Most komolyan, ahhoz, hogy valaki ennyire kiismerjen egy játékot, mennyit kellett gyakorolnia? És ha évek óta ki sem lépett a szobájából, használt-e katétert?

Az ún. Reacher-regények iszonyatos tempóban születnek a bestseller író tollából, aki gyermeki odaadással és fantasztikus szenvedéllyel ülteti egyre újabb és újabb cselekményekbe kedvenc karakterét. 1997 óta már tizenöt könyvet hagyott maga után a témában, mi magyarok pedig - a General Press kiadónak hála -, ezek közül tizennégyet magyar nyelven is élvezhetünk. Jack Reacher az amerikai hadseregben élte le az életét. Apja tengerészgyalogos volt, akit egyik állomáshelyről a másikra követett az egész család keresztül-kasul a világ legegzotikusabb és legzordabb helyein. Reacher leszerelését megelőzően 13 évig szolgált. Mint katonai rendőr(!). Majd kétméteres magasságával, százhúsz kilójával, kivételes intelligenciájával és lenyűgöző problémamegoldó készségével szép karriert futott be az amerikai hadseregnél. Child Jack Reacher-e az abszolút badass, akivel nem találkoznál szívesen egy sötét sikátorban. Saját döntéséből nomád életet folytat. Bejárva az országot, amit egész eddigi életében szolgált, mégsem látott még sohasem. Ezzel elég bonyodalmat is szolgáltat a könyvek cselekményéhez, mert abban biztosak lehetünk, hogy a baj mindig rátalál. Hol két kisváros – Hope és Despair – között ütközik problémába, hol Texas tikkasztó sivatagában stoppol le valakit, vagy éppen New York forgatagában próbál meg helytállni. Most éppen buszbalesetet szenved egy tucat nyugdíjassal egyetemben. Dél-Dakota egy városában, Boltonban találja magát télvíz idején. Mínusz harmincöt fok, egy hetvenéves tanú, egy brazil maffiózó, egy motoros banda, ami metamfetamint árul és egy újonnan épült szövetségi börtön. Mindez két dolgot jelent: bajt és Jack Reacher nem nyugvó haragját.

Lehet, hogy velem van a baj és túlságosan megszállottja lettem már Lee Child munkásságának, de az igazat megvallva nem éreztem a könyvön egy szemernyi minőségcsökkenést sem. Ugyanazzal az izgalommal forgattam, mint az előző tizenhármat. Külön élvezetet jelent számomra minden egyes apró információmorzsa, amivel bővíthetem igencsak hiányos ismereteimet Reacher múltjáról, érzelmi hátteréről. Egy különösen zárkózott, mogorva, bárkinek is nehezen megnyíló embert ismerhetünk meg a főhősben, aki a maga módján ugyancsak szerethetővé válik, akár egy regény elolvasása után is. A különböző történetek - kivétel nélkül - minden alkalommal szolgálnak valamilyen plusz információval, és ha kisebb részben is, de ennek köszönheti a sorozat párját ritkító sikerességét. A mostani regény szemléletes példa erre, hiszen nemcsak a karakter múltjának egy lényeges pontját tárja fel előttünk az író, hanem fény derül arra is, hogy mi Jack Reacher kedvenc könyve (kacagás).

A könyv 61 óra eseményeit tárja elénk, ami a megszokott, komplex módon felépített cselekményt szállítja az olvasónak. Reacher-nek 61 óra áll rendelkezésére, hogy megakadályozza az idős asszony meggyilkolását, aki tanúként folyamatos veszélyben van. A lineáris történet rengeteg kisebb, viszont annál kevesebb nagyobb csavart tartalmaz, ezt lehet talán egyedül felróni Lee Child számlájára. Aki számtalan krimin edződött már, azt nem fogja meglepni semmi sem. Nem is ettől kell várnunk a csodát. Az a fantasztikus élmény, amit minden alkalommal képes elérni nálam az író egy könyve, az a koherens egészből fakad. Nincs jelen vontatottság, amit sok krimi/thriller/horror író képtelen kikerülni. A kezedbe veszed, elkezded olvasni és letarol, mint egy úthenger. A zseniális karakter, akivel nekünk geek-eknek kicsit sem esik nehezünkre azonosulni, folyamatos szórakoztatást nyújt oldalak százain keresztül. Csattannak a pofonok, törnek a csontok, potyognak a fogak, repülnek a golyók. És az első hulla csak a kezdet.

Child jelen regénye szakít a hagyományokkal, és most először egy többrészes történetet ereszt útjára. A megszokottakhoz hűen itt is rengeteg karaktert mozgat, mégsem esik darabjaira a történet. A feszes, tömör és lényegre törő dialógusok ezt a regényt is éppúgy jellemzik, mint a többit. Nincs ez máshogy az elsőre talán furcsának tűnő rövid, pattogós mondatokkal sem. A történet szalad, magával sodor és egyre beljebb és beljebb rángat bennünket, míg lógva nem hagyja főhősünket, a cliffhanger évtizedes hagyományának megfelelően. 

A bonyodalom java részét (a 61 órát), természetesen lezárja, de nyitva hagy az útközben többfelé ágazó szálak közül jópárat. Kíváncsian várom az angolul már megjelent folytatást, mivel bízom az író rátermettségében és fantáziájában. Ez az ötletekből kifogyhatatlan fickó, minden bizonnyal zseniálisan helyezi majd vissza a húrra a pengetőt, újabb többszáz oldalnyi szórakoztatást biztosítva nekünk. Fagyos, magányos téli éjszakákra kifejezetten ajánlott. 

Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2010
Fordította: Gieler Gyöngyi
Eredeti cím: 61 Hours
Oldalszám: 360

Geekfétis! Két szuper filmeskönyv karácsonyra - hogy festenek, mi van bennük (betűk és képek)? Íme első un. "kidobozolós" videónk!

Ha sosem láttad még Joe Dante zseniális Gremlins-ét, akkor kommunista vagy, és semmi keresnivalód ezen az oldalon. Ha viszont láttad a filmet, akár csak egyszer is, nem valószinű hogy az alábbi kis jelenetet, amelyben Phoebe Cates megosztja a nézőkkel gyermekkori traumáját, valaha is elfelejted.

Valami olyasmit mondok, ami sosem hittem hogy elhagyja a számat: várom ezt a Kevin Smith-filmet.

Kösz, hogy egész évben velünk voltatok és olvastatok minket - mi megyünk tovább, mint az úthenger, és magunkkal rántunk benneteket! Szentestére íme a legjobb karácsonyi horrorfilm trailere (korábban már írtunk róla).

Tegnaptól saját Youtube-os csatornával is rendelkezik a Geekz. Érdemes rá feliratkozni, mert egyrészt korábbi videóinkat mind idegyűjtjük majd, másrészt az összes jövendő riportunk, kidobozolásunk (hogy az mi, majd meglátjátok) és mozis sáskajárásunk (szintén: majd meglátjátok) is erre a csatornára töltődik majd fel. Természetesen, ettől függetlenül mind be lesz kötve ide a Geekzre egy-egy poszt formájában.

Új Marvel Extra #1

Már maga a cím akkora nosztalgiával vágja kupán az embert (legalábbis az én korosztályomat mindenképpen, elvégre nagyjából ezeken a képregényeken nőttünk fel), hogy nincs az az Isten, hogy ne zsákoljon be egy példányt a Kinping új szuperhősös antológiájából – elvégre 13 éve vehettük utoljára kezünkbe az akkor még füzetformátumú (ó, a hőskorszak…) képregényt. Az Új Marvel Extra emellett azért is olyan üdítő, mert az itthon kapható szuperhősképregények többségével ellentétben nem akar trendi, komoly és világmegváltó lenni – a kiadó összeválogatott négy könnyed, kellemes, vicces történetet, amik írói (Stan Lee, Peter David, Joe Kelly, Dan Slott) azt az egyetlen célt tűzték ki maguk elé, hogy mosolyt csaljanak az olvasó arcára, és elszórakoztassák őket néhány hosszú perc erejéig.

A kötetet az Amazing Spider-Man 47. száma, és annak tréfás átirata, a Deadpool 11. része foglalja keretbe. Mindkettő, de főleg előbbi, unikumnak számít itthon: Stan Lee klasszikus történeteivel ritkán találkozik a magyar olvasó, mivel nyilvánvalóan túlságosan kockázatos vállalkozásnak számítana egy ilyen poros (jelen esetben 1967-es) comic kiadása. Lee azonban nem hiába vált legendává: még ha egyes megoldásait és fordulatait meg is rágta az idő fogsora, a stílusáért a mai sztárírók egy jó része is odaadná a fél karját.  Akik még nem ismerik a mester munkásságát, azok meg fognak lepődni rajta, hogy dialógusai és poénjai mennyire frissnek hatnak ennyi idő után is. A Deadpoolban (ha valaki még nem ismerné a szájmenős zsoldost, fogja magát, és olvasson utána – itt bőven nincs elég hely rá, hogy korrektül elmagyarázzam, miért az utóbbi kb. 30 év egyetlen ikonikussá vált karaktere a mainstream szuperhősök világából) Joe Kelly ezt a sztorit állítja a feje tetejére: főhőse véletlenül visszautazik a múltba, és akaratlanul is belekeveredik Pókember és Kraven csetepatéjába. Minimum kétpanelenkénti gyilkos beszólásokkal és popkulturális utalásokkal megtűzdelt, teljesen komolyan vehetetlen, és épp ezért abszolút szimpatikus agymenés, ami gyönyörűen forgatja ki az eredeti comic cselekményét.

A közös Pókember-Fáklya történet Dan Slott egy 2005-ös minisorozatának utolsó része, de mielőtt bárki hőbörögni kezdene, tökéletesen érthető és élvezhető önmagában is. És különben is, ez a kötet szíve: a két főhős szokásosan lendületes és vicces csipkelődései és rosszfiúverései után a jópofa kaland egy kellemes, meghitt jelenetben csúcsosodik ki, amiben a Fantasztikus Négyes tagjai kvázi családjukba fogadják Pókembert. Nem sok író van a szuperhősbizniszben, akinél egy ilyen bensőséges esemény ne válna giccsessé, de Dan Slott tud úgy finoman és visszafogottan a szívhez szólni, hogy közben végig megőrzi a humorérzékét is. A „Peter Parker egy túszejtés során elmutogatja Fáklyának, hogy ő a Pókember” jelenet meg már szinte önmagában megéri a kötet árát. És a legjava még mindig hátravan: a Hulk egy frenetikus karácsonyi sztori, amiben az itt éppen szürke, és intelligens behemót a télapónak öltözött, depressziós Rinóval csap össze, csak hogy aztán kénytelenek legyenek eljátszani az ott kóválygó gyerekeknek a Mikulást és a Krampuszt (ez a képkocka önmagában hasfalszaggató). Az egész egy nagy vicc, és annak a lehető legjobb – de hát ennél kevesebbet nem is várunk Peter Davidtől. Maga a kötet példás kivitelezésű: bár a Kingpintől megszokottan, sajnos kisebb a szabványméretnél, de ez egyrészt megmutatkozik az árban is, másrészt bőven kárpótol érte a tömérdek karakterleírás és háttérinformáció, és szerencsére a fordítás is gördülékeny lett, a poénok ugyanúgy hatnak magyarul is, mint angolul. Folytatást, de ízibe!

Vampirella: Vérszomj

Herótom van már tőle, hogy bármerre nézek, vámpírokat látok – könyvek, filmek, sorozatok, a tetves vérszívókat egyszerűen nem lehet kikerülni. És mégis, képregényformában nem zavar, mert a horror eleve fájdalmasan alulprezentált nálunk (legalábbis amíg jövőre meg nem jelenik nálunk is a Walking Dead). Így a Kingpin döntése, hogy meglovagolja a Twilight által kavart hullámokat, nem csak érthető, de talán még szimpatikus is. És ugyan Vampirella karakterének aligha van érdemi lecsapódása itthon, a hölgy kellően lengén öltözik, modellalkatú, jókora mellei vannak, és szívesen tép szét vámpírokat és egyéb rémségeket a két puszta kezével – mi másra vágyhatna egy geek? James Robinson és Joe Jusko kétrészes comicja 1997-ben jelent meg, és függetlenül attól, hogy élvezetes történet, némileg furcsa választás a magyar piacra. A sztori a főhősnő halála után játszódik, méghozzá a pokolban, aminek része Vampirella szülőföldje, Drakulon is. Anyja, Lilith lassan elveszti erejét, minek következtében vagy ő hal meg, vagy Drakukon, amin uralkodik – a nő inkább utóbbit ítéli pusztulásra, ezt pedig Vampirella, és rejtélyes módon felbukkanó szerelme, Adam Van Helsing nem hagyhatja annyiban. Az egyetlen gond ezzel a kiadvánnyal az, hogy a cselekmény és a karakterek mögött akkora háttértörténet húzódik meg, aminek dialógusokban való zanzásított meg-megidézése önmagában nem semlegesíti az azt nem ismerő olvasó zavarát – jó lett volna egy-két olyan ismertető oldal, amihez a marveles kötetekben már hozzászoktunk. Ha ettől eltekintünk (és egy kis utána olvasás a hiányzó információknak senkinek nem kerül pár percénél többe), a Vérszomj gond nélkül szállítja, amire vállalkozik: ugyan egyszerű, mint egy faék, de dögös, véres, iszonyú hangulatos (a pokol-Drakulon halott, kiszáradt, vörös látképe lélegzetelállító, Joe Jusko festményei valósággal életre kelnek), és megvan benne a témához szükséges epikus erő is. A halottak csontjaiból emelt templom hátborzongató, amikor pedig Van Helsing egymagában, vigyorogva, harcra készen áll szemben a pokol seregével, akkor nincs geek, aki ne vigyorogna ugyanolyan szélesen, mint ő.

 

Az első jelenetben még csak két pár cipőt látunk, ahogy gazdáik egy pályaudvaron igyekeznek az induló vonat felé. És már tudjuk, hogy baj lesz. Tudjuk, hogy a rikítóan kontrasztos, már-már bohócszerű fekete-fehér cipő viselője valamiképp agresszorként lép majd fel a fegyelmezett, hagyományos fekete lábbelijében lépkedő férfi életében. És valóban: onnantól kezdve, hogy cipőik véletlen összekoccanása kommunikációt szül köztük, nyomasztó és sötét, gyilkossággal és felszín alatt forrongó szexualitással szegélyezett útra lépnek, aminek végén életre-halálra menő összecsapás várja őket egy megvadult vidámparki körhinta őrült forgatagában.

Két férfi két problémával. Guy Haines sikeres teniszjátékos, akinek felesége, Miriam megcsalta, és akitől szeretne elválni, hogy hozzámehessen új szerelméhez, Anne-hez, egy szenátor lányához. De a „boldogságot mindenfelé kereső” Miriam nem hajlandó kilépni a házasságból. Bruno Anthony „anyuci kicsi fia”, egy átlagember, akinek apja a szálka a szemében – meg van ugyanis győződve róla, hogy fia nem épelméjű, és segítségre van szüksége. Bruno röviddel összeismerkedésük után, sajátos ajánlatot tesz Guynak: megöli neki Miriamet, ha Guy cserébe végez az ő apjával. Mivel mindketten idegeneket gyilkolnának meg, látszólag nem lenne motiváció, amiből a rendőrség ki tudna indulni. Guy elneveti a dolgot, de Bruno hamarosan teljesíti az „alku” rá eső részét.

Miriam meggyilkolása az egyik legjobb jelenet, amit Alfred Hitchcock valaha forgatott. Bruno távolról követi, és figyeli az esti, kisvárosi vidámparkban szórakozó és kacérkodó nőt, akit még fel is ajz az idegen távolról sem diszkrét érdeklődése, dacára annak, hogy két vele lévő udvarlója nyilvánvalóan szexuális kompenzációra számít fáradozásaiért cserébe. Bruno a „szerelmesek alagútján” is áthág csónakjával a nő és hódolói nyomában, és amikor egyedül marad, megközelíti. Csak Miriam arcát látjuk, ahogy megfordul, szemüvegén visszatükröződik a beazonosítása érdekében, Bruno által gyújtott öngyújtó lángja, majd a férfi két keze elkapja a torkát. A zene, a szokásostól eltérően, nem sikkant fel ijedtében (Dimitri Tiomkin score-ja egyébként végig lenyűgöző), Miriam száját nem tudja hang elhagyni, szemüvege nesz nélkül huppan a puha, füves talajra. A némaságot még nyomasztóbbá teszi, hogy az addig briliáns módon visszafogott jelenetet ezután a nő leesett okuláréján, nyugtalanítóan torz képként tükröződve látjuk tovább. Nem mintha Robert Burks operatőrnek nagy szüksége lenne efféle trükkökre, játéka a fény-árnyék hatásokkal egyébként is az egyik legemlékezetesebb a film noirok történetében (ezért és a Meggyónomért is jobban megérdemelte volna az Oscart, mint a későbbi Fogjunk tolvajt!-ért.)

Brunót Robert Walker játssza, aki addig leginkább kedves fickókat alakított filmjeiben. Bizalomgerjesztő, joviális arca itt kis idő elteltével sajátosan cinikus maszkjává válik a mögötte megbúvó gyilkos zsarolónak. És Walker félelmetesen jó: robbanásra kész, ravasz, alattomos pszichopata, akinek megnyerő mosolya mögül figyelmeztetés nélkül tör elő a női nyakakat szorongató vadállat. A film egy újabb csúcspontja, amikor Bruno, ahogy mindenfelől beszivárog Guy életébe, megjelenik a főhős leendő apósának partiján, és két idős nőt kezd szórakoztatni a gyilkossággal kapcsolatos elméleteivel. Mikor meglátja Anne húgát, Barbarát, aki hasonlít Miriamre, az egyik idős nő mímelt, játékos fojtogatása halálosan komollyá válik. A jelenet hátborzongató: a kamera először Barbara arcát mutatja, ahogy kiül rá az iszonyat, majd Brunóét, ahogy úrrá lesz rajta valami vérfagyasztó megszállottság, és zsigereinkben is érezzük, hogy kezeivel valami szörnyűséget művel a képen kívül.

A két főszereplő kapcsolata jóval összetettebb és mélyebb annál, amit a zsarolás és a gyilkosság témái önmagukban megszabnának. Hitchcock egyszerre teszi őket egymás ellentéteivé, és egymás kiegészítőivé. Bruno Guy sötét vágyainak megtestesülése (látjuk utóbbi leplezhetetlen zavarát, amikor a másik ajánlatot tesz a felesége megölésére), Guy pedig átszakított már néhány célszalagot életében, amire a még mindig önmagát kereső, és bizonytalanságát csaknem gyerekes öltözködéssel túlkompenzáló Bruno mindeddig képtelen volt. Ennek ellenére, viszonyukra a tipikus jó-rossz szembenállásnál sokkal jellemzőbb a rossz és a gyenge küzdelme: Bruno ez egyszer biztos magában, pontosan tudja, mit akar, míg Guy félelemmel és bűntudattal telve sodródik (ártatlansága dacára is csatlakozik az árnyékok közt – és (kerítés)rácsok mögött! – bujkáló antagonistához, amikor a rendőrök megérkeznek a házához felesége halálhírével), és csak reagálni képes, csak akkor cselekszik bármit is, ha már nincs más választása.

Kapcsolatukat tovább bonyolítják a hol jobban, hol kevésbé rejtett homoszexuális felhangok. A kiindulási pontként felhasznált Guy-Anne-Miriam szerelmi háromszög Guy-Anne-Bruno szerelmi háromszöggé módosul, és bár ez csak utalások szintjén van jelen, nyilvánvaló, hogy az anyjával élő, elfojtott vágyakkal teli Bruno nem kizárólag az apja megöletése miatt jár Guy nyakára. Kérdéses ugyan, hogy Hitchcock mennyire szánta ezt a vonalat hangsúlyosnak (mindenesetre ne feledjük, hogy már eljátszott ezzel a motívummal A kötélben is, amiben az itteni főhőst alakító Farley Granger feminin vonásokkal gazdagította cinkostársi kapcsolatát John Dallal), de az tény, hogy a karakterek bármelyik interakciójába könnyedén belelátható. (Patricia Highsmith eredeti regényében ez legfeljebb nagyon finom sugallatként van jelen.)

Az elfojtott vágyak és a felgyülemlett feszültség végül a gyilkosság színhelyéül is szolgáló vidámparkban robban ki, Guy és Bruno végre nem csupán verbális, hanem fizikai ütésváltása során. A rendezőhöz méltón a finálét egy hosszú, párhuzamos suspense szekvencia vezeti fel (Guy teniszmeccse és Bruno erőlködése, hogy kihalássza a csatornába esett bizonyítékot, amivel besározhatja a főhőst), a tényleges összecsapásnak pedig epikus hangulatot kölcsönöz, hogy egy elszabadult, ámokfutó körhintán játszódik le (megintcsak: nem minden szexuális felhang nélkül). A főszereplők erőviszonya még itt is változatlan marad: Guy pusztán a vakszerencsének köszönhetően kerül ki győztesen az élethalálharcból. És ugyan Highsmith könyve teljes egészében mellőzte a happy endet, mivel Hitchcock máshogy bonyolítja a cselekmény fonalát, nála nincs értelme „büntetni” a főhőst. A film minden szempontból inkább szól Brunóról, mint a szituáció viharaiban hánykódó Guyról, így ez azon kevés noirok egyike, amiknek erejét nem csökkenti a pozitív végkicsengés.

És ha mindez még nem lenne elég, az Idegenek a vonaton ráadásul megfogalmazta a film noir egyik legfontosabb alaptételét is (természetesen Bruno szájából hangzik el): „Mindenkinek az életében van valaki, akitől meg akar szabadulni.”

Az ezévi Hungarocomix több dologban sem hasonlított a tavalyira. Először is a Mangafannal (és a Holdfény teammel) karöltve szervezték meg a Millenárison, a Jövő Házában december 18-án, repkedő mínuszokban, másodszor pedig ezúttal nem én, hanem Rusznyák kolléga tántorgott be félig vak denevérként a rendezvényre. A metrón hosszas (és egyoldalú, értsd: ő nem volt képes értelmes kommunikációra) vita során megállapítottuk, hogy nem másnapos, hanem még mindig be van rúgva, ugyanakkor fejet hajtottunk a tény előtt, miszerint a főnökét sokkal rosszabb állapotban hagyta stabil oldalfekvésben egy kínai étterem asztallapján, legalábbis utolsó emlékei szerint. Ehhez képest sokkal hamarabb átjutott az ellenőrzőponton, míg én az öcsémmel (aki ugyancsak velünk tartott) kritikus szemmel tanulmányoztuk a színes jelmezekbe beöltözött, hosszasan kígyózó sort a bejárat, a ruhatár és a mosdók előtt és végül úgy döntöttünk, hogy a szabadon hagyott bőrfelület mennyisége egyenesen arányosan jogosítja fel a 14 és 20 közötti hölgyeket arra, hogy egy véletlenszerűen kiválasztott manga vagy anime szereplőire próbáljanak hasonlítani.

A metróbeléptetőkhöz hasonlatos kapun átjutva mellbevágott a zsongás, amit a több száz kavargó látogató keltett (mindez mindössze másfél órával a kapunyitás után), akiknek legalább harmada viselt valamiféle jelmezt (a magát fénykarddal bebiztosított Boba Fett azért még nekem is túl kemény volt, ezért kitértem az útjából), valamint a nagyszínpad felől dübörgő zene és meg kellett állapítsam, hogy képregényes rendezvényen még sosem láttam egyszerre ennyi embert. Ugyan semmiféle útmutatást nem találtam, noha igencsak elkelt volna a nyomasztóan hatalmas csarnokban, félelmetes dedukciós képességeimmel rájöttem, hogy az emeleten található félreeső és kevéssé fűtött teremben kezdődik a filmes beszélgetés, ahol mindenképpen meg akartam nézni Rusznyák kolléga produkcióját, különös tekintettel véralkoholmennyisége által erősen csökkent kognitív képességeire. Csalódnom kellett, mert meglehetős összeszedettséggel válaszolt Wostry főszerkesztővel vállvetve Hamlet kérdéseire, aki némileg megilletődött annak hallatán, hogy a Transformers és a Sherlock Holmes nem képregényfilm. Megtudhattuk továbbá, hogy Wostry szenszei kedvenc filmes képregényadaptációja a mai napig az 1978-as Superman, illetve a 2010-es felhozatalból jobb híján a Vasember 2 vihette tudhatta magának ezt a kétes dicsőséget. A következő év legreménytelibb produkciója a zsánerben a Kenneth Branagh rendezte Thor, illetve a Matthew Vaughn nevével fémjelzett X-Men: First Class lesz (az ugyancsak várólistás olasz Dylan Dog film azonban sajnos közel sem játszik majd egy ligában ezekkel). Szóba került még a Marvel tudatos karakterfilmépítkezése (Captain America, Thor, Iron Man, Nick Fury), ami a jövőbeni Avengers-adaptációban (magyarul: a Bosszú Angyalai) csúcsosodik ki és a hollywoodi álomgyár meglepő ötlettelensége, minek folytán állandóan szuperhős eredettörténeteket erőszakolnak le a torkunkon (és valószínűleg ez lesz a Ryan Reynolds-féle Green Lantern veszte is).

