narratív pályákon halad), ha a korabeli teatralitás és az alacsony költségvetés (a híradókban szok lenni ennyi félalakos, statikus szűkszekond) nem tenne be a mai igényeknek. 1971-es keltezésű, Charlton Heston címszereplésével invitáló Omega ember Matheson vámpírvadászához hűen ugyan tökös-közönyös mesterlövészként jeleníti meg fajunk utolsó képviselőjét, ám a film - szándékolt félelmetesség helyett egyenesen a komikum érzetével kedvtelenítő, napszemüvegben masírozó - luddita szektája (azok a kontaktlencsék, te jószagú szent szar!) a hangulatot, a szép lassan mindenűvé beszivárgó heroizmus pedig az eredeti által közölni kívántakat kasztrálja kíméletlenül.

Ha felrémlett Mr. Heston a természetesség legszemérmesebb illúziójával sem flörtölő, megfeszített krisztusi pózba történő, záróképi behajtogatása, a karácsonyról megmaradt, fordított keresztben magad elé tartott bejgliket ne engedd le, Robert Neville (Will Smith) ugyanis a könyvben foglaltak hasonló szemenhugyozásával megy mennybe. Francis Lawrence megaprodukciója, a Legenda vagyok elődeihez méltóan tesz Matheson önnön hiú perspektívánk esendőségére rávilágító meséjére, miközben a globális járványt, a magára maradt hőst, és annak degenerált zombikká mutálódott ellenségeit minimális korrekciók kíséretében hasznosította. A vírus ezúttal rákellenes gyógyszer mellékhatásaként kap lábra (Don’t play God! – rivall nézőjére a didaxis), az immúnis Neville doktor pedig a világégés után kérlelhetetlenül ráomló, irdatlan magányában keresi-kutatja a szérumot, mely talán visszafordítja a visszafordíthatatlant.

Will Smitht, mint a szolid őrület peremén vakcina után kutató orvost elfogadni nem is teljesíthetetlen nézői próbatétel, az első félidőben Neville one-man-showja a természet által birtokba vett New York kihalt, gazos utcáin érzékletesebb, mint amennyire unalmas. Neville vadászik, próbababákkal társalog, kutyát mos, házimozizik, míg a pincei laborban oltogatja a patkányokat, hátha az egyiken a betegség gyógyíthatóságának vitathatatlan jegyei jelentkeznek. De: nem. Napnyugtát követően bezárkózik ingatlanjának vastagon páncélozott falai, és interpretáló flasbackekként szolgáló emlékei közé. Mert hisz az éjjel a fényérzékeny zombik, vagy mik napszaka. Amíg a nap fel nem jön, övék a város.

Első felbukkanásuk kellőképpen hatásos, azonban hiába írta már meg mindenki, nekem is kutya kötelességem kitérni a fölöslegesen animált humanoidok kidolgozatlanságára. Az még érthető, hogy az oroszlán és a szarvas párviadalát a zöldek pavlovi óbégatásának elkerülése végett célszerű computer grafikával megvalósítani, de pusztán a szörnyek atletikusabb mozgása és torzabb fiziognómiája miatt erre a technikára hagyatkozni csak és kizárólag akkor vezet kívánatos eredményre, ha a felhasználtnál hozzávetőlegesen tizennégyszer (kiszámoltam!) több energiát és igényességet vetnek be. Mindemellett Neville és veszett ellenfeleinek szembenállása alapvetően zsigeri, illetve magasztos szándékok okfolyománya (őket az éhség hajtja, Neville pedig nem kedvtelésből vadászik rájuk) ennek köszönhetően a novella zavarba ejtő morális kérdésfeltevése élét vesztett, pepita konfrontációként ölt testet, és a forgatókönyv is kínosan ügyel a boldog lezártságra.

A Legenda vagyok posztapokaliptikus atmoszférája nem annyira a lassan teret nyerő, horrorelemekben bővelkedő, akciódús koreográfia, hanem a gyenge kivitel, a triviális érdekellentétekre építkező, jól nevelt cselekmény és a mainstream pátosz szelepein iramlik ki. De akkor most Will Smith világmegmentése jobb, vagy rosszabb, merészebben hű, vagy simulékonyabb filmi átirata Matheson regényének, mint két bátyja? Nem kurva mindegy, ha majdnem 80 milliós nyitó hétvégével debütált?

Filmkritika: AZ ÉLET CSODASZÉP (It’s a Wonderful Life, USA, 1946) ***

A Geekblog karácsonyi cikksorozatát egy horrorral nyitottuk meg, aztán lajstromba vettük a fősodor legócskább darabjait, majd egy véreset, egy viccesen-véreset és legutoljára egy romantikusat veséztünk ki. Itt az ideje, hogy zárásképpen szó essen egy olyan filmről, amely nem egy, hanem – egyértelműen és megfellebezhetetlenül – „A” karácsonyi film.

Több mint jogos a kérdés: vajon mire ez a nagy hype? Látszólag egy tipikus Frank Capra féle melodrámával van dolgunk, a rendező kedvenc témájával (a jóságos, szociálisan érzékeny férfifőhős versus a korrupt rendszer). A fantasy-ba illő indítás szerint két égben trónoló angyal meghallja Bedford Falls városka lakóinak imáit, akik egy bizonyos George Bailey-ért fohászkodnak. A férfi arra készül, hogy eldobja magától az életét, ezért őrangyalt küldenek hozzá. Csak előtte levetítik neki Bailey életét, a gyerekkorát, amikor kimentette testvérét a jég alól, és emiatt a fél fülére megsüketült, majd azt ahogy felnőve kénytelen átvenni apja munkáját a helyi bankban, ahelyett hogy Európába utazhatna, ahogy tervezte. Feleségül veszi a nőt, aki gyerekkora óta szerelmes belé, majd mikor ismét lehetősége lenne, hogy legalább a nászút idejére kiszabaduljon a városból, bankpánik tör ki. Marad és az összes saját pénzét arra költi, hogy kárpótolja a betéteseket és rávegye őket, hogy ne menjenek át a rivális bankárhoz, a lelketlen és cinikus Potterhez. Sikerül kivédeni a krachot, sőt idővel még arra is telik, hogy a segítségével a kispénzű emberek, akiknek Potter sohasem hitelezne, saját házat építsenek egy új városnegyedben. Ekkor jön a következő csapás: jelentősebb hiány keletkezik a kasszában (naná, hogy a gonosz Potter a bűnös), amiért Bailey-re börtön vár. Ekkor dönt úgy a férfi, hogy öngyilkos lesz, úgy legalább a családja (született közben négy gyereke) megkapja a biztosítási pénzt. És mindez karácsony este történik.

Mai szemmel, ezzel együtt se sokkal érthetőbb a filmet övező rajongás mértéke. Klasszikus hollywoodi melodrámát látunk, helyenként ötletes képi megoldásokkal és a kor elvárásaihoz mérten túljátszott alakításokkal (James Stewart mint Bailey természetesen tökéletes). Hogy ennél is többet lássunk bele a filmbe, ahhoz valószínűleg amerikainak kéne lenni. (Ennek némileg ellentmond, hogy Angliában is nagy a kultusza.) Az Élet csodaszép ugyanis ugyanúgy az amerikai mítoszról szól, mint a westernek többsége. Az individualista főhös elindul(na), hogy megvalósítsa az álmát, aztán végül a közösségben találja meg a boldogságot. Bailey ráadásul az összes olyan értéket megtestesíti, amellyel a néző Amerikát és titokban magát szeretné azonosítani: becsület, szabadságvágy, megalkuvásmentesség, őszinteség, igazságérzet,  humanizmus. És mindez kontrasztba állítva a kapzsi Potter által megszemélyesített gátlástalan kapitalizmussal.

Azt ugye mondanom se kell, hogy tegnap este, amerikai idő szerint este nyolckor, mi ment az NBC műsorán?

Filmkritika: SANTA'S SLAY (USA, 2005) ***

A filmvilágban minden túlzásba vitt jelenségnek megszületik az ellenpólusa. Ha megpróbáljuk elképzelni a kötelező, álságos, közmegegyezéssel előadott karácsonyi  szeretetömlengés szörnyű giccsének inverzét, közel járhatunk a Santa’s Slayhez. Ez az a film, amit akkor fogsz megnézni, hogyha tele van a tököd a karácsonnyal – mert legyen bármilyen békés, vallásos és szeretetreméltó ember valaki, valljuk be, ez így december közepe-vége felé könnyen előfordulhat –, és valószínűleg pontosan azt fogod kapni, amire számítasz. Hadd lőjem le az egész film alapját adó poént rögtön az elején: a Télapó ebben a jólesően gonosz horror-komédiában egy kegyetlen, türelmetlen, erőszakos tömeggyilkos mészáros. Imádni fogod.

A filmről már a címben rejtező szóvicc sok mindent elárul: az ugyanígy ejtett „Santa’s sleigh” kifejezés, azaz a Télapó szánja a Jingle Bells című, jól ismert karácsonyi dalt idézi, így leírva azonban kicsit mást jelent (fordíthatnánk mondjuk a „Mikulás Mészárlásának”). Akinek azonban még mindig kétségei lennének, azt a nyitójelenet végképp meg fogja győzni. Hamisíthatatlanul amerikai stílusú, hatalmas össznépi vacsorát látunk, az asztalon karácsonyi pulykával, ahogy kell. A hangulat azonban nem stimmel, mindenki szívatja a másikat, marakodnak, a feleség egy vendéggel flörtöl, a családfő a száraz pulyka miatt átkozódik és így tovább. A kéményből azonban látványos belépővel megérkezik a Télapó, aki az elvárásoknak és sztereotípiáknak látszólag tökéletesen megfelelő, ám igen-igen álságos karácsonyi idillt pillanatok alatt szétzúzza, ahogy egyesével, különféle ötletes és stílusos módon legyilkolja a család tagjait, és ami a legfontosabb: a néző legnagyobb elégedettségére. Értitek, milyen geci? Ebben a filmben nem a belezés a durva. Az igazi horror a boldog családi ünnepi vacsora kifordított, megcsúfolt idillje, házasságostul, vallásostól, kutyástul, mindenestül. A mészárlás az tiszta és szép. A mészárlás az igazi felszabadulás a horror alól.

Mondtam már, hogy milyen kellemesen gonosz film ez?

Egy pillanatig se higgyük azonban, hogy buta, erőszakos gúnyolódásról van szó! Komplett mini-mitológiát kreáltak itt, kérem szépen, egy igen frappáns múltbeli történettel, amit bármelyik misztikus thriller megirigyelhetne (egy slasher-komédiától pedig ez aztán az utolsó, amire számítana az ember), én viszont egy szót sem szólok róla, mert ezeket a poénokat egyszerűen nem szabad legyilkolnom. A lényeg, hogy megismerjük a Télapó igazi identitását, azt, hogy miért kezdett el gyilkolászni, hogy kiken akar bosszút állni, és főleg, hogy kik állíthatják meg. Ez utóbbi csapat három főből áll, egy fiatal srácból, a barátnőjéből és kissé flúgos nagybátyjából. A felállás ismerős lehet bármelyik családi filmből, és valóban, a célcsoport valószínűleg nem az igazán embergyűlölő, bezárkózott, magányos kamionsofőröké (tudom, sztereotipizálok), sokkal inkább a giccstől megcsömörlött tizen-huszonéves korosztály lehet. Mert amilyen erőszakos az ünnepi dömping (és Amerikában még sokkal durvább, mint nálunk), annyira erőszakos csak a film is, persze nem az agymosás terén: itt csupán a vér fröcsög.

 A film kreativitása lenyűgöző. Kezdjük rögtön a henteléssel: a készítők gyakorlatilag minden elképzelhető karácsonyi hangulatú gyilkolási módon (milyen szépen hangzik…) végigmennek az ünnepi pulykacomb szájba kalapálásától a felgyújtáson, a karácsonyfa tetejéről lenyúlt csillag dobófegyverként való használatán és az adventi koszorúval való megfojtáson át a gyerekek fejét lerobbantó ajándékig (mire a nagymama: „Fuck!”) minden fekete poént elsütnek. A filmzene is gondosan válogatott: szinte csak az ünneppel kapcsolatos számok szólalnak meg, vicces szövegű és szokatlan stílusban előadott alapdalok vegyesen. A humor szintén profin eltalált, ráadásul kellően bátor a vallási témákban is: egyformát kapnak a keresztények (az a pénzorientált szentbeszéd igen vitriolos humorú például) és a zsidók is („Happy Holiday!” VS „Merry Christmas!”, ugyebár, a hétágú gyertyatartóval pedig kiválóan lehet ölni – de feltűnnek az ortodox zsidók is). Nagyon is tudatosan összerakott film ez, mely egy percig sem veszi magát komolyan (ez persze az elejétől fogva nyilvánvaló, mégis újra és újra meglepi a nézőt – ahogy Santa huncutul kihasználja a fagyöngy alatti csókot a sztriptízbárban, az például zseniálisan kisstílű…). A főszerepet játszó Bill Goldberg eredetileg pankrátor, meglepő módon azonban mégis remekül feszít a szerepben, aminek fő oka az lehet, hogy Hulk Hogantól eltérően neki nem egy jóságos balfaszt, hanem egy kegyetlen, szemét, iszonyú pipa gyilkológépet kell alakítania.

Egy ilyen alapötletre épülő film olyan, mint egy rinocérosz: ha egyszer megindul –
márpedig a Santa’s Slay micsoda energiával zúz már az első jelenettől kezdve! –, akármennyi gyenge (de kellően tahó) poént vagy logikátlan csavart elbír, nem döglik bele. Egyetlen módon lehet csak elcseszni egy karácsonyi giccses elvárásokkal totálisan szembemenő filmet, ez pedig az, ha mégis bele engedik szüremkedni a szentimentalizmus mérgét. A két fiatal szereplő szerencsére igen tökös fellépéssel bír, nem sokat tépelődnek a sok haláleset miatt sem, így az egész film során összesen tíz másodpercre bicsaklik meg a kitűzött stílus (egy kötelező csókjelenet alatt, aminek vélhetően a fiatal, magukat a főhős szerepébe beleélt nézők kedvéért kellett bekerülnie).

Mondom ezt mindannak ellenére, hogy ha megfosztjuk a filmet a gyilkos Mikulás karakteres fellépésétől és viccesen erőszakos ténykedésétől, a családi kalandfilmektől nyúlt motívumok hamar előtűnnek a fekete slasher-komédia felszíne alól. De kit érdekel, ha egyszer a begőzölt Mikulás útjában lobognak a csöcsök és végig vidáman fröcsköl a vér?

Trailer

ComiXtúra: SIN CITY - A NAGY MÉSZÁRLÁS ***

A Sin City 3. kötete elsősorban azok számára nyújthat teljes értékű élvezetet, akiknek még nem volt szerencséjük Robert Rodriguez hajszálpontos adaptációjához. A Nagy Mészárlás sztorija ugyanis a 2005-ös filmben feldolgozott három történet egyike. Ráadásul Rodriguez gyakorlatilag panelról-képkockára másolta le a képregényeket, így aztán nem hagyott sokat a képzelőerőnk számára. De ettől függetlenül erősen ajánlott a papírformátum beszerzése is, mivel még a mozgókép sem képes visszaadni Frank Miller utánozhatatlan, és egyedi stílusát.

A Nagy Mészárlás egy feszültséggel teli, akcióban és meglepő fordulatokban gazdag történet, mindenféle fölösleges sallang nélkül. A cselekmény jól átgondolt, a karakterek szinte mindegyike a város véráztatta, mocskos sikátorainak világába tökéletesen illeszkedő sötét, alvilági figura, a hangulat pedig ehhez illően borús és vészjósló. Az olvasás előrehaladtával a tempó fokozatosan pörög fel, a történet egyre mozgalmasabbá válik, az utolsó oldalakat pedig lényegében már sűrű golyózáporban abszolválhatjuk. A rajzokról nem sok mindent lehet már elmondani, aki ismeri Miller comic-noir stílusát, az tudja jól, hogy mire számíthat. Aki pedig nem, annak meg csak annyit mondok, minél előbb tegyen vele próbát. Miller a képregénytörténelem talán legegyedibb hangulatú univerzumát volt képes megteremteni, mindössze a fekete és a fehér színek ügyes játékával. Ez egy olyan világ, ahol soha sem süt a nap, gyakran vastagon ömlik az eső, a város fényei pedig félelmetes árnyakat vetítenek a tűzfalakra, vagy éppen az ablakok rácsain beszűrődve festenek furcsa textúrát a fülledt motelszobák kopott falaira. A Sin City képregények mozgalmasságát érdekes módon nem az egymást sűrűn követő panelek láncolata adja, hanem pont ellenkezőleg, a gyakran egész oldalakat elfoglaló kompozíciók önmagukban több dinamizmust rejtenek, mint akár több oldalnyi panelerdő. Miller nem véletlenül papíron a leghatásosabb.

A kötet kivitele némi átalakuláson esett át, ami nem feltétlenül vált az előnyére. A legszembetűnőbb változás, az előző két kiadástól eltérő gerinc, amely ezúttal az eredeti amerikai kiadást vette alapul. A mind a hét kötetre elosztott Nancy rajzolat nálunk így már sosem lesz teljes (pláne, hogy a rövidebb történeteket tartalmazó Booze, Broads, & Bullets sem valószínű, hogy idehaza megjelenik), és bár mindez a képregényes polc egységességét tekintve rossz hír, a lényeg úgyis a belbecs. Arról nem is beszélve, hogy némi kárpótlást is kapunk, öt színes (!) oldalnyi borítógaléria, és tíz különböző képregényrajzoló saját, egyoldalas Sin City interpretációjának formájában. Ez utóbbiak közül külön kiemelném személyes kedvencem Sergio Aragonés alkotását, ami egyszerűen zseniális, jómagam percekig vihogtam rajta. A 3. kötet ezenkívül némileg durvább, vastagabb papírt is kapott, amely a színes képek esetében nem túl előnyös, de egyátalán nem zavaró.

Filmkritika: MACSKAFOGÓ 2 – A SÁTÁN MACSKÁJA *** (magyar, 2007)

Hat vagy hét évesen láttam először a Macskafogót, és utána sokáig abban a hitben éltem, hogy ez egy külföldi film, csak baromi jó a szinkronja: fel se merült bennem, hogy egy ennyire profi rajzfilmet nálunk készíthettek. Azt pedig, hogy mekkora siker volt külföldön, csak most, a sajtóanyagból tudtam meg – gyakorlatilag mindenhová eljutott Angliától Indiáig, több mint száz országban játszották. Itthon 4 és fél millióan látták, alig van valaki, aki ne ismerné, mondatai, figurái beleégtek a kollektív tudatba. A kultusz nagysága sajnos a két alkotót, Ternovszky Bélát és Nepp Józsefet is megbénította: a Macskafogó 2 gyakorlatilag nem folytatás, hanem egy ön-tribute, másfél órányi bensőséges kacsintgatás. Mintha egy húsz éve feloszlott együttes újra összeállna, hogy sütkérezzen a saját legendája fényében: újat nem nyújt, mert vagy nem tud, vagy biztos benne, hogy a rajongóknak az is elég, hogy látják a régi arcokat.

