Csernobil (minisorozat, HBO)
A Csernobil egyértelműen a tavalyi év csúcsteljesítménye. Nemcsak a felbukkanása, hanem a sikere is váratlanul ért mindenkit. A végtelen folytathatóságot célul kitűző sorozat (és franchise) univerzumokban eleve szívderítő minden minisorozat, az pedig kelet-európai nézőként külön kuriózum, hogy egy általunk jól ismert világ díszletei között zajlik a történet. De azon túl, hogy a szocializmus tárgykultúráját kínos aprólékossággal rekonstruálják a sorozat készítői, a forgatókönyv kérlelhetetlenül igazodik a tényekhez. Nincs mellébeszélés, nincs finomítás, nincsenek elhallgatások. Egy világviszonylatban meghatározó jelentőségű esemény nyerte el évtizedek múltán a saját súlyát. Külön szívderítő tény, hogy a putyini ellenpropaganda által gyártott orosz verzió még saját hazájában is közröhej tárgya lett. (Fodor László)
2019 felfedezése számomra a Dark volt. Szinte egyben nyomtam le mindkét évadot, de korántsem azért, mert könnyen emészthető. Története maga a német precizitás, felturbózva lét és idő ugyancsak komoly germán hagyományokkal bíró filozófiai hátterével. Központi motívuma az időutazás, de nem a megszokott, olcsó izgalmak érdekében jól bevált paneleket durrogtató fajta. Az emberi lét hihetetlen összetettségét, múlt, jelen és jövő szétválaszthatatlan egységét járja körül a sorozat, központi kérdése pedig, hogy van-e bármilyen befolyása saját sorsára az egyénnek, és ha igen, mekkora és milyen árat kell fizetnie érte? Tankönyvízűnek hangzik? Nem az! Elképesztően izgalmas és egyedi történet, melyet csak olcsó ajánlás gyanánt neveznék a német Stranger Thingsnek. (Fodor László)
The End Of The F*** World (második évad, Channel 4)
A The End Of The F*** World befejezése tökéletes volt - viszont a nyitott történetek nem közönségbarátok, és financiális szempontból is úgy szól a verdikt, hogy addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Ettől függetlenül a sorozat második évada szerethető, és hozza is a tőle elvárt tragikomikus gegek sorozatát. Az új évad egy évvel az előző széria záró momentuma után veszi fel a fonalat, de a készítők nem fukarkodtak a flashback szekvenciákkal, így nem mulasztunk el semmit a két főszereplő köztes csetlés-botlásából sem. Bevallom, fura érzés volt leülni elé, mert minden porcikám ellenezte a folytatást, miközben alig vártam, hogy követhessem a két tinédzser útját. A történetükbe új életet lehelő csavar abszolút életképes, és még ha a szereplők túlzottan ismerősök is ahhoz, hogy meglepetéseket okozzanak, méltánytalan lenne 2019-et kipipálni a The End Of The F*** World nélkül. (Fodor László)
Gomorra (negyedik évad, Sky Italia)
Számomra a Gomorra az a sorozat, amely még fenntartja bennem a klasszikus rajongás élményét. Minden évadot várok, és nem hosszú hétvégékre tartogatom az epizódokat, hanem hétről hétre követem őket. Eddig nem ért csalódás, ami nem is csoda, hiszen azon túl, hogy szükségszerűen az olaszok a maffiatörténetek mesterei, a széria mögött az a Roberto Saviano áll, aki tényfeltáró újságíróként első kézből szerzett információkkal bír a hírhedt nápolyi maffia, a Camorra működéséről (és nem utolsó sorban a halálos fenyegetésben élők közül azon kevesek közé tartozik, akiket nem iszlám fanatikusok vettek célba). A tavalyi, negyedik évad talán mindeddig a legkockázatosabb vállalkozás, hiszen úgy kellett felvennie a fonalat, hogy központi karakterét, Cirót korábban kiiktatta. A történet lendülete azonban mit sem változott, ugyanúgy megvan benne az alvilági logika lassú, sötét sodrása és a tettek kiszámítható, mégis mindig brutális hirtelenséggel történő következménye. A tavalyi év terméséből bátran ajánlom a Gomorrát, bár szívem szerint propagálnám az első, második és harmadik évadot is. (Fodor László)
Kingdom (első évad, Netflix)
