3csillagos

Dexter – 3. évad

Masuka: I got a reputation to live up to. I mean, if my show does not make people vomit and have an erection at the same time, then I've let my audience down.

A tévé legszimpatikusabb sorozatgyilkosa 2009 őszéig leteszi a lantot szikét, ideje tehát összegezni az eddigi fejleményeket. Az első évadban Dexter saját eltorzult tükörképével került szembe, a másodikban pedig jól felépített identitása rendült – majdnem – meg. A két évad tökéletesen kiegészítette egymást, így joggal merült fel bennem a kérdés: lehet-e még úgy továbbfejleszteni a sztorit, úgy közben ne csökkenjen az izgalom? A félelmeim sajnos beigazolódtak. (Lesz SPOILER is.)

A harmadik évad színvonala sajnos messze elmarad az első kettőétől. A sajátos Dexter-hangulat megkopott, a korábbi feszes szerkezet fellazult, az írók (és a rendezők) láthatólag elkezdtek rutinból dolgozni. A második évad utolsó 5 részét nézve anno levegőt is alig mertem venni, akkora feszültség áradt a sztoriból, ezúttal viszont csak a nyolcadik résztől kezdett igazán érdekessé válni a történet, hogy a fináléra aztán ismét leüljön a tempó.

Ha egyetlen mondattal kéne meghatározni mi történt, azt mondanám, hogy a drámai köntösbe csomagolt thrillerből szappanoperába oltott rendőrszéria lett. Tény, hogy már az első két évadban is sokszor többet tudtunk meg a Miami-béli rendőrök magánéletéről, mint amennyire kíváncsiak lettünk volna, ezúttal viszont valóban sikerült túladagolni az érzelgős mellékszálakat. Nem mintha Batista, Laguerta vagy Debra érzelmi élete annyira kibírhatatlanul unalmas lenne, de a főcímben mégsem az ő nevük áll. Szimpatikus karakter mind, akiket jó színészek játszanak – rendben van a két új figura, Anton és Quinn is – de mintha Dexter aránytalanul háttérbe szorult volna a saját sorozatában.

A helyzet már csak azért is meglepő, mert magával a történettel – papíron – nem is lenne akkora baj. Igaz, elsőre nem hangzik túl izgalmasan, hogy antiszociális főhősünk családot akar alapítani és házasságra – illetve az apai szerepre készülődik –, de mindez logikus következménye is lehetne az eddig történteknek. Dexter karaktere nem statikus, az első évad óta fejlődik a személyisége, miután rájött, hogy apja kódja nem megingathatatlan dogma – merthogy kiderült, az öreg se volt éppen hibátlan jellem – már elérhetőnek tart korábban lehetetlennek tűnő célokat. Úgymint: család, három gyerek, kertesház. Ha már színlelnie kell, miért ne színleljen mesterfokon? Másrészről szeretné bizonyítani halott apjának, hogy nem volt igaza, lehet neki is – látszólag – normális élete. (A fater sajnos jóval többször tesz látogatást Dexter vízióiban, mint szükséges lenne, ahogy a belső narrációt, úgy ezt a megoldást is túlzásba viszik néha az alkotók.)

Kiváló Miguel Prado karaktere is – Jimmy Smits sokszor lejátssza Michael C. Hallt a vászonról képernyőről –, jó ötlet volt beemelni egy rokonlelkű (vagy legalábbis annak látszó) barát figurát (igaz, már Lila is hasonló szerepet töltött be.) Nagy ötlet, hogy pont a törvény embere az, akiről kiderül, betegebb mint maga Dexter, és hogy a normalitás álcája mögött egy hatalommániás egoista lapul. Épp ezért kár, hogy a fináléban végül nem használták ki a figurában rejlő potenciált.

Nincs tehát gond az alapkoncepcióval, felteszem, ha valaki egyből a harmadik évadot kezdené el nézni, nem is lenne különösebb hiányérzete. Csakhogy, az első két évad olyan magasra tette a lécet, hogy már nem lehet megelégedni azzal, hogy „nézhető” ez is. Igen, az, sőt akadnak zseniális pillanatok is (Dex és Miguel a tetőn, Masuka "lelki válsága".)  Összességében viszont hiányzik a sötét hangulat, a cinikus humor és az igazi feszültség. Túl hosszú az expozíció, érdektelen kevésbé izgalmas, sehová nem tartó történetszálakra pazarlódik a játékidő egy része – a Yuki-Quinn sztori vajon miről szólt? Lehetséges persze, hogy az alkotók eleve két vagy három évadra terveztek – az első évad készítésekor még nem lehettek benne biztosak, hogy lesz folytatás – és azért csordogál lassabban a történet, hogy legyen idő még jobban elmélyíteni a karaktereket. A rajongók egy része nyilván elfogadja ezt a magyarázatot, másoknak már az is elég, hogy ugyanaz a helyszín és ugyanazok a szereplők, de az igazi fanok tisztában vannak vele, hogy ez a Dexter már nem az a Dexter.

Hogy is mondta Masuka?

Meg kell felelnem a hírnevemnek. Úgy értem, ha a showműsoromtól nem lesz az embereknek egyszerre hányingerük és erekciójuk, akkor cserbenhagytam a közönségem.

Valami Amerika 2

A Valami Amerika 2002 legnagyobb filmsikere lett - tán az alkotókat is megdöbbentő módon. A magyar (értsd: budapesti) valóságban gyökerező film unikum volt a maga nemében: nem elhasznált, fiatal színészek, kidolgozott forgatókönyv, technikai precizitás hármasságára épült, és több, mint 500.000 nézőt vitt be a mozikba.

Egy folytatásnak pedig ritkán tesz jót, ha sokáig várat magára. Elül a lendület, csappan az érdeklődés, az alkotók munkakedve. Maga a történet Mel Brooks Producerek című Oscar-díjas forgatókönyvét másolja, miszerint a három testvér a lottónyereményből leforgatott - és megbukott - Bűnös város című filmje után próbálnak magukra találni, mikor Alex, a szélhámos  nyomára bukkannak, aki álnéven egy East-West című darab jogaira pályázik (ami félúton lehet két kurzusmusical, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról és a Miss Saigon között ). Alexnek muszáj színpadra állítani a darabot, mert Balával, a magyar maffiózóval csak így tudja rendezni ügyeit. A fiúk abban bíznak, hogy ha megtalálják Alexet és megveszik előle az East-West jogait, végre visszaszerzik hatvan milliójukat, amellyel Alex lelépett. Viszont Magyarországra hozzák a darabot, ahol a maffiózó a lányát szeretné látni a főszerepben. 

A tizedik perc tájékán már érződik, hogy a forgatókönyv mindig a könnyebbik utat választja. A tétek érezhetetlenek, a logikát is sikerült kiiktatni (miért lepődik meg a maffiafőnök, mikor a lánya ugyanazt játssza, mint a próbán?). A poénok széles skálán mozognak a bennfentesen zseniálistól (Kamondi Zoltán és Janisch Attila álcameója), a felesleges, de vállalhatón át (rendőrök) a kínosig (takarítónőcasting). Egy közös van bennük: egyik sem karakterből fakad, senkinek nincs humoros nézőpontja, mint volt anno Schütz Ilának. (A rá való megemlékezést sokallom, pláne, hogy önálló történetszálat kapott a takarítónő-hiány.) A karakterbakik szinte állandóak, mintha az alkotók nem is ismernék a szereplőiket (Eszter gyógyszerészből lesz korrepetitor, András csak intelligens lányokra gerjedt - most a maffiacsaládhoz kerül közel.)

A film második harmada, mint a saját farkába harapó kígyó, csak tekergőzik, igyekszik, hogy a saját maga által feladott labdákat leüsse. Ebben a részben egy unalmas sitcomot látunk, ahol a próbák jelentenék a dramaturgiai szálat, de annyi mellékalak kerül feleslegesen képbe, hogy a sok karakter közt elvész a feszültség.

A színészek lépten-nyomon kiesnek a szerepükből - vagy a rendező engedi el a gyeplőt, vagy szimplán csak unják a saját szerepüket. Csak kevesek küzdik végig a játékidőt megingás nélkül; Csuja Imre, Ónodi Eszter precízen helytáll.

Ha az első rész Oroszlán Szonja nagy kiugrása volt, a második Tompos Kátyáé lesz (legyen bármilyen vonzó is előbbi testdublőrvitát kiváltó feneke). Meglepő módon az utóbbi jeleneteiben van élet, ő akar és küzd, míg a többiek robotpilóta-üzemmódban játszanak. A Pindroch-Szabó-Hujber trió egyben van, vagyis mindenki hozza a kötelező minimumot. Szervét Tibor akkor sincs a vásznon, mikor rajta van a kamera, ami azért gáz, mert az ő karaktere köré épülne az egész történet. Arra meg tényleg kíváncsi lennék, hogy Lucia Brawley múzsai minőségben funkcionál-e Herendinél, vagy szponzori kívánság, mert a külföldi tánctanár szerepe annyira passzol a filmhez, mint baracklé a langyos tejhez. 

A fényképezés korrektnél nem több, bár a new york-i montázsnál megcsillan, hogy Márton Balázs többre is képes lenne.

A zene fontos volt az első részben is, most sem maradunk slágergyanús számok nélkül. Hál’ Istennek nem kapunk három és félperces klipeket, viszont a filmnek saját zenéje nincs, csak a soundtrack. Az meg olyan, mint a vegyigyümi, mikor november elején felsöprik a szeszfőzde udvarát. A Tankcsapda új száma hozza a bevált sémát, Tompos Kátya énekesnőként is megállná a helyét. A főcímdal viszont legalább hatszor hangzik el a filmben, minden helyre feleslegesen beleerőltetve - igaz refrénje sincs, de ennek ellenére megszokható. A többi szám próbálja a Timbaland-Tricky Stewart alapokra hajazó ritmusokat összebékíteni Duba Gábor szövegeivel és némi Pink Floyddal, de sikeresebb projekt lenne a Mongol-Magyar Tengervíz Sótlanítási Program. 

És hát a vég… csak azt tudnám feledni. Megértem, hogy a főszponzorok 20-25 milliójukért akarnak is látni valamit. De az, hogy a stáblista  alatt a mégoly minimális katarzisélménybe belepofátlankodjanak és ezáltal hiteltelenné tegyék a karaktereket - ez már sok.

Az egész filmen vörös fonálként húzódik végig a részeg kőműves fájrontkori magabiztossága és munkakedve. Hitelességében, valóságtartalmában egy Kabay-Gyöngyössy vígjáték, goda krisztai profizmussal megvalósítva.  Bizonyára a karácsonyi moziszezon nagy durranása lesz, tán megnézi 250.000 néző. Aztán fájdalommentesen tovaszáll, mint a Fényes nyergekben a cowboyok koncertje a tábortűz mellett.

Valami Amerika 2. 2008, Magyarország. Rendezte: Herendi Gábor. Forgatókönyv: Herendi Gábor, Divinyi Réka, Harmat Gábor. Operatőr: Márton Balázs. Producer: Herendi Gábor, Havas Ágnes, Kecskeméthy Lívia. Szereplők: Pindroch Csaba, Szabó Győző, Hujber Ferenc, Oroszlán Szonja, Tompos Kátya és sokan mások. .

Meghallgatás

A kedves és mélyen tisztelt Olvasó figyelmét felhívnánk arra, hogy a film hatásmechanizmusaira való tekintettel a soron következő írást lehetőleg csak akkor olvassa el, ha annak tárgyát már látta, avagy fikatív törekvések vezérlik!

Politikai inkorrektség. Műfaji dekonstrukció. Extrém erőszak-ábrázolás. Az idejét jobbára veszélytelen dolgozatok rutinszerű méricskélésével múlató kritika nem sáfárkodott kellőképpen a hangzatos szavakkal, Takashi Miike zabolázhatatlan munkáihoz érve elfogy a recenzió flegmán dörgedelmes terminológiája. Az angolszász koordináták közé történő elhelyezés hasonlóképpen félmegoldás; Lynchtől Coenékig, Larry Clarktól James Wanig és Eli Rothig viszonyítgatni is csak ingatag támponttal szolgálna – ahonnan még el kell rugaszkodni, ha valóban hiteles, érzékletes képet akarunk kapni Miike ámokfutásairól. Mert például, hogy illethetnénk azt a romantikus drámát, mely nemhogy a kilencvenes évek leghatásosabb, legintelligensebb horrorjába torkollik, de teszi mindezt egy olyan – filmtörténeti jelentőségű – kínzó-csonkoló szekvenciával, melyért minimum fél lábukat adnák a torture porn apostolai?

A vicc pedig az, hogy a bő évtized alatt irdatlan életművet kitermelő úriember egyik legvisszafogottabb, legkimértebb filmjéről van szó.

Az urbánus punkok motoros szubkultúrájában (bosozoku) nevelkedett direktor minden bizonnyal napi rendszerességgel tapasztalhatta az erőszak közösségformáló rítusait. Ez adja világszemléletének vétózhatatlan alapját (miszerintis az ember az állatok legaljasabbika, legvérszomjasabbika), melyre tekinthetünk kivételes perverzióként, hitelét azonban felesleges firtatni. Lett légyen szó fesztiválkedvenc jakuza-moziról (Fudoh), a musical és a zombi szubzsánerének másfélórás egybekeléséről (Happiness of the Katakuris), még odahaza is sok helyütt betiltott manga adaptálásáról (Ichi the Killer), történelmi személyiség eklektikus mozgóképi megénekléséről (Izo) vagy akár gusztusos Pasolini-parafrázisról (Visitor Q), az erőszak abszurd ábrázolása kérlelhetetlenül, vagy még inkább: a fogyasztó védelmében, egyfajta mérhetetlenül morbid humort konstituál. A Meghallgatás kézzelfoghatóan kulturális kontextusa mérsékelt hangnemével, e harsány humor hiányában alkot igazán kegyetlen elegyet. A film – többek között – ezért fáj, méghozzá annyira.

A hét éve özvegy Aoyama producer barátjának ötletét elfogadva – és minden bizonnyal egyúttal fiának unszolására – kezd társkeresésbe: egy sajátkezűleg megformált női karakter castingján válogat. A soviniszta, mi több, szexista alaphangoltságot Miike tőle szokatlan derűvel palástolja, ráadásul nem kis figyelmet szentel Aoyama szimpatikussá tételének. A férfi kocsmában megfogalmazott állásfoglalása mentén egy érett, tehetséges, segítőkész asszony képe körvonalazódik, akiben érzelmi-szellemi társra lelhet. Kiválasztottja kartonján e paramétereknek messzemenőkig megfelel.

A törékeny teremtés szemre az unokája is lehetne. Miike azonban nem (csupán) a bugyiautomatákon és csápospornón kondicionált, vegetatív japán férfiúi szükségletekkel szembesít; az aktuális tünetek kezelése helyett sokkal mélyebbre vág a szigetország nemiségről alkotott hierarchiatudatában, mintegy: csontig hatol.

Az egykoron balerina Asamihoz Aoyama valóban őszinte érzelmekkel fordul. A szerep és maga a film ugyan zátonyra fut, az özvegy és a leány azonban szolid, udvarias éttermi randevúk sorozatával közeledik a révhez. És az önéletrajzi adatok leellenőrizhetősége hiába figyelmezteti Aoyamat a lány körül ólálkodó, megfoghatatlan fenyegetettségre, a teremtés sugárzó ártatlansága, fiatalsága önnön ráncait feledteti.

Az eddig kellemesen giccsközeli dúrban játszó Miike ekkor tenyerel rá a zongorára; a felejthetetlen zsákos jelenet a film fordulópontja. Aoyama telefonhívására az odahaza, görnyedt pózban ülő Asami (van abban a görnyedésben valami hátborzongatóan anakronisztikus) elégedetten húzza meg szája szélét – a néző homlokán hidegverejték, a narratíván apró hajszálrepedések futnak végig –: a férfi méltó a párkapcsolatra. Ám Asaminál ezt a fajta intimitást korántsem a mentálhigiénia keretezi...

A horror entrée-ja alattomosan kimért késedelemmel, lassan zilálja szét a romantikus idillt. A cselekmény időrendjében nyomasztó szeszélyességgel ugrálva, rashomoni tisztázatlanságú jelenetsorok szolgálnak egymás alternatívájaként, miközben egyre szélesebb belátás nyílik Asami múltjára.

S mivel ez a múlt pederaszta-szadista késztetések égésnyomait viseli magán, könnyen kézre áll a Meghallgatás szüfrazsett olvasata, de a rendező egy sokkal kényelmetlenebb konklúziónak ágyaz meg. A konfuciánus értékrend asszonya nem családi, társadalmi alárendeltsége ellen lázad, ahogy a nem csak alkalomadtán lolita-komplexusos japán patriarchátus igényeit kiszolgáló nőként is hű kiosztott szerepéhez. Sőt! Asami, az oltalmazandó kislány végletes, lélekcsökevényes megtestesüléseként mindössze kizárólagos szeretetet akar - amiatt pedig fájhat Aoyama feje (és mindene), hogy ezt milyen úton is hozza tudtára, juttatja érvényre kedvese. A patológiás vonzalmában a Tortúra Annie Wilkes-éhez vagy a Pokoljárás Barteléhez kecses könnyedséggel felérő Asami számára ugyanis a szavak pusztán az udvarias-hazug formalitás kellékei, az őszinte önkifejezés nála ott kezdődik, ahol a felkészületlenebb néző elfordul - kezében a kitépett karfával. Ahogy a film tagline-ja is vallja: a fájdalom a kommunikáció eszköze, az egyetlen kommunikációé, ami hiteles.

Szürreális montázs formájában kerül katalogizálásra Aoyama addigi viszonyulása a nőkhöz, és Miike itt sem spórol az illemtudatlan képzetekkel (mint amilyen a népfétis iskolás uniformis, a sailor fuku, vagy a vélelmezhető munkahelyi visszaélések), mégsem ítélkezik, ahogy Asami híres-hírhedt tortúráját is beteges szenvtelenséggel szemlézi. Az S/M és bondage (kötöző erotikus játék) hagyományait újrahasznosító rituálé a két karakter - mind sztereotip, mind aktuális - kapcsolatában rejlő, gondosan elővezetett érzelmi-érzéki feszültséget sosem tapasztalt szintre emeli. És amikor torkaszakadtából ordítana a néző is, a kín egy szusszanásnyi hangfoszlányban történő enyhítésére sincs lehetőség...

"Kiri kiri kiri kiri kiri kiri!"

...a maga artikulálatlanságában az is csak szó volna.

KIADVÁNY

Nem mondhatnók, hogy a Cinetel minden erőforrásával e kiadvány csinosításán, feltupírozásán ügyködött volna: a gazdaságos bevásárló-katedrálisok légzőpipát és búvárszemüveget igénylő, köbméternyi fémketreceiből halászható dvd-k örvendenek hasonló felszereltségnek és kivitelnek.

A hangi és képi paraméterekre éhezők kedvéért azonnal ideírom a hátlapról, hogy „5.1 magyar”, „5.1 japán”, meg hogy „16:9”. Az okosabbja bizton ismeri ezeket az érthetetlen kódokat! A sajnálatosan hiányzó angol felirat mellett a lényeg inkább az, hogy a kellemesen zajos, immel-ámmal vonaléles „transzfer” színtelítettsége a Miike-re jellemző szűrős túlkapások ellenére minimum megfelelő, a realizált feketék pedig örömteli hatékonysággal hasonulnak elméleti referenciájukhoz. Komolyan!

Az animált menü illetékeseivel a Spoilerezésre vonatkozó, ez évi törvényrendelet alapján tudatom, hogy Darth Vader Luke apja, Kevin Spacey a Keyser Söze, és Bruce Willis halott. Tréfa nélkül mondom: az animált háttér hozzávetőlegesen úgy funkcionál, mint egy rapid diavetítés a filmről, ától cettig.

EXTRÁK

Ugyanez vonatkozik a jóindulattal EXTRÁK névre keresztelt szekcióban ténfergő dvd-előzetesre, korlátozottabb mértékben magára a hivatalos trailerre. További szolgáltatások emitt: képgaléria, a Cinetel 2 filmjének (Szerelem és becsület, Az erdő foglyai) ajánlói, valamint visszatérési lehetőség a főmenübe.

ÖSSZEGZÉS

Akit az imént elpanaszolt, sajnálatos, de korántsem releváns hiányosságok, gyengeségek elriasztanak, az egy felejthetetlen filmélménytől fosztja meg magát. A Cinetel dvd-je ugyan nem illik a Kék bársonyhoz mérhető mesterműhöz, bátorságuk, a kiadás puszta ténye azonban biccentést érdemel. Méghozzá akkorát, ami előtt ajánlatos bemelegíteni.

ÉRTÉKELÉS:

Film 5/5

Kép 3/5

Hang 4/5

Extrák 1/5

Külcsín 2/5

Prince of Persia (2008)

Az Ubisoft három éve hallgat a Prince of Persia felől, s jó darabig keltették annak látszatát, hogy a szériát berakták a vitrinbe. A néma titokzatoskodást néhány idejekorán kiszivárgott koncepciós rajz törte meg, kétszer is. Tudtuk tehát, hogy az Ubisoft fejlesztői dolgoznak valami újon, s a titkolózásnak idén vége is szakadt.

Turbó sebességgel pörögtek az események, a hivatalos bejelentést követően alig fél évet kellett várni a játék megjelenésére. Az Ubisoft egy vadonat új Prince of Persia-t ígért, és a beígért meglepetés ugyan már a megjelenés előtt le lett lőve (az új vizuális koncepció), várható volt, hogy itt még nincs vége az újdonságok sorának. Hát, ez csak részben lett igaz.

Tökéletesen logikus volt, hogy ha már folytatni akarják a franchise-t, többre lesz szükség egy új akadálypályákkal, kombókkal és szörnyekkel teletűzdelt folytatásnál (a SoT trilógia utolsó két része gyors újrahasznosítás volt, nem több). Kapott is a széria sok-sok újdonságot, a lényeg azonban változatlan maradt és az újítások sem működnek teljesen jól.

Hadd legyek illúzióromboló rögtön az elején: az új Prince of Persia-ban a herceg még csak nem is herceg; az igazi főszereplő Elika, a PoP sorozat legkarizmatikusabb hercegnője. Elika misztikus társnő, múltját aprólékosan adagolja; hercegünk viszont egy faragatlan városi csibész, a nyers erőt és a nyegle beszólásokat képviseli Elika bölcs megnyilvánulásaival szemben, ami nem biztos, hogy mindenkinek szimpatikus lesz. De feladatunk ezúttal is grandiózus: elpusztítani a világot megfertőző főistent, Ahriman-t, s megtisztítani a földet a mindent elárasztó sötétségtől.

Ha a sztoritól nem dobtál hátast, akkor nem tévedtél nagyot. Kicsit izzadságszagú, kicsit plagizál is; hiányoltam a Sands of Time intelligens cselekményét, a csavaros visszautalásait. Igaz, hogy a fejlesztők azt ígérték, hogy az eredeti Prince-ből többet merítenek, hát ha így nézzük, az ígéretet beváltották.

Az előzetes screenshot-ok alapján már mindenki tudja, hogy az új vizuális koncepció a cel-shading-re épít. Jól jött már a változás, a rajzfilmszerű grafika összhangban van a mesével, s elég, ha csak annyit mondok: minden pillanatban Aladdin-t vártam elősuhanni a szőnyeggel. A grafikának behúztam a pipát.

A játékmenet főként a Sands of Time-ra, nyomokban az eredeti PoP-ra emlékeztetett. A lényegi dolgok nem változtak, falon futás, oszlopról oszlopra ugrálás, mászás-kúszás-ugrálás. Az akrobatikát aztán néha logikai feladványok vagy ellenségek váltják fel, ez sem változott semmit. Új elemek is megjelentek, a repülés és a plafonon mászás, egyik sem szinesíti kellőképpen a palettát, előcsalásuk ugyanis túl könnyű (a teljes mozdulatsorhoz elég egyetlen gombnyomás).

A harc kivitelezésénél tényleg az eredeti prinszhez nyúltak vissza a fejlesztők, ismét csak egy ellenféllel harcolhatunk egyszerre, s a létszámnövekedés ezúttal oldalunkra került: megfelelő gombnyomással Elika is beszáll a küzdelembe, sőt, ha elhaláloznánk, egy jól irányzott sugárnyalábbal visszakozásra kényszeríti az ellent (az ellenfél visszakap némi életerőt, de a herceg gyógyultan folytathatja tovább a csatát). Itt mutatkozik viszont meg a játék legnagyobb gyengesége: hogy túl könnyű. Nem csak hogy kevés a kombó és monoton a harc, de kénytelen-kelletlen segítséget is kapunk. A képernyő alján adott pillanatokban felvillan egy ikon, mely az ellenség mozdulataira adott megfelelő válaszreakciót jelenti, magyarul a játék a szádba rágja, hogy mikor micsinálj. Mivel a harc (és általában a játék) során elhalálozni nem lehet, teljesen felesleges a kéretlen súgó.

De a legkomolyabb aggodalmam a játékkal kapcsolatban Elika volt: a társszereplők a videojátékok történetében soha nem működtek jól, egyszerűen útban vannak. Nos ez Elikára csak részben igaz, legtöbbször jó helyre mozdul, de engem úgy általában zavart a jelenléte. Pedig jobb lesz, ha hozzászokunk, ugyanis a fejlesztők nem kisebb szerepet szántak neki, mint hogy a játékmechanizmus szerves része legyen: ő az idő tőrének pótlója (egy rosszul kiszámított mozdulat után Elika visszaránt a biztos talajra) és a cselekmény előre mozdítója is egyben (a játékos lényegi célja, hogy a sötétséget mindenhonnan elűzze - ebben Elika a kulcsszereplő).

A pályadizájnt a külföldi lapok egyaránt méltatták, én egy erős közepesnél nem adnék rá többet. Amellett, hogy mindig ugyanaz a néhány elem ismétlődik, nagyon szintetikus, nem olvad bele a környezetbe úgy, mint az előző három részben. Ráadásul túl könnyűvé teszi a játékot, nincs sok kihívást igénylő akrobatikus feladat, a falonfutást elég, ha egy gombnyomással elindítjuk és végigmegy magától. Nehézséget inkább a gyakran rossz irányba néző kamera okoz (sokszor nehéz eldönteni, hogy melyik irányba kéne ugrani), még szerencse, hogy egérrel (vagy a gamepad joy-ával) ad némi holtteret a kameramozgás.

Hogy jót is mondjak, az új térképrendszer üdvözlendő ötlet. Előre megtervezhetjük ugyanis, hogy merre haladunk tovább, ergo a pályatervezés nem lineáris. Elika a megfelelő gombnyomásra megmutatja, hogy hova tovább, így eltévedni se nagyon lehet, bár az útvonalkeresés kihívása is elvész.

Summa Summarum

Stílusos és szép játék, kár, hogy rövid és könnyű.

ANILOGUE – Holt tér

Hogy melyik volt az idei Anilogue fesztivál legjobb filmje, arról fogalmam sincs, bár jelentős összeggel mernék rá tippelni, hogy a Libanoni keringő illetőleg az Idióták és angyalok közül valamelyik, ám miután egyiket sem tudtam megnézni, csupán a legvéresebbet tudom megnevezni.

A Holt tér története pofátlan nyúlás: a horror és a sci-fi műfajának nevezetes darabjai adnak benne randevút egymásnak. Valamikor a jövőben játszódik a cselekmény – e nélkül ugyebár nehéz lenne sci-finek (is) nevezi a filmet – az USG Ishimura névre keresztelt űrhajón. Útja során elvetődik egy kihaltnak tetsző bolygóra, ahol is rejtélyes felépítményre bukkan a legénység, melyet a kapitány és a vallásosabbak kegytárgynak vélnek. Magukkal viszik a roppant bizarr izét a fedélzetre, és ez, ahogy az már lenni szokott, nagy böszmeségnek bizonyul a későbbiekben.

A hajón ugyanis egyre furcsábban kezdenek viselkedni az emberek, érzik, hogy valakik át akarják venni a hatalmat a testük felett, és e gondolat oly rémítő, hogy a kellemesebb alternatívát választva, inkább önkezükkel vetnek véget az életüknek. Akinek viszont ez nem sikerül, az valóban átváltozik, valamilyen óriási, ízelt lábakkal és karmokkal támadó alien-zombivá (szak. kif.: necromorphs). Egyedül a biztonsági főnök(nő) Alissa Vincent és maroknyi csapata próbál szembeszállni az egyre gyorsabban szaporodó szörnysereggel –némileg spoileresen fogalmazva: – szerény (rész)sikerekkel.