Miután eddigre mindenkinek megfelelő keménységűre kristályosodott az agyvize a hidegtől (rutinosan nem tettem le a kabátom a ruhatárban) a képregényes beszélgetés következett a 2010-es év rendezvényeiről és megjelenéseiről, amit Sápi Marci vezetett, a beszélgetőpatrnerei pedig Kiss Feri (a magyar képregény történetének krónikása és a Képregény Kedvelők Klubjának alapítója), Árva-Szabó Péter (forgatókönyvíró és x fegyver), Felvidéki Miklós (író/rajzoló és Noname büszke apukája), valamint jómagam voltak. Egyetértettünk abban, hogy a 2010-es év legsikerültebb rendezvénye a szegedi képregényfesztivál volt, legfontosabb megjelenései pedig a Berlin, a Lencsilány, a Cartaphilus presztízskiadványai (Sandman, Hellboy, Setét Torony) és mindannyian elégedettek voltunk a friss élményként éppen feldolgozás alatt álló Hungarocomix (és persze Animekarácsony, mert ez a része nyilvánvalóan hangsúlyosabb volt) Comic Con-os hangulatával. Kiss Feri mesélt a kilencvenes években Kertész Sándor (ugye emlékszünk: ő volt az aki a kilencvenes évek elején olasz befektetők segítségével útjára indította a Menő Manó, Krampusz és Pimpa magazinokat) erőfeszítéseinek köszönhetően rendezett többnapos (!) képregényes összejövetelekről, melyeknek szerves részét képezték a fellépő zenészek (mint például Benkő Dániel, akinek a fejében Bakfark Bálint zenéjéből mára sajnálatos módon csak a fark maradt meg) és a tokaji borospincék tartalmának szigorú ellenőrzése. Ami a 2011-es megjelenéseket illeti, engem érhetett a megtiszteltetés, hogy bejelentsem a The Walking Dead első trade paperbackjének (vagyis az első hat füzet gyűjteményes kiadásának) tavaszi megjelenését magyarul a Kepregeny.hu gondozásában, illetve Felvidéki Miki is elárulta, hogy a száz oldalas Némajáték című képregényét a Nyitott Könyv adja majd ki. Ekkorra már meglepően sok csinos lány szivárgott be a hímnemű nézők sorai közé, ami egyértelműen azt jelezte, hogy közeledünk a műsoridőnk végéhez és hamarosan a Mondo magazin szervezte beszélgetés következik. Ehhez a jelenséghez köze volt az egy órás programcsúszásnak is, valamint annak, hogy kissé felborult a beszélgetések sorrendje is és Pilcz Roli tartott első versenyzőként előadást a hatodik Kalyber Joe kötetének megjelenése kapcsán.

Miután megtörtént az animés hatalomátvétel, végre lemehettem a földszintre, hogy végigjárjam a kiadók pultjait. A Vad Virágoknál kezdtem, akik máris egy gyönyörű történettel fogadtak, miközben belelapoztam az új Kázmér és Huba kötetbe (ami a nyolcadik a sorban és az Annyi a tennivaló! címen fut), miszerint bár a büfében nem kapható alkohol, de az élelmes tündérek és lidércvadászok olyan hatékony módszert dolgoztak ki erre, hogy délután egykor már a biztonságiak kísértek ki egy nagyobb testalkatú amazont, akinek sikerült összehánynia kolléganője csizmáját. A Pesti Könyv standjánál megtudtam, hogy a Lucky Luke (a sorozat a tizenharmadik köteténél tart) idősebb vásárlói viszonylag rosszul viselték a zsongó fiatalok tömegét, ellenben volt aki öt-hat füzetet vitt magával, hogy a gyerekeiknek és ismerőseiknek is jusson belőle. A Nyitott Könyvnek szerencséje volt a Scott Pilgrim harmadik és negyedik részével, mert az ebben a környezetben tökéletes mimikrit alkalmazó kötetek borgként asszimilálták az asztal mellett elhaladó, főleg mangára szakosodott közönség tagjait. Ezután legnagyobb meglepetésemre a Beholder kiadó standjába botlottam, ahol 500 forintért vesztegették a regényeik nagy részét: érdeklődésemre kiderült, hogy végleg felhagynak a könyvkiadással és a kártya- és webes alkalmazású játékok fejlesztésére koncentrálnak. Bayer Tóni asztalánál menetrendszerűen bezsákoltam a Buborékhámozó és a Nero Blanco Comix aktuális számát (mindkettő megszűnik és ezentúl egy magazinban fognak megjelenni), illetve az érdekesnek tűnő Hidegbékét, amit Kuczora Zsolt írt és rajzolt. A kispéldányszámú szerzői cuccok után az MKA régóta várt antológiájának, a Pinkhellnek az új számát dedikáltattam az alkotókkal és perverz örömmel söpörtem be párat az asztalukon hentergő kalózzombimatricákból. Mivel a Kingpin két szokatlan címmel is előrukkolt, úgy döntöttem, hogy beszerzek egy dögös vámpírt is a legendás Vampirella személyében, illetve a Marvel Extrát, hiszen nem mondhatni, hogy tematikus szuperhősös antológiákból Dunát lehet rekeszteni idehaza. Találkozhattam a Berlin kiadójával, a végtelenül szimpatikus Orosz Lászlóval, aki fél éves munkával maga fordította le a képregényt és döntött úgy, hogy saját pénzén nyomtat belőle 1200 példányt. Az ilyen szintű jó értelemben vett megszállottság tiszteletet érdemel, így aztán remélem nem csak kritikai sikert könyvelhet el majd magának. A rövid körút a Fumax négy roskadásig megrakott asztalánál ért véget, ahol őszinte ámulattal konstatáltam, hogy képesek voltak megtartani józan eszüket (na jó, Vladinál már erősen rezgett a léc) annak ellenére, hogy közvetlenül a reggel óta folyamatos vetésforgóban működő karaokeszoba mellett ütötték fel a sátrukat.

Sajnos a főszínpadon zajló eseményeket nem tudtam követni, mert annyi ismerőssel találkoztam, hogy száz métert sikerült megtennem uszkve két és fél óra alatt, de tisztában voltam vele, hogy míg az emeleten folyamatosan megy a rajz- és kártyaverseny, a földszinten pedig konzolozni és karaokézni lehet, addig lezajlott egy Pinkhell-bemutató és egy cosplay produkció, amiről lemaradtam. Bár határozottan kezdtem vén trottynak érezni magam a beöltözött 15-20 évesek között, mindenért kárpótolt egy értő biccentés, amit egy negyvenes éveiben járó rohamosztagossal váltottam, aki egy szelíden szörcsögő Darth Vadert kísért. Látogatóként összességében egy jól sikerült rendezvény volt (bár a kiadók részéről hallottam panaszos hangokat a várttól elmaradt eladások miatt), de nem tudtam szabadulni két kínzó kérdéstől, miközben két rajzolóval és az öcsémmel a közeli Marxim sörözőbe vonultunk feldolgozni a friss élményeket: mi a fenéért nem vettem meg a kuponos pultnál kapható szkafanderes Kane-t (with or without arctámadó) és vajon melyik animében szerepelhet a nyakörves párját pórázon vezető möszjő vagy lady, ami olyannyira népszerű volt a jelmezek között? Persze az is lehet, hogy szubkultúrát tévesztettem...

A cím ne tévesszen meg senkit, ugyanis a most tárgyalandó történetnek ahány kiadása volt eddig, annyiféle angol fordítást kapott. Ha úgy írjuk le, hogy Toki wo kakeru shoujo, akkor valószínűleg mind az animerajongók, mind a régóta a japán mozit követők már tudni fogják, miről is van szó. Aki pedig nem tartozik egyik kasztba sem, annak bőven elég annyit tudnia, hogy ez a történet is ott lesz 2010 legjobb japán közönségfilmjei között.

A 60-as évek második felében Japánt elárasztották a különféle elborult sci-fi-k és fantasy-k, a filmstúdiók egymással versengve forgatták az őrültebbnél őrültebb produkciókat. Ekkoriban voltak a csúcson a mozikat elárasztó hatalmas szörnyek, űrhajók és földönkívüliek (meg a yakuzák, de ők más cikkbe tartoznak), amik a tévé háztartásokba betörésével együtt fokozatosan a japán mindennapok szerves részeivé váltak. Persze nem csak a képernyőn lehetett ilyesmibe belefutni, hanem az újságos standok és a könyvesboltok polcai is rogyadoztak a tudományos-fantasztikus kötetek súlya alatt. Egy fiatal író, Yasutaka Tsutsui álmodta meg a tudta nélkül időutazásba keveredő iskoláslány történetét, amit folytatásos történetként jelentetett meg két ifjúsági magazinban is, majd 1967-ben könyv alakban is a boltokba került. Viszonylag sikeres alkotásnak számított, de a befutására még várni kellett egy keveset.

Az áttörést 1972 hozta meg, amikorra már beköszöntött az idol-korszak, ami nemcsak a japán populáris kultúrát, hanem a szépségideált is gyökeresen megváltoztatta és az addigi elegáns, visszafogott ikonok helyét nemes egyszerűséggel átvették az iskoláslányok. Ekkor készült el a Time Traveller (érdekes módon „japánul” is Taimu Torabera címen) legelső tévés adaptációja, a főszerepben a 15 éves Ryouko Shimada-val. A sztori mind a mai napig az egyik legnépszerűbb alkotás, a regény több utánnyomást is megért, nagyjából 10 évente készült újabb tévés adaptáció belőle, amikben mindig az adott kor legnépszerűbb idoljainak egyike kapta a főszerepet (a ’85-ös változatban Yoko Minamino, a ’94-esben Yuki Uchida, a 2002-esben pedig Natsumi Abe), ráadásul az időközben vígjátékaival híressé vált Tsutsui saját regényének paródiáját is elkészítette.

A történet mozikba kerülésére egészen 1983-ig kellett várni, amikorra a regény második utánnyomásának jogait megszerző Kadokawa cégcsoport filmes részlege elkészült a forgatókönyvvel. Az amúgyis elsősorban tinédzserfilmekben utazó Kadokawa nem bízott semmit a véletlenre, rutinos rendezőjüket, Nobuhiko Obayashi-t ültették a rendezői székbe (ő rendezte többek között a House-t, az Exchange Student-et és az Aimed School-t is), a főszerepre pedig három féltett üdvöskéjük egyikét, Tomoyo Harada-t választották ki. A film akkoriban nagy siker volt, mai szemmel nézve azonban eléggé elavultnak tűnik, főleg a nagyon kezdetleges vizuális effektek furák, de az itt-ott kissé nehezen követhető történet miatt is kritikával lehet illetni. Mellette szól viszont, hogy aránylag hűen követi a regény cselekményét, valamint a gyönyörű helyszín, ugyanis a megannyi legendás japán film díszleteit adó üdülővárosban, Onomichi-ben forgatták.

Az időről időre felbukkanó tévés feldolgozások miatt egyáltalán nem merült feledésbe a történet, ráadásul többen is úgy voltak vele, hogy a remek alapötlet megéri a további csiszolgatást. Az ezredforduló után három különböző képregényes feldolgozás is elindult, ezek közül az első igazából csak áthelyezte a szereplőket a modern korba, a második egy spinoff, ami azért érdekes igazán, mert az szolgáltatta az alapjait a 2006-os anime feldolgozásnak, míg a harmadik, Minoru Hashiguchi munkája megváltoztatta az addigi nézőpontot és a főhőse az 1-2 napos időbeli ugrálás helyett valódi időutazásba bonyolódik.

Ez utóbbi megfilmesítése a 2010-es új, nagy dérrel-dúrral beharangozott moziváltozat. A regényből adaptált alapsztori javarészt egy jellegzetesen japános tinédzser dráma volt, amit egy kicsit megfűszereztek az időugrásokkal, ezúttal viszont a tinédzser dráma kicsit háttérbe szorult, az időben ugrálás konkrétan egy darab nagy ugrást takar, új elemként pedig megjelennek a korok között utazós történetek jellegzetességei. További érdekesség, hogy a japán filmipart mostanában láthatóan átható nosztalgiahullám jegyében a fő szál a 70-es években játszódik.

A sztori főhőse Kazuko lánya, Akari, egy tipikus mostani tinédzser lány, aki kénytelen-kelletlen belekeveredik anyja dolgaiba és végül neki kell beváltania egy ígéretet Kazuko helyett. Ehhez pedig vissza kell mennie a ’70-es évek első felébe, ahol az ígéret teljesítése mellett jópár érdekes kalandba is belebonyolódik.

Egy felújításnak, vagy folytatásnak mindig fontos eleme, hogy mennyire sikerült rokonítani az eredeti változattal. A forgatókönyvírók igyekezete tetszetősre sikeredett, hiszen mind Kazuko, mind Gorou, mind Fukamachi jelen van az eredeti szereplők közül (sajnos fiatalkori önmaguk halovány mása csak a ’83-as arcoknak), ráadásul számtalan apró utalás van a korábbi változatokra. A producerek viszont már kevésbé álltak a helyzet magaslatán, hiszen hiába röppentek fel olyan híresztelések, hogy a még mindig aktív Tomoyo Harada fogja a mamát eljátszani, végül ez nem jött létre. Viszont az animével annyiban sikerült a kapcsolatot megteremteni, hogy Makoto szinkronhangja, Riisa Naka alakítja Akari-t.

Az időutazást tartalmazó történeteknek éppúgy megvannak a maguk kliséi, mint például a romantikus vígjátékoknak, vagy a sportfilmeknek. A Time Traveller is igyekszik élni ezekkel, véleményem szerint kicsit felemás végeredménnyel. Magának az időutazásnak az ábrázolása a közepes minőségű CG használatával so-so, van benne féreglyuk, meg sok sok szám és visszafelé forgó óra, ha akarom, hihető, ha akarom nem. A régi korba visszacsöppent modernkori lány próbálkozásai arra, hogy higgyenek neki, jópofák, természetesen előkerül a mobiltelefon éppúgy, mint az iskolatáskában felejtett újság. Van viszont egy nagy baj az egésszel, hogy kábé ugyanezt játszotta el nem is olyan rég Hirosue Ryouko is a Bubble Fiction-ben, igaz, ő 1990-be utazott vissza egy mosógéppel. Az időparadoxon és a múlt megváltoztathatatlanságának kliséje szintén szerves részét képezi a történetnek, a jövőből érkezett ember alakja egész futurisztikus lett, valamint a digitálisan megvalósított 2698 sem sikerült rosszul.

A film legerősebb összetevője egyértelműen az, ahogyan a ’70-es éveket megvalósították. A helyszíneket remekül eltalálták és még olyan apróságokra is odafigyeltek, mint a korabeli álomautó makettjének reklámja a kirakatban. De ez még tulajdonképpen mind semmi, hiszen a lényeg a mellékszálak egyik legfontosabbját jelentő „film a filmben” rész, amiben néhány barát egy amatőr sci-fi-t igyekszik leforgatni papírmakettekkel. Ez a társaság az igazi értéke az egész filmnek, egy az egyben olyanok, mintha valamelyik Koji Wakamatsu agymenésből, vagy a korabeli Godzilla filmekből léptek volna ki. Nem véletlen persze, hogy ekkora hangsúlyt fektettek erre, hiszen a japán filmipart amúgy is belengi egyfajta nosztalgiahullám mostanában, feltételezésem szerint azért, hogy az idősebb korosztályokat is becsalogassák a mozikba. A retródivatot valószínűleg az ’50-es években játszódó Always kezdte pár évvel ezelőtt, azóta viszont se szeri, se száma a hasonló alkotásoknak. A fentebb már említett Bubble Fiction mellett többek között a 20th Century Boys és a Fish Story egyik idősíkja, a Little DJ, az Oppai Volleyball, de még akár a Yatterman is besorolható a 70-es éveket megidéző alkotások közé.

Érdekes módon, hiába van eléggé háttérbe szorítva, még így is működik a filmben a tinédzserfilm hatás. A japánok amúgyis nagyon erősek ebben a zsánerben és ide is sikerült belezsúfolni a rengeteg egyéb mellé azt, ahogy a főszereplő lány szinte észrevétlenül komolyodik meg, éli át az első szerelmet a filmes Ryota-val és válik jóval felnőttesebbé a történet végére. A szerepet egyébként nagyszerűen alakította a talán legtehetségesebb fiatal japán színésznő, Riisa Naka, aki ezúttal a tökéletes Yamato Nadeshiko megtestesítője, nyoma sincs a játékában a Zebraman 2-ben mutatott extravaganciának. Az eredeti történetből visszaköszönő karakterek fiatalkori arca igencsak halovány, főleg az időutazó Fukamachi tűnt nagyon mamlasznak, de ők úgyse érdekelnek senkit, hiszen ott vannak helyettük a zseniálisan megformált, világmegváltó hangulatban levő filmesek, köztük a Ryota-t alakító Nakao Akinobu, aki pár évvel ezelőtt egy másik Kadokawa klasszikus tévés felújításában, a Sailor Suit & Machine Gun-ban is főszerepet játszott.

A gyakorlatilag ismeretlen, elsőfilmes Masaaki Taniguchi igencsak jól indította karrierjét, hiszen az eddigi négy mozifilmes adaptáció közül egyértelműen ez sikerült a legjobban, köszönhetően annak, hogy a 70-es évek beemelésével rengeteget hozzá tudott adni az eredeti sztorihoz. Reméljük, nem tűnik el és az újabb munkái is hozzák majd ezt a színvonalat.
 

Holnap, 18-án szombaton a Hungarocomix magyar képregénykiállítás és vásár keretében 12 óra 30-tól az Index munkatársa, Szűcs Gyula (ex-Geek) beszélget Rusznyák kollégával és velem a múlt, a jelen és a jövő képregényfilmjeiről a Jövő Házában, az emeleti "Mondo" teremben. Ha olyasmi kifejezések hagynák el a szánkat, mint pl. "dekonstrukció", nyugodtan gyertek ki a kerekasztalhoz és adjatok egy pofont.

Amikor a tudományos-fantasztikus irodalom klasszikus és kultstátuszt élvező nagyágyúit emlegetjük, sajátos módon viszonylag ritkán bukkan elő Stanislav Lem, Isaac Asimov, Ray Bradbury, Arthur C. Clarke és Philip K. Dick (Orson Scott Cardot csak azért nem említem, mert ő még pelyhes állú legényke hozzájuk képest, bár már belekezdett az apoteózis folyamatába) mellett a Sztrugackij-fivérek neve, ha mégis, akkor minden bizonnyal a Piknik az árokparton (vagy Sztalker, ha úgy jobban tetszik) Tarkovszkij-féle filmváltozata és legutoljára a belőle készült rendkívüli atmoszférával rendelkező játék kapcsán, holott egy komplett univerzumot hoztak létre regényeikkel, amikre azonban szinte már csak a késő harmincas éveiken túljutott pre-geekek emlékeznek a Kozmosz Fantasztikus Könyvek és a hozzá szorosan kapcsolódó Galaktika magazin áldásos tevékenysége miatt. Ezt a fájdalmas hiányt pótolja most a Galaktika kiadó a Kammerer-trilógia első darabjával, mely egy olyan szintet állít fel a hazai sci-fi kiadások terén, amit egyhamar nehéz lesz megugrani, pontosabban nagyon remélem, hogy sokszor sikerül és magyar trekkiek ezrei kapnak agyérgörcsöt a felismeréstől, hogy milyen a minőségi sci-fi (ha esetleg valami hasonló jelenség zajlik le Magyarországon, mint a Flashforward első részében, akkor azonnal tudni fogjátok, hogy mi történt).

Az együtt a műveltség és intelligencia elképesztő kevercsét adó szovjet testvérpár közül Arkagyij angol és japán fordítóként ismertette meg honfitársaival Harry Harrison, Simak és Abe Kobó munkásságát, míg Borisz csillagász-asztronómusként tudományos munkáival emelkedett ki kollégái közül. Az emberarcú sci-fi képviselőiként, Ivan Jefremov munkáiból (a képbe helyezés végett lásd Az Androméda-köd és A bika órája című műveket) inspirálódva teremtették meg regényeiken keresztül a fejlődésének delelőjén (innen a Delelő-univerzum elnevezés) lévő emberiség történetét, ami egy megvalósult utópisztikus kommunista jóléti társadalomnak köszönhetően már túljutott az egyén szükségleteinek kielégítésén és figyelmét más bolygók, kultúrák, társadalmak megsegítése felé fordítja. Nem véletlen hát, hogy a Lakott sziget főszereplője, Maxim Kammerer, a Szabad Kutatások Csoportjának újonca, aki világok felfedezésére indult, hogy a jelentései alapján a nála okosabbak eldöntsék érdemes-e progresszorokat küldeni az adott planétára, tökéletes személy arra, hogy könnybelábasztóan gyönyörűséges társadalomkritikát kapjunk az összes diktatórikus rendszer működésének sajátosságairól és a manipulált emberek világszemléletéről.

Az elképesztően ártatlan és naív (gyakorlatilag kalandja végéig nem jön rá, hogy űrhajója nem meteortalálat miatt kényszerült leszállásra, hanem légvédelmi ágyúk szedték le), erkölcsileg egy magasabb szinten létező Maxim szemén keresztül egy olyan társadalom tárul elénk, ami tökéletesen érthetetlen és barbár lehetne, ha nem ismernénk fel benne saját világunk legvisszataszítóbb vonásait. Az Ismeretlen Atyák irányította, a legutolsó atomháború pusztításából éppen talpraálló, de mégis szomszédaival állandó háborúban álló, militarista-totalitárius országban a fullasztó, kikerülhetetlen propaganda, a légszennyezettség, a nyomasztó szegénység, a pártfunkcionáriusok vak engedelmessége és bürokratizmusa teljesen megbénítja hősünket, aki lelki tisztaságával teljes egyedüllétre van kárhoztatva. Nem véletlen, hogy a regény 1971-es megjelenéséhez a szovjet cenzorok szorgos munkájára volt szükség: az első kiadásban minden a Szovjetúnióra utaló jelet német hangzásúra cseréltek, így lett az ismeretlen Atyákból Mindenható Teremtők, a kormánytisztviselőkből kancellárok és bárók, a gárdistákból légiósok, Maxim Rosztiszlavszkijból és Pável Grigorjevicsből pedig Maxim Kammerer és Rudolf Sikorski. A peresztrojka utáni újrakiadásokban aztán ezek helyreigazításra kerültek, a főszereplő családnevének kivételével, a kontinuitás megtartása végett.

A Lakott sziget robinzonád, pikareszk- és fejlődésregény egyszerre, Mak Szim (ahogy barátai és szövetségesei nevezik el) beutazza a kontinens minden szegletét, a társadalom minden szintjét, teljesen tudatosan felépített szerkezet keretében (erre utalnak a fejezetek címei is: Robinson, a Gárdista, a Terrorista, az Átnevelendő, a Földi ember) változik meg és jut el arra a következtetésre, hogy kiválasztottságának tudatában nem tehet mást, mint megpróbálja megbuktatni azt a rendszert, ami tudatmanipuláló eszközökkel tartja markában az embereket és degradálja marionettszínházzá az életüket. A regényt élvezhetőségét újabb szinttel emelik meg a nagyszerű fő- és mellékszereplők (Guy Gaal, Kaan bácsi, Cacsu kapitány, Zef és Vadkan), a sziporkázó ötletek (félresikerült kísérletek során létrejött intelligens kutyák, a pszichiátriai betegek gondolataiból sugárzott tévéadás, a déli sivatagokban rejtőzködő mutánsok) és Weisz Györgyi kiemelkedően magas színvonalú fordítása. Hibátlan és kihagyhatatlan, esszenciális sci-fi, amin még a kissé jellegtelen borító sem tud csorbát ejteni. Ötcsillagos, minden öntudatos geek polcára való csemege.

Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2010
Fordította: Weisz Györgyi
Eredeti cím: Obitajemüj osztrov
Oldalszám: 348

Te díszítsd csak nyugodtan a fát, csomagold az ajándékaidat, majszold a bejglit, látogasd meg anyádékat - az igazi férfiak viszont nem a Jézuskára várnak, hanem Szegálra meg a Vandammra! Kung Fu Kriszmesz!

