Vegyétek úgy, hogy most írásban ordítottam egyet... Tsui Hark visszatér a wuxiához, ráadásul egy Dee detektív-történet a jelek szerint fantasztikus vizualitású adaptációjával!, amely talán feléleszti a hetvenes évekig virágzó krimiwuxiák (pl. Gu Long-adaptációk) tradícióját. Dee detektív, eredeti nevén Di Ren Jie egy Tang dinasztiabeli igazságügyi hivatalnok volt, akinek ítélőképességéhez és nyomozati szaktudásához legendák illetve detektívhistóriák kötődnek. Ő volt a késő-ókori, kínai Sherlock Holmes. Nyugaton a Robert Van Gulik holland diplomata által lefordított Celebrated Cases of Judge Dee és a később Gulik által szerzett Dee-regények tették népszerűvé (utóbbiak közül kettő jelent meg magyarul: A kínai haranggyilkosság esete és a Gyilkosság Kantonban.) A filmet szeptember 9-én mutatják be Kínában.
A nyolcvanas évekre a Golden Harvest (Raymond Chow és Leonard Ho cége) felnőtt a vezető Shaw Brothers közelébe, akik okkal pánikoltak be a törekvő vetélytárs láttán. (A pálya szélén épp csak melegít John Woo és Johnny To, Tsui Hark viszont már sorban forgatja fiatalos filmjeit.) Ezért az egykor szebb napokat látott stúdió legsikeresebb, bár kissé koros sztárrendezőjét, Chang Cheht kérte fel a hősi feladatra: olyan filmet kell forgatnia, amely visszahozza Shawék népszerűségét.
Chech a hongkongi filmgyártás egyik legkarizmatikusabb alkotója (Félkarú kardozó, Öt venom) volt, a hatvanas évek végétől hibátlanul és nyílegyenesen építette a Shaw Bros. népszerűségét. Erről bővebben főszerkünk értő cikkében: itt ésitt ).
A recenzió alá vett filmnél maga a történet kungfufilmekből gyakran visszaköszön: két egymással rivalizáló iskola harca áll a középpontban. A "gonosz" iskola vezetője, Mr. Kang felbérel egy csapat nindzsát (élükön egy japán szamurájjal) azért, hogy likvidálja a másik iskolát. Azonban homokszem kerül a gépezetbe, méghozzá egy komoly homokszem, Shao, aki túléli a mészárlást. Bosszút fogad és elutazik egy öreg sifuhoz, hogy megtanulja tőle a ninjitsu művészetét. A fusiban végzett áldozatos gyakorlásnak hála, friss tudással és új társaival felvértezve megbosszulja barátai és mestere halálát. A harcostársak sem akárkik, öt természeti elem megtestesítői - az Arany (kalapjuk visszaveri a fényt), a Fa (fának álcázzák magukat), a Víz (víz alatt támadnak), a Tűz (petárdaként robbanó fegyvereket használnak) és a Föld (talaj alól bukkannak elő).
A hangsúlyozottan stúdiódíszletek között mozgó történeten az áporodottság finom porrétege ül. A mesterséges színezék-világ a hetvenes évek elején-közepén nem mutatott rosszul, de már 82-ben idejétmúltabb volt, mint a tavalyi MÁV-menetrend. A költségvetés alacsony volta sokhelyütt visszaköszön (díszlet, jelmez), a kameramozgás sem egetverő (hirtelen zoomok, hátrakocsizások). A történetvezetési tempó szintén kissé lassúnak tűnik a mából nézve, de ha nem vesszük szívünkre a zselés szaloncukor alufóliájába burkolt arany ninjákat és hasonló ízlésbeli aberrációkat, el kell ismerjük, hogy egy elképesztően szórakoztató mozival van dolgunk. A koreográfia, az akrobatikus mozdulatok koncentráltsága és szépsége lenyűgöző. Ezt az élményt még a dialógusok esetlensége sem képes lerontani ("Ez mérgezett! Nem tudom használni az erőmet három hónapig!")
A karakterek magukon viselik a rendező jellegzetes kézjegyeit - férfiak vériszamosan küzdenek, harcolnak, a nők szinte nem is léteznek, vagy legalább is nem számítanak ebben a idea-univerzumban. Chech félreismerhetetlen jegye az a véres erőszak, aminek segítségével végül is előreviszi a történetet: Shao bosszúvágya és dühe legyőz minden egyéb emberi érzést. Chech mindig is nagy figyelmet fordított a fegyverek bemutatására: szinte elveszünk a szúró- vagó- ütő- és rúgószerszámok garmadájában. A jó- és rosszfiúk egyaránt használnak egyedi fegyvereket, ez még izgalmasabbá teszi a küzdelmeket (ne akadjunk fenn pl. a sztaniolbaltán - a szórakoztatás igénye felülír minden józan emberi megfontolást.)
Cheh mindig is különös érzékkel választotta ki "színészeit"- az idézőjel indokolt, hiszen egy látványosan kivitelezett li he tui többet ér nála, mint Sztanyiszlavszkij teljes életműve. Valódi harcművészek kerültek ki a szárnyai alól pl. az Öt venom szereplőgárdája teljesen saját nevelésű volt. Az Öt ninja elemnél nem tudott kedvenc színészeivel forgatni, de a fizikai teljesítmény így is elképesztő.Nincs Bruce Lee legendája, se Jackie Chan harcművészeti börleszkjei, pusztán a test test elleni küzdelem. Így a harci jelenetek a Cheh-sztenderdnek megfelelően kitűnően szerkesztettek, energikusak, találékonyak, de meglehetősen valószínűtlenek. És akkor még meg sem említettük a ninja-trükkök egész tárházát: eltűnés, megsokszorozódás, stb. Az egyszeri geeknek könnybe lábad a szeme a harcok végkimenetelekor prezentált vegytisztán naturalista képeken, pl. az egyik harcos a végső összecsapáskori széttépésekor.
A film az USA-ban rendkívüli népszerűségnek örvend, feltehetőleg a gore-jelenetek és egyfajta nosztalgia miatt: egy olyan korszak egyik utolsó filmje ez, mikor az egyedülálló harci jelenetek tartottak össze egy filmet. Színes, kosztümös és véres, humoros és akciódús szórakozás.
Ren zhe wu di. 1982. Hongkong. Rendezte: Chang Chech (Yi Yang Chang). Írta: Chang Chech és Kuang Ni. Producer: Mona Fong és Run Run Show. Fényképezte: Wen Yung Huan. Zene: Stephen Shing (Chin Yung Shing) és Chun Hao So. Szereplők: Ricky Cheng (Tien-chi Chen ), Tien Hsiang Lung, Meng Lo, Wai-Man Chan és még sokan mások.
Ahhoz képest, hogyaz első részsztorija és a folytatásé között tizenhárom év telik el, Ip Man (Donnie Yen) és a felesége (Lynn Xiong) semmit nem öregszenek. Ez csak az első megemészteni való azok számára, akiknek túlságosan fontos egy film valósághűsége. Persze aki egy hongkongi kungfufilmre efféle motyóval ül be, az meg is érdemli.
Ip Man kénytelen elhagyni Fushant, és családjával Hongkongba költözik. Egy bérház lapos tetején nyitja meg az iskoláját (manapság egy bankárnak is nehezére esne kifizetni egy ilyen hongkongi ingatlant. Location, location, location!) Eleinte kenyérre is alig van pénzük, nem jön senki tanítványnak, aztán beállít hozzájuk Wong Leung (Huang Xiaoming), aki úgy néz ki mint Bruce Lee, úgy is viselkedik mint Bruce Lee, de mégsem Bruce Lee. Ip Man ad az arrogáns suhanc szájára, aki ettől fogva persze tisztelni kezdi, és a haverjait is becsábítja a kungfuiskolába. Az intézmény már épp kezdene felfutni, amikor a tanítványok összekülönböznek a konkurrens Hung Gar-iskola nebulóival, és kész a kálvária, Ip Man pedig kénytelen tudásáról számot adni Hongkong kungfumestereinek tanácsa előtt, amelynek élén maga Sammo Hung áll...
Semmi eredetiség. A motívumok és újfajta megoldások teljes hiánya. Az összes gwajló aljas mocsok rasszista szemétláda, ráadásul szokás szerint tehetségtelen, fröcsögős-túlspilázós marhák alakítják őket. És mégis, ez az istenverte film működik. Mert.
Az első rész egy elegáns, kissé unalmas történelmi melodráma volt, ami a kungfutradíció tiszteletéről szólt. A Ip Man 2 viszont már egy vérbeli kungfufilm, minimális számú üresjárattal. Váratlan fordulatokra ugyan senki ne számítson láttán, de amit vállal, azt maradéktalanul teljesíti. És éppen ezért nem zavaróak a klisék, amelyek kungfufilm-elődök százaiból köszönnek vissza: hogy Ip Mannak ki kell harcolnia az iskolája presztízsét az új városban, hogy legnagyobb kínai riválisa a tudása láttán lassan a barátja lesz, vagy az üzenet, hogy az ellenséget nem a csungkók, hanem a gwajlók, a barbár idegenek között kell keresni. Az első filmben a japánok, ebben az angolok a féreg, amely Kína testén rág (a brit főgonoszokat olyan erővel játssza pár, kizárólag ordítani képes kutyaütő, hogy egy idő után, az alakítások cikisége érzetének elillantával mi is maradéktalanul gyűlölni kezdjük őket.)
Sammo Hung koreográfiája káprázatos, valódi kontaktosként hat, ellentétben az első részével. Ebben is van drótozás rendesen, de nem zavaró mennyiségben. Jobb a harcjelenetek tempója, lefolyásuk simább, ütősebb, látványosabb. Donnie Yen a főszerepben továbbra is szimpatikusan sztoikus, de a film igazi sztárja (természetesen) Hung Kam Bo. Párbajuk a film közepén a Ip Man 2 csúcspontja, így hát sokat elmond a folytatás nyers erejéről, hogy a Rocky-szerű finálé végén az ember szinte maga is tapsolni kezdene Donnie Yennek (bár ezek a bunyóversenyes lezárások mostanában kissé túlságosan is elharapóztak (Fearless, Ip Man 1, True Legend), nem ártana hanyagolni őket.) A mellékszerepekben olyan öreg sztárok tűnnek fel, mint Fang Siu Wong vagy a Five Deadly Venoms egyike, Lo Meng (úgy látszik mostanában Lo Meng-reneszánsz van, Dante Lam zsarufilmjében, a Fire of Conscience-ben és a Gallants című nagyszerű kungfu-vígjátékban is szerepet kapott.)
És ennek a filmnek a végén már Bruce Lee is besétál az edzőterembe...
A film alcíme Chen Zhen visszatér. Chen Zhen Bruce Lee karaktere volt az 1972-es Fist of Fury-ban, aminek a végén lelőtték. Andrew Lau Wai Keung (Szigorúan piszkos ügyek) most újraéleszti. A figurát ezúttal Donnie Yen játssza, ő száll szembe a japánokkal (hogy a popkulturális zavarodottság még nagyobb legyen, az előzetesből ítélve a Green Hornetes Kato kosztümébe bújva gyakja majd a megszállókat.)
Szóval, egy kardozó szamurájnyúlról van szó. A képregényt nem ismerőknek (bár mivel a sorozat itthon is a nyolcadik köteténél tart, remélhetőleg már nem nagyon van ilyen) ez a koncepció elsőre megmosolyogtató lehet, de Stan Sakai karaktere már 1983 óta kitörölhetetlenül része az amerikai comicpiacnak, ergo nyilván tud valamit. Igen, amerikai piac: noha Sakai maga Japán születésű, az államokban él, és angol nyelven írja Usagi Yojimbo (magyarul: nyúltestőr) kalandjait, mindannak ellenére, hogy azok testestül-lelkestül esszenciálisan japánok. Az ily módon a nyugati és a keleti képregények határvidékén burjánzó sorozat rendkívül széles palettáját nyújtja a magas szintű szórakoztatásnak: Sakai ír kalandokról, totális háborúkról, intrikákról, démonokról, kísértetekről, becsületről, tollának ugyanolyan érzéke van a horrorhoz és az akcióhoz, mint a komédiához és a moralitástörténethez.
Az Usagi Yojimbo a XVII. század eleji, feudális Japánban (a popkultúrális szempontból is igen jelentős Edo korszak elején) játszódik, főhőse pedig egy rónin, azaz gazdátlan szamuráj, aki különösebb cél nélkül vándorol az országban, és különféle kalandokba, harcokba keveredik, ellenségekkel és barátokkal találkozik. Az alapvetően pikareszkjellegű történetmesélés időről-időre egy több szálat és mellékkaraktert összehozó sztoriban kulminálódik (így pl. a negyedik kötetben, A sárkányüvöltés összeesküvésben, mely az előző három könyv gondos expozícióinak gyümölcseit aratja le), miközben egyre többet tudunk meg hősünk múltjáról, gyerekkoráról, szamurájjá válásáról és küzdelmeiről.
A japán történelem és popkultúra vastagon ott van a képregényben. Már maga a főhős is a híres kardforgatóról, Miyamoto Musashiról kapta a nevét, és rengeteg utalást találunk benne egy egész sor híres műre, Kurosawa filmjeitől kezdve a Zatoichi-történeteken át a Magányos Farkas és kölyökig, kiegészülve a japán folklór és mitológia természetfeletti elemeivel, mint az onik (ogrék, démonok), a júreiek (szellemek), az obakemonók (alakváltó szörnyek) vagy éppen az őszt megtestesítő Aki-Onna. Mindezek ellenére azonban egyáltalán nem szükséges semmilyen előismeret a sorozathoz, a történetek tökéletesen működnek és szórakoztatnak anélkül is, hogy az olvasó felismerné a történelmi és kulturális utalások tömkelegét. Az Usagi csak merít a fentiekből, de nem támaszkodik rájuk, és főleg, nem kérkedik ismeretanyagával.
Dacára annak, hogy a sorozatban úgy hullanak az emberek (pontosabban az antropomorf állatok), mint a legyek, az Usagi Yojimbo bátran ajánlható gyerekeknek is – sőt, egyenesen javasolható. Usagi egy sziklaszilárd morális értékrend szerint él, aminek példamutató ereje abszolút – és mind tudjuk, hogy tanítani szórakoztatva lehet igazán. Ugyanakkor nyúlszamurájunk nem egyszerűen az erkölcsösség szürke és unalmas szobra, hanem nagyon is gyarló és emberi figura, aki így természetesen hajlamos hibákat elkövetni – de mindig elég bölcs ahhoz, hogy tanuljon belőlük. Jellemének integritása a sorozat talán legfontosabb alapköve, hiszen ez sarkallja újra és újra arra, hogy kiálljon a jó ügy érdekében, bármilyen erők álljanak is szemben vele. És mégis, mindennek ellenére csak egy szinte közönséges vándor marad, aki egyszerűen követi a szíve szavát, és nem csinál belőle nagy ügyet. Olyasvalami ez, amit az amerikaiak nem tudnak: náluk egy ilyen karakter gyorsan nagy hősöknek kijáró pátoszba és magasztosságba csomagolva találná magát, és ezzel le is lehetne húzni a wc-n mindenestül. Usagi lényege épp az, hogy ő nem hős: ő csak éli az életét.
Szintén kevésbé jellemző a nyugati képregényekre az, ahogy Sakai az érzelmekkel bánik: különösebb körítés, giccs és csiricsáré nélkül, egészen puritán, életszerű módon mondat ki és mutat meg igazi, mély érzéseket, alkalomadtán akár csak egy-két, roppant kifejező képkocka, és jól eltalált mondat segítségével. És amúgy is az amerikai képregénypiac egyik legelegánsabb, legügyesebb történetmesélője. Képregényeiben nincs egyetlen felesleges panel, minden kép előre viszi a cselekményt, minden szónak értelme, jelentősége van, nincsenek üresjáratok és sallangok, az események határozottan gördülnek előre, egészen a nemegyszer katartikus befejezésig. A (természetesen fekete-fehér) képi világ ennek az írói stílusnak a tökéletes párja: az arcok csak néhány egyszerű, többnyire rajzfilmesen bájos vonásból épülnek fel, de hatalmas kifejezőerővel képesek megjeleníteni a szereplőkben dúló érzelmeket, a hátterek pedig olykor meglepően kidolgozottak, részletekben gazdagok. Különösen hatásos, ahogy Sakai az időjárást a hangulatteremtés szolgálatába állítja – a már említett A sárkányüvöltés összeesküvésben (az eddig megjelent kötetek közül a leginkább epikus) odáig megy, hogy az egész történetet egy tomboló vihar fokozataira komponálja meg, ami a fejezetek címadásában is megmutatkozik (Felhők tornyosulnak, Süvölt a szél stb.).
Az itthon kiadottak közül még a Körök című hatodik könyvet kell mindenképpen kiemelni, ami a tartományok közti, szamurájokat és nindzsákat, illetve az összes fontos visszatérő mellékkaraktert is szerepeltető, nagyszabású csaták után Usagi személyes történetét juttatta el addigi, megrázó erejű emocionális csúcspontjára. A legutóbbi, nyolcadik kötet pedig (A halál árnyai) egy szokásosan izgalmas vegyesfelvágott, amiben éppúgy találunk akciódús kalandot (vendégszerepelnek a Tini Nindzsa Teknőcök), mint komikus kitérőt (egy frappáns sztori az Usagi-világban folyton felbukkanó, eddig haszontalannak vélt gyíkokról), tanulságos moralitástörténetet, természetfeletti izgalmakat, egy megható mesét egy gyászoló anyáról, és egy újabb nagy szeletet főhősünk múltjából. A féléves rendszerességgel megjelenő Usagi Yojimbo következő adagja ősszel várható – az államokban már a Dark Horse-os etap is a 128. résznél tart (mivel ez egy teljes egészében szerzői képregény, 1983 óta több kiadónál is jelentek meg részei), és remélhetőleg eljön az idő, amikor majd ezek is kijönnek nálunk. Mert a Sin City mellett ez a legjobb itthon kapható sorozat jelenleg. Szóval, ha még nincs Usagi a polcodon, akkor indulj a legközelebbi könyvesboltba. Most.
A Mozinet aBudapest című új filmjük május 12-i vetítésére ingyenjegyeket ajánl fel azoknak a szerencséseknek, akik küldenek egy üres levelet azinfo@mozinet.hucímre és akiket ezek közül természetesen kisorsolnak. A vetítés 18.30-kor kezd a Csepel Cinemában.
A Ringu rendezőjének, Hideo Nakatának ez a nemzetközi koprodukcióban készült filmje pszichothillerként hirdeti magát - remélem tele lesz meglepetésekkel, ugyanis a trailer szinte az egész filmet elmeséli... Jöjj és lásd hogyan szenvednek és basznak ki egymással a modellkülsejű depressziósok!
Christopher Nolan új, júliusban érkezőfilmjénekteljes előzetese. Állítólag zseniális, úgyhogy nem nézem meg: legyen minél nagyobb a meglepi a moziban. Aki nem akar várni, kattanjon a továbbra.
Ez is véget ért. Ideje volt, ha engem kérdeztek. Ez az a sorozat, aminek valahogy sosem sikerült kiaknáznia a benne rejlő potenciált. Dacára annak, hogy kifejezetten ígéretesen indult, és végig akadtak remek pillanatai, melyek legalább egy-két oldal erejéig kirántották a nagy büdös átlagból, a Crossed nem tudta elterelni a figyelmet arról, hogy nem tartott sehová, és nem szólt semmiről, amikor meg mégis szólt valamiről, akkor rettentő szájbarágós és demagóg módon tette. Garth Ennis képregénye egy különösen aljas, globális járvány utáni világ panoptikuma. Ez annyit tesz, hogy a túlélők 9 részen át ténferegnek erre-arra a posztapokaliptikus vidéken, és közben fogyatkoznak, mint a 10 kicsi néger, meg történik velük ez-az. Az egyes füzetek „cselekményei” általában csak e folyamatos halálesetek miatt nem cserélhetők fel egymással, egyébként viszont a történetnek nincs semmiféle íve, és a karakterek is csak fizikailag utaznak, hiába bizonygatja (értsd: rágja szájba) a főhős a nyolcadik szám vége felé, hogy kezdenek embertelenekké válni. Ez különösen annak fényében kelt komoly csalódást, hogy Robert Kirkman The Walking Deadjében kényelmetlen hitelességgel éljük át ugyanazokat a gyötrődéseket és fájdalmakat, amiket Ennis itt képtelen átadni, bármennyire is erőlködik. És sajnos minél jobban erőlködik, annál izzadságszagúbb az egész.
Vegyük a kilencedik rész (és egyben az egész sorozat) fináléját. Mintha csak az író az utolsó két számra kapott volna észbe, hogy valamit kezdenie kell a karaktereivel, ezért gyorsan kitalálta, hogy az emberségesség megőrzése érdekében kettejüknek vissza kell utazniuk, hogy eltemessék egyik útközben elhullott társukat (a kisfiú Patricket). Nyilvánvaló, hogy távollétükben a csapat maradékát lemészárolják az őrjöngő fertőzöttek, de ez esetben még a kiszámíthatóság volna a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy Ennisnek muszáj egy háromoldalas monológban kimondatnia a főhősével, hogy a fertőzöttek az emberi gonoszság megtestesítői – és teljességgel érthetetlen, hogy mi volt ezzel a célja. Talán valami fordulatnak szánta? Valami meglepő lepellerántásnak az emberi természetről? Ha igen, annál rosszabb, mert ezzel minden olvasó tisztában volt már jó ideje, a napnál is világosabb volt az elejétől kezdve, hogy ez a fertőzöttek koncepciójának lényege. És akkor még nem is említettem a befejezést, amiben a főhős és a főhősnő elsétál a naplementébe – egy kutyával az oldalukon. Még jó, hogy nem énekelnek közben. Ez még annak ellenére is gáz, hogy azért a Crossed fináléja messze esik a happy endtől – amolyan sajátosan édeskeserűnek lehetne mondani. De ez nem is feltétlenül számít, hisz anno a Preacher hősei totális happy endben lovagoltak bele az alkonyatba, az mégsem giccses volt, hanem katartikus. A záróképek esetében bizony sok áll vagy bukik azon, hogy mennyire érezzük közel magunkhoz a karaktereket, akik szerepelnek rajtuk. Ezesetben semennyire. Így aztán a Crossed egyértelmű kudarc.
Free Comic Book Day Május eleje van, és ez azt jelenti, hogy itt a 2002 óta Észak-Amerikában minden évben (a hónap első szombatján) megtartott Free Comic Book Day ideje. Ennek lényege, hogy a kontinens független képregényboltjai bagóért kapnak a kiadóktól speciális, direkt erre az alkalomra készített képregényeket, amiket ingyen adnak át bárkinek, aki betér hozzájuk. A mozgalom lényege természetesen az új olvasók megnyerése, illetve a régiek visszacsábítása – ennek alkalmából szemezgettem kicsit az idei választékból.
Atomic Robo: Flight of the Terror Birds
Történet: Brian Clevinger, Scott Wegener Rajz: Scott Wegener Kiadó: Red5 Comics
Érdekelne, Brian Clevingernek hogyan támadnak ilyen ötletei. Esetleg felébred reggel, és azt mondja: ma írni fogok egy sztorit, amiben egy tudományos kommandót vezető intelligens, harcedzett robot a dél-amerikai dzsungelbe megy, hogy kihaltnak hitt, esőerdei óriáscsirkéket találjon („hivatalos” nevük, ha esetleg érdekel: Terror Madár!)? Gondolom, ez éppolyan jó magyarázat, mint bármi más. És tudod, mit? Amit Atomic Robo keres, azt meg is találja. Pontosabban az esőerdei óriáscsirke (Terror Madár!) találja meg őt. Aztán felkapja, és magával hurcolja, hogy… hogy megegye? Áh, az olyan snassz. Madarunk egy repülőgéproncsban él, amin van egy lyuk, pont az ő fészke alatt. És igen, Robónkat szemelte ki, mint eszközt, amivel ezt a lyukat betömheti. Totál agymenés. És fantasztikusan működik. A legjobb az Atomic Robóban, hogy sok-sok hasonló jellegű művel ellentétben, sosem érezni rajta, hogy az írója erőlködne. Épp ellenkezőleg, Clevinger fantasztikusan ért a komédiához (bár most épp volt társírója a rajzoló, Scott Wegener személyében, szóval gondolom, a dicséret őt is megilleti), és teljes természetességgel dől belőle a hülyeség. Egymást érik a totálisan elszállt, őrült ötletek (ld: esőerdei óriáscsirke – Terror Madár!), féloldalanként záporoznak az olvasót röhögőrohamokba hajszoló beszólások („Ezek a legkevésbé kihalt madarak, amikkel valaha találkoztam.”), és az egész valami elképesztően és imádnivalóan laza. Ez a Free Comic Book Dayre megjelent kis szösszenet mindössze 10 oldalt tesz ki, de több az ötlet és a poén benne, mint 10 másik, normál hosszúságú amerikai képregényben együttvéve. A rajzok (akárcsak a sztori és stílus) a sorozattól megszokottak: Wegener vázlatos, csak a legszükségesebb részletekkel „bonyolított” képeinek van egyfajta magával ragadó, komikus bája, ami tökéletesen passzol Clevinger agymenéséhez. Totális szórakozás, mint mindig. Terror Madár!
Iron Man/Thor
Történet: Matt Fraction Rajz: John Romita Jr. Kiadó: Marvel Comics
A Free Comic Book Day rendszerint pont időben érkezik egy nagy képregényfilm premierje mellé – idén a Vasember 2-höz sikerült „igazítani” május első szombatját (az amcsik ugyebár még csak ezen a hétvégén láthatják Tony Stark második kalandját, nálunk egy héttel korábban volt a bemutató), úgyhogy nem csoda, hogy a Marvel egy Vasember képregényt dobott a piacra a jeles alkalom kapcsán. (Ráadásul alighanem az egyetlent az idei kínálatból, ami normál hosszúságú, nem csak 10 oldal körüli). És mivel a filmben már fifikás módon beharangozzák a jövő nyáron érkező Thor mozit is, egy team-up lett a dologból, amiben a technokrata zseni az asgardi isten oldalán száll harcba a jó ügy érdekében. A nyitány lehengerlő: Thor áll egy thaiföldi tengerparton, harci pózban, kezében a pöröllyel, és rettenthetetlenül parancsol a felé közeledő, hatalmas szökőárnak: „Yield.” Hiába. A mennydörgés istene nem tud többé parancsolni sem a mennydörgésnek, sem semmiféle időjárási jelenségnek. A ludas Tony Stark – persze csak közvetetten. Annak idején ugyanis kifejlesztett egy rendszert, aminek segítségével fegyvert lehet faragni az időjárásból – és (meglepetés!) ez a rendszer most rossz kezekbe került. Arrogáns, „leszarom a Földet” milliárdosok Stark találmánya segítségével terraformálni kezdték a Holdat, hogy majdan az lehessen az új otthonuk – csakhogy ennek persze csúnya mellékhatásai vannak a kék bolygóra nézve. Úgyhogy hőseink elrepülnek a Holdra, szétvernek minden ördögi masinát, és rafinált módon megbüntetik a tetteseket – költői igazságszolgáltatásról van itt szó, bizony ám. Matt Fraction láthatóan rutinból írta meg a képregényt: jó a tempója, egyszerű, és bár kicsit elkapkodott (majdhogynem röhejes), de hatásos a sztorija, korrektek a dialógusai, viszont nincs benne semmi különös – mármint eltekintve az említett, impozáns nyitójelenettől, ami esszenciális Thor-pillanat. Gyanítom, az egyetlen, amit igazán, teljes szívvel élvezett munkája közben, az a játszadozás Thor és Vasember korántsem ideális kapcsolatával (merthogy mióta a mennydörgés istene visszatért a halálból, és megtudta, mi mindent művelt Tony a Polgárháborúban, nem mennek valami simán köztük a dolgok). Hasonlóan rutinos (annak minden pozitív és negatív oldalával együtt) John Romita Jr. rajza is: hozza, ami tőle alapvetően elvárható. Kellemes kis olvasmány, de kétlem, hogy bárkinek az emlékezetében megragadna.
Mouse Guard: Spring 1153
Történet és rajz: David Petersen Kiadó: Archaia Studio Press
Ha valakinek olyan amerikai képregényt akarsz ajánlani, ami minden korosztály számára tökéletes szórakozást nyújt, két szó: Mouse Guard. David Petersen 2006-ban kezdte írni a szokatlan formátumú (azaz négyzet alakú) képregényt, ami az antropomorfizmust az állatokra vetítve, egy középkori egértársadalom elitgárdájáról szól. De hadd nyugtassam meg gyorsan azokat, akik egy disney-szerű, édes-bájos-idillikus állatkavilágot képzelnek maguk elé – rossz úton járnak. Ha már referencia, inkább Watership Down vonalon gondolkozzanak. Petersen ugyanis egyrészt olyan anatómiailag pontos egereket rajzol, amennyire csak lehetséges úgy, hogy közben ezek az egerek intelligensek legyenek, fegyverekkel harcoljanak, és két lábon járjanak, másrészt, noha természetszerűen még így is van némi kedves bájuk, nagyon is marconák, szívósak és ha kell, utolsó csepp vérükig kaszabolják az életükre törő ellent. Eddig két minisorozat jelent meg (Fall 1152, Winter 1152), most pedig, köszönhetően a Free Comic Book Daynek, kapunk egy kis ízelítőt abból, hogy milyen irányt vesz Saxon, Kenzie, Sadie és Lieam története a majdan megjelenő Spring 1152-ben (amire viszont sajnos még várni kell, mert Petersen előbb két prequel minit tervez Black Axe és Winter War címmel). A tél elmúltával az egerek a téli álmukból ébredő ragadozókkal kénytelenek szembenézni, miközben senki nem tudja, hogy hová tűnt el Lieam, és miért. A 12 oldalnyi képregény tehát egy átmenet két mini között, így története sem igazán van: inkább csak afféle helyzet- és hangulatjelentés a gárda vezetőjének, Gwendolynnek a narrációjával. Az egerek fáradhatatlanul dolgoznak, harcolnak, vadakat ejtenek el, és élelmet gyűjtenek – hogy pontosan miért (nem szimpla önfenntartásról van ugyanis szó), az csak az utolsó oldalon derül ki. A Petersen által megálmodott egérvilág lebilincselő: nyers, veszélyes, sokszínű és rendkívül gazdag, az olvasó minden egyes számban megtud róla valami újat, anélkül, hogy bármikor is azt érezné, „okítják”, vagy épp a szájába rágnak valamit. A képek pedig ehhez méltón gyönyörűek. Egyszerre realisztikusak és stilizáltak, modernek és archaikusak, és bámulatos hatékonysággal kel életre bennük az apró szereplők számára átkot és áldást egyszerre jelentő természet. Egyetlen baj van ezzel a sorozattal: nem elég gyakran jelenik meg.
The Stuff of Legend: Golem’s Pass
Történet: Mike Raicht, Brian Smith Rajz: Charles Paul Wilson III Kiadó: The3rd World Studios
A tavalyi év egyik legizgalmasabb és legszórakoztatóbb új képregénye kétségkívül a The Stuff of Legend volt, amiben egy kisfiú játékai átkeltek a mumus birodalmába, hogy bármi áron visszaszerezzék tőle elrabolt gazdájukat. Az első rész igazi meglepetés volt: a Toy Storyt és a Ryan közlegény megmentését a fantasy keretei közt vegyítő történet tele volt az amerikai képregényiparban ritkán látott frissességgel, intenzitással és eleganciával. A remek karakterek, a fantasztikus erővel életre hívott, komor mesevilág, és nem utolsósorban, a roppant hatásos csatajelenetek után pedig valami merészen más következett. A második felvonásban hőseink egy bizarr, sőt, egészen szürreális városkába kerültek, aminek kétszínű polgármestere egy veszélyes, szó szerint bőrükre menő játékba kényszerítette őket. A cselekmény szempontjából ugyan mindennek nem volt sok jelentősége, tekintve, hogy a lényegi sztorit egy jottányit sem vitte előre, de sajátosan furcsa közjátéknak, ami a mumus világának egy újabb szeletéről lebbentette fel a fátylat, tökéletes volt. Most sajnos júliusig kell várnunk a folytatásra (The Jungle), éhségünket addig is csak a Free Comic Book Dayre megjelent kilenc oldal csillapíthatja valamelyest. A kisfiú megmentésén fáradozó hőseink a Golem’s Passban belebotlanak az ellenség egy őrjáratába, amit sikeresen leszerelnek egy rövid, de intenzív csata után. Percy, a gyáva malac aggódik, hogy rájuk talál a mumus hadserege, míg a többiek azon morfondíroznak, hogy mit tegyenek az ellenség egyik életben maradt katonájával. Egyszerű kis közjáték ez, aminek se szerepe, se értelme nincs azonkívül, hogy felhívja magára azoknak a figyelmét, akik vannak olyan pechesek, hogy még nem olvasták az eddig megjelent füzeteket. De mivel a Free Comic Book Daynek pont ez a lényege, a konklúzió csakis az lehet, hogy az alkotók sikerrel jártak: ebből a parányi ízelítőből is látszik, hogy milyen érdekes, izgalmas és lenyűgözően ambivalens világot teremtettek, és hogy milyen gyönyörű, meseszerű, mégis nyers és realisztikus, szépiás képekkel keltették azt életre.
War of the Supermen #0 Történet: James Robinson, Sterling Gates Rajz: Eddy Barrows Kiadó: DC Comics
A Superman címek nem tűntek valami egészségesnek az utóbbi egy-két évben, és a DC-nek erre valamiért az volt a megoldása, hogy továbbra is ugyanúgy csinált mindent, mint addig. Persze, most már itt toporog a sarkon J. Michael Straczynski, hogy átvegye a Supermant a gyengélkedő James Robinsontól (hála az égnek), de attól még tény marad, hogy a kiadó bő másfél éves szerencsétlenkedése a tucatcímeknek fenntartott 30 ezres példányszámú eladás környékére rugdosta le az Acélemberrel kapcsolatos képregényeket. Ezen nem segített az sem, hogy egyik „nagy” esemény érte a másikat (szó szerint) – miért is segített volna? A New Krypon után rögtön jött a World of New Krypton, azután rögtön jött a Last Stand of New Krypton, és épphogy az véget ért, máris itt a War of the Supermen. Zsibbasztó. Erőlködnek, erőlködnek, az olvasó meg csak unottan ásít a végeérhetetlen, sietve összezagyvált haddelhaddokat látva, amikről üvölt a kétségbeesés, hogy észrevegyék őket: „idenézzetek, milyen nagy és epikus és szuper vagyok, és egyébként is!” A Free Comic Book Day keretein belül megjelent War of the Superman 0 (én a DC helyében már az ezután érkező Straczynski-érát népszerűsítettem volna, de hát ők tudják) egyetlen hatásos képpel szolgál: az utolsóval, amin több ezer szupererejű kryptoni repül a Föld felé, hogy megkezdjék az emberiség elleni háborújukat. Már csak egy jó sztorit kellett volna írni elé, hogy legyen valami súlya is. De James Robinson és Sterling Gates még azt is elbarmolták, ami eddig jó volt – jelesül Zod karakterét. A World of New Kryptonban sikerült az íróknak árnyaltabban ábrázolni az általában teljesen egysíkú gonosztevőt, és erre ráadásul tökéletes okuk is volt: az egykori kryptoni város, Kandor megmentése után értelemszerűen nem a hódítás volt a célja, hanem az immár meglévő otthona és népe védelme. Ez a fordulat távolról sem csinált jófiút belőle, de kétségkívül jóval több volt egy vérben forgó szemű, üres gazembernél – mostanáig. Robinson és Gates pár hanyagul odavetett félmondattal eltörlik a karakter összes olyan motivációját, ami érdekessé tette, és visszaalacsonyítják egy önző, bosszúszomjas, vérengző szemétláda szintjére. Ehhez készséggel asszisztál Eddy Barrows is, aki olyan gonosz vigyorokat és sötét tekinteteket rajzol neki, amiket látva még Joker is visszamenekülne Arkhamba. Maga a cselekmény pedig iszonyúan lapos: Superman üvöltözve, felháborodva, falakon áttörve csörtet Zod elé (New Kryptonon nincsenek ajtók?), hogy számon kérje rajta tetteit, mire a gazember csatlósai leverik. Superman feláll, dühöng egy kicsit, megint leverik. Aztán még egyszer feláll, kioszt pár pofont, és (na, vajon, mi történik?) megint leverik. Valahol kétségkívül bámulatra méltó, hogy egy írópáros képes ilyen repetitív lenni mindössze 13 oldal keretein belül. Fárasztó és felesleges képregény ez, amire az egyetlen mentség, hogy ingyen adják – így legalább jó eséllyel elrettent pár olvasót attól, hogy ténylegesen beruházzon egy Superman képregényre, legalábbis addig, amíg végre meg nem érkezik Straczynski, hogy megmentse a napot.
Már azt hittétek, hogy megúszhatjátok, de nem, a Geekz-es képregényes interjúsorozat következő epizódjában ezúttal Felvidéki Miklóssal támadunk, aki a laza eleganciájú és érzékeny rókát (a neve Senki, Odüsszeusztól tanulta a trükköt), a lánynevű, ámde keményöklű Johnny Cash dalszereplőt és az elsöprő erejű szuperképességekkel rendelkező pantomimest sorakoztatja fel maga mellett, hogy megossza velünk a véleményét a képregényekről, az Alfabéta-díjról és úgy en bloc mindenről kis hazánkban.
-Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal…
- Felvidéki Miklós vagyok, és szeretem a képregényeket.
- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ?
- Azt hiszem egy Tini Titán Teknőcök képregény lehetett. Óvodás koromban odavoltam értük, emlékszem, hogy apám olvasta fel a buborékokban lévő szöveget, én pedig állandóan a figurákat rajzoltam. Amikor általános iskola vége felé elkezdtem újra képregényeket venni, össze is gyüjtöttem az összes hiányzó számot a magyar Pókemberekből, meg párat más megjelenésekből.
- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ?
- Nem tudom, számomra nem direkt önkifejezési mód a képregény, inkább a legkézenfekvőbb "művészeti ág". A festményekkel ugyanis néha az a bajom, hogy nem tudom mi történt a kép előtt és után, a film és animáció (amit mellesleg épp tanulok az egyetemen) pedíg túl drága és bonyolult és hosszadalmas folyamat. Egy egész estés képregényt egyedül is össze tudok dobni, egy filmet? Nem igazán...
- Nem tudom a kérdésre válaszoltam e ezzel, mindenesetre szeretek gitározni meg énekelni is, de nem annyira mint képregényeket rajzolni.
- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ?
- Hát amit kb állandóan járatok, az a Hellboy meg a BPRD. Ezek nem szigorú ongoingok, de azért havonta egy-két füzet ki-ki jön vagy az egyikből vagy a másikból. Ezen kívül 2-3 havonta egy-egy tpb is becsúszik ha épp van pénz rá. Mostanság leginkább a rajzolói oldalak és blogok inspirálnak, fantasztikus, hogy a világ minden pontján kurvajó rajzolók nyomatják fel a cuccaikat a netre, én pedig egyből láthatom, erőt meríthetek egy munkához vagy firkálhatok valami marhaságot, amit aztán én töltök fel.
- Mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ?
- Leginkább a klasszikus tus papíron megoldásban hiszek, persze a fotosop számomra is nélkülözhetetlen segítség és mostanában egyre gyakrabban használom a digitális rajztáblát is. A munkamódszerem nagyon egyszerű, szerintem sokan dolgoznak így. Kitalálok valami sztorit és rajzolok egy A/5-ös méretű vázlatot az oldal elrendezéséről és a képek kompozíciójáról, ezek alapján készítek egy ceruzarajzot, amit aztán kihúzok tussal, beírom a szövegeket és kiszínezek a gépben.
- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai?
- Hát (remélem) még igencsak az út elején járok. De kétségtelen, hogy az első Noname képregényem megrajzolása, az Art Comix és a Fumetto-díj vagy a Zsuzsi meghatározó állomás volt.
- Hogyan kaptad ezt a két díjat és mely műveidért?
- Amikor az Art Comixra beadtam a Noname addig kész összes részét, nem annyira hittem a sikeremben, de hirtelen minden bejött. Pár nappal a Képregényfesztivál előtt felhívott Halmos Ádám, aki asszem kiírója volt ennek a pályázatnak, hogy menjek el a díjátadóra, mert valamire mindenképp számíthatok. Ekkorra a knet fórum fan art rovatba feltöltött rajzaim miatt az MKA-ba is meghívást kaptam. Kb így kerültem be a magyar képregényes életbe. Aztán egy évre rá még épp 18 alattiként sikerült a 3. díjat elhalásznom a Fumettón, de végülis csak egy nagy készlet színes ceruzát kaptam, szóval nem volt nagy dobás, mindenesetre jól esett a helyezés.
- A Zsuzsi keletkezéséről mesélhetnél pár szót. Ha jól tudom, ennek már jelent meg egy előfutára, miért döntöttél úgy, hogy átdolgozod és egy füzetben jelenteted meg a Johnny Cash számra felfűzött történetet?
- Az egész asszem abból indult ki, hogy Bayer Tóni akart valami új antológiát, amiben mindenféle hazai meg nem hazai cucc van. Ez volt a Papírmozi. Annak idején nagyon beleástam magam Johnny Cash munkásságába és szerettem volna valami olyan ponyvás képregényt összehozni, ami egyrészt ebben a miliőben játszódik, másrészt valamennyire kifejezi tiszteletemet Cash iránt. Habár a Boy Named Sue-t pont nem ő írta, úgy éreztem ez még simán belefér. Sajnos azonban az első 2 rész nem aratott osztatlan sikert, így a harmadik Papírmoziba nem is került Zsuzsi. Tóni azonban meg volt győződve arról, hogy ebből kell valamit csinálni, így asszem kb egy évvel később kicsit átdolgozva kihoztunk egy 24 oldalas füzetet, ami csak részben tartalmazta a Papírmoziban megjelent cuccokat. Anyagi sikert ez sem aratott, de a legalább jó kritikákat kapott.
- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ?
- 18 évesen valamilyen érthetetlen indokból elküldtem pár rajzomat Guy Davisnek aki megdícsért és azt mondta, hogy ő ennyi idősen nem tudott így rajzolni (ez biztos kamu, de azért kedves volt tőle).
- A szívednek legkedvesebb műveid ?
- A Noname sorozat legtöbb része. Ezek voltak az első olyan munkáim, amik nem akartak egy szuperhős zsánert követni.
- Lesz valaha gyűjteményes Noname kötet?
- Gondolom, egyszer ilyen is lesz. De ahhoz még kicsit foglalkoznom kéne a karakterrel, mert mostanában nemigen rajzoltam semmit sem, amiben benne volt Noname.
- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ?
- Épp a Néma Játék című képregényemen dolgozom. Ha ezt befejeztem, még nem tudom mihez kezdek. Jó lenne valami olyan képregényes műfajban kipróbálnom magam, ami itthon még nem honos.
- Miről fog szólni a Néma Játék? A neten már közzétett oldalakból úgy tűnik, hogy egy pantomimes lesz a főszereplő és teljesen mellőzni fogod a dialógusokat…
- Á nem, lesz benne dialógus rendesen. Ez egyfajta kiforgatott szuperhős történet. A főszerepben tényleg egy pantomimes van, aki valósággá tudja alakítani, amit eljátszik. Ugyanakkor amikor erre a képességére ráeszmél, megnémul. A történet során pedíg csupa olyan helyzetbe kerül, ami talán nem annyira természetes egy szuperhős eposzban. A sztori két síkon játszódik, így a történettel párhuzamosan megfigyelhetünk egy alkotói gárdát, akik azon dolgoznak, hogy a történetet megírják.
- A 2009-es HungaroComix-ra rukkoltatok elő egy egészen egyéni kezdeményezéssel. Kik vettek részt a Fa*zzine elkészítésében és miért csak 30 példány jelent meg belőle? Mire odaértem, már elkapkodták…
- Egy totál trash fanzine képregénynek készült, amit pár haverommal dobtunk össze. Míg Lanczinger Matyi és Fritz Zoli már jól ismert alakjai voltak a színtérnek, Juhász Márk, Csepella Olivér és László Márk munkái képregényben eddig nem tűntek fel. A Pinkhellt folyton az a bírálat érte, hogy nem olvasóbarát, meg művészkedő. Ez teljesen nonszensz. Ha valaki elolvassa a Fa*zzinet, máris olvasóbarátnak tűnik a Pinkhell. Ebben a fénymásolt füzetben ugyanis egy ponton sem volt az a törekvés, hogy megfeleljünk az olvasói igényeknek. Minden munka csupán önnön és egymás szórakoztatására készült. Mivel összesen 30 darab került nyomtatásba akkorra, várható volt, hogy elfogy. Ennek a fő oka az volt, hogy többre nem futotta a büdzséből. Ha rendelkezésre állt volna komolyabb anyagi tőke, szerintem a 100 példányt is simán megpróbálhattuk volna. Ugyanakkor az explicit tartalmak miatt azt sem bánom, hogy túl sok emberhez nem jutott el. Akárhogy is, az első Fa*zzine anyaga elérhető lesz az internet segítségével, amint lesz időm feltölteni.
- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ?
- Animációt tanulok a Moholy Nagy Művészeti Egyetemen.
- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ?
- Mike Mignola a kedvencem. Tudom ez közhely, de akkor is ő a legjobb. Ha végiglapozom egy munkáját, egyből rajzolni támad kedvem. Magyarok között is sok a jó rajzoló, de nincsenek kiemelt kedvenceim.
- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)?
- Az MKA több tagjával vagyok jobb viszonyban, Lanczinger Matyival szoktam dumálni, Fritz Zoli és Tamási Anti itt lakik egy háztömbnyire, szóval néha átugrom hozzájuk, hogy megegyem a kajájukat. Van még pár haverom a színtéren, de mivel mindenkinek megvan a maga dolga, jóformán csak a rendezvényeken futunk össze. És persze Szabó Jenővel és Tikos Péterrel is állandó a kapcsolat, bár nem heti rendszerességű.
- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik…
- Nem hinném, hogy megtorpannánk, én úgy érzem inkább realizálódik a helyzet. Amikor megvolt ez a BUMM, mindenki mindent nekiállt kiadni, emiatt sok dolog nem jött be. Most is vannak kiadványok, amik évről évre jönnek ki. Nincs annyi, ez igaz, de egy ekkora országban nem elvárható, hogy egy masszív képregényolvasói tábor legyen. Vagyis egyelőre nem. Ez nem azt jelenti, hogy elégedett vagyok, hiszen a magyar kiadványok sokkal kevesebb embert érdekelnek, mint a külföldiek. Sőt bevallom őszintén, én se sok képregényt veszek, túl kevés pénzem van és túl kevés rajzoló tetszik.
- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?
- Nekem a Börze a kedvencem. Van benne valami közvetlenség, ami hiányzik ezekből a fesztiválokból. A Knet nagy szolgálatot tesz a hazai képregényolvasóknak, minden friss megjelenésről írnak itt és minőségi kritikák is felkerülnek az oldalra, ami nagyon hasznos. Természetesen napi szinten csekkolom. Minden fórum és rendezvény sokat segít.
- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?
- Mivel nem nyertem meg tavaly MEGVAN A VÉLEMÉNYEM EGY RAKÁS SZAR AZ EGÉSZ! Dehogyis, szerintem tök jó ez az Alfabéta-díj, örülök, hogy van ilyen. Ez is egy olyan kezdeményezés, amin látszik, hogy vannak emberek, akik komolyan veszik ezt az egészet.
- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről?
- Tagja vagyok és "büszke vagyok rá"! Néha úgy érzem az MKA rosszmájú viccelődések céltáblája, amit nem igazán értek.
- Talán a név miatt van, de mi egyáltalán nem tartjuk magunkat valami következő MTA-nak. Ez csak egy poén, a Képregény Akadémia csak egy kupac képregénykedvelő, akik szabadidejükben néha összedobnak egy-egy újságot. Így problémám sem lehet vele sok.
- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?
- A képregény a médiában mindig egy dedós fos lesz, akármit is teszünk, ez egy skatulya, nem is érdemes vele foglalkozni. Minek elmagyarázni egy ostoba riporternek, hogy a képregény király, ha valaki nem érez rá a varázslatra, hát egészségére.
- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét?
- Már van barátnőm. Háháhá, ez jó volt! Nem. Fogalmam sincs, ha valakit nem érdekel a képregény, az ne olvassa, ha meg érdeklődik a dolog iránt, akkor meg személyfüggő. Talán a napilapokba tennék képregényeket, mint ahogy annak idején Amerikában, vagy itthon. Ez itt is, ott is beválni látszott. Az átlagember szerintem simán tudná szeretni a képregényt, csak nincs kedve utánajárni a dolgoknak. Ha rendszeres olvasmányai oldalaira tennénk, akkor viszont egy idő után tuti horogra akadna. Meg persze a képregényes filmek is segítenek.
- De ez nem az én küldetésem ;)
- Guillermo del Toro számtalanszor hangoztatta, hogy réges-régi álma, miszerint filmet forgat Lovecraft Az őrület hegyei című kisregényéből. Úgy tűnik az álom lassan valósággá válik. Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ?
- Épp most teljesítek be egyet, a többi még nem kristályosodott ki, de jó lenne hatalmas képregényrajzoló lenni, akinek filmek készülnek a karaktereiből és a különböző figurák és videójátékok jogdíjaiból él.
- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ?
- Mindenképp Lobster Johnson. Ő a király.
- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél?
- Matyi, mikor adod vissza azt a Hard Boiled Detective Stories kötetet, baz?
A Tarantino Grindhouse-ához összedobott macsétás, aprítós, darálós kamu-trailer annyira bejött a közönségnek, hogy ez a rendező Robert Rodriguez-t mindjárt egy bűntető egészestés játékfilm leforgatására sarkallta. A főszerepben ki más, mint a balta-arcú mexikói, Danny Trejo, aki macsétával aprít, forgótáras gépfegyverrel darál, robbantgat, levegőben repül és remélhetőleg súlyos egysorosokkal bűntet. Mellette olyan jobb napokat látott akciósztárok tűnnek fel, mint a faarcú Steven Segal vagy az egyre mélyebbre süllyedő Robert Deniro (aki ugyan sosem volt akciószár, de az idejét sem tudom mikor játszott el utoljára fajsúlyosabb szerepet) és a kötelező jónők, Jessica Alba, Lindsey Lohan és Michelle Rodriguez. Igazi B-mozis ínyencségnek néz ki ez a straigh-to-dvd utánérzéstől bűzlő filmcsemege.
Idén is elmentünk Udinébe, megnézni, mi a helyzet a Távol-keleten, pontosabban, mi jön át onnan a XII. Far East Film Festival megbízható szűrőjén. Wostry most nem viselt joggingot, bár túlságosan nem nézhettünk ki megbízhatónak az olasz határőrök szerint, akik igazoltatás közben szép nyelvükön olyasmit énekeltek hangosan, hogy… Oh Sole Mio. Kis papírnézegetés és alapszavas kommunikáció után átengedtek a határon és még el sem tévedtünk, máris megérkeztünk a városba, ahol idén a tavalyinál még több látogató nyüzsgött a fesztivál központ körül/előtt, és akik egy éjszaka megtanították nekünk a „top három” nevű játékot. Mivel ennek a játéknak semmi értelme nem is fejtem ki a menetét, nézzük mi a helyzet a filmekkel.
Első nap a nagyköltségvetésű kínai történelmi eposz, a The Message volt a fesztivál „főműsoridőse”. Két kódfejtőnő véres leszámolásokkal tarkított napjainak krónikája a II. világháború idején. Egy kastélyban katonai tisztek, kódfejtők és politikusok összezárva várják, hogy kiderüljön, vajon ki közülük az áruló. Ennek a nyomozásnak és a gyanúba keveredett áldozatok brutális kínzásainak köszönhető, hogy ez a drámai darab thrillernek számít. A cél a hatás, a borzalom és a néző lenyűgözése. Ennyire egy hollywoodi produkción sem látszik az elszórt pénz, szó szerint beleszédültünk a gigantikus fahrtokba, amiket kézikamerás közelik tarkítottak. Számomra meglepő volt egy modern propagandafilmet látni, mivel az egész végeredményben Kína egységének fontosságáról szólt, és arról, hogy milyen apró, értéktelen semmiség az emberélet, ha egy birodalomról sorsáról van szó.
Ezzel ellentétben Teddy Chen hongkongi Bodyguards and Assassin-ja hasonló mondanivalójával képes bennmaradni a jó ízlés határain. A XX. század első évtizedében járunk, amikor Kína még az angolok befolyása alól próbált kikászálódni. A feladat megakadályozni egy Szun Jat Szen ellen tervezett merényletet. Hősies, patetikus és magával ragadó film. Azt például különösen szerettem, amikor a közönség tapssal fogadott egy várhatóan izgalmasnak ígérkező harcjelenetet; olyat, amelyikben egy ember puszta kézzel és harctudással legyőz ötven felfegyverzett zsoldost. Szuper volt! Engem ezek a pillanatok mindig meghatnak, ugyanúgy, ahogy a szereplők arcán legördülő hatalmas könnycseppek.
Másik kellemes élményem volt egy thai tinifilm, a Dear Galileo. Igen, ez ijesztően hangzik, de Udinében az a jó, hogy az ember betéved olyan filmekre, amiket amúgy nem nézne meg a prekoncepció miatt, és lám-lám átértelmeződik egy műfaj. A Dear Galileo szereplője két kedves, csinos, thaiföldi tinilány, akik elhatározzák, hogy az egyetem és az otthoni unalom helyett Európában próbálnak szerencsét. Londoni feketemunka, párizsi szerelem és bájos akcentus. Néhol leülős, de egyébként nagyon kedves, megmosolyogtatós film.
A fesztivál nagy szeretettel várt vendége Chapman To volt, aki filmje, a La Comedie Humaine premierjének fényét emelte jelenlétével. Ez a fekete komédia alaposan megválogatta a közönségét, a távol-keleti humor furcsán fogyasztható darabja engem is meglepett. A történet szerint egy visszataszító geek - aki ráadásul forgatókönyvíró is -, megment egy bérgyilkost. Kettejük szép lassan kialakuló barátságának színes és tényleg ínyenceknek való története olyan karaktereket állít középpontba, akik hasonlítanak a mindennapok elmebetegeihez. Egyébként a fesztivál „top három” jelenete közül az egyik biztos az, amikor a forgatókönyvíró és a bérgyilkos filmcímekkel és kötőszavakkal adnak elő egy hosszú dialógot, amiben a bérgyilkos elhazudja saját kitalált történetét.
A „top három” jelenetbe tartozik még a Dream Home című iszonyat-horror egyik gyilkossága. Nem tudom láttátok-e a Biblioteque Pascalt. Na, ha igen, akkor jelzem, hogy ebben a filmben egy hasonlóan brutális jelenetet látunk, mint Hajdu Szabolcs filmjének végén, csak itt a szenvedő alany egy kilenc hónapos terhes nő, akinek előtte totálban látjuk egy valószínűleg a magzat halálával járó balesetét. Durva. Én azt hiszem itt hagytam ott a filmet, amit Wostry a sajtósoknak fenntartott számítógépen nézett, de moziban valószínűleg szívinfarktusok sorát okozza majd, már ha forgalmazásra kerül egyáltalán. Ezen kívül a fesztivál „horror napja” nekem a Possessed című dél-koreai inkább vicces, mint félelmetes kliségyűjteményben merült ki.
Maradandó viszont a Titanic fesztiválon is bemutatott Running Turtle (Száguldó Teknős) című Lee Yeon-Woo film. Főszereplője egy lecsúszott rendőrtiszt, igazi lúzer, aki egy szuperszexi kung-fu-harcos rosszfiút próbál elfogni egymaga. Nehéz könnyű szívvel neki drukkolni, de a hajszát a kitartás dönti el.
Lúzer a főszereplője a Gallants című hongkongi akciónak is, amely a hetvenes évek kungfu sztárjait szerepelteti, ők persze időközben megöregedtek és jelenleg már jócskán túl járnak a hatvanon. A történet szerint egy kungfu mester kómába esik, tanítványai pedig harminc évet várnak kitartóan, míg a mester egy véletlen folytán felébred. A rigolyás vénember pszichózisának köszönhetően nem hajlandó felismerni öreg tanítványait, ezért a történésekbe véletlenül belecsöppenő szerencsétlen Cheungot nevezi ki első számú harcosának. Persze megvan mindenkinek a maga ellenlábasa, ami jó kis harcjelenetekre ad okot. Kiderül, hogy a nyugdíjasoknak is jó áll a kungfu.
Főleg hatvanas évekbeli klasszikusokat vetítettek a fesztivál elitmozijában, a Visionarióban Nudes! Guns! Ghosts! jelszóval. Ishi Teruo filmek és kedvencünk, a Bloody Sword of 99th Virgin szerepeltek a repertoárban. Kiemelt éjszakai vetítésen a Women of Whirlpool Island-et lehetett végignézni. A fesztivál közönség díjasa, a Castaway On The Moon sajnos kimaradt, ahogy sok más jó film is. Mindenestre idén is remek volt, katartikus és pihentető. Még elbírtuk volna viselni az udinei életet, de összevesztünk a szállásadóinkkal. Remélem jövőre elfelejtik.
Szépen épülget a szélesvásznú Marvel Univerzum: a Vasember 2-ben a Fekete Özvegy és az immár evidens Nick Fury mellett feltűnik Amerika Kapitány pajzsa és Thor pörölye is, ráadásul hősünket besorozzák az Avengersbe (azt hiszem, a magyar fordításnak hála, hozzá kell szoknunk a ’Bosszúállók’ névhez). A lényeg mégis az, hogy elődjéhez hasonlóan, a második rész egy közel tökéletes, könnyed (kora)nyári akciófilm, azon kevés szuperhősmozik egyike, amikbe a pixeláradat mellé fért szív, lélek, agy és humor is. Egyébként is, arra a filmre, amiben Robert Downey Jr. egy sármos, géppuskaszájú, nőcsábász feltaláló-milliomost játszik, nem lehet haragudni.
A Vasember 2 nagyjából ott folytatódik, ahol az első rész véget ért – épp csak Tony Stark időközben kiharcolta a világbékét (aranyos egyébként, ahogy egy ilyen teljességgel képtelen fordulatot elintéznek annyival, hogy „már megtörtént” – fogadjunk, hogy sosem mernek majd csinálni egy Vasember 1.5-öt!). Ez viszont még nem jelenti azt, hogy ne küszködne komoly problémákkal. 20 éve halott apja múltjából felbukkan egy rosszkedvű orosz zseni, Ivan Vanko (Mickey Rourke), aki szövetkezik hősünk vállalati riválisával, a fegyvergyáros Justin Hammerrel (Sam Rockwell tökéletesen visszataszító féreg), hogy beteljesítse bosszúját Tonyn, akit szorongat a nemzetbiztonság is, mert a csillagok és sávok fejesei nem nézik jó szemmel, hogy két whiskey közt csak úgy hősködik, lődöz és robbantgat a világban, ahogy épp jólesik neki. Ráadásul a Vasember technológia, ami életben tartja, közben lassanként meg is öli.
A Tony felett gyülekező viharfelhők ellenére a folytatás szerencsére megőrizte az első rész könnyed, „pusztítsuk a rosszfiúkat, de a fő, hogy közben baromi jól szórakozzunk” attitűdjét. A cselekmény, a manapság tipikus hollywoodi pixelszörnyetegekkel ellentétben, nem rohan fejvesztve egyik akciótól a másikig, az alkotók tisztában vannak vele, hogy a nézők nem attól éreznek és izgulnak együtt a karakterekkel, hogy egymás után tíz robbanás előterében látják őket. Így aztán bőven hagynak időt arra, hogy Tony és társai elmerüljenek az iróniát csöppet sem nélkülöző, kellemes hangulatú, szópárbajokkal teli jelenetekben, amiknek hála többek lesznek a látványt kiszolgáló báboknál: hús-vér emberek, akiknek még a csaknem idétlenségig fajuló pillanatokat (DJ-ző Vasember, páncélos házi csetepaté Tony és Rhodey közt) is mosolyogva nézzük el.
Ez annak ellenére vonatkozik mindenkire, hogy a ráöntött szerepben (megint) lubickoló Robert Downey Jr. lemossa a vászonról az amúgy igen tekintélyes méretű és kaliberű mellékszereplő gárdát, és one-man-show-t csinál a filmből. Ezt a legjobban a Rhodey szerepét Terrence Howardtól átvett Don Cheadle sínyli meg, akinek bizony nem sok lapot osztottak, nameg Mickey Rourke, aki derekasan, és majdnem feleslegesen küzd a félelmetesen alulmotivált (utoljára a Star Trek Nero-jának volt ilyen érdektelen és összecsapott háttere) és sztereotipizált orosz gazember bőrében (szerencsére Rockwell kompenzál). Scarlett Johansson és Samuel L. Jackson jól elvannak, de furcsamód a legjobban a valósággal ragyogó Gwyneth Paltrow, és a Tony testőreként domborító rendező, Jon Favreau járt.
Amikor pedig akcióra kerül a sor, akkor meghallgatásra találnak a geekek imái. A kétórás filmben ugyan csak két nagy haddelhadd van, de azok piszkosul látványosak, dinamikusak és ötletesek (és nem utolsósorban láthatók, azaz nincsenek szarrá vágva), bármelyik játszva zsebre vágja az első rész elsietve odakent fináléját. Ja, és ha jót akarsz magadnak, kivárod a stáblista végét. Iron Man rocks.
Nem tágítunk egy tapodtat sem és folytatjuk a magyar képregényes élet legjobb arcainak bemutatását, ezúttal a Kép-sorok kategóriában az idei Alfabéta-díjra jelölt Tomstert vesszük elő, hogy meséljen nekünk kedvenc kétdimenziós gyermekéről (meglepetés!) Tomsterről, aki egyben Kalyber legjobb cimborája, ott, ahol a két sajátos képregényuniverzum összeér.
- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal… - Pásztor Tamás a becsületes nevem, de a hazai képregényes életben Tomster néven ismernek inkább. 2001 körül jelentek meg az első rajzaim és képregényeim a Szaft és Morbid magazinokban. Azóta voltak kisebb képregények a Panelben, a Fekete-Fehér Képregényantológiában, az Eduárdban, a Nero Blanco Comixban, valamint a szegedi fősulis lapban, a Tűben is. Készítek illusztrációkat a PC Guru magazinnak is 2007 óta. Lassan öt éves a Tomster hihetetlen kalandjai képregényem, igazából ez a fő vonal, minden más csak mellékág. Emellett karikatúrákat csinálok, logókat, illusztrációkat és plakátokat szerkesztek. És mindjárt 26 leszek, basszus.
- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ? - Nagyon valószínű, hogy a Nils Holgersson volt az első, a nyolcvanas évek végén, amikor még olvasni sem nagyon tudtam. Anya olvasta nekem mindig, és a sokadik olvasáskor, ha kihagyott egy-egy bubit, rászóltam, hogy ott még bizony lennie kell valaminek.
- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ? - Rajzból jó voltam, a pad és a füzetek mindig tele voltak firkálva. De népdalverseny is volt, meg sportolni is szerettem. Amikor a kosaraskártya gyűjtési láz tombolt, akkor meg voltam róla győződve, hogy NBA-s kosárlabdázó leszek. Kisebb koromban pedig polgármester szerettem volna lenni. A rajzolás viszont végig megmaradt.
- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ? - Nagyon sok hatást fel lehetne sorolni, igazából a 90-es évek trafikjaiban megjelent képregényeken nőttem fel én is, mint nagyon sokan mások. Nils Holgersson, Tini Ninja Teknőcök, Tiszta Dili és az X-Menen kívül az összes hétköznapi értelemben vett szuperhősös füzet. A munkamódszerem nagyon egyszerű, van egy B4-es vázlatfüzetem, egy Rotring ceruzám és egy radírom. A rajz nem sok idő, gépen többet pepecselek a progikkal.
- Kíváncsi lennék milyen szoftvereket és megoldásokat használsz… - Két szoftverrel dolgozom a scan után, Photoshop és Illustrator. PS-ben színezgetek, a szövegek és a vektoros dolgok pedig Illuban készülnek. A Flash animációs részét is tudom használni, de arra nagyon ritkán van mostanában szükségem.
- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ? - Sajnos az olvasást mostanában megint hanyagolom, mert sorozatjunkie lettem. Még filmeket is csak ritkán nézek, a 20 és 45 perces sorozatok pont beférnek az alvás előtti kis időbe. Dexter, Így jártam anyátokkal, Két pasi meg egy kicsi, 24, Flashforward, X-akták… túl sok van. A Tomsternél az inspirációt a való életből szoktam csenni mostanában. Ha van valami vicces helyzet, már izzik is a körte a fejem fölött, hogy „stripgyanús”. Pilcz Rolival az MSN beszélgetések fele ilyen.
- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ? - Nem húzták még le nagyon képregényeimet, inkább jókat kapok rájuk. És a barátnőmnek is tetszik, amit csinálok, szóval ezek az igazi elismerések. Koska Zoli belerajzolta a Tomstert a Firka Comics egyik füzetébe, és úgy vettem meg, hogy nem is tudtam róla; az például tök jólesett.
- A szívednek legkedvesebb műveid ? - A Kázmér és Huba az egyik kedvencem, a másik pedig a Goon, nagyon tetszik a stílusa. A saját képregényeim közül pedig a Nero Blanco Comixban megjelent Az Alfabéta-díjas képregény című kis 3 oldalas szösszenet szerintem egész jól sikerült. De lesz egy 2 oldalas Tomster az új Kingpin válogatásban, annak meg nagyon kíváncsi vagyok a fogadtatására.
- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ? - Jó lenne egy új Tomster füzet, végülis gyűlik is hozzá az anyag. Szeretnék Tomster rajzfilmeket is készíteni, de ez még most belegondolva kegyetlen távol van. Van még egy képregénytervem, amit egyelőre még csak gondolatban szövögetek. A karakterek nagyrésze már megvan, de korai még erről beszélni, még a fejemben sem teljesen tiszta a dolog. Az biztos, hogy egy nagyobb volumenű dolog lenne, legalább négy füzetnyi. És gyakran töröm azon a fejem, hogy hogy lehetne megújítani és átkonvertálni a képregényes műfajt az internetre. De sajna még nem nagyon jutottam semmire.
- Ezek szerint a Tomsterrel kapcsolatban továbbra is stripgyűjteményben gondolkodsz vagy várható egy olyan transzformáció, ami a Kalyber Joe-val történt? - Most azt mondom, hogy marad a saját formátum, döntő többségben maradnak a képsorok, de tenni fogok mellé ilyen 2-3 oldalas rövid sztorikat. Ha sikerül megoldani, szeretnék majd az új füzetbe színes lapokat is, a maradék fekete-fehér cuccokat pedig felturbóznám szürkeárnyalatosra. Nagyobb terjedelmű Tomsterben nem gondolkodok.
- Hogyan sikerült megnyerni a Kingpin Kiadót, hogy megjelenjen az első Tomster füzet? - Hajnalig ittunk, és részegen aláírta nekem a szerződést. :) Viccen kívül, ismerem Tomit már pár éve személyesen is, és igazából annyit tettem csak, hogy írtam neki, hogy lehetne-e ilyet. És lehetett. Egyébként Tónit környékeztem meg először és a Képes Kiadót, mert mégis csak Tóni volt az, aki először engedte publikálni. Meg igazából ő nekem mindig segített, legalábbis mindig úgy éreztem, ezért nem volt kérdés, hogy őt keresem először. Nekik akkor nem úgy voltak a dolgaik, hogy egy ilyet bevállaljanak, így megkerestem Tomit is, aztán pár levél alatt meg is egyeztünk. Szerencsés vagyok, hogy bevállalta ezt a dolgot, és egy rossz szavam sem lehet semmire, de tényleg. Egyébként pár hete egyeztünk meg a Tomster 2-ről. :)
- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ? - Közfoglalkoztatás-szervezőként dolgozom a helyi munkaügyi központban.
- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ? - Kedvencek talán Bill Watterson és Eric Powell. Powell képregényeinek a hangulata az, amit talán követendőnek tartok. A rajzaiból sokat tanulok. A magyarok közül van sok rajzoló, akinek nagyon tetszik a munkája. Ott van legalább a fél MKA, főleg Gáspár és Cserkuti munkái. Pilcz Roli nagyon szépen színez, Horváth Henrik pedig ügyes kihúzásban. Írót viszont nem igazán tudnék mondani.
- Igen, azt észrevettem, hogy Zord és Dr. Végh is mintha csak a Goon univerzumból léptek volna elő… ezek szerint valami hasonlóban gondolkodsz, amikor a képregénytervedről beszélsz ? - Igazából igen, hasonlóban. Csak nagyon kevés humorral, több akcióval és krimivel. De sajnos ez még tényleg csak a jövő zenéje, valószínűleg előbb jön ki egy új Tomster füzet.
- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe ? - Fórumoztam ezerrel a fősuli alatt. Míg mások előadásra jártak, én a képregény.net fórumján művelődtem – műveletlenkedtem. Bayer Tóni tolt be először az FF Képregényantológiába. Másik oldalról pedig szintén szerencsés voltam, mert Szegeden tanultam, és ott elég jó kis képregényes társaság van, ezt bizonyítja a tavaly évvégi képregényfesztivál sikere is. Szeged a legkirályabb hely Magyarországon.
- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)? - Pilcz Rolival már akkor barátok voltunk, amikor még Kalyber és Tomster sehol nem volt (Na jó, Kalyber már ugrásra kész volt a fiókból). Igazából nemcsak ő az egyik legjobb barátom, de mélyen meghajlok az elszántsága és a szorgalma előtt. Nagyon büszke vagyok rá. Henrik papa állandó csapattársam, jóformán nem dolgozok nélküle. Harza Tomival is a kezdetekkor megismerkedtem, ahogyan Birkás Petivel is. De ott van még Tóni, Szabó Zoli, mano és a többiek. Elég sok embert ismerek a fórumokról, de kíváncsi vagyok sokakra, akikkel személyesen még nem beszélgettem.
- Elképzelhetőnek tartasz még egy ahhoz hasonló képregényes közreműködést, mint a kneten megjelent karácsonyi játék volt? Mondjuk Koska Zolival és Pilcz Rolival? - Persze, szerintem jó buli volt. Bár szívesen átadnám a stafétát egy következő szervezőnek, aki összeszedi a társaságot egy újabb kép erejéig. Igazából az lenne a legjobb, ha mindig más karolná fel, és így teremtenénk egy kis hagyományt. És nem zárkózom el az új ötletektől sem, jó lenne valahogy rátromfolni az elsőre.
- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik… - Különösebben nem aggódok senkiért és semmiért. 5-6 éve néhány ember észrevette, hogy eltűntek a képregények, és kihasználva ezt felpörgették a dolgot. Aztán többen is rájöttek, hogy van még hely az esernyő alatt, és kész, egyszerűen megszaporodtak. Ha nem jönne ki újdonság 3 évig, még akkor is minden börzén rengeteg pénzt elkölthetnék, és számomra még olvasatlan képregénnyel mennék haza. Senkit sem hibáztatok semmiért, minden új megjelenés király. Egyszerűen csak arról van szó, hogy picit lassíthatnak is a kiadók, gondolkozhatnak más megoldásokon.
- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)? - Szerintem nemcsak, hogy segítenek, de nélkülük nem is nagyon tudsz érvényesülni, ha kishal vagy. Ha most ismerkednék a hazai színtérrel, csinálnék egy legalább 10-20 oldalas anyagot, elmennék a fesztiválra és kezébe nyomnám a profilban hasonló képregényeket kiadó uraknak. Meg csinálnék egy gyakran frissülő blogot, amit módjával reklámoznék az illetékes fórumokon, közösségi oldalakon. A kezdeményezések is királyak. De kezdeményezni jóval könnyebb, mint szorgalmasan végigvinni, és igazából ezt kéne szem előtt tartani minden új kiadványnak, fórumnak, csoportnak és blognak.
- Melyik kiadványt várod a legjobban a 6. Képregényfesztivál újdonságai közül? - Tájékozatlanságom palástolására gyorsan megnéztem a várható újdonságokat, de megnyugodtam, mert még nem túl nagy a lista, és a jelenlegi pár képregény közül sajna még egyik sem érdekel igazán. A Scott Pilgrimbe valszeg belelapozok, aztán majd látom. Azt hiszem inkább pótolok lemaradásokat. Van mit...
- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak? - Mivel ez az egyetlen hazai képregényes elismerés, így a birtokában lenni egy ilyennek mindenképp megnyugtató dolog. Elismerés, de nem iránymutatás.
- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről? - Volt úgy, hogy be szerettem volna lépni, de aztán átgondoltam, és rájöttem, hogy nekem nem érné meg. Ma meg már nem bánom, hogy nem próbálkoztam. Szerencsés vagyok, hogy a Kingpin kiadta a Tomstert, és Tomi nagyon rugalmas velem, szóval viszonylag független vagyok. Az MKA nekem kívülről egy nagy képregényes banda, akik tök jól viszik a dolgaikat, és mivel már nem új a dolog, ezért valószínűleg jól is csinálják.
- Mi a véleményed a Magyar Képregény Szövetség megújulásáról? - Egyelőre nem foglalnék állást ezzel kapcsolatban, előbb megvárom, hogy a többi alkotó hogyan viszonyul a dologhoz. Azt lehet látni, hogy egyfajta miniatűr "Civil War" bontakozhat ki a dologból, ki áll mellé, ki van ellene. :) Egyelőre még nem léptem be. Jó volna látni már, hogy ki van benn, és ki nincs.
- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni? - Biztosan lehet rajta változtatni. Kell pár csókos szerkesztő a reggeli műsorokban, és az online napilapoknál. Pókemberes póló kell a Megasztár döntősére, és kell egy pozitív kisugárzású képregényeket bújó fiatal srác a Barátok köztbe. Vagy meg kéne venni a pénzosztásokért felelős nagyfiúkat, hogy többet toljanak a képregénybe. Nem tudom. Bár a többi ország képregényes életét nem ismerem, de az én szememben a hazai élet összetartónak tűnik, nem túl terebélyes. Lehetne csinálni egy forradalmat. Egy alapötlet kell, amit felkaphatna a sajtó. Nem tudom, tényleg agyalok sokat ilyeneken, jó lenne valami merészet kitalálni.
- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ? - Nos, Dr. Manhattan vagy az Ezüst Utazó tuti izgalmas lenne!
Jövő héten többek között az udinei ázsiafilmes fesztiválról tudósítunk - pontosabban Yvonne írja majd a cikkeket, én csak twittelek. Aki kíváncsi az utóbbira,kövessen.
Történet: Jonathan Hickman Rajz: Dustin Weaver Kiadó: Marvel Comics
Alighanem az év eddigi legjobb Marvel képregényéről van itt szó: Alan Moore LoEG-jének találkozása Warren Ellis tudományos hablattyal teletömött alternatív történelmi agymenésével, az egyik legnagyobb amerikai kiadó mainstream univerzumában – ráadásul mindez attól az írótól, aki a Nightly Newst adta nekünk (meg az egyre unalmasabb Secret Warrirorst is, de ezt ne most vessük a szemére). A S.H.I.E.L.D. a Marvel világának titkos történetét hivatott felfedni. Alapkoncepciója az, hogy az emberiségnek már a Fantasztikus Négyes felbukkanása előtt is léteztek nagyhatalmú védelmezői, akik szuperképességek híján a tudomány segítségével szálltak szembe a kék bolygót fenyegető erőkkel. Jelmondatuk T. S. Elliot után szabadon: „This is not how the world ends”. Ezt mondja Imhotep, mielőtt roppant hadseregét (tagja többek közt az egyiptomi Moon Knight és a fiatal Apocalypse is) krisztus előtt 2620-ban nekiereszti a Brood inváziónak. Ezt mondja Zhang Heng 114-ben, mielőtt szemtől szemben áll egy Celestiallal, és Da Vinci, mielőtt 1503-ban elhagyja a Földet, hogy megállítson egy rejtélyes erőt, ami elszívja a Nap energiáját. És ezt mondja Galilei, mielőtt 1582-ben elűzni készül a bolygófaló Galactust. Várj, ezt leírom még egyszer: Galilei vs. Galactus. Hűarohadtéletbe, mi lehet ennél coolabb? Mark Millar eheti a kefét mindennel, amit valaha csinált.
Persze a S.H.I.E.L.D. első része már-már pofátlanul hatásvadász, hiszen nagyrészt ezekből a fent említett pillanatképekből áll, és ilyen ötletekkel, pontosabban ötletcsírákkal, könnyű lenyűgözni az olvasót. Hickman az egész füzetet annak szentelte, hogy érzékeltesse az olvasóval, milyen hatalmas, az egész civilizáció sorsára kiható események játszódtak le a történelem közemberek számára beláthatatlan kulisszái mögött. És mivel ez egy első szám, aminek fő funkciója az, hogy megragadja az olvasó üstökét, és a sorozat további vásárlására ösztönözze, ez teljesen rendben is van. Főleg, hogy Hickman pontosan tudja, hogy azzal a módszerrel, amivel itt él, egyszer arathat csak sikert: úgyhogy szépen felvázolja a rejtélyes erők birtokában lévő fiatal főhőst is, akit 1953-ban tagjai közé ránt a világ biztonságára évezredek óta ügyelő S.H.I.E.L.D., és a röpke 34 oldal során találkozik barátokkal, ellenségekkel, és főleg, egy egész életöltőre elég rejtéllyel. Az összes hatásvadászatával együtt ez egy briliánsan felépített képregény. Az olvasó egyik ámulatból a másikba esik, záporoznak rá a titkok, a kérdések, és a finoman, sorok közt elrejtett utalások és információtöredékek, amiken jó sokat lehet csámcsogni, és amik egy olyan világot rajzolnak ki, ami tízszer izgalmasabb, érdekesebb és fantáziadúsabb, mint a kortárs Marvel univerzum – és mindeközben még jobban is néz ki, mint a mai füzetek többsége. Dustin Weaver képei hihetetlenül részletgazdagok, realisztikusak, lendületesek és stílusosak, egyszerűen öröm rájuk nézni. Sugárzik belőlük valami megfoghatatlan tisztelet a korszakok iránt, amiket életre keltenek – és ez köszönhető az ízléses színezésnek is, ami fényévekkel jár a mai számítógépes trendek előtt. Végre valami igazán eredeti a Marveltől.
