Míg az utóbbi években a franciák a tekintélyes múlttal rendelkező európai horror megújításán fáradoznak (kritikáink: Inside, Frontieres, Martyrs), filmjeikhez a vágóhídon keresve ihletet, a tengerentúlon inkább videotékákban és filmarchívumokban keresgélnek: még mindig az ezredforduló tájékán született japán szellemlányos trend sikereit, valamint a népszerű hazai horror-klasszikusokat hasznosítják újra. Lerágott csont már a panasz, hogy a hetvenes évek kirobbanó energiáját és lelkesedését fokozatosan felváltotta a profitorientált iparosmunka. A meglepő az, hogy - bár még mindig egy remekmű szükségtelen lenyúlása - Az utolsó ház balra mégis egészen élvezhető lett.
(VIGYÁZAT, SPOILEREK!)
A kiszemelt eredetinek (lásd kritikánkat az 1972-es Last House On The Left-ről) - a forgatás megkezdése előtt - a szokásos eljárásnak megfelelően többféle előzetes feldolgozási lépésen is át kellett esnie. Először is jelen időbe helyezik a cselekményt, aláásva ezzel a hetvenes évek által hozzáadott összes jelentéstöbbletet, majd kilúgozzák belőle a politikailag inkorrekt elemeket, a karaktereket - jellemük meghamisításának árán is - tinédzseresítik a célközönség szem előtt tartásával (fiatalabb és csinosabb szereplők), valamint a biztonság kedvéért betesznek néhány, a Fűrész-széria váratlan sikere óta kötelezőnek számító hidegen megtervezett és mérnöki precizitással bemutatott trancsírozós jelenetet.
Az alaptörténet nem sokat változott: két fiatal lányt elrabol néhány „morally challenged” törvény elől menekülő ember, majd megerőszakolják és megölik őket. Az autójuk azonban totálkáros lett, így éjszakára menedéket keresnek egy közeli házaspár nyaralójában, akik történetesen éppen az egyik lány szülei: rendes, tisztességes, kedves emberek. Egészen addig, amíg rá nem jönnek, hogy kiket tisztelhetnek a vendégeikben, mert onnantól véres események sora veszi kezdetét...
Az 1972-es eredeti egy igazi cinikus, gonosz, ijesztő görbe tükör az emberi jóságról és az elégedett kispolgárok kényelmesen ártatlan morális értékrendjéről, mely a korszak népszerű bosszúfilmjeitől eltérően (mint például a műfajteremtő első rész után gyors tempóban eldurvuló és irreálissá váló Death Wish széria) nem próbálja kimenteni a felelősség alól a két teljesen átlagosnak tűnő áldozat-szülőt. Wes Craven csupán dokumentál, némi távolságtartással és rövid pórázra fogott stíluseszközökkel bizonyítva azt az ősi tételt, amit az életművében hasonló kérdéseket előszeretettel feszegető Takashi Miike a zseniális Fudoh: The New Generation nyitó inzertjében így fogalmaz meg: „Még a farkasok sem vadásszák fajtársaikat, de az emberek élve fel fogják falni egymást.”
Az újrafeldolgozott verzió azonban elveti ezt az üzletileg bizonnyal előnytelen, felkavaró mondanivalót, és apránként bemutatja a szülők ráébredését a valóságra, fájdalmuk és dühük feltörését, majd menekülési kísérletük sikertelenségét. Ily módon fájdalmukat átélhetőbbé teszi, azonosulási lehetőséget kínálva a nézőnek. Gyilkosságaik nem is hideg fejjel elkövetett szakrális rítusok, hanem a pillanat hevében történő, önmagukat is azonnal elborzasztó tettek, melyben csak éppen hogy csillan meg az akár jogosnak is vélhető bosszú fénye, melyek közül az első ráadásul sokkal inkább önvédelmi okokra visszavezethető. (Kivéve az értelmetlen és komolyan nem vehető záró képsort, mely meghazudtolja az egész filmet: totál baromság volt berakni, akármi is volt rá az ok.)
Még érdekesebb azonban az, ahogy a 2009-es változat a szerencsétlen, magatehetetlen, apja terrorja alól szabadulni csak az öngyilkosság által menekülni képes fiatal karakterét előtérbe tolja. Már a (minden baj forrásául szolgáló) fűvásárlós jelenet során kihangsúlyozza ártatlanságát, ráadásul egy közös tragédia által (elvesztett testvér) olyan kapcsot hoz létre közte és a szőke lány között, mely megalapozza a film végi nyomott hangulatú, de az eredetihez képest akkor is naivan szerencsés happy endet: a motorcsónakban ülve a srác hátrahagyja bűnös gyökereit, megtagadva apját és az ő barátait, és elfoglalja az elhunyt testvér helyét a rémült, vérző sebekkel teli család tagjai között. Kár, hogy nem mert jobban elrugaszkodni a klasszikustól, és a színészek is sajnálatosan szürkék és ripacsok. Ettől eltekintve nézhető film lett Az utolsó ház balra, mely kínál néhány kellemesen kellemetlen percet a nézőnek – legalábbis azoknak, akik nem látták az eredetit.
Kedvenc játékzenéink szubjektív toplistáinak utolsó epizódja következik most. Ezúttal Ramiz állította össze legkedvesebb zenéit, vegyesen mindenféle konzolról és számítógépről, az ősidőktől napjainkig, sokféle műfajú játék sokféle műfajú zenei témáiból. Három különdíj is kiosztásra kerül, és szemezgetünk a régi 8 bites zenékből is.
Grim Fandango (1998, PC) - kiemelt díj: legjobb soundtrack!
Tim Schäfer legzseniálisabb játéka, egyben minden idők legjobb és legviccesebb kalandjátéka nem kis részben nagyszerű aláfestő muzsikáinak köszönhette a játékból eklektikussága (film noir + azték hitvilág + art deco + nagy adag szürreál) ellenére is szerves egészt alkotó, sűrű hangulatát. Klasszikus jazz és közép-amerikai népzenei témák nászaként született, önmagában is kifejezetten élvezetes, örök érvényű soundtrack - egyértelmű győztes az én listámon.
Deus Ex (2000, PC) - kiemelt díj: legjobb főtéma!
Van egy vicces mondás a netes fórumokon, amiből ún. motivational poster is született. Így szól: "minden alkalommal, ha megemlíted a Deus Ex-et, valaki azonnal újrainstallálja". És tényleg, mert annyira jó (ráadásul a veszélyes és nehezen járható FPS-RPG műfajban sikerült mindezt elérni!). A főcímzenéjétől pedig most, évekkel a játék befejezése után is libabőrös leszek, mert visszaránt abba a sötét, mocskos cyberpunk valóságba...
Metal Gear 1. (1987, MSX2) - kiemelt díj: legjobb párbites témák!
Miért azok a híres zeneszerzők, akik gyerekkórusokat és százhúsz csellósokat szólaltatnak meg műveikben? Szerintem sokkal menőbb egy PC speakerre olyan zenét írni, hogy az istencsászár Metal Gear saga alapjait lerakó MG 1-et játszva tökéletesen el tudj feledkezni a külvilágról és a pixelekről...
Bioshock (2007, X360 & PC)
A Bioshock igazi lecsó (még ha nem is nagymama 100%-osan harmonikus lecsója), ami a disztópikus sci-fi alapba lazán beledobta a mágiát és a túlélős horrorok hozzávalóit is, ráadásul mindezt megfűszerezve azzal, hogy kislányok gyilkolászására is lehetősége van a játékosnak... A zene, ennek megfelelően, varázslatos, ijesztő és beteg. Tökéletes hangulat egy majdnem tökéletes játékhoz.
Metal Gear Solid 3. - Snake Eater (2004, PS2)
Hideo Kojima, a mester egyik legjobb játékának főcímzenéje igazi telitalálat. A neszező cinek, a gyönyörű női énekhang, a szexis "Snake Eater suttogás" mind előkészítik a játék fordulatait, finomságait, és persze dögös női szereplőit. Mint valami igényesen megírt, mégis olcsó papírkötésű ponyva: "Hidegháború! Kémkedés! Szex!" Érzed? Már dobog is a szíved...
Max Payne 2. (2003, XBOX & PS2 & PC)
A Max Payne remek példa arra, amikor a játékipar a filmekből merít inspirációt. Az első részének is igen fontos adaléka volt a Visszavágó (Payback) című Point Blank-feldolgozástól (Mel Gibson legjobb filmje!) átvett állandó narráció, aminek hatását a Max Payne 2. már-már ironikus mértékig fokozta a tökéletes kiégettség-érzettel, cinizmussal, és mégis romantikus vágyódással a szerelem iránt. Ez a szívbemarkoló, komor csellótéma elmond mindent, amit a neo-noirról tudni kell. Whiskey kitöltve, cigi meggyújtva...
Heroes Of Might & Magic 3. (1999, PC)
A HOMM3 egy örökbecsű stratégiai játék, mely előtt hosszú éjszakákat töltöttem el annak idejét. A tesóm a szomszéd szobában tolta ugyanezt, és ha néha csend volt a lakásban és áthallatszott a játék háttékzenéje, mikor az egyikünk belépett egy kastélyába, a másik mindig átkiabált neki: "mi van, foglaltál egy Necropolist?", vagy "megint Inferno-val nyomulsz?". A zenék tökéletesen passzoltak az adott helyszín hangulatához - imádtuk!
C&C: Red Alert (1996, PC)
A real-time stratégia játékoknak megvan a maguk monotóniája, de az egyik PC-s nagy öreggel, a Red Alerttel így is hónapokat töltöttünk el sokan. A poposan giccses melegháborús sztori akkoriban annyira nem érdekelt, és a B-kat videók is inkább bosszantottak, mint szórakoztattak, de a zenéjéért már akkor is odavoltam.
Full Throttle (1995, PC)
A mára csupán a Star Wars-tehénről silány vagy legjobb esetben is korrekt iparmunkák lenyúzásával foglalkozó, de szebb időkben legendás kalandjátékokat készítő Lucasarts egy olyan dögös intróval indítja a Full Throttle-t, hogy azon még ma is be lehet szarni. A fantáziadús, early-Lucasarts minőségű sztorit pedig (a repülő autós jövőben éppen hogy csak vegetáló motoriparról) mi is vezethetné fel jobban, mint egy kis pörgős rock'n'roll?
Prehistorik (1991, Amiga & PC)
Megint egy pofonegyszerű téma (amit én még anno PC beeperen hallgattam hej de sokat), ami azonnal füledbe mászik. Ti is halljátok a dallamot torzított gitár-riffként zúzni, miközben Dzsó a bunkójával őskori állatokat gyepál? Ez a dallam mötálos feldolgozásért kiált!
Hogyan is kezdjem el?... Legyek talán visszafogott és tárgyilagos? Hát jó: Shirow Masamune az atyaúristen! Ennél azért részletesebben? Rendben: ő a legintelligensebb, legtehetségesebb és legkülönösebb manga-ka szerzők egyike, aki az egyetlen (nem is túl vastag) kötetes Ghost In The Shell című művével elegendő táptalajt és feldolgozandó történetet, karaktert, ötletet és sziporkát biztosított két zseniális filmhez és két fordulatos, izgalmas, 26 részes sorozathoz (valamint még egy, utóbbiakhoz köthető filmhez) is... Masamune manga Magyarországon, értitek: itt bizony Jodorowsky-szintű megjelenésről beszélünk vastagon. Még akkor is, ha ez most csak a Dominion (és a GitS-et bizony pokoli nehéz lehet megszerezni a japán jogtulajdonostól...).
Masamune fura muki, példának okáért utálja és kerüli a nyilvánosságot, pedig világhírű képregény-rajzolóként erősen érdeklődik iránta a sajtó. Ott van aztán leplezetlen mániája a lenyűgözően hosszú és feszes női combok iránt, amely erotikus és pornográf jelenetek rajzolásában csúcsosodik ki - és nem is lenne ezzel semmi gond, ő azonban előszeretettel és gátlástalanul szórja bele ezen epizódokat a legkomolyabb munkáiba is, gyakran egészen váratlan helyeken. (Főművének kevésbé jól sikerült folytatása, a Ghost In The Shell:Man-Machine Interface manga amerikai változatából például egy az egyben kivágtak egy gigantikus hardcore orgia-jelenetet, amelynek fontosságáról sokat elárul az a tény, hogy hiánya abszolút nem feltűnő...)
A Dominion manga az Appleseed sorozat után, de a Ghost In The Shell előtt született, és hogy mennyire felfogható utóbbi előképének, arról beszédes hasonlóságok árulkodnak: a Ghost In The Shell eredeti, japán címe Kokaku Kidotai, azaz Páncélozott rohamosztag, a Dominion alcíme pedig egyszerűen csak Tankosztag. Itt is egy különféle feladatokra bevethető haderő áll a történetek középpontjában, ám a cselekmény vidáman csapong a vicces, romantikus és kalandos, ám leginkább sehová sem tartó mellékszálakon, míg végül kiderül, hogy miféle tervet forral a gonosz(?) Buaku és két macskalány-katonája (nyilvánvaló szexuális fétis, de Shirow nem lenne Masamune, ha nem játszana rá erre a tényre is - ez a rakoncátlan "kipofázni a lapok mögül" játék a GitS-re már vad lábjegyzetelési lázzá fokozódik), és hogy meg tudja-e őket akadályozni a Masamune imádott nőfiguráját megtestesítő Leona Ozaki (bubisra vágott középhosszú haj, lányos arc, keskeny csípő, hosszú combok) rendőrtársainak és kedvenc pókrobotjának segítségével.
Nehéz a Tankosztagot Masamune korszakos remekművének árnyékában megítélni, és ezt egyáltalán nem sértésnek szánom: amíg az olvasónak és az írónak egyaránt világos, hogy az egész képregény tulajdonképpen egy izgalmas, látványos és főleg vicces kaland-epizódokból álló füzér (a hátsó borító szerint: "egy hanyatló világba helyezett utópisztikus ökológiai, rendőrségi akció-vígjáték"), amely szerepelteti, de mélységében nem aknázza ki a Masamune által újra és újra bonckés alá vett témákat, addig senkit sem ér csalódás.
Emiatt sajnálom egyedül, hogy a Ghost In The Shell után olvastam el a Dominion-t, pontosabban hogy az előbbi támasztotta magas elvárásaimat nem tettem félre időben. Mert, akármennyire élveztem is a hullámvasutat - a kiszámíthatatlan poénokat, a szereplők jellegzetesen animés-mangás dührohamait, a csinos macskacsajokat meg a szédületes akciójeleneteket -, mégis úgy éreztem, hogy a lassanként, darabokból összerakható világkép, mely egy erősen szennyezett légkörű - gyakorlatilag totálisan taccsra vágott -, fantasy-elemekkel fűszerezett Földet tár elénk, elsikkad a háttérben, az ökológiai üzenet túlságosan egyszerűre sikeredett (szerencsére nincs szájba rágva), és ezúttal az amúgy igen pofás mechák is "csak" hi-tech játékszerek...
Abba is hagyom, mielőtt hülyeségeket kezdek beszélni. Gyönyörű, nem csak mangásoknak must-have kiadvány a Dominion, csak kérlek, kérlek ne a Ghost In The Shell-hez mérd! Vedd, vidd, vidulj - és drukkolj, hogy sok ilyen kiadást megérjen még a magyar képregénypiac...
Adaptációk esetében mindig ott a kérdés: megadjuk-e a filmnek az esélyt, hogy magában, önálló művészeti alkotásként ítéljük meg, vagy az eredetivel hasonlítjuk össze mindenáron? Ez utóbbi választás jelen esetben különösen szigorú – ti. a Dragon Ball azon manga per anime sorozatok egyike, ami hazánkban is igen-igen népszerű státuszt vívott ki magának (az iskolában nálunk mindenki kámehámézott, de az egyik haverom még farsangkor is Son Gokunak öltözött) – mégsem fog pirulni az orcám, amiért innen közelítek. Hogy miért? Mert ez a pofátlanul összetákolt hollywoodi „termék” (a legdegradálóbb szó egy film esetében, durvább, mint ha beszólsz az anyjára!) pontosan erre a szilárd rajongói bázisra épít, egyben pedig: baszik rájuk, kérem alássan.
És még csak nem is szívtelen filmről van szó! Son Gokut, akármilyen gyökér feje van a színésznek, egészen hamar meg lehet szokni (és tényleg van némi arcbeli hasonlóság is), karakterének jellemző vonásából pedig, miszerint a harcmezőn lenyűgözően ügyes, mindenhol máshol viszont egy ismerősen és hétköznapian szerencsétlen alak módjára viselkedik, akiben kellemesen magunkra ismerhetünk, jól sikerült komédiajeleneteket hoztak ki a készítők. Ja, és Chow Yun-Fat az isten, még akkor is, amikor hülyéskedik – de ezt eddig is tudtuk. És sajnos a pozitívumoknak a végére értünk…
A Dragon Ball sorozat, biztosan sokan tudjátok, nem egyenletes mennyiségben adagolta az alkotóelemeket: eleinte könnyedebb volt, sokkal több kedves Akira Toriyama®-féle humorral, erotikus poénok tömkelegével és nagy adag meseszerűséggel. A későbbiekben azonban az egész történet elment a vég nélküli gyepálás irányába, ahol a harci erőt speciális szemüveggel olvassák le egymásról az ellenfelek („It’s over 9000!!!” – ebből például egyenesen egy internetes mém lett), a szőkébb és hosszú haj brutális képességeket jelent, és mindenkit többször meg lehet ölni.
Én mindkét fajta Dragon Ballt szerettem (bár mostanra az előbbi fajtát jobban), és kíváncsian vártam, hogy a film melyik korszakot választja. Nos, az Evolúció („természetesen” semmi értelme a címnek, ne is keressétek…) hangulatában közelebb áll a nem véresen komolyan vehető, komikus elemekkel megpakolt vonalhoz, a jó alaposan lebutított történet azonban minimum világmegváltásról kell szóljon, ugyebár…
A legnagyobb méreg ez: a film nem bízik eléggé az alapanyagban, annak dacára, hogy annak híre és minőségi volta veszi rá a nézőket, hogy egyáltalán beüljenek a moziba. Toriyama természetes, szándékosan egyszerű mesélői stílusát kidobták, és a történetet amerikai tinédzserfilmek kliséivel és tizedrangú, tévére készült sci-fi sorozatok eszköztárából kölcsönzött fordulatokkal tömték tele. Biztosan az járt a fejükben, hogy aki soha nem olvasott vagy nézett Dragon Ballt, az megnyugtatóan otthonosan érezze magát a sokszor látott sablonok között, így hangzanak el olyan örökbecsűek is (legalább tízszer), mint a „az a fő, hogy bízz magadban!!!”, amitől én rögtön falra mászok, aztán ott a „megígértem, hogy nem verekszem” (pedig valójában már a kis Son Goku is milyen lazán elvert bárkit!), sőt kissé bátortalanul még az „ő a kiválasztott” patron is eldurran.
Harcból sincs sok, pedig a Dragon Ball későbbi sorozatainak (így a nálunk vetített Dragon Ball Z-nek is) nagy százalékát az tette ki. Ebben sem bíztak, így a lövéseket és Shenlong sárkányt is életszerűbbre próbálták venni a CGI-s effektekkel – vesztükre. Piccolo egy zöld, két lábon járó, veszélytelen gumiuborkának tűnik, aki roppant geci ugyan, de a PG besorolás keretein belül ezt még be sem tudja bizonyítani, és a többi harc is közelebb van a Herkules sorozatban eljátszott pofonokhoz (amelyeknél én még az általánosban a tesitanáromtól is nagyobbakat kaptam), mint a Dragon Ball tökös gyakásaihoz.
Bejött a papírforma, na. Kínai rendező amerikai közönségnek lebutítja a japán alapanyagot, és csodálkozik, hogy az eredmény még rajongóknak is messzire kerülendő…
Dragonball Evolution – amerikai, 2009. Rendezte: James Wong. Írta: Ben Ramsey. Operatőr: Robert McLachlan. Szereplők: Justin Chatwin (Goku), Chow Yun-Fat (Roshi mester), Joon Park (Yamcha), Jamie Chung (Chi Chi), Emmy Rossum (Bulma). Gyártó: Twentieth Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 89 perc.
Akinek a vámpír-mítosz fogalma Bram Stroker örökbecsűjét juttatja az eszébe (ami Stephen King véleményével ellentétben, aki az apámtól örökölt, gyertyalángos és átlyukasztott borítójú „Három klasszikus rémtörténet” könyvhöz írt előszót, igenis egy hibátlan alapmű), írjon fel egy piros pontot, és még egyet mellé, akinek emellett Bela Lugosi sápadtra meszelt arca is felrémlik lelki szemei előtt (Christopher Lee elfogadható válaszként, Gary Oldman csak fél pontért, Wesley Snipes-ért viszont dupla levonás jár). Most viszont valami egészen másról lesz szó, méghozzá annak örömére, hogy végre magyarul is megjelent az utóbbi évek egyik legtökösebb seinen mangája, mely igazi geek-eknek való kéjhömpöly – persze, hogy a Hellsingről beszélek!
Ha egy író, legyen akármilyen nép fia, egy nemzetiségétől alapvetően távol eső kultúra valamely jeles motívumához nyúl – legyen szó magas- vagy popkulturális műről –, kell legyen annyi vér a pucájában, hogy bátran és kreativitással telve messzire rugaszkodjon a választott témától, és kész legyen teljesen szája íze szerint értelmezni, neadjisten egyesek szerint megbecsteleníteni azt. Hogy miért? Mert különben nincs értelme. Az úton elbukni kisebb szégyen, mint csonkán hagyni egy ellopott ötletet.
Kohta Hirano (ja igen, messziről leszarom a „japán & magyar VS angol névsorrend” szent háborújának kérdéskörét – előre is elnézést!), bár néhol már-már gyermeteg lelkesedéssel tetézi hőseinek lehengerlően vagány túlkapásait, gyávasággal semmiképp sem vádolható: Drakula nevét lazán visszájára fordítva teremti meg japánosan (nőiesen) macsó vámpírhősét (kiköpött Vash, de kit zavar?), mellé csap néhány lenyűgöző kebelméretekkel megáldott harcias amazont, majd rájuk ereszti a speciális képességű csatlósokkal megtámogatott komplett náci hadsereget – akik egyébként zombik, az otaku beütésű parancsnokuk pedig kattantabb, mint Hitler és százezer mexikói ugróegér együttvéve. És mindezt még az első három kötetben… Kőkemény coolság, én mondom.
De lássuk a részleteket! Sir Lady Integra egy vámpírvadász família sarja. Amikor apja meghal, őrá száll a hagyomány fenntartásának terhe, egy kis családi ellenségeskedés miatt azonban kénytelen az apja által ráhagyott titkos csodafegyverhez nyúlni, aki egy domesztikált vadállat – egy ősvámpír. Hogy mi? Nos, igen, ez Miss Integra első kérdése is, de hamar belátja, hogy a sárkány ellen sárkányfű módszere ősi fenevadak esetén is működik. Alucard pedig igen hatékony fegyver: pontosabban nem körvonalazott, mágia-szerű képességek sorát képes kiszabadítani magából, ha szükség van rá. És mivel a második világháború utáni zűrös időket Dél-Amerikában átvészelt hithű nácik éppen mozgolódni kezdenek – akik unalmas várakozás helyett zombihadsereg építésével töltötték napjaikat –, természetesen szükség is lesz.
A Hellsing – a kézenfekvő és örökzöld vámpír-tematikán kívül – két alappillérre építi gyors tempóban eszkalálódó cselekményét. Az egyiket a bivalyerős karakterek szolgáltatják: a vasakaratú, harcban edzett Lady Hellsing, a jobbkeze, a drótokkal harcoló, alkalmanként ceyloni teát szervírozó, a szerző akut britmániáját tükröző Walter, aztán a központi karakter, Alucard, a cinikus és vérszomjas halhatatlan csodafegyver, poszterekre kívánkozó tinibálvány, aki azért néha kivillantja fogai fehérjét (és megiszik pár hektó friss artériás vért), no meg a szexepiljét tekintve a nehézbombázó kategóriába sorolható vámpír-tanonc Victoria, és akkor a szerző akut náci-fétisét tükröző ellenséges szereplőkről vagy a konkurens vatikáni erőkről még nem is szóltam (pedig Anderson atya, utóbbiak legkeményebb katonája személyes kedvencem a sorozatban).
A másik pillér a „mojo”, az állandó tökösködés, a pillanatra sem komolyan vett, mégis tökéletesen működő és magával ragadó maszkulin pozőrködés. Kohta Hirano egyszerre bűvészkedik szupererőkkel, túlvilági jelenségekkel, hihetetlen közelharci trükkökkel és abszurd kaliberű kézifegyverekkel, kétoldalanként tálcán szolgálva fel a gyanútlan olvasóból a „poszterként a szobám falára!” felkiáltást kiváltó jeleneteket. És még csak azt sem lehet kijelenteni, hogy ez a politikát és történelmet ilyen szégyentelenül kihasználó, vérgőzös, morális kérdéseket szemrebbenés nélkül ledózeroló maszkulin gyilokorgia csupán a hímnemű képregény-rajongókat vonzaná. Jelentem: női rajongói is vannak a sorozatnak szép számmal.
A Hellsing fősodrától elszakítva tekintetünket további geek örömöket lelhetünk, úgymint az anime- és manga-színtérre tett utalások és kikacsintások tömkelege, még két dögös és vérszomjas nőszemély rövid bónusz történetei (az egyik apácaruhában nyomul ÉS szamurájkarddal küzd! vááá, tiszta punciszagú fétisgyűjtemény a csaj…) vagy éppen a képregénybe ágyazott vicces SD képkockák (super deformed = karikatúra-szerű stílusú, humoros jeleneteket ábrázoló rajzstílus).
A legkellemesebb meglepetés pedig számomra – melyben a mélyen vallásos olvasók nyilván nem fognak osztozni – az a merész és kegyetlenül vicces cinizmus volt, mellyel a szerző a Vatikán katonai alakulataként működő, szupertitkos Iskariót szervezetet jellemezte. A római katolikus egyház történelmi megmozdulásaira rímelő cselekményelemek (például a protestáns anglikán egyházzal történő állandó összecsapások) komolyabban nyúlnak az európai történelemhez, mint mondjuk a Neon Genesis Evangelion vagy bármely más, a kereszténységet felhasználó alkotás – még akkor is, ha végső soron ugyanolyan exploitív motívumok, mint bármi más a Hellsingben.
Kőkemény humora van Kohta Hiranónak, ami a legváratlanabb módokon és helyeken jelenik meg (kifejezetten zseniális a második kötetben az Alucard és Anderson atya közötti elmaradt múzeumi összecsapás Monty Python-szkeccsbe illő abszurd jelenete, ami a sorozat legnagyobb poénja – percekig röhögtem rajta). Az animébe kevésbé sikerült átültetni ezt, mint ahogy a látványos harcok, a gyönyörű, gravitációra fittyet hányó vérfröcskölések sem működnek ugyanúgy. A mozgóképes adaptáció egyetlen (de cseppet sem elhanyagolható) előnye a képregényhez képest a zenéje: bárkivel szívesen vitába szállok erről, de a Hellsing zongorára és gitárra épülő szétcsúszós, zajos rockzenéje igen előkelő helyet foglal el a minden idők legjobb anime soundtrack-je toplistán (ahol is az első hely örökkön-örökké a Cowboy Bebopé, de az egy másik történet, mely esetleges erőteljes, anime irányultságú olvasói érdeklődés esetén bizonnyal megéneklésre kerül).
Azoknak, akik csak a kritikák végét olvassák el a magvas szummárum miatt, nem kérvén a sok rizsából: bombabiztos vétel eme tárgyalt magyar megjelenés, 2000 forintért még betlire is tuti megéri, a rajongók pedig úgyis magukévá tették rég. Találkozott már a japán könnyű kultúra a vámpírokkal korábban is (hogyan is feledhetnénk olyan bűnös geek-öröm kategóriába eső remekműveket, mint a Yokai Daisenso, a maga hosszú nyelvű, egylábú esernyő-szörnyetegével?), de ehhez hasonló tömény királyság ritkán lát napvilágot – különösen hazánkban…
A japánok remekül értenek ahhoz, hogy a racionális magyarázatokra, lecsiszolt technológiai jóslatokra, koherens egészt alkotó jövőképekre fittyet hányva alkossanak a sci-fi és azonbelül a cyberpunk nehezen megfogható szubzsánerében - és az eredmény mégis pontos, találó kritika legyen arról az életformáról, ami felé tartunk, sőt amiben már benne élünk. A Tetsuo, az Electric Dragon 80.000 Volt és társaik mind közelebb fekszenek Lynch Eraserhead-éhez, mint a visszafogottabb nyugati műfaji testvéreikhez (a Robotzsarutól a Blade Runneren át a főszereplőkül precízen belőtt frizurákat és divatos bőrkabátokat választó Mátrixig). Inkább hasonlítanak zavart elmékről látleletet adó művészfilmekhez, mint szokványos disztópikus sci-fikhez, csakhogy az elme most nem egy sorozatgyilkosé vagy egy drogosé, hanem - a modern társadalomé…
CYBERPUNK SOROZAT, 1. RÉSZ:
Futurisztikus technopogány rémálom a kiberlabirintus végtelenjében!