Véget ért az AMC zombis sorozatának első évadja. A csatorna időbeosztása és a készítők egyéb elfoglaltsága miatt csonkára, hat részesre sikerült felvonásról nehéz véleményt alkotni, hiszen az egész nem volt több, mint egy elnyújtott expozíció. Nem segít az sem, hogy az epizódok hullámzó színvonalon teljesítettek, nyilvánvalóvá téve, hogy az írók nem találtak még fogást a matérián.

Az elsietett történetszálak és az erőltetett mondanivalók közepette elvesztek a karakterek, ami a legegyértelműbben az ötödik részen, a Wildfire-ön tükröződött. Amint hiányzott a történet vezérfonala, a szereplők képtelenek voltak elvinni a hátukon a show-t. Pedig nagyszerű jellemtanulmánynak indult a darab: a remekül eltalált cold openek során folytatva ezúttal Rick beszél a CB-n Morganhez, illetve inkább magához. A szavaiból remény és elkeseredettség sugárzik, ezzel felütve az epizód hangulatát. Andrea gyászolása Amy felett szívbemarkoló, de még őt sem sikerült megismerni eléggé ahhoz, hogy azonosulni tudjunk a lelki tusájával.

A Shane-Lori-Rick szerelmi háromszög alakulása az egyik legelhibázottabb szála a sorozatnak. Lori sótlan, érdektelen, amin Sarah Wayne Callies fogalmatlan játéka sem segít, míg Shane-nek meglenne a lehetősége egy izgalmas, ambivalens, vívódó karakterré válni, de sem az írók képességei, sem Joe Bernthal alakítása nem elegendőek ehhez. Amikor fegyvert emelt Rickre, végképp elveszett a remény, hogy a barátja józanabb eszű komplementere legyen. Az írók az könnyebb utat választották, és antagonizálták Shane-t, az egész konfliktust faék egyszerűségűvé degradálva, hogy véletlenül se legyen kérdéses, kinek kell szurkolnunk.

Persze meg lehetne érteni Shane tépelődését, hiszen ismerjük azokat az eseményeket, amelyek következtében ide jutott (ezt az évadzáró még tovább árnyalja a cold opennel, amely igyekszik felmenteni őt). Érthető, hogy egyre labilisabbá válik, de ha az írók kisebb lépésekkel haladnának, könnyebben tudnánk azonosulni vele (vagy meg sem próbálnák árnyalni a karakterét, és legalább egyértelmű lenne a helyzet).

A nyögvenyelős és fantáziátlan szerelmi konfliktus mellett szerencsére egyre több teret nyernek a mellékszereplők is – miközben az érdektelenebbektől fokozatosan megszabadulunk. Norman Reedusnak és Jeffrey DeMunn-nak nem is kell nagy szerepet írni, képesek néhány mozdulattal vagy arckifejezéssel többet árnyalni a karaktereiken, mint mások egy egész rész alatt. Emlékezzünk Darylre, ahogy néma, elismerő biccentéssel búcsúzott Jimtől, illetve Dale-re, ahogy döbbent és szkeptikus arccal meredt Shane-re, amikor rajtakapta, hogy Rickre fogja a puskáját.

A cselekmény erőltetettségét ez sem feledteti, különösen zavaróak az olyan mondvacsinált konfliktusok, mint az a vita, amely során eldöntötték, hogy merre induljanak. A Shane által javasolt Fort Benning egyáltalán nem volt olyan messzire (100 mérföld), hogy ne lehessen arra tenni egy kitérőt autóval.

Hasonlóképp mesterséges a feszültségkeltés a fináléban is, Dr. Jenner megjelenésével. A járványkutató akár a Lostból is kiléphetett volna, hiszen a neki feltett kérdésekre olyan válaszokat ad, amelyek még több kérdést szülnek. A járványügyi központ high-tech jellege pedig annyira elütött a sorozat világától, hogy önkéntelenül is arra számítottam, magyarázatokat fogok kapni. Kizárólag Noah Emmerich bizalomgerjesztő és meggyőző alakításának köszönhető, hogy elsőre nem akadtam fenn ilyesmin.

Ez a kis kiruccanás a science fictionbe ráadásul nem is sikerült zökkenőmentesen. A mesterséges intelligencia egy beszélő számítógéppé degradálódik, funkciója azonban a cselekmény szempontjából nincsen, csupán ügyetlen szemfényvesztés. Nem illik a sorozat realizmusába, földhözragadtságába. Az epizód számos ponton megbukik a technológiai pontatlanságokon. Mi értelme egyáltalán üzemeltetni az AI-t, ha fogyóban az áram?  Egy MRI mióta csinál ilyen látványos 3D-s felvételeket? Hogy sikerült Jennernek a zárt berendezésbe benyúlni egy pisztollyal, és meghúzni a ravaszt anélkül, hogy az elektromágnesesség kitépje a kezéből a fegyvert?

Ilyen értelemben a TS-19 nem volt más, mint egy rettentő költséges filler: egységbe zárt a története, és stílusában, hangulatában egy egyalkalmas kitérőnek felel meg a sorozat zsáneréből. Az ilyen kísérletezések alapvetően üdvözlendők, hiszen a változatosságra szükség van, de ha céltalanok és ügyetlenek, akkor ki tudják zökkenteni az egész epizódot. A remeteségében lassan megkattanó tudós archetípusa még csak-csak működött, de az egyéb műfaji elemekről az sütött, mintha egy technofób találta volna ki őket. Darabontéknak nem áll jól a sci-fi.

A megmenekülés a központból a sorozattól méltatlanul erőltetett módon próbált izgalmat generálni. A korábbi, zombis összecsapásoknak köszönhetően lassan megszoktuk, és szinte el is várjuk, hogy egy ilyen jelenet a székbe szögezzen bennünket. Ehhez képest a katarzis teljesen elveszett a záró képsorokból, mivel az mivel az odáig vezető negyven perc is nehezen azonosulható, félresiklott volt. Bear McCreary egyre inkább kibontakozó zenéje mentette a menthetőt, ami, mondanom sem kell, sokkal jobban illett a jelenethez, mint a Wildfire utazásos montázsa alá véletlenszerűen beillesztett John Murphy-szerzemény.

Az egész finálén érződött a kapkodás, a sietős lezárás, és a kényszeredetten feltuningolt drámaiság. Hatásosabb lett volna, ha Jenner már az elején szembesíti azzal a vendégeit, hogy nem tudnak távozni az épületből. Ha erre a konfliktusra épült volna az egész epizód, az érdekfeszítő lehetett volna.

A The Walking Dead nagy hibája egyelőre az, hogy nem tud hosszú távon gondolkodni. Az epizódokon átívelő problémák vagy rosszul vannak kezelve (mint a szerelmi háromszög), vagy elkallódnak (mint Merle, akiről az öccse teljesen megfeledkezett). Az egyes részek tematikusak, van elejük, közepük és végük, valamint egy ehhez kapcsolódó mondanivalójuk. Ehelyett egészében kellene őket kezelni, és összefüggőbben, organikusabban építeni a cselekményt.

Talán ez a hat epizód csak arra kellett, hogy az írók felvonultassák a teljes eszköztárukat, megmutassák, mennyi minden rejlik a sorozatban. Így viszont a The Walking Deadnek nincs egy önálló hangja, tematikus vezérfonala, ezért darabjaira hullik. A következő, tizenhárom részes etapnak mindenképpen összeszedettebbnek kell lennie, hogy ne csak a kimagasló technikai megvalósítás, és néhány emlékezetes alakítás vigye el a hátán.

Egyéb megjegyzések: 

• Az nagyszerű, hogy a feleségverő Ed és a neje viszonyát alaposabban bemutatták, mint a képregényben, de egy kicsit túlzásnak éreztem, ahogyan kitöltötte a halott férjén a haragját Carol. Lehet ennyire utálni valakit?
• Ha nem lett volna elég a deus ex machinákból, sikerült az eddig leginkább csúcsra járatott feszültséget feloldani a leginkább légbőlkapott módon, amikor Carol előhúzta a zsákjából Rick gránátját. Tényleg ennyire képes Darabont írógárdája? Nem hiszem.
• Megértem, Andrea miért akart a központban maradni, és megértem, Dale miért próbálta lebeszélni róla. De vajon Jacquinek hogy esett, hogy vele senki sem törődik? És ez csak egy példa a kapkodós írásra, ami ezeket a részeket jellemezte.

Hammett már a címadással sem szarozott – és nem is túlzott. 1929-es első, és egyben korszakalkotó regényének névtelen, egykedvű, amorális főhőse úgy aratja le a Poisonville-ként csúfolt kisváros, Personville bűnben és vérben fürdőző gazembereit, mint a kombájn az érett gabonát. A könyv érdemeit nem lehet túlbecsülni: amellett, hogy több klasszikus filmnek szolgáltat inspirációul (Kurosawa A testőrétől Leone Egy maréknyi dollárért című westernjén át Coenék A halál keresztútján című remekéig), megteremtette a hardboiled krimi műfaját, és egy csapásra berángatta az addig arisztokratikus körökben virágzott crime fictiont a sötét alakokkal és hullákkal teli, koszos városi utcákba.

A Véres aratás a valaha írt egyik legfeszesebb, legeseménydúsabb és legcinikusabb krimi. Hammett a tipikus felütést egy elszabadult gyorsvonat sebességével sodorja tovább egy egyre komplikáltabb és egyre több karaktert mozgató, esztelenül intenzív vérfürdővé, amiben gyorsabban hullanak az emberek, mint bármelyik ’80-as évekbeli amcsi akciófilmben. Rögtön olyan merészen rajzolja fel az új zsáner határait, hogy hosszú évekig nem lesz senki, aki olyan messze jutna benne, hogy feszegetni tudná azokat. Az író hírhedt, több művében is felbukkanó hőse, a Kontinentális Detektívügynökség soha meg nevezett nyomozója (a Continental Op) már eleve úgy érkezik Personville-be, hogy nem tudja meg, milyen feladatot szánt neki megbízója – az illetőt ugyanis közben eltették láb alól. A „szimpla” gyilkossági ügy az olvasó megdöbbenésére rögtön az első néhány fejezetben megoldódik, csak hogy aztán gombamódra szaporodjanak a sötét alakok, a sötét alakokból váló hullák, és a mindezzel kapcsolatos problémák. A keményöklű, cinikus magánnyomozótól, a számító, pénzre izguló femme fatale-on át a főhős gyanúba keveredéséig, a Véres aratás tálcán kínál mindent, amit egy hardboiled krimitől elvárunk – és még többet is.

Megbízójának halála után a Continental Op a rend kedvéért új ügyfelet keres (az elhunyt apját), de főleg saját szakállára áll neki megtisztítani a gengszterek uralta korrupt várost. Manipulációinak, hazugságainak és átveréseinek hála Personville összes fegyvert birtokló lakosa habzó szájjal fordul egymás ellen. Érdemes hozzátenni, hogy Hammett, aki 1915 és 1922 közt maga is detektívként dolgozott a Pinkerton ügynökségnél, saját bevallása szerint minden karakterét olyanokról mintázta, akikkel hétévnyi munkája alatt találkozott, illetve akikről ez idő alatt tudomást szerzett. Gondoljunk a várost uraló Elihura, aki lassan elveszti trónját azon gengszterek miatt, akiket anno ő maga hívott, hogy vessenek véget a munkások lázongásának. Gondoljunk a Suttógónak becézett Max Thalerre, akinek a puszta emlegetése is félelmet szül a legtöbbekben. Gondoljunk a végsőkig kacér és anyagias, romlott másodosztályú dámára, Dinah Brandre, és a nyájas modorú, alamuszi rendőrfőnökre, Noonanre, akinek mindig van egy kés a keze ügyében, hogy állítólagos barátai és szövetségesei hátába vághassa. Félelmetesen jól ábrázolt, a legszélsőségesebb körülmények közt is hiteles figurák mind.

És persze ott van maga a főszereplő, a cinikus és romlott, a szabályokat nem egyszerűen megkerülő, hanem egyenesen eltaposó magándetektív alfája és ómegája. Csak a cél számít neki, az eszközök nem, és amolyan „miért ne” vállrándítással lát neki Personville megtisztításának. Nem annyira erkölcsi kötelesség vezérli, mint inkább az, hogy nincs jobb dolga. Vagy az az egyszerű ösztön, amivel az ember félrerúg egy útjában lévő szemétdarabot, csupán mert nem kéne ott lennie. Más téren is távol áll mindenféle ideális hőstípustól: 40 felé jár, nincs különösebben jó formában, sőt, túlsúlyos, szívesebben manipulálja az eseményeket és az azokban résztvevőket a háttérből, minthogy aktívan tegyen valamit az ügy érdekében, és nem hisz semmiben, legfeljebb az emberek alapvető aljasságában. Érzelmileg üres, nem különösebben érdekli és hatja meg semmi, ugyanolyan közönnyel viselkedik, amikor ügyfelével beszél, mint amikor egy ital- és drogmámoros éjszaka után arra ébred, hogy a mellette fekvő gyönyörű nő mellében egy kés áll, a kést pedig az ő keze markolja. Hammett nem fecsérel időt rá, hogy magyarázza a jellemét, lelkivilágát. Minden szájbarágás, de még a leghalványabb célzás nélkül is világos, hogy miért olyan, amilyen. Ha mégsem találnád ki, élj le egy-két évtizedet kétszínű zsarolók, aljas gyilkosok és köpönyegforgató álrendőrök között – gyanítom, hogy rá fogsz jönni.

Hammett eszméletlen mennyiségű cselekményt zsúfol a szűk 300 oldalba. Leírásai rövidek, de élettel telik és lényegre törőek, dialógusai elevenek és frappánsak, nincs olyan oldal, amin ne történne valami, nincs olyan sor, amit ki lehetne hagyni – ennél kompaktabb regényt írni lehetetlen. A szövevényes sztori robbantások, merényletek, gyilkosságok, pálfordulások és géppuskaropogások közepette vágtat a befejezés felé. A legtöbb fejezet önmagában egy bűnügy elmesélése, de az eleinte epizodikusnak tűnő szerkezet lassan egy meglepően grandiózus történetté áll össze, amiben a tét az egész város sorsa, és benne mindenkié. És a könyv teljes mértékben kortalan. Figurái, szituációi, helyszínei (az igazi főszereplő, a lepusztult, rusnya kis bányászváros, aminek portréját Hammett már az első oldalon szenzációsan megfesti, lehetne akár egy gőzölgő metropolisz is), de még nyelvezete is, mind megállják a helyüket a mai napig. Üt, mint egy cigarettafüstös szobában elfogyasztott üveg whisky.

Újabb szerkesztőségi szerzemény, Berzerker kolléga lép színre ezzel a cikkel.

Minden országnak megvannak a maga popkultúrális ikonjai filmes, irodalmi és zenei téren egyaránt. El Santo pedig legalább akkor kultfigurája a mexikói filmgyártásnak, mint a törököknek Cüneyt Arkin!

Santo maga a celluloid folklór! Egyszerre jelképezi az igazság rendíthetetlen szobrát, a nemzeti hőst, a nők álmát, és a 100% maszkulanitást! Karaktere talán európai szemmel nézve kissé furcsának tűnik, és népszerűségének miértje szinte felfoghatatlan, de az eredetileg Rodolfo Guzman Huerta nevű úriember 1942-ben szinte egyedül tette brutálisan népszerűvé a klasszikus pankrációt Mexikóban.

A lucha libre-t, vagyis a mexikói pankrációt (nyersfordításban annyit tesz "szabad küzdelem") egy bizonyos Salvador Lutteroth nevezetű emberke honosította meg Mexikóban, miután egy texasi útján találkozott a műfajjal és annak elképesztő népszerűségével. A hazai kampány részeként 1934-ben meghívott Amerikából egy helyi pankrátort, akit csak szimplán a maszkos emberként mutattak be a közönségnek. A showt persze hangos siker követte, amely folyományaként Lutterorth egy egész kis maszkos pankrátor kolóniát épített ki a lucha libre számára pozitív és negatív karakterek felvonultatásával. Ebben az időszakban különböző maszkos birkozók tömkelege árasztotta el a mexikói pankráció piacát, melyek között Huerta eleinte csupán egy volt a sok közül. Alexandre Dumas A vasálarcos című regénye által inspirált név és az ezüstszínű maszk csak ezek után, egészen pontosan 1942-ben került a legendás El Santo kerek kobakjára.

Miután Huerta végigharcolta a 40-es éveket eleinte „rudo”-ként (negatív karakter), majd később „technico”-ként (pozitív karakter) valóságos hisztéria alakult ki körülötte, ami odáig fajult, hogy az 50-es évek elején saját képregényt indítottak a nevével. A dolog olyan szinten bejött, hogy közel 35 éven keresztül töretlenül futott a sorozat Mexikóban. Az 50-es évek legfontosabb eseménye azonban, amely később rendkívül nagy hatással volt Santo karrierjére az volt, hogy 1958-ban felkérték első filmszerepére.

Huerta azonban semmiképpen sem akarta feladni pankrátori pályáját, így úgy döntött, hogy egyszerre próbál érvényesülni mindkét területen, és 58-ban leforgatott két filmet Fernando Osés vezénylete alatt Kubában. Bár ezen első két filmjében (El Cerebro del Mal, és a Hombres Infernales) csupán mellékszerepet töltött be El Incognito mellett, filmes karrierjének későbbi sikerei miatt neve mégis belekerült mindkét film címébe. A dolog hátterében egyértelmű gazdasági okok húzódtak meg, hiszen filmes pályájának hála El Santo a 60-as évek derekára még mocskosabbúl híresebb lett, mint azelőtt. Az első abszolút értelemben vett Santo film tehát az 1961-es Santo contra Los Zombies című remekmű volt.

A történet középpontjában egy nem csupán mexikói mércével mérve attraktívnak számító hölgy áll, aki elveszettnek hitt apját szeretné megtalálni. Jó pógár révén fel is keresi a helyi szervet, és vázolja nekik a szituációt, miszerint apja, az ismert egyetemi professzor Haiti-ről való visszatérését követően egyszerűen eltűnt. Az öreg éppen a Haiti zombi kultuszról fabrikált össze egy könyvet az eltűnése előtt. A rendőrség a „mindenki rohadtul gyanús” elvet bevetve meg is kezdi a professzor keresését. Mindeközben a városban egy titokzatos rablássorozat veszi kezdetét, amelyet elpusztíthatatlan zombi armada követ el időről időre. A rendőrség tehetetlen a hathatatlan zombikkal szemben így hát bevetik az ultimate aduászt, El Santot a lucha libre legyőzhetetlen hősét, aki, amikor ideje engedi szívesen állítja kidolgozott muszklijait az igazság szolgálatába! Hősünk hamar összetűzésbe is kerül a zombikkal, akik eleinte jól helyben is hagyják őt, ám El Santot nem olyan fából faragták, hogy csak úgy le lehessen nyomni. Mérhetetlen erejének, és technikai felkészültségének hála (vagy egy batbarlang szerű kuckója ahonnan szó szerint MINDENT lát egy monitoron) hamar nyomára bukkan a zombi „sereg” mögött álló titokzatos alakokra, és fény derít a professzor eltűnése mögötti rejtélyre.

Akinek még sosem volt szerencséje egyetlen Santo kalandhoz sem, az vélhetően képtelen elképzelni azt, hogy mi a franc lehet szórakoztató egy ilyen primitív filmben. Bár a lucha libre filmekre általában igaz az a közhely, hogy ha egyet láttál, láttad az összest, azonban a különböző filmeket körülölelő varázslatos báj, és ártatlanság bármikor képes mosolyt csalni az erre fogékony nézőközönség arcára. A mexikói hombrék pedig rohadtul gerjedtek az ilyesmire akkoriban. A Santo filmek tehát csupán minimális igények kielégítésére alkalmasak, azonban mindezt mégis rettenetesen profin és szórakoztatóan teszik. Huerta összes filmjére ráhúzható ugyanazon dramaturgia, és ez alól természetesen a műfajteremtő Santo contra Los Zombies sem kivétel. A nyitányban legalább 10 percig csodálhatjuk, ahogy a ringben lezúzza egy vetélytársát, majd a ringen kívül teszi ugyanezt, szigorúan félmeztelenül, esetleg később az adott kor helyi divatirányzatainak megfelelően egy vagány garbóban, majd ha nem fáradt el nagyon, akkor még a film végén visszatér a kötelek közé egy kis csetepatéra.

A színészek hozzák a szokásos színvonalat, amely alulról súrolja az alsó-pöszmétei amatőr szini társulat által felállított mércét, amit egyébként tökéletesen egészít ki a primitív forgatókönyv, és a Santo köré mérnöki pontossággal megkoreografált akcióorgia. Vannak filmek, amiknek jól áll a pénztelenség és az egyszerűség, és ez a film ilyen. Külön figyelmet érdemel az a jelent, amikor, Santo üldözőbe veszi a három menekülő zombit (felhívnám a figyelmet a „menekülő zombik” kifejezésre), akiket a gonosz maszkos cselszövő ellen egy bomba segítségével robbant apró cafatokra.

Santo technikai repertoárja (zsebrádió, mindent látó monitor, és egyéb okosságok) szintén megér egy misét, és az egész így együtt, megspékeltve a spanyol nyelv szépségével valami olyan elképesztően mulatságos és szórakoztató nemesfémmé olvad össze a 90 perc körüli játékidő alatt, hogy az már történelem. A lucha libre filmekhez azonban kell egyfajta „gyomor”, és itt most nem éppen ezen filmek gore faktorára gondolok. Sokkal inkább arra, hogy nem árt, ha megvan az emberben egyfajta fogékonyság a meglehetősen speciális mexikói paktrátorfilmes hagyományokra és az ezekkel párosuló végletekig komolytalan végeredményre. Azonban ha ez megvan, akkor a végeredmény egy maximálisan szórakoztató másfél óra lesz, azt garantálom!

Kezd beindulni az Oscar-verseny, és a Golden Globe közé is tette az idei jelöltjeit. Coen-ék hiánya kissé meglepő, de a musical/vígjáték kategória egyenesen röhejes.

