Történet: Jonathan Hickman Rajz: Dustin Weaver Kiadó: Marvel Comics
Alighanem az év eddigi legjobb Marvel képregényéről van itt szó: Alan Moore LoEG-jének találkozása Warren Ellis tudományos hablattyal teletömött alternatív történelmi agymenésével, az egyik legnagyobb amerikai kiadó mainstream univerzumában – ráadásul mindez attól az írótól, aki a Nightly Newst adta nekünk (meg az egyre unalmasabb Secret Warrirorst is, de ezt ne most vessük a szemére). A S.H.I.E.L.D. a Marvel világának titkos történetét hivatott felfedni. Alapkoncepciója az, hogy az emberiségnek már a Fantasztikus Négyes felbukkanása előtt is léteztek nagyhatalmú védelmezői, akik szuperképességek híján a tudomány segítségével szálltak szembe a kék bolygót fenyegető erőkkel. Jelmondatuk T. S. Elliot után szabadon: „This is not how the world ends”. Ezt mondja Imhotep, mielőtt roppant hadseregét (tagja többek közt az egyiptomi Moon Knight és a fiatal Apocalypse is) krisztus előtt 2620-ban nekiereszti a Brood inváziónak. Ezt mondja Zhang Heng 114-ben, mielőtt szemtől szemben áll egy Celestiallal, és Da Vinci, mielőtt 1503-ban elhagyja a Földet, hogy megállítson egy rejtélyes erőt, ami elszívja a Nap energiáját. És ezt mondja Galilei, mielőtt 1582-ben elűzni készül a bolygófaló Galactust. Várj, ezt leírom még egyszer: Galilei vs. Galactus. Hűarohadtéletbe, mi lehet ennél coolabb? Mark Millar eheti a kefét mindennel, amit valaha csinált.
Persze a S.H.I.E.L.D. első része már-már pofátlanul hatásvadász, hiszen nagyrészt ezekből a fent említett pillanatképekből áll, és ilyen ötletekkel, pontosabban ötletcsírákkal, könnyű lenyűgözni az olvasót. Hickman az egész füzetet annak szentelte, hogy érzékeltesse az olvasóval, milyen hatalmas, az egész civilizáció sorsára kiható események játszódtak le a történelem közemberek számára beláthatatlan kulisszái mögött. És mivel ez egy első szám, aminek fő funkciója az, hogy megragadja az olvasó üstökét, és a sorozat további vásárlására ösztönözze, ez teljesen rendben is van. Főleg, hogy Hickman pontosan tudja, hogy azzal a módszerrel, amivel itt él, egyszer arathat csak sikert: úgyhogy szépen felvázolja a rejtélyes erők birtokában lévő fiatal főhőst is, akit 1953-ban tagjai közé ránt a világ biztonságára évezredek óta ügyelő S.H.I.E.L.D., és a röpke 34 oldal során találkozik barátokkal, ellenségekkel, és főleg, egy egész életöltőre elég rejtéllyel. Az összes hatásvadászatával együtt ez egy briliánsan felépített képregény. Az olvasó egyik ámulatból a másikba esik, záporoznak rá a titkok, a kérdések, és a finoman, sorok közt elrejtett utalások és információtöredékek, amiken jó sokat lehet csámcsogni, és amik egy olyan világot rajzolnak ki, ami tízszer izgalmasabb, érdekesebb és fantáziadúsabb, mint a kortárs Marvel univerzum – és mindeközben még jobban is néz ki, mint a mai füzetek többsége. Dustin Weaver képei hihetetlenül részletgazdagok, realisztikusak, lendületesek és stílusosak, egyszerűen öröm rájuk nézni. Sugárzik belőlük valami megfoghatatlan tisztelet a korszakok iránt, amiket életre keltenek – és ez köszönhető az ízléses színezésnek is, ami fényévekkel jár a mai számítógépes trendek előtt. Végre valami igazán eredeti a Marveltől.
The Spirit #1
Történet: Mark Schultz Rajz: Moritat Kiadó: DC Comics
Tavaly a 32. számmal véget ért a DC 2006-ban indított Spirit sorozata – bár akkor már amúgyis régesrég halott volt, hisz az utánozhatatlan Darwyn Cooke távozását nem viselte túl jól a cím. Most, az agyonreklámozott és halálra hype-olt First Wave részeként, újabb Spirit ongoing indul (az azzal egyidőben elstartolt Doc Savage társaságában), ezúttal Mark Schultz (Xenozoic Tales) irányítása alatt – legalábbis kezdetben, merthogy Schultz csak az első két számot írja majd. Társa addig is a Moritat álnéven dolgozó Justin Norman (Elephantmen), aki viszonylag tűrhető választás volt a Will Eisner örökségét továbbvivő képregényhez. Azért csak viszonylag tűrhető, mert bár ügyes iparosember, de ha már munkájával a Mester nyomdokain próbál lépkedni (márpedig láthatóan ez volt a szándéka), akkor csinálhatta volna kicsit jobban is. Hogy mást ne mondjak, lehetett volna bátrabb a karakterek enyhe karikaturisztikus vonásait illetően, és ügyesebb a tipikusan „eisneres” trükkök alkalmazásában. Az első oldalon pl. a „Spirit” felirat ténylegesen kirajzolódhatott volna magukból az épületekből, ahelyett, hogy csak úgy áll közöttük a városkép közepén, a harmadik oldalon pedig vigyázhatott volna rá, hogy ne csak sokadik nézésére tűnjön fel, hogy a hat panel egy szót (természetesen a Spiritet) formáz ki. Egyébként meg a címszereplő figurája túlságosan „keményfiús”, nincs meg benne az a könnyedség, ami Eisnernél jellemezte. Ezeket leszámítva egészen hangulatosak és lendületesek a képei, arról meg már nem ő tehet, hogy a színező az állandó szürkés árnyalataival dögunalmas munkát végzett. Maga a sztori sem vált meg semmilyen világot. Hősünk már annyira bögyében van az alvilágot uraló Octopusnak, hogy a gazember ráküld egy állítólag megállíthatatlan európai bérgyilkost – aki egyben egy bombázó nő is természetesen (Schultz megteszi nekünk azt a szívességet, hogy nem Oroszországból származtatja – a tököm tele van a „legyőzhetetlen”, ultrakemény, szőke ruszki hit-manekkel). Az első szám teljes egészében azt a célt szolgálja, hogy az olvasó megismerhesse a karaktereket, így aztán az író gyorsan végigzavarja a Spiritet minden ehhez szükséges lépcsőfokon: rosszfiúk összeverése, információszerzés az utcán inkognitóban, diskurzus Dolan rendőrkapitánnyal. Egyszóval: alapozás. Annak is túl egyszerű, ráadásul többnyire humortalan és stílustalan, de majd meglátjuk, később kinövi-e magát valami érdekesebbé. Feltéve, hogy egy ilyen gyenge közepesre elegendő indítás után még érdekelni fog a következő rész.
Star Wars: Purge – The Hidden Blade Történet: Haden Blackman Rajz: Chris Scalf Kiadó: Dark Horse Comics
Nem kéne ezt erőltetni. Az első Purge one-shotot még John Ostrander írta, és afféle prológusként szolgált a 2006-ban elstartolt, nagyszerű Dark Timeshoz. A képregény egy hónappal A sith-ek bosszúja után játszódott, és egy csapat túlélő jediről szólt, akik kénytelenek voltak szembeszállni Darth Vaderrel. Tökéletesen élvezetes, jól megírt, dinamikus kis sztori volt, ami még érzelmileg is tudott hatni az olvasóra, annak ellenére, hogy pozitív karakterei bemutatására alig néhány oldala volt. Aztán tavaly év végén jött a Seconds to Die, ami olyan érdektelen és unalmas volt, hogy már arra sem emlékszem, egyáltalán mi történt benne (már azonkívül, hogy Vader abban is levadászott egy jedit). És most itt a The Hidden Blade, ami úgy felesleges, ahogy van. A gond már a koncepcióval kezdődik: egymástól független one-shotok, amik mind arról szólnak, hogy Vader utánamegy egy túlélő jedinek, és aztán kinyírja. Mégis hányszor lehet ezt eljátszani? Bizony: egyszer. Ez meg már a harmadik. Olyan is, de nem csak emiatt. A The Hidden Blade-ben a császár egy erdős bolygóra rendeli jobbkezét, hogy védje meg a lépegetőgyárat a helyi bennszülöttek támadásaitól. Azt nem tudjuk meg, miért nem bombázza szarrá a Birodalom az űrből a fél erdőt, benne mindenkivel, aki nem visel fehér sisakot, ahogy azt sem, hogy miért az ellenség szájába telepítettek egy kulcsfontosságú gyárat. Meg azt sem, miért gondolják úgy a rohamosztagosok, hogy jó ötlet kimenni a megvédendő létesítmény falain kívülre, és fedezék nélkül, egy helyben állva várni a felbőszült ellent. És hadd tegyem hozzá: ennyi baromság, és még csak a legelső oldalon járunk. A nagy meglepetés (sic!) persze az, hogy a szívós bennszülötteket egy jedi és a tanítványa segíti. Kitaláljátok? Vader rájön, sorban megkeresi, és megöli őket (figyelemreméltóan rövid és ötlettelen küzdelmekben), de közben a helyiek furfangos módon porig rombolják a gyárat, a császárnak meg összeszaladnak a ráncok a homlokán, és hátrahagyja „hősünket” a bolygón, hadd elmélkedjen a kudarcán. Ez az utolsó panel, ahogy egy homokozó mellett felejtett kisgyerekként mered a távozó űrhajó után (kár, hogy nem biggyesztettek mellé egy gondolatbuborékot, benne ezzel: „shit!”), kezében a bigyóval, aminek segítségével a bennszülöttek kibasztak vele, majdnem olyan gáz, mint újjászületése utáni „nooooo”—ja A sith-ek bosszújában. Mégis, a képregényt majdnem megmentik Chris Scalf gyönyörűen visszafogott és ízléses színvilággal megtöltött, lendületes, realisztikus festményei. Legyen szó akár akcióról, akár dialógusról, a középpontban álló karakterekről, vagy a háttérről, munkája lenyűgöző – különösen az, hogy képes karaktert adni magának a bolygónak is. Kár, hogy erre volt kénytelen vesztegetni a tehetségét.
The Unwritten #12
Történet: Mike Carey Rajz: Peter Gross, Kurt Huggins, Zelda Devon Kiadó: Vertigo Comics
Ha ez így megy tovább, meg fogom alapítani az „Emeljünk szobrot Mike Carey-nek” klubot. A fickó jó három éve nyűgözött le először, amikor megírta az utóbbi, nem is tudom, monjduk tíz év alighanem legjobb X-Men történetét (Supernovas, és igen, tudom, hogy a tíz évbe beleesik Morrison New X-Menje is), de még az a teljesítmény is eltörpül amellett, amit a The Unwirttenben visz véghez. Ez a sorozat már a legelső számtól kezdve lenyűgöző volt, és azóta csak egyre jobb és jobb. Carey egy fantasztikus világot teremtett, amit minden egyes számmal egyre gazdagabbá, izgalmasabbá és érdekesebbé tesz, és olyan lelkesedéssel és vehemenciával mesél róla, amire kevesen képesek manapság az amerikai képregényiparban. A 12. szám egy afféle tölteléksztori, amiben még említés szintjén sem jelennek meg az állandó szereplők, és még így is maga mögé utasít szinte mindent, amit idén olvastam eddig. Történetünk főhőse Mr. Bun, egy nyúl, aki egy csinos kis nyúlüregben él, egy idillikus, micimackószerű mesevilágban, ahol minden állatka ruhákban jár, és mindenki kedves mindenkivel. Csakhogy Mr. Bun valójában egy ember, Pauly Bruckner, aki évekkel ezelőtt megpróbálta ellopni Wilson Taylor térképét (ami most fiánál, azaz a sorozat főhősénél, Tommy Taylernél van) a való világban, és a férfi büntetésből száműzte az irritálóan mézesmázos gyerekkönyv világába. Találós kérdés: ha te kerülnél egy ilyen mesébe, ahol minden idilli és dögunalmas, mennyi időbe telne, hogy láncfűrésszel essél neki az összes „jajdeédi” állatkának? Mr. Bun/Pauly pechjére kénytelen megelégedni egy saját gyártású nyílpuskával. Célja, hogy megölje a gyerekkönyv írónőjének mesebeli alteregóját, Miss Lizát, remélve, hogy halálával összeomlik az egész mézeskalácsvilág. Csakhogy ez a világ nem is hagyja magát olyan könnyen. Már maga a koncepció is nyerő, sőt, szinte lehetetlen elrontani: a mocskosszájú, „tele a tököm mindennel” bűnöző émelyítően bájos mesekörnyezetben való kalandozása egyértelműen kárörvendésre okot adó sorsot, és főleg, gonosz humort követel meg, Carey pedig láthatóan baromi jól szórakozik, miközben eleget tesz e követelésnek. A sztori ötletes, vicces és kellemesen bizarr, sőt, a maga poénos módján még félelmetes is. És a képi világ is nagyszerű. A sorozat állandó rajzolója, Peter Gross ezúttal „csak” a vázlatokért volt felelős, durva vonásait Kurt Huggins és Zelda Devon ruházták fel igazi, gyerekkönyves külsővel. A képregény kifinomultságára egyébként jellemző, hogy még a dialógusok betűtípusai is aszerint változnak, hogy aki éppen beszél, az ténylegesen egy karakter ebben a mesében, vagy „kívülről” jött, mint Mr. Bun/Pauly. Röviden: a The Unwritten egy éve indult, és azóta megszilárdította pozícióját abban a ligában, amelyikben csak néhány másik amerikai sorozat képes játszani rajta kívül – mint a The Walking Dead és a Scalped.
Történet: Mark Millar Rajz: Steve McNiven Kiadó: Icon
Mark Millar az elmúlt pár évben olyan messiási magasságokba emelkedett a mainstream amerikai képregényes körökben, hogy már az is eseménynek számít, ha halkan elfingja magát. Nem mintha valaha is képes lett volna bármit halkan, avagy visszafogottan csinálni – és bár ez egy darabig viszonylag szórakoztató volt, sajnos az utóbbi időben (talán a Kick-Asst leszámítva, ami ugyan közel sem olyan jó, mint amekkora felhajtás van körülötte, de valóban élvezetes kis agymenés) a kezei alól kikerülő munkák értéke is csak a bélmozgásáéval tehető egy szintre. Egyvalamit azonban nem lehet elvitatni tőle: időről-időre vannak nagy ötletei, amiket aztán jókora dirrel-durral és szinte páratlan hatékonysággal képes megetetni a képregényes média hype-gépezeteivel. Más kérdés, hogy mikor az ennek köszönhetően igencsak várt késztermék az olvasó kezébe kerül, világossá válik, hogy egy istentelenül nagy blöff az egész, egy hatásvadász, magamutogató szenzációhajhászságba csomagolt semmi. Mint a „Mi lenne ha Batman volna a Joker?” szlogennel beharangozott Nemesis. Félreértés ne essék: ez a comic az idei év amerikai termésének eddigi legnagyobb szégyenfoltja, és ha valaki alul akarja még múlni, annak nagyon keményen kell dolgoznia.
Nem emlékszem, hogy valaha olvastam volna képregényt, ami ennyire tele lett volna megalomán akciókkal és szemérmetlen coolságra törekvéssel, és közben mégis ilyen rettenetesen dögunalmas lett volna. Épületek dőlnek össze, repülők robbannak, magasvasutak siklanak ki, emberek halnak, megy a hirig földön, föld alatt és levegőben, egymást követik a hihetetlenül vagánynak szánt beállítások, menetrendszerűen röpködnek a „fuck”-ok – de mireföl? A sztori lapos és érdektelen, a „karakter” szót e helyütt még csak megemlíteni is bizarr (félelmetesen száraz, élettelen és üres mindenki, senkiért nem izgulsz egy pillanatig sem), a dialógusok meg semmi másra nem valók, mint hogy közöljék, amit nagyon muszáj, és hogy szüntelenül (és fárasztóan) demonstrálják, micsoda rohadtul cool a két főszereplő. Már itt nulla az egész, de sebaj, megyünk még negatívba is. Hogy az író a karrierjének ezen a pontján mennyire pofátlanul leszarja a logikának már a látszatát is, arra tökéletes példa az elnöki különgép elleni akció. Az első panelen felrobban a repülőt kísérő két vadászgép (hogy mi a tökömtől, azt sosem tudjuk meg – csak úgy felrobban). A másodikon valaki ízesen elkáromkodja magát a fedélzeten (legalább kétoldalanként kell egy „what the fuck”), a harmadikon a címszereplő landol az elnöki különgép szárnyán – hogy honnan a tökömből ugrott oda, azt sosem tudjuk meg, ahogy azt sem, hogy a fenébe képes két lábbal állni egy száguldó Boeing felületén (és nem, ez nem szőrszálhasogatás, mert ez már nem szőrszál, hanem egy kurvanagy mestergerenda). Gazemberünk aztán a szárnyról valahogy (jól sejted: sose tudjuk meg, hogy) pár másodperc alatt eljut a pilótafülke ablaka elé, lelövi a pilótákat (naná, hogy egy egészoldalas képen), valahogy (khm) bejut a botkormány mögé, és landol egy nagyváros zsúfolt utcáin, letarolva párszáz autót, egy alagutat, és egy benzint szállító kamiont. (Tipikus Millar: persze, hogy az ütközéspontban lennie kell egy embernek, és nem is akárkinek, hanem egy nyilván istenfélő anyukának, egy kisbabával a csecsén.) Hogy mindeközben mikor, és főleg, hogy a tökömbe jut ki a felrobbanó gépből a foglyul ejtett elnökkel együtt, azzal Millar nem kíván untatni minket. Ilyesmit nem egy „gonosz Batman” (mint említettem, imígy hirdették a Nemesist, azaz: egy korlátlan anyagi forrással rendelkező, intelligens fanatikus mindenféle erkölcsi gátlás nélkül ámokfut a világban), hanem max. egy „gonosz Superman” tudna véghezvinni, de még az ő heréi is leizzadnának közben. Ráadásul, bár Steve McNiven képei szokásosan szépek, összességében, köszönhetően a katasztrofális forgatókönyvnek is, túlságosan kiszámítottak és hidegek – a profizmus, az nagyon sugárzik belőlük, de a szív, a lélek, az nincs sehol. Borzalom. Még WC-papírnak sem tudom ajánlani.
Blackest Night #8 Történet: Geoff Johns Rajz: Ivan Reis Kiadó: DC Comics
Ez egy furcsa crossover volt. Geoff Johns Blackest Nightja eredetileg egy Sinestro Corps War szintű Green Lantern sztori lett volna, de végül (alighanem felsőbb sugallatra/utasításra) egy az egész DC univerzumra kiterjedő, és a cég legnagyobb éves eventjét jelentő crossoverré dagadt. Azt hiszem, így utólag nagy biztonsággal kijelenthetjük: a naggyá növés nem tett jót neki. A Blackest Night egy több éve futó Green Lantern történetfolyam monumentális kicsúcsosodása, amiben megvan minden, ami egy bármilyen időszak legizgalmasabb és legnagyszerűbb szuperhősképregényéhez kell: remek ötletek, érdekes karakterek, őrületesen epikus szcenárió, nagy fordulatok, gigantikus-galaktikus akciók. Hogy végül a crossover „csak” jó lett, és nem zseniális, az kétségkívül az erőltetett struktúrának köszönhető – szinte nyilvánvaló, hol kellett Johnsnak változtatnia a sztorin ahhoz, hogy egy „company-wide” sztori legyen belőle. Az első rész még döbbenetes lendülettel és erővel startolt el, de a tempó a következő számokban megtört. Ahelyett, hogy a képregény ténylegesen a feltámadt holtak, azaz a fekete lámpások és a színspektrum egyéb lámpásai közötti konfliktusra koncentrált volna, kínosan hosszú oldalakon át sertepertélt a Földön, ahol a szuperhősök nem sok jóval kecsegtető, kétségbeesett harcot vívtak az ellenséggel – miközben a tényleges cselekmény sorsa a technikailag tie-inként funkcionáló Green Lantern füzetekben dőlt el. Ez a helyzet némileg javult a sorozat utolsó részeire, és a befejező, nyolcadik epizód pontosan olyan grandiózus, amilyennek lennie kell, amilyennek minden geek megálmodta: totális háború az életet és a halált képviselő erők között. Szép egyébként az a kör, amit Johns itt bezár az első résszel: míg az a halálról szólt, a finálé egyértelműen az életről szól, ügyesen megpiszkálva kicsit a halál-feltámadás kérdéskörét a DC univerzumban. Komolyabb csalódásra csak az adhat okot, hogy Johns (főleg az elmúlt egy-két hónap felvezetése után) meglehetősen gyorsan félredobja a korábban aduászként aposztrofált Sinestro karakterét – pedig milyen gyönyörű irónia lett volna, ha a világot, de nem is, magát az életet az egész mindenségben (mert itt ez a tét, nem csak holmi bolygó, naprendszer vagy galaxis) a Green Lantern egyik legrégibb és legnotóriusabb gonosza menti meg. Ezért bizony kár, viszont a White Lantern Corps kétségkívül izgalmas ötlet – de azt ne higgye senki, hogy az előzetes reklámszövegeknek és ígéreteknek megfelelően Johns teljesen lezárja a sztorit. Több kérdés is megválaszolatlan marad, és ezekre nyilván majd csak a Brightest Dayben kapunk választ. Kicsit gonosz módszer ez a figyelem fenntartására (régen legalább ténylegesen lezárták az ilyen nagy, mindenre kiterjedő haddelhaddokat), de belefér. Főleg, ha az ember közben Ivan Reis gyönyörű képeit csodálhatja: ez az ember kétségkívül tudja, hogyan kell kinéznie egy megaeseménynek – szinte minden oldal egy eszméletlenül epikus (és nem mellesleg fantasztikusan színezett) forgatag, és természetesen ennek is köszönhető, hogy a Blackest Night 8 érzelmileg is képes megmozgatni az olvasót.
The Terminator 2029 #1
Történet: Zack Whedon Rajz: Andy Macdonald Kiadó: Dark Horse Comics
A The Terminator 2029 rossz csillagzat alatt született. Először is, Zack Whedon, Josh Whedon testvére írta, akinek képregényes munkássága eddig jobbára a frenetikus Dr. Horrible egy szomorúan humortalan előzményében merül ki, másodszor, mindenkiben élnek még a legutóbbi mozifilmmel kapcsolatos, kínosan rossz emlékek. Szerencsére azonban kellemes meglepetésben van részünk. Whedon megteszi nekünk azt a szívességet, hogy teljesen leszarja a negyedik filmet, és visszanyúl az első két részben megismert háttértörténethez. Kyle Reese-t teszi meg főszereplőnek, aki egy maroknyi ellenállót vezet, éppen abban az időben, amikor a terminátorok először öltenek magukra emberi külsőt az ellenség megtévesztése érdekében. A sztori maga egyszerű, mint egy pont: nem sokkal azután, hogy Kyle visszatér akciójáról az emberi ellenállók egyik kolóniájába, lerohanja azt a Skynet serege – a harcban képtelenek állni a sarat, így hőseinknek menekülniük kell. És ennyi. Whedon azonban roppant magabiztosan ír, és tudja, hogy a tökös katona, Kyle Reese, önmagában kevés, mert ha kizárólag rá összpontosít, akkor a képregény csak egy lesz a sok „keméncsávó küzd az emberiségért” történet közül. Úgyhogy bemutat nekünk két másik karaktert, Paige-et és Bent, akik ugyan szerelmesek egymásba, de érzéseiket vagy titkolják, vagy elpoénkodják – ők lesznek a sztori szíve és lelke, akik képesek egy leheletnyi bájt és humort csempészni az egyébként jellegéből adódóan igencsak sötét és hideg képregénybe. Whedon olyan ügyesen írja őket, hogy már az első pár oldal után közel érezzük őket magunkhoz, és jobban aggódunk értük, mint Kyle-ért (hát persze: utóbbiról amúgyis tudjuk, hogy túl kell élnie mindent, hogy aztán a múltba visszautazva majd John Connor apja lehessen – nagyszerű a jelenet egyébként, amiben megmutatja Bennek Sarah Connor fényképét). Az akciók viszont kicsit felemásak: megvan bennük a kellő dinamika, de a szerző néha túllő a célon. Kyle motoros akciója túl vagány és túlzó ennek a comicnak a hangulatához, az emberek pedig túl könnyen szöknek meg az elvileg megállíthatatlan gépsereg által ostromlott kolóniából. Szerencsére ezeket az apróbb bökkenőket nagyjából feledteti Whedon lendületes, sallangokat mellőző cselekményszövése, és Andy Macdonald szikár, de nem túlságosan sötét, az érzelmeket remekül közvetítő képi világa.
X-Men: Second Coming #1 Történet: Chris Yost, Craig Kyle Rajz: David Finch Kiadó: Marvel Comics
Úgy kellett már nekünk egy jó X-Men történet, mint a mutánsoknak a messiás. És milyen ironikus, hogy ez a történet végül Craig Kyle és Chris Yost irányítása alatt születik meg, holott ők „csak” az X-Men egyik mellékágát (X-Force) írják – meg kell azonban jegyezni, hogy azt lényegesen jobban, mint az X-ek zászlóvivő címének számító Uncanny X-Men fölött bábáskodó, és a képregényt már lassan két éve unalomba fojtó Matt Fraction. A Second Coming a Messiah Complex és a Messiah War folytatása (egy trilógia zárása, ha úgy tetszik), amiben Hope, az egyetlen mutáns bébi, aki a Mutánsvilág eseményei óta született, végre visszatér a jelenbe (immár csaknem felnőtt nőként) a védelmezőjével, Cable-lel tett jövőbeli utazások után. Megérkeznek az X-Men régi, westchesteri otthonába, ami persze már csak egy nagy törmelékhalom, hisz mint tudjuk, a csapat egy ideje áttelepült San Franciscóba (onnan pedig az Utopia nevű szigetre). Ettől függetlenül vár rájuk egy fogadóbizottság, bár mosolyok és ölelések helyett tűzzel és ólommal köszöntik őket – a háttérben természetesen a mutánsirtó robot, Bastion áll, akinek feltett szándéka kipusztítani a már amúgy is kihalófélben lévő fajt. De persze az X-ek is értesülnek Cable és Hope visszatéréséről, és elkezdődik a mutánsok jövőjéért vívott háború. Yostékról sok mindent el lehet mondani, pozitívumot és negatívumot egyaránt, de egyvalami vitathatatlan: mindig pontosan tudják, hogy milyen stílusú sztorit írnak. A Second Coming (legalábbis egyelőre) a Messiah Complexhez hasonlóan egy szédítően gyors iramú akciókalandnak tűnik, és ennek megfelelően nincs is benne semmi pöcsölés: ahogy Cable-ék megérkeznek, az ellenség máris a nyakukon van, pár oldallal odébb pedig az X-ek is beszállnak a buliba, mint felmentő sereg – nem is akárhogy. A rövid, de annál intenzívebb autópályás akció (avagy hogyan iktassunk ki három fegyveresekkel teli furgont cirka négy másodperc alatt) valami olyasmi, amiből sokkal-sokkal többet is el tudnék viselni ebben a sorozatban. És mivel a mutánsok számára minden ezeken az eseményeken áll vagy bukik, nem fogják vissza magukat, törnek, zúznak, és ölnek, ha kell (persze az X-Menen belül titokban működő, piszkos munkát végző X-Force miatt lesznek konfliktusok, de ez már rég várható volt), nem utolsósorban pedig, végre tényleg sikerül úgy ábrázolni őket, mint egy kész hadsereget, gyorsreagálású és „nehéztüzérségű” alakulatokkal. Fractionnek már jó ideje ez a célja, de a hatást tekintve soha a közelében sem volt annak a jelenetnek, amiben Küklopsz villámgyorsan összefoglalja a haditervet, csapatokra osztja az X-eket, és pár röpke perccel azután, hogy Cable és Hope felbukkan az államok túlsó partján, máris ott vannak segíteni nekik. És szerencsére David Finch is elemében van: klasszikus szuperhősös képi világa tökéletesen passzol a történethez, nem túloz el semmit (na jó, kivéve Cable batárnagy csúzlijait az érkezésekor), de nem is fogja vissza magát. Szóval: végre egy jó X-Men képregény. Remélem, a Second Coming tudja tartani ezt a színvonalat mind a 14 részén át.
Peter Parker #1
Nincs az az isten, hogy bárki meggyőzzön arról, hogy a havonta háromszor megjelenő, egyenletesen pocsék színvonalú Pókembernek szüksége van egy mellékképregényre – főleg nem annak a Bob Gale-nek a tollából, aki az Amazinghez nemrég még csakis rettenetes történeteket tudott írni. De érhetik meglepetések az embert… a Peter Parker első része a legélvezetesebb Pókember-sztori, amit az utóbbi hónapokban olvastam – igaz, ezzel még nem dicsértem meg túlságosan, és tény, hogy nem egy maradandó alkotásról van szó, de képes arra, amire mostanában egyetlen társa sem volt képes: szórakoztat. A koncepció, ahogy a címből is látszik, az volna, hogy ez a comic elsősorban a főhős maszk nélküli életére, mindennapjaira koncentrál (ez persze nem jelenti azt, hogy le kell mondanunk a szokásos pókakciókról), és azt meglepően ügyesen teszi. Viccesek, elevenek a dialógusok, élettel telik a karakterek, az elnagyolt arcok ellenére is korrekt a képi világ, és még a kötelező szuperhősakció is egészen frappánsra sikeredett – mindez pedig kifejezetten frissítőnek hat az Amazingben futó, erőltetetten komolykodó Gauntlet után (amúgy ez a sztori még azelőtt játszódik – ugyanis eredetileg digitális képregényként jelent meg, még az ősszel). A hősünkén kívüli két másik történetszálnál (egy Jamesonról egy pedig egy középiskolás tinilány trióról) ugyan kicsit kilóg a lóláb, de várjuk ki a végét, úgy tűnik, lesz ennek is értelme.
Spider-Woman #7
A füzet végén Brian Michael Bendis egy jó oldalon keresztül magyarázkodik, hogy miért ér véget a Spider-Woman a 7. számmal, annak ellenére, hogy ezzel a képregénnyel egy sokéves álma valósult meg. Persze a jól hangzó, ilyen-olyan kreatív szempontok mögött sejthetően jóval prózaibb okok húzódnak meg: a sorozat egyszerűen nem volt sikeres, és ami számunkra még fontosabb, nem volt jó sem. Pedig ez volt a tavalyi év egyik legígéretesebb projektje: Bendis és Alex Maleev, a szenzációs Daredevil (2001-2006-os sztorifolyam) alkotói rátették a kezüket egy keveset használt, de ígéretes karakterre. Csakhogy aztán nem sokat tudtak kezdeni vele. Már a Secret Invasionből kinőtt felütéssel gondok voltak, a kezdettől fogva érthetetlenek és értelmetlenek Jessica motivációi, és Bendis képtelen volt hitelesen, átérezhetően, vagy egyáltalán, akárhogy megindokolni a főhősnő életének nagy lelki válságát. Kaptunk sok nyafogást és önsajnálatot, ami mögött mondvacsinált, gyenge lábakon álló ürügyek dülöngéltek. A fináléban mindezt a meghatározhatatlan problémát egy kis haddelhadd (avagy a szegény ember szuperhőscsatája) és egy skrull leölése hivatott feloldani, aminek következtében Jessica sok-sok szenvedés után végre mosolyogva repül tova az utolsó oldalon. De mégis a fenéért? Mitől lett hirtelen jobb az élete? Mi változott? Semmi. Hát akkor meg? Érzelmileg és logikailag az egész képregény a nullához konvergál – és sajnos még Maleevet sem tudom dicsérni. Szarrá effektezett és maszatolt hátterei csak elidegenítik az olvasót ahelyett, hogy közel hoznák őt a történethez, és nyilvánvaló az is, hogy nem szuperhősös összecsapások az erős oldala. Szomorú, hogy ilyet kell mondanon, de örülök, hogy vége.
The Sword #23
Egyetlen duplaszám van hátra a Luna tesók szenzációs szuperhős-akció-fantasy sorozatából, és meg is tesznek mindent, hogy tűkön ülve várjuk a finálét. Lunáék mindig is piszkosul jól értettek a lebilincselő cliffhangerekhez (ugye emlékszünk még a Girlsre?), de amit itt húznak ki a kalapból, az döbbenet. Aki azt mondja, hogy előre látta a végső leszámolást felvezető fordulatot, az meggyőződésem, hogy hazudik – vagy csak magát áltatja. Akárhogy is, a képregény nagy részében pontosan azt kapjuk, amit vártunk, és pontosan azon a magas színvonalon, amin vártuk. Dara szembeszáll a halhatatlan testvérek utolsó még élő tagjával, a levegőt uraló Maliával, hogy végre beteljesítse a családja lemészárlása után indított bosszúhadjáratát. Küzdelmüket most már a fél világ figyeli, és bár az összecsapásnak megvan a szükséges epikus ereje, a testvérpár sok-sok résznyi nagyszabású csata és vérontás után inkább az események érzelmi aspektusára koncentrál. A flashbackek az egész sorozatban komoly szerepet játszottak, amint a fantasztikummal teli akciók közepette is visszarángatták az olvasót a valóság talajára, és emlékeztették rá, hogy a karddal a kezében hadonászó, kvázi legyőzhetetlen és halhatatlan hősnő a látszat ellenére maga is egy egyszerű, esendő ember – most pedig a bosszúálláshoz nyújtanak brutális erejű emocionális hátteret. Ami pedig a cliffhangert illeti… Lunáék mesterien vezettek meg minket egy red herringgel, aminek köszönhetően a végső ellenség egyáltalán nem az lesz, akire számítottunk. Annál jobb.
Sok oka van annak, hogy a Sandman minden idők egyik legelismertebb képregény-sorozata, de van egy, ami kétségkívül kiemelkedik a többi közül. Jelesül, hogy Neil Gaiman olyasvalamit ért el, ami más hasonló művészeti ágakban, vagyis a filmben, és az irodalomban is ritka, mint a fehér holló: nem egyszerűen egy történetet mesélt el, hanem saját mitológiát teremtett (persze nem a semmiből, de ez nem kisebbíti érdemeit). Ennek első igazi jele a sorozat nyolcadik része, a Szárnyainak suhogása volt, ami bevezette a sztoriba a főhős, vagyis Álom (más néven Morpheus) minden akkori sztereotípiának és trendnek ellentmondó nővérét, Halált.
A második gyűjteményes kötet, a Babaház ,néhány történetszál elindítása mellett azért is olyan fontos, mert tovább mélyíti Gaiman mitológiáját. Megismerünk még több, Halál és Álom „kasztjába” tartozó, nem evilági lényt, vagyis Végtelent, és többet tudunk meg ennek a különös, bizarr és veszélyes univerzumnak a működéséről, különösen az álmok természetét és a velük kapcsolatos felelősséget és problémákat illetően.
70 éves rabsága, és ereklyéi visszaszerzése után Morpheus előtt még mindig számtalan feladat áll. Ezúttal három álmot kell levadásznia (egyikük, egy különösen veszélyes, sorozatgyilkossá vált rémálom, a Korinthoszi), akik távolléte alatt elszöktek birodalmából, és most szabadon garázdálkodnak a nagyvilágban. Közben felüti a fejét egy veszélyes álom-örvény is, egy mit sem sejtő fiatal, testvérét kereső lány képében, aki egy Morpheus rabsága alatt több évtizedes kómába esett, és azalatt megerőszakolt nő unokája.
Gaiman történetmesélési technikája lebilincselő. Következetesen, mondhatni szigorúan halad előre a cselekményben, mégis képes szabadon csapongani, és kitérni látszólag és valóban jelentéktelen dolgokra, amik „csak” a sorozat hangulatát szolgálják ki egy újabb apró részlettel. Lépésről lépésre követjük Morpheus küldetését, ahogy létsíkjának szökevényei után kutat, és közben hosszan, kényelmesen elidőzünk a sztori legfontosabb mellékszereplője, a testvérét kereső Rose mellett – a párhuzamosan futó missziók végül természetesen egymásba fonódnak, de addig még feltöltődnek Gaiman szárnyaló fantáziájának kimeríthetetlen forrásából, és az álom birodalmának szürreális, félelmetes eseményei úgy folynak egybe a való világ furcsaságaival, hogy előbbiek már nem is tűnnek olyan kirívóknak.
Lássuk csak: két álomlény „megszállja” egy tinédzser fiú agyát, és abban barikádozza el magát egykori urától, aki ellen egy saját „Sandmant” hoz létre (ezt a karaktert Jack Kirby és Joe Simon eredeti, ’70-es évekbeli DC-s karaktere ihlette, ami meg magát Gaiman sorozatát inspirálta – teljes kör). Közben a való világban Rose egy mindenféle furcsa szerzetekkel teli házban száll meg: többek között fehér lepelbe burkolózó, elpusztult pókokat magukra aggató lányokkal és egy röhejesen valószerűtlen Ken-Barbi párossal alszik egy fedél alatt, egy szép, bizarr és roppant kreatív jelenetben pedig még az álmaikba is betekintést nyer. És akkor még nem beszéltünk a Korinthosziról, egy igen félelmetes gonoszról, aki egy álcázott sorozatgyilkos-találkozón vesz részt, egész véletlenül ugyanabban a szállodában, ahol Rose is meghúzza magát. Biztos, hogy az álomvilág furcsább a valóságnál?
Remek cselekménykezelése ellenére azonban a Babaháznak mégis azok a legemlékezetesebb részei, amik kilépnek az aktuális történet medréből. Ilyen az első, Mesék a homokban című sztori, amiben Gaiman egy tragikus és nagyszabású szerelmi történetet mesél el Morpheusról és egy halandó királynőről egy bennszülött törzs legendájának tekintélyt parancsolóan régies, apáról fiúra szálló elbeszélésén keresztül. A másik csúcspont az Egyszer fenn, egyszer lenn, amiben Halál a XIV. század végén testvére kérésére halhatatlanságot biztosít egy arra vágyó katonának, egészen addig, amíg a férfi úgy nem dönt, hogy elege van már az életből. Morpheus ezután százévente találkozik vele, hogy megtudja, hogy boldogul, és nem akar-e még meghalni, és az évszázadok során lassan barátság szövődik köztük. Személyes, mégis epikus történet ez a kor változásairól (amiket Gaiman és rajzolója elsőosztályúan érzékeltet), az ember változatlanságáról, boldogságról és kudarcról, az idő múlásáról és persze a barátságról – nem utolsósorban pedig a címszereplő emberi oldaláról.
Kár, hogy a belbecshez képest a külcsín némileg csalódást keltő. Pedig a Babaház az egyik legegységesebb képi világú sztori a sorozaton belül, minthogy majdnem minden részéért Mike Dringerberg volt felelős – egyszer Michael Zulli, egyszer pedig az akkor még az átlagból alig kiemelkedő Chris Bachalo helyettesítette. A rajzok nem képesek felülemelkedni a korszak jellegzetességein, sablonjain, és minden részben találkozunk legalább egy-két olyan oldallal, amit látva nem tudunk nem elábrándozni azon, hogy Gaiman ötleteit milyen tökéletes kompozícióba tudta volna önteni egy tehetséges, igazán egyedi látásmóddal rendelkező művész. Így is vannak figyelemreméltó képek, a panelszerkezetre pedig egyáltalán nem lehet panaszunk, de az álomszerű hangulat vizuálisan inkább a színezésnek köszönhetően üti csak fel a fejét. Ezzel nincs mit tenni, a Sandman ereje sosem a képi világában rejlett, és ha azon múlt volna, nem is vált volna klasszikussá. De azzá vált – és nem véletlenül.
A magyar kiadás a Cartaphilustól már megszokott minőséget képviseli: kívülről-belülről gyönyörű és igényes a kötet, gördülékeny a fordítás, a könyvvégi jegyzet pedig (néha kicsit túlságosan is) kimerítő kalauza a képregény utalásainak és történelmi háttereinek. És ugyan a Sandman nem egy olcsó kiadvány, ár-érték arányát tekintve ezen a fronton is elégedettnek kell lennünk.
American Vampire #1 Történet: Scott Snyder, Stephen King
Rajz: Rafael Albuquerque
Kiadó: Vertigo Comics
A manapság uralkodó Alkonyat-hisztériának köszönhetően égető szükség van az olyan horrorokra, amik sutba dobják a vérszívók szenvedős-szenvelgős, tininyálas-szerelmetes bullshitjét, és visszavezetik a mítoszt annak vértől tocsogó, kegyetlen, sötét hangulatú, gótikus gyökereihez. A mozivásznakon erre mostanában a Daybreakers tett (sajnos csak félig-meddig sikeres) kísérletet, a képregények lapjain pedig Scott Snyder és Stephen King igyekeznek friss vért pumpálni a zsánerbe. (Igen, AZ a Stephen King). Az American Vampire egy új ongoing sorozat, ami évtizedeken át követi majd a vámpírok evolúcióját, és egy új (ahogy azt a cím sugallja, amerikai) vámpírfaj létrejöttét.
A képregényben két sztorit találunk: az egyik (Big Break, Snyder tollából) 1925-ben, Hollywoodban játszódik, a hangosfilm áttörésének küszöbén álló filmipar berkein belül, a másik (Bad Blood, King jóvoltából) pedig 1880-ban, az amerikai vadnyugaton. Snyder történetének középpontjában egy többek közt statisztaként is dolgozó, wannabe színésznőcske áll, aki előtt egyik napról a másikra látszólag megnyílnak a nagy lehetőségek kapui, és bebocsátást nyer egy nagymenő hollywoodi producer partijára – ám pechjére gyorsan kiderül, hogy a producert és nagyhatalmú barátait a vér a filmeknél is jobban érdekli. Snydernek különösen nagy tehetsége van ahhoz, hogy szinte rekordidő alatt kidolgozzon egy roppant szimpatikus (némileg naiv, ám jó humorú és életrevaló) női karaktert, és érdekeltté tegye sorsában az olvasót. Példás a korábrázolás is: seggüket ledolgozó sztár-akarok-lenni nőcskék, sötét, kétes alakokkal teli lokálok, csillogó hollywoodi partik és életnagyságnál nagyobb filmsztárok (Hamilton, a történetbeli film főszereplőjének első szavai hatalmas súlyúak, belépése stílusos és grandiózus, mintha valóban egy emberfeletti hős lenne). A horror lassan, de biztosan lopakodik be a főhősnő életébe, többek közt egy rejtélyes figurának köszönhetően, aki otthona tőszomszédságában húzza meg magát – ő egyben az összekötő kapocs is a két sztori között. King Bad Bloodjában már főszereplővé lép elő, mint kegyetlen rablógyilkos, akit társai épp kiszabadítanak a Pinkerton ügynökség karmai közül. Míg Snyder inkább a „lassú víz partot mos” módszerével él, a veterán horroríró gyorsan a lovak közé csap: néhány bevezető oldal után máris dörögnek a fegyverek, hullanak az emberek, siklanak a vonatok, és fröcsög a vér. Gyors sodrású, grandiózus horrorwesnternt olvasunk, láthatóan a kezdetét annak a mitológiának, amit a szerzők ezzel a sorozattal építeni akarnak. A stílusos, hangulatos, remekül megírt sztorikat Rafael Albuquerque markáns, fantasztikusan eltalált beállításokat használó, a fényekkel és árnyékokkal pompásan játszó, lendületes rajzai keltik életre – talán csak a mimikák tűnnek néha túlzóknak a képi világ egészéhez képest. Erős kezdet, minden horrorrajongó köteles tenni vele egy próbát – még azok is (vagy: főleg azok), akiknek a tökük is tele van már a vámpírokkal.
Criminal: The Sinners #5
Történet: Ed Brubaker
Rajz: Sean Phillps
Kiadó: Icon
Szinte már csak a borítója miatt is megérdemli a maximális pontszámot. Esszenciális, hardcore noir, imádnivaló ponyvás beütéssel, gyönyörű, sokatmondón sötét, kékes-feketés színvilággal, egy székhez kötözött, vérző pofájú nehézfiúval, akinek tekintetéből és egész lényéből nem azt olvasod ki, hogy „kérem, ne bántson”, hanem azt, hogy „úgyis kinyírlak, te szarházi”. (És a félreértések elkerülése végett: a Criminal képi világa belül is pont ugyanilyen lebilincselő.) Persze nekem amúgyis gyenge pontom a noir, de most komolyan, akinek ez a borító nem tetszik, az nem ember. Szóval, véget ért a verhetetlen Brubaker-Phillips duó ötödik Criminal minije, a Lawless (amúgy önmagában is élvezhető) folytatása, a The Sinners, és aligha lepődik meg bárki, hogy újfent azt kell írnom: ez a két fickó már megint baromira megcsinálta. A képregény derékig gázol az utca mocskában, hullák, femme fatale-ok, gyilkosok és gengszterek rejtőznek minden sötét sarokban, és az egész városra (világra) rátelepedő erkölcsi fertő még Isten házát is lemossa az üdvösség térképéről – sőt, ami azt illeti, pont az a forrása minden bajnak. A Lawless végén egy helyi gengszter szolgálatában ragadt főszereplő egy sor furcsa gyilkosság ügyében nyomozva kiderítette, hogy a halálesetekért (az áldozatok elvileg „érinthetetlen” bűnözők) három kisfiú a felelős, akik egy exkatona pap buzdítására tisztogatják a mocskot az utcáról. Ez a koncepció már önmagában elég érdekes, gonosz és cinikus, de Brubaker (legalábbis ebben a sorozatban) sosem elégedett meg az elvárt minimummal – úgyhogy bejön még a képbe egy veszélyes viszony a főszereplő és főnökének felesége közt, egy balul elsülő affér a kínai maffiával, és egy dezertált hősünk után nyomozó katonai rendőr. Az író mesteri érzékkel szövi egybe a szálakat, minden szónak súlya, minden tettnek következménye van, a sztori elemei gyönyörűen, hol logikus okokból, következetesen, hol véletlenszerűen kapcsolódnak egymáshoz, és a végén is hibátlanul tesz pontot a cselekmény végére. Lawless karaktere pedig egy aranybánya, aligha véletlen, hogy Brubaker épp hozzá nyúlt vissza az eredeti koncepció szerint egymástól független minikből álló sorozat szereplői közül. Egy sztoikus, de valahol még lelkiismeretes tough guy, akit egyik gyilkos szituációból kényszerítenek a másikba, és már csak szabadulni akar a vérrel festett mókuskerékből, mindegy, milyen áron. Szabadul is, de csak egy másfajta vérrel festett mókuskerékbe: ez a sorsa a noir elkárhozott figuráinak egy olyan világban, amiben két kisfiú hezitálás nélkül lövi tarkón a barátját egy nyirkos sikátorban, és amiben a szerencsétlen halálraítélt kölyök utolsó gondolata, amiből még képes valamiféle hasztalan erőt meríteni, az, hogy legalább megmentett egy gyilkos bűnözőt. Halleluja.
Fade to Black #1
Történet: Jeff Marioette
Rajz: Deniele Serra
Kiadó: Image Comics
Szóval, egy maréknyi emberre egy kannibál csorda vadászik a kietlen amerikai pusztaság közepén. The Hills Have Eyes, valaki? Persze ez nem gond – kevés az olyan horror manapság, ami nem merít erős ihletet korábbi művekből, úgyhogy a Fade to Black akár még jó is lehetne. Hogy nem az, az sok mindennek köszönhető. Az egy dolog, hogy a történet egyszerű, mint egy pont (egy horrorfilmet forgató stáb néhány tagja elkószál egy rögtönzött próbára, és mikor visszaérnek a lakókocsikhoz, összes kollégájukat lemészárolva találják), még ez sem lenne gond, de a karakterek és a dialógusok szörnyen laposak, ez pedig már megbocsáthatatlan. Az utolsó előtti oldalon az ismét felbukkanó kannibálok megölnek valakit, nekem pedig fogalmam sem volt róla, hogy ki az, pedig része annak a kis csapatnak, amiről az egész képregény szólt – úgyhogy ennyit a figurák megkülönböztethetőségéről. Érdemes elidőzni egy kicsit azon a jeleneten, amin hamarosan fogyásnak induló hőseink rátalálnak félig megzabált, felkoncolt, lemészárolt társaikra. Nincsenek túlzottan megrendülve. Persze, itt elhangzik egy „ó, jézusom”, ott meg egy „nooo”, de összességében úgy viselkednek, mintha hetente kétszer botlanának vérrel áztatott, csonkított torzókból álló hullahegyekbe. Az egyetlen, ami írói szempontból legalább viszonylag érdekes, az a kannibálok hordája: valamiféle vallási fanatikusoknak tűnnek, akik nem csak úgy találomra ölnek (és esznek), hanem egész konkrétan a filmstáb egyik tagjára pályáznak, valamilyen egyelőre homályos okok miatt. Ebből akár még valami jó is kikerekedhet, csak tartson ki addig az olvasó türelme. Másrészt viszont… elképzelhető, hogy ebből a „kis csapat menekül a sivatagban az emberevők elől” koncepcióból is ki lehet még hozni baromi jó dolgokat, de a Fade to Black sajna nem olyannak tűnik, ami roskadozni fog a nagyszerű ötletektől. Daniele Serre sajátos képi világa még javít valamit az összképen, bár annak is megvannak a hátulütői. Hangulatteremtés szempontjából ugyan remek ez a koszos, elmaszatolt, foltos képi világ (ez főleg a színezés érdeme), de maguk a vonalak elég bizonytalanok (az arcmimikák teljesen élettelenek), és e két jellemvonás így együtt nem egyszer megnehezíti az értelmezést, avagy „frankón néz ki az a panel, de mi a pöcsöm történik rajta?”
Punishermax #5
Történet: Jason Aaron
Rajz: Steve Dillon
Kiadó: Marvel Comics
Imádom ezt a Jason Aaront. Nem csak, hogy ő írja a manapság futó egyik legjobb amerikai sorozatot (Scalped), de most ráadásul visszaemelte a Megtorlót arra a szintre, amin Garth Ennis ügyködésének hála pihent két évvel ezelőttig (mellesleg tavaly indult Wolverine szériája is egyre jobb). És ha már itt tartunk, ígérem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy Aaron új sorozatát az ír fenegyerekéhez mérem – most már ugyanis teljesen egyértelmű, hogy zseniális képregény ez a saját maga jogán, mindenféle elődökhöz és nagyokhoz való hasonlítgatástól függetlenül. És talán utolsó szempont, de azért nem árt megjegyezni: mindez akkor, amikor a mainstream Marvel-vonalon Rick Remender kontár módon kivérezteti, és banalizálja a karaktert, aztán meg buta érvekkel védelmezi magát a levelezési rovatban a háborgó rajongók ellen. De vissza a MAX világába: az ötödik rész Aaron Kingpin sztorijának záróakkordja, és pont olyan, amilyennek egy Megtorló-finálénak lennie kell. Kegyetlen, brutális, vérmocskos, gonosz és fekete, mint a csillagtalan éjszaka. Wilson Fisk beindította terve végső fázisát, és leszámolt a város gengszterfőnökeivel – egy kivételével, akinek verőlegényei most megjelennek otthonában, és kisfia megölésével fenyegetőznek. Frank közben a súlyos döntés előtt álló férfi bérgyilkosával viaskodik: egy elvileg jó útra tért vidéki paraszttal, aki most felesége betegsége miatt mégis elvállalta hősünk likvidálását. Lóvontatta szekéren, húzentróglis ingben érkezik a városba, de a látszat csal: nagyobb, mint egy ház, erősebb, mint egy medve, és szívósabb, mint egy terminátor. Aaron írói zsenije akkor válik (nem először) nyilvánvalóvá, amikor a két, egymással párhuzamosan futó leszámolás vérben fürdő intenzitását, és már-már (Steve Dillon senki máséval össze nem téveszthető rajzstílusának is köszönhetően) abszurditásba hajló brutalitását képes egy elegáns tragédia magasságaiba emelni. Frank megszállottságának mindig is megvoltak a következményei, és most, ahogy utolsó jelenetében félholtan fekszik saját és ellensége vérében, és hirtelen bevillan neki, mielőtt elájul, hogy két hete volt fia születésnapja, és még csak nem is emlékezett rá, tudjuk, hogy elkeserítően kevés maradék emberi mivoltának egy újabb darabja veszett oda. De az igazi bravúr Fisk karaktere: feljut a csúcsra, ahogy azt tervezte, ám szörnyű árat fizet érte. Nemcsak azzal, ami a családjával történik, hanem azzal is, hogy szembesül önmagával, hogy ki is ő valójában, hogy apaszerepe, törődése és szeretete csak álca volt, amivel saját magát hitegette, és hogy új birodalmát önzésre, hatalomvágyra és fia hullájára építette. Frank és Fisk a cselekmény kicsúcsosodására így ellentétpárakká válnak: előbbi családja elvesztése miatt az, aki, utóbbi pedig azért vesztette el családját, mert az, aki. Isten hozott ismét a Megtorló gyökeresen elkúrt világában!
Scalped #35
Történet: Jason Aaron
Rajz: Daniel Zezelj
Kiadó: Vertigo Comics
És ha már úgyis szóba került, vessünk egy pillantást a Scalped legutóbbi számára is. A Listening to the Earth Turn egyike azon kevés füzeteknek, amiknek abszolút semmi közük a sorozat fő sztorijához és állandó karakterihez. Sőt, ennek a konkrét résznek semmiféle bűncselekményhez sincs köze – egy nyers, de megkapó emberi drámát kapunk, a főszerepben egy öreg indián házaspárral, Mance-szel és Hazellel, akik a lehető legmesszebb élnek a várostól, hogy rezervátum ide vagy oda, világgá kürtöljék függetlenségüket és „igazi” indián mivoltukat. Csakhogy egyre öregebbek, és egyre kevésbé tudnak gondoskodni önmagukról. Betegségek és sérülések miatt képtelenek megfelelően gondozni farmjukat, és eljön a nap, amikor Mance-nek, tartását feladva, be kell mennie a városba, hogy segélyért folyamodjon. A Scalped 35 az emberi kitartás (vagy ha úgy tetszik: makacsság) és szeretet himnusza, de ne gondoljatok rosszra, ezt nem holmi nyálas hollywoodi módon kell érteni. Aaron egy kemény, durva világot vázol fel, amiben az öregeknek vért izzadva kell dolgozniuk, ha ragaszkodni akarnak a régi értékekhez és az önállósághoz, és nincs semmi, ami garantálná, hogy erőfeszítéseiket akár a legkisebb siker koronázza majd. Csak egymás iránti szeretetük ad erőt nekik, csak az ad értelmet mindennek, csak az teszi elviselhetővé az újabb és újabb kompromisszumokat, az viszont olyannyira megingathatatlan és természetes, hogy kimondani sem kell. Aaron a történetet párhuzamosan narráltatja a két főszereplővel, akik mintha gondolataikon keresztül kommunikálnának egymással, szavakra szinte nincs is szükség, tudják, értik és megértik, mi jár a másik fejében – az elalvás előtti ágybeli jelenet karakterépítési és érzelmi hatásmechanizmusát tanítani kellene. Aztán a nyílegyenesen a tragédia felé tartó hiperrealizmus a végén váratlanul megszakad, Aaron hagyja, hogy a cselekmény egy kissé elszakadjon a valóság talajától (elvégre még egy haditámaszpont közelében lévő házba sem csapódik be minden nap egy vadászgép), és megmenti sokat próbált szereplőit. E deus ex machinának köszönhetően a Listening to the Earth Turn meglepően pozitív végkicsengéssel zárul. Az író a semmiből jutalmazza meg viharvert hőseit, amiért azok rendíthetetlenül állták a sarat a változó idők viharával szemben, és erre a szívmelengető reménysugárra szüksége is van a rendszerint vérben, mocsokban, depresszióban és totális kilátástalanságban gázoló sorozatnak. A rajzokat ezúttal nem R. M. Guéra, hanem Danijel Zezelj szállította, és durva, vázlatos, nyomasztó ürességgel kitöltött képei, szinte riasztóan nyers, baltával faragott arcai tökéletes leképezései a főszereplők lelkiállapotának, és egyben megingathatatlan elszántságának is. A záróoldal pedig a remény és a jövő gyönyörű (igazából épphogy nem giccses) metaforája: Mance és Hazel immár azon kevesek közé tartozik, akik megnyerték a világgal vívott háborújukat.
Ha már korábban szó esett a vámpírokról, akkor most beszéljünk egy kicsit a zombikról. Csakhogy… ebben a képregényben nincs belőlük egy darab sem. Hogy akkor mégis miről zagyválok itt? Nos, a Grimmy Fairy Tales című sorozattal elhíresült Raven Gregory új comicját mindenfelé zombihorrorként hirdetik. De egyelőre nemhogy zombi nincs benne (illetve alighanem van, de ha nem tudnánk, hogy KELL lennie benne, akkor nem tudnánk, hogy zombi) – nincs benne egy deka horror sem. Inkább egy kínosan lassan, nyögvenyelősen és főleg, dögunalmasan induló kriminek tűnik az egész, amiben négy nyomozó (egyikük a névtelen narrátor) két egymástól elvileg független gyilkosság ügyében vizsgálódik, mi meg közben betekintést nyerünk egymással való kapcsolatukba és magánéletükbe. Egyébként meg nem történik az egészben semmi, habár ha jól láttam, vannak rá utalások, hogy egyszer majd lesz a képregénynek valamiféle cselekménye. Gregory azt a fajta történetmesélő módszert használja, ami csak nagyon keveseknek megy: elhint sok apróságot, foglakozik ezzel meg azzal, de azt nem mondja meg, hogy valójában mi is történik, mi áll az események mögött, mi köti össze az egyes szálakat. És ahhoz, hogy ez működjön, izmos forgatókönyv és/vagy erőteljes atmoszféra kell – na, ez esetben elfelejthetitek mindkettőt. A dialógusok rettenetesek, felidézni sem tudom, mikor olvastam utoljára ilyen öklendezésre késztetően izzadságszagú sorokat. Gregory majd’ megdöglik az igyekezetben, hogy a nemlétező feszültséget a főszereplők közti vicces élcelődéssel, frappáns beszólásokkal és cinikus egysorosokkal oldja fel. Nincs egy darab az egész 26 oldalon, ami célba találna, és a tudálékos, nagyon-nagyon-nagyon-nagyon sejtelmesnek és sokatmondónak szánt, nevetségesen kiszámítható és fárasztó narráció csak tovább rugdossa a képregényt oda, ahonnan már a béka segge is csak teleszkóppal látható. Maguk a karakterek is gyorsan áldozatul esnek a banalitásnak – mert ugyan kit érdekelnek olyan emberek, akik ugyanazokat a szar (amúgy kizárólag hullákkal és szexszel kapcsolatos) vicceket puffogtatják minden körülmények között? A látványvilággal sem vagyunk nagyon kisegítve. Vic Drujiniu képei félelmetesen átlagosak és jellegtelenek, olyan ronda, és mindenféle hangulatteremtésre képtelen esőt meg kevesen tudnak rajzolni, mint ő. Lehet egyébként, hogy a The Waking egy egész zombiapokalipszis-szcenárió felé tart, de az biztos, hogy én már nem fogom olvasni, mire eljut odáig.
Amazing Spider-Man #625
Dögöljek meg, ha tudom, miért olvasom még mindig ezt a sorozatot. Gondolom megszokásból. De ez mégsem magyarázat, mert a konkurenciánál a hasonló színvonalon nyűglődő Batmant már feladtam. Na, mindegy. Ebben a részben Joe Kelly egy korábbi kétrészese, a Rinóval foglalkozó sztorija folytatódik. De minek? Az sem volt ugyan egy csoda, de szépen, kereken le volt zárva, és viszonylag ügyesen, sőt, szívhez szólóan (meg persze naivan és együgyűen, de hát istenkém) rehabilitálta a hálószövő egyik régi ellenségét. És mindezt miért? Azért, hogy most a nyakába akasszon egy tragédiát, és még nagyobb, még dühösebb, hősünket még inkább gyűlölő gonoszt faragjon belőle. Kínos, mesterkélt, felesleges, értelmetlen. Nem is baj, hogy jön a Heroic Age, talán így az írók nem fogják ilyen röhejes látszattragédiákkal untatni az olvasókat. Max Fiumara stílusos, a Pókemberhez tökéletesen illő képi világát kár volt erre pazarolni.
Aliens Vs. Predator: Three World War #2
Machiko és a tengerészgyalogosok megkeresik azokat a Predatorokat, akikkel a nő évekkel ezelőtt együtt élt, hogy segítségüket kérjék becsület nélküli, gyilkos, alieneket idomító társaik levadászásához. Rick Leonardi alapból rutinos és hatásos képei még mindig nem a legalkalmasabbak ehhez a sötét és véres univerzumhoz (bár az első pár oldal meglepően jól fest), a történet pedig még mindig komótos (de azért bőven nem unalmas) tempóban halad előre. Viszont jól van megírva, működnek a karakterek (Machinkót mindig öröm látni) és a dialógusok, úgyhogy komoly panaszunk nem lehet a füzetre. És hogy ez a ráérős tempó előnyére vagy hátrányára fog válni a sorozatnak, az valószínűleg majd csak a végén derül ki. Addig jóindulatból kap egy gyenge négyest.
Atomic Robo and the Revenge of the Vampire Dimension #1
Frenetikus. Ezt a sorozatot egyszerűen nem lehet nem szeretni. Hiába nincs benne egy grammnyi eredetiség sem, szenzációs ötletei és sziporkázó humora a jelenleg futó képregények egyik legszórakoztatóbbikává teszik – különben is, hogy lehetne akár csak egy picit is elmarasztalni valamit, aminek ilyen imádnivaló címe van? Na, ugye. Az új sztori első felvonása egy fiatal tudós szemszögéből láttatja az eseményeket, aki a címszereplő által vezetett Tesladyne-hez jelentkezik, mint munkaerő. Robo természetesen szétlőtt, még füstölgő pólóban fogadja az álláskeresőt, az interjút pedig egy percen belül félbeszakítja a következő válság: invázió a vámpírok dimenziójából. Vértől csöpögő, mégis rajzfilmes akciók, hajmeresztő komikus szituációk, szenzációsan frappáns dialógusok, hihetetlen lazaság, remek karakterek – és egy gyönyörű slusszpoén a végére. A „fun” szó szinonímája: Atomic Robo. (Aki nem ismerné még a sorozatot, és nem akarja legelölről kezdeni, nyugodtan tegyen egy próbált ezzel a számmal – nem fogja megbánni.)
A fentebbi karakterek pont e sorrendjén túljutva bizonyára vaskos kérdőjelek tornyosulnak az olvasó elé. Minek? Lehet erről bármi újat? Miért pont most? Gyilokpornó vagy tündérmese? Mindkettő vagy egyik se? És végül, de korántsem utolsósorban: miért pont olyasvalaki veselkedik a geeklélek mélyéből fakadó eme praktikus kétségek pökhendi mismásolásának mérlegelésének, akinek a legeslegfeleslegesebb nyelvi hancúr is fontosabb, mint a szövegegységre jutó információ tartalom, vagy minthogy évente egy péklegénynél (sic!) többet a kezébe vegyen?
42. (Tudok én tárgyilagos is lenni.)
A Sandman robusztus sikerét szemlélve azonban talán az előbbieknél is fontosabb dilemma, hogy ezeket a kritikai és fogyasztói babérokat minek köszönheti gaimani eklektika? Mire érzett rá, mit ragadott meg kivételes érzékkel ez az angol fantasy-szerző?
Joseph Campbell: „az álmok személyes mítoszok, a mítoszok kollektív álmok.”
Az ókori legendáriumok ismeretében a REM fázisok élményajándékainak egykori kulturális sőt, történelmi, politikai jelentőségét tételesen igazolni melós és indokolatlan. Az akkori ember álmokhoz való viszonyának megértése ma combos absztrakciót igényelne, ép ésszel fel nem érhető, hogy fajunk egykoron mennyire támaszkodott azokra a mikroszkóp alá tuszkolhatatlan izékre, melyek a reneszánsz vagy a felvilágosodás táján végleg kiszorultak a komoly és hitelt érdemlő dolgok köréből. A kifelé forduló ember ilyetén múltbeli – vélt – harmóniája, obszcén természetességű összefonódása a Túlvalóval beláthatatlan távolságba került, már senki és semmi nem üzen nekünk álmokon és látomásokon keresztül.
Jung hasadásként aposztrofálta ezt a folyamatot (középhaladó okosok ezt a bekezdést is ugorhatják), hogy azzal a lendülettel egyidejűleg rámutasson a visszafelé vezető útra. Őstípusai és álmos tanai, az akkoriban újra egyre népszerűbb okkult mozgalmak, illetve a lélektan racionalizáló tudománya, a perverzióknak, hisztiknek és neurózisoknak komplexusaival hellén méltóságot, ünnepélyességet kölcsönző Freud ültették el az empirikus és műszeres igazolhatóságba vetett kétely csíráit, ami aztán tripodként törte át az ésszerűség aszfaltját. Leginkább ennek tudható be, hogy illetve, ahogy a modernitás embere az értékek válságának századában (ami szám szerint a huszadik) felöklendezte a mitológiát, úgy cakkumpakk. Posztmodern fázisban ezt követően rácáfolt arra a bölcsességre, amivel még megboldogult nagyapám cukkolta a főztjére mindig érzékeny nejét ebédkor. „Egyszer meg lehet enni.”
Gaiman nem valami finnyás, bendője pedig aztán tényleg feneketlen.
Hogy miért pont 1916-ra teszi a történetfolyam origóját, kérdéses. Az első világháború borzalmának érzelmi töltetére apellál, önreflektíven utal (ebben az évben költöztek felmenői Angliába), vagy csak rátenyerelt az írógépre, talán mindegy, ami fontos: Roderick Burgess titkos szeánszon igyekszik megidézni a Halált, és hogy Gaiman igen nagyfokú tudatossággal választotta eme okkult módszert. Az okkultizmus mindig a tiltott, a rejtett tartalmak és fennhatóságok birtokba vételével kecsegtetett, tulajdonképpen minden okkult rítus a bűnbeesés dramatizálása. (Bizonyára nem véletlen, hogy a második fejezet házigazdái: Káin és Ábel…) A kétségbeesés és a telhetetlenség bizonytalan arányú elegye munkál az első oldalakon, ahol egy liturgiai gixer folytán végülis nem a kaszást, hanem testvérét, az Álmot csalják tőrbe.
Burgessék hiába próbálják szóra bírni a hermetikusan elzárt hatalmasságot: mágikus kellékeit ellophatják, de a titkaiból nem enged. (Érdekes megfigyelni, hogy a későbbiekben ugyan megered a nyelve, de száját mindösszesen három krízishelyzetben nyitja ki, és ekkor egy árva hangfoszlány sem hallik.) Az évtizedek múltán szabaduló Álom a második fejezetben indul útnak, hogy eltulajdonított holmijait újra magához vegye, és elkezdődjön Gaiman vásári mítoszkavalkádja.
Az eredetileg a harmincas évek DC hőse: Wesley Dodd, a.k.a. Homokember rebootolását szerényen megcélzó projekt túltelített magnum eposszá opusszá terebélyesedett. A szerző a görög mitológiától a klasszikus és kortárs irodalmon keresztül popkulturális ikonokig bezáróan minden olvasmányélményét hagyta beletüremkedni a Sandman világába. Alkalmanként olyan töménységgel téve mindezt, hogy szinte a jóleső hiányérzet önti el az olvasót, amikor két panel illesztési hézagából végre nem kapálózik elő egy újabb mitologéma.
Egyszerre bizarr és családias hangulatnak lehetünk élvezői, valószínűleg ez maga a legmágikusabb realizmus. A népszerűség egyik oka a karakterek ügyes, divatos eltávolítása a klasszikus előképeiktől. A Hajnalcsillagnak becézett Lucifer egy David Bowie (másik szögből Bruce Payne) hasonmásversenyen is megállná a helyét, a Halál nem üreges tekintetű hobbikertész az anatómia szertárból, hanem egy akár kedvtelésszerűen is sunázható goth spiné, aki szolidan affektál és végtelenül szívélyes. A Sandman határozottan megy szembe a nyugati keresztyén világ haláltagadó attitűdjével, amit szintén hálásan fogadott a közönség.
A hétköznapok és a túláradó misztikum ősi időkre erősen hajazó összeérlelése eltökélten üli meg a századvég transzcendencia igényét. Gaiman ugyan tisztelettel komponál és dekonstruál, fékezhetetlen habzású kollázs-univerzuma egészében mégis mutat némi hasonlóságot azokkal az ezoterikus pityputtyokból (sic!, sic!) és okosan propagált pszeudospiritualitásból tákolt ideológiai képződményekkel, mint amilyen például a New Age. A túl sok tradíció iránti egyidejű tisztelet játszi könnyen eregeti a szinkretizmus érzetét.
Ez persze semmit sem von le a képregény technikai erényeiből. A nyolc részből álló antológia cselekménye, vonalvezetése elegáns változatosságot mutat, ha pedig a történet megfáradna, a gazdag kulturális merítés feszültségei, konnotációi tartják fenn az érdeklődést. Külön említsük meg a 6. epizódot („24 óra”), melynek hatásmechanimusai zavarba ejtőek. A felelősségtudat nélküli hatalom vágyteljesítő mámorát, valamint a magából egyre jobban kivetkőző ember egyre őszintébb alárendelődését folyamatában taglaló rész gyomorpróbáló szcénákban gazdag és rafináltan önmagába ágyazott. Gaiman pofátlanul messze megy a kölcsönösen generált kín és kéj ábrázolásakor egy olyan történetben, ahol tisztázatlan, mi a való és mi delírium, ki talál ki kit, ki az álom tárgya és ki az alanya. (Persze, hogy nem torture porn. Gyilokpornó meg pláne nem.)
A megjelenítés kellőképpen kiforrott. McKean kissé művészieskedő borítói hangulatos felvezetései a Kieth, Dringenberg és Jones által rajzolt fejezeteknek. A hol provokatívan organikus, hol nyomasztóan geometrikus panelkezelés és az eltérő rajzstílusok jól formázzák meg Gaiman hallucinogén világát, ami vélhetőleg McKean őrületét - egy-egy kezdő oldalnál nagyobb terjedelemben - már nem bírta volna el.
Gyorsjelentés szuperhősék háza tájáról: a Pókember szenved (még mindig), a Green Hornet újra él (jön a film is), Batman Doc Savage és a Spirit társaságában ponyvaakciózik, a Marvel Ultimate univerzuma meg jobb lett volna, ha tényleg folytatások nélkül hal hamvaiba a legutóbbi megnetós haddelhadd következtében. A héten a sok vacak közt csak Kevin Smith és Brian Azzarello tartja bennünk a lelket – bizony, lehet, hogy a 100 Bullets mégsem véletlenül sikerült olyan rohadtjól…
Amazing Spider-Man #623
Történet: Mark Waid Rajz: Paul Azaceta Kiadó: Marvel Comics
Már több mint két éve, hogy a Marvel lehúzta a WC-n Peter Parker és Mary Jane házasságát, és a sorozat még mindig nem találja a helyét. Nem akarok megint/még mindig azon lovagolni, hogy a One More Day mennyire felesleges volt (túl azon, hogy baromság is), és hogy az íróknak láthatóan még mindig gondot okoz, hogy valami kreatív hasznot húzzanak belőle, annak ellenére, hogy elvileg pont ilyen indíttatásból nyomták le az olvasók torkán. Tény, hogy az azóta eltelt két évben akadt néhány remek történet, de mindent mérlegre helyezve, azt kell mondjam, hogy a sorozat szenved. De nagyon. Az alkotók legújabb, The Gauntlet néven futó nagy ötlete (amiben alapból még van is némi kurázsi), hogy előhúzzák a kalapból Pókember régi ellenségeit, és egymás után, sorban nekieresszék őket. Az elmúlt hónapokban már volt itt Elektró, Homokember, Kalapácsfej, Rinó és Mysterio, miközben persze Mister Negative is keserítette hősünk életét – de felbukkantak „kedvesebb” ismerősök is, mint Fekete Macska (jelenleg felélesztették Pókival a „jókat kufircolunk, de amúgy semmi különös” – kapcsolatukat a ’80-as évekből) és Morbius. Némelyik sztori jobb volt, némelyik kevésbé, de összességében az egész egy izzadságszagú erőlködés arra, hogy a pár évtizeddel ezelőtti pókhangulatot teleportálják a modern körülmények közé, miközben a mellékszálak közül még az ígéretesnek indultak is lassan teljes unalomba fulladnak (Peter szobatársának attitűdje, hősünk Carlie-val való kapcsolata, Jameson polgármesteri szerepe). Ráadásul közben teljesen elveszik az írók egyénisége is. Lassan teljesen mindegy, hogy Waid, Van Lente vagy Kelly írja az aktuális sztorit (Guggenheim a kivétel: ő még mindig magabiztosan szarabb, mint mindenki más), mert mind ugyanolyan, akár a poénokat, akár a dialógusokat vesszük. A mostani számban hősünk az új Keselyűvel birkózik, és Waid nagyon látványosan nem találja az egyensúlyt az egykori hulladaraboló maffiatag sötét eredettörténete, illetve véres bosszúhadjárata, meg a Pókember életében sorra felbukkanó komikus mellékzöngék kínosan erőletett vicczuhataga között (most éppen egy valóságshow wannabe gonosza kerül képbe, aki harc közben pitével dobálja a hálószövőt). Előbbi kapcsán ráadásul Kravenék kavarnak valamit a háttérben, mint az események mögött álló, baljós terveket szövögető bábjátékosok, de az egész reménytelenül unalmas és érdektelen. És sajnos a képi világ sem valami lenyűgöző, bár Paul Azaceta alapból furcsán komikus, vázlatszerű, rajzfilmes vonásai paradox módon sokkal jobban helytállnak a komoly, komor hangulatú jelenetekben, mint a komikus szituációkban – talán ő is érezte, hogy utóbbiak marhára nem viccesek…
First Wave #1 Történet: Brian Azzarello Rajz: Rags Morales Kiadó: DC Comics
Doc Savage, Spirit és Batman egy képregényben: a DC már hosszú hónapok óta reklámozza First Wave című új minisorozatát, ami a három legendás karaktert először sodorja egymás mellé, egy saját, az eddigiektől teljesen különálló univerzumban, amelyben nincsenek szuperképességű hősök. A prequelként szolgált, igencsak harmatos Batman/Doc Savage one-shot alapján nem tekintettem különösebben nagy elvárásokkal a 100 Bullets írója és Rags Morales új comicja elé, de az alkotók szerencsére roppant kellemes meglepetést okoztak. A First Wave első felvonása egy igazi geekálom, noiros-kalandos elemekkel zsúfolt, rejtélyekkel és remek karakterekkel teli, gyors sodrású ponyva, ami ellenállhatatlanul olvastatja magát. A történet több szálon fut: Doc Savage hosszú távollét után tér vissza New Yorkba, és csak ott éri a hír, hogy apja meghalt, sőt, már el is temették. A híres és szeretett kalandor, aki emiatt most épp közröhej tárgya, hamarosan sejteni kezdi, hogy apja halála korántsem volt olyan „természetes”, mint ahogy azt el akarták hitetni vele. Közben Central Cityben a Spirit fülest kap az épp csak kicsit korrupt Dolan nyomozótól egy elvileg nagyszabású üggyel kapcsolatban, a Nagy Almában baljós orosz figurák örülnek az ifjabbik Savage bajainak, Afrikában pedig egy férfi gyilkosok és robotok elől menekül. Hogy ezek a szálak hogyan kapcsolódnak egymáshoz, az egyelőre rejtély, de részben épp ez a szépsége a dolognak. És igen, jól látjátok: a címet vivő triumvirátus leghíresebb tagja, Batman, egyelőre még csak említés szintjén sem jelenik meg. Nem is baj: legalább tudjuk, hogy Azzarello nem egy alternatív Sötét Lovag sztoriban gondolkodik, amiben mellesleg felbukkannak más karakterek is. Doc Savage-ot és Spiritet egyébként fantasztikusan jól írja, pár oldal után azok számára is világossá válik, hogy milyen figurákról van szó, akik még nem nagyon hallottak róluk, és a szerző ezt nem holmi szájbarágással és magyarázkodással éri el, hanem egyszerűen csak azzal, hogy tetteiken és gondolataikon keresztül, a cselekmény előrehaladásával párhuzamosan képes definiálni őket – ahogy azt a 100 Bullets szereplőivel is tette. Néhány mondat itt, néhány gesztus ott, és a karaktereknek máris stílusuk és egyéniségük van – ebben persze nagy segítség Rags Morales is, aki nem csak, hogy fantasztikusan kifejező mimikákkal dolgozik, de ráadásul olyan apróságokra is futja tőle, hogy egy, az egész képregény rajzstílusából épphogy kilógó, karikatúraszerű állal (ld. Dolan nyomozó) tisztelegjen Will Eisner előtt. És ahogy a különböző szálaknak különböző atmoszférájuk van, úgy különbözik a látványviláguk is: Moose Baumann sajátosan komor, noiros színekkel tölti meg Doc Savage környezetét, míg a Spirit esetében sokkal élénkebb, barátságosabb színvilág dominál – és ezek bizony nem zavarják, hanem kiegészítik egymást. Remek munka, nagyszerű sorozatnyitány.
Green Hornet #1 Történet: Kevin Smith Rajz: Phil Hester, Jonathan Lau Kiadó: Dynamite Entertainment
És ha már ponyvahősök… Idén év végére várjuk a mozikba a Green Hornet adaptációt, Seth Rogan (!) főszereplésével, és Michel Gondryval (!!) a rendezői székben, a Dynamite Entertainment pedig úgy gondolta, ez nagyszerű alkalom arra, hogy elővegye az először ’30-as évekbeli rádiójátékokban felbukkant karaktert. Kicsit korainak tűnik ugyan a dolog, de egy Kevin Smith-szel a fedélzeten így sem lőhetnek nagy bakot. Mielőtt viszont belemegyünk az első szám részletezésébe, érdekességképp nem árt megjegyezni, hogy a kiadó baromi komolyan gondolja a Green Hornet felélesztését – ugyanis rögtön egy egész franchise-t épít rá. Áprilisban érkezik a hős segédjének kalandjait taglaló Kato, az eredettörténetét elmesélő Green Hornet: Year One (utóbbit Matt Wagner írja), májusban a karakter jövőbeli verziójáról szóló Green Hornet Strikes, és várható még egy Kato Origins is. Nem aprózzák el, csakhát ezzel nagyot lehet bukni, ha elszámítják magukat. Nade: Kevin Smith Green Hornetjének első része alapján nem kell ilyesmitől tartanunk. A történet a múltban kezdődik, a zöldruhás bűnözőverő utolsó bevetésén: ázsiai segédjével és barátjával, Katóval az oldalán egyetlen éjszaka alatt sikeresen felszámolja a városban még utolsókként működő két bűnszövetkezetet: a yakuzákat és az olasz maffiát. Ezután hazamegy, és megígéri feleségének, aki az elmúlt évek minden éjszakáját rettegéssel töltötte, amiért férje az életét kockáztatta az utcákon, hogy végleg szögre akasztja maskaráját – és így is tesz. Aztán ugrunk az időben, a jelenben vagyunk, hősünk már tisztességben megőszült vezetője egy nagy lapkiadónak, fia pedig egy felelőtlen, arrogáns, semmivel nem törődő, naplopó bugris, akit barátnője négy év után pont eme tulajdonságai miatt éppen elhagy. Persze a vak is látja, hogy mindennek ellenére az ifjú semmirekellőből lesz majd a következő Green Hornet (és hogy ez az anyjának nagyon nem fog tetszeni) – csak az a kérdés, hogyan és miért. Nem újdonság, hogy Smith-nek kisujjában van a képregényes szakma: stílusos, dinamikus, jópofa akciójelenettel indít, ami remekül megalapozza a füzet ponyvás hangulatát. Ezután jön egy szépen megírt, érzelmekkel teli, de egy pillanatig sem giccses dialógus a főhős és felesége közt, ami megalapozza a jövőbeli konfliktusok egy részét. Az egyetlen, ami fel tudok hozni Smith ellen, hogy a már jelenben játszódó részben egy kicsit túlzásba viszi a fiú mihaszna természetének ábrázolását – de bárcsak ez lenne a legnagyobb problémánk. Sajnos azonban az író munkáját nagyon csúnyán aláássák Phil Hester és Jonathan Lau undorítóan fényes és csillivilli számítógépes színezéssel elcsúfított, de önmagukban is kiábrándítóan stílustalan, jellegtelen és elnagyolt képeik. És ezért bizony kár, mert ilyen forgatókönyv mellett már egy átlagos színvonalat hozó képi világ is elég lett volna az üdvösséghez – ez viszont egy teljes csillagot von le a végeredményből.
New Ultimates #1
Történet: Jeph Loeb Rajz: Frank Cho Kiadó: Marvel Comics
Ah, Jeph Loeb… nincs még egy író, aki rögtön a képregény első paneljével rám tudja hozni a röhögőgörcsöt. Igaz, érdemeit sajnos jelentősen kurtítja, hogy az azt kiváltó poénja a legkevésbé sem szándékos. Merthogy: a New Ultimates kezdetén 8 hónappal vagyunk az Ultimatum után – és New York még mindig ég. Érted! Olyan kurva nagy katasztrófa történt, hogy a világ egyik legnagyobb metropolisza nyolc hónap után még mindig lángokban áll! (Miközben az Ultimate Spider-Manben már hat hónap után nett és tiszta az egész város, de ez mellékes.) Apám… Ilyen kezdet után mégis mit várhat az ember? Pedig megfogadtam, hogy csak azért sem állok neki eleve rossz szájízzel és előítéletekkel Loeb új képregényének, hogy csak azért sem vágom rá rutinból a karót, de hát ha egyszer már a legelső képkockán ilyen biztos kézzel belövi a színvonalat, akkor nincs mit tenni. A történetben Vasember új, immár elvileg nem kormányfelügyelet alatt álló Ultimates csapatát megtámadja a Defenders, aminek tagjai Mark Millar Ultimates 2-jében még röhejes maskarákban parádézó lúzerek voltak – most viszont komoly szuperképességek birtokában esnek neki hőseinknek, és mint a fárasztó közhelyességgel megírt harc végén kiderül, azért jöttek, hogy elvigyék a Mjolnirt, Thor pörölyét. Maga a mennydörgés istene, akit társai halottnak hisznek, közben a Valhallában tesped Hela kénye-kedvének kiszolgáltatva, távollétében pedig felbukkan New Yorkban a bosszúra szomjazó Loki és mitikus hadserege. A botladozó dialógusokkal, az egy szál tulajdonsággal felvértezett karakterekkel (Tony: beteg, Sólyomszem: szomorú) és a fantáziátlan akciókkal végig párhuzamosan (és feleslegesen) fut Vasembernek az agydaganatával kapcsolatos narrációja, aminek őszintén nem tudom, mi értelme van azon kívül, hogy terápiás hatással lehet az íróra, aki 17 éves fiát a ráknak köszönhetően veszítette el 5 évvel ezelőtt. Kvázi még bele is írta őt a képregénybe: Tonynak egy Sam nevű, haldokló fiú kitartása adja az ötletet az Ultimates létrehozására. Értem a szándékot, és főleg, Loeb fájdalmát, de a háttértől függetlenül ez egy kínosan erőltetett motiváció, ahogy az egész narrálás is tökig ázik az izzadságban. Némi (szintén szándékolatlan) derűre a nyitóképen kívül csak az adhat okot, hogy mint Loebnél általában, most is mindenki kefélni akar mindenkivel. Kivéve Amerika Kapitányt. Mert ő olyan istentelenül tökös, hazafias, és olyan elképesztően amerikai katona, hogy neki a küldetés minden, és ebbe még a farka sem szólhat bele. Bárcsak azt mondhatnám, hogy legalább Frank Cho nagyszerű munkát végzett… de nem. Magukkal a rajzokkal nincs különösebb baj, bár az némileg zavaró, hogy minden férfi minden képen olyan arcot vág, mintha alul valaki egy satuban szorongatná a golyóikat, akárcsak az, hogy a mozgás közben ábrázolt karakterből hiányzik az igazi dinamizmus. De nagyobb gond, hogy Cho képtelen megtalálni az adott pillanatnak megfelelő beállításokat. A Defenders felbukkanásakor pl. túl közelről mutatja az eseményeket, túl kicsi helyre zsúfol be sok karaktert, a háttérnek elveszik minden jelentősége, és semmi epikus hatása nem lesz a jelenetnek – pedig két oldalt áldoz fel ezért az egy panelért. Szerencsére a második szám csak májusban érkezik – úgy látszik, a szar munkához is idő kell.
Ultimate Avengers #5
Történet: Mark Millar Rajz: Carlos Pacheco Kiadó: Marvel Comics
Amikor az első rész kijött, kellemes meglepetésként ért: Millar többnyire visszafogta logikát és értelmet sutba dobó megalomániáját és coolságkényszerét, és ügyesen mesélni kezdett egy egyszerű, de hatásos történetet. Tudhattam volna, hogy nem lesz jó vége. Örök szabály: egy mű olyan jó, amilyen a gonosztevője. Ha ezt vesszük alapul, akkor az Ultimate Avengers minősíthetetlen. Millar az új sorozat elején bevezette az Ultimate univerzumba a Vörös Koponyát, aki a mainstream történetekben immár hosszú évtizedek óta egy nagyjából hatásos, néha ripacs gazember, akit Ed Brubaker pl. remekül írt a Captain Americában (pár évvel ezelőtt, amikor a sorozat még ténylegesen jó volt). A karakter ultimate verziója már akkor bűzlött, amikor egy farmernadrágban és izompólóban, hőzöngve nekiesett Amerika Kapitánynak – egy tuskó útonállónak tűnt, nem pedig egy veszélyes, és főleg nem félelmetes gonosztevőnek. Ezt a második számban Millar kétségbeesetten próbálta korrigálni – túlságosan kétségbeesetten. A képregényből kiderült, hogy a Vörös Koponya (aki mellesleg a Kapitány fia – istenkém, micsoda gyomorszorító, drámai fordulat) azért gonosz, mert… csak. Szóval így született, na. Szereti a bőrt levágni az arcáról, és szereti szadista módon halomra ölni az embereket. Kinek kellenek motivációk, okok, sanyarú gyermekkorok, erőszakos apák, alvilági környezetben való nevelkedés, pénz- és hataloméhség, múltbéli tragédiák? Avagy Joe Quesada és a One More Day után szabadon: „It’s evil. You don’t have to explain it.” Remélem, ez a fajta „ez van, zabáld és kussolj” irányelv nem válik uralkodóvá a Marvelnél – bár lehet, hogy már késő. De, hé, jó hírem van: Millar még ezek után sem érezte úgy, hogy elég gonosznak állította be a karakterét, ezért az ötödik szám elején ki kell hajítania egy csecsemőt egy emeleti ablakon. Csak hogy TÉNYLEG biztosan tudjuk, hogy gonosz, nehogy azt higgyük, hogy az eddig bemutatott mészárlásait jóindulatból tette. És ha ez még nem volna elég, Millar JFK meggyilkolását is a nyakába varrja. Remélem, mielőtt a sztori véget ér, látjuk még kiskutyusokat és delfineket kínozni, illetve kiderül, hogy ő állt szeptember 11 és a Katrina hurrikán mögött is – hátha vannak, akiknek még mindig nem világos, hogy a Vörös Koponya gonosz. Nagyon gonosz. Ez tényleg az abszolút csúcsa a dramaturgiával és karakterekkel nem törődő millari hatásvadászatnak, nem hiszem, hogy akár ő képes volna ennél mélyebbre süllyedni. Ezt, meg a szintén röhejesen tökösfiús cliffhangert leszámítva egyébként nem lenne nagy baj a képregénnyel, az akciók, mint a szerzőnél mindig, dinamikusak és látványosak, a cselekmény gyors sodrású, Carlos Pacheco elegáns, kifinomult rajzstílusát pedig mindig öröm látni. Csak ezt az ultimate Vörös Koponyát kéne elfelejteni. De örökre. Meg talán az egész Ultimate vonalat is, úgy ahogy van, mert Brian Michael Bendis Pókemberén kívül semmi más nincs benne, ami olvasható volna.
Egyszer bízta rám a kedves rovatvezető kolléga, Olórin, a GeexKomix posztolását, ezt azonban vélhetőleg már keservesen megbánta, hiszen egyik alkoholmámorból a másikba esve hoztam a tőlem várható csúszást, ami még viszonylag rövid és fájdalommentes volt, amint erről az EuroStrip rovat olvasói balladákat mesélhetnének egy másik képregényes oldalon. No de elég a szabadkozásból, lássuk, mire is számíthatunk: (remélhetőleg) felbukkan a Jeti (de ez nem biztos), a Szövetségi Vámpír és Zombi Ügynökségnek újra dolga akad, Templesmith visszatér és elhozza nekünk a Szárnyas fejvadászba oltott Sin City-t, zombik harcolnak robotokkal három lehetséges jövőben, valamint Grant Morrisonnal átrándulunk a kedélyesen lángoló Játékvárosba. Túravezetés indul, ne feledjék: mindig szorosan maradjanak az idegenvezető mellett!
Sparta U.S.A. #1
Írta: David Lapham Rajzolta: Johnny Timmons Kiadó: Wildstorm
Még nem vagyok benne biztos, hogy értem, hogy mi folyik ebben a történetben, de be kell, hogy valljam, még így is kimondottan érdekesnek találom. Az Eisner-díjas David Lapham új sorozatának felütésében furcsa viselkedésű és még furcsább kinézetű emberekkel találkozhatunk, és több, párhuzamosan futó zavaros eseménynek lehetünk szemtanúi. Sparta elsőre egy normális amerikai kisvárosnak tűnik, barátságos utcákkal és dolgos, fiatal lakosokkal, akik nagyon büszkék a sikeres (amerikai) focicsapatukra, a Spartans-ra. Azt a bizonyos amerikai álmot látszólag tökéletesen megtestesítő városkát nem is akarják elhagyni az emberek, az egykori sztárfocista Godfrey McLaine három évvel korábban megpróbálta, felment a hegyekbe, de a felkutatására indult csapat már csak a férfi vérét találta meg. Állítólag a Jeti végzett vele. Sparta-t jelenleg egy Maestro nevű férfi irányítja, aki csak időnként jön le a városba, és akkor amolyan bölcs vezetőként osztja az igazságot meg az észt. Fontosnak érzem megjegyezni, hogy ez a bizonyos Maestro egyébként egy kék színű férfi. Éppen úgynevezett Gólya-nap van a városban, és ilyenkor a Maestro kis gyerekeket osztogat az ezeket leginkább megérdemlő pároknak. Ha mindez még nem elég bizarr, akkor még had említsem meg, hogy a füzet végén visszatér a városba a halottnak hitt Godfrey McLaine, aki (kapaszkodjatok!) viszont piros színben pompázik. Meg se próbálom értelmezni a látottakat, olvasottakat, a lényeg, hogy ha már Eisner díjat kapott, akkor Lapham bizonyára tudja, hogy mit fog ebből majd kihozni. A címből okkal gondolhatnánk, hogy a sztori valamiféle párhuzamot készül vonni az ókori spártai társadalommal, de nekem ez egyelőre még csak halványnak tűnik, bár nem vagyok történész, így fogalmam sincs, hogy mit kellene látnom. Az első füzetben tapasztalható sok kis zavaros dolog azonban külön-külön mégis elhúzza a maga mézesmadzagját az orrunk előtt. Mert hát kit ne érdekelne ezek után, hogy miért néz ki úgy ez a két fickó, mint a hideg-meleg vízcsap? Kik és mi a fenéért lőtték ementálivá azt a pasast az elején, és most akkor van-e Jeti, vagy nincs? (Remélem van, mert a Jetit szeretjük.) Johnny Timmons rajzai minden igényt kielégítenek, fényképszerű hátterek, részletesen megrajzolt és karakteres figurák, visszafogott színezés (leszámítva a két rikító szereplőt), jobbat nem is kívánhatnánk. Szóval, bár elsőre jó nagy katyvasznak tűnik ez az egész, de ha Laphan szépen lassan és remélhetőleg ügyesen összefésüli ezeket a szálakat, akkor egy igencsak érdekes dolog sülhet ki belőle a végén. Eddig 6 részes miniről szól a fáma, ami siker esetén akár folytatódhat is. Meglátjuk, eddig mindenesetre érdekes.
(Chavez)
Zombies vs. Robots Aventure #1
Írta: Chris Ryall Rajzolta: Menton Matthews III, Paul McCaffrey, Gabriel Hernandez Kiadó: IDW Publishing
Zombik és robotok. Külön-külön is imádjuk őket, de ez így az abszolút nyerő párosítás, igazi nedves geek-álom. Chris Ryall és Ashley Wood megszállottjai a témának, korábban már több művet is szenteltek a zombik és a robotok harcának. A ZVRA #1 pedig egy olyan antológiaszerű sorozat kezdete, ami értelemszerűen szintén erre a témára épül. A füzet három külön történet első fejezeteit tartalmazza, mindegyik Ryall tollából, de más és más ceruzájából, ecsetéből, rajztáblájából, szoftveréből származik, Wood most csak az egyébként zseniális borítót jegyzi. Sajnos pont az a baj ezzel az ígéretes kezdeményezéssel, hogy a három történet rövid felütése egy huszonvalahány oldalas képregényben csak arra jó, hogy felbosszantsuk magunkat, hogy mennyit kell még várni a következőig, illetve belegondolni is rossz, hogy mikor érhet így véget egy történet. Mert ezekben a rövid epizódokban még semmi különös nem történik, így a történetre nem is nagyon lehet mit mondani, ezért inkább érdemes a rajzokra koncentrálni. A Kampf című fejezetből csak annyit tudunk meg, hogy a jövőben járunk és hogy már háborúban állunk a zombikkal. Wade kapitány pedig miután feleségével kicsit összevitázott a reggeli kávénál, máris megy a frontra, hogy a robothadsereget és a különleges katonáit vezesse harcba. Menton Matthews III poszt-zombiapokaliptikus képi világa egészen lenyűgöző, és talán ezért ez is a legígéretesebb epizód. Fotorealisztikus, vagyis fényképek alapján készült festményekről van szó, és bár tény és való, ezeket nem mindenki szereti, de meg kell hagyni, a hangulata nagyon üt. A Paul McCaffrey által illusztrált Masques már egy hagyományosabb képregényes hangulatot áraszt magából, de ettől nem lesz kevésbé tetszetős. Egy földalatti titkos kutatóbázis egyik laborjában a takarítófiú egy halott tudóst és néhány ember által működtethető robotember tervrajzait találja. Ekkor apró termetű „munkabotok” jelennek meg, akik a takarítóban új mesterüket látják, akinek viszont érdekes ötlete támad. Ismét kikezdhetetlen a rajz és a történet is kellemesen indul, de egyelőre itt zombiknak még nyoma sincs. A Zuvembies Vs Robots első epizódjában egy Haiti-i temetőben járunk, ahol néhány fiatal a döglődő rádióból próbál meg némi információt szerezni a világban történt aggasztó eseményekről. Körükben van egy rozoga robot is. A társaság pedig nem véletlenül van a temetőben ásókkal felszerelkezve, de hogy mi is a pontos céljuk, az most nem derül ki. Gabriel Hernandez már gyakorlott a horror képregényekben, az ő stílusa kicsit egyszerűbb, de sötétebb, noirosabb. Hááát, ólomlábakon fog haladni így ez a dolog. A füzet utolsó oldalain megtekinthető, egyébként nagyon szuper galériát is inkább fel kellett volna áldozni a képregények kedvéért, vagy akkor már hosszabb kiszerelésben tetszettek volna inkább gondolkodni. Kár érte, mert nem csak a téma izgalmas, de a rajzok is, és talán a történetek is, de azokat majd csak hónapok múlva lehet megítélni.
(Chavez)
FVZA - Federal Vampire and Zombie Agency #1
Írta: David Hine Rajzolta: Roy Allan Martinez Kiadó: Radical Comics
Zombik és vámpírok. Ez a párosítás sem rossz, bár már kevésbé újszerű. A képregény története szerint mindkét pokoli faj köztünk van már régóta, és ezért Ulysses S. Grant elnök létrehozta a Szövetségi Vámpír és Zombi Ügynökséget, ami nem horrorfilmekbe keres színészeket, hanem sokkal inkább igyekszik kordában tartani a helyzetet, és megkímélni az embereket az ilyen-olyan harapásoktól és azok kellemetlen utóhatásaitól. A sikermutató elég jó volt, mert a 70-es évek végére az ügynökségre már nem is volt többet szükség. Idáig. Most ugyanis néhány vérszívó visszatért, és nem kisebb dologra készül, mint hogy átvegye a hatalmat az U.S.A. felett. Kezdetnek zombi vírussal fertőzték meg egy kisváros ivóvízét. Ha Radical Comics, akkor gyönyörű festett grafika és monumentális jelenetek. Ez már fél siker, és bár a vámpír és zombi témában sem külön-külön, sem együtt nem nagyon lehet már újat alkotni, de ha a szokásos klisékkel ügyesen bravúrkodnak, és még némi új ötletet is adagolnak hozzá, akkor a magamfajta fan kapásból rátapad. Az FZVA sem a spanyolviasz feltalálásáról szól, de mégis sikerült úgy megírni, hogy az ember éhezzen a folytatásra, mint zombi az agyvelőre. Ez persze még mindig elsősorban csak egy ún. set-up, ami a karaktereket és az alapszituációt vázolja fel nagy vonalakban, de az utolsó oldalak már előrevetítik a várható izgalmakat. Reméljük, hogy a gyönyörű grafika nem csak parasztvakítás marad, és a történet dobál fel olyan labdákat is, amiket öröm lesz majd a rajzolóknak lecsapkodnia, vagyis láthatjuk, ahogy fröcsög a vér, hullik a bél, a halál bűzét hordja a szél….
(Chavez)
Choker #1
Írta: Ben McCool Rajzolta: Ben Templesmith Kiadó: Image Comics
Noirból sosem elég, hát még Ben Templesmith rajzolta noirból! A Warren Ellisszel közösen istápolt zseniális Fellből sajnos jó ha másfél évente jelenik meg egy szám, viszont a Ben McCool író fejéből kipattant Choker legalább valamelyest kárpótol minket. De csak valamelyest – mert azért Ben McCool, noha láthatóan kisujjában van a szakma, mégsem egy Warren Ellis. Történetileg a hatrészes minisorozat, az első felvonás alapján, nem szolgál semmi újdonsággal: egy lecsúszott, válási ügyekig züllött, poháremelgető, valaha-zsaru-voltam-aztán-elbaszódtak-a-dolgok magánnyomozó lehetőséget kap a mocskosul korrupt rendőrség fejesétől, hogy visszaszerezze állását, és életét. Nem is kell más tennie, mint kézre kerítenie egy szökevényt, akit szebb napjaiban még ő maga kasznizott be, és akit azóta senkinek nem sikerült elkapnia. Nem szükséges fenenagy krimis rutin, hogy tudjuk, a dolgok ennél azért komplikáltabban zajlanak majd. Viszont az máris látszik, hogy McCool egyszerűen felsorolta a zsáner népszerű közhelyeinek egy jelentős részét, ami persze önmagában szerencsére nem baj. Jól kufárkodik ugyanis az évtizedek óta közkincsnek számító ötletekkel, és ami alighanem még fontosabb, mesteri atmoszférát varázsol hozzájuk. A sztori helyszínéül egy afféle szimpatikusan kaotikus-anakronisztikus-retrós-futurisztikus-horrorisztikus város szolgál (a neve is beszédes: Shotgun City), amiben az ’50-es éveket idéző autók ugyanúgy megférnek, mint az épületek felett lebegő, jövőbéli léghajómasinák, az ötfejű mutánsok, és az égen hasító vámpírok. Mintha a Szárnyas fejvadász, az Emlékmás és a Sin City kulisszái léptek volna bizarr frigyre egymással. Utóbbival mellesleg több hangulati párhuzam is vonható, McCool ugyanis Millerhez hasonlóan a végletekig feszíti a műfaj jellemző jegyeit. A mocskos, sötét város mocskosabb és sötétebb, mint szinte bármilyen más történetben, a rendőrök az utcán verik gennyes-vörös péppé az embereket, hogy a maradványokat aztán speciális porszívószerűséggel szippantsák fel az utcakövekről, a főhős élete meg annyira szar, hogy még egy kacérkodó titkárnő se jutott neki: asszisztense egy nyomifejű, szemüveges, középkorúnak tűnő, dadogó lúzer, akinek „egyszer majdnem sikerült szexelnie”. Az árnyaltság és visszafogottság semennyire nem jellemző a képregényre (bár a kötelező narráció szerencsére bőven nem olyan erőltetett, mint hinnénk, sőt, kifejezetten jól megírt), de ez jól is áll neki, hisz Templesmith stílusa maga is elég szélsőséges (gyönyörűen-zavarbaejtően bizarr és szürreális). És McCoolnak van annyi esze, hogy rábízza magát a rajzolóra: nem magyaráz túl semmit a várossal, a világgal, és a bennük élőkkel, az ott uralkodó állapotokkal kapcsolatban, inkább hagyja, hogy a képek meséljenek, és bizony mesélnek is, méghozzá átkozottul jól. Egyelőre ugyan nem úgy néz ki, hogy a Choker képes lesz a zsáner legjobbjainak a babérjaira törni, de hogy piszkosul élvezetes és hangulatos olvasmány (és néznivaló), az biztos.
(Olórin)
Joe the Barbarian #2
Írta: Grant Morrison Rajzolta: Sean Murphy Kiadó: DC Vertigo
Grant Morrison újra belevágott egy nyolcrészes minisorozatba és nekem ennek tulajdonképpen örülnöm kellene: a The Invisibles, a New X-Men és az Animal Man után némileg indokolt várakozással tekintettem az új képregényére, különösen, hogy egy olyan feltörekvő, tehetséges rajzolóval állt össze, mint Sean Murphy (Offroad, Crush, Batman/Scarecrow). Első ránézésre egy már igen alaposan és jól kivájt történetmederben indulunk el, hiszen a történet főszereplője, Joe, egy teljesen átlagos amerikai kisváros teljesen átlagos fiatalja, egy két lábon járó sztereotípia (ennek ráadásul fájdalmasan tudatában van), aki teljesen kiszámítható életet él, az anyja egyedül neveli, nincs egy szál barátja sem, az iskola lúzereként a napjait a nagyobb fiúk keserítik meg és az egyetlen kiútja ebből a kilátástalan világból egy másik, amit a saját képzeletével teremtett. Eddig ezt a felvezetést számtalanszor láttuk, de mivel az All Star Superman alkotója már megmutatta, hogy szinte teljesen lerágott csontokból is képes ízletes, izgalmas és meglepő levest összerottyintani, érthető várakozással tekintettem a sorozat második részének elébe. Hiába. A Kis Némóra (nem a Pixar-, hanem a Winsor McCay-féle) hajazó éberálom szekvenciákban Joe találkozik Játékváros túlélőivel, saját játékfiguráival, akik egy vesztésre álló háborút vívnak és egy próféciában megjövendölt megmentőt látnak benne. Felövezik egy sugárfegyverrel és egerének evilágbéli inkarnációjának, egy vándor róninnak az oldalán elindul, hogy beteljesítse küldetését. Ha a képi világ nem segítene rajta és nem Morrison írná, nem adnék esélyt a harmadik résznek, hiszen, eléggé ironikusan, Joe képzeletvilága is ugyanolyan átlagos, klisés és sztereotip, mint a saját, külön bejáratú valósága. A két szemben álló fél, Lord Death és Lady Hearth mellett egy harmadik, titokzatos erő is megjelenik, Lord Arc, aki természetesen Joe-nak nyilvánul meg egy (egyelőre még) értelmezhetetlen jóslat formájában, ezzel is rájátszva főhősünk kiválasztottságára. Az erősen reciklált Végtelen történet utánérzést keltő füzet egy bazi nagy (ebben az esetben szó szerinti) cliffhangerrel zárul, de ez sem elég ahhoz, hogy ezt az ízetlen, szürke levest ne vitessem vissza a pincérrel. Ez így bizony, annak halovány és egyre valószínűtlenebb ígéretével együtt is, hogy még talán rejlik valami a tarsolyban, ami fordíthat a történet irányának teljesen kiszámítható menetén, egy teljesen és végzetesen közepes alá.
Nem győzöm hangoztatni, hogy aDominionmangáért (is) mennyire hálás vagyok a Fumaxnak, még ha sajnos úgy tűnik, hogy ezzel a rajongással nem vagyunk éppen valami sokan. Shirow Masamune mester klasszikusának érthetetlen sikertelensége után várható volt, hogy a kiadó legközelebb óvatosabban választ majd. Sajnos ez a választás azonban nem sikerült túl jól. Mert bár a Csillagsivatag jó eséllyel sokkal népszerűbb lesz, mint elődje, de a tini korosztályon már jócskán túllépett mangarajongók többségének valószínűleg csalódást okoz majd.
A Fumax kiadványainak külcsínére sosem lehet panaszunk, a Csillagsivatag is tetszetős külsővel bír, ráadásul a kiadó első alkalommal jelentetett meg védőborítóval ellátott mangát, így legalább a por okozta ártalmak miatt nem kell aggódnunk, bár a túl sokszori olvasásból származó rongyolódásoktól sem, igaz, azért egészen más okokból. A borító képe ugyanakkor már kissé zavarba ejtő: csillagképes háttér előtt a szokásos shonen/shojo karakterek, iskolai egyenruhás kislány és lányos arcú kamaszfiúk feszítenek unalmas pózban. Nem mondanám, hogy elsőként ezt venném le a polcról.
Manami a visszahúzódó, magányos iskolás lány találkozik a nála idősebb Hitoshival, aki egy üvegműves boltban dolgozik. Hitoshi egy zöld üveggolyót ad ajándékba a lánynak, aki rajong az ilyen dolgokért, mivel apja is üvegmíves volt régebben, és mert elmondása szerint az üveg a csillagokra emlékezteti őt. Kenji, Manami fiú ikertestvére aggódva és gyanakodva nézi kettejük barátságát, nem igazán érti, hogy testvére mit keres állandóan az idegen fiú közelében. Hamarosan furcsa esemény történik, Manami szobájában megjelenik egy ijesztő sötét alak, és rátámad a lányra. Hitoshi megmenti őt, de a ház leég, és Kenji is megsérül, amikor a lángokkal borított házban összefut egy szőke kisfiúval, aki valamilyen Talshas nevű drágakövet követel tőle. Hitoshi később elárulja az ikreknek, hogy a Talshas nem más, mint az a bizonyos zöld üveggolyó, és hogy ez valójában egy másik bolygóról származó, varázserővel bíró entitás, amire a távoli világok két ellenséges népe egyaránt feni a fogát. A történet innen aztán átcsap egy tudománytalan-fantasztikus, intergalaktikus bonyodalomba, aminek megértése már nem olyan egyszerű feladat.
Bár a Csillagsivatag borítója seinen mangát ígér, valójában semmi olyan nincs ebben a kötetben, ami egy felnőtt ember érettségét indokolná az elolvasásához. Sőt! A Talshas éjjele valójában csak egy újabb, elsősorban lányoknak, de másodsorban is csak érzelmesebb fiúknak szóló tucatmanga, a szokásos unalomig ismételt sablonkarakterekkel és sablonhelyzetekkel, valamint egy nehezen kibogozható cselekménnyel.
Yuya Aoi írónő ismerős klisépatronokat durrogtat. Adva van a világ összes fájdalmát magán viselő kislány, akit valami érthetetlen módon a saját anyja se szeret. A fiú ikertestvér a szokásos védelmező szerepét látja el, és amikor belép a képbe egy titokzatos idősebb fiú, az máris magában hordozza a tiltott szerelem lehetőségét, de ez szerencsére meg is maradt csupán lehetőségnek.
Tehát a karakterek nem igazán képesek szimpátiát ébreszteni az olvasóban, de sajnos maga a történet sem túl eredeti, de még csak nem is igazán izgalmas ahhoz, hogy a fejezetekre bontás nélküli folyam hosszabb szakaszokra lekösse a figyelmet. Így aztán nehéz abbahagyni az olvasását, csak nem éppen azért, mert olyan nagyon jó, hanem mert nincs hol.
Lassú iskolai, családi drámából hirtelen komplikált fantázia mesébe csap át a dolog, amiben szokás szerint csak úgy repkednek az érthetetlen fantázia nevek, a nehezen megkülönböztethető karakterek, és persze a követhetetlen akciójelenetek sokasága. Nem kétlem, hogy a hasonló mangákhoz szokott tizenéves korosztály fejében lévő dekódoló egység még képes ezeket összefésülni, de azok, akik a mangát a seinen besorolás miatt tették be a virtuális vagy a valós kosarukba, bizonyára csalódni fognak.
Funato Akari rajzai is teljesen átlagos, lánymangákat idéző rajzok, unalmasak, a karakterekből hiányzik mindenféle egyediség és eredetiség, mint ahogyan láthatólag a hátterek kidolgozása sem rabolt el túl sokat az alkotóidejéből. Az akciójelenetek nem meglepő módon kaotikus, sebességvonalakba és hangeffektekbe fulladó dinamikátlan mozzanatok.
Mindazonáltal nem lehetetlen olvasmány, maximum a besorolása félrevezető. Közel sem olyan emészthetetlen, mint az Angyali Menedék, de aki érett történetet, mögöttes mondanivalót, meglepő fordulatokat, vagy csak vért és szexet vár, az nyugodtan megspórolhatja az árát. Ez bizony elsősorban a fiatalabb csajoknak szól, de náluk viszont valószínűleg nagy sikerre számíthat.
Robotzsaru, Alien, Predator – sok régi jó ismerős tér vissza a képregények lapjaira mostanság, úgyhogy ez igazi szupergeekeknek szóló kiadás. Szó esik benne az istenek otthonának ostromáról, a Kick-Ass első sztorijának vérben és bélben gázoló utolsó részéről, a Superman-franchise hanyatlásáról, meg még egy-két érdekességről. Belépés csak nejlonkabátban, mert fröcsög a vér rendesen.
Aliens Vs. Predator: Three World War #1
Történet: Randy Stradley Rajz: Rick Leonardi Kiadó: Dark Horse Comics
Az Aliens Vs. Predator az egymástól teljesen független franchise-ok összekapcsolásának egyik legötletesebbike, ezt azóta tudja mindenki, hogy megjelent a két lény első közös története 1990-ben, a Dark Horse Presents 36. számában (mely a közhiedelemmel ellentétben több hónappal megelőzte a Predator 2-t, amiben a szemfüles néző kiszúrhatott egy alien koponyát a vadász űrhajóján). A két dög koncepciója olyan nagyszerűen működik együtt, hogy csoda, hogy nem ugyanannak az embernek a fejéből pattantak ki – és azóta persze az AvP önálló franchise-ként éli az életét, egy sor könyv, képregény, játék, akciófigura és még a jóég tudja, minek a formájában (Filmek? AvP filmek nem léteznek. Ahogy pl. Mátrix-folytatások sem.) Aki vet egy pillantást a naptárra, az rögtön láthatja, hogy 2010 van, azaz éppen húsz éve, hogy a savvérű, fallikus nyelvű (penis dentata?) rémálomszörny és a nagydarab, ocsmány szájú vadász először egymásnak estek – és minthogy az Alien képregényt is tavaly, a 30. évforduló alkalmából indította újra útjára a Dark Horse (a Predatorral együtt), kézenfekvő volt, hogy H.R. Giger és Stan Winston kreatúrái oly hosszú idő után most csapjanak össze ismét a paneleken. Randy Stradley a Three World Warban saját, még a legelső AvP minisorozattal elkezdett, majd később a Warban folytatott történetét gördíti tovább: az események középpontjában a franchise saját Ellen Ripley-je, Machiko Noguchi áll, aki annak idején belekeveredett a xenomorphok és a predatorok csatájába, majd pedig csatlakozott utóbbiakhoz, és pár évet alienvadászattal töltött, mielőtt visszatért emberi gyökereihez. Most békében és nyugalomban él társaival egy távoli bolygón, míg egy nap tengerészgyalogosok érkeznek, és felvételeket mutatnak neki ragadozókról, akik védtelen civileket mészárolnak – méghozzá betanított xenomorphok segítségével. Némi femme power és végtelen mennyiségű muníció szükségeltetik a probléma megoldásához… Stradley egy kis instant vérengzéssel nyit, csak hogy megadja a módját, majd gyorsan bemutatja Machiko jelenlegi életkörülményeit (csak ami feltétlenül szükséges, hogy tudjuk: még mindig tökös csaj – bár az egyik tengerészgyalogossal szembeni keménykedése erős túlzás). Aztán kapunk egy kis gyorstalpalót az előzményekéből, hogy mindenki képben legyen, némi háttérinformációt a gyilkoló (és nem vadászó) predatorok legendájáról, végül pedig az első konklúziót: a predatorok legyőzéséhez predatorok segítségére lesz szükségük. Szóval, az első füzet jobbára csak alapoz, elmondja, amit muszáj, de azt ügyesen, megfelelő ritmussal és hangulattal teszi, és ami fontosabb, veszi a fáradságot, hogy hozzáadjon valami újat és érdekeset a mítoszhoz, miközben azt végig tiszteletben tartja – ezt persze el is várjuk Stradley-től. A képi világ sajnos nem olyan, amilyet a borítón látni, és abban sem vagyok biztos, hogy a veterán Rick Leonardi (bármily tehetséges rajzoló is) a legjobb választás volt ehhez a sorozathoz. Kissé nyersebb, szikárabb vonások illenének az alienek és a predatorok közelgő összecsapásaihoz, és ha már itt tartunk, nem ártana, ha a színező is visszafogottabb munkát végezne. Sötétebb hangulat kéne ide, na. De ezzel együtt is, főleg az izgalmas koncepciónak köszönhetően, a Three World War mindenképpen remek szórakozás, a folytatás pedig egyértelműen várós.
Incorruptible #2 Történet: Mark Waid Rajz: Jean Diaz Kiadó: Boom! Studios
Még egy éve sem fut Mark Waid Irredeemable című sorozata, az író máris azon van, hogy egy egész franchise-t kerekítsen a tömeggyilkos ámokfutóvá vált superman történetéből – és milyen jól teszi! Míg az említett képregény egy rossz útra tért (urambocsá, gonosszá vált) szuperhősről szól, a második részénél tartó Incorruptible egy jó útra tért (hőssé vált) szupergonoszról – vagyis ha úgy tetszik, ez az új sorozat az Irredeemable inverze. A kapcsolat azonban természetesen nem pusztán tematikai. Az Incorruptible ugyanabban a világban játszódik, mint testvére, ugyanabban az időben, és ugyanazokkal az eseményekkel a középpontban, épp csak egy másik szemszöget és karaktert választ hozzá, amikkel végül ügyesen kiegészíti az Irredeemable-ben kapott képet. Utóbbi közvetlenül Tony, azaz a Plutonium megtébolyulásáról, pusztításairól, és egykori barátainak azon kísérleteiről szól, hogy útját állják, míg az új sorozat ezeknek a némileg közvetettebb következményeiről regél, arról, hogyan reagál minderre a világnak az a része, ami nem feltétlenül tartozik/tartozott Tony köreibe. Avagy: hogyan élik meg az emberek egy csaknem mindenható hős riasztó pálfordulását, városok, országrészek és milliók pusztulását, és mit kezdenek a tudattal, hogy fogalmuk sincs, mit hoz a holnap – már ha lesz holnap egyáltalán. És a fő kérdés: mihez kezd ilyen helyzetben egy gonosztevő? Egy világban, ami bármikor véget érhet, nincs értelme bűnözni többé. Max Damage, notórius, kegyetlen rablógyilkos (és mellesleg liliomtipró) meghasonlik a Plutonium apokaliptikus ámokfutásai nyomán („Láttam Isten arcát”), és elhatározza, hogy képességeit életében először arra használja fel, hogy legalább valamiféle minimális rendet vágjon káosz felé tartó városában (miközben a rendőrök azonnal tüzet nyitnak rá, amint meglátják). Talán mert a vég árnyékában feloldozást akar nyerni bűnei alól, talán csak mert ez az egyetlen, amit tehet, és aminek van bármiféle értelme, vagy talán valami más van a háttérben, ami a Plutoniummal kapcsolatos (a törvény szinte minden betűjéhez való ragaszkodása – pl. kiskorú szeretőjét illetően – némileg túlzásnak, és így gyanúsnak tűnik). Waid egyfajta önmagában is hatásos megváltástörténetet mesél, ami e kulisszák közé helyezve, Tony ámokfutásainak mellékhatásaként bemutatva, csak még lebilincselőbbé válik – az író egyébként is remekül egyensúlyozik a sztori személyes és globális aspektusai között. A rajz (Jean Diaz munkája) minden tekintetben hasonló az Irredeemable-éhez: a célnak megfelel, de nem emelkedik az átlag fölé, a szuperhősképregények jellemző stílusát, hangulatát, formáját hozza, ami egy ilyen sorozat esetében legfeljebb nagy jóindulattal elég. De Waid egyik említett művét sem a rajzai miatt szeretjük, és amíg a sztori egy tízéves firkálmányait is elvinné a hátán, addig nincs is miért panaszkodnunk.
