Én is csak nemrégiben ocsúdtam fel, hogy rohamléptekkel közeledik egy, a Geekz szempontjából mérföldkőnek számító esemény és ez pontosan ezzel a poszttal érkezett el: ez ugyanis a 100., ilyen vagy olyan formában, de képregénnyel foglalkozó cikkünk! Számomra is hihetetlennek tűnik, de népszerűsítő kereszteshadjáratunkhoz nagy örömünkre menet közben számosan csatlakoztak és a hazai képregényes élet is pezsgésnek indult. Az illusztris alkalomból felkértem képregényrajongó kollégáimat, hogy osszanak meg az Olvasókkal három-három olyan címet a személyes kedvenceik közül, amit szerintük méltatlanul kevesen ismernek. Ezzel azonban az ünneplésnek nincsen vége, ugyanis mindenki nekiveselkedhet játékunknak, melynek díjai természetesen képregények! Avengers assemble!
Santito ajánlja:
The Exterminators Történet: Simon Oliver Rajz: Tony Moore és mások Kiadó: DC Vertigo, 2006-2008
A frissen szabadult Henry James mostohaapja rovarirtó cégénél vállal munkát, az egyébként sem mindennapi munkakör betöltése azonban az egész világot fenyegető veszély felfedezéséhez vezet: úgy tűnik egy egyiptomi hieroglifákkal és szvasztikával borított titokzatos doboz jelentheti az emberiség utolsó reményét. Ettől a ponttól kezdve teljesen elszabadul az alkotók fantáziája és a harminc részes, Lost-szerű flashbackekkel megpakolt sorozatban mindent megkapunk (még azt is, amit nem kértünk): intelligens, húsevő, gerilla-taktikát követő csótányhordát, a vörös khmerek Dr. Mengeléjét, az árja mozgalom nagyszabású drogterítő akcióját, Junge orgiáin résztvett náci lélekbúvárt, Zen tanításokat idéző megtért szerencsejátékost, irodalmi szexuális fantáziákat (Franz Kafka szoba!), az egyiptomi rovaristen reinkarnálódott papját, és éjszakánként luchadormaszkot húzva (el Muerte Negra!) állatviadalokban résztvevő Carpenters rajongót. Az első képregényes Oliver eredetileg tévésorozatnak szánta az ötletét, de nagy szerencsénkre végül papíralapú vizuális médiumon kötött ki e bizarr világvége látomása.
Midnight Nation Történet: J. Michael Straczynski Rajz: Gary Frank Kiadó: Joe’s Comics/Top Cow, 2000-2002
Straczynski mester (Babylon 5, Changeling) már számos olyan eszelősen jó képregényt tett le az asztalra (az időnkénti Pókemberbéli ámokfutásait most nézzük el neki), mint a Supreme Power, a Rising Stars, a Thor vagy éppen a jelen ajánló alanya, a Midnight Nation. Ez utóbbi egy személyes traumából született, elgondolkodtató horror-dráma, ami a beszédes nevű David Grey egy éves (majdhogy real-time, hiszen tizenkét füzetből áll) pokoljárását követi végig egy köztes dimenzióban, ami saját világunk peremén helyezkedik el, ahol az elveszettek, a társadalom számkivetettjei, a páriák élnek. Cukormáztól gondosan megtisztított szívszorító jelenetek, invenciózus ötletek (hősünk csak olyan tárgyon keresztül képes kommunikálni a valós világgal, amely már nem kell senkinek vagy nem működik) és olyan emlékezetes szereplők, mint Lazarus, vezetnek végig egy elgondolkodtató utazáson, hogy végül megtudhassuk David vajon visszanyeri a lelkét vagy csatlakozik az őt üldöző lélekorzó rémekhez.
The Walking Dead Történet: Robert Kirkman Rajz: Tony Moore és Charlie Adlard Kiadó: Image Comics, 2003-
Zombik! Világvége! Időutazás! Ja nem, az utolsót húzzuk, ki, de így is a három kedvenc témámból kettőt sikeresen abszolvál Kirkman jelenleg hatvankettedik számánál tartó fekete-fehér horrorszériája. A történet Rick-re, az egykori kisvárosi zsarura fókuszál, amint egy élőholtak által elözönlött világban próbál túlélni családjával és hozzájuk csapódó társaival. Szerzőnk valósággal lubickol a témában és a vérben, semmi nem fogja vissza a kezét, a „No one is safe!” jegyében a kezdetektől megkedvelt szereplők hullanak el minden méltóságuktól megfosztva (a halálban nincs semmi pátosz, vallja Kirkman), sem állatok, sem gyerekek, sem öregek, sem nők nem számíthatnak különleges bánásmódra (az egyik szereplő kínzási jelenete egy teljes füzeten keresztül tart), és főhősünk is komoly lelki és fizikai sérülésekkel, az őrület szélén, fogát összeszorítva botorkál tovább előre, ahol egy lehetséges gyógymód ígérete sejlik fel. A herkulesi vállalkozás egyelőre tartja az egyenletesen kiemelkedő minőségi szintet, amit eddig még csak egy másik on-going sorozattól láttam, és amiről már lelkendeztem eleget (aki esetleg nem tudná, a Fables-ről van szó), így csak annyit mondhatok: ha csak egy kicsit is vonzódsz a horror zsáner iránt, akkor sürgősen vésd fel a beszerzendők listájára.
Olórin ajánlja:
Batman: Going Sane Történet: J. M. DeMatteis Rajz: Joe Staton Kiadó: DC, 1994-1995
A cím pontosabb lenne így: Joker: Going Sane. Merthogy J. M. DeMatteis történetében (Legends of the Dark Night 65-68) a gyilkos bohóc azt hiszi, megölte a Sötét Lovagot, és mivel nincs többé „közönsége”, normál életet kezd élni. Méghozzá olyannyira, hogy többek közt egy kedves nővel is megismerkedik. Persze közben Batman lábadozik csaknem halálos sérüléséből, és nem kérdés, hogy ha visszatér, akkor nemezise is visszazuhan a téboly forgatagába. Kevés akcióval fűszerezett izgalmas tanulmány az őrületről, és a két legendás karaktert összekötő bizarr kötelékről. A rajzok persze a ’90-es évekhez méltón, többségében elég rondák, de a mesterien felépített sztori egy ötéves gyerek firkálgatásait is elvinné a hátán.
Black Hole Történet: Charles Burns Rajz: Charles Burns Kiadó: Pantheon, 1995-2004
Ritkán látjuk ilyennek a szexualitást: egyszerre gyönyörű, félelmetes, ismeretlen, nyomasztó, veszélyes, groteszk, csábító és halálos, mintha csak David Cronenberg látogatott volna el a képregények birodalmába. Charles Burns brutális atmoszférájú drámai horrorja egy ’70-es évekbeli kisvárosban játszódik, amiben egy bizarr fizikai deformációkat okozó kór terjed szexuális úton a tinédzserek (és csak a tinédzserek) közt. Az egy évtizedig íródott, komplex szimbólumrendszerrel terhelt, 12 részes sorozat a felnőtté válás folyamatának egy elborzasztó metaforája, amiben merészen keverednek az idősíkok, a félelmetes valós-, és a szürreális álomjelenetek, és aminek markáns, sötét fekete-fehér képi világa úgy szívja magába az olvasót, hogy annak esélye sincs menekülni. (Hamarosan hosszabb cikk is várható róla.)
Warren Ellis ír, Ben Templesmith pedig rajzol. Kell egyáltalán bármi többet mondanom? Na jó: az expresszionista beütésű hardcore, de valóság talaján álló neo-noir nyomozó főhőse (a címszereplő Fell) a múltja elől menekülve érkezik egy Snowtown nevű városba, ami hangulata, közbiztonsága és állapota alapján akár egy háború sújtotta közel-keleti országban is lehetne. Ellis kísérleti sorozata füzetenként 16 oldalas (és mindössze két dolcsit kóstáló), önmagában is élvezhető és érthető, hol bizarr, hol brutális, hol izgalmas történeteket mesél el, eleven dialógusokkal, remek karakterekkel, és egy rejtélyes és roppant érdekfeszítő főszereplővel. A megjelenése sajnos baromi hektikus (lassan ott tartunk, hogy évente egy rész jön ki), de ennél több negatívumot lehetetlenség említeni vele kapcsolatban. Chavez ajánlja: Hellblazer Történet: Jamie Delano, Garth Ennis és sokan mások Rajz: John Ridgway, Dave McKean, Steve Dillon és sokan mások Kiadó: DC Vertigo, 1988-
John Constantine a képregények legcinikusabb, legtöbbet dohányzó és véleményem szerint legizgalmasabb karaktere. Az Alan Moore agyából, Steve Bissette és John Totleben ceruzájából kipattant, Stingre hajazó figura a 80-as évek derekán gyújtott rá először, akkor még a szintén kiváló Swamp Thing képregények lapjain, majd 88-tól önálló sorozatot kapot, ami szerencsére a mai napig fut. Az okkult ügyekben járatos, állandóan trencskót viselő lepukkant angol mágus sikere főleg a kiváló brit írókból álló nevelőszülőknek köszönhető, akik hosszú éveken át bravúrosan és következetesen építgették a karakter jellemét és persze környezetét. A jelenleg 256-ot számát taposó sorozat szinvonala az utóbbi években gyakrabban ingadozott ugyan, de szerencsére semmi jele annak, hogy a leghosszabb ideje futó Vertigo széria kifulladni készülne. Amen to that! Preacher Történet: Garth Ennis Rajz: Steve Dillon Kiadó: DC Vertigo, 1995-2000
Garth Ennis neve minden valamirevaló képregényrajongó számára ismerős, kivéve persze, ha az érdeklődése nem halad túl Garfield-on vagy Pókemberen. Az észak-ír képregényíró élete főművét és a Vertigo Imprint talán legsikeresebb címét alkotta meg Steve Dillon rajzoló közreműködésével. A Prédikátor gyakorlatilag minden olyat tartalmaz, amitől Fredric Wertham infarktust kapna, szex, extrém erőszak, drog, vallás, homoszexualitás, és kábé minden, amire még a mai napig is érzékenyen reagál a közvélemény legjava. De mindez önmagában még nem indok a sikerre, Ennis viszont ezeket a hozzávalókat egy igazi kétvállra fektető groteszk, fekete humorú western-road movie-szerű horrorrá gyúrta össze, csupa zseniális karakterrel, meglepő fordulattal és jóféle southern gothic hangulattal. A különszámokkal együtt 75 számból álló Prédikátor idehaza sajnos nagyon korán megbukott (a Hellblazerrel egyetemben a Vertigo antológiában), de a remény még él a rajongókban, hogy a képregények iránti növekvő érdeklődés miatt még egyszer talán feléledhet.
Lone Wolf and Cub Történet: Koike Kazuo Rajz: Kojima Goseki Kiadó: angolul First Comics (87-től füzetekben), Dark Horse (2000-től kötetekben)
A Magányos farkas és farkaskölyök a japán popkultúra legnagyobb ikonjai. Koike Kazuo és Kojima Goseki mangája hazájában számos különböző feldolgozást ért meg, valamint a nyugati kultúrára is hatással bírt (Kárhozat útja, Usagi Yojimbo). A babakocsit toló, kisfiával együtt a bosszú útját járó ronin története olyan, mint a kiváló korai japán csambarák. Méltósággal teli, művészi igényű, csodálatosan megkomponált bosszúdráma. Kojima rajzai és kompozíciói önmagukban is igazi időtlen művészi alkotások. Az eredetileg még a hetvenes években megjelent manga azóta 28 telefonkönyv vastagságú kötetben angol nyelven is hozzáférhetővé vált. A Kozure Okami nem egy szokványos manga, hanem igazi klasszikus műalkotás, ami nem csak a szamurájfilmek, könyvek és képregények rajongóinak ajánlott, de nekik viszont egyenesen kötelező.
Ramiz ajánlja: JÓSÁGOK A KÉPREGÉNYEK VILÁGÁNAK HATÁRTERÜLETEIRŐL
Metal Gear Solid: Digital Graphic Novel Típusa: interaktív képregény Történet: Hideo Kojima Rajz: Ashley Wood Kiadó: Konami, 2006
Képregény is, meg nem is, játék is, meg nem is – de leginkább mégis az előbbi, digitális formában, mely remekül kihasználja a médium kínálta lehetőségeket: a keretezést a PSP két tenyérnyi szemet gyönyörködtető felbontású képernyőjéhez igazítja, a felhasználónak ráközelítési és görgetési lehetőségeket adva a kezébe. Hogy mindez csupán olvasás-szimuláció (a tekintet útjának imitálása a képernyő és a gombok segítségével) vagy a játék interaktivitását segítő technikai megoldás, nem is fontos, mint ahogy a rejtett információ-morzsák keresésének lehetősége sem számít e szempontból. A lényeg az, hogy Ashley Wood vázlatos, dinamikus tusrajzai kerek egészt alkotnak Hideo Kojima legendás Metal Gear-szériájának történetével és a remek szinkronhangokkal, melyek együttesen markáns, erőteljes hangulatot hoznak létre, egyfajta "vezetett képregényolvasási élményt", az olvasó (játékos? felhasználó?) által megválasztott tempóban, de pontosan megtervezett ritmussal. Erősen ajánlott, és nem csak játékosoknak!
The Residents: Freak Show Típusa: album art / képregény Történet: (sokan) Rajz: (sokan) Kiadó: Dark Horse, 1992
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy őrült banda, akit úgy hívtak, hogy The Residents. A művészileg vadul forrongó, zeneileg pedig különösen aktív 60-as évek végén alakultak meg, és több okból is különlegesek: '69 óta mind mai napig együtt vannak aktívak,jobb híján experimentálisnak nevezett, elektronikus alapokon nyugvó nyugtalan és nehezen emészthető zenéjük állandóan változott, mégis felismerhető maradt, a tagok ikonikus szemgolyó-maszkban koncerteznek és a sok maszkos metálbandával ellentétben TÉNYLEG nem derült még ki az igazi személyazonosságuk, kiadtak klippeket, dvd-ket, sőt még egy számítógépes játék készítésében is közreműködtek... és így tovább. A Freak Show a The Residents talán legjobbja, egyben a világ egyik legkülönösebb és leghíresebb concept-albuma, mely egy groteszk, szomorú-nyomasztó cirkuszi társulat torz tagjait mutatja be, akiket az emberiség kivetett magából. Dante poklának összes bugyra sem ér fel azzal a rengeteg szenvedéssel, amit ez a pár "lény" (csont nélküli fiú, vakondember, kukachölgy, A fej stb) elszenved, akiken közben azért a hallgató - illetve a számokat feldolgozó (illusztráló) képregény olvasója - is próbál nevetni, már csak a meghökkenésének leplezésére is... A képregényt készítő művészek a legkülönfélébb mesélői- és rajzstílusokat alkalmazzák, az eredmény mégis kegyetlen gyomros, a helyenként fülsértően disszonáns és ennek ellenére lenyűgözően csodás zenével együtt pedig garantáltan maradandó sebet hagyó élmény. Vigyázat, csak óvatos adagokban fogyasztandó!
Everyone comes to the Freak Show, To laugh at the freaks and the geeks! Everyone comes to the Freak Show, But nobody laughs when they leave...
Most pedig következzék a játék és a játékszabályok:
Két hét tételből álló kérdéssort állítottunk össze, egyet a fehéröves képregénygeekeknek, egyet pedig azoknak, akik érdemesnek érzik magukat a feketére. A pehelysúly kérdéseire bárki könnyedén válaszolhat, aki rendszeresen olvassa a Geekz-et (és ugye még most sem késő elkezdeni), a nehézsúlyhoz azonban már szükséges némi tájékozódóképesség és szélesebb látókör a Kilencedik Művészet berkeiben. A gondolkodásra 7 nap áll rendelkezésre, a július 7-e, kedd reggel 10 óráig a geekblog@index.hu címre beérkezett válaszok alapján fogjuk kisorsolni a legtöbb helyes találatot elért versenyzők közül, hogy a három-három szerencsés milyen sorrendben választhat egyet a nyeremények közül. Egy versenyző indulhat egyszerre Pehelysúly és Nehézsúly kategóriában is. Sok sikert mindenkinek!
Pehelysúly - Fehér Öv
1. Sorolj fel 5 mesehőst, akinek megjelenik az alteregója a Fabulák (Fables) című sorozatban (angolul és magyarul is elfogadjuk a neveket)! 2. Mi az a két alapanyag, amiből Wormwood megépítette hűséges társát, Pendulumot?
3. Kicsoda Abraham Lincoln titkosügynöke Mike Mignola képregényében?
4. Sorolj fel 5 magyar rajzolót, akinek nyomtatásban jelent meg képregénye!
5. Melyik képregény társírója és főszereplője Rosario Dawson?
6. Mi a neve a gengsztercsalád fejének, akivel Doc Horror-nak gyűlik meg a baja Pacific City-ben?
7. Mi volt az Alfabéta-díj három nyertes képregénye 2008-ban?
Választható nyeremények:
A) Fabulák B) Grimm-mesék manga + Johnny Fellow - Navigátor C) Kalyber Joe első három kötete
Nehézsúly - Fekete Öv:
1. Melyik a kakukktojás és miért: John Carter, Mycroft Holmes, Emma Night, John Griffin, Rosa Coote, Dick Donovan?
2. Hol jelentek meg először a Dilidodó alkotójának Hörpölin és Hupcihér képsorai?
3. Ki NEM vett részt a világunk invázióját előkészítő tanácskozáson: the Snow Queen, Pinocchio, Hansel, the Nome King, Captain Hook?