De inkább beszéljen a jelöltek listája, íme:

Legjobb film – Dráma

Black Swan
The Fighter
Inception
The King's Speech
The Social Network

Legjobb film – Musical/Vígjáték

Alice in Wonderland
Burlesque
The Kids Are All Right
Red
The Tourist

Legjobb férfi főszereplő – Dráma

Jesse Eisenberg (The Social Network)
Colin Firth (The King's Speech)
James Franco (127 Hours)
Ryan Gosling (Blue Valentine)
Mark Wahlberg (The Fighter)

Legjobb női főszereplő – Dráma

Halle Berry (Frankie and Alice)
Nicole Kidman (Rabbit Hole)
Jennifer Lawrence (Winter’s Bone)
Natalie Portman (Black Swan)
Michelle Williams (Blue Valentine)

Legjobb férfi főszereplő – Musical/Vígjáték

Johnny Depp (Alice in Wonderland)
Johnny Depp (The Tourist)
Paul Giamatti (Barney’s Version)
Jake Gyllenhaal (Love and Other Drugs)
Kevin Spacey (Casino Jack)

Legjobb női főszereplő – Musical/Vígjáték

Annette Bening (The Kids Are All Right)
Anne Hathaway (Love and Other Drugs)
Angelina Jolie (The Tourist)
Julianne Moore (The Kids Are All Right)
Emma Stone (Easy A)

Legjobb férfi epizódszereplő

Christian Bale (The Fighter)
Michael Douglas (Wall Street: Money Never Sleeps)
Andrew Garfield (The Social Network)
Jeremy Renner (The Town)
Geoffrey Rush (The King's Speech)

Legjobb női epizódszereplő

Amy Adams (The Fighter)
Helena Bonham Carter (The King's Speech)
Mila Kunis (Black Swan)
Melissa Leo (The Fighter)
Jacki Weaver (Animal Kingdom)

Legjobb rendező

Darren Aronofsky (Black Swan)
David Fincher (The Social Network)
Tom Hooper (The King's Speech)
Christopher Nolan (Inception)
David O. Russell (The Fighter)

Legjobb forgatókönyv

127 Hours (Danny Boyle, Simon Beaufoy)
Inception (Christopher Nolan)
The Kids Are All Right (Lisa Chodolenko, Stuart Blumberg)
The King's Speech (David Seidler)
The Social Network (Aaron Sorkin)

Legjobb betétdal

"You Haven’t Seen The Last Of Me" (Burlesque)
"Something’s Got a Hold on Me" (Burlesque)
"Coming Home" (Country Strong)
"There’s A Place For Us" (The Chronicles of Narnia - Voyage of the Dawntrader)
"I See The Light" (Tangled)

Legjobb zene

127 Hours (A.R. Rahman)
Alice in Wonderland (Danny Elfman)
Inception (Hans Zimmer)
The King's Speech (Alexandre Desplat)
The Social Network (Trent Reznor, Atticus Ross)

Legjobb animációs film

Despicable Me
How to Train Your Dragon
L'illusionniste
Tangled
Toy Story 3

Legjobb idegennyelvű film

Biutiful
Io sono l'amore
Le concert
Kray
Hævnen

Legjobb sorozat – Dráma

Boardwalk Empire
Dexter
The Good Wife
Mad Men
The Walking Dead

Legjobb sorozat – Musical/Vígjáték

30 Rock
Big Bang Theory
The Big C
Glee
Modern Family
Nurse Jackie

Legjobb mini-sorozat, vagy tévéfilm

Carlos
The Pacific
The Pillars of the Earth
Temple Grandin
You Don't Know Jack

Legjobb férfi főszereplő mini-sorozatban, vagy tévéfilmben

Idris Elba (Luther)
Ian McShane (The Pillars of the Earth)
Al Pacino (You Don't Know Jack )
Dennis Quaid (The Special Relationship)
Édgar Ramírez (Carlos)

Legjobb női főszereplő mini-sorozatban, vagy tévéfilmben

Hayley Atwell (The Pillars of the Earth)
Claire Danes (Temple Grandin)
Judi Dench (Cranford)
Romola Garai (Emma)
Jennifer Love Hewitt (The Client List)

Legjobb férfi főszereplő sorozatban – Musical/Vígjáték

Alec Baldwin (30 Rock)
Steve Carell (The Office)
Thomas Jane (Hung)
Matthew Morrison (Glee)
Jim Parsons (Big Bang Theory)

Legjobb női főszereplő sorozatban – Musical/Vígjáték

Toni Collette (United States of Tara)
Edie Falco (Nurse Jackie)
Tina Fey (30 Rock)
Laura Linney for (The Big C)
Lea Michele (Glee)

Legjobb férfi főszereplő sorozatban – Dráma

Steve Buscemi (Broadwalk Empire)
Bryan Cranston (Breaking Bad)
Michael C. Hall (Dexter)
Jon Hamm (Mad Men)
Hugh Laurie (House)

Legjobb női főszereplő sorozatban – Dráma

Julianna Margulies (The Good Wife)
Elisabeth Moss (Mad Men)
Piper Perabo (Covert Affairs)
Katey Sagal (Sons of Anarchy)
Kyra Sedgwick for (The Closer)

Legjobb epizódszereplő sorozatban, mini-sorozatban, vagy tévéfilmben

Scott Caan (Hawaii Five-0)
Chris Colfer (Glee)
Chris Noth (The Good Wife)
Eric Stonestreet (Modern Family)
David Strathairn (Temple Grandin)

Legjobb női epizódszereplő sorozatban, mini-sorozatban, vagy tévéfilmben

Hope Davis (The Special Relationship)
Jane Lynch (Glee)
Kelly Macdonald (Broadwalk Empire)
Julia Stiles (Dexter)
Sofía Vergara (Modern Family)

Egy olyan széria harmadik évada zárult nemrég, amelyet furcsa kettősség jellemez. A motoros vagányok krónikája hálistennek egyre nagyobb népszerűségnek örvend, ugyanakkor a kritikusok elismerését is képes volt kivívni. Míg a hajdani érában talált volna magának méltó ellenfelet (The Wire, The Shield), addig a mostani felhozatalról már nem mondható el ugyanez. Félelmetes, hogy Kurt Sutter milyen sebészi pontossággal végzi a dolgát, ami olyan sokrétű és mindent magában foglaló, hogy látatlanban is folyamatosan a kalapomat emelgetem. Már-már mániákus megszállottsággal, istentelen odaadással és rengeteg szenvedéllyel készíti alkotását – nekünk pedig nincs más dolgunk, mint leülni és élvezni. A formabontó koncepció akár a rovására is válhatott volna a sorozatnak, de az írországi kiruccanás végül kerek egésszé vált, megannyi szereplőt mozgatott és nem utolsó sorban rengeteg, eddig lappangó titokra derített fényt. Az ugrás után folytatom az évad részletekbe menő kitárgyalását, így spoilerek itt-ott előfordulhatnak.

Charming biztonságot nyújtó városából ismeretlen helyre evezett a klub, ami az eddig tapasztaltak után a legkeményebb próbatétel elé állította a srácokat. A múlt kényes részleteiben való vájkálástól kezdve, félelmetes pálfordulásokon át, olyan cselekménynek lehettünk szemtanúi, ami rengeteg újdonságot, izgalmat és színt hozott a SoA világába. A főszál, - ahogy azt a második évad mesteri cliffhangeréből már sejteni lehetett – az Abel utáni hajszáról szólt. A bosszú és megtorlás gondolatai súlyosan megülték a levegőt, mindemellett korántsem lehettünk biztosak a szereplők hűségében. Az egyik legellentmondásosabb és legkiismerhetetlenebb karakter, Kellan Ashbey atya, akit James Cosmo alakít nagyszerűen az egész évad során. A legutolsó pillanatig nem lehetünk meggyőződve arról, hogy kifelé viseltetik hűséggel.

A kezdetektől fogva egy végletekig unszimpatikus emberként ismerjük meg, aki körmönfont hazugságai árán irányít a háttérből. Sem ember, sem isten előtt nem hunyászkodik meg, kizárólag önös érdekeit szem előtt tartva szövögeti saját hálóját. Mindazonáltal ha összes cinizmusunkat félretesszük és leküzdjük magunkban azt az érzést, ami azt diktálja, hogy ott helyben a képernyőn keresztül megfojtsuk, akkor észrevehetjük azt a morálisan helyénvaló elvet, ami cselekedeteit irányítja. Utolsó jelenetével végül mindenki számára bizonyítja, hogy számára John Tellernek tett ígérete a legfontosabb, és ennek érdekében akár saját magát is képes feláldozni.

Míg Belfast városában dúl az IRA-n és a klubon belüli csendes háború, addig Charmingban, az óceán túloldaláról próbálja Agent Fucking Stahl irányítani a történéseket. A naiv kurva talán a legellenszenvesebb karakter, akivel volt szerencsém találkozni az általam nézett sorozatok kapcsán. Kezdetben arra gondolhatnánk, hogy saját hazugságaiba fog belefulladni, de ahogy haladunk a történettel, egyre inkább az kezd tudatosulni bennünk, hogy ez a nő kikezdhetetlen, számára minden összejön és nincs remény arra, hogy kicsinálják. A végén persze erre is megkapjuk a cáfolatot és az utolsó rész egyik legjobb – ha nem a legeslegjobb – jelenetete, amikor Opie Stahl arcába vágja, ami az első évadtól fogva a nyelve hegyén volt – „Ő is ezt érezte”.

Jax hovatartozása felől is lehetnek kétségeink. Miért? Mert mi más késztetne egy apát, hitével és meggyőződésével ellentétes dolgokra, mint gyermeke elvesztésének tudata. A harmadik évad legnagyobb erénye ennek a szálnak a végig vitele volt. Muszáj volt pontot tenni a végére, és ezt az akadályt is sikeresen vették, mindenféle logikai bukfenc nélkül.

Az elkeseredett hajsza Jimmy O'Phelan után átgondolatlannak tűnő elhatározásokra sarkallotta a klubot, amit Gemma velük szökése, a Damoklész kardjaként felettük lebegő börtönbüntetés és nem mellesleg tengernyi összeesküvés tetéz. Sutter képes a nézőt álomba ringatni, miközben nyílegyenesen tart az általa kijelölt cél felé. A kevés mellékvágányt nem számítva minden apró mozzanatnak megvan a jelentősége. A Sons of Anarchy ezen évadával végleg kinőtte magát, és bizonyította, hogy képes a folyamatosan magas színvonal és eszméletlen minőség szállítására. Mindenféle giccs nélkül megragadja az embereket érzelmeik révén. Külön erőssége még Kurt Sutter víziójának, azok a mesterien megkomponált képsorok és az aláfestésül szolgáló, remekül eltalált zenék.

A kérdés: hogyan tovább. A börtön egy újabb egzotikus helyszínt jelentene, újabb konfliktusokat és eddig nem látott problémákat. A Jax apja által írt levelek ismét megingathatják, az amúgy sem sziklaszilárd Jax-et, ami ismét az elkerülhetetlen káosz szélére sodorja SAMCRO-t. Clay és Gemma keménykezű irányítása és folytonos manipulációja nem tarthat majd soká, és mikor Jax kezébe kerül a döntés joga, megvan rá az esély, hogy teljesen más irányt vegyen a Sons of Anarchy élete. Véleményem szerint kettő, maximum három évad van még a szériában, ami bőven elegendő az összes szál elvarrására és egy kerek, lezárt történet manifesztálódására.  

Ha eddig bárkinek is kétsége lett volna afelől, hogy talál-e valamit, ami megfelelő pótlékul szolgálhat a The Wire és a The Shield helyett, azt biztosíthatom róla, megtalálta. Továbbmegyek. A pótlék vagy helyettesítő nem megfelelő kifejezés a szériára. Sokkal helyénvalóbbnak találom, ha innentől kezdve egyenrangú félként kezeljük a legnagyobbakkal a motoros vagányok történetét. A SoA kikapcsol, elgondolkodtat, morálisan és emocionálisan kibillent. Mindenkit kinyír maga körül. Apelláta? Nincs. 

Amikor 1997-ben a Deep Blue néven anyakönyvezett, szilíciumalapú létforma elpicsázta Kaszparovot, talán a legoptimistább szkeptikusok is nyeltek egyet sunyiba. Pedig Sztaniszlav Stanisław Lem és Artur C. Clarke, meg még számos további jövőlátó már mikor megregélte, hogy az értelem veszélyes ajándék, e tárgykörbe tartozó adományát talán még most is bánja Isten – ha és amennyiben Nietzsche évszázados kórboncnoki diagnózisa hibás volt. (Ha!)

Természetesen szórakoztató aktus a reprodukció hetedikes bioszkönyvekben részletezett metódusa, a modern ember számára mégsem volt soha semmi annyira ellenállhatatlan, mint a szűzi nemzés, a valódi teremtés. A számítástechnika fejlődésével kézenfekvő tere nyílt eme törekvéseknek – valahol ott, azok között a rézkábelek, mágnesszalagok meg korongok között, ahol a feszültség egyszer esik, egyszer meg nem esik. Aztán megint van, hogy esik. Érted?

Najó, te igen, de Steven Lisberger úgy volt vele, hogy nem biztos, hogy mindenki vágja. A szakmai ambíciókon és a profán megélhetésen túl ez mocorgott benne, amikor a látványos (korabeli árkádjátékok formanyelvéhez igazodó) megszemélyesítés eszközéhez nyúlva 1982-ben elénk varázsolta a kiberteret, egy számítógép belső világát. (Nem teljesen bizonyos, hogy William Gibson két évvel később kizárólag máshonnan merítette az ember-alakú programok ötletét.) Persze, a grafikája ma már olybá gánynak hat, hogy talán egy Paint is méltatlankodva engedne elmenteni valami hasonlót, mellesleg akkorra már több évtizedes sci-fi hagyománya volt a mesterséges intelligenciával szembeni, borúlátó cinizmusnak. Godard Alphavillejében Alpha 60, a 2001: Űrodüsszeiaban HAL, vagy a Colossus: a tiltott tervben Colossus és Guardian mérsékelt érdeklődéssel viseltettek a Robotika első két törvénye iránt, ráadásul elég magasról, a Tron Fő Vezérlő Programja mindössze egy sokadik verzióként próbálta kiiktatni az egyenletből az emberiséget. Mert hisz ez adja a frankeinsteini toposz eme továbbgondolásának savát, borsát: a kreatúra, amely jobban tudja a frankót, mint a kreátor – akinek nyugdíjas éveire imigyen olyan komfortos perspektívák maradnak, mint pl. a szisztematikus kipusztulás, az érzelemsivár vegetáció vagy gombelemnek lenni.

A megjelenítés (animációba ágyazott színész és az informatikai egységek, műveletek antropomorfizálása) mellett volt egy szintén nem makulátlanul eredeti, de találó svungja a Tronnak: a film vallásháborúként tüntette fel programozó és program lehetséges viszonyát. A Southpark erre rátett pár blaszfém lapáttal, amikor a folytonosan forgó, vörös elmenyalábot (a Fő Vezérlő Programot) átkeresztelték Mózesnek, majd besorolták őt pár kurrens szent közé – hogy a Szuper Legjobb Barátok tanácsadójaként tegye hasznossá magát.

FVP nagyjátékfilmes karrierjének markánsan tett be, hogy a gyermekpornóra kattant Jézus és a naphosszat hernyózó Buddha mellett derűsen rotálja a földiepret egy minimalista rajzfilmben, a Tron: Örökséggel debütáló Joseph Kosinski keze alá dolgozó féltucat írnok már nem is számolt vele, mint főgenyával, inkább a megszemélyesítés mozdulatát vitték tökélyre. A „rácsban” rekedt Kevin Flynn (Jeff Bridges) ellenlábasa (instant doppelgänger jelleget kölcsönözve a filmnek) a saját képére és hasonlatosságára teremtett program, Clu (Jeff Bridges), akinek feladata a tökéletes rendszer megalkotása - eredetileg Flynn jobbján. De hát a tökéletesség nem elérhető cél, te kis oktondi Clu, hanem inspiratív és folyvást mozgásban tartó eszme, bizony ám! – ahogy azt Mr. Bridges a finálé közben elégikus ünnepélyességgel mondja tollba egy éppen arra lófráló operatőrnek.

Ehhez a gondolatisághoz szervesen, sőt, talán egész tetszetősen idomul egy evolucionista szál, ám sajnos mindössze sietős visszaemlékezések formájában kerül tálalásra a szájberszpész történelme, fejlődési stádiumai; a virtuális dns-spirál ötlete kibontatlan marad. Flynn és Clu pont emitt csúcsosodó szemléleti szembenállását – ahogy azt már mondottam volt – inkább tételesen elmondják, minthogy megmutatnák.

1982-ben Kevin Flynn a szerzői jog nevében kelt síkra a virtuális térben, és dörgölt oda egy komolykodó fityiszt a neolibcsi imperiálkapitalizmusnak, és a sequel idealizmusa sem adja alább, nem ám. A történet szerint Kevin 85-ös „eltűnése” óta flegmázó fia, Sam Flynn (Garrett Hedlund) a copyright-ot tagadó anarchisták jelszavát (A tudás mindenkié!) lobogtatja, apja cégének sorsát az ellen irányuló, sajátkezűleg végrehajtott hackertámadások erejére viseli szívén.

Az árvaságtudattal felnitrózott posztpubertás dac természetesen nem idekünn, hanem: odabenn fog kibontakozni, illetve beérni, ahol a script már pedzegetett leleményének köszönhetően a fiú egyszerre küzdhet apja oldalán – és harcolhat vele szemben. A Hedlund amúgy decens, miatta talán majdnem annyi csajszi kap vödröt maga alá, amennyi tenyér megizzad Quorra (Olivia Wilde) látásától. (Ő egy ilyen izé, asszem.) Mellettük még megemlítendő a Zuse-t formáló Michael Sheen. Hogy az ő alakításában a gépházon belüli kütyük melyikét tisztelhetjük, azt Kosinskiék is csak kínvallatás után tudnák körülírni, de hogy a színész rojtosra analizálta Jim Carrey Rébuszként prezentált mozgáskultúráját - tuti. A végeredmény olyasmi, mint amikor Király L. Norbert nekiveselkedik egy Tina Turner dalnak. (Mi célja  - kérdem én - egy olyan kísérletnek, ami nem lát ki a hendikep árnyékából, ha a lehetetlen létezéséről anélkül is meg lehet bizonyosodni, hogy szénné égetnénk magunkat?)

A Várós. és a Mekkora jó már? bölcseleti tradíció akadémikus lényeglátásával emlékezzünk meg a látványvilágról, ami: jó. Akkora jó. A tónusaiban, svenkjeiben néhol Sötét lovagosan borús atmoszférából kajlán lóg ki a szinkron, amely, valami érthetetlen oknál fogva, egy letűnt évezred szlengjét teszi magáévá. Sőt, lehet, hogy a megőszült Jeff Bridges szájából semmilyen jelenetben, semmilyen filmben és semmilyen korban nem hatott volna kúlul, hogy: „Spurizzunk!” Vagy de?

A lopakodó taktikát és a közelharci bunyót frenetikusan ötvöző Arkham Asylum, az egyszerűen csak "Batman-szimulátor"-nak becézett játék végre videojáték fronton is helyére tette a képregényhősök renoméját. Jövőre érkezik a folytatás, az alábbi teaser-videóból pedig kiderül, hogy Batman nemezise ezúttal a Christopher Lee hangján megszólaló Hugo Strange lesz. Badass.

Tegnap megbízható marketinggel körítve jelentették be a kétezres évek legfontosabb sci-fi játéksorozatának záró epizódját, a Mass Effect 3-at. Ugyan hivatalosan ez eddig még nem történt meg, a fejlesztők soha nem titkolták, hogy a sorozatot trilógiának tervezik. A nagy hír mégsem a bejelentés ténye, sokkal inkább a megjelenés közelsége, amit jövő ilyenkorra datálnak (a miheztartás végett: a második rész év elején jött ki). Én nem tudom, hogyan sikerül egy ilyen volumenű fejlesztéssel ilyen - kvázi - rövid idő alatt végezni, tudván hogy 30-40 óra játékidőt tartogat minden egyes epizód, a cselekmény komplexitása pedig páratlan (amelynek egyik kritikus eleme, hogy a fontos döntéseket a játékos hozza meg).

Akinek a játékkal még nem volt dolga, annak erősen ajánlott kijátszani az eddigi részeket (vagy olvassa el a második rész kritikáját a Geekz-en), amíg mozikba nem kerül a játék filmváltozata vagy el nem készül a soron következő epizód (utóbbira a bejelentés alapján előbb fog sor kerülni). De mindenekelőtt itt a trilógia záró akkordjának trailer-e, mely már sejtet valamit a végső csata helyszínéről (nem nagy titkot árulok el, hogy az alaposan leamortizált Föld lesz az). Lapozás után.

Már az eddigi trailerek sem haboztak belénk táplálni az arra vonatkozó infót, hogy Benny Chan új filmje micsoda sztárparádéval rendelkezik majd, és ez a sorban harmadik előzetes is csak elmélyíti ezen érzetet. Gazdag film lesz, vizuális és spirituális szempontból egyaránt - spirituálisan csak annyira persze, amennyire egy kommerszfilm az lehet.

Úgy látszik, ma Anthony Hopkins-nap van! El kell ismernem, ez egy meglehetősen hatásos előzetese annak a filmnek, amelyet nagyrészt nálunk forgattak és az utóbbi évek egyik leghatásosabb horrorjának ígérkezik. Hopkins totális Lecter-üzemmódban fog benne működni, ahogy látom. A könyv sem rossz.

Ahhoz képest hogy a Marvel képregényhősei közül Thor a legkevésvé emberközeli (azonosulni vele lehetetlen), és a filmesek a politikai korrektség nevében valahogy belekevertek egy ázsiai színészt is a Valhallába, és kedveljem bármennyire is, Anthony Hopkins szemkötőjének láttán röhögőgörcsöt kapok, szóval mindezek ellenére a film nem néz ki rosszul...

A magyar filmszakma kocsmája mostanság bezzeg hangos (munkálkodik a Cimbalmos), így hangsúlyozottan fordítom vigyázó szemeimet a megtisztulásra váró magyar film felé. De hiába; az Üvegtigris 3-ban az a legbosszantóbb, hogy a sorozatból egyetlenként benne rejlik egy jó film örökké beváltatlan ígérete. A történet szerint Lali bekattan és elköt egy luxuskocsit, amit ügyvéd tulajdonosa szeretne visszakapni. Budapestre kerül és belekóstol a pazarló, dekadens, rózsadombi világba, nőkkel ismerkedik, pénzt mos, még egy ékszerbemutatóra is elkeveredik. A többiek pedig vissza akarják téríteni a nagyvárosból.

A forgatókönyvben benne van az a teljes aránytévesztés, ami a bohóctréfákat választja érzelmes/komoly pillanatok helyett, és ami az egész filmen végigvonul. Az epizódokat először próbálták egy átfogó sztorira felfűzni, ami dicséretes, de a végeredmény olyan mint a szombat hajnali hányásfoltok a körúton- minden zöldség benne van, de felesleges volt. A fordulatok légből kapottak és kidolgozatlanok (Lali amnéziája), a dialógusok pergők, pár vegyes minőségű poénnal is szolgálnak (negatív példa: „-Itt mindenki hülye? -Itt? Mindenki!”). De pár „bazmeg!” már nem vicces, pár jó poén még nem film.

Ahhoz kellenének karakterek, de típusoknál senki nem több. Meg színészek is. Az állandó csapat hozza az ásító rutinú semmit. Rudolf a Beugróban ezerszer látott eszköztárából dolgozik, Csuja böfög, Gáspárnak meg van parókája. Figyelmet érdemel Besenczi Árpád rendőre, mert ő visszafogottan teszi a dolgát. Az újak közül Kamarás Iván „játékának” gerincét adja, hogy toporzékolás közben felsőteste úgy hintázik, mint Ray Charles a Hit the Road Jack alatt. Méltó párja Pikali Gerda, aki a mozi utolsó sorában ülő rövidlátó betépett holdkórosnak játssza el a megcsalt feleséget. Szabó Erikának ugyan integrálnám a függvényét, de a vonzó fénytörésen túl benne rejlik egyedül az akarás, hogy selyempapír mélységű szerepét jól játssza. Az operatőri munka magyar filmes standardhoz képest pocsék, a zene szóra sem érdemes, a termékelhelyezések sastamási értelemben véve finomak.

Az egész franchise hordozza azt a káeurópai tragédiát, hogy az embereknek nincs közük a saját életükhöz. Ebben a részben is benne van  a geopolitikai helyzetünk okozta társadalmi- szociális viszonyok keltette pszichoszomatikus torzulás, az erőforrások feletti rendelkezés korlátozottságának frusztrációja, de Rudolf mégsem válik a magyar Pasolinivé, mert ez puszta poénforrás. Pláne, ha a saját egót simogatjuk szálirányban tollpihével (ez már a midlife crisis egyik jele!) A nagy pénz közelébe kerülés, jó nők megfektetése, a luxusélet lehellete utáni keserű kiábrándulás lehet hosszan érlelt élettapasztalat, de Rudolf, mint rendező minimálisan jelenik meg a filmben (akkor is saját jeleneteinél). Pedig kellett volna próbálni a színészekkel, rendezői koncepciót alkotni, vagy tenni bármit, amit egy rendező szokott.

De így az egész olyan, mint Uhrin Benedek fasza - úgy tűnik, mintha lenne, de nincs és akkor is minek.
    

Üvegtigris 3. Magyarország, 2010. Rendezte: Rudolf Péter. Írta: Buss Gábor Olivér, Hársing Hilda, Rudolf Péter. Producer: Kovács Gábor, Pataki Ági. Fényképezte: Kapitány Iván. Zene: Hrutka Róbert. Szereplők: Rudolf Péter, Csuja Imre, Reviczky Gábor, Gáspár Sándor, Szabó Erika és még sokan mások.
 

Az alapvetés elég egyszerű (Resident Evil az űrben), ettől függetlenül a maga módján már az első rész is idegtépően hangulatosra és fröcsögősen vérbőre sikerült. A folytatás nagyszabásúbbnak látszik.

Batman: The Return

Történet: Grant Morrison
Rajz: David Finch
Kiadó: DC Comics

A legjobb, ami erről az egész „Batman meghalt, de mégse, csak az őskorban rekedt, de mégse, mert ugrál előre az időben, egészen annak legvégezetéig” hajcihőről elmondható, hogy végre vége van. Minden tiszteletem Grant Morrisoné, de amit a Sötét Lovaggal csinált az utóbbi években, az finoman szólva problémás volt (leszámítva a Batman & Robin első évét). A The Return of Bruce Wayne, ami a főhős jelenbe való visszatérésének krónikája volt, egy rettenetesen fárasztó olvasmánynak bizonyult, amiben az író kiélhette minden ezüstkori nosztalgiával, zsánerjátékokkal és agylövő sci-fivel kapcsolatos hóbortját – ő biztos kurvajól szórakozott, amikor írta, de értelme nem sok volt, élvezeti értéke meg még kevesebb. Úgyhogy tudjuk le annyival, hogy a végén Bruce visszatért. Mivel mind az új, mind a már meglévő Batman sorozatok folynak tovább a maguk medrében, erre a különszámra hárult a feladat, hogy összekösse azokat a The Return of Bruce Wayne-nel, és elmondja, amit az új status quo-ról tudnunk kell.