Nihei Tsutomu tíz kötetes mesterművében a technikának kiszolgáltatott ember iszonytató rémálma teljes mértékben megvalósult: visszavonhatatlanul elvesztettük az irányítást a Megastruktúrának nevezett, saját kényelmünkre létrehozott hatalmas, bonyolult és komplex rendszer felett. (Valahogy úgy lehet ezt elképzelni, mint egy nagyvárost irányító számítógépes apparátust vagy egy fejlett épületelekronikai rendszert, csak SOKKAL messzebb az összetettség és az integráció irányában…). A tudomány Frankeinstein-szörnyetegei elhagytak minket: a robotok és a szilíciumlények az emberiség védelmében pusztítják saját létrehozóik leszármazottjait, akik mutálódás következtében elvesztették azon génjeiket, melyekkel kapcsolatot voltak képesek teremteni a bolygó „lelkével”, az internet ük-ük-ükunokájával, a Hálózattal.
Nem a robot lázad itt építője és istene ellen, hanem az irányítás és bármiféle kontroll híján vadul és fékezhetetlenül burjánzó, egyszerre szimbolikus és nagyon is kézzelfogható millió arcú Megastruktúra pusztít és épít az egykori emberi tervek alapján, de a mai, valódi igényeket meghallani képtelenül. A saját gépeivel szót nem értő ember rémisztő tragédiája ez, mely a számítógépek, a programozás, a szoftverek megjelenése óta kísért minket, egyre erősebben.
Hőseink a hálózati géneket mint kormányt keresve próbálják visszanyerni az irányítást a Világ (vagy csak annak a számukra az egészt jelentő része?) fölött, de a küldetés nem csak lehetetlennek, hanem értelmetlennek is tűnik: az emberi életre már jószerivel nem alkalmas a környezet, a tudás gyakorlatilag elveszett. Hiába keres és harcol fáradhatatlanul néhány, a legfejlettebb technológiákat használó technolovag a káosz ellen, ha az emberiség maradékának legnagyobb része még az ajtókat sem tudja kinyitni és egész élete a folytonos menekülésből áll. Ennek megfelelően a társadalom fogalma is értelmetlenné vált, és az irányítás lehetősége is, amiben a 21. századi ember vakon bízik, hiszen egész élete és gondolkodásmódja ezen alapul. Horror, felejts el mindent: vissza az őskorba, egy hipermodern gépmennyországba zárva…
És amit eddig leírtam, az csak egy darabka ebből a technokrata lidércnyomásból, és körülbelül az egész történet felére derül ki. Jó eséllyel így történhetett: Nihei Tsutomu bal kezébe fogta a cyberpunk velejét jelentő elveszettség- és információhiány-érzetet, jobbját a szívére tette, és megesküdött, hogy nem alkuszik: nem hoz létre kerek egészt, nem adja oda az egész felaprított kirakóst a szerencsétlen olvasónak, sőt még csak nem is feltétlenül összeillő darabokat juttat el hozzánk... Hogyan is tehetné? A megismerhetőség és kontrollálhatóság ellenkezőjéről álmodja éppen fekete-fehérbe látomásait!
Tsutomu, ha nem manga-ka volna, egész biztosan építészként dolgozna. A Blame! igazi főszereplője a „labirintus” – egy behatárolhatatlan képződmény, melynek felépítése talán logikus, de csak az álom logikájával mérhető. Az antropomorf gondolkodásmódot el lehet felejteni: hiába a lépcsők, az ajtók és a többi ismerős motívum, előbb-utóbb úgyis felbukkan egy felfoghatatlan méretű üres tér, egy feneketlen akna vagy egy végtelen magas torony a következő sarok mögött… A vonatok magukban járják végtelen útjukat, az ajtók nem nyílnak, a Konstruktorok, eme torz, burjánzó technodzsungel gigantikus kertészrobotjai a primitív emberi kolóniákat, falvakat szétzúzva építkeznek, vakon és megállíthatatlanul, csakis a mi érdekünkben…
Egy ilyen torz világban természetszerűleg az emberszerű lényeket is naivság volna emberként aposztrofálni. A Homo Sapiens faj sokféleképp mutálódott, különböző testméretű törzsek jöttek létre, mintha az Alíz Csodaországban acid tripre emlékeztető jeleneit látnánk a messzi jövő groteszk rögvalóságába vetítve. Ahogy semmire, a biológiára sem lehet támaszkodni: emberek, humanoid robotok és szilíciumlények csapnak össze, és nem látszik a különbség, talán nincs is különbség… A hősök és erősebb ellenfeleik nem esznek és nem is alszanak, legfeljebb az alsóbbrendű, fejlődésben elmaradt emberi törzsek, akikkel találkoznak, és akik változatos és erőszakos módokon pusztulnak el, saját tragikus és rövid szerepükkel is az ilyen körülmények között való túlélés lehetetlenségét példázva. Az erősebb ember: aki már nem is ember. Az evolúció könyörtelen isten...
Aztán még egy jellemző Blame!-es húzás: nincs Dr Watsonunk és nincs a sci-fire jellemző „most érkezett utazónk” sem, aki rácsodálkozásával a befogadó kérdéseit, meglepődését testesíti meg. Így, mivel még a létfontosságú információkat sem közli senki a Tiszelt Olvasóval, a párbeszédek pedig a legszigorúbb mértékben minimálisra vannak korlátozva – és nem is mindig igazán informatívan és tanulságosan alakulnak… –, ugyanolyan egyedül vagyunk mi is, eltévedve és támpontok nélkül egy felfoghatatlanul összetett, határok nélküli világban, mint a képregény szereplői maguk. A hatás tökéletes - welcome to the jungle!
A főhősünk, Killy, egy igazi "Blank Page": a történet nagy részében nincsen társa (és persze mikor van, akkor sem beszélget vele), nem tudunk semmit múltjáról, sem motivációjáról. Drukkolni lehet neki, de azonosulni vele nem: van rajta valami uncanny, valami zavaró benyomás, ami veszélyre int, ami miatt nem tudjuk saját jellemünket rávetíteni, ahogy egy FPS játék láthatatlan főhősére szoktuk. Nem hagyja. Visszanéz avval a kiismerhetetlen macskatekintetével, aztán elfordul és elmegy. Mi pedig követjük, és nézzük, ahogy futurisztikus keresztes lovagként járja a veszélyekkel teli technodzsungelt, a Szent Grálhoz hasonlóan elérhetetlen és megtalálhatatlan hálózati géneket keresve. Ha szükséges, gondolkozás nélkül, a legnagyobb túlerő ellen is közbeavatkozik, akárhányszor kockára téve saját életét - és mindent túlél, ebben a világban pedig ez igazán ijesztően hat. A kudarc nem halála, hanem ismeretlen célú küldetésének be nem teljesülése volna.
Ennek a szörnyű, befagyott jelennek (amit rendre "16 245 nappal később" jellegű feliratok szakítanak meg) még múltja sincsen: nincsen emlékezet, nincsenek archívumok, és ami tudás, történelem-szilánk megmaradt, ahhoz is csak kevesen tudnak hozzáférni. (Újabb pofon a mindenről tudni akaró mohó információéhségnek...) A tudományok, amik magas fokú fejlettségét ehhez a technológiailag bonyolult városstruktúra létrejöttének tükrében lehet, mintha végérvényesen eltűntek volna, semmisnek tekinthetők. Nem csak a biológia, de a fizika alapvető történyei sem működnek. A folyosókban és aknákban néha gravitációváltások történnek, a lépcsők lehetetlen helyekre vezetnek, Escher őrült festményeit megidézve, sőt még Dalí hosszú lábú szürreállatai is felbukkannak egy cameo erejéig. A tér és idő nem egzakt, a szereplők találkoznak jövőbeli önmagukkal, a kibertér összekeveredik a valósággal avatárszerű megtestesülések formájában, de még a halál sem biztos…
A koherens történetvezetésre egyre jobban fittyet hányó sorozat a zseniálisan elborult harc-epizódokon kívül a borzongató tech-horror motívumok rafinált, egyenletes fokozásával köti le figyelmünket. Az első emberi testméret-különbség a második kötetben tűnik fel, és Killy is itt veszti el először egy végtagját. A következő könyvben tanúja lehetünk az első gravitáció-változásnak, és így tovább, míg a nyolcadik kötetben már harap a fal, a lépcső pedig féreggé változik… és még mindig van hová tovább!
Ugyan a Blame! története a tizedik kötet végén lezárul (eddigre ugye már senki sem számít igazi, megmagyarázós és szereplők sorsát befejező végkifejletre, igaz?), a mester rövidebb mellékhajtásokkal szórakoztatja rajongóit. A Net Sphere Engineer, a Biomega és a Noise mind a fanok érdeklődésére számot tartó anyag ugyan (különösen az utóbbi, egy egykötetes előzménytörténet), lényeges újdonságokkal azonban nem szolgálnak, csupán hozzák a szintet és variálják a helyzeteket.
Mozgóképen viszont, úgy tűnik, nem működik a mágia: a Blame! Ver 0.11 című egyórás, rövid jelenetekből álló animeváltozat meg sem tudja közelíteni a manga atmoszféráját. Elsőre látszik rajta, hogy képregény-adaptáció: nagyrészt lassan tovaúszó állóképekkel dolgozik, a színek használata által biztosított túlságosan is nagy lehetőséggel pedig nem tud mit kezdeni: a piros, kék és más élénk színűre festett kontrasztok túlságosan valótlanná teszik a Blame! bizarr, mégis kézzelfogható világát. Kihagyták Killy hosszú sétáit is (a mangában rengeteget látjuk a magányos főszereplőt a Megastruktúra végtelen folyosóit, párkányait, lépcsőit és termeit járva), ami az animében persze kevésbé működött volna, de így jóval gyengébb az a varázslatos, megfoghatatlan, nyomasztóan magányos hangulat is.
Tsutomu a Blame! sorozattal - nyugodtan kimondhatjuk - kultuszművet alkotott, amely, mint ilyen, természetesen nem a nagyközönségnek szól: ugyanolyan egyedi és nehezen emészthető, mint a bevezetőben említett társai. A fáradságot azonban, a Ghost In The Shell-hez, az Akirához és a többi igen komoly hangvételű, tömény, idővel legendává magasztosult mangához hasonlóan bőségesen meghálálja.
Nihei Tsutomu: BLAME!
Terjedelem: 10 kötet (~ 10 x 250 oldal) Készült: 1998-2003 között
Az Eduárd bemutatja sorozat, mintegy az (itthon megjelent) színes-szagos és húzósabb árú amerikai képregények és mangák ellenpontjaként, hazai készítésű rövid - 26 oldal, 800 Ft - és fekete-fehér történetekből áll, melyet egyszerű és kényelmesen átlapozható tűzött füzetke formátumban adtak ki. A képregény-élvezet másik válfaja ez: a nappali legszebb polcáról áhítattal leemelt és kesztyűben átlapozgatott díszes kötetekkel szemben élőhelyéül sokkal inkább vasúti fülkék, tömött buszok, kirándulótáskák és kabátzsebek szolgálnak, és így is van ez rendjén. A megjelenések közül mi most kettő, az ízlésünkhöz közelebbi darabot ragadunk ki, a romantikus lelkületű ifjúságnak szóló történeteket engedelmetekkel másoknak hagynánk meg.
Dr Sör Kálmán matematikus kalandjai – az öregebbek (haha) emlékezhetnek rá – a Kretén magazinban kezdődtek meg, Göndöcs Gergely hirtelen felindulásból elkövetett agymenéseként. A főhős, akarom mondani főszereplő jellemvonásai az első pillanattól világosak és rémisztően ismerősek lehettek az olvasóknak, ráadásul tisztán levezethetőek legfőbb attribútumaiból: nevéből, végzettségéből és munkájából.
Sör Kálmán: milyen szép, milyen egyszerű magyar név, Kőbányai és zsíros konyharuha jut eszünkbe meg elnyűtt pulóver. Matematikus, azaz művelt és intelligencs (sic!), de antiszociális és a hétköznapi értelemben szűklátókörű emberek, juthat eszünkbe (persze pironkodva, a magas sztereotípia-faktor miatt), és lám csodát: nem ez a képregény fog rácáfolni az elvárásainkra. Végezetül: tanár, tehát embergyűlölő, erőszakos és vulgáris. Pofátlanul egyszerű a recept. Akkor miért működik mégis?
Groteszk, egyrészről. Ez a korunkban nagyon népszerű és elterjedt esztétikai minőség ott lapul minden képkockában, Göndöcs Gergely az indokolatlanságánál fogva elfogadhatatlan erőszaktól indul és onnan csak megy tovább. Néha egy-egy áldozatot megpróbál talán hanyagul ellenszenvessé tenni, de nem áltatja olvasóját azzal, hogy pusztán az idegesítő, fárasztó emberek elleni virtuális hajtóvadászatról lenne szó. Ennél sokkal pőrébb, sokkal nyersebb, ösztönibb az egész. "Milyen átmérő? Leül. Elégtelen. Vrata-brata-vrata!" És szomorú, dühös magyar poszt-szocreál, másrészről. A Napirajznál könnyedébben, de benne van ez az íz is.
A rövid, hősünket különféle szituációkba helyező történetek egyértelműen az agresszív, türelmetlen és absztraktul rövid tőmondatokban beszélő ember-szörnyetegre koncentrálnak. Csakis őróla szól itt a show, olyannyira, hogy a többi visszatérő vagy csak egy kockára beugró szereplőnek még az élete-halála sem számít: meghalnak, súly nélkül, néha feltámadnak, közben pedig szomorúan mantrázzák egysorosaikat, míg S. K. elmegy az aknavetőért vagy az elefántért, hogy kinyírja őket (saját kezűleg). Pontosan ezért fáradnak el a Sör Kálmán történetek még egy ilyen rövid füzetke végére is: a karakter csak ennyi, nem is lehet több, stílusának töménysége révén nyeri el szerepének lényegét…
Komolyabban vehető viszont a másik górcső alá vett kötet, még akkor is, ha szerzője jóval fiatalabb és nem nevezhető hivatásosnak. Felvidéki Miklós képregénye, A fiú, akit Zsuzsinak hívtak, pofonegyszerű ötletre épít: elmesél (illusztrál) egy Johnny Cash számot (A Boy Named Sue), pont. Pár perces sztori huszonhat oldalon, tuti nem kell sűríteni, de a sztori azért pörög rendesen: Zsuzsi zűrös gyerekkora, a fater, aki lelépett, az osztálytársak, akik csúfolódnak a lánynéven, a pap, aki elárulja az eredetét…
Mi lesz ebből? Ugye nem valami átlátszó dráma?, aggódhatunk (ha nem ismerjük az eredeti country számot). De aztán: „Sajnálom, de az én szívem már egy másik nőé… Ezt a nőt pedig bosszúnak hívják”, olvashatjuk a tizedik oldalon, és kétségeink eloszlanak. A stílusérzék a lényeg: hátranyalt haj, hatalmas övcsatok, pofás csizmák és ide-oda dobált gitárok adják a sztoriba a rockabilly tökösséget, mindez azonban saját elegáns paródiájával vegyül, filmes klisékkel és pozőr beállásokkal. Nem lehet nem szeretni és nem együtt érezni vele – de totálisan komolyan venni sem.
A képi világ pedig minderre rátesz még egy lapáttal: a manapság már divatból szándékosan eltúlzott, pop-artos színezési módszer, ahol váltakozó sűrűségű fekete pontok adják a textúrát, ugyanabba az idézőjelbe teszik a kissé stilizált, de kifejező figurákkal dolgozó látványvilágot, mint amibe a vagánykodós párbeszédek vagy éppen a Johnny Cash felbukkanása a történetet. És ez, akár szándékos, akár szándékolatlan, nagyon ügyes húzás.
Ha nem tudnám, milyen keserű itthon a kiadók kenyere (főleg a hazai megjelenések tekintetében), hajlamos lennék azt mondani: ilyen kiadványokat lenne érdemes nyomni a magyar piacon, nem a tizedik féle tucatmangát…
Csodálatos dolog az emberi képzelet, és a gyermeki különösen csodálatos: a leggyötrelmesebb rémképeket képes kiötleni, még ha csak egy furcsa alakú árnyékon vagy egy teljesen szokványos parketta-reccsenésen vetheti is meg a lábát – azután pedig képes ezt a rengeteg, felnőttként érthetetlen és nehezen felidézhető, kávéfolt alakú iszonyat-pacát lemosni az agyról, összehajtogatni és begyömöszölni a psziché egyik ritkán használt nadrágzsebébe. Miután a nép- és Grimm-mesék réges-rég legalizálták az ártatlan tizen-se-évesek lelki terrorizálását, a filmvilág előtt mindig is nyitva állt a kapu a mesei elemekkel tűzdelt horrorok és a nyomasztó gyerekfilmek előtt egyaránt. Aggódó szülők számára leszögezném: a Coraline az utóbbiak táborát erősíti, nyugodtan elvihetjük rá a kölyköket – de anyu és apu sem fog unatkozni.
Korunk animációs filmjeire jellemző, hogy kézenfekvő üzletpolitikai okoktól vezetve egyszerre célozzák a fiatalabb és a felnőtt korosztályt is, így osztályozhatók például az alapján, hogy milyen többlettartalommal tudják megfogni az utóbbiakat. Míg az „állatos komédiák” beérik popkulturális utalásokkal és sikamlósan is értelmezhető duplafenekű gegekkel, időről időre érkeznek egy pofonegyszerű, ám annál hatásosabb fogással dolgozó alkotások is, jelesen: tisztességgel meg vannak írva, nem nézve hülyének célközönségük egyik végletének képviselőit sem. Jelen esetben erről van szó – persze hozott anyagból könnyű dolgozni, főleg ha az adaptáció alapjául szolgáló könyvet egy bizonyos Neil Gaiman nevű úriember írta, aki olyan világhírű remekműveket jegyez, mint az Amerikai istenek, a Sosehol vagy a Csillagpor.
A Coraline egy fiatal, de korához képest intelligens kislány története, aki szüleivel egy különös öreg házba költözik, majd azok szűkös szabadidejének köszönhetően maga kezdi felfedezni a lakot és környezetét. A mélységes kút, a barátságosan idegesítő szomszéd srác és a csodabogár szomszédok még hagyján, de egy párhuzamos álom-valóságba nyíló féregjárat aztán alaposan bekavar a család békés életének: gombszemű doppelgängerek, rabul ejtett gyermeklelkek, igazi rémálomba fordulnak az éjszakák... és a nappalok.
Henry Selick, a rendező és forgatókönyv-író ráhibázott az adaptálandó történet alaptémájára: az utóbbi években feléledt és igencsak népszerű lett a fantasy, az a tágas műfaj, melynek filmes képviselői a ’90-es év elején mintha megritkultak volna. A Coraline sok helyről merít (a könyv és a film egyaránt): a szekrény mögötti titkos átjáró a Narnia krónikájának jelentőségteljes bútordarabját idézi, a varázslatos világ felfedezése a gyermektörténetek klasszikus toposza, a finom mesei hangulatot pedig a film elejétől sejthető, nem is annyira rejtve felszolgált tanulság is erősíti. Még karakteresebbek azonban azok a már-már horrorisztikusan sötét motívumok, amik annyira jellemzőek az íróra, Gaimanra – a filmes világban pedig Tim Burton-re.
Ez utóbbi hatás letagadhatatlan, a hátborzongató módon kedves nyitó képsoroktól a szereplők hosszú, vékony, pókszerű karjáig: ahogy a történet lassan dark fantasy-ba fordul, a látványvilág is egyre komorabbá válik, ráadásul (külön örömömre) észrevétlenül csempészi be a stop-motion animáció és a bábszínház hangulatát a multiplexek világába. A hagyományos eljárás szépséghibáit persze minőségi számítógépes munka fedi el, nehogy egy darabosabb mozdulat vagy egy mozdulatlan arc a magas szintű Pixar-minőséghez szokott potenciális közönséget megzavarja (bár én kifejezetten örültem volna, ha a CGI-s mimika visszafogottabb, sőt ha teljesen elhagyják). A három dimenziós térélményt kínáló speciális vetítések kedvéért még néhány, a perspektívával játszó optika felé nyúlós és zuhanós jelenetet is készítettek, de ezek is észrevétlenül simulnak a film szövetébe.
Szürreális környezethez megfelelő aláfestés dukál: a Coraline nemcsak a szemet, a fület is a maga elvont, mégis könnyen befogadható módján kényezteti. Cérnavékony hangú gyerekkórus, vonós és zongoratémák váltakoznak, igazán fülbemászó. Nincs mese, ezt a terméket igen pontosan belőtték a marketingesek: bár látszólag sem a józan ésszel életképtelennek tűnő horror-mesefilm műfaj, sem a bábszínházos megoldás nem sorolja a mainstream-be a filmet, a Coraline valójában több olyan hullámot is megül, amik közül egy is biztosíthatja a sikert. Ennek tükrében nem is túl meglepő, hogy jelenleg 8.2 ponttal már fenn is van a Top 250-es listán az imdb-n.
Mit is mondhatnék? Utálom a gyerek- és a családi filmeket, az utóbbi évek animációs film-hullámjának nagy részét pedig nagy ívben elkerültem (fél Jégkorszak és fél Shrek bőven elég volt az elkövetkező tíz évre), a Coraline-t mégis jó érzéssel néztem végig, pár percnyi nyáltól és néhány lassabb résztől eltekintve. Ha van olyan, hogy jófajta félelem (szerintem egyértelműen van, de ez messzire visz...), akkor ez az lesz a gyerekeknek, és ha már ott vannak, az a kis tanulság, az a kis Hollywood-ízű család-tudat erősítés igazán nem fog nekik ártani...
A huszadik század második felétől gombamód terjedő és növekvő multinacionális vállalatok sokféle műfajú és művészeti ágba sorolható alkotásnak szolgáltak ihlető erőként és helyszínként. Az egyszerre rémisztő, felháborító és nevetséges hangyaboly-munkakörülmények, a kifacsart céges gondolkozásmód, a magánéletbe gyakran mélyen benyomuló vezetési politika, a Vállalat belső szerveinek megfeleltethető, mégis egymással marakodó osztályok olyan remekművekben bukkannak fel, mint a Brazil (a két szűkös szobában ülő, ugyanazon a falon átlógó asztallap munkaterületéért marakodó irodistánál keményebb és pontosabb kritikáját még nem láttam filmen Gilliam-énél) Mike Judge Office Space-e vagy a remekül induló, ám később sajnos félresiklott The IT Crowd.
Dilbert, az azonos című strip-sorozat hőse majd’ húsz éve borzolja azon szerencsétlen hangyák idegeit (beleértve a heréket, a katonákat és a királynőket is), akik magukra ismernek a képsorok szereplőin. Mint oly sok, konkrét téma köré épülő strip képregényre, a Dilbertre is igaz, hogy teljes mértékben csak a tárgyalt élethelyzeteket testközelből ismerők élvezhetik ki a humorát. Mások is rácsodálkozhatnak persze a hétköznapi horrorra, a lélekölő „nine-to-five world”-re (bár nálunk korábban kezdődik és sokaknak tovább tart…), ahol a hétfő Garfield hétfője, a csütörtök Douglas Adams csütörtöke, a többi nap pedig, ha lehet, még rosszabb – de kétséges, hogy hinni fogják, s ha mégis, hogy nevetni tudnak rajta. A humor(osság) megfoghatatlan, sarokba szoríthatatlan jelenség, de a saját élményekre biztosan nagyban támaszkodik…
Scott Adams szisztematikusan lépked végig a témákon: sorra kerülnek a felvételivel, előléptetéssel, fizetés(nem)emeléssel kapcsolatos gondok, a Főnök szemétségei, az ördögi HR-esek, a hatalmas pénzeket szakítő, de megkérdőjelezhető szakmai tudású szakértők, a vállalati levélszemét-óceán, a léleknyomorító csapatépítő tréningek és minden más is…
A Dilbert legnagyobb erőssége (a remek témaválasztáson kívül) a szerző képessége arra, hogy – pontosan érezvén a groteszket és a tűrhetetlent a feje tetejére állított ötletek erőszakkal működtetett világában –, tökéletesen váratlan figurákkal, reakciókkal és fordulatokkal színesíti a valószerű szituációkat. Evvel a húzással ugyanis védekezni tud a strip képregények műszerfalba épített ősellensége, az unalmassá válás ellen: három kockákba nem sok akció fér bele, és a legbőségesebb témák is kimerítik magukat előbb-utóbb, lásd például a tökéletesen önismétlővé váló Garfield-szériát (hatalmas riszpekt ezért is a rajzolást abbahagyni tudó Bill Wattersonnak!).
A két tárgyalt kötet közt jelentős különbség van, és nem csak a külsőségekben. A Dilbert munkahelyi túlélőkönyve című keményfedeles kötetet nyilvánvalóan ajándékkönyvnek szánták. („Ha ismersz olyat, aki friss diplomás, ezzel a könyvvel nyugodtan meglepheted. Költsék csak mások a pénzüket a méregdrága mobiltelefonokra meg aktatáskákra! Az se baj, ha a magasabb elvárásoknak a te ajándékod nem felel meg, az ilyesmit úgyis tovább szokták ajándékozni”, írja a bevezető.) A cél érdekében egyfajta céges útmutatóvá fabrikálták a képregényeket: itt nem három, hanem egykockás poénokat olvashatunk szöveges magyarázó kommentárok kíséretében, amik – mint minden poénmagyarázás – természetesen egy bunkóval agyonverik a viccet. Ha valaki vágja a témát, annak úgyis leesik magától a mondanivaló, aki meg nem sokat tud a mamutvállalatok világáról, annak egy magyarázó mondat úgysem elég a megvilágosodásra.
Mindez mondjuk nem a magyar kiadó, hanem az eredeti kiadás összeállítójának sara, ám az, hogy ajándékkönyvnek szánt kiadásban ne maradjon benne elírás, sőt hiányosan nyomtatott oldal – az egyik oldalon csak a szövegbuborékok olvashatóak, a képek nem –, annál inkább. Úgyhogy hasonló célra is bátran ajánlom a Hogyan vágjunk fapofát… kötetet, azt viszont tényleg bárkinek, aki multinál húzza az igát.
Scott Adams: Hogyan vágjunk fapofát, ha a főnök megszólal Kiadó: Nyitott Könyvműhely Fogyasztói ár: 1980 Ft, netes ár: 1584 Ft Kötés: puhafedelű Terjedelem: 128 oldal
Scott Adams: Dilbert munkahelyi túlélőkönyve Kiadó: Nyitott Könyvműhely Fogyasztói ár: 1980 Ft, netes ár: 1584 Ft Kötés: keménytáblás Terjedelem: 208 oldal
Interjúsorozatunk (eddigi interjúalanyaink: Képes Kiadó, Vad Virágok Könyvműhely, Kingpin, Delta Vision és Pesti Könyv Kiadó) aktuális részében a Fumax kiadót faggatjuk műhelytitkokról, a kiadó működéséről, a megjelenések sikerességéről, a magyar képregényipar helyzetéről, személyes favoritokról és minden másról, ami éppen eszünkbe jut! A kérdésekre a képregényes berkekben jól ismert Németh "Vladi" Vladimir és a kiadó második embere, Koncz Ákos válaszol.
GEEKZ: Hogyan alakult meg a kiadó, honnan jött az ötlet?
VLADI: Több mint négy éve kezdtem el a képregényes bizniszt a Comicsinvest révén, akkor megismertem sok embert, akik itthon a képregényekkel foglalkoznak. A kiadó azért jött létre, hogy a Comicsinvesttel együtt, egymást erősítve működjön. A Sin City-re azért esett a választásom, mert az egy annyira nagy, a film révén nemzetközileg ismertté vált cím volt, amiről tudtam, ha kiadjuk, az presztízst jelent, ami révén más kiadókkal is könnyebb lesz tárgyalnunk. Első könyves kiadóként persze nem lett volna könnyű megjelenni vele, ha az ismerőseim nem segítenek, mert ha az ember licenszelni akar egy könyvet, és felveszi a kapcsolatot egy külföldi kiadóval, az első kérdés az, hogy miket adott már ki, és persze jön a kérés is, hogy küldjön belőle egy példányt. A film viszont olyan ismert volt, mondhatni kultikussá vált, ami mindenképpen segítette a könyv eladását.
ÁKOS: Én a második kiadvány – ami az első mangánk –, a Princess Ai megjelenése után kerültem a céghez, azóta dolgozok itt a „kiadó második embereként” (nevet).
GEEKZ: Honnan jött a kiadó neve?
VLADI: A Fumax név a „Fumetti-Manga Comic” kifejezésből származik, és bár nem rémlik, hogy rögtön tervbe voltak véve a mangák is, de a név alapján úgy látszik, hogy az elejétől fogva benne volt a fejemben a manga kiadás ötlete is…
GEEKZ: Milyen nehézségek merültek fel a kezdetekben?