A Holt tér igazság szerint nem nagyon érdemli meg, hogy ennyi karaktert pazaroljunk rá, mint hentelős akció-horror ugyanis csak egy szimpla „B-filmnek” feleltethető meg, a különbség csupán csak annyi, hogy a kliséket animált formában vezeti elő. Az egyszeri néző nem is igazán értheti, miért kellett ezt a korrekten kivitelezett, gore-ban szerencsére bővelkedő, de mégis csak másodlagos frissességű filmet legyártani. A válasz egyszerű: a Holt tér az Electronic Arts kapcsolt terméke, az azonos nevű akciójátékot hivatott népszerűsíteni. Története a játék előzményeként szolgál, így nyugodtan tekinthetjük a filmet egy átlagosnál hosszabb és jobban kidolgozott intrónak.

Hasonló trükköt – azaz, hogy előbb született meg a termék, és csak utána a képregény vagy a film – már láttunk (He-Man, Transformers), úgyhogy ezen kár lenne fennakadni. Hogy kvalitásai alapján a Holt tér bemutatása az Anilogue-on indokolt volt-e, az már egy másik kérdés.

Égető bizonyíték

Újra Coen–film!, ujjong a szívem, miközben kialszanak a fények. Még egy éve sem roppantott össze, cincált szét és hagyott romokban a zseniálisan nihilista, borongós, hallgatásával hanyagul hetekre a lélekre telepedő Nem vénnek való vidék, és máris itt a következő adag leleményes zsánerturmix a szerzői és közönségbarát műfaji filmek határmezsgyéjén egyensúlyozó hollywoodi alkotópárostól.

A történet alapján a fivérek életművében hangsúlyos szerepet kapó, fokozatosan eldurvuló zsarolásos krimit várhattunk (Véresen egyszerű, Fargo, Az ember, aki ott se volt, A nagy Lebowski), az előzetes alapján egy furcsa fazonokkal teli screwball comedy–t, a poszter és az alapanyagul szolgáló, egy ex–CIA igazgató által írt „Burn before reading” című könyv alapján hidegháborús paranoiafilm–paródiát. És azt hiszem, senki nem lepődik meg, ha azt mondom: ezt mind megkaptuk.

Kapásból az első percekben fel–alá nyargalnak az Öltönyösök a Pentagonban, akik viselkedésükkel Kubrick hidegháborút gúnyoló klasszikusát idézik: mind nagyon fontosak, de fogalmuk sincs semmiről (a film legvégéig – bocsi, spoiler!). Ráadásul kirúgnak egy sokat látott, sokat tapasztalt szakértőt (John Malkovich), aki aztán nekiáll emlékiratokat írni.

De mindent beleír ám, és hála néhány valószerűtlen véletlennek és egy válni akaró, bizalmatlan feleségnek (Tilda Swinton – ő is és a rendezők is mindent megtesznek, hogy totálisan ellenszenves legyen a karaktere, és sikerrel is járnak), a dokumentum egy ostoba fitnesz-edző (Brad Pitt) és munkatársa (a Coen–filmekből elmaradhatatlan Frances McDormand) kezébe kerül. Az előbbi buta, de annyira ám, hogy folyton rágózik és minden szót azzal helyettesít, hogy „shit” (mondom, hogy buta! hahaha, ez annyira vicces!), az utóbbi meg plasztikai műtétre gyűjt, ráadásul nő, és mint ilyen, mindenre képes. Plusz még összekavar egy szövetségi ügynökkel is (George Clooney), aki amúgy az ex–CIA–tanácsadó feleségével csalja a sajátját.

Ebből aztán mindenféle kalamajka kerekedik, és az események egyre váratlanabb fordulatokat vesznek, mondanám, ha egy VHS-doboz hátuljára írnék ismertetőt egy ’90–es évekbeli családi vígjátékról, pedig nem, és ez már régen rossz jel. Csak az a baj, hogy vélhetően Joelnek és Ethannak sem volt sokkal több fogalma arról, hogy hova is kéne tenni itt a hangsúlyt, meg hogy hova akarnak egyáltalán megérkezni. Így hát a forgatókönyv a Coenes, véletlen események mentén ténfergő „minden egyre rosszabb lesz” elvet követi, persze azért inkább vicces, mint drámai, kivéve az első fél órát, ami unalmas szenvelgés: mindenki megcsal mindenkit és közben még piszok szarul is érzi magát. Szerencsére aztán azért magukra eszméltek, és behúzták a féket, mielőtt leforgattak volna egy echte Woody Allen-filmet (ami egyébként is felesleges lett volna, mert épp most jött ki egy oridzsinál).

És innentől: Coenék, ha szórakoznak. De nemcsak ők, a színészeknek is jutalomjáték az egész, lábrázás és lazázás, nagy röhögések forgatás közben (és biztos a szünetekben is jól elvoltak). Kicsit olyan szaga van a folyamatosan érezhető, minden mozdulatban és pillantásban megcsillanó komolytalanságnak, mint a Trópusi viharban, csak ott legalább volt rá némi indok, lévén az említett mű papíron vietnámi háborús film, valójában Hollywood–paródia (iróniában pácolt öntömjénezés?). Itt viszont összeállhatott volna egy egésszé a cselekmény, ha lett volna mondanivaló, vagy legalább egy egyértelmű törekvés, hogy az USA mindenható és főleg mindentudó, rettegve tisztelt hárombetűs szervezetének mutatott fityisz ne elröhögött viccként, hanem komor mosollyal előadott, emlékezetes anekdotaként (ha nem is tanmese!) tárgyiasuljon filmmé.

Csakhogy hiába a csillagos–sávos párna és a gumidildót rejtegető fotel, a cselekmény gyenge, és bár a szerzőpáros van annyira rutinos, hogy menet közben ne tudjuk pontosan rámutatni, mely történetszálak vagy szerzői szándékok mentén feslik szét a film szövete és szivárog el a mozgóképbe életet lehelő mágia, mégis érezzük, hogy valami nem működik. És hiába a boldogan ripacskodó szereplőgárda, valamint az egy–két elegánsan előadott, váratlanul érkező morbid húzás, amiért sok rendező piros pontot kapna (de nem ti, Coenék! ti tudtok jobbat is, tőletek a legjobbat várjuk! közepes, leülni!), mégis hiányérzete marad a nézőnek. Mert ha utólag csak annyi marad meg, hogy milyen vicces volt, amikor az alkesz Malkovich megindult a kalapáccsal piáért, vagy hogy hű de idiótán tud rágózni Brad Pitt, de a film valahol menet közben elsikkadt, az azért mégiscsak kínos. Tőlük mindenképpen. Elszórt nevetések és jóízűen felfalt literes popcorn ide vagy oda.

Szóval a beígérés nélkül is elvárt (felkínált) műfaji egyveleget szépen szervírozzák is a fiúk: benne van minden a lábosban. Igaz ugyan, hogy ennyi hozzávalóból háromfogásos vacsorát is főzhettek volna, de sebaj, jó a lecsó is, ha elég meleg, elég sós.

Déja vu: Betörő az albérlőm–hangulatban hagyom el a termet. Mert végül is meglepődtem és nevettem is párat, viccesek voltak a karakterek, élvezhető a bohóckodás, csak valahogy az egész cirkusz túlságosan átlátszó, túlságosan nyilvánvaló, hogy ezúttal nem maradnak hullák a porondon. Semmiképpen sem a klasszikusok mellé (közelébe!) helyezhető szösszenettel gazdagodott a testvérpáros életműve, ha nem is égető bizonyítékként szolgálva, de ékesen illusztrálva: ilyenek a Coenék, mikor épp lusták jó filmet csinálni.

Dead Set

Képzeljük el – mondjuk – Liptai Klaudiát, amint a TV2 valóságshowjának felvételén egyszer csak vérben forgó szemekkel ráront Till Attilára, átharapja a torkát, majd jóízűen lakmározni kezd a tetemből. Ezt persze a nézők már nem láthatják, hiszen addigra a vezérlőt ellepik a zombik, a közvetítés megszakad, a stáb egyik fele halott, a másik fele pedig hörögve veti rá magát a friss húsra, puszta kézzel tépve cafatokra az egykori kollégákat. Túlélők már csak a gondosan elzárt Big Brother házban vannak, a 15 másodperces hírnévre áhítozó fiúk és lányok viszont mit sem sejtenek arról, hogy a tükrök túloldaláról már nem a fásult kameramanok, hanem éhes tekintetű élőhalottak figyelik őket, mint macskák az akváriumban úszkáló halat. 

Az E4 brit csatorna minisorozatában, ha nem is épp Liptai Klaudia, de ottani megfelelője, a reality show-k állandó műsorvezetője, Davina valóban eljátssza saját maga megzombult verzióját, de több egykori "villalakó" percemberkét is felismerhet a(z angol) néző a statiszták között. Mindezt csak azért érdemes megemlíteni, hogy lássuk, létezik olyan (mainstream) csatorna, amely nem sajnál egy meglehetősen rétegműfajban induló miniszériát finanszírozni, és a saját sztárjaival is legitimálni. Ez a bátorság pedig mindenképpen dicséretes – meg merne-e vajon a TV2 kockáztatni egy ilyen, nézettséget valószínűleg nem, de presztízst növelő húzást; a kérdés költői – még akkor is, ha a végeredmény koránt sem lett tökéletes.

Most, amikor kábé minden hónapra jut egy új zombi-tematikájú film, természetesen már nehéz friss sztorival előállni; Charlie Brooker, a széria kiagyalója és írója, nem is igen erőltette meg magát. Adott a fő helyszín, egy egykori katonai bázis helyén felépített Big Brother ház – ez lenne az új elem a sztoriban –, és adott a vírus, amelyről nem tudni honnan ered, csak azt, hogy rohamosan terjed. A műsorban éppen a kiszavazó-show-ra készülnek, amikor elszabadul a pokol, a stábtagok közül csak a producer és a kávéfőzésre rendszeresített asszisztens lány tudja elbarikádozni magát ideig-óráig. A második részben, más alternatíva híján, kénytelenek a Big Brother házba visszavonulni, ahol a némiképp meglepett villalakókkal együtt kezdik tervezni a menekülési útvonalat. Ami nem egyszerű feladat, a zombikat ugyanis valamilyen okból kifolyólag vonzza a Ház, és egyre többen és többen lesznek. Közben a főhőssé előlépő kifutólány barátja megpróbál kívülről bejutni, és ebben egy kellően felfegyverzett tökös dögös amazon segít neki.

Kezdjük a legfontosabb zombi-ontológiai kérdéssel: igen, ezek az élőhalottak (is) a gyorsan mozgó sprinter-zombik újféle nemzettségéhez tartoznak. Mindez az ortodox Romero-fanokat zavarhatja, de a vásznon képernyőn nagyon is jól mutatnak ezek a dögök. Az első részben még csak villanásra látni őket - a shaky cam technikát enyhén szólva túlzásba viszi a rendező -, a későbbiekben aztán megcsodálhatjuk rusnya pofázmányukat – egy tévés produkcióhoz képest nagyon profi munkát végzett a stáb. Ugyanez áll a gore-ra is: Eli Roth-ot megszégyenítő szemérmetlenséggel zoomol rá a kamera a belsőségeket majszoló zombikra és a szétszakadó testrészekre – csak egy ponton fordul át komédiába a dolog, ott viszont egy olyan fünf komma neun gerinckitépést láthatunk, ami csak a Mortal Kombat kivégzéseihez hasonlítható. Ezzel együtt túl sok innováció nincs a látványvilágban, egyértelmű, hogy a Danny Boyle-féle 28 nappal később és folytatása szolgált ihlető forrásként – és persze a Holtak hajnala.

A karakterek nem túlzottan izgalmasak, ugyanakkor kellően idegesítőek és unszimpatikusak, ezzel pedig nagyjából megfelelnek a tipikus "villalakó" vagy a seggfej producer sztereotípiájának. Ekkora terjedelemben – 5 rész, 180 perc – még így sem lehet őket megunni, összességében tehát kellemesen szórakoztató a produkció.

Csakhogy. Eléggé el nem ítélhető módon, pont az alapszituációból fakadó ziccereket hagyják ki az alkotók. A zombiműfajra jellemző szatirikus szubtextus szinte teljesen hiányzik a sztoriból, noha a valóságshow-s környezet (verbális és vizuális) poénok tucatjaira adna lehetőséget. Igaz, a zombik néha belebámulnak a kamerába és a tükörablak túloldalán csorgatják a nyálukat, de metaforának ez még kevés. Ha erre a kedves olvasó azt mondaná, hogy bájos naivitás volt részemről azt feltételezni, hogy pont azon a csatornán gúnyolják majd ki a Big Brother jelenséget, ahol ez a műsor fut, akkor igaza lenne a kedves olvasónak.

Film Noir

Nem vall túlzott szerénységre, ha egy alkotó egyből a választott stílust teszi meg filmje címéül. Másfél órában összegezni vagy kifordítani egy egész filmtörténeti korszakot – a cím legalábbis ilyen szándékokat sejtet – merész vállalkozás. Olyannyira az, hogy az elsőfilmes író-rendező, D. Jud Jones (álnév?) végül meg sem próbálja. Azon túl, hogy animációs környezetbe helyezi a noirok szokásos stíluselemeit, gyakorlatilag semmit nem ad hozzá a „műfajhoz”.

Megvan minden kellék, amnéziás főhős, rosszarcú ellenfelek, nem is egy, hanem két femme fatale, és ami a legfontosabb: lineárisan haladó, csavaros sztori; de hibátlan a szaxofonos háttérzene és a főszereplő belső narrációja is.

Csak nézni ne kéne ezt az izét.

Semmi bajom a GTA-féle játékok látványvilágával. Kissé darabosan és esetlenül mozognak a szereplőik, és néha a háttérben felfeslik a mátrix szövedéke, de kit érdekel, ha én irányítom a történetet? A Film noirhoz viszont nem mellékelnek joystickot, mégis olyan az élmény, mintha 90 percen át egy noir hangulatú akciójáték átvezető animációit kellene mozifilm gyanánt néznem. A figurák vonásai elnagyoltak, gépiesen közlekednek és a kameramozgások, illetve a beállítások is fantáziátlanul ismétlődnek. A szexjelenetek esetében ez inkább vicces – az Amerika Kommandó bábúiban is több volt az élet – az akciószekvenciáknál viszont kifejezetten idegesítő a TG (Tesco Gazdaságos) kivitelezés. Csak egyetlen példa: amikor autóval menekülő hősünkre egy helikopterből gépfegyverrel tüzelnek hosszú percekig, egyetlen lövést sem látunk becsapódni.

Kezeljük helyén azért a filmet. A fiatal animátor-csapat nyilván nem azzal az ambícióval vágott bele a projektbe, hogy egyből letaszítja a Pixart a trónjáról – már csak azért sem, mert más a célközönség –, gyaníthatóan inkább csak kísérletezni akartak és megtanulni a szakmát, pont ahogy a magyar Egon és Dönci alkotói. És mindezt valószínűleg fillérekből és lelkesedésből csinálták. Ha innen nézzük, rajongói hommage-nak megteszi a film.

Az igazi rejtély tehát inkább az, hogy miért érezte úgy a forgalmazó, hogy feltétlenül elénk kell tárnia ezt az 1.0-ás demo verziót? Ha felnőtt(ebb) közönségnek szóló animációs filmeket keres, miért egy kezdő animátor-team első szárnypróbálgatását hozza be, miközben látványos, minőségi rajzfilmekkel csak fesztiválokon találkozhatunk?

Film Noir, 2007 - amerikai-szerb. Rendezte: D. Jud Jones és Risto Topaloski. Írta: D. Jud Jones. Kép: Radan Popovic. Zene: Mark Keller. 97 perc. Bemutató: november 13.

Sorrow

Fiatalok a nagy, amerikai pusztaság kellős közepén betévednek egy poros, elhagyatott, de főleg, kísérteties kisvárosba, ami tele van bizarr alakokkal, ijesztő épületekkel, és egy afféle „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” hangulattal. Aztán akaratukon kívül elkezdenek tíz kicsi indiánt játszani velük. Ismerős a szituáció? Nyilván mindenkinek az, aki legalább három-négy amerikai horrort látott már életében, mert nagy az esély, hogy abból a három-négyből legalább egynek pont ez a kiindulási pontja. Szóval Rick Remender (a frenetikus retro sci-fi, a Fear Agent írója) és társa, Seth Peck nem éppen a spanyolviaszt találták fel a Sorrow című négyrészes minisorozatukkal, de legalább nem is próbálják úgy eladni, mintha pedig pont azt tették volna. Ehelyett meginvitálnak minket egy korrekt módon összerakott, kicsit ügyes, nagyon sablonos és néha-néha ijesztő utazásra a vad, kies amerikai nyugatra, ahol úgy folyik a vér az átutazókból, mint a víz a csapból.

Ah, igen, a nagy, legendás, tikkasztó amerikai pusztaság. Minden értelmes, tapasztalt horrorrajongó tudja, hogy nem tehet meg benne 20 kilométert anélkül, hogy ne darabolná fel egy vérszomjas őrült, egy sorozatgyilkos stoppos, egy mutáns közösség vagy éppen egy félelmetesen beteg és bizarr család. A Sorrow hősei (három útitárs és egy stoppos) nyilván nem tapasztalt horrorrajongók, különben elkerülnék azt a kísértetvárost, ahol eztán sikerül is kocsijukat feltekerni az első villanyoszlopra. A két fiatal lánynak és fiúnak a csúnya baleset ellenére nem esik komoly baja (legalábbis látszólag), de ez még csak a megpróbáltatások kezdete. Mert a városkán bizony egy régi átok ül, aminek folyamatos kínjait a kevés lakos az arra járók húsával igyekszik enyhíteni.

A Sorrow alapvetően egy tipikus amerikai „vidéki horror” dramaturgiáját és eszköztárát használja, hol okosan, hol kissé fantáziátlanul, de annyi biztos, hogy az eredetiség fejének felütésétől senkinek nem kell tartania. Remender és Peck elvégezték házi feladatukat, láthatóan értik, hogyan és mitől működik egy ilyen történet, az meg már más kérdés, hogy maguktól nem tudnak hozzátenni semmit. A legtöbb, ami tőlük kitelik, hogy különböző típushorrorokat és mítoszokat katyvasztanak össze, így aztán a Sorrow-ban nem csak szellemek, csak mutánsok, csak őrültek, csak gyilkosok, csak indián átkok, csak szörnyek vagy csak mutánsok keserítik és végzik be a főszereplők életét, hanem ezek mindegyike – és mindennek a hátterébe megkapjuk még az egész rémálmot elindított kegyetlen kormánykísérleteket is. Innen bizony már csak a zombik és a vámpírok hiányoznak, és valószínűleg csak azért, mert azokat már nehéz lett volna kimagyarázni még egy alig logikus háttérsztorival is. Mindenesetre tény, hogy ez az „összetettség” előnyére válik a Sorrow-nak, mivel ez az egyetlen olyan aspektusa, amivel képes időről-időre meglepetést okozni.

Ezenkívül viszont a cselekmény rendületlenül halad előre a sablonok által kikövezett, agyonkoptatott úton. A négyfős társaság lassan fogyatkozni kezd, kettejüket megszállják, a főhősnő segítőre lel egy helyi lakosban, aki szeretne már véget vetni a borzalmaknak, de aki persze annak rendje és módja szerint elhalálozik még a finálé előtt. Karakterekről beszélni sem igazán érdemes, és sajnos pont azt pipálhatjuk ki először, akiben van valami spiritusz is (a seggfejként viselkedő Matt), és nem csak egy tetszetős, de üres porhüvely, mint mindenki más, akiért elvileg izgulni kellene. A hangulatteremtés és a feszültségkeltés sajnos nem éppen elsőosztályú, bár az íróknak e téren már akadnak jobb pillanataik, főleg, amikor a kísértetváros bizarr lakosai, gnómjai és borzalmas szörnyei kerülnek előtérbe (a templom pincéjébe suvasztott rémek jelenete hátborzongató). A dialógusok ellenben teljesen rendben vannak, és egy-két nem hivalkodó, jól eltalált, trágárságokkal bőven teletűzdelt, tahós beszólás is akad.

Francesco Francavilla fekete-fehér rajzai pedig igen sokat tesznek hozzá a mini élvezhetőségéhez. Nincs itt semmi nagyzolás, túlzás, trendi megoldás (pusztán az egyébként ügyes panelelrendezés bizonyul itt-ott kissé hatásvadásznak), a képek egyszerűek, lényegretörőek, hangulatosak, és ha a két női főszereplőt az arcok alapján nem is nagyon lehet megkülönböztetni egymástól, a mutánsok és egyéb szörnyek ábrázolásában a rajzoló fantasztikus kreativitásról tesz tanúbizonyságot. Remender és Peck pokolbéli teremtményeinek, és a hol visszafogott, hol a képünk közepébe tolt gore-nak a vizualizálása az, ami majdnem (de szigorúan csak majdnem) az átlag fölé emeli a képregényt. A Sorrow korrekt kis minisorozat, nem kell csodát várni tőle, és akkor kellemes egyszeri élménynek bizonyul – talán még annak is, aki pedig látott már pár olyan horrort, mint a Texasi láncfűrészes mészárlás vagy, A sziklák szeme, amikre az írópáros munkája erősen támaszkodik.

Történet: Rick Remender, Seth Peck Rajz: Francesco Francavilla
Megjelenés: 2008, Image Comics

Jack Jack: Az igazi rocksztár az első próbán meghal

(Használati utasítás: a szerző tisztában van a ténnyel, hogy a film elkészültéhez segédkezet nyújtott a blog egyik szerzője, Köbli Norbert. Aki úgy gondolja, hogy ez a tény befolyásolta az értékelést, azzal beszélgessen Pierre Woodman!) 

Amúgy egy vicces hülyöngés a film, jó beszólásokkal. Bár olyan mondatokat is kapunk az arcunkba, mint „a világból hiányzik a romantika”, de amikor a család meglátogatja Ganxsta Zolit, egy pillanatra láthatunk egy odaadó embert, aki csak a kislányával foglalkozik. Elhangzik a kérdés, hogy „értik-e az emberek az életfelfogásunkat?” A film alapján állítom, hogy nem, de nem is biztos, hogy érteniük kell.

A Quantum csendje

James Bond kritikából elmaradhatatlan a rácsodálkozásra ösztönző emlékeztetés: az 1962-es Dr. No óta közel fél évszázad telt el. Kedvenc titkosügynökünkön azonban az idő sem fog ki; lépést tart a korral, állandóan megújul, és, hogy a külsőségek ellenére biztosan ő az, arra minden részben emlékeztetnek a szeretnivaló klisék és aranyköpések. A kérdés most is ugyanaz, mint az elsőt követő összes filmnél: vajon eltalálták-e épp az aktuális James Bondunkat vagy itt az ideje a következő váltásnak?

A sorozat történetében akadtak olyan darabok is, amelyek után azt gondolhattuk volna: befellegzett a Bond szériának. Ilyenkor azonban pár év szünet és pihenés után az alkotók mindig újítással rukkoltak elő, és ez általában a karaktert játszó főszereplő cseréjével is járt. A magányos ügynök után például hat év csend következett az Aranyszemig, amelyben Brosnan mellett Judi Dench színesítette a történetet. Ez a film újra tömegeket hódított vissza, izgalmas volt, aktuális és mindenekelőtt Brosnanban Connery bájos kimértsége köszönt vissza. A szupermodern játékszerekkel győzedelmeskedő Bond figura története 2002-ben a Halj meg máskor című részben fulladt akciójelenetek, sznobizmus és luxusmárkák tobzódásába. Ez a film a ráköltött rengeteg pénz és a gyönyörű Halle Berry ellenére sem volt jól sikerült darab. Sőt, szinte kiábrándítóan hat, ha mondjuk egy hatvanas évekbeli történettel hasonlítjuk össze, amikor még a bonyolult kütyük nélkül is lehengerlő volt a sármos, angol ügynök. A visszajelzések és Brosnan kihátrálásának hatására megint váltás következett. Sok lehetséges jelölt közül Daniel Craigre esett a választás, ő lett az új évezred James Bondja, a rendezést pedig nem más, mint az Aranyszemmel már bizonyított Martin Campbell vállalta. Az új koncepció és a Craig-féle Bond karakter soha nem tapasztalt sikert hozott. Nem kell viszonyítási alapnak az elmúlt negyvenévnyi Bond-termés, a Casino Royale önmagában is élvezetes, jól felépített, folytatásért kiáltó kerek sztori. Sokan alig várták és nem is hiába a következő részt. A hosszú, de a téma gazdagságához képest nagyon felületes bevezető után, lássuk mit várhatunk A Quantum csendjétől.

A film ott veszi fel a történet fonalát, ahol az a Casino Royale végén abbamaradt: Bond elvesztette szerelmét, a lány haláláért fogadott bosszú beárnyékolja újabb küldetését, pedig igazán nehéz a dolga, az  angol titkos szolgálatnak egy eddig ismeretlen ellenséggel kell szembenéznie. Eleinte az olaj tűnik a háttérben álló piszkos üzletek tárgyának, de a nyomok máshová vezetnek. Az ismét francia főgonosz babája, Camille, szintén kettős ügynök, Bondhoz hasonlóan őt is a bosszú hajtja a végső összecsapásig. A történetről nagyvonalakban ennyi elég, több nem is nagyon fog kiderülni az akciójelenetek és a tényleg tízpercenként változó helyszínek kavalkádjában. A Casino Royale-ból ismert szálak is felbukkannak, de ezek előtt nagy eséllyel értetlenül fog állni az, aki nem látta az előzményeket. Ugyanígy a bosszú sincs kellőképp körvonalazva. Ha nem előző héten nézzük meg a Casino Royale-t, ez is teljesen súlytalannak és idegennek hat. A Quantum csendjének meglepetése továbbá, hogy az eddigi Bond karakterekhez képest nyers és durva Craig itt abszolút brutális állattá alakul. Ez persze nem lenne baj, ha egy számítógépes játék adaptációjáról lenne szó, zavaró azonban, ha James Bond jól csengő angol neve mögül teljességgel hiányzik az úriember.

Nem Craiggel van a probléma, a helyzet az, hogy míg a Casino Royale izgalmas és előkelő pókerpartija akaratlanul is megteremtette a film emelkedett hangulatát, ez most A Quantum csendjének főképp Dél-Amerikai, bérgyilkosoktól hemzsegő közegében teljesen elvész. Végül essen szó a Bond-lányokról, akiknek akármennyire is redukált a jelenlétük, mindig fontos szerepet töltenek be a főhős történetének alakulásában. Ők hozzák be az erotikát, a játékosságot, érzelmeket a filmekbe, még ha jelenlétük archetipusokra korlátozódik, ezek mégis sokszínűek. A Bond-széria lányai naivak, ravaszak, elszántak, csábítók vagy egyszerűen csak érdekesek, a mostani Olga Kurylenko alakította karakter, annak ellenére, hogy gyönyörű, maximum jellegtelenségével tűnik ki a többiek közül, bár, ha nem vesszük viszonyítási alapnak Eva Greent, Ursula Andress-t vagy Famke Janssent, biztos kellemes látvány. Mellette érdekesebbnek hat a Gemma Arterton játszotta bájos Fields, akinek utolsó feltűnése a filmben idézet egy korábbi Bondból, legyen meglepetés, hogy melyikből.

Szép nőkből, egzotikus tájakból, luxusból és durva akciójelenetekből tehát nincs hiány a filmben. Örülhetnek azok is, akik fanyalogtak a Casino Royale érzelmességén, itt most nyomokban kapunk csak jelzésszerűen fel-feltünedező visszaemlékezéseket, de semmi többet. Craig aféle szuperhős, kegyetlen, elit-Rambót hoz a régi James Bondhoz képest, aki alatt a Sean Connery játszotta karaktert értem. Persze nem lenne muszáj az állandó összehasonlítás, hiszen tényleg eltelt az a 46 év, változik a kor és az igények. A Quantum csendjéből azonban hiányzik az, ami miatt önállóan lehetne kezelni – elsődlegesen folytatás és csak másodsorban Bond-film.

Immigrants - Jóska menni Amerika

Masszív médiatámogatással érkezik Csupó Gábor új animációs filmje a mozikba, de – ahogy ez általában lenni szokott – akkor járunk jól, ha nem hisszük el a hivatalos marketingszöveget. Szó sincs South Park-beütésű / merészségű szatíráról, a témáról (bevándorló-lét) ugyanis csak néhány vaskos közhely jutott a forgatókönyvírók eszébe.

Nem illik persze elhallgatni, hogy a produkció meglehetősen viszontagságos körülmények között jött világra. Csupó és animátorai már vagy egy éve melóztak a filmen, amikor a megrendelő cég csődbe ment, és az is hosszas ügyvédi fogcsikorgatásba került, hogy a jogokat vissza tudják szerezni, így végül négy évvel később, Magyarországon, egy magyar gyártó segítségével tudták csak befejezni a filmet. A halivudi sztárokon élcelődő poénok szavatossága így aztán mára már sajnos le is járt, cserébe viszont elmondhatjuk, hogy nálunk lesz a világpremier. Juhé.

