1348-ban, a szegénységtől és háborútól már amúgyis megtépázott Angliában tombol a pestis, ami lassan kiirtja csaknem fél Európát. De a fekete halálnak komoly vetélytársa akad az emberben lakó szörnyeteg személyében. Christopher Smith minden szempontból brutális filmje kényelmetlen látlelet egy sötét és kegyetlen korról, és főleg, az emberről, aki a nyomás alatt magasztos ideák zászlaját lobogtatva ereszti ki a gőzt, és pusztít, rombol, és öl közben, amerre jár. A járványt az emberek fele Isten büntetésének, a másik féle a Sátán machinációjának tudja be, a vallási fanatizmus minden formája gátak nélkül burjánzik.
Christopher Smith-t ugyan túlzás volna a XXI. századi brit horror géniuszának nevezni, de tény, hogy filmről filmre jobb, és minden alkalommal a zsáner egy újabb altípusát próbálja fel – ráadásul mindegyik jól áll neki. A gonosz humorral felpumpált Csapatleépítés, és a nyomasztó atmoszférájú, de saját ambíciójának súlya alatt összeomló Triangle után a Black Death pályafutása eddigi csúcsát jelenti. Több ugyanis, mint aminek látszik, és nem hagyja magát beskatulyázni egyetlen műfajba. A dráma, a kaland és a horror közt evickél, és ami kikeveredik belőle, az olyan, mintha kereszteznék a The Wicker Mant az Aguirre-vel. Persze annyira nem jó, mint azok, de ilyen társaságban már az is nagy szó, hogy nem kell szégyellnie magát.
A fundamentalista lovag, Ulric (Sean Bean) feladata, hogy egy kis csapatot vezessen egy mocsáron túl fekvő faluba, és kiderítse az igazságot a pletykákról, amelyek szerint egy boszorkány él ott, aki feltámasztja a halottakat, és távol tartja a mindenhol máshol pusztító pestist. A katonák útbaigazítását a helyi kolostorban élő, fiatal szerzetes, Desmond (Eddie Redmayne) vállalja el, aki egy lány iránt érzett titkos szerelme, és hitbéli kötelességei közt őrlődik. A faluba érve látszólag barátságos fogadtatásban részesülnek, de a vendégszeretet és a mosolyok álcája hamar lehullik.
A Black Death azon filmek hosszú sorát gyarapítja, amik kimondják, hogy legyen szó akár pusztító járványról, akár tomboló szörnyetegről, magáról a Sátánról vagy földönkívüli agresszorokról, az igazi gonosz mindig maga az ember. Dario Poloni forgatókönyve (ez a második munkája, az első a Wilderness volt – az kettőből kettő) lassan, gondosan építi fel az ezeréves, de mindig aktuális tanulságot, miközben jó darabig úgy tűnik, a sztori pusztán egy középkori road movie, egy lehetséges természetfeletti szállal megfűszerezve. De a falubéli események zenitjét képező vérfürdő után a film váratlanul egy olyan befejezésre fut ki, ami az említett tanulságot duplán húzza alá, és kényelmetlen gondolatok közepette hagyja magára a nézőt.
Smith magabiztos kézzel teremt atmoszférát, rendezői eszköztárát a letisztult, nyílegyenes cselekmény szolgálatába állítja: nem trükközik, nem fitogtatja tehetségét, nem él semmilyen posztmodern, trendi megoldással. A komor, füstös képek, a sziklás, köves, mocsaras tájak, a rövid, de brutális, véres-mocskos akciók, a mély baljóslattal morajló zene fokozatosan szippantják be a nézőt, Sean Bean, Eddie Redmayne és John Lynch triója pedig képes élettel megtölteni a pusztán néhány jellemvonással meghatározott karaktereket. A sötétség ott van mindannyukban, még a legártatlanabbnak tűnőben is. A film keserű iróniája éppen az, hogy egyenlőségjelet tesz a „jók” és a „rosszak” közé: mindenki csak teszi, amit a saját, biztosnak és megingathatatlannak tartott világnézete szerint helyesnek tart. De a gonoszság mindig gonoszság, akár Isten, akár Sátán, akár a saját nevünkben követjük el.
Történet: Grant Morrison Rajz: David Finch Kiadó: DC Comics
A legjobb, ami erről az egész „Batman meghalt, de mégse, csak az őskorban rekedt, de mégse, mert ugrál előre az időben, egészen annak legvégezetéig” hajcihőről elmondható, hogy végre vége van. Minden tiszteletem Grant Morrisoné, de amit a Sötét Lovaggal csinált az utóbbi években, az finoman szólva problémás volt (leszámítva a Batman & Robin első évét). A The Return of Bruce Wayne, ami a főhős jelenbe való visszatérésének krónikája volt, egy rettenetesen fárasztó olvasmánynak bizonyult, amiben az író kiélhette minden ezüstkori nosztalgiával, zsánerjátékokkal és agylövő sci-fivel kapcsolatos hóbortját – ő biztos kurvajól szórakozott, amikor írta, de értelme nem sok volt, élvezeti értéke meg még kevesebb. Úgyhogy tudjuk le annyival, hogy a végén Bruce visszatért. Mivel mind az új, mind a már meglévő Batman sorozatok folynak tovább a maguk medrében, erre a különszámra hárult a feladat, hogy összekösse azokat a The Return of Bruce Wayne-nel, és elmondja, amit az új status quo-ról tudnunk kell.
Röviden a lényeg, hogy a főhős úgy dönt, ideje a bűn elleni háborút globális szintre emelni. Mostantól két Batman lesz: Dick Greyson is marad a gúnyájában, és továbbra is Gothamben rak rendet, Bruce pedig járja a világot, és ott csap le, ahol arra a legnagyobb szükség van (ennek az új Batman, Inc. című sorozat lesz a krónikája). A The Return tehát főleg az új szituáció felvázolásáról szól, bár emellett belekezd egy új sztoriszálba is. Az teljesen helyénvaló, hogy a karakternek ezen a fordulópontján azzal a bizonyos denevérrel kezdődik a képregény, ami annak idején berepült Bruce Wayne kúriájának ablakán, ötletet adva neki a jelmezéhez. Morrison ad egy kis hátteret a dologhoz (ti., hogy mégis mi a tökömért zúz keresztül egy denevér egy ház ablakán), majd rögtön vág Batman globális hadjáratára. Maga az új koncepció ígéretes és veszélyes egyszerre. Egyrészt Bruce mindig is nagyon erős szálakkal kötődött Gothamhez, és furcsa lesz részben elszakítani ezeket a szálakat (bár David Finch Batman: The Dark Knight című új sorozatában továbbra is láthatjuk majd szülővárosában akciózni), másrészt a bűn elleni hadjáratának egy teljesen logikus következő lépcsőfoka a terjeszkedés. Kérdés, hogy meg tudják-e tartani Batmant olyannak, amilyen, az új körülmények közt – és ez azért kérdés, mert ennek a karakternek valahol maga Gotham is a része. És persze ebből bajos lesz visszalépni, ha rosszul sül el a dolog: egy ilyen mély megszállottságtól vezérelt figura nem vonhat csak úgy vállat, és mondhatja, hogy „hát ez nem jött be, szűkítsük vissza a dolgot Gothamre”. Maga a The Return egy korrekt képregény: David Finch stílusa fantasztikusan passzol a Sötét Lovaghoz (jobban, mint bármihez, amit a Marvelnél rajzolt), a cselekmény pedig a jól elhelyezett akcióknak köszönhetően kellően dinamikus. Viszont nagyon érződik az átkötés és bevezetés jellege, és így önmagában bajosan állja meg a helyét. Jobb lett volna, ha Morrison itt még csak a status quo lefektetésére koncentrál, és nem kap bele máris egy új sztorifolyamba.
Hellboy: Double Feature of Evil
Történet: Mike Mignola Rajz: Richard Corben Kiadó: Dark Horse Comics
Idén már volt egy Hellboy egyrészes a Mignola-Corben duótól, és most itt van egy újabb. Nem mintha panaszkodnék. Ezek a kis különálló történetek remek alkalmat nyújtanak Mignolának, hogy kicsit kinyújtóztassa a lábát, és egy rövid időre elszakadjon a sorozat súlyosan sorsszerű, világvége felé menetelő sötét cselekményétől. Az eredmény, mint mindig, maximálisan kielégítő (Mignola valószínűleg genetikailag képtelen lehet rá, hogy rosszul írja a Hellboyt), de ezúttal (akárcsak a már említett mexikói sztori esetében) Richard Corben az, aki ellopja a show-t. A Double Feature of Evil, ahogy a címe is sejteti, két rövid történtet tartalmaz, amiket az alkotók egy frappáns keretben prezentálnak nekünk: hullák nézik őket egy régi, elhagyott moziban, aminek falai tele vannak plakátozva a ’30-as évek legendás universal-horrorjaival. Az első sztori a Sullivan’s Reward, aminek címszereplőjét újabb és újabb gyilkosságokra kényszeríti a titokzatos körülmények közt ajándékba kapott háza. Hellboyt hívja segítségül, de persze már a kevésbé gyakorlott olvasónak is nyilvánvaló, hogy hátsó szándékai vannak. A cselekmény rég bejáratott sablon szerint alakul: Hellboy tudomást szerez valami rosszról, Hellboy odamegy, Hellboy bajba kerül, Hellboy szétver mindent, Hellboy a romhalmaz tetején, szakadt ruhamaradványaiban ülve, rágyújt egy cigire. A toposzok ezúttal némi helyénvaló, költői igazságszolgáltatással egészülnek ki (ld. a címbeli jutalmat). Tökös, laza és hátborzongató – ezek a jelzők a Hellboy világán kívül ritkán járnak együtt. A horrorfaktort viszont itt Corben erősíti a legjobban, aki többek közt azért is olyan jó választás a címhez, mert – teljesen nyilvánvalóban – meg sem próbálja majmolni Mignola stílusát. Sajátosan groteszk vonásai tökéletesen alkalmassá teszik az emberi gonoszság képi megjelenítésére – ahogy az aggodalmaskodó, félelemben élő Sullivan pálfordulása után szemmel láthatóan is egy visszataszító vigyorú, őrült szarházivá avanzsál Corben ceruzavonásainak hála, az valami zseniális. A rajzolónak még jobban fekszik az amúgyis komikus felhangokkal színezett második sztori, a The House of Sebek, amiben egy múzeumi relikviaárus őrül meg, és kelt életre néhány múmiát. Ez azon szösszenetek egyike, amik csak egy frappáns kis csattanóra épülnek, és a főhős alig csinál bennük valamit. Persze, porrá üt egy-két gyolcsba tekert sétáló hullát, de igazából csak azért van ott, hogy elejtsen néhány száraz megjegyzést, és a végén egykedvűen, fanyar humorral levonja az események tanulságát, még akkor is, ha az annyira nyilvánvaló, hogy semmi szükség nincs is rá, hogy levonják (pl. „sosem jó ötlet felbosszantani egy alligátorfejű istent”). Az ilyesmi Mignolának rutinmunka – ami nem baj, mert ilyen rutinmunkából százat is végig tudnék olvasni. Könnyed, szórakoztató és frappáns – de mint mondtam, ezúttal az igazi babérokat Corben aratja le.
Northlanders #34
Történet: Brian Wood Rajz: Riccardo Burchielli Kiadó: Vertigo Comics
A Northlanders 34-gyel véget ért Metal című sztori komoly törést jelent a sorozat életében. Brian Wood vikingekről és körülöttük élő emberekről szóló képregénye mindeddig olyan önálló történeteket prezentált az olvasóknak, amik ugyan fiktív eseményeket meséltek el, de azt valós történelmi háttér előtt tették. Most azonban hirtelen életre kel a norvég mitológia, mágusok, istenek, feltámadó holtak, és óriássá növő emberek népesítik be az időszámításunk 700. évében járó Norvégiát. Nem értem a változás okát. A Northlanders tökéletesen jól megvolt úgy is, hogy a valóság talaján állt, emberekről, sorsokról, szokásokról, kultúrákról mesélt, és ehhez semmiféle hókuszpókuszra nem volt szüksége. Lehet persze írói szabadsággal, a megújulás szükségességével és hasonló jól hangzó frázisokkal érvelni Wood döntése mellett, de az igazság az, hogy bőven elég misztikus/fantasys/sci-fis hablatyba csomagolt képregény van odakint így is – nem kellene olyanoknak is beállni a sorba, amik a változatosság kedvéért az egyszerű valóságot és az emberi drámát helyezték előtérbe. Belegondolni sem merek pl., hogy mi lett volna az év egyik legjobb sorozatából, a Daytripperből, ha a végére Bras „sok halálát” szépen, flottul elmagyarázták volna valami misztikus vagy tudományos-fantasztikus rizsával. Na, hasonlóan nincs értelme a Northlanders elfantasysítésének sem. Eleve nehéz ezen túllépni, főleg, hogy az olvasó, a korábbi sztorikkal a háta mögött, ameddig csak lehet, akaratlanul is racionálisan áll hozzá a természetfeletti elemekhez (azaz: nyilván képzelődések, álmok, kábítószeres fantáziák stb). De próbáljuk önmagában kezelni a Metalt, minden prekoncepció híján. A sztori középpontjában egy fiatal viking harcos, Erik áll, aki olyannyira rossz szemmel nézi a keresztény hittérítők alamuszi beszivárgását a norvég területekre, hogy felgyújtja a falujában busás ezüst fejében építtetett templomukat, és leöli papjaikat. Csak egy folyton megalázott, Ingrid nevű albínó lányt hagy életben, akivel együtt menekülnek – ahol „menekül” egyenlő azzal, hogy megtisztítják a keresztényektől a vidék összes viking faluját, akár akarják lakosaik, akár nem. A cselekmény egyszerű, és noha vannak pontjai, amik képesek hatással lenni az olvasóra, a misztikus szálak szaporodásával egyre érdektelenebbé válik minden. Ami egy keményfejű, hajthatatlan, és meggyőződéséért akár saját társai hulláján is átgázoló viking személyes történetének indult, abból egy istenek által dróton rángatott bábu vérgőzös ámokfutása lesz. Riccardo Burchielli képei pedig éppolyan zavarosak és unalmasak, mint a sztori. Erik egy nagy, értelmi fogyatékos melákra emlékeztet, arcvonásai egy kisgyerekeknek szóló rajzfilm animációs komplexitását viselik magukon – ráadásul az akciók rondák és csaknem követhetetlenek. Ezzel megszületett a Northlanders első csalódást okozó etapja. Oké, háromévente egy ilyet lenyelünk. De több ne legyen.
The Thanos Imperative #6
Történet: Dan Abnett, Andy Lanning Rajz: Miguel Sepulveda Kiadó: Marvel Comics
A Marvelnek már 2005 óta (akkor verte porrá az Annihilation a Civil Wart, ha pénzügyi siker szempontjából nem is, minőségiből mindenképpen) az űrkalandjai a legszórakoztatóbbak és legepikusabbak. Dan Abnett és Andy Lanning tudják, mitől döglik a légy: pár év alatt elindították a kiadó két legjobb új sorozatát (Nova, Guardians of Galaxy) és kivételesen olyan crossovereket hoztak tető alá, amik nem csak a megalomániáról és a minél több zsé bekaszálásáról szóltak. A legutóbbi ilyen a The Thanos Imprerative, ami egyenesen a Secret Invasionből kinőtt War of Kingsből nőtt ki. Az akkori háború végén egy hatalmas hasadék („The Fault”) nyílt a tér-időben, amiből ebben a hatrészes minisorozatban mindenféle gonosz, sötét, halott és undorító mászik elő, hogy megfertőzze a mi univerzumunkat. A szokásos felállást Abnették egy üdítő ötlettel kavarják meg: abban a másik, a Faulton túli világban („Cancerverse”) nincs többé halál, így az élet szinte rákként burjánzik benne – bájos csavar tehát, hogy a halál helyett most az élet a „gonosz”, annak köszönhetően szabadul el a káosz az univerzumban. És ugyan hogy lehet legyőzni a halál nélküli életet? Hát Thanos, a halál avatárja segítségével. A szerzők olyan képtelenül epikus méretűre dagasztják a cselekményt, hogy nem lehet nem eltátott szájjal olvasni. A Faultból kiáramló hatalmas gonosznak nem csak a hősök próbálják útját állni, hanem a világunk absztrakt, kozmikus erői, és Galactus is – és vesztésre állnak. Ilyen grandiózus eseményekkel nehéz úgy játszadozni, hogy átélhető és komolyan vehető maradjon, de Abnették mást sem bizonyítottak az elmúlt öt évben, mint hogy kivételes érzékük van a monumentális űroperához. És bár a konfliktus megoldása (ahogy Thanos átveri az ellenséget) elég átlátszó és könnyen kikövetkeztethető, a képregény mégis működik, mert a szerzők egy nagy lépéssel továbbviszik a sztorit a Cancerverse-ből érkező fenyegetés leverésénél. A finálét Thanos tragédiájára és ebből eredő, masszív dühére hegyezik ki, ami két főszereplő életébe kerül (vagy legalábbis úgy tűnik – mert azért mégiscsak Marvelről van szó…). A szuperhősök halála mindig magában rejti a giccs, a pátosz veszélyét, de Abnették nagyszerű érzékkel vezénylik le a karakterek végső rohamát, és az elmaradhatatlan temetésjelenetet is megnyugtatóan rövidre fogják, és képesek a jó ízlés határán belül tartani. Itt nincs mibe belekötni – talán a rajz lehetne kissé részletekben gazdagabb, talán lehetne valamivel stílusosabb, egyedibb, de összességében így is tökéletesen szolgálja a forgatókönyvet. Aggodalomra csak azért lehet okunk, mert bármit csinálnak is Abnették ezután, ezt már tényleg istentelenül nehéz lesz fokozni.
Wolverine: The Best There Is #1
Történet: Charlie Huston Rajz: Juan Jose Ryp Kiadó: Marvel Comics
Inkább The Worst There Is. De komolyan. Ilyen szar Rozsomák történetet régen olvastam, pedig a kanadai mutánssal egyébként sem bántak kesztyűs kézzel a kontár írók az utóbbi években. De most nagyképűen magamra öltök egy prófétagúnyát, és azt mondom, hogy előre tudtam, hogy ez lesz, legkésőbb az előzetes oldalak közlésénél. Néhány oldal teljesen ki volt feketítve, és rá volt írva, hogy „túl erőszakos ahhoz, hogy megmutassuk”. Ahhh, uggggyan máár, hová szarjak? A szánalmas marketingfogás a borítóval folytatódik. Jó nagy betűkkel a cím alatt: Parental Advisory! Még alatta (hátha az olvasó hülye): Not for kids! Igen, így felkiáltójellel. Ja, bocsánat. A „not” szó még alá is van húzva. Biztos, ami biztos. Bele se kellett lapoznom a képregénybe, hogy tudjam, pocsék lesz: egy olcsó ürügy valami vérengzős-kaszabolós „sztorira”, amit jobb híján azzal próbálnak eladni, hogy rohadtul brutális. És tudod mi a legviccesebb? Hogy még csak ez sem igaz. Nem csak hogy a történet nulla, nem csak hogy a karakterek borzalmasak, nem csak hogy a dialógusokat fáj olvasni, nem csak hogy a főhőst hívhatnák Pistinek is, mert pont annyi Rozsomák van benne, mint a szomszéd srácban, de még a röhejes hatásvadászattal beígért brutalitásnak is csak a füstje nagy. Persze, Logan kaszabolja a rosszfiúkat, lenyes egy-két fejet, de hát mikor nem? Ennél sokkal durvább dolgokat láttunk mondjuk Chris Yost és Craig Kyle X-Force-ában – és annak még értelme is volt. De a legjobban az a stilisztikai mesterfogás tetszik, amihez akkor nyúlnak a szerzők, amikor Rozsomák elszabadul egy elfogott mutánsok illegális harcára létrehozott arénában: véreznek a panelek. Nem, bazmeg, nem viccelek. A keretek vörösek, és a „vér” úgy csurog bele a képkockákba. És a végén egy oldalnyi széles panel van, ami csak az ikonikus SNIKT szóból áll (mellesleg azután, hogy Rozsomák már kieresztette a karmait). Ez utóbbi megoldásnak egyébként pont ötször örülhetünk a 24 oldal során. És a van még egy utolsó, nagy poén: miközben véres panelekkel, levágott fejekkel és tudálékos figyelmeztetésekkel sulykolják az olvasóban (aki itt az esetek többségében inkább csak átlapozó lesz), hogy ez milyen kegyetlen képregény, és mennyire kizárólag és szigorúan és csakis és különben is felnőtteknek szól, fogják magukat, és csillagokkal cenzúráznak ki minden csúnya szót. Csúnya alatt pedig nem csak a „fuck”-ot kell érteni, hanem pl. az „ass”-t is. És tudom, most értekeznem kellene a történetről, de igazság szerint kurvára nincs kedvem. Amúgyis tipikus „style over substance” akar lenni az egész, csak éppen hiányzik belőle a „style”. (Mert a félreértések elkerülése végett: a túlzásba vitt erőszak önmagában még nem stílusos.) Legalább a képi világot szeretném dicsérni, főleg, mert Juan Jose Ryp, ha nem is egy istenadta szupertálentum, azért évek óta az Avatar megbízható rajzolója, aki olyanokkal dolgozott már együtt, mint Alan Moore és Warren Ellis. De nem tudom, mert műve kaotikus és ronda, főleg ami az arcokat illeti. Hiába hittem, hogy a Wolverine: Originsnél már nem nincs lejjebb…
A célegyenesbe értek a Telltale Games játékfejlesztői. A folytatásos kalandjáték első epizódját decemberre ígérik. Addig is kidobtak egy trailert, hogy megkeserítsék azt a pár napot, ami még a megjelenésig hátra van. Annyi biztos, hogy a hangulatot tökéletesen eltalálták: a kocsi, a szereplők, a zene, a macskás óra a falon. Minden stimmel. Tegyük azért hozzá, a nosztalgia önmagában még nem üdvözítő, azért még kell izgulni, hogy vajon a trilógiához méltó, fordulatos és szórakoztató kalandokba keveredik-e McFly és Doc.
Nincs már új a nap alatt – hogy is lehetne? Egy több milliárd dollár értékű franchise tulajdonosai nem az utolsó felvonással fognak kockáztatni. Minden be van biztosítva, minden ki van találva, minden meg van csinálva, ahogy azt kell, a Halál ereklyéi egy abszolút tudatosan kimunkált termék. És aki azt hiszi, hogy a befejezés kettédarabolásában nem csak üzleti szempontok játszottak szerepet, az téved: hiába van alkalmunk jobban elmerülni J. K. Rowling világának gazdagságában, a döcögő cselekmény, az elnyújtott játékidő és az üresjáratok sora folyton emlékeztet minket, hogy egy 140 perces prológust látunk.
Ettől az érzéstől a film sosem képes megszabadítani a nézőt – mintha a cselekmény nagyon akarna tartani valahová, ahová soha nem érkezik meg, és hiába a csöpögős, tengerparti temetésjelenet, sem emocionálisan, sem tematikusan nem képes erőteljes fináléval szolgálni. Lehet, hogy a hardcore rajongók morogtak, amiért az utóbbi részekben fontos dolgokat kellett kihagyni a játékidő emberi léptéken belül tartása érdekében, de legalább nem ült le a sztori (és így még a gyalázatos ötödik könyvből is tudtak egy viszonylag élvezetes filmet faragni). Most, hogy minden belefér, mindent bele is pakoltak, de az információk eseménytelen dialógusokban és közjátékokban való csöpögtetését a próza sokkal jobban viseli, mint a mozgókép – különösen egy hollywoodi kaland-fantasy, amiben a sok-sok keresésnek, lelkizésnek és morfondírozásnak nem kurta és fantáziátlan, egy-két perces akciókban kellene lecsapódniuk. A Halál ereklyéi menthetetlenül szétesik, és ezen az epizodikusságot eleve engedélyező road-movie jelleg sem segít.
Harry, Ron és Hermione szökésben vannak. Voldemort lassan teljesen átveszi az irányítást a varázsvilág felett, mostanra övé a minisztérium és a Roxfort is. A trió az ellenségük lelkét tartalmazó horcruxok nyomában van, mert azok elpusztítása után lesznek csak képesek legyőzni Voldemortot. A könyvnek határozottan jót tett, hogy Rowling kiszakította a cselekményt a már túlságosan is megszokott iskola falai közül, de David Yates és csapata nem tudott mit kezdeni az ígéretes szituációval. Hiába a horrorisztikus hangulat, a vér, a szenvedés és a félelem, a sötét, szürkés színvilág, a szereplőket háborús partizánszerepbe kényszerítő történet, atmoszférateremtésben még mindig mérföldekkel kullognak Alfonso Cuarón harmadik felvonása mögött.
A szenzációsan baljós hangulatú, főcím előtti bevezető után a cselekmény azonnal nekiiramodik, de amint az első akciójelenet zaja elül, behúzott kézifékkel igyekszik tovább, és majdnem olyan élettelenül, lelketlenül és gépiesen követi a könyv egyes állomásait, mint annak idején Chris Colombus első két adaptációja. Yatesék elmesélnek mindent, amit el kell (legalábbis majdnem: egy-két fontos apróságról még így is elfeledkeznek, pl., hogy miért kell Harrynek mindenképpen elhagynia az otthonát, mielőtt nagykorúvá válik), csak a szív, a lélek, a stílus és a tempó hiányzik belőle. Ugyan a főszereplők közti kapcsolatháló jól működik, de annyira nem, hogy egy ilyen filmet elvigyen a vállán.
A képi világ rutinos, de ötlettelen, a zene (meglepő módon) a sztori természetéhez képest túlságosan visszafogott, a vágás egyenetlen, a szereplők meg olyanok, amilyenek. A felnőttek ugyebár a brit színészet krémjéből kerültek ki, és ennek megfelelően alakítanak, Daniel Radcliffe-től, Rupert Grinttől és Emma Watsontól pedig úgyis csak azt várjuk el, hogy ők legyenek Harry, Ron és Hermione. Profi, jól kiszámított, iparosmunka ez, a baj csak az, hogy sokkal több is lehetett volna. Mondjuk ha Yates helyett Cuarónt vagy Guillermo Del Torót ültetik a rendezői székbe, ha már többé-kevésbé felajánlkoztak. Persze Isten ments: ők még a végén mertek volna valami egyedit vinni a franchise-ba, és azt mégsem szabad.
Aki járatos a japán kultúrában, történelemben, vagy akár csak a japán popkultúrában, annak már közhely: a szamuráj lelke és szelleme a kardja. Kihagyhatatlan lehetőségnek tűnik, hogy egy szamurájról szóló sorozat írója kiaknázza a témában rejlő lehetőségeket, és Stan Sakai így is tett. Az Usagi Yojimbo most megjelent kilencedik kötetének szíve, a szorosan összefüggő Rabszolgatartók és Daisó (maga a szamurájok által hordott kardpár, a hosszú katana és a rövidebb vakizasi neve) Usagi „lelkének” elvesztését és visszaszerzését meséli el, lényegében egyetlen, kettévágott történet formájában. Aki nyomon követi a sorozat hazai megjelenését, az már rég tudja, hogy a vándorló nyúl regéi a legjobbak közül valók, amik a magyar képregénypiacon kaphatók. És a Daisó még ezek közül is kiemelkedik – Sakai mesteri történetmesélő képességének lenyűgöző demonstrációja.
Usagi úgy kerül kapcsolatba a rabszolgakereskedőkkel, mint a bajjal általában: teljesen véletlenül. Egy menekülő ártatlan szó szerint a lábai elé zuhan gyilkos üldözői elől, mire a „nyúl testőr” kardjának néhány rövid, gyors suhintásával vág egy kicsivel több igazságot a világba. A menekülő elmondja, hogy faluját banditák szállták meg, akik rabszolgamunkára kényszerítik őket – vendégszeretetüket hamarosan Usagi is megismeri, ugyanis gondosan eltervezett mentőakciója kudarcba fullad, és fogságba esik. A banditák megverik, megkínozzák, és kevés híján megölik, és hiába száll szembe velük a fellázadó falusiak segítségével, vezetőjük, Fudzsii tábornok megszökik – a szamuráj kardjaival együtt.
Amikor az első rész felénél Usagit elfogják, és kínozni kezdik, már tudjuk, hogy ez nem egy szokványos sztori lesz – ilyen még nem esett meg a karakterrel, nem láttuk még ennyire elesettnek, sebezhetőnek, kiszolgáltatottnak. Érezzük, csak ilyen példátlanul szörnyű körülmények közt lehetséges, hogy Sakai a fizikai megpróbáltatások végeztével bevigye a kegyelemdöfést: a kardok odavannak. Hogy jobban megértsük ennek jelentőségét, a Daiso a fegyverek elkészítésének flashbackjével, 300 évvel korábban kezdődik. Sakai hét oldalt szán arra, hogy elmondja, milyen precíz munkával készítik ezeket a kardokat a mesterek, hogy hogyan képesek bennük megteremteni az olyan, látszólag ellentmondásos kritériumok harmóniáját, mint a merevség és a rugalmasság, és hogy hogyan választják ki első forgatójukat. Mert a daisót nem lehet megvenni, ki kell érdemelni. Sakai ezzel egyszerre épít sziklaszilárd alapokat Usagi motivációihoz, nyújt át nekünk egy érdekes szeletet a japán történetemből, és húz a sztori köré egy olyan epikus keretet, ami az egészet legalább egy szinttel feljebb emeli.
A Daisóban Usagi úgy viselkedik, mint még soha: mániákusként, kíméletlenül, szinte félelmetes természeti erőként viharzik kardjai és tolvajuk nyomában, a banditák rettegve szűkülnek a színe előtt, tudják, hogy bolondok módjára, egy igazi harcos és lelke közé álltak. Usagi mindig is az abszolút Jó, a teljes kiegyensúlyozottság és béke megtestesítője volt, „ámokfutása” egyértelműen jelzi: kardjai nélkül nem ugyanaz, aki volt. A feszes tempójú drámai kalandban útitársai is akadnak (ritka, hogy egy hosszabb történetben ne csatlakozzon hozzá valamelyik állandó mellékszereplő, aki szükségesen egyoldalú, fekete-fehér perspektíváját kiegészíti), akiknek alantas motivációi (pénz a banditák fejéért) még inkább kiemelik a hős küldetésének jelentőségét. A Daisó bemutat egy új, később többször visszatérő karaktert, a fejvadász Kóbor Kutyát is.
A többi sztori közül a Szökevények emelkedik ki: egy klasszikus, alsó és felső társadalmi osztályok közti szakadékot összekötő, majd ugyanabba a szakadékba belezuhanó szerelem érzékeny, szomorú, és természetesen akciódús krónikája, mely, ha nem is bír olyan emocionális erővel, mint a sorozat néhány korábbi, hasonló témájú etapja (mint pl. a Körök), mindenképpen maradandó benyomást tesz. Ráadásul ebben láthatjuk Sakai egyik legesszenciálisabb Usagi-rajzát is; ahogy az ellenséges nindzsák láncai lógnak róla, és sérülten, vicsorogva, de meg nem törve védelmezi mögötte álló szerelmét, egyértelművé téve, hogy tudja, nincs esélye, de akkor is utolsó csepp vérégi harcol. Az Égi zene egy keserédes történet egy Usagi útjába kerülő szerzetesről, A játékos, az özvegy és a rónin, illetve a Mese a vipera természetéről pedig az említett hatodik kötet (Körök) egy-egy epizódjának folytatása.
A Daisó azon Usagi-gyűjtemények egyike, amik a Busidóra, és nem a folklórra alapoznak – ebben nincsenek szellemek, démonok és egyéb természetfeletti lények (leszámítva az utolsó pár oldalon, immár másodszor visszatérő Dzseit), „csak” antropomorf állatokkal csodálatosan elmesélt, mélyen emberi történetek nemességről, becsületről, szerelemről és bátorságról. Vagyis: a legjobbak közül való.
Jack McDevitt, Elveszett kolónia című könyvéről a cikk itt található.
Az Alex Benedict sorozat első könyve, a Született stratéga több mint húsz évvel ezelőtt íródott, és ezt a szempontot végig észben kell tartani, miközben olvassuk a könyvet vagy netalán értekezünk róla. A kezdetben különálló regény folytatásai csak nemrég íródtak, mintegy továbbgondolva a főbb karaktereket, meglovagolva a már adott univerzumot. Érdekes szempont volt az is, hogy hamarabb olvastam a tetralógia harmadik részét, mint az elsőt, mindez azonban semmit sem vont le a mű élvezeti értékéből. Az utóbbi szempont mindenesetre arra jó volt, hogy körvonalazódjanak bennem a főbb különbségek, McDevitt korai és mostani munkássága között. Az író természetesen nem a semmiből lett a mostani éra egyik meghatározó szerzője. A Született stratéga minden fejezetén érződik a lehetőség arrafelé, hogy valami több legyen, de kinek örömére, kinek bánatára ez csak a könyv végi utolsó pár fejezetben manifesztálódik.
Előre le szeretném szögezni, hogy a könyv minden mozzanata aprólékosan ki van dolgozva, meg van tervezve. Semmi sem a véletlen műve, nincsenek átgondolatlan részek, amelyek annyira zavartak az Elveszett kolónia esetében. A világ amibe belecsöppenünk ugyanolyan részletgazdag, mint saját történelme. Utazásunk során nekünk kell összelegóznunk az író által zsugori módon adagolt darabkákból az egészet, amely a későbbiekben teljesen összeáll, bár még így is hiányosnak érezhetjük, tekintve a mű terjedelmét. A történet lassú kerekítését, a lankadó figyelem újbóli felkeltését mesteri módon használja a szerző, miközben számunkra az általa felfestett mozaik folyamatosan új értelmet nyer. A kezdetben döcögő fejezetek egyre inkább felgyorsulnak, egészen a regény utolsó negyedéig, ahol aztán akcióban gazdag, pörgős cselekmény mellett lelünk a megoldásra.
Történetünk főhőse Alex Benedict, hivatását tekintve régiségkereskedő. Nagybátyja hirtelen elhalálozását követően tetemes örökség üti a markát, melynek mégsem anyagi vonzatában leli legnagyobb örömét. Az örökség ugyanis kiterjed egy félbehagyott kutatómunka dokumentumaira is, ami igencsak felkelti hősünk érdeklődését, mivel az általuk ismert történelmet alapjaiban rengetné meg, ha igaznak bizonyulnának. Benedict beleveti magát a nyomozásba, lépésről lépésre halad, miközben sorban rántja le a pókhálókat világa történelmének padlásáról. A kutatómunka hol sikeres, hol kevésbé, de hősünk igazság igénye, törtetése és kitartása mindvégig kiállja a kudarcok próbáját. Örültem neki, hogy ebben a regényben ő kapta a főszerepet, így sokkal árnyaltabb karakterként jelenik meg előttem, nem csupán egy fanatizmusából táplálkozó űrrégész, aki mindent segédjére bíz, míg ő otthon elmélkedik. Végig az ő szemén keresztül szemlélődhetünk, az ő epés megjegyzéseit hallhatjuk és rögeszméit szépen lassacskán magunkévá tesszük.
A történet kibontása kellemes csalódás volt az Elveszett kolónia után. Itt sokkal inkább magunkra vagyunk utalva, saját gondolataink színezik a történetet, és a lyukak - amiket vagy befoltoz a regény vagy nem - , sem tűnnek annyira üresnek. Aki először itt találkozik az író sajátos univerzumával, annak igencsak küzdenie kell, hiszen egyből a mélyvízben találjuk magunkat. Folyamatos utalásokat kapunk az általunk még nem ismert helyszínekre, személyekre és folyamatosan úgy vagyunk kezelve, mintha saját alapismereteink lennének hiányosak. Mindez azonban egyáltalán nem egy rossz dolog. Mi is felfedezőnek érezhetjük magunkat ebben a világban, boncolgatjuk a történelmet, cáfolunk vagy éppen megerősítünk különböző téziseket, míg néha talán okosabbnak is gondoljuk magunkat a főhősnél.
A Született stratéga egy korai társadalomkritika McDevitt tollából, egy egészen más perspektívából, mint az Elveszett kolónia esetében. A háború és annak minden mozzanata, a résztvevő alakok heroizálása, a különböző népek egymáshoz való viszonyulása. Ezek azok a kérdések, amiket a regény boncolgat és megpróbál megválaszolni. A történelem képzeletbeli hagymáját kell ehhez meghámoznunk, rétegről-rétegre haladva, egészen odáig amíg ködösítések és mellébeszélések nélkül láthatjuk a teljes igazságot. Ezért különleges ez a könyv, a maga nemében egyedülálló történelmi kutatómunka, a lassú mesélés mellett is magával ragadja az olvasót, rabul ejti azt, egészen addig, amíg a rejtélyről minden lepel le nem hullt.
Kiadó: Metropolis Media Group Kft - Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat Kiadás éve: 2008 Fordította: F. Nagy Piroska Eredeti cím: A Talent for War Oldalszám: 384 oldal
Az általunk ismert világ, a tudományos és technikai tudásanyag, az emberi populáció nagysága mind-mind gyarapodhat, megváltozhat az idő múlásával. Vallások, filozófiák és politikai ideák jönnek mennek az évek során. Arra azonban tízezer év sem elegendő, hogy az emberi természet nagyban eltérjen a mostanihoz képest. Az Alex Benedict sorozat, McDevitt egy merész húzása arra vonatkozóan, hogy megkockáztatja ezt a hatalmas időugrást, és próbál számunkra hiteles jövőképet festeni. A kísérlet jelentem sikerült, az aprólékosan kidolgozott részletek, az asztrofizikai helytállóság és az egymástól több évezreddel elmaradt generációk megjelenítése mind erről árulkodik.
Alex Benedict egyfajta modern Indiana Jones, aki ősével ellentétben bolygók között cikázik, elhagyatott űrbázisokat foszt ki, mindezt persze a köz érdekében, hiszen ha ő nem találná meg ezeket a kincseket, ki tudja meddig hányódnának a világban. A hangsúly azonban mégis csak a anyagi vonzaton van, hiszen az ereklyék, műtárgyak eladásából tartja fent, a hétköznapinál jóval magasabb életszínvonalát. Egy napon beállít hozzá egy hölgy azzal a kéréssel, hogy becsülje fel számára egy bizonyos csészének az értékét. A csészéről később kiderül, hogy kilencezer éves, és egy rég eltűntnek hitt űrhajóról származik a Keresőről. A Kereső egyike volt azoknak az utasszállító űrhajóknak, amelyek több ezer emberrel indultak el a Földről egy jobb világ reményében. A kutatás megkezdődik, Benedict életének legnagyobb felfedezése előtt áll, azonban hosszú és akadályokkal teli az út, ami elvezet az elveszett kolóniáig.
A Föld réges rég nem az egyetlen lakható bolygó. Az univerzum kolonizálása majd tízezer éve folyik, generációk élik le úgy életüket, hogy sosem jártak anyaföldjükön. Egyre több és több lakható planétát fedeznek fel a kutatók. A sok fényévnyi távolságok másodpercek alatti megtétele már nem csak álom, így egy másik naprendszerbe való utazás pillanatok alatt lezajlik, utat nyitva a vállalkozó szellemű felfedezőknek. Emiatt nem véletlen az, hogy a bolygók, űrállomások, elhagyatott naprendszerek közti ide-oda való cikázások roppant pörgőssé teszik a könyvet. Az utazások részeletes leírásának olvasása közben nem vesz erőt rajtunk az álmosság, bele tudjuk magunkat élni a szituációkba, és minden trip tartogat számunkra valami újdonságot.
A könyv narrálása végig Chase szemszögéből történik, aki Alex jobbkeze. Míg Alex a kutatás elméleti megvalósítója, addig ő az, aki a gyakorlati részt végzi, bejárja az idegen helyeket, rengeteget utazik információgyűjtés érdekében. A regény főhőse sokkal inkább ő, mint egoista, de mindeképpen zseninek számító megszállott űrrégészünk. A hölgy érzeseit és meglátásait folyamatosan nyomon követhetjük a regény során. Hősünk sokszor kérdőjelezi meg magában munkaadóját Alexet, mégis végig él benne a remény, hogy a rengeteg idő amit a kutatásnak szentel nem hiábavaló, és a lojalitás munkájával és Alexxel kapcsolatban, ami nem engedi meg neki azt, hogy csapot-papot otthagyva valami másban kezdjen. A végig karakterközpontú történet, rengeteget építkezik rá a kissé álmodozó, cinikus és végtelenül tapasztult űrutazóra.
A regény talán legnagyszerűbb pillanata a Némák fajának behozatala. Az emberiség hiába látogatott meg már ezernyi csillagrendszert, eddig csak egy értelmes fajt talált saját magán kívül. A Némák, ahogyan az emberek nevezik őket, fertelmes, undorító lényeknek vannak lefestve. Humanoid felépítésük ellenére sokkal inkább hasonlítanak valami rovarra Beszédre képtelenek, mivel telepatikus úton kommunikálnak. A történet szerint a két faj közötti háborúskodás mostanra kezdett csak alábbhagyni. A háború mindkét felet összébb fogta, a közös ellenség miatt megcsappant mind az embereken mind a Némákon belüli csatározás. Chase látogatása lakhelyükre, a rengeteg ötlet, amely eme pár fejezetet tarkítja megérne egy külön regényt. Haladásunk egy ilyen végigkifejlet felé rengeteg gondolatot ébresztett bennem. Egy újabb evolúciós ugrás, mely során egy élű tudattá manifesztálódunk „felemelkedünk”, és nem kell többé az anyagi világgal foglalkoznunk. A regény során a Némáknak ellenvetésük volt ezzel kapcsolatban, miszerint ők nem akarnak egy tudattá fejlődni, ők mind individuum és ugyan elméik összekapcsolódnak - hazugságra egyenesen képtelenek a gondolatolvasás miatt - ők mégis mindenkit különálló személyként érzékelnek, kezelnek.