VLADI: Eleinte nem sok tapasztalatom volt a könyvkiadásában, kezdve olyan kérdéseken, mint hogy milyen papírra nyomjuk a képregényeket, vagy kiszámolni, hogy milyen áron adjuk ki a őket… Egy rutinos róka sokat segített nekem, főleg a tárgyalásokban. Van evvel kapcsolatban egy érdekes történet is. Úgy nézett ki, hogy a Warcraft lesz az első manga (igazából manhwa), amit kiadunk. Megállapodtunk a jogtulajdonossal, az amerikai TokyoPop-pal, de csak szóban, még nem volt szerződésünk. Egy AnimeConon én be is jelentettem, hogy ki fogjuk hozni a Warcraftot, mert úgy tűnt, minden flottul megy. Érdekes módon azonban egy-két héttel később megírta a TokyoPop, hogy mégsem mi kaptuk meg a címet, hanem egy másik magyar kiadó, de nem mondták meg, hogy ki. Mi akkor nagyon haragudtunk, valami turpisságot sejtettünk a dolog mögött, de végül kiderült, hogy a másik kiadó teljesen korrekt módon szerezte meg a címet, ők is tárgyaltak korábban a TokyoPop-pal. Így végül a Princess Ai lett az első mangánk, ami szintén az amerikai TokyoPop tulajdonában áll. A Rozsomák pedig azért tűnt jó választásnak, mert a mangásokon kívül az X-Men-es történet miatt a Marvel-rajongókat is érdekelni fogja. Jól menő kiadvány is lett, sőt az egyetlen üzletileg igazán sikeres Marvel kiadványunk (a magyarországi Marvel-múlt ellenére a többi nem megy elég jól).
GEEKZ: Hogy álltok fumetti-vonalon?
ÁKOS: A Dampyr volt az első fumetti műfajú képregényünk, ezt több Bonelli-cím közül választottuk ki.
VLADI: A Dampyr végül nem lett igazán sikeres, sőt mondhatjuk, hogy ezek a kiadónk legsikertelenebb termékei. Kockázatos vállalkozás volt megjelenni vele, a Bonelli-kiadványok Olaszországon kívül talán csak egyedül Dél-Amerikában népszerűek, mindenhol máshol rosszul mennek. Hogy ennek mi az oka, máig sem tudjuk, mindenesetre ilyen olcsó kiadványok se akkor, se ma nem nagyon vannak a piacon. Úgy voltunk vele, hogy egy vámpíros horrorsztori, tulajdonképpen egy színvonalas, jól megrajzolt ponyva remélhetőleg érdekelni fogja az embereket. Ezer forintért száz oldal, körülbelül másfél órás olvasási idővel (ami több, mint egy átlagos mangáé) – ez igazán kedvezőnek mondható, mégsem lett sikeres.
GEEKZ: Az amerikai képregény-adaptációk sem lendítik fel az érdeklődést?
VLADI: Nem igazán, sőt annyira nem, hogy a Hellboy-filmre betárazott angol nyelvű Hellboy-kiadványokból egyetlen darabot tudtunk eladni a Comicsinvesten… Reméljük, hogy a Watchmen-nek majd nagyobb sikere lesz. Amerikában veszik, mint a cukrot – pedig ez egy igazán fajsúlyos képregény, szerintem sok vásárló csalódni fog benne – tavaly év végén hónapokig vezette az eladási listákat a könyvesboltokban, ahol azelőtt csak mangák voltak. A film után persze a 300 vagy a Sin City is képregény is jobban fogyott. De a Watchmen 20 éve jelent meg, és az, hogy most az eladási listák élére került, egyszerre örvendetes és vicces – igaziból az azért szomorú, hogy a kortárs amerikai képregényes világ nem tud kitermelni egy ekkora érdeklődésre számot tartó könyvet.
ÁKOS: A Watchmen mindig is jól fogyott, a Batman hatása is nagyon érezhető (itthon és Amerikában is). Az Iron Man után viszont nem volt nagy felbuzdulás, a Hellboy után meg egyáltalán nem. Ezek után nyilván nem mertük elvállalni a Hellboy magyar kiadását, és a Képes Kiadó is elállt tőle, aki szintén gondolkozott rajta. Pedig Vladi és én is képregény-rajongók vagyunk… GEEKZ: Ez eddigre szerintem kiderült…
ÁKOS: … igen, talán kiderült (nevet), szóval mi is vérző szívvel hozunk meg egy ilyen döntést. Mérlegeltük a Hellboy fekete-fehér megjelentetését is, aztán elálltunk tőle, úgy nem lett volna értelme. Vigyázni kell nagyon, mivel jelenik meg az ember. Azért a remény nem halt meg, hogy később egy-két kedvencet kihozzunk.
GEEKZ: Mik volnának azok a kedvencek, a szívetek csücske, amit szívesen kihoznátok, ha félretehetnétek a racionális megfontolásokat?
ÁKOS: Én az európai képregényeket favorizálom nagyon: Moebius, Bilal… aztán Robert Crumb-ot és egy-két spanyol alkotót is szívesen látnék magyarul.
VLADI: Végül is a „Vladi ajánlja” listáról bármit szívesen kiadnék magyarul… nem kizárt, hogy lesznek limitált példányszámos megjelenések (ötszáz vagy ezer példány körül), ha úgy érezzük, hogy el lehet adni.
GEEKZ: A Dominion után számíthatunk-e valamikor Ghost In The Shell kiadásra?
VLADI: Én a Ghost In The Shell-t már nagyon régen ki szerettem volna adni, de a japán jogtulajdonos, habár sokan megkeresték, elutasította az ilyen kéréseket. A képregény készítője, Shirow Masamune maga is nagyon visszahúzódó típus. De ha a Dominion után több más Masamune-mangát is kiadnánk, és látnák, hogy korrekt munkát végzünk, úgy érzem, nem mondanának nemet végül a Ghost In The Shell-re. De akkor is nehéz szülés volna: a japánok nem mennének bele, hogy két kötetre bontsuk, így több mint háromszáz oldalas lenne, sok színes oldallal, rengeteg bonyolult szöveggel… üzletileg igencsak kockázatos volna. Még a Dominion-t sem azért választottuk ki, hogy nagyot kaszáljunk rajta. Ez egy régi képregény, a mai olvasók nagy része még a ’90-es évek mangáira sem annyira vevők, nemhogy a ’80-as évekbeliekre.
GEEKZ: És mi a helyzet a Blame!-mel? Csak azért kérdem, mert a Rozsomák miatt kapcsolódik (ugyanaz az alkotó készítette) és az egyik személyes kedvencem…
VLADI: A Blame!-et biztos nem… Tíz kötetes, nagyon nem mainstream. Borítékolhatóan nem menne jól. Ráadásul nincs benne sok szöveg, a magyar olvasók pedig érzékenyek az ár-olvasási idő arányra, zavarná őket, hogy kevesebb, mint fél óra alatt a végére ér egy kétezer forintos kötetnek. Egyébként a Blame! sorozat a végére szerintem elég zavaros lesz…
ÁKOS: A cyber divat pedig lassan lecsengőben van, ezt azért látni kell. Mondjuk én nem vagyok oda az egész témáért, de azért Nihei Tsutomu elég jól csinálja.
GEEKZ: Kikkel könnyebb tárgyalni a licenszeléssel kapcsolatban, kikkel nehezebb?
VLADI: Csak az amerikaiakkal könnyű… igazából mindenki mással nehézkes. A Marvel is az olaszokon – a Paninin – keresztül megy, és habár nagyon közvetlen kapcsolatban vagyunk velük, sokszor vannak fennakadások. Az olasz mentalitásnak megfelelően túl lazán veszik a dolgokat, a japánok pedig nagyon szigorúan – kész agyrém… Az amerikaiakkal mennek a legkényelmesebben a dolgok.
GEEKZ: Hogyan jelenik meg a képregény a magyar médiában, milyen megítélés alá esik?
ÁKOS: Most volt ez a Boros-Bochkor botrány a Kneten… az általam nem sokra tartott Bumeráng című műsorukban teljesen gyermeteg dolognak ítélték a képregényt, és ez elég jól tükrözi az átlagos hozzáállást… Ugyanakkor más kulturális magazinok, például a Filmvilág vagy a Mozinet, komolyan és méltó módon foglalkoznak a témával. A reklámokon, újságokban viszont megdöbbentően sokszor látja az ember, hogy a modern vizuális kultúra mennyi mindent tanult el a képregényektől.
GEEKZ: A ti megjelenéseitekről milyen visszhang szokott érkezni?
VLADI: Jellemző módon általában azok a kiadványaink fogynak a legjobban, amiket lehúznak – akár komolyabb kritikákban, akár fanok által írt véleményekben. Ez fordítva is igaz: a Dampyr mindenkitől pozitív kritikát kapott és alig fogy… A Marvel kiadványainkra is jellemző, hogy fordított összefüggés van a tetszési index és az eladások között. Ákossal mindig azon viccelődünk, hogy nem azt fogjuk kiadni, ami tetszik az embereknek, hanem csak azokat, amit elég sokan szidnak… (nevet)
GEEKZ: Hogyan módosíthatja a piac ilyen reakciója a profilotokat?
VLADI: Ki lehet jelenteni, hogy az európai képregényekre nagyon kicsi a kereslet, gyakorlatilag jelenleg nem eladhatóak a magyar piacon, ezért ezekkel a kiadványokkal le fogunk állni a közeljövőben.
ÁKOS: Ez mindig függ a trendektől – lehet, hogy egyszer az olasz ponyva-hangulat megint divatba jön… (GEEKZ megjegyzés: bárcsak úgy alakulna…)
VLADI: Sajnos a Marvel képregények helyzete sem rózsás, mert a színes képregények előállítási költségei magasabbak, mint a fekete-fehér képregényeké (például a mangáké), és nemhogy jobban, de még rosszabbul is fogynak.
GEEKZ: Mi a helyzet a jövőbeli megjelenésekkel?
VLADI: Egy kicsit muszáj visszafogni az új megjelenéseket, mert a piac nem vesz fel ennyi friss kiadványt, túlságosan kicsi a kereslet. (A konkurencia egyébként ugyanígy lassít…) Voltak kevésbé ügyes választásaink, például a Dampyr – ezt most már befejezzük, az első hat részt már megvettük a jogtulajdonostól –, ezeket kisebb példányszámban és magasabb áron tudjuk csak kihozni, de legalább be tudjuk fejezni a sorozatot. A kiadónak el kell tudnia tartania magát, a piacnak kell meghatároznia egy vállalkozás sorsát.
ÁKOS: Érezhető a nehéz gazdasági helyzet, gyengül a vásárlóerő (ezt a Comicsinvesten keresztül is érezzük), kevesebben adnak ki több ezer forintot egy képregényre.
GEEKZ: Mi a különbség a mangák és a hagyományos képregények piaca között?
VLADI: Gyakorlatilag el lehet mondani, hogy a két piac élesen különválik: vásárlók szempontjából kicsi, maximum tíz százalékos az átfedés. A manga olvasók rétege jóval szélesebb és látványosan fejlődik, szemben a képregény-olvasókkal. Mangából jóval több jelenik meg, mint európai és amerikai képregényből összesen, ennek ellenére ezek a kiadványok nagy része sikeres tud lenni, holott a képregény-megjelenéseknek csak elenyésző hányada sikeres. A manga-olvasók körülbelül hetven százaléka lány, műfajtól függetlenül: a fiúknak szóló shonen-mangákat ugyanilyen arányban szintén lányok olvassák! Az pedig, hogy a mangák elveszik az olvasókat, elfoglalják a piacot a képregények elől, abszolút nincs így, a mangák egy teljesen új olvasóréteget hoztak létre maguknak. A lányok se Magyarországon, se Amerikában nem olvastak képregényt (az olvasók pár százaléka volt lány), mangát viszont igen. Amerikai kereskedőkkel készített riportokban olvastam, hogy vannak mangás lányok, akik később érdeklődni kezdenek a képregények iránt is.
GEEKZ: Lehet ilyesmit várni Magyarországon is?
VLADI: Mi ebben nagyon bíztunk, és próbáljuk megtéríteni a manga-olvasókat a képregények számára is, de ez egy nagyon nehézkes dolog, mert a két piac között alig van átjárás: számomra teljesen érthetetlen módon be vannak gubózva a képregény- és manga-olvasók, kevesen érdeklődnek a másik oldal iránt.
GEEKZ: Miben látjátok a magyar képregényes helyzet legnagyobb problémáját?
VLADI: A kis piacon, azaz csekély keresleten kívül főként a terjesztésben. Ha Magyarországon a terjesztés jól működne, szerintem minimum kétszerannyi képregényt lehetne eladni, mint most, a kiadók pedig nyereséget tudnának termelni. A jelenlegi helyzet mellett azonban a terjesztők gazdagodnak meg, a kiadók az ő zsebeiket tömik, nem a sajátjukat. Hogy milyen módszereik vannak? Nem vallják be a valós fogyásokat, később, lassanként csepegtetik az információt. Általános a szakmában az is, ha egy terjesztő egyszerűen csak nem fizet, és csak fenyegetőzések által lehet pénzhez jutni.
ÁKOS: És ez teljesen általános a szakmában…
VLADI: Ezek a terjesztők közt vannak óriási, nagynevű, milliárdos cégek is – és ezek veled, a fennmaradásért küzdő kis kiadóval úgy szúrnak ki, ahogy tudnak… szóval nagyon gáz a helyzet. Az már egy ügyes kiadónak számít, ami meg tud élni… Én, bevallom, besokalltam ettől. Persze látunk azért javulást is a piacon: amikor a XIII vagy a Fekete-fehér antológia megjelent, a képregények még egyáltalán nem voltak megtalálhatóak a könyvesboltokban. A hálózatok közül egyébként számunkra egyedül az Alexandra produkál normális fogyásokat, de van, akik azt mondják, hogy nekik a Libri is.
GEEKZ: Tervek a jövőre nézve az ügyben?
VLADI: Szeretnénk a saját, nem terjesztőkön keresztül történő eladásainkat növelni azzal, hogy az új megjelenések egy ideig, körülbelül másfél hónapig csak rajtunk és képregényboltokon keresztül lesznek megvásárolhatóak. Ez azért lenne fontos, mert ha mi adjuk el direkt a könyveinket, még a nagy kedvezmény (harminc százalék) ellenére is nagyobb a bevételünk. A terjesztők általában ötven – de néhányan már vérszemet kaptak, és ötvenöt vagy még több – százalékra viszik fel a jutalékukat. Ez azt jelenti, hogy a kiadvány piaci árának több mint a felét elteszik! Ha harminc százalék kedvezményt adunk is, még mindig húsz százalékkal több bevételünk lesz, amit azonnal vissza tudunk forgatni más kiadványokba, míg ha könyvesbolton keresztül adjuk el, lehet, hogy évek múlva kapjuk meg a pénzt.
ÁKOS: Aztán a vidéki lakosságot is el kéne érni valahogy. Rengeteg vidéki városban egyáltalán nem kaphatóak képregények.
GEEKZ: A képregényboltok konkurenciát jelentenek a netes eladásoknak?
VLADI: Egyáltalán nem. Mi örülnénk, ha több képregénybolt lenne, már csak azért is, mert az utcáról, plázából betérő embereket is meg tudnánk fogni esetleg a kiadványainkkal – ahogy nyilván a többi kiadó is. De hát nehezen élnek meg a boltok is…
GEEKZ: Mi a véleményetek a netes magyarított képregényeket tartalmazó oldalakról?
VLADI: Két kivétellel pozitív benyomásaink vannak, gyakorlatilag mindig első szóra leszedték a honosítást, amikor megjelent egy friss kiadásunk. Sőt, volt, hogy a fordító nyersfordításnak felhasználta a honosított verziót. A The Ultimates esetében nem tudtuk elérni az oldal tulajdonosát, pedig már az ismerőseit is megkerestük minden lehetséges módszerrel! Kénytelenek voltunk hát a szolgáltatónál lelövetni az oldalt, mert az amerikai jogtulajdonosokkal aláírt szerződésben vállaltuk, hogy minden hasonló esetben el kell járnunk a képregényt közzétevőkkel szemben. A másik eset pedig az volt, hogy a Rozsomákot valaki megosztotta egy magyar bittorrent oldalon – ráadásul a mi kiadásunk scan-jéről van szó, nem is honosításról! Még be is szóltak neki a felhasználók, hogy minek scan-t közzétenni, mikor vannak belőle honosítások is? Végül is egy szelídebb, majd egy erélyesebb figyelmeztetés után leszedték az anyagot az oldalról. Amúgy nincs gondunk a honosítással, csak abban kéne megegyezni szerintem, hogy a vadonatúj amerikai kiadványok esetén legalább fél, egy évet várni kéne, mert vannak boltok, amik behozzák őket (például a Trillian). De hát persze vannak képregények, amiket máshogy nehéz lenne elérni, mint scan-ben, és a legnagyobb baj még mindig nem a scan-ekkel van, hanem a képregények iránti érdeklődés csekély voltával.
GEEKZ: Köszönjük az interjút és sok szerencsét kívánunk minden jövőbeli megjelenéshez minden hazai geek nevében!
(Az interjú 2008 őszén készült, a csúszásért az érintettek - főként az olvasók - szíves elnézését kérjük!)
Jelentem: erős versenyzővel gazdagodott a hazai manga-front! A Trigunban ugyanis megvan minden, amit ebben a műfajban szeretünk: érdekes világ (a mai valóságunk alternatív jövője, továbbgondolása), markáns személyiségjegyekkel rendelkező szerethető karakerek, lassanként kibontakozó történet a szükséges morális töltetű problémákkal, valamint kiszámíthatatlan és dinamikus cselekmény a valóságtól könnyedén és magabiztosan elrugaszkodó harcjelenetekkel megspékelve. No és persze vannak debil poénok, váratlanul felbukkanó SD (super-deformed) stílusban megrajzolt képkockák és totál kaotikus képkeretezések is – azaz minden, amit a mangákban utálni lehet… De a Trigun nem véletlenül vált, minden kócos-kamaszos eklektikussága ellenére, híres és más szerzőket inspiráló művé.
Érzésem szerint a japánok szeretik a szélsőségeket, popkulturális táplálékukat legalábbis bizonyosan. Szeretik kitapogatni a határokat, sőt kitágítani azokat, és előszeretettel teszik mindezt olyan területeken, ahol az univerzum egyetemes törvényei szerint nem szabadna otthonosan mozogniuk, sőt semmi keresnivalójuk sincsen. (Máig minden alkalommal összefosom magam, amikor eszembe jut, hogy a világ egyik legvadabb, legtökösebb és megfoghatatlan egységessége ellenére is legváltozatosabb film(sorozat)zenéjét, mely főként blues-os és jazz-es alapokra építkezik, nem egy világhírű, öreg és rutinos néger zenész írta valahol Amerikában vagy egy laza fehér gyerek Chicagóban, hanem egy kis, törékeny japán nő - Yoko Kanno…)
A Trigun is néhány, elsőre idegennek tűnő szubzsáner egyvelegeként áll elő: a western és a klasszikus űr-sci-fi egybekeléséhez a történet középpontjába helyezett, szigorú morális elvek alapján élő csodabogár, Vash asszisztál. A helyszín mindehhez a naprendszer egy különös, emberi erővel lakhatóvá tett és kolonizált bolygója a pontosan meg nem nevezett jövőben. A táj erősen hasonlít arra, amilyennek mi ma a Marsot képzeljük: sivatagos, kopár, kihalt: az emberek városokba tömörülve próbálják túlélni a nehéz éghajlati körülményeket és az öntörvényű, szabadon fosztogató rablóbandákat. No és Vash-t, akit Emberi Tornádónak is neveznek, joggal: akármerre jár, nyomában káosz és pusztulás jár. Fején hatalmas vérdíj, sarkában pedig két biztosítási ügynök, aki a kárbecslést végzi (és akik a hősünk nyomában keletkező anyagi károkat hamarosan a „természeti katasztrófa” kategóriába sorolják be).
A történet hajtóerejét egyértelműen a főszereplő karaktere szolgáltatja. Ő a forrása a drámának, az akciónak és a comic relief-et is az ő bolondozásai szolgáltatják majd. Ezek közül az első eleinte ritkán kerül napvilágra, mégis ez a legfontosabb: Vash soha, semmilyen körülmények között nem gyilkol, és mindent megtesz, hogy bármely szituációban megakadályozza az emberölést – elveihez pedig annak ellenére is tartja magát, hogy mesterien bánik a fegyverrel és tökéletesen tisztában van (illetve részben figyelő szemünk előtt tisztába jön) az ezáltal őrá háruló felelősséggel. Klasszikus western motívum ez: ha megtehetnéd, de nem lépsz közbe, mikor ártatlanok szenvednek, te magad is részessé válsz a bűnben, ha nem is észérvek, de a lelkiismeret elnémíthatatlan szava alapján. Ez a kötelességtudat hajtotta harcba a híres, büszke amerikai hősöket, John Wayne kemény pillantású seriffjeitől A hét mesterlövész szedett-vedett társoságáig, és ez veszi rá Vash-t is, hogy megannyiszor harcba induljon a harc szándéka nélkül, úgy kockáztatva az életét, hogy közben voltaképpen ő maga is az ellenfél oldalán van (hiszen nem tehet benne kárt).
Eköré az izgalmas alapprobléma köré aztán sok szál tekeredik fel, ahogy a mellékszereplők sorra az Emberi Tornádó mellé csapódnak, kezdve a sort a két biztosítási ügynökön, majd folytatva egy láncdohányos, komor pappal – de hoppá, túllépem hatáskörömet, mert én lassan már az animéről beszélek, holott a manga első kötete a felvezetésnél ér véget! Még nem ismerjük Vash múltját, sem a visszaemlékezéseiben merengéseiben szereplő életvidám, fiatal lányt, és nem lépett színre hősünk Nemezise sem…
De ha már felhoztam az animét, engedtessék meg egy rövid összehasonlítás. A Trigun legnagyobb erénye – persze nyugodtan vitába lehet velem szállni – a zenéje. A sorozatot a Yoko Kanno neve által fentebb hivatkozott Cowboy Bebophoz hasonlóan remek, blues és western hangulatú gitárorientált muzsikák festik alá: ütemhatárokat nem tisztelő, ráérős, távolba szálló pengetés és feszes, dinamikus ritmizálás váltja egymást, no és az epizód eleji, torzított riffeket egymásra dobáló opening is megérne egy misét. Talán nem szerencsés a kronológiailag későbbi adaptációhoz hasonlítani a képregényes alapanyagot, de ezt a fajta erős hangulat-szövetet, mely a kezdetben igencsak epizódikus történetelemeket összetartaná, igencsak hiányoltam. Ráadásul a manga amúgy sem könnyű olvasmány: a zsúfolt, egymásra préselt kockákból olykor nehéz kihámozni a történéseket, különösen az akciójelenetek esetében. És ha már kukacoskodok, egy apróság a kiadással kapcsolatban: a vastag gerinc miatt a lap belsejére eső szövegbuborékok néhol nehezen olvashatóak.
Azért félreértés ne essék: a Trigun így is a hazai megjelenések legszínvonalasabb és legkomolyabban vehető címei, valamint világszerte az ismertebb mangák közé tartozik (a zene hiánya, így a visszafogottabb western-hangulat csak az animéhez képest érezhető). Nem véletlen, hogy annyi japán művészt megihletett a későbbiekben: a Beboptól a Hellsingig sok jelentős manga és anime viseli magán a Trigun hatását (a Hellsing rajzolója egy lábjegyzetben megjegyzi: többen is szóltak neki, hogy Alucard erősen emlékeztet Vash-hoz piros ruhájában és kerek szemüvegében, úgyhogy kicsit át is tervezte… de még így is erős a hasonlóság). Csak remélhetjük, hogy a további kötetek is kiadásra kerülnek, hiszen ez esetben igazán nem beszélhetünk rágógumi-rétestészta hosszúságú sorozatról: az alapsorozat három kötetből áll, ez itthon két vastagabb kötetben jelenik meg, utána pedig esetleg még a Trigun Maximumhoz is lehet szerencsénk.
Trigun 1.
Írta/rajzolta: Naito Jasuhiro
Kiadó: Delta Vision
Oldalszám: 364 oldal
Ár: 2290 Ft (bolti ár), 1945 Ft (webbolt ár)
Majdnem minden filmes magazin és blog kihirdette már, hogy mely filmek bemutatóit várja a leginkább. A címek nagyjából ugyanazok: Watchmen, Avatar, Terminator: Megváltás, X Men: Farkas, Expendables, Inglorious Bastards, Bruno, Public Enemies és így tovább. Ezek a filmek természetesen a mi virtuális várólistánkon is előkelő helyet foglalnak el, de ahelyett, hogy leírnánk ugyanazt sokadszorra, megpróbálunk inkább a kevésbé szem előtt lévő projectek közül válogatni. Lássuk hát, miből lehetnek majd 2009 meglepetés-mozijai!
Armored Úgy látszik, Antal Nimródnak bejött a Hitchcock-ízű, nem túl eredeti, ám profin levezényelt és erős látványvilággal rendelkező Elhagyott szoba (Vacancy), most ugyanis olyan nagyágyúkat rendezhet, mint Matt Dillon, Jean Reno és Laurence Fishburne. A film egy pénzszállító autó elrablása körül forog - mi hamisítatatlan tervezgetős, rosszul végződős heist-filmet orrontunk. Nagyon drukkolunk neki, ez nemzeti ügy! Több magyart Hollywoodba!!!
Dali and I A Gattaca rendezője vezényli ezt a Salvador Dalí életét bemutató életrajzi művet, mely várhatóan egy cseppet komolyabban ábrázolja majd a művészt, mint a Picasso kalandjai vonatkozó jelenetei. Minket mégis inkább amiatt az esély miatt érdekel a film, hogy Pacino újra összeszedi magát és fénykorát idéző színészi játékot fog nyújtani.
District 9 2009 pezsgő időszaknak ígérkezik egy régóta csak vegetáló műfaj, a sci-fi szempontjából. Közülük is a legérdekesebbnek a District 9 tűnik, mely Dél-Afrikában játszódik és marslakókról szól, akiket telepekre gyűjtenek és elkülönítenek, amíg rájönnek, hogy mit is lehetne velük csinálni. A cím utalás a District 6-ra, ami az apartheid egyik legélesebb húzása volt a '70-es években, és a színesbőrű lakosság nagyarányú kitelepítését jelentette Fokvárosból. Reméljük, hogy a nem meglepő módon dél-afrikai rendező nem egy pol.korr.-ségből kötelezően megdicsérendő, unalmas apartheid-analógiát tervez leforgatni, hanem egy igazi, komolyan vehető tudományos-fantasztikus filmet! A poszter mindenesetre pofás, ez pedig Blomkamp rendezőnek az a rövidfilmje, amely a District 9 alapjául szolgált.
King Shot Alejandro Jodorowsky által írt és rendezett film, és ez éppen elég ahhoz, hogy a célközönség (a moziba járók igen kis százaléka) izgatottan remegni kezdjen - a többieket viszont valószínűleg akkor sem fogja érdekelni a már most "kísérleti film" és "avantgárd" címkékkel ellátott alkotás, ha eláruljuk, gengszterfilm lesz és szerepelni fog benne a szeméből lézersugarakat lövöldöző, emberi húst fogyasztó pápa... A szereplők listáján nem egy olyan személy van, akinek láttán az eurokult rajongói elégedetten vigyorogni fognak: Asia Argento, Santiago Segura (Torrente!) és Udo Kier önmagában garantálja érdeklődésünket a film iránt, de a tervek szerint játszani fog benne Nick Nolte és Marilyn Manson is. Esélytelen akár csak megtippelni is, hogy mi fog ebből kisülni, ha egyáltalán valami (lásd: Jodorowsky Dűne-filmje), de ha kijön, az tuti nagy durranás lesz... a művészmozikban.
Leaves of Grass Edward Norton, a piti cannabis-termesztő "kertész", segítséget kér Edward Nortontól, az egyetemi profeszor testvérétől, hogy megszabaduljanak a helyi erőszakos droghatalomtól. Ez most Edward Norton "egyszerre több szerepben" filmje, de azért reméljük, nem csap fel fehér Eddie Murphy-nek. Susan Sarandon és Richard Dreyfuss is játszik a filmben, ez reményt ad, hogy nem limonádéról lesz szó (bár semmit sem garantál, ezek a mai színészek mindenre képesek, hogy legyen pénz tejkenyérre). The Box A közönséget megosztó, de kétségkívül masszív kult státusznak örvendő Donnie Darko és Southland Tales után Richard Kelly egy olyan dobozról fog horror/thrillert rendezni (bár sejthető, hogy a műfaji igába nem lesz hajlandó behajtani a nyakát...), amely egy gomb megnyomására tulajdonosát egymillió dollárral ajándékozza meg - egyúttal pedig elveszi egy ember életét a Földön. Reméljük, a film nem fullad majd szájbarágós, didaktikus mocsárba a morális dilemma súlya alatt, az mindenesetre biztató, hogy a forgatókönyv Richard Matheson novelláján alapszik, akinek a remek I Am Legend című könyvet is köszönhetjük (hé-hé, a gagyi filmről nem tehet!).
The Brothers Bloom A dráma, a komédia és a kalandfilm zsáneréből összegyúrt történet egy testvérpárosról (Adrien Brody és Mark Ruffalo), akik világ körüli útra indulnak egy gazdag, naiv arisztokrata nővel (Rachel Weisz), hogy kiforgassák a pénzéből. Tippünk: a szerelem megint keresztbe tesz majd! A rendező, Rian Johnson, mindenesetre ígéretes, hiszen előző filmje, a tini neo-noir (!) műfajában induló Brick igen jóra sikeredett. Előzetes.