Az udvari intrikáktól és belharcoktól tépázott feudális Koreában elszabaduló élőhalott-hordák történelmi horrora demonstrálja, hogy tíz évvel a The Walking Dead diadalmenetének kezdete után még mindig van kraft a zombizsánerben. A kardozós-összeesküvős kaland és a vérmocskos, béltépős horror elegáns és ötletes tematikai szálakkal fonódik össze, az izgalmas, fordulatos, kifogásolhatatlan produkciós minőséget képviselő végeredménnyel mindkét műfaj rajongói jól járnak. És szerencsére márciusban jön a második évad. (Rusznyák Csaba)
Love, Death & Robots (első évad, Netflix)
És igen, lehet ezt az antológiaformátumot jól is csinálni, itt a remek példa. Igaz, egészét tekintve közel sem makulátlan, hiszen a műfaji sokszínűség kaotikus kavalkádja - a vérkomoly, a valóságtól alig megkülönböztethető CGI-tól kezdve a mindfuckon át a direkt blődre vett szatíráig mind a tíz ujjunkra jut egy-egy szösszenet - predesztinálja a sorozatot: ki itt belépsz, bírj ki 10 percet, ha nem tetszett, jön a következő. Épp úgy, mint egy novelláskötet esetében. Leírhatnám a személyes kedvenceimet, de nincs értelme, épp az a szép a Love, Death & Robotsban, hogy mindenki megtalálhatja benne a sajátjait. Mindenképp érdemes belekóstolni, ha másért nem, azért, hogy meglásd, mire képes a magyar Digic Pictures csapata. (Nagylaki András)
Mindhunter (második évad, Netflix)
David Fincher belenyúlt a tutiba: a profilozást megalkotó FBI-ügynökök valós történetén alapuló Mindhunter egyszerre kellemes és kellemetlen élmény. Világunk sorozatgyilkosainak fejébe enged bepillantást, ezzel olyan borzasztóan erős atmoszférát teremtve, hogy legszívesebben nem is néznéd tovább, de annyira felébreszti a kíváncsiságodat, hogy fel sem bírsz állni a székből. A második évad ráadásul egy labirintus-szerű pöcegödörbe dobja egyre megtépázottabb elmeállapotú nyomozóinkat, akik a máig felderítetlennek tartott atlantai gyerekgyilkosságok ügyében vetik be frissiben kiélezett tudásukat. A 2019-es év egyik vitathatatlan gyöngyszeme. (Nagylaki András)
Stranger Things (harmadik évad, Netflix)
Tény, hogy történetében, hangulatában a harmadik évad nem sokat képes hozzátenni az előző kettőhöz, de a rég megszeretett karakterek felnőtté válásának egyszerre édes és keserű folyamata (háttérben a vidéki Amerika nosztalgikus idilljének lassú málladozásával) még mindig képes a legjobbak közé emelni a Stranger Thingset. Sőt, az első évad kizárólag az újdonság megismételhetetlen varázsának köszönheti elsőségét – szerkezetét, író és rendezői megoldásainak kifinomultságát, eleganciáját (és grandiózusságát) tekintve a harmadik évad a sorozat eddigi csúcspontja. (Rusznyák Csaba)
The Boys (első évad, Amazon)
Garth Ennis velős alkotása, a The Boys kíméletlenül elveri a port a szuperhősökön, kiforgatva a zsánert minden álszenteskedéséből. Az Amazon a durva tónust egy fokkal fogyaszthatóbb szintre csökkentve, de a lényegen mit sem változtatva hozta el e képregény sorozatos adaptációját. A kirakatba tett kiscserkészek helyett pitiáner, személyes érdekek mentén cselekvő szuperembereket mutat be, megfosztva őket minden hamis ideáltól, ahogy az a valóságunkban is lenne. Ebben a gúnytengerben csak úgy lubickolnak a színészek, a szatíra pedig megforgatja tőrét szinte minden aktuális témában - némi időhúzástól eltekintve a sorozat valóban az év egyik meglepetése. (Nagylaki András)
Too Old To Die Young (minisorozat, Amazon)
A tavalyi év legnagyobb kérdőjele számomra Refn sorozata volt: filmjei többségét nagyon szerettem, a sorozat beharangozója pedig határozottan felvillanyozott. Nem vettem zsákbamacskát, tudtam, hogy nagyjából mire kell számítanom, a Too Old To Die Young mégis zavarba hozott. És ez nem az amúgy is provokatív rendező bátorságának köszönhető, hanem annak, hogy Refn ezúttal alaposan túllőtt a célon. A Lynch és Jodorowsky bűvkörében fogant megalomán vállalkozás gyakran embert próbáló, és nem feltétlenül a jó értelemben (ha van egyáltalán ilyen). Képi világa ugyanakkor lélegzetelállító, groteszk elemei mellbevágóak, a zsenialitás és az elmebaj határán egyensúlyozó alkotások pedig önmagukban is megérdemlik a figyelmet. (Fodor László)
True Detective (harmadik évad, HBO)