4. Hogy hívják a Spider Jerusalem életére törő rendőrkutyát?
5. Egyikük kilóg a The Walking Dead szereplőinek sorából, ki az és miért: Donna, Amy, Otis, Hershel, Alice?
6. Hányadik próbálkozásra sikerül Hellboynak eltemetni a címbeli hullát a The Corpse-ban?
7. Melyik híres rendezővel dolgozott együtt Garth Ennis, és melyik képregény kapcsán?
Választható nyeremények:
A) Rising Stars tpb Vol. 1 B) Jack of Fables 01-11 (füzetek) C) The Walking Dead 38-50 (füzetek)
Adaptációk esetében mindig ott a kérdés: megadjuk-e a filmnek az esélyt, hogy magában, önálló művészeti alkotásként ítéljük meg, vagy az eredetivel hasonlítjuk össze mindenáron? Ez utóbbi választás jelen esetben különösen szigorú – ti. a Dragon Ball azon manga per anime sorozatok egyike, ami hazánkban is igen-igen népszerű státuszt vívott ki magának (az iskolában nálunk mindenki kámehámézott, de az egyik haverom még farsangkor is Son Gokunak öltözött) – mégsem fog pirulni az orcám, amiért innen közelítek. Hogy miért? Mert ez a pofátlanul összetákolt hollywoodi „termék” (a legdegradálóbb szó egy film esetében, durvább, mint ha beszólsz az anyjára!) pontosan erre a szilárd rajongói bázisra épít, egyben pedig: baszik rájuk, kérem alássan.
És még csak nem is szívtelen filmről van szó! Son Gokut, akármilyen gyökér feje van a színésznek, egészen hamar meg lehet szokni (és tényleg van némi arcbeli hasonlóság is), karakterének jellemző vonásából pedig, miszerint a harcmezőn lenyűgözően ügyes, mindenhol máshol viszont egy ismerősen és hétköznapian szerencsétlen alak módjára viselkedik, akiben kellemesen magunkra ismerhetünk, jól sikerült komédiajeleneteket hoztak ki a készítők. Ja, és Chow Yun-Fat az isten, még akkor is, amikor hülyéskedik – de ezt eddig is tudtuk. És sajnos a pozitívumoknak a végére értünk…
A Dragon Ball sorozat, biztosan sokan tudjátok, nem egyenletes mennyiségben adagolta az alkotóelemeket: eleinte könnyedebb volt, sokkal több kedves Akira Toriyama®-féle humorral, erotikus poénok tömkelegével és nagy adag meseszerűséggel. A későbbiekben azonban az egész történet elment a vég nélküli gyepálás irányába, ahol a harci erőt speciális szemüveggel olvassák le egymásról az ellenfelek („It’s over 9000!!!” – ebből például egyenesen egy internetes mém lett), a szőkébb és hosszú haj brutális képességeket jelent, és mindenkit többször meg lehet ölni.
Én mindkét fajta Dragon Ballt szerettem (bár mostanra az előbbi fajtát jobban), és kíváncsian vártam, hogy a film melyik korszakot választja. Nos, az Evolúció („természetesen” semmi értelme a címnek, ne is keressétek…) hangulatában közelebb áll a nem véresen komolyan vehető, komikus elemekkel megpakolt vonalhoz, a jó alaposan lebutított történet azonban minimum világmegváltásról kell szóljon, ugyebár…
A legnagyobb méreg ez: a film nem bízik eléggé az alapanyagban, annak dacára, hogy annak híre és minőségi volta veszi rá a nézőket, hogy egyáltalán beüljenek a moziba. Toriyama természetes, szándékosan egyszerű mesélői stílusát kidobták, és a történetet amerikai tinédzserfilmek kliséivel és tizedrangú, tévére készült sci-fi sorozatok eszköztárából kölcsönzött fordulatokkal tömték tele. Biztosan az járt a fejükben, hogy aki soha nem olvasott vagy nézett Dragon Ballt, az megnyugtatóan otthonosan érezze magát a sokszor látott sablonok között, így hangzanak el olyan örökbecsűek is (legalább tízszer), mint a „az a fő, hogy bízz magadban!!!”, amitől én rögtön falra mászok, aztán ott a „megígértem, hogy nem verekszem” (pedig valójában már a kis Son Goku is milyen lazán elvert bárkit!), sőt kissé bátortalanul még az „ő a kiválasztott” patron is eldurran.
Harcból sincs sok, pedig a Dragon Ball későbbi sorozatainak (így a nálunk vetített Dragon Ball Z-nek is) nagy százalékát az tette ki. Ebben sem bíztak, így a lövéseket és Shenlong sárkányt is életszerűbbre próbálták venni a CGI-s effektekkel – vesztükre. Piccolo egy zöld, két lábon járó, veszélytelen gumiuborkának tűnik, aki roppant geci ugyan, de a PG besorolás keretein belül ezt még be sem tudja bizonyítani, és a többi harc is közelebb van a Herkules sorozatban eljátszott pofonokhoz (amelyeknél én még az általánosban a tesitanáromtól is nagyobbakat kaptam), mint a Dragon Ball tökös gyakásaihoz.
Bejött a papírforma, na. Kínai rendező amerikai közönségnek lebutítja a japán alapanyagot, és csodálkozik, hogy az eredmény még rajongóknak is messzire kerülendő…
Dragonball Evolution – amerikai, 2009. Rendezte: James Wong. Írta: Ben Ramsey. Operatőr: Robert McLachlan. Szereplők: Justin Chatwin (Goku), Chow Yun-Fat (Roshi mester), Joon Park (Yamcha), Jamie Chung (Chi Chi), Emmy Rossum (Bulma). Gyártó: Twentieth Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 89 perc.
A Partvonal kiadó nemrégiben megjelentette Agatha Christie önéletrajzát (a címe - ki gondolná - Életem). Könyvekkel ugyan ritkán foglalkozunk, viszont a kötet mellé, mintegy bónuszként, a kiadó az írónő leghíresebb krimijeit is megjelentette képregényváltozatban. Ez pedig már a Geekz asztala, úgyhogy az alábbiakban a sorozat minden darabjáról ejtünk néhány szót.
Nem hiszem, hogy Agatha Christie Poirotját bárkinek be kell mutatni: amióta a Carnival Films belevágott az ominózus sorozatba David Suchet címszereplésével (atyaúristen, már húsz éve!), az alacsony, bajuszos belga detektív beköltözött minden háztartásba, és már olyan unalmas dolgokkal sem kellett foglalkozni, mint mondjuk olvasni. Azért a tisztesség kedvéért nagyjából összefoglalom: Agatha Christie leghíresebb hőse Hercule Poirot egykori belga rendőr az első világháború idején menekült át Angliába, ahol magánnyomozóként folytatta pályafutását. Noha nem ő volt a kedvenc hőse, az írónő 92 történetben szerepeltette.
Agatha Christie: Halál a Níluson (írta:François Rivière, rajzolta: Solidor)
Mindenki emlékszik a Fülesben megjelent képregényekre: általában világirodalmi feldolgozások voltak fekete-fehérben, de gyakran előfordult egy-egy egyedi olyan sztori is, amivel még nem találkoztam. A pár képkocka mindig valamilyen egzotikus helyszínen játszódott, konkvisztádorok keresték Eldorádót vagy mondjuk Monte Christo grófja készült éppen párbajra, csak hogy két olyan jelenetet említsek, ami valamennyire megmaradt az emlékezetemben. Legnagyobb bánatom az volt, hogy mivel Füles valamiért kizárólag balatoni nyaralások alkalmával került a kezembe, mindig csak egy-egy ilyen oldallal találkoztam. Ami előtte vagy utána volt, az örök rejtély marad számomra, mert mindig a legizgalmasabb rész maradt a következő számra - ám mire azt megszerezhettem volna már megint beköszöntött a szeptember, a közoktatás minden hátrányával együtt - és persze meg is feledkeztem a dologról egészen a következő nyárig. Időnként még most is azon kapom magam, hogy lázasan kutatok a neten - és mivel egyáltalán nem emlékszem sem a címekre, sem a szerzőre, ezért teljesen hiába.
AHalál a Níluson elsőre szintén amolyan Füles kategória lenne, de sajnos mégsem: a történet nagyjából negyvenöt oldalba van szó szerint belepréselve, amin egy gyorsvonat sebességével száguldunk végig. Olvasási tempótól függetlenül nagyon hamar ki lehet végezni - és nagyjából ez a legjobb tulajdonsága. A kiadvány maga persze szép, jó minőségű papírra van nyomva, a nyomtatás is tűéles - de legyünk résen, amikor valaki két szónál többet pazarol az ilyesmire, akkor ott nagyon nagy bajok lehetnek a művel.
És igen, vannak. Az alakok karikaturisztikusak és inkább idézik valamelyik kereskedelmi csatorna mesedélutánjait mint egy komoly és tragikus történet szereplőit. Mi másra következtethetne az ember, mint hogy Dolph Lundgren színésziskolájában tanulták a mimikát a szereplők. Dr. Bessner nyers németsége (annak ellenére, hogy svájci) az egyetlen amelyik valahogy ki is néz - sanda gyanúm szerint a Marvel univerzumok valamelyikének egy német tisztje lehetett a modell, Hercule Poirot pedig David Suchetnek van többé-kevésbé megfeleltetve - őszintén szólva messziről, nagyon messziről.
Ha udvarias lennék, akkor azt mondanám, hogy a színek tiszták és egyszerűek, de inkább olyan az egész, mint egy vállalati prezentáció - hűvös és távolságtartó mint sem érzékletes. A környezet minden, csak nem hangulatos, az egyiptomi műemlékek valószínűleg nyaralási fotókról lettek kivágva, azokról is rosszul - aki kicsit is jártasabb Egyiptom emlékeiben az nehezen fogja elfogadni, hogy az ókori birodalom legnagyobb alkotásait valaki a legnagyobb titokban Utah államba csempészte át. Végig az olvasás folyamán az járt a fejemben, hogy ezt voltaképpen nem egy képzett rajzoló rajzolta, hanem egy kiskunfélegyházi kőműves: délután fél kettőkor abbahagyta a munkát, még ha a fal hullámzóbbra sikerült mint a Balaton orkán idején. Az egész élettelen és lelketlen szatócsmunka.
Lehet, hogy azért utálom ennyire, mert személyes kedvencem az 1978-as Halál a Níluson film, ami szerintem - és kollégáim ezen a ponton akarnak megdobálni félig rohadt narancsokkal, még várjatok három sort - a legjobb Agatha Christie feldolgozás. Jó tudom, nem lehet összehasonlítani egy képregényt egy filmmel, de a történetvezetés és hangulat szempontjából magasan veri a kiadványt. És most lehet dobálni. [Bob Saint-Clair]
Gyilkosság az Orient expresszen (írta:François Rivière, rajzolta: Solidor) AHalál a Nílusonhoz hasonlóan ezt a klasszikust – ahogy a sorozat többi darabját is – a hazájában krimi szerzőként ismert François Rivière ültette át képregényformátumba, de azonos a rajzoló személye (Solidor) is, így a hibák is nagyjából ugyanazok. A történetet, amelyben Poirot-nak a híres Orient expresszen kell egy rejtélyes gyilkossági ügyet megoldania, míg a vonat a hóviharban vesztegel, itt sem sikerült belezsúfolni 45 oldalba. A sztori alapfordulatai persze nem hiányoznak, és követik is hűen az eredetit, de az, aki se a könyvet nem olvasta, se a filmfeldolgozást nem látta, nem fog könnyen eligazodni a szereplők között.
Solidor rajzai korrektek, noha épp annyira izgalmasak, mint a zanzásított krimi: semennyire. Eleve nem könnyű egy zárt térben játszódó, akció-szegény történetet vizuálisan izgalmassá tenni; Solidor extra-hosszúkás panelekkel próbálkozik – hiába. Több szereplő arcberendezése is feltűnően hasonlít arra a színészre, aki az 1974-es filmadaptációban az adott figurát alakította, ez persze a legkisebb baj. [Beyonder]
A Gyilkosság Mezopotámiában nem tartozik a szerző legismertebb művei közé- és ez nem véletlen. Az önéletrajzi utalásokat sem nélkülöző történet szerint egy Mezopotámiában kutató régészcsoportot egy ismeretlen tettes terrorizálja és a helyi rendőrség vezetője Hercule Poirot-t kéri fel a nyomozásra.
A megvalósítás túlságosan verbális, sokat beszél, de keveset mutat. A rajzok ugyan kellemesek (a hangulatos, barnás pasztellárnyalatok a helyszínből fakadnak, Chandre kubistább tuskezelése nekem szimpatikusabb, mint Solidor kilúgozott, élettelen stílusa), de a panelek változó mérete sem tudja izgalmasabbá tenni ezt az 1934-es sztorit.
A történetet tekintve nincs nagyobb baj vele, mint az Agatha Christie- könyvekkel általában. Végy egy jól körülírható helyszínt (kastély, sziget, vonat, stb.), benne nyolc (kilenc, tíz, stb.) gyanús embert, majd a végén fogd rá egyikőjükre, hogy ő a gyilkos. Annyi logika van benne, mint a Szerencsejáték ZRt. által kiadott számvariációkban. Annyi az esélye, hogy Gizi néni találja el a számokat , mint hogy Einstein- ugyanannyi eséllyel lesz a szobalány a tettes, mint a kertész. Nem érdemes rajta gondolkodni. [Vilos Cohaagen]
Tíz kicsi néger (írta:François Rivière, rajzolta: Frank Leclercq)
François Rivière-ről már fentebb esett szó, a Tíz kicsi néger klasszikussá vált sztorivezetését és az azóta már számtalanszor alkalmazott sémáját már feltételezhetően senkinek nem kell bemutatni, azonban az Agatha Christie sorozat illusztrátorairól már annál kevesebb szó esett: a Solidor művésznév Jean-Francois Miniac francia művészt takarja, amit kifejezetten az e két általa jegyzett kötet apropóján használt, nem véletlenül, hiszen hiába egyenesen Agatha Christie lánya, Rosalind Hicks kérte fel a munkára, végül csak az Emmanuel Proust kiadó alapítójának közbenjárására állt kötélnek. A sterilnek és letisztultnak tűnő stílus, mely a Geekz kritikusok szemét szúrta kissé, szándékos tisztelgés Edgar P. Jacobs, a Blake et Mortimer Franciaországban kultstátusszal övezett megteremtője és Hergé pályatársa előtt. Nota bene, a Solidor által jegyzett két Agatha Christie kötetet több, mint tíz nyelvre fordították le és összességében százezres példányszámban fogyott el. Ehhez persze lehet némi köze az írónő hírnevének és nyilván nem véletlenül bukkannak fel olyan gyakran a netes bolhapiac-oldalak eladási rovatában...
A szemnek leginkább kedves, színeivel élettel teli, leginkább képregénynek és kevésbé egyértelműen tömörített adaptációnak nevezhető Gyilkosság Mezopotámiában illusztrátoráról, a fiatal, lotaringiai, elsőképregényes Chandre-ról egyértelműen lerí, hogy élvezte a munkát, és szívét-lelkét beleadta a feladatba. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a következő Poirot történetnek nem csak rajzolója, hanem egyben forgatókönyvírója is (Le crime d'Halloween - Az ellopott gyilkosság).
A Spirou magazin oldalain edződött Frank Leclercq belga rajzoló folyamatosan kereste a saját stílusát, míg a Biggles (James Bigglesworth, a brit légierő pilótájának kalandjai) és végül a Fée et tendres automates (A tündér és a gyengéd automaták) sci-fi szériában találjon rá. Az Agatha Christie sorozat három kötete korai munkái, ami meg is látszik a hátterek kidolgozatlanságán és a panelek purizmusán: egyértelmű, hogy némi presztízst és előre megjósolhatóan stabil bevételt kölcsönző bérmunkáról van szó, gyakran ütközünk hatalmas, üresen kongó képkockákba és azok legalább felét is a szöveg tölti ki. Inkább tűnik sűrűn illusztrált regénynek, mint képregényadaptációnak, a méltán népszerű Rejtő-feldolgozások ugyancsak szövegsúlyos albumainak bármelyike kenterbe veri.
Összességében elmondhatjuk, hogy ha Agatha Christie-rajongó ismerősünket ezen albumok valamelyikével lepjük meg, nem nagyon okozhatunk csalódást, de azt el kell ismerni, hogy az eredeti regények nem ismerete sokant ront az élvezhetőségükön. [Santito]
Amikor kiderült, hogy Frank Miller, korunk egyik legnevesebb képregényzsenije (a másik nyilván Alan Moore), filmet kíván rendezi, nem csak a fanboyok meg a comics-geekek jöttek heves izgalomba, de a Rodriguez-féle Sin City rajongói is. Utóbbiak nyilván egy újabb kőkemény, CGI-vérbe és fekete-fehér vad-romantikába tunkolt neo-noirt vizionáltak, borostás übermacsókkal és dögös szexbombákkal. Miller ehhez képest – hogy is fogalmazzunk finoman – büszkén, bátran és egyenesen a trambulinról hugyozta szembe a nézői elvárásokat.
Kezdjük először is a témaválasztással, amivel kapcsolatban nagyon sokan értetlenkedtek, mondván, miért nyúl Miller más képregényéhez, miért nem saját munkásságából szemezget. A válasz pofonegyszerű: Will Eisner sorozatának adaptálására nem önként ajánlkozott, hanem egy felkérést fogadott el. És hogy miért mondott igent? Mert nem mondhatott nemet. Will Eisner neve ugyan nem sokat mond mifelénk – ami nem jelent semmit, tekintve, hogy pár hónapja, még Alan Moore is az ismeretlenség homályában leledzett –, viszont angolszász körökben őt tekintik a képregény műfaj egyik úttörőjének, és (többek között) az első komolyabb „grafikus regény” megalkotójának. 1940-ben indult, The Spirit című sorozatával pedig olyan történetvezetési, szemléletbeli és nem utolsó sorban kompozíciós újdonságokat vezetett be, amelyek hatással voltak az egész médium fejlődésére. Maga Miller is Eisner köpönyegéből bújt elő, így nem csoda, ha megtisztelőnek érezte a felkérést. A 2005-ben elhunyt legendát egyébként személyesen is ismerte, sőt barátok voltak, noha voltak szakmai vitáik is bőven.
A tiszteletből nem sok jutott a filmverzióba, már ami az eredeti történetet és hangulatát illeti. Szemben Snyderrel, aki precízen lemásolta a Watchmen figuráit és a sztori fontosabb elemeit, Miller különösebb aggályok nélkül nyúlt bele az alapanyagba. Tegyük hozzá, hogy az eredeti képregény, mivel egy évtizedeken át görgetett, több író és rajzoló által alakított sorozatról van szó, nem olyan egységes, mint Moore klasszikusa, de mégiscsak van egy sajátos hangulata és mitológiája. Az eredeti sztori szerint a képzeletbeli Central City-ben a gonosz Dr. Cobra megöli a Denny Colt nevű magándetektívet, aki azonban „feltámad” pár nap múlva. Ezt azonban csak Dolan felügyelő tudja, Colt régi énje ugyanis megszűnt, helyette megszületik az álarcot, öltönyt és kalapot viselő Spirit, a város önkéntes őrangyala, akinek egyébként semmiféle szuperképessége nincs, csak a kemény ökle, a csípős humora, meg egy Ebony White névre hallgató kisfiú, mint a segítője.