Az Immigrants ennek ellenére is egy korrekt, helyenként szórakoztató rajzfilm. Az animációra nemigen lehet panaszunk, a figurák a Csupó-védjegynek számító picit groteszk, picit simpsonos stílusban rajzolódtak meg, és a hátterek is kellően kidolgozottak. A magyar szinkronba igyekeztek minél több nagy nevet belezsúfolni, ennek ellenére élvezhető lett az is. Szabó Győző adja az orosz karakter, Vlad hangját, míg a magyar Jóskát Hujber Ferenc szinkronizálja – a kettejük közül érthető módon az előbbinek van több lehetősége játszani az akcentussal.

A verbális poénok minőségére nem lehet különösebben panaszunk, igaz, azt nem ártott volna eldönteni, hogy melyik is a megcélzott korosztály. A gegek többsége ugyanis inkább „simpsonos”, azaz családbarát, viszont becsúszik egy-két merészebb, szókimondóbb poén is. A legnagyobb gond azonban nem ez, hanem a sztori kidolgozatlansága. Pontosabban az, hogy nincs is igazán koherens történet, hanem csak random szekvenciák egymás után.

A kiindulópont szerint a töményen multikulti környezetben és relatív szegénységben élő két bevándorló, Vlad és Jóska, munkát akar keresni. Az első felvonásban ezt láthatjuk – állásinterjúkra járnak, közös orosz-magyar éttermet próbálnak indítani – utána viszont mintha Csupóék elfelejtették volna, hogy mi is volt az alapkonfliktus, és hőseinknek új motivációt adnak: végül már nem a létfenntartás a cél, hanem a becsajozás. Valószínűleg a kollégának lehet igaza, és valójában itt 3 különálló tv-epizód lett egymás mögé pakolva, és ezért a koherencia fájó hiánya. Hogy ez azért alakult így, mert tévés környezetből érkező írók jegyzik a filmet, akik nem tudtak mozifilmes dramaturgiában gondolkodni, vagy eleve ilyen epizodikus sztorit akartak összedobni, az mindegy is. A lényeg, hogy emiatt nem képes igazi moziélményt nyújtani az Immigrants.

Gyanítható, hogy nem fog senki anyázva kijönni a vetítésről, a filmen ugyanis alapvetően érződik, hogy Csupóék lelkesedésből készítették, a karakterek pedig nagyon is szerethetőek, de merészebb poénok, értékelhető történet és igazi szatíra hiányában erősen középszerű lett a végeredmény. Nem kerül viszont mindennap hasonló – magyar vonatkozásokkal dúsított – animációs film a mozikba (a legutóbbi talán a Simpsons volt), így aki a műfajt kedveli, az egy próbát nyugodtan tehet, hátha nincs igazam. (De igen.)

Immigrants - Jóska menni Amerika (Immigrants L.A. Dolce Vita), 2008, amerikai-magyar. Rendezte: Csupó Gábor. Írta: Billiam Coronel és Josh Lieb. Zene: Gregory Hinde és Drew Neumann. Gyártó: Megafilm.

Magyar bemutató: 2008 október 30.

Dögkeselyű

A nyolcvanas évek legjobb magyar krimije – természetesen – nem hagyományos krimi, de még thrillernek vagy film-noirnak sem nevezhető. Klasszikus bűnfilm mifelénk ugyanis nem létezik, már 1982-ben sem létezett, aki ehhez a zsánerhez nyúl, valamiért mindig úgy érzi, hogy neki a nyúlós-nyálkás Nagy Magyar Valóságról is el kell valami nagyonmélyet mondania. A Dögkeselyű ráadásul hangulatában, tematikájában épp olyan, mint a korszak bármelyik művész szerzői filmje. Ez persze önmagában még nem gond, csak nézőként frusztráló kissé, hogy filmtípustól függetlenül nálunk minden magyar főhős ugyanúgy végzi.

Merthogy Cserhalmi György Simonja antihős a javából. A taxisofőr, akinek egy szép napon tele lesz a töke, és bekattan. Embert rabol, kutyát öl, és persze pénzt követel. Meg lehet érteni az indítékait: két utasa kirabolja, a rendőrség pedig nem akar semmit tenni, sőt, arra gyanakodnak – a taxisok főnökével együtt –, hogy a férfi saját magát lopta meg. Simon válaszul, mint egy modern Kolhaas Mihály, nekimegy fejjel a falnak, igaz, nem egyből a hatalomnak – mégiscsak ’82-ben készült a film – hanem a rózsadombi tolvajoknak, akik  ötmilliós villában élnek, mialatt Simon egy mérnöki diplomával a zsebében kénytelen taxizni, hogy legyen pénze a tartásdíjra.

Értjük az üzenetet: a létező szocializmus igazságtalan és embertelen, és mint ilyen, nem lehet tisztességesen boldogulni benne. A tolvajok persze külföldről jönnek (disszidens magyarok), hogy ne legyen azért a kelleténél súlyosabb a társadalomkritika, a rend éber őrei pedig felkészültek és gyorsak – rutinosan kezelik a tárcsás magnót meg a diavetítőt – és, ha későn is, de megtalálják a tolvajokat. Világos tehát minden, van motiváció és van íve a cselekménynek.

A film bűnügyi részével nincs is igazán gond. Sőt, éppen azok a jelenetek működnek a leginkább, ahol Simon nyomoz vagy menekül a rendőrök elől, ahol előre tervez vagy éppen improvizál. A gusztustalanul szürke Budapest látványa is rendben (operatőr: Ragályi Elemér), a noir-os hangulatot pedig még a szaxofonnal súlyosbított szintetizátoros soundtrack sem képes csorbítani.

Hogy ez a Dögkeselyű bizony jóval többet akar markolni, mint amennyi belefér a csőrébe, az a dialógoknál lesz nyilvánvaló. Simon egy szimbolikus figura, ez már a film elejétől egyértelmű, így akár meg is bocsáthatjuk, hogy belemondja a tanulságot a kamerába („A keselyű nem zabálja magát szánt szándékkal halálra.”) Mindez azonban – ebben a formában – nem elég életszerű ahhoz, hogy elhiggyük: ’82-ben így beszéltek az emberek. Ha egy autótolvajt a sértett (azaz a tulaj) „csibésznek” nevez, vagy ha a megzsarolt száját egy olyan félmondat hagyja el, mint „esetleges arra való illúziót, hogy nem teszem meg, el fogom oszlatni”, akkor nehezen tud a mai néző nem kizökkenni a vérkomoly, fatalista sztoriból.

A Dögkeselyűnek tehát vannak hibái bőven, viszont konkurenciája azóta se nagyon. Tegye fel a kezét, aki látott már értékelhető autósüldözést, tisztességesen végig vitt krimi szálat, és hitelesen bemutatott nyomozást egy magyar filmben? A Dögkeselyűben mindez megvan, sőt, még több is: egy hatásos miliő (Budapest by night), és egy kiváló alakítás (Cserhalmi György).

A KIADVÁNY   

A borítón animált-Cserhalmi, a hátoldalon fekete-fehér képek: mintha a dizájn is ’82-ben készült volna. Nincs ezzel gond, illik a retro-hatás és a puritán a külső a filmhez. A transzfer alapjául vett kópia ugyanis meglehetősen leharcolt állapotban van. Szemcsés és zajos a kép, néhol még egy fekete csík is látható baloldalt és felül. A hang ugyancsak teszkógazdaságos, az (utó)szinkron esetében – nyilván a lengyel színésznő, Maria Gladkowska miatt volt rá szükség – sokszor csak elvétve találkozik a szájmozgás a hanggal.

AZ EXTRÁK

Öt azaz 5 db. fotó, előzetes, és egy 1988-as filmhíradórészlet a magántaxizásról. Hogy utóbbi milyen megfontolásból került a lemezre, rejtély. (A Dögkeselyűben szó sem esik a taxishiénákról.)

ÖSSZEGZÉS

990 pénzért ez bizony kötelező vétel, még akkor is, ha technikailag inkább egy VHS-re emlékeztet a kiadvány. Készséggel elhiszem, hogy ez nem a kiadó, hanem a gyatra nyersanyag hibája, de ettől még egy Cserhalmi- vagy egy rendezői interjú elfért volna a lemezen.

Kiadó: MOKÉP
Kép: 4:3
Hang: magyar, francia 2.0
Felirat: angol
Megjelenés: 2008. június
Bolti ár: 990 Ft

ÉRTÉKELÉS:
Film: 4/5
Kép: 2/5
Hang: 3/5
Extrák: 1/5
Külcsín: 3/5

A Tiltott Királyság

Különös, több szempontból is kettős alkotás a Tiltott Királyság. Egyrészt stiláris (például a véres jelenetek árulkodó távolléte) és narratív (a történet egyes részei, jellemző fordulatok) elemeit tekintve két, nem éppen gyakran házasított műfajból lett kikeverve eme furcsa, világpiacra szánt celluloid portfólió, mely nem is elegyedik homogénen, hiszen sok jelenetre egyértelműen rá lehet mutatni: ez itt egy kung-fu-ba illene (illetve onnan kölcsönözték), annak ott viszont erősen Disney teadélután hangulata van…

Másrészt sajátos dualizmust csempész a filmbe a két főszereplő személye is, akik mágnesként vonzzák magukra a tekintetet a harmadik főszereplőről, szegény elveszett kissrácról: Jackie Chan és Jet Li talán a két legjelentősebb élő harcművész-színész (de legalábbis egész biztosan a legismertebbek), akiknek ez az első közös alkotásuk. Rajongóik remegve várták az első, egymásnak kiosztott pofonokat, és ezt az agyafúrt producerek pofátlanul ki is használták.

Huszonegyedik századi double feature ez: egy kor igényeihez igazított, nyugatiak számára is befogadható, de azért elsősorban a keleti közönséget célzó wuxia (vigyázat, ha „ksz”-szel ejted, Wostry Feri leharapja a fejed!) keveredik össze a vásznon egy klasszikus ifjúsági filmmel – ez utóbbi ízt a tizenéves főszereplő köré szerveződő sztori hozza. Nyilván ez a húzás hivatott beszippantani a célközönséget a könnyen emészthető, valóban nem túl cizellált történetbe, ami egyben azt is félreérthetetlenné teszi, hogy jómagam és vélhetőleg a blog olvasóinak túlnyomó része nem tartozik bele a célközönségbe, ha pedig így van, ugyanolyan kényelmetlenül ülik majd végig az ügyetlen romantikus jeleneteket, mint én, a többi, a kereskedelmi tévék vasárnap délutáni kínálatát idéző, családi vígjátékokba illő képsorról nem is beszélve.

Hősünk ugyanis egy béna középsulis, amolyan geek light, aki biciklivel viszi haza az ázsiai kazettákat a közeli boltból, de aztán egy iszonyú hanyag megoldással hirtelen visszarepül az időben, izgalmas kalandokba keveredik és mellékesen (tényleg mellékesen – ezt még a készítők sem tartották vállalhatónak) kiderül róla, hogy ő a Kiválasztott (ki más? végül is egy fiatal srácról van szó, aki jóban van egy öreg bootleg VHS-eket áruló öreg sárgával a bostoni kínai negyedben – még szép, hogy a kis amerikainak kell rendet raknia Kínában!). A stáblista előttre pedig igazi hőssé válik, akinek aztán még a saját téridejében is le kell vernie a helyi alfa hímet – persze csak óvatosan, nehogy baja essen. Nem vészesen rossz, de nem is jó, tíz-tizenkét évesen talán még megkajálja az ember az ilyet (az első néhányat – aztán rájön, hogy jobban jár, ha inkább ezredszer is újranézi a Terminátort és a Különben dühbe jövünket).

Remélem aki idáig eljutott, mostanra legalább annyira türelmetlen már, mint a játékidő harmincadik percében lesz, mikor Jackie Chan még mindig nem villantotta meg igazi tudását, Jet Li pedig talán fel sem bukkant még. Mert valljuk be, úgyis mindenki miattuk ül be a filmre, és a nézők 90%-át csak az ő bunyóik érdeklik. (Na jó, ez így nem igaz: a nézők legalább egynegyedét eleve nem is érdekli más, csak a popcorn, a mobilja meg a közösségi szórakozás-fíling…) Láttuk Jackie otthon készült klasszikusait és bőven vállalható amerikai alkotásait. Láttuk Jet Li hazai örökbecsű műveit és kissé jellegtelen, de akciódús hollywoodi akciófilmjeit. Most látni akarjuk, ahogy egymást gyepálják! God VS God, megreped az ég!!!

És őértük tényleg érdemes. Igaz, hogy az égbolt a helyén marad, és semmi olyat nem fogunk látni, amit éppen ők ketten meg ne csináltak volna már, de akkor is érdemes megnézni a Tiltott Királyságot, mert igazi feelgood darab: harcstílusokat váltogató templombeli küzdelmük és utána az egymással incselkedő gesztusok önmagukban megérnek annyit, mint mondjuk a Trópusi viharért a Moziünnepen kifizetett fél jegy ára; amikor a srácot bábként rángatják, az igen ötletesre és viccesre sikerült. Igaz, hogy a rejtett utalást és poént úgyis csak a hardcore wuxia-rajongók fogják érteni (akik közé én sajnos nem tartozok, nekem csak a Bride With White Hair esett le, de az nem számít, mert konkrétan megnevezik a film elején), de azt hiszem, egy erős közepesnél jobbat ők sem adnának a filmre, és azt is csak a két Nagy Név kötelező, ünnepélyes, de kissé azért hakniszagú szereplése miatt. A lécet ők tették fel, úgyhogy azt is elnézzük nekik, ha ezúttal csak átsétálnak alatta.

De mégis: hiányérzetem van. Ez az a film, aminél sokkal érdekesebb lett volna egy egyszerű, jó minőségű kézikamerás felvételt látni - a forgatásról...

Mázli

A kistelepülések drámai történések színterei Flaubert-től Dürrenmattig, illetve Langtól Lynchig. Mindenki ismeri a másikat, hiszen mindenki rokon vagy szomszéd. Erős a közösség, hiszen csak egymásra számíthatnak. Gyenge az idegenek iránti tolerancia, és általában az ottlakóknak még pénzük sincs. A magyar falu pedig egyéni módon terhelt.

A megtörtént események alapján készült filmben Ógyarmaton, egy osztrák-magyar határon található szegény zsákfaluban felfedezik, hogy a temető alatt húzódik egy olajvezeték. Gyorsan jött ötlettől vezérelve megfúrják, és közösen elkezdik árulni a gázolajat, temetésnek álcázva az árusítást. Mindenki elégedett egészen addig, amíg mindenki el nem kezdi a saját zsebére árulni az olajat, egymás árai alá ígérve. Ezt tetézve megjelenik a faluban az olajtársaság embere, majd a rendőrség is.

Speciálisan keverednek itt a kisrealista példák – akár európaiak (Az én kis falum, Lottózsonglőrök), akár  magyarok (Portugál, Egészséges erotika) – a legjobb hagyományokból teremtődne meg egy újfajta minőség – de mégsem. Valami hiányzik.

Szívemhez közel áll a magyar (balkáni?) mentalitás bemutatása, amire sok film vállalkozik, de csak kevés ér célt. Itt konkrét szituációkban láthatjuk, hova vezet, ha a szomszéd tehene jobb holtan, mint élve; mikor egy vezető azt hiszi, hogy ő a muszkák ellen harcoló Petőfi Sándor; mikor egy tiszteletes a saját zsebére hajt.

A forgatókönyv színvonala egyenetlen – az ötletek néha találóak (az osztrák kokaint szív, a magyar dinitrogén-oxidot), néha viszont túlzásokba esnek (a tolmács félrefordítása).

Felfedezhető benne ugyan a humor (kommandósok a kocsmában), de előbb lesz Rocco Siffrediből kereszténydemokrata pártelnök, mint ebből a filmből vígjáték. És nemcsak a több humor jönne jól, nem ártanának az erős karakterek sem, akik emlékezetesek és túllépnek a sztereotípiákon.

Maga a hangvétel erősen szatirikus – osztrák-magyar összebilincselés, az MTV-s kocsi leégése, traktor közös megtolása –, de következetlenül van végigvezetve. A végső megoldás pláne hiteltelen, de legalább nem csapja teljesen agyon a sztorit.

A színészek sem rosszak, de a rutinból nem lépnek ki – üdítő kivétel a plébánost játszó Kiss Jenő, aki láthatólag élvezi a szerepét. (Megjegyzés: itt a bizonyíték, hogy lehet úgy instruálni magyar színészt, hogy ne ripacskodjon és ne ordítson minden harmadik percben.) A fiatal színészek szimpatikusak (Kerekes Vica, ó, léhégy az enyééém!!) – bár az ő karaktereik is sematikusak.

A fényképezésre nem lehet rosszat mondani, a zene is stílusos – de ennyi. Nem maradt meg bennem se egy téma, se egy említésre érdemes kép.

A filmet minden tekintetben egy erős hajszál választja el attól, hogy jó legyen. Van egy stabil forgatókönyv, értő rendezés, nem elkoptatott színészek. Nos, ez lenne az alap, amire lehet építkezni. 2008-ra eljutottunk idáig.

(Így a 2006-os sajnálatos események évfordulóihoz közeledve adja magát a film egy speciális megközelítése: a magyar rendőrség és az állampolgárok viszonya. Ha az állampolgár gondol valami olyan csalafintaságot, amit szívesen megtenne, de törvényileg tilos (pl. útlezárás, gyújtogatás, a Btk. bármelyik szakasza), azt a rendőrség elviszi. De mi van, ha nem egy állampolgárról van szó, hanem kb. kétszázról? Olyankor, barátaim és üzletfeleim, a rendőrség befékez, mint a Gyalogkakukk a lezuhanó szikla előtt és pislog nagyokat. Szeretem, ha egy film a valóságot tükrözi.)

Mázli. Magyarország 2008. Rendezte: Keményffy Tamás. Írta: Hegedűs Bálint. Producer: Hidasi Dalma. Operatőr: Garas Dániel. Zene: Monori András. Szereplők: Lukáts Andor, Gyuricza István, Kapácsy Miklós, Kerekes Vica, Deutch Loránt és mások.

Hellboy: Science of Evil (PSP)

"Ah, man! These screw-ups never live anywhere nice and sunny! - Hellboy in an abandoned village in Romania

Sosem voltam nagy híve a blockbusterek sikerét meglovagoló játékoknak, tekintve hogy miután a merchandising gépezetnek mindig igazodnia kell a film mozikba kerülésének dátumához, a pénzfialó lóverseny eddig általában összecsapott, bugos, ötlettelen és a filmet szolgaian másoló fércművek születése felett bábáskodott. Így hát amikor a Konami megkereste Guillermo del Toro-t a Hellboy második része kapcsán, csupáncsak egy kényszeredett mosolyra futotta, ám mikor megtudtam, hogy a játék története független lesz az Aranyhadseregétől és a Hellboy képregényekből jól ismert kedvenc őrült tudósom, Hermann von Klempt is tiszteletét teszi ikonikussá vált mechanikus óriásmajmaival, azaz Kriegaffe-ival, úgy döntöttem, hogy azért erre mégiscsak kell vessek egy pillantást. Mert hát mi lehet hálásabb téma egy akciójátékhoz, mint egy szarkasztikus, ballonkabátos démon, aki a Végzet Kőkemény Jobb Kezével pofozza végig a Természetfeletti Lények Enciklopédiáját A-tól Z-ig?

Amint azt maga del Toro is tökéletesen sommázza a játékban extraként megnyitható interjúk egyikében: ez egy "good punching game", ahol a meglehetősen lineáris játékmenet abból áll, hogy Hellboy többnyire puszta ököllel, illetve egyéb környezeti elemekkel, mint sírkő, transzformátor, kőkalapács, naginata vagy akár szikladarab, fegyelmezi meg a többnyire inhumán ellenfeleket. Az irányítás egyszerű, ámde nehézkes, a "gyengébben, gyorsabban legyintünk" (négyzet), és a "keményen, magabiztosan odasomunk" (háromszög) támadástípusokat kombinálhatjuk a "torkon ragadom és falhoz vágom" (kör) mozdulattal. A játék folyamán két-három gombos kombókat tanulhatunk, valamint a Rage Rune-ok gyűjtögetésével időnként előhívhatjuk Apuci Lángoló Dühét, amivel úgy vághatunk rendet a kedvünkért összegyűlt szörnyseregletben, mint kombájn a kukoricásban. A különféle helyeken elrejtett, illetve a különböző harcok után kapott Crystal Shard-ok a játék extráit nyitják meg, amik képgalériákat, concept art-okat és interjúkat foglalnak magukban.

Hősünk kedvenc kéziágyúja, a Szamaritánus is állandó szereplője a játéknak és egyben az egyik leghatékonyabb fegyver, melyhez az L1 szolgál ravaszként és bár a célzórendszer hagy némi kívánnivalót maga után (de ebben legalább hű a képregényhez: Hellboy pocsék céllövő), a legtöbb főellenfelet ezzel lehet leginkább megpuhítani (míg el nem fogy a lőszer), mielőtt néhány állcsúcsra helyezett ütéssel kényszerű pihenőre küldjük őket. A játék során több más gadget-et is összeszedhetünk, többnyire gránátokat (gyújtó, villanó, repesz és szörnyűző á la Ghostbusters), növényeket meghátrálásra bíró druida amulettet, kísértetiesen bénító muzsikát játszó zenélő dobozt, tüzet köpő jáde- és villámot hányó kőszobrocskát vagy akár gyógyító hatalmú nyakláncot.

No de mitől Hellboy a Science of Evil? A sztori hat fejezetből és egyúttal pályából áll, melyből három egy gyermekhúsfaló boszorkány történetéhez kapcsolódik (színtere egy romániai temető és falvacska, valamint annak katakombája), a maradék három pedig Hermann von Klempt nagyratörő terveihez (Okinawa-n, Tunéziában és egy nem tisztázott helyszínen Kelet-Európában), némi menetrendszerűen érkező cthulhoid rettenettel megspékelve. Ez a megoldás leginkább a Chained Coffin and Others és a Weird Tales gyűjteményes kötetek térben és időben ide-oda ugráló történeteihez hasonlít a leginkább, ami egy nagy piros pont a készítőknek. A fejezetek mindegyike egy csúnyácska in medias res kezdésű flash animációval indít, és itt éri az első kellemetlen meglepetés a PSP tulajt: az egész játékban egy árva hangnyi szinkron sincs, hiába vett részt Ron Perlman és Selma Blair a játék utómunkálataiban, az bizony csak az Xbox360 és PS3 verziókban lelhető fel (és hogy ráadásképp megforgassák a sebben a kést: Lobster Johnson szinkronhangját maga a kultikus B-magasságokban pozőrködő Bruce Campbell adja, amiről persze így szintén lecsúsztunk).

Ezek után kissé keserű szájjal kezd neki a játéknak az emberfia, de az első hellboyos megmozdulás után mosolyra húzódik a szája, hiszen a zene megfelelően hangulatos, a látványvilág egészen kellemes (de nyomába sem ér a God of War: Chains of Olympus vagy akár a Prince of Persia: Rival Swords színvonalnak), és hősünk a legnagyobb természetességgel és hosszú évtizedek során elsajátított rutinnal rúgja be az első útjába kerülő temetőkaput (és ami azt illeti, tulajdonképpen minden nyílászárót, amit épp nem ököllel forgácsol szilánkjaira). A játék a klasszikus MediEvil vonalon halad, és bár a nem túl változatos ellenfelek között feltűnnek olyan ismerősök is, mint a humanoid békaszörnyek a Seed of Destruction-ből, valamint végre megtudjuk mi lett a sorsa von Klempt Kriegaffe #10-esének (a Wake the Devil-ből) többi számot viselő testvérének (hiszen mi verjük őket péppé), a játékmenet egy idő után monotonná és repetitívvé válik, a főellenfelek pedig a Szamaritánus megfelelő alkalmazásával könnyedén és egyszerűen legyőzhetőek. Az egyetlen kivételt a már emlegetett boszorkány képezi, ugyanis a vele vívott harc egyenesen frusztráló, tekintve, hogy csak távolsági fegyverekkel lehet megsebezni, fentebb pedig már megemlítettem a játék automata célzásának hiányosságait. Érdemes még megemlíteni a Shenmue-ből és a God of War-ból már jól ismert mini reflexjátékot, amikor egy guruló sziklagolyó vagy a Hellboy-t elütni készülő dzsip elől a képernyőn felvillanó gomb megfelelő időben történő lenyomásával tudunk elugrani, azonban ez olyan ritkán fordul elő, hogy szinte semmiféle nyomot nem hagy a játékmeneten, még kevésbé az emlékeinkben.

Ennél kellemetlenebb azonban, hogy a kamera nézőpontja nem forgatható, hanem rögzített, ami az elsőgenerációs, PS1-es Resident Evil-ek gyermekbetegségeit reprodukálja, valamint az a bármilyen datálású verekedős játékban elfogadhatatlan tény, hogy ugrás közben nem lehet támadni. A felvehető és fegyverként használható tárgyak mondhatni üvegből vannak, hiszen egy véletlen svung azonnal széttöri őket, a többgombos kombókkal küszködni pedig teljesen felesleges, ugyanis az ellenfelek idegesítő módon állandóan megakasztják egy-egy jól időzített támadással. Bár Guillermo del Toro a szokásos lendülettel és lelkesedéssel (és szinte lelőhetetlenül) beszél a megnyitható interjúban arről, hogy mennyire egymásnak teremtették a videójátékokat és Hellboyt, ez egyáltalán nem látszik meg a PSP verzión és ugyan a többi platformra készített játékokhoz nem volt szerencsém, csak remélni tudom, hogy ennél jobban sikerülhettek. A Science of Evil egyetlen igazi pozitívuma, hogy potom 4-5 óra alatt végigjátszható (ha nem akaszt meg a monotonitása), az összes extra megnyitásához pedig ugyan újra neki kell veselkedni, kétlem, hogy erre ezek után bárkinek lenne lelkiereje. Inkább csapjatok fel egy Hellboy trade paperback-et, az legalább garantáltan szórakoztató...

The Blue Eyes of the Broken Doll

Nagy franc ez a Paul Naschy, nincs mese. Az európai horrornak megvannak a maga sztárjai, az arisztokrata Chris Lee, az intellektuális Peter Cushing vagy a nagyarcú Barbara Steele. Naschy, született Jacinto Molina az egyik legkülönlegesebb. Az ember, ha nincs tisztában a műfaj történetével, nem is igazán érti mitől olyan nagy szám a csávó (relatíve persze.) Naschy tehetsége három és fél arckifejezésig terjed, ráadásul sem ahhoz nem elég magas, hogy fenyegető legyen, sem ahhoz nem elég alacsony, hogy féltsük tőle a lábunk közét. Mivel a fiatalkorát súlyemeléssel pazarolta el, harkályfeje egy impozánsan kidolgozott felsőtesten ül meg, úgyhogy az ember inkább hinné valamely peplum beugrójának, mint horrorsztárnak (karrierjének elején statisztaként több olasz szandálfilmben megfordult). És mégis! A hetvenes évek spanyol rémfilmjeinek a meghatározó figurája.

Ez köszönhető inkább a műfaj iránti határtalan szeretetének, lelkesedésének, mint a method acting-jének. Mikor elege lett abból, hogy állandóan valami tömegjelenetben kelljen leghátul csápolnia, megírta a Noche des Hombre Lobo (1968) forgatókönyvét - korábban hasonló vakmerőségre nem vállalkozott, bár az ötvenes években több ponyvawestern is megjelent az álneve alatt -, kimondottan azzal a céllal, hogy a filmváltozat főszerepében főszerepeljen. A film akkora siker lett, hogy az elátkozott Waldemar Daninsky (ha kitelik a hold, szőr nől rajta) tucatnyi folytatásban visszatérjen.

A The Blue Eyes of the Broken Doll-nak semmi köze a Daninsky-filmekhez, annál több a giallókhoz, az olasz szexes-véres thrillerekhez, csak ez spanyol. És a szkript azt akarja elhitetni (Naschy szerezte, a rendező Carlos Aureddel összejátszva), hogy Franciaországban játszódik. Mindenkinek olyan neve van, hogy bagett. Sajnos a mélyspanyol-mediterrán architektúra - amely megtévesztésig hasonlít a hetvenes évek magyar nyaraló-építészeti stílusára - lerántja az illúzióról a bikavadítószínű lepedőt.