A Serious Man A Coen fivérek szokásává vált, hogy minden második filmjüket komolyabb hangvételűre veszik, a Nem vénnek való vidék pedig határozottan sötétre és erőteljesre sikerült. A soron következő, a fekete humort szintén nem nélkülöző komédiájuk, az Égető bizonyíték után így az A Serious Man (Egy komoly ember) jó eséllyel megint egy fajsúlyosabb darab lesz. A '60-as években játszódó történet főszereplője egy fizikaprofesszor, akire rájár a rúd: felesége elhagyja, testvére a nyakán élősködik, ráadásul egy titkos ellenfele is akad az egyetemen, aki levelekkel kezdi bombázni. Hősünk, Larry három különböző rabbitól kér segítséget. Ebből sok minden kisülhet, de Coenékben vakon bízunk! The Limits of Control Hurrá, új Jarmusch-film! A független filmesek legnagyobb példaképe, úgy tűnik, megint elmerészkedik a zsánerfilmes keretekig (persze kívülről, a szerzői film felől, óvatosan), és a remekbe szabott Szellemkutya után újra krimi alapokra dolgozik. Mivel ő azon rendezők egyike, aki úgy építi koherens, mégis változatos életművét, hogy nincsenek igazán gyenge vagy bicegős filmjei, nálam ez a film 2009 második legérdekesebb címe.
Metal Gear Solid A játékadaptációk az amúgy is elfáradt és büszkesége maradékát is elvesztett hollywoodi filmipar legszégyenletesebb celluloid-mocskolásait jelentették (a bámulatosan tehetségtelen Uwe Boll buzgó asszisztálásával). Mi az, ami miatt mégis heves izgalommal várom ezt a filmet? Nos, azok, akiknek van szerencséje ismerni a Metal Gear Solid-szériát, tudják a választ a kérdésre, akik nem, azoknak pedig az említett alapvetés Playstation-konzolokra (ill. PC-re) kijött részeinek mielőbbi beszerzését javaslom meleg szívvel (írjatok kommenteket, ha szeretnétek visszatekintő cikket a témában!). Biztató hír - ami nélkül aligha várnék rá annyira -, hogy maga Hideo Kojima nagymester bábáskodik a film elkészülte mellett, aki videojátékban is olyan tömény hangulatot, magával ragadó történeteket és élő, igen eredeti karaktereket tudott létrehozni, amiért sok amerikai producer odaadná még az arany tökeit is...
The Imaginarium of Dr Parnassus Terry Gilliam, a Monty Python animátoraként szerzett múlhatatlan érdemein felül, rendelkezik egy figyelemreméltó szokással: időről-időre megír és megrendez egy-egy kegyetlen jó, azonnal alapművé avanzsáló, lenyűzözően fantáziadús szerzői alkotást. Olyan alkotások után, mint a Brazil és a híres-hírhedt Hunter S. Thompson-adaptáció, a Félelem és reszketés Las Vegasban (melyet azonban megírni is kihívás volt, nemcsak leforgatni, és ha nem látom, nem hiszem el, hogy EZT az anyagot filmre lehet vinni...), azt hiszem, nem igényel bővebb magyarázatot, hogy miért foglalja el nálam az előkelő első helyet a The Imaginarium of Dr Parnassusa 2009-ben várva-várt filmek toplistáján. Heath Ledger, Johnny Depp és Tom Waits (No. 1. kedvenc zenészem, egyben bizonyítottan remek színész) már csak a hab a tortán, bár eme brutálisan jó szereplőgárdának megfelelő habmennyiség még egy bálnaméretű tortát is agyonnyomna... (Ezúton is hatalmas riszpekt Gilliam-nek, aki a temérdek nehézség ellenére is végigküzdötte a forgatást és elkészítette a filmet,valamint előre is sok szerencsét a Don Quijote-filmhez!)
The Road John Hillcoat, Az ajánlat (The Proposition) rendezője adaptálja Cormac McCarthy regényét. Kellemes kilátások: szikár, kemény filmet várhatunk, a színészgárdával pedig egészen biztosan nem lesz gond (Viggo Mortensen, Charlize Theron, Guy Pearce, Robert Duvall). Csak a No Country... árnyékából ki tudjon lépni! Vagy inkább bele se lépjen...
Thirst Chan-Wook Park a hírneves Bosszú-trilógiája óta temérdek figyelmet kap, és olyan nézők érdeklődését is Dél-Korea felé fordította, akiket addig a keleti filmvilág hidegen hagyott. A rendező a Three Extremes: Cut című egyharmad horrorfilm felvezetése után ezúttal érdemben nyúl a vámpírtémához: főhősünk egy falusi pap, aki lassan vámpírrá változik és közben az emberségéért küzd. Dráma tuti lesz, de valószínűleg az erőszaktól és a fekete humortól sem riad majd vissza Park, amire az alaphelyzet elegendő lehetőséget kínál.
Vengeance Ha a két hongkongi nagyágyú, Johnny To és Ka-Fai Wai közösen filmet csinálnak, abból általában valami nagyon frankó dolog születik (Too Many Ways To Be No. 1., Running On Karma, Mad Detective), és ez vélhetően ezúttal sem lesz másképp - főleg mert kiváló színészek dolgoznak majd a kezük alá (Simon Yam, Anthony Wong és a HK filmekből elmaradhatatlan Suet Lam). A történetről sokat nem tudni, de lesznek benne ordas közhelyek (bérgyilkos és a gengszterek közé beépült zsaru), amiből jelenleg a világnak csakis és kizárólag azon a pontján tudnak épkézláb és izgalmas filmet csinálni. Ja, és azt mondtam, hogy a Hongkongba érkező francia szakács-bérgyilkos szerepét Johnny Hallyday sanzonsztár alakítja?
Végül röviden a listáról kimaradó, de érdekesnek ígérkező mozikról. Drive: a The Descent rendezőjének új filmje Hugh Jackman főszereplésével.Game: a Crank (Felpörgetve) alkotói egy, a Menekülő ember sztorijára hajazó sci-fi-vel jelentkeznek. I Love You Philip Morris: non-píszínek ígérkező vígjáték egy hirtelen megmelegedő Jim Carrey-ről, a Tapló Télapó íróitól. Kick-Ass: Mark Millar képregényének adaptációja Matthew Vaughn (Csillagpor) rendezésében. The Fantastic Mr. Fox: Wes Anderson stop motion animációja Roald Dahl meséjéből.
Az éteri szépségű Lynn Lowry csomóra kötött, átázott ingje majdnem takarja gyönyörű kebleit, miközben a kamera felé (felénk!) fordul, szemében a nemi vágy hátborzongató intenzitással lobogó tüzével, a szintén bódulatig felajzott tömeg pedig körülveszi és megragadja az emberségéért küzdő főhőst is. A Paraziták záró képsora ugyanúgy az egyetemes horrortörténelem részévé avanzsált, mint a Holtak napja álombéli falon áttörő, rothadó kéz-rengetege vagy a Dolog széjjelszakadt, elburjánzott emberhúsból kihajtó alakváltó szörnyetege az Antarktiszon (csak hogy két másik kedvenc horrorfilmes szerzőmtől is idézzek egyet-egyet).
A helyszínt, a költségvetés minél kisebbre fabrikálása érdekében, gyakorlatilag egyetlen épület jelenti. Szerencsés húzás ez azért is, mert a Parazitákhoz igen hasonló, két évvel későbbi Veszett nagyobbra veszi a léptéket és alul is teljesít, úgy a lényegi motívumok, gondolatok kézben tartását, mint a feszes és logikus cselekményvezetést illetően. A hatalmas társasház azonban remek mikrotársadalomként is felfogható közösségként szolgál a furcsa, féregszerű, nyálkás lények által kiváltott káosz fokozatos elszabadulásához. Ahogy egyre több és több lakó produkál furcsa tüneteket, gesztusokat, a komplexum orvosa növekvő kétségbeeséssel próbál fényt deríteni az okokra, végül egyszerűen csak menteni saját életét... no nem mintha az élete, a szó szoros értelmében, veszélyben volna.
Ez a filmlegkülönösebb húzása egyébként, mely a halálfélelem helyett egészen más, meglepő helyről mozgósítja a nézőben ébredő, a feszültséget szolgáltató kényelmetlen érzést. Cronenberg szokatlanul határozott módon, rögtön első egész estés alkotásában felvállalja a későbbiekben sem csillapodó, már-már kamaszosan beteges, analitikus komolyságú érdeklődését a szexualitás és a szexuális aberrációk iránt, sőt kinyilvánítja ars poeticáját is egy emlékezetes, a filmtörténet egyik leggyönyörűbb bitch-slap-jével záruló monológ keretében. Egyetlen dologban látszik csak az elsőfilmes szárnypróbálgatás: a biohorror mestere későbbi szerzői főműveinél sokkal közelebb maradt a horror zsáneréhez, annak is az exploitív jellegű, szégyentelen vonulatához.
Nem is csoda! 1975-öt írunk, a grindhouse a virágkorát éli, Kanadában pedig pezsgő amatőr filmes élet zajlik, és a fiatalok az Egyesült Államok szomszédságában is felkavaró, tabudöntögető dolgokra áhítoznak. Túl néhány kezdetlegesebb, későbbi kedvenc témáinak csíráit hordozó rövidfilmen, Cronenberg számára eljött az idő, hogy szárnyat bontson. Nem tört nagy babérokra, a számára legfontosabb közegként a New York-i undergroundot nevezi meg a második lemez extrájaként szereplő interjúban.
A Shivers azonban nemcsak anyagilag lett sikeres film széles körben (Amerikában They Came from Within címen forgalmazták), de jelentős lépés a horror evolúciójában is: összekötő kapocs az ’56-os Testrablók támadása (Invasion of the Body Snatchers) és klónjai, valamint a belekben, majd akcióban is egyre gazdagabb Alien-sorozat között, de Romero műfajteremtő klasszikusa, az Élőhalottak éjszakája is azonnal eszünkbe jut majd a nehézkesen haladó, csoszogó tömeg látványára.
Cronenberget azonban kevéssé érdekli a horror elemi rémületet okozó vonulata, az ijesztegetés, sőt még az explicit erőszak sem: annak ellenére, hogy filmjének címe, zsánere és története megengedné az olcsó, exploitív húzásokat, a Parazitákban még a merészebb jelenetek (homoszexualitás, incesztus, pedofília...) is mérsékelt tempójú, csendes, szuggesztív stílusban kerülnek bemutatásra. A film egyértelművé teszi a fogékonyabb nézői számára: itt nem az olcsó tabudöntögetésen van a hangsúly (bár aki csak arra vágyik, azért az sem fog csalódottan felállni a kanapéról).
És, láss csodát, a kulcsot jelentő monológot Cronenberg egészen konkrét módon adja kezünkbe, pontosabban szólva az addigra már fertőzött nővérke szájába. „Minden erotikus... minden szexuális...”, mondja Lynn Lowry lázasan csillogó szemekkel (mit mondjak, neki azonnal elhisszük!). „A fertőzés pusztán két idegen teremtmény szerelmének a gyümölcse.” És hirtelen elveszti minden vonzerejét a testi szerelem, az egymáson fetrengő vadidegenek látványa egyszerre taszító és rémisztő, annyira hiányzik belőle az emberség – az akarat, a méltóság, a természetesség –, de még egy egyszerű csók is undorítónak érződik, mert minden torok mélyén egy idegen test, egy önálló tudatú, erőszakos szörny rejtőzhet...
A normális, az egészséges itt (sem) jelenik meg egyértelmű ellenpontként, mintha Cronenberg nem akarna vagy nem merne ennek megítélésére vállalkozni. A hosszú hajú, bozontos szakállú, virággal teli hajú férfiak és nők személyében azonban nem nehéz ráismerni a társadalom által elfogadott, biztosnak hitt erkölcsi talapzatot vakmerő öntudatlansággal felszaggató hippi mozgalomra. De a Paraziták a hippi-parafilm skatulyába sem hagyja magát betuszkolni: a garázs ajtaja ugyanúgy ontani kezdi az elegánsan öltözött, tisztes megjelenésű középkorú embereket szállító autókat, mint a szabadosabb elvű fiatalokat. Ki, a világba. Menekvésre nincs esély.
A KIADVÁNY
Egy átlagos dvd kiadáson ma már nem meglepő, ha az animált menü is extraként van feltüntetve, ehhez képest a jelen recenzió tárgyát képező kétlemezes kiadás második korongján rögtön ott figyel egy komplett Cronenberg-zsenge, a Jövő bűnei. Nem könnyű alkotásról van szó – no nem mintha a mester későbbi filmjeit e kategóriába sorolnám, de ez a film egy határozottan experimentális darab, a pezsgő késői ’60-as, korai ’70-es éveknek szülöttje. Gyakorlatilag némafilmről van szó, az eleinte nehezen összekapcsolható, feldolgozható jeleneteket a főhős narrációja tartja egyben.
Az egy órás játékidő végére egy igen érdekes utópisztikus helyzetet ismerhetünk meg, főként szociális és kulturális oldaláról. Egy olyan halálos kór pusztít ugyanis, ami a nők számára sokkal veszélyesebb, így gyakorlatilag csak a férfiak maradtak meg. A befordult, depressziós társadalmat a felszín alatt hatalmas levezetetlen szexuális energiák feszítik, és a legtolerálhatatlanabb aberrációk kelnek életre, majd terjednek el. A Jövő bűneiben kevés csillan meg a Paraziták nyers zsenialitásából, de a Cronenberget foglalkoztató témák egyik első kikeltéseként igen érdekes filmélmény, mely a rendező kompromisszumot elutasító krédójának is hű példája.
Ezzel már át is tértünk a következő extrára, a tíz perces Cronenberg-interjúra (bár nem beszélgetésről van szó, inkább csak néhány gondolat megosztásáról – aminek én speciel örülök). Cronenberg kifejti véleményét: a művészet nem lehet kényelmes. A mainstream filmek jellemzője az, hogy nem akarják megzavarni a nézőt, de őt ez sohasem érdekelte, a művész nem tarthatja tiszteletben a határokat, ha el akarja gondolkoztatni a befogadóját. Rendkívül érdekes a forgatáshoz szükséges pénz összeszedéséről és a Paraziták kanadai fogadtatásáról szóló rész is!
A mester munkásságán végigszaladó egyórás doksi, melynek készítői a színészek és stábtagok közül többet is mikrofonvégre kaptak, várakozásaimmal ellentétben intelligensen szerkesztett, érdekfeszítő anyag, sőt mi több, majdnem tökéletesen mellőzi a szokványos sablonos ajnározást. Az egyik megszólaló szerint „David egy őrült”, másvalaki elmeséli, hogy milyen beteg álmai vannak Cronenbergnek, amiket a forgatáson reggelente készséggel megoszt bárkivel. Gyorstalpalóként sem utolsó azok számára, akik eleddig elkerülték őt, ám a Paraziták felkeltette érdeklődésüket.
Kiadó: Navigátor Film Kft. Hang: angol (2.0), magyar (2.0) Felirat: magyar Képarány: 16:9 Ára: 3990 Ft
Tisztelt olvasóink! Önök nyilván kíváncsiak voltak a 2008-as év legjobb filmjeire! De mivel ezen blogon már többen is megírták a tavalyi legnagyobbakat, ezért a legfigyelemreméltóbb alkotások top 3-as listáján kívül én a legjobb magyar dvd megjelenések és az idei legjobb igazán pocsék, alávaló rosszfilmek közül is kiválasztanám a legjobbakat. Ahola ho 2009!
2008 legjobb jófilmjei
1. In Bruges - Humor, érzelem, izgalom, de minden a helyén van, ráadásul (és ez ritka!) tiszteletre méltó önmérséklettel adagolva. Colin Farrel és Ralph Fiennes zseniálisan játszanak!
2. Taken - Tökös, dinamikus akciófilm, ahol nem lőnek el hatszáz tárat és robbantanak fel tíz kocsit, mégis az a fajta maszkulin, lendületes cselekmény rángatja maga után a nézőt a végkifejletig, amely a műfaj legjobbjainak sajátja. A főszereplő ráadásul akkora profi, hogy még a fal sem ad hozzá másikat, így ellenfele nem ember, hanem az idő és az információhiány maga - igazi 21. századi parafilm!
3. There Will Be Blood - Így (ilyen tempóval, formanyelvvel, eszközökkel, játékidővel) ma már nem szokás filmezni. Önmagában nézve tökéletes (bár a végére a kelleténél hajszálnyival didaktikusabb) felemelkedés- és bukásmozi, a naptárra pillantva őszintén nosztalgiázó hommage-film.
+1. Ádám almái - Nagyon nem idei film, de hazánkban 2008-ban jött ki dvd-n. Ha kéne választanom egy filmet, amit minden ismerősömnek egyszerre odaajándékozhatnék egy-egy dvd-n, ez lenne az. Groteszk, okos humorú, bibliai parabolákkal dolgozó modern mese az alázatról, amely - kereszténység ide vagy oda - rettenetesen hiányzik a mai világból és emberekből.
2008 legjobb magyar dvd megjelenései
1. Monty Python Repülő Cirkusza - A humor nagyágyúinak legendás tévésorozata végre kiadásra került dvd-n, magyar felirattal (és szinkronnal, de az kit érdekel...), csinos díszdobozban! Azt hiszem, egyéb kommentár szükségtelen: minden geeknek a polcán a helye!
2. Kamerales - Történelmi remekmű, pofás kiadásban. Ha összefostad magad a Psycho-tól, ébredj fel, és nédd meg ezt, pajtás!
3. Audition- Bár extrák terén igen szűkmarkú az (amúgy olcsó) kiadás, maga a film akkora megkerülhetetlen, tömény zsenialitás, hogy még így is az idei legfontosabb kiadások között a helye. Akinek bármi kétsége lenne afelől, hogy a szerelem nem más, mint héjanász a zongorahúrokkal szabdalt végtagok között, annak legalább annyira kötelező, mint az anyukádnak meg a farkát épphogy megtalált öcsédnek.
2008 legjobb rosszfilmjei
1. Tokyo Gore Police - A trash esszenciája. Undorító, mocskos, beteg, pszichopata rémálom, amit egyszerűen soha nem kéne celluloidra vetni, nemhogy bárkinek valaha is megnézni. És valahol mégis perverz mód szép...
2. Machine Girl - Két nagy popkulturális áramlat találkozása: nyugatról a (napjainkban világszerte egyre népszerűbb és egyre gyakrabban újrafelfedezett és -felhasznált) grindhouse, keletről - Japánból - pedig a képregény-feldolgozások, azaz anime live action alkotások adnak egymással randevút. Igazi kihívást jelentő "hány utalást ismersz fel?" játék a geekeknek, de felhőtlen szórakozás az átlagos trash-zabálóknak is. Yikes!
3. Competitive Swimmers - Idén mit is tudtak Amerikában a legígéretesebb trash alkotások felmutatni? Kivénhedt pornós színésznőkkel forgatott zombis sztriptízfilmeket? Mialatt Japánban tizenéves, fürdőruhás szépségek vergődnek, halnak és élveznek el egy beteg pszicho-nindzsás történet keretében... Ez bizony egyértelmű 1-0 a japánoknak, gyerekek! A grindhouse-revivalban jelenleg ők a legjobbak (beleértve a Tarantino-Rodriguez-féle double feature-t, ami fontos, de nem első tagja a retró hangulatú neo-exploitation filmeknek).
Elnézést mindenkitől, akinek már herótja van az ünnepléstül, de ezt a két kincset muszáj megosztanom veletek. Ha a Mennyből az angyal nem is, ez biztosan megmelengeti kicsiny geek szíveteket!
Először is itt egy videó arról, hogy mit csinálnak a filmvilág Rossz Bácsijai Karácsonykor:
Másodszor pedig - ha már a bevezetőben felhoztam a karácsonyi énekeket -itt egy gyönyörűen ízléstelen tűleveles album azokból a bolond '70-es évekből(vigyázat! majdnem olyan durva, mint a SW Holiday Special!):
Aki R2-D2 füttyögésére sem érzékenyül el, annak kőből van a szíve! BolKar mindenkinek.
Nehéz helyzetben vagyok, amikor az Evangelion 1.0: You Are (Not) Alone-ról kell írnom, méghozzá több szempontból is. Egyrészt komoly közös múltunk van (vigyázat, személyes vallomás következik!): a Neon Genesis Evangelion az első animék között volt, amiket évekkel ezelőtt megnéztem (a Ghost In The Shell-lel, az Akirával és a Cowboy Beboppal együtt – mindnek nagy része volt abban, hogy anime-rajongó lettem). Ennek megfelelően hosszú ideig trónolt a toplistám élén, különféle netes avatárjaim pedig kizárólag Shinji-t ábrázoló képek közül kerültek ki. Aztán, sok töprengés és elemezgetés után végül lassanként egy rossz sejtés kerített hatalmába: Hideaki Anno (a sorozat legfőbb írója), akármilyen jó munkát is végzett, nem véletlenül ködösít olyan sokat. A rengeteg feltett kérdésre azért nem válaszol, mert nincs válasz.
A másik nehézséget a legendássá vált sorozat vadhajtásai, a későbbi egészestés film-változatok jelentik. Mi szükség van a történetet újra elmesélő, összefoglaló Death & Rebirth-re? Az End Of Evangelion jogossága még érthető, elvégre az eredeti széria egyébként is sok vitát kavart, váratlan és az addigi eseményektől totálisan, már-már érdektelenül elforduló befejezése helyett egy másik alternatív végjátékot mutatott be. De az új, négy részesre tervezett, Rebuild Of Evangelion filmeknek megint mi értelme van? Üzletileg persze világos a döntés, ugyanazért még egyszer be lehet kasszírozni egy csomó pénzt – már meg is jelent egy, az eredetinél még egy századdal debilebb című rendezői, extrás változat (Evangelion: 1.01 You Are (Not) Alone: Limited Design Edition) – de nem szégyenteljes dolog így megcsúfolni egy klasszikust? (A Ghost In The Shell készülő, „feljavított” változatáról inkább most ne is beszéljünk...)
Az Evangelion alapötlete, lecsupaszítva és pőrén szemlélve, nagyon egyszerű: különféle lelki problémákkal küszködő gyerekek gigászi harci robotokat vezetnek szintén hatalmas méretű és különlegesen erős szörnyetegek ellen. Csak éppen, a nagymama vasárnapi leveséhez hasonlóan, amilyen egyszerű a recept, annyira figyelmes, aprólékos, profi az elkészítés és a tálalás. A szereplők tizenéves életkora nyilván a célcsoportnak megfelelően lett belőve, de később azért kapunk rá egy (meglehetősen gyenge) indoklást is. (Igazán nem lényeg, semmilyen sci-fi vagy fantasztikus történet nem működik bizonyos mértékű rendelkezésre álló befogadói fantázia nélkül.) Az ember legkaotikusabb, legkiszolgáltatottabb életkorában vergődő kamaszkorú szereplők lelki világa azonban olyan aprólékosan van feltérképezve és kanalanként adagolva megmutatva, szélsőségekbe eső paráktól a finoman ábrázolt szexuális ébredésig, hogy az még a hozzám hasonló szkeptikusokat is el tudja varázsolni (sokadszorra is).
Hideaki Anno a klasszikus, drámai elemeket tartalmazó alkotásokban különösen népszerű fogás szerint többféle, néhány egymástól szögesen eltérő tulajdonsággal és mindükben közös bizonyítási vággyal rendelkező karaktereket mozgat egy alaposan kitalált, de jónéhány kérdést nagyvonalúan átugró, tehát egyszerre valóságos és stilizált (mesei) háttér előtt. Shinji a főszereplő és egyben a kézenfekvő azonosulási pont, ő apja szülei nélkül nevelkedett, mígnem apja magához nem hívatja. Ő a Földre érkező, angyaloknak nevezett, pusztító erejű lények elleni harc vezetője (a szervezet neve NERV), fiát pedig érzelmi zsarolás és jó emberismeretről tanúságot tevő kiszámított lépésekkel veszi rá a harcra. Akit azonban fojtogat a főhős töketlenkedése (a sorozatban kicsit hosszabbak ezek a részek, a filmmé gyúrás közben szerencsére inkább ezeket vágták, mint az akciót), annak még mindig ott van Shinji két (jóval férfiasabb) haverja vagy éppen a harcias vörös cica, Asuka. Rei, a kék hajú Joker kártya, kissé szociopata beütésű a viselkedése, mintha hiányozna a személyisége – erre legalább kapunk magyarázatot.
Az Evangeliont, még ha csöppet azért méltatlan is a párhuzam, a Twin Peaks-hez tudnám hasonlítani annyiban, hogy a klasszikus szappanoperai fordulatokat (otthagyások, visszatérések, szerelmi tépelődés, gonoszak és jók szerepcseréi stb) olyan titokzatosan, ügyes arányérzékkel és érdekes ruhában szerepelteti, hogy a néző egyáltalán nem érzi magát átverve.
Az aprólékosan felépített és némi (konyha)filozofálgatással kevert drámai töltet mellett a széria másik ütőkártyája a mechák és az angyalok zseniális koncepciója és kidolgozottsága. Az előbbiek (Evangelion a becsületes nevük és nem is teljesen robotok, de psszt!) ember-gép interfész jellemzői, fegyverei és irányítási mechanizmusa és a NERV bázis felépítése mind a sci-fi tudományos oldalához közelebb fekvő remek ötletek. Ügyes az is, hogy az absztrakt, szokatlan formák és az antropomorf arányok és testrészek keverésével mindkét oldalon harcoló órási „lényekre” sikerült valami megfoghatatlanul ijesztőt, borzongatót keverni, és ez az Evák berserk módjánál különösen jól érvényesül.
Az Evangelion mélyelemzésébe két okból sem szeretnék belemenni: egyrészt tartom, hogy úgy el van maszatolva minden (és olyan kevés nyomot kapunk), hogy ha a készítők tudták is, miről beszél, nézőként túl sok követ kell odahordani, hogy bármit fel lehessen építeni belőle. (A net tele van freudiánus olvasatokkal, amire én csak annyit tudok mondani, hogy Freud okos ember volt, de ez esetben az egó-szuperegó-id főszereplő-megfeleltetést még mindig erőltetettnek érzem: a szivar nem mindig fasz. (Félreértés ne essék, ettől még ugyanúgy szeretem ezt a Hideaki Anno által teremtett, dühöngő szörnyekkel teli furcsa, pusztuló világot...)
A másik ok pedig az, hogy még csak az első darabjánál tartunk a Rebuild Of Evangelion című négyrészes filmsorozatnak, és máris előkerültek olyan szereplők és témák, amik csak az eredeti sorozat legvégén, így tehát van rá esély, hogy a Shinji tehetetlenségét és szorongásait hangsúlyozó jelenetek erőteljes megvágásával végre gatyába rázzák és kerek lezárással fejezik be a történetet. Ez és a számítógéppel feltupírozott, mégis az eredeti látványvilágba simuló akciójelenetek, ha nem is indokolják, de feledtetik a sorozat újramelegítésének mégiscsak leginkább üzletileg indokolható döntését.
Megkezdődött a 2008-as Anilogue fesztivál (mit megkezdődött, a budapesti szakasza hamarosan véget ér!), amikor is az Uránia és a Toldi moziban békésen vegyülnek az animációs film hardcore fanatikusai a kisgyermekes anyukákkal, a csoportosan érkező egyetemistákkal és a gyanakvó pillantású borostás újságírókkal. Első szemlénk során egy rövidfilm-válogatást és egy japán egészestés filmet szemrevételeztünk (meg a hostess-lánykákat egy új horrorjátékkal ingyenesen kipróbálható XBOX 360 gépeknél).
A kockákból épült ház az a fajta lírai, hangulatokra és benyomásokra építő rövidebb alkotás, aminek emellett egy érdekes alapötletből is sikerül a legtöbbet kihoznia. Kis város, csekély alapterületű házakkal, melyeket az emelkedő vízszint miatt tulajdonosaik kocka alakú újabb emeletekkel folyamatosan bővítenek fölfelé: enyhén szürreális, sci-fi-be vagy még inkább Miyazaki Hayao-filmbe illő a téma, melyet a kopottas, megsárgult látványvilág tovább erősít.
Finom, romantikus-bölcs történetecske ez egy magányosan éldegélő öregemberről, aki az éppen aktuális feljebb költözés közben véletlenül leejti kedvenc pipáját. Van ugyan másik, ő mégis búvárruhát ölt és megindul a mélybe. Ahogy áthalad a már otthagyott, régebbi szobáin, a múltjában is elkalandozik, rövid flashback-eket láthatunk feleségéről és gyerekeiről, ily módon a film a térbeli, vertikális mozgás (süllyedés) mellé az időben hátrafele haladó emlékfüzért rendel. A vízzel telt szobák, a kellemes, nyugodt zene, a szomorkás, de a halált elfogadó, megnyugvó hangulat jellegzetesen japán ízt kölcsönöz a filmnek.
A "Play Doh" gyurmából megformázott nyulakat szerepltető Sony Bravia reklám funkcióját és másfél perces hosszát tekintve is kilóg kissé a többi alkotás közül, de melyet a folyamatos, életszerű mozgás, a tekintélyes mennyiségű felhasznált és megmozgatott gyurmatömeg, valamint a rengeteg közreműködő precíz munkája (az ugrás közben a nyulakat tartó állványokat sehol sem lehet kiszúrni, csak a netes promóképeken), abszolút lenyűgöző hatással bír. (A youtube-on is megtekinthető - nem ugyanaz, mint vásznon, de azért így is élvezhető.)