The Spirit #1
Történet: Mark Schultz Rajz: Moritat Kiadó: DC Comics
Tavaly a 32. számmal véget ért a DC 2006-ban indított Spirit sorozata – bár akkor már amúgyis régesrég halott volt, hisz az utánozhatatlan Darwyn Cooke távozását nem viselte túl jól a cím. Most, az agyonreklámozott és halálra hype-olt First Wave részeként, újabb Spirit ongoing indul (az azzal egyidőben elstartolt Doc Savage társaságában), ezúttal Mark Schultz (Xenozoic Tales) irányítása alatt – legalábbis kezdetben, merthogy Schultz csak az első két számot írja majd. Társa addig is a Moritat álnéven dolgozó Justin Norman (Elephantmen), aki viszonylag tűrhető választás volt a Will Eisner örökségét továbbvivő képregényhez. Azért csak viszonylag tűrhető, mert bár ügyes iparosember, de ha már munkájával a Mester nyomdokain próbál lépkedni (márpedig láthatóan ez volt a szándéka), akkor csinálhatta volna kicsit jobban is. Hogy mást ne mondjak, lehetett volna bátrabb a karakterek enyhe karikaturisztikus vonásait illetően, és ügyesebb a tipikusan „eisneres” trükkök alkalmazásában. Az első oldalon pl. a „Spirit” felirat ténylegesen kirajzolódhatott volna magukból az épületekből, ahelyett, hogy csak úgy áll közöttük a városkép közepén, a harmadik oldalon pedig vigyázhatott volna rá, hogy ne csak sokadik nézésére tűnjön fel, hogy a hat panel egy szót (természetesen a Spiritet) formáz ki. Egyébként meg a címszereplő figurája túlságosan „keményfiús”, nincs meg benne az a könnyedség, ami Eisnernél jellemezte. Ezeket leszámítva egészen hangulatosak és lendületesek a képei, arról meg már nem ő tehet, hogy a színező az állandó szürkés árnyalataival dögunalmas munkát végzett. Maga a sztori sem vált meg semmilyen világot. Hősünk már annyira bögyében van az alvilágot uraló Octopusnak, hogy a gazember ráküld egy állítólag megállíthatatlan európai bérgyilkost – aki egyben egy bombázó nő is természetesen (Schultz megteszi nekünk azt a szívességet, hogy nem Oroszországból származtatja – a tököm tele van a „legyőzhetetlen”, ultrakemény, szőke ruszki hit-manekkel). Az első szám teljes egészében azt a célt szolgálja, hogy az olvasó megismerhesse a karaktereket, így aztán az író gyorsan végigzavarja a Spiritet minden ehhez szükséges lépcsőfokon: rosszfiúk összeverése, információszerzés az utcán inkognitóban, diskurzus Dolan rendőrkapitánnyal. Egyszóval: alapozás. Annak is túl egyszerű, ráadásul többnyire humortalan és stílustalan, de majd meglátjuk, később kinövi-e magát valami érdekesebbé. Feltéve, hogy egy ilyen gyenge közepesre elegendő indítás után még érdekelni fog a következő rész.
Star Wars: Purge – The Hidden Blade Történet: Haden Blackman Rajz: Chris Scalf Kiadó: Dark Horse Comics
Nem kéne ezt erőltetni. Az első Purge one-shotot még John Ostrander írta, és afféle prológusként szolgált a 2006-ban elstartolt, nagyszerű Dark Timeshoz. A képregény egy hónappal A sith-ek bosszúja után játszódott, és egy csapat túlélő jediről szólt, akik kénytelenek voltak szembeszállni Darth Vaderrel. Tökéletesen élvezetes, jól megírt, dinamikus kis sztori volt, ami még érzelmileg is tudott hatni az olvasóra, annak ellenére, hogy pozitív karakterei bemutatására alig néhány oldala volt. Aztán tavaly év végén jött a Seconds to Die, ami olyan érdektelen és unalmas volt, hogy már arra sem emlékszem, egyáltalán mi történt benne (már azonkívül, hogy Vader abban is levadászott egy jedit). És most itt a The Hidden Blade, ami úgy felesleges, ahogy van. A gond már a koncepcióval kezdődik: egymástól független one-shotok, amik mind arról szólnak, hogy Vader utánamegy egy túlélő jedinek, és aztán kinyírja. Mégis hányszor lehet ezt eljátszani? Bizony: egyszer. Ez meg már a harmadik. Olyan is, de nem csak emiatt. A The Hidden Blade-ben a császár egy erdős bolygóra rendeli jobbkezét, hogy védje meg a lépegetőgyárat a helyi bennszülöttek támadásaitól. Azt nem tudjuk meg, miért nem bombázza szarrá a Birodalom az űrből a fél erdőt, benne mindenkivel, aki nem visel fehér sisakot, ahogy azt sem, hogy miért az ellenség szájába telepítettek egy kulcsfontosságú gyárat. Meg azt sem, miért gondolják úgy a rohamosztagosok, hogy jó ötlet kimenni a megvédendő létesítmény falain kívülre, és fedezék nélkül, egy helyben állva várni a felbőszült ellent. És hadd tegyem hozzá: ennyi baromság, és még csak a legelső oldalon járunk. A nagy meglepetés (sic!) persze az, hogy a szívós bennszülötteket egy jedi és a tanítványa segíti. Kitaláljátok? Vader rájön, sorban megkeresi, és megöli őket (figyelemreméltóan rövid és ötlettelen küzdelmekben), de közben a helyiek furfangos módon porig rombolják a gyárat, a császárnak meg összeszaladnak a ráncok a homlokán, és hátrahagyja „hősünket” a bolygón, hadd elmélkedjen a kudarcán. Ez az utolsó panel, ahogy egy homokozó mellett felejtett kisgyerekként mered a távozó űrhajó után (kár, hogy nem biggyesztettek mellé egy gondolatbuborékot, benne ezzel: „shit!”), kezében a bigyóval, aminek segítségével a bennszülöttek kibasztak vele, majdnem olyan gáz, mint újjászületése utáni „nooooo”—ja A sith-ek bosszújában. Mégis, a képregényt majdnem megmentik Chris Scalf gyönyörűen visszafogott és ízléses színvilággal megtöltött, lendületes, realisztikus festményei. Legyen szó akár akcióról, akár dialógusról, a középpontban álló karakterekről, vagy a háttérről, munkája lenyűgöző – különösen az, hogy képes karaktert adni magának a bolygónak is. Kár, hogy erre volt kénytelen vesztegetni a tehetségét.
The Unwritten #12
Történet: Mike Carey Rajz: Peter Gross, Kurt Huggins, Zelda Devon Kiadó: Vertigo Comics
Ha ez így megy tovább, meg fogom alapítani az „Emeljünk szobrot Mike Carey-nek” klubot. A fickó jó három éve nyűgözött le először, amikor megírta az utóbbi, nem is tudom, monjduk tíz év alighanem legjobb X-Men történetét (Supernovas, és igen, tudom, hogy a tíz évbe beleesik Morrison New X-Menje is), de még az a teljesítmény is eltörpül amellett, amit a The Unwirttenben visz véghez. Ez a sorozat már a legelső számtól kezdve lenyűgöző volt, és azóta csak egyre jobb és jobb. Carey egy fantasztikus világot teremtett, amit minden egyes számmal egyre gazdagabbá, izgalmasabbá és érdekesebbé tesz, és olyan lelkesedéssel és vehemenciával mesél róla, amire kevesen képesek manapság az amerikai képregényiparban. A 12. szám egy afféle tölteléksztori, amiben még említés szintjén sem jelennek meg az állandó szereplők, és még így is maga mögé utasít szinte mindent, amit idén olvastam eddig. Történetünk főhőse Mr. Bun, egy nyúl, aki egy csinos kis nyúlüregben él, egy idillikus, micimackószerű mesevilágban, ahol minden állatka ruhákban jár, és mindenki kedves mindenkivel. Csakhogy Mr. Bun valójában egy ember, Pauly Bruckner, aki évekkel ezelőtt megpróbálta ellopni Wilson Taylor térképét (ami most fiánál, azaz a sorozat főhősénél, Tommy Taylernél van) a való világban, és a férfi büntetésből száműzte az irritálóan mézesmázos gyerekkönyv világába. Találós kérdés: ha te kerülnél egy ilyen mesébe, ahol minden idilli és dögunalmas, mennyi időbe telne, hogy láncfűrésszel essél neki az összes „jajdeédi” állatkának? Mr. Bun/Pauly pechjére kénytelen megelégedni egy saját gyártású nyílpuskával. Célja, hogy megölje a gyerekkönyv írónőjének mesebeli alteregóját, Miss Lizát, remélve, hogy halálával összeomlik az egész mézeskalácsvilág. Csakhogy ez a világ nem is hagyja magát olyan könnyen. Már maga a koncepció is nyerő, sőt, szinte lehetetlen elrontani: a mocskosszájú, „tele a tököm mindennel” bűnöző émelyítően bájos mesekörnyezetben való kalandozása egyértelműen kárörvendésre okot adó sorsot, és főleg, gonosz humort követel meg, Carey pedig láthatóan baromi jól szórakozik, miközben eleget tesz e követelésnek. A sztori ötletes, vicces és kellemesen bizarr, sőt, a maga poénos módján még félelmetes is. És a képi világ is nagyszerű. A sorozat állandó rajzolója, Peter Gross ezúttal „csak” a vázlatokért volt felelős, durva vonásait Kurt Huggins és Zelda Devon ruházták fel igazi, gyerekkönyves külsővel. A képregény kifinomultságára egyébként jellemző, hogy még a dialógusok betűtípusai is aszerint változnak, hogy aki éppen beszél, az ténylegesen egy karakter ebben a mesében, vagy „kívülről” jött, mint Mr. Bun/Pauly. Röviden: a The Unwritten egy éve indult, és azóta megszilárdította pozícióját abban a ligában, amelyikben csak néhány másik amerikai sorozat képes játszani rajta kívül – mint a The Walking Dead és a Scalped.
Hatalmas videóba futottam bele a minap, mely néhány réges-régi, pixelhalmokból álló, de szívünknek oly' kedves 2D-s játék - Mario, Donkey Kong, Wolfenstein, Aladdin stb - főellenségei osztják beosztottjaikat (szóval a final boss-ok a minion-jaikat, értitek), kábé az épp nemrég halálos ítéletett kapott Hitler-videók stílusában, amiért még mindig nem sikerült megállítani a főhőst, azaz a játékost. Az én kedvenc poénom: "Do not hide power-ups, I know that you have hidden them, but he will find them, so STOP HIDING THEM! Even behind blocks!", de van még jópár. Videó a tovább után.
Az ország kimcsi-rajongói összefogtak, és zúdítják a nyakunkba a Hyundait: májusban még ha akarnál sem tudnál elszaladni a világ leghíresebb demilitarizált övezetének közvetlen közelében lakó filmesek elől. Az Urániában ez lesz:
Május 10. (hétfő): A gyilkos hangja (kisterem, 17:00), Nemzeti válogatott (nagyterem, 19 és 21 órától). Május 11. (kedd): Egy szépség portréja (kisterem, 17:00), A bronzérmes (nagyterem, 19 és 21 órától). Május 12. (szerda): A maszkos sztár (kisterem, 17:00), Bocsánat (nagyterem, 19 és 21 órától). Május 13. (csütörtök): Remekmű (kisterem, 17:00), Repülj, Heo Dong-gu! (nagyterem, 19 és 21 órától). Május 14. (péntek): Egy mázsás bombázó (kisterem, 17:00), Pletykalavina (nagyterem, 19 és 21 órától).
Az Örökmozgóban pedig május 5-én, 18 órakor indul a koreai filmklub. Első film: Castaway on the Moon.
26-án estig várja a forgalmazó arevans-jatek@mozinet.hucímre az alábbi kérdésre a megfejtéseket: az idei Magyar Filmszemle melyik alkotásában alakított főszerepet Andreas Lust? A Revans-ban is ő a lead. A nyertesek jegyeket nyernek a 28-i, 19 órás előadásra a Csepel Cinemába.
Ülök a moziban, egy órája megy a Brooklyn mélyén, és az órámra való sűrű pillantások közepette azt kérdezem magamtól, mit tudtunk meg eddig. Richard Gere szenved, mert egy kiégett, öreg kopó, ráadásul igazi balfék, és a töke tele van a világgal. Don Cheadle szenved, mert beépített zsaruként szarrá ment az élete, és a töke tele van a világgal. Ethan Hawke szenved, mert a rendőri fizetésből nem tudja eltartani a családját, és a töke tele van a világgal. Mindenkinek a töke tele van a világgal, de egyébként senkivel nem történik semmi – pedig túl vagyunk a játékidő felén. Antoine Fuqua sokadszor bizonyítja, hogy egyfilmes rendező. A bő lére eresztett Brooklyn mélyén keretei közt rengeteget beszél, de a sok rizsa közt csak egyvalamit tud mondani: hogy szar az élet. Köszönjük, Mr. Fuqua.
Ahogy a Kiképzés, úgy a Brooklyn mélyén is a rendőri munka mocskába, legaljába kalauzolja el a nőt, aki persze tudja, hogy a témában úgysem fognak soha jobbat csinálni, mint a The Shield, de azért arra a klisédzsungelre, amibe itt kergetik, mégsem számít. Az élete egyik legpocsékabb alakítását nyújtó Gere rögtön az első jelenetében szenvedő arccal a szájába veszi a pisztolyát, majd sóhajtozva ledönt egy pohár whiskey-t. Én vagyok eltévedve, vagy tényleg ordas nagy sablon volt az alkoholista, öngyilkos hajlamú, kiégett zsaru karaktere már 20 évvel ezelőtt is? (A kérdés költői.) Ugyanez a „kifinomultság” jellemzi a film egészét, beleértve a színészi játékot. Ha Ethan Hawke dühös vagy elkeseredett, akkor muszáj ezt üvöltözve, hadonászva, és hevesen gesztikulálva adnia a néző tudtára. Fuqua ugyanis nem bízik sem a színészei adottságaiban, sem a közönsége intelligenciájában, és fogalma sincs arról a visszafogottságról, azokról a nüanszokról, amik ahhoz kellenek, hogy egy ilyen súlyosan (és főleg: erőltetetten) borongós atmoszférájú film ne váljon önmaga paródiájává.
A három történetszálból egyedül Don Cheadle-é élvezetes valamennyire, az ő karaktere az egyetlen, akit meg tudunk érteni, akivel hellyel-közzel képesek vagyunk azonosulni. Tudjuk, hol siklott ki az élete, értjük, miért hozza azokat a döntéseket, amiket, és nem utolsósorban, a bajtársiasság, a becsület, a barátság értékei hajtják előre a fim utolsó etapjában. (Más kérdés, hogy szerencsétlen Wesley Snipes figurájának egyetlen értelme, hogy bosszúba hajszolja Cheadle-t.) Ezzel szemben Gere egy unalmas, bután és összevissza motivált, kiégett roncs, ráadásul fogalmunk sincs róla, hogy miért az – csak azt tudjuk, hogy sajnálnunk kellene, mert más is döngeti a kurvát, akihez rendszeresen eljár. Az élet nagy tragédiái, ugyebár… Hawke karaktere meg olyan hülye, hogy képtelenség együtt érezni vele. Aki nem tudja eltartani háromgyerekes családját, az nem csinálja fel negyedszer is a feleségét. Aki veszélyes magánakcióra készül, hogy ellopja egy rakás gengszter pénzét, az nem csatolja le magáról a golyóálló mellényt, mielőtt elindul. Aki nem akarja, hogy kollégái megtalálják, az nem hagyja ott a mobilját az asztalán, mint valami intő jelet, pont amellett a papír mellett, amin jól láthatóan bekarikázta a célállomása címét.
A fináléban Fuqua persze összefonja a szálakat, de katarzis helyett félelmetesen giccses, tipikusan amerikai záróképet kapunk (avagy: a remény és megváltás mindig ott vár rád a sarkon, mindegy mekkora szarban gázolsz), előtte meg egy sor egészen kínos jelenetsort, amikben egy mindenféle egészséges visszafogottságra képtelen rendező metaforák segítségével igyekszik tanulságokat lenyomni a néző torkán. El lehet képzelni…
A heti rendszerességgel és óramű pontossággal szerdán érkező képregényes interjúsorozatunkban ezúttal sem tartunk szünetet és a nagyközönség számára a Roham magazinban debütáló, majd az asztalfiókból kiteleportáló Johnny Fellow űrnavigátor kalandjaival a geek szívekbe magát belopó Brazil lesz kénytelen élvezni lőporos vendégszeretetünket egy beszélgetés erejéig.
- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal… - A név Tebeli Szabolcs aka Brazil - képregényrajzoló. Szép napot mindenkinek! A legtöbbeknek a Bürokraták sorozat miatt lehetek ismerős - a Roham magazin első számaiból -, illetve a Johnny Fellow navigátorból. Van egy comic strip szériám a Panel képregényes szaklapban ShortMessageService címmel. Ezenkívül satöbbi. Azért említem ezeket a címeket, mert közel állnak hozzám, és a mai napig kapok visszajelzéseket róluk mindenféle lényektől.
- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került? - Ez olyan régen volt, hogy már nem tudom visszaidézni, de valószínüleg egy Kockás, vagy egy Mozaik füzet volt az első a nyolcvanas évek hajnalán.Van egy konkrét emlékem egy francia Pif magazinról kb öt éves koromból, amit egy újságos kirakatában vettem észre, - akkoriban még ki lehetett fogni feketén szervált külföldi képregényeket bármelyik bódéban - és addig nyúztam az ősöket, amig meg nem vették nekem. Azonnal megfertőződtem és én is rajzolni kezdtem. Amelyik sztori folytatásos volt, ahhoz kanyarítottam egy befejezést. Egy darabig másoltam a figurákat, később mentek a skiccek fejből is. A legtöbben így kezdik, én sem vagyok más.
- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál? - Mindig képregényt rajzoltam. A világ legtermészetesebb dolga volt, kb mint másnak a zene. Persze hamar rájöttem, hogy ha erre alapozni szeretnék egy életpályát, akkor annak meglesz az ára, így hát a rajzolást mindentől és mindenkitől függetlenül csináltam. A Művészeti suliban film és mozgóképszakon végeztem, de a mozi csak nem tudott annyira megfogni, mint a képregény. A filmkészítés túl összetett dolog, rajzolni sokkal jobb. Ezenkívül ha már önkifejezésről van szó pingáltunk jópár graffitit olyan '95 -'98 környékén, a megfelelő aláfestőzenével. :) Sajna pár évnél tovább ezt nem lehetett csinálni, illetve addigra a képregénnyel már eléggé belsőséges viszonyom volt. Viszont a firkálás sem volt egy haszontalan elfoglaltság, mert megismertem egy teljesen más alkotási módszert és hozzáállást. Szó szerint akciófestészet volt. Arról nem is beszélve, hogy olyan alkotók inspiráltak, akiknek semmi közük a képregényhez, én viszont kaptam tőlük eleget. Például a Delta INC és MODE2. Ebből a “korszakomból” maradt vissza a Brazil nick. :)
- Milyen hatások befolyásolták a stÌlusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol? - Erre nehéz válaszolni elsőre, mert azok az alkotók akiknek a munkái hatással vannak rám, épp nem abban a stílusban dolgoznak, mint én. A legközvetlenebbül talán Ron Frenz és Joe Rubinstein rajzai befolyásoltak a Pókemberből, - Jack Kirbyt is miattuk kezdtem kedvelni - de utólag nézve McFarlane hatása volt rám a legnagyobb. Amúgy soha nem kerestem tudatosan egy stílust amihez igazódjak, mint ahogy iskolát sem. Egyrészt nem volt rá lehetőség, másrészt ragaszkodtam a saját elképzeléseimhez. Kezdetben sok tesóval dolgoztam, mivel másokat is megfertőzött a szenvedélyem, de az alkotói folyamat elég embertpróbáló volt a számukra. Én pedig egyszerűen nagyon régóta és "gyakran" rajzoltam emlékezetből a legegyszerűbb eszközökkel: pár csőtollal és ecsettel. Szeretem magam festeni a képeket, akvarellel, vagy ecolinnal. Nekem személy szerint a digitális szinezés néha nagyon tud fájni, de ha már elkerülhetetlen a TFT bámulása, általában azon vagyok, hogy minimálisra csökkentsem a retusálással töltött időt. Mialatt ezt írom a tettestársam/asszisztensem épp egy oldal kifestésével taszít közelebb minket a célhoz. A cél egy fasza kalandos képregény elkészítése.
- Van már munkacíme is? Pár szót mondhatnál róla, ha nem hétpecsétes titok… - Persze! A munkacíme Fabriqué en Belgique. Elsőre én is nehezen mondtam ki. :) Már régóta terveztünk egy közös melót Somogyi Gyurival. Ennek első állomása ez a történet, amihez Kittenberger Kálmán kalandjai adják az alapot. Amikor megismerkedtem ezekkel a kalandokkal, azonnal az Indiana Jones jutott eszembe. Pontosabban derengeni kezdett egy ahoz hasonlóan izgalmas és fordulatos cselekmény vázlata. Ennyit elég is volt tudnom. Ez pont az a fajta cselekmény, amit bárki szívesen rajzolna. :) - Az első skicc valamikor tavaly nyáron készült. Kicsit később bejött a képbe a galaktika pályázat, és megvolt a háttér is a cselekmény mögé. Ez lett a Steampunk. Elsőre fogalmam sem volt, hogy fog az kinézni az én tolmácsolásomban. A környezet megteremtését főleg arra alapoztam, hogy a XX. század elején még nem létezett a rozsda. Minden gépezet friss találmány volt, készen arra, hogy használja őket az ember. Úgyhogy többnyire Ghibli filmeket néztem, anyaggyüjtés címszó alatt. Pár szerkezetet már korábban is tudtam fejből, a többi rajzolás közben jön magától. - Egyszerre három oldalon folyik a munka, így mindig válogathatok a képek között, frissen tartva az ötleteket. A festéssel megkerestem egy barátomat Agnust, akivel korábban már ügyködtem szombathelyi kiállításokon és falakon. Ha ez a buli összejön, remélem marad a csapat még egy körre.
- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt? - Nincs abszolut etalon képregény amit gyakran forgatok. Az európai alkotók közül Tardi és Schuiten albumai kerülnek elő gyakran, illetve Otomotól az Akira. Most épp William Goldmantól olvasom a Which Lie Did i Tell-t, ami a forgatókönyvírás nehézségeiről szól ugyan, de én kapásból lefordítom minden szavát a képregénykészítés nyelvére. Persze csak, ha ráérek. :) A frissen szerzett albumokat sincs időm elolvasni, úgyhogy azokból jelenleg biztos nem szerzek inspirációt. Azt munka közben főleg zenéből szerzem. :) - Az alkotás folyamatát nagyon lehet szeretni, ha az ember már érti, és átlátja. Ahhoz nem kell ihlet, hogy ugyanazt a figurát le tudd rajzolni több beállításban oldalakon keresztül. Maximum a lelkesedés fogy el idő előtt, tehát azzal kell takarékoskodni. Sok oldalról kell megközelíteni a melót, mert mindig találhat az ember új nézőpontokat, esetleg valaki más szemén keresztül próbálhatja nézni a saját alkotásait. Ez nagyon hasznos tud lenni, ha az illető egy kívülálló, azaz nem képregényolvasó.
- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai? - Attól függ, hogy melyik utat nézzük. Egyrészt az alkotás teljesen személyes ügy, és minden mástól független, másrészt a képregénynek csak akkor van értelme, ha a végén az emberek kezébe kerül, és visszakapsz tőlük valamit. Nekem a legtöbb macerát az okozza, hogy megtaláljam a balanszot a kettő között. Elég sok képregényem pihen a fiókban, amikhez vissza akarok térni, de kiadni nem feltétlenül akarom őket. Komolytalannak hangzik? :) - A Johnny Fellow pont ilyen képregény, már hat éve kész volt, mikor a Rohamnak elküldtem. Hiába, néha rámragad az írók/kiadók kóros publikálási láza. Az gondolom világos, hogy mindenki azért csinálja ezt, mert szereti csinálni. Csakhogy túl jól van kitalálva a folyamat, így hát csak egyféleképpen lehet csinálni. Például első körben kell egy író. Megkerülhetetlen állatfajta. Második körben ebből kifolyólag félre kell tenni az önkifejezősdit, és a saját forrásból táplálkozást, azaz konkrétan azt/akkor/úgy rajzolni, amit kell, nem azt amit szeretnénk. Ott kezdődik a meló. A legfontosabb állomások éppen azok a pillanataim, amikor érzem, hogy jó dolog fog kisülni az együttműködésből anélkül, hogy A.) túl sok kompromisszumot kötnék, vagy B.) egy komplett hülyének nézném a másik felet. A vége sokszor kudarc, de amikor nem, az kurvajó tud lenni.
- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál? - Őszintén? Egy nagy rakás pénz, amiről jó sokan álmodnak közülünk. Ezt az elismerést akkor még nem tudtam értékelni eléggé, azaz sok buli lett a vége, és kevés rajz. - Mindemellett, egy kiadatlan képregényemért kapott őszinte respekt maradt a legemlékezetesebb amit egy barátomtól kaptam. A történet címe Traveller. Két kiránduló sztorija akik eltévednek az erdőben és még azelött kell kitalálniuk mit tegyenek, hogy elfogy a kaja, vagy jönne egy bazinagy vihar. Az első sztorim volt, amin kitartóan és folyamatosan dolgoztam. Na az az elismerés olyan értékes volt, hogy meg is ártott. Azóta néha kirándulok és igyekszem elveszni az erdőben. :)
- A szívednek legkedvesebb műveid? - Ugyanez a sztori talán. Illetve az INK fanzin első és egyetlen száma 2001-ből, amire a leginspirálóbb közös munkaként emlékszem vissza. Bár a rajzolás csak az én dolgom volt, sok tesó segített a karakterekben. Ja és van egy összesen talán 200 oldalra rúgó nyakatekert és véres gengszersztorim, ahol minden szereplő valamilyen állatfigura. A főnök egy macsek, de volt disznó, meg farkas is a csapatban. Három évet dolgoztam rajta, és ezalatt sok minden történt velem. Sőt, visszaolvasva ez az egyetlen történet, amin akár kapásból újra dolgozni tudnék. Sok dühös négert kell hallgatnom közben, akkor nagy baj nem lenne vele. :)
- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények? - Jelenleg két projekt jár a legközelebb a kiadáshoz. Az egyik két béna kiscsávó baromkodásairól szól, akik überkirály gengsztereknek képzelik magukat. - ők Rolee és Ricsy. Furcsa humoruk van, annyit mondhatok. :) A szaftos sztorit Gémes Ádám kolégának köszönhetem, aki valszeg épp képregényt olvas, amíg én mással vagyok elfoglalva. :) Sajna a napok rövidek, ha az ember egy rajzasztal mellett mulat, de látok rá esélyt, hogy még idén kiadható állapotba hozzuk a cuccot. - Johnny Fellowhoz is szívesen visszatérnék egy album erejéig. Az a forgató itt-ott még lyukas, de ennél a sztorinál ötletekből nincs hiány, a történet már úgyis régóta megvan. Viszont sok múlik a Steampunk antológia sikerén. Ha a Kittenbergeres sztori tetszeni fog az olvasóknak, akkor lendületből csinálunk kell egy folytatást.
- Mivel foglalkozol jelenleg civilben? - Nappal is ugyanazt csinálom, mint éjszaka. Egy multinál pislogok ki a fejemből, storyboardokat, ötleteket öntök formába - reklámosdi folyik. Remek gyakorlat, izgalmas környezetben, érdekes emberekkel. Néha macerás egész álló nap rajzolni, de tulajdonképpen laza skiccek sorozatát kell tolnom folyamatosan. Ennyi az egész. Hívjuk akárhogy, az csak hátvakarás ahhoz képest amit a képregényrajzolás igényel tőlem. Főleg a határidők közeledtével szokott nehézségekbe ütközni a két munka találkozása egy laza red-bull diéta keretein belül. Viszont hatalmas előnyt nyújt, mert így meg tudom szervezni a saját melómat. Elengedhetetlen feltétel, hogy az ember tudja előre, hogy mit fog csinálni két-három egymást követő napon, és ehhez ragaszkodnia kell, akkor is ha meglepetés éri. Szó sincs semmiféle mámorittas semmibe bámulásról. Az majd a nyáron lesz aktuális.
- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért? - Ez változó erősen. A mai szuperhőskomikokat például nem követem, de a 20-30 évvel ezelöttieket még most is tudom élvezni, szóval jöhet Walter Simonson, Barry Smith, Kaluta és kortársaik minden mennyiségben. Kedvelem a szép tollrajzokat. Moebius is olyan tag, akivel kapcsolatban elfogult vagyok, meg persze Otomo Katsuhiro. Jelenleg épp Dan Clowes, a Hernandez tesók, Derek Kirk Kim, és Taniguchi a kedvenc, főleg az egyszerü történetmesélőkéjük miatt. A magyar alkotók közül elsőre Felvidéki Miklós, meg a Kalyber csávó jut eszembe. Az elöbbi az egyszerű rajzok, az utóbbi az egyszerű történetmesélés miatt.
- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe? - Valamikor '02 környékén megtalált az internet, én meg megtaláltam a képregény.net-et ahol az "élet" zajlott. A mai főszereplők legtöbbje a fórumon lett ismerős, de a tényleges szárnybontogatós játszótér 2005-ben az épp születő Roham magazin volt. A Bürokraták volt az első komolyabb munkám Oroszlány Blázzsal és Németh Áronnal. A teljesitményemmel messze nem voltam elégedett, épp ezért fasza lett volna ha időben összejön a gyűjteményes kiadás valódi ütős és kidolgozott rajzokkal - gördülékeny cselekménnyel. Négyszínnyomásban természetesen. Igazából szívesen viszatérnék ehhez a projekthez is, mert túl sok munka van benne ahoz, hogy veszni hagyjam. De az élet pörög tovább, és túl sok múlik a véletlenen.
- Bennem is felmerült, hogy egy Bürokraták gyűjteményes kötetére lenne érdeklődés. Van azért még rá esély, hogy kiadásra kerül vagy satuba kell fogatni hozzá Zsombor kezét? - Ahogy ismerem rajta semmi nem múlik, ellenben rajtam és az írókon annál több. Azt mondanám, hogy amikor készült a cucc, még nem voltam tisztában vele mire is vállalkoztam valójában. Egy-két epizód oké, de egyszuszra letolni egy albumot az más. A lelkesedés megvolt, de a rutin nem. Én pedig nem olyan albumot akartam, ahol ez meglátszik. A túl sok kompromisszum pedig nem tett jót a lelkivilágomnak, és persze az albumnak sem. Szóval előbb rutin, aztán album. - Ahhoz, hogy az ember rutinos legyen bármiben, egy kis nyomást kell rá gyakorolni. Bármikor tudnod kell rajzolni, akármilyen körülmények között. Ezt a módszert egy kocsmában a legkönnyebb gyakorolni, és eddig egy spontán jött nagymama-portré volt az, ami közel volt a másik végponthoz - lármás, izgága, ismeretlen családi körben. Az utóbbiból kell több. :) Ezenkívül ahogy a körülmények engedik, folyton cipelni kell a rajzokat egyik helyről a másikra, hogy ne csak otthon rajzolja az ember ugyanazt a képregényt, hanem egyszerre több helyen. Ha valaki már ezzel kel és fekszik, és nem hagy alább a lendület, meglesz a rutin. És nem fog számítani, hogy épp süt a nap, vagy esik az eső. - Most, hogy már van pár deka rutinom, egyszerűen csak vissza kell térnem a Bürokraták albumhoz, és újra összerakni a csapatot. Kicsit macerás ez a nosztalgia feeling, de ha egyszer ebből lesz a jó képregény, akkor jövőre visszatérhetünk rá - ki tudja. Addigra remélem már legalább egy kiló rutinom lesz a storyboardok rajzolásából, plusz a Kittenbergerből.
- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)? - A weben többé-kevésbé rendszeresen lefigyelek mindenkit, kezdve a napot a Kockafej bloggal, folytatva a k.nettel. Személyesen viszont ritkán adódik alkalom egy laza sörre, a Rohamos csapaton kívül. Nem mintha nem volna kedvem hozzá, de úgy érzem, hogy más alkotókkal eszmét cserélni munka közben kéne, nem pedig elötte vagy utána, "nyaralás" közben fesztiválidőszakban. A munka jellegéből adódóan elég nehéz összehozni közös alkotást, közös projekt hiányában. És nem két vagy három embernek kéne megszerveznie egy közös projektet, hanem mondjuk huszonkettőnek. Jelenleg pedig örülök, hogy adottak a feltételek a saját szekérhajtásomhoz. - Emlékszem mikor Bp-re költöztem, kábé másfél évig nem is rajzoltam semmit, csak olvastam, és fórumoztam a k.net-en. Amióta ismét aktív rajzolás folyik, igyekszem elkerülni, hogy a saját helyemről gondolkodjak, valami képzeletbeli palettán. A neten mindenütt csak különböző dolgok dobozokba pakolásáról folyik az élet. A képregényes előadásokon néha elhangzik olyan, ami érdekel és kiváncsivá tesz, de többnyire a non-stop okoskodást látom, amik nem rám tartoznak. A meló ennél sokkal egyszerűbb.
- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik… - Az a véleményem, hogy ha az utóbbi mondatot holnap a Blikk címlapján látnánk viszont, akkor egy időre helyrejönne a dolog. Aztán később kéne egy újabb headline. A bummok már csak ilyenek - hamar lapoz utána az ember. :) - Persze, remek lenne ha több fogyna a magyar cuccokból, és frankón bejönne a buli mindenkinek az alkotókon át a terjesztőkig. Jelenleg nem buli, de azért jól el vagyunk látva új olvasnivalóval, és van miből válogatnia minden korosztálynak, ha betér egy könyvesboltba körülnézni. Részemről ez épp jó így. Next!
- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)? - Képregényes rendezvényekre járni egyfajta hóbortos elfoglaltság, amik néha nagyon inspirálóan hatnak, de ha alszom rájuk egyet már csak a pörgés emléke marad utánuk, plusz pár ember akikkel jó érzés találkozni és eldumálni. Főleg a börzéken szoktam magam jól érezni, néha a többi esemény kicsit linóleumszagúnak tűnik. Igyekszem nem "szakmabeliként" látogatni ezeket a fesztiválokat, csupán egyszerű érdeklődőként, ahogy anno elkezdtem. Ezzel a hozzáállással felvértezve úgy látom, a rendezvények megfelelnek annak, amire szánták őket. Azaz különböző emberek betérnek, látnak ezt-azt, és otthagynak egy kis lóvét. Tökéletes!
- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak? - Pár év távlatából egyre inkább hasznosnak gondolom ezt a díjat, egyébként amikor az első pár körben osztották, teljesen feleslegesnek tartottam. Értékelem az elismerést, de számomra inkább csak zavart okozott az erőben. Öt éve valóban nagyon begyorsult a képregényes élet, és ezt meg kellett ünnepelni, hagyományt teremteni. De én magamnak rakom a mércét, bummoktól függetlenül. Végső soron minél több idő telik el, az Alfabéta-díj annál fontosabb lesz, és egyre nagyobb hírértékkel bír majd. Ez tuti.
- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről? - Egyenlőre nem vagyok tagja semmilyen szervezetnek, de figyelemmel kísérem mi az ábra feléjük. Az utóbbi két Pinkhell számban már kezdett formát ölteni az a fajta történetírás, amit sokan várnak tőlük. Az első számokban érdekes felütéseket láttam, de történetnek nyoma sem volt. Kicsit a korai Image Comics hozzáállására emlékeztet az, ami velük történik. Különböző utakat járó alkotók együttműködnek/vagy egymással párhuzamosan működnek és a végeredmény - Pinkhell - kicsit kaotikus lesz. Ami a csövön kifér az jöhet. Ezenkívül nagyon sok rajzoló koma munkája függ más tevékenységektől. Gondolom főleg a reklámtól. De mivel nem vagyok ott, nem szavatolhatom amit csinálnak. Sokan vannak, és különböznek.Valamikor a jövőben talán szeretnék együttműködni velük, de még lila gőzöm sincs, mit akarok tőlük. A Roham magazin esetében sokkal tematikusabb a szerkesztői folyamat, bár ettől függetlenül az is ugyanolyan kaotikus. Lelkesedés az van...
- Az eddig a magyar képregénykiadókat tömörítő Magyar Képregény Szövetség nemrégiben nyitott a képregényolvasó nagyközönség felé, bárki tag lehet, aki támogatni szeretné a hazai képregénykiadás ügyét. A tagok különféle kedvezményekben és exkluzív kiadványokban részesülhetnek. Mit gondolsz erről a kezdeményezésről? - Ahogy tudom, a Képregény Szövetségnek bárki tagja lehet, aki az átlagnál jobban érdeklődik a dolog iránt illetve úgy érzi, hogy le tud tenni valamit az asztalra, elősegítve ezzel, hogy jobban menjen a buli. Ez így szép és kerek, én ha csatlakoznék, azt ezért tenném, és nem az ingyen kiadványokért, vagy a kedvezményekért. Jelenleg nem vagyok tag, de lehet, hogy megfontolom a jövőben. Az elmúlt években rengeteg ember - kiadók/csoportok dolgoztak azon, hogy sok jó cucc kerüljön a kölkök könyvespolcaira, szóval a munkájuk fontos és jár nekik a respekt. Meg az évi 20 pénz tagsági díj sem olyan kibirhatatlan, talán csak annyi a gáz, hogy csigalassan bővül az érdeklődők köre, és többnyire mindig ugyanazokon az embereken múlik minden.
- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni? - A legtöbben akik újságírással vagy műsorszórással foglalkoznak pozitívan állnak hozzá a képregényhez, csak épp nem olvassák őket, így megszerettetni sem tudják közvetlenül az emberekkel. Inkább összegyúrják más dolgokkal amit a tömegkultúrából beszippantottak, és amiről azt gondolják, hogy vágják a témát. Sorozatokkal, mozifilmekkel, játékokkal, zenével. Ennek a katyvasznak a vége az, hogy mindenkinek lesz valami véleménye a dologról, de továbbra sem fog olvasni senki. De ez nem baj, nekem elég ha csak azok olvassák a képregényeimet, akiket érdekel. - A magam részéről úgy általában a nemzetközi "képregényes életet" egy képzelt életnek gondolom, amiből rengeteg ember próbál valódi eseménydús életet csinálni, ilyen-olyan okokból, és eszközökkel a világ különböző pontjain. Számomra az egészben csak az alkotás valódi. Arról a szóról pedig, hogy "média" egy birka jut eszembe, aki még azelött próbál bégetni, hogy más birkáktól megtanulta volna a helyes bégetés csalafinta fortélyait. Egyenlőre semmi közöm hozzá, hogy ki béget és micsodát. Inkább rajzolok. :)
- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét? - Attól függ kiről van szó. Egy laikusnak általában a Bone sorozatot vagy a Blankets kötetet javaslom. Az utóbbit főleg a csajoknak. - Ami pedig a tömegeket illeti, a képregény soha nem fog nagy adagokban lemenni a torkukon, mivel költséges móka és a belemagyarázott okoskodásokkal együtt csak mérsékelten szórakoztató. Az ember a weben szerzi az információt mindenről ami érdekli, és arról is, ami nem. Így a képregényekről is. Az ebédidő közeledtével megelégszik ennyivel, a tartalom pedig másodlagossá válik. Nem kell, hogy olvasson, elég tudnia róla, ha megjelent valami. Egyszerű. - Amúgy egy jó képregényt bárki elfogad ajándékba, vagy ha az utcán az arcába tolod, de hogy fizessen is érte rendszeresen? Felejtsd el! Másrészt rengeteg féle képregény van minden kategóriában. Kázmér és Hubát például az égvilágon mindenki olvas. Mit kéne még azon kívül megmutatni az embereknek? Inkább le kell lassítani őket, hogy értékelni tudják, és gondolkodhassanak rajta. - De hogy válaszoljak egy frappánsat, a legközelebbi Fradi meccsen mindenkinek egy Napirajzot nyomnék a kezébe a lelátón sétálgatva - bónusznak a kereplő mellé.