Hogy utóbbit már nem emelte át a filmbe Miller, az érthető, mivel a fiú a legdurvább, ’40-es évekbeli néger sztereotípiákat testesíti meg. De ugyanígy a többi karaktert is megváltoztatta, van, akit megfiatalított (Silken Floss), van, akinek új foglalkozást kreált (Ellen Dolan), van, akit újonnan hozott létre (Morgenstern), a főgonosznak pedig – akit a képregényben csak egy pár fehér kesztyű szimbolizált – új identitást talált ki. A főhős ruhatárát is update-elte: Spirit az öltönyhöz kapott egy rikító vörös nyakkendőt és egy hófehér tornacipőt. Ezek persze apró – és a legtöbb esetben indokolható – változtatások ahhoz képest, hogy az eredetileg szuperképességek nélküli Spiritnek itt Rozsomákhoz hasonló öngyógyító képessége van, és egy „földközeli” humoros fickó helyett egy öntelt, felszínes hólyag lett belőle.
Odáig persze nem engedi a filmet eljutni Miller, hogy bármelyik karaktert, vagy akár magát a történetet egy pillanatra is komolyan vegyük. Rögtön az első komolyabb jelenetből (Spirit és a főgonosz Octopus összecsapása) egy olyan burleszk-szerű csete-patét kanyarít, hogy arra még Stephen Chow is elismeréssel biccentene. Óriási idézőjelek között van minden egyes mondat, dialógus, jelenet, de maga az egész film is, és akkor a millió utalásról még nem is esett szó. Mintha egyszerre akarná Miller kiparodizálni a képregényes és a képregény-filmes kliséket, úgy hogy közben azért demonstratíve szembemegy a most divatos realista vonulattal is (lásd: A sötét lovag, Watchmen).
Mindez ott bukik meg, hogy Miller, mint elsőfilmes (a Sin City rendezői kreditje inkább csak szimbolikus volt), nem akkora spíler még, hogy úgy zsonglőrködjön a stílusokkal és kikacsintó gesztusokkal, a komoly és a komolytalan határán egyensúlyozva, mint mondjuk egy Tarantino. Kéne például egy végig érdekes sztori, különben nincs mire felhúzni a kismillió vizuális geget, a színészeknek pedig fogalmuk se lesz, hogy mit kezdjenek a figuráikkal, és ez az alakításaikon is látszani fog. Itt kábé ez történik. Ráadásul épp a főhős a legérdektelenebb, egy üvegbetonnál is átlátszóbb, tenyérbemászó figura (alakítja: az eddig méltán ismeretlen Gabriel Macht).
Ahogy az jó előre borítékolható volt, a látvánnyal semmi gond, „képregényes-retrós” monokróm színek uralkodnak végig (hasonlóan a Sky Kapitány és a Holnap Világához), és ahogy a Sin City-ben, úgy itt is nagy hangsúlyt kapnak a fény-árnyék hatások, illetve egy két élénkebb szín, mint visszatérő motívum. Akad nem egy zseniális vizuális megoldás, ez persze nem akkora meglepetés, ismerve Miller tehetségét. Összességében mégis iszonyatosan zsibbasztó, mindenféle önkontrollt nélkülöző film a Spirit.
És emiatt mégse igazán Miller a hibás, ő ugyanis pont azt hozta létre, amit megálmodott. Fogta kedvenc szerzőjének alapmítoszát, összemixelte saját védjegyszerű stílusával, leszerződtetett egy csomó jó (színész)nőt (nyilván a személyes toplistájának az élbolyát: Scarlett Johansson, Eva Mendes, Jaime King, Paz Vega, Sarah Paulson, Stana Katic), és maszturbált egy egészségeset, mármint: vizuálisan. A producernek vagy a stúdiónak kellett volna szorosabbra húzni a szöges nyakörvet a póráz végén – no de, mi várható attól a Lionsgate-től, ami pont emiatt az – egyéb szempontból persze szimpatikus – rugalmassága miatt mehet hamarosan csődbe?
Így aztán, sokan fognak ugyanolyan kellemetlenül meglepődni, mint az újabb Blöff-ben reménykedő Guy Ritchi-fanok a Revolver esetében. Persze az, hogy az egyfajta Sin City-folytatásra számító átlagnéző milyen válogatott bazmegelések közepette fog felállni a mozifotelből, itt a Geekzen kevésbé fontos elemzői szempont. Elvégre furcsa lenne, ha pont itt döngölnék földbe egy vérbeli fanboy-filmet, amikor akár meg is dicsérhetném Miller tökösségét.
A Spirit pont olyan, mint a filmbéli félresikerült fejeslábas klón, amit vagy fél percig bámul Samuel Jackson Octopusa, miközben azt ismételgeti, hogy: „That's damn weird…That's just plain damn weird.” Igen, baromi bizarr ez az egész, mégis – pont ezért – nem lehet nem megbámulni. Spirit - A sikitó város - amerikai, 2009. Rendező és író: Frank Miller. Zeneszerző: David Newman. Operatőr: Bill Pope. Szereplők: Gabriel Macht (The Spirit/Denny Colt), Samuel L. Jackson (Octopus), Scarlett Johansson (Silken Floss), Eva Mendes (Sand Saref), Jaime King (Lorelei Rox), Paz Vega (Plaster of Paris), Sarah Paulson (Ellen Dolan), Stana Katic (Morgenstern). Gyártó: Lionsgate. Forgalmazó: Budapest Film. 108 perc.
Annak, aki még nem kapott kedvet a filmhez, annak, aki már látta, és annak, aki csak belenézne, íme itt a film főcíme, ami (a netes reakciók alapján) még azoknak is tetszett, akiknek a film nem jött be.
Nem hiába mondta Alan Moore húsz évvel ezelőtt Terry Gilliamnek, hogy ezt nem lehet megfilmesíteni. Szidja akárhogy is a fanboyok armadája az íróistent, ha a narratíváról, a dramaturgiáról meg más történetépítési apróságokról van szó, tudja ám ő mit beszél. Nem rossz kis film a Watchmen, csak nem moziban a helye. Meg kellett volna maradnia képregénynek.
Zack Snyder egy lelkes ember. Van szíve, méghozzá a helyén. Vagy legalább is a lendületével nincsen probléma. Ugyanakkor messze nem „vizionárius”, meg hasonló baromságok – nem az az auteur (jesszasz!), akinek eladni szeretnék. A látványt előcsalogatni képes ügyesember. A 300 például egy kalap szar volt, és ha neked tetszett, lődd magad lábon.
A Watchmen filmváltozata, annak ellenére, hogy a végét radikálisan megváltoztatták, a képi világot tekintve egy kedvesen szolgai adaptáció – forráshű képeskönyv. Szívet melengettetően: ahogy a szomszéd, szellemileg visszamaradott kislány fejét simogatja meg az ember, mikor a szerencsétlennek végre sikerül nyálcsorgatás nélkül felgöngyölíteni a jojót.
Moore Watchmen-je egy egész műfaj dekonstrukciója, formailag és tartalmilag egyaránt, a motívumok kifacsarásának segítségével. Snyder filmje ennek a műfajnak az ünneplése, a dekonstrukció felszínén korcsolyázva. Tartja magát a sztorihoz, de minden SZEXISEN, AKCIÓDUSAN csúcsra van hajtva és a végletekig ki van glancolva, ráadásul nincs érzéke a nüanszokhoz: a pátosz ezen a szinten kimondottan irritáló, míg a képregény-változat lényege a szuperhős-műfaj talajszintre való lerángatása volt. Moore eredetijében semmi nem cool, Snyder pedig azt igyekszik minden erejével coollá tenni, aminek szánalmasnak kellene lennie.
Igazából az egész a harmadik harmadban esik szét, amikor Moore képregénye olyan fordulatokkal, helyzetekkel kezd játszadozni, amellyel egy olyan adaptáció és közönség, amelynek minden történettel szemben, még ha szuperhős-sztori is, realitásigénye van, nem tud megbirkózni (még csak nem is a kihagyott nagy fordulatról beszélek a fináléban, hanem mindenről, ami körülveszi). Egyértelmű lesz, hogy ENNEK a sztorinak nem ez a médiuma.
A film technikai kivitelezés elvárható módon első osztályú, a látványvilágra egy szavunk nem lehet. Csak éppen eleve rosszul lett az alapanyag megközelítve. Várjá’, perspektívába helyezem: ilyen az, mikor egy káoszmágiában hívő angol zseni korszakalkotó, cinikus mesterművét rágógumi-országban megfilmesítik. És ez nem képregény-sznobizmus (most már van ilyen? Mert akkor haladunk.), csupán a tények.
Érdekes, ám egyúttal valahogy sorsszerű véletlen, hogy a hazai mozikban egy napon fog debütálni egy farmernadrágos milliárdos és a valóság mocskos talajára lerángatott maszkos igazságosztók képregényoldalakról gyöngyvászonra transzformált története. A Watchmen az amerikai rajongók tisztelve imádott és érinthetetlen szent idola, a Largo Winch a franciáké, és bár közel egyidősek, és a Han Soloba oltott modern Monte Cristo regénybábból bontotta szárnyait celluloidpillangóvá, eddig mindkettő esetében elképzelhetetlennek tartották, hogy fogást lehessen találni rajtuk egy esetleges feldolgozáshoz. A Watchmen megfilmesítéséről maga Alan Moore beszélte le Terry Gilliamet, a Largo esetében pedig egy katasztrofális tévésorozat indokolta, hogy minimum egyházi átokkal sújtasson, akiben akár csak gondolatbűnözés szintjén újabb adaptáció ötlete merülne fel.
Zack Snyder munkájáról a mai napon csak az olvasott kritikák fényében tudok nyilatkozni, de ez is megmutatja a Jérome Salle (Anthony Zimmer, Duplicity) és az ő fentiekről alkotott képzelése közti hatalmas különbséget, ugyanis homlokegyenest más módszerrel próbálkoztak: míg a Watchmen meglehetős hűséggel próbálja követni az eredeti mű fő vonalát (tessék csak egymás mellé tenni a rajzolt és a castingolt hősöket), addig Largo külseje szemernyit sem hasonlít képregénybéli önmagára, legjobb barátja és fegyvertársa eltűnik, hogy átadja helyét egy eddig nem létező testvérnek és egyik prominens tanácsadója egész egyszerűen nemet vált. És ha ez még nem lenne elég, a főhőst alakító, stand-up komikusként ismertséget szerző Tomer Sisley nevének felfedése legalább olyan felhördülést okozott Franciaországban, mint amikor világszerte számos Bond rajongó szívszélhűdést kapott a kutyaarcú Daniel Craig újságírók előtti pózolásakor az új 007-es szerepében. A szörnyű végzet előszele lenne ez vajon? Minden tamáskodóval és vészmadárral ezúton szeretném közölni: a film nagyszerű lett mindennek ellenére vagy inkább köszönhetően, mert olyannyira sikerült megragadnia a képregény esszenciáját, hogy még Jean Van Hamme és Philippe Francq is el voltak ragadtatva az eredménytől.
A cselekmény a Largo Winch képregénysorozat első négy kötetén alapszik, melyekből hármat már magyarul is olvashatunk a Képes Kiadó jóvoltából (az első kettő, valamint a harmadik kritikáját történetesen megtaláljátok mindenki kedvenc képregény- és filmblogján, a Geekz-en). A történet viszonylag egyszerűen indul: Largo apja, a milliárdos vállalatmogul tisztázatlan körülmények között megfullad a yachtján, egyetlen örököse pedig, az adoptált szerb világcsavargó természetesen a véletlenek sajnálatos összejátszása folytán épp akkor kerül rács mögé Brazíliában, egy elbűvölő turistalány közreműködésének köszönhetően. Úgy tűnik valaki a Winch vállalat irányításának megszerzésére és egyúttal Largo félreállítására tör, és nem válogat az eszközökben. Szerencsére a Tomer Sisley alakította pimasz mosolyú sármőr felveszi a kesztyűt és egy valóban nemzetközi szereplőgárda kíséretében lerúgja, megfekteti és felvásárolja az ellenfeleit, persze nem feltétlen ebben a sorrendben. Miután főhősünk révén a félig arab, féig zsidó nemzetiséget kipipáltuk, jöjjön egy brit, Kristin Scott Thomas (Az angol beteg, Négy esküvő, egy temetés), aki még mindig meg tud lepni, ezúttal azzal, hogy tökéletesen beszél franciául és még mindig a legszebb színésznők egyike, akiknek nincs mellük (a másik Keira Knightley). A francia kapcsolat a végtelenül bűbájos Mélanie Thierry (őt legutoljára a Babylon A.D.-ben láthattuk, ami közelről sem olyan rossz film, mint azt egyesek állítják), a messzi és a nyugat-európaiak számára rendkívül egzotikus Balkánról pedig Predrag Miki Manojlovic (Underground, Macskajaj) érkezett, ami Salle egyik legjobb döntése volt a főszereplő kiválasztása után. Amikor a szerb színész beviharzott a szereplőválogatásra, a stábtagok döbbenten pislogtak egymásra a csapzott hajú és ruhájú, koszos figura láttán, nem sejtve, hogy egyenesen a Dosztojevszkij életéről készített film forgatásáról esik be. És mégis, az általa alakított elegáns, karizmatikus, letörhetetlen akaratú különc milliárdos és fogadott fia közt megjelenített kapcsolat jelenti a film legerősebb építőelemeit.
A forgatókönyv nagy részét elkövető Julien Rappeneau teljesen szabad kezet kapott Van Hamme-tól és ez a bizalom meghálálta magát, mivel számos olyan elem került a filmbe, amely nem szerepelt az eredeti műben, ám mégis tökéletesen simul a történet szövetébe: a legyőzhetetlenséget biztosító, ámde befejezetlen misztikus tetoválás már a film kezdetén definiálja Largo sorsát, a képregényben oly sokszor kezében látott tőr még inkább személyes és mélyebb jelentésű tárggyá válik azzal, hogy apjától kapja a bizalom jeleként, az eredeti New York-i helyszínt pedig Hongkongba helyezi, hisz míg az előbbi a kilencvenes években valóban a modernitás és a haladás szimbóluma volt, mára már elvesztette ezt az elsőségét. A változatos helyszíneken (Málta, Szicília, Hongkong, Makaó) zajló, kaszkadőröket megdolgoztató jelenetek és a pénzügyi világban folytatott manőverek egészséges egyensúlyt képeznek, a történet lendületesen zakatol a kissé kiszámítható, de egy akciófilmnek becsületére váló fináléig, ami azonban még így is friss, európai ízű filmélményt ad annak is, aki eddig hírből sem hallott Largo Winclawról. Mivel az eredménytől előre is rettegő franciáknál kitörő sikert aratott az akár 21. századi körítéssel előadott Belmondo hommage-nak is felfogható opusz, én magam is könnyű szívvel osztom ki a négy csillagot, ráadásul már sínen van a folytatás, mely a hírek szerint a hetedik kötetnél (La Forteresse de Makiling, A makilingi várerőd) veszi fel újra a fonalat.
"Ah, man! These screw-ups never live anywhere nice and sunny! - Hellboy in an abandoned village in Romania
Sosem voltam nagy híve a blockbusterek sikerét meglovagoló játékoknak, tekintve hogy miután a merchandising gépezetnek mindig igazodnia kell a film mozikba kerülésének dátumához, a pénzfialó lóverseny eddig általában összecsapott, bugos, ötlettelen és a filmet szolgaian másoló fércművek születése felett bábáskodott. Így hát amikor a Konami megkereste Guillermo del Toro-t a Hellboy második része kapcsán, csupáncsak egy kényszeredett mosolyra futotta, ám mikor megtudtam, hogy a játék története független lesz az Aranyhadseregétől és a Hellboy képregényekből jól ismert kedvenc őrült tudósom, Hermann von Klempt is tiszteletét teszi ikonikussá vált mechanikus óriásmajmaival, azaz Kriegaffe-ival, úgy döntöttem, hogy azért erre mégiscsak kell vessek egy pillantást. Mert hát mi lehet hálásabb téma egy akciójátékhoz, mint egy szarkasztikus, ballonkabátos démon, aki a Végzet Kőkemény Jobb Kezével pofozza végig a Természetfeletti Lények Enciklopédiáját A-tól Z-ig?
Amint azt maga del Toro is tökéletesen sommázza a játékban extraként megnyitható interjúk egyikében: ez egy "good punching game", ahol a meglehetősen lineáris játékmenet abból áll, hogy Hellboy többnyire puszta ököllel, illetve egyéb környezeti elemekkel, mint sírkő, transzformátor, kőkalapács, naginata vagy akár szikladarab, fegyelmezi meg a többnyire inhumán ellenfeleket. Az irányítás egyszerű, ámde nehézkes, a "gyengébben, gyorsabban legyintünk" (négyzet), és a "keményen, magabiztosan odasomunk" (háromszög) támadástípusokat kombinálhatjuk a "torkon ragadom és falhoz vágom" (kör) mozdulattal. A játék folyamán két-három gombos kombókat tanulhatunk, valamint a Rage Rune-ok gyűjtögetésével időnként előhívhatjuk Apuci Lángoló Dühét, amivel úgy vághatunk rendet a kedvünkért összegyűlt szörnyseregletben, mint kombájn a kukoricásban. A különféle helyeken elrejtett, illetve a különböző harcok után kapott Crystal Shard-ok a játék extráit nyitják meg, amik képgalériákat, concept art-okat és interjúkat foglalnak magukban.
Hősünk kedvenc kéziágyúja, a Szamaritánus is állandó szereplője a játéknak és egyben az egyik leghatékonyabb fegyver, melyhez az L1 szolgál ravaszként és bár a célzórendszer hagy némi kívánnivalót maga után (de ebben legalább hű a képregényhez: Hellboy pocsék céllövő), a legtöbb főellenfelet ezzel lehet leginkább megpuhítani (míg el nem fogy a lőszer), mielőtt néhány állcsúcsra helyezett ütéssel kényszerű pihenőre küldjük őket. A játék során több más gadget-et is összeszedhetünk, többnyire gránátokat (gyújtó, villanó, repesz és szörnyűző á la Ghostbusters), növényeket meghátrálásra bíró druida amulettet, kísértetiesen bénító muzsikát játszó zenélő dobozt, tüzet köpő jáde- és villámot hányó kőszobrocskát vagy akár gyógyító hatalmú nyakláncot.