Amibe bele lehet kötni az a több helyen felbukkanó következetlenség. A szereplők néha elrugaszkodnak a valóságtól és a logikára fittyet hányva cselekszenek. Ezt leszámítva nincs más amit felróhatnék az író ellenében. A mű nélkülöz minden technoblablát, és a hangsúlyt inkább a társadalomkritikára illetve az ügy megoldására fekteti.
McDevitt mesterien keveri a krimit a tudományos fantasztikummal és ülteti mindezt kalandregénybe. Szépen lassan belecsöppenünk egy kihaltnak hitt kolónia felkutatásába, nyakunkba vesszük az univerzumot, ügyelve arra, hogy mindig egy lépéssel ellenségeink előtt járjunk. A feszültség aprólékos adagolása, a felhőtlen öröm, amit a közösnek vélt felfedezésünk felett érzünk végig meggyőzően hat. A regény tele van eredeti ötletekkel, ahol mégsem tud eredeti lenni, ott is nagyszerűen támaszkodik elődeire és frappánsan használja fel a már meglévő forrásokat. Egy csillagok közötti fergeteges utazásra invitál a könyv, megoldatlan rejtélyek tucatjával, egy biztonságosnak tűnő világba, ahol nem minden az aminek látszik.
Kiadó: Metropolis Media Group Kft - Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat Kiadás éve: 2010 Fordította: F. Nagy Piroska Eredeti cím: Seeker Oldalszám: 432 oldal
Adèle Blanc-Sec csodálatos kalandjai. Az eredeti cím szó szerinti fordítása sem lett volna elhibázott döntés, hiszen ebből a változatból is kiérződik az a könnyedség és flegmaság, amellyel a leghihetetlenebb helyzeteket is kezelte a műfajban meghatározó elődnek és megkerülhetetlen pontnak számító Indiana Jones-trilógia. A film hazai forgalmazója azonban semmit sem bízott a véletlenre és inkább egy direkt utalást helyezett el a címben arra a misztikus kalandfilmre (A múmia), amely az elmúlt két évtizedben leginkább megközelítette a klasszikus Indiana Jones filmek által felállított mércét. Most Adèle Blanc-Sec-en van a sor, hogy a kalapos régészprofesszor felemásra sikerült negyedik kalandja után, megzabolázza a természetfelettit és elfeledett kincsek nyomára bukkanjon. Az előzetes legalábbis effajta régivágású izgalmakat ígért: okkultizmust, múmiákat és egy repülő őshüllőt a századelő keménykalapos, nyüzsgő Párizsában. És egy rettenhetetlen hősnőt, aki hűvös eleganciával és színpompás kalapokban lesz úrrá a káoszon. Még sok-sok ilyen tartalomleírást szeretnék olvasni a közeljövőben moziba kerülő filmek kapcsán. Ami előzetesen mégis aggodalomra adott okot, az a rendező személye: Luc Besson. Az új évezredben látványosan nem találja a régi zseniális énjét, ami olyan filmeknek adott életet, mint a Leon, a profi, vagy az Ötödik elem. A kérdés tehát egyértelmű: van feltámadás, vagy egy iparossá szürkült, hajdani csodarendező újabb szériaterméke gördült le a futószalagról?
Adèle expozíciója rögtön a misztikus kalandfilmek legkedvesebb helyszínére kalauzolja el a nézőt: egy egyiptomi sírkamrába. Felsorakoznak a kötelező elemek, fontoskodó idegenvezető, titkos ajtók, gyilkos csapdák, hieroglifa-fejtés, és a lehető legjobb időzítéssel érkező konkurens kincsvadász. Aki a kinézete és a viselkedése alapján simán lehetne az Elveszett frigyláda fosztogatóiban szereplő, megpörkölődött tenyerű SS-tiszt leprás nagybácsija. Adele természetesen sértetlenül megússza (a szó mindkét értelmében) a kalandot, kihasználva csáberejét és tudását a letűnt civilizációkról. Mindeközben humora sem hagyja cserben. Besson célja hamar nyilvánvalóvá válik: megteremteni Indiana Jones női, jellegzetesen francia változatát, és egy nemzetközi piacot megcélzó blockbuster keretein belül sikerre vinni. Az egyiptomi kaland legfontosabb tanulsága mégis az, hogy Besson nem felejtett el hatásos és feszes akciójelenetet rendezni.
Adèle központi figurája kivételével az összes többi szereplő karikatúrává egyszerűsödik a filmben. Ez nagy terhet rakott Louise Burgoin vállára, hiszen – leegyszerűsítve – az ő alakításán áll vagy bukik minden. Besson nagy kockázatot vállalt, hogy egy igen kevés mozgóképes tapasztalattal rendelkező, viszonylag ismeretlen színésznőre bízta a főszerepet, aki alig néhány filmben szerepelt eddig. Előtte pedig az időjárást ismertette a Canal+ nézőivel. A rendező azonban tudta mit csinál. Louise ragyogóan jeleníti meg karaktere kettőségét: egyszerre elbűvölő és megközelíthetetlen. Képes egyszemélyben a film szíve, teste, lelke, motorja, mindene lenni.
Adèle a film alapjául szolgáló képregényhez képest jelentős fazonigazításon esett át. Igen, ezt már előbb is említhettem volna: ezúttal nem saját kútfőből dolgozott a rendező, hanem Jacques Tardi nyolc kötetet megélt képregény-folyamát dolgozta fel. A tartalomleírások alapján legalább három különböző kötetből emelt át történetszálakat. Ez magyarázhatja a gyakran kapkodó tempót és a jellemrajzok elnagyoltságát. Láthatóan a már kipróbált és az elmúlt évtizedekben sikeresnek bizonyult lényeket ugrasztotta össze a hősnővel: egy pterodaktiluszt és a múmiákat. Visszatérve Adèle-re, ő a képregényben ugyanolyan határozott és humoros, ámde szépségben meg sem közelíti Louise-t: szeplőivel, bozontos hajával leginkább egy harcos szüfrazsett (Diane Keaton karaktere lehetne ilyen a Vörösökből a film képregényváltozatában) benyomását kelti. A Louise Burgoin által alakított Adèle azonban egy szexikon is: amellett hogy egy ország várja nagy izgalommal legújabb fantasztikus kalandjairól szóló regényét (főhajtás Verne Gyula előtt?), minden férfi a lábainál hever. Nem beszélve a kádjelenetről, ahol leginkább kiütközik, hogy európai filmmel van dolgunk: egy amerikai filmben a víz magassága mindig elfedi a mellet, itt viszont ép’ hogy, de kilátszanak Adèle mellbimbói! Je t’aime.
style="color: rgb(0, 0, 0);">
A szereplők már említett karikatúraszerűsége egyben azt is jelenti, hogy Adèle-nek nincs igazából se partnere, se nemezise. És ez – főleg az utóbbi – nagy hiba egy misztikus kalandfilm esetében. A fantasztikus lények inkább aranyosak, mint félelmetesek. Párizs utcáin esetlenül totyogó múmiákat bármikor befogadnám a házamba, annyira imádnivalóak. A film elején feltűnő konkurens kincsvadásznak sincs további jelentős szerepe, Adéle-nek leginkább a túlburjánzó bürokrácia és a halál elkerülhetetlensége ellen kell küzdenie. A szereplők jelentős része nem több humorforrásnál.
style="color: rgb(0, 0, 0);">
Itt el is érkeztünk a film legnagyobb hibájához. Az Indiana Jones máig tartó sikerének egyik kulcsa az volt, hogy megfelelő arányban vegyítette a kalandot a misztikummal és a humorral. Ezek az arányok felborultak az Adèle és a múmiák rejtélyében. És mivel nem olvastam a képregényeket, ezért egyedül Luc Bessont tudom okolni. Az egyébként érdekfeszítő történetet vontatottá teszi, a látványos akciójeleneteket pedig felhígítja oda nem illő, jobbára fárasztó poénokkal. Minden vicces geg (a repülő őslény vs. vonuló vadludak) után legalább három kínos (dadogó, lassú észjárású rendőr) következik. Besson egyszerűen nem érezte, hogy mikor fullad ki egy poén, ezért kell nyolcadszorra is tudomásul vennünk, hogy a rendőrfelügyelőnek bizony hatalmas étvágya van. Nem volt senki, aki Besson kezére merjen csapni, hogy ez a geg kabaréba való, nem mozifilmbe. Nem volt senki, aki rászólt volna néhány színészre, hogy nem némafilmben játszik, nem kellene ennyire túlzóan grimaszolni. Ez az egész azért is érthetetlen, mivel a film kevés drámai pillanatai technikailag jól kivitelezettek és érzelmileg hatásosak (a teniszbaleset!), az olcsó tréfák miatt azonban veszítenek erejükből.
style="color: rgb(0, 0, 0);">
Adèle és a múmiák rejtélye legjobb pillanataiban felveszi a versenyt az Ötödik elem gyermeki, ugyanakkor kaotikus fantáziavilágával és szerethetően szétszórt történetvezetésével, és van egy remek hősnője, akit még sokszor viszontlátnék a mozivásznon, legrosszabb pillanataiban azonban egy erőltetett és humortalan kabaré fellépéssé aljasul. A film lezárása (ami egyébként suta és erőtlen – be kellett volna fejezni a filmet Ramszesz briliáns piramisos poénja után) is egyértelműen utal arra, hogy Adèle kalandjai folytatódnak. Remélhetőleg már nem Luc Besson rendezésében. A következő részben meg kell ritkítani a poénokat és több drámát akarok, többet szeretnék megtudni Adèle-ről, hogy miből fakad a kalandvágya, hogy miért ilyen magányos. A múmiák és az őslények után pedig jöhetne valami olyan fantasztikus lény, amit már régen nem láthattunk filmben, mondjuk egy óriáspolip!
A Marcus Nispel által feldolgozásra kerülő Conan a barbár bemutatója még 2011-ig várat magára, ennek ellenére folyamatosan érkeznek forgatási információk, illetve képek. A közkedvelt fantasy hőst az apadtációban Jason Momoa fogja alakítani, aki elsőre nem nyerte el maradéktalanul a rajongók tetszését. A később kikerülő, illetve a mostani képek azonban már arról tesznek tanúbizonyságot, hogy egészen beleillik ebbe a milliőbe a színész. Az is egy jó hírnek ígérkezik, hogy a produkció R-kategóriás lesz, így majd folyhat a vér, hálistennek nem egy megcsonkított, kiforgatott remake-ről lehet szó. Az ugrás után megtekinthető a négy kép.
Az elmúlt, mondjuk öt évben jóformán nem volt olyan hét, hogy a "Nicolas Cage" és az "új filmje" kifejezések egy mondatban ne szerepeltek volna. Hogy ennek mi lehet az oka, azt most ne firtassuk: abban megállapodhatunk hogy Nicolas Cage neve az utóbbi időben nem volt mindig garancia a film minőségére. (Most csak nagyon óvatosan próbálom felidézni a Veszélyes Bangkokot.) Jon Turteltaub, a rendező már csinált egy-két sikeres filmet a Disney-nek - egészen pontosan kettőt magával Nicolas Cage-el. Igen, a két Nemzet aranyára gondolok - ez a két tény talán elég lehet egy fáradt kézlegyintésre a Hollywood titkaiban jártasaknak. Nekünk egyszerű mozinézőknek marad az egyszerű és kézzelfogható tény: végre megjött az igazi egynyári kalandfilm - a nyár végére.
Mert A varázslótanonc nem más, mint az a könnyű kikapcsolódás, amit az ember egyszer mindenképpen szívesen megnéz. A történet körülbelül annyira egyedi, mint a filmben is egyszer felbukkanó Buzz Lightyear-t formázó ébresztőóra: Varázslók márpedig vannak, a legnagyobb volt Merlin és mint a film első öt percét elfoglaló - egyébként teljesen felesleges - felvezetésből kiderül, hogy olyan 730 körül három tanítványára bízta tudását. Egyikük, Maxim Horvath (igen, igen, Alfred Molina magyar akcentussal, hurrá) azonban elárulja mesterét, így tudja Morgana le Fay, a nagy ellenség megölni Merlint. Azonban a másik két tanítvány meg tudja akadályozni, hogy a két gonosz megsemmisítse a világot - így kerül az egyik tanítvány, Veronica (Monica Bellucci kábé három napot dolgozhatott a stábbal) előbb egy testbe Morgan le Fay-jel, majd a már említett Horvath és más gonosz varázslók társaságában egy matrjoska babába. A kívül maradt egyetlen tanítványnak, Balthazar Blakenek (maga Cage) pedig adott a feladat: meg kell találnia Merlin utódját, hogy végleg pontot tegyenek a dolog végére - és hogy visszakapja Veronicát - mert hogy szeretik egymást. Itt kerül a képbe Dave, aki a Kiválasztott (Jay Baruchel) jelenkorunk New Yorkjában. Őt kell Balthazarnak kiképeznie a Végső Nagy Összecsapásra.
Látható, hogy nem erőltették meg magukat az írók túlságosan: ha túléljük az első negyed órát - ami valóban idegesítő és teljesen felesleges - akkor viszont szépen lassan le tudunk kattanni a történetről és határtalanul élvezhetjük a kliséáradatot. Még mielőtt bárki belekötne: ez most jó hír. Jay Baruchel nem egy komikusi géniusz, de azért tisztességesen jelen van, Monica Bellucci szép - valószínűleg az egyetlen rendezői instrukciónak igyekezett megfelelni - Alfred Molina rendben van, mint mindig, ugyan csak egy jelenetben, de feltűnik Dr. Tatár a Kisvárosból(Sándor Técsy) és Nicolas Cage, aki időnként meglepően ügyesen csinál hülyét saját manírjaiból. Már csak ezek miatt érdemes megnézni, nem beszélve a rengeteg poénról, önironikus kikacsintásról - mint George Lucas-tól felvállaltan lopott "Nem ezeket a droidokat keressük"-poén, Nicolas Cage ismét bajszos rendőr lesz egy ideig mint a World Trade Centerben, vagy a takarításos jelenet az első Mickey egér filmből - vannak benne jó kis akciójelenetek, autósüldözés, mágia, jócsaj (a már említett Monica Bellucci mellett Teresa Palmer játssza Dave nőjét), mi kéne még?
Egyetlen apróság: egy rendes harmadik felvonás. Mindaz, amit az előbb felsoroltam, nagyon jó, nagyon szép - csak az a baj, hogy az első óra végére meg is kapjuk hiánytalanul. Tudom, hogy minden film egy kicsit leül a közepére, de A varázslótanonc a hatvanadik percben nemcsak leül, de törökülésbe húzza a lábait, és elkezd a cipőfűzőjével babrálni órákig. Innentől ötperces löketekben jönnek az akciók - időnként meg meg állva, hogy a szereplők elmondják azt, amit már órák óta tudunk - majd jön a meglehetősen sablonos és totális happy end. Félreértés ne essék, semmi kifogásom a boldog vég ellen, de a gejl-faktor a végére bárkinek kiütné a vércukrát a Holdig. Nem szabad azért ezt komolyan venni, csak úgy mint A varázslótanoncot: az ember bemegy, röhög egy jót majd kimegy - erre pedig mostanában nagyon kevés film alkalmas.
M. Night Shyamalan-re rossz idők járnak. Két évvel ezelőtt kijött Az esemény - a világ talán legunalmasabb katasztrófafilmje - és hirtelen minden elcsendesedett körülötte. A producerek és stúdióvezetők szemrehányóan bámulták, ahogy lassan bekászálódik a taxijába, és elhajt. "Ott megy" mondták maró gúnnyal "a csodagyerek." Eltelt közben némi idő, és hősünk nagyon szeretett volna csinálni valamit. A producerek nem felejtették el, hogy egykor David Vogel gondolkodás nélkül fizetett ki kétmillió dollárt a Hatodik érzék jogaiért - és a film kasszasiker lett. Ugyanakkor eltelt négy év a Lány a vízben, és hat A falu óta, úgyhogy igyekeztek biztosra menni: a Nickelodeon sikeres Avatarját (a James Cameron-féle Avatarhoz nincs köze) kellett filmre adaptálnia - hogy a Paramount Marvel-filmjei mellé legyen valami kis aranyos-fantasys darabjuk is nyárra.
Az első produceri leirat valami olyasmit tartalmazhatott, hogy legyen látványos, mint a Gyűrűk ura, legyen akrobatikus, mint a hetvenes évekbeli hongkongi kung-fu filmek és legyen egyedi, mint Az esemény. Ebből aztán az lett, hogy Az utolsó léghajlító olyan egyedi, mint a hetvenes évekbeli hongkongi kung-fu filmek, olyan látványos, mint Az esemény és annyira akrobatikus, mint a Gyűrűk ura Entjei. Ha valaki nem ismerné az Avatar - az utolsó léghajlító történetét, (amellett, hogy nem szükséges ismerni a filmhez) annak itt egy rövid összefoglaló. Réges régen, egy messzi messzi galaxisban… Oké, szóval nem ott, de nagyon régen négy nemzet népesítette be a bolygót: a négy őselemnek megfelelően a tűz, a víz, a föld és a levegő népe. A népek harmóniáját pedig az a Jedi (akarom mondani, Avatar) vigyázta, aki Buddha módjára folyton reinkarnálódott, mindig a négy nép valamelyikében született újjá. Azonban ez a Jedi, (bocsánat, most már oda fogok figyelni) szóval ez az Avatar már száz éve nincs meg - és a világ káoszba fordult. Valahol a messzi északon két kékszemű eszkimógyerek, Katara (Nicola Peltz) és Jackson Rathbone a Twillightból megtalál egy jégbe fagyott kisgyereket, Aangot. Róla rövidesen kiderül, hogy ő az utolsó Léghajlító - akiket a Tűz népe - pontosabban a Steampunk népe - már régen kiírtott. Ha ez nem lenne elég, hamarosan az is kiderül, hogy ő az elveszett Avatar - és itt az ideje, hogy egyensúlyt teremtsen az Erőben. Pontosabban az elemek között.
A Csillagok Háborúja buddhista módra - intézhetnénk el a filmet sommásan, és igazunk is lenne: itt van a Yoda sárkánybőrben, Jeditrükkök lézerkard nélkül, sok sok Feng Sui, Csi és Kung-fu. Valószínűleg Scott Aversano (a producer) és Jeff Habberstad (a másodstáb-rendező) végig lefogták M. Night Shyamalan mindkét kezét az írástól a vágás végéig: utoljára a rettenetes Quantum csendjénél volt az az érzésem, hogy a filmet az akciórendező rendezte, aztán megengedték Marc Forsternek, hogy összerakja az operaházi jelenetet. Valami hasonló történik Az utolsó léghajlítóban is: a látványos küzdelmek mellé - amik tényleg jól néznek ki - kapunk olyan tőmondatos blődségeket, hogy csoda, hogy nem ájultak el a színészek forgatás közben. Értem én, hogy ez elsősorban gyerekeknek készült, de úgy látszik a stúdió elfelejtette, hogy ők nem hülyék; nem lehet csak és kizárólag látvánnyal lekenyerezni őket. Az utolsó léghajlító egyfajta higított buddhizmussal megöntözött mezei fantasy - szerencsére idegesítő mellékkarakterek nélkül, mert nincs annyi vászonidejük, hogy megutálhassuk őket.
Noha Dev Patel (Zuko herceg) már a Gettómilliomosban bizonyított, a forgatókönyv mindössze három mondatnyi mélységet engedélyezett neki. Valószínűleg a producerek elbóbiskoltak, ezért maradhatott benne ez a halvány reménysugár arra, hogy együttérezzünk a száműzött herceggel. A mellé beosztott Shaun Toub pedig Sir Alec Guiness módra hátratett kézzel járkál és időnként dühösen néz. Nem tudom hibáztatni. "Te leszel a mi Avatarunk" mondja az egyik szereplő a film egy pontján, és valószínűleg a Paramount illetékesei így is gondolták: az utólagos háromdésítésnek áldozatul esett a látvány is - technológiai okokból soha nem lehet olyan az utólagos átalakítás, mint a valódi 3D-re készült film - mivel fel sem tűnik, hogy lenne. Képről képre, beállításról beállításra idéződik meg A király visszatér ostroma - állítom, hogy még a statiszták is ugyanazok - az ötletesség kimerül a Tűz népének gőzmeghajtású szerkentyűiben és a Délkelet-ázsiai tájképek újrafeldolgozásában. Ha valamire nem lehet panasz, akkor azok a harci jelenetek: szépen koreografáltak, nincsenek ezer apró darabra vágva - tisztességes iparosmunka, de semmi több. Ugyanezt mondhatom el az egész filmről - amelynek utolsó jelenete kétséget sem hagy afelől, hogy lesz folytatás. Már csak egy kérdésem van: minek?
Neil Marshall pályáját mindig is kitüntetett figyelemmel követte a Geekblog, hiszen egy geekségét nyíltan felvállaló és műfaji preferenciáiban is nekünk tetsző (horror, poszt-apokaliptikus) rendezőről van szó. A Barlang többünk favoritja volt az elmúlt évtizedből. Wostry szerint egyenesen a 2000-es évek legjobb horrorfilmje. Az ilyen intenzív rajongásnak azonban lehetetlenség hosszú távon megfelelni. Marshall következő filmje okozta csalódás felért egy kiűzetéssel a Paradicsomból. A Doomsday-ben arányérzék és önuralom nélkül pakolta egymásra a kedvenc filmjei kedvenc jeleneteit a rendező, ami egy látványos, ámde stílustalan műfaji katyvaszt eredményezett. Adja magát tehát a kérdés, hogy vajon melyik alkotás fog minőségbeli kilengésnek bizonyulni az életműben: a Barlangot fogják egyszeri fellángolásnak, vagy inkább a Doomsdayt fogják egyszeri botlásnak tartani. Így amellett a feltett szándékunk mellett, hogy véráztatta csatamezők látványában és levágott végtagok röptében gyönyörködjünk, erre a kérdésre is próbáltuk megtalálni a választ a film megnézésekor.
A téma és a megvalósítás módja üdvözlendő. Egy Nagy-Britanniában széles körben ismert mítoszt dolgoz fel a kilencedik légió eltűnéséről. Amíg a történészek késhegyremenő vitát folytatnak arról, hogy valójában mi is történt a Római Birodalom északi határain túlra küldött hadsereggel, valamint az elmúlt évek történelmi filmjei az adott események és személyek újraértelmezett, a mitikus tartalomtól megfosztott verzióit preferálják (Robin Hood), addig Neil Marshall a legegyszerűbb, és manapság túlontúl is kevésszer alkalmazott módját választotta a történet feldolgozásának. Nem vacakol a történelmi kontextussal, nem próbálja az évszázadok alatt rárakódott rétegeket levakarni az eseményről, adottnak veszi a mítoszt és azon belül egy néhány fős csapatra koncentrál, akik túlélték a légiójuk lemészárlását és akik megpróbálnak hazajutni, kicselezve pikt üldözőiket. A cselekmény gerincét tehát a túlélésért folytatott küzdelem adja, a rómaiak és a piktek szembetűnő kulturális különbsége, valamint a vad skót-felföldi táj pedig egzotikussá teszik ezt a műfajára nézve, akció-kalandfilmet.
Akció, merthogy ez adja a sava-borsát a Kilencedik légiónak. Neil Marshall nem erőlteti a karakterábrázolást, azt a keveset, amit el kíván mondani a szereplők jelleméről, a tetteiken keresztül szemlélteti. Nem kell persze bonyolult dolgokra számítani, hiszen római katonák és pikt harcosok népesítik be a filmet, akiknek a háborúskodás betölti az életüket. Sajnos Neil Marshall is ahhoz az iskolához tartozik, amely jellemzően gyors vágásokkal, rángatózva és testközelből veszi fel a csatajeleneteket, így egyáltalán nem képes érzékeltetni a csata menetét, és hogy valójában mekkora erők is csaptak össze; emiatt a légió megsemmisülése egyáltalán nem olyan hatásos, mint amilyen lehetett volna. Egy későbbi csatajelenet, amikor a maroknyi túlélők összecsapnak pikt üldözőikkel egy elhagyatott római erődítményben, már sokkal izgalmasabb, hiába a résztvevők elhanyagolható száma. Részben azért, mert eddigre, felületesen bár, de megismertük a szereplőket, hiszen nézőként együtt menekültünk velük hóban-fagyban, tűzön-vízen át, esély teremtődött arra, hogy kialakuljon egyfajta érzelmi kőtődés, de főleg azért, mert itt már láthatóvá válik a harc koreográfiája és nem csupán vérbő, nyíltszíni kaszabolás megy.
Mégis, a film leghatásosabb része, a film középső harmadát kitöltő menekülés. Végig lendületben tud maradni, a veszélyeztetettség folyamatos érzékeltetésének és a vadregényes skót tájban rejlő vizuális potenciál kiaknázásának hála. Valamint megágyaz a filmvégi nagy összecsapásnak a centurió (Michael Fassbender) és a pikt harcosnő (Olga Kurylenko) között. Hiába a törékeny modellalkat, Kurylenko képes volt elhitetni, hogy ő Britannia és az északi területek legjobb nyomolvasója, és egyben egy vérszomjas amazon, aki a Holdra is követné az áldozatát, hogy elvágja a nyakát. Ő a film legemlékezetesebb karaktere, azzal együtt, hogy egyszer sem szólal meg.
A film korlátai akkor tűnnek elő leginkább, amikor a rendező megpróbál túllépni rajtuk. Meglepődve olvastam a rendezővel készült egyik interjúban, hogy úgy képzelte el a Római Birodalom északi határvidékét, mint a Vadnyugat történetéből ismert frontiert. John Ford lovassági trilógiáját emlegette, mint a Kilencedik légió egyik ihletforrását. Ebből a meglebegtetett komplexitásból viszont vajmi kevés köszön vissza az elkészült filmben. Üldözőket és üldözötteket láttam, akik okkal teszik azt, amit tesznek, de ennél többet csak nehézkesen lehetne belemagyarázni ebbe az alapvetően akció-orientált filmbe.
Az időközöként megszólaló és a történelmiséget hangsúlyozni kívánó és emiatt teljesen hiábavaló narráció, a film első perceiben még elér bizonyos eredményeket a hangulatteremtés terén, de később egyértelműen idegesítővé válik. Túlnyomórészt közhelyek puffogtatásában merül ki, és a szereplők arcáról egyébként is pontosan leolvasható érzelmeket önt szavakba. Az akció rövidke szüneteiben pedig jobb nem belegondolni a cselekmény egyes fordulataiba, mert könnyen kibukhatnak a forgatókönyv hiányosságai. Annak a részletnek a közlésétől például előzékenyen eltekintettek az alkotók, hogy miképpen is szabadult ki a piktek fogságából a főszereplő . A film kétharmadánál váratlanul elinduló szerelmi szállal vagyok a legnagyobb bajban, ugyanolyan népmesei egyszerűséggel és következetességgel halad a beteljesedés felé, mint a film egyéb eseményláncolatai, de még így is kilóg némileg a Kilencedik légióból. Olyan volt, mintha egy történelmi fantasyból emelték volna át változtatás nélkül.
A Doomsday-hez szerencsére csak annyiban hasonlít a Kilencedik légió, hogy ebben is szerephez jut egy Skóciát Angliával elválasztó fal (ezúttal a Hadrianus-féle); de egyébként minden tekintetben koncentráltabb és összeszedettebb film. Neil Marshall nem egy újabb hommage-gyűjteményt alkotott (néhány nyilvánvaló, de egyáltalán nem zavaró utalás azért így is van a filmben: Gladiátor, Butch Cassidy és a Sundance kölyök), hanem ismét azt tartotta a legfontosabbnak, hogy elmeséljen egy történetet, eláztatva sok vérben tocsogó akciójelenettel. Azonban a film egyszerűségre törekvése, ihletettséget nélkülöző stílusa, egyben azt is jelenti, hogy a Kilencedik légió híján van bármiféle igazán kiemelkedő momentumnak. Férfias küzdelem volt ez, semmi több, és ahogy a vér felszárad, úgy ez is hamar tovatűnik az emlékezetből, és nem marad más, mint várni a következő Neil Marshall filmre, illetve a következő, kilencedik légióról szóló filmre.
Történet: Timothy Truman Rajz: Tomás Giorello Kiadó: Dark Horse Comics
Azt gondolhatnánk, hogy Conant nem nehéz írni: semmiképpen nem egy bonyolult, nagy mélységekkel rendelkező karakter, hiszen csak egy harcedzett, és harcra szomjazó barbár, aki ölve és kefélve jár-kel a világban, és ha valami nem tetszik neki, akkor kardot ránt, és lenyiszál pár fejet. A történeteknek sem kell különösebben csavarosnak és furmányosnak lenniük, valami elfogadható ürügy a fenti nyiszálásokra bőven elég a figyelem fenntartása érdekében. De pont ez az, ami könnyen visszaüthet, hisz meddig lehet izgalmasan tálalni ezt a fajta egyszerűséget? A Dark Horse sorozata rá a bizonyíték, hogy hosszú évekig. Ugyan a Conan the Cimmerian még alig két éve fut, de lényegében ez a 21. rész már a 71., ugyanis a képregény közvetlen folytatása az 50 füzetet megélt Conan c. szériának. Timothy Truman még 2006-ban vette át a stafétabotot elődjétől, Kurt Busiektől, és azóta is pokolian szórakoztató sztorikkal öregbíti a kaszaboló vadember hírnevét. Truman pontosan érti a karaktert és a világot, amiben él, akár Robert E. Howard egyik történetét adaptálja, akár saját kútfőből ír, a koncepció egyszerűségét magabiztos kézzel állítja szolgálatába: a sorozat szinte szétszakad a nyers energiától, és a kompromisszummentes, férfias őserőtől.
A 21. szám a cím szerint a Kozaki háromrészes befejezése, de valójában inkább a Free Companionsszal indult hatrészes sztori lezárása. A kerettörténetben Conant látjuk, amint súlyos sebekkel, éhínséggel és hallucinációkkal küzdve próbál életben maradni egy vesztes csata után – ritkán látjuk ilyen helyzetben, a képek pedig annál meggyőzőbbek. Tomás Giorello markáns, agresszióval teli vonásai, mint általában, elemi erővel adják vissza Howard világának nyersességét, és a rajzoló itt már a legelső oldalon lenyűgözi az olvasót, ahogy egyik volt kapitányának szelleme oszladozó hullaként jelenik meg a főhősnek. Naná, hogy elégtételt követel… Conan egész, 500 főt számláló, zsoldosokból álló magánhadseregét (amit az előző vezér hagyott rá halálakor a Free Companions végén) lemészárolta a helyi király becstelen shah-ja, Amurath, miután őfelsége megunta a barbár horda fosztogatásait, és az ilyesmi soha nem rossz kiindulási alap egy kis vérontáshoz. A 21. részben egyrészt flashbackek formájában láthatjuk a csatát, amit hősünk és serege elveszít, másrészt meg, visszaugorva a jelenbe, jön Conan bosszúja, ami természetesen kellő kárörömmel és megelégedettséggel tölti el az olvasót. Kevés intellektuálisan (sic) kielégítőbb van annál, mint amikor a nyílegyenesen gondolkodó, beszélő és cselekvő barbár levág egy-két fejet és végtagot pár szeme-se-áll-jól gazemberről. Ilyesmi pedig van ebben a sorozatban bőven. De akinek ez sem elég: a 25. számmal ideiglenesen átveszi a címet Roy Thomas, aki – ha valaki nem tudná – elsőként adaptálta képregényre a karaktert még 1970-ben. Ugyan mi sülhet el rosszul?
Hawks of Outremer #1
Történet: Michael Alan Nelson, Robert E. Howard története alapján Rajz: Damian Couceiro Kiadó: Boom! Studios
Most, hogy a Solomon Kane viszonylag szép sikerrel megy a mozikban (na, nem itthon, de érted), nem csoda, hogy a figyelem Robert E. Howard egyéb műveire is ráirányul. Főleg, hogy a Conan és a puritán vándor történeteire rátette a kezét a Dark Horse, és így a „hozott” anyagokból szintén sokat dolgozó Boom! Studiosnak csak az író kevéssé ismert karakterei maradtak – ezek egyike Cormac Fitzgeoffrey, akinek kalandjai a harmadik keresztes háború idején játszódnak. Howard csak két novellát fejezett be Fitzgeoffrey-val a főszerepben (egy harmadik jegyzeteit aztán Richard L. Tierney öntötte végleges formába), és amiben ezek a leginkább különböznek a szerző híresebb műveitől, az az, hogy a történelmi eseményeket nem színesíti bennük semmilyen természetfeletti elem. Az első, még 1931-ben megjelent novella a Hawks of Outremer címet viseli, és Michael Alan Nelson (Fall of Cthulhu) most ezt adaptálta képregényre, Damian Couceiro rajzai segítségével – az eredmény magáért beszél. A sztori pofonegyszerű: a keresztes hadjáratokban vért ontó Fitzgeoffrey egy vesztes csata után tér be egy fogadóba, ahol értesül a fiatal király haláláról, akinek oldalán már régóta harcol – és mint megtudja, halálának egyik fő oka, hogy egy gőgős báró csak ült a seggén a várában, ahelyett, hogy segítséget küldött volna. Namost, Fitzgeoffrey, éljen noha egy fantasy elemek nélküli világban, nem sokban különbözik Conantól és Kane-től – amiből máris egyértelmű, hogy egymaga fogja a kardját, fejszéjét, lovát, és nekiiramodik, hogy előbbieket élesítse kicsit a báró koponyáján. A Hawks of Outremer gyors sodrású, tökös, kellemesen vérmocskos képregény, aminek főhősében ugyan nincs semmi különös, de azt a semmi különöset Alan Nelson rohadtul hatásosan mutatja be. A comic legjobb jelenete az, amiben Fitzgeoffrey a csata forgatagában megmenti Oroszlánszívű Richárd életét, anélkül, hogy tudná, ő lapul a véres sisak alatt, majd amikor a halál karmaiból így kimentett Richárd a szolgálatába hívná, közli vele, hogy bár a felség viszonylag jól harcol ahhoz képest, hogy szász vér folyik az ereiben, de ő bizony szarik az angol királyokra, és különben is, pogány fejek betörésének van itt az ideje, nem a dumának.. És a legjobb az egészben, hogy Alan Nelson nem írja túl a jelenet, azaz nem törekszik mindenek felett álló coolságra, nem erőlködik a főhős badass mivoltának kihangsúlyozásával – teljesen természetesnek és hihetőnek hat az egész, és ettől olyan hatásos. Ezzel a pár oldallal a szerző többet mond el a karakterrel, mint sokan egy egész minisorozattal. Damian Couceiro pedig tökéletes partner a csaták és „hősi” pillanatok nem hivalkodó, de abszolút erőteljes ábrázolásában: képei realisztikusak, sötétek, karakterei markánsak, és az egész képi világról ordít a kor mocska, nyersessége és brutalitása. A fickó Conan rajzolónak is tökéletes lenne.
Star Wars: Dark Times #17 Történet: Mick Harrison Rajz: Douglas Wheatley Kiadó: Dark Horse Comics
Mick Harrison a képregény levelezőrovatának első bekezdését azzal tölti, hogy a késlekedésekért szabadkozik – jól teszi. A Blue Harvest című ötrészes sztorinak bizony csak most jelent meg az utolsó része, pedig az első még tavaly áprilisban (!) jött ki (a harmadik GeexKomixban volt szó róla…). Az efféle csúszások roppant bosszantóak tudnak lenni, főleg egy olyan, viszonylag egyszerű történet esetében, mint amilyenről most is szó van. A Dark Times ugyan egy remek sorozat (az érdem Douglas Wheatley szép, dinamikus, részletekben gazdag képi világáé, és a kellemesen visszafogott, stílusos színezésé is), és a Blue Harvest is simán megéri a pénzét, de akárhogy is nézzük, nem az a székbe szögező élmény, aminek elnézzük, hogy mire megérkezik a fináléja, már a kutya se emlékszik rá, hogy kezdődött. A sorozat most egyébként 2011-ig szabadságra megy, talán ennyi idő elég lesz Harrisonnak, hogy összekapja magát – nem ártana, mert tényleg a legjobb jelenleg futó Star Warsról van szó. A Dark Times ugyebár a harmadik epizód, A sith-ek bosszúja eseményei, azaz a Birodalom megszületése utáni időkben játszódik, és egy szökevény jedi lovag, Dass Jennir hányattatásairól mesél, a Blue Harvest pedig egy afféle fordulópont a karakter számára. Az eddigi részekben azon a kérdésen volt a hangsúly, hogy mihez kezd egy jedi a rend nélküli, sötét erők által uralt új világban, és miféle, saját alapelveit kompromittáló döntéseket kénytelen hozni az életben maradás érdekében – a téma roppant érdekes, és Harrison egy ideig rá is léptette Jennirt egy olyan izgalmas és riasztó útra, ahol hidegvérű gyilkosként is helyt kellett állnia. Az üzenet egyértelmű: e körülmények közt csak súlyos kompromisszumok árán lehetséges fennmaradni. Hősünk persze őrlődött kényszerű tettei miatt, de a Blue Harvest végére békére lel: nem békefenntartó többé, hanem béketeremtő. Vagyis mostantól utazgat majd a galaxisban, és kegyetlenül aprítja azokat, akik az ártatlanokon élősködnek (a korábbi sztorik következményeként különösen csúnyán tud nézni a rabszolga kereskedőkre). Azért remélem, azzal, hogy most rálelt a céljára (ezt Harrison nagyszerűen mutatja meg: Jennir új emberként, hosszú idő után először ismét kivont fénykarddal áll szemben ellenségeivel, másodpercekkel a végső csata előtt – amit már nem látunk, hiszen végkimenetele nyilvánvaló), még nem tűnik el a súlyos dilemmákra okot adó „szükség törvényt – illetve erkölcsöt – bont” motívum, merthogy a Dark Times összes aspektusa közül messze ez a legígéretesebb. Érdemes egyébként megjegyezni, hogy a Blue Harvest nagyjából úgy merít Kurosawa Yojimbójából, ahogy az első Star Wars film merített a Mester Rejtett erődjéből: a magányos hős megérkezik a két rivális banda által uralt városba, kijátssza őket egymás ellen, de végül lebukik, elverik, kishíján megölik, és ezután maga veszi kézbe a dolgokat, és számol le a gazemberekkel.
Unknown Soldier #20
Történet: Joshua Dysart Rajz: Alberto Ponticelli Kiadó: Vertigo Comics
Nagyon vegyes érzések kavarognak most bennem. Először is: ez a zseniális sorozat ehhez még csak hasonlóan gyenge füzetet sem köpött ki magából eddig, és bár ha kétévente csak egyszer csúszik be egy ilyen kevésbé sikerült sztori, akkor még bőven rendben vagyunk, de ha ez egy tendencia kezdete, akkor baj van. Másodszor viszont: mindemiatt talán már kár aggódni, mert a Vertigo úgy döntött, hogy lehúzza a rolót Joshua Dysart eddig szenzációs képregénye számára. A 25. rész lesz az utolsó. Most ide lehet képzelni egy hosszú, ízes, amolyan igazán jó, magyarosan változatos káromkodássorozatot. Alighanem furcsa, hogy ezek után kevés jót tudok mondani a sorozat legutóbbi számáról, de az aktuális (és mint említettem, első) hullámvölgyet leszámítva sajnos tényleg az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb szériájának kell búcsút mondanunk. Nade, a lényeg: a kétrészes A battle of little note záró epizódjában Moses üldözői elől menekül a pusztaságban, amikor rátalál egy szintén űzött, rettegő családra: egy anyára, és két gyermekére, akiknek egyike testi fogyatékkal él. Hajjaj. Érted, mi a bajom: Afrikában vagyunk, az egész képregény a fekete kontinens keservessége, fájdalmai, éhínsége, mészárlásai körül bonyolódik, szóval csupa kín, halál és szenvedés van mindenhol, és ennek tetejébe Dysart most még az arcunkba tol egy fogyatékos kisfiút, akinek ráadásul nemrég ölték meg az apját, és aki maga narrálja az egész sztorit. Mintha amúgy nem volna elég szar a helyzet. Ha már az író úgyis így belevetette magát a primitív érzelemkeltésbe és a pofátlan hatásvadászatba (ami eddig egyáltalán nem volt jellemző rá), akkor már végezhetett volna teljes munkát: az anyát mondjuk vakká, a másik kölyköt süketté, a teheneiket meg háromlábúakká tehette volna. Ezt leszámítva egyébként nem rossz a képregény a maga szimpla módján (Moses és az említett család egy sziklamagaslatról védi magát a támadó törzzsel szemben, Alberto Ponticelli mindig fantasztikus képein), csak ugye így, hogy tudjuk, a végéhez közeledik az egész, egy ilyen, a sorozatot meghatározó sztoriszálat nem érintő közjáték meglehetős elégedetlenséget és türelmetlenséget okoz. Merthogy 20 részen túl is egyértelmű, hogy Dysart még mindig az alapok lefektetésével volt elfoglalva, mielőtt közölték vele, hogy a címét elkaszálják – most meg hat rész van hátra, és ahelyett, hogy elkezdené elvarrni a szálakat, ilyen kis nyomorék gyerekekkel teli, teljesen jelentéktelen harccal pöcsöl (persze lehetséges, hogy mikor ezt írta, még nem tudta, mi lesz a sorozat sorsa). A következő szám pedig egy önálló sztori lesz, úgyhogy Dysartnak négy füzet marad, hogy lezárja Moses történetét – nem sok, de azt ígérte, hogy ennek ellenére az olvasóknak nem lesz hiányérzetük. Úgy legyen. Reménykedjünk, hogy az utolsó történet lesz olyan színvonalú, mint az eddigiek voltak, és nem érződik majd rajta a befejezési kényszer.