Robocop #1 Történet: Rob Williams Rajz: Fabiano Neves Kiadó: Dynamite Entertainment
Pokolba a Robotzsaru folytatásaival! A Dynamite-nál tudják, hogy a ’80-as évek legfaszább akció sci-fijének Frank Miller által istápolt, de a stúdió beavatkozásának következtében elkorcsosult utódai nem méltók arra, hogy bármit is kezdjenek velük, így aztán új Robocop képregényük első oldalán ott virít a figyelmeztetés, hogy ez a történet az első mozifilm után játszódik. Helyes. Rob Williams, akinek már van némi tapasztalata a filmekből lett képregények terén (ld. Indiana Jones), fantasztikus munkát végzett: az első szám minden szempontból tökéletes folytatása Paul Verhoeven remekművének. A történet ugyan nem különösebben acélos, de ez nem is jelent problémát: Detroit továbbra is fuldoklik a vérben, bűnben és szarban, az OCP új fejese pedig elhatározza, hogy megreformálja a cég tulajdonában lévő rendőrséget. A fakabátok utcára kerülnek, csak Robotzsarut tartják meg közülük, akinek új társai továbbfejlesztett ED-209-esek lesznek – mind sejtjük, mihez fog ez vezetni. Közben az OCP szakemberei hozzálátnak, hogy felturbózzák hősünk emlékeit, és kiegészítsék a múltjáról őrzött töredékes képét, egy buddhista tanácsos pedig megelégeli a sok töketlenkedést, és saját bazookát tartó kezébe veszi a súlyos gazdasági válságtól nyögő város sorsát. Williams a legtöbb téren folytatja a film hagyományait: megvannak az intenzív, brutális akciójelenetek, a beteg világ romlottságát keserűen szatirikus felhanggal demonstráló groteszk híradó- és reklámbetétek (a legjobb a szart újrahasznosító intelligens wc), de még ennél is izgalmasabb az, ahogy nem csak folytatja, de fokozza Verhoeven művének egyes aspektusait. Robotzsaru embersége az OCP-sek emlékfeltáró buherálásainak köszönhetően alighanem új irányt készül venni (ez mondjuk kétélű fegyver, meglátjuk, mi sül ki belőle), ami rengeteg új lehetőséget jelenthet a karakter számára, a rendfenntartó erő totális privatizálásának eredményeképp pedig végső stádiumába ér a rendőrség robotizálása. A jéghideg, profitorientált vállalati érdekek kizárták az egyenletből az emberi tényezőt. Williams remek tempót diktál, van érzéke a dialógusokhoz és az akciókhoz is (az ED-209-esek első felbukkanása egy piszkosul jól kivitelezett jelenet), érti ezt a világot, érti a karaktereit (talán csak az a jelenet lóg ki a sorból, amiben Robotzsaru egy fegyverrel amolyan „tökösfiús” módon megfenyegeti az OCP vezetőjét), és tökéletesen tisztában van a képregények hatásmechanizmusával is. Fabiano Neves hozzá képest „csak” szimplán jó munkát végez, rajzai egyszerűek, de rutinosak és hatásosak, bár a hátterek kidolgozásával még eltölthetett volna egy kis időt – a Miller forgatókönyve alapján 2003-ban indult kilencrészes minisorozatban Juan Jose Ryp a történethez sokkal inkább illő látványvilágot kreált.
Superman – World of New Krypton #12
Történet: Greg Rucka, James Robinson Rajz: Pete Woods, Ron Randall Kiadó: DC Comics
Néha látványosan visszafelé sülnek el az ember tervei. Miután Geoff Johns anno befejezte nagyszerű történetfolyamát az Action Comics lapjain, a DC szerkesztősége úgy döntött, az eddigieknél alaposabban összefogja a különböző Superman címeket, és írói segítségével egy nagy, ténylegesen összefüggő franchise-zá formálja azokat. Ami a füzetek struktúráját illeti, ezt meg is oldották, más kérdés, hogy az Acélember Földről való távozására alapozott koncepciót bizony rendesen megszenvedték az eladások. A 12 részes, és most véget ért World of New Krpytontól a Supermanen és a Supergirlön át az Action Comicsig, mindegyik cím zuhant, és zuhant, és zuhan még most is, nyílegyenesen tartva a 30 ezres határ felé (illetve a Supergirl már alatta is van). Ezek nyilvánvalóan nem olyan adatok, amit a DC-nél szívesen emlegetnek két legnépszerűbb karakterük egyike kapcsán. A másik három cím kudarcát könnyű lenne annyival elintézni, hogy nem szerepel bennük az Acélember, de a World of New Kryptont ezzel sem lehet mentegetni. Aggasztó az az érdektelenség, ami ezeket a képregényeket körülveszi, és még inkább aggasztó, hogy a jelek szerint mindezek ellenére a kiadónak esze ágában sincs változtatni a stratégián. Ez a sorozat egy hasonló, háromrészes minibe, a Last Stand of New Kryptonba torkollik majd, az pedig a War of the Supermen című crossoverbe, ami Új Krypton és a Föld háborúját meséli majd el. Egyik esemény éri a másikat, de közben az egész egyre fárasztóbb és unalmasabb. Pedig a World of New Krypton nem indult rosszul: Rucka és Robinson szépen bemutatták Új Krypton társadalmi, politikai rendszerét, kasztjait és erőviszonyait, azaz teremtettek egy új világot, és kitalálták, hogy működik. Épp csak elfelejtettek épkézláb sztorikat szőni a bolygónéző körút köré, ráadásul második felére a sorozat teljesen szétesett. Egyik érdektelen mellékszál és „hát ez meg mit keres itt” mellékszereplő jött a másik után, és közben az egész nem tartott sehová. Az utolsó pár részre a helyet még rosszabb lett: a történet középpontjába egy merényletsorozat került, aminek mind felvezetése, mind kidolgozása, mind lezárása teljesen érdektelen volt. A 12 rész egyetlen igazán érdekes aspektusa a korábban mindig egyértelműen (hol fantáziátlanul, hol kreatívan) gonosznak ábrázolt Zod, akiből az írók itt mernek és tudnak árnyalt karaktert faragni. Persze logikus: Zod megkapta a Kryptonját és a népét, nem kell már hódítania – védenie, őriznie kell, így aztán személyiségének más jegyei kerülnek előtérbe. Sajnos ez önmagában még nem menti meg a sorozatot, a kudarchoz pedig hozzájárul a képi világ is. Pete Woods és Ron Randall olyan arcokat rajzolnak, amiket mintha csak ütvefúróval véstek volna ki gránitból, és a kellő dinamika is hiányzik a mozgásokból. A panelelrendezés sem túl szerencsés, a sok-sok kétoldalas képszerkezet a sok-sok széles képkockával filmszerű, szélesvásznú élményt próbál nyújtani, de a rajz stílusa képtelen támogatni ezt az egyébként dicséretes koncepciót. Gatyába kéne rázni ezt a franchise-t, de ízibe.
Kick-Ass #8
Ez az a sorozat, amiből még három rész sem jelent meg, amikor már elkezdték forgatni belőle az idén tavasszal mozikba kerülő filmet – most mondja valaki, hogy nem Mark Millar az amerikai képregényipar legkelendőbb hollywoodi exportcikke. Ezzel a számmal lezárul a „lúzer szuperhős a való világban” koncepcióra épülő, ördögien gonosz és cinikus történet (persze folytatás lesz majd), és az az érzésem, hogy az író a nagy, vérben és bélben gázoló fináléra csúnyán elvesztette az arányérzékét. Míg a korábbi részekben ügyesen mixelte a brutalitást, a humort és a szuperhőszsáner vidám megrugdosását (olyannyira, hogy még a Millartól megszokott, röhejes túlzások is jól álltak a sztorinak), a nagy leszámolásban túlságosan izzadva próbálkozik. A hello kittys poén, a Fantasztikus Négyes-féle csatakiáltás, a péniszellövés, a rosszfiúk válogatott brutalitással való lemészárlása, Hit-Girl elérzékenyülése, az apa becsajozása, mind-mind ennek az eredménye, úgyhogy végül ebben a sorozatban is megkaptuk azt a Millart, aki kétoldalanként kiüvölt az olvasóra, hogy „látjátok, milyen rohadtul cool vagyok?” John Romita Jr. viszont láthatóan lubickol az írótól ajándékba kapott vérmocsokban: senki nem tud olyan szépen fröccsenő vért rajzolni, mint ő. Fasza kis sorozat volt ez, kár, hogy kicsit kifulladt így a végére – de lehet, hogy kötetben olvasva majd kevésbé jönnek ki ezek a problémák.
Scalped #34 A Gnawing című sztori záróepizódjában folytatódik a rezervátumban élő indiánok vesszőfutása. Sőt, Jason Aaron még mélyebbre löki karaktereit a mocsokba, ahogy azt teszi minden egyes történetben. Lassan három éve fut a sorozat, és szereplői mindez idő alatt csak szenvedtek, és szenvedtek. Az ember azt hinné, hogy ennyi sorozatos sorscsapás, ennyi folyamatos gyötrődés után unalmassá és erőltetetté válik az egész, de Aaron olyan mesteri karakterrajzzal, olyan fordulatos, furfangos cselekménnyel teszi indokolttá ezeket a vesszőfutásokat (hogy a zseniális hangulatteremtésről ne is beszéljünk), hogy képtelenek vagyunk megszokni őket, képtelenek vagyunk beléjük fásulni – és amíg ez így marad, addig a tökeink Aaron kezében vannak. A Gnawing végére feloldódik (természetesen vérben) Red Crow és a kínai gengszterek konfliktusa, Bad Horse különös kegyetlenséggel és lassúsággal kivégzi az FBI másik beépített emberét (brutálisan erőteljes jelenet), hősünk szívszerelme (értsd: a lyuk, amit töm) pedig terhes lesz. Aaron szokás szerint gördülékenyen, nyersen, határozottan mesél, R. M. Guéra mocskos, durva, vigasztalan képi világa pedig tökéletesen fokozza a nyomorúságos hangulatot. Az utolsó oldal nem tartalmaz semmi új információt, pusztán a korábbi eseményeknek a karakterekre gyakorolt hatásait mutatja be, de azt úgy teszi, hogy felér egy gyomorszájon vágással. Újabb elbaszott nap a rezervátumban.
Siege #2 Erről van szó, kérem szépen, így kell ezt csinálni! Eleinte aggódtam, hogy a Marvel legújabb, négyrészes crossovere egyetlen nagy bunyójelenet lesz – és úgy néz ki, hogy tényleg az lesz, de a jelek szerint ez mégsem okoz problémát. Mert amíg Bendis képes arra, hogy a csata forgatagát ne csak dögös akciójelenetekre használja, hanem árulások, pálfordulások és sorsdöntő események bemutatására is, és főleg, amíg a sztorinak ezt a két aspektusát ilyen ügyesen keveri, addig én vevő vagyok a dologra. Ez a szám két eseményre összpontosít: a Sentry és Ares elképesztően intenzív és brutális (na meg a végkifejletet illetően már-már millari hatásvadászatba torkolló) harcára (utóbbi ugyanis rájött, hogy Osborn egy mocskos hazug tetű – mit mondjak, egy istenhez képest eltartott neki egy darabig – úgyhogy főnöke rászabadította a kiadó skizofrén supermanjét), és Amerika Kapitány visszatérése. Naná, hogy ő, és Angyalai döntik majd el a csatát, és az utolsó oldal négy panelje, amiken Osborn fejét, és a Kapitány afelé repülő pajzsát látjuk, egyszerűen mesteri. Ezt nevezem comebacknek, Ed Brubaker elbujdoshat a kritikán aluli Rebornjával. Olivier Coipel pedig természetesen fantasztikus munkát végez, minden látványos, szuperdinamikus és gyönyörű. Ja, és ha úgy 13 éves lennék, most totálisan belezúgnék Karlába (a Ms. Marvel-imposztor), azt a képet látva, amin egy robbanás után káromkodik fél térden állva, egy fél falatnyi gatyával a hosszú, nyílt combjai közt – áh, miket beszélek, így is belezúgtam.
Thor #606 Most már biztos: a Siege megölte Straczynski nagyszerű sorozatát. Amióta Kieron Gillen átvette tőle a Thort, a színvonal csak esik, és esik – bár nem biztos, hogy ez az ő hibája. Gillen tehetséges író (pl. remek kis Beta Ray Bill sztorikkal állt elő az utóbbi időkben), és bármibe lefogadom, hogy a Marvel szerkesztői és marketingesei ott lihegtek a nyakában, hogy gyorsan zárja rövidre a doomos-lokis sztorit, mert kell a hely Asgard ostormának. Az eredmény? Straczynski másfél éven keresztül, lassan, intelligensen épített egy összetett sztorit, amit utódja most kénytelen kapkodva befejezni. A mitológiai háttérrel, intrikák hálójával színesített hard fantasy így visszafejlődik egy tipikus szuperhősös csihipuhivá, amit a szűkre szabott idő miatt még igazán epikus méretűre duzzasztani sincs ideje a szerzőnek. Az a hosszú, gondos, gyönyörű, aprólékos felvezetés egy hozzá méltatlan fináléba torkollik, amiben Doom majdnem kiveri a szart is Thorból, de aztán a norvég isten begurul, párszor meglengeti a pörölyét, és péppé kalapálja ellenségét. Ennyi. Billy Tan képei persze szokásosan szépek és dinamikusak (ha eltekintünk szereplőinek tipikusan formátlan, abszurd méretű felsőtesteitől), de Coipel munkáitól azért messze vannak. Mérlegeljünk: a Siege (eddig) nagyon jó, de ezért a nagyon jó crossoverért a Marvel beáldozta az utóbbi évek egyik legeredetibb szuperhősképregényét. Mindezt mégcsak nem is kreatív okok miatt, hanem mert siettetni kellett a következő pénzfialó eventet. Nem kétlem, hogy a Siege nagyobb bevételt fog termelni, mint Straczynski Thorja… De tényleg megérte?
Az ünnepek bódulata és az év eleji listaőrület után mindenki legnagyobb örömére (ugye?) visszatér menetrendszerű megjelenéséhez a képregénygeekek kedvenc rovata És 2010 nem is indul rosszul: Mike Carey metahőse börtönlázadásba csöppen, Garth Ennis új minivel folytatja a Battlefieldset, Brian Michael Bendis háborúba küldi a Marvel hőseit, Amerika Kapitány visszatér, Jason Aaron új Megtorlója a Vezérrel száll szembe, az Absolution véget ér, Batman pedig egy gyilkos önbíráskodó után nyomoz. Előre a panelrengetegbe!
Amikor elkezdtem olvasni ezt a sorozatot, abban a szent hitben éltem, hogy ez egy ongoing lesz – aztán most hipp-hopp, már vége is. Ami egyrészt kár, mert Gage remek képregényt hozott ki a „gyilkos szuperhős” koncepciójából, másrészt viszont egyáltalán nem tragédia, mert ezzel a lezárással szép, kerek és teljes sztorit kaptunk. A kiindulási pont ugyebár az volt, hogy John Dusk, egy, a rendőrség kötelékében dolgozó szuperhős megelégeli a hivatásos igazságszolgáltatás tököléseit, és különleges képességeit ezután arra használja, hogy egyszerűen kivégezze a törvény hatáskörén kívül eső gyilkosokat. A morális dilemma végig a sorozat gerincét alkotta, és emberi motivációinak (rémálmok pl. a következmények nélkül feldarabolt gyerekekről) ábrázolásával Gage elérte, hogy együtt érezzünk a hőssel, megértsük, és elfogadjuk tetteit. Ha nem is mondta ki nyíltan, de éreztette, hogy egyetért karakterének döntéseivel, és ezt ebben a befejező részben kellő erővel alá is húzza. Persze tegyük hozzá, hogy az átlagembernek, aki a mai világban rendszeresen kénytelen kisebb-nagyobb igazságtalanságok egész sorával szembesülni (jobb – de kevésbé valószínű – esetben csak a médiának köszönhetően), nem nehéz szimpatikusnak eladni egy olyan (anti)hőst, aki lelkiismeretfurdalás nélkül irtja a modern civilizáció férgeit. Ha képesek vagyunk nagyjából azonosulni a pusztán megszállottságból gyilkoló Megtorlóval, akkor könnyű ugyanígy érezni olyasvalaki iránt, aki saját lelkiismerete és emberségessége (bármily ellentmondásosnak hangozzék is) okán teszi ugyanezt. Nade, a finisben Gage kicsit megbonyolítja a dolgot, és a rendőrségi kihallgatóban, bilincsben ülő hőssel szembeállítja mélyen keresztény barátját és kollégáját, Christ. Két sziklaszilárd álláspont ütközik itt, és a szerző megteszi nekünk azt a szívességet, hogy nem degradálja a dialógust a témára általában jellemző üres szólamok és félmegoldások szintjére. Gage, ha úgy tetszik állást foglal ugyan, de ezt leginkább úgy teszi, hogy John oldalára állítja a közvéleményt – ami viszont messze nem jelenti a morális dilemmák feloldását. Ahogy a valóságban, itt sem jönnek könnyű válaszok a nehéz kérdésekre, ez pedig csak emeli John és Chris roppant intelligensen megírt, természetszerűleg konklúzió nélkül maradó beszélgetésének fényét. A zárójelenet már kitaposottabb ösvényen jár: Gage kicsit talán túl könnyen, egyszerűen és konvencionálisan tesz pontot a sztori végére, és ebbe némileg beleremeg az az érettség, eredetiség és merészség, amivel a témát addig kezelte. De az Absolution ezzel együtt is egy mindenképpen érdekes és izgalmas olvasmány (köszönhetően az említett beszélgetést mind mimikák mind beállítások tekintetében nagyszerűen kezelő rajzolónak, Roberto Viacavának is), aminek írója veszi a fáradságot, hogy ne nézze hülyének az olvasókat.
Batman – Streets of Gotham #8
Történet: Mike Benson Rajz: Dustin Nguyen Kiadó: DC Comics
Ez a sorozat kezdi szem elől téveszteni saját célját, és egyben elveszíteni értelmét. Az eredeti koncepció ugye az lett volna, hogy a Paul Dini-Dustin Nguyen páros úgy mesél benne Batman-történeteket, hogy azokat nem a Sötét Lovag, hanem valamilyen mellékszereplő (szövetséges, gonosztevő, rendőr, átlagember) szemszögén keresztül mutatja be. Csakhogy Dini lassan megfeledkezni látszik saját képregényéről – most úgy áll a helyzet, hogy az első kilenc részből négy vendégírók munkája lesz, és míg a maga kétrészesében Chris Yost tartotta magát a koncepcióhoz, Mike Benson a nyolcadik számmal lazán kivágja az egészet az ablakon, és teljesen konvencionális stílusban mesél egy gazembereket kegyetlenül lemészároló, rejtélyes gyilkos utáni hajszáról. Mivel végülis egy tölteléksztoriról van szó, ez nem megbocsáthatatlan bűn, az viszont igen, hogy Benson alapismeretekkel is épphogy csak rendelkezik Gotham világáról (látszik, hogy életében nem írt még Batmant). Másképp legalábbis nehéz megmagyarázni a Batman és Gordon közti jeleneteket. Az, hogy a denevérjelmez alatt most nem Bruce, hanem Dick bújik meg, nem változtat a tényen, hogy a felügyelő és a köpenyes igazságosztó kapcsolata a kölcsönös tiszteleten és információnyújtáson alapul. Persze, Batman a főhős, így mindig, minden értelemben ő volt a domináns figura, de amivé Benson itt degradálja a viszonyukat, az kiábrándító. Dick úgy lép be egy gyilkosság helyszínére, hogy kizavarja onnan a dolgukat végző nyomozókat (!), nehogy beszennyezzék a tetthelyet (!!), minden nyomot, ő vesz észre, minden következtetést ő von le, és konkrétan ukázba adja Gordonnak, hogy mit csináljon – a felügyelő meg csak áll ott, bólogat, és ezt leszámítva baromira nincs semmi haszna és értelme a jelenlétének. Egy kezdő író túlságosan látványos, és mivel a körülményekkel nem törődő, ezért törvényszerűen visszájára elsülő erőlködése ez arra, hogy a főhőst piszkosul deduktívnak és intelligensnek állítsa be – a bajt tetőzi, hogy ezzel csúnyán lealacsonyít egy nagyon fontos mellékszereplőt. Amúgy ezt leszámítva a képregény nem rossz, de nincs is benne semmi kiemelkedő: tipikus öltönyben-és-köpenyben-is-nyomozás, meglepetések nélkül, egy egészen jól sikerült töltelékjelenettel egy lánya kedvéért jó útra tért egykori bűnözőről. Nguyen rajzai stílusosak, bár a gothami sikátorok, háztetők és raktárépületek ábrázolása láthatóan sokkal jobban megy neki, mint egy exkluzív bár életre keltése – előbbi területen egyébként a színező is érezhetően otthonosabban mozog. Azért remélem, Paul Dini még emlékszik rá, hogy van egy Streets of Gotham című sorozata…
Battlefields – Happy Valley #1
Történet: Garth Ennis Rajz: P.J. Holden Kiadó: Dynamite Entertainment
Garth Ennis egymástól független minisorozatokból álló Battlefieldse negyedik felvonásához érkezett a Happy Valleyvel, és az előző, The Tankies című sztorival tapasztalt minőségi romlás sajnos tovább folytatódik – ami azért is kár, mert az első két történet, a The Night Witches és a Dear Billy igazán nagyszerűre sikerült. A különbség már a koncepcióban is látszik: míg az említett minikben Ennis vette a fáradságot, hogy egy szokatlan szemszögből meséljen a második világháborúról (az első egy kizárólag nőkből álló szovjet bombázóraj egyik tagja, és egy német közkatona találkozásáról, a második pedig egy japánok által elfogott, megerőszakolt, és csaknem megölt, súlyos érzelmi sebekkel küzdő nővérről szólt), a The Tankiesben és a Happy Valley-ben nem vesződik ilyesmivel. Utóbbi egy zöldfülű, a kiképzésről épphogy kikerült bombázópilótáról szól, aki egy ausztrál egységbe kerül, egy rakás harcedzett veterán közé. Társai természetesen nem örülnek neki, hogy új pilótájuk tojáshéjjal a seggén ül be a botkormány mögé, és… és ennyi, ez volna a Happy Valley. Ennis beleírt a képregénybe minden létező sablont, ami csak eszébe juthat az embernek egy „újonc a frontvonalra kerül” történet vonatkozásában. Az ízesen káromkodó, folyton piáló és egymást ugrató katonáktól és a szülőnek írt levéltől kezdve az első bevetésben tanúsított bátorságon és a kivételes képességek megmutatkozásán át a csapat felengedéséig, és így a zöldfülű törvényszerű befogadásáig. Az ív, amit Ennis felrajzol a főhős beilleszkedéséhez, olyan rohadtul lapos és unalmas, hogy az sem sokat segít a minin, ha a következőkben valami sziporkázóan eredeti és kreatív folytatással rukkol elő – más kérdés, hogy ilyesmitől az eddigiek alapján egyáltalán nem kell tartanunk. Ami a vizualitást illeti, az sem sikerült sokkal fényesebbre: P. J. Holden durva és elnagyolt vonásai csúnyák, barátságtalanok, és közben mindenféle egyéniséget is sikerül nélkülözniük (kicsit mintha Howard Chaykin művét látnám, csak sokkal kevesebb stílussal) – egyáltalán nem tudnak háborús, vagy jól meggondolva, bármilyen hangulatot teremteni. A léigharc oldalai különösen kuszák és dinamikátlanok, és ez köszönhető a többiek színvonalához alázatosan csatlakozó színezőnek is. A Happy Valley érdektelen és felesleges, és csak tovább rontja a Battlefields hírnevét, amin a The Tankiesnek köszönhetően már amúgyis csorba esett.
Captain America: Reborn #6
Történet: Ed Brubaker Rajz: Bryan Hitch Kiadó: Marvel Comics
Amikor 2005 elején Ed Brubaker szárnyai alá vette az Amerika Kapitányt, egy csapásra megszületett a Marvel egyik legjobb sorozata, ami sok olyan olvasót is meggyőzött (köztük engem), akit korábban jobb esetben szimplán hidegen hagytak, rosszabb esetben kacagásra késztettek a csillagos sávos ruhában rohangáló hős kalandjai. Az író ezt nem csak egy gyönyörűen komplex, hosszú kifutású, intelligens sztorival, és a karakterhez képest meglehetősen sötét hangulattal érte el, hanem azzal is, hogy személyében végre valaki ráébredt: az a tiszta, nemes, idealisztikus Amerika, amit Steve Rogers képvisel, ha valaha létezett is, mára megromlott, elférgesedett, befeketedett, és az eszmék fölött átvették benne az uralmat a saját gesztenyéjüket kapargató, korrupt politikusok és üzletemberek. Vagyis Rogers testesítette meg azt az országot, aminek Amerikának lennie kellett volna, és ez bizony számára, és általában is fájdalmas kontrasztban állt a valósággal. Innen kiindulva logikus volt meglépni a Kapitány halálát, és a sorozat megmaradt a maga zseniális szintjén egészen addig, amíg annak a történetnek közvetlen utózöngéi le nem zárultak. Aztán jött egy csomó tölteléksztori, nyáron pedig elstartolt a Reborn, amiben, mint címe is jelzi, Steve Rogers visszatért a halálból – pontosabban, kiderült, hogy sosem halt meg. Eleve, már visszahozásának ötlete sem volt szerencsés, kivitelezése pedig teljes kudarc. Brubaker nem tartja magát saját koncepciójához, mindaz, ami a sorozatot évekkel ezelőtt naggyá tette, nyomokban sem lelhető fel ebben a közhelyes, szimpla „jófiúk püfölik a rosszfiúkat” szintre süllyedt miniben. Megkapjuk a nagyjából ötszázadik Amerika Kapitány vs. Vörös Koponya küzdelmet, aminek verbális részébe sikerült belesűríteni a lapos szuperhősbunyók összes sablonját, a jófiúval, aki jogos haragjában olyan hangzatos szavakkal dobálózik, mint a „soha”, az „elég”, és a „most aztán…”, meg a rosszfiúval, aki tágra nyílt szemekkel csodálkozik és hitetlenkedik, hogy négyszázkilencvenkilenc alkalom után megint nem sikerül kinyírnia nemezisét. Aztán jön az a teljesoldalas panel, ami már most pályázhat az év leggiccsesebb képe címre: Rogers teljes harcfelszerelésben, heroikus pózban áll, pajzsát győztesen emelve feje fölé, arcán a született amerikai hős és hazafi halálkomoly, elszánt kifejezésével, miközben a Nap egyszerre süt rá hátulról (hogy ellenfényben legyen) és elölről (hogy a pajzsán is megcsillanjanak a sugarak). Aztán jön a kegyelemdöfés: a Vörös Koponya meghal (gondolom, legalább egy-két évig halott is marad – őszintén nem tudom, mi a fenének akarnak még az ilyen képregényekben halállal hatást elérni, úgyis mindenki tudja, hogy nem lesz tartós), de lánya, Sin arca a végső csatában csúnyán összeég és eldeformálódik, úgyhogy vigyázat! Itt az új Vörös Koponya (Egy újabb szupergonosz női változata? Megint? Komolyan?). Ja, és Bryan Hitch… összességében remek munkát végzett (Steve víziói egy lehetséges, apokaliptikus jövőről különösen hatásosak), de már megint nem boldogul a nőkkel – ez azóta van nála, amióta a Marvelnek dolgozik (emlékszünk még a Fantasztikus Négyes rémesen csúnya Láthatatlan Nőjére?), és egyre frusztrálóbb. Sharon az egyik panelen úgy néz ki, mint egy nagyfejű retardált, és a helyzetet különösen ironikussá teszi, hogy Steve épp ekkor közli vele, milyen gyönyörű. Remélem, Brubaker nagy hasznát veszi a pénznek, amit saját korábbi munkája seggbekúrásáért kapott, akkor legalább némi értelme van a Rebornnak.
PunisherMAX #3
Történet: Jason Aaron Rajz: Steve Dillon Kiadó: Marvel Comics
Istenem, január van, és máris itt a karácsony? Minthacsak Garth Ennis tért volna vissza a Megtorlóhoz, és ennél nagyobb öröm aligha érheti a halálfejes büntető rajongóit. A Jason Aaron (Scalped) tollával újraindított PunisherMAX-nak már a startja is kiválóan sikerült, és a színvonal azóta csak emelkedik – ha ez így megy tovább, pikk-pakk, és ismét a Megtorló lesz a Marvel legizmosabb sorozata. A történet bevezeti a felnőtteknek szóló MAX-univerzumba a Vezér karakterét (olyan magaslabda ez, amit Ennis valamiért sosem csapott le), aki egyelőre még csak egy gengszterfőnök testőre – természetesen jókora ambíciókkal, legalább olyan nagy szarkeverő képességgel és még nagyobb testi adottságokkal. Wilson Fisk célja az, hogy főnöke jóváhagyásával elhitesse az utcai bűnözőkkel, hogy saját kis városi legendájuk, az alvilágot uraló Vezér nem csak egy legenda – és így előcsalogassa a Megtorlót, hogy végezhessenek vele. Amit Fisk főnöke nem tud, hogy számára Castle csak egy eszköz, amit felhasználva úgy keverheti a lapokat, hogy végül valóban ő legyen New York gengsztervezére. Az nyilvánvaló, hogy a többi öltönyös gazember ez ellen semmit nem tud majd tenni, úgyhogy a meccs nyilvánvalóan Fisk és Castle között fog lejátszódni. Amit Aaron a füzet közepén csinál, az csaknem egy groteszk, morbid szituációs komédiára emlékeztet: a majdani Vezér és a Megtorló (előbbi gyilkos, utóbbi információszerzési szándékkal) tökvéletlenül összefut egymással annak az ízesen káromkodó, puskával lövöldöző vénasszonynak a házában, akinek férjét, egy nagy maffiavezért Frank még az Ennis-éra legelső részében lőtt főbe (100. születésnapján). A frenetikus véletlenekkel és egy pucér 90 éves nővel fűszerezett többfrontos összecsapás (Frank vs. Fisk vs. hálóköntösös-puskás vénség vs. random gengszterek) már-már egy slapstick jellemzőit viseli magán (halálfejpólós hősünk fejjel előre repül ki egy zárt ajtón), és kevés híján a Megtorló-Barracuda harcok vérmocskos és éjfekete humorának szép emlékét idézi fel. Ígéretes, noha kissé klisés a farmer családapaként csendes életet élő, profi bérgyilkos keretszerkezetű beexponálása is, Steve Dillon pedig, mint mindig, most is tökéletes választás egy ilyen végletekig vitt, groteszk, ultraerőszakos, gonosz humorú Megtorló képregényhez. Keep ’em coming!
Siege #1
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Olivier Coipel Kiadó: Marvel Comics
Eddig bírta a Marvel megaevent nélkül. A kiadó ugye azt ígérte 2008-ban, hogy hagyja szépen kifutni legutóbbi égzengése, a Secret Invasion következményeit, így aztán 2009-ben nem lesz nagy crossovere. Nem is lett, de azért az mindenképpen vicces, hogy rögtön az első adandó alkalommal máris elstartolt a következő banzáj. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Siege pont feleolyan hosszú lesz, mint a Secret Invasion (azaz csak négy részes), a teljes, mindenféle tie-ineket is figyelembevevő terjedelme meg kevesebb, mint az egyharmada. Viszont van még egy fontos különbség a Marvel legutóbbi eventjeihez képest: ez most egyáltalán nem úgy néz ki, mint amit az író, Brian Michael Bendis már évek óta tervezgetett, mint a Secret Invasiont. A Siege szálai nem nyúlnak vissza túl messzire, inkább csak pár hónapra, mintha a Marvel nagyjából tavasszal döntött volna úgy, hogy ki kéne valahogy aknázni a Thorban rejlő lehetőségeket, ha már J. M. Straczynski olyan meglepően nagy sikert aratott a sorozattal (mármint pénzügyileg – hogy kritikailag is, az egyáltalán nem meglepő). Na, ebből lett a Siege, ami szembeállítja az Amerika nemzetbiztonságát irányító Norman Osbornt a norvég istenekkel, és a Broxton nevű kisváros felett lebegő otthonukkal, Asgarddal (és ami elüldözte a crossovereket szívből utáló Straczynskit a DC-hez). Bendisnek az első résszel (és a prológusként szolgáló Siege – The Caballal) sikerül elérnie, hogy hiteles motivációval szolgáljon Osborn számára (noha ez aligha volt vérverejtékkel járó kihívás, elvégre egy kontrollmániás őrültről beszélünk, naná, hogy le akarja rohanni az egyetlen dolgot amerikai földön, ami nem tartozik a fennhatósága alá), de így is kicsit elkapkodottnak, az „írjuk meg gyorsan, hogy minél több lóvét kaszálhassunk vele” elv alatt született sztorinak tűnik az egész. Viszont mindennek ellenére pokolian élvezetes: elképesztő a tempó, amit Bendis diktál. Már a Secret Invasionben is csak pár oldal telt el, mielőtt megkezdődött a tényleges invázió (hol van már a Mutánsvilág elegánsan lassú expozíciója), itt meg, mire a füzet végére érünk, befejeződik Asgard ostromának első felvonása (Thor legyőzése), és az író már készíti is elő a másodikat, a szövetséges hősök felvonulását (az utolsó oldalon az időközben az élők közé visszatért Amerika Kapitány dühtől remegve nézi az ostromot a tévében). Kipipálható az eszméletlenül dinamikus akció, az epikus hangulat, és Olivier Coipelnek köszönhetően a szemet gyönyörködtető látványvilág is. Ares csata előtti lelkesítő beszéde ugyan nagyon csúnyán kilóg a képregényből (se funkciója, se értelme, és inkább nevetséges, mint nagyszabású), de ezt leszámítva nem lehet panaszunk a Siege-re – legalábbis egyelőre. Más kérdés, hogy úgy néz ki, az egész minisorozat egyetlen nagy csatajelenet lesz, ami a Secret Invasionnel ellentétben nem rendelkezik majd sem komplex háttértörténettel, sem pedig sok-sok helyszín közti dinamikus váltással. És innen nézve ez bizony kevésnek tűnik. De a kezdet bíztató, úgyhogy reménykedjünk. És a fenébe is, hát nem pont az ilyen képregények miatt olvasok még felnőtt fejjel is szuperhőstörténeteket?
The Unwritten #9
Történet: Mike Carey Rajz: Peter Gross Kiadó: Vertigo Comics
Az Inside Man konklúziójával fordulópontjához érkezett Mike Carey metafiction sorozata. Tommy Taylor mostantól nem áltathatja magát azzal, hogy nem a való világbéli megtestesítője annak a fiatal varázslónak, aki apja ifjúsági regényfolyamának (a Harry Potter nyomdokain) főszereplője. Legalábbis gondolom, hogy ha az ember egy mágikus kilincs segítségével nem létező ajtót nyit a puszta falon, miközben egy szárnyas macska ül a vállán, az segít eloszlatni a természetfeletti eredettel kapcsolatos kételyeit. A sztori ott indult, hogy erősen szkeptikus főhősünk börtönbe került egy rakás író meggyilkolásáért abban a villában, amiben apja a könyveit írta. A börtönben aztán találkozott az igazgatóval, aki személyes haragot táplál iránta, mert szerinte elárulta Tommy Taylor-rajongó gyerekei bizalmát, egy újságíróval, aki azért záratta be magát, hogy exkluzív interjút csikarjon ki belőle, az említett repülő macskával – és Frankenstein teremtményével. Nem beszélve arról az állig felfegyverzett kivégzőosztagról, ami az igazgató jóváhagyásával azért masírozik be a börtönbe, hogy a gonosz megbízásából végezzen hősünkkel. Lenyűgöző, amit Mike Carey csinál: óvatosan, de határozottan adagolja az információkat, aminek köszönhetően az általa teremtett világ homályos foltjai szépen, lassan tisztulnak – de mindig gondoskodik új foltokról, hogy a misztikum megmaradjon, a világ pedig táguljon. Ami a legszebb benne, hogy mindezt következetesen, logikusan teszi, egyszerre elégítve ki az olvasó kíváncsiságát, és újra felébresztve, fokozva azt, anélkül, hogy erőltetettnek hatna. Persze, még egy éve sem fut a sorozat, úgyhogy ez el is várható, de Carey itt olyan fantasztikus történetmesélési képességről tesz tanúbizonyságot, hogy semmi okunk kételkedni benne: ez a jövőben is így fog maradni. A börtönlázadássá dagadt gyilkossági kísérlet szálai gyönyörűen bonyolódnak, és itt nyilvánvalóvá válik, hogy nem véletlenül töltötte ki a szerző a legutóbbi számot egy látszólagos közjátékkal, vagyis a börtönigazgató Taylor-rajongó gyerekeinek reakcióival. A végjátékban velük kapcsolatosan bekövetkező tragédia (mely újabb fonákja a valóságot és a fikciót egybemosó koncepciónak) nyílegyenesen mutat előre a sztoriban, tovább fokozva a The Unwritten lenyűgöző világának sajátos vonzerejét. Peter Gross képei pedig rengeteget tesznek hozzá az összképhez. Letisztult, finom és egyszerű, bájos vonásai egy könnyed, meseszerű fantasyt sugallnak, így amikor az erőszak időről-időre hirtelen elszabadul, pontosan az az érzés keríti hatalmába az olvasót, amit a készítők alighanem átadni reméltek: hogy valami nagyon el van kúrva csodaországban.
Valószínűleg sokan megdöbbennének, ha azt hallanák, hogy a hazánkban is széles körben ismert vaskos, keményfedelű képregénysorozat, A Biblia felfedezése valójában frankofón fumetto, a bigottabbak pedig meg egyenesen agyvérzést kapnának, ha ismernék Paolo Eleuteri Serpieri, az említett ószövetségi vallástörténeti tablósorozat fő kontribútorának kvázi főművét, a Morbus Gravis-t, mert abban aztán van (poszt)apokalipszis, hentai mangáknak is becsületére váló szexuális erőszak, emberhúst zabáló mutáns szörnyetegek, a fertőzést Isten nevében könyörtelenül kipurgáló papok és szörnyű kilátástalanság (nahát, látni vélek bizonyos párhuzamot). Vagyis egy olyan kultstátusszal övezett, rendkívül szórakoztató képregény, amit halálos vétek lenne kihagyni!
Az olasz fumetto (nem keverni a mostanában az internetnek köszönhetően reneszánszát élő fotóképregényeket jelölő fumettivel, mint a Night Zero és az Alien loves Predator) a szereplők szájából előkeveredő füstfelhőről (vagyis a szóbuborékról) kapta a nevét és sajnálatos módon meglehetősen alulreprezentált kis hazánkban. Az első szélesebb közönség elé kerülő fumettok és alkotóik elsőként kilencvenes évek elején a Kertész Sándor nevével fémjelzett Menő Manó és Krampusz magazinban (ide tehető utóbbiban a Morbus Gravis első, részletekben közölt debütálása is Magyarországon), valamint a csaknem ugyabban az időben megjelenő Vampi képregényújságban jelentek meg, de mindkét korai próbálkozás az európai és amerikai felnőtt képregények gyökeret eresztésére Magyarországon teljes és totális kudarcot vallott. Hosszú csend következett, majd 2007-ben a Fumax lépett elő az olasz képregényes atyaúristen Bonelli kiadójának egyik zászlóshajójával, a Dampyrral, ami érthetetlen módon mindössze hat számot élt meg, majd szép lassan ő is tetszhalálba szenderedett.
A fumetto és az erotikus képregények máig megkerülhetetlen monolitja, a Morbus Gravis (avagy a Szörnyű Ragály) egy évvel a francia Larousse kiadóház Biblia-adaptációja után, melyen Serpieri többedmagával dolgozott, 1985-ben lép színre, mint a Druuna-saga első kötete. A történet a távoli jövőben játszódik, a közelről meg nem nevezett Városban, melynek lakói az új társadalmi rend csúcsán élő papok által ellenőrzött falakon belül élnek. Arra, hogy pontosan mi történt a falon kívüli világgal, senki nem emlékezik, csupán azt tudják, hogy az ott a Ragály fertőzte, felismerhetetlenségig eltorzult formájú, emberhúsra éhező szörnyetegek vadászterülete. A betegség befészkeli magát a Városban élők testébe és elméjébe is, ezért a milicisták által ellenőrzött területeken rendszeres szűréseket tartanak. Aki ezen fennakad, azt leeresztik az Alsóvárosba, hogy a félőrült, de többnyire leginkább teljesen eszüket vesztett és emberi formájukból kivetkőző társaik megerőszakolják és felfalják őket, no persze nem feltétlenül ilyen sorrendben. Aki egészségesnek és tisztának találtatik, az bebocsátást nyer a Felsővárosba, ahol luxuskörülmények között töltheti el a hátralévő életét.
Druuna, a zavarbaejtően igéző idomokkal rendelkező főhősnő a realitássá vált Menny és Pokol közti Föld helyét átvett zsúfolt, mocskos Purgatóriumban (mert a Városban csak ez a lehetőség maradt, a normális élet minden reménye elillant már) küzd a túlélésért, és testét áruba bocsátva szerzi be a Ragály hatásait visszaszorítani képes ellenszérumot az ennek megfelelően kellően perverz doktor Ottoneggertől. Szüksége is van rá, hiszen szeretője, Schastar már gyakorlatilag egy gusztustalan, lucskos izomcsomókból és csápokból álló förmedvénnyé degenerálódott, noha még pislákol benne az emberi értelem szikrája. A szérummal otthonába igyekvő lányt a már emlegetett jó doktor segédje állítja meg, hogy miután megerőszakolta, elvehesse tőle az életet jelentő fiolákat, de egy csuklyás gnóm siet a megmentésére. Kiderül, hogy nem felebaráti, vagy egyéb, most inkább nem részletezett szeretetből tette, hanem el kell vezetnie az Alsóváros egyik lakójához, aki beszélni szeretne vele. A találkozás során a jelentős háremmel rendelkező, szuperintelligenssé evolválódott hermafrodita lény felfedi Druuna előtt, hogy Schastar az ő ügynökük, és valami olyan dolgot derített ki a Város falain kívül elterülő világról, ami alapjában változtathatja meg az itt lakók életét. A lány elindul tehát lassan, de biztosan szörnyeteg énjének behódoló szeretője oldalán, hogy megtalálja a Város mélyén munkálkodó titokzatos erőt.
Serpieri művét nem csupán a hiperrealisztikus és részletesen felépített vizuális világ, a női fenekekhez született vitathatatlan érzéke vagy (az azóta több filmben és regényben reciklált) történet végi csattanó emeli ki a sci-fi és erotikus képregények tengeréből, hanem az emberi természet sötét oldalának bemutatása (ahogy az Schastar szájából elhangzik, az emberek már azelőtt állatokká váltak, mielőtt az külsőségekben is megjelenne rajtuk) és a vallás témájának körüljárása (Isten személye és a hitre épített társadalom kérdése). Ez bizonyára nem véletlen, hiszen a velencei születésű Serpieri Rómában tanult festészetet és építészetet. Egy jó évtizedig festőként is dolgozott, de aztán nagy szerencsénkre 1975-ben rátalált Raffaele Ambrosiora, akivel közösen nagy szerelméről, a Vadnyugatról készített képregénysorozatot L'Histoire du Far-West címen. Publikált magazinokban, mint a Lancio Story és a Skorpio, valamint az Il Fumetto és az Orient-Express, de igazán nagy ismertségre akkor tett szert, amikor 1985-ben megjelent a Morbus Gravis, amit a siker hatására újabb albumok követtek, nyolc részesre kibővítve a sorozatot (Morbus Gravis, Druuna, Creatura, Carnivora, Mandragora, Aphrodisia, The Forgotten Planet és Clone). Az amerikai közönség a Heavy Metal felnőtt olvasóközönséget megcélzó magazinjának oldalain ismerhette meg Druuna kalandjait, erősen cenzúrázva, olykor teljes oldalakat kivágva a történetből, ám a vén, sokat látott Európa már nem volt ilyen álszent, így az ottani kiadások csonkítatlan maradtak.
Bár a Druuna-saga későbbi darabjainak cselekménye gyakorlatilag már követhetetlenné válik, fordulatot fordulatra, álomszekvenciát virtuális valóságra halmozva, de az első album rendkívül erőteljes felütését és a későbbi kötetek vizuálisan letaglózó szépségét senki sem vitathatja: a Serpieri alkotta hősnő saját jogán vált halhatatlanná.
Ilyen lehet, amikor egy született képregényíró maszturbál: Garth Ennis világvége utáni sztorija a bigott és kannibál Clint Eastwooddal öncélú és értelmetlen, ami viszont nem jelenti azt, hogy ne lenne pokolian élvezetes.
Nyolc évvel vagyunk a nagy „Égés” után: a Nap felperzselte a Földet, az óceánok elpárologtak, és az emberiségnek pusztán egy elenyésző töredéke élte túl a katasztrófát. Egyikük egy rettenthetetlen, szűkszavú, Isten igéjét hirdető vándor, egy jókora, feszületformájú égésnyommal az arcán, akinek neve nincs, küldetése viszont annál inkább van. Szárnyai alá vesz egy tucatnyi, szedett-vedett szerencsétlenből álló karavánt, melynek tagjai az egykori Atlanti Óceán medrében igyekeznek egy állítólagos hely felé, ahol még találni vizet. Közben azonban kegyetlen fosztogatók kezdik tizedelni soraikat – a vándor felveszi a kesztyűt, és a sivatagos vidéken elszabadul a pokol.
A Just a Pilgrim ötlete akkor fogalmazódott meg Ennisben, amikor legendás, Prédikátor című sorozatának már a vége felé járt, és az ahhoz fűződő kapcsolatot ez az ötrészes minisorozat le sem tagadhatná – hiszen a vak is látja, hogy a vándor erősen hajaz a Gyilkosok Szentjének karakterére. Egészen pontosan olyan, mintha kedvenc angyalgyilkosát Ennis egybegyúrta volna Clint Eastwood névtelen, a semmiből elő-, és dolga végeztével oda visszalovagló westernhősével és Dredd bíróval, aztán az eredményt rászabadította volna a Mad Max II világára, és az egészet az Alamo ostormának apokaliptikus verziójával zárta volna le. És persze már megint a vallás húzza a rövidebbet… Címszereplőnk ugyan a maga nemében határozottan hősnek, hősiesnek tűnik, de amikor a történet végén lehull a lepel valódi szándékairól, csak egy szörnyű bűneiért megrögzötten vezeklő, bigott vallási fanatikus marad, aki öntudatlanul is kénye-kedvére forgatja ki a Biblia szavait. És hogy miért vezekel? Nos, mielőtt megvilágosodott volna, egy istentelen, bűnből bűnbe eső katona volt, akiből aztán egy emberevő sorozatgyilkos vált. Isten hozott Ennis apokaliptikus világában: nem elég, hogy az egész Föld döglődik, de a maroknyi túlélő utolsó reménysége ráadásul egy félőrült kannibál kezeiben nyugszik – illetve haldoklik.
A mini a vándorral kapcsolatos, említett fordulatra épül, és valljuk meg nyugodtan, hogy anélkül nem is érne sokat – csak egy lenne a raklapnyi posztapokaliptikus történet közül, amiben a túlélők gyilkosok és fosztogatók ellen kénytelenek harcolni, miközben igyekeznek eljutni az „ígéret földjére”. Ez a fordulat azonban utólag egészen más színben tünteti fel az egész sztorit, feje tetejére állít mindent, és roppant perverzzé, gonosszá, cinikussá aljasítja az egész képregényt – vagyis ennek köszönhető, hogy egy igazi, vérbeli Ennis-művet kapunk. Persze az író kegyetlen, fekete humora korábban is meg-megcsillan, kiváló példa erre a karaván eredeti vezetőjének sorsa: először is elragadja egy hatalmas szörnyeteg, amiről kiderül, hogy nem öli meg áldozatait, hanem párzik velük – de nem, ez még csak a kezdet, innentől kezdve Ennis még három-négy hasonlóan megalázó sorscsapást mér rá, mielőtt kegyelemdöfésként atomokra robbantaná. A mellékkarakterek egyébként egyáltalán nem kiemelkedők. A történetet egy kisfiú narrálja, aki kialakít egy afféle baráti kapcsolatot a főszereplővel, de sem ez a kapcsolat, sem a kisfiú maga nem emelkedik felül a jellemző sablonokon. A főgonosz ellenben jól eltalált: olyan ordítóan klisés, eltúlzott és röhejes, hogy már önmaga paródiájává válik, és Ennisnek kétségkívül pont ez volt a célja. Hogy máshogy tekinthetnénk egy kalózra, akinek nem csak egyik szeme hiányzik, hanem mindkettő, nem csak egyik lába, hanem mindkettő, és nem csak egyik keze… de gondolom, már kapizsgáljátok. A többi figurával foglalkozni is kár, eleve csak ágyútölteléknek vannak ott, néhányuk legfeljebb annyival emelkedik ki a tömegből időről-időre, hogy felszólalnak a vándor mellett vagy ellen.
A képregény hangulatát természetesen a főhős szűkszavú, fanatikus karaktere, és a kihalt, sivatagos Föld határozza meg. Előbbiről már esett szó, utóbbi ábrázolása a Dredd bíróból ismert spanyol Carlos Ezquerra feladata volt. A tájképek meglehetősen hatásosra sikeredtek, pedig egy sivatagos pusztasággal nem könnyű kreatívnak lenni – de köszönhetően a színezőnek is, a kies, kényelmetlenül sárgás vidéket látva tökéletes átjön a posztapokaliptikus hangulat, amit csak fokoznak a homokba félig elmerült bálnacsontvázak és hajóroncsok. A Titanic ostroma már ötlet szintjén is kiváló, Ezquerra pedig itt teljesít a legjobban: az utolsó szám dupla nyitóoldala lélegzetelállító. Sajnos azonban az akciók ezt leszámítva meglehetősen egyszerűek és laposak, ráadásul a rajzolónak a történet stílusát sem sikerült maradéktalanul visszaadnia. A Just a Pilgrimnek van ugyan egy adag szatirikus hangulata, de talán nem olyan erős, amennyire Ezquerra képei érzékeltetik – néha már-már paródiába hajló arcvonásaival túllő a célon, főleg ha mindezt szembeállítjuk a vándor találóan minimális, szenvtelen mimikájával.
Nem tudom, hogy Ezquerrának kellett volna kicsit komolyabb hangvételt megütnie, vagy Ennisnek kellett volna sokkal gonoszabb, szatirikusabb stílusban megírnia a sztorit – erősen az utóbbi felé hajlok, mert ebben a formájában a Just a Pilgrimet tényleg csak a befejezése menti meg a középszertől.
Megjelenés: 2001, Történet: Garth Ennis, Rajz: Carlos Ezquerra
Ha igaz, hogy senki sem ártatlan, és ezt rávetítjük a Megtorló világára, akkor vajon mi lehet a halálfejes büntető szerepe egy posztapokaliptikus rémálomjövőben, amiben az emberiség Armani öltönyös söpredéke kotlik a nukleáris hulladékká devolválódott földgolyón? Hogy meggyújtsa a végső, totális tisztítótüzet, természetesen. Garth Ennisnek nincsenek illúziói.
A szuperhősök sosem halnak meg, vagy ha mégis, hát újjászületnek. Így aztán történetük sosem ér véget, szappanoperaszerű életük csak hömpölyög, és hömpölyög, amíg világ a világ – de persze nem csoda, hogy többek fantáziáját is megmozgatta már, hogy nézne ki mondjuk az X-Men vagy a Fantasztikus Négyes utolsó kalandja. Így született meg a Marvel The End című, egymástól független one-shotokból álló „sorozata”, ami bizonyos hősök végnapjaira koncentrált (természetesen a fő kontinuitáson kívül). A témában voltak jobb (Hulk), rosszabb (X-Men) és vállalhatatlanul szar (Wolverine) eresztések, de a feladatot nem meglepő módon Garth Ennis oldotta meg a legjobban, aki akkoriban még javában írta 60 részt megélt MAX-os (azaz szigorúan felnőtteknek szóló) Megtorlóját.
Amikor a harmadik világháború nukleáris rakétái repülni kezdenek, az öreg Frank Castle már a Sing Singben csücsül (nem mintha nem lenne mindegy neki: ott legalább egy helyen van az összes szemétláda, még keresnie se kell őket), és várja, hogy benyisson hozzá a börtön szorgalmasan dolgozó kivégzőosztaga (mert azt az állam mégsem engedheti, hogy pont egy rakás elítélt élje túl a világvégét). Egy évvel később egy piti bűnöző társaságában előbújik a fegyház atombunkeréből, és mivel innentől kezdve csak órái vannak hátra a sugárzásnak köszönhetően, el is indul New Yorkba, egy utolsó büntetőtúrára…
A The Endnek ugyebár az volna a lényege, hogy számba vegye az adott karakter legfontosabb tulajdonságait és céljait, és azokból kiindulva eljuttassa őt egy logikus, következetes befejezéshez – és ennek a követelménynek Ennis maradéktalanul eleget tesz. Merthogy ki is Frank Castle? Egy lelkileg rég megnyomorított, megszállott tömeggyilkos, akit az egész világon semmi nem érdekel a bűnözők levadászásán kívül – akár teljes pompájában burjánzik a Föld civilizációja, akár csak üszkös romok maradtak utána, akár 6 milliárd ember él a bolygón, akár csak pár tucat, neki mindegy, a körülmények irrelevánsak. És ez itt a lényeg. Helyezd az X-Ment posztapokaliptikus kulisszák közé, és a csapatot megfosztod céljától (ember-mutáns béke elérése), tedd ugyanezt Pókemberrel, és odavan a hétköznapi problémák és a szuperhőslét ellentéte, amire az egész figura épül. De tedd ugyanezt Frankkel, és nemhogy nem vész el semmi, de ráadásul megkapod a szó minden értelmében vett „végső” Megtorló-történetet.
Ő ugyanis nem alkuszik meg. Puszta kézzel fojt meg egy bűnözőt, még akkor is, ha tudja, hogy az a halálos sugárfertőzés utolsó stádiumában szenved, és úgyis csak percei vannak hátra. Szenvtelen faarccal kaszálja le a bunkerükben „éljük túl a világot” játékot játszó korrupt hatalmasságokat, még akkor is, ha tudja, hogy nagy eséllyel ők az utolsó emberek a földgolyón, és tettével fajirtást követ el. Aki megérett arra, hogy golyót repítsenek a fejébe, annak mennie kell, mindegy, milyen áron, Frank küldetése feltételek nélküli. És ezzel együtt jár egy félig-meddig kimondott, mélyen keserű és cinikus konklúzió is: az emberiség szart se ér. Mi sem nyilvánvalóbb ennél, amikor hősünk áll a magukat balgán megvezetni hagyott milliárdok haláláért felelős fejesek kilyuggatott hullái felett, a posztnukleáris New York közepén, fajtája utolsó élő tagjaként, fegyverrel a kezében. Nincs már senki, akit meg kell büntetnie, ami persze csak azért lehetséges, mert nincsenek már emberek: Frank végre kivágta a világ szövetéből a rákot, ami a családja halálát okozta, feladat teljesítve, jöhet a „happy end” felirat.
A The End tökéletes folytatása/lezárása/kiteljesítése/esszenciája Ennis MAX-os sorozatának. Felejthetetlen, ahogy nem szájbarágós, de a napnál is világosabb módon ítéletet mond az emberiség felett, és ahogy ezzel kapcsolatosan visszavezeti háborgó lelkű hősét a végpontból a kezdetekhez: a záróképen Frank lángolva sétál a Central Park felé „1976”-ban, hogy találkozzon családjával, és „ezúttal megmentse őket”. Az egykori civilizáció utolsó képviselője negyven évig fantoméletet élt, nem csoda, hogy teljes közönnyel viseltetik a jövő iránt. És aki mindezt tökélyre viszi: Richard Corben. Sajátosan torz, még Steve Dillonénél is abszurdabb atmoszférát teremtő stílusa különösen a fináléban hálálja meg magát. Az élete megóvásáért Franknek tartott védőbeszéde végén az egyik nagymenő üzletember szája megnyerőnek és ártatlannak szánt, mégis visszataszítóan groteszk vigyorra görbül (torzul) – ahogy Corben rajzolja meg, olyannak látjuk őt, amilyennek a Megtorló: az emberi civilizáció nukleáris szemétnél is károsabb, hazugságokkal teli, aljas, behízelgő hulladékának. Igen, én is szarrá lőttem volna az agyát.
Nem kell aggódni, a GeexComix műsorszünet szignálját hamarosan újra kétheti jelentkezés szakítja meg, de mielőtt visszatérnénk a régi kerékvágásba, még egy kötelezettségünknek kell eleget tenni. A múlt héten górcső alá vettük az évtized legjobb képregényeit, most a 2009-es esztendő termését vizsgáljuk át, különös tekintettel a magyar megjelenésekre, segítséget nyújtva az eligazodásban, hogy a hatalmas választékból mit érdemes mindenképpen elolvasni.
2009-es Top10: ongoing sorozatok
Dark Avengers (Marvel, 2009-) Írta: Brian Michael Bendis (New Avengers, Powers, Ultimate Spider-Man) Rajzolta: Mike Deodato (Amazing Spider-Man, Thunderbolts)
Brian Michael Bendis (lassan hat éve a Marvel zászlóvivője), legújabb sorozatában a gonosz uralkodik. Norman Osborn irányítása alatt pszichopaták, skizofrének, őrültek és gyilkosok pózolnak hősökként, és ugyan ha tehetnék, csak maguknak kaparnák a gesztenyét, de néha kénytelenek ténylegesen a jó ügyért harcolni – miközben saját pszichózisaik és ellentéteik, nameg főnökük bomlott elméje következtében folyamatosan a katasztrófa szélén egyensúlyozik az egész csapat.
Batman & Robin (DC, 2009-) Írta: Grant Morrison (The Invisibles, New X-Men) Rajzolta: Frank Quitely (All Star Superman, New X-Men), Philip Tan (Spawn, Uncanny x-Men)
Grant Morrison több éven át kínzott bennünket pocsék Batman sztorikkal, de az új sorozatban végre ismét megmutatta, hogy nem véletlenül jegyeztük meg a nevét. A címszereplők, Dick Grayson és Damien Wayne (Bruce ugyebár „halott”) olyan őrült, felkavaró, perverz és bizarr kalandba keveredtek a malacálarcos gyilkossal az első sztoriban, hogy a cím már csak azzal a három résszel (és Frank Quitely gyönyörű képi világával) kiérdemelte a helyezést a listán.
Green Lantern (DC, 2005-) Írta: Geoff Johns (Blackest Night, The Flash, Superman) Rajzolta: Ivan Reis (Action Comics, Infinite Crisis), Doug Mahnke (Batman, JLA), Billy Tan (New Avengers, Uncanny X-Men)
Geoff Johns évek óta írja a DC szóban forgó legjobb sorozatát, izgalmas, fordulatos és kirobbanóan epikus űroperájával folyamatosan, ötletesen bővíti a karakterek hét évtizedes mitológiáját, és a lélegzetelállító űrcsatákban ráadásul nem fél kendezőtlen brutalitást alkalmazni. Az intenzív összecsapásokban (ha valaki nem tudná, dúl a fény háborúja, ld. Blackest Night) gyönyörűen szakadnak cafatokra a legyőzött Lámpások – a rajzolók is tudták, mitől döglik a légy.
Ha egy tanulsága van Jason Aaron hardcore bűnügyi sorozatának, akkor az ez: indiánnak lenni a mai Amerikában szar. Ráadásul emellett még beépített FBI-ügynöknek is lenni egy egész rezervátumot uraló gengszter köreiben, még inkább az. Mocskos, véres, kíméletlen és brutális erejű, vigasztalanul sárgás-barnás-koszos képi világú képregény elveszett lelkekről, akik tűzön-vízen és hullákon keresztül keresik megváltásukat, de csak egyre mélyebbre és mélyebbre süllyednek saját poklukban.
Egy pacifista összaszabdalja saját arcát, majd gyolcsba tekert, kíméletlen, profi ölőgéppé változik, aki fegyverrel vág véres rendet a káosz felé tartó Afrikában, egy rejtélyes erőnek engedelmeskedve, amit maga sem ért – vagy egyszerűen csak begolyózott? A DC klasszikus sorozatának „vertigósítása” kényelmetlenül realisztikus kulisszák közt játszódik, és kivételesen nem a szarrá rágott terrorizmusra hívja fel a figyelmet, hanem a fekete kontinensre, amelynek egyes részein a gyerekeket csak arra tanítják, hogyan kell lőni a géppuskával.
The Unwritten (Vertigo, 2009-) Írta: Mike Carey (Lucifer, Crossing Midnight, Hellblazer) Rajzolta: Peter Gross (The Books of Magic, Lucifer)
Tom Taylor a sosem kért hírnév átkát nyögi: titokzatos módon eltűnt apja róla mintázta a világszerte ismert Harry Potter-szerű fantasy sorozat főszereplőjét, így két dedikálás közt a pohár fenekén keresi a kiutat. Olyannyira gyűlölt élete hirtelen gyökerestül felfordul, amikor egy újságíró kideríti, hogy az összes származását bizonyító irat ügyes hamisítvány, ráadásul egy a könyvbéli alteregójának ősnemezisére, Ambrosio grófra megszólalásig hasonlító őrült próbálja kivégezni egy bomba segítségével élő feed-ben, webkamerák előtt. Szárnyra kel a legenda, hogy Tom a könyv lapjairól lelépett Tommy, a fiú pedig elindul, hogy kiderítse mi áll öröksége hátterében, egy olyan titkos háborúba keveredve, mely egészen egy Kipling által írt elveszett könyvhöz vezethető vissza.
Irredeemable (Boom! Studios, 2009-) Írta: Mark Waid (Kingdom Come, Ruse, Superman: Birthright) Rajzolta: Peter Krause (Flash, Birds of Prey)
Mi történne, ha Superman összeroppanna a vállára nehezedő elképzelhetetlenül hatalmas érzelmi és mentális teher alatt? Bár hasonlót már láttunk, Waid mégis képes újszerű tálalásban előadni a témát, jól átgondolt, logikus történettel, amint a Justice League alternatív verziója próbálja megfékezni az elpusztíthatatlan szuperhős őrült(nek tűnő) tombolását és egyszersmind megfejteni, mi okozta a törést a Plutonian lelkében.
Greek Street (Vertigo, 2009-) Írta: Peter Milligan (Tank Girl, X-Statix, Hellblazer) Rajzolta: Davide Gianfelice (Northlanders)
A görög mítoszok 21. századi noir-miliőbe helyezett átirata leginkább az Amerikai istenek vagy a Fabulák receptjére emlékeztet: a londoni Soho hírhedt utcáján újra elfeledett hősök és szörnyek járnak, amihez jól ki kell nyitnunk a szemünket és leporolnunk a klasszikus ókorral kapcsolatos tudásunkat, mert semmit nem rágnak a szánkba, Peter Milligan pedig nem sokat vacakol, egy igen erős felütéssel a főhőst az egyik legtragikusabb görög legenda szereplőjévé teszi.
Northlanders (Vertigo, 2008-) Írta: Brian Wood (Demo, DMZ, Local) Rajzolta: Ryan Kelly (Lucifer, Demo), Davide Gianfelice és mások
Szakadnak az inak, törnek a csontok és véres ösvény nyílik a vikingek kardja előtt: Brian Wood, akinek nagyszerűen kezdődő DMZ-je középszerbe fulladt, most könnyedén utasítja maga mögé a Dark Horse Conan-jét és az Image Comics Viking-jét, az antológiaszerűen különböző rajzolók által megvalósított, fiktív, ám mégis realisztikusnak ható történetekből összefűzött, legendákat és történelmet értő kézzel összefonó képregényszőttesében.
Kick-Ass (Icon, 2008-) Írta: Mark Millar (The Authority, Wanted, The Ultimates) Rajzolta: John Romita Jr (Uncanny X-Men, Amazing Spider-Man, World War Hulk)
A YouTube-generáció képregénye, ami internetes víruskampánnyal indult útjára és már a film is készül belőle Mathhew Vaughn vezényletével. Dave Lizewski átlagos srác, aki egy nap maszkot húz, hogy valami heroikusat tehessen, de még aznap megkéselik és törött csontokkal kerül a kórházba. Hónapokkal később, felépülése után, újra próbálkozik és ismételten összeverik, ám valaki felveszi a jelenetet a telefonjával és a maszkos igazságosztó azonnal a YouTube sztárja lesz, MySpace oldalára tömegével érkeznek a gratulációk és segélykérések, ezreket inspirálva fellépésével. Millar a sokszorosan lerágott csontot újra érdekessé és izgalmassá képes tenni, mint ahogy Romero-nak is sikerült friss fogást találnia saját bejáratott zsánerén a Diary of the Dead-del.
2009-es Top10: mini/graphic novel/one-shot
Beasts of Burden (Dark Horse, 2009) Írta: Evan Dorkin (Milk and Cheese) Rajzolta: Jill Thompson (The Invisibles, Sandman)
Kutyák és macskák, óriásbékák és szellemek, invázió és gyilkosság, humor és gore – mindez szívvel és lélekkel, és nagyszerű, szerethető karakterekkel nyakon öntve. A mágiához is konyító, a környéküket védelmező háziállatcsorda horrorisztikus kalandjainál nem nagyon jelent meg eredetibb, ötletesebb és jobban megírt képregény tavaly, pedig volt itt még Chew és The Stuff of Legend is.
Hellboy: The Wild Hunt (2008-2009) Írta: Mike Mignola (Batman, B.P.R.D.) Rajzolta: Duncan Fegredo (Judge Dredd)
A The Wild Hunt az eddigi legjobb Hellboy mini, és ez bizony nem kis szó. A címszereplő személyes útkeresése itt nyílik ki, és válik igazán epikussá, előrejelezve egy hatalmas háborút, amit hősünknek az Excaliburral a kezében kell majd vívnia egy boszorkány serege ellen. Csakhogy ha ily módon megakadályozza a világ pusztulását, azzal rálép arra az útra, amin végül ő maga hozza majd el az apokalipszist. Tragikus dilemma monumentális, mitikus kulisszák között, a közelgő, minden elsöprő vihar előtt.
Incognito (Icon, 2009) Írta: Ed Brubaker (Criminal, Daredevil, Uncanny X-Men) Rajzolta: Sean Phillips (Criminal, Hellblazer, Sleeper)
A szerzőpáros Sleeper című sorozatának eszmei folytatása piszkosul hangulatos és erőszakos, szuperhősös ponyva-noirba csomagolt fejlődéstörténet egy kegyetlen, szupererejű gonosztevőről, aki a mini végére gyilkos antihőssé „nemesül”. A képet gyönyörűen egészítik ki az őrült tudósok, a romlott femme fatale-ok, a lelketlen rosszfiúk és az alig jobb jófiúk. A Brubaker-Phillips páros még egyszer sem okozott csalódást.
Punisher: The Naked Kill (Marvel, 2009) Írta: Jonathan Mayburry (Marvel Zombies Return) Rajzolta: Laurence Campbell (Judge Dredd)
A tavalyi év legnagyobb képregényes bűnös élvezete. Frank egy snuff film hálózatot számol fel egy szigorúan őrzött irodaépületben, lőfegyverek nélkül – azaz kreatívan. Végtelenül gonosz, éjfekete humor, szenzációsan cinikus narráció, burjánzó erőszak, ötletesen emelkedő hullahegyek, nagyszerű, sötét, képi világ. Ki mondta, hogy Garth Ennis után nincs szufla a Megtorlóban?
Star Trek: Crew (IDW, 2009) Írta és rajzolta: John Byrne (Fantastic Four, Uncanny X-Men)
Egy Star Trek mini, ami friss, intenzív, ötletes, és közben nem köpi szembe a tradíciókat sem, azaz intelligens és gondolatébresztő is egyben. Valahogy így kellett volna a nagyvásznon is. Persze, a főhősnő karakterét csak az elvetemült rajongók ismerik (khm, izé), de a kerek, egyrészes történeteket ettől függetlenül is értheti és élvezheti mindenki.
Umbrella Academy: Dallas (Dark Horse, 2009) Írta: Gerard Way Rajzolta: Gabriel Bá (Casanova)
A My Chemical Romance énekese teljesen váratlanul robbant be a képregényes köztudatba szedett-vedett, a Hellboy és a Goon keresztezésére emlékeztető diszfunkcionális szupercsapatával, mely azonnal osztatlan sikert aratott. Legújabb történetében találkozunk az időfolyam legőrültebb, Tarantino-inspirálta bérgyilkospárosával (akik nem mellesleg felrobbantják az egész Földet), hőseink pedig a történelem menetét próbálják megváltoztatni azzal, hogy megnyerik a vietnami háborút (egy múmia feltámasztásával) és megakadályozzák a Kennedy-gyilkosságot. Ahogy ezt Parra kolléga mondta egy közös ismerősünkre, nekem úgy Gerard Way a kedvenc őrültem.
I Am Legion (Devil's Due Publishing, 2009) Írta: Fabien Nury (W.E.S.T., Il était une fois en France) Rajzolta: John Cassaday (Planetary, Astonishing X-Men)
A francia Les Humanoīdes Associés (ami a Métal Hurlant magazinnak adott életet és olyan szerzőket tett közismertté, mint Jodorowsky, Bilal és Moebius) második közös kiadása (az első a The Zombies That Ate the World volt a Guy Davis-Jerry Frissen párostól) az amerikai DDP kiadóval. A második világháború alatt, 1942-ben a németek Légió fedőnév alatt új csodafegyverrel kísérleteznek egy kislány testében lakó ősi entitás segítségével, aki távolról képes másokat irányítani, a szövetségesek pedig legjobb titkosügynökeiket vetik be, hogy gátat vessenek a közelgő katasztrófának. Fantasztikusan megrajzolt történet az indiana jones-i hagyományok szellemében.
Crossed (Avatar Press, 2008-2010) Írta: Garth Ennis (Preacher, Hellblazer, The Boys) Rajzolta: Jacen Burrows (Scars, Chronicles of Wormwood)
Az egyébként sem a visszafogottságáról híres Garth Ennis (aki olvasta a Preacher című sorozatát, most minden bizonnyal egyetértőleg bólogat), ezúttal egy kilenc részes minisorozatban hozza elől elméjének legbetegebb bugyraiból főhősének inkább töredékes, időbeli ugrásokkal operáló beszámolóját a vándorlásról, melyet egy maroknyi túlélővel folytat egy alternatív, apokaliptikus jövőben, ahol az emberi civilizációt tökéletesen leromboló, megállíthatatlan vírus vérszomjas őrültekké változtatja áldozatait. Itt bizony nincs tabutéma, sem textuálisan, sem pedig vizuálisan: a túlélésért szörnyű árat kell fizetni.
Asterios Polyp (Pantheon Books, 2009) Írta és rajzolta: David Mazzucchelli (Daredevil, Batman: Year One)
Az év legintelligensebb és invenciózusabb graphic novel-je, mely szinte a képregény teljes eszköztárát felvonultatja a sodró erejű történetmeséléshez. Halott ikertestvérének narrálásában lehetünk tanúi Asterios, a neves építész átalakulásának, amint egy villámcsapás hatására át egy eldugott kis városka autószerelőjeként kell átértékelnie eddigi teljes életét. Vaskos, 320 oldalas olvasmány, de addig garantáltan nem fogod letenni, amíg a végére nem jutsz.
Scott Pilgrim vs the Universe (Oni Press, 2009) Írta és rajzolta: Bryan Lee O'Malley
A Scott Pilgrim sorozat ötödik kötete ugyanolyan humoros, mint a korábbiak, az első rész megjelenése óta többszörösen díjazott, kanadai O'Malley semmit nem vesztett a lendületéből és a mangák és videojátékok inspirálta, egyszerű vonalvezetésű, de mégis kifejező stílusban készített széria egyre közelebb kerül a végső boss fight-hoz: Scott-nak a Ramona elnyerésért legyőzendő hét ex-barátból már csak három van hátra. Habkönnyű, szórakoztató történet majd 200 oldalon, nemsokára pedig a belőle készülő filmet is megnézhetjük a moziban Michael Cera főszereplésével.
2009-es Top5: képregények magyar szerzőktől
Kalyber Joe 4-5 (szerzői kiadás, 2009) Írta és rajzolta: Pilcz Roland
Az Angyalok a pokolban Kalyber Joe és barátai történetének negyedik (két részben megjelent) felvonása, amiben a címszereplő már igazi kalandhőssé válik: dzsungelen, sivatagon, folyókon, vadállatokon, ezer veszélyen keresztül kutatja a kincset, de közben szem előtt tartja az igazán fontos dolgokat is. Humor, kaland, barátság: mondanám, hogy a legjobb magyar képregénysorozat, de majdnem az egyetlen is, úgyhogy ez nem volna elegendő dicséret. Egyszerűen csak: rohadtjó!
Pszicho Dzsánki (szerzői kiadás, 2009) Írta: Mráz István Rajzolta: Oravecz Gergely
Három rövid, de annál hatásosabb, delíriumos merengés egy apokalipsziséből bágyadtan ébredő, beteg, bizarr világról. Történet alig van (legalábbis még: a szerzők folytatást ígérnek), atmoszféra annál inkább: megragad, magával ránt, és nem ereszt.
Mi van, Dodó? 2. (Kepregeny.hu, 2009) Írta és rajzolta: Marabu
Az empiriokriticizmus diadala! Napjaink nagy gondolkodójának privát szigete, amelyre a dodókat menekítették a Kretén 100. számával megszűnt eredeti élőhelyükről, most már a nagyközönség számára is látogatható. A jelenleg létező legjobb magyar strip-sorozat.
Bábel verme (Roham Kiadó, 2009) Írta: Kemenes Iván és Varga Péter Rajzolta: Kemenes Iván
A Stromfeld-ciklus második kötete a 2008-as Alfabéta-díj nyerteseitől, ezúttal színesben, amelynek készítését még egy blog formátumú munkanaplóban is dokumentálták. Ismét Budapesten járunk, ezúttal a Milleniumi Földalatti építésének idején, ahol a főhős, a börtönviselt építőmunkás úgy ereszkedik egyre mélyebbre saját elméjének tébolyába, ahogy az alagutak mélyítése közeledik a földalatti átadásának dátumához. Egyszerűnek tűnő, de bonyolult szerkezetű történet, mely utána jó ideig nem fog szabadulni a gondolataink közül.
Az elveszett cirkáló (Képes Kiadó, 2009) Rajzolta: Korcsmáros Pál Átdolgozta: Garisa H. Zsolt és Varga Zoltán
Korcsmáros Pál legendás Rejtő-adaptációinak újabb csodálatosan felújított, színes, keményfedelű kötete, ugyanakkor talán a legdrágább magyar képregény a piacon. Ettől függetlenül minden Rejtő- és képregényrajongó polcán bérelt helye van.
2009-es Top5: magyar megjelenések külföldi szerzőktől
Watchmen (Cartaphilus, 2008-2009) Írta: Alan Moore (From Hell, Swamp Thing, Lost Girls) Rajzolta: Dave Gibbons (Green Lantern, Rogue Trooper)
A 2009-es egy nagyon jó év volt a Kilencedik Művészet szempontjából kis hazánkban: Moore képregénytörténeti mérföldköve a filmfeldolgozás körül kialakult hype korbácsolta hullámokat meglovagolva megérkezett a könyvesboltok polcaira. És hogy miért is akkora nagy durranás ez a képregény? Ezt már részletesen kifejtettük nektek egy korábbi cikkünkben, egészen pontosan ITT.
Sandman - Prelűdök és noktürnök (Cartaphilus, 2009) Írta: Neil Gaiman (Amerikai istenek, Csillagpor, Coraline) Rajzolta: Sam Kieth (The Maxx, Zero Girl), Mike Dringenberg (Doom Patrol), Malcolm Jones III (The Question)
A képregénysorozat, amely nemzetközi hírnevet szerzett Neil Gaimannek végre hozzánk is megérkezett! Merész lépés a Cartaphilus kiadótól, hiszen a Sandman egyértelműen nem a képi világával hódította meg olvasóit, de aki beleveti magát a szédítő részletességű, mitológiát, popkultúrát és művészeteket magába fogadó univerzumba, annak emlékezetes élményben lesz része. Külön öröm, hogy az egyébként nehéz eredeti angol szöveget remekül magyarították és a kötet végi függelékben számos utalásra és összefüggésre rávilágítanak a témában kevésbé járatosak számára.
Guszti történelmet ír (Nyitott Könyvműhely, 2009) Írta és rajzolta: Pieter De Poortere
De Poortere-nek semmi sem szent: kövér, Hitler-bajszos, kecskekúró, együgyű parasztján, Gusztin keresztül nem egyszerűen görbe, de cinikus, gonosz és szatirikus tükröt tart az emberiség története elé. Ha kíváncsi vagy, mi köze Jézus feltámadásának a madárijesztőhöz (a kötet legjobb és legszemtelenebb poénja), ez a te képregényed.
Mutánsvilág (Kingpin, 2009) Írta: Brian Michael Bendis (Daredevil, Powers, Ultimate Spider-Man) Rajzolta: Olivier Coipel (Thor)
Soványka év volt a tavalyi a szuperhősképregények terén, de a Mutánsvilágnak egy izmosabb felhozatalban is a legjobbak közt lenne a helye. Az Új Bosszú Angyalait, az X-Ment és Magnetót szerepeltető történet egy meglepően erős emocionális töltettel bíró családi tragédiát bújtat egy nagyszabású, alternatív világos, gyönyörű képi világgal életre keltett csihipuhiba.
Usagi Yojimbo 6-7 (Vad Virágok Könyvműhely, 2009) Írta és rajzolta: Stan Sakai
A gazdátlan nyúlszamuráj története töretlenül folytatódik itthon (és közben Amerikában is, immár túl a 125. részen), továbbra is a Sin Cityvel osztozva a legjobb Magyarországon megjelenő sorozat címén. Sakai egyaránt nagyszerűen ír és rajzol humoros szösszeneteket, horrorisztikus démon- és kísértetmeséket, melankolikus karakterdarabokat, moralitástörténeteket és sodró lendületű akciókat.
Elkerülve a az év végén/elején hagyományos listamániát, gondosan kivártunk, hogy elcsendesedjenek a hullámok és mielőtt menetrendszerűen folytatnánk a GeexComixot, átnyújtunk nektek egy ajánlót az elmúlt évtized legjobb képregényeiből - Olórin és Santito válogatásából.
Évtizedes Top10 - ongoing sorozatok
American Virgin (Vertigo, 2006) Írta: Steven T. Seagle (Uncanny X-Men, Sandman Mystery Theatre) Rajzolta: Becky Cloonan (Demo)
Adam Chamberlain, az ismert televangelista fia a szexuális absztinenciát hirdető tévés roadshow-jában a kamerák előtt fogadja meg, hogy szüzességét csak az egy igaz szerelmének, Cassandra-nak adja oda az esküvő napján, ezzel utat mutatva eltévelyedett fiatalok tízezreinek. Amikor kiválasztottját egy békemisszió alatt terroristák gyilkolják le brutálisan az egész világ szeme láttára, Adam megfogadja, hogy kézre keríti a gyilkosait. Afrikába utazik, felbérel egy Mel nevű zsoldost és a szex és a vallás témáját körüljáró önismereti utazás veszi kezdetét az évtized egyik legkiszámíthatatlanabb fordulatokkal operáló képregényében.
X-Factor (Marvel, 2005) Írta: Peter David (The Incredible Hulk, SpyBoy, The Dark Tower) Rajzolta: Ryan Sook (BPRD, Arkham Asylum: Living Hell), Renato Arlem és még sokan mások
A Marvel-univerzum talán egyik legérdekesebb (és ehhez képest méltánytalanul kevéssé ismert) karaktere Jamie Madrox, vagyis Multiple Man, aki egy egy tévés vetélkedőben nyert pénzből nyit detektívügynökséget a (több szempontból is) kataklizmikus House of M eseményei után. A szokatlan hangvételű és nagyszerű ötletektől sziporkázó szuperhős-sorozatban társai (Strong Guy, Siryn, Rictor, Monet, Wolfsbane, Layla Miller) és saját duplikátumai segítségével ered a Decimation során bekövetkezett események rejtélyének nyomába.
Seven Soldiers (DC Comics, 2005) Írta: Grant Morrison (The Invisibles, New X-Men, All Star Superman) Rajzolta: Simone Bianchi (Batman, Detective Comics), Cameron Stewart (Catwoman, The Other Side), Ryan Sook, Frazer Irving (Necronauts, Silent War), Pascal Ferry (Adam Strange), Yanick Paquette (Terra Obscura, Wonder Woman) és Doug Mahnke (JLA, Final Crisis)
Rendkívül egyedi metasorozat és a DC kiadó elfeledett, ám Morrison által feltámasztott hőseinek legfurcsább team-up-ja, melyben a hét különböző hangulatú és stílusú rajzoló alkotta négyrészes minisorozat főhősei (Shining Knight, Manhattan Guardian, Zatanna, Klarion the Witch Boy, Mister Miracle, Bulleteer, Frankeinstein) csupán a befejező két részben találkoznak, hogy megakadályozzák egy jövőből érkező idegen faj invázióját.
Fables (Vertigo, 2002) Írta: Bill Willingham (Elementals, Patheon, Thessaly, Witch for Hire) Rajzolta: Mark Buckingham (Marvelman)
A magyarul is megjelent (és érthetetlen módon megbukott) briliáns urban fantasy ugyan megbicsaklott egy kicsit a Great Fables Crossover (három sorozat: a Fables, a Jack of Fables és a The Literals kilenc részes közös sztoriszála) során, melyben egész valóságunkat kellett megmenteni Bigby farkas, Jack és a Page-nővérek vezetésével, most azonban Fabletown lakói újabb titokzatos ellenséggel, Mr. Dark-al kerülnek szembe, egyúttal visszatérve a szokásosan átlagon felüli karakter- és történetvezetéshez.
The Walking Dead (Image Comics, 2003) Írta: Robert Kirkman (Invincible, Marvel Zombies, Battle Pope) Rajzolta: Tony Moore (Fear Agent, The Exterminators), Charlie Adlard (Savage, The Establishment)
A zombi-apokalipszis után az összeomlott civilizáció romjain a túlélésért küzdő Rick és családja fekete-fehér és (az adott zsáneren belül) realisztikus Odüsszeiája az év(tized) meglepetése volt, szenzációs ötletek, gondosan felépített karakterábrázolás, mélymerülés az emberi természet legsötétebb bugyraiba. Mindezt megkapjuk és még többet is, hiszen Kirkman Joss Whedon-hoz hasonlóan nem bánik kesztyűs kézzel még a legkedveltebb szereplőkkel sem, ahogy azt a The Walking Dead egy fordulópontot jelentő epizódjának mottója tökéletesen világossá is teszi: No one is safe!
A világot háttérből irányító hatalmasságok, és az ő, egy tucatnyi kíméletlen, vérprofi gyilkosból álló rendfenntartó erejük közti háború szövevényes intrikákkal teli krónikája – egy sorozat, amiben sosem tudhatod, hogy mi történik a következő oldalakon. Azzarello és Risso mesetrien vegyíti a noir és a ponyva elemeit, sztorinként teremt játszi könnyedséggel szenzációs karaktereket, és egy olyan véres, mocskos, „semmi sem az, aminek látszik” elve szerint épülő bűnügyi eposzt tár elénk, amelyhez foghatóval aligha találkozhattunk korábban.
Daredevil (Marvel, 2001-2006) Írta: Brian Michael Bendis (New Avengers, Powers, Ultimate Spider-Man) Rajzolta: Alex Maleev (Mighty Avengers, Spider-Woman)
Még hogy a szuperhősképregények nem lehetnek komolyak! Bendis csaknem 50 részes, Fenegyerek nyilvánosságra került identitása körül bonyolódó sztorifolyama sötét hangulatú, intelligens, aprólékosan kidolgozott crime-comic, minimális hősakcióval, maximális lelki pokoljárással, és ehhez méltón érett, noiros, pózolásmentes képi világgal.
Gotham Central (DC, 2003-2006) Írta: Ed Brubaker (Captain America, Daredevil, Uncanny X-Men), Greg Rucka (Batman, Queen & Country, Whiteout) Rajzolta: Michael Lark (Daredevil, Sandman Mystery Theatre)
Rendőrök élete a világ legveszélyesebb városában, őrültek és pszichopaták közt, egy denevér árnyékában. Brubaker és Rucka sorozatában csak úgy tobzódik a tehetetlenség, a düh és a frusztráció, ahogy az egyszerű emberek hatalmas gonoszokkal szállnak szembe, miközben az árnyékokban bujkáló hős kénye-kedve szerint rángatja őket dróton. A Renee Montoya homoszexualitását körüljáró, Kétarcot is szerepeltető Half a Life pedig máig a DC egyik legnagyobb kritikai sikert aratott sztorija.
Powers (Image, 2000-2004, első sorozat) Írta: Brian Michael Bendis (Daredevil, New Avengers, Ultimate Spider-Man) Rajzolta: Mihcael Avon Oeming (B.P.R.D., Judge Dreddm, The Mice Templar)
Szuperhősök és a való világ: mára ez a koncepció is szinte teljesen kifulladt, de amikor Bendis 2000-ben elkezdte a nagyhatalmú gonoszokkal és igazságosztókkal teli világban egyszerű nyomozókként dolgozó páros történetét, még nagyjából frissnek számított – főleg ilyen noiros körítéssel. Realisztikus, a mi világunk rákfenéire is folyton rámutató sztorik, remek karakterek, fantasztikus dialógusok, és egy feledhetetlen finálé: a hétrészes, korábbi történeteket összefogó Forever az egyik legnagyobb erejű amerikai képregény, amit valaha írtak.
Warren Ellis minden idők egyik (?) legkarizmatikusabb seggfejét adta a világnak: a gonzo újságírás cinikus mestere, Spider Jerusalem, sajátos magánháborút folytat a bizarr jövőben egy korrupt elnökjelölt ellen. Maróan gúnyos és gonosz, politikailag totálisan inkorrekt, erőszakkal, káromkodással és szexszel teli társadalmi szatíra, aminek egy all-time listán is ott lenne a helye.
A gonoszoknak nincs kegyelem! Warren Ellis hardcore szuperhősei nem nyafognak, nem moralizálnak, nem aggályoskodnak, hanem egyszerűen csak kőkeményen odabasznak mindenkinek, aki rossz szemmel néz Angliára. Emellett a banzáj mellett a DC és a Marvel összes gigaeseménye együtt is eltörpül: Ellis és Bryan Hitch ezzel a 12 résszel teremtette meg a szélesvásznú képregény fogalmát.
Blankets (Top Shelf, 2003) Írta és rajzolta: Craig Thompson (Goodbye Chunky Rice)
Egyszerűen és röviden: minden idők egyik legszebb, leghitelesebb története (nem csak képregényes vonatkozásban) a felnőtté válásról és az első szerelemről – ráadásul vizuálisan is lehengerlő.
Criminal: Lawless (Icon, 2007) Írta: Ed Brubaker (Daredevil, Uncanny X-Men, Sleeper) Rajzolta: Sean Phillips (Hellblazer, Sleeper)
Az örök nyertes páros, Brubaker és Phillips talán eddig legzseniálisabb munkája. A második Criminal-mini a bosszút használja kiindulási alapnak, de a stilizálástól mentes, földhözragadt, kíméletlenül realista bűnügyi dráma még vesz pár váratlan kanyart, mielőtt célba ér egy nem konvencionális, gyomorszájütéssel is felérő befejezéssel.
League of Extraordinary Gentlemen (Wildstorm 2002-2003) Írta: Alan Moore (From Hell, Watchmen) Rajzolta: Kevin O’Neill (Judge Dredd, Marhal Law)
Senki nem tud olyan briliánsan történetet mesélni történet nélkül, mint Alan Moore. A Világok harcát a LoEG univerzumába katapultáló minisorozat hősei hat részen keresztül mennek erre-arra, történik velük ez-az, hogy a végén a legtöbben csak nézői legyenek a tripodok legyőzésének. És mégis (vagy részben éppen ezért?), Moore képregénye igazi mestermű: a megteremtett világ lélegzetelállítóan részletes és (minden bizarr eleme ellenére) hiteles, a karakterekről pedig csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Mr. Hyde és a Láthatatlan ember „összecsapása” (haha) a 2000-es évek egyik legemlékezetesebb jelenete.
Pride of Baghdad (Vertigo, 2007) Írta: Brian K. Vaughan (Ex Machina, Y The Last Man) Rajzolta: Niko Henrichon (Fables, Sandman)
Az Irak egyik bombázásakor az állatkertből kiszabadult oroszlánfalka valós alapokon nyugvó története – természetesen maguknak az oroszlánoknak a szemszögéből. Brian K. Vaughan gyönyörűen szívszorító képregénye a háborúnak azt az oldalát vizsgálja, amiről csak kivételesen ritkán esik szó (pl. a The Thin Red Line-ban): a szenvedő természetét. Niko Henrichon szemkápráztató rajzai az oroszlánok sorsával együtt égnek bele az olvasó emlékezetébe. Ennek a graphic novelnek olyan művek mellett van a helye a polcon, mint a Blankets és a Watchmen.
Fables: 1001 Nights of Snowfall (Vertigo, 2006) Írta: Bill Willingham Rajzolta: Todd Klein, James Jean, Jill Thompson és sokan mások
Szemet gyönyörködtetően megfestett, keretes szerkezetű antológia, melyben Snow White meséli el a Fables-univerzum több szereplőjének az IGAZI történetét a szultán szórakoztatására (és egyben ötletet adva Sehrezádénak a túlélésre): fellebben a fátyol a Békaherceg tragikus történetéről, kiderül hogyan esett Hófehérke a hét törpe fogságába és hogyan állt bosszút, pontosan ki is minden idők leghatalmasabb boszorkánya és honnan származnak a Nagy Ordas Farkas félelmetes képességei. A fő sorozat ismerete nélkül is garantált szórakozás.
The Escapists (Dark Horse, 2006) Írta: Brian K. Vaughan (Y: The Last Man, Pride of Baghdad, Ex Machina) Rajzolta: Steve Rolston (Queen and Country, One Bad Day), Jason Shawn Alexander (Gotham Central)
Michael Chabon Pulitzer-díjas regényéből inspirálódott zseniális képregény, melyhez illusztris szereplőgárda verődött össze, hogy elmesélje Maxwell Roth nagy kalandját, mikor szülei halála után teljes örökségét arra fordítja, hogy megvásárolja az Escapist nevű 50-es években virágkorát élő fiktív igazságosztó jogait és barátaival összefogva olyan képregényt alkosson, ami visszaállítja a karakter régi dicsőségét. Hatalmas szívű történet a barátságról, a szerelemről, az álmokról és a nehéz döntésekről.
Smax (Wildstorm, 2005) Írta: Alan Moore (Watchmen, V for Vendetta, The League of Extraordinary Gentlemen) Rajzolta: Zander Cannon (The Chainsaw Vigilante)
Alan Moore Top Ten sorozatának spin-off-ja, melyben Neopolis 10-es rendőrőrsének óriástermetű, kék bőrű rendőrtisztje hazalátogat saját dimenziójába, a leginkább a Fables és a Korongvilág univerzum kevercseként jellemezhető fantasy valóságba, hogy lerójon egy régi tartozást. Moore ezúttal a szuperhős-zsáner helyett a fantasy-t rázza fel egy sötét és kifacsart tündérmesében.
BPRD: The Black Flame (Dark Horse, 2006) Írta: Mike Mignola (Hellboy, The Amazing Screw-On Head) és John Arcudi (The Mask) Rajzolta: Guy Davis (Nevermen, The Zombies That Ate the World)
A Mignola által a Plague of Frogs és a The Dead történetekben előkészített epikus cselekmény itt éri el a csúcspontját és Davis szálkás, egyedi stílusa tökéletesen támogatja a lovecraft-i rémálom beteljesülését: itt bizony a klasszikus náci főgonosznak sikerül megidéznie a B-filmek szörnymonstrumát, ami szélesvásznon gázol térdig a kiszemelt nagyvárosban, mire a Hivatal ügynökeinek sikerül megállítani. A BPRD-sorozat legjobb darabja.
The Ultimates 2 (Marvel Comics, 2002) Írta: Mark Millar (The Authority, Wanted, Kick-Ass) Rajzolta: Bryan Hitch (The Authority, Stormwatch)
Az egyetlen ok arra, hogy volt értelme elindítani az Ultimate-univerzumot ez a popkulturális utalásokkal telitűzdelt, modernizált és kormány pénzelte szupercsapatsorozat, melyben végre tényleg komoly következményekkel járt egy Manhattan közepén véghezvitt rombolás és nem érezte úgy az olvasó, hogy papírmasé díszletek között, politikailag korrekt mondanivalót erőltetnek le a torkán. Amit Thor és Sólyomszem karakterével művelt Millar, az csakis követendő példa lehet a műfajban.
Tank Girl ugyanolyan ikonikus jelkép a britek számára, mint az amerikaiaknak a Szabadság-szobor vagy a franciáknak a gall kakas, feltéve ha az kopaszra van borotválva, ájulásig vedeli a lágert, olyan mocskos a szája, mint egy munkásosztálybeli chav-nek, parázna viszonyt folytat egy Booga nevű mutáns kenguruval és a nevét adó tankkal hajt keresztül mindazokon, akik meg akarják mondani neki mit szabad tennie és mit nem. A szabadsághoz csak akkor jutsz hozzá, ha fellázadsz a rendszer ellen, ami lerombolja az egyéniségedet, korlátozásokkal és büntetésekkel akar engedelmes szabványpolgárrá formálni - legalábbis a Tank Girl legnépszerűbb értelmezése szerint, hiszen a meteorbecsapódás okozta világkatasztrófa utáni poszt-apokaliptikus, elsivatagosodott (hát lehet még ennél jobban is?) Ausztrália impulzív, ultra-erőszakos, öntörvényű hősnője a Thatcher-éra homoszexualitást illegalitásba űzni kívánó 28-as törvényrendelet elleni harc szimbóluma lett: akkortájt Londonban heti rendszerességgel tartottak Tank Girl Night néven leszbikus összejöveteleket.
Az alkotói, Alan Martin és Jamie Hewlett által csak Vivienne Westwood-tervezte Mad Max-ként aposztrofált sorozat főszereplője először csupán egy Atomtan nevű fanzin oldalain bukkant fel, majd az underground művészeket összegyűjtő experimentális brit képregénymagazin, a Deadline 1988-as, első számában nyerte el végleges formáját. A pszichedelikus, kaotikus, egymással csak laza kapcsolatban álló történeteket (az egyikben a pokolból céges lifttel érkező Sátánnal üzleteli el Isten hálóköntösét három kívánságért cserébe), szürrealista technikákat, kollázst, prózaverseket alkalmazó Hewlett szellemi ámokfutását némileg magyarázza, hogy gyermekkorában a Mad humormagazinon és a később Heavy Metal néven újrapublikált, főként a sci-fi, a horror és az erotika zsánerében utazó francia képregényantológián, a Métal Hurlant-on szocializálódott. A növekvő népszerűségnek köszönhetően a rövid történeteket az egyik legnagyobb brit kiadó, a Penguin adta ki gyűjteményes kötetben, majd hamarosan meghódította Európát, Dél-Amerikát és Japánt, az USA-ban pedig mind a Vertigo, mind a Dark Horse lecsapott rá.
A kortárs brit popkultúrában szégyentelenül tobzódó és bevett képregényes fogásokra fittyet (és egyéb kevésbé szalonképes dolgokat) hányó Tank Girl a képregény oldalain rendszeresen összefutott létező hírességekkel, B-listás színészekkel, britpop bandákkal és gyerekműsorok szereplőivel, csak hogy annak rendje és módja szerint a lehető legprovokatívabb módon bánjon el velük (egy alkalommal például lefejeli Diana hercegnőt, hogy ellophassa a tiaráját). A két első Batman mozi sikerét meglovagolni kívánó 1995-ös amerikai filmadaptáció ezt próbálta átemelni saját miliőjébe az MTV-generáció számára, nem túl nagy sikerrel, hiszen a produkció hatalmasat hasalt a pénztáraknál (a 25 milliós költségvetésből mindössze ötöt hozva vissza). Bár Hewlett jelen volt a forgatáson, vajmi kevés beleszólása volt az egyébként is hányattatott sorsú forgatásba: a főszerepre szánt Emily Lloyd az utolsó pillanatban lépett vissza (ezzel lehetőséget adva az egyébként sokkal alkalmasabb Lori Petty-nek), a Sub Girl-ként castingolt Björk is csak a hangját adta a produkcióhoz, Rachel Talalay pedig meglehetősen morózus hangulatban dirigálta végig a filmet, miután felfedezte, hogy teherbe esett.
A 2033-ban játszódó cselekmény szerint a végzetes meteor becsapódása óta 11 éve nem esett eső a homok- és kősivataggá változott Földön, a megmaradt és így felbecsülhetetlen értékű vízkészleteket pedig a militarista és diktatórikus eszközökkel élő Water and Power társaság birtokolja, módszeresen levadászva a szétszóródott túlélőket, ha vízcsempészeten érik őket. Egyedül a T-Saint (Ice-T) vezette titokzatos Trancsírozók szállnak szembe a Malcolm McDowell alakította hatalommániás Kesslee-vel (ami a leaks anagrammája), akikről kiderül, hogy kengurugénekkel kezelt szuperkatonák és a klimaktikus végfináléban Tank Girl oldalán ostromolják meg a társaság erődítményét. Habár a film pont az eredeti képregény szellemiségével szemben éppenhogy a mainstream popkultúra mellett teszi le a voksát (a film soundtrackjéről Courtney Love, az animációs betétekrőlMike "Született Gyilkosok" Smith gondoskodott) és mind a szabadszájúság és a meztelen jelenetek terén meglehetősen prűdnek bizonyul (TG és Booga ágyjelenetét gondosan kivágták a végső produktumból), valamint a cselekmény is hagy némi kívánnivalót maga után, a végeredmény meglehetősen szórakoztatóra sikerült. Abszurd ötletekből nincs hiány: a társaság nem tűri a hibákat, a büntetés vízkinyerő általi halál, a Trancsírozók által megcsonkított főgonosz fejét a helyi kibernetikus orvosdoktor hologrammal helyettesíti, a menekülő TG az őt feladni próbáló madámot a Let's Do It, Let's Fall in Love Cole Porter-szám eléneklésére kényszeríti, míg csak a teljes bordély dalra nem fakad, hogy az egész egy spontán musical-jelenetben teljesedjen ki (lásd még Clerks 2 vagy Zatoichi), vagy amint az ellenállók divatfotósként szivárognak be a bázisra és a végső összecsapásban Kesslee-t a tank ágyújából kilőtt sörösdobozokkal késztetik megadásra, mind-mind kárpótolnak az egyéb hiányosságokért (és akkor még a rendkívül bájos Naomi Watts-ot nem is említettem).
Ironikus módon a Hewlett által élete legmegalázóbb kudarcaként megélt film csak még több olvasót vonzott a képregény rajongótáborába és a Peter Milligannel (Judge Dredd, X-Statix, Human Target) közösen a Vertigo-nak írt Tank Girl - The Odyssey című Odüsszeia parafrázisban alaposan kifigurázzák a hollywoodi filmverziót. 1998-ban a Blur énekesével összehozza az elképesztő sikereket elérő Gorillaz nevű virtuális bandát, majd a Nyugati utazásból készít operát Monkey: Journey to the West címmel, a Tank Girl fáklyáját pedig Alan Martin viszi tovább olyan nagyszerű grafikusokkal, mint Rufus Dayglo és Ashley Wood.
Ha az ember akar egy igazán jó egykötetes képregényt készíteni, mely nem szappanoperákba illő érzelmi viharokkal próbálja lekötni olvasóját, nincs tele a tizenéves szívek hullámhosszán daloló magányos, virtuóz harcosokkal, se cinikus, rigalánc-laza beszólásokkal meg kificcenő mellbimbókkal, szüksége van néhány fontos készségre. Ezek a következők: kifogyhatatlan fantázia, érző szív, kellő szerénység, remek humorérzék és egyéni rajzstílus. Akira Toriyama rendelkezik mindezzel, a Sandland-del pedig üde színfoltot festett a poszt-apokaliptikus történetek sivár pusztaságába.
Talán túlzás volna azt állítani, hogy az említett manga-ka neve széles körben ismert Magyarországon, ám ha azt mondom, Son Goku, te jó eséllyel azt mondod, kámehámehá!, és ez azért nagy szó abban az országban, ahol a legnézettebb tévéműsorok szellemi nívója még egy átlagosnál igénytelenebb papucsállatkát sem elégítene ki. A Dragon Ball-nak nevezett világméretű jelenség azonban elérte hazánkat is. Emlékszem, amikor középsuliban az egyik srác házilag varrt narancssárga harcosruhában, kék gumicsizmában és belőtt séróval jött farsangra - el nem tudom mondani, mekkora sztár volt!...
Egyszóval keményen kult lett a sorozat (persze még mindig messze nem annyira, mint a képregény-mázlista franciáknál), amiben az ominózus ORTT általi késő éjszakára száműzésének és az azt követő VHS kazettákon való terjesztésnek is nagy szerepe lehetett. (Érdemes megjegyezni azt is, hogy az 1984 és 1995 között készült, komoly mennyiségű kötetre rúgó Dragon Ball sorozat jóval szolidabb stílusban indult, és csak a későbbiekben fagyott bele az örökös hirig állapotába, rendszeres elhalálozásokkal ill. feltámadásokkal, hegyek szétpofozásával és szigorú monoton növekvő harci erő értékekkel.)
No de félre a Dragon Ball-lal! A Sandlandcímű egykötetes mangával 2000-ben Toriyama újra békésebb vizekre evezett, bár a hasonlat nem igazán helytálló: a történet ugyanis egy sivatagos, posztapokaliptikus Földön játszódik, ahol éppen a vízből van a legnagyobb hiány. Démonokból azonban nincs: ezek a jellegzetes Toriyama-lények különböző tulajdonságokkal és megjelenéssel bírnak, az emberiséggel pedig nincsenek éppen jóban.
A képregény a félreérthetetlen, animékben gyakori környezetvédő üzenet mellett erős társadalomkritikus éllel bír, sőt magát az emberi fajt is pellengérre állítja. A démonok legfontosabb közös jellemvonása például az, hogy csínytevésre való hajlamuk ellenére sosem volnának képesek olyan szörnyűségekre, amikre a jó öreg homo sapiens még egy békés vasárnap délután is bármikor készen áll. Kedvenc jeleneim egyike: Beelzebub, Lucifer fia - aki mellesleg apja által el van tiltva a túlzásba vitt PlayStation-özéstől... -, teljesen elhűl, sőt megretten, mikor értesül róla, hogy Rao seriff gyilkolt már a háborúban... Ilyet egy tisztességes démon Toriyama világában sosem tenne meg!
Természetesen mint minden valamirevaló kalandos történetre, a Sandland-re is áll a tétel, miszerint kell egy csapat! Jelesül: egy bátor és a végsőkig elszánt katona áll össze egy csomó, vízre és élőhelyre áhítozó démoni fajzattal, hogy kiderítsék az emberiségen uralkodó gonosz diktátor titkát, aki hatalmát a vízre kivetett monopóliumára alapozza és a népet az egekig emelt, megfizetethetetlen adóval sújtja. De az igazságig hosszú és rögös út vezet, jellemfejlődéssel, nehéz, férfias döntésekkel valamint a tisztességgel való szembenézés Japánban oly kedvelt toposzával.
Akira Toriyama igazi mesélő, aki pillanatok alatt be tud mutatni egy plasztikus, hihető jellemű karaktert, úgy, hogy bár csupa apró és egyszerű gesztust használ, mégis eléri, hogy teljes beleéléssel nevessünk rajta, együttérezzünk vele, drukkoljunk neki. És ami a leginkább zavarba ejtő: egyszerre temérdek ugyanilyen alapossággal kitalált szereplőt használ, akiket aztán összehoz, és állandóan ütközteti őket, közben néha bedob egy-egy újabbat, hogy végén a párkockás gegek és néhány oldalas epizódok epikus történetté álljanak össze - fütyül, mi meg táncolunk.
Könnyed remekmű 9-től 99 éves korig, többszöri újraolvasásra!
Mivel az ünnepi boldogság-pia-buli-szeretet bódulatában szinte bizonyosan el fog sikkadni a képregény (tudom, szinte eretnekség, de ez van), ezúton alighanem az év utolsó GeexKomixát tárom elétek – becsüljétek meg, olvassátok el, véleményezzétek, rebegjetek érte hálát, emeljetek nekem szobrot, aztán jövőre, veletek, mindannyiótokkal, ugyanitt. Addig is boldog zombikarácsonyt kívánok – hogy miért is, azt beljebb olvashatjátok.
Murderer #1
Történet: Robert Kirkman Rajz: Nelson Blake II Kiadó: Top Cow Productions
A Top Cow útjára indította idei Pilot Seasonját, aminek lényeg a következő: kiadják néhány képregény első részét, aztán az olvasók szavazhatnak róla, hogy melyik legyen az az egy, amit folytatnak az alkotók, amiből ténylegesen sorozat lesz. Robert Kirkman a Murdererrel szállt be a játékba. A sztori Jasonról szól, aki látszólag egy átlagember, de persze a látszat az ilyen képregényekben mindig csal. Jasonnek ugyanis van egy különleges képessége: érzi más emberek érzéseit, gondolatait, szándékait, de hogy a helyzet ne legyen ilyen rózsás, mindezt képtelen kontrollálni. Ekkora „zajjal” a fejében pedig képtelen bármire rendesen koncentrálni, normális életet élni, és ezt a zajt csak egyvalami képes ideiglenesen elnémítani: az, ha egy haldokló ember semmibe vesző gondolataira összpontosít. És íme, megszületett sajátos motivációval megvert gyilkosunk, aki persze csakis olyanokat öl, akik rászolgálnak. Namost, ez kétségívül úgy hangzik, mint egy szuperhőstörténetbe oltott Dexter, még ha a hasonlat mind előbbi, mind pedig utóbbi szempontjából sántít is kicsit, merthogy még nem világos, Kirkman hová akarja helyezni a hangsúlyt a későbbiekben. Az első rész funkciója szimplán annyi, hogy bemutassa azokat az egyedi körülményeket, amik közt a főhős élni kénytelen, és emellett felvet egy sor problémát és mellékszálat, amelyek közül bármelyik bizonyulhat dominánsnak, ha az olvasók úgy döntenek, hogy a Murdererből sorozat lesz. A koncepció mindenesetre érdekes, és legyen szó akár Jason és nagyanyja furcsa, nem éppen ideális kapcsolatáról, a bizarr módon (egy gyilkossággal, természetesen) elstartoló szerelmi szálról, a főhős aktuális áldozatának becserkészéséről, illetve a főhősnek az ölési kényszerhez való rezignált hozzáállásáról, a képregény nagyszerűen működik – kétségkívül van benne potenciál egy remek ongoinghoz. Nelson Blake II rajzai is tökéletesen helytállnak, mert ugyan nem különlegesek, de az élvezetes átlag lehető legmagasabb szintjén állnak, azaz életszerűek, lendületesek, és hibátlanul leképezik Kirkman történetének némileg melankolikus hangulatát. Legfeljebb a szokásoshoz képest még így is valamelyest visszafogott színvilág lehetne kissé egységesebb, atmoszférikusabb (ehhez a sztorihoz passzolna egy sötétebb, komorabb, és főleg, meghatározóbb, egyedibb látvány), de így sem lehet okunk panaszra. Ugyan a Pilot Season többi versenyzőjének elolvasása még várat magára, de az már most kijelenthető, hogy alapból nem járunk rosszul, ha a Murderer folytatódik.
Nation X #1
Történet: Simon Spurrier, James Asmus, Chris Yost, Scott Snyder Rajz: Leonard Kirk, Michael Allred, Michele Bertilorenzi, David López Kiadó: Marvel Comics
A Marvel antológiái nem szoktak jól elsülni, legutóbb a hatrészes Astonishing Talesszel fürödtek be – és a speciálisan x-menes antológiák is kétes értékűek (ld. a tavalyi Divided We Standet és Manifest Destinyt). De a négyrészes Nation X, legalábbis az első szám alapján, kivételt képez. Na jó, a négy rövid sztoriból ide is jutott egy, ami meglehetősen érdektelen és felesleges, de összességében határozottan pozitív az összkép – főleg, ha azt nézzük, hogy létezése egyáltalán nem öncélú, hanem nagyon is sokat hozzátesz Matt Fraction jelenlegi Uncanny X-Menjéhez. Ami mellesleg már jó egy éve haldoklik, és a Nation X megtárgyalását itt kell kezdenünk. Fraction pár hónapja egy, a hatóságok hatáskörén kívül eső szigetre (Magneto régi Asteroid M-jére), Utópiára költöztette az X-eket, és teljes kompániájukat. A szerző azóta írhatatlanul sok karakterrel dolgozik, aminek óhatatlan mellékhatása, hogy nagy részük elsikkad (és ez még a jobbik eset, voltak, akiket Fraction teljesen és otrombán félreírt), és fontos kérdések, dilemmák, témák maradnak említetlenül. Miért is jó az X-eknek, hogy elszeparálják magukat, és úgy általában, a mutáns faj maradékát a világtól, és összegyűlnek egy adott helyre (ahol egyszerre lehet őket kiirtani)? És mit gondolnak erről az egyes karakterek, a fiatalok mutánsok, a „vendégek”, vagy ha úgy tetszik, befogadott menekültek? Bármilyen szégyen is Fraction számára, ezekre a kérdésekre nem ő ad választ az Uncannyben, hanem egy rakás más író a Nation X-ben. Simon Spurrier sztorija (The Ghost of Asteroid M) például Magneto és a mutánsok új nemzedékének kapcsolatával fűszerezve látogatja meg a mágnesesség urának múltját – helyenként ugyan túl lazára veszi Magneto figuráját, de összességében érdekes adalék az ősellenség visszatéréséhez. A kakukktojás Scott Snyder Testamentje, ami a sokadik rohadtul unalmas bőrt húzza le a „Kolosszus elvesztette Kittyt, és most szenved, és nem találja magát, és búsong” koncepcióról. Erről már a Manifest Destinyben is szólt pár oldal (Christ Yost remek kis Uncheerable-je), csakhogy míg annak ott volt humora és lelke, ennek nincs semmije, Snyder csak bután rázza a fát, hátha leesik még róla valami. Yost Cold Shoulder című rövidje sokkal-sokkal élvezetesebb, az imént említett Uncheerable-höz tudnám hasonlítani: alapul vesz egy karaktert (ezúttal a notóriusan komolytalan és felelőtlen Jégembert), tökéletesen bemutatja reakcióit a jelenlegi szituációra, az egészet megtölti humorral és szívvel, hogy aztán a végére roppant eleganciával odalopjon egy drámai felhangot, ami az egész addigi vidám sztorit sajátosan édeskeserűvé varázsolja. A legjobb viszont James Asmus Road Tripje: ebben a két régi barát, Rozsomák és Árnyék utazgat, iszogat, és beszélget (többek közt arról, hogy melyik dögös szuperhősnő jön be jobban nekik), majd pedig rátérünk a lényegre: Küklopsz döntéseire és Utópiára. Ez a dialógus két oldalban többet mond el a mutánsok jelenlegi helyzetéről, mint Fraction összes eddigi képregénye a témában. Ráadásul közben vicces, szórakoztató, és remekül ábrázolja a két karakter kapcsolatát. Remélhetőleg tartják a színvonalat a későbbi számokban is, bár egy antológiánál ez mindig kétséges.
Újabb képregény arról, hogy milyen volna a világ viszonylag reális (értsd: nem marveles/dc-s) szemmel, ha léteznének benne szuperhősök… És az igazat megvallva, kicsit unalmas már ez a koncepció. Sok író sok bőrt lehúzott róla, és kevés új van, amit még hozzá lehet tenni. Az efféle sztorik egyik közös pontja, hogy általában sokkal sötétebb/cinikusabb szemszögből közelítenek a témához, vagyis a dicsőséges hősökkel teli szuperhősvilágok kontrasztjaként ezek rendszerint tele vannak őrültekkel, gyilkosokkal és pszichopatákkal (elég csak a Watchmenre gondolni), vagy egyszerűen csak oly módon képezik a két nagy kiadó műveinek antitéziseit, hogy minden, de tényleg minden gyökeresen el van bennük kúrva. Ehhez a legjobb példa pont Warren Ellis Ruins című kétrészes minije, ami egy mélyen depresszív és sokkoló alternatívája a Marvel-világnak. A baj azzal a képregénnyel az volt, hogy Ellis szimplán az „alakuljon minden a lehető legszarabbul” elv szerint írta meg, teljesen öncélúan, kiélve véres és vad fantáziáit, vajmi kevés tekintettel karakterekre és történetvezetésre. A Supergod sajnos ehhez hasonlatos. A kiindulási pont a fegyverkezési verseny szuperemberversennyé fajulása, vagyis, hogy a Föld különböző államai hipertitkos laboratóriumokban igyekeznek előállítani az emberi (?) faj következő lépcsőfokát – amit szerintük olyan lények képviselnek, akik izmuk egy rándulásával kiirthatnak egy fél országot. Persze, hogy minden egyes állam minden egyes kísérlete katasztrofálisan sül el, és a bolygón hamarosan pusztító, amorális supermanek ámokfutnak, mindenféle, teremtőik számára megfejthetetlen és érthetetlen motivációknak és logikának engedve. Ellis nem erőlteti meg magát: az első rész frappáns nyitányát leszámítva (az első oldalon úgy tűnik, mintha a Föld amortizálódását mesélő narrátor egy szobában ülne, de a következő kétoldalas totálkép London lángoló-füstölgő romjainak közepére, a hullákkal teli Temze partjára teszi) csak sajátos, senki máséval össze nem téveszthető, ízes káromkodásokkal, hűvös brit eleganciával, szemét cinizmussal és végső, „a szart is leszarom” habitussal vegyített tudományos blablája érdemes említésre. És gyanítom, hogy ez a tudományos blabla a legfontosabb számára: az egész képregény csak szórakoztatóan őrült és gonosz ötletek tárháza („Valaki azt mondta, hogy rádióhullámokat szart. Nem tudom, hogy lehet ilyesmit bizonyítani.”), amivel Ellis kedvére eljátszogathat. Közben maga a sztori alakulása olyannyira mellékes neki, hogy mindent gyors flashbackekben mesél el, karakterek és dialógusok nélkül, pusztán a tényekre szorítkozva, mint valami alternatív történelemórán. A képregény így ráadásul frusztrálóan redundáns lesz: az egyébként szép, realisztikus és hatásos képek nem tartalmaznak új információkat, pusztán illusztrálják a szöveget. Eddig leginkább egy képregényíró művészi maszturbációjának tűnik a dolog – ő biztos élvezi, de mi csak zavartak vagyunk a látványától.
