Borbíró Andris összes cikke

Szokás arról beszélni, hogy egy film jól vagy rosszul öregszik-e. Nos, a Videodrome, bár a ’80-as évek divatjának megfelelő ruhát visel, mégsem járt el fölötte az idő, sőt napról napra aktuálisabb. A vérbő Suicide Clubtól a még Kör-utánérzésnek is kevés Félelem.com-on át  Carpenter disztópikus akciókomédiájáig (They Live) sokan karcolgatták már a média észrevétlen és gátlástalanul erőszakos agymosó hatását, azonban Cronenbergnél máig nem vette senki alaposabban (és  élesebb szikével a kezében) górcső alá a modern társadalom tagjaira zúduló megállíthatatlan, ellenőrizhetetlen képfolyamot – és ne feledjük, tette mindezt negyed évszázaddal ezelőtt! Azóta persze csak még erőszakosabbak lettek a fejünkben tapogatózó, az emberi pszichét átszabni kívánó, önként befogadott videócsápok (és a tévé mellett az internetes tévézés is rég támadásra indult már!).

Max Renn tévés producer, aki két társával a legkeményebb, legizgalmasabb filmeket igyekszik felkutatni és levetíteni a Civic TV számára („everything from softcore porn to hardcore violence”). Nézőpontja egyszerű: ki kell elégítenie a nézők vágyait, még a legaljasabbakat is, hiszen ez a dolga – és különben is, egy kis csatorna nem lehet válogatós. Cinikus, öntudatos és rámenős, azaz igazi férfi, aki büszkén felvállalja a kifogásolható morális értékrendet, amit munkájával az emberek felé közvetít, és élő adásban fűzi be stimulációktól túlcsorduló időkre panaszkodó csinos beszélgetőpartnerét.

Amikor technikus barátjával sikerül befogniuk egy kalózadó által sugárzott műsort, a Videodrome-ot, amely minden addiginél nyersebb, vadabb és élethűbb formában kínálja az erőszakot, Max ugyanazzal a megveszekedettséggel ered a nyomába, mellyel a csatornája által képviselt virtuális valósággal az igazit üldözi. A rendőrséget persze esze ágában sincs értesíteni: a tiltott gyümölcs csábítása minden józan megfontolásnál erősebb. Érthető, hiszen a Videodrome pontosan a Max által vadászott műsorok kvintesszenciája, azok összes, még nemlétező vágyainkat is kiszolgáló hatáselemével, ráadásul mindezt még sosem látott töménységben kínálja. „Csak kínzás és gyilkosság, történet és karakterek nélkül. Nagyon, nagyon élethű. Azt hiszem, ez következik most…”

Csakhogy van, ami még az edzett gyomornak is túl sok. Max-ot ellenállhatatlan erővel húzza a képek brutális őszintesége, de mikor Nicki, a tévéműsorban felszedett nő felmegy a lakására és szex előtt az egyik rögzített kalózadással akarja magát hangulatba hozni, a férfi megpróbálja lebeszélni őt. Mintha sejtené a veszélyt, mely a természetes ösztönöknek ellentmondó szexualitásban leselkedik, bár hogy a kínzások és gyilkosságok valódiak, nem akarja elhinni, hiába figyelmezteti pornófilmekben utazó, tiszteletreméltó hölgyismerőse, Masha. „Miért csinálnák meg igaziból? Egyszerűbb és biztonságosabb eljátszani”, mondja, és értetlensége legalább annyira ékesszóló, mint az asszony válasza: „Mert ennek van valamije, ami neked nincs. Filozófiája. És ettől olyan veszélyes.” A férfi, aki az emberi fantázia legerősebb ingerekkel hatni képes szeleteit próbálja reprodukálni a tévében, képtelen felfogni, hogy a Videodrome-nak sikerült az, ami felé ő csak öntudatlanul csoszogott: túllépni a valóságon.

Nincsen rosszabb egy paradigmáit túlságosan is egyértelműen és buzgón kínálgató filmnél, de a Videodrome ebből a szempontból is kiválóan teljesít: a magányosan becsavarodó, biztos pontot vesztett ember parájára építő történet, mely furcsa, idegen lény nélküli inváziós biohorrorként is megállja a helyét (de annál persze jóval több mondanivalót rejt), arcpirító lazasággal prezentálja legfontosabb tételeit, ahelyett, hogy kínosan körültáncolná őket, utalgatni próbálván rájuk.

Cronenberg már a film legelején Brian O’Blivion szájába adja a történet kulcsát: „A televízió-képernyő a tudat szemének retinája, így az agy fizikai struktúrájának része. Ezért bármit, ami megjelenik a képernyőn, a nézők nyers benyomásként élnek meg. A tévé tehát valóság, és a valóság kevesebb, mint a televízió”, mondja a professzor. És mire figyel eközben a néző? Hogy a főhős (egyébként végig az ő szemszögéből követjük az eseményeket) hogyan fűzi be a háttérben a piros ruhás csajt. Mert egy feltűnő szín, egy szexuális képzet mindig erősebb, mint az igazság a maga szerény valójában, még ha explicite ki is mondják nekünk. Ez már csak így van.

Max világos férfilogikával felosztott világban él, ahol az erőszak pusztán a műsorok szakmai paramétere, a romantika szükségtelen vadhajtás, ami untatja a nézőket (és persze a magánéletben sincs rá szükség), az ébresztést egy beprogramozott videó által személyesen végző titkárnő pedig vicc, huncut kacsintás a tükörbe. Azzal azonban nincs tisztában, hogy a tévének kitett meztelen agy mennyire tökéletesen védtelen, ezért bár a riporter kérdéseire még azzal védekezik, hogy jobb a tévében látni az erőszakot, mint az utcán, a film végére mégis ő az, aki ámokfutást rendez a kezével egybenőtt pisztollyal. És az vesse rá az első követ, aki azokat a legendás jeleneteket nézve, ahol Max a sóhajtozó, izgalmi állapotban levő tévékészüléket simogatja és a kívánatos ajkak közé dugja fejét, vagy éppen a mágikus fekete dobozba zárt, kikötözött áldozatot püföli ostorral, nem ismer magára. Legalább egy kicsit.

A Videodrome ideális lehetőség Cronenberg mániájának kiélésére, az emberi test fizikai deformálódásának megjelenítése és megvalósítása ennek megfelelően rettentő ötletes és látványos a filmben (talán csak a Meztelen ebéd tud még erre is rátenni egy lapáttal). Brian O’Blivion figyelmezteti hősünket az agydaganatra és a hallucinációkra, melyekkel a vírusként funkcionáló tévéadás fertőzi meg nézőit. (Okozhat valami ennél durvább biológiai torzulást?) Max visszatérő, lassanként valósággá váló privát víziója sokkal kézzelfoghatóbb jelenség: egy furcsa, vaginális nyílás jelenik meg hasán. (Cronenbergnél? Persze, hogy okozhat!) Később a pinából videólejátszó lesz, aminek segítségével Max-en lejátszhatóak az összeesküvés-elméletre hajazó hatalmi játszma bérgyilkosságai. Menekvés nincs: miután az erőszak már beette magát az annak magát önként alávető, szerencsétlen, elkárhozott férfi agyába, a pisztoly a kezébe fonja magát fémgyökereivel és nincs többé megállás. A figyelmeztetés egyértelmű: jól gondold meg, mi az, amit beengedsz szemeid kapuján…

Érdekes és messzire vezető eredményt ad a film szimbólumrendszerének szexuálpszichológiai megközelítése is, mely egyúttal értelmet ad a cselekmény elsőre nem pontosan definiáltnak tűnő elemeire is. E szerint Max a történet kezdetén egy igazi, maszkulin férfi, aki diktál és alakítja az eseményeket. A Videodrome azonban a tökéletes tisztaságú, száz százalékos pornó, és mint ilyen, nem igényel semmiféle nézői aktivitást vagy irányítási szándékot, csupán passzív, alárendelt befogadói magatartást, azaz egy alapvetően feminin jellegű szexuális irányultságot (ráadásul jelentkezik a tárgyak növekvő fetisizálási vágya is, a tévétől kazettákon át a pisztolyig). Max hamar a műsor hatása alá kerül, és ezzel párhuzamosan fokozatosan elveszti az irányítást élete, illetve dominanciáját vágyának szimbolikus tárgya, Nicki felett. Ezért óvja finoman a nőt a kazetta megnézésétől szeretkezés előtt és sokkal vadabbul, kétségbeesett, határozatlan erőszakossággal, mikor a nő pittsburghi útja és a Videodrome-ban való szereplése kerül szóba. Persze rég elkésett már ezzel: akinek pina nőtt a gyomrára, az többé már nem a maga ura. Max egyre alkalmazkodóbbá válik, ahogy próbál kikeveredni az emberek agyáért vívott hatalmi harc kusza hálójából, és miközben elkeseredetten próbálja összefoltozni szexuális én-képét, kiszolgáltatott alanyává válik az újra és újra Nicki Brand képében jelentkező csábításnak is.

De mitől válik a komoly mondanivalóval terhelt, komplex cselekményvezetésű alkotás olyan élvezetes filmélménnyé? Társadalmi-kulturális üzenet ide vagy oda, a Videodrome diszkrét báját mégis Cronenberg páratlan stílusérzéke és mesterien beteges fantáziája adja. Az elfojtottságában is túlburjánzó szexualitás a ’80-as évek lenyomata (pult alatt árusított filmek, kalózcsatornák, import pornó, mi kell még?), a snuff filmek legendája az azt megelőző két évtizedben kapott szárnyra („those mondo-weirdo video guys”, hangzik el a filmben), a házi mozizás bensőséges, intim hangulata és a kézről kézre adott, lemásolt, tiltott filmek pedig a videókorszak jellegzetes ismertetőjegyei (lüktető, lélegző kazetták – zseniális!).

Ma persze mindezt más köntösben képzelnénk el: a videó helyére az internetet kellene behelyettesíteni, ami pont olyan, mint a Videodrome, csak sokkal-sokkal durvább, tényleg létezik, és ami a legijesztőbb: ma már elérhető majdnem bármelyik számítógépről, bármelyik lakásból. Akárki megnézheti Szaddam Husszein kivégzését vagy éppen bármelyik híres színésznőt egy aktképbe vagy zaftos pornójelenetbe Photoshoppolva (az ügyes kezű és türelmes rajongók jóvoltából), méghozzá a nap bármely szakában. És az internet aztán hálás termőföld az emberi psziché legmocskosabb és legnyomorultabb vágyainak is, melyeket még tovább mutálva és nevelgetve böfög vissza az arcunkba. Ha erről valaki le tudná forgatni a következő Videodrome-ot, az még ennél is nagyobb gyomros lenne. Bár a lényeg úgyis ugyanaz volna, és különben is: Cronenberg csak egy van…

(Ez pedig a film trailere, nem csak kivágott jelenetekből készült, érdemes megnézni.)

Van Damme megirigyelte Bruce Campbellt és önironikus kiszólásokkal tarkított filmet készít magáról? Ráadásul Európában? Mi jöhet még? Chuck Norris megkapja az emberiségre lesújtó Úr szerepét a következő világvégés filmben?

Nihei Tsutomu páratlan tehetséggel és képzelőerővel megáldott mangaka (japán képregény-rajzoló). Ha őrült, megkapóan idegen, groteszk vízióit szemlélem, ahhoz hasonló nemes, elvarázsolt borzongás fog el, amit a mozgóképek világától eltekintve talán csak Lovecraft művei képesek elérni. Élete eddigi (és vélhetően örök) főműve a Blame! című legendás kultsorozat keletről. A Mester (tudom, elcsépelt kifejezés, szűkmarkúan is bánok vele, de ha őrá sem használhatom, akkor senkire…) legfőbb ereje a szeme, mely egyszerre bír egy acidfüggő, kozmopolita festőművész kreatív, az emberi léptékre nyomasztó eleganciával fittyet hányó elborult nézőpontjával és egy precíz építészmérnök a kisebb részleteket is mániákus figyelemmel illető látásmódjával.

Ha mindez egy kicsit ijesztően hangzik, semmi baj, ez tényleg az: kurva ijesztő – és egyben mágikusan lélekemelő. Persze az is igaz, hogy jelen írás tárgya, ez a rövid, egy kötetes fura hibrid jóval könnyebben fogyasztható a Blame!-univerzum bármely egyéb epizódjánál, és ez az egyik ok, amiért alkalmas lehet a képregények (továbbmegyek: a kortárs képzőművészet) egyik legnagyobb géniuszával való megismerkedésre. A másik az, hogy a Snikt! főszereplője nem más, mint az X–Menből jól ismert, a farkasember mítoszából származtatható mutáns, Logan, aki egyébként az itthon is kiadott, Frank Miller és Chris Claremont nevéhez fűződő Rozsomák: Adósság és becsület című történetben már kapott egy kóstolót a japán kultúrából (hamarosan arról is olvashattok majd egy alapos kritikát).

Tsutomu nem helyezi konkrét országba a cselekményt, az ő szürreális látmányai nem férnek meg a jelenlegi valósággal akár csak köszönőviszonyban is álló közeljövőben. Messze ugrunk tehát előre, bizonytalanok a technológiai és biológiai lehetőségek határai. Az ember által felépített, de már önállóvá vált brutális metropolisz-gépezet, amely a Föld felszínét borítja, messze túllép a cyberpunkon, és – csakúgy, mint a szereplők kinézete, az embereket fenyegető szörnyetegek testfelépítése vagy akár a rövid, furcsa hangzású, felkiáltójelre végződő cím – egy az egyben a Blame!-et idézi. Jellegzetességeiben, hangulatában, vizuális megjelenésében gyakorlatilag ugyanabban a világban járunk tehát, ez egyszerre a legnagyobb erőssége és gyengesége a képregénynek. Az előbbit a bevezető szuperlatívuszai után gondolom nem kell tovább magyarázni, az utóbbinak oka pedig az, hogy az említett nagysikerű sorozat, hiába zseniális, isteni, etc alapanyag, tökéletesen alkalmatlan arra a célra, hogy egy koherens, rövid, pergős, világos történetet öntsenek belőle formába.