Megérkezett a The Green Hornet első előzetese. Ha valaki még nem hallott volna a projektről: egy klasszikus, 1930-as évekbeli rádiójáték első mozifilmes adaptációjáról van szó. Tévében (és képregényekben) a maszkos igazságosztó már többször felbukkant, először a 40-es években, legutóbb pedig egy 1966-os sorozatban. Utóbbiban a médiamogulból önjelölt szuperhőssé vedlő főszereplőt Van Williams alakította, ázsiai sidekickjét pedig maga Bruce Lee. A sorozat hangvétele, az ugyanabban az évben indult Adam West-féle Batmannel ellentétben, teljesen komoly volt, Michel Gondry feldolgozása viszont inkább vígjátéknak tűnik, amit Seth Rogen bekasztingolása is jelez. További szereplők: Cameron Diaz, Christoph Waltz, Edward Furlong, Tom Wilkinson, Edward James Olmos. Nem rossz lista, és Gondry sem ügyetlen, de van egy olyan érzésem, hogy az eredeti felállás jobban működött volna: az első hírek ugyanis még arról szóltak, hogy a zseniális Stephen Chow ül a rendezői székbe, és ő alakítja az ázsiai sidekicket is. Amerikai bemutató: jövő január.
Kegyetlen és isteni: Peter Weir a Master and Commander-ben újra együtt dolgozott a Gallipolli, a Veszélyes élet éve és a Last Wave operatőrével, Russell Boyddal. A végeredmény történelmileg ugyanannyira hiteles mint korábbi munkáik, ám ami fontosabb, hogy a film epikus szépsége egyenesen lehengerlő. A Master and Commander döbbenetet kelt: részleteiben obszcesszív, a kor megidézésében, legyen szó akár a Galapagos-szigetek állatvilágának felfedezéséről vagy a technológiára való rácsodálkozásról, már-már ördögien kiforrott. Weir számára nem jelent gondot a régi és az új, babona és tudomány, ösztön és kalkuláció összecsapásáról filmet csinálni, legjobb alkotásai az egyén a tradícióval megvívott harcáról és arról szólnak, mit nyer a modern ember az ősi szokások a friss matériába való belegyúrásával.
A harcban edzett "Szerencsés" Jack Aubrey a H. M. S. Surprise kapitánya. Azt a parancsot kapja, hogy vadássza le az Acheron nevű francia csatahajót, amely a brit konvojokat fosztogatja Brazília partjainál. Az Acheron azonban nagyobb, gyorsabb és modernebb a Surprise-nál, első összecsapásuk alkalmával a franciák meglepik és majdnem elsüllyesztik az angolokat. Aubrey menekülni kényszerül - csak hajszálon múlik, hogy nem hagyják ott a fogukat. A kapitányt ettől fogva egyaránt hajtja a megbízatása elvégzésének vágya és sértett büszkesége: őrült hajszába fog, fel-alá hajózik Dél-Amerika partjai mentén az ellenséget kutatva, és csak barátja, Maturin, a hajóorvos képes, mintegy Aubrey lelkiismereteként, a kapitányt végzetes helyzetekben jobb belátásra bírni.
A csatajelenetek kataklizma-szerű ereje a Gallipolli lövészárkos összecsapásainak füstjét és rezes vérízét sprickolja az orrba meg a szájba, ám a film lényege az értékek megöröklésének problematikája. Aubrey a tisztjeinek vacsora alkalmával Nelson admirális nagyságáról mesél, a sebesült Blakeney kadétnak pedig egy, az admirális stratégiájáról szóló könyvet ajándékoz. A Master and Commander az egyén méltó utódjának megtalálásáról szól, illetve ennek a megtiszteltetésnek a kiérdemléséről; az élet ciklikusságának elfogadásáról és a munka és feladatteljesítés általi definiálásáról. A Master and Commander Michael Mann Utolsó mohikánja óta a legfelemelőbben maszkulin mainstream film: a férfiasság kultuszát valódi, primér, alfa voltában tárgyalja, melyet tradíció és rítus egyszerre húz vissza és taszít felfelé, elismerve nagyszerűségét.
Crowe, ha formában van, a legerősebb jelenléttel rendelkező modern filmsztár, képes egyszerre parancsoló mégis érzékeny lenni, acélos elszántságának és önmarcangolásának pillanatai egyaránt meggyőzőek. Weir mindig maszkulin hősökkel a főszerepben készítette a legjobb filmjeit, tökéletesen megragadva a látens konfliktust machismo és a közeledő modernitás által az egyénre erőltetett romantikus intellektualizmus között. A Master and Commander szinte felemészti a nézőjét: a felszínen a tökéletes hajós kalandfilm, valódi drámája azonban annak kitárgyalásában rejlik, hogyan lesznek a fiúkból férfiak - és felveti: utóbbinak talán több útja is van.
A Gonosz megszívta: magára haragította Robert E. Howard rosszkedvű, puritán fegyverforgatóját, aki addig nem nyugszik, míg végleg ki nem rugdossa követőit az esős Angliából. Conan atyjának második leghíresebb karaktere most először költözik a szélesvászonra (mellesleg teljes egészében európai pénzből), és az aktuális trendeknek megfelelően részletes eredettörténetét ismerhetjük meg, méghozzá egy trilógiának szánt projekt első felvonásának keretein belül. Van itt kaszabolás, mágia, mindent elborító sötétség, sár, mocsok és szar időjárás, gonosz és vérpatak minden fa mögött: démonok, boszorkányok, istentelen fattyak, kardélre!
Solomon Kane a ’20-as, ’30-as években irtotta a gonoszt a Weird Tales című ponyvamagazin lapjain, és mivel viszonylag kevés, és rövid sztori született csak vele (mindegyik elérhető magyarul is a Solomon Kane történetei című könyvben), népszerűsége sosem közelítette meg a pár évvel később született kimmériai barbárét. Így is akadt azonban képregény és szerepjáték, ami köztudatban tartotta a karaktert, és Philip José Farmer is beválasztotta őt híres World Newton Familyjébe, ami tekinthető az Alan Moore-féle League of Extraordinary Gentlemen előképének is. Halhatatlanságának következő lépcsőfoka a mozifilm volt: az írói és rendezői teendők hosszú keresgélés után Michael J. Bassett kezei közt landoltak, akinek eleddig a nem kifejezetten jó Deathwatch-t és a nagyon is jó Wildernesst köszönhettük – sajnos a Solomon Kane inkább az előbbi színvonalát hozza.
1600-ban a címszereplő zsoldos Afrikában aprítja az ellent az angol királynő, de főleg a meggazdagodás nevében, amíg meg nem jelenik neki egy démon, hogy ő márpedig most elvivé a lelkét az ördögnek. Kane meg inkább megtartaná. Sikerül is meglógnia, és visszatérve Angliába elhatározza, hogy megmenti üdvösségét: egy kolostorban bujkál a gonosz elől, csendes és békés életet élve. Egy évvel később azonban kénytelen útra kelni, és otthon híján céltalanul vándorolni, amíg egy ártatlan lány megmentése érdekében szembe kell szállnia a környéket uraló fekete mágussal és seregével.
A Solomon Kane remek tempóban indul, és azonnal beszippantja a nézőt. Bassett biztos kézzel vezeti a főhőst a kegyetlen öldöklésektől a békés megváltáskeresésig, ami a Pete Postlethwaite alakította apa családjának jeleneteiben éri el zenitjét – és fordulópontját. Mert persze, hogy Kane jótevőiben gonoszok kardjai mártóznak meg, gyorsan visszaterelve őt az öldöklés útjára. Eddig a pontig az akcióktól a karaktereken át minden nagyszerűen működik, de aztán a következő lényeges dramaturgiai elemre egészen az egyébként is kissé összecsapott fináléig kell várni, addig pedig jobb ötletek híján Bassett kénytelen töltelékjelenetekkel húzni az időt. Az üresjárat nyúlik, és nyúlik (a közhelyes családi múlt, és az arra épített fordulat is ront a helyzeten), a film meg csak azért nem esik szét, mert a rendező piszkosul jól ért az atmoszférateremtéshez, és a sztori halálosan komoly mivoltát sötét képi világgal, borongós zenével, állandó, baljóslatú esőzésekkel húzza alá, miközben mellőz minden trendi poénkodást. Kane-nek nincsenek cinikus, vagy ironikus megjegyzései, sem menő egysorosai, csak megy előre és öl, elszántan és mogorván, kezében karddal, szívében Istennel, lelkén kárhozattal. James Purefoy egyébként ideális a szerepre – igaz, színészileg nem kellett megszakadnia, de súlyos baritonja mindenképpen jót tett a karakternek.
Egy epikusabbra komponált fináléval és egy gatyába rázott forgatókönyvvel a Solomon Kane akár nagyon jó is lehetett volna – a potenciál kétségkívül megvolt benne. De egyszeri szórakozásnak így is megteszi, az alapok lefektetésével pedig a folytatások talán majd biztosabban állnak a lábukon.
The Sword #24 Történet és rajz: Jonathan és Joshua Luna Kiadó: Image Comics
A mainstream szórakoztatásban dolgozó alkotók közt kevesen vannak, akikbe szorul egyrészt annyi kurázsi, másrészt meg annyi kreativitás, hogy csak úgy falhoz vágják a közönség elvárásait, aztán valami egészen mást csináljanak, és ráadásul jól jöjjenek ki belőle. Mindeddig Lunáék sem feltétlenül voltak ilyenek, mert bármily nagyszerűnek is bizonyult előző, Girls című sorozatuk, a befejezést túlságosan lágyra, boldogra, szépre és kerekre komponálták az egyébként zseniálisan bizarr horrorrémélom egészéhez képest. De a szintén a 24. részével véget érő The Sword más lapra tartozik: itt már nincsenek kompromisszumok, nincs megfelelni vágyás, nincs stílustörés, a finálé pontosan olyan torokszorítóan brutális és tragikus, mint amilyennek lennie kell. Hogy pontosan mi történik, azt természetesen nem árulhatom el, de ezzel a húzással a már eddig is fantasztikusnak bizonyult The Sword hivatalosan is belépett a kilencedik művészet modern remekművei közé. És aki ennek ellent akarna mondani, azt küldjétek csak hozzám: várom szeretettel, karddal, géppuskával, gránátokkal és atombombával.
A The Sword egy napnál is világosabb és egy pontnál is egyszerűbb dramaturgia mentén haladt: a sorozat négy nagyobb sztorirészletre osztható fel, az elsőben a három halhatatlan testvér lemészárolta Dara Brighton családját, aki ezután bosszúhadjáratra indult, a maradék háromban pedig a lány, a címbeli kard birtokában egymás után, egyenként levadászta a gyilkosokat. A 23. részben megbűnhődött az utolsó is, csak hogy aztán kiderüljön, Justin, aki az egész őrület kezdete óta Dara barátjaként tetszelgett, valójában a negyedik testvér, Phaistos, akinek évezredek óta halottnak kellene lennie. Ez a cliffhanger egy újabb nagy, epikus összecsapást helyezett kilátásba, egy grandiózus finálét, amiben Dara szembeszáll a tüzet uraló halhatatlannal. És ez az a pont, ahol Lunáék sutba vágják a konvenciókat. Nincs csata, nincs újabb revans, és senki nem öl meg senki mást, a szerzők minden korábbit felülmúló akció helyett inkább emocionális csúcsponttal zárják a történetet. Nincs is ebben semmi különös egy olyan szuperhőselemeket is tartalmazó akció-fantasy esetébenn, ami a grandiózus háttér és a hatalmas összecsapások mellett végig kiemelten nagy gondot fordított az emberi tényezőre – mert ez az, aminek Lunáék igazán mesterei. Legyen a sztori bármily elrugaszkodott a valóságtól, a karakterek minden döntésükkel, tettükkel, gondolatukkal és reakciójukkal együtt végig megkapóan valóságosak maradnak (ez köszönhető annak is, hogy a testvérek döbbenetesen kifejező mimikát képesek az arcukra varázsolni). Így Phaistos döntése és Dara sorsa az utóbbi évek legkatartikusabb sorozatbefejezését eredményezik: a The Sword a veszteség és a bosszú tragikus, hatalmas erejű meséjévé válik.
Aladdin: Legacy of the Lost #3
Történet: Ian Edginton Rajz: Stjepan Sejic Kiadó: Radical Publishing
Ennek a történetnek szüksége van egy jó forgatókönyvíróra, egy rutinos rendezőre, egy szimpatikus színészgárdára, és úgy 150 millió dollárra – ha megkapná, azzal elkészülne az utóbbi évek legnagyszerűbb fantasy-kalandfilmje. De tényleg: amikor az ember olyan szarokra van utalva a zsánerben, mint a frissen vászonra köpött Perzsia hercege, és aztán elolvas egy ilyen hatalmas képzelőerővel életre keltett képregényt, mint a Legacy of the Lost, az Aladdin mítosz újraértelmezése, akkor óhatatlanul is felmerül benne, hogy nagyon rossz helyre ment a pénz. Ian Edginton háromrészes minisorozata (ami amúgy epizódonként csaknem 50 oldalas) ugyanis mind narratíváját, mind látványvilágát tekintve üvölt a szélesvászonért: a szó legjobb értelmében vett klasszikus fantasy-kaland, telis-tele nemes hősökkel és aljas gonoszokkal, gyönyörű nőkkel és fantasztikus szörnyetegekkel, egzotikus helyszínek egész sorával, hatalmas csodákkal, és az egész világot átitató mágiával. És akárcsak egy hollywoodi blockbuster, nem túl komplikált: egyenes, mint a nyíl, gyors sodrású, egyszerű és hatásos – némi egészséges humorérzék elkelt volna belé, de ezt leszámítva minden tökéletesen a helyén van benne, ami egy szórakoztató kalandhoz kell. Az első rész még hűen követi a klasszikus történetet (a varázsló meggyőzi Aladdint, hogy szerezzen meg neki egy lámpát egy barlangból, ám a fiú, éppen előbbi árulásának következtében, maga fedezi fel a lámpa titkát, és építtet magának az abból kiszabaduló dzsinnel egy pompás kastélyt), de a másodikban Edginton elkanyarodik a népmesei elemektől, és egyre inkább egy epikus fantasyvé dagasztja a sztorit. A harmadikban csúcspontjára ér ez a folyamat. Megismerjük a varázslók ősi történetét, és kiderül, hogy hőseinkre (Aladdinnak, egy hercegnőnek, és az utazásukhoz csatlakozó Sinbadnak) jóval nagyobb feladat vár nevük tisztázásánál és bosszújuk beteljesítésénél: a gonosz varázsló a dzsinnek segítségével újra akarja formálni az egész világot. Stjepan Sejic gyönyörű, élénk színvilággal életre keltett, fotorealisztikus festményei a Radicaltól már megszokott színvonalat hozzák, és úgy passzolnak a lendületes kalandtörténethez, mint kesztyű a kézhez. Aki nem hiszi, járjon utána: a képek, amelyeken a gonosz varázsló lebegő palotájában leereszkedik a földalatti királyság gyomrába (a monumentális finálé helyszíne), lehengerlőek. Hollywood manapság úgyis nyakig van a képregényekben, igazán szétnézhetnének a Radical háza táján.
Amazing Spider-Man #631
Történet: Zeb Wells Rajz: Emma Rios, Chris Bachalo Kiadó: Marvel Comics
Hétről-hétre követem ezt a képregényt, és hétről-hétre képtelen vagyok megválaszolni, hogy miért. Most már évek óta nagyon mélyen van a Pókember, és ezen a néhány jól sikerült sztori sem volt képes változtatni – elvégre az, hogy már csak statisztikai alapon is be kell csúsznia időnként egy-egy olvasható sztorinak, még kevés az üdvösséghez. De aztán valaki ír valami olyat, mint most a Shed című történet második része, és ilyenkor mindig feltámad a remény. És kivételesen még csak nem is vagyok különösebben meglepve: Zeb Wells a leginkább megbízható írója a jelenlegi hálószövő-gárdának, Chris Bachalóval együtt meg szinte csodákra képes. De azért csak kezdjük a negatívumokkal: az első nyolc oldalt valami rejtélyes oknál fogva még nem Bachalo, hanem Emma Rios rajzolta, és kettejük stílusa a legkevésbé sem akar passzolni. Ráadásul van egy felesleges és béna prológusunk is, amiben a hihhhetetlenül badass Kaine (a rosszemlékű Clone Saga maradványa) jajveszékelve menekül a 11 éves kis Kraven-csaj elől – na, az ilyen pillanatok miatt van akkora szarban ez a sorozat. De aztán Wells visszatér a fősztorihoz, amiben Pókember ezúttal Curt Connorsszal, vagyis a Gyíkkal kénytelen szembeszállni (természetesen a hónapok óta tartó Gauntlet történetfolyam részeként, de ez most ne érdekeljen minket). Utóbbi a hálószövő egyik legrégibb ellensége (még a hatodik Pókember füzetben bukkant fel, 1963-ban), ami azt jelenti, hogy az ő karakterét is szanaszét írták már az utóbbi csaknem öt évtizedben – de olyannyira tragikus gonosznak még kevesen tudták ábrázolni, mint Wells itt. Connors kétségbeesetten küzd elméje épségének megőrzéséért, és a benne lakozó, belőle előtörő Gyík személyiség kontrollállásáért, már csak azért is, mert a rettenetes szörnyeteg célpontja Billy, az ő fia. A lehetőségek száma roppant behatárolt: vagy Connors visszanyeri az uralmát önmaga fölött (valószínűtlen), vagy Pókember érkezik éppen időben, hogy pár jól irányzott pofon kiosztásával megmentse a fiút (minden bizonnyal). Ez egy mainstream szuperhősképregény, ami azt jelenti, hogy nincs harmadik opció, vagyis nem történhet meg, pl. az, hogy a Gyík ráveti magát a gyerekre, és széttépi, és felfalja, és Connors személyisége meghal a fiával együtt, és csak az őrjöngő szörnyeteg marad. Ugye? Öööö… Hoppá… Olcsó hatásvadászat vagy az állóvíz merész felkavarása? Utóbbi mindenképpen, előbbitől pedig a kivitelezés menti meg a képregényt. Wells fantasztikus érzelmi erővel ír, pusztán néhány rövid sorral képes igazán megrázóvá formálni Billy halálát, amit meg Bachalo művel, az kész mágia, az a három oldal, amin a Gyík felfalja a fiút, zseniális, nincs rá jobb szó: természetesen nem látni semmit, mégis, az egész zavarbaejtően intenzív, félelmetes, és gyönyörűen absztrakt. Ha nem lenne ott a képregény elején az a nyolc oldal, megkapná az öt csillagot is.
Batman: The Return of Bruce Wayne #1
Történet: Grant Morrion Rajz: Chris Spouse Kiadó: DC Comics
A Batmannel nem voltam olyan türelmes, mint a Pókemberrel, és a főcímet már hónapokkal ezelőtt hagytam a fenébe. De itt szerencsére volt alternatíva: Grant Morrison Batman & Robinja a tavalyi év egyik legjobb új sorozata volt, és bár az idei részek már nem olyan erősek, azért továbbra is szórakoztató olvasmánynak bizonyul. Most pedig ugyanez a Grant Morrison végre belefog abba a sztoriba, amire oly sokan várnak már oly régóta. Bruce Wayne ugye elvileg „meghalt” a rosszemlékű Final Crisis végén, és az első Robin, Dick Greyson lépett a nyomdokaiba, már ami a denevérjelmezes igazságosztást illeti. Persze mindenki tudta, hogy a DC egyik legfontosabb karaktere csak ideiglenesen lesz távol – mostanra kiderült, hogy Bruce nem halt meg, hanem valahogy, valamiért elveszett az időben. Ez a hatrészes minisorozat a visszatérésének a krónikája, ahogy a történelem előtti időkből, amnéziájával küszködve, lassan eljut a modern Gothambe. Vagyis minden rész egy más történelmi periódusban játszódik majd (és mindegyiket más rajzolja) – Grant Morrison szavaival: Batman vs. történelem. Nagyon frappáns. Túl azon, hogy Amerika Kapitány tavaly hasonló módon tért vissza a „halálból” (és ugye mind emlékszünk, hogy az a képregény milyen rosszul sült el?), a legjobban az aggaszt, hogy úgy tűnik, az író sokkal inkább akarja szórakoztatni magát, mint az olvasóit. Interjúiban lelkesen ecseteli, hogy minden rész egy főhajtás lesz az ’50-es évekbeli őrült Batman ponyvák felé (ősemberes, kalózos, magánnyomozós stb.), de ha az egész csak ennyiből fog állni, az régen rossz. Egy ilyen monumentális, korszakokon átívelő eseménynek nem az író rajongói lelkesedését kellene kiszolgálnia, hanem mondania kellene valamit a karakterről. Az első rész alapján nincs szó ilyesmiről: Batman belekeveredik két törzs harcába, elfogják, egy denevérpajzsos őskori „Robin” (borzalmasan erőltetett koncepció) megmenti, majd hősünk ugrik a következő történelmi időszakba, éppen mielőtt megjelenik egy időgéppel Booster Gold, Zöld Lámpás és Superman, csak hogy utóbbi megjegyezze, ha Bruce visszatalál a XXI. századba, „mindenki meghal”. Mélyebb tartalom, jelentőség és értelem nélkül ez a minisorozat annak a veszélynek van kitéve, hogy egy felesleges, öncélú, és egyáltalán nem batmanes kalandforgataggá váljon, ami nem arról szól, amiről szólnia kellene. És Chris Spouse rajzai sem tudtak meghatni: robosztus ősemberei, unalmas arckifejezései, elnagyolt hátterei és mérsékelten dinamikus akciói legfeljebb egy viszonylag élvezhető középszert hoznak. De még hátra van öt rész, úgyhogy a remény él: hátha innen már csak felfelé megy a színvonal.
B.P.R.D.: King of Fear #5 Történet: Mike Mignola, John Arcudi Rajz: Guy Davies Kiadó: Dark Horse Comics
Azt kell mondjam, hogy egy kicsit becsapva érzem magam. A King of Fear utolsó, ötödik részét a Dark Horse azzal a szöveggel harangozta be, hogy ez fog pontot tenni a B.P.R.D. immár jó pár éve tartó békaszörnyes sztorijának végére. Ha még emlékszünk, ez a fenyegetés a Plauge of Frogs című történetben ütötte fel a fejét 2004-ben, de az utóbbi időben visszakövethettük az eredetét egészen a legelső, Hollow Earth című minisorozathoz, ami még 2002-ben jelent meg. Szóval elvileg a The Warning, a The Black Goddess és a King of Fear minikből álló trilógia lett volna az egész lehengerlően nagyszabású történetszál lezárása. De az utolsó rész aligha zár le bármit is, sőt, épp ellenkezőleg. Amellett, hogy részben nyitva hagyja az eddigi sztoriszálakat, egyrészt behoz olyan régieket is, amiknek korábban nem volt közvetlen közük ezekhez az eseményekhez (Garden of Evil), másrészt pedig behoz teljesen újakat is, amiknek segítségével megváltoztatja a B.P.R.D. státuszát (és nem mellesleg jó néhány karakterét is) – a szervezet mostantól nemzetközi, vagyis nem az amerikai kormány, hanem az ENSZ fennhatósága alá tartozik. Ez a jövő szempontjából mind szép és jó, és a képregény elolvasása után biztosak lehetünk benne, hogy a továbbiakban is remek irányban halad majd a sorozat (augusztusig kell várni a Hell on Earth-re), de akárhogy is nézzük, mindaz, amit ebben a számban kapunk, édeskevés egy ötrészes mini (hát még egy háromszor ötrészes trilógia) befejezésének. Főleg úgy, hogy az előző füzet egyértelműen egy epikus finálét helyezett kilátásba, amire itt hiába is várunk. Ha eltekintünk a prekoncepcióktól, egy kicsit akkor is furcsa a helyzet. A negyedik szám cliffhangere után a képregény napokat ugrik előre az időben, amikor is Manning igazgató, Kate Corrigan és Johann Kraus az ENSZ-nek számolnak be az eseményekről (az rejtély, hőseink hogy jutottak ki a Liz által tüzes pokollá változtatott barlangrendszerből) – vagyis mindarról, ami a mini nagy fináléja kellett volna, hogy legyen, pár képkockányi flashbackből és híradófelvételből értesülünk. Merész húzás ez Mignola és Arcudi részéről, de többségében működik, mert a sorozat 68 rész után elért egy olyan pontra, ahol ez a módszer hajlamos nem rombolni, hanem fokozni az apokaliptikus események hatását. Hogy hogyan? Azzal, hogy a címlapon is látható, toxikus felhőt eregető, Kalifornia fölé magasodó fallikus óriásszörny elszabadulását egyáltalán nem mutatják meg (és miért is legyenek repetitívek: láttunk már ilyet korábban), az írók azt üzenik: ez már nem nagy dolog. Ide jutott a világ, a gonosz erői ott munkálkodnak mindenütt, nem kell többé csodálkozni rajta, ha felbukkan egy városokat a puszta lépteivel eltipró lovecrafti rettenet, így hát nem is feltétlenül kell sok-sok epikus beállítást elpazarolni rá. Félelmetesen hatásos koncepció, ami új szintre emeli a sorozatot: a szörnyűséges, a felfoghatatlan, a mindennek a végét jelző, a megdöbbentő immár szinte hétköznapivá vált. Hogy ezt mennyire volt bölcs dolog fináléként ellőni, az már más kérdés. Így még Guy Davis szokásosan fantasztikus rajzaival együtt is azt kell mondanom, hogy bármilyen remek a King of Fear, a B.P.R.D. normál (azaz kivételesen magas) színvonalához képest ez a szám egy egészen kicsit csalódás.
Siege #4
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Olivier Coipel Kiadó: Marvel Comics
Kár érte: olyan jól indult. A Marvel aktuális megacrossovere már onnantól kezdve szimpatikus volt, hogy nem akarták 6-8 részig húzni, mindössze négy füzetet szántak rá. Ami persze logikus, hiszen egyetlen, nem különösebben bonyolult csatajelentről van csupán szó, amit nem lehet, pontosabban, nem érdemes sokáig nyújtani. És az első három rész a maga monumentális, esztelenül dinamikus módján pokoli szórakoztató volt, ráadásul a látványos akció mellett képes volt remek karakterpillanatokkal és hatásos – ha nem is különösebben meglepő – fordulatokkal szolgálni. De a befejezés sajnos csalódást okoz. Hiába epikus, összességében meglepően hanyagul megírt. Az nagyon is rendben van, hogy Norman Osborn bukásának és őrületének folyamata a Sentry/Void elszabadulásában kulminálódik, és hogy az Asgard ostromába belépő hősöknek a legnagyobb csatát végül nem is az országot irányító gonosztevővel, hanem saját társukkal kell megvívniuk – itt fizetődik ki a karakterrel kapcsolatos rengeteg utalás az utóbbi hónapokból, évekből. Vagyis fizetődne ki. Sajnos hiába olvastam el kétszer is a képregényt, még most sem értem, hogy tudták a hősök pusztán nyers, fizikai erővel legyőzni az ily módon elvileg legyőzhetetlen Sentryt, akinek korábbi galibák alkalmával mindig valamilyen mentális úton kellett elkenni a száját. A mindeddig sokszor, és masszívan megalapozott sérthetetlenségét, és szinte isteni mivoltát (mint tudjuk, egyszer patthelyzetig harcolt Galactusszal) aligha ellenpontozza az, hogy Thor megkínálja néhány villámmal, Vasember pedig a fejére pottyant egy helicarriert. Szóval ez a végső csata, bár kétségkívül baromi jól néz ki (Olivier Coipel, mint általában, most is elemében van, képei gyönyörűek), finoman szólva nem valami következetes, és így nem is igazán kielégítő – erősen foghíjas befejezése ez Bendis ígéretes Sentry-sztoriszálának. És ez sajnos nem az egyetlen baja a Siege 4-nek. Ahelyett, hogy az író tisztességesen lezárná a történetet, az utolsó hat oldalt inkább az új kezdetre, a Heroic Age felvezetésére „pazarolja”. Hasonlóan járt el már a Secret Invasonnél is, aminek utolsó lapjain a Dark Reignt exponálta be, de ott még ügyesebb volt, nem szórta ugyanis szét az invázió közvetlen következményeit a különböző képregényekbe, mint itt. A New Avengers és a Dark Avengers utolsó számának idevágó oldalai sokkal inkább ebbe a füzetbe kellettek volna, hogy kerüljenek, a regisztrációs törvény eltörlése és Steve Rogers kinevezése Amerika új „főrendőrévé” pedig maradhatott volna amazokra. Persze értem a döntést: egy nyilvánvalóan rengeteg vevőt célzó crossovert nem lehet cakkpakk lezárni anélkül, hogy az olvasókat ne csábítaná az új kaland kezdetére – még ha ez a dramaturgia rovására is megy. Ahogy mondtam: kár érte.
The New Avengers Finale
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Bryan Hitch Kiadó: Marvel Comics
Asgard ostromának végeztével új fejezet nyílik a Bosszú Angyalai (és úgy általában, a Marvel Univerzum) történetében. Ennek jeleként az eddigi sorozatok e hónapban mind befejeződnek, és a következő hetekben újak indulnak helyettük. A New Avengers némileg kakukktojás, minthogy a név megmarad: újraszámozva és új csapatösszeállítással (illetve nyilvánvalóan új koncepcióval), de ismét elstartol június közepén. És addig is itt van nekünk ez a különkiadás, ami egy epilógus a Siege-hez, és epilógusként is keresztbe lenyeli a crossover fináléját, úgy, ahogy van. Pedig ha lehet még annál is egyszerűbb: a csapat megindul, hogy levadássza az asgardi csata végeztével a helyszínről elmenekült Hoodot és Madame Masque-ot, akik utóbbi apjánál, Nefaria bárónál keresnek menedéket, mielőtt kisurrannának az országból. Aztán annak rendje és módja szerint megtalálják, és leverik őket. Ilyen egyszerű az egész, nincsenek fordulatok, meglepetések, csak nyílegyenes sztori van és szuperdinamikus akció. És ami a lényeg: hangulat. Hőseink a Civil War óta végzik úgy a dolgukat, hogy közben kénytelenek árnyékokban élni, a hatóságok és saját egykori társaik elől is bujkálni, de most, az ostromot követő órákban szó sincs ilyesmiről: kezükbe veszik a dolgok irányítását, és gyorsan, hatékonyan, kíméletlenül levadásszák a gazembereket, akik az utóbbi időkben olyannyira megkeserítették az életüket. És az olvasó számára is van valami roppant kielégítő abban, ahogy végre minden óvatosság, visszafogottság és megfontoltság nélkül, minden erejüket latba vetve, rászabadítják magukat a rosszfiúkra, mintha semmi más nem számítana. A leszámolás Nefaria otthonában ennek megfelelően elemi erejű: ugyan rövid, de annál intenzívebb és brutálisabb, öröm látni, hogy Bendis nem fogta vissza magát –így nem fogják vissza magukat karakterei sem. Valóságos bűnös élvezet nézni, ahogy Rozsomák széles vigyorral az arcán felbukkan a semmiből, hogy kis katonákra vágja a bárót. Hogy is mondják Amerikában? You don’t want to fuck with these guys. Mert végülis ez volna a szuperhősök lényege, nem igaz? Ha nem viselkedsz, előbb-utóbb felbukkannak az életedben, és szétrúgják a segged. Csakhogy a Civil War óta nem igazán tehettek így, nem igazán lehettek önmaguk – mostanáig. Úgyhogy ez a sorozatfinálé legalább annyira prológusa a Heroic Age-nek, mint epilógusa a Siege-nek, és egyben roppant meggyőző bizonyíték arra, hogy Bendis kiválóan helytáll majd „klasszikus” Bosszú Angyalai sztorik írójaként is - nyilván nem véletlen már az sem, hogy itt Nefaria bárót, a csapat egy régi ellenségét tette meg fő antagonistának. Grandiózus fináléhoz pedig sztárrajzoló dukál: Bryan Hitch-nek, akinek sosem felejtünk el hálálkodni, amiért Warren Ellisszel megteremtették a szélesvásznú képregény fogalmát, voltak jobb és rosszabb pillanatai is az utóbbi egy-két évben, de itt gond nélkül hozza azokat a dögös, lendületes, epikus képsorokat, amik tőle elvárhatók. Ugyan a csapat történetét a korábbi számok grandiózus kétoldalasainak újrahasznosításával és Luke Cage monológjával felelevenítő befejezés igen óvatlanul egyensúlyoz a giccs határán, de ennyi érzelgősség ehelyütt megbocsátható – sőt, valahol talán még szükséges is. Főleg ha azt vesszük, hogy ezzel Bendis szépen keretbe zárta saját sorozatát, hiszen annak idején a „klasszikus” érának búcsút mondó Káosz hasonló epilógussal ért véget.
Dark Avengers #16 Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Mike Deodato Kiadó: Marvel Comics
Kicsit az az érzésem, hogy Bendis mindenképpen akart még egy utolsó, Siege utáni számot írni ehhez a sorozathoz, mielőtt Osborn bukásával– természetesen – végleg befejeződik, de egyszerűen nem volt hozzá elég mondanivalója. Így aztán, amilyen fantasztikusak a képregény utolsó oldalai, olyan feleslegesek és unalmasak az elsők. Egyrészt, mert nem történik bennük semmi, amit már ne tudnánk a Siege 4-ből (a Dark Avengers tagjait letartóztatják, a csapatnak befellegzett, új nap van virradóban), másrészt, mert mindazt, amit már úgyis tudunk, az író ráadásul érdektelenül és bután mondja el újra. Ha valamiről, hát ennek a számnak a (hamis) angyalok saját bukásukra adott reakcióiról kellene szólnia. Osborn esetében ez rendben is van (erről később), de a többiek? Oldalak telnek el azzal, hogy a nagy csata végeztével ketten szökni próbálnak, csak hogy pár panellel később a hősök egy-egy jól irányzott ütéssel a helyükre verjék őket. Helykitöltésen kívül ez az instant, se nem elég látványos, se nem elég izgalmas, se nem elég akármilyen akció nem jó semmire. Aztán következik Daken szökése, amire megint feleslegesen megy el öt oldal, annak ellenére, hogy pár panelen is meg lehetett volna oldani – ezután, és csakis ezután kezd el egyre jobb és jobb lenni a képregény. Thor és Phobos (a Sentry által széttépett isten, Ares fia) beszélgetése már egy nagy lépés a helyes irányba, az Amerika új főrendőrének kinevezett ex-Amerika Kapitány, Steve Rogers, és Osborn ex-jobbkeze, Victoria Hand jelenete pedig kétségkívül a sorozat eddigi színvonalát képviseli. Hand remek karakter, akinek megvoltak a maga okai, amiért az egykori Zöld Manó szolgálatába állt, és akit Bendis mindez idő alatt végig képes volt árnyaltan ábrázolni, határozott távolságot tartva közte és őrült főnöke között. Azzal pedig, hogy a Marvel valóságos erkölcsi és ideológiai szobrán, Rogersen keresztül „bocsát meg” neki, ügyesen győzi meg az olvasót arról, hogy bármit tett is ez a nő, helyén van a szíve – és hogy van még jövője is. De a leginkább hatásos képsorok természetesen Osbornhoz kötődnek. Ahogy ül a cellájában, és önmagával (pontosabban másik énjével) vitatkozva igazolja tetteit (némileg tragikus módon nem teljesen eredménytelenül!), egyszerre mutatva meg hatalmas egóját, uralkodási vágyát, nagyságra törekvését, önámítását és őrületét, az tökéletes lezárása a karakter azon szakaszának, ami még Warren Ellis Thunderboltsával kezdődött. És itt a korábbi felesleges jelenetekkel láthatóan küszködő Mike Deodato is remekel: Osborn arcán ott van minden. Gyönyörű befejezés, jobbat kívánni sem lehetne. Kár a füzet első feléért.
The Sentry – Fallen Sun
Történet: Paul Jenkins Rajz: Tom Raney Kiadó: Marvel Comics
Aligha tagadhatja bárki, hogy Paul Jenkinsnek köszönhetjük a messze legjobb Sentry-történet, ami valaha született (és itt természetesen a legelsőre gondolok). Ezt csak a tisztesség és az egyensúly kedvéért tartottam fontosnak megjegyezni, mert mostantól igaz az a kijelentés is, hogy Paul Jenkinsnek köszönhetjük a messze legpocsékabb Sentry-történetet, ami valaha született. Barátaim, óvakodjatok a Fallen Suntól. De jobban meggondolva, mégse, inkább mindenképpen olvassátok el. Mert a piac ugyan nem szűkölködik pocsék képregényekben, de efféle ganét nem vehet minden nap kezébe az ember, úgyhogy már csak a puszta tapasztalat miatt is érdemes ráfanyalodni. Tény persze, hogy Jenkinsnek nem volt könnyű dolga. A Sentry meghalt a Siege végén, és rámaradt a feladat, hogy örök vadászmezőkre távozásáról, és életéről ehelyütt megemlékezzen. Namost, normál hosszúságú képregényt írni egy szuperhős temetéséről trükkös dolog. Tíz esetből tízszer az lesz a vége, hogy egykori bajtársai először kölcsönösen elsírják egymásnak a bánatukat, majd egyenként kiállnak, hogy elmondják, az elhunyt milyen hatalmas hős és nagyszerű barát volt, és mielőtt minden gyászoló szomorúan belebámul a lemenő Napba, még levonnak valami csodálatosan amerikai tanulságot az illetővel kapcsolatban. És itt pontosan ez történik, Jenkins egy muslincafingnyi kísérletet nem tesz arra, hogy eltérjen a bevett formulától, és ne adj isten, tényleges érzelmi hatást váltson ki az olvasóból (bár bizonyos szempontból talán a gyomor felfordulását is tekinthetjük érzelmi hatásnak – ez esetben én kérek kurvanagy elnézést). És ami az unalmas, apatikus rajzok mellett az egészet még rosszabbá teszi, hogy mindez egy olyan karakterrel kapcsolatosan történik, akit soha nem sikerült igazán közel hozni a közönséghez, és akinek a többi hőssel való kapcsolata is felületes volt. Ha Vasembernek a szíve szakad meg Amerika Kapitány halála miatt, azt elhisszük, mert jókora közös történetük van, és barátokként, bajtársakként, sőt, néha, nagyritkán, ellenségekként, rengeteg dolgon mentek keresztül együtt – és mi mindennek tanúi voltunk. A Sentryről viszont csak onnan tudjuk, hogy sok hősnek az állítólagos barátja volt, hogy ezt jó sok képregényben jó sokszor elmondták. Olyan ez, mintha egy utcán megfagyott, névtelen hajléktalant államfőnek kijáró tisztelettel temetnének el, és csodálkoznának, hogy elmaradnak a síró százezrek. Ezt érezhette Jenkins is, ezért az utolsó pillanatban kitalálta, hogy valamikor régen a Sentry és Vadóc jókat kufircoltak együtt. Gondoljunk bele ebbe egy pillanatra… Vadócról van szó, életének egyik központi, tragikus aspektusa évtizedeken át az volt, hogy nem élvezhetett semmiféle intimitást másokkal, anélkül, hogy ne bántotta volna őket. Erre most, sokkal később, pár félmondatból, teljesen mellékesen szerzünk tudomást valamiről, ami egy hatalmas jelentőségű emocionális esemény kellett, hogy legyen a karakter számára… csak hogy Jenkins traktálhasson minket valami sekélyes, erőltetett látszatdrámával, egy olyan figura kedvéért, ami a kutyát nem érdekli? Gyanítom, van pár ezer Vadóc-fan, aki mostanság gyakran emlékezik meg az író felmenőiről. A Fallen Sun mögött nincs történet, nincs tartalom, nincs érzelem. Nincs semmi. Csak frusztráció van és émelyítő giccs.
Számítógépes játékokból hagyományosan pocsék filmek készülnek, és a Perzsia hercege roppant hagyománytisztelő mozi: pont olyan pocsék, mint elődei. Nem olyan meglepő ez. Sokaknak már Jake Gyllenhaal leszerződtetése is intő jel volt (valljuk be, színészi képességeitől függetlenül, igen nagy jóindulattal megy csak el perzsának, meg úgy általában, akcióhősnek is), amit a lelketlen, lapos előzetes csak megerősített. De arra a zagyva, ostoba, dögunalmas, sebtében vászonra kent pixelganéra, ami két órán keresztül, gépies könyörtelenséggel csak ömlik, és ömlik a szenvedő néző arcába, még így se nagyon számíthatott senki.
Dastant (Gyllenhaal) gyerekkorában vette magához a perzsa király, amiért egyszerű utcagyerekként meglepően nagy bátorságról tett tanúbizonyságot. Felnőve testvérei oldalán harcol egy szent város ostromában, ám a nyertes csatának keserű következményei lesznek. A királyt meggyilkolják, a gyanúsított pedig Dastan, akinek a bevett város hercegnőjével, Taminával (Gemma Arterton) kell elmenekülnie, és végül megakadályoznia, hogy áruló nagybátyja (Ben Kingsley még sosem volt ilyen rossz ripacs) megkaparintsa az Idő Tőrét. Ha ugyanis ezt a tőrt, amivel vissza lehet utazni az időben, beledöfik valami akármibe, elszabadul valami izé, és elpusztul a világ, és ezt csak Tamina akadályozhatja meg, mert ő a mittudoménkicsoda. Vagy valami ilyesmi… Őszintén szólva, a filmnek még az a röhejesen vékonyka sztorija is annyira zagyva és érdektelen, hogy a kutyát nem érdeklik a két vagdalkozás közt, félmondatokban elhadart részletek.