Naschy a semmiből jön, vállán átvetve viszi a zsákját, jó a bőrdzsekije. Egyből látszik rajta, hogy troubled. Egy középkorú James Dean, csak egyáltalán nem hasonlít rá. Ferde szemmel néznek rá a kisvárosi kocsmában, pedig ő csak munkát keres, bár a sajtos szendvics mellé vörösbort kér. Végül a Nagy Házban kap melót, a Hegyen.

Én is ilyen állást szeretnék. Minden férfi ilyen állást szeretne, mindegy, hogy csak kertészkedni kell. A villában három totális MILF van összezárva, egyiknek nagyobb a frusztrációja, mint a másiknak (a film amerikai forgalmazási címe The House of the Psychotic Women volt. Én imádom az őrült nőket, csak nézzenek ki valahogy. És ezek kinéznek.) A vöröshajú Nicole (Eva León) nimfomániás. Ez már egy jó kezdés. A barna Claude (Diana Lorys) hideg fejjel igyekszik irányítani a háztartást, mivel nővére, a szőke, tolószékhez kötött Yvette (Maria Perschy) erre képtelen. Nicole és Claude idővel mindketten Naschy ágyában kötnek ki - mint említettem, Pauly a forgatókönyv társszerzője...

Az ember azt hinné, hogy miután a jövevény némileg "kigyomlálja a veteményt", a házbéli feszültségek csillapodnak. Ám ellenkezőleg történik: a nővérek egymás iránt érzett féltékenysége kivágja a biztosítékot, sőt, egy óvatlan pillanatban Naschy elődje, az előző kertész is visszasomfordál, és egy bazi nagy késsel hátbatámadja hősünket, aki testépítő múltjának köszönhetően helyére teszi a pampogó hippit. Szóval van elég baja ennek a mikroközösségnek, a körzeti orvos szinte naponta jár ki hozzájuk. A problémák betetőzéseként a faluban sorozatgyilkos kezd áldozatokat szedni: szőke, bögyös lánykákat koncol fel és vájja ki a szemét. A szentropézi egyenruhába öltöztetett helyi fakabát Naschyra gyanakszik, akinek állandóan olyan flesbekkjei vannak, hogy attól egy Ted Bundy visszarettenne...

Naschy filmjeiben tényleg az a bizonyos, korábban már felemlegetett lelkesedés a legjobb, mert általában elég amatőr atmoszférát árasztanak. A Carlos Aureddel közösen készített munkái közül a Horror Rises From the Tomb (szintén 1973-as, abban az évben Naschy 12 filmben szerepelt!). Aurednek nincs sok érzéke az atmoszférateremtéshez, a nappali jelenetei hidegen túl vannak világítva, néha mintha műtőben lenne az ember, bár az éjszakai részek sokszor gyönyörű-hangulatosak.

A szinészvezetés sem erőssége, valószinűleg mindenki annyit ad a filmben, amennyit magával hozott. Naschy mimikai képességei a szokásos behatároltak (meg tud lepődni és kétségbe tud esni, egyébként néz), de van neki egyfajta szimpatikus sármja, amitől ugyan még abszolút alkalmatlan marad a horrorfőszerepekre, ám az ember szivesen hátbaveregetné, elismerve, hogy az a lényeg, hogy próbálkozik. A három frusztrált nőszemély viszont elsöprő erejű szexuális energiát áraszt, Naschy mindig jó érzékkel válogatta ki a partnernőit, akikkel aztán mindig volt pár ágyjelenete.

Feszültség csak nagyon halványan üti fel fejét a filmben - köszönhetően Aurednek, már megint -, a gyilkosságok pedig, egy gereblyével elkövetett marcangolás kivételével, nem különösebben véresek. A legdzsuvásabb jelenet egy falusi disznóvágás dokumentarista nyomonkövetése - Ruggero Deodato csókoltatja. Érdemes lezárásként megemlíteni Juan Carlos Calderón ötpercenként felcsendülő, fuvolaalapú főtémáját, amelynél horrorhoz kevésbé illő zenét soha életemben nem hallottam. Édeskés prüntyögése olyan mértékben ütközik a történésekkel, hogy az már vicces. És ez csak hozzájárul a film nyögvenyelős sármjához - mert hibái ellenére, vagy éppen azok miatt, a Blue Eyes of a Broken Doll szórakoztató.

A film amerikai, R1-es dvd-je itt vásárolható meg.

Hősök, 2. évad

Kár lenne most azon elmélkedni, hogy mennyiben tette tönkre a sorozatírók sztrájkja a Hősök második évadát, hogy mi lett volna, ha nem csonka évadként kell a készítőknek befejezniük ezt az évadot. Az eredeti elképzelések szerint ugyanis ez a 11 epizód csak a második évad első fejezetét képezte volna, és lett volna még további kettő fejezet, a mostani évadzáró eseményeket pedig végül csak kényszerűségből változtatták meg, mint az nemrég kiderült. Azonban semmilyen külső tényező sem változtathatja meg lényegesen azt a tényt, hogy a Hősök második évadjának színvonala az első évadhoz képest erőteljesen megzuhant, pedig mindvégig érezni, hogy a készítők nagyon igyekeztek. (Vigyázat, spoilerekkel teleszórt kritika.)

Az eredeti elképzelés szerint ugyanis a Shanti-vírus elterjedt volna, ám a várva várt apokalipszist végül lecserélték egy sokkal gyengébb Nathan Petrelli elleni merényletre, ám sem ezzel a cliffhangerrel, sem pedig Niki Sanders bennégésével nem sikerült túl sok álmatlan éjszakát okozniuk, hiszen már ennek az évadnak az elején is a nevetségesség határát súrolva hozták vissza egymás után a halottnak hitt szereplőket.

Arról nem is beszélve, hogy az élők sorába ily módon visszatért (jó darabig amnéziás) Peter Petrelli Jedi-trükkjei legalább annyira túlhajszoltnak hatnak, mint Elle Bishop Palpatine szenátort megidéző elektromos mutatványai, az összhatást pedig tovább rontja, hogy ami sikerült Daryl Hannah-nak (Elle Driver – Kill Bill), az már nem igazán megy Kristen Bellnek, aki egyszerűen képtelen hiteles módon eljátszani a vérfagyasztóan kíméletlen szőke hajú rideg gonosztevő karakterét.

Az írók érezhetően sokat erőlködtek, hiszen az első évadot jellemző hibátlan és egyre hatásosabban építkező dramaturgia helyett ezúttal csak össze-vissza kapkodást és fejetlenséget kapunk, az események egy pillanatra sem állnak össze egyetlen értelmes alakzatba sem. Párhuzamosan derül fény a szülők bűnös tetteire, és zajlik a vírus elterjedése elleni küzdelem, miközben felesleges kitérők és zsákutcák rontják az összhatást, melyek közül az egyik legzavaróbb Peter Petrelli új szerelmének a sorozatba emelése, majd hirtelen eltüntetése.

Mindeközben a sok időbeli ugrálás is egyre inkább erőltetettnek hat, melyek érzésem szerint leginkább az ötlettelenségből fakadtak, habár Hiro középkori Japánban való kalandozásai, és Takezo Kenseivel való egyre ambivalensebbé váló viszonya eleinte magukban hordozták a mítosz és történelem ellentmondásos viszonyának leleplezését, ám Kensei az öregedésre képtelen Adam Monroe-vá változtatása és a múltból a jelenbe inkarnálódása megint csak agyoncsapta az ebben az epikus szálban meghúzódó lehetőségek ésszerű kiaknázását.

Az új hősök szerepeltetése is leginkább csak csalódásra adott okot, a New Orleans-i Monica Dawson figurája ugyanis legalább annyira halvány marad, mint Maya Herreraé és bátyjáé, szintúgy a képességeik. A Dawson-lány vizualitás útján történő képesség-elsajátítása leginkább Peter Petrelli másolás-skillje klónjának tűnik, miközben az egésznek olyan kínosan gyermeteg Disney-feelingje van, míg a Herrera-lány voodoo-pusztítása csak ócska okkultizmusként hat. Dawson karaktere mögött ráadásul ugyanazt a szándékot érzem, mint Claire Benett és ifjú udvarlójának titkolni próbált szerelme mögött, vagyis hogy az egyre fiatalabb réteget célozták meg, a romantikus és kamaszosan nyálas betétek azonban csak tovább roncsolták az évad összhatását.

Az összeesküvés-elméletek helyett például teremthettek volna egy valamire való, és komolyan vehető negatív hőst, amelynek hiánya érezhetően belengi az egész évadot. Sylar visszatérése megint csak egy hiábavaló vaktöltény, pedig az első évadban az ő ügyesen megrajzolt fenyegető karaktere hatásosan képezte az epizódok központi magját. Itt azonban még csak igazi negatív hőssel sem találkozunk, ha csak Elle Bishopot vagy az apját nem annak szánták.

Kifejezetten sajnálatos az is, hogy pszichológiailag szinte semmit sem kezdtek a kitaszítottság és a másság nyomasztóan tudathasadásos érzésével, amely elvileg az összes szereplő életét meg kellett volna, hogy változtassa ilyen vagy olyan módon. Ehelyett itt szaladgálnak ezek a lelkileg kiegyensúlyozott, műanyag alakok, akik ugyanúgy élik hétköznapi és szuperhős életüket, mintha teljesen átlagos arcok volnának a tömegből. Tegyük azért  hozzá, hogy a Claire Benett-szálban még nyomokban megtalálhatjuk a  hőslét pszichológiai aspektusát, ám végül azt is veszni hagyják a tinédzser lázadás és szerelem kedvéért.

A megvalósítással persze nincsenek gondok, és azt is el kell ismerni, hogy az epizódok még a fentiek ellenére is pörögnek, hiszen ügyesen adagolják az izgalmakat és fordulatokat, az egész azonban nem lép túl a hamar kifulladó és érdektelenné váló popcorn-jellegű szórakoztatásnál. A Hősök második évadjában sem elmélyült jellemrajzokkal, sem pedig katartikus összecsapásokkal nem találkozhatunk. Ehelyett elbagatellizálják a témából adódó konfliktusokat, és olcsó bűvésztrükkökre cserélik a hősmitológiában meghúzódó mélységet.

Fearless

Kíváncsi lennék Yuen Woo Ping hogyan érezte magát, miközben a Fearless akciójeleneteit koreografálta. Irigyelte vajon a Ronnie Yu rendelkezésére álló költségvetést, szereplőgárdát, lehetőségeket? Hiszen Yuen 1982-ben egyszer már feldolgozta a legendás Huo Yuanjia (ejtsd Huó Jündzsá) élettörténetét. És a Legend of A Fighter, az egy elég jó film.

Meg egyébként is: hogyan gondolhatja bárki Jet Liről, hogy tehetségtelen? Elég végignézni akármelyik, az átlagos kungfufilm-elvárásoktól eltérően alaposan megírt karakterépítő dialógusjelenetet, és rögtön nyilvánvalóvá válik az egykori wushu-bajnok spilázóképessége. Utóbbira bizony szükség van, ugyanis a film első fele néha inkább nevezhető kidolgozott fejlődésdrámának, mint kungfufilmnek.

Ebben rejlik az előnye, ugyanis miután Huo Yuanjia, büszkeségének köszönhetően elveszít mindent és mindenkit, aki számára kedves, a Fearless nem átallja elkezdeni a régi műfaji klisék gátlástalan újrafelhasználását. A családja halott, az egzisztenciája romokban, és az összes tragédiát kizárólag magának köszönheti: Tianjian bajnoka elbujdosik, és egy isten háta mögötti parasztfaluban talál menedéket, a föld egyszerű, tiszta gyermekei között, blablabla. Egymilliószor láttunk már hasonlót, ám ennyire csecsén utoljára az Utolsó szamuráj-ban. Tök ciki, ha egy bonbonamerikai film ugrik be az embernek egyes jelenetekről.

Miután Huo Yuanjia kikupálódik, és újraépíti értékrendjét, visszatér a civilizációba (aúú). Kibékül és bocsánatot kér mindenkitől, akit évekkel ezelőtt megbántott vagy megnyomorított, és ropogós-friss világnézetének segítségével a korábbinál egy sokkal kevésbé aggresszív életvitelbe kezd bele. A kínai nacionalizmus a harcművészetek általi felpumpolásába fekteti energiáit, sorra alázva meg a kolonizáló nemzetek bajnokait.

Természetesen (vagyis inkább sajnos) az összes külföldi ellenfél kulturálatlan, artikulálaltan gvajló, mintha a 60-as, 70-es évek filmes kliséinek ma is ugyanannyi lenne a létjogosultsága. És itt bukik el most már végleg a Fearless: a második és harmadik „felvonás” izzadtságszagú ötlettelensége, idejétmúlt formája betesz neki. Főleg egy olyan filmnél fáj az ilyesmi, amely nagy lendülettel indít, és mintha újat szeretne hozni a zsánerkeretek közé. Aztán mégsem.

A látvány, a hatalmas költségvetésnek és Yu fluid rendezésének köszönhetően pazar, Li pedig, ahogy már korábban említettem, nagyszerű alakítást nyújt. Csak a forgatókönyvíróknak kellett volna megerőltetniük magukat, arról már nem is beszélve, hogy Huo élettörténetét enyhén szólva túlheroizálják (például nem akkor mérgezték meg, amikor  a film szerint megmérgezték, sőt, még az sem biztos hogy megmérgezték), bár a gátlástalan nacionalista üzenet célba juttatása érdekében gondolom ez érdekelte őket legkevésbé.

A legutolsó jelenetben Huo a csillagok közé jut. Mint Dave Bowman vagy az Elefántember.

A fantom

A mai alkalommal térjünk vissza ismét a meggymárkaszínű múltba, poroljuk le a Skoda 120L hátsó ülése mögött becsempészett Gold Star videókazettákat, amelyeken kuriózumokra is lelhetünk. Így jártam a jelen recenzió tárgyával is.

A bosszútörténet szerint egy arizonai kisvárosban vagyunk, ahol a fiatalokat egy autós banda tartja rettegésben. Különösen vezérük, Packard (Cassavetes). Egy nap azonban feltűnik egy mattfekete turbó, ami felveszi velük a versenyt. Ezidőtájt bukkan fel a városban a jóképű Jake (Sheen) is, aki megtetszik Kerry-nek (Fenn). Ez viszont nem tetszik Packardnak, akit a lány visszautasított. A banda tagjai folyamatosan fogyatkoznak a „Fantom”–mal vívott végzetes kimenetelű autóversenyek okán, ami már feltűnik a rendőrfőnöknek (Quaid) is.

Még 1985-ben jött ki a tinifilmek két meghatározó mérföldköve: a Nulladik óra és a Vissza a jövőbe. (Ezzel meg is született a két végpont: az első reálisan ábrázolja a tinikaraktereket és gondokat, míg a másik idealizálja az átlagtinédzsert.) Ennek a gyorsan jött reneszánsznak köszönheti létét A fantom is: megpróbál különböző motívumokat összelopkodni: Mad Max 1-2, Csillagember, Christine - nyúl mindenhonnan. Az író-rendező nem tudta eldönteni, mit is csinálna legszívesebben: akciót, sci-fit, romantikus filmet, thrillert... Az autós üldözések izgalmasak, de a narratív részeken úgy elcsúszik az egész, mintha teflonnal burkolták volna a videószalagot. A sztorinak különösebb iránya nincs: a szereplők csak lézengenek, majd egyszer csak kipurcannak autóbalesetben, azt jóccakát.

A téma, a szereplők, a célcsoport kívánnák az MTV-esztétikát, ám a rendező sivatagos világvége-hangulatot próbál teremteni, ami erősen felemásra sikerül. A világ 86-ra-ra túljutott a lehetséges apokalipszistól való félelmén - Gorbacsov még a májfoltjával együtt sem volt olyan félelmetes ellenség, mint Brezsnyev a szemöldökével. (Hát még a politikájuk közti különbség!)

A színészek alakítása nem épp shakespeare-i, de egy tinifilmtől nem is várható el. Az egyetlen, aki próbál megharcolni a karaktere mélységének hiányával, az Nick Cassavetes, de erejéből is csak komoly küzdelemre futja a humortalan dialógusokkal. Charlie Sheen utolsó filmje volt ez a Szakasz előtt. Sherilyn Fenn jól hozza a naivát - de méltatlanul kevésszer tűnik fel és idegesítáően túlöltözve.

A mellékfigurák döbbenetesen hülyék - az elején még szórakoztatóak, de a végén már fárasztóak, különösen a fagyállót és csavarlazítót felváltva kortyoló Skank. És mennyi dauervizet használtak Rughead frizurájához? Természetesen az amerikai kisember ellenségei ők: punkok, akik mindent csak szétkúrnak maguk körül a balhé kedvéért.

A fantom-ot felfoghatjuk a „nyolcvanas évek Halálos iramban”-jának is, pláne a gátlástalan General Motors-product placement miatt. A főhős Knight Rider-es Dodge M4S tanulmányautójától kezdve a Larry Shinoda tervezte kólásüveg-Corvette-en át a Pontiac Firebird-ig felvonul az összes nyolcvanas évekbeli cool amerikai verda.

Az egyetlen elem, amibe nem lehet belekötni- az a soundtrack. A főcímzene mellett  megszólal a Mötley Crüe, Ozzy, Billy Idol, stb. Még Bonnie Tyler sem tudja lerontani az összképet, pedig nagyon igyekszik.

Vannak filmek, amik szépen öregszenek - A fantom nem tartozik közéjük. Csalódott vagyok, depresszív, még a nosztalgiafaktor sem segít sokat. Ideje újra beletúrni a kazik közé!

The Wraith. USA 1986. Rendezte: Mike Marvin. Írta: Mike Marvin. Producer: John Kemeny, Buck Houghton. Fényképezte: Reed Smoot. Zene: Michael Hoenig és J. Peter Robinson. Szereplők: Charlie Sheen, Sherilyn Fenn, Nick Cassavetes, Randy Quaid és mások.

Hancock

Az, hogy a szuperhősök jók, evidenciának tűnhet. Addig, amíg meg nem ismerkedünk Hancockkal (Smith). A cuccait egy igényesebb hajléktalan se venné magára; ha nem az utcán alszik, lakókocsijába vonul vissza - de ha baj van, úgy szedi ki a bűnözőket a kocsiból, mint más a konzervkukoricát.

Csak egy a probléma vele: akcióival tetemes költségeket okoz a városnak. Ekkor talál rá egy sikertelen PR-menedzser (Bateman), aki azt javasolja, vonuljon önként börtönbe, így egy idő után megnő a bűnözés és a nép a szabadságát fogja követelni. Ezzel párhuzamosan vonzalom alakul ki Hancock és a menedzser felesége, Mary között (Theron).

A film gyakorlatilag két részre szakad. Az elsőt viszi az alapötlet ereje, érezni Berg humorát, Will Smith sem rossz, bár egyre inkább Larry Fishburne-ösödik. A poénok ülnek és jó ritmusban jönnek. A második részre elfogy a muníció és a szuperhősség kerül bonckés alá, de minek? Az első felében deheroizál - a másik felében istenít. Vaddöfakk? Nagyobb feladat kideríteni az értelmét, mint kaukázusi kefirről megállapítani a fogyaszthatóságát.

Hiányzik azonban a megnövekedett erővel arányos felelősségérzet: morális dilemma nélkül nincs szuperhős. Akit képességei predesztinálnak emberfeletti feladatokra, mit érez az átlagemberrel szemben, akit simán eltaposhatna? Mit érez saját, korábbi énjével szemben?

A forgatókönyv első változata ’96-os keltezésű, megfordult Jonathan Mostow-nál, Michael Mannál - akik szerepet is vállaltak a film elkészítésében. A sztori a „Hősök” és a „Berlin felett az ég” között lavírozik valahol. A PG-13-as besorolásnak "hála", lezárása ártalmatlan

A speciáleffektek John Dykstra munkáját dícsérik - nem ütik meg ugyan pl. a Pókember szinvonalát, de nem rosszak. A színészek közül mindenki hozza azt az átlagot, amit egy nyári blockbuster megkíván, a zene is a langyosság határán egyensúlyoz - John Powell-től inkább a Bourne-témát jegyezzük meg.

Érthető, hogy igény van erre a filmre. Ismerjük be, nincs fekete szuperhős - hacsak Darth Vader-t nem tekintjük annak. Az amerikai gyerekek 20%-a Halloween-kor üveges tekintettel néz a félliteres Dr. Pepper mélyére és ismét felveszi a tavalyi Shaft-jelmezt.”De idén Hancock leszek!”- hangzik majd többmillió kicsi szájról a film megnézése után. A Sony- Columbia főnökei ezekre a boldog arcocskákra gondolhattak, mikor kipengettek 150 millió dollárt 92 percért. Mással nem indokolható.

Hancock. USA 2008. Rendezte: Peter Berg. Írta: Vincent Ngo és Vincent Gilligan. Producer: Akiva Goldsman, Michael Mann, Jonathan Mostow, Will Smith. Fényképezte: Tobias A. Schliesser. Zene: John Powell. Szereplők: Will Smith, Jason Bateman, Charlize Theron és mások.

Wanted

Történt 2004-ben, egy évvel a Gyűrűk Urás záróepizód nyálas tengerparti búcsúja után, hogy kijött egy orosz film, az Éjszakai őrség – szintén könyvadaptáció –, amely a jó és a rossz erők harcáról regélt, tele volt vámpírokkal és az egésznek olyan érdekes, lendületes, nem-amerikai stílusa volt, hogy odaát néhányan felkapták a fejüket, aztán izgatottan tárcsázták producer ismerőseiket: hoppá, vigyázó szemeteket keletre vessétek! Aztán 2006-ban jött a folytatás, a Nappali őrség, Hollywood pedig lecsapott a tehetségét már bizonyított friss húsra, és rábízta a Wanted című képregény-adaptációt, afféle bemutatkozó kűrnek. Timur Bekmambetov megérkezett (Oroszországból szeretettel): útját sportladával repkedő Angelina Jolie, szétfröccsenő agyak, nyolc napon túl gyógyuló sérülésekre fogyasztott gyógyvodka és más, Hollywoodban szokatlan jelenségek jelzik.

A történetet nagy vonalakban Beyonder már ismertette a képregényről írt kritikájában, röviden azért mégis összefoglalnám, mert egyrészt leendő nézői közül valószínűleg kevesen olvasták az említett forrásművet, másrészt olyan egyértelmű filmes áthallásokat tartalmaz, melyek mindenkinek fel fognak tűnni.

Hősünk egy depressziós, fásult irodakukac, unalmas munkával, csalárd barátnővel és idegesítő „legjobb baráttal”: tervei és vágyai nincsenek, igazi amerikai módjára marokszám nyeli a nyugtatót, és már annyira befásult az egészbe, hogy az önmegvalósítás, a változtatás álma sem kerülgeti többé. Cinikus, ütősre megírt pársoros mondatokkal narrálja ezt el nekünk ő maga, miközben percenként riad fel vacak, szűkös lakásában vagy éppen az Enter billentyű lenyomatával homlokán (ismerős?). Mindez megváltozik azonban (igazi VHS-kazetták borítójának hátuljára illő mondatkezdés, nem?), amikor a közértben Angelina Jolie jelentőségteljesen a pofájába bámul. A srácról kiderül, hogy apja tagja volt egy gyilkosokból álló ősi szövetségnek, és mellesleg épp aznap lőtték fejbe egy toronyház tetején…

A Wanted ízig-vérig látványfilm, gátlástalanul az, és amíg nem próbál több lenni, egész jól működik is - azaz a játékidő első harmadában. Pofás lett az apró szilánkokra robbanó üvegfelület, a toronyház-ugrás („elsőre senkinek sem sikerül…” – ja nem, az egy másik film) meg a komikusan vagány tűzharcok, no és persze szélesvásznon lassított felvételben, majd kimerevített képen mutatott fejlövést is ritkán lát az ember. Az autós üldözés szintúgy profi munka, Jolie túljátszott lazasága, az elképesztő(en irreális) trükkök és hősünk hétköznapian természetes trágársága remekül összeillenek.

Mindez azonban addig tart csak, amíg el nem ér a film arra a pontra, ahol muszáj elkezdenie adagolni a lényegi információkat szegény irodakukac srácnak és az akciójelenetek látványorgiája alól kiszabadult nézőnek a történetről, melynek alkatrészei és csavarjai nyugtalanítóan ismerősek. A Wanted ráadásul olyan popkulturális alapvetésekből nyúlt (és most nem számít, hogy a film csak a képregényt dolgozza fel), mint a Star Wars-hoz hasonlóan totálisan köztudatba épült Mátrix 1. vagy a komoly ítészek által gyakran alábecsült, fölöttébb zseniális Harcosok Klubja (még az Ikea bútorok is előkerülnek – mi ez, ha nem kikacsintás?).

Az erős forgatókönyv hiánya a pörgős, ötletes képi megoldásokkal teli felvezetésben még nem annyira zavaró, de a későbbiekben határozottan kínossá válik. Morgan Freeman rutinosan és magabiztosan adja ugyan elő a szövegeit, amik viszont még egy tucatgyártott számítógépes játékban is kínosan hangzanának. Jolie-nak más dolga nincs, mint lazulni és szexisen kinézni, de vele is jól kicsesztek, mert gyakran határozottan hullaszerűen fest a vásznon (talán nem Romerótól kellett volna elkérni a sminkeseket?). Talán még a furcsa bérgyilkos fazonok lettek a legjobbak, nyilván Bekmambetov hatása miatt (a vodka meg a matrózsapka legalábbis bizonyosan neki köszönhető), de akkor már inkább megnézem újra az Éjszakai őrséget, ahol meg minden szereplő egyénire sikerült...

Érdekes amúgy, hogy az amerikai filmek mennyire hajlamosak alábecsülni az emberi életet és túlbecsülni a családi kapcsolatokat. Mindenféle morális és filozófiai vitába való belemerülés vágya nélkül kérdezem: odaát tényleg ennyire ütnek milliomodszorra is az „ő volt a te apád!”, „hiszen az apám volt!” és más, hasonló jellegű drámai egysorosok? Nem unják már ezt a motívumot a nézők - és persze az írók? A moralizálás persze nem tisztem (egyébként is azt vallom, hogy egy átlagos felnőtt ember képes kezelni a valóság és a fikció fogalmát, ezért ezt határozottan fel kell tételezni a nézőkről is – fenébe a cenzúra akármilyen formájával!), de egyvalamit azért meg kell említenem: az ősöreg filmes problémát, miszerint a főszereplők által véghezvitt (bér)gyilkosságokat valahogyan elfogadhatóvá kell tenni a nézők számára, ha azt szeretnénk, hogy beleéljék magukat a helyzetükbe, a Wanted meglehetősen kifogásolható – vagy, ha úgy tetszik, suta – módon oldotta meg, amit a film közepi túlmagyarázás sem tesz indokoltabbá vagy értelmesebbé.

 
Szóval igencsak vegyes a végeredmény: az eredetiség nyomokban lelhető csak fel (de akkor már ezerszer inkább valamelyik Őrség-film), a látvány pedig brutális ugyan, de a harcjelenetek nem sokkal szebbek és egyáltalán nem ötletesebbek, mint a Golyózáporban (Shoot ’Em Up), ami viszont épeszű sztorival bírt és még az esetleges komolykodást is sikerült nagy ívben elkerülnie. (Monica Bellucci pedig százszor szebb, mint Angelina Jolie – minimum!) A forgatókönyv írója pedig egyedül a Google szó leggyakoribb és legköznapibb használatáért érdemel dicséretet  (vagy talán büntetést, nem tudom).

Tény, ami tény: nagyvásznon büntet a számítógép-izzasztó effektparádé (a Wanted-ot sima tévén megnézni időpazarlás volna) - kár, hogy a döcögős, félrecsúszott, komolytalan mondanivalót is le kell nyelni hozzá). Jó szívvel azonban csak azoknak tudom ajánlani a filmet, akik vagy nem látták Fincher és a Wachowski testvérek fentebb említett filmjeit (elégszer), vagy nem zavarja őket, hogy lépten-nyomon ráismernek majd ezekre (és persze felrémlenek majd John Woo heroic bloodshed-akcióopuszai, meg az Orvlövész (Shooter) meg a Willard…).

Amerikai, 2008. Rendezte: Timur Bekmambetov. Írta: Michael Brandt és Derek Haas. Fényképezte: Mitchell Amundsen. Zenéjét szerezte: Danny Elfman. Vágó: David Brenner. Szereplők: James McAvoy, Morgan Freeman, Angelina Jolie, Terence Stamp és mások.