No de mitől Hellboy a Science of Evil? A sztori hat fejezetből és egyúttal pályából áll, melyből három egy gyermekhúsfaló boszorkány történetéhez kapcsolódik (színtere egy romániai temető és falvacska, valamint annak katakombája), a maradék három pedig Hermann von Klempt nagyratörő terveihez (Okinawa-n, Tunéziában és egy nem tisztázott helyszínen Kelet-Európában), némi menetrendszerűen érkező cthulhoid rettenettel megspékelve. Ez a megoldás leginkább a Chained Coffin and Others és a Weird Tales gyűjteményes kötetek térben és időben ide-oda ugráló történeteihez hasonlít a leginkább, ami egy nagy piros pont a készítőknek. A fejezetek mindegyike egy csúnyácska in medias res kezdésű flash animációval indít, és itt éri az első kellemetlen meglepetés a PSP tulajt: az egész játékban egy árva hangnyi szinkron sincs, hiába vett részt Ron Perlman és Selma Blair a játék utómunkálataiban, az bizony csak az Xbox360 és PS3 verziókban lelhető fel (és hogy ráadásképp megforgassák a sebben a kést: Lobster Johnson szinkronhangját maga a kultikus B-magasságokban pozőrködő Bruce Campbell adja, amiről persze így szintén lecsúsztunk).
Ezek után kissé keserű szájjal kezd neki a játéknak az emberfia, de az első hellboyos megmozdulás után mosolyra húzódik a szája, hiszen a zene megfelelően hangulatos, a látványvilág egészen kellemes (de nyomába sem ér a God of War: Chains of Olympus vagy akár a Prince of Persia: Rival Swords színvonalnak), és hősünk a legnagyobb természetességgel és hosszú évtizedek során elsajátított rutinnal rúgja be az első útjába kerülő temetőkaput (és ami azt illeti, tulajdonképpen minden nyílászárót, amit épp nem ököllel forgácsol szilánkjaira). A játék a klasszikus MediEvil vonalon halad, és bár a nem túl változatos ellenfelek között feltűnnek olyan ismerősök is, mint a humanoid békaszörnyek a Seed of Destruction-ből, valamint végre megtudjuk mi lett a sorsa von Klempt Kriegaffe #10-esének (a Wake the Devil-ből) többi számot viselő testvérének (hiszen mi verjük őket péppé), a játékmenet egy idő után monotonná és repetitívvé válik, a főellenfelek pedig a Szamaritánus megfelelő alkalmazásával könnyedén és egyszerűen legyőzhetőek. Az egyetlen kivételt a már emlegetett boszorkány képezi, ugyanis a vele vívott harc egyenesen frusztráló, tekintve, hogy csak távolsági fegyverekkel lehet megsebezni, fentebb pedig már megemlítettem a játék automata célzásának hiányosságait. Érdemes még megemlíteni a Shenmue-ből és a God of War-ból már jól ismert mini reflexjátékot, amikor egy guruló sziklagolyó vagy a Hellboy-t elütni készülő dzsip elől a képernyőn felvillanó gomb megfelelő időben történő lenyomásával tudunk elugrani, azonban ez olyan ritkán fordul elő, hogy szinte semmiféle nyomot nem hagy a játékmeneten, még kevésbé az emlékeinkben.
Ennél kellemetlenebb azonban, hogy a kamera nézőpontja nem forgatható, hanem rögzített, ami az elsőgenerációs, PS1-es Resident Evil-ek gyermekbetegségeit reprodukálja, valamint az a bármilyen datálású verekedős játékban elfogadhatatlan tény, hogy ugrás közben nem lehet támadni. A felvehető és fegyverként használható tárgyak mondhatni üvegből vannak, hiszen egy véletlen svung azonnal széttöri őket, a többgombos kombókkal küszködni pedig teljesen felesleges, ugyanis az ellenfelek idegesítő módon állandóan megakasztják egy-egy jól időzített támadással. Bár Guillermo del Toro a szokásos lendülettel és lelkesedéssel (és szinte lelőhetetlenül) beszél a megnyitható interjúban arről, hogy mennyire egymásnak teremtették a videójátékokat és Hellboyt, ez egyáltalán nem látszik meg a PSP verzión és ugyan a többi platformra készített játékokhoz nem volt szerencsém, csak remélni tudom, hogy ennél jobban sikerülhettek. A Science of Evil egyetlen igazi pozitívuma, hogy potom 4-5 óra alatt végigjátszható (ha nem akaszt meg a monotonitása), az összes extra megnyitásához pedig ugyan újra neki kell veselkedni, kétlem, hogy erre ezek után bárkinek lenne lelkiereje. Inkább csapjatok fel egy Hellboy trade paperback-et, az legalább garantáltan szórakoztató...
"What makes a man a man? A friend of mine once wondered. Is it his origins? The way he comes to life? I don't think so. It's the choices he makes. Not how he starts things, but how he decides to end them." - Agent Myers
Nehezen képzelhető el nagyobb fegyvertény annál, mintha az ember dédelgetett teremtményét olyasvalaki karolja fel, aki még nálánál is jobban szereti, márpedig pontosan ez történt Guillermo del Toro és Mike Mignola esetében: a visszahúzódó, gazdag képzelettel bíró kövér kisfiúból extrovertált, szörnyfetisiszta kövér nagyfiú vált, és miután a Blade 2-vel megütötte Hollywoodban a jackpot-ot, egyszer csak azon vette észre magát, hogy ezüsttálcán kínálják fel neki képregénygeek rajongásának örökös tárgyát, amelynek megfilmesítési jogát hét évvel ezelőtt szerezte meg magának, pontosan erre a pillanatra várva. Hát csoda, ha szemrebbenés nélkül gázolt át három szuperprodukcióra való felkérésen (Blade: Szentháromság, Harry Potter és az azkabani fogoly, Alien vs. Predator), hogy a gyöngyvászonra álmodhassa a vasalóállú, ballonkabátos, pokoli felmenőkkel rendelkező fenegyereket?
Hellboy 1993-ban debütál a San Diego Comic-Con Comics oldalain, del Toro forgatókönyve pedig már 1998-ban készen áll, azonban azokban az években a képregényadaptáció kifejezés felér egy szitokszóval a filmstúdiók szemében. A Mátrix, az X-Men és a Pókember sikerei (ezen persze főleg a box-office eredményeket értsük) szerencsére megváltoztatják ezt a szemléletmódot, de kedvenc Hell-fanboy rendezőnknek (említettem már, hogy a publikus emailcíme abe_sapien@hotmail.com?), így is véresen komoly közelharcot kellett vívnia a Revolution Studios nagyokosaival, hogy Mike Mignola képregényuniverzumának esszenciája érintetlen maradjon. Olyan elmebeteg kérdések hullámait állta rendíthetetlen kősziklaként, mint "Nem lehetne a főszereplő átlagos ember, aki csak akkor változik át Hellboy-já, ha feldühítik? Biztos benne, hogy vörös színűnek kell lennie? Biztos, hogy Hellboy-nak kell hívni?", és még a főszereplőre tett életképtelen javaslatokat (The Rock, Vin Diesel) is sikerült ártalmatlan vízpermetté hasítania.
"I wanna make this the Last Emperor of cheesy monster movies." - Guillermo del Toro
Amilyen nehéz dolga a stúdióval volt, annál jobban egymásra találtak Hellboy szülőatyjával: mindketten éltek-haltak a szörnyekért, imádták a képregényeket, a B filmeket és a 30-as évek ponyváit. Del Toro így fogalmazta meg barátságuk alapját: "Mindketten hiszünk abban, hogy bármit is akarj tudni az emberekről, azt mind megtanulhatod a szörnyfilmekből, és bármit is akarsz megtudni a szörnyekről, azt megtudhatod az esti hírekből." Ennek a rendkívüli összhangnak és mozijuk sorsának megpecsételése a főszereplő személyének megtalálása volt, melyet legnagyobb megdöbbenésükre és örömükre, egymástól függetlenül, Ron Perlman személyében véltek felfedezni. Ugyan Mignola kevésbé, del Toro már annál tudatosabban döntött Perlman mellett, hiszen az a színész, aki hibátlanul el tudja játszani a neandervölgyit a Tűz háborújában, Salvatore-t a Rózsa nevében és Vincent-et a Szépség és a Szörnyetegben, tökéletes választás a komoly sminkes munkát igénylő Hellboy szerepére. És mexikói rendezőnknek nyugodtan hihetünk, hiszen ért hozzá: ő alapította meg Mexikó első speciális effektekkel foglalkozó cégét, a Necropia-t...
A forgatókönyv, amennyire lehet, követi a Hellboy képregényeket, hiszen a gerincét a Seed of Destructiontrade paperback cselekménye alkotja, ám a Végzet Jobb Keze rendeltetésének és Hellboy előre megírt sorsának revelációja már a Right Hand of Doom és a Box Full of Evil történetekből lett átemelve. A moziadaptáció érdekében tett kisebb-nagyobb változtatások arra utalnak, hogy ez Mignola univerzumának inkább amolyan párhuzamos valósága, mintsem a képregények szolgai feldolgozása: Hellboy eredetileg a Világ Legnagyobb Paranormális Nyomozója cím birtokosa, s mint ilyen, létezése ismert a Föld lakossága előtt, 1952-ben az Amerikai Egyesült Államok tiszteletbeli emberi lénnyé avatja, ötvenedik születésnapján pedig a Life magazin címlapjára kerül. A filmben ezzel szemben a kormányszervek titkos fegyvere, létezése hétpecsétes titok, csak amolyan városi legendaként kísérti az amerikai nép tudatalattiját. A Lizhez fűződő baráti kapcsolatból itt izzó szerelem, a zseniális tudós Kroenenből óraműre járó acélhideg gyilkológép lesz, Abe Sapien pszionikus képességekre tesz szert, Raszputyin pedig hüllőemberek helyett lovecrafti démonszolgákkal állít csapdát hőseinknek egy orosz temetőben a Cavendish kúria elhagyásával.
Abe Sapien: [after probing the sealed door] Behind this door, a dark entity. Evil, ancient and hungry. Hellboy: [sighs] Oh, well. Let me go in and say hi.
Legnagyobb szerencsénkre del Toro nem csak a forgatókönyvhöz, de minden máshoz értő kézzel nyúl: három különböző speciális effektusokkal foglalkozó csapat dolgozik a keze alá, élükön a neves Rick Bakerrel, a látványvilágért Mignolán kívül olyan nevek felelősek, mint egy bizonyos Tsutomu Nihei nevű úriember, aki a Blame című mangájával híresült el a szélesebb közönség előtt, a casting pedig a telitalálat Perlman mellett a kígyótestű Doug Jones, a vérprofi John Hurt, a gyönyörű Selma Blair és a szórakoztatóan vicces Jeffrey Tambor alkotta csapatot sorakoztatja fel. Ne feledkezzünk meg a cseh szupersztár (mégiscsak Prága volt a forgatás helyszíne, ugye) Karel Roden-ről sem Raszputyin szerepében, és a bögyös Biddy Hodson-ról, akinek karakterét a hírhedt 1975-ös exploitation film, az Ilsa, She Wolf of the SS szadista főszereplőnője inspirálta. Rupert Evans színészi kvalitásaival tulajdonképpen semmi bajom, csupán a karakterével (akit én még a BPRD főhadiszállás kapuja előtt lőttem volna keresztül a Szamaritánussal), ami gyakorlatilag más célt sem szolgál, mint a harmatgyenge szerelmi szál felvezetését és a normál, átlagos ember beemelését a freakshow keretei közé (szerencsére a film második részében nyomát sem látjuk sem neki, sem ennek a megalkuvó koncepciónak).
Abe Sapien: [while stitching up Hellboy's shoulder] How long did he touch you? Hellboy: I don't know? About 5 seconds? Abe Sapien: [pulls three eggs out of his shoulder] Touched you five seconds, laid three eggs. Hellboy: Didn't even buy me a drink.
Ha már megalkuvásnál tartunk, ez az egyik legfájóbb pontja a filmnek és az egyetlen, amiben del Toro fejet hajtott a stúdió előtt a potenciális nézőközönség megnövelése érdekében: a PG-13-as besorolás azt a paradox helyzetet állítja elő, hogy a vásznon embereket falnak fel, hánynak kardélre és petéznek tele kis Sammaelekkel, ellenben egy csepp vér sem folyik, nehogy kiheverhetetlen nyomokat hagyjon a filmre beülő kisgyermekek lelkivilágában. A vérpermet szimulálására találta ki Ron Perlman a metróban vívott harci jelenetben, hogy rágógumigolyóautomatával vágná szájon az undok Sammy-t, hogy a kiszóródó golyók jelöljék a sérülések súlyosságát: ebből végül falból kitéphető telefonkészülék és csilingelő pénzérmék lettek egy klasszikus Hellboy-os one-liner-el súlyosbítva: "It's for you!"
Minden igyekezet, belefektetett tehetség és lelkesedés ellenére a film éppenhogy csak kiemelkedik a középszerből, még a rengeteg, rajongók számára elhelyezett utalás ellenére is, mint például az orosz temetőben feltámasztott és háton cipelt hulla, ami a The Corpse című történet egyik fő motívuma, a Hellboy-nak betalicskázott szekérderéknyi palacsinta mint a Pancakes zseniális kétoldalasának hommage-a vagy éppen a BPRD főhadiszállás egyik üvegvitrine mögött pihenő torzó (Longinus Lándzsája mellett), aki nem más, mint Roger, a Homonkulusz az Almost Colossus-ból. A mérsékelt siker annak is köszönhető, hogy az USA-ban a Hellboy éppen akkor került a mozikba, amikor Mel Gibson Passiója, és a déli államokban a filmszínházak egyes esetekben kerek-perec megtagadták, hogy egy ördögös filmet vetítsenek a Passióval párhuzamosan. Más mozikban ezt a faramuci helyzetet azzal oldották meg, hogy "Hello, Boy" címmel hirdették a Pokolfajzat kalandjait...
Astaroth, Grand-Duke of the Infernal Regions: - What's all the noise about? Mammon: - It is the boy. He has eaten the pancake. Haborym: - He will never come back to us now. Astaroth: - Truly this is our blackest hour.
Bár a film a Hellboy univerzum kompromisszumokkal felhígított változata, a kötelező jellegű szerelmi szállal és az X-Men-ből kölcsönzött (és azóta elkoptatott) meg nem értett szörnyetegek toposszal, mégis több szempontból hozzátesz (például Sammael és a Szamaritánus) a képregényes alapanyaghoz, ezzel kiemelkedve a képregényadaptációk tengeréből. Kétségkívül nem egy Casablanca, de a három dvd-s extra kiadása nem véletlenül produkált olyan eladásokat, ami lehetővé tette a második rész megvalósulását (na jó, segített a Faun labirintusának sikere is). Könnyed szórakozás, képregénygeekeknek pedig egyenesen kötelező!
Alapvetően ellene vagyok a szigorú alapokra helyezett gyereknevelésnek, de ha a vallásosan bigott és indok nélkül kegyetlenkedő módszerek egyenes úton vezetnek az olyan filmek születéséhez, mint a Cronos, az Ördöggerinc (The Devil’s Backbone), a A Faun labirintusa, valamint a Hellboy II – Az Aranyhadsereg, akkor azt hiszem már holnap megkérem Guillermo del Toro nagyanyjának a kezét. A bevallottan elcseszett gyerekkorral bíró rendező ugyanis az ő áldásos tevékenységének köszönhetően menekült saját és mások fantáziavilágába, falta megállás nélkül a képregényeket, a hetvenes évek horrorfilmjeit és a ponyvákat, ami a Mike Mignola-val született barátságához, majd a Hellboy képregények szélesvászonra adaptálásához vezetett.
(Figyelem: a cikk nyomokban spoilereket is tartalmazhat!)
A mozipénztáraknál viszonylag szerényen muzsikáló Hellboy - Pokolfajzat sötét tónusú, lovecrafti alapvetése után az időközben A-listás rendezővé avanzsált del Toro úgy döntött, hogy ezúttal a Hellboy-univerzum ír és kelta tündérmesék alkotta aspektusát tárja fel a nézők előtt, ami visszanyúl a Mignola képregényeiben is felhasznált eredeti mitologikus gyökerekhez: a tündérek világának lakói rosszindulatú, veszedelmes teremtmények, akik embergyerekeket lopnak és emberi ujjakat ropogtatnak csemege gyanánt (The Corpse), romos tornyokból terrorizálják a környező falvak lakóit (Iron Shoes) vagy éppen szerencsétlen áldozatuk fejét állatfejre cserélik (The Troll-Witch). A téma tökéletes választás volt a hatalmas büdzsé elköltéséhez, és del Toro nem is fogta vissza magát: az Éjszakai szülöttei (Clive Barker Nightbreed-je, 1990) és Jim Henson Fantasztikus labirintusa (Labyrinth, 1986) óta nem láttunk ilyen elképesztően látványos szörnyparádét, a kis Hellboy esti meséjében megelevenedő történet a Zsinóronra (Strings, 2004) hajazó, marionettszerű megvalósítása zseniális húzás, a fogtündérek hátborzongatóak, a csörlőláncos fémkézzel harcoló Mr. Wink Mignola személyes kézjegyeként tündököl (mint Hermann von Klempt mechanikus gorillájának, a Kriegaffe #10-esnek az inkarnációja), a Trollpiac Brooklyn-híd alatt rejlő színes forgataga Neil Gaiman Soseholjának (Neverwhere) és Csillagporának (Stardust) legjobb pillanatait idézi, a kétórás film számomra egyik legmeghatározóbb pillanata pedig a lenyűgözően bizarr Halál Angyala, aki egyúttal kijelöli Hellboy végzetét is.