Nagyon úgy néz ki, hogy Neppék nem történetben, hanem kultuszban gondolkodtak, meg akartak felelni minden nézői nosztalgiának. Gyakorlatilag az összes fontos szereplőt visszahozzák a gengsztermacskáktól a vámpírdenevérekig, amivel még nem is lenne probléma, de sokuknak, mint például a 4 patkánynak, nincs semmilyen dramaturgiai funkciója. Vannak, hogy hadd örüljünk. Az eredeti filmben kis túlzással annyi a történés, mint egy James Bond filmben, a látszólag mellékvágányt jelentő epizódok is fontos részei a cselekménynek, még ha ez csak a végén derül is ki. Itt kapunk egy hosszú expozíciót – egy Stanley nevű újságíróegér a dzsungelben felfedez egy vad macskapopulációt, akik megtudva, hogy a társaikat leigázták az egerek, elindulnak a kiszabadításukra –, majd minden fordulat és izgalom nélkül hirtelen véget ér a film. Ami még ennél az aránytalanságnál is érthetetlenebb, az az, hogy Grabowski figurája közben csak mellékszerepet kap.

A poénokat illetően sem sokkal jobb helyzet: vannak bőven, akad közöttünk szellemes is, de az erőltetett szóviccekből a kevesebb több lett volna, a filmből való kikacsintás pedig már elsőre is alig-alig vicces, sokadszorra meg már annyira se. Az eredeti Macskafogónak talán nem a zenei betétek jelentették a legerősebb részét, ennek ellenére természetesen most is felhangzik pár jellegtelen betétdal. A végefőcím viszont képes megmozgatni az embert, legalábbis a kijárat irányába, mert ifjabb Malek Miklós és Zöldi Gergely olyan iszonytató giccset hozott össze, amire még a Bon-Bon zenekar se lett volna képes. Ami a látványt illeti, természetesen látszik, hogy eltelt 20 év, élénkebbek a színek, részletesebbek a hátterek, a figurák hibátlanul animáltak. A hagyományos két dimenziós animációt néhány jelenetben 3D-s képek váltják fel pár másodpercre, amelyek megtörik némileg a stílust, de ezzel együtt a látvány a legkevésbé kifogásolható része a produkciónak.

A Macskafogó 2 nem az a film, amiről anyázva jövünk ki és követeljük vissza a pénzt. Alkalmas arra, hogy a negyven év alattiak nosztalgiáját kielégítse, és még az is lehet, hogy a mai gyerekeknek is tetszeni fog – pár százezer nézője biztos lesz. De hogy nem fogjuk röhögve idézgetni a mondatait, az is biztos.

Ternovszky és Nepp védelmében: embertelenül nehéz egy kultuszhoz hozzányúlni. Kockázatos szimplán reprodukálni az eredetit, bátran – de az esszenciáját megőrizve – eltérni tőle, még inkább. Kár, hogy meg sem próbálták.

---

Bár ilyesmit nem szoktunk csinálni, íme a film egy másik kritikája, villámkritikája, Harmi kolléga tollából:

Grabowski visszatér, 21 évvel az első opusz után. A történet kibontása silány a hatalmas be- és felvezetéséhez képest, ám a párbeszédek és a figurák a régiek. Míg a klasszikus filmből olyan állapotban kerültünk ki, mint Teufel a macskafogóból, a második résznél korántsem ilyen egyszerű a helyzet. Mintha már nem hatna olyan erővel a gépezet, mint az első részben: lelkesen, de cseppet keserű szájízzel távozunk.

A macskák és egerek színe nem fakult, a rajzfilm képileg nem akarta meghódítani a világot, de megállja a helyét. Mi több, a szinkronhangok kiválóak (Darvas, Dörner, Reviczky, Szombathy, Kern, Haumann, Mikó, Sinkó) és a beszéd az, mely viszi az összes pálmát és az egész filmet. Erős poénokkal és izgalmas fordulatokkal megspékelt a macskák és egerek közös nyelve, mely igazán hű marad az első részhez. A hang, és a zene kellemes, újra itt a jazz, és a betétdalok sora (utalnak is Malek Miklós zeneszerzőre), bár a búcsúszám (ifj. Malek) a főcím alatt hagy a nézőben kérdéseket és némi kívánnivalót maga után...

A Rudolf Péter hangján megszólaló Stanley Livingstone és a vad Torzonborz történetének vége nem olyan vaskosan kidolgozott, mint a bevezetése. Nagyot ígér, gyorsszerelem a vég. És nem értjük, miért. Grabowski már idős szuperhős, és helyébe az oly lenézett újságíró, Stanley Livingstone kerül, aki valójában csak a történet bonyodalmának generálója.

A hibák ellenére nem felejthetjük el, mennyire nagy dobás volt az első rész, és mennyien nézték ronggyá. Jó lenne, ha az új rész apropóján újra a mozikban találnánk őkelmét.

Tévékritika: SANCTUARY, 1. szezon, 1-8. epizód ***

Szeretek nézőként kellemesen csalódni, mivel igen ritkák az ilyen kegyes pillanatok a sorozat- és filmnyűvő sivár éjszakai életében, de hála a Sanctuarynek, végre újra megízlelhettem a meghökkenés okozta euforikus élmény édes és kábító örömét. Persze egy ilyen túlságosan lelkes kezdőmondattal nem akarok senkit sem gyanútlanul félrevezetni, sem pedig azt a hamis első benyomást kelteni, hogy itt most egy titkos remekművel van dolgunk, ami felett eddig talán elsiklott éber figyelmünk, mert erről szó sincs. A Sanctuarynek is bőven kijutott a látványos és könnyen kitapintható gyenge pontokból, amelyek kellőképpen lerontják az (amúgy rossznak még mindig nem nevezhető) összhatást, ettől függetlenül mégis nyugodtan ki merem jelenteni, hogy számomra ez a sorozat kétségkívül az év egyik meglepetése volt (low budget pályán természetesen), minden hibája ellenére.

De itt álljunk is meg egy pillanatra, az előző mondattal kapcsolatban ugyanis több mindent tisztázni kellene. Az egyik az, hogy a Sanctuary tulajdonképpen nem is klasszikus tévésorozat, mert tévében a mai napig nem vetítették, hanem egy ún. direct-to-web sorozat, ami azt jelenti, hogy az egyes epizódok kifejezetten az internetre készültek, és (egyelőre) ott is tekinthetők meg. Azt, hogy ez mennyire jó ötlet, illetve mennyire működhet jól a jövőben, én nem akarom most itt megítélni, mindenesetre azért érdemes megjegyezni a Sanctuaryt ebből a szempontból is, ami nem elhanyagolható médiatörténeti tényező: ez a sorozat ugyanis az online felület kizárólagos filmes médiumként való felhasználásának egyik újabb úttörő állomása. A másik dolog pedig a költségvetéssel kapcsolatos: annak ellenére, hogy a Sanctuary diadalát low budget pályán könyveltem el, még nem jelenti azt, hogy ne költöttek volna rá sok pénzt, hiszen a sorozat Guiness rekorder lett, persze a maga kategóriájában (legdrágább webre szánt sorozat), ennek ellenére természetesen a költségvetése még mindig meg sem közelíti mainstream társaiét.

És ez sajnos meg is látszik rajta. Ha valami miatt cikizni lehetne a Sanctuaryt, akkor elsősorban a béna akciójelenetek, a halovány vizuális effektek és a sokszor zavaróan művi green screen technológián alapuló látványvilág miatt lehetne. A másik negatívum már nem vizuális, hanem dramaturgiai: az epizódok ugyanis mindössze 15-18 perc hosszúságúak, emiatt aztán a történetvezetés eléggé csapongó és darabos, valahogy nem áll össze egyetlen egésszé, nem beszélve arról, hogy negyedóránként mindig át kellett élnem azt kellemetlen és idegesítő érzést, hogy „már vége is?!” De hiába ment a pénzhiány a látvány rovására, hiába az elvarratlan és a megfelelően ki nem bontott cselekményszálak, én mégis könnyen megbocsátottam mindezt a sorozatnak.

Hogy miért? Az atmoszféra, kérem, az atmoszféra. Nem tagadom, engem – sántikáló effektek ide vagy oda - simán meg lehet venni, ha a film/sorozat hatásosan megteremtett és végigvezetett atmoszférával rendelkezik (ezért is vagyok oda például Shyamalan sokak által lenézett és szívesen ócsárolt munkásságáért), ami a Sanctuaryre hatványozottan igaz. „Sanctuary For All”, azaz „Menedék Mindenkinek”, szól a sorozat mottója, a központi helyszín ugyanis nem más, mint ez a címbeli menedékhely, ahol Dr. Helen Magnus (Amanda Tapping) és lánya, Ashley (Emilie Ullerup) különféle szörnyeknek és mitikus lényeknek nyújt önzetlenül biztonságos óvóhelyet. Ide csöppen egy rejtélyes mészárlás és egy biológiai rendelleneséggel együtt élő kisfiú miatt a fiatal pszichológus, Dr. Will Zimmermann (Robin Dunne), aki végül úgy dönt, hogy velük marad és részt vesz a kalandokban, amiben bizony bőven van és lesz is még részük mindannyiuknak.

A Sanctuaryben valamiért kivételesen jól működik az amúgy eltúlzott műfajkeveredés, illetve a bizonyos zsánerek közkedvelt motívumainak rapszodikus mixelése, amelyek közül hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe: a scifi (pl.: tér és idő manipulálásával végrehajtott teleportálás) mellé kapunk bőven például darkfantasyt és gótikát (pl.: a szörnyek vagy az 1800-as évek végi London és a Hasfelmetsző Jack-mítosz), kalandfilmbe illő régészeti kutatásokat, történelmi eposzokat idéző titokzatos múltbeli eseményeket és okkultizmust (a három boszorkány) stb. Ez a sokszínűség ahelyett hogy kioltaná és lassan felszámolná magát, teljes mértékben működik, mert a készítőknek sikerült egy egyéni és hangulatos világot teremtenie, ami nem mondható el bármelyik sorozatról. A Sanctuary sötét és magával ragadó világába pedig én bármikor szívesen visszatérnék, de eddig sajnos csak nyolc webizód készült el (amelyek online meg is vásárolhatóak), és csak remélni tudom, hogy előbb-utóbb jön majd folytatás. Sok a lehetőség ebben a sorozatban, kár volna veszni hagyni.

Filmkritika: TEKKONKINKREET (Japán, 2007) ***

A film az Anilogue Fesztivál programjának keretében került levetítésre.

Amerikai rendező ritkán készít animét, a Tekkonkinkreet esetében azonban pontosan ez történt, ráadásul egy Japánban jól ismert manga, a Black And White adaptációjáról van szó. Két fiú, két testi-lelki jóbarát éli különös mindennapjait egy Treasure Town nevű városban: mindketten a Macskák nevű fiatal banda tagjai, családjuk nincs, lopkodnak és ügyeskednek, hogy pénzhez jussanak (a „gyerekek felnőtt szerepben” tipikus anime toposz). Treasure Town egy furcsa, képzeletbeli város, részleteiben azonban mégis nagyon valóságos, ízig-vérig japán hely, zsúfolt és kaotikus, amiben többféle hatalmi játszma zajlik párhuzamosan: a rendőrök a jakuzák ellen küzdenek, akik közt belső viszályt szít egy különös üzletember (merőben más alapokra helyezné a szervezet működését), a városban már-már természetfeletti ügyességgel közlekedő – ugráló, kúszó, repülő, minden zuhanást túlélő – gyerekbandák pedig készek megküzdeni mindenkivel, aki veszélyezteti életterüket.

A komplex, több síkon működő történetnek nem csak a főszereplőkkel, hanem más témákkal kapcsolatos mondanivalója sem tud igazán kibontakozni két órában. A tradíciók és a haladás szembeállítása például jellegzetes japán toposz, amely a filmben meglehetősen szájbarágósan jelenik meg Patkány, az öreg jakuza, és Kígyó, a furcsa, idegennek tűnő üzletember ellentéte által: előbbi nosztalgiával gondol a piros lámpás házra, ahol a fiúk olyan fontos tapasztalatokat szereznek meg, a pénzt a hagyományos eszközökkel szedné be a jakuzának, a rendőrökkel pedig egészen jól kijön, utóbbi pedig gátlástalan és sikerorientált, aki a kupleráj helyére több profitot hozó vidámparkot épít, ellenségeit pedig egyszerűen kivégezteti. Az eddigre jócskán túlzásba vitt melodramatikus töltet ellenére hasonlóan seszínű lett a filmvégi, Akirát és Neon Genesis Evangeliont idéző csúcspont, ahol a cselekmény kissé elrugaszkodik a valóság talajáról, Fekete pedig – hosszú belső dialógusokat folytatva – szembenéz saját magával.

Filmkritika: THE DETECTIVE (C+ Jing Taam, hongkongi-thai, 2007) ***

Tam (Aaron Kwok) rövidlátó, ezért nem lehetett belőle soha rendőr. Magánnyomozóként sem az a kimondott siker, így aztán minden ügyet elvállal, amit csak eléhoznak. Az egyik izzasztó thaiföldi reggel ismerőse, Lam, a hentes (a nyolcvanas években szinte az összes hongkongi filmben ott van: Shing Fui On (= Nagy Hülyefej)) zavarja meg, és valami Sum nevű nőről motyog, aki meg akarja őt ölni. Tam elvállalja, hogy felkutatja Sumot, és elrendezi vele a dolgot, ám a nő megtalálása már egyáltalán nem megy zökkenőmentesen. Tam nyomozása során újabb és újabb hullákra bukkan, akiket egy közös sötét titok köt össze...

A Pang testvérek az nem a Coen testvérek: bár az Eye (2002), annak ellenére, hogy a Hatodik érzék-nek volt a koppintása, nemzetközi szinten is sikert aratott, egyetlen filmjükről sem állítanám, hogy kimondottan jók lennének (az utóbbi párról (Forest of Death, The Messengers) meg aztán biztosan nem). A The Detective (amelynek eredeti kantoni nyelvű címe "A közepesnél jobb nyomozó"-t jelent) első pillantásra Pangék a természetfeletti horror-formulától való elsodródását sejteti: igazi szikár "police procedural"-nak tűnik, amely kizárólag a nyomozás folyamatára öszpontosít. Szimpatikus.

Bár kitartanának a koncepció mellett! Sajnos nem tudják megállni, hogy a film végére bele ne keverjenek a sztoriba némi szupernaturális cuccot. Szerencsére nem annyit, hogy negálná mindazt, amit addig láttunk. Nagyobb problémája a filmnek, hogy a rakás hulla ellenére a központi titok nem elég izgalmas ahhoz (természetesen nem lövöm le a sötét machinációk mozgatórugóit), hogy biztosítsa a két órás filmhossz létjogosultságát, ráadásul a forgatókönyv sem egy nagy szám, csavarjai csikorognak: az első órában szinte minden második jelenet Tam és a nyomozást kétkedve fogadó rendőrbarátja verbális párbajaival telik, amely enyhén szólva kikezdi az ember türelmét. A Pangéktól megszokott grundge-os, kopottas, dzsuvás világ, a thaiföldi főváros kínai negyedének ambientje nagy mennyiségű vizuális stimulánst biztosít, ám nézzen bármilyen jól is ki a film, ha a sztori kevés, akkor bűvészkedhet az operatőr tőlem akármennyit.

A The Detective-ben a legjobb Aaron Kwok visszafogott, élvezetes alakítása (na őróla sem gondolta volna mondjuk 10 évvel ezelőtt az ember, hogy akár csak adekvátul képes lesz a vállára venni egy filmet), illetve a főcímdal, az időközben thai szuperslágerré előlépett Mee Panda.

Filmkritika: LOVE CAMP 7 (1969) ***

A fiktív náci szerelemtáborok diszkrét báját bemutató grindhouse divatjának rövid, de termékeny időszaka alatt e szűk határok közt mozgó műfaj erőszak és szex  szempontból is eltérő vadságú filmeket szült, attól függően, hogy hol és mikor készítették őket. Az 1969-es Love Camp 7 korai darab, ráadásul amerikai, így tehát – igazi geek kifejezést használva (ácsolva?) – a szoft-naziploitationök közé sorolhatjuk.

GRINDHOUSE KLASSIX-SOROZAT, 4.

Tipikus alacsony költségvetésű trashfilm lévén a Love Camp 7 eltekint attól a sok időt és nyersanyagot igénybe vevő eljárástól, hogy a feltétlenül szükségesnél akár kicsivel is több helyszín és színész használatával tisztességesen felvezessék a film cselekményét, ehelyett a narrációnál csak egy fokkal igényesebb módszert használ: a visszaemlékezést.

A keretszín London „napjainkban”, ahol néhány magasabb rangú katonatiszt egy titkos második világháborús bevetésről beszélget. Az emlékek persze megelevenednek, és máris Németországban találjuk magunkat, ahol két angol titkosügynöknővel tárgyalnak feletteseik. Speciális képzésükről, mely gyors és biztos memorizálási képességet biztosít nekik, rögtön bizonyságot is tesznek, majd nem sokkal később, de immár Németországban, egy helyi ügynökkel tárgyalva, cicijeiket is megvillantják, hiszen, ahogy tájékoztatásuk közben a kevéssé bizalomgerjesztő külsejű férfi megjegyzi, az előttük álló megpróbáltatások fényében igazán nem lehetnek szégyenlősek. (Ezzel természetesen az esetleges szégyenérzet alól felmenti a nézőt is, aki ezek után belátja, hogy esélytelen a szakmai profizmussal szemben, így kénytelen megadni magát és elégedetten stírölni a lányokat…) A kiszolgáltatott, meztelen nők látványának „bűnös örömét” a film – itt és a későbbiekben is – az (ál)történelmi helyzet racionalitásával próbálja indokolni, de ez nem több, mint egy átlátszó, közmegegyezésen alapuló trükk, mely a naziploitation filmekre (az összes többi exploitation szubzsánerhez képest is) különösen jellemző hozzáállást tükrözi. Ez befogadói oldalról egyaránt kezelhető naivsággal és a filmbeli helyzetek kihasználásának szóló őszinte, perverz hálával, bár az előbbi végül is csak felcicomázott, álcázott változata az utóbbinak.

Néhány vágással később hősnőink már a többi összefogdosott fiatal zsidó nő között állnak a hetes számú „Love Camp” előtt, ahol a disznóarcú táborparancsnok arcán kéjes örömmel szemléli, ahogy a lányokat egy slagból vastag, hideg vízsugárral fürdetik meg (tipikus, börtönfilmekből örökölt motívum), a kamera pedig lassan, alaposan, mérnökien hideg precizitással pásztázza végig a szenvedő arcokat, nedves combokat és vizes blúzokat. (Hiába, nem hazudnak a történelemkönyvek, ezek a nácik tényleg végtelenül gonoszak és érzelemmentesek… hogy képesek ilyet tenni?!) Nyilvánvaló a szoft-exploitation jelleg: túl vagyunk a tizedik percen és még mindig nem erőszakoltak vagy öltek meg senkit, a vizes blúzokon át kirajzolódó mellek viszont jelentőségteljesnek vannak beállítva… Nem kell megijedni, ennél azért messzebb merészkedik a film, bár nem sokkal: a börtönbe érkezés utáni obligát meztelenre vetkőztetés és a pinaorientált megaláztatások kezdete nagyjából kijelöli a felső határt, amíg a film szexualitás terén elmerészkedik, ugyanis még a későbbi erőszakolások során is kevesebbet látni a hölgyekből, a német katonák pedig, rangtól függetlenül, magukon hagyják a nadrágjukat, sőt még csak imitálni sem próbálják, hogy elővennék a farkukat. (Nem tudják, hogy kell dugni? Nem csoda, hogy elvesztették a háborút…) Erőszakban azért tovább megyünk egy kicsivel, a pinafájdítós faéken ülés azért elég durva látvány még a férfi nézőknek is (bár mondjuk az Ilsához és más, későbbi nácis trashfilmekhez képest még mindig sehol sem vagyunk), de a film alapvetően nem veszít naivságából, a két ügynöknő felettesei például végig (napokig?) otthon „izgulnak” a távírókészülék mellett, amikor épp nem kártyáznak, de végig nagyon megnyerőek és bizalomgerjesztőek.