- Guillermo del Toro számtalanszor hangoztatta, hogy réges-régi álma, miszerint filmet forgat Lovecraft Az őrület hegyei című kisregényéből. Úgy tűnik az álom lassan valósággá válik. Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék? - Ha valamit sokat hangoztatnak, akkor előbb utóbb megjelenik pár opció a témával kapcsolatban. Természetesen vannak tervek a jövőre nézve, de igazából mindegy melyik képregényemen dolgozom, az erőfeszítés ugyanaz lesz, tehát függetlenül a témától, gondolatban mindig több cuccon is dolgozom. Amikor az egyik projekt véget ér gyakorlatilag a következő lélegzetvétellel már tudom csinálni a következőt. De nem vagyok robot, zene az kell minden alá.
- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél? Ki áll a legközelebb hozzád? - Ogami Itto lennék. Mindig résen, bármire készen. Vele különben sem szokott olyan sok minden történni. :)
- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél? - Futaki Attilától sok mindent kérdeznék, korábban is kaptam tőle pár tanácsot, amik hasznosnak bizonyultak. De inkább csak nézném ahogy dolgozik, aztán ha ő akarja úgyis mondana valami okosságot.
James Cameron elmehet a picsába... Ha olyan embert akartok látni, aki tényleg a legjobb a saját területén, sőt, igazi zseni, ám mindezt csendes visszafogottsággal élvezi ki, hát íme a számítógépes játékok istene, akit mindenki olyan ismer, aki az utóbbi 20-30 évben komolyabban foglalkozott a komputerjátékokkal, és aki ezúttal a michigani egyetemen vezetett le egy 48 órás játéktervező-versenyt - miközben ő maga is összerittyentett egy gamét. Gotta love Sid.
Két nap az egész, de már hagyománya van, és a hangulat nagyon jó! Aki tud, menjen. Íme a hivatalos sajtóközlemény:
2010.ápr.23-24-én kerül megrendezésre a VI. Göcseji Amatőr Filmszemle. A filmvetítések mellett, rock-pop és jazz koncert a szabadtéri színpadon, érdekes beszélgetések az alkotókkal, városunk prominens személyeivel az aulában. Csapolt sör és ételfinomságok biztosítják rendezvényünk fesztivál hangulatát. Várunk minden érdeklődőt, ingyenes rendezvényünkre a 25 éves Zalaegerszegi Televízió épületébe, a Kossuth u. 45-49 szám alatt. Bővebb információ és részletes program awww.gocsejfilm.hu weboldalon, és a plakátokon.
Egy döglött alligátort visz a víz, nekicsapja a folyópartnak. Annyi benne az élet, mint Giorgioban (Alessio Boni) a lelkiismeret. A dél-amerikai őserdő nyomott-párás, gatyarekkentő hőségében kiloccsantja bajtársa agyát: a forradalomnak vége, és csak a barátja papírjaival tud hazajutni. Az ideáljai a zöld pokolban töltött éveivel együtt elenyésztek, már csak az Itáliába való visszatérés gondolata foglalkoztatja, egy új élet, az újrakezdés reménye. Hogy ezt milyen eszközökkel éri el, számára édes mindegy.
Persze mint életében minden, ez sem megy zökkenőmentesen, a hazatérés után röviddel lekapcsolja az olasz rendőrség terroristelhárító-osztaga, amelyet a szadista, és ha lehet még Giorgiónál is gátlástalanabb Anedda felügyelő vezet (Michele Placido életének talán leghálásabb szerepében). Giorgiónak két évet kell leülnie, egy réges-régi bombamerényletben való bűnrészessége miatt ítélik el. Szabadulása után egyik ex-rabtársa jól menő lokáljában lesz mindenes.
Az egyik állandó vendég kellemetlen méretű adósságot halmoz fel náluk, és Giorgio, mint mindenben, ebben is megtalálja a maga hasznát: a vendég gyönyörű felesége (Isabella Ferrari) a testét kell adja neki férje számláját kiegyenlítendő. Mikor aztán a lokál tulajdonosa rájön, hogy Giorgio az összes létező módon lenyúlta őt, kiadja az útját, ám még előtte kettőbe töreti a kezét. Így az asszony feletti hatalma is elillan, az ő beteg kapcsolatuknak is vége lesz.
Giorgio epét köp az egész világra, a pitiáner lelke elégtételért kiált, és kivel is lehetne jobban együttműködni a bosszúállásban, mint a velejéig korrupt Aneddával? A zsák megtalálja a foltját, és kettejük gyümölcsöző együttműködése véres bűncselekmények egész sorozatát eredményezi.
Ám legyenek akármennyire elvetemültek, idővel a vérrel szerzett pénzbe is bele lehet unni. Giorgio kiszáll, tisztes civil életet szeretne magának, ártatlan, gyönyörű nőt, akinek sejtelme sincs arról, micsoda szörnyhöz ment feleségül. És mivel az életben nincs igazság, mindez összejön neki. Csakhogy Anedda rátalál, és megkéri egy utolsó szivességre...
Michele Soavi Arrivederci amore, ciao című filmje tematikus továbbgöngyölítése a rendező 1993-as remekművének, aDellamorte Dellamore-nak. Mi lehet a férfi szerepe a hipermodern korban, amikor a romantika, a becsület és a hasonló tiszta értékek már szinte csak felszínes patinaként léteznek? Francesco Dellamorte még az ideálok embere volt, aki tiszta célokat kutatott, vagy legalább is a valódiságukat; Giorgio Pellegrinit az élet már megszabadította a tévképzeteitől, sőt szinte minden olyasmitől, amitől őt még embernek lehetne nevezni. Szikár szociopataként születik újjá, bújik elő a dzsungelből, aki kihasználja azt, hogy embertársai esetleg még rendelkezhetnek nehány illúzióval.
Mikor a film utolsó félórája szinte kamaradarabbá szűkül, Giorgio és menyasszonya, Roberta (Alina Nadelea) macska-egér harcára korlátozódik, a férfi kétségbeesett igyekezettel próbálja hazugságok és mindenféle cselvetés által elhitetni kedvesével, hogy ő mégsem az a rablógyilkos, amelynek a bizonyítékok mutatják. Abba bukik majdnem bele, hogy értékrendet fabrikál magának, és illúziót az elérhető boldogságról, ám Soavi jéghideg, cinikus filmjében ilyesmivel csak a lúzerek hitegetik magukat. Az utolsó pillanatban észretér, és elveti azt, amiben olyan igazán sohasem hitt.
Akinek a Polip, becíhungzvájze Cattani felügyelő az olasz maffia elleni sikertelen szerencsétlenkedése kedves gyermekkori emlék, az semmiképpen ne adja a fejét erre a filmre, ugyanis ideáljai romba dőlnek: Placido olyan aljas szemét geciként hozza Aneddát, hogy egy Jack Nicholson is csak órákat vehetne tőle. A főszerepet játszó Alessio Boni kígyószerű, delonos hidegsége tökéletes: Giorgio kiismerhetetlensége, majd lelke álarcának kis híján való széttöredezése pontosan ilyen szinészt kíván.
A szenzációs fényképezés révén Soavi, Argento egykori asszisztense, Giovanni Mammolotti operatőrrel együttműködve egységes és eredeti képi világot teremt. Gyönyörű fahrtok, átgondolt, fantáziadús kompozíciók adnak a kegyetlen történetnek intenzív, feszes keretet. A zenét jórészt hatvanas évekbeli klasszikusokból válogatták össze: Caterina Caselli fülbemászó címadó dala mellett érdemes kiemeli Adamo La notte című slágerének a lokál belsejét feltérképező montázsra való rávetülését: kép és hang ilyetén, hátborzongató-gyönyörű együttesével manapság ritkán találkozni. De ez a legkevesebb, amit a Pupi Avati mellett legjobb európai rendezőtől, Michele Soavitól elvárhat az ember.
Újabb szép példája született a különféle popkulturális médiumok közötti átjárhatóságnak - vagy, kevésbé elegánsan fogalmazva, Hollywood újabb szobrot épített az amerikai szórakoztató-ipar ötlettelenségének. A titánok harca (Clash Of The Titans) ugyanis bár alapvetően az azonos című 1981-es fantasztikus film újrafeldolgozása, mégis több vonatkozásban sokkal inkább emlékeztet a God Of War című videojáték-sikerszériára (nagyon konkrét jelenet-nyúlásokra kell itt gondolni), melynek legújabb képviselője túl van egymillió eladott példányon a PlayStation 3 konzolon. Márpedig, mivel a Prince Of Persia nyomdokain haladva várhatóan ez a játék is megfilmesítésre kerülhet a közeljövőben, a kisördög azt súgja az ember fülébe, hogy A titánok harcának a piac kegyetlen törvényei szerint muszáj volt beelőznie az amúgy éppen a saját '81-es filmes eredetijéből építkező God Of War játék-adaptációt... Welcome to the jungle!
Sajnos nem ez az egyetlen pofátlan nyúlása a filmnek: az Argos városát megvédeni induló, sokszínű tagból álló és érdekszövetséget kötő maroknyi csapat egy az egyben a Gyűrű Szövetségének felel meg, a halálig hősies küzdelmet bemutató patetikus képsorok és a szánalmasan hiteltelen, a jellegzetes nagyvállalati életérzés részeként világszerte elterjedt, de még mindig nagyon amerikai ízű motivational speech-jelenet a 300-at idézi, a jósnő-szörnyek tenyérben ülő szemgolyója pedig a Faun labirintusát, de nem maradhat el a Trójából és más történelmi filmekből ismert ókori demokrácia-példázat sem, amelyet szandálba és tógába öltözött egydimenziós karakterek prezentálnak.
Itt van tehát egy történet, melynek az alacsony sorból induló, de hőssé váló és a fullos félisten-modellcsajt is bezsebelő self-made man főhősétől kezdve az összecsiszolódó (félelmüket, büszkeségüket legyőző) csapattagokon át a "how to fight like an expert for dummies" ezerszer látott jelenetéig egyetlen váratlan és előre nem megjósolható eleme sincsen. Van továbbá egy, "The Rock" Sziklánál vagy Steven Seagal-nál alig több arcjátékra képes főszereplő (akinek legnagyobb járulékos érdeme, hogy játszott az Avatárban és így becsalogat egy csomó nézőt, na meg hozzá van szokva a zöld fal és zöld bábuk előtti felvételekhez), meg néhány tehetségesebb, ám merev és illogikusan viselkedő karakterekbe börtönzött színész (Ralph Fiennes és Liam Neeson, aki lejjebb adott igényeiből, és Jedi után már csak főistent játszik). Mit lehet ezekkel kezdeni?
Bármit! Ma, az Álomgyárból Pénzgyárrá avanzsálódott Hollywoodban már úgyis az a tét, hogy beül-e elég néző legalább egyszer a filmre, hogy megtérüljön a rengeteg CGI borsos ára. És be fog, mert csábítanak a monumentális harcjelenetek, meg persze bizsergető az újra felkapott 3D-s technológia is, az Avatár farvizén sokan el tudnak evickélni.
Igaz ugyan, hogy James Cameron rengeteget energiát ölt imádott gyermekébe, igaz, hogy több száz embernyi stáb dolgozott évekig azon, hogy Pandora valóban tökéletes illúzióját kínálja a - nem is létező - valóságnak, A titánok harcáról pedig csak menet közben döntötték el, hogy 3D-s mozikban fogják vetíteni, de hát azok a nézők, akik csalódottsággal fogják szemlélni a legfeljebb két-három különböző síkban levő papírmasé figurák látványát, melyek leginkább a karácsonyi, kinyitható, kartonból készült minibetlehemeket idézik (két és fél dének szokták ezt nevezni), azok már úgyis kifizették a belépődíjat...
A néző pedig, jobb híján, nézi a Sam Worthington-nél is faarcúbb (haha) sivatagi szörnyvarázsló-dzsinnpredátorokat ((R) by Santito) meg a Krakent, ami pontosan addig néz ki ijesztően, amíg ki nem jön a tengerből, és azon gondolkozik, miközben a sok félszívvel odakent digitális effekt ömlik a képébe, hogy itt róla bizony megint megfeletkeztek a nagy hűhőban.
A Fészek Klub most induló vetítéssorozata mögé teljes mellszélességgel odaállunk: olyan filmeket szeretnének vetíteni, amelyek nem untatják halálra a nézőket. Első adagként a zseniális Shane Black filmjeit nyomják le, akinek stílusa ugyebár meghatározta a nyolcvanas évek végének, a kilencvenes évek elejének amerikai akciófilmjeit. A részletes műsort lásd a mellékelt képen - menjetek el minél többen! A vetítéseket egy-egy magyar forgatókönyvíró vezeti be.
...és eljött a vég: befejeződött a Titanic Filmfesztivál. Most következne egy rövid felsorolás látogatottsági statisztikából és más számokból - ettől eltekintenék. Következzenek a nyertesek, akik közül alig egyet-kettőt találtunk el.
Mint minden évben, most is volt közönségszavazás, amelynek győztese A fantasztikus Róka úr lett - mi is szerettük Wes Anderson filmjét - második a Hátralévő életed első napja lett, a harmadik pedig A Vörös Kápolna című dokumentumfilm - erre sajnos nem kaptam jegyet, pedig nagyon szerettem volna látni. Úgy látszik nem múlhat el fesztivál diákzsűri nélkül, az ő díjukat az Elly története kapta - idézhetném az indoklást a miértekről, de még én sem értem a végére a megfejtésnek.
A háromfős nemzetközi zsűri, Nick James, Tiina Lock és Gothár Péter A bőrön is áthatol című filmnek adta a Hullámtörők díjat - majd ezek után következett a díjátvétel rendkívül kínos aktusa, amikor a film rendezője, Esther Rots az interneten keresztül köszönte meg a zsűrinek és a közönségnek - mellette volt a film zeneszerzője, Dan Geesin, aki egy "Néha összevizelem magam, ha nevetek" feliratú pólót gondolt alkalomhoz illőnek. Az estét és a fesztivált Az út zárta - amivel kapcsolatban ugyanolyan vegyesek az érzelmeim, mint az eseménnyel kapcsolatban: igaz, még mindig ez az egyik legjobb fesztivál az országban - de valahogy úgy érzem, évről évre kevesebb filmért éri meg eljönni rá.
Cronenberg lassan húsz éve nem rendezett horrort, rajongói mégsem pártolnak el mellőle, ami jórészt a kanadai auteur kiszámíthatatlanságának köszönhető. Nemcsak témaválasztásai bizonyulnak érdekesnek, de az is, ahogy ezeket a látszólag teljesen különböző történeteket feldolgozza. Vajon aKarambol fetisiszta szoftpornó volt vagy apokaliptikus vízió? Az eXistenZ szatíra vagy médiakritika? Számos könyv próbálja megmagyarázni a hírhedt „Cronenberg-project”-et, a rendező életművét, és egyiknek sem sikerül: a filmjei lényege kicsúszik a kritikusok ujjai közül.
A History of Violence helyszíne szintén egyedi, legalább is cronenbergi szempontból: egy álmos, unalmas amerikai kisvárosban találjuk magunkat, az Egyesült Államok „heartland”-jének közepén, ahol soha semmi nagyszabású nem történik, és a lakóinak éppen ez kell. Tom Stallnak (Viggo Mortensen) is megfelel a középosztálybeli tespedés: ő a helyi étterem tulajdonosa, mindenki kedves ismerőse, két gyerek apja, aki húsz éve él boldog, (mert?) eseménytelen házasságban.
Csakhogy egyetlen este, sőt, néhány perc alatt kifordul tengelyéből a teljes léte: két mindenre elszánt bűnöző ki akarja rabolni az éttermet, és a jelek szerint az ott tartózkodókat is rövid úton eltennék láb alól. Tom reflexszerűen cselekszik, támad, és szó szerint kivégzi a rablógyilkosokat. Az országos média hírszárnyaira veszi a kisváros hősét, pedig Tom ezt szerette volna a legkevésbé.
Néhány nappal az éttermi mészárlás után egy feketébe öltözött, hátborzongató alak, Carl Fogarty (Ed Harris) sétál be Tom életébe. A félszemű férfi azt állítja, hogy Tom a kisváros lakói előtt elhallgatta személyazonosságát, és valójában egy volt gengszter, Joey Cusack, aki nem mellékesen Fogarty szemét is kikaparta egykor. Fogarty megpróbálja rávenni Tomot valódi személyisége újbóli elfoglalására, és a visszatérésre a nagyvárosba, bátyjához, Philadelphia gengszterfőnökéhez.
Bármelyik rendező egyszerű akciófilmet fabrikált volna a történetből, de Cronenberget a problémafelvetés érdekli. Mit akarunk az élettől, kik akarunk lenni, és a kettő egyesülése: kivé kell válnunk ahhoz, hogy elérjük, amit szeretnénk? Tom fia (Ashton Holmes), bár megpróbálja, képtelen beilleszkedni a kisvárosi miliőbe, annak ellenére, hogy a társadalmi elvárásokat és apja tanácsait ezek követésére egyaránt betartja. Csakhogy amikor kénytelen konfrontálódni a ténnyel, hogy apja az erőszak által válik hőssé, ráébred, hogy egyrészt Tom középosztálybeli kivetülése csak álca, valamint hogy az általános társadalmi morál szolgai követése valószinűlg mégsem a járandó út céljaink elérése érdekében (hogy Cronenberg szintén osztja ezt a vélekedést, azt maga sem rejtette soha véka alá.)
Az identitásválság kezelésében Cronenberg szintén mester, és a témát pl. Lynchnél (Lost Highway) sokkal okosabban viszi filmre. Fogarty nem tágít, állandóan Tom nyakára jár, mint egy kígyóbűvölő, úgy próbálja (fenyegetés, zsarolás segítségével) előhívni a férfi valódi énjét, amely a hurok szorulása okán lassan valóban megmutatkozik. Vajon tényleg csak pusztán reakció ez a krízisre, vagy az emberkígyó nagyon is boldog, hogy levetheti hamis bőrét? Cronenberg a társadalom által reánk kényszerített szerepek képmutató természetét kritizálja – a különböző álcák személyiségfacsaró hatását, amely alatt az igazi, a civilizáció által megvetett brutális én csak a lehetőségre vár. És amikor Tom (pontosabban akkor már Joey) visszatér az anyaméhbe (bátyja, akit William Hurt alakít, házának belseje vérvörös és kényelmes és hívogató és puha), akkor lesz csak igazán nyilvánvaló, miért illik bele a History of Violence a Cronenberg-projectbe…
Az erőszak kérdése, pontosabban az erőszak alkalmazásának kérdése a rendező filmjeiben még sosem került ennyire előtérbe. Tom csapdába kerül: ha nem folyamodik erőszakhoz, a szerettei bánják, ha viszont bepiszkolja a kezét, felfedi saját magát (több szempontból is.) Tudatosul benne, hogy mind fenevadak vagyunk, csakhogy a végső túlélés nem ezen múlik: a legfontosabb, hogy a kevés valóban fontos civilizációs értéket, szeretteink iránti törődésünket az ID-vel valamilyen egyensúlyba hozzuk. Az erőszak néha elkerülhetetlen, de nem mindig rossz. Használhatjuk elnyomásra vagy védelemre – és ez a legelemibb, ez dönt ember-voltunkról. A lényegünk, mélyen.
Rohamléptekkel közeledik a 17. Titanic Filmfesztivál vége - de a Geekz egyszemélyes hadteste tartja magát és nem pihen - hacsak nem fogják kedves, fehér ruhás emberek elvonszolni egy megfelelő egészségügyi létesítménybe. Hogy így hogyan fogok gépelni, az fontos de nem megoldhatatlan probléma. Mai merítésünkben egy dán börtönthriller, egy izraeli dráma és egy amerikai antiromantikus film található.
Az R nyomasztó helyen játszódik. Főhőse, Rune késelésért kapott büntetését tölti a börtönben, ahol próbál nem feltűnni senkinek, nem avatkozni bele senkinek a hatalmi játszmájába. Persze ez egyáltalán nem sikerül neki egy olyan helyen, ahol szigorú hierarchia és pontos adok-kapok alapján zajlik az élet. A fiúnak idővel sikerül kedvezőbb pozíciót kiharcolnia ügyességével - a kétharmadnál érkező csavart pedig nem árulom el. Nemcsak a helyszín ahol játszódik nyomasztó, az egész film is az - viszont rendkívül idegesítő zenét sikerült szerezni hozzá, ami időnként alapvetően öli meg az élményt. A szereplők nagyon eltaláltak - egyikük társaságában sem szeretnék néhány percnél többet eltölteni - és az atmoszféra is végig feszült. Ismét egy érdekes thriller skandináviából.
Az Érzelmi pótlék című izraeli dráma egy olyan 30-as fiatalember életébe enged bepillantést, akinek problémái vannak a nőkkel. Nem egyszerűen önbizalomhiányos, hanem egyszerűen retteg az intimitástól. Eli - a főhős - ezért különleges terápiára jár. Nálunk szinte teljesen ismeretlen, de az óceán túlsó felén elterjedt a helyettes, vagy partnerpótléknak nevezhető szexuális terápia - ennek során Hagarral, a helyettessel gyakorolják a kapcsolat és az intimitás velejáróit. Ha valaki ennyire bezárkózik, mint Eli, annak komoly oka lehet - és ez a végére kiderül, felborítva egész világát, sőt a családjáét is. Az ötvenhét perces film a Titanic legrövidebb filmje - talán azért, mert nem sok minden történik benne. Az elején még úgy tűnik, hogy a szexualitás mellé egy kis fojtgatás is kerül, de ez a túlerőltetett vonal később érthetetlen módon teljesen eltűnik. Érdekes a szituáció, de Tali Shalom Ezer filmje nem jut annál tovább, mint hogy felvesse a problémákat és megmutassa a főhős különös világát - de hiányzik a folytatás, hogy vajon mihez kezd ezek után - ez már érdekes lenne.
Végezetül egy újabb amerikai független film a modoros, álproblémákkal terhelt fajtából: a Szép kis szakítás egy a huszas éveikben járó fiatal párról szól, akik elunva egymás társaságát úgy döntenek, szépen lassan együtt számolják fel kapcsolatukat - ez azonban koránt sem olyan egyszerű dolog. Szemlátomást a két alkotó-főszereplő terápiás céllal készítette ezt a filmet, de a katalógusban olvasható hízelgő összehasonlításokkal ellentétben (még hogy az Y generáció Annie Hallja. Egyáltalán: mi az az Y generáció?) a film modoros, unalmas és cseppet sem vicces - nehezen is fogadja be az ember New York fiataljainak hétköznapi súlyos gondjait, főleg nem a korábban látott szenvedéssel teli háborús filmek után. Lehet, hogy ha adok a Szép kis szakításnak még egy esélyt, akkor nem leszek ennyire borúlátó - de érzésem szerint ha a Titanic-on szereplő alkotásokból kellene értékelni az amerikai független filmet, akkor elég nagy bajban lennénk.
A 17. Titanic Filmfesztivál napjai meg vannak számlálva: mint mindig, most is az utolsó napokra jutnak az igazán elgondolkodtató filmek. Tartsanak ki, Kedves Olvasók, nincs sok hátra. De ami most jön, az rázós lesz.A mai nap a komoly hangvételű filmeké: halál és mészárlás Nankingban, halál és mészárlás egy névtelen afrikai országban és halál Jeruzsálemben.
Az Élet és halál városa a harmincas évek végének Kínájában játszódik, amikor is az előrenyomuló japán hadsereg elfoglalja az akkori fővárost, Nankingot. Az ostrom kezdetén lépünk be a történetbe, majd egy japán katona, a német nagykövet egyik asszisztense és egy, az ostromban harcolt és az azt követő mészárlást túlélő kínai kisgyerek szemein keresztül láthatjuk az ázsiai hadszintér egyik legkegyetlenebb epizódját. Monumentális és letaglózó a film: nem csoda, hogy Japánban kiverte a biztosítékot, válogatott kegyetlenkedéseket, nemi erőszakot és rengeteg halált láthatunk. Az első húsz perc csatajelenetei mellett A hős alakulat csak a gyertyát tarthatja reszkető kézzel: fekete-fehér, kézikamera és az ember rögtön a fülében érzi az adrenalin pezsgését. Aztán nagyon gyorsan el is szégyelli magát: a japánok halomra ölik az elfogott kínai katonákat, megrázóak a képek, amikor ameddig a szem ellát nem látunk mást, csak holttesteket. Körülbelül öt-tíz percenkét érkezik egy nemi erőszak, vagy más, borzasztó, megalázó és rettenetes cselekedet - és a film két és egy negyed óra hosszú. Látszik, hogy a körülbelül háromszázezer áldozatot követelő nankingi mészárlás milyen mély, és máig nem felejtett sebet ejtett Kínán.
Ha ez nem lenne elég, akkor tegyünk egy kis kitérőt a jelen Afrikájába, ahol egy meg nem nevezett országban dúl a polgárháború. Emberek menekülnek platós teherautókon, bicikliken, meg ahogy tudnak, gyerekkatonák szaladgálnak AK-47-essel a kezükben, amely nagyobb, mint ők maguk. Ebben a milliőben próbál a White Material főhősnője, Maria minden figyelmeztetés ellenére a kávéültetvényén maradni és betakarítani a termést. Hogy igazából mit keres még Afrikában, amikor senki sem látja őt ott szívesen, az nem derül ki a filmből, maximum a katalógus nyújthat némi támpontot: otthonának érzi azt az országot, amelyet már senki nem mer sajátjának tekinteni. A kézikamerás, modoros, időnként nyaralási videónak kinéző filmben ismerős arcok is feltűnnek, a főhősnő Isabelle Huppert, de mellette van Christopher Lambert és Isaach De Bankolé is - érdekes, hogy ezzel a színészgárdával sem sikerült kiváltani semmilyen érzelmet. A film nem mond többet Afrikáról, mint amennyit időnként az esti híradóban ne látnánk egyébként: nagy kár érte.
A végére a Hét perc a mennyországban című izraeli filmet hagytam. Galia, a film főhősnője, aki egy buszrobbantást követően próbálja tovább élni az életét: vőlegénye belehalt sérüléseibe, őt magát pedig csak egy mentős kitartása mentette meg, pedig hét percet a klinikai halál állapotában töltött. Egy évvel az eset után még mindig a történtek hatása alatt van, amikor valaki elküldi neki a robbantás után elveszett nyakláncát. Galia nyomozásba kezd, hogy kiderítse, mi is történt vele egyáltalán azon a napon, - nem emlékszik ugyanis semmire - amikor megismerkedik egy titokzatos férfival, Boazzal. Viszonyt kezd vele, de a lányt körülvevő nyugtalanító jelenések egyre erősebbek lesznek, és semmi sem az, aminek látszik. Omri Givon első nagyjátékfilmje értelmesen és érzékenyen nyúl a témához: finom eszközökkel, nem harsány vagy hatásvadász módon érzékelteti, min megy keresztül egy túlélő - és magát a buszrobbantást itt tegyük zárójelbe, lehetett volna egy sima autóbaleset is - hogyan próbálja meg feldolgozni a történteket és továbblépni. Szép és kedves film így egy kemény nap után.
Csütörtök (tehát ma) délután fél öttől a Tilos Rádióban maga a mindenre elszánt tudósítónk, a bolgár művészfilmektől és a hosszútávú kapcsolatot követelő sajtóscsajoktól sem rettenő Bob Saint Clair fog képviselni minket a Tilos Rádió Free Cinema című műsorában. A téma természetesen a Titanic.
Szerda van, a nap mintha kezdené meggondolni magát, és óvatosan végigsimítja a Rákóczi utat. A sanyarú, szürke művészfilmek után a mai nap az animációs filmeké - de a végére így is jut egy élőszereplős darab.
Kezdjük egy kis misztikummal: az emberiség megteremté a Gépet, amely fellázad ellene és elpusztítja - a Mátrix vagy a Terminátor alapszituációját látjuk a 9 című film kezdő képsorain. A teljesen élettelen, posztapokaliptikus világban rongybaba szerű lények próbálnak túlélni. A legutolsó darab elkészültét teremtője, az öreg tudós már nem élhette meg, így a címszereplő egyedül vág neki az ízlésesen lerombolt városnak - hogy aztán a végére az legyen a tét, kié a jövő. Nem azt mondom, hogy csalódást keltene a 9: a látványvilág nagyon hangulatos, látszik, hogy sokat izzadtak a grafikusok. Sikerült koherens egész világot teremtenie a készítőknek - csak közben senki sem gondolt arra, hogy esetleg valami történetre is szükség lenne. Nem hibáztatom a forgatókönyvírót, Pamela Pettlert - akit egyébként Tim Burton hozhatott a projektbe, ő írta a Halott menyasszonyt - mert nincs semmi baj a történettel, csak annyi, hogy elejétől végig kiszámítható. Iskolapélda, a "Hős útja" dramaturgia minden pontja óraműpontossággal történik. A karakterekre sem vesztegettek sok időt, mind klasszikus, egyéniség nélküli archetípus - sokat elmond, hogy a címszereplő hangja Elijah Wood - és egész fejezetek kerültek át az elmúlt harminc év sci-fi terméséből, legyen az a MacGyver módra Terminátorokat gyártó gép a Világok harcából, vagy éppen a Jedi visszatérből lopott utolsó jelenet - megjegyzem ez nagyon nem kellett volna. Nincs semmi baj a 9-el - csak el kell felejteni a sajtóanyag hangzatos ígéreteit.
A következő film a Kutyám, Jerry Lee... akarom mondani, a Kutyám, Tulipán című J. R. Ackerley nagy sikerű regényének animációs adaptációja: A történet főhőse maga Ackerley, aki kutyájával töltött tizennégy évét meséli el - teljesen hagyományos, mondhatnánk oldschool 2D animáció. Kedves és megindító történet, tele viccesebbnél viccesebb jelenetekkel, az ötvenes évek Londonjával és hamisítatlan brit humorral. Ezek után furcsa belegondolni, hogy a hamisítatlan brit élményt két amerikai, Paul Fierlinger és neje, Sandra rendezése adja. Aki ismeri Ackerley munkáit, annak biztosan tetszeni fog a film - aki még nem, az rögtön kedvet kaphat hozzájuk. Mindenképpen érdemes megnézni, már csak a számtalan, képeken elrejtett poén miatt.
Visszatérve a misztikus vonalra, itt van Simon Fellows filmje, a Malőr csodaországban, ami - nem meglepő módon - Lewis Carroll történetének át-és újragondolása: Alice, az amerikai lányt - miután két öltönyös férfi üldözi - elüti egy taxi Londonban. Itt veszi kezdetét az utazás Csodaországban - vagyis a helyi alvilág köreiben - ahol különös, szürreális alakokba botlik. Mondhatnánk azt, hogy ebben a filmben találkozik Guy Ritchie és Tim Burton - akkor egy kicsit felértékelnénk a filmet ahhoz képest, ami. A rendező, Simon Fellows eddigi, igaz nyúlfarknyi filmográfiájában túlnyomórészt egyenesen DVD-re megjelent Jean-Claude Van Damme filmek vannak. Talán a Malór csodaországban egyfajta kiugrás szeretett volna lenni a kiöregedett akciósztárok világából - annak nem rossz, de még lehetne rajta csiszolni. Időnként meg-meg csillan annak a lehetősége, hogy valami egyedi keveredjen ki a meglehetősen kusza történetből és bonyolultan szerkesztett figuráiból, de sajnos a végére tisztán látszik, hogy itt még a rendező azért nem tart. Várjuk ki, hátha a következő filmje meggyőz arról, a rendező nem csupán a következő Guy Ritchie epigon.
A point’n’click kalandjátékról már sokszor és sok helyütt megírták, hogy halott. Az állítás természetesen túlzó, de az tény, hogy a kilencvenes években élte a virágkorát a műfaj, hogy aztán a múlt évtizedben drasztikus mértékben veszítsen népszerűségéből, és feloldódjon olyan új kezdeményezésekben, mint a MMORPG, vagy az interactive movie (erre példa a nemrég megjelent Heavy Rain). Manapság már csak ritkán jelenik meg tradicionális kalandjáték, és azok is csupán egy kicsiny, de annál lelkesebb szubkultúrát tudnak sikeresen megszólítani. A műfaj kedvelőinek, tehát minden egyes új megjelenés piros betűs ünnepnek számít, és ez hatványozottan igaz a Whispered World esetében. Ugyanis a kézzel rajzolt, tüneményes hátterek a régi idők klasszikusait juttathatják az ember eszébe. A Kyrandia fantáziavilágához hasonló univerzumba kalauzol el minket a játék. A főhőse Sadwick, a bohóc akit a sors a tinédzserkor minden hátulütőjével megvert: önbizalomhiányos, bizonytalan, legszívesebben azon nyomban megszabadulna a vándorcirkuszt üzemeltető családtagjaitól. Ahogy az lenni szokott, mégis egyedül neki van arra esélye, hogy megmentse a világot a végső pusztulástól.
A demó (innen letölthető) több mint biztató, a német játékfejlesztők által kitalált világ amolyan kedvesen melankolikus hangulatot áraszt, az ősz, az enyészet színei az uralkodóak, de azért semmi sincs túl komolyan véve - az aznapra kiszabott házimunka jobban felzaklatja Sadwicket, mint a világvége közeledtének a híre. Az egyedüli veszélyforrást abban látom, hogy a pubertáskorú bohóc szerencsétlenkedései egy idő után idegesítővé válhatnak. A teljes verzióra sem kell már sokat várni: április végére igérik.
A hazai képregényes élet szereplőit megszólaltató interjúsorozatunkban ezúttal a Kalyber Joe, az eddigi legstabilabb és leghosszabb életű magyar szerzői karakter megalkotójára rántottunk fegyvert, hogy megtudjuk mi köze a piaci kofáknak a képregénykiadáshoz és hogyan válik egy spirálfüzet segítségével egy szegedi frissen diplomázott tanárból dzsungel- és sivatagjáró kalandor, valamint arról is lekerül a lepel, hogy melyik kedvenc francia nyelvű fantasy képregénysorozatához készített Pilcz Roland Geekz-exkluzív hommage-t.
- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal…
- Pilcz Roland vagyok, diplomás munkanélküli. :) Ami talán csúnyábban hangzik mint amilyen. Valójában most kapom kézhez a rajztanári diplomámat.... 8 éves kitartó főiskolai kalandozásaim után. Mentségemre szóljon, hogy világéletemben képregényt rajzoltam az iskolapadban, és ez itt sem volt másként. Főiskolai éveim alatt adtam ki képregényem, a Kalyber Joe eddigi öt részét.
- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ?
- Talán a legkorábbi képregényélményeim többek között az Alfa újságban levő Astérix és Willám Will-ek, a Kockás, a Bucó Szetti Tacsik, Fazekas Attila Csillagok Háborúja feldolgozása voltak. De egyébként számtalan kedvencem volt. Garfield, Pókember, Transformers, Spawn... ajajj...
- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ?
- Alapvetően a filmek miatt kattantam be, és valahol a szívem mélyén mindig filmben gondolkoztam az alkotás kapcsán. Ezért nem is vettem olyan túl komolyan a képregényezést. Ez segített végülis egy olyan tapasztalat megszerzéséhez, amiben nem a hiperlátványos rajzok voltak a főszereplők, hanem a történetszövés. Mindig nagy rajzos hírében álltam, de önmagában sosem éreztem a rajzot célnak. Inkább egy eszköznek.
- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ?
- Nagy gatással volt rám a korai években testvérem, aki maga is rajzolóként kezdte. Sokkal jobb volt mint én, és ezért pofátlanul másoltam őt, ami kiváló hatással volt a fejlődésemre. Később különböző népszerű képregény- és popkultúrális hatások értek, mint a Dragon Ball vagy a Spawn... szerintem ezeken a korszakokon a 90-es években minden kezdő képregényes átesett, és - szerencsés esetben - egy idő után a tapasztalat birtokában tovább is állt tőlük.
- Muszáj megemlítenem az első Amerikajjji’ képregényemet, amit tesómmal 97-98 körül rendeltünk. Ez a Star Wars – Heir to the Empire első füzete volt. Megváltoztatta az életemet. Olivier Vatine rajzai egy olyan világot tártak fel előttem, amiről addig nem is sejtettem, hogy létezhet. Akkor még persze nem tudtam, hogy mekkora szerencsém volt, hiszen a sors úgy akarta, hogy az első amerikai képregényem valójában francia alkotók munkája volt, egy olyan stílusban, mely kuriózumnak számít kint is. Én akkor azt hittem, hogy ez lehet ott az átlagszínvonal, de valójában a jéghegy csúcsa ért ide a tengeren túlról.
- Ezután Vatine stílusát másoltam rendíthetetlenül. És bár örök elégedetlen voltam, utólag látva kalapot emelek az akkori énem előtt, mert zsenge korom ellenére elég magas szintre fejlesztettem azt a stílust. A Kalyber ettől egy gyökeresen más irány volt minden szempontból. Ott csak a történetre koncentráltam, igazából egyátalán nem vettem komolyan. Mintha két külön hobbi lett volna. Végül ugye beleszerettem a Kalyberbe, de a mai napig mintha az egy más dimenzió lenne.
- A munkamódszerem megint megérne egy misét :) Dióhéjban : Kialakul a fejemben az ötlet, a sztori alapjai, és ezt azonnal leskiccelem, összeírom. Ez olyan 70-30 arányú rajz és szöveg. Ebből egy spirálfüzetnyi massza lesz (a Kalybereknél az első rész pl 2db spirálfüzetet töltött meg. Hozzá kell tenni, hogy már akkor sokat terveztem a későbbi részeket is). Ezt a masszát kivonatolom egy ún. forgatókönyvbe, ami egy olvasható vázlatverziója lesz a végleges anyagnak. Ez alapján kezdem a rajzolást. Klasszikus módon, ceruzával, majd tussal, végül számítógépen megy fel a szín és a szöveg. Nem használok semmi különleges anyagot. Ma már olyan jó kis golyóstollakat lehet kapni, hogy a csőtollamat is szegre akasztottam. Öregvagyokémmáahhoz... Egy Vatine-jellegű stílus persze lehet hogy többet kívánna, de a Kalybernél egyszerűbb vonalas rajzokat készítek, amihez szuperül megértjük egymást ezekkel az eszközökkel.
- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ?
- Hű, vegyük sorra : Rendszeresen olvasni, a nem-képregény kategóriában nem is olyan régen kezdtem csak el. Az utóbbi pár évben lett nagy kedvencem Rejtő Jenő és Jules Verne. Rendíthetetlenül gyűjtöm az összes könyvüket. Rejtő humora és stílusa óriási hatást tett rám. Vernénél inkább a konzervatív/romantikus énem éli ki magát. Nagyon szeretem az 1800-as évek hangulatát, és tervezek is ebben alkotni. Talán még korai erről beszélni, de a fiókban (és az agyamban) érlelődik egy steampunk-jellegű képregényem.
- Na azért olvasok "komolyabb" dolgokat is. Imádom Kurt Vonnegut írásait, Hellert, Goldingot, Hemingwayt. Oly sok a jó könyv és oly kevés az idő !
- Képregényeket nem fogyasztok annyit mint lehetne. Scaneket gyakorlatilag nem olvasok, így van néhány sorozat amit minden áron beszerzek. Imádom pl a Donjon (Torony) sorozatot amiből az összes angol kiadás megvan. Sajnos az eredetitől kissé le van maradva (12 kötet / 24 albumnyi lesz most tavasszal), de még így is meglepő, hogy Amerikában egyáltalán megy a széria. Gyűjtögetem még a legtöbb Star Wars kiadást, kedvencem a Knights of the Old Republic, mely szerintem nem csak a Star Wars, hanem az általános amerikai mainstream között is egy nagyon erős anyag. De szeretem még a Blueberryt, Blacksadet, Largo Winchet, Astérixet...
- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai?