A tündérmesei elemek mellett (hetvenszer hetven katonát számláló sereg, a goblinnak felajánlott három tárgy) biztos vagyok benne, hogy minden valamirevaló geek elmorzsol legalább egy könnycseppet a meghatottságtól, a film annyira hemzseg az hommage-októl. A cím akárha egy Doc Savageponyva borítójáról ugrott volna le, a fajtáját utolsóként képviselő Erdőisten és Hellboy összecsapása csodálatos főhajtás Ray Harryhausen Titánok harcának (Clash of the Titans, a görög mitológia minden idők legjobb feldolgozása) és Miyazaki Mononoke Hime-jének előtt, a szerelmes Hellboy tévéjén pedig a Bride of Frankeinsein látható.
A vizuál- és utalásorgia feletti ömlengés után azonban térjünk át a film Achilles-sarkára, úgymint a történet, ami mint olyan, szinte nem is létezik (ami pedig igen, az annyira kiszámítható, hogy az első 20 perc után borítékolni lehet a film utolsó jelenetét), illetve követi a Hellboy képregények alapreceptjét, vagyis: valami ocsmányság üti fel a fejét, fenyegetve az emberiséget, Hellboy nyomoz (értsd: először véresre vereti magát, majd halomra pofozza az ellene felvonult szörnysereget), a főgonosz felfedi terveit, majd Hellboy pár jól irányzott ökölcsapással orbitális pályára állítja, végül pedig egy szarkasztikus megjegyzéssel napirendre tér a dolog felett. Esetünkben a tündérvilág főnemesi családjának hercege dönt úgy, hogy népe eleget bújkált már a világukat lassan felemésztő, kiüresedett lelkű emberek elől, és felébresztve az eonok óta szunnyadó, legendás Aranysereget visszahozza a tündérek aranykorát. Mindez rendben is lenne, ha Mignola egy pár tízoldalas képregényéről beszélnénk, de itt a Sony két órás szuperprodukciójáról van szó, így az egészet csupán del Toro dramaturgiai érzéke és a szinte folyamatosan pörgő, gondosan felépített, látványos akciójelenetek mentik meg.
A szereplőgárda szinte ugyanaz, mint az első részben, hiányzik ugyan Myers ügynök (nekem ugyan nem, mindig is idegesített az a csupasz állú, idegesítően jófiú karaktere), akit Hellboy áthelyeztetett az Antarktiszra, ellenben kapunk egy új tagot, a német Johann Krauss személyében, akinek lelke egy szeánsz során elszakadt a testétől és most ektoplazma formájában létezik egy speciálisan neki készített szkafander védelmében. A hideg, precíz, papírformát követő Krauss (a Family Guy és az American Dad társszerzője és szinkrontálentuma, Seth McFarlane tolmácsolásában) hamar megtalálja a hangot Tom Manning-el, a BPRD vezetőjével, akinek érthetetlen módon ezúttal a csetlő-botló, komolyan nem vehető bohóc szerepe jutott, ami az első részhez képest komoly visszalépés, életrekeltője, Jeffrey Tambor szempontjából pedig egyenesen sajnálatos.
Hellboy szerepét továbbra is mintha Ron Perlman-re öntötték volna, Doug Jones is brilliáns, mint Abraham Sapien, Selma Blair pedig ugyanolyan gyönyörűszép Liz Sherman, mint Hellboy első kalandjában. Hellboy szarkasztikus one-linerei továbbra is elég viccesek, még Abe karakterének is jutott néhány jó pillanat, valamint hatalmas kudos del Toro-nak, amiért sikerült úgy tálalnia az I Can't Smile Without You-t, hogy még az én torkomon is sikerült lenyomnia Barry Manilow-t, ráadásul még másnap is a fejemben zakatolt az a hülye dal. Ellenben ami az érzelmes jeleneteket illeti, Abe és a tündérhercegnő kapcsolata a legfinomabban szólva is sutára sikeredett. Érdemes még megemlíteni Luke Goss brit popsztárt, aki Nuada herceget alakítja elég meggyőzően a rengeteg smink alatt, ami egy újabb párhuzam a Fantasztikus labirintussal: ott a manókirályt David Bowie játszotta.
Mindent összevetve a Hellboy 2 szó szerint fantasztikus szórakozást nyújt, én szinte gyermeki örömmel csodálkoztam rá a Trollpiac szörnyseregletére és leesett állal néztem az akciójeleneteket: elvarázsolt még a bosszantó negatívumai ellenére is és vajon kell-e ennél több ebben a szörnyen szürke világban?
(Végül pedig ne feledjük: ez Etyekwood első nagyszabású szuperprodukciója, szóval ki ismerte fel elsőre Kamarás Ivánt és Oroszlán Szonját?)
Végre egy valamire való Spiderman játék, amit a fejlesztők ezúttal - úgy tűnik - komolyan vettek. A játék önálló lábakon áll, nem a filmeket feldolgozó adaptáció (bár hasonlóságok lesznek). A szereplők között ott lesz Mary Jane, Wolverine, Nightcrawler és Venom is. Lapozás után egy csokorra való videó, köztük comic con trailer és fejlesztői kommentár, meg nehány álleejtős akció a levegőben. És igen, jön PC-re is (ezt manapság sajnos már hangsúlyozni kell). Várható megjelenés: 2008 október.
Mike Mignola, a Hellboy megalkotója és egyben egyedi stílusú rajzolója különféle kisebb munkáin kívül (többek között dolgozott Batman világának papír és animáció alapú hajtásaival) létrehozott még egy igencsak eredeti, ám a fent említett vörös démonnál kevésbé ismert karaktert Screw-On Head, azaz Felcsavarozható Fej személyében. A rövid, harminchat oldalas one-shot képregény 2002-ben jelent meg - nyolc évvel az első Hellboy után -, és vélhetően nem is volt több egy egyszerű ujjgyakorlatnak beillő viccnél. Bryan Fuller azonban, a Wonderfalls és a Dead Like Me írója látott benne fantáziát, így az amerikai Sci-Fi Channel támogatásával 2006-ban készült belőle egy rövidke pilot epizód is, melyet sajnos a megrendelés hiányában nem követtek folytatások.
A főhős legjellegzetesebb tulajdonsága különféle szuperhős-játékok láttán fogant meg Mignola fejében, melyek egyéni, felismerhető arccal, ám jellegtelen, egyforma kinézetű testtel rendelkeznek. "Mi lenne, ha az én szuperhősöm csak egyetlen fejből állna, akinek van egy csomó felhasználható teste raktáron?", tűnődött egy napon, és voilá, megszületett Felcsavarozható Fej. Tulajdonképpen nem tudunk meg róla semmi közelebbit (még civil nevét sem, ha van egyáltalán neki) azon kívül, hogy speciális, bármire és bárhol bevethető titkosügynökként hűségesen szolgálja az amerikai elnököt, Abraham Lincoln-t.
A 19. századi Amerikában járunk tehát, méghozzá egy különös kvázi-alternatív múltban: a történelem azon eltitkolt, természetfeletti eseményekkel teli lapjain kalandozunk, melyek megtörténhettek ugyan, de nem tudunk róluk, mert ezen információk rossz kezekbe kerülve veszélyesek lehettek volna az egész emberiségre. Szerencsére hősünk és segítőtársai – (kilencedik) hűséges inasa, Mr Groin és Mr Dog, egy kitömött és újraélesztett kutya, aki végtagjainak mozgásképtelenségét ellensúlyozandó kereken gurítható bárhová – kész azonnal közbelépni, ha az Amerikai Egyesült Államok biztonsága forog kockán. Jelen esetben például a velejéig romlott (elvégre többször is sátánian felkacag!) Emperor Zombie, régi ismerőse ellen kell harcba indulnia, aki hataloméhsége csillapítása végett szörnyűséges mágikus titkokat kezdett kapirgálni...
Látjátok? Alig kezdtem el az Amazing Screw-On Head ismertetését, és máris mennyi markáns motívumba futottunk bele! Az alapötlet rögtön arra az ezer sci-fi-ből és horrorból ismerős paranoid alapvetésre épül, mely az X-aktákban kulminálódott a leggyönyörűbben: az Állam gondosan eltitkol minden természetfeletti eseményt vagy mágikus tárgyat a polgárai elől! A nemzet érdekében instant bevethető titkosügynök leginkább egy fém James Bondra emlékeztet, mechanikus felépítéséből következően pedig egy kis steampunk adalék is kerül a lecsóba (ami természetesen e furcsa világ járműveire vagy éppen kommunikációs eszközeire is kihat), míg az egész történet címe ("The Amazing...") a szuperhősös képregények fénykorát idézi.
A sor még hosszan folytatható: hősünk nagy nemezise egy ex-tudós élőhalott (micsoda ínycsiklandozó B-filmes illatok!), Emperor Zombie jobbkeze és egyben Screw-On Head valamikori szerelme, Patience egy sápadt bőrű, feketébe csavart vámpírkisasszony - mintha csak egy gótikus horrorból lépett volna ki (az Astoriánál egyébként minden délután látni jónéhány hasonló öltözékű lánykát a gimnáziumi hatodik órák végeztével). Találkozunk majd Indiana Jones-féle régészetnek álcázott, akcióorientált, extrém élményturizmussal is, az animációs film egyik legutolsó képsora pedig az angolszász mondakör egy híres momentuma előtt emel kalapot. És akkor az egy dimenzióval arrébb várakozó lovecrafti rettenetekről vagy Ricky-ről, az önmagától (Hellboy: Box Full Of Evil) átemelt koronás-gépágyús csimpánzról még nem is beszéltünk.
Mignola nem hazudtolja meg önmagát, rengeteg folklórt és filmes szubzsánert felhasznál egyéni ízű koktéljához - talán még a Hellboynál is többet (és ne feledjük, milyen rövid műről van szó!). Innen ered az is, hogy az eredményt - színes esernyőcskéivel és színes, tekergős szívószáljával - nem lehet komolyan venni. A humor persze a fent említett örökbecsű sorozat esetén is fontos tényező, mely kevés szereplőt vagy akár élet-halál harcot hagy érintetlenül, ám a Screw-On Head még arra is rátesz nem egy lapáttal, ráadásul a könnyed helyzet- és jellemkomikumok mellett bőven akadnak intelligens, rafinált viccek is a súlyosabbik fajtából.
"Élőhalott hadsereg? Mindig is akartam egy olyat", dünnyögi az ősi, börtönéből szabadult szörnyeteg elmélázva. "Minden igazán intelligens embert el kellene égetni a nemzet biztonsága érdekében!", vallja a megingathatatlan hitű, nemzete biztonságát harciasan őrző hősünk, mikor értesül a rossz útra tért egykori nyelvész-professzor gonosztetteiről. Emperor Zombie sátáni kacagást hallat egy fontos irat lefordításának diadalmas pillanatában, majd az értetlen tekinteteket látva magyarázkodni kezd: "Ami azt illeti, van itt egy remek vicc a szöveg elején...". Vagy ott van a kedvencem, Screw-On Head megérkezése Marrakeshbe. Villanásnyi jelenet - egy rakétaszerű fémtömb becsapódik a város közepébe –, és mégis mennyire ügyes, finom gúnnyal jellemzi az USA bájos kultúrfasizmusát, mely bármilyen egzotikus(nak vélt) tájat kész kétdimenziós papírdíszletnek használni! Rengeteg zseniális egysorost, utalások és oldalvágások tömkelegét sűrítették bele a rövid játékidőbe – ember legyen a talpán, aki elsőre megért minden poént és kikacsintást.
A fentiekben nem tértem ki külön az Amazing Screw-On Head-et képviselő két médium közötti különbségekre. Az ok egyszerű: gyakorlatilag végig az animációs filmről volt szó. Azon kevés esetek egyike ez, amikor a feldolgozás több, mint az eredeti, egészen egyszerűen azért, mert kellően komolyan veszi az alapanyagot (és hál' istennek eközben megfelelően komolytalan tud maradni - akárcsak az eredeti mű). A képregény gyakorlatilag egy vázlatosan elhadart sztori, néhány ecsetvonással felrajzolt sekélyes karakterekkel, ráadásul még a történetmesélés alapvető szabályaira is fittyet hány: önmagában aligha elégítene ki bárkit is.
Az animációs film azonban kifejezetten igényes munka. A látványvilágnak sikerül annyira megközelíteni Mignola pengeéles kontrasztokkal, vad színekkel és erős stilizációval dolgozó expresszionista stílusát, amennyire csak egy mozgókép számára lehetséges, és ez jó: a Hellboy Animated rajzfilmek (Sword Of Storms, Blood And Iron) egyszerűsített, tipikus amerikai trendet követő grafikája számomra teljesen tönkrevágta a hangulatot. A kőkemény Mignola-rajongókból álló stáb maximalizmusa (nézzétek meg a dvd extráit!), az eredeti mű kapkodós tempója hatására - és persze vélhetően teljesen szándékosan - addig feszítették a film sebességét, amíg csak lehetett, 22 percben mesélve el kétszerannyit, mint az oldalszámban már eleve több képregény.
Mindezek fényében nem teljesen világos, miért nem készült sorozat a neten máig megnézhetőpilot epizód után. Talán nem tűnt elég mainstreamnek és könnyen fogyaszthatónak a külcsín? A gyártási költségek voltak túl magasak? Netán az esetlegesen a továbbírással járó ellaposodástól féltek a (Felcsavarozható) Fejesek? A legvalószínűbb eshetőség persze az, hogy nem voltak elég pozitívak és számosak anézői visszajelzések, amire alapozva bátran berendelhették volna a folytatást.
Akárhogyan is, a Screw-On Head megmaradt egylövetű tűzijátéknak, a tévécsatorna oldalán végzett közvélemény-kutatás eredménye mindössze egy 2007-es dvd megjelenésre volt elég. Ezen megtalálható egyébként egy színvonalas werkfilm, mely Mike Mignola stílusának mozgóképpé adaptálásáról és annak nehézségeiről szól - érdemes megnézni.
A pillanatnyi Batman őrületet kihasználva jön aDark Knight-ot is inspirálóArkham Asylumjátékadaptációja, a jó hír: minden platformra. Íme az első képcsokor:
Batman - Dark Knight: elméletben, képregényben, filmen, minden mennyiségben. A műsor vendége Csákvári Géza filmkritikus, vele a stúdióban Trillian, Yvonne, Kubiszyn Viktor és én.
Olcsóbb fogás aligha létezik annál, mint amikor a recenzens a recenzálás nehézségeiről panaszkodik rögtön a recenzió legelején, ahelyett, hogy egyből belevágna a közepébe, és jól megmondaná (keményen, férfiasan), hogy hánycsillag. Mégis muszáj erre pazarolnom a karaktert, mert lehetetlen nem elmélázni azon, hogy egy efféle filmmonstrumot hogyan kéne / szabadna megközelíteni. Kezdhetnénk az IMDB-s őrülettel, Ledger halálával, vagy azzal, hogy az amerikai kritikusok mely nagy klasszikusokkal vetették össze a filmet. Ebbe a zsákutcába most, a kedves olvasók engedelmével, nem mennék bele. Nem csak azért nem, mert lesznek bőven, akik ezt (jobb ötlet híján) helyettem is megteszik, hanem mert A sötét lovag megérdemli, hogy a bulvár és hype helyett csak a filmre koncentráljunk. A továbbiakban tehát lelkendező laudáció vagy csakazértis fikázás helyett, higgadtnak tervezett, de szubjektív értékelés következik. (Utamat böhömnagy SPOILEREK szegélyezik majd.)
Nolan három évvel ezelőtti, újratöltött Batmanjében látszólag helyén volt minden. Mesteremberesen kidolgozott, de némileg steril és hideg munkának tűnt, ahol a rendező, mint egy stréber diák, felmondta a kötelező tananyagot. Nem lehetett belekötni, de valami hiányzott. Utólag már könnyű megmondani: a Joker.
Batman / Wayne önmagában unalmas figura, maszkban munkaköri kötelessége az érzelemmentes keménykedés, civilben pedig kénytelen az üresfejű átlagmilliomost alakítani. Christian Bale ráadásul, a maga introvertált alkatával, bármilyen zseniális színész, még inkább elidegeníti tőlünk ezt a karaktert (kontrasztként gondoljunk Clooney Batmanjére – vagy inkább ne). A nemezisnek ennél fogva harsánynak, izgalmas, extrovertáltnak kell lennie. A Batman: kezdődik!-ben hiányzott ez a figura, itt adott. Ez a Joker azonban nem az a Joker. Nicholson verziója gyámoltalan cserkészfiú a Ledger által alakított karakterhez képest. Előbbi egy kisstílű, nagyon is emberi bohóc, akit izgatnak a földi örömök – Vicki Vale, példának okáért –, utóbbi viszont ezeken már rég túl van. Se múltja, se identitása, se anyagi motivációi nincsenek. Nevezhetjük egyszerű pszichopatának, de több annál: szimbólum. Ő az a kisördög, aki a rajzfilmekben, vígjátékokban a főhős vállán ücsörög, és állandóan a rosszra próbálja csábítani gazdáját. Itt nem egy embert, hanem egy egész várost és egy egész eszmét próbál korrumpálni. Nem azért, mert a bűn kifizetődőbb, hanem mert jó látni, hogy a jó pofára esik. Ledger Jokerét irritálja a rend, és a káosz nagyköveteként le akar mindent amortizálni.
Vele szemben áll a rend képviselője, Harvey Dent, a Fehér Lovag, aki arra hívatott, hogy kisöpörje a fertőt Gothamből. Fiatal, bátor és idealista: tökéletes alany Joker játszmájában. A tét: bebizonyítani, hogy egy ilyen embert is meg lehet fosztani a hitétől, és szét lehet zúzni a reményeit. A játékostárs a harmadik pólus, a Sötét Lovag, igaz – és ez a legördögibb Joker tervében – ő nem is tudja, hogy egy játékban vesz részt. Joker arra alapoz, hogy ő és Batman épp ugyanolyanok, társadalomkívüliek, pszichopaták mindketten. Vagy ők azok, akik egyedül normálisak – csak nézőpont kérdése. Épp ezért, Joker nem is akarja elpusztítani Batmant, mert szüksége van a játszótársra.
Nagy kár, hogy ezt Nolanék mind jól a szánkba is rágják.
Először Alfred mondja ki a tutit Joker igazi természetéről („Some men just want to watch the world burn.”), majd Dent vetíti előre saját végzetét („You either die a hero or you live long enough to see yourself become the villain.”), végül maga Joker is összefoglalja röviden a fenti bekezdést („ I don't want to kill you! What would I do without you? Go back to ripping off mob dealers? No, no, you... you complete me.”)