Siege – The Cabal
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Michael Lark Kiadó: Marvel Comics
Nyakunkon a Marvel következő nagy, januárban induló crossovere, a Siege, ami véget vet majd az egy éve tartó Dark Reignnek. Brian Michael Bendis ezúttal Asgard, Thor otthona ellen küldi a Secret Invasiont követően a nemzetbiztonság fejévé előlépett Norman Osbornt, de a prológus, a The Cabal szerint ennél azért kicsit bonyolultabb a helyzet. Osborn címbeli belső köréből Loki és Doom is közvetlenül érintett Asgard sorsában – előbbi nyilván a hatalmat kívánja átvenni, ahogy mindig is akarta, utóbbi pedig (ahogy azt Straczynski, illetve most már Gillon Thorjában láthatjuk) a halhatatlanság titkát akarja kierőszakolni az épp nála, Latvériában lakó istenekből. Ez a konfliktus régóta alakul már, gyökerei jó másfél évre nyúlnak vissza, vagyis ez pont az a következetes és tudatos történetvezetés, amit Bendistől már megszokhattunk marveles pályafutása során. Legalábbis majdnem: ugyanis Osborn képbe kerülése a sztori többi aspektusához képest kissé elsietettnek, vagy ha úgy tetszik, erőltetettnek tűnik. Korábban egyáltalán nem esett szó róla, hogy frusztrálná Asgard mi világunkban való létezése, így némileg meglepő, hogy minden átmenet nélkül most hirtelen ez áll figyelme középpontjában, és kész háborút hirdetni ellene. Persze, végső soron egy őrülttel van dolgunk, ami önmagában sok mindent megmagyaráz, de ez egy egyébként ilyen gondosan kiszámított történetben így is kilóg kissé a sorból. (Bár ott van még Loki, akit szövetségüknek megfelelően trónra kell segítenie – de ő mostanában segítség nélkül is elég jól boldogult.) Ettől eltekintve a Siege – The Cabal azon a színvonalon mozog, amit a mindig nagyszerű szórakozást jelentő New Avengers és Dark Avengers írójától elvárunk. Osbornnak az őrületére koncentráló nyitó monológjától az arrogáns Doommal való konfrontációján át az Asgard elleni stratégia füzetvégi előkészítéséig minden tökéletesen működik, legyen szó akár karakterekről, akár dialógusokról, akár akcióról. Nagy és szórakoztató haddelhaddnak nézünk előre, ami e prológus szerint nem csak a csimmbummról szól majd (mint az egyébként igen jól sikerült Secret Invasion), hanem az egyes figurák döntéseiről, kapcsolatairól is. A sztori ígéretesnek tűnik már csak az egymás ellen forduló gonoszok és Asgard miatt is, és akkor a New Avengers tagjait, és a frissiben visszatérő Amerika Kapitányt még számításba se vettük. Ami pedig a rajzot illeti, Michael Lark képei szokásosan szépek, realisztikusak és visszafogottak (értsd: nélkülözik mindazokat a szuperhősös képi kliséket, amik ebben a zsánerben oly gyakoriak). Egyedül a nyitó duplaoldal fest furcsán, merthogy Lark gyökeresen másképp ábrázolja Asgardot, mint ahogy azt Thor saját sorozatában láttuk – de Loki ördögi mosolya, ahogy figyeli (és alakítja) a körülötte elszabaduló poklot, mindenért kárpótol.
A Very Zombie Christmas
Történet és rajz: Joseph Wight, Fred Perry, David Hutchison Kiadó: Antarctic Press
Az Antarctic Press egy bájos kis speciális egyrészessel kedveskedik azon olvasóknak, akiknek már a belük kifordul a tömény és mesterkélt karácsonyi hangulattól, az egy hónapja villódzó és díszben pompázó üzletektől (jön a szeretet ünnepe, vásárolj, vásárolj, vásárolj!) és utcáktól, a sok karácsonyi daltól és attól a tetves Last Christmastól. Az A Very Zombie Christmas három író-rajzoló három rövid, fekete-fehér történetét tartalmazza, és a közös bennük természetesen az, hogy karácsonykor játszódnak, a szereplőket pedig a Jézuska és a Télapó helyett emberevő életholtak látogatják meg, akik ajándékot és virgácsot hanyagolva, szeretetteljes harapásokkal jutalmazzák a jókat és a rosszakat is. Az elsőben (Unholy Night) Joseph Wight egy második világháborús sztorit mesél, amiben az ellenséges vonalak mögött rekedt amerikai katonák tankokat vezető és lődöző náci zombikkal kénytelenek szembeszállni. Kellemes kis szösszenet, amiben viszont a viszonylag jópofa ötleten és gördülékeny történetmesélésen kívül nincs semmi élvezetes. Értsd: nem igazán vicces, és egyáltalán nem félelmetes, bár legalább a nagyapjuk „karácsonyi meséjétől” a takaró alatt tágra nyílt szemekkel rettegő lurkók képe bájos slusszpoén, és a kellemesen retró rajzok is szépen helytállnak. A második sztori a The Littlest Zombie Meets Santa! címet viseli, és messze a legjobb a háromból. A főszereplő itt maga is egy zombi, egy (egykori) kisgyerek, aki szegény olyan kicsi, hogy a „holtak hajnalán” nem tud kimászni a sírjából, mert nem éri el a tetejét (már itt meg kell szakadni a röhögéstől) – ráadásul a csúnya, rossz felnőtt zombik mindig elveszik tőle a zamatos emberhúst. Úgyhogy egyedül vadászik az erdőben, mert túl kicsi, hogy beleessen az emberek által ott felállított csapdákba – és ott találkozik egy (gyilkos) télapóval is. Fred Perry sztorija apró kis gyöngyszem: a nyilván igen egyoldalú és szimpla zombiperspektívából nem lehet hosszú történetet mesélni, így az író maga is afféle gegként fogja fel az egészet, és pár oldalon kihozza belőle, amit lehet. Vicces, ötletes, sőt, még fordulatos is, és a szívmelengetően meseszerű képi világ felteszi a pontot az i-re. Az utolsó adalék a legkevésbé érdekes: a You better watch out-ban egy gengszter egy pénzszállító kirablása után bezárja három társát egy raktárba a zsákmánnyal együtt, hogy ott rohadjanak meg. A terve az, hogy pár év múlva, mikor a rablás körüli hisztéria már lecsillapodott, majd elmegy az aranyért, de társai még azelőtt zombikként térnek vissza. David Hutchison vicces, kísérteties, végzetszerű és tanulságos is akar lenni egyszerre, de egyik sem megy neki igazán. Túl egyszerű, unalmas és kiszámítható az egész – még egy egyszeri poénnak is lapos, a vázlatos rajzok pedig (egy kihúzó nagyon elkelt volna) még a havas-gengszteres hangulatot is hazavágják. A füzetet egyértelműen a középső sztori miatt érdemes beszerezni.
Dredd bíró, a brit képregények elsőszámú antihőse már 32 éve üvöltözi, hogy „Én vagyok a törvény!”. A gigantikus méretű állal megáldott sisakos törvényosztó népszerűsége mit sem csökkent azóta, hogy 1977-ben, a frissen induló 2000 AD képregény-antológia második számában bemutatkozott, akkor még fekete-fehérben. Dredd bíró történetei az évek során megszámlálhatatlan kiadást értek már meg, ember volt a talpán, aki bírta követni a kiadóváltásokat, az újraközléseket, az újságokban megjelent comic-stripeket, vendégszerepléseket, gyűjteményes köteteket, novellákat. Dredd egyébként a mai napig szerepel a 2000 AD lapjain, de 1990 óta saját Megazin-ja is van, és persze kötetekben is publikálják a jól sikerült történeteket. De mielőtt továbbmennénk, azok számára, akik eddig a sötétben éltek a karaktert illetően, vagy csak a (Stallone miatt) félresikerült 95-ös filmből ismerik, jöjjön egy kis gyorstalpaló Dreddológia.
A törvény és rend futurisztikus őre eredetileg három ember, név szerint John Wagner író, Carlos Ezquerra rajzoló és Pat Mills szerkesztő közös gyermeke, akit Piszkos Harry, a Death Race 2000 című film plakátján látható egyik karakter (David Carradine Frankensteinje) és Sylvester Stallone alapján alkottak meg, a nevét pedig egy 60-as évekbeli reggae dal címétől kölcsönözték.
Bár hagyományos megfogalmazás szerint a sci-fi zsánerbe sorolhatjuk, Dredd bíró világa tulajdonképpen (sok más brit képregényhez hasonlóan) a Thatcher korszak szüleménye és ezáltal annak kritikája is, de ha továbbmegyünk, akkor a fasizmus és a mindenkori elnyomó, totalitárius diktatúrák szatírájának is felfoghatjuk. A bizarr humor, a nyers brutalitás, az aktuálpolitikai áthallások, valamint a meglehetősen bizarr szereplők és helyzetek egyaránt jellemzőek rá, mint ahogyan a hagyományos, és az abszurd humorral tálalt, olykor kimondottan groteszkbe hajló történetek is.
Népszerűsége is valószínűleg ebben a sokszínűségében rejlik, és persze azokban a tehetséges brit alkotókban, akik az elmúlt több, mint három évtized során tehetségük legjavát adták hozzá a Dredd mitológiához. (Csak pár név a tablóra: Garth Ennis, Alan Grant, Grant Morrison, a rajzolók közül pedig a zseniális Simon Bisley, Brian Bolland vagy Steve Dillon.)
Joseph Dredd a távoli jövő egyik megapoliszának, az USA egész nyugati partját felölelő Mega-City One-nak a rettegett bírája, aki egy személyben a hatóság, a törvényhozás és az ítéletvégrehajtó is. Dredd egy erősen sarkított igazságosztó hős, ha úgy tetszik egyfajta szuperhős paródia, akinek a legnagyobb erőssége talán pont az, hogy alig van benne valami emberi. A szenvelgős amerikai jelmezesekkel szemben Dredd ugyanis sohasem moralizál, és nem támadnak erkölcsi aggályai sem, de még a lelkiismerete is csak meglehetősen ritkán szokta furdalni. Aki bűnt követett el, az ott helyben meg is kapja tőle méltó büntetését, és ha a delikvens van olyan balga, hogy esetleg megkérdőjelezi a kiszabott ítéletet, akkor ezek után jó eséllyel számíthat még jelentős halmazati büntetésre is. A bírák ennek a rendőrállamnak az oszlopai, akik a legkisebb vétséget sem hagyják megtorlatlanul, és Dredd mindközül a legrosszabb, a leghírhedtebb. Olyannyira megszállottja a bűnüldözésnek és a rend betartatásának, hogy a képregény történelme során még egyszer sem láthattuk nem hogy civilben, de még a sisakja nélkül sem (a szemeket eltakaró sisak egyébként egyértelműen Jusztícia metafora hivatott lenni). De Dredd disztópikus világában nem csak emberek, hanem mindenféle poszt-apokaliptikus mutánsok, genetikai selejtek és egyéb ismeretlen eredetű bizarr kreatúrák is sértik a rendet és törvényt, elegendő munkát adva ezzel hősünknek.
A Judge Dredd képregényekről szerencsére elmondhatjuk, hogy általában véve egy erősen magas átlagszínvonalat képviselnek, és bár a történetek sokfélesége miatt bátorság és felelőtlenség is ilyet kijelenteni, de általában úgy tartják, hogy a John Wagner tollából származó America a valaha írt legjobb Dredd sztori. (Az olvasók szavazták meg, de az írók, szerkesztők és a kritikusok is egyöntetűen ez mellett tették le a voksukat. És nem utolsó sorban maga a szerző is ezt tartja a kedvencének.) Közel sem olvastam mindet, hogy ezt megerősítsem vagy cáfoljam, de az biztos, hogy ez az egyik legjobb, legizgalmasabb és legmegindítóbb képregény történet, amivel eddig Judge Dredd cím alatt találkoztam. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az évekkel később készült, és a fő sztorit kiegészítő két folytatás is hasonlóképpen színvonalas lett, akkor elmondhatjuk, hogy a komplett America-saga legalábbis egy erősen ajánlott olvasmány.
Az America történetek a több éven, sőt évtizeden áthaladó eposzi méretű Democracy sztori vonal részei, bár a történetek között inkább csak tematikai összefüggés van, így az America tökéletesen érthető és élvezhető önmagában, az előzmények és utózöngék ismerete nélkül is.
America Eredeti megjelenés: Judge Dredd Megazine 1 - 7 (1990)
A Judge Dredd Megazin első számával debütáló America egy visszaemlékezés formájában elmesélt tragikus szerelmi történet, két ember közösen induló, majd szétváló, és végül szokatlan módon újra összefonódó sorsáról.
America Jara és Bennett Beeny együtt nőttek fel Mega-City One blokkjai között. A bevándorlók gyermekeként megszületett kislány az akkor még a lehetőségek és a szabadság hazájának tartott ország után kapta az America nevet. A két fiatal kezdettől fogva két nagyon különböző jellem. A lány cserfes, harcias, öntudatos, míg a fiú a félénk, szürke egér típus, aki mellesleg plátói szerelmet táplál a lány iránt. Középiskolás korukra a rendszerből kiábrándult America a demokrácia kiharcolásáért küzdő harcos aktivistává érik, Beeny pedig az énekes-komikus karrierjét építgeti. Az iskola elvégzése után az útjaik különválnak, majd a fiúból sikeres és gazdag előadóművész válik, és idővel a kapcsolatuk megszakad. Évekkel később Beeny az utcán szembetalálja magát America-val, de idejük nem marad a nosztalgiázásra, mert a következő pillanatokban lövöldözés tör ki az utcán, ami után a helyszínre érkező bírók holtan, Beeny pedig szétlőtt torokkal marad ott az utca kövén. A férfit túléli, az orvosok pedig összerakják (mesterséges hangszálakat kap, de az énekesi karrierjének így is vége), és a kihallgatás során Dredd bírótól megtudja, hogy a Total War nevű terroristasejt egyik akciójának a tűzvonalába került. Az összezavarodott Beeny nem árulja el, hogy gyermekkori barátja is a terroristák között volt. Később America meglátogatja Beeny-t az otthonában, és az együtt eltöltött kellemes éjszaka után a lány pénzt kér tőle. Méghozzá robbanóanyagra, amivel egy jelentős szimbólumot, konkrétan az amerikai Szabadságszobrot akarják felrobbantani. Beeny nem csak óriásit csalódik, de ezután egy súlyos döntést kénytelen meghozni: teljesítse élete szerelmének kérését, vagy árulja el a lányt, és jelentse fel a bíráknak? Természetesen az ilyen választás sosem jelenthet boldog befejezést, de az események konklúziója után még vár ránk egy igazán meglepő fordulat, amit a folytatások további taglalása miatt kénytelen vagyok leírni, de csak azután, hogy elé írtam azt, hogy
SPOILER
Bár America Jara végül meghal, Beeny átülteti az agyát a lány testébe, hogy megőrizzen valamit szerelméből. A női testbe költözött Beeny így továbbra is énekelhet, de ettől fogva már csak szomorú dalokat.
SPOILER VÉGE
Wagner (aki nem csak, hogy Dredd egyik atyja, de egyben a legtöbb és legjobb Judge Dredd történeteket is jegyző író) ebben az igazán intelligens és átgondolt politikai love-storyban megtalálta a tökéletes egyensúlyt az érzelmes, az izgalmas és a fordulatos között, és közben arra is odafigyelt, hogy a politikai üzenete is átjöjjön, anélkül, hogy azt erőszakosan a szánkba rágná. Az alapgondolat az, hogy nincs tökéletes társadalom. Az elnyomó rendszer ugyanannyira rossz, mint a szigorú vezérelvek nélküli demokrácia, ami csak illúzió egy olyan világban, ahol 400 millió ember zsúfolódott össze egy elszigetelt nagyvárosban, és ahol a bűnözési ráta emiatt sohasem látott magasságokba szökött. A demokráciát pedig nem lehet félelemkeltéssel és erőszakkal kivívni, hiszen bár a cél valahol nemes, de az alkalmazott eszközöknek köszönhetően ezek a forradalmárok semmivel sem jobbak, mint az elnyomó hatalom, ami ellen elvileg harcolnak. Dredd és a bírák pedig bár ezt a fasiszta rendőrállamot képviselik, de a radikális módszereikre valahol mégis csak szükség van a teljes káosz és összeomlás elkerülésére, az ártatlan állampolgárok védelmére. Nem elég, hogy Beeny-nek csalódnia kellett az életében újra felbukkanó barátjában és persze egyben szerelmében, de még ennek a két erőszakszervezetnek a kereszttűzébe is kerül, hiszen választania kell. De nincs jó választás, ő ennek a felállásnak mindenképpen a vesztese lesz. Hiszen ha az érzelmeire hallgat, akkor ő maga is terroristává válik, ha a józan eszére, akkor viszont áruló lesz, és ráadásul azt az embert árulja el, aki a számára a legfontosabb.
Meglepő módon az állítólagos legjobb Judge Dredd történetben maga Dredd alig szerepel, alkalmi jelenléte is inkább emblematikus, nem meglepő módon a regnáló hatalmat képviseli, ezzel bizonyos szempontból ő a legfőbb ellenség, a történet negatív szereplője. Pedig Dredd csak úgy viselkedik, ahogy azt megszokhattuk, sőt, el is várnánk tőle. Őt az okok, Beeny személyes dilemmája nem érdekli, ő csak a kötelességét végzi, és példát akar statuálni a terroristák megölésével. Alakja mégis attól válik démonivá, hogy ezúttal egy külső szemlélő, egy emberi érzelmekkel rendező civil szemén keresztül látjuk őt, és mivel Beeny narrációja által sokkal személyesebben éljük át a történteket, így Dredd érzelemmentes hűvössége ezúttal kicsit sem imponál nekünk, lévén nem neki szurkolunk.
Wagner kiváló ütemérzékkel megírt, szomorkás történetét Colin MacNeil gyönyörűen festett képei töltik meg élettel. A sokszor karikatúraszerű alakok, az érdekes festésnek köszönhetően néhol egyenesen 3 dimenziós hatásúakká válnak, a csodálatos neonszínek pedig tetszetős futurisztikus, kissé cyberpunk-ízű megapoliszi hangulatot teremtenek.
America II: Fading of the light Eredeti megjelenés: Judge Dredd Megazine Vol.3 # 20 - 25 (1996)
Mivel egymáshoz történetileg kapcsolódó folytatásokról van szó, ezért a továbbiakban már elkerülhetetlen a SPOILERezés, így azt nem is jelzem már külön, tessenek óvatosan tovább olvasni.
A hat évvel későbbi folytatásban az első rész végén kialakult bizarr helyzet tovább bonyolódik. A néhai America testébe költözött Beeny haldoklik, nem képes életben maradni a felvett testben, egy újabb agyátültetést pedig nem élne túl. Időközben terhes lett (tulajdonképpen saját magától), a kislányának pedig az anyja után az America nevet adta. A végnapjait élő énekest otthonában meglátogatja egy bizonyos Victor Portnoy nevű kritikus, aki szintén annak a Total War nevű terrorista szervezetnek a tagja, melynek soraiba egykoron America is tartozott. Portnoy azt akarja, hogy Beeny egy díjátadó ünnepségen robbantsa fel magát, mondván hogy ő már úgyis félig halott és hogy ezzel legalább jóváteheti egykori árulását, amely America és több terrorista életébe került. Beeny ezt természetesen visszautasítja, de ekkor a terroristák elrabolják a kislányát, hogy rákényszerítsék az akcióra.
A folytatásban visszaköszön az előző rész alapdilemmája, vagyis Beeny-nek ismét a terroristák és a bírók között kellene választania. A női testben élő férfi idő közben nem csak testileg, de lélekben is tönkrement. A lelkiismerete azóta sem hagyja nyugodni, ráadásul amíg a terroristák árulónak tartják, addig a bírák pedig terroristának (az egyik bíró még a segítségnyújtást is megtagadja tőle, amikor egy sikátorban megtámadják). Mivel a fokozatosan romló egészségi állapota miatt jószerivel magatehetetlen, és mivel a terroristák sem hagytak neki túl sok választást, ezért végül kénytelen azokhoz fordulni, akik egyszer már őt is elárulták.
Az első részben egyfajta egyensúly állt fent a Beeny-t kísértő két oldal között (az ő szemszögéből a terroristák és a bírák egyaránt a rosszat képviselték), addig mostanra a mérleg nyelve már egyértelműen a bírák felé mozdult el. Ők most nem a diktatúra képviselői, hanem csak egyszerű anti-terrorista csoportként vannak jelen a történetben, így azt is mondhatni, hogy előléptek jó fiúkká.
Az America II: Fading of the light rövidebb, és ezzel együtt dinamikusabb egy történet, a befejezése pedig a korábbinál is harsányabb. Megőrizte az előzmény keserű alaphangulatát, bár Wagner némi fekete humort azért most már csempészett bele. Beeny narrációja is kissé megritkult, így a hangvétele már kevésbé személyes, de ettől függetlenül a dramaturgia szempontjából továbbra is egy rendkívül izgalmas és feszült történettel van dolgunk.
Bár ezek a rajzok is Colin MacNeil keze munkáját dicsérik, azok csak nyomokban emlékeztetnek az első történetben látottakra. Nem csak azért, mert a képek ezúttal nem festettek, hanem mert a stílus is megváltozott, sajnos hátrányára. Kevéssé kidolgozott, elnagyolt vonások és tompa színek jellemzik MacNeil hat évvel későbbi munkáját. A karakterek arca egy kezdő Steve Dillon-ra emlékeztetnek, de annak minden egyedisége nélkül. Szerencsére a történet sodrása segít átsiklani ezen az esztétikai hibán.
America III: Cadet Eredeti megjelenés: Judge Dredd Megazine #250-#252 (2006)
Ha az első rész egy szerelmi történet volt, a második pedig egy politikai túszdráma, akkor a Cadet leginkább egy hagyományos rendőr krimi mintáját követi, ugyanis az egész cselekményt egy jól felépített nyomozás köré épül.
Az előző rész végén láthattuk, hogy a kis America a bírókat képző akadémiára került, hogy biztonságban legyen a Total War-tól. A lány közben felnőtt, és kadétként azt a vizsgafeladatot kapja, hogy hajtson végre egy nyomozást. America megvizsgálva a szülei aktáit arra gyanakszik, hogy a díjátadón történt terroristatámadásnak nem Portnoy volt az értelmi szerzője, hanem valaki más akarta, hogy Beeny felrobbantsa magát. A lány ezért azt az embert kéri fel mentorának, aki jól ismeri a szüleivel kapcsolatos ügyeket, vagyis Dredd bírót.
America anyjától örökölte magabiztosságát és harciasságát, de ugyanakkor most már anyja tökéletes ellentétjévé is vált, hiszen nemcsak az oly gyűlölt rendszer kiszolgálója és eszköze lett, hanem történetesen azoknak a soraiba tartozik, akik ellen anyja egykoron ádáz harcot vívott, és akik végül a haláláért közvetlenül felelősek. A bírókhoz hasonlóan rideg és kemény növendék lett belőle, így aztán ő az akadémia egyik legkiválóbb tehetsége is, még Dredd is meghajol a lány állhatatossága előtt. America a nyomozás során fokozatosan fedi fel a támadás mögött húzódó titkokat, Dredd, a rettegett bíró pedig többnyire csak America után sepreget, míg a munka dandárját a lány egymaga végzi.
A legrövidebb, és ezért a legsűrűbb szövésű történet már hangulatában és tartalmában sem hasonlít az előző kettőre. Ez alkalommal már nem csak az időpont, de a főszereplő személye is megváltozott. Ebben a történetben a politika már nem sok szerepet kap, és az érzelmeknek sincs sok helye. Az a bizonyos mérleg pedig végleg a bírák oldalára dőlt el, hiszen a történet nagyrészt az ő nézőpontjukból zajlik. A Cadet már inkább csak egy extra ráadás, egy plusz érdekesség, az előző két történethez csak keveset ad hozzá, de ettől függetlenül is rendkívül izgalmas olvasmány.
Colin MacNeil ezúttal nem kísérletezett, a második America történetben látható szürke, unalmas, de a célnak attól még tökéletesen megfelelő rajzokat használta itt is, bár a részletek kidolgozásából most jelentősen visszavett.
Kétség kívül egy remekül megírt történet az America, különösen az első része, de az csak a folytatásokkal együttesen válik igazán egésszé. Hogy a legjobb-e? Ezt nehéz megmondani, mert egy egészen szokatlan hangvételű történet született Wagner tollából, ezért nehéz is a többihez mérni. Valószínűleg eddig egyetlen Judge Dredd képregényben sem lett még a politika ennyire mélyen érintve, és egyetlen Judge Dredd történetben sem tapasztalhattunk ennyi emberi érzelmet, és talán még az sem fordult elő, hogy Dredd bíró neve ennyire csak a stáblista végére fért volna fel. Éppen ezért lehet, hogy az acélkemény és kíméletlen Dredd-et kedvelőknek kevésbé, a kicsit emberibb, több réteggel rendelkező történeket kedvelőknek viszont annál jobban fog tetszeni. Elolvasni viszont mindenkinek érdemes.
Hideg időhöz jéghideg sztorik dukálnak: ezen a héten főleg bűnügyi történetekben mélyedünk el, azaz vérben, bűnben, mocsokban, hullákban, kurvákban, pénzben és halálban úszunk, méghozzá a noir legnagyobb képregényes művelőinek hála. De azért lesz itt még más is. Például Dr. Horrible meglátogatja a comicok világát, Thor otthonában lassan elszabadul a pokol, Steve Niles pedig Hellboyt mímel. Fáradjatok beljebb!
Noir: A Collection of Crime Stories Történet: David Lapham, Jeff Lemire, Alex De Campi, Chris Offutt, M.K. Perker, Paul Grist, Rick Geary, Ken Lizzi, Gary Phillips, Ed Brubaker, Brian Azzarello, Matthew és Shawn Fillbach Rajz: David Lapham, Jeff Lemire, M.K. Perker, Dean Motter, Paul Grist, Rick Geary, Hugo Petrus, Joelle Jones, Eduardo Barreto, Sean Phillips, Kano, Stefano Gaudiano, Fabio Moon, Gabriel Ba, Kiadó: Dark Horse Comics
Ugyan a Dark Horse 13 rövid noirt tartalmazó graphic novelje nem tartozik az elmúlt két-három hét termése közé, de azért még bőven belefér az „újdonság” kategóriába – és műfajválasztásából adódóan egyszerűen nem mehetünk el mellette itt a geekzen csak úgy, szó nélkül. Tehát, a kiadó összegyűjtött egy rakás, a zsánerben, és úgy egyáltalán, a képregényművészetben jó nevűnek számító írót és rajzolót, és megrendelt tőlük egy-egy kőkemény, mocskos-karcos bűnügyi történetet pár oldalon, fekete-fehérben. Egyszerű átlagemberekről, akiket a nélkülözés sodor a bűn világába, a noir jellemző balekjairól, akik egy punci hívószavának engedelmeskedve csinálnak magukból hülyét és hullát, bűnözőkről, gyilkosokról, pénzről, vérről és halálról, meg egyéb földi jókról, amiknek itt helyük van. Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, az egyes sztorik színvonala erősen ingadozó, a kötetbe éppúgy kerültek remekművek, mint felejthető alkotások – de a noir rajongói kétségkívül megtalálják benne a számításaikat.
A nyitány mindjárt lenyűgöző: David Lapham híres sorozatának, a 2005-ben véget ért Stray Bulletsnek a világát látogatja meg újra, egy fiatal lányon keresztül, akit két osztálytársa egy ládába zár, azzal a szándékkal, hogy később megerőszakolják és megöljék. Az Open the Goddamned Box, amellett, hogy ijesztő bepillantást enged a mai tinédzserek dühvel, keserűséggel teli, és céltalanságukban sokszor erőszakhoz vezető életébe, rafináltan eljátszadozik az áldozat-tettes szerepkörrel, és mindezt egyszerű, de hatásos képi világgal, és egy nem konvencionális befejezéssel koronázza meg. A kötet másik csúcspontja a 21st Century Noir, a műfajban felülmúlhatatlan Ed Brubaker-Sean Phillips (Criminal) párostól. A mindössze hatoldalas képregény a szűk keretek közt is háromszor vált szemszöget (szerető-feleség-férj), és egy klasszikus „öljük meg a férjem, hogy együtt lehessünk” történetet csavar ki, és zár le roppant szemét és mocskos módon. Ez kérem itt a noir legjava, és most már azt is tudjuk, amit eddig is biztosan sejtettünk: Phillipsnek nem feltétlenül van szüksége színezőre, hogy a rajzai fantasztikusan mutassanak.
A többi 11 sztori (melyek közt egy ötletes illusztrált novellát is találunk, Ken Lizzi és Joelle Jones tollából: Thrustworthy) általában egyetlen egyszerű szituációra épül, hol jobban, hol rosszabbul, hol érdekes, hol tipikus megoldásokat alkalmazva, hol meglepetést okozva, hol kiszámíthatónak maradva. Jeff Lemire végtelenül szimpla The Old Silo-ja például egy anyagi nehézségekkel küzdő farmerről szól, akinek pajtájában pár héttel a kilakoltatása előtt felbukkan egy sebesült bankrabló, természetesen egy pénzzel tömött táska társaságában, míg Matthew és Shawn Fillbach Lady’s Choice-a egy meglehetősen lapos és érdektelen szösszenet egy gengszterkörökben mozgó, izgalmakat hajkurászó nőről, aki pasiját egy „erősebb kutyára” cseréli. A Gary Phillips-Eduardo Barreto páros sztorija (The New Me) egy teljesen földhözragadt, szerelmi bonyodalmakat ígérő cselekményt váratlanul sci-fibe olt az utolsó panelekkel, a The Last Hit (Chris Offutt, Kano, Stefano Gaudiano) egy öreg és egy fiatal bérgyilkos nyilvánvalóan halálba vezető találkozásának intenzív, és meglepően erős érzelmi töltéssel is rendelkező krónikája, az M. K. Perker írta és rajzolta The Albanianban egy albán takarító találja szembe magát egy irodai alkalmazott gyilkos ámokfutásával, a Blood on my Hands, Rick Gearytől, pedig egy férjcsalós-magánnyomozós-bérgyilkosos sztori, egy bájos csavarral a végén.
Akad még egy Mr. X és egy Kane történet is, ám mind közül a legkülönösebb Alex de Campi és Hugo Petrus Fracture című képregénye, amiben egy nő azon morfondírozik/arról ábrándozik, hogy a metró elé lök valakit – és ez a „mi lenne ha…” szcenárió aztán álomszerűen gyűrűzik tovább („és mi lenne ha…”, „na, és ha…”, „vagy ha esetleg…”). A koncepció kétségkívül roppant érdekes, csak szegény Petrusnak esik nehezére lépést tartani de Campi agymenésével, és ez le is csapódik a végeredményen: a minimális szöveget tartalmazó sztori szinte feldolgozhatatlanul kusza – de talán megéri szenvedni vele. A végére a Brian Azzarello-Fábio Moon-Gabriel Bá trió, minden képregényrajongó arcára mosolyt csaló slusszpoénja, a The Bad Night maradt, amiben egy gengszter rablással egybekötött biztosításai csalásra kap megbízást: el kell vennie egy értékes nyakláncot egy nőtől, amikor az egy sikátorban tart hazafelé, mozi után, férje és kisfia társaságában…
A Noir, formátumából adódóan egy vegyesfelvágott, de legalább a nagyszerű, a kellemesen szórakoztató és az egy-két közepes alkotás mellé nem kerültek komoly csalódást keltő történetek – így a mérleg végül egyértelműen pozitív, a kötet pedig kihagyhatatlan a műfaj rajongóinak.
Punisher Max #1
Történet: Jason Aaron Rajz: Steve Dillon Kiadó: Marvel Comics
Amikor tavaly a 60. résszel Garth Ennis otthagyta a Punishert, sokan tartottak attól, hogy a sorozatnak befellegzett, vagy legalábbis súlyos minőségi romlás következik – de annak ellenére, hogy a Marvel bő egy évig nem talált hozzá állandó írót, és így a szerzők történetenként váltották egymást, a legtöbb olvasó kellemes meglepetéssel szembesült. Gregg Hurwitz, Duane Swierczynski és Victor Gischler is pofás kis sztorikat szállítottak (na jó, nem Ennis-színvonalon, de akkor is), és közben a kiadó megtalálta a tökéletes írót, aki továbbviheti a címet –ennek örömére pedig újrakezdték a számozást is. Úgyhogy most itt van a Punisher Max első része, Jason Aarontól, akinek az egyik legnagyszerűbb jelenleg futó amerikai sorozatot köszönhetjük (Scalped), és Steve Dillontól, aki már dolgozott Ennisszel a Megtorlón, bő 10 évvel ezelőtt (ld. a maxos előtti sorozatot, aminek utolsó sztorija – Balfékek szövetsége – itthon is megjelent). Dillon sajátos, szatirikus stílusa tökéletesen passzolt ahhoz a groteszk, végtelenül fekete humorú Punisherhez, és bár jelentősen nehezebben találja a helyét a Maxhoz szabott sötét, vérmocskos és vérkomoly kereteken belül, azért panaszunk szokás szerint aligha lehet rá. Ami pedig a sztorit illeti, Aaron nem vacakol, rögtön az első adandó alkalommal előhúzza az aduászt az ingujjából: jelesül a Vezért, a Marvel Univerzum elsőszámú gengszterfőnökét, akit dacára annak, hogy ez a sorozat már jó 10 éve fut, még egyetlen író sem vezetett be a Max-világba. Wilson Fisk itt még csak egy nagymenő gengszter roppant intelligens és hatalmas fizikai erővel bíró testőre, aki titokban nyilvánvalóan a csúcsra vezető útját tervezgeti – és ehhez épp a Megtorlót választja akaratlan segítőjének. A gengszterek ugyanis el akarják végre tenni őt láb alól, és ehhez Fisk ötletét használnák: elhitetik vele, hogy a Vezér nem csak egy városi legenda, hanem valóban létezik, hogy így tereljék el a figyelmét, és végül leszámolhassanak vele. Aaron izgalmasan építi fel a sztorit, felhúzva egy háromszöget, aminek mindegyik csúcsa konfliktusban áll (vagy fog) a másik kettővel. Ha minden igaz, nagy átverésekkel és mészárlásokkal teli cselekménynek nézünk elébe, aminek fő kérdése alighanem az lesz, hogy mikor jön rá koponyás hősünk, hogy Fisk őt csak bábuként rángatja a saját hatalomra jutása érdekében. Ígéretes koncepció, aminek lefutását akár egy sztorinál jóval hosszabb távon is el tudnám képzelni – az mindenesetre máris látszik, hogy Aaron érti a karaktert: Frank öl, kínoz, és szarik mindenre, aminek nincs köze a rosszfiúk kinyírásához. Kezdetnek határozottan nem rossz.
Stumptown #1 Történet: Greg Rucka Rajz: Matthew Southworth Kiadó: Oni Press
Ha Greg Rucka bűnügyi történetekbe ártja magát, abból nem nagyon szokott rossz kisülni – gondoljunk csak az Ed Brubakerrel közösen írt szenzációs Gotham Centralra, vagy akár a nemrég megfilmesítésre került Whiteoutra. A szerző legújabb sorozata a Stumptown címet viseli, és közel s távol Raymond Chandler és A nagy Lebowski keresztezéseként utalnak rá – bár azt gyorsan megjegyezném, hogy a legendás noir író stílusa sokkal inkább tetten érhető a képregényben, mint Coenéké. A főszereplő egy Dex nevű nő, aki ha épp nem magándetektívként keresi kenyerét (pontosabban állandóan gyarapodó szerencsejáték-adósságainak ellenértékét), fogyatékos öccséről gondoskodik. Most lehetőséget kap egy kaszinótulajdonostól, hogy összes adósságát lenullázza, és ehhez csak annyit kell tennie, hogy megkeresi az illető eltűnt unokáját. De a dolog persze nem ilyen egyszerű, mert a megbízó és a megbízott személyén kívül még vannak mások is, akik érdekeltek a lány megtalálásában – vagy abban, hogy soha ne kerüljön elő. A csaknem 40 oldalas képregény cselekményét Rucka a figyelemfelkeltő in medias res kezdés után lassan bontja ki, bőven szánva időt a főhős és életkörülményének bemutatására – és ez a mű egyik elsőszámú erénye. Dex egy teljesen átlagos nő, még inkább az, mint Renee Montoya vagy Carrie Stetko az író említett, korábbi műveiből. Megvan a magához való esze, de semmiképpen nem valami szupernő, aki rettenthetetlenül néz szembe a halállal, és lő, és üt, és rúg, és mindenből kivágja magát fél perc alatt. Ellenkezőleg: nyomozásának első lépései után rögtön össze is verik, aztán nem sokkal később belelövik a folyóba (ez mellesleg nem spoiler: így kezdődik a füzet, és aztán ugrunk vissza az időben, hogy megnézzük, mi vezetett idáig). Esendő, sebezhető, 100%-ig valós benyomást keltő, hús-vér ember, aki röpke pár oldal után magáénak tudja az olvasó teljes és feltétlen szimpátiáját és együttérzését, akkor meg főleg, amikor a zsánerre jellemző szarvihar előtör a semmiből, és kezdi őt maga alá temetni. A szálak teljes kibontása, a sztori itt lefektetett alapjaiból való tényleges építkezés persze még hátra van, de kezdetnek ez határozottan meggyőző, Rucka ismét bebizonyította, hogy ért a műfajhoz. Tettestársa ezúttal Matthew Southworth, akinek stílusa leginkább a Michael Lark-Stefano Gaudiano pároshoz (Daredevil) hasonlítható (az egyetlen komoly különbség, hogy – legalábbis egyelőre – jóval kevesebb árnyékot használ) – vagyis tökéletesen passzol egy hamisítatlan noirhoz. Várjuk a folytatást.
Thor: Giant Sized Finale
Történet: J. M. Straczynski Rajz: Marko Djurdjevic Kiadó: Marvel Comics
Időről időre úrrá lesz rajtam a kísértés, hogy elutazzak az államokba, és ledobjak egy molotov koktélt a Marvel székházára. Vagy egy gránátot. Vagy egy atombombát. Pedig, mint oly sokszor, most is olyan szépen indult minden. Thor három éven át nem bukkant fel a Marvel Univerzumban (ez nem kis dolog egy ilyen nagy és fontos karakter esetében – Amerika Kapitány nélkül pl. két évig tudott csak meglenni a kiadó), miután a 2004-es Ragnarok című sztoriban, asgardi társaival együtt meghalt. Aztán a Civil War után J. M. Straczynski belekezdett egy új Thor sorozatba, amiben a norvég istenek újjáéledtek, csak hogy újabb és újabb sötét kihívásokkal, veszélyekkel, árulásokkal, hazugságokkal és intrikákkal találják szembe magukat, köszönhetően egyikük, Loki ármánykodásainak. Straczynski sutba vágta a bevett formulákat, és a tipikus szuperhőstörténet helyett egy lassan hömpölygő, aprólékosan kidolgozott, intelligens és érett hard fantasyt írt, ami még a pizsamás igazságosztók világától öklendező olvasókat is meggyőzte, és vásárlásra késztette. Azóta azonban az író otthagyta a kiadót (állítása szerint a januárban induló, Asgard-központú crossover, a Siege miatt – köztudott ugyanis, hogy rühelli a hasonló eseményeket), és munkáját a Thor 604-től Kieron Gillen folytatja. Szóval mi is ez a Giant Sized Finale? Egy pofátlan, tisztességtelen, undorító reklámfogás. Mert hogy ez se nem óriásméretű (egy normál hosszúságú sztori van benne, a többi csak előzetes a 604-es számból, és egy régi Thor történet újranyomása), se nem finálé. Nincs nagy, mindent megváltoztató fordulópont, kirobbanó befejezés, szálelvarrás, egyáltalán semmi különös: minden jog szerint ennek kellene lennie a Thor 604-nek, merthogy a sztori ugyanúgy fejlődik, építkezik, halad tovább egy későbbi nagy finálé felé, mint eddig. Úgyhogy aki azt hitte, hogy Straczynski befejezi a történetet az utolsó általa írt részben, az bizony csalódni fog. Ettől függetlenül persze a képregény most is (majdnem) hozza a már megszokott színvonalat – nem utolsósorban Marco Djurdjevicnek köszönhetően, akinek képei éppoly gyönyörűek, sötétek, részletekben gazdagok és lendületesek, mint mindig. Loki és Doom szövetségének első halálos következményei a Keldába szerelmes halandót, Williamat érik utol, Latvéria urának robotjai pedig Thor alteregóját, Donald Blake-et veszik célba. A cselekmény a sorozathoz képest szokatlanul akciódús (legalább a felét csatajelenetek teszik ki, William és Loki pribékjei, illetve az említett robotok és a főhős és barátai között), a végére pedig a mennydörgés istene és Blake kapcsolata némileg módosul, míg Balder, Asgard uralkodója előtt végre világossá válik, hogy ki áll a sötét események hátterében. William sorsának beteljesülése szolgáltatja az emocionális csúcspontot, míg az istenek és a gépek látványos összecsapása a tempóról gondoskodik – ügyesen, profin összerakott képregény ez, csak egyrészt nem az, aminek hirdetik, másrészt mintha kicsit elkapkodottabb lenne, mint az eddigi számok. Mintha Stracyzinski mindenképpen akart volna egy viszonylag monumentális búcsút, ezért a sok akció, és a gyors (noha nem túl jelentős) változások, következmények, amikkel majd Gillennek kell megbirkóznia. Reméljük, méltó lesz a feladatra – de bárhogy alakul is, azt hiszem, mindenki jobban örült volna, ha Straczynski az eredeti tervek szerint végigviszi a történetét.
Batman – Streets of Gotham #6
A Paul Dinit ideiglenesen helyettesítő Chris Yost kétrészes történetének lezárása nem csak hogy jól, de frappánsabban és kreatívabban is sikerült, mint azt az előző szám után várhattuk volna. A fél Gothamen át rohanó-verekedő Man-Bat és Vadásznő csatája egy templomban ér véget, ahol az „Isten” hangját halló, és puskával hadonászó pap foglyul ejti mindkettejüket. A különös szituációt Yost képes szinte oldalról oldalra fokozni, ahogy mind több karaktert von be az eseményekbe, miközben lassan rávilágít azok hátterére. Mire világossá válik, hogy valójában mi és miért is történik, az olvasó hirtelen egészen más szemmel kénytelen nézni pár szereplőre, akiknek egymás közti viszonyuk is átértékelődik. Az átváltozásait elvileg már uraló, most mégis őrjöngő Man-Bat, a denevércsaládban mindig is kívülállónak, megtűrtnek számított Vadásznő, az őrültnek tűnő pap és a rejtélyes „hang” templomi partija természetesen Batman érkezésével éri el kellemesen meglepő, dinamikus és ötletes csúcspontját, és mintha még Dustin Nguyen vonásai is határozottabbak, összeszedettebbek, képei pedig hangulatosabbak volnának, mint az utóbbi részekben. Szép munka. Dr. Horrible #1
Először is, aki még nem ismerné a Dr. Horrible’s Sing Along Blog című frenetikus (ingyen letölthető/megnézhető) internetes minisorozatot Joss Whedontól, az sürgősen pótolja. Másodszor, miután ezt megtette, és betegre röhögte magát rajta, lehetőleg kerülje le Zhack Whedon abból született, az eredetihez képes kínosan ötlettelen, száraz, fantáziátlan és unalmas képregényét. A Dr. Horrible 1 a címszereplő „eredetét” meséli el, úgyhogy a comic visszaröpít minket kedvenc, béna gazemberünk gyerekkorába, amikoris tanúja volt egy agyas gonosztevő győzelmének egy izmos szuperhős fölött – a következmények sejthetők. A kisebbik Whedonnak sikerül itt-ott megidéznie a mini humorát és frissességét (pl. Horrible és a tuskó hős, Hammer első találkozásakor), de a kevés remek pillanatot hosszú, eseménytelen és humortalan oldalak kötik össze, a nagy ötletből (a címszereplő ideiglenesen szupererőssé teszi magát) pedig sehogy sem sikerül kihozni a benne rejlő potenciált. Joelle Jones egyszerű, bájos, rajzfilmes látványvilága sem váltja meg a világot, bár gond sincs vele: a képregény nem a képek miatt bukik el. The Ghoul #1
Steve Nilesban ritkán kell csalódni, de akárhová néz az ember, legújabb sorozatának első részével kapcsolatban mindenhol, mindenki Hellboy-plágiumot kiált. És nem ok nélkül: a nagyjából háromméteres, hullaarcú címszereplő, a Ghoul, egy, a kormány alkalmazásában álló nyomozó, aki természetfeletti ügyekre szakosodott. Azaz, ha valami nem szokványos bűneset történik, akkor a helyszínre szállítják egy repülőben, amit direkt az ő méreteihez igazítottak, hogy öklét és géppuskáját a jó ügy érdekébe állítsa. De nem csak ennyiből áll a nyilvánvaló párhuzam: Ghoul egész viselkedése, jelleme szinte tökéletes leképezése Mignola vörös démonjának, és (az ég szerelmére!) még ugyanolyan dögös ballonkabátot is hord. Egyébként korrektül megírt comic ez, gond nélkül csúsznak a dialógusok, tisztességes a sztori és a karakterek felvezetése, csak, még ha el is tekintünk a kínos Hellboy-párhuzamtól, akkor sincs benne semmi különös (Bernie Wrightson képei viszont hangulatosak, Tom Smith csodálatos színezést pedig külön ki kell emelni). Ráadásul csak 16 oldal az egész, a füzet maradékát Niles novellájának első (egyébként ügyesen megírt) része foglalja el, a Ghoul eredetéről. Nem rossz, de összességében kihagyható – legalábbis egyelőre.
Az idei Hungarocomixon ugyan nem volt új Gaiman, Moore vagy Miller, ám annál több volt a hazai csemege, sőt, nyugodtan kijelenthetjük, hogy egészen el voltunk kényeztetve szerzői kiadványokkal, bár némelyik olyannyira kísérleti jellegű volt, hogy már nem is tudtam szerezni belőle, mint például Felvidéki Miklós Fazzine-ja, amiből összesen 30 példány készült és fogyott el az utolsó szálig. A „messziről Vasember - közelről Dodó” mellkasra ragasztandó dodós matricáról ne is beszéljünk (copyrighted by Mano). No de félre bú (és másnaposság), lássuk mi volt az, amire rá tudtuk tenni a remegő kis geek mancsunkat!
Marabu: Mi van, Dodó?
A Hungarocomix elsődleges szenzációja (a másodlagosról már írtunk a Szemle 1. részében) a Napirajzhoz hasonlóan kultstátuszt élvező többdodós családapa megjelenése és egésznapos dedikálása volt a második gyűjteményes dodóskönyv kiadása kapcsán. Az első kötet szerény fogyása nem igazán adott bizakodásra okot, hogy a fura kis bogarak (ez a besorolás még természettudományosan nem teljesen tisztázott, de amíg a biológusok elő nem rukkolnak egy jól hangzó és frappáns latin névvel, addig maradjunk ennél a megnevezésnél) folytatni tudják olykor filozofikus irányokba hajló, máskor rendkívül egyszerű slapstick csattanókkal félbeszakadó diskurzusaikat az élet értelméről, az empiriokriticizmusról és a lábszagról a Kretén magazin (vagyis őshonos, megszokott életterük) keretein kívül. Szerencsére azonban a Képregény Nagyker, azaz információs világsztrádás inkarnációjában a Képregény.hu felkarolta a poétalelkű jószágokat és újabb fehér és kavicsos dombokra terelte őket, amely kartonált állatkert a Mi van, Dodó? nevet nyerte a keresztségben (nevezhették volna Gemütskraefte-nek is, de hát nem minden olvasó járatos a kanti filozófiában). Első találkozásom Szabó László Róberttel (így hívták ugyanis Marabut annak idején, mielőtt a rajongók hada elől az inkognitó* mögé kellett vonuljon) a Galaktika oldalain történt, az akkor még bájosan esetlen Hörpölin és Hupcihér kalandjai kapcsán, ami sikeresen ellenpontozta a sci-fi magazin komoly hangvételét.
Ezután jöttek a hosszabb-rövidebb életű sztripek, Dr. X, Han!, Torzan, a zsungel fija és más agymenések, majd végül megszületett ezek lombikban hiperdesztillált, majdnem tökéletes első szerelemgyereke Dilidodó néven a Kretén lapjain. Ekkor 1995-öt írtunk, most 2009-et, szóval nyugodtan kijelenthetjük, hogy a dodónak, mint állatfajnak lehet némi köze a csótányokhoz, mert elég szívós dögök, az már egyszer biztos. Ugyanúgy mint az elsőbe, a második kötetbe is 100 dodókalandot zsúfoltak, sőt annál még egy picit többet, és aminek külön örültem, egy utószót is sikerült belecsempészni, ami részletesen taglalja Marabu és a dodók (néhol igencsak sikamlós) kapcsolatának történetét egészen napjainkig. Már csak ez utóbbiért is érdemes beruházni a kisméretű (még egy retikülben is elfér! no nem tapasztalatból mondom), fektetett albumra, amelyhez remélhetőleg minden nagyobb könyvesboltban hozzá tudunk jutni, nem úgy, mint a botrányos terjesztésű Marabu albumhoz, aminek létezését én csak évekkel később, egy antikváriumban realizáltam. Mindenesetre a Hungarocomixon nemcsak hogy magamhoz szólíthattam mindkét kötetet, de mindkettőbe saját, külön bejáratú dodót remekelt Marabu (habár egyikük azonnak ki is került gondosan terelgető figyelmem alól, mivel miután a kérdésre, hogy milyen dodót szeretnék, bizonytalanul felcsaptam az egyik albumot és egy hetyke bajszos figurára mutattam: így született a borongós, irredenta dodó alfaj). Utolsó tanácsként pedig kéretik nem betartani a nagy francia filozófus, Descartes ideiglenes etikájának harmadik vezérelvét: engedjünk vágyainknak, tegyük magunkévá (ki-ki vérmérséklete szerint) a második dodóskönyvet és eresszük ki a bennünk rejlő Dodót!
*a századelőn használt bútor, olyan mint a sezlony, csak nagyobb
Dorcsinecz János és Mikó Csaba: Marketing Stratégia
A Hungarocomix egyik meglepetése az aladdig jótékony homályban ólálkodó veszett csikaszként lecsapó Marketing Stratégia volt, az eddigi leghosszabb, majd százoldalas fekete-fehér szerzői trade paperback, szuggesztívan vörös borítóval. A reklám hiányát számonkérve a szerzők csak csendesen somolyogtak, valamiféle marketingstratégiát emlegetve a bajszuk alatt (aminek a helyesírását nem illik firtatni, főleg mert a két szó külön sokkalta jobban mutat a borítón, mint ellenkező esetben tenné), az olyan képregényt meg már egyébként is respekt illeti, amiben egyszerre szerepel a velős pacal és a peep show. A Roham magazin két rendszeres szerzője (Mikó Csaba) és rajzolója (Dorcsinecz János), ezúttal egy minimalista szöveggel, dinamikus filmes snittekkel és plánokkal operáló, komor, realisztikus hangulatú, leginkább egy amerikai képregényes értelemben vett graphic novel-t (ez a szó lenne hivatott elkülöníteni a kifejezetten felnőtt közönség megszólítását megcélzó, nagyobb lélegzetű képregényköteteknek) tett le az asztalra. A főszereplő, akinek a nevét jellemző módon csak a 67. oldalon tudjuk meg, már nem sokat várhat az élettől: gyógyíthatatlan rákbetegségben szenved, ez pedig élete utolsó(?) napjának a története. Útját más kisiklott életek is keresztezik, előkészítve egy kiskocsmában kulminálódó lélektani dráma nagyjelenetét, ami meglehetősen drasztikus és életszerű lezárást kap az alkotók vezényletével. Ami a vizuális megjelenítést illeti, nagyon jól támogatja a cselekményt és Dorcsinecz János rajzstílusa fekete-fehérben egyértelműen jobban érvényesül, mint színesben (például a Roham hatodik számában megjelent Végállomásban). Mindenképpen újszerű és formabontó kezdeményezés a Roham kiadótól, ami úgy tűnik idén biztosra utazik, hiszen a Pestblog.hu és a Bábel verme is az ő gondozásukban jelent meg.
Nero Blanco Comix 5
A magyar képregényes palettán az antológiák utolsó hírnökét Bayer Antal eltökélten újra és újra csatasorba állítja, igaz csak 100 példányban, de az felvonultatja a fiatal magyar képregényszerzők színe-javát. A borító és a kiadó alteregójának első története Haránt Artúr tehetségét dícséri, amely talán az eddigi legsikerültebb Nero Blanco sztori az antológia születése óta. Ezt két adaptáció követi, az első a Drakula vendége, Bram Stoker után szabadon Süli Andrea tolmácsolásában (legutoljára a Kanont láthattuk tőle ugyancsak a Nero Blanco Comix sorozatban) és ahogy azt mások is megjegyezték, nekem is az a véleményem, hogy ez a gótikus fantasy sokkal jobban illik hozzá, mint a távol-keleti hatásokkal megtűzdelt alkotásai. A második Karinthy Frigyes és Koska Zoli, a Firka-Comics alkotójának team-upja: az ötlet jó, a minimalisztikus grafikai megvalósítás pedig, tekintve a szöveg súlyát abszolút helyénvaló. Ezt egy kétoldalas, csattanóra kihegyezett sci-fi követi az Alfabéta-díjas Kovács Péter tollából, aki lassan átveheti a megtisztelő képregényes Szentmihályi Szabó Péter díjat is (emlékszünk ugye a 101 mini sci-fire?). Az Ágoston, a nukleáris baromfiban párhuzamos valóságok és Budapesten keresztültrappoló dinoszauruszok között tesz rendet Vass Róbert rendhagyó igazságosztója, Pásztor Tamás, Tomster apukája pedig teljesen félreérthetetlenül adja tudtára az olvasónak, hogy a következő Alfabéta-díjas sztorit tartja kezében, erre a jó megfigyelők halvány utalást is találhatnak a történet címében: Az Alfabéta-díjas képregény. A válogatást Sör Kálmán, azaz izé, Göndöcs Gergely egyoldalasa zárja, ami orvosi nézőpontból boncolgatja, hogy mi lehet az oka, ha öltönyös nyulat delirizálunk. Mindent összevetve egy igen jól sikerült antológiát kaparinthatunk meg, ha képregényes rendezvény híján eltrappolunk érte a Komikon képregényszaküzletbe (és ha már ott vagyunk, a Nero Blanco Comix még ennél is sokkal intellektuálisabb testvérlapját, a Buborékhámozó képregényes szaklapot is nyugodtan begyűjthetjük).
A Hungarocomixon, az év harmadik nagy képregényes eseményén (a mangákra koncentráló rendezvényeket leszámítva), melynek két legnagyobb durranása idén Marabu második dodóskönyve és a Bábel verme volt, sajnálatos módon ezúttal elmaradtak a képregényjunkie hordák, amik lecsupaszították volna a kiadók standjait. Bár sokak ezt a hét csapás első képviselőjeként énekelték meg (tessék majd kutatni a Geekz-et decemberben a további jelek után), csüggedni nem kell, hiszen számos nagyszerű és izgalmas (esetenként váratlanul előbukkanó) kiadvánnyal gazdagodtunk, ezekből szemezgetünk Olórin kollégámmal.
Kemenes Iván és Varga Péter: Bábel verme
A közel négy hónapig készült Bábel verme a tavalyi Alfabéta-díjas Kemenes-Varga szerzőpárostól az adott körülmények között gyakorlatilag kasszát robbantott az eladásokban egyébként szelíden muzsikáló Hungarocomixon: míg a díjnyertes fekete-fehér Stroboscopa 200, a Roham kiadó gondozásában ezúttal színesen és ropogósan megjelent Bábel 500 darabos nyomásban készült, és a rendezvény legnagyobb példányszámban fogyott képregényévé küzdötte fel magát. Vér és verejték ugyanis nem csak a történet gerincét képező Földalatti megépítéséhez tapadt, hanem a képregényéhez is, ehhez elég csak beleolvasnunk a szerzők egyébként igen érdekfeszítő és tanulságos Építkezési naplójába (ami, ahogy Cserkuti mester találóan meg is jegyzi egy kommentben, gyakorlatilag önálló alkotásnak is tekinthető). Akik fanyalogtak a Stroboscopa sajátos látványvilágán, azok most meglepve szembesülhetnek azzal, hogy mennyit fejlődött Kemenes Iván rajztechnikája és tudása az áldozatos munkával töltött hónapok alatt, aminek a barnás, megsárgult fénykép tónusú színvilág ad sajátos századfordulós hangulatot . A karakterek élők, szinte lélegeznek, a dialógusok hitelesek, a történet pedig egy elmúlt magyar rögvalóság misztikus elemekkel átszőtt látlelete (a komoly kutatómunkáról már a legelső oldalon számot ad a láda oldalára festett logó). Az inverz, a föld gyomrába hatoló torony, az éjfekete kutya, a folyton-folyvást feltűnő bogarak, a világtalan öregember károgása a nap mímeléséről az alagútban, mind-mind elgondolkodtató szimbólumrendszert alkot, ami arra késztet, hogy a történet napokon keresztül ott motoszkáljon az agyunk hátsó traktusában, hogy újraolvasva a képregényt újabb és újabb jelentésréteget fedezzünk fel benne. A szerzők előző munkájához hasonlatosan (elsőre) viszonylag nehezen emészthető, elgondolkodtató művel állunk szemben és a régóta jól működő alaptétel újfent igazolást nyer: az igazán nagyszerű történetek mindig a kocsmában születnek, még ha a kidolgozására másnaposan is kerül sor. Kötelező vétel.
(Santito)
Tálosi András: Bóni és Tim kalandjai
Az őszi képregénybörzére jelent meg Tálosi András (Spuri) Charax című sorozatának második része, és most máris itt van a szerzőtől egy újabb kiadvány. Ennek ugyan történetét tekintve semmi köze a Hosszú-Völgyében bonyolódó bájos-kedélyes bűnügyekhez és apokaliptikus előrejelzésekhez, ám stílusát, hangulatát (és ami a legfontosabb: színvonalát) tekintve is ugyanabból az alomból való. A zsebkönyvméretű, mindössze 20 oldalas kis szösszenetben két rövid, szöveg nélküli sztori található, a Bóni nevű mackóval és a Tim nevű… rózsaszínű valamivel. Ők ketten amolyan „Tom és Jerry”-szerű kapcsolatban állnak egymással, amit Spuri ötletes és komikus szituációkban demonstrál. Az első történet, A szöktetés, még a 2008-as Hungarocomix képregényrajzolói maratonon született (majd erre a kiadványra kiszíneztetett), és egy roppant egyszerű felállásból (a bosszantó Timet üldözi a mérges Bóni) hoz ki egy aranyos, frappáns eseménysort. A füzetecske nagyját kitevő (azaz hosszabb, így átgondoltabb, eredetibb és viccesebb) Mennyei szerencsében a sátán lopja el a mennyország kulcsát, egyébként pedig nagyon sok minden esik benne nagyon sok mindenki fejére. A mulatságos cselekmény a szerzőtől már megszokott, rendkívül igényes, bájos, szeretnivaló rajzstílussal, és (végre!) gazdag színvilággal vizualizálódik, az utolsó oldalon pedig még egy nagyon kedves és gyönyörű, a sztoriba jó érzéssel beleszőtt főhajtással is találkozhatunk – de ez maradjon meglepetés. Nagyszerű szórakozás, minden (és tényleg minden) korosztálynak.
(Olórin)
Pilcz Roland: Kalyber Joe - Angyalok a pokolban, 2. rész
A tehetséges, szegedi író-rajzoló, Pilcz Roland, az „újkori” magyar képregény első rendszeresen megjelenő folytatásos sorozatát tudhatja magáénak – ráadásul ez egyben a kilencedik művészet hazai produktumainak egyik legjobbika is, immár négy éve (azaz jövőre ötéves születésnap jön). A Kalyber Joe-nak ezzel a füzettel fejeződött be a negyedik (ezúttal két részre bontott) sztorija, az Angyalok a pokolban, és jó látni, hogy még mindig nem fogyott el a szerző kreativitása és energiája, aminek köszönhetően minden képregénnyel egy kicsit új irányba löki tovább Kalyber és barátai kalandjait. Az Angyalok a pokolban ugyebár kincskeresésről szól (méghozzá a perzselő sivatagi Nap alatt), úgyhogy adott a kellemes indiana jonesos hangulat (noha az előző rész kalandosabb volt), amit Pilcz Roland a rá jellemző, mélységes humánummal egészít ki. A barátság, a törődés, az emberség ábrázolása oly őszinte, megkapó, szívmelengető és hiteles, hogy ennek hála könnyen csúszik még az ilyen helyzetekben sokszor erőltetettnek tűnő tanulság is. De hát részben ezért is emelkedik a Kalyber Joe magasan a hasonló, átlagos alkotások fölé: mert a kaland és a humor izgalmas keveréke szeretnivaló, valahol ugyan komikusan sztereotip, de ezzel együtt is valóságos, átélhető karaktereket érint. És természetesen a rajzok is a megszokott stílust és színvonalat hozzák: a letisztult, egyszerű, mindössze pár vonásból álló arcok gond nélkül passzolnak a képregény jellegéhez, plusz bájt kölcsönözve a szereplőknek, a pár éjjeli jelenetben pedig egészen gyönyörű színezés erősíti a fantasztikus hangulatot. Alig várom, hogy kezemben tartsam a következő számot, és megtudjam, ezúttal milyen kalandok várnak Kalyberre – ha jót akarsz magadnak, te is begyűjtöd az eddigi részeket!
Vannak még, akik szerint egy történet nem attól válik igazi horrorrá, hogy maszkos őrültek öldökölnek benne félmeztelen tinédzsereket, vagy hogy zombik zabálják fel benne tehetetlen emberek belsőségeit. Vannak, akik ennél mélyebbre ásnak, bőven a felszín alá, akik az ijesztgetés helyett a félelmet, a vér helyett a borzalmat, a belek helyett a lelket helyezik előtérbe – és többnyire ezek maradnak fenn remekművekként az utókor számára. Charles Burns kerek egy évtizedig íródott 12 részes minisorozata minden jel szerint „csak” egy felkavaró dráma a tinédzserlétről, ami annak metamorfózisait és nehézségeit egy kizárólag tizenéveseket megtámadó, deformációkat okozó kór találó metaforáján keresztül tárja elénk. Valójában azonban horror a javából: nem hivalkodó, nem hatásvadász, de alattomos, magát a bőr alá fészkelő, zsigerekig hatoló, depresszív horror – vagyis egyike a legjobbaknak a zsánerben.
Valamikor a ’70-es évek közepén járunk, egy csendes, tipikus amerikai kisvárosban, ahol különös kór terjed a lakosság sorai között. Csak tinédzsereket támad, szexuális úton terjed, az áldozatokon pedig egyénenként eltérő, zavarbaejtő fizikai deformációkat okoz. Vannak, akiknek eltorzul az arcuk, vannak, akiknek új testrészeik nőnek, vagy épp bizarr kitüremkedések keletkeznek rajtuk. Ezek a rendellenességek egyeseknél könnyen elrejthetők, míg másoknál azonnal láthatók, és az illetők társadalomból való száműzöttségéhez vezetnek. A történet középpontjában egy lány, Chris, és egy fiú, Keith áll, s valamilyen módon mindketten kapcsolatba kerülnek a kórral. Életük addigi menete felborul, egy ijesztő és morbid világba kerülnek, ahonnan még a tiszta szerelem ígérete sem mentheti meg őket – ráadásul a városszéli erődben élő kitaszítottak közül többen is nyom nélkül eltűnnek.
A kórra nem kapunk magyarázatot sem a sorozat elején, sem pedig később. Egyszerűen létezik, mindegy, hogyan és miért (a minden rész elején felbukkanó rövid bevezető szövegek egyikéből tudjuk csak meg azt is, hogy egy idő után egyszerűen elmúlik), tényként kell kezelnünk, ami nem is esik nehezünkre, ugyanis metaforáról van szó. És hogy minek a metaforájáról? Könnyű lenne rávágni, hogy egyértelműen az AIDS-éről, hogy a képregény bizonyos módon a betegség felbukkanása utáni első pár év körülményei elé tart sajátos tükröt: szexuális úton terjedő betegség, amit senki sem ért, az érintettek egyre inkább rettegnek tőle, miközben a külvilág alig vesz róla tudomást, áldozatait pedig kitaszítottakká teszi. Ennél azonban jóval többről van szó: Burns a tinédzserlét keserveire és kérdéseire koncentrál, bizonytalanságról, félelemről, szerelemről, veszteségről, változásról, elidegenedésről, szexualitásról mesél, vagyis a kór valójában a felnőtté válás metaforája, ami pusztán radikálisan felnagyítja, és igazán rémisztővé teszi az egyébként is meglévő, mindennapi problémákat. Így témája szempontjából a Black Hole olyan művek mellé sorolható, mint a The Originals, a Demo, a Chosen, sőt az X-Men, hiszen ezek mindegyike egy-egy extrém szituáción keresztül foglalkozik a tinédzserlét visszásságaival.
Stílusát, elbeszélésmódját és hangulatát tekintve azonban igencsak messze áll mindegyik felsorolt példától. Burnsnél nem egyszerűen problémás tinédzsernek lenni, hanem egyenesen borzalmas, és itt lép be az olvasót a 12 rész alatt lassan, de biztosan megdolgozó horror (jellegében talán David Cronenberg műveihez hasonlít leginkább – aki mellesleg kiváló választás lenne az adaptáció rendezőjének, az azonban David Fincherrel van tervbe véve). A kór által okozott deformációk már önmagukban szörnyűek, de a következmények az igazán húsbavágóak. A Black Hole kitaszított, testileg-lelkileg tönkretett, kilátástalan helyzetben lévő és nyomorgó tinédzserek panteonja, akik számára a legédesebb gyümölcs (szex) egyben rettenetes átok is, s a közvetlen közlési formákon túl Burns ezt metaforák egész sorával is érzékelteti. Az egyszerre édes, gyönyörű, nyomasztó, félelmetes és ismeretlen szexualitás minden számban jelen van, ha nem konkrétan, hát elrejtve a képekben, mondjuk egy női nemi szervre rímelő seb, vagy széttett lábakra emlékeztető faágak formájában. Maga az erdő, ahol a cselekmény egy igen jelentős része játszódik, szintén az ismeretlent (sötét és riasztó) és a változást (kiköltözés az otthonból) szimbolizálja – a gyilkosságok, a bizarr, groteszk, és nem egyszer véres álmok illetve látomások már csak a pontot jelentik az i-n. Burns mindezzel kiválóan érzékelteti a szereplőknek ezt az irigylésre cseppet sem méltó állapotát, és ténylegesen képes a betegség borzalmaival súlyosbított tinédzserlét ijesztő metamorfózisait a nyomasztó, egyben mélyen szomorú és depresszív horror szintjére süllyeszteni.
Szintén a bizonytalanságot és az ismeretlentől való félelmet mélyíti el a képregény dramaturgiája. Burns szabadon ugrál előre és hátra az időben, olykor vegyíti a valóságot a képzelettel (sőt, az első szám jövőt előrevetítő látomásaival az egész cselekményt egyfajta zárójelbe rakja), és a szereplők közti állandó szempontváltásokkal is növeli a sztori kiszámíthatatlanságát. Ezzel az olvasótól komoly figyelmet megkívánó struktúrával jön létre a tartalom és a forma tökéletes egysége, azaz nem csak a történet beszédes, hanem az is, ahogy tálalja nekünk – és ennek természetesen része a rajz is, amiért ugyancsak őt illeti az elismerés. A 100%-os kontrasztot képező fekete-fehér képek roppant nyomasztó hangulatot teremtenek, ami nem kis részben köszönhető a fekete tinta túlsúlyos használatának. Csak egészen elvétve találkozunk olyan panelekkel, amiknek a fehér uralja a hátterét, egyébként minden alak és vonás a teljes sötétségből nő ki, néha olyan érzést keltve, mintha Burns fehér ceruzával dolgozott volna teljesen fekete papírra, és nem fordítva. Problémát ezen a téren csak néhány szereplő felismerése jelenthet kezdetben, minthogy az arcok (különösen a női arcok) nehezen megkülönböztethetők. De az alkotó munkája már csak azért is rendkívül figyelemreméltó, mert az első szám minden szempontból pontosan ugyanúgy néz ki, mint az utolsó – holott a kettő elkészülése között egy teljes évtized eltelt.
A Black Hole nehéz olvasmány: teljes figyelmet igényel, és cserébe mind szimbólumrendszerével, mind témájával, mind hangulatával még könnyen meg is feküdheti az ember gyomrát. A hatása pedig nem múlik el egyhamar, mert van olyan felkavaró és nyomasztó, hogy elolvasása után legalább is hosszú napokig velünk maradjon, ehhez pedig sok más műtől eltérően még csak lesújtóan tragikus befejezésre sincs szüksége. Sőt, a végszó új lehetőségekkel és bár bizonytalan, de talán reményteli jövővel kecsegtet – más kérdés, hogy ekkorra már mind nagyon jól tudjuk, mi volt ennek az ára.
Megjelenés: 1995-2005 Történet és rajz: Charles Burns
Egy okkult nyomozó a viktoriánus Angilában jár egy ősi szörny nyomában, egy professzor egy katonából igyekszik kiűzni az ártó szellemeket, egy kopoltyús ember egy vízbe fúlt kisfiú kísérteties ügyét vizsgálja, egy szimpatikus vörös démon pedig az Excalibur és élete legnagyobb válaszútja előtt áll. Igen, az aktuális képregényes összefoglaló kissé tematikusabbra sikeredett a szokásosnál: mostanában ért véget három, a Hellboy világához tartozó minisorozat, és ráadásként kaptunk még egy one-shotot is. Egy kattintással beljebb górcső alá vesszük mindegyiket, és még marad idő arra is, hogy ejtsünk pár szót az aktuális X-Menről, Pókemberről és Supermanről.
Abe Sapien: The Haunted Boy Történet: Mike Mignola, John Arcudi Rajz: Patric Reynolds Kiadó: Dark Horse Comics
Mike Mignola először. A harmadik önálló Abe Sapien történetet (az első a talán legrosszabb Hellboyhoz kapcsolható képregény, a Drums of the Dead, a második a lényegesen jobb The Drowning volt) a mester az immár veteránnak számító B.P.R.D. íróval, John Arcudival közösen jegyezte, ez pedig elvileg elég biztosíték arra, hogy egy remek one-shot kerekedjen ki belőle. Sajnos mégsem ez történt, annak ellenére, hogy a potenciál ott van a The Haunted Boyban. Az első oldal, az eset villámgyors és roppant hatásos felvázolásával (mesteri történetmesélés négy majdnem néma panellel: egy vízben süllyedő jégkorcsolya, egy sírva kiáltozó nő és egy mentőautó) tökéletesen megteremti az alaphangulatot, de aztán a szerzőpáros nem tudja elkerülni a szokásos, kötelező körök lefutását. A küldetés ismertetése, a gyors megbeszélés a felettessel, és a megérkezés a helyszínre mind olyan oldalpazarlás, amit egy egyrészes, 24 oldalas történet nem engedhet meg magának. Pedig ez könnyen kiküszöbölhető lett volna, egyszerűen azzal, hogy a sztori kezdetén Abe már ott van a kisvárosban, ahol a haláleset történt. Ezután a tempó szerencsére már felpörög, és a füzet a közepén elér történeti és emocionális csúcspontjához – a végére pedig marad a csihipuhi. Tipikus felépítés, és ezzel nincs is semmi gond. Gond azzal van, hogy Abe nem egy Hellboy, aki bármikor csatasorba állítható egy rakás démon, szörny vagy szellem ellenében, így aztán gyors, önmagát, és a gondjaiba vett családot teljesen védtelenül hagyó konfrontációja az ellenséggel meggondolatlan és logikátlan (pusztán a vakszerencsének köszönhetően győzik le a kísértetet), és nem indokolja sem a karakter (Abe nem forrófejű) sem a cselekmény (senki nincs közvetlen veszélyben). Patric Reynolds pedig mindeközben nagyon igyekszik, hogy rajzaival vizuálisan alátámassza a főszereplő viselkedését, de az üvöltöző, és állandóan (még az elején is, az akta olvasásakor) mogorvának tűnő Abe nem az a halk, megfontolt, szerény Abe, akit ismerünk. Persze ez aligha Reynolds hibája, ezek a lapok jutottak neki – egyébként pedig képei szépek, hangulatosak, és egy Hellboyhoz kapcsolódó képregényhez képest kifejezetten részletgazdagok (a vízi szellemmel való harc pedig lenyűgözően fest). A The Haunted Boy egyszeri szórakozásnak nagyjából megteszi, de nem hagy semmilyen maradandó benyomást.
B.P.R.D. 1947 #5
Történet: Mike Mignola, Joshua Dysart Rajz: Gabriel Bá, Fábio Moon Kiadó: Dark Horse Comics
Mike Mignola másodszor. Az 1947 záróakkordja némileg meglepő módon nem totális szellemmészárlásba torkollik, hanem egy hátborzongató, csendes ördögűzésbe, és egy finoman felvázolt metaforába a minisorozat fő konlfliktusát és Hellboy sorsát illetően. Érdekes gondolat, minthogy az itt még gyermekként megjelenő vasöklű démonról már jól tudjuk, hogy milyen utat választ magának felnőve, és hogy azon az úton nincs helye a gonosszal való cimborálásnak (bár a The Wild Huntnak – lásd lentebb – ehhez még lesz egy-két szava). Mignola és társírója, Joshua Dysart, mégis képesek valamiféle nyugtalanító, fenyegető légkört teremteni a mosolyogva baseballozó vörös gyerekördög köré. Ehhez a kulcs Ota Benga karaktere, aki Bruttenholm professzor kérésére érkezik az új mexikói katonai bázisra, hogy segítsen a megszállt Anders ügynökön, akit az előző részben épphogy sikerült kimenteni a szellemek birodalmából. Ota Benga, dacára igen hatékony ördögűző módszereinek, minden természetfeletti elpusztítását javasolja a professzornak, és ezalatt nyilvánvalóan Hellboyt is érti. A két férfi közti elvi ellentét teljesen új irányba tereli a képregényt, ami így egy nem várt dilemmában csúcsosodik ki – s végül egy furcsán ambivalens záróképpel ér véget, ami ha csak bújtatva is, de határozottan magában foglalja Hellboy két lehetséges jövőjét, a potenciált a jóra és a gonoszra. De azért a természetfeletti akcióért áhítozóknak sem kell csalódniuk: az 1947 nem csak egy már (elvileg) ismert jövővel kapcsolatos merengést kínál, hanem egy látványos, erőteljes, dinamikus ördögűzési jelenetet is, ami a sorozat legjobb hagyományait követi. A képi világ pedig bámulatos: már az Umbrella Academy óta tudjuk, hogy Gabriel Bá szimpatikusan groteszk vonásai tökéletesen megállnák a helyüket egy Hellboy képregényben, és ez ebben a miniben be is bizonyosodik. Bá rajzolja a bázison, vagyis a való világban játszódó jeleneteket (a fiatal Hellboya fantasztikus), míg társa, a hasonló, mégis érezhetően más stílusban utazó Fábio Moon a természetfeletti síkon zajló ördögűzés, alapvetően jóval sötétebb hangulatú vizualizálásában remekel. Jöhet az 1948.
Hellboy: The Wild Hunt #8 Történet: Mike Mignola Rajz: Duncen Fegredo Kiadó: Dark Horse Comics
Mike Mignola harmadszor, ezútal Duncen Fegredóval. Nem hittem volna, hogy valaha azt mondom, a sorozat profitálhat abból, hogy Mignola átadja másnak a rajzolói teendőket, de amit Fegredo itt művel, az szenzációs. Stílusa természetesen erősen emlékeztet Mignoláéra: ugyanolyan jól használja az árnyékokat, a háttereket, a kontrasztokat, de ő láthatóan több részlettel tölti meg a képeket (elég csak megnézni Hellboy arcát), és ez összességében inkább előnyére, mint hátrányára válik a képregénynek – gyönyörű munka, igazi öröm a szemnek. Szóval, ezzel a füzettel befejeződött az eddigi leghosszabb Hellboy-történet, a nyolc részes The Wild Hunt. Kicsit nehéz erről úgy írni, hogy közben egyik kezemmel a leesett állam után kutatok a padlón, de átkozott legyek, ha ez nem a legjobb minisorozat, ami Mignola Hellboy-univerzumából eddig napvilágot látott. Olyannyira, hogy minden eddigi nagyszerű képregény a Seed of Destrucitontől a Conqueror Wormon át a Darkness Callsig szimpla, kellemesen lötyögő bemelegítésnek tűnik mellette. A sztori bevezeti a Hellboy-univerzumba az Artúr-mondakört, merlinestül és excaliburostul – és nagy poénokat ugyan nem akarok lelőni, de végül kiderül, hogy a szimpatikus vörös démon a legendás király véréből való (sátánimádó anyjával már találkozhattunk a Chained Coffinban). Szembe kell szállnia egy nagyhatalmú boszorkánnyal, Nimue-val, aki annak idején magától Merlintől lopta erejét, most pedig, több évszázad után bosszúvággyal tér vissza a halálból, és egy roppant hadsereggel vérbe készül fojtani a világot. Egyedül Hellboy képes rá, hogy az Excalibur segítségével saját hadsereget állítson fel, és útját állja, csakhogy ezzel van egy kis gond: ha magához veszi a kardot, megmenti ugyan a világot, de rálép arra az útra, amelynek végén beteljesíti végzetét, vagyis a pokol ura lesz, és maga igázza le a Földet. A The Wild Hunt tehát a főhőssel kapcsolatos legfontosabb kérdés körül forog: megmentő lesz vagy pusztító? És bár azt hihettük, hogy ezt a kérdést Mignola már eldöntötte, most minden eddiginél súlyosabban, sötétebben és vészterhesebben teszi fel újra (ehhez igazodik a képregény hangulata is: lényegesen kevesebb a száraz humor, viszont minden szót, minden panelt átitat egy baljós monumentalitás). Hellboy tragikus dilemmáját gyönyörűen illusztrálta az előző részben a két „suttogó”, egyrészt ellensége, aki sorsa elkerülhetetlenségével mérgezte fülét, másrészt barátja (a The Corpse-ban megmentett baba, Alice), aki Anglia új lovagjaként, sőt, királyaként tekintett rá (és akivel egyre közelebb kerülnek egymáshoz). A döntést a főhős ebben a részben meghozza, de a történet természetesen koránt sincs lezárva (The End felirat ide vagy oda), hiszen a háború még el sem kezdődött. Vagyis a The Wild Hunt csupán a kezdete a valaha írt legepikusabb Hellboy-sztorinak (folytatás nyáron, The Storm címmel) – erre gondolj, miután elolvastad, és aztán próbáld épp ésszel felfogni, hogy mi vár még ránk.
Witchfinder: In the Service of Angels #5
Történet: Mike Mignola Rajz: Ben Stenbeck Kiadó: Dark Horse Comics
Mike Mignola negyedszer. Frissiben ért véget a Witchfinder című minisorozat is, ami a mester legújabb adaléka saját Hellboy univerzumához. Míg a vörös démon saját sorozata az ő személyes sorsát és útját követi, a B.P.R.D. a világ leigázásán fáradozó szörnyek elleni epikus háborút festi elénk, a tavalyi Lobster Johnson mini pedig a ’30-as évek ponyvahangulatát idézi meg, addig a Witchfinder a viktoriánus kori Angliában mártóztatja meg a már jól ismert Mignola-stílust. A Hellboy univerzum ilyen tudatos, hasonló, de mégis lényegesen más elemekből való fokozatos felépítése már önmagában figyelemreméltó teljesítmény, az meg főleg, hogy ezeknek az elemeknek mindegyike határozottan jó szórakozást nyújt a hálás olvasóknak. A Witchfinder középpontjában Sir Edward Grey, őfelsége nagy megbecsülésnek örvendő, mélyen vallásos okkult detektívje áll (vele a Wake the Devilben találkozhattunk először), aki néhány felfedező rejtélyes, horrorisztikus halálának ügyében nyomoz. Az áldozatok egy emberiség előtti civilizáció romjait kutatták, és ezzel a Sherlcok Holmes-Morgue utcai kettős gyilkosság sajátos, természetfelettivel fűszerezett keverékéhez még csatlakozik a Mignolától megszokott (bár itt háttérbe szoruló) lovecrafti motívum is. Az utolsó rész felépítése (a korábban tárgyalt 1947-hez hasonlóan) kissé szokatlan, ugyanis a sztori félúton való lezárása (egy sötét, véres, roppant intenzív elmegyógyintézetbeli leszámolás) után az író komótos tempóban varrogatja el a megmaradt szálakat, szokatlanul hosszúra nyújtva az epilógust. Ráadásul ez az epilógus megnehezíti a dolgát egy esetleges folytatásnak (ami nem jó, mert szívesen látnék még pár történetet Sir Edward Greyjel), ugyanis az itt háttérben munkálkodó, és ígéretes főgonosznak tűnő társaság, a Heliopic Testvériség sorsát töviről hegyire elmeséli. Ami a képi világot illeti, a Mignola nyomdokain járó Ben Stenbeck munkája tökéletesen passzol a sztorihoz, bár a háttereken Dave Stewart színei ellenére is sokszor látszik, hogy van még mit elsajátítania példaképétől. Összességében ez egy újabb remek minisorozat, ami érdekes és izgalmas kiegészítésül szolgál a Hellboy univerzum már ismert szeleteihez.
Amazing Spider-Man #611
Most, hogy Marc Guggenheim clone sagás baromsága a már megszokott hosszú szenvedés után véget ért (legalábbis átmenetileg), elvileg fellélegezhetnénk Joe Kelly érkezését látva – főleg annak tudatában, hogy ezen a héten a szájmenős zsoldos, Deadpool a képregény sztárvendége. Csakhogy Eric Canette torz vonásai (nem, nem egyedien torz vagy szimpatikusan torz, hanem rondán torz) igencsak visszavesznek a füzet élvezeti értékéből (könyörgöm, nemhogy arcot nem tud rajzolni, de még egy SZAROS MASZKOT SEM), ahogy a lapos felvezetés is. Kezd már dögunalmassá válni, hogy nagyjából háromhetente az jelenti a poénforrást minimum két oldalon keresztül, hogy Pókember narrációban informál minket arról, mekkora lúzer a nők és egyéb hétköznapi dolgok terén. Szerencsére ezután gyorsan elindul egy frenetikusan vicces akcióáradat, amiben Póki és Deadpool egymást próbálják kidumálni a füzetből, és innentől az egész egy hatalmas, őrült, hasfalszaggató szórakozás. Csak azt a „rajzot” tudnám feledni…
Dark X-Men #1
Érdekes a Marvel időzítése. A Dark Reign hivatalosan nemsokára véget ér (legkésőbb a januárban induló új crossoverrel, a Siege-dzsel), erre még csak most indul a hosszú hónapok óta beígért Dark X-Men. Az egész a Dark Avengers koncepciójára épül, vagyis Norman Osborn alapít egy új X-Men csapatot, aminek dolga az lesz, hogy fenntartsa a rendet a mutánsok és az emberek közt – de persze leginkább az, hogy hatalmon tartsa Osbornt. Ez a csapat tökéletes lehetőséget kínálna az alkotóknak arra, hogy egy olyan szemszögből mutassák be az évek óta ugyanazt a táncot járó „mutáns ügyet” a Marvel Univerzumban, mint eddig még soha. De a friss látószög helyett csak egy újabb szuperhősképregényt kapunk, igaz, annak a Dark X-Men kifejezetten jó – és ezen nincs is mit csodálkozni, a címet Paul Cornell és Leonard Kirk gondozza, akiknek nagyszerű sorozatát, a Captain Britaint idén nyáron kaszálták el, sokunk bánatára. Úgyhogy a karakterek érdekesek (főleg Dark Beast, akivel egy sajátosan fekete humor is került a történetbe), a sztori lendületes és ötletes (bár Nathan Grey, azaz X-Man visszatérésének egyelőre nem tudok örülni), a rajzok dinamikusak és látványosak. A Dark X-Men eléri, amit akar, csak jó lenne, ha egy kicsit többet akarna.
Superman – World of New Krypton #9
Már csak három rész van hátra a sorozatból, ami ideiglenesen eltávolította Supermant a Földről, és az ígéretes kezdet után most azt kell mondanom, hogy még mindig nem látom, hová is tart ez az egész. Minden részben van egy konfliktus (ezúttal a szaturnusziak képében), amit a végére a főhős fel is old, csak hogy aztán a cliffhangerben egy újabb probléma merüljön fel (Adam Strange felbukkanása a soros), ami a következő számban kerül górcső alá, és így tovább. Igaz, a háttérben fut (pontosabban haldokló lajhárként kullog) néhány epizódokon átívelő szál (főleg a még mindig gyógyulófélben lévő Zodról), de összességében ez a 12 részes cím inkább tűnik one-shotok sorozatának, mint egy ténylegesen összefüggő, hosszú sztorinak. Ha már egy viszonylag bátor húzással kivették Supermant a karakterrel kapcsolatos fő címekből (Superman és Action Comics), akkor nem ártott volna, ha kezdenek is vele valami lényegeset. De egyelőre a World of New Krypton csak úgy van, és ez ennyivel a vége előtt nem túl megnyugtató (látszik is az eladásokon: a sorozat – a többi Superman címmel együtt – olyan mélyen van, hogy onnan már a béka segge is csak teleszkóppal látszik).
Vallási szekta és gyerekbanda a savvérű, kétpofájú idegenek ellen, akik csak ölnek, és ölnek – de azért továbbra is az ember az igazi gonosz.
Köszönhetően a Carthaphilusnak, ami olyan klasszikusokat igyekszik lenyomni a fejlődésben csúnyán visszamaradott magyar képregénypiac torkán, mint a Watchmen és a Sandman, hosszú idő után ismét van Aliens képregényünk. Sőt, mindössze négy hónap telt el az első, tanult kollégám által már megrágott kötet, és jelen írás tárgyának megjelenése közt, ez pedig mindenképpen dicséretes tendencia. Ahogy a cím is mutatja, ebbe a képregénybe két történet került, vagyis nem négy one-shottal van dolgunk, hanem egy hosszabb, háromrészes sztorival (Szemfényvesztés), és egy egyrészes szösszenettel (Kísértet). Elöljáróban: mindkettő élvezetes olvasmány, de egyik sem tesz hozzá semmi lényegeset az Alien mítoszához.
A Szemfényvesztést a ma már veterán Aliens-írónak számító John Arcudijegyzi (ő áll a nemrég indult új Dark Horse-os sorozat mögött is), de talán érdekesebb, hogy rajzait a fantasy-legendának, Richard Corbennek köszönhetjük. Az öregnek igen sajátos stílusa van, ami messze nem passzol mindenhez, és az Alien érdekes határeset: furcsán torz, szándékosan aránytalan, sőt, néhol egészen groteszkbe hajló vonásait különös, bizarr komikum hatja át, egy olyan, semmi mással össze nem téveszthető látványvilágot eredményezve, ami mintha egy skizofrén őrült gyermekeknek szánt képeskönyvéből bújt volna elő. Távolról sem egyértelmű választás a savvérű idegenek illusztrációjához, és maguk a lények nem is festenek túl meggyőzően – ám míg Corben zavarba ejtő abszurditása hozzájuk nem, a karakterekhez, és a környezethez, amiben mozognak, nagyon is illik. Arcudi története ugyanis, jellegét tekintve a David Fincher rendezte harmadik mozifilmhez áll a legközelebb: egy galaxistól elszigetelt, magára utalt, sajátos körülmények közt élő mikrocivilizációról van szó, amelynek egyedi ízét a fegyenctelep helyett itt egy bizarr vallás adja.
A sztori különlegessége, hogy középpontjában nem annyira az idegen áll, mint inkább ennek a különös civilizációnak az évszázadokra visszanyúló titkai, és azok a döntések és fordulatok, amik a sorsát a cselekmény lezárásával új irányba lendítik tovább. Az alien „csak” egy eszköz az író (és egyes karakterek) kezében, katalizátorként szolgál az események kibontakozásához. És bár a filmek (illetve regények, képregények stb.) is az emberi ostobaságról, gonoszságról és kapzsiságról szólnak, ez korábban ennyire explicite nem került előtérbe. A koncepció érdekes, jól működik, és Arcudi ügyesen építi fel a sztorit: az egyes karakterek közti kapcsolatok, az érdekek ütközései, a sztori alapjait felfedő flashbackek mind a helyükön vannak, és a Szemfényvesztésnek kifejezetten előnyére válik, hogy nem csak egy szimpla „ember a szörny ellen” történetet erőltet.
Jay StephensKísértetcímű képregénye ellenben már jóval egyszerűbb. Afféle egyetlen ötletre épülő helyzetgyakorlat, amiben hőzöngő, bandázó gyerekek kerülnek szembe egy vénséges, lassan mozgó aliennel, és az egész egy kísértettörténet kliséjére épül. A végtelenül egyszerű „úgysem mersz bemenni a szörny barlangjába-csakazértis bemegyek-ez tényleg egy szörny barlangja-fejvesztve menekülök” cselekményt Stephens egy pofás, bár nem meglepő fonákkal zárja le, ami biztosítja, hogy ebben a sztoriban is az ember legyen az igazi gonosz. Az Alien-mítosszal szemben támasztott egyik legfőbb követelmény tehát pipálható, és persze az egyszerűség sem mindig hátrány: a Kísértet remek tempójú, filmszerűen pörgő comic, ami eleve nem arra született, hogy megváltsa a világot – gyors szórakoztatásnak pedig gond nélkül megteszi. A rajzoló itt Eduardo Risso, aki a 100 Bullets kapcsán híresült el – és azt rögtön megállapíthatjuk, hogy a gettók, bárok, és a felső tízezer romlottságtól bűzlő bűntanyáinak ponyvás-noiros ábrázolása jobban fekszik neki, mint egy sci-fi horror világa, egy rémisztő, mélyen beteges erotikát sugárzó lénnyel a középpontban. Úgyhogy annyiban mindenképpen rokon a kötetben szereplő két történet, hogy az alien egyikben sem néz ki valami jól.
Az idegenek megjelenése egy másik pontban is közös: sem Corben, sem Risso nem próbálkozik azzal, hogy pusztán sejtesse a lény jelenlétét, és mondjuk árnyékokba rejtse alakját. Persze már James Cameron is egy totális háborúban halomra lőhető csordává változtatta Ridley Scott klausztrofób filmjének szinte kinyírhatatlan szörnyét, úgyhogy ez a fajta „elkendőző” ábrázolásmód nagyjából azóta okafogyott, de a rajzolók még ehhez képest is egy kicsit túl élesen, túl nagy fényben és túl egyértelműen mutatják meg a szörnyet (ld. még: borító) – és ez még a legfélelmetesebb lényből is képes előbb-utóbb kivenni a szuflát.
A magyar kiadás a Carthaphilustól (de jó is ezt leírni) már megszokott minőséget képviseli, legyen szó akár a borítóról, akár a papírról, akár a fordításról. És bár nyilván vannak az eddig megismertnél jobb Aliens képregények, ez egyáltalán nem baj: egyrészt mert legalább van mire várni (és ha minden jól megy, nem is hiába), másrészt pedig mert ezek is meglehetősen szórakoztatók.
Visszatértek. Egykoron, eonokkal ezelőtt egy rövid ideig már köztünk voltak, azonban a 90-es évekbeli Nagy Képregény Leépítés idején az Idegenek a Ragadozókkal együtt teljesen odavesztek. De nem borult rájuk a feledés homálya, az elszánt rajongók megőrizték, sőt tovább ápolták emléküket, még oltárt is emeltek nekik, miközben reménykedve várták visszatértüket. Egészen ez év nyaráig kellett várniuk.
Azon persze lehetne vitatkozni, hogy egyáltalán szükség van-e kultikus filmekről képregényes bőröket lehúzni, és hogy egy eleve a (legjobban a film eszközeivel megteremthető) suspense-re épülő klasszikus alaphelyzetet mennyire lehet rajzolt formában is élvezhetővé tenni. De igazából ezek a franchise képregények az ilyesmire érzékenyek számára nyugodtan ignorálhatóak, másrészt ezek sokkal inkább csak amolyan „mi lenne ha” eshetőségeket alapul véve építik tovább a mítoszt, és próbálják meg kiaknázni a témában még parlagon heverő lehetőségeket. Hogy ezt milyen minőségben és színvonalon, az persze már más kérdés.
A Carthaphilus kiadó sorban szállítja a meglepetéseket (Watchmen, Sandman, Simpson család), és ilyen kellemes meglepetés volt az is, mikor kiderült, hogy ezúttal Aliens képregényekkel kívánják színesíteni a nekik köszönhetően már amúgy is sokkal választékosabbá vált hazai kínálatot.
A júniusban megjelent, és jelen cikk témáját adó Üvegfolyosó és egyéb történetek című kötetet azóta már egy második is követte, a Szemfényvesztés és Kísértet, amiről Olórin nevű tanult kollégám fog majd értekezni napokon belül.
Sajnos a Cartaphilus is beleesett abba a hibába, hogy egy rövid történeteket tartalmazó antológiával próbált nyitni. Ez ugyanis kétélű fegyver, mert az ilyen „étvágyhozó falatok” általában erősen változó színvonalat képviselnek, és sokszor inkább csak elveszik az étvágyat. Sajnos az Aliens első kötetének esetében is erősen mozog a léc.
A kezdő történet a John Byrne által jegyzett Földre szállt angyal a gyűjtemény leggyengébb darabja. Az 50-es évek amerikai külvárosi miliőjébe helyezett történet unalmas klisékkel dolgozik, a cselekmény kapkodós, ötlettelen és kiszámítható, az utolsó képkocába zárt plusz „csattanó” pedig végtelenül unalmas. Byrne rajzai ráadásul teljesen átlagosak, a kelleténél sokkal részletesebbek, ez a fajta színkavalkád pedig az Alien sötét, nyálkás, bio-mechanikus világához szokott szemnek teljesen idegen. Maga a királynő rajza is olyan, mintha csak emlékezetből rajzolták volna. Továbbá furcsának találom a hangeffektek hiányát is. A tűzben égő Arctámadók visítása, vagy a sav marásának sziszegése nagyon hiányzik a képekről, melyek így teljesen elveszítik dinamikájukat, filmszerűségüket. Byrne láthatóan sem a sztori, sem pedig a rajz szempontjából nem bírt el a feladattal.
Egészen más a helyzet David Lloyd Üvegfolyosójával, mely véleményem szerint a leginkább hozza a filmek hangulatát, ritmusát, feszültségét. A sztori itt nem tér el nagyon a filmekből ismert klausztrofóbiás kabindrámától, így az alaphelyzet itt is csak annyi, hogy egy Xenomorf elszabadul egy szállítóhajón, és végül a zaklatott múltú, saját maga elől menekülő hős vállalja magára, hogy megszabadítja tőle a többieket. Új ötlet nem nagyon van, még a vége is az első két filmből lett kölcsönözve. Lloyd visszafogott, fakó színei, elmosódó alakjai sokkal hatásosabbak, nagyobb mértékben idézik a filmek látványvilágát, kaotikus panelelrendezése miatt pedig olykor kissé álomszerűnek tűnik maga a történet, de ez csak a javára vált.
A humor a Chuck Dixon által írt, és Flint Henry által rajzokba öntött Malac című szösszenetben jelenik meg. Egy csapatnyi űrkalóz egy lezuhant űrhajó rakományát szeretné megkaparintani, de az pont az Idegenek fészkének közelében fekszik. Ekkor egy furmányos módszert találnak ki a bogarak likvidálására, csak a dolog éppenséggel fordítva sül el. A történet itt eleve humorosnak lett szánva, a karakterek is kemény külsejű, de tipikus balfékek bandája, így aztán a poén működik is, bár kétlem, hogy lenne olyan, aki már az első oldalakból ki ne következtette volna azt. A rajzok itt is tocsognak a színekben, és itt is jelentősen túl lettek díszítve, nem biztos, hogy minden apró részletet, minden egyes kis vonalkát vagy ráncot érdemes volt megrajzolni, pláne, hogy a figurák maguk is inkább karikatúrák. Jópofa kis sztori, nem több.
Az elején az 50-es években jártunk, a végén pedig a 10. század környékére utazunk, hogy lássuk, hogy törik bele a vikingek kardjának pengéje az egyik bogárba. A már inkább a fantasy műfajába tartozó Vadász festett grafikája a legimpozánsabb, David Wenzel, aki főleg fantasy témájú könyvek, képregények illusztrátora, itt is rendesen odatette magát, és bár ő csak alkalmi író, azt hiszem, ez utóbbi terén sincs miért szégyenkeznie. A sokszereplős, jól átgondolt történet egyik legnagyobb erénye a régies nyelvezet, amit remekül sikerült a magyarra is átültetni. Persze a Vadász nehezen tudná a Beowulfos hatásait letagadni, de nem is kell, nyugodtan felfoghatjuk a téma egyik legeredetibb feldolgozásának is. A kötet legjobb története és rajzai, melyek talán kicsit nagyobb terjedelmet is megérdemeltek volna.
A kivitelre viszont alig lehet szavunk, a jó minőségű fényes lapok és a masszív borító egyaránt kiállja a kritikusi szem és vélhetően az idők próbáját is. A borítón lévő kép azonban kissé vérszegény, unalmas, bár a vakító fehérsége miatt lehet kimondottan figyelemfelkeltő is, szóval nem kizárt, hogy ez valamiféle reklámfogás. (Egyébként az Üvegfolyosó eredeti borítója.) A kiváló magyar fordítás és a beírás pedig a téma legavatottabb hazai képviselőjének, Uray „Mano” Mártonnak az érdeme, nagy bátorság és botorság is lett volna valaki másra bízni a dolgot.
Az Üvegfolyosó és egyéb történetekkel két baj van mindösszesen. Az egyik, hogy rettentő gyorsan ki lehet olvasni, és ilyen rövid történeteket amúgy is csak nagyon ritkán vesz elő újra az ember. A másik gond pedig az, hogy akik csak a filmeket ismerik, azokat ez a gyűjtemény valószínűleg nem fogja meggyőzni. Bevezetőnek, kedvcsinálónak nem igazán jó, sokkal inkább két-három, komplett 4-6 részből álló sztorit tartalmazó kötetek megjelentetése után lett volna indokolt bedobni, mint afféle érdekesség. Az októberben megjelent második kötet viszont már két történetet tartalmaz ugyanennyi oldalon.
Az Alienek csak halk és óvatos léptekkel tértek vissza a magyar képregény kínálatba, de legalább itt vannak. Jó lenne, ha egy szép sorozat keretein belül hamarosan hosszabb és jobb történeteket is olvashatnánk, és akkor talán előbb-utóbb egy másik idegen faj is elindulhat Magyarország irányába. A nem rajongóknak abszolút kihagyható kötet.
Péntek van, vagyis a hét utolsó munkanapja, de ennél sokkal-sokkal fontosabb, hogy ez GeexKomix-nap – és nem is akármilyen! Az elmúlt két hét terméséből szemezgetve ugyanis rábukkantam az év alighanem legjobb képregényére, ami, bármily furcsán hangozzék is, egy kutyás-kísértetes horror. De lesz itt még totális galaktikus háború zombikkal, posztapokaliptikus kaland egy gyerek-állat hibriddel, meg rejtély, vérfürdő, felnőttmese és szuperhősakció. Ja, és meghal a Megtorló.
Beasts of Burden 2
Történet: Evan Dorkin Rajz: Jill Thompson Kiadó: Dark Horse Comics
Amikor elkezdtem írni ezeket a sorokat, azon gondolkodtam, mennyire túlzás azt állítani, hogy ez a legjobb képregény, amit idén olvastam. Aztán megnyugodtam, hogy semennyire. Meglehetősen sok ígéretes sorozat indult mostanában, de a Beasts of Burden, legalábbis ezzel a második számával, toronymagasan kiemelkedik még egy oly illusztris társaságból is, amit többek közt a Chew, a Stuff of Legend, a Batman and Robin és a The Unwritten képvisel. Az első rész békainváziója némileg meglepő módon egyáltalán nem köszön vissza, de nem baj, mert van helyette egy sokkal jobb sztori, amitől garantáltan eláll majd mindenkinek a lélegzete. Nem, nem viccelek, nem túlzok: Evan Dorkin olyasvalamit visz itt véghez, amire csak a legnagyobbak képesek. 24 oldalon elmesél egy kerek történetet úgy, hogy közben rongybabaként rángatja ide-oda az olvasót az emberi érzelmek lehető legszélesebb skáláján. Először nevetni fogsz, aztán meglepődsz, és elszomorodsz, majd felszökik az adrenalinszinted, elámulsz, megijedsz, és elborzadsz, és végül a szíved szakad meg, ha pedig érzékeny lelkületű vagy, még pár könnycseppet is el fogsz morzsolni – mindezt egy horror keretei közt, azaz Dorkin mindent kisajtol a műfajból, amit lehet.
A csak látszólag csendes és békés kisvárost őrző kutyák és macskák ezúttal eltűnt kölykök után kutatnak, és egy erdőbéli tóhoz jutnak, amiben szellemek laknak. Kísértettörténettel van tehát dolgunk, és nem is akármilyennel: a dühös szellemektől megszállt főszereplők úgy tépnek szét egy kisfiút a füzet közepe felé, engesztelhetetlen bosszúvágytól hajtva, hogy az olvasó csak bambán pislog ki a fejéből. „De hát ilyesmit nem szokás!” Szerencsére Dorkin tesz rá, hogy mit szokás, és mit nem. A Beasts of Burden merész, rendkívül kreatív, és fenomenálisan megírt képregény (a feszes történetvezetésben nincs egy felesleges szó, egy elvesztegetett pillanat), ami minden második oldallal képes meglepetést okozni. És persze Jill Thompson is elemében van: vízfestékes képei gyönyörűek és roppant kifejezők, az állatok ábrázolása pedig lenyűgöző. Ha kell mulatságosak és bájosak, ha kell komolyak, sőt, komorak és félelmetesek, az utolsó oldalt pedig külön ki kell emelnem: kisebbfajta csoda. Nincs mibe belekötni, azt viszont nem tudom megállni, hogy ne írjam le még egyszer: ez az év legjobb képregénye. Kötelező mindenkinek. Addig nem mehetsz el otthonról, amíg el nem olvasod!
Blackest Night 4
Történet: Geoff Johns Rajz: Ivan Reis Kiadó: DC Comics
Tekintve, hogy Geoff Johns Green Lantern sorozata a jelenleg futó egyik legjobb szuperhősképregény, a DC arra épülő, idei nagy crossover-eseméynét úgy vártam, mint a messiást. Az első rész (ahogy annak idején kifejtettem) annak rendje és módja szerint be is váltotta a hozzá fűzött vérmes reményeket, de sajnos azóta a sztori csak bukdácsol. Az persze senkinek nem újság, hogy az efféle crossoverek általában csak annyiban különböznek egy átlagos szuperhőssztoritól, hogy nem 3-4, hanem 10-20 vagy még több hős és gazember csépeli egymást, de az, hogy a fő, a cselekményt alakító események a mellékágakban zajlanak, finoman szólva is meglepő. Márpedig ebben a negyedik részben nincs egy darab Zöld Lámpás sem (már ha Alan Scottot nem tekintjük annak), csak azt látjuk, ahogy a földi szuperhősök (élükön Flash-sel) kétségbeesetten küzdenek a Fekete Lámpások egyre növekvő serege ellen. De minthogy maga a konfliktus a különböző Lámpások közt zajlik (és mostanra tudjuk: Hal Jordannek egyesítenie kell a színspektrum erejét kiaknázó corpsokat, mert csak együttes fényük képes legyőzni a feltámadt holtakat), ennek a mellékes kis csetepaténak lényegében nincs komoly jelentősége, és inkább egy tie-inben lenne a helye, mint a crossover főminijében. Ehelyett a két fő tie-inben, a Green Lanternben és a Green Lantern Corpsban zajlanak (méghozzá rohadt élvezetesen és izgalmasan) azok az események, amik majd eldöntik a fény háborújának sorsát.
Persze lehet, hogy túl szigorú vagyok, elvégre ennek a résznek a végén bukkan fel egy új karakter, Nekron, aki minden bizonnyal a Fekete Lámpások vezetője, azaz a főgonosz lesz (bár már van egy Scar és egy Black Hand a háttérben, de annyira mindenképpen bízom Johns tehetségében, hogy ez nem vezet képzavarhoz). De addig is alig történik valami lényeges az egész képregényben, és ez egy crossover negyedik részétől megbocsáthatatlan. Még akkor is, ha egyébként vannak kifejezetten jól sikerült jelenetek (pl. amikor Atom belülről tép szét egy Lámpást, vagy amikor Madárijesztő a félelem legapróbb szikrája nélkül áll a gyilkoló holtak közt, miközben körülötte mindenki rettegve menekül), és ha a Lámpások továbbra is az utóbbi idők legfélelmetesebb gonoszai a mainstream amerikai képregényekben (bár még sokkal inkább azok lehetnének, ha kicsit kevesebbet pofáznának). És persze meg kell említeni Ivan Reist, akinek gyönyörűen sötét, rémisztő, realisztikus rajzai akkor is tartják a lelket az olvasóban, amikor már a sokadik tölteléknek tűnő oldalt hajtja tovább. Nagyon örülnék neki, ha Johns összekapná magát, mert ha így megy tovább, ez a minisorozat simán kinéz az év egyik legnagyobb csalódásának.
Dark Reign: The List – Punisher Történet: Rick Remender Rajz: John Romita Jr. Kiadó: Marvel Comics
Daken, Rozsomák fia, Rick Remender (a frenetikus Fear Agent írója) képregényében szeletekre vágja Frank Castle-t. De tényleg. Nem csalás, nem ámítás: a Megtorló meghal ebben a számban. Mellesleg azért is merek így spoilerezni, mert ez nyilvánvaló mindenki számára, aki olvasta a következő rész előzetesét. Remender, aki az újraindított sorozattal vette át a karaktert Matt Fractiontől év elején, valamiféle bizarr élőholtként készül visszahozni Castle-t a sorozat két hét múlva megjelenő, 11. részében. Elég elborult, sőt, buta ötletnek tűni, hiszen a Megtorló nem az a karakter, akinek jól állnak az efféle halál-feltámadás hókuszpókuszok, és ez még akkor is igaz, ha Remender egészen korrekt munkát végzett az utóbbi szűk egy évben azzal, ahogy Castle-t az elmúlt időszakban tapasztalt gyakorlathoz képest mélyebben beintegrálta a Marvel Univerzumba. Szóval, vannak fenntartásaim a folytatást illetően, de hogy el fogom olvasni, az halálbiztos, mert amit az író ebben a számban művel, az elképesztő. Pedig a sztori röhejesen egyszerű: Norman Osborn, aki a címbeli listáján szereplő ellenségei levadászásával van épp elfoglalva, megtalálja marcona hősünk rejtekhelyét, és rászabadítja az egész H.A.M.M.E.R.-t, amikor pedig ez nem bizonyul elegendőnek (elvégre mi Franknek egy hadseregnyi kommandós?), akkor Dakent is. Hogy miért őt? A logikát tekintve talán nem a legkézenfekvőbb választás (Osborn Angyalai közt többen is vannak, akik könnyebben és gyorsabban kicsinálhatnák a főhőst), de a sztori élvezeti értékét tekintve mindenképpen: mert itt, a végjátékban csak egy igazi, test-test elleni küzdelemnek van létjogosultsága. És ami ezután jön, az egy olyan brutális, kőkemény akciójelenet (lőnek, rúgnak, ütnek, robbantanak, kaszabolnak), amit ugyan a MAX-os Megtorlótól (ld. Ennis) már megszokhattunk, de ami egy mainstream címben kisebb sokként éri az olvasót (a „parental advisory” felirat nem dísznek van a borítón). Remender nem fogja vissza magát, a kegyetlenül sodró lendületű, őrülten dinamikus és pofás ötletekkel teli harcban úgy spriccel a vér a szereplőkből, mint víz a szökőkútból. És az esztelen vérengzés, a karakterek legletisztultabb ábrázolása ellenére (Frank – elszánt, Daken – gyilkos) az író eléri, hogy az olvasó érzelmileg is hatás alá kerüljön. A főhős szűkszavú narrációja (középpontban az alcímmel – It’s a Good Lie – ami brutális erővel hangzik el utoljára a füzet végén) telitalálat, akárcsak az utolsó oldal: Frank darabjai (szó szerint) egy koszos, esőáztatta sikátorban. Persze, hiszen sima fejlövés vagy torokelvágás nem teszi meg, egy ilyen karaktert csakis így lehet búcsúztatni. John Romita Jr. pedig eszméletlenül gyönyörű munkát végez: a harc csodálatosan vérmocskos (igen! lehet valami csodálatosan vérmocskos!) és dinamikus, a rajzoló tökéletes választás egy ilyen kíméletlen élethalálharc ábrázolásához. Finoman szólva is megéri a pénzét.
Invincible Iron Man 19
Történet: Matt Fraction Rajz: Steve Larroca Kiadó: Marvel Comics
World’s Most Wanted, utolsó, azaz 12. (!) rész. Uuuuhhh, baromi hosszú sztorit tudhatunk most magunk mögött. Túlságosan is hosszút, ami azt illeti. Matt Fraction csaknem egy évig nyújtotta Tony Stark kálváriáját, és valljuk be, ez a történet, noha egyáltalán nem volt rossz, semmiképpen nem kívánt ilyen hosszú lefolyást. A sallangok és töltelékepizódok simán kiteszik a World’s Most Wanted egyharmadát, de talán a felét is – mert ha belegondolunk, Fraction csomó időt elpöcsölt azzal, hogy Vasembert újabb és újabb ellenségekkel állította szembe (Namor, War Machine, Madame Masque), és e jelenetek mindegyike csak időhúzó közjátékoknak bizonyultak, amik egyáltalán nem vitték előre a cselekményt. Az alapötlet ugyebár az, hogy miután Norman Osborn lett Amerika első számú rendőre, legfontosabb célpontja Tony Stark lett, merthogy a világ egyik legbriliánsabb elméje felbecsülhetetlen értékű információk birtokosa – legyen szó akár technológiáról, akár szuperhőstársai identitásáról. Osborn így vadászatot hirdetett hősünkre, aki drasztikus megoldáshoz folyamodott: miközben sorra felkereste, és használhatatlanná tette a világban elszórt bázisait, lassan, módszeresen törölni kezdte a saját agyát, hogy ellensége ne juthasson hozzá az abban tárolt információkhoz. Az ötlet érdekes volt (bár, hogy miért választja Stark a lassú leépülést, ami dolga végeztében is akadályozza, ahelyett, hogy egy csapásra nyírná ki az agyát, miután megtette, amit kellett, az rejtély), és Fraction a két karakter megváltozott status quo-jával együtt ügyesen használta fel, hogy izgalmas ellentétpárt faragjon Vasemberből és Osbornból.
Míg az egykori Zöld Manó felért a csúcsra, addig Stark mélypontra zuhant, és ez végig szépen tükröződött a figurák hatalmi és intellektuális állapotán is (nem véletlen, hogy Osborn minden máshol megjelenő őrületét Fraction szinte száműzte a saját képregényéből: felborította volna a tökéletes ellentétet). Ezzel az író elérte, hogy Osbornra úgy tekintsünk, mint Vasember ősellenségére, annak ellenére, hogy nyilvánvalóban nem volt az soha. Az utolsó szám viszonylag zökkenőmentesen varrja el a szálakat, bár akadnak döcögős pillanatok. Stark és Osborn, előbbi zöldséggé devalválódott elméjéből adódóan súlyosan kiegyenlítetlen összecsapása erőteljes, izgalmas, és bár befejezése könnyen kiszámítható (ez sajnos a sztori szinte minden fordulatára elmondható volt), korrekt fináléul szolgál a sorozathoz. A mellékszál Pottsszal, a Fekete Özveggyel és Maria Hillel már problémásabb, különválásuk értelmetlen, utóbbi kettő kijutása Osborn épületéből pedig meglehetősen hiteltelen. Larrocán ellenben nem múlt semmi: a rajz színvonala ugyan erősen ingadozó volt a 12 rész alatt, de most összekapta magát. Az akciók dinamikusak és látványosak, és az arcok is jobban festenek, mint általában – Osborn, akit nála pocsékabbul senki nem rajzol a Marvelnél, végig a páncéljában van, úgyhogy ő sem zavar bele az élménybe. Ha Fraciton rövidebbre fogta volna, akár nagyon jó is lehetett volna ez a sztori. Így csak egy erős közepes.
Sweet Tooth 2
Történet és rajz: Jeff Lemire Kiadó: Vertigo Comics
Lassan nem telik el hét posztapokaliptikus képregény nélkül – de persze ne érezzétek úgy, hogy panaszkodom! Egyik kedvenc témám ez, úgyhogy bármikor jöhet belőle bármekkora mennyiség. A világvége utáni téma legújabb képviselőjét Jeff Lemire, az Essex County Trilogy és a The Nobody írójának köszönhetjük – de hogy tényleg, szó szerint köszönhetjük-e neki, nos, ezt illetően még ülésezik az esküdtszék. Az első rész ugyan nem bizonyult nagy durranásnak, kellemes, figyelemfelkeltő szórakozásnak viszont igen, és ezzel ellátta egy sorozatnyitány legfontosabb feladatát: rávett a folytatás elolvasására. Viszont a második számmal a színvonal romlott, ahelyett, hogy javult volna, és határozottan gondjai vannak azzal, hogy fenntartsa az érdeklődésem. Ez nem kis részt Lemire képi világának köszönhető: ezek a borzasztóan vázlatos, szögletes, elnagyolt, és kicsit sem szimpatikus vonások nem nagyon passzolnak a sztorihoz (bár nem tudom, mihez passzolnának egyáltalán – a The Nobodyban azért kifinomultabbnak tűnt Lemire stílusa), sőt, ami azt illeti, kifejezetten csúnyák. Amikor pedig akcióra kerül a sor, a látvány eléri a mélypontját: a beállítások sablonosak, a mozgás katasztrofálisan dinamikátlan, és az egész oldalkompozíció döglesztően unalmas (mellesleg ötlettelen is a szóban forgó jelenet, de ez már írói hiányosság).
A sztori egyszerű: 7 éve valamilyen rejtélyes járvány kipusztította az emberiség 90%-át, és csak idő kérdése, hogy mikor áll be a sorba a maradék 10% is. Csak a hibridek (afféle állat-emberek, mint a fő- és címszereplő kisfiú) vannak biztonságban, ők valamiért immunisak – így aztán persze vadásznak rájuk. A főhőst, Gust, apja a külvilágtól elzártan, biztonságban tartotta, de most, hogy meghalt, a fiú reménytelenül egyedül van, és bigott, a saját kis világában élt faterjának nevelése nem növeli az életben maradási esélyeit. Az előző rész végén megmentette pt egy Jeppard nevű férfi, aki most azt ígéri neki, hogy eljuttatja egy titkos helyre, ahol a hozzá hasonló hibridek biztonságban élnek. A koncepció, amely szerint egy naiv, gyámoltalan, tudatlan és a pontnál is egyszerűbb mutánsfiú kikerül a posztapokaliptikus nagyvilágba, akár izgalmas és érdekes is lehetne. De amíg Lemire csak sablont sablonra halmoz a narrációval, a cselekmény „fordulataival”, és a karakterekkel is (Jepperd csak a szokásos marcona antihős, akiből 12 egy tucat, Gus meg egyelőre csak bábként sodródik), addig a képregénynek reménye sem lesz rá, hogy kiemelkedjen a középszerből. És a tendencia (ha ugyan lehet ilyesmiről beszélni két rész után) nem éppen ígéretes.
Dark Avengers 10
Attól eltekintve, hogy mintha Brian Michael Bendis elfelejtette volna, mivel ért véget saját sorozatának legutóbbi része (ti. a Sentry lelövése, ami mintha meg se történt volna, a Marvel skizofrén Supermanje gond nélkül repdes tovább), ez megint egy brutálisan jól sikerült képregény. A horrorisztikus bevezetőt (két dögös tinilány érkezik egy poros kisvárosba a semmi közepén – a geekek máris tudják, hogy nekik harangoztak) egy ehhez tökéletesen passzoló, instant akció követi (Osborn Angyalai Man-Thinget aprítják a louisianai mocsarakban), majd visszatérve a bevezetőben felvett fonalhoz, egy rejtélyes ellenség energiafelhővé robbantja a Sentryt. Bendis nem kispályázik: ahogy az utolsó oldalból kiderül, röhejesen nagyhatalmú gazokkal kell szembeszállnia a csapatnak, és ez kiváló alkalom arra, hogy megvillanjon Osborn „hősi” oldala. Mert minden őrülete és gonoszsága ellenére komolyan veszi szuperrendőri feladatát, és nem hátrál meg, csak mert nyilvánvaló, hogy semmi esélye olyanokkal szemben, akik félkézzel elintézték a Sentryt – úgyhogy durva leszámolás várható a Dinosaur nevű kisvárosban (nem vicc, sőt: akár hiszed, akár nem, a város tényleg létezik).
The Unknown – The Devil Made Flesh 1
Pár hete, amikor az ötödik résszel véget ért Mark Waid pofás kis minisorozata, a The Unknown, abban reménykedtem, hogy ez csak egy hosszabb sorozat első felvonása, afféle bevezető volt. Ekkor a folytatás már félúton lehetett a nyomdába, mert nemrég megjelent a második The Unknown mini, a The Devil Made Flesh első része. A koncepció itt az, hogy a két sztori közt egy év telt el, és ez két szempontból is érdekes: egyrészt főhősnőnknek, a túlvilági jelenségek után nyomozó Catherine-nek egy betegség miatt akkor elvileg már csak fél év volt hátra az életéből, másrészt azóta valami okból megszakadt a kapcsolata asszisztensével, James Doyle-lal (valami igencsak balul sült el legutóbbi ügyük során). Utóbbi most minden követ megmozgat, hogy a nő nyomára bukkanjon, és amikor sikerül neki, egy hatalmas rejtély és egy rakás hazugság hálójában találja magát. Catherine karaktere eddig is érdekes volt, de azzal, hogy halálos betegnek hazudja magát, és hogy James helyére egy másik, nyilvánvalóan rosszban sántikáló asszisztenst keres, most még érdekesebb lett. Waid jól bontja ki az izgalmas kérdések súlya alatt roskadozó misztikus sztorit, fantasztikusan bánik a karakterekkel és a dialógusokkal, nem is beszélve a brutális erejű cliffhangerről – és Minck Oosterveer képei is tetszetősek. Mindenképp olvasandó.