A Perzsia hercege csak egy újabb nagy, jéghideg, szenvtelen hollywoodi erődemonstráció, ami két dologtól szaglik már messziről: a pénztől meg az inkompetenciától, ami a „szorgalom és hülyeség” párosának álomgyári megfelelője. Szíve persze nincs, márpedig az elengedhetetlen volna egy olyan kalandfilm esetében, amit többek közt egy elvileg sármos főhős és egy elvileg hihetetlenül gyönyörű főhősnő (elvileg, mert amúgy mindketten unalmasak és szárazak) ellenségeskedéssel induló, csipkelődős nemek harcával folytatódó, és tüzes szerelemben végződő kapcsolata, és egy nagy családi konfliktus határoz meg. Mivel az egész kontár iparosok rutinmunkája, kínosan kiszámítható menetrend szerint követik egymást a fordulatok, és a botrányosan klisés mellékkarakterek (nemes apa, forrófejű fiú, éles nyelvű hercegnő, nagydarab, hűséges néger harcos, pénzéhes, de aranyszívű bandavezér stb) elhalálozásai, miközben a cselekmény mindenféle dramaturgiai és dinamikai megfontolás, mindenféle humor, báj és stílus nélkül, mechanikusan csörtet egyik ostoba és ötlettelen akciójelenettől a másikig. És mivel a sok rohangálás, ugrabugrálás és kaszabolás középpontjában egy olyan tőr áll, ami képes visszafordítani az időt, már egészen korán nyilvánvaló, hogy az írók milyen irányba viszik majd a finálét – más kérdés, hogy addigra a néző már annak sem tud örülni, hogy jól tippelte meg a befejezést.
És ha már finálé: kusza, élvezhetetlen, sőt, egyenesen irritáló pixelhalmaz. Az írók olyannyira képtelenek bevonni a nézőket az eseményekbe, olyannyira képtelenek definiálni, hogy mit látunk a vásznon, hogy amikor a főhős és a főgonosz valami örvénylő homokban repked és pörög, elveszítjük az igen kevés maradék kapcsolódási pontunkat is az egészhez. „Legyen benne homok, legyen nagy, és kerüljön sokba”, nagyjából ennyi lehetett az effekteseknek adott instrukció. Játékadaptációk esetében (sajnos) klasszikus, vagy ha úgy tetszik, sablonos észrevétel, de hiába, most is meg kell jegyezni: többet kellett volna foglalkozni a sztorival, a dialógusokkal és a karakterekkel, és kevesebbet azzal, hogy a kamera úgy közelítsen rá egy lerombolandó objektumra, a karakter pedig úgy ugráljon és fusson a falon, ahogy a játékban volt látható.
Ebből lett a cserebogár: Ridley Scott arra vállalkozott, hogy bemutassa Robin Hood legendájának eredetét – ki volt ő, és miért vált törvényenkívülivé, aki a gazdagoktól lopott, hogy adhasson a szegényeknek? Hollywood az utóbbi években több próbálkozást is tett arra, hogy mítoszokat és legendákat csupaszítson le egy lehetséges valóságmagig – és e próbálkozások (Trója, Artúr király) rendre kudarcot vallottak. Ez a jelek szerint kevés volt hozzá, hogy elbátortalanítsa Scottot, dacára annak, hogy az eredeti tervek drasztikusan másról szóltak. A 2007-es (még Nottingham című) forgatókönyv hőse a törvényenkívüli igazságosztóról szóló korábbi művek gazembere, Nottingham Seriffje volt, vagyis a film kivételesen az ő szemszögéből mutatta volna be az egyébként unalomig ismert eseményeket. Végül ettől a koncepciótól Scotték olyan messzire kerültek, hogy a Seriff csak időről-időre bukkan fel, jelentéktelen mellékszereplőként, afféle komikus mellékzöngeként, akinek szerencsétlenségein a néző jókat kárörvendhet. A legenda híján maradnak a középkori filmektől megszokott udvari intrikák és gazságok, időnkénti csatajelenetekkel, amikben szürke karakterek vagdalkoznak, látszólag minden ok nélkül.
A XII. század legvégén Oroszlánszívű Richárd utolsó csatáját vívja hosszú, 10 éves hadjáratában, napokkal hazatérése előtt Angliába – ám egy szerencsés várvédő túl jól irányzott nyila utat talál magának a király nyakába, a csatamezőn kipurcanó fenség ostoba testvére meg Anglia trónjára. Miközben a franciák az udvar árulója, Sir Godfrey segítségével készülnek lerohanni az arrogáns és inkompetens uralkodó miatt a polgárháború felé sodródó országot, a Richárd alatt szolgált Robin Longstride, néhány bajtársa társaságában, Nottinghambe érkezik, és akarva-akaratlanul is belekeveredik a kaszabolásokba.
A Robin Hood, ha nem is feltétlenül rossz, de teljesen érdektelen és felesleges film. Az önnön legendájától megfosztott karakter minden cél és ok nélkül botladozik, háttérben a messze nem eléggé epikus történelmi tablóval, és semmiféle meggyőződés vagy tűz nincs benne, de még csak élet sem. Mintha mindenhova véletlenül kerülne oda, és mindent teljesen félvállról csinálna. Amolyan „na jó, ha már úgyis itt egy szép nő, akkor beleszeretek”, és „na jó, ha már úgyis itt egy csata, akkor megvívom” attitűddel vesz részt az eseményekben, és amennyi gondot az írók fordítottak a motivációira és a hátterére, a néző egyáltalán nem lepődne meg, ha a film bármelyik pontján csak úgy meggondolná magát, és ellovagolna valahova, maga mögött hagyva az egész hóbelevancot. Russell Crowe mindenestre biztosan jobban járt volna, ha így tesz a forgatáson, mert szinte üvölt róla, hogy rohadtul unja a banánt – annyi erő és lelkesedés van a játékában, mint egy agyonütött szúnyogban, és sajnos ugyanez áll Cate Blanchettre is, aki a menetrend szerinti szép mosolyokat leszámítva semmit nem képes nyújtani. Hogy kettejük közt mennyire szikrázik a levegő, arra már kár is kitérni, de egyébként nem járt jobban a szerepével Mark Strong és William Hurt sem.
Ha pedig egy akció-kalandban nincs kivel azonosulni, és nincs kiért izgulni, akkor a legnagyszerűbb csatajelenetek is feleslegesek – nem mintha itt beszélhetnénk ilyenekről. A harcok közepesen látványosak, nem érződik rajtuk semmi különösebb kreativitás, ahogy a 130 milliós költségvetés sem, a dögös lassításban kilőtt nyílvessző meg már majd’ két évtizede is legalább ilyen jól nézett ki, amikor még Kevin Costner állt a hátterében. A sherwoodi zsiványokra előreutaló, random felbukkanó gyerekbanda meg kifejezetten kínos történetelem. Egyedül a rutinos operatőri munka, a kellemes zene, és a soványka szerepébe is sikerrel életet lehelő Max Von Sydow menti, ami menthető – de legyünk őszinték, itt bizony nem sok minden menthető. Valaki szólhatna már Hollywoodnak, hogy a legendák okkal legendák: nem kell a „valóságot” keresni mögöttük, mert elvész a lényeg.
Ez is véget ért. Ideje volt, ha engem kérdeztek. Ez az a sorozat, aminek valahogy sosem sikerült kiaknáznia a benne rejlő potenciált. Dacára annak, hogy kifejezetten ígéretesen indult, és végig akadtak remek pillanatai, melyek legalább egy-két oldal erejéig kirántották a nagy büdös átlagból, a Crossed nem tudta elterelni a figyelmet arról, hogy nem tartott sehová, és nem szólt semmiről, amikor meg mégis szólt valamiről, akkor rettentő szájbarágós és demagóg módon tette. Garth Ennis képregénye egy különösen aljas, globális járvány utáni világ panoptikuma. Ez annyit tesz, hogy a túlélők 9 részen át ténferegnek erre-arra a posztapokaliptikus vidéken, és közben fogyatkoznak, mint a 10 kicsi néger, meg történik velük ez-az. Az egyes füzetek „cselekményei” általában csak e folyamatos halálesetek miatt nem cserélhetők fel egymással, egyébként viszont a történetnek nincs semmiféle íve, és a karakterek is csak fizikailag utaznak, hiába bizonygatja (értsd: rágja szájba) a főhős a nyolcadik szám vége felé, hogy kezdenek embertelenekké válni. Ez különösen annak fényében kelt komoly csalódást, hogy Robert Kirkman The Walking Deadjében kényelmetlen hitelességgel éljük át ugyanazokat a gyötrődéseket és fájdalmakat, amiket Ennis itt képtelen átadni, bármennyire is erőlködik. És sajnos minél jobban erőlködik, annál izzadságszagúbb az egész.
Vegyük a kilencedik rész (és egyben az egész sorozat) fináléját. Mintha csak az író az utolsó két számra kapott volna észbe, hogy valamit kezdenie kell a karaktereivel, ezért gyorsan kitalálta, hogy az emberségesség megőrzése érdekében kettejüknek vissza kell utazniuk, hogy eltemessék egyik útközben elhullott társukat (a kisfiú Patricket). Nyilvánvaló, hogy távollétükben a csapat maradékát lemészárolják az őrjöngő fertőzöttek, de ez esetben még a kiszámíthatóság volna a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy Ennisnek muszáj egy háromoldalas monológban kimondatnia a főhősével, hogy a fertőzöttek az emberi gonoszság megtestesítői – és teljességgel érthetetlen, hogy mi volt ezzel a célja. Talán valami fordulatnak szánta? Valami meglepő lepellerántásnak az emberi természetről? Ha igen, annál rosszabb, mert ezzel minden olvasó tisztában volt már jó ideje, a napnál is világosabb volt az elejétől kezdve, hogy ez a fertőzöttek koncepciójának lényege. És akkor még nem is említettem a befejezést, amiben a főhős és a főhősnő elsétál a naplementébe – egy kutyával az oldalukon. Még jó, hogy nem énekelnek közben. Ez még annak ellenére is gáz, hogy azért a Crossed fináléja messze esik a happy endtől – amolyan sajátosan édeskeserűnek lehetne mondani. De ez nem is feltétlenül számít, hisz anno a Preacher hősei totális happy endben lovagoltak bele az alkonyatba, az mégsem giccses volt, hanem katartikus. A záróképek esetében bizony sok áll vagy bukik azon, hogy mennyire érezzük közel magunkhoz a karaktereket, akik szerepelnek rajtuk. Ezesetben semennyire. Így aztán a Crossed egyértelmű kudarc.
Free Comic Book Day Május eleje van, és ez azt jelenti, hogy itt a 2002 óta Észak-Amerikában minden évben (a hónap első szombatján) megtartott Free Comic Book Day ideje. Ennek lényege, hogy a kontinens független képregényboltjai bagóért kapnak a kiadóktól speciális, direkt erre az alkalomra készített képregényeket, amiket ingyen adnak át bárkinek, aki betér hozzájuk. A mozgalom lényege természetesen az új olvasók megnyerése, illetve a régiek visszacsábítása – ennek alkalmából szemezgettem kicsit az idei választékból.
Atomic Robo: Flight of the Terror Birds
Történet: Brian Clevinger, Scott Wegener Rajz: Scott Wegener Kiadó: Red5 Comics
Érdekelne, Brian Clevingernek hogyan támadnak ilyen ötletei. Esetleg felébred reggel, és azt mondja: ma írni fogok egy sztorit, amiben egy tudományos kommandót vezető intelligens, harcedzett robot a dél-amerikai dzsungelbe megy, hogy kihaltnak hitt, esőerdei óriáscsirkéket találjon („hivatalos” nevük, ha esetleg érdekel: Terror Madár!)? Gondolom, ez éppolyan jó magyarázat, mint bármi más. És tudod, mit? Amit Atomic Robo keres, azt meg is találja. Pontosabban az esőerdei óriáscsirke (Terror Madár!) találja meg őt. Aztán felkapja, és magával hurcolja, hogy… hogy megegye? Áh, az olyan snassz. Madarunk egy repülőgéproncsban él, amin van egy lyuk, pont az ő fészke alatt. És igen, Robónkat szemelte ki, mint eszközt, amivel ezt a lyukat betömheti. Totál agymenés. És fantasztikusan működik. A legjobb az Atomic Robóban, hogy sok-sok hasonló jellegű művel ellentétben, sosem érezni rajta, hogy az írója erőlködne. Épp ellenkezőleg, Clevinger fantasztikusan ért a komédiához (bár most épp volt társírója a rajzoló, Scott Wegener személyében, szóval gondolom, a dicséret őt is megilleti), és teljes természetességgel dől belőle a hülyeség. Egymást érik a totálisan elszállt, őrült ötletek (ld: esőerdei óriáscsirke – Terror Madár!), féloldalanként záporoznak az olvasót röhögőrohamokba hajszoló beszólások („Ezek a legkevésbé kihalt madarak, amikkel valaha találkoztam.”), és az egész valami elképesztően és imádnivalóan laza. Ez a Free Comic Book Dayre megjelent kis szösszenet mindössze 10 oldalt tesz ki, de több az ötlet és a poén benne, mint 10 másik, normál hosszúságú amerikai képregényben együttvéve. A rajzok (akárcsak a sztori és stílus) a sorozattól megszokottak: Wegener vázlatos, csak a legszükségesebb részletekkel „bonyolított” képeinek van egyfajta magával ragadó, komikus bája, ami tökéletesen passzol Clevinger agymenéséhez. Totális szórakozás, mint mindig. Terror Madár!
Iron Man/Thor
Történet: Matt Fraction Rajz: John Romita Jr. Kiadó: Marvel Comics
A Free Comic Book Day rendszerint pont időben érkezik egy nagy képregényfilm premierje mellé – idén a Vasember 2-höz sikerült „igazítani” május első szombatját (az amcsik ugyebár még csak ezen a hétvégén láthatják Tony Stark második kalandját, nálunk egy héttel korábban volt a bemutató), úgyhogy nem csoda, hogy a Marvel egy Vasember képregényt dobott a piacra a jeles alkalom kapcsán. (Ráadásul alighanem az egyetlent az idei kínálatból, ami normál hosszúságú, nem csak 10 oldal körüli). És mivel a filmben már fifikás módon beharangozzák a jövő nyáron érkező Thor mozit is, egy team-up lett a dologból, amiben a technokrata zseni az asgardi isten oldalán száll harcba a jó ügy érdekében. A nyitány lehengerlő: Thor áll egy thaiföldi tengerparton, harci pózban, kezében a pöröllyel, és rettenthetetlenül parancsol a felé közeledő, hatalmas szökőárnak: „Yield.” Hiába. A mennydörgés istene nem tud többé parancsolni sem a mennydörgésnek, sem semmiféle időjárási jelenségnek. A ludas Tony Stark – persze csak közvetetten. Annak idején ugyanis kifejlesztett egy rendszert, aminek segítségével fegyvert lehet faragni az időjárásból – és (meglepetés!) ez a rendszer most rossz kezekbe került. Arrogáns, „leszarom a Földet” milliárdosok Stark találmánya segítségével terraformálni kezdték a Holdat, hogy majdan az lehessen az új otthonuk – csakhogy ennek persze csúnya mellékhatásai vannak a kék bolygóra nézve. Úgyhogy hőseink elrepülnek a Holdra, szétvernek minden ördögi masinát, és rafinált módon megbüntetik a tetteseket – költői igazságszolgáltatásról van itt szó, bizony ám. Matt Fraction láthatóan rutinból írta meg a képregényt: jó a tempója, egyszerű, és bár kicsit elkapkodott (majdhogynem röhejes), de hatásos a sztorija, korrektek a dialógusai, viszont nincs benne semmi különös – mármint eltekintve az említett, impozáns nyitójelenettől, ami esszenciális Thor-pillanat. Gyanítom, az egyetlen, amit igazán, teljes szívvel élvezett munkája közben, az a játszadozás Thor és Vasember korántsem ideális kapcsolatával (merthogy mióta a mennydörgés istene visszatért a halálból, és megtudta, mi mindent művelt Tony a Polgárháborúban, nem mennek valami simán köztük a dolgok). Hasonlóan rutinos (annak minden pozitív és negatív oldalával együtt) John Romita Jr. rajza is: hozza, ami tőle alapvetően elvárható. Kellemes kis olvasmány, de kétlem, hogy bárkinek az emlékezetében megragadna.
Mouse Guard: Spring 1153
Történet és rajz: David Petersen Kiadó: Archaia Studio Press
Ha valakinek olyan amerikai képregényt akarsz ajánlani, ami minden korosztály számára tökéletes szórakozást nyújt, két szó: Mouse Guard. David Petersen 2006-ban kezdte írni a szokatlan formátumú (azaz négyzet alakú) képregényt, ami az antropomorfizmust az állatokra vetítve, egy középkori egértársadalom elitgárdájáról szól. De hadd nyugtassam meg gyorsan azokat, akik egy disney-szerű, édes-bájos-idillikus állatkavilágot képzelnek maguk elé – rossz úton járnak. Ha már referencia, inkább Watership Down vonalon gondolkozzanak. Petersen ugyanis egyrészt olyan anatómiailag pontos egereket rajzol, amennyire csak lehetséges úgy, hogy közben ezek az egerek intelligensek legyenek, fegyverekkel harcoljanak, és két lábon járjanak, másrészt, noha természetszerűen még így is van némi kedves bájuk, nagyon is marconák, szívósak és ha kell, utolsó csepp vérükig kaszabolják az életükre törő ellent. Eddig két minisorozat jelent meg (Fall 1152, Winter 1152), most pedig, köszönhetően a Free Comic Book Daynek, kapunk egy kis ízelítőt abból, hogy milyen irányt vesz Saxon, Kenzie, Sadie és Lieam története a majdan megjelenő Spring 1152-ben (amire viszont sajnos még várni kell, mert Petersen előbb két prequel minit tervez Black Axe és Winter War címmel). A tél elmúltával az egerek a téli álmukból ébredő ragadozókkal kénytelenek szembenézni, miközben senki nem tudja, hogy hová tűnt el Lieam, és miért. A 12 oldalnyi képregény tehát egy átmenet két mini között, így története sem igazán van: inkább csak afféle helyzet- és hangulatjelentés a gárda vezetőjének, Gwendolynnek a narrációjával. Az egerek fáradhatatlanul dolgoznak, harcolnak, vadakat ejtenek el, és élelmet gyűjtenek – hogy pontosan miért (nem szimpla önfenntartásról van ugyanis szó), az csak az utolsó oldalon derül ki. A Petersen által megálmodott egérvilág lebilincselő: nyers, veszélyes, sokszínű és rendkívül gazdag, az olvasó minden egyes számban megtud róla valami újat, anélkül, hogy bármikor is azt érezné, „okítják”, vagy épp a szájába rágnak valamit. A képek pedig ehhez méltón gyönyörűek. Egyszerre realisztikusak és stilizáltak, modernek és archaikusak, és bámulatos hatékonysággal kel életre bennük az apró szereplők számára átkot és áldást egyszerre jelentő természet. Egyetlen baj van ezzel a sorozattal: nem elég gyakran jelenik meg.
The Stuff of Legend: Golem’s Pass
Történet: Mike Raicht, Brian Smith Rajz: Charles Paul Wilson III Kiadó: The3rd World Studios
A tavalyi év egyik legizgalmasabb és legszórakoztatóbb új képregénye kétségkívül a The Stuff of Legend volt, amiben egy kisfiú játékai átkeltek a mumus birodalmába, hogy bármi áron visszaszerezzék tőle elrabolt gazdájukat. Az első rész igazi meglepetés volt: a Toy Storyt és a Ryan közlegény megmentését a fantasy keretei közt vegyítő történet tele volt az amerikai képregényiparban ritkán látott frissességgel, intenzitással és eleganciával. A remek karakterek, a fantasztikus erővel életre hívott, komor mesevilág, és nem utolsósorban, a roppant hatásos csatajelenetek után pedig valami merészen más következett. A második felvonásban hőseink egy bizarr, sőt, egészen szürreális városkába kerültek, aminek kétszínű polgármestere egy veszélyes, szó szerint bőrükre menő játékba kényszerítette őket. A cselekmény szempontjából ugyan mindennek nem volt sok jelentősége, tekintve, hogy a lényegi sztorit egy jottányit sem vitte előre, de sajátosan furcsa közjátéknak, ami a mumus világának egy újabb szeletéről lebbentette fel a fátylat, tökéletes volt. Most sajnos júliusig kell várnunk a folytatásra (The Jungle), éhségünket addig is csak a Free Comic Book Dayre megjelent kilenc oldal csillapíthatja valamelyest. A kisfiú megmentésén fáradozó hőseink a Golem’s Passban belebotlanak az ellenség egy őrjáratába, amit sikeresen leszerelnek egy rövid, de intenzív csata után. Percy, a gyáva malac aggódik, hogy rájuk talál a mumus hadserege, míg a többiek azon morfondíroznak, hogy mit tegyenek az ellenség egyik életben maradt katonájával. Egyszerű kis közjáték ez, aminek se szerepe, se értelme nincs azonkívül, hogy felhívja magára azoknak a figyelmét, akik vannak olyan pechesek, hogy még nem olvasták az eddig megjelent füzeteket. De mivel a Free Comic Book Daynek pont ez a lényege, a konklúzió csakis az lehet, hogy az alkotók sikerrel jártak: ebből a parányi ízelítőből is látszik, hogy milyen érdekes, izgalmas és lenyűgözően ambivalens világot teremtettek, és hogy milyen gyönyörű, meseszerű, mégis nyers és realisztikus, szépiás képekkel keltették azt életre.
War of the Supermen #0 Történet: James Robinson, Sterling Gates Rajz: Eddy Barrows Kiadó: DC Comics
A Superman címek nem tűntek valami egészségesnek az utóbbi egy-két évben, és a DC-nek erre valamiért az volt a megoldása, hogy továbbra is ugyanúgy csinált mindent, mint addig. Persze, most már itt toporog a sarkon J. Michael Straczynski, hogy átvegye a Supermant a gyengélkedő James Robinsontól (hála az égnek), de attól még tény marad, hogy a kiadó bő másfél éves szerencsétlenkedése a tucatcímeknek fenntartott 30 ezres példányszámú eladás környékére rugdosta le az Acélemberrel kapcsolatos képregényeket. Ezen nem segített az sem, hogy egyik „nagy” esemény érte a másikat (szó szerint) – miért is segített volna? A New Krypon után rögtön jött a World of New Krypton, azután rögtön jött a Last Stand of New Krypton, és épphogy az véget ért, máris itt a War of the Supermen. Zsibbasztó. Erőlködnek, erőlködnek, az olvasó meg csak unottan ásít a végeérhetetlen, sietve összezagyvált haddelhaddokat látva, amikről üvölt a kétségbeesés, hogy észrevegyék őket: „idenézzetek, milyen nagy és epikus és szuper vagyok, és egyébként is!” A Free Comic Book Day keretein belül megjelent War of the Superman 0 (én a DC helyében már az ezután érkező Straczynski-érát népszerűsítettem volna, de hát ők tudják) egyetlen hatásos képpel szolgál: az utolsóval, amin több ezer szupererejű kryptoni repül a Föld felé, hogy megkezdjék az emberiség elleni háborújukat. Már csak egy jó sztorit kellett volna írni elé, hogy legyen valami súlya is. De James Robinson és Sterling Gates még azt is elbarmolták, ami eddig jó volt – jelesül Zod karakterét. A World of New Kryptonban sikerült az íróknak árnyaltabban ábrázolni az általában teljesen egysíkú gonosztevőt, és erre ráadásul tökéletes okuk is volt: az egykori kryptoni város, Kandor megmentése után értelemszerűen nem a hódítás volt a célja, hanem az immár meglévő otthona és népe védelme. Ez a fordulat távolról sem csinált jófiút belőle, de kétségkívül jóval több volt egy vérben forgó szemű, üres gazembernél – mostanáig. Robinson és Gates pár hanyagul odavetett félmondattal eltörlik a karakter összes olyan motivációját, ami érdekessé tette, és visszaalacsonyítják egy önző, bosszúszomjas, vérengző szemétláda szintjére. Ehhez készséggel asszisztál Eddy Barrows is, aki olyan gonosz vigyorokat és sötét tekinteteket rajzol neki, amiket látva még Joker is visszamenekülne Arkhamba. Maga a cselekmény pedig iszonyúan lapos: Superman üvöltözve, felháborodva, falakon áttörve csörtet Zod elé (New Kryptonon nincsenek ajtók?), hogy számon kérje rajta tetteit, mire a gazember csatlósai leverik. Superman feláll, dühöng egy kicsit, megint leverik. Aztán még egyszer feláll, kioszt pár pofont, és (na, vajon, mi történik?) megint leverik. Valahol kétségkívül bámulatra méltó, hogy egy írópáros képes ilyen repetitív lenni mindössze 13 oldal keretein belül. Fárasztó és felesleges képregény ez, amire az egyetlen mentség, hogy ingyen adják – így legalább jó eséllyel elrettent pár olvasót attól, hogy ténylegesen beruházzon egy Superman képregényre, legalábbis addig, amíg végre meg nem érkezik Straczynski, hogy megmentse a napot.
Mi az a mizantróp, Arthur? Olyan pöcs, aki utál mindenkit. Nem téged kérdeztelek, nigger. Igaza van, Samuel. A mizantróp gyűlöl minden embert. Mi is mizantrópok vagyunk? Dehogyis. Mi egy család vagyunk.
John Hillcoat ott folytatja, ahol abbahagyta, és ez minimum üdvözlendő hozzáállás. Harmadik, szélesebb körben is komoly elismeréseknek örvendő nagyjátékfilmjében, Az ajánlatban a teljes asszimiláció tarthatatlanságát járta körül. Azt a közösségformáló, ugyanakkor paradox erőt, ami a rokoni vér szava és a törvény betűje között feszül. A bozót-western semmibe merengő zárlata a szükségszerű áldozathozatal ellenére nem áltatott holmi személyes kiengeszteléssel vagy a kollektív érdekek érvényesülésével; a napnyugta tünékeny giccsével Hillcoat eme ellentmondás elégikus szépségét konzerválta.
A műfajkritikai árnyalatokkal is színezett filmben, persze, az idomíthatatlan badass a civilizációs törekvések triviális gátja. Nyilvánvaló, hogy a pszichopata Arthur Burns nyomában legfeljebb meggyalázott asszonyok és eltaposott állkapcsok sorjázhatnak, mint élesebbik élére állított western antagonista, lehet költői és látványos – össztársadalmi haszna azonban eléggé csekély, inkább negatív.
Aha. De mivan a The Roaddal?
Hát hogy itt folytatja Hillcoat: negyedik rendezésében hasonló problematikát feszeget, csak talán messzebb megy. A kataklizma az elvonatkoztatás frappáns eszköze, mely az emberi értékek és viszonyok dekonstrukcióját, vélelmek és tradíciók újragondolását teszi lehetővé. Mindezek alatt ezúttal olyan körülmények következetes megteremtése értendő, ahol már tényleg zavarba ejt és kétséges a szocializáció jelentése és esélye. Olyan szituációt, ahol lehet, hogy a fiú és az apa a minden, a társadalmi szervezettség legmagasabb foka, mert mindenki csak ebben a léptékben tud és mer gondolkodni. Ahol a kannibalizmus erkölcsi dimenzióit csontig szopogatják annak konyhaművészeti vagy csupán élelmezési aspektusai. Ahol mizantrópnak és családnak lenni egy és ugyanaz – az egyetlen és legjobb dolog. Az élet biztosítéka.
A nap fényét áthatolhatatlan felhő takarja, a növényzet haldoklik, a Vég utáni egyetlen állatfaj sotival vagy távcsövessel, két lábon vagy körbelemezelt pickupokkal rója a száraz bozótosokat és kihalt utakat, további túlélők után kutatva. Természetesen. Ebédre. Mindeközben Férfi (Viggo Mosrtensen) és Fiú (Kodi Smit-McPhee) szigorúan diétás étrenden tengődve, feltartóztathatatlanul somfordál délnek, az Óceán felé.
A The Road nyomasztó, paranoid atmoszférája nagyban merít a nyitva hagyott felütésből. Hillcoat a végzetesen sűrített entrópiával való sokkolás János apostoltól Roland Emmerichig ívelő hagyományaival úgy megy szembe, ami túlmutat a legtöbb poszt-apokaliptikus film spórolásán. A nézőnek bombasztikus látvány és magyarázat helyett mindössze a csupasz, monokróm végeredmény értetlen szemlélése marad osztályrészéül. Korhadó erdők ropognak heveny földrengések közepette, kihalt autópályán hajóroncs mállik, az ősz és tél határán rekedt világban ráérősen, ötletszerűen szöszmötöl az enyészet.
A vontatott vándorlás monotóniáját unott ritmikával töredezik a Charlize Theron jelenlétével fémjelzett flashbackek; az anya, az Asszony az akkori Férfi reményvesztett ellenpontja. A balladisztikus szövegkönyvnek hála, az időbeni visszaugrások valamicskével jobban mélyítik a nő hiányát, mint amennyire meleg tónusaival oldják a lépésenként kihűlő jelen eszkatologikus szürkeségét.
Javier Aguirresarobe színszegény képeire mellesleg megkapóan rezonál az inas Viggo Mortensen barázdált arca és fakó tekintete. Talán ő – mármint a Férfi, természetesen – sem tudja, fiával, a Fiúval miért mennek az Óceán felé. De két dologban bízik: lesz a héten mit enni, valamint hogy ha eljön az idő, az utolsó tölténnyel gyorsan és fájdalommentesen elveheti fiának életét – megelőzve a kevésbé figyelmes embervadászokat. Addig gondoskodik és nevel, az emberség (a "Tűz") megőrzésére ugyanúgy, mint kockázatkerülésre, totális bizalmatlanságra vagy épp az éhhalál elfogadására. Az ő karakterében a Halott ember kitartó, de egyre rezignáltabb William Blake-je rémlik fel. Költészete dörrenésnyi, útja visszafordíthatatlan.
A The Road viszont érdekesebb, amennyiben a – szakrális áthallásokkal kissé túlhangsúlyozott – Fiú felől nézzük. A road-movie ebből a perspektívából felmenői, a pikareszk és a nevelődésregény vonásait domborítja meg. Az epizodikus mellékszereplők és felcserélhető kalandok groteszk coming-of-age történetet formálnak, melyben a Fiú naiv, veszélyesen optimisztikus vágyai (a Tűz hordozása) egy embertelen kor valamint a negatív szülői kondicionálás ellenében próbálnak felszínre törni, hogy végül a Candide gunyoros világlátása és a Chihiro-i eltökéltség és helytállás együttesen nyerjen érvényt.
Hogy milyen körülmények között, az más kérdés. Nem volt szerencsém a film alapjául szolgáló könyvhöz, de eddigi olvasmányélményeim alapján komolyan kétlem, hogy McCarthy pont így fejezte be művét. Ugyanakkor megszívlelhetjük Hillcoat - talán szuverén - állásfoglalását is. „Szép dolog az elmúlás. Az a jó benne, hogy elmúlik az is.”
Timur Bekmambetov feltűnése óta az orosz közönségfilmeket illik komolyan venni. Pontosítsunk: már a ’90-es évek végén beindult valami az orosz filmiparban, de az Éjszakai őrség volt az első, amely külföldön is sikert aratott. Nem csoda, hogy Hollywood egyből le is igazolta Bekmambetovot, aki viszont (Luc Besson mintájára), producerként segíti tovább egykori alkotótársait. Például Dmitrij Kiselevet, az Őrség-széria vágóját, aki első rendezésével kis híján túlszárnyalta mesterét.
Kényelmes-kellemes kritikusi közhely egy filmen (bármely filmen) az un. „eredetiséget” számon kérni, pedig, mint a tárgyalt opusz is bizonyítja, sok esetben egyáltalán nem ezen múlik, hogy működik-e a produkció. A Fekete villám az amerikai szuperhős-képregények és filmek – egész pontosan a Pókember – sablonjainak szemérmetlen lenyúlása, pontosabban átültetése orosz környezetbe. A hangsúly az átültetésen van: az ismerős klisék ellenére a Fekete villám az első perctől az utolsóig annyira sajátosan orosz, amennyire csak lehet.
Főhőse, akárcsak Peter Parker, csóró egyetemista, akit talpig becsületes apja (vö: Ben bácsi) születésnapjára egy ősöreg Volga típusú autóval ajándékoz meg. Dima nem boldog, sőt: kifejezetten kínosnak érzi, hogy egy ilyen ócskasággal kell járnia, miközben újgazdag haverja egy vadonatúj Mercedes-szel szédíti az évfolyam legszebb csaját (vö: Mary Jane, csak Ekaterina Vilkova nagyjából háromszor olyan bájos, mint Kirsten Dunst), míg rá nem jön, hogy a lesajnált Volga jobban fel van turbózva, mint Kitt és Herbie együttvéve: lehet vele repülni. Kiderül szép lassan, hogy az autó egy régi szupertitkos szovjet kísérlet mellékterméke: egy olyan nanokatalizátor működteti, amely a gázolajat nanoüzemanyaggá alakítja, egy Holdról származó kristály segítségével. Csak ez az egyetlen működő modell készült el, erre fáj egy rosszarcú „üzletember” foga, aki természetesen gonosz terveket forgat a fejében. Dima közben saját kárán tanulja meg, hogy különleges autóhoz különleges felelősség jár, és elkezdi üldözni a bűnt, illetve katasztrófahelyzetekben is a moszkvai lakosság segítségére siet.
Az Éjszakai őrséghez hasonlóan a Fekete villám is a hiteles környezettől és figuráktól működik. A Pókember alapdilemmája (mások önfeláldozó megsegítése vs. a saját boldogulásunk) itt is ugyanolyan „érvényes” és „hiteles”, sőt talán még hitelesebb és aktuálisabb. Aki már elolvasott legalább egy Pelevin-regényt, pontosan tudja, milyen az a poszt-szovjet világ, ahol a hirtelen meggazdagodott kiskirályok diktálják a morált és jelentik a követendő példát: nem véletlen, hogy a főgonosz maffiózó tart egyetemi kurzust arról, hogyan kell az (üzleti) életben érvényesülni. Ennek az Oroszországnak bizony saját szuperhősre van szüksége, és persze saját, helyi viszonyokra adaptált tanmesére a gonosz felett győzedelmeskedő csakazértis-becsületes kisemberről.
Ez persze csak (a nagyon is szükséges) háttér, a Fekete villám elsősorban egy „ifjúsági kalandfilm” hollywoodi mércével is értékelhető akciójelenetekkel és látvánnyal, sajátos humorral és az Éjszakai őrségben is megcsodált, súlyos arcokkal a mellékszerepekben. A történet a sablonok ellenére sem válik unalmassá, hála az ügyesen szövögetett mellékszálaknak, egyszóval: kívül-belül profi munkáról van szó. Egyedül csak a kulcsmondatokat és a jeleneteket megismétlő, a történet tanulságait nyomatékosító flashbackekért kár: Bekmambetovék nyilván nem bíztak a nézőik értelmi képességeiben, de persze még az is lehet, hogy nekik van igazuk. A Fekete villám végső soron tényleg csak egy kiváló popcorn mozi, amelynek – ideális esetben – a világ minden multiplexében az egyre jobban kifulladó amerikai szuperhős-mozikkal kellene versenyeznie, és érdemei alapján: győznie.
1. A filmet a UIP-Duna Film vetítette le nekünk, és a többi kritikusnak, hogy kipuhatolja, érdemes-e bemutatni. Szerintünk igen. 2. Egy kollegina ötlete nyomán szerettem volna a "Zúg a volga"-poént elsütni a cikkben. Nem sikerült. :(
Az első előzetes alapján úgy tűnik, hogy a klasszikus Robin Hood-történetet Ridley Scott nem a szokásos kalandos-komikus formában, hanem kicsit macsósabb-drámaibb stílben dolgozta fel. A címszerepben Russell Crowe, a deja vu tehát garantált. Gladiátor 2?
A Bloom testvérek mások hiszékenységét váltják nagy pénzre. Először kikémlelik áldozatuk jellembeli hiányosságait, sebezhető pontjait, majd a bizalmába férkőznek és elhihetik vele, hogy segítségükkel álmai valóra válhatnak. A csalás működési mechanizmusa lényegében megegyezik a moziéval. Ahogy a néző a filmvászon előtt, úgy a mit sem sejtő áldozat is egy olyan illuzórikus állapotba kerül, amelyben vágyainak beteljesülése valóságos opciónak tűnik. Ez a reményteli állapot azonban csak ideig-óráig tart. A lámpák előbb-utóbb felgyulladnak. A nézőnek ezért az élményért csak egy mozijegyet kell vásárolnia, a szélhámosok által átvert balek azonban jóval nagyobb árat fizet hiszékenységéért. Addig kell élvezni tehát az utazást, amíg tart. Mutat rá sommásan a megoldásra az idősebbik testvér és egyúttal elegánsan a szőnyeg alá söpri a dolog erkölcsi vetületét. És valóban: hogy elaltassák a frissen kiválasztott áldozatuk egyébként is takaréklángon égő gyanakvását, és hogy a közelébe férkőzzenek a csekkfüzetének, megszervezik számára az élete kalandját. A kérdés már csak az, hogy én, mint átverésre és szemfényvesztésre áhítozó néző, élveztem-e az utazást. A kritikából kiderül.
Rian Johnson, első filmje fogadtatásának köszönhetően, egy meteorit kérlelhetetlenségével robbant be a köztudatba. Rendezői debütálásának (Brick) legfőbb ereje abban rejlett, hogy sikeresen ültette át a film-noir sémáit, egy alapvetően műfajidegen környezetbe, a gimnáziumi folyosók világába. A Brothers Bloom forgatókönyve megalkotásakor pedig a szélhámosfilmek hagyományos cselekményvázát vette alapul. Egy pillanatra se higyjük azonban, hogy csak egyféleképpen lehet a Tökéletes trükk megvalósítását filmre vinni. David Mamet munkája, a Játékos végzet például egy visszafogott lélektani dráma egy magányos nőről, aki az unalom elől menekül a svindlerek karjaiba. Az argentín Kilenc királynő, vagy a Nagy balhé esetében, a hangsúly már egyértelműen a külsőségeken van, azon, hogy az előre nem látott fordulatokkal lenyűgözzék és állandó találgatásra késztessék a nézőt. Emellett a Nagy balhé humort is csempészett a szélhámosok mesterkedéseibe. A Brothers Bloom - hangvételében legalábbis - ez utóbbihoz áll a legközelebb. A film könnyed vígjátékként indul, a bevezetőben visszakanyarodik a testvérpár gyermekkoráig. Stephen és Bloom legalább egy tucatnyi nevelőszülőt használtak el, és eközben, ami a többi gyerek számára természetes volt, jégkrémtől kezdve a zsebpénzen át a barátokig, azt ők csak kifinomult és bonyolult trükkök végrehajtásával szerezhették meg. Pimaszságuk, élénk fantáziájuk és istenadta tehetségük a színjátszáshoz szakmájuk legjobbjai közé emelte őket. Ez a szemtelen, de ugyanakkor súlytalan hangvétel egy ideig még nem változik: csupa olyan excentrikus és különc alak népesíti be Rian Johnson művét, akik egy Wes Anderson filmben (Tenenbaum, a háziátok, Édes vízi élet) sem mozognának idegenül.
Penelopé (Rachel Weisz) a tökéletes áldozat. Övé a keleti part legnagyobb lakóingatlanja, Lamborghinivel jár, viszont megrekedt a szocializációs folyamat elején és unalmában hobbikat gyűjt. Az idősebbik testvér, Stephen (Mark Ruffalo) az ész. Egymást átszelő narratívákban és bonyolult folyamatábrákban gondolkodik. Bloom (Adrien Brody) pedig a szív. Az általa megformált esendő, romantikus karakternek kell elcsábítania a dúsgazdag Penelopét. És ott van még állandó segítőtársuk, Bang Bang (Rinko Kikuchi), akit Stephen, egész frappánsan, az ötödik Beatlestaghoz hasonlít. A terv működésbe lép: a dúsgazdag nő hajóra száll, majd lassanként a Kaland, a Bonyodalom, és a Szerelem vitorlája is feltűnik a horizonton.
Hiába sikerült azonban bravúrosan a szereplők bemutatása, hiába utaznak keresztül Kelet-Közép-Európán, ha a forgatókönyv mindig a legnyilvánvalóbb megoldásokat választja, vagyis a Stephen által kitervelt kaland nélkülöz bármiféle meglepő fordulatot. Egy idő után fárasztóvá válnak a trükkök és az átverések, ha már jó előre ki lehet őket szagolni. Rá kellett jönnöm, hogy Stephen a legjobb trükkjét már gyermekkorában elsütötte. Már rég nem láttam ilyen filmet, amely ilyen sokat igért és ilyen keveset teljesített belőle. Sajnos a poénok is elfogytak a film felére. Ezeknek a karikatúraszerű, különc alakoknak jól állt az igazából tétnélküli bohóckodás, de azt, hogy Mexikóban a történet menete sötétebb irányt vesz, a karakterek már nem bírják el és kidomborodik mesterkéltségük, műviségük. Arról nem is beszélve, hogy Mexikótól kezdve nagyrészt követhetetlenné válik a cselekmény. Az összecsapottság érződik a végjátékon. Minden bizonnyal, Ryan Johnson pont a legrosszabb Wes Anderson filmet, az Utazás Darjeelingbe címűt nézte meg túl sokszor. Abban éreztem ezt, hogy a szereplők túl sekélyesek és irritálóak ahhoz, hogy komolyan izgulni lehessen értük.
Sajnos, az egész filmre rá lehet fogni, hogy egy Wes Anderson epigon munkája. A testvérpár divatérzékenysége, a film végén előbújó szentimentalizmus és a zenehasználat is Anderson filmjeit idézi. Nem az eredeti stílus hiányát kérem számon Johnsonon, hanem azt, hogy ezeket az elemeket nem tudta sikeresen alkalmazni. Az a jelenet, amelyben felcsendül Cat Stevenstől a Miles From Nowhere, olyan, mintha hirtelen egy másik filmben járnánk, és ezt mondom úgy, hogy a Butch Cassidy és a Sundance kölyök biciklis, esőcseppek esnek a fejemre kitérőjét imádom.