Röviden a lényeg, hogy a főhős úgy dönt, ideje a bűn elleni háborút globális szintre emelni. Mostantól két Batman lesz: Dick Greyson is marad a gúnyájában, és továbbra is Gothamben rak rendet, Bruce pedig járja a világot, és ott csap le, ahol arra a legnagyobb szükség van (ennek az új Batman, Inc. című sorozat lesz a krónikája). A The Return tehát főleg az új szituáció felvázolásáról szól, bár emellett belekezd egy új sztoriszálba is. Az teljesen helyénvaló, hogy a karakternek ezen a fordulópontján azzal a bizonyos denevérrel kezdődik a képregény, ami annak idején berepült Bruce Wayne kúriájának ablakán, ötletet adva neki a jelmezéhez. Morrison ad egy kis hátteret a dologhoz (ti., hogy mégis mi a tökömért zúz keresztül egy denevér egy ház ablakán), majd rögtön vág Batman globális hadjáratára. Maga az új koncepció ígéretes és veszélyes egyszerre. Egyrészt Bruce mindig is nagyon erős szálakkal kötődött Gothamhez, és furcsa lesz részben elszakítani ezeket a szálakat (bár David Finch Batman: The Dark Knight című új sorozatában továbbra is láthatjuk majd szülővárosában akciózni), másrészt a bűn elleni hadjáratának egy teljesen logikus következő lépcsőfoka a terjeszkedés. Kérdés, hogy meg tudják-e tartani Batmant olyannak, amilyen, az új körülmények közt – és ez azért kérdés, mert ennek a karakternek valahol maga Gotham is a része. És persze ebből bajos lesz visszalépni, ha rosszul sül el a dolog: egy ilyen mély megszállottságtól vezérelt figura nem vonhat csak úgy vállat, és mondhatja, hogy „hát ez nem jött be, szűkítsük vissza a dolgot Gothamre”. Maga a The Return egy korrekt képregény: David Finch stílusa fantasztikusan passzol a Sötét Lovaghoz (jobban, mint bármihez, amit a Marvelnél rajzolt), a cselekmény pedig a jól elhelyezett akcióknak köszönhetően kellően dinamikus. Viszont nagyon érződik az átkötés és bevezetés jellege, és így önmagában bajosan állja meg a helyét. Jobb lett volna, ha Morrison itt még csak a status quo lefektetésére koncentrál, és nem kap bele máris egy új sztorifolyamba.

Hellboy: Double Feature of Evil

Történet: Mike Mignola
Rajz: Richard Corben
Kiadó: Dark Horse Comics

Idén már volt egy Hellboy egyrészes a Mignola-Corben duótól, és most itt van egy újabb. Nem mintha panaszkodnék. Ezek a kis különálló történetek remek alkalmat nyújtanak Mignolának, hogy kicsit kinyújtóztassa a lábát, és egy rövid időre elszakadjon a sorozat súlyosan sorsszerű, világvége felé menetelő sötét cselekményétől. Az eredmény, mint mindig, maximálisan kielégítő (Mignola valószínűleg genetikailag képtelen lehet rá, hogy rosszul írja a Hellboyt), de ezúttal (akárcsak a már említett mexikói sztori esetében) Richard Corben az, aki ellopja a show-t. A Double Feature of Evil, ahogy a címe is sejteti, két rövid történtet tartalmaz, amiket az alkotók egy frappáns keretben prezentálnak nekünk: hullák nézik őket egy régi, elhagyott moziban, aminek falai tele vannak plakátozva a ’30-as évek legendás universal-horrorjaival. Az első sztori a Sullivan’s Reward, aminek címszereplőjét újabb és újabb gyilkosságokra kényszeríti a titokzatos körülmények közt ajándékba kapott háza. Hellboyt hívja segítségül, de persze már a kevésbé gyakorlott olvasónak is nyilvánvaló, hogy hátsó szándékai vannak. A cselekmény rég bejáratott sablon szerint alakul: Hellboy tudomást szerez valami rosszról, Hellboy odamegy, Hellboy bajba kerül, Hellboy szétver mindent, Hellboy a romhalmaz tetején, szakadt ruhamaradványaiban ülve, rágyújt egy cigire. A toposzok ezúttal némi helyénvaló, költői igazságszolgáltatással egészülnek ki (ld. a címbeli jutalmat). Tökös, laza és hátborzongató – ezek a jelzők a Hellboy világán kívül ritkán járnak együtt. A horrorfaktort viszont itt Corben erősíti a legjobban, aki többek közt azért is olyan jó választás a címhez, mert – teljesen nyilvánvalóban – meg sem próbálja majmolni Mignola stílusát. Sajátosan groteszk vonásai tökéletesen alkalmassá teszik az emberi gonoszság képi megjelenítésére – ahogy az aggodalmaskodó, félelemben élő Sullivan pálfordulása után szemmel láthatóan is egy visszataszító vigyorú, őrült szarházivá avanzsál Corben ceruzavonásainak hála, az valami zseniális. A rajzolónak még jobban fekszik az amúgyis komikus felhangokkal színezett második sztori, a The House of Sebek, amiben egy múzeumi relikviaárus őrül meg, és kelt életre néhány múmiát. Ez azon szösszenetek egyike, amik csak egy frappáns kis csattanóra épülnek, és a főhős alig csinál bennük valamit. Persze, porrá üt egy-két gyolcsba tekert sétáló hullát, de igazából csak azért van ott, hogy elejtsen néhány száraz megjegyzést, és a végén egykedvűen, fanyar humorral levonja az események tanulságát, még akkor is, ha az annyira nyilvánvaló, hogy semmi szükség nincs is rá, hogy levonják (pl. „sosem jó ötlet felbosszantani egy alligátorfejű istent”). Az ilyesmi Mignolának rutinmunka – ami nem baj, mert ilyen rutinmunkából százat is végig tudnék olvasni. Könnyed, szórakoztató és frappáns – de mint mondtam, ezúttal az igazi babérokat Corben aratja le.

Northlanders #34

Történet: Brian Wood
Rajz: Riccardo Burchielli
Kiadó: Vertigo Comics

A Northlanders 34-gyel véget ért Metal című sztori komoly törést jelent a sorozat életében. Brian Wood vikingekről és körülöttük élő emberekről szóló képregénye mindeddig olyan önálló történeteket prezentált az olvasóknak, amik ugyan fiktív eseményeket meséltek el, de azt valós történelmi háttér előtt tették. Most azonban hirtelen életre kel a norvég mitológia, mágusok, istenek, feltámadó holtak, és óriássá növő emberek népesítik be az időszámításunk 700. évében járó Norvégiát. Nem értem a változás okát. A Northlanders tökéletesen jól megvolt úgy is, hogy a valóság talaján állt, emberekről, sorsokról, szokásokról, kultúrákról mesélt, és ehhez semmiféle hókuszpókuszra nem volt szüksége. Lehet persze írói szabadsággal, a megújulás szükségességével és hasonló jól hangzó frázisokkal érvelni Wood döntése mellett, de az igazság az, hogy bőven elég misztikus/fantasys/sci-fis hablatyba csomagolt képregény van odakint így is – nem kellene olyanoknak is beállni a sorba, amik a változatosság kedvéért az egyszerű valóságot és az emberi drámát helyezték előtérbe. Belegondolni sem merek pl., hogy mi lett volna az év egyik legjobb sorozatából, a Daytripperből, ha a végére Bras „sok halálát” szépen, flottul elmagyarázták volna valami misztikus vagy tudományos-fantasztikus rizsával. Na, hasonlóan nincs értelme a Northlanders elfantasysítésének sem. Eleve nehéz ezen túllépni, főleg, hogy az olvasó, a korábbi sztorikkal a háta mögött, ameddig csak lehet, akaratlanul is racionálisan áll hozzá a természetfeletti elemekhez (azaz: nyilván képzelődések, álmok, kábítószeres fantáziák stb). De próbáljuk önmagában kezelni a Metalt, minden prekoncepció híján. A sztori középpontjában egy fiatal viking harcos, Erik áll, aki olyannyira rossz szemmel nézi a keresztény hittérítők alamuszi beszivárgását a norvég területekre, hogy felgyújtja a falujában busás ezüst fejében építtetett templomukat, és leöli papjaikat. Csak egy folyton megalázott, Ingrid nevű albínó lányt hagy életben, akivel együtt menekülnek – ahol „menekül” egyenlő azzal, hogy megtisztítják a keresztényektől a vidék összes viking faluját, akár akarják lakosaik, akár nem. A cselekmény egyszerű, és noha vannak pontjai, amik képesek hatással lenni az olvasóra, a misztikus szálak szaporodásával egyre érdektelenebbé válik minden. Ami egy keményfejű, hajthatatlan, és meggyőződéséért akár saját társai hulláján is átgázoló viking személyes történetének indult, abból egy istenek által dróton rángatott bábu vérgőzös ámokfutása lesz. Riccardo Burchielli képei pedig éppolyan zavarosak és unalmasak, mint a sztori. Erik egy nagy, értelmi fogyatékos melákra emlékeztet, arcvonásai egy kisgyerekeknek szóló rajzfilm animációs komplexitását viselik magukon – ráadásul az akciók rondák és csaknem követhetetlenek. Ezzel megszületett a Northlanders első csalódást okozó etapja. Oké, háromévente egy ilyet lenyelünk. De több ne legyen.

The Thanos Imperative #6

Történet: Dan Abnett, Andy Lanning
Rajz: Miguel Sepulveda
Kiadó: Marvel Comics

A Marvelnek már 2005 óta (akkor verte porrá az Annihilation a Civil Wart, ha pénzügyi siker szempontjából nem is, minőségiből mindenképpen) az űrkalandjai a legszórakoztatóbbak és legepikusabbak. Dan Abnett és Andy Lanning tudják, mitől döglik a légy: pár év alatt elindították a kiadó két legjobb új sorozatát (Nova, Guardians of Galaxy) és kivételesen olyan crossovereket hoztak tető alá, amik nem csak a megalomániáról és a minél több zsé bekaszálásáról szóltak. A legutóbbi ilyen a The Thanos Imprerative, ami egyenesen a Secret Invasionből kinőtt War of Kingsből nőtt ki. Az akkori háború végén egy hatalmas hasadék („The Fault”) nyílt a tér-időben, amiből ebben a hatrészes minisorozatban mindenféle gonosz, sötét, halott és undorító mászik elő, hogy megfertőzze a mi univerzumunkat. A szokásos felállást Abnették egy üdítő ötlettel kavarják meg: abban a másik, a Faulton túli világban („Cancerverse”) nincs többé halál, így az élet szinte rákként burjánzik benne – bájos csavar tehát, hogy a halál helyett most az élet a „gonosz”, annak köszönhetően szabadul el a káosz az univerzumban. És ugyan hogy lehet legyőzni a halál nélküli életet? Hát Thanos, a halál avatárja segítségével. A szerzők olyan képtelenül epikus méretűre dagasztják a cselekményt, hogy nem lehet nem eltátott szájjal olvasni. A Faultból kiáramló hatalmas gonosznak nem csak a hősök próbálják útját állni, hanem a világunk absztrakt, kozmikus erői, és Galactus is – és vesztésre állnak. Ilyen grandiózus eseményekkel nehéz úgy játszadozni, hogy átélhető és komolyan vehető maradjon, de Abnették mást sem bizonyítottak az elmúlt öt évben, mint hogy kivételes érzékük van a monumentális űroperához. És bár a konfliktus megoldása (ahogy Thanos átveri az ellenséget) elég átlátszó és könnyen kikövetkeztethető, a képregény mégis működik, mert a szerzők egy nagy lépéssel továbbviszik a sztorit a Cancerverse-ből érkező fenyegetés leverésénél. A finálét Thanos tragédiájára és ebből eredő, masszív dühére hegyezik ki, ami két főszereplő életébe kerül (vagy legalábbis úgy tűnik – mert azért mégiscsak Marvelről van szó…). A szuperhősök halála mindig magában rejti a giccs, a pátosz veszélyét, de Abnették nagyszerű érzékkel vezénylik le a karakterek végső rohamát, és az elmaradhatatlan temetésjelenetet is megnyugtatóan rövidre fogják, és képesek a jó ízlés határán belül tartani. Itt nincs mibe belekötni – talán a rajz lehetne kissé részletekben gazdagabb, talán lehetne valamivel stílusosabb, egyedibb, de összességében így is tökéletesen szolgálja a forgatókönyvet. Aggodalomra csak azért lehet okunk, mert bármit csinálnak is Abnették ezután, ezt már tényleg istentelenül nehéz lesz fokozni.

Wolverine: The Best There Is #1

Történet: Charlie Huston
Rajz: Juan Jose Ryp
Kiadó: Marvel Comics

Inkább The Worst There Is. De komolyan. Ilyen szar Rozsomák történetet régen olvastam, pedig a kanadai mutánssal egyébként sem bántak kesztyűs kézzel a kontár írók az utóbbi években. De most nagyképűen magamra öltök egy prófétagúnyát, és azt mondom, hogy előre tudtam, hogy ez lesz, legkésőbb az előzetes oldalak közlésénél. Néhány oldal teljesen ki volt feketítve, és rá volt írva, hogy „túl erőszakos ahhoz, hogy megmutassuk”. Ahhh, uggggyan máár, hová szarjak? A szánalmas marketingfogás a borítóval folytatódik. Jó nagy betűkkel a cím alatt: Parental Advisory! Még alatta (hátha az olvasó hülye): Not for kids! Igen, így felkiáltójellel. Ja, bocsánat. A „not” szó még alá is van húzva. Biztos, ami biztos.  Bele se kellett lapoznom a képregénybe, hogy tudjam, pocsék lesz: egy olcsó ürügy valami vérengzős-kaszabolós „sztorira”, amit jobb híján azzal próbálnak eladni, hogy rohadtul brutális. És tudod mi a legviccesebb? Hogy még csak ez sem igaz. Nem csak hogy a történet nulla, nem csak hogy a karakterek borzalmasak, nem csak hogy a dialógusokat fáj olvasni, nem csak hogy a főhőst hívhatnák Pistinek is, mert pont annyi Rozsomák van benne, mint a szomszéd srácban, de még a röhejes hatásvadászattal beígért brutalitásnak is csak a füstje nagy. Persze, Logan kaszabolja a rosszfiúkat, lenyes egy-két fejet, de hát mikor nem? Ennél sokkal durvább dolgokat láttunk mondjuk Chris Yost és Craig Kyle X-Force-ában – és annak még értelme is volt. De a legjobban az a stilisztikai mesterfogás tetszik, amihez akkor nyúlnak a szerzők, amikor Rozsomák elszabadul egy elfogott mutánsok illegális harcára létrehozott arénában: véreznek a panelek. Nem, bazmeg, nem viccelek. A keretek vörösek, és a „vér” úgy csurog bele a képkockákba. És a végén egy oldalnyi széles panel van, ami csak az ikonikus SNIKT szóból áll (mellesleg azután, hogy Rozsomák már kieresztette a karmait). Ez utóbbi megoldásnak egyébként pont ötször örülhetünk a 24 oldal során. És a van még egy utolsó, nagy poén: miközben véres panelekkel, levágott fejekkel és tudálékos figyelmeztetésekkel sulykolják az olvasóban (aki itt az esetek többségében inkább csak átlapozó lesz), hogy ez milyen kegyetlen képregény, és mennyire kizárólag és szigorúan és csakis és különben is felnőtteknek szól, fogják magukat, és csillagokkal cenzúráznak ki minden csúnya szót. Csúnya alatt pedig nem csak a „fuck”-ot kell érteni, hanem pl. az „ass”-t is. És tudom, most értekeznem kellene a történetről, de igazság szerint kurvára nincs kedvem. Amúgyis tipikus „style over substance” akar lenni az egész, csak éppen hiányzik belőle a „style”. (Mert a félreértések elkerülése végett: a túlzásba vitt erőszak önmagában még nem stílusos.) Legalább a képi világot szeretném dicsérni, főleg, mert Juan Jose Ryp, ha nem is egy istenadta szupertálentum, azért évek óta az Avatar megbízható rajzolója, aki olyanokkal dolgozott már együtt, mint Alan Moore és Warren Ellis. De nem tudom, mert műve kaotikus és ronda, főleg ami az arcokat illeti. Hiába hittem, hogy a Wolverine: Originsnél már nem nincs lejjebb…

Ez a film akkora siker lesz, hogy a fal adja a másikat. :)

Szerző: Beregi Tamás.

Beregi nem normális. Vagy legalább is megszállott. Éppen emiatt szenzációs ez a könyv. Ha nem bűzlene gusztustalan-mód valamiféle marketingnek, azt mondanám, talán a legideálisabb karácsonyi ajándék idén a magamfajta későhuszas-koraharmincas komputerjáték-őrülteknek. Á, francokat, nem körözök a kelkáposzta körül: ez *a* legideálisabb karácsonyi ajándék!

Érdekes, hogy nemrégiben jelent meg angolszász nyelvterületen Tristan Donovan Replay – The History of Video Games című munkája, amely éppen azt a területet nem érinti, vagy csak minimális átfedéssel, amit Beregi kihagyott, és vice versa, hiszen Beregi a hősi kezdetektől eltekintve kizárólag a számítógépes játékokra koncentrál, a konzolokat hanyagolja. A Replay a megfelelő komplementere a Pixelhősöknek. De vissza az utóbbira, ami több szempontból is jobb könyv.

A borító már-már túl autoriter, monolitikus-fekete, színnel csak visszafogottan befreccsentve, ám mikor szemtől-szembe kerülünk azzal az információmennyiséggel, amit a könyv tartalmaz, onnantól a komor kéreg magától érthetődőnek hat: ez itt kérem kőkemény popkultúrális történelem, amelynek valódi jelentőségét majd tényleg csak az idő (további) múlása fogja megmutatni. És hogy alapos munka, az nem kifejezés.

A belbecs már színpompás, engem kissé a tíz-tizenöt évvel ezelőtt divatban lévő játékszaklapok layoutjára emlékeztet (Vagy most is ilyenek? Már nem tudom mikor vettem utoljára nyomtatott játékmagazint.) Nem kötözködés, sőt! A belívek szabálytalan változatossága tökéletesen illik a témához, egy Alien-módra a kulturális mellkasból előrobbanó jelenség-embrióhoz, amely aztán a környezetében elkezdett mindent felzabálni.
Beregi stílusa tényszerű, nem öncélúskodik: annyi a közölni való információ és olyan mennyiségű a könyvben felhasználásra kerülő illusztráció, screenshot és játékborító-reprodukció, hogy egész egyszerűen nincs hely stiláris játszadozásra. Szinte leírni sem tudom azt a bőséget, amely tartalmi és vizuális szempontból a lényege ennek a kötetnek. Játékok ezreit igyekszik műfajuk és elkészültük évének alapján besorolni, tartalmi alapvetésükkel minket megismertetni, a gamék evolúciójának fájára őket felaggatni. Szót ejt mindenkiről, aki élt és mozgott és jelentős volt játékfejlesztői területen, legyen akár grafikus, zeneszerző, programozó, MINDEGY.

A kiváló könyvből akkor lesz szuperkibaszottőrültjó, amikor végre elérkezik a hazai szcéna kitárgyalásához, és az ecceri-mucsai olvasó háta borzongani nem kezd, hiszen évtizedek távlatából felsejlik éppen azoknak az eseményeknek vagy éppen azoknak a fazonoknak az arca, akiket Beregi megidéz. Nyilván, az általam egyébként megvetett nosztalgia itt csorbítja objektivitásomat, de a fenébe is, emlékszem én a játékcsere-partikra, a Komputer Karácsonyokra, a Commodore Világra (utóbbinak egykori főszerkesztője, CoVboy (Kiss László) a mai napig a magyar számítógépes újságírás legjobb tollú szerzője, akinek stílusa nem csak komputerközeli- , de mezei újságírópályára is rálökött többünket.)

A könyv minden egyes példányához jár egy régi játékokkal csurig teli lemez. C64, Amiga, PC gamék százai várják rajta, hogy egykori élvezőik újra velük élvezzenek, és a lamer júzerek esetleg megmutassák a kölkeiknek, a fater mire verte az ABC Turbóját. Persze lehet kevésbé direkt is fogalmaznotok.

A Pixelhősök tökéletes. Szerelemgyerek.

Átkozott Michael Bay, az előzeteseivel mindíg jól felizgatja az embert, aztán a film maga állandóan valami felmpumpált bénaság. Ez a teaser is milyen jó má', aztán lefogadom, a film egy rakás baromság lesz...

Akinek ingerenciája támad bedobni velünk pár sört, az megtalál minket 11-én, szombaton este 8-tól a Moszkva téri Trombitásban. Utóbbi nem egy ember, hanem egy piálda.

Úgy kellett már egy szórakoztató magyar képregényantológia a hazai piacra, mint egy golyó a zombi fejébe. A Random bő 100 oldalnyi vámpíros-posztapokaliptikus-szörnyes-szuperhősös-robotos folytatásos geeksztorikkal (szám szerint néggyel) kényezteti az olvasókat, és ha még van is hová fejlődnie (és van), ilyen start után nem aggódunk a létjogosultságáért. Ugyan az antológiáknak többnyire sanyarú sorsuk van itthon (sőt, nem csak itthon, az utóbbi években az amerikai piacokon is döglődnek), de a Randomnak van néhány komoly előnye az eddigiekkel szemben: egyrészt, online megjelenésének hála, mindenki számára ingyen hozzáférhető, másrészt pedig sokkal kevésbé eklektikusabb, mint mondjuk a Fekete Fehér Képregényantológia volt, csak hogy a legkézenfekvőbb példát említsem. Talán nem pont a fiatal, ígéretes, és főleg, lelkes alkotókat tömörítő kezdeményezés lesz az, ami kimozdítja a magyar képregényt a purgatóriumból, amiben néhány éve, a nagy fellendülés lecsengése óta rohad, de hogy már most, egy nappal a debütálása után is egy egészen üde és szükséges színfoltja neki, az biztos. És ennyi pofázás elég is bemelegítőnek.

A Randomnak már az írót, rajzolót kereső felhívása is egyértelművé teszi, hogy kurvára nem óhajt beállni az entellektüel rétegnek szóló művészi erőlködések sorába. Helyes. Van belőlük elég, jó is, rossz is. A Random inkább sci-fit, horrort, fantasyt és akciót szabadít az olvasóra, és lerí róla, hogy nem hajlandó vérkomolyan venni magát. Ennek jegyében, a nyitó képregény (A város legendái) mindjárt egy erős szatirikus felhangokkal színesített, hamisítatlanul magyarszagú szuperhőstörténet, amiben egy szedett-vedett ötfős jelmezes paprikajancsi-banda veri vizenyősre a város rosszfiúit. A világot nem akarják megmenteni, viszont baromira bepipulnak, ha nem járnak menetrend szerint a buszok. Lőrinczi Balázs munkája még nagyrészt kiforratlan: a legtöbb karaktert sem jellemvonásai, sem meglehetősen elnagyolt ceruzavonásai nem különböztetik meg egymástól kellőképpen, és helyenként a dramaturgia (jelenetváltások, fontos pillanatok kiemelése) is igen döcögős. Viszont kétségkívül jópofa, és amit az előbbi pályákon veszít, azt ötleteivel, beszólásaival („A 21. században élünk, ez pedig egy buzibár. Ki nem fordul meg itt?”), pofátlan humorával és jóleső politikai inkorrektségével szépen visszanyeri. Ha figurái több egyedi vonást kapnának, történetmesélési technikája gördülékenyebb, képi világa pedig összeszedettebb lenne (nameg egy kicsit bátrabban is lehetne vagdalkozni azzal a szatirikus éllel, ha már…), akár az egész antológia legjobbja is lehetne.

Így ez a cím holtversenyben jut a következő két képregénynek. Az Árnyékfalu (Gombalovas tollából) egy középkori horrortörténet, aminek főhőse arra tér haza hittérítő háborújából, hogy egy titokzatos szörnyeteg tizedeli falujának lakóit. Grafikailag ez a legkiforrottabb mű (pedig „borítója” még meglehetősen semmitmondó), és egyben az is, amelyik a legjobban kihasználja az antológia fekete-fehér jellegét. A falu határában emelt bálványok hátborzongatóan festenek a borongós háttér előtt, a disznóhúzta szekér vágtája és menekülése pedig az egész gyűjtemény legdinamikusabb akciójelenete. Az Árnyékfalu történetileg is élen jár, az összes cím közül ezen látszik leginkább a tudatos alkotói szándék, ami már magabiztosan túllépett a „van egy cool ötletem, valamit kezdeni kellene vele” fázison, és rövidsége ellenére is abszolút hitelesen képes megteremteni egy érezhetően gazdag háttérrel bíró alternatív valóságot.