De hát kísérlet a színek használata (ami a Blame!-ben csak egy-egy kötetkezdő artwork erejéig bukkan fel), a sok párbeszéd és a rövid, követhető, koherens történet is. Tsutomu nem szokott hozzájuk, ő inkább a töredezett, epizódokból összeálló mesélői stílust favorizálja, ami az olvasó képzeletére legalább annyit bíz, mint az utalások vagy az újra és újra felbukkanó motívumok finom szövedékére. Ami azt illeti, nem is működik olyan jól a dolog: a színezés, bár kétségkívül ad némi vizuális többletet, megöli a fekete-fehér vonalak szikársága és az ábrázolt mechanikus technodzsungel merész, különös tájai közti feszültséget. A folyosók és zárt terek sínylik meg a leginkább a váltást: valahogy kevésnek hatnak így, ráadásul a szövegbuborékok sok mindent ki is takarnak. (Persze ez csak annak fog feltűnni, aki Tsutomu korábbi munkáin edződött.)

A történet tempója amúgy nem rossz, még ha kicsit sokat bíz is a szereplők szájába adott magyarázatokra és ezzel néha gyorsítottnak, ösztökéltnek hat – de hát kell a hely a festményszerű tájképeknek. Dióhéjban a lényeg: Logan (aka Wolverine) a jelenből hirtelen a jövőbe teleportálódik: oda rántották őt, hogy segítségére legyen egy mesterségesen (a szennyeződések felzabálására) kitenyésztett baktériumtörzs elleni harcban, ami azután annak rendje s módja szerint rossz útra tért: mutálódott, embereket fertőzött meg és konkurens, agresszív létformává vált. Az ötletes környezetvédelmi felhangoknak nincs sok idejük kicsengeni a pergő cselekmény során, Logan ugyanis hamar nekiáll annak, amire adamantium karmaival (vagy inkább karpengéivel) ő a legmegfelelőbb ember: a szó szerint kemény fából faragott lények feldarabolásához.

Tsutomu maga sem veszi komolyan az (akkor már) múltból előrángatott, a jövőt megmentő hős helyzetét: Rozsomák maga is cinikus kommentárok sorát fűzi a történésekhez, melyek közül az utolsók („… de jól esne egy sör…”, majd: „Igaza lehetett Jim Morrisonnak…”) talán tréfás mentegetőzésként is felfoghatóak: X-Men rajongók, ne vegyétek túl komolyan a dolgot, ez csak az én őrültködésem Rozsomák karakterével!

A Snikt! itthon 2500 Ft-os áron jelent meg, és ennyiért nem is rossz vétel: a képek szépek, a megjelenés elsőrangú. Egyetlen problémám az volt, hogy harmadszori olvasásra a gerinc gyengélkedni kezdett, azaz egyes lapok kilazultak, kiestek. Lehet, hogy ez nem fog mindenkinél ugyanígy jelentkezni, de azért megemlítettem (én nagyon vigyázok a könyveimre, de ettől függetlenül nem szeretem, ha egy kötetet nem szabad teljesen kinyitni, mert meghal tőle). A három csillagot tehát nem tartom rossz értékelésnek, de a Blame!-mel való összehasonlításból eredő óvatos panaszaim mellett a kiadásnak is szól: szigorúak vagyunk, nem adhatunk többet.

Egyszerűsége miatt felettébb kényelmes az az értékelési modell, hogy a filmek minősége - akár a szórakoztatási faktort, akár a művészi értéket, akár a "fontos mondanivalót" tekintjük mérvadónak eme tulajdonság megítélésében - nulláról indul a skálán, és onnan kell felküzdenie magát a "nézhetőig" vagy akár a "kiválóig", pedig ez nem így van. Gondoljatok csak bele, hány ember kezén kell keresztülmennie egy forgatókönyvnek, hány castingon kell részt venniük a színészeknek, és hány óra töprengést szán a rendező egy-egy jelenetnek, ráadásul sok mindenben az operatőr, a szereplők és egy csomó más ember is segíthet neki. Nem, az igazság az - egy nagyköltségvetésű hollywoodi produkció esetében legalábbis biztosan -, hogy a kész mű alapértelmezett értéke általában "egyszer nézhető", jobb esetben "becsületes iparosmunka". Pigmenthiányos hollónál is ritkább az a film, amiről azért nehéz cikket írni, mert annyira hihetetlenül és fájdalmasan pocsék, és nem mert annyira zseniális. A Hipervándor ezek közé tartozik, büszkén égbe magasodva, messze túl az üveghegyen és az "Annyira-Rossz-Hogy-Az-Már-Jó" igencsak billegős esztétikai mentsvárán.

A készítők semmit sem bíztak a véletlenre: szisztematikus, mérnöki alapossággal hozták meg sorra azon döntéseiket, melyek külön-külön is elégnek bizonyultak volna a kudarchoz. A történetet arcpirító pofátlansággal lopkodták össze jól ismert filmekből és sorozatokból. Előbbiek közül a legegyértelműbb Az egyetlen és az X-Men, valamint a Mátrix (ez utóbbival csekély a hasonlóság ugyan, de a fent említett idióták, még pár hurkot vetve a saját nyakukba, a reklámkampányban ahhoz hasonlították filmjüket), utóbbiak közül pedig a Hősök említhető meg - megjegyzem, az említett  sorozat egyetlen, egyórás epizódjában is jóval több a fordulat, mint az egész estés Hipervándorban. Azért hadd foglaljam össze dióhéjban: van egy srác, aki képes bárhová teleportálni a Földön. Meg még egy. És vannak ellenségeik is eme képességük miatt. Harcolnak. A főhősnek győznie kell a film végére, plusz meg kell szereznie a nőt, különben.

Hogyan lehet megmenteni egy máshonnan kölcsönvett elemekből összefércelt sztorit? Egyféleképpen: profi előadásmóddal, azaz magabiztos, vagány stílussal, gyors tempóval, remek viccekkel és tehetséges színészekkel. Kell-e mondanom, hogy górcső alá vett filmünk a felsorolt jellemzők mindegyikének tökéletesen híján van? A párbeszédek hihetetlen hiteltelensége valóban megdöbbentő, különösen annak fényében, hogy a forgatókönyvet három olyan író hozta össze, akiknek mind volt már normális, értékelhető munkája: David S. Goyer (Batman Begins), Jim Uhls (Harcosok Klubja) és Simon Kinberg (Mr. és Mrs. Smith) biztosan úgy gondolhatta, majd a másikuk kipofozza ezt a közösen írt szkriptet... hát ez nem jött be. A párbeszédek, egyfajta posztmodern bravúrként és korunk másolás (remake-elés, átemelés, újragondolás) mániája előtti tisztelgésként CSAK ÉS KIZÁRÓLAG a legnagyobb, legviseltesebb sablonokból állnak. (Az is lehet, hogy a forgatókönyvet valójában egy ambiciózus éjszakai portás írta meg Los Angelesben a téli írósztrájk alatt, a dialógusokat teljes egészében az említett írók korábbi munkáiból összeollózva.)

Tudom, olcsó dolog rosszul sikerült párbeszédeket idézgetni egy filmből (pláne hogy betű szerint nem is tudom), de a kísértés ellenállhatatlan, és ígérem, ezek még így is ütni fognak. Ezt kapjátok ki! Hősünk, David Rice megpróbálja megmagyarázni barátnőjének, hogy honnan van annyi pénze:
- Hol dolgozol?
- Hát... egy bankhoz kerültem. Ez bejött.
- Egy banknál vagy? De hiszen te megbuktál matekból!
- Ööö... nem.

Másik jelenet: David a hipervándorokra vadászó Rolanddal vitatkozik. A szikrázó leleményesség gejzírként tör az égbe:
- Előbb-utóbb meg fogsz ölni valakit. Mind a sötét oldalon álltok.
- De én más vagyok, mint a többi!
- Nem, te sem vagy más.
- De én igen!...

A színészek teszik a dolgukat, azaz szorgalmasan és odaadó módon segítik a rendezőt víziójának megvalósításában - ami jelen esetben sajnos a Kritikusi Értékelő Skála(R) legalsó beosztásának negatív irányba való feszegetése volt. Hayden Christensen még a Star Wars-beli rosszemlékű teljesítményét is alulmúlja (bár itt még így is kevésbé fáj mindez: legalább nem akarják bemesélni, hogy ez a balfasz, tesze-tosza, gyengeelméjű figura valójában a fiatal Darth Vader... brrr!). Rachel Bilson kellemesen semmilyen (hé, hé, legalább nem idegesítően rossz, mint minden más a filmben!), de a melltartóját sajnos nem veszi le a Kötelező Szexjelenetben (ezt az oly' ismerős sablont sem láttam még ilyen érzéketlenül és kelletlenül megvalósítani), pedig az volna az egyetlen dolog, ami a film közepe táján kirángatná szerencsétlen, halálraítéltként koporsó-székükbe süppedő nézőket a totális magukba zuhanástól. Samuel L. Jackson, aki még a legócskább témába is bele tudja csempészni a maga szerethető stílusát, többször is majdnem elalszik a kamera előtt (mentségére legyen mondva, hogy olyankor is tökösen és macsón néz ki). Márpedig azt a rendezőt, aki még az ő segítségével sem tud legalább egy értékelhető jelenetet a filmjébe erőszakolni, el kell ásni, mélyre és örökre. A hangulatot pedig a kissé túlartikulált, az eredetinél lelkesebbre hangolt magyar szinkron sem menti meg, sőt talán még viccesebbé teszi.

Amikor Ábrahám alkudozni kezdett Szodomáért és Gomorráért, a Biblia szerint az Úr megelégedett volna csupán néhány igaz emberrel, de mivel annyi sem akadt, a két bűnös városnak pusztulnia kellett. Nos, a Hipervándort hasonló okokból nyugodtan el lehetne égetni az utolsó kópiáig - vagy kitűzni a Hollywood Boulevardon, szégyenletes emlékeztető gyanánt. A tíz-tizenkét év körüli korosztály azért jót szórakozik majd a filmen (de akkor minek a hatalmas késsel való kivégzés meg a szexjelenet?), mint ahogy a stáb is biztosan élvezte a sokféle terepen való forgatást - de minket ez persze kurvára nem érdekel. Az egyetlen jelenet, ahol őszintén és nem fájdalomból nevetett fel a nézőtér a sajtóvetítésen, az volt, amikor egy háttérben álló tévé képernyőjén láthattunk néhány másodpercnyi Family Guy-t. És ez azért sokat elárul a filmről...

 

Érdekes átalakuláson ment át az utóbbi években újra divatba jött western zsánere: kezdetben a törvénytisztelő, erkölcsileg megingathatatlan seriffek álltak a meglehetősen kontrasztos jellemábrázolású történetek középpontjában, később a gátlástalan, önző, csak saját személyes érdekük szerint döntő, még nevüket sem felvállaló borostás antihősök vették át a helyüket, de a pisztolypárbajok, a kocsmai bunyók és a csinos nők azért megmaradtak. Manapság azonban egyre gyakrabban kapunk lassú sodrású, moralizálgató filmeket, melyek használják ugyan a műfaj díszleteit és kelléktárát, a sajátosan tökös stílust és hangulatot azonban nélkülözik. A Jesse James meggyilkolása… így aligha felel majd meg a ’60-as, ’70-es évek vadnyugati filmjeiért rajongók elvárásainak, a többieknek pedig, akik el tudnak vonatkoztatni a környezettől – nos, attól függ, mire számítanak.

Jesse James híres-hírhedt ikonja az amerikai népléleknek, aki testvérével rengeteg rablást hajtott végre és sok gyilkosság tapad a nevéhez, mifelénk azonban vélhetően kevesen ismerik. Így tehát tiszta fejjel, azaz előzetes ismeretek nélkül ülhetünk neki a filmnek, cserébe azonban nem lesz könnyű dolgunk: a történetmesélés stílusa erősen töredezett, időben ugráló, az egyes eseményeket némileg önkényesen válogatja ki fontosságuk alapján. Erős a gyanúm, hogy a rendező sok fordulatot és személyt a nézők által ismertnek tekint (vagy egyszerűen érdektelennek ítéli), ugyanis nemcsak a főszereplők jelleméről, de a családi kapcsolatokról vagy a címszereplőkkel együtt valóban létező Pinkerton-detektívekről is dióhéjban mond csak el bármit is. A cselekmény azért világos, de hogy éppen ki kinél lakik és hogy ki hol áll a hatalmi hierarchiában, azt igen bonyolult és fárasztó követni.

Leggyakrabban Robert Ford, a fiatal, zöldfülű fiatalember szemszögéből követhetjük az eseményeket, de nem azonosulhatunk vele sem teljesen, mert akkor elveszne a mágia, az állandó találgatás, hogy éppen ki mit gondol vagy csinál. Márpedig a film pont erre épít: Bob a film legelején megismeri Jesse-t, a vége előtt tíz perccel megöli, a kettő között pedig több mint két órán keresztül más se történik, csak a kérdőjelek egymásra halmozása. Mintha ugyanazt látnánk sokszor: utazás, ebédek, fojtott indulatok, a növekvő bizalmatlanság légköre, néha pedig egy-egy jóelőre jelzett, s így némileg súlytalanná váló gyilkosság, egészen a végkifejletig, és még azon is túl… Nehéz a néző dolga, ha legalább távolról követni szeretné a bizalmatlansági rendszer folytonos változásait.

Van egy kívülálló narrátor is ám, aki a történet legenda-jellegét hivatott megismertetni velünk: személye ismeretlen, leginkább a szájhagyományt képviselheti, sőt talán egyenesen Bob ládában őrizgetett ponyvaregényeiből olvas fel részleteket, hogy így közelebb hozza a nézőkhöz a fiú nézőpontját, miközben azt figyelhetjük, ahogy Brad Pitt búzát simogat vagy szomorú arccal üldögél (és minderre még az emlékezés torzító jellegére utaló képi effekt is rásegít). Szerepeltetése érthető, mégis feleslegesnek tartom: lett volna bőven idő elérni, hogy felébredjen a nézőkben Jesse James személyének áhítatos tisztelete – vagy legalábbis Robert Fordét átérezzék –, így viszont sokkal inkább erőltetettnek érezhetjük az egészet, mint hogy még jobban a hatása alá kerüljünk. Azok a pillanatok pedig kifejezetten kínosak, amikor a narrátor pontosan ugyanarról beszél, mint amit a képen látunk, mert egyszerűen semmilyen szerepe nincsen, azon kívül, hogy tökéletesen aláaknázza a színészek játékát.