The Stuff of Legend 2
Folytatódik az életre kelt játékok missziója a gonosz világában, a Darkban, gazdájuk, egy kisfiú megmentéséért, akit elragadott a Mumus. Az első rész olyan volt, mint a Toy Story és a Ryan közlegény megmentése sajátos keresztezése, de most eljött az ideje annak, hogy felhagyjak mindenféle hasonlítgatással: mert ugyan lehet párhuzamokat vonni, de a The Stuff of Legend fenomenálisan szórakoztató olvasmány a saját jogán. A szereplők ezúttal egy Hopscotch nevű furcsa városkába érnek, ahol minden lakó egy bizarr játékot kénytelen játszani, szigorú szabályok mellett, a győzelem reménye nélkül. A Mumus szolgálatában álló polgármester hőseinket is játékra kényszeríti, és ez lesz a nagy próba Percy, a „malacpersely” számára, akit a gonosz az első részben árulásra csábított. Mike Raicht és Brian Smith képregénye továbbra is hatalmas élmény minden korosztálynak, és bár ez a szám összességében meglehetősen közjátékszerű (a szereplők semmivel nem kerülnek közelebb céljuk eléréséhez), érdekes dolgok derülnek ki a Dark sajátos politikai és hatalmi rendszeréről. És mivel úgy tűnik, hogy az írók tudatosan, aprólékosan (és nem utolsósorban: élvezetesen) építik a maguk kis világát, könnyű megbocsátani nekik, hogy a cselekmény némileg megakadt. Ha pedig még hozzávesszük Charles Paul Wilson III gyönyörű rajzait is, akkor az év egyik legjobb képregényét kapjuk. Folytatás tavasszal, csak győzzük kivárni.
Érzelgős Joker, beszari Batman, pojáca Rébusz, joviális Pingvin, és persze gonosz Hush, akitől nagyon kell félni, mert gyolcsba van tekerve, és tud háztetőkön szaladgálni. Visszatért, de minek? Minden idők alighanem legfeleslegesebb magyarul megjelent Batman-képregénye.
Nem nagyon tudok más okot elképzelni a Hush visszatér megjelenése mögé, mint hogy a Képes Kiadónál (egyébként jogosan) úgy gondolták, ezzel a címmel szinte bármit el lehet majd adni a Jeph Loeb-féle Hush derekas sikere után. Ugyanis A. J. Lieberman és Al Barrionuevo képregénye minden szempontból lényegtelen, felesleges és főleg, rossz. A történet szerint a halottnak hitt Hush, azaz Bruce Wayne gyermekkori barátja, Thomas Elliot visszatér, és végső bosszújára készül az életét szerinte tönkretevő Batman, és a Hush-ban amazt manipuláló Rébusz ellen. Utóbbi az egyetlen olyan emberhez menekül, aki megvédheti őt, és akinek múltjáról tud valamit, aminek segítségével rá tudja venni, hogy meg is tegye: Jokerhez.
Már az elején fontos megjegyezni, hogy a Hush visszatér nem Batmanről szól, hanem az imént felsorolt ellenségeiről – és ezzel nem is lenne semmi baj. Csakhogy egy Batman füzetet mégiscsak bajos eladni a Sötét Lovag nélkül, ezért Lieberman görcsösen és értelmetlenül beleerőszakolta őt a történetbe, hogy aztán végig ne csináljon benne semmit, és ne legyen semmiféle befolyása a cselekményre. A denevér már a Hush-ban is csak inkompetens pojácaként sodródott az eseményekkel, a folytatás pedig még egyet, és még nagyobbat rúg a 70 éves mítoszba. Batman csigalassúsággal rakja össze a tényeket, tudálékosan vizsgálgatja a nyomokat, hogy aztán az egésznek ne vegye semmi hasznát, sehová ne érjen oda időben, és amikor mégis, akkor is csak álljon a robbanó rendőrautók között, és nyafogjon az Orákulumnak, hogy irányítson fölé egy műholdat, mert látnia kell a terepet. Egyetlen egyszer lép ténylegesen akcióba, és akkor is csak egy nevetségesen felesleges, a sztori szempontjából teljesen irreleváns bunyóba keveredik saját szövetségesével, a Zöld Íjásszal. Igaz, neki legalább örülhetünk, ő az egyetlen tisztességesen írt karakter a képregényben.
Mert Batman nem csak felesleges (ha teljesen kiemeljük őt a cselekményből, nem változik semmi), de ábrázolása még karakteridegen is. Be van tojva Hush-tól, olyannyira, hogy rémálmai is vannak vele, és hirtelen veszélyesebbnek tartja, mint Jokert – mi meg csak nézünk, hogy mégis mi alapján. Ez a gyolcsba tekert pojáca, aki háztetőkön állva szavalta Arisztotelészt az esőben, és akivel Rébusz úgy játszott, mint egy cica a gombolyagával? Veszélyesebb Jokernél? Nincs annál kiábrándítóbb, mint amikor egy író erőlködve sulykol az olvasóba olyasvalamit, amit nem képes történetmeséléssel és karakterrajzzal alátámasztani – Hush-ról pedig csak onnan tudjuk, hogy nagyon veszélyes, hogy ezt mondják róla, de nem csinál semmi olyat, ami ezt meg is alapozná. Sőt, ami azt illeti, magasan az utóbbi évtized egyik legfantáziátlanabb és legerőltetettebb gonosza, akár motivációit, akár Batmannal való kapcsolatát, akár céljait és tevékenységét vesszük (helyesbítek: csak volt, ugyanis azóta Paul Dini vette magának a fáradságot, és mélységet adott neki – de ez már egészen más lapra tartozik).
Nyögve-nyelve előadott, lapos bosszúhadjárata pedig a többi karakternek is a rovására ment: ugyanis belegondolva, lehet, hogy Hush mégis veszélyesebb Jokernél, vagy legalábbis az itt bemutatott Jokernél – mert a Bohócherceget, dacára 7 évtized számtalan inkarnációjának, még soha nem láthattuk ilyen sótlannak, unalmasnak és érdektelennek. Az őrült, tömeggyilkos komédiás első jelenetében látványosan kesereg halott feleségének fényképei fölött (legyünk jóindulatúak, és nézzük el Liebermannak, hogy némi változtatással készpénznek veszi Joker Gyilkos tréfa-béli, megbízhatatlan eredettörténetét, és ezzel balga módon eloszlatja a karakter körül időtlen idők óta fenntartott misztikus ködöt), később pedig Pingvinnek szomorkodik egy kandalló tüze előtt ülve. (Legyünk jóindulatúak, és nézzük el Liebermannak, hogy valószínűleg még ő sem tudta, Pingvin miért van egyáltalán a könyvben, mi a szerepe a történetben, és hogy sokkal inkább tűnik egy jóságos papinak, mint alvilági vezérnek.) Mindeközben az őrületnek a szikráját sem mutatja, és nincs egyetlen valamirevaló, jellegzetesen jokeres beszólása sem – csak egy szürke fantáziátlan gengszter a sok közül, akit megfosztottak lényegétől. Ami pedig Rébuszt illeti, ő a fél Gothamet manipuláló mesterbűnözőből hirtelen egy nyöszögő-nyávogó-remegő ronccsá devolválódott, aki ráadásul Al Barrionuevo rajzainak köszönhetően úgy fest, mint egy tinédzser. Arra már kár is kitérni, hogy egy másik gonosz, Prometheus szerepeltetésének sem nagyon van értelme.
Lieberman a karakterek legalapvetőbb jellemvonásaival nincs tisztában (ergo ezt nem lehet újítási szándékkal és hasonló kifogásokkal kimagyarázni), és ha a rengeteg felesleget lehámozzuk a cérnavékony sztoriról, aminek mellesleg lezárása sem nagyon van, akkor rögtön látszik, hogy az egészet kényelmesen el lehetett volna mesélni legfeljebb két részben. Igaz, jobb úgy se lenne, de legalább hamarabb túlesne rajta az ember. Az egyetlen a képregényben, ami nem érdemel súlyos kritikát (igaz, dicséretet sem – és a Hush-ban legalább ez megvolt), az a képi világ: a rajzok az említett tini-Rébuszt és egy groteszkül vaskos Méregcsókot leszámítva korrektek, viszonylag realisztikusak, és a célnak megfelelnek – bár egy jottányit sem emelkednek ki a nagy, összességében unalmas szuperhősátlagból. Ami a magyar kiadást illeti, az rendben van: a fordítás többnyire gördülékeny (bár akadnak nehezen csúszó mondatok), a papír minősége kiváló, a nyomtatás hibátlan, és a kötetek elején lévő karakter- és előzményismertetők is hasznosak. Ami viszont az árat illeti, az nem valami barátságos. A két kötet (hat rész, 180 oldal) összesen 6000 Ft-ot kóstál, és ezzel a Hush visszatér hivatalosan is belép a legdrágább kiadványok szűk klubjába (jóval többe kerül pl. az 50 oldallal hosszabb Sandmannél is).
Batman: Hush visszatér 1 - Társkeresés Batman: Hush visszatér 2 - Kényszerű szövetségek (Képes Kiadó, 2009)
Kívül borús, szürke, esős idő, belül zombik, hősök, mutánsok, szörnyek, robotok, világvége, Star Wars és Antikrisztus. Tudom, hogy hálásak vagytok, fáradjatok csak be…
Nehéz a szuperhősök élete – újra és újra ugyanazokkal a rosszfiúkkal kénytelenek megküzdeni, akiket lekapcsolásuk után vagy elengednek, vagy megszöknek, és ismét forralni kezdik őrült terveiket, és irtani kezdik az ártatlanokat. De mi van akkor, ha egy szuperhőst ez oly mértékben frusztrálni kezd, hogy azt mondja: francba az egésszel, egyszerűen kinyírom a mocskokat, és kész? Christos Gage Avatarnál indul sorozata ezt a kérdést feszegeti. Főszereplője, John Dusk, a rendőrség kötelékében álló szuperhős, aki néhány hasonló, emberfeletti képességekkel bíró társával együtt segíti a „normál” hekusok munkáját (például olyan gyilkos őrültek ellen, mint a borítón látható dögös szupergonosznő). De Johnnak elege van. Elege a körmönfont ügyvédek gyilkosmentő manővereiből, a hatóságok elől újra és újra megszökő bűnözőkből, és az egész jogrendszerből, ami inkompetens lévén, nem képes végleg megoldani az egyes törvényszegők jelentette problémákat. Így aztán saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást, és kegyetlenül lemészárolja azokat, akik szerinte megérdemlik – de a helyzetet némileg komplikálja szintén rendőr barátnője, aki épp az általa elkövetett gyilkosságok ügyében kezd nyomozni. Minthogy Gage az Absolutionnal egy olyan világot teremtett, amiben a szuperhőstársadalmat beintegrálták az igazságszolgáltatásba (John csak annyiban különbözik kollégáitól, hogy neki különleges képességei vannak), a koncepció egyelőre szupererők nélkül is ugyanígy működhetne – vagyis a sztori szólhatna akár egy átlagos nyomozóról is. De egyrészt a második szám cliffhangere már sejteti, hogy az író egy puszta gimmicknél több szerepet szán a szuperhőstémának, másrészt pedig, még szimpla gimmicknek is nagyszerű volna, hiszen, még ha csak közvetetten is, de plusz dimenziókat ad a képregénynek.
Az Absolution több szempontból is roppant élvezetes és érdekes olvasmány. A bűnözőkön könyörtelen bosszút álló szuperhős ötlete már önmagában figyelemreméltó, és Gage ki is használja a téma kínálta lehetőségeket. Azt hinnénk, a hangsúly a morális dilemmán lesz, de ez egyelőre szinte elhanyagolható. Az író a rövid, de hatásos akciók közti részeket leginkább arra használja, hogy alaposan megindokolja főszereplőjének tetteit, akit egyáltalán nem érdekelnek az erkölcsi aggályok. És ami a legszebb, hogy minket sem: gyilkosságait nem tudjuk nem helyeselve nézni, ugyanis a civilizáció fenntartásához szükséges egyik alapvető, és itt durván megszegett szabály szinte lényegtelenné válik, amikor Gage érzékelteti velünk a világot elborító mocskot, és hősének efölötti őrlődését. A törvény megszegését a lehető legegyszerűbb ok teszi indokolttá: egy igaz ember meg nem érdemelt gyötrődése. John pedig gyötrődik tovább, de nem a lelkiismeret furdalja, nem kérdőjelezi meg tetteit, inkább az zavarja, hogy a világ rákényszeríti a hóhér szerepét. Mindez nagyon szépen csapódik le barátnőjével való kapcsolatában, mely szerencsére egyáltalán nem egy „kötelező szerelmi szál”, hanem a sztori szerves része. Minden stimmel: a karakterek, a sztori, a tempó, talán csak Roberto Viacava átlagos képei lehetnének kissé sötétebb hangulatúak, és főleg, egyedibbek, markánsabbak – de az Absolution így is bőven megéri a pénzét.
Astonishing X-Men #31
Történet: Warren Ellis Rajz: Phil Jimenez Kiadó: Marvel Comics
Nem mondhatnám, hogy Warren Ellis késésben van elődjéhez képest. Elvégre Joss Whedonnak is bő négy évre volt szüksége, hogy lezárja 24+1 részes történetét, és ehhez képest már senki nem csodálkozik rajta, hogy Ellisnek is 15 hónapjába került hét képregény megjelentetése. De azért mégiscsak szép lenne, ha összekapná magát a kultikus Transmetropolitan szerzője, mert ezek a marhanagy csúszások ezzel együtt is igencsak frusztrálók tudnak lenni – és láss csodát, a 32. rész november negyedikére van kiírva. Addig már csak három hét van. Ez az univerzum még nem volt tanúja annak, hogy egy Astonishing X-Men képregény három héttel az előző szám után boltokba kerüljön. Gyanítom, a lényegesen felfokozott tempó a rajzolóváltásnak köszönhető, és ha már itt tartunk, ennek más előnyei is vannak. Elnézve Phil Jimenez elődjénél ugyan konvencionálisabb, de gyönyörűen kidolgozott, a kívánt hatást maradéktalanul elérő képi világát, Simon Bianchi mesterkélt, túlspilázott, szemet fájdító panelkezelése annyira hiányzik, mint egy világégés. Szóval, a látvány kifogástalan, ami pedig a sztorit illeti, az egyszerű, mint egy pont – legalábbis egyelőre, és mivel ez egy új történet (Exogenetic) első része, a cselekmény szimplicitását most még kár volna kárhoztatni. Az egész képregény egyetlen szép, hosszú mentőakció: Brand ügynök, a Marvel Univerzum földönkívüliekkel foglalkozó titkosügynöksége, a S.W.O.R.D. igazgatója, csapatával bajba kerül egy broodokkal (ez a faj volt az X-Men akkori szerzőjének, a legendás Chris Claremontnak a válasza az Alienre, 1982-ben) teli űrhajón, maga Brand pedig (aki nem mellesleg Bestia barátnője) ennek következtében teljes sebességgel készül becsapódni a Földbe. Az X-Ment értesítik a vészhelyzetről, és mindenki kedvenc mutánsai felkerekednek, hogy megmentsék Brandet, mielőtt gépével szétkenődik San Francisco aszfaltján.
Nem egy bivalyerős sztori, mi? A kivitelezés viszont példás: a cselekmény lendületesen robog előre, az akció dögös, látványos, dinamikus, és nem utolsósorban ötletes – Ellis a mentőakció részletezése során jól kihasználja az X-Men tagjainak képességeit. Brand zuhanásának telepátiával, puszta erővel és az időjárás manipulálásával való megállítása egy esszenciális „lehetetlent nem ismerő szuperhősök akcióban” – jelenet. De a lényeg persze csak ezután jön: az adrenalinpumpáló felvezetés egy igen hatásos cliffhangerbe torkollik, amiben az X-Men szemtől szemben áll valamivel, amit leginkább úgy tudnék leírni, mint egy brood és egy Sentinel keresztezése. Szóval belecsöppenünk egy kis biotechnológiai mutáns rémálomba, á la Warren Ellis? Erre bármikor vevő vagyok. És rá is férne a címre, hogy a folytatás tényleg legyen olyan jó, mint amit ez a nyitány ígér, mert az előző, párhuzamos világos, mesterséges mutánsos sztori, ha nem is volt rossz, azért Whedon történeteinek nem nagyon csókolgathatta még a lábnyomát sem. Szóval reménykedjünk, a potenciál ott van az Exogeneticben, és ha az égiek is úgy akarják, három hét múlva kiderül róla, hogy sikerült Ellisnek kiaknáznia, vagy sem.
Atomic Robo and the Shadow from Beyond Time #5
Történet: Brian Clevinger Rajz: Scott Wegener Kiadó: Red 5 Comics
Az a geek, akinek nem folyt össze a nyál a szájában a csodálatos címet olvasva, nem minősül igazi geeknek, és büntetésből 3 napon belül nyújtsa át a szerkesztőségnek teljes DVD-, képregény- és játékgyűjteményét, ahol is méltóbb kezek közt újraelosztásra kerül. A többieket pedig megnyugtatom: igen, ez a képregény pont olyan jó, mint amilyennek a cím sugallja. Brian Clevinger és Scott Wegenere minisorozatokból álló sorozata 2007-ben indult az akkor frissiben alakult Red 5 Comics kiadó égisze alatt (a cégnek akad még pár imádnivaló című képregénye, ld. Zombies of Mass Destruction). Az Atomic Robo fő- és címszereplője egy mesterséges intelligencia, akit Nikola Tesla alkotott 1923-ban, hogy segítségével kitágítsa a tudomány határait. Azóta az érző robot közreműködött egy NASA-expedícióban, emberi jogokat és teljes amerikai állampolgárságot nyert cserébe a második világháborúban betöltött szerepéért, egyébként pedig afféle egykedvű, száraz humorú, és főleg, baromi jófej szuperhősszerűségként funkcionál – azaz, ha valami nyálkás, csápos, ocsmány és rosszkedvű (ne adj isten, náci) bukkan fel valahol, akkor Robót küldik, hogy fémöklével lazítsa meg kicsit a fogsorát. Igen, nyilvánvalóak a Hellboyjal vonható párhuzamok, de szerencsére Clevinger sorozatának nincs szüksége arra, hogy Mike Mignola munkásságához mérjék – ötletes, tökös, vicces, akciódús és lendületes képregény a maga jogán is. A Shadow from Beyond Time a harmadik minisorozat a karakterrel, és talán a legélvezetesebb az összes eddigi közül – ami pedig nem kis szó, higgyétek el. Az egyik lényeges különbség a Hellboyhoz képest, hogy míg az a mitológiából és a folklórból merít, addig Clevinger sokszor valós karaktereket (Teslát, Lovecraftot, Hawkingot) használ, és a tudomány kalapjából húzza elő robotököl-hívogató szörnyeit. A Shadow from Beyond Time csápos óriásizéje nem mellesleg szerencsétlen Lovecraft fejéből bújt elő az első részben. Mint kiderül, Lovecraft Teslával és Charles Forttal együtt 1908-ban megakadályozták, hogy a bestia elpusztítsa a bolygót (ebből lett a Tunguszka incidens), de ez csak ideiglenes megoldás volt – a lény ugyanis időn kívül létezik, így hiába ölik meg, évekkel/évtizedekkel később bármikor újra felbukkanhat. És fel is bukkan, így aztán Robo a fél XX. századot az ellene vívott harccal tölti, míg ebben az utolsó részben végre lehetősége nyílik rá, hogy végleg cafatokra robbantsa a szörnyet. Clevingernek szenzációs ötletei vannak (ezúttal a különböző idősíkokból származó Robók találkozása a csúcs), és vitathatatlanul zseniális érzéke van a történetvezetéshez: nincs semmi sallang, csak akció és humor minden mennyiségben, megállás nélkül, frenetikusan vicces-ironikus dialógusokkal fűszerezve. A sorozatnak, akárcsak a címszereplőnek, van egy egészen sajátos bája, ami egyebek mellett (mint például a tény, hogy a világmentés is csak egy hatalmas móka, amibe vajmi kevés komolyság szorult – épp csak annyi, hogy némi feszültség azért maradjon) Scott Wegener pofátlanul egyszerű, ugyanakkor elbűvölően szimpatikus, rajzfilmszerű, komikus, és világos színekkel teli képi világának köszönhető. Az Atomic Robo egy képregénygeek valóra vált álma.
Chronicles of Wormwood – The Last Battle #1 Történet: Garth Ennis Rajz: Oscar Jimenez Kiadó: Avatar Press
Van Isten (igaz, őrült, folyamatosan, nyáladzva recskázik, és ugyanarra a lándzsára van felnyársalva, amire a Sátán): az eredeti hatrészes minisorozat és a 2007-es one-shot (The Last Enemy) után Garth Ennis visszatér a Chronicles of Wormwoodhoz egy újabb mini erejéig. Ennél több nem is kell ahhoz, hogy a világ forogjon tovább. Aki esetleg nem tudná (és aki emiatt most nyilván mocskosul szégyelli magát), a frenetikusan gonosz és fekete humorú, a vallást, a társadalmat, és úgy általában az embert célkeresztnek használó képregény Danny Wormwoodról, magáról az Antikrisztusról, az Ördög fiáról szól, akinek azonban elege van az ég és a pokol csetepatéiból, és inkább átlagos emberként élné az életét. Na jó, nem annyira átlagosként, mint inkább egy milliárdos tévémogulként, de érted a lényeget. Állandó társaságát egy rosszindulatú, kárörvendő beszélő nyúl, Jimmy, és maga Jézus Krisztus jelenti, aki sajnálatos módon egy előember intelligenciájának szintjén vegetál, mióta egy háborúellenes tüntetésben egy rohamrendőr megkínálta a gumibotjával. Az első minisorozatban Danny megakadályozta a Sátán és Isten közös tervét az armageddon elhozatalára, a The Last Enemy című folytatás meg egyrészt a perverz, mocskos szájú pápa sorsának beteljesüléséről szólt, másrészt pedig Danny kísérletéről, hogy visszaszerezze barátnőjét, aki elhagyta, amiért félrekefélt Jeanne d’Arckal.
A The Last Battle több ígéretes szálat indít el, amik mentén Ennis kiélheti majd minden perverz humorát és cinizmusát. Először is, Danny említett barátnővisszahódítási küldetése olyannyira sikeres volt, hogy mióta újra összejöttek, csak kefélnek, mint a nyulak, és lassan szaporodni is fognak: Maggie-nek az Antikrisztus gyermeke növekszik a hasában. Aztán ott van Danny tévébirodalmának a sikertelenségei és a médiaribanc felesége által megalázott és tönkretett konkurense, akinek az öngyilkosság kapujában eddig ismeretlen gonosz erők felkínálják a bosszú lehetőségét. És persze Ennis Jézusról sem feledkezett meg: egy kommunizmusról és kapitalizmusról folytatott elmélkedése nyilvánvalóvá teszi, hogy levetkőzte sérülése utáni félkegyelműségét, és lassan ismét teljes értékű megváltó válik belőle. A sorozat hangulata nagyjából maradt olyan, amilyennek megszoktuk és megszerettük, bár (legalábbis egyelőre, ebben az első részben), ez most egy fokkal komolyabb hangvételűnek tűnik, mint az előzmények. Ez főleg Oscar Jimenez miatt van így, realisztikus, szokványos képi világa ugyanis korántsem passzol a képregény sajátosan abszurd stílusához – kiütközik a rajzoló szuperhősös múltja, és ez itt bizony nem jó (egyébként anno Jacen Burrows rajzai sem illettek tökéletesen a műhöz – hiába, ez a sorozat üvölt Steve Dillon után). Ugyanakkor az a bizonyos komolyabb hangvétel Ennis számlájára is írható: a poénok kissé háttérbe szorulnak (ha a minden felbukkanásakor imádnivalóan gonoszkodó Jimmy nem lenne, teljesen hiányozna a humor a képregényből), az író az oldalak többségét a történet felépítésének szenteli, ami pedig Danny konkurensét illeti, az ő sztoriszála kifejezetten sötét és horrorisztikus. Mindez persze nem feltétlenül baj, Ennis nagyjából rátalált egy kényelmes egyensúlyra a humor és a komolyság közt, de én azért nem bánnám, ha ez eltolódna az előbbi irányába, ahogy a korábbi részekben.
Criminal: The Sinners #1
Történet: Ed Brubaker Rajz: Sean Philips Kiadó: Icon
Egyetlen okból örülhetünk annak, hogy nemrég véget ért az Ed Brubaker-Sean Philips páros Incognito című zseniális minisorozata: így végre folytatódhat az amiatt év elején parkolópályára állított Criminal, ugyanattól a duótól. A Criminal, ami az egyik legjobb bűnügyi képregény, amit valaha írtak, a Criminal, amit csakis olyan remekművekkel lehet együtt emlegetni, mint a Sin City, a 100 Bullets vagy a Scalped. A nagy különbség azokhoz képest, hogy Brubaker és Philips sorozata földhözragadtabb, jó értelemben véve egyszerűbb, átélhetőbb, és sokkal kevésbé stilizált. Ez a képregény mutatja be az utca igazi mocskát, az alvilág igazán reális arcát (heh, persze már amennyire ezt egy kellemesen fűtött lakás kényelmes foteljében ülve meg lehet állapítani), végletekig stilizált képek és karakterek, rafinált szójátékok és körmönfont verbális csaták, illetve egy számunkra kissé idegen indiánrezervátumos helyszín nélkül – ez egy igazi, kőkemény, klasszikus stílusú noir, ami már csak akkor lehetne noirabb, ha fekete-fehér volna. De az igazat megvallva, bármily praktikus és illő lenne is ez, Val Staples csodálatosan sötét és stílusos színvilágáról nehéz szívvel mondanék le.
A The Sinners az ötödik Criminal-sztori, és a második (Lawless) nagyjából közvetlen folytatása. Főszereplőjétől, Tracy Lawlesstől úgy búcsúztunk el, hogy nyakig ült a ganéban, mert miután minden szempontból kudarcot vallott meggyilkolt testvérének megbosszulásában, egy nő miatt pont ott kötött ki, ahol a legkevésbé akart: a helyi gengsztervezér, Mr. Hyde alkalmazotti listáján, bérgyilkosként. A The Sinners azzal indul, hogy a Lawlessben tragikus antihőssé emelkedett Tracynek természetesen a töke tele van az egésszel, és legalább arról szeretne megbizonyosodni, hogy akiket megöl, azok rászolgálnak a halálra. Ez persze konfliktusokat szül közte és főnöke közt, amit aligha fog elsimítani a tény, hogy keménykötésű főszereplőnk titokban kölcsönös örömszerzésbe bonyolódik a góré feleségével. Ráadásul Tracy most egy minden eddiginél nehezebb feladatot kap (ki kell derítenie, hogy kik és miért ölnek viszonylag nagyhatalmú, és elvileg érinthetetlen embereket a környéken), és a múltja is ott van a seggében: egy katonai nyomozó érkezik a városba, hogy hadbíróság elé citálja a dezertált, elítélt, majd börtönből megszökött emberünket. Három önmagában is sokat ígérő szál bonyolódik a cselekményben, de a sztori legnagyobb erőssége a főszereplője. Nem lehet véletlen, hogy Brubaker Lawless karakterét hozta vissza először az elvileg különálló, és csak nagyon lazán kapcsolódó sztorikat tartalmazó Criminalban. Egy csendes ölőgép, akinek, bármilyen szituációban legyen is éppen, annyi érzelem sem játszik az arcán, mint egy próbababáén. De ez nála nem szimplám abból fakad, hogy olyan kemény csávó. Az élet folyamatosan öntötte a szart a nyakába, és vajon meddig képes ezt bárki elviselni? Meddig szomorkodik, sír, veri a fejét a falba, tör ki újra meg újra keserűen és dühösen, és mikor jön el az a pont, amikor már képtelen bármilyen emocionális reakcióra, csak rezignáltan sodródik, és láthatóan az sem érdekelné, ha elégne körülötte a világ? Akármikor is, Tracy már túlvan rajta. Brubaker karakterrajza erőteljes, visszafogott és elegáns, ahogy az egész képregény. Alighanem a legtökéletesebb jelenleg futó amerikai sorozat.
Szinte hihetetlen, hogy idáig jutottam, de kénytelen vagyok leírni: a Crossed untat. És ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy egy zombiszerű járvány utóhatásairól szóló, brutális, vérmocskos, perverz, posztapokaliptikus Garth Ennis-képregény untatni fog, akkor azzal töltöttem volna a következő fél órát, hogy harsányan körberöhögöm. De sajnos kényelmetlen párhuzamot kell vonnom a Crossed és Mark Millar Old Man Logan című, nemrég véget ért Rozsomák-története között. Nem csak, hogy mindkettő a világvége után játszódik, de mindkettő hasonló dramaturgiát követ: a szereplők vándorolnak, és vándorolnak az apokalipszis utáni Földön, és néha történik velük ez meg az, van itt-ott egy kis ijedelem meg akció meg borzalom, de úgy általában véve a történetnek nincs semmiféle íve, és nem is nagyon tart sehová. A Crossed esetében még kevésbé, mint az Old Man Logan esetében. Rozsomáknak legalább volt valami konkrét célja, és igaz, hogy ez csak gyenge ürügyként szolgált a posztapokaliptikus panoptikum pikareszkszerű bejárására – de volt. Ennis egyre fogyatkozó számú szereplőinek nincs semmiféle céljuk, csak úgy mennek, és remélik, hogy közben nem halnak meg. Általában persze a hasonló történetek is mind csak a puszta túlélésről szólnak, de a cselekmény jellemzően koncentrálódik bennük egy adott helyre, vagy határozottan vezet valahová, miközben a karakterek, ne adj isten, fejlődnek, változnak (hadd ne állítsam a Crossedot párhuzamba a The Walking Deaddel – reménytelenül elvérezne).
Ahogy az Old Man Logan Millarnak volt egy afféle „művészi” maszturbáció a hardcore szuperhősök témában, úgy a Crossed ugyanaz Ennisnek a kőkemény horrorban. Zavarba ejtően véres, gonosz és perverz jeleneteket dobál egymásra, amik azonban puszta ötletek maradnak, mert a történet szövete, amibe szervesen illeszkedniük kéne, lényegében nem létezik. Tény, hogy ezek a jelenetek roppant hatásosak: a mai napig él bennem például az első rész végén látott duplaoldal (a fertőzöttek hátulról tesznek szívességet a félig kibelezett, és meglékelt koponyájú szülőknek, miközben a kislányukat épp cafatokra tépik a fejük fölött), csakhogy az ezek közti kitöltő részek elnyújtottak, unalmasak, üres fecsegésekkel, piti, semmitmondó, és sehová nem tartó csapaton belüli (ál)konfliktusokkal telik. Ez a rész a szokásosnál is üresebb: a szereplők menekülnek egy csapat fertőzött elől, akik ugyanazok, akikkel korábban egyszer már találkoztak (emlékeztek a hatalmas lópénisszel hadonászó fickóra?), vagyis az átkozottak követik őket. Mint mindig, most is egy füzetvégi sokkban csúcsosodik ki a cselekmény, ami mint mindig, most is hatásos, de az odavezető lapokból csak úgy árad a középszerűség. Pedig látszik rajta, hogy Ennis jó író: van a képregénynek tempója, jól van felépítve, rutinosak a dialógusok, épp csak hiányzik belőle az érdemi karakterrajz és történet – ez pedig hét szám után megbocsáthatatlan. Jobban járt volna, ha a Crossedot egyfajta antológiaként írja meg: ha minden szám más-más figurákkal és szituációkkal foglalkozott volna, akkor ezek az itt elpazarolt ötletek egy hozzájuk illő formátumban virágozhattak volna. Kár érte.
Haunt #1 Történet: Robert Kirkman Rajz: Ryan Ottley Kiadó: Image Comics
Todd McFarlane, a Spawn alkotója nem sok mindent csinált az utóbbi években, így némileg meglepetésként hatott, amikor 2007-ben bejelentette, hogy egy új ongoing képregényen kezdett dolgozni Robert Kirkmannel, a The Walking Dead szerzőjével. Ezután a sorozat nyitánya csúszott, és csúszott, míg végre idén októberben megjelent a várva várat első rész. Olyannyira várva várt volt, hogy már előrendelésben csaknem 60 ezer példány fogyott belőle, márpedig ezt a számot nem nagyon szokta megközelíteni semmi, aminek a borítóján nem pózol a két mamutkiadó valamelyikének egyik népszerű szuperhőse. És a borítót elnézve, a Hauntot könnyen érheti az a vád, hogy nem is áll túlságosan távol ezektől – vagy egészen pontosan a híres Pókember-gonosztól, Venomtól, akinek megteremtésében McFarlane-nek igen jelentős szerepe volt. A hasonlóságot csak aláhúzza a tény, miszerint a Haunt főhősében is két, egymást finoman szólva nem különösebben kedvelő elme viaskodik egymással. A McFarlane fejéből kipattant, Kirkman által írt képregény két egymástól elhidegült testvért állít történetének középpontjába: egyikük egy pap, másikuk pedig egy titkosügynök, aki rendre bátyjánál gyónja meg a munkájából fakadó vérontásokat – de nyilvánvalóan akadnak más bonyodalmak is közös múltjukban. Egy nap, egy félresikerült akció után a titkosügynök Kurtot megölik, és innentől szellemként kísért testvére, Daniel mellett – amikor azonban gyilkosai őt is veszélyeztetik, Kurt ösztönösen megszállja Daniel testét, és együtt egy sebezhetetlen szuperhősszerűséggé alakulnak (ld. borító), majd pedig elegánsan lefejezik a merénylőket.
Nyilatkozataikban az alkotók elsősorban azt emelték ki művükkel kapcsolatban, hogy szédületes akcióorgiákkal lesz tele, de (szerencsére) az első rész alapján ennél azért többről van szó. Kétségkívül van potenciál abban, hogy két, súlyos nézeteltérések miatt haragban lévő testvért egy testbe zárjanak, hogy kénytelenek legyenek együttműködni, és együtt megbirkózni egyrészt egyikük halálával, másrészt másikuk erkölcsi aggályaival azt illetően, hogy embereket tépnek szét (bár a szentfazék Daniel, aki hallgatni is alig tudta bátyja „szörnyű tetteit”, meglepően félvállról veszi a füzetvégi vérontást). Egyfajta szélsőséges variációja ez a buddy cop témának, és egyelőre működik. A koncepcióban egyaránt vannak nagy veszélyek és nagy lehetőségek (dögös, hardcore akció lesz vagy röhejes, redundáns szuperhősködés, kemény morális kérdések jönnek vagy giccses áldilemmák, húsbavágó karakterkonfliktusok vagy olcsó melodrámák?), egyelőre annyit mondhatunk el, hogy az első rész működik. Gyorsan, tökölés nélkül eljut a cselekmény A-ból B-be, ügyesen lefekteti a főszereplők jellemének és viszonyrendszerének alapjait (Kirkman és Ottley mindössze négy néma, gyönyörűen kifejező panellel érzékelteti, hogy Daniel és testvérének szerelme közt régen volt valami), szolgál pár instant, dinamikus akcióval, és nem utolsósorban, egy magával ragadó, sötét, összességében realisztikus benyomást keltő, de bizonyos gesztusok, pillanatok kihangsúlyozásánál elegánsan túlzó képi világgal. A tudós például, akit küldetésében Kurt megmenteni hívatott, úgy fest, mintha egy rajzfilmből lépett volna elő – briliáns kontrasztot képezve szörnyű, eldeformálódott kísérleti alanyaival. Figyelemfelkeltő kezdet – reméljük, rá is szolgál arra a figyelemre, amit most kiérdemelt.
The Walking Dead #66 Történet: Robert Kirkman Rajz: Charlie Adlard Kiadó: Image Comics
„We are the walking dead!” – kiáltotta Robert Kirkman sorozatának főhőse, Rick, a zombik által ellepett világ maroknyi más túlélőjének sok-sok résszel ezelőtt. És ez volt az egyik legerőteljesebb sor, amit valaha képregényben olvastam. Hogy miért ők a sétáló holtak, és miért nem a tényleges élőhalottak, azt mindenki tudja, aki követi a The Walking Deadet, bő öt éve az abszolút legjobb horrorcomicot a piacon. Kirkman sorozatával kapcsolatban általában az az első pozitívum, amit említenek, hogy senki nincs benne biztonságban, se a nők, se a gyerekek, de még a csecsemők sem, bárki, bármikor meghalhat – és ez így is van, és valóban nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a képregényt remekműként kezeljük. De azért ennél jóval többről van szó. A The Walking Dead fájdalmasan realisztikus és felkavaróan kiszámíthatatlan krónikája egy zombijárványnak, ami hetek alatt elpusztítja a civilizációt, és ami a túlélőket olyan körülmények közé kényszeríti, amelyek közt egyre kevésbé van esélyük megőrizni emberségüket. Az immár 66 rész alatt jól látható a szereplőket átformáló folyamat, ahogy apró kompromisszumoktól eljutnak a kegyetlen, hidegvérű gyilkosságokig, természetesen mindvégig a „közösség”, a „jó” érdekében. Ennek következő állomása a Fear the Hunter című, ezzel a számmal befejeződő sztori, ami a zombiapokalipszis egy újabb szaftos aspektusára világít rá: a kannibalizmusra. Az előző részben Rick és társai már lefegyverezték a táborukat megtámadott idegeneket, így most már „csak” a döntés van hátra: mi legyen velük? Pár évvel ezelőtt egy ilyen jelenet több oldalas vitába torkollt volna, amiben a szereplők hosszan érvelnek és ellenérvelnek a kannibálok megölésével kapcsolatban – de ezen a ponton ezek a karakterek már rég túlvannak. Teszik, amit biztonságuk érdekében tenniük kell, nem számít, mibe kerül. A kép, amin eltökélt arccal nézik ellenségeik hulláinak elégését, háttérben a riadt és álszent pappal, akit nem sokkal ezután Rick keményen helyre tesz verbálisan, hátborzongató.
És ez a The Walking Dead legnagyobb erénye: részletesen bemutatja, hogy változtatja meg a világvége az egyes embereket, és rémisztő hitelességgel ábrázolja, milyen egyszerűvé, gyakorlatiassá váltak az élet-halál kérdések, mennyire eltűntek a döntések mögül a morális szempontok. És persze senki ne higgye, hogy mindennek nem lesz meg a böjtje. A 66. rész is főleg ezzel a böjttel foglalkozik: Kirkman az egyik legrégibb karakter, Dale halálát (mint mondtam, senki nincs biztonságban) használja fel arra, hogy szembesítse Ricket mindazokkal, amiken keresztülmentek, és főleg, azzal, amivé váltak. És az író ennek valóságos mestere. Rick őrlődése, gyötrődése az utolsó betűkig, gesztusokig hiteles, nincs se eltúlozva, se melodramatikusra vagy giccsesre véve, ezek itt mind valódi, kőkemény érzelmek, amik az olvasóból is valódi, kőkemény érzelmeket váltanak ki. Kevés képregényt tudnék mondani, ahol ennyire együtt lehet lélegezni a főhőssel, ahol ennyire átérezhetők dilemmái, döntései, fájdalmai, és kényszerű változásai: öt és fél éve követjük mizériáját, és ezen a ponton kifejezetten rosszul esik visszagondolni arra az emberre, aki még a sorozat kezdetén volt. Adlard pedig, ahogy azt már megszokhattuk, mindezt hatalmas kifejezőerővel önti vizuális formába. Minden dühös, szomorú, kétségbeesett és beletörődő tekintet tökéletesen a helyén van, akárcsak a sok fekete háttér és az ügyes panelelrendezés. 66 szám, és eddig, ha változott a színvonal, az csakis emelkedést jelentett.
Star Wars Halloween Special 2009
Hagyján, hogy még nincs Halloween, de ráadásul a Dark Horse elfelejtette megemlíteni az előzetesekben, hogy ez a kis 12 oldalas szösszenet a 2003-as Star Wars Tale 17 egyik sztorijának az újranyomása. Csak szólok. Tehát, ahogy a cím sejteti, horrorisztikus történettel van dolgunk, amit a műfaj képregénguruja, Steve Niles követett el. És ezért megérdemelné, hogy pár órára egy bantha hátsó feléhez kötözzék. Először is, azonkívül, hogy a főszereplőket történetesen Han Solónak és Chewbaccának hívják, és egy olyan űrhajót vezetnek, ami megszólalásig hasonlít az Ezeréves Sólyomra, az egészben még csak megközelítőleg sincs semmi star warsos. Ha valamire, akkor inkább a Star Trekre rímel a sztori: hőseinknek üzemanyagot kell szerezniük, ezért leszállnak egy közeli bolygón, aminek metropoliszai meglepetésükre teljesen elhagyatottak – nyilván valami büdösnagy rejtély van a háttérben. De igazából mindegy, milyen cím alatt fut ez a dögunalmas, rohadtul sablonos, humortalan, ötlettelen, stílustalan, töketlen ostobaság, ami pont 12 oldallal hosszabb a kelleténél – sehogy sem működik. Nem tudom, a képregényiparnak van-e Alan Smithee-je, de ha igen, akkor Niles jobban járt volna, ha használja. Ja, és a rajzok is gyermetegek, Solo feje meg minden panelen másképp fest. Pont EZT kellett újranyomni? Elképesztő…
Romantikus mágikus realizmus, magyar fantasy beszélő állatokkal, poszt-posztapokaliptikus drogmámor, BMX-nindzsa és egy pár Desert Eagle-el Dante (nem Alighieri) nyomdokain: kóstoló a 18. Képregénybörzén megjelent magyar szerzői kiadások színe-javából.
12 óra
Emtrexx (Ács Zsolt) képregénye már megjelent annak idején a Sushi Strip második számában, de a szerző most lényegesen kibővítve, és újrarajzolva ismét kiadta, méghozzá ingyen: a 12 órához a börzén lehetett hozzájutni, bármely Panel vagy különszám megvásárlása esetén. A történet egy fiatal fiúról és lányról, Davidről és Alisonról szól, akik szerelmesek egymásba, ám egy furcsa átok miatt nem lehetnek együtt: egyszerre csak egyikük van ébren, a fiú a nap éjjeli felét, a lány a nappalit alussza át, és abban a pillanatban, hogy egyikük felébred, a másik elájul (a koncepció erősen emlékeztet Richard Donner 1985-ös fantasyjére, a Sólyomasszonyra). A 19 oldalas, kisalakú képregény „csak” ennek a szituációnak a bemutatása, azaz a titokra, az átok miértjére és mikéntjére, a szereplők múltjára nem derül fény – de ami célt a 12 óra kitűz maga elé, azt el is éri. Az első felében a szerző gondosan, egy lendületes jelenet segítségével felépíti a rejtélyt (David lélekszakadva igyekszik haza, mert otthon kell lennie, amikor az „eszméletcsere” megtörténik), a másodikban pedig a karaktereken keresztül elmondja, mi is a rejtély lényege. A képregény a jól eltalált tempónak, és a két főszereplőnek köszönhetően működik: a misztikus szál ellenére David és Alison reakciói teljesen hitelesek, emberiek, nincs bennük semmi, ami egy fantasyt sejtetne a háttérben (a realisztikus, kifejező, határozott vonalvezetésű, és a szürkeárnyalatokat ügyesen használó rajzokra ugyanez áll), így pl. az egymásnak hagyott üzeneteik is megkapóan hétköznapiak. Afféle mágikus realista képregénnyel állunk szemben, ami az alapok felvázolásához tökéletes – de az igazi próba alighanem a szerző ígérete szerint hamarosan érkező folytatás lesz.
Charax #2: Moriturus
Kevés a viszonylagos rendszerességgel megjelenő magyar képregénysorozat (a Johnny Fellowelső részére még mindig türelmetlenül várunk), úgyhogy annak a kevésnek örülni kell – és szerencsére nem csak azért, mert egyáltalán vannak, hanem azért is, mert kellemesen magas színvonalat képviselnek. A Charax az elvont és/vagy művészi igényű hazai comicok mellett az egyik üde színfolt, ami bátran vállalja, hogy csak szórakoztatni akar, és azt sem elsősorban trendi megoldásokkal. Az író-rajzoló Spuri (polgári nevén Tálosi András) képregénye Hosszú-Völgy antropomorf, és persze fajuknak megfelelően viselkedő állatokkal benépesített erdejében játszódik, műfaját tekintve pedig egy szövevényes, fordulatos krimi, méghozzá egy bájos, régimódi stílusú mese köntösébe öltöztetve. A cselekmény rejtélyes okokból elrabolt madárfiókák körül bonyolódik, a bátor csigával, Spurival, a gyáva nyúllal, Tappanccsal, és a híres, leleményes nyomozóval, Szimattal a főszerepben, megbonyolítva némi világvége hangulatú meteoritfenyegetéssel, királyi bürokráciával, gengszterfilmhangulattal és persze kedves humorral. Furcsa egyveleg a Charax, de ellenállhatatlanul olvastatja magát: a sztori épp a megfelelő tempóban gördül előre, a karakterek szeretnivalók, a poénok, bár nem falrengetők, de hatásosak és nem tolakodók, kifinomult, elegáns nyelvezete pedig külön dicséretet érdemel. A rajzot egyszerű, letisztult vonalak, fantasztikusan kifejező mimikák és gesztusok, aranyos és markáns, könnyen megkülönböztethető figurák jellemzik – rendkívül igényes munka, ami viszont még jobb lehetne, ha színes volna (vagy legalább végig szürkeárnyalatos – ez az üres fekete-fehér képi világ nem áll jól a sztorinak), de mivel önfinanszírozó szerzői kiadványról van szó, ezt kénytelenek vagyunk elnézni neki. A másik megoldás: vegyen mindenki Charaxot, és akkor előbb-utóbb talán erre is lesz pénz…
Pszicho Dzsánki
Új magyar sorozat indult a börzéhez időzítve: a Pszicho Dzsánki megjelenését minden geeknek hivatalból örömtánccal kell ünnepelnie, elvégre posztapokaliptikus témájú sztoriról van szó. Pontosabban poszt-posztapokaliptikusról, hiszen Mráz István (író) és Oravecz Gergely (rajzoló) alkotása egy olyan jövőbe viszi az olvasót (valahova, és legfőképp, valamikorra, ahogy az ismertető szól), ami infrastrukturálisan és társadalmilag már lábadozik a nagy, „gombák” okozta világégésből. Van közlekedés, benzin, autó, sőt, rádióadó is. A zene egyébként különösen fontos szerepet tölt be a 18 oldalas terjedelmen testvérként osztozó három, nyúlfarknyi hosszúságú kis történetben (Intro, Tiszta zene, Egy csillag vigyáz rád). A nyomasztóan sötét képek fekete-fehérségéből csak a zölddel vagy kékkel ábrázolt zenei hanghullámok emelkednek ki, mintha csakis a dallamok (illetve az őket csiholó, itt teljes valójában még meg nem jelenő muzikális próféta, Franco Real) hozhatnának bármiféle színt a jövő sivár, és látszólag (újra) fejlődő, valójában azonban kilátástalan és depresszív világába. E három, erősen horrorisztikus szösszenet afféle nyugtalanító kórképet mutat a globális katasztrófa utáni Földről, egy szótlan punk bizarr, drogmámoros kalandjain keresztül – antihősünket őrültek, gyilkosok, szörnyszülöttek, szocio- és pszichopaták veszik körül, és elég nyilvánvaló, hogy e kategóriák közül néhányba ő maga is besorolható. A morbid, vigasztalan látványvilág helyenként egészen szuggesztív erővel bír, különösen az Intro teljesen néma, roppant kifejező képei ragadják magukkal az olvasót – puritán, mesteri történetmesélés. A nagyjából albumméretű Pszicho Dzsánki mindenképpen hiánypótló a magyar piacon: erőteljes atmoszférájával a bőr alá férkőző műfaji képregény, ígéretes koncepcióval. Ahogy a 12 óra, úgy ennek esetében is a folytatáson múlik, hogy valóban működőképes lesz-e – de az eddigiek alapján nincs okunk kételkedni.
(Olórin)
BMX-kölyök ’89
Lénárd László, amellett, hogy élőben végtelenül szimpatikus fiatalember, egészséges önkritikával is rendelkezik, amikor első „teljesen amatőr” képregényével, a Viszlát Egerrel kapcsolatban kijelentette, hogy ő tulajdonképpen nem tud rajzolni. Nos, ez már akkor sem volt teljességgel igaz, mostanra pedig a technikája tovább finomodott, hiszen a kezdetben a képregényrajzolásról viszonylag elhanyagolható ismerettel és rögtön tussal az oldalaknak eső szerző a BMX-kölyöknek már ceruzával kezdett neki és nem A3-as méretben. Úgy tűnik, ezt a kétszemélyes Pesti Könyv Kiadó (a Lucky Luke képregények, tudjátok) is így látta, mert Simon István segítségével ez a füzet nem irkafűzött fénymásolatok formájában debütált a 18. Képregénybörzén, hanem 200 nyomtatott példányban. Az önmagát a zsánerek koordinátarendszerében meglehetősen határozottan az „új magyar retro-pulp alternatív történelmi akciódráma képregény”, illetve a „trafik novel” keresztmetszésébe helyező 40 oldalas füzet az 1989-es év Magyarországára kalauzol minket, melyet egy meglehetősen élénk fantáziájú kisfiú szemén keresztül látunk, akinek édesanyját csontvelőrák emészti el lassan, de biztosan a kórházi szobában. A narráció elsőrangú, helyenként egyszerre három réteggel bír, egymásra megfeleltetve az adott pillanatban Lacika felszíni, majd a titkos naplójába elsuttogott belső gondolatait a többi szereplő gördülékeny, életszerű dialógusaira. A panelelrendezés rendkívül ötletes, hol egészoldalasra tárulkozik ki, hol az ajtókon keresztül és a lépcső fokain felhágva követjük a főszereplő útját a lakásban. Mindeközben varázslatos nosztalgia lengi be az egész történetet: a Double Dragon játékgép, a Semic első Pókember száma és Terminator plakát mind csodás emlékeket ébresztenek fel a szerzővel egykorú geekek szívében, de az i-re a pontot a korabeli reklámok Lénárd-féle reprodukciója és a hátoldalon található keresztrejtvény (amit nem merek kitölteni: a vallásom ellen való, hogy képregényre írjak) teszi fel. Hogy a kisfiú újdonsült osztálytársnőjének titokzatos, tatamin teaszertartást előadó nagypapája és a (bizonyára nem véletlenül) talált csodás BMX hová vezeti a történet fonalát, azt majd csak a háromrészes képregény következő két füzetéből tudhatjuk meg, amit remélem minél hamarabb a kezeim közé kaparinthatok. Amellett, hogy egyáltalán semmi kifogásom a BMX-kölyök vizuális textualitásával szemben (sőt!), ha esetleg úgy alakulna, hogy Laci társulna egy Emtrexx, Zorro, neadjisten Lakatos István kaliberű rajzolóval, az lenne aztán a Kánaán. Ahogy a dolgok állnak, ebből bizony interjú lesz.
Kanon
Süli Andrea munkájával először a 2008-as Hungarocomixon találkoztam, az 5 órás képregényrajzoláson, de igazából ott is kissé elsiklottam felette, lévén választott stílusától, a mangák (uhh, itt most tekintsünk el az ennél közelebbi meghatározástól a hosszas vitákat elkerülendő) hazájától jóval nyugatabbra vetett az érdeklődésem (mondjuk ez megint meglehetősen viszonylagos, a japánoknak a nyugat ugye Kína), és így a hazai hasonló stílű kiadványokat sem olvastam (mint a Dharma vagy a Keretbe zárt világ) de aztán egyszer csak belebotlottam a pont az 5 órás kihíváson készült művekből csemegéző Nero Blanco Comix Álomutazó antológiájában (amit egyébként kifejezetten Kemenes Iván iszonyatosan eltalált húsvéti sztorija miatt vettem meg). Pont ebből a művéből nehéz lett volna következtetéseket levonni, de úgy tűnik Bayer Antal többet is meglátott az ifjú alkotóban, hiszen a Börzére megjelentette az első önálló, szerzői képregényét, a Kanont. A vizuálisan eléggé meggyőző one-shot füzet természetesen fekete-fehér és a klasszikus japán fantasykből és konzolos szerepjátékokból ismert Rend és Káosz szembenálló erőinek kényszerű összefogását meséli el, hogy megmentsenek egy fiút, aki létezésük új értelmének kulcsa lehet. A történet kissé kusza és a párbeszédek néhol kissé döcögnek, de az ilyen akciódús cselekményvezetésnél igazából senki nem számít épületes párbeszédekre, szóval ez valójában nem okoz problémát. A rajzok részletgazdagsága helyenként ugyan a követhetőség rovására megy (ez nem ritka sem a mangákban, sem a manhwákban) és ezen az egyenetlennek tűnő panelvezetés sem segít, azonban egyes beállítások elég ötletesek (a két Desert Eagle angyalszárnyat formáló torkolattüzei) és látványosak (a két oldalon terpeszkedő csatajelenet a Rend Hívei és a Káoszkufárok között) ahhoz, hogy biztosak lehessünk benne, legközelebb a szerző még ennél is kiforrottabb munkát tesz le az asztalra.
Üdvözlet néktek, panelfalók! Az eheti étlapon (is) csupa érdekesség szerepel, így például egy romulán uralkodó Enterprise elleni bosszúhadjárata, John McClane járőrévei, egy öngyilkos hajlamú, dögös szuperhősnő, egy die hardos-barlangos akció, és nem utolsósorban egy (na, ezt kapjátok ki!) okkult fantasy-noir. Csupa szupergeekeknek való képregény, nem? Most mondjátok, hogy nem vagyok jó hozzátok…
Die Hard – Year One #1
Történet: Howard Chaykin Rajz: Stephen Thompson Kiadó: Boom! Studios
21 évvel az első rész után, végül a Die Hard sorozatot is elérte a képregényesítés manapság egyre nagyobb hulláma. Howard Chaykin új minije, ahelyett, hogy folytatná az eddig négy részes történetet, (szerencsére) inkább a múltba réved, és bő egy évtizeddel a Nakatomi toronyházbéli terroristairtás előttre kalauzolja az olvasót, az 1976-os zsúfolt, bűnözőkkel, összetört álmokkal és korrupcióval teli New Yorkba, ahol John McClane még egyszerű járőrként koptatja a járdát. De lehetne ő akár Joe Smith is, mert az, hogy John McClane-ről van szó, kizárólag abból derül ki, hogy elhangzik a neve. És nem csak azért, mert ahogy a „legutóbbi”, PG-13-as McClane, úgy ez sem cigizik, nem iszik, és nem káromkodik (plusz véres trikót sem visel, bár ez még változhat), és egyáltalán, nem csinál semmi olyasmit, ami alapján felismerhető lenne, és a nagyváros hangulatát ecsetelő, iszonyúan szófosó narráció sem passzol hozzá. (Ezt a helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a borítón látottaktól eltérően, a Stephen Thompson rajzolta figura még csak távolról sem rímel Bruce Willisre.) Itt most lehetne azzal okoskodni, hogy de hát hősünk itt még egy másik ember, aki talán majd pont a most következő események hatására válik azzá, akinek megismertük, de részemről ezt nem is tudom eléggé magasról leszarni. McClane-nek ugyanis baromira nincs szüksége semmiféle mostanság divatos eredettörténetre.
A Year One első része azonban nem csak McClane-ről szól. Chaykin párhuzamosan, egy-két oldalas blokkokban mutat be csaknem egy tucatnyi új karaktert, akik közül négyen összefutnak a cliffhanger sötét sikátorában – ketten gyilkosként, egy áldozatként, egy pedig szemtanúként. Nem túl nehéz innen kikövetkeztetni, hogy milyen irányba folyik majd tovább a sztori, bár pár, sebtében felvázolt figura szerepe azért még bőven kérdéses. A fő baj a képregénnyel, már McClane kiherélt karakterén kívül, hogy képtelen elérni, hogy érdekeljen bennünket az újonnan képbe hozott figurák sorsa. A tényleges történet az utolsó oldalakon kezdődik, addig meg csak mérsékelten érdekes pillanatképeket látunk gazdagok, rendőrök és átlagemberek életéből, amiknek nyilván jelentőségük lesz, de ezen a ponton csak annyi reakciót csalnak ki az olvasóból, hogy „na és, én azt akarom hallani, hogy yippee kai yay, motherfucker"! Chaykin egyetlen dicséretre érdemes húzása a ’70-es évekbeli New York-i hangulat tökéletes (noha kissé erőltetett mondatokkal való) megteremtése, amiben Stephen Thompson képei nagy segítségére vannak. Sajnos azonban más téren (főleg a mozgások érzékeltetésénél) a rajzok is bőven hagynak kívánnivalót maguk után. Nem szívesen írom le a minit rögtön az első rész után, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy ez eddig édeskevés, és reménykedjünk egy csodában.
Madame Xanadu #15
Történet: Matt Wagner Rajz: Michael Wm. Kaluta Kiadó: Vertigo Comics
Az Exodus Noir ötödik, záró epizódjában Madame Xanadu végre szemtől szemben áll a titokzatos Al Narral, aki démoni kutyája kíséretében üzletembereket öldös New Yorkban, 1940-ben. Matt Wagner ötrészes sztorija némileg elmarad a sorozat 10 részes, évszázadokat felölelő nyitányától, de tény, hogy annak epikus, korszakokon és kontinenseken átívelő, karaktereket és egy egész világot megalapozó cselekményével nem veheti fel a versenyt egy legfeljebb pár hét leforgása alatt lejátszódó, urbánus környezetbe helyezett krimi. Még akkor sem, ha a „krimi” címkével igen durván leegyszerűsítettem ezt az igencsak sokoldalú, és roppant ügyesen összerakott képregényt. Az Exodus Noir ugyanis városi fantasybe oltott noir, okkult nyomozással fűszerezve, és kiegészítve egy flashback szállal, ami fél évezreddel korábbra visz, a spanyol inkvizíció idejébe, egyenesen egy tragikus szerelemi történet kellős közepébe – rendkívül hatásos és jól sikerült műfaji-stilisztikai keverék, amiből akár hosszútávon is érdekes dolgokat lehetne kihozni, csakhogy Wagner (sajnos?) a következő számmal már ugrik is az ’50-es évekre.
A füzet három részre bontható. Az egyik a főhős szerelme, Marisol sorsának beteljesülését meséli el 1493-ban, ahogy Nimuével való leszbikus kapcsolatuk okán a lányt máglyán égetik meg – ugyan már az előző részből is kiderült, hogy Marisolra halál vár, mégis szükséges az ítélet végrehajtásának, és Nimue reakciójának bemutatása, hisz így nyer értelmet az egész sztorin végigvonuló flasbhack, így kötődnek össze a spanyol inkvizíció eseményei a XX. század közepi New York-i gyilkosságokkal. A füzet másik része lényegében „helykitöltés”, de annak rendkívül feszült és hatásos: Al Nar utolsó áldozata hosszú oldalakon keresztül, rettegve menekül gyilkosa elől, és paranoiáját, a félelmetes és reménytelen szituáció érzetét Wagner ténylegesen képes átadni az olvasónak. De mielőtt Al Nar lecsaphatna, megérkezik Xanadu, és a Central Parkban sor kerül a végső összecsapásra a hősnő és az öldöklésekért felelős tűzdémon között. Leszámítva azt az apróságot, hogy az inkvizíció borzalmait a gonosz és fanatizmustól fűtött emberi természet helyett Wagner félig-meddig egy démon keze munkájává degradálja, nincs mibe belekötni. A ’40-es évekbeli New York hangulata fantasztikus, az aranykori Sandman remek mellékszereplő, a végső harc látványos és epikus, a veterán Michael Wm. Kaluta képei pedig lenyűgözőek. Kíváncsi vagyok, hogy a következő számban, az egy évtizedes ugrással milyen stílust tesz magáévá Wagner, de egy biztos: remek sorozatot alkotott.
Spider-Woman #1 Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Alex Maleev Kiadó: Marvel Comics
A francba. És ha hozzáveszem, hogy bő három és fél éve várunk már erre a sorozatra (Brian Michael Bendis még a 2005 decemberében indult minije, a Spider-Woman: Origin után helyezte – akkor még nagyon közeli – kilátásba), akkor ennél jóval cifrább szavak is idekívánkoznak. Mert aki anno olvasta a Bendis-Maleev páros szenzációs Daredevil sorozatát az alighanem lélegzetvisszafojtva várta már a nagyszerű duó új közös munkáját, Bendis régi álomprojektjét. Most, lassan egy évvel a Secret Invasion után, több halasztás és tologatás után végre-valahára megjelent a Spider-Woman első része – de örömtánc helyett sírni volna kedvem. Bendis ugyanis, az első rész alapján, ha nem is vészesen, de határozottan mellényúlt. Már maga a kiindulási alap is döcögős: címszereplőnk, Jessica Drew ugye a skrullok áldozata, elrabolták, majd pedig királynőjükkel helyettesítették őt, aki hadserege élén lerohanta a Földet. Vagyis jelenleg Jessica invázióval, földönkívüli ellenséggel való asszociációkat eredményező arca az egyik leggyűlöltebb az egész bolygón, ahogy mondja: még a barátai is utálják őt. De miért is? Nyilvánvalóan a mindig felvilágosultnak, intelligensnek ábrázolt szuperhősöknek van annyi gógyijuk, hogy ne közösítsék ki egyik régi barátjukat, csak mert valaki az ő külsejét felhasználva hirdetett háborút az emberiség ellen. Nem? Szörnyen banális koncepció ez, amely már a Secret Invasion utolsó lapjain is zavaró volt – de így, egy egész sztori kiindulási pontjaként, egy karakter lelkiállapotának, motivációrendszerének alapjaként egyenesen röhejes. Persze magyarázhatjuk azzal, hogy csak Jessica érzi úgy, hogy társai gyűlölik, de ez is csak afféle légből kapott magyarázat, ostoba ürügy arra, hogy Bendisnek rendelkezésére állhasson egy depressziós karakter. Mint annak idején Fenegyerek – ám a nagy különbség az, hogy az ő személyes pokoljárását még brutális erővel, megkérdőjelezhetetlen hitelességgel tudta alátámasztani.
És mit hoz ki mindebből az író? Egy terápiás célú bosszú történetét. Jessica dühös a skrullokra, akik tönkretették az életét, ezért a földönkívüliek itteni tartózkodását á la Men in Black kontrollálló S.W.O.R.D. frissiben toborzott ügynökeként nekiáll levadászni a Secret Invasion után még a Földön maradt alakváltókat. Harmatgyenge a sztori, és egyelőre más téren sem mutatkoznak meg Bendis írói képességei. A dialógusok sokkal egyszerűbbek és laposabbak, mint ahogy azt tőle megszokhattuk – igaz, eleve nincs sok belőlük, és itt kezdődik a másik súlyos probléma. A képregényt végig Jessica narrálja, méghozzá nehézkesen, szájbarágósan, erőltetett hangulatsulykolással („hű, jaj, de szarul vagyok”, „áh, micsoda szar világ ez”, „óóóh, de szar minden”, ”blablabla szar blabla”, „hablablabla szar”), mintha Bendis elfelejtette volna, hogyan kell belső monológot írni. A mérleg pozitív oldalán így szinte egyedüliként szerepel Alex Maleev még a szokásosnál is csodálatosabb képi világa. Jessica fantasztikus hitelességgel jelenik meg, ami nem is csoda: a rajzolónak rendelkezésére állt egy modell (Jolynn Carpenter), akiről a főhősnőt mintázta. A fotorealisztikus arc ugyan itt-ott kissé elüt a Maleevre jellemző nyers környezettől, de a fantasztikusan szép és sötét (nem mellesleg, a főhős lelkiállapotát a narrációnál sokkal visszafogottabban és hatásosabban érzékeltető) színezés az ilyen apróságokat is képes feledtetni – azzal az oldallal, amin Jessica megérkezik Madripoorba, legszívesebben kitapétáznám a szobám falát. De a csapnivaló történetet ez sajnos még nem húzza ki a pácból.
Star Trek: Romulans – Schism #1 Történet és rajz: John Byrne Kiadó: IDW Publishing
John Byrne rászabadításával az eredeti Star Trek sorozat korszakára és karaktereire, az IDW Publishing a rajongók legnedvesebb álmait váltja valóra. Azt az író már a Kirk kapitány kalandjai előtt játszódó Crew című sorozattal is bizonyította, hogy fantasztikusan otthon érzi magát ebben a világban, mind a sztori, mind pedig az atmoszféra szempontjából, és nincs ez másként romulános történetében sem. Bár a Schism egy háromrészes mini első felvonása, egyben folytatás is. Byrne a Star Trek: Alien Spotlight – Romulans és a Star Trek: The Hollow Crown című képregényekkel (összesen három rész) indította útjára a politikai manőverekkel, átverésekkel, ármánykodásokkal teli sztorit, mely természetesen úgy passzol az eredeti tévésorozat bizonyos epizódjaihoz, mint kesztyű a kézre. A hangsúly, ahogy azt a cím is mutatja, a romulánokon van, illetve szövetségükön a Klingon Birodalommal (és nem, sem Kirk, sem az Enterprise nem bukkan fel a képregényben, még csak egy fél képkocka erejéig sem). Byrne a tévé show olyan klasszikus részeinek a hátterét világítja meg, mint a Balance of Terror (az Enterprise és egy romulán csatahajó harca, egyben a romulánok első felbukkanása), az Errand of Mercy (a klingonok első megjelenése, amiben egy felsőbbrendű faj erővel békét kényszerít a háború felé sodródó Föderációra és Klingon Birodalomra) és a The Enterprise Incident (Kirk ellopja a romulánok álcázó berendezését). Nem csak hogy bemutatja a romulánok és a klingonok szempontjati, de ténylegesen össze is köti ezeket az epizódokat egy hosszabb, komplex történetté úgy, hogy közben teljes tisztelettel viseltetik irántuk, vagyis egy ujjal sem nyúl hozzájuk. És, bár a sztori önmagában, az eredeti részek ismerete nélkül is érthető, talán mondanom sem kell, hogy igazán élvezni azok fogják, akik pontosan tudják, hogy mihez pakolja hozzá Byrne ezt a tetemes mennyiségű új információt.
A sorozat középpontjában Gaius áll, annak a romulán hajókapitánynak a fia, aki az említett Balance of Terrorban elesett az Enterprise-zal vívott harcban. A The Hollow Crownban, anyja és a szövetséges klingonok hosszú ármánykodásainak köszönhetően a birodalom uralkodója lett, akit megszállott bosszúvágy hajt Kirk és hajójának elpusztítására. Persze a helyet korántsem ilyen egyszerű. Byrne árulások és intrikák egy rendkívül komplex hálóját szövi, amiben véd- és dacszövetségesek egymást szúrják hátba fél pillanatnyi gondolkodás nélkül. Minden a hatalom, a bosszú és a szex körül forog, és még az egyetlen igazán tiszteletre méltó karakter (az említett romulán kapitány) halálát is csak mocskos politikai játékokhoz használják fel. Romlott világ ez, romlott karakterekkel, akiket viszont Byrne olyan mesterien ír, hogy mégis képesek vagyunk időről-időre azonosulni, ha nem is konkrétan velük, de céljaikkal mindenképp. Ez köszönhető a rajzoknak is: Byrne fantasztikusan kifejező mimikával ajándékozza meg a szereplőket, minden egyes rezdülés tökéletesen a helyén van. A hátterek, az űrbéli jelenetek szintén mind tökéletesen kidolgozottak, realisztikusak és kellemesen régivágásúak (mellesleg a színezés is elsőosztályú), a saga végleg levetkőzte az Alien Spotlight még kissé túlzó vonásait és zavaró színvkavalkádját. Byrne kétségkívül mestere lett az eredeti Star Trek sorozat világában játszódó képregényeknek – mind íróként, mind rajzolóként. Minden rajongónak abszolút kötelező vétel.
Underground #1
Történet: Jeff Parker Rajz: Steve Lieber Kiadó: Image Comics
Emlékeztek még a ’90-es évek akciófilmjeire, amiket több-kevésbé a Die Hard sablonjára húztak rá? Így volt pl. Die Hard a buszon (Féktelenül), Die Hard a hegyekben (Cliffhanger), Die Hard egy hokimeccsen (Hirtelen halál), Die Hard az Alcatrazon (A szikla) – és most, a jelek szerint, lesz Die Hardunk egy barlangban is. Méghozzá nem mástól, mint Jeff Parkertől, aki eleddig vidámabb hangulatú képregényeiről volt híres, és nem csak a Marvel berkeiben (ld: X-Men: First Class, Agents of Atlas), hanem azokon kívül is (ld: Mysterious the Unfathomable). Az Underground viszont egy nagyon is komoly történetnek tűnik, aminek kiindulási pontjában egy jól ismert konfliktus áll. Egy gazdaságilag alaposan megrokkant kisváros melletti, természeti kincsekkel teli barlangot a polgármester turistalátványossággá akar változtatni, állítólag azért, hogy fellendítse a városka helyzetét, de valójában alighanem azért, hogy saját pecsenyéjét sütögesse. Főhősnőnk, Wesley Fisher parkőr azonban szeretné megőrizni a barlangot eredeti állapotában, és tudja, hogy ha megnyitják a nyilvánosság előtt, akkor a turisták tönkreteszik ezt a pótolhatatlan természeti kincset. Amikor néhány helyi lakos dinamittal tör utat magának a barlangba, és bennreked Wesley társa is, a nő a segítségére siet – míg az elkövetők szeretnék eltüntetni tevékenységük nyomait.
Ennyiből is látszik, hogy a sztori arcátlanul egyszerű. Vannak rosszfiúk, vannak jófiúk, és van köztük egy konfliktus, ami a felvezetés után, vagyis a következő résztől kezdve, valószínűleg egy lendületes thrillerbe torkollik – miközben a háttérben diszkréten meghúzódik némi öko-tanulság. Az Underground nem is a történet, hanem a kivitelezés miatt jó. Parker lendületesen ír, a cselekmény gyors, de nem elkapkodott – van idő a karakterek bemutatására (egy rendkívül személyes, nem mellesleg ötletes és bájos hálószoba jelenetből ismerjük meg Wesley-t), az utolsó részletéig és lakójáig hiteles város hangulatának ábrázolására, mégis, már az első rész végén elérkezünk ahhoz a cliffhangerhez, ami egyértelműen jelzi: innentől az akcióé lesz a főszerep. Kicsit ugyan szkeptikus vagyok, hogy a továbbiakban mit lehet kihozni ebből a koncepcióból, mert az, hogy a kergetőzés nem a felszínen, hanem a föld alatt folyik majd, kevésnek tűnik az üdvösséghez – az extrém környezet nyújtotta változatosság önmagában csak limitált ideig tartja fenn az érdeklődést. Viszont mégiscsak Jeff Parkerről van szó… nameg Steve Lieberről, akit úgy látszik, vonzanak az efféle extrém környezetek, hisz ő rajzolta a Whiteout és Whiteout: Melt című antarktiszi thrillereket is (adaptációjuk egy hét múlva a mozikban). Az Underground látványvilága azonban nem is lehetne a Whiteoutétól eltérőbb. És ez nem csak a melegséggel teli tarka színvilágnak köszönhető, Lieber maga is barátságosabb, lágyabb vonásokat használ (ez főleg az arcokon figyelhető meg), amik néha már-már a rajzfilmes hatás szélén egyensúlyoznak – de végül mindig megmaradnak a realisztikus ábrázolásmód keretein belül. Kellemes olvasmány, mindenképp érdemes lesz odafigyelni rá – már csak azért is, mert bárhová tartson is Parker a sztorival, egyértelműen még csak most jön a java.
Belevetem magam a kopott, nyikorgó és rettentően kényelmetlen fotelomba, kezemben egy sárga-fekete borítójú könyvvel. Belekortyolok a nem sokkal korábban odakészített whiskeymbe, csak előtte kidobom belőle a jeget. Kell bele, hogy lehűtse, de utálom, ha felhígítja a piát. Belenézek a könyv fedőlapján lévő ijedt szemekbe, amitől a hideg hirtelen átfut a hátamon. Sin City - A sárga rohadék – hehe, jó kis cím, bár angolul mintha valahogy keményebben hangzana. Nem gond, tudjuk miről van szó. Nem is tökölök tovább, izgatottan csapom fel a fedelet. Az első oldalon koromfekete alapon nagy fehér betűk hirdetik, hogy beléptem Sin Citybe. Frank Miller bűnös városába.
Újabb korty a gabonapárlatból. Erőt merítek, mielőtt alámerülnék Basin City mocskába. Egy szexi lány és néhány nem túl bizalomgerjesztő alak kontrasztos képét követően elkezdem olvasni az első fejezetet. A sztori már ismerős. Annak a Rodriguez nevű fószernek a filmjéből. Gyorsan haladok az oldalakkal. Nem azért mert sok az egész-oldalas kép, sőt, azokon hosszasan el is időzöm. Hanem mert a tempó nagyon feszes, a szövegeket egyszerűen falom. Baszki, így mindjárt a végére is érek.
Egy öreg, kiégett zsaruról szól, akinek már döglödik a ketyegője. Éppen a nyugdíj előtt áll. Ez a Hartigan tipikus ponyvahős, öntörvényű kopó, akinek nem parancsol senki. Bírom az ilyet. Miller állítólag Piszkos Harryről mintázta. Ijesztő egy figura, egy X-alakú heg virít a homlokán, de valójában a termete, meg a durva vonalakkal rajzolt barázdált arca az, ami igazán bizarrá teszi. Szóval ez az öreg zsaru megment egy 11 éves kiscsajt, Nancy Callahan-t (Piszkos Harry!), akivel egy perverz ürge éppen valami durva dolgot készül elkövetni. Hartigan nem tököl, elintézi a fickót, és hát…khm…megcsonkítja, mondjuk így, oké?! De ez a kisköcsög nem akárki ám, hanem a város urának, a Roark nevű szenátornak a kölke, szóval Hartigan alaposan belenyúlt a szarba. Az apuci persze elintézteti Hartigan-t, nagyon durván. Mindent az ő nyakába akarnak varrni, de a zsernyák kussol, nem vall be semmit. Még miután napokon át rendszeresen elpicsázzák egykori kollégái, akkor se. Így aztán leültetik, hogy a sitten rohadjon el. Hartigan nem törik meg, tartják benne a lelket a levelek, amiket a vézna kis Nancy Callahan küldözget neki állnéven. Számára csak az a fontos, hogy a kiscsaj biztonságban legyen.
Öntök egy újabb adagot, de most már hanyagolom a jeget. Francba, már a felénél tartok, pedig csak nemrég kezdtem el. Hol is tartottam? Megvan!
Szóval eltelt 8 év, és amikor nem jön több levél, Hartigan aggódni kezd, és ezért inkább bevall mindent a szabadságáért cserébe. Kiengedik, és elindul megkeresni a már 19 éves Nancy Callahan-t, de észreveszi, hogy egy bizarr kinézetű sárga színű rohadék jár a nyomában, és az utolsó pillanatban döbben rá, hogy alaposan elcseszte. Pont ő volt az, aki elvezette őket Nancy-hez. De ekkor már késő, Nancy észrevette Hartigan-t, a hősét, a megmentőjét. Innentől már mindketten bajban vannak.
Száguldanak a fekete-fehér és sárga színű oldalak a szemem előtt, folyik az akció, mintha csak egy fura régi filmet néznék. Elképesztő dolgokat művel ez a Miller, bár ezt eddig is mindenki tudta róla. A képi és a szöveges narratíva valami elképesztő, az egész formailag kevesebb, mint egy megsárgult papírú vaskos ponyva-krimi vagy egy kopott kópiájú film noir, mégis sokkal több náluk. Ahogy olvasom, szinte hallom a fejemben Hartigan rekedtes, érces hangját, Roark gusztustalan röfögését, a vézna kis Nancy Callahan ijedten csilingelő hangját, a rendőrautók szirénáinak visszhangját. Ráizgulok, ahogy a már 19 éves Nancy izgatóan vonaglik a rúdon. Látom, ahogy Hartigan fájdalomtól eltorzult arccal a földre rogy az egyik szívroham során, az arcomhoz kapok és megpróbálom letörölni a vért a képemről, ami a péppé vert Hartigan-ről fröccsent rám. És szinte érzem az orromban annak a sárga rohadéknak a bűzét. Az egész oldalas kompozíciók adják meg a sztori hangulatát, az egész sava-borsát, a szöveg nélküli rajzok, de olykor még a koromfekete oldalak is többet mondanak szinte, mint a szavak.
És máris vége. A francba! Kiiszom a maradék whiskeyt, rágyújtok egy staubra, és közben még megnézem, a kötet végén lévő képgalériát, a 4 darab Sin City ihletésű rajzot, melyeket négy kollégájának a fantáziájára és ceruzájára bízott Miller. És hagyom magam lenyűgözni az eredeti füzetek borítóinak színes rajzait felvonultató másik galéria által. Csodálatosak, egyszerűen hiba lett volna kihagyni őket, és bár ezek jól néznek ki színesen, azért a képregény így, feketén-fehéren az igazi.
Leégett a cigim, elfogyott a piám, véget ért a negyedik Sin City kötet. Mielőtt elindulok a dolgomra, még elgondolkodom egy kicsit.
A Sin City megjelentetése az egyik legjobb dolog, ami a hazai képregénykiadással csak történhetett. Azt ember nem is hívhatja magát igazán képregény-rajongónak, ha nincs legalább egy Sin City kötet a polcán. A sárga rohadék már a negyedik a sorban, és remélhetőleg ezzel még nincs vége. Kicsit elkéstem, elismerem, már egy éve, hogy megjelent ez a kötet, de ez most mindegy. Ez egy klasszikus, bármikor újra elővehető, és akkor is ugyanígy fog hatni ránk. Sokan, sokszor elmondták már, talán már én is, de Frank Miller egy zseni. Klasszikusok alapján alkotott klasszikust. A régi ponyvák és noirok legjobb elemeit vegyítette a saját kicsit beteges fantáziájával és sajátos rajzstílusával, és létrehozott egyfajta posztmodern rajzolt film-noirt, vagy inkább hívjuk csak neo-noirnak.
Végül eszembe jut, hogy milyen hihetetlen, hogy annak idején pont a Sin City kapcsán próbálta megbélyegezni a képregényeket valami seggfej firkász. Azt hiszem, hogy a Sin Citynek legalábbis, nem kell megvédenie magát. Most pedig megyek, még el kell intéznem valakit....
"Ha a megfelelő Sikátorba fordulsz, Sin Cityben bármit megtalálsz."
Sin City – A Sárga Rohadék
Írta: Frank Miller Rajzolta: Frank Miller Fordító: Benes Attila (Heltai Olga filmfordítása alapján) Műfaj: Neo-noir, krimi Kiadó: Fumax Oldalszám: 240 oldal Ár: 3790 Ft
Péntek van, ez pedig itt a 13. GeexKomix, úgyhogy ezen az újfajta „péntek 13-on” csupa szaftos, kemény, vérmocskos képregényről lesz szó. Óriás, kannibál békák inváziója után visszatérünk a dühkórtól sújtott Angliába, és ha kiélveztük a vérben és belekben nyakig tocsogó Rozsomák látványát, tanúi lehetünk egy pocsék autókereskedő bűnben való elmerülésének is. Na jó, lesz egy tipikus szuperhősös képregény is, de még az is őrültekről, gyilkosokról és gonoszokról szól. Ez itt a Dark, Bloody GeexKomix 13! Fáradjatok beljebb, csak húzzatok egy nejlonkabátot, hogy ne vérezzétek össze a ruhátokat.
28 Days Later #2
Történet: Michael Alan Nelson Rajz: Declan Shalvey Kiadó: Boom! Studios
A mozifilmekhez készült képregényes folytatások/előzmények és egyéb tie-inek valami oknál fogva nem szoktak jól sikerülni, de kivételek szerencsére akadnak. Ilyen Michael Alan Nelson 28 Days Later című minisorozata is, ami meglepő módon pont a Danny Boyle-féle 28 nappal később folytatása. Ez viszont több szempontból is érdekes: egyrészt ugye a filmnek már elkészült a folytatása ugyanazon médium keretein belül (28 héttel később, és ha lehet hinni a híreknek, egy-két éven belül jön a 28 hónappal később is), másrészt meg elkészült a folytatása képregényben is. Utóbbit, ami a két mozifilm közt képzett hidat, a horrorguru Steve Niles írta 28 Days Later: The Aftermath címmel, és 2007 áprilisában adta ki a Fox Atomic Comics, ügyesen hozzáidőzítve az egy hónappal később bemutatott második mozifilmhez. Sem a film, sem a képregény nem foglalkozott azonban a 28 nappal később szereplőivel, ami talán nem is baj, hisz így kötöttségek nélkül, szabadabban mozoghattak a sztorival. Michael Alan Nelson azonban úgy döntött, továbbviszi a fiatal fekete nő, Selena történetét, aki Jimmel együtt menekült meg az első film végén. Az eredmény több mint kielégítő, még akkor is, ha a felállás túlságosan is hasonlít James Cameron Aliensére: egy csapat haditudósító be akar hatolni a fertőzés szívébe, vagyis a karanténba zárt Angliába, hogy utánajárjanak a történteknek, és ehhez a terepet immár jól ismerő túlélő, Selena segítéségét kérik. A nő persze eleinte elküldi őket a pokolba, de végül kötélnek áll, és egy karddal felszerelkezve nekivág a fertőzöttektől nyüzsgő vidéknek.
Egy ilyen történettel nem sok mindent lehet kezdeni: a tökös, „én má’ tudósítottam Irakból, Afganisztánból meg a pokol legtüzesebb bugyrából, mit nekem egy járványzóna”, kihaénnem riporterek természetesen magabiztosan és büszkén hatolnak be a dühkórtól őrjöngő emberek területére, ahol aztán annak rendje és módja szerint jönnek a problémák. Van, aki meghal majd, van, aki megfertőződik, ismerjük a dörgést. A sztorit illetően tehát senkit nem fog meglepetés érni, de Nelson szerencsére tud hangulatot teremteni, az pedig itt mindennél fontosabb. Lassan, de határozottan gördíti előre a cselekményt, jut idő a karakterek és a köztük lévő konfliktusok bemutatására (mert természetesen vannak konfliktusok), félelmetesek a fertőzöttek (nincs is annál jobb, mint amikor látjuk, ahogy egyikük a távolból, hörögve rohan a szereplők felé, háttérben a hideg, komor, kies vidékkel), lendületesek, filmszerűek az akciók, a gore pedig hatásos, de nem túlhasznált. Igaz, Selana egy kicsit túlságosan is olyan, mint Michonne a The Walking Deadből, de ez legyen a legnagyobb problémánk. A képi világ is teljesen rendben van: sötét, barátságtalan színek töltik ki a realisztikus vonásokat, a hátterek pedig mindig fenyegetők és baljósak. Pofás kis horror, nem váltja meg a világot, de méltó folytatása a filmnek.
Beasts of Burden #1 Történet: Evan Dorkin Rajz: Jim Thompson Kiadó: Dark Horse Comics
Újabb kedvesnek, bájosnak és édesnek tűnő állatos képregény, ami nem az, aminek látszik – bár a figyelmes szemlélődő már felfedezheti a borító vérvörös hátterében virító halálfej-koponyát, ami igen határozottan arról árulkodik, hogy az alatta lévő kutyuskák ellenére a Beasts of Burden nem gyerekkönyv. Sőt, ami azt illeti, horrorral van dolgunk, és nem is akármilyennel. A helyszín egy kisváros, Burden Hill, ahol egy csapat beszélő kutya és macska éli életét a képregény lapjain soha meg nem mutatott emberek világában. Ace, Red, Rex és a többiek épp önfeledten társalognak hétköznapi dolgokról, amikor egyiküknek egy béka pottyan a fejére – és a következő pillanatban valóságos békaeső kezd záporozni az égből. Ezek a békák ráadásul kannibálok, és miután az egyik kutya eltűnik, a többiek behatolnak az erdőbe, hogy megkeressék – és itt kezdődnek az igazi bajok, merthogy úgy néz ki, hőseinknek egy békainvázióval van dolguk. Azt amúgy említettem már, hogy a kutyák (de legalábbis néhányuk) a mágiában is jártasak?
Namost, tudom, hogy ez az egész úgy hangzik, mintha valami harmadrangú író munkája lenne, aki épp LSD-tripen volt, mikor egy parányi levelibéka beugrált a szobájába, de tekintsünk el attól, hogy a sztori első hallásra teljesen komolyan vehetetlen – merthogy az alkotók nagyon is komolyan veszik, és elérik, hogy te, az olvasó is komolyan vedd. Ez nem kis részben Jill Thompson gyönyörű, vízfestékkel kimunkált képeinek köszönhető. Már a csodás színekben pompázó, részletekben gazdag nyitóoldal is nyilvánvalóvá teszi, hogy itt valami igazán különlegessel van dolgunk, az állati antropomorfizmus pedig csak megerősít benne. Thompson abszolút valószerűen, mindenféle disney-s sztereotípiát nélkülözve ábrázolja a beszélő állatokat, akikben ugyan van egy kis szükséges, rajzfilmszerű báj, de összességében rendkívül realisztikus a mozgásuk, vagyis „igazi” kutyákat és macskákat látunk, akik történetesen emberi tulajdonságokkal és intelligenciával rendelkeznek, és nem mellesleg fantasztikusan kifejező „pofamimikájuk” van (ilyen szempontból a képregény leginkább David Petersen briliáns kardozós-egeres-középkori Mouse Guard sorozatához hasonlatos). És persze azért többről van itt szó szemet gyönyörködtető képeknél. Dorkin lendületesen, rutinosan ír, ügyesen teremt hangulatot (mesteri, ahogy a megfoghatatlanul bizarr eseménytől mindössze egy-két sokatmondó panel segítségével – pl. egy letépett szarvasfej a fák között, két rémült kutya előtt – eljut a halálos veszedelem horrorisztikus érzékeltetésig), és ritkán látott magabiztossággal, rögtön a szereplők közti kapcsolatrendszer kellős közepébe vág, mindenféle felvezetés és karakterbemutatás nélkül. A Beasts of Burden furcsa, rémisztő, kreatív, emberi és gyönyörű.
Dark Avengers #9 Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Mike Deodato Kiadó: Marvel Comics
A gonosz uralkodik. Ha valaki még nem tudná (ááá, ilyen ezen a geekekkel teli oldalon biztos nincs), a Secret Invasion után Norman Osborn, az egykori Zöld Manó vált Amerika első számú rendőrévé, a S.H.I.E.L.D.-et leváltott H.A.M.M.E.R. igazgatójává, és nem utolsósorban az új, őrültekből, pszichopatákból és gyilkosokból álló Bosszú Angyalai csapat vezetőjévé. Az erről szóló, idén indult sorozat, a Dark Avengers pedig az utóbbi hónapok során a Marvel egyik legjobb címévé nőtte ki magát. Miért is? Mert tele van hihetetlenül szemét, gonosz rohadékokkal, akiket egyszerűen pokoli jó móka megfigyelni, ahogy mindenféle, a szuperhősökre jellemző visszafogottság nélkül kaszabolnak, a harcok szüneteiben meg egymás közt marakodnak. De a legszebb az egészben az, hogy míg folynak az ilyen-olyan perpatvarok az aktuális rosszfiúkkal (akik ugye még a rosszfiúknál is rosszfiúbbak – vagy rosszlányabbak, hisz az első történet antagonistája Morgan le Fay volt), az író, Brian Michael Bendis, a háttérben gyönyörűen szövögeti az egyes karakterekkel kapcsolatos sztorikat. A kilencedik szám fókuszpontjában Ares, a háború istene, Osborn nagydarab verőlegénye áll, akinek fiát Nick Fury éppen az Osborn elleni harchoz toborozta csapatába (ld: Secret Warriors). Ares erre most rájön, és meglátogatja Furyt, hogy tisztázzák a dolgot – de nem holmi csihipuhival, Bendis ennél szerencsére jóval okosabb író. Nála a dialógusok könnyedén tudnak akkorát ütni, mint egy szuperököl, és a jelenet, amiben a csapat rejtekhelyére hatalmas fejszéjét hadonászva, törve-zúzva becsörtető isten végül rábízza fiát Furyra, egyszerűen mesteri. Eleinte folyton alulnézetből látjuk Arest, kiemelve hatalmas, isteni mivoltát, majd amikor halkan elmeséli, hogy halvány gőze sincs, hogyan neveljen fel egy fiút, hirtelen esendő emberré válik, és úgy is hagyja el végül a helyszínt.
E fősztori mellett még két szál húzódik meg a képregényben. Az egyik a Marvel skizofrén Supermanjével, a Sentryvel kapcsolatos, aki lassan kezd teljesen begolyózni, és ez persze kellően felzaklatja feleségét is – ennek eredménye az utolsó oldalakon látható, Osborn állapotának romlásával együtt. Merthogy bizony, ő is kezd begolyózni. Bendis nagyon szépen vezeti ezeket a szálakat, valószínűleg lassan építkezve egy igazán kemény sztori felé, amiben a gonoszok által épített kártyavár összeomlik – bár a magam részéről úgy vagyok vele, hogy minél később következik ez be, annál jobb, mert a Marvel világának ez az új status quo-ja egyelőre kifejezetten érdekes és szórakoztatató. És végre Mike Deodato is egy olyan képregényen dolgozhat, amihez tökéletesen illik a stílusa (ilyen legutóbb a Warren Ellis féle Thunderbolts volt – ami nem mellesleg e cím egyfajta előzményének tekinthető). Az emberalakjai ugyan sokszor eltúlzottak és robosztusak, de ez ebben a számban – lévén, hogy szinte csak dialógusok vannak benne, minimális akcióval – nem tűnik fel, és egyébként mind panelkezelése, mind sötét, borongós képi világa első osztályú. Még sok ilyet kérünk.
Filthy Rich
Történet: Brian Azzarello Rajz: Victor Santos Kiadó: Vertigo Comics
A noir nagy rajongójaként, mint valami messiást vártam a Vertigo új imprintjének, a Vertigo Crime-nak az indulását. Egy kiadó, ami fekete-fehér hardcore bűnügyi történeteket dob piacra, a régi ponyvaregények, normál képregénynél kisebb méretében, keményfedélben? Ez nem sülhet el rosszul. Nem is sült, de olyan túlságosan jól sem. Az első két kötet, Ian Rankin Dark Entriese (John Constantine-nal a főszerepben) és Brian Azzarello Filthy Rich-e egyszerre jelent meg, és mivel utóbbit a nemrég véget ért, zseniális 100 Bullets szerzője írta, az elvárások természetesen magasak voltak. Talán nem is csoda, hogy Azzraello (aki egyébként az említett sorozaton kívül még nem nagyon tett le igazán emlékezetes comicot az asztalra) leverte a lécet. A történet középpontjában Richard „Junk” Junkin, egy egykori egyetemista futballsztár áll, akinek karrierje egy sérülés következtében szakadt félbe. Junk most ügynökként dolgozik egy autókereskedésnél, és munkáját szánalmasan pocsékul végzi – főnöke végül inkább azzal bízza meg, hogy kövesse vad, szexi lányát, Victoriát, és akadályozza meg, hogy zabolátlan viselkedésével és botrányaival folyton a pletykaújságok címlapjára kerüljön, sárba rángatva ezzel a családi- és cégnevet. Junk alámerül New York klubvilágába, és ahogy az már az ilyen sztorikban lenni szokott, hamarosan minden szar az ő nyakába borul.
A Filthy Rich rendkívül ígéretesen kezdődik. Azzarello bevezet minket a szánalmas-szimpatikus Junk életébe, aki régi sportsztárstátuszát felhasználva csábítja el a nőket, és tartja meg munkahelyét – merthogy főnöke is kihasználja az egykori futballbajnok hírnevét. Mindezt, és a sötét, nyers, 100%-osan kontrasztos, jellegzetesen noiros képi világot látva, már szinte érezzük is, ahogy Junkot kezdi fojtogatni ez a világ, és tudjuk, csak idő kérdése, hogy a bűn vonzáskörébe kerüljön. A baj csak az, hogy amikor ez ténylegesen megtörténik, akkor a roppant hatásos (és mellesleg kényelmesen hosszú) felvezetés sablonokba és következetlenségekbe torkollik. Junk hol szerencsétlen flótás, hol kőkemény, sziklaöklű férfi, hol meg őrjöngő állat, és karakterének ez utóbbi aspektusa különösen fájó, ugyanis dühkitörései előzmény és háttér nélküliek, így pedig esetlegesnek tűnnek. És mivel ezek a dühkitörések vezetnek a sztori fő konfliktusához, ezen a ponton az egész, addig szépen, gondosan épített cselekmény megbicsaklik. A mellékszereplők kidolgozottsága változó, bár többé-kevésbé érdekesek, még ha nem is túl bonyolultak (a két femme fatale-t szerencsére jól eltalálta Azzarello), viszont a közük lévő dialógusok általában botrányosan mesterkéltek. Emlékeztek még a 100 Bullets szenzációsan megírt, zseniálisan többértelmű, ravasz, ármánnyal, utalásokkal, gonosz humorral, burkolt poénokkal és szójátékokkal teli párbeszédeire? Na, Azzarello itt ugyanezt próbálja elsütni, ám sem a sztori, sem a karakterek nem engednek teret ennek a stílusnak, ami cserébe bizony erőltetetté válik. És sajnos a helyzeten nem segítenek a befejezésben nagy kapkodással elvarrt szálak és a némileg inkoherens képek sem – Victor Santos karakterei sokszor sehogy sem akarnak hasonlítani önmagukra, és a nagy fejek is furcsán bizarr, rajzfilmes-komikus hatást keltenek. Marad erős közepes, és az év egyik legnagyobb csalódása.
Wolverine: Old Man Logan Giant Size
Történet: Mark Millar Rajz: Steve McNiven Kiadó: Marvel Comics
Ah, egy Mark Millar képregény… egy NAGYON tipikus Mark Millar képregény. Ehhez kellett 8 rész? Tényleg? Hogy legyen egy finálénk, ami arról szól, hogy… miről is? Igazából semmiről, ahogy az egész sorozat marhára nem szólt semmiről. De tényleg, jól meggondolva az Old Man Logannak szinte nincs is története. Millar nem mesélt, hanem szimplán csak kiélte magát, és szépen, egymás után bemutatta megalomán ötleteit (egy disztipikus jövővel kapcsolatban, amit fél évszázaddal a hősök bukása után a szupergonoszok uralnak), amiket egy utazás és egy bosszú harmatgyenge szálai kötöttek össze, miközben otromba módon egymásra hajigálta a Rozsomák karakterével kapcsolatos legnagyobb sablonokat. Igen, hősünknek már megint leölték egy csaját – úgy látszik, a Marvel Univerzumban egy nő számára az érvagdosás és a főbelövés sem olyan atombiztos öngyilkossági módszer, mint a Logannel való kavarás. De hogy az írók egyszerűen képtelenek ettől elvonatkoztatni, és folyton ezt rángatják elő motivációnak egy kiadós kaszaboláshoz, az több, mint kiábrándító. Persze Millarnak ritkán számítanak bármit is olyan apróságok, mint karakter és motiváció, neki a lényeg az, hogy igazán tökös és cool jeleneteket írhasson. Így az Old Man Logan fináléja a maga primitív módján, egyetlen dologról szól: Rozsomák nagyon kemény. Rozsomák nagyon durva. Rozsomák nagyon dühös. Rozsomák nagyon kegyetlen. Rozsomák öl.
Az előző részben a Hulk banda tagjai lemészárolták családját, így Logan, aki 50 éve békében élt, és nem eresztette ki karmait, most újra csatába vonul. Módszeresen elkezdi öldösni Bruce Banner több száz perverz és gyilkos leszármazottját, és végül megküzd magával az eredeti, időközben teljesen megtébolyodott Hulkkal is (ez mondjuk szép gesztus, ti., hogy azzal harcol utoljára, akivel legelső felbukkanásakor harcolt, anno 1974-ben, az Incredible Hulk 180-ban). Millar és McNiven nem fogják vissza magukat, Rozsomák nyakig tocsog a vérben, torkokat harap át, fejeket vág le, Hulkokat kaszabol félbe, és (szó szerint) térdig gázol a belsőségekben. Nem mondom, dögösen néz ki és a westernes beütés is működik, de elég redundáns, erőltetett, és hét résznyi fárasztóan hosszú, pofátlanul egyszerű, minden pillanatában kiszámítható, a sztorit alig valamicskével előrevivő, egymással felcserélhető közjátékok után egy kiadós vérengzés bizony édeskevés. És persze megkapjuk a tömény giccset is a végén, a lantot újra felvevő hőssel, egy új kezdettel, és a naplementébe való ellovaglással. Még Millar-mércével mérve is röhejesen üres, buta és öncélú az egész. Csakis McNivennek köszönheti a képregény, hogy nem vágok rá egy jó kövér karót.
Mire is vágyhat egy geek egy ilyen borongós pénteken? Pontosabban: egy ilyen borongós GEEXKOMIX PÉNTEKEN? Malacálarc mögé bújt, őrült, perverz gyilkosra? Barbár félistenek vérgőzös kaszabolásaira? Zord, kegyetlen vikingtörténetre? Dögös, szűkszavú, tömeggyilkos nindzsanőre? Egy jedi lovag rabszolgakereskedők elleni bosszúhadjáratára? Kőkemény szuperhős-noirra? Ezt itt mind megtaláljátok, és még sokkal többet is – sorolhatnám is tovább, de fogadjunk, hogy legkésőbb a dögös nindzsanővel már úgyis meggyőztem mindenkit…
Batman and Robin 3
Történet: Grant Morrison Rajz: Frank Quitely Kiadó: DC Comics
Végre, most hogy a Batman and Robin első sztorija véget ért, tényleg elmondhatjuk, hogy oly hosszú idő után megint van egy zseniális Batman sorozatunk. Mert ugye, amit e remek történet írója, Grant Morrison az utóbbi években művelt a Sötét Lovaggal, az semmivel sem volt jobb annál a szeméthalomnál, amit a karakter (egyelőre) főcímében, a Batmanben Judd Winick jelenleg hord össze. Ez viszont tényleg egy fantasztikusan ötletes, izgalmas és érdekes képregény, ami annak ellenére az utóbbi sok-sok év legjobb denevérember szériája, hogy még csak nem is a halottnak hitt Bruce Wayne a főszereplője, hanem az egykori (első) Robin, Dick Greyson, aki mellett Bruce fia, Damien feszít a csodafiú szerepében. A füzet azzal kezdődik, hogy Dick dögös, nyílttetős deneverterepjárójával repeszt az utcán, és úgy húzza maga után az egyik rosszfiút, hogy válaszokat csikarjon ki belőle. Bájos módszer, ami azonnal nyilvánvalóvá teszi az olvasó számára, hogy ez a Batman nem az a Batman. Bruce fegyvere mindig is a megfélemlítés volt, általában elég volt egy árnyékok közül kilövellő, fenyegető tekintet, vagy két-három jól megválogatott szó, nem folyamodott a kínzás módszeréhez. Morrison azonban már az első rész óta ügyesen és logikusan rájátszik arra a tényre, hogy emberünk nem léphet minden tekintetben elődje nyomába, és az ilyen látványos különbségekkel ezt szépen demonstrálja újra és újra, anélkül, hogy úgy éreznénk, túlságosan erőlteti történetének ezt az aspektusát (ahogy azt Winick teszi). Damient pedig senki, Morrison maga sem írta még ilyen nagyszerűen korábban: olyan agresszív, hihetetlenül arrogáns és nagypofájú kis pöcs, hogy nem lehet nem szeretni. Ráadásul csodálatosan működik a két karakter közti dinamika is.
De a sztori főnyereménye mégis a vadonatúj gonosztevő, Mr. Pyg. Belőle most már jóval többet látunk, mint az első részekben, de Morrison nem esik a misztikus köd eloszlatásának a csapdájába – arcát továbbra sem látjuk, eredettörténetét sem ismerjük meg, és ez a vele kapcsolatos sok bizonytalanság egyelőre kifejezetten érdekessé és izgalmassá teszi. Az író egy olyan rosszfiút teremtett, aki egyszerre vicces és félelmetes, azaz tökéletesen megfelel a jokeri hagyományoknak (amellett, hogy egyébként igen távol áll a bűn bohóchercegétől). A perverzió, a szadizmus, a brutalitás és a komplett őrület tombol egy túlsúlyos, röhejes farsangi malacmaszkot viselő középkorú férfiban – aki így az utóbbi évek egyik, ha nem a legjobb új képregénykaraktere. Egy gondom van csak, de az sem ezzel a résszel kapcsolatos: a következő sztorit (melyet Morrison már itt felvezet az utolsó oldalakon) már Phillip Tan rajzolja, aki ugyan tehetséges művész, mégis sírni tudnék, amiért nem élvezhetjük tovább Quitely stílusos, gyönyörű képi világát. Mindenesetre a Batman and Robin egyelőre simán a DC legjobb jelenlegi sorozata Geoff Johns Green Lanternje mellett.
Dark Reign: Elektra 5 Történet: Zeb Wells Rajz: Clay Mann Kiadó: Marvel Comics
Elektra azon, sajnos egyre fogyatkozó számú Marvel karakterek egyike, akit immár csaknem harmincéves létezése alatt (Frank Miller mutatta be az olvasóknak egy 1981-es Fenegyerekben) még mindig nem sikerült elkúrniuk az íróknak és a szerkesztőknek. Mindig meg tudták őt tartani egy megkérdőjelezhető célokért és még inkább megkérőjelezhető eszközökkel dolgozó figurának, pont a hős-antihős-gonosz háromszög kellős közepén, és ha néha el is tolódtak az arányok valamelyik irányba, az sosem bizonyult tartósnak. Egész jó példa erre Mark Millar itthon is megjelent Rozsomák története, a 12 részes Az állam ellensége, amiben Elektra egy kisebb hadseregnyi S.H.I.E.L.D. ügynököt mészárol le – ám a jó ügy érdekében. Aztán tavaly jött a Secret Invasion, és kiderült, hogy Elektrát egy ideje már elrabolták a skrullok, és egy imposztorukkal helyettesítették – azt egészen mostanáig nem tudtuk, hogy ez a csere mikor történt, és Zeb Wells ötrészes minisorozata épp az említett Millar-sztori körül forog: két ex-S.H.I.E.L.D. ügynök bosszút forral a főhősnő ellen, akinek élete csupa harc, vér, verejték és menekülés a H.A.M.M.E.R. ügynökei és Norman Osborn, Amerika új „főnöke” elől, amióta a skrull inváziót visszaverték. A trükk az, hogy a bosszúvágyó ellenségek nem tudják, hogy több száz társuknak nem Elektra, hanem az őt megszemélyesítő skrull okozta a halálát – már ha tényleg így történt.
Zeb Wells szépen eljátszadozik ezzel a dilemmával, és szerencsére nem csinál belőle valamiféle ostoba lelkiismereti kérdést vagy olcsó melodrámát. Elektra az, aki, vagyis általában véve mindenféle emberi életre magasról szarik, és nagylelkűségnek véli a részéről, hogy megpróbálja elmagyarázni a helyzetet a rá vadászóknak, ahelyett, hogy egyszerűen kibelezné őket. Persze csak addig, amíg számára is ki nem derül, hogy valóban ő a felelős a hadseregnyi ügynök haláláért (merthogy Wells egy ügyes, és meglepően logikus húzással eléri, hogy erről eleinte ő maga se tudja az igazságot). Szóval az író, nagyon helyesen, nem mossa patyolattisztára a főszereplőt, nem törli el megkérdőjelezhető cselekedeteit, nem mentegeti és magyarázza motivációit. Elektra a maga módján egyszerűen együtt él mindazzal, amit tett, és ha valahol mélyen legbelül érez is valami megbánást, kételyt mindezzel kapcsolatban, azt a külvilág (és az olvasó) felé nem mutatja – és pontosan így kell bánni ezzel a karakterrel. Ez a most véget érő mini arra mindenképpen jó volt, hogy megválaszolja a Secret Invasion után az Elektrával kapcsolatban megmaradt kérdéseket, és nem hiszem, hogy ezt ennél jobban meg lehetett volna tenni. De ha pusztán csak az élvezeti érték szempontjából nézzük, ez a képregény akkor is pokoli szórakoztató. Brutális, nyers, nagyon tudatosan, fokozatosan felépített, érdekes, az összképhez rengeteggel hozzájáruló mellékszerelőket (Célpont, Osborn, Rozsomák) felvonultató, remek csúcspontban kiteljesedő sztori, amit Clay Mann néha kissé elnagyolt, de egyébként szépen visszafogott, egészen realisztikus rajzai koronáznak meg. Ilyennek szeretem én a Marvel képregényeket.
Gotham City Sirens 3
Történet: Steve Lodbell Rajz: Guillem March Kiadó: DC Comics
A Gotham City Sirens egy korrekt kis sorozatként indult három hónappal ezelőtt, a mindig megbízható Paul Dini kezei alatt, benne a potenciállal, hogy rövid időn belül akár valami igazán nagyszerű is kerekedhet belőle. Nos, most kerekedett, ez a harmadik szám simán kenterbe veri az első kettőt, ami azért furcsa, mert se nem Dini írta, se nem a címbeli szirénekről szól, és megkockáztatom, hogy eleve nincs sok köze a sorozatban elindított szálakhoz. Olyan ez, mint egy one-shot, amit bepasszíroztak két rész közé, hogy valami azért mégiscsak jelenjen meg ezzel a címmel ebben a hónapban, annak ellenére, hogy Paul Dini nem ért rá. Különösebben nem vet rá jó fényt, hogy helyettese, Steve Lodbell elveri rajta a port a saját képregényében, de minket ez most ne zavarjon, inkább csak élvezzük a munkáját. Mint már említettem, az állítólagos címszereplők szinte nincsenek is benne ebben a füzetben (Macskanő és Méregcsók nettó egy darab oldalon bukkan fel, Harley Quinn még annyin sem), a történet a pár éve megreformálódott szupergonoszról, Rébuszról, azaz Edward Nigmáról szól, aki az utóbbi időben a magándetektíves szakma szolgálatában csillogtatja briliáns elméjét, és épp egy sorozatgyilkost hajkurászik. Nyomozása közben pedig természetesen összeakad egykori ellenségével, Batmannel, aki szintén ezen az ügyön dolgozik.
Rébuszt Dini térítette jó útra még 2006-ban, és azóta is főleg ő foglalkozott a karakterrel – Lodbell pedig szerencsére pontosan érti kollégája szándékait, a figurához való viszonyát, és ő is ennek megfelelően írja a hajdani gonosztevőt. Nigma fantasztikusan éles eszű, ugyanakkor a gigászi egója persze megmaradt, és kissé bolond is, de amolyan kifejezetten izgalmas és szeretnivaló módon – azt kell mondjam, hogy így, antihősként összességében érdekesebb, mint rosszfiúként valaha is volt (pedig bizony akadtak nagy pillanatai a „sötét oldalon”). A Sötét Lovaggal való jeleneti szenzációsak: Rébusz természetesen rögtön tudja, hogy a maszk alatt nem ugyanaz az ember van, akivel oly sokszor harcolt, de belemegy a játékba, és a két detektív szórakoztatóan udvariaskodó módon igyekszik felülmúlni a másikat a nyomokból való következtetésekben. Vicces, izgalmas és frappáns dialógusokat kapunk, két kiválóan írt karakterrel. Ezek után csak annyi a kérésem, hogy a DC-nél gyorsan felejtsék el a Gotham City Sirens címet, nevezzék át az egészet Nigmára, vagy valami hangzatosabbra, bánom is én, de a lényeg, hogy Rébusz kapjon saját sorozatot, ne a nőtrió – igaz, ők sem rosszak (és kétségkívül mutatósabbak – mellékszereplőknek mindenképp maradhatnának), de a nagy rejtvényfejtőhöz nem érhetnek fel. Ami a rajzokat illeti, Guillem March szépen eltalálta a szükséges hangulatot: képeiben megvan a Nigma karakteréhez illő, kissé rajzfilmes játékosság, de bőven nem olyan túlzóan, hogy ne lehetne komolyan venni. A következő részre viszont visszatér Paul Dini (nem hittem volna, hogy valaha sajnálni fogom Paul Dini visszatérését – bárhova), és minden bizonnyal a szirének triója is. Kár. Ebből szeretnék még többet és többet. Rébusz sorozatot a népnek!
Hercules: Knives of Kush 2
Történet: Steve Moore Rajz: Chris Bolson Kiadó: Radical Comics
Ha meg kéne választani a leggeek(z)esebb témájú képregénykiadót, akkor kétségkívül a Radical Comicsra esne a választás. Ez a két éve alapult cég úgy ontja magából a festett horrorokat, sci-fiket és fantasyket (ha még nem olvastad volna a City of Dustot, sürgősen pótold – addig se evés, se ivás, se szex, se alvás), hogy öröm nézni. Egyik legnagyszerűbb minisorozatuk eddig a Hercules volt, ami Zeusz címbéli fiáról, és egy rakás más zsoldos vérmocskos, árulásokkal, kannibalizmussal és fordulatokkal átszőtt magánháborújáról szólt az ősi Trákiában. Steve Moore fantasztikus érzékkel ragadta meg a csaták vérgőzös hangulatát, a hősök dicsőséget kereső, de csak mészárlásra lelő virtusát, és ügyesen, tetteiken keresztül, a cselekmény alakulásával párhuzamosan bontotta a ki az ugyan egyszerű, de roppant érdekes, jól meghatározott karaktereket. Hogy csak a legjobbakat említsem, ott van pl. Atalanta, a leszbikus harcosnő, aki mielőbb szeretné Artemis istennő ágyékán pihentetni fejét, így minden alkalommal a halál után sóvárogva veti bele magát a harcba, vagy pl. a barbár ölőgép, Tydeus, akinek egyetlen markáns jellemvonása, hogy imád embereket ölni – ja, nem van neki még egy: imádja aztán megenni őket. Az a fajta karakter ő, aki pont egydimenziós mivoltának hála működik oly tökéletesen, úgyhogy csak sajnálni tudom, hogy a Knives of Kush című folytatásban már nem szerepel (az első mini végén elhagyta a csapatot, hogy a maga útját járja). Azért persze nyerünk egy szaftos kis bepillantást a sorsába: utolsó tette az, hogy haldoklása közben zabálja annak az ellenségnek az agyát, aki a végzetes sebet ejtette rajta. Stílszerű lelépés.
A Knives of Kush-ban a szereplők egy kalóztámadás után Egyiptomba érkeznek, hogy ott bocsátsák áruba zsoldosi képességeiket. A trónbitorló testvérével háborúzó fáraó fel is fogadja őket, látszólag testőrnek egyik felesége mellé, valójában azonban azért, hogy találják meg a kémeket, akik információval látják el a sötét mágiát is használó ellenséget. A Radical festett képregényeire általában véve baromi jólesik ránézni, és nincs ez másképp Chris Bolson munkájával sem – annak ellenére, hogy a kiadó sok szép képregénye közül a Hercules ilyen szempontból épp a kevésbé erőteljesek közé tartozik. Mert ugyan vannak kiemelkedő pillanatok (a nekrofil szellemidéző látomását lefestő két oldal a füzet gyönyörűen sötét és brutális vizuális csúcspontja), a dinamikával Bolson itt-ott majdnem annyira hadilábon áll, mint pályatársa, Ariel Olivetti – ám az ő vonásai szerencsére ezzel együtt sem olyan sterilek, úgyhogy összességében nem lehet rájuk panaszunk. Ahogy Steve Moore írására sem nagyon, annak ellenére, hogy gyengeségei azért akadnak (néhány szereplő elég irritálóan anakronisztikus módon kommentálja, hogy éppen mit miért csinál). Viszont a karakterek nagyszerűek, jellemüknek tökéletesen megfelelően viselkednek (naná, hogy Atalanta az első adandó alkalommal ráugrik a fáraó feleségére), a dialógusok barbárosan-férfiasan nyersek és harci szellemmel telik, a cselekmény meg érdekes és feszes. Ami pedig a következő részt illeti, abban valószínűleg egy kiadós, szépen megrajzolt vérfürdő vár ránk, úgyhogy ha egy mód van rá, ne tessék kihagyni. Én szóltam.
Incognito 6
Történet: Ed Brubaker Rajz: Sean Phillips Kiadó: Icon Comics
Aligha akad a mai amerikai képregénypiacon olajozottabban és sikeresebben működő páros, mint Ed Brubakeré és Sean Phillipsé. Együttműködésük a Sleeper című 24 részes sorozattal (pontosabban két 12 részes minisorozattal) kezdődött, ami ugyan a Wildstorm szuperhős-univerzumában játszódott, mégis egy hardcore noir-széria volt, ami sötét lelkű hőseit a bűn legmélyebb bugyraiban mártotta meg. Aztán jött az Eisner díjnyertes Criminal, ami már egyszerű átlagbűnözőkről szólt, akik az utcák mocskában próbáltak boldogulni, vagy egyáltalán csak életben maradni – tavaly év végén pedig érkezett az Incognito, amiben Brubakerék ismét a szuperhőszsánert vegyítették a noirral, bár úgy, hogy előbbi ezúttal jóval hangsúlyosabbnak bizonyult, mint a Sleeper esetében. A történet középpontjában egy Zack nevű, szuperképességekkel felruházott rablógyilkos áll, aki elfogása és ikertestvérének halála után a társadalomba való beilleszkedésre kényszerül, a kormány ugyanis egy drog segítségével elnyomja képességeit, és irodai aktakukacot csinál belőle. Zach azonban fű alatt visszaszerzi erejét, és itt kezdődnek a bajok: hamarosan egykori, titokzatos munkaadója, a beszédes nevű, börtönben senyvedő Black Death, és a törvény malmai közt őrlődik, mivel előbbi az életére tör, utóbbi pedig csaliként használná, hogy még több szuperbűnözőt vágjon a rácsok mögé. Zach közben maga sem tudja már, hogy mit akar, sem azt, hogy egyáltalán milyen szerepet fog végülis betölteni abban a harcban, aminek pedig éppen ő van a fókuszpontjában.
A hatrészes minisorozat úgy fejeződik be, mintha egy hosszabb sztori bevezetője lenne: Zach sorsa félig-meddig eldől, de története még érezhetően nem zárul le, és a fő antagonistaként felvezetett Black Death-nek is csak annyi szerep jut, hogy fenyegető tekintettel fonja a szálakat a háttérből. A köztük lévő konfliktusnak még csak az alapjai kerültek lefektetésre, és ezek után lenne igazán érdemes egymásnak ereszteni őket – remélhetőleg ez meg is történik egy majdani folytatásban, bár erről egyelőre nincs szó (az alkotók most visszatérnek a Criminalhoz, amit e mini miatt szüneteltettek az utóbbi fél évben). Az Incognito, minden csodálatosan ponyvás és noiros beütésével együtt a főszereplő, Zach fejlődéstörténete – Brubaker azonban olyan szépen és visszafogottan, látszólag szinte mellékesen vezette őt azon az úton, ami egy láthatatlan ketrecek közé zárt gyilkos bűnözőtől egy finoman szólva is megkérdőjelezhető moralitású, de a sors által a törvény jó oldalára terelt, gyilkos antihőshöz vezetett, hogy ez csak most, az utolsó számban válik nyilvánvalóvá. (A két oldal közt elveszett Zach-et egyébként nem nehéz párhuzamba állítani az említett Sleeper főhősével, Holden Carverrel.) Van itt még két izgalmas femme fatale (Zach munkatársa, aki egy maradandó sokk következtében a veszélyre és a szuperképességűekre izgul, és a 16 éves testbe zárt Ana Destruction, egy igazi gyilkos ribanc), egy őrült tudós (semmilyen valamirevaló ponyvából nem hiányozhat), egy rakás rosszfiú és egy másik rakás, náluk nem sokkal jobb jófiú. És akkor a Zach eredete körüli rejtély lelepleződéséről még nem is beszéltünk – sem Sean Phillips szokásosan gyönyörű képeiről, fény-árnyék játékairól, és fantasztikus mimikáiról. Ráadásul még a borító is baromi cool. Kel ennél több?