Már a Batman: kezdődik!-re is jellemző volt, hogy a szereplők szinte mindent kimondtak. A főgonosz Ra's Al Ghul-tól Wayne barátnőjéig mindenki szorgalmasan elszavalta, hogy mit jelképez a saját karaktere. Jellemező jelenet, amikor Bruce apját lelövik, és az nem azt mondja, ami ilyenkor elvárható lenne („aaaaaaaaarrrghhhh”), hanem (visszautalva korábbi tanításaira) belenéz a kis Bruce szemébe, és elsuttogja, hogy „Ne félj”.
Abban a filmben minden egyes jelenet, szereplő, fű, fa, bokor valamiféleképpen a fő témára (bosszú jogossága, felelősségvállalás kérdése) rezonált, és ez a monománia ugyanúgy jellemző A sötét lovagra is. Az, ahogy Nolan megrajzolja a három karakter viszonyrendszerét, hibátlan. Joker és Batman komplementer-jellegének felvetése nem csak, hogy logikusan következik a cselekményből, de a gondolat hű a képregényhez is, azaz Alan Moore legendás Gyilkos tréfájához, de ugyanígy megemlíthető még a Morrison-McKean féle Arkham elmegyógyintézet is, mint inspiráció. Világos tehát a képlet, hogy ki kinek az oldalán áll, ki mit képvisel és mit szimbolizál.
Megismételném: a film koncepciója tökéletes, Nolan tudja, mit akar mondani, és azt is mondja. Lehet viszont, hogy néhol inkább mutatnia kéne. Kicsit bátrabban, kicsit expresszívebben. Ha nem kapnánk meg minden tanulságot előemésztve, több misztikum maradna a filmben, ráadásul a célul kitűzött realizmust és pszichológia hitelességet is jobban szolgálná, ha nem lennének annyira stilizáltak a dialógok. (Külön bekezdést érne, hogy mennyire számít realista megközelítésnek az, amikor Batman 20 métereket zuhan, mégsem lesz kutya baja sem, holott tudjuk, hogy szuperereje speciel nincsen.)
És, ha már a hitelességnél tartunk, úgy érezem, a film kulcspillanata, Harvey Dent (fizikai deformációját követő) lelki átváltozásának - vagy kevésbé költőien: bekattanásának - megindoklása gyenge lábakon áll. Odáig érthető, hogy Dent dühében bosszút áll a patkánnyá vált rendőrök családján, de hogy utána Gordon ellen fordul, az érthetetlen. Neki tudnia kellene (és tudja is), hogy ha csak egyetlen tisztességes rendőr van Gothamban, akkor az épp Gordon. A másik problémás jelenet Joker hajó-robbantós pszichológiai kísérlete, melynek végén, egy kétségkívül hatásos jelenetben, mind a jómunkásemberek, mind a fegyencek visszautasítják, hogy gyilkossá (és a gyilkolásban cinkossá) váljanak a túlélés érdekében. Ezzel megdől Joker tétele („You'll see, I'll show you, that when the chips are down, these uh... civilized people, they'll eat each other.”), győz az emberben lakozó emberség az állatias ösztönök felett. Mindez szép, de hol marad a realizmus? Ki hiszi el, hogy hasonló helyzetben az emberek „nem zabálják fel egymást”?
Akkor lenne valóban sötét A sötét lovag világa, ha Nolan elég bátor lenne ahhoz, hogy igazat adjon Jokernek.
Ez így inkább tűnik halivudi megoldásnak, kompromisszumnak a gyengébb gyomrú nézők felé, mint a film világából következő logikus fejleménynek. Tegyük gyorsan hozzá: egy PG13-as filmhez képest így is rendkívüli mélységekig merészkednek el az alkotók. Nincs igazi happy end, és ha az imént kifogásolt morális felmentést nem számítjuk, a film végig tartja magát a borongós, reménytelenséget sugalló hangulathoz. A sötét lovagot nézve tényleg átérezhető, milyen az, amikor a korrupció, az erkölcsi rothadás felemészt egy egész várost. Káosz, entrópia, apokalipszis előtti hangulat: nyilván nem véletlen, hogy sokaknak egyből a 9/11 utáni megtébolyodott Amerika jutott eszébe. Később ráadásul, a Batman által alkalmazott „kínzás” és törvénytelen lehallgatás apropóján még arról is elmélázhat a néző, hogy a terroristák (itt: a Joker) elleni harcban meddig lehet elmenni. Ez az olvasat azonban, szerencsére, már nincs belénk sulykolva.
És most jönne a lelkendezős rész, arról, hogy miért zseniális, a felsorolt hibák ellenére is, A sötét lovag. Hogy nem csak Ledger, de Aaron Eckhart is tökéletes a szerepében (Bale-t felesleges említeni, ő mindig az), hogy a szövevényesnek tűnő cselekményszálak egy pillanatra sem válnak követhetetlenné, hogy a fordulatok tökéletes ritmusban vannak adagolva, hogy az akcióbetétek brutálisan jók és – igen – sokszor még viccesek is, hogy a látszólag funkciótlan hongkongi kiruccanás se lóg ki a filmből, vagy hogy még a jamesbondos Q-koppintás is jól áll neki.
Ehelyett inkább arról, hogy mi is a legnagyobb erénye A sötét lovagnak. Ahogy egy kolléga is megállapította az aintitcoolon, Nolan felnőttszámba veszi a szereplőit és a nézőit is, úgy, ahogy azt képregényfilmben előtte még soha nem tette senki. Banálisan fog hangzani, de ez a film nem képregényfilm, hanem csak FILM, így, nagybetűvel. Vegytiszta szórakozást nyújt, de közben rendkívül okosan – mégha néha túl bőbeszédűen is – aktuális problémákat vet fel, és komplex morális dilemmákat prezentál. Kábé itt kezdődik a művészet.
A sötét lovag / The Dark Knight (amerikai, 2008)
Rendezte: Christopher Nolan. Írta: Christopher Nolan, Jonathan Nolan és David S. Goyer. Kép: Wally Pfister. Zene: James Newton Howard és Hans Zimmer. Szereplők: Christian Bale (Bruce Wayne / Batman), Heath Ledger (Joker), Aaron Eckhart (Harvey Dent), Michael Caine (Alfred), Maggie Gyllenhaal (Rachel), Gary Oldman (Gordon), Morgan Freeman (Fox). Feliratos. 152 perc
Történt 2004-ben, egy évvel a Gyűrűk Urás záróepizód nyálas tengerparti búcsúja után, hogy kijött egy orosz film, az Éjszakai őrség – szintén könyvadaptáció –, amely a jó és a rossz erők harcáról regélt, tele volt vámpírokkal és az egésznek olyan érdekes, lendületes, nem-amerikai stílusa volt, hogy odaát néhányan felkapták a fejüket, aztán izgatottan tárcsázták producer ismerőseiket: hoppá, vigyázó szemeteket keletre vessétek! Aztán 2006-ban jött a folytatás, a Nappali őrség, Hollywood pedig lecsapott a tehetségét már bizonyított friss húsra, és rábízta a Wanted című képregény-adaptációt, afféle bemutatkozó kűrnek. Timur Bekmambetov megérkezett (Oroszországból szeretettel): útját sportladával repkedő Angelina Jolie, szétfröccsenő agyak, nyolc napon túl gyógyuló sérülésekre fogyasztott gyógyvodka és más, Hollywoodban szokatlan jelenségek jelzik.
A történetet nagy vonalakban Beyonder már ismertette a képregényről írt kritikájában, röviden azért mégis összefoglalnám, mert egyrészt leendő nézői közül valószínűleg kevesen olvasták az említett forrásművet, másrészt olyan egyértelmű filmes áthallásokat tartalmaz, melyek mindenkinek fel fognak tűnni.
Hősünk egy depressziós, fásult irodakukac, unalmas munkával, csalárd barátnővel és idegesítő „legjobb baráttal”: tervei és vágyai nincsenek, igazi amerikai módjára marokszám nyeli a nyugtatót, és már annyira befásult az egészbe, hogy az önmegvalósítás, a változtatás álma sem kerülgeti többé. Cinikus, ütősre megírt pársoros mondatokkal narrálja ezt el nekünk ő maga, miközben percenként riad fel vacak, szűkös lakásában vagy éppen az Enter billentyű lenyomatával homlokán (ismerős?). Mindez megváltozik azonban (igazi VHS-kazetták borítójának hátuljára illő mondatkezdés, nem?), amikor a közértben Angelina Jolie jelentőségteljesen a pofájába bámul. A srácról kiderül, hogy apja tagja volt egy gyilkosokból álló ősi szövetségnek, és mellesleg épp aznap lőtték fejbe egy toronyház tetején…
A Wanted ízig-vérig látványfilm, gátlástalanul az, és amíg nem próbál több lenni, egész jól működik is - azaz a játékidő első harmadában. Pofás lett az apró szilánkokra robbanó üvegfelület, a toronyház-ugrás („elsőre senkinek sem sikerül…” – ja nem, az egy másik film) meg a komikusan vagány tűzharcok, no és persze szélesvásznon lassított felvételben, majd kimerevített képen mutatott fejlövést is ritkán lát az ember. Az autós üldözés szintúgy profi munka, Jolie túljátszott lazasága, az elképesztő(en irreális) trükkök és hősünk hétköznapian természetes trágársága remekül összeillenek.
Mindez azonban addig tart csak, amíg el nem ér a film arra a pontra, ahol muszáj elkezdenie adagolni a lényegi információkat szegény irodakukac srácnak és az akciójelenetek látványorgiája alól kiszabadult nézőnek a történetről, melynek alkatrészei és csavarjai nyugtalanítóan ismerősek. A Wanted ráadásul olyan popkulturális alapvetésekből nyúlt (és most nem számít, hogy a film csak a képregényt dolgozza fel), mint a Star Wars-hoz hasonlóan totálisan köztudatba épült Mátrix 1. vagy a komoly ítészek által gyakran alábecsült, fölöttébb zseniális Harcosok Klubja (még az Ikea bútorok is előkerülnek – mi ez, ha nem kikacsintás?).
Az erős forgatókönyv hiánya a pörgős, ötletes képi megoldásokkal teli felvezetésben még nem annyira zavaró, de a későbbiekben határozottan kínossá válik. Morgan Freeman rutinosan és magabiztosan adja ugyan elő a szövegeit, amik viszont még egy tucatgyártott számítógépes játékban is kínosan hangzanának. Jolie-nak más dolga nincs, mint lazulni és szexisen kinézni, de vele is jól kicsesztek, mert gyakran határozottan hullaszerűen fest a vásznon (talán nem Romerótól kellett volna elkérni a sminkeseket?). Talán még a furcsa bérgyilkos fazonok lettek a legjobbak, nyilván Bekmambetov hatása miatt (a vodka meg a matrózsapka legalábbis bizonyosan neki köszönhető), de akkor már inkább megnézem újra az Éjszakai őrséget, ahol meg minden szereplő egyénire sikerült...
Érdekes amúgy, hogy az amerikai filmek mennyire hajlamosak alábecsülni az emberi életet és túlbecsülni a családi kapcsolatokat. Mindenféle morális és filozófiai vitába való belemerülés vágya nélkül kérdezem: odaát tényleg ennyire ütnek milliomodszorra is az „ő volt a te apád!”, „hiszen az apám volt!” és más, hasonló jellegű drámai egysorosok? Nem unják már ezt a motívumot a nézők - és persze az írók? A moralizálás persze nem tisztem (egyébként is azt vallom, hogy egy átlagos felnőtt ember képes kezelni a valóság és a fikció fogalmát, ezért ezt határozottan fel kell tételezni a nézőkről is – fenébe a cenzúra akármilyen formájával!), de egyvalamit azért meg kell említenem: az ősöreg filmes problémát, miszerint a főszereplők által véghezvitt (bér)gyilkosságokat valahogyan elfogadhatóvá kell tenni a nézők számára, ha azt szeretnénk, hogy beleéljék magukat a helyzetükbe, a Wanted meglehetősen kifogásolható – vagy, ha úgy tetszik, suta – módon oldotta meg, amit a film közepi túlmagyarázás sem tesz indokoltabbá vagy értelmesebbé.
Szóval igencsak vegyes a végeredmény: az eredetiség nyomokban lelhető csak fel (de akkor már ezerszer inkább valamelyik Őrség-film), a látvány pedig brutális ugyan, de a harcjelenetek nem sokkal szebbek és egyáltalán nem ötletesebbek, mint a Golyózáporban (Shoot ’Em Up), ami viszont épeszű sztorival bírt és még az esetleges komolykodást is sikerült nagy ívben elkerülnie. (Monica Bellucci pedig százszor szebb, mint Angelina Jolie – minimum!) A forgatókönyv írója pedig egyedül a Google szó leggyakoribb és legköznapibb használatáért érdemel dicséretet (vagy talán büntetést, nem tudom).
Tény, ami tény: nagyvásznon büntet a számítógép-izzasztó effektparádé (a Wanted-ot sima tévén megnézni időpazarlás volna) - kár, hogy a döcögős, félrecsúszott, komolytalan mondanivalót is le kell nyelni hozzá). Jó szívvel azonban csak azoknak tudom ajánlani a filmet, akik vagy nem látták Fincher és a Wachowski testvérek fentebb említett filmjeit (elégszer), vagy nem zavarja őket, hogy lépten-nyomon ráismernek majd ezekre (és persze felrémlenek majd John Woo heroic bloodshed-akcióopuszai, meg az Orvlövész (Shooter) meg a Willard…).
Amerikai, 2008. Rendezte: Timur Bekmambetov. Írta: Michael Brandt és Derek Haas. Fényképezte: Mitchell Amundsen. Zenéjét szerezte: Danny Elfman. Vágó: David Brenner. Szereplők: James McAvoy, Morgan Freeman, Angelina Jolie, Terence Stamp és mások.
Úgy teremnek elő, mintha ott sem lettek volna, és gyorsak, mint a pillanat. A tetőtől talpig feketébe öltözött ronin megtorpan, de csak villanásnyi időre: hátrál egy lépést, végigméri a támadókat, majd annak a rozoga kordénak a fogantyújából, amelyet eddig maga előtt tolt, katanát húz elő.
Egy perccel később támadói holtan hevernek a földön, több darabban. Teljes a csend, a levegőt pedig betölti a vérpernye vasas illata. A kordéból kétévesforma kisfiú feje kandikál elő. A tekintete érdeklődő és megértő egyszerre. Az apjára pillant, aki újra megmarkolja a fából faragott, durva gyerekkocsi fogantyúját, és tolja tovább.
Itto Ogami és fia, Daigoro története a huszadik század végi japán popkultúra egyik legismertebb meséje; legelső inkarnációja a hetvenes évek elején látott papírt a Manga Action képregény-magazinban. A széria írója Kazuo Koike, rajzolója pedig Goseki Kojima, a manga-irodalom két zsenije – ők a Tohónak adták el a megfilmesítés jogát, a cég pedig hamarosan, még 1972-ben élt is vele. Itto Ogami szerepét Tomisaburo Wakayama játszotta (a Zatoichi-sztár Shintaro Katsu fivére), pontosabban inkább élte: szuggesztív-intenzív alakításának köszönhető, hogy a komor, legyőzhetetlen kardforgató ikonikus figurává lett.
Az alapszituáció tetszetősen közérthető: Ogamit, a sógunátus kivégzőmesterét az ellenséges Jagiju-klán politikai intrikája földönfutóvá teszi, sőt, még a feleségét is meggyilkolja. Mielőtt útnak indulna, választás elé állítja alig pár hónapos kisfiát: ha a gyerek a földbe szúrt kardhoz kúszik, magával viszi, ám, ha a játéklabda inkább a kedvére való, akkor az anyja után küldi a túlvilágra. Nem kegyetlenségből: Ogami meg van győződve arról, hogy annál, ami még e földön rájuk vár, a Meifumado csak jobb lehet.
Daigoro a kardot választja (ezt a lélegzetakasztó jelenetet azóta számos film lemásolta, közülük a legemlékezetesebb Wong Jing 1994-es Hong Xiguan zhi Shaolin wu zu(Hong Sigvan: a Shaolin öt alapítója) című, Jet Li főszereplésével készült produkciója), így ketten indulnak el arra a céltalan vándorútra, amelyen csak vér és a fájdalom az útitársaik. Ők ketten a Kozure Okami – A farkas és a kölyke. Ogami ára mostantól 500 riyu; aki ezt az összeget kifizeti, rendelkezhet a kardjával.
Egy bizonyos pontig. Mert bár Ogamit elárulták, tőrbe csalták és állatként vadásznak rá, azért ő még szívében-lelkében szamuráj marad. Nők (hacsak nem valami pokol szukájáról van szó) és gyerekek nem jöhetnek számításba (még ha erről a szabályról az ötödik epizód készítői meg is feledkeznek), ha pedig a harcban méltó ellenfelére akad, azt a neki kijáró tisztelettel kezeli. Daigoro a tőle telhetően – és tőle sok telik! – legjobban igyekszik kiegészíteni a gyilkos csapatot: eltereli az ellenfél figyelmét, néha ravasz módon a bizalmába férkőzik, halálosan aranyos kis élő fegyver válik belőle.
Ogami és Daigoro kapcsolata adja a sorozat lényegét, apa-fiú viszony ennyire szívbemarkolóan, mégis minden gejj melodrámától mentesen sem addig, sem azóta nem volt filmen ábrázolva. Mindketten a mozdulatok emberei, a szó olyan kevés köztük, hogy meglepetésként hat, ha egyikük megszólal (persze eleinte a kicsi nem is tud beszélni), gesztusaik mégis a lehető legmélyebb szeretetről árulkodnak. Ez a macsó módon idealizált és megjelenített érzelmi kapocs a maga letisztultságában lehengerlő.
