Lássuk be: bárminek a kapcsán lehet a válságot emlegetni. Hogy valójában egy nagybetűs Gazdasági Világválság miben is nyilvánul meg, azzal mindenki nap mint nap szembesül - legyen az a munkanélküliség, vagy az áremelkedések, esetleg a hiteltörlesztő részletek csillagászati magasságokba emelkedése - egy filmes újságíró azonban más tünetekből tudja lemérni, hogy mekkora is a baj valójában. Az idei Titanic Filmfesztivál - amiről tavaly is megállapítottuk, hogy alapvetően a legjobb hazai fesztiválok egyike - nem sokban különbözik az eddigiektől.

Kezdjük azzal, hogy mint öt éve mindig - amióta Hullámtörők díjjal jutalmazzák a legjobb filmet - most is láthatjuk a versenyblokkban a Kötelező Iráni Versenyfilmet, a Kötelező Dán Thrillert és a Hagyományos Spanyol Művészfilmet. Vannak megint Francia Filmek Amiket Otthon Sem Akart Senki Megnézni - most hazudok, vannak jó francia filmek idén is - illetve a Távol-Kelet olyan alkotásait is megnézhetjük, amiket - sajnos - normális körülmények között filmforgalmazó még DVD-n sem hoz ki. Először a szerda esti megnyitón vált érezhetővé a meghívottak - és az aljas módon besurrantak - számára a Gazdasági Világválság: a szendvicsek szó szerint harapásnyi méretűek voltak, és az ingyen osztogatott bor mennyisége és minősége is töredéke volt az eddig megszokottnak. "Hová lesz a világ..." borongtam kollégáimmal együtt, miközben (az általam meg nem nevezhető likőrmárka) utolsó cseppjeit próbáltuk összegyűjteni a nyelvünkkel az öblös konyakospoharakból, hátradőltünk a karosszékekben a kései Art Deco mennyezet alatt, és nosztalgiával gondoltunk azokra az időkre, amikor még szatyrot is kaptunk a katalógus mellé.

De nem panaszkodom, mert ezeket az apró-cseprő kellemetlenségeket leszámítva magasan kezdett a fesztivál: a nyitófilm Wes Anderson idén Oscarra jelölt Stop-Motion technológiával készített bábfilmje, A Fantasztikus Róka úr volt. A film alapjául szolgáló regényt az a Roald Dahl írta, aki a Charlie és a csokigyárat is köszönhetjük. A történet lényege röviden annyi, hogy a címszereplő - aki korábban a környék nagy zsiványaként fosztogatta a tyúkólakat - mára középkorú, megállapodott családapa. Amikor azonban a család új otthonba költözik, Róka úr olyan lehetőséget kap, amelyet nem tud visszautasítani: három hatalmas, egymással szomszédos tanya várja, hogy valaki kifossza őket - ezzel pedig olyan események láncolatát indítja el, amely az összes állatszomszédja életét felborítja. Aki látott már Wes Anderson filmet - nos, ez sem másmilyen. Ha valakinek nem tetszett a Tenenbaum, a háziátok (bevallom, engem is idegesített az első húsz perce) ez sem fog. De aki képes arra, hogy félretegye az elvárásait akkor jobban fog szórakozni, mintha beszívva nézte volna meg a Wallace és Gromitot egy hatalmas, pulzáló zselétorta tetején. Különös, ugyanakkor elképesztően vicces figurák, nagyszerű párbeszédek és már-már a szatíra határát belülről vastagon súroló történet - kezdetnek nem rossz.

Folytatnám a vidám bábfilmmel megkezdett sort, de nem lehet: Francois Ozon új filmje, a Menedék a következő állomásunk, amelyben Mousse (Isabelle Carré) és barátja, Louise már-már klisészerűen túladagolják magukat, amelyet csak a lány él túl, de van még egy csavar: terhes. A lány elhagyja Párizst hogy megbírkózzon fájdalmával - és eldöntse, mi legyen születendő gyerekével - amikor hónapokkal később betoppan szerelme bátyja, Paul (Louis-Ronan Choisy, aki egyébként a zeneszerzője is a filmnek). Belép a képbe még egy helyi férfi is, Serge, hogy aztán a trió különböző felállásokban tegyen különböző dolgokat - amiket egyébként az ember egy Dél-Francia tengerparti házban tenne. Kevés szex, némi intimitás, három-négy tengerparti jelenet, sok baguette és sok alkohol. A tempója elég lassú, - nyolcvannyolc percet kell végignézni - de aki értékeli Ozon pszihoanalízisét, az úgyis megnézni attól függetlenül, mit írnak róla mások.

Az első nap meg is volt az első skandináv thriller - a dán Szabadíts meg minket a gonosztól! Az alaptörténet elég egyszerű: egy elszigetelt dán falu lakói - köztük Johannes a jófiú, testvére, a semmirekellő Lars, Ingvar, a fiát boszniában elvesztő második világháborús veterán, Anna, az áldozat és Alain, a bosnyák menekült. Rögtön az elején a részeg Lars kamionjával elüti Annát - majd az egészet igyekszik a leglogikusabb gyanúsítottra, Alainre kenni. Azonban az események olyan fordulatot vesznek, hogy senki sem marad sértetlen. Mint a skandináv drámák általában, ez is elég lassan és komikusan indul. Az első negyed óra után azt gondolhatnánk, ebből akár egy cseh bohózat is kijöhetne - azonban a film lassan de fokozatosan elkezd bedurvulni. A szerkezete - mit az a katalógusban is olvasható - Peckinpah Szalmakutyákjára rímel, azonban ebben a filmben nagyobb szerepet kapnak az előítéletek és a mai modern, koránt sem homogén társadalmunk ellentmondásai. Kiderül, hogy nagyon gyorsan a nem hozzánk hasonló ellen lehet fordulni - és ehhez még csak bujkáló rasszistának sem kell lennünk.

/wurlitzer/ Egy filmre volt érkezésem, ami utólag nem is baj, ugyanis a Méhviasz nem tartozik a könnyen befogadható alkotások közé. Sehonnan sehová tartó, szüntelenül folyó párbeszédek, jobbára felszínes locsogások töltik ki a játékidőt. Frusztrálólag hatott, hogy szusszanásnyi idő sem jutott a csendnek, gyakran a mondat közepén van elvágva a dialóg és rögtön következik egy újabb tesze-tosza élethelyzet, amelyben átlagos huszonéves amerikai fiatalok évődnek, bazsalyognak, problémáznak, de leginkább mellébeszélnek. Van azért a Méhviaszban egy negyedórás kisfilmre elegendő konfliktus- és feszültségforrás, vajon beperli-e a használtruhabolt egyik tulajdonosa a másikat, vajon szétválik-e hosszabb időre az ikerpár, vajon összejönnek-e, vajon talál-e munkát, de egyről sosem jut kettőre a film, ahogy a szereplők, úgy a történet is megragad egy köztes állapotban, foglalkoznak ugyan az őket érintő problémákkal, de képtelenek kenyértörésig vinni a dolgot. Felszínes és határozatlan kommunikációjuk rabjai. A súlytalan csacsogás válik a film főszereplőjévé, a tengés-lengés dagasztja másfélórássá a játékidőt, olyan mindennapos szituációk sorjáznak egymás után, amelyekre az ember másnap már nem is emlékszik, hogy megtörténtek vele. Itt mégis a vásznon kell viszontlátnia őket.

Ez a szokatlan a csúcs-, mély- és fordulópontokat szinte teljeséggel mellőző, mondhatni filmszerűtlen szerkezet, sokaknak kikezdte az idegeit: jelentős számban hagyták el a nézők a termet a vetítés alatt. Aki azonban kellő türelemmel van megáldva, és úgy gondolja, hogy van értelme a lényegtelent mindenféle dramatizálás nélkül filmre vinni, azoknak teljes szívből tudom ajánlani a Méhviaszt, mert a semminél azért többről van itt szó. A kihasználatlan lehetőségek és a függőben hagyott döntések filmje a Méhviasz. Egy jól körülhatárolható korcsoportról szól, akiktől már elvárható, hogy elkötelezzék magukat a felnőttlét mellett, ők ímmel-ámmal tesznek is ennek érdekében lépéseket, de azért még sodródó életstílusukat sem akarják feladni. Szorongásaikat, létbizonytalanságukat pedig állandó dumálás mögé rejtik.

„Avati, akit szeretnek alábecsülni, több groteszk fantasyfilmet is készített, köztük a Balsamust (1968), amely egy sarlatánról szól aki hirtelen természetfeletti hatalomra tesz szert, ám impotenciája miatt a nászéjszakáján csődöt mond, és öngyilkos lesz. Későbbi filmjeinek minősége hullámzó, de néha varázslatos, néha döbbenetesen groteszk jelenetek jellemzik őket. Ötödik filmje, a La casa dalle finestre che ridono azonban már a műfaj igazi mesterműve, amely felveszi a versenyt Mario Bava legjobb munkáival." – Phil Hardy, The Aurum Encyclopedia of Horror

Én még egy lépéssel tovább is mennék: a La casa dalle finestre che ridono (A nevető ablakos ház, 1976) a legjobb film, amelyet a halál és a művészet összefonódásáról valaha készítettek. (Másodközlés - a cikk egy korábbi változatát a Filmhu hozta le.)

Hősünk, Stefano belép a sötét padlásszobába. Felkapcsolja a villanyt. A hatalmas tér teljesen üres, kivéve egy embernagyságú homokzsákot, amely egy kampóról lóg. A padláson nincs Stefanón kívül senki, és huzat sincs a helyiségben – a homokzsák azonban ide-oda leng.

Miért?

És miért van az, hogy amikor Stefano a kisváros szélén álló remetelakában -- amelyet csak az emeleten haldokló vén főbérlőnőjével oszt meg -- a konnektorba illeszti azt a viharvert orsós magnót, amelybe egy szifilisz-tépázta festőzseni szalagra rögzített visszaemlékezései vannak befűzve, az azonnal kicsapja a biztosítékot – a felvétel lejátszása azonban mégis elindul, és egy fájdalommal és tébollyal teli hang kezdi beleröfögni az éjszakába beteges gondolatait… „tutti i miei colori”…

Az apró furcsaságok – aztán aberrációk, aztán a csupasz veszettség – tépkedik széjjel a normalitás fátylát, szép lassan, módszeresen. A végére a puszta őrület marad.

Stefano azért érkezett a kisvárosba, hogy a hely híres fiának egyik freskóját restaurálja. A művészt életében és halála óta az „agónia festőjeként” ismerték és ismerik, munkái – amelyekkel tele a város – kizárólag a szenvedés különböző fokozatait ábrázolják. A Stefano feladatául kijelölt nagyszabású kép is ilyen: két felismerhetetlen alak kínozza késekkel Szent Sebestyént.

Telefonon érkezik az első figyelmeztetés: Stefano jobban tenné, ha békén hagyná a festményt. A barátját, az egyetlen embert, aki a faluban jószándékkal van irányába, valaki kihajítja egy emeleti ablakból. Senki sem beszél, a sötét tudás azonban mindenhol jelen van: valami nagyon nem stimmel a hellyel, mindent eláraszt egyfajta miazma.

Stefanónak a festő többi munkájához is szerencséje lesz. Az egyiken egy meztelen nő, kegyetlen férfiarccal. Kik voltak a művész modelljei? Akár ehhez a képhez? Vagy azokhoz, amelyeken a halált örökítette meg?

Egy helybéli lánnyal, Francescával szövetkezve ássa bele magát Francesco a város és a festő történetébe – a kettő pedig valamilyen perverz módon ugyanannak látszik… A férfi évtizedekkel ezelőtt Brazíliából érkezett ide, a nővérei társaságában, akik anyaként és szeretőként lesték minden gondolatát, kielégítették összes vágyát és kívánságát. Egy fotón ott vannak mind a hárman, de valami ezzel a fotóval sem stimmel, valami irritáló, nyugtalanító, szabad szemmel nem látható sugárzik belőle, és Stefano már csak későn, túl későn jön rá a megoldásra, már csak akkor, amikor újra a padlásszobába lép, de a homokzsák helyett már Francesca lóg a kampón és két vakító fehérbe öltözött alak szabdalja szét a húsát és a lelkét…

Még ha minden napsütötte is, a dolgok képesek árnyékot vetni. Mikor a gyermekkor véget ér, az élet alapjaiban megjelennek az első repedések. Ami egyszer tiszta és egyértelmű volt, hirtelen groteszknek hathat. A konstansok szétzilálódnak, szentképeink bemocskolódnak. Újra-orientációra lesz szükségünk.

Avati „Bolognai-trilógiája” (ezek nem fantasztikus filmek, most nem foglalkoznék velük részletesebben) a bűnbeesés előtti időt ábrázolja, egy olyan ember szűrőjén keresztül, aki a felnőtt világ illúziómentes dimenziójában már megvetett lábbal áll. A La casa dalle finestre che ridono azonban arról szól, hogyan siklik ki lábunk alól a talaj, hogyan veszti el az ész a szüzességét – a paranoia királyságáról, a valóság szétcsúszásáról mesél. Stefano realitásérzékelése lassan megbomlik, és a halottak hátrahagyott emlékei, beteg lelkük jelenléte fokozatosan termékenyítik meg az agyát. A festő lassan élni kezd, az ember ellibeg.

De nem csak a jelenrabló múlt illuzórikus gonoszságáról szól a film, hanem a „beteg” szexualitás kórtermészetéről is: megszállottság, incesztus és nemi bajok kavalkádja adja a festő históriáját, akinek a halál kiismerése iránt érzett szerelme, illetve ennek kitárgyalása a művészet végletes, és talán egyetlen létjogosult inkarnációjaként is felfogható. A valóság mitikus témák általi leképezéseként. Semmi sem stimmel, sem a képek, sem a fotók, sem az emberek. Mindennek a mélyén valami más lapul.

Remekmű.

Könyvkritika.

Sosem írtunk még erről a szarról, háménemmost.

Egy lepukkant, retkes-rozsdás helyiségben ébredsz, a klotyóhoz bilincselve. Egy diktafonra rögzített eltorzított férfihang tájékoztat arról, hogy egyetlen esélyed a túlélésre ha levágod a lábadat. Vagy kihalászod a bilincsed kulcsát egy hulla belei közül. Vagy átvágod magad egy Baumaxra való szögesdróton. Ércsük, ugye? Emberrabló sorozatgyilkosunk mindenféle szadizós játékokkal teszi még elviselhetetlenebbé áldozatainak utolsó perceit – ugyanakkor ad is nekik némi esélyt a szabadulásra.

Az alapötlet egyáltalán nem rossz, már sorozatgyilkososfilm-viszonylatban. A Saw azonban rögtön az első perctől kezdve mindent megtesz azért, hogy kiábránduljunk belőle. Pszichó barátunk két férfit bilincselt valami ipari retyó két ellentétes sarkába. Köztük félúton, egyelőre elérhetetlen távolságban egy fejsebéből erősen vérző hulla fekszik. Csupán pár órájuk van arra, hogy rájöjjenek, miért kerültek ide, és hogy hogyan másszanak ki a slamasztikából: elrablójuk az idő leteltével előbb egyikük családját nyírja ki, utána elveszi az ő életüket is. Szóval nem árt, ha sietnek.

A fiatalabbikat Leigh Wannell, a film forgatókönyvírója alakítja. Játéka olyannyira gyenge, hogy eleinte azt hittem, oka van így játszani, a fickó talán egy un. „red herring”: egy, a gyanút feleslegesen magára vonni akaró figura. De elárulom, nem az. A csávó egész egyszerűen tehetségtelen.

A másik férfit Cary Elwes játssza; egy orvost, akit a rendőrség már korábban meggyanúsított a gyilkosságsorozattal kapcsolatban. Hogy ő milyen teljesítményt nyújt, arról lásd alább. Bővebb kifejtést érdemel.

Miközben a bajba jutott sorstársakkal ismerkedünk, rendezőkém mindenféle flesbekkeket (így nevezik a nagyon okos kritikusok a filmes visszaemlékezéseket) vág be a gyilkos korábbi áldozatainak megpróbáltatásairól. Ezekben stilisztikailag folyik tovább az a Fincheres koppintás, ami, gondolom, az alapsztorinál is már eleve nyilvánvaló volt: a Saw a He7edik alacsony költségvetésű kistesója szeretne lenni, de csak gyépés unokaöccs lesz belőle. A flesbekkek a Marilyn Manson videók megoldásait kavarják össze a sztárrendező vizuális ötleteinek koppintásaival, ügyesen ölve ki a szituációkból a legkisebb feszültséget is. Pörög a kamera, hörög az indusztriál-gitár, jól alákrenkölnek a beállításoknak, az alany „jákoblajtorjásan” kezdi el dobálni magát, én meg röhögök, ahogy a számon kifér.

A rétestésztaszerűen nyúló flesbekkek kifulladásával fogva tartott madárkáink társaságába kerülünk vissza, akik kétségbeesetten igyekeznek rájönni elrablásuk okára. A forgatókönyvíró-főszereplő érezhette, hogy némi probléma lehet története izgalomgerjesztő képességével, ugyanis ezen a ponton egy meghasonlott, levitézlett öregzsaru figurájával (Danny Glover) igyekszik azt feldobni, sikertelenül: Glover alakítása majdnem annyira rossz, mint a korábban már emlegetett két jómadáré. Mi a franc folyik itt, ez a rendező csak a legrosszabbat tudja kihozni a színészeiből? Elég az hozzá, hogy erősítés nélkül (Hello! Logika! Ááá, kár erőltetni…) ered az ekkorra már csuhába-csuklyába burkolózott szériális killer nyomába (a látvány az eredetileg szándékolt félelmetes helyett inkább sokkolóan nevetséges).

A finálé több: hasfalszaggatóan szánalmas. Már most citromklasszikussá ért az az üldözési jelenet, amelyben Glover autóval üldözi a lesántult(!) gyilkost: az éjszakai hajsza illúzióját filmesék úgy igyekeztek megteremteni, hogy fekete háttér előtt fel-le hintáztatják az autót (ennyire alacsony nem lehetett a költségvetés!), miközben a szinész elszántan tekergeti a kormányt. Ezt egyszerűen látni kell: a csalás fájdalmasan nyilvánvaló, kileng a cikimérő. Ám ez még sehol nincs Elwes az utolsó negyed órában nyújtott, egész egyszerűen HIHETETLENÜL gyenge szinészi teljesítményéhez képest – ennyire rossz alakítást olyan filmben, amellyel szemben professzionális elvárásokat támaszthatunk, komolyan mondom, még sosem láttam. Gimnazista színjátszókörökben lehet hasonlót tapasztalni, de ott is csak a próbák alatt. Fájdalom és kétségbeesés hihető ábrázolása lenne a feladata – amit helyette művel, azt egész egyszerűen látni kell. Na emiatt talán érdemes megnézni a Saw-t.

Sajnos ez a hulla-gyengén (elnézést) megírt, fantáziátlanul fényképezett és szörnyű-mód eljátszott film bűzlik attól, hogy készítői egy franchise első darabjának szánták, és be is jött a számítás, a széria a mai napig óriási siker, sikerült sokakkal elhitetni, hogy ez a szar, ez horror. Persze ilyesmihez kell a megfelelő befogadó is.

Fűrész (Saw) – amerikai horror, 2004. Rendezte: James Wan. Írta: James Wan, Leigh Whannell. Kép: David A. Armstrong. Zene: Charlie Clouser. Vágó: Kevin Greutert. Szereplők: Leigh Whannell (Adam), Cary Elwes (Dr. Lawrence Gordon), Danny Glover (David Tapp nyomozó), Monica Potter (Alison Gordon), Ken Leung (Steven Sing nyomozó), Dina Meyer (Kerry), Benito Martinez (Brett).

Zatoichi a filmtörténet legcoolabb hőse. Vak, de a kardot senki nem forgatja nála jobban. Ebből majdnem egyenesen következik, hogy az abszolút kedvenc szinészem Shintaro Katsu (mivel a lányoknak bevágott múltkor a bugyi a japáni nevek fonetikus írása olvastán, a további traumák elkerülése végett maradok az angolos írásmódnál) Mielőtt 1962-ben magára öltötte volna ikonikus szerepét (Zatoichi monogatari), eljátszott egy másik vak masszőrt, aki fizikális hendikepjén meg a szakmáján kívül semmiben sem hasonlít Zatoichire, sőt, a jószívű, nagylelkű harcművész mesternek éppen ellentéte: a Blind Menace egy velejéig romlott, gonosz szemétláda. Májusban jön ki a film dvd-n Amerikában. "A blind man capable of rape, extortion and murder..." Előrendelve!

A képregényes interjúsorozatunk következő installációjában egy nemzetközi ismertségben szorosan a Boros-Szikszai páros sarkában lévő magyar grafikust szólítunk elő, aki egyúttal a Magyar Képregény Akadémia jelenlegi elnöke, Hungária kapitány vizuális megálmodója a Galaktika steampunk pályázatára és az amerikai szerepjátékipar nagyágyúinak egyik megbecsült illusztrátora. 

- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal…
- 1974-ben születtem Budapesten. Ötéves koromban vidékre kerültem, Békés megye legtávolabbi sarkába, Battonyára, és ott nőttem fel. 2000-ben költöztem vissza Budapestre, azóta itt élek. 1997-ben jelentek meg először illusztrációim a M.A.G.U.S. szerepjátékhoz. Azóta főállású grafikusként dolgozom kiadóknak, játékfejlesztőknek, reklámügynökségeknek. Leginkább fantasy és sci-fi témájú szerep- és kártyajátékokat illusztrálok. 2008 óta külföldi kiadóknak is dolgozom, most már egyre többet: Wizards of the Coast (Dungeons & Dragons), Catalyst Game Labs (Shadowrun, Eclipse Phase), 13Mann Verlags (Rolemaster, Heredium), RedBrick Limited (Earthdawn), Alderac Entertainment Group.

- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került?
- Ötéves voltam, mikor egy nagyobb srác, megmutatta az egyik Kockást, és abban egy Rahan sztorit. Azonnal megfogott. Aztán persze jöttek az Alfák, Zórád, Fazekas, Korcsmáros, Pif magazin.

- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ?
- Én mindig is inkább illusztrátor voltam, semmint képregényrajzoló. Teljesen más műfaj. Nagyon szeretek részt venni képregények megalkotásában, de egymagam nehezen tudnék megbírkózni egy nagyobb lélegzetvételű dologgal. Persze tervem van, mint szinte mindenkinek, de vannak sokkal fontosabb terveim is az életben. Jelen pillanatban nagyobb mértékben vagyok képregényrajongó, fogyasztó, mint alkotó.

- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ?
- Minden befolyásol, mindenből igyekszem tanulni. Ezerféle behatás ér naponta, minden érdekel, mindenre figyelek, amit értékesnek vagy érdekesnek tartok. Filmek, könyvek, képregények, galériák, művészek... Rengeteg művész volt és van rám hatással, de igyekszem megtalálni a saját stílusomat, amelyben könnyebben mozgok.
- A munkamódszerem teljesen eklektikus. Teljesen változó megbízásoknak kell eleget tennem, egészen különböző igényeknek, nagyon tág intervallumban mozgó határidőkkel, lehetőségekkel és bérezéssel. Ezek is mind befolyásolják a munkamódszeremet. Ami fontos, hogy igyekszem mindenkor a legmagasabb szinten teljesíteni az adott feladatot.
- Jelenleg szinte kizárólagosan digitális eszközökkel dolgozom: iMac, Wacom tábla, Photoshop. Nagyon sokmindent kipróbáltam, és a közeljövőben szeretnék ismét többet dogozni analóg eszközökkel: markerekkel, akrillal papírra.

- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ?
- Mindenfélét nézek és olvasok, amit nem tartok szemétnek. Emiatt a tévé javarészt kiesik, kivéve az ismeretterjesztő csatornákat és nagyritkán egy-két műsort. Olvasni azóta folyamatosan olvasok, mióta megtanultam. Gyakran több könyvet is egyszerre, mellette persze képregényeket is. Stephen Kingtől, Clive Barkertől kezdve a késő középkori Magyarországró szóló történelmi esszéken át a Bibliáig, Pilinszky Jánostól a Planet Hulkon át Carl Saganig tényleg szinte mindent. Legtöbbet persze szórakoztató irodalmat.
- Iszonyatosan szeretem és élvezem az internetet. Nagyon tud inspirálni a rengeteg jó munka, amit látok, a sok művész, akikkel "találkozom". Nem tudom elképzelni a munkám internet nélkül. Azért nem csak a gép előtt ülök állandóan: szeretek kirándulni, utazgatni. Nagyon fel tudok töltődni ilyenkor.
- A zene is nagyon inspirál: Lisa Gerard, Trent Reznor, Alan Jourgensen, Maynard James Keenan, Mike Patton, Rob Zombie dolgai, és ezerféle más. Filmzenék, és pár klasszikus.

- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai?
- Azt hiszem, nagyon lentről kezdtem. 15 éve az ország egyik legelmaradottabb sarkában éltem, munka és kilátások nélkül. Az egész világról nem sok fogalmam volt. John Lennontól olvastam, hogy bármit el tudsz érni, ha nagyon akarod, és én ezt ott, akkor elhittem. Valahol még mindig hiszek ebben. Nagyon fontos volt, hogy Battonyán megismertem Molnár C. Pál művészetét. Láttam, hogy nem az számít, honnan jössz, hanem az, mit teszel le az asztalra.
- Fontos állomás, mikor megkaptam az első megbízásomat a Valhalla Páholytól 1997-ben. Aztán mikor tíz évvel ezelőtt Budapestre költöztem, és dolgozhattam a Varga Rajzfilmstúdióban. Mikor beléptem az MKA-ba. Mikor két évvel ezelőtt ismét szabadúszó lettem, és nem sokkal később ekezdtem külföldi kiadóknak dolgozni. Első munkám a Catalyst Game Labsnak a Shadowrun szerepjátékhoz. Aztán 2009 karácsonyán megbízást kaptam a Wizards of the Coasttól két illusztráció elkészítésére a Dungeons & Dragons szerepjáték magazinjaihoz. Elértem, hogy a szakma egyik legprominensebb art directora, Jon Schindehette felfigyeljen a munkáimra, és megbízást adjon. Itt tartok most.
- És persze a legfontosabb: 16 évvel ezelőtt megismerkedtem egy lánnyal, aki tavaly a feleségem lett. Az a 16 évvel ezelőtti nap életem legfontosabb napja. Fogalmam sincs, hol lennék és mit csinálnék ma, ha aznap nem találkozunk.

- Szerepjátékot már csak illusztrálsz vagy még játszol is?
- Életemben egyetlen egyszer játszottam, akkor is Call of Cthulhut. Nagyon élveztem, de aztán soha nem volt alkalom, társaság. Mikor M.A.G.U.S.-t illusztráltam, sokat beszélgettem a szerzőkkel, alkotókkal, és elolvastam mindent, tehát teljesen képben voltam. Valamilyen szinten az összes világot ismerem, amihez rajzoltam, a külföldi kiadóknál pedig egyébként is ott vannak az art directorok, akik a fejlesztő csapattal szorosan együttműködve ellátnak minden szükséges információval.

- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ?
- Amikor az, amit csináltam, tetszik azoknak a kollégáknak, akikek adok a véleményére. Amikor tetszik a feleségemnek. Amikor Jon Schindehette azt írta, hogy felfigyelt rám. Amikor Brent Evans, a Catalyst art directora hihetetlenül pozitív ajánlólevelet írt rólam. És persze mikor pozitív visszajelzést kapok az olvasóktól, játékosoktól.

- A szívednek legkedvesebb műveid ?
- Nem nagyon tudnék kiemelni. Van egy pár, mind más-más miatt. Régi cuccok, amiket festettem; pár újabb, digitális csillivilli; és néhány, amit még nagyon-nagyon régen rajzoltam és nem is publikusak.

- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ?
- Az illusztrációkat majd meglátjuk, ami jön. Nemrég beültem kicsit melózni egy játékfejlesztő céghez, de azért ha beesik egy-egy megrendelés, nem utasítom vissza.
- Vagy másfél éve tervezgetek egy képregényt, de nem szoktam róla beszélni csak a családban, mert egyelőre nem sok esélyt látok a megvalósítására. Hosszabb lélegzetvételű lenne, amolyan Frank Milleres borongósba oltott késő-középkori Rambo-sztori. 1456, Magyarország - de egészen más megközelítésben, mint ami mondjuk a Botondból lehet ismerős. Egyelőre még a sztorin agyalok: Cserkuti Dávid mondta egyszer, hogy ez az én Ostor-projektem, és sajnos van benne valami. Mindenesetre rengeteget foglalkoztam a témával, olvasgatok mindenfélét, jegyzeteltem egy csomót, és elalvás előtt a sötétben próbálom összeilleszteni a fejemben már meglévő darabokat.
- És persze Szabó Jenővel, Felvidéki Mikivel szeretnénk folytatni a Pernyét.

- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ?
- Simon Bisley. First and last and always.
- Mike Mignola. Zseniális író és rajzoló. Komolyan használom a zseni szót, de esetében már ez is elcsépeltnek tűnik, ugye.
- Ben Templesmith. Épp annyira béna rajzoló, hogy ez rákényszerítse egy összetéveszthetetlen stílus létrehozására. Jelenleg számomra a tökéletes képregényalkotó. Nem író, nem rajzoló, hanem olyan valaki, aki képregényben gondolkodik. Sokszor szokás ezt mondani, de mégis elképesztően kevés ilyen pali van. Templesmith végtelenül laza mind a munkái, mind a magánélete terén (amibe jelentős bepillantást enged, lévén állandóan a neten lóg és beszámol szinte mindenről).
- Guy Davis. Imádom a BPRD-t.
- Tsutomu Nihei. A Snikt miatt kezdtem el mangát olvasni, és a Blame! a mai napig meghatározó élményem.
- Alan Moore, elsősorban az Extraodinary Gentlemenért. Nem mindent kedvelek tőle, de a LoEG 2-t rendszeresen újra kell olvasnom.
- Frank Miller. Mostanában elég sok Millert olvasok. A 300, pár Sin City (leginkább a Yellow Bastard), egy-két jelenet a The Dark Knight Returnsből: mind nagyon erős élmények.
- Cserkuti Dávid. Sajnos kevés képregényt rajzol, de látom a rengeteg storyboardot és illusztrációt, és mivel ismerem a képességeit, ennek ellenére a legjobbnak tartom.
- Gáspár Tamás. Dettó.
- Marabu. A Dodókat is kedvelem, és naponta rácsodálkozom a karikatúráira. Elképesztően intelligens.
- Zórád Ernő. Etalon.
- Futaki Attila. Bevallom, a stílusát nem annyira kedvelem, de példaértékű, amit tesz és amit elért. Ezért szeretném őt is megemlíteni, mivel erősen hiszek a jó példákban és a példaképekben. Ha a médiában a tasnádik helyett a futakikból csinálnának "celebet", sokkal előrébb tartanánk - nem csak képregényes téren.

- Az európai vonalat nem követed ? Fumettik, BD-k ?
- Ha környező országokban járok, mindig beszerzek ezt-azt a helyi felhozatalból. Franciául sajnos nem tudok, így csak pár BD-m van, amiknek tetszenek a grafikái. A Patt Mills – Oliver Ledroit-féle Requiemet gyűjtöm, abból minden kötet megvan. Olaszországból, Lengyelországból, Szlovéniából hoztam képregényeket, de elolvasni azokat sem tudom.

- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe ?
- Ábrai Barnabás, vagyis Geek hívta fel a figyelmem az MKA-ra. Zorrónak, mint elnöknek írtam egy levelet, melyben magáztam, és bemutattam a munkáimat. Kérte, hogy inkább tegeződjünk, és be is vettek a csapatba.

- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)?
- Szoktam fórumozgatni a kneten. Bayer Tónit, Kiss Ferit, a kiadók embereit megtalálom néhanapján, és ők is engem. Jó barátságot ápolok a ComicsInvest és a Trillian munkatársaival. Az MKA miatt nap mint nap beszélek, levelezek alkotókkal. És persze az MKA tagjaival is napi szinten tartom a kapcsolatot.

- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik…
- Talán elértük azt a réteget, akit érdekel a képregény, és ez nálunk ennyi. Lehet, hogy felesleges azon agyalni, hogy mivel lehetne még több embert rávenni a képregényolvasásra, mert itt nem fog ennél több ember képregényt olvasni - nem érdekli őket, ha fejen állunk is. Nem az a baj, hogy elégtelen a kínálat: ha a 300, a Watchmen, a Sandman nem fogy tízezres példányban, akkor a feketefehér hungaro-scifihorrorok sem fognak. Néha felbukkan egy-egy példa környező országokból, hogy elképesztő siker egy ottani képregény, tízezer példányban elfogyott. Nem hiszem, hogy ez azt jelenti, hogy attól kezdve minden képregény jobban fogy. Ha néha születik egy-egy sikeres képregény, attól még nem fognak több képregényt olvasni az emberek, legalábbis nem várható gyors és látványos siker. Szerintem a most meglévő piacra kell koncentrálni, őket megtartani, és a képregény megítélésén megpróbálni változtatni, hogy azok, akik ugyan nem vásárolnak képregényt, a gyerekeiknek majd vegyenek. Ha azért nem vesznek, mert hülyeségnek tartják, az baj - ha csak azért, mert nem érdekli őket, azzal szerintem nincs különösebb probléma. Engem sem érdekel az opera.

- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?
- Mindenképpen segítenek. A netes portálok szerintem elsősorban a rajongóknak szólnak, a rendezvények ellenben, a nyivánosságuk és látványosságuk miatt, éppen a "kívülállók" megszólításában játszhatnak nagy szerepet. Sajnos ez utóbbit látom megtorpanni az utóbbi időben. A legutóbbi, sokak átal kudarcként elkönyvelt fesztiválról írtam netes fórumokon:
- "Nem igazán látom, jelenleg mi vonzaná be az embereket egy-egy ilyen fesztiválra. Amit látok (és nyilván némiképp MKA-s szemmel is nézem most a dolgokat): korábban voltak nagyméretű képregényfigurák, divatbemutató, kiállítások, kiállításmegnyitók, lufik, zene... Ezek között a díszletek között szívesen pózoltak a képregényes élet szereplői, vagyis kiadók, alkotók - de a tévéstábok is örömmel bujkáltak közöttük, mutogatták őket. Egy-egy ilyen megmozdulás a "külsősök" számára is érdekes lehet, pl. számos olyan emberre emlékszem, aki eljött egy-egy kiállításra vagy annak megnyitójára, holott egyébként egy börzére vagy szűkebb értelemben vett képregényes megmozdulásra soha. És ha már ott voltak, vásároltak is ezt-azt. Ezeket az embereket teljességgel hidegen hagyják számukra megjegyezhetetlen nevű japán rajzfilmesek vagy a Kukizine nulladik száma - és ezek az emberek így otthon is maradnak.
(...)
valamiképpen érdekessé kell tenni ezeket a rendezvényeket a nagyközönség számára, mert ha a szervezők csak képregény-fanoknak szóló, börze-szintű "élményeket" tudnak kínálni, akkor sajnos nincs mit csodálkozni a börze-szintű részvételen sem. Ha most megnézem a korábban és az idén készült fotókat, hatalmas kontrasztot látok: több sorban befüggesztett képregényoldalak között képregényes ruhákban masírozó lányokat látok, akiket Réz András, Pierrot, meg tévések figyelnek - aztán meg ürességtől kongó teremben pár tucat példányban sokszorosított fanzinjukat árulgató egyetemista srácokat látok, börze hangulatban. És félreértés ne essék, én örülök az ilyen kiadványoknak, de én egy képregényrajongó vagyok."
- A fesztiváloknak arról kellene szólniuk, hogy megmutatjuk a külvilágnak, mi is ez az egész. Olyan programok, látnivalók kellenek, amelyek becsalogatják az embereket, a családokat.

- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?
- Értékesnek és iránymutatónak gondolom. Kell, hogy legyen egy ilyen "évértékelés", és soha nem értem, mikor valaki elitizmust kiált a díjjal kapcsolatban. Szerintem vannak nálunk olyan emberek, akik el tudják dönteni egy képregényről, hogy az jó-e vagy sem. Persze én sem mindig értek egyet a döntésükkel, de minden díj, kitüntetés esetében vannak eltérő vélemények. Talán a díj presztízsén kellene változtatni: pénzjutalom, valami kézzelfogható trófea és nagyobb nyilvánosság mindenképpen jót tenne.

- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről?
- Az MKA elnöke vagyok, és soha nem értettem, miért nem akar mindenki MKA-s lenni.
- A legnagyszerűbb lehetőség ma Magyarországon arra, hogy képregnyalkotóként vagy -rajongóként egy közösség tagjaként tevékenykedj. Ahogy itthon, úgy külföldön is az ilyen közösségekben lehet a legtöbbet tanulni képzőművészként gyakorlati dolgokról. Hihetetlenül sokat tanulok a világ minden tájáról összejövő kollégáktól, most legutóbb például éppen egy Jon Schindehette által kezdeményezett netes communityben.
- Úgy vettem észre, hogy általában két probléma van az MKA megítélésével. Az egyik, hogy egy közösség, és nálunk sokan idegenkednek attól, hogy valami közös részesei legyenek. Valamiért azonnal az elitizmus vádja éri az embert, ha ilyesmibe kezd. Pedig nem az MKA határolja el magát azoktól, akik nem akarnak a tagjai lenni, hanem éppen fordítva. Ez az egyesület nem csak azért jött létre, hogy alkotókat tömörítsen. A cél egy színvonalas, színes antológia megjelentetése, kiállítások rendezése, pályázatokon való részvétel is, a tehetségek gondozása - a magyar képregény népszerűsítése minden téren. És szerintem a képregény nem a szerzői kiadványok vásárlói között szorul népszerűsítésre.
- A másik, hogy – valószínűleg mert képzőművészek alapították – az MKA-n állandóan a kifogyhatatlan képregényáradatot kérik számon, amelyet ontania kellene. Ez áll az alakuláskor megfogalmazott kiáltványban: “Az Akadémiának (...) tagja lehet mindenki, aki szívén viseli a magyar képregény sorsát, és annak fejlődését, kibontakozását tevőlegesen és kellően magas színvonalon elősegíti."
- Ennek egy pályázatíró, egy titkár legalább annyira részese lehet(ne), mint egy rajzoló. Hiába rajzolsz meg egy képregényt, ha azt szeretnéd, hogy olvassa is valaki, az még édeskevés. Páran napi szinten, elég sokat dolgozunk, de sajnos az energiáink végesek.

- Miért döntöttél úgy, hogy elvállalod az elnökséget ?
- Az előző elnök, Zorro eléggé belefáradt a rengeteg teendőbe, amit az egyesület megkíván. Ez kívülről nem is látszik, de elég sokat kell ügyintézni, levelezni, ráadásul Zorro emellett a PinkHellt is főszerkeszti, alkotni is szeretne bele, és valamiből emelett még meg is kell élnie. Egy hosszú folyamat vége volt, hogy lemondott, és ekkor felmerült, ki vállalná helyette az elnökséget. Én úgy gondoltam, tudnék tenni ezt-azt, ami a javára válna az MKA-nak, és éppen voltak fölös energiáim és egy kis időm is erre. Aztán sok minden nem úgy alakult, ahogy terveztem, és az egyesület sem úgy működik már, mint régen. Sokszor bizony elég nehéz csinálni, sokat kivesz az emberből, és ezek tényleg olyan dolgok, amik nem jelentkeznek közvetlenül képregényoldalak formájában – de ahhoz, hogy megjelenjen színes magyar képregény antológia, létrejöjjön egy kiállítás, nem elég csak képregényeket készíteni. Az még csak egy darab papír vagy egy fájl a gépeden. Szóval láttam, látom a tehetséges alkotókat, és szerettem volna a munkámmal valahogyan segíteni nekik a publikálásban: ezért vállaltam az elnökséget.

- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?
- Szerintem különös csodabogaraknak tekintik a képregényolvasókat. Az alkotók megítélése talán egy szinttel jobb. Az elfogadottságon úgy lehetne változtatni, ha nem valamiféle kívülállókként tekintenének a képregényesekre. Erre kínálhatnának nagyszerű alkalmat a látványosabb, családbarátabb fesztiválok, kiállítások, programok.
- Az MKA-val igyekszünk részt venni olyan kezdeményezésekben is, amelyek a képregényt még nemigen ismerők táborát célozzák meg. Jelenleg például az egyik önkormányzatnak nyújtunk segítséget egy több országot magába foglaló Európai Uniós projektben, melyhez képregényes megjelenést, képregénypályázatot találtak ki a szervezők. De az 56-os óriásplakát képregények is egy remek alkalom volt arra, hogy felhívjuk az emberek figyelmét a képregényre, és egyben egy komolyabb mondanivalóra is képes médiumot mutassunk be. Volt és van is visszhangja ezeknek a dolgoknak, és jelentősen javítanak a képregény magyarországi megítélésén.

- Guillermo del Toro számtalanszor hangoztatta, hogy réges-régi álma, miszerint filmet forgat Lovecraft Az őrület hegyei című kisregényéből. Úgy tűnik az álom lassan valósággá válik. Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ?
- Nagyon sok pénzről van szó ?
- Mindenképpen elköltöznék az országból legalább egy időre, mert szeretnék világot látni. Öt vagy hat gyereket vállalnék, és örökbe is fogadnék amenyit csak tudok. Alapítványokat hoznék létre rászorulók megsegítésére. Ezek számomra sokkal fontosabb dolgok, mint filmek vagy képregények.
- De a témánál maradva : talán főállást biztosítanék pár embernek (nem kizárólag jelenlegi MKA-soknak), és bazijó képregényeket adnék ki. És persze megcsinálnám a saját 1456-os projektemet.

- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ?
- Talán Rahan. Piszok jó lenne igazi, élő neandervölgyieket meg ősállatokat látni.

- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél?
- Ha valakitől kérdezni szeretnék valamit, azt megteszem. Nincsenek fel nem tett kérdéseim.

További nagyszerű Tikos Péter illusztrációkat találhattok még a blogján és a deviantartos galériájában.

Jimmy Wang Yu egykor Ázsia legnagyobb filmsztárja volt. Chang Cheh és a One-Armed Swordsman (1967) tette azzá. Ez a forradalmi wuxia (kínai, kardozós kalandfilm) az akciófilm egész műfaját megújította. 1970-ben Wang Yu rendezőként debütált, összehozta a Chinese Boxer-t, az első igazi modern kungfu-filmet, amelynek főszerepét saját maga játszotta. A siker elsöprő volt, és akcióhősi trónjáról csak Bruce Lee tudta letaszítani. A Shaw Brothers stúdió vezetősége túlreagálta Wang Yu népszerűségének megingását, villámgyorsan leírták az egykori aranytojást tojó tyúkot, és inkább olyan fiatal tehetségek filmjeit, mint Ti Lung vagy David Chiang – akik szintén Chang Cheh felfedezettjei voltak – kezdték előnyben részesíteni.

Wang Yu megsértődött, és áthurcolkodott Tajvanra, ahol alacsony költségvetésű független filmek tucatjainak főszerepét játszotta el. Legtöbbjük tényleg maximum csak egy említésre méltó, bár vannak köztük megrázóan szórakoztató „trashgránátok” is, pl. a One-Armed Boxer vs. The Flying Guillotine (1975), amelynek története már címéből is kikövetkeztethető, vagy a Return of the Chinese Boxer (1976), amelyben Wang Yu az ellene masírozó kungfu zombikat dinamittal intézi el. A Shaolin halálkaravánja (ez az Iron Fist Adventures német címe) szintén a tajvani „óccsóprodukciók” közé tartozik és hasonlóan nyugis film.

Közép-Belső-Alsó Mongólia, valamikor régen: Wang Yut (Wang Yu) mélyen megrázza barátai erőszakos halálának híre. Az istenadták karavánnal utazó kereskedők voltak, innen a film német címe, a Shaolin halálkaravánja (eredetiben Ich habe eine Kokosnuss in meiner Unterhose), érted. Wang Yu tíz éven át kutatja a gyilkosok nyomát, míg nem egy apró faluban sikerül becserkésznie az ellent. Bunyó készül…

Na most talán nem árt megjegyezni, hogy a filmben semmi „shaolin” nincsen. Se shaolin pap, se shaolin kolostor, se shaolin semmi. Stilisztikai szempontból ráadásul a film inkább hasonlít a spagetti westernekre mint a kungfu-filmekre, amely érzethez csak hozzáad, hogy a történetben meglepően sok a lövöldözés. A látásmód nihilista: a szereplők vagy a sivatag semmijében vagy a halódó falu poros utcáin csapnak össze. Minden és mindenki vagy készül beadni a kulcsot, vagy már beadta, csak ottfelejtették (őt, nem a kulcsot). A történés helyszíne szintén szokatlan, a kínai (hongkongi vagy tajvani, most mindegy) harcművészeti filmek nem szoktak a mongol isten háta mögött játszódni, akár vakmerőnek is nevezhetjük a forgatókönyvet ebből szempontból. Ennek oka természetesen Wang Yu xenophobiája: miután korábbi filmjeiben több japánt ölt meg, mint a II. Világháború, új ellenségnemzet után nézett, akiket a Kínát oly sok ezer éven át szaggató szomszédokban vélt megtalálni. Persze a mongoloknak szőrsipka meg mindenféle brutálisnál brutálisabb, állati eredetű kiegészítő dukál, a kellékes (már ha volt egyáltalán) ebből a szempontból kiélhette perverz hajlamait. A film legszebb nüansza az a csávó, aki valamilyen teljesen értelmezhetetlen oknál fogva echte Ray Ban napszemüveget hord, és gyakran premier plánban bámul bele a kamerába. Ezek után az ember már meg sem lepődik, mikor aláfestő muzsikaként az Oroszországból szeretettel zenéje robban be… Tajvan Trash at it's best.

Az akciójelenetek nincsenek éppen lélegzetelállítóan megkoreografálva, bár tajvani kungfu-filmről lévén szó ez nem meglepetés. A finálé vérmocskossága a Chang Cheh-érát idézi: szemkivájás, késelés, csonkítás rogyásig. E tomboló erőszakmotívumok bevetése, mint már több korábbi filmjében is, itt is egyértelművé teszi a Wang Yu és Chang Cheh mazochista rokonlelke közti párhuzamot.

Iron Fist Adventures (alternatív címek: The Adventure, The Adventure Sandstorm, Todeskarawane der Shaolin, Wang Yu – Eine Faust wie Bruce Lee, Wang Yu – Das Todesduell). Tajvan, 1972 vagy 1976. Rendezte: Wang Scott (Su Li). Szereplők: Jimmy Wang Yu, Ming Chen, Ya Pu Fung, Cha Tong és mások.

A közhiedelemmel ellentétben 2010. április harmadika nem az iPad eljövetele révén vonul majd be a popkultúra történelmébe, hanem a Doctor Who visszatérésének napjaként. A klasszikus sorozat rebootjának kvázi-rebootja annyira ideális időpontban startolt, hogy a geekek mostantól saját epikus feltámadástörténetet ünnepelhetnek az évnek ebben a szakában.

Mielőtt az ötödik évad premierjét kritizálni próbálnám, le kell szögeznem, hogy a Russell T. Davies vezénylete alatt újjáélesztett sorozatból eddig vajmi keveset láttam. Akármennyire is kedveltem a korábbi két új doktort, nem tudtam túltenni magam a camp stílus fogalmát végletekig kimerítő megvalósításon és a gyakori, ingujjból előhúzott megoldásokon. Ebből kifolyólag megváltás volt számomra az, hogy a gyártásvezetői gyeplőt Steven Moffat vette át, már csak az új címszereplőtől, a mestert idézve britesen ortopéd fejű Matt Smithtől tartottam.

Ismeretlen okból a sorozat készítőinek feltett szándéka, hogy egyre kevésbé férfias doktorokat vonultassanak fel, amit Matt Smith azzal tetéz, hogy arcátlanul fiatal, és lényegében ismeretlen is a hazájában. Mivel halmozottan hátrányos helyzetből indult a karizmatikus Christopher Ecclestonhoz és a megnyerő David Tennanthez képest, nem csoda, hogy az első epizódja teljes egészében őköré épült.

Steven Moffat gyorsan kiradírozta a forgatókönyvéből a TARDIS-t, a szonikus csavarhúzót és a hozzájuk kapcsolódó technológiai fantázia-fitogtatást, hogy a karakterére koncentrálhasson. A megoldás olyan jól bevált, hogy Matt Smith a rendelkezésére bocsátott egy órában a Doktor minden oldalát képes volt megcsillantani, és egy percig sem múlta alul elődeit. Mi több, megkockáztatom, eddig egyedül ő találta meg a kellő egyensúlyt a komikus lazaság és a fellengzős komolyság között.

A regeneráció utóhatásaként jelentkező csetlős-botlós, slapstick humort nem tudtuk elkerülni, de ha a Doctor Who íróinak meggyőződése, hogy ez az instant szimpátia titkos alapanyaga, akkor le kell nyelnünk a békát. Smith ugyan ebben is lubickolt, de Moffat szellemes egysorosainak hála később meg tudta mutatni a doki öntudatosan komikus énjét. A kis Amelia Pond konyhájában játszódó jelenet megállíthatatlanul beszippantott a Who-hangulatba, másodpercek legforgása alatt rabjává váltam az új doktornak.

Az útitárs Amy szerepében Karen Gillant és a lábait ismertük meg, aki egyszerre tűnt elbűvölőnek és mélyen konfliktusos személyiségnek. Meglepően jól működik az alkímia közte és Matt Smith között, bár a premierben meglehetősen háttérbe szorult a karaktere, csak el-elkapni tudtuk a benne rejlő feszültség lehetőségét. Az utolsó jelenet mindenesetre ígéretet tett arra, hogy nem fogja mindvégig elhomályosítani őt az excentrikus Smith, sőt, az eddigi legizgalmasabb útitárs-doki dinamika elébe nézhetünk. Kíváncsi vagyok, hogy fog teljesíteni Gillan egy proaktívabb szerepben, amikor nem elkerekedett tekintettel kell rácsodálkoznia a főhős által prezentált képtelenségekre.

A háromszoros Hugo-díjas Steven Moffat nem élete legjobb forgatókönyvével támogatta meg a színészei játékát, de legalábbis egy decens évadpremiert tett le az asztalra. Szinte teljes egészében mellőzte a sorozatra gyakran jellemző erőltetettséget, bár azt nem tudom megbocsátani, hogy a TARDIS a Föld számos pontja közül éppen egy plot device közvetlen közelében landolt. Nála még a legnagyobb képtelenségek is logikusnak tűnnek, a cselekményei mindig következetesek. Tökéletesen kitöltötte az adásidőt, üresjáratok nélkül, lenyűgöző ötletességgel vezetett végig a történetén.

A hozzám hasonló újoncok számára kedvező egyalkalmas sztori feszült és izgalmas tudott lenni, miközben újra bemutatta a Dokit, a bolondosságával, a felsőbbrendűségével, a felfoghatatlan intelligenciájával és az univerzumban betöltött szerepével egyaránt. Az évad átívelő szálának magvait óvatosan, ügyesen hintették el, a Silence will fall kijelentés sokáig fog a spekulálni vágyók számára munícióként szolgálni.

Steven Moffat a saját képére formálta a Doctor Who-t, és teljes győzelmet aratott. Hősünk új, szupermenő logóval, tágasabb és analóg kütyükben gazdagabb TARDIS-szal, vadonatúj szonikus csavarhúzóval, valamint egy hipszter ruhatárával és hajviseletével gazdagodott. Hogy Moffat víziója vagy Smith sármja tehet-e róla, azt nem tudom eldönteni, de az első óra végére már meg is szoktam az éles váltást.

Jamada Futaró 1967-es regényét, az un. Jagiu-trilógiának ezt a második részét a filmesek és a mangakák többször is feldolgozták, de Fukaszaku Kindzsi 1981-es adaptációja közülük a leghíresebb. Az eredeti cím, Makai tensó nem "szamuráj reinkarnációt" jelent (az amerikaiak fordították félre, mi meg átvettük), hanem "démoni reinkarnációt", feltámadást a pokolból.

Az alapvetés szenzációsan, ponyvásan cool, mint ahogy az egész film is történelmi töredékek képregényesztétikán átszűrt dark fantasy-pacsmaga. A sógun hadserege lemészárol 37000 keresztényt, ám a vezetőjük, Amakusza Siro (Szavada Kendzsi) a síron túl nem talál nyugalmat, visszatér a halálból, és felesküszik a sógunátus elveszejtésére. Célja elérése érdekében végigjárja Japánt, és híres, halott harcosokat csalogat vissza az életbe, köztük a szamurájok szamuráját, Muzasi Mijamotót (a felismerhetetlenre maszkolt Ogata Ken játssza), Hozoin Insunt (Murota Hideo), a Hozoinriu-féle dárdás harci stílus atyját, és egy fiatal, épp csak elhalálozott nindzsát, aki azonban Jagiu Dzsűbéj (Sonny Chiba) barátja. Dzsűbéj nem veszi jó néven, hogy a haverja beáll a bosszúálló, katanákkal hadonászó élőhalottak csapatába, ám a túlerővel nem tud mit kezdeni, és úgy dönt, inkább megy és értesíti a sógunt a közelgő veszélyre. Nem sejti, hogy a sógun újsütetű szépasszony-ágyasa szintén a túlvilági csapatba tartozik, és hogy Dzsűbéj saját apja, a sógun vívótanára, Jagiu Munenori (Vakajama Tomiszaburó) is már zombisítva lett...

Nem tudom a szinopszisból elég nyilvánvaló-e, hogy jelen esetben nem realista filmről van szó. A nyolcvanas évek elejére a dzsidai-geki, mint műfaj, kivérzett, a nézők elvesztették iránta az érdeklődésüket, és ebben a hetvenes évek véráztatta csambarái is ludasak, hiszen az abszolút excessz után hová lehetne továbbmenni? A nyolcvanas évek amúgy is a japán filmgyártás sötét évtizede, a szamurájfilmeket illetően főleg. Fukaszaku próbálja menteni a menthetőt, és fantasztikus, természetfeletti, gyakran túlzásba eső, nevetséges - persze ettől még nem kevésbé szórakoztató - motívumokat igyekszik beleinjekciózni a döglődő zsánerbe.

Az első tíz perc és az utolsó fél óra szenzációs, nem is emlékszem mikor láttam ehhez hasonló, a finálé helyszínét hangulati szempontból ennyire hatásosan kihasználó befejezést. A sógun lángoló edói palotájában megvívott harc Dzsűbéj és a bosszúszomjas halottak között egy csillámló pengék által szabdalt perzselő rémálom, amelynek csúcspontja Dzsűbéjnek és az apjának az összecsapása. Sonny Chiba VS Vakajama Tomiszaburó... A Street Fighter Ittó Ogami ellen! Ahogy mondani szokták, it's as good as it gets.

A filmnek két komoly hibája van. Egyrészt a zene, ami mintha nem is lenne, nincs karakteres főtéma, nincs izgalomserkentő aláfestés, csak valami tipikusan nyolcvanasévekbelis, löttyedt dobolás van, az is minek. A másik probléma Fukaszaku rendezése. Fukaszaku, hacsak ha nem két lábbal csobban a patakba, ha nem rohanva ér betont, értsd ha a legelső pillanattól nem tud nyaktörő sebességet diktálni, ha nem tudja az egész filmet a káoszra kihegyezni, mint például a Dzsingi naki tatakaj-filmekben, elveszett, mert képtelen modulálni a tempót, ebből a szempontból olyan csambara-rendezők, mint Gosa Hideó vagy Mizumi Kendzsi, sokkal tehetségesebbek nála. A Makai tensó közepe eléggé leül, még annak ellenére is, hogy egyesek felkapják majd a fejüket annak a jelenetnek láttán, mikor Sonny Chiba felkéri Hattori... ööö, Muramaszát, a legendás kovácsot, készítsen neki egy kardot, amellyel lekaszabolhatja a démonokat - egy katanát, amely "még istent is megvágja". A középtáji testpedtséget persze majd feledteti a fantasztikus finálé.

A baljós árnyakat kivégző pszichopata figura újra lecsapott, most A klónok támadását vesézte ki 70 percben. Az első rész a tovább után, a többi itt.

Ha már kijött a folytatással együtt, dupla dvd-n.

Mivel őszintén szólva gyakran nehezünkre esik új filmekről írni, és sokkal jobb valami harmincéves obskúr izével foglalkozni, ennek a logikának az alapján fogadjátok szeretettel ezt az 1980-as hongkongi kungfufilm-bemutatót. A Young Hero főgonosza a koreai high kicker Hwang Jang Lee, és már csak a nagyszerű finálé miatt is érdemes megnézni.

Szórakoztató kis hülyeségnek látszik, egyben tele a modern amerikai akciófilmek gyilkos jellemzőivel: a hihetőség teljes mellőzésének hatására ez rajzfilm lesz.

Bemutatkozik Stallone papa és az all star csapat - Jason Statham, Jet Li, Danny Trejo, Dolph Lundgren, Randy Couture, Steve Austin és Mickey Rourke + Arnold?

A magyar képregényes szcéna újabb szereplője kerül terítékre a Geekz-en, ezúttal az Alfabéta-jelölt, mágikus-realista Pestblog.hu és a szerzői kiadású, megátkozott testvérpárról szóló 12óra ifjú titán rajzolója, Emtrexx válaszol a mostanra már jól ismert kérdésekre. Lássuk miből lesz az első magyar trade paperback méretű képregény!

- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal…
- Kezdő képregény író és rajzoló vagyok. Csak néhány éve foglalkozok aktívan a témával, és eddigi legnagyobb munkám a Pestblog.hu című képregény volt, de jelenleg is dolgozok pár történeten. Az interneten általában Emtrexx néven lehet rámtalálni.

- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ?
- Az első egy Hupikék törpikék képregény volt, de volt pár Bucó Szetti Tacsim is. Az nagy áttörés viszont egy osztálykiránduláson következett be, ahol többedmagammal felfedeztünk egy TransFormerst (13. szám) az újságosnál. Többen is rögtön lecsaptunk rá, és valamennyien menthetetlenül megkedveltük. Onnastól állandó téma volt. Forgattunk néha Pókembert és Supermant is, de azok nem voltak olyan érdekesek, hiszen nem voltak benne frankó robotok. Kit érdekelnek az emberek?! :) Emlékszem, a TransFormersben is mindig idegesített, amikor emberek szerepeltek benne. Persze ez később megfordult.

- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ?
- Elsőként rajzfilmezni szerettem volna, és csak utána jött a képregény. Disney rajzfilmeken nőttem fel, így sokáig az animáció foglalkoztatott, mint lehetséges életcél. Persze aztán rájöttem, hogy az egy rendkívül nehéz csapatmunka.

- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ?
- Mikor leszoktam a robotokról, megszerettem a szuperhősvilágot. Ebből elsősorban a könnyed sztorik jöttek be, ahol nem utálatos mumus ellenfelekről, lelki terrorról vagy vérfröcskölésről van szó, hanem titkok leleplezéséről, új világok felfedezéséről. Szerettem is nagyon a Fantasztikus Négyest, de nem érdekelt a véres Spawn, vagy a kétségei közt vívódó Pókember. Ha én írok történetet, abban sincsenek általában velejéig romlott szereplők, hanem mindig mindenkiben van valami jó, és az eseményeket inkább a kutakodás, vizsgálódás, felfedezés határozza meg.

- A munkamódszer, anyagok, számítógép versus kézirajz? Erről még mesélhetnél valamit...
- A rajzaim mindig egyszerű alkoholos filcekkel készítem. Azokból viszont mindenféle vastagságút tartok, és vonalakkal még annak megfelelően is lehet variálni, hogy melyik toll épp mennyire van kifogyva. De a rajzolás nem áll meg a papíron. Ha valamit elrontok, és lusta vagyok hibajavítózni, egyszerűen rakok oda egy jelet, és számítógépen átrajzolom később. Egyre kevésbé válik el nálam a kézi rajz és a számítógépes. Rengetegszer szoktam testrészeket átméretezgetni, vagy odébbhuzogatni rajzprogrammal, ha észreveszem, hogy eredetileg nem jól rajzoltam. Van, hogy komplett képkockákat tologatok és egész oldalakat rendezek át. Néha bizonyos képelemeket direkt meg sem rajzolok tollal, mert tudom, hogy számítógéppel odarakni úgyis egyszerűbb lesz majd. Szóval nálam a számítógépes utómunkák is nagyon fontosak, és az általuk megspórolt idő nélkül sosem tudnék elkészülni nagyobb lélegzetű történetekkel.

- Egészen sajátos a stílusod, elsőre azt mondanám, hogy a Franciaországban egyre népszerűbb manfra vonalba tartozik, ami az amerimanga európai verziója. Aztán második blikkre mégsem. Tudatosan alakult ki ez a vonalvezetésed?
- Igazából nem. Mindig máshogyan szerettem volna rajzolni, mint ahogyan éppen rajzoltam. Tizenpár éve például nagyon szerettem Joe Madureirát, és szerettem volna olyan vonalakat, mint amiket ő használt, de nem tudtam ráhangolódni a stílusára. Amikor egyik legutóbbi képregényemet készítettem a Dharma antológiába, akkor mangásan szerettem volna rajzolni, de az sem sikerült igazán. De a klasszikus stílust (pl Sebők) is nagyon szerettem egy időben, és olyasmit is próbáltam rajzolni. És végül a sok elsajátítani tervezett irányból kialakult egy, amiről még én magam sem tudom hogy pontosan mi, de az általad felvetett meghatározás nagyjából helyesnek tűnik. Igen... azt hiszem egyfajta francia / manga hibrid. Egyelőre nem tudom, hogy az olvasók hosszú távon elfogadják-e majd.

- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ?
- Általában fiatalos, fiatalokról szóló történeteket bújok. A filmsorozatok között is egy ilyen az aktuális kevencem (Skins jee!), és a mangákra is részben azért szoktam át az utóbbi időben, mert ott több ilyet találok. Ha képregényt alkotok, a meghatározó szereplők ott is egy fix (tizenpár - huszonpár év) intervallumból kerülnek ki. Mondhatnák, hogy azért, mert olyan életkorról könnyebb írni, amelyet én magam is nemrég éltem meg - avagy épp benne vagyok -, de nem, engem befogadóként is szinte csak ezek érdekelnek.

- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai?
- Két dolgot tudnék kiemelni: az első állomás az a kiadvány volt, amiben először jelent meg munkám nyomtatásban. Ez a kispéldányszámú Sushi Strip második száma volt. A második állomás is ehhez köthető, hiszen ezen kiadvány szerkesztőjével, Ábrai "Geek" Barnabással közösen készítettük el a Pestblog.hu című másik kiadványt, amit már a Roham kiadó adott ki, és amelynek rajzolása során elég sok dolgot megtanultam arról, hogyan is működik - és hogyan is készítendő - a képregény.

- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ?
- Szívesen büszkélkednék nagy elismerésekkel, de eleddig egyetlen kisebb pályázatos győzelem áll csak mögöttem. És természetesen az is nagy öröm volt, hogy a Roham látott fantáziát a Pestblog.hu kiadásában.

- A szívednek legkedvesebb műveid ?
- Az egyik első képregény, amit valaha tervezgettem, egy tudományos kutatószervezetről szólt volna (kicsit X-akták-szerűen), melynek két ügynökét végül bele is rajzoltam két történetembe. Ezek a Panel szaklap különszámaiban jelentek meg. Ezt a két történetet nagyon kedvelem.

- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ?
- Épp a végén járok egy önálló kötet elkészítésének, mely a 12óra címet kapta, és melyből már kaphattak ízelítőt azok, akik képregényes rendezvényekre járnak. Ez a kötet most nagyon foglalkoztat, és közel egy éve ennek szenteltem minden energiámat. Ezt leszámítva pont a napokban bukkant fel két-három másik ötlet is, amibe jó lenne belevágni.