A színészek azt hozzák, amit megszoktunk tőlük. Aki látta már Adrien Brodyt a King Kongban, vagy a Darjeeling Limitedben, annak minden gesztusa ismerőse lesz. Sose hittem volna, hogy valaha rosszat fogok mondani Rachel Weiszról, de a játéka néha átmegy ripacskodásba, amikor Prága közepén elkezd ugrándozni, az volt az első pillanat az életemben, amikor sikerült kiszeretnem belőle. Az egyetlen kellemes meglepetés Rinko Kikuchi nevéhez fűződik. Sajnos sokat elmond a filmről, hogy a benne felvonultatott karakterek közül a legemlékezetesebb gyakorlatilag néma. Bang Bang az egyetlen, akit a Nagy balhé két, minden hájjal megkent fősvindlere is biztosan alkalmazott volna a szélhámosbrigádjában.
A film legnagyobb hibájának azt tartom, hogy Stephennek nem sikerült elhihetnie velem, hogy ő tényleg olyan mesteri történetmesélő. Nem szívesen vennék részt az általa kitalált kalandokban, és nemcsak azért, mert hazaérve szívrohamot kapnék a kipostázott bankszámlaegyenleg láttán, hanem azért, mert unalmasnak találnám azokat. Elindult volna vajon Stanley Livingstone nyomában, ha csak unalmas afrikai útibeszámolókat olvasott volna? Ebből is látszik, hogy hatalmas felelősség nehezedik a történetmesélők vállára.
A Tomb Raider találkozása a Múmiával és A nemzet aranyával, legalábbis az első kommentárok szerint. A játékot szerettük, a filmet nem biztos, hogy fogjuk, még ha a szereplőgárda kellően izmosnak is tűnik (Jake Gyllenhaal, Gemma Arterton, Alfred Molina, Ben Kingsley.) Amerikai bemutató jövő májusban, előzetes a tovább után.
Az alábbi tréler magáért beszél... A hasonló című 1951-es filmben Charlton Heston és Peter Lorre játszotta a főszerepet, és bizony a helyszínek, a karakterek és a történet is nagyjából ugyanaz.
Természetesen egy ál-trailerről van szó, amelyben valaki összeszedte azokat a jeleneteket a különböző filmekből, amelyek Spielbergéket "inspirálták". A tanulság? A jó merítés fél siker. (A másik felét a tehetség és az időzítés adja.)
Villámgyors cáfolat Wostry mester szavaira a Quantic Dream csapatától, méghozzá a 2006-os E3-ról (vagyis három évvel ezelöttről), ahol újabb ambíciózus, és a zseniális Fahrenheit (aka Indigo Prophecy) nyomdokain járó projektjük tech demóját mutatták be. Az egyik főszereplő casting-ját láthatjuk: invenciózus, torokszorító, felemelő. A 2009-es év legvártabb játékának megjelenése pedig rohamosan közeledik. Damn, mégiscsak vennem kell egy PS3-at is...
És akik kíváncsiak rá, hogy MOST hogyan néz ki a játék, azoknak itt az alpha stage eredménye:
Hát ettől a filmtől fel fog menni egyesekben a pumpa... Az előzetes száguldó akcióvígjátékot ígér, amely csak nyomokban fogja tartalmazni a legendától elvárt motívumokat. Downey úgy fest mint a mosott szar - mivel Holmes, Guy Ritchie interpretálásában, nem több egy kábítószeres bohémnél -, Jude Law pedig hardcore Watson. Jó móka lesz. Megtekintéséhez kattints a "tovább"-ra.
Amenabar ráereszti a rómaiakat az alexandriai könyvtárra, és közben a keresztények is felütik a fejüket. Európai produkcióhoz képest szokatlanul magas költségvetéssel (bár az amerikaiak keze is benne van.) Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Vikingek a láthatáron!!! Odinnak hála, egyre többen gondolják úgy, hogy itt az ideje, hogy ezek a büszke északi harcosok újra bemasírozzanak a köztudatba és a mozikba egyaránt. Ezúttal a dán Nicolas Windig Refn (Bronson) vezeti portyára őseit, a Valhalla Rising című dán/brit produkcióban. A sztori nagyjából: Harald, a rendkívüli erővel megáldott néma és félszemű harcos (a kiváló Mads Mikkelsen) megszökik Skóciából egy Arn nevű 10 éves fiú segítségével, majd később csatlakoznak egy csapat vikinghez, akikkel vissza szándékoznak térni Skandináviába. Ám a viking hajóra útközben misztikus köd szál, és 40 napi hánykolódás után végül egy ismeretlen és veszélyekkel teli földön kötnek ki. Nemzetközi bemutató a nyáron, idehaza félő, hogy csak piros hó esetén.
Ez a film valahogy úgy születhetett, hogy a Disneynél egy fejes hátradőlt, és a pénzügyi válság küszöbén azt találta mondani: "Tudjátok mire lenne szükségünk? Mint A nemzet aranya, csak aranyos földönkívüli gyerekekkel. Meg kutyával. Legyen mondjuk E.T. találkozik Nicholas Cage-el. Az eredeti Boszorkány-hegyre meg úgy sem emlékszik már senki." "Logikus" - felelte a producer - "de ő éppen nem ér rá, meg különben is; sokba kerül." Ezek után már csak át kellett alakítania a két - viszonylag - kezdő forgatókönyvírónak (Matt Lopez és Mark Bomback - maximum az utóbbiról hallhattunk, ő írta a Godsendet). Beszerezték Dwayne Johnsont (a. k. a. The Rock), egy jócsajt (Carla Gugino), két aranyos gyereket, valakit aki, csúnyán tud nézni, aztán irány Vegas! "Majd dől a lé" - dőlt hátra elégedetten a stúdiófejes.
Andy Fickmannek nem nagyon kellett vacakolnia holmi karakterekkel vagy történettel: Adott a főszereplő, Jack Bruno, aki mellesleg kemény mint a szikla (haha) és nagyon jól vezet, mert muszáj neki: taxisofőr Las Vegasban. Az élet - és az írói szeszély - összehozza két földönkívülivel, akik teljesen úgy néznek ki, mint két kiskamasz. A feladat tehát adott: juttasd haza a két nebulót, lehetőleg közben jöjj össze a csinos, ámde teljesen bolond asztrofizikus csajjal, verj szét tucatnyi elitkatonát, földönkívüli gyilkost és las vegasi vagányt, mindezt anélkül, hogy teljesen lezúzd a taxidat. Persze van nekünk földi rosszemberünk is: a gonosz washingtoni bürokrata, Henry Burke (Ciarán Hinds játssza) aki a Patrióta Törvényre hivatkozva el akarja kapni az aranyos cuki idegen gyerekeket. Mert hogy megteheti. Ebben ki is merült a karakter: csúnyán néz mint Arnie, és passz.
A küldetés sikerült: a film pörög. Mint az állat. Szüksége is van rá; a történet annyira sablonos, hogy az már fáj. A látványtervezők pedig nyilvánvalóan elsikkasztották a pénzt: szinte minden űrkütyü, helyszín a Csillagkapu sorozatból ismerős. A megállíthatatlan csillagközi fejvadász sem okozott nagy fejtörést: öltöztessük be a Predatort Anubis kull harcosának kosztümébe. Mellesleg hogy lehet egy megállíthatatlan harcost Szifonnak keresztelni? A tét pedig szokás szerint hatalmas: ha a két prepubertás alien nem jut haza, jönnek a rokonok és beköltöznek a helyünkre.
Legnagyobb fájdalmam nem is ez, hanem hogy belementek a készítők a "mossuk össze az UFO hívőket a sci-fi nördökkel, majd csináljunk belőlük hülyét" nevezetű játékba. Ezt én, mint enye fokú sci-fi fan kérem ki magamnak. A running gag-ként állandóan felbukkanó két ostoba Birodalmi Rohamosztagos meg minden, csak nem vicces. És ha már a sci-fi (vagy mi a szösz) szóba jött: régen láttam ennyi rosszul sikerült CGI snittet: mind csúnya, rosszul komponált borzalom. Egyébként alkalmazkodik a filmhez: közhelyes megoldások, ezerszer látott fordulatok mindenhol. Az akciójeleneteket ugyanígy tudták le - sajátos kormányzati elképzelés, hogy minden titkos kormányügynök szigorúfekete Chevrolet behemótokkal jár - a Kredit Kráncs ellenére.
Néhány érdekes dolgot azért megtudhatunk: szennyezzük a környezetünket jobban, mert különben még megtetszik valamelyik másik bolygónak, 'oszt jönnek és elfoglalnak minket jól. Nem kell félteni a stúdiót: biztos sokan meg fogják nézni. De mégis, szerintem jobban jár mindenki, ha ehelyett a Planetáriumba viszi el a kölköket: legalább ilyen izgalmas, ugyanakkor sokkal hasznosabb, mint ez a száz perces General Motors reklám.
Race to Witch Mountain – amerikai, 2009. Rendezte: Andy Fickman. Írta: Andy Fickman, Matt Lopez, Mark Bomback, Alexander Key. Operatőr: Greg Gardiner. Zene: Trevor Rabin. Szereplők: Dwayne "The Rock" Johnson (Jack Bruno), Alexander Ludwig (Seth), AnnaSophia Robb (Sara), Carla Gugino (Dr. Alex Friedman), Ciarán Hinds (Burke). Gyártó: Walt Disney Pictures. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 98 perc.
Motofumi Kobayashi 1998-ban alkotta meg Cat Shit One névre keresztelt 3 kötetes mangasorozatát, amely a Vietnámi háborúban játszódik, főhőse pedig 3 amerikai katona. Kazuya Sasahara 12 részes animeszériát készített a képregényből. Az előzetesből kiderül, hogy miért forgalmazták Amerikában Apocalypse Meow néven a mangát.
Nem szokásom a stúdiók által elhullajtott marketingmorzsákra rástartolni (erre van többszáz másik blog is), de az új QT filmmel kivételt teszek. (Bocs főnök!) Azért mert csak. (A képre kattintva látható a harmadik poszter is.)
Alig három héttel a forgatás befejezése után már itt is az első teaser trailer a várva várt Dicstelen szemétládákból (nem valószínű, hogy ez lesz a magyar cím, de jó lenne) Becstelen Brigantykból. Túlságosan várom ezt a filmet ahhoz, hogy bele merjek nézni az előzetesebe, de érdekelne, hogy a képek alapján ki mire számít. A film egyébként QT kedvenc fesztiválján, Cannes-ban fog debütálni a tervek szerint, nyilván ezért is van ez a nagy rohanás. Reméljük, nem megy a minőség rovására.
Gulandro után újabb Geekz-olvasónak támadt kedve vendégbloggerkedni. FdaveMiyazaki Mester egy kevésbé ismert korai remekét veszigórcső alá, plusz Arséne Lupin japánosításának történetét foglalja össze.(Ha más is vendégbloggerkedne: geekz@index.hu.) Bizonyára sokan ismeritek a híres francia tolvaj, Arséne Lupin történeteit, de legalábbis hallottatok már róla. Ez egyáltalán nem meglepő, hisz rengeteg formában lehet a nevével találkozni a mai napig, elég csak a szinte folyton műsoron lévő tévésorozatokra, vagy a kissé balul elsült mozifilmre gondolni. Az meg aztán tényleg dicséretes, ha valaki az eredeti, Maurice Leblanc által írt könyvekre vetemedik.
Azonban van egy itthon sajnos eddig mellőzött, a világ többi részén elég nagy kultusznak örvendő unokája is a nagy Arséne Lupinnek, aki esetlegességével és humorával garantáltan jó pár éven keresztül fog még szórakoztatni boldog-boldogtalant. Ő nem más, mint Lupin the Third, megszámlálhatatlanul sok anime illetve manga főszereplője.
A fiktív Lupin kalandjai 1967. augusztus 10-én kezdődtek. Ekkor jelent meg első ízben az Action Manga Weekly nevű magazinban, az író-rajzoló posztot pedig egy bizonyos Monkey Punch vállalta magára. A Monkey Punch álnév Kazuhiko Katōt rejtette, aki 1937. májusában született, és azóta Lupin kalandjain kívül számtalan figurát ötlött ki és öntött mangaformába. A rendkívül termékeny mangaka azonban számtalan sikere és tényleg értékes munkája mellett egyértelműen a gátlástalan tolvajjal vált ismertté, neve azóta is imába foglaltatik minden egyes elvakult rajongónál.
Az első mangasorozat 1972-ig futott (190 sztori), de nem kellett várni sokat a következő szériára sem. Ez utóbbi 1977-ben indult, és 184 sztorit foglalt magába. A rajzolt változat mellett elég gyorsan kijöttek az animált verzióval, ami először tévésorozatok, majd mozifilmek és TV-specialok formájában került képernyőre. Mindezek száma mára már a végtelenhez konvergál, kevesen vannak azok, akik tényleg észben képesek tartani a hosszú sorozatok és mondjuk a specialok eseményeit, bár az is igaz, hogy német tévéadókon szinte rendszeresen feltűnik valamelyik film, így nekik lényegesen könnyebb memorizálni a látottakat.
Fontos viszont Monkey Punch névválasztása. A kezdésnél egyáltalán nem törődött a jogokkal, állítólag nem is foglalkozott a Maurice Leblanc-örökösökkel, igaz, nem is zaklatták őt. A dolog akkor lett érdekes, mikor az egész brand, kinőve addigi korlátait, Japánon kívül is terjeszkedni kezdett. Itt már szemet szúrt az illetékeseknek, plágium és hasonlók vádja fogalmazódott meg a rajzoló ellen. Így történhetett, hogy az amerikai keresztségben nem egyszer a The Wolf, vagy a Rupan nevet kapták a filmek. Előbbi a Lupin egy kicsit ferdített fordítása, míg utóbbi a Lupin japán kiejtéséből eredeztethető. Ma már nem kell efféle ferdefordításokra hagyatkozniuk a Japánon kívüli terjesztőknek, ugyanis az említett jogok lejártak, így szabadon használható bárhol a Lupin III név.
A főhős maga, mondhatni, szembeköpte nagyszülői örökségét, és ahelyett, hogy folytatta volna a megkezdett hagyományokat, és személyében újabb „tolvajok Sherlock Holmes-a” vált volna belőle, őt egyedül a nők és a pénz mozgatta és mozgatja meg. A tipikusan rajzfilmes megoldások nagy örömmel rendelődnek alá ezen tulajdonságoknak, és valljuk be, nekünk is jobban esik egy gátlástalan figura kalandjait bámulni. Egy jólszituált, öltönyös úriember helyett egy esetlen, vicces, ám sármos és céltudatos főhőst kapunk, aki a kalandok során egyfajta James Bond-paródiává is válik.
A mangában és az animékben Lupin III mellett jószerivel állandó fő- és mellékszereplők húzzák a talpalávalót. Baráti és segítői körébe tartozik Jigen, a mindig kalapot viselő, Lupin egyfajta érettebb és megfontoltabb énjét eljátszó bandita, illetve Goemon, a nagyszerű kardforgató, aki a legendás japán bűnöző, Ishikawa Goemon leszármazottja. A kötelező femme fatale szerep Fujikóra jut, és mint mindig, kell egy állandó ellenfél, aki a gegek hatalmas részéért lesz a felelős: belép a képbe Zenigata, a flúgos rendőrfőnök is. Ők négyen alkotják általában a gerincet, rajtuk kívüli szereplők csak az adott filmben tűnnek fel.
A hosszúra nyúlt bevezető után jöjjön hát a címben már beígért Cagliostro kastélya. Miyazaki Hayao neve az itthon is kiadott dévédé-sorozat óta talán még ismertebbé vált kis hazánkban, azonban azt kevesen tudják, hogy mielőtt megalapították volna a Studio Ghiblit, Miyazaki elég sokat dolgozott a Lupin III sorozatokban. Az első tévésorozatban társrendezőként, a másodikban pedig két rész erejéig rendezőként vett részt. Egyik első komolyabb munkája viszont a Castle of Cagliostro volt, ami 1979-ben került a japán mozikba.
Az egészestés mozifilm egy képzeletbeli európai államban játszódik, Cagliostróban, ahova egy balul elsült monacói bankrablást követően csöppen a két főhős, Jigen és Lupin. Európai kisautójukban többször is egy lány segítségére sietnek, akinek a nyomában fegyveresek loholnak, ő maga pedig menyasszonyi ruhát visel. A látószög tágítása után szépen lassan adagolódnak az információk magáról az országról, és címben szereplő csodálatos kastélyról is.
A készítők megpróbáltak egy nagyon is hihető, és lendületes kalandmozit keríteni, ehhez pedig rengeteg helyről kellett addig elcsépelt közhelyeket kölcsönvenniük, hogy azokat kipofozva és felhasználva hatalmas vigyorral és elégedettséggel merjenek a közönség szemébe nézni. Miyazaki precizitása már itt is megmutatkozik, a felhasznált elemek megfelelő tempóban való beillesztése, vagy egyszerű megmutatása nagyfokú szakértelmet igényelt. Ezeknek megfelelően kapunk egy túszkiszabadítós filmet, amit egy kis pénzhamisítással is megspékeltek az alkotók. A várható sémára épülget a történet, de mindezt anélkül teszi, hogy unalmassá vagy középszerűvé válna.
A hercegnőt, ahogy a mesében meg van írva, a gonosz és csúf grófhoz akarják feleségül adni, neki pedig, természetesen, egyáltalán nem fűlik ehhez a foga. Az ő drámája mellett második szálként ügyesen megírva jön a képbe a kastély sokáig halogatott, rejtett titka, ami, miután Lupin felfedezi, elég nagy galibát okoz.
Lupin és Jigen kettőse már az elején mosolyt fakaszt annál a bizonyos autós üldözős jelenetnél, előbbi viszont szokásához hűen a film végéig megőrzi humorát. A bajból általában hajszál híján megmenekülő főhős poénjai jól megírtak, csak egy-két erőltetett akad. Amint a nő közelébe jut, Lupin megbolondul, és bár korábbi manga-, illetve későbbi animeváltozatokban szexuális túlfűtöttsége jobban kidomborodik, visszafogottan, de már itt is megjelenik. Ez a visszafogottság talán kicsit zavaró lehet, de mivel tudjuk milyen Miyazaki mester stílusa, ez tökéletesen elnézhető, sőt igazából a történet szempontjából elhanyagolható. Az önmagában is brillírozó Lupin akkor lendül azonban csak igazán formába, amikor bekerül a képbe a rendőrség, vele pedig az ütődött Zenigata kapitány. Kettejük találkozása érdekes csemege, a tolvaj átverős poénjai pedig nagyszerű töltelékei a mozinak.
Dramaturgiai szempontból sem találni hibát a Cagliostro kastélyában: ha lenne tankönyv, ami sorra veszi egy bűnügyi vígjátékba kötelezően beillesztendő sztorielemeket, fogásokat, ez az anime lenne annak iskolapéldája. Bár tényleg semmi újat nem hoz, az addig a filmművészetben használt paneleket mesteri fokon illeszti magába, és ennek tetejében még a "szereposztás" is tökéletes.
A pénzhamisítás és a hercegkisasszony szála a történet vége felé összeolvad, hogy egy akciódús fináléba torkolljon a film. Természetesen kiegészül a szereplőgárda a most kicsit keveset szereplő Fujikóval, illetve egy epizódszerep erejéig Goemon is tiszteleté teszi. Zenigatának a pénzhamisítást leleplező, tévékamerába előadott álmeglepettsége viszont egy utolsó döfés a rekeszizmok közé: rájövünk, hogy Lupin mellett tényleg ő a legnagyobb arc, mégha néha ezt elég rendesen képes is álcázni.
A külcsín fontos elem egy rajzolt filmnél, ám a készítők semmit sem bíztak a véletlenre. Számtalan vonás utal a későbbi Miyazaki stílusra, ezek közül a legszembetűnőbb a bajszos, segítőkész szolga külleme, ami akár egyből illeszthető lenne egy újkeletű Miyazaki moziba. Ugyanígy a Karl nevű kutya, akinek egyetlen közeli beállítása van, de azalatt van időnk elmerengeni: a Mester már akkor is Mester volt.
A Castle of Cagliostro tehát egy nagyszerű példája az igényes bűnügyi vígjátéknak, emellett pedig méltán vált az egyik leghíresebb Lupin III mozifilmmé. Bár az összes többinek sem kell szégyenkeznie, ebben a moziban tényleg minden megvan, amit egy tapasztalt, vagy épp mit sem sejtő néző kívánhat, és még nem is feltétlenül kell ismernie a szereplőket, előzményeket. A Lupin III köré időközben épült brand világméretűvé duzzadt, a megszámlalhatatlan tárgy és csecsebecse mellett a legfontosabbak szerencsére a filmek és a mangasorozatok maradtak. Talán csak idő kérdése egy magyarországi dvd-premier.
Tarsem Singh az a filmrendező, aki annak idején elhitte, hogy Jennifer Lopez tehetséges. Ahogy az egyik barátom kérdezte egyszer: „Ha nagyon tetszik a feneke, azt jelenti, hogy szerelmes vagyok?”. Hát, sajnos nem. Talán pont Lopez dilettantizmusa rontotta el annyira a filmélményt, hogy hiába a jó ötlet, a lenyűgöző képek, a többi színész élvezhető játéka, A sejt nem vált igazán emlékezetessé. Pedig.
Azt viszont, hogy a kliprendezőből játékfilmessé avanzsált rendezőnek ott van a boogie a lábában, mi sem bizonyítja jobban, mint a 2006-os Zuhanás című alkotás. Itt nem rondított bele a casting: az egyik főszereplő, Lee Pace nem csak érzékeny arcú, szép fiú, hanem tehetséges színész is, aki magabiztosan mozog a vásznon. Dupla szerepét erőlködés, és különösebb felhajtás nélkül végigjátssza, pontosan, precízen, ahogy kell. Szintén kitűnő választás a román Catinca Untaru a kislány szerepére. Üde és természetes, megjelenésében és játékában nyoma sincs annak az Anne Geddes-féle giccsnek, amitől mindig úgy érzem, ütnöm kell, ha mondjuk Haley-Joel Osmentet látom.
Egy kerek arcú, csintalan, értelmes gyerek, akinek szürreális kis világát még különösebbé teszi nyelvi idegensége. Nem csak törött karja miatt mozog olyan sután a század eleji kaliforniai kórház ijesztő, szokatlan törvényekkel és szabályokkal telizsúfolt közegében: számára az ügyeletes nővér hercegkisasszony, az átkozódó anya boszorkány, és ki tudja, milyen rémségeket rejt a következő lépcsőforduló. Bárhová megy, magával viszi a történeteit.
Erre a különös atmoszférára figyel fel Roy, a sebesült kaszkadőr. Nekiáll, hogy szavakba öntse a kis Alexandria meséit. A kislányt elbűvöli a férfi kedvessége, a kettejük beszélgetéséből, fantáziájából formálódó történet, ami egyre valóságosabbá válik számára. Összemosódnak, eggyé válnak számára a valódi és az együtt teremtett terek, lassacskán teljesen átadja magát a másiknak, akit elvesztett édesapja képével mos össze. Nem gondol, és nem is gondolhat arra, hogy Roy saját céljaira szeretné őt felhasználni. Itt már teljes odaadásról van szó.
Hamar kiderül azonban, hogy a férfinak, aki megszállottan öngyilkos akar lenni, morfiumra van szüksége: azt reméli, a kislány, aki bárhova besurranhat, megszerzi neki a gyógyszert. Az ő befejezése tehát mindenképpen szomorú lenne, az viszont csak lassacskán derül ki, vajon mennyire lehet így őszinte, mennyire engedi közel magához a gyereket: vajon a közös mese tényleg közös-e. A forgatókönyv ügyes és rendkívül kifinomult: annyira romantikus, olyan élénk színekkel, nagyszabású képekkel, hatalmas érzelmekkel játszik, hogy szüntelen giccsbe szalad, aztán finom iróniával, ügyesen visszatáncol. Roy és Alexandria meséje a gonosz kormányzó ellen küzdő banditákról egy kerek, érdekes sztori, miközben roppant érzékenyen, hajszálpontosan reagál mindkettőjük hangulatváltozásaira.
Stílusjegyeiben megfeleltethető a klasszikus tündérmesének, azonban nem kötött, hiszen nem az írott, hanem a mese szájról szájra adott, démonűző varázslatként mormolt formájáról van szó. Alexandria ötletei, félrehallásai, Roy morfiumos lázálmai, egyre súlyosbodó depressziója, a kórház és eddig életük fel-felbukkanó lakói olyan plusz értelmezési síkokat, feltárni való dimenziókat adnak a ránézésre egyszerű klisékből ötletszerűen összefércelt cselekménynek, amit első alkalommal nem is lehet teljesen befogadni, értelmezni. A befejezéshez közeledve az izgalmas, romantikus történetből őrjöngő, véres bosszúdráma lesz: a rombolás elől, viszonylagos ártatlansága ellenére, a kislány sem tud menekülni. Őt is magukkal sodorják az események, hiszen ha közvetve is, de alakítójuk volt. Jelenléte azonban lehetővé teszi a férfi számára a szabadulást, ha nem is pont úgy, ahogy tervezte. Alexandriát nem kihasználják, balesete végül hiábavaló áldozat helyett felajánlássá, afféle fogadalmi ajándékká válik.
Feltűnő az a rokonság, ami Singh filmjét az oly sikeres A faun labirintusával összefűzi. Itt illik megjegyeznem, hogy A zuhanás hamarabb született, már 2006-ban befejezték a négy évig tartó forgatást, de valójában nem is ez a lényeg. Számomra inkább a filmek átélhetősége volt a kérdéses. Bár imádom A faun labirintusa dark-fantasy világát, az ott bemutatott élethelyzet annyira szélsőséges volt, hogy a nyilvánvalóan drámai hatás ellenére nemigen tudtam azonosulni vele. Singh története azonban könnyen a sajátunkká válhat. Kórházát a századelőre helyezte, azonban Roy és Alexandria fekhetnének akár a Péterfy Sándor utcában is. Közösen szőtt meséjük, és maga a film is egészen furcsa, nem a hagyományos értelemben vett „boldog véggel” zárul. Ez teszi azonban kerekké, szépen megformálttá a cselekményt, hiszen erről szól az egész film: hogy mennyi gyávaság van a bátorságunkban, mennyi bátorság a gyávaságunkban, és mindez mennyire egyszerűen, gyönyörűen emberi.
The Fall - amerikai-india-brit, 2006. Rendező: Tarsem Singh. Szereplők: Lee Pace, Catinca Untaru, Justine Waddell, Robin Smith. Kép: Colin Watkinson. Zene: Krishna Levy. 117 perc. Bemutató: október 9.
Aki fikázta Jet Li-t, színészi képességeinek hiányára hivatkozva, annak ajánljuk a Múmia legújabb részét. Először is nagyon hiteles, ahogy a zsarnoki császárt alakítja, utána meg az is eléggé szeren van, ahogy pár perccel később a már megöregedett zsarnoki császárt alakítja! Ezt követően úgy csinál, mint aki megkövül… Komolyan: egy arcizma se rezzen! Ezután meg háromfejű sárkányt és egy rottweilerbe oltott óriásorángutánt is úgy hoz, hogy etológus a talpán, aki megmondja, hogy nem az. De ezenkívül meg úgy karatézik, ahogy Bruce Lee se, és biztonsági kötelek nélkül tolja a verekedős jeleneteket is – direkt figyeltem, és mondhatom: tényleg nem voltak kötelek! Jet Li a jetik fejét alaphangon ordítja le, ha mérges, valósággal lángol a tekintete – meg az egész karaktere nagyon ott van, de nemgyengén ám – és amikor az íjászai kilövik a nyilakat, és azok eltakarják a Napot… hát, olyat filmen azt hiszem, még nem láttunk! Mielőtt megvádolnátok: a film még ennyire sem veszi komolyan magát. (Hogy ez a hangnem mennyire tradicionális, azt a korábbi részek ismeretének hiányában nem tudom megállapítani.) És ha ez a komikus intonáció a folytatásokat sújtó szíkvelitisszel (Többet! Hangosabbat! Nagyobbat! ... Többet!) párosul, akkor bizony a végeredmény jobb esetben is egy Zuzu Petasszal folytatott társalgással egyenértékű.
Van egy nagyon rossz Jet Li (posztja asszem császárjelölt), aki e rosszaságához hűen az általa ismert világ trónjánál szerényebb ülőalkalmatossággal nem éri be, szabadidejét meg kedvtelésszerű, ám egyben hatékony szaporulatszabályzással ütögeti el, ahogy egy globálisan gondolkodó kínaihoz illik. Ráadásul a telhetetlenséget nem félvállról veszi: halhatatlan akar lenni, ezért a vonatkozó, titkos információkat egy mutatós boszival hozatja el (egy vidéki könyvtár teológia polcáról), aki az őt kísérő tábornokával eredményesen kamatyol. Jet berág (mer ő is kanos a nőre), rúg, vág, killel – de a boszi megátkozza, és… na, itt elvesztettem a fonalat. Mindegy, Brendan Fraser feltámasztja a meg jól átkozott Jetet valamikor a huszadik század közepén, hogy aztán megölje, remélhetőleg végleg.
A gond csakcsupán annyi, hogy a Jet formálta antagonista már életében is olyan trükköket villantott, hogy annak láttán David Copperfieldtől kezdve Zseniális Teknősön át Teller Edéig bezáróan minden bűvész szájában összefutna a nyál. Fogalmazzunk úgy, ha nem mainstream filmről lenne szó, rá fogadnék.
A klasszikusok közé a Lopakodóval magát már mikor befilmező Rob Cohen ezúttal olyasfajta rugalmassággal pakolgatja a fokozatokat és cseréli a helyszíneket, mint egy kiesőjelölt valamelyik tehetségkutató stand up comedy kiírás regionális selejtezőjében. Az agyagkatonák, sárkányok, jetik, kínainagyfalak, zombik, elixírek és egyéb, vonatkozó mitológiai találmányok aktivált jelenlétével feltüzelt forgatókönyv a szakállukban botladozó poénokkal kiegészülve a tökéletes érdektelenség és az arcpirító kiszámíthatóság másfélórás egyvelegét garantálják.
Najó, amikor a fapados repülő egzaltált landolása közben a jak pakolja telibe az egészségügyi zacskót, az valóban meglepett.
A vetítésen egyébként akadtak konszenzuális kacajok (ha jól számoltam, ötször-hatszor), tehát az én ketyerémben is lehetnek hibák, mégis, mindenképp minősíti a túinván termék kaland-szegmensét, hogy a mozgalmasabb jelenetek izgalma legfeljebb a vevőket árleszállítással csalogató grill-pultéval vetekszik. Persze, van abban azért valami torokszorító drukk, amikor bemondja a nő a hangosba, és hirtelen minden bevásárlókocsi meglódul a sült csirkék irányába, de hogy egy múmiákkal és egyéb oszló szerzetekkel roskadásig rekrutált eposz legfélelmetesebb képsorában Fraser épp egy csendes patakban pecázik (nyakába szúródik a saját horga), az lazán ciki. (Cohenék stílusérzékét jellemzi, hogy ezt a valóban horrorisztikus balesetet is elviccelik.) A Rachel Weisz-et váltó Maria Bellonak gyors fodrászcserét javasolnánk, a Jet szívére – antik bökővel – pályázó Choi, mármint Jessey Meng viszont ne váltson semmi pénzért: a játékidő túlnyomó részét tündi frufruban végigugráló spiné a Geekz hagyományosan roppant szigorú értékbecslésekor egy csillaggal járult az összesített osztályzathoz. Szúrnánk a némbert, na.
A másik ötöd sem a névtelenségükkel mindig mindent megúszó animátorok számláját terheli (félreértés ne essék: nagyjából hihető, hogy a kiszáradt bőrű agyagkatonák és a bemeszesedett csontkollekciók mozgáskultúrája akár ilyen darabos is lehet egy last-minute megidézést követően), hanem, tá-ttá-dááám: Anthony Wongét, ki elnyűhetetlenségét ezúttal is bizonyítja. Az ölében robbanó bomba annyit se árt neki, mint másnak a lejárt napolaj, karizmája palástolhatatlan és megfejthetetlen, de sajnálatunkra Cohen csak nagyon szűk teret enged a Jet modernkori tábornokát megtestesítő színésznek.
Ja, és a Jetik. Először epilálatlan pankrátorokként tűnnek fel, majd egy átmozgató rögbi edzést rögtönöznek, végül beállnak hegyimenteni. Jó szándékú, önzetlen társaság, segítenek, ahol tudnak, szó se róla, de hogy a kakaós csigától hogy lett ilyen kondijuk, az számomra örök rejtély.
Akkor most lehet venni egy szép nagy levegőt, és lassan megnyugodni. Nem cseszték el. Azok után persze, ahogy Lucas bá’ elbánt a Star Wars frencsájzzal, az aggodalom több mint jogos volt. Nem sok jót sejtetett, hogy Spielbergék egyre csak tologatták a projektet, mintha ők maguk sem bíztak volna a sikerben. Félő volt az is, hogy mire végre elkezdődik a forgatás, Harrison Fordot már annyira meg fogja rágcsálni az idő fémes fogsora, hogy a nagypapakorú Indy negyedik kalandja egyszerűen szánalmas paródiába fullad. Nem ez történt, és ennek nem lehet eléggé örvendezni, még akkor is, ha tény, hogy a trilógiához semmi újat nem sikerült hozzáadni. [99%-ban spoiler-mentes, nézőbarát kritika]
Kérdés persze, ki igényli ezt? A nagy átértelmezések korában, amikor Batman és Superman épp újrakezdi, Dr. Jones szimplán folytatja, ahol abbahagyta – és ez jó. Ugyanazok az ellenségei – hogy náci vagy komcsi, csak részletkérdés, most egyébként az utóbbi –, ugyanarról szól a kaland, és a leglátványosabb akciókat ugyanúgy kaszkadőrök vívják CGI-mágusok helyett. A kép is ugyanolyan, mintha húsz évvel ezelőtt készült volna: oldschool akciókhoz oldschool színek illenek. Ford persze megöregedett (a 65.-et tapossa), de ezt szerencsére nem próbálják kilónyi sminkkel, hajfestékkel vagy botox injekciókkal leplezni, hanem reflektálnak rá. Indy fia – aki erről a rokoni kapcsolatról a sztori elején még nem tud, ahogy az apja sem – simán letatázza Jones-t („Hány éves maga? Nyolcvan?”), aki viszont bebizonyítja, hogy még mindig tud verekedni, ugrani, lőni – igaz, kicsit már lassabban. (Az IMDB trivia rovata szerint Ford maga vállalta az akciójelenetek nagy részét, ami azért meglepő lenne.) Az előző részekben is bőven mérték az öniróniát, úgyhogy nem lógnak ki ezek a jelenetek a filmből.
Különben is: miután Indy már a film legelején túlél egy atomrobbanást, hihetőségről, logikáról kár is elmélkedni. Már az eredeti trilógia is színtiszta mese volt, úgyhogy meglepődni igazán nem illik azon, hogy a Kristálykoponya királysága is épp annyira fantasy, mint – teszem azt – a Múmia-filmek, sőt nyomokban sci-fi elemeket is tartalmaz. A vágy titokzatos tárgyát képező kristálykoponyák épp olyan mitikus tárgyak, mint a frigyláda vagy a grál, igaz, ezek a valóságban is léteznek: a Dél-Amerikában talált koponya alakú szobrok állítólag több ezer évesek és természetfeletti erejük van, a szalonképesebb tudósok szerint viszont a 19. századból való mindegyik, ergo hamisítványok. A film forgatókönyvírója, David Koepp (Jurassic Park) illetve Lucas bőséggel merítettek a koponyák szórakoztató legendáriumából, sőt, még a slusszpoént is innen kölcsönözték. (Egy kis ízelítő a misztikus agymenésből, magyar nyelven – persze a film szempontjából ez spoilernek számít.)
A koreográfiában sincs sok újdonság, a koponya ide-oda vándorol Indy és a Cate Blanchett alakította gonosz szovjetnémber között, mialatt csapdák, rejtvények, üldözések, árulások, családi újraegyesülések formájában következnek az izgalmas és/vagy vicces kitérők. A fordulatok ellenére, azt, aki betéve ismeri a trilógiát, sok meglepetés nem fogja érni. Ha a hősök vízre szállnak, perszehogy jön a vízesés, az erdei tisztás, naná, hogy futóhomok, a kincset pedig ezúttal is trükkös csapdák védik. Tulajdonképpen ilyen rutinmegoldások sora a film, de akárcsak egy Bond-epizód esetében a kütyük vagy a bemutatkozás, kötelező elemei ezek a történetnek, amelyekre a rajongók kielégítése miatt (is) szükség van.
A szereplőket illetően Ford kissé visszafogottabb, szürkébb, igaz, a karaktere is bölcsebb, idősebb lett. A főgonosz Irina Spalko figuráját Blanchett nem tudja igazán félelmetessé tenni (vagy csak Für Anikó túljátszott szinkronja zavar be?), az Indy-nemezisek persze mindig karikatúrák voltak, de talán nem ennyire. Karen Allennek Marion Ravenwood szerepe igazi jutalomjáték, él is vele, a mindig zseniális John Hurt viszont jobb figurát érdemelt volna a kattant professzorénál. Shia LaBeouf esetében magasra került a léc: nem elég, hogy Indy fiát kell eljátszania, a potenciális utódot, de az első snittjében a híres Marlon Brando féle motoros-szerkóban jelenik meg a vásznon. LaBeouf és Brando: érezzük ugye, hogy nem kellene egy bekezdésben szerepelnie ennek a két névnek? A hajzselé-buzi, nagyarcú és vagány III. Henry Jones-hoz viszont illik LaBeouf stílusa, a film végére a kissé heves vérmérsékletű, de jó eszű figura már-már szimpatikussá válik. A finálé természetesen előrevetíti, hogy az esetleges következő részben végleg apja örökébe lép majd – kezdhetjük már most megszokni a gondolatot.
Mégis azt mondom: jobb lenne, ha ezzel a vállalható negyedik résszel érnének véget Indy kalandjai. Bizonyára fel lehet még ugyanezekre a panelekre húzni pár részt (a nácik/szovjetek misztikus kincsre vadásznak, megtalálják, Indy ellopja, visszaszerzik, a végén meg megszívják, ésígytovább), de felesleges. Ebben a sztoriban nincs több. Mármint: fantázia és frissesség. Pénz még biztosan, de remélhetőleg Lucasékban meg belátásból van annyi, hogy hagyják méltósággal búcsúzni Dr. Jonest.
Az én küldetésem most nem csupán az, hogy mindenkit óva intsek egy ezer forintos kiadástól, egyenesen merevlemezeik 700-1400 megányi, felesleges leterhelésétől próbálok eltántorítani minden erre tévedőt. (Ezúttal nem csupán azért, mert ez jogilag illetlenség.) És hiába könnyű fikázni, mindez nehezemre esik. Nehéz, mer ugye hol fog meg az ember egy ilyen idomtalanul böszmenagy SZART? (A további szóismétlések elkerülése végett innen nyúlom a szinonimákat.) Melyik végén? Hogyan? Azért csak nekiesek, elvégre ezt kívánja a Haza. No meg a Feri…
Próbálkozzunk az elejénél. Ősemberek éheznek. Fáznak. Aztán jönnek a mamutok. Aztán… aztán… ja igen: elkapnak egy mamutot. Az ősemberek. Méghozzá egy semi-pro dalia. Hősként ünneplik. A többiek. Mert tökegyedül gyakta le. De a szőrös őselefánthoz képest fogpiszkányi lándzsával győzedelmeskedő XY elkezd moralizálni. Hogy azért félt egy kicsit, és talán Fortuna kacsója is benne volt a dologban. Szegény. Sajnáljuk őt. Mi, a nézők. De valahol jó is neki, mert szúrná XX-et, aki nemcsak ivarérett jóbőr (Camilla Belle még a fosadék kék kontaktlencséivel is olyan tündi, hogy kerek egy csillaggal toldja meg a számszerű értékelést), ugyanakkor érzelmileg is viszonzásképes. De mégse jó neki, mert másnap csúnyarossz idegenek elviszik XX-et, délre, meg még sokakat. És nem is kérdezik meg őket, akarnak-e velük megkötözve menni. Nem! XY tehetetlenül nézi, ahogy elhurcolják XX-t. Megint rossz neki. És mi megint sajnáljuk.
Ezen a ponton a mellettem ülő Santito szemében gyermeki lelkesedéssel ragyogott fel a remény: na, de most aztán minimum olyan jó lesz ez a… ez a végtermék, mint a Conan a barbár, ám Emmerich egy wécésnéni blazírt szigorával tunkolja egyre-másra a reminiszcenciákat. Ugye kapásból ott van a Jégkorszak élőszereplős fílingje (történet „időzítése”, humánus kardfogú, cickány gyanánt meg egy kiskorú lúzer), a mamut ledöfésének (talán a Mackótestvérből, de valahonnan kurvára rémlő) technikája sem írja újra a vadgazdálkodás doktrínáit, és az se véletlen, ha a történet ívében valaki Mad Gibson Apocalyptoját véli felfedezni. (Abban legalább a nagymacskák látványosan laktak jól.) Emmerich mindenkit hülyének néz: szerinte még Spielberg velociraptorainak is tollas a háta. Az „idézetek” és a gegek átható áradata olyan gyorsan kondicionálja a nézőt, hogy lassan az sem hat a meghökkentés erejével, hogy éppen honnan lop recenziónk mélyen tisztelt trágya.
A jellegtelen plánozás mögé pedig Soundtrack és Score címszóval elhúzzák a mainstream filmzene összes jellegtelenül pátoszos nótáját.