Northlanders 20
Történet: Brian Wood Rajz: Davide Gianfelice Kiadó: Vertigo Comics
Brian Wood vikingekről szóló Northlanderse azzal a koncepcióval indult, hogy egymástól független sztorikat mesél majd el, amiket csak a hely, a korszak és a téma köt össze. Ennek megvannak az előnyei és a hátrányai is, és utóbbiak közül Wood a most induló Sven the Immortallal néhánytól meg is szabadul. Ez ugyanis a sorozat első sztorijának, a Sven the Returnednek a folytatása, ami húsz évvel azt követően veszi fel a fonalat, hogy a sok vérontás után a főhős szerelmével letelepedett a Faroe nevű szigeten, ahol két gyermekükkel rövid nyarak, kemény telek, és zord körülmények közepette, de boldogan és békében élnek. A jellegzetes „északi” idill (értsd: ugyan kővé fagy a tökünk, de amúgy minden oké) persze előbb-utóbb véget ér. Mióta ugyanis Sven eltűnt a világ szeme elől, a dalnokok fáradhatatlanul zengik vérgőzös legendájának heroikus litániáját, alaposan felkorbácsolva az arrogáns, türelmetlen, dicsőségre éhes fiatal vikingek ambícióit. Mert hát mi más lenne alkalmasabb annak bizonyításaként, hogy kész, felnőtt harcosok, mint egy legenda leölése? Az ifjú harcosok csónakokba szállnak hát, és megindulnak a távoli sziget felé, hogy végezzenek az immár öreg Svennel.
A sorozat abból is látványos hasznot húzott, hogy eddig minden sztoriját másvalaki rajzolta (gondoljunk csak pl. a The Shield Maidens megkapó, impresszionista képi világára), de ha már ez esetben folytatásról van szó, úgy volt illő, hogy visszatérjen a Sven the Returned rajzolója, Davide Gianfelice. Vissza is tért, és mindenki örömére, hozta magával nyers vonásait, baltával vésett, durva, szikár arcait, véres, dinamikus akcióit, és gyönyörűen sivár háttereit. A fakó, hideg színekkel, és az olyan apró fogásokkal, mint hogy állandóan érzékeltetik a szél fúvását (lobog a köpeny, a haj, a ruha), az alkotók fantasztikusan megteremtik a zord északi táj barátságtalan hangulatát. Wood a szöveggel teszi ugyanezt: az előző pár sztori merengő, szinte analizáló narrációi odavannak, helyüket rövid, tényszerű megállapítások veszik át, dialógusból pedig még kevesebb van. Nincs is miről beszélni: a vikingek ölni jönnek, Sven pedig meg kívánja védeni családját, úgyhogy szófosásra semmi szükség, elég hangosan beszélnek a kardok is. A sztori tehát végtelenül egyszerű, és ebben rejlik az ereje is: semmi nincs benne túlmagyarázva, túldimenzionálva, és túlbonyolítva, kapunk egy kis menekülést, némi taktikázást, és egy jó szaftos mészárlást a végén, aztán jöhet a „folytatása következik” felirat. Az viszont, hogy mi lesz a folytatás, jó kérdés, mert az itt felvázolt konfliktus szépen el is merül a finálé vértócsájában, és nyilván nem szólhat a sztori arról, hogy újabb és újabb forrófejű harcosok jönnek a szigetre a dicsőséget keresve, és végül Sven kardja által elhullva – Wood ennél sokkal ügyesebb és kreatívabb író. És hogy mennyire, az egy hónap múlva kiderül – addig is csak annyit mondhatok, hogy a Northlanders továbbra sem okoz csalódást.
Star Wars: Dark Times 14 Történet: Mick Harrison Rajz: Douglas Wheatley Kiadó: Dark Horse Comics
Ezt bizony nem siették el… a 13. szám még anno áprilisban jött ki, és ha ezt így folytatják, simán beletelik majd egy évbe, hogy befejezzék ezt a sztorit (ami mellesleg csaknem egyéves pihenő után indult el). Egyáltalán nem szimpatikusak az efféle késések (amik sajnos Mignola Hellboy minijét, a The Wild Huntot is súlytják), főleg egy olyan cím estében, amit az ember hónapról hónapra komoly lelkesedéssel vár. Márpedig a Dark Times ilyen: indulása óta egy megbízhatóan magas minőséget képvisel, sőt, annyi potenciál van benne, hogy felsorolni is nehéz – de a legfontosabb talán az, hogy lehet belőle egy lenyűgözően izgalmas és sokrétű karaktertanulmány, természetesen a témától megkövetelt csatákkal, akciókkal és komor hangulattal. Merthogy a Dark Times nem sokkal A sith-ek bosszúja, azaz a Birodalom megszületése után játszódik, amikor a császár Vaderrel vadásztatja le a hálójukból megszökött, még menekülő jedi lovagokat. A képregény középpontjában egy ilyen lovag, Dass Jennir áll, akit a szörnyű körülmények újra és újra a jedi értékek és törvények elhagyására, sőt, megerőszakolására sarkallnak – mostanra nem egy védtelen embert kényszerült hidegvérrel meggyilkolni. Fantasztikus lenne, ha Mick Harrison valami olyasmit tűzne ki célul maga elé a Dark Timesszal, mint amit Robert Kirkman a The Walking Deaddel, vagyis, hogy hosszútávon mutassa be, hogy mennyire felismerhetetlenre formálnak egy embert olyan körülmények, amiket ő közvetlenül nem tud befolyásolni.
A Blue Harvestben Jennir már egy zsoldos, aki egy nő megbízásából érkezik a Telerath nevű bolygója, hogy megtisztítson egy várost egy rabszolgakereskedő bandától. Megbízójának azonban hátsó szándékai vannak, Jennir pedig hamar rájön, hogy a várost valójában nem egy, de mindjárt két, egymással állandó konfliktusban álló banda tartja a markában. Ez a felállás egyébként Kurosawa Yojimbójára (meg az abból készült Egy maréknyi dollárért című westernre) hajaz, és miért ne? Hiszen az eredeti Star Wars is a Mester Rejtett erődjéből merített. Jennir minden melodráma nélkül, visszafogottan, mégis erőteljesen ábrázolt tépelődésén kívül így van még itt akció, árulás és intrika, a saját kétségeivel és félelmeivel egy (egyelőre) külön történetszálon küzdő Darth Vaderről pedig még nem is beszéltünk. A komor hangulatot és a feszültséget mindeközben egészen mesterien oldja Jennir droidja, aminek megnyilvánulásai korántsem olyan direktek mint a C3PO-R2D2 pároséi, viszont legalább annyira humorosak. Abban meg nincs semmi újdonság, hogy Douglas Wheatley rajzai nagyon szépek és ízlésesek – ugyan a színek lehetnének kicsit kevésbé tarkák és rikítók, de összességében még így is nagyon jólesik elnézegetni a Dark Times oldalait.
Ultimate Spider-Man 2
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: David Lafuente Kiadó: Marvel Comics
Egek, nem hittem volna, hogy valaha visszasírom még Mark Bagley-t, de David Lafuente képeit elnézve, bizony ennek határán állok. Bagley ugye hosszú éveken át rajzolta az Ultimate Spider-Mant (ahogy azt a magyar olvasók is tudják), mire a 111. számmal végre-valahára leváltotta őt a sokkal ügyesebb és kifinomultabb munkát végző Stuart Immonem. Most viszont, hogy az Ultimatum eseményei után, a 133. résszel (és azt követő Requiem című sztorival) lezárták az előző sorozatot, hogy elindítsák ezt a teljesen újat (ami persze tökugyanaz, mint a régi, úgyhogy akár Ultimate Spider-Man 134 is lehetne), Immonem is kikerült a képből. Míg ő a New Avengersben továbbra is folytatja a munkát Brian Michael Bendisszel, addig az új sorozatra Lafuentét kérték fel, de hogy miért, az rejtély előttem. Még gyerekesebb és rajzfilmesebb vonásai vannak, mint Bagley-nek voltak 10 évvel ezelőtt: az arcok karikatúraszerűen túlzók (Mary Jane ráadásul, azt hiszem, a Pókember történetében először néz ki úgy, mint valami szerencsétlen, rusnya kis szürke egér – persze valahol ez is teljesítmény), amikor pedig Peter magára ölti a jelmezét, akkor hirtelen vízfeje lesz, és úgy néz ki, mint egy nyolcéves. A nagy paneleken ráadásul látszik, hogy Lafuentének vajmi kevés érzéke van a dinamikához és a részletekhez. Szóval az új Ultimate Spider-Man sorozat finoman szólva nem néz ki valami fényesen – és hogy innen hogy jutunk el a lenti négycsillagos értékelésig? Úgy, hogy Brian Michael Bendis még mindig baromira tudja, hogyan kell képregényt írni.
Mindig is a Pókember volt az Ultimate univerzum egyetlen biztos pontja, az egyetlen olyan sorozat, aminek a színvonalában (még az egy-két kevésbé jól sikerült sztori ellenére is) mindig lehetett bízni, és úgy látszik, hogy Bendis a jövőben is meg tervezik dolgozni ezért a bizalomért. Az első részben fél évet ugrott előre az időben az Ultimatum eseményeihez képest, és felállított egy igen érdekes status quo-t: először is, Pókembert most már mindenki hősnek tartja (még a rendőrség is), Peter barátnője valamiért már nem Mary Jane, hanem Gwen Stacy, az előző sorozat egyik nagy gonoszát, a Vezért pedig egy új rosszfiú amúgy istenesen kivágta egy ablakon, aminek következtében az alvilág fejének hája minden irányban szétfolyt az aszfalton. A tettes a rejtélyes és kegyetlen Mysterio, akinek nagyszabású tervei vannak – de ő még főleg csak a háttérben tevékenykedik (Bendis nyilvánvalóan hosszútávra tervez vele), hősünk ebben a számban is más rosszarcokkal bunyózik. Konkrétan egy robbantgató anya-lánya szupergonosz-párossal, egy frenetikus, lendületes, vicces és ötletes akciójelenetben. Összességében, legyenek bármily visszásak is a rajzok, mint mindig, a történet most is érdekes, a karakterek nagyszerűek, a dialógusokat pedig öröm olvasni. Jó tudni, hogy vannak címek, amiknek a színvonala állandó, és bármikor lehet rájuk számítani.
The Unknown 4
Történet: Mark Waid Rajz: Minck Oosterveer Kiadó: Boom! Studios
Ez egy furcsa mini volt. Mark Waid egy briliáns elmével megáldott magánnyomozóról, a nem mellesleg gyönyörű Cat Allinghamről mesélt, akinek már csak hónapjai vannak hátra az életéből egy rosszindulatú agytumor miatt. Cat maga mellé vesz egy roppant intelligens, és nagyszerű megfigyelőképességgel megáldott kidobót, James Doyle-t, és a férfival együtt az emberiség rejtélyeinek egyik legnagyobbika után ered: van-e élet a halál után, és ha igen, milyen? Ehhez persze egy bűntett jelenti az ugródeszkát, de ez a cselekmény előrehaladtával teljesen irrelevánssá válik. A mini elején leginkább a két, fantasztikus érzékkel életre keltett, a sztereotípiáknak üdítően ellentmondó karakter, illetve a köztük felvázolt, izgalmas, intelligens, sablonokat elkerülő kapcsolat jelentette a sorozat fő vonzerejét, de a befejezésre ez az aspektus is a háttérbe szorul. Még mielőbb belekezdek abba, hogy miért, érdemes megjegyezni, hogy Waid egészen mostanáig kiválóan tartotta fenn az egyensúlyt a több zsáner közt lavírozó történetben: a kiindulópontnak használt krimi elegánsan eltért hol a nyugtalanító hangulatú horror (ld. a főhősöket afféle látomásként követő, szörnyszerű alakot), hol az adrenalinpumpáló akció (a második rész vonatos jelenete az egész sorozat egyik csúcspontja) irányába, de valahogy az összkép mégis végig egységes maradt.
Most viszont az író egyértelműen az akció jegyében zárja le a sztorit, és ez nem biztos, hogy jó döntés volt. Cat és James ott állnak az evilágot a túlvilágtól elválasztó ajtó előtt, a bizarr szörnyszerű ember társaságában, egy elmegyógyintézet alagsorában – micsoda felállás! Aztán az ajtó kinyílik, és kapunk egy valóban erőteljes és hatásos, „majdnem odaát” játszódó jelenetet, a szituáció minden feszültségével és horrorisztikus, bizarr vetületével – és innentől a képregény sajnálatosan szokványos véget ér. Kezdjük azzal, hogy nem kapunk választ semmire: persze ez a „mi van a halál után” téma pont egy olyan, aminek jobb nyitott befejezést, mint szép, patentos lezárást adni, de a sok felvezetés után Waid igazán megajándékozhatta volna az olvasókat valami frappáns, sokat sejtető végkicsengéssel – vagy legalább némi ideillő dialógussal életről és halálról, esetleg Cat merengésével saját múlandóságáról. Így viszont, egy emocionális csúcspont hiányában afféle befejezetlenség-érzetünk van, főleg, hogy lényegében semmi nem változik a negyedik részé végére az első elejéhez képest. Hőseink rendületlenül folytatják a hajszát a „nagy válasz” nyomában, és ha Waid terve az, hogy tovább fonja ezt a történetet pár későbbi miniben, akkor be is fogom a pofám: mert felvezetésnek ez a sztori tökéletes – de csak annak, önmagában amolyan kurta-furcsa mű csupán. Azért ha leszámítjuk a finálé okozta csalódást, akkor még így is remek kis képregényről van szó, Minck Oosterveer rajzaira pedig a legkisebb panaszunk sem lehet: fantasztikusan bánik az árnyékokkal, lendületesen viszi előre a cselekményt, realisztikus és roppant kifejező, a kellő plusz hatás elérése érdekében picit mégis túlzó mimikáival pedig igazán életre kelti a karaktereket. Legyen ez egy kezdet, és akkor kilátásunk van egy nagyszerű sorozatra…
Dead Run 4
Andrew Cosby Mad Max-beütésű Szállító-klónja a negyedik résszel ezennel véget ért, és besorolt a megszámlálhatatlanul sok, viszonylag élvezetes, de felejthető tucatképregény közé. Nem mondom, van egy szuper jelenet a fináléban, amit olvasva minden geek elérzékenyül (hőseink a páncélozott autóval és egy bazinagy kéziágyúval, amit még Scwarzi se tudna felemelni, véres utat vágnak maguknak a gyilkos, mutáns útonállók hadseregében), de összességében az ilyen nagy pillanatok aránya elég alacsony a mini teljes hosszához képest. Másra meg ugye eleve nem számíthatunk egy ilyen alkotástól. Történet? Karakterek? Na, ne vicceljünk… Szóval több dögös, brutális, szórakoztató hentelésre lett volna szükség, esetleg a főhős figurájának kissé „zsáneresebbre” vételére (Nick sokkal inkább tűnik sótlan átlagembernek, mint valami fasza posztapokaliptikus hősnek – hiába rajzol Michael Alan Nelson lazán lógó cigit a szájába, ez még kevés), meg némi szexre és cicivillantásra, akkor lehetett volna a Dead Runból egy kellemes gulity pleasure, amire talán egy hónap múlva is emlékeztünk volna.
Predator 2
Ki hitte volna… egy vérlázítóan gyenge első rész után úgy néz ki, hogy talán mégis jutunk majd valahová ezzel a sorozattal. Ez a második szám (ami korrekt akciójelenetek laza füzéréből áll) ugyanis határozottan javulás ahhoz képest – még mindig nem jó, de ha folytatódik a tendencia… ki tudja? Szóval, slendrián módon felskiccelt zsoldoskatonáink összecsapnak a ragadozókkal (igen, máris, sőt, egyet rögtön ki is nyírnak), aztán menekülnek a városon át, miközben még a lázadók tüzérsége is boldogítja őket. Van két viszonylag érdekes aspektusa a sztorinak: az egyik az, hogy a főhős érezhetően többet tud az idegen vadászokról, mint amit elmond, a másik pedig az, hogy úgy tűnik, van egy ragadozó, aki a változatosság kedvéért a saját társait öldösi. Ez még jól és rosszul is elsülhet, viszont ha ez a titokzatos vadász áll majd a sztori középpontjában, akkor egy fokkal már érthetőbb, hogy miért bagatellizálja el John Arcudi a többi idegen jelentette fenyegetést (merthogy ennyire inkompetensnek, fafejűnek és könnyű prédának még aligha állították be a predatorokat ezelőtt).
Wolverine: Weapon X 4
Jason Aaron nem tökörészik: kőkemény, brutális, véres akciót szállít, méghozzá nonstop, és meg sem próbál úgy tenni, mintha sztorijának ezenfelül bármi értelme lenne. Helyes. Nincs annál rosszabb, mint amikor valami kaszabolós filmbe/képregénybe érzelmeket és mondanivalót akarnak erőltetni. És tudjuk, hogy Aaron ért a kaszaboláshoz, hisz már tavalyi Rozsomák sztorija, a Get Mystiqe is nagyrészt arról szólt. Logan ezúttal arra készül, hogy kiiktassa a Weapon X program terveit és módszereit lenyúlt cég, a Blackguard vezetőit, és ehhez öngyógyító képességekkel, törhetetlen csontokkal és lézerkarmokkal felturbózott katonákon kell átvágnia magát. A képregény csúcspontja az a több mint 10 oldalas csata, amit az egyik zsoldossal vív: őrült, szuperdinamikus, kegyetlen összecsapás, amit kiváló karakterpillanatok szakítanak meg. Az egyik ilyen, amikor Logan és ellensége a csata hevében egy zsúfolt iskolabusz mellé keverednek, egymásra néznek, visszavonják karmaikat, és elsétálnak egy csendes helyre, hogy ott folytassák egymás kinyírását – a másik pedig, amikor a katona, érezvén a vesztét, megkérdezi Logant, hogy tudja-e, mi a vége annak a könyvnek, amit már sosem fog tudni befejezni. Eszméletlenül szórakoztató hentelés, Ron Garney lendületes panelkezelésével és korrekt képi világával.
Micsoda hét! Chavez és Santito comicőrült kollégákkal még a szokásosnál is geekesebb képregényeket mutatunk nektek, és ha a cikket olvasva nem csorog a nyálatok, miközben önkívületi állapotban remegtek a széketeken, bizony veletek van a baj! Egymást tépő vámpírok és farkasemberek? A valóság és a fikció határmezsgyéjén bolyongó Mary Shelly és Edgar Allan Poe? Zombis western? Itt mindet megtaláljátok, némi jófajta Bosszú Angyalaival, egy vérben tocsogó Megtorlóval, meg egy becsületvisszaszerző misszión lévő szamurájkard-készítővel. Na, olvasásra fel, és csorogjon az a nyál… FRANKENSTEIN’S WOMB Történet: Warren Ellis Rajz: Marek Oleksicki Kiadó: Avatar Press
A prekoncepció bizony hajlamos megviccelni az embert. Mert tudván, hogy Warren Ellistől nem áll távol a horror és a brutalitás, az Avatar Press meg pont ezeknek a melegágya és az írók kedvence (lévén, hogy senkinek nem kötik meg a kezét, mint a nagy kiadók), vajon ki mire gondolhat, amikor az említett úriembernek egy Frankenstein’s Womb nevű képregénye jelenik meg a piacon, pont az említett cég gondozásában? Persze, hogy szörnyekre, vérre és belekre, és talán a klasszikus történet egy jellegzetesen ellises, esetleg sajátosan futurisztikus, steampunkos átdolgozására. Na, ez a 44 oldalas graphic novella sehogy sem akar megfelelni ennek a prekoncepciónak. Olyannyira nem, hogy az emberben az olvasása közben fel-felébred a gyanú, hogy ezt valójában Alan Moore írta, csak az idióta szerkesztők rossz borítótervvel és névvel adták le a nyomdának. A Frankenstein’s Womb ugyanis egy megkapó (bár mint látni fogjuk, problematikus) metafora köré épülő filozofikus-horrorisztikus diskurzus jövőről, végzetről, és a Frankenstein regény megszületésének (fiktív) körülményeiről. Mary Wollstonecraft Godwin (hamarosan Mary Shelly), vőlegénye, Percy Shelly és mostohatestvére, Claire Clairmont, 1816 tavaszán egy hintón tartanak Genevába, hogy ott találkozzanak Lord Byronnal (ez az út, mint ahogy azt a Frankenstein rajongói tudják, valóban megesett). Útközben megállnak a Frankenstein kastélynál, ami az alkimista és filozófus Johann Conrad Dippel otthona volt (sokan hiszik, hogy ez szintén megtörtént, és ez ihlette Shellyt a Frankenstein megírására, bár ezt nem támasztják alá semmilyen bizonyítékok). A nő imádja a régi kastélyokat, ezért egyedül bebarangolja annak termeit, miközben útitársai kint várnak rá – és bent összetalálkozik Dippel holtakból összetákolt teremtményével, aki megmutatja neki a saját és az emberiség jövőjét, és feltárja előtte, hogy milyen szerepe lesz a világ alakulásában.
Ellis megközelítése felettébb érdekes: nem magyarázza meg, hogyan képes a kreatúra látni a jövőt, még kevésbé azt, hogyan képes ténylegesen megmutatni Shellynek, sem pedig azt, honnan tud ilyen sokat a nőről – ugyanakkor a leghalványabban sem utal arra semmi, hogy mindez csak Shelly fejében létezik, és az egészet csak valamiféle lázálomként vagy hallucinációként kell értelmeznünk. Vagyis, Ellist nem érdeklik a miértek, csak a párhuzamok és a metaforák, amikkel pár tucat oldalon keresztül (talán kicsit öncélúan) kedvére eljátszadozhat. Izgalmas pl. az a gondolata, hogy mivel Shelly anyja pár nappal a lány világra hozása után meghalt, mind a nő, mind a kreatúra „megölték” teremtőjüket, és mindkettőjüknek holtak adtak életet. Shelly múltjának és jövőjének részletei egyébként autentikusak, az író láthatóan beleásta magát az író életébe, és úgy mossa össze a valóságot a fikcióval, ahogy azt Alan Moore teszi a LoEG képregényekben. És ha már Moore, van a Frankenstein’s Wombnak még egy aspektusa, ami rímel a torzonborz öreg egyik művére (bár ez már inkább a plágium határán egyensúlyoz). Emlékszünk a From Hell azon mondatára a hasfelmetszőtől, hogy „Én adtam életet a XX. századnak”? Ellis ugyanezt a gondolatot használja, nála Shelly munkássága szüli a jövőt – csakhogy míg Moore-nál ez a gondolat megalapozott, rémisztő és gonosz volt, addig Ellisnél inkább csak erőltetettnek hat. A „hullák és villámlás”, illetve az elektromosság motívumának ismételgetése elég gyenge érv, más pedig nincs az író tarsolyában, ami kellőképpen alátámasztaná ezt az amúgy igen ambiciózus metaforát. És minthogy az egész képregény erre épül, Ellis műve a jó ötletek (és a rá maximálisan jellemző, remek, nyers dialógusok) ellenére súlytalanná válik. Marek Oleksicki viszont gyönyörű munkát végzett. Fekete-fehér (szürkeárnyalatok nélküli) képei gyönyörűen kidolgozottak, sötétek és realisztikusak, az olvasó lélegzete rögtön a második-harmadik oldal erdős úton vágtató hintójának látványától eláll. A 44 oldalon, köszönhetően a sztori időben, térben és képzeletben csapongó természetének, alkalma van tájképek, romantikus, gótikus, horrorisztikus panelek megrajzolására, és mindegyiken öröm elidőzni. A végeredmény: tetszetős külső, de sajnos kicsit üres belső.
- Olórin
POE #1 Történet: J. Barton Mitchell Rajz: Dean Kotz Kiadó: Boom! Studios
Senkinek nem eshet nehezére arra következtetni a cím alapján, hogy ez a képregény Edgar Allan Poe-ról szól. Viszont aki valamiféle életrajzi történetre számít, az súlyosan téved: J. Barton Mitchell és Dean Kotz minisorozatának középpontjában ugyan valóban a legendás író áll, azonban a sztori, sőt, maga a környezet és a világ, amiben játszódik, teljesen fiktív. A Poe lényegében egyfajta tisztelgésként értelmezhető a sorozat névadójának krimi irodalomra gyakorolt hatása előtt: hősünk maga mondja az egyik jelenetben, amiben egy holttest megvizsgálásával segít a rendőrségnek, hogy azokat a módszereket használja, amiket a klasszikus Morgue utcai kettős gyilkosságok (a világ első detektívtörténeteként számon tartott, forradalmi hatású novella) írásakor ötölt ki. És főszereplővé tenni Poe-t egy olyan műfajú történetben, aminek alapjait ő maga fektette le (ugye még Sherlock Holmesnak is az említett novella nyomozója, Dupin az előképe), valóban szép ötlet. De ez csak ennyi, egy ötlet, és önmagában attól, hogy Mithcell ily módon tiszteleg a szerző előtt, a képregény még nem lesz jó – szerencsére azonban bőven vannak egyéb erényei is. A sztori egy elmegyógyintézetben indul, ahol Edgar Allan Poe nyomorultul vegetál feleségének halála után, próbálva újra rátalálni írói vénájára, és rettegve egy kisfiúnak a szobájában újra és újra megjelenő szellemétől. Viselkedése miatt azonban kizárják az intézetből, így testvére, a rendőrnyomozó William veszi gondjaiba. Ám amikor hazafelé tartanak, Williamat szólítja a kötelesség: egy rejtélyes gyilkosság helyszínére érkeznek, ahol Edgar figyelemreméltó detektív készségekről tesz tanúbizonyságot, és ezzel a lendülettel be is száll a nyomozásba. Az ügynek persze komoly természetfeletti aspektusai vannak…
A Poe elsősorban a sejtelmes, sötét, nyugtalanító hangulatának köszönhetően működik. Mitchell egy zaklatott, kísértett, őrület határán vergődő embernek ábrázolja a főhőst, aki csak akkor kap erőre, és szakad ki vegetáló állapotából, amikor detektívmunkával köti le magát – vagyis a nyomozás egyfajta szükségszerűség számára, hogy megőrizze épelméjűségét. Ez persze nem könnyű, mert a látomások így sem szűnnek meg, és baljós ómenként egy holló is folyton fel-felbukkan a környezetében. A legnagyobb kérdés az, hogy Mitchell vajon csak játszik a karakter elmeállapotával, és ez „csak” egy hatásos, hangulatfokozó eleme lesz a képregénynek, vagy ténylegesen szerves részévé válik a cselekménynek is. Bármelyik valósuljon is meg (persze az utóbbi variáció érdekesebb lenne), a Poe egyelőre minden szempontból szórakoztató, jól átgondolt, és roppant ügyesen megírt sorozatnak tűnik. Mitchell minden téren kitesz magáért. Remek az a jelenet, amiben Edgar a rendőrség elképedésére hasznos következtetéseket von le a holttest birtokában talált tárgyakból, és nagyszerű a két testvér közti dinamika is: az elején William a domináns, de öccse aztán saját területén veszi át a „vezetést”. Ami pedig a cliffhangert illeti, az szép kicsúcsosodása a detektívtörténet hátterében végig meghúzódó természetfeletti motívumnak. A rajzokat az újonc Dean Kotz követte el, és meglepően ügyes munkát végzett: pontosan azt az atmoszférikus, homályos, borongós képi világot kapjuk, amit egy ilyen képregénytől elvárunk. Az egyetlen problémát az jelenti, hogy egyáltalán nincsenek totálképek (holott, különösen egy több évszázaddal ezelőtt játszódó sztori esetében, azok sokat segítenek a hangulatteremtésben), a látószög alig-alig mozdul el a közelképektől – és az ilyesmi hajlamos a képi dinamika rovására menni. Mindenesetre, aki szereti a gótikus, Poe stílusához közel álló, természetfeletti elemekkel dúsított detektívtörténetet, annak ez a képregény kihagyhatatlan olvasmánynak tűnik. - Olórin
PUNISHER: FRANK CASTLE #73
Történet: Victor Gischler Rajz: Goran Parlov Kiadó: Marvel Comics
Idomtalanra rajzolt Megtorlónk a 4 részesre tervezett Welcome to the bayou sztori első részében (GeexKomix #7) az amerikai délvidéken járva gyanút fogott, hogy valami nincs rendben a helyi fogatlan lakosság körül. A folytatásban kiderült, hogy nem is ok nélkül, mert hogy a suttyó őslakosok nem csak kukoricát meg „holfdfényt” (sufniban főtt pálesz, ezzel foglalkozott Jesse bátyó is a Hazárd Megye Lordjaiban) fogyasztanak előszeretettel, de emberhúst is. Nem elég, hogy maga az alapszitu is erősen elcsépelt, de a 72. számban olyan sok minden történt, hogy igazából nem is történt semmi. Frank megpróbálta kiszabadítani a vacsorának szánt tinédzsereket, de közben meglepték a tahók, majd a képregény nagy részében nem láthattunk mást, mint hogy emberünk legyakta őket, míg bele nem futott egy orbitális nagy ökölbe, melynek másik végén egy orbitális nagy hillbilly volt. Kevés szöveg, sok bunyó és még több kivert fog. Éreztem, hogy a sztori háromnegyedénél sem fog túl sok meglepetés érni, és ez nagyrészt igazolódott is. Ahogy az várható volt, Castle maga is fogságba esik, később a csomagtartójában lévő leszállításra váró „csomag” segítségével kiszabadul, majd kamatostul visszaadja a kapott sallert, aztán pedig iszkiri onnét, de a túlélés még mindig nem garantált, mert hogy a mocsárban valami vagy valaki még várja őket. Továbbra is csak egy kiszámítható, ötlettelen, filmes klisékből összetákolt, macsóságra kihegyezett kamu sztori, amit pillanatok alatt ki lehet végezni és elégedetlenül a sarokba vágni (a monitort, számítógépet azért inkább ne!). Még a panelelrendezés is totál fantáziátlan, de a rajzzal kapcsolatban továbbra is csak Frank háromszög alakú felsőteste és zsugorított feje zavart igazán. És még valami. A hiteleség kedvéért legalább a helyi tájszólást megpróbálhatták volna a szövegbe átültetni, de ilyesminek nyoma sincs, így aztán töketlen az egész. Izmok, szőrős felsőtestek, kantáros nadrágok, meg krokodilok és egy súlytalan történet. A befejezést illetően már nincsenek illúzióim, de legalább megtudjuk majd, hogy mi is van ott a láp mélyén, ami embereinket várja. Remélem nem egy még a korábbinál is nagyobb Izom Tibor. - Chavez
ROTTEN #1 Történet: Mark Rahner, and Robert Horton Rajz: Dan Doughtery Kiadó: Moonstone Books
Undeadwood. Hehe! A találó és vicces titulus nem az én érdemem, hanem Mark Waid amerikai képregényíróé, aki a Moonstone kiadó új zombi-western sorozatának, a Rottennek a méltatásában használta. Zombis képregényből több is van, mint kellene, de szerencsére az agyonhasznált téma azért néha tud még kellemes meglepetéseket is okozni, gondoljunk csak a Geekz képregényes különítményének kollektív kedvencére*, a The Walking Dead-re. A western környezetbe ültetett zombik már nem annyira számítanak megfáradt koncepciónak, így ebben a fülledt zombi-képregény invázióban tényleg üdítőleg hatott a Rotten első, 52 oldalas száma. A vadnyugat ugye tele van fegyverekkel, elhagyott településekkel és a halálozási arány is kimagasló, tehát ideális hely a bezombulásra. A sztori úgy indul, ahogy egy westernnek illik: magányos lovas érkezik az istenháta mögötti településre, ahol aztán a kihalt utcán egyszercsak kilövik alóla a lovat. A cowboy hamarosan megtudja, hogy mire ez a szívélyesnek nem éppen mondható fogadtatás. A várost ugyanis élőhalottak látogatják gyakran, akik a közeli bányák mélyéről érkeznek. A C.O. Jones nevű főszereplő a helyiektől megtudja, hogy gyanújuk szerint a bányákat és általa a várost is a zsebében tudó gazdag ember állhat a zombikór hátterében. Mivel a magányos lovas valójában nem más, mint William Wade, az Államok elnökének saját titkosügynöke, megpróbál a dolgok után járni.
Ígéretes sorozatnak tűnik ez a Rotten. A sztori ügyesen van megírva, kellemes a tempója, fordulatokban gazdag, és annak ellenére, hogy elsősorban nem a zombikra van kihegyezve az egész, vérben, gore-ban és akcióban sem szenved hiányt. Úgy tapasztaltam, hogy amennyire csak lehetséges, próbálja kerülni a kliséket, nem akar agyatlan zombi hentelésbe átmenni, de a western örökségeiből is igyekszik minél többet felvenni, szóval a balansz szinte tökéletes. (A végén ott van az elmaradhatatlan naplementébe való lovagolás is.) Az első szám a dupla terjedelemnek köszönhetően jobban kibontja a sztorit, így már bőven kínál izgalmakat, sőt, tulajdonképpen egy félig kerek történetet kapunk, így aztán nem fogjuk azt érezni, hogy éppen csak egy gyors felvezetést olvastunk. A rajzok teljesen átlagosak, a célnak viszont bőven megfelelnek, az arcok kicsit egyszerűek, de a zombik már igencsak szépre és változatosra sikeredtek. Jó kezdet, van hangulata és látni a potenciált a sztoriban is. Ilyesmi lett volna az Élőhalottak éjszakája, ha Romero westernnek csinálja, vagy a Deadwood zombikkal.
Történet: Andrew Cosby, Michael Alan Nelson Rajz: Ayhan Hayrula Kiadó: Boom Studios!
Nem mondhatjuk, hogy dúskálunk a szamurájokról szóló amerikai képregényekben, úgyhogy annál nagyobb öröm, amikor egy ilyen történet mégis felbukkan a megjelenések közt – és annál nagyobb bosszúság, amikor kiderül, hogy egy erőltetett, sebtében összetákolt kliséhalmazra futotta csak az alkotóktól. Mondhatnánk persze, hogy ez nem meglepő, hiszen a nyugati művészek ritkán tudnak úgy nyúlni a keleti kultúrához, hogy a végeredmény ne legyen vagy dögunalmas, vagy röhejesen sztereotip. A Swordsmith: Assassin ráadásul eléri, hogy ne csak egyik, hanem mindkettő legyen. 1870-ben vagyunk, vagyis a szamurájok korszakának hajnalán. Toshiro Ono, kora egyik legnagyszerűbb, legnevesebb kardkészítője, miután körbeutazta a fél világot, egy porosz tábornokot látogat meg a fronton, a franciák elleni háború kellős közepén. A férfi azt kéri a tiszttől, hogy adjon át neki egy értékes, pompás kardot, amit az annak idején a sógunátustól kapott ajándékba. A tábornok persze tiltakozik, de Toshiro hajlandó fizetni: méghozzá azzal, hogy elmeséli történetét, és ezzel együtt az okokat, amik miatt a kardot, melyet régen ő maga kovácsolt, vissza akarja szerezni.
Andrew Cosby és Michael Alan Nelson minden ötlet és eredetiség nélkül mesélnek el egy ordítóan sablonos történetet, amelyben a főhős motivációi megmosolyogtatóan gyermetegek. Toshiro apjától tanulta a kardkészítést, és a vele járó felelősséget, illetve a szükséges „egyensúlyt” is, aminek lényege, hogy ezeket a kardokat csak olyanoknak adhatják el, akik valóban méltók a viseletükre. Ám a férfi persze vérszemet kap, a nagy pénz reményében boldog-boldogtalannak árulja remekműveit, és tisztességesen (tisztességtelenül) meg is gazdagszik rajta. Apja rosszallása csak némi elviselhető lelkiismeret furdalást okoz, amíg egy nap egy egyszerű tolvaj betör a házukba, és lemészárolja feleségét és gyermekét – na, kitaláljátok, kinek a kardjával? A bosszú után fejébe veszi, hogy az összes kardot, amit valaha kovácsolt, a tenger fenekére küldi. Nem szívesen vádolok egy független, szerzői képregényt azzal, hogy mainstream szuperhőscuccokból lopja össze magát, de mondja valaki, hogy ez az egész nem úgy hangzik, mint Pókember (hozzátartozó(k) halála a hős korábbi cselekedetei miatt) és Vasember (a fegyverkészítő elragadóan bájos rácsodálkozása arra, hogy fegyverével – hűazannyát! – ölnek) eredettörténetének keresztezése. És még ha ezen sikerül túllépünk, akkor is csak egy sebtében elhadart flashbacket kapunk, ami ugyan majdnem egy teljes képregényt kitölt, mégsem képes megfelelően érzékeltetni a főhős fájdalmát illetve döntéseinek súlyát és miértjeit. És akkor a logikai bukfencekről (pl. hogy a fenébe képes egy közönséges útszéli tolvaj megvásárolni egy méregdrága kardot? Egyáltalán miért vásárolja, miért nem lopja el? Egyáltalán minek neki egy neves kard az utazók és parasztok kaszabolásához?) még nem is beszéltünk. A dráma tehát nem működik, akciót meg ne nagyon várjunk, mert Tohsiro kardkészítő, nem kardforgató (ahogy a saját főhősüket komplett idiótának beállító írók ezt jól szájba is rágják). Mi marad? Legfeljebb a képi világ, ami néhány pocsékul megrajzolt képkockától eltekintve egészen korrekt: egyszerű, de többnyire hatásos vonások, elnagyolt, de a szürkés-sárgás-vöröses színvilággal mégis tetszetősen kitöltött hátterek, nem kifejezetten kreatív, ám rutinos panelkezelés, ügyes hangulatteremtés. Ja, és mellesleg egyelőre dunsztom sincs, hogy az „Assassin” szó a mi a fenét keres a címben. - Olórin
ULTIMATE AVENGERS #1 Történet: Mark Millar Rajz: Carlos Pacheco Kiadó: Marvel Comics
Az a képregény, aminek első oldalán Nick Fury egy szép nagy képen káromkodik egy ízeset, már nem indul rosszul. Főleg ilyen körülmények közt: „I disappear for ten minutes and the whole place goes to hell”, mondja a szitkozódás után, utalva az Ultimatum eseményeire, és bár sosem éreztem úgy, hogy Mark Millarnak valami fenenagy érzéke van az iróniához, de azt hiszem (vagy legalábbis szeretném hinni), hogy karakterének e szavain keresztül ő is elmondta a véleményét Jeph Loeb papírszemetéről. Millar két és fél év után tér most vissza az Ultimate Univerzumba (utolsó munkája a frenetikus Ultimates 2 volt, 2007-ben), és alaposan össze kell szednie magát, hogy meggyőzze az Ultimatum miatt jogosan fanyalgó és köpködő rajongókat, hogy van még potenciál ebben a világban. Elnézve új sorozatának, az Ultimate Avengersnek az első részét (amire mindenhol Ultimate Comics Avengersként utalnak, de magán a füzeten nem szerepel a „Comics” szó – úgyhogy részemről pokolba vele, úgysincs sok értelme), egyáltalán nem kizárt, hogy sikerrel jár majd. A széria koncepciója egyébként már önmagában is ígéretes: évente két sztori lesz (illetve ennyit terveznek, de jól tudjuk már, hogy ezek a képregények hajlamosak durva csúszásokat produkálni), elvileg mindig más rajzolóval, és egymást történetenként cserélő karakterek egész armadájával. Tehát a változatosság lehetősége adott, és ez viszonylag ritka a szuperhősképregények esetében.
Az első szám Nick Fury és Sólyomszem beszélgetésével kezdődik: előbbi kikerült a fejesek kegyeiből, így a S.H.I.E.L.D.-et már Carol Danvers vezeti helyette, aki azt akarja, hogy egy titkos egységet irányítva találja meg az elmúlt napokban felszívódott Amerika Kapitányt. Egy flashbackből, amiben Sólyomszem és a Kapitány egy Chicago egén vívott csatában szembekerül a Vörös Koponyával, kiderül, hogy a csillagos-sávos hős miért tűnt el a felettesei szeme elől, és miért kezdte hirtelen a maga útját járni. Sztoriból egyelőre nincs sok, és ami van, az sem különösebben érdekes: ez a szám pusztán felvezeti a későbbi eseményeket, és lerántja a leplet egy kényelmetlen titokról, ami azonban meglehetősen szappanoperaszerű fordulatnak hat, és nem is a jó értelemben véve. Ráadásul a Vörös Koponya korántsem tűnik olyan brutálisnak, coolnak és kegyetlennek, amilyennek Millar még korábban beharangozta: tetoválásaival, khaki nadrágjával és fehér izompólójával inkább valami kigyúrt, b-filmes tahónak tűnik, mint igazán félelmetes, komoly gonosznak – úgyhogy nagyon remélem, hogy ezen a képen az író még igazít majd a jövőben. Viszont addig is, a tárgyalt negatívumok ellenére, ez mégis egy erőteljes, hatásos, és mindenekelőtt, pokoli szórakoztató sorozatnyitány. Az akció olyan, amilyet Millartól elvárunk, vagyis gyors, dögös, látványos, ötletes és nagyszabású – annak ellenére, hogy nemhogy nem dől össze benne egy fél város, de még csak fel sem robban benne semmi (mikor írt Millar utoljára egy olyan mainstream szuperhősképregényt, amiben nem robbant fel semmi?). A magam részéről pedig nem bánom, ha az író kicsit visszavesz a megalomániájából – mert ilyenkor még az is előfordul néha, hogy használja az agyát. És hogy teljes legyen a kép, Carlos Pacheco rajzairól szinte csak szuperlatívuszokban lehet beszélni: simán hozza azt a színvonalat, amit Bryan Hitch az első két Ultiamates miniben, képi dinamikusak, hátterei kidolgozottak, emberalakjai, mimikái realisztikusak, és egyértelműen látszik, hogy van érzéke egy akciójelenet levezényléséhez. Pofás kezdet. Csak így tovább, és akkor van még remény az Ultimate Univerzumnak. - Olórin
WEREWOLVES ON THE MOON: VERSUS VAMPIRES #3
Történet: Dave Land és a Fillbach testvérek Rajz: Fillbach testvérek Kiadó: Dark Horse
Már maga a cím is olyan tökéletes egyszerűségében, mint egy remekbeszabott, ám egyúttal funkcionális faék. Ami egy vértócsában hever és egy közepén átszakított és félrehajított ajtót támaszt ki. Aki a Perry Rhodan-féle sci-fi ponyvák és a Tales from the Crypt füzetek körül tapogatózik az ötvenes évekből, már közel jár, de a modern, rajzfilmszerű vizuális köntös még őt is meghökkentheti az első nekifutásra. A Clone Wars rajzfilmek sikerét meglovagló Fillbach testvérek ugyanis a messzi-messzi galaxisból ugrottak át egy párhuzamos univerzumba a háromrészes mini erejéig, amibe aztán minden ponyva és B-film elemet belezsúfoltak, amit csak képesek voltak: Ted, Jeff és Stan, a három alapvetően jóindulatú, de nem túl eszes vérfarkas fejében megvilágosodik az évszázad ötlete, és az első űrjárattal a Holdon lévő kolóniára utaznak, hiszen ott a nap 24 órájában szőrösek, erősek és legyőzhetetlenek lesznek. Ennek mellékes következményeként az összes utast sikerült átváltoztatniuk, így a holdbázis parancsnoka, Maggie Pilgrim, élete egyik legnehezebb napja elé néz. Az incidens jó alkalmat szolgáltat a Hold sötét oldalán klónvámpírseregét eddig hibernáló Lord Till akcióba lépésére, így a krízismenedzselési feladat egy leheletnyivel nehezebbé válik. A jól bevett hagyományoknak (kliséknek?) megfelelően a vámpírnagyúr természetesen halálosan rajong főhősnőnkért, akinek ugyancsak vámpír apját jelenleg a Földön tartják fogva hét lakat alatt (nyilván nem sokáig), és aki nyilván szemet vet a legfessebb bundás vérjószágra, amaz pedig őrá. Láthatunk itt holdjáró csomagteréről végrehajtott vámpírgolfot, elektromos mágnes és vizelet segítségével kivégzett vérszívót, a kötelező jellegű atomfelhőt és végül a barbecue-ra későn érkező vacsoravendégeket, akik a helyi ásatástól szabadultak ki (személyüket nem fedném fel, hiszen nem akarom elrontani senki kellemes meglepetését).
A teljesen agyatlan történet nyilvánvalóan nem veszi komolyan magát, így a lánctalpakon a holdbázis felé dübörgő organikus vámpírkastély bájosan szórakoztató bumfordiságával vezeti végig az olvasót az egyszerű, de hatásos poénokon, a mérsékelt mennyiségben kiontott bélnedveken keresztül a füzetek legfontosabb egzisztencialista-filozófiai kérdéséhez: vajon a vérfarkasok a kezükkel vakarják meg a farukat, ha viszket vagy a földön húzgálják magukat végig? Mindenki tegye a szívére a kezét és mondja azt, hogy ez a kérdés még soha nem merült fel benne egy szép tiszta holdas éjjelen…
Kicsit ugyan csalódott vagyok, hogy a múlt héten (technikai okokból) elmaradt Geexkomix miatt nem tört ki forradalom, de gondolom, most már tényleg mindenki készíti a molotov koktélokat, úgyhogy talán örömmel halljátok, hogy ehelyett ma újabb képregényes összefoglalót olvashattok az ország legfrankóbb blogján. Lesznek itt vikingek, jedik, feltámadt hullák, mumusok, katonák, háborúk, hősök, gonoszok, és akkor a Pókember 600. számáról, nameg Rozsomák haláláról még nem is beszéltünk. Amazing Spider-Man 600 Történet: Dan Slott, Stan Lee, Mark Waid, Bob Gale, Zeb Wells, Marc Guggenheim Rajz: John Romita Jr., Marcos Martin, Coleen Doran, Mario Alberti, Derek Donovan, Mitch Breitweiser Kiadó: Marvel Comics
Mostanában egymást érik a Marvelnél a nagy csinnadrattával beharangozott jubileumi számok. Nemrég estünk túl a Thor 600-on, a Captain America 600-on, nemsokára jön a Daredevil 600, most pedig kedvenc hálószövőnk első sorozata érte el szintén a 600. részt. Eme alkalmat a kiadó May néni, és J.J. Jameson apjának esküvőjével ünnepli meg, ami valahol ironikus, hisz egy korábbi jubileumi számot (a 400.-at) épp azzal tettek emlékezetessé, hogy Peter nagynénjét megölték (ezt aztán összevissza retconálták később, a hírhedt Clone Storyval kapcsolatosan). Persze egy szimpla kis esküvő önmagában még nem elegendő egy ekkora eseményhez, úgyhogy Dan Slott beleírta a sztoriba Doctor Octopust is, aki az évek során (többek közt Pókitól) kapott marhanagy pofonok miatt haldoklik, és jó szupergonoszhoz méltón stílszerűen kíván távozni az élők sorából: át akarja venni az irányítást New York infrastruktúrája felett, méghozzá jó szándékkal, úgy gondolja ugyanis, hogy ezzel megkönnyítené az ott lakók életét. Igenám, csak közben az elméje által uralt város fogja magát, és hősünk ellen fordul, mert bár a doki nem akar már foglalkozni hősünkkel, elfojtott gyűlölete és tudatalattija erősebb annál, semhogy csak úgy hagyja hálóhintázni a felhőkarcolók közt. A buliba beszállnak a Bosszú Angyalai és a Fantasztikusok is, közben meg Jameson akadályokat gördít az esküvő elé, de a végén természetesen minden jóra fordul. A házasságkötési hercehurca a szokásos klisékkel és szentimentalizmussal van tele, de egyrészt ide ez is kell, másrészt Slott azért ezeket ellensúlyozza néhány jól eltalált poénnal és dialógussal. A Dock Ock szál akciódús, lendületes és ötletes, és bár csodát itt sem kell várni (hacsak nem John Romita Jr.-tól, aki az utóbbi egy-két évben teljesen levetkőzte irritáló stílusát, és gyönyörűen letisztult, stílusos vonásokkal dolgozik), hoz egy élvezhető színvonalat, amit az írótól már megszokhattunk – a nyitó bunyójelenet pedig, a szupergonoszokat tömörítő Névtelen Bárban, Fenegyerek mellékszereplésével, frenetikus. De a csúcspont persze mégis egy bizonyos vörös szépség visszatérése, akit Romita olyan eszméletlenül dögösen rajzol meg, amilyennek (bármily nagy szavaknak is tűnjenek ezek) ritkán láthattuk bő 40 év alatt.
Minthogy jubileumi számról van szó, a Slott-féle fősztori mellett még egyéb rövid történetekkel (és vicces fake borítókkal) is gazdagodunk. Az első ilyet maga a nagy öreg, Stan Lee jegyzi, és Póki egy pszichiáternek beszél benne identitásválságáról. Kicsit kevésbé sikerült viccesre, mint amilyennek a Mester szánta, sőt, helyenként erőltetett is, de összességében azért jókat lehet kacarászni rajta. Mark Waid szívmelengető kis szösszenete egy egyszerű, de egyszerűségében mélyen emberi flashback-epizód a kis Peter és Ben bácsi szereplésével, Bob Gale egy jópofa, de csak mérsékelten vicces pároldalassal jelentkezik, amiben hősünk kisgyerekek elmélkedését hallgatja arról, hogy Pókember mennyire cool, Zeb Wells pedig némileg erőltetetten viccelődik a hírhedt Pókmobillal kapcsolatban. És természetesen mindig bízhatunk Marc Guggenheimben, hogy szolgáltatja a mélypontot: May néni egy giccses, felesleges és mesterkélt jelenetben engedélyt kér Bentől a sírjánál, hogy hozzámehessen az idősebb Jamesonhoz. Összességében kellemes kis jubileumi számot kapunk, aminek egyébként is, minőségtől függetlenül ott a helye a rajongók polcain.
Fantastic Four 569
Történet: Mark Millar, Joe Ahearne Rajz: Stuart Immonen Kiadó: Marvel Comics
Elmond valamit egy író munkájáról, ha a legjobban akkor érzi magát az ember, amikor végigolvasta az egészet, és tudja, hogy több baromságot már nem kell elviselnie. Na, ilyen érzés volt befejezni Mark Millar 16 részes Fantasztikus Négyes történetét, ami (te jó ég!) még 2008 februárjában vette kezdetét. Volt itt minden: ostoba párhuzamos világos kavarások, gagyi óriásrobot, gigászi logikai bakik, nagy és otromba pózolások, mesterségesen felfújt, megoldhatatlannak tűnő, majd pedig egy laza vállrándítással mégis feloldott konfliktusok, röhejesen eltúlzott gonoszok, megalomán hülyeségek és egy Bryan Hitch, aki tehetségéhez képest meglepően ritkán állt a helyzet magaslatán. Millar harmatgyenge írói teljesítményére jellemző, hogy a színvonalon már az sem volt képes rontani, hogy az egyre ritkuló megjelenések miatt, a felpörgetés érdekében, az utolsó két részhez fedélzetre hozták a képregényes berkekben nímand Joe Ahearne-t. Na jó, elismerem: azért voltak Millarnak jó pillanatai. A karakterekkel helyenként kifejezetten ügyesen bánt, többnyire szépen megőrizte a szuperhőscsaládra jellemző hangulatot, bájt, humort és könnyedséget, viszont akárhogy töröm is a fejem, ennél több pozitívum sehogy sem jut eszembe. Történetei inkoherensek, zagyvák, átgondolatlanok, ostobák voltak, akciói (főleg hozzá képest) elsietettek, kidolgozatlanok, és korántsem elég epikusak – ez utóbbi pedig olyan, mintha Garth Ennis írna egy Megtorlót, amiben Frank nem öl meg senkit.
A legrosszabb pont a végére jutott. Az utolsó sztori a Master of Doom címet viseli, és egy röhejesen nagyhatalmú gonoszról szól, aki karlendítéssel pusztít egész csillagokat (!), és aki, ahogy azt a cím is mutatja, egykor Doom mestere volt – most pedig nem különösebben elégedett azzal, hogy régi tanítványa egy tetves kis közép-európai országot igazgat, és a Fantasztikus Négyes rendszeresen homokzsáknak használja. Úgyhogy meg akarja ölni őt, a Fantasztikusokat, és ha már úgyis erre jár, az egész világot – de persze kellemetlen meglepetés vár rá. Ez egyébként Doommal kapcsolatos, és egyáltalán nem is rossz – passzol hozzá és a sztorihoz, és olyan szintre emeli a figurát, ami az egyik legjelentősebb változtatást jelenti egy élvonalbéli Marvel karakternél az utóbbi jópár évben – kérdés, hogy nem fogják-e kiretconálni a fenébe, de ez még a jövő zenéje. Viszont az itt-ott megbúvó jó pillanatok és érdekes ötletek sem képesek feledtetni, hogy az egész képregény milyen elképesztően trehány módon van megírva. Elvileg csúcspontok jönnek csúcspontok után (Doom mestere régi önmaga ellen, a Fantasztikusok a Mester ellen, és végül Doom szintén ellene), és mégis, az írók erőlködése ellenére minden súlytalan és érdektelen marad, egy percig sem lehet átérezni az események monumentalitását. Aztán jön a kegyelemdöfés a Ben-Debbie kapcsolat nyilván meghatónak szánt, de sajnos igen sablonos és buta lezárásának formájában, és ezen a ponton már csak a rajzoló, Stuart Immonen tartja bennünk a lelket, aki meglepő módon simán lekörözi elődje, Bryan Hitch munkáját. De ez persze az üdvösség látszatához is kevés. És ami igazán szomorú, hogy nem emlékszem, hogy ebben a sorozatban bárki is írt volna valami igazán kiemelkedő sztorit azóta, hogy John Byrne hat év után leköszönt 1986-ban. Talán Millar utódja, Jonathan Hickman változtat majd ezen. Ideje lenne.
Northlanders 19
Történet: Brian Wood Rajz: Danijel Zezelj Kiadó: Vertigo Comics
„Odin farkasai vagyunk, akik azért vannak itt, hogy felszögezett Istenetekhez küldjenek titeket!” Ha egy ilyen, amúgy piszkosul hangzatos mondat egy vikingekről szóló sztoriban hangzik el, az ember már szinte látja is maga előtt a durva, kemény, izmos, szakállas, bárdot lóbáló, jól megtermett férfit, akinek száját e szavak mennydörögve elhagyják. De Brian Wood Northlanders című sorozatának kétrészes, The Shield Maidens című képregényében egy nő mondja ezt, ráadásul rögtön azután, hogy bazinagy lándzsát döfött keresztül egy szász katonán, aki pedig már valószínűleg előre nyalta a szája szélét a hosszas megerőszakolás örömére. Bizony, vikingekről született történetekben ritka a fontos női szereplő, nemhogy a női főszereplő – itt viszont utóbbiból van mindjárt három, a többi karakter meg leginkább csak azért bukkan fel, hogy a frissen megözvegyült asszonyok hol trükkök segítségével, hol puszta, nem várt erővel kibelezzék őket. 868-ban járunk, amikor a szászok felgyújtanak egy viking falut Dániában, és megölnek mindenkit – illetve majdnem mindenkit. Csak három nő marad életben, akik halott férjeiket és gyerekeiket hátrahagyva egy kis erődbe menekülnek, amit mindenfelől víz vesz körül, és csak apálykor közelíthető meg. A szászok azonban nem mondanak le róluk, és megkezdődik az ostrom: három nő száz férfi ellen.
Wood remek sorozata újra és újra nagyszerű történetekkel kápráztatja el az olvasókat, és hosszú, drámai sztorijai (mint pl. a nemrég véget ért The Cross and the Hammer) épp olyan szórakoztatóak, mint rövidebb, kevésbé epikusabb ujjgyakorlatai. Bizony, kár volna a The Shild Maidenst annyival elintézni, hogy azért érdekes és bizonyos szempontból különleges, mert nők kaszabolnak benne a jól megszokott férfiak helyett. Először is, Wood mestere a narrációnak, és annak segítségével tökéletesen teszi az egyik nő szemszögét az olvasóévá, és mutatja be, hogy mennyire példátlan ez a helyzet, amiben a főszereplők férfiak nélkül kénytelenek küzdeni az életükért egy olyan világban, amiben mindent az erősebb nem maszkulin hozzáállása határoz meg. Nincs is más választásuk, mint hogy hitük szerint egyszerűen a végzetükre bízzák magukat, kardot, lándzsát, kést fogjanak, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Brutálisan egyszerű reakció ez, ami nélkülöz mindenféle felesleges sírás-rívást az elhullott családtagokkal és az igen csekélynek tűnő túlélési esélyekkel kapcsolatban, és ami afféle sorsdrámává emeli a súlyos feminista felhangokkal (nem kell sok katonának elhullania, hogy a kőkemény férfiak alaposan fosni kezdjenek a három nőtől) feltöltött akciókat. A megoldás, vagyis az erődből való menekülés pedig fantasztikus: Wood babonát, misztikumot mos bele a történetbe, de csak bizonyos karakterek szemszögén keresztül, egyébként pedig mindkét lábbal a realitás talaján marad. Daniel Zezelj rajzai részben tökéletesen megfelelnek a mű stílusának, a vázlatos képek absztrakt, itt-ott egészen impresszionista jellege fantasztikus hangulatot teremt, és óriási erővel viszi előre a cselekményt (az állandó fenyegetettséget sugalló színezés is elsőosztályú) – néha viszont inkább visszavesz a mű hatásából, főleg ha a főszereplők arcát nézzük, amik szinte megkülönböztethetetlenek egymástól. De azért a The Shield Maidens összességében e téren is bőven pozitív benyomást tesz.
The Stuff of Legend 1
Történet: Mike Raicht, Brian Smith Rajz: Charles Paul Wilson III Kiadó: Th3rdworld Studios
Örülhet a képregénygeekek szíve, és nem is kicsit: az utóbbi egy év egyszerűen fantasztikus volt, hiszen szinte minden hónapban indult legalább egy olyan új sorozat valamelyik kisebb-nagyobb kiadónál, amelyre újra és újra azt kellett mondanom, hogy „ez akár az év legjobbja is lehet” (ld. pl: The Unwritten, Madame Xanadu, Unknown Soldier, Chew). És most itt van a The Stuff of Legend, ami talán még ezek közül is kiemelkedik: tényleg ritkán van alkalmunk ilyen erőteljes, ilyen mesterien megírt és gyönyörűen megrajzolt, ilyen fantáziadús és gördülékeny comicot olvasni, ami ráadásul képes arra, hogy egyszerre szóljon minden korosztályhoz. Elég sötét és brutális, hogy a felnőttek tetszését is elnyerje, ugyanakkor elég mesés hangulatú, hogy a gyermekek is élvezzék. A koncepciót úgy lehetne a legkönnyebben leírni, mint a Toy Story találkozását a Ryan közlegény megmentésével, előbbi hangsúlyosan komikus jellege és utóbbi pátosza nélkül, megspékelve egy nagy adag klasszikus fantasy behatással, és második világháborús allegóriákkal. A négyzet alakú, nagyformájú képregény egy gyerekeknek szóló képeskönyvet sejtet, de senki ne hagyja magát becsapni a külsőségek által (ilyen szempontból a The Stuff of Legend leginkább a mesteri Mouse Guardhoz hasonlítható) – bár úgyis, már az első oldalak után nyilvánvaló lesz, hogy honnan fúj a szél. Ugyanis már a felütés is meglehetősen sötét, sőt horrorisztikus: 1944-ben, Brooklynban, egy kisfiút elrabol az ágyából a mumus (Boogeyman), és magával viszi a „Sötétségbe” (vagyis a szekrényajtón túlra). Játékai ezután életre kelnek, és néhányan, a fiú kedvenc katonájával, az Ezredessel az élen, a család kutyájával kiegészülve, elhatározzák, hogy gazdájuk után mennek, és épségben visszahozzák őt.
Az ezt követő kép mintha a normandiai partraszállásról készült volna: halott katonák egész tömege fekszik csata után egy szögesdrótokkal és lőállásokkal teli tengerparton, maga az összecsapás pedig a nyolc főből álló felmentősereg és a mumus hadai közt megdöbbentően intenzív és kegyetlen. Mert ahogy átlépnek Brooklynból a gonosz birodalmába, a játékfigurák is megváltoznak. A kedves külsejű plüssmackó igazi medve lesz, aki üvöltve tépi és szaggatja a mumus pribékjeit, a szótlan indián figura harcos hercegnővé avanzsál, aki késével mosolyogva aprítja a redneck katonákat és így tovább. Az írókról lerí, hogy a történetmesélés mesterei: nincs egy darab panel és szó sem, ami ne vinné előre a cselekményt, többek közt nem vacakolnak hosszú karakteranalízisekkel sem, inkább tetteiken keresztül, röviden, de roppant hatékonyan definiálják a szereplőket, és apró, de nagyon fontos csavarokkal (egymás közti kapcsolatrendszerük, a fiúhoz való viszonyuk és persze játékfunkciójuknak megfelelő természetük és motivációik) egészítik ki őket. Az első rész vége felé tiszteletét teszi maga a főgonosz is, aki a vártnál kevésbé elrugaszkodottabb a valóságtól, viszont annál hatásosabb, és bizonyos pillanatokban félelmetesebb. Igaz, az egyik játékfigura árulásra csábítása a képregény egyetlen gyenge pontja (minthogy klisés és kiszámítható), de a karakter szempontjából ez is tökéletesen indokolt. Említettem már, hogy a rajzok gyönyörűek? Charles Paul Wilson III elképesztően kifejező mimikával ruházza fel a szereplőket, és csalhatatlan érzékkel egyensúlyoz a realizmus és a fantasy határvidékén, erőlködés nélkül rajzolva emberi vonásokat az állatfigurákra is – a barnás színvilág pedig csodálatosan anakronisztikus benyomást kelt. Csak egy szavam van rá: tökéletes.
Vannak ugyebár ezek az ún. „recap page”-ek, amikben egy-egy szám legelején elmondják, mi történt a korábbi részekben. Namost, az Ultimatum 5-ben ez így hangzik: „Pusztítás söpör végig a bolygón. Magneto a tettes. Több hős is megfizette a végső árat. És most Magnetót meg kell állítani.” És az a vicc az egészben, hogy ezzel nem hagytak ki semmit, ennyi történt ebben a minisorozatban. Magneto mindenféle katasztrófákat szabadított a világra, amiknek következtében egy rakás karakter random körülmények közt elpatkolt. Na és? Mostanra teljesen világossá vált, hogy az egész Ultimatum csak egy röhejes, mondvacsinált ürügy arra, hogy a kiadó valami nagynak álcázott eseménnyel zárhassa le az utóbbi években súlyos hírnévcsorbulást szenvedett Ultimate részleg első korszakát, és ennek farvizén olyan történeteket indítson útnak, amiket baromi coolnak, merésznek és nagyszabásúnak ígérnek. Ja, hogy annak ígérték az Ultimatumot is? Szép kilátások… Az mindenesetre biztos, hogy egy ilyen új kezdet nem sok jóval kecsegtet a jövőre nézve. Szóval, ott tartottunk az előző, katasztrofálisan szar rész végén, hogy a még élő és mozgó hősök megrohamozták Magneto erődítményét, hogy végre leszámoljanak vele egyszer és mindenkorra. Ez meg is történik, méghozzá annak köszönhetően, hogy Nick Fury felébreszti a gyerekei halálába érzelmileg belerokkant, félőrült tömeggyilkos lelkiismeretét, aki párszáz millió ember lemészárlása és Rozsomák elhamvasztása után két perccel hirtelen elsírja magát, térdre borul, és kifakad: „Mit tettem?” Őszintén remélem, hogy ezt Jeph Loeb is sűrűn kérdezgeti magától mostanában.
Bele se kezdek az orbitális logikai hibák felsorolásába – százszor több van belőlük, mint ahány értelmes szó az egész sztoriban, kezdve azzal, hogy a hősök fémfegyverek hadával felszerelkezve mennek megvívni az utolsó csatájukat Magnetóval, aki… mi is az ő képessége? Nem a mágnesességet uralja véletlenül? Továbbá, meg sem kísérlem számba venni, hány karakter, hányszor cselekszik teljesen önmagából kivetkőzve, alapvető jellemvonásaival szembepisálva – de vegyük csak mondjuk a Lényt, aki hirtelen kíméletlen hóhérrá lép elő, ahogy Fátumot egyetlen kézmozdulattal (!) kinyírja – ráadásul mosolyogva. Talán egyszer Loeb még ír egy Ultimates 4-et, aminek a Fantasztikus Négyes sziklaembere lesz a főgonosza, és egy durva cliffhangerben, az utolsóelőtti számban kiderül róla, hogy valójában egy perverz, szadista, pedofil tömeggyilkos, aki az összeroppanó koponyák hangjára élvez el. Egyébként, ahogy az Ultimates 3-ban, Loeb most is ellövi a nagy, sztori utáni fordulatot, amiben kiderül, hogy az egész esemény mögött valójában valaki teljesen más állt – és mit mondjak, baromi unalmas és irritáló már az egész. Legalább az akciók lennének látványosak, ötletesek és jól strukturáltak… de nem. Ilyen kulimunkával összegányolt jeleneteket nem látni mindennap – a csata hevében a főszereplők megállnak gyászolni Logant egy egyoldalas képen, Magneto meg, aki két másodperccel azelőtt még a mutáns húsának hamuvá égetésével volt elfoglalva, hirtelen sehol sincs, és legközelebb szobájában látjuk feküdni, és vérezni (amíg be nem jön Fury, hogy fejének szegezzen egy pisztolyt – egy fémpisztolyt). A sztori, a karakterek, a dialógusok, az akciók, minden, de tényleg minden, úgy ahogy van, katasztrofális. David Finch próbálja menteni a menthetőt, de ilyen színvonalú írást Michelangelo festményeivel sem lehetne felturbózni. Ez a minisoroat csak egy barbár kéz által összehányt hullahegy, ami olyan szuperhősök tetemeiből épül, akik kicsit többet érdemeltek volna annál, hogy haláluknak se értelme, se jelentősége, se drámaisága, se semmilye ne legyen. Még arra sem méltó, hogy a WC-n lehúzzuk. Különb nála, ami normál esetben tűnik el a lefolyóban.
Unknown Soldier 10
Történet: Joshua Dysart Rajz: Alberto Ponticelli Kiadó: Vertigo Comics
Lassan első évének végéhez érkezik Joshua Dysart tavaly indult sorozata, ami ennek megfelelően pár hónappal már túlvan a karakter és az alapszituáció felvázolásán, és bár az író még mindig nem tette világossá, hogy a pacifista hős miért is változott a címbeli Ismeretlen Katonává, a sztori szinte minden egyes számmal jobb és jobb – ami nem kis szó, mert már a legelső is baromi jó volt. Az utóbbi időben a Vertigo egymás után importálja felnőtt sorozatokba a régi, ezüst- és bronzkori DC sorozatokat (ld. még: House of Mystery, Madame Xanadu), és egyelőre mind közül ez a legizgalmasabb és a legtöbb lehetőséggel kecsegtető. Az Unknown Soldier eredetileg egy második világháborús katonáról szólt, aki arca összeroncsolódása után egyfajta szuperkémként hajtotta a vizet a szövetségesek malmára (nem utolsósorban Hitler kinyírásával), de Dysart ebből a koncepcióból csak töredékeket vett át. Az ő hőse, Lwanga Moses egy pacifista ugandai orvos, aki véletlenül keveredik az ország véres konfliktusába, és maga is megdöbben, hogy egy belső, kegyetlen, és őt vérprofi gyilkolásra késztető, illetve azt lehetővé tevő hangnak köszönhetően mennyire félelmetesen jól helytáll benne. Az első sztori leginkább azzal foglalkozott, hogyan változik meg Moses, és hogyan találja meg új célját, aminek elérésében semmi, sem akadályozhatja meg, még szerető felesége sem: a kormány ellen harcoló lázadók vezetőjének megölését.
A most harmadik részénél tartó Easy Kill azonban váratlanul egy teljesen új irányt vett: Mosest a sors összehozta egy csoporttal, ami több ország politikai menekültjeit tömöríti, és aminek sajátos terve van arra nézve, hogy irányítsák a világ figyelmét Afrikára. Meg akarják ölni a jótékonysági körúton lévő híres amerikai színésznőt, Margarat Wellst, és beállítani azt a lázadók tettének – ráadásul ehhez Moses segítségét kérik. Dysart úgy ír egy fordulatos, akciódús, lendületes képregényt, hogy közben számos érdekes témát és kényelmetlen kérdést vet fel. Ahogy az eredeti Unknown Soldier, úgy ez is aköré a gondolat köré épül, hogy egyetlen ember tette (vagy éppen egyetlen ember halála) is képes nagy változásokat hozni, és ehhez pont jól passzol az a morális dilemma, ami egy ártatlan nő életét helyezi szembe egy egész szenvedő kontinens helyzetének lehetséges javulásával. És ezek még csak a globális szintű témák, legalább ilyen izgalmas a precíz gyilkológéppé váló pacifista orvos karaktere, aki önmagában egy hatalmas, és látszólag feloldhatatlan ellentmondás, aki ebben a számban egy szörnyű hibát követ el, és aki nem csak a lázadókkal, hanem önmagával is állandó háborúban áll. Fantasztikus Moses álmokon és más karaktereken keresztül fenntartott kapcsolata a feleségével is, akivel mellesleg már jó ideje nem találkozott – de a köztük lévő kötelékek elszakíthatatlanságát Dysart rendkívül szépen, hitelesen, érzelemgazdagon, és minden giccs nélkül ábrázolja (és ha már álmok, ez a rész tartalmazza az utóbbi idők képregényeinek egyik legnagyszerűbb szürreális jelenetét). Alberto Ponticelli munkáját nem lehet eléggé dicsérni: roppant erőteljes, nyers, naturalisztikus vonásai a mű hangulatának tökéletes vizuális leképezései, egyszerű de hatásos oldalszerkezetivel pedig igazi profiként vezeti az olvasó szemét. Ha akarnék se tudnék belekötni semmibe.
War of Kings 6 Történet: Dan Abnett, Andy Lanning Rajz: Paul Pelletier Kiadó: Marvel Comics
Szerencsére a Marvelnél van más nagy haddelhadd is az Ultimatumon kívül, és annak színvonalára nem lehet panaszunk. Ez persze nem meglepő, hiszen amióta Keith Griffen a kirobbanó erejű 2006-os Annihilationnel visszairányította a figyelmet a kiadó akkor már évek óta tetszhalott űrrészlegére (és nem mellesleg porig alázta a párhuzamosan futott, jóval nagyobb hírverést kapott, de jóval kevésbé érdekes Civil Wart), a kiadó galaktikus témájú képregényeiben egymás után születnek a jobbnál jobb történetek. Az Annihilaton után jött a következő nagy crossover, az Annihilaton Conquest, és közben Dan Abnett és Andy Lanning útnak indított két máig nagyszerű sorozatot, a Novát és a Guardians of the Galaxyt – mindezekeknek, és egy Secret Invasion tie-innek az eseményei vezettek a most véget ért War of Kingshez, amiben a korábbi történetekben már amúgyis megtépázott galaxison ismét egy monumentális háború hullámai söpörnek végig. A ludas ezúttal az Uncanny X-Men képregényekből importált harmadik Summers testvér, Vulkán, aki Ed Brubaker ideje alatt átvette a Shi’ar birodalom irányítását, és most pusztító bolygóközi hódításba kezdett. Útjában csak a Black Bolt vezette Inhumans, és az immár alájuk tartozó kree nép áll, és a két király e háborújába a fél univerzum beleremeg.
Bármilyen remek a War of Kings, meg kell mondjam, ez az első általam olvasott olyan crossover, aminek a tie-injei jobban sikerültek, mint a főesemény. A Nova Corps frontvonalak közt, a konfliktus gócpontjában rekedt tagjainak elsöprően lendületes története, és a Guardians of the Galaxy szedett-vedett csapatának kereszttűzbe kerüléssel végződő békemissziója azt az egy aspektusát ragadta meg a sztorinak, ami az egyébként nagyszerűen megírt, fordulatos War of Kinsből mindeddig egy kicsit hiányzott: a lehengerlő monumentalitást. Szerencsére ez a monumentalitás most, a befejező részhez, megérkezett végre ebbe a minibe is. Király a király ellen, azaz Vulkán és Black Bolt döntő összecsapásának lehetünk szemtanúi, miközben az Inhumans ura az egész galaxis drasztikus megváltoztatására készül, hogy egyszer és mindenkorra megszüntessen minden konfliktust (ez egyébként egy kissé elsietett, kevésbé átgondolt eleme a sztorinak). A végső harc olyan, amilyennek ezektől az íróktól elvárjuk: székbeszögezően lendületes, epikus, és kő kövön nem marad benne. A képregény szerencsére emocionális szempontból is erőteljes lezárást kap (az utolsó oldal gyönyörűen szomorú) a súlyos veszteséget elszenvedett, árulást elkövetett Gladiator sorsa pedig épp olyan ígéretes a jövőbeli történetekre nézve, mint a tér és idő szövetében keletkezett „lyuk”. Paul Pelletier képei rutinosak, hatásosak és dinamikusak, kreatív, a sztorinak plusz lendületet adó panelelrendezését pedig különösen nagy dicséret illeti. Hiába, három év után a Marvel Univerzum egyik legizgalmasabb területe még mindig az űrrészleg…
Blackest Night 2 A feltámadt holtak hatalmas pusztítással a nyomukban ámokfutnak a DC Univerzumban, vagyis Geoff Johns parádésan indult nyolcrészes minisorozatának második felvonásában folytatódnak az elhalálozások és az újjászületések – ám nem csak előbbiekben, de utóbbiakban sincs köszönet. A történet természetesen több szálon fut, és már az eheti megjelenésekből is nyilvánvaló, hogy némelyiküknek csak a kezdetét láthatjuk majd ebben a miniben – hisz pl. Deadman sztorija a Blackest Night: Batmanben folytatódik tovább. Ez egy kicsit furcsa helyzetet eredményez, mintha a főesemény dolgozna a tie-inek keze alá és nem fordítva (ilyesmire volt példa a Marvel tavalyi Secret Invasionében is), márpedig ez nem feltétlenül tesz jót az előbbinek. Aggódni persze nem kell, mert Johns ettől függetlenül ügyesen kézben tart mindent. Ez a rész főleg a visszatért Aquaman és Martian Manhunter elleni harcról szól, azzal a nem különösebben meglepő tanulsággal, hogy a Fekete Lámpásokat nem lehet megölni (hiszen már halottak). Epikus, lendületes, sötét és őrülten szórakoztató, Ivan Reis képei pedig gyönyörűek. Csak azért van egy apró hiányérzetem, mert a Zöld és a Fekete Lámpásokon kívül a színspektrum többi „képviselője” még nem keveredett bele a konfliktusba – de nyilván ez csak idő kérdése. Hátravan még hat rész, és ha azok is olyan jók lesznek, mint az első kettő, akkor egy szavunk sem lehet majd.
Star Wars: Invasion 2 Nem, csak nem akar ez a sorozat beindulni. Unalmasan, összecsapottan, a benne rejlő lehetőségeket teljesen kihasználatlanul hagyva indult, és sajnos pontosan úgy is folytatódik. Pedig a 25 évvel a Jedi visszatér eseményei után játszódó sztori, ami a Yuuzhan Vong Új Köztársaság elleni inváziójáról szól, tényleg ígéretes téma, ráadásul benne van Luke Skywalker, és most már Han és Lei három gyermeke is, akik természetesen jediknek tanulnak. Ahogy az első részben, lerohant szülőbolygójáról megszökött főszereplő, Finn herceg is, de képzése olyan elkapkodottan és hiteltelenül van ábrázolva, hogy rossz nézni – ráadásul a füzet végén már indul is a Yuuzhan Vong ellen. Olyan ez, mintha egy katona kiképzése abból állna, mielőtt csatába küldik, hogy „nesze, ez a puska, itt a ravasz, ezt kell meghúzni, és abból a végéből repül ki a golyó – most pedig menj”. De még ennél is röhejesebb az az elvileg szerető és gondoskodó anya, aki semmiképpen nem hajlandó a megszálló seregek rabszolgája lenni, mert az borzalmas dolog – inkább hagyja, hogy lányát vigyék el helyette. A rajzról sem tudok jókat mondani, sőt: a Finn fénykardos gyakorlatát bemutató duplaoldalas kép egész egyszerűen értelmezhetetlen (mégis, mi a franc történik ott?), ráadásul a képregény struktúrájába sem passzol, olyan, mintha teljesen véletlenül került volna a füzetbe. Nem biztos, hogy a harmadik számra rászánom majd azt a 10 percet…
Ultimatum – X-Men: Requiem Tudom-tudom, joggal merülhet fel a kérdés, hogy miután a crossovert az év legnagyobb mocskának bélyegeztem, mégis mi a fenéért kínzom magam a tie-injével. Nos, az Ultimate X-Men ugyebár véget ért, és (legalábbis egyelőre) az Ultimate Spider-Mannel ellentétben nem is indul újra – úgyhogy ez az egész széria hattyúdala, és ugyan ez a széria finoman szólva nem volt emlékezetes (főleg az utóbbi két év történeteit nézve), gondoltam, ha már mindegyik füzeten végigrágtam magam, nem az epilógust fogom kihagyni. De akár ki is hagyhattam volna, mert rohadtul unalmas, érdektelen és felesleges az egész. Röviden? Kitty visszaszerzi a S.H.I.E.L.D.-től Rozsomák holttestét, amit a csapat a többi halott taggal együtt eltemet, aztán harcol egy kicsit pár harmatgyenge motiváció által vezérelten, a semmiből felbukkanó gonosszal, és aztán mindenki hazamegy. Részletesebben? Á, nincs mit. Röhej az egész. A coolnak szánt pillanatok kínosak, a dialógusok csikorognak, nyekeregnek, az akciók unalmasak, ötlettelenek, a frissen bemutatott, és aztán pár oldal után ki is nyírt új karakter, Assemble pedig úgy, ahogy van, borzalmas, úgy. Annyi pozitívumot tudok mondani, hogy a rajzok egész szépek, és legalább nincs nagy giccses sírás-rívás az elesett bajtársak felett – de a naplementés záróképet azért nem tudták kihagyni.
Sokáig próbáltam ellenállni a Death Note-nak, de végül engem is beszippantott. Pedig nem is olyan régen még abszolút semmit nem tudtam róla, csak laikus külső szemlélőként tapasztaltam, hogy a világ mangafíl közönségét mennyire megbabonázta ez az egész ”brand”. Manga, animesorozat, és élőszereplős filmek, sőt, még egy regény és videójátékok is szerepelnek a repertoárban. Népszerűségüket jól mutatja, hogy az első három és egyben legfontosabb médium már debütált itthon is, az animesorozatot két csatorna (igaz nem országos) is műsorára tűzte, és már DVD-n is hozzáférhető, a filmeket pedig moziban, majd a tv-ben is láthattuk, és egy éve már magát a mangát is olvashatjuk.
A Mangafan kiadó tehát valamilyen szinten a biztosra fogadott, mikor a Death Note kiadása mellett döntött, és jó eséllyel ez a cím is lesz a kiadó zászlóshajója. Még úgy is, hogy a rajongótábor jelentős része már valószínűleg kívülről fújja az egészet a külföldi beszerzéseknek és mindenféle scanlation-öknek köszönhetően.
Oba Tsugumi író és Obata Takeshi mangaka közös közreműködéséből született ez a 12 kötetes mangaszéria, mely eredetileg 2003-ban, a Weekly Shōnen Jump című magazinban jelent meg, majd miután kötetek formájában is megjelent, egyből az eladási listák élére is ugrott. Ezt természetesen hamarosan követték a külföldi kiadások is, köztük a magyar.
Az alapszitu morbid, de szerencsére sok lehetőséget is rejt magában. Ryuk a halálisten elvesztette a Halállistáját, amit a Földön egy Yagami Light nevű eminens diák talál meg. A Halállista szabályai szerint, aki megtalálja, annak nem csók jár, hanem a lista birtokjoga, azaz onnantól ő használhatja azt. Akinek a neve a listába kerül, annak harangoztak, vagyis az illető hamarosan feldobja a pacskert. A lista mellé még jár maga Ryuk is, akit csak a lista aktuális tulajdonosa láthat, hallhat. Light, aki amúgy is nagyon unta már a kispolgári jófiúságot, a lista segítségével nem éppen szerény életcélt talált magának: egy tökéletes világot akar teremteni, vagyis meg akarja tisztítani a Földet a gonoszságtól, ezért szépen sorban nekiáll kigyomlálni a bűnöző elemeket, akiket a média gyakorlatilag tálcán kínál neki azzal, hogy megmutatja őket, ráadásul Light apja a rendőrség egyik magas rangú nyomozója, így fontos belső információkhoz is juthat. Light élvezi a hatalmat, és már egyfajta Istennek képzeli magát. A rendőrség a titokzatos gyilkost Kira-nak nevezi el (a Killer japánosan ejtve), és minden eszközzel megpróbálja felhajtani az önbíráskodó fantomot, de ha Light/Kira úgy látja, hogy kiléte veszélybe kerül, akkor attól sem riad vissza, hogy még a rendőrség sorait is megritkítsa. De komoly ellenfele akad a még titokzatosabb és kissé furcsa L személyében, aki legalább ugyanolyan zseniális elme, mint Kira, és aki a rendőrség munkáját segítve próbál Kira nyomára akadni. A Death Note kettejük bravúros szellemi párharcáról, vagy ha úgy tetszik egymás elleni macska-macska játszmájáról szól. A listának még számos szabálya van, ezeket Light is fokozatosan ismeri meg, és nagyon ötletesen a kötetek fejezetei között össze is foglaltattatnak a számunkra.
Az első kötetben miután Light birtokába kerül a lista és megismerkedik Ryuk-kal, a fiú rögtön ki is próbálja az új szerzeményt. Ryuk-nak pártatlannak kell maradnia, de feltétlenül szimpatizál a fiú megszállottságával és éles eszével. Közben a rendőrség és az Interpol is felfigyel a sok gyanús halálesetre, melyek oka általában szívroham. Light apjának vezetésével speciális nyomozócsoportot alakítanak, és L segítségével hamarosan jelentős következtetésekre jutnak, Light pedig eközben egyre többet tud meg a listáról, például, hogy az áldozatoknak a nevét és a kinézetét is ismernie kell, valamint, hogy akár a halál körülményeit is befolyásolhatja. A második kötetben folytatódik a párharc Kira és a rendőrség, illetve L között. A fiú gyanúsított lesz, és ezért egy FBI ügynököt állítanak rá, de Kira erre rájön és végez vele, ezzel viszont tovább erősítve a gyanút maga ellen. L felhatalmazást kér, hogy Light szobáját bekamerázzák, de a fiú a fokozott óvatosságának köszönhetően erre is rájön, így ügyesen elkerüli a lebukást. A rendőrök eközben szintén egyre több dologra jönnek rá a gyilkosságok természetét illetően. A harmadik kötet során L, aki még mindig gyanúsítottként kezeli Light-ot, felfedi magát a fiú előtt, sőt arra kéri, hogy segítsen neki a nyomozásban. Abban bízik, hogy talán elárulja magát, Kira pedig úgy gondolja, hogy így könnyebb lesz a lebukást elkerülni. Mindketten meglepődnek, mikor az eddigiekhez képest szokatlan halálesetek történnek, és úgy néz ki, hogy van egy második Kira is.
A Death Note zsenialitása a rettentő alapossággal átgondolt, közben pedig végig feszült és izgalmas történetben rejlik, mely szó szerint olvastatja magát. Minden mondatnak, szónak, eseménynek jelentősége van, és minden egyes cselekedet befolyással bír a későbbiekre. Elképesztő írói tehetség és nem szokványos elme kell egy ilyen sztori megírásához. Olyan, mint valamiféle szövevényes pszicho-krimi, ám valahogy a Death Note esetében mégis sokkalta könnyebb az egészet felfogni. Nincs üresjárata, nem kezd elterelő mellékszálakba az író, nem próbál egyik karakterre sem ráerőltetni semmilyen felesleges jellemrajzot, a szereplők a történettel együtt formálódnak, de soha nem kapunk többet belőlük, mint amire feltétlenül szükség van, mégis úgy érezhetjük, hogy mindent tudunk róluk. Yagami Light jóképű, ám hűvös, magába zárkózó tinédzser, akiről valóban elhisszük ezt a fajta megszállottságot, mivel nincs is veszélyesebb egy unatkozó nagyszerű elménél, mikor hatalmat kap. L maga a titokzatosság, egyelőre nem is tudunk meg róla semmit, pedig nagy szemei, üres tekintete és szokatlan testhelyzetei miatt már ránézésre sem éppen szokványos fiatalember. Ryuk pedig Halálisten létére egy eléggé bohókás figura.
A történet gördülékenysége példát mutató lehetne, mangakötetet még ilyen gyorsan nem olvastam ki, pedig azzal sem vádolható, hogy sok akció és kevés szöveg van benne, éppen ellenkezőleg. A rajzokról is csak elismerően nyilatkozhatok, egyáltalán nem spórolós, aprólékos, minden részletre kitérő realista rajzok, melyekben minden szereplő jól elkülöníthető a másiktól. A hátterek is mind kidolgozottak, a szereplők arcai jól tükrözik az aktuális hangulatukat, és amit mindenképpen megjegyeznék, hogy Obata elképesztően szép női arcokat tud rajzolni, Sayu, Light kishúga bájos és cuki, de az FBI ügynök özvegye Naomi a legszebb női manga karakter, amit manapság láttam. Ami a küllemet illeti, a Death Note kötetek egyértelműen az idehaza megjelent legszebb mangák, a külső pordzsekik (a dust jacket magyarosítva by én) szinte külön műalkotások, enyhén gótikus hangulatúak, figyelemfelkeltőek és szép színesek. Polcunk éke lehet majd a teljes sorozat. Sajnos a belső színes oldalakról kénytelenek vagyunk lemondani (gondolom költségtakarékos megalkúvásról lehet szó), és extrák sem nagyon vannak (ezek mondjuk nekem annyira nem is hiányoznak), az első kötet végén van két kis illúzióromboló strip, meg pár rövid mondat az alkotókról, a szokásos „utálja a spenótot, de szereti a sört” stílusban.
Be kell, hogy valljam, tévedtem, mikor előítéletesen azt gondoltam, hogy a Death Note nem más, mint az emo-s ifjúság egyik túlhypeolt bestsellere. Ez ugyanis egy remekül kitalált misztikus pszichológiai thriller/krimi, ami valóban minden korú és nemű ember számára ajánlható, és ami véleményem szerint kimondottan mangára termett mű, nyugati képregényben nem is igazán lehetne jól megalkotni. Engem már a sorozat negyede is teljesen felcsigázott, és a manga után mindenképpen próbát fogok tenni az animével és a filmekkel is. Ha nem is a legjobb, de a leginkább ajánlható manga a hazai piacon. (A hazai kiadás azóta már a negyedik kötetnél tart!)
Death Note – A Halállista #1-3
Írta: Oba Tsugumi Rajzolta: Obata Takeshi Fordító: Nikolényi Gergely Típus: Shonen Kiadó: Mangafan Oldalszám: ~ 200 oldal Ár: 2000 Ft
Vigyázzatok, meneküljetek, féljetek, mert ezen a héten galaxisszerte feltámadnak a holtak! Megremeg a Föld, leszakad az ég, és senki sincs biztonságban: itt a legfeketébb éjszaka, a Blackest Night, az év nagy-nagy képregényes durranása, ami úgy indul, hogy levegőt se tudsz venni az olvasása közben. És bár egész világunk a pusztulás szélén áll, azért Chavez mesterrel nem mulasztjuk el bemutatni nektek az utóbbi két hét egyéb érdekes megjelenéseit sem. Lesz itt... hú, túl sok ahhoz, hogy csak úgy felsoroljam, inkább kerüljetek beljebb, de csak óvatosan, fejeket lehajtva, menekülésre készen...
Amazing Spider-Man #599 Történet: Joe Kelly Rajz: Stephen Segovia, Marco Chechetto, Paolo Siqueira, Amilton Santos Kiadó: Marvel Comics
Helyesebben: The Amazing(ly Twisted) Osborn Family. Merthogy az American Son nem is igazán Pókemberről szól, hanem a két Osbornról, Normanről és Harryről, a szabad világ új seriffjéről és az eltévelyedett ifjúról, apáról és fiáról. Ez a sztori utolsó része, és így a végén azt kell mondanom, hogy összességében Kelly kissé csalódást okozott. Jól indult ez, aztán még jobb lett, ahogy egymás után érkeztek a pofás ötletek és a karakterek közti konfliktusok, de az előző részben megbicsaklott a koncepció, és ezt már a bunyóval teli finálé sem tudja korrigálni. A bonyolult, abszurd családi kapcsolatrendszereket az író egyszerű jó-gonosz szembenállásra degradálta, és belefojtotta az egészet egy nagy csihi-puhiba – ami viszont se nem különösebben ötletes, se nem különösebben látványos, se nem különösebben logikus. Mert az azért még egy szuperhősképregényben is túlzás kicsit, hogy Harry magára ölt egy Vasemberszerű páncélt, és 5 másodperccel később már olyan profi az irányításában, hogy az apját is leiskolázza vele. De tekintsünk el ettől az apróságtól, vannak itt más, nagyobb bajok is – és csak most, a sztori végén jöttem rá, hogy mi közülük a legnagyobb.
Norman és Pókember, itt van a kutya elásva. Az egykori Zöld Manó ugyebár őrült, pszichopata, és közben totálisan megszállottja a hálószövőnek, de ez a megszállottság az American Sonban egyáltalán nem mutatkozik meg. Szól ugyan egy fél dialógus arról, hogy Norman terve nem csak az utódlásának biztosítása volt, hanem közben Póki eltaposása is, de ez csak ront a helyzeten. Mert ha hősünk úgy keveredik bele a szituációba, hogy nemezise nem számít rá, és egészen más dolgokra összpontosít, az egy dolog. Így viszont elvárható lett volna, hogy Norman mutasson valamit abból a megszállottságból, és hogy ne valami másik terv melléktermékeként próbálja kicsinálni nagy ellenségét. Kelly elfeledkezett róla, hogy itt egy olyan emberről van szó, aki a teljes téboly szélén táncol, és bármikor belezuhanhat a szakadékba – főleg, ha Pókemberről van szó. És a vicc az, hogy a vele kapcsolatos rögeszméjét Warren Ellis ezerszer jobban ábrázolta a Secret Invasion előtti Thunderbolts sztorikban, pedig azokban a hálószövő még csak egy fél panel erejéig sem tűnt fel. Az összképen nem segít az sem, hogy ezen a számon négy rajzoló volt kénytelen dolgozni, és bár stílusuk szerencsére nem különbözik túlságosan (ami azt illeti, korrekt iparosok mindannyian), mégis zavaróak a váltások. Mark Chechetto és Paolo Siqueira érdemli meg, hogy kiemeljem, előbbi apa és fia harcának utolsó, duplaoldalas képéért (nagyszerű kompozíció), utóbbi pedig azért a beállításért, amiben Harry szó szerint és jelképesen is elsétál a legyőzött Normantől, Pókival a háttérben. Ez egyébként egy katarziserejű kép lehetne, ha megfelelő írói tartalom támasztaná alá. Minthogy nem teszi, a végeredmény csak egy nagyon erős közepesre elég. Még mindig a New Ways to Die az utóbbi évek legjobb Pókembere.
Blackest Night #1
Történet: Geoff Johns Rajz: Ivan Reis Kiadó: DC Comics
A halott szuperhősök feltámadnak a DC univerzumban. De nem, ezúttal nem a szokásos módon. Ezúttal a feltámadás nem jár újjáéledéssel. Ezúttal halottak maradnak. Hát lehet valaminek ennél geekzesebb témája? Itt van kérem az év brutálisan meganagy képregényes földzengése és égindulása, a Blackest Night, ami akkora eseménynek ígérkezik, mint tavaly a Secret Invasion és a Final Crisis együttvéve. Geoff Johns, a DC legnagyobb mágusa már évek óta tervezgeti Green Lantern képregényeiben ezt a mindent elsöprő sztorit, aminek már a felvezetése is mocskosul epikus és kirobbanó erejű volt – úgyhogy ha csak egy DC történetet olvasol idén, vagy ha csak egy szuperhősöst, sőt, ha csak egy képregényt, az ez legyen. Mert már az első rész olyan sebességgel startol, hogy pár oldal után simán állva hagyja az említett tavalyi crossovereket, mindenestül. De lássuk csak, miről is van szó. Az utóbbi évek talán legnagyszerűbb szuperhőssorozatában, a Green Lanternben Geoff Johns már elhintette a fény közelgő háborúját: nem csak a színspektrum zöldje bír hatalommal, hanem a többi is, és mostanra mindegyik köré megalakult egy-egy sereg (Kék, Vörös és egyéb Lámpások), ami különböző jelszavak alatt (szerelem, düh, félelem, remény stb) végzi tevékenységét a galaxisban. Az elmúlt hónapokban kirajzolódtak köztük a frontvonalak, de arra ők sem számítottak, hogy egy másik erő is belép majd a játékba: a halál, vagyis a Fekete Lámpások. Az ő céljuk rémisztően egyszerű: „Mindannyiunkat elragad a halál. És az univerzum végre békére lel.” Hű, a jó #&@% életbe!
A Blackest Night tehát a halál körül forog – de ez alatt nem csak annyit kell érteni, hogy a Fekete Lámpások jönnek, és leölnek mindenkit, akit érnek, nem. Az egész képregénynek az elmúlás a központi témája, az egykor másodrangú rosszfiúból félelmetes, őrült, nekrofil gonosszá avanzsált Black Hand hátborzongató nyitó monológjától kezdve a szuperhős-társadalom nemrég elhunyt tagjainak keserű számbavételén át annak sztoikus elfogadásáig, hogy a korai halál megkerülhetetlen része ennek az életmódnak. Fantasztikus az a kétoldalas kép is, amin Hal megmutatja a nemrég visszatért Barry Allennek, „távolléte” alatt hány társuk esett el az igazság védelmében. Johns tucatnyi szálon indítja el a történetet, és azt, ami annak idején egy újabb nagy Green Lantern eseménynek tűnt a Sinestro Corps War nyomdokain, pillanatok alatt kiterjeszti az egész DC univerzumra. A minden oldallal egyre grandiózusabb nyitány elképesztő jelenetek egész sorát szabadítja az olvasóra: a rég elhunyt, ezernyi Zöld Lámpás zombiként való feltámadásának, a Final Crisisban megölt J’onn megjelenésének, illetve egy nagy, fontos szuperhős meggyilkolásának már csak egyike is elég lett volna egy olyan cliffhangerhez, ami után a rajongó sírva kaparja a falat a következő szám megjelenéséig. És a legszebb az egészben az, hogy Johns jó szokásához híven tudja, a nagy epikusság semmit nem ér a humán tényező nélkül. Így aztán arra is fordít gondot, hogy a fontosabb karaktereket megajándékozza egy-egy nagyszerű dialógussal, és bebiztosítsa, hogy a közelgő galaxisléptékű konfliktus ne csak lelketlen, látványos csihi-puhi legyen, de emocionális erővel is rendelkezzen, és középpontjában az ember álljon. És hogy említést tegyünk a tortán csúcsosodó habról is, a crossovert Ivan Reis rajzolja, aki tökéletes választásnak bizonyult: képei gyönyörűek, szuperdinamikusak, részletgazdagok, a történethez méltó nagyszabásúak, nem riad vissza bennük a vértől és a brutalitástól sem, oldalszerkezetei mesteriek, és képes olyannyira félelmetesnek ábrázolni az élőholt Fekete Lámpásokat, hogy azt bármilyen felnőtteknek szóló horrorképregény megirigyelhetné. Hibátlan. Kihagyhatatlan. Ha így folytatják az alkotók, erről a miniről még átkozottul sokáig fogunk majd beszélni.
Creepy #1 Történet: Alex Toth és sokan mások Rajz: Angelo Torres és sokan mások Kiadó: Dark Horse és sokan mások:)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Creepy nevű amerikai horrorképregény-antológia. Ez a 60-as évek közepén indult, kéthavonta megjelenő 48 oldalas magazin, bármily meglepő is, de rövid és fekete-fehér horror történetekkel igyekezett kárpótolni a meglehetősen vérszegény képregénykód-érában élő, de mégis rajzolt borzalmakra vágyó geekeket, mivel jellegéből következően a magazinnak nem kellett viselnie az erőszakmentességre kötelező álszent billogot. A nagysikerű, és közben testvérlapokat (Eerie, Vampirella) is fialó magazin végül a kiadó csődje miatt 83-ban jobb létre szenderült. A jogok nehézkes megszerzése után, a Dark Horse kiadó az elmúlt években vaskos kötetekbe foglalva újra kiadta a korábbi számokat, majd pedig nekiállt reanimálni a legendás magazint is. Képregény-kód ide vagy oda, az Uncle Creepy nevű saját figura prezentálásában bemutatásra került pár oldalas képregények azért nem éppen azok a vérben és belekben tocsogó horrorsztorik voltak, sokkal inkább egyszerű misztikus rémtörténetek, melyek főleg az utolsó panelekbe zsúfolt, általában nem túl hangos csattanóra voltak kihegyezve. Az újra életre keltett Creepy nem is változtat ezen a recepten, ugyanolyan pár oldalas kellemes ponyva-szösszeneteket kínál, bár természetesen a történetek valamelyest azért modernebb ízt kaptak, és persze olykor többet enged meg magának a rajzok terén is, mint anno. Az első szám 5 új és egy klasszikus, korábban már megjelent sztorit rejt.
Az újak közül a The Curse egy folytatásos történet felütése még csak, a Hell Hound Blues egy lemezritkaságokat gyűjtő páros legújabb fogásáról szól, a Chemical 13 egy koncentrációs táborban játszódik, ahol a németek egy új kísérleti vegyszert próbálnak ki a gázkamrában, az pedig nem várt eredményt hoz, az All the help you need egy nem éppen szokványos fogyókúrás tábort mutat be, a Loathsome lore pedig csak egy kétoldalas rövidke Sister Creepy tálalásában. A klasszikus újraközölt történet a Daddy and the Pie egy szomorkás és tanulságos mese egy lezuhant földönkívüliről, akit egy vidéki család befogad, ezzel kivívva a városi emberek nemtetszését. Egyik történet sem hoz túl sok eredetiséget, de persze rövidségük miatt ez nem is várható el. A Daddy and the Pie az, amelyiket a leginkább el tudnék képzelni hosszabb formában, vagy akár még regényben vagy filmen is. Persze a többieknek sincs szégyellni valójuk, de a katarzis élmény a legtöbbnél elmarad, vagy túl kiszámítható, vagy pedig túl erőtlen a vége. A rajzok változatosak, egytől-egyik tökéletesen illenek a történetekhez, nyoma sincs semmi, az antológiákra gyakran jellemző absztrakt baromkodásnak. Az új Creepy a régi hagyományt követi, ugyanúgy egyszerűen és terhelésmentesen szórakoztat, mint egykoron, de felmerül a kérdés, hogy vajon ebben a mai színes-szagos, ingerekben és horrorképregényekben gazdag világban egy ilyen kissé oldschool antológia mennyire lehet sikeres? Írta: Chavez
Dead Run #2 Történet: Andrew Cosby, Michael Alan Nelson Rajz: Francesco Biagini Kiadó: Boom! Studios
Újabb posztapokaliptikus témájú minisorozat esett le az amerikai képregényipar termékeny fájáról. Az Eureka írója, Andrew Cosby, és a Boom! Studios Cthulhu sorozatainak szerzője, Michael Alan Nelson ugyanis úgy gondolták, tök jó ötlet egy négyrészes comicban összeházasítani a klasszikus Mad Maxet a XXI. század akciócsökevényével, A szállítóval, és az egészet megfűszerezni egy kis doomsdayes hangulattal. Az eredményül kapott sztori egy nem nevesített világégés után játszódik, amikor is csak a gigászi falakkal körülvett nagyvárosokban létezik valamiféle civilizáció, köztük pedig több száz, sőt ezer mérföldeken át csak a kopár, halott pusztaság, tele ezer veszedelemmel. A városok közti kapcsolatról hírnökök gondoskodnak, akik gyors autókon száguldoznak, és barátságtalan mutánsokat meg fosztogatókat vakarásznak le a seggükről a halálos futamok során. Hipertökös, szupersofőr, kihaénnem főhősünk, Nick egy ilyen hírnök, aki most (naná) élete legnagyobb kihívásával szembesül: egy csomagot kell leszállítania San Franciscóba, vagy különben elrabolt, és ketrecbe zárt húga kegyetlen kínok közt szenved majd ki. A gond csak az, hogy a Friscóba vezető utat Halálfutamnak nevezik, merthogy (naná) mind közül a legveszélyesebb, és emberemlékezet óta (naná) csak egyetlen sofőrnek sikerült visszatérnie róla. Az a bizonyos (naná) bölcs öreg azonban óva inti hősünket, és nem hajlandó segíteni neki – még szerencse, hogy dögös, talpraesett és (naná) cserfes lánya sokkal inkább hajlamos az együttműködésre.
Hétről hétre érkeznek olyan képregények, amik annak ellenére is szórakoztatók, hogy láthatóan, sőt felvállaltan sablonok egymásra hajigálásából élnek, de a saját ötletet és szikrányi eredetiséget ennyire nyíltan nélkülöző szerzői sorozatot nem sokat láttam még. Peresze ez a téma nem is igazán követeli meg a fenenagy kreativitást, és ezt tudják az írók is: láthatóan nem törték magukat. Olyannyira nem, hogy itt csak a cselekmény létezik, semmi más nem számít. A világ pusztulásának körülményeiről, vagy egyáltalán, a hírnökök lazán felskiccelt életmódjától eltekintve, ennek a posztapokaliptikus társadalomnak a működéséről nem tudunk meg semmit, és a karakterek is csak hanyagul odakent archetípusok, nagyjából két darab jellemvonással, amelyek közül egyik sem olyan, amire ne mernénk mérget venni, még mielőtt a borítónál továbbhaladunk. Szóval a Dead Run egyszerű, mint a zombinyelv, és ahogy az ebben a zsánerben lenni szokott, pont ebben rejlik a bája. Meg szerencsére Francesco Biagini nyers, vázlatos, a darabjaira hullott világot szépen megjelenítő rajzaiban és az erőteljes színvilágban is. A lényeg, hogy aki egy kemény csávónál, egy belevaló kiscsajnál, egy fasza verdánál, néhány tökös akciónál meg egy rakás ocsmány mutánsnál többet vár, annak nem való ez a képregény.
Robot 13: Colossus #1 Történet: Thomas Hall Rajz: Daniel Bradford Kiadó: Blacklist Studios
Magasságos, véresszájú vámpírsereg, micsoda bődületes Hellboy koppintás ez! És ami még rosszabb, ráadásul van pofája eszméletlenül szórakoztatónak lenni! Pedig elég volt belelapoznom, hogy eldöntsem, élvezettel fogom cafatokra szedni Thomas Hall új sorozatának első részét, erre most dicsérni leszek kénytelen. Ez már több a soknál. A sztori végtelenül egyszerű: egy halászhajó kihúz a tengerből egy izét, ami elsőre egy búvár hullájának tűnik (koponya egy merülőruhára rímelő búra alatt), de aztán kiderül, hogy valami szörny, vagy élőhalott, vagy robot (a képregény címe alapján alighanem utóbbi) vagy… izé. Mindenesetre amnéziás izé. Aztán csak úgy felbukkan egy hatalmas vörös csápos… izé, és ez a két izé aztán 10 oldalon keresztül harcol egymással. Aztán kapunk egy bepillantást a főszereplő eredetébe, amiből végülis nem derül ki semmi olyan, ami után az „izé” szót felcserélhetnénk valami másra, és finito. Mindez olyan szégyentelenül kevés szöveggel, hogy az egészet végig lehet olvasni öt perc alatt, pisi, kaki, kávé- és cigiszünet beiktatásával. Nem tűnik valami nagy dobásnak, mi? És persze most jön a java, merthogy meg kell magyaráznom, hogy ennek ellenére miért olyan jó mégis.
Először is, ha a főszereplőt kicserélnénk Hellboyra, ugyanez lenne az eredmény, vagyis a hasonlóság (itteni hősünk kiforrott eredettörténete hiányában) tagadhatatlan – stílusban, hangulatban, akcióban, a karakter viselkedésében, mindenben. Hopp, ez nem feltétlenül érv amellett, hogy a képregény jó… de ahogy Mignola, úgy Thomas Hall is fantasztikus érzékkel mesél történetet. A Robot 13 tempója feszes, a főszereplő és a tengeri szörny összecsapása fantasztikus, és az egész 24 oldalban nincs egy darab felesleges betű, panel és ceruzavonás, gyönyörűen kiszámított és hatásos minden. Az eleddig sovány sztori felütésnek tökéletesen megteszi, arra meg nem nagyon lehet következtetni, hogy innen milyen irányt vesz majd, és hasonlóan elemzésre alkalmatlan a főhős alig felskiccelt alakja is. Szóval egyelőre marad a rajz. Daniel Bradford bámulatos munkát végzett, képi világa szinte tökéletes rekonstrukciója egy átlagos Mike Mignola képregénynek, és ezt valahogy egyszerűen képtelen vagyok hibaként felróni neki. Rengeteg üresen hagyott háttér van, előtte sok-sok fekete és vörös színárnyalattal, vagyis a hangulatot erőteljes kontrasztok sora határozza meg. Mindeközben a vonalak ismerősen nyersek, egyszerűek és szögletesek. Bradford talán csak annyiban tér el „mesterétől”, hogy kifejezőbb, eltúlzottabb mimikákat használ (az első, a tengeri szörny által elragadott matróz arcára valóságos lovecrafti terror ül ki), és még kevésbé bajlódik a hátterekkel – azok szinte nem is léteznek számára. Lutri ez a képregény – bármi lehet belőle, de egyelőre, az első rész alapján, megéri a pénzét.
B.P.R.D. 1947 #1
Az új Hellboy univzerumban játszódó minisorozat, ahogy azt a címe is mutatja, két évvel a második világháború vége után játszódik, és mint ilyen, a B.P.R.D. 1946 folytatása. Namost az 1946-tól nekem nem nagyon sikerült hanyatt esnem, eddig a legkevésbé lenyűgöző felvonása volt az egyébként nagyszerű sorozatnak. Utódján ez szerencsére nem látszik meg, az 1947 magabiztosan hozza mindazt, amit egy B.P.R.D. minitől elvárunk. Bruttenholm professzor összeállít egy katonákból álló csapatot, hogy a segítségükkel fényt derítsen egy rakás S.S. fogoly brutális, és nyilvánvalóan természetfeletti lemészárlására. A nyomok egy hátborzongató kastélyhoz vezetnek, ami kapcsolatban áll egy majd kétszáz évvel korábban alkotott zeneszerzővel, akinek egyik operája úgy felzaklatta a közönséget, hogy felgyújtották az egész épületet. Ahogy az már lenni szokott, az első rész főleg az új karakterek felvezetésével és bemutatásával telik, amin keresztül Mignola ad egy ügyes ízelítőt a háború borzalmaiból is. Persze a képregényen elsősorban kísérteties, természetfeletti hangulat uralkodik, ahogy azt el is várjuk. Akció még nincs is, csak ennek a fenyegető, kényelmetlen atmoszférának a gondos, aprólékos építgetése. Remek nyitány, és maximálisan megfelelnek az igényeknek Gabriel Bá és Fábio Moon abszurdan szép, kontrasztos, nyers, és persze kissé mignolás képei is.
Captain America #601
Ed Brubaker Amerika Kapitány sorozata kezdettől fogva rendkívül magas színvonalon mozgott, és sok olyan olvasót is meggyőzött, akiket maga a karakter a legkevésbé sem érdekelt korábban (igen, én is közéjük tartozom). De a The Death of Captain America című sztori befejezése óta a képregény leült kicsit, és csak úgy komótosan elvan korrekt, de nem kiemelkedő történetekkel. Nemrég pedig elindult a Reborn című mini, amiben Amerika Kapitány visszatér az élők közé (személy szerint nem örülök neki), és amíg az le nem fut, magában a fősorozatban Brubakernek nincs más dolga, mint hogy tölteléksztorikkal valahogy elüsse az időt. Az első ilyet ebben a számban látjuk: Nick Fury és Bucky a Civil War kapcsán beszélgetnek, és utóbbi (kissé erőltetett árukapcsolással) felidézi egyik sötét második világháborús kalandját, amikor neki és a Kapitánynak vámpírokkal gyűlt meg a bajuk Belgiumban. Sajnos rémegyszerű, kicsit sem félelmetes, sőt, kifejezetten unalmas az egész, és a legendás Gene Colan festményszerű rajzai is kissé furcsák és esetlenek, főleg, ami az arcokat illeti – persze lehet, hogy ezek egy Tomb of Draculában nagyszerűen mutatnak, de itt mégiscsak egy szuperhősképregényről van szó, és valahogy rémesen idegenül hat az egész. Eddig bőven a leggyengébb része az amúgy nagyszerű sorozatnak.
Channel Evil #1
A Renegade Arts Entertainment 2007-ben jött létre, és az alapító atyák között olyan neveket találhatunk, mint pl. a veterán skót képregényíró, Alan Grant, vagy a horrorfilm legenda Doug „Pinhead” Bradley. A vállalkozás célja horror témájú képregények, rajzfilmek és filmek készítése, illetve publikálása. Első képregényüket, a négy részesre tervezett Channel Evil-t maga Grant jegyzi íróként, az egyedi rajzokat pedig Shane Oakley-nak köszönhetjük meg, ha esetleg összefutunk vele a buszon. A felütés ígéretes: Jez, a beképzelt, és a nézettség kedvéért még a botrányokozástól és a megalázástól sem visszariadó műsorvezető egy női médiumot hív meg a műsorába, aki egy több ezer éves egyiptomi istent szokott „közvetíteni” (channeling – érteeed?!). A médium elmondja a szkeptikus műsorvezetőnek, hogy erre valójában bárki képes, és ha nem hiszi, próbálja ki ő is, akár ott, egyenes adásban. Jez meg is próbálja, és egyszer csak már nem a kétkedés szólal meg belőle, hanem Baal, egy gonosz ősi isten, aki a világ és az emberiség pusztulását ígéri. Jez megdöbbent, a nézettségi mutató pedig átütötte a plafont. Kimondottan újszerű az alapötlet, valamint a tálalásra sem panaszkodhatunk. A történet gyors tempójú, a karakterek érdekesek, és bár a fekete-fehér, kevés, ám annál markánsabb vonalakból álló egyszerű rajzok első ránézésre furcsák lehetnek egy horrorhoz képest, de valójában nagyon jó kis noir-os fílinget kölcsönöznek a hasonló hangulatú sztorinak. Elég izgalmasnak ígérkezik a folytatás is, és ha abban sem kell csalódnunk, akkor talán érdemes lesz odafigyelni erre az új kiadóra is. Írta: Chavez
Chew #2
Egy gyorséttermi alkalmazott egy levágott ujjat talál egy hamburgerben, hősünknek pedig, hogy kiderítse, kihez tartozott, meg kell ennie. Nem a hamburgert, hanem az ujjat. Ami már rohad. És büdös. A „kajalátnok” nyomozó frenetikusan bizarr, vicces kalandjai immár a szövetségieknél folytatódnak, ahol rögtön kap egy seggfej főnököt, egy nehéz ügyet, egy haragos gengsztervezér bosszúját a nyakába, és némi kilátást egy remélhetőleg igencsak furcsa szerelmi afférra. John Layman remekbe szabott képregényének második része ugyan nem olyan eleven, abszurd és poénos, mint az előző volt (nem kis részt azért, mert eredeti társával hősünk sokkal jobb párost alkotott, mint mostani, szintén kajalátnok, jól megtermett, kung-fu bajnok partnerével), de még mindig piszkosul szórakoztató, és ebben nagy szerepe van Rob Guillory kellemesen rajzfilmes, abszurd képi világának is. Egyébként furcsa, hogy egy új sorozat így indul, mint a Chew, hogy részenként majdnem egy teljesen kerek történetet mesél el. Persze a háttérben már alakulnak a hosszabb kifutást igénylő szálak, és van egy olyan érzésem, hogy ha azok kerülnek előtérbe, a komik tényleg maximálisan beváltja majd az első szám alapján hozzá fűzött reményeket.
Do Androids Dream of Electric Sheep? #1
Azzal illik kezdenem, hogy Philip K. Dick minimum egy félisten, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? pedig minden idők egyik legnagyszerűbb sci-fije. Szóval bármilyen adaptációjáról legyen is szó, annak alaposan fel kell kötnie a gatyáját. Nos, a Boom! Studios felkötötte (Dick regényét a lehető leghűbben, 24 részben akarják képregényesíteni), de aztán sajnos gyorsan le is csúszott. Minthogy a szöveg betű szerinti átvétele Dick írásának (az pedig ugye finoman szólva, igen magas színvonalú), a képregényt inkább csak az alapján lehet megítélni, hogy rajzaival milyen színvonalon vizualizálja az eseményeket. Tony Parker pedig nem igazán van a helyzet magaslatán: képei teljesen átlagosak és érdektelenek, a színező meg nagyon igyekszik életet lehelni beléjük, olyannrai, hogy igyekezetén bizony érződik az izzadságszag. Ami pedig a legrosszabb, hogy ez csak külsőleg képregény, valójában azonban inkább hasonlít egy képeskönyvre – nincs benne semmi, ami a képek hiányában ne lenne érthető, azok csak puszta illusztrációk. Nekem ennyi elég is volt belőle. De legalább a borítója pofás.
Star Trek Crew #5
Ezt nevezem esszenciális Star Treknek. John Byrne nagyszerű minisorozatának utolsó része természetesen továbbra is az őssorozat pilotjának nő elsőtisztjéről, „Egyesről” szól, még a kinevezése előtti időkből. A sztori épp azzal kezdődik, hogy az Enterprise kapitánya arról faggatja hősnőnket, miért utasítja egymás után vissza az előléptetéseket – a frappáns válasz csak később, a képregény utolsó paneljában érkezik, és így a karakter jövőjével kapcsolatos találgatások és kérdések szépen keretbe zárják a történetet. A hajó ezúttal rendkívül nagyszabású és monumentális események ügyében nyomoz: egy rakás naprendszer egyszerűen eltűnt. Nem elpusztult, felrobbant, vagy bármi ilyesmi, hanem eltűnt, mintha soha nem is létezett volna, és a nyomozás a távoli jövőbe, mindenható lények machinációihoz vezet. Byrne, mint általában, mesterien építi fel a cselekményt. Az alaphelyzet szinte felfoghatatlanul epikus, a rejtély kellően érdekes és kibogozhatatlannak tűnő, a dialógusok intelligensek és gördülékenyek, a megoldás ötletes és nagyszerű. Az egyik legjobb jelenet az, amelyikben a fiatal Spock (igen, már ő is itt van) rosszul lesz, miközben társai beszélgetnek, és mindazon, ami a jelenet falszerű hátterének tűnt, lassan szemek nyílnak. Hátborzongató. Tökéletes. Rajongók számára kihagyhatatlan.
The Unknown #3
Mark Waid sorozata afféle misztikus detektívtörténetként indult egy látnok nyomozóval, de mostanra inkább csak a nagy misztérium maradt, megfűszerezve némi elegánsan horrorisztikus hangulattal. A halálos beteg Catherina Allingham, pengeéles eszű testőre hathatós segítségével a halál utáni élettel kapcsolatos kérdésekre igyekszik választ találni. Ehhez egy ellopott, koporsószerű mérleg a McGuffin, ami állítólag képes lemérni a lélek súlyát. A nyomok végül egy elmegyógyintézetben dolgozó paphoz vezetnek, akinek feladata az, hogy őrizze az élet és a halál titkát, és hogy megakadályozza, hogy bárki átlépjen a kettőt összekötő ajtón. Szóval megvan a gonosztevőnk, aki egy elég félelmetes jelenetben rögtön az elején agyonlő egy kisfiút – csak hogy tudjuk, hányadán állunk vele. Az előző szám adrenalinrobbantó vonatos akciója után most ismét az atmoszférán van a hangsúly, egy nagyszerű gonosszal, egy remek helyszínnel, egy kiváló főszereplővel, és egy olyan cliffhangerrel, ami után egyszerűen képtelen vagyok megtippelni, hogy Waid mit is akar majd elérni az utolsó résszel, vagy hogy egyáltalán milyen irányba viszi majd a sztorit. Ez pedig nem egy gyakori érzés manapság, úgyhogy a The Unknown már csak ezért is megéri a pénzét.
Larry Gonick (ejtsd: gánik) igencsak elhivatott és kitartó ember: 1977-ben eszébe jutott feldolgozni a világtörténelmet képregényes formátumban, és alig 32 év alatt sikerült is teljesítenie a küldetést. (A befejező kötet, amely 2008-ig tárgyalja a világ eseményeinek folyását, idén októberben jelenik meg Amerikában.) Nevezett úriembernek egyébként a tudományos ismeretterjesztés a specialitása, a The Cartoon Guide sorozatában olyan témákkal foglalkozott eddigi pályafutása alatt, mint a genetika, a fizika, a kémia vagy épp a statisztika. A reáltudományok iránti vonzalmán nincs mit csodálkozni, lévén, hogy a Harvardon végzett matematika szakon, ennek tükrében viszont meglepő, hogy milyen kiváló affinitással nyúl a teljesen más tárgykörbe tartozó történelemhez.