- Honnan jött a 12órából ízelítőt adó gerillaakció ötlete és hogyan valósítottad meg? Meg úgy egyébként, szívesen hallanék még a 12óráról...
- Az eredeti elképzelés az volt, hogy 2009 nyarára elkészülök egy teljes 12óra kötettel (cirka 130 oldal), és az ősszel keresek hozzá kiadót. Nos, az előbbi és az utóbbi sem jött össze. De azért nem tudtam nyugton maradni, és úgy gondoltam, legalább az akkor már rég készen lévő első fejezetet megmutatnám az olvasóknak. Mivel az csak 18 oldal, és eleve is pici (manga) méretben gondolkoztam, tudtam hogy ez egy apró kiadvány lesz majd, amit olcsón elő tudok állítani. Végülis kicsit drágább lett, mint gondoltam, ezért a reméltnél kevesebb példány készült. Ebből kifolyólag nem akartam fűnek-fának osztogatni, hanem kitaláltuk, hogy a Panel standján legyen ajándék azok számára, akik egyébként is keresik az ilyesmit, és vesznek valamit.
- Ez egyféle kalapemelés lett volna azok felé, akik támogatják a szerzői képregények alkotóit azzal, hogy megveszik a kiadványaikat, másrészt pedig teszt, hogy mennyire tetszene az embereknek egy ilyen stílusú képregény. Mostanra viszont már látom, hogy a szerzői kiadások valóban nagyon kevés emberhez jutnak el, és nem is igazán azokhoz, akiknek a 12óra szólna, így - mint teszt - nem igazán vált be. A misztikus, drámai (és későbbi tudományos, sci-fi) szálak ellenére ez a történet ugyanis lényegében végig szerelmes gimisekről szól. Szerzői kiadásként folytatása egészen biztosan nem lesz.
- Egyébként egyelőre öt újabb fejezet van kész, ami a kis füzetben megjelenttel együtt az első kötetet adja. Tervek viszont már - afféle híres Kalyber Joe-s előretekintéssel :) - még további tizenegy kötetre is vannak.

- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ?
- Egyelőre még főiskolai hallgató vagyok Szegeden. Igazából már befejeztem volna, ha nem képregényrajzolással töltöttem volna az időm, de általában képtelen vagyok több dologra koncentrálni.

- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ?
- John Byrne! Ő íróként és rajzolóként is egy az egyben azt a szuperhősképregény-típust jelképezi, amiről fentebb írtam. Illetve most éppen az Árnybíró című manwha alkotópárosát bírom még nagyon képkocka-elrendezéseik, történetvezetésük miatt. Ők istenek.
- Idehaza is sok a tehetséges író, rajzoló, nem is tudnék rábökni egyre, hogy ő a kedvencem. Főként azért nem, mert a nekem tetszők közül szinte senkinek nem jelentek meg munkái akkora terjedelemben, hogy az az összevetésre elegendő lenne. 1-10 oldalas dolgokat sokan összeraknak úgy, hogy az tessen, de mielőtt kialakulhatna a rajongásom az alkotó iránt, általában már véget is ért a történet. Braziltól, Felvidéki Miklóstól, Geektől, Gáspár Tamástól is szívesen látnék hosszabb dolgokat. 20-40 oldalasakat minimum, de akár még hosszabbakat is.

- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe ?
- Letudhatnám a kérdést azzal, hogy a fentebb már említett Sushi Stripet és szerkesztőjét említem itt meg, de jobban belegondolva az érdem egyértelműen a kepregeny.net-é. Ők szervezték egybe még a legelején a szétszéledt képregényeseket, és ott találták meg egymást a reménybeli írók és rajzolók a szerkesztőkkel. Ahogyan én is a Sushi Strippel.

- Hogyan kerültél be a Sushi Strip alkotógárdájába? Ismerted már Ábrai Barnabást korábbról?
- Nem ismertem. Viszont arra emlékszek, hogy még valamikor a kilencvenes években a kezembe akadt egy Szaft magazin, amiben láttam tőle képregényt. Akkor még nem tudtam, ki rajzolta, de az egyik első gondolatom az volt, hogy jééé hát ezek szerint készül magyar képregény, és még a rajzstílusa is milyen jó. Meg hogy de kár, hogy nem rendes képregényt rajzol. Azóta persze kiderült, hogy rajzol rendes képregényt is. És persze az is, hogy magyar képregény mindig is volt, csak én nem tudtam róla.
- Az alkotógárdába úgy kerültem be, hogy - ha jól emlékszem - a Sushi Strip 1. volt az egyik első szerzői kiadvány, ezért amikor a Hungarocomixon jártam, mindenképp meg akartam venni, mert akkoriban ez még újszerű dolog volt. Meg is vettem, én nagyon bejött. Aztán amikor a második szám tartalommal való feltöltésére a Barnabás közzétett egy felhívást a kepregeny.net fórumában, jelentkeztem, hogy én is szeretnék adni pár oldalt. Rábólintott. Micsoda szerencse, mert eredetileg oda találtam ki a 12órát.

- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)?
- Amikor valamilyen képregényen dolgozok, nagyon fontos mások véleménye, így többekkel igyekszek jó kapcsolatot fenntartani, és persze én is segítek bárkinek, ha valamilyen gondja támad (és ha tudok). Az ilyen beszélgetések számára fontos helyek a különböző fórumok, ezeket mindig látogatom. Személyesen többnyire csak azokat ismerem, akikkel már dolgoztam együtt, velük viszont többé-kevésbé megvan a napi kapcsolat msn-en, itt-ott. Pesten nagyon ritkán járok, így a pestiek számára megszokott élő agyviharzásokból rendszerint kimaradok, sajnos.

- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik…
- A megtorpanás valóban nagyon érezhető, de bekövetkezése nem feltétlenül a képregényes ügyek döntéshozóinak hibája. Azt például én is a pénztárcámon érzem, hogy egyre kevesebb a pénzem arra, hogy új kiadványokat vegyek.
- Tény, hogy amikor a képregényes ügy fellendült, számos rossz döntés született, de ezek sem róhatóak fel senkinek, hiszen senki sem tudta előre, mire számíthat, így mindenki azzal próbálkozott, amivel tudott. Lehet, hogy a gazdasági válság mellett ennek a káros hatása is mostanra ért el minket. Szerintem a megoldás egy (vagy minél több!) a fenti problémákhoz alkalmazkodó, olcsó (fekete-fehér), és nem az eddig próbált európai sémákat követő kiadvány lehetne.

- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?
- Nem tudom elképzelni, hogy ezek bárkit is hátráltatnának abármiben. A rendezvényekben csupán arra látok veszélyt, hogy a szerzők és kiadók végleg az ezeken való árusításokhoz és limitált példányszámozáshoz szoknak hozzá, és a kiadványok sosem fognak eljutni azokhoz, akik nem látogatnak el oda. Ez viszont szerintem egy nagyon nagy probléma lenne.

- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?
- Kétségtelenül nagyobb lenne a presztizse, ha a nyertesek nem 10-20 induló közül kerülnének ki, hanem 100-200 közül. De természetesen ez nem a díj létrehozóin múlik. Hogy irányt mutat-e, van-e hatása bármire, azt én egyelőre nem látom. De hát az Oscar-díjról sem tudnám megmondani, hat-e a filmkészítőkre, azt leszámítva, hogy az aktuális nyertes számára mindig nagy öröm.

- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről?
- Nem vagyok tagja. Úgy tudom, a rendezvények lebonyolításához nagyon sokat tesznek hozzá, és valamennyien nagyon tehetséges grafikusok is (kivéve amelyikük író). De köreiken belülről is és kívülről is ugyanúgy érkezett már jó képregény (és rossz is), így - feltételezem - az ő székhelyük széfjében sincs ott a Szent Grál.

- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?
- Nem hiszem, hogy általánosságban rosszabb lenne a képregények megítélése bármi másénál. Körülbelül olyasmi lehet, mint a rajzfilmeké. Azokról is mindenki azt gondolja, hogy gyerekeknek való butaságok. És nem is biztos, hogy lenne értelme bizonygatni nekik, hogy a Disney-n túl van Miyazaki is, hiszen a rajzfilmek - s ugyanúgy a képregények - többsége valóban gyerekeknek / fiatalabbaknak szól.

- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét?
- Nem gondolom, hogy lenne olyan ember, aki nem ismeri a képregényeket. Szerintem mindenkinek van elképzelése arról, hogy milyen közülük egyik-másik. Továbblépni ismeretterjesztéssel szerintem már nem lehet, helyette a külsőségeken lehetne csiszolni. A fesztiválokat úgy megrendezni, és úgy díszletelni, hogy ha bemegy az ember, leessen az álla, hogy ez egy milyen király kis világ. Kicsit alább kellene menni a puszta szórakoztatás szintjére. Sokan felhördültek, amikor az MKA a No Thanx együttes számára készített képregényt. Nem értem miért. Az is csak egy újabb csatorna volt egy újabb "szűz" közönség felé. A lehetőséggel élni egyértelműen kötelező volt.

- Guillermo del Toro számtalanszor hangoztatta, hogy réges-régi álma, miszerint filmet forgat Lovecraft Az őrület hegyei című kisregényéből. Úgy tűnik az álom lassan valósággá válik. Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ?
- Hmmm. Nem, azt hiszem nincsenek nagy szent, dédelgetett álmaim. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy évek óta szövegetett tervem, az önálló 12óra kötet végre napokon belül elkészül. Már csak abban kell reménykednem, hogy meg is tud jelenni, és az emberek szeretni fogják. Ha pedig sikeres lesz, és folytatnom kell, az egy kellemes "teher" lenne, ami jó időre előre lekötne. (Persze filmet én is szívesen látnék belőle. A Skins alkotóit szerződtetném hozzá Angliából)

- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ?
- Akármelyik hőst elfogadnám, aki nem klausztrofóbiás mint én (szóval Vihar az X-Menből kilőve). Egyébiránt mindig is szerettem a pszichés, telepatikus képességekkel rendelkező szereplőket. De mostanság már csak akkor szeretnék ilyen képességeket, ha velük saját magamra is tudnék hatni. "Jókedvet fel!"

- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél?
- Fritz-től szeretném kérdezni már régóta, hogy nem tudnám véletlenül rávenni, hogy legendás csirkéiből készítsen nekem is egyet a falamra? :)

Villámkritika a 12óráról a Geekz-en.
Kritika a Pestblog.hu-ról a Könyvesblogon.

Emtrexx online elérhető képregényei:
A hattyú
Részlet a 12órából

Emtrexx képregényes blogja és galériája a deviantarton.

Ez kész.

Scarface School Play - Watch more Funny Videos

Jack Bauer éppen nyolcadik ölő-kínzó-hazaszolgáló hadjáratának kellős közepén jár, úgyhogy ennek örömére átgázolunk a maga után hagyott törmelékdarabokon és hullahegyeken, hogy visszatekintsünk a popkulturális ikonná vált karakter elmúlt hét évére. Minden úgy kezdődött, hogy elrabolták a lányát és a feleségét. Nem örült neki. Ezt úgy adta egyik ellensége tudtára, hogy megfenyegette, ha nem árulja el, hol tartják fogva a családját, akkor kihúzza a beleit. A száján keresztül. Biztos hallottad már a „költői túlzás” kifejezést. Na, ez nem arra volt példa. Jack minden szót komolyan gondolt, és ezt maratonfutóként izzadó, kanáriként éneklő áldozata is tudta. Jack nem az a fickó, akivel szarakodni akarsz. Ez már akkor nyilvánvaló volt, pedig mint azóta kiderült, mindaz, amit az első évadban művelt, még csak bemelegítés volt.

A Fox 2001-ben indította újtára valós időben játszódó sorozatát, ami évadonként egy nap eseményeit meséli el 24 (reklámblokkokkal együtt) egyórás epizódban, a fiktív, CTU nevű kormányszervezetnek dolgozó Jack Bauer terrorelhárító ügynökkel a középpontban. Hatásait nehéz túlbecsülni: a 24 stílust teremtett, divatot indított, a popkultúra részévé vált, és szinte az egész amerikai sorozatipart megreformálta. Erősen kétséges ugyanis, hogy sikere híján születhettek volna olyan szériák, mint pl. a hasonló népszerűségre szert tett, 2004-ben elstartolt Lost.

A real-time cselekmény, az osztott képmezők gyakori és kreatív használata, a szimpatikusan-félelmetesen bad motherfucker Kiefer Sutherland, a nézőket folyton felrázó fordulatok folyamatos bevetése, a terrorizmus kényelmetlenül realisztikus ábrázolása, a főszereplők halálozási aránya (a producerek kedvenc szavajárása: egyik karakter sincs biztonságban) és a „cél szentesíti az eszközt” elvének rajongói körökben is sokat vitatott alkalmazása mind a 24 védjegyévé és sikerének egy-egy alapkövévé vált. Bár a szufla az első két-három évad után érezhetően fogyogatni kezdett, Joel Surnow show-ja még ma is piszkosul élvezetes. Lássuk, miért is.

Első évad (2001-2002)

A mítoszteremtő, a hivatkozási alap. Jack itt még boldog családapa (mintha 100 éve történt volna), akinek az első fekete elnökjelölt, David Palmer szenátor elleni merényletet kell megakadályoznia. Helyzetét némileg nehezíti, hogy a terroristák elrabolt lányával és feleségével zsarolva, pont őt akarják rávenni a szóban forgó merényletre. Hajsza az idővel, menekülés a törvény és a terroristák elől, áruló saját társai között. Az első évad elképesztően feszes, fordulatot fordulatra halmozó, roppant intelligensen felépített cselekményében a főhős figyelmére áhítozó problémák mesterien épülnek egymásra: ha egy veszélyes szituáció megoldódik, rögtön két másik nő ki belőle, és a nézőnek levegőt venni sincs ideje. A show-t ezeken túl Jack karaktere adja el: patetikus nagymonológok és hősi szólamok nélküli, végletekig elszánt és (naná) kőkemény hazafi, aki egyszerűen csak teszi a dolgát, minden körülmények közt, bármi történjék is, és egyáltalán nem csinál nagy ügyet az egészből. A mellékszereplők is kiválóak: a politikai-családi botrányba keveredő, valószerűtlenül becsületes politikus, Palmer, a hű társból, exbarátnőből és barátból aljas, gonosz ribanccá vedlő Nina, és az árulónak beállított, tisztességes kolléga, Tony – és ez még mindig csak a jéghegy csúcsa (ne felejtsük el mindenki kedvenc leszbikus bérgyilkosát, Mandyt). A szezonon egyértelműen látszik, hogy a Fox eredetileg csak 13 részt rendelt: Jack félúton megmenti családját, megakadályozza a szenátor meggyilkolását, a cselekmény megtörik, és szinte a semmiből bukkan fel egy újabb fenyegetés. Az alkotók a bosszút ráncigálják az események hátterébe (Dennis Hopper kiváló szemétláda), és elindítják a főhőst egy még személyesebb, vagyis ellenségeire nézve még veszélyesebb úton – ahogy a végén brutális hatékonysággal rendet rak a kikötőben, azt a terminátor is megirigyelhetné. És itt Jack még 100%-ig hihető és emberi, ahogy a sorozat is mindkét lábával a valóság talján áll. Egyszerűen nincs mibe belekötni (na jó, az az amnéziás hülyeség nem kellett volna, de a tragikus, megrendítő záróképek jótékonyan feledtetik a Terryvel kapcsolatos ballépéseket). Nem lesz ez mindig így.

Második évad (2002-2003)

Csak hogy tudjuk, hányadán állunk: Jack már az első részben agyonlő egy védtelen, megbilincselt foglyot, és aztán levágja a fejét. Amerika, a demokrácia és a szabadság nevében, természetesen. A tétek ugyanis emelkedtek: hősünknek egy mindössze néhány embert célzó bosszúhadjárat után most egy sokmillió amerikait veszélyeztető atombombarobbantást kell megakadályoznia, úgyhogy nincs idő a szarakodásra. Ez a szezon talán a legegységesebb (és a legjobb) az összes közül – ezúttal nincs törés a cselekményben félúton, az írók következetesen viszik végig a történet szálait, részletesen foglalkozva a terroristatámadással, majd pedig annak következményeivel, kitérve a politikai aspektusokra is, aktuálisabb és ijesztőbb témákat vetve fel közben, mint amikre az első évad revansszcenáriója lehetőséget adott. Az atombombát ugyanis nagyhatalmú amerikai és európai üzletemberek egy csoportja kísérli felrobbantani Los Angelesben, hogy aztán az egészet egy közel-keleti országra kenje, így igazolva egy busás profittal kecsegtető, olajáremelkedést produkáló háborút a térségben. A feleségét gyászoló Jack itt még inkább bulldózerként gázol át mindenkin, aki útjában áll, hezitálás nélkül öl, és kínoz (viszont akasztják majd a hóhért is), de a helyzet komolyságát az erkölcsösség szobraként ábrázolt elnök, David Palmer kompromisszumokra kényszerülése is jelzi. Mert ha már ő is kínzáshoz folyamodik, akkor valami nagyon csúnyán el van baszva ebben a gyönyörű, csillagos-sávos országban (köztünk szólva: ráfért a patyolattiszta politikuskarakterre némi árnyalás). A második évad számos emlékezetes jelenettel szolgált, úgy, mint a CTU elleni merénylet, Nina alkuja, az atombomba felrobbanása (és a seggfej George Mason önfeláldozása), Jack megkínzása, és persze Yusuf Auda halála: a szerencsétlen arab ügynököt, akit országa azért küldött Amerikába, hogy bebizonyítsa, nem hazája áll a nukleáris terrorizmus mögött, rasszista csőcselék lincseli meg a nyílt utcán. A 24 második évadja minden idők legjobb drámai sorozata lenne (így „csak” az egyik legjobb), ha az alkotók nem lőttek volna hatalmas bakot Jack lánya, Kim, karakterével: bármily szemet kényeztető látvány is Elisha Cuthbert, a fő cselekményszáltól teljesen független, értelmetlen bolyongásai Los Angeles környékén kínosan kilógnak a szezon amúgy vérprofi dramaturgiájából. Emlékeztek a pumás jelenetre? Na, abból majdnem „cápaugrás” lett… (A sztori elvarratlan szálait a 24: The Game című PS2 játékban fonták tovább.)

Harmadik évad (2003-2004)

A puhapöcsű, bürokrata CTU-igazgató, Ryan Chapelle, sosem volt senkinek a kedvence, de azt a szituációt, amibe a harmadik évadban került, még mindig elképedve suttogják maguk közt a rajongók. Ismered az érzést: nézel egy filmet, és elvileg tudod, hogy mi következik, de nem akarod elhinni. Á, kizárt, hogy ezt meg merjék lépni. Ez túl durva, ilyen nincs. És aztán meglépik. Azaz, Jack kivégzi Chapelle-t, eleget téve a terroristák követeléseinek, akik egy halálos vírus elszabadításával fenyegetőznek Los Angelesben. És persze ott van az a bűnös elégedettség, amire a néző az első évad befejezése óta várt: Jack végre revansot vesz Ninán a felesége haláláért (az áruló ribancot még épp időben írták ki a sztoriból: túl sok lett volna, ha még egy következő évadban is visszahozzák). Ezek azok a pillanatok, amik évről évre odaszögezik a nézőket a 24 elé. A harmadik szezonra sok minden változott. Az elsőben még árulógyanúsnak bélyegzett Tony immár a CTU vezetője (ráadásul majdnem olyan kemény, mint Jack: egy órával azután, hogy nyakon lövik, máris fegyverrel a kezében rohangál a rosszfiúk után), Kim maga is az ügynökségnél dolgozik adatelemzőként (ez csak egy fokkal jobb megoldás a második évados téblábolásánál), megismerjük az itt még baromi idegesítő Chloe-ét, Jack pedig új partnert kap a háta mögött a lányával kavaró Chase személyében. Visszatért viszont az első évad „darabossága”: 12 rész után az alkotók elvarrják a sztori legtöbb szálát, és egészen újakat kezdenek fonni. Itt érezhető először a sorozaton, hogy az írók erőlködnek, de itt érezhető először az is, hogy kezdenek tragikus karaktert faragni a főhősből. Jack drogfüggősége (egy beépített ügynöki meló kellemetlen következménye), és az utolsó jelenetben látott kvázi-összeomlása főleg utóbbira, az a hajmeresztő, és hitelességét tekintve erősen vitatható fordulat pedig, amit mindössze pár rész után lépnek meg, előbbire példa. Innentől lesz mindinkább zavaró az alkotók vállát nyomó „nagyobbat, meglepőbbet, gyorsabbat” kényszer.

Negyedik évad (2005)

Megint egy megmenekülés az utolsó utáni pillanatban. Megint egy áruló a CTU sorai közt. Megint egy terrorista fenyegetés, ami mögött egy még nagyobb terrorista fenyegetés húzódik meg. A negyedik évadra kellemetlenül összekarambolozott az írók rutinba fulladt kreativitása és a nézők jócskán megemelkedett ingerküszöbe a sorozat tipikus fordulataival kapcsolatban. Vagyis az alkotók jóval kevesebb meglepetést tudtak okozni, mint korábban, és az évadot csúnyán beárnyékolta még a főgonosz, Habib Marwan (Arnold Vosloo) karaktere is. Őt eredetileg csak az első pár részbe akarták belerakni, de olyan meggyőzőnek találtatott, hogy végül teljes 24 részre szavatos mumus lett belőle. És az ugyan pozitívum, hogy nincs törés a sztoriban, hogy minden szálat egyvalaki tart kézben, az viszont már kevésbé, hogy egyetlen főgonosz lévén, az alkotók csak úgy tudták fenntartani a feszültséget, hogy Marwant (aki tucatnyi közel-keleti terrorista sejtet irányítva szabadítja el a káoszt Amerikában) folyamatos konfrontációba kényszerítették Jackkel és a CTU-val. Így aztán emberünket a jófiúk két-három részenként körülzárták, rosszabb esetben el is fogták, csak hogy aztán megint megszökjön a karmaik közül. Marwan sokadig megmenekülése nem csak kínosan redundássá alacsonyította a cselekményt, de ráadásul hülyét csinált az egész CTU-ból is, aminek ágyútöltelékként használt, teljesen haszontalan ügynökei az ilyen összecsapásokban sűrűbben hullottak, mint ősszel a falevelek. És mégis… mindezek ellenére a negyedik évad tele van fantasztikus pillanatokkal, és remek karakterekkel (a balfék elnök, és az immár szimpatikus Chloe, akinek géppuskás akciója a szezon egyik csúcspontja). Az első pár rész lenyűgöző (különösen az, amikor Jack rablást színlel, hogy egy boltban tartsa a terroristák egyikét, míg Chloe a központból beméri a műholdas követés érdekében), az EMI-robbanás következtében szinte háborús övezetté váló Los Angeles-i utcákon vívott csata, és az egy epizód erejéig az események középpontjába kerülő ártatlan, kempingező párocska története pedig egyértelmű bravúr. Tanítani kellene azt is, ahogy a terroristás sztoriból a végére kinő az a bizonyos kínai szál, ami az egész sorozat talán legnagyszerűbb befejezéséhez vezet (egyébként ez az egész 24-nek egy tökéletes finálé lett volna) – de a fő pozitívum mégis (még mindig) Jack karaktere. Több erősen megkérdőjelezhető döntést hoz, mint valaha (nem egy ártatlan hal meg miatta), és ezek a tettek végül megbosszulják magukat: mind szakmai, mind magánélete rámegy a dologra, és van abban valami mélyen tragikus, ahogy a záróképeken, hajnalhasadtakor elsétál a semmibe, maga mögött hagyva mindent, ami valaha fontos volt neki.

Ötödik évad (2006)

Az alkotók a legelső részben olyan tarolást visznek végbe a korábbi évadokban főszerepeket betöltött karakterek közt, hogy a néző nem hisz a szemének. Persze egész véletlenül Jack azon barátaival játszanak 10 kicsi indiánt, akik tudják, hogy még életben van. Hősünknek sem kell több, visszatér, hogy rászabadítsa a gazokra Isten haragját. Eh, méghogy Istenét, az semmi… a sajátját! Az ötödik évad sok (de korántsem minden) szempontból a sorozat csúcspontjának számít. A megnövelt büdzsének köszönhetően az akciók grandiózusabbak és látványosabbak, mint valaha, a sztori pedig példásan megírt, és átgondolt, sokkal következetesebb és egyenletesebb, mint az előző két szezonban. Az újabb terrorista fenyegetés és a mindennek a középpontjában álló amerikai-orosz antiterrorista megállapodás köré csaknem féltucatnyi érdekcsoport különböző konfliktusait fűzik fel, egy meglepően komplex fenyegetést tálalva, ami mögött persze (kevésbé eredeti, de hatásos módon) egy kormányszintekig érő összeesküvés áll. Nesze nektek, Jack eddigi legnagyobb ellenfele: maga az Egyesült Államok elnöke. Legalábbis részben: az ötödik évadban ugyanis a politikai (látszat)hatalmasságokat a magánszektorból dróton rángató árnyékemberek kavarják a legnagyobb szart. Érdemes megjegyezni, hogy a főhőst leszámítva, az első évad stábjából ekkorra már csak a függönyhúzó maradt életben (nameg Jack lánya, Kim, akit, hála az égnek, teljesen kihagytak az előző évadból, és itt is csak pár jelenet erejéig bukkan fel). Viszont beértek az új karakterek: az irritáló, pofoznivaló Chloéból a sorozat egyik legszimpatikusabb alappillére lett (máig is az), Logan elnök egy gyáva és inkompetens balfékből szépen vált ugyanolyan gyáva, de ügyesen lavírozó, aljas féreggé, Bill Buchanan személyében végre lett egy olyan CTU-igazgató, aki nem akarta állandóan útját állni Jacknek, Peter Weller és Sean Astin felbukkanásának pedig nem lehetett nem örülni. Ami meg hősünket illeti, őt tovább kísértik saját korábbi döntései: bár lelki vesszőfutása még mindig nem olyan hangsúlyos, mint a hetedik évadban lesz, de a tény, hogy lánya már látni sem akarja, és főleg, a tény, hogy a kínaiak viszont, köszönhetően az előző szezonos incidensnek, nagyon is akarják látni, a sorozat addigi legszemetebb befejezéséhez vezet. A kissé csalódást okozott negyedik etap, és az eddigi legnagyobb mélyrepülés előtt a 24 ismét teljes fényében tündökölt.

Hatodik évad (2007)

Ó, egek… Ki hitte volna pár évvel korábban, hogy eljön majd az idő, amikor a 24 egy erőteljes, drámai akciósorozatból lövöldözésekkel és robbanásokkal tűzdelt, zagyva családi szappanoperává válik? Az írók ekkorra láthatóan vészesen kifogytak az új ötletekből, és a régi formulákat erőltették újra és újra, de a nézők ezeket már réges-rég kiismerték, és a sorozat lassan kezdte kihullatni méregfogait. Pedig az első néhány rész még kifejezetten izgalmas volt, annak ellenére is, hogy a kínai rabságából félholtként visszatérő Jack röpke fél óra leforgása alatt máris régi, makkegészséges önmagaként aprította a gazokat – de ezen már nem lepődünk meg egy olyan karakter esetében, aki túl van kínzásokon, szívleállásokon, drogfüggőségen, nameg számtalan testi és lelki sérülésen. Az írók mindenesetre kétségbeesetten igyekeztek emelni a tétet, így aztán a negyedik rész végén megtörtént egy újabb „lehetetlen”: a terroristák atombombát robbantottak Los Angeles egyik külső kerületében. A szinte apokaliptikus szcenáriót a nézők csak addig élvezhették, amíg ki nem derült, ki áll az események hátterében: Jack gonosz apja és gonosz testvére. Úristen, az alkotók előzúzták a kalapból a „gonosz testvér” (még jó, hogy nem iker) koncepciót? Tényleg? Itt indult el a lejtőn az egész, de valami félelmetesen gyorsan (megjegyzem, az sem segített, hogy az új elnök Wayne Palmer, a korábbi elnök öccse lett). A banális, izzadságszagú családi perpatvar, és az immár unalmas fordulathalmozások párosítása a sorozat halálával fenyegetett, ráadásul a fináléban mindezt egy olcsó B-akciófilmbe illő olajkutas leszámolással tetőzték. Az egyetlen, ami mentette a menthetőt, Jack karaktere volt (még mindig). Ugyan hat év alatt egy hihető akcióhősből megállíthatatlan, megölhetetlen úthengerré változott, de a lehetetlenséggel határos fizikai ellenállóságát az alkotók nagyszerűen kompenzálták lelki sérülékenységével. A hatodik évad fináléját teljes egészében ennek szentelték (azaz a drámának, nem az akciónak és egy újabb fordulatnak), mondván, ölheted és kínozhatod az embereket a hazád szolgálatában, és igazolhatod tetteid a „greater good” szavakat lobogtatva, de döntéseid, módszereid egy idő után utolérnek, és akkor nincs menekvés önmagad elől. Sajnos ezek a roppant erőteljes pillanatok, bármily hatásosnak bizonyultak is, későn jöttek, hogy megmentsék a szezont.

24: Redemption (2008)

A hatodik évadot ért támadások után a lehető legrosszabbkor jött az írósztrájk, az alkotóknak ugyanis nem volt rá lehetőségük, hogy mielőbb korrigálják a sorozat hírnevén esett csorbát. Végül úgy döntöttek, hogy ha már a hetedik szezonnak csúsznia kell egy évet, addig is csinálnak valami mást. Az eredeti ötletek (webes illetve mobiltelefonos epizódok) helyett végülis egy tévéfilm elkészítése mellett döntöttek, amivel hidat képeztek a hatodik és a hetedik évad között. A Redemptionben Jack afféle önkéntes száműzetésben van Afrikában: önmagát keresi, de persze a bajt találja meg, merthogy az amerikai forrásokból pénzelt Juma tábornok puccsra készül az országban, és nem riad vissza semmitől. A két óra alatt, valós időben játszódó sztoriban Jacknek egy iskolányi gyereket kell megmenekítenie a lázadók serege elől, végül feláldozva saját szabadságát, és visszatérve hazájába, ahol felelnie kell túlkapásaiért. A sztori a ruandai népirtásra, és az Egyesült Államok abban betöltött szerepére reagált, és az ügyesen levezényelt, gyors sodrású akciódráma sikeresen rehabilitálta a sorozatot a következő évad kezdetéig. Üdítőleg hatott az új helyszín, (újra) realisztikus volt a felvázolt konfliktus, és az írók szépen játszottak rá Jack lágyabb, humánusabb oldalára is – a nézők pedig máris nagyobb várakozásokkal tekintettek az új szezon elé.

Hetedik évad (2009)

A hetedik évad kis (na jó, lehet, hogy nagy) túlzással karaktertanulmánynak is felfogható. A késztők már évek óta nem tudtak semmi újat mondani Jackről (más kérdés, hogy ügyesen fokozták és variálták a korábban elmondottakat), most viszont találtak egy új megközelítést. Az idealista FBI ügynöknő, Renee Walker szemein keresztül láttatták őt, sőt, ami azt illeti, az egész évad személyes és morális konfliktusrendszere a kettejük közt feszülő ellentétekre épült – illetve arra, hogyan csökkennek ezek az ellentétek, ahogy a körülmények hatására, minden meggyőződése ellenére, Renee is egyre inkább kénytelen Jack általa mélyen elítélt módszereihez folyamodni. Kapcsolatukat szépen, következetesen vitték végig, és az egész sorozat szíve és lelke lett – Jack pedig olyan sebezhető, pontosabban sebzett karakter volt, mint azelőtt még soha. Ez persze nem jelenti azt, hogy elpuhult volna: szenvedése befelé irányult, kifelé továbbra is ugyanaz a kíméletlen, terroristaölő- és kínzó úthenger volt, mint korábban. Az évadot ért legnagyobb kritika az előző szezonban (elvileg) meghalt Tony visszahozására vonatkozott, és ez egy kicsit el is vette az élét az alkotók ígéreteinek, mik szerint komoly változásokra lehet számítani (kezdetnek: ez az évad már nem Los Angelesben játszódott, hanem Washingtonban, ahol a történet elején Jacknek egy szenátusi meghallgatáson kellett felelnie túlságosan vehemens munkamódszereiért). Végül mégis egészen jól sült el az egész: az írók magukra találtak, hosszú idő óta először nem lehetett érezni a sztorin az izzadságszagot, mivel láthatóan ismét fontosabb volt számukra a cselekmény következetes és intelligens vezetése, mint a fordulatok halmozása és az epizódvégi cliffhangerek robbanékonysága. Még azt is megbocsátottuk, hogy Allison Taylor elnöknőt sikerült meglehetősen szárazra és érdektelenre írni. Aztán amikor Jack halálos dózist kapott egy vegyi fegyvertől, felcsillant a remény, hogy sorozattörténelemi eseménynek leszünk szemtanúi: csak nem valóra váltják az alkotók sokéves burkolt fenyegetésüket, és kinyírják a főhőst? A terep készen állt: akár Renee, akár Tony karaktere tökéletesen alkalmas lett volna arra, hogy átvegye a szerepét az esetleges folytatásokban, a sztori egyértelműen ebbe az irányba tartott. És ha hozzávesszük, hogy a 18. rész után két hétre leálltak a forgatással, hogy átírják az utolsó hat részt, akkor nyilvánvalónak tűnik: tényleg az volt a terv, hogy megölik Jacket, de aztán a golyóik visszaszálltak a hasukba, és odakanyarintottak egy gyáva befejezést, amivel ráadásul elkúrták Tony figuráját is. Kár érte – de ez az évad összességében még így is remekül sikerült.