A nácik, nem meglepő módon, a másik véglet: a táborparancsnok zseniálisan, tipikus B-filmes kedves, gyerekes túlzással játssza túl a kéjesen vigyorgó, sunyi arcú, a hatalmat élvező, de felettese előtt alázatosan meglapuló szerepét. (Mint Chaplin udvarias, úri csavargó figurája: lehetetlen komolyan venni, mégis működik a dolog.) A küldetés maga teljesen másodlagos a filmben, csak a legvégén jut eszébe megint elővenni a témát a rendezőnek, aki addig alaposan belefeledkezett a meztelen lányokon fetrengő disznófejű náci nagyurak látványába, és tesz is egy gyenge kísérletet a filmvégi izgalom-faktor növelésére néhány esetlen akciójelenettel (a Németországban dolgozó helyi ügynök például, aki az elején megmustrálta a meztelen kolleganőit, minden izgalomfokozó snittben csak a fák között lopakodik, folyton csak „közelítve” a táborhoz).

A lányoknak végül, természetesen, véres közelharcban kell szembeszállniuk részegen orgiázó fogvatartóikkal (kedvencem a szőke, robosztus árja gyerek volt, aki egyszerre három nőt ránt magához hatalmas nemi étvágyát csillapítandó, de a nadrágját még eme buján forrongó szexuális csúcspontban sem veszi le). A nézők eddigre remélhetőleg magasra csapó bosszúvágya tehát kielégítve, a filmnek így már vége lehet (mondtam, hogy szoftexploitation, itt a rosszak még elnyerik méltó büntetésüket): a jelenben, a keretszínben zárul le a történet, egy harmatgyenge  slusszpoénnal, ami méltó módon teszi fel a színes papírkoronát a nácis trashfilmek eme gyöngyszemének fejére.

Filmkritika: 1408 (USA, 2007) ***

Hazai bemutató: 2007. november 8.

Mikael Håfström, az 1408 rendezője igyekezett biztosra menni és minden divatos horror-kelléket belezsúfolt a filmbe. A Stephen King írásából származó szellemes alaptörténet (ezt nyugodtan szabad kétféleképp értelmezni) jó lehetőséget szolgáltat a szokásos valóság és képzelet összefonódására épülő kavarásra is, mely ez esetben nem slusszpoén, hanem a főszereplő kiszólásait tekintve egy nyíltan vállalt játék, mely ráadásul a néző részvételével zajlik. (Számítógépes szakzsargonnal biztosan „Recycle & Refresh”-nek neveznék a módszert, mellyel a film e két divatos horrorfilm-motívumhoz nyúl, de hát ez még mindig jobb egy fokkal a „Remake á la nature”-nál…)

Mike Enslin (John Cusack), a kísértetjárta helyek kutatója, azonban hiányzik belőle az, ami jóval fontosabb lenne állhatatosságánál és szakszerűségénél, mégpedig a hit ezekben a históriákban. Házassága kislánya halála után zátonyra futott, most csak a munkájának él (néha pedig elmegy szörfözni, bár egyáltalán nem tud). Igazi cinikus, illúzióktól mentes fickó ő, ám mindez megváltozik, amikor egy éjszaka megszáll a Dolphin Szálló 1408-as lakosztályában, ahol a hoteligazgató (Samuel L. Jackson) szerint még senki sem húzta egy óránál tovább: a legváltozatosabb módokon vetettek véget életüknek. Mike ezt természetesen csak a szokásos porhintésnek hiszi, ám a legnagyobb meglepetésére itt valóban furcsa dolgok történnek: ki-be kapcsolgat a rádió, az óra megőrül és visszafele kezd számolni hatvan percről, a zárt lakosztályban néhány dolog átrendeződik és így tovább. A férfi eleinte természetesen mindenre racionális magyarázatot keres, ami egyre inkább nehezére esik, ahogy a jelenségek fokozatosan durvulnak. (Jó poén, hogy mivel a szimplán ijesztgetésnek szánt jelenetek valódi témája és lefolyása a történet szempontjából tulajdonképpen érdektelen, ezek a részek lehetőséget adnak egy ügyes, a horrorfilmek világára tett tablószerű visszatekintésre: kapunk slasher-filmből szalajtott baltás gyilkost, villámgyorsan kúszó rothadó modern zombit, de előkerül a j-horrorok tipikus csendes, sápadt, hosszú hajú kislány-szelleme is, ezúttal a szokásosnál kevésbé kártékony kiadásban.) Hamar nyilvánvalóvá válik tehát, hogy itt vagy valami igen keményen paranormális zajlik, vagy Mike kezd megőrülni, de az is lehet, hogy csak a hoteligazgató kevert valami hallucinogén szert az italába. A helyes választ nem könnyű megtalálni, addig pedig a hősünknek túl kell élnie sok mindent. Ráadásul a legijesztőbb dolgok sosem kívülről jönnek, mint tudjuk, Mike-nak tehát az egy óra letelte előtt szembe kell még néznie saját múltjával és jó mélyen a tudata mélyére temetett rettegésével is.

A tapasztalt néző már a trailer alapján jól tudja, mire számíthat a film során, és túl sok meglepetés nem is fogja érni, legfeljebb az időzítést illetően. (Kérdés, hogy szándékos volt-e, mindenesetre még az izgalomfokozó szellem-jelenések nagy részét is sikerült megmutatni az előzetesben…) Éppen ez az őszinteség azonban az 1408 legnagyobb előnye: látomásokat és halott kislány-kísértetet láthattunk már eleget, de mégis vevők vagyunk egy újabb körre (pont mint a kocsmában), ahogy a századik keresztrejtvény elé is leülünk, ha eléggé érdekel a megfejtés. A húzónevek pedig kellően erősek, hogy megadják az utolsó lökést, és csábító a szexepil is, amit a tipikus King-alteregó főszereplő humora biztosíthat. Ez amúgy remekül működik, a hoteligazgatóval való beszélgetés során mindketten sziporkáznak (Cusack és Jackson láthatóan nagyon élvezte a felvételt), a későbbiekben pedig a diktafon biztosít lehetőséget Mike gúnyos-ironikus megjegyzéseire (hiába, a narráció ma nem divat…). A múlt árnyaival szembesítő, valamint a valóságot és a képzeletet összemosó filmeket viszont nem parodizálják, az 1408 a főszereplő (a film vége felé egyébként is egyre inkább csak önmagán ironizáló) megjegyzéseinek ellenére komolyan veszi magát. Håfström nagyon is tudatosan kerüli el a csapdákat: a kiszámíthatóságot menetrendszerűen érkező, ötletes szellem-jelenetekkel, a nézőt találgatásra késztető, rejtvényszerű filmvégi csavarokkal és persze elegáns tálalással fedi el. Ebben oroszlánrésze van a színészeknek: John Cusack rutinos, profin megy neki a one-man-show (a játékidő nagy részében egyedül szerepel a vásznon), Samuel L. Jackson a film kedvéért hosszabbra vett mellékszerepével pedig csak hab a tortán, amolyan mozis eye-candy. Nem csoda, hogy kettejük jelenete a film legélvezetesebb pontja. Önmagában is zseniális például az amúgy Stephen Kingre reflektáló kiszólás, mikor a hotel igazgatója megkérdi Mike-ot, iszik-e egyet vele, ő pedig így felel: „Természetesen. Író vagyok.”

Mikael Håfström tudja, hogyan kell szórakoztatni a nézőket: az 1408 szerény célokat tűz ki maga elé és kényelmesen teljesíti is azokat. Popcorn-mozi egy kis ajándék horror-tablóval – bőven megér másfél órát.

Kilátástalanul - Amando De Ossorio "vakhalottas" filmjei

A La Corunából származó De Ossoriót főleg atmoszférikus “zombilovagos” filmjei végett ismerik, melyeknek állandó főszereplői a vérre szomjas, élőhalott templomosok. Ám mielőtt e sorozattal mintegy halhatatlanná filmezte volna magát, egyéb műfajokban is letette névjegyét, pl. több, olasz koprodukcióban készült westernt rendezett. Első horrorját, az 1968-as Malenka, la napote del vampiro-t szintén olasz pénzből realizálta, amely még arra is elegendőnek bizonyult, hogy Anita Ekberget szerződtesse főszereplőnek. Ő Malenka, a reámaradt kastély örökösnője, akinek egyrészt vámpirizált bácsikájával (Julian Ugarte, La Marca del hombre lobo), másrészt egyéb ijesztő nehézségekkel kell szembenéznie. Anita már épp készülne megadni magát, ám az utolsó pillanatban megérkezik jegyese, aki fellebbenti a fátylat a rokonok sötét, ugyanakkor egyáltalán nem természetfeletti machinációiról. A film poénja olyannyira értelmetlen, hogy akár Wes Craventől vagy valamelyik hasonló mainstreamestől is származhatna, Anita pedig végig olyan benyomást kelt, mintha anno, még Fellininél belefulladt volna a Trevi-kútba.

A Malenka De Ossorio a műfajba való beugrásaként, illetve mint az európai horrorfilm egy kellemes, bár bárgyú gyöngyszemeként marad emlékezetes. A rendező főműve azonban az 1971-es Vakrémület (La noche del terror ciego, amerikai forgalmazási címe The Tombs of the Blind Dead), melynek sikere további három, eltérő színvonalú folytatást eredményezett.

La Noche del Terror Ciego ****

E hazánkban a nyolcvanas évek végén videón forgalmazott klasszikusnak hangulatos a nyitása - mint ahogy az egész film az: komor keresztes lovagok kikötöznek egy fiatal nőt. Hirtelen mind rávetik magukat, és jól kiszlopálják a vérét. Több részlet is figyelemreméltó ehelyütt: a lovagok álszakállat, a lány műmellet visel, legalább is a véres közelikben. Szintén ekkor hangzik fel először Antonio Garcia Abril kísérteties zenei főtémája, amely a széria elmaradhatatlan kísérőeleme lesz: kb. úgy szól, mintha egy hordányi benyugtatózott kőtörő énekelne teaszűrőn keresztül.

Szadista a kezdet, ami persze jó dolog. A templomosoknak ilyen a természetük, brutális csávók, akiknek középkori kegyetlenkedése még semmi ahhoz képest, amit szellemként-zombiként fognak a jelenben művelni (a fentebb emlegetett jelenet egyébként csak az általam birtokolt skandináv verzióban az első, az ősrégi Hungarovideós magyar kazettán, illetve egyéb vágatlan változatokban valahol középtájt helyezkedik el).

A történet első nem-zombi figurája két darab édes kis leszbikus, akik valami mediterrán fürdőhelyen, magukat a kor divatja diktálta groteszk bikinikbe paszérozva találkoznak újra - egykor kollégiumi szoba- és ágytársak voltak: Bella a közelben kirakatibaba-összeszereloő üzemet(!) vezet, Virginia meg heterónak állt, amely állapotot Roger nevű fiúja illusztrálja. “Hát már elfelejtetted, mi volt közöttünk?”, kérdi Bella megtörten, előhívva ezáltal egy olyan flashbacket, hogy a fal adja a másikat: van benne szupersoftcore leszbikusozás, illetve egy kellékes, aki csak nagy nehézségek árán tudja a képbe áramló füstöt szabályozni.

Aztán hármasban kirándulni mennek (nem a kellékessel: Bella, Virginia és Roger). A pofáraesés már itt garantált: jó leszbikushoz kevéssé méltóan Bella flörtölni kezd Rogerrel, mire a síkideg Virginia eljátssza a Von Ryan Expresszét (értsd: leugrik a mozgó vonatról). A magyar Alföld sivárságával vetekedő spanyol hátország egyhangúságát mindössze egy templomrom töri meg, amelyet Virginia éjszakai szálláshelyeként magáévá tesz. Na jóccakát - természetesen ez az a hely, ahol századokkal korábban a lovagok mindenféle szűz és nemszűz nőneműt áldoztak a Sátánnak (aztán őket meg a helyi parasztok koncolták fel, szemüket fáklyával égetve ki, innen az eredeti cím utalása mindenféle vak halottakra). Éjfélkor ki is kelnek sírjaikból, a jövevényt köszöntendő. Persze Spanyolországban minden lehetséges: ha az embert nem a halott templomos lovagok intézik el, akkor az ETA. Csikorgva csúsznak odébb a kripták és sírok nehéz kőlapjai, és guszta cafatos hullakezek csápolnak össze-vissza. Az ébredés után a csapat lóra pattan (mondjuk az, hogy “pattan”, az túlzás), és csuklyáikat mélyen a szemükbe húzva (nem a lovakéba, hanem a sajátjukba) Virginia felé veszik az irányt - mint mindíg, most is lassítva (arra az égető kérdésre, hogy a zombilovakat évszázadokon keresztül hol tárolták, nem kapunk választ.)

S bizony, ezzel az állandó zombi-slow-motionnel baj van, mert hát hogyan féljünk olyan élohalottaktól, akik egy defektes tolókocsi sebességének felével “repesztenek” embert enni? Még jó, hogy külterületen laknak, mert a városban, ha az úton át akarnának menni, elcsapnák őket az autók! De szerencséjük van, mert áldozataik rendre megtorpannak, földbe gyökerezik a lábuk, a rettegéstől bénultan vackolják be magukat valamelyik sarokba, stb., miközben meg a soundtrack könyörtelenül nyomja az “Oleolooooo…”-t.

Roger és Bella kénytelen azonosítani menni azt az izét, ami Virginiából megmaradt. Ez a jelenet szintén rendelkezik némi sajátos bájjal: először is ott az a magától ide-oda lengő deklis lámpa, amelynek nyilvánvaló feladata némi atmoszférát teremteni - a Focault ingája semmi hozzá képest! A comic relief sem könnyen emészthető: Paco Sanz, aki vagy száz európai westernben tette tiszteletét, itt a perverz hullapakolót alakítja. Először egy öregasszony tetemét teszi Belláéknak közszemlére, majd utójáték gyanánt még megkínoz egy békát. Szerencsére a békáért bosszút áll a zombiként előtámolygó Virginia – sajnos ez a motívum, mármint hogy a templomosok áldozatai visszavánszorgnak az életbe, a folytatásokban nem bukkan fel.

A (most már) szerelmespár (de Ossorio úgy látszik osztotta azt a politikai korrektség által mára meghaladott véleményt, miszerint a leszbikusoknak csak egy férfinyi dugás hiányzik) először helyi csempészeket vádol meg barátnőjük meggyilkolásával. Álláspontjuk egy, a templomromban eltöltött éjszaka alatt radikálisan megváltozik…

Nos, a bizonyosság szélén kapaszkodó valószinűséggel birtokomban merem kijelenteni, hogy ez a rendező legjobb filmje, ráadásul a lovagokkal sikerült a horror egyik legképernyőképesebb szörnyfajtáját megteremtenie – a hetvenes éveknek eurokultjának mindenképpen emblematikus monszterei. Direkt beijesztő képességük ugyan nem kevés kivánnivalót hagy maga után, viszont a fenyegetettségnek az a nyomasztó atmoszférája, amelyet árasztanak magukból, sikerrel juttatja eszünkbe, hogy a modern kor filmes gyilkosaival és személytelen speciális effektjeivel ellentétben a valódi rémület nem konkrétan a vásznon, hanem a közös tudatalattiban-, hasban és agyban képződik.

A horrorfilmek az együttes rémfantáziák kivetülései; az egyén félelemháztartását katalizálják. Az, hogy a mai nézők kapucnis hullalovagok éjjeli portyázásától rettegjenek, nem valószinű. Ugyanakkor miért ragaszkodjunk a realitáshoz? Hát nem jobb, ha az embernek valami ilyesmi csúszik-mászik a nyomában, a mindennapok banális szörnyűsége helyett? A film ráadásul, minden hibája és mediterrános direktsége ellenére, aranyos, sármos. Ezer ilyen filmet kívánok nektek, kedves olvasók, meg örök bátorságot a potenciálisan nevetséges dolgok halálosan komolyan vételére (vonatkozzon ez erre a filmre, vagy akár az életre), mert csak így nevethetünk a valóban komoly dolgokon.

Amando de Ossorio 2000-ben elhunyt. Ha lovagló halottként visszatérne, én örülnék neki. Ő meg főleg, gondolom.

Ataque de los muertos sin ojos ***

Persze volt idő, mikor de Ossorio még élt. Ez az állapot is közrejátszhatott abban, hogy el akarta készíteni nagy sikert aratott 1971-es filmjének folytatását (a franchise, ha nevezhetjük így, közben gazdát váltott: az első rész felett még José Antonio Pérez Giner atyáskodott – ő volt Spanyolhon egyik legaktívabb exploitation-producere, többek között számos Paul Naschy horrort is neki köszönhetünk. Az El ataque de los muertos sin ojos (1973) producere azonban már egy bizonyos Ramón Plana, aki ebbéli minőségében soha többé nem tevékenykedett.

De Ossorio a folytatásokban a templomos zombilovagok mitológiáját folyamatosan bővíti, ide-oda csavargatja, néha a logikának idegesítően ellentmondva (lásd majd a harmadik részt), néha pedig meglepő képzelőerővel (a negyedik epizód lesz erre példa.) A második rész a templomosok kivégzését szemléltető prológgal kezdődik, Bouzano kisváros tizennegyedik századbéli lakói fellázadnak az ördögimádó lovagok ellen. Mielőtt máglyára vetnék őket, még kiégetik a szemüket: ha vissza találnának mászni a síron túlról, nehezebben találjanak rá a falura.

Elővigyázatosságuk később bizonyul csak megalapozottnak, már a huszadik században, ráadásul épp azon a napon, mikor Bouzano a templomosok felett aratott ötszáz éves győzelmét ünnepli. A “Tűz fesztiválja” minden korosztálynak kínál valamilyen szórakozást, gyermek és felnőtt kézenfogva bámulhatja, amint a lovagokat megszemélyesítő fabábúk szénné égnek a város főterén. Ilyen volt Franco Spanyolországában az entertainment: a legvidámabb poszt-fasiszto-barakk.

Egyvalaki nem tud csak örülni a kollektív bulinak: Murdo, a falu bolondja (akinek ekkora uni-szemöldöke van, az bolond kell hogy legyen), aki az egyik helybéli széplyány beáldozásával csalogatja vissza a zombikat féléletükbe. A vakhalottas széria egyik csúcspontja az a jelenet, mikor a szellemlovaikon galoppírozó hullák pallosaikkal rendet vágnak a huszadik század elpuhult csürhéje közt – és mikor végeznek, házról házra járva ritkítják tovább a lakosságot. Hiába na, az egyházi iskolában beléjük verték az alapos munka szükségességét.