A Kártevők kétségkívül a legnagyobb költségvetésből és a legtöbb számítógépes munkával készült mű a Világpanoráma csokorjából, de - legyen akármilyen szépen kivehető az összes szőrszál a szereplőin (ürgék? mormoták? sajnos alacsonyak a zoológus skilljeim) -, maga a történet kiszámítható és ismerős mederben folydogál, ráadásul meglehetősen önkényesen vezeti elő a cselekményét. A mező közepén élő rágcsáló életébe egyik pillanatról a másikra robban bele (gyakorlatilag szó szerint) egy hatalmas metropolisz. Búcsú a természettől, belesüppedés a robotba, a fásultságba, a szmogba és a piszokba: nem éppen kellemes, talán túlságosan is sarkos kép a modern nagyvárosi ember életéről. A film vége azonban kellően váratlan ahhoz, hogy ne unjuk el magunkat, a megjelenő lebegő, polip-szerű lények pedig A vadon hercegnője című Miyazaki klasszikust idézik. Érdekes hatást keltenek egyébként a rajzfilmszerű testarányokkal, de már-már az Uncanny Valley-be merészkedően életszerű arckifejezéssel rendelkező karakterek (a környezet ugyanígy igen realista). Erőteljes lett a város fullasztó, komor cyberpunk hangulatú megjelenítése is, de a befejezés egyértelművé teszi: azért mindennek ellenére a Kártevők mégiscsak egy mese marad.
A Variációk Mariloura című műről sajnos nem tudok sokat mondani, ugyanis a felirat sajnos lemaradt róla (remélem, hogy csak figyelmetlenségből vagy technikai malőr okán), márpedig egy meglehetősen szöveg-orientált, a francia újhullámra emlékeztető filmről van szó. A látványvilága igen különös, sajnos képtelen vagyok megmondani, hogy hogyan csinálták és egészen pontosan mit imitál, mindenesetre, ööö... nagyon egyéni. (Értékelni a fentiek fényében nem mernek.)
Ha a fenti francia alkotástól eltekintünk, a Maraton a - ha szabad így mondanom - legértelmetlenebb, "se füle, se farka" darab ebből a válogatásból. A koncepció az Egy éjszaka egy városban című, szintén cseh stop-motion animációs filmre emlékeztet (egy tejfelszerű ködbe fulladó maratont láthatunk, melynek résztvevői végül békésen repkednek a házak felett), ám kicsiben a furcsa környezetben, nem feltétlenül koherens egésszé összeálló furcsa események hangulatteremtő ereje egész egyszerűen nem működik. Pedig a karakterek jók (tulajdonképpen nem ismerjük meg őket, mégis azonnal mindenki nevetett a jellemkomikumokon - olyan ez, mint a Svejk, hozzánk magyarokhoz közel áll a cseh gondolkozásmód, vágjuk a poénokat).
A Hot Dog tipikus Plympton-szösszenet, annál is inkább, mert az általa oly kedvelt idióta kutya-tematikát használja. Ezúttal tűzoltónak akar beállni a lelkes, ám fölöttébb szerencsétlen és balfék eb, innen pedig sorra jönnek a várható, klasszikus börleszk-ízű gegek és a groteszk poénok. A jóval sötétebb humorú és egyben komolyabb Idióták és angyalok után (kritika hamarosan!) kifejezetten üdítő volt egy lazább "Plymptoon". (Nem tartozik ide, de what the hell: ha valakit érdekel, beszkennelem a tavalyi dedikálás alkalmával kapott, külön kérésre alul meztelen Marilyn Monroe-t ábrázoló firkámat.)
A Születés egy rövid, ám igen leleményes jelenet, mely egy kalitkába zárt madár vergődését az újra és újra bevágott, magát az animáció elkészítését dokumentáló felvételek hangjára rímelteti. A zsírkréta sercegése és a papír zörgése az ismétlődő, egyre vadabb rohamokat és a ketrec rázkódását festi alá. Ötletes, rövid és magával ragadó posztmodern egyperces ez, mely ékesen illusztrálja az Anilogue fesztivált olyan érdekessé tevő tényt: az animációs filmek határtalan lehetőségeket biztosítanak a fantáziának.
A kedvencem mégsem ez, hanem a Skhizein lett: ez a visszafogott, száraz modorban előadott, pasztellszínekkel és szerényen a háttérbe húzódó rajzolással rendelkező szürreális történet fantáziadús és igen humoros illusztráció a kordában tartott skizofrénia esetéhez, mellyel a főhős - aki azt képzeli, hogy a teste pontosan 91 centiméterrel arrébb van, mint ahol látszik - kénytelen megtanulni együtt élni. Örkény-novellába illő a helyzet: a férfi maga is tisztában van azzal, hogy az agyával van valami gond, és nem a különös meteor fordította így fel az életét, de mit csináljon, ha egyszer nem tud kimenni az ajtón, csak mellette a falon keresztül? És a helyzet csak egyre rosszabbodik...
Az erdő zongorája egész estés, másfél órás film. A kockákból épült házhoz hasonlóan szintén nagyon japán, ezt már az első jelenetek félreismerhetetlenné teszik, melyek Kai, az általános iskolás transfer student beilleszkedési nehézségeit mutatja. De nem ő az egyetlen kívülálló az osztályban: Shuhei, bár jóval szegényebb családból származik (anyja prostituált, de ez egyébként szemmel láthatóan egyiküket sem zavarja), szintén odavan a zongorázásért. Megszállottságuk alapja azonban különböző, és kettejük története során a szertelen, önkifejezési indíttatású zeneszeretet ütközik meg a professzionális, ám hideg, a technikai brillírozást és az érzelmi töltetet is robotikus gyakorlással elérni kívánó zongoratudással.
Ha túlzott eredetiséggel nem is vádolható a film, van, ahol eléri a kitűzött célt és működni kezd a varázslat (főleg a vége felé, a viccesebb részeknél), de sajnos a szükségesnél kicsivel több drámát és kevesebb humort alkalmaz a film, ráadásul él azokkal a tipikus egyszerűsítésekkel és sztereotípiákkal, amiket, ha már ennyire zongora és klasszikus zene-központú a szüzsé, igazán elkerülhetett volna. Persze igaz, vélhetően nálam fiatalabb (tizenéves) lehet a célközönség, és a profi zenészek elszántságát, harcait, szorongásait is jól elkapta a rendező, de erre így akkor is csak egy erős közepest mernék adni.
Holnap jövünk további kritikákkal, addig is vegyetek jegyet az Idióták és angyalokra, mert az jó nektek. Stay tuned!
Újra Coen–film!, ujjong a szívem, miközben kialszanak a fények. Még egy éve sem roppantott össze, cincált szét és hagyott romokban a zseniálisan nihilista, borongós, hallgatásával hanyagul hetekre a lélekre telepedő Nem vénnek való vidék, és máris itt a következő adag leleményes zsánerturmix a szerzői és közönségbarát műfaji filmek határmezsgyéjén egyensúlyozó hollywoodi alkotópárostól.
A történet alapján a fivérek életművében hangsúlyos szerepet kapó, fokozatosan eldurvuló zsarolásos krimit várhattunk (Véresen egyszerű, Fargo, Az ember, aki ott se volt, A nagy Lebowski), az előzetes alapján egy furcsa fazonokkal teli screwball comedy–t, a poszter és az alapanyagul szolgáló, egy ex–CIA igazgató által írt „Burn before reading” című könyv alapján hidegháborús paranoiafilm–paródiát. És azt hiszem, senki nem lepődik meg, ha azt mondom: ezt mind megkaptuk.
Kapásból az első percekben fel–alá nyargalnak az Öltönyösök a Pentagonban, akik viselkedésükkel Kubrick hidegháborút gúnyoló klasszikusát idézik: mind nagyon fontosak, de fogalmuk sincs semmiről (a film legvégéig – bocsi, spoiler!). Ráadásul kirúgnak egy sokat látott, sokat tapasztalt szakértőt (John Malkovich), aki aztán nekiáll emlékiratokat írni.
De mindent beleír ám, és hála néhány valószerűtlen véletlennek és egy válni akaró, bizalmatlan feleségnek (Tilda Swinton – ő is és a rendezők is mindent megtesznek, hogy totálisan ellenszenves legyen a karaktere, és sikerrel is járnak), a dokumentum egy ostoba fitnesz-edző (Brad Pitt) és munkatársa (a Coen–filmekből elmaradhatatlan Frances McDormand) kezébe kerül. Az előbbi buta, de annyira ám, hogy folyton rágózik és minden szót azzal helyettesít, hogy „shit” (mondom, hogy buta! hahaha, ez annyira vicces!), az utóbbi meg plasztikai műtétre gyűjt, ráadásul nő, és mint ilyen, mindenre képes. Plusz még összekavar egy szövetségi ügynökkel is (George Clooney), aki amúgy az ex–CIA–tanácsadó feleségével csalja a sajátját.
Ebből aztán mindenféle kalamajka kerekedik, és az események egyre váratlanabb fordulatokat vesznek, mondanám, ha egy VHS-doboz hátuljára írnék ismertetőt egy ’90–es évekbeli családi vígjátékról, pedig nem, és ez már régen rossz jel. Csak az a baj, hogy vélhetően Joelnek és Ethannak sem volt sokkal több fogalma arról, hogy hova is kéne tenni itt a hangsúlyt, meg hogy hova akarnak egyáltalán megérkezni. Így hát a forgatókönyv a Coenes, véletlen események mentén ténfergő „minden egyre rosszabb lesz” elvet követi, persze azért inkább vicces, mint drámai, kivéve az első fél órát, ami unalmas szenvelgés: mindenki megcsal mindenkit és közben még piszok szarul is érzi magát. Szerencsére aztán azért magukra eszméltek, és behúzták a féket, mielőtt leforgattak volna egy echte Woody Allen-filmet (ami egyébként is felesleges lett volna, mert épp most jött ki egy oridzsinál).
És innentől: Coenék, ha szórakoznak. De nemcsak ők, a színészeknek is jutalomjáték az egész, lábrázás és lazázás, nagy röhögések forgatás közben (és biztos a szünetekben is jól elvoltak). Kicsit olyan szaga van a folyamatosan érezhető, minden mozdulatban és pillantásban megcsillanó komolytalanságnak, mint a Trópusi viharban, csak ott legalább volt rá némi indok, lévén az említett mű papíron vietnámi háborús film, valójában Hollywood–paródia (iróniában pácolt öntömjénezés?). Itt viszont összeállhatott volna egy egésszé a cselekmény, ha lett volna mondanivaló, vagy legalább egy egyértelmű törekvés, hogy az USA mindenható és főleg mindentudó, rettegve tisztelt hárombetűs szervezetének mutatott fityisz ne elröhögött viccként, hanem komor mosollyal előadott, emlékezetes anekdotaként (ha nem is tanmese!) tárgyiasuljon filmmé.
Csakhogy hiába a csillagos–sávos párna és a gumidildót rejtegető fotel, a cselekmény gyenge, és bár a szerzőpáros van annyira rutinos, hogy menet közben ne tudjuk pontosan rámutatni, mely történetszálak vagy szerzői szándékok mentén feslik szét a film szövete és szivárog el a mozgóképbe életet lehelő mágia, mégis érezzük, hogy valami nem működik. És hiába a boldogan ripacskodó szereplőgárda, valamint az egy–két elegánsan előadott, váratlanul érkező morbid húzás, amiért sok rendező piros pontot kapna (de nem ti, Coenék! ti tudtok jobbat is, tőletek a legjobbat várjuk! közepes, leülni!), mégis hiányérzete marad a nézőnek. Mert ha utólag csak annyi marad meg, hogy milyen vicces volt, amikor az alkesz Malkovich megindult a kalapáccsal piáért, vagy hogy hű de idiótán tud rágózni Brad Pitt, de a film valahol menet közben elsikkadt, az azért mégiscsak kínos. Tőlük mindenképpen. Elszórt nevetések és jóízűen felfalt literes popcorn ide vagy oda.
Szóval a beígérés nélkül is elvárt (felkínált) műfaji egyveleget szépen szervírozzák is a fiúk: benne van minden a lábosban. Igaz ugyan, hogy ennyi hozzávalóból háromfogásos vacsorát is főzhettek volna, de sebaj, jó a lecsó is, ha elég meleg, elég sós.
Déja vu: Betörő az albérlőm–hangulatban hagyom el a termet. Mert végül is meglepődtem és nevettem is párat, viccesek voltak a karakterek, élvezhető a bohóckodás, csak valahogy az egész cirkusz túlságosan átlátszó, túlságosan nyilvánvaló, hogy ezúttal nem maradnak hullák a porondon. Semmiképpen sem a klasszikusok mellé (közelébe!) helyezhető szösszenettel gazdagodott a testvérpáros életműve, ha nem is égető bizonyítékként szolgálva, de ékesen illusztrálva: ilyenek a Coenék, mikor épp lusták jó filmet csinálni.
Az egyre bővülő kínálattal, ám egyelőre még szűkös és igencsak szelektív fogyasztói réteggel (a mangák, ugye...) rendelkező hazai képregénypiacon minden kiadó igyekszik megtalálni a maga szakterületét, a még nem lefedett zsánereket, vagy egy-egy képregény-nagyhatalomra (USA, Japán, Franciaország...) koncentrálni. ASombrero Comix egy holland tulajdonban lévő kiadó, akik hazai megjelenéseikkel nem titkoltan az erotikus és pornográf könyvekre koncentrálnak. Hogy a kötetek vásárlói között több-e a kamionsofőr és a hormonok által vezérelt bevadult középiskolás, mint a szabad szellemű nagymama és a széles látókörű értelmiségi, azt nem tudom, de az biztos, hogy az ilyen tematikájú képregények üde színfoltját jelentik a hazai kínálatnak, és remélhetőleg a jövőben még sokféle országból és korszakból származó erotikus képregényt olvashatunk magyarul.
A Sombrero Comix első megjelenései közé rögtön két Milo Manara történetet is kiválasztott, és jobban nem is dönthetett volna: Manara, Guido Crepax-szal együtt az európai erotikus képregény-alkotók nagyjai közé tartozik. Egyébként - kis kitérő - nem tudom, ki hogy van vele, de számomra az erotika mozgóképes megjelenítésének legragyogóbb gyöngyszemei a '70-es években születtek meg, és azon belül is Európában: elegáns, egyszersmint érzéki, kéjjel teli alkotások ezek, szívszorongatóan tökéletes szépséggel megáldott színésznőkkel és buja zenékkel. Hasonló a helyzet papíron is: ugyanazok a nőideálok és féktelen ötletek bukkannak fel, és ugyanaz az érzéki vadság lüktet Manara képregényeinek lapjain is, mint Lucio Fulci egy szexuálisan túlfűtött giallo-jában vagy horrorjában, a kedves, izgatóan ártalmatlan Edwige Fenech erotikus komédiáiban, és persze ezernyi más példa sorolható.
A játékszer és a Karamell egyaránt hanyag mozdulattal ejti a legegyszerűbb megoldást, a pornográf(abb) képregények esetén gyakori lényegre törő, különféle jellegű közösülések köré szerveződő, kis túlzással akár történetnek is nevezhető dugásfüzér-felépítés használatát. Ehelyett egyszerű, de frappáns és sok meglepő szituációt magában rejtő helyzeteket vesz alapul, majd a téma variációival és könnyed rögtönzésekkel görgeti előre a cselekményt, nem szégyellve szex- vagy akár meztelenség-mentes, ám igen szórakoztató viccekkel, közjátékokkal megszakítani a fő szálat. Igen jellemző Manara stílusára az is, hogy az unalmas, de általában kötelezően kifejtett részeknél - főleg a könyvek elején - hirtelen begyorsít, ötösbe kapcsol a mesélő, pár oldalon letudva a karakterek és viszonyaik bemutatását, hogy aztán háromszor annyit időzzön egyetlen, a sztori szempontjából nem is feltétlenül fontos erotikus vagy vicces szituációnál.
A játékszer főhőse egy idős és gazdag férjjel rendelkező, prűd fiatalasszony, kit a szex és a testiség oly hidegen hagy, mihez képest még a világűr abszolút nulla fokos hőmérséklete is kellemesen langyosnak számít. Egyik orvos ismerőse (ő az olvasó barátja és cinkostársa, aki az izgalmakat behozza a sztoriba) azonban nemi vágyat fokozó, jeladóval működtethető apró készüléket ültet be az agyába, amivel később a legváratlanabb, lehetőleg minél kompromittálóbb helyzetekben kényszeríti imádottját a robbanásszerűen égbe szökő libidó bábjának szerepére. Nyilvánosság előtti szex, kiszolgáltatottság és voyeurizmus: ezekre a fétisekre koncentrál A játékszer.
A Karamell, ha lehet, még különösebb alapötlettel operál: hőse egy férfi, aki véletlenül feltalál egy láthatatlanná tevő szert (kész, ennyi, ez nem sci-fi, a részletek nem számítanak), amit azután arra használ, hogy gyermekkori szívszerelme közelében lehessen. A helyzet pikantériája az, hogy a férfi szűz, gátlásos és félénk, a nő viszont egy ordas nagy kábetűs, mint ahogy barátnője is, akivel láthatatlan, karamell illatú hősünk (ezzel az anyaggal tapasztotta magára a feltalált szert) furcsa szituációk sokaságába keveredik bele. Ebből a képregényből már nem csak az ordenáré, tátongó vaginákat és fröcskölő ondót szerepeltető dugások hiányoznak, hanem maga a Fallosz is, lévén hősünk testrészein nem törik meg a fény.
Manara mellőzi azokat az alfa hím karaktereket, akik a huszonegyedik századra a pornó alapvető, arctalan humán építőkockáivá váltak, és cselekvőnek a legtöbb helyzetben szabados gondolkozású (vagy annak megfelelő viselkedésre kényszerített) nőket tesz meg. Világában a nők mind gyönyörűek, hosszú combjuk van, telt ajkaik, formás kebleik és őrjítő fenekük, a férfiakat azonban annál inkább szereti rondára, sőt kifejezetten visszataszítóra rajzolni: a Karamell (többnyire ugyan láthatatlan) hősének dupla állánál, ragyás arcánál és tökorránál kevés csúfabb képregényfigurát láttam - A játékszer ördögi orvosa biztosan köztük van.
Megjelenésében igényesek a kiadványok, kötésük masszív (ez nálam fontos szempont, és sajnos nem minden könyvkiadó figyel rá oda), nagy méretük pedig a rajzok alapos tanulmányozását teszi lehetővé. Ráadásul az áruk is pofátlanul alacsony: 1600 forint.ért vesztegetik őket. Buszon, metrón hatalmas sikereket lehet aratni ezekkel a könyvekkel, kipróbáltam: senki nem képes nem odanézni. Fiúk-lányok, ezeket a könyveket érdemes a polcon tudni: tessék a barátnőt/barátot szex után megrontani egy kis képregényolvasgatással!
Wong Kar-Wai, bár a '90-es években, Hong Kong popkultúrájának legszebb filmes hagyományaival felvértezve kezdett el filmezni (forgatott rabló-pandúr krimit és művészi igényű wuxiát is), mégis művészete határozott rokonságot mutat a francia új hullám jeles képviselőivel is. Nemzetközi elismertségét megteremtő, mára legendássá vált, kanonizált alkotásai nagyobb részt a tematikájuk alapján romantikus műfajú, stílusukban azonban abszolút szerzői filmjei közül kerültek ki (persze ne felejtkezzünk el az Ashes Of Time című nagy sikerű wuxiájáról sem).
A film
Wong Kar-Wai szentimentális, mégsem szirupos történetei, a szerelem legfőbb jellemzőjeként az örök kielégületlenséget, az idealizált beteljesedés, a megmaradás lehetetlenségét látó-láttató nézőpontja, karaktereinek egymást kerülgető finom tánca és gesztusai, valamint remek színészei nem csak a romantikus lelkűeknek teszik maradandó élménnyé filmjeit. A Vadító szép napok azonban, meg kell hagyni, nem a könnyebben emészthetőek közül való.
Yuddy (az isteni Leslie Cheung!) egy igazi elvadult, fiatal szívtipró: bárkit megkaphat és senki sem kell neki igazán. Éppen hűvös pillantása, még szexuális vágyai peremén is ott csillogó érdektelensége az, amivel egy tét nélküli játék során egy őszinte, tiszta lelkű, naiv lányt ugyanolyan könnyen megkap (a Wong Kar-Wai későbbi filmjeiben is gyakran felbukkanó Maggie Cheung játssza), mint később egy forró vérű, a szerelmi színészetben előrébb járó nőt. Ő és az ő egyik sikeresen leterített prédájába beleszerető, egyszerű lelkű rendőr ellentétei egymásnak, talán ezért is értik meg egymást olyan jól. De ez már a film legvége, és közben átsiklottunk mindenen, ami miatt érdemes másfél óráig Wong Kar-Wai precízen szédelgő vezetése mellett elveszni egy fiatalember magánéletének labirintusában.
Érdekes lenne egyszer, csupán kísérletképpen, műfaji szemszögből is rápillantani a Vadító szép napokra, hiszen a történet elsőre, nagy vonalakban (félhomályban, fél szemmel hunyorogva, néhány lépés távolságból, ahogy Karinthy mondaná) elmehetne akár egy könnyed zsánerdarabnak, egy magányos fiatalokat és andalgó párokat vonzó mozinak is. De hát miféle romantikus film az, amiben se hatalmas plátói szerelem, se lassanként beteljesülő boldog párkapcsolat, de még egy könnyű nézői azonosulást kínáló főhős sincsen?
Az új hullámos hatás igen erős Wong Kar-Wainál, ez talán ennél a korai, csiszolatlanabb művén (és még a Bukott angyalkákon) látszik a leginkább. A sok érzelmi tipródás és a hősök olykor megjósolhatatlan viselkedése a Jules és Jim repetitív szerelmi csapongására emlékeztet, csak ezúttal a nők érkeznek vissza újra és újra a férfihoz, nem fordítva. Mesélői stílusa a Kifulladásig hányaveti, időben töredezett és gyakran tempót váltó jellegzetességeivel bír: a rendőr például pillanatok alatt tűnik el a történetből, csak hogy később mindenféle nagyobb csinnadratta nélkül, mintegy észrevétlenül érkezzen vissza (jellemző: a várható, találkozásukat követő, a főhőssel folytatott nagy beszélgetés teljesen ki is marad).
Mindezt azonban lassú, nyugodt zenei motívumok, precízen beállított és hosszan kitartott közelik ellenpontozzák: Christopher Doyle, WKW kedvenc operatőrjének zsenije már itt is megmutatkozik. A film nagy súlyt helyez Leslie Cheung vállaira, aki szerencsére a szerepre termett. Szó szerint: meleg volt, tehát a nők iránti érdektelensége, ha úgy vesszük, akár teljesen autentikus is lehetett.... Mégis a forgatókönyv diktálta lassú, szomorkás ritmus (érdemes megfigyelni, mennyire rímel rá a zene!) a meghatározó, a mű gerince.
A Wong Kar-Wai-féle héjanászban csak egy főszerep van: a magányos, lábaszegett madáré, aki addig repül, amíg meg nem hal. Fészektől fészekig, szeretőtől szeretőig, anyától anyáig. És mi is kénytelenek vagyunk így összerakni az egyes jeleneteket, szituációkat az életéből: látszólag egyértelmű és kézzelfogható, de teljesen soha össze nem állítható darabkákban, kifürkészhetetlen pillantásokban, a teljes felkínálkozás, odaadás rövid periódusai során, amit az elfordulás, az érdektelenség és unalom hirtelen beköszöntő jégkorszakai zárnak le. Nincs értelme a váratlanul bekövetkező lövöldözésnek sem, amit a rendező mégsem hagy sorsszerűvé magasztosulni: ez csak egy értelmetlen sérülés, a magányos halálhoz vezető út, aminek csak a legvége, akaratlan végcélja volt előre megsejthető.
És éppen ez a darabosság, ez a kamaszos éretlenség teszi olyan szerethetővé a Vadító szép napokat, szemben a számomra túlságosan is aprólékos, már-már követhetetlenül rétegzett, mozaikszerű 2046-tal vagy a bájosan optimista, ám éppen ezzel hitelét vesztő Chungking Express-szel - hiába, Wong Kar-Wai is érzi, hogy a szerelem végső soron mindig fájdalmat és csalódást jelent.
Mégis, a záró jelenet (egy későbbi, esetleges folytatás előlegeként felvett hosszú snitt Tony Leunggal – jóval később, a 2046-ban köszön vissza) már újra a készülődést mutatja a harcra, egy másik férfit, amint fegyverkezik, cigarettát és köteg bankjegyeket tesz a zsebeibe és a haját fésüli egy szűkös tetőszobában, ahol még kiegyenesedni sem tud teljesen. Jelképes, hogy ezzel a képsorral és nem a halál, a keserűség ízével búcsúzik a film: tovább kell menni. Wong Kar-Wai-nak pedig még volt bőven mondanivalója az elkövetkező évekre is...
A kiadvány
A kép a film korához képest jó minőségű, 16:9-ben indul, azután 4:3-ra vált. Ennek nem tudom, mi lehet az oka, de kellemes VHS-hangulata volt, régen minden kazetta így indult.
A magyar szinkron igényes és tipikusan hazai hangulatú, azaz alaposan artikulált és hangsúlyozott (úgy vettem észre, nálunk rengeteg szinkron sikerült kicsit vagy jóval humorosabbra, mint az eredeti, például a 101 Reykjavík vagy az Őrült Stone – de ez a téma messzire visz). Mégis, aki egyszer is hallotta az eredeti kantoni dallamos, éneklős csicsergését, kétlem, hogy a szinkront választaná. (Különben is, nem olyan nehéz dolog a feliratot olvasni...)
Máskülönben a kiadás nincs eleresztve extrák terén. A menü csinos, de puritán (ez még mindig jobb, mint a túlcsicsázottak és unalmasan, hosszan elanimálgatóak), néhány előzetest pedig még mindig nehezemre esik extraként feltüntetni. De hát ne feledjük, ez a kiadás az alsó árkategóriában található, egy ezresért pedig így is bőven megéri.
Eastwood 78 évesen is olyan ijesztően tud nézni, hogy ha pisztoly nélkül lő, akkor is összerezzen az ember. Politikai korrektség lesz ebben a filmjében is - viszont remélhetőleg némi akció is. Atrailermindesetre bíztató - hihetetlen ez a faszi!
Különös, több szempontból is kettős alkotás a Tiltott Királyság. Egyrészt stiláris (például a véres jelenetek árulkodó távolléte) és narratív (a történet egyes részei, jellemző fordulatok) elemeit tekintve két, nem éppen gyakran házasított műfajból lett kikeverve eme furcsa, világpiacra szánt celluloid portfólió, mely nem is elegyedik homogénen, hiszen sok jelenetre egyértelműen rá lehet mutatni: ez itt egy kung-fu-ba illene (illetve onnan kölcsönözték), annak ott viszont erősen Disney teadélután hangulata van…
Másrészt sajátos dualizmust csempész a filmbe a két főszereplő személye is, akik mágnesként vonzzák magukra a tekintetet a harmadik főszereplőről, szegény elveszett kissrácról: Jackie Chan és Jet Li talán a két legjelentősebb élő harcművész-színész (de legalábbis egész biztosan a legismertebbek), akiknek ez az első közös alkotásuk. Rajongóik remegve várták az első, egymásnak kiosztott pofonokat, és ezt az agyafúrt producerek pofátlanul ki is használták.
Huszonegyedik századi double feature ez: egy kor igényeihez igazított, nyugatiak számára is befogadható, de azért elsősorban a keleti közönséget célzó wuxia (vigyázat, ha „ksz”-szel ejted, Wostry Feri leharapja a fejed!) keveredik össze a vásznon egy klasszikus ifjúsági filmmel – ez utóbbi ízt a tizenéves főszereplő köré szerveződő sztori hozza. Nyilván ez a húzás hivatott beszippantani a célközönséget a könnyen emészthető, valóban nem túl cizellált történetbe, ami egyben azt is félreérthetetlenné teszi, hogy jómagam és vélhetőleg a blog olvasóinak túlnyomó része nem tartozik bele a célközönségbe, ha pedig így van, ugyanolyan kényelmetlenül ülik majd végig az ügyetlen romantikus jeleneteket, mint én, a többi, a kereskedelmi tévék vasárnap délutáni kínálatát idéző, családi vígjátékokba illő képsorról nem is beszélve.
Hősünk ugyanis egy béna középsulis, amolyan geek light, aki biciklivel viszi haza az ázsiai kazettákat a közeli boltból, de aztán egy iszonyú hanyag megoldással hirtelen visszarepül az időben, izgalmas kalandokba keveredik és mellékesen (tényleg mellékesen – ezt még a készítők sem tartották vállalhatónak) kiderül róla, hogy ő a Kiválasztott (ki más? végül is egy fiatal srácról van szó, aki jóban van egy öreg bootleg VHS-eket áruló öreg sárgával a bostoni kínai negyedben – még szép, hogy a kis amerikainak kell rendet raknia Kínában!). A stáblista előttre pedig igazi hőssé válik, akinek aztán még a saját téridejében is le kell vernie a helyi alfa hímet – persze csak óvatosan, nehogy baja essen. Nem vészesen rossz, de nem is jó, tíz-tizenkét évesen talán még megkajálja az ember az ilyet (az első néhányat – aztán rájön, hogy jobban jár, ha inkább ezredszer is újranézi a Terminátort és a Különben dühbe jövünket).