Az első film óriási siker volt Ázsia szerte, bár én nem vertem a seggemet a földhöz tőle. A folytatásban Ip Man már Hongkongban él és oktat, többek között a fiatal Bruce Lee-t. Bár ahogy öregszik, úgy kedvelem egyre jobban Donnie Yent (az alakítása az enyhén szólva kellemetlen ideológiával rendelkező tavalyi Bodyguards and Assassinsben kiváló volt), és egy film már rossz nem lehet, ha Sammo és Kent Cheng egyaránt ott van a színészgárdájában, az előzetes bizonyos pillanatai megakadályoznak abban, hogy feltétlen lelkesedjek a filmért. A finálé ha jól látom már megint valami harcművészeti verseny lesz, és természetesen a főellenség újra egy bunkó gwailo... Ez már a Boxer from Shantungban is ciki volt, hát még most, majd negyven évvel később.

Az udinei ázsiaifilmes fesztiválra (április vége) kilátogató magyar kontingens létszáma évről évre nő, idén már annyian leszünk, mint az oroszok - lesz is róla képes riport. A Woochi-t vetíteni fogják Udinében, az első kritikák a filmről pozitívak, jó hangulatú wuxia-szuperhősös sztorikeveréknek írják le, amely a koreai filmek állandó szépséghibájával küzd: húsz perccel, fél órával hosszabb a kelleténél. Maj mellássuk...

Sok oka van annak, hogy a Sandman minden idők egyik legelismertebb képregény-sorozata, de van egy, ami kétségkívül kiemelkedik a többi közül. Jelesül, hogy Neil Gaiman olyasvalamit ért el, ami más hasonló művészeti ágakban, vagyis a filmben, és az irodalomban is ritka, mint a fehér holló: nem egyszerűen egy történetet mesélt el, hanem saját mitológiát teremtett (persze nem a semmiből, de ez nem kisebbíti érdemeit). Ennek első igazi jele a sorozat nyolcadik része, a Szárnyainak suhogása volt, ami bevezette a sztoriba a főhős, vagyis Álom (más néven Morpheus) minden akkori sztereotípiának és trendnek ellentmondó nővérét, Halált.

A második gyűjteményes kötet, a Babaház ,néhány történetszál elindítása mellett azért is olyan fontos, mert tovább mélyíti Gaiman mitológiáját. Megismerünk még több, Halál és Álom „kasztjába” tartozó, nem evilági lényt, vagyis Végtelent, és többet tudunk meg ennek a különös, bizarr és veszélyes univerzumnak a működéséről, különösen az álmok természetét és a velük kapcsolatos felelősséget és problémákat illetően.

70 éves rabsága, és ereklyéi visszaszerzése után Morpheus előtt még mindig számtalan feladat áll. Ezúttal három álmot kell levadásznia (egyikük, egy különösen veszélyes, sorozatgyilkossá vált rémálom, a Korinthoszi), akik távolléte alatt elszöktek birodalmából, és most szabadon garázdálkodnak a nagyvilágban. Közben felüti a fejét egy veszélyes álom-örvény is, egy mit sem sejtő fiatal, testvérét kereső lány képében, aki egy Morpheus rabsága alatt több évtizedes kómába esett, és azalatt megerőszakolt nő unokája.

Gaiman történetmesélési technikája lebilincselő. Következetesen, mondhatni szigorúan halad előre a cselekményben, mégis képes szabadon csapongani, és kitérni látszólag és valóban jelentéktelen dolgokra, amik „csak” a sorozat hangulatát szolgálják ki egy újabb apró részlettel. Lépésről lépésre követjük Morpheus küldetését, ahogy létsíkjának szökevényei után kutat, és közben hosszan, kényelmesen elidőzünk a sztori legfontosabb mellékszereplője, a testvérét kereső Rose mellett – a párhuzamosan futó missziók végül természetesen egymásba fonódnak, de addig még feltöltődnek Gaiman szárnyaló fantáziájának kimeríthetetlen forrásából, és az álom birodalmának szürreális, félelmetes eseményei úgy folynak egybe a való világ furcsaságaival, hogy előbbiek már nem is tűnnek olyan kirívóknak.

Lássuk csak: két álomlény „megszállja” egy tinédzser fiú agyát, és abban barikádozza el magát egykori urától, aki ellen egy saját „Sandmant” hoz létre (ezt a karaktert Jack Kirby és Joe Simon eredeti, ’70-es évekbeli DC-s karaktere ihlette, ami meg magát Gaiman sorozatát inspirálta – teljes kör). Közben a való világban Rose egy mindenféle furcsa szerzetekkel teli házban száll meg: többek között fehér lepelbe burkolózó, elpusztult pókokat magukra aggató lányokkal és egy röhejesen valószerűtlen Ken-Barbi párossal alszik egy fedél alatt, egy szép, bizarr és roppant kreatív jelenetben pedig még az álmaikba is betekintést nyer. És akkor még nem beszéltünk a Korinthosziról, egy igen félelmetes gonoszról, aki egy álcázott sorozatgyilkos-találkozón vesz részt, egész véletlenül ugyanabban a szállodában, ahol Rose is meghúzza magát. Biztos, hogy az álomvilág furcsább a valóságnál?

Remek cselekménykezelése ellenére azonban a Babaháznak mégis azok a legemlékezetesebb részei, amik kilépnek az aktuális történet medréből. Ilyen az első, Mesék a homokban című sztori, amiben Gaiman egy tragikus és nagyszabású szerelmi történetet mesél el Morpheusról és egy halandó királynőről egy bennszülött törzs legendájának tekintélyt parancsolóan régies, apáról fiúra szálló elbeszélésén keresztül. A másik csúcspont az Egyszer fenn, egyszer lenn, amiben Halál a XIV. század végén testvére kérésére halhatatlanságot biztosít egy arra vágyó katonának, egészen addig, amíg a férfi úgy nem dönt, hogy elege van már az életből. Morpheus ezután százévente találkozik vele, hogy megtudja, hogy boldogul, és nem akar-e még meghalni, és az évszázadok során lassan barátság szövődik köztük. Személyes, mégis epikus történet ez a kor változásairól (amiket Gaiman és rajzolója elsőosztályúan érzékeltet), az ember változatlanságáról, boldogságról és kudarcról, az idő múlásáról és persze a barátságról – nem utolsósorban pedig a címszereplő emberi oldaláról.

Kár, hogy a belbecshez képest a külcsín némileg csalódást keltő. Pedig a Babaház az egyik legegységesebb képi világú sztori a sorozaton belül, minthogy majdnem minden részéért Mike Dringerberg volt felelős – egyszer Michael Zulli, egyszer pedig az akkor még az átlagból alig kiemelkedő Chris Bachalo helyettesítette. A rajzok nem képesek felülemelkedni a korszak jellegzetességein, sablonjain, és minden részben találkozunk legalább egy-két olyan oldallal, amit látva nem tudunk nem elábrándozni azon, hogy Gaiman ötleteit milyen tökéletes kompozícióba tudta volna önteni egy tehetséges, igazán egyedi látásmóddal rendelkező művész. Így is vannak figyelemreméltó képek, a panelszerkezetre pedig egyáltalán nem lehet panaszunk, de az álomszerű hangulat vizuálisan inkább a színezésnek köszönhetően üti csak fel a fejét. Ezzel nincs mit tenni, a Sandman ereje sosem a képi világában rejlett, és ha azon múlt volna, nem is vált volna klasszikussá. De azzá vált – és nem véletlenül.

A magyar kiadás a Cartaphilustól már megszokott minőséget képviseli: kívülről-belülről gyönyörű és igényes a kötet, gördülékeny a fordítás, a könyvvégi jegyzet pedig (néha kicsit túlságosan is) kimerítő kalauza a képregény utalásainak és történelmi háttereinek. És ugyan a Sandman nem egy olcsó kiadvány, ár-érték arányát tekintve ezen a fronton is elégedettnek kell lennünk.

1982 nyarán George Lucas felkérte David Lynchet a Csillagok háborúja-trilógia befejező epizódjának, a Jedi visszatérnek a megrendezésére. Lynch nemet mondott az ajánlatra: ahelyett, hogy valaki más, már korábban megkezdett „univerzumát” kibővítse, a Dűnével saját mozi-mitológiát szeretett volna útjára indítani.

Így utólag csak sejteni lehet, hogyan nézhetett volna ki a Star Wars-franchise harmadik része, ha Richard Marquand helyett Lynch rendezi meg: Jabba talán Frank Booth és Mr. Eddy előfutáraként, groteszk-nyáladzó központként uralta volna a filmet; a speeder-motorok balesetei jóval véresebbek lettek volna és az Endor rovarjai esetleg összediffundáltak volna az evokok testével, Luke és Darth Vader potenciális, ödipális konfliktusairól már nem is beszélve: „Don’t look at me, fuck! – Luke, I AM your Father. Daddy’s home, Luke.” Álmodni lehet… Vader szuszogása mindenesetre, ha mást nem, előrevetítette volna a Kék bársonyt.

Ehelyett Lynch Frank Herbert gigantikus opuszának feszült neki, amelynek központjában az Arrakis, a sivatagbolygó áll, közismertebb nevén a Dűne. Herbert regényfolyama először folytatásokban jelent meg a hatvanas évek elején, és 1965-ben fogták össze könyvformában. A nyolcvanas évek elejéig Herbert még négy folytatást írt, amelyekben tovább bonyolította a galaxist uraló Atreides-ház, és az életükkel örökre összefonódó bolygó történetét. A regényfolyam során a szerzőnek sikerült egy sajátos, fantasztikusan részletes, ökonómiai, szociális és politikai aspektusaiban egyedi univerzumot létrehoznia.

Az első könyvet már a hetvenes évek elején meg szerették volna filmesíteni. Eredetileg a mexikói neo-szürrealista, Alejandro Jodorowsky rendezte volna, a díszletek, kosztümök és maszkok megtervezésére pedig Moebius (Jean Girault) és H. R. Giger, az Alien „atyja” lettek kiszemelve, sőt az egyik mellékszerepet Salvador Dalinak szánták! Miután anyagi okokból a produkció dugába dőlt, Ridley Scott próbált meg bele életet verni, kevés sikerrel. 1983-ban aztán Lynchnek adatott meg a lehetőség, hogy – Dino De Laurentiis produceri szárnyai alatt, ötven millió dolláros költségvetéssel megtámogatva – megalkossa a saját interpretációját. Hogy milyen kétes eredménnyel, azt talán jól példázza, hogy a film a mai napig a rendező egyik legvitatottabb filmje, amelyből több változat is létezik, például egy öt órás tévé-verzió, amelytől Lynch elhatárolódott.

A Dűne Paul Atreides (Kyle McLachlan) herceg felemelkedésének története, akiből a mese végére a Kwisatz Haderach (héberül: „az út lerövidítője”, kvázi isten), a Dűne uralkodója, illetve a bolygó népének, a fremeneknek messiása lesz. A Dűne az egyetlen lelőhelye az univerzum szuperkábítószerének, a Fűszernek, amelynek hatására a userek mindenféle emberfeletti tetteket – teleportáció, gondolatátvitel, stb. - képesek véghezvinni, sőt, ami a leglényegesebb, az űrkereskedelmet felügyelő Liga navigátorai is a Fűszer segítségével teleportálják át az irányításuk alatt álló űrhajókat az univerzum egyik pontjáról a másikra.

Nem csoda tehát, hogy őrületes harc folyik a bolygó feletti uralom megszerzéséért. Paul apja is ennek a csatározásnak esik áldozatul, mikor IV Shaddam császár beáldozza őt a rivális Harkonneneknek (a film főgonosza, Vladimir Harkonnen báró (Kenneth McMillan) Lynch egyik legeredetibb és legundorítóbb antagonistája: gennyedző, túlsúlyos testét egy repülő székhez szíjazva közlekedteti, otthona pedig egy indusztriális szemétdomb-planéta, amely mintegy kontrasztot alkot a Dűne univerzum többi, általában archaikus technikai szinten leledző bolygójával.)

Sajnos a film sok ilyen eredeti ötletéhez hasonlóan ez is háttérbe szorul, mivel Lynchnek a regény epikus kibontásával is törődnie kell – szinte érezni, mennyire nem fűlik a foga minden egyes részlet töviről hegyire való elmagyarázásához. Ez a fajta történet egész egyszerűen nem az ő stílusa, és nem is ért igazán az ilyen meséhez: aki nem olvasta a regényt, elvész a percenként felbukkanó excentrikus karakterek dzsungelében, akik gyakran nyomtalanul párolognak el a történetből.

Lynch elköveti azt a hibát, hogy a néző számára is hallható belső dialógok segítségével próbálja a narratív dzsumbujt érthetővé tenni, ám ezek megint csak olyan ügyetlenek és olyannyira tele vannak információval, hogy csak a film műfaji életképtelenségét erősítik. A rendező a jól sikerült álomjelenetekben a főszereplőket motiváló inner space-t mint szürreális képfolyamot vetíti elénk, amelynek hatásosságát a sztori patetikus hőseposzi ambíciói ássák alá.

A mind narratívája, mind pedig díszletei szempontjából túlságosan sűrű film képtelen megvalósítani kitűzött célját, a messiás-mítoszt érdemleges kitárgyalását. A Dűne tele van érdekes részletekkel és okos ötletekkel, de messze van attól, hogy bármilyen szempontból lezárt egészet alkosson. A finálé a bombasztikus gitárrohamokkal aláfestett, óriásférgeken duhajkodó harcosaival inkább emlékeztet valamilyen félresikerült rockoperára, mint bármi olyasmire, ami egy átgondolt forgatókönyvből eredhet. A sok félresikerült jelenet között megbújva azonban állandóan olyan pillanatokba botlunk, amelyek Lynch tehetségének megcáfolhatatlan bizonyítékai, és amelyek az űropera monoton, előírásos menetét szürreális rémálom-víziókkal és egyedi kompozíciókkal szakítják meg.

George Lucas dinamikus Csillagok háborúja-folyamához képest, amely műfajok sokaságát integrálja a maga széria-kozmoszába, a Dűne egyik központi eleme a történet lassúsága. Paul nem csak egy bizarr, középkorinak látszó harci gépet győz le a kapkodás helyett bevetett lassú mozdulatai segítségével, de maga Lynch is úgy próbálja legyőzni az űroperát, mint kényelmetlen zsánert, hogy a történetet néha szó szerint megállítja, és a hőseposz repedezett hártyája mögé pillant, annak titkait kikutatandó, hátha talál alatta valami értékesebbet. Sajnos sosincs elég ideje belebámulni a sötétbe, az epikus történet kényszere – no meg a producerek – továbbhajtják.

Dune. USA, 1984. Frank Herbert regényéből a filmet írta és rendezte David Lynch. Producer: Dino De Laurentiis. Zene: Toto. Fényképezte: Freddie Francis. Vágó: Anthony Gibbs. Szereplők: Kyle MacLachlan, Kenneth McMillan, Jürgen Prochnow, Francesca Annis és mások.

American Vampire #1

Történet: Scott Snyder, Stephen King
Rajz: Rafael Albuquerque
Kiadó: Vertigo Comics

A manapság uralkodó Alkonyat-hisztériának köszönhetően égető szükség van az olyan horrorokra, amik sutba dobják a vérszívók szenvedős-szenvelgős, tininyálas-szerelmetes bullshitjét, és visszavezetik a mítoszt annak vértől tocsogó, kegyetlen, sötét hangulatú, gótikus gyökereihez. A mozivásznakon erre mostanában a Daybreakers tett (sajnos csak félig-meddig sikeres) kísérletet, a képregények lapjain pedig Scott Snyder és Stephen King igyekeznek friss vért pumpálni a zsánerbe. (Igen, AZ a Stephen King). Az American Vampire egy új ongoing sorozat, ami évtizedeken át követi majd a vámpírok evolúcióját, és egy új (ahogy azt a cím sugallja, amerikai) vámpírfaj létrejöttét.

A képregényben két sztorit találunk: az egyik (Big Break, Snyder tollából) 1925-ben, Hollywoodban játszódik, a hangosfilm áttörésének küszöbén álló filmipar berkein belül, a másik (Bad Blood, King jóvoltából) pedig 1880-ban, az amerikai vadnyugaton. Snyder történetének középpontjában egy többek közt statisztaként is dolgozó, wannabe színésznőcske áll, aki előtt egyik napról a másikra látszólag megnyílnak a nagy lehetőségek kapui, és bebocsátást nyer egy nagymenő hollywoodi producer partijára – ám pechjére gyorsan kiderül, hogy a producert és nagyhatalmú barátait a vér a filmeknél is jobban érdekli. Snydernek különösen nagy tehetsége van ahhoz, hogy szinte rekordidő alatt kidolgozzon egy roppant szimpatikus (némileg naiv, ám jó humorú és életrevaló) női karaktert, és érdekeltté tegye sorsában az olvasót. Példás a korábrázolás is: seggüket ledolgozó sztár-akarok-lenni nőcskék, sötét, kétes alakokkal teli lokálok, csillogó hollywoodi partik és életnagyságnál nagyobb filmsztárok (Hamilton, a történetbeli film főszereplőjének első szavai hatalmas súlyúak, belépése stílusos és grandiózus, mintha valóban egy emberfeletti hős lenne). A horror lassan, de biztosan lopakodik be a főhősnő életébe, többek közt egy rejtélyes figurának köszönhetően, aki otthona tőszomszédságában húzza meg magát – ő egyben az összekötő kapocs is a két sztori között. King Bad Bloodjában már főszereplővé lép elő, mint kegyetlen rablógyilkos, akit társai épp kiszabadítanak a Pinkerton ügynökség karmai közül. Míg Snyder inkább a „lassú víz partot mos” módszerével él, a veterán horroríró gyorsan a lovak közé csap: néhány bevezető oldal után máris dörögnek a fegyverek, hullanak az emberek, siklanak a vonatok, és fröcsög a vér. Gyors sodrású, grandiózus horrorwesnternt olvasunk, láthatóan a kezdetét annak a mitológiának, amit a szerzők ezzel a sorozattal építeni akarnak. A stílusos, hangulatos, remekül megírt sztorikat Rafael Albuquerque markáns, fantasztikusan eltalált beállításokat használó, a fényekkel és árnyékokkal pompásan játszó, lendületes rajzai keltik életre – talán csak a mimikák tűnnek néha túlzóknak a képi világ egészéhez képest. Erős kezdet, minden horrorrajongó köteles tenni vele egy próbát – még azok is (vagy: főleg azok), akiknek a tökük is tele van már a vámpírokkal.

Criminal: The Sinners #5

Történet: Ed Brubaker
Rajz: Sean Phillps
Kiadó: Icon

Szinte már csak a borítója miatt is megérdemli a maximális pontszámot. Esszenciális, hardcore noir, imádnivaló ponyvás beütéssel, gyönyörű, sokatmondón sötét, kékes-feketés színvilággal, egy székhez kötözött, vérző pofájú nehézfiúval, akinek tekintetéből és egész lényéből nem azt olvasod ki, hogy „kérem, ne bántson”, hanem azt, hogy „úgyis kinyírlak, te szarházi”. (És a félreértések elkerülése végett: a Criminal képi világa belül is pont ugyanilyen lebilincselő.) Persze nekem amúgyis gyenge pontom a noir, de most komolyan, akinek ez a borító nem tetszik, az nem ember. Szóval, véget ért a verhetetlen Brubaker-Phillips duó ötödik Criminal minije, a Lawless (amúgy önmagában is élvezhető) folytatása, a The Sinners, és aligha lepődik meg bárki, hogy újfent azt kell írnom: ez a két fickó már megint baromira megcsinálta. A képregény derékig gázol az utca mocskában, hullák, femme fatale-ok, gyilkosok és gengszterek rejtőznek minden sötét sarokban, és az egész városra (világra) rátelepedő erkölcsi fertő még Isten házát is lemossa az üdvösség térképéről – sőt, ami azt illeti, pont az a forrása minden bajnak. A Lawless végén egy helyi gengszter szolgálatában ragadt főszereplő egy sor furcsa gyilkosság ügyében nyomozva kiderítette, hogy a halálesetekért (az áldozatok elvileg „érinthetetlen” bűnözők) három kisfiú a felelős, akik egy exkatona pap buzdítására tisztogatják a mocskot az utcáról. Ez a koncepció már önmagában elég érdekes, gonosz és cinikus, de Brubaker (legalábbis ebben a sorozatban) sosem elégedett meg az elvárt minimummal – úgyhogy bejön még a képbe egy veszélyes viszony a főszereplő és főnökének felesége közt, egy balul elsülő affér a kínai maffiával, és egy dezertált hősünk után nyomozó katonai rendőr. Az író mesteri érzékkel szövi egybe a szálakat, minden szónak súlya, minden tettnek következménye van, a sztori elemei gyönyörűen, hol logikus okokból, következetesen, hol véletlenszerűen kapcsolódnak egymáshoz, és a végén is hibátlanul tesz pontot a cselekmény végére. Lawless karaktere pedig egy aranybánya, aligha véletlen, hogy Brubaker épp hozzá nyúlt vissza az eredeti koncepció szerint egymástól független minikből álló sorozat szereplői közül. Egy sztoikus, de valahol még lelkiismeretes tough guy, akit egyik gyilkos szituációból kényszerítenek a másikba, és már csak szabadulni akar a vérrel festett mókuskerékből, mindegy, milyen áron. Szabadul is, de csak egy másfajta vérrel festett mókuskerékbe: ez a sorsa a noir elkárhozott figuráinak egy olyan világban, amiben két kisfiú hezitálás nélkül lövi tarkón a barátját egy nyirkos sikátorban, és amiben a szerencsétlen halálraítélt kölyök utolsó gondolata, amiből még képes valamiféle hasztalan erőt meríteni, az, hogy legalább megmentett egy gyilkos bűnözőt. Halleluja.

Fade to Black #1

Történet: Jeff Marioette
Rajz: Deniele Serra
Kiadó: Image Comics

Szóval, egy maréknyi emberre egy kannibál csorda vadászik a kietlen amerikai pusztaság közepén. The Hills Have Eyes, valaki? Persze ez nem gond – kevés az olyan horror manapság, ami nem merít erős ihletet korábbi művekből, úgyhogy a Fade to Black akár még jó is lehetne. Hogy nem az, az sok mindennek köszönhető. Az egy dolog, hogy a történet egyszerű, mint egy pont (egy horrorfilmet forgató stáb néhány tagja elkószál egy rögtönzött próbára, és mikor visszaérnek a lakókocsikhoz, összes kollégájukat lemészárolva találják), még ez sem lenne gond, de a karakterek és a dialógusok szörnyen laposak, ez pedig már megbocsáthatatlan. Az utolsó előtti oldalon az ismét felbukkanó kannibálok megölnek valakit, nekem pedig fogalmam sem volt róla, hogy ki az, pedig része annak a kis csapatnak, amiről az egész képregény szólt – úgyhogy ennyit a figurák megkülönböztethetőségéről. Érdemes elidőzni egy kicsit azon a jeleneten, amin hamarosan fogyásnak induló hőseink rátalálnak félig megzabált, felkoncolt, lemészárolt társaikra. Nincsenek túlzottan megrendülve. Persze, itt elhangzik egy „ó, jézusom”, ott meg egy „nooo”, de összességében úgy viselkednek, mintha hetente kétszer botlanának vérrel áztatott, csonkított torzókból álló hullahegyekbe. Az egyetlen, ami írói szempontból legalább viszonylag érdekes, az a kannibálok hordája: valamiféle vallási fanatikusoknak tűnnek, akik nem csak úgy találomra ölnek (és esznek), hanem egész konkrétan a filmstáb egyik tagjára pályáznak, valamilyen egyelőre homályos okok miatt. Ebből akár még valami jó is kikerekedhet, csak tartson ki addig az olvasó türelme. Másrészt viszont… elképzelhető, hogy ebből a „kis csapat menekül a sivatagban az emberevők elől” koncepcióból is ki lehet még hozni baromi jó dolgokat, de a Fade to Black sajna nem olyannak tűnik, ami roskadozni fog a nagyszerű ötletektől. Daniele Serre sajátos képi világa még javít valamit az összképen, bár annak is megvannak a hátulütői. Hangulatteremtés szempontjából ugyan remek ez a koszos, elmaszatolt, foltos képi világ (ez főleg a színezés érdeme), de maguk a vonalak elég bizonytalanok (az arcmimikák teljesen élettelenek), és e két jellemvonás így együtt nem egyszer megnehezíti az értelmezést, avagy „frankón néz ki az a panel, de mi a pöcsöm történik rajta?”

Punishermax #5

Történet: Jason Aaron
Rajz: Steve Dillon
Kiadó: Marvel Comics

Imádom ezt a Jason Aaront. Nem csak, hogy ő írja a manapság futó egyik legjobb amerikai sorozatot (Scalped), de most ráadásul visszaemelte a Megtorlót arra a szintre, amin Garth Ennis ügyködésének hála pihent két évvel ezelőttig (mellesleg tavaly indult Wolverine szériája is egyre jobb). És ha már itt tartunk, ígérem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy Aaron új sorozatát az ír fenegyerekéhez mérem – most már ugyanis teljesen egyértelmű, hogy zseniális képregény ez a saját maga jogán, mindenféle elődökhöz és nagyokhoz való hasonlítgatástól függetlenül. És talán utolsó szempont, de azért nem árt megjegyezni: mindez akkor, amikor a mainstream Marvel-vonalon Rick Remender kontár módon kivérezteti, és banalizálja a karaktert, aztán meg buta érvekkel védelmezi magát a levelezési rovatban a háborgó rajongók ellen. De vissza a MAX világába: az ötödik rész Aaron Kingpin sztorijának záróakkordja, és pont olyan, amilyennek egy Megtorló-finálénak lennie kell. Kegyetlen, brutális, vérmocskos, gonosz és fekete, mint a csillagtalan éjszaka. Wilson Fisk beindította terve végső fázisát, és leszámolt a város gengszterfőnökeivel – egy kivételével, akinek verőlegényei most megjelennek otthonában, és kisfia megölésével fenyegetőznek. Frank közben a súlyos döntés előtt álló férfi bérgyilkosával viaskodik: egy elvileg jó útra tért vidéki paraszttal, aki most felesége betegsége miatt mégis elvállalta hősünk likvidálását. Lóvontatta szekéren, húzentróglis ingben érkezik a városba, de a látszat csal: nagyobb, mint egy ház, erősebb, mint egy medve, és szívósabb, mint egy terminátor. Aaron írói zsenije akkor válik (nem először) nyilvánvalóvá, amikor a két, egymással párhuzamosan futó leszámolás vérben fürdő intenzitását, és már-már (Steve Dillon senki máséval össze nem téveszthető rajzstílusának is köszönhetően) abszurditásba hajló brutalitását képes egy elegáns tragédia magasságaiba emelni. Frank megszállottságának mindig is megvoltak a következményei, és most, ahogy utolsó jelenetében félholtan fekszik saját és ellensége vérében, és hirtelen bevillan neki, mielőtt elájul, hogy két hete volt fia születésnapja, és még csak nem is emlékezett rá, tudjuk, hogy elkeserítően kevés maradék emberi mivoltának egy újabb darabja veszett oda. De az igazi bravúr Fisk karaktere: feljut a csúcsra, ahogy azt tervezte, ám szörnyű árat fizet érte. Nemcsak azzal, ami a családjával történik, hanem azzal is, hogy szembesül önmagával, hogy ki is ő valójában, hogy apaszerepe, törődése és szeretete csak álca volt, amivel saját magát hitegette, és hogy új birodalmát önzésre, hatalomvágyra és fia hullájára építette. Frank és Fisk a cselekmény kicsúcsosodására így ellentétpárakká válnak: előbbi családja elvesztése miatt az, aki, utóbbi pedig azért vesztette el családját, mert az, aki. Isten hozott ismét a Megtorló gyökeresen elkúrt világában!

Scalped #35

Történet: Jason Aaron
Rajz: Daniel Zezelj
Kiadó: Vertigo Comics

És ha már úgyis szóba került, vessünk egy pillantást a Scalped legutóbbi számára is. A Listening to the Earth Turn egyike azon kevés füzeteknek, amiknek abszolút semmi közük a sorozat fő sztorijához és állandó karakterihez. Sőt, ennek a konkrét résznek semmiféle bűncselekményhez sincs köze – egy nyers, de megkapó emberi drámát kapunk, a főszerepben egy öreg indián házaspárral, Mance-szel és Hazellel, akik a lehető legmesszebb élnek a várostól, hogy rezervátum ide vagy oda, világgá kürtöljék függetlenségüket és „igazi” indián mivoltukat. Csakhogy egyre öregebbek, és egyre kevésbé tudnak gondoskodni önmagukról. Betegségek és sérülések miatt képtelenek megfelelően gondozni farmjukat, és eljön a nap, amikor Mance-nek, tartását feladva, be kell mennie a városba, hogy segélyért folyamodjon. A Scalped 35 az emberi kitartás (vagy ha úgy tetszik: makacsság) és szeretet himnusza, de ne gondoljatok rosszra, ezt nem holmi nyálas hollywoodi módon kell érteni. Aaron egy kemény, durva világot vázol fel, amiben az öregeknek vért izzadva kell dolgozniuk, ha ragaszkodni akarnak a régi értékekhez és az önállósághoz, és nincs semmi, ami garantálná, hogy erőfeszítéseiket akár a legkisebb siker koronázza majd.  Csak egymás iránti szeretetük ad erőt nekik, csak az ad értelmet mindennek, csak az teszi elviselhetővé az újabb és újabb kompromisszumokat, az viszont olyannyira megingathatatlan és természetes, hogy kimondani sem kell. Aaron a történetet párhuzamosan narráltatja a két főszereplővel, akik mintha gondolataikon keresztül kommunikálnának egymással, szavakra szinte nincs is szükség, tudják, értik és megértik, mi jár a másik fejében – az elalvás előtti ágybeli jelenet karakterépítési és érzelmi hatásmechanizmusát tanítani kellene. Aztán a nyílegyenesen a tragédia felé tartó hiperrealizmus a végén váratlanul megszakad, Aaron hagyja, hogy a cselekmény egy kissé elszakadjon a valóság talajától (elvégre még egy haditámaszpont közelében lévő házba sem csapódik be minden nap egy vadászgép), és megmenti sokat próbált szereplőit. E deus ex machinának köszönhetően a Listening to the Earth Turn meglepően pozitív végkicsengéssel zárul. Az író a semmiből jutalmazza meg viharvert hőseit, amiért azok rendíthetetlenül állták a sarat a változó idők viharával szemben, és erre a szívmelengető reménysugárra szüksége is van a rendszerint vérben, mocsokban, depresszióban és totális kilátástalanságban gázoló sorozatnak. A rajzokat ezúttal nem R. M. Guéra, hanem Danijel Zezelj szállította, és durva, vázlatos, nyomasztó ürességgel kitöltött képei, szinte riasztóan nyers, baltával faragott arcai tökéletes leképezései a főszereplők lelkiállapotának, és egyben megingathatatlan elszántságának is. A záróoldal pedig a remény és a jövő gyönyörű (igazából épphogy nem giccses) metaforája: Mance és Hazel immár azon kevesek közé tartozik, akik megnyerték a világgal vívott háborújukat.