Ahogy a Biblia manga kapcsán már fejtegettem, a képes formában történő ismeretterjesztés korántsem új találmány, de nem is kell oly messzire visszanyúlnunk, hogy hasonló kiadványra találjunk példákat. Saját gyerekkoromból egy Rajzos zenetörténet című kötet ugrik be egyből, amelyet nem egyszer és nem kétszer olvastam ki, annak ellenére, hogy a klasszikus zene sem akkor, se azóta nem hozott túlzott izgalomba. A képes formátum és a humor mégis emészthetővé, sőt kifejezetten kellemes olvasmánnyá tette a könyvet. Felteszem, egy mai, az adatokkal és dátumokkal zsúfolt történelemkönyveknek még a látványától is irtózó ifjú gyermek számára hasonló élményt jelenthet a Képregényes világtörténelem, ami így aztán tökéletesen alkalmas rá, hogy felkeltse az érdeklődést a téma iránt. Tegyük még hozzá azt is, hogy az átlagamerikai az ókorban játszódó hollywoodi filmekből gyűjti be a korszakra vonatkozó információit, lévén, hogy arrafelé a tantervben egyáltalán nem szerepel az ókor, így aztán Gonick dolgozata Amerikában talán még hasznosabb is, mint nálunk.
Az író-rajzoló felkészültsége, tudása több mint imponáló, nem a száraz történelmi adatokat sorolja, követve a szokásos kronológiát, hanem könnyed formában, de mégis kellő alapossággal mélyed bele az emberiség művelődéstörténetébe. Igaz, az első kötet nyitányában még sehol sincs az ember: Gonick a Nagy Bummal indít, és részletesen bemutatja az élet kialakulásának folyamatát. Amit persze még az „valódi tudósok” sem ismernek igazán, a könyvnek ez a része így aztán inkább csak hipotézisek gyűjteménye, igaz, ezt Gonick a saját magáról mintázott, az egyes fejezeteket felvezető narrátor segítségével be is vallja. A szerző, egyébként nem túl cizellált, humora itt még nem érvényesül annyira, nem is könnyű viccesen prezentálni a sejtosztódást, vagy az ordovícium-kori izgalmakat.
A törzsi társadalmak kialakulásának története már több verbális és vizuális ziccert kínál, Gonick egy 8 éves gyerek számára is érthető módon, és egy felnőtt számára is élvezhető formában mutatja be a civilizáció születését, és itt már a poénok sem annyira kínosak. A dolgozat akkor működik a legjobban, amikor Gonick társadalmi, kulturális és egyéb folyamatokat mutat be, magyarán van ideje és tere egy-egy témának több oldalt szentelni. A történelmi események zanzásítása során néha viszont elvéti az arányokat (a kötet végén Nagy Sándor mindössze 3 oldalt kap, miközben az Athén vs. Perzsa sztorit több fejezetben dolgozza fel.) A „történelmi események” kitétel itt persze tágan értelmezendő, hiszen a források szűkössége miatt Gonick kénytelen sokszor mítoszokhoz, legendákhoz nyúlni, viszont általában jelzi is, ha fenntartással kezelendő forrásokhoz fordul. Feldolgozza az Ószövetség egy részét is, úgy hogy közben megpróbálja a mítoszokat lenyesegetni a sztoriról és csak a vélhetően valóban megtörtént eseményeket bemutatni, illetve a Bibliából kiolvasható, de érthető módon kevéssé reklámozott részleteket (vérfertőzések, és egyéb nyalánkságok) ismertetni a rajzos lábjegyzetekben.
Ami Gonick történelemszemléletét illeti, nagyjából azon a nyomon halad előre, amin az általunk is ismert történelemkönyvek, tehát kezdve Babilontól Egyiptomon át a görögökig, kisebb nagyobb kitérőkkel, úgy hogy eközben a különböző fejezetek között (értelemszerűen) ugrálnia is kell az időben. Az említett aránytévesztéseket leszámítva, ügyesen zsonglőrködik a rengeteg történetszállal, érthető stílusban, élvezetesen mesél, és nem spórol az iróniával sem. Tekintve, hogy az emberiségnek már ez a korszaka sem éppen egy békés virágünnep volt, hanem háborúk, vérontások sorozata, a távolságtartásra szükség is van. Külön dicsérendő, hogy bár a kötetek egyik célközönsége a fiatalság, Gonick nem hallgatja el a történelem brutálisabb epizódjait, csak letompítja egy-két ügyes verbális vagy képi poénnal.
Gonick rajzai egyszerű fekete-fehér karikatúrák, amelyek tökéletesen megfelelnek a célnak. A fejezeteket általában egy egész oldalas panorámaképpel nyitja, de utána főként az egy-két vonással megrajzolt figurákra koncentrál, statikus, „beszélőfejes” panelek viszont alig vannak, szinte mindig mozgásban vannak a szereplők. Egyedül az utolsó fejezet lóg ki a sorból, ott mintha Gonick elfáradt volna, mert sokkal vázlatszerűbbnek, elkapkodottabbnak tűnnek a rajzok.
A magyar kiadás egyszerű puhafedeles, kemény kötésben jelent meg, az első 7 fejezetet egyetlen 350 oldalas kötetbe sűrítve. (Azóta kijött a második kötet is, hamarosan arról is megemlékezünk.) Kepes János fordítás kitűnő, egyedül az kifogásolható, hogy több ókori nevet az angolos alak szerint magyarított, nem pedig a létező magyar átiratokat használta. Mindent egybevetve a kiadvány nem csak a 8 évnél idősebb gyerekeknek ajánlható, mint kedvcsináló a komolyabb történelmi munkákhoz, de az idősebbeknek is, merthogy annak is szolgálhat újdonsággal, aki anno szorgalmasan bemagolta a történelemtankönyveket, ráadásul az elsőtől az utolsó panelig szórakoztató, könnyed olvasmány.
Következzen végül néhány bulvárosabb fun fact a könyvből, illusztrációként arra, hogy Gonick a részletekre is figyel, avagy 9 dolog, amit a Képregényes világtörténetből tudtam meg:
az átlagos Homo Erectus napi 4 órát dolgozott, a többit rituálékkal és lazulással töltötte
a világtörténelem első sörfőzői (és csaposai) nők voltak
a sumérok közös termékenységi orgiákat tartottak, így a gyerekek egyszerre születtek, télen, amikor volt idő a gondozásukra
a suméroknál a többférjűség bűnébe eső nőknek téglával verték ki a fogait
az egyiptomi papok titkos szerkezettel mozgatott, beszélő Ámon-szobrokat építettek
a manna egy sivatagi rovar váladéka
az ókorban senki sem szerette jobban a csinos fiúkat, mint a spártai férfiak (ez a 300-ból valamiért kimaradt)
a 300 spártai katona mellett az ő 900 szolgájuk is elesett Thermopülai-nál, ez meg a legendákból maradt ki
a Dionüszosz kultusz első változata még kecskék, birkák és csecsemők pusztakezes szétszaggatását írta elő
Larry Gonick: Képregényes világtörténet - A Nagy Bummtól Nagy Sándorig. Kiadó: Nyitott Könyvműhely, 2008. 350 oldal. Kötés: kemény kötés. Ár: 3 980 Ft
Dögös és unalmas sci-fi ponyvahősök, Megtorló horrorkörnyezetben, Gotham Batman nélkül, sorozatgyilkos szuperhős, hangulatos kísértethistória és csirketilalom egy látnok zsaruval. Ezúttal két tettestársammal esküdtünk össze, hogy bemutassuk nektek az utóbbi idők legérdekesebb amerikai képregényeit, és ezt az esős-felhős-kopott-szürke napot feldobjuk kicsit némi horrorral, izgalommal, abszurdummal és dögös, testhezsimuló latexruhákkal (nem, szexképregényről nem írtunk, vedd ki a kezed a nadrágodból).
Az Avatar kiadó gyeplőjét tökös gyerekek tartják, akik nem rettennek meg attól, hogy rendszeresen olyan korlátokat lépjenek át, melyeket az amerikai szórakoztatóipar hallgatólagosan állított fel önmagának (mint például, hogy gyerekeket, állapotos nőket és aranyos háziállatokat nem érhet semmi komolyabb bántódás), és az sem okoz gondot nekik, hogy messzire elkerült, kellemetlen témákat feszegessenek (Chronicles of Wormwood, Black Summer). Nem véletlen, hogy Alan Moore, Warren Ellis, Garth Ennis, Jamie Delano és Frank Miller mind letették már a kézjegyüket náluk, illetve többen közülük vissza-visszatérő vendégek. Olyan szórakoztató B-movie jellegű sorozatokat indítottak útnak, mint a Blackgas, az Anna Mercury, az Escape from the Living Dead, és a Bad Girl label-jük már a kezdetektől olyan karaktereket vonultat fel, mint Pandora, Lady Death, Avengelyne és Shi.
Így hát Christos Gage (Stormwatch: Post Human Division, Thunderbolts: Secret Invasion) veterán forgatókönyvíró nem tett rossz lóra, amikor hozzájuk hozta a következő szuperhős témát újabb oldalról feldolgozó sorozatának nulladik (úgymint az elsőt megelőző) számát: John Dusk szuperhős, a hozzá járó testhez álló páncélruhával és maszkkal, és bűnözőket kutat fel és tesz ártalmatlanná. Mindezt azonban a rendőrség kötelékében teszi, és ha a közvélemény nem is, de az ügyészség tökéletesen tisztában van a személyazonosságával, így hivatalos jogosítványokkal vadássza le a sorozatgyilkosokat, akiket aztán teljesen szabályos módon, a tárgyalóteremben az ő vallomása és a bizonyítékok alapján ítélnek el. A feldarabolt áldozatok, a kampóra akasztott kislányholttestek azonban lassan, de biztosan kezdik felborítani a lelki egyensúlyát, amit barátnője, a gyilkossági osztályon dolgozó Karen történetei a kezüket gúzsba kötő törvényekről sem nagyon billentenek helyre. Mindeközben egy sorozatgyilkos szedi áldozatait az utcán, akik mind a törvény kezét elkerült bűnözők közül kerülnek ki, így erős a gyanú, hogy a rendőrök egyik saját társuk után nyomoznak, a gyilkos módszer előtt pedig egyelőre értetlenül állnak a helyszínelők, a gyanúsan golyóütötte sérülésnek tűnő bemeneti nyílásokban ugyanis nem találnak sem golyót, sem lőpornyomot. Dusk a tárgyaláson résztvevő egyik gyanúsan viselkedő (már ha annak lehet nevezni, hogy az illető az ítélethirdetés alatt önkielégítést végez) figura nyomába ered, azonban a lakásának átkutatása közben rajtakapják. A következményeket nem lőném le a meglepő, bár nem túlságosan eredeti (és talán kissé elsietett) fordulat miatt, mindenesetre a sztori itt már megfelelő mértékben felkelti az olvasó érdeklődését, hogy kíváncsian várja a folytatást. A rajzok a célnak teljesen megfelelnek, nem kiemelkedők, de hát az Avatar sosem a sztárrajzolók alkalmazásáról volt híres. Mindent egybevetve egy decens történetet kapunk, amiből még akármi is kisülhet, így megelőlegezem neki a négy csillagot. Santito
Batman 687
Történet: Judd Winick Rajz: Ed Benes Kiadó: DC Comics
Ha valaki esetleg még mindig nem tudná, Batman halott. És ha esetleg ezt sem tudná, igazból persze nem halott, csak a DC-nél úgy tesznek, mintha, hogy kicsit felrázzák a status quo-t (ld. még: The World of New Krypton, amiben Superman ideiglenesen elhagyta a Földet). Ehhez Tony Daniel háromrészes Battle for the Cowl című minije készítette elő a terepet, ami azonkívül, hogy lelketlenül és ötlettelenül elhadarta a kötelező tudnivalókat arról, hogy most akkor ki is veszi át Bruce köpenyét és felelősségét, leginkább csak arra volt jó, hogy a rajongók megnyugodjanak, nem csak a Marvel önti nyakon szarral a legfontosabb szuperhősét (ld. a pókemberes Character Assassinatont). Más kérdés, hogy Batmanünk legalább diszkréten visszaröppent barlangrajzot mázolni az őskorba, mielőtt megindult az égi áldás. Természetesen a Battle for the Cowl, ostoba, összecsapott fércmunka lévén, még csak véletlenül sem foglalkozott Batman „halálának” érzelmi következményeivel (leszámítva néhány kötelező, elnagyolt és hiteltelen siránkozást meg színpadias kesergést), hiszen mégiscsak könnyebb robbanásokról meg harcokról írni, mint gyászról. Persze Danielnek ez sem jött össze, viszont ami most számunkra fontos, az az, hogy az említett gyász ábrázolása Judd Winickre maradt, aki a denevércímek zászlóshajójának irányítását ezzel a számmal veszi át Grant Morrisontól és a köztes sztorit írt Neil Gaimantől. Hogy gyorsan helyre tegyük a képregényt, nem árt megjegyezni, hogy Winick eddig 28 Batman sztorit írt, és ezek közül egyik sem volt jó (ezért a mondatért pedig ide nekem „A legfinomabban fogalmazó kritikus” díját!)
Szóval a Batman 687. száma azzal foglalkozik, hogy Batman „halála” milyen hatással van a hozzá közel állókhoz. Ez nem egyszerűen csak dicséretes, de egyben szükséges is, hiszen ez a karakter mégiscsak megérdemel egy olyan képregényt, ami arról szól (és nem csak felületesen, két buta akció közt), hogy „családja” hogyan reagál a vele történtekre. De Winick nem volna Winick, ha ezt a témát sikerülne ízlésesen, szépen, visszafogottan feldolgoznia – nem, neki nincs érzéke a nüanszokhoz, ő nem képes finoman utalni valamire, csak arra képes, hogy azt a valamit teljes erejével beletolja az olvasó pofájába, mintha az olyan hülye lenne, hogy másképp nem venné észre. Lásd azt a jelenetet, amiben Superman és Csodanő megjelennek a denevérbarlangban Bruce köpenyével, és az Acélember megkérdezi Alfredot, hogy jól van-e. A komornyik gyásztól fáradt, megviselt arccal (Ed Benes munkáját illeti a dicséret) felel: „Jól vagyok-e? Nem, uram, nem vagyok jól. A fiam meghalt.” Egyszerű, és egyben roppant hatásos, gyönyörűen szomorú, szépen kivitelezett jelenet, ami kevés szóval rengeteget mond – a vak is látja, hogy itt a csúcspont, itt kell ugrani a sztoriban. De nem, Winicknek ennyi nem elég, neki muszáj hozzáerőszakolnia még egy panelt, amiben az összes szereplő látványosan keseregve, lehajtott fejjel bámul maga elé egy fekete háttér előtt – ráadásul már a következő oldalon, szóval az író nem csak a jelenet érzelmi erejét, de a struktúráját is kontárként vágja ki a kukába. Ezek után meglep még bárkit, hogy pár képkockával később Alfred egy naplementével megalapozott jelenetben, patakzó könnyekkel a képén kesereg? Nincs annál bosszantóbb, mint amikor a jó dolgokat is elbarmolják… Olorin
Batman: Streets of Gotham 1 Történet: Paul Dini Rajz: Dustin Nguyen Kiadó: DC Comics
Szerencsére úgy tűnik, hogy Batman „halálából” származni fognak jó dolgok is. Olyannyira, hogy a Battle for the Cowl nyomában indított új sorozatok mindegyike meglehetősen ígéretesnek tűnik. Először is ott a Red Robin, amiben Tim Drake kutat Bruce Wayne után Európában, tőle szokatlanul brutális módszerekkel, aztán a Batman and Robin a megunhatatlan Morrison-Quitely párostól, és most bemutatkozik a Streets of Gotham is, a mindig megbízható Paul Dininek hála. Az persze túl szép lenne, ha a sokat sejtető cím valóban egy Gotham Central jellegű sorozatot jelentene, de így sincs okunk panaszra: ez a képregény természetesen Batmanről fog szólni, de a bevett szokással ellentétben a történetet mindig valaki másnak a szemszögéből látjuk majd, legyen az akár a Sötét Lovag barátja vagy ellensége. Ez mind szép és jó, sőt, kifejezetten izgalmas koncepciónak tűnik – más kérdés, hogy ez az első rész mintha nem tudná eldönteni, hogy kinek a szempontját tegye magáévá. Először Gordon felügyelő a kalauzunk a Bruce Wayne nélküli Gothamben, majd pedig a gyújtogató őrült, Firefly, miközben az új Batman és Robin csak mellékszereplőkként vannak jelen, és felbukkan Joker egykori segédje, a jó útra tért Harley Quinn (az e héten indult Gotham City Sirens egyik főszereplője), és maga a gyolcsba tekert denevérnemezis, Hush is.
Kis híja csak, hogy nem esik szét a sztori, de Dini szerencsére van olyan rutinos író, hogy egyben tartja az egészet, és megfelelő hangsúllyal kezeli az egyes jeleneteket, ügyesen kiemelve Firefly ámokfutását, és azzal teremtve meg az egész történet alaphangulatát. Az embereket elégető tüzek hátborzongatóak, az utolsó oldal pedig, a főhőst táncra hívó, több utcányi nagyságú lángoló denevérjellel tökéletes lezárás: valahogy így kell elindítani egy hatásos, komor szuperhős-történetet. A sztori mellett rendben vannak a karakterek is. Ugyan lassan nagyon kezd hiányozni egy jelenet, amiben az új Batman és Gordon szemtől szemben beszélnek egymással (kíváncsi vagyok, melyik cím vállalja magára a megtisztelő feladatot), de egyébként Dini mindkettőjüket nagyszerűen írja, ahogy az új Robint, Damient is – megjegyzése Harley-ról („Bosszantó. Kivághatom a nyelvét?”) például telitalálat, jól időzített komikus felhang, és a karakter sötét, agresszív természetének demonstrálása is egyben. És akkor még ott van a fiú különös kapcsolata Hush-sal, ami vékony jégen való táncnak tűnik, de sok lehetőséget is rejt magában. A rajzoló Dustin Nguyen, aki az a fajta fickó, akinek sajátos stílusát az ember vagy szereti, vagy nem. A magam részéről nem vagyok oda szögletes, nyers vonásaiért, de John Kalisz erőteljes, hangulatos színei itt sokat tesznek hozzá az összképhez. Kifejezetten ígéretes kezdet. Olorin
Buck Rogers 1 Történet: Scott Beatty Rajz: Carlos Rafael Kiadó: Dynamite Entertainment
Egy hónappal ezelőtt már áradoztam a Buck Rogers nulladik részéről, ami – mint az ezennel nyilvánvalóvá vált – annak a sztorinak a legvégét mesélte el, ami most, ezzel az első számmal veszi kezdetét – méghozzá igencsak ígéretes kezdetét. A sci-fi ponyvahőseinek egyik nagy őse a Dynamite Entertainmentnek hála keveredik ismét lézerpuskás-űrcsatás-menekülős kalandokba, természetesen úgy, hogy a poros karaktert hozzáigazították a kor követelményeihez. Rogers új inkarnációja nem a hadseregnek dolgozik, hanem egy tesztpilóta, aki a képregény elején egy kereskedelmi célú űrutazásra szánt repülőt vezet, amit ráadásul egy általa tervezett motor hajt. Szóval ez egy intelligens Rogers lesz, aki mellesleg szívesen koptatja az öklét katonák állán, magasról szarik mindenféle felülről érkező parancsra, egyszóval pont olyan önfejű, arrogáns, kihaénnem tököslegény, amilyennek egy ponyvahősnek lennie kell. A képregény úgy indul, ahogy az elvárható: Rogers némi malőrnek köszönhetően nem csak az űrben tesz utazást, hanem az időben is, és a jövőben találja magát, ahol egy dögös, lézerpisztolyos katonalány menti ki hajója roncsai közül.
A sztori tehát – legalábbis egyelőre – egyszerű, mint egy pont, de hát ebben a zsánerben ez sosem hátrány. És Beatty jól ír, a képregény lendületes, és a kiszámítható cselekmény ellenére is magával ragadja az olvasót, mert ugyan ez még csak a bevezetés, de máris van egy jópofa bunyónk, egy látványos űrhajókarambolunk, egy (illetve kettő) dögös nőnk, egy frankó tűzharcunk… meg egy beszélő, szemkötőt és egy marhanagy lézerpuskát viselő medvénk. Nem, nem ütöttem félre a billentyűzeten, tényleg egy medvéről van szó, aki az utolsó oldalak tanulsága szerint valamiféle bizarr embervadászatra gyűjti be épp csak megismerkedett hőseinket. Lehetséges, hogy ez a kissé abszurd fordulat egyeseket elrettent majd a sorozattól, de egyrészt azoknak talán nem is való egy vérbeli, tökös ponyva sci-fi, másrészt meg ez a medve pont jókor érkezik a sztoriba ahhoz, hogy adjon hozzá egy kis váratlan pluszt, ami felrázza az olvasót. De van még egy fontos adalék, amiről szót kell ejteni: úgy tűnik, hogy ez a Buck Rogers nem csak a jövőben fog játszódni, hanem azzal párhuzamosan a múltban is, mintha Beatty (amolyan Lost-módra) ott akarná kidomborítani a futurisztikus keretek közt szaladgáló és lődöző főhős karakterét, és esetleg megkeverni kicsit a szálakat. És hogy ez jó ötlet-e, abban még egyáltalán nem vagyok biztos, de ez idővel majd úgyis kiderül. Mindenestre, ami a rajzot illeti, arra nem lehet panaszunk: Carlos Rafael képei szépek, kidolgozottak és látványosak (mellesleg a panelkezelése is rendben van), van érzéke a dinamikához is, és bár egyedinek nagy túlzással sem nevezhetők, ez itt nem is igazán elvárás. Olorin
Chew 1
Történet: John Layman Rajz: Guillory Kiadó: Image Comics
Az ember azt hinné, hogy rég nincs már olyan létező vagy akár fiktív aspektusa a rendőri munkának, amit valamilyen történetben még ne aknáztak volna ki. De lám, akadnak még mindig eredeti, vagy legalábbis nagyjából annak tűnő ötletek. A szimpla nyomozós sztorik természetfeletti elemekkel való kiegészítésének legnépszerűbbike a látomásokkal/jövőbelátásokkal áldott és vert hősök koncepciója, és John Layman ezt csavarja ki kissé szatirikusan a Chew-ban, amelynek főszereplője, Tony Chu egészen sajátos „szupererővel” rendelkezik: bármit is eszik meg, azonnal megtudja annak az ételnek a történetét. Az egyetlen kivétel a cékla, így aztán rengeteg céklát eszik. Az ötlet kellően bizarr ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést, de a képregény sokkal jobb annál, semhogy pusztán egy rafinált gimmick miatt maradjon emlékezetes. Sőt, több is ez gimmicknél, mert Layman egy egész kis világot épít a „kajalátnok” zsaru köré: hősünk csirkecsempészek után nyomoz, merthogy a madárinfluenzának hála az országban csirketilalom van, és persze, ahogy annak idején az alkohol esetében, most is egy egész bűnözőiparág épül a tiltott gyümölcsre vágyó polgárok igényeinek kielégítésére.
A Chew egy frenetikusan őrült, szürreális, abszurd utazás, aminek során Layman szinte panelenként rángatja az olvasót ide-oda a krimi, a horror és a komédia közt, szégyenérzet nélkül szörfözve azok sablonjain (lásd pl. a megfigyelésen lévő zsarukat, akiknek levesébe beleköpnek a szövetségiek), anélkül hogy csak egy pillanatig is erőltetettnek és kuszának hatna. A csúcspont egyébként az, amikor Chu a saját, egyedi módszerével deríti ki egy immár halott sorozatgyilkos áldozatainak nevét. Hogy ez mit jelent? Említettem már, hogy hősünk mindent megtud arról, amit megeszik, ugye? Fogalmam sincs, Laymannek honnan támadtak ezek az eszement ötletei, inkább hálás vagyok érte, hogy van olyan tehetséges író, hogy ezeket az ötleteket profi cselekményszövéssel, fantasztikusan jól megírt, sokszor egészen szatirikus dialógussal, és remek karakterekkel keltse életre. Mi kell még? Hát persze! Ehhez a szimpatikusan őrült forgataghoz tökéletesen passzoló képi világ, amit Rob Guillorynak hála meg is kapunk. Mangastílus felé hajló, rajzfilmszerű, komikus rajzai gyönyörűen eltúlzottak és abszurdak, de emellett néha meglepően részletgazdagok is, és ráadásul rendkívül dinamikusak – és hogy a kép teljes legyen, csodálatos a színezés is. Guillory szépen fokozza a sajátos hangulatot azzal, hogy a fekete és a fehér mellett oldalanként általában csak egy adott színárnyalatot használ. Ja, és nézzetek csak rá még egyszer a borítóra: már az is eszméletlenül cool. Annak pedig baromira örülök, hogy már sokadszor kell leírnom idén: ez az év egyik legjobb új sorozata lehet. Olorin
Flash Gordon 1 Történet: Brendan Deneen Rajz: Paul Green Kiadó: Ardden Entertainment
A negyvenes évek egyik meghatározó sorozata és a Buck Rogers parafrázisa (és egyúttal riválisa) rengeteg feldolgozást megélt az évek (mit évek? évtizedek!) során, de a legtöbben talán a Queen zenéjével fémjelzett 1980-as filmből ismerhetjük, pedig született belőle rádiójáték, rajzfilm- és filmsorozat, valamint több nagyjátékfilm is. Az Alex Raymond által megálmodott hős kalandjai vasárnapi comic stripként indultak 1934-ben, hogy aztán napi rendszerességgel jelenjen meg egészen a 2003-ban(!) kiadott utolsó történetig. A mai szemmel retrofuturisztikus és bájosan együgyű széria teljességgel beleivódott a popkultúrába, több helyütt is állítottak neki hommage-t, így a Star Trek: Voyager és a Family Guy sorozatokban is. Valami ehhez hasonlót vártam, de valamelyest modern köntösben, ahogy legutóbb a Sci Fi Channel is tette pár éve, de sajnálatos módon ahol a feladatot brillírozva oldották meg a Buck Rogers esetében (amiről egyik tanult kollégám számol be majd), itt az eredmény annál siralmasabb lett.
A Disney-féle hangulatvilággal normális esetben az égvilágon semmi bajom (kivéve a gyalázatos Notre Dame de Paris feldolgozást), de ebben az esetben piszok módon nem illik a történethez, ráadásul a rajzoló nem állt a helyzet magaslatán az arckifejezések ábrázolása terén sem: a gorillaszerű CIA ügynök több oldalon keresztül kénytelen ugyanazzal a rezzenetlen vicsorral az arcán tevékenykedni, legyen az teaszürcsölés vagy főhősünk péppé verése (vagy legalábbis annak megpróbálása). Ha már itt tartunk, a klisékkel sem állok hadilábon, sőt, őszintén tapsikolok, amikor ügyesen használják fel őket, de itt mind a főhős, mind a gonosz, az ezidáig arcát fel nem fedő Tábornok olyan izzadságszagúan próbálja meg bizonyítani, hogy tetőtől talpig hősök illetve velejükig romlottak, hogy jószerével fizikai fájdalmat okoz. A történetben semmi újszerű nincs, pár apróbb változtatástól eltekintve: Flash-t, aki a Yale-en professzor, felkeresi volt barátnője, a CIA ügynök Dale Arden, hogy segítsen neki felkutatni Dr. Zarkovot, aki valami tömegpusztító fegyver készítésén munkálkodik. Egy hatalmas Las Vegas-i villogó neonnyílként funkcionáló nyom után elindulnak Afrikába, és gyakorlatilag egy polaroid fénykép alapján megtalálnak a kontinens mélyén egy egyébként valóban rendkívül ügyesen álcázott titkos laboratóriumot (egy bazi nagy torony, aminek villámok cikáznak a tetejéből), ahol a rosszfiúk törvényszerűleg utólérik őket és kiderül, hogy aki barát, az ellenség és vice versa. Dr. Zarkov klasszikus őrült prof módjára valami átjárót nyitott egy idegen bolygó felé és így hőseink a képregény egyetlen igazán flashgordonosan kinéző elemével, egy hosszúkás, szivar alakú űrhajóval próbálnak kereket oldani. A készítőknek mindenesetre sikerült dicséretre méltó gondossággal minden olyan elemet összegereblyéznie, ami kiöl az emberből minden hajlandóságot arra, hogy megtudja mi a fene történik Flash-el és társaival a KA-THOOM!!! nevű rendkívül eredeti cliffhanger után. Santito
Punisher: Frank Castle 71 Történet: Victor Gischler Rajz: Goran Parlov Kiadó: Marvel Comics
A Marvel számomra egyetlen szimpatikus karaktere nem az a világmegváltó sztorikat garantáló egy figura, de ha egy jó kis macsó vérontásra vágyunk, akkor nála jobbat keresve sem találhatunk. Mostanában ugyan nem nagyon követtem a Megtorló sztorikat, fogalmam sincs, hogy hány sorozat fut éppen és hogy melyik hol tart most, de ideje is volt már kicsit újra belekóstolni a bosszúállás nagymesterének világába. A most tárgyalt Max széria 71-es száma egy új négy részes sztori, a Welcome To The Bayou nyitánya, és a borítója sokmindenben árulkodó. A konföderációs zászló, a cím és a hüllők egyértelműen előrevetítik, hogy ezúttal valamelyik redneck-falva lesz a helyszín. És úgy bizony. Hősünk éppen New Orleans felé tart, csomagtartójában a leszállításra váró szajréval, de útközben megáll brunyálni egy kis útszéli benzinkútnál. De nem csak ő, hanem néhány tavaszi szünetét élvező tini is éppen oda tér be a sörkészlet feltöltése végett. Frank halad is tovább, ám amikor a fiatalok autója végül nem éri be az övét, hirtelen rossz érzése támad, és úgy dönt, hogy visszafordul. Úgy tűnik, hogy nem volt alaptalan a gyanú.
Ezeknek az amerikai vidéki suttyóknak (hillbilly) aztán tényleg rossz lehet a hírük, hiszen évente minimum három horrorfilm hasonló alaphelyzetből indít, ráadásul képregényben sem ritka ez a sztorisablon. Persze még nem tudni, hogy Frankre mi vár a továbbiakban, de azt hiszem, viszonylag könnyen kitalálható a végkimenetel. A történet eddig kívánatos, akció még nem nagyon van, rajzolt gore viszont már akad, méghozzá a szokásos módon kicsit eltúlozva. Ha nem unjuk a Texas Chainsaw Massacre típusú hasonló horroralapvetéseket (én speciel sosem tudnám megunni), akkor szerintem itt is csak nyerhetünk, ha követjük a sztori. A rajzok sajnos már nem győztek meg. Ilyen idomtalan, eldeformált Megtorlót még nem láttam. Nem elég, hogy Gorlan Parlov egy testépítőt csinált belőle, de magasról szart az arányokra is. A töpörödött kockafej alá rajzolt egy egyenlőszárú háromszöget, meg két vékony lábszerű csökevényt. És akkor ne is említsem azt a merev, simán többször is csak odakopipésztelt merev ábrázatot, aminél még Steven Seagal is több különböző pofát tud vágni. Értem én, hogy Frank gyakorlatilag sosem mosolyog, de ez már túlzás. Vagy volt esetleg egy általam nem olvasott szám, amiben elhaltak az idegek Frankünk képében? Mindez azért bosszantó csak, mert a többi karakter rajza egyébként teljesen rendben van. Na mindegy, ha jó lesz a folytatás, akkor azért ezt még valahogy elnézzük. Chavez
Red Robin 1 Történet: Chris Yost Rajz: Ramon Bachs Kiadó: DC Comics
Ééééééésss, igen, még mindig Batman… A Red Robin egy újabb sorozat, ami a Bruce Wayne „halála” utáni (kezdtem baromira unni, hogy ezt folyton le kell írnom) állapotokból nőtt ki. Egyébként kíváncsi vagyok, hogy ezek közül mennyi lesz ténylegesen hosszú életű, években mérve – de egyelőre mindegyik érdekesnek tűnik, és ami legalább ilyen fontos, hogy egymástól jól megkülönböztethetőnek, hisz mindegyik másról, másokról szól, kicsit más hangnemben, és másfajta történeteket mesél el. A Red Robin arról szól (legalábbis egy ideig, az eredeti Batman majdani visszatéréséig), hogy Tim Drake, Bruce fogadott fia és társa, mint Robin, apját keresi Európában. Na most. Azért mielőtt belemegyek, hogy miért is jó ez a képregény, kár volna elhallgatni, hogy van ezzel egy kis gond. Jelesül, hogy miután a Final Crisis végén Superman a karjaiban tartotta Batman mumifikálódott, szénfekete hulláját, mégis miből gondolja ez a drága gyermek, hogy Bruce még mindig életben van. Tekintve, hogy apucikereső odüsszeiájára alighanem egy egész sztorifolyam épül majd, a „hát csak mert”-nél, illetve a „nagyon szerettem, ezért egyszerűen nem hiszem el, hogy kinyúlt”-nál kicsit megalapozottabb válaszra volna szükségünk, nekünk, olvasóknak, hogy lenyeljük Tim kontinenseken átívelő kutatását. De nincs ilyen válasz, sőt fogalmunk sincs, hősünk egyáltalán miért ott keres, ahol, mit remél találni, és milyen nyomok alapján indult el. Vagy csak úgy utazgat az öreg kontinensen, miközben bűnözőket püföl, és reméli, hogy majd egyszercsak befordul egy sarkon, megpillantja Bruce-t? Kevés ez, kedves Chris Yost, meg kéne alapozni a sztorit rendesen – oké, ez még csak az első rész, szóval mondhatnánk, hogy van idő, de nem, igazából nincs, mert ez az író első feladata kellett volna, hogy legyen.
Annál is inkább bosszantó a dolog, mert ha ettől eltekintünk, a Red Robin nyitánya igen pofásra sikerült. Feszesen megírt, flashbackekkel pont jó helyeken, ügyesen tarkított sztorit kapunk, ami ugyan szinte végig egy helyben toporog (elvégre Tim egy makromiliméterrel sincs közelebb céljához a végén, mint az elején), az akcióknak hála mégis olvasmányos, sőt, egészen gyors sodrású. És bár ezeknek az akcióknak nincs sok közük magához a történethez, mégsem öncélúak, hiszen azokon keresztül értjük meg igazán, hogy milyen állapotban van valójában a főhős: brutálisabban dolgozik, és kegyetlenebb a bűnözőkkel szemben, mint valaha, és ez természetesen az apja halála miatt érzett gyász és frusztráció eredménye – nameg azé, hogy Dick Grayson, az új Batman, Damient választotta maga mellé Robinnak őhelyette. Ez utóbbi jelenet a képregény csúcspontja: Dick, Damien és Tim hármasa fantasztikusan működik, gúny, keserűség, szeretet, csalódottság, rivalizálás és cinizmus járnak kéz a kézben, kár, hogy ezt a triót valószínűleg nem sokat láthatjuk majd együtt (egyébként pedig nagyon kellett egy ilyen jelenet, ami megmagyarázza Dick döntését, és annak következményeit, minthogy ezekkel Morrison a Batman and Robinban nem foglalkozott). Ami viszont a rajzokat illeti, azok elég felemásak. Ramon Bachs ügyesen bánik a mimikával, átlagosan az akciókkal és totálokkal, és borzalmasan a túlzóan muszkulin emberalakokkal. Szerencsére az összhatás bőven nem olyan rossz, hogy komolyan rontsa az olvasás élményét. Ha Yost időben rátér Tim motivációinak tisztázására, ez akár egy nagyon jó sorozat is lehet. Olorin
The Veil 1 Történet: El Torres Rajz: Gabriel Hernandez Kiadó: IDW Comics
Az IDW négy részesre tervezett új horror minisorozatát az első szám alapján túl sok eredetiséggel még nem vádolhatjuk, de ettől függetlenül mégis csak egy egészen ígéretes kezdetnek mondható. A misztikus horrortörténetek általában karakterközpontúak, és nincs ez másként itt sem. Adva vagyon egy külsőleg és mentálisan egyaránt kissé lepukkant női magánnyomozó Chris Luna, aki azzal foglalkozik, hogy erőszakos halált halt emberek szellemeivel beszélget, majd az általuk elmondottak alapján segít a new york-i rendőrségnek a tettesek kézrekerítésében. Nem elég, hogy már ez is alaposan megterheli a lelkivilágát, de ehhez hozzájönnek még a rendszeres gyötrő rémálmok is, plusz az utóbbi időben még komoly anyagi gondok is terhelik sanyarú életét. (Többnyire egyébként a halottak által hátrahagyott értékek teszik ki a honoráriumát.) Így aztán pont kapóra jön neki, mikor megtudja, hogy halott nagynénje ráhagyta a Maine állambeli kisvárosban található házát. Chris útrakél gyermekkora színhelyére, hogy ott minél előbb pénzé tegye az ingatlant (ebben a kedvezőtlen piaci helyzetben?!), a Stephen King könyveinek világát idéző álmos északi kisvárosban Crooksville-ben azonban a nő múltjának sötét árnyaival is szembesülni kénytelen.
Hát igen, ez a rövid sztoriismertetés önmagában még nem igazán képes arra, hogy különösebben felcsigázzon minket, hiszen ehhez hasonló alaphelyzettel is már többször is találkozhattunk. A "nagyvárosi főhős visszatér a kisvárosba, ahol megkísérti a sötét múlt" típusú történet valóban kicsit King-es, de ez akár még jól is elsülhet a későbbiekben. De akkor sem tévedsz kedves olvasó, ha azt mondod, hogy ezt a túlvilágiakkal kommunikáló, kiégett "szellemes" nyomozó karaktert is mintha már láttuk volna párszor. Hogy akkor mégis mitől ígéretes? Most egy dögunalmas recenzori fordulat következik: itt bizony elsősorban a hangulat hajtja a szekeret! Egyrészt a történet miatt, ami azért a klisék ellenére is kellően izgalmas és érdekfeszítő már így az egynegyedénél is, és persze főleg a rajz miatt, ami engem speciel teljesen levett a lábamról. Hernandez rendkívül ügyesen és jó érzékkel operál a vízfesték-szerű élénk és rozsdás színekkel, a durva és a finomabb vonalakkal, a kidolgozott és az elnagyoltabb ábrázolásokkal. Tetszetős például, hogy amíg a fontosabb emberi szereplők arcát igazi személyiségekkel töltötte meg, addig a halottak szellemeit az élőkkel szemben már torz, elmosódott figuráknak rajzolja. Emellett érdekes az is, hogy a háttereket szinte teljesen elhanyagolja. Hernandez munkái kétségtelenül hozzájárultak ahhoz, hogy személy szerint a folytatások iránt is érdeklődést mutassak majd. A The Veil egyelőre semmi forradalmit nem mutatott még fel, ám az olvasóbarát tempó és a hangulatáért leginkább felelős kiváló rajzok miatt mindenképpen megéri a további próbálkozásokat is. Chavez
Egy volt CIA-ügynököt utolér a múltja, és arra kényszerül, hogy visszatérve a régi módszerekhez, kinyírjon mindenkit, aki a szeme elé kerül. Múlt vs. jelen, harcos férfi vs. aktakukac politikus, régi értékek vs. új világ, kilőtt golyók vs. puha emberhús. Ha minden igaz, nemsokára a mozikban is.
Ez Warren Ellis azon képregényeinek egyike, amelyekben nem töri magát, hogy valamiféle legalább nagyjából eredeti ötlettel álljon elő, és mondjuk érdekfeszítő tudományos maszlaggal adja meg a történet keretét. Nem, a Red egyszerű, mint egy pont, és ahogy az már jobb esetekben lenni szokott, pont az egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége. Paul Moses egykor a CIA ügynöke volt, és méghozzá nem is akármilyen: a legjobb, leghalálosabb, leghatékonyabb, legmindenebb. Azóta nyugdíjba vonult, a világtól elvonultan éli csendes, emberi kapcsolatok nélküli életét, míg egy nap három ügynök az életére nem tör. Nem tudja, egykori felettesei miért akarják holtan, de nem is érdekli, felveszi a kesztyűt, a fegyvert meg a szúrós tekintetet, és nekiáll ledarálni mindenkit, aki egyáltalán tud a létezéséről.
A történet vékonyabb egy cérnaszálnál is, az, hogy működik, Ellis és rajzolója, Cully Hamner hozzáértésének, kreativitásának köszönhető – vagyis a Red esetében egyáltalán nem a koncepció számít, hanem a kivitelezés. Ellis mesterien (ennél visszafogottabb szó használatának itt nincs értelme) mutatja be nekünk főhősét, Paul Mosest. Egy olyan férfit ismerhetünk meg, aki fél életét végigmészárolta a kormány szolgálatában, és akit ez a múlt természetesen kísért, de azért olyan nagyon nem veszi a szívére: úgy van vele, hogy azt tette, amit tennie kellet, és mindaz, amit elkövetett, nem az ő, hanem a világ számlájára írható. Azaz Ellis úgy lop tragikus árnyalatot Moses múltjába, hogy közben nem esik a melodráma csapdájába, hőse nem kesereg, sír-rí, és az olvasótól sem várja el senki, hogy mélységes sajnálatot érezzen iránta – ezzel szépen el is kerüli a hasonló témájú történetek igen gyakori csapdáját.
Ami azt illeti, Moses sokkal inkább néz ferde szemmel a jelenre, mint a múltra. A világ ugyanis megváltozott, kemény férfiak helyett puhány politikusok hoznak döntéseket, és nagyon úgy néz ki, hogy egy olyan Amerikáért követte el mindazokat a szörnyűségeket, amit most töketlen és inkompetens senkiháziak irányítnak. Vagyis az ő szemszögéből nézve, minden hiába volt, és ettől lesz belőle igazán tragikus figura. Ráadásul az említett senkiháziak ugyan épp neki, és a hozzá hasonlóknak köszönhetik, hogy kezükben a gyeplő, ezt természetesen képtelenek elismerni, sőt. Amikor a CIA új igazgatója egy sötét humorú, szatirikus jelenetben tudomást szerez a sétáló gyilkológép, Moses létezéséről, első parancsával likvidációt követel. (Nyilván nem látott elég kémfilmet, így nem tudja, hogy a kushadó exügynököket jobb békén hagyni.) Ha tehát van valami üzenete a Rednek, az mindenképpen az, hogy a múltat tisztelni kell, na és az, hogy a világ elpuhult és elcsökevényesedett. Mosesnek persze megvannak a módszerei arra, hogy ezt éreztesse a rá vadászókkal, és egy tovatűnt, férfias, kemény, kíméletlen világ rettenthetetlen, és ami még fontosabb, megállíthatatlan bosszúangyalaként csap le ellenségeire.
Az persze nem kérdés, hogy Mosesnek sikerül-e kiiktatnia mindenkit, akit akar: a karakter és a sztori hangulata is egyértelművé teszi, hogy olyan ő, mint egy fék nélkül száguldó mozdony, és azt is tudjuk, hogy végül milyen sors vár rá. Így ami marad, az szimplán a kivitelezés csodálata: Ellis fantasztikusan építi fel a sztorit, kiválóan írja meg mind a karaktereket, mind a sallangok, poénkodások nélküli, lényegretörő dialógusokat, igazán mégis Cully Hamner lehel életet a sztoriba. Már az figyelemreméltó, ahogy az első oldalakon, mindössze képekkel, szinte teljes egészében szöveg nélkül, bemutatja Mosest, vagy ahogy később pár képkocka segítségével elmeséli egy tipikus napját. Az akciójelenetek pedig szenzációsak: Hamnernek kivételes érzéke van a dinamikához, panelelrendezései és formái igazi, filmszerű élményt varázsolnak Ellis történetéből. De a legnagyobb dicséret alighanem az arcábárzolást illeti. Hamner rendkívül kifejező vonásokkal és mimikával ruházza fel a főszereplőket, Moses arcát mintha bunkóval faragták volna kősziklából, a kivégzését elrendelt CIA-vezető pedig természetesen pont az ellentéte, vagyis zsíros, puha és a keménységnek még csak a szikrája sem látszik rajta.
A Red egy pompásan kivitelezett, feszes ritmusú akció-thriller, ami ugyan nem vállal sokat, de amit vállal, azt hiánytalanul teljesíti. Tökös, belevaló képregény, igazi férfimóka.
Ahol vámpír van, ott mindig kell, hogy legyen valaki, aki vadászik is rájuk. És kiből lehet a legjobb, leghatékonyabb vadász? Hát abból, aki nem fél tőlük, mert jól ismeri minden gyengéjüket. Abból, aki maga is megtapasztalta már a vér ízét, és a vérszomj kínzó érzését. Abból, aki maga is félig vámpír. Egy Dhampir!
A vérszopók különösen gyakori szereplői a nyugati típusú képregényeknek, de az európai történelemért, kultúráért és mitológiáért nagyfokú érdeklődést és rajongást mutató japánok is előszeretettel nyúlnak a vámpír témához a mangák, illetve az animék során. Akárcsak a filmek esetében, itt is egy már végletekig kiaknázott témakörről beszélhetünk, így manapság már igazán nehéz újat, vagy bármi eredetit alkotni benne. A vámpírokra vadászó félig vámpír, félig ember dhampirok (többféle írásmód és kiejtés forog a köztudatban) eredetileg szintén a kelet-európai vámpírfolklór teremtményei, de a fikciós irodalom igazából csak az utóbbi időben fedezte fel magának őket, hogy a sablonos történetekbe némi friss vért pumpáljanak általuk, ám hamarosan már pont ezek a félvér főhősök váltak a műfaj legnagyobb kliséjévé. (Gondoljunk csak Pengére, a Dampyr Harlan Drakájára, vagy a szexi Bloodraynere, illetve az Underworld nem kevésbé csábos főhősnőjére.)
A Fumax által prezentált D, a vámpírvadász mangasorozat szintén dhampir főhőse ismerős lehet a hazai közönség számára is, hiszen a 2000-ben készült D, a vámpírvadász: Vérszomj alcímmel ellátott látványos és lenyűgöző hangulatú egész estés anime egy ideje már a hazai rajongók polcát is nyomhatja. D karakterét és annak világát a japán Stephen King, Hideyuki Kikuchi teremtette meg (az illusztrátor Yoshitaka Amano-val közösen), aki a 80-as évek elejétől fogva rendszeresen szállítja az újabb és újabb D, a vámpírvadász regényeket, lassan már a 19-ediket. (Kikuchi két másik jelentős műve, a Demon City Shinjuku, illetve a Wicked City már szintén többféle feldolgozást is megért.) Érdekes módon a regényfolyam mangára való adaptálása viszonylag sokat váratott magára, mindössze pár éve jutott csak a szerző és a Digital Manga Publishing fejeseinek eszébe, hogy talán meg kellene cserélni a regényekben lévő szövegek és illusztrációk arányát. A feladatot egy kezdő női mangakára, bizonyos Saiko Takaki-ra bízták, aki átdolgozta és gyönyörűen megrajzolta az írott művet. A hazai kiadás a 2007-es őszi világpremierrel egy időben debütált, ami igazán egyedülálló eseménynek számít.
Az első kötet az első regény történetét dolgozza fel, és ugyanebből készült az 1984-es legelső anime is. 12090-ben járunk, egy a nagy nukleáris világégés utáni, technikailag fejlett, ám mégis leginkább a középkori nyomort idéző jövőbeli világban. A kozmikus sugárzás hatására mutáns lények jöttek létre, a kevés túlélő szomorítására. Ezek közül a lények közül a vámpírok (vagy ahogyan magukat hívják, a Nemesek) felemelkedtek és abszolút hatalomra tettek szert, az embereket pedig azóta kényük és kedvük szerint gyilkolásszák, illetve természetesen rendszeresen hörpintenek is belőlük egyet. A kétségbeesett népek már csak a vámpírvadászokban bízhatnak. D, a magányos vámpírvadász a kihalt vidéket járja, amikor is találkozik egy Doris nevű dús keblű fiatal leányzóval, aki felbéreli a férfit, hogy védje meg őt Magnus Lee gróftól, vagyis attól a vámpír nagyúrtól, aki korábban megharapta őt is, és aki hamarosan vissza fog térni érte, hogy magával vigye és élőhalottat csináljon belőle. D elvállalja a testőrséget, de mint kiderül, nem csak a vámpírokkal és egyéb démoni lényekkel gyűlik meg a baja, de még az idióta városi emberekkel is.
Mint látható, nem feltétlenül a történet, vagy a karakterek a D, a vámpírvadász erősségei, sokkal inkább a kiválóan és nagy gondossággal felépített sajátos univerzuma az, ami a manga és a nyilván a regények (nem olvastam) fő vonzerejét is adja. Bár első blikkre rendkívül bizarrnak tűnhet ez az egész, de valójában rengeteg érdekes ötletet és lehetőséget vonultat fel ez a poszt-apokaliptikus, gótikus, középkori western környezet. Ugyanis remek érzékkel sikerült az egymáshoz hol közelebb, hol pedig egymástól igencsak messze álló ilyen-olyan elemeket összeházasítani. Az emberek például lovakon közlekednek, de gépi meghajtású lovakon, a fegyverek, a ruhák vagy az épületek pedig a viktoriánus korabelitől, a modernen és a középkorin át egészen a futurisztikusig terjednek. A múlt és a jelen, a való és a fantasztikum egyaránt jelen van, és mégis tökéletesen működőképes marad ez a zanzásított világ. Ennek megfelelően a sztori is kimondottan jótékony elegye lett a horrornak, a sci-finek, a fantasynek, és a westernnek, sőt a gótikus vámpírtörténetekből elmaradhatatlan romantika sem marad el.
Ez a látvány és a hangulat nem kizárólag Takaki érdeme, a rajzolónőnek ugyanis Kikuchi leírásain kívül természetes figyelembe kellett vennie a könyvek illusztrációit, és persze az animék látványvilágát is. Ennek ellenére Takaki saját stílusa is jól kiérezhető a mangából. A karakterarcok elég jól megkülönböztethetőek egymástól, a kidolgozás aprólékos, a hölgyek idomai szokás szerint eltúlzottak (mondjuk egy mell sosem lehet elég nagy), a hatalmas kastély lenyűgözően monumentálisra sikerült, mindössze a harcok során megjelenő kaotikus vonaltúlburjánzás zavart kissé. Megjegyezném, hogy számomra úgy tűnt, mintha Takaki asszonyság néhol igencsak hanyagul bánt volna a ceruzával, és egy-két panelen mintha csak a találomra, hirtelen árnyékolással és szögletes, kissé elnagyolt körvonalakkal felskiccelt nyers vázlatot látnánk. Ez persze valószínűsíthetően tudatos, de az is lehet, hogy csak a határidő sürgetése miatt kényszerült itt-ott kapkodásra. Extrát ezúttal csak annyit kapunk, hogy Takaki 2 oldalban mesél los angelesi „kalandjáról”, valamint róla, és az íróról is kapunk egy kis infót.
A manga mind történet, mind pedig a rajz szempontjából teljességgel uniszexnek tekinthető, azaz a lányok és fiúk számára egyaránt élvezhető, és a kötet hátoldalán lévő 16-os figyelmeztetést sem kell "véresen" komolyan venni, az erőszak jelzésértékű, az a kevés pucér test pedig bőven átmegy a szülői rostán. Összességében ez a Fumax kötet remek nyitánya egy szórakoztató, látványos, könnyen fogyasztható sorozatnak. Az anime és (feltehetően) a regények rajongói a mangával is tökéletesen elégedettek lehetnek, de könnyen megnyerheti magának azokat is, akik a mangával találkoznak először. Szerencsére a nyelvezete könnyed, a tempója ideális, a történet hiányosságait pedig a hangulata nagyrészt pótolja. Azóta már a második kötet is megjelent, és a harmadik is a kanyarban van már. D, a vámpírvadász #1
GeexKomixPéntek! A hét híre pedig: Pókember meghal, Batman újra él! Ha ez nem elég ahhoz, hogy felkeltsem az érdeklődéseteket, akkor nem tudom, mire van szükség… Na jó, kaptok még egy kis ízelítőt… H. R. Giger savvérű xenomorfjai újra köztünk vannak, így 30 évvel az első Alien film után, és örömmel jelenthetem, hogy ők, és a nagy, futurisztikus puskával szaladgáló katonák meg a terraformáló telepesek még mindig elválaszthatatlanok. De itt lesz még többek közt Garth Ennis, aki egy kis extrabrutális, családon belüli mészárlásba hajszolja a brooklyni maffia tagjait, Rozsomák, aki levágott fejjel is megőrzi a hidegvérét, és a Megtorló, aki most a gyilokpornó világában, meg művelőinek beleiben merül el – legnagyobb örömünkre.
Aliens 1
Történet: John Arcudi Rajz: Zack Howard Kiadó: Dark Horse Comics
Nemrég röppentek fel a hírek, amelyek szerint a minden szempontból gyalázatosan leszerepelt Alien vs. Predator után a 20th Century Fox vissza kívánja terelni az Alien franchise-t annak eredeti medrébe, és az 1979-es film rendezőjének, Ridley Scottnak produceri felügyelete alatt fognak hozzá egy ma oly divatos prequel elkészítésének. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az említett első rész bemutatásának idén van a 30. évfordulója, akkor világos, hogy a Dark Horse nem is választhatott volna jobb időpontot arra, hogy H. R. Giger rémálomlényeit hosszú szünet után ismét rászabadítsa a képregény-rajongók táborára. Az új ongoing elindításának feladata a mindig megbízható John Arcudira jutott, akit az utóbbi időkből a jobbnál jobb B.P.R.D. történeteknek köszönhetően ismerhetünk, és aki annak idején már írt több Alien képregényt is. Ezeknél a sztoriknál mindig az az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy vajon az író melyik klasszikus mozifilm hangulatához húz majd: Scott klausztrofóbikus horrorjához, vagy Cameron totális háborúba torkolló akciófilmjéhez. Az új Aliens comic esetében Arcudi választása egyáltalán nem egyértelmű. Az első pár oldal egy félelemtől remegő nővel és egy keménykötésű, rettenthetetlen (de igen rövid úton fűbe harapó) katonával az utóbbira hajaz, ám egyben ezek az első oldalak az utolsók, amiken a xenomorfok felbukkannak. Arcudi eztán A nyolcadik utas: A Halál kellemesen lomha kezdését idézi meg. Egy űrhajó legénysége álmosan készülődik a küldetésre a mélyálomból való ébredés után, jókedvűen fecsegnek, viccelődnek, de közben lassan már gyülekeznek a viharfelhők: célállomásuk, egy közeli bolygón lévő terraformáló telep ugyanis ismételt hívásaikra sem reagál.
Arcudi direkt indítja megtévesztő lassúsággal a sztorit, hogy aztán a végén olyan fordulatot szőjön bele, amire senki nem számít. Mindössze pár oldal elég neki, hogy nagyjából bemutasson egy pár karaktert, és néhány egyszerű, de roppant hatásos fogással kifejezetten szimpatikussá varázsolja őket az olvasó szemében – főleg Dr. Terese Fante-t, akiről a vak is látja, hogy igazi főszereplő-matéria: hamisítatlan szőke szépség humorral, bájjal, elszántsággal, és egy pofátlanul magas IQ-val. Aztán Arcudi ezekkel a főszereplőnek tűnő figurákkal úgy elbánik, hogy csak úgy pislogunk magunk elé… És nem, nem a xenomorfokról van szó: az író nagyon is tisztában van vele, hogy az Alien filmekben mindig az ember volt az igazi gonosz, hisz ahogy Ripley megjegyezte a lényekről, ők legalább nem haszonlesésből ölnek. De hogy a képlet ne legyen ennyire egyszerű, a szemét csavarhoz és a nyitó akcióhoz (amiknek látszólag egyébként semmi közük egymáshoz) hozzácsapódik még egy rejtély egy földönkívüli bányával kapcsolatban, és egy záróoldal, amin egyelőre nem igazán értem, hogy mi történik, de átkozottul úgy néz ki, mintha a holtak feltámadnának rajta. Úgyhogy az borítékolható, hogy Arcudi jóval többet tartogat nekünk egy egyszerű „jönnek az alienek és tíz kicsi négert játszanak a szereplőkkel” koncepciónál. Rajzolónak Zach Howardot kaptuk, akinek munkája már nem ilyen egyértelműen pozitív. Képei részletgazdagok és szépek (az idegen bánya kétoldalas képe lenyűgöző) – ide kicsit talán túlságosan is. Mert bár ez a stílus sok más képregénybe simán elég volna egy elismerő vállon veregetéshez, egy Aliens comicba nyomasztóbb, sötétebb hangulat, nyersebb, durvább (és nem szinte rajzfilmes) arcvonások kellenének. De ezzel együtt is, ez egy ígéretes kezdet.
Amazing Spider-Man 595-596
Történet: Joe Kelly Rajz: Paulo Siqueira Kiadó: Marvel Comics
Az utóbbi pár hónap nem volt kegyes a Pókember-rajongókhoz. Marc „a hülyék még mindig nem tiltottak el a képregényírástól” Guggenheim minden kritikán aluli Character Assassinationje után jött a baromi unalmas, és semmiről nem szóló 24/7, és bár a kettő közt szerencsére volt egy szórakoztató interdimenzionális kaland a Fantasztikus Négyessel, a pók mérlege látványosan negatív volt. De most itt van Joe Kelly, aki az American Son című sztorit végre rápakolhatja a pozitív oldalra, hogy helyreálljon a világ rendje. A címbeli „fiú” Harry Osborn, Peter barátja, akit a One More Day kontinuitáskúró eseményei után hipp-hopp visszahoztak a halálból, hogy aztán jó ideig ne kezdjenek vele semmit. Másfél év, és egy rakás pocsék sztori, nameg egy Secret Invasionből kinövő Dark Reign kellett hozzá, hogy ez végre megváltozzon. A skrull invázió után ugyebár Norman Osborn, Harry apja kapta meg a „királyság kulcsait”, ő vezeti többek közt a gyilkosokból és pszichopatákból álló, hősökként parádézó Bosszú Angyalait is. S minthogy Osborn Pókember örök nemezise, csak idő kérdése volt, hogy ez a pozíció mikor vezet köztük újabb konfliktushoz. Kézenfekvő megoldás volt, hogy ennek a konfliktusnak épp Harry legyen a középpontjában: ha visszahozásának volt bármi értelme, az ebből a sztoriból derül majd ki. Sőt, még az utóbbi évek egyik legröhejesebb és legostobább Marvel gonosza, Menace is új megvilágításba kerül, ahogy fontos és szerves részét képezi a történetnek, ahelyett, hogy csak szánalmas gonoszsággal röhögcsélne és repkedne a hülye deszkáján.
A történet szerint Norman minden eszközt bevet, hogy magához láncolja fiát, aki végül Lily terhessége miatt megy bele a dologba (legalábbis látszólag), hogy hűséges gyermeket játsszon apja színe előtt. Valójában azonban megvannak a maga tervei, ahogy természetesen Peternek is: hősünk elkapja Venomot (méghozzá egy fantasztikusan jól kitalált, ötletes és vicces jelenetben), és a fantasztikusoktól kapott segítséggel átveszi helyét Norman csapatában. A dolgokat még bonyolítja, hogy Peter egyik újságíró munkatársa, Norah szintén beépül a Bosszú Angyalai toronyba, mint alkalmazott, hogy kompromittáló információkat szerezzen Amerika új góréjáról. Kelly ügyesen fonja a történet különböző szálait, mindegyikben van lehetőség, mindegyiknek van értelme, szépen kapcsolódnak egymáshoz, és már most látható, hogy az egész valami nagy esemény felé tart (persze, hiszen a sztori az Amazing 600. számában éri majd el a fináléját). Az nem is meglepő, hogy a dialógusok erősek (nagyon jól átveszi Bendistől az Angyalok egymás közti ellenségeskedő, arroganciával, cinizmussal és agresszióval teli viszonyát is), és nagyszerűen ír minden egyes karaktert, akire ráteszi a kezét. Egy alkalommal vétett csak: az 595. részben el kellene hinnünk, hogy Peter végleg kivonja a forgalomból Osborn. Pókember és a gyilkosság? Na ne. Ezt még akkor sem vettük be, amikor J. M. Straczynskinak hála egy egész sztori épült a lehetőségre May néni lelövése után (Back to Black). De egyébként minden más rendben van, így Paulo Siqueira semmiképpen nem egyéni, de kellemesen trendi, hatásos rajzai és a szép színek is.
Garth Ennisnek láthatóan nehezére esik elszakadni a Megtorló világától – ami nem is csoda, hiszen bő 10 évet töltött el benne. És nem sokkal azután, hogy tavaly a 60. számmal véget ért pályafutása a Punisher MAX-nál, visszatért a szatirikusabb hangvételű Megtorlóhoz egy hatrészes minivel (The Resurrection of Ma Gnucci) – aztán Jimmy Palmiottival közösen elindította az Image-nél a Back to Brooklyn című ötrészes sorozatot, ami stílusát, hangulatát és fő karakterét tekintve akár egy Frank Castle sztori is lehetne. Persze eltekintve attól az apróságtól, hogy a főhős, Bob Saetta, egy maffiózó. Ám ez nem akadályozza meg abban, hogy társai, sőt saját családja ellen forduljon, amikor rájön, hogy a szervezetet vezető testvére kisfiúkat erőszakol, és öl meg. Útja először a rendőrséghez vezet, ahol készen áll rá, hogy mindent kipakoljon a maffiáról – csakhogy bátyja közben elrabolja családját, ezért új alkut köt a hatóságokkal. Azok elengedik, hogy lerendezze a családi ügyét, és aztán mártja be nekik az egész szervezetet. Ami azt illeti, az első két rész alapján sokkal többre és jobbra számítottam. Egyrészt akkor még nem tudtuk, miért fordul a megtorlós faarccal ölő, de sokkal soványabb háttérrel felruházott Bob a saját családja ellen, volt tehát egy rejtély, ami felcsigázta az olvasót. Aztán meg ott volt sajátos, totálisan illegális megállapodása a rendőrrel és az FBI-ügynökkel, ami szerint szabadon elmehet maffiózókat öldökölni Brooklynba, mielőtt hagyja, hogy csuklóján csattanjon a karperec. Ráadásul amikor kezdetét vette a hirig, még teljesen véletlenül összeakadt egy régi szerelmével is, aki azzal kecsegtetett, hogy majd egy plusz színezetet hoz a sztoriba. Hát, nem hozott.
A női mellékszereplőnek köszönhetően ugyan kapunk néhány szép, hangulatos jelenetet, de a cselekmény szempontjából az egész karakternek alig van valami jelentősége, csak afféle koloncként lóg a főszereplő nyakán. Bob motivációja nagyjából rendben van, bár egy kicsit fantáziadúsabbak is lehettek volna az írók, és kitalálhattak volna kreatívabbat az erőszaktevő pedofil koncepciójánál. De a legnagyobb kihagyott lehetőség Bob alkuja a zsarukkal: ebből bizony ki lehetett volna hozni egy s mást, legalábbis annál mindenképpen többet, hogy a cselekmény menetét időről-időre megszakítsa a két nyomozó, ahogy újra meg újra arról beszélnek, hogy talán hiba volt elengedni Bobot, mert most minden szar az ő nyakukba ömlik majd. Itt van két karakter, akiknek egy egész sajátos kapcsolatuk van a főhőssel, és az egész mini során nem csinálnak mást, mint üldögélnek a töküket vakargatva, nyafogva, és egymást hibáztatva. A mérleg pozitív oldalán áll Vinnie, Bob barátjának karaktere, néhány jól eltalált dialógus és a véres leszámolások egész sora. A két testvér végső harca a brutalitást és az intenzitást illetően már-már a Megtorló-Barracuda párharccal vetekszik – egyébként stílusában is nagyon hasonló ahhoz, aztán hogy ez jó vagy rossz, azt mindenki döntse el maga. Mihailo Vukelic kissé steril, de (fotó)realisztikus, leginkább Adi Granovéhoz hasonló stílusú képei mindenesetre rendben vannak, és összességében nem egy rossz képregény ez, csak sokkal több lehetőség volt benne.
Batman and Robin 1
Történet: Grant Morrison Rajz: Frank Quitely Kiadó: DC Comics
Elnézve az utóbbi években a DC-nél végzett munkáit, Grant Morrisonnak bizony van mit javítania a renoméján. Még csak pár hónapja ért véget nagyra törő, és nagyon pofára eső crossovere, a Final Crisis című zagyva dramaturgiai rémálom, a Batman címekben okozott, súlyosabbnál súlyosabb ámokfutásairól (Batman & Son, The Resurrection of Ra’s Al Ghul, Batman R.I.P.) pedig jobb nem is beszélni. Így aztán, amikor felröppent a hír, hogy Morrison írja az új denevérember és az új Robin kalandjait is, finoman szólva nem vertem a földhöz a seggem lelkesedésemben. De az első szám alapján szerencsére úgy tűnik, hogy az író rácáfolt negatív előérzeteimre, ugyanis egyszerűen piszkosul jól sikerült. Ahogy azt a csúnyán félresikerült Battle for the Cowlban láttuk, Batman „halála” után az első Robin, vagyis Éjszárny, Dick Greyson ölti magára a sötét hacukát, segédje, az új Robin pedig Bruce fia, Damien lesz. Ez tehát az új dinamikus duó, és örömmel mondhatom, hogy kiválóan működik. Morrison ráérzett a karakterekre, Dick megfontolt, nyugodt, Bruce-nál kevésbé sötét és mogorva Batman, Damien pedig arrogáns, agresszív kis pöcs, de hát őt ezért szeretjük, illetve utáljuk.
A képregény hangulata fantasztikus. Morrison nem veszi véresen komolyan magát, az üldözéssel kezdődő, és egy új gonosz bemutatásával végződő első rész látványos akcióit és remek karakterpillanatait (Alfred és Damien kapcsolata frenetikusan jónak ígérkezik) kedélyes hangulat és finom humor, vagyis egyfajta kellemes játékosság oldja, de csak pont a megfelelő mértékben – vagyis szerencsére nem annyira, hogy egy Batman képregény hagyományosan sötét atmoszféráját szétrobbantsa. Ami pedig az említett új gonoszt illeti, belőle még csak egy-két oldalnyit kapunk, de az alapján egy igazán izgalmas, ötletes, félelmetes, groteszk és beteg figuráról van szó, alig várom, hogy többet lássunk belőle. Na és Gotham? Rég láttam ilyen gyönyörűen és kreatívan ábrázolni ezt a várost. Frank Quitely csodálatos munkát végzett, képein az oldschool járművek és a modern technika kéz a kézben járnak (tessék csak megnézni rögtön az első duplaoldalt: akinek nem esik le az álla, azzal valami nagy baj van), de öröm ránézni a korábbi stílusához képest kifejezetten tiszta, kisimult és kifejező arcokra és az ügyesen elrendezett panelekre is. A pontot az i-n Alex Sinclair elegáns, visszafogott színvilága jelenti – szóval mire vártok még? Vegyétek, mert úgy tűnik, hogy végre megint lesz egy jó Batman ongoing a piacion.
Ultimate Spider-Man 133
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Stuart Immonen Kiadó: Marvel Comics
Általában igen kevés figyelmet szentelek a Marvel Ultimate imprintjének, minthogy a legtöbb képregény, amit olvastam onnan, a közepes szinttől a katasztrofálisan szarig ingadozott, és hát valljuk be, ez nem egy olvasócsalogató minőségi tartomány. De persze kivételek is voltak mindig (jellemzően: Újvilág X-Men: Új mutánsok, Ultimates vol 2), és most, hogy dübörög Jeph Loeb Ultimatum című crossovere, amiben Magneto ki akarja pusztítani az egész emberiséget, és ami majd új alapokra helyezi az egész univerzumot (mert bizony ráfért már a ráncfelvarrás), gondoltam ideje belefolynom az aktuális eseményekbe. Ööö… dübörög az Ultimatum, ezt írtam volna? Sokkal inkább félholtan hever, és folyamatosan kapja a rúgásokat meg a köpéseket a kritikusok és rajongók széles táborától, méghozzá teljesen megérdemelten – de erről majd lentebb. A sztori lényege igazából annyi (és tényleg nem több), hogy kinyírnak benne egy rakás hőst, akikre az új Ultimate világban már nem, vagy csak később, vagy máshogy lesz szükség – és a jelek szerint ennek a tisztogatásnak áldozatul esett Pókember is, vagyis az Ultimate Spider-Man 133 a magyarul is folyamatosan megjelenő sorozat utolsó száma. Az előző részben hősünk szembetalálta magát Hulkkal és valami lángoló démoni lénnyel, az eredmény pedig egy hatalmas mágikus robbanás lett, a monumentális áradástól félig már amúgyis lerombolt New York közepén.
Mivel hősünk pár méterre állt a robbanás centrumától… ő ebben a számban már nem szerepel. Női klónja (ne is kérdezzétek… főleg mert nem volt szerencsém ahhoz a sztorihoz), Póknő kergetőzik kicsit a Hulkkal, mielőtt utóbbi megunja a banánt, és odébáll. Aztán bejön a képbe Kitty Pryde, az X-Men tagja, és miután megmentek pár embert, együtt keresni kezdik Pókembert – de csak megtépázott, elázott maszkját találják meg. Ennyi történik a sorozat utolsó részében, de ennyi is bőven elég Bendisnek: ez egy gyönyörű képregény. Az író méltósággal, tisztelettel búcsúzik a karaktertől és a címtől, a cselekmény pofátlan egyszerűségét pedig azzal leplezi, hogy egyáltalán nem ír semmilyen szöveget. A történetmesélés fortélyait rábízza rajzolójára, Stuart Immonenre, akinek stílusa ugyan sokkal markánsabb és egyedibb volt bő 10-15 évvel ezelőtt, mint manapság, de ebben a füzetben valóságos csodát visz véghez. Képei fantasztikusan kifejezők, szavak nélkül is tökéletesen viszik előre a sztorit, és érzelmileg is kihoznak belőle mindent, amit csak lehetséges. Szép búcsú, aztán majd meglátjuk, hogy mennyire lesz végleges – valószínűleg semennyire. Az Ultimatum során elhunyt összes fontos hősnek láttuk a holttestét is, szóval az ő esetükben nagyjából mehetünk biztosra. De Peter egyszerűen eltűnt, márpedig olyan szuperhős még nem volt, aki így patkolt volna el. Szóval ez az egész valószínűleg parasztvakítás… de engem elvakított, úgyhogy ha paraszt vagyok, hát legyen…
Ultimate Wolverine vs. Hulk 1-6
Történet: Damon Lindelof Rajz: Leinil Francis Yu Kiadó: Marvel Comics
A Lost és az új Star Trek mozi egyik producerének, Damon Lindelofnak hatrészes minisorozata az egyik legbutább képregény, amit az utóbbi időben olvastam – és mindeközben az egyik legszórakoztatóbb is. Látszólag komoly ellentmondás ez, de valójában egyáltalán nem, van ugyanis két szó, ami mindent megmagyaráz: guilty pleasure. Az Ultimate Wolverine vs. Hulk egy agyatlan, de iszonyúan tökös és cool comic, tele remek dumákkal, fasza bunyókkal, olykor már-már paródiába hajló, bizarr szituációkkal, és imádnivalóan durva túlzásokkal. Az érdekesség kedvéért említem csak meg, hogy az első és a hatodik rész megjelenése között három és fél év telt el. Lindelofot ugyanis a második füzet kiadása után más irányba szólította az író kötelesség, aztán mire végzett a maradék számok forgatókönyveivel, arra kellett várni, hogy a rajzoló, az akkor épp a Secret Invasionben nyakig lévő Leinil Francis Yu váljon elérhetővé (egyébként megérte rá várni: képei nyersek, elevenek, dinamikusak és élettel telik, panelkezelése kiváló). Aztán idén májusban végre megjelent az utolsó rész is, amiről még mindenképpen tudni kell, hogy valamivel Mark Millar Ultimates vol 2-jének fináléja előtt játszódik. Ami a sztorit illeti, az igen röviden összefoglalható. Fury megtudja, hogy hiába robbantották fel egy atombombával, a Hulk életben van, és utána küldi Rozsomákot, hogy ugyan aprítsa már miszlikbe. Az adamantiumkarmos mutáns puszta hepajból elvállalja a feladatot, felkutatja a zöld behemótot, aztán harcolnak… és harcolnak… és harcolnak. Közben még bemutatkozik az ultimate univerzum She-Hulkja, meg vannak ilyen-olyan fordulatok is, de a lényeg hangsúlyozottan nem a történeten van.
Lindelof ennek ellenére mindent megtesz, hogy úgy tűnjön, intelligens sztorit ír: szétdarabolja a cselekmény idősíkját, állandó flashbackekkel utal vissza az összecsapásokat megelőző eseményekre, és váltogat a különböző szereplők szempontjai közt, így magyarázza a miérteket, hogyanokat és a motivációkat. Szerencsére van érzéke ehhez a struktúrához, határozottan felerősíti vele a képregény dinamikáját, és az így egy vad, őrületes hullámvasúthoz válik hasonlatossá, ami egy pillanatra sem hagyja lankadni a figyelmünket. Mire ráunnánk a szövegelésekre, jön egy frankó akció, mire meg az unalmassá válna, ugrunk egyet az időben. De persze az egész sorozat sikerének a kulcsa az, hogy Lindelof valami elképesztően lazasággal és könnyedséggel nyomja le a torkunkat a pofátlan túlzásokat, amik más körülmények közt (mondjuk egy „hű, de komoly és cool vagyok” Mark Millar kezeiben) bámulatos gyorsasággal röhejessé válnának. Van itt félbetépett Rozsomák, aki többszáz métert kúszik a hóban az egyik hegy tetejére felhajított alteste után, ahol viszont már vár rá a Hulk, és közli vele, hogy választhat, melyik lábát egye meg. És ez még mindig semmi ahhoz képest, amikor Fury hősünk levágott fejével (!) folytat beszélgetést… Az Ultimate Wolverine vs. Hulk ezekben a pillanatokban a paródia határán egyensúlyoz, de Lindelof mindig időben kap észbe, és rántja vissza egy (fél) fokkal komolyabb talajra, ahol még ennyi szórakoztató butaság után is lehetséges, hogy Logan egy morális döntés súlyával szembesüljön a fináléban. Aztán Fury feltűnik szó szerint a semmiből (ennyire laza ez a képregény: mikor Rozsi megkérdezi a félszemű Samuel L. Jacksont, hogy honnan tudta, hogy itt lesznek, foghegyről ennyit köp oda: én tudok mindent), és beszól mindkét főhősnek, akik elsétálnak a naplementébe. Beszarás… Nem lehet nem szeretni.
Punisher: Naked Kill
Nem szórakoztam ilyen pokoli jól Megtorló képregényen Garth Ennis utolsóelőtti Punisher MAX-os sztorija óta (és ez nem kis szó, mert Ennis távozása után is olvashattunk jobbnál jobb történeteket a karakterrel). Jonathan Maberry regényíró one-shotjában Frank egy gyilokpornó hálózatra bukkan, aminek központját, egy röhejesen jól védett és felszerelt irodaépületet az egyik alkalmazott segítségével rohamozza meg – kreatív eszközökkel, mert az épületbe lehetetlen fegyvert bevinni. A Naked Kill még a MAX imprinthez képest is egy szélsőségesen brutális, végtelenül gonosz és cinikus képregény, ami éjfekete humorának is köszönhetően, nem egy frenetikus pillanattal ajándékozza meg az olvasót. Frank szokásos faarcával, de mélyen legbelül nagy megelégedéssel mészárolja végig magát a perverz, szadista gyilkosokkal teli épületben (fantasztikusan jó a narráció), miközben kényszerített segítője, állandó gyilokpornó nézőként akaratlanul is élvezi a vérengzést, és ennek hangot is ad („azt hiszem, elélveztem”, közli, miközben hősünk véres péppé ver egy biztonsági őrt). Ötletes, feszes, véres és sötéten vicces képregény, olyan undorító gazemberekkel, akiknek lekaszálásakor az olvasó maga is ujjong örömében. Laurence Campbell komor, nyers, durva képei, és Lee Loughridge borongós hangulatú színei pedig tökéletesítik az élményt.
Rapture 1
Újabb szerzői képregény, ami a szuperhős mítoszt vizsgálja, természetesen merőben más szempontból, mint a két nagy kiadó sorozatai. Michael Avon Oeming (a Powers rajzolója) és felesége, Taki Soma egy posztapokaliptikus sztorit tárnak elénk egy olyan világról, amit a szuperhősök epikus méreteket öltő háborúja szinte teljesen elpusztított. A mű középpontjában az énekes Gil, és barátnője, Evelyn állnak, akik épp egy szakításféleségen mennek keresztül (a lány repülőre száll, hogy elutazzon), amikor a pokol végleg elszabadul. Később megpróbálják újra megtalálni egymást a szénné égett világban, amit a hősök „dolguk végeztével” elhagytak. Aztán megjelenik egy mágikus lándzsával hadonászó fickó, aki közli Evelynnel, hogy neki kell megmentenie az emberiséget, vagyis azt, ami abból megmaradt. Vagyis: szuperhősös szerelmi történet világvége utáni kulisszák közt. Jó ötlet… de sajnos csapnivaló kivitelezéssel párosul. Ha azt mondom, hogy az egész szám egy nagy katyvasz, akkor finom voltam. A karakterek teljesen üresek, nem érezni köztük semmilyen kapcsolatot (Emlékszünk még az Y: Az utolsó ember első pár oldalának telefonbeszélgetésére, ami bőven elég volt Brian K. Vaughannak, hogy egy több tucatnyi számon át tartó nőkeresési missziót alapozzon meg vele? Na, ez itt nem ilyen.), az idősíkok trendi megkavarásának semmi értelme, a lándzsa elfogadása, és az első csók párhuzamba állítása rettenetesen erőltetett, a sztorivezetés pedig mesterkélt: látszik, hogy nagyon kreatív akar lenni, de végül csak széttöredező, érdektelen lesz. Ráadásul a rajzok is messze elmaradnak a Powers színvonalától. Nem leszek vevő a második részre.
Star Wars: Legacy 36
Új szelek fújnak a galaxisban. A sith császár, Darth Krayt halott, így a Galaktikus Szövetség tábornoka, Gar Stazi, és a száműzött uralkodó, Roan Fel összefognak, hogy legyőzzék a gonosz Birodalom maradékát. Csakhogy itt egykori ellenségekről van szó (a Köztársaság és a Birodalom utódjairól, ugyebár), akik számára nem könnyű hozzászokni a gondolathoz, hogy most vállvetve kell harcolniuk egy közös fenyegetés ellen. John Ostrander remekül érzékelteti a kezdődő kapcsolatot jellemző bizonytalanságot, óvatoskodást, bizalmatlanságot, és az űrcsaták helyett immár éles és ravasz szóváltásokra korlátozódott ellenségeskedést. Hogy teszteljék közös ügyük életképességét, és egyáltalán, egymás bizalmát, összehangolt támadást indítanak Krayt birodalmának egyik legfontosabb, és legjobban őrzött bolygója ellen. A csata természetesen látványos (Omar Francia képei, bár messze nem egyediek, a célnak tökéletesen megfelelnek), de nem elsősorban az akción van a hangsúly, hanem a szembenálló felek egymáshoz való viszonyán. Az erkölcsös, eltökélt Stazi, az alattomos Fel, a büszke birodalmi kapitány, és az áldozathozatalra vakon kész altiszt izgalmas, kiszámíthatatlan négyszöget alkotnak, az olvasó tényleg úgy érzi, hogy a konfliktus és a szövetség helyzete bármilyen irányba elmozdulhat. Újabb remekül megírt Legacy képregénnyel van tehát dolgunk – de ezen három év után már meg sem lepődünk.
Ultimatum 4 Mijazistenezafos? Te jó ég, tényleg ettől a crossovertől várják a Marvelnél, hogy majd új életet lehel az egy ideje már döglődő ultimate univerzumba? Nem újdonság, hogy Jeph Loeb már régen nem tud írni (aki ezt vitatja, az büntetésből olvassa el az új Hulk sorozat eddig megjelent részeit ötször egymás után), de ez még tőle is minden kritikán aluli. A sztori röviden annyi, hogy Magneto most húdenagyon berágott az egész emberiségre, és úgy döntött, hogy kiirtja az egész fajt, úgy ahogy van. Ennek céljából gigászi természeti katasztrófákat szabadított rá az egész bolygóra (legalábbis állítólag, mert azon kívül, hogy egy óriáshullám ellepi New Yorkot, és hogy Latveriában beköszönt a jégkorszak, nem látunk semmit), aminek következtében a hősök egymás után patkoltak el röhejesen jelentéktelen, unalmas, és minden fantázia nélküli jelenetekben. Ennél több eddig nem is történt. Olyan az egész, mint egy pornófilm. A fejesek eldöntötték, kiknek kell meghalniuk (milyen aktusok legyenek a filmben), aztán módszeresen végigmentek a listán, pipálgatva az elvégzett feladatokat (orál, anál…), amiket nem tart össze semmi. Nyilván úgy gondolták, hogy a sok haláleset (punci és cici) elegendő sokkhatást (ejakulációt) gerjeszt majd a hülyére vett olvasóban, hogy ne törődjön olyan csekélységekkel, mint a logika, a történet és az érzelmek, sőt, a karakterek iránti tisztelet. Most, a negyedik szám végén, miután Valkűr egy FÉMkarrdal levágja Magneto, a MÁGNESSESSÉG URÁNAK egyik karját, kezdetét veszi a végső csata. Hála az égnek: már csak egy rész van hátra.(0 csillagot nem lehet adni?)
Mitől számít mangának egy manga? Anélkül, hogy rögvest képregénytörténeti vagy esztétikai fejtegetésekbe bonyolódnék, annyi biztosan kijelenthető: a Mangattack kiadó gondozásában való megjelenés nem előfeltétel. A Földfény címen piacra dobott képregényük ugyanis csak a nevében manga. Sem stílusában, sem történetvezetési technikáiban, sem szellemiségében nem hasonlít arra, amit a köztudatban mangaként szokás aposztrofálni. Ettől persze még bőven lehetne remekmű.
Az alapszituáció például egészen ígéretes. Ahogy a címből sejthető, sci-fivel van dolgunk, de – szerencsére – nem egy messzi-messzi galaxisban járunk, hanem 2068-ban. Ekkorra már bekövetkezett, amitől a mai jövőjósok félnek: a Föld elkótyavetyélte természeti erőforrásait, egyedül a napenergia maradt, amelyet a Hold körül keringő energiasugárzók gyűjtenek össze és irányítanak a Földre. A rendszer működtetésére egy nemzetközi kutatóállomás felügyel. Ez a Földfény-kolónia, 228 felnőttel és 42 gyerekkel, akik közül többen már a Holdon születtek, és soha nem is jártak a Földön. És nem is vágynak már oda, a legtöbb ország ugyanis – élen Oroszországgal, Kínával és Angliával – az összeomlás szélén áll, a szegénységből és az óriási munkanélküliségből fakadó társadalmi feszültségeken túl pedig a terrorista mozgalmak megerősödése is sújtja őket.
Minderről persze csak hallomásból értesülünk, mivel a Földfény mindkét eddig megjelent kötete a Holdon játszódik. A történet elején az űrállomás multikulti idilljét három tinédzser halála rázza meg. A fiatalok brahiból felmásznak egy csillagvizsgálóra, ahol baleset éri őket. A tragédia következtében a kolónia vezetőjét leváltják, utóda Aaron Cole, aki jóval pragmatikusabb és politikusabb alkat. A beilleszkedés legnehezebben fiának, a 15 éves Damon-nak megy, akit egyedüli földi születésűként a Földfény Akadémia többi diákja folyamatosan zaklat, de az sem növeli jelentősen a népszerűségi indexét, hogy anyja az egyik tanár. Bonyolítja továbbá a helyzetet, hogy a lány, aki a legjobban tetszik neki, az osztály legbalhésabb bully-jának barátnője.
Az első kötet cselekményét nagyjából le is fedi ennek a konfliktusnak a kibontása. A Földfény legnagyobb trükkje, hogy sci-finek álcázza magát, miközben a sztori játszódhatna akár egy földi gimnáziumban is, ugyanazokat a sablonos tinikaraktereket és konfliktusokat láthatjuk, amiket egy mai tinfilmben vagy képregényben. Az persze régi evidencia, hogy a sci-fi-k többsége is mai viszonyokra reagál így vagy úgy, de mégiscsak kínos, hogy ennyire nem tudnak elszakadni a kliséktől az alkotók. Az első paneltől az utolsóig kiszámítható sztorit a kötet végére tartogatott csavar menti meg: az egyik főszereplőről kiderül, hogy egy brit terrorista csoport tagja, ebbéli minőségében elfoglalja az irányítóközpontot, és kilátásba helyezi, hogy egy energianyalábbal földi városokat fog elpusztítani. A folytatásban így aztán a melodráma helyett több tér jut az akciónak, ami egészen szórakoztatóvá teszi a kötet első felét, a másodikban viszont – miután a terroristát sikerül kivonni a forgalomból – gyakorlatilag semmi nem történik.
Enyhe vigasz, hogy ez a semmi, viszonylag ízlésesen van megrajzolva. Ahogy a felütésben jeleztem, stílusban alig van nyoma a hagyományos manga-esztétikának, ha csak a fekete-fehér paneleket nem számítjuk (nem számítjuk). Christopher Schons, akinek ez az első önálló képregény-sorozata, tehetséges rajzoló, a figurái néhol elnagyoltak, de a kompozíciói izgalmasak, hatásosak – többet is kihoz a sztoriból, mint amennyi benne van. Stuart Moore a fülszöveg szerint „elismert regény- és képregényíró”, dolgozott a Rozsomákon és a Csillagkapu: Atlantiszon is, ennek ellenére a már említett sablonos karaktereken túl a történet aránytalanságait is fel lehet neki róni. Az első kötetben illetve a folytatás második felében olyan komótosan ballag a cselekmény, mintha egy 20 kötetes szériáról lenne szó, noha állítólag már csak egy kötet fog elkészülni.
Akadnak problémák a fordítással is: sokszor merev, szó szerinti magyarítást kapunk a szituációhoz illő mondatok helyett. („Adjatok egy leckét neki” – mondja a főgonosz, nyilván a „Give him a lesson” fordításaként, és van még jópár hasonló.) A legfurcsább a magyar kiadást illetően, hogy ugyan van benne tartalomjegyzék, de oldalszámokat egyik lapom se találni. Ez vajon egy új divat, vagy csak lemaradt?
A fentiek ellenére egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a célközönséget (13-15 éves fiúk) ez a sci-fi-nek álcázott kamaszdráma képes lekötni, de hogy totálisan középszerű munkáról van szó, az ténykérdés.
Földfény 1-2. Eredeti cím: Earthlight. Írta: Stuart Moore. Rajzolta: Christopher Schons. Fordította: Pap Zoltán és Sárközy Bence. Kiadó: Mangattack. Kiadás éve: 2007. Ár: 1416 Ft.
Keménykötésű csávó stukkerrel a kezében, borostával a pofáján, vagány, fekete bőrdzsekiben, hol „mi a franc ez?”, hol meg „szétlőlek, kisapám” tekintettel a szemében, katonáktól, vámpíroktól, gólemektől vagy éppen kísértetektől űzve. Az alkotók és a kiadó nem árulnak zsákbamacskát, a hamisítatlan ponyvahangulat már rögtön a borítókra vetett első pillantás után keblére öleli az olvasót, és most őszintén: kell ennél több egy igazi geeknek?
A Dampyr fumetti (maga a szó a szöveget tartalmazó buborékra utal), vagyis olasz képregény, közelebbről pedig a Bonelli kiadó 2000-ben indított horrorsorozata, amely odakint már túlvan a századik részen, és töretlen népszerűségnek örvend. De ezt a fonalat itt el is ejtem, mielőtt az állítólagos kritika átmegy egy ízes anyázásba, amiért a mangákba és szuperhősökbe fojtott magyar képregény-piac láthatóan képtelen eltartani egy európai ponyvaínyencséget (vagy ha a szintén bukott XIII-ra, Sörmesterekre és a döcögő Largo Winch-re gondolunk, lényegében bármit), dacára annak, hogy úgy kéne ide a jó horror, mint a karó egy vámpír szívébe. Mert bizony, a hatodik, Fekete mágia című kaland után a Fumax kénytelen volt beszüntetni a sorozat kiadását, hiába próbálkoztak több trükkel is az eladások megdobásának érdekében.
Nade, lássuk a történetet. A főszereplő Harlan Draka, egy senkiházi szélhámos, aki a háború sújtotta Balkánon használja ki a bombák és kegyetlen katonák gyötörte vidéki népek hiszékenységét – amíg rá nem jön, hogy ténylegesen képes mindarra, amit évek óta csak megjátszik (ügyes, csavaros kiindulási pont, kár, hogy később nem foglalkoznak vele részletesen). Ugyanis egy nő és egy vámpír gyermeke ő, vagyis egy dampyr, akinek vére úgy ápolja a vérszívók bőrét, mint az alieneké a tengerészgyalogosokét. Ezzel világossá válik számára, hogy múltjában sokkal több a sötét folt, mint valaha is hitte volna, így aztán a katona Kurjak, és a mesterét elhagyott vámpír, Tesla segítségével nyakába veszi Európát, hogy kiderítse, ki is ő valójában, és miért van a világon, és persze hogy közben annyi rémséget küldjön a pokolra, ahány csak elé mer kerülni.
Mauro Boselli és Maurizio Colombo tesznek a klasszikus vámpírmitológiára, és saját szájuk íze szerint formálják annak törvényeit és jellegzetességeit, miközben persze ennek ellenére gazdagon merítenek mindenből, amiből érdemes. És korántsem csak a gyökerekből, mert a Dampyr szimpatikusan felvállalt pofátlansággal olyasmikhez is bátran hozzányúl, amik már maguk is a klasszikusok megidézéséből és kiforgatásából éltek. Úgyhogy a ’30-as évek hangulatosan színpadias Universal horrorjai, a klasszikus kísértet- és vámpírhistóriák, Dario Argento atmoszférikus, nyomozós rémtörténetei vagy éppen Lovecraft tébolyító meséi mellett jelen van itt többek között a Penge, az Indiana Jones, és a képregényes ponyvahorror témájában immár teljességgel megkerülhetetlen Hellboy szellemisége is. És igen, mindez abszolút pozitívum, hisz tudjuk jól, hogy a művészetben nem feltétlenül számít bűnnek, ha valaki lop, csak az, ha rosszul csinálja – Boselliék pedig egyáltalán nem csinálják rosszul.
Mégis, az egész szinte fabatkát sem érne a remek hangulat nélkül, aminek oroszlánrészét persze az teszi ki, hogy a történetek rendre Közép- és Kelet-Európa fantasztikus érzékletességgel, részletességgel és hitelességgel bemutatott, sötét kis zugaiban játszódnak, a Balkán szívétől Oroszországon át Prágáig – olyan helyszínek ezek, amelyek zamatát sokkal magunkébbnak érezhetjük, mint valamilyen jellegzetesen amerikai környezetet (vagy akár olyan európait, amit amerikaiak ábrázolnak). Ez már az első, egyébként a későbbiekhez képest még kicsit gyengélkedő, de azért összességében frappáns felütésül szolgáló történetben is magabiztosan üstökén ragadja az olvasót, és elsődlegesen ez készteti arra, hogy a további köteteket is magához vegye. A sztori előrehaladtával Harlannal együtt tudunk meg többet és többet a múltjáról, de ahogy arra már céloztam, az írók nem korlátozzák a Dampyrt a vámpírmitológiára – az oldalak pörgésével Harlan világa egyre tágul, és tágul, és a vérszívók mellett mindenféle szörnyek és szellemek is helyet kapnak benne.
Boselliék képregénye ilyen szempontból néha kicsit kaotikusabbnak és zsúfoltabbnak tűnik a kelleténél, mert ahogy szabadon csapong a különböző horrorelemek, és az azokkal kapcsolatos hagyományok tisztelete és elutasítása között, nehézkesen alakulgat csak az az egységes kép, ami egy (mondjuk Hellboyéhoz hasonlatos) saját világ és mitológia kialakulását tenné lehetővé. Persze ennek a csapongásnak is megvannak a maga előnyei. A Tengerparti fantomok kihalt vidámparkjának hátborzongató kísértethistóriája, a Vérvörös szonáta orosz hadsereget és maffiát összekapcsoló gengszterhorrorja, A kőhíd alatt gólemet és őrült tudóst felvonultató rémmeséje (a bizarr, ősi zsidónegyedben mintha csak a Dr. Caligari expresszionista díszletcsodái köszönnének vissza) vagy a Fekete mágia okkultista egyetemi gyilkosságsorozata együtt olyan változatosságot kínál, amit ritkán látunk állandó író(duó)val rendelkező sorozatok esetében. Természetesen a Dampyr, jó, és más művekből vígan merítő ponyvához méltón nem nélkülözi a humort és a popkulturális utalásokat sem (szerencsére nem is viszi túlzásba őket), de ez már tényleg csak hab a tortán.
Ami viszont még fontos, az a főszereplők alkotta, egészen ügyesen, ötletesen összerakott trió: van ugye egy vámpírnőnk, egy vámpírvadászunk és egy „egyszerű” katonánk, akik elég különbözőek ahhoz, hogy már csak szimpla összeeresztésük ténye is izgalmas legyen, de emellett még kiválóan működik köztük a csapatdinamika is, mely nem nélkülöz sem bajtársiasságot, sem szarkazmust, sem ellenségeskedést, még a legpörgősebb pillanatokban sem. Olyanokból pedig van elég, bármelyik részről legyen is szó. A Dampyr cselekménye mindig gyorsan, nyílegyenesen halad előre, s bár igaz, hogy ez a gyorsaság olykor megbosszulja magát a felületes karakterekben, a suta dialógusokban és a sablonos szituációkban, a helyzet minden sztorival javul – azért is nagy kár ezért a képregényért, mert valóban minden felvonása jobb, mint az azt megelőző.
A sorozat képi világa annak ellenére egységes, hogy nincs állandó rajzolója – az egyes kötetek során több művész adja egymásnak a stafétabotot, de mindig érvényesül a funkcionalitás elve. A fekete-fehér képek szigorúan a történetet szolgálják, egyszerűségükben hatásosak, realisztikusak, és még a panelelrendezés is szabályos, trükköktől és virtuóz megoldásoktól mentes. A mimikák életszerűek, sosem válnak túlzóvá, a hátterek pedig szintén a sztori kívánalmai szerint változnak: ha épp a hangulatteremtés a cél, akkor minden szépen kidolgozott, ha azonban egy drámai hatást, egy szereplő reakcióját kell kiemelni, akkor annak megfelelően elnagyolt, vagy éppen üresen hagyott hátteret kapunk.
Nem hibátlan, de ennek ellenére kifejezetten szórakoztató horrorsorozatról van szó, és most szívesen mondanám, hogy mindenki rohanjon megvenni, hogy legyen esélye a folytatások megjelenésének is, de ez a vonat már elment. Úgyhogy jobbat mondok: mindenki rohanjon megvenni, hogy feltehessen a polcára hat jó kis képregényt.
A nemzetközi Gyereknapon újabb szupersztár szállt alá közénk: a szőke bóbitás Titeuf (ejtsd: titöf) a franciaajkú gyerekek között ismertebb, mint Astérix vagy Lucky Luke, 1992-es megjelenése óta 16 millió autogramot osztott albumainak borítóján, 25 nyelven beszél, 15 évesen is hetykén áll a bóbitája és csak nem akar sem meg-, sem kiöregedni az iskoláskorból. A svájci Kázmérnak nincs szüksége Hubára, és bár rengeteg témában vet fel kérdéseket, a kólában lévő buboréktól kezdve a munkanélküliségen keresztül a fütyi érthetetlen beszőrösödéséig, sem tanulságot nem akar levonni, sem erkölcsi kérdésekben kétségbevonhatatlan ítéletet hozni, nemhogy ráerőltetni az olvasójára.
Bill Watterson kortalanul filozófikus rosszcsontjától eltérően Titeuf nagyon is a mában él, követi napjaink történéseit (ebben a legújabb kötetben például az apját is eléri a gazdasági válság szele, elveszíti az állását), sőt, ügyesen kiépített marketinggépezet egyengeti az útját a halhatatlanok csarnoka felé: rajzfilmsorozat, videojátékok, McDonald's menü, játékfigurák, szexuális útmutató. Hopp, ez utóbbira térjünk vissza egy pillanatra, hiszen a Titeufben mindenkor jelenlévő szexualitás problémájának bemutatása fontos mérföldkő volt a figura történetében: a svájciak egyik jellegzetes vonása, a prüdéria (Zep saját szavai, aki maga is svájci) által a felnőtteknek és a gyerekeknek készült képregények közé emelt falat sikerült áttörnie, elsőként az országban.
Noha Zep eredetileg felnőtt társainak, a saját emlékeiből felépítve akarta bemutatni a felnőtté válás előszobáját, azt a felfedezésekben gazdag és izgalmas kort, amit megkomolyodván és szembenézve a mindennapok valóságával, újra és újra eszünkbe kell juttatni, mielőtt végleg unalmas, szürke robotokká változnánk, mintegy mellékhatásként hatalmas gyerekrajongótábort sikerült toboroznia, akik igazi popsztárként imádják a most 41 éves, háromgyermekes svájci alkotó kétdimenziós, negyedik csemetéjét. No de ki is ez a Zep valójában?
Az onex-i születésű Philippe Chappuis tizenkét évesen alkotja meg első fanzinját, melyet kedvenc együtteséről, a Led Zeppelinről nevez el Zepnek. A becenév azonnal ráragad, hogy végül végigkísérje egész alkotói pályáját. A genfi képzőművészeti elvégzése után a Spirou magazinnak és a Fluide Glacial-nak dolgozik, majd 1991-ig három önálló kötete jelenik meg, a Victor n'en rate pas une (Victor sosem hibázik), a Léon Coquillard és a Kradok/Amanite Bunker (Kradok/Galócabunker). A Genf-Párizs-Brüsszel háromszög ingázásainak taposómalmából születik Titeuf, mintegy utolsó kitörési kísérletként, amit végül a Glénat kiadó szerkesztője, Jean-Claude Camano fedez fel a beszédes című Sauve qui peut (Meneküljön, aki tud) fanzin oldalain. Titeuf első kalandjai 1993-ban látnak napvilágot album formában: a Dieu, le sexe et les bretelles (Isten, a szex és a hózentróger) kitörő sikert arat és egy 15 éves diadalmenet veszi kezdetét, melynek során az ifjú svájci számos díjat zsebel be, többek között a rangos angouleme-i nagydíjat 2005-ben.
Zep azonban nem esik Morris hibájába, és széles körben ismert felfedezettje mellett más, önéletrajzi ihletésű albumokat is készít, mint a Les filles électriques (Az elektromos lányok, 1997), a L'enfer des concerts (A koncertek pokla, 1999), valamint a zsebkönyv formátumú Découpé en tranches (Felszeletelve, 2006). A Titeuf hetedik kötetének mellékleteként induló Tcho! magazin tehetséges rajzoló/szerzők új generációjának ad helyet: az itt születő sorozatok közül kettőt forgatókönyvíróként jegyez (Captain Biceps, Les Chronokids) és bár a magazin emblematikus figurája továbbra is a kis Nicolas és Gaston Lagaffe zabigyereke marad, a közel harminc szerzőből álló alkotógárda képes maradandót letenni az asztalra, ahogy ezt a karaktereik egyre-másra születő önálló albumai is jelzik (Buche - Franky Snow, Ohm - Bao Battle, Téhem - Malika Secouss, Boulet - Raghnarok, Dab - Tony et Alberto).
Hazánkban Titeuf legújabb, tizenkettedik kötetével debütál, ami nem befolyásolja az élvezetet, hiszen majdnem teljes egészében egy oldalra kihegyezett poénokból áll, ráadásul a francia kiadáshoz hasonlatos kiszerelésben: keménytáblás A4-es méret, 44 oldal, kiváló papírminőség, öröm kézbefogni a kötetet. A gegek egy része ismerős lehet azoknak, aki már olvasták a korábbi albumokat, de a stílus ugyanolyan letaglózóan humoros, amint titeuf-perspektívából láthatjuk a munkanélküliség okozta depressziót, a csókolózás gusztustalan és érthetetlen rituáléját, az öregkori kopaszodást és a Légyben látotthoz hasonlatosan szörnyű átváltozást, amit a kamaszodás jelent. A fordítás szörnyen nehéz lehetett és nem is teljesen adja vissza Zep nyelvi leleményeit, melyekhez az első alkotóműhelye alatti iskolaudvarról beszűrődő beszélgetések adták a lökést, de a képi világ teljesen feledteti azt, ami esetleg elveszhetett volna a magyarra ültetés közben. Egész egyszerűen nem tudok semmilyen érvet találni az ellen, hogy ne vegyük meg, a kissé borsos árat leszámítva, de ennyit bőven megér, hogy egy rövid időre szabadjára engedjük a bennünk rejlő Titeuf-öt!
Titeuf - A Zélet célja (Le sens de la vie)
Írta és rajzolta: Zep
Kiadó: Athenaeum, 2009
Oldalszám: 44
Ár: 2490 Ft
Üdv mindenkinek, itt az aktuális képregényes "megmondom a frankót"! Ezúttal azzal kezdem, hogy megérkezett végre a The League of Extraordinary Gentlemen harmadik felvonásának első része, amire talán mégsem érte meg ilyen sokáig várni... Hogy miért, arról beljebb, és addig is, szerencsére van még élet Alan Moore-on túl - méghozzá tele szörnyekkel, hullákkal, világvégével, szuperhősökkel, terrorral, meg csillagháborúkkal, szóval csupa igazi geeknek való cuccal. Ha tanulságot kell vonni a heti felhozatalból, két dolog jut először eszembe: egyrészt rohadtul unalmas már Batman halála, másrészt lehet, hogy az apokalipszis egyáltalán nem olyan lehangoló és kétségbeejtő, mint amilyennek a világvége utáni filmek és irományok állandóan beállítják...
B.P.R.D. – The Black Goddess 5 Történet: Mike Mignola, John Arcudi Rajz: Guy Davis Kiadó: Dark Horse Comics
Mike Mignola, a Hellboy univerzum kimeríthetetlen kreativitású atyja már évek óta építgeti azt a történetet, ami, ha minden igaz, mostanában éri majd el csúcspontját. Ha valaki nem tudná, a nemes egyszerűséggel csak békáknak nevezett békaszörnyek elleni háborúról van szó, ami a legutóbbi miniben (The Warning) egy kicsit komplikáltabbá vált, minthogy az ellenség szövetségeseket talált magának az első B.P.R.D. sztoriban, a The Hollow Earth-ben megismert földalatti rémek személyében. Valahol ironikus, hogy míg Hellboy a saját sorozatában főleg a személyes sorsával kapcsolatos kérdéseket kutatja, és noha elvileg ő a kulcs az apokalipszishoz, az mindig meghúzódik a háttérben (bármily fenyegetően is), közben éppen az ő történeteiből kinőtt B.P.R.D. foglalkozik a világ végét hozó gonosz erők elleni epikus küzdelemmel. Ironikus, de nincs vele semmi baj: Hellboynak jól áll az egykedvű hozzáállással, súlyos pofonokkal, a változatos, legkülönfélébb misztikus lényekkel és helyszínekkel teli útkeresés, az ügynökség színes, izgalmas karakterekből álló csapata pedig az összes (!) eddigi sztoriban kiválóan működött az aktuális világvégét elodázó paranormális nyomozó- és kommandós osztagként.
Az ötrészes, és frissiben véget ért The Black Goddess a The Warning közvetlen folytatása, és egyben a középső része egy trilógiának, ami majd a következő, The King of Fear című miniben zárul le. A sztori szerint a B.P.R.D. a rejtélyes Martin Gilfryd után indult, aki többször is megjelent Liz álmában, hogy figyelmeztesse őt a világvégével kapcsolatban – majd pedig elrabolta őt. A nyomkeresés hamar véget ért: hőseink már a második szám elején rátaláltak Gilfrydre és Lizre, és rögtön kezdetét is vette egy hatalmas csata – amiben azonban az elrabló és az ügynökök váratlanul egy oldalra kerültek a támadó szörnyek ellen. Valóságos írói zsenialitás kell ahhoz, hogy négy részen át úgy lehessen elhúzni egyrészt egy akciójelenetet, másrészt pedig egy heves, rendszeresen tettlegességig fajuló vitát ugyanabban a témában (mire kell Gilfrydnek Liz, és miért?), hogy nemhogy unalmassá ne váljon, de ráadásul a székébe ragassza az olvasót. Márpedig Mignola és Arcudi megfelelnek a követelményeknek, ahogy rajzolójuk, a kicsit sem szép, viszont roppant erőteljes, nyers, és szimpatikusan kaotikus vonásokkal dolgozó Guy Davis is. Az epikus hangvételt illetően ez a mini kétségkívül a B.P.R.D. sorozat eddigi csúcspontja: az írók és a rajzoló is maximálisan kiélik kreativitásukat a lehengerlő erejű, hihetetlenül dinamikus összecsapásokban, amikben az ügynökség tagjai, a hadsereg katonái, Gilfryd szerzetesei, békaszörnyek, sárkányok és óriásrobotok vesznek részt. Kell ennél több egy geeknek? Hát persze, és meg is kapja! Mert közben a vérontástól pár száz méternyire misztikum és dráma keveredik egy fantasztikusan jól megírt dialógus, és némi izgalmas múltidézés háttérében, a középpontban Gilfryd ravaszul kiismerhetetlen, titokzatos karakterével. És akkor még nem is beszéltünk a cliffhangerről, amitől minden Lobster Johnson rajongó (és hát ki nem az?) összepisálja magát örömében. Így kell ezt csinálni. Most pedig kezdhetjük számolni a napokat a The King of Fear első részéig…
Batman: Battle for the Cowl 3 Történet és rajz: Tony Daniel Kiadó: DC Comics
Ez egy érdekes minisorozat volt. Közepesen indult, korrektül folytatódott, és pocsékul ért véget. A harmadik részben lezárult a Batman utódlásáért folytatott harc, amiről így összességében az az elmondható legnagyobb pozitívum, hogy legalább nem húzták el vagy hat részig, ahogy azt az efféle eseményekkel szokták. Sok más viszont tényleg nincs itt, aminek örülni lehetne. Lássuk csak: Gotham ugyebár lángokban áll (kezdem úgy érezni, hogy kissé eltúlozzák Batman távollétének hatásait – épp csak egy hiánya generálta gonosz fekete lyukban nem tűnik el a város), Pingvin és Kétarcú acsarkodását kihasználva a szupergonosz hadsereget toborzott új Fekete Maszk az alvilág vezérévé válik, a Batman család tagjai pedig hasztalan próbálják fenntartani a rendet a nagy káosz közepette. A képregény egy jelentős része Dick és Jason dögunalmas dialógusokkal kárhoztatott, érdektelen és sablonos harcával telik, aminek végén utóbbi folyóba zuhan egy robogó vonat tetejéről, miután elutasítja előbbi segítő kezét. Azannyát! Micsoda dráma! Ez a „jófiú meg akarja menteni a rosszfiút a halál torkából, de az inkább elpatkol” rutin nagyjából 20 éve járt abban a fázisban, hogy még csak közepesen volt klisés, a klasszikus folyóbaesés meg már fényévekkel túlvan a röhejesség határán. De most tényleg, emlékszik valaki olyan szuperhősre vagy –gonoszra, aki ténylegesen abba halt bele, hogy vízbe (könyörgöm, vízbe!!) zuhant? Én nem, viszont egy kis gondolkodással biztos tudnék mondani vagy féltucatot, aki azután is visszatért, hogy mondjuk atomjaira robbantották. Szóval ne vicceljünk már! Amúgy meg pont az történik, amire számítottunk, az ölti magára a halottnak hitt Batman jelmezét, aki messze a legesélyesebb jelölt volt, és talán csak az új Robin személye szolgál egy kis meglepetéssel (legalábbis annak, aki még nem találkozott a Grant Morrison és Frank Quietely féle Batman and Robin reklámanyagaival).
Most viszont lelövöm a „poént”, úgyhogy aki nem akar spoilerrel találkozni, az ugorjon. A hosszú évek óta Éjszárnyként tevékenykedő Dick, vagyis az első Robin lesz Batman, az új Robin gúnyáját pedig Damien, Bruce fia ölti majd magára (Morrison a szokásos szerepek felcserélését ígéri júniusban induló képregényében, vagyis lesz egy kevésbé borongós Sötét Lovagunk és egy hardcore Robinunk). Érdekes, dinamikus, kifejezetten ígéretes párost lehet faragni belőlük (ha eltekintünk attól, hogy Daniel az első részben a tökös, kőkemény, ki ha én nem, „badass” Damient egy nyöszörgő pöccsé degradálta), de ez a feldobott labda Morrisonnak szól, és attól tartok, hogy egy jottányit sem javít a Battle for the Cowl megítélésén. Ahogy a rajzok sem: Danielnek a második részben volt egy-két igazán remek pillanata, de most mintha csak rutinból dolgozott volna – és még úgy is rosszul. Egyetlen, a Fekete Maszkot ábrázoló remek oldalt leszámítva egy közepes szintet alulról nyaldosó, lelketlen iparosmunkát kapunk, csúnyán elnagyolt hátterekkel, alig-alig dinamikus akciókkal, és néhány bántóan túlzó, nevetségesség határát súroló momentummal – ilyen például a vörös szemekkel, kárörvendően vigyorgó Jason. De a lényeg, hogy letudtuk ezt is, kiderült, aminek ki kellett derülni, felhúzatott a színpad a következő darabokhoz, most már nyugodtan el lehet felejteni az egészet…
Captain Britain and MI:13 13
Történet: Paul Cornell Rajz: Ardian Syaf, Leonard Kirk Kiadó: Marvel Comics
Szomorú kötelességemnek kell most eleget tennem. Dacára annak, hogy pár hónappal ezelőtt a Marvel megnyugtatóan szárnyát törte azoknak az aggodalmaknak, amelyek szerint a finoman szólva is alacsony eladások miatt törlik a Captain Britain and MI:13 című sorozatot, most mégis bejelentették, hogy amint Paul Cornell lezárja a jelenlegi sztorit, búcsút mondhatunk az utóbbi évek egyik legvagányabb, legdögösebb szuperhős-képregényének. Igazán nagy kár érte, mert ez tényleg a legjobb sorozat volt, ami tavaly kinőtt a kiadó aktuális égzengéséből, a Secret Invasionből. Ahogy az a címből is nyilvánvaló, a Captain Britain Anglia szuperhőseiről szól, akik közvetlenül a kormánynak dolgoznak, vagyis igazából titkosügynökök – vezetőjük Pete Wisdom, tagjai pedig: Penge, Spitfire, Fekete Lovag, az újonc Faiza Hussan, és persze maga Britannia Kapitány, aki ironikus módon mellékszereplő a saját képregényében. A sorozat sajnos utolsó sztorijának, a Vampire State-nek a harmadik részénél járunk éppen, ami pont olyan izgalmas, mint ahogy azt a cím sugallja. Dracula és alattvalói elhagyták menedéküket a Holdon, és összehangolt, totális támadást indítottak, hogy trükkel, stratégiával és erővel elfoglalják, és fajukénak deklarálják egész Angliát (mellesleg Doctor Doom jóváhagyásával). Az offenzíva felkészületlenül érte hőseinket, és ennek végső következményeit most láthatjuk: Dracula, „generációjának legnagyszerűbb tábornoka” (akit Cornell ténylegesen képes félelmetes ellenségnek ábrázolni) beveszi Angliát, összezúzza az MI:13 csapatát, és véres mészárlást rendez a brit parlamentben.
Cornell ugyebár másodrangú karaktereket használ, amikkel nyilván sokkal nagyobb szabadságot engednek neki, mintha mondjuk Pókembert írna – így aztán hullanak a szereplők szépen (aztán, hogy melyik „halál” lesz végleges, majd elválik), és szerencsére a képregény is sokkal brutálisabb, stílusa is sokkal durvább, mint azt a Marvel élvonalbéli címeitől megszokhattuk. Dögös, tökös, hamisítatlanul brites hardcore szuperhős-képregény ez, amiben Cornell nem spórol sem a hullákkal, sem a kemény, érdes dialógusokkal, sem pedig a karakterek közti izgalmas dinamikával. Ritka, hogy egy ilyen epikus történet ennyire „underground” hangulatú legyen, olvasása közben annak ellenére is elfeledkezünk róla, hogy egy Marvel füzetről van szó, hogy Cornell odafigyel a kontinuitásra is, és elmagyarázza, hogy az amerikai hősök, nameg Norman Osborn miért nem avatkoznak be a konfliktusba. A befejezés pedig az a fajta, ami után az olvasó számolja a napokat a folytatásig… „Sajnos” a sorozat indulása óta csak egyre jobb és jobb (talán a rajz színvonala esett picit, mintha Kirk elfáradt volna, de még így is szép és realisztikus látványt kapunk), és elszomorító, hogy pont most fogják lelőni. Nagyon melegen ajánlott mindenkinek, és nem, ismétlem, nem csak a szuperhős-történetek kedvelőinek.
From the Ashes 1 Történet és rajz: Bill Fingerman Kiadó: IDW Publishing
Imádom a posztapokaliptikus témájú filmeket/könyveket/képregényeket, így aztán nem is volt kérdéses, hogy teszek egy próbált a frenetikus humorú Bob Fingerman új sorozatával, a From the Ashes-zel – már csak azért is, mert az első résznek már a borítója is vicces. Fingerman saját magáról és feleségéről ír, akik valamilyen csoda folytán (ami baromira lényegtelen) túlélik a világvégét. Egy normál történetben ilyenkor jönne a kétségbeesés, a megszállott kutatás más túlélők után, az őrület határára való sodródás… de itt nem. Bob és Michele egyszerűen csak örülnek, hogy élnek, és hogy végre nyugtuk van: nem kell a munkájuk miatt aggódniuk, nem küszködnek a vacak számítógéppel, az idióta alkalmazottakkal, az állandóan csöngő telefonnal és nem bosszantják őket más emberek. Állnak a civilizáció füstölgő, üszkös romjain, csontvázig égett hullák gyűrűjében, és megállapítják, hogy végre szabadok, és eljött számukra a paradicsom. Hát lehet ezt nem szeretni? Fingerman láthatóan elemében van: sorra veszi a világvége utáni filmek kliséit, vagyis a túléléshez elengedhetetlenül szükséges lépéseket, de mindegyiket teljes közönnyel kezeli. Túlélők? Reméljük, nincsenek. Telekommunikáció? Annak hál’ Istennek kampec. A legfontosabb beszerzendő cuccok a rommá dőlt áruházakból? Síkosító (szex a szabadban, hisz már senki nem látja), és WC-papír (apokalipszis vagy sem, a seggem azért legyen tiszta).
Bob és Michele vidáman barangolnak a törmelékhalom közepén, jókedvűen társalognak, kárörvendnek, ugratják egymást, és már-már képtelenül gonosz, görbe tükröt tartanak a posztapokaliptikus alkotások elé. Ennek betetőzése az, amikor az író pofátlanul szembeállítja egymással a nyugodt, csendes, barátságos világvégét, és az azelőtti stresszes, idegeskedésekkel és problémákkal teli hétköznapokat – maró szatíra ez, ami látszólag csak egy jót röhög a zsáner kliséin, fű alatt azonban azt üzeni, hogy ez a világ már megérett az enyészetre. Ezzel persze nem lehet kitölteni egy hatrészes minisorozatot, ahhoz Fingermannek szüksége van történetre is, amit épp a legjobbkor hoz be a képregénybe. A végén, amikor már kezdene unalmassá és önismétlővé válni a nagy örvendezés a civilizáció pusztulása fölött, megjelennek az ilyen sztorik legsablonosabb, egyben nélkülözhetetlen kellékei, a mutánsok és/vagy kannibálok (a második szám borítója meg szörnyeket is ígér). Persze bájos hőseinktől erre is csak szarkasztikus megjegyzések érkeznek reakció gyanánt, és minden bizonnyal roppant mulatságos lesz látni, ahogy szerencsétlenkedve próbálnak majd életben maradni az apokaliptikus hordák forgatagában. Ami a rajzokat illeti, azok tökéletesen aláhúzzák a történet stílusát: cseppet sem visszafogott, erősen rajzfilmes, karikatúraszerű vonásokat kapunk, amik kellő bájjal ruházzák fel a két főszereplőt, és amiknek sajátos hangulatot kölcsönöz a fekete-fehér helyett rézbarna-fehér (és a flashbackben kék-fehér) színezés. Kifejezetten jó móka.