Jó, ettől még lehetne a történet szórakoztató, mondjuk: fordulatos. Nem az. XY konokmód nyakába kap egy hosszúsági kört, és messzihideg északról nyílegyenesen ledzsal az egyiptomi hangulatot idéző sivatagokig. XX után. Mert szereti őt. Addig meg jó sok, tipikusan prehisztorikus (a hiteles egzotikum szándékával becastolt) törzs verődik hozzá, mivel a bőrszínben, nyelvezetben erősen közel-keleti beütésű, lóháton portyázó csúnyarosszak (asszociáljon, akinek van kedve, meg mersze…) önkényes népességszabályozó hóbortjuknak köbö mindenütt hódolnak. Szóval ezeket a csúnyarosszakat köbö mindenki rühelli, mint… mint szart.
Nemtom, legutóbbi - amúgy egészen izgi - fassága után ki mit várt Emmerichtől, ezúttal mindenesetre száz millió (igen, 100 000 000 darab) dollárból sikerült elénk ürítenie egy elvetemülten túlírt Stargate mozit, amiben – tán egy(-két) stroke-ot követően – tájfutásra cserélte a féreglikas csúszkálásokat. A száztíz perces fekália műfaji pozicionálását illetően gyorsan szögezzük le: hősdebil fantasyról van szó, a fémfegyverek, lovak, szeksztáns és egyebek használata, a klimatikus ugrándozások seperc alatt teszik nevetségessé a cím által sejtetett történelmiséget. De legalább nem fogunk meglepődni, amikor kiderül: a piramisokat mamutok segítségével építették.
Most komolyan, létezhet olyan CGI, aminek ezt te elhiszed??? (Persze: réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban.)
A kereskedelmi eufemizmussal I.e. 10.000-re keresztelt, celluloid bélsár olyan ormótlan dicsszomjjal evickél kliséiben, esztelenségeiben és anakronizmusaiban, mint anno tette azt Eric Moussambani a sydneyi olimpia egyik száz gyors selejtezőjén. A néző érzi, hogy alkalma adódott olyasvalamit szemrevételezni, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. És várja, nagyon várja a végét.
Hogy lett megint hétfő? A förtelmesen népszerű Indy-sorozat negyedik, ám mégsem utolsó felvonásában a Frigyláda forgatásáról kotyogunk ki soha, sehol, senkinek elő nem adott titkokat. A DeLorean* száguld tovább, és meg sem áll május 22-ig!
(* = Kedves kötekedni vágyó Olvasó!** Nagyon jól tudom, hogy a DeLorean egy másik klasszikus Spielberg-filmben szerepel, amelynek Spielberg ráadásul csak producere - na jó, executive producere -; a DeLorean előcitálásával pusztán arra kívánok ráutaló magatartást tenni, hogy a geekzblogot olvasva időgépben érzi magát az ember.)
(**= Akinek nem inge, ne vegye marhára.)
A Frigyláda forgatása 1980. június 23-án vette kezdetét Franciaországban. A repülőről leszálló Spielberget a francia vámtiszt állítólag így üdvözölte: „Te jó ég, Steven Spielberg! A harmadik típusú cápa!” A rendező La Rochelle-ben, a világháborús német dokknál látott hozzá a 85 naposra tervezett forgatásnak. Itt megtalálta a jelenethez szükséges tengeralattjárót is, amelyet még a Bavaria filmstúdió épített a Das Boot-hoz (bizony, ugyanaz az u-boot!).
Bár a cselekmény Egyiptomban játszódik, Lucas hosszas huzavona után a Csillagok háborúja forgatási helyszíne, Tunézia mellett döntött. A kairói jeleneteket egy Kis Kairó nevű tunéziai városban vették (vagy mondhatom: vettük) fel, ahol egy totál kedvéért több mint háromszáz antennát szedettek le velünk a tetőkről. A hatszáz helyi statiszta folyton megtréfálta a stábot, amennyiben előszeretettel felejtették el, hol is kéne állniuk. "Vantu ugalu embör!" - röhögtek össze gyakran (ez tuniszul annyit tesz, hogy "sztupid szakállas fehérembör!").
A honvágynál jobban csak az ötvenfokos forróság, a „tüzes levegő” és a szúnyogok gyötörték a filmeseket. Mint minden turista, mi is folyamatos hasmenéssel küzdöttünk. Spielberg úgy tudta elkerülni a gyomorbántalmakat, hogy nem volt hajlandó mást enni, csak a Londonból hozott konzervjeit. Egy nap megmutatta nekem, hogy sokszor fel se melegíti, csak kinyitja, és belapátolja őket. Ettől úgy meghatódtam, hogy összetegeződtünk. (Spielberg kedvence egyébként a hagymás-babos Globus volt.)
A legcudarabbul John Rhys-Davis (alias Glóin fia, Gimli) járt. Ezt az (akkor még) életerős színészt akkor szerződtették, mikor Danny DeVito, az eredeti jelölt tévészerződésére (Taxi-sorozat) hivatkozva lemondta Sallah szerepét. Rhys-Davis, aki - surprise, surprise - Afrikában nőtt fel, máig tisztázatlan, koleraszerű betegségbe esett, és hetekig negyven fokos lázzal nyomta az ágyat. (Felépült. Múlt héten találkoztunk, jól van. A koleraszerű betegség kolera volt.)
Ford - akit mi viccesen csak "Hannibálnak", néha "Han"-nek szólítottunk -, ragaszkodott hozzá, hogy a kaszkadőrmutatványok többségét saját maga hajthassa végre. Ezzel szinte naponta beszerzett egy újabb sérülést. „Egy húszmilliós mozi főszereplőjét azért csak nem ölik meg - szólt gyenge érvelése. Aztán persze rá kellett jönnie, hogy a filmezés legnehezebb része, hogy menőnek kell tűnni akkor is, mikor egy repülő átgördül az ember a lábujjain. Han legalábbis azt mesélte (ezt saját szememmel nem láttam), hogy rágurult a lábára egy repülőgép (!), de mivel Frank (Marshall, a producer - A szerk.) nem merte helyi orvoshoz vinni, férfiasan folytatta a forgatást, mintha mi sem történt volna.
Akár így, akár úgy, Ford vitán felül szívét-lelkét kitette a filmért. Meg sem fordult a fejében, hogy a közönség egy kalap alá veheti Indiana Jones és Han Solo figuráját, mivel: „Solo űrhajós kapitány. Néha benyög valami szellemeset, de mint a Star Wars minden szereplője, ő is egydimenziós (Harrison Ford téved, és ezért lakolnia kell - A szerk). Csak annyiban hasonlít Dr. Jonesra, hogy ő is zsoldos, kalandor. Indy összetettebb, kidolgozottabb, emberibb karakter. Érzékeny, sebezhető, jó humorú. Felkelti a nézők érdeklődését, szeretnénk többet megtudni róla.”
A klasszikus piactéri jelenet az eredeti tervek szerint gondosan kimunkált harci koreográfiára épült volna, de mivel a fél stábbal együtt Hannibalt is kínozta a tunéziai étrend, képtelen volt bonyolult testmozgásra. Óránként kellett a vécére rohannia. Így hát mikor a „csapó!” elhangzása után ismét szólította a természet, hosszas küzdelem helyett egyszerűen csak keresztüllőtte a helyi vagányt. Steven persze úgy meséli, hogy az egész az ő ötlete volt, hogy két napi forgatást megspóroljon magának és a stábnak. Lehet, hogy neki van igaza, mert az eredetileg hat hétre tervezett észak-afrikai forgatást a stáb végül négy és fél hét alatt abszolválta.
Spielberg szerint „a filmtörténet három legjobb kaszkadőre” dolgozott a Frigyládán: Glenn Randall, Terry Leonard és Vic Armstrong (utóbbi neje, Wendy Leach volt az összes női szereplő dublőre). Armstrong - Harrison Ford dublőre, kiköpött mása (akkor még legalábbis) – csakis szuperlatívuszokban beszélt nekem a közös munkáról, mikor új filmje munkálatai 2006-ban Budapestre szólították: „A Frigyláda-ban minden elképzelhető kaszkadőr-mutatvány terítékre került, méghozzá a lehető legmagasabb színvonalon. Az akciófilmek hosszú évekig nem tudták felülmúlni, amit ott alkottunk.” Aztán jött a Szabadság, szerelem.
A legbonyolultabb jelenethez Spielberg a second unit rendezőjét hívta segítségül. Ez volt karrierjében az első eset, hogy egy komoly, komplett feladatot a másodstábra bízott. A veterán Michael Moore (nem a kólás, puskás, sültkrumplis) Glenn Randall és Terry Leonard közreműködésével 6-8 hétig forgatta a teherautós üldözést, a film legemlékezetesebb jelenetét. Leonard ötlete volt, hogy Indy átmásszon a mozgó autó alatt. Míg Randall vezetett, ő többször is végrehajtotta ezt az öngyilkos manővert. Moore és társai a teherkocsi haladási irányába kilométer hosszú árkot ástak, hogy Leonard elférjen a kocsi alatt, de így sem úszta meg sérülés nélkül (tulajdonképp azóta is kórházban fekszik).
Lucas csak elvétve tűnt fel a tunéziai forgatáson (mint előszeretettel hangoztatta, ő "nyugdíjba ment"). Nem követelőzött, nem utasítgatott – az alku úgy szólt, a forgatáson Spielberg a főnök, az előkészítésben és a vágásban pedig Lucas. Adott esetben szívesen segített, például leforgatta a másodstáb néhány jelenetét. Lucas szerint a közös munka titka, hogy „Stevennel a véleményünk sosem tér el homlokegyenest egymástól.” Spielberg: „A producer és a rendező közti egészséges kapcsolat híve vagyok. És néha bizony ráfér a rendezőkre egy erőskezű producer.” Ámen.
Spielberg életében először forgatott Angliában. A hollywoodi produkciók a hetvenes-nyolcvanas években előszeretettel választották a jól képzett brit stábot és a kötetlenebb munkaügyi előírásokat. Spielberget a patinás Pinewood stúdió híre vonzotta, hiszen ott készültek a James Bond-filmek, de Lucas javaslatára végül az Elstree, a Csillagok háborúja és a Superman műhelye mellett döntött. Itt, az Elstree stúdióban rögzítették a klasszikus nyitójelenetet (a hatalmas kőgolyó Spielberg ötlete volt), itt építette fel Norman Reynolds látványtervező a belső tereket, itt engedték szabadjára a kígyókat, tarantellákat, patkányokat.
A frigyláda rejtekhelyéül szolgáló gigászi csarnokdíszletben szinte elveszett az a kétezer kígyó, amelyeket a padlón szórt szét a stáb. Spielberg összefüggő, tekergőző „kígyószőnyeget” képzelt el, így Frank Marshall további négyezret kígyót hozatott Dániából (CGI? Ugyan már!). Ezt az egyetlen jelenetet tíz napig forgattuk, tonnányi valódi kígyóval. (Egy kígyót eltettem emlékbe, az e-bayen árulom, ha valakit érdekel.)
Otthon, Los Angelesben Karen Allen olyan felkészülten érkezett az olvasópróbákra, hogy Spielberg rendre őt hozta fel pozitív példaként a hozzám hasonló hanyag kollégák előtt. De Allen (akit mi Karennek hívtunk) még soha korábban nem forgatott akciófilmet. Nem küzdött rosszfiúkkal egyiptomi piactéren, nem lovagolt a sivatagban, nem vonszolták a hajánál fogva (vagyis mi nem tudtunk róla), és nem lakott tíz napig kígyók között. Spielberg így vigasztalta, mikor egy hosszú nap végén sírva omlott a vállamra: „Karen, itt és most vége az Al Pacino-féle drámatagozatnak. Isten hozott Sam Peckinpah akcióiskolájában!” Karen válaszul lezúzta az arcát (nem is igaz - A szerk.).
Spielberg a rendelkezésre álló 85 helyett 73 nap alatt fejezte be a négy kontinenst érintő forgatást, és ezzel egy valag pénzt megspórolt a Paramountnak. „1975: Cápa. 1977: Star Wars. 1981: Az elveszett frigyláda fosztogatói” – így szólt a stúdió marketingszlogenje. A filmet 1981. június 12-én mutatták be kiemelkedően sok: 1708 amerikai moziban. A Frigyláda három nap alatt 8,3 millió dollárt hozott a konyhára, s végül meg sem állt 242,4 millió dollárig. Ezzel a Csillagok háborúja és a Cápa mögött minden idők harmadik legsikeresebb filmje lett.
A cikket írván felhívtam George-ot és Stevent (akit mi csak Steve-nek szólítottunk), hogy így, 28 év távlatából, ugyan már, dobjanak meg egy-egy exkluzív quote-tal, hogy Wostry Ferenc főszerkesztő uram is örülhessen. George egy hosszú percig gondolkodott, aztán így szólt: "A Frigyláda azon ritka esetek egyike, mikor a forgatókönyv és a film is jobb lett a vártnál." "Nem úgy, mint a Howard, a kacsa?" - kérdeztem vissza reflexből, de George skype-ját megtámadhatta valami vírus, mert a válaszra hiába vártam.
Steven (nekünk csak Steve) nagy rohanásban volt, mikor felvette a telefont. Nemrég újra megnézte a filmet a lányaival, és azt tapasztalta, hogy a Frigyláda "azon kevés filmjeim egyike, melyeket objektíven végig tudok nézni, és nézőként is végig tudok szórakozni." "Nem úgy, mint a Terminál?" - kérdeztem vissza reflexből, de Steve ekkor kapott egy hívást Hu Jintaótól. Azt ígérte, visszahív.
(Következik: Így készült A végzet temploma! Soha, sehol, senkinek infók egyenesen George szájából! Hannibal hátát töri! Steve szerelmes lesz! Akció, kaland, romantika elsőkézből second hand!)
Újabb hétfő, újabb epizód. Észre se vesszük, úgy rohannak a hetek május 22-ig,A kristálykoponya királysága premierjéig. Persze jó társaságban ez nem meglepő...
1980 tavaszára egész Hollywood arról beszélt, hogy Spielberg és Lucas, a két irigyelt zseni közös filmen dolgozik. Állandó beszédtémát szolgáltatott a casting-folyamat, amelyen minden valamirevaló fiatal színész megfordult. A meghallgatásokat rendhagyó módon a Lucasfilm konyhájában tartották - állítólag Spielberg ötletére, hogy feloldják a színészek gátlásait. Az első turnust mindennap délelőtt kilencre hívták be, a napi második kört pedig délután kettőre. A kilencre érkezők főztek ebédet a kettőre érkezőknek.
Az ártalmatlan sütés-főzés tizennégy hosszú héten át zajlott, a rengeteg fölös süteményt nap mint nap a Lucasfilm száz dolgozója kényszerült elfogyasztani. Spielberg egyetlen dologban volt biztos a kezdetektől: hogy a női főszerepet (melyet Lawrence Kasdan - useless fact: - a felesége nagyanyja után nevezett el Marionnak) akkori barátnőjére, Amy Irvingre fogja osztani - aztán ez a szilárd meggyőződése is elpárolgott, amikor váratlanul szakítottak. (Irving annak idején Leia hercegnő szerepére is jelentkezett, Lucas túl fiatalnak találta, és tovább passzolta De Palmának a Carrie-hez. Spielberg ekkor kezdett el vele randizni. 1980-ban szakítottak, aztán 1983-ban megint összejöttek. 1985-ben gyerekük is született, rá négy évre elváltak.)
A Marion szerepére jelentkező ismeretlen művésznők közül Sean Young (a Szárnyas fejvadász replikánsa) és Debra Winger (a Becéző szavak hősnője) egészen a próbafelvételig jutott - aztán egy bizonyos Karen Allen jött, látott, és győzött. Spielberg egyszerűen tökéletesnek találta a törékeny barna lányt, aki néhány éve a Party zóna csapatában tűnt fel, és aki - mitagadás - feltűnően hasonlított Amy Irvingre.
Indiana Jones figurája már jóval nagyobb fejtörést okozott az alkotóknak. Spielberg és Lucas fél évig kereste az ideális főhőst, akit - mint említettük - Steve McQueen és Humphrey Bogart keverékeként képzeltek el. Az eredeti koncepció szerint egy totál ismeretlen színészre osztották volna a szerepet (mint Bryan Singer nemrég a Superman-filmnél), de ahogy eredménytelenül teltek a hónapok, végül már minden potens fiatal színészt meghallgattak. Tim Matheson (a Meztelenek és bolondok nőcsábásza), Peter Coyote (az E.T. későbbi kulcsosa) és John Shea (akit leginkább Lex Luthorként ismerhetünk a Lois és Clark-ból) mind-mind az utolsó fordulókban véreztek el. A casting direktorok Jeff Bridgest javasolták, de a fenegyerekek róla valamiért hallani sem akartak. Aztán Marcia Lucas (George felesége) egy szép napon felvetette Tom Selleck nevét.
Jól-van-Tom-szelek-et a kutya sem ismerte akkortájt, talán bajsza sem volt még (na jó, volt). Legnagyobb szerepét a Kóma-ban játszotta, és kábé két percig volt a vásznon. Behívták, meghallgatták, és mindenki odáig meg vissza volt tőle. Spielberg ott helyben kész is volt rá osztani Hollywood legkapósabb szerepét. Csakhogy.
Ott volt a Magnum. Selleck még a meghallgatás előtt aláírt az új tévésorozatra, és szerződése tenyérnyi mozgásteret sem engedélyezett a számára. Esélye sem volt, hogy kiugorjon belőle, így kénytelen volt nemet mondani Spielberg ajánlatára. (Hollywood ironiája, hogy a színészek általános sztrájkja miatt 1980 nyarán le kell állítani a Magnum forgatását. Selleck csak lógatta a lábát, míg a Frigyláda munkálatai zökkenőmentesen folytak a sztrájktól érintetlen Londonban.)
Fent: Tom Selleck és Sean Young az egyik próbafelvételen
Magnum, P.I. távozásával Lucas és Spielberg elvesztette legkomolyabb jelöltjét, mindössze három héttel a forgatás megkezdése előtt. Spielberg azon volt, hogy feladja a kilátástalan kutatást, és inkább elhalasztja a forgatást, amikor is mágikus dolog történt vele. Beült a moziba, és - paff! - ott helyben megtalálta a tökéletes Indiana Jonest.
A mozi A Birodalom visszavág-ot játszotta.
Lucas már a forgatókönyv írásakor gondolt rá, hogy Harrison Fordot kéri fel Indy szerepére, de - később legalábbis úgy magyarázta - nem akarta, hogy Ford az legyen neki, mint De Niro Scorsesének. Hol is állt ekkor Harrison Ford a karrierjében? Sokáig asztalosként tevékenykedett, míg Lucas szerepet nem osztott rá második filmjében (American Graffiti). Aztán a Csillagok háborúja szereplőválogatásakor Lucas zsákutcába jutott, és az utolsó pillanatban Fordot kérte fel Han Solo megformálására.
Mint az űropera valamennyi szereplője, Ford is egy csapásra híres lett. De az ismertség átok is volt a Star Wars színészeinek. Mint Mark Hamill és Carrie Fisher kudarcokkal teli karrierje példázza, a sorozat hihetetlen népszerűsége skatulyába zárta őket. A Hanover Street és a Rabbi a vadnyugaton bukása után Hollywood erősen kételkedett abban, hogy Ford más szerepkörben is megállná a helyét.
Ekkor jött A Birodalom visszavág, és vele egy árnyaltabb, felnőttebb Han Solo-imázs. Ekkor, ott a moziteremben, három héttel a forgatás megkezdése előtt látta meg Spielberg Fordban azt a humort, emberséget, kvalitást, amelyet Indiana Jones figurája megkövetelt. A vetítés után rohant a telefonhoz, és tárcsázta Lucast. „Harminc-negyven éve nem termett Harrisonhoz fogható sztár Hollywoodban - lelkesedett barátjának. - Egyszerre könnyed, mint Errol Flynn és vagány, mint Humphrey Bogart. És én őt akarom a főszerepre.”
Május 22-én in a theater near you elszabadul az Indiana Jones-sorozat várva várt negyedik epizódja, A kristálykoponya királysága. Új, hétfőnként jelentkező sorozatunkkal a premierig hátralévő, fájdalmasan hosszú három hónapot szeretnénk legalább lélekben megrövidíteni...
Miután Lucas "nyugdíjba ment" (lásd cikksorozatunk első részét), és Spielberg elvállalta a Frigyláda rendezését (cca. 1978), a fenegyerekek két dologban állapodtak meg. Spielberg leforgatja Meztelenek és bolondok című filmjét, közben pedig egy közösen kiválasztott író dolgozni kezd a végső forgatókönyvön. Spielberg éppen akkoriban olvasott egy Modern szerelem című kéziratot. Átküldte Lucasnak, és bizalommal ajánlotta figyelmébe a szerzőt: Lawrence Kasdant. A szkript olyannyira elnyerte Lucas tetszését, hogy egyből két komoly munkára szerződtette a mindössze 30 éves írót: a Frigyláda, illetve A Birodalom visszavág megírására (a Modern szerelem 1981-ben került vászonra John Belushi főszereplésével).
Spielberg és Kasdan 1979 januárjában öt napra Lucas házába költözött, hogy kidolgozza a főhős figuráját és a cselekmény fő tartópilléreit. Amolyan James Bond-utánérzetre készültek a Dr. No nyomvonalán, de már az első este rá kellett döbbenniük, hogy tévúton járnak. Indiana Smith már most szemüveges professzor és ostoros kalandor egyben. Nem ölthet magára egy harmadik személyazonosságot.
Spielberg szavaival: „Indy nem lehet James Bond, nem lehet szmokingos playboy. Mindig is régimódi akcióhősként képzeltem el: romantikus, ravasz, keményöklű simlisként. Az első jelenetekben unalmas professzornak tűnik, aztán felölti a bőrzekéjét, a kalapját, és oda a makulátlan külleme. Ráadásul James Bond mindig nyer. Indy nem.”
Kasdan szenvedélyesen érvelt amellett, hogy felejtsék el az egész Bond-asszociációt, és a klasszikus kalandorok esszenciáját rajzolják meg Indiana karakterével. A hetvenes évek Bond-filmjei, magyarázta, amúgy is elszakadtak a valóságtól és a közönségtől. Néhány óra elteltével Lucas is beadta a derekát. Abban már mindhárman egyetértettek, hogy a főhősnek nem lehetnek természetfeletti képességei.
Spielberg és Lucas ugyanazokon az olcsó, pergő, trükkökkel teli kalandfilm-sorozatokon (Spy Smasher, Masked Marvel, Commando Cody, Tailspin Tommy) nőttek fel. A harmincas-negyvenes években közel kétszáz ilyen széria futott a mozikban, heti négy epizóddal, míg a tévésorozatok érthető módon halálra nem ítélték őket. Legfőbb gyártójuk, a Republic cég 1959-ben bezárta kapuit. (Spielberg kölyökként rendszeresen beszökött a korhatáros filmekre. A Scottsdale-i Kiva Filmszínházban ült minden szombaton, és végigizgulta a legújabb epizódokat.)
Míg Spielberg és Lucas tehát a Republic-szériákat és ezzel gyermekkoruk szombati matinéit szerették volna feleleveníteni, Kasdan inkább a klasszikus, Errol Flynn- és Clark Gable-féle kalandfilmekhez kívánt visszanyúlni úgy, hogy Humphrey Bogart és Steve McQueen szelleme is tetten érhető legyen a vásznon. A forgatókönyv végül is a két koncepció határán született meg.
Az ötnapos brainstorming végén Spielberg két dolgot javasolt. Az elsőt, hogy Indy legyen alkoholista, elvetették. A másodikat azonban, hogy a főhőst Smithről Jonesra kereszteljék át, elfogadták. Spielberg rámutatott, hogy az Indiana Smith név túlságosan emlékeztetett egy Steve McQueen-film (Nevada Smith) címére. Az „Indianát” azonban megtartották, hiszen így hívták Lucas hűséges alaszkai malamutját, azt a medveméretű kutyát, akiről korábban Csubakka figuráját is mintázta. A megbeszélés végén kezet ráztak, és Lucas emlékeztette társait: „Filmtörténelmet írunk.”
Lucas eredetileg arra gondolt, hogy saját maga fogja finanszírozni a filmet, de cash-flow problémái adódtak. Mikor rájött, hogy kénytelen társul hívni a nagy stúdiókat, elhatározta, hogy „Hollywood legnagyobb üzletét” csikarja ki belőlük. A fenegyerekek pontosan tudták, hogy közös produkciójuk olyasmi, amiért a stúdióigazgatók magányos estéiken imádkoznak az Úrhoz. Ezért olyan kemény feltételeket iktattak a stúdióknak küldött ajánlatukba, melybe még a rinocéroszbőrű veteránok is belesápadtak.
Végül a Paramount akkori feje, a kasszasiker-gyáros Michael Eisner (később a Disney teljhatalmú ura) vállalta, hogy a szokásos 35%-os részesedésnél kevesebbért is finanszírozza a méregdrága projektet. Cserébe kiharcolta, hogy a Frigyláda – és az esetleges folytatások - jogai örökre a Paramountot illessék. Lucas ebbe azzal a feltétellel egyezett bele, hogy nélküle nem készülhet egy folytatás sem. Az elveszett frigyláda húszmilliós költségvetése pontosan annyi, amennyibe a Cápa és a Csillagok háborúja együttesen került. Spielberg akkoriban hírhedt volt arról, hogy messze túllépi a költségvetést (ráadásul a Meztelenek és bolondok közben hatalmasat bukott), így Eisner komoly kötbér-rendszert iktatott bele a szerződésbe.
Hogy garantálják a forgatási ütemterv betartását, Spielberg és Lucas a produceri posztra egy olyan fiatalembert szerződtettek, akiről sok jót hallottak már. Frank Marshall másodosztályú filmek gyártásával kezdte karrierjét a legendás Roger Corman New World Pictures cégénél, majd Peter Bogdanovich és Walter Hill producereként lépett át a fősodorba. Spielberg a hetvenes évek közepén ismerkedett meg vele, és megtapasztalta, hogy Marshall B-filmes múltjának köszönhetően kitűnően bánik pénzzel és idővel. Marshall (aki később feleségül vette Spielberg asszisztensét, és maga is rendező lett) feladata producerként nem a kreatív folyamattal volt kapcsolatos (tehát pl. nem szólt bele a forgatókönyvbe), inkább gyártási szempontból felügyelte a forgatást.
Lucas az executive produceri státuszt tartotta fent magának, noha egy másik executive producert is munkába állított volt osztálytársa, Howard Kazanjian személyében. „Nagy szükségünk volt valakire, aki mellettem eljátssza a rosszfiút. Nehéz ilyen helyzetben keménynek maradni. Tudtam, hogy Howardnak menni fog” – magyarázta döntését. Spielberg közben kiválasztotta Douglas Slocombe operatőrt és Michael Kahn vágót. Míg Kahn vágta Spielberg utóbbi két filmjét (és azóta az összeset), a nagy öregnek számító Slocombe csak felületesen ismerte rendezőjét: sok másik kollégája mellett két hetet dolgozott a Harmadik típusú találkozások felvételein (ez utóbbi film 12 operatőrt emésztett fel, de csak Zsigmond Vilmos kapott érte Oscart). A legfontosabb posztokat tehát betöltötték, ideje volt nekiállni a szereplőválogatásnak.
(A jövő héten kiderül, hogyan követte el élete legnagyobb baklövését Tom Selleck, és miért kellett meggyőzni Lucast arról, hogy Harrison Ford az igazi Indiana Jones.)
Május 22-én in a theater near you elszabadul az Indiana Jones-sorozat várva várt negyedik epizódja, A kristálykoponya királysága. Új, hétfőnként jelentkező sorozatunkkal a premierig hátralévő, fájdalmasan hosszú három hónapot szeretnénk legalább lélekben megrövidíteni...
Steven Spielberg 1967-ben egy diákfilm-fesztiválon ismerkedett meg George Lucas-szal. Mindketten szégyentelenül ifjak és tehetségesek voltak, egyformán fűtötte őket a becsvágy, és mindketten éltek-haltak a moziért. Egyszóval semmi sem menthette meg őket az életre szóló barátságtól... Spielbergnek felettébb tetszett Lucas rövidfilmje, a THX 1138:4EB című kísérleti sci-fi (a nagyfilm elődje).
Saját szavaival: „Halálosan irigy voltam. A THX jobb volt, mint az én összes rövidfilmem együttvéve. Többé nem John Ford, Walt Disney, Frank Capra, Federico Fellini, Alfred Hitchcock vagy David Lean volt a példaképem, hanem egy korombeli fiatalember, akivel akár versenyre is kelhettem.”
Spielberg és Lucas egyformán popularista szellemben gondolkodott a mozi szerepéről. Szemben Scorsese keleti parti urbánus vagy Coppola európai művészi indíttatásával, a nyugati part fenegyerekei minden tudásukkal és tehetségükkel a közönséget kívánták szórakoztatni, és „nem vették olyan komolyan magukat.”
A THX-ből három évvel később Francis Coppola támogatásával egész estés játékfilm készült. Lucas számára mégis az 1973-as esztendő – és egy másik műfaj - hozta meg a sikert, mikor nosztalgikus időutazásra invitálta az American Graffiti közönségét.
Lucas 1974-77 között Csillagok háborúja című főművén dolgozott. Az alkotási folyamat során többször is kikérte a fenegyerekek véleményét ("movie brats" - így hívják a hetvenes évek meghatározó rendezőnemzedékét). Több egybehangzó emlékirat szerint Spielberg volt az egyetlen, aki teljes mellszéleséggel kiállt az űropera nyersvágása mellett, miután a stúdió még az utolsó napon is azzal fenyegette meg Lucast, hogy elveszi tőle a filmet, és valaki mással vágatja meg. Maga Lucas olyan régóta volt a projekt rabja, hogy maradék objektivitását is elvesztette iránta. Számunkra hihetetlennek tűnhet, de olyannyira nem bízott a Csillagok háborúja sikerében, hogy az idegösszeomlás szélén, a premier előtt egy héttel szó szerint elmenekült az országból.
Mint minden májusban, most is rejtekhelyére, Hawaiira utazott, ahol Spielberg is éppen vakációját töltötte. Akárcsak Lucas, ő is épp akkor fejezett be egy gigantikus sci-fit (Harmadik típusú találkozások), így hát volt mit megvitatniuk. Különösen mikor május 25-én hívás érkezett Hollywoodból: szó sincs bukásról, a Csillagok háborúja mindent elsöprő blockbuster. Az emberek hosszú tömött sorokban várakoznak a mozipénztárak előtt. Mindenki erről beszél; Spielberg Cápa-ja óta nem látott ilyen kulturális fenomént az ország.
Lucas és Spielberg a strandon süttették a hasukat. Úsztak. Homokvárat építettek. És ahelyett, hogy kreativitásukat is szabadságra küldték volna, a tengerparti levegőn megalkották a nyolcvanas évek legnagyobb kalandorát.
- Hallottál már a Frigyládáról? – kérdezte egy nap Lucas.
Spielberg azt hitte, barátja Noé bárkájáról érdeklődik, hiszen az angolban mindkét bibliai ereklyének az ark a kulcsszava. Lucas elmagyarázta, hogy a Szövetség Ládája, amelyben a zsidók a Tízparancsolatot őrizték, máig az okkult tanok egyik mitikus ereklyéje. Hitler a harmincas években állítólag minden követ megmozgatott, hogy megszerezze, és általa növelje az erejét.
Mi lenne akkor, vetette fel Lucas, ha egy amerikai kalandor lenne a kibontakozó történet főhőse? Mondjuk Indiana Smith - nappal unalmas professzor, éjjel a régészet James Bondja, női szívek elrablója, műkincsek értője, keményöklű gazfickó, aki folyton keresztbe tesz a náciknak?
A James Bond-motívum azonnal megragadta Spielberg képzeletét. Mint évekkel később kifejtette: „Világéletemben James Bond-filmet akartam rendezni. Mikor a United Artists 1974-ben szerződést kínált, kapásból azt kérdeztem tőlük, rendezhetem-e én a következő epizódot. Azt mondták, nagyon sajnálják, de ilyen megtiszteltetés csak angolokat érhet.”
Lucas ekkor már négy éve küzdött a Frigyláda-projekttel, de nem jutott egyről a kettőre. 1975-ben egy tehetséges fenegyerekkel, Philip Kaufmannal három hétig dolgozott a forgatókönyvön, és neki ígérte a rendezés jogát is. De mikor nemrég rákérdezett, mesélte Lucas most Spielbergnek, Kaufman egyéb elfoglaltságaira hivatkozva nemet mondott a felkérésre.
Spielberg sem mondott rögtön igent, és a dolgot egyelőre annyiban is hagyták. Aztán hat hónappal később Lucas rácsörgött, és egyértelműen nekiszegezte a kérdést: „Van kedved megrendezni?” Volt. Nagyon is. Csak egyvalami nyugtalanította: „Miért nem te, George? Végül is a te sztorid. Rendezd te.” Lucas nagy levegőt vett, és lakonikusan így válaszolt: „Az nem lehet. Én nyugdíjba megyek.”
(Jövő hétfőn kiderül, hogyan lett Indiana Smithből Indiana Jones, és az is, hogyan lett Tom Selleckből Harrison Ford.)
1348-ban, a szegénységtől és háborútól már amúgyis megtépázott Angliában tombol a pestis, ami lassan kiirtja csaknem fél Európát. De a fekete halálnak komoly vetélytársa akad az emberben lakó szörnyeteg személyében. Christopher Smith minden szempontból brutális filmje kényelmetlen látlelet egy sötét és kegyetlen korról, és főleg, az emberről, aki a nyomás alatt magasztos ideák zászlaját lobogtatva ereszti ki a gőzt, és pusztít, rombol, és öl közben, amerre jár. A járványt az emberek fele Isten büntetésének, a másik féle a Sátán machinációjának tudja be, a vallási fanatizmus minden formája gátak nélkül burjánzik. 
A Black Death azon filmek hosszú sorát gyarapítja, amik kimondják, hogy legyen szó akár pusztító járványról, akár tomboló szörnyetegről, magáról a Sátánról vagy földönkívüli agresszorokról, az igazi gonosz mindig maga az ember. Dario Poloni forgatókönyve (ez a második munkája, az első a Wilderness volt – az kettőből kettő) lassan, gondosan építi fel az ezeréves, de mindig aktuális tanulságot, miközben jó darabig úgy tűnik, a sztori pusztán egy középkori road movie, egy lehetséges természetfeletti szállal megfűszerezve. De a falubéli események zenitjét képező vérfürdő után a film váratlanul egy olyan befejezésre fut ki, ami az említett tanulságot duplán húzza alá, és kényelmetlen gondolatok közepette hagyja magára a nézőt. 
Batman: The Return
Idén már volt egy Hellboy egyrészes a Mignola-Corben duótól, és most itt van egy újabb. Nem mintha panaszkodnék. Ezek a kis különálló történetek remek alkalmat nyújtanak Mignolának, hogy kicsit kinyújtóztassa a lábát, és egy rövid időre elszakadjon a sorozat súlyosan sorsszerű, világvége felé menetelő sötét cselekményétől. Az eredmény, mint mindig, maximálisan kielégítő (Mignola valószínűleg genetikailag képtelen lehet rá, hogy rosszul írja a Hellboyt), de ezúttal (akárcsak a már említett mexikói sztori esetében) Richard Corben az, aki ellopja a show-t. A Double Feature of Evil, ahogy a címe is sejteti, két rövid történtet tartalmaz, amiket az alkotók egy frappáns keretben prezentálnak nekünk: hullák nézik őket egy régi, elhagyott moziban, aminek falai tele vannak plakátozva a ’30-as évek legendás universal-horrorjaival. Az első sztori a Sullivan’s Reward, aminek címszereplőjét újabb és újabb gyilkosságokra kényszeríti a titokzatos körülmények közt ajándékba kapott háza. Hellboyt hívja segítségül, de persze már a kevésbé gyakorlott olvasónak is nyilvánvaló, hogy hátsó szándékai vannak. A cselekmény rég bejáratott sablon szerint alakul: Hellboy tudomást szerez valami rosszról, Hellboy odamegy, Hellboy bajba kerül, Hellboy szétver mindent, Hellboy a romhalmaz tetején, szakadt ruhamaradványaiban ülve, rágyújt egy cigire. A toposzok ezúttal némi helyénvaló, költői igazságszolgáltatással egészülnek ki (ld. a címbeli jutalmat). Tökös, laza és hátborzongató – ezek a jelzők a Hellboy világán kívül ritkán járnak együtt. A horrorfaktort viszont itt Corben erősíti a legjobban, aki többek közt azért is olyan jó választás a címhez, mert – teljesen nyilvánvalóban – meg sem próbálja majmolni Mignola stílusát. Sajátosan groteszk vonásai tökéletesen alkalmassá teszik az emberi gonoszság képi megjelenítésére – ahogy az aggodalmaskodó, félelemben élő Sullivan pálfordulása után szemmel láthatóan is egy visszataszító vigyorú, őrült szarházivá avanzsál Corben ceruzavonásainak hála, az valami zseniális. A rajzolónak még jobban fekszik az amúgyis komikus felhangokkal színezett második sztori, a The House of Sebek, amiben egy múzeumi relikviaárus őrül meg, és kelt életre néhány múmiát. Ez azon szösszenetek egyike, amik csak egy frappáns kis csattanóra épülnek, és a főhős alig csinál bennük valamit. Persze, porrá üt egy-két gyolcsba tekert sétáló hullát, de igazából csak azért van ott, hogy elejtsen néhány száraz megjegyzést, és a végén egykedvűen, fanyar humorral levonja az események tanulságát, még akkor is, ha az annyira nyilvánvaló, hogy semmi szükség nincs is rá, hogy levonják (pl. „sosem jó ötlet felbosszantani egy alligátorfejű istent”). Az ilyesmi Mignolának rutinmunka – ami nem baj, mert ilyen rutinmunkából százat is végig tudnék olvasni. Könnyed, szórakoztató és frappáns – de mint mondtam, ezúttal az igazi babérokat Corben aratja le. 
A Northlanders 34-gyel véget ért Metal című sztori komoly törést jelent a sorozat életében. Brian Wood vikingekről és körülöttük élő emberekről szóló képregénye mindeddig olyan önálló történeteket prezentált az olvasóknak, amik ugyan fiktív eseményeket meséltek el, de azt valós történelmi háttér előtt tették. Most azonban hirtelen életre kel a norvég mitológia, mágusok, istenek, feltámadó holtak, és óriássá növő emberek népesítik be az időszámításunk 700. évében járó Norvégiát. Nem értem a változás okát. A Northlanders tökéletesen jól megvolt úgy is, hogy a valóság talaján állt, emberekről, sorsokról, szokásokról, kultúrákról mesélt, és ehhez semmiféle hókuszpókuszra nem volt szüksége. Lehet persze írói szabadsággal, a megújulás szükségességével és hasonló jól hangzó frázisokkal érvelni Wood döntése mellett, de az igazság az, hogy bőven elég misztikus/fantasys/sci-fis hablatyba csomagolt képregény van odakint így is – nem kellene olyanoknak is beállni a sorba, amik a változatosság kedvéért az egyszerű valóságot és az emberi drámát helyezték előtérbe. Belegondolni sem merek pl., hogy mi lett volna az év egyik legjobb sorozatából, a Daytripperből, ha a végére Bras „sok halálát” szépen, flottul elmagyarázták volna valami misztikus vagy tudományos-fantasztikus rizsával. Na, hasonlóan nincs értelme a Northlanders elfantasysítésének sem. Eleve nehéz ezen túllépni, főleg, hogy az olvasó, a korábbi sztorikkal a háta mögött, ameddig csak lehet, akaratlanul is racionálisan áll hozzá a természetfeletti elemekhez (azaz: nyilván képzelődések, álmok, kábítószeres fantáziák stb). De próbáljuk önmagában kezelni a Metalt, minden prekoncepció híján. A sztori középpontjában egy fiatal viking harcos, Erik áll, aki olyannyira rossz szemmel nézi a keresztény hittérítők alamuszi beszivárgását a norvég területekre, hogy felgyújtja a falujában busás ezüst fejében építtetett templomukat, és leöli papjaikat. Csak egy folyton megalázott, Ingrid nevű albínó lányt hagy életben, akivel együtt menekülnek – ahol „menekül” egyenlő azzal, hogy megtisztítják a keresztényektől a vidék összes viking faluját, akár akarják lakosaik, akár nem. A cselekmény egyszerű, és noha vannak pontjai, amik képesek hatással lenni az olvasóra, a misztikus szálak szaporodásával egyre érdektelenebbé válik minden. Ami egy keményfejű, hajthatatlan, és meggyőződéséért akár saját társai hulláján is átgázoló viking személyes történetének indult, abból egy istenek által dróton rángatott bábu vérgőzös ámokfutása lesz. Riccardo Burchielli képei pedig éppolyan zavarosak és unalmasak, mint a sztori. Erik egy nagy, értelmi fogyatékos melákra emlékeztet, arcvonásai egy kisgyerekeknek szóló rajzfilm animációs komplexitását viselik magukon – ráadásul az akciók rondák és csaknem követhetetlenek. Ezzel megszületett a Northlanders első csalódást okozó etapja. Oké, háromévente egy ilyet lenyelünk. De több ne legyen. 