- Sok korszakon túl vagyok már, amit nem sajnálok annyira. Életem egy nagy fordulópontja volt, mikor végleg letettem a voksom a „profi” képregénykészítés mellett kb 2003-ban. Onnantól elkezdődtek a publikálás évei. Először 2005 elején az Angyali Béke, ami egy jó bemutatkozás volt (Az Új Galaxis antológia 5. részében). Majd már abban az évben a Kalyber 1. Ez elég nagy dolog volt számomra. Megjelent a képregény amit akkor már 10 éve csinálgattam… kézben tartani a saját megjelent műved nem utolsó érzés. Idén, ha minden jól megy, már a hatodik és hetedik kötetemet is kézbe vehetem.
- Most éppen talán egy új korszak kezdeténél vagyok. Vége a sulis éveimnek (8 évig boldogítottuk egymást a Szegedi Egyetemmel). Tanári diploma a zsebben, közelebb a harminchoz mint a húszhoz… hát csak semmi pánik! A java még – remélem – most jön.
- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ?
- Mindenképp az olvasók személyes véleménnyilvánítása. Fesztiválokon rendezvényeken mindig vannak újabb arcok, akik megszólítanak, és elmondják, hogy mennyire tetszett nekik a képregényem. Mintha mindegyik véleményből a saját lelkesedésem egy szelete tükröződne vissza. Amikor már végképp elöntene az elkeseredés, hogy ez egy zsákutca, valahogy megtalál egy pozitív visszajelzés, ami hihetetlen energiákkal képes feltölteni. Mint a sivatag egy kiadós eső után - kivirágzik. Ott vannak a magok, a virágok, csak elő kell őket csalogatni.
- Na tessék, máris mennyire elragadtattam magam. :)
- A szívednek legkedvesebb műveid ?
- Hát a régi Kalyberek még 1995/96-tól, azok örökre az első helyen lesznek a szívemben. Ugyan ezek csúnyácskák, gagyik, komplett elmebetegek, de számomra a legértékesebbek. Tesómmal időről-időre újraolvassuk őket és már a poénok, részletek szállóigeként épültek bele a mi kis mikrovilágunkba. Ez olyan egyedi kincs, amit nem lehetne már pótolni.
- De persze (főleg ahogy örexünk...) egyre szentimentálisabban gondolok vissza a megjelent Kalyber képregényekre is. Már fél évtizede, hogy kijött az első rész. Ez volt ugye az első önálló kiadványom, amire hibái ellenére is büszke vagyok. Emléxem rá, mikor kilenc hónappal a születése előtt elkezdtem rajta dolgozni, és mikor elhoztam őt a nyomdából, heheheh! :)
- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ?
- Hát, időről-időre felmerül bennem egy Kalyber-szünet, amit végül bizonytalan időre elnapolok. :) Jelenleg két Kalyber kiadványon is dolgozom. A sorozat hatodik része remélem idén ősszel már meg is jelenhet. De még előtte készülök egy kis meglepivel is.
- Még két nagy sztorit akarok mindenképp bemutatni (ami legalább 4 füzetet tesz majd ki), aztán’ talán jöhet egy kisebb szünet. De Kalyber volt van és lesz. :) Nem tudom abbahagyni. Biztos vagyok benne, hogy életem végéig el fog kisérni, mert még a gyerek vagy fiatalkori elképzeléseim nagyrészét sem valósítottam meg. Hosszú távon gondolkodok. Ez volt az alapvető célom, és emellett kitartok a továbbiakban is.
- Persze szeretnék más dolgokat is csinálni. A lelkesedés végtelen, az idő és energia véges. De meglátjuk. A steampunk tervem mindenképp megvalósítom egyszer. Ezen kívül vannak egyéb mozgolódások, amikről egyelőre nem is érdemes beszélni.
- A Kalyberből lesz még strip, vagy végleg eldőlt, hogy szélesvásznú kalandok felé vezet az útja ?
- Nem különösebben szívem csücske a dolog, de soha nem mondanám, hogy nem lesz több strip. Sőt, hamarosan nyomtatásban is olvasható lesz az eddigi összes. Ezek általában a normál köteteket szolgálják ki. Ha van egy-egy újság/felület, ahová elfér, akkor sosem habozok kihasználni a lehetőséget a megjelenésre. Nyomulni kell, ezen nincs mit szégyellni. Ez egy jó lehetőség arra, reklám híjján, hogy az emberek orra elé tegyük a figurát. Ugyanakkor veszélyes is, ha ezzel azonosítják a címet. Ezért ahol csak lehet, elmondom, hogy ezek csupán non-canon kiegészítései az egészestés történeteknek. Nem kell őket komolyan venni.
- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ?
- Mint említettem, most fogom megszerezni a diplomámat. De nem valószínű, hogy a tanári pályát választom. Alapvetően nem lenne ellenemre, de a jelenlegi állapotok ez ellen dolgoznak. Egy ideje szabadúszó grafikusként tevékenykedek. Ez jelent storyboardot, képregényt, illusztrációt, kiadványszerkesztést meg kilátástalanságot minden mennyiségben. Bízom benne, hogy ez most már pozitív irányba fog változni...
- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ?
- Ugye Olivier Vatine örök kedvenc és egyfajta példakép marad. Kedvelem még Joann Sfar és Lewis Trondheim lazaságát.
- Magyar alkotók szempontjából vannak még hiányosságaim, de úgy érzem, egyre több tehetséges ember bukkan fel a szó szoros értelmében. Egyesek idő előtt már szerzői kiadványokkal csápolnak, mások 30 után mesterműveikkel a fiókjukban pironkodnak. Az a jó, ha a tehetség és az elhivatottság valahol kiegyenlíti egymást. Ez nem mindig van így. Dehát a jelen helyzetben hiába vagy szuperjó, ha nem vagy elég tökös az érvényesüléshez. Na, máris eltértem a kérdéstől.
- Ha már Sfar : neked hogy tetszett a magyarul is megjelent Rabbi macskája és a Kis herceg adaptáció ? Utóbbi eléggé megosztotta a rajongóit…
- Sajnos a Kis herceget még nem olvastam. A Rabbi macskája nem eccerű'. Viszont tökéletes iskolapéldája, hogy hogyan NE adjunk ki képregényt ma Magyarországon. Én nagyra becsülöm a kiadót a bátorságáért, bár szerintem különbséget érdemes tenni bátorság és felelőtlenség között. Ok, ennek semmi köze a Toronyhoz, de ha csak azt nézzük, hogy ez a sziporkázó humorú, széles rétegek által fogyasztható zseniális képregény az első résszel – őszinte sajnálatomra – megbukott kishazánkban, akkor hogy gondolhatja valaki, hogy ez az elvont, első látásra gyerekkönyvnek tűnő, mégis 14-es karikával (joggal) ellátott képregény majd full-color, keményfedeles kiadásban, háromezerhétszázötven forintért (!!!) nem lesz írtózatos bukás !? A kiadvány eredetileg 2920 Ft-ba került, majd ezt ragasztották át 3750-re. Én ezt a kötetet közel 90%-os kedvezménnyel vettem meg végül, vagyis 500Ft-ért. Nyilván sosem lesz folytatása magyarul, ami pedig azokkal kitolás, akik ennyi pénzt költöttek a kötetre. Most kérdem én, nem lett volna ésszerűbb alábbadni, és mondjuk kiadni feketefehér, puhafedelesben, esetleg integrált kiadásban, ha már ennyire szívügyük a történet ? Ez fél napos tájékozódás kérdése lett volna. Jó dolog a szarvasgomba, de a falusi közértre rábüdösödik.
- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe ?
- Kb 2003-ban vettem fel az első kontaktokat ilyen téren. Volt egy kreatív mozgolódás, amiben részt vettem és már akkor felbukkantak mai "kollégák". Aztán egy ideig újra a magam útját jártam, egészen addig, míg 2005-ben meg nem jelent az Angyali Béke. Később úgy volt, hogy baromi szerencsés leszek, és valaki támogatja a Kalyber teljes kiadását. Emiatt kezdtem egyáltalán bele. Emiatt nyertem hozzá azt a temérdek kitartást. Aztán mikor kész volt az anyag, az egész támogatósdi dugába dőlt. Csakhogy akkor már olyan elszánt voltam, hogy senki sem állhatta a Kalyber megjelenésének útját. Az összes pénzemet, nagyapám örökségét a kiadásba öltem. Akkoriban nagy erőkkel vetettem magam a promo minden formájába. Ez nagyrészt a képregény.net-es ismerkedéseket jelentette.
- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)?
- Hát elsősorban Tomsterrel, akivel már kb 8 éve ismerjük egymást és vagyunk jó barátok. Mivel szegedi vagyok így az ilyen jellegű ismerkedés főként a rendezvényekre korlátozik. Szerencsére kifejezetten jó a kapcsolatom a „kollégákkal”. Szabó Zolival már évek óta „standtestvérek” vagyunk. :) Á, nem is mondok neveket, mert olyan sok jó arc van, és ráadásul utálnék kihagyni valakit. :)
- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik…
- Én már nem gondolom azt, hogy megtorpanna ez a bumm... Hogyha a gazdasági válságban is ennyi új kiadvány jelenik meg, akkor szerintem hacsak nem történik valami nagy változás, akkor ez az eddigi tendencia fog folytatódni. Bár nem lehet tudni, hogy meddig tart még ez a válság, illetve, hogy egyátalán kifelé, vagy befelé megyünk... Mégis, most már érzem elég erősnek a képregényes bázist, hogy a vészharangokat talán nem kell kongatni. Az megint más kérdés, hogy ami eddig volt sincs jól. Sehol sem vagyunk, a piac nem elég, a terjesztés katasztrófa, pénz nincs, kultúra nincs, szóval csak a szokásos: Apokalipszis. Kicsit vörös, kicsit kormos, de a miénk. :)
- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?
- Rendkívüli mértékben. Mindezek nélkül szerintem ott sem lennénk, ahol most vagyunk. A fiatal szerzőknek pedig esélyük sem lenne bemutatkozni, megmutatkozni, az olvasóközönségnek. Mivel általánosan nincs reklám, nincs pénz, nincs igény, így ezek az "intézményesített" támpillérei a magyar képregényes magnak. Már ezekkel meg van teremtve egy állandó kör, egy közösség, ami él, ami dönthet arról, hogy mit választ, vagy mit tart jónak, mert a lehetőség mindenkinek adott, hogy elinduljon. És ez sok ember önzetlen munkája, kitartása, szeretete által jött létre, akiket emiatt köszönet illet. Písz, meg effélék! :)
- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?
- Hehe. Hát ezt nem tudnám megmondani, hogy mennyire figyel oda erre a kemény magon kívül bárki is érdemben. Mindenesetre kell ilyen. Ez is az intézményesítés része. Nyilván egy kialakulófélben lévő dologról van szó, épp úgy, mint maga a hazai képregénykultúra is. Én bízom benne, hogy ezek a dolgok együtt fognak felnőni és beérni, hogy végül egy igazán komoly és akkurátus iránymutatói legyenek a kultúra ezen szegletének.
- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről?
- Nem vagyok tagja. Ez nem egy lázadás részemről, de én általában más dolgokban is a magányos farkas szerepét játszom. Egyedül írok, rajzolok, egyedül intézem a kiadványaim megjelenését, többnyire a terjesztését… Alapvetően nem vagyok híve a túlzott egyesítéseknek. Szeretem, ha a különböző színfoltok a maguk helyén tudnak hatni. Emellett persze jó, hogy van ilyen. Egy saját kiadvánnyal részben azok a képregényesek is bemutatkozhatnak, akik többnyire inkább a grafikusi pályán mozognak, és nem biztos, hogy önálló kiadványba fognának, akár anyagi akár megvalósíthatósági okok miatt. Aki a saját útját akarja járni az pedig nyilván megteheti. Ez választás kérdése.
- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?
- Hu. Hát az nem egyszerű. :) Nem is igazán merném megítélni. Foggggalmuk sincs, hogy mi az a képregény. Az csak egy jobb esetben kuriózum, rosszabb esetben csak egy gyerekes hülyeség. A szegedi képregényfeszt alkalmából eléggé sokat érintkeztem a médiával ez ügyben. Jók a tapasztalataim, mert akit érdekel, az lelkesen követte és kérdezett, ésatöbbi. De ez egy nagy kampány része volt, amit meg kellett csinálni. Önmagától a média magasról letojja a képregényt. Ez kétség kívül a helyzetből adódó evidencia. Ha majd fejlődik a kultúra, talán ez a kérdéskör is változik majd.
- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét?
- Hát a magam részéről próbálok jó dolgokat alkotni. Őszinte nyelven, hangnemben mesélni. És tukmálom a cuccaimat boldog-boldogtalannak. Korábban (most sok ismerősöm el fog mosolyodni az emlékektől) piaci kofaként tukmáltam a Kalt a rendezvényeken. Ezzel mondjuk 10 emberből 6 megállt a standomnál. Amúgy meg mondjuk megállt volna 3-4. Már-már szánalmas kategória, de néha a cél szentesíti az eszközt. Ma már nem vagyok ilyen gátlástalan. Már adnom kell az imidzsemre! :)
- Többször láttalak már Kalyber elmaradhatatlan nyakkendőjével, azt is promóció céljából készíttetted?
- A Kal első részében van rólam egy fantasztikus(an borzalmas) fotó. Na, az egy valódi Kalyber-nyakkendő. Még a kiadás előtt egykéthárom évvel készült ruhafestékkel. Nyilván amennyire elvetemült vagyok, ez adta magát. Később tök jó ötletnek tűnt ez, hogy pólóra nyomtassunk nyakkendőt. Sajnos még olyan fanbázis nincs, hogy lépten-nyomon ilyen pólós embereket látnánk, de azt vettem észre, hogy azoknak is bejön ez, akik nem is tudják, hogy miről van szó. Szóval kellemest a hasznossal. Természetesen ez a tökéletes promóció. :)
- Guillermo del Toro számtalanszor hangoztatta, hogy réges-régi álma, miszerint filmet forgat Lovecraft Az őrület hegyei című kisregényéből. Úgy tűnik az álom lassan valósággá válik. Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ?
- Hát ha megfizetnek, én megcsinálom a Háború és Békét is. :) A viccet félretéve, régebben voltak terveim egy-egy Star Wars vagy Indiana Jones filmet igényesen feldolgozni. Ebben már nem látok fantáziát. Akkor már inkább az eredeti, képregényre íródott sztorik. Egy ilyen címtől ma sem riadnék vissza. Feldolgoznék még sajátosan egy-egy Rejtőt is. Pl a Szőke Ciklon bizonyos részeit kifejezetten láttam magam előtt egy saját feldolgozásban. Verne Némó kapitányát is feldolgoznám egyszer, de csak ha legalább 2 életem volna. :)
- Ha nem képregény, akkor őszintén szólva legszívesebben írnék egy forgatókönyvet az Indiana Jones 5-nek. Illetve a Jurassic Park 4-nek. Ez talán most hülyén hangzik, de komolyan gondolom. Talán nagyhitű vagyok, de ha rámbíznák...! Ó! :)
- Na, a lényeg, hogy Kalyber már nekem olyannyira kinőtte magát az elmémben, hogy a legnagyobb vágyam, hogy úgy haljak meg, hogy mindent megírtam a Kalyberben, amit meg akartam.
- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ?
- Láthatatlan ember van? Az jó volna. Biztos több is. Tudom... Fantasztikus Négyes, de azért csaj nem lennék. :) Ha Kalybert mondanám az nagyon snassz? :) Ezzel most megfogtál. Akkor talán legyen Marvin a Toronyból. Ő jó fej.
- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél?
- Igazából, ha van ilyen, akkor azt szerencsére többnyire van is lehetőségem feltenni. Így most Tomsterhez irányul a kérdésem: "Hát milyen férfi, bazdmeg?"
- Feltételezem ez valamilyen insider joke ?
- Heheh. "Bizony, Jerry!" :) Ez a Dájhárd három (eredeti, káromkodós) szinkronjában van benne, mikor az utcai telefonon egy fejtörőt ad fel meklénéknek Jeremy Irons. A másikat, a bizony Jerry-t pedig kötőszóként használtam egy időben. Többen akartak ezért feketére pofozni, pedig ez is csak Die Hard 3 idézet, mikor az alagútban kérdezi a szállítómunkás McClane-t, hogy meghaltak-e az éppen levesszűrővé lőtt csozék. "Bizony Jerry, attól tartok igen!" :)
Van, mikor az ember kifogja a főnyereményt, és van, amikor az olaszok megerőltetik magukat: az utolsó 2-3 év gyengébb eresztése után az idei udinei fesztivál (április 23-május 1) vetítési terve szenzációsnak ígérkezik (lásd a teljes filmlistát a "tovább" után.) A friss filmeken kívül főleg a Toho-retró az, amitől rámjön a sikongtató lábrázás: Teruo Ishii és mindenféle klasszikus exploitation nagyvásznon! Aaaaaaahhhh... Ráadásul újra a fesztivál vendége lesz Johnnie To. Készítünk majd kompromittáló képeket.
CHINA
City Of Life And Death, LU Chuan, China 2009, historical epic, Italian Premiere Invisible Killer, WANG Jing, China 2009, police thriller, International Festival Premiere One Night In Supermarket, YANG Qing, China 2009, anarchic comedy, Italian Premiere Sophie’s Revenge, Eva JIN, China 2009, fantasy/romantic comedy, International Festival Premiere The Founding Of A Republic, HAN Sanping and HUANG Jianxin, China 2009, historical epic, European Premiere The Message, CHEN Kuofu and GAO Qunshu, China 2009, spy thriller, European Premiere Quick Quick Slow, YE Kai, China 2009, comedy, European Premiere Wheat, HE Ping, China 2009, period action/drama, Italian Premiere
HONG KONG
Bodyguards And Assassins, Teddy CHEN, Hong Kong/China 2009, historical action, Italian Premiere Dream Home, PANG Ho-cheung, Hong Kong 2010, slasher horror thriller, World Premiere Echoes Of The Rainbow, Alex LAW, Hong Kong 2010, melodrama, Italian Premiere Fire Of Conscience, Dante LAM, Hong Kong 2010, cop thriller, International Festival Premiere Gallants, Derek KWOK & Clement CHENG, Hong Kong 2010, action/kung fu masters, International Festival Premiere Hot Summer Days,Tony CHAN & Wing SHYA, Hong Kong 2010, romance, International Festival Premiere Ip Man 2, Wilson YIP, Hong Kong/China 2010, martial arts/action, International Festival Premiere La Comédie Humaine, CHAN Hing-kai & Janet CHUN, Hong Kong 2010, black comedy, International Festival Premiere Little Big Soldier, DING Sheng, Hong Kong/China 2010, period comedy/drama, Italian Premiere Seven 2 One, Danny PANG, Hong Kong 2009, youth drama, European Premiere
SOUTH KOREA
Bandhobi, SHIN Dong-il, South Korea 2009, drama Castaway On The Moon, LEE Hey-jun, South Korea 2009, fantasy/drama, Italian Premiere The Fair Love, SHIN Yeon-shick, South Korea 2010, drama, International Festival Premiere Haeundae, YOUN Je-gyun, South Korea 2009, disaster movie, Italian Premiere Possessed, LEE Yong-ju, South Korea 2009, mystery/horror, Italian Premiere Running Turtle, LEE Yeon-woo, South Korea 2009, police thriller, Italian Premiere Secret Reunion, JANG Hun, South Korea 2010, action drama, International Festival Premiere The Actresses, E. J-yong, South Korea 2009, semi-fictional drama, Italian Premiere WOOCHI, CHOI Dong-hoon, South Korea 2009, superhero action/comedy, International Festival Premiere
JAPAN
The Accidental Kidnapper, SAKAKI Hideo, Japan 2010, comedy/drama, International Festival Premiere Bandage, KOBAYASHI Takeshi, Japan 2010, nostalgic youth music drama, International Festival Premiere The Bugs Detective, SATO Sakichi, Japan 2010, comedy/fantasy, International Festival Premiere Boys On The Run, MIURA Daisuke, Japan 2010, comedy/drama, International Festival Premiere Golden Slumber, NAKAMURA Yoshihiro, Japan 2010, thriller, Italian Premiere Housewife's Afternoon Delight, NAKAHARA Shun, Japan 2010, roman-porno, International Festival Premiere Oh, My Buddha!, TAGUCHI Tomorowo, Japan 2009, coming-of-age comedy, Italian Premiere Wig, TSUKAMOTO Renpei, Japan 2010, comedy, International Festival Premiere Zero Focus, INUDO Isshin, Japan 2009, mystery thriller, Italian Premiere
THE PHILIPPINES
Kimmy Dora, Joyce BERNAL, Philippines 2009, comedy, International Festival Premiere The Arrival, Erik MATTI, Philippines 2010, drama, International Festival Premiere
THAILAND
Dear Galileo, Nithiwat THARATORN, Thailand 2009, teenage drama, International Festival Premiere October Sonata, Somkiat WITHURANIJ, Thailand 2009, romance, International Festival Premiere Phobia 2, Songyos SUGMAKANAN, Parkpoom WONGPOOM, Paween PURIJITPANYA, Banjong PISANTHANAKUN, Visute POOLVORALAKS, Thailand 2009, horror, Italian Premiere Slice, by Kongkiat KHOMSIRI, Thailand 2009, murder thriller, Italian Premiere Who Are You?, Pakphum WONGJINDA, Thailand 2010, psycho thriller, International Festival Premiere
INDONESIA
The Dreamer, Riri RIZA, Indonesia 2009, drama, European Premiere The Last Wolf, Upi, Indonesia 2009, gangster drama/action, International Festival Premiere Identity, Aria KUSUMADEWA, Indonesia 2009, drama, International Festival Premiere
TAIWAN
Monga, Doze NIU, Taiwan 2010, gangster epic, Italian Premiere Hear Me, CHENG Fen-fen, Taiwan 2009, youth romance, International Festival Premiere
VIETNAM
Clash, LE Thanh Son, Vietnam 2009, action, European Premiere The Legend Is Alive, LUU Huynh, Vietnam 2009, martial arts drama, European Premiere
NUDES! GUNS! GHOSTS! THE SENSATIONAL FILMS OF SHINTOHO
BLACK LINE, ISHII Teruo, Japan 1960, thriller DEATH ROW WOMAN, NAKAGAWA Nobuo, Japan 1960, thriller FEMALE SLAVE SHIP, ONODA Yoshiki, Japan 1960, erotic thriller FLESH PIER, ISHII Teruo, Japan 1958, thriller GHOST CAT OF OTAMA POND, ISHIKAWA Yoshiro, Japan 1960, horror GHOST OF YOTSUYA, NAKAGAWA Nobuo, Japan 1959, horror YELLOW LINE, ISHII Teruo, Japan 1960, thriller THE BLOODY SWORD OF THE 99TH VIRGIN, MAGATANI Morihei, Japan 1959, horror CAVE QUEENS, ONODA Yoshiki, Japan 1960, thriller GIRL DIVERS OF SPOOK MANSION, MAGATANI Morihei, Japan 1959, horror THE HORIZON GLITTERS, DOI Michiyoshi, Japan 1961, thriller QUEEN BEE AND COLLEGE BOY RYU, ISHII Teruo, Japan 1960, erotic thriller REVENGE OF THE PEARL QUEEN, SHIMURA Toshio, Japan 1956, erotic thriller VAMPIRE BRIDE, NAMIKI Kyotaro, Japan 1960, horror WOMEN OF WHIRPOOL ISLAND, ISHII Teruo, Japan 1960, thriller
THE REFORMER: PATRICK LUNG KONG AND HIS CINEMA
HIROSHIMA 28, Hong Kong 1974, anti-war feature PRINCE OF BROADCASTERS, Hong Kong 1966, pop youth drama STORY OF A DISCHARGED PRISONER, Hong Kong 1967, action noir TEDDY GIRLS, Hong Kong 1969, youth delinquency social drama THE CALL GIRLS, Hong Kong 1973, dark social drama THE WINDOW, Hong Kong 1968, melodrama YESTERDAY TODAY TOMORROW, Hong Kong 1970, drama
A Titanic Filmfesztivál folytatódik - akárcsak a beszámolóink nektek, első kézből. Úgy tűnik, hogy a mai filmfelhozatal erősen rímel az időjárásra: mindenütt sötétség és depresszió - mindezt azért a végére feloldjuk egy kis perzsa indie-rockkal.
Mai első skandináv filmünk a Látogató a furcsa nevű Jukka-Pekka Valkeapää rendezésében: a főhős egy szótlan kisfiú, aki sánta édesanyjával él együtt egy tanyán. Rendszeresen látogatja apját a börtönben, segít a ház körül - aztán egyszer csak egy idegen érkezik lőtt sebbel, és egy időre ott marad a tanyán. A film első fél órájában egy szó sem hangzik el - a többi részében valamivel több, de az is minek: az egész film egy nagy darab szuggesztívnek szánt idézetgyűjtemény hasonló félig - vagy teljesen - néma filmekből. Persze ahol nincs dialógus, ott van a nyugalom megzavarására alkalmas képi és hanghatás - mondjuk én hangosan felröhögtem, amikor az egyik jelenetben berepült egy holló, elkárogta magát és elrepült. Képileg nagyon kimunkált darab, van benne némi gusztustalanság is - mégsem marad utána más mint egy kis Tarkovszkij utóíz.
A Metropia egy olyan Európába visz el, ami leginkább valamilyen végtelenbe kiterjesztett újpalotai lakótelepre hasonlít: A közeli jövőt Tarik Saleh úgy képzeli, hogy hatalmas földalatti vasútrendszer hálózza be a kontinenst, és mindenkit mindenhol és mindenféle eszközökkel megfigyelnek. Ebben a világban él Roger, az irodai rabszolga, aki saját kisszerű életét próbálja élni, egészen addig, amíg hirtelen egy hang meg nem szólal a fejében - és feltűnik egy gyönyörű nő (Juliette Lewis hangjával) a tusfürdőreklámból... A Metropia semmiben sem különbözik a többi, antiutopikus víziótól - hacsak nem abban, hogy ötpercenként érzékeltetik velünk, mennyire rossz, sötét és padlótól-plafonig kibetonozott ez a világ, és egyébként is; efelé tartunk, tessék hozzászokni. A cselekmény sem fog újdonságot okozni senkinek, aki látta a Szárnyas fejvadászt, de ezen kívül más híres sci-fi noir-t is megidéz a film. Ha valaki mégis kíváncsi, elég metróval elmenni Újpest Városkapu megállóig - na, így néz ki a jövő a film szerint.
/wurlitzer/ A Perzsa macskák különös egy szerzet, játékfilm, ugyanakkor a valóság minél pontosabb rekonstruálására törekszik. Mint megtudtuk a vetítés után, a film történései 80 százalékban nem a képzelet szüleményei. Gerilla stílusban, mindenféle engedély nélkül forgatták. Negar és Ashkan, két fiatal iráni zenész, Európába akarnak menni egy többállomásos turnéra. Keresztül-kasul szántják Teheránt, hogy össze tudják szedni a fellépéshez szükséges zenekartagokat és hivatalos dokumentumokat. Eközben feltárul a város lüktető könnyűzenei színtere, kiderül hogy itt is majd’ minden stílus megtalálható. A világ nagyvárosaihoz képest egy nagy különbség azért van: Iránban tiltják a nyugati mintájú, erkölcsileg bomlasztó hatású könnyűzenét, így Teherán sötét oldaláról valló perzsa rappereken, a Foalst megidéző dance punkon (The Yellow Dogs) és a Motorhead imitátor heavy metal bandán át kénytelen mindenki az illegalitásban ténykedni. Ez azonban a zene iránt igazán elkötelezetteket nem készteti meghátrálásra, hulladékanyagból összetákolt sufniban, vagy éppen tehénistállóban próbálnak, kéz alatt terjednek a másolt cd-k, illegál koncertek és partyk szerveződnek.
A nehézségek azonban nem válnak kilátástalanná, nem tetőznek nyílt rendszerkritikában (pedig kíváncsi lettem volna a teheráni CPG-re). Az egész filmet egy bájosan naiv, ártatlan légkőr lengi be: az elkeserítő körülményeket részben humorral, de főképp zenéléssel oldják fel. A film képes átadni azt az örömöt, amit a zenekaralapítás, az alkotás, és az első fellépések drukkja jelent. Én végig széles vigyorral néztem a Perzsa macskákat, másfél órára visszatért a tizenéves énem, aki annál nem is tudott nagyszerűbb dolgot elképzelni, mint egy rockzenekarban játszani. És amikor a főhős kibökte, hogy legnagyobb álma, hogy eljusson Izlandra és lássa a Sigur Rost, azt éreztem, hogy teljesen megértem a srácot. A lezárás sajnos hangulatilag egyáltalán nem illik a filmhez, de ez bocsánatos bűnnek minősült a szememben, mivel az azt megelőző másfél óra fantasztikus volt. Legszívesebben most rögtön Teheránba mennék, ha nem tudnám, hogy ebből az underground szcénából egy turista úgysem láthat semmit.
Kivételes helyzetben voltak tegnap a film nézői, ugyanis a vetítés után a Gödörben élőben is megnézhették Negar és Ashkan együttesét, a Take It Easy Hospitalt. Geekz kiküldött tudósítójaként én is ott voltam, és utólag azt kell hogy mondjam, hogy bár ne tettem volna. Egy legendával több maradt volna. Már azt intő jelnek kellett volna vennem, hogy a filmben mindvégig ugyanazt az egy számot, a Human Junglet toldozgatták-foltozgatták. A koncert koreográfiája a következő volt: játszottak vagy féltucat számot, végül csúcspontként az előbb említett tagadhatatlanul fülbemászó dalt, aztán levonultak. A srác még viszajött egy egyszálgitáros pengetésre, aztán tényleg vége szakadt a fellépésnek. Ha hosszabb sort kellett volna kivárnom a sörért, az egész koncertről lemaradtam volna. Úgy látszik a londoni lét nem tett jót az alkotói kreativitásnak, vagy egyszerűen nem értem, miért nem tudtak ezidáig összedobni egy több számból álló repertoárt. Lehet, hogy csak rossz napot fogtak ki, mindenesetre egy egyébként szimpatikus és tehetséges zenekar súlytalan és üres koncertet adott tegnap a Gödörben. Még szerencse, hogy az éjszaka további részében eljutottam egy házibuliba, ahol a Burzum nevű norvég black metal zenekar számaival próbáltuk átsegíteni magunkat a Take It Easy Hospital okozta csalódáson, na de ez már tényleg nem tartozik ide.
Amikor odakint esik az eső, szürke felhők takarják a napot és még mindenki barátkozik a választási eredménykkel, sokan vannak úgy, hogy a inkább pokrócba burkolózva a kandalló előtt kéne ülni egy bögre teával, és valami kellemes zenét hallgatni. Tagadhatatlanul kellemesebb elfoglaltság ez, mint kimenni a nyirkos, választási plakátok maradványaival borított utcákra, felszállni a tömött buszokra, ahol mindenki esővizet lehel ránk. Aki azonban mégis úgy dönt, hogy hazafelé menet, vagy csak úgy nekivág a városnak - és szeretne valami fedett helyen elutazni jó messzire térben és időben, azoknak célszerű ellátogatniuk a Titanic Filmfesztiválra.
Az első a listánkon a Nem félünk a farkastól? című cseh film, amelynek történetét egy kislány, Terezka szemén keresztül láthatjuk. Terezka óvodás és a kedvenc mesélye a Piroska és a farkas - mindeközben szülei furcsa dolgokon mennek keresztül. Megismerjük Terezka anyukáját, aki két férfi között őrlődik - az egyik az egykori szerető, a híres szólista, a másik a férj, aki repülőtéren dolgozik. Aranyos film, amely egy már-már közhelyes alaphelyzetet - kergessük-e beteljesületlen vágyainkat vagy maradjunk azok mellett, akik a biztonságot jelentik - dolgoz fel mély átéléssel és gyermeki rácsodálkozással. Ha olyasvalaki lennék, aki ilyen jelzőket használ, azt is írhatnám, hogy tündéri film - de inkább úgy fogalmazok, hogy Maria Procházková olyan filmet rendezett, amely nem guggol le és gügyög hozzánk, hanem tágra nyílt szemmel csodálkozik, és nem érti, hogy végül is mi okoz nekünk, felnőtteknek akkora problémát.
Időben, térben és műfajban is távol esik ettől a Napi Francia Film, A bűn serege. Ennek főhőse Missak Manouchian egy örmény menekült, aki a németek álltal megszállt Párizsban segíti az ellenállást - de gyilkolni nem hajlandó. Azonban az események olyan fordulatot vesznek, hogy kénytelen feladni elveit, és létrehozza saját hálózatát - mindent megtéve azért, hogy a németek életét megkeserítsék. A csoport vegyes - vannak itt a spanyol polgárháború veteránjai, francia zsidók és nem zsidók, kommunisták, akik rendes körülmények között talán soha nem kerültek volna össze. Nevezhetnénk akár a Becstelen brigantyk komor, realistának látszó ellenpárjának is: a közel száznegyven (!) perces filmben egymást érik a történetszálak, amelyek között nagyon könnyű elkeveredni.Robert Guédiguian filmjében azt mutatja meg, hogy egy idő után mennyire kevés választja el egymástól a terroristát és a szabadságharcost - és hogy egyikük sem kerülheti el erőszakos végzetét. Ezt onnan tudom, hogy valami ilyesmit ír a katalógus, ehhez képest a film legnagyobb része vagy pusztán idegesítő vagy végletesen dögunalmas. Ráadásul valaki vagy valami mindig kalapál a háttérben, mintha nem is a háború sújtotta Párizsban lennénk, hanem valahol Budapest agglomerációjában vasárnap reggel. Tényleg csak a Black&Decker sivítása hiányzik az összhatáshoz.
A 80-as, 90-es években nem csak a legjobb akciófilmek születtek, de a legszarabbak is, amiért részben az úgynevezett rip-off filmek is felelőssé tehetőek. A korszak nagy sikerű zsánerfilmjeinek sorra készültek el az olcsó másolatai, pofátlan lenyúlásai, melyek az esetek többségében olasz mesterek lelkiismeretét terhelték, bár a fülöp-szigeteki és persze az amerikai filmeseknek is elvitathatatlan érdemei voltak az ízlésrombolásban. A Cápa, Star Wars, Rambo, Terminátor ripoff-ok elárasztották a VHS piacot, de meglepő módon ezek a fröccsöntött utánzatok is egészen szépen megéltek az elődöktől elcsórt ötletek, a harmadosztálybeli színészutánzatok, és a gagyiság fogalmát teljesen kimerítő trükkök ellenére is.
Sőt, legtöbbjüknek sikerült az eredeti filmhez mérhető kultikus magasságokba is emelkednie. A pár éve jobb létre szenderült Bruno Mattei is egy ilyen igazi szargyáros zseni volt, aki számos hasonló low-budget replikát készített, sőt, karrierje jelentős részét tulajdonképpen ilyen filmek tették ki. 88-ban egy sajátos Predator utánérzést készített Robowar címen, amiről sok mindent el lehet mondani, de hogy jó, azt csak maximum részegen, az hogy szórakoztató viszont már vállalható. Meglepő módon a koppintás nem váratott sokat magára, és a Robowars már egy évvel az eredeti film után bemutatásra került. A film sztoriját jegyző Rosella Drudi és Claudio Fragasso (Mattei rendszeres alkotótársai) valószínűleg már a moziban megvilágosodott, és a filmet elnézve a stáblista végére már a komplett forgatókönyv is összeállhatott a fejükben. Mind a 10 oldal.
A dzsungel és az izomagyú kommandó maradt, de egy olyan földönkívüli lény megvalósítása, ami nem vált ki azonnal röhögő görcsöt a nézőből, nyilván sokba került volna, ezért lecserélték egy robotra, amihez viszont elég volt egy bukósisak és némi fekete bőrszerkó, meg valamelyik korábbi sci-fiből kimentett lézerpityu.
A hadsereg szupertitkos robotja, bizonyos Omega-1 megkergül egy szigeten, és ezért mindenre lő, ami mozog, még a saját helikopterükre is. Ezért a B.A.M. (vagyis a Big Assed Motherfuckers) nevű speckó egységet küldik a nyomába, csak éppenséggel nem közlik velük, hogy pontosan mi is az, ami után kajtatnak. Adnak melléjük egy külsőst is, aki nem más, mint a robi tervezője, és akinél ott van a távirányító, hogy kikapcsolja a megkattant konzervet, ha elég közel kerülnek hozzá. A motherfuckerek bevetik magukat a dzsungelbe, majd a Predatorhoz való hasonlóság kedvéért közben még gyorsan felszabadítanak egy gerillatábort is, ahonnan nem váratlan módon egy csaj csapódik hozzájuk. Omega-1 közben sorra levadássza a nagyseggűeket, és ahogy az lenni szokott, a végén csak egy maradhat, meg a nő.
A Predator nyúlást nem nagyon próbálták leplezni, karaktereket és komplett jeleneteket vettek át, mint pl. a már említett gerillatábor felszámolás, de visszaköszön az is, amikor Sonny Landham karaktere egyetlen macsétával bevárja az ellent, és persze a géppuskával való bozótstuccolás is látható. Omega-1 viszont már messze nem hasonlít a Ragadozóra, inkább olyan, mint egy motoros, akinek a fejére szorult a sisak, és ezért csak Stephen Hawking beszédszintetizátorával tud kommunikálni, de úgy is csak érthetetlenül. Így aztán kb. annyira is félelmetes, mint a prof. Érdekesség, hogy a sisakot egyébként maga Fragasso viselte, magyarán ő volt a mikrobi.
Sajnos az elején sok dögunalmas dzsungeltúrát kell végigszenvednünk, az akció nagyon kéreti magát. Ugyanakkor még katonának sem kellett lennünk ahhoz, hogy lássuk, ez a csapat a valóságban még a partra sem jutott volna el élve, ugyanis minden egyes megmozdulásuk teljesen ellentmond bármilyen harcviselési módnak, szabályzatnak. Kezdjük ott, hogy mindenre azonnal lőnek, már az első gyanús neszre kitáraz az egész kommandó, azaz csak kitárazna, ha nem az akciófilmekből ismert végtelen kapacitású, kifogyhatatlan fajtájúval szerelkeztek volna fel. De ha ez még mindig nem hívta volna fel rájuk a figyelmet, akkor a rengeteg üvöltözés, kiabálás már biztosan. És a nagy kedvencem, az állandó csoportosulás sem maradhat el, vagyis, hogy folyton egy kupacban, egymáshoz szoros közelségben állnak, hogy egyetlen kézigránát is elég legyen a nagyseggű anyabaszók sok kis nagyseggű anyabaszó darabokká való aprításához, és egyébként is kollektíve hiányoztak, amikor a fedezékbe húzódás hasznosságát tanították a levelező kommandósképzőn. Tudom, hogy drága egy katonai tanácsadó felbérelése, de a logika azért ingyen lett volna. Ezekből aztán következik, hogy az akciójeleneteket nehéz megállni röhögés nélkül, mindenki lő mindenkire, mindenből, minden irányba, a gránátokat pedig találomra dobálják, abban bízva, hogy a bajtárs remélhetőleg nincs a közelben. A közelharcokat pedig néha érthetetlen okból felgyorsítják, amitől röhejesen burleszk-szerű lesz az egész.
Mattei egyik kedvence, a parancsnokot alakító Reb Brown (a zseniálisan tré Strike Commando „sztárja”, de volt ő Amerika Kapitány is) erre a szerepre termett, pont annyi tehetség szorult belé, mint az ilyen szőke kékszemű izomtibor katonák megformálásához kell, de a slepje is hasonló filmeken érett kultikus figurákból áll. Itt van a sok szarból ismerős amerikai Jim Gaines, aki úgy néz ki, mint egy csimpánz, és ráadásul sokkal rosszabb, ha még mosolyog is. Láthatjuk még a veterán Romano Puppo-t, és a nem kevésbé kultikus és általában ilyen lökött katonaszerepekbe ragadó Massimo Vanni-t is, aki erre a forgatásra a Chuck Norris hasonmásversenyről érkezett. Vicces egyébként, hogy a végén a stáblistán összekeverték Vanni-t és Gaines-t, mivel előbbi az Alex McBride művésznevet használta, és ez elég volt a kreditekért felelős kolléga összezavarására.