Killer of Demons 3 Történet: Christopher Yost Rajz: Scott Wegener Kiadó: Image Comics
Chrisotpher Yost bájos kis hentelős horrorvígjátéka az év egyik meglepetéscíme – ami sajnos ezzel a harmadik számmal már le is zárul (bár remélhetőleg csak ideiglenesen…). Bizonyos szempontból furcsa egy képregény ez: nem olyan véres, mint lehetne, nem olyan frenetikusan vicces, mint amire a téma alapján esetleg számítanánk, és nem is olyan gonosz és cinikus – mégis, mindezek az erények megvannak benne annyira, hogy kitűnően szórakozzunk. Olyannyira, hogy ez a mini talán csak akkor lehetett volna jobb, ha Garth Ennis írta volna (mert ez bizony neki való alapanyag). A történet középpontjában Dave Sloan áll, aki az Ég megbízásából öldösi a Földön emberi alakban tevékenykedő démonokat – akiknek igazi arcát természetesen csak ő látja. Vagyis a kiindulási pont nagyban emlékeztet Bill Paxton remek filmjére, az Isten haragjára, de míg ott a thriller és a drámai elemek voltak hangsúlyosak, Yost itt inkább elereszti a haját, és élvezi a bulit – amibe persze belevisz egy-két jópofa csavart is. Dave ugyanis olykor kételkedik benne, hogy valóban Isten küldetését végzi, vagy az egész hóbelevanc csak a fejében létezik, a démoni munkatársakkal, és az őt segítő kisfiúforma angyallal együtt. Ez a történetelem alighanem hatásosabb lenne, ha az író az olvasót is kétségek között hagyná, bár az egyrészt egy komolyabb hangvételt kölcsönözne a műnek, másrészt meg le kellene mondanunk miatta a harmadik rész igencsak frappáns (és folytatást ígérő) befejezéséről.
Ebből a számból kiderül, miért is létezik a démonok gyilkosa, honnan ered feladata, és miért hagyja az Úr, hogy a pokol teremtményei az ő egy szál katonájától eltekintve szabadon garázdálkodhassanak a Földön. A magyarázat vicces és cinikus: miután Lucifer kitaszíttatott a mennyből, megkapta feladatául a poklon való uralkodást, de rá kellett valahogy venni, hogy ezt a munkát el is végezze… Yostnál egyébként a démonok egyszerű, hétköznapi emberek álcája mögül viszik kísértésbe a szerencsétlen halandókat: túlbuzgó gyorséttermi dolgozókként, munkakerülő főnökökként, gyilkosságot sugdosó, buja pultoslányként, az új munkatársakat drogozásra csábító hivatalnokokként, vagy épp elmegyógyintézeti dolgozókként. Ötletes és logikus megoldás, hisz ha jól meggondoljunk, valóban minden nap egy egész sor olyan szituációba botlik az ember, amiben valamilyen kísértés éri, és ezt az író itt nagyon frappánsan érzékelteti. A komikumba bújtatott gyilok egyébként kellemesen gyors sodrású, a fordulatok mindig a kellő helyeken lökik tovább a sztorit, és bár Yost a karakterekkel nem nagyon foglalkozik, erre itt nincs is szükség. Scott Wegener rajzfilmes, bájos, elnagyolt vonásai pedig sokszor már önmagukban viccesek, főleg az emberi ruhákban parádézó, bamba képű démonok sikerültek nagyszerűen. Remek kis mini ez.
The League of Extraordinary Gentlemen: Century: 1910 Történet: Alan Moore Rajz: Kevin O’Neil Kiadó: Top Shelf Productions
Keleti hadvezéres akció-kaland és marslakóinváziós ponyva sci-fi után Alan Moore és Kevin O’Neil most az okkultizmus és a világvége területén vág keresztül a világirodalomból kölcsönvett karakterek forgatagában. És ha azt vesszük, mennyit kellett várnunk egy újabb LoEG képregényre, mennyire sóvárogtunk az új kalandért a zseniális első két felvonás és a Black Dossier után, akkor ez a háromrészes mini egyelőre elég vaskos csalódásnak néz ki. Ha nem azt vesszük, akkor is. Pedig a Century egy igen grandiózus vállalkozásnak tűnik, már csak azért is, mert egy egész évszázadot akar felölelni. Az első rész, ahogy az alcíme (vagyis al-alcíme) is mutatja, 1910-ben játszódik, a másodikhoz majd ugrunk 1969-be, hogy aztán a záróakkord napjainkba hozza az apokalipszissel kacérkodó történetet. A középpontban ezúttal is a liga még megmaradt tagjai, vagyis Mina Harker és a megfiatalodott Allan Quatermain állnak. Mellettük a csapat még kiegészül Virgina Woolf halhatatlan, kétnemű Orlandójával, a tolvaj A. J. Raffles-zal és Thomas Carnacki okkult nyomozóval. Utóbbinak olyan látomásai vannak, amik a világvégét vetítik előre, szóval a liga nyomozni kezd az ügyben, hogy aztán végül ne jussanak semmire, legfeljebb arra a következtetésre, hogy a veszély nem most, hanem a jövőben leselkedik az emberiségre. Mindeközben a haldokló Némó igyekszik meggyőzni lányát, Jannit, hogy folytassa örökségét, de az inkább elszökik tőle, hogy a saját életét élje – és persze a szálak végül összefutnak.
Chris Claremont mondta Moore-ról, hogy ha egyszer megtanul történetet írni, mindenki más csomagolhat. Arra utalt ezzel, hogy a brit képregényisten szinte utánozhatatlan, ha hangulatteremtésről, karakterkezelésről és kreativitásról van szó, de az általános vélekedés szerint a sztori nagyon nem az ő asztala. Lehet, hogy ez egy kicsit túlzás, hogy tehetségének eme aspektusa csupán a többihez képest tűnik haloványnak – de most mindenesetre meglátjuk, mire is elég önmagában. Merthogy az 1910-nek pont az a legnagyobb hibája, ami az előző felvonások legnagyobb erénye volt: a karakterkezelés és a hangulat. Moore továbbra is remekül írja a mindig bizonyítani próbáló, és mindig bizonyításra kényszerülő, erős és határozott Minát, és mivel a fókuszpontban rajta kívül Janni áll, a Century határozottan nőközpontúvá válik. A baj csak egyrészt az, hogy Janni az íróhoz méltatlanul elnagyolt figura, akinek motivációi kidolgozatlanok, pálfordulása pedig elsietett és átérezhetetlen, másrészt meg az, hogy a többiek nagyrésze teljesen elsikkad. Quatermain, azzal, hogy Moore megfosztotta őt a róla élő legendás kép és az öreg drogos kontrasztjától, teljesen sótlanná és unalmassá vált, Carnacki és Raffles meg mintha ott sem lennének. Egyedül Orlandónak vannak sziporkázó pillanatai, ő az egyetlen, aki van olyan markáns figura, hogy az előző liga tagjaihoz lehessen mérni (illetve még Andrew Norton, "London fogja" egy izgalmas adalék). A helyzetet nehezíti, hogy ezek a szereplők szinte totálisan passzívak, kicsit mennek, kicsit beszélnek, kicsit nyomozgatnak, hogy megtudjanak pár információt, ami aztán nem vezet sehová, és mindezt egy olyan környezetben, ami ráadásul jelentősen kevesebb jópofa geget és utalást tartalmaz, mint az elődök esetében. Szerencsére az 1910-nek így is megvannak a remek pillanatai, nem utolsósorban a Koldusopera dalbetéteinek merész, roppant stílusos történetbe ágyazásának (ez egy olyasfajta narratív bravúr, amire kevés más író képes), az ügyesen félrevezető, és a Moore saját From Helljére is utalgató hasfelmetsző jackes szálnak, a katartikus befejezésnek és persze Kevin O’Neil szokásosan lenyűgöző, részletgazdag, fantasztikusan hangulatos rajzainak köszönhetően. De ezúttal mindezek is csak egy erős közepesre elegendők.
Star Trek Crew 3 Történet és rajz: John Byrne Kiadó: IDW Publishing
Na, kérem, ezt nevezem én Star Treknek, nem azt a színes-fényes-hangos tiniakciót, ami most fut a mozikban! John Byrne minisorozata egy igazi, intelligens, ötletes, izgalmas képregény, ami az érdekes sztoriknak és a remek főszereplőnek hála egyaránt megfelel az univerzummal csak most ismerkedők és a régi, nagy trekkie-k igényeinek is. A Crew „Egyesről” (Number One) szól, aki még az első Star Trek sorozat eredeti pilotjában, a The Cage-ben tűnt fel, mint Christopher Pike kapitány női elsőtisztje (nem is tetszett az NBC-nek, hogy egy ilyen fontos pozíciót nem férfi tölt be a filmben, így aztán Gene Roddenberry később lecserélte Spockra – kárpótlásul meg feleségül vette egy Egyest alakított Majel Barrettet). Az első, bőven a The Cage előtt játszódó részben Egyes (akinek igazi nevére sosem derült fény – itt sem) még épp csak kikerült az Akadémiáról, hogy rögtön első küldetésén klingonokkal szálljon szembe, a másodikban egy idegen űrhajó támadását kellett túlélnie a legénység többi tagjával együtt, most pedig (ugyanis minden szám egy-egy kerek történetet tartalmaz, akárcsak annak idején a tévésorozat) egy igazi rejtély megoldása vár rá. Hősünk a U.S.S. Venture-on szolgál, amelynek kapitánya rábukkan egy jó 500 éves emberi kolóniára, valahol a semleges zóna szomszédságában. Csakhogy a kolónia egy ’60-as évekbeli amerikai kisváros tökéletes mása, az első utcakőtől a gyerekszobákban fekvő utolsó játékmackóig, és pont csak maguk az emberek hiányoznak belőle.
Tökéletes kiindulási pont egy Star Trek történethez, és Byrne láthatóan jól tudja, mitől működik ez a világ. Értsd: a szereplők nem azzal oldják meg a rejtélyt, hogy szétlőnek és robbantanak mindent, ami eléjük kerül. A képregény első fele azzal telik, hogy vizsgálják a különös szellemkolóniát, következtetések vonnak le, bizonyítékokat gyűjtenek, és találgatnak, Byrne pedig mindezt kifejezetten gördülékenyen, izgalmasan, érdekfeszítően írja meg. Aztán persze eljön az akció ideje is, de abból csak annyi van, amennyi a sztori előrelendítéséhez, majd lezárásához szükséges. Tehát a Crew végig a jól felépített történetnek és az ötleteknek köszönhetően működik, és ehhez kapunk még egy melankolikus, drámai hangvételű flashbacket is a kolónia sorsáról, és egy gyönyörű utolsó panelt, ami összeköti ezt a képregényt a későbbi pilottal, és amitől így minden trekkie szíve nagyot fog dobbanni. És természetesen Byrne Egyest is pontosan úgy ábrázolja, ahogy kell: erős, okos, öntudatos, hidegfejű, bátor nőként, aki mindig tudja, mit kell tenni, és sosem adja fel, de közben nagyon is sebezhető és emberi. Ami pedig a rajzokat illeti, van bárki, akinek magyarázni kell Byrne stílusát? Markáns, nyers arcai az érzelmek igazi térképei, hátterei részletekben gazdagok, paneljeivel pedig most is ügyesen, rutinosan vezeti a szemet – ja, és Lovern Kindzierski puritán, az élénk és fényes képi világ trendjével szembenő színei is nagyon szépek. Ami a negatívumokat illeti… olyanokat most nem nagyon tudok mondani.
Star Wars: Clone Wars 6 Történet: Henry Gilroy Rajz: Scott Hepburn Kiadó: Dark Horse Comics
Nos, ezzel a kis jawa bogyórakással kapcsolatában legalább azt el lehet mondani, hogy alkotói nem árulnak zsákbamacskát. Úgy értem, vessetek csak egy pillantást a borítóra: hát nem fantasztikusan kifejező? Akár azt is ráírhatták volna, hogy „hülye, aki olvassa”, úgy sem lett volna egyértelműbb, hogy milyen kínok várnak arra a szerencsétlen Star Wars rajongóra, aki Anakint meghazudtoló vakmerőséggel beleveti magát a „történetbe”. Igaz, a tisztesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy ez a képregény nem nekem, nekünk készült, hanem sokkal inkább a 14 éven aluli korosztálynak. Csakhogy az alkotók pechjére elmúltak már azok az idők, amikor egy gyerekeknek szánt műnek pusztán a célközönsége miatt megbocsátottuk az ostobaságot, az unalmat és a kreativitás teljes hiányát. Utóbbi már a címből nyilvánvaló: most tényleg szükség volt még egy klónháborús sztorira? Nem elég az a rakás animációs sorozat, könyv és képregény, ami ezt a témát boncolgatja? (Szó szerint, mert a szerencsétlen rókának már rég a belsőségeit húzzák, nem a bőrét.) De jó, legyünk kicsit pozitívabbak: végülis a Star Wars: Republicnak voltak remek pillanatai, és az első, hagyományos animációval készült Clone Wars sorozat is egész pofásan sikerült. Szóval lássuk, mivel tud szolgálni nekünk a hatrészes, Slaves of the Republic című sztori záróakkordja. Obi-Wan, Anakin és Ashoka sikeresen kiverték a szeparatistákat a semleges Togruta bolygóról, ám ellenségeik addigra a teljes népet eladták rabszolgáknak. Az elmúlt számok azzal teltek, hogy hőseink próbálták megtalálni és kiszabadítani őket, miközben folyton-folyvást csapdába és fogságba estek. Persze kell valami módszer, amivel a kínosan lapos és egyszerű cselekményt valahogy el lehet húzni hat füzeten keresztül.
A baj csak az, hogy ennek köszönhetően hőseink az egész történet során inkompetens barmoknak tűnnek, akik képtelenek szinte bármit is véghezvinni, és szinte csodával ér fel, amikor a sokadik értelmetlen, időhúzó közjáték és bosszantó dramaturgiai mellékvágány után elérik céljukat. Ráadásul a mű élvezetében nem segít a karakterek ábrázolása sem, ugyanis mindenki röhejesen egydimenziós. Anakin a forrófejű tanítvány, Obi-Wan a megfontolt diplomata, Ashoka meg a komikus mellékzönge, akit sikerült majdnem olyan idegesítőre írni, mint annak idején Jar Jar Binkset (külön öröm, hogy a klónháborús időszak legfantáziátlanabb karakterét, Asajj Ventresst ide is sikerült ideerőszakolni, hogy néhányszor gonoszan nézzen, és csúnyákat mondjon, de egyébként ne csináljon semmi érdemlegeset). A humor primitív, az akciók unalmasak és ötlettelenek, a cselekmény elnyújtott és kiszámítható, egyes fordulatai pedig heveny röhögőgörcs állapotát idézik elő az olvasóban (ld. Miraj „nagy drámai haláljelenetét”: de tényleg, miért is kellene, hogy érdekeljen egy kegyetlen rabszolgavezér elpatkolása? Mert fűződött egy röhejes szerelmi szálszerűség közte és Anakin közt, amihez képest A klónok támadás romantikázása maga volt a XXI. századi Elfújt a szél?) És minthogy ez a képregény a dühítően ronda 3D-animációs sorozat „csatolt terméke”, a képi világ keretei adottak: minden úgy néz ki, mint a tévéshow-ban, azaz szögletesen, csúnyán, irritálóan. Húzzuk le a wc-n az egészet, a júliusban érkező folytatással együtt. Tudom, azt még nem olvastam, úgyhogy ez egy csúnya, rossz előítélet… de leszarom.
The Umbrella Academy – Dallas 6 Történet: Gerard Way Rajz: Gabriel Bá Kiadó: Dark Horse Comics
Így lesz egy emós rockerből megbecsülésnek örvendő író: Gerard Way, a My Chemical Romance frontembere 2007-ben kezdte írni a The Umbrella Academy – The Apocalypse Suite című hatrészes minit, ami az év egyik legnagyobb meglepetéseként robbant a comicpiacon. A bájosan abszurd, vicces, brutális és groteszk képregényt egyaránt keblére ölelték az olvasók és a kritikusok, úgyhogy nem is csoda, hogy Way tavaly egy újabb sztoriba kezdett bele – természetesen az első rajzolójával, Gabrial Bával közösen. A Dallas ott vette fel a történet fonalát, ahol a The Apocalypse Suite elejtette. Hőseinket megviselte saját nővérük elleni harcuk, otthonuk pusztulása, és persze a tény, hogy csaknem beköszöntött a világvége. De hiába az önsanyargatás, elhízás, bűntudat és betegen, sérülten fekvés a szedett-vedett csapatnak újabb fenyegetéssel kell szembenéznie, amit a jelek szerint ismét egyik saját társuk képvisel. A ludas ezúttal Number Five, a tízéves testében rekedt hatvan éves időutazó, akit rejtélyes ügynökök üldöznek, és próbálnak belekényszeríteni egy évtizedeken átívelő küldetésbe, miközben a többiek igyekeznek összerakni a képet, és kideríteni, mi áll a háttérben – és Number Five múltjában (nameg jövőjében).
Szóval időutazós sztorival állunk szemben, annak összes – mondhatni, kötelező –paradoxonával, csavarával és bájos múltmegváltoztatásával együtt. Ezeket pedig Way láthatóan jól kezeli, olyannyira, hogy a negyedik rész végén az utóbbi évek egyik legfrappánsabb, legfrenetikusabb cliffhangerével lepte meg az olvasókat (de a hatodik számban is van egy pillanat, ami 2009 egyik legemlékezetesebbike lehet: ld. Rumor és Kennedy elnök jelenetét). A legfontosabb különbség az előző minihez képest, hogy a Dallas sokkal komolyabb annál, és így bizony jóval kevesebb idő jut a poénkodásra – de a cselekmény van olyan sodró lendületű, abszurd és ötletes, hogy ezt ne érezzük problémának, és ha a humor nincs is annyira előtérben, a képregény sajátosan könnyed, groteszk hangulata, vagyis a legnagyobb ütőkártya a változatos, izgalmas, többdimenziós karakterek mellett továbbra is megmaradt. Hogy lehetne megunni egy olyan világot, ami egyszerre futurisztikus és anakronisztikus, ami tele van mindenféle ponyva sci-fibe kívánkozó kütyükkel és régies járművekkel, nem is beszélve az intelligens csimpánzokról, akik itt a jelek szerint együtt fejlődtek az emberi fajjal? Way vidáman és brutálisan (folyik a vér és a bél rendesen) kavargó stílusforgatagát nem lehet nem szeretni, mert annak ellenére (vagy éppen azért), hogy ezer helyről, vagyis hozott alapanyagokból dolgozik, azokkal olyan ügyesen zsonglőrködik (egy újabb pipa a szuperhős-zsáner kiforgatása mellé), hogy az eredmény egy egészen sajátos, eredeti mű lesz, amelynek történetmesélési mechanizmusát rengeteg író megirigyelhetné. Ami pedig Bát illeti, ő tökéletesen kiszolgálja, sőt, fokozza Way stílusát – annak könnyedsége, abszurditása az ő furcsa, kicsit Mike Mignolára emlékeztető vonásainak köszönhetően válik még hangsúlyosabbá. Tökéletes szórakozás, ennél többet kívánni is nehéz lenne.
Emlékszem, amikor 1998-ban mozikba került Denzel Washington és Bruce Willis Szükségállapot című filmje, amiben terroristák bombamerényletek egész sorát követték el New Yorkban, a kritikusok jóízűen röhögcséltek a sztori képtelenségén. Aztán három év múlva, egy álmos kedd reggelen ledőltek a tornyok, odalett a sérthetetlenség illúziója, és egy rakás kacaj a torkokban ragadt. Megtörtént az elképzelhetetlen. Mark Sable új, ötrészes minisorozata 1999-ben kezdődik, és továbbgondolja ezt az elképzelhetetlent, megspékelve valószínűleg egy csinos kis összeesküvés elmélettel. A történet főhőse Alan Ripley, viszonylag híres regényíró és filmproducer, aki terrortámadásokról szóló könyvekkel és akciófilmekkel szórakoztatja a nagyérdeműt. Aztán eljön 2001. szeptember 11., és a világ megváltozik. Alan, akinek katona testvére odalett a támadásban, hirtelen egy kormány által pénzelt, titkos csoportban találja magát, amelyben helyet kap rajta kívül egy hacker, egy ügyvéd, egy közgazdász, egy mikrobiológus, egy feltaláló és egy tiszteletes. Feladatuk az, hogy elképzeljék az elképzelhetetlent, vagyis kiagyaljanak olyan, Amerika elleni támadási lehetőségeket, amik térdre kényszeríthetik az országot – még mielőtt az ellenség kitalálná őket, hogy aztán ha megteszi, akkor meg tudják akadályozni. Az olajutánpótlás elvágása egyetlen csapással, ebolához hasonlóan halálos vírus, mely úgy terjed, mint a nátha, kézigránát méretű atombomba és így tovább. Alan és társai megteszik a dolgukat, főhősünknek még egy gyors románc is kijár a csinos mikrobiológussal (gyorsan, de roppantmód ügyesen lezavart mellékszál), de nyolc évvel a csoport feloszlatása után az ország ellenségei szép sorban elkezdik valóra váltani a titokban kiötlött támadási szcenáriókat…
Az ötlet egyszerű, ugyanakkor hátborzongatóan nagyszerű, és komoly lehetőségeket rejt magában. Az első résznek nincs más dolga, mint lefektetni a történet alapjait, amit kiválóan meg is tesz. Sable remek dialógusokat ír, a képregény csúcspontja kétségkívül az, amikor a csoport az Amerika elleni, „elképzelhetetlen” támadásokról beszél (az egyetlen butaság az inkább paródiába illően túlzó megjegyzés a vezetőről, akinek aktái annyira titkosak, hogy még ő sem olvashatja el őket). Ijesztő forgatókönyvek követik egymást aktuálpolitikai felhanggal, személyessé fajuló ellentétekkel, és némi egészséges szarkazmussal, miközben az egészet belengi a paranoia kiválóan elkapott hangulata. Ez a paranoia egyébként az egész képregényre rányomja a bélyegét már az első oldalaktól kezdve, és onnantól egyre csak fokozódik az erőteljes befejezésig, ami minden bizonnyal még jobban rájátszik majd erre az érzésre. A rajzokat az igen tehetségesnek tűnő Julian Totino Tedescónak köszönhetjük, akinek nyers, realisztikus stílusa leginkább Alex Maleevet és Michael Larkot idézi emlékezetünkbe, ami sosem egy rossz képzettársítás – az abszolút pozitív összképhez pedig hozzájárulnak még az elegánsan visszafogott, szép színek is, amelyek egyes jelenetekhez (például a temetéshez) fantasztikusan sokat képesek hozzátenni. Az Unthinkable egy izgalmas, érdekfeszítő, intelligensen megírt történet, ami jó úton jár ahhoz, hogy akár a legjobb post 9/11 képregény legyen belőle.
Amazing Spider-Man 594
Te jóságos ég, végre! Ideje volt, hogy az egyébként remek Mark Waid, befejezze ezt a meglepően kínosra és semmilyenre sikerült háromrészes sztorit, amit egyébként bölcsebb lett volna egyetlen számban lezavarni. Az egésznek ugyanis semmi haszna azonkívül, hogy felvázolja, mi minden változott meg a hálószövő körül, miután a Fantasztikus Négyessel egy hónap után visszatért egy másik dimenzióbéli kalandból. Röviden: felbukkant börtönben sínylődő szobatársának nővére, May néni bepasizott, J. Jonah Jameson polgármester, Norman Osborn meg Amerika egyik leghatalmasabb embere lett. Ja, és felbukkant egy kicsit sem érdekes, és még kevésbé izgalmas új gonosztevő, akit Waid nagyon görcsösen próbál félelmetesnek eladni, de sehogy sem sikerül neki. Nincsenek jó poénok, csak lapos cselekmény, unalmas akció, és hősünk részéről egy, noha semmiből érkező, de komoly és ígéretes, elhatározás a végén, amihez viszont megint csak nem kellett volna három rész. Ami a rajzot illeti, Mike McKone és Barry Kitson sem vannak topon, a mimikák eltúlzottak, a dinamika meg-megbicsaklik, a panelelrendezés sem túl fantáziadús… a színek meg persze túl élénkek, de hát ezt már megszokhattuk (és nem csak itt). Viszont a remény él, hisz a héten indul Joe Kelly igencsak ígéretes American Son című sztorija, mely az Amazing Spider-Man 600-ban éri majd el csúcspontját.
Blackest Night 0
„Először sötétség volt. Aztán fény. És elkezdődött köztük a háború.” Akinek még lett volna bármi kételye afelől, hogy Geoff Johns Green Lantern története, a Blackest Night lesz az év legnagyszerűbb képregényes eseménye, az vegye kézbe a Free Comic Book Day kereteiben megjelent, nulladik, bevezető részt, aminek hála most kap egy ízelítőt a július közepén induló crossoverből. Voltaképp nem több ez, mint egy kis merengés a halálról a közelmúltban, vagy akár az évtizedekkel ezelőtt elpatkolt DC-szereplőkkel kapcsolatban (minthogy a halálnak, köszönhetően a feltámadott holtakból álló Fekete Lámpásoknak, nagy szerepe lesz a történetben), de annak tökéletes. Hal és a frissen visszatért Barry (ld: Flash: Rebirth) saját „halálukról” és Batmanéről elmélkednek, hozzátéve a képlethez J’onnt és Aquamant, és pár gondolatot arról, hogy mit is jelent mindez az Igazság Ligájára, rájuk, és a világra nézve. A sötét, baljós hangulatot (melyhez hozzájárulnak Ivan Reis gyönyörűen borongós képei is) csak egy kellemes, szép jelenet enyhíti, amelyben Hal barátként emlékezik Batmanre, akivel egyébként bőven voltak összezördülései. A flashbeckekkel tarkított nulladik rész összességében fantasztikusan erőteljes hangulattal, remek karakterpillanatokkal és baljós előjelekkel vezeti fel 2009 comic eseményét – tessék olvasni, és számolni a napokat július 15-ig.
Wolverine: Weapon X 2
A The Adamantium Men második része pontosan azt nyújtja, amit egy fasza kis Rozsomák címtől elvárunk: hosszú, vad, tökös kaszabolást, kellő mennyiségű vérrel és rosszfiúval, és egy morcos, elszánt antihőssel, aki szarik mindenre, és egyszerűen csak teszi, amit tennie kell. Vagyis egyelőre úgy tűnik, hogy Jason Aaron új sorozatának első sztorija nem kifejezetten a csavarokra és az intelligens történetvezetésre fog koncentrálni, hanem Logan karmaira – amivel nekem nincs is különösebb bajom, amíg van benne spiritusz. Márpedig van benne. Akad ugyan egy mellékszál egy riporternővel, aki elhatározza, hogy áskálódik egy kicsit Rozsomák múltjában (nem kell zseninek lenni, hogy megjósoljuk: rossz ötlet), de ez egyrészt olyan lassan halad, hogy valószínűleg bőven túlmegy majd ezen az ötrészes sztorin, másrészt meg a hangsúly tényleg az akciókon van. Logan szembetalálja magát a címbeli rosszfiúkkal, a Roxxon vállalat energiakarmos végrehajtóival, és legnagyobb örömünkre prezentálnak nekünk egy fél számon keresztül tartó brutális, intenzív, jól megszerkesztett csatát – meg egy bájos cliffhangert, ami még több brutális, intenzív, jól megszerkesztett csatát ígér. Ron Garney rajzai ugyan jóval élettelenebbek és kidolgozatlanabbak, mint lenniük kéne, de a Weapon X ettől függetlenül is egy roppant szórakoztató címnek tűnik – legalább annyira egyszerűsége ellenére, mint éppen azért.
Régi vesszőparipám a képregényantológia, amely a Kilencedik Művészet kaleidoszkópjaként, metszeteként és egyúttal forgószínpadaként funkcionál, de sajnos idehaza az eddigi próbálkozások (Vertigó-válogatás, Fekete-fehér, Papírmozi), az egy Pinkhell kivételével szép csendben, ám előtte feladatuknak mégis eleget téve sorra kimúltak: ők adtak táptalajt a lehetőségnek, hogy szárba szökkenjön egy Sin City sorozatunk és hamarosan egy stand-alone Y, az utolsó emberünk, valamint számos hazai képregényszerző ezeken az oldalakon mutatkozott be először. Az utóbbi fáklyáját nagy szerencsénkre a Panel vette át, így a második különszámukban találunk kiberprostit, dinoszaurutyot a Gödörben, a szaporítószervét szokatlan helyen tároló robot lakótársat, szörnyűséges lánctalpas bogarat és bohóc formájú humorérzékdetektort, ami mind-mind tehetséges magyar írók-rajzolók agyából pattant elő. Gaudeat igitur populus Christi!
Az eredetileg az amerikai Wizard magazin távolbaszakadt unokaöccseként, vitathatatlanul magyar ízzel debütáló Panel külföldi és magyar képregényes megjelenések bemutatását, recenzióját tűzte ki célul Magyarország első képregényes szaklapjaként (a második a Buborékhámozó, kormányánál Bayer Antallal), pár száz példányszámos, szinte underground terjesztésben. Az eddig hat számot megért magazin szülőatyja, az egyúttal Képregény.net-en is munkálkodó, Szabó Zoltán Ádám gondolt egyet és útjára indította a Panel különszámokat, ahol nem képregényekről írnak, hanem egyenesen a górcső alá vett művészeti ággal töltötték meg az oldalakat. A majd egy éves előkészítés meghozta a gyümölcsét, az első számhoz képest szembeszökő a változás, hiszen a teljes egészében fekete-fehér kiadvány harmincegyről ötvenöt oldalasra duzzadt, a papírminőség jelentősen javult és kapott egy rendkívül hasznos betétlapot, ami röviden bemutatja a szerzőket. Egyedül a "hell kitty"-s borítónál csúszott be némi technikai gikszer, ami, ha nem mástól hallom, nekem tulajdonképpen fel sem tűnt volna.
A tartalom tulajdonképpen két részre osztható, az első felébe a kifejezetten ide készített vagy eleddig asztalfiókban pihenő művek, a másodikba pedig az eredetileg Scott McCloud agyából kipattant 24 órás képregényrajzolás mintájára a 2008. decemberi Hungarocomix-on megrendezett 5 órás képregényrajzoló verseny résztvevőinek művei kerültek. A feladat 5 óra alatt 5 oldal kiizzadása volt a helyszínen megadott témában, ami nem túl meglepő módon maga a helyszín, vagyis a Gödör képében került kijelölésre. A szerzőgárda meglehetősen illusztrisra sikeredett, jobbára a 2007-2008-as Alfabéta-díjak jelöltjeiből és nyerteseiből került ki, így ezzel nem nagyon lehetett mellényúlni, a színvonal ennek megfelelően stabilan magas, különösebb megbicsaklás nélkül..
Az első két oldalas szösszenet Brazil, az Alfabéta-díjra jelölt Johnny Fellow szerzőjének munkája, de neki érezhetően jobban fekszenek a sci-fi témák, így inkább itt a Gödör című ötoldalasát emelném ki, ami egy nagyon jól időzített csattanóra van kihegyezve és akár a Galaxis Útikalauz egyik szócikke is lehetne a humorérzékről. A Szavannák, fekete nők Emtrexx-től a Hollywood által katasztrofálisan elbaltázott teleportáció képességével rendelkező antihős ötletére épül, egy jópofa csavarral, a Geek jegyezte E=mc3 pedig az intellektuális lapdance és a magnetikusan indukált ejakuláció fogalmával ismertet meg minket. Kettejükre egyébként érdemes lesz (még jobban) figyelni, mert a Roham kiadó gondozásában a Képregényfesztiválon megjelent közös munkájuk, a Pestblog.hu volt szerintem a 2009-es év legkellemesebb meglepetése (minimum dobogós lesz a 2009-es totálisan és bevallottan szubjektív Top10-ben).
Pásztor Tamás szinte tökéletesen elsajátította a stripkészítés fogásait, a Tomster hihetetlen kalandjai (amiből már megjelent egy önálló füzet) kategóriájában az egyik legjobb a magyar palettán, most itt ebből kapunk megnyugtató ötoldalas ízelítőt, majd Feki Vérvonal című egyoldalasából megtudhatjuk az egzakt varázsszót, amivel biztosíthatjuk unokánk anyagi hátterét (a pontos kiejtést nem mellékelte, szóval óvatosan, nehogy úgy járjunk, mint a Sötétség seregében!). Elérkeztünk egyik személyes kedvencemhez, a földönkívüli egyetemi lakótárshoz, akinek még mindig nem tudjuk a nevét és akivel ugyanúgy el tudnék képzelni egy saját képregényt, mint Noname-mel (remélem Felvidéki Miklós olvassa a Geekz-et, de legalábbis hevesen csuklik), a Különös, idegen nyelven Vass Róberttől ugyanis újfent megerősítette azt a már régóta magamévá tett elvet, miszerint soha, de SOHA ne adj a korsódban lévő sörödből egy kortyot sem, még a legjobb barátodnak se.
Kovács Péter Sötétkora egy oldalban a "Senki sem számít a spanyol inkvizícióra" inverz tételét állítja fel (hálistennek számok nélkül) és tökéletesen vezeti fel a teljesen elszállt képzeletű Lakatos István antiszociális és végtelenül rosszindulatú Lánctalpas bogarát, aki gyönyörűen eljátszik a panelek adta lehetőségekkel, amikor beszól a saját rajzolójának, amolyan Menő manó módjára és perspektívát váltva jut el az egyik oldalról a másikra. A másik kedvencem Pilcz Roland rendkívül ötletes versenyműve (ő oldotta meg a legjobban az 5 órás kihívását), amiben belekerül a saját képregényébe, egy pohár vízzel szerel le egy Terminátort és egy grafit dinoszaurutyot (hogy mi a dinoszauruty? fogadjunk nincsen kisöcséd...) enged szabadjára a Gödörben. Ennek az ötletparádénak a hatására döntöttem el, hogy beszerzem az összes Kalyber Joe kötetet, amit meg is tettem, bár nem teljesen azt kaptam, amire számítottam.
Az Alfabéta-díjnyertes Kemenes Iván ötoldalasa az ajánlásból ítélve egy elég személyes, népmesei elemekből építkező történetre sikeredett (a mostani Fesztiválon készült képregénye viszont a maga nemében zseniális), Laczinger Mátyás pedig egy kissé túlságosan is altesti poénokra kihegyezett "guggolósat" készített... háát, szó mi szó, jobban örültem volna Guta nyomozó egy újabb kalandjának. Lezárásként egy nagyon fárasztó rendőrviccet kapunk, a St. Tropez-i rendőrök előadásában, ami biztos szerez némi örömet a Funes rajongóknak.
Összegzésként annyit tudok mondani, hogy egy igen szórakoztató és változatos kiadványról számolhattam be, ami egyúttal ismét megnyugtat afelől: Magyarországon igenis vannak tehetséges képregényírók/rajzolók, akiktől minden bizonnyal számíthatunk még jópár kellemes meglepetésre. Ez bizony egy igen erős négy csillag, magasan a középszer felett.
Panel 2. (bélyeges) különszám Írták és rajzolták: számosan Kiadó: Panel Oldalszám: 55 Ár: 690 Ft
Hogyan is kezdjem el?... Legyek talán visszafogott és tárgyilagos? Hát jó: Shirow Masamune az atyaúristen! Ennél azért részletesebben? Rendben: ő a legintelligensebb, legtehetségesebb és legkülönösebb manga-ka szerzők egyike, aki az egyetlen (nem is túl vastag) kötetes Ghost In The Shell című művével elegendő táptalajt és feldolgozandó történetet, karaktert, ötletet és sziporkát biztosított két zseniális filmhez és két fordulatos, izgalmas, 26 részes sorozathoz (valamint még egy, utóbbiakhoz köthető filmhez) is... Masamune manga Magyarországon, értitek: itt bizony Jodorowsky-szintű megjelenésről beszélünk vastagon. Még akkor is, ha ez most csak a Dominion (és a GitS-et bizony pokoli nehéz lehet megszerezni a japán jogtulajdonostól...).
Masamune fura muki, példának okáért utálja és kerüli a nyilvánosságot, pedig világhírű képregény-rajzolóként erősen érdeklődik iránta a sajtó. Ott van aztán leplezetlen mániája a lenyűgözően hosszú és feszes női combok iránt, amely erotikus és pornográf jelenetek rajzolásában csúcsosodik ki - és nem is lenne ezzel semmi gond, ő azonban előszeretettel és gátlástalanul szórja bele ezen epizódokat a legkomolyabb munkáiba is, gyakran egészen váratlan helyeken. (Főművének kevésbé jól sikerült folytatása, a Ghost In The Shell:Man-Machine Interface manga amerikai változatából például egy az egyben kivágtak egy gigantikus hardcore orgia-jelenetet, amelynek fontosságáról sokat elárul az a tény, hogy hiánya abszolút nem feltűnő...)
A Dominion manga az Appleseed sorozat után, de a Ghost In The Shell előtt született, és hogy mennyire felfogható utóbbi előképének, arról beszédes hasonlóságok árulkodnak: a Ghost In The Shell eredeti, japán címe Kokaku Kidotai, azaz Páncélozott rohamosztag, a Dominion alcíme pedig egyszerűen csak Tankosztag. Itt is egy különféle feladatokra bevethető haderő áll a történetek középpontjában, ám a cselekmény vidáman csapong a vicces, romantikus és kalandos, ám leginkább sehová sem tartó mellékszálakon, míg végül kiderül, hogy miféle tervet forral a gonosz(?) Buaku és két macskalány-katonája (nyilvánvaló szexuális fétis, de Shirow nem lenne Masamune, ha nem játszana rá erre a tényre is - ez a rakoncátlan "kipofázni a lapok mögül" játék a GitS-re már vad lábjegyzetelési lázzá fokozódik), és hogy meg tudja-e őket akadályozni a Masamune imádott nőfiguráját megtestesítő Leona Ozaki (bubisra vágott középhosszú haj, lányos arc, keskeny csípő, hosszú combok) rendőrtársainak és kedvenc pókrobotjának segítségével.
Nehéz a Tankosztagot Masamune korszakos remekművének árnyékában megítélni, és ezt egyáltalán nem sértésnek szánom: amíg az olvasónak és az írónak egyaránt világos, hogy az egész képregény tulajdonképpen egy izgalmas, látványos és főleg vicces kaland-epizódokból álló füzér (a hátsó borító szerint: "egy hanyatló világba helyezett utópisztikus ökológiai, rendőrségi akció-vígjáték"), amely szerepelteti, de mélységében nem aknázza ki a Masamune által újra és újra bonckés alá vett témákat, addig senkit sem ér csalódás.
Emiatt sajnálom egyedül, hogy a Ghost In The Shell után olvastam el a Dominion-t, pontosabban hogy az előbbi támasztotta magas elvárásaimat nem tettem félre időben. Mert, akármennyire élveztem is a hullámvasutat - a kiszámíthatatlan poénokat, a szereplők jellegzetesen animés-mangás dührohamait, a csinos macskacsajokat meg a szédületes akciójeleneteket -, mégis úgy éreztem, hogy a lassanként, darabokból összerakható világkép, mely egy erősen szennyezett légkörű - gyakorlatilag totálisan taccsra vágott -, fantasy-elemekkel fűszerezett Földet tár elénk, elsikkad a háttérben, az ökológiai üzenet túlságosan egyszerűre sikeredett (szerencsére nincs szájba rágva), és ezúttal az amúgy igen pofás mechák is "csak" hi-tech játékszerek...
Abba is hagyom, mielőtt hülyeségeket kezdek beszélni. Gyönyörű, nem csak mangásoknak must-have kiadvány a Dominion, csak kérlek, kérlek ne a Ghost In The Shell-hez mérd! Vedd, vidd, vidulj - és drukkolj, hogy sok ilyen kiadást megérjen még a magyar képregénypiac...
Először jött a One More Day, amiben a Marvel agytrösztjei kukába hajítottak húsz évnyi Pókember-történelmet (élen a főhős és Mary Jane házasságával), aztán meg a Brand New Day, aminek új írógárdája fél évig próbált valamit kezdeni az új status quo-val, és szánalmasan kudarcot vallott. Úgyhogy a szájaló hálószövő már rég hat láb mélyen volt, amikor Dan Slott ásót fogott, és a New Ways to Die című hatrészes sztorijával, mint valami megváltó, hántolta ki a sáros földből. Annyi idő után, mikor a remény már szinte teljesen elveszett, végre újra kaptunk egy élvezetes Pókember történetet, egy szakajtónyi gonosszal, egy rakás mellékszállal, régi és új karakterekkel, kellő mennyiségű humorral, csavarral és akcióval. Jobbkor nem is jöhetett volna.
A korábbi részekben egy rejtélyes alak egy rakás gyilkosságot kent rá Pókemberre, akit ennek következményeként most köröznek a hatóságok. Itt jön be a képbe az ősellenség, Norman Osborn, az egykori Zöld Manó, aki egy ideje a rehabilitációba kényszerített ex-szupergonoszok hivatalos csapatának, a Thunderboltsnak a vezetője (tagjai többek közt Célpont és Venom is), és aki nyakába veszi New Yorkot, hogy kellemes kötelességének eleget téve, levadássza Pókembert. A játszmába azonban belekeveredik az egykori Venom, a haldokló Eddie Brock is, aki furcsa, csodával határos felgyógyulása után különös átalakuláson megy át, és persze a város új gaztevői (Mr. Negative, Menace, Freak) is ilyen-olyan módon kiveszik részüket a kiadós haddelhaddból.
Dan Slott legnagyobb teljesítménye, hogy mesterien fogja össze a Brand New Day fél év alatt hanyagul, látható koncepció nélkül papírra kent, aztán szanaszét szaladt, sehová nem tartó, ostobaságokkal teli, és minden jel szerint teljesen értelmetlen szálait, és kiváló érzékkel gyúr belőlük össze egy szórakoztató történetet. Igaz, ezt leginkább azok tudják csak értékelni, akik voltak vagy elég fanatikusak, vagy elég mazochisták, hogy a One More Day után is kitartóan figyelemmel kövessék a hálószövő pályafutását. Ők meg fognak lepődni például azon, hogy az utóbbi évek egyik legborzalmasabb új Marvel-karaktere, a sokadig Manó-klón Menace (az antitálentum Marc Guggenheim agy(?)szüleménye), aki mindeddig csak reménytelenül kínosan pillanatokat hozott magával, most egészen pofás és ötletes szerepet kap – de ez csak egy a sok példa közül, amiket a lap aljáig lehetne sorolni.
A sztori maga meglehetősen egyszerű, hiszen kis sarkítással pusztán annyi történik benne, hogy a jófiúként parádézó rosszfiúk el akarják kapni Pókembert, aki egy ideig menekül, aztán végül felveszi a kesztyűt, és visszavág. De a közben felbukkanó új karakterek (na és Brock átalakulása az idióta nevű, de ügyesen kitalált Anti-Venommá), a cselekmény végig nem szűnő dinamikája, az újabb és újabb, bár nem egetrengető, de a sztorit magabiztosan, újabb adag feszültséggel továbblökő fordulatok könnyűszerrel fenntartják a figyelmet, és akkor a karakterekről még nem is beszéltünk. Slott kiválóan írja Pókembert, reakciói logikusak, beszólásai viccesek, jól működnek kapcsolatai a többi szereplővel is (főleg az Anti-Venommal), a szituációkban pedig, amikbe kerül, végre nyoma sincs a Brand New Day-t tönkrevágott kínos erőlködésnek. Ehhez már szinte csak adalékok a szintén nagyszerűen ábrázolt gazemberek, élükön Osbornnal, és két fő csatlósával, Célponttal és Venommal. Történik még egy-két, a kontinuitás szempontjából fontos dolog a képregényben (pl. Peter átigazolása az egykori Daily Bugle-tól Ben Urich újságjához, a Frontline-hoz), és talán érdemes megjegyezni, hogy bár nem zárja le a Brand Naw Dayben elindított szálakat, így sem a gyilkossági vádakat, sem a Pókember világából egyébként otrombán kilógó politikai kavarást, a New Days to Die egy minimális utánanézéssel érthető és élvezhető önmagában is.
Szóval, Slott nagyon jól ért hozzá, hogy a körülményekhez képest a lehető legtöbbet hozza ki az egyébként tipikus, és semmi újat nem mutató szuperhősdramaturgiából, így azt ugyan mondhatjuk, hogy ilyen sztoriból tizenkettő egy tucat, azt viszont nem, hogy nincs kivételesen jól megírva. Igaz, a vége előtt a New Ways to Die elfárad kicsit, méghozzá pont az akciójeleneteknél (ahogy Songbird és Radioactive Man részletesen, hangosan kommentálják támadásukat az Anti-Venom ellen, az már 10 éve is idejétmúlt volt, Célpont és Pókember összecsapása pedig sem hosszát, sem kreativitását tekintve nem sikerült közel olyan kielégítőre sem, mint vártuk), de a fináléra megint teljes fényében tündököl. A történet képi világáért John Romita Jr. felelt, és tudjuk, hogy neki meglehetősen sajátos stílusa van, ami az évek, évtizedek múltával nem hogy finomodott, hanem egyre markánsabbá vált – vonásai nyersebbek és szögletesebbek, mint a ’80-as években voltak, és ezt a stílust valaki vagy szereti, vagy nem. Bármelyik eset forogjon is fenn, azt nehéz lenne tagadni, hogy a New Ways to Die az egyik legjobb munkája a közelmúltból. Hangulatosabb, részletgazdagabb és kifinomultabb, mint a World War Hulk, vagy mint a magyarul is megjelent, Mark Millar által írt, 12 részes Rozsomák sztori volt. (Ebben egyébként alighanem szerepe van szintén öregróka kihúzójának, Klaus Jansonnak is.)
A New Ways to Die olyan, mint egy kellemes, meleg fürdő a többórányi hideg sárban dagonyázás után. Felemelő érzés volt olvasni, de félreértés ne essék: nem csak azért jó, mert több mint fél évnyi, tragikusan pocsék Pókember előzte meg. Bármikor állja az összehasonlítást korábbi élvezetes képregényekkel is.
Megjelenés: 2008 (Amazing Spider-Man 568-573) Történet: Dan Slott Rajz: John Romita Jr.
S.H.I.E.L.D. #1
Tavaly a 32. számmal véget ért a DC 2006-ban indított Spirit sorozata – bár akkor már amúgyis régesrég halott volt, hisz az utánozhatatlan Darwyn Cooke távozását nem viselte túl jól a cím. Most, az agyonreklámozott és halálra hype-olt First Wave részeként, újabb Spirit ongoing indul (az azzal egyidőben elstartolt Doc Savage társaságában), ezúttal Mark Schultz (Xenozoic Tales) irányítása alatt – legalábbis kezdetben, merthogy Schultz csak az első két számot írja majd. Társa addig is a Moritat álnéven dolgozó Justin Norman (Elephantmen), aki viszonylag tűrhető választás volt a Will Eisner örökségét továbbvivő képregényhez. Azért csak viszonylag tűrhető, mert bár ügyes iparosember, de ha már munkájával a Mester nyomdokain próbál lépkedni (márpedig láthatóan ez volt a szándéka), akkor csinálhatta volna kicsit jobban is. Hogy mást ne mondjak, lehetett volna bátrabb a karakterek enyhe karikaturisztikus vonásait illetően, és ügyesebb a tipikusan „eisneres” trükkök alkalmazásában. Az első oldalon pl. a „Spirit” felirat ténylegesen kirajzolódhatott volna magukból az épületekből, ahelyett, hogy csak úgy áll közöttük a városkép közepén, a harmadik oldalon pedig vigyázhatott volna rá, hogy ne csak sokadik nézésére tűnjön fel, hogy a hat panel egy szót (természetesen a Spiritet) formáz ki. Egyébként meg a címszereplő figurája túlságosan „keményfiús”, nincs meg benne az a könnyedség, ami Eisnernél jellemezte. Ezeket leszámítva egészen hangulatosak és lendületesek a képei, arról meg már nem ő tehet, hogy a színező az állandó szürkés árnyalataival dögunalmas munkát végzett. Maga a sztori sem vált meg semmilyen világot. Hősünk már annyira bögyében van az alvilágot uraló Octopusnak, hogy a gazember ráküld egy állítólag megállíthatatlan európai bérgyilkost – aki egyben egy bombázó nő is természetesen (Schultz megteszi nekünk azt a szívességet, hogy nem Oroszországból származtatja – a tököm tele van a „legyőzhetetlen”, ultrakemény, szőke ruszki hit-manekkel). Az első szám teljes egészében azt a célt szolgálja, hogy az olvasó megismerhesse a karaktereket, így aztán az író gyorsan végigzavarja a Spiritet minden ehhez szükséges lépcsőfokon: rosszfiúk összeverése, információszerzés az utcán inkognitóban, diskurzus Dolan rendőrkapitánnyal. Egyszóval: alapozás. Annak is túl egyszerű, ráadásul többnyire humortalan és stílustalan, de majd meglátjuk, később kinövi-e magát valami érdekesebbé. Feltéve, hogy egy ilyen gyenge közepesre elegendő indítás után még érdekelni fog a következő rész. 
Nem kéne ezt erőltetni. Az első Purge one-shotot még John Ostrander írta, és afféle prológusként szolgált a 2006-ban elstartolt, nagyszerű Dark Timeshoz. A képregény egy hónappal A sith-ek bosszúja után játszódott, és egy csapat túlélő jediről szólt, akik kénytelenek voltak szembeszállni Darth Vaderrel. Tökéletesen élvezetes, jól megírt, dinamikus kis sztori volt, ami még érzelmileg is tudott hatni az olvasóra, annak ellenére, hogy pozitív karakterei bemutatására alig néhány oldala volt. Aztán tavaly év végén jött a Seconds to Die, ami olyan érdektelen és unalmas volt, hogy már arra sem emlékszem, egyáltalán mi történt benne (már azonkívül, hogy Vader abban is levadászott egy jedit). És most itt a The Hidden Blade, ami úgy felesleges, ahogy van. A gond már a koncepcióval kezdődik: egymástól független one-shotok, amik mind arról szólnak, hogy Vader utánamegy egy túlélő jedinek, és aztán kinyírja. Mégis hányszor lehet ezt eljátszani? Bizony: egyszer. Ez meg már a harmadik. Olyan is, de nem csak emiatt. A The Hidden Blade-ben a császár egy erdős bolygóra rendeli jobbkezét, hogy védje meg a lépegetőgyárat a helyi bennszülöttek támadásaitól. Azt nem tudjuk meg, miért nem bombázza szarrá a Birodalom az űrből a fél erdőt, benne mindenkivel, aki nem visel fehér sisakot, ahogy azt sem, hogy miért az ellenség szájába telepítettek egy kulcsfontosságú gyárat. Meg azt sem, miért gondolják úgy a rohamosztagosok, hogy jó ötlet kimenni a megvédendő létesítmény falain kívülre, és fedezék nélkül, egy helyben állva várni a felbőszült ellent. És hadd tegyem hozzá: ennyi baromság, és még csak a legelső oldalon járunk. A nagy meglepetés (sic!) persze az, hogy a szívós bennszülötteket egy jedi és a tanítványa segíti. Kitaláljátok? Vader rájön, sorban megkeresi, és megöli őket (figyelemreméltóan rövid és ötlettelen küzdelmekben), de közben a helyiek furfangos módon porig rombolják a gyárat, a császárnak meg összeszaladnak a ráncok a homlokán, és hátrahagyja „hősünket” a bolygón, hadd elmélkedjen a kudarcán. Ez az utolsó panel, ahogy egy homokozó mellett felejtett kisgyerekként mered a távozó űrhajó után (kár, hogy nem biggyesztettek mellé egy gondolatbuborékot, benne ezzel: „shit!”), kezében a bigyóval, aminek segítségével a bennszülöttek kibasztak vele, majdnem olyan gáz, mint újjászületése utáni „nooooo”—ja A sith-ek bosszújában. Mégis, a képregényt majdnem megmentik Chris Scalf gyönyörűen visszafogott és ízléses színvilággal megtöltött, lendületes, realisztikus festményei. Legyen szó akár akcióról, akár dialógusról, a középpontban álló karakterekről, vagy a háttérről, munkája lenyűgöző – különösen az, hogy képes karaktert adni magának a bolygónak is. Kár, hogy erre volt kénytelen vesztegetni a tehetségét. 
Ha ez így megy tovább, meg fogom alapítani az „Emeljünk szobrot Mike Carey-nek” klubot. A fickó jó három éve nyűgözött le először, amikor megírta az utóbbi, nem is tudom, monjduk tíz év alighanem legjobb X-Men történetét (Supernovas, és igen, tudom, hogy a tíz évbe beleesik Morrison New X-Menje is), de még az a teljesítmény is eltörpül amellett, amit a The Unwirttenben visz véghez. Ez a sorozat már a legelső számtól kezdve lenyűgöző volt, és azóta csak egyre jobb és jobb. Carey egy fantasztikus világot teremtett, amit minden egyes számmal egyre gazdagabbá, izgalmasabbá és érdekesebbé tesz, és olyan lelkesedéssel és vehemenciával mesél róla, amire kevesen képesek manapság az amerikai képregényiparban. A 12. szám egy afféle tölteléksztori, amiben még említés szintjén sem jelennek meg az állandó szereplők, és még így is maga mögé utasít szinte mindent, amit idén olvastam eddig. Történetünk főhőse Mr. Bun, egy nyúl, aki egy csinos kis nyúlüregben él, egy idillikus, micimackószerű mesevilágban, ahol minden állatka ruhákban jár, és mindenki kedves mindenkivel. Csakhogy Mr. Bun valójában egy ember, Pauly Bruckner, aki évekkel ezelőtt megpróbálta ellopni Wilson Taylor térképét (ami most fiánál, azaz a sorozat főhősénél, Tommy Taylernél van) a való világban, és a férfi büntetésből száműzte az irritálóan mézesmázos gyerekkönyv világába. Találós kérdés: ha te kerülnél egy ilyen mesébe, ahol minden idilli és dögunalmas, mennyi időbe telne, hogy láncfűrésszel essél neki az összes „jajdeédi” állatkának? Mr. Bun/Pauly pechjére kénytelen megelégedni egy saját gyártású nyílpuskával. Célja, hogy megölje a gyerekkönyv írónőjének mesebeli alteregóját, Miss Lizát, remélve, hogy halálával összeomlik az egész mézeskalácsvilág. Csakhogy ez a világ nem is hagyja magát olyan könnyen. Már maga a koncepció is nyerő, sőt, szinte lehetetlen elrontani: a mocskosszájú, „tele a tököm mindennel” bűnöző émelyítően bájos mesekörnyezetben való kalandozása egyértelműen kárörvendésre okot adó sorsot, és főleg, gonosz humort követel meg, Carey pedig láthatóan baromi jól szórakozik, miközben eleget tesz e követelésnek. A sztori ötletes, vicces és kellemesen bizarr, sőt, a maga poénos módján még félelmetes is. És a képi világ is nagyszerű. A sorozat állandó rajzolója, Peter Gross ezúttal „csak” a vázlatokért volt felelős, durva vonásait Kurt Huggins és Zelda Devon ruházták fel igazi, gyerekkönyves külsővel. A képregény kifinomultságára egyébként jellemző, hogy még a dialógusok betűtípusai is aszerint változnak, hogy aki éppen beszél, az ténylegesen egy karakter ebben a mesében, vagy „kívülről” jött, mint Mr. Bun/Pauly. Röviden: a The Unwritten egy éve indult, és azóta megszilárdította pozícióját abban a ligában, amelyikben csak néhány másik amerikai sorozat képes játszani rajta kívül – mint a The Walking Dead és a Scalped.
Nemesis #1
Ez egy furcsa crossover volt. Geoff Johns Blackest Nightja eredetileg egy Sinestro Corps War szintű Green Lantern sztori lett volna, de végül (alighanem felsőbb sugallatra/utasításra) egy az egész DC univerzumra kiterjedő, és a cég legnagyobb éves eventjét jelentő crossoverré dagadt. Azt hiszem, így utólag nagy biztonsággal kijelenthetjük: a naggyá növés nem tett jót neki. A Blackest Night egy több éve futó Green Lantern történetfolyam monumentális kicsúcsosodása, amiben megvan minden, ami egy bármilyen időszak legizgalmasabb és legnagyszerűbb szuperhősképregényéhez kell: remek ötletek, érdekes karakterek, őrületesen epikus szcenárió, nagy fordulatok, gigantikus-galaktikus akciók. Hogy végül a crossover „csak” jó lett, és nem zseniális, az kétségkívül az erőltetett struktúrának köszönhető – szinte nyilvánvaló, hol kellett Johnsnak változtatnia a sztorin ahhoz, hogy egy „company-wide” sztori legyen belőle. Az első rész még döbbenetes lendülettel és erővel startolt el, de a tempó a következő számokban megtört. Ahelyett, hogy a képregény ténylegesen a feltámadt holtak, azaz a fekete lámpások és a színspektrum egyéb lámpásai közötti konfliktusra koncentrált volna, kínosan hosszú oldalakon át sertepertélt a Földön, ahol a szuperhősök nem sok jóval kecsegtető, kétségbeesett harcot vívtak az ellenséggel – miközben a tényleges cselekmény sorsa a technikailag tie-inként funkcionáló Green Lantern füzetekben dőlt el. Ez a helyzet némileg javult a sorozat utolsó részeire, és a befejező, nyolcadik epizód pontosan olyan grandiózus, amilyennek lennie kell, amilyennek minden geek megálmodta: totális háború az életet és a halált képviselő erők között. Szép egyébként az a kör, amit Johns itt bezár az első résszel: míg az a halálról szólt, a finálé egyértelműen az életről szól, ügyesen megpiszkálva kicsit a halál-feltámadás kérdéskörét a DC univerzumban. Komolyabb csalódásra csak az adhat okot, hogy Johns (főleg az elmúlt egy-két hónap felvezetése után) meglehetősen gyorsan félredobja a korábban aduászként aposztrofált Sinestro karakterét – pedig milyen gyönyörű irónia lett volna, ha a világot, de nem is, magát az életet az egész mindenségben (mert itt ez a tét, nem csak holmi bolygó, naprendszer vagy galaxis) a Green Lantern egyik legrégibb és legnotóriusabb gonosza menti meg. Ezért bizony kár, viszont a White Lantern Corps kétségkívül izgalmas ötlet – de azt ne higgye senki, hogy az előzetes reklámszövegeknek és ígéreteknek megfelelően Johns teljesen lezárja a sztorit. Több kérdés is megválaszolatlan marad, és ezekre nyilván majd csak a Brightest Dayben kapunk választ. Kicsit gonosz módszer ez a figyelem fenntartására (régen legalább ténylegesen lezárták az ilyen nagy, mindenre kiterjedő haddelhaddokat), de belefér. Főleg, ha az ember közben Ivan Reis gyönyörű képeit csodálhatja: ez az ember kétségkívül tudja, hogyan kell kinéznie egy megaeseménynek – szinte minden oldal egy eszméletlenül epikus (és nem mellesleg fantasztikusan színezett) forgatag, és természetesen ennek is köszönhető, hogy a Blackest Night 8 érzelmileg is képes megmozgatni az olvasót. 
A The Terminator 2029 rossz csillagzat alatt született. Először is, Zack Whedon, Josh Whedon testvére írta, akinek képregényes munkássága eddig jobbára a frenetikus Dr. Horrible egy szomorúan humortalan előzményében merül ki, másodszor, mindenkiben élnek még a legutóbbi mozifilmmel kapcsolatos, kínosan rossz emlékek. Szerencsére azonban kellemes meglepetésben van részünk. Whedon megteszi nekünk azt a szívességet, hogy teljesen leszarja a negyedik filmet, és visszanyúl az első két részben megismert háttértörténethez. Kyle Reese-t teszi meg főszereplőnek, aki egy maroknyi ellenállót vezet, éppen abban az időben, amikor a terminátorok először öltenek magukra emberi külsőt az ellenség megtévesztése érdekében. A sztori maga egyszerű, mint egy pont: nem sokkal azután, hogy Kyle visszatér akciójáról az emberi ellenállók egyik kolóniájába, lerohanja azt a Skynet serege – a harcban képtelenek állni a sarat, így hőseinknek menekülniük kell. És ennyi. Whedon azonban roppant magabiztosan ír, és tudja, hogy a tökös katona, Kyle Reese, önmagában kevés, mert ha kizárólag rá összpontosít, akkor a képregény csak egy lesz a sok „keméncsávó küzd az emberiségért” történet közül. Úgyhogy bemutat nekünk két másik karaktert, Paige-et és Bent, akik ugyan szerelmesek egymásba, de érzéseiket vagy titkolják, vagy elpoénkodják – ők lesznek a sztori szíve és lelke, akik képesek egy leheletnyi bájt és humort csempészni az egyébként jellegéből adódóan igencsak sötét és hideg képregénybe. Whedon olyan ügyesen írja őket, hogy már az első pár oldal után közel érezzük őket magunkhoz, és jobban aggódunk értük, mint Kyle-ért (hát persze: utóbbiról amúgyis tudjuk, hogy túl kell élnie mindent, hogy aztán a múltba visszautazva majd John Connor apja lehessen – nagyszerű a jelenet egyébként, amiben megmutatja Bennek Sarah Connor fényképét). Az akciók viszont kicsit felemásak: megvan bennük a kellő dinamika, de a szerző néha túllő a célon. Kyle motoros akciója túl vagány és túlzó ennek a comicnak a hangulatához, az emberek pedig túl könnyen szöknek meg az elvileg megállíthatatlan gépsereg által ostromlott kolóniából. Szerencsére ezeket az apróbb bökkenőket nagyjából feledteti Whedon lendületes, sallangokat mellőző cselekményszövése, és Andy Macdonald szikár, de nem túlságosan sötét, az érzelmeket remekül közvetítő képi világa. 
Úgy kellett már nekünk egy jó X-Men történet, mint a mutánsoknak a messiás. És milyen ironikus, hogy ez a történet végül Craig Kyle és Chris Yost irányítása alatt születik meg, holott ők „csak” az X-Men egyik mellékágát (X-Force) írják – meg kell azonban jegyezni, hogy azt lényegesen jobban, mint az X-ek zászlóvivő címének számító Uncanny X-Men fölött bábáskodó, és a képregényt már lassan két éve unalomba fojtó Matt Fraction. A Second Coming a Messiah Complex és a Messiah War folytatása (egy trilógia zárása, ha úgy tetszik), amiben Hope, az egyetlen mutáns bébi, aki a Mutánsvilág eseményei óta született, végre visszatér a jelenbe (immár csaknem felnőtt nőként) a védelmezőjével, Cable-lel tett jövőbeli utazások után. Megérkeznek az X-Men régi, westchesteri otthonába, ami persze már csak egy nagy törmelékhalom, hisz mint tudjuk, a csapat egy ideje áttelepült San Franciscóba (onnan pedig az Utopia nevű szigetre). Ettől függetlenül vár rájuk egy fogadóbizottság, bár mosolyok és ölelések helyett tűzzel és ólommal köszöntik őket – a háttérben természetesen a mutánsirtó robot, Bastion áll, akinek feltett szándéka kipusztítani a már amúgy is kihalófélben lévő fajt. De persze az X-ek is értesülnek Cable és Hope visszatéréséről, és elkezdődik a mutánsok jövőjéért vívott háború. Yostékról sok mindent el lehet mondani, pozitívumot és negatívumot egyaránt, de egyvalami vitathatatlan: mindig pontosan tudják, hogy milyen stílusú sztorit írnak. A Second Coming (legalábbis egyelőre) a Messiah Complexhez hasonlóan egy szédítően gyors iramú akciókalandnak tűnik, és ennek megfelelően nincs is benne semmi pöcsölés: ahogy Cable-ék megérkeznek, az ellenség máris a nyakukon van, pár oldallal odébb pedig az X-ek is beszállnak a buliba, mint felmentő sereg – nem is akárhogy. A rövid, de annál intenzívebb autópályás akció (avagy hogyan iktassunk ki három fegyveresekkel teli furgont cirka négy másodperc alatt) valami olyasmi, amiből sokkal-sokkal többet is el tudnék viselni ebben a sorozatban. És mivel a mutánsok számára minden ezeken az eseményeken áll vagy bukik, nem fogják vissza magukat, törnek, zúznak, és ölnek, ha kell (persze az X-Menen belül titokban működő, piszkos munkát végző X-Force miatt lesznek konfliktusok, de ez már rég várható volt), nem utolsósorban pedig, végre tényleg sikerül úgy ábrázolni őket, mint egy kész hadsereget, gyorsreagálású és „nehéztüzérségű” alakulatokkal. Fractionnek már jó ideje ez a célja, de a hatást tekintve soha a közelében sem volt annak a jelenetnek, amiben Küklopsz villámgyorsan összefoglalja a haditervet, csapatokra osztja az X-eket, és pár röpke perccel azután, hogy Cable és Hope felbukkan az államok túlsó partján, máris ott vannak segíteni nekik. És szerencsére David Finch is elemében van: klasszikus szuperhősös képi világa tökéletesen passzol a történethez, nem túloz el semmit (na jó, kivéve Cable batárnagy csúzlijait az érkezésekor), de nem is fogja vissza magát. Szóval: végre egy jó X-Men képregény. Remélem, a Second Coming tudja tartani ezt a színvonalat mind a 14 részén át. 
Nincs az az isten, hogy bárki meggyőzzön arról, hogy a havonta háromszor megjelenő, egyenletesen pocsék színvonalú Pókembernek szüksége van egy mellékképregényre – főleg nem annak a Bob Gale-nek a tollából, aki az Amazinghez nemrég még csakis rettenetes történeteket tudott írni. De érhetik meglepetések az embert… a Peter Parker első része a legélvezetesebb Pókember-sztori, amit az utóbbi hónapokban olvastam – igaz, ezzel még nem dicsértem meg túlságosan, és tény, hogy nem egy maradandó alkotásról van szó, de képes arra, amire mostanában egyetlen társa sem volt képes: szórakoztat. A koncepció, ahogy a címből is látszik, az volna, hogy ez a comic elsősorban a főhős maszk nélküli életére, mindennapjaira koncentrál (ez persze nem jelenti azt, hogy le kell mondanunk a szokásos pókakciókról), és azt meglepően ügyesen teszi. Viccesek, elevenek a dialógusok, élettel telik a karakterek, az elnagyolt arcok ellenére is korrekt a képi világ, és még a kötelező szuperhősakció is egészen frappánsra sikeredett – mindez pedig kifejezetten frissítőnek hat az Amazingben futó, erőltetetten komolykodó Gauntlet után (amúgy ez a sztori még azelőtt játszódik – ugyanis eredetileg digitális képregényként jelent meg, még az ősszel). A hősünkén kívüli két másik történetszálnál (egy Jamesonról egy pedig egy középiskolás tinilány trióról) ugyan kicsit kilóg a lóláb, de várjuk ki a végét, úgy tűnik, lesz ennek is értelme.
A füzet végén Brian Michael Bendis egy jó oldalon keresztül magyarázkodik, hogy miért ér véget a Spider-Woman a 7. számmal, annak ellenére, hogy ezzel a képregénnyel egy sokéves álma valósult meg. Persze a jól hangzó, ilyen-olyan kreatív szempontok mögött sejthetően jóval prózaibb okok húzódnak meg: a sorozat egyszerűen nem volt sikeres, és ami számunkra még fontosabb, nem volt jó sem. Pedig ez volt a tavalyi év egyik legígéretesebb projektje: Bendis és Alex Maleev, a szenzációs Daredevil (2001-2006-os sztorifolyam) alkotói rátették a kezüket egy keveset használt, de ígéretes karakterre. Csakhogy aztán nem sokat tudtak kezdeni vele. Már a Secret Invasionből kinőtt felütéssel gondok voltak, a kezdettől fogva érthetetlenek és értelmetlenek Jessica motivációi, és Bendis képtelen volt hitelesen, átérezhetően, vagy egyáltalán, akárhogy megindokolni a főhősnő életének nagy lelki válságát. Kaptunk sok nyafogást és önsajnálatot, ami mögött mondvacsinált, gyenge lábakon álló ürügyek dülöngéltek. A fináléban mindezt a meghatározhatatlan problémát egy kis haddelhadd (avagy a szegény ember szuperhőscsatája) és egy skrull leölése hivatott feloldani, aminek következtében Jessica sok-sok szenvedés után végre mosolyogva repül tova az utolsó oldalon. De mégis a fenéért? Mitől lett hirtelen jobb az élete? Mi változott? Semmi. Hát akkor meg? Érzelmileg és logikailag az egész képregény a nullához konvergál – és sajnos még Maleevet sem tudom dicsérni. Szarrá effektezett és maszatolt hátterei csak elidegenítik az olvasót ahelyett, hogy közel hoznák őt a történethez, és nyilvánvaló az is, hogy nem szuperhősös összecsapások az erős oldala. Szomorú, hogy ilyet kell mondanon, de örülök, hogy vége. 
Egyetlen duplaszám van hátra a Luna tesók szenzációs szuperhős-akció-fantasy sorozatából, és meg is tesznek mindent, hogy tűkön ülve várjuk a finálét. Lunáék mindig is piszkosul jól értettek a lebilincselő cliffhangerekhez (ugye emlékszünk még a Girlsre?), de amit itt húznak ki a kalapból, az döbbenet. Aki azt mondja, hogy előre látta a végső leszámolást felvezető fordulatot, az meggyőződésem, hogy hazudik – vagy csak magát áltatja. Akárhogy is, a képregény nagy részében pontosan azt kapjuk, amit vártunk, és pontosan azon a magas színvonalon, amin vártuk. Dara szembeszáll a halhatatlan testvérek utolsó még élő tagjával, a levegőt uraló Maliával, hogy végre beteljesítse a családja lemészárlása után indított bosszúhadjáratát. Küzdelmüket most már a fél világ figyeli, és bár az összecsapásnak megvan a szükséges epikus ereje, a testvérpár sok-sok résznyi nagyszabású csata és vérontás után inkább az események érzelmi aspektusára koncentrál. A flashbackek az egész sorozatban komoly szerepet játszottak, amint a fantasztikummal teli akciók közepette is visszarángatták az olvasót a valóság talajára, és emlékeztették rá, hogy a karddal a kezében hadonászó, kvázi legyőzhetetlen és halhatatlan hősnő a látszat ellenére maga is egy egyszerű, esendő ember – most pedig a bosszúálláshoz nyújtanak brutális erejű emocionális hátteret. Ami pedig a cliffhangert illeti… Lunáék mesterien vezettek meg minket egy red herringgel, aminek köszönhetően a végső ellenség egyáltalán nem az lesz, akire számítottunk. Annál jobb.
Sok oka van annak, hogy a Sandman minden idők egyik legelismertebb képregény-sorozata, de van egy, ami kétségkívül kiemelkedik a többi közül. Jelesül, hogy Neil Gaiman olyasvalamit ért el, ami más hasonló művészeti ágakban, vagyis a filmben, és az irodalomban is ritka, mint a fehér holló: nem egyszerűen egy történetet mesélt el, hanem saját mitológiát teremtett (persze nem a semmiből, de ez nem kisebbíti érdemeit). Ennek első igazi jele a sorozat nyolcadik része, a Szárnyainak suhogása volt, ami bevezette a sztoriba a főhős, vagyis Álom (más néven Morpheus) minden akkori sztereotípiának és trendnek ellentmondó nővérét, Halált.
Lássuk csak: két álomlény „megszállja” egy tinédzser fiú agyát, és abban barikádozza el magát egykori urától, aki ellen egy saját „Sandmant” hoz létre (ezt a karaktert Jack Kirby és Joe Simon eredeti, ’70-es évekbeli DC-s karaktere ihlette, ami meg magát Gaiman sorozatát inspirálta – teljes kör). Közben a való világban Rose egy mindenféle furcsa szerzetekkel teli házban száll meg: többek között fehér lepelbe burkolózó, elpusztult pókokat magukra aggató lányokkal és egy röhejesen valószerűtlen Ken-Barbi párossal alszik egy fedél alatt, egy szép, bizarr és roppant kreatív jelenetben pedig még az álmaikba is betekintést nyer. És akkor még nem beszéltünk a Korinthosziról, egy igen félelmetes gonoszról, aki egy álcázott sorozatgyilkos-találkozón vesz részt, egész véletlenül ugyanabban a szállodában, ahol Rose is meghúzza magát. Biztos, hogy az álomvilág furcsább a valóságnál? 
Aliens Vs. Predator: Three World War #2
.jpg)
.jpg)
Üdvözlet néktek, panelfalók! Az eheti étlapon (is) csupa érdekesség szerepel, így például egy romulán uralkodó Enterprise elleni bosszúhadjárata, John McClane járőrévei, egy öngyilkos hajlamú, dögös szuperhősnő, egy die hardos-barlangos akció, és nem utolsósorban egy (na, ezt kapjátok ki!) okkult fantasy-noir. Csupa szupergeekeknek való képregény, nem? Most mondjátok, hogy nem vagyok jó hozzátok…
21 évvel az első rész után, végül a Die Hard sorozatot is elérte a képregényesítés manapság egyre nagyobb hulláma. Howard Chaykin új minije, ahelyett, hogy folytatná az eddig négy részes történetet, (szerencsére) inkább a múltba réved, és bő egy évtizeddel a Nakatomi toronyházbéli terroristairtás előttre kalauzolja az olvasót, az 1976-os zsúfolt, bűnözőkkel, összetört álmokkal és korrupcióval teli New Yorkba, ahol John McClane még egyszerű járőrként koptatja a járdát. De lehetne ő akár Joe Smith is, mert az, hogy John McClane-ről van szó, kizárólag abból derül ki, hogy elhangzik a neve. És nem csak azért, mert ahogy a „legutóbbi”, PG-13-as McClane, úgy ez sem cigizik, nem iszik, és nem káromkodik (plusz véres trikót sem visel, bár ez még változhat), és egyáltalán, nem csinál semmi olyasmit, ami alapján felismerhető lenne, és a nagyváros hangulatát ecsetelő, iszonyúan szófosó narráció sem passzol hozzá. (Ezt a helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a borítón látottaktól eltérően, a Stephen Thompson rajzolta figura még csak távolról sem rímel Bruce Willisre.) Itt most lehetne azzal okoskodni, hogy de hát hősünk itt még egy másik ember, aki talán majd pont a most következő események hatására válik azzá, akinek megismertük, de részemről ezt nem is tudom eléggé magasról leszarni. McClane-nek ugyanis baromira nincs szüksége semmiféle mostanság divatos eredettörténetre.
Az Exodus Noir ötödik, záró epizódjában Madame Xanadu végre szemtől szemben áll a titokzatos Al Narral, aki démoni kutyája kíséretében üzletembereket öldös New Yorkban, 1940-ben. Matt Wagner ötrészes sztorija némileg elmarad a sorozat 10 részes, évszázadokat felölelő nyitányától, de tény, hogy annak epikus, korszakokon és kontinenseken átívelő, karaktereket és egy egész világot megalapozó cselekményével nem veheti fel a versenyt egy legfeljebb pár hét leforgása alatt lejátszódó, urbánus környezetbe helyezett krimi. Még akkor sem, ha a „krimi” címkével igen durván leegyszerűsítettem ezt az igencsak sokoldalú, és roppant ügyesen összerakott képregényt. Az Exodus Noir ugyanis városi fantasybe oltott noir, okkult nyomozással fűszerezve, és kiegészítve egy flashback szállal, ami fél évezreddel korábbra visz, a spanyol inkvizíció idejébe, egyenesen egy tragikus szerelemi történet kellős közepébe – rendkívül hatásos és jól sikerült műfaji-stilisztikai keverék, amiből akár hosszútávon is érdekes dolgokat lehetne kihozni, csakhogy Wagner (sajnos?) a következő számmal már ugrik is az ’50-es évekre. 
A francba. És ha hozzáveszem, hogy bő három és fél éve várunk már erre a sorozatra (Brian Michael Bendis még a 2005 decemberében indult minije, a Spider-Woman: Origin után helyezte – akkor még nagyon közeli – kilátásba), akkor ennél jóval cifrább szavak is idekívánkoznak. Mert aki anno olvasta a Bendis-Maleev páros szenzációs Daredevil sorozatát az alighanem lélegzetvisszafojtva várta már a nagyszerű duó új közös munkáját, Bendis régi álomprojektjét. Most, lassan egy évvel a Secret Invasion után, több halasztás és tologatás után végre-valahára megjelent a Spider-Woman első része – de örömtánc helyett sírni volna kedvem. Bendis ugyanis, az első rész alapján, ha nem is vészesen, de határozottan mellényúlt. Már maga a kiindulási alap is döcögős: címszereplőnk, Jessica Drew ugye a skrullok áldozata, elrabolták, majd pedig királynőjükkel helyettesítették őt, aki hadserege élén lerohanta a Földet. Vagyis jelenleg Jessica invázióval, földönkívüli ellenséggel való asszociációkat eredményező arca az egyik leggyűlöltebb az egész bolygón, ahogy mondja: még a barátai is utálják őt. De miért is? Nyilvánvalóan a mindig felvilágosultnak, intelligensnek ábrázolt szuperhősöknek van annyi gógyijuk, hogy ne közösítsék ki egyik régi barátjukat, csak mert valaki az ő külsejét felhasználva hirdetett háborút az emberiség ellen. Nem? Szörnyen banális koncepció ez, amely már a Secret Invasion utolsó lapjain is zavaró volt – de így, egy egész sztori kiindulási pontjaként, egy karakter lelkiállapotának, motivációrendszerének alapjaként egyenesen röhejes. Persze magyarázhatjuk azzal, hogy csak Jessica érzi úgy, hogy társai gyűlölik, de ez is csak afféle légből kapott magyarázat, ostoba ürügy arra, hogy Bendisnek rendelkezésére állhasson egy depressziós karakter. Mint annak idején Fenegyerek – ám a nagy különbség az, hogy az ő személyes pokoljárását még brutális erővel, megkérdőjelezhetetlen hitelességgel tudta alátámasztani. 
John Byrne rászabadításával az eredeti Star Trek sorozat korszakára és karaktereire, az IDW Publishing a rajongók legnedvesebb álmait váltja valóra. Azt az író már a Kirk kapitány kalandjai előtt játszódó Crew című sorozattal is bizonyította, hogy fantasztikusan otthon érzi magát ebben a világban, mind a sztori, mind pedig az atmoszféra szempontjából, és nincs ez másként romulános történetében sem. Bár a Schism egy háromrészes mini első felvonása, egyben folytatás is. Byrne a Star Trek: Alien Spotlight – Romulans és a Star Trek: The Hollow Crown című képregényekkel (összesen három rész) indította útjára a politikai manőverekkel, átverésekkel, ármánykodásokkal teli sztorit, mely természetesen úgy passzol az eredeti tévésorozat bizonyos epizódjaihoz, mint kesztyű a kézre. A hangsúly, ahogy azt a cím is mutatja, a romulánokon van, illetve szövetségükön a Klingon Birodalommal (és nem, sem Kirk, sem az Enterprise nem bukkan fel a képregényben, még csak egy fél képkocka erejéig sem). Byrne a tévé show olyan klasszikus részeinek a hátterét világítja meg, mint a Balance of Terror (az Enterprise és egy romulán csatahajó harca, egyben a romulánok első felbukkanása), az Errand of Mercy (a klingonok első megjelenése, amiben egy felsőbbrendű faj erővel békét kényszerít a háború felé sodródó Föderációra és Klingon Birodalomra) és a The Enterprise Incident (Kirk ellopja a romulánok álcázó berendezését). Nem csak hogy bemutatja a romulánok és a klingonok szempontjati, de ténylegesen össze is köti ezeket az epizódokat egy hosszabb, komplex történetté úgy, hogy közben teljes tisztelettel viseltetik irántuk, vagyis egy ujjal sem nyúl hozzájuk. És, bár a sztori önmagában, az eredeti részek ismerete nélkül is érthető, talán mondanom sem kell, hogy igazán élvezni azok fogják, akik pontosan tudják, hogy mihez pakolja hozzá Byrne ezt a tetemes mennyiségű új információt. 
Emlékeztek még a ’90-es évek akciófilmjeire, amiket több-kevésbé a Die Hard sablonjára húztak rá? Így volt pl. Die Hard a buszon (Féktelenül), Die Hard a hegyekben (Cliffhanger), Die Hard egy hokimeccsen (Hirtelen halál), Die Hard az Alcatrazon (A szikla) – és most, a jelek szerint, lesz Die Hardunk egy barlangban is. Méghozzá nem mástól, mint Jeff Parkertől, aki eleddig vidámabb hangulatú képregényeiről volt híres, és nem csak a Marvel berkeiben (ld: X-Men: First Class, Agents of Atlas), hanem azokon kívül is (ld: Mysterious the Unfathomable). Az Underground viszont egy nagyon is komoly történetnek tűnik, aminek kiindulási pontjában egy jól ismert konfliktus áll. Egy gazdaságilag alaposan megrokkant kisváros melletti, természeti kincsekkel teli barlangot a polgármester turistalátványossággá akar változtatni, állítólag azért, hogy fellendítse a városka helyzetét, de valójában alighanem azért, hogy saját pecsenyéjét sütögesse. Főhősnőnk, Wesley Fisher parkőr azonban szeretné megőrizni a barlangot eredeti állapotában, és tudja, hogy ha megnyitják a nyilvánosság előtt, akkor a turisták tönkreteszik ezt a pótolhatatlan természeti kincset. Amikor néhány helyi lakos dinamittal tör utat magának a barlangba, és bennreked Wesley társa is, a nő a segítségére siet – míg az elkövetők szeretnék eltüntetni tevékenységük nyomait. 
Egy öreg, kiégett zsaruról szól, akinek már döglödik a ketyegője. Éppen a nyugdíj előtt áll. Ez a Hartigan tipikus ponyvahős, öntörvényű kopó, akinek nem parancsol senki. Bírom az ilyet. Miller állítólag Piszkos Harryről mintázta. Ijesztő egy figura, egy X-alakú heg virít a homlokán, de valójában a termete, meg a durva vonalakkal rajzolt barázdált arca az, ami igazán bizarrá teszi. Szóval ez az öreg zsaru megment egy 11 éves kiscsajt, Nancy Callahan-t (Piszkos Harry!), akivel egy perverz ürge éppen valami durva dolgot készül elkövetni. Hartigan nem tököl, elintézi a fickót, és hát…khm…megcsonkítja, mondjuk így, oké?! De ez a kisköcsög nem akárki ám, hanem a város urának, a Roark nevű szenátornak a kölke, szóval Hartigan alaposan belenyúlt a szarba. Az apuci persze elintézteti Hartigan-t, nagyon durván. Mindent az ő nyakába akarnak varrni, de a zsernyák kussol, nem vall be semmit. Még miután napokon át rendszeresen elpicsázzák egykori kollégái, akkor se. Így aztán leültetik, hogy a sitten rohadjon el. Hartigan nem törik meg, tartják benne a lelket a levelek, amiket a vézna kis Nancy Callahan küldözget neki állnéven. Számára csak az a fontos, hogy a kiscsaj biztonságban legyen.
Száguldanak a fekete-fehér és sárga színű oldalak a szemem előtt, folyik az akció, mintha csak egy fura régi filmet néznék. Elképesztő dolgokat művel ez a Miller, bár ezt eddig is mindenki tudta róla. A képi és a szöveges narratíva valami elképesztő, az egész formailag kevesebb, mint egy megsárgult papírú vaskos ponyva-krimi vagy egy kopott kópiájú film noir, mégis sokkal több náluk. Ahogy olvasom, szinte hallom a fejemben Hartigan rekedtes, érces hangját, Roark gusztustalan röfögését, a vézna kis Nancy Callahan ijedten csilingelő hangját, a rendőrautók szirénáinak visszhangját. Ráizgulok, ahogy a már 19 éves Nancy izgatóan vonaglik a rúdon. Látom, ahogy Hartigan fájdalomtól eltorzult arccal a földre rogy az egyik szívroham során, az arcomhoz kapok és megpróbálom letörölni a vért a képemről, ami a péppé vert Hartigan-ről fröccsent rám. És szinte érzem az orromban annak a sárga rohadéknak a bűzét. Az egész oldalas kompozíciók adják meg a sztori hangulatát, az egész sava-borsát, a szöveg nélküli rajzok, de olykor még a koromfekete oldalak is többet mondanak szinte, mint a szavak.
Leégett a cigim, elfogyott a piám, véget ért a negyedik Sin City kötet. Mielőtt elindulok a dolgomra, még elgondolkodom egy kicsit.
Péntek van, ez pedig itt a 13. GeexKomix, úgyhogy ezen az újfajta „péntek 13-on” csupa szaftos, kemény, vérmocskos képregényről lesz szó. Óriás, kannibál békák inváziója után visszatérünk a dühkórtól sújtott Angliába, és ha kiélveztük a vérben és belekben nyakig tocsogó Rozsomák látványát, tanúi lehetünk egy pocsék autókereskedő bűnben való elmerülésének is. Na jó, lesz egy tipikus szuperhősös képregény is, de még az is őrültekről, gyilkosokról és gonoszokról szól. Ez itt a Dark, Bloody GeexKomix 13! Fáradjatok beljebb, csak húzzatok egy nejlonkabátot, hogy ne vérezzétek össze a ruhátokat. 
A mozifilmekhez készült képregényes folytatások/előzmények és egyéb tie-inek valami oknál fogva nem szoktak jól sikerülni, de kivételek szerencsére akadnak. Ilyen Michael Alan Nelson 28 Days Later című minisorozata is, ami meglepő módon pont a Danny Boyle-féle 28 nappal később folytatása. Ez viszont több szempontból is érdekes: egyrészt ugye a filmnek már elkészült a folytatása ugyanazon médium keretein belül (28 héttel később, és ha lehet hinni a híreknek, egy-két éven belül jön a 28 hónappal később is), másrészt meg elkészült a folytatása képregényben is. Utóbbit, ami a két mozifilm közt képzett hidat, a horrorguru Steve Niles írta 28 Days Later: The Aftermath címmel, és 2007 áprilisában adta ki a Fox Atomic Comics, ügyesen hozzáidőzítve az egy hónappal később bemutatott második mozifilmhez. Sem a film, sem a képregény nem foglalkozott azonban a 28 nappal később szereplőivel, ami talán nem is baj, hisz így kötöttségek nélkül, szabadabban mozoghattak a sztorival. Michael Alan Nelson azonban úgy döntött, továbbviszi a fiatal fekete nő, Selena történetét, aki Jimmel együtt menekült meg az első film végén. Az eredmény több mint kielégítő, még akkor is, ha a felállás túlságosan is hasonlít James Cameron Aliensére: egy csapat haditudósító be akar hatolni a fertőzés szívébe, vagyis a karanténba zárt Angliába, hogy utánajárjanak a történteknek, és ehhez a terepet immár jól ismerő túlélő, Selena segítéségét kérik. A nő persze eleinte elküldi őket a pokolba, de végül kötélnek áll, és egy karddal felszerelkezve nekivág a fertőzöttektől nyüzsgő vidéknek. 
Újabb kedvesnek, bájosnak és édesnek tűnő állatos képregény, ami nem az, aminek látszik – bár a figyelmes szemlélődő már felfedezheti a borító vérvörös hátterében virító halálfej-koponyát, ami igen határozottan arról árulkodik, hogy az alatta lévő kutyuskák ellenére a Beasts of Burden nem gyerekkönyv. Sőt, ami azt illeti, horrorral van dolgunk, és nem is akármilyennel. A helyszín egy kisváros, Burden Hill, ahol egy csapat beszélő kutya és macska éli életét a képregény lapjain soha meg nem mutatott emberek világában. Ace, Red, Rex és a többiek épp önfeledten társalognak hétköznapi dolgokról, amikor egyiküknek egy béka pottyan a fejére – és a következő pillanatban valóságos békaeső kezd záporozni az égből. Ezek a békák ráadásul kannibálok, és miután az egyik kutya eltűnik, a többiek behatolnak az erdőbe, hogy megkeressék – és itt kezdődnek az igazi bajok, merthogy úgy néz ki, hőseinknek egy békainvázióval van dolguk. Azt amúgy említettem már, hogy a kutyák (de legalábbis néhányuk) a mágiában is jártasak? 
A gonosz uralkodik. Ha valaki még nem tudná (ááá, ilyen ezen a geekekkel teli oldalon biztos nincs), a Secret Invasion után Norman Osborn, az egykori Zöld Manó vált Amerika első számú rendőrévé, a S.H.I.E.L.D.-et leváltott H.A.M.M.E.R. igazgatójává, és nem utolsósorban az új, őrültekből, pszichopatákból és gyilkosokból álló Bosszú Angyalai csapat vezetőjévé. Az erről szóló, idén indult sorozat, a Dark Avengers pedig az utóbbi hónapok során a Marvel egyik legjobb címévé nőtte ki magát. Miért is? Mert tele van hihetetlenül szemét, gonosz rohadékokkal, akiket egyszerűen pokoli jó móka megfigyelni, ahogy mindenféle, a szuperhősökre jellemző visszafogottság nélkül kaszabolnak, a harcok szüneteiben meg egymás közt marakodnak. De a legszebb az egészben az, hogy míg folynak az ilyen-olyan perpatvarok az aktuális rosszfiúkkal (akik ugye még a rosszfiúknál is rosszfiúbbak – vagy rosszlányabbak, hisz az első történet antagonistája Morgan le Fay volt), az író, Brian Michael Bendis, a háttérben gyönyörűen szövögeti az egyes karakterekkel kapcsolatos sztorikat. A kilencedik szám fókuszpontjában Ares, a háború istene, Osborn nagydarab verőlegénye áll, akinek fiát Nick Fury éppen az Osborn elleni harchoz toborozta csapatába (ld: Secret Warriors). Ares erre most rájön, és meglátogatja Furyt, hogy tisztázzák a dolgot – de nem holmi csihipuhival, Bendis ennél szerencsére jóval okosabb író. Nála a dialógusok könnyedén tudnak akkorát ütni, mint egy szuperököl, és a jelenet, amiben a csapat rejtekhelyére hatalmas fejszéjét hadonászva, törve-zúzva becsörtető isten végül rábízza fiát Furyra, egyszerűen mesteri. Eleinte folyton alulnézetből látjuk Arest, kiemelve hatalmas, isteni mivoltát, majd amikor halkan elmeséli, hogy halvány gőze sincs, hogyan neveljen fel egy fiút, hirtelen esendő emberré válik, és úgy is hagyja el végül a helyszínt. 
A noir nagy rajongójaként, mint valami messiást vártam a Vertigo új imprintjének, a Vertigo Crime-nak az indulását. Egy kiadó, ami fekete-fehér hardcore bűnügyi történeteket dob piacra, a régi ponyvaregények, normál képregénynél kisebb méretében, keményfedélben? Ez nem sülhet el rosszul. Nem is sült, de olyan túlságosan jól sem. Az első két kötet, Ian Rankin Dark Entriese (John Constantine-nal a főszerepben) és Brian Azzarello Filthy Rich-e egyszerre jelent meg, és mivel utóbbit a nemrég véget ért, zseniális 100 Bullets szerzője írta, az elvárások természetesen magasak voltak. Talán nem is csoda, hogy Azzraello (aki egyébként az említett sorozaton kívül még nem nagyon tett le igazán emlékezetes comicot az asztalra) leverte a lécet. A történet középpontjában Richard „Junk” Junkin, egy egykori egyetemista futballsztár áll, akinek karrierje egy sérülés következtében szakadt félbe. Junk most ügynökként dolgozik egy autókereskedésnél, és munkáját szánalmasan pocsékul végzi – főnöke végül inkább azzal bízza meg, hogy kövesse vad, szexi lányát, Victoriát, és akadályozza meg, hogy zabolátlan viselkedésével és botrányaival folyton a pletykaújságok címlapjára kerüljön, sárba rángatva ezzel a családi- és cégnevet. Junk alámerül New York klubvilágába, és ahogy az már az ilyen sztorikban lenni szokott, hamarosan minden szar az ő nyakába borul. 
Ah, egy Mark Millar képregény… egy NAGYON tipikus Mark Millar képregény. Ehhez kellett 8 rész? Tényleg? Hogy legyen egy finálénk, ami arról szól, hogy… miről is? Igazából semmiről, ahogy az egész sorozat marhára nem szólt semmiről. De tényleg, jól meggondolva az Old Man Logannak szinte nincs is története. Millar nem mesélt, hanem szimplán csak kiélte magát, és szépen, egymás után bemutatta megalomán ötleteit (egy disztipikus jövővel kapcsolatban, amit fél évszázaddal a hősök bukása után a szupergonoszok uralnak), amiket egy utazás és egy bosszú harmatgyenge szálai kötöttek össze, miközben otromba módon egymásra hajigálta a Rozsomák karakterével kapcsolatos legnagyobb sablonokat. Igen, hősünknek már megint leölték egy csaját – úgy látszik, a Marvel Univerzumban egy nő számára az érvagdosás és a főbelövés sem olyan atombiztos öngyilkossági módszer, mint a Logannel való kavarás. De hogy az írók egyszerűen képtelenek ettől elvonatkoztatni, és folyton ezt rángatják elő motivációnak egy kiadós kaszaboláshoz, az több, mint kiábrándító. Persze Millarnak ritkán számítanak bármit is olyan apróságok, mint karakter és motiváció, neki a lényeg az, hogy igazán tökös és cool jeleneteket írhasson. Így az Old Man Logan fináléja a maga primitív módján, egyetlen dologról szól: Rozsomák nagyon kemény. Rozsomák nagyon durva. Rozsomák nagyon dühös. Rozsomák nagyon kegyetlen. Rozsomák öl. 
Mire is vágyhat egy geek egy ilyen borongós pénteken? Pontosabban: egy ilyen borongós GEEXKOMIX PÉNTEKEN? Malacálarc mögé bújt, őrült, perverz gyilkosra? Barbár félistenek vérgőzös kaszabolásaira? Zord, kegyetlen vikingtörténetre? Dögös, szűkszavú, tömeggyilkos nindzsanőre? Egy jedi lovag rabszolgakereskedők elleni bosszúhadjáratára? Kőkemény szuperhős-noirra? Ezt itt mind megtaláljátok, és még sokkal többet is – sorolhatnám is tovább, de fogadjunk, hogy legkésőbb a dögös nindzsanővel már úgyis meggyőztem mindenkit…
Végre, most hogy a Batman and Robin első sztorija véget ért, tényleg elmondhatjuk, hogy oly hosszú idő után megint van egy zseniális Batman sorozatunk. Mert ugye, amit e remek történet írója, Grant Morrison az utóbbi években művelt a Sötét Lovaggal, az semmivel sem volt jobb annál a szeméthalomnál, amit a karakter (egyelőre) főcímében, a Batmanben Judd Winick jelenleg hord össze. Ez viszont tényleg egy fantasztikusan ötletes, izgalmas és érdekes képregény, ami annak ellenére az utóbbi sok-sok év legjobb denevérember szériája, hogy még csak nem is a halottnak hitt Bruce Wayne a főszereplője, hanem az egykori (első) Robin, Dick Greyson, aki mellett Bruce fia, Damien feszít a csodafiú szerepében. A füzet azzal kezdődik, hogy Dick dögös, nyílttetős deneverterepjárójával repeszt az utcán, és úgy húzza maga után az egyik rosszfiút, hogy válaszokat csikarjon ki belőle. Bájos módszer, ami azonnal nyilvánvalóvá teszi az olvasó számára, hogy ez a Batman nem az a Batman. Bruce fegyvere mindig is a megfélemlítés volt, általában elég volt egy árnyékok közül kilövellő, fenyegető tekintet, vagy két-három jól megválogatott szó, nem folyamodott a kínzás módszeréhez. Morrison azonban már az első rész óta ügyesen és logikusan rájátszik arra a tényre, hogy emberünk nem léphet minden tekintetben elődje nyomába, és az ilyen látványos különbségekkel ezt szépen demonstrálja újra és újra, anélkül, hogy úgy éreznénk, túlságosan erőlteti történetének ezt az aspektusát (ahogy azt Winick teszi). Damient pedig senki, Morrison maga sem írta még ilyen nagyszerűen korábban: olyan agresszív, hihetetlenül arrogáns és nagypofájú kis pöcs, hogy nem lehet nem szeretni. Ráadásul csodálatosan működik a két karakter közti dinamika is. 
Elektra azon, sajnos egyre fogyatkozó számú Marvel karakterek egyike, akit immár csaknem harmincéves létezése alatt (Frank Miller mutatta be az olvasóknak egy 1981-es Fenegyerekben) még mindig nem sikerült elkúrniuk az íróknak és a szerkesztőknek. Mindig meg tudták őt tartani egy megkérdőjelezhető célokért és még inkább megkérőjelezhető eszközökkel dolgozó figurának, pont a hős-antihős-gonosz háromszög kellős közepén, és ha néha el is tolódtak az arányok valamelyik irányba, az sosem bizonyult tartósnak. Egész jó példa erre Mark Millar itthon is megjelent Rozsomák története, a 12 részes Az állam ellensége, amiben Elektra egy kisebb hadseregnyi S.H.I.E.L.D. ügynököt mészárol le – ám a jó ügy érdekében. Aztán tavaly jött a Secret Invasion, és kiderült, hogy Elektrát egy ideje már elrabolták a skrullok, és egy imposztorukkal helyettesítették – azt egészen mostanáig nem tudtuk, hogy ez a csere mikor történt, és Zeb Wells ötrészes minisorozata épp az említett Millar-sztori körül forog: két ex-S.H.I.E.L.D. ügynök bosszút forral a főhősnő ellen, akinek élete csupa harc, vér, verejték és menekülés a H.A.M.M.E.R. ügynökei és Norman Osborn, Amerika új „főnöke” elől, amióta a skrull inváziót visszaverték. A trükk az, hogy a bosszúvágyó ellenségek nem tudják, hogy több száz társuknak nem Elektra, hanem az őt megszemélyesítő skrull okozta a halálát – már ha tényleg így történt. 
A Gotham City Sirens egy korrekt kis sorozatként indult három hónappal ezelőtt, a mindig megbízható Paul Dini kezei alatt, benne a potenciállal, hogy rövid időn belül akár valami igazán nagyszerű is kerekedhet belőle. Nos, most kerekedett, ez a harmadik szám simán kenterbe veri az első kettőt, ami azért furcsa, mert se nem Dini írta, se nem a címbeli szirénekről szól, és megkockáztatom, hogy eleve nincs sok köze a sorozatban elindított szálakhoz. Olyan ez, mint egy one-shot, amit bepasszíroztak két rész közé, hogy valami azért mégiscsak jelenjen meg ezzel a címmel ebben a hónapban, annak ellenére, hogy Paul Dini nem ért rá. Különösebben nem vet rá jó fényt, hogy helyettese, Steve Lodbell elveri rajta a port a saját képregényében, de minket ez most ne zavarjon, inkább csak élvezzük a munkáját. Mint már említettem, az állítólagos címszereplők szinte nincsenek is benne ebben a füzetben (Macskanő és Méregcsók nettó egy darab oldalon bukkan fel, Harley Quinn még annyin sem), a történet a pár éve megreformálódott szupergonoszról, Rébuszról, azaz Edward Nigmáról szól, aki az utóbbi időben a magándetektíves szakma szolgálatában csillogtatja briliáns elméjét, és épp egy sorozatgyilkost hajkurászik. Nyomozása közben pedig természetesen összeakad egykori ellenségével, Batmannel, aki szintén ezen az ügyön dolgozik.
Ha meg kéne választani a leggeek(z)esebb témájú képregénykiadót, akkor kétségkívül a Radical Comicsra esne a választás. Ez a két éve alapult cég úgy ontja magából a festett horrorokat, sci-fiket és fantasyket (ha még nem olvastad volna a City of Dustot, sürgősen pótold – addig se evés, se ivás, se szex, se alvás), hogy öröm nézni. Egyik legnagyszerűbb minisorozatuk eddig a Hercules volt, ami Zeusz címbéli fiáról, és egy rakás más zsoldos vérmocskos, árulásokkal, kannibalizmussal és fordulatokkal átszőtt magánháborújáról szólt az ősi Trákiában. Steve Moore fantasztikus érzékkel ragadta meg a csaták vérgőzös hangulatát, a hősök dicsőséget kereső, de csak mészárlásra lelő virtusát, és ügyesen, tetteiken keresztül, a cselekmény alakulásával párhuzamosan bontotta a ki az ugyan egyszerű, de roppant érdekes, jól meghatározott karaktereket. Hogy csak a legjobbakat említsem, ott van pl. Atalanta, a leszbikus harcosnő, aki mielőbb szeretné Artemis istennő ágyékán pihentetni fejét, így minden alkalommal a halál után sóvárogva veti bele magát a harcba, vagy pl. a barbár ölőgép, Tydeus, akinek egyetlen markáns jellemvonása, hogy imád embereket ölni – ja, nem van neki még egy: imádja aztán megenni őket. Az a fajta karakter ő, aki pont egydimenziós mivoltának hála működik oly tökéletesen, úgyhogy csak sajnálni tudom, hogy a Knives of Kush című folytatásban már nem szerepel (az első mini végén elhagyta a csapatot, hogy a maga útját járja). Azért persze nyerünk egy szaftos kis bepillantást a sorsába: utolsó tette az, hogy haldoklása közben zabálja annak az ellenségnek az agyát, aki a végzetes sebet ejtette rajta. Stílszerű lelépés. 
Aligha akad a mai amerikai képregénypiacon olajozottabban és sikeresebben működő páros, mint Ed Brubakeré és Sean Phillipsé. Együttműködésük a Sleeper című 24 részes sorozattal (pontosabban két 12 részes minisorozattal) kezdődött, ami ugyan a Wildstorm szuperhős-univerzumában játszódott, mégis egy hardcore noir-széria volt, ami sötét lelkű hőseit a bűn legmélyebb bugyraiban mártotta meg. Aztán jött az Eisner díjnyertes Criminal, ami már egyszerű átlagbűnözőkről szólt, akik az utcák mocskában próbáltak boldogulni, vagy egyáltalán csak életben maradni – tavaly év végén pedig érkezett az Incognito, amiben Brubakerék ismét a szuperhőszsánert vegyítették a noirral, bár úgy, hogy előbbi ezúttal jóval hangsúlyosabbnak bizonyult, mint a Sleeper esetében. A történet középpontjában egy Zack nevű, szuperképességekkel felruházott rablógyilkos áll, aki elfogása és ikertestvérének halála után a társadalomba való beilleszkedésre kényszerül, a kormány ugyanis egy drog segítségével elnyomja képességeit, és irodai aktakukacot csinál belőle. Zach azonban fű alatt visszaszerzi erejét, és itt kezdődnek a bajok: hamarosan egykori, titokzatos munkaadója, a beszédes nevű, börtönben senyvedő Black Death, és a törvény malmai közt őrlődik, mivel előbbi az életére tör, utóbbi pedig csaliként használná, hogy még több szuperbűnözőt vágjon a rácsok mögé. Zach közben maga sem tudja már, hogy mit akar, sem azt, hogy egyáltalán milyen szerepet fog végülis betölteni abban a harcban, aminek pedig éppen ő van a fókuszpontjában. 
Brian Wood vikingekről szóló Northlanderse azzal a koncepcióval indult, hogy egymástól független sztorikat mesél majd el, amiket csak a hely, a korszak és a téma köt össze. Ennek megvannak az előnyei és a hátrányai is, és utóbbiak közül Wood a most induló Sven the Immortallal néhánytól meg is szabadul. Ez ugyanis a sorozat első sztorijának, a Sven the Returnednek a folytatása, ami húsz évvel azt követően veszi fel a fonalat, hogy a sok vérontás után a főhős szerelmével letelepedett a Faroe nevű szigeten, ahol két gyermekükkel rövid nyarak, kemény telek, és zord körülmények közepette, de boldogan és békében élnek. A jellegzetes „északi” idill (értsd: ugyan kővé fagy a tökünk, de amúgy minden oké) persze előbb-utóbb véget ér. Mióta ugyanis Sven eltűnt a világ szeme elől, a dalnokok fáradhatatlanul zengik vérgőzös legendájának heroikus litániáját, alaposan felkorbácsolva az arrogáns, türelmetlen, dicsőségre éhes fiatal vikingek ambícióit. Mert hát mi más lenne alkalmasabb annak bizonyításaként, hogy kész, felnőtt harcosok, mint egy legenda leölése? Az ifjú harcosok csónakokba szállnak hát, és megindulnak a távoli sziget felé, hogy végezzenek az immár öreg Svennel. 
Ezt bizony nem siették el… a 13. szám még anno áprilisban jött ki, és ha ezt így folytatják, simán beletelik majd egy évbe, hogy befejezzék ezt a sztorit (ami mellesleg csaknem egyéves pihenő után indult el). Egyáltalán nem szimpatikusak az efféle késések (amik sajnos Mignola Hellboy minijét, a The Wild Huntot is súlytják), főleg egy olyan cím estében, amit az ember hónapról hónapra komoly lelkesedéssel vár. Márpedig a Dark Times ilyen: indulása óta egy megbízhatóan magas minőséget képvisel, sőt, annyi potenciál van benne, hogy felsorolni is nehéz – de a legfontosabb talán az, hogy lehet belőle egy lenyűgözően izgalmas és sokrétű karaktertanulmány, természetesen a témától megkövetelt csatákkal, akciókkal és komor hangulattal. Merthogy a Dark Times nem sokkal A sith-ek bosszúja, azaz a Birodalom megszületése után játszódik, amikor a császár Vaderrel vadásztatja le a hálójukból megszökött, még menekülő jedi lovagokat. A képregény középpontjában egy ilyen lovag, Dass Jennir áll, akit a szörnyű körülmények újra és újra a jedi értékek és törvények elhagyására, sőt, megerőszakolására sarkallnak – mostanra nem egy védtelen embert kényszerült hidegvérrel meggyilkolni. Fantasztikus lenne, ha Mick Harrison valami olyasmit tűzne ki célul maga elé a Dark Timesszal, mint amit Robert Kirkman a The Walking Deaddel, vagyis, hogy hosszútávon mutassa be, hogy mennyire felismerhetetlenre formálnak egy embert olyan körülmények, amiket ő közvetlenül nem tud befolyásolni. 
Egek, nem hittem volna, hogy valaha visszasírom még Mark Bagley-t, de David Lafuente képeit elnézve, bizony ennek határán állok. Bagley ugye hosszú éveken át rajzolta az Ultimate Spider-Mant (ahogy azt a magyar olvasók is tudják), mire a 111. számmal végre-valahára leváltotta őt a sokkal ügyesebb és kifinomultabb munkát végző Stuart Immonem. Most viszont, hogy az Ultimatum eseményei után, a 133. résszel (és azt követő Requiem című sztorival) lezárták az előző sorozatot, hogy elindítsák ezt a teljesen újat (ami persze tökugyanaz, mint a régi, úgyhogy akár Ultimate Spider-Man 134 is lehetne), Immonem is kikerült a képből. Míg ő a New Avengersben továbbra is folytatja a munkát Brian Michael Bendisszel, addig az új sorozatra Lafuentét kérték fel, de hogy miért, az rejtély előttem. Még gyerekesebb és rajzfilmesebb vonásai vannak, mint Bagley-nek voltak 10 évvel ezelőtt: az arcok karikatúraszerűen túlzók (Mary Jane ráadásul, azt hiszem, a Pókember történetében először néz ki úgy, mint valami szerencsétlen, rusnya kis szürke egér – persze valahol ez is teljesítmény), amikor pedig Peter magára ölti a jelmezét, akkor hirtelen vízfeje lesz, és úgy néz ki, mint egy nyolcéves. A nagy paneleken ráadásul látszik, hogy Lafuentének vajmi kevés érzéke van a dinamikához és a részletekhez. Szóval az új Ultimate Spider-Man sorozat finoman szólva nem néz ki valami fényesen – és hogy innen hogy jutunk el a lenti négycsillagos értékelésig? Úgy, hogy Brian Michael Bendis még mindig baromira tudja, hogyan kell képregényt írni. 
Ez egy furcsa mini volt. Mark Waid egy briliáns elmével megáldott magánnyomozóról, a nem mellesleg gyönyörű Cat Allinghamről mesélt, akinek már csak hónapjai vannak hátra az életéből egy rosszindulatú agytumor miatt. Cat maga mellé vesz egy roppant intelligens, és nagyszerű megfigyelőképességgel megáldott kidobót, James Doyle-t, és a férfival együtt az emberiség rejtélyeinek egyik legnagyobbika után ered: van-e élet a halál után, és ha igen, milyen? Ehhez persze egy bűntett jelenti az ugródeszkát, de ez a cselekmény előrehaladtával teljesen irrelevánssá válik. A mini elején leginkább a két, fantasztikus érzékkel életre keltett, a sztereotípiáknak üdítően ellentmondó karakter, illetve a köztük felvázolt, izgalmas, intelligens, sablonokat elkerülő kapcsolat jelentette a sorozat fő vonzerejét, de a befejezésre ez az aspektus is a háttérbe szorul. Még mielőbb belekezdek abba, hogy miért, érdemes megjegyezni, hogy Waid egészen mostanáig kiválóan tartotta fenn az egyensúlyt a több zsáner közt lavírozó történetben: a kiindulópontnak használt krimi elegánsan eltért hol a nyugtalanító hangulatú horror (ld. a főhősöket afféle látomásként követő, szörnyszerű alakot), hol az adrenalinpumpáló akció (a második rész vonatos jelenete az egész sorozat egyik csúcspontja) irányába, de valahogy az összkép mégis végig egységes maradt.
Andrew Cosby Mad Max-beütésű Szállító-klónja a negyedik résszel ezennel véget ért, és besorolt a megszámlálhatatlanul sok, viszonylag élvezetes, de felejthető tucatképregény közé. Nem mondom, van egy szuper jelenet a fináléban, amit olvasva minden geek elérzékenyül (hőseink a páncélozott autóval és egy bazinagy kéziágyúval, amit még Scwarzi se tudna felemelni, véres utat vágnak maguknak a gyilkos, mutáns útonállók hadseregében), de összességében az ilyen nagy pillanatok aránya elég alacsony a mini teljes hosszához képest. Másra meg ugye eleve nem számíthatunk egy ilyen alkotástól. Történet? Karakterek? Na, ne vicceljünk… Szóval több dögös, brutális, szórakoztató hentelésre lett volna szükség, esetleg a főhős figurájának kissé „zsáneresebbre” vételére (Nick sokkal inkább tűnik sótlan átlagembernek, mint valami fasza posztapokaliptikus hősnek – hiába rajzol Michael Alan Nelson lazán lógó cigit a szájába, ez még kevés), meg némi szexre és cicivillantásra, akkor lehetett volna a Dead Runból egy kellemes gulity pleasure, amire talán egy hónap múlva is emlékeztünk volna. 
Ki hitte volna… egy vérlázítóan gyenge első rész után úgy néz ki, hogy talán mégis jutunk majd valahová ezzel a sorozattal. Ez a második szám (ami korrekt akciójelenetek laza füzéréből áll) ugyanis határozottan javulás ahhoz képest – még mindig nem jó, de ha folytatódik a tendencia… ki tudja? Szóval, slendrián módon felskiccelt zsoldoskatonáink összecsapnak a ragadozókkal (igen, máris, sőt, egyet rögtön ki is nyírnak), aztán menekülnek a városon át, miközben még a lázadók tüzérsége is boldogítja őket. Van két viszonylag érdekes aspektusa a sztorinak: az egyik az, hogy a főhős érezhetően többet tud az idegen vadászokról, mint amit elmond, a másik pedig az, hogy úgy tűnik, van egy ragadozó, aki a változatosság kedvéért a saját társait öldösi. Ez még jól és rosszul is elsülhet, viszont ha ez a titokzatos vadász áll majd a sztori középpontjában, akkor egy fokkal már érthetőbb, hogy miért bagatellizálja el John Arcudi a többi idegen jelentette fenyegetést (merthogy ennyire inkompetensnek, fafejűnek és könnyű prédának még aligha állították be a predatorokat ezelőtt). 
Jason Aaron nem tökörészik: kőkemény, brutális, véres akciót szállít, méghozzá nonstop, és meg sem próbál úgy tenni, mintha sztorijának ezenfelül bármi értelme lenne. Helyes. Nincs annál rosszabb, mint amikor valami kaszabolós filmbe/képregénybe érzelmeket és mondanivalót akarnak erőltetni. És tudjuk, hogy Aaron ért a kaszaboláshoz, hisz már tavalyi Rozsomák sztorija, a Get Mystiqe is nagyrészt arról szólt. Logan ezúttal arra készül, hogy kiiktassa a Weapon X program terveit és módszereit lenyúlt cég, a Blackguard vezetőit, és ehhez öngyógyító képességekkel, törhetetlen csontokkal és lézerkarmokkal felturbózott katonákon kell átvágnia magát. A képregény csúcspontja az a több mint 10 oldalas csata, amit az egyik zsoldossal vív: őrült, szuperdinamikus, kegyetlen összecsapás, amit kiváló karakterpillanatok szakítanak meg. Az egyik ilyen, amikor Logan és ellensége a csata hevében egy zsúfolt iskolabusz mellé keverednek, egymásra néznek, visszavonják karmaikat, és elsétálnak egy csendes helyre, hogy ott folytassák egymás kinyírását – a másik pedig, amikor a katona, érezvén a vesztét, megkérdezi Logant, hogy tudja-e, mi a vége annak a könyvnek, amit már sosem fog tudni befejezni. Eszméletlenül szórakoztató hentelés, Ron Garney lendületes panelkezelésével és korrekt képi világával. 
Micsoda hét! Chavez és Santito comicőrült kollégákkal még a szokásosnál is geekesebb képregényeket mutatunk nektek, és ha a cikket olvasva nem csorog a nyálatok, miközben önkívületi állapotban remegtek a széketeken, bizony veletek van a baj! Egymást tépő vámpírok és farkasemberek? A valóság és a fikció határmezsgyéjén bolyongó Mary Shelly és Edgar Allan Poe? Zombis western? Itt mindet megtaláljátok, némi jófajta Bosszú Angyalaival, egy vérben tocsogó Megtorlóval, meg egy becsületvisszaszerző misszión lévő szamurájkard-készítővel. Na, olvasásra fel, és csorogjon az a nyál…
A prekoncepció bizony hajlamos megviccelni az embert. Mert tudván, hogy Warren Ellistől nem áll távol a horror és a brutalitás, az Avatar Press meg pont ezeknek a melegágya és az írók kedvence (lévén, hogy senkinek nem kötik meg a kezét, mint a nagy kiadók), vajon ki mire gondolhat, amikor az említett úriembernek egy Frankenstein’s Womb nevű képregénye jelenik meg a piacon, pont az említett cég gondozásában? Persze, hogy szörnyekre, vérre és belekre, és talán a klasszikus történet egy jellegzetesen ellises, esetleg sajátosan futurisztikus, steampunkos átdolgozására. Na, ez a 44 oldalas graphic novella sehogy sem akar megfelelni ennek a prekoncepciónak. Olyannyira nem, hogy az emberben az olvasása közben fel-felébred a gyanú, hogy ezt valójában Alan Moore írta, csak az idióta szerkesztők rossz borítótervvel és névvel adták le a nyomdának. A Frankenstein’s Womb ugyanis egy megkapó (bár mint látni fogjuk, problematikus) metafora köré épülő filozofikus-horrorisztikus diskurzus jövőről, végzetről, és a Frankenstein regény megszületésének (fiktív) körülményeiről. Mary Wollstonecraft Godwin (hamarosan Mary Shelly), vőlegénye, Percy Shelly és mostohatestvére, Claire Clairmont, 1816 tavaszán egy hintón tartanak Genevába, hogy ott találkozzanak Lord Byronnal (ez az út, mint ahogy azt a Frankenstein rajongói tudják, valóban megesett). Útközben megállnak a Frankenstein kastélynál, ami az alkimista és filozófus Johann Conrad Dippel otthona volt (sokan hiszik, hogy ez szintén megtörtént, és ez ihlette Shellyt a Frankenstein megírására, bár ezt nem támasztják alá semmilyen bizonyítékok). A nő imádja a régi kastélyokat, ezért egyedül bebarangolja annak termeit, miközben útitársai kint várnak rá – és bent összetalálkozik Dippel holtakból összetákolt teremtményével, aki megmutatja neki a saját és az emberiség jövőjét, és feltárja előtte, hogy milyen szerepe lesz a világ alakulásában. 