Remélem aki idáig eljutott, mostanra legalább annyira türelmetlen már, mint a játékidő harmincadik percében lesz, mikor Jackie Chan még mindig nem villantotta meg igazi tudását, Jet Li pedig talán fel sem bukkant még. Mert valljuk be, úgyis mindenki miattuk ül be a filmre, és a nézők 90%-át csak az ő bunyóik érdeklik. (Na jó, ez így nem igaz: a nézők legalább egynegyedét eleve nem is érdekli más, csak a popcorn, a mobilja meg a közösségi szórakozás-fíling…) Láttuk Jackie otthon készült klasszikusait és bőven vállalható amerikai alkotásait. Láttuk Jet Li hazai örökbecsű műveit és kissé jellegtelen, de akciódús hollywoodi akciófilmjeit. Most látni akarjuk, ahogy egymást gyepálják! God VS God, megreped az ég!!!
És őértük tényleg érdemes. Igaz, hogy az égbolt a helyén marad, és semmi olyat nem fogunk látni, amit éppen ők ketten meg ne csináltak volna már, de akkor is érdemes megnézni a Tiltott Királyságot, mert igazi feelgood darab: harcstílusokat váltogató templombeli küzdelmük és utána az egymással incselkedő gesztusok önmagukban megérnek annyit, mint mondjuk a Trópusi viharért a Moziünnepen kifizetett fél jegy ára; amikor a srácot bábként rángatják, az igen ötletesre és viccesre sikerült. Igaz, hogy a rejtett utalást és poént úgyis csak a hardcore wuxia-rajongók fogják érteni (akik közé én sajnos nem tartozok, nekem csak a Bride With White Hair esett le, de az nem számít, mert konkrétan megnevezik a film elején), de azt hiszem, egy erős közepesnél jobbat ők sem adnának a filmre, és azt is csak a két Nagy Név kötelező, ünnepélyes, de kissé azért hakniszagú szereplése miatt. A lécet ők tették fel, úgyhogy azt is elnézzük nekik, ha ezúttal csak átsétálnak alatta.
De mégis: hiányérzetem van. Ez az a film, aminél sokkal érdekesebb lett volna egy egyszerű, jó minőségű kézikamerás felvételt látni - a forgatásról...
Egy vallomással kell kezdenem: rajongó vagyok. A Csillagok Háborúja őstrilógián nőttem fel, és máig elvakult fan maradtam annak ellenére, hogy mostanra a Star Wars-univerzum teljességgel a popkultúra részévé vált, ezernyi webcomic sütött el róla elcsépelt vicceket, a gyorséttermek kihozták a Darth Vaderes kólás poharakat, a ruhaipar az X-Winges pólókat és a Yodás nyakkendőket, Lucas és a haverjai pedig újra és újra megpróbálta alábecsülni a rajongók intelligenciáját és ízlését a mozgóképes folytatásokkal (vagy egyszerűen csak meggárgyult az öreg George, amit egyébként egyre valószínűbb magyarázatnak érzek). De ahogy a Clerks 2-ben elhangzik: „Egy Trilógia van!”, és én még azután is megborzongok egy fénykard hangjára, hogy a gyépés Jar-Jar és a faarcú Anakin belebarmolt volna (Yoda meggyalázásáról inkább nem is mondok semmit). Ezt csak azért volt szükséges előrebocsájtanom, hogy nehogy valaki elfogulatlansággal vádoljon, mert azt ezúttal felesleges: démonok ropogtassák el a csontjaimat, de Star Wars játék elé sohasem tudok teljesen tiszta fejjel leülni.
Nemrég még nem hittem volna, hogy ennyi előzetes mentegetőzésre lesz szükségem, a jelek biztatóak voltak. A fizikai motor rugby-s jelenetekkel történő, még textúrák nélküli bemutatója után kifejezetten lelkes voltam és a Force Push használatát szemléltető brutális, belső téri harcok is lenyűgözően festettek. De aztán megjelent az első sötét felhő, ahol Darth Vader kezéből egy méla pillantású jóllakott ovis kikapja a fénykardot (az egész SW univerzum filmes hanyatlása a gyerekekkel kezdődött!) – csak úgy, mintegy véletlenül, és ártatlanul pillog. („Ah, a son!”, fűzi hozzá eme eseményhez intelligens kommentárját a Sötét Nagyúr, de ez a trailerből szerencsére még kimaradt. Így integrálták be eme komplex, pszichológiailag igen érzékeny történetbe a Star Wars-ban oly hangsúlyos és bonyolult apa-fiú kapcsolatát… ami egyébként az erősen patriarchális társadalmú Amerikában amúgy is népszerű és rengeteg filmben felbukkanó motívum.)
Ami pedig még rosszabb: még Vader irányítását is megkapjuk, rögtön a játék elején. Soha nem szabadott volna hozzányúlni, barmok! Vader a kibaszott pumpáló fekete szíve az egész Trilógiának, itt pedig hagyjátok, hogy a játékos össze-vissza ugráltassa, az átvezető moziban pedig még két szerencsétlen rohamosztagosnak is besegít a tanácstalanul, de elvileg túlerőben tébláboló vukik megritkításában („Leave that to me!”)…
Mindegy, lendüljünk tovább, ne ítélkezzünk nüanszok alapján, mondhatja bárki. Hunyjunk hát szemet minden idők egyik legocsmányabb töltőképernyője fölött, ne törődjünk főhősünk ostoba képével, pancser szinkronhangjával és egy réges-régi platformjáték zöld színű, gülüszemű, sörofil főhősének diszkréten debil mozgáskultúrájával (sétálás közben viszont ribancmód riszálja magát). Ne akadjunk fent a később hajónkon helyet kapó öreg vak faszin sem, akit amúgy a Nyugati téri aluljáró egyik őslakosáról mintáztak, se a nácis exploitation filmekből szalasztott szőke, kék szemű, bőrruhás domina jobbkezünkön (érted! jobbkéz! haha), akit egyébként – félreértés ne essék! – egy más jellegű játékban szívesen viszontlátnék…
És egyébként a többi egészen rendben van: a pályák berendezése ugyan értelmetlen, átgondolatlan és sablonos, de ezt is csak az az énem mondja, amelyik sokat játszott már zseniális, klasszikus Lucasarts játékokkal, egyébként ezek a csőszerű, ismétlődő panelokból összedobált pályák teljesen megfelelnek a célnak: kiszolgálják az Erő használatának lehetőségét (a jó öreg erőlökés kidolgozottabb, a tárgyak ide-oda lebegtetését és változatos irányokba dobását is megengedő variánsa), hiszen minden tele van súlyos és lerögzítetlen tereptárgyakkal, valamint biztosítanak elegendő nyersanyagot jó néhány tonnányi vagdalthoz az ellenünk sereglő katonák (droidok stb) képében, akiket az egy darab támadás gomb nyomva tartásával előbb-utóbb kényelmesen fel lehet koncolni (inkább utóbb, mert a hagyományokkal ellentétben itt mindenki határozottan fénykardálló egy jó darabig).
Szóval hol itt a baj? X féle ellenség, Y féle pálya, darálás és effektek, frankó… NOT! Hogy a picsába vegyek komolyan egy olyan SW játékot, ahol az életerőt a földről(!) kell fölszedni piros lebegő pamacsok képében, a tapasztalati pont világító kék felhőcskék képében érkezik be hozzánk, a legalább egészen minimális gondolkodást igénylő feladatok totális hiányát pedig színes ikonok gyűjtögetésével próbálják leplezni? Hogyan becsüljem bármire az Erő használatának kidolgozottságát, ha közben azzal teszik az egészet komolytalanná, hogy pöcsfej hősünk csillagrombolókat(!) birkózik le vele és türül a felszínbe (megjegyzés kommentár nélkül: a roncs 10 cm-re az orra előtt áll meg), a fénykardpárbajokat végletesen elkúrták (ide is behozták a God of War-os gyorsan gomblenyomós módszert, amivel tökéletesen megfosztják a játékost az izzasztó, nehéz párbajok megnyerésének diadalától, ami az Academy-ben olyan jó volt…), a főellenségekkel való csatákat pedig vagizós kivégzésekkel (erővel pattogtatás a földön, szobrok rádöntése etc) fejelték meg?
De kár panaszkodni, ennyi sok hiba egyszerűen nem fér bele egy játékba, különösen nem egy patinás fejlesztőiroda sokadik alkotásába! Miről van hát szó? Véletlenek összejátszásáról, a Lucasarts fejlesztőbázis ivóvizébe kevert nagy mennyiségű LSD-ről, szabotázsról? Nem, a válasz durvább és kegyetlenebb a fentieknél: egy termék újrapozicionálása folyik. A régi fanok úgyis folyton csak panaszkodnak, hogy Lucas miért hagyta abba a minőségi írást (ha úgy tetszik: türelemmel és odafigyeléssel végzett összeollózást és lopkodást – de hát sohasem mondtam, hogy a Star Wars monumentális kultúrszobra legalábbis részben nem posztmodern műremek!) és miért térítette el a Star Wars-mozikat a számítógép-generált látványfilmek irányába, játszani pedig egyre kevesebbet (kevesebben) játszanak közülük, jön a második gyerek is, meg különben is, negyvenévesen lassan ciki. De! Itt az új generáció, azok úgyis az összes idejüket a tévé előtt töltik, nesze nekik SW animációs filmsorozat a pofájukba bele, a játékokat meg butítsuk le a 8-12 éves legozabáló korosztály számára… (És hogy is volt az a Holiday Special meg a Battle For Endor és a másik unrated gyerek-horrorfilm, Mr Lucas?)
Zárszóul pedig álljon itt a potenciálisan az összes eddigi sirámot felülíró zárópasszus: a játékot mindenki értékelje magának! Én két csillagot adok rá, mert az Őstrilógia híve vagyok és nem nézem jó szívvel, ahogy seggbekúrják (és mielőtt megkérdeznétek: azért nem csak egyet, mert a náci dominán azért fájdalmaim közben is jót derültem), és aki szintén annak érzi magát, az kerülje el a Force Unleashed-et nagy ívben és vegye inkább elő a Jedi Knight: Mysteries Of The Sith-et, az új trilógiánál sokkal Star Wars-osabbra sikerült KotoR 1-2-t vagy akár a Jedi Academy-t, for God’s sake!
Mindenki más meg bekaphatja.
Star Wars: The Force Unleashed. Kiadó/Fejlesztő: LucasArts. Támogatott platformok: X360, PS3, PS2, Wii. Megjelent: 2008 szeptemberben.
A képregény több szempontból is egyedi helyet foglal el a képzőművészetek között…
Ezzel az indítással tulajdonképpen egy elegáns szökelléssel már át is ugrottam a Nulladik Kérdést: megérdemli-e egyáltalán a Képregény helyét a művészetek sorában? A Geekz olvasói persze biztosan egyetértenek velünk abban, hogy nagyon is! Scott McCloud azonban nem számít ilyesféle kényelmes közös kiindulópontra, könyvének célközönségében ugyanis benne foglaltatnak a szövegbuborék-szűzek, a „popkulturális fertő” ádáz ellenzői és a színes, nyomtatott hangfestő szavakat látva lenézően ajkukat biggyesztők is, így tehát A képregény felfedezésében Ádámtól–Évától kezd neki a történetnek. Nemcsak kronológiailag alapozza meg témája komolyságát, rámutatva, hogy a Képregény sokszorta annyi idős médium, mint az (el)ismert és agyonelemzett Mozgókép, de még a művészet fogalmát magát is boncolgatni kezdi.
Kezdjük akkor el még egyszer: a képregény egyedi helyet foglal el a képzőművészetek között. Széles tömegek fogyasztják nagy mennyiségben (no persze nem itthon – de már Franciaországban is annyi új megjelenés jut minden hónapra, hogy képtelenség normális emberi életmód mellett követni őket, nem hogy Amerikában vagy Japánban…), mégis kevés méltó kritikusi tiszteletet és figyelmet kap, hódolóiról és gyűjtőiről pedig nem a művészet rajongóiként és pártolóiként hallani, hanem jobbára csak geekekként (röstellem, de nem igazán akad erre találó magyar szakkifejezés…). A Magas Művészetek árnyékában sunnyog, holott a mozgóképek világában rengetegszer bebizonyosodott már, hogy a legpopulárisabb és gyakran igen közönséges – saját korukban lebecsült és puszta szórakozásra alkalmasnak ítélt – alkotásokat év(tized)ek múltán mennyire könnyedén és egyöntetűen kanonizálták ama méltóságteljes ítészek.
Ennek fényében Scott McCloud legnagyobb érdeme az, hogy bár rajongó tisztelettel és komoly lexikális tudással áll neki imádott témája alaposan körüljárásának, a hozzá hasonló (és persze enyhébb) fanatikusokon kívül sikerrel szólítja meg az újoncokat és a szemellenzősöket is. Ily módon képessé válik rá, hogy olyan emberek megítélését formálja (ha nem is teljesen megváltoztassa), akik esetleg még az ő képregényformába öntött eszmefuttatását is viszolygással olvassák pusztán formai okok és előítéletek alapján.
Ugyanez természetesen fordítva is áll: McCloud nyugodt szívvel csalja mélyvízbe olvasóját, miközben vaskos elszántsággal vág rendet a képregényeket övező fogalmi és történelmi dzsungelben. Mindezt azonban olyan könnyen fogyasztható, kellemesen komolytalan stílusban teszi – fokozottan hangsúlyt fektetve arra, hogy az éppen górcső alá vett eszközt, módszert, fogalmat magyarázata közben azonnal megmutassa, érzékeltesse is (egyben a kép és szöveg könyvében szintén tárgyalt harmóniáját is szem előtt tartva) –, hogy még az is élvezettel követi majd kacskaringós útjait, akinek annak előtte a Garfield magazin jelentette egyetlen képregényes tapasztalatát.
Közel hozni a témát egy ismeretlen előképzettséggel rendelkező olvasóhoz úgy, hogy egy rajongó se érezze magát hülyének nézve, vagy éppen konkrét példákat hozni úgy, hogy akinek nem ismerős se Crumb, se Spiegelman, se Stan Lee neve, az se érezze magát elzárva a megértéstől: ez talán a könyv legnagyobb fegyverténye.
De lépjünk tovább, elvégre minket gyakorló geekként talán nem hat meg annyira, hogy a nagyi is értené a könyvet, és többre, komolyabb tudásra vágyunk. Nos, nem fogunk csalódni! Scott McCloud szisztematikusan áttekinti az összes kapcsolódó témát a vizuális ikonográfiától (és annak popkulturális jelentőségétől) kezdve az absztrakció jelentőségén át az alkalmazott rajzstílus hatásmechanizmusáig, elméleti fizikusokat megszégyenítő könnyedséggel zsonglőrködik a tér és idő fogalmával és azok papíron való megjelenítésével, mígnem tökéletesen egymásba nem gabalyodik a kettő – szándékai szerint persze.
A szerző nem próbálja a tanulmányozott médiumot más művészeti formáktól elszigetelve, önállóságát bizonygatva tárgyalni: egyaránt rámutat versekben használatos költői eszközökre és filmszerű jelenetekre vagy éppen kvázi-vágásokra, ily módon ténylegesen száz szállal kötve az újonnan átadott (vagy csak felszínre hozott, letisztázott) információkat az olvasókban vélhetőleg már meglévő tudásanyaghoz. Számomra azonban még csak nem is ez volt a leglenyűgözőbb A képregény felfedezésében…
Miért és hogyan lehet szép, ami nincs ott? Ebben áll a képregény igazi mágiája! A kockák között húzódó csatorna titkai, a fantáziát munkába állító stilizáció, az állóképbe fagyasztott, mégis élő idő… megannyi érdekes kérdés, amit McCloud kíméletlenül, sebészi pontossággal tár fel előttünk. Ő maga Will Eisnerre hivatkozik a legtöbbször, mint mesterére, nekem (mivel a sokszor említett Comics And Sequential Arts című kötetre még nem sikerült rátennem a kezem) Umberto Eco frappáns irodalomelméleti írásai jutottak eszembe, melyek az olvasónak a szöveg életre kelésében, ily módon a mű életre kelésében játszott szerepét boncolgatják, de felrémlettek szép számmal önreflektív, a mozizásról szóló mozifilmek egyes jelenetei is.
Részleteket, gondolatokat külön nem ragadnék ki a könyvből, felesleges: akit kicsit is érdekel a téma, úgyis már rég a polcán tudja, akit nem, az elől pedig nem lövöm le a poénokat. Tökéletes ajándék rajongóknak, akik véletlenül nem hallottak A képregény felfedezéséről (vagy nem volt rá pénzük), szülőknek, haveroknak, barátoknak és barátnőknek, főnöknek, beosztottnak és mindenki másnak, aki furcsán néz rád, amikor ebédszünetben előkapod a Pókembert vagy az import Akira telefonkönyv méretű kiadását a táskádból, esetleg mikor hónod alatt a Maussal sétálsz végig az utcán a Holocaust-emléknapon.
A Macskajaj annak idején legalább akkora vehemenciával katapultálta be magát a (nemcsak filmes orientáltságú) köztudatba, mint két évvel később a Blöff. Nemzetközileg is nagy közönségkedvenc volt persze – ahogy a hasonlóan közvetlen hangnemű, könnyen megszerethető figurákat mozgató alkotások általában –, amire itthon még rátett két lapáttal a furcsa, egyszerre ismerős és egzotikus kelet-európai hangulat, valamint a karakteres, remekül sikerült magyar szinkron (akárcsak Guy Ritchie filmje esetében, ami eredetiben fele annyira sem vicces). Emir Kusturica annyira élvezte a film (megérdemelt) sikerét, hogy büszke szakács módjára elkészített még egy igen hasonló ízű fogást Az élet egy csoda címmel, most pedig a harmadik, ugyanazon páccal készült vacsorát tálalja fel. És az, hogy kezdi unni az ember, a kisebbik baj. A nagyobbik baj az, hogy szar.
Elnézést a vulgáris kifejezésért, de olykor legyőzhetetlenül csábítóan hat az emberre, ha négy betűben össze tud foglalni egy filmet. Az ígéret szép szó bámulatos mértékben nélkülözi a mértéktartást a némi komolyságot igénylő drámai töltet és a Kusturicára jellemző kedélyes balkáni debilség között. Mikor az ember épp kezdené beleélni magát a meglehetősen kiszámítható, ám néhol még így is működő izgalmas vagy romantikus helyzetbe, hirtelen jön egy mesei csavar, vagy egy teljesen hihetetelen és indokolatlan csoda (tudom, ez a szókapcsolat meglehetősen idiótán fest), és negyvenháromszor pofon üti szegény nézőt, mint ama ideges ismeretlen az álruhás Radzsát egy hongkongi kikötőben. Ugyanígy a súlytalan, erőltetett, oldalba böködve nevetésre kényszerítő jelenetek is átváltanak néha a történet fontos fordulópontjait jelző lelki vagy fizikai összetűzésekbe, amiket hirtelen komolyan kellene vennünk.
Hogy lehet, hogy korábban olyannyira tökéletesen sikerült megtalálnia a rendezőnek, hogy hol és min szabad röhögni és mi az, amit komolyan kell venni, itt pedig olyan szörnyen kínosan mellélövöldözött? Rejtély, különösen annak fényében, hogy mennyi mindent emelt át önmagától, az említett filmjéből. Az ígéret szép szó valahogy így születhetett meg: Kusturica megnézte a Macskajajt egymás után háromszor, megivott egy üveg sligovicát, aztán elkezdte leírni készülő filmjének kulcspontjait egy üres papírra: „Trabant, esküvő, temetés, idióta gengszterek, felnőttkorba lépés, nemi érés” és így tovább.
Az önismételgetés ráadásul még azt a keveset is elrontja, ami egyébként mindentől függetlenül működni szokott: ezúttal például még a vidám balkáni zene is fárasztóan hat. Ennél még sokkal fájdalmasabb érzés a filmen belüli repetíció: a rossz poénok még hagyján, de azt a néhány tényleg kellemesen sikerültet minek kellett bántani? Az első nagy levegővételre csókolás például aranyos, szellemes jelenet (lehet, hogy a filmtörténetben használták már, nem tudom), de ötödszörre ugyanolyan agyonklopfolt döglött hallá válik, mint mondjuk a falusi tanár néni hódolójának lekoptatásai.
Hoppá, most jut eszembe, a történetről még nem írtam semmit! Igaz, kellően ismerős (és kiszámítható) panelekből lett összefoltozva ahhoz, hogy senkit ne érjen sok meglepetés. A főszereplő, Tsane nagyapjával éldegél egy kicsiny szerb faluban, és egyetlen tanulója a nagymellű tanár néninek, aki viszont az öreget szereti és régóta arra vár, hogy az megkérje a kezét. Ez az évelődés az egyik cselekményszál, a nő legőrültebb trükköket bevető udvarlójának kilátástalan küzdelme a másik (a Gyalogkakukkot idéző jelenetek mérsékelten vicces hosszú sora), a többit pedig a nagyvárosba induló fiú kalandjai adják, kinek (1.) feleséget, (2.) emléket és (3.) a falu templomának falára vallásos ikont kell szereznie. Kopasz és kőbuta barátokat szerez, gengszterekkel kötözködik, piál, udvarol, gengszterkedik.
Kusturica rutinos, egy kézben tudja tartani a párhuzamosan futó történetfonalakat úgy, hogy ne érezze kaotikusnak és csapongónak a tisztelt néző, a probléma sokkal inkább az erőltetett kajánsággal és a teljességgel véletlenszerűnek ható fordulatokkal, tréfákkal van. A bűnözők hullát robbantanak a nyílt utcán, mégis súlytalan az egész, nem jelentenek igazi fenyegetést, fegyvereik ártalmatlanul pukkannak. A vidéki, még a nagy forgalomtól is elámuló kissrác semmin nem lepődik meg, és profi módon, fáradhatatlanul fűzi kiválasztottját. A nagyapa csapdái mindenhol megtalálják a tanárnő elvakult lovagját.
Akkor most minek olvassuk ezt az egészet? Mesének? Ahhoz nem veszi elég komolyan magát. Kabarénak? Akkor viccesnek kéne legyen. Romantikus komédiának? De abba nem igazán illik egy poénos kiherélés, nem? Egy tucat, Kusturica által Kusturicásnak vélt, fáradt sztoricskát viszont még a vásznon fáradhatatlanul átrepkedő cirkuszi művész sem fogja tudni együtt tartani. Fáradt, szomorú film ez, ami tiszta szívvel még rajongóknak sem ajánlható. Reméljük ezt a rendező úr is észreveszi előbb-utóbb és csavar egy nagyot a stílusán, esetleg rendes forgatókönyvből dolgozik majd legközelebb. Talán még ezt a márquezi mágikus realizmust és a balkáni szituációra kikacsintgató, de vele érdemben nem foglalkozó hozzáállást is érdemes volna hanyagolni egy időre…
Ja igen: a két csillagot a húszéves főszereplőnő miatt kapja meg Az ígéret szép szó. Mert őbelé ugyanis szerelmes vagyok. (Lennék, ha nem ismerném Monica Bellucci-t. Mindegy, két óráig így is az voltam.)
Mike Mignola, a Hellboy megalkotója és egyben egyedi stílusú rajzolója különféle kisebb munkáin kívül (többek között dolgozott Batman világának papír és animáció alapú hajtásaival) létrehozott még egy igencsak eredeti, ám a fent említett vörös démonnál kevésbé ismert karaktert Screw-On Head, azaz Felcsavarozható Fej személyében. A rövid, harminchat oldalas one-shot képregény 2002-ben jelent meg - nyolc évvel az első Hellboy után -, és vélhetően nem is volt több egy egyszerű ujjgyakorlatnak beillő viccnél. Bryan Fuller azonban, a Wonderfalls és a Dead Like Me írója látott benne fantáziát, így az amerikai Sci-Fi Channel támogatásával 2006-ban készült belőle egy rövidke pilot epizód is, melyet sajnos a megrendelés hiányában nem követtek folytatások.
A főhős legjellegzetesebb tulajdonsága különféle szuperhős-játékok láttán fogant meg Mignola fejében, melyek egyéni, felismerhető arccal, ám jellegtelen, egyforma kinézetű testtel rendelkeznek. "Mi lenne, ha az én szuperhősöm csak egyetlen fejből állna, akinek van egy csomó felhasználható teste raktáron?", tűnődött egy napon, és voilá, megszületett Felcsavarozható Fej. Tulajdonképpen nem tudunk meg róla semmi közelebbit (még civil nevét sem, ha van egyáltalán neki) azon kívül, hogy speciális, bármire és bárhol bevethető titkosügynökként hűségesen szolgálja az amerikai elnököt, Abraham Lincoln-t.
A 19. századi Amerikában járunk tehát, méghozzá egy különös kvázi-alternatív múltban: a történelem azon eltitkolt, természetfeletti eseményekkel teli lapjain kalandozunk, melyek megtörténhettek ugyan, de nem tudunk róluk, mert ezen információk rossz kezekbe kerülve veszélyesek lehettek volna az egész emberiségre. Szerencsére hősünk és segítőtársai – (kilencedik) hűséges inasa, Mr Groin és Mr Dog, egy kitömött és újraélesztett kutya, aki végtagjainak mozgásképtelenségét ellensúlyozandó kereken gurítható bárhová – kész azonnal közbelépni, ha az Amerikai Egyesült Államok biztonsága forog kockán. Jelen esetben például a velejéig romlott (elvégre többször is sátánian felkacag!) Emperor Zombie, régi ismerőse ellen kell harcba indulnia, aki hataloméhsége csillapítása végett szörnyűséges mágikus titkokat kezdett kapirgálni...
Látjátok? Alig kezdtem el az Amazing Screw-On Head ismertetését, és máris mennyi markáns motívumba futottunk bele! Az alapötlet rögtön arra az ezer sci-fi-ből és horrorból ismerős paranoid alapvetésre épül, mely az X-aktákban kulminálódott a leggyönyörűbben: az Állam gondosan eltitkol minden természetfeletti eseményt vagy mágikus tárgyat a polgárai elől! A nemzet érdekében instant bevethető titkosügynök leginkább egy fém James Bondra emlékeztet, mechanikus felépítéséből következően pedig egy kis steampunk adalék is kerül a lecsóba (ami természetesen e furcsa világ járműveire vagy éppen kommunikációs eszközeire is kihat), míg az egész történet címe ("The Amazing...") a szuperhősös képregények fénykorát idézi.
A sor még hosszan folytatható: hősünk nagy nemezise egy ex-tudós élőhalott (micsoda ínycsiklandozó B-filmes illatok!), Emperor Zombie jobbkeze és egyben Screw-On Head valamikori szerelme, Patience egy sápadt bőrű, feketébe csavart vámpírkisasszony - mintha csak egy gótikus horrorból lépett volna ki (az Astoriánál egyébként minden délután látni jónéhány hasonló öltözékű lánykát a gimnáziumi hatodik órák végeztével). Találkozunk majd Indiana Jones-féle régészetnek álcázott, akcióorientált, extrém élményturizmussal is, az animációs film egyik legutolsó képsora pedig az angolszász mondakör egy híres momentuma előtt emel kalapot. És akkor az egy dimenzióval arrébb várakozó lovecrafti rettenetekről vagy Ricky-ről, az önmagától (Hellboy: Box Full Of Evil) átemelt koronás-gépágyús csimpánzról még nem is beszéltünk.
Mignola nem hazudtolja meg önmagát, rengeteg folklórt és filmes szubzsánert felhasznál egyéni ízű koktéljához - talán még a Hellboynál is többet (és ne feledjük, milyen rövid műről van szó!). Innen ered az is, hogy az eredményt - színes esernyőcskéivel és színes, tekergős szívószáljával - nem lehet komolyan venni. A humor persze a fent említett örökbecsű sorozat esetén is fontos tényező, mely kevés szereplőt vagy akár élet-halál harcot hagy érintetlenül, ám a Screw-On Head még arra is rátesz nem egy lapáttal, ráadásul a könnyed helyzet- és jellemkomikumok mellett bőven akadnak intelligens, rafinált viccek is a súlyosabbik fajtából.
"Élőhalott hadsereg? Mindig is akartam egy olyat", dünnyögi az ősi, börtönéből szabadult szörnyeteg elmélázva. "Minden igazán intelligens embert el kellene égetni a nemzet biztonsága érdekében!", vallja a megingathatatlan hitű, nemzete biztonságát harciasan őrző hősünk, mikor értesül a rossz útra tért egykori nyelvész-professzor gonosztetteiről. Emperor Zombie sátáni kacagást hallat egy fontos irat lefordításának diadalmas pillanatában, majd az értetlen tekinteteket látva magyarázkodni kezd: "Ami azt illeti, van itt egy remek vicc a szöveg elején...". Vagy ott van a kedvencem, Screw-On Head megérkezése Marrakeshbe. Villanásnyi jelenet - egy rakétaszerű fémtömb becsapódik a város közepébe –, és mégis mennyire ügyes, finom gúnnyal jellemzi az USA bájos kultúrfasizmusát, mely bármilyen egzotikus(nak vélt) tájat kész kétdimenziós papírdíszletnek használni! Rengeteg zseniális egysorost, utalások és oldalvágások tömkelegét sűrítették bele a rövid játékidőbe – ember legyen a talpán, aki elsőre megért minden poént és kikacsintást.