A lassú, karakterorientált filmek mindig erősen támaszkodnak színészeikre. Casey Afflecknek, az ijfú titánnak valószínűleg nem eshetett túl nehezére eljátszani a rajongást Brad Pitt iránt, aki igencsak erőteljes karizmával rendelkezik. Más szavakkal: amikor vásznon van, teljesen mindegy, mit csinál, az ember akaratlanul is lenyűgözve nézi őt és véletlenül sem unatkozik. A rendező viszont nem könnyítette meg a saját dolgát: miután eldöntötte, hogy ő most bizony „művészfilmet” csinál, a biztonság kedvéért kihagyott minden izgalmas elemet a cselekményből (amik alapján mellesleg akár magunk is megtapasztalhattuk volna, hogy milyen profi és ijesztő alak volt a hírhedt bandita, ahelyett, hogy csupán higgyünk a narrátornak). Az amúgy is kevés harcjelenet szándékos egyszerűsége így már-már póznak is betudható - az erre érzékeny nézőket legalábbis biztos zavarni fogja ez a túlzott részletekre és (nem is mindig egyértelmű vagy megmagyarázott) lelki rezdülésekre való koncentrálás. Számos film bizonyítja, hogy a művészi igényű, szerzői gondolatokat közvetítő motívumok remekül megférnek az izgalmas, műfaji elvárásoknak megfelelő jelenetekkel (az utóbbi időkből például a kiváló Black Bookot említeném).

Kár értük: kicsivel több és bátrabb akció csökkentette volna tán a mítoszromboló hatást, viszont remekül oldotta volna a kamaradrámába illő, végig ugyanazt a témát kerülgető jelenetek monotóniáját. Mindezek fényében azt a furcsa gesztust, hogy a történet végét leleplező főcímet a film utánra hagyta a rendező, már igazán nem tudom hova tenni (a film címét úgyis minden néző tudni fogja, tehát Jesse halálán garantáltan senki sem fog meglepődni) – mert azt, hogy saját mesterkélt, szaggatott mesélői stílusán ironizálna, mely túlzásba vitt aprólékossága és lassú tempója miatt minden igyekezete ellenére hamar unalmassá válik, nem hinném.

Két és fél órás film reggel tíz órakor kezdődő sajtóvetítésén az előrelátó újságíró leghátra ül, ahol le tudja támasztani a fejét, ha elfáradna, és én mindenkinek jó szívvel ugyanezt tudom tanácsolni. Jó színészekkel, hangulatos látványvilággal és érdekes alapanyagból készült alkotás a Jesse James, aminek vannak bőven értékes momentumai és (talán túlságosan is) aprólékos lélekrajza - mégis negatívumai meglepőbbek voltak számomra. Az Oscarhoz kevés benne homoszexualitás, de azért így is elég lehangoló élmény: ezeket a töketlen bájgúnárokat Django vagy bármelyik kortársa seperc alatt lenyomná egy marék dollárért.

 

Stallone a Rocky Balboával visszahozta a köztudatba az egyik kedvenc harcos-sportolónkat, most pedig David Mamet jelentkezik egy érdekes karakterközpontú drámával, melynek hőse egy fekete, harcművészeteket oktató mester, aki bár nem szeretne pénzért küzdelembe bocsájtkozni senkivel, semmilyen bajnokság keretében, ám a körülmények mégis erre kényszerítik. Reméljük, nem lesz se túl szentimentális, se túl filozofikus a film, mert az könnyen felborítja az ehhez hasonló történetű sportfilmeket.

Kisfelbontású trailer
Nagyfelbontású trailer

„100% magyar képregény!”, hirdeti büszkén a borító, rajta szőke cica bikiniben és persze egy lóhátról hátrafelé nyilazó ősmagyar, ahogy kell. Még egy rúd Pick szalámit meg egy üveg Unicumot odarajzolhattak volna ugyan, de ne legyünk telhetetlenek: ez így is épp eléggé hungarikum (az említett remek gyomorkeserű ráadásul eszébe is juthat a derék képregényrajongó alkoholistáknak, akik még a kocsmában is asztalterítőnyi, alátét-papírra nyomott reklámképregényt olvasgatnak). Meg A4-es formátumú is, mint a Rejtő-képregények, sőt még kötelező utalás is van benne (Dirty Fred kocsma, jujj).

És ha már az elvárásokról, illetve a termék pozicionálásáról van szó, érdemes elolvasni a hátoldalon található ajánlót is, melynek stílusa már-már Russ Meyeres magasságokba emelkedik. „Van, amiből sosem elég, amit sosem lehet megunni, ami mindig előre hajtja az embert. Igen, a szex. Igen, a hódítás, a hatalom, az egyre több és több megszerzése, az összes szál kézben tartása”, olvashatjuk, és legszívesebben máris asztallapnyi kokainba temetnénk arcunkat, hogy azután Montana-módra, kis magyar lelkünk minden erejével felkiáltsunk: „Enyém a világ!” (és persze nem holmi pitiáner határ-kiigazításokra gondolnánk közben, hanem minimum Európa végigdúlására, nyilainkat szórva minden irányba), majd mohón belelapozzunk A Gemini jelentésbe. Az ajánló végéig így akár el sem jutunk, pedig az is nagyon tanulságos (már-már előre a csapongó történetért mentegetőző): "Kirakós játék készül, alakulgat egy mozaik, amelyben a szereplők egyelőre nem is gyanítják, hogy már az ő helyüket is keresi valaki..."

De vajon honnan származik ez az egész? Az alapötlet Korcsmáros Péteré, és eredetileg képes regénynek indult: egész oldalas, színes illusztrációkkal gazdagított prózai alkotásnak. Később aztán a készítők gondoltak egy nagyot: legyen belőle folytatásokban kiadott, teljes értékű képregény! A probléma csak az, hogy az eredet erősen meglátszik a kész művön. Az még rendben is van, hogy a sok szöveg nem nyomja agyon a képeket, ennek a kísértésnek ellen tudtak állni, azonban a történet koherenciája súlyos csapást szenvedett (vélhetőleg) az utólagos képregénnyé kerekítés során. A cselekmény ide-oda csapong, néha leáll egy-egy ismerős (bár gyakran elég sablonos) jelenetnél, máskor pedig néhány ugrással valami egészen más eseményszálnak. Ráadásul rengeteg szereplővel operál a sztori, így nehéz azonosulni velük – vagy egyáltalán, bármi biztosat tudni róluk. Persze az is igaz, hogy ez még csak az első kötet – kibontakozhat ebből még egy nagy ívű, értelmes történet is.

A látvánnyal kevesebb a probléma, kifejezetten szépek lettek a figurák, beszédesek az arcok, a környezet és a színezés pedig pont annyira részletes, amennyire kell. Az egész oldalas rajzokkal azonban sajnos nem tudott mit kezdeni a rajzoló: a különálló részletek összemosása meglehetősen esetlenre sikerült. Igaz, ez még mindig sokkal jobb, mint a másik – szerencsére ritkán előforduló, arcpirítóan puritán – megoldás, ahol a bekeretezett jelenetek és az abból kilépő figurák a lapok fehér alapszínére lettek dobálva. Tessék igényes háttereket használni az egész oldalas képeknél, ha már muszáj ilyeneket alkalmazni!

A Gemini jelentés amúgy pont olyan, amilyenre egy biztosra menni szándékozó kiadványtól számít az ember, és ezzel elmondtam mindent. A kínos párbeszédektől (miért van az, hogy ma Magyarországon senki nem tudja, hogy beszélnek a fiatalok?) és a meglehetősen kaotikusan csapongó, már az első kötetben túlsűrített cselekménytől eltekintve vállalható a dolog, vagy legalábbis olvasható (ez sajnos főként a gyakorta felbukkanó meztelen nőknek köszönhető). Nagy fájdalom azonban a dialógusoknak és a sablon-helyzeteknek köszönhető enyhe, de állandó Barátok közt (sőt néhol még sokkal dél-amerikaibb szappanopera) hangulat, és kár a semmitmondó címért és a hatásvadász alcímért is („Ikervadászat” – nagyot fogtok röhögni, amikor rájöttök, miért pont ez az egyes számú kötet címe…).

Erős közepesnél így a kiadvány nem jobb (bár hozzá kell tennünk, hogy az 1590 forintos ár meglehetősen barátinak számít), mert a „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk” érzés, amit e képregény a kritikus szemléletű olvasóban kelt, számunkra legalább annyira negatív, mint pozitív dolog. Nem vagyunk elnézőek, mert nem lehetünk elnézőek: se a magyar filmnek, se a magyar focinak, se a magyar akárminek nem lehet vigasza, hogy „legalább készítettünk valamit, legalább próbálkozunk…” Ez mind szép és jó, drukkolunk mindenkinek, de korai még a büszke mosoly. Fiúk, ennél sokkal jobban is lehet (és tudtok)!

Egy már eleve népszerű színházi darabot filmre adaptálni hálás feladat, még akkor is, ha a musical műfaja manapság nem túl divatos (bár az amerikai nagyvárosokban, főleg a két partvidék kulturális gócában, New Yorkban és Los Angelesben sok színház működik és legalább akkora show-t kerítenek a népszerűbb előadásokból, mint egy várva-várt film bemutatójából). Tim Burtont azonban valószínűleg sokkal jobban inspirálta ennél az ő egyéni, sötéten szentimentális világához remekül illő történet az elvesztett szerelme felett kesergő véreskezű borbélyról: ami a színpadon is működött, azt csak át kellett vennie, minden más téren pedig elengedhette magát. Először is remek színészeket szerződtetett le, másodszor olyan erős és látványos hangulatvilágot varázsolt a vászonra (rengeteg számítógépes munkával, természetesen), amivel a legügyesebb színpadi díszletek sem kelhetnek versenyre, harmadszor pedig – burtoni „finishing touch”-ként – jó sok vér és felnyitott torok segítségével hozzáadta mindehhez a gyilkolásjelenetek líraian megkapó szépségét.

Fiatal, naiv tengerészfiú áll egy Londonba érkező hajó fedélzetén, tele kíváncsisággal és várakozással, de a mellé lépő útitársa nem tudja magába fojtani illúzióromboló véleményét. „There's a hole in the world like a great black pit, and it’s filled with people who are filled with shit”, énekli Benjamin Barker undortól csöpögő hangon, ami nem is csoda: ő az egykoron sikeres borbély és boldog férj, akinek minden oka megvan a mizantrópiára. A gátlástalan Turpin bíró ugyanis, szemet vetvén csinos feleségére, elfogatta és elszállíttatta őt. Egy igazságtalan ítélet miatt veszítette el feleségét, lányát és fiatalságát, közönyös tekintetektől kísérve hullott le a mélybe, most pedig megőszülve és megkeseredve tér vissza. Kurvák, csavargók, koldusok, élvhajhász gazdagok, romlott bírók és esküdtek, egyszóval mocsok mindenütt – ez számára London a maga nyers valójában. Minden illúziójától megfosztva már csak egy dolog foglalkoztatja: a bosszú, mindenkin, mindenért. Borbélyüzletet nyit hát egy megözvegyült, borzalmasan gusztustalan húsos pitéket árusító asszony boltja felett, és várja az alkalmat, mikor végre sikerül becserkésznie Turpin bíró nyakát ezüstnyelű, pengeéles borotváival…

A rendező hű maradt az eredeti műhöz, és nem nyirbálta meg a dalbetéteket, igazi beszélgetést így alig hallhatunk a Sweeney Toddban. Ezeket a zenés jeleneteket nem is érezzük idegennek, Burton otthonosan bánik velük (nem csoda, hiszen szerepeltek ilyenek A halott menyasszonyban is), az énekelve előadott, gyakran meglehetősen szélsőséges érzelmi kitörések pedig egyébként is remekül illenek az ő jellegzetesen kontrasztos, erős színekkel festett fantáziavilágába. Nagy kár, hogy a cselekmény se nem túl eredeti, se nem különösebben fordulatos a kétórás játékidőhöz, így a dalok aligha tudják majd lekötni a (musical-ekhez amúgy sem szokott) nézők figyelmét. A hősszerelmes ifjú és a lakat alatt őrzött fiatal lány románca enyhén szólva dögunalmas (százszor láttuk már és a színészek sem elég karizmatikusak hozzá), de még a főszereplő dalai is monotonná válnak a játékidő alatt, mikor ötödször énekli el ugyanazt a dalt elvesztett kedveséről.

Hiába a borzongató atmoszférájú környezet és az elvarázsolt figurák, a filmet mégis a (két ifjonctól eltekintve) profi színészek viszik a hátukon, elsősorban természetesen Johnny Depp. Istenien játszik, mint mindig (merem állítani: korunk egyik legnagyobb színésze), Helena Bonham Carter pedig remekül adja alá a lovat, ráadásul nyilvánvalóan roppantul élvezi a kissé Harcosok Klubja-belihez hasonló, semmin meg nem lepődő, a halállal meglehetősen furcsa viszonyt ápoló Mrs Lovett figuráját. Alan Rickman is vén róka – Piton professzor után amúgy is kényelmes lehetett Turpin bíró szerepe –, a legnagyobb meglepetést azonban mégis Sacha Baron Cohen (alias Ali G alias Borat) okozza, aki a comic relief szabályainak megfelelően az addigi komor hangulatot egy zseniálisan vicces jelenetben oldja Signor Pirelliként, az olasz csodaborbélyként parádézva. Az első fél óra unalma után igazi megkönnyebbülés a vásznon látni őt: színtiszta jellemkomédia ez, a legjobb fajtából, amely kellemes könnyedséget visz a film éjfekete humorába.