Szűcs Gyula és Budai Dénes Café Postnuclearja ez utóbbiban még ügyesebb, és ettől válik emlékezetessé. Hiába nincs benne semmi eredetiség, hiába szaglik attól, hogy egy Mad Max utánérzés, hangulatteremtő ereje olyan brutális, hogy az olvasó nem tehet mást, mint hogy átadja magát az élménynek. Ebben persze nem kis része van annak, hogy a tipikus posztapokaliptikus szcenáriónak ezúttal Magyarország ad helyszínt. A bogárhátú, a Pécs és Dombóvár felé mutató útjelző tábla, az ÁFOR kút, és nem utolsósorban, a nem akármilyen gonosz módon felhasznált Moncsicsi figura mind büszke mosolyt csal az olvasó arcára. Ennek ellenére a Café Postnuclear sorsa a legkétesebb. Bármily pokoli élvezetes az első rész, ez egyelőre nem több egy fantasztikus hangulatú posztapokaliptikus panoptikumnál – a kérdés az, hogy ezt a gondosan, gyönyörűen, lelkesen bemutatott, és aprólékosan, szemet kényeztetően megrajzolt világot milyen történettel és milyen karakterekkel sikerül majd benépesíteni a folytatásban. Mert az első szám még megélhet pusztán a jövőképéből, de a többi már nem.

A Rossz bőrben (Ács Zsolt és Lőrinczi Balázs comicja) egy vandálkodó, céltalan életet élő fiatal története, aki egy zűrös éjszaka után vámpírként ébred. Legfőbb erénye, hogy iróniával, helyzetkomikumokkal és erőltetett drámai felhangok nélkül ábrázolja egy sehová se tartó, üres életet élő generáció hétköznapjait – már amennyire azok hétköznapok maradnak, miután az ember vérszívóvá válik. A természetfeletti vonal, ha a szerzők jól játsszák ki, humoros és maró metaforája lehet az említett életmódnak, egyébként pedig a comic mintha Christopher Moore itthon is kapható, frenetikus vámpíros-halálos komédiáinak nyomán akarna elindulni. Ha így van, az messze nem egy rossz kiindulási alap. A Rossz bőrben ezzel együtt kissé döcögősen indul (a bevezető a randalírozással még akkor is feleslegesen hosszú, ha később plusz jelentősége lesz), és humora sem egyenletes – a „molesztáló” jelenet, noha baromi vicces, szinte abszurditásig vitt poénjával kilóg a képregény egészéből. Viszont karakterrajz terén kiemelkedik társai közül.

Az utolsó történet, Az első naptól az utolsóig egy újabb Gombalovas-dolgozat. Fő erénye, hogy akárcsak az Árnyékfalu, nagyszerűen megrajzolt: a szerző nem szarozik, rögtön egy futurisztikus csata kaotikus frontvonalára hajítja az olvasót, és rögtön kiéli robotháborús hajlamait. Dramaturgiailag ugyan helyenként lehetne összeszedettebb (nem mindig világos, hogy ki lő kire), de látványvilága és képeinek dinamikája, monumentalitása lehengerlő. A sztori (a két háborúzó fél beveti a robotokat, és a csatában felőrlődnek az emberek) egyszerű, de hatásos, és bevezetőként mindenképpen megállja a helyét. Egyetlen komolyabb hibája, hogy nincs kiért izgulni: a karakterek inkább csak üres bábok, akik minden oldalon elkiabálnak két-három parancsszót, de egyébként a csata forgatagában mindenki afféle megkülönböztető jegyek nélküli egyenember marad. Ez persze akár még tudatos koncepció is lehet - részben az effélék miatt is jó volna tudni, hogy az egyes sztorikat milyen hosszúságúra tervezik az alkotók.

A Random első számában helyet kapott képregények mindegyike egy-egy érdekes, és életképes ötletre épül, innentől kezdve pedig csak abban különböznek egymástól, hogy mennyire látszik az ötleten túli alkotói fázis kiforrottsága. Mindegyik sztorinak akadnak grafikai és/vagy forgatókönyvi döccenői, némelyiknek kevesebb, enyhébb, némelyiknek több és komolyabb, de összességében mindegyik szórakoztató. Olyannyira, hogy a mellette való érveléshez még csak nem is kell feltétlenül hozzátenni, hogy „és legalább a miénk”.

Ami Hongkongban Herman Yau, az Japánban Takashi Miike. Mindketten már karrierjük elején megalapozták hírnevüket erőszakos, tabukat nem ismerő rétegfilmjeikkel, hamar szert téve egy viszonylag kicsi, de nagyon lelkes és kritikus rajongótáborra. Mindketten szorgos iparosként állnak elő újabb és újabb rendezésekkel, ám amíg Yau egyre inkább beleszürkül a hongkongi tucatrendezők közé, addig Miike képes volt úgy megújulni és tovább fejlődni, hogy az újabb (egyébként Yau munkáihoz hasonlóan hullámzó színvonalú) filmjeit rendre kritizáló régi rajongók ellenére egyre növeli ismertségét. Ennek fő oka, hogy amíg korai rendezései elsősorban külföldön lettek kultfilmek, addig mostanában már inkább a japán közönségfilmek alkotói közé tartozik. Különlegessége pedig abban rejlik, hogy pont annyit tartott meg karrierje elejének jellegzetességeiből, amikkel még teljesen egyéni stílust képvisel, de már a hétköznapi japán mozirajongó ízlésének is megfelel. Ennek a törekvésnek nagyszerű példája legújabb filmje, a Zebraman 2.

A Zebraman első része hat évvel ezelőtt Miike egyik legelső próbálkozása volt a popcorn mozik világában. Legtöbb munkájához hasonlóan ez is egy manga adaptációja, Reiji Yamada 2004 januárja és 2005 márciusa között futott képregénye szolgáltatta az alapokat. Miike nagyon jól választott, hiszen Yamada meglepően összetett sztorit és karaktert hozott létre, az amerikaias álarcos szuperhős klisét teljesen megbolondította azzal az üzenettel, hogy a főhős igazából csak a saját, kudarcokkal teli életét próbálja megváltoztatni a hóbortos öltözettel, amivel ráadásul egy valóban létezett 70-es évekbeli sorozat főhősét majmolja. A moziváltozat felemás eredményt hozott, a Miike rajongók szidták, mint a bokrot (nem hajlandóak azóta sem elfogadni, hogy az egyre érettebb stílusú rendező már nem kizárólag véres és brutális filmekben gondolkozik), a manga rajongóinak a szuperhőssé válással lehetett baja (a képregényben nincsenek a hősnek szuperképességei), akinek pedig fogalma nem volt, mi is ez az egész, az azt hozhatta fel, hogy a film túl hosszú és vontatott lett, ráadásul inkább a szolíd vígjáték jellegre fókuszált az akciók helyett.

A rákövetkező években Yamada és Miike is más munkákkal volt elfoglalva, utóbbi szép sorban állt elő az újabb és újabb nagy költségvetésű alkotásokkal. Mind a The Great Yokai War-ról, mind a Like a Dragon-ről, mind a két Crows Zero-ról, mind a God’s Puzzle-ről elmondható, hogy valami hiányzott belőlük ahhoz, hogy emlékezetes produkciókként emlékezzünk vissza rájuk. A rendező szempontjából viszont remek fejlődési állomások voltak, hiszen a Great Yokai War-ban a digitális technika használata, a Like a Dragon-ben a gyönyörű, rajzfilmszerű képi világ, míg a God’s Puzzle-ban az elborult sztori jelent meg. A két Crows Zero véleményem szerint minden szempontból zsákutca, ezek az ostoba, élvezhetetlen sulis-bunyós borzalmak a japán mozi legalját képezik.

Paradox módon pont a két Crows Zero között érkezett meg az első olyan Miike alkotás, ami immáron egyben tartalmazza mindazt, ami felé egyrészt a rendező tart, másrészt azt, ami felé a japán mozinak is kellene haladnia. A Yatterman egy 70-es évekbeli rajzfilm élőszereplős feldolgozása, amiről csak szuperlatívuszokban érdemes írni, hiszen ebben már minden benne volt, ami a Zebraman 2-t is naggyá teszi. A jellegzetes, helyenként pajzán, sőt, pornográf poénok, az igencsak elborult, abszurd sztori, a zseniálisan megformált szereplők (elsősorban a negatív karakterek), a (majdnem) tökéletes látvány rengeteg számítógépes trükkel feltuningolva és a modern japán filmsikerekben fontos szerepet kapó betétdal is megtalálható benne.

Nagyjából a Yatterman mozikba kerülésével egyidőben jelent meg Yamada új Zebraman sorozata, a még most is futó Attack on Zebra City. Nem is lehetett kérdéses, hogy a moziváltozatot ismét Miike rendezze meg, viszont az eltelt 6 évben nemcsak a rendező, hanem a japán filmipar is rengeteget fejlődött, így sokkal magasabb elvárásoknak kellett megfelelnie a produkciónak. Egy újabb egyszerű vígjáték már nem lehetett volna sikeres, hiszen közben olyan elborult, jövőben játszódó, sci-fi elemekkel megspékelt alkotások kerültek a mozikba, mint a My Cyborg Girlfriend, a 20th Century Boys trilógia, vagy éppen a Fish Story. Szerencsére Miike már a Yatterman-nal megmutatta, hogy képes a kihívókat túlszárnyalni és a Zebraman folytatásával megalkotta élete eddigi legjobbját.

A történet 15 évvel az első rész után játszódik, de az előzmények ismerete nem szükséges az élvezhetőségéhez, önállóan is könnyen érthető, egy-két apró utalást leszámítva. Egy őrült tudós, aki hatalmát nem kis részben „lányának”, Zebra Queen-nek köszönheti, átvette a totális hatalmat Japán felett és átkeresztelte a fővárost Zebra City-re. A rendet úgy tartják fent, hogy minden nap délután 5-kor egy megadott helyen a városban feltűnnek a hatalom rohamosztagosai, akik módszeresen levadásszák a szükségtelennek ítélt embereket. Egy ilyen akció elszenvedése után kezd el a tisztességben(?) megőszült egykori tanárember visszaemlékezni, hogy ki is volt ő korábban, illetve, hogy mi is az ő küldetése.

Hogy miért is ez Miike eddigi legjobb filmje? Ennek rengeteg összetevője van. Az első és talán legfontosabb, hogy az egész produkció egy komolyan vett, de abszurd történetnek tűnik, pedig valójában csak egy paródia. Ha a dolgok mélyére nézünk, akkor teljesen világossá válik, hogy a megszokott szuperhősös sztorik mellett a japán idol- és popzenei ipar, a szenzációhajhász média, a lökött tokusatsu tévésorozatok, a komolyan vett sci-fik, sőt, a társadalomkritikát tartalmazó egyéb művek is szép sorban kifigurázásra kerülnek, de szerencsére nyoma sincs a paródiákra jellemző olcsó, más filmeket megidéző poénoknak. A legváratlanabb helyeken kerülnek elő a pajzánságok, tabuk nélkül vannak ábrázolva a negatív szereplők (a rohamosztagosok náci karlengetésétől kezdve a hidegvérű gyilkosságokig), a szuperhős pedig elég sokáig inkább szánnivaló figurának látszik, mintsem egy világot megmenteni képes valakinek. A „gonoszok” tevékenysége ugyan némiképp hasonlít a 20th Century Boys Tomodachi-jának világuralomra töréséhez, ám az androgün tudós sorsa teljesen másképp alakul, egyúttal pedig elgondolkodtató, hogy milyen politikai változástól tartanak a japánok, ugyanis az ezekhez hasonló totális uralom feltűnően gyakran fedezhető fel a filmjeikben.

Miike tehát valósággal lubickol az ötletekben, szinte az összes jelenetben megtalálható valami csak rá jellemző momentum. Az első klip és a filmbeli jelenetek összevágása fantasztikus, minden mozdulat ritmusra történik, igazi látványorgia, ahogy a gépfegyveres rohamosztagosok bemasíroznak a jpop sláger refrénjére. A sztori lezárása pedig minden téren elképesztően abszurd, egyetlen hibája, hogy a záró képsorok bántóan ismerősek egy réges-régi, még talán az Alfa magazinban olvasott képregényből.

A rendező mellett a jó érzékkel összeszedett színészi gárda is sokat hozzáad a produkció élvezhetőségéhez. A Miike filmek öreg motorosa, Sho Aikawa minél idősebb, annál kifinomultabb játékra képes, az ősz hajú, fáradt öregember megformálása tökéletesen sikerült neki. Viszont a Yatterman-hoz hasonlóan itt is a „gonosz” karakterek az érdekesebbek. A talpig feketében lófráló Zebra Queen-t a modellből tehetséges, sokszínű színésznővé avanzsált Riisa Naka alakítja (még csak nem is hasonlít a Time Traveller-beli énjére), akinek ezúttal szinte csak extravagáns modellként kellett hoznia magát, elképesztően szexi és vonzó, igazi femme fatale. Az már csak hab a tortán, hogy a két beékelt videoklip jobban néz ki, mint bármelyik aktuális jpop videó (egyébként ezek is aktuális jpop videók, a Oricon slágerlistán idén egészen a 22. helyig jutott a maxi, az első hely a film szerint majd 15 év múlva várható), Riisa pedig a visual kei bandák megjelenését idézve is szexisebb, mint Koda Kumi, Ayumi Hamasaki és az AKB48 együttvéve. A mellékszereplők között a magát tényleg szuperhősnek képzelő színész (az ő lélektanának ábrázolása a mellékszálak egyik fénypontja), a szamurájerényt megtestesítő testőr (kár, hogy nincs vérbeli harcjelenete) és az androgün külsejű tudós (akit egyébként a debil nevű humorista, Guadalcanal Taku alakít) játékát érdemes kiemelni.

A japán mozinak tehát nagy nyeremény, hogy az egykori kultrendező, Takashi Miike  otthagyva a feltehetően előbb-utóbb csak önismétlésbe torkolló extrém B-filmeket, most már végleg(?) belépett a mainstream világába, ugyanis remélhetően fel fogja forgatni azt az állóvizet, amit a tévésorozatok világából érkezett, a másfél-két órás időtartamot értelmesen megtölteni nem tudó, az operatőri bravúrok iránt érzéketlen rendezők uralnak jelenleg (tisztelet a kivételnek). Remek témaválasztásai, gyönyörű képi világa és legfőbbképpen a helyi filmiparra nem jellemző pörgős tempója követendő irányként szolgálhat sokak számára. A rendezőt ismerve valószínűsíthető, hogy soron következő művei, a 13 Assassins, a Nintama Rantaro, a Seppuku és a Takeru is hasonló színvonalúak lesznek, azaz a rendező régi (elsősorban külföldi) rajongói továbbra is nélkülözni fognak, ha nem barátkoznak meg ezzel az új irányvonallal.

A Plasztikmédiás Angeldaynek hála íme a szombati kerekasztal-beszélgetés teljes videója. Az esemény apropója Beregi Tamás (elárulom) szenzációs, a komputerjátékok történetével foglalkozó könyve - a kritikát róla épp most írom, és a Könyvesblogra és ide egyszerre fog kikerülni. A videóról csak annyit, hogy ahányszor CoVboyhoz került a mikrofon, vissza kellett fognom magam, nehogy örök fanboyként artikulálatlanul ordítozni ne kezdjek. :)

Pixelhősök kerekasztal from angelday on Vimeo.

A minapi langyos előzetes után az HBO internetre lökte ezt a sorozat forgatásáról készült mini-dokumentumfilmet, amely visszaadja a szériába, a készítőibe és a Sátánba vetett hitemet. Mikor megláttam a sárkánykoponyákat, már tudtam, én ebben csalódni nem fogok.

A célegyenesbe értek a Telltale Games játékfejlesztői. A folytatásos kalandjáték első epizódját decemberre ígérik. Addig is kidobtak egy trailert, hogy megkeserítsék azt a pár napot, ami még a megjelenésig hátra van. Annyi biztos, hogy a hangulatot tökéletesen eltalálták: a kocsi, a szereplők, a zene, a macskás óra a falon. Minden stimmel. Tegyük azért hozzá, a nosztalgia önmagában még nem üdvözítő, azért még kell izgulni, hogy vajon a trilógiához méltó, fordulatos és szórakoztató kalandokba keveredik-e McFly és Doc.

Képregényes interjúsorozatunk folytatódik, és bár sajnálatos módon a Galaktikomix megjelenése határozatlan időre eltolódott, azért minket még mindig főként a szerzők érdekelnek, akik az antológiában jelentek volna meg, így most a reflektorfényt Horváth Henrikre (és részben Árva-Szabó Péterre) irányítjuk, hogy megtudjuk hogyan lehet a javunkra fordítani az alvászavarunkat, hogyan kell kihúzóként a neten keresztül munkát találni és mit keres az esküvői tortán a kutyaszar. Instant felvilágosodásért katt a továbbra!

- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal…
- Sziasztok! Horváth Henrik vagyok, 37 éves amatőr terrarista. Szolnokon lakom. A lányom szerint feledékeny vagyok (ami teljesen igaz), a barátnőm szerint nem jó irányból eszem az almát.

- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ?
- A legelső képregény amire emlékszem egy Asterix volt az IPM Junior Alfában. Ezen kívül a szokásos '80-as években megjelent képregényeket olvastam, gyűjtögettem én is.

- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ?
- Nem első látásra szerelem. Második látásra sem. Különösebben szerelemnek sem nevezném. Számomra az egész csak időtöltés. Volt egy időszak, amikor nagyon súlyos alvásproblémáim voltak, konkrétan 2-3 órát aludtam naponta. Már sírni sem tudtam a fáradtságtól, de aludni nem tudtam. Akkor szoktam rá az éjszakázásra. Az alvászavar elmúlt magától, de a meló megmaradt. Most már alhatnék is, de elvesztegetett időnek tartom.

- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ?
- Nincs saját stílusom. Nagyon keveset rajzolok és amit mégis, azt mindíg teljesen különböző stílusban készítem el. A munkamódszerem pofonegyszerű, leülök és teszem a dolgom. Ha digitális úton dolgozom, akkor Mac+Wacom kombó, ha analóg módszerrel (ami nagyon ritka), akkor bármiakármilyen tus és toll-ecset eszközöket használok. 



- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ?
- Össze-vissza olvasok mindent, gyakran válogatás nélkül. Felsorolásként csak néhány a kedvenc íróim közül: Stephen King, Stanislaw Lem, Isaac Asimov... Általában egész nap nézek :-) , de ha monitor a irányába nézek, akkor azon nagyon gyakran megy westernfilm.

- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai?
- Ez egy hosszú unalmas történet lesz :-D Jó régen kezdődött (akkoriban néhány éve könyvillusztrátorként dolgoztam), amikor is az a kolosszális ötletem támadt, hogy szabadidőmben képregényeket fogok színezni. Szépen nekiültem az internetnek és az összes képregénykiadó címét, elérhetőségét összegyűjtöttem amit a gugliban megtaláltam. Jó sok volt. Elküldtem kb 250 levelet és legalább 350 e-mailt. Összesen 2 választ kaptam :-) Az egyik elutasító volt, a másik pedig munkát ajánlott, illetve azt, hogy dolgozzam ingyen és így próbáljak rutinra, ismeretségekre szert tenni. Na, ezt én akkor teljesen elfogadhatatlannak tartottam.
- Aztán egy alkalommal véletlenül ráakadtam eg y oldalra, ahol álláshirdetéseket, megbízásokat találtam. Szépen elkezdtem írogatni rájuk, és rá kellett döbbennem, hogy nemhogy fizetős, de ingyen munkára sem nagyon akartak alkalmazni :-) - Aztán mégiscsak kaptam megbízásokat innen-onnan, aztán újra és újra. Nem különösebben tartottam számon eddig, hogy kinek-mit-mennyit melóztam, de úgy néz ki érdekli a népeket az ilyesmi, ezért összebrusztoltam egy listát az eddigi publikált munkáimról és/vagy kiadóiról. - Tessék megbecsülni, nem volt egyszerű 5 évre visszamenőleg kikeresni minden szirszart, bár szerintem így sem teljes. Tehát minden ömlesztve-rajzolóként-kihúzóként-színezőként közreműködtem a : Panel, Nero Blanco Comix, Galaktika, Pinkhell, Füles Évkönyv, ZAP, Tomster Hihetetlen Kalandjai, Mátyás Antológia, besegít ettem a Képes Kiadónak itthon, külföldre dolgoztam az Image, Good Cat/Bad Cat, Arcana, Alterna Comics, Radio TAK/Local Act Comics, Brain Scan Comics, Earthbound Comics, Dimestore Productions és még néhány nem publikus kiadóknak.

- Mi idehaza nyilván a magyar munkáiddal találkozhattunk, mondanál konkrétan néhány külföldi képregénycímet, amin dolgoztál és milyen minőségben (rajzoló/kihúzó/színező)?
- A teljesség igénye nélkül néhány cím: Risers minisorozat (kihúzás, borítószínezés, tónusozás, Alterna Comics), Winter War minisorozat (kihúzás, borítószínezés, tónusozás, Earthbound Comics), Tales of the Star Light Drive-in (kihúzás, Image), Serial (borítókihúzás és -színezés, Brain Scan Comics)...

- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ? 

- Újabb felkérés egy leadott munka után.

- A szívednek legkedvesebb műveid ?
- Minden olyan képregényt, amin ilyen-olyan formában dolgoztam, kedvelek.

Ennél a pontnál megidézzük a Galaktikomix antológiába Henrik által rajzolt, Art of Noise munkacímen elkezdett képregény forgatókönyvíróját, Árva-Szabó Pétert (akit többen inkább nickjén, weapon x-ként ismernek és már készült vele interjú a sorozat keretében), hogy felfedjen nekünk pár műhelytitkot a Vas világ a rend készítéséről.

- Dióhéjban és spoilermentesen mi a Vas világ a rend sztorija és hogyan született az alapötlet?
- Talán a sztori annyira nem is jó szó, inkább csak szituációnak nevezném. Egy alternatív jelent igyekszünk bemutatni, ami görcsösen kapaszkodik a múltba, és ellenáll mindenfajta innovációnak, a modernséget pedig két kézzel igyekszik kigyomlálni a hétköznapokból. A hatalmon lévők nem csak azt deklarálják, hogy minden ami jó, és előrébb viszi a társadalmat, az a múlt értékeiben gyökeredzik, hanem kinyilvánítják egyúttal, hogy az ezzel ellentétes, újító törekvések üldözendőek. Az 1984 és az Equilibrium után szabadon természetesen itt is az emberi szellem csapdába ejtése a cél, de a módszer azért külsőleg különbözik, hiszen nem a nihilizmust akarják az emberekbe táplálni, hanem egy olyan értékrendet erőltetnek, mely egyébként ténylegesen bárki épülésére válna. Vannak persze ellenállók, akik sajátos módon éppen azt a popkultúrát védik tűzzel-vassal, ami ellen olyan sikk manapság kikelni. Képzelj el egy olyan világot, ahol a technót kell védened a népdaloktól.
- Az ötlet egyébként nagyon régi, még 2006 körül írtam a forgatókönyvet egy Rohamos pályázatra. Aztán persze azt a pályázatot is törölték, mintha sosem lett volna. Utána porosodott kicsit a dolog, majd a Galaktika hívószavára előcsalogattam a fiók mélyéről. Aztán persze kiderült, hogy ez a pályázat is megy a levesbe. Remélem nem valami rossz csillagzat alatt született a képregény.

- Honnan ismered Henriket és miért éppen őt kérted meg, hogy dolgozzon veled ezen a képregényen?
- Henriket lassan 5 éve ismerem a k.net kapcsán, még Szabó Zoli ajánlotta őt rajzolónak. Az első közös munkánk után folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, és valamikor 2007 körül neki is állt megrajzolni ezt a képregényt, de aztán félbemaradt a dolog. Sosem gondolkodtam más rajzolóban. Miután a Rohamos pályázat befuccsolt, egyből Henrik jutott eszembe, és mivel ő is megszerette a sztorit, teljesen természetes volt, hogy egyszer összehozzuk majd. A Galaktika csak apropót adott a dolognak.

- Milyen problémákkal találtátok szembe magatokat, így hogy egy pályázatra kellett felkészülnötök?
- Az első probléma az volt, hogy a pályázat első fordulójáig Henrik gyakorlatilag semmit nem tudott foglalkozni a dologgal, márpedig le kellett adni vázlatokat és oldalterveket is. Hála a magasságos MSN messengernek és lustaságomnak, valami ezer éves skicceit össze tudtam kotorni a merevlemezem legmélyebb bugyraiból, és azokat küldtük el. Nagy blöff volt, de bejött. Onnantól kezdve folyamatosan gond volt Henrik akut időhiánya. Piszok nehéz ezt szerelemből csinálni, pláne annak aki meló mellett rendszeresen vállal egyéb munkákat is. Minden tiszteletem H-nak, hogy be tudta fejezni. Probléma volt még a szöveggel is ezen kívül, mert még mindig nehezen lövöm be, hogy mennyi betűt bír el egy ol dal, márpedig a képregényt nem lehetett széthúzni a végtelenségig, ezért nekem kellett erőteljesen ritkítanom. Ez egyébként nyilván általános írói betegség. :)
- Persze mindezek a dolgok eltörpülnek amellett, amivel az elmúlt időszakban kellett szembenéznünk: hiába készültünk több, mint egy éven át, most meghiúsulni látszik az egész. Azt hiszem, ez eléggé taccsra tett mindannyiunkat, nem tudjuk még, hogyan tovább. Abból a szituációból, hogy kapunk x összeget tiszteletdíj gyanánt, és megjelenik a képregény egy nagy példányszámú antológiában, mely újságárusi terjesztésbe kerül, eljutottunk oda, hogy ha beteszünk x összeget (ami egyébként nincs), akkor ki tudjuk hozni 200 példányban és árusíthatjuk majd a börzén, kopott, zöld asztalok mögül. Tegye fel a kezét, aki pályázatra (kvázi megrendelésre) képregényt akar készíteni Magyarországon...