The Waking #1

Történet: Raven Gregory
Rajz: Vic Drujiniu
Kiadó: Zenescope

Ha már korábban szó esett a vámpírokról, akkor most beszéljünk egy kicsit a zombikról. Csakhogy… ebben a képregényben nincs belőlük egy darab sem. Hogy akkor mégis miről zagyválok itt? Nos, a Grimmy Fairy Tales című sorozattal elhíresült Raven Gregory új comicját mindenfelé zombihorrorként hirdetik. De egyelőre nemhogy zombi nincs benne (illetve alighanem van, de ha nem tudnánk, hogy KELL lennie benne, akkor nem tudnánk, hogy zombi) – nincs benne egy deka horror sem. Inkább egy kínosan lassan, nyögvenyelősen és főleg, dögunalmasan induló kriminek tűnik az egész, amiben négy nyomozó (egyikük a névtelen narrátor) két egymástól elvileg független gyilkosság ügyében vizsgálódik, mi meg közben betekintést nyerünk egymással való kapcsolatukba és magánéletükbe. Egyébként meg nem történik az egészben semmi, habár ha jól láttam, vannak rá utalások, hogy egyszer majd lesz a képregénynek valamiféle cselekménye. Gregory azt a fajta történetmesélő módszert használja, ami csak nagyon keveseknek megy: elhint sok apróságot, foglakozik ezzel meg azzal, de azt nem mondja meg, hogy valójában mi is történik, mi áll az események mögött, mi köti össze az egyes szálakat. És ahhoz, hogy ez működjön, izmos forgatókönyv és/vagy erőteljes atmoszféra kell – na, ez esetben elfelejthetitek mindkettőt. A dialógusok rettenetesek, felidézni sem tudom, mikor olvastam utoljára ilyen öklendezésre késztetően izzadságszagú sorokat. Gregory majd’ megdöglik az igyekezetben, hogy a nemlétező feszültséget a főszereplők közti vicces élcelődéssel, frappáns beszólásokkal és cinikus egysorosokkal oldja fel. Nincs egy darab az egész 26 oldalon, ami célba találna, és a tudálékos, nagyon-nagyon-nagyon-nagyon sejtelmesnek és sokatmondónak szánt, nevetségesen kiszámítható és fárasztó narráció csak tovább rugdossa a képregényt oda, ahonnan már a béka segge is csak teleszkóppal látható. Maguk a karakterek is gyorsan áldozatul esnek a banalitásnak – mert ugyan kit érdekelnek olyan emberek, akik ugyanazokat a szar (amúgy kizárólag hullákkal és szexszel kapcsolatos) vicceket puffogtatják minden körülmények között? A látványvilággal sem vagyunk nagyon kisegítve. Vic Drujiniu képei félelmetesen átlagosak és jellegtelenek, olyan ronda, és mindenféle hangulatteremtésre képtelen esőt meg kevesen tudnak rajzolni, mint ő. Lehet egyébként, hogy a The Waking egy egész zombiapokalipszis-szcenárió felé tart, de az biztos, hogy én már nem fogom olvasni, mire eljut odáig.

Amazing Spider-Man #625

Dögöljek meg, ha tudom, miért olvasom még mindig ezt a sorozatot. Gondolom megszokásból. De ez mégsem magyarázat, mert a konkurenciánál a hasonló színvonalon nyűglődő Batmant már feladtam. Na, mindegy. Ebben a részben Joe Kelly egy korábbi kétrészese, a Rinóval foglalkozó sztorija folytatódik. De minek? Az sem volt ugyan egy csoda, de szépen, kereken le volt zárva, és viszonylag ügyesen, sőt, szívhez szólóan (meg persze naivan és együgyűen, de hát istenkém) rehabilitálta a hálószövő egyik régi ellenségét. És mindezt miért? Azért, hogy most a nyakába akasszon egy tragédiát, és még nagyobb, még dühösebb, hősünket még inkább gyűlölő gonoszt faragjon belőle. Kínos, mesterkélt, felesleges, értelmetlen. Nem is baj, hogy jön a Heroic Age, talán így az írók nem fogják ilyen röhejes látszattragédiákkal untatni az olvasókat. Max Fiumara stílusos, a Pókemberhez tökéletesen illő képi világát kár volt erre pazarolni.

Aliens Vs. Predator: Three World War #2

Machiko és a tengerészgyalogosok megkeresik azokat a Predatorokat, akikkel a nő évekkel ezelőtt együtt élt, hogy segítségüket kérjék becsület nélküli, gyilkos, alieneket idomító társaik levadászásához. Rick Leonardi alapból rutinos és hatásos képei még mindig nem a legalkalmasabbak ehhez a sötét és véres univerzumhoz (bár az első pár oldal meglepően jól fest), a történet pedig még mindig komótos (de azért bőven nem unalmas) tempóban halad előre. Viszont jól van megírva, működnek a karakterek (Machinkót mindig öröm látni) és a dialógusok, úgyhogy komoly panaszunk nem lehet a füzetre. És hogy ez a ráérős tempó előnyére vagy hátrányára fog válni a sorozatnak, az valószínűleg majd csak a végén derül ki. Addig jóindulatból kap egy gyenge négyest.

Atomic Robo and the Revenge of the Vampire Dimension #1

Frenetikus. Ezt a sorozatot egyszerűen nem lehet nem szeretni. Hiába nincs benne egy grammnyi eredetiség sem, szenzációs ötletei és sziporkázó humora a jelenleg futó képregények egyik legszórakoztatóbbikává teszik – különben is, hogy lehetne akár csak egy picit is elmarasztalni valamit, aminek ilyen imádnivaló címe van? Na, ugye. Az új sztori első felvonása egy fiatal tudós szemszögéből láttatja az eseményeket, aki a címszereplő által vezetett Tesladyne-hez jelentkezik, mint munkaerő. Robo természetesen szétlőtt, még füstölgő pólóban fogadja az álláskeresőt, az interjút pedig egy percen belül félbeszakítja a következő válság: invázió a vámpírok dimenziójából. Vértől csöpögő, mégis rajzfilmes akciók, hajmeresztő komikus szituációk, szenzációsan frappáns dialógusok, hihetetlen lazaság, remek karakterek – és egy gyönyörű slusszpoén a végére. A „fun” szó szinonímája: Atomic Robo. (Aki nem ismerné még a sorozatot, és nem akarja legelölről kezdeni, nyugodtan tegyen egy próbált ezzel a számmal – nem fogja megbánni.)

Az eredeti képregény jóféle sztori, én ugyan nem olvastam, de hiszek a főszerk.-nek. Edgar Wright neve is jól hangzik, Michael Cera-é már kevésbé, ennek ellenére muszáj lesz megnézni a filmet.

Az alábbi un. promo reel a legnagyobb hongkongi filmforgalmazó, a Media Asia 2010-es potenciális sikerfilmjeit reklámozza. Lesz itt minden és mindenki, Johnnie To, John Woo, Donnie Yen, Michelle Yeoh, sőt, még Ekin Cheng és Jordan Chan is újra összeáll egy film erejéig, amely igencsak a Young and Dangerous-széria folytatásának tűnik.

A vámpírok megszívták: ugyan ők a domináns faj, de mivel az életben maradásukhoz szükséges vért szolgáltató emberek száma egyre fogy, a kihalás veszélye fenyegeti őket. Sötét és véres vízió egy vámpírcivilizációról.

Előrebocsátom: örülök, hogy elkészült a Daybreakers, annak ellenére is, hogy sajnos nem tudta teljesen kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. A Twilight-hisztériát vehemensen meglovagoló média ugyanis az utóbbi években az utolsó csepp vért is kiszívta a vámpírmitológiából, és nagyon kellett már egy film, ami a valaha félelmetes és rettenetes vérszívókat nem álomittas tekintetű, szerelmüktől szenvedő, sóhajtozó, „ne érj hozzá, mert összetörik” tinifúcskáknak ábrázolja. Ez pedig ilyen: annak ellenére is hű a zsáner alapjaihoz, hogy sok aspektusán elég nagyokat és merészeket csavar.

Először is, a vámpírok nem titokban élő, mindennapi rutinjukkal elfoglalt emberekre vadászó rémek: köszönhetően egy tíz évvel ezelőtti járványnak, ami idővel az emberiség szinte egészét vérszívókká változtatta, a történet elejére már ők a Föld urai. Ők a politikusok, a vállalatvezetők, a bolti eladók, a taxisofőrök, a gyári munkások, a kukások, a mérnökök, a tudósok, a titkárnők és a rendfenntartók. A még élő emberek, akik nem kérnek az evolúció következő lépcsőfokából, menekülve és bujdosva próbálnak ellenállni, és harcolni, de lehet, hogy feleslegesen: a vér ugyanis az emberekkel együtt vészesen fogy, és már csak egy hónapig képes eltartani a vámpírlakosságot – ráadásul az éhezők saját és társaik vérét szívják, minek következtében bestiális ösztönöket követő szörnyekké válnak.

 A Daybreakers fő erénye ennek a vámpírtársadalomnak az aprólékos kidolgozottsága. Az ötletek, amikkel bemutatják a civilizáció alkalmazkodását az új körülményekhez, segítenek hihetővé és következetessé tenni ezt a világot. Mivel a vámpírok hamuvá égnek a napfénytől, kiterjedt, felszín alatti alagúthálózat, és elsötétített üvegű autók állnak a polgárok rendelkezésére, és persze az ipar és a tudományok is az új szükségleteknek megfelelően alakultak át. A főhős, Edward (Ethan Hawke), pl. egy olyan vállalatnak dolgozik, ami egy vérhelyettesítő szer előállításán fáradozik. Legalábbis addig, amíg az emberi ellenállók, élükön Elvisszel (Willem Dafoe), bekopognak az ajtaján, és közlik, hogy tudnak jobbat: gyógymódot.

A sztori, noha kezdettől fogva vannak közhelyes és felszínes elemei (pl. az Edward és testvére közti konfliktus), sokáig jó ütemben halad. Az író-rendező Spierig-testvérek (Undead) ügyesen adagolják a feszültséget, és az általuk teremtett világgal kapcsolatos információkat, jól eltalálálják a neo-noiros hangulatot, és szerencsére nem spórolnak a gore-ral sem. A pozitívumok még a jóindulattal is csak közepes színészi játékot és a lapos karaktereket is képesek feledtetni egy ideig (szegény Sam Neill láthatóan szenved a gonosz vállalatvezető dögunalmas szerepében – vámpír létére a figura legfeljebb annyira félelmetes, mint Micimackó), de az óvatosan épített kártyavár a végére összeomlik.

Az utolsó, jó alaposan összezagyvált fél órában olyan iramban követik egymást a nem egyszer banális események, hogy a nézőnek esélye sincs rá, hogy bármiféle érzelmi reakciót sajtoljon ki magából, és hogy azonosuljon a félre- vagy sehogy nem motivált karakterekkel. Nem tudom, láttam-e már valaha filmet, aminek ennyire kétségbeesetten szüksége volt egy rendezői változatra. Igaz, a finálét még így is majdnem megmenti az utóbbi idők horrorjainak egyik leghatásosabb képsora: ahogy a gyógymód terjed, a kiéhezett vámpírok iszonyatos vérfürdőt rendezve tépik, szaggatják és falják emberekké visszavedlett társaikat – ennek a mészárszéknek ráadásul megvan a maga roppant frappáns iróniája, de azt már nem lövöm le. Mint mondtam, majdnem megmenti a befejezést, és azzal együtt a filmet. De sajnos csak majdnem.

A hazai képregényes szcéna szereplői között végzett tudatos ámokfutásunk tovább folytatódik, ám ezúttal nem egy képregényrajzolót, hanem egy igen ritka állatfajtát, egy valódi, lélegző képregényforgatókönyvírót szólaltatunk meg. Ugyan valószínűleg többen ismerik a weapon x nicken, mint polgári nevén, de talán ez az interjú változtatni fog ezen. Hát akkor csapjunk a lovak közé!

- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal…

- Árva-Szabó Péternek hívnak, és képregényes forgatókönyvek írásával próbálkozom szabadidőmben. Eddig csak rövidebb munkáim készültek el és jelentek meg, de azok - nagy örömömre - sikeresen szerepeltek pályázatokon és pozitív visszajelzéseket kaptak.

- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ?
- Az első képregényes élményem a régi tvr-hét újságban heti folytatásokban közölt Batman volt, már amennyire emlékszem. Lehet, hogy nem is Batman volt... Aztán volt pár bobógóliátos-mikiegeres-garfieldos ad hoc próbálkozás, amik általában valami rendes magaviselethez/nyaraláshoz kötődő mézesmadzagok voltak. Az igazi szerelem aránylag későn kezdődött, a Pókember 62., esküvői számával (ráadásul az volt az első Pókemberem). Ott szabadult el a pokol...

- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ?
- Első látásra szerelem, de más önkifejezési módokat is kipróbáltam. :) 2000 óta próbálkozom az írással ilyen-olyan módokon: korábban főleg verseket írtam, aztán áttértem a rövidebb prózai munkákra. Forgatókönyvvel először 2005-2006 körül próbálkoztam, és az elmúlt 2 évben éreztem azt, hogy talán ebben a műfajban tudok előrébb jutni.

(Geek: oldalterv a Whole carhoz, Lugosi István: karaktervázlat a Babonához)

- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered ?
- Az abszurd mindig is nagy hatással volt rám. Konkrét stílusokat, áramlatokat talá nem is tudnék megnevezeni, soha nem jártam utána, hogy az olvasmányélményeimet az irodalomtudomány hová sorolja be. A különböző besorolásoknál mindig is fontosabbnak tartottam a művet magát. Munkamódszerem nincs. Agyalok, olvasok, netezek, bambulok, át- és átrágom mmagamban az ötletet újra és újra, aztán nekiülök, kiesik pár óra, és mire eszmélek, ott van a monitoron a végeredmény. Nem mondom, hogy önkívületben írok, de tény és való, hogy ilyenkor hatalmába kerít valami kis megszállottság, nem én döntöm el mindig, hogy mit írok, illetve ezek nem feltétlenül tudatos döntlések. Régebben ahhoz tartottam magam, hogy utólag nem javítok bele semmibe, jó úgy, ahogy kibukott belőlem, ezt azonban már régóta nem vallom. Félre kell rakni mindent, és napok, hetek elteltével újra elővenni, friss fejjel átrágni. Párbeszédekbe nüansznyi szinten még az utolsó pillanatban is képes vagy belenyúlni.

- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ?
- Van pár író, akiket rendszersen (újra)olvasok: Esterházy, Auster, Mrozek. Ha viszont klasszikus történetmesélésről van szó, akkor George R. R. Martin az újdonsült befutóm. Félelmetesen ír az a pali... Most Asimov Alapítvány-trilógiája jön majd, a sci-fi valahogy eddig kimaradt az életemből. Aztán ott van Csányi Vilmostól a Bábosok, és már a polcomon vár Cormac McCarthytól Az út is. Filmeket mostanában ritkábban nézek, a tavalyi év mozis termése (amire eljutottam legalábbis) kiábrándított eléggé, otthon pedig nem bírok a fenekemen maradni sokszor. A 24 az, amit folyamatosan követek, de egyébként sorozatokat sem nézek. Egyébként akciófilm-, krimi- és thriller-párti vagyok, de belekóstolok bármibe, ha jókat hallok róla.

- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai?
- Még éppen csak fél lábbal léptem rá az útra. :) Arra viszonylag hamar rájöttem, hogy versíróként, vagy novellistaként nincs sok keresnivalóm: se előképem, se mentorom, de leginkább ambíciózusságom nem volt. Lett volna lehetőségem mélyebben belemerülni, de kishitű és lusta is voltam hozzá, és nem is kaptam soha olyan visszajelzéseket "felülről", amikből erőt meríthettem volna. A hazai képregényes közegben ezzel szemben viszonylag jól kiismerem magam, és könnyebb volt elindulni, több bátorítást is kaptam jóval.
- Először a Panel cikkírójaként próbáltam ki magam, aztán jött a forgatókönyvírás. Nagyon jó volt a kezdeti időkben, az (újra)indulásnál ott lenni, mert még néhány éve is minden cikk és minden megjelenés eseményszámba menté s a visszajelzésekből rengeteget lehett tanulni. Kicsit sajnálom is, hogy azóta már vadászni kell a véleményekre, lehet, hogy ilyen kezdőlökések nélkül ezt is feladtam volna.
- A legfontosabb állomás eddig egyértelműen a Whole car volt. Az, hogy harmadmagammal megnyertem a vonatos forgatókönyvíró pályázatot; hogy megismerkedtem Henrikkel; hogy szerződést kaptunk a Rohamtól; hogy országos terjesztésben megjelent a képregény a Zap!-ban; hogy pozitív olvasó visszajelzéseket kaptunk szinte mindenhonnan, és hogy kategóriájában Alfabéta-díjra jelölték mind-mind felbecsülhetetlen élmények. De minden egyes pályázati siker nagy öröm. Az út majd most kezdődik, a következő egy évben, úgy érzem, mindenképpen elválik képes leszek-e fejlődni és tartósan magas színvonalon dolgozni.

(Kiss János: Elsők, Horváth Henrik: Zigizebra - Csendkirály)

- Honnan van az ismeretség Horváth Henrikkel és miért pont vele dolgoztál együtt többször is?
- Henrikkel a Whole car kapcsán ismerkedtem meg. A forgatókönyvírói pályázat végén mindhárom nyertesnek "kiutaltak" egy rajzolót. Én Geeket kaptam társul magam mellé, aminek nagyon megörültem, mert a Sushi stripet imádtam úgy, ahogy van. Miután azonban kiderült, hogy a pályaművekből tervezett külön kiadvány nem valósul meg, és a szétszórták a történeteket különböző lapok között (a Whole car a Rohamhoz került), sürgető határidők híján belassult a folyamat. Így történt az, hogy míg az Őfelsége postavonata és a Csak oda már, ha jól emlékszem 2006 őszén megjelent, a Whole car még 2007 év elején is a rendezőpályaudvaron rostokolt. Geek nagyon elfoglalt volt akkoriban és bár az első oldal vázlatát elkészítette, végül férfiasan bevallotta, hogy nincs ideje erre a munkára jelenleg.
- Ekkor kezdtem el keresgélni rajzolót, mert Zsombor biztosított róla, hogy ha kész lesz a mű, a Rohamban lesz helye. Talán Szabó Zoli volt az, aki Henriket ajánlotta nekem először. Félénken megkerestem őt, hogy vállalná-e a munkát, ő pedig lelkesen rábólintott a dologra, mert tetszett neki nagyon a forgató. 2007 nyarán készült így el a képregény, és azóta folyamatosan tartjuk egymással a kapcsolatot, azt hiszem állíthatom, hogy a jó munkakapcsolaton túl barátság is kialakult közöttünk. Ugyanakkor sose azt csinálja, amit mondok neki, szóval meg tudnám fojtani időnként. A Whole car feloldása is neki köszönhető, az eredeti végkifejlet sokkal nyomasztóbb volt. Henrikkel és Uray Marcival összeszokott csapat lettünk az évek során, és nagyon gördülékenyen tudunk együttműködni.

- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ?
- Két kollégámnak mutattam meg a Whole car-t: egyikük sem olvas képregényeket, mindketten kicsit félmosollyal álltak neki az olvasásának. Először gyorsan ledarálták, aztán kicsit zavartan pislogtak, és mondták, hogy nem erre számítottak. És elolvasták, újra, és aztán még egyszer. Meg akarták érteni és be akarták fogadni. Nem miattam, mert akkor egy "jóvanjólett"-el elintézhető lett volna, hanem maguk miatt. Sikerült bevonnom őket az alkotásba: készítettem egy feladványt, és elértem, hogy mindenki elkezdje keresni magában a megoldást. és aztán jöttek hozzám más és más kollégák, hogy olvasták és gratulálnak. Ez elismerés, mert önálló életre kelt a művünk. Szakmai szempontból is a Whole car érte el eddig a legnagyobb sikert az Alfabéta-jelöléssel, de talán még ennél is jobban esett, mikor azt mondta valaki, hogy megállná a helyét egy külföldi antológiában is.

- A szívednek legkedvesebb műveid ?
- Whole car és Zigizebra: Csendkirály. De ez a kérdés akkor lesz majd izgalmas, amikor lesz mögöttem 150-200 oldalnyi anyag.

- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ?
- Vannak, nem is kevés. Tavaly őszig kb. 40 oldalnyi forgatókönyvet írtam meg összesen, abból kb. 25-30 oldal képregény született. Ehhez képest az elmúlt fél évben nagyjából 120 oldalt írtam meg, és úgy tűnik jelenleg, meg is valósulhat minden belőle. Nagyon izgalmas időszak ez, ugyanakkor borzasztó stresszes, mert én már "megtettem a magamét", innentől javarészt passzívan figyelek és várom, hogy a rajzoló mire jut. A határidőket azért utálom, mert a kész oldalak általában az utolsó utáni pillanatban készülnek el, és olyankor már nem tudok belenyúlni semmibe. Ami miatt külön izgulok, hogy ezek az első hosszabb képregényeim: 18, 20, 40 oldalas munkák, komplett történetek, vagy sorozatnak szánt sztorik bevezetői, melyek teljesen más feladatok elé állítottak, mint az 1-2 oldalas művek. Most írtam például életemben először párbeszédet.

(Vincze Nóra: Gőzplüss)

- A Zigizebráról és a 18-20-40 oldalas munkáidról mesélhetnél még...
- A Zigizebra a Zebrapen által kiírt pályázatra készült volna (szintén Henrikkel, és Marcival közösen), amolyan görbe tükörként, de végül lecsúsztunk róla. Zigizebra egy kabalaállat, és vele kellett volna valami nyilvánvalóan nyomasztóan tündi-bündi történetet írni. Természetesen ennél sokkal szórakoztatóbbnak tartottuk, ha szembemegyünk az árral, így témának a családon belüli erőszakot választottuk. A képregény nyomtatásban nem jelent meg, de a neten publikáltuk már, és nagyon pozitív kritikákat kapott, Henrik eddigi legjobb munkája, szerintem. A jelenleg készülő képregények végre már hosszabbak és mesélősebbek lesznek.
- A most leginkább prioritást élvező cucc munkacíme Art of noise, és a rajzolója szintén Henrik. Ez a forgató került be a legjobb hat közé a Galaktika steampunk pályázatán. Elég kemény sztori, ami egy olyan jövőbeli Magyaroszágra kalauzol el minket, ahol az államforma artokrácia: a kultúra uralma a nép fölött. Ha nem megy csípőből a Csontváry repró, nem tudsz legalább két hangszeren játszani, vagy nem érsz haza a kötelező délutáni versfelolvasásra, akkor bizony könnyen lehet, hogy egy Erkel-kommandós szitává lyuggat a saját ágyadban.
- A steampunk pályázatról ugyan kiesett, de ettől függetlenül elkészül három másik képregény is. A Gőzplüss rajzolója Vincze Nóri lesz, és ez egy kifejezetten a gyerekeket megcélzó képregény lesz, ami remélhetőelg a felnőtt olvasókhoz is utat talál. Imádom Nóri rajzfilmes stílusát, és bízom benne, hogy sikerül egy lendületes, humoros és nem utolsósorban folytatásos történetet összehozni, amolyan cartoon network stílusban, repülő mókussal, szétcsavarozható hörcsöggel, telekinetikus aranyhallal és egy kisfiúval, aki egy böszme nagy robottal zúzza le a rosszarcúakat. A nyitótörténetet 40 oldalasra tervezzük.
- Készül még egy kamaradráma, nagyjából 20 oldal terjedelemben, aminek a főszereplői gőzmeghajtású robotok lesznek, akiket már leselejteztek, és régi gyártelepből kialakított robotgettóban várják, hogy elfogyjon az éltető szenük és megszűnjenek működni. Feltűnik azonban egy Alkimista nevezetű egyén, aki váratlan lehetőséget ad nekik a túlélésre, csak annyit kell tenniük, hogy leigázzák az embereket. A rajzoló Kiss János lesz. Nekem leesett az állam, amikor először megláttam a munkáit.
- Végül készül még egy sorozat-jellegűre tervezett képregény, ami egy alternatív XX. század eleji Magyarországon játszódik majd. Bűnügyi történet, mely erőteljesen építkezik a magyar babonavilágból. Most írom az első történet forgatókönyvét, a rajzoló Lugosi István lesz.

- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ?
- A szolgáltató szektorban dolgzom. Az igazságszolgáltatóban. :)

- A többséggel ellentétben nem Budapesten laksz, ugye jól tudom?
- Székesfehérváron. Előtte pedig kétlaki életet éltem Dunaújvárosban és Pécsett. Nem is bánom egyáltalán, Budapest nekem túl sok. Néha azért érzem, hogy jó lenne, ha jobban bele tudnék folyni a képregényes életbe, a személyes egyeztetéseket soha nem pótolja a neten történő kommunikáció.

(Kiss János: Elsők)

- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ?
- Külföldi írók közül Alan Moore és J. M. Straczynski a kedvenceim, zsenik mindketten. A hazaiak közül nagyon szeretem Ábrai Barnabás munkáit, még akkor is, ha teljesen más az alapállásunk az olvasókhoz való viszonyunkban. Ő mínusz centiről az arcodba ordít, beledöngöl a betonba, borzasztóan erőteljesen ír. Ennél én lényegesen "csendesebb" típus vagyok. Nagyon kíváncsi vagyok mi lett volna a Whole carból, ha marad az eredeti felállás és ő rajzolja meg. Nagyon sokat tanultam tőle közvetve és közvetlenül is, sokat jelent számomra a véleménye. Kalybernek és Spurinak irigylem még a "mesélőkéjét" nagyon. Rajzolókból nagyon nagy a szórás. Külföldiek közül: Mignola, Mazzucchelli, Maleev (hm... nem is figyeltem eddig, hogy ennyi az M-es), de napestig tudnám sorolni. Itthonról Brazil, Henrik, Graphit és Vincze Nóri munkái jöhetnek minden mennyiségben.

- Rising Stars vagy Midnight Nation?
- A Rising Stars monumentalitása lenyűgöző, az egyik kedvenc képregényem, de a válaszom mégis Midnight Nation. Csendes, szomorkás road-comic minden idők egyik legjobb képregényes monológjával a végén, abszolút kötelező darab.

- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe ?
- Még az egyetemen mutatta egy ismerősöm, hogy van valami képregényes honlap, nézzem má' meg, van rajta Batman. :) 2004 elején kerültem így a k.netre, ahonnan a fórumról nagyon sok embert megismertem. Az alkotói oldalra Szabó Zoli rántott át, amikor meghívott a Panel alkotógárdájába cikkírónak.

- Rajzolással sohasem próbálkoztál meg?
- Áááá, nem kívánok én rosszat senkinek. Egyszer Pécsett részt vettem egy képregényes workshopon, ahol két nap alatt össze kellett rakni egy komplett képregényt, és rajtam kívül mindenki tudott rajzolni is, így én sem akartam kilógni a sorból, szóval elkészítettem a Dalí és az idő képes forgatókönyvét. Szerencsére ez ellveszett azóta, és ma már csak a Matheika Gábor által elkészített képregény van meg.

- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)?
- Rendszeresen rajta tartom a kezem a szcéna fő ütőerén, k.net fórumán, és igyekszem követni a lehető legtöbb hazai weboldalt és blogot. Napi kapcsolatban vagyok Henrik barátommal, akinek ezúton is üzenem, hogy utálom. Ezen túlmenően viszonylag rendszertelen, hogy kivel és mikor tartom a kapcsolatot, de egyre több embert ismerek már, és egy-egy börzén vagy fesztiválon mindenkivel igyekszem pár szót váltani.

(Kiss János: Elsők)

- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik…
- Túl sok energia megy el a szájkaratéra. Ez nem megy másként: le kell ülni és csinálni. Soha nem tartottam szempontnak, hogy amit megírok, az megvalósul-e, vagy lesz-e neki megjelenési felület. Amit meg akarok írni, azt megírom, és keresek hozzá rajzolót, és ha megvan a kész képregény, akkor ha máshogy nem megy, kiadom szerzői formában. Eddig ilyen még nem volt, de ősszel várható egy szerzői cuccom. Nem lehet gátja az alkotásnak az, hogy azt sakkozgassam, lesz-e valaki, aki odaáll majd a képregényem mögé. Meg kell csinálni, és prezentálni kell. Ha hiszek benne, ha megfeszülök, annyira meg akarom mutatni, akkor annak meg fogom találni valamilyen módját. Rá kell jönni arra, hogy itthon olyan jó pár évig nem lesz, hogy alányúlnak valakinek a kiadók színre-szóra. Le kell tenni az asztalra valamit, és erre tökéletesek a szerzői kiadványok. Nem kell megváltónak lenni mindjárt. Ki kell állni standolni 40-60-100 oldalnyi képregénnyel, és ami jó, ami igazán jó, az úgyis utat talál magának szélesebb rétegekhez is. Az egésznek az elején járunk még, ezek lassú, fokozatos dolgok, a képregényt nem lehet ráoktrojálni senkire.

- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?
- Ezek mind olyan felületek, amiket ki kell használni. Jelenleg ezeken az utakon adhatja el magát legjobban az ember, hatalmas segítséget jelentenek minden kezdőnek.

- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?
- Nagyon jónak tartom a kezdeményezést, hiszen végre van egy szakmai visszajelzés az alkotók felé. Ami talán hibádzik, az a megfelelő díjazás: nem pénzre, meg képregénycsomagra, meg ilyesmikre gondolok. Kellene egy igényesen megtervezett kis plakett, vagy díszbiz-basz, amivel aztán az ember pózolhat a Geekz fotósának, szóval ezt az egészet el kellene még adnia szépen csilli-villin becsomagolva. Ez csak részben pénzkérdés, inkább kommunikációs stratégia, persze belőlem csak a kibic beszél. :)

- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről?
- Nem vagyok tag. A gittegyletesdiről már leszoktam egy ideje, van pár negatív tapasztalatom. Az MKA egy jó elv, de jelen körülmények között nem tudom, hogy jelent-e bármi pozitívumot pusztán a szervezettség ténye. Most még ott tartunk, hogy az egyéneknek kellene dolgozniuk elsősorban, és csak utána a háttérszervezetnek. Mindazonáltal a Pinkhellt nagyon szeretem, sikerült eddig egyre jobb és jobb lapszámokat összehozniuk, és tele vannak piszkosul tehetséges emberekkel. Az kétségtelenül hatalmas előny, hogy írók és rajzolók könnyebben találhatnak egymásra.

- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?
- Szerintem az emberek egyre inkább közönyösek mindennel szemben, és ez a képregénnyel sincs másként. Amit az átlagember vár egy képregénytől - tekintve, hogy a képregény fogalma számára a Garfield-Napirajz tengelyen helyezhető el - azt a többség nem teljesíti, nem is teljesítheti. Sokan talán nem is értik, és nem azt a kort éljük, amikor bárki is szellemi kihívásokkal akar megküzdeni. Hogy ezen hogyan lehet változtatni, azt nem tudom. Gondolom minél több képregényt kell csinálni, hogy minél többen szembesüljenek vele. Egyet viszont nem szabad: az igényekhez egyszerűsödni.

- Guillermo del Toro számtalanszor hangoztatta, hogy réges-régi álma, miszerint filmet forgat Lovecraft Az őrület hegyei című kisregényéből. Úgy tűnik az álom lassan valósággá válik. Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ?
- Ez most lehet, hogy nagyképűnek tűnik, de jelenleg nincs. Minden sztori, ami a fejemben mocorgott az elmúlt időszakban papírra került már, vagy rövid időn belül oda fog kerülni, és a többségükhöz rajzoló is van már, úgyhogy a megvalósításuk elég biztosnak tűnik. nagyon szerencsésnek érzem magam emiatt. Monumentális, vagy megvalósíthatatlannak tűnő terveim jelenleg nincsenek még, a jövő feladatai majd alakulnak. Persze van pár rajzoló, akikkel szívesen együtt dolgoznék, de hé! Tudod mit? Hiszen pont most dolgozom együtt velük.

- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ?
- Bendis Fenegyereke lennék szívesen, esetleg Smax a Top10-ből. Frászt! Huba akarok lenni.

- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél?
- Szabó Zolitól kérdezném, hogy elégedett-e azzal, amit a Panellel elért 6 szám alatt, és hogy az általa elképzelt célok közül mi nem valósult meg.

Árva-Szabó Péter blogja

Árva-Szabó Péter képregényei elolvashatóak a következő linkeken:
Decrescendo
Zigizebra: Csendkirály
Mátyás-pályázat: Az okos lány

Interjú a Whole Car kapcsán az MKA blogon

"You hate the city, hate the food, hate the music... WHAT THE FUCK ARE YOU DOING DOWN HERE?"

Andy Lau Tak Wah, Nicholas Tse, Wu Jing, Fan Bingbing és Jackie Chan a főszereplői ennek az új, nagyköltségvetésű produkciónak, amely a shaolin papok és a köztársasági hadurak XX. század eleji összecsapásáról mesél. A rendező Benny Chan, aki kedvenc kilencvenes évekbeli hongkongi filmemet, a Moment of Romance-ot rendezte, az akciókoreográfus pedig a fantasztikus Corey Yuen Kwai (a felső sorban jobbról az első.)