Kissé naiv, meseszerű, érzelmes történet kamaszosan dacos szereplőkkel, komor hangulattal és groteszk humorral: együtt van a Burton-koktél minden eleme, amit rajongói minden bizonnyal örömmel hajtanak majd le (a sokadik alkalomra), de fogyasztásra ajánlható a nagyközönség számára is. Legfeljebb megfekszi a gyomrukat egy kicsit a laza csuklóval, könnyed hétköznapisággal átmetszett ütőerekből fröcskölő élénkpiros vér, a mocskos kövezeten szétreccsenő koponya hangja vagy a hullák eltüntetésének (könnyen kitalálható) metódusa, de hát több veszett Mohácsnál, elvégre egy biztos: az ő megrökönyödésüknél nagyobb a mi örömünk. Mert ilyen, a legszebb giallókba és horrorokba illő, művészien megható grand guignol vérfürdőt mégiscsak ritkán látunk a nagyvásznon. Hála és köszönet néked, Mr Burton!

Emberközelből nézve, egészséges humanista gondolkodásmóddal nincsen őrültebb és értelmetlenebb dolog a háborúnál. Ötven év távlatából, egy történelemkönyvben piros és kék nyilakat szemlélve persze sokkal tisztábbnak, átláthatóbbnak és (ne adj' isten) indokoltabbnak tűnhet egy-egy hadművelet, mint akkor és ott, a sárban vagy homokban taposva és az egészből semmit sem értve. Nem csoda, hogy a történelmi filmekben is inkább a közkatonák szemszögből szokták ábrázolni az eseményeket, amibe a néző könnyebben beleélheti magát, mint a vasalt egyenruhában feszítő komoly, idős tábornokok szerepébe, akik egy nagy asztal körül állnak és színes zászlócskákat tologatnak.

A Kelly hősei, minden idők legviccesebb és legnépszerűbb háborús kalandfilmje cinikus mosollyal ki is hajította az ablakon a „miért?” kérdés mögött gyakran megbúvó – egyes művek esetében gyakran egyenesen propagandaízű – morális indíttatást. Itt nincs szó a harc jogosságát igazoló nemes, hazafias érzelmekről: a szereplőket (akiket félig ironikusan már a film címe is hősként emleget) egyszerű üzleti szemléletmód vezeti, mikor egy profitorientált magánakciót szerveznek, hogy az amerikai kincstári hadsereg passzív és akaratlan közreműködésével némi vagyont gyűjtsenek maguknak.
 
A filmet a két évvel korábbi Kémek a Sasfészekbent is jegyző Brian Hutton rendezte, és olyan neveket szerződtetett le a filmhez, mint Clint Eastwood, Telly Savalas és Donald Sutherland. 1970-et írunk, azaz van még jónéhány év a vietnámi „konfliktus” (ahogy a korabeli sajtó emlegette) végéig. Nixon és Kissinger a győztes befejezés érdekében egyre több haderőt vetnek be, még mélyebbre nyomva Amerikát minden idők legértelmetlenebb és legnagyobb veszteségekkel járó katonai vállalásának dögbűzös mocsarába, miközben otthon a népet propagandával és tökös nyilatkozatokkal hülyítik. Zajlanak persze a békepárti tüntetések is a Fehér Ház előtt, ’68-ban színpadra kerül a Hair a Broadway-en (John Wayne eközben buzgón irtja a vietkongokat az erősen propagandaízű A zöldsapkásokban), ’69–ben a legendás woodstocki fesztivállal a hippikorszak eléri csúcspontját (Country Joe pedig elénekli fent idézett számát), ’70-ben pedig kijön a Kelly hősei (és ugyanezen évben Robert Altman elkészíti a M*A*S*H-t is).
 
Ekkoriban tehát a háborút kritizálók hallathatták bár hangjukat, a vásznon azonban még nem volt megszokott az ironikus él. Nem véletlen, hogy a fenti, nyilvánvalóan Vietnám felé kacsintgató, a politikával és a hadsereggel szemben gúnyos hangvételű filmek máshová helyezik cselekményüket (előbbi a második világháborús Franciaországba, utóbbi Dél-Koreába). Óvatos e két alkotás a tekintetben is, hogy gegjeiknek és iróniájuknak nem a harctéri események vagy az ott szenvedők szolgálnak céltáblául (talán mert az leginkább a túlságosan is kegyetlen fekete humornak volna alkalmas táptalaj): a M*A*S*H nagyrészt helyzet- és jellemkomikumokkal operál, a tábori élet elé állítva görbe tükröt, a Kelly hősei pedig az oddball comedy műfaját eleveníti fel, megannyi különc szereplőt felvonultatva, kiken mintegy állandó jelzőként fityegnek furcsa szokásaik, szófordulataik és vicceik,például Csodabogár fáradt, beszívott hangon előadott "ne gyere nekem a negatív hullámaiddal!" szövegei. Velük szemben elnéző a film humora, a katonai vezetők azonban alaposan ki vannak gúnyolva, mint ahogy a hadviselés közelről (és különösen hippiszemmel) nézve egyértelmű értelmetlensége is.

A szüzsé nem is annyira háborús opus-t, mint inkább kalandregényt idéz, melyben hőseink az ellenség vonalai mögött kommandózva, többé-kevésbé magukra utalva hajtják végre veszélyes küldetésüket (azért egy híd mindig van kéznél…). Az akció célja jelen esetben persze nem heroikus küzdelem néhány foglyul ejtett honfitársukért, hiszen a film többek között az ehhez hasonló, általában a háború jogosságát igazolni próbáló kibúvókat is megtorpedózza, csakúgy, mint a korai amerikai háborús művekre is vastagon jellemző faji előítéletekre való építkezést: az egy ecsetvonással felfestett német tucatkatonák után az első közelről megmutatott, legalább minimális jellemrajzzal rendelkező szőke tankosról hamar kiderül, hogy nemhogy nem egy elvakult, hithű náci, hanem egyenesen hőseinknek a „másik oldalon” megtalálható tükörképe, a besorozott, de a harcot a háta közepére kívánó egyén, akit szintén lenyűgöz a pénz lenyúlásának gondolata.

Ily módon válnak hát a papíron ellenséges katonák az amerikai, mohó magánakcióba kezdő csodabogarakkal együtt a film igazi protagonistáivá, az egészséges, pacifista, hétköznapian logikus civil szemléletmód megtestesítőivé, kikkel szemben elsősorban a háború hajtóerejét jelképező feletteseik állnak.

A Kelly hősei érdekes ambivalenciája két fontos dolognak is köszönhető. Az első a film fent említett morális pozicionálásából adódik: a néző, ha megpróbálja komolyan venni, amit lát, és nem csak a vicceket élvezni, hamar zavarba jön. Az alagutas jelenetben vagy a tankokban felrobbantott németek csak annyiban különböznek a szőke fickótól, hogy a cselekmény során nem kerültünk közel hozzájuk, egyébként valószínűleg semennyire nem érdemelték meg jobban a halált, mint például a – tény, sokkal viccesebb és jóképűbb – főszereplők. Komikuma nem abból a műfajból származik, ahonnan története, azaz ellentmondásba kerül. Az, hogy mennyire felróható ez a filmnek, vitatható, hiszen talán pontosan ezt az üzenetet is át akarta adni – azt, hogy mennyire könnyen befolyásolható a nézői ítéletalkotás –, de azért a főszereplők mégis egyértelműen pozitív színben vannak feltüntetve, amit a hippi-szósszal való nyakonöntés is növel.

A film szövetében rejlő másik feszültségforrás a stiláris és műfaji keveredésnek köszönhető: a környezet háborús, a történet egy kalandfilmé (eddig még működik is), a humor viszont leginkább egy könnyed komédiára emlékeztet, mely óvatosan kezeli a történelmi kérdéseket, messziről kerüli a kényes témákat (lásd a cselekmény során elhullott németek sematikus ábrázolása, vagy a náci rezsim szörnyűségeire való utalások teljes hiánya), valamint a kalandfilmek problémáit sem veszi túl komolyan (nincs híd, van híd – a viccet értjük, de a feszültség is eltűnt, amit az érdekes probléma vetett fel). Ily módon válik a film humoros és szórakoztató, a ’70-es évekre nagyon is jellemző tablóvá klasszikus karakterekkel és emlékezetes jelenetekkel, mely azonban sajnos nem rendelkezik a remekművekre jellemző erős, tudatos koherenciával.

Ha pedig kedvet kaptatok hozzá, hallgassátok meg a film során többször is felcsendülő remek hippiszámot, a Burning Bridgest!

Teli a tököd a melóval vagy a tanulással? Rántsd le minden idők legjobb és leghíresebb shoot 'em up sorozatát, a Metal Slugot, és tenyerelj rá a tűz gombra! Mialatt mások elmennek cigizni meg kávézni, te megmentheted a világot az arab terroristáktól, a náci hadseregtől és a földönkívüli csápos poliplényektől - mindezt egy játékon belül! A fenti csomag hatalmas előnye, hogy pofonegyszerűen és megbízhatóan működő emulátor is van hozzá (hatalmas kincs! aki szórakozott már napokat különféle emulátorok beüzemelésével, tudja, miről beszélek...), így a játék bármilyen irodai gépen gond nélkül elfut. Ha még a hangszórót is bekapcsolod, két perc alatt a hátad mögött fog állni az összes kollegád/családtagod, és egymást lökdösik majd félre a "2nd Player" billentyűzet-térfele elől egy kis retró örömért, meglásd!

De miben rejlik a játék hatalmas vonzereje? A grafika képregényszerű, stilizációja ellenére is részletgazdag benyomást kelt az emberben, a legnagyobb hangsúly pedig a hősökön van. Egyszerűre fogalmazott kinézetük ellenére a választható figurák meglehetősen karakteresek lettek, a férfiak végtelenül macsók, a nők jóval finomabbak. Az ellenségek, tereptárgyak, fegyverek és szörnyek már sokkal rajzfilmszerűbbek: nagyrészt eltúlzott arányokkal és vicces mozgásanimációval rendelkeznek. A különböző méretű fegyverek golyói és rakétái, a megsemmisülő járművek robbanásai és a képernyő rázkódásai látványosak és erőteljesek, így bár az erőszakból keveset látunk, mégis szörnyen tökösnek tűnnek a lövések és gyilkolások (különösen a közelharcban alkalmazott, hirtelen mozdulattal előkapott "rambókés" suhintása, amit egyébként legutóbb a Call Of Duty 4-ben láttam). Mindezekre a felfokozott játéktempó (amiről egyből megismerszik a zöldfülű és a Metal Slug-veterán játéka) és a dinamikus háttérzene még jobban rásegít, az összhatás pedig lehengerlően magával ragadó - amolyan "hamisíthatatlanul Metal Slugos". A játék diszkrét báját pedig a humora adja meg (finishing touch!): az ajándékot adó, bajban kalimpálva menekülő túszok, a hidegben dideregni kezdő vagy éppen megjelenést váltó hősök (a sok kajálás hatására püffedtre híznak, az egyiptomi katakombák élőhalottainak mérgező lehelletétől pedig maguk is múmiává változnak) mind nagyon viccesre sikerültek.

A Metal Slugnak hatalmas sikere volt, ezért is készülhetett el annyi (azóta sokféle platformra kijött) folytatás, a modernizálási kísérleteknek azonban ellenáll a sorozat: ez így, ahogy van, tökéletes, gyerekkori játéktermi élményeink lenyomatát és hamisíthatatlan retró hangulatot hordozva magán. Utolsó (hagyományokhoz ragaszkodó) epizódja a széria hatodik darabja, ez két éve jelent meg és pont ugyanazt kínálja, mint az előző részek: tökös, eszetlen hentelés. (Készült ugyan egy Metal Slug 3D című próbálkozás is PS2-re, ami csak Japánban jelent meg, ám ezt borítsa a feledés jótékony homálya - a játék legalapvetőbb és legfontosabb jellemzőjét veszíti el, ha megfosztják a scrollozós shoot 'em up nézettől.) Vannak még matuzsálemek, amiknek egyszerűen nem kell semmiféle ráncfelvarrás - valamiért úgy érzem, ezt még unokáink is tolni fogják.

Ritkán fordul elő, hogy régebben megjelent, kevéssé aktuális játékról írjunk, néha azonban nehéz ellenállni a kísértésnek. A Stubbs The Zombie esetében egyenesen lehetetlen: egy ilyen gyöngyszem utólagosan is illő figyelmet érdemel. A Romero örökbecsű trilógiája óta töretlen népszerűségnek örvendő élőhalottak ugyanis általában az érzelmektől mentes, kifogyhatatlan számban özönlő ellenséget testesítik meg, ez esetben azonban – talán éppen a Holtak napja tanulni képes zombija által inspirálva – emberzabáló szokásuk ellenére is szimpatikus színben tűnnek fel (minimum annyira, amennyire egy játék főszereplőjének szimpatikusnak kell lennie). Ebben a PC-re és konzolra is kijött játékban tehát mi, zombigeekek végre kedvenc rémünk rothadó bőrébe bújhatunk, hogy a másik oldalról is átéljük az élve felzabálás szörnyűséges aktusát.

A készítők szerencsére rájöttek, hogy mivel a játékosok ezúttal eme horror-szubzsáner legnagyobb félelemforrását jelentő lényt irányítják, nehéz lenne fenntartani a szokásos feszült hangulatot, így az alapötletet nagy adag humorral spékelték meg. Stubbs, a zöld bőrű, zavart tekintetű, láncdohányos zombi, akinek elegáns, bár kissé viseltes ruhája szakadásain át jól látszanak fehér bordái (sőt a megfelelő szögből még piros pöttyös alsóneműje is), már magában is épp elég komikus jelenség, amire még rátesz egy lapáttal a környezet különös eklektikája és a számtalan utalás és kikacsintás groteszk humora.