A Marvelnek már 2005 óta (akkor verte porrá az Annihilation a Civil Wart, ha pénzügyi siker szempontjából nem is, minőségiből mindenképpen) az űrkalandjai a legszórakoztatóbbak és legepikusabbak. Dan Abnett és Andy Lanning tudják, mitől döglik a légy: pár év alatt elindították a kiadó két legjobb új sorozatát (Nova, Guardians of Galaxy) és kivételesen olyan crossovereket hoztak tető alá, amik nem csak a megalomániáról és a minél több zsé bekaszálásáról szóltak. A legutóbbi ilyen a The Thanos Imprerative, ami egyenesen a Secret Invasionből kinőtt War of Kingsből nőtt ki. Az akkori háború végén egy hatalmas hasadék („The Fault”) nyílt a tér-időben, amiből ebben a hatrészes minisorozatban mindenféle gonosz, sötét, halott és undorító mászik elő, hogy megfertőzze a mi univerzumunkat. A szokásos felállást Abnették egy üdítő ötlettel kavarják meg: abban a másik, a Faulton túli világban („Cancerverse”) nincs többé halál, így az élet szinte rákként burjánzik benne – bájos csavar tehát, hogy a halál helyett most az élet a „gonosz”, annak köszönhetően szabadul el a káosz az univerzumban. És ugyan hogy lehet legyőzni a halál nélküli életet? Hát Thanos, a halál avatárja segítségével. A szerzők olyan képtelenül epikus méretűre dagasztják a cselekményt, hogy nem lehet nem eltátott szájjal olvasni. A Faultból kiáramló hatalmas gonosznak nem csak a hősök próbálják útját állni, hanem a világunk absztrakt, kozmikus erői, és Galactus is – és vesztésre állnak. Ilyen grandiózus eseményekkel nehéz úgy játszadozni, hogy átélhető és komolyan vehető maradjon, de Abnették mást sem bizonyítottak az elmúlt öt évben, mint hogy kivételes érzékük van a monumentális űroperához. És bár a konfliktus megoldása (ahogy Thanos átveri az ellenséget) elég átlátszó és könnyen kikövetkeztethető, a képregény mégis működik, mert a szerzők egy nagy lépéssel továbbviszik a sztorit a Cancerverse-ből érkező fenyegetés leverésénél. A finálét Thanos tragédiájára és ebből eredő, masszív dühére hegyezik ki, ami két főszereplő életébe kerül (vagy legalábbis úgy tűnik – mert azért mégiscsak Marvelről van szó…). A szuperhősök halála mindig magában rejti a giccs, a pátosz veszélyét, de Abnették nagyszerű érzékkel vezénylik le a karakterek végső rohamát, és az elmaradhatatlan temetésjelenetet is megnyugtatóan rövidre fogják, és képesek a jó ízlés határán belül tartani. Itt nincs mibe belekötni – talán a rajz lehetne kissé részletekben gazdagabb, talán lehetne valamivel stílusosabb, egyedibb, de összességében így is tökéletesen szolgálja a forgatókönyvet. Aggodalomra csak azért lehet okunk, mert bármit csinálnak is Abnették ezután, ezt már tényleg istentelenül nehéz lesz fokozni. 
Inkább The Worst There Is. De komolyan. Ilyen szar Rozsomák történetet régen olvastam, pedig a kanadai mutánssal egyébként sem bántak kesztyűs kézzel a kontár írók az utóbbi években. De most nagyképűen magamra öltök egy prófétagúnyát, és azt mondom, hogy előre tudtam, hogy ez lesz, legkésőbb az előzetes oldalak közlésénél. Néhány oldal teljesen ki volt feketítve, és rá volt írva, hogy „túl erőszakos ahhoz, hogy megmutassuk”. Ahhh, uggggyan máár, hová szarjak? A szánalmas marketingfogás a borítóval folytatódik. Jó nagy betűkkel a cím alatt: Parental Advisory! Még alatta (hátha az olvasó hülye): Not for kids! Igen, így felkiáltójellel. Ja, bocsánat. A „not” szó még alá is van húzva. Biztos, ami biztos. Bele se kellett lapoznom a képregénybe, hogy tudjam, pocsék lesz: egy olcsó ürügy valami vérengzős-kaszabolós „sztorira”, amit jobb híján azzal próbálnak eladni, hogy rohadtul brutális. És tudod mi a legviccesebb? Hogy még csak ez sem igaz. Nem csak hogy a történet nulla, nem csak hogy a karakterek borzalmasak, nem csak hogy a dialógusokat fáj olvasni, nem csak hogy a főhőst hívhatnák Pistinek is, mert pont annyi Rozsomák van benne, mint a szomszéd srácban, de még a röhejes hatásvadászattal beígért brutalitásnak is csak a füstje nagy. Persze, Logan kaszabolja a rosszfiúkat, lenyes egy-két fejet, de hát mikor nem? Ennél sokkal durvább dolgokat láttunk mondjuk Chris Yost és Craig Kyle X-Force-ában – és annak még értelme is volt. De a legjobban az a stilisztikai mesterfogás tetszik, amihez akkor nyúlnak a szerzők, amikor Rozsomák elszabadul egy elfogott mutánsok illegális harcára létrehozott arénában: véreznek a panelek. Nem, bazmeg, nem viccelek. A keretek vörösek, és a „vér” úgy csurog bele a képkockákba. És a végén egy oldalnyi széles panel van, ami csak az ikonikus SNIKT szóból áll (mellesleg azután, hogy Rozsomák már kieresztette a karmait). Ez utóbbi megoldásnak egyébként pont ötször örülhetünk a 24 oldal során. És a van még egy utolsó, nagy poén: miközben véres panelekkel, levágott fejekkel és tudálékos figyelmeztetésekkel sulykolják az olvasóban (aki itt az esetek többségében inkább csak átlapozó lesz), hogy ez milyen kegyetlen képregény, és mennyire kizárólag és szigorúan és csakis és különben is felnőtteknek szól, fogják magukat, és csillagokkal cenzúráznak ki minden csúnya szót. Csúnya alatt pedig nem csak a „fuck”-ot kell érteni, hanem pl. az „ass”-t is. És tudom, most értekeznem kellene a történetről, de igazság szerint kurvára nincs kedvem. Amúgyis tipikus „style over substance” akar lenni az egész, csak éppen hiányzik belőle a „style”. (Mert a félreértések elkerülése végett: a túlzásba vitt erőszak önmagában még nem stílusos.) Legalább a képi világot szeretném dicsérni, főleg, mert Juan Jose Ryp, ha nem is egy istenadta szupertálentum, azért évek óta az Avatar megbízható rajzolója, aki olyanokkal dolgozott már együtt, mint Alan Moore és Warren Ellis. De nem tudom, mert műve kaotikus és ronda, főleg ami az arcokat illeti. Hiába hittem, hogy a Wolverine: Originsnél már nem nincs lejjebb… 
Nincs már új a nap alatt – hogy is lehetne? Egy több milliárd dollár értékű franchise tulajdonosai nem az utolsó felvonással fognak kockáztatni. Minden be van biztosítva, minden ki van találva, minden meg van csinálva, ahogy azt kell, a Halál ereklyéi egy abszolút tudatosan kimunkált termék. És aki azt hiszi, hogy a befejezés kettédarabolásában nem csak üzleti szempontok játszottak szerepet, az téved: hiába van alkalmunk jobban elmerülni J. K. Rowling világának gazdagságában, a döcögő cselekmény, az elnyújtott játékidő és az üresjáratok sora folyton emlékeztet minket, hogy egy 140 perces prológust látunk. 
Harry, Ron és Hermione szökésben vannak. Voldemort lassan teljesen átveszi az irányítást a varázsvilág felett, mostanra övé a minisztérium és a Roxfort is. A trió az ellenségük lelkét tartalmazó horcruxok nyomában van, mert azok elpusztítása után lesznek csak képesek legyőzni Voldemortot. A könyvnek határozottan jót tett, hogy Rowling kiszakította a cselekményt a már túlságosan is megszokott iskola falai közül, de David Yates és csapata nem tudott mit kezdeni az ígéretes szituációval. Hiába a horrorisztikus hangulat, a vér, a szenvedés és a félelem, a sötét, szürkés színvilág, a szereplőket háborús partizánszerepbe kényszerítő történet, atmoszférateremtésben még mindig mérföldekkel kullognak Alfonso Cuarón harmadik felvonása mögött. 
A képi világ rutinos, de ötlettelen, a zene (meglepő módon) a sztori természetéhez képest túlságosan visszafogott, a vágás egyenetlen, a szereplők meg olyanok, amilyenek. A felnőttek ugyebár a brit színészet krémjéből kerültek ki, és ennek megfelelően alakítanak, Daniel Radcliffe-től, Rupert Grinttől és Emma Watsontól pedig úgyis csak azt várjuk el, hogy ők legyenek Harry, Ron és Hermione. Profi, jól kiszámított, iparosmunka ez, a baj csak az, hogy sokkal több is lehetett volna. Mondjuk ha Yates helyett Cuarónt vagy Guillermo Del Torót ültetik a rendezői székbe, ha már többé-kevésbé felajánlkoztak. Persze Isten ments: ők még a végén mertek volna valami egyedit vinni a franchise-ba, és azt mégsem szabad. 
Aki járatos a japán kultúrában, történelemben, vagy akár csak a japán popkultúrában, annak már közhely: a szamuráj lelke és szelleme a kardja. Kihagyhatatlan lehetőségnek tűnik, hogy egy szamurájról szóló sorozat írója kiaknázza a témában rejlő lehetőségeket, és Stan Sakai így is tett. Az Usagi Yojimbo most megjelent kilencedik kötetének szíve, a szorosan összefüggő Rabszolgatartók és Daisó (maga a szamurájok által hordott kardpár, a hosszú katana és a rövidebb vakizasi neve) Usagi „lelkének” elvesztését és visszaszerzését meséli el, lényegében egyetlen, kettévágott történet formájában. Aki nyomon követi a sorozat hazai megjelenését, az már rég tudja, hogy a vándorló nyúl regéi a legjobbak közül valók, amik a magyar képregénypiacon kaphatók. És a Daisó még ezek közül is kiemelkedik – Sakai mesteri történetmesélő képességének lenyűgöző demonstrációja. 
A Daisóban Usagi úgy viselkedik, mint még soha: mániákusként, kíméletlenül, szinte félelmetes természeti erőként viharzik kardjai és tolvajuk nyomában, a banditák rettegve szűkülnek a színe előtt, tudják, hogy bolondok módjára, egy igazi harcos és lelke közé álltak. Usagi mindig is az abszolút Jó, a teljes kiegyensúlyozottság és béke megtestesítője volt, „ámokfutása” egyértelműen jelzi: kardjai nélkül nem ugyanaz, aki volt. A feszes tempójú drámai kalandban útitársai is akadnak (ritka, hogy egy hosszabb történetben ne csatlakozzon hozzá valamelyik állandó mellékszereplő, aki szükségesen egyoldalú, fekete-fehér perspektíváját kiegészíti), akiknek alantas motivációi (pénz a banditák fejéért) még inkább kiemelik a hős küldetésének jelentőségét. A Daisó bemutat egy új, később többször visszatérő karaktert, a fejvadász Kóbor Kutyát is. 
Az általunk ismert világ, a tudományos és technikai tudásanyag, az emberi populáció nagysága mind-mind gyarapodhat, megváltozhat az idő múlásával. Vallások, filozófiák és politikai ideák jönnek mennek az évek során. Arra azonban tízezer év sem elegendő, hogy az emberi természet nagyban eltérjen a mostanihoz képest. Az Alex Benedict sorozat, McDevitt egy merész húzása arra vonatkozóan, hogy megkockáztatja ezt a hatalmas időugrást, és próbál számunkra hiteles jövőképet festeni. A kísérlet jelentem sikerült, az aprólékosan kidolgozott részletek, az asztrofizikai helytállóság és az egymástól több évezreddel elmaradt generációk megjelenítése mind erről árulkodik.
A Marcus Nispel által feldolgozásra kerülő Conan a barbár bemutatója még 2011-ig várat magára, ennek ellenére folyamatosan érkeznek forgatási információk, illetve képek. A közkedvelt fantasy hőst az apadtációban Jason Momoa fogja alakítani, aki elsőre nem nyerte el maradéktalanul a rajongók tetszését. A később kikerülő, illetve a mostani képek azonban már arról tesznek tanúbizonyságot, hogy egészen beleillik ebbe a milliőbe a színész. Az is egy jó hírnek ígérkezik, hogy a produkció R-kategóriás lesz, így majd folyhat a vér, hálistennek nem egy megcsonkított, kiforgatott remake-ről lehet szó. Az ugrás után megtekinthető a négy kép. 
Az elmúlt, mondjuk öt évben jóformán nem volt olyan hét, hogy a "Nicolas Cage" és az "új filmje" kifejezések egy mondatban ne szerepeltek volna. Hogy ennek mi lehet az oka, azt most ne firtassuk: abban megállapodhatunk hogy Nicolas Cage neve az utóbbi időben nem volt mindig garancia a film minőségére. (Most csak nagyon óvatosan próbálom felidézni a Veszélyes Bangkokot.) Jon Turteltaub, a rendező már csinált egy-két sikeres filmet a Disney-nek - egészen pontosan kettőt magával Nicolas Cage-el. Igen, a két Nemzet aranyára gondolok - ez a két tény talán elég lehet egy fáradt kézlegyintésre a Hollywood titkaiban jártasaknak. Nekünk egyszerű mozinézőknek marad az egyszerű és kézzelfogható tény: végre megjött az igazi egynyári kalandfilm - a nyár végére.
Mert A varázslótanonc nem más, mint az a könnyű kikapcsolódás, amit az ember egyszer mindenképpen szívesen megnéz. A történet körülbelül annyira egyedi, mint a filmben is egyszer felbukkanó Buzz Lightyear-t formázó ébresztőóra: Varázslók márpedig vannak, a legnagyobb volt Merlin és mint a film első öt percét elfoglaló - egyébként teljesen felesleges - felvezetésből kiderül, hogy olyan 730 körül három tanítványára bízta tudását. Egyikük, Maxim Horvath (igen, igen, Alfred Molina magyar akcentussal, hurrá) azonban elárulja mesterét, így tudja Morgana le Fay, a nagy ellenség megölni Merlint. Azonban a másik két tanítvány meg tudja akadályozni, hogy a két gonosz megsemmisítse a világot - így kerül az egyik tanítvány, Veronica (Monica Bellucci kábé három napot dolgozhatott a stábbal) előbb egy testbe Morgan le Fay-jel, majd a már említett Horvath és más gonosz varázslók társaságában egy matrjoska babába. A kívül maradt egyetlen tanítványnak, Balthazar Blakenek (maga Cage) pedig adott a feladat: meg kell találnia Merlin utódját, hogy végleg pontot tegyenek a dolog végére - és hogy visszakapja Veronicát - mert hogy szeretik egymást. Itt kerül a képbe Dave, aki a Kiválasztott (Jay Baruchel) jelenkorunk New Yorkjában. Őt kell Balthazarnak kiképeznie a Végső Nagy Összecsapásra.
Látható, hogy nem erőltették meg magukat az írók túlságosan: ha túléljük az első negyed órát - ami valóban idegesítő és teljesen felesleges - akkor viszont szépen lassan le tudunk kattanni a történetről és határtalanul élvezhetjük a kliséáradatot. Még mielőtt bárki belekötne: ez most jó hír. Jay Baruchel nem egy komikusi géniusz, de azért tisztességesen jelen van, Monica Bellucci szép - valószínűleg az egyetlen rendezői instrukciónak igyekezett megfelelni - Alfred Molina rendben van, mint mindig, ugyan csak egy jelenetben, de feltűnik Dr. Tatár a Kisvárosból(Sándor Técsy) és Nicolas Cage, aki időnként meglepően ügyesen csinál hülyét saját manírjaiból. Már csak ezek miatt érdemes megnézni, nem beszélve a rengeteg poénról, önironikus kikacsintásról - mint George Lucas-tól felvállaltan lopott "Nem ezeket a droidokat keressük"-poén, Nicolas Cage ismét bajszos rendőr lesz egy ideig mint a World Trade Centerben, vagy a takarításos jelenet az első Mickey egér filmből - vannak benne jó kis akciójelenetek, autósüldözés, mágia, jócsaj (a már említett Monica Bellucci mellett Teresa Palmer játssza Dave nőjét), mi kéne még?
.jpg)
M. Night Shyamalan-re rossz idők járnak. Két évvel ezelőtt kijött Az esemény - a világ talán legunalmasabb katasztrófafilmje - és hirtelen minden elcsendesedett körülötte. A producerek és stúdióvezetők szemrehányóan bámulták, ahogy lassan bekászálódik a taxijába, és elhajt. "Ott megy" mondták maró gúnnyal "a csodagyerek." Eltelt közben némi idő, és hősünk nagyon szeretett volna csinálni valamit. A producerek nem felejtették el, hogy egykor David Vogel gondolkodás nélkül fizetett ki kétmillió dollárt a Hatodik érzék jogaiért - és a film kasszasiker lett. Ugyanakkor eltelt négy év a Lány a vízben, és hat A falu óta, úgyhogy igyekeztek biztosra menni: a Nickelodeon sikeres Avatarját (a James Cameron-féle Avatarhoz nincs köze) kellett filmre adaptálnia - hogy a Paramount Marvel-filmjei mellé legyen valami kis aranyos-fantasys darabjuk is nyárra.
Az első produceri leirat valami olyasmit tartalmazhatott, hogy legyen látványos, mint a Gyűrűk ura, legyen akrobatikus, mint a hetvenes évekbeli hongkongi kung-fu filmek és legyen egyedi, mint Az esemény. Ebből aztán az lett, hogy Az utolsó léghajlító olyan egyedi, mint a hetvenes évekbeli hongkongi kung-fu filmek, olyan látványos, mint Az esemény és annyira akrobatikus, mint a Gyűrűk ura Entjei. Ha valaki nem ismerné az Avatar - az utolsó léghajlító történetét, (amellett, hogy nem szükséges ismerni a filmhez) annak itt egy rövid összefoglaló. Réges régen, egy messzi messzi galaxisban… Oké, szóval nem ott, de nagyon régen négy nemzet népesítette be a bolygót: a négy őselemnek megfelelően a tűz, a víz, a föld és a levegő népe. A népek harmóniáját pedig az a Jedi (akarom mondani, Avatar) vigyázta, aki Buddha módjára folyton reinkarnálódott, mindig a négy nép valamelyikében született újjá. Azonban ez a Jedi, (bocsánat, most már oda fogok figyelni) szóval ez az Avatar már száz éve nincs meg - és a világ káoszba fordult. Valahol a messzi északon két kékszemű eszkimógyerek, Katara (Nicola Peltz) és Jackson Rathbone a Twillightból megtalál egy jégbe fagyott kisgyereket, Aangot. Róla rövidesen kiderül, hogy ő az utolsó Léghajlító - akiket a Tűz népe - pontosabban a Steampunk népe - már régen kiírtott. Ha ez nem lenne elég, hamarosan az is kiderül, hogy ő az elveszett Avatar - és itt az ideje, hogy egyensúlyt teremtsen az Erőben. Pontosabban az elemek között.
A Csillagok Háborúja buddhista módra - intézhetnénk el a filmet sommásan, és igazunk is lenne: itt van a Yoda sárkánybőrben, Jeditrükkök lézerkard nélkül, sok sok Feng Sui, Csi és Kung-fu. Valószínűleg Scott Aversano (a producer) és Jeff Habberstad (a másodstáb-rendező) végig lefogták M. Night Shyamalan mindkét kezét az írástól a vágás végéig: utoljára a rettenetes Quantum csendjénél volt az az érzésem, hogy a filmet az akciórendező rendezte, aztán megengedték Marc Forsternek, hogy összerakja az operaházi jelenetet. Valami hasonló történik Az utolsó léghajlítóban is: a látványos küzdelmek mellé - amik tényleg jól néznek ki - kapunk olyan tőmondatos blődségeket, hogy csoda, hogy nem ájultak el a színészek forgatás közben. Értem én, hogy ez elsősorban gyerekeknek készült, de úgy látszik a stúdió elfelejtette, hogy ők nem hülyék; nem lehet csak és kizárólag látvánnyal lekenyerezni őket. Az utolsó léghajlító egyfajta higított buddhizmussal megöntözött mezei fantasy - szerencsére idegesítő mellékkarakterek nélkül, mert nincs annyi vászonidejük, hogy megutálhassuk őket. 
Noha Dev Patel (Zuko herceg) már a Gettómilliomosban bizonyított, a forgatókönyv mindössze három mondatnyi mélységet engedélyezett neki. Valószínűleg a producerek elbóbiskoltak, ezért maradhatott benne ez a halvány reménysugár arra, hogy együttérezzünk a száműzött herceggel. A mellé beosztott Shaun Toub pedig Sir Alec Guiness módra hátratett kézzel járkál és időnként dühösen néz. Nem tudom hibáztatni. "Te leszel a mi Avatarunk" mondja az egyik szereplő a film egy pontján, és valószínűleg a Paramount illetékesei így is gondolták: az utólagos háromdésítésnek áldozatul esett a látvány is - technológiai okokból soha nem lehet olyan az utólagos átalakítás, mint a valódi 3D-re készült film - mivel fel sem tűnik, hogy lenne. Képről képre, beállításról beállításra idéződik meg A király visszatér ostroma - állítom, hogy még a statiszták is ugyanazok - az ötletesség kimerül a Tűz népének gőzmeghajtású szerkentyűiben és a Délkelet-ázsiai tájképek újrafeldolgozásában. Ha valamire nem lehet panasz, akkor azok a harci jelenetek: szépen koreografáltak, nincsenek ezer apró darabra vágva - tisztességes iparosmunka, de semmi több. Ugyanezt mondhatom el az egész filmről - amelynek utolsó jelenete kétséget sem hagy afelől, hogy lesz folytatás. Már csak egy kérdésem van: minek? 
Most, hogy a Solomon Kane viszonylag szép sikerrel megy a mozikban (na, nem itthon, de érted), nem csoda, hogy a figyelem Robert E. Howard egyéb műveire is ráirányul. Főleg, hogy a Conan és a puritán vándor történeteire rátette a kezét a Dark Horse, és így a „hozott” anyagokból szintén sokat dolgozó Boom! Studiosnak csak az író kevéssé ismert karakterei maradtak – ezek egyike Cormac Fitzgeoffrey, akinek kalandjai a harmadik keresztes háború idején játszódnak. Howard csak két novellát fejezett be Fitzgeoffrey-val a főszerepben (egy harmadik jegyzeteit aztán Richard L. Tierney öntötte végleges formába), és amiben ezek a leginkább különböznek a szerző híresebb műveitől, az az, hogy a történelmi eseményeket nem színesíti bennük semmilyen természetfeletti elem. Az első, még 1931-ben megjelent novella a Hawks of Outremer címet viseli, és Michael Alan Nelson (Fall of Cthulhu) most ezt adaptálta képregényre, Damian Couceiro rajzai segítségével – az eredmény magáért beszél. A sztori pofonegyszerű: a keresztes hadjáratokban vért ontó Fitzgeoffrey egy vesztes csata után tér be egy fogadóba, ahol értesül a fiatal király haláláról, akinek oldalán már régóta harcol – és mint megtudja, halálának egyik fő oka, hogy egy gőgős báró csak ült a seggén a várában, ahelyett, hogy segítséget küldött volna. Namost, Fitzgeoffrey, éljen noha egy fantasy elemek nélküli világban, nem sokban különbözik Conantól és Kane-től – amiből máris egyértelmű, hogy egymaga fogja a kardját, fejszéjét, lovát, és nekiiramodik, hogy előbbieket élesítse kicsit a báró koponyáján. A Hawks of Outremer gyors sodrású, tökös, kellemesen vérmocskos képregény, aminek főhősében ugyan nincs semmi különös, de azt a semmi különöset Alan Nelson rohadtul hatásosan mutatja be. A comic legjobb jelenete az, amiben Fitzgeoffrey a csata forgatagában megmenti Oroszlánszívű Richárd életét, anélkül, hogy tudná, ő lapul a véres sisak alatt, majd amikor a halál karmaiból így kimentett Richárd a szolgálatába hívná, közli vele, hogy bár a felség viszonylag jól harcol ahhoz képest, hogy szász vér folyik az ereiben, de ő bizony szarik az angol királyokra, és különben is, pogány fejek betörésének van itt az ideje, nem a dumának.. És a legjobb az egészben, hogy Alan Nelson nem írja túl a jelenet, azaz nem törekszik mindenek felett álló coolságra, nem erőlködik a főhős badass mivoltának kihangsúlyozásával – teljesen természetesnek és hihetőnek hat az egész, és ettől olyan hatásos. Ezzel a pár oldallal a szerző többet mond el a karakterrel, mint sokan egy egész minisorozattal. Damian Couceiro pedig tökéletes partner a csaták és „hősi” pillanatok nem hivalkodó, de abszolút erőteljes ábrázolásában: képei realisztikusak, sötétek, karakterei markánsak, és az egész képi világról ordít a kor mocska, nyersessége és brutalitása. A fickó Conan rajzolónak is tökéletes lenne. 
Mick Harrison a képregény levelezőrovatának első bekezdését azzal tölti, hogy a késlekedésekért szabadkozik – jól teszi. A Blue Harvest című ötrészes sztorinak bizony csak most jelent meg az utolsó része, pedig az első még tavaly áprilisban (!) jött ki (a harmadik GeexKomixban volt szó róla…). Az efféle csúszások roppant bosszantóak tudnak lenni, főleg egy olyan, viszonylag egyszerű történet esetében, mint amilyenről most is szó van. A Dark Times ugyan egy remek sorozat (az érdem Douglas Wheatley szép, dinamikus, részletekben gazdag képi világáé, és a kellemesen visszafogott, stílusos színezésé is), és a Blue Harvest is simán megéri a pénzét, de akárhogy is nézzük, nem az a székbe szögező élmény, aminek elnézzük, hogy mire megérkezik a fináléja, már a kutya se emlékszik rá, hogy kezdődött. A sorozat most egyébként 2011-ig szabadságra megy, talán ennyi idő elég lesz Harrisonnak, hogy összekapja magát – nem ártana, mert tényleg a legjobb jelenleg futó Star Warsról van szó. A Dark Times ugyebár a harmadik epizód, A sith-ek bosszúja eseményei, azaz a Birodalom megszületése utáni időkben játszódik, és egy szökevény jedi lovag, Dass Jennir hányattatásairól mesél, a Blue Harvest pedig egy afféle fordulópont a karakter számára. Az eddigi részekben azon a kérdésen volt a hangsúly, hogy mihez kezd egy jedi a rend nélküli, sötét erők által uralt új világban, és miféle, saját alapelveit kompromittáló döntéseket kénytelen hozni az életben maradás érdekében – a téma roppant érdekes, és Harrison egy ideig rá is léptette Jennirt egy olyan izgalmas és riasztó útra, ahol hidegvérű gyilkosként is helyt kellett állnia. Az üzenet egyértelmű: e körülmények közt csak súlyos kompromisszumok árán lehetséges fennmaradni. Hősünk persze őrlődött kényszerű tettei miatt, de a Blue Harvest végére békére lel: nem békefenntartó többé, hanem béketeremtő. Vagyis mostantól utazgat majd a galaxisban, és kegyetlenül aprítja azokat, akik az ártatlanokon élősködnek (a korábbi sztorik következményeként különösen csúnyán tud nézni a rabszolga kereskedőkre). Azért remélem, azzal, hogy most rálelt a céljára (ezt Harrison nagyszerűen mutatja meg: Jennir új emberként, hosszú idő után először ismét kivont fénykarddal áll szemben ellenségeivel, másodpercekkel a végső csata előtt – amit már nem látunk, hiszen végkimenetele nyilvánvaló), még nem tűnik el a súlyos dilemmákra okot adó „szükség törvényt – illetve erkölcsöt – bont” motívum, merthogy a Dark Times összes aspektusa közül messze ez a legígéretesebb. Érdemes egyébként megjegyezni, hogy a Blue Harvest nagyjából úgy merít Kurosawa Yojimbójából, ahogy az első Star Wars film merített a Mester Rejtett erődjéből: a magányos hős megérkezik a két rivális banda által uralt városba, kijátssza őket egymás ellen, de végül lebukik, elverik, kishíján megölik, és ezután maga veszi kézbe a dolgokat, és számol le a gazemberekkel. 
Nagyon vegyes érzések kavarognak most bennem. Először is: ez a zseniális sorozat ehhez még csak hasonlóan gyenge füzetet sem köpött ki magából eddig, és bár ha kétévente csak egyszer csúszik be egy ilyen kevésbé sikerült sztori, akkor még bőven rendben vagyunk, de ha ez egy tendencia kezdete, akkor baj van. Másodszor viszont: mindemiatt talán már kár aggódni, mert a Vertigo úgy döntött, hogy lehúzza a rolót Joshua Dysart eddig szenzációs képregénye számára. A 25. rész lesz az utolsó. Most ide lehet képzelni egy hosszú, ízes, amolyan igazán jó, magyarosan változatos káromkodássorozatot. Alighanem furcsa, hogy ezek után kevés jót tudok mondani a sorozat legutóbbi számáról, de az aktuális (és mint említettem, első) hullámvölgyet leszámítva sajnos tényleg az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb szériájának kell búcsút mondanunk. Nade, a lényeg: a kétrészes A battle of little note záró epizódjában Moses üldözői elől menekül a pusztaságban, amikor rátalál egy szintén űzött, rettegő családra: egy anyára, és két gyermekére, akiknek egyike testi fogyatékkal él. Hajjaj. Érted, mi a bajom: Afrikában vagyunk, az egész képregény a fekete kontinens keservessége, fájdalmai, éhínsége, mészárlásai körül bonyolódik, szóval csupa kín, halál és szenvedés van mindenhol, és ennek tetejébe Dysart most még az arcunkba tol egy fogyatékos kisfiút, akinek ráadásul nemrég ölték meg az apját, és aki maga narrálja az egész sztorit. Mintha amúgy nem volna elég szar a helyzet. Ha már az író úgyis így belevetette magát a primitív érzelemkeltésbe és a pofátlan hatásvadászatba (ami eddig egyáltalán nem volt jellemző rá), akkor már végezhetett volna teljes munkát: az anyát mondjuk vakká, a másik kölyköt süketté, a teheneiket meg háromlábúakká tehette volna. Ezt leszámítva egyébként nem rossz a képregény a maga szimpla módján (Moses és az említett család egy sziklamagaslatról védi magát a támadó törzzsel szemben, Alberto Ponticelli mindig fantasztikus képein), csak ugye így, hogy tudjuk, a végéhez közeledik az egész, egy ilyen, a sorozatot meghatározó sztoriszálat nem érintő közjáték meglehetős elégedetlenséget és türelmetlenséget okoz. Merthogy 20 részen túl is egyértelmű, hogy Dysart még mindig az alapok lefektetésével volt elfoglalva, mielőtt közölték vele, hogy a címét elkaszálják – most meg hat rész van hátra, és ahelyett, hogy elkezdené elvarrni a szálakat, ilyen kis nyomorék gyerekekkel teli, teljesen jelentéktelen harccal pöcsöl (persze lehetséges, hogy mikor ezt írta, még nem tudta, mi lesz a sorozat sorsa). A következő szám pedig egy önálló sztori lesz, úgyhogy Dysartnak négy füzet marad, hogy lezárja Moses történetét – nem sok, de azt ígérte, hogy ennek ellenére az olvasóknak nem lesz hiányérzetük. Úgy legyen. Reménykedjünk, hogy az utolsó történet lesz olyan színvonalú, mint az eddigiek voltak, és nem érződik majd rajta a befejezési kényszer. 
A Gonosz megszívta: magára haragította Robert E. Howard rosszkedvű, puritán fegyverforgatóját, aki addig nem nyugszik, míg végleg ki nem rugdossa követőit az esős Angliából. Conan atyjának második leghíresebb karaktere most először költözik a szélesvászonra (mellesleg teljes egészében európai pénzből), és az aktuális trendeknek megfelelően részletes eredettörténetét ismerhetjük meg, méghozzá egy trilógiának szánt projekt első felvonásának keretein belül. Van itt kaszabolás, mágia, mindent elborító sötétség, sár, mocsok és szar időjárás, gonosz és vérpatak minden fa mögött: démonok, boszorkányok, istentelen fattyak, kardélre!
A Solomon Kane remek tempóban indul, és azonnal beszippantja a nézőt. Bassett biztos kézzel vezeti a főhőst a kegyetlen öldöklésektől a békés megváltáskeresésig, ami a Pete Postlethwaite alakította apa családjának jeleneteiben éri el zenitjét – és fordulópontját. Mert persze, hogy Kane jótevőiben gonoszok kardjai mártóznak meg, gyorsan visszaterelve őt az öldöklés útjára. Eddig a pontig az akcióktól a karaktereken át minden nagyszerűen működik, de aztán a következő lényeges dramaturgiai elemre egészen az egyébként is kissé összecsapott fináléig kell várni, addig pedig jobb ötletek híján Bassett kénytelen töltelékjelenetekkel húzni az időt. Az üresjárat nyúlik, és nyúlik (a közhelyes családi múlt, és az arra épített fordulat is ront a helyzeten), a film meg csak azért nem esik szét, mert a rendező piszkosul jól ért az atmoszférateremtéshez, és a sztori halálosan komoly mivoltát sötét képi világgal, borongós zenével, állandó, baljóslatú esőzésekkel húzza alá, miközben mellőz minden trendi poénkodást. Kane-nek nincsenek cinikus, vagy ironikus megjegyzései, sem menő egysorosai, csak megy előre és öl, elszántan és mogorván, kezében karddal, szívében Istennel, lelkén kárhozattal. James Purefoy egyébként ideális a szerepre – igaz, színészileg nem kellett megszakadnia, de súlyos baritonja mindenképpen jót tett a karakternek. 
The Sword #24
Ennek a történetnek szüksége van egy jó forgatókönyvíróra, egy rutinos rendezőre, egy szimpatikus színészgárdára, és úgy 150 millió dollárra – ha megkapná, azzal elkészülne az utóbbi évek legnagyszerűbb fantasy-kalandfilmje. De tényleg: amikor az ember olyan szarokra van utalva a zsánerben, mint a frissen vászonra köpött Perzsia hercege, és aztán elolvas egy ilyen hatalmas képzelőerővel életre keltett képregényt, mint a Legacy of the Lost, az Aladdin mítosz újraértelmezése, akkor óhatatlanul is felmerül benne, hogy nagyon rossz helyre ment a pénz. Ian Edginton háromrészes minisorozata (ami amúgy epizódonként csaknem 50 oldalas) ugyanis mind narratíváját, mind látványvilágát tekintve üvölt a szélesvászonért: a szó legjobb értelmében vett klasszikus fantasy-kaland, telis-tele nemes hősökkel és aljas gonoszokkal, gyönyörű nőkkel és fantasztikus szörnyetegekkel, egzotikus helyszínek egész sorával, hatalmas csodákkal, és az egész világot átitató mágiával. És akárcsak egy hollywoodi blockbuster, nem túl komplikált: egyenes, mint a nyíl, gyors sodrású, egyszerű és hatásos – némi egészséges humorérzék elkelt volna belé, de ezt leszámítva minden tökéletesen a helyén van benne, ami egy szórakoztató kalandhoz kell. Az első rész még hűen követi a klasszikus történetet (a varázsló meggyőzi Aladdint, hogy szerezzen meg neki egy lámpát egy barlangból, ám a fiú, éppen előbbi árulásának következtében, maga fedezi fel a lámpa titkát, és építtet magának az abból kiszabaduló dzsinnel egy pompás kastélyt), de a másodikban Edginton elkanyarodik a népmesei elemektől, és egyre inkább egy epikus fantasyvé dagasztja a sztorit. A harmadikban csúcspontjára ér ez a folyamat. Megismerjük a varázslók ősi történetét, és kiderül, hogy hőseinkre (Aladdinnak, egy hercegnőnek, és az utazásukhoz csatlakozó Sinbadnak) jóval nagyobb feladat vár nevük tisztázásánál és bosszújuk beteljesítésénél: a gonosz varázsló a dzsinnek segítségével újra akarja formálni az egész világot. Stjepan Sejic gyönyörű, élénk színvilággal életre keltett, fotorealisztikus festményei a Radicaltól már megszokott színvonalat hozzák, és úgy passzolnak a lendületes kalandtörténethez, mint kesztyű a kézhez. Aki nem hiszi, járjon utána: a képek, amelyeken a gonosz varázsló lebegő palotájában leereszkedik a földalatti királyság gyomrába (a monumentális finálé helyszíne), lehengerlőek. Hollywood manapság úgyis nyakig van a képregényekben, igazán szétnézhetnének a Radical háza táján. 
Hétről-hétre követem ezt a képregényt, és hétről-hétre képtelen vagyok megválaszolni, hogy miért. Most már évek óta nagyon mélyen van a Pókember, és ezen a néhány jól sikerült sztori sem volt képes változtatni – elvégre az, hogy már csak statisztikai alapon is be kell csúsznia időnként egy-egy olvasható sztorinak, még kevés az üdvösséghez. De aztán valaki ír valami olyat, mint most a Shed című történet második része, és ilyenkor mindig feltámad a remény. És kivételesen még csak nem is vagyok különösebben meglepve: Zeb Wells a leginkább megbízható írója a jelenlegi hálószövő-gárdának, Chris Bachalóval együtt meg szinte csodákra képes. De azért csak kezdjük a negatívumokkal: az első nyolc oldalt valami rejtélyes oknál fogva még nem Bachalo, hanem Emma Rios rajzolta, és kettejük stílusa a legkevésbé sem akar passzolni. Ráadásul van egy felesleges és béna prológusunk is, amiben a hihhhetetlenül badass Kaine (a rosszemlékű Clone Saga maradványa) jajveszékelve menekül a 11 éves kis Kraven-csaj elől – na, az ilyen pillanatok miatt van akkora szarban ez a sorozat. De aztán Wells visszatér a fősztorihoz, amiben Pókember ezúttal Curt Connorsszal, vagyis a Gyíkkal kénytelen szembeszállni (természetesen a hónapok óta tartó Gauntlet történetfolyam részeként, de ez most ne érdekeljen minket). Utóbbi a hálószövő egyik legrégibb ellensége (még a hatodik Pókember füzetben bukkant fel, 1963-ban), ami azt jelenti, hogy az ő karakterét is szanaszét írták már az utóbbi csaknem öt évtizedben – de olyannyira tragikus gonosznak még kevesen tudták ábrázolni, mint Wells itt. Connors kétségbeesetten küzd elméje épségének megőrzéséért, és a benne lakozó, belőle előtörő Gyík személyiség kontrollállásáért, már csak azért is, mert a rettenetes szörnyeteg célpontja Billy, az ő fia. A lehetőségek száma roppant behatárolt: vagy Connors visszanyeri az uralmát önmaga fölött (valószínűtlen), vagy Pókember érkezik éppen időben, hogy pár jól irányzott pofon kiosztásával megmentse a fiút (minden bizonnyal). Ez egy mainstream szuperhősképregény, ami azt jelenti, hogy nincs harmadik opció, vagyis nem történhet meg, pl. az, hogy a Gyík ráveti magát a gyerekre, és széttépi, és felfalja, és Connors személyisége meghal a fiával együtt, és csak az őrjöngő szörnyeteg marad. Ugye? Öööö… Hoppá… Olcsó hatásvadászat vagy az állóvíz merész felkavarása? Utóbbi mindenképpen, előbbitől pedig a kivitelezés menti meg a képregényt. Wells fantasztikus érzelmi erővel ír, pusztán néhány rövid sorral képes igazán megrázóvá formálni Billy halálát, amit meg Bachalo művel, az kész mágia, az a három oldal, amin a Gyík felfalja a fiút, zseniális, nincs rá jobb szó: természetesen nem látni semmit, mégis, az egész zavarbaejtően intenzív, félelmetes, és gyönyörűen absztrakt. Ha nem lenne ott a képregény elején az a nyolc oldal, megkapná az öt csillagot is.
A Batmannel nem voltam olyan türelmes, mint a Pókemberrel, és a főcímet már hónapokkal ezelőtt hagytam a fenébe. De itt szerencsére volt alternatíva: Grant Morrison Batman & Robinja a tavalyi év egyik legjobb új sorozata volt, és bár az idei részek már nem olyan erősek, azért továbbra is szórakoztató olvasmánynak bizonyul. Most pedig ugyanez a Grant Morrison végre belefog abba a sztoriba, amire oly sokan várnak már oly régóta. Bruce Wayne ugye elvileg „meghalt” a rosszemlékű Final Crisis végén, és az első Robin, Dick Greyson lépett a nyomdokaiba, már ami a denevérjelmezes igazságosztást illeti. Persze mindenki tudta, hogy a DC egyik legfontosabb karaktere csak ideiglenesen lesz távol – mostanra kiderült, hogy Bruce nem halt meg, hanem valahogy, valamiért elveszett az időben. Ez a hatrészes minisorozat a visszatérésének a krónikája, ahogy a történelem előtti időkből, amnéziájával küszködve, lassan eljut a modern Gothambe. Vagyis minden rész egy más történelmi periódusban játszódik majd (és mindegyiket más rajzolja) – Grant Morrison szavaival: Batman vs. történelem. Nagyon frappáns. Túl azon, hogy Amerika Kapitány tavaly hasonló módon tért vissza a „halálból” (és ugye mind emlékszünk, hogy az a képregény milyen rosszul sült el?), a legjobban az aggaszt, hogy úgy tűnik, az író sokkal inkább akarja szórakoztatni magát, mint az olvasóit. Interjúiban lelkesen ecseteli, hogy minden rész egy főhajtás lesz az ’50-es évekbeli őrült Batman ponyvák felé (ősemberes, kalózos, magánnyomozós stb.), de ha az egész csak ennyiből fog állni, az régen rossz. Egy ilyen monumentális, korszakokon átívelő eseménynek nem az író rajongói lelkesedését kellene kiszolgálnia, hanem mondania kellene valamit a karakterről. Az első rész alapján nincs szó ilyesmiről: Batman belekeveredik két törzs harcába, elfogják, egy denevérpajzsos őskori „Robin” (borzalmasan erőltetett koncepció) megmenti, majd hősünk ugrik a következő történelmi időszakba, éppen mielőtt megjelenik egy időgéppel Booster Gold, Zöld Lámpás és Superman, csak hogy utóbbi megjegyezze, ha Bruce visszatalál a XXI. századba, „mindenki meghal”. Mélyebb tartalom, jelentőség és értelem nélkül ez a minisorozat annak a veszélynek van kitéve, hogy egy felesleges, öncélú, és egyáltalán nem batmanes kalandforgataggá váljon, ami nem arról szól, amiről szólnia kellene. És Chris Spouse rajzai sem tudtak meghatni: robosztus ősemberei, unalmas arckifejezései, elnagyolt hátterei és mérsékelten dinamikus akciói legfeljebb egy viszonylag élvezhető középszert hoznak. De még hátra van öt rész, úgyhogy a remény él: hátha innen már csak felfelé megy a színvonal. 