A fentebbi karakterek pont e sorrendjén túljutva bizonyára vaskos kérdőjelek tornyosulnak az olvasó elé. Minek? Lehet erről bármi újat? Miért pont most? Gyilokpornó vagy tündérmese? Mindkettő vagy egyik se? És végül, de korántsem utolsósorban: miért pont olyasvalaki veselkedik a geeklélek mélyéből fakadó eme praktikus kétségek pökhendi mismásolásának mérlegelésének, akinek a legeslegfeleslegesebb nyelvi hancúr is fontosabb, mint a szövegegységre jutó információ tartalom, vagy minthogy évente egy péklegénynél (sic!) többet a kezébe vegyen?

42. (Tudok én tárgyilagos is lenni.)

A Sandman robusztus sikerét szemlélve azonban talán az előbbieknél is fontosabb dilemma, hogy ezeket a kritikai és fogyasztói babérokat minek köszönheti gaimani eklektika? Mire érzett rá, mit ragadott meg kivételes érzékkel ez az angol fantasy-szerző?

Joseph Campbell: „az álmok személyes mítoszok, a mítoszok kollektív álmok.”

Az ókori legendáriumok ismeretében a REM fázisok élményajándékainak egykori kulturális sőt, történelmi, politikai jelentőségét tételesen igazolni melós és indokolatlan. Az akkori ember álmokhoz való viszonyának megértése ma combos absztrakciót igényelne, ép ésszel fel nem érhető, hogy fajunk egykoron mennyire támaszkodott azokra a mikroszkóp alá tuszkolhatatlan izékre, melyek a reneszánsz vagy a felvilágosodás táján végleg kiszorultak a komoly és hitelt érdemlő dolgok köréből. A kifelé forduló ember ilyetén múltbeli – vélt – harmóniája, obszcén természetességű összefonódása a Túlvalóval beláthatatlan távolságba került, már senki és semmi nem üzen nekünk álmokon és látomásokon keresztül.

Jung hasadásként aposztrofálta ezt a folyamatot (középhaladó okosok ezt a bekezdést is ugorhatják), hogy azzal a lendülettel egyidejűleg rámutasson a visszafelé vezető útra. Őstípusai és álmos tanai, az akkoriban újra egyre népszerűbb okkult mozgalmak, illetve a lélektan racionalizáló tudománya, a perverzióknak, hisztiknek és neurózisoknak komplexusaival hellén méltóságot, ünnepélyességet kölcsönző Freud ültették el az empirikus és műszeres igazolhatóságba vetett kétely csíráit, ami aztán tripodként törte át az ésszerűség aszfaltját. Leginkább ennek tudható be, hogy illetve, ahogy a modernitás embere az értékek válságának századában (ami szám szerint a huszadik) felöklendezte a mitológiát, úgy cakkumpakk. Posztmodern fázisban ezt követően rácáfolt arra a bölcsességre, amivel még megboldogult nagyapám cukkolta a főztjére mindig érzékeny nejét ebédkor. „Egyszer meg lehet enni.”

Gaiman nem valami finnyás, bendője pedig aztán tényleg feneketlen.

Hogy miért pont 1916-ra teszi a történetfolyam origóját, kérdéses. Az első világháború borzalmának érzelmi töltetére apellál, önreflektíven utal (ebben az évben költöztek felmenői Angliába), vagy csak rátenyerelt az írógépre, talán mindegy, ami fontos: Roderick Burgess titkos szeánszon igyekszik megidézni a Halált, és hogy Gaiman igen nagyfokú tudatossággal választotta eme okkult módszert. Az okkultizmus mindig a tiltott, a rejtett tartalmak és fennhatóságok birtokba vételével kecsegtetett, tulajdonképpen minden okkult rítus a bűnbeesés dramatizálása. (Bizonyára nem véletlen, hogy a második fejezet házigazdái: Káin és Ábel…) A kétségbeesés és a telhetetlenség bizonytalan arányú elegye munkál az első oldalakon, ahol egy liturgiai gixer folytán végülis nem a kaszást, hanem testvérét, az Álmot csalják tőrbe.

Burgessék hiába próbálják szóra bírni a hermetikusan elzárt hatalmasságot: mágikus kellékeit ellophatják, de a titkaiból nem enged. (Érdekes megfigyelni, hogy a későbbiekben ugyan megered a nyelve, de száját mindösszesen három krízishelyzetben nyitja ki, és ekkor egy árva hangfoszlány sem hallik.) Az évtizedek múltán szabaduló Álom a második fejezetben indul útnak, hogy eltulajdonított holmijait újra magához vegye, és elkezdődjön Gaiman vásári mítoszkavalkádja.

Az eredetileg a harmincas évek DC hőse: Wesley Dodd, a.k.a. Homokember rebootolását szerényen megcélzó projekt túltelített magnum eposszá opusszá terebélyesedett. A szerző a görög mitológiától a klasszikus és kortárs irodalmon keresztül popkulturális ikonokig bezáróan minden olvasmányélményét hagyta beletüremkedni a Sandman világába. Alkalmanként olyan töménységgel téve mindezt, hogy szinte a jóleső hiányérzet önti el az olvasót, amikor két panel illesztési hézagából végre nem kapálózik elő egy újabb mitologéma.

Egyszerre bizarr és családias hangulatnak lehetünk élvezői, valószínűleg ez maga a legmágikusabb realizmus. A népszerűség egyik oka a karakterek ügyes, divatos eltávolítása a klasszikus előképeiktől. A Hajnalcsillagnak becézett Lucifer egy David Bowie (másik szögből Bruce Payne) hasonmásversenyen is megállná a helyét, a Halál nem üreges tekintetű hobbikertész az anatómia szertárból, hanem egy akár kedvtelésszerűen is sunázható goth spiné, aki szolidan affektál és végtelenül szívélyes. A Sandman határozottan megy szembe a nyugati keresztyén világ haláltagadó attitűdjével, amit szintén hálásan fogadott a közönség.

A hétköznapok és a túláradó misztikum ősi időkre erősen hajazó összeérlelése eltökélten üli meg a századvég transzcendencia igényét. Gaiman ugyan tisztelettel komponál és dekonstruál, fékezhetetlen habzású kollázs-univerzuma egészében mégis mutat némi hasonlóságot azokkal az ezoterikus pityputtyokból (sic!, sic!) és okosan propagált pszeudospiritualitásból tákolt ideológiai képződményekkel, mint amilyen például a New Age.  A túl sok tradíció iránti egyidejű tisztelet játszi könnyen eregeti a szinkretizmus érzetét.

Ez persze semmit sem von le a képregény technikai erényeiből. A nyolc részből álló antológia cselekménye, vonalvezetése elegáns változatosságot mutat, ha pedig a történet megfáradna, a gazdag kulturális merítés feszültségei, konnotációi tartják fenn az érdeklődést. Külön említsük meg a 6. epizódot („24 óra”), melynek hatásmechanimusai zavarba ejtőek. A felelősségtudat nélküli hatalom vágyteljesítő mámorát, valamint a magából egyre jobban kivetkőző ember egyre őszintébb alárendelődését folyamatában taglaló rész gyomorpróbáló szcénákban gazdag és rafináltan önmagába ágyazott. Gaiman pofátlanul messze megy a kölcsönösen generált kín és kéj ábrázolásakor egy olyan történetben, ahol tisztázatlan, mi a való és mi delírium, ki talál ki kit, ki az álom tárgya és ki az alanya. (Persze, hogy nem torture porn. Gyilokpornó meg pláne nem.) 

A megjelenítés kellőképpen kiforrott. McKean kissé művészieskedő borítói hangulatos felvezetései a Kieth, Dringenberg és Jones által rajzolt fejezeteknek. A hol provokatívan organikus, hol nyomasztóan geometrikus panelkezelés és az eltérő rajzstílusok jól formázzák meg Gaiman hallucinogén világát, ami vélhetőleg McKean őrületét - egy-egy kezdő oldalnál nagyobb terjedelemben - már nem bírta volna el.

A cikk szerzője vendégművész mifelénk, Köllő Killa kisasszony.

1939 furcsa év volt a magyar filmművészetben. A korábbi évekhez képest hirtelen kevesebb lett a vígjáték és pálfordulatként ömött a filmekből a gyilkosság, öngyilkosság, bűnügy, abortusz, nemi erőszak. A szexualitásról nem is beszélve. Bár Karády vetkőzős jelenete a Halálos tavasz-ban sokkolta a erkölcsbizottságot, A két lány az utcán abortusza, meg egyáltalán, André de Toth mind az öt filmje megtűrt, de visszhang és elismerés nélküli maradt ugyanabban az évben. Az, hogy a második világháború előszele mit hozott ki a filmkészítőkből és ennek később milyen következményei lettek mindenképp meghatározták a magyar és a világ filmtörténetét is. Például betiltottak filmeket, amik később kutlikusak lettek, vagy elhagyták az országot zseniális tehetségek. Tóth Endre például André de Toth néven világhírű lett.

A Két lány az utcán erősen kezd: egy laza intróban látjuk, ahogyan egy megesett lányt (Gyöngyi) becsap a vőlegénye, kitagad az apja, elmegy abortuszra, és munkát vállal zenészként egy éjszakai bárban. Aztán egy építkezésen egy fiatal parasztlány (Vica) kimerülésig dolgozik, majd túl kedvesen viszonyul az építészvezetőhöz, aki félreérti (?) és letámadja. A nemi erőszak elmarad, viszont Vica az utcára kerül. Ezen a ködös, szeles éjszakai estén találkozik Budapesten a két lány. Gyöngyi már megteremtett magának egy kétes exisztenciális hátteret az éjszakai zenéléssel, így magához veszi Vicát és elvetetett gyereke helyett nevelni kezdi.

A lányok nehéz, de boldog életét az teszi még boldogabbá, hogy - mintegy mesebeli csoda folytán - Gyöngyi pénzt kap otthonról. Szép házba költöznek, ahol titkolják korábbi kétes életüket és úrilányokként viselkednek. Közben a fiatal Vica beleszeret abba az építészbe, aki korábban meg akarta kettyinteni. Hidegrázós happy end a befejezés, mindenki eléri amire vágyott: Gyöngyi a nemzetközi karriert, Vica a szerelmes erőszaktevőt.

A közvetlenül a háború előtt készült filmben mindennapos problémaként jelenik meg az egyedüllét, cserbenhagyás, abortusz. A rendetlen, zsúfolt környezetet csoda folytán felváltja a könnyednek tűnő jólét. Ötvözi az álomvilágot a kegyetlen valósággal, mindezt erős képi világgal tárja elénk: a boldogság jelképe a letisztult környezet, egyenes vonalak, tágas terek, hosszú árnyékok. Ez a boldogság viszont minden pillanatában tele van szorongással. A Két lány az utcán-ban nincs egyetlen egy nyugodt pillanat sem. Ha a film tartalma szerint megnyugvás áll be a szereplők életében, akkor olyan szédítő képeket látunk, amitől azonnal hányingerünk lesz.

Érdekes, ahogyan a film elején a teherbe esett lánynak híre kél a világban: fokozódó zene alatt látjuk a fülekbe sugdosó asszonyokat, nevető öreg férfiakat, és közben félig áttetszően egy kongó harang látszik végig a képen. A pergő montázsnak egy zakatoló vonat képe vet véget: messze utazik a lány a híre elől. Amikor a film végére befut sikeres zenészként, ugyanezt a montázstechnikát használja Tóth annak megmutatására, hogy híre megy a világban. Szédítő volt az is, ez is. Tóth minden képe, minden utalása, de a humora is elképesztőn friss és nyers. Mindenkivel empatikus, mindenkin nevet, de ami a legfontosabb, nem maszatol, nem leplez és nem húzza az időt műizgalmakkal. Nem a félreértések alakítják a feszültséggel teli eseményeket, hanem az, hogy a problémák azonnal, vagy némi késleltetéssel kimondásra kerülnek. Megtudjuk, hogy a terhes Gyöngyi pasija másik nőt vesz el, 2 percen belül megtudja az egész család, majd az egész falu. Szóval kimondják a problémákat, és a feladat, hogy azokat azonnal meg kell oldani. Sokszor pedig a megoldás gyomorforgató.

Ez Tóth igazi erénye és zsenialitása: minden jelenete, minden felvetése, szituációja valódi és nyers. Hősei vállalják döntéseiket, nem gyötrődnek, folyamatosan megoldásokat találnak és haladnak előre. A konfliktusok abból adódnak, hogy a hősök döntései keresztezik, akadályozzák egymást. Történeteiről, dramaturgiájáról süt a türelmetlenség, süt a határozottság. Szókimondó hősei gyakran elbuknak, aztán újra felállnak, hogy ismét elbukhassanak.

A Két lány az utcán-ban Gyöngyit aggasztja, hogy pártfogoltja egy olyan emberbe szeretett bele, aki korábban megalázta. Próbálja megakadályozni (nyilvánosan, nem titokban, ettől Tóthos az egész), de nem megy, ezért egy idő után magával foglalkozik, a karrierjével, és hagyja, hogy a fiatalok döntsenek, ahogy akarnak. A pár összeházasodik, Vica álma teljesül: egy építészhez ment hozzá, akinek viszi az ebédet minden nap. Az utolsó képben pedig a félig kész házra menetelnek fel boldogan: minden gyönyörű, minden rendben van, de a néző azt várja, hogy ki esik le az erkélyről, ki löki le a házastársát és egyszerűen nem érti, hogyha ennek a filmnek pozitív a vége, akkor miért szédül ennyire. Ez a két csaj túl durva dolgokon ment keresztül ahhoz, hogy beteljesüljenek a vágyaik. És mert a kis parasztlány vágyai beteljesültével aggresszorához vált hasonlóvá.

Amikor a parasztlány találkozik a hajnali utcán a műszakból hazatérő zenészlánnyal, amikor kiderül, hogy ugyanabból a városból származnak, és amikor egy pillanatra elkomorodik az otthonából elűzött, megesett csaj, olyan kiábrándult cinizmussal és megvetéssel szól férfiakról, majd önmaga helyzetéről, ahogyan csak igazán nagy tragédiát átélt emberek szoktak. A két naivából a film végére megszületnek azok a nők, akiket később végzet asszonyaként aposztrofálnak a noirok. Főleg a nagyvilági hegedűművész Gyöngyi lesz ilyen: intelligens, visszafogott, és kiismerhetetlenül titokzatos a múltja, és tele van cinizmussal. A másik lány kapcsán pedig felmerül a kérdés, vajon mikor és melyik épülő ház oldaláról fogja leszédíteni férjét? Vagy vajon miért nézi mosolyogva azt, hogy asszonyokat kemény munkára fognak férje építkezésén - pont úgy, ahogyan őt is kínozták a film elején?

A későbbi termékeny noir-mester öt(!) filmet rendezett 1939-ben Magyarországon, aztán elhúzott Londonba Alexander Kordának segédkezni. Mind az öt film (hihetetlen számnak tűnik) a korban annyira progresszív volt, hogy sem az akkori nézők, sem a későbbi filmtörténészek nem tudtak mit kezdeni vele. Hálistennek a nagyvilági siker igazolta itthon mellőzött tehetségét, ideje lenne itthon is elkezdeni foglalkozni a munkásságával.

A doktor legújabb inkarnációjának britesen ortopéd a feje, úgyhogy így első blikkre azt mondom, illik a szerepbe! Természetesen arról sem szabad megfeledkezni, hogy idén Steven Moffat átveszi a sorozat irányítását Russell T. Davistől, ami csak jót hozhat.

Most nem azé', de ez ölég szarul néz ki...

A Mozinettel együttműködésben 20 jegyet sorsolunk ki a film díszbemutatójára. Magad és partnered számára a jegyeket megnyerheted, ha az elveszettszemelyek-jatek@mozinet.hu címre megválaszolod a következő kérdést:

Márkos Albert melyik Pálfi György-filmnek szerezte a zenéjét?

A vetítés március 24-én szerda este lesz 19.30-kor a Művészben, a válaszokat 23-án délig várjuk.

A film előzetese:

A képregényes interjúsorozatunk következő áldozata Lakatos István, aki az Alfabéta-díjas Miserere Homine, a Magvető kiadásra váró Dobozvárosa és a Lencsilány révén már szert tett némi ismertségre, mi pedig most jelenlegi és eljövendő munkái kapcsán szegeztünk fegyvert a fejéhez. Tessék felkészülni kulcsos Batmanre, egy poszt-apokaliptikus zombimusical első képsoraira és az emberére találó Hellboyra.

- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal…

- Lakatos István vagyok, huszonkilenc éves. Rajzolni soha nem tanultam, de egy lány miatt elkezdtem képregényeket rajzolni, hogy bebizonyítsam neki, hogy azért nem vagyok szar. A lány elment, a rajzolás megmaradt. Az első, igazi, nyomtatásban megjelent munkám a Miserere homine, Ember, irgalmazz volt, ez tavaly kép-novella kategóriában Alfabéta díjat kapott. 2009-ben 6 rövidebb képregényem jelent meg, idén pedig hamarosan jön a Lencsilány.

- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ?

A Bobó és a Góliát. Még óvodás lehettem, amikor anyu rendszeresen megvette mindkettőt és fel is olvasta. Azután amikor jöttek a Kandi lapok, elkezdtem gyűjteni őket, a Fantom és a Robotzsaru voltak a kedvenceim.

- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ?

- Nemrégiben találtam otthon egy könyvet, aminek a belső borítóját telerajzoltam vonatokkal. Azután anyám megmutatta a régi munkakönyvét (vagy egészségügyi könyv ? fene sem tudja), abban is van valami remekség. Alsótagozatos koromban pedig megrajzoltam életem első képregényét, legnagyobb öcsém színezte ceruzával, anyám pedig összevarta középen a félfamentes rajzlapokat. Tim Burton Batmanje volt, amennyire emlékeztem rá. Annál a résznél, amikor Joker a léggömbökkel elgázosítja Gothamet, az én Bruce Waynem éppen a híradót nézi, amelyben bemondják, hogy mindenki meghalt a városban. Valaki felhívta rá a figyelmemet, hogy de akkor hogy mondanak híreket, ha mindenki halott – ezért utólag szépen kiegészítettem a szövegbuborékot és beleírtam, hogy kivéve a tévéstábot és Bruce Wayne-t, mert különben nem tudná nézni a tévét. Gyerek voltam még, hiszen azt a nyomorult Robint is belerajzoltam a képregénybe.
- Később is rajzolgattam, de a középiskolában (a kecskeméti Piarista Gimnázium) elkezdtem írni, kamaszos, szar novellákat. Később az egyikből képregény is lett, a Steven Seagal megmenti a világot. Azután, az osztályfőnököm hatására, filmes akartam lenni, ezért a Pázmány bölcsészkarára felvételiztem, mert úgy volt, hogy ott van valami filmes képzés, mellette pedig magyart tanultam, mert elvileg szerettem azt is. Azért csak elvileg, mert valójában az irodalmat szerettem, a nyelvtant viszont rettenetesen utáltam. Közben kiderült, hogy a filmes órákat szépen leépítették. Próbáltam átmenni az ELTE akkor induló filmes szakára, kétszer is felvételiztem – a második alkalom emlékezetes maradt, mert a szóbelin Sam Raimiről és a Gonosz halottakról beszélgethettem egy öreg professzorral, aki a kötelező bergmanos és antonionis körök alatt egykedvűen ücsörgött, de ekkor felcsillant a szeme és remekül elbeszélgettünk. Aztán a magyaron – a nyelvtanon – mégis elcsúsztam.

- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ?

- Tim Burton filmjei mindenképpen, főként a Batman visszatér. Sajdik Ferenc meseillusztrációi, aztán a Varjúdombi mesék, illetve a Kaland-Játék-Kockázat sorozat illusztrációi, különösen John Blanche és Russ Nicholson munkái. Kamaszkoromban az a típusú suttyó voltam, aki Gigerrel tapétázza ki a falát. Később, amikor felfedeztem a képregényeket, azonnal beleszerettem Simon Bisley agyrémeibe, sokáig ő volt az első számú kedvenc. Azután felfedeztem a League of Extraordinary Gentlement és kisebbfajta sokkot kaptam, hogy ez valami kurvajó, persze csak a rajzokat tudtam értelmezni, mert angolul elég szánalmasan tudok. Nagyjából ekkor áshattam bele magam a képregényekbe. Utána felfedeztem Mignolát, Roman Dirge Lenore-ját, Gris Grimley illusztrációit, Schiele munkáit. Legutóbb Scottie Young (ő rajzolja a Marvelnek az OZ-t, fene a fejét) és a spanyol Tony Sandoval képregényei nyűgöztek le.
- Nagyon nagy hatással volt még rám a Warhammer 40.000 univerzuma, a steampunk és a retro future. Régi filmekből és klasszikus képregényekből is sokat merítek.
- Korábban az volt a munkamódszerem, hogy jaj de szenvedek, mert jaj de szerelmes vagyok, aztán rajzoltam. Ma ez már máshogy van, le kell ülnöm és rajzolnom kell. Ez azért nehéz, mert egy lusta dög vagyok, folyamatosan a neten lógok, semmi értelmeset nem csinálok. Nagyon nehezen tudom rávenni magam a rajzolásra, de ha sikerül, akkor mindenről megfeledkezem és egyszer csak azon kapom magam, hogy jé, egy rajz került elém. Mártogatós tollat használok és tust, fapáccal festek, néha az egyszerű, korongos vízfestékkel. Aztán a végén photoshoppal állítok a színeken és beírom a szöveget. Ennél több számítógépes marhaságot nem akarok használni, még ha esetenként jobban is nézne ki, irtózom ezektől. Szeretm, ha ottmarad a festékpötty, a radír nyoma, a ceruza, csak ott retusálom ki, ahol tényleg zavaró.

- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ?

- Régen mindenféle szirszart olvastam, a Valhalla könyvein nőttem fel, leszámítva a fantasy-t, azzal soha nem tudtam megbékélni. Azután mikor megkaptam a bölcsészbetegséget, átnyergeltem a szépirodalomra. Mostanában ez letisztult, de a kifejezett szépirodalomba beleuntam, elegem lett, hogy annyira meg akarják nekem mondani a tutit. Azokat a félutas szerzőket szeretem, akik valamilyen zsánerba ágyazva mondanak okosságokat : King, Gaiman, Philip K. Dick. Azért maradtak kedvenceim régről is: nagyon szeretem még Dosztojevszkijt, az ő figuráinál jobban senki nem tud szenvedni, Vonnegutot, Poe-t, Kafkát, Marquezt. Kamaszkoromban sok Lovecraftot olvastam és még ma is azt mondom, hogy szeretem, noha szerintem marha unalmasak a novellái. Legutóbbi nagy olvasmányélményem Philip Pullman Az Úr sötét anyagai trilógiája volt. Most karácsonykor meg orrvérzésig Kaland-Játék-Kockázat könyveket olvastam, előtte meg a Szíriusz kapitány-könyveket nyűttem sokadjára. Az a baj, hogy mostanában keveset olvasok, mert nincs pénzem könyvekre. Nemrég találtam egy nagyon jó antikváriumot, igazi ínyencségekkel – vettem is azonnal néhány farzsebben is elférő, szutyok kalandregényt, amiket még a 20-as években adtak ki.
- A filmekkel is hasonlóképpen vagyok. Régen voltak kedvenc rendezőim (Carpenter, Raimi, Lynch), de egy idő után mindig csalódtam bennük. Tim Burton azért megmaradt, bár az Alice-szel kapcsolatban erős ellenérzéseim vannak. Mostanában akkor megyek moziba, ha marha nagy robbanásokat akarok, ha történetekre vágyom, sorozatokat nézek. Egyre butábbak lesznek a filmek, a digitális trükköktől a hideg is kiráz. Szeretem a filmtrükkön, ha látszik rajta, ez nem valóságos, szerintem ez a mozi varázsa. Sírni tudnék, ha belegondolok, hogy soha nem csinálnak már többé olyan filmeket, mint a Fantasztikus labirintus vagy a Sötét kristály.
- Az ötleteket innen-onnan szedem. Nem tudatosan, csak úgy felbukkannak. Nincs iolyan, hogy leülök, hogy na jó, akkor most kitalálok valamit. Ha az ötletnek jönnie kell, akkor jön. Persze bármi beindíthatja, egy film, valamilyen zene, egy jelenet az utcán, akármi. Aztán, hogy mi lesz belőle, általában az dönti el, hogy akkor éppen, mi érdekel a legjobben. Szeretem összekeverni a dolgokat, egymáshoz nem illő dolgokat egésszé varázsolni.

- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ?

- Amikor anyám egy régi munkatársa elolvasta a Kis gyufaáruslányt, a végén elsírta magát. Nem olvasott korábban képregényt és nyilván a történetet is jól ismerte, de mégis tudtam hatni rá. Azt hiszem, ennél nagyobb elismerést nem is kaphattam volna.

- A szívednek legkedvesebb műveid ?

- A kis gyufaáruslány, ami igazából a Lencsilány prototípusa. Az Ember irgalmazz, mert az volt az első igazi képregényem és később mindenféléket olvasgatva úgy éreztem, mintha beletenyereltem volna valami olyan igazságba, amit jobb nem bolygatni. Hülyén hangzik, de megijedtem tőle. A Jászberényi Sándor novellája alapján rajzolt Kutyabizniszt is nagyon szeretem, mert abban nincsenek látványos díszletek, hanem egyszerű emberek és egy súlyos tragédia. Amikor megkaptam a felkérést a Mátyás-antológiához, nem hittem, hogy meg tudom csinálni. A Vasárnap, mert attól valahogy jobb lesz a kedvem, és hát a Lencsilány. Amit valamelyest beárnyékol, hogy egy szerelmi vallomásnak indult, én meg magamra maradtam, de sebaj, nyilván így kellett történnie.

- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ?

- Most a Lencsilányon dolgozom, ami a Nyitott Könyvműhely gondozásában fog megjelenni. Az ölembe pottyant egy meseregény is, a Dobozváros, aminek az első három fejezetét csak azért írtam meg, hogy illusztrációt készíthessek hozzá, a Pozsonyi Pagony Aranyvackor pályázatára. Ez a Magvetőnél fog megjelenni. Eddig látom a jövőmet.

- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ?

- Semmivel. Nem értek semmi olyanhoz, ami hasznos lenne. Dolgoztam díszletépítő műhelyben, voltam eladó játékboltban, ganéztam lovakat. Tavaly nyár óta Lencsilány-játékot rajzoltam, közben Ulickaját illusztráltam a Magvetőnek, nem tudtam foglalkozni a képregénnyel és a mesekönyvvel, most fogaknak csikorgatása van. Közben meg azon agyalok, hogy miből fogok megélni.

- Ki a kedvenc magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ?

- Kedvenc magyar alkotóm egyelőre nincs, ami nem jelenti azt, hogy ne tetszene, amit egyesek csinálnak. Óriási élmény volt számomra Lénárd László BMX kölyökje, pedig nálam fontos a rajz minősége. A Stroboscopa is tetszett, bár ott jó lett volna valami erősebb képi világ és lehetett volna hosszabb is (a Bábel vermét egyelőre még nem olvastam). Nagyon szeretném, ha egyszer megvalósulna Cserkuti Ostora, Zorro Vogelje és ki tudja még, milyen remek dolgok szunnyadnak asztalfiókokban. Viszont a rohamos "képregényeket" nagyon nem szeretem és azt sem, hogy jóval nagyobb nyilvánosságot kapnak, mint ami kijárna nekik.

- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe ?

- Az ember irgalmazzal, ami a Műútban jelent meg, másfél éve. Ez volt az első, igazi, publikált képregényem, de hónapoknak kellett eltelnie, míg igazi visszajelzéseket kaptam. Felraktam az Előszezonra, majd mano kitette a knetre is, azt hiszem így kezdődött. Régóta lógok is neki egy Alien-rajzzal.

- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)?

- Rendszeresen senkivel sem. A kepregeny.netet nézegetem. Be-benézek a fórumra is, de ott meg vége-hossza nincs viták zajlanak, sokszor a semmiről. Néha úgy érzem, egészségesebb lenne, ha néha megvernék egymást, mert azért látszik, hogy olykor kemény indulatok feszülnek egymásnak.

- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik…

- Meg. Okolgatják ezt a gazdasági válság nevű szörnyet, amiről azt sem tudom micsoda, nekem soha nem volt egy vasam sem, munkám se nagyon, tehát nem érzek különbséget. Szerintem az lehet a háttérben, hogy azok az alkotók, akik annak idején felbukkantak a képregényeikkel, megemberesedtek, családjuk lett és rájöttek, hogy nem ártana pénzt is keresni. Mert a képregényesdiből nemhogy megélni nem lehet, de pénzt keresni is csak ritkán. Sőt, egyesek felháborodnak, ha az anyagiakról esik szó, mégis, hogy képzeljük mi azt. Ez pedig nem mehet sokáig – vagy pedig mi leszünk az örök hobbiképregényesek országa, s amikor éppen beérne valaki, már tovább is áll, dolgozni.
- Ez pedig szerintem addig nem fog megváltozni, amíg a képregény nem kap állami támogatást. Nem várhatjuk el, hogy olyan emberek tartsák el az alkotókat, akik maguk is rajongásból vágtak bele a képregénykiadásba. Nyomasztó belegondolni, hogy mennyi pénzt adnak fentről a filmeseknek, miközben a magyar filmek jelentős része rossz. Ha csak a töredékét megkapnánk, már rózsásabb lenne a helyzet és forgatásonként mondjuk öttel kevesebb ember rohangálna körbe-körbe a nagyon fontos mappájával meg a walkie-talkiejával. Ha meg azt vágnák a fejünkhez, hogy a képregényeket nem olvassák, mondhatnánk, hogy a filmjeiteket meg nem nézik, de mi legalább olcsóbbak vagyunk. Persze nyilván közöm sincs a valósághoz, de ez mégis dühítő és kétségbeejtő.
- A kiadóknál is érezni a fásultságot, mintha belefáradtak volna ebbe a szélmalomharcba. Voltak kísérletek, amik elbuktak, ezeknek nyilván így kellett történniük. Viszont évekkel ezelőtt álmodni sem mertünk volna arról, hogy egyszer magyarul is a kezünkbe vehetünk olyan klasszikusokat, mint a Watchmen vagy a Sandman. Ezek nagyon jó, értékes dolgok, olyan klasszikusok, amiket a képregényeket lekicsinylő emberek orra alá is lehet dugni. És ami számomra még fontos : ezeknek van elejük és végük. Ha szeretném a szuperhősös képregényeket, akkor sem tudnék mit kezdeni egy olyan füzettel, amit úgy adtak ki nálunk, hogy kiragadták valahonnan, több száz rész közül, inkább meg sem venném.

- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?

- A knet információs portálnak remek, mégha mostanában kevésbé is követi nyomon az eseményeket. A rendezvények pedig azért jók, mert egy csomó kiadványt nem lehet máshol beszerezni. És különösen a fesztiválon nagyjából együtt van mindenki, akinek bármilyen köze is van a képregényekhez, végre olyan társasággal lehet inni, ahol gátlástalanul beszélgethetsz képregényekről.

- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?

- Nem tudom, más életét mennyire befolyásolta a díj, az enyémet alaposan megváltoztatta. Amikor megkaptam, épp lovakat ganéztam, utána szinte azonnal lett kiadója a Lencsilánynak, rögvest ezután pedig azon kaptam magam, hogy épp játék készül a figurámból. Hihetetlenül furcsa és zavarba ejtő érzés volt, hogy rajzolom a hülyeségeimet és még normálisan pénzt is kapok értük. Ha másnál is így működött – és egy szebb világban így kellene, hogy működjön -, akkor az Alfabéta remek dolog.

- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről?

- Tagja voltam. Soha nem tudtam igazán beilleszkedni, egyáltalán nem vagyok jó csapatjátékos. És azt sem tudom, hogy jó-e, hogy van az MKA, persze ez lehet, hogy a bezárkózottságom miatt van. Az viszont jelzésértékű, hogy akiknek a neve összeforrt az MKA-val, egytől-egyig profik, s egyáltalán nem vagy már csak hébe-hóba rajzolnak képregényt, hiszen meg is kell élniük valamiből.

- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?

- Szerintem egyre jobb, bár azért még érezni a hozzáállásukban némi gügyögést, lekicsinylést. Változtatni biztos lehetne, de ehhez meg kéne teremteni a Magyar Képregényt, így nagy betűvel, ami a kívülállók számára sem afféle bogarasság, hanem létező dolog.

- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét?

- Hehe, fogalmam sincs. Ha úgy általában tudnám, hogy kell a szíveket meghódítani, akkor máris kevésbé lenne sanyarú az életem. Azt látom, hogy a jámbor szándék és a „kevés a kenyerünk, kevés a szalonnánk”-hozzáállás nem sokra vezet. Mondanám, hogy az asztalra kéne csapni, amúgy rakkenrollosan, de egyrészt nem tudom, hogy kell, másrészt rögvest felbukkannak az okosok, akik majd mindent megmagyaráznak jól, hogy nem úgy megy az.
- A saját munkáim kapcsán azt tapasztaltam, hogy azok is értékelik, akik normális esetben nem olvasnak képregényeket. Az első munkáimat az Előszezon blogra tettem ki, ahol rajtam kívül csak költők vannak. Nem néztek rám hülyén, hogy mit akar itt ez a maki a képregényeivel, hanem szinte magától értetődőnek vették, hogy ott vagyok közöttük. Az Elle magazinba is a Lencsilány kapcsán kerültem be. Úgy tűnik, azzal a figurával mintha sikerült volna valami olyasmit teremteni, ami sokkal több emberhez is szólhat, mint a képregényes szubkultúra. Hozzátenném, hogy szerintem a Lencsilány nem igazi képregény, jobban szeretem túlillusztrált mesekönyvnek nevezni és azt is, hogy sok helyütt bizony lecukizták. Egy ideig ódzkodtam ettől, de aztán belenyugodtam, mert ha valami cuki, akkor az tetszik az embereknek. Pedig amikor elkezdtem, csupán azt az elcseszett szeretethiányt akartam valahogy kifejezni, ami akkor bennem volt.

- Guillermo del Toro számtalanszor hangoztatta, hogy réges-régi álma, miszerint filmet forgat Lovecraft Az őrület hegyei című kisregényéből. Úgy tűnik az álom lassanvalósággá válik. Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ?

- Persze, több is van. Van egy képregényötletem, amely egy kicsit alternatív 20-as években játszódna és egy olyan lányról szólna, akiből a történet során táltos lesz. Lennének benne mindenféle lények a magyar hitvilágból, lovecrafti iszonyat, zeppelinek, Szent László és serege és mindez Pesten játszódna. De ha tényleg elrugaszkodhatnék a valóságtól, akkor nem képregényt, hanem filmet csinálnék a legszívesebben – egy egész estés Süsüt, természetesen az eredeti kesztyűbábokkal, de lennének benne marha nagy gőzgépek is. Vagy egy stop-motion animációs filmet egy saját meseötletemből.

- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ?

- Batman. De nem a képregények denevérembere, hanem a Tim Burton-filmeké. Batman magányos, komor és valószínűleg nem normális.

- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél?

- Bayer Tónitól: Hosszú távon van-e értelme a szerény kivitelezésű, antológia jellegű kiadványoknak?

Geekzes kritikák a Miserere homine-ről és a Vasárnap-ról.

Lakatos István online elérhető képregényei:
Miserere Homine
A kis gyufaárus lány
Steven Seagal megmenti a világot
Vasárnap
Fekete csönd

A Dobozvárosról ebben az interjúban olvashattok, további Lakatos-féle elmeborulásokat pedig a deviantartos oldalán nézegethettek.

És még egy HBO-s gyöngyszem! Ezeket nem lehet leállítani. Ősszel jön, a producere és az első epizód rendezője Scorsese, az egészet pedig Terrence Winter, a Maffiózók forgatókönyvese írta. Nem létezik, hogy ne legyen kurrrrrrrva jó.

Az HBO remek évnek néz elébe: ugyan élveztek némi nézettségi sikert a True Bloodnak köszönhetően, idén visszatérnek az igazi, mozifilm-kvalitású sorozatmonstrumaik. A hétvégén frissen bemutatott Spielberg-Hanks páros új háborús eposza (The Pacific) mellett ott sorakozik a Scorsese-Buscemi neveivel fémjelzett Boardwalk Empire, vagy a The Miraculous Year (Bigelow rendezi a pilotot), és a listának ezzel még messze nincs vége.
Van azonban egy, amely mindegyik nagy névnél jobban vonz minket: Íme a minden idők legjobb dráma-sorozatának (The Wire - Drót) alkotóitól - Treme 

Géppuskás angyal a fajirtó Isten zombiserege ellen: a jenkik legújabb apokaliptikus zagyvalékában van vér, robbanás és hirig dögivel, csak a film hiányzik mögüle. De az nagyon.

Már megint rábasztunk. Nyilvánvalóan ostobák, hitetlenek, gyűlölködők, önzők és önpusztítóak vagyunk, úgyhogy Isten újfent úgy döntött, hogy ideje megtisztítani a Földet. Áradás helyett most angyalait küldi, hogy végezzék el a piszkos munkát, azaz irtsák ki az egész emberiséget. Elidőzhetnénk az alapötlet banalitásán (avagy minek pöcsöl az Úr ilyen körülményes megoldással, mikor egy gondolattal véget vethetne mindennek – persze, értem, egy újabb özönvizet még Chuck Norris sem tudna megállítani, azaz nem lenne film), de ne írjuk le a filmet ilyen korán: megfosztanánk a lehetőségtől, hogy később még ezerszer eltaknyoljon. Szóval, nyakunkon az apokalipszis. Még szerencse, hogy Mihály arkangyal úgy dönt, ez azért mégsem járja (Paul Bettanyról most már tudjuk, hogy képes nagyon-nagyon komolyan nézni – bár korábban mintha ennél több is ment volna neki), úgyhogy szárnyait feladva leszáll a földre, kirabol egy fegyverboltot, és felszerelkezve annyi skulóval, amennyit Schwarzenegger sem tudna cipelni, nekiáll megmenti az emberiséget.

A végső összecsapásra egy benzinkútállomáson kerül sor, a sivatagos amerikai semmi kellős közepén, ahol egy tucatnyi szerencsétlen átutazó (és ott veszteglő személyzet) gyorsan és kényszerűen megvilágosodik: bizony rohadt rossz helyen vannak, rohadt rossz időben. A világ sorsa a jelek szerint a Charlie nevű pincérnőcske nyolc hónapja dudorodó pocakján múlik – a megszületendő gyermek az emberi faj utolsó reménysége. Hogy miért, hogy ki lesz belőle, vagy, hogy ki volt az apja, azzal Scott Stewart író-rendező már nem untat minket, mert még a végén elvonná a figyelmünket a fegyverropogásról. Praktikus magyarázatokkal sem untat egyébként, így pl. nem tudjuk meg, hogy ha egyszer az angyalok képesek teljes, rettenetes pompájukban lecsapni az áldozataikra, akkor miért szállják meg inkább az emberek testét, hogy a benzinkút tetejéről lövöldöző hőseink számára roppant kényelmes tempóban, zombikként csoszogjanak a vágóhídra. Ja, igen: mert igazi mivoltukban pár perc alatt leradíroznák a Föld színéről az egész hóbelevancot, Mihályostul, terhes pincérnőstül és sivatagostul, és már megint ott tartanánk, hogy nincs film. Bár úgy lenne.

A Légióban mégsem a logikai triplaszaltók a legproblémásabbak, hanem az, hogy semmilyen szempontból nem képes működni. Mint horror, túlságosan híján van minden feszültségnek (rosszabb esetben röhejes, mint a jégkrémes furgonnal érkező nyakigláb szörny esetében), mint akciófilm, legfeljebb félóránként szolgál egy kis lövöldözéssel, majd egy elnyújtott, és a trendeknek megfelelően szarrá vágott végső leszámolással, mint fantasy, átgondolatlan és kidolgozatlan, a sztori drámainak szánt aspektusait meg a legnaivabb néző is popcornnal a szájában röhögi körbe. Mert attól nem lesz egy film mély, hogy van egy karakterünk (a csehó tulajdonosa, Dennis Quaid), aki minden alkalmat megragad az önostorozásra, („óistenem, óistenem, minden az én hibám”), és hogy valaki minden hirig után látványosan elsírja magát. Ha meg épp nem folyik se vér, se könny, akkor a random módon összehajigált, érdektelen, ágyútöltelék szereplők bonyolódnak kínosan hosszú, csikorgó mondatokkal csúfított beszélgetésekbe teljesen irreleváns dolgokról, vagy épp Mihály hadar el gyorsan egy tömör kétsoros bölcsességet a szeretetre, reményre és változásra képes emberiségről. Vajon sejtenétek ezek után, hogy a túlélők a végén a naplementébe autóznak el (illetve lehet, hogy napkelte volt, de most őszintén: kit érdekel)? Ugye, hogy nem…

A pocsék érzékkel összezagyvált Légió bő húsz évvel később készült el a kelleténél. Nem mondom, hogy kicsit sem hatásos, ahogy Paul Bettany két géppuskával szórja az ólmot a zombiangyalok sátánian viselkedő seregére (igen, Isten hírnökei nagyon gonoszul tudnak nevetni és kárörvendeni, és ez csak egy példa a kontextust magasról leszaró banális horrorelemekre), de az efféle „keveset mondok, sokat ölök” karakter nem divat már a ’80-as évek óta. Ráadásul akkoriban Scwarzi és társai duplaennyit véghezvittek, pedig csak mezei halandók voltak (na jó, ez utóbbit még végig kell gondolni, de értitek). Az, hogy a film képi és zenei világa olykor egész ügyesen dolgozik össze, és hogy a mindössze 26 milliós büdzsé ellenére egyik-másik akciószekvencia egészen pofás lett, már nem sokat számít a végelszámolásnál. Pedig olyan ígéretes volt az egész: angyalos-szörnyes-lövöldözős-apokaliptikus akció-fantasy, még leírni is jólesik. De hiába. Már megint rábasztunk.

„You want something?” – szegezi a gengszter a kérdést gyilkos tekintettel a nőjének, amiért az csak hitetlenkedve néz rá, miután a férfi egy haverja felbukkanásakor  hazazavarja, akár egy kutyát. Richard Widmark a film noir történetének egyik legemlékezetesebb pszichopatája – és ez még csak az első szerepe volt.

Korábban, a film emblematikus jelenetében, Widmark sátáni vigyorral a képén taszít le a lépcsőn egy tolószékéhez kötözött öregasszonyt. Itt nem árt megjegyezni, hogy 1947-ben járunk, a film noir, azaz a sötét sikátorok, a mocskos nagyvárosok, a kegyetlen gyilkosok, az erkölcstelenség, a femme fatale-ok és a gombamódra szaporodó hullák aranykorában, ami viszont egyben a zsánert teljes élettartamára gúzsba kötő szigorú cenzúra, a bigott Hayes kódex aranykora is volt. Ehhez képest a kamera még csak el sem fordul, amikor a szerencsétlen nő szörnyethal a lépcsőn lefelé gurulva (igaz, egyéb dolgokat – megerőszakolást, és egy öngyilkosságot elkövető karaktert – ki kellett vágni), pedig az efféle csúnyaságokat akkoriban ritkán engedték látni, inkább csak hanggal sejtettek.

A Kiss of Death amúgyis mutat eltéréseket a korszakra jellemző noiroktól. Henry Hathaway az egész filmet (a külső és belső jeleneteket is) New Yorkban, eredeti helyszíneken rögzítette (ahogy az egy évvel későbbi Call Northside 777-et is, Chicagóban), és ez jóval autentikusabb eredményt szült, mint a többnyire stúdiókban felvett, hasonszőrű alkotások esetében. Igaz, Jules Dassin ugyanezzel a módszerrel sokkal nagyobb hatást volt képes elérni A meztelen város című mesterművében, azzal ellentétben ugyanis itt nem érezni annyira, hogy a város él, lélegzik és szinte saját akarata van. Viszont a csaknem dokumentarista hatást keltő külső felvételek meglepően jól passzolnak a stilizáltabb, árnyjátékokkal feldobott belső terekhez (mint pl. az említett tolókocsilelökős jelenetben).

A történetet egy mellékszereplő nő meséli el – a noir egyik védjegyévé vált, karcos, cinikus férfinarráció helyére így egy lágy, reménnyel és aggodalommal teli, nemegyszer szentimentális hang lép, ami a melodráma felé tologatja a filmet (mielőtt a „film noir” kifejezés ismertté vált, egyébként is ebbe a skatulyába sorolták, társaival együtt). Akárcsak a Victor Mature által nagyszerűen alakított, a bűnözőéletbe belefásult, és társai árulásáért rendőrségi besúgószerepével rezignáltan bosszút álló főhős karaktere. A zsánerre jellemző sötét, cinikus és veszélyes érzelmek helyett itt fájdalom, keserűség és fásultság határozza meg a férfi cselekedeteit: a gengszterek világából a remélhetőleg boldog családi életbe, az új életbe menekülne, de általában inkább fáradtan, egyfajta „én már nem tartozom ide” érzéssel, mint igazán elszántan.

Maga a történet egyszerű (tudjuk-tudjuk, rohadt nehéz kilábalni a bűnből), a cselekmény, amellett, hogy gördülékeny és élvezetes, kiszámítható is, és semmiféle meglepetést nem tartogat, sőt, a noirral tipikusan hadilábon álló optimista befejezés félig-meddig még ki is húzza a film durva, alvilági hangulatának méregfogát. Amikor viszont Richard Widmark feltűnik a színen, vele együtt megjelenik az őrület és a kiszámíthatatlanság is. Tekintetében téboly bujkál, hisztérikus röhögései hátborzongatóak, a nyájas, vigyorgó haver álcája mögül pillanatok alatt bújik elő a vihogva öldöklő, totálisan amorális gyilkos – Barbet Shroeder 1995-ös remake-ében a szerepét átvett Nicolas Cage a nyomába sem ért. Nem csoda, hogy Oscarra jelölt játéka után Widmark még jó néhány noirban jeleskedett (Az éjszaka és a város, Véletlen ismertség a South Streeten), a finálé itt neki köszönhetően válik a műfaj egyik legemlékezetesebbikévé, (ebből az emberből istentelenül zseniális Joker lehetett volna), ahogy magát a filmet is főleg neki köszönhetően őrizte meg a filmrajongók kollektív emlékezete. Az átlag színész fél karját odaadná egy ilyen szerepért, legtöbbjük meg dobná utána a másikat is, ha így el tudná játszani. Kegyetlen és erkölcstelen, akárcsak a noir maga.

Szép lassan majd az összes Star Wars-filmről megírjuk a definitív kritikát (ha nem mi, ki?), elsőként íme az öreg sokkmagazin.hu-ról átmentett klóntámadásos.

Lucas karrierjét elnézve kétféle következtetésre juthatunk. Tekinthetjük őt tehetséges filmesnek, aki az utolsó harminc évben azt csinálta, amit akart, és elsősorban neki köszönhető, hogy a kaliforniai Skywalker Ranch a mozis látványtechnikát olyan szintre fejlesztette, amelyért trükkösék örökké hálásak lehetnek neki. Ugyanakkor azt is el lehet mondani róla, hogy a film történetének éppen abban az évtizedében aratta szörnyűséges sikerei közül a legelsőt, mikor a nemzetközi mozikultúra felnőni látszott - ám Lucas alkotásainak hatására az elkövetkező (legalább 2) generáció ízlésvilága valami brutálisan infantilizálódott.

Huszonöt év telt el a Csillagok háborúja sikere okozta eufória óta - amelyből még Reagan elnök politikai szótára is profitált, a ruszkikat a "Gonosz birodalmának", Amerika űrvédelmi programját pedig "Csillagháborús védőpajzsnak" nevezve. Az aranyosan naívak pszeudo-kultúrája is átvett belőle dolgokat, pl. az "Erő legyen veled!"-szólást. A régmúlt Hollywood akciósorozatainak emléke, Kurosawa és Leni Riefenstahl munkásságának nyomaihoz hasonlóan egyaránt megtalálható volt Lucas 1977-es filmjében. Folytatásai sikerükben nem maradtak el az első résztől, ráadásul közülük a Birodalom visszavág nem csak mint szórakoztató film képes megállni a helyét. A Jedi visszatérrel egyetemben ők Lucas űropera-szagájának közbenső, negyedik, ötödik és hatodik részei. Mondtam ezzel akárkinek is újat?

A Klónok támadása a II. epizód, un. prequel, a lábat-földbe-gyökereztetően katasztrofális első rész, a Phantom Menace után. És mivel prequel, majdnem teljesen híján van az izgalomnak, hiszen tudjuk, mi történik majd később. Tudjuk, hogy a Galaktikus Köztársaság helyére a Birodalom lép. Tudjuk, hogy Obi-Wan Kenobi (McGregor) jedi lovag később Alec Guiness-szé változik. Tudjuk, hogy tanítványa, Anakin Skywalker (Christensen) Darth Vaderré ambícionál, és hogy Anakin valamint Padme hercegnő (Portman) gyermekei, Luke és Leia szembeszállnak majd apjukkal. A régi Star Wars-filmek gyermeki csodavárása helyébe az elkerülhetetlenség érzete lép. Mikor Obi-Wan azt mondja Anakinnak: "Te leszel a halálom", nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek.

Még a fanatikusokat is basztatta kissé a Phantom Menace agyonbeszéltsége (persze nem nagyon), a nyögvenyelős expozíció. Az új film már egy óriási robbanással kezdődik, sozusagen, a Padme elleni merénylettel. Obi és Ani az ő testőrei, akiknek miután egy második, mérges százlábúak segítségével (egy az egyben koppintás a Dr. No-ból) végrehajtott gyilkossági kísérletet is sikerül megakadályozniuk, Blade Runner-szerű légikocsis üldözésbe keverednek, amelynek csúcspontján a merénylő épp akkor hal meg, mikor megnevezné megbízóját.

A film innentől párhuzamos sztorikra bomlik: Ani hazakíséri Padmét a Naboo bolygóra, Obi-Wan pedig a Kamino planétán kezd nyomozni a hercegnő elleni összeesküvés irányítói után. A Kaminón a Harmadik típusú találkozások idegen lényeire hasonlító csókák klónhadsereget termelnek(?), állítólag a Köztársaság biztonságának megerősítésére. Ezek a paralell narratívák lehetővé teszik Lucas számára, hogy mindig oda "kapcsoljon", ahol éppen valami akció zajlik.

Anakin alakjánál sem cicózik, jó széles ecsettel festi meg azt, hogy hogyan is lesz a már eleve nyavajgós, idegesítő, de alapjában véve rendes kölökből sötét autoritás. Padme és Anakin hancúrozása az alpesi mezőn valóban egyszerre szeretne utalás lenni a Muzsika hangjára és Ausztriára meg a fasizmusra, vagy csak én szavazok meg túl sok bizalmat Lucas intellektusának? Oh, ezek a kétségek… Viszont biztos, hogy az a John Ford Searchers-éből lopott jelenet, mikor Anakin lemészárolja az anyját kissé elgyötört állapotban hagyó bennszülött törzset, John Wayne totalitárius alakjának - és mindannak, amit képvisel - megidézése.

A párhuzamos történetek Geonosis sivatagbolygóján találkoznak, ahol Dooku gróf, egy renegát jedi a saját klónhadseregét termeszti. Dooku-t Christopher Lee játssza. Csakúgy, mint a Hammer horrorstúdió másik veteránja, a Tarkin tábornokot alakító Peter Cushing a Csillagok háborújában, Lee jelenléte is emblematikus, tisztelgés örök szerepskatulyája, Drakula gróf és úgy általában a kultfilm-történet előtt. Meg egyébként is, ha Lee megjelenik a színen, a film IQ-ja több szintet ugrik felfelé. Egyedül a 190 cm magas Dooku és a 80 cm "alacsony" Yoda közti fénykardpárbaj problematikus - lásd, mint fentebb: nem tudtam, hogy sírjak-e vagy röhögjek.

Kettő elkészült, hátra van még egy (a cikk évekkel ezelőtt íródott), így már jobbára teljes biztonsággal kimondható, hogy Lucas elő-trilógiája csecsén becsomagolt filmes fast food, amelyet spirituális pótléknak szánnak egy spirituálisan üres korban - de ennél aztán tényleg nem több. A speciális effektek - képi és audió-szempontból egyaránt - lehengerlőek, ám uszkve fél óra elteltével már csak kellemetlenül zsibbasztóak. Ráadásul bántóan kilóg a komputergrafika digitális lólába. Az Industrial Light and Magicből hiányzik az utóbbi. Na és a párbeszédek… Igaza volt Harrison Fordnak az első rész forgatásán: "George, lehet hogy könnyű ezt a szart legépelni, de hogy elmondani nem lehet, az biztos."

Ojjojjojjojjoj........... Ez vagy az év legnagyobb faszsága lesz vagy egy szuperszórakoztató, bár totálisan agyatlan másfél óra. Szenzációs dolog, hogy Wong Jing mennyire nem fejlődik évtizedek óta filmkészítőként, mert nem akar fejlődni, és mivel még mindig ő "a" hongkongi szuperproducer, bárkit felkérhet főszereplőnek. És ki nagyobb Andy Launál? Senki. A film, nomen est omen, tényleg a Future Cops (1993) és a Gen-X Cops (1999) keverékének tűnik. Vessünk keresztet.

Nyolc évvel legutóbbi főszerepe után Mel Gibson megint tökös, kemény, és lelő mindenkit, aki ránéz – a kultikus brit minisorozatból készült bosszúthriller mégis csak takaréklángon ég.

Ez a film sokkal, sokkal több lehetett volna. Martin Campbell, többek közt az Oscar-díjas (sic!) William Monaham segítségével, saját 1985-ös minisorozatát, az Edge of Dakrnesst dolgozta át szélesvászonra és hollywoodi szájízre – de utóbbinak köszönhetően, a folyamat során kiveszett a műből mindaz, ami az eredetit naggyá tette. Pedig a kezdet ígéretes: Thomas Craven, bostoni nyomozó felnőtt lányát szeme láttára lövik szitává egy puskával, így aztán emberünk természetszerűleg belefog egy brutális one-man-missonbe, hogy előkerítse, és belátása szerint büntesse meg a tetteseket. Kezdetben mindenki azt feltételezi, hogy a célpont maga Craven volt, lánya véletlenül került a tűzvonalba – ám hamarosan bebizonyosodik, hogy a gyilkos pontosan azt lőtte le, akit akart, ugyanis apuci szemefénye csúnya dolgokat leplezett le munkahelyén, a nukleáris fegyverekkel dolgozó Northmoorban. Az összeesküvés szálai pedig egészen az USA kormányköreiig vezetnek – de hát ez már csak így szokott lenni.

Campbell látványosan más utat választ a mozifilmben, mint a minisorozatban. Míg utóbbi egy nyomasztóan sötét hangulatú, drámai thriller volt, ami a nyomozás és a bosszúmotívum mellett a gyász torokszorítóan realisztikus és hatásos ábrázolásában, a kisember roppant vállalati- és kormányerőkkel szembeni, megnyerhetetlen konfliktusának érzékeltetésében, valamint a nukleáris arzenálból következő világvége víziójának, és a téma politikai aspektusainak felvázolásában is jeleskedett, a 2010-es verzió egy átlag revansfilmmé egyszerűsödik. És ez még nem is feltétlenül lenne baj, ha láthatóan ez volna az irány már kezdettől fogva. De Campbell most is elkezdi göngyölíteni azokat a szálakat, amiket annak idején következetesen végigvitt, csak ezúttal félúton megfeledkezik róluk, mintha fontosabb lenne, hogy a főhősnek információval szolgáló mellékszereplők kínosan pontos, kiszámítható menetrend szerint távozzanak a másvilágra. A néző így azon kapja magát, hogy egy sor ígéretes téma veszik bele a semmibe, a gyász feldolgozásának fájdalmas folyamata helyett pedig a főhős egy sokkal triviálisabb utat jár be: a bosszú könyörtelen, megállíthatatlan angyaláét, aki olyan vehemenciával irtja a lánya halálához köthető embereket, mint egy új Jack Bauer.

Az egész kibontás nélkül maradt politikai/összeesküvéses szál létezésének egyetlen pozitívuma Jedburgh, az „intéző” karaktere, aki arról gondoskodik, hogy a magas körökben mozgó emberek mocskos titkai titkok is maradjanak – és Ray Winstone legalább olyan jó ebben a szerepben, mint az eredetiben Joe Don Baker volt. Kár, hogy végül ez a figura is áldozatul esik az egyik örökörvényű hollywoodi szabálynak (a rosszaknak meg kell bűnhődniük), és az egyébként is igen csöpögős, valamint a szálakat túl szabályosan elvarró befejezésre hiteltelen pálfordulást produkál.

Martin Campbell azonban nem véletlenül tudta kétszer is kihúzni a szarból a James Bond franchise-t. A nyers, lendületes, olcsó trendi húzásoktól mentes akciójeleneteken érződik, hogy érti a dolgát, a hosszú dialógusok és az összességében hatásos hangulatteremtés feszültsége a megfelelő pillanatokban csapódik le a rövid, de intenzív erőszakkitörésekben, így a film végig remek tempót diktál. És Mel Gibson is jó: mivel Campbell a gyász bemutatását nem erőlteti, marad az elszánt, forrongó dühvel nyomozó és öldöklő apa képe, erre pedig bőven elég a színész mégoly szűkös eszköztára is. Más kérdés, hogy nyolc év után tehetett volna magának és a rajongóinak annyi szívességet, hogy ne egy erősen közepes filmmel térjen vissza.

Az alábbi kritikába hajló ajánlóféleség az első a Geekblog filmnoiros cikksorozatában - azért ilyen kurtán furcsa (vagy ha kíméletesek akartok lenni, nevezhetitek frappánsan rövidnek is), mert a Duna TV felkérésére készült, a film noir sorozatuk egyik darabjának beharangozása végett.

Erre mondják, hogy „kompakt történetmesélés”: Máté Rudolf 1950-ben készült D.O.A. című filmjében egyetlen elvesztegetett perc, sőt, egyetlen elvesztegetett másodperc sincsen. Ráadásul a filmtörténet egyik leghíresebb nyitójelenetét is magáénak mondhatja: a főcím alatt főhősünk, Frank Bigelow besétál a rendőrfőkapitányságra, felmegy a gyilkossági osztályra. Az ügyeletes zsarunak elmondja, hogy emberölést szeretne bejelenteni. „Kit nyírtak ki?”, kérdezi a rendőr. „Engem”, hangzik a válasz.

A D.O.A.-ban, azon kívül, hogy messziről sem lehet unalmasnak nevezni, egy csipetnyi glanc sincs. Ez egy vérbeli, alacsony költségvetésű, produkciós kivitelezésének minden ízében nyikorgó b-noir. A díszletek leharcoltak, csakúgy, mint a színészei. Nem szupersztárok villognak főszerepeiben, hanem kihunyó félben lévő csillagok: Bigelow-t Edmond O’Brian adja, aki egykoron matinéidol volt, ám 1950-re meghízott, várták a karakterszerepek, ahogy mondani szokás. Bigelow-ként élete szerepét játssza, az amerikai középosztály látszat-biztonságából szubverzív erők által, gatyamadzagjánál fogva kirángatott balekot. Elég követni a testbeszédét, a film elején, mikor felutazik a nagyvárosba: gyerekként élvezi az urbánus káoszt, a lehetőségeket, az idegen nők, az új hús ígéretét – ami még nem lenne baj, de ki is mutatja: mosolyog. Az ilyet egyből leveszik.

Hogy ki mérgezte meg? Talán nem is fontos. Bigelow-nak persze az, a bőrére megy, és magával hurcol minket a huszonnégy órás nyomozásra, amelynek végén nagyon valószínű, hogy kileheli lelkét. De a néző nem a gyilkos kilétének felkutatása végett megy vele, a tényeket ugyanis csak utólag ismerjük meg, ahogy halad és visszagöngyölíti élete eseményeit, így számunkra nem adatik meg a láncszemek összekapcsolásának élvezete, a krimi-szálban nem tudunk megkapaszkodni. Nem - Bigelow kétségbeesése ejt minket rabul, egy átlagember elesettsége, hisztériája, aki elvesztegetett élete utolsó óráiban nagyon gyorsan rá kell, hogy jöjjön: a halálnál nincs rosszabb. Most már csak valahogy el kell kerülni…

Gyorsjelentés szuperhősék háza tájáról: a Pókember szenved (még mindig), a Green Hornet újra él (jön a film is), Batman Doc Savage és a Spirit társaságában ponyvaakciózik, a Marvel Ultimate univerzuma meg jobb lett volna, ha tényleg folytatások nélkül hal hamvaiba a legutóbbi megnetós haddelhadd következtében. A héten a sok vacak közt csak Kevin Smith és Brian Azzarello tartja bennünk a lelket – bizony, lehet, hogy a 100 Bullets mégsem véletlenül sikerült olyan rohadtjól…

Amazing Spider-Man #623

Történet: Mark Waid
Rajz: Paul Azaceta
Kiadó: Marvel Comics

Már több mint két éve, hogy a Marvel lehúzta a WC-n Peter Parker és Mary Jane házasságát, és a sorozat még mindig nem találja a helyét. Nem akarok megint/még mindig azon lovagolni, hogy a One More Day mennyire felesleges volt (túl azon, hogy baromság is), és hogy az íróknak láthatóan még mindig gondot okoz, hogy valami kreatív hasznot húzzanak belőle, annak ellenére, hogy elvileg pont ilyen indíttatásból nyomták le az olvasók torkán. Tény, hogy az azóta eltelt két évben akadt néhány remek történet, de mindent mérlegre helyezve, azt kell mondjam, hogy a sorozat szenved. De nagyon. Az alkotók legújabb, The Gauntlet néven futó nagy ötlete (amiben alapból még van is némi kurázsi), hogy előhúzzák a kalapból Pókember régi ellenségeit, és egymás után, sorban nekieresszék őket. Az elmúlt hónapokban már volt itt Elektró, Homokember, Kalapácsfej, Rinó és Mysterio, miközben persze Mister Negative is keserítette hősünk életét – de felbukkantak „kedvesebb” ismerősök is, mint Fekete Macska (jelenleg felélesztették Pókival a „jókat kufircolunk, de amúgy semmi különös” – kapcsolatukat a ’80-as évekből) és Morbius. Némelyik sztori jobb volt, némelyik kevésbé, de összességében az egész egy izzadságszagú erőlködés arra, hogy a pár évtizeddel ezelőtti pókhangulatot teleportálják a modern körülmények közé, miközben a mellékszálak közül még az ígéretesnek indultak is lassan teljes unalomba fulladnak (Peter szobatársának attitűdje, hősünk Carlie-val való kapcsolata, Jameson polgármesteri szerepe). Ráadásul közben teljesen elveszik az írók egyénisége is. Lassan teljesen mindegy, hogy Waid, Van Lente vagy Kelly írja az aktuális sztorit (Guggenheim a kivétel: ő még mindig magabiztosan szarabb, mint mindenki más), mert mind ugyanolyan, akár a poénokat, akár a dialógusokat vesszük. A mostani számban hősünk az új Keselyűvel birkózik, és Waid nagyon látványosan nem találja az egyensúlyt az egykori hulladaraboló maffiatag sötét eredettörténete, illetve véres bosszúhadjárata, meg a Pókember életében sorra felbukkanó komikus mellékzöngék kínosan erőletett vicczuhataga között (most éppen egy valóságshow wannabe gonosza kerül képbe, aki harc közben pitével dobálja a hálószövőt). Előbbi kapcsán ráadásul Kravenék kavarnak valamit a háttérben, mint az események mögött álló, baljós terveket szövögető bábjátékosok, de az egész reménytelenül unalmas és érdektelen. És sajnos a képi világ sem valami lenyűgöző, bár Paul Azaceta alapból furcsán komikus, vázlatszerű, rajzfilmes vonásai paradox módon sokkal jobban helytállnak a komoly, komor hangulatú jelenetekben, mint a komikus szituációkban – talán ő is érezte, hogy utóbbiak marhára nem viccesek…

First Wave #1

Történet: Brian Azzarello
Rajz: Rags Morales
Kiadó: DC Comics

Doc Savage, Spirit és Batman egy képregényben: a DC már hosszú hónapok óta reklámozza First Wave című új minisorozatát, ami a három legendás karaktert először sodorja egymás mellé, egy saját, az eddigiektől teljesen különálló univerzumban, amelyben nincsenek szuperképességű hősök. A prequelként szolgált, igencsak harmatos Batman/Doc Savage one-shot alapján nem tekintettem különösebben nagy elvárásokkal a 100 Bullets írója és Rags Morales új comicja elé, de az alkotók szerencsére roppant kellemes meglepetést okoztak. A First Wave első felvonása egy igazi geekálom, noiros-kalandos elemekkel zsúfolt, rejtélyekkel és remek karakterekkel teli, gyors sodrású ponyva, ami ellenállhatatlanul olvastatja magát. A történet több szálon fut: Doc Savage hosszú távollét után tér vissza New Yorkba, és csak ott éri a hír, hogy apja meghalt, sőt, már el is temették. A híres és szeretett kalandor, aki emiatt most épp közröhej tárgya, hamarosan sejteni kezdi, hogy apja halála korántsem volt olyan „természetes”, mint ahogy azt el akarták hitetni vele. Közben Central Cityben a Spirit fülest kap az épp csak kicsit korrupt Dolan nyomozótól egy elvileg nagyszabású üggyel kapcsolatban, a Nagy Almában baljós orosz figurák örülnek az ifjabbik Savage bajainak, Afrikában pedig egy férfi gyilkosok és robotok elől menekül. Hogy ezek a szálak hogyan kapcsolódnak egymáshoz, az egyelőre rejtély, de részben épp ez a szépsége a dolognak. És igen, jól látjátok: a címet vivő triumvirátus leghíresebb tagja, Batman, egyelőre még csak említés szintjén sem jelenik meg. Nem is baj: legalább tudjuk, hogy Azzarello nem egy alternatív Sötét Lovag sztoriban gondolkodik, amiben mellesleg felbukkannak más karakterek is. Doc Savage-ot és Spiritet egyébként fantasztikusan jól írja, pár oldal után azok számára is világossá válik, hogy milyen figurákról van szó, akik még nem nagyon hallottak róluk, és a szerző ezt nem holmi szájbarágással és magyarázkodással éri el, hanem egyszerűen csak azzal, hogy tetteiken és gondolataikon keresztül, a cselekmény előrehaladásával párhuzamosan képes definiálni őket – ahogy azt a 100 Bullets szereplőivel is tette. Néhány mondat itt, néhány gesztus ott, és a karaktereknek máris stílusuk és egyéniségük van – ebben persze nagy segítség Rags Morales is, aki nem csak, hogy fantasztikusan kifejező mimikákkal dolgozik, de ráadásul olyan apróságokra is futja tőle, hogy egy, az egész képregény rajzstílusából épphogy kilógó, karikatúraszerű állal (ld. Dolan nyomozó) tisztelegjen Will Eisner előtt. És ahogy a különböző szálaknak különböző atmoszférájuk van, úgy különbözik a látványviláguk is: Moose Baumann sajátosan komor, noiros színekkel tölti meg Doc Savage környezetét, míg a Spirit esetében sokkal élénkebb, barátságosabb színvilág dominál – és ezek bizony nem zavarják, hanem kiegészítik egymást. Remek munka, nagyszerű sorozatnyitány.