- Mi hír az Elsőkről?
- Az Elsők köszöni jól van. Készülget szépen komótosan, de nem tudjuk még, milyen formában és pontosan mikor jelenik majd meg. Számolgatunk, osztunk-szorzunk, és mindig az jön ki, hogy "na, az, úgy biztos nem". Hiszünk nagyon a képregényben, de azt hiszem mindannyian borzasztóan szkeptikusak vagyunk a jövőt illetően. Hogy jót is mondjak azért: csatlakozott a csapathoz időközben Kovács Péter, aki értékes tanácsokkal és előrajzolással segít kialakítani a végleges formát. A stílus megvan, a forgatókönyv végleges, itt is csak azon múlik minden, hogy a fizetős munkák mellett, mikor van Janinak ideje és ihlete foglalkozni a dologgal. Magánkiadáson törjük a fejünket egyelőre, és ha így lesz, akkor helyet kap a kiadványban egy másik idő előtt búcsúzó steampunk pályázati anyag, jelesül Budai Dénes Gépjárómű című alkotása. Ő áll jobban jelenleg. :)

Most pedig visszaadjuk a szót Henriknek, elvégre mégiscsak az ő fejéhez szegezzük a fegyvert.

- Mi a munkamódszeretek, hogyan fordítod le Péter forgatókönyvét képekre, milyen gyakran egyeztettek?
- Elolvasom amit ír. Elképzelem, valahogy mintha filmet néznék. Megpróbálok belőle képeket kiragadni és azokat megrajzolni. Ez általában inkább csak hasonló ahhoz, mint amit ír. Nem ugyanaz.
- Olyanok lesznek a rajzok amilyenekre sikerülnek. Sajnos egyáltalán nem tudatos, ezért nem vagyok jó rajzoló. Sosem egyeztetünk, a rajz rám marad teljesen. Szar módszer, de lelkes amatőrök vagyunk, ami a végeredményen is látszik.

- Nem jó, ha én rajzolok. Az én asztalom a kihúzás, ez bebizonyosodott már párszor. Geek egyszer azt mondta metodista vagyok, sohasem unom meg és egyenletes amit csinálok.

- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ?
- Egy tetováló stúdióban dolgozom.

- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ?
- Először egy csomó hírességet akartam itt felsorolni, de aztán rájöttem, hogy "személyesen" is ismerek pár rendkívüli figurát. Kurt, Sam, Mike, Keith és még sokan mások, akik hisznek abban, amit csinálunk. Nyavajgás nélkül éveken keresztül beáldozzák a szabadidejüket azért, hogy másokat szórakoztassanak.
- Hasonló mozgolódás indult nem túl rég itthon is, ha a srácok (Hajrá Random!!!) végigviszik, bővül a lista. Hazai alkotók közül Geek komámat és Vass Ricsit emelném ki név szerint, igazságtalanul sok tehetség jutott mindkettejüknek.

- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe ?
- Nem emlékszem pontosan. Szerintem mano barátom és az aliensonline.hu volt az első lépcső. Amúgy is nagyon sokat köszönhetek neki! Köszi manóka!!!! Illetve Zoli79 és a Panel. Pont a minap emlegettük a régi msn csörtéket,  amik során születtek meg a számok. Jó volt.



- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)?
- Napi-heti rendszerességgel levelezek-beszélek egy csomó jóbaráttal, ismerőssel. Mivel senkit nem szeretnék kihagyni, ezért inkább a tételes felsorolástól eltekintenék.

- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ?
- Nem különösebben részletezném. Befektetni nem akar senki, de mindenki profitot akar. A nulláról kellene kezdeni és nem a csúcson, ahogy sokan próbálják....

- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?
- Ezek a kezdeményezések a képregénnyel amúgy is foglalkozó nagyérdemű közösségnek szólnak, létesültek. Remek szórakozás egy börzén vagy találkozón azokkal a barátokkal múlatni az időt, akikkel amúgy év közben csak MSN-en tudunk kommunikálni. A képregénnyel kapcsolatba kerülő emberek táborát nem hiszem hogy ezek nagymértékben bővítenék.

- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?
- Kiváló kezdeményezésnek tartom, és talán idővel komolyabb presztizs értékkel fog bírni. Bár halkan hozzáteszem, hogy évről évre szinte ugyanazok a nevek kerülnek jelölésre, tehát lesz aki sosem lesz díjazott és van aki már többször is lett. Ami nem baj :-)

- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről?
- Nem vagyok tag. Szerintem az Akadémia és a Pinkhell egy reklámfelület. A magyar képregényes életben pedig, minimális energia befektetéssel is rendkívül jól lehet érvényesülni.

- Ugyanez áll az MKSZ-re is?
- Szerintem a magyar helyzetbe úgy illik bele az MKSZ mint esküvői tortára a kutyaszar. A baj, hogy egy olyan egylet jött létre ami megkerülhetetlen és a kiadók érdekét képviseli. A tagok pénzéből gazdálkodnak és próbálják a képregényt népszerűsíteni (nagyobb piacot teremteni) amiből sosem lesz magyar képregény.
- Aki nem lép be, ellehetetlenül, pl tízszeres asztalárakkal a rendezvényeiken. Úgy tűnik, hogy egy bármilyen szerzői kiadványból, a fesztiválon eladható, maximum 100-150 darabból befolyó "haszonra" tart igényt a Szövetség, 40 000Ft-os bérleti díj formájában. Értem én, hogy egy fesztivál megszervezése kiadói oldalról milliós tétel, de talán ezzel szembeállítani pityi pál 300Ft-os fénymásolt füzetkéjéből befolyó profitot, röhejes.

- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?
- Fogalmam sincs. Nem nézek TV-t, és nagyon ritkán olvasok újságot. Ebből kifolyólag ötletem sincs, hogy min kellene változtatni. Nagy általánosságban, talán ha a médiában hitelesnek (nem tudnék neveket mondani, talán nincsenek is) számító személy behatóbban foglalkozna témával, az jót tenne a műfajnak.

- Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ?
- Általában kis lépésekben tervezek és éppen ezért nem is dédelgetek elérhetetlen(nek tűnő) álmokat. Szeretném hinni, hogy egyenként haladva minden re sor kerül el őbb-utóbb. Az élet rövid, de amire jut belőle azt meg fogom csinálni.

- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ?
- Dredd Bíró.

- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél?
- Geektől: Van még abból a fahéjas almateádból?

Aki Henrik további munkáira kíváncsi, az ne legyen rest és látogassa meg a knetes blogját.

Az Anilogue fesztivál sajnos hagyományosan a technikai hibák és szervezésbeli bakik jegyében telik – ennek a fesztiválnak pedig jó eséllyel az a Kells titka vetítés volt a mélypontja, amin én is részt vettem. Negyed óra késéssel adták le az Anilogue támogatói spotot, ezt tíz perc szünet követte, majd ugyanaz a spot újra. Végül elindult a film is, magyar helyett angol felirattal (emiatt egy gyerek végig azt kérdezgette a szüleitől, hogy mi is történik éppen…), de az 5.1-es hangrendszert valaki rosszul dugta be valahova, így a dialógus fele nagyon halkan és tompán hallatszott (aki játszott már ilyesmivel otthon, ismeri ezt a hangzást), csak a feliratok alapján követhettük a sztorit. Tíz perc után azért sikerült keresni valakit, aki ért hozzá, de hogy ezek után miért kellett újraindítani a filmet az elejéről?...

A Kells titka kedves, ám kissé túlságosan is eklektikus mese. A helyszín egy apátság, ahol a szerzetesek legszívesebben minden idejüket kódexek írásával és illusztrálásával töltenék, ám vezetőjük az aranyért portyázó és fosztogató északi népek támadásától tartva minden erejét és minden szabad embert felhasználva egy hatalmas fal építésén fáradozik. Unokatestvére Brendan, a tizenéves főhős, aki eleinte próbálja enyhíteni a feszültséget közte és a szerzetesek között, ám mikor Aidan testvér, a legendás kódexfestő az apátságba érkezik, magával ragadja a félkész, csodálatos könyv varázsa, és nagybátyja ellen fordul. A támadás végül valóban bekövetkezik, ám Brendan legnagyobb problémája mégis a befejezetlen könyv a különleges oldallal, amit úgy tűnik, ő hivatott megfesteni.

A film elszántan egyensúlyozik a főbb történetszálak között: az írországi apátság valós történelmi eseményei összefonódnak a misztikus, A vadon hercegnőjét idéző erdei tündéres szállal és magának a könyv elkészülésének történetével, a túl sok téma azonban némileg tudatzavaros hatást eredményez: (vallás)történelemben vagy a programfüzetben tájékozatlan nézőnek például nehéz felismerni a valós adalékokat, a gyerekek pedig az apátság belső intrikáit követhetik nehezen, hiába élvezik annyira a főként őket célzó mágikus erdei kalandokat.

A Kells titka megrajzolását a kecskeméti magyar rajzfilmstúdióban végezték, amire mindenképpen büszkék lehetünk. Technikailag nincs is probléma a látványvilággal, azonban maga a rajzstílus koncepciója számomra elidegenítőleg hatott a történettől: a nagyfokú stilizáció inkább a Samurai Jack-et idézi, mintsem Hayao tematikailag hasonló történeteit (hiába esett a rendező választása éppen Magyarországra a magyar népmesék animációi miatt).

A One Piece: Erős Világ ettől minden ízében különböző élmény volt, melyre a közönség különböző csoportja valószínűleg egészen másképp tekintettek. Egy több száz részes anime-sorozathoz készült ugyanis a film, méghozzá szám szerint a tizedikként. Na már most, aki a sorozatot nem ismeri, az egészen biztosan úgy nézett a moziban, mint Rozi ugyanott (egy ilyen cipőben járó újságíró ismerősöm a film után megkérdezte: ez most mennyire számított jónak?), aki pedig a One Piece keményvonalas rajongója, igazi jól informált „belsősként” ülhetett be a vetítésre, temérdek kényeztetésre számítva magától a sorozat szülőatyjától, Eiichiro Odától.

Én valahol a kettő között voltam (kb 120 epizódot és egy filmet láttam, utána a Dragon Ball-ból már ismerős rétestészta-effektus és az erőteljes színvonalcsökkenés miatt abbahagytam a sorozatot), de mindenképpen szerettem volna moziban is tanúja lenni Monkey D. Luffy kapitány (aki a kulcstartómon is ott figyel…) és legénysége kalandjainak.

Az Erős Világ e tekintetben felülmúlta a várakozásaimat: nagyvásznon egészen elképesztő hatása volt a One Piece-ből megszokott monumentális harcoknak. Eiichiro Oda pedig semmit nem akart a véletlenre bízni, és eszméletlenül túlzásba vitt mindent. A szereplők speciális képességeitől a lebegő szigetek vadállat-lakosain át (a rendező mindig is szerette a groteszk kinézetű fantázia-lényeket) a több mint félórányi összecsapás-jelenetekig minden egyetlen célt szolgál: gigantikus, megalomán szobrot állítani a sorozatnak, megköszönve a rajongók kitartó lelkesedését (a temérdek bikinis-cicis fanservice képbeállításról nem is beszélve). Az egyre komolytalanabb túlzások, az erőltetett történetvezetés és a néhány kifejezetten gyermetegre sikerült poén azonban még nekem mint (mára kevésbé aktív, ám még mindig büszke) anime-rajongónak is túl sok volt. Régóta remélem, hogy egyszer eljön a pillanat, mikor Oda hátat fordít a biztos üzleti sikernek (legalább egyetlen film erejéig!), és egy komor, gyomorba vágóan kemény és jócskán realisztikusabb filmet készít a sorozathoz, mely néhány szálat le is mer zárni (lásd: Serenity és a Firefly-sorozat). Erre azonban, úgy tűnik, még várni kell - az Erős Világ csak keményvonalas rajongóknak ajánlható.

A film noir és a pályafutása nagy részében a bűn témáját boncolgató Alfred Hitchcock összepárosítása teljesen evidensnek tűnik, ám nyilván oka van annak, hogy ebben a műfajban, viszonylag sok próbálkozása ellenére, csupán egyszer sikerült maradandót alkotnia (Idegnek a vonaton). És az ok egyszerű: Hitchcock a suspense mestere volt, de a film noir jóval több, mint „csak” suspense. A film noir az erkölcsi vákuumról szól, az ellenállhatatlan, romba döntő vágyról, az emberben lakó gonoszról, a világ mocskosságáról, a hatalmas szürkeségről, ami a leginkább csak elméletben létező fehér és fekete közt húzódik. Márpedig Hitchcock legtöbb filmje (ideértve a nagy klasszikusokat is) inkább egy adott, briliáns módon kidolgozott szituációra épül, és nem annyira az emberekre, akik belekeverednek. Így a lélek mélyén kutakodni igyekvő Meggyónomnak pont a legizgalmasabb, legérdekesebb aspektusa marad kiaknázatlan: az emberi tényező.

Logan atyának egy nap szörnyű bűnt gyón meg gondnoka, Otto Keller: meggyilkolta az ügyvédet, akinél kertészként dolgozott. Logan természetesen az ügyben nyomozó rendőrség kedvéért sem törheti meg a gyónási titoktartást, viszont ebből adódó zavart viselkedésével felhívja magára a figyelmet. Amikor kiderül, hogy az áldozat zsarolta feleségét, Ruth-ot és Logant, amiért azok régen viszonyt folytattak egymással, a pap válik az első számú gyanúsítottá.

Paul Anthelme 1902-es színdarabja tökéletes noir-alapanyag. Tele van morális dilemmákkal, bűnnel (erkölcsivel és kriminológiaival), vággyal, tragédiával és eleve, az elképzelhető legtisztább típuskarakterek egyikét (pap) keveri egy mélyen felkavaró, mocskos szituációba. Ebben a műben Logannek és Ruth-nak van egy törvénytelen gyereke, és előbbi az akasztófán végzi Keller tette és önnön hite, meggyőződése miatt. Hitchockot és íróit nem lehet hibáztatni, amiért ez utóbbiakat megváltoztatták az adaptációban – a cenzorok haragja azonnal lesújtott volna. Viszont messze nem ezek a film egyetlen elmulasztott lehetőségei, és a többire már nehezebb bármiféle mentséget találni.

Szerepéből adódóan a főhős passzivitásra van kárhoztatva: nem tehet mást, mint kivárja, hogyan alakulnak a dolgok körülötte, hiszen a rendőrséggel nem szabad beszélnie, Kellerrel pedig – érthető okokból – nem akar. A tétlenség nehéz kiindulási pont egy krimiben, de Hitchocknak elvileg van miből dolgoznia. Logan és a gyilkos kapcsolata gazdag táptalaja lehetne egy feszültségteljes, ellentmondásos érzelmektől izzó drámának, ám a kettejük közti kommunikáció félúton teljesen elsikkad, és a film inkább Logan és Ruth sokkal kevésbé érdekes és jelentős szerelmi szálát domborítja ki, nem utolsósorban egy szükségtelenül hosszú flashback formájában.

A főszereplő végig egydimenziós marad, szilárd (avagy: unalmas) szobra egy olyan meggyőződésének, aminek alapjait az írók látványosan elmulasztottak lefektetni. Krisztusi áldozathozatalát ráadásul kicsit sem kifinomult eszközökkel rágják szájba, gondolataiba merülésekor minimum a kép felét be kell töltenie egy ágaskodó Jézus-szobornak. Hitchcocktól ennél elegánsabb megoldásokhoz szoktunk. És Keller még ennél is rosszabb, ő maga a megtestesült sztereotípia: hazug, aljas, manipulatív, kicsinyes, arcátlan és alakoskodó, de csak hogy teljesen biztosak legyünk benne, hogy tényleg az ördöggel cimborál, ráadásul még német is. A film akkor fut végleg vakvágányra, amikor a finálét a nem különösebben tapasztalt írók (egyikük a magyar származású Tábori György) egy unalmas és sablonos bírósági tárgyalásra hegyezik ki, majd egy kínosan kiszámítható és következetlen deus ex machinával oldják fel a konfliktust. Pedig Hitchcock itt végre teljes joggal hozhatná előtérbe a suspense-t, amihez kevesek értettek nála jobban, de a Meggyónom még ezen a téren is középszerű marad.

Ellenben a képi és zenei kivitelezés első osztályú: Robert Burks, aki a rendező állandó operatőre volt az ’50-es évektől, pályafutásának egyik legelegánsabb, legkifejezőbb, igazi noir-esszenciaként értékelhető munkáját tette le az asztalra. A néző arcába tolt Krisztus szobrok hatását persze ő sem tudta visszafogottabbá tenni, de a látszólag nyugodt és letisztult képeken el-eluralkodó súlyos sötétség, a hosszú árnyékok és az éppen elkapott mimikák (mint a gyónás utáni reggeli jelenetében) tökéletes leképezései a felszín alatt háborgó érzelmeknek, az első két jelenet (Keller hazatérése és gyónása) vizualitása pedig egyenesen lehengerlő. Ugyanez a kifejezőerő a fő erénye Dimitri Tiomkin zenéjének is – a komponista, némileg félretéve saját, főleg westernekben kamatoztatott masszív motívumait, lágy hegedűvel zengett gyönyörűen, ugyanakkor (bal)sejtelmesen romantikus dallamokat. Zenéje sokkal többet elmond a Loganban dúló érzelmi viharokról, mint Montgomery Clift alakítása vagy a forgatókönyv.

Színészi oldalról a filmet a karizmatikus Karl Malden cipeli a vállán, a tántoríthatatlan, következetes nyomozó szerepében. A főhőst alakító Cliften ellenben látszik, hogy nem szokott ilyen passzív, visszafogott karakterekhez, és a magába forduló ember arckifejezését gyakran összetéveszti a teljes kifejezéstelenséggel, míg a szerelmeként tündöklő Anne Baxter egyszerűen csak halovány – O. E. Hasse pedig nem tehet mást, minthogy átadja magát a figuráját elmosó sztereotípiáknak. Nagy kihagyott lehetőség a Meggyónom. Izgalmas, fordulatos krimiként éppúgy működhetett volna, mint lelkek mélyére hatoló, morális témákat boncolgató drámaként, de végül csak egy gazdag és értékes életmű lábjegyzete lett belőle. Ki emlékezne rá ma, ha nem Hitchcock neve állna rajta?

A rövidfilm-válogatások mindig az egyik legérdekesebb részét jelentik számomra az Anilogue-nak, mert igazi ötletbörzék ezek - ugyan nincs annyi idejük elmesélni egy történetet vagy bemutatni egy karakter fejlődését, mint egy egész estés filmnek, a tapasztalat szerint sokszor jót tesz a szűkös keret, legalábbis a kísérletező kedvet és kreativitást tekintve. A Kreatív szabályok hét filmecskés gyűjteményét a zsűri horvát producerként tevékenykedő hölgytagja szedte csokorba, és igen vegyes képet mutattak.

Az első művet - Felkiáltottam az élet ellen. Vagy épp érte. - nem is nevezném történetnek, a remek (komor és indusztriális) muzsika, a dialógusok és zajok hiánya, valamint a monoton, rézkarcokat idéző látványvilág inkább egy szürreális zenei klippet idézett (a Varjú ugrott be a Másféltől). A nyitány egy hajtóvadászat, egy szarvascsorda menekül az őket üldöző vadászkutyák ellől, majd megtorpannak és ellenük fordulnak. A lezárás azonban egy vicces csattanó helyett nyitott, az emberi jellemet és civilizációt az emberi szereplők és szavak hiányában is sikerrel elemzgető audiovizuális mantra. Bejött igencsak! Itt bele lehet nézni.

A külvárosban meglepett, de nagyon: nem hittem volna, hogy Schrammon, Ichi The Killeren, száz másik nyomasztó és felkavaró filmen edződött lelkemet (illetve inkább testemet...) egy 11 perces finn experimentális rövidfilm ennyire képes felkavarni. Ne vegyétek ezt dicséretnek - egy horrorfilm vagy egy torokszorító thriller jó értelemben keni falhoz az embert, A külvárosban viszont hangos és idegesítő zaj-aláfestéssel, a hallásküszöb felső frekvenciatartományát rágcsáló visító dialógusokkal és főleg rengeteg gyorsan mozgó, zavaróan életlen, végül másodpercenként tucatszor felvillanó fekete-fehér vászonnal kíván kibaszni a nézőjével, de nagyon. Persze díjat is kapott - gratulálok. Az pedig csak természetes, hogy semmiféle figyelmeztetés nem hangzott el előtte sem írásban, sem szóban (habár a szerencsétlen magyar szervezőcsajtól az is nagy teljesítmény volt, hogy bele mert szólni a  gerjedő-sípoló mikrofonba, köszönés helyett egy "utálok mikrofonba beszélni" nyitó mondattal...), márpedig ha történetesen a pánikbeteg barátommal vagy az epilepsziás ismerősömmel jöttem volna el a vetítésre, biztosan el kellett volna hagynunk a termet (én így is egész este rosszul voltam - talán nekem is van valami hajlamom ilyesmire?). Ezek pedig nem olyan ritka betegségek, hogy ne lehessen gondolni rá - ha még egy ostoba videójáték is figyelmeztetni a nézőt, a hiperintelligens experimentális filmeket is megértő és megbecsülő zsűritag miért nem tudja? A filmet amúgy itt megnézhetitek, ha ezek után valaki kedvet kapott (fene a gusztusát...), bár kétlem, hogy ugyanazt nyújtja, mint egy sötét, kicsi moziteremben harsogva, ahol a vászon kitölti az ember látómezejét.

A Morana igazi felüdülés volt: pesszimista és sötét ez is, de legalább nem üvöltött és villogott, simán csak unalmas volt. Hőse egy teletetovált vadász egy furcsa világban, repülő kutyákkal és non-stop dugó struccszerű lényekkel... vagy inkább öltönyös üzletember egy összeomlott infrastruktúrájú földi városban? Füst, drogosok, kiáltások, lövések, polgárháborús hangulat.

Hasonló témákhoz nyúlt az ötletes animációs megoldásokkal dolgozó, ám kelletténél éppen kétszer hosszabb Leviathan is, robotként mozgó emberekkel, akik minden nemzetiség zászlaja alatt egy lerombolt templom(?) romjai között meztelenül táncolnak és mosolyogva késeket mártogatnak egymásba, miután bugos PC játékokat idéző pixelfelhős remegéssel életre keltek. Amikor egy percen keresztül csak préssel szétrobbantott, vért és agyvelőket fröcskölő fejeket láthattunk, miközben büszke, himnikus indulók szóltak (okay, OKAY, WE GET IT!!!) - ettől is besokalltam elég hamar.

Az Ő, ki mér sokkal elegánsabb és - talán éppen ezért - sokkal nyomasztóbb volt. Olyan az egész, mint egy, a szokásosnál kicsivel nyomasztóbb Mrozek novella: elbutult és alultáplált emberek karavánja járja a kopár sivatagot, rendre lehajolva egy-egy földre esett müzlis dobozért vagy csokiszeletért. Nem látnak, nem hallanak: szemük előtt képernyők vetítik arcukba a szünet nélküli reklám-mannát. Vezetőjük a Termékeket szaró Bohóc-szörny, egyetlen reményük pedig a képernyőjét leszakító renegát ember, aki végül is inkább öngyilkos lesz, a karaván pedig kihal.

Az Ebéd volt a kedvencem és a begyűjtött nevetések alapján a közönség is díjazta a felüdítő humort (csak az én mániám, hogy egy animációs rövidfilm vagy legyen vicces, vagy legyen meglepő?). Itt gyalázatos angol kiejtéssel ismerteti velünk pár segítőkész narrátor az alapvető fontosságú vendéglátási szokásokat. Nagy adag szocreál és önirónia, hasznos tanácsok, a helyszíneket (ebédlő, konyha, társalgó) összekötő stop-motion animációs betétek és sok elborult arc - ez jól működő receptnek bizonyult.