Bouzano maroknyi túlélője (köztük a Nigel Hawthorne-ra megszólalásig hasonlító Tony Kendall) a templomban barikádozza el magát, innentől tiszta Night of the Living Dead az egész. De Ossorio ügyes az atmoszférateremtés területén, de feszültséget csak akkor sikerül neki a vászonra csalogatnia, ha szerencséje van. Az El ataque de los muertos sin ojos második felében érdekes módon ez többször is sikerül neki, főleg az a jelenet emlékezetes, mikor a polgármestert alakító Fernando Sancho, többszáz spagetti western veteránja egy kisgyereket lök a vakhalottak közé, hogy elterelje magáról a figyelmet, ugyanis szeretne a valamivel messzebb parkoló menekülőautóig eljutni. Suspence par excellence – egészen elképesztő, milyen ügyesen használja fel DeOssorio a csendet a feszültség végletekig való kiélezésére. Gondolom nem árulok el vele nagy titkot, ha elmondom, hogy a patkány-polgármester e húzásáért elnyeri méltó büntetését. A kiscsaj pedig megmenekül, nyugi. Ja, spoiler!

A film utolsó jelenete De Ossorio egész munkásságának egyik leghangulatosabbikja: a teljesen kilátástalannak tűnő helyzetben a felkelő nap menti meg a csapat megfogyatkozott számú túlélőjét. A sárga-vörös sugarak a templomosok (újabb) végzetét jelentik, a komor halottak egymás után csuklanak össze az éjszaka elmúltával, a nappal beköszöntével; a totális csendet mindössze csontvázaik recsegése és földre hulló kardjaik csendülése töri meg. Gyönyörű.

Két dologban különbözik markánsan a folytatás a mítoszteremtő első filmtől: egyrészt jóval véresebb (áldozathozatalkor pl. a templomosok könyékig turkálnak a csöcsös csajok mellkasában – én már a felszín tüzetesebb szemrevételezével is megelégedtem volna), másrészt de Ossorio érezhetően az akciókra helyezi a hangsúlyt: sokkal több minden történik a filmben, és sokkal gyorsabban. Gyakorlat teszi a mestert – még akkor is, ha az El ataque de los muertos sin ojos nem feltétlenül jobb a Vakrémület nél: az újdonság varázsának előnyét az első rész birtokolja, és nála is marad.

El buque maldito **

De Ossorio és munkatársai számára kreatív problémát jelenthetett a vakhalottak mitológiáját tovább fejleszteni, a történet frissességét fenntartani. Végső döntésként arra jutottak, hogy a sztorit tengerre bocsátják: templomos barátaink nem maradhatnak szárazföldi patkányok, irány a sós víz, a jó levegő!

A Tucker Sportswear igazgatója forradalmi reklámötletet dolgoz ki (amelyet én inkább totális baromságnak neveznék, ami csak arra jó hogy a film hajánál fogva előrángatott történetét beindítsa): a cég legújabb motorcsónakját reklámozandó, kiraknak két, a Barbie Studios(!) alkalmazásában álló szexi fürdőruhamodellt (Kati, Noémi, stb. – az egy dolog hogy a magyar lányok mostanában világszerte népszerűek, de hogy már a hetvenes években is azok voltak, ki hitte volna!) az óceán közepére, akik a megfelelő csinnadratta kíséretében hajóznának be Madrid kikötőjébe, fennen hirdetve a motorcsónak az időjárás mostohaságát álló mindenreképességét. Csakhogy szar evez a palacsintába: a szárazfölddel mindössze egy nyamvadt rádión kapcsolatot tartó csajok belefutnak egy kísértetgályába, amelynek rakodóterében mindenféle ládák sorakoznak, a ládákban pedig vaklovag barátaink várják a megfelelő pillanatot arra, hogy a friss húsra vessék magukat (a helyükben én is ezt tenném.)

A Blind Dead széria úgy általában nem rogyadozik a magas költségvetés kellemes súlya alatt, ám a jelek szerint De Ossoriónak ezúttal még a szokásosnál is kevesebb pénz állt a rendelkezésére: a gályát össz kétszer mutatja totálból – talán jobb is, ugyanis nagyon valószínű, hogy a filmtörténet legszánalmasabb modellhajójával van dolgunk. Még egy normális jelzőpisztolyt sem engedhetett meg magának a produkció: mikor a bajba jutott modellek segélykérőleg a levegőbe lőnek, egy csillagszóró szikrái “világítják be” a látóhatárt. Seeing is believing .

A lányok felkutatására induló mentőexpedíció, ahhoz képest, hogy egy milliárdos szervezte össze, kétségbeejtően vérszegény: Tucker-t a Barbie Stúdió főnökasszonya, egy, a tengerészlegendák iránt érdeklődő meteorológusprofesszor illetve egy szőke (ajjaj…) fotós csaj kíséri el. A kormánynál Tucker testőre feszít, aki az indulásuk előtti jelenetben erőszakolta meg a fotós lányt, ám a dolog egyiküket sem zavarja különösebben. De Ossorio a nemi viszonyokról kialakított nézetei hagynak némi kívánnivalót maguk után…

A gályára viszonylag könnyen ráakadnak, ám a lányoknak nyoma sincs – és amint felkapaszkodnak a fedélzetre, a kis vitorláshajó, amellyel idáig jöttek, a szemük láttára foszlik semmivé. “Ez a gálya egy másik dimenzió kivetülése! Egy másik világba kerültünk általa!” Hogy mi mindenhez értenek a meteorológusok…

Arról persze fogalmuk sincs, mi a kísértethajó rakománya (nem mintha a másnapi időjárást képesek lennének megjósolni.) Az éj leszálltával templomos barátaink előmásznak szarkofágjaikból, sercegő húsra és az Onedin család legfrissebb epizódjára éhesen…

Bár az El buque maldito (1974) messze nem annyira akció- vagy vérdús, mint a sorozat korábbi epizódjai, ebben is találni hangulatos jeleneteket, még ha nagyítóval is kell keresnünk őket. A film ugyanis zsibbasztóan unalmas – és ha egy történetet még egy leszbikus flesbekk sem képes feldobni, ott aztán tényleg baj van. Onnantól kezdve, hogy a mentőcsapat megtalálja a gályát, szinte semmi nem történik. Hőseink fel-alá kószálnak a fedélzeten, és egyenként a templomosok karmai közé keverednek. Ám ekkor sincs money shot; nem adatik meg nekünk annak kétes, beteg horrorrajongóhoz illő öröme, hogy legalább az effektmesterek munkáján élvezkedhessünk: a fotós lány percekig tartó lemészárlásán (amelynek végkimenetele, elismerem, kellemesen gory) kívül a film szinte teljesen mentes a vértől. Sterilitás és unalom: egy horrorfilm esetében ez végzetes kombináció, gyilkos hatásának elhárítására még az olyan remek színészek, mint a Jack Taylor, Jess Franco egyik kedvence által tett erőfeszítések is hiábavalóak maradnak.

Valami pozítívumot azért csak kellene a filmről mondanom… Várjunk csak, várjunk… Ja igen: a modell lányokkal szívesen áthajóznék én is egy másik dimenzióba! Ááá, túl késő, túl kevés.

Noche de las gaviotas ***

Általában nem jellemző, hogy egy széria, amelyből alkotói az utolsó pezetát is ki szeretnék sajtolni, éppen a befejező epizódjával érje el csúcspontját. A La Noche de las graviotas (1975) a (majdnem) kivétel, amely a szabályt erősíti: bár nem hatásosabb, mint a Vakrémület (ahhoz a tempója túlságosan álmatag, a narratíva pedig szétszórtabb a szükségesnél), van olyan hangulatos, mint a sorozat első része. De Ossoriót és társait a történet továbbvitele utáni kényszer arra ösztökélte, hogy irodalmi alapanyagból merítsenek. Felnyúltak a könyvespolcra és egy Lovecraft összes került a kezükbe!

Stein doktor és b. nejének fogadtatását a csepp, tengerparti faluban még hidegnek is csak jóindulattal lehetne nevezni: mikor a helyi kultúrális központban (kocsma) a körzeti orvos lakcíme után érdeklődnek, a helybeliek levegőnek nézik a jövevényeket, és csak némi grabancrángatás után igazítják útba őket. Stein a helység doktorát jött leváltani, nyugdíjra bőségesen megérett kollégája pedig kapva kap az alkalmon – semmit sem szeretne jobban, mint maga mögött hagyni ezt az elátkozott, az Ördög (vagy esetleg valami még rosszabb) által nagyon is frekventált bűzletes halászfalut.

Ahol legalább kollektív szellem van! Mindjárt egy csapat, természetesen közkedvelt, szemtelen zombilovagjaink, akiknek már idézésre sincs szükségük ahhoz, hogy living dead lovaikon körbenyargalják a jobb sorsra (ennél a sorsnál biztosan jobbra) érdemeseket. A forgatókönyvíró újabb adalékot fűz legendájukhoz: ha a halászfalu (Bouzano lenne? Nincs rá utalás) lakossága nem szeretné, hogy a templomosok rövid úton felkoncolják a teljes populációt, jobban teszik, ha hét évente, hét éjszakán keresztül hét szüzet áldoznak a kísérteteknek. Mikor Stein doktor házvezetőnőjére kerül a sor, az orvos érthető módon feldühödik, és szembeszáll a fekete mágia túl- és evilági hódolóival. Még szép: ha a lányt felzabálják, ki fog porszívózni?

Kezditek már pedzeni a lovecrafti kapcsolatot? Filmesék több motívumot is átvettek az amerikai szerző Shadow Over Innsmouth című kisregényéből. A helyszín, illetve annak hangulata éppen olyan, ahogyan azt Lovecraft majd egy századdal korábban leírta: a haltetemek rothadásától fertelmes levegőjű, állandó ködben úszó tengerparti település, valamint szörnyűséges tettekre kapható lakói mintha a könyv lapjairól léptek volna le. Bár a spanyol filmben nincs szó halakká degenerálódó emberekről (ha nem tudod miről beszélek, irány a könyvtár!), a templomosok – ezt eddíg nem tudtuk – egy humanoid testalkatú, békafejű isten szobrát imádják. A kör bezárul, az ügy megoldódott. Ma is tanultunk valamit.

Ami a történetet valóban emlékezetessé teszi, az az álomszerű, fojtogató atmoszférája – a filmet Francisco Sánchez veterán operatőr fényképezte, aki számos emlékezetes horrorfilmnél állt már a kamera mögött. A szereplők állandó félhomályban, gonosz ködben végzik a dolgukat, jók és rosszak egyaránt. Az egyenlőség sugallatát selydíti meg ez az átláthatatlan hely: aki sokáig itt marad, az olyanná válik, mint a bennszülöttek; beáll a sorba, megválik emberi valójától, és csak az áldozathozatal lesz számára fontos, a halott lovasok éhségének csitítása – mert ezt akarják az ősi istenek. Egyenlőség, testvériség.

Ui.: A vakhalottak kalandjait összegyűjtő, koporsóformájú dvd doboz 2005 szeptembere óta kapható az Egyesült Államokban – aki kicsit is eurokult-rajongónak vallja magát, az egyszerűen nem hagyhatja ki!

Filmkritika: REVOLVER (Nagy-Britannia, 2005) ***

Két éve áll dobozban a Blöff rendezőjének negyedik filmje. Mr. Madonna szerint a Revolver erősen a kabbala hatása alatt készült, és talán sosem kellett volna elkészülnie.

Guy Ritchie-filmográfia: A Ravasz, az Agy és két füstülgő puskacső (1998), Blöff (2000), Hullámhegy (2002), Revolver (2005). Mindenki ismeri az első kettőt, senki sem látta a két utolsót. A többszörös Arany Málna-díjas Hullámhegy olyan minősíthetetlenül szarra sikerült - elsősorban Madonna (Ritchie felesége) erőszakos alakításának köszönhetően -, hogy nálunk egyenesen DVD-re ment (még véletlenül se nézzétek meg, legyen elég, hogy én végigszenvedtem). A Revolver pedig... Nos, hivatalosan a mai napig sem láthattuk.
2005-ben forgalmazóként dolgoztam. Luc Besson cége, az Europacorp szokás szerint elküldte nekünk készülő filmjei, így a Revolver forgatókönyvét is. Elolvastam, és botrányosan rossznak, szinte olvashatatlannak találtam. Érzékeltem a műben az ambíciót, akárcsak a zavaros spiritualizmust, az egész nagyon elborultnak, és eladhatatlannak tűnt. Nem vettük meg, passzoltunk a projekten - hiába ígérték Bessonék, hogy a legnagyobb sztárokat nyerik meg a projekthez (akkor még Michael Douglast és Brad Pittet emlegették).

Az első kabbala gengsztermozit végül 2005 őszén bemutatták Londonban egy gyengébb szereposztással, és nagyot bukott (Ritchie állandó producere, Matthew Vaughn még idejében lelépett). Az amerikai forgalmazók ugyanúgy passzoltak, mint mi (a Sony kihátrált a forgalmazási dealből). A kritikusok megint Madonnát hibáztatták, aki szerintük bűbáj alá vonta férjét, elidegenítette jóakaróitól és rajongóitól, mikor teletömte fejét kabbalista zöldségekkel. A kelet-európai jogokat végül az Intersonic vásárolta meg immár másfél éve. Honlapjuk tanúsága szerint a Revolver azóta is bemutatás előtt áll.

Nemrég végre alkalmam volt látni a filmet egy 2-es régiós DVD-n (elérhető itt: www.amazon.co.uk). Jelentem, nem katasztrófa. Messze jobb, mint a Hullámhegy, habár hibái ugyanakkorák, mint erényei. A Revolver különös, mélyen spirituális film, amely hetek óta nem hagy nyugodni. Külsőre olyan, mint a Blöff, Jason Statham most is a főszereplő (és hozzá milyen jól játszik), gengszterekről szól, nagy átverésekről, véres bosszúkról, mesteri kivitelezésben. De nincs benne semmi humor, semmi könnyedség, a párbeszédek fárasztóak, hiányzik az a szellemesség, ami Ritchie első két filmjét kultikussá tette. Ez volt az én nagy bajom vele. (Meg Ray Liotta kínos gengszterfőnök-alakítása...)

SPOILER WARNING! Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a Revolver hamarosan maga is kultfilmmé válik, még ha csak egy szűkebb körben is. Az alapkoncepció ugyanis roppant megkapó. Statham arra döbben rá a filmben, hogy az életét irányító belső hang, magyarán a lelkiismerete egy szélhámos, aki születése óta átverte. Hősünk, akárcsak a Mátrix Neója felébred hosszú álmából ("Wake up, Mr. Green", hangzik el többször is), és akárcsak az Apokalipszis, most Kurtz ezredese levetkőzi lelkiismeretét (Ritchie szerint az intézményes vallás a történelem legnagyobb átverése), hogy egy magasabb, isteni szintre léphessen az életben.

Legalábbis ez volt az én megfejtésem Ritchie negyedik munkájáról. Szívesen hallanám a ti véleményeteket is. Ha volt / van lehetőségetek hozzáférni a filmhez, beszéljünk róla. Érdemes. Ritchie mindenesetre megbánta, hogy egyáltalán leforgatta. Új ötödik filmjével, amelyet 2008-ban mutatnak be, szeretne visszatérni a gyökereihez. A RocknRolla producere Joel Silver, a főszereplő Gerard Butler és Thandie Newton. Drukkolunk.

Half-Life 2 - Episode Two

Újabb maratoni fejlesztés után csendben, különösebb felhajtás nélkül érkezett meg a Valve legújabb játékszelete, a Half-Life 2 Episode Two. Egy rendhagyó kiegészítővel van dolgunk, ugyanis az Episode X egy három részes trilógia, mely a Half-Life 2  közvetlen folytatása - szétdarabolva. A második epizód az Orange Box-ra keresztelt csomagban érkezett, mely már eleve kétes érzéseket keltett bennem (úgy hangzik, mint holmi wc tisztító pakk), s a tartalma is vitára ad okot.

Ugyanis kezdetben még kétféle kivitelről volt szó (a Black Box lett volna az olcsóbb verzió HL2 és EP1 nélkül, kizárólag PC-re), aztán a Valve ki tudja miért, elvetette az ötletet, így maradt csak az Orange Box. Így viszont kénytelen kelletlen megvesszük az alapjátékot és az Episode One-t is, ha megvan már, ha nincs. (A Valve jótékony lélek, és felajánlja a lehetőséget: az első két játékot, ha már előzőleg megvettük, akár el is ajándékozhatjuk. Nagylelkű ajánlat.)

Amit a csomagban találunk, az minimum kettővel több, mint amit az Episode One tavalyi megjelenésekor kaptunk. Ez dícséretes, bár érthetetlen, miért nem megint az Episode Two hosszabb játékidejére koncentráltak, hisz' Gabe Newell annak idején azt fejtegette, hogy az epizódikus játékrendszer azért jó, mert a technológia meglétével már több idejük lesz a játékfejlesztés tényleges menetére koncentrálni. Ennek ellenére sem kaptunk lényegesen hosszabb játékidőt, mint az előző epizódnál. Márpedig az sem volt több 3-4 óránál, edzett Half-Life játékosoknak ez még kevesebbet jelentett. A másfél év fejlesztési idő ugyancsak elgondolkodtató, éles ellentétben áll az epizódikus játékrendszer filozófiájával, amit 2 éve Newell még lelkesen ecsetelt.

A plusz adalékok most mégis több nettó játékidőt tartogatnak, bár ez hozzájárul ahhoz is, hogy a Half-Life saga kissé háttérbe szoruljon, hiszen a kiadvány apropója mégiscsak az Episode Two volna, de a potenciális játékidő javarészét nem az szolgáltatja.

Elmélkedés az epizódikus játékrendszerről

A Half-Life saga rajongói leginkább a rövid játékidőt és a sztori hiányát rótták fel az epizódikus rendszer hibájának. Az alapjáték kerek sztorit adott, nyitott bejezéssel ugyan, de hátrahagyva ugyanazt a misztikus, titokzatos atmoszférát, amit a Half-Life univerzum mindig magában hordozott. A Half-Life-on nevelkedett játékosok ugyanezt a titokzatos miliőt keresték a HL2 után (a következetesség ezt sugallta), amit kaptak azonban, az nem volt más agyatlan futkározásnál A-ból B pontba, miközben a sztori árnyaltságáról mintha teljesen megfeledkeztek volna. Az epizódok megpróbálják a HL2 történéseit megmagyarázni, meglehetősen esetlenül (ha a vortiganoknak ilyen képességeik vannak, egyáltalán hogyan fogta be őket a combine? Miért nem harcoltak ellenük?).

A rövid epizódok aránytalanul hosszúra nyúló fejlesztési munkálatai ráadásul magukban hordozzák annak veszélyét is, hogy a játékosok belefáradnak a Half-Life-ba, hisz' az új részek egy az egyben az alapjáték elemeiből, karaktereiből, játékmenetéből épülnek fel, s 6 évig csak recycling-olni pofátlan és gyáva vállalkozás.

A második kritikus kérdés a grafikus motor: Newell egyik komolynak nem nevezhető érve az volt az epizódikus rendszer mellett, hogy a source engine így képés lesz lépést tartani a kor elvárásaival (nem mintha hat év fejlesztés után a HL2-nek szégyenkeznie kellett volna, s az újabb részek is csak néhány divatos effektussal lettek többek /motion blur, HDR, dynamic shadows/). De mi lesz, ha a source engine előbb öregszik meg, mint hogy a "trilógia" végére érnénk? Ha legalább ekkora fejlesztési idővel számolunk, akkor a következő epizód megjelenési dátuma valahol 2009 és 2010 közé helyezhető, s a hamarosan debütáló technológiai nagyágyúk (Crysis) számításba vételével ez bizony nagy idő lesz.