Cannibal Ferox

Elliott Silverstein 1970-es filmje, a The Man Called Horse, állítólag, annak idején számottevő sikert aratott. Nem nagyot: számottevőt. Az olasz b-producereknek elég is volt ennyi: mivel éppen jó kapcsolatokat ápoltak mindenféle banánköztársaságokkal, és ennek folyományaként az ottani produkciós költségek szinte a nullával voltak egyenlőek, a garast (nem a színészt) amúgy is állandóan a fogukhoz verő filmesek ígéretes, és főleg olcsó lehetőséget láttak abban, hogy Dél-Amerika közkedvelt dzungeleiben forgassák le a Man Called Horse olasz változatát, amelyet Il Paese del sesso selvaggio-nak neveztek el.

A rendezés Umberto Lenzire hárult, aki egészen addig kalandfilmek, westernek és giallók összerittyentésével kereste a kenyerét, ergo a Man from Deep River (a filmet ugyanis angolszász nyelvterületen ezzel a címmel forgalmazták) éppen beleillett az ouvre-jébe. A Horse sziú indiánjait lecserélték ergonomikusabb bennszülöttekre, Richard Harrist meg behelyettesítették a később más Lenzi filmekben is feltűnő orosz disszidens Ivan Rassimovval. Utóbbi alakítja a civilizált fehér embert, aki, miután a bennszülöttek foglyul ejtik, és fantáziadús kínzásoknak vetik alá, végül elnyeri a rokonszenvüket, és a film realista lezárásaként a királyuk lesz.

Mivel a jó harminc évvel ezelőtti közönség pavlovi kutyaként kívánta az egzotikus helyszíneken játszódó történeteket, a Man from Deep Rivernek sikerült teljesítenie a készítői által támasztott anyagi elvárásokat. Ha pedig egy üzlet beindul, nem éppen az olaszok híresek arról, hogy az útjába állnának. Mediterrán temperamentumuknak, valamint az amerikai George Romero zombifilmjei sikerének köszönhetően sorra készítették az egyre kegyetlenebb dzsungelfilmeket, amelyeket ma már külön alműfajként, olasz kannibálfilmekként emlegetünk. A teljesség igénye nélkül íme néhány cím, melyekről még biztosan lesz szó a Kritikák rovatban: Ultimo Mondo Cannibale (1977, Ruggero Deodato), Montagna del dio cannibale (1978, Sergio Martino), Sexo Caníbal (1981, Jess Franco), és természetesen Ruggero Deaodato egy másik filmje, hírhedt, a többivel össze sem vethető remekműve, a Cannibal Holocaust.

No meg persze a tárgyalt film, az 1980-as Cannibal Ferox, ennek a rövid életű filmes vadhajtásnak egyik utolsó példánya. A Man from Deep Riverhez hasonlóan a Feroxot is Umberto Lenzi rendezte, de míg a korábbi filmben tapasztalható volt részéről a koherens cselekménybonyolításra való törekvés, a Feroxnál már baszik a narratív szálra, és a félórás felvezetés után keményebbnél keményebb jelenetek (tapasztalatlanabbak ezeket talán undorítónak neveznék) halmozásával igyekszik kitölteni a kötelező másfél órát. Ha mindössze ennyi volt a rendező önmaga elé kitűzött célja, akkor sikerült teljesítenie: a Ferox a Cannibal Holocaust mellett az olasz kannibálfilmek legkegyetlenebbike, ám Deodato főművével ellentétben mellőzi az emberi intellektus leghalványabb szikráját is.

Háromfős expedíció (Bryan Redford, Lorraine De Selle és Zora Kerowa) indul a legdzsungelebb dél-amerikai dzsungelbe, hogy megcáfolja a kannibalizmus tudományos körökben jól beágyazott (és mellékesen bizonyítékokkal megtámogatott) mítoszát. A fentebb már emlegetett félórányi bóklászás, tökölés és az expozíció egyéb felesleges (amelynek szerves része egy kis kutya óriáskígyó általi - természetesen reális, mer' az olasz filmes ott spórol, ahol tud - elfogyasztása) velejáróinak elviselése után hőseink legelőször még csak nem is kannibálokba, hanem két, meglehetősen ideges honfitársukba botlanak - az új jövevények egyike ráadásul a súlyos vérveszteség családias jeleit is magán viseli. A másik, Mike (John Morghen - alias Giovanni Lombardo Radice - alakítja: ő az olasz horrorfilm Kennyje (South Park analógia), aki a 70-es, 80-as évek fordulóján a műfaj szinte összes darabjában (no pun intended) előfordult, és annyi és oly sok fajta halált halt, hogy rajzfilmes megfelelője is megirigyelhetné. Ráadásul a "túlspilázás" és ő kéz a kézben járnak, így az a tény, hogy Radice alakítása még a legelviselhetőbb a filmben, sokat elmond a Ferox színészeinek kvalitásairól...) láthatóan és szagolhatóan be van lőve, és gyilkos bennszülöttekről zagyvál, akik először határtalan vendégszeretettel fogadták eredetileg háromfős csapatukat, ám egyszerre a kannibalizmus (Mike-ék számára) fájdalmas útjára léptek, és heveny létszámcsökkenést idéztek elő az amerikaiak állítólag csak a természet iránt érdeklődő pro-grínpíszes soraiban.

Hőseink, hisz realista-mód gondolkodó emberek, természetesen beszopják ezt a marhaságot, és Mike-ot meg a társát felnyalábolva, az emberhúskedvelő primitívek nyomába erednek. Az indián faluban néhány megcsonkított bennszülött(!) hullán kívül senkit sem találnak, így hát logikus, hogy az ottani üres kunyhókban szállásolják el magukat.

Mike ettől kezdve tojik a látszatra: miután hidegvérrel agyonlő egy a fehéreknek még a környékét is elkerülni próbáló, ám véletlenül mégis arra tévedő fiatal indián párt, társa, aki addigra már valóban az utolsókat rúgja, elbeszéli hőseinknek, hogy mi is történt valójában néhány nappal ezelőtt a faluban. Kiderül, hogy ők morál - és főleg lóvé nélküli szerencsevadászok (még a new yorki rendőrség is nyomoz utánuk - ezt néhány, a film testébe rendkívül ügyetlenül beillesztett nagyvárosi inzertből tudjuk meg), akik egy legendás kincs reményében rabszolgasorba hajtották a bennszülötteket, néhányukat szörnyű kínzásoknak és válogatott halálnemeknek vetve alá. Az indiók csak ideig-óráig tűrték a fehérek őrültségeit, majd miután végre sikeresen fellázadtak, a rabul ejtett főrohadékon jól be is kajoltak. Mike és jelen dögrováson leledző társa az utolsó pillanatban léptek meg, és valószinüsíthető, hogy az indiánok még kissé orrolnak rájuk.

Valóban. A film utolsó harmada másból sem áll, mint az un. "creative killing" legszebb megnyilvánulásaiból, amelyek kizárólag az indiánok fantáziadús bosszúját taglalják. Persze mint ahogy az átlagmagyarnak is egyforma minden kínai ("ezen a sárgán még átmegyek"), úgy a bennszülöttek sem tesznek különbséget a fehérek között. Mike örökítő szervét premier plánban nyisszantja le a törzs felhevült főnöke, utána jóízűen bekapja, és alá Divine, nyammog rajta egy embereset. A haldokló haver sem jár sokkal jobban, őt egyszerűen kibelezik, és utána all you can eat... A tudóscsoport férfi tagja, egy félresikerült folyóátúszási kísérletet követően (csak annyit mondok: piranhák) mérgezett nyilat kap a nyakába; az egyik nőneműnek pedig már soha nem lesznek lógó mellei... Egyszóval kellemesen mulatják az időt ott lenn, a legvidámabb dzsungelbarakkban, amely szórakozás alól a kasztrált, ám még éppenséggel élő Mike sem vonhatja ki magát. Az ő halála a film "csúcspontja": aki látta az Indiana Jones és a Végzet Templomának vacsorajelenetét, és még emlékszik, hogy hogyan kell felszolgálni a mélyhűtött majomagyvelőt, az így látatlanban is alkothat némi fogalmat Mike végső kimeneteléről...

A Cannibal Ferox egy olyan éra szülötte, amelyben még szó szerint mindent filmre lehetett vinni, legyen bár akármilyen idióta a sztori, kegyetlen a megvalósítás vagy rasszista a világnézet. Mert utóbbi bizony az, bármennyire is próbálja dottore Lenzi későbbi nyilatkozataiban mosni a fehérneműt. Az az érve, hogy a bennszülöttek emberevésükkel csak a fehérek barbár agressziójára reagálnak, mindössze felületes vizsgálat során állja meg a helyét. A film valós hozzáállása nagyon is exploitatív, az indiánok ösztöneiknek és borzalmas szokásaiknak engedelmeskedő állat-emberekként vannak ábrázolva. Az ilyesmi pedig még horrorfilmes körökben sem szép dolog. A filmnek erre a tulajdonságára, valamint tabusértő természetére épített a nyolcvanas évek horrorfilmellenes un. "video nasty" hisztériája is, amely könnyű célpontot látva a Feroxban - valamint több tucat másik extrém horrorfilmben - annak kópiáit mintegy véres kardként maga előtt hurcolva (képzavar, képzavar, ez van), a média hathatós segítségével, világszerte ellehetetlenítette a horrorfilm egész műfaját. Egész egyszerűen a producerek nem látták értelmét erőszakos filmek forgatásának, hiszen a nagyobb felvevőpiacokon (pl. Anglia, Németország) ezeket a filmeket a cenzúrabizottságok azonnal bevonták. Szerencsére ezek a "vágóhidak" az utóbbi években egymás után szűnnek meg - az említett országok egyre több polgára emeli fel szavát egy olyan intézmény ellen, amely felnőtt embereknek meg akarja szabni, hogy otthonuk négy fala között milyen filmeket - és milyen formában - nézhessenek.

Olasz, 1980. Írta és rendezte: Umberto Lenzi. Producer: Antonio Crescenzi. Fényképezte: Giovanni Bergamini. Zene: Roberto Donati és Maria Fiamma Maglione (a stáblistában kettejük közös álneve, a Buddy Maglione olvasható). Vágó: Enzo Menigoni. Speciális effektek: Gianetto De Rossi. Szereplők: John Morghen (alias Giovanni Lombardo Radice), Lorraine De Selle, Zora Kerowa, Bryan Redford (alias Danilo Mattei), Walter Lloyd és mások.

Sam and Max - Season Two

Machine Girl

Tűzvonalban, 2. évad

Ennyiben persze abszolút az első évad – erősen közepes és hullámzó – színvonalát szállította volna a sorozat, ha legalább az évadzárót viszonylag tisztességesen levezénylik az alkotók. Ehelyett büszkén és bő nyállal szembe köpték, na nem a nézőket (de: őket is), hanem a karaktert, akire ez idáig felépült a sorozat. Mert azt még el tudjuk fogadni, hogy a Végső Nagy Lövöldözés nem olyan –khm– látványos (pénz, pénz, pénz!) vagy, hogy nem kapunk mindenre választ, de hogy szeretett Bordás őrnagyunk hősi szobrát ilyen lazán ledöntsék, az mégiscsak – Kenny legyilkolásához mérhető – szemétség. Bordás ugyanis, miután segít elfogni a másik főgonszt, Herceget, statisztál hozzá, hogy Kolonics felsőbb utasításra futni hagyja az álnok nőszemélyt. Világos, hogy az őrnagy úr első sorban a családjára gondol, amikor leereszti a fegyvert, de hogy utána nincs lelkiismeretfurdalása, hogy egy kicsit sem látszik dühösnek, sőt: egy hónappal később elfogadja az ezredesi előléptetést, az olyan… magyaros.

Anno sokadmagammal együtt én is azt kívántam, hogy legyen végre egy realista bűnsorozat itthon is, de nem pont ilyesmire gondoltam. Oké, hogy a „való életben” senki nem akar szembeszállni tökegyedül egy korrupt rendszerrel, de ha már a rettenthetetlen Bordás őrnagy ezredes is ilyen boldogan dugja bele a buksiját a homokba, akkor miért kéne hogy izgasson a további sorsa?

 

Filmkritika: SHOCK WAVES (USA, 1977) ***

GRINDHOUSE KLASSIX-SOROZAT, 8.

Náci zombik a tenger fenekéről! Hát melyik hozzám hasonlatos B-film buzinak ne kezdene el csorogni a nyála egy ilyen alapkoncepció hallatán? Márpedig a 77-es Shock Waves pont ezzel az elsőre nyerőnek tűnő kombinációval próbálkozik. Az alkotók, hogy biztosra menjenek, még két igazi kultszínészt is beszereztek, de aztán úgy látszik, hogy itt el is fogyott a pénz meg az ötlet, mert hiába a remek összetevők, ha a kaja a végén teljesen sótlan. Mert ebből bizony kispórólták mindazt, amitől ez a film egy értékes klasszikus lehett volna, és nem csak egy szórakoztató, de jogosan elfeledett, szimpla grindhouse darab.

Egy hajó legénysége egy tengeren hánykolódó csónakra bukkan, benne egy szintén hánykolódó nőszeméllyel (Brooke Adams). A cudar kondícióban lévő nő elkezdi mesélni a történetét, ami során megelevenedik előttünk a borzalom. Vagyis a borzalmasan lassú felvezetés, amiből megtudjuk, hogy egy személyszállító hajóra útközben egyszer csak éjszakai sötétség borul, és mindez persze a nagy büdös semmi kellős közepén. A töksötétben hirtelen összeütköznek valamivel, a hajó pedig megsérül. Mikor világos lesz, a hajón tartózkodók észreveszik, hogy egy sziget mellett kötöttek ki, és a közelben pedig egy hatalmas hajóroncs is figyel. Ráadásul a lepukkant hajó még lepukkantabb kapitánya (a jó öreg John Carradine) is eltűnt, így aztán a társaság elindul a szigetre, hátha odament a vén hülye. Odkünn a parton megtalálják az öreg hulláját, beljebb a szigeten pedig egy elhagyatott szállodát, aminek egyetlen lakosa egy titokzatos, erős germán akcentussal bíró, hajlott korú férfi (Peter Cushing). A társaság kénytelen ott tölteni az éjszakát, ám mikor másnap rábukkannak egyik társuk holttestére, mellette pedig egy SS jelvényre, kérdőre vonják a vén germánt, aki felfedi az igazságot. Elmondja, hogy a háború alatt a németek kísérleteket folytattak a fronton elesett katonákon, és olyan elpusztíthatatlan zombikból álló különleges SS osztagokat fejlesztettek ki, amik képesek voltak speciális körülmények között is végrehajtani az akciókat, ráadásul mindezt fegyverek nélkül. Az öreg náci tiszt a vízi alakulat parancsnoka volt, majd a háború után a feleslegessé vált állománnyal a fedélzeten kihajózott, és mivel több parancs nem érkezett, az egészet a tenger fenekére süllyesztette. A náci vizizombik most azonban visszatértek, a többi meg sejthető.

Ken Wiederhorn, a Return Of The Living Dead 2 rendezőjének debütáló filmje tulajdonképpen nem rossz, csak egy baj van vele, kicsit vontatott, és hát horrornak elég szelíd. A B-filmes alapsztori szerintem nagyon jó, de a lehetőségek sajnos ki(vízi)aknázatlanok maradtak. A film első felében alig történik valami, majd mikor megjelennek a tengerből az árják, és végre felpörögnek az események, az akciójelenetek akkor is csak többnyire a szigeten, és a szállodában való kergetőzésekben merülnek ki. Sajnálatos módon ugyanis hiányzik a gore, ezek a zombik ugyanis nem a harapós fajtából valók, ők csak simán vízbefojtják az áldozataikat. És hiába néz ki baromi pofásan, ahogyan a temetői sír helyett a hullámsírból kelnek fel, ha az elpusztítási módjuk is olyan röhejes. Friedrich von Zombiékat ugyanis úgy lehet elpusztítani, ha simán lekapjuk a szemükről a retro buvárszemüveg-szerű izét, amitől aztán hirtelen megvakulnak, és végül a földre rogyva egyszerűen kiszáradnak a napon. Tehát az illogikus és az idegesítően ostoba cselekedetek természetesen itt sem hiányoznak, mint ahogyan a karakterek is tipikus másodosztálybeli zombifilm kellékek: van itt macsó főhős, klausztrofóbiás szépfiú, idegesítő faszkalap, és persze csöcstartóban ugrabugráló főhősnő is. Peter "Van Helsing/Tarkin Nagymoff" Cushing viszont remek a szerepében, de ez ugye nem okoz senkinek sem meglepetést. Minden hibája ellenére azt azért meg kell hagyni, a filmnek van egy sajátos bája és hangulata, de hogy nem ezen fogjuk összefosni magunkat, az is biztos.

A Shock Waves az a fajta B-film, aminél sajnálunk, hogy alacsony büdzséből készült, mert az alapvetés tele van olyan lehetőségekkel, amik megérdemelték volna, hogy a készítők a végsőkig elmehessenek velük. Persze a film még így is remek móka, és ha van türelmünk az első feléhez, akkor azért jól is fogunk szórakozni rajta, de reméljük, hogy a téma egyszer még terítékre kerül. Talán az egyre bizonytalanabb jövőjű Worst Case Scenario alakjában, vagy esetleg egy használható remake formájában. Nekem aztán teljesen mindegy, csak náci zombikat akarok látni a vásznon!!!!! Akár a vízből, akár a tűzből, de felőlem aztán a Hold sötétebbik oldaláról is jöhetnek, csak jöjjenek!!! 

Képregénykritika: DAMPYR - A Sötétség Gyermeke (Fumax, 2007) ***

"Van énnekem egy nézetem..." (Taxidermiás felütés - elegáns, mi?) Egy könyvről, különösen egy képregényről nagyon sok mindent meg lehet tudni anélkül, hogy kinyitná az ember: a kötés, a borító, a betűtípus, a hátoldalon az ajánló mind tele van árulkodó jelekkel. A tétel a Dampyrra is áll: az átlagosnál puhább fedeles kiadás, retró betűszínek, a címlapon bőrdzsekis, hosszú hajú, borostás, maszkulin fazon (ez tuti olasz, jut eszébe a szemlélőnek akaratlanul is, mielőtt még megnézné a szerzőket). A sarokban sárga bulvárújságos, csillagos szélű árbuborék: csak 990 Ft! Minden világos. És mielőtt valaki elfogultsággal vagy sznobizmussal vádolna: félre ne értsetek, nekem ez bejön. A színvonalas ponyvákat mindig is szerettem.

A kiadó maga is kerülni szeretné a félreértéseket: a borító belső oldalán egy bevezetőt olvashatunk Sergio Bonelli, a kötet olaszországi kiadójának tulajdonoságtól és elnökétől, amely rögtön így kezdődik: "A Dampyr első számát tartjátok a kezetekben - sorozatunk a filmekből és az irodalomból ismert klasszikus mítoszhoz nyúl, de újszerűen, a hagyomány 'tisztelete' nélkül." Egyenes beszéd ez (a filmes és irodalmi párhuzamokra még visszatérünk): ez egy tökös fumetti, hát azt is tessék várni! Az ezt követő rövid, felsorolásszerű áttekintés sok információt ugyan nem tud átadni a vámpírtörténetekről, mégis valamiféle mélységet ad az egésznek: az olvasó nézőpontját mozdítja arrébb kissé a megfelelő irányba. Gondolatban végigzongorázhatunk Bram Stokeren és a Christopher Lee-filmeken, de itt azért mégis valami másra számítsunk.

A Dampyr már az első néhány képkockával megteremti azt a hamisíthatatlanul európai hangulatot, ami aztán végig nagyon erős jellemzője marad a történetnek. Egy kisebb hadegység érkezik a kihalt városba, Yorvolakba a fenyvesekkel borított hegyek között. Zsoldosok vagy talán egy szedett-vedett hadsereg képviselői ők, parancsuk pedig megvédeni állásukat a városban. Lebombázott templom, beomlott tetejű házakkal, a falakon véres maszatok, megkínzott és megcsonkított holttestek: nem éppen szívderítő látvány még edzett katonáknak is. És miért gyűlt össze annyi hulla a templomban? Egy öreg túlélő nénike az ördögről magyaráz, míg egy dagadt, bajszos fickó (István...) le nem puffantja. Úgy kényelmesek a dolgok, ha ilyen egyszerűen lehet őket irányítani - pisztolylövésekkel.

A karakterek ábrázolása egyszerű, nagy vonalakkal festett, és talán pont ezért életszerű: harcedzett, cinikus, vérhez szokott férfiakról van szó, akik nem futják le a tinihorrorokban szokásos pánikrohamokat, és igyekeznek racionálisan hozzáállni az eseményekhez. A hitviláguk azonban mégis magában hordozza a vámpírok, a szellemek és más túlvilági lények mítoszát, és a szélsőséges körülményekhez való azonnali alkalmazkodáshoz is hozzászoktak már, így mikor különös, őrült fenevadak támadnak nekik a megszállt város különböző pontjain, hogy vérüket igyák, nem kezdik el ismételgetni, hogy "ez lehetetlen!", és nem kell senkit sem felpofozni, hogy józan maradjon. (Ez a két lábbal a földön álló, életszagú közvetlenség nagyon jót tesz a könyvnek, határozottan frissítő, üdítő érzés ilyen nyugodt, visszafogott, európai ízű történetet olvasni.) A nehéz helyzetből az öregasszony szelleme segíti ki őket: hívni kell a dampyrt, csak ő segíthet rajtuk!

Harlan Draka, akit a környéken mindenki csak dampyrként ismer, Yuri nevű segédjével a környékbeliek babonáiból él, ördögöt űz a frissen elhunytakból és más szemfényvesztésekhez folyamodik. Bár rémálmok gyötrik születésével kapcsolatban, koránál pedig jóval fiatalabbnak néz ki, mégsem hiszi, hogy tényleg vámpír és ember közös gyermeke lenne. A szerzők második legnagyobb fogása ez: szuperképességeiről nem tudó hőst láttunk már, de hogy eközben pont nem létező tulajdonságaiból éljen ő, a túlvilági jelenségeket cinizmussal, saját életmódját pedig némi lenézéssel kezelve, ez izgalmas egyéni ízt ad Harlan karakterének. Miután összetűzésbe kerül Kurjakkal, a katonák vezérével, amiért kénytelen beismerni, hogy valójában csaló, hamar magára marad éjszakára az üres városban. Képességei próbára tétetnek, és a későbbiekben az egyre véresebb összecsapások során, miközben mindkét oldal - a vámpírok hordája és a katonák - nagy veszteségeket szenved el, Harlan lassan hinni kezd magában, de így is mindent meg kell tennie Kurjakkal együtt, hogy életben maradjanak...

Az első kötet tehát pörgős, gyors tempóban halad a történet - kérdés, a továbbiakban milyen irányt vesznek majd az események. Az eddigiek alapján mindenesetre bízok az alkotók fantáziájában és humorában. A bevezetőben említett irodalmi és filmes elődöktől sikeresen elszakad, nem árnyékukban tévelyeg, másrészt viszont előbbiek a jól megírt párbeszédekben és a rémregénybe illő öregasszony-kísértet karakterében tükröződnek, utóbbiak pedig néhány klasszikus vámpíros jelentben tűnnek fel. A látványos, mozivászonra illő beállítások egyébként is jellemzőek az egész kötetre: a Dampyr egyaránt használ magasról felvett, fentről látott képeket és az érzelmileg izgatott, felfokozott pillanatokra bevágott nagyközeliket, valamint dinamikusan megrajzolt harcjeleneteket és tűzpárbajokat. A hátterek sokszor elnagyoltak, ez néha zavaró, másrészt viszont elősegíti a gyorsabb olvashatóságot és a karakterek központiságát (negatív tér technika). A keret nélküli, a lap szélének fehér hátterét használó képkockák eléggé szembeötlőek, kilógnak a többi közül.

A rajzstílusról kevés szó esett, méghozzá azért, mert - ez esetben nagyon helyeslendő módon - tökéletesen a cselekmény kiszolgálója. Az arcok, emberalakok realisztikusak, az indulatos arckifejezések sem torzítanak sokat rajtuk, az árnyékolás pedig vonalas technikával készült, mivel az egész képregény csak két színt használ, azaz monokróm. A kontrasztosság azonban csak a rajzok látványos, élet, magabiztosan kifejező hangulatát erősíti: ez a fekete nem a Sin City stilizált, szimbolikus feketéje.

Filmkritika: AZ UTCA KIRÁLYAI (Street Kings, USA, 2008) ***

A zsaruk korruptak, és mindig is azok voltak, legalábbis a vásznon. Az utca királyai is ebből az alapvetésből indul ki: a rend őreit sokkal jobban foglalkoztatja az, hogy saját túlkapásaikat és a törvény megkerülésével végrehajtott akcióikat leplezzék, elkenjék és egymást mindenben fedezzék, mint a bűnözés tényleges visszaszorítása vagy az általában szegény, színesbőrű áldozatok feljelentéseinek komolyan vétele. Los Angeles egy forrongó, fékezhetetlen dzsungel, ahol a zsaruk is – úgy érzik – csak a legbrutálisabb módszerekkel tudnak életben maradni. Tisztára mintha egy Kemény zsaruk (Shield) tévéfilmet látnánk…

A párhuzam nem merül ki a témaválasztásban vagy a karakterekben: a rövid, de pergős akciók és a rengeteg kivagyiskodás, kötözködés és a rendőröket ellenőrző belső ügyosztálytól való félelem is ismerős lehet a tévénézőknek. Terjedelme miatt persze Az utca királyainak esélye sincs olyan mélységben belevájnia szereplőinek lelkivilágába, magánéletébe és erkölcsi rendjébe, mint az említett sorozatban ezért itt inkább egyetlen, a felszínen ismerős és életszagú, ám a végére inkább csavarossá és látványossá váló ügyet követünk végig.

Tom Ludlow detektív nyakig sáros, magasról tesz a hivatalos procedúrára: a film nyitó jeleneteiben éppen lemészárol néhány bűnözőt (illetve gyanúsítottat) főnöke szervezésével és vezényletével. Az ilyesmit persze nem mindenki nézi jó szemmel, és bár társai fedezik, ő maga pedig szintén profi a bizonyítékok meghamisításában, volt társával, egy fekete zsaruval rendszeresen nézeteltérésbe bocsájtkozik. Amikor megtudja, hogy expartnere a belső ügyosztálynak dolgozik, elhatározza, hogy egyszerűen jól megveri őt, ám véletlenül pont ugyanekkor egy rablást végrehajtó két gengszter szitává lövi a férfit. Tomot megint tisztára mossák, ám valahogy egyre kevésbé tetszik neki az egész dolog, és még lelkiismerete is háborogni kezd, amiből persze rengeteg bonyodalom származik.

A színészgárda impresszív (kell is, mert a történet nem túl eredeti): Keanu Reeves várakozásaimmal ellentétben egészen komolyan vehető volt Tom Ludlow szerepében, jót tett neki a hízás meg az öregedés, remek elnyűtt megjelenése van. Forest Whitaker a Kemény zsaruk után ezúttal az ellenkező oldalon játszik (éppolyan meggyőző és magával ragadó vehemenciával, mint akkor), ezúttal ugyanis IAD-s (Internal Affairs Department) nyomozó helyett korrupt és gátlástalan kapitány, aki minden szart segít felmosni embereinek. Az ő (azaz Kavanaugh) helyét minden tévénéző kedvence, Hugh Laurie vette át, aki szintén ismerős terepen mozog: filmbeli karaktere igencsak hasonló Dr House-hoz, valószínűleg nem véletlenül, úgyis mindenki azt a dörzsölt, nagy dumás faszit várja el tőle. (A sorozatfüggőknek egyébként a többi karakterszínész közül is jópár ismerős lesz majd.)

A rendezésre nem lehet sok panasz: talán nem nyűgözi le a nézőt, de remekül kiszolgálja az egyenletesen csordogáló történetet. Ez utóbbi egyébként nem tartogat sok meglepetést, leginkább csak a rutinos színészek játéka feledteti a sok sablonos fordulatot. A film végére azért kicsit bedurvul a tempó, már-már akciófilmbe illő jeleneteknek is tanúi lehetünk, de a ’90-es évek korrupt rendőrös, bosszúállós krimisztorik ideje lejárt, 09/11 óta minden filmnek muszáj moralizálnia egy kicsit, vagy legalábbis megpróbálnia azt. Az utca királyai kissé szájbarágós, de a döccenőket ügyesen leplező tanulsággal végződik, melyet meghallgatva a néző, ha akar, Tom Ludlow-val együtt bámulhat Los Angeles napfelkelte által vörösre festett hegyeire, magában Vonnegut szállóigévé vált, beletörődő egysorosát idézve: „Így megy ez…” Vagy inkább morfondírozhat azon, hogy minek realista, kiábrándult stílusban előadni egy, a végére ennyire színpadiassá vált történetet?

Egy biztos: én a Kemény zsarukra szavazok.