A piacot szintén élveztem, ez volt a legegyszerűbb darab, szintén sok stop-motion-nel (zöldségaprítás és -mosás, befőttek elrakása stb). Életképek, gyorsított felvételek és persze megszólaló piacosok, finom kapitalizmus-kritika az importált gyümölcsökkel és zöldségekkel kapcsolatban, az áru tapogatása és az ezt övező ellenérzések - egyszóval minden, ami egy piacra kell.

Összességében nem estem hanyatt "a zsűri bemutatkozásától", habár a nyitó és a két záró alkotást sikerült szívembe zárnom - a hétből ez talán nem is rossz arány. Az Anilogue fesztiválok szokásos szervezetlensége pedig a Toldit sem kímélte, bár itt beérték egy szolid késéssel és a bizonyos egészségügyi figyelmeztetés mellőzésével (lásd fent), az Urániás vetítéseken sokkal ordasabb égések is történtek - de erről majd holnap.

George R. R. Martin fantasy-eposzának első könyvéből az HBO minisorozatot készített, jövőre fogják bemutatni. A sorozatot, amely eddig négy darab Biblia-vastagságú kötetet ellett, csak felsőfokú jelzőkkel tudom illetni - én, aki egyébként nem vagyok fantasy-rajongó, fantasztikusan élveztem ezeket az intrikával és vasas vérízzel teli, a szokásos fantasy-baromságoktól mentes kemény regényeket. Az előzetes valamivel kevésbé monumentálisra sikerült, mint vártam...

Ez már megint egy mindenféle különösebb tartalmat nélkülöző bejegyzés, mindössze azért hoztam létre, hogy a kommentekben elmondhassátok és megbeszélhessük, hogy szerintetek melyek az év legjobb filmjei. A szerkesztőségi toplisták majd január elején kerülnek ki a Geekzre.

Ez csak egy, a valódi tartalmat mellőző, a velünk való szocializálódást gerjesztő poszt, amit párhavonta majd újra és újra megismételünk.

Elsődleges fenpédzsünk a fészbukos (where the cool kids are!), de twitteren is meg lehet találni minket, egyrészt a "hivatalos" twitteroldalunkon, másrészt az egyes szerzők magántwitterjeinél. Fent van Forgács doktor, Aertemis, Ramiz, Freevo és természetesen rosszhírű jómagam. Ilyen mennyiségű hülyeségnek a II. Ukrán Front sem tudna ellenállni.

Találós kérdés: hogy lehet rossz egy olyan film, amiben Helen Mirren estélyiben lyuggat szitává egy autót egy böhömnagy gépágyú segítségével? Egy tökéletes világban erre a „sehogy” lenne a helyes válasz. De csak ha még esetleg nem tudnánk, Robert Schwentke gyorsan a tudomásunkra hozza, hogy nem egy tökéletes világban élünk. A Red a „hogy pocsékoljunk el egy remek színészgárdát” versenykiírás idei győztese. Kínos akciókomédia, ami unalmas lövöldözésekkel, fárasztó egysorosokkal, nem létező történettel és olcsó poénokkal próbál lépést tartani  Bruce Willisszel, Morgan Freemannel, John Malkovich-csal és Mirrennel, akik még lábukat lógatva is zsebrevágják az egész produkciót. Igen, sajnos egyáltalán nincs nehéz dolguk.

A Red az a fajta (képregény)adaptáció, aminek alig van bármi köze az eredetihez. Warren Ellis és Cully Hamner háromrészes minisorozata egy erőszakban tobzódó, melankolikus ügynökballada, ami sziklából faragott arcú, állig felfegyverzett, úthenger főszereplőjét napjaink bürokrata puhapöcseinek okulására állította szembe az elkorcsosult modern világgal. A comic gerince (a Régi és az Új összecsapása) a filmben néhány random elejtett megjegyzéssé degradálódott, a konfliktus keserű, már-már abszurd oktalanságát felváltotta egy unalmas összeesküvés, az „egyszerű mint a faék” dramaturigát (a főhőst megpróbálják kinyírni, mire ő nyír ki mindenkit, aki egyáltalán tud róla, hogy a világon van) pedig megfejelték egy rakás teljesen új karakterrel, és (naná) egy-két szerelmi szállal. Ja, és persze komédiát csináltak az egészből. De nem is volna ez baj. Sok jó adaptáció létezik, ami csak kiindulási pontnak használja az eredetit (bár a teljes műfajváltás azért meredek), és mégis működik. A Red alkotói viszont lecseréltek egy egyszerű, de hatásos koncepciót egy eladhatóbbra, amibe nem tudtak életet lehelni.

A képregényhez képest a filmbe pakolt összes plusz matéria ellenére a sztori ugyanolyan szimpla maradt, a forgatókönyv főleg azzal van elfoglalva, hogy feldobálja a labdát a színészeknek – igaz, ők legalább le is csapják. Willisnek elég rutinból hoznia a tökös, megállíthatatlan szuperügynököt, fegyverrel a kezében neki bármit elhiszünk, bár nem egyszer tűnik úgy, mintha csak unalomból vállalta volna a filmet. Morgan Freeman kisujjból rázza ki a tőle megszokott joviális nagypapaszerepet, ami mindig jól áll neki, John Malkovich pokoli élvezetesen játssza túl az évtizedekig LSD-vel agymosott, paranoiás félbolondot, Helen Mirren meg született jéghideg dáma, akiről soha nem hittem volna, hogy ilyen jól áll a kezében egy géppisztoly. Karl Urban, Mary-Louise Parker és Brian Cox „csak” megbízhatóan asszisztálnak, viszont a legendás Ernest Borgnine kurta szerepében is telitalálat, mint a CIA-archívum mindentudó őskövülete. Akcióvígjáték mivolta ellenére a Red igazi színészfilm. És ez ebben a műfajban nem valami jó.

Ha az írónak és a rendezőnek feleannyi fantáziája és gógyija lett volna, mint a castingosnak, a Red az év egyik nagy meglepetése lehetett volna. Sajnos a könnyed, laza hangulatot, ami ahhoz szükségeltett volna, nehéz erőszakkal kreálni – általában vagy jön spontán, vagy nem, és ha mindenképpen sulykolják, az csak ront a helyzeten. Akad ugyan néhány szórakoztató egysoros és pár kielégítő karakterpillanat, de még ezek a színészek sem tudnak csodát tenni, ha a forgatókönyv mindegyikükkel kapcsolatban ugyanazt a poént sütögeti el újra és újra. Az ötletek gyorsan elfogynak, legyen szó akár akcióról, akár humorról, a két elnagyolt romantikus szál még poénszinten sem működik, a cselekmény minden igyekezet ellenére kínosan lassan csoszog előre, a félperces epilógustól meg már a legtapasztaltabb néző is a szék alá süllyed szégyenében. Hogy lehet, hogy egy olyan film, amiben pont a nagyöregek abszolút energikus, fiatalos játékkal kápráztatnak el, maga mégis egy nagypapás modorú és tempójú teadélutánná válik? De ez már nem találós kérdés, hanem költői.

Ha valahol szóba kerülnek a hongkongi filmek, szinte pillanatok alatt beskatulyázzák őket a beszélgető felek, hogy arrafelé csak olyan produkciók készülnek, amikben a kínaiak 20 métereseket ugranak, a levegőben kardoznak, vagy éppen különféle harcművészeti ágakban csépelik egymást. Ez a kialakult kép persze egyáltalán nem véletlen, a helyi filmtörténet szerves részét, sőt, talán a leghosszabb fejezetét képezik ezek az alkotások. Még napjainkban is viszonylag sok mozit forgatnak, amiknek savát-borsát a bennük felvonultatott akció- és kaszkadőrjelenetek adják, azonban ezen filmek aránya évről évre csökken. A helyüket egyrészt átvették a szinte kizárólag csak a helyi közönség számára forgatott kommersz vígjátékok, másrészt időről időre előkerülnek olyan fiatal filmesek, akik megpróbálják felkavarni kicsit az állóvizet.

Jó 10 évvel ezelőtt ilyenek voltak például a Pang ikrek, akik a horror műfajában hoztak újat a Szem című próbálkozásukkal, ám paradox módon ezzel meg is ölték a műfajt, mert azóta szinte kizárólag csak a Szem sikerét koppintó, dögunalmas alkotások kerültek ki a stúdiókból. Rajtuk kívül pedig mindenképpen érdemes megemlíteni a talán legtehetségesebb fiatal rendezőt, Pang Ho-Cheung-ot (nem összetévesztendő a Pang ikrekkel!), aki eredetileg novellaíróként kezdte pályafutását és talán ennek is köszönhetően mindig képes előállni valami eredeti ötlettel.

Ugyan Pang filmográfiája még nem túlságosan hosszú, de mindenképpen tiszteletre méltó, hogy mindössze 37 évesen már 9 rendezés van a háta mögött úgy, hogy a helyi filmipar mágnásai inkább a rutinos öreg rókákat részesítik előnyben, kizárólag a biztos bevételt szem előtt tartva.

Pang stílusának két legjellemzőbb elemét érdemes talán kiemelni, mégpedig a fekete humort, amit sokszor szarkazmussal is vegyít, illetőleg azt a képességét, hogy remek érzékkel választja ki a hétköznapok azon problémáit, amikből aztán valami egészen váratlan sztorit lehet összerakni. Debütáló filmjében, a You Shoot, I Shoot-ban bérgyilkosokat kísérgetett egy forgatócsoport, afféle reality show paródiaként, a szintén remek szójátékot címűl kapott Beyond our Ken-ben a fiatalok párkapcsolatait boncolgatta, az AV-ben a pornóforgatásokat parodizálta, majd jöttek a komolyabb hangvételű filmjei. Az Isabella-ban még kicsit suta módon próbálta Wong Kar-Wai munkáit másolni, az Exodus viszont már minden ízében jellegzetesen Pang mozi. Egy ideig úgy tűnt, hogy kifogyott az ötletekből, hiszen a Trivial Matters-ben saját, még fel nem használt novelláiból készült rövid történeteket ollózott össze, majd hosszú szünetet tartott és csak idén tért vissza, igaz, mindjárt két remekművel. Az év elején bemutatott Love in a Puff a nemrég bevezetett szigorú dohányzásellenes törvényt boncolgatja a dohányosok szemszögéből, míg a most, a sok szócséplést követően végre elemzésre kerülő Dream Home témája a magyar néző számára is kedves lehet, hiszen saját lakásra szert tenni a hongkongi kisember számára hasonlóan nagy terheket jelent, mint idehaza.

A témát igencsak drámainak gondolná a néző, de a rendező munkásságát ismerve biztos volt, hogy egy nem hétköznapi húzással áll elő. Pang pedig egyáltalán nem okoz csalódást, sőt, visszahozza a ’90-es évek elején óriási népszerűségnek örvendett category III mozik véres brutalitását, ugyanis a saját lakásra áhítozó call centeres nő történetéből egy hamisítatlan slasher-t hozott össze.

A történet felépítése nem kicsit hatásvadász, már a nyitó képsorok egészen elképesztő végkifejletet sejtetnek, majd rövidesen az is kiderül, hogy két idősíkban zajlanak az események. Egyetlen éjszaka történéseit szakítják meg időnként a flashback-ek, amikből végül összeáll a kép, hogy mi is vezetett el idáig. Pont ez az egyetlen dolog, ami miatt némi kritikát kaphat a film, ugyanis (a pár évvel ezelőtti japán 2LDK-hoz hasonlóan) hiába jó önmagában mind a drámai, mind a slasher rész, a két zsáner összehangolása nem sikerült tökéletesen, eléggé erőltetett, ahogyan főhősnőnk a mindenki által megalázott és kihasznált irodistából könyörtelen gyilkológéppé válik. Erre persze nyugodtan lehet mondani, hogy mégis, egy slasherben mindez kit érdekel? Csak épp annyira vezetik le ezt a szálat (eléggé kisarkítottan persze), hogy a helyi viszonyokban jártas néző (ne feledjük, elsősorban ez a produkció is a hongkongi belpiacra készült!) már azonosulni tudjon a főhősnővel.

Pang már korábbi filmjeiben is nagy hangsúlyt fektetett a képi világra, ezúttal a többek között Ann Hui-val is együtt dolgozó operatőr, Yu Lik-wai felelt a minél látványosabb jelenetek megvalósításáért. A slasher jelenetek gondos alapossággal vannak a végletekig kidolgozva, szerencsére egyáltalán nem olyan primitív, ötlettelen és igénytelen kivitelezéssel, mint a mostanában divatos japán gore produkciókban, hanem (többé-kevésbé) hitelesen, hihetően, bár a fájdalom kimutatása egyik mellékszereplőnek sem volt éppen az erőssége. A rendező hírnevéhez méltóan pedig hiába a véres brutalitás, a jelenetek többségében megtalálható a jellegzetes fekete humor.

A főszerepet Macau leggazdagabb kaszinótulajdonosának egyik lánya, az ennek ellenére saját jogán befutott Josie Ho alakítja, aki egyébként producerként is jegyzi a filmet. Ez utóbbi tisztségében rengeteget veszekedett a rendezővel, mondván, az eredeti tervekhez képest túlságosan brutálisra sikeredett a forgatókönyv, azonban Pang nem volt hajlandó semmiféle kompromisszumra. A vita egészen odáig fajult, hogy Ho egy külön teasert is leforgatott, aminek gyakorlatilag a Victoria Bay-beli képeket leszámítva semmi köze a végleges változathoz. Josie egyébként tökéletesen alkalmas volt erre a szerepre, hiszen a sok-sok fiatal helyi színésznőcskével ellentétben nem elsősorban a külsejével érte el azt, amit elért, ráadásul nem is kötődik a nevéhez az a fajta „cukiság” és „aranyosság”, mint például a hozzá hasonlóan a 30-as évei közepén járó Miriam Yeung-hoz. Josie-ből egyszerre lehet kinézni a szürke kisembert és a vadállatot.

Mégis, a Dream Home nem miatta lett olyan élvezetes, amilyen, hanem Pang Ho-Cheung elborult ötleteinek köszönhetően. A category III filmek fénykorát idéző, tabut nem ismerő brutalitás mellett a férjek hűtlenségét taglaló feleségek dumái, a főhősnőt minden téren maximálisan kihasználó „lovag”, vagy a hangosan bulizó társaság obszcén és gusztustalan pillanatai ugyanúgy jellegzetes görbe tükröt mutatnak a helyi társadalomról, mint a történet fő szála. Valószínűleg nem ez lesz az év legjobb hongkongi filmje, de a legtöbb vitát és botrányt kiváltó igen, így mindenképpen érdemes rászánni az időt!

December 22 nem jöhet el elég hamar - Charles Portis remekművének ez az új adaptációja olyannyira jól fest, amennyire egy film csak festhet... Pillanat, ezt hülyén fogalmaztam, de értitek mire gondolok... Íme 3 darab nyúlfarknyi előzetes, amelyek amerikai tévéreklámokként futnak.

Az animáció - animációs vagy színészekkel forgatott filmben, videójátékokban és más szoftverekben egyaránt - hihetetlen mértékben fejlődött az elmúlt 10 évben, mára már elértük azt a szintet, hogy még a gyakorlott szemet is megzavarhatja egy profin elkészített CGI jelenet. Ennek azonban igen komoly erőforrásigénye van, a kézzel készített animációhoz pedig kevesen mernek ragaszkodni. A zászlóvivők az USA, Franciaország és Japán, hozzájuk nehéz felérni, búsulunk gyakran itt Európa keletebbik felén - a szerb Technotise azonban nem csak hogy teljesen vállalhatóan néz ki, de még azzal a szexepillel is rendelkezik, ami miatt nem csak egy sablonos cyberpunk a 90-es évek eleje óta elkészült több tucatból.

Az elődöket azért nem tudná (és szerencsére nem is akarja) letagadni a film: bátran használja a sablonokat (kell is neki, sokkal inkább műfaji film, mint filozófikus szerzői avagy művészfilm, habár az is van benne), a Ghost In The Shell-t és az Akirát egész konkrétan is megidézi.

Edit egy egyetemista lány, aki egy nehéz vizsga sokadik elbukása után úgy dönt, drogdíler/utcai sebész ismerősénél beültet a bőre alá egy illegális katonai implantot, amely idegeihez csatlakozva ellátja őt minden korábban elraktározott információval. A lánynak azonban nem csak a tanulási sebessége, hanem az étvágya és furcsa módon szervezetének vasigénye is varázslatosan megnövekedik, később pedig már víziókat is lát. Hamarosan rájön, hogy a beültetett gép terjeszkedni kezdett a szervezetében... A saját testében lakozó ismeretlen horror mellett ráadásul a lopott katonai fejlesztést kereső hatóság is fenyegeti Editet.

A cyberpunk (vagy a rendező által tákolt kifejezéssel élve: cyberfolk) műfaj megszokott történetelemei természetesen mind előkerülnek, a pörgető drogoktól a VR/AR (Virtual ill. Augmented Reality) alkalmazásokon át az implantokig meg az arctalan multikig, de szerencsére könnyeden, a néző előismereteire építve jelennek meg, véletlenül sem túlmagyarázva. A dialógusok pedig teli vannak remekül eltalált, unott-kopott-agresszív utcai szlenggel, szurkákkal és belső viccekkel. Ez teszi igazán plasztikussá a főszereplőt és haverjait, akik napjaikat drogozással, extrém (veszélyes) sportokkal, dugással és más szórakoztató tevékenységgel töltik. A lassanként kifejlődő központi szálat ezek az epizódok kísérik végig, és végül épp ők adják meg a film egyéni ízét.

A látványvilág, mely számomra központi fontosságú egy animációs filmnél, igényesen megrajzolt, még a mozgásfázisokkal való észrevehető spórolás sem bontja meg az összhatást - engem egyedül a főhősnő néha kissé furára-butára rajzolt arca zavart olykor (talán éppen azért, mert más jelenetekben, főleg mikor meztelen, annyira dögösen fest), és a zenék is menők - valóban meglepően összeszedett és élvezetes film ez.

Fun fact a végére, ajándékba: a tengernyi lelkesedéssel és imádattal elkészített, de ismeretlenségre kárhoztatott szerb animációs filmet állítólag egy kamu trailer miatt a történetekre, alapanyagra mindig (ám kiváltképp a legnagyobb kreativitást igénylő történetek, azaz sci-fi-k és fantasy-k esetében) éhes Hollywoodban kérhetetlenül meg fogják filmesíteni. Az eredmény pedig - tekintve, hogy a Technotise legfőbb erényeit odaát a kreatív-keselyűk csapata még bármiféle érdemi munka megkezdése előtt ki fogja vágni a szemétbe - borítékolhatóan érdektelen lesz.

Bár ki tudja? Bekmambetovot is elcsalták végül - hátha meghagyják benne a kelet-európai ízt és azt a kilátástalanságot és kallódás-érzetet, amit errefelé mi annyira megértünk (és talán a világháború miatt a japánok is, az Akirában gyönyörűen jelen van ez az ízig-vérig cyberpunk jellemző)... akkor még volna is értelme tán a megfilmesítésnek.

Imádtuk a Disctrict 9-et, Blomkamp kevés pénzből és rengeteg kreativitásból elkészült sci-fi filmje újabb bizonyíték volt rá, hogy aki tudományos fantasztikumra vágyik, nem feltétlenül Hollywoodra érdemes szegeznie vigyázó szemeit (ahonnan leginkább csak a gyatra Phillip K Dick feldolgozások érkeznek sorra, de inkább ne tennék). Hogy egész estés film lesz-e ebből, vírusmarketingként terjesztett reklám vagy bármi más, még nem tudni, de mindenesetre a halra és disznóra is hasonlító lény oldalára bélyegzett AGM Heartland cégnév állítólag már le van védetve.

A The Walking Dead negyedik része egyben a legjobb is volt a pilot óta. Aggodalmakkal telve álltam hozzá, hiszen az írója az a Robert Kirkman, aki a képregény párbeszédeit előszeretettel fogalmazza dagályosan és szájbarágósan, és inkább mond, mint mutat. Ehhez képest az eddigi legkevésbé didaktikus epizódot szállította, nagyon is hatékonyan alkalmazva „a kevesebb néha több” elvét, amelyet Darabont olyan mesterien mutatott be a premierben.

A cold open megkapó felvételeihez Amy és Andrea üresnek induló párbeszéde társul, amely gördülékenyen hajlik át abba a meghittségbe, amely ebben az epizódban a tábort belengi. Még a megszállottan ásó Jim okozta konfliktus sem teremt különösebb feszültséget, épp csak annyira baljóslatú, hogy ne érezzük túl békésnek a látottakat.

Ezzel kontrasztban a városbeli események nem is lehetnének vészterhesebbek. A fordulatokban, revelációkban gazdag cselekmény közepette sem sikkadnak el a karakterek, különösen Darylt sikerült Kirkmannek jól megfognia. Ahogy az várható volt, a nyilazós redneck az agressziója ellenére józan és ésszerű tud lenni, a mérlege a hasznosság javára billen. Gyakori archetípus a sorozatokban a rebellis, de azonosulható (gyakran közönségkedvenc) szereplő, amit eddig Daryllel szerencsére sikerült elkerülni. Ő nem az a pozitív karakter, aki pusztán az inkonvencionális módszereivel szerez magának ellenségeket, hanem ténylegesen más elvek vezérlik, mint a főhősöket.

Az epizód alapjául szolgáló történet unalomig ismert: a szereplők az erkölcs nevében irracionálisan nagy kockázatot vállalnak, bízva abban, hogy megőrizhetik a lelkiismeretük. Még a sok szempontból újítónak tartott Battlestar Galactica is megcsinált egy epizódot, amelyben egyetlen ember megmentéséért sokakat veszélybe sodortak (You Can’t Go Home Again), ám a The Walking Dead szembement a kiszámítható befejezéssel. A mentőakció nem járt sikerrel, és a hősködés is a lehető legrosszabb következményekkel zárult. A tábor őrizetlenül hagyása katasztrófához vezetett, amire Shane figyelmeztette is őket, és ez teljesen átrendezheti a karakterek eddigi erőviszonyait.

Rick morális fölénye innentől kezdve elértéktelenedett, Shane gyakorlatiassága vitathatatlanul győzedelmeskedett fölötte. A két karakter közti potenciális konfliktuslehetőségre (Lorira) újabb réteget helyez ez a szembenállás, ami messzemenőkig érdekfeszítőbbé teszi a kettejük kapcsolatát. Mindkét karakter más irányba indult el, mint ahogyan a képregényben ismertük meg őket, ám az, ahogyan erre a pontra eljutottak, sokkal természetesebbnek, kézenfekvőbbnek hat.

Ugyanez már kevésbé mondható el a Vatosszal való összetűzés feloldásáról. A városban szerveződött latinó közösség teljesen eredeti ötlet a sorozatkészítőktől, és a hasonlók közül ennek a funkciója a leginkább egyértelmű. Remek húzás volt túlélőket helyezni a városba, és a történetbe is sikerült szervesen, mégis váratlanul beilleszteni őket.

Sajnos a Vatos és Rickék konfliktusának kiéleződése döcögősre sikerült. A feszültség nem volt érezhető a túsztárgyalásos jelenetekben, és a válogatott, badass beszólások zápora is több volt a kelleténél. Az ezt követő fordulat Mama Felipe megjelenésétől kezdve nem akart működni. A Vatosról kiderült, hogy valójában békepárti kisunokák, akik az idős hozzátartozóikat védik a lepukkant otthonban, de az emocionális hatása elmaradt ennek a felismerésnek. Ennek ellenére a jelenet tanulsága miatt megbocsáthatónak tartom a kivitelezésbeli hibákat, hiszen megmutatta, hogy nem lehetetlen embernek maradni a világ végén sem. A Vatos vezetője, Guillermo beszámolója arról, hogy milyen lehetetlen, mégis fontos célok tartják az embereiben a lelket, egészen felemelő volt.

Az epizód végére visszatértünk a képregény által kitaposott ösvényhez. A tábort ért zombitámadás teljesen más kontextusba került, ugyanakkor a cselekménybe sikerült effektíven és szervesen beépíteni. Dicséret jár Johan Renck rendezőnek, aki a kaotikus állapotokat és a szörnyűségeket elképesztően életszerűen tudta bemutatni. Laurie Holden kiemelkedő alakítást nyújtott, szívszaggató volt látni a haldokló húga teste fölötti agóniáját.

További észrevételek:

• Egy Merle-mértékű tökösséggel nem biztos, hogy vitatkoznék, de lehet, hogy elég lett volna eltörni a hüvelykujjamat, ha ki akarom húzni a kezem a bilincsből.
• A városbeli, állkapcsától megfosztott zombilánynál durvábbat televízióban valószínűleg még nem mutattak.
• Greg Nicotero még mindig nem bízik a statisztáiban, ismét magát maszkírozta el, hogy beugorjon megharapni Amyt. Ettől még egy kicsit sántított a jelenet, az Amyt játszó Emma Bell lassabban már nem is próbálhatott volna menekülni a támadója elől.