Green Hornet #1

Történet: Kevin Smith
Rajz: Phil Hester, Jonathan Lau
Kiadó: Dynamite Entertainment

És ha már ponyvahősök… Idén év végére várjuk a mozikba a Green Hornet adaptációt, Seth Rogan (!) főszereplésével, és Michel Gondryval (!!) a rendezői székben, a Dynamite Entertainment pedig úgy gondolta, ez nagyszerű alkalom arra, hogy elővegye az először ’30-as évekbeli rádiójátékokban felbukkant karaktert. Kicsit korainak tűnik ugyan a dolog, de egy Kevin Smith-szel a fedélzeten így sem lőhetnek nagy bakot. Mielőtt viszont belemegyünk az első szám részletezésébe, érdekességképp nem árt megjegyezni, hogy a kiadó baromi komolyan gondolja a Green Hornet felélesztését – ugyanis rögtön egy egész franchise-t épít rá. Áprilisban érkezik a hős segédjének kalandjait taglaló Kato, az eredettörténetét elmesélő Green Hornet: Year One (utóbbit Matt Wagner írja), májusban a karakter jövőbeli verziójáról szóló Green Hornet Strikes, és várható még egy Kato Origins is. Nem aprózzák el, csakhát ezzel nagyot lehet bukni, ha elszámítják magukat. Nade: Kevin Smith Green Hornetjének első része alapján nem kell ilyesmitől tartanunk. A történet a múltban kezdődik, a zöldruhás bűnözőverő utolsó bevetésén: ázsiai segédjével és barátjával, Katóval az oldalán egyetlen éjszaka alatt sikeresen felszámolja a városban még utolsókként működő két bűnszövetkezetet: a yakuzákat és az olasz maffiát. Ezután hazamegy, és megígéri feleségének, aki az elmúlt évek minden éjszakáját rettegéssel töltötte, amiért férje az életét kockáztatta az utcákon, hogy végleg szögre akasztja maskaráját – és így is tesz. Aztán ugrunk az időben, a jelenben vagyunk, hősünk már tisztességben megőszült vezetője egy nagy lapkiadónak, fia pedig egy felelőtlen, arrogáns, semmivel nem törődő, naplopó bugris, akit barátnője négy év után pont eme tulajdonságai miatt éppen elhagy. Persze a vak is látja, hogy mindennek ellenére az ifjú semmirekellőből lesz majd a következő Green Hornet (és hogy ez az anyjának nagyon nem fog tetszeni) – csak az a kérdés, hogyan és miért. Nem újdonság, hogy Smith-nek kisujjában van a képregényes szakma: stílusos, dinamikus, jópofa akciójelenettel indít, ami remekül megalapozza a füzet ponyvás hangulatát. Ezután jön egy szépen megírt, érzelmekkel teli, de egy pillanatig sem giccses dialógus a főhős és felesége közt, ami megalapozza a jövőbeli konfliktusok egy részét. Az egyetlen, ami fel tudok hozni Smith ellen, hogy a már jelenben játszódó részben egy kicsit túlzásba viszi a fiú mihaszna természetének ábrázolását – de bárcsak ez lenne a legnagyobb problémánk. Sajnos azonban az író munkáját nagyon csúnyán aláássák Phil Hester és Jonathan Lau undorítóan fényes és csillivilli számítógépes színezéssel elcsúfított, de önmagukban is kiábrándítóan stílustalan, jellegtelen és elnagyolt képeik. És ezért bizony kár, mert ilyen forgatókönyv mellett már egy átlagos színvonalat hozó képi világ is elég lett volna az üdvösséghez – ez viszont egy teljes csillagot von le a végeredményből.

New Ultimates #1

Történet: Jeph Loeb
Rajz: Frank Cho
Kiadó: Marvel Comics

Ah, Jeph Loeb… nincs még egy író, aki rögtön a képregény első paneljével rám tudja hozni a röhögőgörcsöt. Igaz, érdemeit sajnos jelentősen kurtítja, hogy az azt kiváltó poénja a legkevésbé sem szándékos. Merthogy: a New Ultimates kezdetén 8 hónappal vagyunk az Ultimatum után – és New York még mindig ég. Érted! Olyan kurva nagy katasztrófa történt, hogy a világ egyik legnagyobb metropolisza nyolc hónap után még mindig lángokban áll! (Miközben az Ultimate Spider-Manben már hat hónap után nett és tiszta az egész város, de ez mellékes.) Apám… Ilyen kezdet után mégis mit várhat az ember? Pedig megfogadtam, hogy csak azért sem állok neki eleve rossz szájízzel és előítéletekkel Loeb új képregényének, hogy csak azért sem vágom rá rutinból a karót, de hát ha egyszer már a legelső képkockán ilyen biztos kézzel belövi a színvonalat, akkor nincs mit tenni.  A történetben Vasember új, immár elvileg nem kormányfelügyelet alatt álló Ultimates csapatát megtámadja a Defenders, aminek tagjai Mark Millar Ultimates 2-jében még röhejes maskarákban parádézó lúzerek voltak – most viszont komoly szuperképességek birtokában esnek neki hőseinknek, és mint a fárasztó közhelyességgel megírt harc végén kiderül, azért jöttek, hogy elvigyék a Mjolnirt, Thor pörölyét. Maga a mennydörgés istene, akit társai halottnak hisznek, közben a Valhallában tesped Hela kénye-kedvének kiszolgáltatva, távollétében pedig felbukkan New Yorkban a bosszúra szomjazó Loki és mitikus hadserege. A botladozó dialógusokkal, az egy szál tulajdonsággal felvértezett karakterekkel (Tony: beteg, Sólyomszem: szomorú) és a fantáziátlan akciókkal végig párhuzamosan (és feleslegesen) fut Vasembernek az agydaganatával kapcsolatos narrációja, aminek őszintén nem tudom, mi értelme van azon kívül, hogy terápiás hatással lehet az íróra, aki 17 éves fiát a ráknak köszönhetően veszítette el 5 évvel ezelőtt. Kvázi még bele is írta őt a képregénybe: Tonynak egy Sam nevű, haldokló fiú kitartása adja az ötletet az Ultimates létrehozására. Értem a szándékot, és főleg, Loeb fájdalmát, de a háttértől függetlenül ez egy kínosan erőltetett motiváció, ahogy az egész narrálás is tökig ázik az izzadságban. Némi (szintén szándékolatlan) derűre a nyitóképen kívül csak az adhat okot, hogy mint Loebnél általában, most is mindenki kefélni akar mindenkivel. Kivéve Amerika Kapitányt. Mert ő olyan istentelenül tökös, hazafias, és olyan elképesztően amerikai katona, hogy neki a küldetés minden, és ebbe még a farka sem szólhat bele. Bárcsak azt mondhatnám, hogy legalább Frank Cho nagyszerű munkát végzett… de nem. Magukkal a rajzokkal nincs különösebb baj, bár az némileg zavaró, hogy minden férfi minden képen olyan arcot vág, mintha alul valaki egy satuban szorongatná a golyóikat, akárcsak az, hogy a mozgás közben ábrázolt karakterből hiányzik az igazi dinamizmus. De nagyobb gond, hogy Cho képtelen megtalálni az adott pillanatnak megfelelő beállításokat. A Defenders felbukkanásakor pl. túl közelről mutatja az eseményeket, túl kicsi helyre zsúfol be sok karaktert, a háttérnek elveszik minden jelentősége, és semmi epikus hatása nem lesz a jelenetnek – pedig két oldalt áldoz fel ezért az egy panelért. Szerencsére a második szám csak májusban érkezik – úgy látszik, a szar munkához is idő kell.

Ultimate Avengers #5

Történet: Mark Millar
Rajz: Carlos Pacheco
Kiadó: Marvel Comics

Amikor az első rész kijött, kellemes meglepetésként ért: Millar többnyire visszafogta logikát és értelmet sutba dobó megalomániáját és coolságkényszerét, és ügyesen mesélni kezdett egy egyszerű, de hatásos történetet. Tudhattam volna, hogy nem lesz jó vége. Örök szabály: egy mű olyan jó, amilyen a gonosztevője. Ha ezt vesszük alapul, akkor az Ultimate Avengers minősíthetetlen. Millar az új sorozat elején bevezette az Ultimate univerzumba a Vörös Koponyát, aki a mainstream történetekben immár hosszú évtizedek óta egy nagyjából hatásos, néha ripacs gazember, akit Ed Brubaker pl. remekül írt a Captain Americában (pár évvel ezelőtt, amikor a sorozat még ténylegesen jó volt). A karakter ultimate verziója már akkor bűzlött, amikor egy farmernadrágban és izompólóban, hőzöngve nekiesett Amerika Kapitánynak – egy tuskó útonállónak tűnt, nem pedig egy veszélyes, és főleg nem félelmetes gonosztevőnek. Ezt a második számban Millar kétségbeesetten próbálta korrigálni – túlságosan kétségbeesetten. A képregényből kiderült, hogy a Vörös Koponya (aki mellesleg a Kapitány fia – istenkém, micsoda gyomorszorító, drámai fordulat) azért gonosz, mert… csak. Szóval így született, na. Szereti a bőrt levágni az arcáról, és szereti szadista módon halomra ölni az embereket. Kinek kellenek motivációk, okok, sanyarú gyermekkorok, erőszakos apák, alvilági környezetben való nevelkedés, pénz- és hataloméhség, múltbéli tragédiák? Avagy Joe Quesada és a One More Day után szabadon: „It’s evil. You don’t have to explain it.” Remélem, ez a fajta „ez van, zabáld és kussolj” irányelv nem válik uralkodóvá a Marvelnél – bár lehet, hogy már késő. De, hé, jó hírem van: Millar még ezek után sem érezte úgy, hogy elég gonosznak állította be a karakterét, ezért az ötödik szám elején ki kell hajítania egy csecsemőt egy emeleti ablakon. Csak hogy TÉNYLEG biztosan tudjuk, hogy gonosz, nehogy azt higgyük, hogy az eddig bemutatott mészárlásait jóindulatból tette. És ha ez még nem volna elég, Millar JFK meggyilkolását is a nyakába varrja. Remélem, mielőtt a sztori véget ér, látjuk még kiskutyusokat és delfineket kínozni, illetve kiderül, hogy ő állt szeptember 11 és a Katrina hurrikán mögött is – hátha vannak, akiknek még mindig nem világos, hogy a Vörös Koponya gonosz. Nagyon gonosz. Ez tényleg az abszolút csúcsa a dramaturgiával és karakterekkel nem törődő millari hatásvadászatnak, nem hiszem, hogy akár ő képes volna ennél mélyebbre süllyedni. Ezt, meg a szintén röhejesen tökösfiús cliffhangert leszámítva egyébként nem lenne nagy baj a képregénnyel, az akciók, mint a szerzőnél mindig, dinamikusak és látványosak, a cselekmény gyors sodrású, Carlos Pacheco elegáns, kifinomult rajzstílusát pedig mindig öröm látni. Csak ezt az ultimate Vörös Koponyát kéne elfelejteni. De örökre. Meg talán az egész Ultimate vonalat is, úgy ahogy van, mert Brian Michael Bendis Pókemberén kívül semmi más nincs benne, ami olvasható volna. 

Vadonatúj interjúsorozatot indítunk a Geekzen, ami hetente szerdán fog jelentkezni és amelynek elsődleges célja, hogy megismertessük a hazai tehetséges, ambíciózus és rendkívül ígéretes képregényszerzőket és rajzolókat az olvasóközönséggel, ezzel is felkészülve a 2009-es év Alfabéta-díjának kiosztására, a 19. Képregénybörzére és a tavaszi Képregényfesztiválra. Elsőként a Stroboscopa-val Alfabéta-díjat nyert Kemenes Iván - Varga Péter szerzőpáros egyikének fejéhez szegeztük a fegyvert.

- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal…

 - Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ?
-Külföldiek közül nagyon sokáig csak az abszolút alapokat ismertem/szerettem/fogyasztottam, idő közben szerencsére bővült a paletta, a teljesség igénye nélkül : Moore, Mignola, Jeff Smith, Eric Powell, O’Barr, Carl Barks, Don Rosa, Kevin O’Neill (utóbbi rajzilag etalon), Joe Kelly, David Petersen, Ed Brubaker, Brian Azzarello, Garth Ennis, McCloud, Mike Raicht/Brian Smith, Charles Paul Wilson III, Joan Sfar, ésésés. Őket mind azért, mert legyenek akár írók vagy rajzolók, nagyon ügyesen bánnak azzal a végtelenül rugalmas formanyelvvel, amit képregénynek hívunk és mert ezáltal olvasóként is megimádtatták velem a műfajt.
- Az itthoniakkal eléggé bajban vagyok, és ez masszívan szégyenfolt, mert bevallottan alig követem figyelemmel őket. Nem mintha nem érdekelnének, csak éppen alig van kapacitásom – igen, ebben a lustaság is benne van. Lakatos István és Marabu ettől függetlenül nagy favoritok, előbbi hülye fordulattal élve olyan, mintha a képregény József Attilája lenne, utóbbi meg szimplán hülye fordulat. Zorro rajzait szintén szeretem, Spuri és a Charax távolról nagyon szimpi, bár közelebbi ismeretségre még nem futotta, Pilcz Roli Kalyberének első részét kifejezetten szeretem, bár a többivel még azóta is lógok magamnak, Tomster stripjei és stílusa dettó bejönnek, és még hosszán sorolhatnám azokat, akiknek műveibe bele-belekaptam, vagy távolról érdeklődtem, de sosem sikerült igazán megismerni őket. Valamikor szeretném pótolni ezeket a hiányosságokat, de ha változatlanul ilyen szerencsésen sokan ügyködünk itthon képregényeken, akkor úccse fog összejönni.

- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe ?
- A Magyar Képregénykiadók Szövetsége 2008-ban meghirdetett szerzői képregényes pályázata volt a kezdet – akkoriban, mint általában amúgy, magánéletileg nagyon a mélyponton voltam, és nagyon bennem volt a mostaztánvalaminektörténniekellkülönben. Akkor idestova olyan négy éve rajzolgattam bele a nagy semmibe, és Petyával is párszor dumáltunk már, hogy szövetkezni kellene. Megláttam ezt a pályázat, felhívtam Petyát, és abban maradtunk, hogy eh, mér ne, beküldeni nem fáj. Ötleteltünk egy rövidet, mindkettőnknek előkerültek régi, fiókban nyugvó gondolatai, amiből összesakkoztuk az alapot, aztán lesz ami lesz alapon megpályáztuk (itt tartom helyénvalónak megjegyezni, hogy a pályázatra beküldésre szánt példaoldal – ami a végleges képregényben is szerepel – a leadási határidő előtt két órával született, némileg rohamtempóban). Nagyon, hangsúlyozom, NAGYON meg voltunk lepve, hogy a három befutó közé kerültünk. Az ünneplés estéjéről készültek ugyan fényképek, de ezeket soha nem fogjuk megosztani, még egymással sem.

- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)?
- Hát ez sajnos megint kapacitás kérdése. Amennyiben az embernek van családja, régi barátai (illene lecserélni őket?), munkája, satöbbi, nagyon nehéz folyamatosan a neten lógni, illetve mindenféle rosszarcú képregény-alkotókkal és a holduvarukkal kapcsolatot fenntartani. Ettől függetlenül úgy érzem, hogy az itthoni képregényes közösség nagyon barátságos és befogadó, kiváló példa erre a Tomster kezdeményezéséből induló karácsonyi allstars cucc, ami szerintem kurva jól sült el. Summa summarum: nagyon kevés embert ismerek személyesen és nagyon kevés időm/erőm van arra, hogy bratyizzak, ugyanakkor van egy olyan benyomásom, hogy ha bárkivel leülnék meginni egy sört a „többi szereplő” közül, nem lenne rossz este az!

- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik…
- Nagyon rossz embert kérdezel, mert bármi, ami velem ezen a téren történt, az az elmúlt két évben volt. Oks, ott voltam még anno az első képregényfesztiválon, azóta a pionírhangulat mintha tényleg alábbhagyott volna, de az is lehet, hogy csak én lettem öregebb. Itthon a képregénynek valószínűleg soha nem lesz nagy kereslete, de amíg van lelkes underground (márpedig van, és az underground mindig lelkes), addig minden résztvevőnek megéri szerintem.

- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?
- Ezt nagyon nehéz belőni, mert konkrét mutatók soha nincsenek, de persze ezek mind csak segítenek, a megjelenési lehetőség és az olvasókkal való ilyen-olyan kapcsolat nyilván nem jelentenek hátrányt. A Knet hatalmas olvasottsága mellett információs és (ingyen – nagyon nem mindegy) reklámlehetőséget nyújt, a kritikákról és ismertetőkről nem is beszélve, a különböző képregényes rendezvények pedig ha nem lennének, akkor a kezdő itthoni alkotók akár el is áshatnák magukat, mert hol máshol jelennének meg érdeklődő közönség előtt?

- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?
- Tisztában vagyok vele, hogy sokan kritizálják az Alfabétát, és részben jogosan teszik, hiszen valahol arról van szó, hogy egy itthon eleve perifériára szorult műfajról mond véleményt ennek a műfajnak egy még szűkebb szegmense, ugyanakkor úgy gondolom, tudni kell helyén kezelni, éspedig az itthoni képregényes élet fellendítését célzó EGYIK törekvésként. Lehet vitatkozni azon, hogy van-e itthon egyáltalán képregényes élet, de ha szeretnénk, hogy legyen, akkor miért ne fogadhatnánk el (sőt, örülhetnénk neki), hogy van törekvés ennek a belső értékelésére, még ha kiforratlan módon is (pláne, hogy az egész szcéna úgy, ahogy van kiforratlan)? Nyilván nem kell mérvadónak tekinteni, mint ahogy a filmrajongó sem tekinti többnyire mérvadónak az Oscar-t vagy akármit, ettől függetlenül szerintem az Alfabéta puszta létezése jelzésértékű, és ha hirtelen megszűnne, hát, kicsit döglöttebbnek érezném a magyar képregényt.

- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről?
- Nem vagyok tag, és az átlag külsős érdeklődőnél többet nem is tudok róluk. Bár személy szerint nem érzem szükségét, hogy bármilyen csoporthoz tartozzam, csak az Alfabéta kapcsán leírtakat tudom visszaköhögni: lehet itten elitizmust és elkülönülést kiabálni, de jelen helyzetben bármi, ami valamiféle szervezettséget próbál létrehozni hazai berkekben egyrészt csak egészséges, természetes törekvés az önmeghatározásra, másrészt meg vázz, legalább van valami.

- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?
- Ide tényleg csak ordas közhelyeket tudnék beidézni. Nem dacos pesszimizmusból mondom, de tényleg az a benyomásom, hogy itthon soha nem lesz normális képregénykultúra, kár a szóért. Az elmúlt években akadt ugyan némi szolid, távolságtartó érdeklődés a nagyközönség részéről, de kötve hiszem, hogy csak ennyitől ez az itthon nulla hagyománnyal rendelkező műfaj hirtelen gyökeret fog verni, ez a vonat nagyon régen elment. Nem is feltétlenül arról van szó, hogy az emberek gyerekesnek vagy komolytalannak tartanák a képregényt, elég csak megnézni a mozik átlagkínálatát, de minek lapozgatna bárki egy huszoniksz oldalas füzetet, mikor hasonló pénzért ezerszer durvább és könnyebben emészthetőbb vizuálorgiát kap a moziban vagy a playstation előtt.

- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét?
- Amennyiben csinos, bájos, okos hölgyekre gondolsz (én is, folyton): kurva sok Nick Cave-et és Tom Waits-et idéznék, a direkt ilyen helyzetekre fenntartott rekedt hangomon beszélnék, valamint általában próbálnám azt a benyomást kelteni, hogy a) imádom őket (mint ahogy tényleg), valamint b) a szétcsúszott, cinikus burok mögött aranyszív lakozik, csak tudni kell odáig eljutni.
- Amennyiben szőrös, harmincas geek férfiakról van szó: nem állok szóba velük, tükröm nekem is van.

- Guillermo del Toro számtalanszor hangoztatta, hogy réges-régi álma, miszerint filmet forgat Lovecraft Az őrület hegyei című kisregényéből. Úgy tűnik az álom lassan valósággá válik. Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ?
- Akadnak. Ha valaki most megdobna három-négy évre elegendő pénzzel, akkor letenném a pici seggemet, és végre tető alá hoznám olyan 1000-1200 rajzolt oldalban azt a fantasy sztorit, ami tizenegy éves korom óta nem hagy békén, és ami valószínűleg én vagyok. De már az is elég lenne, ha Stromfeld történetét végig tudnám mesélni.

- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ?
- John Constantine vagy Joker, your choice. Voltaképpen mindketten ugyanarról szólnak.

- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél?
- Magamtól: hová mész, Iv?

Kritika a Geekzen a Stroboscopáról és a Bábel verméről.
Az Alfabéta-díjas Stroboscopa elolvasható teljes egészében itt.
A Bábel vermének munkanaplója.
Mindkét képregény megvásárolható a Komikonban vagy a Comicsinvest webboltjában.

Fuckin' A. :D

Az idei Oscar-gálát ehelyütt hőnszeretett kollégánk, PeetV kommenteli majd végig, egyéb geekekkel megsegítve - no meg természetesen elvárunk titeket is, kedves olvasók, hiszen hosszú lesz ez az este. Hétfő délig nem is kerül ki újabb poszt, addig ez az Oscar-cucc lesz az "Egy Gyűrű mind fölött".

A tavalyi Oscar-komment hegyek megtekinthetőek itt.

A tavalyelőttiek meg itt.

And the Winner is... klikk

Legjobb film:
The Hurt Locker

Legjobb rendezés:
Mrs. Cameron

Legjobb férfi főszereplő:
The Dude

Legjobb női főszereplő:
Sandra Bullock

Legjobb férfi epizódista:
Christoph Waltz

Legjobb női epizódista:
Mo’Nique

Legjobb eredeti forgatókönyv:
The Hurt Locker

Legjobb adaptált forgatókönyv:
Precious

Legjobb animációs film:
Up

Legjobb operatőri munka:
Avatar (Mauro Fiore)

Legjobb vágás:
The Hurt Locker (Bob Murawski)

Legjobb filmzene:
Up (Michael Giacchino)

Legjobb dal:
The Weary Kind (Crazy Heart)

Legjobb látvány:
Avatar

Legjobb jelmez:
The Young Victoria

Legjobb maszk:
Star Trek

Legjob külföldi film:
El secreto de sus ojos

Legjobb hanghatás-vágás:
The Hurt Locker

Legjobb hang:
The Hurt Locker

Legjobb egész estés doku:
The Cove

Tim Burton legújabb egészestés filmje, az Alice Csodaországban minden bizonnyal erősen meg fogja osztani a nézőket, lesznek, akiknek nem fog nagyon tetszeni, és lesznek, akinek nagyon fog tetszeni. Utóbbi csoportba inkább fiatalabbak fognak tartozni, előbbi csoportba meg olyanok, aki már idősebbek, többet láttak, és elsajátított képességeik közül nem feltétlenül hiányzik az olvasás. Megrögzött Burton hívek bármelyik csoportban lehetnek majd.

Mert hát igazából azt kell, hogy mondjam, hogy ez egy nagyon is szerzői film. A túlzott, karikírozott díszletek és figurák valószínűleg azért oly kedvesek a rendezőnek, eddigi életműve során azért használja minduntalan ugyanazt az erős stilizációt, mert hiszen igazi szenvedélye és hivatása az animáció. Nem is kell olyan sokat utána olvasni: ő a híres Disney stúdió animátoraként kezdte a pályafutását. Legyen az élőszereplős képregény adaptáció vagy musical, legyen az inváziós filmek felé tett tiszteletteljes és egyben komikus főhajtás vagy katalógusszerű mesekeverék, szereplői mindig is pár vonással definiálható, éppen ezért mondhatni szükségszerűen meseszerű és nem reális szereplők. Akik – ráadásul – valamilyen szinten szinte mindig a mese vagy valamilyen alternatív világ és a valóság között rekedtek meg.  Tim Burton már a történeteinek megválasztásánál törekedik ennek a kettősségnek, ennek az ambivalenciának a megjelenítésére, ábrázolására, szemezgessen Mary Shelly, Roald Dahl vagy Washington Irving munkásságából, adaptáljon orosz népmesét vagy észak-amerikai képregényt.

Ám azt is hozzá kell tenni, hogy Tim Burton ugyan nagyon szereti a meséket, de igazából nem a mesélés a legfontosabb neki. Hogy ez az animációs gyökereivel, vagy mással milyen összefüggésben van, szerintem nem tudom, de vélhetőleg nem hiába illetik úgy a rendezőt, mint akinek a stílus sokkalta fontosabb a szubsztanciánál. Sokkalta, gondoljunk csak a díszletekre. Vagy valami másra. A gótikus hangulat, ami árad a filmjeiből, hogy sokszor idézi önmagát korábbi filmjeiből, sokszor foglalkoztatja ugyanazokat a kedvenc színészeit, történeteinek egyszerűsége mellett egy igencsak jellemző nyelvezetet teremt. Gunyorosan azt is mondhatnánk, hogy mindig majdnem ugyanazt mondja, majdnem ugyanúgy. Persze, akik szeretik, pont ezért szeretik.

Ugyanakkor, hogy őszinte legyek, arra a következtetésre jutottam, hogy az Alice Csodaországban nem is nagyon szerzői film. Hanem inkább műfaji film, méghozzá Disney-film! Az eredetileg matektanár Lewis Carroll már több mint száz éve írta meg az Alice Csodaországbant, amiből több mint ötven éve már csinált filmet a Disney, és most az Oroszlánkirály forgatókönyvírónője, Linda Woolverton dolgozta át újra. De lehet, hogy a több mint ötven évvel ezelőtti Disney filmet dolgozta át. Vagy nem olvasta az eredeti mesét…

Az eredeti mesének, meglátásom szerint, az volt a lényege, hogy egy álom, amiben nincs történet. Ami sodródik. Ami csupa forma és minta szerkezet, struktúra nélkül. Amiben nincs semminek tétje. Nem jártam Angliában, pláne nem a viktoriánus időkben, de akadnak vélekedők, akik azt mondják, hogy a sok fontoskodó állat és udvari lelenc és lehetetlen, abszurd és nyakatekert helyzet és párbeszéd nem csupán a kisgyermekeknek nyújt felhőtlen szórakozást, hanem mesélés közben az apukának és akár az anyukának is, akik  a szövegben ráismerhetnek a Rózsák háborújára vagy a korabeli politikai szellemiség bumfordiságára. Úgy mondják: szatirikus az Alice Csodaországban. Lewis Carroll meséje így szólhatott egyszerre azokhoz, aki néha nagyon el szeretnék felejteni, mi a különbség az íróasztal és a holló között, és azokhoz, akik még éppen csak kapizsgálják.

Az eredeti „csúcspontja” (idézőjelesen) egy tárgyalás, aminek egy ellopott lepény rejtélye szolgáltat alapot. Tim Burton – vagy Linda Woolverton? – filmjében a gonosz királynő legelső jelenete egy elcsent süti köré épül. Persze, a béka inas nagyon vicces, ahogy letagadja, hogy ő volt, mert a szája szélén közben ott a süti egy darabja. Be kell valljam, nevettem ezen.

A legújabb Alice Csodaországban tulajdonképpen folytatása az eredetinek, Alice szinte felnőtt, már közelebb van a húszhoz, mint a tízhez, épp megkérnék a kezét, amikor megpillantja a fehér nyulat. Aki egy látszólag valóban létező világba vezeti. Ahol kalandos küldetés várja, ami nem kevesebbről szól, mint hogy a gonosz királynő önkényuralmát megszüntesse, amihez nem kevesebb, mint egy félelmetes sárkánylény legyőzése kell. Szertelenség és rétegelt nyelvezet, könny-tó és homár-humor helyett célorientáltság, közvetlen példázatosság és instant Szent György misszió következik hát. Pedig talán igazán kíváncsi voltam, hogy egy találomra csapongó, csupa fura dolgokból összehányt meséből milyen filmet csinál Tim Burton. Hát, ilyet csinált.

Azt azért mindenképpen meg kell jegyezni, hogy technikailag ez a félig rajzolt félig valóságos szereplőket felvonultató film talán jobban elmossa a két világ közti határt, mint a rendező bármelyik korábbi munkája. A háromdét viszont annyira éreztem feleslegesnek, hogy néha levettem a szemüvegem. Ilyenkor ugyanazt láttam.

A film kitalált karakterei alkalmanként morbidak, de nem túlságosan, hogy a fiatalabb nézők ne féljenek (ez egy Disney film!), bizonyos szereplőket furfangosan gyúrt egybe (Kalapos és Árpilis Bolondja, meg a Király és a Királynő, például), a Fakutyából Csupaszáj Macska lett, és az igazi színészek sem kutyák! Mia Wasikowska nagyon hiteles Jeanne d’Arc Alice szerepében, Johnny Depp szinte lenyűgöző (eléggé bizarr a kontaktlencséje), de a legjobb egyértelműen Helena Bonham Carter (ő a gonosz Vörös Királynő), aki teljesen zseniális. Ez biztos nem kicsit köszönhető a szinkronnak, mert Für Anikó nem kicsit Mallory Knox-osra vett hangja el lett találva.