A zene még mindenképpen említést érdemel, Al Festa elektroindusztriális score-ja kellemes meglepetés, a KMFDM-et idéző riffek működnek is, de a szerencsére csak egy alkalommal felcsendülő nyálas 80’s rock dal megbocsájthatatlan, és totál felesleges is, mert mindössze csak azt a jelenetet kíséri, hogy mennek a dzsungelben és közben nem történik semmi.
A Robowar nem jobb, nem rosszabb a hasonló jellegű koppintásoktól, igazán mulattató együgyűsége miatt természetesen nagy kedvenc lehet kultfilmes vetítéseken, házibulikon, de összességében azért inkább fárasztó, és a műfaján belül messze nem számít klasszikusnak.
Angol feliratos előzetes Tony Jaa legújabb csontörő mutatványokkal teli harcművészeti parádéjából, ami ugye az előző rész folytatása, illetve második fele. Sok újdonság nem derül ki belőle a korábbi teaserhez képest, de annyit azért már látni, hogy ezúttal még a korábbinál is sötétebb, misztikusabb irányba tart a sztori. Sokakkal ellentétben én csíptem a másodikat, és effelől sincsenek kételyeim.
Az országgyűlési választások árnyékában azért még mindig itt vagyunk, folytatjuk a Titanicos tudósításokat - akik már unják, nyugodtan lépjenek tovább, akiket érdekel, azok megtudhatják, mi volt Tasmániában a legkelendőbb élelmiszer, és mi okoz fejtörést a nők körében Vietnámban.
A Van Diemen-föld a XIX. század eleji Tasmániába visz minket, ahol gyönyörű tájképek között meséli el Jonathan auf der Heide, a tasmán születésű rendező Alexander Pearce és társai igaz történetét: nyolc rab szökik meg a munkatelepről, amelyet nem őriznek kerítések. Nincs rá szükség: a dzsungel olyan áthatolhatatlan, hogy a menekülésnek nincs sok értelme. A nyolc fegyenc - köztük legalább három skót, talán két angol és három ír, köztük Pearce - az egyre távolibbnak tűnő cél felé menet fokozatosan veszítik el önuralmukat, hogy a végén a legkegyetlenebb tettek végrehajtásától sem rettennek vissza. A film néma kilencedik szereplője maga a dzsungel: élettelen, mégis veszélyes hely, ahol nincs élelem, nincs menedék, és bármikor bármi történhet velünk. A szereplők a film közepén jutnak annyira kilátástalan helyzetbe, hogy vezetőjük, a Kapitány nem lát más utat: egyiküket meg kell enniük. Az elsőnek meggyilkolt ír kiáltása kíséri tovább Pearce-t és társait is, de itt nincs megállás: a csapat folyamatosan fogyni fog. Kissé talán lassú, ausztrálosan brutális és egyenes film, szép tájakkal és elkárhozott szereplőkkel.
A versenyprogram Vietnámból érkezett filmje hű a címéhez: a Vergődésben helyüket nem találó emberek téblábolnak valamilyen homályos dramaturgiai cél felé. Duyen, a szép fiatalasszony úgy gondolja, szereti férjét, a mulya taxisofőrt, Hait, aki inkább egy tunya négyéves, mint férfi. Barátnője, Cam bemutatja egykori szerelmének, Tho-nak, aki nem tisztel sem hűséget sem mást - és zavaros, idegen érzéseket kelt a lányban. Miután férje állandóan alszik - ezért még a nászéjszakán sem teljesedik be a házasságuk - belemegy a kalandba, amely felborítja addigi életét. Közben Hai a szomszéd alkoholista lányával kerül közelebbi kapcsolatba. Hanoi fülledt éjszakái adják a hátteret ennek a filmnek, amiben nagyon sok minden van benne, de csak türelemmel és empátiával lehet közelebb kerülni a film mondanivalójához. Lassú, vontatott tempójú, finoman - amennyire a cenzorok engedik - érzéki darab, de első randira semmiképpen sem ajánlanám, inkább egy már jó ideje tartó kapcsolatban tud felszínre hozni néhány fontos kérdést. Maradjunk annyiban, hogy figyelemreméltó film, nem sok vietnámi mozi jut el hozzánk.
A designváltásnál megfeledkeztünk linkeket kitenni róluk, de most pótoltuk: mától fogva a jobb szélső sávból egyaránt elérhető a fórumunk és (kissé lejjebb) a szerkesztőség néhány tagjának filmes naplója is belinkelésre került.
Szombat van, folytatódik a fesztiválozás, ma három újabb filmet ajánlunk a Kedves Olvasók figyelmébe, lesz itt minden, mint a búcsúban - társadalmi dráma az iráni tengerparton, szomorú-víg párkapcsolati játék egy svéd kisvárosban és személyes érzelmi dráma a háború dúlta középkori Kínában.
Az idei versenyprogram iráni filmje az Elly története: középosztálybeli baráti társaság tart gyerekestül-családostul a Kaszpi-tenger partjára. Velük tart a fiatal és csendes Elly, az óvónő, akit az egyik anyuka, a társaság vezéralakja, Sepideh vett rá az útra - igazából addig nyaggatta, amíg bele nem egyezett. Hamarosan kiderül, hogy egy kis kirándulásnál többről lenne szó - Sepideh feltett szándéka, hogy összehozza Ahmaddal, aki nemrég vált el német feleségétől. A tengerparti idill nem tart sokáig - és miután Elly titokzatos módon eltűnik, kiderül minden csúsztatás és hazugság, amely a tragikus végkifejletig csak bonyolódik. Akár hosszra, akár a lényeget tekintve könnyen eszünkbe juthat Mátyássy Áron Átok c. filmje - hasonló helyzetből indulunk, a konfliktusok azonban eltérő kulturális-társadalmi alapokból indulnak. Szeméyes dráma ez, amely mögött - itt most csak tippelek - azért ott vannak az iráni társadalmat foglalkoztató kérdések is. Személyes azért, mert még a legnagyobb jóindulattal is bele tudunk gázolni más emberek intimszférájába - és a következmények tragikusak lehetnek. Könnyű lenne a történtekért a manipulatív Sepidehet hibáztatni - de minden cselekedete mögött ott van az a kulturális közeg, ahol él, így már azért árnyaltabb a kép.
Igyekszem spórolni a vízzel és hajókkal kapcsolatos jelzőkkel, úgyhogy következzen a másik versenyfilm, a svéd Ésszerű megoldás. Jörgen Bermark filmjében Erland, a középkorú papírgyári munkás, elkötelezett pünkösdista, aki szabadidejében házassági tanácsadással foglalkozó szemináriumot vezet énektanárnő feleségével beleszeret legjobb barátja, Sven-Erik feleségébe. Hogy a helyzetet megoldja, különös megoldást ajánl a négy résztvevőnek: költözzenek össze, hogy együtt oldják meg a problémát - nem kell hozzá más, csak néhány egyszerű szabály. Kisvártatva persze kiderül, hogy koránt sem megy ez ennyire egyszerűen. A film nem a klasszikus hátonfetrengve-röhögős komédia - inkább szomorújáték ez, néhány rendkívül kínos, de kacagató momentummal. Szemünk előtt ugyanis négy ötven év körüli, megállapodottnak látszó ember veszíti el szép lassan mindazt, amit biztosnak gondol. Ami elsőre őszinte, produktív megoldásnak látszik, arról kiderül, hogy valójában rendkívül fájdalmas és nehéz. Ütközik itt a hithű keresztény értékrend és a saját vágyaink - nem beszélve arról a finomságról, ahogyan hőseink kénytelenek rájönni, az, hogy már nem fiatalok, még nem jelenti az állandóságot és biztonságot.
Végezetül elérkeztünk az első kínai történelmi drámához - ne féljenek a Kedves Olvasók, lesz még ilyen - az Aratáshoz. He Ping, a film írója-rendezője-producere elvisz minket a háború sújtotta Kínában lévő Zhao állambeli Bvárosba, ahol csak nők maradtak, miután minden férfi, aki tizenkét évesnél idősebb harcol a Qin ellen. Ebbe a városba vetődik el két dezertőr, a falujába aratásra igyekvő elit qin harcos Xia és a mamlasz Zhe, ahol, hogy életben maradjanak, nem fedik fel kilétüket. A két férfi felbukkanása reményt ad a város asszonyainak és vezetőjüknek, Lu Yi-nek (a gyönyörű Fan Bingbing) hogy visszatérnek a férjeik és a béke - persze erre sajnos nincs esély. A film szokás szerinti kínai minőség: gyönyörű színek, intenzív üldözéses jelenetek, lehelletnyi misztikum, érzelmes tekintetű ázsiai nők és európai szemnek szokatlan teátralitás. Igazi vuhszia, aki szereti az ilyesmit, annak nyugodt szívvel ajánlom.
A Sushi Typhoon kiadót azért hozta létre a Nikkatsu stúdió, hogy az olyan elborult rendezők filmjeit producelje és forgalmazza, mint Takashi Miike, Noboru Iguchi (Machine Girl) vagy éppen Yoshihiro Nishimura (Tokyo Gore Police), magyarán főleg nem túl nagy költségvetésből készülő agyament J-exploitation-öket. Az első projekt Seiji Chiba hatásvadász című filmje az Alien Vs Ninja, melynek most érkezett meg az első előzetese. A trailer alapján egészen szórakoztató kis mozinak ígérkezik.
A harmadik epizódjánál jár a jelenleg futó drámák egyik legjobbika, a Breaking Bad új évadja. A hiteles drámát fekete humorral egyesítő sorozat rendületlenül a Kemény zsaruk-at megközelítő emberi mélységekbe taszítja a hőseit, miközben bámulatos látványvilággal és a televízió legjobb alakításaival kényezteti a nézőit. A bejegyzés belsejében spoileresen elemzem az eddig látottakat.
Mindenfajta történet mozgatórugója a karakterfejlődés – ezt az alaptézist forgatta fel Vince Gilligan és csapata azzal, hogy a Breaking Bad-ben a szereplői jellemének folyamatos degenerációját ábrázolják. Walt White elismert kutató is lehetett volna, de középosztálybeli kémiatanárrá csúszott le, akinek a gyönge személyiségét jól példázza, hogy kocsimosással igyekezett kiegészíteni a keresetét. A tartásának hiánya és a külső nyomás, a társadalmi frusztráció tehetnek arról, hogy bűnözővé vált.
Walt White a huszonegyedik század antihőse. Tony Soprano és Vic Mackey nyomdokain járva rombol maga körül egzisztenciákat, és süllyed olyan emberalatti szintre, ahonnan már lehetetlen a megváltás. Ő azonban nélkülözi azt a tudatosságot, pragmaticizmust, amellyel a hozzá hasonló karakterek rendelkeznek. Nincs egy vezérelve, legyen az a törvény szabad értelmezése, avagy atyai intelmek egy sorozatgyilkos számára, amelyek megóvnák őt az erkölcsi fertőbe süppedéstől.
A gonosztettekkel való szembenézésre Walt válasza az ignorancia. Hosszú ideig próbálta azzal legitimálni a tetteit, hogy mindent a családjáért tesz, de a harmadik évaddal túlléptünk ezen a ponton. Rég kicsúsztak az irányításából az események, de minden szörnyűség közül a repülőgép-szerencsétlenség lett az, amelyen nem tudta túltenni magát. Tisztában van azzal, hogy ő tehet 167 ártatlan ember haláláról, de ahogyan másoknak, úgy saját magának is hazudik, amikor a kormányt vádolja a katasztrófáért, és amikor megpróbálja kisebbíteni az esemény súlyosságát. A beszéde a tornateremben egyszerre gyomorszorítóan kínos és lenyűgöző, ahogyan a gerinctelenségig fajul a viselkedése.
Ettől kezdve Walt megállíthatatlanul rossz emberré válik. A saját lakásába az alagsoron át hatol be, egy olyan csapóajtón, amelyet maga eszkábált, kifejezve, hogy az emberi mélységei előtt egyre inkább leomlanak a korlátok. Később az egykori törődő és szerető családapa végső elkeseredésében már-már zaklatásig merészkedik, hogy visszaszerezze a feleségét. Erőszakossá és számítóvá válik, tudat alatt elismerve, hogy mivé változott.
Hasonló utat jár be Jesse Pinkman, Walt bűntársa. Az ő sorsa sokkal tragikusabb, hiszen a lealacsonyodását nem magának köszönheti. Könnyebb azonosulnunk vele, az ő veszteségét, Jane halálát inkább átérezzük, mégsem válik a történet pozitív hősévé. Mivel abban a hitben él, hogy miatta halt meg a barátnője, ezáltal a repülőgépek is miatta zuhantak le, megpróbál szembenézni a sötét oldalával. A rehabról úgy távozik, hogy elfogadta önnön romlottságát, nem próbál meg jobb emberré válni. Ellenkezőleg, úgy viselkedik, ahogy az egy gonosztevőtől elvárható. Alattomosan kijátssza a szülei kezéből a nagynénje házát, nem tudva, hogy ezzel az öccse álmát is tönkreteszi, akit egyedüliként szeretett a rokonai közül.
Walt szinte mindenkit magával ránt a lejtőn maga körül, beleértve a feleségét, Skylert is. Az asszony a könyvelői állásában vetemedik bűncselekményre azért, hogy a méltóságát megőrizze. Hamarosan nála is kockára kerül a saját tisztessége, amikor bosszúból lefekszik a főnökével, és innentől kezdve ugyanazt az értékvesztési folyamatot követhetjük nyomon, amelyet a férje is bejárt.
Az antihősök feleségei mindig fejfájást okoznak a sorozatkészítőknek. Nehéz érdekfeszítően tálalni azt a párkapcsolati válságot, amelybe azt követően kerülnek, hogy fény derül az élettársuk valódi énjére. A Dexter írói a könnyebb megoldást választották, a Kemény zsaruk pedig sosem tudta igazán, mit kezdjen Corinne Mackey-vel. Skyler a Breaking Badben a tehetetlen áldozat szerepéből kitörve erős egyéniséggé vált, a kettejük drámája szervesen illeszkedik a sorozat egészébe.
Az asszonyéhoz hasonló cipőben jár Hank, aki a munkahelyi stressz áldozata lett. A DEA-ügynök az évadok során a pojácáskodó Michael Chiklis-paródiából az egyik legizgalmasabb karakterré fejlődött, ő kezeli a legemberibben a gyilkosságokat, amelyekbe sodródott tettesként vagy szemtanúként. Mondanom sem kell, az ő sorsában is jelentős szerepet játszanak Walt tettei.
Ahogyan a Breaking Badet ismerjük, itt semmi sem fog olyan egyszerűen menni. Kapunk apró utalásokat arra, hogy minden visszatérhet a rendes kerékvágásba, és elkerülhető a totális katasztrófa, de az írók briliáns módon csavarják úgy a szálakat, hogy ezt ne legyen könnyű elérni. Walt ingadozik a lelkiismeret-furdalás és a tagadás között, Jesse-t a lelketlenné válás és a megbánás tépi – megkapóan tragikus az alakítása a harmadik részben, ahogyan Jane emlékének utolsó hangfoszlányához próbál ragaszkodni az elbitorolt, ürességtől kongó házban.
Eközben a tudtukon kívül manipulálnak a hőseink körül a náluk sokkal hatalmasabb erők. Walt azt sem veszi észre, hogy épp csak elkerüli a halál Tortuga brutális gyilkosainak képében. Gus Frings, a mérhetetlenül befolyásos dealer és a pitiánerségből feltörő ügyvéd, Saul Goodman tevékenysége a bizonyíték arra, hogy Walt túlságosan mélyre ásta be magát az alvilágba. Innen már nem lehet kiszállni következmények nélkül. Az évad elejénél járunk csupán, de Gilliganék komótos építkezése eddig mindig meghozta a gyümölcsét. Az ő nagyszerűségüket mutatja, hogy az eddigi kevés esemény ellenére is olyan elviselhetetlenül feszült drámát sikerült elérniük, amely nemhogy fenntartja, de fokozza is az érdeklődésünket olyan szereplők iránt, akiket egyáltalán nincs okunk kedvelni.
Végezetül kiemelem az elmúlt epizódok néhány emlékezetes pillanatát:
Jesse Pinkman elgondolkodtató mondata: "I'm the bad guy", amellyel öntudatlanul is megszólaltatta Walt lelkiismeretét.
A Kuzinok, azaz a két mexikói orgyilkos rezzenéstelen arca, amikor a hátuk mögött felrobban a teherautó.
Tio, azaz Mark Margolis bizarr módon humoros entrée-ja az Oiuja-táblás kommunikációval.
Bármelyik jelenet Skyler és Walt között, amelyekben Bryan Cranston folyamatosan lenyűgöz az apró rezdülésekkel a hangjában és a gesztusaiban.
Péntek van, folytatjuk tudósításunkat a Titanic Filmfesztiválról. Főszerkesztőnk a tegnapi cikk kapcsán felelősségre vont, úgyhogy az "ingyenélő újságíró" vonulatot hanyagolni fogjuk a továbbiakban, szorosabban koncentrálunk a filmekre és az azokat kísérő rendezvényekre (ennek a félmondatnak majd a jövő hét közepén lesz jelentősége). A mai nap is érdekes filmeket tartogat - ellátogatunk Brestbe, Kurdisztán kopár hegyei közé, végezetül pedig egy osztrák thrillerrel zárjuk a beszámolót.
Napi Francia Filmünk elkövetője Jean Achache, a címe pedig Egy éjszaka a klubban, amelynek főhőse Nardis, a már tíz éve visszavonult jazzzongorista, aki egy - egyébként nem egészen tisztázott - munka miatt Brestben van. Egy este munkatársa egy jazzklubba viszi - ahol újra rabul ejti őt régi démona, a jazz, az alkohol és a jazz. Nem beszélve a jazzklub tulajdonosnőjéről, a misztikus és vonzó Debbie-ről. Azonban azzal nem számol, hogy ezért a visszatérésért hatalmas árat kell fizetnie. Mondhatnánk a filmről, hogy pusztán egy francia jazzfilm kezdőknek - és valóban, ha kivennénk a zenét, összetöppedne a történet pusztán egy negyvenéves ember válságára, aki újra megtalálja a régen elvesztett szenvedélyt - kérdés, hajlandó-e ezért feláldoznia minden mást. A jazz ebben a filmben drog, amelyről csak úgy lehet lejönni, ha az ember minden kapcsolatot megszakít vele. Mert ha egyszer újra belefut, akkor ott ér véget minden. Ez az a film, amit nyugodtan lehet akár behunyt szemmel is hallgatni - tele van jazz örökzöldekkel, valamint Michel Bénita darabjaival, ha valaki tudja, milyen úton tudnék hozzájutni a hanganyaghoz, kommentben jelezze. Valószínűleg a többiek azt mondanák rá, hogy unalmas és túlzottan egzisztencialista - de ők nem élvezték annyira a zenét, mint én.
Különleges darab a Suttogás a szélben, amely - sajtóanyag szerint - iraki film. Rendezője Shahram Alidi, aki a film hőseihez hasonlóan kurd, csak éppen a határ másik oldalán született, Iránban. A történet során Mam Baldar útját követhetjük nyomon Kurdisztán hegyei között, aki egyfajta postásként járja a falvakat. Magnójával felveszi a helyiek üzeneteit, hogy aztán azt megpróbálja továbbítani a címzetteknek - az üzenetek többsége azonban nem ér célba, Mam Baldar útja gyakran földig rombolt falvak között vezet. Egy nap az egyik partizánparancsnok arra kéri, keresse meg terhes feleségét, és vegye fel születendő gyermekének sírását. Ez csak egy a több átívelő történetből, különös figurák próbálnak meg túlélni - szintén a sajtóanyag szerint - a nyolcvanas években, de a kurdok történelmét elnézve bármikor játszódhatna a film. Fontos szerepe van a rádiónak, az iraki hatóságok által üldözött Radio Peshmergának, amelyen keresztül a kurd partizánok üzennek egymásnak, játszanak kurd zenét, egyáltalán: próbálják összetartani azokat, akiket még nem mészároltak le és ástak el a kertben vagy a focipályán. Zárójelben jegyzem meg: nincs az az ember, aki kibírja némi torokkiszáradás nélkül azt a jelenetet, amikor a kamera lassan végigpásztázza a focipályán sekély sírba elkapart gyerekek testrészeit. Nincs benne egyébként semmi művészkedés vagy hatásvadászat; ha olyasvalaki lennék, aki mondjuk ezoterikus könyveket olvas, este hat után nem eszik semmit és kerüli a káros szenvedélyeket, akkor azt mondanám hogy mélyen spirituális a film - az viszont biztos, hogy fontos szerepe van Allahnak és az imának. Van, amikor már tényleg nem marad más.
/wurlitzer/ Nagy elvárásokkal ültem le a Revans című osztrák thriller elé, ugyanis a tengerentúlon a Criterion kiadó adta ki dvd-n. Ez körülbelül olyan fokú garancia a minőségre, mint éttermeknél a Michelin-csillag. Alex (Johannes Kirsch) amolyan mindenes egy bécsi bordélyban. Ő pakolja a sörösládákat, ő megy a műszakját elmismáloló kurváért és ő a főnök sofőrje. Magának való, mindenki előtt sikerül titkolnia, hogy feljár a kupi egyik ukrán prostituáltjához Tamarához (Irina Potapenko). Götz Spiegelmann szikár, statikus képek segítségével, ráérősen bontja ki az alaphelyzetet, csupán annyi díszítőelemet és emelkedettséget enged a történetbe, amennyire a címválasztásból lehet következtetni: a revans szóba lehet, hogy több romantika szorult, mint a bosszúba, de a lényeg azért ugyanaz. Sokáig az is homályban marad, hogy tulajdonképpen miért is thriller ez a film, csupán a helyszínek sokasodnak és a szereplők motivációi tisztulnak le egyre inkább. A két külön szálon induló cselekmény fokozatosan összeér, először csupán jelzésértékűen, a városi helyszín kontrasztjaként használt vidéki táj, később egyedüliként határozza meg a film hangulatát. A két főszereplő férfiról kiderül, hogy hiába akarnak keménynek látszani, nem azok. Fegyvert lóbálnak, tetteik következményét látva azonban összeroskadnak, félrevonult magányukban, úgy sírnak, mint egy kisgyerek.
A feszültséget nem a váratlanul bekövetkező események gerjesztik, hanem pont ellenkezőleg, az előre sejtett történések várása. Minden jel, egy újabb és újabb tragédia irányába mutat, az esendő mivoltukban is szimpatikus karakterek azonban jobb sorsot érdemelnének. A bosszú ideje egyre kitolódik, a felaprítandó fa nem akar elfogyni a fészerből, a döntés nem akar megszületni. A repetitív, mozdulatlanságba dermedő, a helyszíneket gyakran ugyanabból a szögből mutató képsorok kiválóan érzékeltetik a várakozásból fakadó feszültséget. És mikor végre vége szakadt a vihar előtti csendnek és feltámadt a szél, már nem a túljáratott légkondi miatt, hanem a végkifejlet láttán borzongtam meg a moziteremben. A Revansból hiányzik a Varga Katalin balladájának titokzatossága, helyette szótlan precizitással rögzíti hőseinek szenvedés- és megváltástörténetét. Részben eltérő filmnyelvi megoldásaik ellenére, mindkét alkotás ugyanolyan hatásosan és emlékezetesen vall a bosszú természetéről. Kiváló kísérőfilmjei lennének egymásnak.
A Ringu alapelemeit és John Woo munkásságát pompásan vegyítő F.E.A.R. című akciójáték a 2005-ös játékév legnagyobb durranása volt. Sokan azóta is a bullet time-os elsőszemélyes PC-s játékok istenének tekintik, mert a meghökkentően látványos akciójátékból egy alaposan kimunkált, jó ütemben adagolt para-sztori bontakozott ki. A játékot két rosszemlékű küldetéslemez követte, melyek elkövetője már nem az eredeti fejlesztőgárda volt. A cím jogai aztán valahogy visszavándoroltak az eredeti csapathoz, akik beígértek nekünk egy bombasztikus folytatást. A rajongók lelkesedve vártak, sajnos hiába. AProject Originugyanis csak egy középszerű akciójáték lett, biztonsági munka egy tapasztalt fejlesztőgárdától. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a harmadik részt már egy kvázi névtelen csapat jegyzi. Az mindenesetre jól hangzik, hogy a játék filmbetéteinek rendezésébe -állítólag- John Carpentert is bevonták. Alant a FEAR 3 élőszereplős trailere látható.
Történet: Mark Millar Rajz: Steve McNiven Kiadó: Icon
Mark Millar az elmúlt pár évben olyan messiási magasságokba emelkedett a mainstream amerikai képregényes körökben, hogy már az is eseménynek számít, ha halkan elfingja magát. Nem mintha valaha is képes lett volna bármit halkan, avagy visszafogottan csinálni – és bár ez egy darabig viszonylag szórakoztató volt, sajnos az utóbbi időben (talán a Kick-Asst leszámítva, ami ugyan közel sem olyan jó, mint amekkora felhajtás van körülötte, de valóban élvezetes kis agymenés) a kezei alól kikerülő munkák értéke is csak a bélmozgásáéval tehető egy szintre. Egyvalamit azonban nem lehet elvitatni tőle: időről-időre vannak nagy ötletei, amiket aztán jókora dirrel-durral és szinte páratlan hatékonysággal képes megetetni a képregényes média hype-gépezeteivel. Más kérdés, hogy mikor az ennek köszönhetően igencsak várt késztermék az olvasó kezébe kerül, világossá válik, hogy egy istentelenül nagy blöff az egész, egy hatásvadász, magamutogató szenzációhajhászságba csomagolt semmi. Mint a „Mi lenne ha Batman volna a Joker?” szlogennel beharangozott Nemesis. Félreértés ne essék: ez a comic az idei év amerikai termésének eddigi legnagyobb szégyenfoltja, és ha valaki alul akarja még múlni, annak nagyon keményen kell dolgoznia.
Nem emlékszem, hogy valaha olvastam volna képregényt, ami ennyire tele lett volna megalomán akciókkal és szemérmetlen coolságra törekvéssel, és közben mégis ilyen rettenetesen dögunalmas lett volna. Épületek dőlnek össze, repülők robbannak, magasvasutak siklanak ki, emberek halnak, megy a hirig földön, föld alatt és levegőben, egymást követik a hihetetlenül vagánynak szánt beállítások, menetrendszerűen röpködnek a „fuck”-ok – de mireföl? A sztori lapos és érdektelen, a „karakter” szót e helyütt még csak megemlíteni is bizarr (félelmetesen száraz, élettelen és üres mindenki, senkiért nem izgulsz egy pillanatig sem), a dialógusok meg semmi másra nem valók, mint hogy közöljék, amit nagyon muszáj, és hogy szüntelenül (és fárasztóan) demonstrálják, micsoda rohadtul cool a két főszereplő. Már itt nulla az egész, de sebaj, megyünk még negatívba is. Hogy az író a karrierjének ezen a pontján mennyire pofátlanul leszarja a logikának már a látszatát is, arra tökéletes példa az elnöki különgép elleni akció. Az első panelen felrobban a repülőt kísérő két vadászgép (hogy mi a tökömtől, azt sosem tudjuk meg – csak úgy felrobban). A másodikon valaki ízesen elkáromkodja magát a fedélzeten (legalább kétoldalanként kell egy „what the fuck”), a harmadikon a címszereplő landol az elnöki különgép szárnyán – hogy honnan a tökömből ugrott oda, azt sosem tudjuk meg, ahogy azt sem, hogy a fenébe képes két lábbal állni egy száguldó Boeing felületén (és nem, ez nem szőrszálhasogatás, mert ez már nem szőrszál, hanem egy kurvanagy mestergerenda). Gazemberünk aztán a szárnyról valahogy (jól sejted: sose tudjuk meg, hogy) pár másodperc alatt eljut a pilótafülke ablaka elé, lelövi a pilótákat (naná, hogy egy egészoldalas képen), valahogy (khm) bejut a botkormány mögé, és landol egy nagyváros zsúfolt utcáin, letarolva párszáz autót, egy alagutat, és egy benzint szállító kamiont. (Tipikus Millar: persze, hogy az ütközéspontban lennie kell egy embernek, és nem is akárkinek, hanem egy nyilván istenfélő anyukának, egy kisbabával a csecsén.) Hogy mindeközben mikor, és főleg, hogy a tökömbe jut ki a felrobbanó gépből a foglyul ejtett elnökkel együtt, azzal Millar nem kíván untatni minket. Ilyesmit nem egy „gonosz Batman” (mint említettem, imígy hirdették a Nemesist, azaz: egy korlátlan anyagi forrással rendelkező, intelligens fanatikus mindenféle erkölcsi gátlás nélkül ámokfut a világban), hanem max. egy „gonosz Superman” tudna véghezvinni, de még az ő heréi is leizzadnának közben. Ráadásul, bár Steve McNiven képei szokásosan szépek, összességében, köszönhetően a katasztrofális forgatókönyvnek is, túlságosan kiszámítottak és hidegek – a profizmus, az nagyon sugárzik belőlük, de a szív, a lélek, az nincs sehol. Borzalom. Még WC-papírnak sem tudom ajánlani.
Blackest Night #8 Történet: Geoff Johns Rajz: Ivan Reis Kiadó: DC Comics
Ez egy furcsa crossover volt. Geoff Johns Blackest Nightja eredetileg egy Sinestro Corps War szintű Green Lantern sztori lett volna, de végül (alighanem felsőbb sugallatra/utasításra) egy az egész DC univerzumra kiterjedő, és a cég legnagyobb éves eventjét jelentő crossoverré dagadt. Azt hiszem, így utólag nagy biztonsággal kijelenthetjük: a naggyá növés nem tett jót neki. A Blackest Night egy több éve futó Green Lantern történetfolyam monumentális kicsúcsosodása, amiben megvan minden, ami egy bármilyen időszak legizgalmasabb és legnagyszerűbb szuperhősképregényéhez kell: remek ötletek, érdekes karakterek, őrületesen epikus szcenárió, nagy fordulatok, gigantikus-galaktikus akciók. Hogy végül a crossover „csak” jó lett, és nem zseniális, az kétségkívül az erőltetett struktúrának köszönhető – szinte nyilvánvaló, hol kellett Johnsnak változtatnia a sztorin ahhoz, hogy egy „company-wide” sztori legyen belőle. Az első rész még döbbenetes lendülettel és erővel startolt el, de a tempó a következő számokban megtört. Ahelyett, hogy a képregény ténylegesen a feltámadt holtak, azaz a fekete lámpások és a színspektrum egyéb lámpásai közötti konfliktusra koncentrált volna, kínosan hosszú oldalakon át sertepertélt a Földön, ahol a szuperhősök nem sok jóval kecsegtető, kétségbeesett harcot vívtak az ellenséggel – miközben a tényleges cselekmény sorsa a technikailag tie-inként funkcionáló Green Lantern füzetekben dőlt el. Ez a helyzet némileg javult a sorozat utolsó részeire, és a befejező, nyolcadik epizód pontosan olyan grandiózus, amilyennek lennie kell, amilyennek minden geek megálmodta: totális háború az életet és a halált képviselő erők között. Szép egyébként az a kör, amit Johns itt bezár az első résszel: míg az a halálról szólt, a finálé egyértelműen az életről szól, ügyesen megpiszkálva kicsit a halál-feltámadás kérdéskörét a DC univerzumban. Komolyabb csalódásra csak az adhat okot, hogy Johns (főleg az elmúlt egy-két hónap felvezetése után) meglehetősen gyorsan félredobja a korábban aduászként aposztrofált Sinestro karakterét – pedig milyen gyönyörű irónia lett volna, ha a világot, de nem is, magát az életet az egész mindenségben (mert itt ez a tét, nem csak holmi bolygó, naprendszer vagy galaxis) a Green Lantern egyik legrégibb és legnotóriusabb gonosza menti meg. Ezért bizony kár, viszont a White Lantern Corps kétségkívül izgalmas ötlet – de azt ne higgye senki, hogy az előzetes reklámszövegeknek és ígéreteknek megfelelően Johns teljesen lezárja a sztorit. Több kérdés is megválaszolatlan marad, és ezekre nyilván majd csak a Brightest Dayben kapunk választ. Kicsit gonosz módszer ez a figyelem fenntartására (régen legalább ténylegesen lezárták az ilyen nagy, mindenre kiterjedő haddelhaddokat), de belefér. Főleg, ha az ember közben Ivan Reis gyönyörű képeit csodálhatja: ez az ember kétségkívül tudja, hogyan kell kinéznie egy megaeseménynek – szinte minden oldal egy eszméletlenül epikus (és nem mellesleg fantasztikusan színezett) forgatag, és természetesen ennek is köszönhető, hogy a Blackest Night 8 érzelmileg is képes megmozgatni az olvasót.
The Terminator 2029 #1
Történet: Zack Whedon Rajz: Andy Macdonald Kiadó: Dark Horse Comics
A The Terminator 2029 rossz csillagzat alatt született. Először is, Zack Whedon, Josh Whedon testvére írta, akinek képregényes munkássága eddig jobbára a frenetikus Dr. Horrible egy szomorúan humortalan előzményében merül ki, másodszor, mindenkiben élnek még a legutóbbi mozifilmmel kapcsolatos, kínosan rossz emlékek. Szerencsére azonban kellemes meglepetésben van részünk. Whedon megteszi nekünk azt a szívességet, hogy teljesen leszarja a negyedik filmet, és visszanyúl az első két részben megismert háttértörténethez. Kyle Reese-t teszi meg főszereplőnek, aki egy maroknyi ellenállót vezet, éppen abban az időben, amikor a terminátorok először öltenek magukra emberi külsőt az ellenség megtévesztése érdekében. A sztori maga egyszerű, mint egy pont: nem sokkal azután, hogy Kyle visszatér akciójáról az emberi ellenállók egyik kolóniájába, lerohanja azt a Skynet serege – a harcban képtelenek állni a sarat, így hőseinknek menekülniük kell. És ennyi. Whedon azonban roppant magabiztosan ír, és tudja, hogy a tökös katona, Kyle Reese, önmagában kevés, mert ha kizárólag rá összpontosít, akkor a képregény csak egy lesz a sok „keméncsávó küzd az emberiségért” történet közül. Úgyhogy bemutat nekünk két másik karaktert, Paige-et és Bent, akik ugyan szerelmesek egymásba, de érzéseiket vagy titkolják, vagy elpoénkodják – ők lesznek a sztori szíve és lelke, akik képesek egy leheletnyi bájt és humort csempészni az egyébként jellegéből adódóan igencsak sötét és hideg képregénybe. Whedon olyan ügyesen írja őket, hogy már az első pár oldal után közel érezzük őket magunkhoz, és jobban aggódunk értük, mint Kyle-ért (hát persze: utóbbiról amúgyis tudjuk, hogy túl kell élnie mindent, hogy aztán a múltba visszautazva majd John Connor apja lehessen – nagyszerű a jelenet egyébként, amiben megmutatja Bennek Sarah Connor fényképét). Az akciók viszont kicsit felemásak: megvan bennük a kellő dinamika, de a szerző néha túllő a célon. Kyle motoros akciója túl vagány és túlzó ennek a comicnak a hangulatához, az emberek pedig túl könnyen szöknek meg az elvileg megállíthatatlan gépsereg által ostromlott kolóniából. Szerencsére ezeket az apróbb bökkenőket nagyjából feledteti Whedon lendületes, sallangokat mellőző cselekményszövése, és Andy Macdonald szikár, de nem túlságosan sötét, az érzelmeket remekül közvetítő képi világa.
X-Men: Second Coming #1 Történet: Chris Yost, Craig Kyle Rajz: David Finch Kiadó: Marvel Comics
Úgy kellett már nekünk egy jó X-Men történet, mint a mutánsoknak a messiás. És milyen ironikus, hogy ez a történet végül Craig Kyle és Chris Yost irányítása alatt születik meg, holott ők „csak” az X-Men egyik mellékágát (X-Force) írják – meg kell azonban jegyezni, hogy azt lényegesen jobban, mint az X-ek zászlóvivő címének számító Uncanny X-Men fölött bábáskodó, és a képregényt már lassan két éve unalomba fojtó Matt Fraction. A Second Coming a Messiah Complex és a Messiah War folytatása (egy trilógia zárása, ha úgy tetszik), amiben Hope, az egyetlen mutáns bébi, aki a Mutánsvilág eseményei óta született, végre visszatér a jelenbe (immár csaknem felnőtt nőként) a védelmezőjével, Cable-lel tett jövőbeli utazások után. Megérkeznek az X-Men régi, westchesteri otthonába, ami persze már csak egy nagy törmelékhalom, hisz mint tudjuk, a csapat egy ideje áttelepült San Franciscóba (onnan pedig az Utopia nevű szigetre). Ettől függetlenül vár rájuk egy fogadóbizottság, bár mosolyok és ölelések helyett tűzzel és ólommal köszöntik őket – a háttérben természetesen a mutánsirtó robot, Bastion áll, akinek feltett szándéka kipusztítani a már amúgy is kihalófélben lévő fajt. De persze az X-ek is értesülnek Cable és Hope visszatéréséről, és elkezdődik a mutánsok jövőjéért vívott háború. Yostékról sok mindent el lehet mondani, pozitívumot és negatívumot egyaránt, de egyvalami vitathatatlan: mindig pontosan tudják, hogy milyen stílusú sztorit írnak. A Second Coming (legalábbis egyelőre) a Messiah Complexhez hasonlóan egy szédítően gyors iramú akciókalandnak tűnik, és ennek megfelelően nincs is benne semmi pöcsölés: ahogy Cable-ék megérkeznek, az ellenség máris a nyakukon van, pár oldallal odébb pedig az X-ek is beszállnak a buliba, mint felmentő sereg – nem is akárhogy. A rövid, de annál intenzívebb autópályás akció (avagy hogyan iktassunk ki három fegyveresekkel teli furgont cirka négy másodperc alatt) valami olyasmi, amiből sokkal-sokkal többet is el tudnék viselni ebben a sorozatban. És mivel a mutánsok számára minden ezeken az eseményeken áll vagy bukik, nem fogják vissza magukat, törnek, zúznak, és ölnek, ha kell (persze az X-Menen belül titokban működő, piszkos munkát végző X-Force miatt lesznek konfliktusok, de ez már rég várható volt), nem utolsósorban pedig, végre tényleg sikerül úgy ábrázolni őket, mint egy kész hadsereget, gyorsreagálású és „nehéztüzérségű” alakulatokkal. Fractionnek már jó ideje ez a célja, de a hatást tekintve soha a közelében sem volt annak a jelenetnek, amiben Küklopsz villámgyorsan összefoglalja a haditervet, csapatokra osztja az X-eket, és pár röpke perccel azután, hogy Cable és Hope felbukkan az államok túlsó partján, máris ott vannak segíteni nekik. És szerencsére David Finch is elemében van: klasszikus szuperhősös képi világa tökéletesen passzol a történethez, nem túloz el semmit (na jó, kivéve Cable batárnagy csúzlijait az érkezésekor), de nem is fogja vissza magát. Szóval: végre egy jó X-Men képregény. Remélem, a Second Coming tudja tartani ezt a színvonalat mind a 14 részén át.