A legeredendőbb kérdés pedig az, hogy szükség van e egyáltalán erre, így? Ez lehet a megközelítések legszubjektívebb pontja: sokan örülnek, hogy 2 évente hálflájfozhatnak egy kicsit, sokan nem, hogy a legendás saga üzletszerű kéjelgés tárgyává vált.

Episode Two

Tegyük túl magunkat az epizódikus rendszer buktatóin, s koncentráljunk a trilógia középső szeletére. (Előrebocsátom, hogy nem fogok sokkal többet elárulni, mint amit az előzetes videókból, képekből már eddig is megtudhattunk, tehát megpróbálok nem spoilerkedni.)

Gondolom nem okozok meglepetést azzal, hogy a második epizód pont ott folytatódik, ahol az előző véget ért. A játék elején emlékeztetőül kapunk egy videót az előző rész történéseiről (amire nem tudom mi szükség volt, hiszen az kábé két szóban összefoglalható, ráadásul az EP1-hez is szükség lett volna a HL2 ismeretére). Ha ez előző epizódhoz akarom hasonlítani, akkor lényeges különbség, hogy az Episode Two-ban végre történik valami. Az első rész egy helyben toporgása helyett elég gyorsan a lecsóba csapunk, s váratlan dolgok is történnek. Az atmoszféra is más, hangulatosabb, újszerűbb, olykor drámaibb. Kár, hogy megint nincs ideje beérni.

A tempót növelendő, visszatért a vezethető jármű is, egy házi barkácsolású Dodge Charger (szerintem cool-abb, mint a buggy volt), ráadásul két üléses, úgyhogy a magányos autókázás ezúttal társas szórakozás lesz. A műszerfalon továbbá találunk egy radart, mely fontos helyszíneket vagy ellenségeket jelöl meg. Egyébként érzésem szerint ez az eddig legjobban vezethető jármű a Half-Life történetében.

Maradva az újdonságoknál, a videókból korán kiderült, hogy a Combine egy új ellenséget is bevet, az úgynevezett Hunter-t. A videók alapján ugyan látványosan futkározott, de nem voltam biztos benne, hogy puszta újdonságon kívül hasznos is volna az új faj (már az ellenségnek). Tévedtem. A Hunter egyszerűen cool! (Ebben nagy szerepe van a nagyon eltalált hangjának is, amiben a HL saga esetén ritkán lehet csalódni.)  A Hunter gyors, erős, jól manőverezik és kis helyekre is befér. Valahol a Jurassic Park raptorára hasonlít (ha feltételezzük, hogy a Strider a T-Rex): olyan szűk helyeken is képes üldözni, ahová eddig csak a katonák tudtak követni, viszont náluk jóval ellenállóbb, tűzereje pusztítóbb erejű. Képes ablakokon beugrani vagy embereket felöklelni, majd széttaposni. Fegyverzete igen hatékony: egy sörtét lövel ki, mely néhány másodperccel a becsapódás után robban, ezért akkor is veszélyes lehet, ha közvetlenül nem talál el.

Sokan sérelmezték, hogy az előző részben nem volt új helyszín (sem), s a tűzharcokat csak sötét alagútakban vagy szűk folyosókon vívtuk. Most végre kitörtünk a romossá vált City 17-ből, s bár az architektúrák, a kelet-európai stílus, az orosz feliratok és a kopott festésű házak nem változtak, kalandjainkat soha nem látott helyszíneken, s végre nagy, nyitott terepeken folytatjuk (javarészt külváros és erdőségek). Egy eredetileg a Half-Life 2-be tervezett helyszínt is útba ejtünk, s megnézhetjük a hangyalesők (antlions) otthonát belülről. Új szereplő is van, a nárcisztikus tudós, Dr. Magnusson. Róla csak annyit érdemes tudni, hogy a magnusson bomba feltalálója - ami valójában egy új fegyvernek minősül, bár csak a játék egy adott pontján használhatjuk (viszont igen hatékony a nyakiglábak ellen). Apropó nyakiglábak: van annál frenetikusabb látvány, amikor egy háziállatként viselkedő robotkutya és egy idegen civilizáció 6 láb magas monstruma összecsap?

Végezetül pedig, ami minden valamirevaló Half-Life-os oldalát furdalja, amióta a széria létrejött: ki vagy mi az a G-Man? Talán nem árulok el túl sokat azzal, hogy erre eztán sem kapunk egyértelmű választ, viszont többet, mint eddig valaha.

... s a sztoriban ezúttal egy drámai fordulat is bekövetkezik, de hogy G-Man-t idézzem:
"ennél tényleg nem mondhatok többet".

Source

A Source engine legnagyobb erénye mindig a motor kiváló skálázhatósága volt. Fejlesztésének leglátványosabb aspektusa ezúttal a hatalmas nyitott terekben nyilvánul meg, mindezt kisebb vasakkal is döccenésmentesen viszi. A másik sokat hangoztatott újdonság a Cinematic Physics, melyből kevesebbet látunk, mint azt szeretnénk (a puskapor háromnegyede már az előzetes videókban el lett lőve), bár a technológia kétségtelenül látványos rombolásokat tesz lehetővé.

Továbbá a motor szoftverből támogatja az új generációs kártyák élsimítását, valamint kapott még pofás dinamikus árnyékokat és divatos motion blur effektust is. A textúrák részletességét ezúttal ultra-magasra is kapcsolhatjuk, ennek ellenére még mindig találkozni csúnyán elmosott falakkal. A vortiganok külsején is csiszoltak, bőrük életszerűbb, homogénebb lett. A Havok fizikai motorja is fejlődött, a tűz és füstök rendkívül látványosak lettek. Nagyjából ennyi az újdonság, a többi maradt a régi matéria.

EP2 vs EP1

Azt hiszem egyértelműen kijelenthetjük, hogy az Episode Two az elsőnél minden szempontból jobb lett.

Több az innováció, a játékmenet néhány érdekes új elemmel gazdagodott, az akciók pörgősebbek, és végre ismét van történetvezetés. Ennek ellenére a sztori még mindig csak nagyon keveset mert lépni, és itt jön képbe megint az epizódikus rendszer hátulütője: A rövid részek folyamatosan megtörik a sztori folytonosságát (amikor kezdene érdekessé válni, akkor lesz vége). Kissé következetlennek tűnik az a koncepció is, miszerint a történések mikroperspektívában történjenek: az Episode One és Two sokkal inkább koncentrál Gordon kompániájának infantilisen kifejezett érzelmeire, semmint az intergalaktikus háborúra, melynek kirobbantása a Half-Life 2 csúcspontja volt.
 
Ha a HL2 a világ megmentéséről szólt, akkor az új epizódok maximum egy családi dráma szemszögéből zajlanak. A játékból egyszerűen hiányoznak az eksztatikus pillanatok, a fordulatos történet (az epizódok leggyengébb pontjai éppen kiszámíthatóságuk) és a gigantikus csaták (bár az EP2 tartogat egy igen látványos összecsapást), amit az alapjáték csúcsra pörgetett sztorija után vártunk volna.

Ha tehát a történet (mely a Half-Life-ot mindig kiemelte a tucat FPS-ek közül) szempontjából tekintünk a folytatásokra, akkor nem lehet nem észrevenni, hogy az epizódok valamiért visszakapcsoltak üresbe. Érthetetlen, hogy miért: hisz' az új részek nem spirituális, hanem direkt folytatásai az alapjátéknak. Ráadásul nem tudok nem hivatkozni állandóan a másfél éves fejlesztési időre: a nyúlfarknyi hosszúságú játékélményért ez piszok sok idő.

S a végére egy apró technikai bosszúság: játékosok ezreinek okoz még mindig fejfájást a steam. Elképesztően bosszantó ugyanis, hogy a steam hálózatát még mindig nem sikerült az igényeknek megfelelően kibővíteni (aki a pre-load-ot elmulasztotta, az akár napokat is várhatott a serverek leterheltsége miatt arra, hogy megkezdhesse játékának letöltését).

The Orange Box: Megéri?

• A plusz adalékok, főleg a többjátékos móka miatt egyértelműen igen (márha az egész csomagban gondolkozunk, ugyanis a Steam-ről egyenként is lehúzhatók, azonban úgy, ha mindhárom játékra igényt tartunk, ráfizetés).

• Jobb, mint az előző? Az új epizód pergősebb, némileg innovatívabb, több újdonságot ad, s végre a sztori is halad, úgyhogy kétségtelenül.

• Több boldog órát okoz? Hivatalosan 8 óra játékot ígérnek, ez szubjektív mércével viszont nem több, mint 3-4 óra.

Summa Summarum

A Episode Two önmagában nem rossz játék, az előzőnél pedig sokkal jobb. De továbbra is rövid, az eredeti történethez pedig keveset ad hozzá. A két rész alapján kezd erősödni a gyanú: az epizódokra semmi szükség nem volt.

Half-Life 2 Episode Two. Kiadó: EA. Fejlesztő: Valve. Támogatott platformok: Xbox360, PS3, PC. Megjelent: 2007 októberben.

Tévékritika: BABYLON FIELDS, pilot epizód ***

- Ahogy a Biblia mondja, ha nincs több hely a pokolban, a halottak elözönlik a földet.
- Ez egy film plakátjáról van...

Vigyázat: a geekblog eddigi történetének leghaszontalanabb posztja következik. A rövid recenzió tárgya ugyanis egy olyan sorozat, amelyből mindössze egy rész készült el, és mivel a CBS fejesei végül nem bólintottak rá a projektre, az oldschool módon tévézők még ezt az egy részt sem nézhették meg. A fájlcserélők népe viszont, ha rossz minőségben is, de képet kaphat róla, hogy milyen lett volna főműsoridőben követni a halottaikból visszatérő, családcentrikus zombik történetét.

A pilot a klasszikus ’durr a közepébe’ technikával nyit, konkrétan egy ezerszer sokszor látott képsorral: egy koszos emberi kezet látunk kibukkani a föld alól. Ernie, a hulla, és még sok száz sorstársa életre kel és hazafelé veszi az irányt. A helyszín egy tipikus amerikai kisváros, kerítés nélküli házakkal és átlagos emberekkel, akik természetesen sokkot kapnak amikor hazaérve a nappaliban találják falfehér, oszlásnak indult szeretteiket, sörrel a kézben, a tévé előtt ücsörögve. Ezek a zombik nem vágynak friss, ropogós agylebenyekre, csak arra, hogy újra a családdal lehessenek. A város polgárai közül van aki boldog, hogy Isten végre vette az adást és visszahozta a feleségét/férjét, Janine és az anyja viszont kevésbé repes az örömtől, hogy a szadista apuci feltámadt, főleg, hogy anno ők állítottak bele egy fejszét a fejébe és kaparták el egy elhagyott helyen.

Bármennyire is elborult a sorozat ötlete, láttunk már olyat, hogy a holtak visszatértek a sírból a családi körbe, igaz, a Tim Burton féle A halott menyasszony nem élő szereplős film volt. A Masters of Horror széria Joe Dante rendezte epizódja (Homecoming) viszont igen, ott ráadásul az Irakban elhunyt katonák támadtak föl, kizárólag azért, hogy elmenjenek Bush ellen szavazni. Kábé ennyire tűnik abszurdnak a Babylon Fields sztorija is, főleg, hogy se humorral, se horrorral nem fűszerezik meg a bizarr alapszituációt. Hivatalosan dramedy lett volna a széria műfaja, de itt még a legordítóbb ziccereket se csapják le a készítők. És ettől még nyomasztóbb az egész. Hogy mi volt a céljuk, az a pilot alapján nem dönthető el, lehetett volna akár giccses dráma az elrontott életekről, szatíra a kispolgári létükhöz a halál után is ragaszkodó átlagemberekről vagy vulgárfilozofálás az elmúlás természetéről.

Talán ennyiből is sejthető, miért volt eleve esélytelen, hogy éppen a nyugdíjascsatornának csúfolt CBS rendeljen be egy ilyen kamikáze projektet. A magam részéről, már csupán a zombi tematika iránti rajongásom okán is, szívesen néztem volna még egy-két részt a sorozatból, mert a több Dexter és Sírhant művek epizódot is jegyző Michael Cuesta rendező ügyesen teremtette meg a pilot borongós hangulatát és a karakterekben is akadt volna fantázia. Kereskedelmi szempontból persze érthető a döntés: negyven percnyi tömény depresszióra valószínűleg kevesen lettek volna kíváncsiak, arra pedig végképp nem, hogy pont a tévé emlékeztessen heti rendszerességgel a saját halandóságukra.

Filmkritika: A SLIT-MOUTHED WOMAN (Japán, 2007) ***

A "szellemes" japán horrorokkal már tele van a padlás, ráadásul ezek a legtöbbször a szigetország folklórjából eredő rémtörténetek, ma már egyre kevésbé hozzák lázba a horror rajongókat. A Noroi rendezőjének legújabb filmje sem más, mint egy újabb közepes J-horror, ami bár mutat némi változatosságot az elődeihez képest, a  műfaj forradalma azonban ezúttal is elmaradt. A Slit-Mouthed Woman (az USA-ban Carved) története szintén egy ősi urbánus legendán alapszik, de ezúttal szerencsére nincsenek se lisztesképű gyerekek, se az interneten/mobilon/videokazettán terjedő baljós, túlvilági hangok.

A Kuchisake-onna, azaz a felmetszett szájú asszony története egy több száz éves legenda, ami egész Japán-szerte ismert. Számos film, anime vagy manga dolgozta már fel a témát, vagy éppen vette kölcsön a történet bizonyos elemeit. (Pl. Koroshiya Ichi) Az eredeti sztori szerint, egy féltékeny szamuráj fültől-fülig felvágta hűtlennek hitt felesége száját, majd gúnyosan megkérdezte tőle: "Kinek fogsz tetszeni ezek után?" A modern városi legendáriumban azonban már úgy él tovább a történet, hogy egy, a száját egészségügyi maszk mögé rejtő titokzatos nő, a ködös, éjjeli utcákon kísért, a kezében késnek látszó tárggyal. Ha valaki találkozik vele, a nő leveszi a maszkot, felfedve torz arcát, és felteszi a kérdést: "Szépnek találsz?" Ha a válasz igen vagy nem, akkor a nő üldözőbe veszi áldozatát, hogy megölje. Az egyetlen mód a túlélésre, ha a delikvens semleges választ ad a kérdésre, esetleg ha az üldözés közben a gyilkos nőszemély kedvenc édességét szórja elébe. A film szerencsére nem egy-az-egyben másolja a legendát, így itt most nem elég a megmeneküléshez egy marék tuttifrutti elhintése, de a történet alapja azért nagyvonalakban megmaradt.

Az egész város arról az orvosi maszkot viselő, ijesztő kinézetű nőről beszél, aki állítólag gyerekeket rabol el az utcáról. A rendőrség semmi nyomra nem bukkan, a szóbeszédet pedig már hivatalból is el kell utasítaniuk. Miután Yamashita tanárnő (Eriko Sato) a saját szemével látta, amint egyik tanítványát magával ragadja a titokzatos nő, saját nyomozásba kezd, felhasználva a terjengő pletykákat. Kollégája, Matsuzaki is csatlakozik hozzá, a férfi ráadásul azt állítja, hogy a felmetszett szájú nő az ő anyja, és már legalább harminc éve halott.
Mint látható, a történetet illetően nincs új a felkelő nap alatt. Eltűnt emberek, gyilkos szellemnő, tehetetlen rendőrség, és nyomozó magánemberek. Az elcsépelt és dögunalmas kliséktől azért megpróbál elszakadni a film, és néhány újszerűbb ötlet is akad benne. A legszembetűnőbb például az, hogy a felmetszett szájú nő fényes nappal is vadászik, és nem pedig a sötét éjszaka, valamelyik még sötétebb zugából ugrik elő hirtelen, hogy a gyakorlatlan horror fogyasztót alaposan beszarassa. Persze attól nem kell tartanunk, hogy emiatt oda a feszültséggel teli légkör, a hatás napfénynél is remekül működik. Viszont annak ellenére, hogy az urbánus legendában rejlő lehetőségeket a lehető legjobban megpróbálták kihasználni, a történet középszerűségére már nincs mentség. A sablonsztoriban csak az aktuális szellem személye változott, a karakterek, a történések mind-mind nélkülözik az eredetiséget. Sajnos ez a teljesen kiszámítható fináléra is igaz, pedig ott még meglett volna az esély a javításra. Mindent összevetve egy átlagos horrorfilm, néhány értékelhető ötlettel. A J-horror műfaján belül azért mindenképpen egy említésre méltó, de ugyanakkor könnyen felejthető alkotás. Legalábbis addig, amíg meg nem érkezik a menetrendszerű amerikai verzió.

Képregénykritika: HŐSÖK ***

Elstartolt a minap a Hősök második évada, de egy részből még nehéz lenne túlzott következtetéseket levonni, ezért tekintsük át inkább a sorozat köré felhúzott marketingépítmény egyik legérdekesebb tartóoszlopát, a sorozatból készült képregényt.

Azt ugye felesleges lenne bizonygatni, hogy az NBC-t nem a múzsák csodaszép szopránéneke csábította arra, hogy ebben a formában is kibontakoztassa a Heroes-mitológiát, viszont talán nem is egyedül a kasszák bíztató csilingelése járta át lelki füleiket, amikor kiadták az ukázt a rajzolóknak és íróknak. A nézettséget ugyanis sokkal ezzel nem fogják megdobni, ahogy a bevételeket sem, mivel a képregény epizódjai ingyenesen elérhetők a neten. A hardcore rajongók felé viszont kifejezetten kedves gesztus ez, főleg, ha azt nézzük, hogy nem csak látványos parasztvakításról van szó, hanem komolyan veszik a médiumot és igazi exkluzivitásokat is elhelyeznek a kockák (illetve a sorok) között.

Különleges a vállalkozás abból a szempontból is, hogy az adaptáció iránya jelen esetben fordított: általában előbb van a képregény, aztán lesz a film. (Kivételeket a kommenteknél lehet sorolni.) A Hősök esetében ez persze viszonylagos, mivel eleve a képregények világából gründolták össze a sztorit és a karaktereket, úgy hogy közben – mivel nem egyetlen konkrét képregényt dolgoztak fel – a jogdíjat ügyesen megspórolták. A Hősök imázsa tehát a képregényszerűség.

Az NBC honlapján heti rendszerességgel publikált "webképregények" ennek megfelelően nem kívánnak egyediségükkel tüntetni, hanem az esszenciális képregényszerűséget akarják elérni, magyarul átlagosak és hagyományosak. Olyanok, amilyennek egy átlagjúzer a képregényt elképzeli, sőt még olyanabbak. A megszokottnál is több a teátrális kompozíció, a színekkel és árnyékokkal való enyhén hatásvadász játszadozás, illetve a belső narráció. Az írók nagyjából ugyanazok akik, a sorozatot is készítik, míg a rajzolók a Fathom című munkájukról ismert Aspen Comics megbízható iparosai. A fejezeteket felváltva rajzolják, így a stílus nem mindig egységes, de jelentősen csak Jason Badower lóg ki a sorból, az ő rajzai, mintha fotórealista festmények lennének. Nála a legfelismerhetőbbek a sorozat karakterei, a többiek esetében néha csak komoly absztrakciós munkával lehet a jellemző vonásokat beazonosítani.