Hősünk megállíthatatlan: ajtókat tör be, járműveket vezet, testrészeit a legkülönfélébb módokon használja fegyverként (gyomrát elhajíthatjuk, fejét pedig tekegolyóként guríthatjuk, mielőtt felrobbantanánk, rothadó belének gázai elkábítják az ellent, letépett kezünket irányítva és azzal egy ember fejére tapadva átvehetjük felette az uralmat). A hiányzó szerveket némi húszabálás után gond nélkül vissza is növeszti, némi pihenő hatására pedig még sérüléseit is regenerálja. Ellenfeleinkre mégiscsak intelligenciánk a legveszélyesebb: az összes többi zombi bután ténfereg fel-alá, mi azonban ellenfeleink (rendőrök, katonák, tudósok) és ártatlan civilek agyának felfalásával komplett kis hadsereget gyűjthetünk magunk köré, amire a nagy túlerő miatt időnként kifejezetten nagy szükségünk is lesz. Így a third person nézetű akciójátékba két taktikai elem is került (testrészek használatának képessége, zombik toborzása), ami kifejezetten jót tesz a változatosságnak.

Ha ez még mindig nem volna elég, a környezet sem a szokványos: a békebeli Amerika filmekből ismerős idilli világát – a Fido című remek filmhez hasonlóan  – egy alternatív, utópisztikus valóságba helyezték. A világháború elmaradt, a jazz még mindig divatban van, az öltözködési és építészeti stílus is változatlan, a világ giccsesen szép, az emberek nem ismerik a nélkülözést és a gonoszságot (vagy legalábbis úgy tesznek, mintha nem ismernék), az autók azonban a föld fölött repülnek, a sarkon közlekedési rendőr-robotok állnak, akik – ha mégis történik valami – vicces kinézetű plazmafegyvereket rántanak elő. Nem hiányoznak azonban a (sokszor teljesen más korszakban) megtörtént eseményekre kikacsintó viccek sem (az egyik utcaseprő robot például az élőhalott hordánk által széttépett rendőrök láttán szomorúan megjegyzi, hogy „Eisenhower alatt ilyen nem volt…”, máskor pedig a rendfenntartó erők segítségére siető öreg veterán bácsikat kell legyőznünk, akik déli zászlós kalapban, öreg, hosszú puskájukkal támadnak nekünk), kapunk horrorfilmes utalásokat is bőven a láncfűrészes splasherektől kezdve a kukoricaföldeken történő gyilkolászásig vagy a tolongó zombikkal teli bevásárlóközpont látványáig.

(Muszáj leírnom a kedvenc poénomat: egy komplett rendőrörs lemészárlása után Stubbs végül eljut a rendőrfőnök irodájába, a szokásos „pálya végi főellenség” elleni harc módja azonban furcsa módon – kapaszkodjatok meg – a táncverseny! Bekapcsolnak a színes fények, a ’40-es, ’50-es évek legnagyobb slágerei szólnak, a felsorakozott rohamrendőrök gyűrűjében egymást váltja az akrobatikus, izgága, törpenövésű rendőrtiszt és Stubbs, a szakadt ruhája ellenére is vitathatatlan eleganciával rendelkező, rongylábú élőhalott, és sorban tolják a lazábbnál lazább figurákat, miközben a játékos ritmusra nyomkodja a gombokat…)

Együtt van tehát egy jó alapötlet, egy pofonegyszerű, mégis sokféle trükközésre és taktikára lehetőséget adó akciómotor és egy jól eltalált hangulat, a legfontosabb azonban mégis az, amit a legnehezebb írásban visszaadni, nevezetesen: akármilyen furcsa keveréknek tűnik a játék a fentiek alapján, az eredmény egy nagyon is koherens és erőteljes egész. Minden működik: hátborzongatóan reccsennek a koponyák hősünk foga alatt, egy utcányi puskákkal felszerelkezett katona legyőzése izgalmas taktikázást igényel, a debil, groteszk, ravasz, fekete és még ki tudja, hányféle humor pedig nagyon üt (és mindig a legjobb pillanatokban). Igazi ínyencség minden geeknek!

A hetvenes évek a kiábrándultság korszaka volt Amerikában: a hippi-korszak naivságát - az érzést, hogy a világ megváltoztatható, ha elég sok ember őszintén és igazán akarja - a vietnámi háború, a Manson és követői által elkövetett gyilkosságok és más történések hatására felváltotta a valósággal való komor szembenézés, a pesszimizmus és a paranoia. („A hullám megtört”, ahogy az újságírás nemzetközi doktora fogalmazott.) A ’70-es években a filmgyártás vad, kiszámíthatatlan és főleg rengeteg friss ötlettel teli volt, mely számtalan remekművet produkált (Mechanikus narancs, Szalmakutyák, Piszkos Harry, A texasi láncfűrészes mészárlás és így tovább, a sor folytatható). A feszültség és fenyegetettség fojtó légköre különösen a horroroknak volt remek táptalaj: a kollektív tudattalan egyenesen a vászonra álmodta rémképeit. Wes Craven nem fogta vissza magát: a Last House On The Left, melynek ötletét Ingmar Bergman Virgin Spring című filmjéből kölcsönözte, két fiatal lány kálváriáját és az őket rabul ejtő, rendőrök elől bujkáló gyilkosok történetét meséli el, és bár rossz híréhez képest aránylag visszafogottnak mondható az explicit erőszak- és szexjelenetek terén, mégis még mai szemmel nézve is sokkolóan hatásos.

GRINDHOUSE KLASSIX-SOROZAT, 6.
(Vigyázat, a cikk spoilereket tartalmaz!)

Az első öt-tíz perc a tökéletes idillé: Mari és Phyllis, a két fiatal, idealista hippilányka nyakukban békejel-medállal elindulnak egy koncertre, aztán úgy döntenek, hogy előtte még szereznek egy kis füvet az estére – vesztükre, ugyanis balszerencséjükre szadista gonosztevők markai közé kerülnek. Az érzéketlen sors gonosz fintora: Mari nemrég még azt magyarázta szüleinek, hogy ma már nem divat melltartót hordani, és nagy örömmel mesélte Phyllisnek, hogy tavaly óta megnőttek a mellei, most pedig egy pszichopatákkal teli kocsi csomagtartójába zárva várja sötét jövőjét. Mintha érezné: hiába a biztonság érzete, az ártatlanság korának vége, a világ kegyetlen, és ha nem is akarsz tudomást venni róla, ő ettől még nem kímél meg téged. A minden bizonnyal Manson és követői által ihlettett négy körözött bűnöző (a bandavezér, Krug Stillo fiának kivételével ) mind erőszakos ösztönlények, akik a lányokat ölükbe pottyant meglepetésként, pillanatnyi akaratuk perverz játékszereként kezelik, kiélvezve a dominancia és a lelki terror minden egyes pillanatát.

Harcolni felesleges: Phyllis hamar holtan végzi, miután szökni próbál, Mari pedig hiába játszik az ifjabb Stillo lelkiismeretére, neki sincs esélye. Krug váratlan előbukkanása már-már szimbolikus: a gonosz elől, akármilyen értelmetlen, nincs menekvés - ami szép, itt pusztulni fog, a lány szűzi testét pedig perceken belül vadállatként erőszakolja meg a férfi, és minden jelenlevő érzi, hogy most valami szép és nemes örökre eltörött… A film legerősebb, legemlékezetesebb jelenete ez: a banda tagjai néma csöndben állnak, kissé megzavarodva, aztán törülgetni kezdik véres kezüket, lesöprik ruhájukról a ráragadt fűszálakat, és véletlenül sem néznek a megalázott, csendesen zokogó lányra, aki számára néhány perc alatt értelmét veszti a menekülés és az eddigi életéhez való visszatérés lehetősége a hippik egész világot keblükre ölelő szabadságérzetével és szülei féltő szeretetével együtt. Ahogy lassan, megroggyanó térdekkel elindul és begázol a tó vizébe, ösztönösen cselekszik, nem a megtisztulásra való reális esély vezérli, Krug és társai pedig ugyanúgy le akarják rázni magukról a kényelmetlen, számukra talán megmagyarázhatatlan érzést (nem is akarnak többször a lány testéhez érni, mintha éreznék, hogy milyen gyönyörű, hamvas virágot tapostak éppen el), és mi tehetne határozottabb és véglegesebb pontot eme kellemetlen epizód végére, mint egy pisztolygolyó?

Ezzel a nyomasztó, szomorú jelenettel a maradék tisztaság és remény is kiveszik a filmből: a banda továbbindul, két holttestet hátrahagyva. A gyilkolás hátborzongató, állatias nemtörődömsége, a céltalan, pillanatnyi szeszélyüknek engedelmeskedő ember-szörnyetegek közönye rémisztőbb, mint bármilyen fizikai fenyegetettség: a film lelki mélypontja ez a pár perc, ami elől hosszú ideig képtelenség szabadulni. Hiába a „comic relief”-et szolgáló két biztos úr balfaszkodása, még a humor is csak a kilátástalanságot húzza alá: ilyen rendőröktől segítséget biztosan nem lehet várni. A vacsorajelenet hátborzongató groteszksége ugyanígy egyszerre sokkoló és vicces a lányuk gyilkosait vendégül látó udvarias szülőkkel és a báránybőrbe bújt farkasokkal, akik képtelenek egy percet is kultúrált, civilizált emberként viselkedni. (Craven egyébként kicsit korábban a Singing In The Rain egy eldúdolt sorával rafinált módon egyszerre tiszteleg a Mechanikus narancs előtt és használja, idézi fel annak hangulatát, de a vacsorajelenetben is van valami kifejezetten kubrickos.)

A lányok meggyilkolásának gyanúja hamar megszületik és bizonyossággá válik, a bosszú pedig tulajdonképpen jogos is lenne – egy klasszikus bosszúfilm morális nézőpontjából legalábbis biztosan –, valami miatt azonban mégsem örülünk neki igazán, valahogyan úgy, ahogy egy embert ölt kutya vagy egy elszabadult vadállat lemészárlása szükségszerűsége ellenére is kényelmetlen érzést kelt bennünk. A fiatalok gyilkosai ösztönlények, az elvakultságig naiv virággyermekek tökéletes ellentétei: antianyagból gyúrt hippik ők, akikben könnyebb a letagadható, de soha ki nem irtható emberi önzés és gonoszság megtestesülését látni, mint jogi kategóriák alapján elítélhető bűnözőket. Az ártatlanok már halottak, mert elővigyázatlanok és gyengék voltak, az ő világuknak leáldozott: ahogy a szülők balsejtelme egyre erősödik, majd beigazolódik, a gyász helyét pillanatok alatt a hidegvérrel kimódolt bosszú kitervelése veszi át. A legendás „fogorvosos” álomjelenet (ha egyszer láttad, sokáig nem felejted el!) mintha csak szimbolikus zanzája lenne az elkövetkezőknek: a két kedves, udvarias szülő, akik lányukkal a véleménykülönbségek ellenére is jó viszonyban vannak, harmonikus kapcsolatban élnek takaros házukban és még hívatlan vendégeikkel is kivételes figyelemmel bánnak, tiszta fejjel látnak neki a mészárlásnak, szemet szemért alapon, kompromisszumok nélkül.

Az anya fondorlatos módon húzza csőbe egyiküket (és meglehetősen brutális módon végez vele – főleg a férfi nézők számára), a férfi pedig MacGyvert megszégyenítő kreativitással állít csapdákat, aztán először lőfegyverrel, majd puszta kézzel, végül pedig – a korszak két évvel később készült másik klasszikusát megelőlegezve – láncfűrésszel támad rá. A gyilkosság nyers brutalitása, a lányuktól és addigi életüktől üres tekintettel, szótlanul búcsúzó, tetőtől talpig véres házaspár, a feldúlt ház, az ezeréves filmes hagyománynak megfelelően az utolsó utáni pillanatban megérkező rendőrök tanácstalan, sajnálkozó tekintete mind ugyanazt az ürességet visszhangozza.

A bandavezér feje, „Krug Junior” az egyetlen négyük közül, akiben van könyörületre és tisztességes viselkedésre való törekvés: annyi tépelődés után, egy kiélezett helyzetben még saját apjára is fegyvert mer emelni, a kétségbeesett lázadás egyfajta utolsó gesztusaként, a férfi szemében lobogó őrült tüzet látva és az egyre hangosabban és vadabbul üvöltött atyai parancsokat hallva azonban megadja magát az elkerülhetetlennek. („Hallgass az apádra! Azt akarom, hogy fogd meg a fegyvert, tedd a szádba, és loccsantsd ki az agyad! Loccsantsd ki az agyad!!!”, üvölti Krug eltorzult arccal, tágra nyitott szemmel – hátborzongató jelenet…) A fiú végül nem az ember, hanem az emberi értelmet meghaladó elvetemültség és a civilizált erkölcsök által felállított korlátokon átgázoló hatalom előtt hajlik meg. Nem látjuk, csak halljuk, mikor golyót ereszt a fejébe, az apa szuggesztív, démoni tekintete, majd fia megtörése utáni szemlesütése és furcsa, megbocsájtó mosolya azonban sokkal-sokkal durvább és megrázóbb hatású, mint az öngyilkosság véres látványa lehetett volna – talán épp azért, mert tudjuk, ha mégis ő kapja a golyót, azt is ugyanezzel a mosollyal fogadta volna.

Magunkra maradtunk. A filmnek vége.

 

A durva humorú horrorkomédiák között születnek határozottan szerethető darabok is (három éve a Feast például igencsak kellemes meglepetés volt). A THANKSKILLING inkább tűnik egy oltári nagy debilségnek, de ettől még működhet hangosan röhögős popcornmoziként.

Itt az új THE SIGNAL trailer is, Wes Craven és az Ain't It Cool ajánlásával. A tévék "megőrülésének" fontos szerepe lehet a hírforrások megszűnése szempontjából is (kérdés, az internettel mi lesz?), de azért sok új nem derült ki, csak a kíváncsiságunk piszkálgathatjuk fel vele újra.

Törént egyszer, hogy Ben Affleck írt egy forgatókönyvet, aztán úgy döntött, ha már ilyen profi munkát végzett, rögtön meg is rendezi a filmet, annak főszerepében pedig magát… nem, az mégis túlzás lenne… hát akkor az öccsét.  És lőn: a Gone Baby Gone a neo-noir kissé még körülhatárolatlan, de lassan szubzsánerré váló jellegzetességeit felvonultató krimi, mely, készítése nem éppen biztató körülményeinek ellenére, határozottan kellemes darab lett, elsősorban a műfaji vezérmotívumok érdekes modernizálási szándékának, másodsorban pedig arcpirító minimalizmusának köszönhetően. 