Filmkritika: NYOLC TANÚ (Vantage Point, USA, 2008) ***

Nagy ünnepségre gyűlik össze a világ apraja s nagyja, ti. az amerikai elnök (bennfenteseknek csak Potus, President Of The United States, you know) meghirdeti a világbékét, de ahogy a pódiumra lép, mindjárt puska dörren, ami gyaníthatóan legalábbis késlelteti, hogy szépségkirálynők százainak álma váljon valóra.

Filmkritika: BÖRTÖNVONAT YUMÁBA (3:10 TO YUMA, USA, 2007) ***

Átlag tízévente kel ki tetszhalott állapotából a western, de még egyszer sem volt annyira kómában, mint manapság. A 2000-es években még a két lábon járó defibrillátor, Clint Eastwood is a világháborús hadszínterek felé fordult, Costner Fegyvertársak-ja elsikkadt, még az HBO Deadwood–ja sem érte meg harminchetedik epizódot. A helyzeten ez a film sem segít.

Logikusnak tűnhetett Elmore Leonard eredeti 1953- as novelláját még egyszer feldolgozni. Az első változat 1957- ben készült, még az ötveneses évek végének aranykorában. (A hét mesterlövész, Rio Bravo, A balkezes pisztoly, stb.) A korszak után gyakorlatilag a Vad bandáig, tehát tíz évig nem született sikeres amerikai western.

A klasszikus Délidő dramaturgiáját követő sztoriban a békés telepes, Dan Evans, aki nem hajlandó eladni a földjét vasút miatt, jutalom reményében elkíséri a törvényenkívüli Ben Wade-et a 3.10 es vonathoz, ami majd a yuma-i börtönbe viszi. Pedig tudja, hogy a bandita emberei ki akarják szabadítani főnöküket.

James Mangold filmipari szakmunkásból soha nem lesz egy új Anthony Mann, pláne egy Peckinpah, horribile dictu Leone. Az egyéni látásmód hiányát nem rónám fel neki- pedig lehetne- inkább az erős szerkezet nem léte fájó. Az első félóra után a film szétfolyik, mint Evans ujjai közül a homokszemek.

És hát mire a remek alakítások, a jól kiválasztott mellékszereplők, ha a karakterek zavarosan és logikátlanul döntenek? FIGYELEM! SPOILERVESZÉLY! (Wade mi a túróért fordul az emberei ellen? Ha az apacsok miatt veszélyes a terület, miért nincs ott egy fia indián se? Miért kedveli meg a végére Wade az őt mindhalálig üldöző McElroy-t?) Wade beszólásai büntetnek ugyan- de mivégre, ha a jelenetnek nincs tétje?

A színészi alakításokról szerzőtársak már szóltak- emiatt mellőzném egyébként kifejezetten pozitív véleményemet.

A vágókra is ráfért volna a pontosság betartása- az eredeti film 91 percéhez képest a 2007-es változat 122 perc hosszú- teljesen indokolatlanul. A hangulatot meghatározó fényképezés az egyedüli, ami makulátlan. Akár az új- mexikói tájon pásztáz a kamera, vagy zárt szobában mutatja Evans és Wade szópárbaját- mindig hozzátesz a filmhez.

A két változat között eltelt időben sokat változott a műfaj. A spagetti- westernek stílusa, Peckinpah vérfürdői, Eastwood melankóliája, Costner heroizmusa hozzácsiszolta a cowboy- okat az adott korhoz. A film nem tudja eldönteni, hova is kötődjön. Ha már újat mutatni nem tud( rendezői koncepció, ugyebár), legalább remixeli az eddigieket. Spagettis szuperközelik, John Ford-i fogatjelenetek, Peckinpah-i leszámolás, Mann-i zenei témák. Katyvasz.

Ha már zene -kétségtelenül ez Marco Beltrami legjobb műve,(Oscarra is jelölték idén), de nagy részét olyan irreleváns jelenetek alá helyezték, hogy a film élvezeti értékét jelentősen csökkenti.

Filmkritika: ÚT A VADONBA (Into the Wild, USA, 2007) ***

Chris McCandless dicsérettel diplomázik az egyetemen, elkapja az égbe hajított sapkáját, beül ünnepelni a családdal, de már tudja, hogy ezek az utolsó mozdulatai, amiket a társadalom elvárásainak megfelelően fog tenni.
A jogi karra már sosem iratkozik be, inkább útra kél, és hátrahagyva a rossz irányba robogó civilizációt magányos vándorként keresztülszeli Amerikát, hogy mesterei, Jack London, Tolsztoj és Thoreau szavát követve a társadalmon kívüli vadonban találja meg magát.

Filmkritika: TRILOGY OF SWORDSMANSHIP (hongkongi, 1972) ***

Úgynevezett portmoné-film, bár egyesek az ilyet omnibusz-filmnek hívják. Akár így, akár úgy, elég hülye elnevezés. Az efféle mozinak a lényege, hogy a film futamidejét több, egymástól vagy teljesen különböző, vagy valamilyen keretmotívum álta összetartott történetek teszik ki.

Jelen esetben a kapocs elég könnyedén kikövetkeztethető: a film három sztorija egyaránt wuxia (az istenért, ejtsd úgy: vú sá!) A Trilogy of Swordsmanship némi lexikális kutatómunkát igényel: bár az összes nyomtatott és online szakmunka Yueh Fenget jelöli meg az első sztori rendezőjeként, a kópián egyértelműen Chang Cheh és Cheng Kang (Ching Siu Tung apukája) kap megosztott direktori kreditet. Hogy a Yueh Fenget egyesek honnan szedték, csak a Jáde Isten tudja...

Szóval a legelső történet egy Chang Cheh-Cheng Kang koprodukció, és mint minden filmnél, amelynél Chang Cheh hagyta, hogy odamásszon valaki a neve mellé, ennél is valószinüsíthető, hogy a nagy újítónak kurvára semmi köze nem volt az instruáláshoz, csak ott szunyált valamelyik sarokban, és kegyes kreditjével próbálta elősegíteni kollégája karrierjét.

Az Iron Bow esetében ez majdnem biztos: túlságosan összeszedett, vizuálisan magabiztos ez a kis majdnem-farce, amelyben a helyi gazdaggyerek erőszakkal próbálja feleségül venni a fogadósné gyönyörű lányát. Szerencse, hogy arra jár az egyszeri kóbor lovag (Yuen Hua) és rendet tesz.

Érdekes módon a fináléra ő már réges rég a fővárosba szökik, és az ellennel a csecse lánynak, az anyjának és a tízéves pincérgyereknek kell leszámolnia (természetesen mind harcművész mesterek). Manapság botorság lenne bármilyen filmtől elvárni, hogy egy belezős kiskölyköt tegyen meg principális karakterré, de természetesen a hetvenes évek elején járunk Hngkongban, akkor és ott minden lehetséges... Az, hogy két érett, okos nő a protagonista, még kétségesebbé teszi, hogy Chang Cheh-nek bármi köze volt a történethez.

Hát még a másodikhoz, amelynek a címe The Tigress (szintén megosztott Chang Cheh-Cheng Kang rendezői kredittel bír)! Egy szuperkurtizán szó szerint hülyét csinál a helyi katonai elöljáróból, bár a lány szándékai valahol tisztességesek: csak szerelmét, az egyik tisztet szeretné kirántani a slamasztikából. Végül, hogy a fickót a halálbüntetés alól (kuplerájba járni katonáéknál nem illendő? Mióta?) felmentse, vállalja, hogy undercover (no pun intended) beépül a helyi banditafőnök (a halhatatlan Lo Lieh) pereputtyába, és elhozza a fejét.

A három történet közül ez a legjobban megrendezett és megírt, ennek ellenére az első intenzitását inkább preferálom. A sztori lezárása egy meglehetősen gonosz csavar, amely a kalandsztorinak induló hacacárét melankólikus, meglepő erejű tragédiává emeli. A főszereplő Shih Szu a hetvenes évek elejének egyik legszemkápráztatóbban ragyogó csillaga volt, és jelenlétének, szépségének ma is megvan a hatása.

Az utolsó epizódot (White Water Strand) már csak Chang Cheh jegyzi, és hogy valóbn ő rendezte, egyértelmű. A sztori straight up, egyenes vonalú, eccerű minda pofon, a végén egy jófajta többszázas összecsapással, amelyben a legtöbb főszereplő kivérzik. Persze útközben is van belezés rendesen - a mester kéznyoma nyilvánvaló. A főszerepekben csupa sztár: David Chiang, Ti Lung, Ku Feng és Li Ching osztják egymást.

Bár igazán szórakoztató koktél a Trilogy of Swordsmanship, a portmoné-filmekre jellemző átok ezt sem kerüli el - mélyebb tartalma nincsen, a történetek rövidsége miatt komolyabb figuraépítésre nincs lehetőség - ahogy vége, már meg is feledkezel az egészről (na jó, a Tigress azért rezonál), a gyönyörű díszletek, a kiontott Shaw-vér és a sztárparádé ellenére is.

Filmkritika: PÁNIK (magyar, 2007) ***

Till Attila nevére illik legyinteni, hiszen a köztudatban ő az egyik kertévé mindent elvállaló showmane, példának okáért ő tartotta a Big Brotherben a lámpát egy élőben levezetett dugáshoz. Azt viszont kevesebben tudják, hogy Tillát nem egy titkos földalatti laboratóriumban hozták létre a TV2 Gonosz Urai, hanem ő anno mint „kulturális riporter” indult a Képzőművészeti elvégzése után. A 72 óra című műsora az egyik legjobb volt a műfajban, a külcsínt illetően is: minden héten más stílusban forgattak, különböző lencsékkel, szűrőkkel és merész vágásokkal dobták fel a látványt. Ugyanezt később a Propaganda című műsorban is folytatták, és a Pánik alapján kijelenthető: volt értelme a gyakorlásnak és a kísérletezgetésnek.

Tilla első filmje ugyanis, ha máshogy nem is, de képileg remekül van összerakva. Nincsenek öncélú vizuális bűvészkedések, minden snitt a történetmesélés szolgálatába van állítva, a jelenetek pedig nem úgy követik egymást, mintha Commodore 64-en vágták volna össze őket. Máshol ez szóra sem érdemes alapkövetelmény, nálunk viszont muszáj már ezt is díjazni. Egy elsőfilmes esetében pedig, aki a rendező szak közelébe se jutott (pedig próbálkozott), ez külön dicsérendő.

A Pánik olyan magabiztosan szövi így a több szálon futó cselekményét, hogy jó ideig még azt is el tudja hitetni a nézővel, hogy van koncepciója. Csak a végére áll össze, hogy nincs minek összeállnia. Kapunk négy-öt, itt-ott egymást keresztező történetszálat, amelyeket a pánik fogalmának kéne összekapcsolnia, de annyira különböznek a szereplők neurózisai – van képzelt és valóságos, komoly és komolytalan is –, hogy jobban tesszük, ha lemondunk róla, hogy itt tényleg meg tudhatunk valamit a címszereplőről. Hogy nincs igazi kapcsolat a párhuzamos szálak között, az a kisebb baj, a nagyobb a kidolgozottságuk eltérő szintje. A coming out-olás dilemmáján összevitatkozó meleg rendőrök sztorija például kifejezetten jól lett megírva, amíg Bánsági Ildikó figurájával a másfél óra alatt semmi érdemleges nem történik, ami igen, az meg inkább illene egy Kabay-Barna-féle blődlibe. A fő(bb)hős, Zsuzsa pánikklinikás mindennapjai sem tűnnek túl életszagúnak, ahogy az sem világos, hogy mi is a lány igazi problémája. (Másik rejtély: Gubik Ágnes hogyan kaphatott ezért a szerepért és ezért az alakításért díjat a Szemlén?)

A következetlenségeken és a koncepció homályosságán azért nem lehet nagyvonalúan átsiklani, mert a Pánik, témaválasztásával, és ennek a témának a látszólagos komolyan vételével, több akarna lenni egy szimpla vígjátéknál. Mondjuk: egy tabló. Ez az, ami nem sikerült. Lett belőle helyette egy furcsa, drámával – sőt néha tragédiával – flörtölő komédia, sok jó, és néhány kevésbé működő ötlettel, ami – minden narratív baklövése ellenére – le tudja kötni a néző figyelmét.

A speciális kritikusi kristálygömböm azt súgja: fog még Tilla kellemes meglepetéseket okozni.

Képregénykritika: ROZSOMÁK - SNIKT! (Fumax, 2007) ***

Nihei Tsutomu páratlan tehetséggel és képzelőerővel megáldott mangaka (japán képregény-rajzoló). Ha őrült, megkapóan idegen, groteszk vízióit szemlélem, ahhoz hasonló nemes, elvarázsolt borzongás fog el, amit a mozgóképek világától eltekintve talán csak Lovecraft művei képesek elérni. Élete eddigi (és vélhetően örök) főműve a Blame! című legendás kultsorozat keletről. A Mester (tudom, elcsépelt kifejezés, szűkmarkúan is bánok vele, de ha őrá sem használhatom, akkor senkire…) legfőbb ereje a szeme, mely egyszerre bír egy acidfüggő, kozmopolita festőművész kreatív, az emberi léptékre nyomasztó eleganciával fittyet hányó elborult nézőpontjával és egy precíz építészmérnök a kisebb részleteket is mániákus figyelemmel illető látásmódjával.

Ha mindez egy kicsit ijesztően hangzik, semmi baj, ez tényleg az: kurva ijesztő – és egyben mágikusan lélekemelő. Persze az is igaz, hogy jelen írás tárgya, ez a rövid, egy kötetes fura hibrid jóval könnyebben fogyasztható a Blame!-univerzum bármely egyéb epizódjánál, és ez az egyik ok, amiért alkalmas lehet a képregények (továbbmegyek: a kortárs képzőművészet) egyik legnagyobb géniuszával való megismerkedésre. A másik az, hogy a Snikt! főszereplője nem más, mint az X–Menből jól ismert, a farkasember mítoszából származtatható mutáns, Logan, aki egyébként az itthon is kiadott, Frank Miller és Chris Claremont nevéhez fűződő Rozsomák: Adósság és becsület című történetben már kapott egy kóstolót a japán kultúrából (hamarosan arról is olvashattok majd egy alapos kritikát).

Tsutomu nem helyezi konkrét országba a cselekményt, az ő szürreális látmányai nem férnek meg a jelenlegi valósággal akár csak köszönőviszonyban is álló közeljövőben. Messze ugrunk tehát előre, bizonytalanok a technológiai és biológiai lehetőségek határai. Az ember által felépített, de már önállóvá vált brutális metropolisz-gépezet, amely a Föld felszínét borítja, messze túllép a cyberpunkon, és – csakúgy, mint a szereplők kinézete, az embereket fenyegető szörnyetegek testfelépítése vagy akár a rövid, furcsa hangzású, felkiáltójelre végződő cím – egy az egyben a Blame!-et idézi. Jellegzetességeiben, hangulatában, vizuális megjelenésében gyakorlatilag ugyanabban a világban járunk tehát, ez egyszerre a legnagyobb erőssége és gyengesége a képregénynek. Az előbbit a bevezető szuperlatívuszai után gondolom nem kell tovább magyarázni, az utóbbinak oka pedig az, hogy az említett nagysikerű sorozat, hiába zseniális, isteni, etc alapanyag, tökéletesen alkalmatlan arra a célra, hogy egy koherens, rövid, pergős, világos történetet öntsenek belőle formába.

De hát kísérlet a színek használata (ami a Blame!-ben csak egy-egy kötetkezdő artwork erejéig bukkan fel), a sok párbeszéd és a rövid, követhető, koherens történet is. Tsutomu nem szokott hozzájuk, ő inkább a töredezett, epizódokból összeálló mesélői stílust favorizálja, ami az olvasó képzeletére legalább annyit bíz, mint az utalások vagy az újra és újra felbukkanó motívumok finom szövedékére. Ami azt illeti, nem is működik olyan jól a dolog: a színezés, bár kétségkívül ad némi vizuális többletet, megöli a fekete-fehér vonalak szikársága és az ábrázolt mechanikus technodzsungel merész, különös tájai közti feszültséget. A folyosók és zárt terek sínylik meg a leginkább a váltást: valahogy kevésnek hatnak így, ráadásul a szövegbuborékok sok mindent ki is takarnak. (Persze ez csak annak fog feltűnni, aki Tsutomu korábbi munkáin edződött.)

A történet tempója amúgy nem rossz, még ha kicsit sokat bíz is a szereplők szájába adott magyarázatokra és ezzel néha gyorsítottnak, ösztökéltnek hat – de hát kell a hely a festményszerű tájképeknek. Dióhéjban a lényeg: Logan (aka Wolverine) a jelenből hirtelen a jövőbe teleportálódik: oda rántották őt, hogy segítségére legyen egy mesterségesen (a szennyeződések felzabálására) kitenyésztett baktériumtörzs elleni harcban, ami azután annak rendje s módja szerint rossz útra tért: mutálódott, embereket fertőzött meg és konkurens, agresszív létformává vált. Az ötletes környezetvédelmi felhangoknak nincs sok idejük kicsengeni a pergő cselekmény során, Logan ugyanis hamar nekiáll annak, amire adamantium karmaival (vagy inkább karpengéivel) ő a legmegfelelőbb ember: a szó szerint kemény fából faragott lények feldarabolásához.

Tsutomu maga sem veszi komolyan az (akkor már) múltból előrángatott, a jövőt megmentő hős helyzetét: Rozsomák maga is cinikus kommentárok sorát fűzi a történésekhez, melyek közül az utolsók („… de jól esne egy sör…”, majd: „Igaza lehetett Jim Morrisonnak…”) talán tréfás mentegetőzésként is felfoghatóak: X-Men rajongók, ne vegyétek túl komolyan a dolgot, ez csak az én őrültködésem Rozsomák karakterével!

A Snikt! itthon 2500 Ft-os áron jelent meg, és ennyiért nem is rossz vétel: a képek szépek, a megjelenés elsőrangú. Egyetlen problémám az volt, hogy harmadszori olvasásra a gerinc gyengélkedni kezdett, azaz egyes lapok kilazultak, kiestek. Lehet, hogy ez nem fog mindenkinél ugyanígy jelentkezni, de azért megemlítettem (én nagyon vigyázok a könyveimre, de ettől függetlenül nem szeretem, ha egy kötetet nem szabad teljesen kinyitni, mert meghal tőle). A három csillagot tehát nem tartom rossz értékelésnek, de a Blame!-mel való összehasonlításból eredő óvatos panaszaim mellett a kiadásnak is szól: szigorúak vagyunk, nem adhatunk többet.

Filmkritika: A KÖD (The Mist, USA, 2007) ***

Stu. Pid. Meg irritáló.

Az összes jó szörnysztorira jellemző némi gyermeki rácsodálkozás: hogy még a legnagyobb veszélyben, az életünk potenciális elvesztésének határán is ott van bennünk az ismeretlennel való találkozáskor érzett izgalom; az újjal, az óriási megmagyarázhatatlannal való szembekerülés eufóriája.

King kisregényében szintén tetten érhető valami ilyesmi: legyenek bármekkora szarban, bármennyire kilátástalan helyzetben is hőseink – ezúttal egy ábécében rekedt túlélőcsapat -, az átláthatatlan, titokzatos ködben kóricáló borzalmak látni vágyása felülkerekedik a néző a figurák iránt érzett szimpátiáján (vagy ellenszenvén). A szörnyisteneket akarja csodálni, nem a kétdolláros konzerven való szarakodást hallgatni.

Darabont filmje sajnos teljesen áthelyezi a hangsúlyokat. Nem is a Cloverfield, hanem a Mist az első igazi poszt-9/11 popcorn traumafilm, a társadalmi alapokat megrázó tömegtragédia, és az ezáltal a hisztérikus módon vágyott civilizációs védőháló-nosztalgia alá befurakodó kólaszagú szonda. King regénye egy szociális áthallásokkal megfűszerezett b-film irodalmi hamburgerváltozata volt, Darabont adaptációja viszont egy kellemetlen hangulatú, túlságosan hosszú és ebben a formájában nem is a legszerencsésebb, gyakran megbicsakló látlelet. Ami nagy kár, mert azokban a jelenetekben, amikor tiszta műfaji megoldásokat kell alkalmazni, Darabont a suspence-hez és a horrorfogásokhoz nagyon is konyító rendezőnek bizonyul.

Mrs. Carmody, a vallási téboly mcguffinja a regényben a csúcspont irányába történő narratív hajtás eszköze volt, Darabontnál azonban erős és elég triviális szimbólum lesz, központi alak – a film főszereplője szinte -, az egyértelmű keresztényellenes meszidzsbe fejünket beletunkoló szörny. A kelleténél sokkal de sokkal többet időzik vele a kamera, szép lassan kiszívja az összes funt a filmből.

Amely eleve egy lehangoló darab, megvallom őszintén, és ezen nem segít éppenséggel a Darabont által a történethez hozzáfűzött lezárás. Erőltetettsége, illetve bizonyos keserű áthallások nyilvánvalóvá tétele által egyértelművé teszi, hogy a Mist még véletlenül sem tisztán horrorfilm, mert hát az ciki. Több akar lenni, még ha belegebed is. És belegebed.

Az effektek se nem túl tetszetősek, se nem borzasztóak (a CGI-t természetesen azonnal ki lehet szúrni, és szinte csak CGI-t alkalmaztak), mindenestre még dolgozhattak volna rajtuk pár évet. Még az óriásszörnyet is sikerül elbaszniuk, ami pedig számomra a regény csúcspontja. Ilyen rák-polip-mamut keveréket csinálnak belőle, atomszar. És nem is olyan nagy, mint elképzeltem.

Filmkritika: THE EXECUTIONER II - KARATE INFERNO (Japán, 1974) ***

GRINDHOUSE KLASSIX-SOROZAT, 7.

A 70-es évek krimisorozatainak hangulatát idéző, montázsszerű főcím után azonnal belecsapunk a Miso levesbe:

Mint látszik, igazából egy heist movie-val van dolgunk, csak a viccesebb fajtából. Az előző rész minden komolysága eltűnt, és az egész leginkább a francia-olasz vígjátékok hangulatát és humorát idézi. Egyik poén után sem fogunk hisztérikusan a földön fetrengeni a röhögéstől, és véresre sem fogjuk csapkodni a térdünket az üvöltő kacaj közepette, de a kellemes szórakozás, és némi vigyor azért garantált. A trió az egész történet alatt egymást szívatja, így már az újratalálkozás is ennek jegyében telik el. Míg Sakura nem figyel oda, Ryuichi a fejéről belevakarja a korpát (vagy mit) az italába, majd mikor Ryuichi kimegy kajáért, addig Hayabusa az orrából kiszedett ajándékkal dúsítja az ő piáját is, végül Hayabusa is kap a poharába egy kis fejvakarékot. Pfájj! Természetesen Arashiyama felügyelő unokahúga, a hihetetlenül szexi Emi (Yutaka Nakajima) is bőven okot ad a vetélkedésre, és az újabb szívatásokra. Az éttermi jelenet a film talán legviccesebb képsorai: Emi és a három tökéletlen idióta egy előkelő étteremben akarnak ünnepelni, ám az etikettet hírből sem ismerik. Az asztalon lévő összehajtogatott szalvétát a fejükre teszik, a kéz mosására odarakott vizestálból isznak, majd mikor a pincér szól nekik a szalvétáról („– Customer, your napkin!”), Ryuichi megkérdezi a többieket, hogy akarnak-e ők is enni napkint? De jópofa kis poén az is, amikor a Ryuichi-t kergető rosszfiúk megtorpannak egy plakát előtt, amin Sonny Chiba éppen egy karórát reklámoz. Aki nyitott az efféle egyszerű humorra, az remekül szórakozhat.

A filmben néhány iszonyú kínos baki is felfedezhető. Az olyan jelenetek során, mint amikor a társaság egy repülőgéppel huligánkodik, vagy amikor Sonny Chiba egy hatalmas léggömbön lóg, a város képét úgy sikerült falra vetíteni, hogy a felületen lévő díszítésminták jól kivehetőek. (Hiába, a nagy felbontás bizony kihozza az ilyen hibákat.) A léggömbös résznél viszont sokkal nagyobb gáz, hogy még a daru árnyéka is tökéletesen látszik a házfalon (lásd kép), holott az óriáslufi elvileg ugye elszabadulva repked a levegőben. Az igazat megvallva ezektől csak még viccesebb lett az egész film. Mint mondtam, ez nem egy harcművészeti film, de két egész pofás kis fight scene azért most is helyet kapott. A legvégén látható hosszabb bunyó némileg kárpótolhatja az akcióra vágyókat. Sonny rendesen hozza a formáját, és még tanítványa Etsuko Shihomi is kiveszi a részét a pofonosztogatásból. És mielőtt még valaki hiányolná: igen, Sonny most is kitép valakiből valamit a puszta kezével, és szem sem marad kiveretlenül.

A Karate Inferno egy szokatlan pálfordulás, és hogy miért kellett egy dögös akciófilmet egy blődli komédiával folytatni, az rejtély. Bár a Sonny Chiba akciófilmektől sosem állt messze a humor, az arányok most valahogy alaposan felborultak, de szerencsére a végeredmény azért fogyasztható lett. Ha tudunk nevetni olyanokon, hogy pl. Sonny Chiba a vizeletével oltja el a tüzet fogott Sakura-t, vagy éppen odaragasztja a társa egyik kezét az asztallaphoz, amit aztán a szerencsétlen némi körbefűrészelés után, kénytelen ott viselni a kezén az egész film alatt, akkor ez a film bőven ad okot a szórakozásra. Ha viszont többnyire mások pofánverésének látványán szeretünk élvezkedni, akkor vagy menjünk el egy meccsre, vagy pedig nézzük meg az ugyanebben az évben útjára indított The Street Fighter sorozatot. Utóbbi során nagyobb biztonságban leszünk.

Tévékritika: Mad Men (USA, 2007) ***

Végy egy ötlethiányban szenvedő kreatívot, aki egy dohányfüstös bárban az alázatos pincértől akar ideákat kicsikarni. Majd sétáljon be késve az irodájába, ahol a titkárnők félistenként tekintenek rá, aztán rá pár percre rohanjon ki onnan, mert nem hajlandó egy gazdag nő utasításait követni.

Nos, ez nem Horváth Ilona elveszett receptje „Hogyan készítsünk házilag parlamenti képviselőket?” címmel, hanem bepillantás a Sterling Cooper reklámügynökség vezető agymenje, Don Draper életébe New York-ban, 1960-ban. Maga a megvalósult amerikai álom a fickó - WASP, tökéletes házasság, gyönyörű gyerekek, izgalmas munka. Kár, hogy rojtos a valóság. Lassan felfeslik a szövet - zegzugos múlt, fárasztó házasság, idegesítő munkatársak, még idegesítőbb ügyfelek.

Már a főcím gyanús - egy kurva nagy hommage Saul Bassnek, Hitchcock állandó főcímtervezőjének. Kábé a harmadik résznél azonban kiderül, hogy kegyetlenül passzol a sorozathoz. Szeretnék jobban belekötni, de nem tudok.

Az évad első felében a szakemberek tökéletesen kiélik magukat - írók betonozzák a karaktereket a későbbi fordulatokhoz; a jelmezek, mintha a korabeli Vanity Fair címlapokról lopták volna őket, a frizurák némelyike ma is látható a Rákóczi úti elhagyott fodrászüzletekben maradt Burda különszámok megsárgult lapjain.

Amikor kezdene leülni a sztori, mindig akad egy-két szexista/rasszista beszólás, jó dialógus, ami továbblendíti a történetet - amelyről eleve túlzás lenne állítani, hogy istrángszaggató tempót diktálna. Belemászunk az ellenkultúrába / beatnikek/, kicsit a hivatalosba is /Nixon – Kennedy választási harc a tv- ben/, közben meg csak kopnak a tűzkövek az öngyújtókban.

Az évad második felében a forgatókönyvírók lejönnek a Dormicumról: a merészebb kanyarokat is biztosan veszik, legyen szó női orgazmusról, workaholic-életvitelről, férfi- női homoszexualitásról, vagy a védjeggyé vált állandó dekkelés hátulütőiről.

Erősen működik a nosztalgia-faktor: ó virághímes ifjúság, jöjj vissza, még ha egy percre is! Mikor még bízni lehetett az Elnökben, a kommunisták voltak az egyedüli ellenségek, bárki bármikor rágyújthatott egy szál talpasra, a munkahelyi piálást lehetett brainstormingnak hívni! Utoljára a Flintstone családnál volt ekkora rácsodálkozás, hogy milyen újdonságokat használtak ezek. Diavetítő? Hűtőszekrény?! Fogamzásgátló?!! Már fel se tűnik.