Amíg a sorozattal párhuzamosan futott a képregény, addig a tartalom az aktuális epizódhoz igazodott. Nem pusztán PR-szöveg, hanem tény, hogy számos lényegi információt a karakterekről csak innen lehet megtudni, és jópár, a sorozat testén éktelenkedő logikai lyukat is itt tömnek be az írók. Hana Gitelman például, aki a sorozatban csak pár másodperces cameot kapott, itt vagy 10 részben játszik főszerepet és kiderül, hogy mi is volt az ő igazi dramaturgiai funkciója a szériában. Ahogy sorozatban, úgy itt is akadnak viszont teljesen érdektelen filler epizódok, a láthatatlan ember korábbi partnerének történetére például egy átlagosnál igénytelenebb kutya se nagyon lehet kíváncsi. Az egyes fejezetek csak 7 oldalasak, így ebbe a terjedelembe nem férnek bele nagy ívű epikus sztorik, inkább a szereplők múltjából villantanak fel egy-egy mozzanatot, így próbálva meg a másfél-dimenziós karaktereket némileg elmélyíteni. 

A Heroes képregény összességében nem kevésbé középszerű, mint maga a sorozat, de rajongói fogyasztásra fokozottan alkalmas. Más kérdés, hogy "webképregény"-nek csak annyiban nevezhető, amennyiben a neten lehet hozzáférni, mert különben semmilyen formában nem veszik figyelembe a készítők a médium sajátosságait. Mint a normál papírképregények estében, itt is rengeteg az egész oldalas kép, vagy a vertikálisan megnyújtott képkocka, amit maximum egy 30 colos monitoron lehetne úgy megcsodálni, hogy a szövegek még olvashatóak legyenek. Különben marad az esztétika élményt amortizáló görgetés. Az igazi fanokat persze ez sem zavarja, mert gyűjteménykötet formájában is megjelenik majd a képregény, amihez Alex Ross és Jim Lee készíti a borítókat. És nyilván az is ingyen lesz kábé 30 dollár lesz az ára.

(A képregény magyarul is olvasható a kepregeny.net jóvoltából.)

Filmkritika: ZUHANÓREPÜLÉS (Magyarország, 2007) ***

Nagy Zsolt. Tessék, leírtam az első számú okot, amiért érdemes megnézni a legújabb magyar zsánerfilm próbálkozást. Ő az, akit se körülmény, se pénz (hiánya), se a félúton kisiklani akaró forgatókönyv nem akadályoz meg abban, hogy őszinte és emlékezetes alakítást nyújtson.

Bár Novák Erik (Nyócker) elsőfilmje a hazánkban hanyagolt műfajokkal (akció, gengszter, dráma stb.) kacsintgatva nagyon igyekszik a kőkemény alvilág témáját körbejárni, képtelen igazi meglepetést okozni; minden túl kiszámítható, és csak furcsán ambiciózus. Vér-erőszak, cickó-dugás, füst, por, mámor és káromkodás: ezekből kapunk bőven. Bátran vállalja tehát műfaji mivoltát, ám érzelmi rezonanciát, katarzist vagy netán széklefordulós-poénokat ne várjunk igazán így se.

Pedig erős a kezdés. Theo (a zseniális Nagy Zsolt) szabadulás előtti brutális börtönafférja előrevetíti: változni nem fog, márpedig a rács mögé visszakerülni sem akar. A jóútra-térés gondolata látszólag csak afféle pillanatnyi elmezavarnak tudható be és hősünk már az első éjszaka során visszaborul bűn mély árkába. „Klasszikus” több szálon futó drogdíler sztori veszi kezdetét; túlbonyolított semmint túl bonyolult panelsorozat, néhány csavarral megfűszerezve, mindez megkérdőjelezhető motivációk kíséretében.

A tálalás, kidolgozás se tökéletes, bár távolról sem unalmas, se képi megoldásaival (mélypont a hosszú záridőben filmezett elmosódott drogos állapot – szinte ciki), se következetességével nem igazán támogatja a cselekményt (Baranyai Vera tényleg szép, főleg belassítva, de miért is kellett egy ráadás gyertyafényes dugás? Fogjuk az adást.). Az akciók pedig hol ütnek (tetőtér), hol csak úgy erőtlenül végigropognak a vásznon (parkoló). Az utóbbi például nagyon korrektül van levezényelve, vágva és kellően véres is, de valamiért egész nagyon „súlytalan” lett, a feszültség hiánya fájó.
 
Hála Istennek a Zuhanórepülés azonban tele van jó kis karakterekkel, akiket végre nem ugyanazok az ismerős arcok játsszák; nincs igazán deja vu-m magyar film nézése közben (leszámítva egy rövid cameo erejéig). Züllött, élő, hiteles figurák népesítik be a vásznat (akiket talán kicsit elfelejtettek velünk megszeretetni), és a hol természetes lazasággal, hol visszafogott rájátszással (többek közt az uborkazabáló Igor szerepében remeklő Törköly Levente) előadott párbeszédek se bántják az ember fülét, ami követendő példa lehetne itthon.

Szóval „magyar akció-gengszter dráma”? Talán már nem tekintünk erre, mint valami teljesen irracionális szóösszetételre, bár fejlődni még mindig van hová, és lesz is hová. Ugyan már most meg tudnak itthonival is nevettetni, sokkolni, szórakoztatni, a lényeg, hogy ne itt álljunk meg. Több magyar műfaji filmet.

Zuhanórepülés. Magyarország, 2007. Rendező: Novák Erik. Forgatókönyv: Nagy  Viktor. Fényképezte: Vecsernyés János. Zene: Gimmeshot Crew. Producer: Kálomista Gábor. Vágó: Csillag Mano. Szereplők: Nagy Zsolt, Baranyai Vera, Gryllus Dorka, Törköly Levente, Parti Nóra, Lukáts Andor, Derzsi János, Kokics Péter és mások

Filmkritika: BLACK MAGIC (Jiang tou, Hongkong, 1975) ***

SHAW BROTHERS-SOROZAT 2.
Hogy mi a hatásos halálos varázslat receptje? Ku Feng szerint, két személyre: vedd egy friss hulla szalonnáját, nyesd le még a fejét, majd mindkét hozzávalót nagy lángon süsd ropogósra, közben kántálj zagyvaságokat. Amint úgy látod, hogy az emberdarabok kellőképp megsültek, formázz viaszbábokat, és jól böködd meg őket kötőtűkkel. A hatás garantált.

Shan Jianmi (a Shaw Brothers egyik legfoglalkoztatottabb karakterszínésze, a fent említett Ku Feng alakítja) Délkelet-Ázsia valószínűleg legkeresettebb maszek fekete mágusa. Népszerűségéhez leginkább erkölcstelensége segítette hozzá, értsd pénzért mindenféle varázslat kivetésére kapható, és akik felkérik őt mágiája alkalmazására szintén nem tartoznak a szociálisabban legérzékenyebbek közé. A bevezetőben leírt varázslat eredménye két hulla, akik azonban nem maradnak megtorlatlanul: Shan Jianmi nemezise, egy fehér mágus (a hongkongi Gandalf!) az áldozatok láttán ráismer a gonosz varázsló modus operandi jára, és elüldözi őt kedvenc erdei vityillójából. Shan Jianmi összeégett pofával, ám viszonylag sértetlenül ússza meg a fehér mágus támadását, és nem sokkal az incidens után már Kuala Lumpur közelében űzi az ipart.

Természetesen a jó szakember mindenhol elkell: ezúttal a reménytelenül szerelmes – ugyanakkor pénzéhes – Jiajie (Lo Lieh) bízza meg némi bájital kikeverésével. A trutymó Mrs. Zhuónak, a tűzrőlpattant milliomosnőnek lesz, aki viszont Xu Nuóra (Ti Lung) vetette ki a hálóját, és Jiajiéről hallani sem akar (Szívmelengető jelenet, mikor hirtelen felindulásból csupaszkézzel teszi totálkárossá Jiajie kocsiját. Girlpower!). A bájital hatása erős, de rövid távú: az éjszakai hancúrozás végeztével Mrs. Zhuo feje kitisztul, és még a szart is kiveri Jiajiéből, aki, hogy az életét mentse, elárulja, hogyan jutott hozzá a varázspiához. Mrs. Zhuót sem ejtették a feje lágyára, és nem hagyja kihasználatlanul a kivánkozó alkalmat, ezúttal ő bízza meg Shian Jianmit egy – ezúttal élethosszig tartó – szerelmi varázslat összefabrikálásával, amelynek szenvedő alanya természetesen Xu Nuó lesz. Az eképpen zombisított fiatalember és t. családja ettől fogva már csak a fehér mágus segítségében bízhat…

A Black Magic a Shaw Brothers által rendesen megdolgoztatott Ho Meng Hua egyik leghíresebb filmje. Olyan időszakban készült, mikor az exploitation, ill. horrorfilmek világszerte „bekeményítettek”, és a trendtől a hongkongi filmipar sem akart elmaradni: a Black Magicnek sem erőszak, sem szex terén nincs szégyellnivalója nyugati társaival való összehasonlításakor. Több emlékezetes jelenetet is kínál e téren: pl. a varázsló és Mrs. Zhuo éjjeli temetői session -jét, mikor egy kiásott hulla megégett állának nedveit kell felfogniuk (a készülő varázsital fontos kellékeként), csak hogy rögtön utána Shan Jianmi megfejje(!) Mrs. Zhuo mellét, s a tejet a hullalével elkeverje (a rituálé közben az elhunyt pár másodpercig még ráadásul vissza is látszik térni az életbe!). Vagy hogyan is feledkezhetnénk meg arról a családias légkörű pillanatról, mikor a fehér mágus vékony bambuszbotot váj Xu Nuo menyasszonyának a gerincébe, és az üreges csövön át férgek garmadáját csapolja le – ők Shian Jianmi egy szokásosan rosszindulatú varázslatának következményei.

Sajnos a film nem csupán sturm und drang: a sebességgel nincs baj, a hetvenes évek exploitation-filmjeire olyannyira jellemző sietség itt is megvan, de a nyögvenyelős forgatókönyv, ill. a szinészi alakítások túlságosan is komolyan veszik magukat, és ez, az effektek kiforratlanságával kombinálva árt a filmnek, sőt helyenként nevetségessé teszi (Ku Feng ezüstszürke, középen elválasztott, istentelen parókája láttán ez az érzés mount everest-i magasságokba emelkedik). Ho Meng Hua rendezése sem az a kimondott virtuóz, tipikusan a „na ezt is felvettük, menjünk tovább a következő jelenetre”-fajtába tartozik, bár a választott maláj helyszínek turisztikai szempontból tagadhatatlanul tetszetősek. Mint képregény-horror, mint fast food-freakshow a Black Magic több mint tűrhető, de hogy ahhoz a kultuszstátushoz, amelyet ma magáénak mondhat hozzájuthasson, a hetvenes évek érája és aránylag ártatlan publikuma kellett.

Jiang tou. Hongkong, 1975. Rendezte: Ho Meng Hua. Forgatókönyv: I Kuang. Fényképezte: Tsao Hui Chi. Zene: Cheng Yun Yu. Vágó: Chiang Sing Lung. Szereplők: Ti Lung, Lo Lieh, Lily Li, Ku Feng, Tanny Tien Ni, Lam Wai Tiu, Goo Man Chung, Lee Sau Kei, Yueh Hooted, Chan Ping, Norman Chu, Ng Hong Sang, Dana, Lam Fung, Got Dik Wa és mások.

Tévékritika: MENTS MEG! – 4. ÉVAD ***

Jó dolog a kreatív szabadság, de van amikor egy keménykezű dramaturgra vagy egy kidagadt erekkel üvöltöző producerre is szükség lenne. Denis Leary és Peter Tolan, a Ments meg! című tűzoltó dramedy mögött lévő két kreatív arc, az első évad sikerével elérte, hogy gyakorlatilag bármit megtehetnek a sorozattal. Sajnos akár azt is, hogy rutinból, mindenféle koncepció nélkül forgassanak le egy egész évadot. (Aki nem ismerné a szériát, innen minden lényegeset megtudhat, a "ki a túró az a Leary?" kérdésre pedig itt a válasz.)

A rajongó persze, mint jómagam, igyekszik az összes létező mentőkörülményt felvonultatni, hogy kis kedvencét megvédje (főleg önmaga előtt, lásd: kognitív disszonancia). Épp ezért az évadzáró után újranéztem néhány jelenetet, hogy kiderítsem, kábé mikor kezdett az eddig működő sorozat lejtmenetbe kapcsolni. És nem sikerült rájönnöm, az egyes jelenetekkel ugyanis semmi probléma. Akadnak az első és második évadhoz méltó drámai pillanatok, de vicces jelenetek is bőven (elég csak a spank-bank-re gondolni). A mellékszereplők, mint Kenny unokatestvére vagy az új főnök idegbeteg lánya, zseniálisak, és Leary, jó szokásához híven, ismét beleírt két nívós kalandot a karaktere számára (szigorúan a jegyzőkönyv kedvéért: őt és őt). Az egész viszont nem áll össze, nincs íve a történetnek, mintha az lenne a cél, hogy a dramaturgia is úgy essen szét, ahogy a főszereplő, Tommy Gavin személyisége. Hosszú percekig mutatják például amint a Bibliából olvas, vagy, ahogy a halott szeretteiről halucinál, de végül sehova sem vezetnek ezek az egészséges blöff-koncentrátumot jóval meghaladó jelenetek. Azok a részek sem kevésbé hatásvadászok, amikor egy-egy epizód középen az akciójelenet alá édes-bús zenét kevernek, és lassított felvételekkel próbálják a szituáció drámaiságát kihangsúlyozni. Igaz, ilyesmire már korábban is vetemedtek, a harmadik évadban szinte minden részt úgy fejeztek be, mintha évadzáró lenne, de itt már végképp elvetik a sulykot.

Súlytalan, könnyed szappanoperaként semmi kivetnivaló nincs ebben a 13 részben, de Leary-től, főleg az eddigiek alapján, ez kevés. Mintha elfogyott volna az ihlet, másképp például nem igen jutott volna eszébe az íróknak, hogy egy komplett jelenetsort (családi terápia) a Maffiózókból nyúljanak le (ami egyébként Leary kedvenc sorozata). És az sem növeli éppen a hitelüket, hogy az egyik legeredetibb szereplőt (Jack McGee-t) személyes konfliktusok miatt írt(ott)ák ki, ráadásul igen ostoba módon.

Az esetleges ötödik évadnak csak akkor van értelme, ha Gavin és Tolan előkotorják valahonnan az önkontrolljukat, és világos irányvonalat szabnak a cselekménynek. Vagy, ha már nincs kedvük/idejük koncepciót gyártani, alakítsák át egy olyan 20-30 perces szitkommá a sorozatot, amilyen anno A Meló is volt, mert a humoruk még mindig megvan.

Menekülés New Yorkból + Menekülés Los Angelesből

MikeDavis építészeti tanulmányában olvasom a minap, hogy a XXI. század Amerikájában a börtönszerű építkezés a divat. Az még csak hagyján, hogy az egyszerű polgárok kamerával, riasztóval, pitbullal szerelik fel külvárosi egyenházaikat, de egyes negyedek már védőfalakat meg high-tech ellenőrzőkapukat követelnek maguknak, hogy csak az arra jogosultak léphessenek be a kerületbe (azaz távol tartsák a nemkívánatos - többnyire persze latin, afro-amerikai és egyéb hátrányos helyzetű - elemeket). Az Államok nyugati partja kezd úgy kinézni, mint Stephen King legsötétebb rémálmának metropolisza (Menekülő ember): egyes kerületekbe csak „igazoltan törvényes céllal” lehet belépni, a várost elözönlő hajléktalanok ellen néha szabályos hajtóvadászatot folytat a hírhedt LAPD (Los Angelesi rendőrség) - a zsaruk kiképzőprogramja „helikopteres tömegoszlatást” is tartalmaz. Szintén ismerős a Menekülő emberből, ugye? Építészek szerint a Los angelesi Goldwyn Branch könyvtár épülete úgy néz ki, mint „egy lovassági erőd és egy partra vontatott csatahajó bizarr keveréke”. Az irodaépítési láz csökkenésével az üzlet immáron a büntetés-végrehajtás intézetek tervezésében van - a republikánusok ‘80-as években meghirdetett szigorú büntetőpolitikájának köszönhetően a börtönökben egyelőre nincs üresedés.

Úgyhogy bárki bármit mond, John Carpenter jócskán megelőzte korát: 1981-es, Menekülés New Yorkból c. filmjében mindjárt egy egész városrészt börtönné változtatott, ötvözve a Mad Max történetek utópisztikus világát és a klasszikus börtönfilmek elemeit. Jól kezdődik az évtized - a Menekülés New Yorkból korszakalkotó mozi, követője akadt rengeteg, felülmúlni eddig nem sikerült. A többnyire lapos, egysíkú utánzatok (pl. Fortress, Menekülés Absolomból) alkotói ugyanis képtelenek voltak összehozni azt a „klasszikus négyest”, amelyek Carpenter minden filmjét jellemzik: rendezés, történet, színészek, zene. E négy dolog tökéletes összhangjából született egy olyan film, amelyet képtelenség a közönségfilmek hagyományos kategóriáiba beskatulyázni. A Menekülés New Yorkból volt már minden: hidegháborús nagyvárosi western, vacak kis B-kategóriás sci-fi, kőkemény Kurt Russell akció, legutóbb pedig azt olvastam, erőteljesen felfedezhetőek benne vígjátéki elemek. Ez utóbbi elég merész megközelítés - amikor mindjárt az első percekben a megszokott, fényképezgető japán turisták helyett egy fekete ruhás, géppisztolyos katona (pont olyan, mint a Gellért-hegyi emlékmű mellett posztoló szovjet katona szobra volt) tűnik fel a Szabadságszobor tövében, valahogy lefagy a mosoly…

Azt, hogy a birodalmi rohamosztagosra hajazó őrszem hogy került Miss Liberty szigetére, érzelemmentes, hideg női hang (Jamie Lee Curtis!) meséli el - a sci-fikben szokták ilyen közönyösen a felrobbanó űrhajó utolsó perceit visszaszámolni. Az egykoron virágzó Manhattanből, vagy ahogy Al Pacino nevezte az Egy asszony illatában, „a civilizáció Mekkájából” 1998-ra szigorúan őrzött börtön lett. A szabályok egyszerűek: ha valaki bekerül, többé nem jön ki. Turistatérkép helyett vázlatos komputergrafikát látunk, bejelölve rajta a szigetet körülvevő természetes határokat: a Hudson folyót és az aláaknázott hidakat. Az Egyesült Államokból fasisztoid, militarista nagyhatalom lett, egyenruhás katonák járőröznek mindenfele, mintha háborús helyzet lenne, akkora a nyüzsgés Ellis Islanden. Annak idején itt szálltak partra a bevándorlók, mára a börtönszigetet felügyelő katonai bázis otthona. Csak egy - bilincsbe vert - legény tűnik ki a sötét tónusú (operatőr Dean Cundey…) környezetből: bakancs, farmer, bőrdzseki, hajszobrászt és borotvát régen látott fej, fekete szemfedőben. Snake Plisskin, a legenda (a tehetségét addig csak Disney gyerekfilmekben és a Tragacsparádé c. Robert Zemeckis zsengében pazarló Kurt Russel, életének legjobb szerepében) köztünk van. Keveset beszél, de érti a dolgát (behatolás szigorúan őrzött városokba, tetszőleges számú mellékszereplő likvidálásával).