A fentiekben nem tértem ki külön az Amazing Screw-On Head-et képviselő két médium közötti különbségekre. Az ok egyszerű: gyakorlatilag végig az animációs filmről volt szó. Azon kevés esetek egyike ez, amikor a feldolgozás több, mint az eredeti, egészen egyszerűen azért, mert kellően komolyan veszi az alapanyagot (és hál' istennek eközben megfelelően komolytalan tud maradni - akárcsak az eredeti mű). A képregény gyakorlatilag egy vázlatosan elhadart sztori, néhány ecsetvonással felrajzolt sekélyes karakterekkel, ráadásul még a történetmesélés alapvető szabályaira is fittyet hány: önmagában aligha elégítene ki bárkit is.
Az animációs film azonban kifejezetten igényes munka. A látványvilágnak sikerül annyira megközelíteni Mignola pengeéles kontrasztokkal, vad színekkel és erős stilizációval dolgozó expresszionista stílusát, amennyire csak egy mozgókép számára lehetséges, és ez jó: a Hellboy Animated rajzfilmek (Sword Of Storms, Blood And Iron) egyszerűsített, tipikus amerikai trendet követő grafikája számomra teljesen tönkrevágta a hangulatot. A kőkemény Mignola-rajongókból álló stáb maximalizmusa (nézzétek meg a dvd extráit!), az eredeti mű kapkodós tempója hatására - és persze vélhetően teljesen szándékosan - addig feszítették a film sebességét, amíg csak lehetett, 22 percben mesélve el kétszerannyit, mint az oldalszámban már eleve több képregény.
Mindezek fényében nem teljesen világos, miért nem készült sorozat a neten máig megnézhetőpilot epizód után. Talán nem tűnt elég mainstreamnek és könnyen fogyaszthatónak a külcsín? A gyártási költségek voltak túl magasak? Netán az esetlegesen a továbbírással járó ellaposodástól féltek a (Felcsavarozható) Fejesek? A legvalószínűbb eshetőség persze az, hogy nem voltak elég pozitívak és számosak anézői visszajelzések, amire alapozva bátran berendelhették volna a folytatást.
Akárhogyan is, a Screw-On Head megmaradt egylövetű tűzijátéknak, a tévécsatorna oldalán végzett közvélemény-kutatás eredménye mindössze egy 2007-es dvd megjelenésre volt elég. Ezen megtalálható egyébként egy színvonalas werkfilm, mely Mike Mignola stílusának mozgóképpé adaptálásáról és annak nehézségeiről szól - érdemes megnézni.
Négy gengszter („Négy geeeeeng-szteeer!”, a Four Brothers dallamára) áll egy ház előtt, gondterhelt arccal, eltökélten szívva hatalmas szivarjukat, habár nem úgy tűnik, mintha bármelyikük is élvezné. Az ablakban egy aggódó nő őket figyeli, rózsafüzért morzsol és a hamarosan hazaérkező férjéért aggódik. A férjéért, akit négy barátjának meg kellene ölnie.
Blaze, a csapat talán legdominánsabb tagja (az isteni Anthony Wong játssza) áll ki leginkább a küldetés végrehajtása mellett, nem mintha nem bírná Wongot, ötük közül a kiiktatandó személyt, de tudja jól: nincs választásuk, ha a szívükre hallgatnak, ellehetetlenítik saját helyzetüket, a gengszter-lét alapvetése ellen lázadnának. Végül mégis leereszti a fegyvert, és mielőtt nekiállnának kieszelni valamit – ha nem is kibúvót ebből a helyzetből, de legalábbis elegendő pénzt szerezni a megélhetésre kvázi-halott társuk családjának –, elköltenek egy meghitt vacsorát, viccelődve, sztorizgatva és nevetgélve…
A történet voltaképpen az ősöreg hongkongi „egymás ellen forduló barátok” toposzt használja fel, csak éppen To fordítva fűzte be a tekercset a vetítőgépbe, már a lelki síkon történteket tekintve. A furcsa, egyszerre békés és feszült kezdőjelenet után, mely előrevetíti a Száműzöttek sajátos ritmusát és nihilista ízét is, egymásra nyitnak tüzet ezek a cimborák, akik sok mindenen keresztülmentek együtt és annyira közel kerültek egymáshoz, amennyire csak egy ilyen szakmában lehet. A hangos, őszinte nevetés és az önfeledt, gyermekes civódás, ami talán a Golyó a fejbe című klasszikusban van a leglátványosabban elsütve a film eleje felé, itt a legvégére marad, amikor már majdnem mindennek vége: a jó barátok betuszkolódnak a szűk fényképezőautomatába, kiabálnak és grimaszolnak, hosszú idő óta először felszabadultan, mert végre igazán megtalálták egymást – és végre tudják, hogy mit kell tenniük.
Johnny To utálja magát alárendelni a műfaji elvárásoknak, munkáit nézve legalábbis gyakran kerülget ez az érzés. Az Adásunkat megszakítjukból például kivette a feszített túszdráma elemeit és számomra már bosszantó módon összecsapta az akciójeleneteket – egyszerűen nem érdekelte a történet ezen aspektusa. A Triangle-vel kapcsolatban szintén felemás a véleményem, de hát ott az alapötlet is meredek volt, három ilyen erős karakterű rendező (Ringo Lam, Tsui Hark, Johnny To) hogyan is férhetne meg egy csárdában? Ez a háromlábú szék így billegett is rendesen…
A Száműzöttekben azonban végre tökéletesen muzsikál a To által használt expresszionista, metafórikus, valóságtól elrugaszkodott hangszerelés, mely könnyedén és bátran hozza a legszebb heroic bloodshed filmeket idéző vérengzéseket, a Sabut vagy akár Jarmuscht idéző nihilista, abszurd, a konvencionálissal szembemenő jeleneteket (fej vagy írás játékok, az aranyszállítmány megszerzése és így tovább). Olyan érzésünk van, mintha nem is egyetlen konkrét eseményszálat tapogatnánk végig, hanem konkrétan kiszemelt, emlékezetes, sőt helyenként óvatosan, komikusan stilizált jeleneteket láthatnánk, melyek csak azért állnak össze egy történetté, mert a törvényen kívüli világ szigorú törvényei – és persze a véletlen – sorba fűzik őket a nulladik pillanattól az utolsóig.
Fontos tétel: bár a Kiszámíthatatlan végig jelenlevő, összeszorított szájjal, kifürkészhetetlen arccal várakozó tényező a filmben, a Száműzöttek semmiképpen sem a lépésenként eldurvuló Coen-krimik komor tanulságával szeretne szolgálni, miszerint a véletlen mindig a szerencsétlen helyzetben lévő hőseink ellen dolgozik, és ha csak lehet, rossz irányba tereli az eseményeket. De To nem próbál a sorsszerűség és elkerülhetetlenség veszélyes vizeire evezni: itt a mázlik (minden egyes túlélt tűzharc mázli, itt ezt most pontosan érezzük: a sötétben dörrenő lövések, melyek ki tudja, honnan és hová tartanak, a káosz, az esetlegesség és a Halál, mely minden pillanat hátán ott rejtőzködhet, régen volt már ilyen közel, karnyújtásnyira a nézőtől) és a balszerencsés fordulatok egyaránt valószínűségek, melyek vagy megtörténnek, vagy nem, és ezt hőseink is érzik. Ennek megfelelően sem döntéseik és azok következménye, sem a végkifejlet nem elkerülhetetlen, csupán igen valószínű – ami jelen esetben be is következett. Ettől olyan elemi a dráma, szívbemarkoló a nevetés és borzongató a vagányság, a morális kódexük szerinti erkölcsösség, egyenesség és tartás (hogy egyik kedvenc filmemből idézzek: „Nekünk csak a büszkeség maradt” - a nyertes csokit kap vagy sört).
A helyes út a megannyi járható közül nem egyértelmű elsőre: a gengszterek tanácstalansága, a főnök felügyelete nélkül hirtelen rájuk zúduló szabadság nyomasztó érzete testközelbe hozza a figurákat és problémáikat. „Hova menjünk?”, kérdi tizedszer valamelyikük a volánnál, és a néző, csakúgy, mint Blaze, tizedszer sem tud válaszolni. De hőseink nem balfaszok és pláne nem töketlenek: ha már egyszer eldöntötték, mit kell tenniük – akár szívükre, akár egy feldobott érmére hallgatva –, habozás és félelem nélkül megteszik. Hiszen a legtöbb, amit elveszthetnek, az életük, és mit számít az? A halálra úgyis készen kell állni, csendes beletörődéssel. És ha már egyszer fegyvert rántanak a főszereplők, véget ér a beleélést elősegítő életszerűség: halálpontosan céloznak, villámgyorsan lőnek és hihetetlen szerencséjük van a találatok elkerülését illetően is.
Ha nem próbálták volna már oly sokan és oly sikertelenül utánozni a ’90-es évek legendás hongkongi akciófilmjeit, talán nem is értékelném annyira To teljesítményét, így azonban könnycseppeket dörzsölök el szemem sarkában. A lövések nyomán fakadó gyönyörű vérpermet-felhők, a lassítások ellenére is pörgősre vágott tűzharcok, a jól eltalált, pont a kellő pillanatban felcsendülő zenék mind egy régi korszak ragyogó csillagait idézik. A film végi leszámolás jelenetét pedig, még ha kis túlzással csak egy jól megtanult lecke felmondása is, tanítani kéne minden filmiskolában mint eminens tanuló munkáját.
KIADVÁNY, EXTRÁK
First thing first: van magyar (DD 5.1, Surround) és kínai/kantoni (DD 5.1) hang is! (Ennek itthon örülni kell...) A képarány 2.35 : 1, azaz buzerálatlan (ez is jó, de ennek csak a nagytévések fognak örülni).
Az extrák szűkös választékából a werkfilm az egyetlen igazán figyelemre méltó. Ez a műfaj igen kevés kőbe vésett szabállyal rendelkezik: unalmasan aprólékos fejtegetéstől és információáradattól kezdve trailer-szerűre vágott, filmjelenetekkel teli, a stáb öntömjénezésével megszakított darabokkal egyaránt találkozhatunk. Jelen esetben a készítőknek sikerült mindkét szélsőség hibáit elkerülni, sem a színészek nem magyarázzák túl karaktereiket, se a rendező a bizonyítványát. A werkfilm kellemesen rövid: nincs negyed óra ( ez szerintem kifejezetten jó, utálok unatkozni az extrákon), így nemcsak könnyedén végignézhető és kellően sűrű, de – hála az ügyes kezű vágónak –látványos és pörgős is. (Hiába, mégiscsak hongkongi filmről van szó!)
A legérdekesebb mindenképpen Johnnie To szokatlan rendezési-írási módszere volt számomra – furcsa, hogy a helyszínen, menet közben, „on-the-fly” megszülető történet végül koherens egésszé állt össze (de hát a filmtörténet produkál néha ilyen csodákat, lásd az Eraserhead-et a hatalmas forgatási szünetével vagy a Casablancát az utolsó pillanatban eldöntött végkifejlettel). Az embernek erős az érzése, hogy To tizenkilencre (na jó, tizennyolcra) húzott lapot, azaz rutinos emberekre, de mégiscsak színészekre bízott egy csomó olyan döntést, amit alapjában véve neki kellett volna meghoznia. Mázlija volt, az eredmény hiteles lett, a sztárokból álló csapat pedig remek hangulattal hálálta meg a hosszú pórázt.
A trailerről mint extráról nem emlékeznék meg külön (engedtessék már meg a tisztelt vásárlónak, hogy az ízlésesen megcsinált menüt és a film előzetesét alapnak, minimum elvárásnak tekinthesse!), ha nem lenne olyan pokolian dögös zenéje. De így is csak két mondatot kap.
A fényképalbum pedig még annyit sem (mert sosem értettem, mire jó - bár ha hatalmas plazmatévém lenne, talán érteném...)
Száműzöttek / Fong juk (Hongkong, 2006)
Rendezte: Johnny To. Írta: Kam-Yuen Szeto és Tin-Shing Yip. Zene: Dave Klotz. Szereplők: Anthony Wong, Francis Ng, Simon Yam, Nick Cheung, Lam Suet és mások.
Dvd kiadás Kiadó: Budapest Film Megjelenés: 2008. április Bolti ár: 1990 Ft
Emlékeztek még a képregény-kiadókkal készülő interjúsorozatra? Első alkalommal aKépes Kiadót faggattuk, majd a Vad Virágokkal folytatott beszélgetéselső részétolvashattátok. Most a második rész következik, melyben a magyarországi képregényes életről, az ijfú feltörekvő művészek lehetőségeiről és a könyvkiadás rejtelmeiről esik szó.
Geekz: Van-e a kiadók között valamiféle kommunikációs hálózat – például tudtok egymás új megjelenéseiről, terveiről, példányszámáról?
Tóth József: Az eladott példányszámokat különböző könyves oldalakon lehet követni, ahol vannak összehasonlító listák erről. És azért nagyrészt tudunk egymás terveiről is.
Geekz: Hogyan alakult ki, hogy melyik kiadó milyen jellegű, műfajú képregényeket ad ki? Valahogyan felosztásra került a piac?
Tóth József: Nem, dehogyis, az élet hozta így. Például annyi shoujo (fiatal fiúknak lányoknak szóló) manga cím jött ki, hogy egyszerűen ez maradt ebből a szórásból nekünk. Erősebbet nem nagyon lehetett volna hozni: Berserknél, Death Note-nál, Hellsingnél jelenleg nincs erősebb manga a világon. Vannak komolyabb történetek, de a népszerűek között ezeknél jobb nincsen. Így hát inkább a lányokat célzó történetek felé fordultunk. Tudjuk nagyjából, hogy mire tárgyalunk, vannak néha problémák, de azért jó a viszony a kiadók között. Bizonyítja ezt a nagyszerű rendezvény is, ami a kiadók között munkája és finanszírozása nélkül nem jöhetett volna létre.
Geekz: A magyar amatőr szerzői képregények, amik 24 oldalon jelentek meg, ezek is közös finanszírozásból kerültek ki?
Tóth József: Igen, a Magyar Képregénykiadók Szövetsége finanszírozta – megelőlegezte – a kiadásukat, mint ahogy a fesztivál plakátját is mi (az MKSZ) készítettük és az Alfabéta-díjat is mi adjuk át. Ez utóbbit minden évben a legjobb kiadványok kapják meg. A plakátot pedig minden évben az előző évi nagydíjas rajzolhatja meg, ez sokkal hatásosabb és maradandóbb ajándék bármilyen papírnál: megmarad, évek múlva ki lehet állítani őket egy kiállításon. Publicitás a díjnak és az alkotónak is – a fesztiválról nem is beszélve. Kicsit azért lehetett volna több látogató, de nem panaszkodom, volt sok jó program, díszvendégünk is Marcel Ruijters személyében – ő például a dedikáláskor mindenkinek rajzolt is valamit.
Geekz: Tényleg, sőt úgy rémlik, öt-tíz percet is rászánt egyre…
Tóth József: Ez szokás! Külföldön még sokkal inkább, mint itthon. Angouleme-ben például van olyan, hogy dedikálóturizmus: az emberek akár másik városokból is elmennek egy rajzért. A menőbb rajzolók előtt persze sorok kígyóznak, ők meg berendezkednek, ott ülnek napokig, és korán reggeltől festékkel-ecsettel megcsinálnak egy egész képregényoldalt. Amerikában ez megváltozott: ott is divat volt, csak az emberek elkezdték árulni a rajzokat a neten, ezért most már csak 100 dollárért szoktak képregényt dedikálni a rajzolók. Amikor egy francia politikai humorral teli képregény rajzolója volt Magyarországon (a történet arról szól, hogy a világ legjelentősebb politikusai malacként reinkarnálódnak és egy farmra kerülnek…), ő csinált mindenkinek egy egyéni malacot. De például Merényi Dániel, a Napirajz alkotója is mindenkinek személyre szóló poént rajzol, amikor dedikál. Csinált három-négyszázas dedikálást is…
Geekz: Mit gondolsz, mennyire változik a képregények megítélése Magyarországon? Hogy fog ez a jövőben alakulni?
Tóth József: Amikor én elkezdtem képregényeket kiadni, akkor úgy nézett ki a dolog, mint a gittegylet: lelkes induló cégek vettek körül engem. Idén volt egy mangás beszélgetés, ott volt az Athenaeum, a Deltavision és a Mangafan – ami szintén évi tíz-húsz címet kiad, ami már egy közepes kiadónak számít Magyarországon –, patinás nevek is megjelentek a piacon, és a terjesztők is felfigyeltek a képregényre. Az emberekhez a terjesztőkön át vezet az út, ezt a lépcsőt már megugrottuk. Nekem is volt olyan könyv, ami a terjesztésnél bukott meg: azt mondták, hogy nem kell sok példány belőle, és ezzel el is lett ásva… Most már megfelelő példányszámban jelennek meg a képregények, és ez az igazi áttörés, de minden egyes sorozatnak meg kell ezzel harcolnia. A Lidércföldéből mindig feleannyit vesznek, mint amennyit el tudnak adni, és aztán utánrendelnek. Geekz: Hogyan megy ez konkrétan a valóságban?
Tóth József: Megkeressük a terjesztőket, és körülbelül egy perc alatt meg kell tudnunk győzni őket a kiküldött ajánlóval, hogy egy kiadvány piacképes. Kap naponta kábé harminc kiajánlót, és az alapján megmondja az adott könyvről, hogy háromszáz, ötszáz, ezer vagy háromezer… Ez így működik. A hipermarketekkel például sokat kell harcolnunk.
Geekz: És hány terjesztőnek szoktatok küldeni ilyen kiajánlót?
Tóth József: Ezt nehéz megválaszolni… körülbelül úgy tíznek.
Geekz: Elképzelhetőnek tartjátok, hogy újra megjelentettek magyar képregényeket, ha esetleg több ember vásárolná a hazai kiadásokat?
Tóth József: Könnyen lehet, hogy lesz ez még profilunk. Mi tudatosan építjük a profilunkat: a Kázmér és Hubából öt évre borítékolva vannak a terveink, Usagi Yojimboból tízre-tizenötre. Évente két kötetet adunk ki belőle, és Amerikában húsz-huszonkét kötetnél tart. Lányoknak szóló manga sorozatokból is sokszor veszünk már hosszabbakat is. Nem zárom ki a magyar képregény megjelentetését, de jelenleg nem éri meg. Még a komoly külföldi címek jogdíja is töredéke egy új magyar képregény elkészítési költségeinek. Abban látom a magyar képregény jövőjét, ha sikerül az, hogy egy nagy külföldi piac finanszírozza egy könyv kiadását – mint ahogy a Spirálnak már sikerült. A világon jelenleg talán három ilyen nagy piac van: a francia, az amerikai és a japán. Még a koreai sem! Őnekik is nagy szükségük van a licenszelésre. Azt kell csinálni, ami Futaki Attila képregényével történt: finanszírozza a képregényt egy francia kiadó, aztán a jogdíjakat vegye meg egy magyar – vállalhatatlanul nagy rizikó nélkül.
Geekz: Mekkora esélyt látsz a hosszútávú sikerre az antológiák esetében, mikor több képregényíró-rajzoló összeáll és saját pénzen megjelentetik a műveiket? Tóth József: Azt mondják, Amerikában befellegzett az antológiáknak, de Japánban nem, ott fut párszáz antológia. A legfelkapottabb talán a Shonen Jump – kábé hatmillió példányszámban jelenik meg hetente… –, ez egy tipikus telefonkönyv méretű kötet, amiben 24 oldalt közölnek minden sorozatból, a sikeresek pedig aztán megjelennek önálló kötetben is. Japánban tehát nagyon él ez az antológia-dolog, Amerikában már nem, és szerintem Magyarországon sem olyan népszerűek… Most megjelent újra magyar szerzőknek antológiája – én nagyon drukkolok nekik, de ez azért igencsak rizikós itthon.
Geekz: Hogyan, honnan kaptok visszajelzéseket a megjelenéseitekről? Tóth József: Manapság az interneten bármit meg lehet tenni egy kiadóval… (nevet) Vannak újságok, blogok és magazinok, amik rendszeresen közölnek kritikákat a magyar kiadásokról, a mieinkről is. Szerencsére kialakult már a visszajelzések rendszere is: kapunk a rajongóktól is, a fesztiválokon, no meg netes fórumokon, ahol mindenki álnéven van, tehát bármit be lehet írni. Az animékre, mangákra szakosodott lapok (Mondo Magazin, AnimeStars) különösen fontosak a számunkra az ilyen jellegű megjelenéseink miatt, ők is közölnek kritikákat. És ez nagyon helyes! A manga régebben kereseti piac volt, az Usagi Yojimbo az első megjelent mangák-félmangák közé tartozott. Most már annyi cím jelenik meg, hogy képtelenség mindet megvásárolni, ez már kínálati piac, lehet válogatni.
Geekz: És lehet kritizálni is…
Tóth József: Nagyon helyes! Fejlődjön a magyar olvasók ízlése, beszéljék és tudják meg, mi a jó és mi a rossz. Jó tendencia ez, persze a kritikákban is vannak különbségek.
Geekz: Melyik volt a legsikeresebb kiadványotok?
Tóth József: A Borsmenta első része három hónapja jött ki, de már felkerült az Alexandra száz legsikeresebb könyvét tartalmazó listára: hetvenkettedik. Megelőzte Stahl Juditot… (nevet) Ezt nagyon kevés képregény csinálta meg eddig. A Lidércfölde nem egyértelmű befutó cím, sokkal csavarosabb, kell hozzá humorérzék, hogy élvezze az ember – annak esélye sincs, hogy felkerüljön erre a listára. És a Kázmér és Hubának sem…
Geekz: Amennyire igénye van, annyit elolvashat a Metroban? Vagy arra nincs igénye, hogy feltegye a polcra a gyűjteményes kötetet?
Tóth József: Rejtély, hogy mi megy a fogyasztók fejében, csak nagyban lehet gondolkozni. Kapunk visszajelzéseket, hogy kinek mi tetszik, a Kázmér és Huba mindenkinek tetszik, nagyon dicsérik – mégsem az megy a legjobban.
Geekz: Hamar eldől, hogy mennyi fog elmenni egy kiadásból, vagy van, hogy után kell nyomni?
Tóth József: Mindig után kell nyomni. Az Usagi Yojimboval is egészen alacsony (ezres) példányszámmal indultunk –, mert fel kellett mérnünk, hogy mik a terjesztők szokásai. Most már magasabb a kezdő példányszám is, ez lassan áll be egy-egy sorozatnál. Ilyen gigantikus sorozatoknál biztosan kell még az első kötetből utánnyomásokat csinálni, mert azt sokan megveszik – ma is eladtuk az összes első kötetet –, aztán akinek esetleg nem tetszik, az a másodiknál vagy a harmadiknál fogja abbahagyni. De azért lassan megtanulja az ember, hogy miből mennyit szabad egyszerre megjelentetni. Geekz: Térjünk vissza egy picit a Lidércföldére: ez akkor egy fiataloknak szóló képregény vagy nem feltétlenül az?
Tóth József: Ez a sorozat szerintem felnőttek számára is érdekes és fogyasztható. A borítója a kilenc éves lánnyal csalóka: ezek a gyerekek olyan, őrült tudósokat képző akadémiára járnak, ahol a tantárgyak között szerepel a sírrablás vagy a fajok közti szervtranszplantáció… Rengeteg humor és groteszk elem van benne, sőt még egy kis steampunk beütés is fűszerezi az egészet: minden forog, kattog, mindenhol gőz sziszeg. Nem egy szokványos lányos történet, az biztos.
Geekz: Mik a nagy kedvenceid, a legjobb címek, amikkel nagyon szívesen megjelennél?
Tóth József: Imádom Alan Moore-t! Tizenkét-tizenhárom éves lehettem, mikor megkaptam egy igen apró betűkkel írt, tizennyolc éves kor fölött ajánlott Batman-történetet, a Gyilkos tréfát, ami olyan hatással volt rám, hogy azóta is Alan Moore a kedvencem. Watchmen, V For Vendetta, bármelyiket nagyon szívesen megjelentetném, de a Top 10 is nagyon jó.
Geekz: Ha a Fabulák (Fables) megjelenhet Magyarországon, akkor a Top 10 is menne, nem? Végül is hasonló kaliberű képregények…
Tóth József: Nem igazán. A Fables önmagában is értékelhető sorozat, de a Top 10-hez benne kell élni a szuperhős világban, hogy az olvasó értse a hagyományos szemléletet és így az iróniát is… De annyira nem értek a szuperhősös képregényekhez, nem adtam ki egyet sem. Mangákból szívesen kihoznám például a Monstert, Naoki Urusawa sorozatát (ő írta a 20th Century Boys-ot is).
Geekz: Cowboy Bebop manga, esetleg?…
Tóth József: Múltkor említettem, hogy az anime nagy kedvencem. A manga? Hááát… Azt mondják, mindenből az eredeti a legjobb, ami először kijön belőle. Japánban hatalmas iparág áll amögött, hogy egy sikeres címből a legtöbbet kihozzanak: manga, anime és élőszereplős (live action) film adaptációk és melléktörténetek, kulcstartók, pólók, játékok, szobrok… A Cowboy Bebop egy anime sorozat – amit a zenéjével együtt nagyon szeretek –, a manga utólag készült. Az imént említettek viszont a kedvenc történeteim, amiket nagyon szívesen kihoznék itthon.
Geekz: Reméljük sor kerül rá – Watchment Magyarországnak! Köszönjük szépen az interjút!
Tóth József: Szívesen, és üdvözlöm a Geekz olvasóit!
Van néhány ékesen ragyogó gyémánt, mely messze kitűnik az átlagos, nagyrészt csak a megkedvelt szereplők vagy az esti tévézés szokása miatt nézett sorozatok közül. Ilyen például a Firefly: minden ízében tökéletes, igényesen elkészített, remek színészgárdával rendelkezik, izgalmas és főként intelligens, nem véletlenül örvend kult státusznak az interneten (a filmet csakis erre a rajongásra és a sorozat dvd-eladásaira alapozva készítették el).
Ezek után talán nem kell ecsetelnem lelkesedésemet Joss Whedon és Nathan Fillion (az említett sorozat rendezője és főszereplője) legújabb közös munkájával kapcsolatban, amiben ráadásul Neil Patrick Harris is játszik (akinek a How I Met Your Mother? című sorozatban minden képernyőn töltött perce halálosan vicces). Nathan Fillion ráadásul az előzetes alapján még a Slither című nosztalgikus horror-komédia-beli szerepénél is nagyobb badass mo-fo szerepet kapott ebben a musical-sorozatban. A sorozat ráadásul az interneten lesz elérhető - Whedonnak biztos elege lett a Firefly vetítési mizériájából (Amerikában rossz sorrendben és nem is mindegyik epizódot vetítették le belőle, mielőtt először lelőtték a sorozatot).
Történt 2004-ben, egy évvel a Gyűrűk Urás záróepizód nyálas tengerparti búcsúja után, hogy kijött egy orosz film, az Éjszakai őrség – szintén könyvadaptáció –, amely a jó és a rossz erők harcáról regélt, tele volt vámpírokkal és az egésznek olyan érdekes, lendületes, nem-amerikai stílusa volt, hogy odaát néhányan felkapták a fejüket, aztán izgatottan tárcsázták producer ismerőseiket: hoppá, vigyázó szemeteket keletre vessétek! Aztán 2006-ban jött a folytatás, a Nappali őrség, Hollywood pedig lecsapott a tehetségét már bizonyított friss húsra, és rábízta a Wanted című képregény-adaptációt, afféle bemutatkozó kűrnek. Timur Bekmambetov megérkezett (Oroszországból szeretettel): útját sportladával repkedő Angelina Jolie, szétfröccsenő agyak, nyolc napon túl gyógyuló sérülésekre fogyasztott gyógyvodka és más, Hollywoodban szokatlan jelenségek jelzik.
A történetet nagy vonalakban Beyonder már ismertette a képregényről írt kritikájában, röviden azért mégis összefoglalnám, mert egyrészt leendő nézői közül valószínűleg kevesen olvasták az említett forrásművet, másrészt olyan egyértelmű filmes áthallásokat tartalmaz, melyek mindenkinek fel fognak tűnni.