Bennem felmerült egy érdekes konnotáció: ezek itt sopánkodnak a politikai rendszeren, mikor nálunk bármikor bárkinek kiállíthattak egy beutalót Kistarcsára! Chubby Checker kontra Németh Lehel! Jack Daniels vs. Sósborszesz!! Részemről fix egyes.

A sztori stílusában Douglas Sirk és a korai Orson Welles között van valahol, általában az előbbihez közelebb. A főhőst játszó Jon Hamm az elején a bociszem-effektusra bíz mindent, később aztán belejön - túljátszásról hál’ istennek szó sincs. John Slattery biztosan hozza a tőle megszokott deres halántékú sármőrt, aki még a besózott halat is röptében, hm, eszi; és óh, Christina Hendricks … mekkorajónő!

Végülis sikerült Matthew Weinernek egy újabb nézhető sorozatot összerakni, miután a Maffiózók befejeződött. A kapott két Golden Globe /legjobb drámasorozat, legjobb férfialakítás/ biztosíték egy újabb évadra. A kérdés az, hogy meddig vevő a nép a nosztalgikus múltbarévedésre.

Filmkritika: JESSE JAMES MEGGYILKOLÁSA, A TETTES A GYÁVA ROBERT FORD (USA, 2008) ***

Érdekes átalakuláson ment át az utóbbi években újra divatba jött western zsánere: kezdetben a törvénytisztelő, erkölcsileg megingathatatlan seriffek álltak a meglehetősen kontrasztos jellemábrázolású történetek középpontjában, később a gátlástalan, önző, csak saját személyes érdekük szerint döntő, még nevüket sem felvállaló borostás antihősök vették át a helyüket, de a pisztolypárbajok, a kocsmai bunyók és a csinos nők azért megmaradtak. Manapság azonban egyre gyakrabban kapunk lassú sodrású, moralizálgató filmeket, melyek használják ugyan a műfaj díszleteit és kelléktárát, a sajátosan tökös stílust és hangulatot azonban nélkülözik. A Jesse James meggyilkolása… így aligha felel majd meg a ’60-as, ’70-es évek vadnyugati filmjeiért rajongók elvárásainak, a többieknek pedig, akik el tudnak vonatkoztatni a környezettől – nos, attól függ, mire számítanak.

Jesse James híres-hírhedt ikonja az amerikai népléleknek, aki testvérével rengeteg rablást hajtott végre és sok gyilkosság tapad a nevéhez, mifelénk azonban vélhetően kevesen ismerik. Így tehát tiszta fejjel, azaz előzetes ismeretek nélkül ülhetünk neki a filmnek, cserébe azonban nem lesz könnyű dolgunk: a történetmesélés stílusa erősen töredezett, időben ugráló, az egyes eseményeket némileg önkényesen válogatja ki fontosságuk alapján. Erős a gyanúm, hogy a rendező sok fordulatot és személyt a nézők által ismertnek tekint (vagy egyszerűen érdektelennek ítéli), ugyanis nemcsak a főszereplők jelleméről, de a családi kapcsolatokról vagy a címszereplőkkel együtt valóban létező Pinkerton-detektívekről is dióhéjban mond csak el bármit is. A cselekmény azért világos, de hogy éppen ki kinél lakik és hogy ki hol áll a hatalmi hierarchiában, azt igen bonyolult és fárasztó követni.

Leggyakrabban Robert Ford, a fiatal, zöldfülű fiatalember szemszögéből követhetjük az eseményeket, de nem azonosulhatunk vele sem teljesen, mert akkor elveszne a mágia, az állandó találgatás, hogy éppen ki mit gondol vagy csinál. Márpedig a film pont erre épít: Bob a film legelején megismeri Jesse-t, a vége előtt tíz perccel megöli, a kettő között pedig több mint két órán keresztül más se történik, csak a kérdőjelek egymásra halmozása. Mintha ugyanazt látnánk sokszor: utazás, ebédek, fojtott indulatok, a növekvő bizalmatlanság légköre, néha pedig egy-egy jóelőre jelzett, s így némileg súlytalanná váló gyilkosság, egészen a végkifejletig, és még azon is túl… Nehéz a néző dolga, ha legalább távolról követni szeretné a bizalmatlansági rendszer folytonos változásait.

Van egy kívülálló narrátor is ám, aki a történet legenda-jellegét hivatott megismertetni velünk: személye ismeretlen, leginkább a szájhagyományt képviselheti, sőt talán egyenesen Bob ládában őrizgetett ponyvaregényeiből olvas fel részleteket, hogy így közelebb hozza a nézőkhöz a fiú nézőpontját, miközben azt figyelhetjük, ahogy Brad Pitt búzát simogat vagy szomorú arccal üldögél (és minderre még az emlékezés torzító jellegére utaló képi effekt is rásegít). Szerepeltetése érthető, mégis feleslegesnek tartom: lett volna bőven idő elérni, hogy felébredjen a nézőkben Jesse James személyének áhítatos tisztelete – vagy legalábbis Robert Fordét átérezzék –, így viszont sokkal inkább erőltetettnek érezhetjük az egészet, mint hogy még jobban a hatása alá kerüljünk. Azok a pillanatok pedig kifejezetten kínosak, amikor a narrátor pontosan ugyanarról beszél, mint amit a képen látunk, mert egyszerűen semmilyen szerepe nincsen, azon kívül, hogy tökéletesen aláaknázza a színészek játékát.

A lassú, karakterorientált filmek mindig erősen támaszkodnak színészeikre. Casey Afflecknek, az ijfú titánnak valószínűleg nem eshetett túl nehezére eljátszani a rajongást Brad Pitt iránt, aki igencsak erőteljes karizmával rendelkezik. Más szavakkal: amikor vásznon van, teljesen mindegy, mit csinál, az ember akaratlanul is lenyűgözve nézi őt és véletlenül sem unatkozik. A rendező viszont nem könnyítette meg a saját dolgát: miután eldöntötte, hogy ő most bizony „művészfilmet” csinál, a biztonság kedvéért kihagyott minden izgalmas elemet a cselekményből (amik alapján mellesleg akár magunk is megtapasztalhattuk volna, hogy milyen profi és ijesztő alak volt a hírhedt bandita, ahelyett, hogy csupán higgyünk a narrátornak). Az amúgy is kevés harcjelenet szándékos egyszerűsége így már-már póznak is betudható - az erre érzékeny nézőket legalábbis biztos zavarni fogja ez a túlzott részletekre és (nem is mindig egyértelmű vagy megmagyarázott) lelki rezdülésekre való koncentrálás. Számos film bizonyítja, hogy a művészi igényű, szerzői gondolatokat közvetítő motívumok remekül megférnek az izgalmas, műfaji elvárásoknak megfelelő jelenetekkel (az utóbbi időkből például a kiváló Black Bookot említeném).

Kár értük: kicsivel több és bátrabb akció csökkentette volna tán a mítoszromboló hatást, viszont remekül oldotta volna a kamaradrámába illő, végig ugyanazt a témát kerülgető jelenetek monotóniáját. Mindezek fényében azt a furcsa gesztust, hogy a történet végét leleplező főcímet a film utánra hagyta a rendező, már igazán nem tudom hova tenni (a film címét úgyis minden néző tudni fogja, tehát Jesse halálán garantáltan senki sem fog meglepődni) – mert azt, hogy saját mesterkélt, szaggatott mesélői stílusán ironizálna, mely túlzásba vitt aprólékossága és lassú tempója miatt minden igyekezete ellenére hamar unalmassá válik, nem hinném.

Két és fél órás film reggel tíz órakor kezdődő sajtóvetítésén az előrelátó újságíró leghátra ül, ahol le tudja támasztani a fejét, ha elfáradna, és én mindenkinek jó szívvel ugyanezt tudom tanácsolni. Jó színészekkel, hangulatos látványvilággal és érdekes alapanyagból készült alkotás a Jesse James, aminek vannak bőven értékes momentumai és (talán túlságosan is) aprólékos lélekrajza - mégis negatívumai meglepőbbek voltak számomra. Az Oscarhoz kevés benne homoszexualitás, de azért így is elég lehangoló élmény: ezeket a töketlen bájgúnárokat Django vagy bármelyik kortársa seperc alatt lenyomná egy marék dollárért.

Filmkritika: Charlie Wilson háborúja (Charlie Wilson's War, USA, 2007) ***

Karfát megmarkolni, mély levegő. Az afgán háborút nem John J. Rambo nyerte meg az „afgánoknak”. Nem ám! A magasztos tett a hatáskörét jó késhegynyivel túllépő, republikánus-fejpántos allegória helyett sokkal inkább tulajdonítható egy jól szituált, fehér öltönyös, archetipikusan amcsi képviselőnek, akinek a tokája Jáksóéval vetekszik, al- és felkarjának izomzata pedig a kilincsek sűrűn ismételt elfordítására lett kalibrálva. De arra nagyon. 

Mike Nichols based on true sztorija a nyolcvanas évek mediatizált felszíne mögé enged bekukkantanunk egy biografikus ihletésű szemszögből, a texasi 2. kerületi választókörzet képviselőjének, Charlie Wilsonnak hardcore diplomáciai munkálatain keresztül.

A Tom Hanks formálta Wilson 1980-ban egy kokaincsíkokkal és playmate-ekkel buján megkínált buli pezsgőfürdőjéből lesz figyelmes az orosz-afgán konfrontáció első televíziós közvetítéseire. Hogy – hogy nem, az addigra kicsit fellangyult hidegháború diktálta ideológiai elkötelezettsége a szovjet haderő sanyargatta afgán szabadságharcosok láttán lármás ébresztőt fúj jótékony ambícióinak. Wilson számára szinte nyilvánvaló: amennyiben a Hindukus-hegységbeli vörös agresszió sikeres, Brezsnyevék már a spájzban tudhatják magukat. Hivatalos hősünknek így nincs más választása, kénytelen a tettek vaskos íróasztalokkal, dekoratív titkárnőkkel, protokolláris repülőutakkal, valamint – és ez a legfontosabb – a külföldi segélykeretet képező, 11 milliárd dollárral vastagon behintett mezejére lépni.

Ahhoz azonban, hogy a védelmi albizottságról lefitymáló öt-tíz millióknál tetemesebb summát lehessen legombolni, még neki is további kapcsolatok kellenek. Ezeket, továbbá a folyamatos eszmei ösztönzést George Washington húgának egyenes ági leszármazottja, Joanne Herring biztosítja, akit a roskadásig sminkelt Julia Roberts a burzsoázia diszkrét és pragmatikus bájával alakít. (Talán a Capitolium renoválásához használhatnak ennyi vakolatot. Talán.) Ezen felül Wilsont a pénzzel történő, szakszerű sáfárkodásban a hírszerzés szerfelett szabadszájú, ám annál profibb expertje, Gust Avrakotos (Philip Seymour Hoffman, a vásznon uralkodik, mint mindig) segíti. Ő és kollégái tudják, milyen radar és milyen föld-levegő rakéta kell a szegény mudzsaheddiknek, hogy kilőhessék a gonosz MI-24-eseket.

Mert ugye erről van szó, alacsonyabb hőmérsékleten így működnek a háborúk. Más lő a mi puskánkkal – és nekünk még a kezünket se kell öblögetni.

A narratíva a bürokrácia rideg közege ellenére lendületes, a szövegkönyv kellőképpen frivol. Wilson pedig olyan provokatív lezserséggel lejmolja körbe az Államok és a fél Közel-Kelet (egymással mindenközben rutinosan acsarkodó) államigazgatásainak legfelsőbb disztribúciós hivatalait, hogy a cselekményre tán akaratlanul is néminemű, bájos abszurditás hangulata telepszik. Nichols azonban még rá is játszik minderre: karcos karakterekkel és a verbális mögött settenkedő, dramaturgiai humorral vezényli le a fanyar (ön)iróniában rendszeresen megmerítkező történetet. Persze, hogy a politikai szatíra oltárán mennyi stilizációnak lett kitéve a valóság, hogy a Kilincselés életben abszolválható-abszolválandó mechanizmusai mennyire korrelálnak a filmben látottakkal, azt nem tudhatom, naivitásomhoz azonban társul annyi cinizmus, hogy komolyabb lelkiismeret furdalás nélkül merjem kijelenteni: a Charlie Wilson háborúi játszi könnyedséggel hihető el.

És noha Nichols egy büdös szót nem szól arról, hogy az afgán mizéria kauzális origójához közelebb van a Jimmy Carterék által suttyomban támogatott mudzsaheddik militáns, kormánydöntögető fészkelődése, mint az arra válaszoló, katonai invázió, a ’89-es szovjet kivonulástól 2001 szeptemberén keresztül egészen napjainkig átívelő, face-to-face konklúziójával mégis szánalmas idézőjelbe ránt minden szöveget, mely egy lapon említi az „amerikai” és a „karitatív” kifejezéseket. E tanulság önmagában is értékelendő – ráadásul szívmelengetően obszcén tálalásnak örvend.

Képregénykritika: A GEMINI JELENTÉS (Képes Kiadó, 2007) ***

„100% magyar képregény!”, hirdeti büszkén a borító, rajta szőke cica bikiniben és persze egy lóhátról hátrafelé nyilazó ősmagyar, ahogy kell. Még egy rúd Pick szalámit meg egy üveg Unicumot odarajzolhattak volna ugyan, de ne legyünk telhetetlenek: ez így is épp eléggé hungarikum (az említett remek gyomorkeserű ráadásul eszébe is juthat a derék képregényrajongó alkoholistáknak, akik még a kocsmában is asztalterítőnyi, alátét-papírra nyomott reklámképregényt olvasgatnak). Meg A4-es formátumú is, mint a Rejtő-képregények, sőt még kötelező utalás is van benne (Dirty Fred kocsma, jujj).

És ha már az elvárásokról, illetve a termék pozicionálásáról van szó, érdemes elolvasni a hátoldalon található ajánlót is, melynek stílusa már-már Russ Meyeres magasságokba emelkedik. „Van, amiből sosem elég, amit sosem lehet megunni, ami mindig előre hajtja az embert. Igen, a szex. Igen, a hódítás, a hatalom, az egyre több és több megszerzése, az összes szál kézben tartása”, olvashatjuk, és legszívesebben máris asztallapnyi kokainba temetnénk arcunkat, hogy azután Montana-módra, kis magyar lelkünk minden erejével felkiáltsunk: „Enyém a világ!” (és persze nem holmi pitiáner határ-kiigazításokra gondolnánk közben, hanem minimum Európa végigdúlására, nyilainkat szórva minden irányba), majd mohón belelapozzunk A Gemini jelentésbe. Az ajánló végéig így akár el sem jutunk, pedig az is nagyon tanulságos (már-már előre a csapongó történetért mentegetőző): "Kirakós játék készül, alakulgat egy mozaik, amelyben a szereplők egyelőre nem is gyanítják, hogy már az ő helyüket is keresi valaki..."

De vajon honnan származik ez az egész? Az alapötlet Korcsmáros Péteré, és eredetileg képes regénynek indult: egész oldalas, színes illusztrációkkal gazdagított prózai alkotásnak. Később aztán a készítők gondoltak egy nagyot: legyen belőle folytatásokban kiadott, teljes értékű képregény! A probléma csak az, hogy az eredet erősen meglátszik a kész művön. Az még rendben is van, hogy a sok szöveg nem nyomja agyon a képeket, ennek a kísértésnek ellen tudtak állni, azonban a történet koherenciája súlyos csapást szenvedett (vélhetőleg) az utólagos képregénnyé kerekítés során. A cselekmény ide-oda csapong, néha leáll egy-egy ismerős (bár gyakran elég sablonos) jelenetnél, máskor pedig néhány ugrással valami egészen más eseményszálnak. Ráadásul rengeteg szereplővel operál a sztori, így nehéz azonosulni velük – vagy egyáltalán, bármi biztosat tudni róluk. Persze az is igaz, hogy ez még csak az első kötet – kibontakozhat ebből még egy nagy ívű, értelmes történet is.

A látvánnyal kevesebb a probléma, kifejezetten szépek lettek a figurák, beszédesek az arcok, a környezet és a színezés pedig pont annyira részletes, amennyire kell. Az egész oldalas rajzokkal azonban sajnos nem tudott mit kezdeni a rajzoló: a különálló részletek összemosása meglehetősen esetlenre sikerült. Igaz, ez még mindig sokkal jobb, mint a másik – szerencsére ritkán előforduló, arcpirítóan puritán – megoldás, ahol a bekeretezett jelenetek és az abból kilépő figurák a lapok fehér alapszínére lettek dobálva. Tessék igényes háttereket használni az egész oldalas képeknél, ha már muszáj ilyeneket alkalmazni!

A Gemini jelentés amúgy pont olyan, amilyenre egy biztosra menni szándékozó kiadványtól számít az ember, és ezzel elmondtam mindent. A kínos párbeszédektől (miért van az, hogy ma Magyarországon senki nem tudja, hogy beszélnek a fiatalok?) és a meglehetősen kaotikusan csapongó, már az első kötetben túlsűrített cselekménytől eltekintve vállalható a dolog, vagy legalábbis olvasható (ez sajnos főként a gyakorta felbukkanó meztelen nőknek köszönhető). Nagy fájdalom azonban a dialógusoknak és a sablon-helyzeteknek köszönhető enyhe, de állandó Barátok közt (sőt néhol még sokkal dél-amerikaibb szappanopera) hangulat, és kár a semmitmondó címért és a hatásvadász alcímért is („Ikervadászat” – nagyot fogtok röhögni, amikor rájöttök, miért pont ez az egyes számú kötet címe…).

Erős közepesnél így a kiadvány nem jobb (bár hozzá kell tennünk, hogy az 1590 forintos ár meglehetősen barátinak számít), mert a „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk” érzés, amit e képregény a kritikus szemléletű olvasóban kelt, számunkra legalább annyira negatív, mint pozitív dolog. Nem vagyunk elnézőek, mert nem lehetünk elnézőek: se a magyar filmnek, se a magyar focinak, se a magyar akárminek nem lehet vigasza, hogy „legalább készítettünk valamit, legalább próbálkozunk…” Ez mind szép és jó, drukkolunk mindenkinek, de korai még a büszke mosoly. Fiúk, ennél sokkal jobban is lehet (és tudtok)!

Filmkritika: SWEENEY TODD (USA, 2007) ***

Egy már eleve népszerű színházi darabot filmre adaptálni hálás feladat, még akkor is, ha a musical műfaja manapság nem túl divatos (bár az amerikai nagyvárosokban, főleg a két partvidék kulturális gócában, New Yorkban és Los Angelesben sok színház működik és legalább akkora show-t kerítenek a népszerűbb előadásokból, mint egy várva-várt film bemutatójából). Tim Burtont azonban valószínűleg sokkal jobban inspirálta ennél az ő egyéni, sötéten szentimentális világához remekül illő történet az elvesztett szerelme felett kesergő véreskezű borbélyról: ami a színpadon is működött, azt csak át kellett vennie, minden más téren pedig elengedhette magát. Először is remek színészeket szerződtetett le, másodszor olyan erős és látványos hangulatvilágot varázsolt a vászonra (rengeteg számítógépes munkával, természetesen), amivel a legügyesebb színpadi díszletek sem kelhetnek versenyre, harmadszor pedig – burtoni „finishing touch”-ként – jó sok vér és felnyitott torok segítségével hozzáadta mindehhez a gyilkolásjelenetek líraian megkapó szépségét.

Fiatal, naiv tengerészfiú áll egy Londonba érkező hajó fedélzetén, tele kíváncsisággal és várakozással, de a mellé lépő útitársa nem tudja magába fojtani illúzióromboló véleményét. „There's a hole in the world like a great black pit, and it’s filled with people who are filled with shit”, énekli Benjamin Barker undortól csöpögő hangon, ami nem is csoda: ő az egykoron sikeres borbély és boldog férj, akinek minden oka megvan a mizantrópiára. A gátlástalan Turpin bíró ugyanis, szemet vetvén csinos feleségére, elfogatta és elszállíttatta őt. Egy igazságtalan ítélet miatt veszítette el feleségét, lányát és fiatalságát, közönyös tekintetektől kísérve hullott le a mélybe, most pedig megőszülve és megkeseredve tér vissza. Kurvák, csavargók, koldusok, élvhajhász gazdagok, romlott bírók és esküdtek, egyszóval mocsok mindenütt – ez számára London a maga nyers valójában. Minden illúziójától megfosztva már csak egy dolog foglalkoztatja: a bosszú, mindenkin, mindenért. Borbélyüzletet nyit hát egy megözvegyült, borzalmasan gusztustalan húsos pitéket árusító asszony boltja felett, és várja az alkalmat, mikor végre sikerül becserkésznie Turpin bíró nyakát ezüstnyelű, pengeéles borotváival…

A rendező hű maradt az eredeti műhöz, és nem nyirbálta meg a dalbetéteket, igazi beszélgetést így alig hallhatunk a Sweeney Toddban. Ezeket a zenés jeleneteket nem is érezzük idegennek, Burton otthonosan bánik velük (nem csoda, hiszen szerepeltek ilyenek A halott menyasszonyban is), az énekelve előadott, gyakran meglehetősen szélsőséges érzelmi kitörések pedig egyébként is remekül illenek az ő jellegzetesen kontrasztos, erős színekkel festett fantáziavilágába. Nagy kár, hogy a cselekmény se nem túl eredeti, se nem különösebben fordulatos a kétórás játékidőhöz, így a dalok aligha tudják majd lekötni a (musical-ekhez amúgy sem szokott) nézők figyelmét. A hősszerelmes ifjú és a lakat alatt őrzött fiatal lány románca enyhén szólva dögunalmas (százszor láttuk már és a színészek sem elég karizmatikusak hozzá), de még a főszereplő dalai is monotonná válnak a játékidő alatt, mikor ötödször énekli el ugyanazt a dalt elvesztett kedveséről.

Hiába a borzongató atmoszférájú környezet és az elvarázsolt figurák, a filmet mégis a (két ifjonctól eltekintve) profi színészek viszik a hátukon, elsősorban természetesen Johnny Depp. Istenien játszik, mint mindig (merem állítani: korunk egyik legnagyobb színésze), Helena Bonham Carter pedig remekül adja alá a lovat, ráadásul nyilvánvalóan roppantul élvezi a kissé Harcosok Klubja-belihez hasonló, semmin meg nem lepődő, a halállal meglehetősen furcsa viszonyt ápoló Mrs Lovett figuráját. Alan Rickman is vén róka – Piton professzor után amúgy is kényelmes lehetett Turpin bíró szerepe –, a legnagyobb meglepetést azonban mégis Sacha Baron Cohen (alias Ali G alias Borat) okozza, aki a comic relief szabályainak megfelelően az addigi komor hangulatot egy zseniálisan vicces jelenetben oldja Signor Pirelliként, az olasz csodaborbélyként parádézva. Az első fél óra unalma után igazi megkönnyebbülés a vásznon látni őt: színtiszta jellemkomédia ez, a legjobb fajtából, amely kellemes könnyedséget visz a film éjfekete humorába.

Egy, a bosszú-tematikát hangsúlyozó trailer.

Kissé naiv, meseszerű, érzelmes történet kamaszosan dacos szereplőkkel, komor hangulattal és groteszk humorral: együtt van a Burton-koktél minden eleme, amit rajongói minden bizonnyal örömmel hajtanak majd le (a sokadik alkalomra), de fogyasztásra ajánlható a nagyközönség számára is. Legfeljebb megfekszi a gyomrukat egy kicsit a laza csuklóval, könnyed hétköznapisággal átmetszett ütőerekből fröcskölő élénkpiros vér, a mocskos kövezeten szétreccsenő koponya hangja vagy a hullák eltüntetésének (könnyen kitalálható) metódusa, de hát több veszett Mohácsnál, elvégre egy biztos: az ő megrökönyödésüknél nagyobb a mi örömünk. Mert ilyen, a legszebb giallókba és horrorokba illő, művészien megható grand guignol vérfürdőt mégiscsak ritkán látunk a nagyvásznon. Hála és köszönet néked, Mr Burton!

Filmkritika: CLOVERFIELD (USA, 2008) ***

Magyar bemutató: 2008 02. 14.

Trailernek hinni körülbelül akkora botorság, mint kuplerájba járni dolgozni, majd panaszkodni, hogy valaki orvul, előre megfontolt szándékból, hátulról. A vírusmarketinggel ugyanez a helyzet. Újdonságot fogok mondani: ezek nem azért készülnek, hogy képet kapj belőlük a filmről, hanem, hogy beszélj róla, foglalkozz vele és megvedd a jegyet. Ha mindössze két perc izgalmas anyag van a filmben, az benne lesz a trailerben, te meg anyázol a moziban. De pofára eshet a forgalmazó / gyártó is, mert az abszurd méretekig felpumpált várakozásokat esélye sincs kielégítenie. A Cloverfield mögött álló kreatívok ráadásul csak magukat hibáztathatják, ha – mint most, ebben a bekezdésben is – a film háttérbe szorul a virtuóz marketinghúzások mögött.

Látjuk a szörnyet is (rusnya egy dög, az biztos), de nem ő a fontos. King Kongnak, Godzillának van személyisége, neki nincs, ahogy története, eredete és drámája sem. A hatás a lényeg, amit a szereplőkből kivált, a funkciója csak annyi, hogy megtestesítse a fenyegetettséget. Adott egy sötét, ismeretlen erő, amely nekifutásból rúgja le a Szabadság-szobor fejét, és nem tudni róla, hogy mi a célja a pusztításon kívül: ha ez nem a 9/11 trauma és az amerikai ellenségkép szimbóluma, akkor nem tudom mi az. (Ráadásképpen, igaz, csak poénnak szánva, az egyik szereplő felveti, hogy talán az amerikai kormány szponzorálja a szörnyet.)

A Cloverfielddel tehát JJ. Abrams producer és csapata nagyon beletalált a kollektív amerikai tudat közepébe, és 9/11 belénk ivódott képi lenyomatára is ügyesen rájátsszanak, ami persze még nem teszi naggyá a filmet. Ahhoz kéne talán az elsőség érdeme is, de Spielberg már korábban megpendített hasonló hangulatokat (Világok háborúja), és a kézikamerás megoldás sem új. Igaz, kuriózumnak az is megteszi, hogy a Cloverfield az első olyan fősodorbéli, hollywoodi film, amely elejétől a végéig a Blair Witch-stílt használja. (Azóta persze van egy spanyol [Rec]-ünk, lesz annak egy amerikai feldolgozása, na meg a Romero féle Diary of the Dead is érkezőben.)

A POV (point of view) módszer előnye – a konzervatívabb (filmes) ízlésűek szerint pedig hátránya –, hogy  könnyen el lehet vele térni a hagyományos dramaturgiától, hiszen nem látjuk át a teljes történetet, csak épp annyit érzékelünk, amennyit a szereplők is. A Cloverfield ezt teljesíti is, de nem elég radikális, nem mer teljesen elszakadni a hagyományos katasztrófafilm-sablontól, és egy hősies mentőakció köré szervezi a sztorit. Ugyanígy a realizmus koncepcióját sem tudja végigvinni, nem csak a soha-le-nem-merülő kézikamerába lehet belekötni, de a színészek játékába is. Az amatőr képek indokoltak, de az amatőr játék aligha, sőt: éppen hogy hitelesebb alakításokra lett volna szükség, mint mondjuk egy „hagyományos”, színészekre építő drámában. A karakterek ellenszenvessé tétele talán tudatos, talán nem, de hogy semmiben nem különböznek az átlag tinivígjátékok figuráitól, és hogy idegesítő az egydimenziósságuk, az biztos.

A szörny, mint mondottam, statiszta, ahhoz képest pedig kellemesen bizarr, ránézésre nem sok rokona lehet az állatvilágban, bár az expertek majd nyilván szétanalizálják, és megmondják jól, hogy mikből lett összemixelve. (Nálam egy kategóriát képez a dél-koreai Gazdatest főmonszterével, utóbbi pusztítása ráadásul sokkal érzékletesebben van bemutatva.) Vannak apró, kábé kutyaméretű strómanjai is, aki a földön harapdálják és fertőzik az embereket. Rájuk nyilván dramaturgiai okokból volt szükség, hogy a szereplők sehol ne érezhessék magukat biztonságban, csak épp mivel mérföldekről látszik, hogy mi a funkciójuk, erőltetettnek hat a jelenlétük.

Nehéz sommás ítéletet hirdetni a Cloverfield fölött. Szabályos szörny- vagy katasztrófafilmként ugyebár nem működik (nem is akar talán), mint kísérletezés újfajta dramaturgiai és képi eszközökkel nem elég bátor (és különben is: ki hiszi el, hogy egy hollywoodi filmnek ez a célja?), a 9/11 metaforának pedig a hatáskeltésen túl nem sok funkciója van. A szórakoztató értéket ennek ellenére sem lehet elvitatni, ráadásul a 73 perces tiszta játékidő alatt kifulladni sincs ideje a filmnek. Épp a hibrid volta miatt ajánlható tehát mindenkinek, hiszen, igaz, még csak az év elején járunk, de ilyen szokatlan fősodorbéli mozit keveset fogunk látni idén. Mellesleg, ha a filmes kurzusokon nem is, a marketing szakokon tananyag lesz a projektből.