Persze bűn lenne elfeledkeznem a széria azon tulajdonságáról, amelynek köszönhetően a híre máig kopásmentes, és ez az Ogami által kiontott vér és levágott végtagok, kettészelt emberek, felnégyelt ellenségek meg kibelezett rosszfiúk és feltrancsírozott útonállók, elvérzett kardforgatók csak ezrekben mérhető száma. A Kozure Okami-sorozat úttörő a maga nemében: a hetvenes évek elején, olyan társaival egyetemben, mint Mario Bava Reazione a Catena(Rándul az ideg) című filmje vagy Terence Fisher Frankenstein and the Monster from Hell(Frankenstein és a pokol szörnye) elnevezésű munkája, sokat tett az évtized nihilista, úgynevezett body-in-pieces fantáziáinak népszerűvé tételében, melyek eredménye az erőszak vásznon való megjelenítésének elburjánzása volt (ez a kijelentésem pozitív előjellel emésztendő). Nem csoda, hogy Tarantino fejet hajtott előtte a Kill Bill első részében látható mészárlással.
A képregény-sorozat sikere egy hat részből álló filmszériát, valamint egy tévésorozatot ellett, meg mindenféle médiákon átívelő firlefrancot - ezek amerikai kinövése a tavalyi, Tom Hanks főszereplésével készült Kárhozat útja volt (utóbbiról elég is ez a félmondat). Szerencsére az efféle szörnyűségek sem csökkentik Itto Ogami és kisfia vérpettyezte népszerűségét: a komor szamuráj máig rajongók ezreinek szeme láttára tolja a fából tákolt babakocsit; egyik keze a kordé fogantyúján – a másikban a katana.
A filmek
Kozure Okami: Kowokashi udekashi tsukamatsuru (A farkas és a kölyke: Gyermekem és tudásom bérbe adom). Ezzel a Kenji Mizumi rendezte filmmel indult a sorozat 1972-ben. Itto Ogami még a sógunátus kivégzőmestere: lefejezőként kell segédkeznie rituális öngyilkosságok alkalmával (a nyitójelenet filmre vitele egész egyszerűen elképzelhetetlen lenne a mai mozis világ PC „klímájában”: Ogami egy két-hároméves forma arisztokrata kisfiú lefejezésének feladatát látja el. Ahogy mondani szokás, a japán filmesek akkoriban „nem ciciztek”). Ogami magas posztja után sokan áhítoznak, közülük is a legveszélyesebb a Jagiju-klán, amelynek tagjai nem riadnak vissza attól sem, hogy eltegyék láb alól a hóhér feleségét, majd koholt vádakat bizonyítanak Ogamira, aki gyermekével a karján kénytelen menekülni. Néhány Jagiju megpróbálja elállni az útját. Szegények.
A sorozat összes filmje közül itt a leghosszabb az expozíció, ez persze elkerülhetetlen, az első epizódról lévén szó. Már itt is világos, hogy Mizumi leginkább nézőbarát eszköze – utánozhatatlan rendezői eleganciája mellett – az összecsapások vérbő, „minél látványosabb, annál jobb”-elvű bemutatása, bár szürreális erőszakorgiáról, mint a második részben, még nem beszélhetünk.
A második rész - Kozure Okami: Sanzu no kawa no ubaguruma (A farkas és a kölyke: Gyerekkocsi a Sanzu folyó partján (a Sanzu történetesen a pokol folyója)) - a sorozat leghírhedtebbje; nem csoda, hogy a nyolcvanas években Roger Corman ebből, illetve az első epizód darabkáiból vágta össze a Shogun Assassin néven elhíresült hibrid izét. Stilizált, tomboló erőszakopera: Ogami és a fia útját kettészelt vagy (szerencsés esetben) „csak” megcsonkított emberek tömege szegélyezi. Maga a gyereket szállító kordé sem az, mint korábban: már fegyverekkel megpakolt, titkos rekeszekkel teli halálgép. Az ártatlanság elveszett – ha megvolt valaha egyáltalán.
A film összecsapások sorozatából áll, amelyek intenzitása egyre növekszik – az ellenfelek harcbéli tudása nemkülönben. Közülük a legemlékezetesebb Sajaka (Kayo Matsuo), akinek orgyilkos bandáját csak nők alkotják. Ezek az emancipált leányzók bemutatkozásképpen a torzójáról lecsüngő-kikandikáló összes testrészétől megszabadítanak egy szerencsétlent – persze őket is a Jagiju-klán küldi Itto Ogami nyomába. S mikor színre lépnek a Halál Istenei – három testvér, mindegyik másfajta fegyvernemben járatos (coolságukra jellemző, hogy John Carpenter kölcsönvette őket Kiskínába, ők voltak a film össze-vissza repkedő szalmakalapos szuperembereinek elődei) –, a film végleg elhagyja a történelmi akciófilmek kényelmesen biztos talaját, és szado-mazochisztikus harcművészeti horror válik belőle: lélegzetelállító szépségű halálfreskók freccsennek a mozivászonra.
Csak egy példa, egy rövid jelenet a finálé kezdetéről: a Halál Istenei a sivatagban erednek Ogami nyomába, de ők sincsenek ellenség nélkül. Megtorpannak, egyikük a homokba vájja kézfejére csatolt hosszú vaskarmait, és máris egy sikítozó, őket csapdába ejteni akaró bérencet húz elő – utóbbinak a vaskarom a fejébe állt. A többiek ugyanígy cselekszenek – ki-ki a saját speciális fegyvere segítségével – és a sivatag hamarosan elvöröslik.
Mizumi mindezt olyan elegánsan megkomponált képek segítségével meséli el, hogy egy pillanatra sem érzünk exploitation-szagot; a vizuális nagyszerűség a borzalmaknak sűrűn lírikus hangulatot kölcsönöz, olyannyira intenzívet, hogy az néha szó szerint megbénítja a néző érzékeit. A farkas és a kölyke második része kegyetlen remekmű.
A harmadik epizódban A gyerekkocsit a halál szelei viszik(Kozure Okami: Shinikazeni mukau ubaguruma). Kanbei Magomura (Go Kato) jobban már nem is utálhatná önmagát: az egykor rettegett szamuráj mostanában mint vatari-kasi (zsoldos) tengeti életét, és nem lehet ráfogni, hogy válogatós lenne: úgy lemészárol néhány békés utazót, hogy ihaj – aztán dühében saját cinkosai közül is még párat. Ogamit, aki szemtanúja a mészárlásnak, szintén szívesen kardélre hányná, ám mikor megérzik egymásban az igaz harcos lelkét, kiegyeznek döntetlenben. Bár maga a történet ekkor vesz egy éles balkanyart, és klánok közti intrikák illetve az ebből eredő csatározások tablója lesz, vissza-visszatér Magomura figurájához, valamint az elveszett becsület és szamurájmorál feldolgozásának problematikájához.
A finálé pedig (és most veszek egy nagy levegőt) olyan pusztítást örökít meg, amilyenhez hasonlót én még filmen sosem láttam: Itto Ogami egymaga végez uszkve két-háromszáz őrjöngő ellenfelével, egy teljes hadsereggel, a keze ügyébe kerülő összes fegyvert felhasználva. A realitás itt már végképp nem húzófaktor: kardok, kések, lándzsák még hagyján, de a gyerekkocsi beépített géppisztolya(!) is bevetésre kerül, sorban kaszálva le a szánalmas klán-jakuzákat. Egyetlen jelenetben egyesül a spagetti-western tradíció a szamurájfilmével, Itto Ogami pedig legendává lesz.
Kozure Okami: Oya no kokoro ko no kokoro(A farkas és a kölyke: A szülő szíve, a gyermek szíve). A negyedik epizódban Itto Ogami (és persze fia) ellenfele a kiismerhetetlen Ojuki (Akihiro Tomikava), a bérgyilkosnő, aki áldozatait először mellének tetoválásaival kápráztatja el, csak hogy rögtön utána jól kibelezze őket. Bár Ogamit a nő meggyilkolásával bízzák meg, a Farkas kideríti, hogy Ojukit éppen annak a klánnak az emberei erőszakolták meg – és kényszerítették mostani halálos foglalkozásába –, akik jelenleg a halálát kívánják. Ogami hozzáállása jól példázza fatalista etikáját: bár sajnálja a nőt, mégis végez vele – aztán a klánnal, végül pedig a Jagiju lesben álló orgyilkosaival. Senki nem ússza meg élve.
Ojuki figurája, valamint a második epizód női zsoldosainak vezére egyes jelenetekben apa-fiú lehetséges kiegészüléseként, potenciális anyafiguraként, a család teljessé válásának ígéreteként hat, ám végül mégis mindketten beadják a kulcsot: Daigoro és Ogami a pokolba tart; jobb, ha nők oda őket nem követik. Nagyon is előzékenyek, ha jobban belegondolunk.
Az ötödik rész színhelye a Meifumado vagyis A démonok földje. A filmszéria epizódjai a képregény-sorozat számos történetét egyesítik magukban egyszerre, most sincs ez másként: az epizód törzsét az a több lépcsőből álló próbatétel adja, amelynek során Ogaminak különböző embert próbáló kalandokon kell átesnie ahhoz, hogy végül méltónak bizonyuljon a legnagyobb, a végső megbízatásra. A rostákon való átjutás természetesen többek elhalálozását eredményezi.
A főmisszió ugyancsak többlépcsős, kalandfilmbe illően csavaros: Kuroda nagyúr saját gyermekét vetette tömlöcbe, csak hogy kedvenc ágyasa kölkét nevezhesse ki utódjául. Klánja ezt nem tűrheti, hiszen ha kitudódik, szégyenükben tömeges önbelezést kellene végrehajtaniuk – és a botrány sokáig már nem is várathat magára, az összeesküvés írott bizonyítékával ugyanis egy szerzetesnek álcázott nindzsamester épp útban van a Sógunhoz. Ogami először az álpappal harcol meg (aki megállapítja, hogy Itto Ogami, hozzá hasonlóan, elérte a morális üresség harcoshoz illő végső fokozatát), majd Kurodáék irányába fordítja a gyerekkocsit…
A Meifumado sem, bár kevésbé brutális, mint a második és harmadik epizód, a visszafogottságáról híres: a hektoliterszám kiontott vér látványa mellett a trenírozatlan európai nézőnek Ogami oly kegyetlenségeit is fel kell dolgoznia, mint például a Kuroda-ház teljes kiirtását.
A sorozat 1974-ben készült utolsó epizódja (Kozure Okami: Jigoku e ikuzo! Daigoro (A farkas és a kölyke: Irány a pokol, Daigoro!), rendezte: Kuroda Yoshiyuki), a korábbiaktól eltérően a hó birodalmában játszódik. Egyszerű helyszínváltoztatás, a sorozat képi világának felfrissítése volt vajon a filmesek célja, vagy utalni szerettek volna arra, hogy Ogami és Daigoro, anélkül, hogy elhaláloztak volna, elérték a céljukat, és eljutottak a pokolba?
Retsudo nagyúr (Tokyo Oki), a Jagiju-klán feje és egyben Itto Ogami ősellensége végletes elhatározásra szánja el magát: a széria folyamán Ogami az összes rokonát eltette láb alól, így hát kénytelen utolsó gyermekét, Kaorit is a Farkas ellen küldeni. Kaori szeret késekkel zsonglőrködni, gyakorlásnak persze ára van, segédei fogyóeszközök. Persze ő sem áll meg sokáig Ogami előtt – ami Retsudót arra kényszeríti, hogy zombi-nindzsákból (!) álló hadseregét is bevesse. A film második fele olyan emlékezetes képeket varázsol elénk, mint például az orgyilkosok sítalpakon támadó seregét. Ogami ezúttal sem veszíti el hidegvérét, és a babakocsi rejtett fegyvertárának segítségével, amely ezen a ponton már egyfajta „dzsémszbondos” szuperjárgányként funkcionál, rendet vág közöttük.
Az utolsó epizód, ha nem is kielégítő lezárása ennek a hihetetlen szériának – mivel a filmesek még folytatni szerették volna, túl sok szál maradt elvarratlan –, mégsem kelt hiányérzetet; Ogami és a fia talán valóban megérkeztek oda, ahová elindultak. Meg egyáltalán: a Kozure Okami egyszerre mintaképe a tökéletes képregényadaptációnak és a véráztatta kaland-chambarának – az ilyesmit csak szeretni lehet.
(A cikk eredetileg a Filmvilág 2004. januári számában jelent meg.)
Bizarr cucc lesz, az biztos: neten az első (egyelőre spanyol nyelvű) trélere a várva várt új David Fincher agymenésnek. A Curious Case of Benjamin Button egy olyan férfiről szól, aki öregként születik meg, és egyre fiatalodik, hogy aztán gyerekként haljon meg. Főszereplők: Brad Pitt, Cate Blanchett, Tilda Swinton (YES!), Julia Ormond, Elle Fanning. Amerikai bemutató: december 18.
Bónusz: Kijött egy új tréler az orosz kazah Bekmambetov (Éjszakai őrség) első amerikai filmjéhez is (a változatosság kedvéért oroszul: a '80 előtt születettek most előnyben vannak.) A Mark Millar és J. G. Jones azonos című képregényéből készült Wanted sztorija: egy szürke, irodában melózó csávó rájön, hogy néhai apja bérgyilkolászással kereste a kenyérre valót, és az örökébe lép. A főszereplő James McAvoy, asszisztálnak még: Morgan Freeman, Angelina Jolie és Common. UPDATE: Elindult a hivatalos oldal is, ahol sok jóság várja a betérőket (online játékok, új trélerek, infók a képregényről), de itt a lényeg zanzásítva. Kattintsatok:
Ugyan a Hellboy 2 mozifilm júliusi bemutatója fájdalmasan messze van még, túl sokszor előbukkan a neten kedvenc vörös démonunk ahhoz, hogy nyugodni hagyjuk a témát addig. Szerencsére azonban van elég képregény, illusztrált novella, játék, spinoff-sorozat és animációs film Mike Mignola fantáziájának elborult, sokféle folklór fabuláit felhasználó, hátborzongatóan pokoli és kedves humorral bíró világában, hogy lesz mivel foglalkoznunk bőven. Mit is mondhatnánk még? Tartsatok velünk!
Alant pedig egy készülő Hellboy videójáték előzetese tekinthető meg, a Hellboy: The Science Of Evil. "Természetesen" egyelőre csak konzolokra jön ki, cserébe viszont Ron Pearlman szinkronizál benne és a látvány is meglehetősen csinos (a játékmenetről persze nem sokat tudunk meg).
A Studio 4°C, a Production I.G és a Madhouse koprodukciója az a 6 epizódból álló, 6 különböző stílust felvonultató és 6 különböző animerendező által jegyzett miniszéria, amely június 28-án kerül majd dvd-n az amerikai boltokba. Ígéretes.
Javában forog Dobozban a jövő év, film- és képregénygeek-körökben, talán legjobban várt mozija, a Zack Snyder féle Watchmen. Mialatt a stáb tagjai a gigantikus stúdióban dolgoztak, a marketing-részleg sem pihent, hanem jól megvideoblogoltattak mindenkit a kellékestől a büfés nénin át a focus pullerig, az anyagot pedig egy éven keresztül, havi bontásban tárják a rajongók elé. Itt az első videó, amelyben a díszleteket mutatják be. Látva azt a precizitást, ahogy a képregény 1985-ös, fiktív New Yorkját megpróbálják visszaadni (a korábban napvilágra került, igencsak bíztató karaktertervekről nem is beszélve), a comics hírhedten mizantróp szerzője, Alan Moore is megnyugodhat (a premierig legalábbis.)
Valószínűleg maguk a Grimm-fivérek sem sejthették, amikor nekiláttak összegyűjteni a germán mesefolklór történeteit, hogy munkásságuk ilyen maradandó nyomot hagy a gyerekkori emlékekből táplálkozva az elkövetkezendő generációk kollektív tudatalattijában. Mert hiszen az eredetileg az 1812-ben kiadott első nyomtatott kiadást gyermekeknek szánták (már a címe is erre utal: Children's and Household Tales), akik aztán felnőtté válva számtalanszor merítettek ugyanabból a közös forrásból ezzel újabb és újabb felnőttgyermekeket inspirálva.
Az eredeti mesék persze rengeteg változáson estek át a kezdetekhez képest, horrorisztikus elemei felhígultak, igazodva a felnőttek által gyermekek számára helyesnek vélt tartalomhoz: eredetileg a Nagy Csúnya Farkas Tarantino-s vérszökőkút kíséretében filézi ki Piroskát, akinek senki nem érkezik a megmentésére, Csipkerózsika esküvőjén hollók tépik ki a mostohanővérek szemgolyóit, a Hófehérkének tulajdonított véres szív a királyné tányérjára kerül, és a Tizenkét fivér gonosz antagonistáját forró olajban főzik meg büntetésképp. Szerencsére az utóbbi évtizedekben a különböző médiumok egyre-másra kezdtek túllépni a nagyközönség számára elsősorban a Walt Disney lebutította és cementbe ágyazta örökségen. Az olyan filmek, mint a Hófehérke (Snow White: A Tale of Terror, 1997, a mostohaszerepben Sigourney Weaver) és az ismertebb Grimm (The Brothers Grimm, 2005) már ezzel a szándékkal készültek, a kortárs urban fantasy zseniális képviselője, Neil Gaiman novellájában (Hó, tükör, almák) egyenesen a kemencében sülő, utolsó perceit élő gonosz királyné szemszögéből ismerjük meg a Hófehérke valódi történetét, a Vertigo képregénykiadó Fables című, jelenleg is futó, igen sikeres sorozata pedig ismert mesehősöket ültet át meglepő, friss ötletekkel napjaink Manhattan-jébe.
Ezen (és sok más hasonló) mű ismeretével felfegyverkezve vettem hát kezembe a Delta Vision Kft. által magyarul kiadott manga adaptációt, ami a japán alkotók európai folklórt és kultúrát illető sajátos szemléletét figyelembe véve érdekes vállalkozásnak tűnt. A Németországban élő japán Ishiyama Kei (teljes nevén Keiko) által jegyzett manga öt története nem a mesék vériszamos gyökereihez tér vissza, hanem kisebb-nagyobb csavarokkal az ismerős alaphelyzetet lódítja teljesen váratlan irányokba, hogy aztán (úgy hiszem ez jelen esetben nem igazán spoiler) a tündérmesék elkerülhetetlen happy end-jében részesítsen minket.