Egy nagyon ütős első széria egyszerre áldás és átok. Soha nem fog egyetlen folytatás sem az alaptörténet nyomába érni, viszont elrontani sem igazán lehet. Különösen igaz ez a True Detective-re, ahol már tudjuk jól, hogy nem a bűnügy megfejtése, hanem a nyomozók élete és lelkivilága a történetek tétje. A második széria a szereplők számának növelésével túltolta a drámát, a tavalyi évad viszont sokkal átgondoltabbra sikerült. Az idősíkok számának növelésével nemcsak az események mögött sokasodó rejtélyek jelentőségén dobott, hanem a létezés értelmét vizslató filozófiai problémázást is gatyába rázta (ugye mindannyian emlékszünk még Cohle nyomozó egyre kínosabbá váló bölcsességeire?), azáltal, hogy egy egész emberöltőre kiterjesztette a nyomozás időtartamát. Ha nagyvonalúan fátylat borítunk a befejező epizód sutaságaira, akkor ezt a sorozatot nevezhetjük az elmúlt év legszívderítőbb nyomasztásának, ami a Pizzolatto-történetek során először egy kis reménysugarat is átenged az esőverte e világi létezés kilátástalan színfalai mögül. (Fodor László)
Undone (első évad, Amazon)
Egy csonka, diszfunkcionális család drámájában és mély egzisztenciális válságban gyökerező, műfajilag nehezen besorolható szürreális utazás a tér és az idő (illetve az emberi elme) megbomlott szövetében. A rotoscope-technológiával (ld. Kamera által homályosan) készült sorozat rengeteg témával és érzelemmel zsonglőrködik, és nemhogy nem roppan össze ambíciójának súlya alatt, de ténylegesen képes egyensúlyba hozni a sci-fit a drámával, a humort a tragédiával, a súlyos gondolatokat a légies könnyedséggel – miközben Rosa Salazartól Bob Odenkirkig mindenki a maximumot nyújtja a szerepében. Ritka kis kincs. (Rusznyák Csaba)
Watchmen (minisorozat, HBO)
A kultikus képregény egyenesági leszármazottja: Lindelofék szétboncolták az eredetit, kielemezték, milyen tulajdonságoknak köszönheti nagyságát, és sikerült szinte kifogástalanul újraalkotni a vázt, az azonban még örömtelibb, hogy az unoka szellemisége és lelkülete is erősen hajaz felmenőjére. Snyder moziverzióját jótékonyan elfelejtve a képregény világát gondolták tovább, a rajongók kényeztetését tűzve ki elsődleges célként. A rengeteg utalás és elszórt apróság így totális Watchmen-élményt ad, ennek ára azonban az újonnan érkezők értetlenkedése - de máshogy nem lehet kompromisszum nélkül ennyire hű és mégis friss kvázi -folytatást készíteni, úgyhogy le a kalappal. Az örömbe némi üröm is vegyül: amilyen elképesztően jól épül fel részről-részre a sorozat, sajnos pont ennyire nem tudtak mit kezdeni a befejezéssel. Ettől függetlenül az AAA kategória topjában a helye. (Nagylaki András)
When They See Us (minisorozat, Netflix)
Bár kezdetben úgy tűnik, az 1989-es Central Park Five ügyét (öt fiatal feketét tévesen vádoltak és hurcoltak meg egy fehér nő megerőszakolásával) feldolgozó minisorozat inkább fontos, mint ténylegesen jó, Ava DuVernay író-rendező lassan, fokozatosan és módszeresen mégiscsak szétszedi a nézőt. A Korey-ra összpontosító utolsó rész (mely kicsit a The Night Of-ra emlékeztet), különösen letaglózó. Érzékeny, vért forraló és mélységesen emberi történet profi kivitelezésben – ha a Csernobil nem készített ki teljesen, ezzel súlyosbíthatod a helyzetet. (Rusznyák Csaba)
Years and Years (minisorozat, HBO)
Üde színfolt, és valószínűleg megosztó is. Egy brit család életútja jelenünk zavaros politikai startkockájáról indít, hogy részben fiktív, részben valós alapokon nyugvó jövőképet vázoljon fel részről részre, évről évre. Visszafogottan, mégis kellő erővel és érzelemmel ábrázolja a modern élet különböző területein bekövetkező változásokat, illetve azok hatását a társadalom magját képező családokra. Szembejön velünk a transzhumanitás, a szélsőségek politikai térnyerése, a gazdasági krízis, mind-mind személyes tragédiákat vonva maga után, azonban mégsem a felesleges siránkozás a sorozat lényege, hanem a Lyons-család megpróbáltatásokat legyűrni képes ereje. És habár néhány jelenséget elnagyoltan kezel, vagy idealistán tálal, az összkép teljesen meggyőző. (Nagylaki András)