Üdvözlésére az őszülő parancsnok, Hauk siet, aki szintén nem mozog otthonosan az uniformizált környezetben. Nem véletlenül választhatta Carpenter Lee Van Cleef-t, az öregedő westernhőst a szerepre- a filmben, akárcsak Snake, Hauk is az öregedő világ képviselője. A valamikori Angyalszem visszafogott, mégis erőteljes jutalomjátéka ez, Hauk jelenléte, szavai uralják az egész mozit. Az első perctől fogva egyenrangú félként kezeli Snake-t, talán fiatalkori önmagára emlékezteti, mindenesetre tiszteli az egykori katonát - beszélgetéseik során a parancsnok folyton-folyvást egykori akciókra, egy idők távolába vesző világháborúra utal. Kettejük párbeszéde egyébként minimális, többnyire rádióüzenetekre korlátozódik. Az eligazításon ugyan éles szópárbaj alakul ki köztük, de mintha elbeszélnének egymás mellett. Két különböző nemzedék, a múlt hőse (Lee Van Cleef) enged itt utat az új idők bálványának (Kurt Russell). Hátborzongató jelenet, mikor Hauk megemlíti Leningrád elfoglalását, de a Gonosz Birodalmának - ne feledjük, 1981-ben a hidegháború paranoid légköre uralta az Egyesült Államokat - szívében levő város ostroma tökéletesen illeszkedik Snake elképzelt múltjába. A film végére sem tudjuk meg, mi történt vele a Szovjetunióban, hogyan vesztette el fél szemét, és miért lett a kitüntetésekkel hazatérő veteránból köztörvényes bűnöző. Arra sem kapunk választ, miért retteg ez a keménykötésű katona a tűktől, de jobb bele sem gondolni. Pont olyan, mint a 13.-as rendőrőrsön fogva tartott Napoleon Wilson: csak várjuk, várjuk a katartikus csúcspontot, amikor fény derül múltjára…Hiába várjuk.

Snake azt a feladatot kapja, hogy - teljes büntetlenségért cserébe - kiszabadítsa az Egyesült Államok elnökét a börtönszigetről. Az elnök repülőgépét kommunista terroristák térítették el, miközben egy nagyon fontos - na ja, a nukleáris fegyverek leszereléséről szóló - konferenciára igyekezett, Mr. President azonban élete, és a nála levő, természetesen kulcsfontosságú hangszalag kockáztatásával mentőkabinba ül, ami - micsoda véletlen - éppen Manhattan szigetére zuhan. A bűnözők persze rögtön túszul ejtik, az elmebeteg Herceg (Isaac Hayes, aranytorkú fekete énekes, ugye mindenki ismeri a Southpark szakácsát…) vezetésével.

Az Elnök figurája rendkívül érdekes és ellentmondásos: vajon melyik is valódi énje - a nagypolitika bábja ő, felszínes pojáca (figyelitek a párhuzamot Ronald Reagannel?), vagy egyszerűen csak egy férfi, aki nem tud mit kezdeni a rá ruházott történelmi szereppel? Donald Pleasence jelenléte ismét - akárcsak a Halloweenben - csak néhány kulcsfontosságú jelenetre korlátozódik. Érdemes megfigyelni viselkedését a film során: amikor először találkozunk vele, önfeláldozóan bilincseli karjára aktatáskáját, és katapultál a bűnözők szigetére. Tette maradéktalanul megfelel a hagyományos államfői szerepnek - „az amerikai elnök feláldozza magát népéért és a világért”. Fél órával később megkötözve látjuk viszont egy koszos vasúti kocsiban, balsikerű szökése után pedig céltáblának használja a Herceg. A gettólakó bűnöző a végletekig megalázza és hatalmában tartja a társadalmi hierarchia legfelső fokán álló államfőt - mi ez, ha nem maga a megvalósult kommunista utópia? Az elnöki különgépet eltérítő, az imperializmust büntetni akaró terroristanő szándéka rajta kívülálló okokból, de beteljesedett. A szabadság hazájának vezetője parókában, összefestékezett arccal várja végzetét. Arab terroristák álmodhatnak erről hűvös sivatagi éjszakákon. De az Elnök ezáltal dicsőül meg, már-már krisztusi figura, ahogyan kereszt alakban kifeszítve tűrnie kell a Herceg kegyetlen játékát. A fináléban azonban övé az utolsó szó, biztonságos védelemben, géppisztollyal a kezében szitává lövi egykori fogva tartóját. Már egy öntudatra ébredt férfi cselekedete ez, aki tisztában van a Fegyver nyújtotta erővel, és megteszi, amit több évezredes ösztöne diktál: kíméletlenül elpusztítja ellenségét (Vajon mit üzent ezzel Carpenter a csillagháborús terveket szövögető, frissen megválasztott Ronald Reagannek?). És ehhez az önigazoláshoz még arra is képes, hogy kiszolgáltassa megmentőjét - miközben Mr. President üvöltve lövöldözik, Snake tehetetlenül lóg a betonfalon. A film utolsó előtti jelenetében az Elnök és megmentője visszatérnek hagyományos szerepükbe - mikor az Elnököt tévéinterjúra sminkelik, az egyszerű választópolgárrá visszavedlett Snake csak annyit kérdez tőle: milyen érzés, hogy sokan feláldozták az életüket a megmentéséért. Az Elnök az ilyenkor szokásos, politikai közhelyekkel válaszol, az utolsó szó azonban nem az övé…

De addig még sok idő telik el, és Carpenter közben tobzódik az amerikai film összes, felhasználásra érdemes stílusában, a horrortól a westernig. Mint az elején említettem, sokan nagyvárosi westernnek tartják a filmet, és nem véletlenül: hamisítatlan férfifilmet látunk, a nők egy-egy karaktert képviselnek, semmi többet. A szökésért a testét is árúba bocsátó Kurva (Season Hubley) és a menekülést önzetlenül segítő Feleség (Adrienne Barbeu, Carpenter első felesége) csak mellékszereplők, haláluk csak egy a sok közül. Nem így a férfiaké: a klasszikus kalandfilmek szabályainak tökéletesen megfelelő (a harc végső soron egy térképért folyik, amin nem elásott kincs van, hanem az egyik elaknásított híd tervrajza), tökéletesen kidolgozott és szerethető figurák segítik Snake küldetését. Brain (micsoda arc! - a zseniális Harry Dean Stanton, Lynch és Carpenter állandó szereplője), aki egyszer, még a kinti világban, már elárulta félszemű barátját - és most is ingadozik -, képviseli az Észt (övé a régi városi könyvtár, és a legjobban könyveit félti). Cabbie (Ernest Borgnine, szintén kultikus arc, háborús filmekből például), a taxis pedig a jópofa mellékszereplő tipikus példája. Kevésbé vicces a nagy Isaac Hayes a Herceg szerepében, teljesen őrült szociopata bűnöző, csillárokkal (!) feldíszített limuzinjával járja a várost éjszaka, gyakorlatilag élet és halál ura. A ‘80-as évek Amerikájának rémálma, a hatalomhoz jutott, nagyon dühös fekete ember. A késői, cinikus spagetti-westernek jellegzetes figurái ők, bármikor készek átverni a másikat, ha úgy hozza a forgatókönyv (a társszerző Az utolsó csillagharcossal, nomeg a Halloween ámokfutójaként elhíresült Nick Castle). Brain is, Snake is utálják, ha polgári nevükön szólítják őket, de itt senkinek nincs rendes neve - a Kígyó, a Sólyom, az Agy, (még az elnök is csak egyszerűen Elnök) mind-mind jelzik, társadalmon kívüli, névtelen hősökről van szó, akik, mint a filmből kiderül, legjobban egy éjszakai, gladiátorjáték-szerű verekedésen (szöges baseball-ütővel természetesen) szórakoznak, hol máshol, mint a Madison Square Gardenben - csak van aki nézőként, és van, aki résztvevőként.

A börtönszigetet lakó, megtébolyodott bűnözők közben arctalan zombikként, válogatás nélkül támadják meg az embereket, ész nélkül rombolnak (ennek Snake repülőgépe látja kárát), törzshelyük a Broadway… Az amerikai utópia valóra vált, a fáradtságos munkával felépített New York romokban van, senkiben sem lehet bízni, a hagyományos értékek elvesztek - csak a rock n’ roll örök, ez szól a Boradway lepusztult színházaiban és a fináléban is… Még a bosszú is értelmét veszti: miután az Elnök megmenekült, Hauk és Snake céltalanul, magányosan járkál a bázison. Snake - ígéretével ellentétben - nem öli meg az őt csúnyán átverő Hauk-t, igazából nem derül ki, miért. Talán a közös emlékekre való tekintettel? Sajnálatból? Gyávaságból? Hauk utolsó, gusztustalanul hízelgő ajánlatát egy közös munkára mindenesetre elutasítja.

Carpenter sem állt kötélnek sokáig, amikor egy lehetséges folytatásért piszkálták. Az évek azonban teltek-múltak, az egykoron ünnepelt rendező filmjei sorra buktak meg a mozipénztáraknál (a Sikoly-filmeket kitörő örömmel fogadó amerikai közönség már nem volt vevő Carpenter régimódi stílusára), a pálya szélére került rendező, hogy mentse, ami menthető, megragadta az utolsó szalmaszálat. Snake Plisskin visszatért. Mondanom sem kell, akkora sikert aratott, hogy nálunk nem is forgalmazták moziban.

A helyszín ezúttal Los Angeles, 2013. A felállás hasonló, mint 15 éve: a várost egy földrengés teljesen elvágta a szárazföldtől, az előző rész feketeruhásainál is fasisztoidabb kormány pedig csupa kultgyanús arccal telepítette tele (Steve Buscemi, Bruce Cambell, Pam Grier, Peter Fonda és társaik). A jó oldalon az Elnök lánya, Utopia (A.J. Langer - ő volt a kiscsaj a Wes Craven-féle People Under The Stairs-ben), aki ellopta apuci egyik szuperfegyverét (amivel tetszőleges számú elektromos szerkentyűt lehet hatástalanítani, műholdról - a vicc az, hogy az amerikai hadsereg tényleg kifejlesztett egy ilyen fegyvert, a New Scientist is megírta), és szívszerelmével, a nagyon Fidel Castro-szerű (megváltozott ellenségkép, ugye…) Cuervo Jones-szal (Georges Corraface) leléptek a börtönszigetre. Persze a papa sem lusta, Malloy (Stacy Keach, mindenki Mike Hammerje vette át az elhunyt Lee Van Cleef szerepét) parancsnoksága alatt utána küldi Snake Plisskent, szerezné már vissza a cuccost. Snake pedig csak felkapja régi katonaruháját, még jó rá, és már benn is van Los Angelesben, hogy aztán mindenféle kalandokba keverje magát (motoros üldözés, szörfözés szökőáron, repülés sárkányrepülővel).

Nagyon szórakoztató és vicces mozi ez, csak az agymosott amerikai közönség nem értékelte a kifinomult humort és a fapados speciális effekteket. Carpenter szemmel láthatólag élvezi, hogy a megszokottnál nagyobb költségvetésből garázdálkodhat (még a tőle megszokott minimál-szintetizátor zene is rockosabb, Shirley Walker közreműködésével): ami gyúlékony, kigyullad, ami robbanékony, felrobban, közben az elmúlt idők összes akciófilmje visszaköszön, a Terminator 2.-től (ez már a főcímnél…) az Emlékmásig. Még a Carpenter által köztudottan tisztelt westernek (mindig is szeretett volna rendezni egyet) is megkapják a magukét, egy Volt egyszer egy vadnyugat-szerű párbajjal végződő lovas hajsza formájában. Semmi sem az, aminek látszik, a bombanőről kiderül, hogy transzvesztita, az Elnök csak egy hologram, a nagyon cinikusan végződő finálé pedig kölcsönös átverések sorozata. A csúcspont, amikor - természetesen Snake ténykedésének köszönhetően - a legendás HOLLYWOOD felirat is lángba borul - Carpenter legalább még tudja, mit érdemes nevetségessé tenni és elpusztítani (csak megnyugtatásul: az Universal Stúdió hologram-cápája túléli a világvégét.) Az agyatlan kritikusok persze nem értették a tréfát, jól sárba döngölték a filmet, állandóan összehasonlítva az első résszel. Nem szabad. Míg a Menekülés New Yorkból egy nagyon komoly kérdéseket feszegető (árulás, hazaszeretet), nagyon sötét, filmtörténeti jelentőségű remekmű, a Menekülés Los Angelesből „csak” egy paródia. Annak viszont remek - nem érdemli meg, hogy a VHS/DVD gyűjtemény második sorába száműzzük. És csak elrettentésképpen mondom: Carpenter és Kurt Russel lelkesen tervezik a harmadik részt (Menekülés a Földről) és a filmeken alapuló tévésorozatot. Minden tiszteletem az említett úriembereké, ezért csak halkan jegyzem meg: azt a tévé-sorozatot annyira azért nem kéne erőltetni…

A cikk szerzője Lehota Árpád, akinek nem volt kedve regisztrálni a blog.hu-ra.

Escape from New York. USA, 1981. Rendezte: John Carpenter. Producerek: Larry J. Franco és Debra Hill. Írta: Nick Castle és John Carpenter. Zene: John Carpenter és Alan Howarth. Fényképezte: Dean Cundey. Szereplők: Kurt Russell, Lee Van Cleef, Ernest Borgnine, Donald Pleasence, Isaac Hayes, Adrienne Barbeau, Harry Dean Stanton és mások.

Escape from L. A. USA, 1996. Rendezte: John Carpenter. Producerek: John Carpenter és Debra Hill. Írta: John Carpenter, Debra Hill és Kurt Russell. Zene: John Carpenter. Fényképezte: Gary B. Kibbe. Szereplők: Kurt Russell, A. J. Langer, Steve Buscemi, Georges Corraface, Stacy Keach, Michelle Forbes, Pam Grier, Bruce Campbell és mások.

Filmkritika: FLASHPOINT (Hongkong, 2007) ***

Kezd úgy kinézni, hogy lassan Donnie Yen a nemzetközi szinten leghíresebb hongkongi sztár, amely sokmindent elmond az egykori koronakolónia filmiparának jelenlegi állapotáról. Ne értsetek félre, Donnie egy nagyon tehetséges akciókoreográfus, aki ráadásul bármilyen pozíciót is foglaljon el a stábban, teljes erőbedobással dolgozik a film sikere érdekében, ám szinészként vagy akár rendezőként már messze nem annyira meggyőző, mint bunyótervezőként.

A két évvel ezelőtt világsikert arató SPL stábja tér vissza ezzel a filmmel: Donnie (főszereplőként és akciókoreográfusként), Wilson Yip rendező, Szeto Kam forgatókönyvíró és Lam Wah Chuen operatőr (utóbbi kettő tavaly kimaradt a Dragon Gate Inn-ből, Yip és Donnie félresikerült képregény-adaptációjából. Kam írta egyébként 2006 legjobb filmjét, Johnnie To Exiled című rehash-remekművét.) A sztori állítólag az SPL előzménye, bár különösebb kapcsolatot nem voltam képes felfedezni a Sammo Hungos zsaru-rémdráma és az új film között.

1997, röviddel a takeover előtt: egy mindenre képes vietnámi gengszter-testvérpáros (Ray Lui, aki a nyolcvanas évek elejének kult tv-sorozatával, a Shanghai Bund-dal lett sztár. Chow Yun Fat szintén ezzel a szériával futott be) és Collin Chou (a magyar mozibajárók a Mátrix-filmekből ismerhetik, egyébként nagytudású harcművész-szinész) nagyobb darabot szeretnének kiharapni maguknak a hongkongi alvilágból. Sejtelmük sincs arról, hogy jobbkezük, Wilson (pretty boy Louis Koo, aki a film legjobb alakítását nyújtja) valójában beépített rendőr. A bandavezér letartóztatása után fivére bosszút esküszik, Wilson, a barátnője, illetve kollégái, köztük Donnie és Wong felügyelő ("Fatty" Kent Cheng, a nyolcvanas és kilencvenes évek egyik legfoglalkoztatottabb karakterszinésze, aki hosszú szünet után tér vissza a vászonra) ettől kezdve nincsenek biztonságban...

AZ SPL-t a súlyos (no pun intended) akciójelenetei (Sammo VS Donnie? Klasszikus.) mellett a kegyetlen, kilátástalan hangulata tette emlékezetessé. Hasonlót a Flashpoint-ban keresve sem találni, ez valóban egy szimpla akciófilm, amely persze önmagában véve jó dolog, ám sajnos a film szerkezete több sebből vérzik. Először is a történet egyenetlen, az első óra szinte kizárólag csak expozícióból áll. Ettől persze még nem feltétlenül unalmas: lövöldözés, autós üldözés és intrika egyaránt megtalálható benne - csakhogy egy Donnie Yen filmet az ember a bunyók kedvéért néz meg. Ezek az utolsó félórára korlátozódnak.

A finálé kiváló példa arra, hogy öljön Hollywood akármennyi pénzt az akciófilmjeibe, a hongkongiak invenciózus őrületének a közelébe sem jönnek. Yen koreográfiája látványos és friss (sokan a szemére vetették, hogy thaibox elemeket visz a verekedésekbe, nyilván az Ong Bak sikere inspirálta - na de éppen az a tehetséges akciókoreográfus jellegzetessége, hogy képes haladni a korral!), ám hiányzik az a plusz, amelyet a valóban szuperlatív ellenfelek (az SPL-ben Sammo Hung Kam Bo és Wu Jing) jelentenek.

A filmben legjobban Lam Wah Chuen teljesítménye tetszett: a hétköznapi dolgok színpompás, nagystílű fényképezése, amely még egy ilyen közepes költségvetésű filmből is epikust csinál (és többek között hozzájárul ahhoz, hogy egy olyan pofátlan pozőr, mint Donnie Yen, ne menjen az ember agyára teljesen: akármennyire is igyekezzen a szinész a központba kerülni, mindig van mást nézni!)

Akciófigura-kritika: ICONS OF HORROR 3-PACK ***

McFarlane's Monsters-sorozat, McFarlane Toys.

Filmkritika: IDEGLELÉS ***

The Blair Witch Project. USA, 1999.

Nyolc év telt el azóta, hogy a kilencvenes évek Tarantino mellett e legnagyobb amerikai mozihappeningje veszettséggel beoltott sáskahad módjára végigzúzott a Földgolyón. Két évvel a Sundance Fesztiválon aratott zajos sikere, a zseniális-virtuális reklámkampány náci hadseregként való ránktelepedése, a rajongó tömegek ostromszerű mozifoglalásai után most már talán beépült kollektív ál-kultúránkba a Blair Witch Project annyira, hogy a körülmények kizárásával lehessen megtárgyalni.