Filmkritika: A DICSŐSÉG ZÁSZLAJA + LEVELEK IVO DZSIMÁRÓL (USA, 2006) *** / ****

The Flags of Our Fathers + Letters from Iwo Djima

„Itt nyugszik nemzetünk lelke – a lelkiismeretének is itt kellene lennie.”
Caspar Weinberger, az Egyesült Államok hadügyminisztere (1981-1987)

Három katona egy homokkal fedett dombot igyekszik bevenni, akár életük árán is, bombák szertefröccsenő repeszeinek zivatarában. A csúcsra érve hatalmas amerikai zászlót állítanak a földbe - a kamera pedig nyitni kezd, és lelepleződik az illúzió: a bombák valójában tűzijáték csillámai, a domb díszlet csupán, a harcosokat pedig ezrek ünneplik.

A háború „event”-ként való kommercializálása a modern kor és ember egyetlen módszere a barbarizmust látszólag megtagadó időkben a vérontást legitimizálni. Hogy Amerika ebben élen jár, azt még csak bizonygatnom sem kell, csakhogy Eastwood öregebb és bölcsebb nálam, látja az érme mindkét oldalát: rámutat ennek a kalmárságnak a szükséges voltára (is): megérteti, hogy bizonyos helyzetekben és időkben szükség van rá. Az Ivo Dzsimán készült legendás fotóval újra beizzított II. Világháborús PR-gépezet azzal, hogy adakozásra kérte az otthon maradottakat, valóban életmentő szolgálatot tett az óceán túlfelén harcban életüket kockáztató katonáknak.

Az ivo dzsimai ütközet volt az első, Amerika által japán területen megharcolt csata, és a legmagasabb pontján amerikai lobogót felállító osztag fényképe a fotográfia történetének egyik klasszikusa. Arcuk láthatatlan; aki lelki közösségre vállalkozik velük, magát a képbe belehelyettesítheti. A film alapanyagául szolgáló könyv ennek a fotónak a mítoszát dekonstruálja, megidézve a fénykép és a rajta látható személyek valódi történetét, és egyértelmű, hogy a karrierje kései szakaszában a hősmítoszt cincáló (de nem leromboló, az egészen más!) Eastwood miért választotta adaptálásra.

Eastwood, Paul Haggis és William Broyles, Jr. forgatókönyve az 1945 február 19-én a Szuribacsi-hegyet elfoglaló Ötödik Tengerészgyalogos század tagjainak éppen hogy csak vázlatát nyújtja, ám okosan, nagy körültekintéssel fókuszál rá arra a három katonára, akiket a piárosok idő előtt hazadeportálnak, némi fotózkodás, smúzolás, tehát a Hetedik Hadikölcsön-kampány reklámgépezetének „olajozása” céljából.

Az egyén itt elvész: Ira Hayes (Beach) és John Bradley (Phillippe) lelkileg nehezen dolgozza fel, hogy bajtársaikat efféle hamis felhajtás miatt kell magukra hagyniuk. Rene Gagnon (Bredford) viszont örül, hogy hazakerül, megúszva a háborút. Az általuk megvívott csata, valamint a reklámgépezet általi hőssé csiszolásuk reájuk mért mentális hatásának eredményei fokozatosan válnak nyilvánvalóvá.

A csatajeleneteknél Eastwood nem riad vissza a realizmustól, nem nézi hülyegyereknek a nézőt. Ezzel sajnos együtt jár, hogy mikor az Egyesült Államokbeli PR-machinációk kerülnek a történet középpontjába, a film veszít lendületéből. Szerencsére a rendező örök cinizmusa enyhít a problémán, és a kommerszhez való akkori hozzáállást állítja kontrasztba a maival, egyes értékek valódiságának mérlegelésére kényszerítve a nézőt.

--------------------------

Életben maradtak, ez a főbenjáró bűnük, Kuribajasi tábornok, a szigetet védelmező japán csapatok főparancsnoka mégis leállítja a két katona kivégzését. A hóhér (közvetlen felettesük) kezében megáll a kard – ez Clint Eastwood filmjének kulcsjelenete.

Kuribajasi (a fantasztikus tehetségű Ken Watanabe játssza) közli alárendeltjével, hogy nem látja értelmét további életek elpazarlásának, főleg mivel véderőiket az amerikaiak amúgy is végzetesen megritkították. Furcsa módon azzal, hogy stratégiai vonalon továbbra is engedelmeskedik Tokiónak, és nem adja fel a szigetet, ő maga járul hozzá leginkább emberei halálba küldéséhez. Az általános kognitív disszonancia olyan mértékű, hogy sem ő, sem katonái nem látják meg a helyzet iróniáját; becsület és hazafiság számukra megkérdőjelezhetetlen, csorbíthatatlan fogalmak/értékek. Mégsem ő a film főgonosza, hanem távolból irányító felettesei: a sorban pusztuló, engedelmes katonák csak áldozatok.

Annak ellenére (vagy éppen ezért, tudja a fene), hogy jelen filmben több a fikciós elem, mint komplementer-darabjában, a The Flags of Our Fathers-ben, a Levelek Ivo Dzsimáról jobban sikerült. A film középpontjában Kuribajasi és Szaigó közlegény állnak – utóbbi civilben pékként kereste a kenyerét (no pun intended), és el lehet képzelni, a harcban mennyire van otthon. Társaiktól intellektuálisan mindketten eltávolodnak, átlátnak a hadsereg által reájuk zúdított propagandán, ám neveltetésük, kulturális hátterük visszafogja őket abban, hogy tegyenek is ellene, urambocsá ellenszegüljenek neki. Tudják, hogy a tokiói hadvezérek parancsai a halálba masíroztatják őket – ám Japánért készek az életüket adni.

A narratív keret egy 2005-ös expedíció története, amely kutatásai során japán katonák a II. Világháborúban írt leveleire talál rá. Az effajta keretekhez hasonlóan csikorog-nyikorog, és szerencsére nemsokára ki is tépi helyéből az a flashback, amely Kuribajasi Ivo Dzsimára való megérkezésével nyit. Tisztjei nem rejtik véka alá, mennyire elégedetlenek a sziget megvédésére előhozott stratégiájával: az amerikaiak által addig tapasztalt harcászati fogások ellenlépéseként a tábornok elgondolásait hatástalannak tartják. Csakhogy Kuribajasi élt korábban az Egyesült Államokban, és barátai közt voltak amerikai tisztek is. Érti az amerikai lelket, bár ettől még lehetőségei szánalmasak és lépten nyomon hadászati problémákba ütközik. A Szövetségesek túlerejének előrenyomulása a japán erőket egyre kétségbeesett taktika használatára kényszeríti… A megadás azonban teljesen elképzelhetetlen.

Az operatőr által alkalmazott szűrőknek köszönhetően a színek elillannak a filmből, a figurák csak a múlt és a történelem kísérteteiként vannak jelen – ám ez a szaturáció mintha csak felerősítené a pszichológiai borzalmak erejét. Hiába a harc által szétvetett testek látványa, az igazi megpróbáltatást olyan pillanatok jelentik, mint mikor a japán osztagparancsnok elrendeli embereinek az öngyilkosságot, ők pedig egymás után hajtják azt végre, kézigránáttal. Eastwood olyan kulturális konvencióknak ered itt a nyomába, amelyeket nyugati filmekben nem nagyon szoktak kitárgyalni, főleg mivel nem értik őket. Maguk a figurák viszont nem maradnak idegenek a számunkra: Paul Haggis és Iris Yamashita forgatókönyve tiszteletet harcol ki nekik.

Watanabe és Nanomiya a film szíve-lelke, az irántuk érzett empátia még keményebbé teszi a néző számára a lelki megpróbáltatást, amibe Eastwood vonszol bele minket. Watanabe figurája maga a megtestesült, mára kiveszett japán nemesség, és nem csak a hierarchális értelemben, míg Nanomiya a föld sója, alakítása néha még Watanabéjét is felülmúlja.

Eastwoodnak sikerült iróniával és pátosszal teli filmet készítenie, tele az ember őrülete felett érzett realista melankóliával: remek kritikája a vak lojalitásnak.

Filmkritika: FŰRÉSZ 4. (Saw IV, USA, 2007) ***

Bemutató: 2008. február 7.

Képregénykritika: NEXTWAVE - AGENTS OF H.A.T.E. Vol. 1: THIS IS WHAT THEY WANT (Marvel Comics, 2006) ***

Healing America by beating people up.

Bármennyire is szeretnénk magunkat filmconnoisseur-öknek képzelni, a nyári, könnyed, szórakoztató, agyunkat kikapcsoló és sekélyes popcorn-movie-kra mindannyiunknak szüksége van, legfeljebb csak személyes ízlésünktől függően a mennyiség tekintetében húzunk határt. Pontosan tudjuk mit várunk ezektől a filmektől és pontosan azt is kapjuk, sőt, időnként kellemes csalódással hagyjuk el a mozitermet.

Nincs ez másképp a Kilencedik Művészet esetében sem, a képregény médiumában is működik ez a képlet, ennek pedig ékes példája a brit-kanadai összefogás jegyében Warren Ellis (Transmetropolitan, Planetary, Global Frequency) és Stuart Immonen (Ultimate X-Men, Legion of Superheroes, Ultimate Spider-Man) szuperhős paródiája, melynek lényegét a szerző az első szám rendezői változatában kiválóan összefoglalja. Adjuk hát át a szót Mr. Ellisnek:

"A NEXTWAVE nem Karakterfejlődésről és Tanulásról és Erkölcsökről és Ölelkezésekről szól. Hanem egy olyan mozi belegyömöszöléséről 44 oldalba*, amitől edobod az agyadat. A Marvel képregények alapjait alkotó őrült dolgokról és az ázsiai filmek speciális effektusairól, abszurd mennyiségű pusztításról, kifacsart humorérzékről és Látványról és felrobbanó dolgokról és szétpofozott szereplőkről.
De leginkább FELROBBANÓ DOLGOKRÓL és SZÉTPOFOZOTT  SZEREPLŐKRŐL.
Arról, ahogy egy nő motorolajból és brokkoliból álló emberszerű Klónozott Izéket csap szét egy gitárral.
NEXTWAVE. Akik úgy gyógyítják be Amerika sebeit, hogy bucira verik az arcod."

A címszereplő csapat a Marvel limbóból előrángatott B-listás karakterekből áll, vezetőjük Monica Rambeau, egykori nevén Captain Marvel (magyarul Csodakapitány néven szerepelt a Semic Csodálatos Pókember sorozatában), aki annak idején a Bosszú Angyalai kötelékében is küzdött. A szedett-vedett társaság tagjai még Tabitha Smith (Meltdown az X-Force-ból), a dolgokat felrobbantani képes mutáns, The Captain, aki idegen lényektől tévedésből kapott szuperképességekkel rendelkezik, Aaron Stack (aka Machine Man) egy alkoholfogyasztásra is beprogramozott android és végül, de nem utolsósorban Elsa Bloodstone, egy mágikus drágakövet viselő brit vámpírvadász (és aki egy elfeledett négyrészes Marvel minisorozatból került elő).

A Kapitány olyan abszurd mód erős, hogy egyszer átküldte valaki gerincét a tüdején, amikor hátba akarta veregetni. Mentségére szóljon, hogy épp sakálmaláj részeg volt.

A Nextwave eredetileg a H.A.T.E. (ami tulajdonképpen a S.H.I.E.L.D. paródiája) alkalmazásában állt, amikor azonban rájöttek, hogy alkalmazójukat egy terroristaszervezet pénzeli, ami tömegpusztító fegyvereket akar tesztelni békés amerikai polgárokon, úgy döntöttek meglépnek egy kísérleti repülővel, hogy aztán ott tegyenek keresztbe korábbi megbízójuknak, ahol csak lehet. Itt tulajdonképpen nem is a sztori a lényeg, hiszen mindez csak ürügyként szolgál arra, hogy Ellis szabadon engedhesse a fantáziáját és humorát, klasszikus képregényes és filmes toposzokat állítson fejtetőre, valamint szuperhős kliséket figurázzon ki.

- Nem kellene kódneveket használnunk? Talán úgy kéne hívjalak..
- Gépember? Az én nevem Aaron Stack. Szólíts Aaron-nak
- A Bosszú Angyalainál mindenkinek volt kódneve. Talán nekünk is használnunk kellene.
- Mi értelme? Ráadásul biztos vagy benne, hogy meg akarod tartani a szuperhős nevedet? A "Foton" hallatára biztos nem markol jeges rémület az emberek szívébe. "Helló, én egy piciny, jelentéktelen részecske vagyok. Dobjátok el a fegyvereiteket, különben észrevétlenül lepattanok rólatok."

Láthatunk itt felhőkarcolók közt tomboló Godzilla-szerű óriásgyíkot lila alsónadrágban (és megtudjuk végre miért zabálják két pofára az óriásszörnyek az embereket), ugyanezt autóroncsokból összeállt óriásrobottal, végeláthatatlan mezőkön növesztett brokkoli-fém töltelékkatonákat, Armageddon Kürtöt, emberevő koalákat, pterodactylus kezeslábasban feszítő kommandósokat, szamurájrobotokat és mechanikus gyilkos rákokat. Akciófilmbe illő robbanások, a Legend of Zu-ból ismerős repülős harci jelenetek, anime-sen előre bejelentett bejelentett támadások (Infravörös Döfés!, Ultraibolya Nóva! Mikrohullámú Vihar! és a legfélelmetesebb: a Kenyai Mellbimbóletépés), ez mind a nyakunkba zúdul a szinte pillanatra sem lankadó akcióorgiában, melyet Ellis mesterien vezényel, Immonen pedig mindezt hatásosan önti vizuális formába. Bénának hangzik? Egyáltalán nem az, leginkább szórakoztató és ezzel pontosan el is éri a kívánt célját.

Apró bónuszként Ellis írt egy elborult theme song-ot** is a képregényhez (akárha tévés sorozat lenne), melyet itt lehet meghallgatni. Jó szórakozást!

*Szakítva a Marvel hagyományokkal itt most a két szám - egy sztori (azaz 2 x 22 oldal) koncepciót alkalmazza Ellis.

** Lyrics:

It's like Shakespeare / But with lots more punching.
It's like Goethe / But with much more crunching.
Like Titanic / But the boat's still floating.
No it's not... / The motherf**** boat is exploding!

Chorus:
NEXTWAVE!!!

Dirk Anger / is one crazy mamajama
He leads H.A.T.E. / sitting around in his pretty pink pajamas
H.A.T.E. was formed / by the Beyond Corporation,
Purposely to bring about / catastrophic DEVASTATION!!!

Chorus:
Do you need a haircut? / The Beyond Corporation gonna help you out!
So you need a toothbrush? / The Beyond Corporation has an extra one!
Do you have a stepson? / The Beyond Corporation gonna run him off!
Do you see a monster? Or a pirate? Electric Emu?
A giant sky rat? A midget Hitler? Or Pontius Pilate?
That is why Beyond Corp started!

Monica! Is gonna microwave your ****!
Tabby! Is gonna steal your stuff!
Aaron! Is gonna organize your sock drawer!
Elsa! Is gonna speak with an accent!
The Captain! HIS NAME IS THE CAPTAIN!

Képregénykritika: 52 (DC Comics, 2007) ***

Filmkritika: REC (spanyol, 2007) ***

- Elvesztettem a karkötőmet… bele volt írva a nevem!
- Érzelmileg kötődtél hozzá?
- Igen.
- Fáj, hogy elvesztetted?
- Fájdalmas volt ellopni. Nem ismerek sok kölyköt, akinek ugyanaz a neve, mint nekem…

Először is: eleddig bármennyire is ritka volt az echte áldoksi, Jaume Balaguerónak minden bizonnyal nem fájt magáévá tenni a koncepciót. (A szerkesztési elv kínálta, szuggesztiós potenciál sietős elkótyavetyélése már annál inkább.) Másodszor: ugye te sem gondoltad komolyan, hogy a viral marketing zseniális boszorkánykonyhájában kotyvasztott, látens csoroszlyák blair-i blöffenete ezen a blogon hivatkozási alap lehet? Myrick és Sanchez projektje már csak azért is megérdemli a becsmérlő hanyagolást, mert Stefan Avalos The Last Broadcast című, szintén színlelt tényfeltárogatása kerek egy évvel beelőzte (1998…) az erdei banyák rossz fényben való eltüntetését. A kollektív memóriát kímélendő nem is bátorkodom Deodato klasszikusáig túrni a mozgóképi emlékek között, 1992-be viszont mindenképpen kell tenni egy tiszteletteljes retrospekciót. 

Rémy Belvaux, André Bonzel, valamint a kifinomult, impulzív szociopata szerepében brillírozó Benoît Poelvoorde közös kikeltése, az anarchista Veled is megtörténhet (C’est arrivé près de chez vous) ugyanis már ilyen régen megvalósította azt az illúziót, amihez a sanyarú anyagi megszorítottság és egy elegánsan egyszerű alapötlet invenciója önmagában: nem elég. (A fenti idézet is eme durván vicces és torokszorongatóan emberközeli filmből került kiollózásra.) Mindezt úgy, hogy groteszk önreflexiójával, a míves vágással és egy sztár (Poelvoorde) becastolásával Belvauxék már-már büszkén vállalták, hogy amit csinálnak, az pszeudo. A Rec ezzel szemben görcsösen ragaszkodik mímelt hiteléhez, ami önmagában nem főbenjáró vétség – sőt, de spanyol direktorából hiányzik pont annyi mértéktartás, ami a legfrissebb művét, ezt az fps játékok és a film között rángó, mediális kísérletet kivételes erejű mozivá avanzsálhatta volna.

Karrierista riporterribi (Manuela Velasco) és hűséges operatőre érkezik a tűzoltóságra. Lépten-nyomon követni szándékoznak mindent, ami katasztrofális hétköznapjaink megélhetési hőseivel történik, az uncsi étkezdei jópofitól a rúdon való aláereszkedésen át a velőtrázó sikolyoktól hangos, igazán meleg helyzetekig. Megszólal a sziréna. A dolgozók rutinos iparkodását a tudósító páros felajzott kapkodása kíséri: végre, itt a nagy alkalom, hogy elsőként, meg hogy érettünk, a nézőért! Világos, nem? Értem és érted.

Szokványos tűzoltásból persze nem lesz hiperrealista horror, ezért a Balagueró, Luis Berdejo és Paco Plaza szerzői triumvirátus hanyag rosszindulattal uszítja a kiérkező különítményre, továbbá a kíváncsiságból előmerészkedő szomszédokra fájdalmas-végzetes események egész sorát. A betegeskedő idős hölgy (lásd kép) őrjöngve ront kirendelt megmentőire, a tőle való, biztonságos távolságtartást pedig konokmód szabotálja, hogy a házat mindenféle magyarázat nélküli karantén alá vonva szigetelik el a külvilágtól a hatóságok. Szar ügy. Papíron nekünk is, mert mi meg centire és kizárólag azt látjuk, amit a kameraman a keresőben.

Ahhoz, hogy a röpke másfél óra 3 – azaz három – audiovizuális villanás gyakorlott nézőugrasztásánál többet tudjon felmutatni, még ilyen magához láncoló perspektíva mellett is szükségeltetik a karakterek jó kibontása és következetes mozgatása. A befogadói érdekeltség valóságérzet és (ad absurdum) rokonszenv nélkül bizony túlságosan függ az olyan, alkotók által nem kontrollált tényezőktől, mint az íny és fog közé szorult popcorn-héj mennyiség, vagy a parkolójegy szavatossága. (A szuperdebil, ám valóban kreatív Fűrész tetralógia – már a legelső résztől datálhatóan – többek között itt vágja a legrendületlenebbül maga alatt a fát.)

A csipetnyi zsáneres stilizáció ellenére a szereplők príma szervírozásnak örvendhetnek, a spontán pletyi, a bizalmatlanság és a vériszamos pánik Balagueró szociális érzékenységének és az erős alakításoknak köszönhetőn hatásosan kerül megjelenítésre. (Ebben a szakaszban még némi humorérzékről is bizonyságot tesz a Rec.) A törtető riporternő, Ángela kompromisszumképtelen szenzációéhsége is megkapó, de kétséges, hogy a jellemét későbbiekben árnyaló, önzetlen gesztusok mennyire hihetőek, míg az operatőr szakmai hidegvére (tudniillik, hogy akkor is vesz, amikor a seggében egy falka förmedvény csattogtatja az állkapcsát) az áldokumentarista miliőbe vetett, naiv képzeteink makacs maradékát is felfalja. Mindemellett több kihagyás, halovány balladaiság is elkelt volna a játékidőben.

Így amit kapunk, egy lehetőségeivel mohón visszaélő, kezdeményezésében korántsem eredeti tákolmány, mely formailag a testközeli háborús tudósítások és az Ember gyermekének zseniálisan koreografált, sok-sokperces snittje közti, álságos hibrid, láttatott cselekményében pedig tőről metszett horror középszer. A film még így is Balagueró eddigi legjobbja (bár az életmű csúcsa A rettegés házának utolsó negyed órája), ráadásul a végén a kamera Manuela Velasco dekoltázsára pont megfelelő rálátást biztosítva pihen meg a földön.

 

Filmkritika: INFERNO (olasz, 1980) ***

Rose Elliot (Irene Miracle) new york-i költőnő szörnyű felfedezést tesz: a hotel, amelyben lakik, egyben a Második Anya, Mater Tenebrarum otthona is. Még mielőtt végső bizonyíték után kezdene kutatni, sejtéséről értesíti Rómában tanuló öccsét, aki azután érkezik csak meg New Yorkba, hogy nővérének nyoma vész (közben barátnőjét, akinek “bűne” csupán annyi, hogy elolvassa a hugica levelét, egy ismeretlen lemészárolja). Marc (Leigh McCloskey) ugyanabban a szállodában száll meg, amelyben korábban testvére lakott, és rövidesen benne is gyökeret ver a gondolat, hogy a vendégek és az igazgatóság egyaránt az életére tör...

Az Inferno esetében a narratív koherencia iránti elvárásunktól nem árt olyan könnyedséggel megszabadulnunk, ahogyan a szél löki be a római zenekonzervatórium óriási ablakait a film elején: a történet itt kifogás csupán; ürügy Argento számára, amely mögé bújva egyre vadabb, veszett módon bevilágított és fényképezett csúcspontok tucatjait halmozhatja gátlástalanul.

Argento operatőrt vált, és sajnos ez nincs a film előnyére: Romano Albani színei fakóbbak, mint Luciano Tovoli technicolor palettája (akivel majd az 1982-es Tenebre-ben dolgozik ismét együtt), és kompozíciói is érőtlenebbek: néha túl szorosak, már-már klausztrofób hatást keltenek, máskor feleslegesen levegősek. A zenei kíséret ugyancsak kevésbé markáns, mint a rendező előző filmjeinél, a Goblin erőszakos, repetitív – bár nagyon hatásos – szinti-gothic rockját Keith Emerson prog-rockja váltja fel.

Az Inferno legelső és egyben leghíresebb jelenete kitűnő példája annak a kevert, jungeánus-freudeánus filozófiának, amely a Három Anya-trilógia első két részét jellemzi. Rose az épület titkának kulcsát annak pincéjében sejti, és szó szerint alámerül a ház víz által elárasztott alsó traktusába. Amellett, hogy a jelenet valami borzasztóan félelmetes (gyerekkori filmes traumáim közül a legemlékezetesebb, és megjegyzendő, hogy second unit directori minőségében a maestro ultimo, Mario Bava jegyzi), jól bemutatja az Inferno ikonografikus összetettségét is: Anna a pokolba merül le, a víz képe pedig természetesen a jungi Nagy Anya-archetípus kivetülése – és mindez Freud Anyaméh-házának mélyén rejtőzködik.

Később Marc is hasonlóképpen jár el, ő a padlódeszkákat szedi fel, hogy a lent titkát felfedezhesse. A testvérpár természetfeletti lényekkel kénytelen megküzdeni az orpheuszi utazás során: Anna már az elején odavész, de Marc eljut az út végére, ahol Mater Tenebrarummal – aki Argento utalásában maga a Halál – csap össze.

A házak, mint megtestesülések: a Suspiria és az Inferno ikonográfiájának ez a lényege, bár a De Quincey által, ópiummámorban kiötlött legendában ilyesmire nincs utalás. Ebből a szempontból az Inferno még több is a Suspiria-nál, Jung elméletét vegyíti el a XIX. századi kábítószeres szerző hallucinációk táplálta fantazmagóriáival, és az egészet pszichedelikus popdesignba csomagolja – utóbbi lényege ráadásul a múlt stílusainak összevegyítése, azoknak a szokottnál grandiózusabb, furcsább leképezése. Így lesz az Inferno-ból utalások és az ezekre az utalásokra adott válaszok reflexív rendszere. Kár, hogy az izgalommal (mert a narratíva abszolúte inkoherens), emlékezetes szinészi játékkal (mert a lead nagyon gyenge) meg hasonló alapapróságokkal kapcsolatos felszínes elvárásaink kielégítetlenek maradnak. Az Infernót legjobb egyfajta nagyköltségvetésű kísérleti filmként nézni, akkor aztán tényleg azt veszed ki belőle, amit belevittél.

Filmkritika: DEATH SENTENCE (USA, 2007) ***

Mivel a bosszúfilmek szinte kivétel nélkül ugyanarra a sémára épülnek, így aztán a számtalan hasonló alkotás közül csak azok tudnak kitűnni, amelyek a lehető legtöbb újszerű elemet képesek ráerőltetni a már ezerszer látott témára. A Death Sentence nem tud felmutatni semmi olyat, amit még ne láttunk volna, kivéve talán a megszámlálhatatlanul sok ostoba hibát, és következetlenséget. De azért nem teljesen reménytelen.

A sztori nem éppen eredeti, de ez még csak a kisebb baj. A dolog ott hasalt el végképp, hogy ezt nem is próbálták meg elfedni, vagy feljavítani. A kiszámítható és sablonos történetet ráadásul ordas bakik, összecsapott karakterek, valamint utóbbiak néhol már fájdalmasan ésszerűtlen viselkedése húzza le még jobban a középszerűség mocsarába.

A fia meggyilkolásáért felelős banda viszont már önmagában is egy vicc. Ők is csak egy a filmekben már sokat látott jellegzetes, agyontetovált macsó csürhe, akik többnyire gondolkodás nélkül, vadállatiasan cselekszenek, az ő viselkedésük is gyakran már-már fájdalmasan ostoba (SPOILER: itt gondolok például a forgalmas, nyílt utcán való ész nélküli lövöldözésre, illetve a film talán legkínosabb bakijára, amikor hősünket egyetlen, láthatóan nem halálos lövés után maguk mögött hagyják, abban a tudatban, hogy az illető meghalt. SPOILER VÉGE) Ennek megfelelően a Garrett Hedlund (Eragon) vezette társaság színészi játéka nem is kívánt többet a gonoszul nézésen és a hangos káromkodáson kívül. Érdektelen figurák, amolyan a raktárból előszedett, többször használatos papírmasé rosszfiúk. Természetesen a rendőrség is jelen van a történetben, csak azt tudnám, hogy minek? A nyomozónő (Aisha Tyler) mást se csinál, mint szigorúan okítja Nick-et, és folyamatosan óvva inti attól, hogy saját háborúba kezdjen. De ezen kívül a zsaruk az ég egy adta világon semmit sem csinálnak, se a banda, sem pedig Nick megállítására. És nem azért, mert a törvény megköti a kezüket, hanem csak egyszerűen kispórolták őket a forgatókönyvből. Aki említésre méltó, az a fegyverdílert alakító John Goodman. Rövid jelenléte ellenére is ő a film legjobb, legizgalmasabb figurája, bár karaktere szerintem egy alaposan kihagyott ziccer.

Na, de azért nem ennyire elkeserítő a helyzet, a filmben vannak jól sikerült dolgok is. Az akciójelenetek például elég pofásak (még ha nem is túl reálisak), még néhány tetszetős testroncsolást is láthatunk (a CGI vér teljesen felesleges volt), és a film végén látható Taxisofőr hommage is nagyon bejött, de amit mindenképpen kiemelnék, az a kiváló operatőri munka. John R. Leonetti a film során végig nagyon hangulatos beállításokkal dolgozik, de a parkolóházas jelenetben látható, 2 perces vágatlan snittje igazán elismerésre méltó munka. Nálam ez sokat javított a film élvezhetőségén.