Peter Parker #1
Nincs az az isten, hogy bárki meggyőzzön arról, hogy a havonta háromszor megjelenő, egyenletesen pocsék színvonalú Pókembernek szüksége van egy mellékképregényre – főleg nem annak a Bob Gale-nek a tollából, aki az Amazinghez nemrég még csakis rettenetes történeteket tudott írni. De érhetik meglepetések az embert… a Peter Parker első része a legélvezetesebb Pókember-sztori, amit az utóbbi hónapokban olvastam – igaz, ezzel még nem dicsértem meg túlságosan, és tény, hogy nem egy maradandó alkotásról van szó, de képes arra, amire mostanában egyetlen társa sem volt képes: szórakoztat. A koncepció, ahogy a címből is látszik, az volna, hogy ez a comic elsősorban a főhős maszk nélküli életére, mindennapjaira koncentrál (ez persze nem jelenti azt, hogy le kell mondanunk a szokásos pókakciókról), és azt meglepően ügyesen teszi. Viccesek, elevenek a dialógusok, élettel telik a karakterek, az elnagyolt arcok ellenére is korrekt a képi világ, és még a kötelező szuperhősakció is egészen frappánsra sikeredett – mindez pedig kifejezetten frissítőnek hat az Amazingben futó, erőltetetten komolykodó Gauntlet után (amúgy ez a sztori még azelőtt játszódik – ugyanis eredetileg digitális képregényként jelent meg, még az ősszel). A hősünkén kívüli két másik történetszálnál (egy Jamesonról egy pedig egy középiskolás tinilány trióról) ugyan kicsit kilóg a lóláb, de várjuk ki a végét, úgy tűnik, lesz ennek is értelme.
Spider-Woman #7
A füzet végén Brian Michael Bendis egy jó oldalon keresztül magyarázkodik, hogy miért ér véget a Spider-Woman a 7. számmal, annak ellenére, hogy ezzel a képregénnyel egy sokéves álma valósult meg. Persze a jól hangzó, ilyen-olyan kreatív szempontok mögött sejthetően jóval prózaibb okok húzódnak meg: a sorozat egyszerűen nem volt sikeres, és ami számunkra még fontosabb, nem volt jó sem. Pedig ez volt a tavalyi év egyik legígéretesebb projektje: Bendis és Alex Maleev, a szenzációs Daredevil (2001-2006-os sztorifolyam) alkotói rátették a kezüket egy keveset használt, de ígéretes karakterre. Csakhogy aztán nem sokat tudtak kezdeni vele. Már a Secret Invasionből kinőtt felütéssel gondok voltak, a kezdettől fogva érthetetlenek és értelmetlenek Jessica motivációi, és Bendis képtelen volt hitelesen, átérezhetően, vagy egyáltalán, akárhogy megindokolni a főhősnő életének nagy lelki válságát. Kaptunk sok nyafogást és önsajnálatot, ami mögött mondvacsinált, gyenge lábakon álló ürügyek dülöngéltek. A fináléban mindezt a meghatározhatatlan problémát egy kis haddelhadd (avagy a szegény ember szuperhőscsatája) és egy skrull leölése hivatott feloldani, aminek következtében Jessica sok-sok szenvedés után végre mosolyogva repül tova az utolsó oldalon. De mégis a fenéért? Mitől lett hirtelen jobb az élete? Mi változott? Semmi. Hát akkor meg? Érzelmileg és logikailag az egész képregény a nullához konvergál – és sajnos még Maleevet sem tudom dicsérni. Szarrá effektezett és maszatolt hátterei csak elidegenítik az olvasót ahelyett, hogy közel hoznák őt a történethez, és nyilvánvaló az is, hogy nem szuperhősös összecsapások az erős oldala. Szomorú, hogy ilyet kell mondanon, de örülök, hogy vége.
The Sword #23
Egyetlen duplaszám van hátra a Luna tesók szenzációs szuperhős-akció-fantasy sorozatából, és meg is tesznek mindent, hogy tűkön ülve várjuk a finálét. Lunáék mindig is piszkosul jól értettek a lebilincselő cliffhangerekhez (ugye emlékszünk még a Girlsre?), de amit itt húznak ki a kalapból, az döbbenet. Aki azt mondja, hogy előre látta a végső leszámolást felvezető fordulatot, az meggyőződésem, hogy hazudik – vagy csak magát áltatja. Akárhogy is, a képregény nagy részében pontosan azt kapjuk, amit vártunk, és pontosan azon a magas színvonalon, amin vártuk. Dara szembeszáll a halhatatlan testvérek utolsó még élő tagjával, a levegőt uraló Maliával, hogy végre beteljesítse a családja lemészárlása után indított bosszúhadjáratát. Küzdelmüket most már a fél világ figyeli, és bár az összecsapásnak megvan a szükséges epikus ereje, a testvérpár sok-sok résznyi nagyszabású csata és vérontás után inkább az események érzelmi aspektusára koncentrál. A flashbackek az egész sorozatban komoly szerepet játszottak, amint a fantasztikummal teli akciók közepette is visszarángatták az olvasót a valóság talajára, és emlékeztették rá, hogy a karddal a kezében hadonászó, kvázi legyőzhetetlen és halhatatlan hősnő a látszat ellenére maga is egy egyszerű, esendő ember – most pedig a bosszúálláshoz nyújtanak brutális erejű emocionális hátteret. Ami pedig a cliffhangert illeti… Lunáék mesterien vezettek meg minket egy red herringgel, aminek köszönhetően a végső ellenség egyáltalán nem az lesz, akire számítottunk. Annál jobb.
.jpg)
A nyolcvanas évekre a Golden Harvest (Raymond Chow és Leonard Ho cége) felnőtt a vezető Shaw Brothers közelébe, akik okkal pánikoltak be a törekvő vetélytárs láttán. (A pálya szélén épp csak melegít John Woo és Johnny To, Tsui Hark viszont már sorban forgatja fiatalos filmjeit.) Ezért az egykor szebb napokat látott stúdió legsikeresebb, bár kissé koros sztárrendezőjét, Chang Cheht kérte fel a hősi feladatra: olyan filmet kell forgatnia, amely visszahozza Shawék népszerűségét..jpg)
A karakterek magukon viselik a rendező jellegzetes kézjegyeit - férfiak vériszamosan küzdenek, harcolnak, a nők szinte nem is léteznek, vagy legalább is nem számítanak ebben a idea-univerzumban. Chech félreismerhetetlen jegye az a véres erőszak, aminek segítségével végül is előreviszi a történetet: Shao bosszúvágya és dühe legyőz minden egyéb emberi érzést. Chech mindig is nagy figyelmet fordított a fegyverek bemutatására: szinte elveszünk a szúró- vagó- ütő- és rúgószerszámok garmadájában. A jó- és rosszfiúk egyaránt használnak egyedi fegyvereket, ez még izgalmasabbá teszi a küzdelmeket (ne akadjunk fenn pl. a sztaniolbaltán - a szórakoztatás igénye felülír minden józan emberi megfontolást.)
Szóval, egy kardozó szamurájnyúlról van szó. A képregényt nem ismerőknek (bár mivel a sorozat itthon is a nyolcadik köteténél tart, remélhetőleg már nem nagyon van ilyen) ez a koncepció elsőre megmosolyogtató lehet, de Stan Sakai karaktere már 1983 óta kitörölhetetlenül része az amerikai comicpiacnak, ergo nyilván tud valamit. Igen, amerikai piac: noha Sakai maga Japán születésű, az államokban él, és angol nyelven írja Usagi Yojimbo (magyarul: nyúltestőr) kalandjait, mindannak ellenére, hogy azok testestül-lelkestül esszenciálisan japánok. Az ily módon a nyugati és a keleti képregények határvidékén burjánzó sorozat rendkívül széles palettáját nyújtja a magas szintű szórakoztatásnak: Sakai ír kalandokról, totális háborúkról, intrikákról, démonokról, kísértetekről, becsületről, tollának ugyanolyan érzéke van a horrorhoz és az akcióhoz, mint a komédiához és a moralitástörténethez. 
Szintén kevésbé jellemző a nyugati képregényekre az, ahogy Sakai az érzelmekkel bánik: különösebb körítés, giccs és csiricsáré nélkül, egészen puritán, életszerű módon mondat ki és mutat meg igazi, mély érzéseket, alkalomadtán akár csak egy-két, roppant kifejező képkocka, és jól eltalált mondat segítségével. És amúgy is az amerikai képregénypiac egyik legelegánsabb, legügyesebb történetmesélője. Képregényeiben nincs egyetlen felesleges panel, minden kép előre viszi a cselekményt, minden szónak értelme, jelentősége van, nincsenek üresjáratok és sallangok, az események határozottan gördülnek előre, egészen a nemegyszer katartikus befejezésig. A (természetesen fekete-fehér) képi világ ennek az írói stílusnak a tökéletes párja: az arcok csak néhány egyszerű, többnyire rajzfilmesen bájos vonásból épülnek fel, de hatalmas kifejezőerővel képesek megjeleníteni a szereplőkben dúló érzelmeket, a hátterek pedig olykor meglepően kidolgozottak, részletekben gazdagok. Különösen hatásos, ahogy Sakai az időjárást a hangulatteremtés szolgálatába állítja – a már említett A sárkányüvöltés összeesküvésben (az eddig megjelent kötetek közül a leginkább epikus) odáig megy, hogy az egész történetet egy tomboló vihar fokozataira komponálja meg, ami a fejezetek címadásában is megmutatkozik (Felhők tornyosulnak, Süvölt a szél stb.). 
Crossed #9
Érdekelne, Brian Clevingernek hogyan támadnak ilyen ötletei. Esetleg felébred reggel, és azt mondja: ma írni fogok egy sztorit, amiben egy tudományos kommandót vezető intelligens, harcedzett robot a dél-amerikai dzsungelbe megy, hogy kihaltnak hitt, esőerdei óriáscsirkéket találjon („hivatalos” nevük, ha esetleg érdekel: Terror Madár!)? Gondolom, ez éppolyan jó magyarázat, mint bármi más. És tudod, mit? Amit Atomic Robo keres, azt meg is találja. Pontosabban az esőerdei óriáscsirke (Terror Madár!) találja meg őt. Aztán felkapja, és magával hurcolja, hogy… hogy megegye? Áh, az olyan snassz. Madarunk egy repülőgéproncsban él, amin van egy lyuk, pont az ő fészke alatt. És igen, Robónkat szemelte ki, mint eszközt, amivel ezt a lyukat betömheti. Totál agymenés. És fantasztikusan működik. A legjobb az Atomic Robóban, hogy sok-sok hasonló jellegű művel ellentétben, sosem érezni rajta, hogy az írója erőlködne. Épp ellenkezőleg, Clevinger fantasztikusan ért a komédiához (bár most épp volt társírója a rajzoló, Scott Wegener személyében, szóval gondolom, a dicséret őt is megilleti), és teljes természetességgel dől belőle a hülyeség. Egymást érik a totálisan elszállt, őrült ötletek (ld: esőerdei óriáscsirke – Terror Madár!), féloldalanként záporoznak az olvasót röhögőrohamokba hajszoló beszólások („Ezek a legkevésbé kihalt madarak, amikkel valaha találkoztam.”), és az egész valami elképesztően és imádnivalóan laza. Ez a Free Comic Book Dayre megjelent kis szösszenet mindössze 10 oldalt tesz ki, de több az ötlet és a poén benne, mint 10 másik, normál hosszúságú amerikai képregényben együttvéve. A rajzok (akárcsak a sztori és stílus) a sorozattól megszokottak: Wegener vázlatos, csak a legszükségesebb részletekkel „bonyolított” képeinek van egyfajta magával ragadó, komikus bája, ami tökéletesen passzol Clevinger agymenéséhez. Totális szórakozás, mint mindig. Terror Madár!
A Free Comic Book Day rendszerint pont időben érkezik egy nagy képregényfilm premierje mellé – idén a Vasember 2-höz sikerült „igazítani” május első szombatját (az amcsik ugyebár még csak ezen a hétvégén láthatják Tony Stark második kalandját, nálunk egy héttel korábban volt a bemutató), úgyhogy nem csoda, hogy a Marvel egy Vasember képregényt dobott a piacra a jeles alkalom kapcsán. (Ráadásul alighanem az egyetlent az idei kínálatból, ami normál hosszúságú, nem csak 10 oldal körüli). És mivel a filmben már fifikás módon beharangozzák a jövő nyáron érkező Thor mozit is, egy team-up lett a dologból, amiben a technokrata zseni az asgardi isten oldalán száll harcba a jó ügy érdekében. A nyitány lehengerlő: Thor áll egy thaiföldi tengerparton, harci pózban, kezében a pöröllyel, és rettenthetetlenül parancsol a felé közeledő, hatalmas szökőárnak: „Yield.” Hiába. A mennydörgés istene nem tud többé parancsolni sem a mennydörgésnek, sem semmiféle időjárási jelenségnek. A ludas Tony Stark – persze csak közvetetten. Annak idején ugyanis kifejlesztett egy rendszert, aminek segítségével fegyvert lehet faragni az időjárásból – és (meglepetés!) ez a rendszer most rossz kezekbe került. Arrogáns, „leszarom a Földet” milliárdosok Stark találmánya segítségével terraformálni kezdték a Holdat, hogy majdan az lehessen az új otthonuk – csakhogy ennek persze csúnya mellékhatásai vannak a kék bolygóra nézve. Úgyhogy hőseink elrepülnek a Holdra, szétvernek minden ördögi masinát, és rafinált módon megbüntetik a tetteseket – költői igazságszolgáltatásról van itt szó, bizony ám. Matt Fraction láthatóan rutinból írta meg a képregényt: jó a tempója, egyszerű, és bár kicsit elkapkodott (majdhogynem röhejes), de hatásos a sztorija, korrektek a dialógusai, viszont nincs benne semmi különös – mármint eltekintve az említett, impozáns nyitójelenettől, ami esszenciális Thor-pillanat. Gyanítom, az egyetlen, amit igazán, teljes szívvel élvezett munkája közben, az a játszadozás Thor és Vasember korántsem ideális kapcsolatával (merthogy mióta a mennydörgés istene visszatért a halálból, és megtudta, mi mindent művelt Tony a Polgárháborúban, nem mennek valami simán köztük a dolgok). Hasonlóan rutinos (annak minden pozitív és negatív oldalával együtt) John Romita Jr. rajza is: hozza, ami tőle alapvetően elvárható. Kellemes kis olvasmány, de kétlem, hogy bárkinek az emlékezetében megragadna. 
Ha valakinek olyan amerikai képregényt akarsz ajánlani, ami minden korosztály számára tökéletes szórakozást nyújt, két szó: Mouse Guard. David Petersen 2006-ban kezdte írni a szokatlan formátumú (azaz négyzet alakú) képregényt, ami az antropomorfizmust az állatokra vetítve, egy középkori egértársadalom elitgárdájáról szól. De hadd nyugtassam meg gyorsan azokat, akik egy disney-szerű, édes-bájos-idillikus állatkavilágot képzelnek maguk elé – rossz úton járnak. Ha már referencia, inkább Watership Down vonalon gondolkozzanak. Petersen ugyanis egyrészt olyan anatómiailag pontos egereket rajzol, amennyire csak lehetséges úgy, hogy közben ezek az egerek intelligensek legyenek, fegyverekkel harcoljanak, és két lábon járjanak, másrészt, noha természetszerűen még így is van némi kedves bájuk, nagyon is marconák, szívósak és ha kell, utolsó csepp vérükig kaszabolják az életükre törő ellent. Eddig két minisorozat jelent meg (Fall 1152, Winter 1152), most pedig, köszönhetően a Free Comic Book Daynek, kapunk egy kis ízelítőt abból, hogy milyen irányt vesz Saxon, Kenzie, Sadie és Lieam története a majdan megjelenő Spring 1152-ben (amire viszont sajnos még várni kell, mert Petersen előbb két prequel minit tervez Black Axe és Winter War címmel). A tél elmúltával az egerek a téli álmukból ébredő ragadozókkal kénytelenek szembenézni, miközben senki nem tudja, hogy hová tűnt el Lieam, és miért. A 12 oldalnyi képregény tehát egy átmenet két mini között, így története sem igazán van: inkább csak afféle helyzet- és hangulatjelentés a gárda vezetőjének, Gwendolynnek a narrációjával. Az egerek fáradhatatlanul dolgoznak, harcolnak, vadakat ejtenek el, és élelmet gyűjtenek – hogy pontosan miért (nem szimpla önfenntartásról van ugyanis szó), az csak az utolsó oldalon derül ki. A Petersen által megálmodott egérvilág lebilincselő: nyers, veszélyes, sokszínű és rendkívül gazdag, az olvasó minden egyes számban megtud róla valami újat, anélkül, hogy bármikor is azt érezné, „okítják”, vagy épp a szájába rágnak valamit. A képek pedig ehhez méltón gyönyörűek. Egyszerre realisztikusak és stilizáltak, modernek és archaikusak, és bámulatos hatékonysággal kel életre bennük az apró szereplők számára átkot és áldást egyszerre jelentő természet. Egyetlen baj van ezzel a sorozattal: nem elég gyakran jelenik meg. 
A tavalyi év egyik legizgalmasabb és legszórakoztatóbb új képregénye kétségkívül a The Stuff of Legend volt, amiben egy kisfiú játékai átkeltek a mumus birodalmába, hogy bármi áron visszaszerezzék tőle elrabolt gazdájukat. Az első rész igazi meglepetés volt: a Toy Storyt és a Ryan közlegény megmentését a fantasy keretei közt vegyítő történet tele volt az amerikai képregényiparban ritkán látott frissességgel, intenzitással és eleganciával. A remek karakterek, a fantasztikus erővel életre hívott, komor mesevilág, és nem utolsósorban, a roppant hatásos csatajelenetek után pedig valami merészen más következett. A második felvonásban hőseink egy bizarr, sőt, egészen szürreális városkába kerültek, aminek kétszínű polgármestere egy veszélyes, szó szerint bőrükre menő játékba kényszerítette őket. A cselekmény szempontjából ugyan mindennek nem volt sok jelentősége, tekintve, hogy a lényegi sztorit egy jottányit sem vitte előre, de sajátosan furcsa közjátéknak, ami a mumus világának egy újabb szeletéről lebbentette fel a fátylat, tökéletes volt. Most sajnos júliusig kell várnunk a folytatásra (The Jungle), éhségünket addig is csak a Free Comic Book Dayre megjelent kilenc oldal csillapíthatja valamelyest. A kisfiú megmentésén fáradozó hőseink a Golem’s Passban belebotlanak az ellenség egy őrjáratába, amit sikeresen leszerelnek egy rövid, de intenzív csata után. Percy, a gyáva malac aggódik, hogy rájuk talál a mumus hadserege, míg a többiek azon morfondíroznak, hogy mit tegyenek az ellenség egyik életben maradt katonájával. Egyszerű kis közjáték ez, aminek se szerepe, se értelme nincs azonkívül, hogy felhívja magára azoknak a figyelmét, akik vannak olyan pechesek, hogy még nem olvasták az eddig megjelent füzeteket. De mivel a Free Comic Book Daynek pont ez a lényege, a konklúzió csakis az lehet, hogy az alkotók sikerrel jártak: ebből a parányi ízelítőből is látszik, hogy milyen érdekes, izgalmas és lenyűgözően ambivalens világot teremtettek, és hogy milyen gyönyörű, meseszerű, mégis nyers és realisztikus, szépiás képekkel keltették azt életre. 
A Superman címek nem tűntek valami egészségesnek az utóbbi egy-két évben, és a DC-nek erre valamiért az volt a megoldása, hogy továbbra is ugyanúgy csinált mindent, mint addig. Persze, most már itt toporog a sarkon J. Michael Straczynski, hogy átvegye a Supermant a gyengélkedő James Robinsontól (hála az égnek), de attól még tény marad, hogy a kiadó bő másfél éves szerencsétlenkedése a tucatcímeknek fenntartott 30 ezres példányszámú eladás környékére rugdosta le az Acélemberrel kapcsolatos képregényeket. Ezen nem segített az sem, hogy egyik „nagy” esemény érte a másikat (szó szerint) – miért is segített volna? A New Krypon után rögtön jött a World of New Krypton, azután rögtön jött a Last Stand of New Krypton, és épphogy az véget ért, máris itt a War of the Supermen. Zsibbasztó. Erőlködnek, erőlködnek, az olvasó meg csak unottan ásít a végeérhetetlen, sietve összezagyvált haddelhaddokat látva, amikről üvölt a kétségbeesés, hogy észrevegyék őket: „idenézzetek, milyen nagy és epikus és szuper vagyok, és egyébként is!” A Free Comic Book Day keretein belül megjelent War of the Superman 0 (én a DC helyében már az ezután érkező Straczynski-érát népszerűsítettem volna, de hát ők tudják) egyetlen hatásos képpel szolgál: az utolsóval, amin több ezer szupererejű kryptoni repül a Föld felé, hogy megkezdjék az emberiség elleni háborújukat. Már csak egy jó sztorit kellett volna írni elé, hogy legyen valami súlya is. De James Robinson és Sterling Gates még azt is elbarmolták, ami eddig jó volt – jelesül Zod karakterét. A World of New Kryptonban sikerült az íróknak árnyaltabban ábrázolni az általában teljesen egysíkú gonosztevőt, és erre ráadásul tökéletes okuk is volt: az egykori kryptoni város, Kandor megmentése után értelemszerűen nem a hódítás volt a célja, hanem az immár meglévő otthona és népe védelme. Ez a fordulat távolról sem csinált jófiút belőle, de kétségkívül jóval több volt egy vérben forgó szemű, üres gazembernél – mostanáig. Robinson és Gates pár hanyagul odavetett félmondattal eltörlik a karakter összes olyan motivációját, ami érdekessé tette, és visszaalacsonyítják egy önző, bosszúszomjas, vérengző szemétláda szintjére. Ehhez készséggel asszisztál Eddy Barrows is, aki olyan gonosz vigyorokat és sötét tekinteteket rajzol neki, amiket látva még Joker is visszamenekülne Arkhamba. Maga a cselekmény pedig iszonyúan lapos: Superman üvöltözve, felháborodva, falakon áttörve csörtet Zod elé (New Kryptonon nincsenek ajtók?), hogy számon kérje rajta tetteit, mire a gazember csatlósai leverik. Superman feláll, dühöng egy kicsit, megint leverik. Aztán még egyszer feláll, kioszt pár pofont, és (na, vajon, mi történik?) megint leverik. Valahol kétségkívül bámulatra méltó, hogy egy írópáros képes ilyen repetitív lenni mindössze 13 oldal keretein belül. Fárasztó és felesleges képregény ez, amire az egyetlen mentség, hogy ingyen adják – így legalább jó eséllyel elrettent pár olvasót attól, hogy ténylegesen beruházzon egy Superman képregényre, legalábbis addig, amíg végre meg nem érkezik Straczynski, hogy megmentse a napot. 
Már azt hittétek, hogy megúszhatjátok, de nem, a Geekz-es képregényes interjúsorozat következő epizódjában ezúttal Felvidéki Miklóssal támadunk, aki a laza eleganciájú és érzékeny rókát (a neve Senki, Odüsszeusztól tanulta a trükköt), a lánynevű, ámde keményöklű Johnny Cash dalszereplőt és az elsöprő erejű szuperképességekkel rendelkező pantomimest sorakoztatja fel maga mellett, hogy megossza velünk a véleményét a képregényekről, az Alfabéta-díjról és úgy en bloc mindenről kis hazánkban.
- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ? 
- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai? 
- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ? 
- Miről fog szólni a Néma Játék? A neten már közzétett oldalakból úgy tűnik, hogy egy pantomimes lesz a főszereplő és teljesen mellőzni fogod a dialógusokat… 
- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ? 
- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)? .jpg)
- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni? 
Szépen épülget a szélesvásznú Marvel Univerzum: a Vasember 2-ben a Fekete Özvegy és az immár evidens Nick Fury mellett feltűnik Amerika Kapitány pajzsa és Thor pörölye is, ráadásul hősünket besorozzák az Avengersbe (azt hiszem, a magyar fordításnak hála, hozzá kell szoknunk a ’Bosszúállók’ névhez). A lényeg mégis az, hogy elődjéhez hasonlóan, a második rész egy közel tökéletes, könnyed (kora)nyári akciófilm, azon kevés szuperhősmozik egyike, amikbe a pixeláradat mellé fért szív, lélek, agy és humor is. Egyébként is, arra a filmre, amiben Robert Downey Jr. egy sármos, géppuskaszájú, nőcsábász feltaláló-milliomost játszik, nem lehet haragudni. 
- Igen, azt észrevettem, hogy Zord és Dr. Végh is mintha csak a Goon univerzumból léptek volna elő… ezek szerint valami hasonlóban gondolkodsz, amikor a képregénytervedről beszélsz ?
- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik…
- Melyik kiadványt várod a legjobban a 6. Képregényfesztivál újdonságai közül?
S.H.I.E.L.D. #1
Tavaly a 32. számmal véget ért a DC 2006-ban indított Spirit sorozata – bár akkor már amúgyis régesrég halott volt, hisz az utánozhatatlan Darwyn Cooke távozását nem viselte túl jól a cím. Most, az agyonreklámozott és halálra hype-olt First Wave részeként, újabb Spirit ongoing indul (az azzal egyidőben elstartolt Doc Savage társaságában), ezúttal Mark Schultz (Xenozoic Tales) irányítása alatt – legalábbis kezdetben, merthogy Schultz csak az első két számot írja majd. Társa addig is a Moritat álnéven dolgozó Justin Norman (Elephantmen), aki viszonylag tűrhető választás volt a Will Eisner örökségét továbbvivő képregényhez. Azért csak viszonylag tűrhető, mert bár ügyes iparosember, de ha már munkájával a Mester nyomdokain próbál lépkedni (márpedig láthatóan ez volt a szándéka), akkor csinálhatta volna kicsit jobban is. Hogy mást ne mondjak, lehetett volna bátrabb a karakterek enyhe karikaturisztikus vonásait illetően, és ügyesebb a tipikusan „eisneres” trükkök alkalmazásában. Az első oldalon pl. a „Spirit” felirat ténylegesen kirajzolódhatott volna magukból az épületekből, ahelyett, hogy csak úgy áll közöttük a városkép közepén, a harmadik oldalon pedig vigyázhatott volna rá, hogy ne csak sokadik nézésére tűnjön fel, hogy a hat panel egy szót (természetesen a Spiritet) formáz ki. Egyébként meg a címszereplő figurája túlságosan „keményfiús”, nincs meg benne az a könnyedség, ami Eisnernél jellemezte. Ezeket leszámítva egészen hangulatosak és lendületesek a képei, arról meg már nem ő tehet, hogy a színező az állandó szürkés árnyalataival dögunalmas munkát végzett. Maga a sztori sem vált meg semmilyen világot. Hősünk már annyira bögyében van az alvilágot uraló Octopusnak, hogy a gazember ráküld egy állítólag megállíthatatlan európai bérgyilkost – aki egyben egy bombázó nő is természetesen (Schultz megteszi nekünk azt a szívességet, hogy nem Oroszországból származtatja – a tököm tele van a „legyőzhetetlen”, ultrakemény, szőke ruszki hit-manekkel). Az első szám teljes egészében azt a célt szolgálja, hogy az olvasó megismerhesse a karaktereket, így aztán az író gyorsan végigzavarja a Spiritet minden ehhez szükséges lépcsőfokon: rosszfiúk összeverése, információszerzés az utcán inkognitóban, diskurzus Dolan rendőrkapitánnyal. Egyszóval: alapozás. Annak is túl egyszerű, ráadásul többnyire humortalan és stílustalan, de majd meglátjuk, később kinövi-e magát valami érdekesebbé. Feltéve, hogy egy ilyen gyenge közepesre elegendő indítás után még érdekelni fog a következő rész. 
Nem kéne ezt erőltetni. Az első Purge one-shotot még John Ostrander írta, és afféle prológusként szolgált a 2006-ban elstartolt, nagyszerű Dark Timeshoz. A képregény egy hónappal A sith-ek bosszúja után játszódott, és egy csapat túlélő jediről szólt, akik kénytelenek voltak szembeszállni Darth Vaderrel. Tökéletesen élvezetes, jól megírt, dinamikus kis sztori volt, ami még érzelmileg is tudott hatni az olvasóra, annak ellenére, hogy pozitív karakterei bemutatására alig néhány oldala volt. Aztán tavaly év végén jött a Seconds to Die, ami olyan érdektelen és unalmas volt, hogy már arra sem emlékszem, egyáltalán mi történt benne (már azonkívül, hogy Vader abban is levadászott egy jedit). És most itt a The Hidden Blade, ami úgy felesleges, ahogy van. A gond már a koncepcióval kezdődik: egymástól független one-shotok, amik mind arról szólnak, hogy Vader utánamegy egy túlélő jedinek, és aztán kinyírja. Mégis hányszor lehet ezt eljátszani? Bizony: egyszer. Ez meg már a harmadik. Olyan is, de nem csak emiatt. A The Hidden Blade-ben a császár egy erdős bolygóra rendeli jobbkezét, hogy védje meg a lépegetőgyárat a helyi bennszülöttek támadásaitól. Azt nem tudjuk meg, miért nem bombázza szarrá a Birodalom az űrből a fél erdőt, benne mindenkivel, aki nem visel fehér sisakot, ahogy azt sem, hogy miért az ellenség szájába telepítettek egy kulcsfontosságú gyárat. Meg azt sem, miért gondolják úgy a rohamosztagosok, hogy jó ötlet kimenni a megvédendő létesítmény falain kívülre, és fedezék nélkül, egy helyben állva várni a felbőszült ellent. És hadd tegyem hozzá: ennyi baromság, és még csak a legelső oldalon járunk. A nagy meglepetés (sic!) persze az, hogy a szívós bennszülötteket egy jedi és a tanítványa segíti. Kitaláljátok? Vader rájön, sorban megkeresi, és megöli őket (figyelemreméltóan rövid és ötlettelen küzdelmekben), de közben a helyiek furfangos módon porig rombolják a gyárat, a császárnak meg összeszaladnak a ráncok a homlokán, és hátrahagyja „hősünket” a bolygón, hadd elmélkedjen a kudarcán. Ez az utolsó panel, ahogy egy homokozó mellett felejtett kisgyerekként mered a távozó űrhajó után (kár, hogy nem biggyesztettek mellé egy gondolatbuborékot, benne ezzel: „shit!”), kezében a bigyóval, aminek segítségével a bennszülöttek kibasztak vele, majdnem olyan gáz, mint újjászületése utáni „nooooo”—ja A sith-ek bosszújában. Mégis, a képregényt majdnem megmentik Chris Scalf gyönyörűen visszafogott és ízléses színvilággal megtöltött, lendületes, realisztikus festményei. Legyen szó akár akcióról, akár dialógusról, a középpontban álló karakterekről, vagy a háttérről, munkája lenyűgöző – különösen az, hogy képes karaktert adni magának a bolygónak is. Kár, hogy erre volt kénytelen vesztegetni a tehetségét. 
Ha ez így megy tovább, meg fogom alapítani az „Emeljünk szobrot Mike Carey-nek” klubot. A fickó jó három éve nyűgözött le először, amikor megírta az utóbbi, nem is tudom, monjduk tíz év alighanem legjobb X-Men történetét (Supernovas, és igen, tudom, hogy a tíz évbe beleesik Morrison New X-Menje is), de még az a teljesítmény is eltörpül amellett, amit a The Unwirttenben visz véghez. Ez a sorozat már a legelső számtól kezdve lenyűgöző volt, és azóta csak egyre jobb és jobb. Carey egy fantasztikus világot teremtett, amit minden egyes számmal egyre gazdagabbá, izgalmasabbá és érdekesebbé tesz, és olyan lelkesedéssel és vehemenciával mesél róla, amire kevesen képesek manapság az amerikai képregényiparban. A 12. szám egy afféle tölteléksztori, amiben még említés szintjén sem jelennek meg az állandó szereplők, és még így is maga mögé utasít szinte mindent, amit idén olvastam eddig. Történetünk főhőse Mr. Bun, egy nyúl, aki egy csinos kis nyúlüregben él, egy idillikus, micimackószerű mesevilágban, ahol minden állatka ruhákban jár, és mindenki kedves mindenkivel. Csakhogy Mr. Bun valójában egy ember, Pauly Bruckner, aki évekkel ezelőtt megpróbálta ellopni Wilson Taylor térképét (ami most fiánál, azaz a sorozat főhősénél, Tommy Taylernél van) a való világban, és a férfi büntetésből száműzte az irritálóan mézesmázos gyerekkönyv világába. Találós kérdés: ha te kerülnél egy ilyen mesébe, ahol minden idilli és dögunalmas, mennyi időbe telne, hogy láncfűrésszel essél neki az összes „jajdeédi” állatkának? Mr. Bun/Pauly pechjére kénytelen megelégedni egy saját gyártású nyílpuskával. Célja, hogy megölje a gyerekkönyv írónőjének mesebeli alteregóját, Miss Lizát, remélve, hogy halálával összeomlik az egész mézeskalácsvilág. Csakhogy ez a világ nem is hagyja magát olyan könnyen. Már maga a koncepció is nyerő, sőt, szinte lehetetlen elrontani: a mocskosszájú, „tele a tököm mindennel” bűnöző émelyítően bájos mesekörnyezetben való kalandozása egyértelműen kárörvendésre okot adó sorsot, és főleg, gonosz humort követel meg, Carey pedig láthatóan baromi jól szórakozik, miközben eleget tesz e követelésnek. A sztori ötletes, vicces és kellemesen bizarr, sőt, a maga poénos módján még félelmetes is. És a képi világ is nagyszerű. A sorozat állandó rajzolója, Peter Gross ezúttal „csak” a vázlatokért volt felelős, durva vonásait Kurt Huggins és Zelda Devon ruházták fel igazi, gyerekkönyves külsővel. A képregény kifinomultságára egyébként jellemző, hogy még a dialógusok betűtípusai is aszerint változnak, hogy aki éppen beszél, az ténylegesen egy karakter ebben a mesében, vagy „kívülről” jött, mint Mr. Bun/Pauly. Röviden: a The Unwritten egy éve indult, és azóta megszilárdította pozícióját abban a ligában, amelyikben csak néhány másik amerikai sorozat képes játszani rajta kívül – mint a The Walking Dead és a Scalped.
Ülök a moziban, egy órája megy a Brooklyn mélyén, és az órámra való sűrű pillantások közepette azt kérdezem magamtól, mit tudtunk meg eddig. Richard Gere szenved, mert egy kiégett, öreg kopó, ráadásul igazi balfék, és a töke tele van a világgal. Don Cheadle szenved, mert beépített zsaruként szarrá ment az élete, és a töke tele van a világgal. Ethan Hawke szenved, mert a rendőri fizetésből nem tudja eltartani a családját, és a töke tele van a világgal. Mindenkinek a töke tele van a világgal, de egyébként senkivel nem történik semmi – pedig túl vagyunk a játékidő felén. Antoine Fuqua sokadszor bizonyítja, hogy egyfilmes rendező. A bő lére eresztett Brooklyn mélyén keretei közt rengeteget beszél, de a sok rizsa közt csak egyvalamit tud mondani: hogy szar az élet. Köszönjük, Mr. Fuqua. 
A három történetszálból egyedül Don Cheadle-é élvezetes valamennyire, az ő karaktere az egyetlen, akit meg tudunk érteni, akivel hellyel-közzel képesek vagyunk azonosulni. Tudjuk, hol siklott ki az élete, értjük, miért hozza azokat a döntéseket, amiket, és nem utolsósorban, a bajtársiasság, a becsület, a barátság értékei hajtják előre a fim utolsó etapjában. (Más kérdés, hogy szerencsétlen Wesley Snipes figurájának egyetlen értelme, hogy bosszúba hajszolja Cheadle-t.) Ezzel szemben Gere egy unalmas, bután és összevissza motivált, kiégett roncs, ráadásul fogalmunk sincs róla, hogy miért az – csak azt tudjuk, hogy sajnálnunk kellene, mert más is döngeti a kurvát, akihez rendszeresen eljár. Az élet nagy tragédiái, ugyebár… Hawke karaktere meg olyan hülye, hogy képtelenség együtt érezni vele. Aki nem tudja eltartani háromgyerekes családját, az nem csinálja fel negyedszer is a feleségét. Aki veszélyes magánakcióra készül, hogy ellopja egy rakás gengszter pénzét, az nem csatolja le magáról a golyóálló mellényt, mielőtt elindul. Aki nem akarja, hogy kollégái megtalálják, az nem hagyja ott a mobilját az asztalán, mint valami intő jelet, pont amellett a papír mellett, amin jól láthatóan bekarikázta a célállomása címét. 
A heti rendszerességgel és óramű pontossággal szerdán érkező képregényes interjúsorozatunkban ezúttal sem tartunk szünetet és a nagyközönség számára a Roham magazinban debütáló, majd az asztalfiókból kiteleportáló Johnny Fellow űrnavigátor kalandjaival a geek szívekbe magát belopó Brazil lesz kénytelen élvezni lőporos vendégszeretetünket egy beszélgetés erejéig.
- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került?
- Van már munkacíme is? Pár szót mondhatnál róla, ha nem hétpecsétes titok…
- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt? 
- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai?
- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál?
- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények?
- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)?
- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?
- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét?
.jpg)
Újabb szép példája született a különféle popkulturális médiumok közötti átjárhatóságnak - vagy, kevésbé elegánsan fogalmazva, Hollywood újabb szobrot épített az amerikai szórakoztató-ipar ötlettelenségének. A titánok harca (Clash Of The Titans) ugyanis bár alapvetően az azonos című 1981-es fantasztikus film újrafeldolgozása, mégis több vonatkozásban sokkal inkább emlékeztet a God Of War című videojáték-sikerszériára (nagyon konkrét jelenet-nyúlásokra kell itt gondolni), melynek legújabb képviselője túl van egymillió eladott példányon a PlayStation 3 konzolon. 
Bármit! Ma, az Álomgyárból Pénzgyárrá avanzsálódott Hollywoodban már úgyis az a tét, hogy beül-e elég néző legalább egyszer a filmre, hogy megtérüljön a rengeteg CGI borsos ára. És be fog, mert csábítanak a monumentális harcjelenetek, meg persze bizsergető az újra felkapott 3D-s technológia is, az Avatár farvizén sokan el tudnak evickélni.
...és eljött a vég: befejeződött a Titanic Filmfesztivál. Most következne egy rövid felsorolás látogatottsági statisztikából és más számokból - ettől eltekintenék. K
Mint minden évben, most is volt közönségszavazás, amelynek győztese A fantasztikus Róka úr lett - mi is szerettük Wes Anderson filmjét - második a Hátralévő életed első napja lett, a harmadik pedig A Vörös K
A háromfős nemzetközi zsűri, Nick James, Tiina Lock és Gothár Péter A bőrön is áthatol című filmnek adta a Hullámtörők díjat - majd ezek után következett a díjátvétel rendkívül kínos aktusa, amikor a film rendezője, Esther Rots az interneten keresztül köszönte meg a zsűrinek és a közönségnek - mellette volt a film zeneszerzője, Dan Geesin, aki egy "Néha összevizelem magam, ha nevetek" feliratú pólót gondolt alkalomhoz illőnek. 
Rohamléptekkel közeledik a 17. Titanic Filmfesztivál vége - de a Geekz egyszemélyes hadteste tartja magát és nem pihen - hacsak nem fogják kedves, fehér ruhás emberek elvonszolni egy megfelelő egészségügyi létesítménybe. Hogy így hogyan fogok gépelni, az fontos de nem megoldhatatlan probléma. Mai merítésünkben egy dán börtönthriller, egy izraeli dráma és egy amerikai antiromantikus film található.