A Piroska és a farkas ifjú szürkebundásának felnőtté válási próbájaként egy szűzlány felfalását irányozza elő rutinos apja, de szegény pára szexuális felvilágosítás híján ironikus módon éppen a nyúlszaporaságú kecskecsaládtól kénytelen tanácsot kérni... a Piroska széttépésére kitervelt találkozás azonban eleddig számára ismeretlen érzéseket szabadít fel benne, ami kissé felborítja az eddig eléggé letisztult világlátását (mely két fő komponensből, az evésből és alvásból áll), így aztán a történet végére (letudva a nagymama és a vadász kötelező kűrjeit) protagonistánk a felnőtté válás egészen más módjára lel rá. A kötet nyitó története egyben a legötletesebb és leghumorosabb is, felsorakoztatva a manga eszköztárának szinte összes vizuális eszközét.
A Raponc, mely az aranyhajú lány, Rapunzel történetének feldolgozása (az ő tornyát fedezik fel a Grimm-fivérek a Grimmben) in medias res hasít a közepébe, az első oldalon a boszorkány már zsákban cipeli haza az erdei raponcáért (más néven erdei varjúköröm) csencselt embergyereket, akiről az olvasó nagy meglepetésére (vagy épp ellenkezőleg, ismerve a japánok vonzódását az androgün karakterekhez) kiderül, hogy valójában fiú. Elkerülhetetlen a konfliktushoz szükséges falusi lányka érkezése a toronyba zárt Raponc magányának megtöréséhez, majd némi aranyhajon folytatott kötélmászás és lelepleződés után a boszorkány haragja indukálta végkifejlet.
A másik mese a Hófehérke mellett, aminek szerepeltetésére már a képregény felütése előtt szemrebbenés nélkül fogadtam volna egy hatos pakk sörben, a megunhatatlan Jancsi és Juliska. Jancsi, akit eddig egy habzsolháp kövér disznónak képzeltem el, most egy vonzó, ámde tenyérbemászóan narcisztikus ifjú, akit húgával együtt szülei annak rendje és módja szerint elvesztenek az erdőben, miután már képtelenek négy száj etetésére. Az általam ismert verziótól eltérően szokatlanul elmésen nem kenyérmorzsával, hanem fehér kavicsokkal (ami aztán úgy a kurva madarak torkán akad, hogy gyorsan le is szoknak a felcsipegetésének bohó gondolatáról) jelzik a hazafelé vezető utat, amely tényt aztán ügyeletes playboyunk hamarosan agya leghátsó traktusába helyez a mézeskalácsház dögös boszorkányának láttán. Jancsi azonnal átavanzsál kitartott selyemfiú státuszba Hildegard (oly sok hasztalan elpocsékolt gyermekév után végre megtudjuk boszorkányunk böcsületes nevét) vidéki kúriájában, de nyomban felvetődik a kérdés: vajon meg vannak-e számlálva az ennivalóan szép ifjonc napjai? Erről ugyan nem lebbentem fel a fátylat, de az ígéretesnek induló történet sajnos eléggé összecsapott lezárásban részesül. No de félre bú, ne legyünk telhetetlenek, elvégre ez mégiscsak egy tündérmese, ugyebár.
A Tizenkét vadász egy kevésbé ismert Grimm-mese adaptációja, melyben apja utolsó kívánságát teljesítve az újonnan megkoronázott király az előre kijelölt arát választja szerelme helyett, aki aztán vadásznak öltözve próbálja visszanyerni a kedvese szívét. A kötet legromantikusabb darabja feltehetőleg a bishounen-eket olvasó lányok fiatalabb korosztályának szívét is be fogja venni.
Az utolsó történet a két felvonásban előadott Két fivér, mely a leghűebben követi a klasszikus meseelemekben bővelkedő eredetit, megmentendő királylánnyal, tűzokádó, háromfejű sárkánnyal, állatkísérőkkel, álnok miniszterrel és a haragosait kővé változtató boszorkánnyal. Ishiyama, aki düsseldorfi otthonában legszívesebben állatportrékat rajzol, valósággal tobzódik az egy oldalra jutó minél több kisnyúl, kisróka, kisoroszlán és kismedve által nyújtott kihívásában, amit tökéletesen sikerült is abszolválnia, ennek láttán a legkérgesebb szívű állatgyűlölő is rohanna a kisállatkereskedésbe valami büdös angóranyúlért.
Nem ejtettem még szót a magyar kiadás külcsínyéről: egyáltalán nem érheti panasz a ház elejét, a Delta Vision igen tisztességes munkát végzett, a kötet a japán olvasási rend szerint jobbról balra nyílik, a fekete-fehér oldalak tiszták, nem sötétek, mint a rosszemlékű Dragonball manga nevetségesen vékony füzeteiben, dícséretes módon megtartották az eredeti színes oldalakat és a borító aranyozott felirata, valamint a strapabíró kötés kiemeli társai közül a könyvesstandon.
Egy szó, mint száz, még annak is bátran ajánlom ezt a bájosan humoros kötetet, aki hupililát hány a mangától, a témája és antológia jellege miatt, de leginkább a gyerekkori emlékekre apellálva ez a mesegyűjtemény most könnyen leveheti a lábáról.
Megérkezett az első trailer a (részben hazánkban forgatott) Hellboy 2-ből! Mike Mignola zseniális képregényes alapvetésének Guillermo del Toro nevéhez fűződő első filmes adaptációja a korrekt, tisztességesen megcsinált feldolgozások közé tartozik, még ha a történetet össze is kavarták kissé a képregényhez képest és a szerelmi szálnak is erősen kötelező filmes íze volt. Ettől függetlenül a képregény rajongói és a látványos, izgalmas fantasztikus filmek kedvelői egyforma várakozással tekinthetnek a második részre. A csapatban sok régi ismerőst üdvözölhetünk: Ron Perlman (Hellboy), Selma Blair (Liz Sherman), Jeffrey Tambor (Tom Manning) és a nehezen felismerhető Doug Jones (Abe Sapien) újra megjelennek majd, a zöldfülű John Myerst játszó Rupert Evans azonban nem tartozik a visszatérők közé.
Megérkezett a Vasember első hivatalos előzetese, amit ide kattintva meg is tekinthetünk. A Marvel kiadó egyik legnépszerűbb, és legrégebbi hőse jövő év májusában repül majd be a mozikba. Vasembert (aki civilben a milliárdos iparmágnás, Tony Stark) Robert Downey Jr. alakítja, ellenfele pedig a Jeff Bridges által életrekeltett Obadiah Stane, alias Vasmángorló lesz. További szerepekben láthatjuk még Samuel L. Jackson-t, Gwyneth Paltrow-t, valamint Terrence Howard-ot is. A film rendezője a színészként is ismert Jon Favreau.
Fantastic Four - The Rise of the Silver Surfer. USA, 2007.
Hazai bemutató: 2007. július 19.
Csak a jegyzőkönyv kedvéért: A Fantasztikus Négyes gyerekfilm, az volt már az első rész és az lesz a harmadik is. Ezzel nem is lenne baj, valaki, valahol odafönt úgy döntött, hogy ezek a karakterek – Nyúlós Ricsi, Tüzes Jani, Sziklás Vic Mackey és a Láthatatlan Eye Candy – leginkább a fiatal célközönség szórakoztatására alkalmasak. És sokat nem is tévedett az illető, mivel a Marvel Univerzumnak már képregény formában sem a sötétebb, brutálisabb oldalát képviselte a Négyes – igaz, annyira sosem volt infantilis, mint a celluloid verzió.
Szóval, ideális lenne a matéria egy habkönnyű matinéhoz: akció, poénok, popcorn plusz némi visszafogott érzelem leöblítve egy kis kólával, ‘oszt jónapot. Az F4 széria ehhez képest se nem vicces, se nem izgalmas, cserébe viszont érzelgős. Az volt már az első felvonás is, de még tolerálható mennyiségben, a mostani etap viszont elveti a sulykot.
A bugyutaságokon, javaslom, ne is ütközzünk meg, az a nyári blockbusterek szériatartozéka. Sue Storm (Láthatatlan) és Reed Richards (Nyíl) esküvőre készül (egymással), ami kiváló apropót ad tucatnyi témába vágó, romantikus sit-comot idéző poén elsütésére. Túléljük. Ben (Lény) és Johnny (Fáklya) közben tréfásan civódnak egymással, ahogy szoktak. Jót kacagunk. Ezalatt baljós események történnek, egy ezüstös repülő izé cikázza körbe a bolygót, hogy leamortizálja a világörökség jelentékeny részét. Ezen elámulunk. A furcsa, azonosítatlan repülő ojjektum épp akkor ér New Yorkba, amikor Sue és Reed kimondaná a boldogítót. A többi borítékolható: meg kell menteni a világot, hogy végül az utolsó jelenetben mégiscsak megszülethessen az a fránya frigy.
Ezen a ponton kéne, hogy jöjjön az akció és az izgalom. Helyette borzalmas dramaturgiai fordulatot kapunk: visszatér az előző rész főgonosza, Dr. Fátum, aki felajánlja, hogy segít Reednek megfékezni az Ezüst Utazót. A csávó akkor se lehetne gyanúsabb, ha homlokára lenne tetoválva, hogy “Muhahhaha, hazudok, hazudok!”, Reed nem is akar vele kollaborálni, de a kormány szigorú arcú képviselője ráveszi, hogy mégis. Ettől kezdve valószínűleg még egy mentálisan kihívásokkal küszködő főemlős is kitalálná, hogy mi Fátum terve és merre fog a sztori kanyarodni. Sebaj, majd az akcióval vigasztalódunk, gondoljuk ekkor. Abból viszont szinte alig kapunk valamit (mire ment el a 130 milliós büdzsé?), az F4 kármentést végez Londonban, Fáklya fogócskázik az Ezüst Utazóval, de igazi harcot, ahol mindenki kihasználhatná a szuperképességét, alig látunk többet – ha egyáltalán – mint a Hősök fináléjában.
Külön nem térnék ki a színészekre (illetve: miért kell a kreol Jessica Albát szőke, fehér nővé maszkírozni?), elég csapás lehet nekik a röhejes dialógokkal megbirkózni. Illusztrációul álljon itt az Ezüst Utazó és Sue Storm első találkozása:
SS: Miért akarsz elpusztítani minket? EU: Nincs más választásom. SS: Mindig van más választás. EU: Nem mindig.
Kár, hogy a film ezzel együtt sem elég béna ahhoz, hogy belessen az ‘olyan szar, hogy már jó’ kategóriába. Pedig akkor talán – feltéve, de meg nem engedve – felvehetné a versenyt az 1994-ben készült home-made verzióval, amelynek a trailer alapján élmény lehet minden másodperce.
Én is csak nemrégiben ocsúdtam fel, hogy rohamléptekkel közeledik egy, a Geekz szempontjából mérföldkőnek számító esemény és ez pontosan ezzel a poszttal érkezett el: ez ugyanis a 100., ilyen vagy olyan formában, de képregénnyel foglalkozó cikkünk! Számomra is hihetetlennek tűnik, de népszerűsítő kereszteshadjáratunkhoz nagy örömünkre menet közben számosan csatlakoztak és a hazai képregényes élet is pezsgésnek indult. Az illusztris alkalomból felkértem képregényrajongó kollégáimat, hogy osszanak meg az Olvasókkal három-három olyan címet a személyes kedvenceik közül, amit szerintük méltatlanul kevesen ismernek. Ezzel azonban az ünneplésnek nincsen vége, ugyanis mindenki nekiveselkedhet játékunknak, melynek díjai természetesen képregények! Avengers assemble!
The Exterminators
Midnight Nation
The Walking Dead
Batman: Going Sane
Black Hole
Fell
Hellblazer
Preacher
Lone Wolf and Cub
Metal Gear Solid: Digital Graphic Novel
The Residents: Freak Show
.jpg)
.jpg)
Nehezen képzelhető el nagyobb fegyvertény annál, mintha az ember dédelgetett teremtményét olyasvalaki karolja fel, aki még nálánál is jobban szereti, márpedig pontosan ez történt Guillermo del Toro és Mike Mignola esetében: a visszahúzódó, gazdag képzelettel bíró kövér kisfiúból extrovertált, szörnyfetisiszta kövér nagyfiú vált, és miután a Blade 2-vel megütötte Hollywoodban a jackpot-ot, egyszer csak azon vette észre magát, hogy ezüsttálcán kínálják fel neki képregénygeek rajongásának örökös tárgyát, amelynek megfilmesítési jogát hét évvel ezelőtt szerezte meg magának, pontosan erre a pillanatra várva. Hát csoda, ha szemrebbenés nélkül gázolt át három szuperprodukcióra való felkérésen (Blade: Szentháromság, Harry Potter és az azkabani fogoly, Alien vs. Predator), hogy a gyöngyvászonra álmodhassa a vasalóállú, ballonkabátos, pokoli felmenőkkel rendelkező fenegyereket?
A forgatókönyv, amennyire lehet, követi a Hellboy képregényeket, hiszen a gerincét a 
Abe Sapien: [while stitching up Hellboy's shoulder] How long did he touch you? .jpg)
Astaroth, Grand-Duke of the Infernal Regions: - What's all the noise about?
(Figyelem: a cikk nyomokban spoilereket is tartalmazhat!)
A tündérmesei elemek mellett (hetvenszer hetven katonát számláló sereg, a goblinnak felajánlott három tárgy) biztos vagyok benne, hogy minden valamirevaló geek elmorzsol legalább egy könnycseppet a meghatottságtól, a film annyira hemzseg az hommage-októl. A cím akárha egy Doc Savage ponyva borítójáról ugrott volna le, a fajtáját utolsóként képviselő Erdőisten és Hellboy összecsapása csodálatos főhajtás Ray Harryhausen Titánok harcának (Clash of the Titans, a görög mitológia minden idők legjobb feldolgozása) és Miyazaki Mononoke Hime-jének előtt, a szerelmes Hellboy tévéjén pedig a Bride of Frankeinsein látható.
A szereplőgárda szinte ugyanaz, mint az első részben, hiányzik ugyan Myers ügynök (nekem ugyan nem, mindig is idegesített az a csupasz állú, idegesítően jófiú karaktere), akit Hellboy áthelyeztetett az Antarktiszra, ellenben kapunk egy új tagot, a német Johann Krauss személyében, akinek lelke egy szeánsz során elszakadt a testétől és most ektoplazma formájában létezik egy speciálisan neki készített szkafander védelmében. A hideg, precíz, papírformát követő Krauss (a Family Guy és az American Dad társszerzője és szinkrontálentuma, Seth McFarlane tolmácsolásában) hamar megtalálja a hangot Tom Manning-el, a BPRD vezetőjével, akinek érthetetlen módon ezúttal a csetlő-botló, komolyan nem vehető bohóc szerepe jutott, ami az első részhez képest komoly visszalépés, életrekeltője, Jeffrey Tambor szempontjából pedig egyenesen sajnálatos. 
Mindent összevetve a Hellboy 2 szó szerint fantasztikus szórakozást nyújt, én szinte gyermeki örömmel csodálkoztam rá a Trollpiac szörnyseregletére és leesett állal néztem az akciójeleneteket: elvarázsolt még a bosszantó negatívumai ellenére is és vajon kell-e ennél több ebben a szörnyen szürke világban?
A Studio 4°C, a Production I.G és a Madhouse koprodukciója az a 6 epizódból álló, 6 különböző stílust felvonultató és 6 különböző animerendező által jegyzett miniszéria, amely június 28-án kerül majd dvd-n az amerikai boltokba. 
Valószínűleg maguk a Grimm-fivérek sem sejthették, amikor nekiláttak összegyűjteni a germán mesefolklór történeteit, hogy munkásságuk ilyen maradandó nyomot hagy a gyerekkori emlékekből táplálkozva az elkövetkezendő generációk kollektív tudatalattijában. Mert hiszen az eredetileg az 1812-ben kiadott első nyomtatott kiadást gyermekeknek szánták (már a címe is erre utal: Children's and Household Tales), akik aztán felnőtté válva számtalanszor merítettek ugyanabból a közös forrásból ezzel újabb és újabb felnőttgyermekeket inspirálva.
A Piroska és a farkas ifjú szürkebundásának felnőtté válási próbájaként egy szűzlány felfalását irányozza elő rutinos apja, de szegény pára szexuális felvilágosítás híján ironikus módon éppen a nyúlszaporaságú kecskecsaládtól kénytelen tanácsot kérni... a Piroska széttépésére kitervelt találkozás azonban eleddig számára ismeretlen érzéseket szabadít fel benne, ami kissé felborítja az eddig eléggé letisztult világlátását (mely két fő komponensből, az evésből és alvásból áll), így aztán a történet végére (letudva a nagymama és a vadász kötelező kűrjeit) protagonistánk a felnőtté válás egészen más módjára lel rá. A kötet nyitó története egyben a legötletesebb és leghumorosabb is, felsorakoztatva a manga eszköztárának szinte összes vizuális eszközét.
A Tizenkét vadász egy kevésbé ismert Grimm-mese adaptációja, melyben apja utolsó kívánságát teljesítve az újonnan megkoronázott király az előre kijelölt arát választja szerelme helyett, aki aztán vadásznak öltözve próbálja visszanyerni a kedvese szívét. A kötet legromantikusabb darabja feltehetőleg a bishounen-eket olvasó lányok fiatalabb korosztályának szívét is be fogja venni.
Ezen a ponton kéne, hogy jöjjön az akció és az izgalom. Helyette borzalmas dramaturgiai fordulatot kapunk: visszatér az előző rész főgonosza, Dr. Fátum, aki felajánlja, hogy segít Reednek megfékezni az Ezüst Utazót. A csávó akkor se lehetne gyanúsabb, ha homlokára lenne tetoválva, hogy “Muhahhaha, hazudok, hazudok!”, Reed nem is akar vele kollaborálni, de a kormány szigorú arcú képviselője ráveszi, hogy mégis. Ettől kezdve valószínűleg még egy mentálisan kihívásokkal küszködő főemlős is kitalálná, hogy mi Fátum terve és merre fog a sztori kanyarodni. Sebaj, majd az akcióval vigasztalódunk, gondoljuk ekkor. Abból viszont szinte alig kapunk valamit (mire ment el a 130 milliós büdzsé?), az F4 kármentést végez Londonban, Fáklya fogócskázik az Ezüst Utazóval, de igazi harcot, ahol mindenki kihasználhatná a szuperképességét, alig látunk többet – ha egyáltalán – mint a Hősök fináléjában.