Hősünk, Patrick Kenzie egy fiatal bostoni nyomozó, aki ismeri a lerobbantabb, veszélyesebb környékeket és haverjai is akadnak mindenfelé. Amikor partnerével és egyben élettársával egy felelőtlen, züllött anya elveszett gyerekének nyomába ered, akit ráadásul még rengeteg rendőr is keres, csakis lelkiismerete és egy ártatlan lélek megmentésének vágya hajtja. Munkáját, úgy tűnik, mindenki csak hátráltatja: az anya nemtörődöm, a rendőrfőnöknek nem hiányzik a két magánzó (Morgan Freeman igen viccesen fest felnyírt hajjal és szeplőkkel), de nem segít sokat a két furcsa, darabos modorú zsaru sem, akikkel Patrick az információcsere érdekében tart kapcsolatot (Ed Harris remek a szerepben, ami egyébként mutat némi hasonlóságot az Erőszakos múltbeli karakterérel).

A nyomozás drámai végkifejlettel zárul, pedig még a játékidő felénél sem járunk. Új szál, újabb eltűnt gyermek kerül a képbe, ezúttal azonban hiányzik a megbízó: Patrick a saját szakállára vág bele a kisfiú felkutatásába drogdíler barátjának tippje alapján. Aki azonban egy önbíráskodó bosszúhistóriára számít (hiszen hősünk máris pisztollyal a kézben magánakciózik), téved: hamarosan ennek az epizódnak is vége szakad. Nincs több új ügy, nincs több eltűnt gyerek, az eddigi szálak azonban elkezdenek összekeveredni a külvilágban és a főszereplő lelkében is: Patricknek az éles helyzetek során hozott döntései miatt szembe kell néznie saját lelkiismeretével, illetve, ahogy lassan rájön, nem csak neki… A morális dilemmák pedig, rossz szokásuk szerint, egyre csak dagadnak a film végéig (illetve az az előtti tíz percig, de erről majd később).
 
Casey Affleck egy hangyányival kevésbé irritáló arcú, mint bátyja, fiatalabb is, sőt még az önteltség sem sugárzik róla annyira, ami meglepő módon mind előnyére válik a szerepben. Meglepő módon, mert egy tökös, füstös, bűnben és erőszakban pácolt magánnyomozós történet hőse elvileg egy sokat látott, dörzsölt róka kéne hogy legyen. Ez az első dolog, ahol Ben Affleck csavar egyet a klasszikus noir hagyományokon: egy fiatal, kevés tapasztalattal rendelkező srác szemszögéből látjuk az eseményeket (mert ahhoz a noir alapszabályhoz, miszerint csak azt szabad megmutatni, amit a főszereplő lát, egy-két magyarázó flashback-jelenettől eltekintve tartja magát), akinek remekül megy ugyan a káromkodás és a kötelező „ki a fasza gyerek?” játékban való részvétel – azaz egymás szakadatlan kóstolgatása és fenyegetése úgy a bűnözőkkel, mint a rendőrökkel –, de a pókerarca valahogy nem elég kifejezéstelen a nehéz helyzetekben, és bizony a pisztoly is megremeg a kezében, amikor lőni kezdenek rá. Egyfajta kifordítása ez az érettebb, rutinos noir főhős jellegzetes motívumának, aki tudásbeli fölényét minden újonc tacskónak kéjes örömmel dörgöli az orra alá, legyen az konkurens magánnyomozó vagy zöldfülű gengsztertanonc, itt ugyanis éppen hősünkkel bánnak lekezelően a rendőrök és a rovott múltú kocsmatöltelékek. Ő ugyan adja a keményet, de érezzük, hogy még magát sem győzi meg eléggé.

Nem a szigorú szabályok szerint szerkesztett Chandler-regények vagy Bogart-filmek szikár főszereplőjével van itt dolgunk – akit ha le is ütnek vagy meg is vernek néha, végig megőrzi méltóságát és hidegvérét, magához eszmélve pedig az első dolga, hogy egy szál cigarettát kérjen a legközelebbi kivételes szépségű nőtől –, hanem egy sokkal életszerűbb, elvárható, sőt ismerős gyengeségekkel és félelmekkel rendelkező személlyel. Ezt a nézőpontot persze akarva-akaratlanul magáévá teszi a néző is (mert a rendezés a rokonszenv megragadását és a feszültségteremtést tekintve nagyon rendben van), így egész máshogy éli át még az olyan ezerszer látott jeleneteket is, mint egy ház fegyverrel a kézben való bejárása a leselkedő ellenséget keresve, vagy a becsapódó golyók előli fedezékbe bújás. Ezúttal tényleg úgy érezhetjük a filmet nézve, mintha a saját bőrünket vinnénk vásárra (a noir-filmekben pedig, mint tudjuk, egy golyó is halálos lehet, szemben a későbbi korok B-kategóriás akciófilmjeivel, ahol egy tárnyi közvetlen közelről bekapott gépfegyver-találatot is túl lehet élni). Az őszintén, gyengeségeivel együtt ábrázolt főhős helyébe könnyű odaképzelni magunk, erre pedig a film végi kiélezett erkölcsi dilemma miatt nagy szükség is van – idáig nincs is semmi hiba.

Az akciójeleneteket jól elkapta Affleck: a ház előtti epizód a nyakonlőtt zsaruval és az ijedt, de akcióba lendülő fiatal nyomozóval igencsak magával ragadó, melyre a házbeli rövidre fogott idegfeszítő részlet után egy tökölés nélkül előadott kivégzés teszi fel a pontot, a néző pedig csak kapkodja a levegőt. Szintén hatásos a parkbeli lassított felvételes jelenet hangulata, ahol az éjszakai égbolt üres feketesége előtt, néma csendben látunk egy nagy szikláról lezuhanó alakot becsapódni a tó vizébe: akaratlanul is végigborzong az ember, annyira kézzel foghatóan kétségbeesett helyzet, melyet a hideg, sötét, ijesztő víztömeg csak tovább fokoz. Ezekben a feszültebb jelenetekben kézikamerával követjük az eseményeket, de utána újra visszatérünk a történet komorságához illő távolságtartó, kissé hidegnek ható kameramunkához, amit a város részleteit mutató, a végleg soha fel nem számolható sötét üzelmek nyomasztó jelenlétét aláhúzó nagytotálok egészítenek ki. A noir eszköztárából némileg önkényesen válogat a rendező - a kontrasztos megvilágítást például egyáltalán nem alkalmazza, hogy ezáltal is valóságosabb legyen az eredmény -, az eredményazonban egységes hangulatú, minden elem a helyén van.

(INNENTŐL A CIKK SPOILEREKET TARTALMAZ!)

A történet vége felé közeledve Afflecknek el kellett döntenie, hogy kilép a műfaji keretek közül és ténylegesen valami újat tesz hozzá e régi, frissen újjáélesztett zsáner szabályrendszeréhez, vagy inkább igyekszik biztosra menni. A film elején ugyanis tematikailag lassan közelítünk a noirhoz: eleinte nem is tudhatjuk, hogy nem gyerekrablós drámát, bosszúállós vérengzést vagy valami aberrált kínzós pszichothrillert fogunk-e látni, később pedig, amikor már sejteni lehet, hogy a rendőr ügyei körül bűzlik valami, azt hihetjük, hogy belehuppantunk az ismerős keréknyomba.

Nos, ez így is van meg nem is: a befejezéshez közeledve, a morális kérdések fokozatos kiélezésekor ugyanis lassanként egyre inkább úgy tűnik, hogy a rendező a noir legalapvetőbb, legbiztosabb építőkövéhez is hozzányúlt – vesztére. A világi törvényeken felül álló, mindenkivel dacoló, csakis saját erkölcsi kódexét követő főhős jellemét itt nem a szűk látókörű rendőrök a törvényhez való ragaszkodásával ütközteti, hanem egy másik, legalább annyira indokolt állásponttal, ami - és ez a legnagyobb probléma - elsőre talán még erősebb is, mint hősünké. Hiába a szubjektív nézőpont és a sok ügyesen alkalmazott manipulatív hangulatelem, ha a néző a kritikus pillanatban úgy érezheti, Patrick, akivel már majdnem azonosulni tudott, mintegy elárulva őt (és a valójában jószándékú rendőröket), ostobán dönt, mintha gyáva lenne megbízni érzelmeiben és felülbírálni nézeteit.

Pedig nem ilyesmiről van szó: hősünk nagyon is saját erkölcsi igazának tudatában határoz, méghozzá a film elején az anyának adott ígéretének megfelelően (amihez, fogadjuk el jóhiszeműen, nem a döntés felelőssége elől menekülve, hanem annak jogosságában bízva ragaszkodik). Magabiztosságát és ragaszkodását jól mutatja, mi mindent kész veszni hagyni emiatt. A probléma csak az, hogy döntésének morálisan helyes volta nem egészen világos és semmiképpen nem elég kihangsúlyozott, és ha mi, a nézők elbizonytalanodunk és elpártolunk hősünktől, az egy ilyen történet esetén a rendezés hibája, függetlenül attól, hogy vajon Casey színészi játéka volt-e túl gyenge, egy-két sornyi fontos dialógus hiányzik csak vagy az egész koncepció biceg egy kicsit.

Igen árulkodó tény, hogy a történet tulajdonképpeni lezárása után Affleck szükségét érezte egy lényegi tartalommal alig bíró ötperces jelenetnek is, melyet csak arra használ, hogy visszaállítson minket a főszereplő mellé, meggyőzve, hogy az valójában nem is döntött olyan rosszul és indokolatlanul. Meggyőzni persze meg lehet bárkit, de addigra a főszereplővel való azonosulásból, amit a film addigi több mint másfél órája nagy műgonddal épített fel, kissé kizökkentünk. És ez a csúcsponton épp elég ahhoz, hogy eltűnjön a varázs. Nagy kár érte.

 

A frissen elkészült Shaw Brothers filmekről ugyan még nem írtunk, de máris itt a hír a következő Black Mirror DVD-ről. A Krrish egy három órás, az európai ízlésnek igen különös indiai szuperhős-történet, romantikus akció-vígjáték-dráma-musical, ha úgy tetszik. A film 1000 darabos, sorszámozott, duplalemezes digipak formában fog megjelenni, tehát egy szűk közönség számára készült, remélhetőleg igényes kiadásról lesz szó. Tervezett megjelenés 2008 március-április körül (de egy kis csúszás senkit sem lepne meg).

Ízelítőnek itt van a filmből az egyik legjobb zenés-táncos jelenet, ez pedig egy másik sokatmondó, rettenetesen szívmelengető jelenet a filmből. Ha még ezek után is érdekel bárkit a film, már csak a szépérzékünk jóleső, perverz piszkálgatása miatt is, szóljatok nyugodtan kommentben, szívesen írok majd kritikát a megjelenésről. (A szerkesztőség nagy része élesen elhatárolódik a bollywoodi filmektől, tulajdonképpen érthető módon, ezért kell egy kis biztatás, hogy megjelenhessen ez a cikk, ha van rá egyáltalán igény. Krrish is special! :D)

Vannak filmek, melyek megjelenésük idején annyira népszerűek, hogy lassanként sokat idézett legendákká válnak, és a címük jó eséllyel még azoknak a későbbi generációknak is ismerős lesz, akiknek az életéből a film talán már kimaradt, hiszen amíg sorra meg nem jelennek dvd-n (amely dicséretes folyamat csak mostanában kezdődött el), csak egy-két tévéadón lehet velük összefutni. Ezen, a magyar filmgyártás szebb korszakában készült „nagy öregek” egy része, ha értékes filmalkotások is, de a mai fiatalokhoz már nehezen tudnak szólni lassú tempójuk vagy ódivatú fogalmazásmódjuk miatt. A Tizedes meg a többiek az ellenpéldák egyike: történelmünk egyik legfurcsább, legvisszásabb korszakában játszódó csavaros története, szellemes párbeszédei, kiváló színészeink által megformált, remekül eltalált szereplői tökéletesen kiállták az idő próbáját.