Az R nyomasztó helyen játszódik. Főhőse, Rune késelésért kapott büntetését tölti a börtönben, ahol próbál nem feltűnni senkinek, nem avatkozni bele senkinek a hatalmi játszmájába. Persze ez egyáltalán nem sikerül neki egy olyan helyen, ahol szigorú hierarchia és pontos adok-kapok alapján zajlik az élet. A fiúnak idővel sikerül kedvezőbb pozíciót kiharcolnia ügyességével - a kétharmadnál érkező csavart pedig nem árulom el. Nemcsak a helyszín ahol játszódik nyomasztó, az egész film is az - viszont rendkívül idegesítő zenét sikerült szerezni hozzá, ami időnként alapvetően öli meg az élményt. A szereplők nagyon eltaláltak - egyikük társaságában sem szeretnék néhány percnél többet eltölteni - és
Az Érzelmi pótlék című izraeli dráma egy olyan 30-as fiatalember életébe enged bepillantést, akinek problémái vannak a nőkkel. Nem egyszerűen önbizalomhiányos, hanem egyszerűen retteg az intimitástól. Eli - a főhős - ezért különleges terápiára jár. Nálunk szinte teljesen ismeretlen, de az óceán túlsó felén elterjedt a helyettes, vagy partnerpótléknak nevezhető szexuális terápia - ennek során Hagarral, a helyettessel gyakorolják a kapcsolat és az intimitás velejáróit. Ha valaki ennyire bezárkózik, mint Eli, annak komoly oka lehet - és ez a végére kiderül, felborítva egész világát, sőt a családjáét is. Az ötvenhét perces film a Titanic legrövidebb filmje - talán azért, mert nem sok minden történik benne. Az elején még úgy tűnik, hogy a szexualitás mellé egy kis fojtgatás is kerül, de ez a túlerőltetett vonal később érthetetlen módon teljesen eltűnik. Érdekes a szituáció, de Tali Shalom Ezer filmje nem jut annál tovább, mint hogy felvesse a problémákat és megmutassa a főhős különös világát - de hiányzik a folytatás, hogy vajon mihez kezd ezek után - ez már érdekes lenne.
Végezetül egy újabb amerikai független film a modoros, álproblémákkal terhelt fajtából: a Szép kis szakítás egy a huszas éveikben járó fiatal párról szól, akik elunva egymás társaságát úgy döntenek, szépen lassan együtt számolják fel kapcsolatukat - ez azonban koránt sem olyan egyszerű dolog. Szemlátomást a két alkotó-főszereplő terápiás céllal készítette ezt a filmet, de a katalógusban olvasható hízelgő összehasonlításokkal ellentétben (még hogy az Y generáció Annie Hallja. Egyáltalán: mi az az Y generáció?) a film modoros, unalmas és cseppet sem vicces - nehezen is fogadja be az ember New York fiataljainak hétköznapi súlyos gondjait, főleg nem a korábban látott szenvedéssel teli háborús filmek után. Lehet, hogy ha adok a Szép kis szakításnak még egy esélyt, akkor nem leszek ennyire borúlátó - de érzésem szerint ha a Titanic-on szereplő alkotásokból kellene értékelni az amerikai független filmet, akkor elég nagy bajban lennénk. 
A 17. Titanic Filmfesztivál napjai meg vannak számlálva: mint mindig, most is az utolsó napokra jutnak az igazán elgondolkodtató filmek. Tartsanak ki, Kedves Olvasók, nincs sok hátra. De ami most jön, az rázós lesz.
Az Élet és halál városa a harmincas évek végének Kínájában játszódik, amikor is az előrenyomuló japán hadsereg elfoglalja az akkori fővárost, Nankingot. Az ostrom kezdetén lépünk be a történetbe, majd egy japán katona, a német nagykövet egyik asszisztense és egy, az ostromban harcolt és az azt követő mészárlást túlélő kínai kisgyerek szemein keresztül láthatjuk az ázsiai hadszintér egyik legkegyetlenebb epizódját. Monumentális és letaglózó a film: nem csoda, hogy Japánban kiverte a biztosítékot, válogatott kegyetlenkedéseket, nemi erőszakot és rengeteg halált láthatunk. Az első húsz perc csatajelenetei mellett A hős alakulat csak a gyertyát tarthatja reszkető kézzel: fekete-fehér, kézikamera és az ember rögtön a fülében érzi az adrenalin pezsgését. Aztán nagyon gyorsan el is szégyelli magát: a japánok halomra ölik az elfogott kínai katonákat, megrázóak a képek, amikor ameddig a szem ellát nem látunk mást, csak holttesteket. Körülbelül öt-tíz percenkét érkezik egy nemi erőszak, vagy más, borzasztó, megalázó és rettenetes cselekedet - és a film két és egy negyed óra hosszú. Látszik, hogy a körülbelül háromszázezer áldozatot követelő nankingi mészárlás milyen mély, és máig nem felejtett sebet ejtett Kínán. 
Ha ez nem lenne elég, akkor tegyünk egy kis kitérőt a jelen Afrikájába
A vég
Szerda van, a nap mintha kezdené meggondolni magát, és óvatosan végigsimítja a Rákóczi utat. A sanyarú, szürke művészfilmek után a mai nap az animációs filmeké - de a végére így is jut egy élőszereplős darab.
Kezdjük egy kis misztikummal: az emberiség megteremté a Gépet, amely fellázad ellene és elpusztítja - a Mátrix vagy a Terminátor alapszituációját látjuk a 9 című film kezdő képsorain. A teljesen élettelen, posztapokaliptikus világban rongybaba szerű lények próbálnak túlélni. A legutolsó darab elkészültét teremtője, az öreg tudós már nem élhette meg, így a címszereplő egyedül vág neki az ízlésesen lerombolt városnak - hogy aztán a végére az legyen a tét, k
A következő film a Kutyám, Jerry Lee... akar
Visszatérve a misztikus vonalra, itt van Simon Fellows filmje, a Malőr csodaországban, ami - nem meglepő módon - Lewis Carroll történetének át-és újragondolása: Alice, az amerikai lányt - miután két öltönyös férfi üldözi
A hazai képregényes élet szereplőit megszólaltató interjúsorozatunkban ezúttal a Kalyber Joe, az eddigi legstabilabb és leghosszabb életű magyar szerzői karakter megalkotójára rántottunk fegyvert, hogy megtudjuk mi köze a piaci kofáknak a képregénykiadáshoz és hogyan válik egy spirálfüzet segítségével egy szegedi frissen diplomázott tanárból dzsungel- és sivatagjáró kalandor, valamint arról is lekerül a lepel, hogy melyik kedvenc francia nyelvű fantasy képregénysorozatához készített Pilcz Roland Geekz-exkluzív hommage-t.
- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ?
- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ?
- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ?
- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ?
- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ?
- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik…
- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?
A Titanic Filmfesztivál folytatódik - akárcsak a beszámolóink nektek, első kézből. Úgy tűnik, hogy a mai filmfelhozatal erősen rímel az időjárásra: mindenütt sötétség és depresszió - mindezt azért a végére feloldjuk egy kis perzsa indie-rockkal. 
Mai első skandináv filmünk a Látogató a furcsa nevű Jukka-Pekka Valkeapää rendezésében: a főhős egy szótlan kisfiú, aki sánta édesanyjával él együtt egy tanyán. Rendszeresen látogatja apját a börtönben, segít a ház körül - aztán egyszer csak egy idegen érkezik lőtt sebbel, és egy időre ott marad a tanyán. A film első fél órájában egy szó sem hangzik el - a többi részében valamivel több, de az is minek: az egész film egy nagy darab szuggesztívnek szánt idézetgyűjtemény hasonló félig - vagy teljesen - néma filmekből. Persze ahol nincs dialógus, ott van a nyugalom megzavarására alkalmas képi és hanghatás - mondjuk én hangosan felröhögtem, amikor az egyik jelenetben berepült egy holló, elkárogta magát és elrepült. Képileg nagyon kimunkált darab, van benne némi gusztustalanság is - mégsem marad utána más mint egy kis Tarkovszkij utóíz.
A Metropia egy olyan Európába visz el, ami leginkább valamilyen végtelenbe kiterjesztett újpalotai lakótelepre hasonlít: A közeli jövőt Tarik Saleh úgy képzeli, hogy hatalmas földalatti vasútrendszer hálózza be a kontinenst, és mindenkit mindenhol és mindenféle eszközökkel megfigyelnek. Ebben a világban él Roger, az irodai rabszolga, aki saját kisszerű életét próbálja élni, egészen addig, amíg hirtelen egy hang meg nem szólal a fejében - és 
/wurlitzer/ A Perzsa macskák különös egy szerzet, játékfilm, ugyanakkor a valóság minél pontosabb rekonstruálására törekszik. Mint megtudtuk a vetítés után, a film történései 80 százalékban nem a képzelet szüleményei. Gerilla stílusban, mindenféle engedély nélkül forgatták. Negar és Ashkan, két fiatal iráni zenész, Európába akarnak menni egy többállomásos turnéra. Keresztül-kasul szántják Teheránt, hogy össze tudják szedni a fellépéshez szükséges zenekartagokat és hivatalos dokumentumokat. Eközben feltárul a város lüktető könnyűzenei színtere, kiderül hogy itt is majd’ minden stílus megtalálható. A világ nagyvárosaihoz képest egy nagy különbség azért van: Iránban tiltják a nyugati mintájú, erkölcsileg bomlasztó hatású könnyűzenét, így Teherán sötét oldaláról valló perzsa rappereken, a Foalst megidéző dance punkon (
Amikor odakint esik az eső, szürke felhők takarják a napot és még mindenki barátkozik a választási eredménykkel, sokan vannak úgy, hogy a inkább pokrócba burkolózva a kandalló előtt kéne ülni egy bögre teával, és valami kellemes zenét hallgatni. Tagadhatatlanul kellemesebb elfoglaltság ez, mint kimenni a nyirkos, választási plakátok maradványaival borított utcákra, felszállni a tömött buszokra, ahol mindenki esővizet lehel ránk. Aki azonban mégis úgy dönt, hogy hazafelé menet, vagy csak úgy nekivág a városnak - és szeretne valami fedett helyen elutazni jó messzire térben és időben, azoknak célszerű ellátogatniuk a Titanic Filmfesztiválra. 
Az első a listánkon a Nem félünk a farkastól? című cseh film, amelynek történetét egy kislány, Terezka szemén keresztül láthatjuk. Terezka óvodás és a kedvenc mesélye a Piroska és a farkas - mindeközben szülei furcsa dolgokon mennek keresztül. Megismerjük Terezka anyukáját, aki két férfi között őrlődik - az egyik az egykori szerető, a híres szólista, a másik a férj, aki repülőtéren dolgozik. Aranyos film, amely egy már-már közhelyes alaphelyzetet - kergessük-e beteljesületlen vágyainkat vagy maradjunk azok mellett, akik a biztonságot jelentik - dolgoz fel mély átéléssel és gyermeki rácsodálkozással. Ha olyasvalaki lennék, aki ilyen jelzőket használ, azt is írhatnám, hogy tündéri film - de inkább úgy fogalmazok, hogy Maria Procházková olyan filmet rendezett, amely nem guggol le és gügyög hozzánk, hanem tágra nyílt szemmel csodálkozik, és nem érti, hogy végül is mi okoz nekünk, felnőtteknek akkora problémát. 
Időben, térben és műfajban is távol esik ettől a Napi Francia Film, 
A 80-as, 90-es években nem csak a legjobb akciófilmek születtek, de a legszarabbak is, amiért részben az úgynevezett rip-off filmek is felelőssé tehetőek. A korszak nagy sikerű zsánerfilmjeinek sorra készültek el az olcsó másolatai, pofátlan lenyúlásai, melyek az esetek többségében olasz mesterek lelkiismeretét terhelték, bár a fülöp-szigeteki és persze az amerikai filmeseknek is elvitathatatlan érdemei voltak az ízlésrombolásban. A Cápa, Star Wars, Rambo, Terminátor ripoff-ok elárasztották a VHS piacot, de meglepő módon ezek a fröccsöntött utánzatok is egészen szépen megéltek az elődöktől elcsórt ötletek, a harmadosztálybeli színészutánzatok, és a gagyiság fogalmát teljesen kimerítő trükkök ellenére is. 
A hadsereg szupertitkos robotja, bizonyos Omega-1 megkergül egy szigeten, és ezért mindenre lő, ami mozog, még a saját helikopterükre is. Ezért a B.A.M. (vagyis a Big Assed Motherfuckers) nevű speckó egységet küldik a nyomába, csak éppenséggel nem közlik velük, hogy pontosan mi is az, ami után kajtatnak. Adnak melléjük egy külsőst is, aki nem más, mint a robi tervezője, és akinél ott van a távirányító, hogy kikapcsolja a megkattant konzervet, ha elég közel kerülnek hozzá. A motherfuckerek bevetik magukat a dzsungelbe, majd a Predatorhoz való hasonlóság kedvéért közben még gyorsan felszabadítanak egy gerillatábort is, ahonnan nem váratlan módon egy csaj csapódik hozzájuk. Omega-1 közben sorra levadássza a nagyseggűeket, és ahogy az lenni szokott, a végén csak egy maradhat, meg a nő.
Sajnos az elején sok dögunalmas dzsungeltúrát kell végigszenvednünk, az akció nagyon kéreti magát. Ugyanakkor még katonának sem kellett lennünk ahhoz, hogy lássuk, ez a csapat a valóságban még a partra sem jutott volna el élve, ugyanis minden egyes megmozdulásuk teljesen ellentmond bármilyen harcviselési módnak, szabályzatnak. Kezdjük ott, hogy mindenre azonnal lőnek, már az első gyanús neszre kitáraz az egész kommandó, azaz csak kitárazna, ha nem az akciófilmekből ismert végtelen kapacitású, kifogyhatatlan fajtájúval szerelkeztek volna fel. De ha ez még mindig nem hívta volna fel rájuk a figyelmet, akkor a rengeteg üvöltözés, kiabálás már biztosan. És a nagy kedvencem, az állandó csoportosulás sem maradhat el, vagyis, hogy folyton egy kupacban, egymáshoz szoros közelségben állnak, hogy egyetlen kézigránát is elég legyen a nagyseggű anyabaszók sok kis nagyseggű anyabaszó darabokká való aprításához, és egyébként is kollektíve hiányoztak, amikor a fedezékbe húzódás hasznosságát tanították a levelező kommandósképzőn. Tudom, hogy drága egy katonai tanácsadó felbérelése, de a logika azért ingyen lett volna. Ezekből aztán következik, hogy az akciójeleneteket nehéz megállni röhögés nélkül, mindenki lő mindenkire, mindenből, minden irányba, a gránátokat pedig találomra dobálják, abban bízva, hogy a bajtárs remélhetőleg nincs a közelben. A közelharcokat pedig néha érthetetlen okból felgyorsítják, amitől röhejesen burleszk-szerű lesz az egész.
Mattei egyik kedvence, a parancsnokot alakító Reb Brown (a zseniálisan tré Strike Commando „sztárja”, de volt ő Amerika Kapitány is) erre a szerepre termett, pont annyi tehetség szorult belé, mint az ilyen szőke kékszemű izomtibor katonák megformálásához kell, de a slepje is hasonló filmeken érett kultikus figurákból áll. Itt van a sok szarból ismerős amerikai Jim Gaines, aki úgy néz ki, mint egy csimpánz, és ráadásul sokkal rosszabb, ha még mosolyog is. Láthatjuk még a veterán Romano Puppo-t, és a nem kevésbé kultikus és általában ilyen lökött katonaszerepekbe ragadó Massimo Vanni-t is, aki erre a forgatásra a Chuck Norris hasonmásversenyről érkezett. Vicces egyébként, hogy a végén a stáblistán összekeverték Vanni-t és Gaines-t, mivel előbbi az Alex McBride művésznevet használta, és ez elég volt a kreditekért felelős kolléga összezavarására.
Az országgyűlési választások árnyékában azért még mindig itt vagyunk, folytatjuk a Titanicos tudósításokat - akik már unják, nyugodtan lépjenek tovább, akiket érdekel, azok megtudhatják, mi volt Tasmániában a legkelendőbb élelmiszer, és mi okoz fejtörést a nők körében Vietnámban.
A Van Diemen-föld a XIX. század eleji Tasmániába visz minket, ahol gyönyörű tájképek közöt
A versenyprogram Vietnámból
Szombat van, folytatódik a fesztiválozás, ma három újabb filmet ajánlunk a Kedves Olvasók figyelmébe, lesz itt minden, mint a búcsúban - társadalmi dráma az iráni tengerparton, szomorú-víg párkapcsolati játék egy svéd kisvárosban és személyes érzelmi dráma a háború dúlta középkori Kínában.
Az idei versenyprogram iráni filmje az Elly története: középosztálybeli baráti társaság tart gyerekestül-családostul a Kaszpi-tenger partjára. Velük tart a fiatal és csendes Elly, az óvónő, akit az egyik anyuka, a társaság vezéralakja, Sepideh vett rá az útra - igazából addig nyaggatta, amíg bele nem egyezett. Hamarosan kiderül, hogy egy kis kirándulásnál többről lenne szó - Sepideh feltett szándéka, hogy összehozza Ahmaddal, aki nemrég vált el német feleségétől. A tengerparti idill nem tart sokáig - és miután Elly titokzatos módon eltűnik, kiderül minden csúsztatás és hazugság, amely a tragikus végkifejletig csak bonyolódik. Akár hosszra, akár a lényeget tekintve könnyen eszünkbe juthat Mátyássy Áron Átok c. filmje - hasonló helyzetből indulunk, a konfliktusok azonban eltérő kulturális-társadalmi alapokból indulnak. Szeméyes dráma ez, amely mögött - itt most csak tippelek - azért ott vannak az iráni társadalmat foglalkoztató kérdések is. Személyes azért, mert még a legnagyobb jóindulattal is bele tudunk gázolni más emberek intimszférájába - és a következmények tragikusak lehetnek. Könnyű lenne a történtekért a manipulatív Sepidehet hibáztatni - de minden cselekedete mögött ott van az a kulturális közeg, ahol él, így már azért árnyaltabb a kép.
Igyekszem spórolni a vízzel és hajókkal kapcsolatos jelzőkkel, úgyhogy következzen a másik versenyfilm, a svéd Ésszerű megoldás. Jörgen Bermark filmjében Erland, a középkorú papírgyári munkás, elkötelezett pünkösdista, aki szabadidejében házassági tanácsadással foglalkozó szemináriumot vezet énektanárnő feleségével beleszeret legjobb barátja, Sven-Erik feleségébe. Hogy a helyzetet megoldja, különös megoldást ajánl a négy résztvevőnek: költözzenek össze, hogy együtt oldják meg a problémát - nem kell hozzá más, csak néhány egyszerű szabály. Kisvártatva persze kiderül, hogy koránt sem megy ez ennyire egyszerűen. A film nem a klasszikus hátonfetrengve-röhögős komédia - inkább szomorújáték ez, néhány rendkívül kínos, de kacagató momentummal. Szemünk előtt ugyanis négy ötven év körüli, megállapodottnak látszó ember veszíti el szép lassan mindazt, amit biztosnak gondol. Ami elsőre őszinte, produktív megoldásnak látszik, arról kiderül, hogy
Végezetül elérkeztünk az első kínai történelmi drámához - ne féljenek a Kedves Olvasók, lesz még ilyen - az Arat
Péntek van, folytatjuk tudósításunkat a Titanic Filmfesztiválról. Főszerkesztőnk a tegnapi cikk kapcsán felelősségre vont, úgyhogy az "ingyenélő újságíró" vonulatot hanyagolni fogjuk a továbbiakban, szorosabban koncentrálunk a filmekre és az azokat kísérő rendezvényekre (ennek a félmondatnak majd a jövő hét közepén lesz jelentősége). A mai nap is érdekes filmeket tartogat - ellátogatunk Brestbe, Kurdisztán kopár hegyei közé, végezetül pedig egy osztrák thrillerrel zárjuk a beszámolót.
Napi Francia Filmünk elkövetője Jean Achache, a címe pedig Egy éjszaka a klubban, amelynek főhőse Nardis, a már tíz éve visszavonult jazzzongorista, aki egy - egyébként nem egészen tisztázott - munka miatt Brestben van. Egy este munkatársa egy jazzklubba viszi - ahol újra rabul ejti őt régi démona, a jazz, az alkohol és a jazz. Nem beszélve a jazzklub tulajdonosnőjéről, a misztikus és vonzó Debbie-ről. Azonban azzal nem számol, hogy ezért a visszatérésért hatalmas árat kell fizetnie. Mondhatnánk a filmről, hogy pusztán egy francia jazzfilm kezdőknek - és valóban, ha kivennénk a zenét, összetöppedne a történet pusztán egy negyvenéves ember válságára, aki újra megtalálja a régen elvesztett szenvedélyt - kérdés, hajlandó-e ezért feláldoznia minden mást. A jazz ebben a filmben drog, amelyről csak úgy lehet lejönni, ha az ember minden kapcsolatot megszakít vele. Mert ha egyszer újra belefut, akkor ott ér véget minden. Ez az a film, amit nyugodtan lehet akár behunyt szemmel is hallgatni - tele van jazz örökzöldekkel, valamint Michel Bénita darabjaival, ha valaki tudja, milyen úton tudnék hozzájutni a hanganyaghoz, kommentben jelezze. Valószínűleg a többiek azt mondanák rá, hogy unalmas és túlzottan egzisztencialista - de ők nem élvezték annyira a zenét, mint én.
Különleges darab a Suttogás a szélben, amely - sajtóanyag szerint - iraki film. Rendezője Shahram Alidi, aki a film hőseihez hasonlóan kurd, csak éppen a határ másik oldalán született, Iránban. A történet során Mam Baldar útját követhetjük nyomon Kurdisztán hegyei között, aki egyfajta postásként járja a falvakat. Magnójával felveszi a helyiek üzeneteit, hogy aztán azt megpróbálja továbbítani a címzetteknek - az üzenetek többsége azonban nem ér célba, Mam Baldar útja gyakran földig rombolt falvak között vezet. Egy nap az egyik partizánparancsnok arra kéri, keresse meg terhes feleségét, és vegye fel születendő gyermekének sírását. Ez csak egy a több átívelő történetből, különös figurák próbálnak meg túlélni - szintén a sajtóanyag szerint - a nyolcvanas években, de a kurdok történelmét elnézve bármikor játszódhatna a film. Fontos szerepe van a rádiónak, az iraki hatóságok által üldözött Radio Peshmergának, amelyen keresztül a kurd partizánok üzennek egymásnak, játszanak kurd zenét, egyáltalán: próbálják összetartani azokat, akiket még nem mészároltak le és ástak el a kertben vagy a focipályán. Zárójelben jegyzem meg: nincs az az ember, aki kibírja némi torokkiszáradás nélkül azt a jelenetet, amikor a kamera lassan végigpásztázza a focipályán sekély sírba elkapart gyerekek testrészeit. Nincs benne egyébként semmi művészkedés vagy hatásvadászat; ha olyasvalaki lennék, aki mondjuk ezoterikus könyveket olvas, este hat után nem eszik semmit és kerüli a káros szenvedélyeket, akkor azt mondanám hogy mélyen spirituális a film - az viszont biztos, hogy fontos szerepe van Allahnak és az imának. Van, amikor már tényleg nem marad más.
/wurlitzer/ Nagy elvárásokkal ültem le a Revans című osztrák thriller elé, ugyanis a tengerentúlon a Criterion kiadó adta ki dvd-n. Ez körülbelül olyan fokú garancia a minőségre, mint éttermeknél a Michelin-csillag. Alex (Johannes Kirsch) amolyan mindenes egy bécsi bordélyban. Ő pakolja a sörösládákat, ő megy a műszakját elmismáloló kurváért és ő a főnök sofőrje. Magának való, mindenki előtt sikerül titkolnia, hogy feljár a kupi egyik ukrán prostituáltjához Tamarához (Irina Potapenko). Götz Spiegelmann szikár, statikus képek segítségével, ráérősen bontja ki az alaphelyzetet, csupán annyi díszítőelemet és emelkedettséget enged a történetbe, amennyire a címválasztásból lehet következtetni: a revans szóba lehet, hogy több romantika szorult, mint a bosszúba, de a lényeg azért ugyanaz. Sokáig az is homályban marad, hogy tulajdonképpen miért is thriller ez a film, csupán a helyszínek sokasodnak és a szereplők motivációi tisztulnak le egyre inkább. A két külön szálon induló cselekmény fokozatosan összeér, először csupán jelzésértékűen, a városi helyszín kontrasztjaként használt vidéki táj, később egyedüliként határozza meg a film hangulatát. A két főszereplő férfiról kiderül, hogy hiába akarnak keménynek látszani, nem azok. Fegyvert lóbálnak, tetteik következményét látva azonban összeroskadnak, félrevonult magányukban, úgy sírnak, mint egy kisgyerek. 
Nemesis #1
Ez egy furcsa crossover volt. Geoff Johns Blackest Nightja eredetileg egy Sinestro Corps War szintű Green Lantern sztori lett volna, de végül (alighanem felsőbb sugallatra/utasításra) egy az egész DC univerzumra kiterjedő, és a cég legnagyobb éves eventjét jelentő crossoverré dagadt. Azt hiszem, így utólag nagy biztonsággal kijelenthetjük: a naggyá növés nem tett jót neki. A Blackest Night egy több éve futó Green Lantern történetfolyam monumentális kicsúcsosodása, amiben megvan minden, ami egy bármilyen időszak legizgalmasabb és legnagyszerűbb szuperhősképregényéhez kell: remek ötletek, érdekes karakterek, őrületesen epikus szcenárió, nagy fordulatok, gigantikus-galaktikus akciók. Hogy végül a crossover „csak” jó lett, és nem zseniális, az kétségkívül az erőltetett struktúrának köszönhető – szinte nyilvánvaló, hol kellett Johnsnak változtatnia a sztorin ahhoz, hogy egy „company-wide” sztori legyen belőle. Az első rész még döbbenetes lendülettel és erővel startolt el, de a tempó a következő számokban megtört. Ahelyett, hogy a képregény ténylegesen a feltámadt holtak, azaz a fekete lámpások és a színspektrum egyéb lámpásai közötti konfliktusra koncentrált volna, kínosan hosszú oldalakon át sertepertélt a Földön, ahol a szuperhősök nem sok jóval kecsegtető, kétségbeesett harcot vívtak az ellenséggel – miközben a tényleges cselekmény sorsa a technikailag tie-inként funkcionáló Green Lantern füzetekben dőlt el. Ez a helyzet némileg javult a sorozat utolsó részeire, és a befejező, nyolcadik epizód pontosan olyan grandiózus, amilyennek lennie kell, amilyennek minden geek megálmodta: totális háború az életet és a halált képviselő erők között. Szép egyébként az a kör, amit Johns itt bezár az első résszel: míg az a halálról szólt, a finálé egyértelműen az életről szól, ügyesen megpiszkálva kicsit a halál-feltámadás kérdéskörét a DC univerzumban. Komolyabb csalódásra csak az adhat okot, hogy Johns (főleg az elmúlt egy-két hónap felvezetése után) meglehetősen gyorsan félredobja a korábban aduászként aposztrofált Sinestro karakterét – pedig milyen gyönyörű irónia lett volna, ha a világot, de nem is, magát az életet az egész mindenségben (mert itt ez a tét, nem csak holmi bolygó, naprendszer vagy galaxis) a Green Lantern egyik legrégibb és legnotóriusabb gonosza menti meg. Ezért bizony kár, viszont a White Lantern Corps kétségkívül izgalmas ötlet – de azt ne higgye senki, hogy az előzetes reklámszövegeknek és ígéreteknek megfelelően Johns teljesen lezárja a sztorit. Több kérdés is megválaszolatlan marad, és ezekre nyilván majd csak a Brightest Dayben kapunk választ. Kicsit gonosz módszer ez a figyelem fenntartására (régen legalább ténylegesen lezárták az ilyen nagy, mindenre kiterjedő haddelhaddokat), de belefér. Főleg, ha az ember közben Ivan Reis gyönyörű képeit csodálhatja: ez az ember kétségkívül tudja, hogyan kell kinéznie egy megaeseménynek – szinte minden oldal egy eszméletlenül epikus (és nem mellesleg fantasztikusan színezett) forgatag, és természetesen ennek is köszönhető, hogy a Blackest Night 8 érzelmileg is képes megmozgatni az olvasót. 
A The Terminator 2029 rossz csillagzat alatt született. Először is, Zack Whedon, Josh Whedon testvére írta, akinek képregényes munkássága eddig jobbára a frenetikus Dr. Horrible egy szomorúan humortalan előzményében merül ki, másodszor, mindenkiben élnek még a legutóbbi mozifilmmel kapcsolatos, kínosan rossz emlékek. Szerencsére azonban kellemes meglepetésben van részünk. Whedon megteszi nekünk azt a szívességet, hogy teljesen leszarja a negyedik filmet, és visszanyúl az első két részben megismert háttértörténethez. Kyle Reese-t teszi meg főszereplőnek, aki egy maroknyi ellenállót vezet, éppen abban az időben, amikor a terminátorok először öltenek magukra emberi külsőt az ellenség megtévesztése érdekében. A sztori maga egyszerű, mint egy pont: nem sokkal azután, hogy Kyle visszatér akciójáról az emberi ellenállók egyik kolóniájába, lerohanja azt a Skynet serege – a harcban képtelenek állni a sarat, így hőseinknek menekülniük kell. És ennyi. Whedon azonban roppant magabiztosan ír, és tudja, hogy a tökös katona, Kyle Reese, önmagában kevés, mert ha kizárólag rá összpontosít, akkor a képregény csak egy lesz a sok „keméncsávó küzd az emberiségért” történet közül. Úgyhogy bemutat nekünk két másik karaktert, Paige-et és Bent, akik ugyan szerelmesek egymásba, de érzéseiket vagy titkolják, vagy elpoénkodják – ők lesznek a sztori szíve és lelke, akik képesek egy leheletnyi bájt és humort csempészni az egyébként jellegéből adódóan igencsak sötét és hideg képregénybe. Whedon olyan ügyesen írja őket, hogy már az első pár oldal után közel érezzük őket magunkhoz, és jobban aggódunk értük, mint Kyle-ért (hát persze: utóbbiról amúgyis tudjuk, hogy túl kell élnie mindent, hogy aztán a múltba visszautazva majd John Connor apja lehessen – nagyszerű a jelenet egyébként, amiben megmutatja Bennek Sarah Connor fényképét). Az akciók viszont kicsit felemásak: megvan bennük a kellő dinamika, de a szerző néha túllő a célon. Kyle motoros akciója túl vagány és túlzó ennek a comicnak a hangulatához, az emberek pedig túl könnyen szöknek meg az elvileg megállíthatatlan gépsereg által ostromlott kolóniából. Szerencsére ezeket az apróbb bökkenőket nagyjából feledteti Whedon lendületes, sallangokat mellőző cselekményszövése, és Andy Macdonald szikár, de nem túlságosan sötét, az érzelmeket remekül közvetítő képi világa. 
Úgy kellett már nekünk egy jó X-Men történet, mint a mutánsoknak a messiás. És milyen ironikus, hogy ez a történet végül Craig Kyle és Chris Yost irányítása alatt születik meg, holott ők „csak” az X-Men egyik mellékágát (X-Force) írják – meg kell azonban jegyezni, hogy azt lényegesen jobban, mint az X-ek zászlóvivő címének számító Uncanny X-Men fölött bábáskodó, és a képregényt már lassan két éve unalomba fojtó Matt Fraction. A Second Coming a Messiah Complex és a Messiah War folytatása (egy trilógia zárása, ha úgy tetszik), amiben Hope, az egyetlen mutáns bébi, aki a Mutánsvilág eseményei óta született, végre visszatér a jelenbe (immár csaknem felnőtt nőként) a védelmezőjével, Cable-lel tett jövőbeli utazások után. Megérkeznek az X-Men régi, westchesteri otthonába, ami persze már csak egy nagy törmelékhalom, hisz mint tudjuk, a csapat egy ideje áttelepült San Franciscóba (onnan pedig az Utopia nevű szigetre). Ettől függetlenül vár rájuk egy fogadóbizottság, bár mosolyok és ölelések helyett tűzzel és ólommal köszöntik őket – a háttérben természetesen a mutánsirtó robot, Bastion áll, akinek feltett szándéka kipusztítani a már amúgy is kihalófélben lévő fajt. De persze az X-ek is értesülnek Cable és Hope visszatéréséről, és elkezdődik a mutánsok jövőjéért vívott háború. Yostékról sok mindent el lehet mondani, pozitívumot és negatívumot egyaránt, de egyvalami vitathatatlan: mindig pontosan tudják, hogy milyen stílusú sztorit írnak. A Second Coming (legalábbis egyelőre) a Messiah Complexhez hasonlóan egy szédítően gyors iramú akciókalandnak tűnik, és ennek megfelelően nincs is benne semmi pöcsölés: ahogy Cable-ék megérkeznek, az ellenség máris a nyakukon van, pár oldallal odébb pedig az X-ek is beszállnak a buliba, mint felmentő sereg – nem is akárhogy. A rövid, de annál intenzívebb autópályás akció (avagy hogyan iktassunk ki három fegyveresekkel teli furgont cirka négy másodperc alatt) valami olyasmi, amiből sokkal-sokkal többet is el tudnék viselni ebben a sorozatban. És mivel a mutánsok számára minden ezeken az eseményeken áll vagy bukik, nem fogják vissza magukat, törnek, zúznak, és ölnek, ha kell (persze az X-Menen belül titokban működő, piszkos munkát végző X-Force miatt lesznek konfliktusok, de ez már rég várható volt), nem utolsósorban pedig, végre tényleg sikerül úgy ábrázolni őket, mint egy kész hadsereget, gyorsreagálású és „nehéztüzérségű” alakulatokkal. Fractionnek már jó ideje ez a célja, de a hatást tekintve soha a közelében sem volt annak a jelenetnek, amiben Küklopsz villámgyorsan összefoglalja a haditervet, csapatokra osztja az X-eket, és pár röpke perccel azután, hogy Cable és Hope felbukkan az államok túlsó partján, máris ott vannak segíteni nekik. És szerencsére David Finch is elemében van: klasszikus szuperhősös képi világa tökéletesen passzol a történethez, nem túloz el semmit (na jó, kivéve Cable batárnagy csúzlijait az érkezésekor), de nem is fogja vissza magát. Szóval: végre egy jó X-Men képregény. Remélem, a Second Coming tudja tartani ezt a színvonalat mind a 14 részén át. 
Nincs az az isten, hogy bárki meggyőzzön arról, hogy a havonta háromszor megjelenő, egyenletesen pocsék színvonalú Pókembernek szüksége van egy mellékképregényre – főleg nem annak a Bob Gale-nek a tollából, aki az Amazinghez nemrég még csakis rettenetes történeteket tudott írni. De érhetik meglepetések az embert… a Peter Parker első része a legélvezetesebb Pókember-sztori, amit az utóbbi hónapokban olvastam – igaz, ezzel még nem dicsértem meg túlságosan, és tény, hogy nem egy maradandó alkotásról van szó, de képes arra, amire mostanában egyetlen társa sem volt képes: szórakoztat. A koncepció, ahogy a címből is látszik, az volna, hogy ez a comic elsősorban a főhős maszk nélküli életére, mindennapjaira koncentrál (ez persze nem jelenti azt, hogy le kell mondanunk a szokásos pókakciókról), és azt meglepően ügyesen teszi. Viccesek, elevenek a dialógusok, élettel telik a karakterek, az elnagyolt arcok ellenére is korrekt a képi világ, és még a kötelező szuperhősakció is egészen frappánsra sikeredett – mindez pedig kifejezetten frissítőnek hat az Amazingben futó, erőltetetten komolykodó Gauntlet után (amúgy ez a sztori még azelőtt játszódik – ugyanis eredetileg digitális képregényként jelent meg, még az ősszel). A hősünkén kívüli két másik történetszálnál (egy Jamesonról egy pedig egy középiskolás tinilány trióról) ugyan kicsit kilóg a lóláb, de várjuk ki a végét, úgy tűnik, lesz ennek is értelme.
A füzet végén Brian Michael Bendis egy jó oldalon keresztül magyarázkodik, hogy miért ér véget a Spider-Woman a 7. számmal, annak ellenére, hogy ezzel a képregénnyel egy sokéves álma valósult meg. Persze a jól hangzó, ilyen-olyan kreatív szempontok mögött sejthetően jóval prózaibb okok húzódnak meg: a sorozat egyszerűen nem volt sikeres, és ami számunkra még fontosabb, nem volt jó sem. Pedig ez volt a tavalyi év egyik legígéretesebb projektje: Bendis és Alex Maleev, a szenzációs Daredevil (2001-2006-os sztorifolyam) alkotói rátették a kezüket egy keveset használt, de ígéretes karakterre. Csakhogy aztán nem sokat tudtak kezdeni vele. Már a Secret Invasionből kinőtt felütéssel gondok voltak, a kezdettől fogva érthetetlenek és értelmetlenek Jessica motivációi, és Bendis képtelen volt hitelesen, átérezhetően, vagy egyáltalán, akárhogy megindokolni a főhősnő életének nagy lelki válságát. Kaptunk sok nyafogást és önsajnálatot, ami mögött mondvacsinált, gyenge lábakon álló ürügyek dülöngéltek. A fináléban mindezt a meghatározhatatlan problémát egy kis haddelhadd (avagy a szegény ember szuperhőscsatája) és egy skrull leölése hivatott feloldani, aminek következtében Jessica sok-sok szenvedés után végre mosolyogva repül tova az utolsó oldalon. De mégis a fenéért? Mitől lett hirtelen jobb az élete? Mi változott? Semmi. Hát akkor meg? Érzelmileg és logikailag az egész képregény a nullához konvergál – és sajnos még Maleevet sem tudom dicsérni. Szarrá effektezett és maszatolt hátterei csak elidegenítik az olvasót ahelyett, hogy közel hoznák őt a történethez, és nyilvánvaló az is, hogy nem szuperhősös összecsapások az erős oldala. Szomorú, hogy ilyet kell mondanon, de örülök, hogy vége. 
Egyetlen duplaszám van hátra a Luna tesók szenzációs szuperhős-akció-fantasy sorozatából, és meg is tesznek mindent, hogy tűkön ülve várjuk a finálét. Lunáék mindig is piszkosul jól értettek a lebilincselő cliffhangerekhez (ugye emlékszünk még a Girlsre?), de amit itt húznak ki a kalapból, az döbbenet. Aki azt mondja, hogy előre látta a végső leszámolást felvezető fordulatot, az meggyőződésem, hogy hazudik – vagy csak magát áltatja. Akárhogy is, a képregény nagy részében pontosan azt kapjuk, amit vártunk, és pontosan azon a magas színvonalon, amin vártuk. Dara szembeszáll a halhatatlan testvérek utolsó még élő tagjával, a levegőt uraló Maliával, hogy végre beteljesítse a családja lemészárlása után indított bosszúhadjáratát. Küzdelmüket most már a fél világ figyeli, és bár az összecsapásnak megvan a szükséges epikus ereje, a testvérpár sok-sok résznyi nagyszabású csata és vérontás után inkább az események érzelmi aspektusára koncentrál. A flashbackek az egész sorozatban komoly szerepet játszottak, amint a fantasztikummal teli akciók közepette is visszarángatták az olvasót a valóság talajára, és emlékeztették rá, hogy a karddal a kezében hadonászó, kvázi legyőzhetetlen és halhatatlan hősnő a látszat ellenére maga is egy egyszerű, esendő ember – most pedig a bosszúálláshoz nyújtanak brutális erejű emocionális hátteret. Ami pedig a cliffhangert illeti… Lunáék mesterien vezettek meg minket egy red herringgel, aminek köszönhetően a végső ellenség egyáltalán nem az lesz, akire számítottunk. Annál jobb.