Senkinek nem eshet nehezére arra következtetni a cím alapján, hogy ez a képregény Edgar Allan Poe-ról szól. Viszont aki valamiféle életrajzi történetre számít, az súlyosan téved: J. Barton Mitchell és Dean Kotz minisorozatának középpontjában ugyan valóban a legendás író áll, azonban a sztori, sőt, maga a környezet és a világ, amiben játszódik, teljesen fiktív. A Poe lényegében egyfajta tisztelgésként értelmezhető a sorozat névadójának krimi irodalomra gyakorolt hatása előtt: hősünk maga mondja az egyik jelenetben, amiben egy holttest megvizsgálásával segít a rendőrségnek, hogy azokat a módszereket használja, amiket a klasszikus Morgue utcai kettős gyilkosságok (a világ első detektívtörténeteként számon tartott, forradalmi hatású novella) írásakor ötölt ki. És főszereplővé tenni Poe-t egy olyan műfajú történetben, aminek alapjait ő maga fektette le (ugye még Sherlock Holmesnak is az említett novella nyomozója, Dupin az előképe), valóban szép ötlet. De ez csak ennyi, egy ötlet, és önmagában attól, hogy Mithcell ily módon tiszteleg a szerző előtt, a képregény még nem lesz jó – szerencsére azonban bőven vannak egyéb erényei is. A sztori egy elmegyógyintézetben indul, ahol Edgar Allan Poe nyomorultul vegetál feleségének halála után, próbálva újra rátalálni írói vénájára, és rettegve egy kisfiúnak a szobájában újra és újra megjelenő szellemétől. Viselkedése miatt azonban kizárják az intézetből, így testvére, a rendőrnyomozó William veszi gondjaiba. Ám amikor hazafelé tartanak, Williamat szólítja a kötelesség: egy rejtélyes gyilkosság helyszínére érkeznek, ahol Edgar figyelemreméltó detektív készségekről tesz tanúbizonyságot, és ezzel a lendülettel be is száll a nyomozásba. Az ügynek persze komoly természetfeletti aspektusai vannak…
Idomtalanra rajzolt Megtorlónk a 4 részesre tervezett Welcome to the bayou sztori első részében (GeexKomix #7) az amerikai délvidéken járva gyanút fogott, hogy valami nincs rendben a helyi fogatlan lakosság körül. A folytatásban kiderült, hogy nem is ok nélkül, mert hogy a suttyó őslakosok nem csak kukoricát meg „holfdfényt” (sufniban főtt pálesz, ezzel foglalkozott Jesse bátyó is a Hazárd Megye Lordjaiban) fogyasztanak előszeretettel, de emberhúst is. Nem elég, hogy maga az alapszitu is erősen elcsépelt, de a 72. számban olyan sok minden történt, hogy igazából nem is történt semmi. Frank megpróbálta kiszabadítani a vacsorának szánt tinédzsereket, de közben meglepték a tahók, majd a képregény nagy részében nem láthattunk mást, mint hogy emberünk legyakta őket, míg bele nem futott egy orbitális nagy ökölbe, melynek másik végén egy orbitális nagy hillbilly volt. Kevés szöveg, sok bunyó és még több kivert fog. Éreztem, hogy a sztori háromnegyedénél sem fog túl sok meglepetés érni, és ez nagyrészt igazolódott is. Ahogy az várható volt, Castle maga is fogságba esik, később a csomagtartójában lévő leszállításra váró „csomag” segítségével kiszabadul, majd kamatostul visszaadja a kapott sallert, aztán pedig iszkiri onnét, de a túlélés még mindig nem garantált, mert hogy a mocsárban valami vagy valaki még várja őket. Továbbra is csak egy kiszámítható, ötlettelen, filmes klisékből összetákolt, macsóságra kihegyezett kamu sztori, amit pillanatok alatt ki lehet végezni és elégedetlenül a sarokba vágni (a monitort, számítógépet azért inkább ne!). Még a panelelrendezés is totál fantáziátlan, de a rajzzal kapcsolatban továbbra is csak Frank háromszög alakú felsőteste és zsugorított feje zavart igazán. És még valami. A hiteleség kedvéért legalább a helyi tájszólást megpróbálhatták volna a szövegbe átültetni, de ilyesminek nyoma sincs, így aztán töketlen az egész. Izmok, szőrős felsőtestek, kantáros nadrágok, meg krokodilok és egy súlytalan történet. A befejezést illetően már nincsenek illúzióim, de legalább megtudjuk majd, hogy mi is van ott a láp mélyén, ami embereinket várja. Remélem nem egy még a korábbinál is nagyobb Izom Tibor.
Undeadwood. Hehe! A találó és vicces titulus nem az én érdemem, hanem Mark Waid amerikai képregényíróé, aki a Moonstone kiadó új zombi-western sorozatának, a Rottennek a méltatásában használta. Zombis képregényből több is van, mint kellene, de szerencsére az agyonhasznált téma azért néha tud még kellemes meglepetéseket is okozni, gondoljunk csak a Geekz képregényes különítményének kollektív kedvencére*, a The Walking Dead-re. A western környezetbe ültetett zombik már nem annyira számítanak megfáradt koncepciónak, így ebben a fülledt zombi-képregény invázióban tényleg üdítőleg hatott a Rotten első, 52 oldalas száma. A vadnyugat ugye tele van fegyverekkel, elhagyott településekkel és a halálozási arány is kimagasló, tehát ideális hely a bezombulásra. A sztori úgy indul, ahogy egy westernnek illik: magányos lovas érkezik az istenháta mögötti településre, ahol aztán a kihalt utcán egyszercsak kilövik alóla a lovat. A cowboy hamarosan megtudja, hogy mire ez a szívélyesnek nem éppen mondható fogadtatás. A várost ugyanis élőhalottak látogatják gyakran, akik a közeli bányák mélyéről érkeznek. A C.O. Jones nevű főszereplő a helyiektől megtudja, hogy gyanújuk szerint a bányákat és általa a várost is a zsebében tudó gazdag ember állhat a zombikór hátterében. Mivel a magányos lovas valójában nem más, mint William Wade, az Államok elnökének saját titkosügynöke, megpróbál a dolgok után járni.
Nem mondhatjuk, hogy dúskálunk a szamurájokról szóló amerikai képregényekben, úgyhogy annál nagyobb öröm, amikor egy ilyen történet mégis felbukkan a megjelenések közt – és annál nagyobb bosszúság, amikor kiderül, hogy egy erőltetett, sebtében összetákolt kliséhalmazra futotta csak az alkotóktól. Mondhatnánk persze, hogy ez nem meglepő, hiszen a nyugati művészek ritkán tudnak úgy nyúlni a keleti kultúrához, hogy a végeredmény ne legyen vagy dögunalmas, vagy röhejesen sztereotip. A Swordsmith: Assassin ráadásul eléri, hogy ne csak egyik, hanem mindkettő legyen. 1870-ben vagyunk, vagyis a szamurájok korszakának hajnalán. Toshiro Ono, kora egyik legnagyszerűbb, legnevesebb kardkészítője, miután körbeutazta a fél világot, egy porosz tábornokot látogat meg a fronton, a franciák elleni háború kellős közepén. A férfi azt kéri a tiszttől, hogy adjon át neki egy értékes, pompás kardot, amit az annak idején a sógunátustól kapott ajándékba. A tábornok persze tiltakozik, de Toshiro hajlandó fizetni: méghozzá azzal, hogy elmeséli történetét, és ezzel együtt az okokat, amik miatt a kardot, melyet régen ő maga kovácsolt, vissza akarja szerezni. 
Az a képregény, aminek első oldalán Nick Fury egy szép nagy képen káromkodik egy ízeset, már nem indul rosszul. Főleg ilyen körülmények közt: „I disappear for ten minutes and the whole place goes to hell”, mondja a szitkozódás után, utalva az Ultimatum eseményeire, és bár sosem éreztem úgy, hogy Mark Millarnak valami fenenagy érzéke van az iróniához, de azt hiszem (vagy legalábbis szeretném hinni), hogy karakterének e szavain keresztül ő is elmondta a véleményét Jeph Loeb papírszemetéről. Millar két és fél év után tér most vissza az Ultimate Univerzumba (utolsó munkája a frenetikus Ultimates 2 volt, 2007-ben), és alaposan össze kell szednie magát, hogy meggyőzze az Ultimatum miatt jogosan fanyalgó és köpködő rajongókat, hogy van még potenciál ebben a világban. Elnézve új sorozatának, az Ultimate Avengersnek az első részét (amire mindenhol Ultimate Comics Avengersként utalnak, de magán a füzeten nem szerepel a „Comics” szó – úgyhogy részemről pokolba vele, úgysincs sok értelme), egyáltalán nem kizárt, hogy sikerrel jár majd. A széria koncepciója egyébként már önmagában is ígéretes: évente két sztori lesz (illetve ennyit terveznek, de jól tudjuk már, hogy ezek a képregények hajlamosak durva csúszásokat produkálni), elvileg mindig más rajzolóval, és egymást történetenként cserélő karakterek egész armadájával. Tehát a változatosság lehetősége adott, és ez viszonylag ritka a szuperhősképregények esetében. 
Már maga a cím is olyan tökéletes egyszerűségében, mint egy remekbeszabott, ám egyúttal funkcionális faék. Ami egy vértócsában hever és egy közepén átszakított és félrehajított ajtót támaszt ki. Aki a Perry Rhodan-féle sci-fi ponyvák és a Tales from the Crypt füzetek körül tapogatózik az ötvenes évekből, már közel jár, de a modern, rajzfilmszerű vizuális köntös még őt is meghökkentheti az első nekifutásra. A Clone Wars rajzfilmek sikerét meglovagló Fillbach testvérek ugyanis a messzi-messzi galaxisból ugrottak át egy párhuzamos univerzumba a háromrészes mini erejéig, amibe aztán minden ponyva és B-film elemet belezsúfoltak, amit csak képesek voltak: Ted, Jeff és Stan, a három alapvetően jóindulatú, de nem túl eszes vérfarkas fejében megvilágosodik az évszázad ötlete, és az első űrjárattal a Holdon lévő kolóniára utaznak, hiszen ott a nap 24 órájában szőrösek, erősek és legyőzhetetlenek lesznek. Ennek mellékes következményeként az összes utast sikerült átváltoztatniuk, így a holdbázis parancsnoka, Maggie Pilgrim, élete egyik legnehezebb napja elé néz. Az incidens jó alkalmat szolgáltat a Hold sötét oldalán klónvámpírseregét eddig hibernáló Lord Till akcióba lépésére, így a krízismenedzselési feladat egy leheletnyivel nehezebbé válik. A jól bevett hagyományoknak (kliséknek?) megfelelően a vámpírnagyúr természetesen halálosan rajong főhősnőnkért, akinek ugyancsak vámpír apját jelenleg a Földön tartják fogva hét lakat alatt (nyilván nem sokáig), és aki nyilván szemet vet a legfessebb bundás vérjószágra, amaz pedig őrá. Láthatunk itt holdjáró csomagteréről végrehajtott vámpírgolfot, elektromos mágnes és vizelet segítségével kivégzett vérszívót, a kötelező jellegű atomfelhőt és végül a barbecue-ra későn érkező vacsoravendégeket, akik a helyi ásatástól szabadultak ki (személyüket nem fedném fel, hiszen nem akarom elrontani senki kellemes meglepetését).
Kicsit ugyan csalódott vagyok, hogy a múlt héten (technikai okokból) elmaradt Geexkomix miatt nem tört ki forradalom, de gondolom, most már tényleg mindenki készíti a molotov koktélokat, úgyhogy talán örömmel halljátok, hogy ehelyett ma újabb képregényes összefoglalót olvashattok az ország legfrankóbb blogján. Lesznek itt vikingek, jedik, feltámadt hullák, mumusok, katonák, háborúk, hősök, gonoszok, és akkor a Pókember 600. számáról, nameg Rozsomák haláláról még nem is beszéltünk. 
Mostanában egymást érik a Marvelnél a nagy csinnadrattával beharangozott jubileumi számok. Nemrég estünk túl a Thor 600-on, a Captain America 600-on, nemsokára jön a Daredevil 600, most pedig kedvenc hálószövőnk első sorozata érte el szintén a 600. részt. Eme alkalmat a kiadó May néni, és J.J. Jameson apjának esküvőjével ünnepli meg, ami valahol ironikus, hisz egy korábbi jubileumi számot (a 400.-at) épp azzal tettek emlékezetessé, hogy Peter nagynénjét megölték (ezt aztán összevissza retconálták később, a hírhedt Clone Storyval kapcsolatosan). Persze egy szimpla kis esküvő önmagában még nem elegendő egy ekkora eseményhez, úgyhogy Dan Slott beleírta a sztoriba Doctor Octopust is, aki az évek során (többek közt Pókitól) kapott marhanagy pofonok miatt haldoklik, és jó szupergonoszhoz méltón stílszerűen kíván távozni az élők sorából: át akarja venni az irányítást New York infrastruktúrája felett, méghozzá jó szándékkal, úgy gondolja ugyanis, hogy ezzel megkönnyítené az ott lakók életét. Igenám, csak közben az elméje által uralt város fogja magát, és hősünk ellen fordul, mert bár a doki nem akar már foglalkozni hősünkkel, elfojtott gyűlölete és tudatalattija erősebb annál, semhogy csak úgy hagyja hálóhintázni a felhőkarcolók közt. A buliba beszállnak a Bosszú Angyalai és a Fantasztikusok is, közben meg Jameson akadályokat gördít az esküvő elé, de a végén természetesen minden jóra fordul. A házasságkötési hercehurca a szokásos klisékkel és szentimentalizmussal van tele, de egyrészt ide ez is kell, másrészt Slott azért ezeket ellensúlyozza néhány jól eltalált poénnal és dialógussal. A Dock Ock szál akciódús, lendületes és ötletes, és bár csodát itt sem kell várni (hacsak nem John Romita Jr.-tól, aki az utóbbi egy-két évben teljesen levetkőzte irritáló stílusát, és gyönyörűen letisztult, stílusos vonásokkal dolgozik), hoz egy élvezhető színvonalat, amit az írótól már megszokhattunk – a nyitó bunyójelenet pedig, a szupergonoszokat tömörítő Névtelen Bárban, Fenegyerek mellékszereplésével, frenetikus. De a csúcspont persze mégis egy bizonyos vörös szépség visszatérése, akit Romita olyan eszméletlenül dögösen rajzol meg, amilyennek (bármily nagy szavaknak is tűnjenek ezek) ritkán láthattuk bő 40 év alatt. 
Elmond valamit egy író munkájáról, ha a legjobban akkor érzi magát az ember, amikor végigolvasta az egészet, és tudja, hogy több baromságot már nem kell elviselnie. Na, ilyen érzés volt befejezni Mark Millar 16 részes Fantasztikus Négyes történetét, ami (te jó ég!) még 2008 februárjában vette kezdetét. Volt itt minden: ostoba párhuzamos világos kavarások, gagyi óriásrobot, gigászi logikai bakik, nagy és otromba pózolások, mesterségesen felfújt, megoldhatatlannak tűnő, majd pedig egy laza vállrándítással mégis feloldott konfliktusok, röhejesen eltúlzott gonoszok, megalomán hülyeségek és egy Bryan Hitch, aki tehetségéhez képest meglepően ritkán állt a helyzet magaslatán. Millar harmatgyenge írói teljesítményére jellemző, hogy a színvonalon már az sem volt képes rontani, hogy az egyre ritkuló megjelenések miatt, a felpörgetés érdekében, az utolsó két részhez fedélzetre hozták a képregényes berkekben nímand Joe Ahearne-t. Na jó, elismerem: azért voltak Millarnak jó pillanatai. A karakterekkel helyenként kifejezetten ügyesen bánt, többnyire szépen megőrizte a szuperhőscsaládra jellemző hangulatot, bájt, humort és könnyedséget, viszont akárhogy töröm is a fejem, ennél több pozitívum sehogy sem jut eszembe. Történetei inkoherensek, zagyvák, átgondolatlanok, ostobák voltak, akciói (főleg hozzá képest) elsietettek, kidolgozatlanok, és korántsem elég epikusak – ez utóbbi pedig olyan, mintha Garth Ennis írna egy Megtorlót, amiben Frank nem öl meg senkit. 
„Odin farkasai vagyunk, akik azért vannak itt, hogy felszögezett Istenetekhez küldjenek titeket!” Ha egy ilyen, amúgy piszkosul hangzatos mondat egy vikingekről szóló sztoriban hangzik el, az ember már szinte látja is maga előtt a durva, kemény, izmos, szakállas, bárdot lóbáló, jól megtermett férfit, akinek száját e szavak mennydörögve elhagyják. De Brian Wood Northlanders című sorozatának kétrészes, The Shield Maidens című képregényében egy nő mondja ezt, ráadásul rögtön azután, hogy bazinagy lándzsát döfött keresztül egy szász katonán, aki pedig már valószínűleg előre nyalta a szája szélét a hosszas megerőszakolás örömére. Bizony, vikingekről született történetekben ritka a fontos női szereplő, nemhogy a női főszereplő – itt viszont utóbbiból van mindjárt három, a többi karakter meg leginkább csak azért bukkan fel, hogy a frissen megözvegyült asszonyok hol trükkök segítségével, hol puszta, nem várt erővel kibelezzék őket. 868-ban járunk, amikor a szászok felgyújtanak egy viking falut Dániában, és megölnek mindenkit – illetve majdnem mindenkit. Csak három nő marad életben, akik halott férjeiket és gyerekeiket hátrahagyva egy kis erődbe menekülnek, amit mindenfelől víz vesz körül, és csak apálykor közelíthető meg. A szászok azonban nem mondanak le róluk, és megkezdődik az ostrom: három nő száz férfi ellen.
Örülhet a képregénygeekek szíve, és nem is kicsit: az utóbbi egy év egyszerűen fantasztikus volt, hiszen szinte minden hónapban indult legalább egy olyan új sorozat valamelyik kisebb-nagyobb kiadónál, amelyre újra és újra azt kellett mondanom, hogy „ez akár az év legjobbja is lehet” (ld. pl: The Unwritten, Madame Xanadu, Unknown Soldier, Chew). És most itt van a The Stuff of Legend, ami talán még ezek közül is kiemelkedik: tényleg ritkán van alkalmunk ilyen erőteljes, ilyen mesterien megírt és gyönyörűen megrajzolt, ilyen fantáziadús és gördülékeny comicot olvasni, ami ráadásul képes arra, hogy egyszerre szóljon minden korosztályhoz. Elég sötét és brutális, hogy a felnőttek tetszését is elnyerje, ugyanakkor elég mesés hangulatú, hogy a gyermekek is élvezzék. A koncepciót úgy lehetne a legkönnyebben leírni, mint a Toy Story találkozását a Ryan közlegény megmentésével, előbbi hangsúlyosan komikus jellege és utóbbi pátosza nélkül, megspékelve egy nagy adag klasszikus fantasy behatással, és második világháborús allegóriákkal. A négyzet alakú, nagyformájú képregény egy gyerekeknek szóló képeskönyvet sejtet, de senki ne hagyja magát becsapni a külsőségek által (ilyen szempontból a The Stuff of Legend leginkább a mesteri Mouse Guardhoz hasonlítható) – bár úgyis, már az első oldalak után nyilvánvaló lesz, hogy honnan fúj a szél. Ugyanis már a felütés is meglehetősen sötét, sőt horrorisztikus: 1944-ben, Brooklynban, egy kisfiút elrabol az ágyából a mumus (Boogeyman), és magával viszi a „Sötétségbe” (vagyis a szekrényajtón túlra). Játékai ezután életre kelnek, és néhányan, a fiú kedvenc katonájával, az Ezredessel az élen, a család kutyájával kiegészülve, elhatározzák, hogy gazdájuk után mennek, és épségben visszahozzák őt. 
Vannak ugyebár ezek az ún. „recap page”-ek, amikben egy-egy szám legelején elmondják, mi történt a korábbi részekben. Namost, az Ultimatum 5-ben ez így hangzik: „Pusztítás söpör végig a bolygón. Magneto a tettes. Több hős is megfizette a végső árat. És most Magnetót meg kell állítani.” És az a vicc az egészben, hogy ezzel nem hagytak ki semmit, ennyi történt ebben a minisorozatban. Magneto mindenféle katasztrófákat szabadított a világra, amiknek következtében egy rakás karakter random körülmények közt elpatkolt. Na és? Mostanra teljesen világossá vált, hogy az egész Ultimatum csak egy röhejes, mondvacsinált ürügy arra, hogy a kiadó valami nagynak álcázott eseménnyel zárhassa le az utóbbi években súlyos hírnévcsorbulást szenvedett Ultimate részleg első korszakát, és ennek farvizén olyan történeteket indítson útnak, amiket baromi coolnak, merésznek és nagyszabásúnak ígérnek. Ja, hogy annak ígérték az Ultimatumot is? Szép kilátások… Az mindenesetre biztos, hogy egy ilyen új kezdet nem sok jóval kecsegtet a jövőre nézve. Szóval, ott tartottunk az előző, katasztrofálisan szar rész végén, hogy a még élő és mozgó hősök megrohamozták Magneto erődítményét, hogy végre leszámoljanak vele egyszer és mindenkorra. Ez meg is történik, méghozzá annak köszönhetően, hogy Nick Fury felébreszti a gyerekei halálába érzelmileg belerokkant, félőrült tömeggyilkos lelkiismeretét, aki párszáz millió ember lemészárlása és Rozsomák elhamvasztása után két perccel hirtelen elsírja magát, térdre borul, és kifakad: „Mit tettem?” Őszintén remélem, hogy ezt Jeph Loeb is sűrűn kérdezgeti magától mostanában. 
Lassan első évének végéhez érkezik Joshua Dysart tavaly indult sorozata, ami ennek megfelelően pár hónappal már túlvan a karakter és az alapszituáció felvázolásán, és bár az író még mindig nem tette világossá, hogy a pacifista hős miért is változott a címbeli Ismeretlen Katonává, a sztori szinte minden egyes számmal jobb és jobb – ami nem kis szó, mert már a legelső is baromi jó volt. Az utóbbi időben a Vertigo egymás után importálja felnőtt sorozatokba a régi, ezüst- és bronzkori DC sorozatokat (ld. még: House of Mystery, Madame Xanadu), és egyelőre mind közül ez a legizgalmasabb és a legtöbb lehetőséggel kecsegtető. Az Unknown Soldier eredetileg egy második világháborús katonáról szólt, aki arca összeroncsolódása után egyfajta szuperkémként hajtotta a vizet a szövetségesek malmára (nem utolsósorban Hitler kinyírásával), de Dysart ebből a koncepcióból csak töredékeket vett át. Az ő hőse, Lwanga Moses egy pacifista ugandai orvos, aki véletlenül keveredik az ország véres konfliktusába, és maga is megdöbben, hogy egy belső, kegyetlen, és őt vérprofi gyilkolásra késztető, illetve azt lehetővé tevő hangnak köszönhetően mennyire félelmetesen jól helytáll benne. Az első sztori leginkább azzal foglalkozott, hogyan változik meg Moses, és hogyan találja meg új célját, aminek elérésében semmi, sem akadályozhatja meg, még szerető felesége sem: a kormány ellen harcoló lázadók vezetőjének megölését. 
Szerencsére a Marvelnél van más nagy haddelhadd is az Ultimatumon kívül, és annak színvonalára nem lehet panaszunk. Ez persze nem meglepő, hiszen amióta Keith Griffen a kirobbanó erejű 2006-os Annihilationnel visszairányította a figyelmet a kiadó akkor már évek óta tetszhalott űrrészlegére (és nem mellesleg porig alázta a párhuzamosan futott, jóval nagyobb hírverést kapott, de jóval kevésbé érdekes Civil Wart), a kiadó galaktikus témájú képregényeiben egymás után születnek a jobbnál jobb történetek. Az Annihilaton után jött a következő nagy crossover, az Annihilaton Conquest, és közben Dan Abnett és Andy Lanning útnak indított két máig nagyszerű sorozatot, a Novát és a Guardians of the Galaxyt – mindezekeknek, és egy Secret Invasion tie-innek az eseményei vezettek a most véget ért War of Kingshez, amiben a korábbi történetekben már amúgyis megtépázott galaxison ismét egy monumentális háború hullámai söpörnek végig. A ludas ezúttal az Uncanny X-Men képregényekből importált harmadik Summers testvér, Vulkán, aki Ed Brubaker ideje alatt átvette a Shi’ar birodalom irányítását, és most pusztító bolygóközi hódításba kezdett. Útjában csak a Black Bolt vezette Inhumans, és az immár alájuk tartozó kree nép áll, és a két király e háborújába a fél univerzum beleremeg.
A feltámadt holtak hatalmas pusztítással a nyomukban ámokfutnak a DC Univerzumban, vagyis Geoff Johns parádésan indult nyolcrészes minisorozatának második felvonásában folytatódnak az elhalálozások és az újjászületések – ám nem csak előbbiekben, de utóbbiakban sincs köszönet. A történet természetesen több szálon fut, és már az eheti megjelenésekből is nyilvánvaló, hogy némelyiküknek csak a kezdetét láthatjuk majd ebben a miniben – hisz pl. Deadman sztorija a Blackest Night: Batmanben folytatódik tovább. Ez egy kicsit furcsa helyzetet eredményez, mintha a főesemény dolgozna a tie-inek keze alá és nem fordítva (ilyesmire volt példa a Marvel tavalyi Secret Invasionében is), márpedig ez nem feltétlenül tesz jót az előbbinek. Aggódni persze nem kell, mert Johns ettől függetlenül ügyesen kézben tart mindent. Ez a rész főleg a visszatért Aquaman és Martian Manhunter elleni harcról szól, azzal a nem különösebben meglepő tanulsággal, hogy a Fekete Lámpásokat nem lehet megölni (hiszen már halottak). Epikus, lendületes, sötét és őrülten szórakoztató, Ivan Reis képei pedig gyönyörűek. Csak azért van egy apró hiányérzetem, mert a Zöld és a Fekete Lámpásokon kívül a színspektrum többi „képviselője” még nem keveredett bele a konfliktusba – de nyilván ez csak idő kérdése. Hátravan még hat rész, és ha azok is olyan jók lesznek, mint az első kettő, akkor egy szavunk sem lehet majd. 
Nem, csak nem akar ez a sorozat beindulni. Unalmasan, összecsapottan, a benne rejlő lehetőségeket teljesen kihasználatlanul hagyva indult, és sajnos pontosan úgy is folytatódik. Pedig a 25 évvel a Jedi visszatér eseményei után játszódó sztori, ami a Yuuzhan Vong Új Köztársaság elleni inváziójáról szól, tényleg ígéretes téma, ráadásul benne van Luke Skywalker, és most már Han és Lei három gyermeke is, akik természetesen jediknek tanulnak. Ahogy az első részben, lerohant szülőbolygójáról megszökött főszereplő, Finn herceg is, de képzése olyan elkapkodottan és hiteltelenül van ábrázolva, hogy rossz nézni – ráadásul a füzet végén már indul is a Yuuzhan Vong ellen. Olyan ez, mintha egy katona kiképzése abból állna, mielőtt csatába küldik, hogy „nesze, ez a puska, itt a ravasz, ezt kell meghúzni, és abból a végéből repül ki a golyó – most pedig menj”. De még ennél is röhejesebb az az elvileg szerető és gondoskodó anya, aki semmiképpen nem hajlandó a megszálló seregek rabszolgája lenni, mert az borzalmas dolog – inkább hagyja, hogy lányát vigyék el helyette. A rajzról sem tudok jókat mondani, sőt: a Finn fénykardos gyakorlatát bemutató duplaoldalas kép egész egyszerűen értelmezhetetlen (mégis, mi a franc történik ott?), ráadásul a képregény struktúrájába sem passzol, olyan, mintha teljesen véletlenül került volna a füzetbe. Nem biztos, hogy a harmadik számra rászánom majd azt a 10 percet…
Tudom-tudom, joggal merülhet fel a kérdés, hogy miután a crossovert az év legnagyobb mocskának bélyegeztem, mégis mi a fenéért kínzom magam a tie-injével. Nos, az Ultimate X-Men ugyebár véget ért, és (legalábbis egyelőre) az Ultimate Spider-Mannel ellentétben nem is indul újra – úgyhogy ez az egész széria hattyúdala, és ugyan ez a széria finoman szólva nem volt emlékezetes (főleg az utóbbi két év történeteit nézve), gondoltam, ha már mindegyik füzeten végigrágtam magam, nem az epilógust fogom kihagyni. De akár ki is hagyhattam volna, mert rohadtul unalmas, érdektelen és felesleges az egész. Röviden? Kitty visszaszerzi a S.H.I.E.L.D.-től Rozsomák holttestét, amit a csapat a többi halott taggal együtt eltemet, aztán harcol egy kicsit pár harmatgyenge motiváció által vezérelten, a semmiből felbukkanó gonosszal, és aztán mindenki hazamegy. Részletesebben? Á, nincs mit. Röhej az egész. A coolnak szánt pillanatok kínosak, a dialógusok csikorognak, nyekeregnek, az akciók unalmasak, ötlettelenek, a frissen bemutatott, és aztán pár oldal után ki is nyírt új karakter, Assemble pedig úgy, ahogy van, borzalmas, úgy. Annyi pozitívumot tudok mondani, hogy a rajzok egész szépek, és legalább nincs nagy giccses sírás-rívás az elesett bajtársak felett – de a naplementés záróképet azért nem tudták kihagyni. 
Az alapszitu morbid, de szerencsére sok lehetőséget is rejt magában. Ryuk a halálisten elvesztette a Halállistáját, amit a Földön egy Yagami Light nevű eminens diák talál meg. A Halállista szabályai szerint, aki megtalálja, annak nem csók jár, hanem a lista birtokjoga, azaz onnantól ő használhatja azt. Akinek a neve a listába kerül, annak harangoztak, vagyis az illető hamarosan feldobja a pacskert. A lista mellé még jár maga Ryuk is, akit csak a lista aktuális tulajdonosa láthat, hallhat. Light, aki amúgy is nagyon unta már a kispolgári jófiúságot, a lista segítségével nem éppen szerény életcélt talált magának: egy tökéletes világot akar teremteni, vagyis meg akarja tisztítani a Földet a gonoszságtól, ezért szépen sorban nekiáll kigyomlálni a bűnöző elemeket, akiket a média gyakorlatilag tálcán kínál neki azzal, hogy megmutatja őket, ráadásul Light apja a rendőrség egyik magas rangú nyomozója, így fontos belső információkhoz is juthat. Light élvezi a hatalmat, és már egyfajta Istennek képzeli magát. A rendőrség a titokzatos gyilkost Kira-nak nevezi el (a Killer japánosan ejtve), és minden eszközzel megpróbálja felhajtani az önbíráskodó fantomot, de ha Light/Kira úgy látja, hogy kiléte veszélybe kerül, akkor attól sem riad vissza, hogy még a rendőrség sorait is megritkítsa. De komoly ellenfele akad a még titokzatosabb és kissé furcsa L személyében, aki legalább ugyanolyan zseniális elme, mint Kira, és aki a rendőrség munkáját segítve próbál Kira nyomára akadni. A Death Note kettejük bravúros szellemi párharcáról, vagy ha úgy tetszik egymás elleni macska-macska játszmájáról szól. A listának még számos szabálya van, ezeket Light is fokozatosan ismeri meg, és nagyon ötletesen a kötetek fejezetei között össze is foglaltattatnak a számunkra.
Az első kötetben miután Light birtokába kerül a lista és megismerkedik Ryuk-kal, a fiú rögtön ki is próbálja az új szerzeményt. Ryuk-nak pártatlannak kell maradnia, de feltétlenül szimpatizál a fiú megszállottságával és éles eszével. Közben a rendőrség és az Interpol is felfigyel a sok gyanús halálesetre, melyek oka általában szívroham. Light apjának vezetésével speciális nyomozócsoportot alakítanak, és L segítségével hamarosan jelentős következtetésekre jutnak, Light pedig eközben egyre többet tud meg a listáról, például, hogy az áldozatoknak a nevét és a kinézetét is ismernie kell, valamint, hogy akár a halál körülményeit is befolyásolhatja. A második kötetben folytatódik a párharc Kira és a rendőrség, illetve L között. A fiú gyanúsított lesz, és ezért egy FBI ügynököt állítanak rá, de Kira erre rájön és végez vele, ezzel viszont tovább erősítve a gyanút maga ellen. L felhatalmazást kér, hogy Light szobáját bekamerázzák, de a fiú a fokozott óvatosságának köszönhetően erre is rájön, így ügyesen elkerüli a lebukást. A rendőrök eközben szintén egyre több dologra jönnek rá a gyilkosságok természetét illetően. A harmadik kötet során L, aki még mindig gyanúsítottként kezeli Light-ot, felfedi magát a fiú előtt, sőt arra kéri, hogy segítsen neki a nyomozásban. Abban bízik, hogy talán elárulja magát, Kira pedig úgy gondolja, hogy így könnyebb lesz a lebukást elkerülni. Mindketten meglepődnek, mikor az eddigiekhez képest szokatlan halálesetek történnek, és úgy néz ki, hogy van egy második Kira is.
A Death Note zsenialitása a rettentő alapossággal átgondolt, közben pedig végig feszült és izgalmas történetben rejlik, mely szó szerint olvastatja magát. Minden mondatnak, szónak, eseménynek jelentősége van, és minden egyes cselekedet befolyással bír a későbbiekre. Elképesztő írói tehetség és nem szokványos elme kell egy ilyen sztori megírásához. Olyan, mint valamiféle szövevényes pszicho-krimi, ám valahogy a Death Note esetében mégis sokkalta könnyebb az egészet felfogni. Nincs üresjárata, nem kezd elterelő mellékszálakba az író, nem próbál egyik karakterre sem ráerőltetni semmilyen felesleges jellemrajzot, a szereplők a történettel együtt formálódnak, de soha nem kapunk többet belőlük, mint amire feltétlenül szükség van, mégis úgy érezhetjük, hogy mindent tudunk róluk. Yagami Light jóképű, ám hűvös, magába zárkózó tinédzser, akiről valóban elhisszük ezt a fajta megszállottságot, mivel nincs is veszélyesebb egy unatkozó nagyszerű elménél, mikor hatalmat kap. L maga a titokzatosság, egyelőre nem is tudunk meg róla semmit, pedig nagy szemei, üres tekintete és szokatlan testhelyzetei miatt már ránézésre sem éppen szokványos fiatalember. Ryuk pedig Halálisten létére egy eléggé bohókás figura.
Vigyázzatok, meneküljetek, féljetek, mert ezen a héten galaxisszerte feltámadnak a holtak! Megremeg a Föld, leszakad az ég, és senki sincs biztonságban: itt a legfeketébb éjszaka, a Blackest Night, az év nagy-nagy képregényes durranása, ami úgy indul, hogy levegőt se tudsz venni az olvasása közben. És bár egész világunk a pusztulás szélén áll, azért Chavez mesterrel nem mulasztjuk el bemutatni nektek az utóbbi két hét egyéb érdekes megjelenéseit sem. Lesz itt... hú, túl sok ahhoz, hogy csak úgy felsoroljam, inkább kerüljetek beljebb, de csak óvatosan, fejeket lehajtva, menekülésre készen...
Helyesebben: The Amazing(ly Twisted) Osborn Family. Merthogy az American Son nem is igazán Pókemberről szól, hanem a két Osbornról, Normanről és Harryről, a szabad világ új seriffjéről és az eltévelyedett ifjúról, apáról és fiáról. Ez a sztori utolsó része, és így a végén azt kell mondanom, hogy összességében Kelly kissé csalódást okozott. Jól indult ez, aztán még jobb lett, ahogy egymás után érkeztek a pofás ötletek és a karakterek közti konfliktusok, de az előző részben megbicsaklott a koncepció, és ezt már a bunyóval teli finálé sem tudja korrigálni. A bonyolult, abszurd családi kapcsolatrendszereket az író egyszerű jó-gonosz szembenállásra degradálta, és belefojtotta az egészet egy nagy csihi-puhiba – ami viszont se nem különösebben ötletes, se nem különösebben látványos, se nem különösebben logikus. Mert az azért még egy szuperhősképregényben is túlzás kicsit, hogy Harry magára ölt egy Vasemberszerű páncélt, és 5 másodperccel később már olyan profi az irányításában, hogy az apját is leiskolázza vele. De tekintsünk el ettől az apróságtól, vannak itt más, nagyobb bajok is – és csak most, a sztori végén jöttem rá, hogy mi közülük a legnagyobb.
A halott szuperhősök feltámadnak a DC univerzumban. De nem, ezúttal nem a szokásos módon. Ezúttal a feltámadás nem jár újjáéledéssel. Ezúttal halottak maradnak. Hát lehet valaminek ennél geekzesebb témája? Itt van kérem az év brutálisan meganagy képregényes földzengése és égindulása, a Blackest Night, ami akkora eseménynek ígérkezik, mint tavaly a Secret Invasion és a Final Crisis együttvéve. Geoff Johns, a DC legnagyobb mágusa már évek óta tervezgeti Green Lantern képregényeiben ezt a mindent elsöprő sztorit, aminek már a felvezetése is mocskosul epikus és kirobbanó erejű volt – úgyhogy ha csak egy DC történetet olvasol idén, vagy ha csak egy szuperhősöst, sőt, ha csak egy képregényt, az ez legyen. Mert már az első rész olyan sebességgel startol, hogy pár oldal után simán állva hagyja az említett tavalyi crossovereket, mindenestül. De lássuk csak, miről is van szó. Az utóbbi évek talán legnagyszerűbb szuperhőssorozatában, a Green Lanternben Geoff Johns már elhintette a fény közelgő háborúját: nem csak a színspektrum zöldje bír hatalommal, hanem a többi is, és mostanra mindegyik köré megalakult egy-egy sereg (Kék, Vörös és egyéb Lámpások), ami különböző jelszavak alatt (szerelem, düh, félelem, remény stb) végzi tevékenységét a galaxisban. Az elmúlt hónapokban kirajzolódtak köztük a frontvonalak, de arra ők sem számítottak, hogy egy másik erő is belép majd a játékba: a halál, vagyis a Fekete Lámpások. Az ő céljuk rémisztően egyszerű: „Mindannyiunkat elragad a halál. És az univerzum végre békére lel.” Hű, a jó #&@% életbe!
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Creepy nevű amerikai horrorképregény-antológia. Ez a 60-as évek közepén indult, kéthavonta megjelenő 48 oldalas magazin, bármily meglepő is, de rövid és fekete-fehér horror történetekkel igyekezett kárpótolni a meglehetősen vérszegény képregénykód-érában élő, de mégis rajzolt borzalmakra vágyó geekeket, mivel jellegéből következően a magazinnak nem kellett viselnie az erőszakmentességre kötelező álszent billogot. A nagysikerű, és közben testvérlapokat (Eerie, Vampirella) is fialó magazin végül a kiadó csődje miatt 83-ban jobb létre szenderült. A jogok nehézkes megszerzése után, a Dark Horse kiadó az elmúlt években vaskos kötetekbe foglalva újra kiadta a korábbi számokat, majd pedig nekiállt reanimálni a legendás magazint is. Képregény-kód ide vagy oda, az Uncle Creepy nevű saját figura prezentálásában bemutatásra került pár oldalas képregények azért nem éppen azok a vérben és belekben tocsogó horrorsztorik voltak, sokkal inkább egyszerű misztikus rémtörténetek, melyek főleg az utolsó panelekbe zsúfolt, általában nem túl hangos csattanóra voltak kihegyezve. Az újra életre keltett Creepy nem is változtat ezen a recepten, ugyanolyan pár oldalas kellemes ponyva-szösszeneteket kínál, bár természetesen a történetek valamelyest azért modernebb ízt kaptak, és persze olykor többet enged meg magának a rajzok terén is, mint anno. Az első szám 5 új és egy klasszikus, korábban már megjelent sztorit rejt. 
Újabb posztapokaliptikus témájú minisorozat esett le az amerikai képregényipar termékeny fájáról. Az Eureka írója, Andrew Cosby, és a Boom! Studios Cthulhu sorozatainak szerzője, Michael Alan Nelson ugyanis úgy gondolták, tök jó ötlet egy négyrészes comicban összeházasítani a klasszikus Mad Maxet a XXI. század akciócsökevényével, A szállítóval, és az egészet megfűszerezni egy kis doomsdayes hangulattal. Az eredményül kapott sztori egy nem nevesített világégés után játszódik, amikor is csak a gigászi falakkal körülvett nagyvárosokban létezik valamiféle civilizáció, köztük pedig több száz, sőt ezer mérföldeken át csak a kopár, halott pusztaság, tele ezer veszedelemmel. A városok közti kapcsolatról hírnökök gondoskodnak, akik gyors autókon száguldoznak, és barátságtalan mutánsokat meg fosztogatókat vakarásznak le a seggükről a halálos futamok során. Hipertökös, szupersofőr, kihaénnem főhősünk, Nick egy ilyen hírnök, aki most (naná) élete legnagyobb kihívásával szembesül: egy csomagot kell leszállítania San Franciscóba, vagy különben elrabolt, és ketrecbe zárt húga kegyetlen kínok közt szenved majd ki. A gond csak az, hogy a Friscóba vezető utat Halálfutamnak nevezik, merthogy (naná) mind közül a legveszélyesebb, és emberemlékezet óta (naná) csak egyetlen sofőrnek sikerült visszatérnie róla. Az a bizonyos (naná) bölcs öreg azonban óva inti hősünket, és nem hajlandó segíteni neki – még szerencse, hogy dögös, talpraesett és (naná) cserfes lánya sokkal inkább hajlamos az együttműködésre. 
Magasságos, véresszájú vámpírsereg, micsoda bődületes Hellboy koppintás ez! És ami még rosszabb, ráadásul van pofája eszméletlenül szórakoztatónak lenni! Pedig elég volt belelapoznom, hogy eldöntsem, élvezettel fogom cafatokra szedni Thomas Hall új sorozatának első részét, erre most dicsérni leszek kénytelen. Ez már több a soknál. A sztori végtelenül egyszerű: egy halászhajó kihúz a tengerből egy izét, ami elsőre egy búvár hullájának tűnik (koponya egy merülőruhára rímelő búra alatt), de aztán kiderül, hogy valami szörny, vagy élőhalott, vagy robot (a képregény címe alapján alighanem utóbbi) vagy… izé. Mindenesetre amnéziás izé. Aztán csak úgy felbukkan egy hatalmas vörös csápos… izé, és ez a két izé aztán 10 oldalon keresztül harcol egymással. Aztán kapunk egy bepillantást a főszereplő eredetébe, amiből végülis nem derül ki semmi olyan, ami után az „izé” szót felcserélhetnénk valami másra, és finito. Mindez olyan szégyentelenül kevés szöveggel, hogy az egészet végig lehet olvasni öt perc alatt, pisi, kaki, kávé- és cigiszünet beiktatásával. Nem tűnik valami nagy dobásnak, mi? És persze most jön a java, merthogy meg kell magyaráznom, hogy ennek ellenére miért olyan jó mégis. 
Az új Hellboy univzerumban játszódó minisorozat, ahogy azt a címe is mutatja, két évvel a második világháború vége után játszódik, és mint ilyen, a B.P.R.D. 1946 folytatása. Namost az 1946-tól nekem nem nagyon sikerült hanyatt esnem, eddig a legkevésbé lenyűgöző felvonása volt az egyébként nagyszerű sorozatnak. Utódján ez szerencsére nem látszik meg, az 1947 magabiztosan hozza mindazt, amit egy B.P.R.D. minitől elvárunk. Bruttenholm professzor összeállít egy katonákból álló csapatot, hogy a segítségükkel fényt derítsen egy rakás S.S. fogoly brutális, és nyilvánvalóan természetfeletti lemészárlására. A nyomok egy hátborzongató kastélyhoz vezetnek, ami kapcsolatban áll egy majd kétszáz évvel korábban alkotott zeneszerzővel, akinek egyik operája úgy felzaklatta a közönséget, hogy felgyújtották az egész épületet. Ahogy az már lenni szokott, az első rész főleg az új karakterek felvezetésével és bemutatásával telik, amin keresztül Mignola ad egy ügyes ízelítőt a háború borzalmaiból is. Persze a képregényen elsősorban kísérteties, természetfeletti hangulat uralkodik, ahogy azt el is várjuk. Akció még nincs is, csak ennek a fenyegető, kényelmetlen atmoszférának a gondos, aprólékos építgetése. Remek nyitány, és maximálisan megfelelnek az igényeknek Gabriel Bá és Fábio Moon abszurdan szép, kontrasztos, nyers, és persze kissé mignolás képei is. 
Ed Brubaker Amerika Kapitány sorozata kezdettől fogva rendkívül magas színvonalon mozgott, és sok olyan olvasót is meggyőzött, akiket maga a karakter a legkevésbé sem érdekelt korábban (igen, én is közéjük tartozom). De a The Death of Captain America című sztori befejezése óta a képregény leült kicsit, és csak úgy komótosan elvan korrekt, de nem kiemelkedő történetekkel. Nemrég pedig elindult a Reborn című mini, amiben Amerika Kapitány visszatér az élők közé (személy szerint nem örülök neki), és amíg az le nem fut, magában a fősorozatban Brubakernek nincs más dolga, mint hogy tölteléksztorikkal valahogy elüsse az időt. Az első ilyet ebben a számban látjuk: Nick Fury és Bucky a Civil War kapcsán beszélgetnek, és utóbbi (kissé erőltetett árukapcsolással) felidézi egyik sötét második világháborús kalandját, amikor neki és a Kapitánynak vámpírokkal gyűlt meg a bajuk Belgiumban. Sajnos rémegyszerű, kicsit sem félelmetes, sőt, kifejezetten unalmas az egész, és a legendás Gene Colan festményszerű rajzai is kissé furcsák és esetlenek, főleg, ami az arcokat illeti – persze lehet, hogy ezek egy Tomb of Draculában nagyszerűen mutatnak, de itt mégiscsak egy szuperhősképregényről van szó, és valahogy rémesen idegenül hat az egész. Eddig bőven a leggyengébb része az amúgy nagyszerű sorozatnak.
A Renegade Arts Entertainment 2007-ben jött létre, és az alapító atyák között olyan neveket találhatunk, mint pl. a veterán skót képregényíró, Alan Grant, vagy a horrorfilm legenda Doug „Pinhead” Bradley. A vállalkozás célja horror témájú képregények, rajzfilmek és filmek készítése, illetve publikálása. Első képregényüket, a négy részesre tervezett Channel Evil-t maga Grant jegyzi íróként, az egyedi rajzokat pedig Shane Oakley-nak köszönhetjük meg, ha esetleg összefutunk vele a buszon. A felütés ígéretes: Jez, a beképzelt, és a nézettség kedvéért még a botrányokozástól és a megalázástól sem visszariadó műsorvezető egy női médiumot hív meg a műsorába, aki egy több ezer éves egyiptomi istent szokott „közvetíteni” (channeling – érteeed?!). A médium elmondja a szkeptikus műsorvezetőnek, hogy erre valójában bárki képes, és ha nem hiszi, próbálja ki ő is, akár ott, egyenes adásban. Jez meg is próbálja, és egyszer csak már nem a kétkedés szólal meg belőle, hanem Baal, egy gonosz ősi isten, aki a világ és az emberiség pusztulását ígéri. Jez megdöbbent, a nézettségi mutató pedig átütötte a plafont. Kimondottan újszerű az alapötlet, valamint a tálalásra sem panaszkodhatunk. A történet gyors tempójú, a karakterek érdekesek, és bár a fekete-fehér, kevés, ám annál markánsabb vonalakból álló egyszerű rajzok első ránézésre furcsák lehetnek egy horrorhoz képest, de valójában nagyon jó kis noir-os fílinget kölcsönöznek a hasonló hangulatú sztorinak. Elég izgalmasnak ígérkezik a folytatás is, és ha abban sem kell csalódnunk, akkor talán érdemes lesz odafigyelni erre az új kiadóra is.
Egy gyorséttermi alkalmazott egy levágott ujjat talál egy hamburgerben, hősünknek pedig, hogy kiderítse, kihez tartozott, meg kell ennie. Nem a hamburgert, hanem az ujjat. Ami már rohad. És büdös. A „kajalátnok” nyomozó frenetikusan bizarr, vicces kalandjai immár a szövetségieknél folytatódnak, ahol rögtön kap egy seggfej főnököt, egy nehéz ügyet, egy haragos gengsztervezér bosszúját a nyakába, és némi kilátást egy remélhetőleg igencsak furcsa szerelmi afférra. John Layman remekbe szabott képregényének második része ugyan nem olyan eleven, abszurd és poénos, mint az előző volt (nem kis részt azért, mert eredeti társával hősünk sokkal jobb párost alkotott, mint mostani, szintén kajalátnok, jól megtermett, kung-fu bajnok partnerével), de még mindig piszkosul szórakoztató, és ebben nagy szerepe van Rob Guillory kellemesen rajzfilmes, abszurd képi világának is. Egyébként furcsa, hogy egy új sorozat így indul, mint a Chew, hogy részenként majdnem egy teljesen kerek történetet mesél el. Persze a háttérben már alakulnak a hosszabb kifutást igénylő szálak, és van egy olyan érzésem, hogy ha azok kerülnek előtérbe, a komik tényleg maximálisan beváltja majd az első szám alapján hozzá fűzött reményeket. 
Azzal illik kezdenem, hogy Philip K. Dick minimum egy félisten, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? pedig minden idők egyik legnagyszerűbb sci-fije. Szóval bármilyen adaptációjáról legyen is szó, annak alaposan fel kell kötnie a gatyáját. Nos, a Boom! Studios felkötötte (Dick regényét a lehető leghűbben, 24 részben akarják képregényesíteni), de aztán sajnos gyorsan le is csúszott. Minthogy a szöveg betű szerinti átvétele Dick írásának (az pedig ugye finoman szólva, igen magas színvonalú), a képregényt inkább csak az alapján lehet megítélni, hogy rajzaival milyen színvonalon vizualizálja az eseményeket. Tony Parker pedig nem igazán van a helyzet magaslatán: képei teljesen átlagosak és érdektelenek, a színező meg nagyon igyekszik életet lehelni beléjük, olyannrai, hogy igyekezetén bizony érződik az izzadságszag. Ami pedig a legrosszabb, hogy ez csak külsőleg képregény, valójában azonban inkább hasonlít egy képeskönyvre – nincs benne semmi, ami a képek hiányában ne lenne érthető, azok csak puszta illusztrációk. Nekem ennyi elég is volt belőle. De legalább a borítója pofás. 
Ezt nevezem esszenciális Star Treknek. John Byrne nagyszerű minisorozatának utolsó része természetesen továbbra is az őssorozat pilotjának nő elsőtisztjéről, „Egyesről” szól, még a kinevezése előtti időkből. A sztori épp azzal kezdődik, hogy az Enterprise kapitánya arról faggatja hősnőnket, miért utasítja egymás után vissza az előléptetéseket – a frappáns válasz csak később, a képregény utolsó paneljában érkezik, és így a karakter jövőjével kapcsolatos találgatások és kérdések szépen keretbe zárják a történetet. A hajó ezúttal rendkívül nagyszabású és monumentális események ügyében nyomoz: egy rakás naprendszer egyszerűen eltűnt. Nem elpusztult, felrobbant, vagy bármi ilyesmi, hanem eltűnt, mintha soha nem is létezett volna, és a nyomozás a távoli jövőbe, mindenható lények machinációihoz vezet. Byrne, mint általában, mesterien építi fel a cselekményt. Az alaphelyzet szinte felfoghatatlanul epikus, a rejtély kellően érdekes és kibogozhatatlannak tűnő, a dialógusok intelligensek és gördülékenyek, a megoldás ötletes és nagyszerű. Az egyik legjobb jelenet az, amelyikben a fiatal Spock (igen, már ő is itt van) rosszul lesz, miközben társai beszélgetnek, és mindazon, ami a jelenet falszerű hátterének tűnt, lassan szemek nyílnak. Hátborzongató. Tökéletes. Rajongók számára kihagyhatatlan. 
Mark Waid sorozata afféle misztikus detektívtörténetként indult egy látnok nyomozóval, de mostanra inkább csak a nagy misztérium maradt, megfűszerezve némi elegánsan horrorisztikus hangulattal. A halálos beteg Catherina Allingham, pengeéles eszű testőre hathatós segítségével a halál utáni élettel kapcsolatos kérdésekre igyekszik választ találni. Ehhez egy ellopott, koporsószerű mérleg a McGuffin, ami állítólag képes lemérni a lélek súlyát. A nyomok végül egy elmegyógyintézetben dolgozó paphoz vezetnek, akinek feladata az, hogy őrizze az élet és a halál titkát, és hogy megakadályozza, hogy bárki átlépjen a kettőt összekötő ajtón. Szóval megvan a gonosztevőnk, aki egy elég félelmetes jelenetben rögtön az elején agyonlő egy kisfiút – csak hogy tudjuk, hányadán állunk vele. Az előző szám adrenalinrobbantó vonatos akciója után most ismét az atmoszférán van a hangsúly, egy nagyszerű gonosszal, egy remek helyszínnel, egy kiváló főszereplővel, és egy olyan cliffhangerrel, ami után egyszerűen képtelen vagyok megtippelni, hogy Waid mit is akar majd elérni az utolsó résszel, vagy hogy egyáltalán milyen irányba viszi majd a sztorit. Ez pedig nem egy gyakori érzés manapság, úgyhogy a The Unknown már csak ezért is megéri a pénzét. 
L
Az író-rajzoló felkészültsége, tudása több mint imponáló, nem a száraz történelmi adatokat sorolja, követve a szokásos kronológiát, hanem könnyed formában, de mégis kellő alapossággal mélyed bele az emberiség művelődéstörténetébe. Igaz, az első kötet nyitányában még sehol sincs az ember: Gonick a Nagy Bummal indít, és részletesen bemutatja az élet kialakulásának folyamatát. Amit persze még az „valódi tudósok” sem ismernek igazán, a könyvnek ez a része így aztán inkább csak hipotézisek gyűjteménye, igaz, ezt Gonick a saját magáról mintázott, az egyes fejezeteket felvezető narrátor segítségével be is vallja. A szerző, egyébként nem túl cizellált, humora itt még nem érvényesül annyira, nem is könnyű viccesen prezentálni a sejtosztódást, vagy az ordovícium-kori izgalmakat.
Gonick rajzai egyszerű fekete-fehér karikatúrák, amelyek tökéletesen megfelelnek a célnak. A fejezeteket általában egy egész oldalas panorámaképpel nyitja, de utána főként az egy-két vonással megrajzolt figurákra koncentrál, statikus, „beszélőfejes” panelek viszont alig vannak, szinte mindig mozgásban vannak a szereplők. Egyedül az utolsó fejezet lóg ki a sorból, ott mintha Gonick elfáradt volna, mert sokkal vázlatszerűbbnek, elkapkodottabbnak tűnnek a rajzok.
Dögös és unalmas sci-fi ponyvahősök, Megtorló horrorkörnyezetben, Gotham Batman nélkül, sorozatgyilkos szuperhős, hangulatos kísértethistória és csirketilalom egy látnok zsaruval. Ezúttal két tettestársammal esküdtünk össze, hogy bemutassuk nektek az utóbbi idők legérdekesebb amerikai képregényeit, és ezt az esős-felhős-kopott-szürke napot feldobjuk kicsit némi horrorral, izgalommal, abszurdummal és dögös, testhezsimuló latexruhákkal (nem, szexképregényről nem írtunk, vedd ki a kezed a nadrágodból). 
Az Avatar kiadó gyeplőjét tökös gyerekek tartják, akik nem rettennek meg attól, hogy rendszeresen olyan korlátokat lépjenek át, melyeket az amerikai szórakoztatóipar hallgatólagosan állított fel önmagának (mint például, hogy gyerekeket, állapotos nőket és aranyos háziállatokat nem érhet semmi komolyabb bántódás), és az sem okoz gondot nekik, hogy messzire elkerült, kellemetlen témákat feszegessenek (Chronicles of Wormwood, Black Summer). Nem véletlen, hogy Alan Moore, Warren Ellis, Garth Ennis, Jamie Delano és Frank Miller mind letették már a kézjegyüket náluk, illetve többen közülük vissza-visszatérő vendégek. Olyan szórakoztató B-movie jellegű sorozatokat indítottak útnak, mint a Blackgas, az Anna Mercury, az Escape from the Living Dead, és a Bad Girl label-jük már a kezdetektől olyan karaktereket vonultat fel, mint Pandora, Lady Death, Avengelyne és Shi. 
Ha valaki esetleg még mindig nem tudná, Batman halott. És ha esetleg ezt sem tudná, igazból persze nem halott, csak a DC-nél úgy tesznek, mintha, hogy kicsit felrázzák a status quo-t (ld. még: The World of New Krypton, amiben Superman ideiglenesen elhagyta a Földet). Ehhez Tony Daniel háromrészes Battle for the Cowl című minije készítette elő a terepet, ami azonkívül, hogy lelketlenül és ötlettelenül elhadarta a kötelező tudnivalókat arról, hogy most akkor ki is veszi át Bruce köpenyét és felelősségét, leginkább csak arra volt jó, hogy a rajongók megnyugodjanak, nem csak a Marvel önti nyakon szarral a legfontosabb szuperhősét (ld. a pókemberes Character Assassinatont). Más kérdés, hogy Batmanünk legalább diszkréten visszaröppent barlangrajzot mázolni az őskorba, mielőtt megindult az égi áldás. Természetesen a Battle for the Cowl, ostoba, összecsapott fércmunka lévén, még csak véletlenül sem foglalkozott Batman „halálának” érzelmi következményeivel (leszámítva néhány kötelező, elnagyolt és hiteltelen siránkozást meg színpadias kesergést), hiszen mégiscsak könnyebb robbanásokról meg harcokról írni, mint gyászról. Persze Danielnek ez sem jött össze, viszont ami most számunkra fontos, az az, hogy az említett gyász ábrázolása Judd Winickre maradt, aki a denevércímek zászlóshajójának irányítását ezzel a számmal veszi át Grant Morrisontól és a köztes sztorit írt Neil Gaimantől. Hogy gyorsan helyre tegyük a képregényt, nem árt megjegyezni, hogy Winick eddig 28 Batman sztorit írt, és ezek közül egyik sem volt jó (ezért a mondatért pedig ide nekem „A legfinomabban fogalmazó kritikus” díját!) 
Szerencsére úgy tűnik, hogy Batman „halálából” származni fognak jó dolgok is. Olyannyira, hogy a Battle for the Cowl nyomában indított új sorozatok mindegyike meglehetősen ígéretesnek tűnik. Először is ott a Red Robin, amiben Tim Drake kutat Bruce Wayne után Európában, tőle szokatlanul brutális módszerekkel, aztán a Batman and Robin a megunhatatlan Morrison-Quitely párostól, és most bemutatkozik a Streets of Gotham is, a mindig megbízható Paul Dininek hála. Az persze túl szép lenne, ha a sokat sejtető cím valóban egy Gotham Central jellegű sorozatot jelentene, de így sincs okunk panaszra: ez a képregény természetesen Batmanről fog szólni, de a bevett szokással ellentétben a történetet mindig valaki másnak a szemszögéből látjuk majd, legyen az akár a Sötét Lovag barátja vagy ellensége. Ez mind szép és jó, sőt, kifejezetten izgalmas koncepciónak tűnik – más kérdés, hogy ez az első rész mintha nem tudná eldönteni, hogy kinek a szempontját tegye magáévá. Először Gordon felügyelő a kalauzunk a Bruce Wayne nélküli Gothamben, majd pedig a gyújtogató őrült, Firefly, miközben az új Batman és Robin csak mellékszereplőkként vannak jelen, és felbukkan Joker egykori segédje, a jó útra tért Harley Quinn (az e héten indult Gotham City Sirens egyik főszereplője), és maga a gyolcsba tekert denevérnemezis, Hush is. 
Egy hónappal ezelőtt már áradoztam a Buck Rogers nulladik részéről, ami – mint az ezennel nyilvánvalóvá vált – annak a sztorinak a legvégét mesélte el, ami most, ezzel az első számmal veszi kezdetét – méghozzá igencsak ígéretes kezdetét. A sci-fi ponyvahőseinek egyik nagy őse a Dynamite Entertainmentnek hála keveredik ismét lézerpuskás-űrcsatás-menekülős kalandokba, természetesen úgy, hogy a poros karaktert hozzáigazították a kor követelményeihez. Rogers új inkarnációja nem a hadseregnek dolgozik, hanem egy tesztpilóta, aki a képregény elején egy kereskedelmi célú űrutazásra szánt repülőt vezet, amit ráadásul egy általa tervezett motor hajt. Szóval ez egy intelligens Rogers lesz, aki mellesleg szívesen koptatja az öklét katonák állán, magasról szarik mindenféle felülről érkező parancsra, egyszóval pont olyan önfejű, arrogáns, kihaénnem tököslegény, amilyennek egy ponyvahősnek lennie kell. A képregény úgy indul, ahogy az elvárható: Rogers némi malőrnek köszönhetően nem csak az űrben tesz utazást, hanem az időben is, és a jövőben találja magát, ahol egy dögös, lézerpisztolyos katonalány menti ki hajója roncsai közül. 
Az ember azt hinné, hogy rég nincs már olyan létező vagy akár fiktív aspektusa a rendőri munkának, amit valamilyen történetben még ne aknáztak volna ki. De lám, akadnak még mindig eredeti, vagy legalábbis nagyjából annak tűnő ötletek. A szimpla nyomozós sztorik természetfeletti elemekkel való kiegészítésének legnépszerűbbike a látomásokkal/jövőbelátásokkal áldott és vert hősök koncepciója, és John Layman ezt csavarja ki kissé szatirikusan a Chew-ban, amelynek főszereplője, Tony Chu egészen sajátos „szupererővel” rendelkezik: bármit is eszik meg, azonnal megtudja annak az ételnek a történetét. Az egyetlen kivétel a cékla, így aztán rengeteg céklát eszik. Az ötlet kellően bizarr ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést, de a képregény sokkal jobb annál, semhogy pusztán egy rafinált gimmick miatt maradjon emlékezetes. Sőt, több is ez gimmicknél, mert Layman egy egész kis világot épít a „kajalátnok” zsaru köré: hősünk csirkecsempészek után nyomoz, merthogy a madárinfluenzának hála az országban csirketilalom van, és persze, ahogy annak idején az alkohol esetében, most is egy egész bűnözőiparág épül a tiltott gyümölcsre vágyó polgárok igényeinek kielégítésére. 
A negyvenes évek egyik meghatározó sorozata és a Buck Rogers parafrázisa (és egyúttal riválisa) rengeteg feldolgozást megélt az évek (mit évek? évtizedek!) során, de a legtöbben talán a Queen zenéjével fémjelzett 1980-as filmből ismerhetjük, pedig született belőle rádiójáték, rajzfilm- és filmsorozat, valamint több nagyjátékfilm is. Az Alex Raymond által megálmodott hős kalandjai vasárnapi comic stripként indultak 1934-ben, hogy aztán napi rendszerességgel jelenjen meg egészen a 2003-ban(!) kiadott utolsó történetig. A mai szemmel retrofuturisztikus és bájosan együgyű széria teljességgel beleivódott a popkultúrába, több helyütt is állítottak neki hommage-t, így a Star Trek: Voyager és a Family Guy sorozatokban is. Valami ehhez hasonlót vártam, de valamelyest modern köntösben, ahogy legutóbb a Sci Fi Channel is tette pár éve, de sajnálatos módon ahol a feladatot brillírozva oldották meg a Buck Rogers esetében (amiről egyik tanult kollégám számol be majd), itt az eredmény annál siralmasabb lett. 
A Marvel számomra egyetlen szimpatikus karaktere nem az a világmegváltó sztorikat garantáló egy figura, de ha egy jó kis macsó vérontásra vágyunk, akkor nála jobbat keresve sem találhatunk. Mostanában ugyan nem nagyon követtem a Megtorló sztorikat, fogalmam sincs, hogy hány sorozat fut éppen és hogy melyik hol tart most, de ideje is volt már kicsit újra belekóstolni a bosszúállás nagymesterének világába. A most tárgyalt Max széria 71-es száma egy új négy részes sztori, a Welcome To The Bayou nyitánya, és a borítója sokmindenben árulkodó. A konföderációs zászló, a cím és a hüllők egyértelműen előrevetítik, hogy ezúttal valamelyik redneck-falva lesz a helyszín. És úgy bizony. Hősünk éppen New Orleans felé tart, csomagtartójában a leszállításra váró szajréval, de útközben megáll brunyálni egy kis útszéli benzinkútnál. De nem csak ő, hanem néhány tavaszi szünetét élvező tini is éppen oda tér be a sörkészlet feltöltése végett. Frank halad is tovább, ám amikor a fiatalok autója végül nem éri be az övét, hirtelen rossz érzése támad, és úgy dönt, hogy visszafordul. Úgy tűnik, hogy nem volt alaptalan a gyanú.
Ééééééésss, igen, még mindig Batman… A Red Robin egy újabb sorozat, ami a Bruce Wayne „halála” utáni (kezdtem baromira unni, hogy ezt folyton le kell írnom) állapotokból nőtt ki. Egyébként kíváncsi vagyok, hogy ezek közül mennyi lesz ténylegesen hosszú életű, években mérve – de egyelőre mindegyik érdekesnek tűnik, és ami legalább ilyen fontos, hogy egymástól jól megkülönböztethetőnek, hisz mindegyik másról, másokról szól, kicsit más hangnemben, és másfajta történeteket mesél el. A Red Robin arról szól (legalábbis egy ideig, az eredeti Batman majdani visszatéréséig), hogy Tim Drake, Bruce fogadott fia és társa, mint Robin, apját keresi Európában. Na most. Azért mielőtt belemegyek, hogy miért is jó ez a képregény, kár volna elhallgatni, hogy van ezzel egy kis gond. Jelesül, hogy miután a Final Crisis végén Superman a karjaiban tartotta Batman mumifikálódott, szénfekete hulláját, mégis miből gondolja ez a drága gyermek, hogy Bruce még mindig életben van. Tekintve, hogy apucikereső odüsszeiájára alighanem egy egész sztorifolyam épül majd, a „hát csak mert”-nél, illetve a „nagyon szerettem, ezért egyszerűen nem hiszem el, hogy kinyúlt”-nál kicsit megalapozottabb válaszra volna szükségünk, nekünk, olvasóknak, hogy lenyeljük Tim kontinenseken átívelő kutatását. De nincs ilyen válasz, sőt fogalmunk sincs, hősünk egyáltalán miért ott keres, ahol, mit remél találni, és milyen nyomok alapján indult el. Vagy csak úgy utazgat az öreg kontinensen, miközben bűnözőket püföl, és reméli, hogy majd egyszercsak befordul egy sarkon, megpillantja Bruce-t? Kevés ez, kedves Chris Yost, meg kéne alapozni a sztorit rendesen – oké, ez még csak az első rész, szóval mondhatnánk, hogy van idő, de nem, igazából nincs, mert ez az író első feladata kellett volna, hogy legyen.
Az IDW négy részesre tervezett új horror minisorozatát az első szám alapján túl sok eredetiséggel még nem vádolhatjuk, de ettől függetlenül mégis csak egy egészen ígéretes kezdetnek mondható. A misztikus horrortörténetek általában karakterközpontúak, és nincs ez másként itt sem. Adva vagyon egy külsőleg és mentálisan egyaránt kissé lepukkant női magánnyomozó Chris Luna, aki azzal foglalkozik, hogy erőszakos halált halt emberek szellemeivel beszélget, majd az általuk elmondottak alapján segít a new york-i rendőrségnek a tettesek kézrekerítésében. Nem elég, hogy már ez is alaposan megterheli a lelkivilágát, de ehhez hozzájönnek még a rendszeres gyötrő rémálmok is, plusz az utóbbi időben még komoly anyagi gondok is terhelik sanyarú életét. (Többnyire egyébként a halottak által hátrahagyott értékek teszik ki a honoráriumát.) Így aztán pont kapóra jön neki, mikor megtudja, hogy halott nagynénje ráhagyta a Maine állambeli kisvárosban található házát. Chris útrakél gyermekkora színhelyére, hogy ott minél előbb pénzé tegye az ingatlant (ebben a kedvezőtlen piaci helyzetben?!), a Stephen King könyveinek világát idéző álmos északi kisvárosban Crooksville-ben azonban a nő múltjának sötét árnyaival is szembesülni kénytelen.
Egy volt CIA-ügynököt utolér a múltja, és arra kényszerül, hogy visszatérve a régi módszerekhez, kinyírjon mindenkit, aki a szeme elé kerül. Múlt vs. jelen, harcos férfi vs. aktakukac politikus, régi értékek vs. új világ, kilőtt golyók vs. puha emberhús. Ha minden igaz, nemsokára a mozikban is.
A történet vékonyabb egy cérnaszálnál is, az, hogy működik, Ellis és rajzolója, Cully Hamner hozzáértésének, kreativitásának köszönhető – vagyis a Red esetében egyáltalán nem a koncepció számít, hanem a kivitelezés. Ellis mesterien (ennél visszafogottabb szó használatának itt nincs értelme) mutatja be nekünk főhősét, Paul Mosest. Egy olyan férfit ismerhetünk meg, aki fél életét végigmészárolta a kormány szolgálatában, és akit ez a múlt természetesen kísért, de azért olyan nagyon nem veszi a szívére: úgy van vele, hogy azt tette, amit tennie kellet, és mindaz, amit elkövetett, nem az ő, hanem a világ számlájára írható. Azaz Ellis úgy lop tragikus árnyalatot Moses múltjába, hogy közben nem esik a melodráma csapdájába, hőse nem kesereg, sír-rí, és az olvasótól sem várja el senki, hogy mélységes sajnálatot érezzen iránta – ezzel szépen el is kerüli a hasonló témájú történetek igen gyakori csapdáját. 
Az persze nem kérdés, hogy Mosesnek sikerül-e kiiktatnia mindenkit, akit akar: a karakter és a sztori hangulata is egyértelművé teszi, hogy olyan ő, mint egy fék nélkül száguldó mozdony, és azt is tudjuk, hogy végül milyen sors vár rá. Így ami marad, az szimplán a kivitelezés csodálata: Ellis fantasztikusan építi fel a sztorit, kiválóan írja meg mind a karaktereket, mind a sallangok, poénkodások nélküli, lényegretörő dialógusokat, igazán mégis Cully Hamner lehel életet a sztoriba. Már az figyelemreméltó, ahogy az első oldalakon, mindössze képekkel, szinte teljes egészében szöveg nélkül, bemutatja Mosest, vagy ahogy később pár képkocka segítségével elmeséli egy tipikus napját. Az akciójelenetek pedig szenzációsak: Hamnernek kivételes érzéke van a dinamikához, panelelrendezései és formái igazi, filmszerű élményt varázsolnak Ellis történetéből. De a legnagyobb dicséret alighanem az arcábárzolást illeti. Hamner rendkívül kifejező vonásokkal és mimikával ruházza fel a főszereplőket, Moses arcát mintha bunkóval faragták volna kősziklából, a kivégzését elrendelt CIA-vezető pedig természetesen pont az ellentéte, vagyis zsíros, puha és a keménységnek még csak a szikrája sem látszik rajta. .jpg)
Ahol vámpír van, ott mindig kell, hogy legyen valaki, aki vadászik is rájuk. És kiből lehet a legjobb, leghatékonyabb vadász? Hát abból, aki nem fél tőlük, mert jól ismeri minden gyengéjüket. Abból, aki maga is megtapasztalta már a vér ízét, és a vérszomj kínzó érzését. Abból, aki maga is félig vámpír. Egy Dhampir!.jpg)
Az első kötet az első regény történetét dolgozza fel, és ugyanebből készült az 1984-es legelső anime is. 12090-ben járunk, egy a nagy nukleáris világégés utáni, technikailag fejlett, ám mégis leginkább a középkori nyomort idéző jövőbeli világban. A kozmikus sugárzás hatására mutáns lények jöttek létre, a kevés túlélő szomorítására. Ezek közül a lények közül a vámpírok (vagy ahogyan magukat hívják, a Nemesek) felemelkedtek és abszolút hatalomra tettek szert, az embereket pedig azóta kényük és kedvük szerint gyilkolásszák, illetve természetesen rendszeresen hörpintenek is belőlük egyet. A kétségbeesett népek már csak a vámpírvadászokban bízhatnak. D, a magányos vámpírvadász a kihalt vidéket járja, amikor is találkozik egy Doris nevű dús keblű fiatal leányzóval, aki felbéreli a férfit, hogy védje meg őt Magnus Lee gróftól, vagyis attól a vámpír nagyúrtól, aki korábban megharapta őt is, és aki hamarosan vissza fog térni érte, hogy magával vigye és élőhalottat csináljon belőle. D elvállalja a testőrséget, de mint kiderül, nem csak a vámpírokkal és egyéb démoni lényekkel gyűlik meg a baja, de még az idióta városi emberekkel is.
Ez a látvány és a hangulat nem kizárólag Takaki érdeme, a rajzolónőnek ugyanis Kikuchi leírásain kívül természetes figyelembe kellett vennie a könyvek illusztrációit, és persze az animék látványvilágát is. Ennek ellenére Takaki saját stílusa is jól kiérezhető a mangából. A karakterarcok elég jól megkülönböztethetőek egymástól, a kidolgozás aprólékos, a hölgyek idomai szokás szerint eltúlzottak (mondjuk egy mell sosem lehet elég nagy), a hatalmas kastély lenyűgözően monumentálisra sikerült, mindössze a harcok során megjelenő kaotikus vonaltúlburjánzás zavart kissé. Megjegyezném, hogy számomra úgy tűnt, mintha Takaki asszonyság néhol igencsak hanyagul bánt volna a ceruzával, és egy-két panelen mintha csak a találomra, hirtelen árnyékolással és szögletes, kissé elnagyolt körvonalakkal felskiccelt nyers vázlatot látnánk. Ez persze valószínűsíthetően tudatos, de az is lehet, hogy csak a határidő sürgetése miatt kényszerült itt-ott kapkodásra. Extrát ezúttal csak annyit kapunk, hogy Takaki 2 oldalban mesél los angelesi „kalandjáról”, valamint róla, és az íróról is kapunk egy kis infót.
GeexKomixPéntek! A hét híre pedig: Pókember meghal, Batman újra él! Ha ez nem elég ahhoz, hogy felkeltsem az érdeklődéseteket, akkor nem tudom, mire van szükség… Na jó, kaptok még egy kis ízelítőt… H. R. Giger savvérű xenomorfjai újra köztünk vannak, így 30 évvel az első Alien film után, és örömmel jelenthetem, hogy ők, és a nagy, futurisztikus puskával szaladgáló katonák meg a terraformáló telepesek még mindig elválaszthatatlanok. De itt lesz még többek közt Garth Ennis, aki egy kis extrabrutális, családon belüli mészárlásba hajszolja a brooklyni maffia tagjait, Rozsomák, aki levágott fejjel is megőrzi a hidegvérét, és a Megtorló, aki most a gyilokpornó világában, meg művelőinek beleiben merül el – legnagyobb örömünkre. 
Nemrég röppentek fel a hírek, amelyek szerint a minden szempontból gyalázatosan leszerepelt Alien vs. Predator után a 20th Century Fox vissza kívánja terelni az Alien franchise-t annak eredeti medrébe, és az 1979-es film rendezőjének, Ridley Scottnak produceri felügyelete alatt fognak hozzá egy ma oly divatos prequel elkészítésének. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az említett első rész bemutatásának idén van a 30. évfordulója, akkor világos, hogy a Dark Horse nem is választhatott volna jobb időpontot arra, hogy H. R. Giger rémálomlényeit hosszú szünet után ismét rászabadítsa a képregény-rajongók táborára. Az új ongoing elindításának feladata a mindig megbízható John Arcudira jutott, akit az utóbbi időkből a jobbnál jobb B.P.R.D. történeteknek köszönhetően ismerhetünk, és aki annak idején már írt több Alien képregényt is. Ezeknél a sztoriknál mindig az az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy vajon az író melyik klasszikus mozifilm hangulatához húz majd: Scott klausztrofóbikus horrorjához, vagy Cameron totális háborúba torkolló akciófilmjéhez. Az új Aliens comic esetében Arcudi választása egyáltalán nem egyértelmű. Az első pár oldal egy félelemtől remegő nővel és egy keménykötésű, rettenthetetlen (de igen rövid úton fűbe harapó) katonával az utóbbira hajaz, ám egyben ezek az első oldalak az utolsók, amiken a xenomorfok felbukkannak. Arcudi eztán A nyolcadik utas: A Halál kellemesen lomha kezdését idézi meg. Egy űrhajó legénysége álmosan készülődik a küldetésre a mélyálomból való ébredés után, jókedvűen fecsegnek, viccelődnek, de közben lassan már gyülekeznek a viharfelhők: célállomásuk, egy közeli bolygón lévő terraformáló telep ugyanis ismételt hívásaikra sem reagál. 
Az utóbbi pár hónap nem volt kegyes a Pókember-rajongókhoz. Marc „a hülyék még mindig nem tiltottak el a képregényírástól” Guggenheim minden kritikán aluli Character Assassinationje után jött a baromi unalmas, és semmiről nem szóló 24/7, és bár a kettő közt szerencsére volt egy szórakoztató interdimenzionális kaland a Fantasztikus Négyessel, a pók mérlege látványosan negatív volt. De most itt van Joe Kelly, aki az American Son című sztorit végre rápakolhatja a pozitív oldalra, hogy helyreálljon a világ rendje. A címbeli „fiú” Harry Osborn, Peter barátja, akit a One More Day kontinuitáskúró eseményei után hipp-hopp visszahoztak a halálból, hogy aztán jó ideig ne kezdjenek vele semmit. Másfél év, és egy rakás pocsék sztori, nameg egy Secret Invasionből kinövő Dark Reign kellett hozzá, hogy ez végre megváltozzon. A skrull invázió után ugyebár Norman Osborn, Harry apja kapta meg a „királyság kulcsait”, ő vezeti többek közt a gyilkosokból és pszichopatákból álló, hősökként parádézó Bosszú Angyalait is. S minthogy Osborn Pókember örök nemezise, csak idő kérdése volt, hogy ez a pozíció mikor vezet köztük újabb konfliktushoz. Kézenfekvő megoldás volt, hogy ennek a konfliktusnak épp Harry legyen a középpontjában: ha visszahozásának volt bármi értelme, az ebből a sztoriból derül majd ki. Sőt, még az utóbbi évek egyik legröhejesebb és legostobább Marvel gonosza, Menace is új megvilágításba kerül, ahogy fontos és szerves részét képezi a történetnek, ahelyett, hogy csak szánalmas gonoszsággal röhögcsélne és repkedne a hülye deszkáján. 
Garth Ennisnek láthatóan nehezére esik elszakadni a Megtorló világától – ami nem is csoda, hiszen bő 10 évet töltött el benne. És nem sokkal azután, hogy tavaly a 60. számmal véget ért pályafutása a Punisher MAX-nál, visszatért a szatirikusabb hangvételű Megtorlóhoz egy hatrészes minivel (The Resurrection of Ma Gnucci) – aztán Jimmy Palmiottival közösen elindította az Image-nél a Back to Brooklyn című ötrészes sorozatot, ami stílusát, hangulatát és fő karakterét tekintve akár egy Frank Castle sztori is lehetne. Persze eltekintve attól az apróságtól, hogy a főhős, Bob Saetta, egy maffiózó. Ám ez nem akadályozza meg abban, hogy társai, sőt saját családja ellen forduljon, amikor rájön, hogy a szervezetet vezető testvére kisfiúkat erőszakol, és öl meg. Útja először a rendőrséghez vezet, ahol készen áll rá, hogy mindent kipakoljon a maffiáról – csakhogy bátyja közben elrabolja családját, ezért új alkut köt a hatóságokkal. Azok elengedik, hogy lerendezze a családi ügyét, és aztán mártja be nekik az egész szervezetet. Ami azt illeti, az első két rész alapján sokkal többre és jobbra számítottam. Egyrészt akkor még nem tudtuk, miért fordul a megtorlós faarccal ölő, de sokkal soványabb háttérrel felruházott Bob a saját családja ellen, volt tehát egy rejtély, ami felcsigázta az olvasót. Aztán meg ott volt sajátos, totálisan illegális megállapodása a rendőrrel és az FBI-ügynökkel, ami szerint szabadon elmehet maffiózókat öldökölni Brooklynba, mielőtt hagyja, hogy csuklóján csattanjon a karperec. Ráadásul amikor kezdetét vette a hirig, még teljesen véletlenül összeakadt egy régi szerelmével is, aki azzal kecsegtetett, hogy majd egy plusz színezetet hoz a sztoriba. Hát, nem hozott. 
Elnézve az utóbbi években a DC-nél végzett munkáit, Grant Morrisonnak bizony van mit javítania a renoméján. Még csak pár hónapja ért véget nagyra törő, és nagyon pofára eső crossovere, a Final Crisis című zagyva dramaturgiai rémálom, a Batman címekben okozott, súlyosabbnál súlyosabb ámokfutásairól (Batman & Son, The Resurrection of Ra’s Al Ghul, Batman R.I.P.) pedig jobb nem is beszélni. Így aztán, amikor felröppent a hír, hogy Morrison írja az új denevérember és az új Robin kalandjait is, finoman szólva nem vertem a földhöz a seggem lelkesedésemben. De az első szám alapján szerencsére úgy tűnik, hogy az író rácáfolt negatív előérzeteimre, ugyanis egyszerűen piszkosul jól sikerült. Ahogy azt a csúnyán félresikerült Battle for the Cowlban láttuk, Batman „halála” után az első Robin, vagyis Éjszárny, Dick Greyson ölti magára a sötét hacukát, segédje, az új Robin pedig Bruce fia, Damien lesz. Ez tehát az új dinamikus duó, és örömmel mondhatom, hogy kiválóan működik. Morrison ráérzett a karakterekre, Dick megfontolt, nyugodt, Bruce-nál kevésbé sötét és mogorva Batman, Damien pedig arrogáns, agresszív kis pöcs, de hát őt ezért szeretjük, illetve utáljuk. 
Általában igen kevés figyelmet szentelek a Marvel Ultimate imprintjének, minthogy a legtöbb képregény, amit olvastam onnan, a közepes szinttől a katasztrofálisan szarig ingadozott, és hát valljuk be, ez nem egy olvasócsalogató minőségi tartomány. De persze kivételek is voltak mindig (jellemzően: Újvilág X-Men: Új mutánsok, Ultimates vol 2), és most, hogy dübörög Jeph Loeb Ultimatum című crossovere, amiben Magneto ki akarja pusztítani az egész emberiséget, és ami majd új alapokra helyezi az egész univerzumot (mert bizony ráfért már a ráncfelvarrás), gondoltam ideje belefolynom az aktuális eseményekbe. Ööö… dübörög az Ultimatum, ezt írtam volna? Sokkal inkább félholtan hever, és folyamatosan kapja a rúgásokat meg a köpéseket a kritikusok és rajongók széles táborától, méghozzá teljesen megérdemelten – de erről majd lentebb. A sztori lényege igazából annyi (és tényleg nem több), hogy kinyírnak benne egy rakás hőst, akikre az új Ultimate világban már nem, vagy csak később, vagy máshogy lesz szükség – és a jelek szerint ennek a tisztogatásnak áldozatul esett Pókember is, vagyis az Ultimate Spider-Man 133 a magyarul is folyamatosan megjelenő sorozat utolsó száma. Az előző részben hősünk szembetalálta magát Hulkkal és valami lángoló démoni lénnyel, az eredmény pedig egy hatalmas mágikus robbanás lett, a monumentális áradástól félig már amúgyis lerombolt New York közepén. 
A Lost és az új Star Trek mozi egyik producerének, Damon Lindelofnak hatrészes minisorozata az egyik legbutább képregény, amit az utóbbi időben olvastam – és mindeközben az egyik legszórakoztatóbb is. Látszólag komoly ellentmondás ez, de valójában egyáltalán nem, van ugyanis két szó, ami mindent megmagyaráz: guilty pleasure. Az Ultimate Wolverine vs. Hulk egy agyatlan, de iszonyúan tökös és cool comic, tele remek dumákkal, fasza bunyókkal, olykor már-már paródiába hajló, bizarr szituációkkal, és imádnivalóan durva túlzásokkal. Az érdekesség kedvéért említem csak meg, hogy az első és a hatodik rész megjelenése között három és fél év telt el. Lindelofot ugyanis a második füzet kiadása után más irányba szólította az író kötelesség, aztán mire végzett a maradék számok forgatókönyveivel, arra kellett várni, hogy a rajzoló, az akkor épp a Secret Invasionben nyakig lévő Leinil Francis Yu váljon elérhetővé (egyébként megérte rá várni: képei nyersek, elevenek, dinamikusak és élettel telik, panelkezelése kiváló). Aztán idén májusban végre megjelent az utolsó rész is, amiről még mindenképpen tudni kell, hogy valamivel Mark Millar Ultimates vol 2-jének fináléja előtt játszódik. Ami a sztorit illeti, az igen röviden összefoglalható. Fury megtudja, hogy hiába robbantották fel egy atombombával, a Hulk életben van, és utána küldi Rozsomákot, hogy ugyan aprítsa már miszlikbe. Az adamantiumkarmos mutáns puszta hepajból elvállalja a feladatot, felkutatja a zöld behemótot, aztán harcolnak… és harcolnak… és harcolnak. Közben még bemutatkozik az ultimate univerzum She-Hulkja, meg vannak ilyen-olyan fordulatok is, de a lényeg hangsúlyozottan nem a történeten van.
Nem szórakoztam ilyen pokoli jól Megtorló képregényen Garth Ennis utolsóelőtti Punisher MAX-os sztorija óta (és ez nem kis szó, mert Ennis távozása után is olvashattunk jobbnál jobb történeteket a karakterrel). Jonathan Maberry regényíró one-shotjában Frank egy gyilokpornó hálózatra bukkan, aminek központját, egy röhejesen jól védett és felszerelt irodaépületet az egyik alkalmazott segítségével rohamozza meg – kreatív eszközökkel, mert az épületbe lehetetlen fegyvert bevinni. A Naked Kill még a MAX imprinthez képest is egy szélsőségesen brutális, végtelenül gonosz és cinikus képregény, ami éjfekete humorának is köszönhetően, nem egy frenetikus pillanattal ajándékozza meg az olvasót. Frank szokásos faarcával, de mélyen legbelül nagy megelégedéssel mészárolja végig magát a perverz, szadista gyilkosokkal teli épületben (fantasztikusan jó a narráció), miközben kényszerített segítője, állandó gyilokpornó nézőként akaratlanul is élvezi a vérengzést, és ennek hangot is ad („azt hiszem, elélveztem”, közli, miközben hősünk véres péppé ver egy biztonsági őrt). Ötletes, feszes, véres és sötéten vicces képregény, olyan undorító gazemberekkel, akiknek lekaszálásakor az olvasó maga is ujjong örömében. Laurence Campbell komor, nyers, durva képei, és Lee Loughridge borongós hangulatú színei pedig tökéletesítik az élményt. 
Új szelek fújnak a galaxisban. A sith császár, Darth Krayt halott, így a Galaktikus Szövetség tábornoka, Gar Stazi, és a száműzött uralkodó, Roan Fel összefognak, hogy legyőzzék a gonosz Birodalom maradékát. Csakhogy itt egykori ellenségekről van szó (a Köztársaság és a Birodalom utódjairól, ugyebár), akik számára nem könnyű hozzászokni a gondolathoz, hogy most vállvetve kell harcolniuk egy közös fenyegetés ellen. John Ostrander remekül érzékelteti a kezdődő kapcsolatot jellemző bizonytalanságot, óvatoskodást, bizalmatlanságot, és az űrcsaták helyett immár éles és ravasz szóváltásokra korlátozódott ellenségeskedést. Hogy teszteljék közös ügyük életképességét, és egyáltalán, egymás bizalmát, összehangolt támadást indítanak Krayt birodalmának egyik legfontosabb, és legjobban őrzött bolygója ellen. A csata természetesen látványos (Omar Francia képei, bár messze nem egyediek, a célnak tökéletesen megfelelnek), de nem elsősorban az akción van a hangsúly, hanem a szembenálló felek egymáshoz való viszonyán. Az erkölcsös, eltökélt Stazi, az alattomos Fel, a büszke birodalmi kapitány, és az áldozathozatalra vakon kész altiszt izgalmas, kiszámíthatatlan négyszöget alkotnak, az olvasó tényleg úgy érzi, hogy a konfliktus és a szövetség helyzete bármilyen irányba elmozdulhat. Újabb remekül megírt Legacy képregénnyel van tehát dolgunk – de ezen három év után már meg sem lepődünk. 
Minderről persze csak hallomásból értesülünk, mivel a Földfény mindkét eddig megjelent kötete a Holdon játszódik. A történet elején az űrállomás multikulti idilljét három tinédzser halála rázza meg. A fiatalok brahiból felmásznak egy csillagvizsgálóra, ahol baleset éri őket. A tragédia következtében a kolónia vezetőjét leváltják, utóda Aaron Cole, aki jóval pragmatikusabb és politikusabb alkat. A beilleszkedés legnehezebben fiának, a 15 éves Damon-nak megy, akit egyedüli földi születésűként a Földfény Akadémia többi diákja folyamatosan zaklat, de az sem növeli jelentősen a népszerűségi indexét, hogy anyja az egyik tanár. Bonyolítja továbbá a helyzetet, hogy a lány, aki a legjobban tetszik neki, az osztály legbalhésabb bully-jának barátnője. 
Enyhe vigasz, hogy ez a semmi, viszonylag ízlésesen van megrajzolva. Ahogy a felütésben jeleztem, stílusban alig van nyoma a hagyományos manga-esztétikának, ha csak a fekete-fehér paneleket nem számítjuk (nem számítjuk). Christopher Schons, akinek ez az első önálló képregény-sorozata, tehetséges rajzoló, a figurái néhol elnagyoltak, de a kompozíciói izgalmasak, hatásosak – többet is kihoz a sztoriból, mint amennyi benne van. Stuart Moore a fülszöveg szerint „elismert regény- és képregényíró”, dolgozott a Rozsomákon és a Csillagkapu: Atlantiszon is, ennek ellenére a már említett sablonos karaktereken túl a történet aránytalanságait is fel lehet neki róni. Az első kötetben illetve a folytatás második felében olyan komótosan ballag a cselekmény, mintha egy 20 kötetes szériáról lenne szó, noha állítólag már csak egy kötet fog elkészülni. 
Keménykötésű csávó stukkerrel a kezében, borostával a pofáján, vagány, fekete bőrdzsekiben, hol „mi a franc ez?”, hol meg „szétlőlek, kisapám” tekintettel a szemében, katonáktól, vámpíroktól, gólemektől vagy éppen kísértetektől űzve. Az alkotók és a kiadó nem árulnak zsákbamacskát, a hamisítatlan ponyvahangulat már rögtön a borítókra vetett első pillantás után keblére öleli az olvasót, és most őszintén: kell ennél több egy igazi geeknek? 
Mauro Boselli és Maurizio Colombo tesznek a klasszikus vámpírmitológiára, és saját szájuk íze szerint formálják annak törvényeit és jellegzetességeit, miközben persze ennek ellenére gazdagon merítenek mindenből, amiből érdemes. És korántsem csak a gyökerekből, mert a Dampyr szimpatikusan felvállalt pofátlansággal olyasmikhez is bátran hozzányúl, amik már maguk is a klasszikusok megidézéséből és kiforgatásából éltek. Úgyhogy a ’30-as évek hangulatosan színpadias Universal horrorjai, a klasszikus kísértet- és vámpírhistóriák, Dario Argento atmoszférikus, nyomozós rémtörténetei vagy éppen Lovecraft tébolyító meséi mellett jelen van itt többek között a Penge, az Indiana Jones, és a képregényes ponyvahorror témájában immár teljességgel megkerülhetetlen Hellboy szellemisége is. És igen, mindez abszolút pozitívum, hisz tudjuk jól, hogy a művészetben nem feltétlenül számít bűnnek, ha valaki lop, csak az, ha rosszul csinálja – Boselliék pedig egyáltalán nem csinálják rosszul. 
Boselliék képregénye ilyen szempontból néha kicsit kaotikusabbnak és zsúfoltabbnak tűnik a kelleténél, mert ahogy szabadon csapong a különböző horrorelemek, és az azokkal kapcsolatos hagyományok tisztelete és elutasítása között, nehézkesen alakulgat csak az az egységes kép, ami egy (mondjuk Hellboyéhoz hasonlatos) saját világ és mitológia kialakulását tenné lehetővé. Persze ennek a csapongásnak is megvannak a maga előnyei. A Tengerparti fantomok kihalt vidámparkjának hátborzongató kísértethistóriája, a Vérvörös szonáta orosz hadsereget és maffiát összekapcsoló gengszterhorrorja, A kőhíd alatt gólemet és őrült tudóst felvonultató rémmeséje (a bizarr, ősi zsidónegyedben mintha csak a Dr. Caligari expresszionista díszletcsodái köszönnének vissza) vagy a Fekete mágia okkultista egyetemi gyilkosságsorozata együtt olyan változatosságot kínál, amit ritkán látunk állandó író(duó)val rendelkező sorozatok esetében. Természetesen a Dampyr, jó, és más művekből vígan merítő ponyvához méltón nem nélkülözi a humort és a popkulturális utalásokat sem (szerencsére nem is viszi túlzásba őket), de ez már tényleg csak hab a tortán. 
A sorozat képi világa annak ellenére egységes, hogy nincs állandó rajzolója – az egyes kötetek során több művész adja egymásnak a stafétabotot, de mindig érvényesül a funkcionalitás elve. A fekete-fehér képek szigorúan a történetet szolgálják, egyszerűségükben hatásosak, realisztikusak, és még a panelelrendezés is szabályos, trükköktől és virtuóz megoldásoktól mentes. A mimikák életszerűek, sosem válnak túlzóvá, a hátterek pedig szintén a sztori kívánalmai szerint változnak: ha épp a hangulatteremtés a cél, akkor minden szépen kidolgozott, ha azonban egy drámai hatást, egy szereplő reakcióját kell kiemelni, akkor annak megfelelően elnagyolt, vagy éppen üresen hagyott hátteret kapunk. 
A nemzetközi Gyereknapon újabb szupersztár szállt alá közénk: a szőke bóbitás Titeuf (ejtsd: titöf) a franciaajkú gyerekek között ismertebb, mint Astérix vagy Lucky Luke, 1992-es megjelenése óta 16 millió autogramot osztott albumainak borítóján, 25 nyelven beszél, 15 évesen is hetykén áll a bóbitája és csak nem akar sem meg-, sem kiöregedni az iskoláskorból. A svájci Kázmérnak nincs szüksége Hubára, és bár rengeteg témában vet fel kérdéseket, a kólában lévő buboréktól kezdve a munkanélküliségen keresztül a fütyi érthetetlen beszőrösödéséig, sem tanulságot nem akar levonni, sem erkölcsi kérdésekben kétségbevonhatatlan ítéletet hozni, nemhogy ráerőltetni az olvasójára. 
.jpg)
.jpg)
Üdv mindenkinek, itt az aktuális képregényes "megmondom a frankót"! Ezúttal azzal kezdem, hogy megérkezett végre a The League of Extraordinary Gentlemen harmadik felvonásának első része, amire talán mégsem érte meg ilyen sokáig várni... Hogy miért, arról beljebb, és addig is,
Mike Mignola, a Hellboy univerzum kimeríthetetlen kreativitású atyja már évek óta építgeti azt a történetet, ami, ha minden igaz, mostanában éri majd el csúcspontját. Ha valaki nem tudná, a nemes egyszerűséggel csak békáknak nevezett békaszörnyek elleni háborúról van szó, ami a legutóbbi miniben (The Warning) egy kicsit komplikáltabbá vált, minthogy az ellenség szövetségeseket talált magának az első B.P.R.D. sztoriban, a The Hollow Earth-ben megismert földalatti rémek személyében. Valahol ironikus, hogy míg Hellboy a saját sorozatában főleg a személyes sorsával kapcsolatos kérdéseket kutatja, és noha elvileg ő a kulcs az apokalipszishoz, az mindig meghúzódik a háttérben (bármily fenyegetően is), közben éppen az ő történeteiből kinőtt B.P.R.D. foglalkozik a világ végét hozó gonosz erők elleni epikus küzdelemmel. Ironikus, de nincs vele semmi baj: Hellboynak jól áll az egykedvű hozzáállással, súlyos pofonokkal, a változatos, legkülönfélébb misztikus lényekkel és helyszínekkel teli útkeresés, az ügynökség színes, izgalmas karakterekből álló csapata pedig az összes (!) eddigi sztoriban kiválóan működött az aktuális világvégét elodázó paranormális nyomozó- és kommandós osztagként. 
Ez egy érdekes minisorozat volt. Közepesen indult, korrektül folytatódott, és pocsékul ért véget. A harmadik részben lezárult a Batman utódlásáért folytatott harc, amiről így összességében az az elmondható legnagyobb pozitívum, hogy legalább nem húzták el vagy hat részig, ahogy azt az efféle eseményekkel szokták. Sok más viszont tényleg nincs itt, aminek örülni lehetne. Lássuk csak: Gotham ugyebár lángokban áll (kezdem úgy érezni, hogy kissé eltúlozzák Batman távollétének hatásait – épp csak egy hiánya generálta gonosz fekete lyukban nem tűnik el a város), Pingvin és Kétarcú acsarkodását kihasználva a szupergonosz hadsereget toborzott új Fekete Maszk az alvilág vezérévé válik, a Batman család tagjai pedig hasztalan próbálják fenntartani a rendet a nagy káosz közepette. A képregény egy jelentős része Dick és Jason dögunalmas dialógusokkal kárhoztatott, érdektelen és sablonos harcával telik, aminek végén utóbbi folyóba zuhan egy robogó vonat tetejéről, miután elutasítja előbbi segítő kezét. Azannyát! Micsoda dráma! Ez a „jófiú meg akarja menteni a rosszfiút a halál torkából, de az inkább elpatkol” rutin nagyjából 20 éve járt abban a fázisban, hogy még csak közepesen volt klisés, a klasszikus folyóbaesés meg már fényévekkel túlvan a röhejesség határán. De most tényleg, emlékszik valaki olyan szuperhősre vagy –gonoszra, aki ténylegesen abba halt bele, hogy vízbe (könyörgöm, vízbe!!) zuhant? Én nem, viszont egy kis gondolkodással biztos tudnék mondani vagy féltucatot, aki azután is visszatért, hogy mondjuk atomjaira robbantották. Szóval ne vicceljünk már! Amúgy meg pont az történik, amire számítottunk, az ölti magára a halottnak hitt Batman jelmezét, aki messze a legesélyesebb jelölt volt, és talán csak az új Robin személye szolgál egy kis meglepetéssel (legalábbis annak, aki még nem találkozott a Grant Morrison és Frank Quietely féle Batman and Robin reklámanyagaival).
Szomorú kötelességemnek kell most eleget tennem. Dacára annak, hogy pár hónappal ezelőtt a Marvel megnyugtatóan szárnyát törte azoknak az aggodalmaknak, amelyek szerint a finoman szólva is alacsony eladások miatt törlik a Captain Britain and MI:13 című sorozatot, most mégis bejelentették, hogy amint Paul Cornell lezárja a jelenlegi sztorit, búcsút mondhatunk az utóbbi évek egyik legvagányabb, legdögösebb szuperhős-képregényének. Igazán nagy kár érte, mert ez tényleg a legjobb sorozat volt, ami tavaly kinőtt a kiadó aktuális égzengéséből, a Secret Invasionből. Ahogy az a címből is nyilvánvaló, a Captain Britain Anglia szuperhőseiről szól, akik közvetlenül a kormánynak dolgoznak, vagyis igazából titkosügynökök – vezetőjük Pete Wisdom, tagjai pedig: Penge, Spitfire, Fekete Lovag, az újonc Faiza Hussan, és persze maga Britannia Kapitány, aki ironikus módon mellékszereplő a saját képregényében. A sorozat sajnos utolsó sztorijának, a Vampire State-nek a harmadik részénél járunk éppen, ami pont olyan izgalmas, mint ahogy azt a cím sugallja. Dracula és alattvalói elhagyták menedéküket a Holdon, és összehangolt, totális támadást indítottak, hogy trükkel, stratégiával és erővel elfoglalják, és fajukénak deklarálják egész Angliát (mellesleg Doctor Doom jóváhagyásával). Az offenzíva felkészületlenül érte hőseinket, és ennek végső következményeit most láthatjuk: Dracula, „generációjának legnagyszerűbb tábornoka” (akit Cornell ténylegesen képes félelmetes ellenségnek ábrázolni) beveszi Angliát, összezúzza az MI:13 csapatát, és véres mészárlást rendez a brit parlamentben. 
Imádom a posztapokaliptikus témájú filmeket/könyveket/képregényeket, így aztán nem is volt kérdéses, hogy teszek egy próbált a frenetikus humorú Bob Fingerman új sorozatával, a From the Ashes-zel – már csak azért is, mert az első résznek már a borítója is vicces. Fingerman saját magáról és feleségéről ír, akik valamilyen csoda folytán (ami baromira lényegtelen) túlélik a világvégét. Egy normál történetben ilyenkor jönne a kétségbeesés, a megszállott kutatás más túlélők után, az őrület határára való sodródás… de itt nem. Bob és Michele egyszerűen csak örülnek, hogy élnek, és hogy végre nyugtuk van: nem kell a munkájuk miatt aggódniuk, nem küszködnek a vacak számítógéppel, az idióta alkalmazottakkal, az állandóan csöngő telefonnal és nem bosszantják őket más emberek. Állnak a civilizáció füstölgő, üszkös romjain, csontvázig égett hullák gyűrűjében, és megállapítják, hogy végre szabadok, és eljött számukra a paradicsom. Hát lehet ezt nem szeretni? Fingerman láthatóan elemében van: sorra veszi a világvége utáni filmek kliséit, vagyis a túléléshez elengedhetetlenül szükséges lépéseket, de mindegyiket teljes közönnyel kezeli. Túlélők? Reméljük, nincsenek. Telekommunikáció? Annak hál’ Istennek kampec. A legfontosabb beszerzendő cuccok a rommá dőlt áruházakból? Síkosító (szex a szabadban, hisz már senki nem látja), és WC-papír (apokalipszis vagy sem, a seggem azért legyen tiszta). 
Chrisotpher Yost bájos kis hentelős horrorvígjátéka az év egyik meglepetéscíme – ami sajnos ezzel a harmadik számmal már le is zárul (bár remélhetőleg csak ideiglenesen…). Bizonyos szempontból furcsa egy képregény ez: nem olyan véres, mint lehetne, nem olyan frenetikusan vicces, mint amire a téma alapján esetleg számítanánk, és nem is olyan gonosz és cinikus – mégis, mindezek az erények megvannak benne annyira, hogy kitűnően szórakozzunk. Olyannyira, hogy ez a mini talán csak akkor lehetett volna jobb, ha Garth Ennis írta volna (mert ez bizony neki való alapanyag). A történet középpontjában Dave Sloan áll, aki az Ég megbízásából öldösi a Földön emberi alakban tevékenykedő démonokat – akiknek igazi arcát természetesen csak ő látja. Vagyis a kiindulási pont nagyban emlékeztet Bill Paxton remek filmjére, az Isten haragjára, de míg ott a thriller és a drámai elemek voltak hangsúlyosak, Yost itt inkább elereszti a haját, és élvezi a bulit – amibe persze belevisz egy-két jópofa csavart is. Dave ugyanis olykor kételkedik benne, hogy valóban Isten küldetését végzi, vagy az egész hóbelevanc csak a fejében létezik, a démoni munkatársakkal, és az őt segítő kisfiúforma angyallal együtt. Ez a történetelem alighanem hatásosabb lenne, ha az író az olvasót is kétségek között hagyná, bár az egyrészt egy komolyabb hangvételt kölcsönözne a műnek, másrészt meg le kellene mondanunk miatta a harmadik rész igencsak frappáns (és folytatást ígérő) befejezéséről. 
Keleti hadvezéres akció-kaland és marslakóinváziós ponyva sci-fi után Alan Moore és Kevin O’Neil most az okkultizmus és a világvége területén vág keresztül a világirodalomból kölcsönvett karakterek forgatagában. És ha azt vesszük, mennyit kellett várnunk egy újabb LoEG képregényre, mennyire sóvárogtunk az új kalandért a zseniális első két felvonás és a Black Dossier után, akkor ez a háromrészes mini egyelőre elég vaskos csalódásnak néz ki. Ha nem azt vesszük, akkor is. Pedig a Century egy igen grandiózus vállalkozásnak tűnik, már csak azért is, mert egy egész évszázadot akar felölelni. Az első rész, ahogy az alcíme (vagyis al-alcíme) is mutatja, 1910-ben játszódik, a másodikhoz majd ugrunk 1969-be, hogy aztán a záróakkord napjainkba hozza az apokalipszissel kacérkodó történetet. A középpontban ezúttal is a liga még megmaradt tagjai, vagyis Mina Harker és a megfiatalodott Allan Quatermain állnak. Mellettük a csapat még kiegészül Virgina Woolf halhatatlan, kétnemű Orlandójával, a tolvaj A. J. Raffles-zal és Thomas Carnacki okkult nyomozóval. Utóbbinak olyan látomásai vannak, amik a világvégét vetítik előre, szóval a liga nyomozni kezd az ügyben, hogy aztán végül ne jussanak semmire, legfeljebb arra a következtetésre, hogy a veszély nem most, hanem a jövőben leselkedik az emberiségre. Mindeközben a haldokló Némó igyekszik meggyőzni lányát, Jannit, hogy folytassa örökségét, de az inkább elszökik tőle, hogy a saját életét élje – és persze a szálak végül összefutnak. 
Na, kérem, ezt nevezem én Star Treknek, nem azt a színes-fényes-hangos tiniakciót, ami most fut a mozikban! John Byrne minisorozata egy igazi, intelligens, ötletes, izgalmas képregény, ami az érdekes sztoriknak és a remek főszereplőnek hála egyaránt megfelel az univerzummal csak most ismerkedők és a régi, nagy trekkie-k igényeinek is. A Crew „Egyesről” (Number One) szól, aki még az első Star Trek sorozat eredeti pilotjában, a The Cage-ben tűnt fel, mint Christopher Pike kapitány női elsőtisztje (nem is tetszett az NBC-nek, hogy egy ilyen fontos pozíciót nem férfi tölt be a filmben, így aztán Gene Roddenberry később lecserélte Spockra – kárpótlásul meg feleségül vette egy Egyest alakított Majel Barrettet). Az első, bőven a The Cage előtt játszódó részben Egyes (akinek igazi nevére sosem derült fény – itt sem) még épp csak kikerült az Akadémiáról, hogy rögtön első küldetésén klingonokkal szálljon szembe, a másodikban egy idegen űrhajó támadását kellett túlélnie a legénység többi tagjával együtt, most pedig (ugyanis minden szám egy-egy kerek történetet tartalmaz, akárcsak annak idején a tévésorozat) egy igazi rejtély megoldása vár rá. Hősünk a U.S.S. Venture-on szolgál, amelynek kapitánya rábukkan egy jó 500 éves emberi kolóniára, valahol a semleges zóna szomszédságában. Csakhogy a kolónia egy ’60-as évekbeli amerikai kisváros tökéletes mása, az első utcakőtől a gyerekszobákban fekvő utolsó játékmackóig, és pont csak maguk az emberek hiányoznak belőle. 
Nos, ezzel a kis jawa bogyórakással kapcsolatában legalább azt el lehet mondani, hogy alkotói nem árulnak zsákbamacskát. Úgy értem, vessetek csak egy pillantást a borítóra: hát nem fantasztikusan kifejező? Akár azt is ráírhatták volna, hogy „hülye, aki olvassa”, úgy sem lett volna egyértelműbb, hogy milyen kínok várnak arra a szerencsétlen Star Wars rajongóra, aki Anakint meghazudtoló vakmerőséggel beleveti magát a „történetbe”. Igaz, a tisztesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy ez a képregény nem nekem, nekünk készült, hanem sokkal inkább a 14 éven aluli korosztálynak. Csakhogy az alkotók pechjére elmúltak már azok az idők, amikor egy gyerekeknek szánt műnek pusztán a célközönsége miatt megbocsátottuk az ostobaságot, az unalmat és a kreativitás teljes hiányát. Utóbbi már a címből nyilvánvaló: most tényleg szükség volt még egy klónháborús sztorira? Nem elég az a rakás animációs sorozat, könyv és képregény, ami ezt a témát boncolgatja? (Szó szerint, mert a szerencsétlen rókának már rég a belsőségeit húzzák, nem a bőrét.) De jó, legyünk kicsit pozitívabbak: végülis a Star Wars: Republicnak voltak remek pillanatai, és az első, hagyományos animációval készült Clone Wars sorozat is egész pofásan sikerült. Szóval lássuk, mivel tud szolgálni nekünk a hatrészes, Slaves of the Republic című sztori záróakkordja. Obi-Wan, Anakin és Ashoka sikeresen kiverték a szeparatistákat a semleges Togruta bolygóról, ám ellenségeik addigra a teljes népet eladták rabszolgáknak. Az elmúlt számok azzal teltek, hogy hőseink próbálták megtalálni és kiszabadítani őket, miközben folyton-folyvást csapdába és fogságba estek. Persze kell valami módszer, amivel a kínosan lapos és egyszerű cselekményt valahogy el lehet húzni hat füzeten keresztül.
Így lesz egy emós rockerből megbecsülésnek örvendő író: Gerard Way, a My Chemical Romance frontembere 2007-ben kezdte írni a The Umbrella Academy – The Apocalypse Suite című hatrészes minit, ami az év egyik legnagyobb meglepetéseként robbant a comicpiacon. A bájosan abszurd, vicces, brutális és groteszk képregényt egyaránt keblére ölelték az olvasók és a kritikusok, úgyhogy nem is csoda, hogy Way tavaly egy újabb sztoriba kezdett bele – természetesen az első rajzolójával, Gabrial Bával közösen. A Dallas ott vette fel a történet fonalát, ahol a The Apocalypse Suite elejtette. Hőseinket megviselte saját nővérük elleni harcuk, otthonuk pusztulása, és persze a tény, hogy csaknem beköszöntött a világvége. De hiába az önsanyargatás, elhízás, bűntudat és betegen, sérülten fekvés a szedett-vedett csapatnak újabb fenyegetéssel kell szembenéznie, amit a jelek szerint ismét egyik saját társuk képvisel. A ludas ezúttal Number Five, a tízéves testében rekedt hatvan éves időutazó, akit rejtélyes ügynökök üldöznek, és próbálnak belekényszeríteni egy évtizedeken átívelő küldetésbe, miközben a többiek igyekeznek összerakni a képet, és kideríteni, mi áll a háttérben – és Number Five múltjában (nameg jövőjében). 
Emlékszem, amikor 1998-ban mozikba került Denzel Washington és Bruce Willis Szükségállapot című filmje, amiben terroristák bombamerényletek egész sorát követték el New Yorkban, a kritikusok jóízűen röhögcséltek a sztori képtelenségén. Aztán három év múlva, egy álmos kedd reggelen ledőltek a tornyok, odalett a sérthetetlenség illúziója, és egy rakás kacaj a torkokban ragadt. Megtörtént az elképzelhetetlen. Mark Sable új, ötrészes minisorozata 1999-ben kezdődik, és továbbgondolja ezt az elképzelhetetlent, megspékelve valószínűleg egy csinos kis összeesküvés elmélettel. A történet főhőse Alan Ripley, viszonylag híres regényíró és filmproducer, aki terrortámadásokról szóló könyvekkel és akciófilmekkel szórakoztatja a nagyérdeműt. Aztán eljön 2001. szeptember 11., és a világ megváltozik. Alan, akinek katona testvére odalett a támadásban, hirtelen egy kormány által pénzelt, titkos csoportban találja magát, amelyben helyet kap rajta kívül egy hacker, egy ügyvéd, egy közgazdász, egy mikrobiológus, egy feltaláló és egy tiszteletes. Feladatuk az, hogy elképzeljék az elképzelhetetlent, vagyis kiagyaljanak olyan, Amerika elleni támadási lehetőségeket, amik térdre kényszeríthetik az országot – még mielőtt az ellenség kitalálná őket, hogy aztán ha megteszi, akkor meg tudják akadályozni. Az olajutánpótlás elvágása egyetlen csapással, ebolához hasonlóan halálos vírus, mely úgy terjed, mint a nátha, kézigránát méretű atombomba és így tovább. Alan és társai megteszik a dolgukat, főhősünknek még egy gyors románc is kijár a csinos mikrobiológussal (gyorsan, de roppantmód ügyesen lezavart mellékszál), de nyolc évvel a csoport feloszlatása után az ország ellenségei szép sorban elkezdik valóra váltani a titokban kiötlött támadási szcenáriókat… 
Te jóságos ég, végre! Ideje volt, hogy az egyébként remek Mark Waid, befejezze ezt a meglepően kínosra és semmilyenre sikerült háromrészes sztorit, amit egyébként bölcsebb lett volna egyetlen számban lezavarni. Az egésznek ugyanis semmi haszna azonkívül, hogy felvázolja, mi minden változott meg a hálószövő körül, miután a Fantasztikus Négyessel egy hónap után visszatért egy másik dimenzióbéli kalandból. Röviden: felbukkant börtönben sínylődő szobatársának nővére, May néni bepasizott, J. Jonah Jameson polgármester, Norman Osborn meg Amerika egyik leghatalmasabb embere lett. Ja, és felbukkant egy kicsit sem érdekes, és még kevésbé izgalmas új gonosztevő, akit Waid nagyon görcsösen próbál félelmetesnek eladni, de sehogy sem sikerül neki. Nincsenek jó poénok, csak lapos cselekmény, unalmas akció, és hősünk részéről egy, noha semmiből érkező, de komoly és ígéretes, elhatározás a végén, amihez viszont megint csak nem kellett volna három rész. Ami a rajzot illeti, Mike McKone és Barry Kitson sem vannak topon, a mimikák eltúlzottak, a dinamika meg-megbicsaklik, a panelelrendezés sem túl fantáziadús… a színek meg persze túl élénkek, de hát ezt már megszokhattuk (és nem csak itt). Viszont a remény él, hisz a héten indul Joe Kelly igencsak ígéretes American Son című sztorija, mely az Amazing Spider-Man 600-ban éri majd el csúcspontját. 
A The Adamantium Men második része pontosan azt nyújtja, amit egy fasza kis Rozsomák címtől elvárunk: hosszú, vad, tökös kaszabolást, kellő mennyiségű vérrel és rosszfiúval, és egy morcos, elszánt antihőssel, aki szarik mindenre, és egyszerűen csak teszi, amit tennie kell. Vagyis egyelőre úgy tűnik, hogy Jason Aaron új sorozatának első sztorija nem kifejezetten a csavarokra és az intelligens történetvezetésre fog koncentrálni, hanem Logan karmaira – amivel nekem nincs is különösebb bajom, amíg van benne spiritusz. Márpedig van benne. Akad ugyan egy mellékszál egy riporternővel, aki elhatározza, hogy áskálódik egy kicsit Rozsomák múltjában (nem kell zseninek lenni, hogy megjósoljuk: rossz ötlet), de ez egyrészt olyan lassan halad, hogy valószínűleg bőven túlmegy majd ezen az ötrészes sztorin, másrészt meg a hangsúly tényleg az akciókon van. Logan szembetalálja magát a címbeli rosszfiúkkal, a Roxxon vállalat energiakarmos végrehajtóival, és legnagyobb örömünkre prezentálnak nekünk egy fél számon keresztül tartó brutális, intenzív, jól megszerkesztett csatát – meg egy bájos cliffhangert, ami még több brutális, intenzív, jól megszerkesztett csatát ígér. Ron Garney rajzai ugyan jóval élettelenebbek és kidolgozatlanabbak, mint lenniük kéne, de a Weapon X ettől függetlenül is egy roppant szórakoztató címnek tűnik – legalább annyira egyszerűsége ellenére, mint éppen azért. 
.jpg)
.jpg)
Hogyan is kezdjem el?... Legyek talán visszafogott és tárgyilagos? Hát jó: Shirow Masamune az atyaúristen! Ennél azért részletesebben? Rendben: ő a legintelligensebb, legtehetségesebb és legkülönösebb manga-ka szerzők egyike, aki az egyetlen (nem is túl vastag) kötetes Ghost In The Shell című művével elegendő táptalajt és feldolgozandó történetet, karaktert, ötletet és sziporkát biztosított két zseniális filmhez és két fordulatos, izgalmas, 26 részes sorozathoz (valamint még egy, utóbbiakhoz köthető filmhez) is... Masamune manga Magyarországon, értitek: itt bizony Jodorowsky-szintű megjelenésről beszélünk vastagon. Még akkor is, ha ez most csak a Dominion (és a GitS-et bizony pokoli nehéz lehet megszerezni a japán jogtulajdonostól...).