A második világháború a végéhez közeledik: a németek visszavonulót fújnak, a szovjet sereg pedig diadalmasan masírozik utánuk. Magyarországon az igazi úr mégis csupán a fejetlenség: Budapest már ostrom alatt áll, de a nyilasok még igyekeznek erőszakkal toborozni, a kommunisták reménykednek, hogy tényleg szebb világ köszönt majd ránk, a konzervatív gondolkodású nemzeti érzelműek pedig siratják a hazát. Ilyen komor és bonyolult szituációra lehetne bonyolult történetű, sok szálon futó háborús filmet vagy moralizáló drámát építeni, ehelyett azonban egy mélységei ellenére is könnyed, kalandfilmes elemeket felhasználó komédiát kapunk. Hőseink kisemberek: jellegzetes képviselői egy-egy nézetnek, társadalmi rétegnek, akik csak azt próbálják kitalálni, hogy mit lehet egy ilyen kaotikus, eszeveszett helyzetben tenni, ahol oly könnyű felmorzsolódni az egymással szembenálló erők között. „Átöltözünk, mindig csak átöltözünk!”, panaszkodik például Gálfy Eduárd, Molnár Ferenc tizedes azonban csak legyint. Ő tipikusan az örök túlélő, a ravasz, lelkiismeretét gyakran félretevő, de azért szíve mélyén erkölcsös magyar ember („Hozott szalonnával egérírtást vállal özvegy Varsányiné!”), aki semmilyen politikai irányzatnak nem híve, semmilyen hatalmat nem tisztel, csak egy dologgal törődik: a saját fennmaradásával. (No persze azért összemelegedik a többiekkel, a végén pedig a propagandaízű befejezés során mégis csatlakozik hozzájuk a harcban: „Itt hagynátok az eszeteket?”) De van hithű kommunista is a csapatban, vagy éppen lakáj – az előző rendszer darabkája –, és a sérült orosz katona, Grisa is tovább bonyolítja a helyzetet. Céljuk azonban azonos: a túlélés. A néző pedig belemegy a játékba, cinkosan velük nevet, mert tudja, minden hadsereg és politikai hatalom lóvá lesz itt téve, de ez a kis csapat egyszerű ember élve fog kijönni a játszmából. Igen, filmen még ez is lehetséges…

A Tizedes meg a többiek 1965-ben készült, szó szerinti értelemben vett történelmi hűséget tehát nemigen várhatunk el tőle: a szocializmus erősen rányomta bélyegét a filmre, a politikai tanulságnak egyértelműen le kellett jönnie a nézők számára. Ennek megfelelően a németek legtöbbször a bohócok szerepét töltik be és nevetségesen viselkednek, a nyilasok elvetemültek és érzéketlenek, a szovjetek pedig kellemes, megbízható, egyenes emberek. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem kapunk nagyon is árulkodó történelmi tablót! Egyrészt a fenti sematikusan vázolt jellemek egy pillanatig sem vehetők komolyan (amit egy komédiának nyilván nem lehetett igazán felróni), mindenben ott bújik a finom irónia. Másrészt pedig a jól érezhető „kötelező” propaganda íz (ami nélkül aligha készülhetett volna el a film) legalább annyira sokat mesél a szocialista rendszerről és annak eszközeiről, mint amennyire élvezetes a menekülő németeken való nyílt gúnyolódás, akik az oroszok említésére is azonnal riadót fújnak, de azért a falánk Obersturmführer mindig meg tudja tömni a bendőjét. A film végén a németek elleni különítményhez mégiscsak csatlakozó Molnár tizedes döntését nehéz őszintének hinni, kézenfekvőbb felróni a nevelő szándékú, kötelező szovjetpártiságnak, egyfajta "szélirányba állásnak", hiszen kevéssé illik a főhős jelleméhez az önfeláldozó harc kötelességének érzete. Ha azonban a barátaival tartó, a közösségben védelmet kereső embert szeretnénk látni benne, a "túlélőt", aki egész addig volt, úgy elsőre erőltetettnek tűnő döntése is értelmet nyer a film keretein belül (és persze azon kívül is, az akkori nézők számára, akik tele lehettek kétségekkel és a megszállókkal szembeni ellenséges érzelmekkel, de leginkább valószínűleg csak azt szerették volna, amit Molnár: ha békében élhetik az életüket). Hogyha pedig a rendszert, a hozzáférhető erőforrásokat, eszközöket gátlástalanul saját boldogulására használó, a körülmények miatt azonban erkölcsileg mégis nehezen elítélhető jellemvonására gondolunk, az annál is inkább ismerős lehetett az embereknek a hatvanas évek közepén - és persze utána egyre inkább.

Ötvenhat után minden kicsit ötvenhatról szólt, félig-meddig még ez a '45-ben játszódó furcsa vígjáték is, de észrevéve és kihasználva azt, hogy lassan, óvatosan meg lehet már fogalmazni őszinte véleményeket is (1965-ben jött ki egy másik fontos film, Jancsótól az Így jöttem), nem válik egyoldalúvá (pedig egy komédiától nem is feltétlenül várjuk el az összetettséget és a komolyságot). A film (és a néző) ugyanúgy együttérez Grisával, mint ahogy ránevet a szenvedő, túlcsorduló hazafias érzelmeit marcangoló Gálfy Eduárdra. Forgatott Keleti Márton is igazi propagandaízű filmet (a Tegnapot), amit szintén Dobozy Imre írt, a Tizedes azonban a komédia-jelleg ellenére egy partizánfilmnél sokkal mélyebb alkotás. Sok apróság áll össze egy képpé, első megtekintésre nem is könnyű mindent felfedezni benne, de hát ez (is) az igazán nagy filmek jellegzetessége. Mert minden történelmi mondanivalója és érdekessége ellenére ez legfőképp egy igen szórakoztató alkotás, már csak a kiváló színészgárdának köszönhetően is: Sinkovits Imre,  Darvas Iván, Major Tamás, Márkus László és a többiek tényleg hihetetlen alakításokat nyújtanak.

A kiadásról pontosan ugyanaz mondható el, amit a Talpuk alatt fütyül a szél kapcsán már megírtunk: az angol feliratot (és a régi filmes sorozatot reklámozó "előzetest") leszámítva nincsenek rajta extrák. Igaz ugyan az is, hogy ez nem a Fantasy Film sara: ahogy egy kedves kommentelőnk megírta a fent említett, szintén Fantasy Film kiadású dvd kapcsán, a rendszerváltás előtt forgatott filmek jogaira vonatkozó bonyolult helyzetből a Hunnai Filmstúdió úgy tört ki, hogy harminc régi film jogát eladta az említett kiadónak, extrákkal azonban nem szolgálhatott, mert azok jogai nem náluk, hanem a Nemzeti Film Archívumnál vannak. (A borítókért is külön fizetniük kellett, egyébként pofásak is lettek, nekem nagyon bejön a sorozat kiadásainak egyszerű, de elegáns megjelenése.) Így hát örülhetünk, hogy ezek a filmek egyáltalán megjelentek, és nem kölcsönkért VHS-eken vagy alkalmanként a Filmmúzeumon elcsípve tudjuk megnézni őket, és az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a sorozat egyes darabjaihoz már készültek extrák is (amint némi pénz visszajött a befektetésből). Ettől még persze nem pontozhatjuk feljebb a kiadást, de azért a fentiek tudatában már az a két csillag sem fáj talán annyira.

Értékelés: Film: *****/5, kiadás: **/5.

A filmvilágban minden túlzásba vitt jelenségnek megszületik az ellenpólusa. Ha megpróbáljuk elképzelni a kötelező, álságos, közmegegyezéssel előadott karácsonyi  szeretetömlengés szörnyű giccsének inverzét, közel járhatunk a Santa’s Slayhez. Ez az a film, amit akkor fogsz megnézni, hogyha tele van a tököd a karácsonnyal – mert legyen bármilyen békés, vallásos és szeretetreméltó ember valaki, valljuk be, ez így december közepe-vége felé könnyen előfordulhat –, és valószínűleg pontosan azt fogod kapni, amire számítasz. Hadd lőjem le az egész film alapját adó poént rögtön az elején: a Télapó ebben a jólesően gonosz horror-komédiában egy kegyetlen, türelmetlen, erőszakos tömeggyilkos mészáros. Imádni fogod.

A filmről már a címben rejtező szóvicc sok mindent elárul: az ugyanígy ejtett „Santa’s sleigh” kifejezés, azaz a Télapó szánja a Jingle Bells című, jól ismert karácsonyi dalt idézi, így leírva azonban kicsit mást jelent (fordíthatnánk mondjuk a „Mikulás Mészárlásának”). Akinek azonban még mindig kétségei lennének, azt a nyitójelenet végképp meg fogja győzni. Hamisíthatatlanul amerikai stílusú, hatalmas össznépi vacsorát látunk, az asztalon karácsonyi pulykával, ahogy kell. A hangulat azonban nem stimmel, mindenki szívatja a másikat, marakodnak, a feleség egy vendéggel flörtöl, a családfő a száraz pulyka miatt átkozódik és így tovább. A kéményből azonban látványos belépővel megérkezik a Télapó, aki az elvárásoknak és sztereotípiáknak látszólag tökéletesen megfelelő, ám igen-igen álságos karácsonyi idillt pillanatok alatt szétzúzza, ahogy egyesével, különféle ötletes és stílusos módon legyilkolja a család tagjait, és ami a legfontosabb: a néző legnagyobb elégedettségére. Értitek, milyen geci? Ebben a filmben nem a belezés a durva. Az igazi horror a boldog családi ünnepi vacsora kifordított, megcsúfolt idillje, házasságostul, vallásostól, kutyástul, mindenestül. A mészárlás az tiszta és szép. A mészárlás az igazi felszabadulás a horror alól.

Mondtam már, hogy milyen kellemesen gonosz film ez?

Egy pillanatig se higgyük azonban, hogy buta, erőszakos gúnyolódásról van szó! Komplett mini-mitológiát kreáltak itt, kérem szépen, egy igen frappáns múltbeli történettel, amit bármelyik misztikus thriller megirigyelhetne (egy slasher-komédiától pedig ez aztán az utolsó, amire számítana az ember), én viszont egy szót sem szólok róla, mert ezeket a poénokat egyszerűen nem szabad legyilkolnom. A lényeg, hogy megismerjük a Télapó igazi identitását, azt, hogy miért kezdett el gyilkolászni, hogy kiken akar bosszút állni, és főleg, hogy kik állíthatják meg. Ez utóbbi csapat három főből áll, egy fiatal srácból, a barátnőjéből és kissé flúgos nagybátyjából. A felállás ismerős lehet bármelyik családi filmből, és valóban, a célcsoport valószínűleg nem az igazán embergyűlölő, bezárkózott, magányos kamionsofőröké (tudom, sztereotipizálok), sokkal inkább a giccstől megcsömörlött tizen-huszonéves korosztály lehet. Mert amilyen erőszakos az ünnepi dömping (és Amerikában még sokkal durvább, mint nálunk), annyira erőszakos csak a film is, persze nem az agymosás terén: itt csupán a vér fröcsög.

 A film kreativitása lenyűgöző. Kezdjük rögtön a henteléssel: a készítők gyakorlatilag minden elképzelhető karácsonyi hangulatú gyilkolási módon (milyen szépen hangzik…) végigmennek az ünnepi pulykacomb szájba kalapálásától a felgyújtáson, a karácsonyfa tetejéről lenyúlt csillag dobófegyverként való használatán és az adventi koszorúval való megfojtáson át a gyerekek fejét lerobbantó ajándékig (mire a nagymama: „Fuck!”) minden fekete poént elsütnek. A filmzene is gondosan válogatott: szinte csak az ünneppel kapcsolatos számok szólalnak meg, vicces szövegű és szokatlan stílusban előadott alapdalok vegyesen. A humor szintén profin eltalált, ráadásul kellően bátor a vallási témákban is: egyformát kapnak a keresztények (az a pénzorientált szentbeszéd igen vitriolos humorú például) és a zsidók is („Happy Holiday!” VS „Merry Christmas!”, ugyebár, a hétágú gyertyatartóval pedig kiválóan lehet ölni – de feltűnnek az ortodox zsidók is). Nagyon is tudatosan összerakott film ez, mely egy percig sem veszi magát komolyan (ez persze az elejétől fogva nyilvánvaló, mégis újra és újra meglepi a nézőt – ahogy Santa huncutul kihasználja a fagyöngy alatti csókot a sztriptízbárban, az például zseniálisan kisstílű…). A főszerepet játszó Bill Goldberg eredetileg pankrátor, meglepő módon azonban mégis remekül feszít a szerepben, aminek fő oka az lehet, hogy Hulk Hogantól eltérően neki nem egy jóságos balfaszt, hanem egy kegyetlen, szemét, iszonyú pipa gyilkológépet kell alakítania.

Egy ilyen alapötletre épülő film olyan, mint egy rinocérosz: ha egyszer megindul –
márpedig a Santa’s Slay micsoda energiával zúz már az első jelenettől kezdve! –, akármennyi gyenge (de kellően tahó) poént vagy logikátlan csavart elbír, nem döglik bele. Egyetlen módon lehet csak elcseszni egy karácsonyi giccses elvárásokkal totálisan szembemenő filmet, ez pedig az, ha mégis bele engedik szüremkedni a szentimentalizmus mérgét. A két fiatal szereplő szerencsére igen tökös fellépéssel bír, nem sokat tépelődnek a sok haláleset miatt sem, így az egész film során összesen tíz másodpercre bicsaklik meg a kitűzött stílus (egy kötelező csókjelenet alatt, aminek vélhetően a fiatal, magukat a főhős szerepébe beleélt nézők kedvéért kellett bekerülnie).

Mondom ezt mindannak ellenére, hogy ha megfosztjuk a filmet a gyilkos Mikulás karakteres fellépésétől és viccesen erőszakos ténykedésétől, a családi kalandfilmektől nyúlt motívumok hamar előtűnnek a fekete slasher-komédia felszíne alól. De kit érdekel, ha egyszer a begőzölt Mikulás útjában lobognak a csöcsök és végig vidáman fröcsköl a vér?

Trailer

Hellboy II: The Golden Army trailer

Bruce Campbell egy legenda. Az Evil Dead széria 1. és 2. részének B-filmes piedesztálra emelése után ez nyilvánvalóvá vált, temérdek rajongója akad, akiket az Evil Dead 3: Army Of Darknessszel Raimi maradéktalanul ki is szolgált, hiszen ez az epizód gyakorlatilag Bruce Campbell magánszáma, a horror-elemeket maga mögött hagyó one-man-show, ami Bruce-ot végérvényesen a gumiarc-akrobatika legnagyobbai közé emeli (Tim Roth, Jim Carry és még néhányan). Az ő személyére épül a meglehetősen elborult Bubba Ho-Tep is, ahol az öreg Elvist alakítja, természetesen zseniálisan. A rajongók nem feledkeztek meg róla, a neten házilag barkácsolt videókban megütköztetik a fűrészkezű legendát több híres sorozatgyilkossal is (Ash VS Jason, Ash VS Freddy).

A My Name Is Bruce egy Campbell-kultuszra építő, Army Of Darknesshez hasonló, rajongóknak kedveskedő filmnek tűnik, amely temérdek önreflexió és kiszólás mellett horroros utalások és filmes gegek tömkelegének lehetőségét is magában rejti. Bruce önmagát játssza, akit rajongói megkeresnek és felkérnek egy túlvilági lény elleni küzdelemre.

A Versus minden szempontból zavarba ejtő film: gátlástalanul halmozza egymásra a jakuza- és zombifilmek műfaji sablonjait, és mindent megtesz, hogy megnyerő és vagány legyen, ám egy pillanatig sem veszi magát komolyan, és emiatt nem csak halálosan viccessé válik, de meglepő módon még a szereplők által előadott nagyképű keménykedések is működni kezdenek egyfajta B-filmes hatásmechanizmusnak köszönhetően (bár a rendező nem tartja B-filmnek a Versus-t, amint az az egyik audiokommentárból kiderül). Biztosra ment a Black Mirror a film megjelentetésével, világszerte masszív rajongói bázisnak örvend ugyanis, remélhetőleg tehát nálunk is sokan ismerik. A dögös fémdobozos megjelenés mindenesetre méltó a Versus-hoz. A film egyébként rögtön két változatban került fel a lemezekre, a rendezői verzió tizenegy perccel hosszabb az eredetinél. (Kitamura elárulja az egyik interjúban, hogy volt egy két és fél órás változat is, és bár neki tetszett, tudta, hogy így soha nem tudná kiadni, úgyhogy meg is vágták erősen.)