Az Ideglelés, amely három nyomtalanul eltűnt fiatalember a rendőrök által fellelt (ál)dokumentumfilmje - tájékoztat minket az első másodprecekben egy komor felirat -, mint film, mint műalkotás, értékelhetetlen. Ez nem feltétlenül negatívum: az, hogy a két, az Ideglelésben nem szereplő ötletember/rendező ezt a stuntot, ezt a bűvészmutatványt, ezt a szokásos filmes elvárásoktól ennyire különböző videót így a világ nyakába tudta sózni, nos, ez több, mint szimpatikus: ez csodálatra méltó.

Az Ideglelés alapötlete egyáltalán nem eredeti. Az áldokumentumfilm, mint műfaj, ha nem is egyidős a filmművészettel, de már régóta itt kavar - sőt, a pornófilmnek a kilencvenes években uralkodó irányzata lett, "gonzo" néven, Hunter S. Thompson után szabadon. Azért pedig, hogy eltűnt filmesek vágatlan anyagát nézegessük, még ennyire messzire sem kell mennünk: 1979-ben Ruggero Deodato Cannibal Holocaustja a horrorban is meghonosította ezt az olcsó, de hatásos motívumot - ha lehet, még ügyesebben, mint az Ideglelés készítői. De erről majd később.

Heather, Mike és Josh, a három filmfőiskolás, a burkittsville-i boszorkány évszázados nyomát kutatva, rövid városnéző oknyomozás után nekivág a települést kerülvevő sűrű, sötét (talán még sosem volt ez a két jelző ennyire helyénvaló) erdőnek. Az, hogy amerikaiak, végzetesnek bizonyul: hülyék ugyanis, mint a tök. Hagyján, hogy eltévednek; szép sorban elveszítik a térképüket, az iránytűjüket, végül pedig a maradék eszüket. Olyasmi, hogy kövessék a többször is útjukba akadó folyó vonalát, eszükbe sem jut.

Éjszakánként, a koromsötétben, szokatlan zajok zavarják fel őket álmukból. Ahogy múlnak a napok, és fogy hőseinkből az ideg, úgy válnak ezek a hangok egyre jobban kivehetőbbekké, vadabbakká és főleg KÖZELIBBEKKÉ. Reggelente furcsa, kultikusnak tűnő kőhalmokat találnak sátruk körül, később, szakadatlan vándorlásuk közben pedig fára kötözött kis ág-emberkékre. Ekkorra már számukra is egyértelmű, hogy nincsenek egyedül. Josh nem bírja tovább cérnával: a következő éjszakán nekiront a láthatatlan ellenségnek. És ezzel nyoma vész...

Az Ideglelés olyan jó lehetett volna... Lehetett volna belőle valóban az a borzalmas-rettenetes, vértelen, csak és kizárólag a sötéttől és az izolációtól való félelmünkre építő mestermű, aminek rajongói tartják. Hogy a végeredmény mégsem így fest, annak több oka van.

A szinészek kitűnőek, le a virtuális kalappal. Főleg Heather Donahue hiteles, mint a koedukált csapat egyértelmű főnöke, aki (kezdetben), ha kell vaskézzel, ha kell szép szóval irányítja a két meglehetősen szerencsétlen fazont. Az már nem az ő hibája, hogy maga a karakter a LEGKIBASZOTABBUL IDEGESÍTŐ KURVA, akivel volt szerencsétlenségem két évtizednyi filmrajongói pályafutásom alatt "találkozni". Az Ideglelés valódi rendezői a lánynak azt a tulajdonságát, hogy állandóan forgat, hogy a legfeleslegesebb dolgokat is filmre veszi, hogy a legintimebb, legmegalázóbb és legvégletesebb pillanatokban sem "áll le", és társai pofájába nyomja a kamerát (ráadásul soha nem fogja be a száját), Heather elhivatottságával próbálták magyarázni. Azonban ahogy az Ideglelés a finálé felé közelít, és Heather továbbra is non-stop nyomul, ez a teljességgel irreális viselkedés elidegenítő hatással van a nézőre. Pontosan mikor a leginkább szükség lenne együtt érezni-gondolkodni a szereplőkkel, a nagyérdemű bedobja a törülközőt.

Ez az a különbség, amely az elődöt, a Cannibal Holocaustot a borzalom mesterművévé, az Ideglelést pedig korai magömléssé avanzsálja. Az 1979-es filmben Deodato tudta, mikor kell bekapcsolni a felvevőt: az exploitation, ill. a bulvársajtó legjobb hagyományait követve csak a zaftos részeknél pazarolta a nyersanyagot. Az Ideglelésben rengeteg az üresjárat, amelyek a dilettáns kameramunkával, valamint a fentebb elsorolt tulajdonságokkal kombinálva lerontják az összképet. Sőt, ez az össze-vissza kapkodott kamera az oka annak, hogy a film még csak nem is félelmetes: olyan, a dramaturgia és más mankók által jól megtámogatott jeleneteknél, mint például az éjszakai ostromok, egy lehellettel nyugodtabb operatőri munkával száz százalékos nézőtéri beszarást lehetett volna elérni. Nyilvánvaló, hogy a kép állandó mozgása realitásérzésünket hivatott fokozni, ugyanakkor a nézőnek ilyen epileptikus körülmények között esélye sincs a fókuszálásra, ha pedig az agya nem talál legalább egy biztos pontot, elvész a térérzékelése, és vele együtt a félelemérzete is.

Filmkritika: PATHFINDER ***

Az általam egyik legjobban várt idei film volt a Pathfinder. Mindig is odavoltam a vikingekért, de sajnos úgy tűnt, hogy rajongásomban a filmipar nem nagyon osztozik, hiszen mindezidáig elenyésző számú alkotás készült róluk. Azok legtöbbje is nyilván a skandináv országokban. Gyermekkorunk óta tudjuk, hogy bár a könyvek és a köztudat szerint Kolombusz volt az első európai, aki az új világ földjére tette a lábát, a tények mégiscsak azt mutatják, hogy a vikingek úgy kábé 500 évvel beelőzték a genovai hajóst. Ez a történelmi esemény pedig szinte ordít a megfilmesítésért.

Marcus Nispel az egész jól sikerült The Texas Chainsaw Massacre remake után, ezúttal egy Oscar-díjra is jelölt, 1988-as norvég film, a Veiviseren (Számi nyelven Ofelas) újráját forgatta le. Az eredetileg egy Lappföldi legendán alapuló történet vázát megőrizte, de a konfliktus résztvevőinek ezúttal a vikingeket és az észak-amerikai indiánokat tette meg.

A történet szerint, a vad viking hordák hatalmas pusztítást végeznek az indián falvak között. Egy fiatal viking gyermek, apja és népe kegyetlenkedéseit látva, megszökik tőlük. Egy indián asszony talál rá a rémült ifjúra egy hajóroncsban, majd a törzs beleegyezésével, végül felneveli a fiút (Karl Urban), akinek a Szellem nevet adja. 15 évvel később újabb viking hajók érkeznek a partokhoz, majd miután a félelmetes betolakodók Szellem faluját családjával együtt lemészárolják, az azóta kiváló harcossá cseperedett férfi úgy dönt, hogy bosszút áll a vikingeken. Fogságba esik, és a hatalmas viking vezér Gunnar (Clancy Brown), arra kényszeríti, hogy mutassa meg, hogy merre van a többi falu. Szellem látszólag hajlandó segíteni nekik, de eközben kidolgozik egy agyafúrt tervet, hogy kelepcébe csalja Gunnart és az embereit.

Figyelem! Innentől az írás nyomokban SPOILER-t tartalmazhat! Az erre érzékenyek ezt vegyék figyelembe!

Az alapsztori igazából nem olyan rossz, de ugyanezt a kivitelezésről már sajnos nem tudom elmondani. A jól ismert hollywoodi betegség, miszerint az egyébként jól felépített sztorit telepakolják már ezerszer látott klisékkel, itt is nagy károkat okozott. A szereplők legtöbbje ugyan valamennyire kidolgozott karakter, de sajnos egytől-egyig elcsépeltek. Mint ahogyan a történet többi összetevője is a már unalomig ismételt elemek sokaságából épül fel. Van itt hovatartozási problémákkal kűzdő, jóképű és izmos főhős, aki korabeli Rambo-ként, szinte egyedül veti magát rá a túlerőben lévő ellenségre. Elmaradhatatlan az öreg és bölcs indián, aki folyamatosan rébuszokban osztja az észt. Szemtanúi lehetünk egy abszolút erőtlen szerelmi szálnak, benne egy gyönyörű indiánlány, plátói szerelem formájában, féltékeny harmadik féllel, aki aztán önfeláldozása pillanatában hirtelen baráttá válik. Aztán ott a film végi összecsapás, ahol az erőfölényben lévő gonosz ellenfél pusztulását végül a furfangos észjárás okozza, vagy a megintcsak nagyon ismerős jelenet, amikor a főhős hirtelen felbukkan a film végén, holott már mindenki halottnak hitte. És még számtalan ilyen, minden eredetiséget nélkülöző megoldással találkozunk a film során. Az olyan logikai és egyéb bakikról már nem is beszélve, mint pl. az elég valószínűtlennek ható, korabeli autós üldözésre emlékeztető szánkós jelenet, vagy hogy a jeges vízben eltöltött halálközeli állapot után, hősünk nem igazán tűnik megviseltnek, és szintén talány az is, hogy a jóval szerényebb indián harcmodoron edződött Szellem, miként válhatott ilyen kivételes harcossá, miközben törzsének többi tagját gyakorlatilag minden erőfeszítés nélkül gyilkolták le a vikingek. Persze ehhez hasonló hibákkal szinte minden filmben találkozhatunk, itt mégis olybá tűnik, mintha a készítők tudatosan kerülni akarták volna a hitelességet.

Azért a filmnek vannak értékelhető mozzanatai is. Kimondottan tetszett pl. az a jelenet, amikor a hősünk által állított csapdába, saját forrófejű indián társai gyalogolnak bele, hogy aztán a felnyársalt rézbőrűekből a vikingek ezután már könnyedén csinálhassanak vagdalthúst. De az ellenség sorainak a hegyen való gyors megritkítása is azok közé a pillanatok közé tartozik, amelyekben még felfedezhető némi eredetiség. A film igazi pozitívuma, hogy nem fárasztja sokáig a nézőt kiszámítható dialógusokkal, esetleg mély mondanivalóval. A Pathfinder egy folyamatosan pörgő akciófilm, ami néhol megáll kicsit pihenni, hogy aztán újra indulhasson a vérengzés. Merthogy a film az erőszakkal, (CGI)vérrel nem spórol (R besorolást is kapott). A vörösbőrűek és vöröszakállúak közötti kiegyenlítetlen küzdelem során kard feszül fabotnak, így Karl May hősei nemcsak büszkeségüket, de kezeiket, lábaikat, fejüket és egyéb más testrészeiket is gyakran elveszítik. (A történelmi hitelesség szempontjából az mindenképpen dícséretes, hogy az indiánok egy olyan békés, és ezért könnyen leigázható népként jelennek meg, akik fegyvereiket leginkább csak vadászatra használták, és ezért a harci tapasztalatnak híján vannak.) A túldémonizált vikingek láttán persze a történészek valószínűleg két kézzel fognák a fejüket, de pont ez az a része a filmnek, ami végül megmenti a középszerűség alá süllyedéstől. Az északi harcosok hatalmas, szörnyszerű, szinte már nem is emberi lényekként lettek ábrázolva, akiknek óriási szarvakkal ellátott sisakjuk mögül, alig látszanak ki az arcvonásaik. (Innen is gratulálok a jelmeztervezőnek!)

A vikingek vezetőjét Gunnart, az a zseniális Clancy Brown alakítja, akiről már a Hegylakó óta tudjuk, hogy remekül áll neki a kard és a sátáni hang. Bár a súlyos páncél és a méretes szakáll alatt alig lehet felismerni, szerintem még így is ő a film igazi sztárja. De szintén félelmetes jelenség a neo-Schwarzeneggerként is aposztrofálható Ralf Möller, mint a félszemű óriás, Ulfar. A film hangulata is nagyon eltalált, a sötét, ködös, mocsaras vidék már önmagában is félelmet keltő, mikor azonban megszólalnak a vikingek kürtjei és előbújnak ezek a démoni alakok a ködből, az ember nem szívesen képzelné bele magát az őslakosok helyébe, amint először találkoznak velük. A csodálatos, ám veszélyekkel teli hegyes vidék láttán pedig az ember akaratán kívül is megborzong.
Sajnálatos, hogy nem sikerült egy eredetibb filmet szentelni ennek az izgalmas témának. Márcsak azért is, mert van benne potenciál bőven, és Marcus Nispel sem egy tehetségtelen rendező. Ráadásul a vért sem spórolták ki a filmből (ami nélkül már tényleg menthetetlenül egy Disney film szintjére degradálódott volna az egész), és még a hangulat is nagyon rendben van. Az igazság az, hogy felesleges és bosszantó baromságok akadályozzák meg, hogy a Pathfinder végül egészen jó kis film legyen. A rengeteg "Worst Movie Ever" típusú kritikát nem szabad komolyan venni, mert a film azért a magamódján szórakoztató, a hozzám hasonló "viking-fetisiszták" pedig még szeretni is fogják, de ezt akkor is meglehetett volna csinálni sokkal, de sokkal jobban is. Na majd legközelebb!

Filmkritika: EYE IN THE SKY ***

Gun chung. Hongkongi, 2007.

Az udinei filmfesztivál állítólag legjobb filmje volt idén, nekem meg sikerült elmulasztanom! Végignéztem minden unalmas koreai melodrámát, humortalan japán komédiát és szimplán elviselhetetlen thaiföldi borzalmat, de Johnny To állandó forgatókönyvírójának rendezői debütálását meg persze kihagyom! Mentségemre legyen mondva, hogy megérkezésem után néhány órával vetítették, a buszozás kínszenvedését ki kellett hevernem...

De lássuk a filmet, van-e annyira jó, mint ahogyan egyesek állítják? Simon Yam a hongkongi rendőrség lehallgatóosztagának veteránját alakítja, az újoncokat joviális nagypapa módjára beavató technozsenit. Ő a megelevenedett jóindulat, aki még a bűnözőközelben eltöltött évtizedek során sem kopott meg, vagy vált cinikussá. Az osztag üdvöskéje, a rendőrfőiskoláról éppen csak kikerült Piggy (fedőnév, természetesen) hálás a jó szóért, hiszen egyelőre olyan szerencsétlen, hogy felbukik a saját lábában. Ám tanulnia gyorsan kell: egy mindenre elszánt bűnbanda sorra fosztja ki a hongkongi ékszerboltokat, ám annyira szervezettek, hogy a rendőrség tehetetlen ellenük. A főnököknek már csak a technogeekekben van bizodalma...

Az Eye in the Sky tipikusan az író filmje (nem úgy értem, hogy szerzői (bár az is, de jelenleg nem ebben az irányban érvelek.) Egy tapasztalt forgatókönyvíró munkája, akinek ez az első rendezése, és kezdésnek ígéretes, nincs benne üresjárat, nem unalmas. Ugyanakkor Yau Nai Hoinak egyelőre nincs saját rendezői stílusa (mi mindent hozhatott volna ki ebből Johnnie To, te jó isten! - másrészt meg persze mindenkinek el kell kezdenie valahol...): A sűrű forgatókönyv a fordulatok garmadáját kínálja, Yau pedig szépen, lendületesen, sőt ügyesen egymás után pakolja őket, bár anélkül, hogy bármilyen igazán emlékezetes csúcspontot tudna közéjük ékelni, és a témában rejlő potenciált sem használja ki igazán. A vizuális megoldásai To beállításaira, fahrtjaira emlékeztetnek, anélkül, hogy a főnöke művészi határozottsága lenne mögöttük. Cheung Tung Leung fényképezése szintén a To filmek képi világát idézi, azzal a különbséggel, hogy minden annyira verébszürke, mint valami jdorama pilot epizódja. 

Simon Yam szokás szerint elképesztően természetes, Tony Leung Kar Wai azonban túl sok mindent nem tud kihozni a film rosszemberéből, halványan van megírva a figura. A Piggy szerepében debütáló Kate Tsui (Miss Hong Kong 2004) meg épp hogy csak ott van.

Filmkritika: SIMPSON CSALÁD - A FILM (USA, 2007) ***

Hazai bemutató: 2007. augusztus 9.

Emlékszik még valaki a SkyOne-ra? Vasárnap délutánonként ment ott a Simpsons, Európában először, a kilencvenes évek legelején. És én, mint a sorozat legelső és legfanatikusabb magyar rajongója, vallásos áhitattal vártam hétről hétre az új epizódokat.

Hozzánk akkor hozták be, mikor csillaga már leáldozóban volt - legalább is kreatív szempontból, hiszen a népszerűsége tizennyolc éve töretlen, ami példátlan a televíziózás történetében. Azok számára, akik a kezdetektől nyomon követik Homerék kalandjait, nyilvánvaló, hogy a hetedik-nyolcadik szezon óta (akkor hagyták ott a legjobb írók, és a szerzőcsapat élén is váltás történt), tehát pont tíz éve, a Simpson család, mint sorozat, csak a hírnevéből él. Elillant belőle mindaz, ami kezdetben olyannyira élvezetessé tette: a komédia alá rejtett emberi beleérzőképessége, amelynek a helyét az erőltetettség vette át. A poénok minősége valami szörnyűségeset esett.

Ennek a filmnek szintén nincs sok létjogosultsága, kivéve egyetlen egy szempontot, az anyagit: miközben ezeket a sorokat írom, a Simpsons Movie a legelső az amerikai bevételi listán. De egyéb oka nincs igazán annak, hogy létrejött. Túl kevés ez, túl későn.

Pedig az első tíz perc enyhén szólva meglepett, és pont ezért skizofrén ez a film: a régi, hősi Simpsons-időket idézi, mikor még olyanok tartoztak a szerzőgárdába, mint Conan O'Brien: vágtató tempó és a lehető legfurmányosabb módon kigondolt poénhelyek zúdulnak ránk. De mindez csak andalító ál-expozíciónak bizonyul: amint a film lényegének alapjai letételre kerülnek (Homer szerelmes lesz egy malacba, ám a malacszart nem tudja hová tenni, és végül meggondolatlanul a springfieldi tóba süllyeszti a trágyatárolót, amitől megbillen a környezeti egyensúly. A kormány közbelép, a várost egy üvegbúrával szigetelik el a külvilágtól, Simpsonékat pedig elüldözik Springfieldből) az egész úgy leül, ahogy azt az utóbbi tíz év epizódjaiban már megszokhattuk. Még gyengécske politikai szatíra szintjén sem működik a sztori, hiszen ebből a szempontból a Simpsons mindig is gyávább volt az olyan, dekonstrukcióra beállított szériáknál, mint pl. a South Park (amelynek egész estét változata az előző évtized egyik legjobb filmje.) A maximum, ami telik tőle, hogy Schwarzeneggerből amerikai elnököt csinál, ez meg sajnálatos módon inkább tartozik a potenciális lehetőségek, mint az abszurd túlzások közé.

Filmkritika: L’ECSÓ ***

Ratatouille - USA, 2007
Hazai bemutató: 2007. augusztus 2.

Brad Bird és a Pixar másodszor is egymásra talált, az eredményt pedig, akár csak A Hihetetlen család után, legázolt kritikusok (Rotten Tomatoes és Metacritic: 96 pont) és a vizuálgyönyörtől elalélt nézők (IMDB: 8.5) sora jelzi. A hype természetesen túlzó (ahogy a hype esetében ez lenni szokott), de nem alaptalan.