Azt kell mondjam, hogy egy kicsit becsapva érzem magam. A King of Fear utolsó, ötödik részét a Dark Horse azzal a szöveggel harangozta be, hogy ez fog pontot tenni a B.P.R.D. immár jó pár éve tartó békaszörnyes sztorijának végére. Ha még emlékszünk, ez a fenyegetés a Plauge of Frogs című történetben ütötte fel a fejét 2004-ben, de az utóbbi időben visszakövethettük az eredetét egészen a legelső, Hollow Earth című minisorozathoz, ami még 2002-ben jelent meg. Szóval elvileg a The Warning, a The Black Goddess és a King of Fear minikből álló trilógia lett volna az egész lehengerlően nagyszabású történetszál lezárása. De az utolsó rész aligha zár le bármit is, sőt, épp ellenkezőleg. Amellett, hogy részben nyitva hagyja az eddigi sztoriszálakat, egyrészt behoz olyan régieket is, amiknek korábban nem volt közvetlen közük ezekhez az eseményekhez (Garden of Evil), másrészt pedig behoz teljesen újakat is, amiknek segítségével megváltoztatja a B.P.R.D. státuszát (és nem mellesleg jó néhány karakterét is) – a szervezet mostantól nemzetközi, vagyis nem az amerikai kormány, hanem az ENSZ fennhatósága alá tartozik. Ez a jövő szempontjából mind szép és jó, és a képregény elolvasása után biztosak lehetünk benne, hogy a továbbiakban is remek irányban halad majd a sorozat (augusztusig kell várni a Hell on Earth-re), de akárhogy is nézzük, mindaz, amit ebben a számban kapunk, édeskevés egy ötrészes mini (hát még egy háromszor ötrészes trilógia) befejezésének. Főleg úgy, hogy az előző füzet egyértelműen egy epikus finálét helyezett kilátásba, amire itt hiába is várunk. Ha eltekintünk a prekoncepcióktól, egy kicsit akkor is furcsa a helyzet. A negyedik szám cliffhangere után a képregény napokat ugrik előre az időben, amikor is Manning igazgató, Kate Corrigan és Johann Kraus az ENSZ-nek számolnak be az eseményekről (az rejtély, hőseink hogy jutottak ki a Liz által tüzes pokollá változtatott barlangrendszerből) – vagyis mindarról, ami a mini nagy fináléja kellett volna, hogy legyen, pár képkockányi flashbackből és híradófelvételből értesülünk. Merész húzás ez Mignola és Arcudi részéről, de többségében működik, mert a sorozat 68 rész után elért egy olyan pontra, ahol ez a módszer hajlamos nem rombolni, hanem fokozni az apokaliptikus események hatását. Hogy hogyan? Azzal, hogy a címlapon is látható, toxikus felhőt eregető, Kalifornia fölé magasodó fallikus óriásszörny elszabadulását egyáltalán nem mutatják meg (és miért is legyenek repetitívek: láttunk már ilyet korábban), az írók azt üzenik: ez már nem nagy dolog. Ide jutott a világ, a gonosz erői ott munkálkodnak mindenütt, nem kell többé csodálkozni rajta, ha felbukkan egy városokat a puszta lépteivel eltipró lovecrafti rettenet, így hát nem is feltétlenül kell sok-sok epikus beállítást elpazarolni rá. Félelmetesen hatásos koncepció, ami új szintre emeli a sorozatot: a szörnyűséges, a felfoghatatlan, a mindennek a végét jelző, a megdöbbentő immár szinte hétköznapivá vált. Hogy ezt mennyire volt bölcs dolog fináléként ellőni, az már más kérdés. Így még Guy Davis szokásosan fantasztikus rajzaival együtt is azt kell mondanom, hogy bármilyen remek a King of Fear, a B.P.R.D. normál (azaz kivételesen magas) színvonalához képest ez a szám egy egészen kicsit csalódás. 
Kár érte: olyan jól indult. A Marvel aktuális megacrossovere már onnantól kezdve szimpatikus volt, hogy nem akarták 6-8 részig húzni, mindössze négy füzetet szántak rá. Ami persze logikus, hiszen egyetlen, nem különösebben bonyolult csatajelentről van csupán szó, amit nem lehet, pontosabban, nem érdemes sokáig nyújtani. És az első három rész a maga monumentális, esztelenül dinamikus módján pokoli szórakoztató volt, ráadásul a látványos akció mellett képes volt remek karakterpillanatokkal és hatásos – ha nem is különösebben meglepő – fordulatokkal szolgálni. De a befejezés sajnos csalódást okoz. Hiába epikus, összességében meglepően hanyagul megírt. Az nagyon is rendben van, hogy Norman Osborn bukásának és őrületének folyamata a Sentry/Void elszabadulásában kulminálódik, és hogy az Asgard ostromába belépő hősöknek a legnagyobb csatát végül nem is az országot irányító gonosztevővel, hanem saját társukkal kell megvívniuk – itt fizetődik ki a karakterrel kapcsolatos rengeteg utalás az utóbbi hónapokból, évekből. Vagyis fizetődne ki. Sajnos hiába olvastam el kétszer is a képregényt, még most sem értem, hogy tudták a hősök pusztán nyers, fizikai erővel legyőzni az ily módon elvileg legyőzhetetlen Sentryt, akinek korábbi galibák alkalmával mindig valamilyen mentális úton kellett elkenni a száját. A mindeddig sokszor, és masszívan megalapozott sérthetetlenségét, és szinte isteni mivoltát (mint tudjuk, egyszer patthelyzetig harcolt Galactusszal) aligha ellenpontozza az, hogy Thor megkínálja néhány villámmal, Vasember pedig a fejére pottyant egy helicarriert. Szóval ez a végső csata, bár kétségkívül baromi jól néz ki (Olivier Coipel, mint általában, most is elemében van, képei gyönyörűek), finoman szólva nem valami következetes, és így nem is igazán kielégítő – erősen foghíjas befejezése ez Bendis ígéretes Sentry-sztoriszálának. És ez sajnos nem az egyetlen baja a Siege 4-nek. Ahelyett, hogy az író tisztességesen lezárná a történetet, az utolsó hat oldalt inkább az új kezdetre, a Heroic Age felvezetésére „pazarolja”. Hasonlóan járt el már a Secret Invasonnél is, aminek utolsó lapjain a Dark Reignt exponálta be, de ott még ügyesebb volt, nem szórta ugyanis szét az invázió közvetlen következményeit a különböző képregényekbe, mint itt. A New Avengers és a Dark Avengers utolsó számának idevágó oldalai sokkal inkább ebbe a füzetbe kellettek volna, hogy kerüljenek, a regisztrációs törvény eltörlése és Steve Rogers kinevezése Amerika új „főrendőrévé” pedig maradhatott volna amazokra. Persze értem a döntést: egy nyilvánvalóan rengeteg vevőt célzó crossovert nem lehet cakkpakk lezárni anélkül, hogy az olvasókat ne csábítaná az új kaland kezdetére – még ha ez a dramaturgia rovására is megy. Ahogy mondtam: kár érte. 
Asgard ostromának végeztével új fejezet nyílik a Bosszú Angyalai (és úgy általában, a Marvel Univerzum) történetében. Ennek jeleként az eddigi sorozatok e hónapban mind befejeződnek, és a következő hetekben újak indulnak helyettük. A New Avengers némileg kakukktojás, minthogy a név megmarad: újraszámozva és új csapatösszeállítással (illetve nyilvánvalóan új koncepcióval), de ismét elstartol június közepén. És addig is itt van nekünk ez a különkiadás, ami egy epilógus a Siege-hez, és epilógusként is keresztbe lenyeli a crossover fináléját, úgy, ahogy van. Pedig ha lehet még annál is egyszerűbb: a csapat megindul, hogy levadássza az asgardi csata végeztével a helyszínről elmenekült Hoodot és Madame Masque-ot, akik utóbbi apjánál, Nefaria bárónál keresnek menedéket, mielőtt kisurrannának az országból. Aztán annak rendje és módja szerint megtalálják, és leverik őket. Ilyen egyszerű az egész, nincsenek fordulatok, meglepetések, csak nyílegyenes sztori van és szuperdinamikus akció. És ami a lényeg: hangulat. Hőseink a Civil War óta végzik úgy a dolgukat, hogy közben kénytelenek árnyékokban élni, a hatóságok és saját egykori társaik elől is bujkálni, de most, az ostromot követő órákban szó sincs ilyesmiről: kezükbe veszik a dolgok irányítását, és gyorsan, hatékonyan, kíméletlenül levadásszák a gazembereket, akik az utóbbi időkben olyannyira megkeserítették az életüket. És az olvasó számára is van valami roppant kielégítő abban, ahogy végre minden óvatosság, visszafogottság és megfontoltság nélkül, minden erejüket latba vetve, rászabadítják magukat a rosszfiúkra, mintha semmi más nem számítana. A leszámolás Nefaria otthonában ennek megfelelően elemi erejű: ugyan rövid, de annál intenzívebb és brutálisabb, öröm látni, hogy Bendis nem fogta vissza magát –így nem fogják vissza magukat karakterei sem. Valóságos bűnös élvezet nézni, ahogy Rozsomák széles vigyorral az arcán felbukkan a semmiből, hogy kis katonákra vágja a bárót. Hogy is mondják Amerikában? You don’t want to fuck with these guys. Mert végülis ez volna a szuperhősök lényege, nem igaz? Ha nem viselkedsz, előbb-utóbb felbukkannak az életedben, és szétrúgják a segged. Csakhogy a Civil War óta nem igazán tehettek így, nem igazán lehettek önmaguk – mostanáig. Úgyhogy ez a sorozatfinálé legalább annyira prológusa a Heroic Age-nek, mint epilógusa a Siege-nek, és egyben roppant meggyőző bizonyíték arra, hogy Bendis kiválóan helytáll majd „klasszikus” Bosszú Angyalai sztorik írójaként is - nyilván nem véletlen már az sem, hogy itt Nefaria bárót, a csapat egy régi ellenségét tette meg fő antagonistának. Grandiózus fináléhoz pedig sztárrajzoló dukál: Bryan Hitch-nek, akinek sosem felejtünk el hálálkodni, amiért Warren Ellisszel megteremtették a szélesvásznú képregény fogalmát, voltak jobb és rosszabb pillanatai is az utóbbi egy-két évben, de itt gond nélkül hozza azokat a dögös, lendületes, epikus képsorokat, amik tőle elvárhatók. Ugyan a csapat történetét a korábbi számok grandiózus kétoldalasainak újrahasznosításával és Luke Cage monológjával felelevenítő befejezés igen óvatlanul egyensúlyoz a giccs határán, de ennyi érzelgősség ehelyütt megbocsátható – sőt, valahol talán még szükséges is. Főleg ha azt vesszük, hogy ezzel Bendis szépen keretbe zárta saját sorozatát, hiszen annak idején a „klasszikus” érának búcsút mondó Káosz hasonló epilógussal ért véget. 
Kicsit az az érzésem, hogy Bendis mindenképpen akart még egy utolsó, Siege utáni számot írni ehhez a sorozathoz, mielőtt Osborn bukásával– természetesen – végleg befejeződik, de egyszerűen nem volt hozzá elég mondanivalója. Így aztán, amilyen fantasztikusak a képregény utolsó oldalai, olyan feleslegesek és unalmasak az elsők. Egyrészt, mert nem történik bennük semmi, amit már ne tudnánk a Siege 4-ből (a Dark Avengers tagjait letartóztatják, a csapatnak befellegzett, új nap van virradóban), másrészt, mert mindazt, amit már úgyis tudunk, az író ráadásul érdektelenül és bután mondja el újra. Ha valamiről, hát ennek a számnak a (hamis) angyalok saját bukásukra adott reakcióiról kellene szólnia. Osborn esetében ez rendben is van (erről később), de a többiek? Oldalak telnek el azzal, hogy a nagy csata végeztével ketten szökni próbálnak, csak hogy pár panellel később a hősök egy-egy jól irányzott ütéssel a helyükre verjék őket. Helykitöltésen kívül ez az instant, se nem elég látványos, se nem elég izgalmas, se nem elég akármilyen akció nem jó semmire. Aztán következik Daken szökése, amire megint feleslegesen megy el öt oldal, annak ellenére, hogy pár panelen is meg lehetett volna oldani – ezután, és csakis ezután kezd el egyre jobb és jobb lenni a képregény. Thor és Phobos (a Sentry által széttépett isten, Ares fia) beszélgetése már egy nagy lépés a helyes irányba, az Amerika új főrendőrének kinevezett ex-Amerika Kapitány, Steve Rogers, és Osborn ex-jobbkeze, Victoria Hand jelenete pedig kétségkívül a sorozat eddigi színvonalát képviseli. Hand remek karakter, akinek megvoltak a maga okai, amiért az egykori Zöld Manó szolgálatába állt, és akit Bendis mindez idő alatt végig képes volt árnyaltan ábrázolni, határozott távolságot tartva közte és őrült főnöke között. Azzal pedig, hogy a Marvel valóságos erkölcsi és ideológiai szobrán, Rogersen keresztül „bocsát meg” neki, ügyesen győzi meg az olvasót arról, hogy bármit tett is ez a nő, helyén van a szíve – és hogy van még jövője is. De a leginkább hatásos képsorok természetesen Osbornhoz kötődnek. Ahogy ül a cellájában, és önmagával (pontosabban másik énjével) vitatkozva igazolja tetteit (némileg tragikus módon nem teljesen eredménytelenül!), egyszerre mutatva meg hatalmas egóját, uralkodási vágyát, nagyságra törekvését, önámítását és őrületét, az tökéletes lezárása a karakter azon szakaszának, ami még Warren Ellis Thunderboltsával kezdődött. És itt a korábbi felesleges jelenetekkel láthatóan küszködő Mike Deodato is remekel: Osborn arcán ott van minden. Gyönyörű befejezés, jobbat kívánni sem lehetne. Kár a füzet első feléért. 
Aligha tagadhatja bárki, hogy Paul Jenkinsnek köszönhetjük a messze legjobb Sentry-történet, ami valaha született (és itt természetesen a legelsőre gondolok). Ezt csak a tisztesség és az egyensúly kedvéért tartottam fontosnak megjegyezni, mert mostantól igaz az a kijelentés is, hogy Paul Jenkinsnek köszönhetjük a messze legpocsékabb Sentry-történetet, ami valaha született. Barátaim, óvakodjatok a Fallen Suntól. De jobban meggondolva, mégse, inkább mindenképpen olvassátok el. Mert a piac ugyan nem szűkölködik pocsék képregényekben, de efféle ganét nem vehet minden nap kezébe az ember, úgyhogy már csak a puszta tapasztalat miatt is érdemes ráfanyalodni. Tény persze, hogy Jenkinsnek nem volt könnyű dolga. A Sentry meghalt a Siege végén, és rámaradt a feladat, hogy örök vadászmezőkre távozásáról, és életéről ehelyütt megemlékezzen. Namost, normál hosszúságú képregényt írni egy szuperhős temetéséről trükkös dolog. Tíz esetből tízszer az lesz a vége, hogy egykori bajtársai először kölcsönösen elsírják egymásnak a bánatukat, majd egyenként kiállnak, hogy elmondják, az elhunyt milyen hatalmas hős és nagyszerű barát volt, és mielőtt minden gyászoló szomorúan belebámul a lemenő Napba, még levonnak valami csodálatosan amerikai tanulságot az illetővel kapcsolatban. És itt pontosan ez történik, Jenkins egy muslincafingnyi kísérletet nem tesz arra, hogy eltérjen a bevett formulától, és ne adj isten, tényleges érzelmi hatást váltson ki az olvasóból (bár bizonyos szempontból talán a gyomor felfordulását is tekinthetjük érzelmi hatásnak – ez esetben én kérek kurvanagy elnézést). És ami az unalmas, apatikus rajzok mellett az egészet még rosszabbá teszi, hogy mindez egy olyan karakterrel kapcsolatosan történik, akit soha nem sikerült igazán közel hozni a közönséghez, és akinek a többi hőssel való kapcsolata is felületes volt. Ha Vasembernek a szíve szakad meg Amerika Kapitány halála miatt, azt elhisszük, mert jókora közös történetük van, és barátokként, bajtársakként, sőt, néha, nagyritkán, ellenségekként, rengeteg dolgon mentek keresztül együtt – és mi mindennek tanúi voltunk. A Sentryről viszont csak onnan tudjuk, hogy sok hősnek az állítólagos barátja volt, hogy ezt jó sok képregényben jó sokszor elmondták. Olyan ez, mintha egy utcán megfagyott, névtelen hajléktalant államfőnek kijáró tisztelettel temetnének el, és csodálkoznának, hogy elmaradnak a síró százezrek. Ezt érezhette Jenkins is, ezért az utolsó pillanatban kitalálta, hogy valamikor régen a Sentry és Vadóc jókat kufircoltak együtt. Gondoljunk bele ebbe egy pillanatra… Vadócról van szó, életének egyik központi, tragikus aspektusa évtizedeken át az volt, hogy nem élvezhetett semmiféle intimitást másokkal, anélkül, hogy ne bántotta volna őket. Erre most, sokkal később, pár félmondatból, teljesen mellékesen szerzünk tudomást valamiről, ami egy hatalmas jelentőségű emocionális esemény kellett, hogy legyen a karakter számára… csak hogy Jenkins traktálhasson minket valami sekélyes, erőltetett látszatdrámával, egy olyan figura kedvéért, ami a kutyát nem érdekli? Gyanítom, van pár ezer Vadóc-fan, aki mostanság gyakran emlékezik meg az író felmenőiről. A Fallen Sun mögött nincs történet, nincs tartalom, nincs érzelem. Nincs semmi. Csak frusztráció van és émelyítő giccs. 
Számítógépes játékokból hagyományosan pocsék filmek készülnek, és a Perzsia hercege roppant hagyománytisztelő mozi: pont olyan pocsék, mint elődei. Nem olyan meglepő ez. Sokaknak már Jake Gyllenhaal leszerződtetése is intő jel volt (valljuk be, színészi képességeitől függetlenül, igen nagy jóindulattal megy csak el perzsának, meg úgy általában, akcióhősnek is), amit a lelketlen, lapos előzetes csak megerősített. De arra a zagyva, ostoba, dögunalmas, sebtében vászonra kent pixelganéra, ami két órán keresztül, gépies könyörtelenséggel csak ömlik, és ömlik a szenvedő néző arcába, még így se nagyon számíthatott senki. 
A Perzsia hercege csak egy újabb nagy, jéghideg, szenvtelen hollywoodi erődemonstráció, ami két dologtól szaglik már messziről: a pénztől meg az inkompetenciától, ami a „szorgalom és hülyeség” párosának álomgyári megfelelője. Szíve persze nincs, márpedig az elengedhetetlen volna egy olyan kalandfilm esetében, amit többek közt egy elvileg sármos főhős és egy elvileg hihetetlenül gyönyörű főhősnő (elvileg, mert amúgy mindketten unalmasak és szárazak) ellenségeskedéssel induló, csipkelődős nemek harcával folytatódó, és tüzes szerelemben végződő kapcsolata, és egy nagy családi konfliktus határoz meg. Mivel az egész kontár iparosok rutinmunkája, kínosan kiszámítható menetrend szerint követik egymást a fordulatok, és a botrányosan klisés mellékkarakterek (nemes apa, forrófejű fiú, éles nyelvű hercegnő, nagydarab, hűséges néger harcos, pénzéhes, de aranyszívű bandavezér stb) elhalálozásai, miközben a cselekmény mindenféle dramaturgiai és dinamikai megfontolás, mindenféle humor, báj és stílus nélkül, mechanikusan csörtet egyik ostoba és ötlettelen akciójelenettől a másikig. És mivel a sok rohangálás, ugrabugrálás és kaszabolás középpontjában egy olyan tőr áll, ami képes visszafordítani az időt, már egészen korán nyilvánvaló, hogy az írók milyen irányba viszik majd a finálét – más kérdés, hogy addigra a néző már annak sem tud örülni, hogy jól tippelte meg a befejezést. 
Ebből lett a cserebogár: Ridley Scott arra vállalkozott, hogy bemutassa Robin Hood legendájának eredetét – ki volt ő, és miért vált törvényenkívülivé, aki a gazdagoktól lopott, hogy adhasson a szegényeknek? Hollywood az utóbbi években több próbálkozást is tett arra, hogy mítoszokat és legendákat csupaszítson le egy lehetséges valóságmagig – és e próbálkozások (Trója, Artúr király) rendre kudarcot vallottak. Ez a jelek szerint kevés volt hozzá, hogy elbátortalanítsa Scottot, dacára annak, hogy az eredeti tervek drasztikusan másról szóltak. A 2007-es (még Nottingham című) forgatókönyv hőse a törvényenkívüli igazságosztóról szóló korábbi művek gazembere, Nottingham Seriffje volt, vagyis a film kivételesen az ő szemszögéből mutatta volna be az egyébként unalomig ismert eseményeket. Végül ettől a koncepciótól Scotték olyan messzire kerültek, hogy a Seriff csak időről-időre bukkan fel, jelentéktelen mellékszereplőként, afféle komikus mellékzöngeként, akinek szerencsétlenségein a néző jókat kárörvendhet. A legenda híján maradnak a középkori filmektől megszokott udvari intrikák és gazságok, időnkénti csatajelenetekkel, amikben szürke karakterek vagdalkoznak, látszólag minden ok nélkül.
Ha pedig egy akció-kalandban nincs kivel azonosulni, és nincs kiért izgulni, akkor a legnagyszerűbb csatajelenetek is feleslegesek – nem mintha itt beszélhetnénk ilyenekről. A harcok közepesen látványosak, nem érződik rajtuk semmi különösebb kreativitás, ahogy a 130 milliós költségvetés sem, a dögös lassításban kilőtt nyílvessző meg már majd’ két évtizede is legalább ilyen jól nézett ki, amikor még Kevin Costner állt a hátterében. A sherwoodi zsiványokra előreutaló, random felbukkanó gyerekbanda meg kifejezetten kínos történetelem. Egyedül a rutinos operatőri munka, a kellemes zene, és a soványka szerepébe is sikerrel életet lehelő Max Von Sydow menti, ami menthető – de legyünk őszinték, itt bizony nem sok minden menthető. Valaki szólhatna már Hollywoodnak, hogy a legendák okkal legendák: nem kell a „valóságot” keresni mögöttük, mert elvész a lényeg. 
Crossed #9
Érdekelne, Brian Clevingernek hogyan támadnak ilyen ötletei. Esetleg felébred reggel, és azt mondja: ma írni fogok egy sztorit, amiben egy tudományos kommandót vezető intelligens, harcedzett robot a dél-amerikai dzsungelbe megy, hogy kihaltnak hitt, esőerdei óriáscsirkéket találjon („hivatalos” nevük, ha esetleg érdekel: Terror Madár!)? Gondolom, ez éppolyan jó magyarázat, mint bármi más. És tudod, mit? Amit Atomic Robo keres, azt meg is találja. Pontosabban az esőerdei óriáscsirke (Terror Madár!) találja meg őt. Aztán felkapja, és magával hurcolja, hogy… hogy megegye? Áh, az olyan snassz. Madarunk egy repülőgéproncsban él, amin van egy lyuk, pont az ő fészke alatt. És igen, Robónkat szemelte ki, mint eszközt, amivel ezt a lyukat betömheti. Totál agymenés. És fantasztikusan működik. A legjobb az Atomic Robóban, hogy sok-sok hasonló jellegű művel ellentétben, sosem érezni rajta, hogy az írója erőlködne. Épp ellenkezőleg, Clevinger fantasztikusan ért a komédiához (bár most épp volt társírója a rajzoló, Scott Wegener személyében, szóval gondolom, a dicséret őt is megilleti), és teljes természetességgel dől belőle a hülyeség. Egymást érik a totálisan elszállt, őrült ötletek (ld: esőerdei óriáscsirke – Terror Madár!), féloldalanként záporoznak az olvasót röhögőrohamokba hajszoló beszólások („Ezek a legkevésbé kihalt madarak, amikkel valaha találkoztam.”), és az egész valami elképesztően és imádnivalóan laza. Ez a Free Comic Book Dayre megjelent kis szösszenet mindössze 10 oldalt tesz ki, de több az ötlet és a poén benne, mint 10 másik, normál hosszúságú amerikai képregényben együttvéve. A rajzok (akárcsak a sztori és stílus) a sorozattól megszokottak: Wegener vázlatos, csak a legszükségesebb részletekkel „bonyolított” képeinek van egyfajta magával ragadó, komikus bája, ami tökéletesen passzol Clevinger agymenéséhez. Totális szórakozás, mint mindig. Terror Madár!
A Free Comic Book Day rendszerint pont időben érkezik egy nagy képregényfilm premierje mellé – idén a Vasember 2-höz sikerült „igazítani” május első szombatját (az amcsik ugyebár még csak ezen a hétvégén láthatják Tony Stark második kalandját, nálunk egy héttel korábban volt a bemutató), úgyhogy nem csoda, hogy a Marvel egy Vasember képregényt dobott a piacra a jeles alkalom kapcsán. (Ráadásul alighanem az egyetlent az idei kínálatból, ami normál hosszúságú, nem csak 10 oldal körüli). És mivel a filmben már fifikás módon beharangozzák a jövő nyáron érkező Thor mozit is, egy team-up lett a dologból, amiben a technokrata zseni az asgardi isten oldalán száll harcba a jó ügy érdekében. A nyitány lehengerlő: Thor áll egy thaiföldi tengerparton, harci pózban, kezében a pöröllyel, és rettenthetetlenül parancsol a felé közeledő, hatalmas szökőárnak: „Yield.” Hiába. A mennydörgés istene nem tud többé parancsolni sem a mennydörgésnek, sem semmiféle időjárási jelenségnek. A ludas Tony Stark – persze csak közvetetten. Annak idején ugyanis kifejlesztett egy rendszert, aminek segítségével fegyvert lehet faragni az időjárásból – és (meglepetés!) ez a rendszer most rossz kezekbe került. Arrogáns, „leszarom a Földet” milliárdosok Stark találmánya segítségével terraformálni kezdték a Holdat, hogy majdan az lehessen az új otthonuk – csakhogy ennek persze csúnya mellékhatásai vannak a kék bolygóra nézve. Úgyhogy hőseink elrepülnek a Holdra, szétvernek minden ördögi masinát, és rafinált módon megbüntetik a tetteseket – költői igazságszolgáltatásról van itt szó, bizony ám. Matt Fraction láthatóan rutinból írta meg a képregényt: jó a tempója, egyszerű, és bár kicsit elkapkodott (majdhogynem röhejes), de hatásos a sztorija, korrektek a dialógusai, viszont nincs benne semmi különös – mármint eltekintve az említett, impozáns nyitójelenettől, ami esszenciális Thor-pillanat. Gyanítom, az egyetlen, amit igazán, teljes szívvel élvezett munkája közben, az a játszadozás Thor és Vasember korántsem ideális kapcsolatával (merthogy mióta a mennydörgés istene visszatért a halálból, és megtudta, mi mindent művelt Tony a Polgárháborúban, nem mennek valami simán köztük a dolgok). Hasonlóan rutinos (annak minden pozitív és negatív oldalával együtt) John Romita Jr. rajza is: hozza, ami tőle alapvetően elvárható. Kellemes kis olvasmány, de kétlem, hogy bárkinek az emlékezetében megragadna. 
Ha valakinek olyan amerikai képregényt akarsz ajánlani, ami minden korosztály számára tökéletes szórakozást nyújt, két szó: Mouse Guard. David Petersen 2006-ban kezdte írni a szokatlan formátumú (azaz négyzet alakú) képregényt, ami az antropomorfizmust az állatokra vetítve, egy középkori egértársadalom elitgárdájáról szól. De hadd nyugtassam meg gyorsan azokat, akik egy disney-szerű, édes-bájos-idillikus állatkavilágot képzelnek maguk elé – rossz úton járnak. Ha már referencia, inkább Watership Down vonalon gondolkozzanak. Petersen ugyanis egyrészt olyan anatómiailag pontos egereket rajzol, amennyire csak lehetséges úgy, hogy közben ezek az egerek intelligensek legyenek, fegyverekkel harcoljanak, és két lábon járjanak, másrészt, noha természetszerűen még így is van némi kedves bájuk, nagyon is marconák, szívósak és ha kell, utolsó csepp vérükig kaszabolják az életükre törő ellent. Eddig két minisorozat jelent meg (Fall 1152, Winter 1152), most pedig, köszönhetően a Free Comic Book Daynek, kapunk egy kis ízelítőt abból, hogy milyen irányt vesz Saxon, Kenzie, Sadie és Lieam története a majdan megjelenő Spring 1152-ben (amire viszont sajnos még várni kell, mert Petersen előbb két prequel minit tervez Black Axe és Winter War címmel). A tél elmúltával az egerek a téli álmukból ébredő ragadozókkal kénytelenek szembenézni, miközben senki nem tudja, hogy hová tűnt el Lieam, és miért. A 12 oldalnyi képregény tehát egy átmenet két mini között, így története sem igazán van: inkább csak afféle helyzet- és hangulatjelentés a gárda vezetőjének, Gwendolynnek a narrációjával. Az egerek fáradhatatlanul dolgoznak, harcolnak, vadakat ejtenek el, és élelmet gyűjtenek – hogy pontosan miért (nem szimpla önfenntartásról van ugyanis szó), az csak az utolsó oldalon derül ki. A Petersen által megálmodott egérvilág lebilincselő: nyers, veszélyes, sokszínű és rendkívül gazdag, az olvasó minden egyes számban megtud róla valami újat, anélkül, hogy bármikor is azt érezné, „okítják”, vagy épp a szájába rágnak valamit. A képek pedig ehhez méltón gyönyörűek. Egyszerre realisztikusak és stilizáltak, modernek és archaikusak, és bámulatos hatékonysággal kel életre bennük az apró szereplők számára átkot és áldást egyszerre jelentő természet. Egyetlen baj van ezzel a sorozattal: nem elég gyakran jelenik meg. 
A tavalyi év egyik legizgalmasabb és legszórakoztatóbb új képregénye kétségkívül a The Stuff of Legend volt, amiben egy kisfiú játékai átkeltek a mumus birodalmába, hogy bármi áron visszaszerezzék tőle elrabolt gazdájukat. Az első rész igazi meglepetés volt: a Toy Storyt és a Ryan közlegény megmentését a fantasy keretei közt vegyítő történet tele volt az amerikai képregényiparban ritkán látott frissességgel, intenzitással és eleganciával. A remek karakterek, a fantasztikus erővel életre hívott, komor mesevilág, és nem utolsósorban, a roppant hatásos csatajelenetek után pedig valami merészen más következett. A második felvonásban hőseink egy bizarr, sőt, egészen szürreális városkába kerültek, aminek kétszínű polgármestere egy veszélyes, szó szerint bőrükre menő játékba kényszerítette őket. A cselekmény szempontjából ugyan mindennek nem volt sok jelentősége, tekintve, hogy a lényegi sztorit egy jottányit sem vitte előre, de sajátosan furcsa közjátéknak, ami a mumus világának egy újabb szeletéről lebbentette fel a fátylat, tökéletes volt. Most sajnos júliusig kell várnunk a folytatásra (The Jungle), éhségünket addig is csak a Free Comic Book Dayre megjelent kilenc oldal csillapíthatja valamelyest. A kisfiú megmentésén fáradozó hőseink a Golem’s Passban belebotlanak az ellenség egy őrjáratába, amit sikeresen leszerelnek egy rövid, de intenzív csata után. Percy, a gyáva malac aggódik, hogy rájuk talál a mumus hadserege, míg a többiek azon morfondíroznak, hogy mit tegyenek az ellenség egyik életben maradt katonájával. Egyszerű kis közjáték ez, aminek se szerepe, se értelme nincs azonkívül, hogy felhívja magára azoknak a figyelmét, akik vannak olyan pechesek, hogy még nem olvasták az eddig megjelent füzeteket. De mivel a Free Comic Book Daynek pont ez a lényege, a konklúzió csakis az lehet, hogy az alkotók sikerrel jártak: ebből a parányi ízelítőből is látszik, hogy milyen érdekes, izgalmas és lenyűgözően ambivalens világot teremtettek, és hogy milyen gyönyörű, meseszerű, mégis nyers és realisztikus, szépiás képekkel keltették azt életre. 
A Superman címek nem tűntek valami egészségesnek az utóbbi egy-két évben, és a DC-nek erre valamiért az volt a megoldása, hogy továbbra is ugyanúgy csinált mindent, mint addig. Persze, most már itt toporog a sarkon J. Michael Straczynski, hogy átvegye a Supermant a gyengélkedő James Robinsontól (hála az égnek), de attól még tény marad, hogy a kiadó bő másfél éves szerencsétlenkedése a tucatcímeknek fenntartott 30 ezres példányszámú eladás környékére rugdosta le az Acélemberrel kapcsolatos képregényeket. Ezen nem segített az sem, hogy egyik „nagy” esemény érte a másikat (szó szerint) – miért is segített volna? A New Krypon után rögtön jött a World of New Krypton, azután rögtön jött a Last Stand of New Krypton, és épphogy az véget ért, máris itt a War of the Supermen. Zsibbasztó. Erőlködnek, erőlködnek, az olvasó meg csak unottan ásít a végeérhetetlen, sietve összezagyvált haddelhaddokat látva, amikről üvölt a kétségbeesés, hogy észrevegyék őket: „idenézzetek, milyen nagy és epikus és szuper vagyok, és egyébként is!” A Free Comic Book Day keretein belül megjelent War of the Superman 0 (én a DC helyében már az ezután érkező Straczynski-érát népszerűsítettem volna, de hát ők tudják) egyetlen hatásos képpel szolgál: az utolsóval, amin több ezer szupererejű kryptoni repül a Föld felé, hogy megkezdjék az emberiség elleni háborújukat. Már csak egy jó sztorit kellett volna írni elé, hogy legyen valami súlya is. De James Robinson és Sterling Gates még azt is elbarmolták, ami eddig jó volt – jelesül Zod karakterét. A World of New Kryptonban sikerült az íróknak árnyaltabban ábrázolni az általában teljesen egysíkú gonosztevőt, és erre ráadásul tökéletes okuk is volt: az egykori kryptoni város, Kandor megmentése után értelemszerűen nem a hódítás volt a célja, hanem az immár meglévő otthona és népe védelme. Ez a fordulat távolról sem csinált jófiút belőle, de kétségkívül jóval több volt egy vérben forgó szemű, üres gazembernél – mostanáig. Robinson és Gates pár hanyagul odavetett félmondattal eltörlik a karakter összes olyan motivációját, ami érdekessé tette, és visszaalacsonyítják egy önző, bosszúszomjas, vérengző szemétláda szintjére. Ehhez készséggel asszisztál Eddy Barrows is, aki olyan gonosz vigyorokat és sötét tekinteteket rajzol neki, amiket látva még Joker is visszamenekülne Arkhamba. Maga a cselekmény pedig iszonyúan lapos: Superman üvöltözve, felháborodva, falakon áttörve csörtet Zod elé (New Kryptonon nincsenek ajtók?), hogy számon kérje rajta tetteit, mire a gazember csatlósai leverik. Superman feláll, dühöng egy kicsit, megint leverik. Aztán még egyszer feláll, kioszt pár pofont, és (na, vajon, mi történik?) megint leverik. Valahol kétségkívül bámulatra méltó, hogy egy írópáros képes ilyen repetitív lenni mindössze 13 oldal keretein belül. Fárasztó és felesleges képregény ez, amire az egyetlen mentség, hogy ingyen adják – így legalább jó eséllyel elrettent pár olvasót attól, hogy ténylegesen beruházzon egy Superman képregényre, legalábbis addig, amíg végre meg nem érkezik Straczynski, hogy megmentse a napot. 
Akkor most lehet venni egy szép nagy levegőt, és lassan megnyugodni. Nem cseszték el. Azok után persze, ahogy Lucas bá’ elbánt a Star Wars frencsájzzal, az aggodalom több mint jogos volt. Nem sok jót sejtetett, hogy Spielbergék egyre csak tologatták a projektet, mintha ők maguk sem bíztak volna a sikerben. Félő volt az is, hogy mire végre elkezdődik a forgatás, Harrison Fordot már annyira meg fogja rágcsálni az idő fémes fogsora, hogy a nagypapakorú Indy negyedik kalandja egyszerűen szánalmas paródiába fullad. Nem ez történt, és ennek nem lehet eléggé örvendezni, még akkor is, ha tény, hogy a trilógiához semmi újat nem sikerült hozzáadni. [99%-ban spoiler-mentes, nézőbarát kritika]
Különben is: miután Indy már a film legelején túlél egy atomrobbanást, hihetőségről, logikáról kár is elmélkedni. Már az eredeti trilógia is színtiszta mese volt, úgyhogy meglepődni igazán nem illik azon, hogy a Kristálykoponya királysága is épp annyira fantasy, mint – teszem azt – a Múmia-filmek, sőt nyomokban sci-fi elemeket is tartalmaz. A vágy titokzatos tárgyát képező kristálykoponyák épp olyan mitikus tárgyak, mint a frigyláda vagy a grál, igaz, ezek a valóságban is léteznek: a Dél-Amerikában talált koponya alakú szobrok állítólag több ezer évesek és természetfeletti erejük van, a szalonképesebb tudósok szerint viszont a 19. századból való mindegyik, ergo hamisítványok. A film forgatókönyvírója, David Koepp (Jurassic Park) illetve Lucas bőséggel merítettek a koponyák szórakoztató legendáriumából, sőt, még a slusszpoént is innen kölcsönözték. (Egy 
A szereplőket illetően Ford kissé visszafogottabb, szürkébb, igaz, a karaktere is bölcsebb, idősebb lett. A főgonosz Irina Spalko figuráját Blanchett nem tudja igazán félelmetessé tenni (vagy csak Für Anikó túljátszott szinkronja zavar be?), az Indy-nemezisek persze mindig karikatúrák voltak, de talán nem ennyire. Karen Allennek Marion Ravenwood szerepe igazi jutalomjáték, él is vele, a mindig zseniális John Hurt viszont jobb figurát érdemelt volna a kattant professzorénál. Shia LaBeouf esetében magasra került a léc: nem elég, hogy Indy fiát kell eljátszania, a potenciális utódot, de az első snittjében a híres Marlon Brando féle 
Az én küldetésem most nem csupán az, hogy mindenkit óva intsek egy ezer forintos kiadástól, egyenesen merevlemezeik 700-1400 megányi, felesleges leterhelésétől próbálok eltántorítani minden erre tévedőt. (Ezúttal nem csupán azért, mert ez jogilag illetlenség.) És hiába könnyű fikázni, mindez nehezemre esik. Nehéz, mer ugye hol fog meg az ember egy ilyen idomtalanul böszmenagy SZART? (A további szóismétlések elkerülése végett 
Jó, ettől még lehetne a történet szórakoztató, mondjuk: fordulatos. Nem az. XY konokmód nyakába kap egy hosszúsági kört, és messzihideg északról nyílegyenesen ledzsal az egyiptomi hangulatot idéző sivatagokig. XX után. Mert szereti őt. Addig meg jó sok, tipikusan prehisztorikus (a hiteles egzotikum szándékával becastolt) törzs verődik hozzá, mivel a bőrszínben, nyelvezetben erősen közel-keleti beütésű, lóháton portyázó csúnyarosszak (asszociáljon, akinek van kedve, meg mersze…) önkényes népességszabályozó hóbortjuknak köbö mindenütt hódolnak. Szóval ezeket a csúnyarosszakat köbö mindenki rühelli, mint… mint szart.
A Frigyláda forgatása 1980. június 23-án vette kezdetét Franciaországban. A repülőről leszálló Spielberget a francia vámtiszt állítólag így üdvözölte: „Te jó ég, Steven Spielberg! A harmadik típusú cápa!” A rendező La Rochelle-ben, a világháborús német dokknál látott hozzá a 85 naposra tervezett forgatásnak. Itt megtalálta a jelenethez szükséges tengeralattjárót is, amelyet még a Bavaria filmstúdió épített a Das Boot-hoz (bizony, ugyanaz az u-boot!).
1980 tavaszára egész Hollywood arról beszélt, hogy Spielberg és Lucas, a két irigyelt zseni közös filmen dolgozik. Állandó beszédtémát szolgáltatott a casting-folyamat, amelyen minden valamirevaló fiatal színész megfordult. A meghallgatásokat rendhagyó módon a Lucasfilm konyhájában tartották - állítólag Spielberg ötletére, hogy feloldják a színészek gátlásait. Az első turnust mindennap délelőtt kilencre hívták be, a napi második kört pedig délután kettőre. A kilencre érkezők főztek ebédet a kettőre érkezőknek. 
Steven Spielberg 1967-ben egy diákfilm-fesztiválon ismerkedett meg George Lucas-szal. Mindketten szégyentelenül ifjak és tehetségesek voltak, egyformán fűtötte őket a becsvágy, és mindketten éltek-haltak a moziért. Egyszóval semmi sem menthette meg őket az életre szóló barátságtól... Spielbergnek felettébb tetszett Lucas rövidfilmje, a THX 1138:4EB című kísérleti sci-fi (a nagyfilm elődje).