A történetre nem vesztegetnék túl sok szót, gondolom rengetegen ismeritek, aki pedig nem, az elől nem lövök le sok poént feleslegesen. A lényeg: két szökött fegyenc egy csapat jakuzával találkozik egy erdőben a megbeszélt helyen, de azonnal össze is kapnak (pontosan nem is derülnek ki a köztük lévő viszonyok), ketten meghalnak, az egyik pedig érdekes módon rögtön fel is támad, és újra meg újra le kell lőni. Az egyik rab mindenesetre megpattan a gengszterek által foglyul tartott lánnyal, azok utánuk erednek, a kihalt, városoktól messze fekvő erdőben pedig lassanként feltámadnak a régen elásott hullák, úgyhogy mindenkinek mészárolnia kell őket, aki túl akarja élni a napot. A helyzetet tovább bonyolítja még néhány felbukkanó csodabogár szereplő, mint például két zsaru, akiktől a fegyencek megpattantak, három furcsa harcos és főleg egy férfi, aki fel tud támasztani embereket, méghozzá nem sima zombivá, hanem „hiperzombivá”, akik gyorsabbak, erősebbek és ügyesebbek is. Bonyolultnak és kaotikusnak hangzik a cselekmény, mint ahogy az is, de a végén letisztul az egész két harcos párbajává és egy hatalmas összecsapássá, ami után minden világos lesz, még a múltban játszódó szamurájos flashback-ek és a jövőben játszódó film végi zárójelenet is.

A DVD kiadások esetében külön vizsgálatot érdemel a kép és a hang minősége, különösen a kisebb kiadók által egy szűkebb rajongói bázist célzó megjelenések esetében, ahol hajlamosak kritikán aluli minőségben is kiadni filmeket. Ez esetben azonban nem lehet panaszunk, a kép és a hang is igen korrekt (japán és magyar hangsávból is van rajta DD 5.1 és DTS). A magyar szinkronra én nem vagyok különösebben kényes, mindig minden filmet igyekszem eredeti szinkronnal nézni, de jók lettek a magyar hangok, ha nem is olyan vagánykodósan lazák, mint az eredetik, úgyhogy aki nem szereti a feliratokat, az is élvezni fogja a filmet.

Az extrák pont olyan sokrétűek és viccesek, mint maga a film. A rendezői kommentárokkal például számomra az szokott a fő probléma lenni, hogy hiába tartalmaz érdekes részleteket, másfél-két órán keresztül nagyon nehéz annyi információt átadni, hogy ne váljon unalmassá a dolog, pláne ha a kommentár készítői próbálják a képernyőn látható eseményeket követni. A Versus esetében szerencsésen sült el a dolog, ugyanis a hatfős csapat (a rendező és öten a fontosabb szereplők közül) kellően komolytalanra vette a hangulatot: gyakorlatilag végigbaromkodják a két órát, igen szórakoztató módon folyamatosan szívatva egymást és a jelen nem lévő színészeket. Ettől persze még sok érdekesség elhangzik a forgatással, trükkökkel, problémákkal, változtatásokkal kapcsolatban. Kitamura és a többiek szerencsére nem félnek kritizálni a filmet. Meglepő volt megfigyelni, hogy néhány általuk felvetett problémát én egyáltalán nem tartok komolynak, más dolgokra pedig, amik szerintem nem a legprofibban voltak megoldva, ők szemmel láthatóan marha büszkék, de hát pont ezek a (talán kulturális okokra visszavezethető) ízlésbeli különbségek a legérdekesebbek. Az is furcsa volt, hogy Kitamura szerint a nyugati közönség sokkal humorosabbnak értékeli a filmet, azaz sokkal több jeleneten nevetnek, mint a japánok, akik – úgy tűnik – próbálják végig komolyan venni a filmet.

A „készítőkkel” való interjú nagyrészt a rendezőt és a főszereplőt (Tak Sakaguchi) jelenti, bár néhány más színész is felbukkan pár másodpercre. Érdekes és szerintem nagyon ügyes megoldás, hogy amikor elhangzik egy-egy sztori a forgatásról kitört foggal, törött bordákkal, éles késekkel, meghiúsult kurvázással és más hasonló dolgokkal kapcsolatban, bevágják alá a forgatás közben készült, gyakran hosszabb és igen profi felvételeket. Tak amúgy láthatóan előadja magát (hatalmas álszerénységgel beszél a jótékonysági adományról, amit forgatás alatt adott, dicséri a saját színészi teljesítményét és így tovább), sőt néhány dologgal kapcsolatban ellentmondásba is kerül a többiekkel, akik tőle eltérően nyilatkoznak egyes dolgokról… ez is ritka dvd extráknál és nekem nagyon tetszett, tényleg úgy érzi az ember, hogy a kulisszák mögé pillanthat. A vágóval készített rövidke interjú kellemes meglepetés, nem gyakori az ilyesmi, de annál érdekesebb.

A Nervous című kisfilm csak kis túlzással nevezhető szervesen a film világához tartozónak, sokkal inkább egy rövid, groteszk, a film médiuma által elmesélt viccről van szó, amit kábé fél óra alatt vehettek fel egy szűk szobában. A párbeszéd és a rendezés hiánya is erősen amatőrfilmes hangulatot áraszt, mintha csak szabadidejükben, poénból vették volna fel a jelenetet, hasonlóan a „Versus Underground” néven futó extra felvételéhez, mint ahogy valószínűleg pontosan ez is történt, de az egész valahogy mégis passzol a képbe: mire a néző végigrágja magát az összes audikommentáron és interjún, valahogy nehezen tud a Versus készítőire úgy nézni, mint más filmesekre. Ők sokkal inkább a „fiúk a grundról”, akiket mintha jól ismernénk kamaszkori csínytevéseikkel együtt. És ez egyáltalán nem baj, mert ha igazán komoly filmkészítőkként tekintene rájuk, akkor már maga a film is több sebből vérezni kezdene, és van-e értelme elrontani a mókát?

Most pedig nézzük, mibe lehet belekötni. A menük elég furcsán néznek ki (megkockáztatnám, hogy rondák), de azért meg lehet őket szokni. Az angol felirat itthon nem alap elvárás,  de szerintem rákerülhetett volna a lemezre. Komolyabb problémáim vannak a doboz hátoldalán található feliratokkal kapcsolatban: egy ilyen volumenű kiadásnál igazán figyelni kellett volna arra, hogy az audiokommentárokat ne a „B” lemezen tüntessék fel, amikor az „A” lemezen vannak, és érthetetlen az extrák felsorolásánál alkalmazott elv is: az „Interjú a vágóval” egy tízperces beszélgetés, ami fel van tüntetve a dobozon, az „Interjú a készítőkkel” hosszabb és fontosabb is,  ami viszont nincs, a „Versus evolúciója” pedig, ami rögtön a két audiokommentár után van írva, egy másfél perces klipszerű cucc, amihez ráadásul hiába tüntetik fel a magyar feliratot, ha végig senki nem szólal meg benne (és nincs is rajta felirat, persze). Lehet, hogy nem nagy jelentőségű hibák ezek, de buták és feleslegesek, pláne ha hónapokat várt a közönség a kiadásra, amit még az utolsó pillanatban is későbbre tologattak.

Összességében azért nagyon kellemes kiadvány ez, kinézetre és az extrák tekintetében is, amely ahhoz is sokkal közelebb hozhatja a filmet, akit elsőre nem fogott meg a B-filmes, vicces-vagány hangulat és a lelkesedés. No és természetesen egy-egy hiánypótló ázsiai kiadványt mindig meg kell becsülni – ki tudja, talán még Ichi The Killerünk is lesz egyszer.

A film az Anilogue Fesztivál programjának keretében került levetítésre.

Amerikai rendező ritkán készít animét, a Tekkonkinkreet esetében azonban pontosan ez történt, ráadásul egy Japánban jól ismert manga, a Black And White adaptációjáról van szó. Két fiú, két testi-lelki jóbarát éli különös mindennapjait egy Treasure Town nevű városban: mindketten a Macskák nevű fiatal banda tagjai, családjuk nincs, lopkodnak és ügyeskednek, hogy pénzhez jussanak (a „gyerekek felnőtt szerepben” tipikus anime toposz). Treasure Town egy furcsa, képzeletbeli város, részleteiben azonban mégis nagyon valóságos, ízig-vérig japán hely, zsúfolt és kaotikus, amiben többféle hatalmi játszma zajlik párhuzamosan: a rendőrök a jakuzák ellen küzdenek, akik közt belső viszályt szít egy különös üzletember (merőben más alapokra helyezné a szervezet működését), a városban már-már természetfeletti ügyességgel közlekedő – ugráló, kúszó, repülő, minden zuhanást túlélő – gyerekbandák pedig készek megküzdeni mindenkivel, aki veszélyezteti életterüket.

A két főszereplő, Black és White, erősen jelképszerű névvel rendelkeznek, és a film erre az elejétől fogva nagyon rájátszik. Fehér kissé feminin jellem, a benyomások embere, gyakran túláradóan jókedvű („I’m happy, I’m happy”, énekli, miközben ide-oda sodródik lassan a levegőben), néha viszont elsírja magát az időjárás miatt. Egyedül valószínűleg teljesen életképtelen volna, Treasure Townnal azonban valamiféle furcsa spirituális kapcsolatban áll, megérzései sorra beigazolódnak. Fekete az ellentéte: sokkal érettebb és komolyabb, mindenben ő gondoskodik Fehérről (aki még a cipőfűzőjét sem tudja bekötni), nem húzódik sem a jakuzák, sem a rendőrök védelmébe és egész jól verekszik. Viselkedése kevés érzelmet árul el, hangulata általában borús és pesszimista. Az ő kettejük életén keresztül ismerjük meg a várost, ezek talán a film leghangulatosabb és legötletesebb jelenetei. Később lassanként belelátunk a jakuzák és a rendőrök életébe is, mígnem a furcsa üzletember, Snake megjelenésével minden felbolydul, hatalmas, beláthatatlan kimenetelű változások kezdődnek, annyi azonban biztos, hogy Fehér jobban szorong, mint bármikor: valami szörnyű készülődik…

Az animék, bár történetileg általában komolyabbak a nyugaton nagy nézőközönség számára készített animációs filmeknél, hajlamosak a sablonokat használó, egyszerű, végletes karakterábrázolásra, amikor a figurák konfiktust okozó jellemvonásai egy-egy sorozat alatt, szép lassan a végletekig tornázva, erős drámai töltetet biztosíthatnak a végjátékhoz. Ugyanezt egy filmben  persze jóval nehezebb elérni, hiszen másfél-két óra alatt kell megfelelő mélységeket biztosítani a szereplőknek. A Tekkonkinkreetnek nem is igazán sikerül a fent említett bravúr, és bár a mangát nem olvastam, az az érzésem, hogy a „kisebb jelentőségű” jelenetek, történetelemek közül kényszerűségből sokat kihagytak (pedig éppen ezek működnek úgy-ahogy a filmben), a külső hatásra kialakuló érzelmi drámát azonban, ami Fekete és Fehér, és persze sok más szereplő közt  létrejön, mind bele akarták zsúfolni a filmbe. Ez jelentős problémát okoz, így ugyanis egyszerűen nincs ideje megszokni a nézőnek a szereplőket, a nagyon erős jelképhasználat (például rengeteg beszélő név van: Black, White, Rat, Snake – ez  nem éppen a finomabb fogások közé tartozik) pedig sematikussá teszi a film hangulatát.

A komplex, több síkon működő történetnek nem csak a főszereplőkkel, hanem más témákkal kapcsolatos mondanivalója sem tud igazán kibontakozni két órában. A tradíciók és a haladás szembeállítása például jellegzetes japán toposz, amely a filmben meglehetősen szájbarágósan jelenik meg Patkány, az öreg jakuza, és Kígyó, a furcsa, idegennek tűnő üzletember ellentéte által: előbbi nosztalgiával gondol a piros lámpás házra, ahol a fiúk olyan fontos tapasztalatokat szereznek meg, a pénzt a hagyományos eszközökkel szedné be a jakuzának, a rendőrökkel pedig egészen jól kijön, utóbbi pedig gátlástalan és sikerorientált, aki a kupleráj helyére több profitot hozó vidámparkot épít, ellenségeit pedig egyszerűen kivégezteti. Az eddigre jócskán túlzásba vitt melodramatikus töltet ellenére hasonlóan seszínű lett a filmvégi, Akirát és Neon Genesis Evangeliont idéző csúcspont, ahol a cselekmény kissé elrugaszkodik a valóság talajáról, Fekete pedig – hosszú belső dialógusokat folytatva – szembenéz saját magával.

A látványvilágra azonban semmilyen panasz nem lehet: végig gyönyörűen kidolgozott hátterek és stílusosan stilizált szereplők gördülékeny animálását élvezhetjük (utóbbi talán a Kemonzume óta divat, persze itt kevésbé szélsőségesen alkalmazták, mint ott). Egy animációs filmben a vizuális aspektus bizony kiemelt fontossággal bír, a készítők pedig szemmel láthatólag nem spóroltak a munkával. Nem rossz film tehát a Tekkonkinkreet, de – vélhetően az amerikai rendezőnek köszönhetően – a film ámulattal és lelkesedéssel fejteget olyan, túlságosan is ismerős témákat, amelyen más filmek hamarabb továbblépnének, a túl nagy falat történet pedig csak egyszerűsítve, sematizálva fér el ekkora tányéron. De hát egy újszülöttnek minden vicc új, ahogy mondani szokás, az ázsiai filmvilággal most ismerkedő és főleg szentimentalitásra hajlamos érdeklődők tehát ne riadjanak el: nekik nagy élményt fog nyújtani a Tekkonkinkreet.