Hősünk egy depressziós, fásult irodakukac, unalmas munkával, csalárd barátnővel és idegesítő „legjobb baráttal”: tervei és vágyai nincsenek, igazi amerikai módjára marokszám nyeli a nyugtatót, és már annyira befásult az egészbe, hogy az önmegvalósítás, a változtatás álma sem kerülgeti többé. Cinikus, ütősre megírt pársoros mondatokkal narrálja ezt el nekünk ő maga, miközben percenként riad fel vacak, szűkös lakásában vagy éppen az Enter billentyű lenyomatával homlokán (ismerős?). Mindez megváltozik azonban (igazi VHS-kazetták borítójának hátuljára illő mondatkezdés, nem?), amikor a közértben Angelina Jolie jelentőségteljesen a pofájába bámul. A srácról kiderül, hogy apja tagja volt egy gyilkosokból álló ősi szövetségnek, és mellesleg épp aznap lőtték fejbe egy toronyház tetején…
A Wanted ízig-vérig látványfilm, gátlástalanul az, és amíg nem próbál több lenni, egész jól működik is - azaz a játékidő első harmadában. Pofás lett az apró szilánkokra robbanó üvegfelület, a toronyház-ugrás („elsőre senkinek sem sikerül…” – ja nem, az egy másik film) meg a komikusan vagány tűzharcok, no és persze szélesvásznon lassított felvételben, majd kimerevített képen mutatott fejlövést is ritkán lát az ember. Az autós üldözés szintúgy profi munka, Jolie túljátszott lazasága, az elképesztő(en irreális) trükkök és hősünk hétköznapian természetes trágársága remekül összeillenek.
Mindez azonban addig tart csak, amíg el nem ér a film arra a pontra, ahol muszáj elkezdenie adagolni a lényegi információkat szegény irodakukac srácnak és az akciójelenetek látványorgiája alól kiszabadult nézőnek a történetről, melynek alkatrészei és csavarjai nyugtalanítóan ismerősek. A Wanted ráadásul olyan popkulturális alapvetésekből nyúlt (és most nem számít, hogy a film csak a képregényt dolgozza fel), mint a Star Wars-hoz hasonlóan totálisan köztudatba épült Mátrix 1. vagy a komoly ítészek által gyakran alábecsült, fölöttébb zseniális Harcosok Klubja (még az Ikea bútorok is előkerülnek – mi ez, ha nem kikacsintás?).
Az erős forgatókönyv hiánya a pörgős, ötletes képi megoldásokkal teli felvezetésben még nem annyira zavaró, de a későbbiekben határozottan kínossá válik. Morgan Freeman rutinosan és magabiztosan adja ugyan elő a szövegeit, amik viszont még egy tucatgyártott számítógépes játékban is kínosan hangzanának. Jolie-nak más dolga nincs, mint lazulni és szexisen kinézni, de vele is jól kicsesztek, mert gyakran határozottan hullaszerűen fest a vásznon (talán nem Romerótól kellett volna elkérni a sminkeseket?). Talán még a furcsa bérgyilkos fazonok lettek a legjobbak, nyilván Bekmambetov hatása miatt (a vodka meg a matrózsapka legalábbis bizonyosan neki köszönhető), de akkor már inkább megnézem újra az Éjszakai őrséget, ahol meg minden szereplő egyénire sikerült...
Érdekes amúgy, hogy az amerikai filmek mennyire hajlamosak alábecsülni az emberi életet és túlbecsülni a családi kapcsolatokat. Mindenféle morális és filozófiai vitába való belemerülés vágya nélkül kérdezem: odaát tényleg ennyire ütnek milliomodszorra is az „ő volt a te apád!”, „hiszen az apám volt!” és más, hasonló jellegű drámai egysorosok? Nem unják már ezt a motívumot a nézők - és persze az írók? A moralizálás persze nem tisztem (egyébként is azt vallom, hogy egy átlagos felnőtt ember képes kezelni a valóság és a fikció fogalmát, ezért ezt határozottan fel kell tételezni a nézőkről is – fenébe a cenzúra akármilyen formájával!), de egyvalamit azért meg kell említenem: az ősöreg filmes problémát, miszerint a főszereplők által véghezvitt (bér)gyilkosságokat valahogyan elfogadhatóvá kell tenni a nézők számára, ha azt szeretnénk, hogy beleéljék magukat a helyzetükbe, a Wanted meglehetősen kifogásolható – vagy, ha úgy tetszik, suta – módon oldotta meg, amit a film közepi túlmagyarázás sem tesz indokoltabbá vagy értelmesebbé.
Szóval igencsak vegyes a végeredmény: az eredetiség nyomokban lelhető csak fel (de akkor már ezerszer inkább valamelyik Őrség-film), a látvány pedig brutális ugyan, de a harcjelenetek nem sokkal szebbek és egyáltalán nem ötletesebbek, mint a Golyózáporban (Shoot ’Em Up), ami viszont épeszű sztorival bírt és még az esetleges komolykodást is sikerült nagy ívben elkerülnie. (Monica Bellucci pedig százszor szebb, mint Angelina Jolie – minimum!) A forgatókönyv írója pedig egyedül a Google szó leggyakoribb és legköznapibb használatáért érdemel dicséretet (vagy talán büntetést, nem tudom).
Tény, ami tény: nagyvásznon büntet a számítógép-izzasztó effektparádé (a Wanted-ot sima tévén megnézni időpazarlás volna) - kár, hogy a döcögős, félrecsúszott, komolytalan mondanivalót is le kell nyelni hozzá). Jó szívvel azonban csak azoknak tudom ajánlani a filmet, akik vagy nem látták Fincher és a Wachowski testvérek fentebb említett filmjeit (elégszer), vagy nem zavarja őket, hogy lépten-nyomon ráismernek majd ezekre (és persze felrémlenek majd John Woo heroic bloodshed-akcióopuszai, meg az Orvlövész (Shooter) meg a Willard…).
Amerikai, 2008. Rendezte: Timur Bekmambetov. Írta: Michael Brandt és Derek Haas. Fényképezte: Mitchell Amundsen. Zenéjét szerezte: Danny Elfman. Vágó: David Brenner. Szereplők: James McAvoy, Morgan Freeman, Angelina Jolie, Terence Stamp és mások.
A képregények világa rendkívül szerteágazó, csak a fantázia szab határt a különféle műfajok, stílusok, gondolatok féktelen táncának. Igaz, erről néha hajlamos megfeledkezni az ember, túl sok mangát és manga-származékot vagy éppen szuperhősös sorozatot olvasván egyhuzamban. Ezért is igazán kellemes felüdülés végre kézbe venni a Képregényfesztiválra beharangozott Metabárók kasztja első kötetét, mely egy sziporkázó, ötletekkel teli, gyönyörű sci-fi történet a legszebb hagyományok szellemében.
A nagyszabású űropera egy családfa sorsát követi végig. Az első kötet három fejezetből áll: Othon, az ükapa, Honorata, az ükanya és Aghnar, a dédapa történetét ismerhetjük meg. A Metabárók kasztjának létrejötte és vagyonuk, hatalmuk változásai, a családi románcok, a gyermekek gyermekkora és felnevelése rövid, epizódszerű jelenetekből áll össze egyetlen gigantikus képpé. Jodorowsky narrálási stílusa lenyűgözően folyékony és könnyed: emitt egy-két nagyobb képpel és néhány rövid mondattal letud egy évtizedet, pár oldallal odébb pedig hat képkockát szentel egy repülő lándzsának, az egész oldalas, tudományos-fantasztikus regénybe illő, az idő és az űr végtelenjébe fagyott festmény-illusztrációk hangulatát egy filmszerűen dinamikus hatást keltő megoldással váltva fel. Mindezt pedig teszi úgy, hogy az olvasó egy pillanatra sem érzi a döccenéseket. Ez igen!
A kis, rövid epizódok a ’70-es években indult Heavy Metal magazin történeteihez hasonlíthatóak leginkább, filmek közül pedig a kora ’80-as évek fantasy eposzai említhetőek: félmeztelen hősök, hatalmas keblű szépségeket hódítanak meg, vagy otthon két macskaképű udvarhölgy-szeretőjükkel játszanak, amikor épp nem egymaguk gyilkolnak le egy ellenséges csapatot, könyékig véresen, esetleg egy fürge és kecses űrhajóba tuszkolva izmos testüket, az űr hideg semmijén keresztül indulnak neki egy kalózflottának, hogy csellel legyőzzék. Ha pedig rossz kedvük van, akkor az igazán pokoli rossz egy kedv, olyan, amilyet sose kívánnál magadnak, tízszer gonoszabb, mint mikor egy rosszul sikerült buli után az alkoholfogyasztásról is kész volnál lemondani a másnaposság őrült, lila fájdalommal hasogató révületében – és hogy a környezet idomuljon hősünk háborgó lelkéhez, egy bolygó élővilágának kell elpusztulnia. (Minimum.)
Jodorowsky eme gátlástalan mesét komikus kvázi-idézőjelek közé tette, igen ügyesen: az űropera keretszíne és jelenje ugyanis az ötödik Metabáró gigászi, fényűző fémbunkere, ahol is két, gazdájuk távollétét fecsegéssel elütő házi robot beszélgetéséből bontakozik ki a múlt, az Ükapa története, majd később a többieké. Ez a történetet a legizgalmasabb pontokon megakasztó mesélői fogás nem csak a feszültséget emeli, de áthidalni is segít az időbeli ugrásokat, az egész történetnek némi mitizált, túlzásokkal és szépítve felidézett hangulatot ad, azonkívül humort is csempész a meglehetősen komor és szigorú cselekménybe. A sci-fi rajongóknak pedig biztosan eszébe fog jutni Stanislaw Lem 1967-es örökbecsű Kiberiádája, a sok antropomorfizált robot-vicc és ember-mímelő apró dialógus („Várj! Az izgalomtól kiégett egy diódám! Innom kell egy kicsi szuperfinom gépolajat…”) mintha csak szándékos tisztelgés lenne eme legendás író előtt (és ha már itt tartunk: honnan származik a jól ismert „Ó, tervezőm!”, ha nem ugyanonnan?).
A rajzstílus (és ez esetben a festésé is) tökéletesen illeszkedik a high fantasy és sci-fi elemekkel operáló, akciódús cselekményhez: finoman expresszionista az érzelmes jeleneteknél, aprólékosan részletgazdag az alakok, fegyverek, ruhák és robotok terén, ahol pedig az kell, látványosan monumentális (az űrt egész egyszerűen nem lehet kicsiben megragadni, de egy űrhajó vagy egy bolygó is egész egyszerűen helyet követel magának). Nem olyan széles az ösvény az olvasóbarát, huncut, helyenként már-már csipetnyi stilizációt sejtető motívumok (az a hercegnő! az a dekoltázs!) és az élethű, szigorú, urambocsá' ridegen szerkesztett képek kötött, de Gimenez biztos lábbal tapod rajta - áldassék a neve!
A könyv végigolvasásának élményét, nem tagadom, egy csöppnyi retró hangulat is fűszerezte, hiszen manapság az ehhez hasonló, a második, fantasztikumra utaló tagot csöppet sem háttérbe szorító sci-fi alkotások ritkábbak, mint ama bizonyos pigmenthiányos holló, de ettől még tény: egy igazi telitalálatról van szó, a forgatókönyvet (van már erre pontos szakkifejezés a magyar képregényes zsargonban?) és a rajzot tekintve egyaránt, melyet messze nem csak az elmúlt idők hangulata és a nosztalgia varázsolt olyan élvezetessé.
Jodorowsky-nak nem ez volt az első találkozása a kilencedik művészettel: Mexikóban a ’60-as években már írt képregény, sőt rajzolt stripet is egy újságba. A ’80-as évek elején aztán összeállt egy másik hozzá hasonló kaliberű zsenivel, Moebius-szal (polgári nevén: Jean Giraud), és elkészítették a The Incal című sorozatot, mely a Metabárók közvetlen előképe. (Érdekesség: Luc Bessont annyira megragadta a képregény, hogy Az ötödik elem című filmjében jónéhány dolgot lenyúlt belőle. Jodorowsky feldühödött – habár többször nyilatkozta, szerinte egy mű valójában nem az alkotójáé, hanem inkább az alkotó a művé, aki arra használja őt, hogy megszülethessen, létrejöhessen a kollektív tudatalattiból –, és rávette Moebius-t, hogy pereljék be a rendezőt. A dolog már csak azért is visszás volt, mert az említett rajzoló szerződésesként dolgozott a filmen. A pert elvesztették.)
A történet jellege – hatalmas, bátor ívei, amik időn és galaktikus hatalmi harcokon keresztül, sőt felett lépkednek a következő meglepő, kiszámíthatatlan fordulatig, eszement kalandig, groteszk ötletig – sok helyütt Jodorowsky Dűne-tervezetét idézi (mint például a vérrel való megtermékenyítés vagy a Bene Gesserit-szerű boszorkányrend). Nem meglepő: a rendező hónapokat töltött az említett film előkészületeivel, valósággal megszállottjává vált a könyv filmre adaptálása ötletének (az ő bevallása szerint maga a Teremtő mondta neki egy tiszta, világos álma alkalmával: „a Dűne kell legyen a következő filmed”). Hihetetlen stábot szedett össze: a forgatókönyvet Douglas Trumbull-ra bízta (2001: Űrodüsszeia), a zenét a Pink Floyd készítette volna (a Falhoz hasonlóan önmagában is működő duplalemezes koncepcióalbumot terveztek), a speciális effekteket pedig Dan O'Bannon (akit a projekt kútba esése után lelki válságon ment át, egy pszichiátriai intézetben kezelték, de aztán kijött és írt egy halom sikertelen forgatókönyvet, aztán az Alient…). Leto herceg szerepe iránt David Carradine érdeklődött. Moebius háromezer skiccet, vázlatrajzot elkészített a filmhez…
Az igazi nagyágyú azonban mégis az őrült Uralkodót játszó Salvador Dalí lett volna, aki óránként 100.000 dollárért vállalta a munkát (ami több volt, mint amennyit Greta Garbo ért akkor egy filmben), és egy hetet szánt volna rá az egészre, napi egy órás forgatással. Ez az esztelen magas bér már csak Jodorowsky nagyratörő tervei miatt (csak egy példa: az algériai sivatagban forgatta volna a filmet…) sem fért bele a büdzsébe, így végül hosszú és körülményes tárgyalások után egyetlen órás forgatási időben egyeztek meg az említett bérezés mellett, valamint egy élethű Dalí-viaszbábu elkészítésében, ami a további jelenetekben játszotta volna az Uralkodót. Dalí még ezek a feltételek mellett is csak úgy fogadta el a "szerződést" (egy Akasztott Ember tarot kártyalapot), hogy beleszólhat a saját szerepébe, a szövegeibe, viselkedésébe, mindenbe. Ez a következőket jelentette volna: az Uralkodó egy félbevágott delfint formázó toalett-trónuson ül palotájában, amibe Dalí másfél perces jelenete alatt bele is vizel és ürít, egyiket ebbe, másikat abba a fél-delfinbe (mert ugyanoda végezni a kettőt Dalí szerint gusztustalan - világos!). És így tovább, ezer őrültség, még csak a tervezés időszakában! Hihetetlen elborult film lett volna, bár az is valószínű, hogy Lynch-énél még sokkal jobban eltért volna az eredeti szövegtől. (A témában bővebben lásd Jodorowsky "The movie you will never see" című írását, mi kezdünk kifutni a helyből, és egyébként is: a pre-Lynch Dűne-film projektek megérnének egy külön gigacikket…)
A kiadás gyönyörű: 3500 forint nem kevés, de a színek, a kötés, a borító, minden nagyon csinos, bőven megér ennyit. Az egyetlen bánatom a beírás, illetve a kézi beírás hiánya: ez a könyv megérdemelte volna! (Sajnálom, hogy a tényleg csodálatos látványon, kötésen nem időztem sokat, bezzeg a hibán elcsámcsogom, de hát keserű a kritikus kenyere, no és hát mindenkit a negatívumok érdekelnek jobban...) A gyönyörű ábrákkal kontrasztban álló lezser képregényes betűtípus még hagyján, de a tördelés tényleg igazán ronda lett, arról nem is beszélve, hogy helyenként éppen hogy befér egy kisebb buborékba a centire a szélén megtört-elválasztott szöveg. Ezt így nagyon nem lett volna szabad! Azonkívül a középre és balra rendezgetés, vagyis a margók használata sem sikerült éppen esztétikusra. Hát igen, legalább gyorsan elkészültek vele, gondolom.
No de minden szőrözés ide vagy oda, a Metabárók még így is a (szuperlatívuszokra felkészülni!) leggyönyörűbb és legizgalmasabb (szóltam?) magyar kiadványok között van, ragyogó fényét pedig a beírás apró tökéletlensége is csak alig tudja tompítani. Az ilyenkor szokásos búcsúzó mondatban - minden képregény-kedvelő polcán ott a helye! - bátran kiegészíthetjük a listát a mozgókép szerelmeseivel és a sci-fi regények rajongóival.
Reméljük, a képregény magyarországi sorsa szerencsésebben alakul majd, mint Amerikában (a Humanoidstól 17 füzet, avagy 4 keménykötésű kötet után a Dark Horse megvette a címet, majd egy igen szerencsétlen üzletpolitikai döntéssel újra kiadták az addig megjelent részeket is, amit persze a kutya sem vett meg, így a sorozatot lelőtték). És legfőképp fohászkodjunk: még ilyen minőségi megjelenéseket! Ami persze leginkább a kereslettől fog függeni…
Metabárók. Vedd meg anyádnak is!
Metabárók kasztja (első rész). Eredeti cím: La caste des méta-barons. Írta: Alexandro Jodorowsky. Rajzolta: Juan Gimenez. Fordította: Hegedűs Lívia. Kiadó: Delta Vision. Kiadás éve: 2008. Ár: 3490 Ft.
Május végén, a 4. Magyar Képregényfesztivál után kezdtük meg a magyar képregénykiadókkal készített interjúsorozatunkat, mellyel célunk, hogy betekintést nyújtsunk a megjelenések mögötti bonyolult világba: lehetőségekről, kényszerekről és tervekről beszélgetünk. Emellett szeretnénk azt is kideríteni és megmutatni, hogy hogyan látják a kiadók a hazai helyzetet, a képregénykultúra fejlődését és az olvasói ízlés alakulását. A Vad Virágok Könyvműhely képviseletében Tóth Józseffel beszélgettünk kiadványaikról, a manga-őrületről, a munkamegosztásról és sok minden másról.
Geekz: Mikor alakult a Vad Virágok kiadó, mik a célkitűzéseitek, milyen a profilotok?
Tóth József: A kiadó 2005-ben alakult meg, és először magyar kiadványokban gondolkodtunk. Odegnál Róbert A hívó című műve volt az első megjelenésünk, ez egy olyan kaliberű mű volt, amire – úgy éreztük – külföldön is lesz kereset. Ez sajnos nem jött össze, ezért váltottunk a külföldi művek licenszelésére. A következő kiadványunk, az Usagi Yojimbo sorozat első kötete 2006-ban jelent meg. Tavaly újabb két sorozatunk indult: a Kázmér és Huba, valamint a Borsmenta, és idén is kettő címet fogunk megindítani: az egyik, a Lidércfölde már fut, a másik pedig meglepetés és szeptemberben fog megjelenni. A kiadó fő irányvonala a kezdeti útkeresés után az amerikai képregények egy rétege – inkább az underground alkotások, mint az Usagi Yojimbo, illetve a comic stripek világából a Kázmér és Huba –, a távol-keleti sorozatok közül pedig főként a lányoknak készült sorozatok, mint például a Borsmenta. Ez jutott nekünk a piaci osztoszkodásból, és ebben leszünk egyre erősebbek, úgy tűnik – az idei két sorozatunk is hasonló jellegű.
Geekz: Melyik a legsikeresebb kiadványotok? A Kázmér és Huba sorozat első kötete?
Tóth József: Nem, a Borsmenta a legsikeresebb.
Geekz: Milyen alapon választotok a megjelentetendő képregények közül? Azt mondtad, hogy A hívó például annyira megragadott, hogy úgy érezted, azt ki kell adni.
Tóth József: Általában így történnek nálunk a döntések. A személyes ízlés erősen beleszól a döntésbe, illetve nyilván a piaci igény. A Borsmentát például azért hoztuk ki, mert úgy gondoltam, kell egy sorozat, ami egyfajta bevezető a lányoknak szóló képregények világába. A Kázmér és Hubát a kedvesem javasolta, az Usagi Yojimbo nekem volt a kedvencem, a Lidércfölde pedig úgy tűnt fel, hogy az egyetlen nem ázsiai díjazott volt a japán külügyminisztérium mangaversenyén. Ez egy nagyon fontos verseny volt, mivel már régóta készítenek manga jellegű képregényeket Koreában és Amerikában, de ez volt az első alkalom, hogy azt mondta a japán állam: „Hmm, rajtunk kívül is léteznek manga rajzolók…” Előtte figyelemre sem méltatták az ilyen kiadványokat, ezért is nagyon érdekes, hogy a jópár évnyi hátránnyal induló amerikai művek közül beválogattak egyet – ez volt a Lidércfölde. Amerikában egy kis kiadó adta ki. Megnéztük, tetszett, tehát teljesen személyes szimpátia alapján adtuk ki.
Geekz: Volt bennetek olyan félelem, hogy azért, mert ez nem japán manga, kisebb lesz a sikere?
Tóth József: A lehetőség benne volt, igen, de úgy érzem, ezen már túlnőtt a piac. Megjelennek magyar alkotók művei is, kisebb antológiákban, és azokat is elfogadják. A manga egyfajta globális nyelvvé vált az ezredfordulóra. A Lidércföldét például egy ausztrál lány rajzolta, Ausztrália pedig nem a képregényiparáról híres. Ő is egy fan-site-on publikálta először a művét, azután publikálta egy amerikai kiadó – de a versenyt már a kötet megjelenése előtt megnyerte. Ez a lány egyébként könyvtárosként dolgozik. Ez egy jó példa arra, hogy hogyan kapcsolódhat be a magyar képregény is a világ képregény-keringésébe. Mondjuk ehhez ilyen minőségű rajz és történet kell. Magyarországon vannak nagyon jó rajzolók – a történettel már nem állunk ilyen jól.
Geekz: Ismernek, lefordítanak külföldön magyar képregényeket?
Tóth József: Egyelőre ott tartunk – és ez haladás! – hogy a külföldi képregények, a legmenőbb sorozatok megjelennek magyarul is. Például a Death Note, amit Franciaországban két éve licenceltek, most megjelenik itthon is. A Fabulák (Fables), Amerikában egy sokszoros díjnyertes alkotás és a Vertigo egyik legfontosabb címe, szintén megjelent. Batman-ből megjelent a Hush, jönnek alapművek, mint az Arkham Asylum, szóval kezdünk bekerülni a képregényiparba licencelőként, tehát vásárlóként. Nagyon sok mindennek meg kell jelenni, hogy létrejöjjön egy olyan, képregényeket olvasó generáció, aki majd ezeket a műveket létrehozza. Futaki Attilának egyébként megjelent Franciaországban az albuma, ez is egyfajta kezdet, de ez még nem a Pókember vagy Batman-kategória: egy kis francia független kiadónál jelent meg az erősen horrorisztikus története. Nem a vérkeringésébe kapcsolódtunk be, hanem egyfajta oldalágába. De az is történelmi lépés, hogy egy magyar rajzolónak a gigantikus francia piacon, olyan körülmények között, ahol minden a mangákról szól, megjelent egy könyve.
Geekz: Akkor a magyar képregényiparnak olvasókon kívül még írókra lenne nagy szüksége?
Tóth József: Írókra, írókra, írókra. Szerintem jó kezdeményezése a Magyar Képregény Szövetségnek, hogy előre finanszíroztunk kisebb szerzői képregényeket – ezek 24 oldalas, fekete-fehér füzetek –, amiket szigorúan a képi világ és a történet alapján választottunk ki. Kötve volt nagyon a terjedelem, 24 oldalba bele kellett sűríteni az egész történetet. Ez egy megrajzolható, átgondolható hossz, nem egy gigantikus manga-eposz mérete. Mi három ilyet támogattunk azzal, hogy előfinanszíroztuk, és utána hat további, hasonló képregény is megjelent más alkotóktól. Látták, hogy nekik is elérhető, hogy bemutatkozzanak, megjelenjenek és visszajelzést kapjanak – mert igazán a kritikáktól lehet fejlődni.
Geekz: Térjünk vissza a kiadókhoz! Ha tehát úgy döntötök, hogy kihoztok egy címet, mert tetszik, bíztok benne, akkor hogyan tovább?
Tóth József: Felvesszük a licencelőkkel a kapcsolatot. Ők eladják nekünk a jogokat, és persze elvárásaik is vannak a kiadással kapcsolatban. A Kázmér és Huba például pontosan ugyanúgy néz ki, mint Amerikában, ugyanolyan sorrendben jönnek a sztripek, ugyanolyan a címlap – mi csak a számot tettük rá és a lila keretet. Ezen kívül még az előszót is megváltoztattuk, mert az amerikai előszón az ottani képregénykultúra személyisége tükröződik, mi pedig Varró Attila írását tartottuk érdekesebbnek a magyar olvasóknak, ezért azt használtuk.
Geekz: Ehhez is engedélyt kellett kérni?
Tóth József: Ehhez most nem, de általában mindenhez kell. Még egy olyan kartonfigura elkészítéséhez is, mint amit a standunk mellett kiraktunk a Képregényfeszvitálon. A japánok, koreaiak különösen szigorúak.
Geekz: Milyen feladatok, kihívások adódnak a fordítással kapcsolatban?
Tóth József: A Kázmér és Huba esetében már kész volt a lefordítandó képsorok fele, ezeket csak újraolvasta és aktualizálta a fordító, a másik felét pedig lefordította. Az Usagi Yojimbót például a kedvesem fordította angolból, a Lidércföldjét és a Borsmentát is angolból fordították mások. Ezt jobb választásnak tartjuk, mint japánból vagy koreaiból fordítani, mert az nagyon nehéz, teljesen más, mint egy hagyományos szépirodalmi szöveggel való munka. Nagyon látszik, ha egy irodalmár fordít: nem passzolnak a mondatok a buborékokban, döcögős az egész. Ezért inkább angolból vagy németből fordítunk. Ha egy gigantikus, kultikus mangát akarnánk kiadni, mondjuk a 21th Century Boys-t, ami a száz legjobb mangában biztos benne van, akkor azt japánból fordítanánk és mindegy egyes nüanszra figyelnénk, hogy azt a mangát harminc év múlva is viszonyítási alapként nézzék. A Kázmér és Huba összkiadásnál is nagyon vigyázunk, mert ez egy fontos és rajongott képregény. A hanghatásokat például meghagytuk, hiába vannak angolul, mert Watterson sokat játszik velük, művészileg fontosak. Csak ott fordítottuk őket, ahol a rajzokba való belenyúlás nélkül lehetett.
Geekz: A nyomdaköltségek nagyban függnek a példányszámtól?Ez utóbbit mi alapján lövitek be?
Tóth József: Persze, nagyon függnek. Azt, hogy mennyit lehet eladni egy képregényből, nagyjából tudják a kiadók… és ezekről nem szívesen beszélnek. (nevet) Mindenesetre néhány ezres nagyságrendre kell gondolni. Általánosságban a mangák mennek a legjobban a magyar piacon, de az egész világon is: egyfajta manga-boom megy most, egy rácsodálkozás az ázsiai piacra. A japán mangákra már tíz éve megy ez a rácsodálkozás… Az Árnybírót koreaiak rajzolják, de egy japán kiadónál jött ki. Ez a sorozat volt az első igazán sikeres seinen cím, van benne sok ismert toposz, de tehetségesek az alkotók. Egy japán rajongónak amúgy furcsa lehet ezt olvasni, mert a múltban Japán rendszeresen megszállta Koreát, és a két ország viszonya máig témája képregényeknek, filmeknek. Az Árnybíró azért nem akkora cím, mint mondjuk a Naruto, amiből sok kötet, anime sorozat és film is készült, és szintén megjelent Magyarországon az első pár kötet. De hát pár éve, amikor a Dragon Ball megbukott, ki gondolta volna, hogy mostanra több futó manga sorozat lesz a piacon?
A Most Waited 2008 válogatásunkban már szó esett a Death Race 2000 című legendás grindhouse film remake-jéről, David Carradine helyett a mindenki által hőn kedvelt B-filmes színésszel, Jason Statham-mel - bár a rendező, Paul W.S. Anderson ragaszkodik hozzá, hogy nem újraforgatja a filmet, csupán "arra építkezik". Nos, akárhogyan is van, megjelent néhány gyönyörű nagyfelbontású kép a neten, és a tömény Death Race 2000/Cannonball/Mad Max/stb feeling annyira mellbevágott, hogy szokásomtól eltérően nem a legmutatósabb cickókat tettem be ide, hanem a brutális verdákat.
A többi kép (az említett bombázóval, Statham-mel, még több verdával) ezen az oldalon tekinthető meg néhány bennfentes infóval egyetemben, amit a riporter a forgatási helyszínen csipegetett össze.
Mivel Quentin Tarantino és Robert Rodriguez is nagy rajongója az amerikai grindhouse filmeknek (és a korszak ázsiai termésének, amik közül egyébként dvd-n jónéhányat Tarantino adott ki az USA-ban), kézenfekvő ötletnek tűnhetett számukra egy grindhouse stílusú film készítése amolyan tisztelgésképpen, ami persze a remake-ek, átdolgozások és idézések korában üzletileg is jó húzásnak tűnt (a film egyébként végül is bukás lett).
Nálunk Európában sajnos külön vetítették az eredetileg double feature-ként bemutatott két művet, cserébe viszont mindkettő hosszabb lett jópár, az USA-ban kivágott jelenettel. A Halálbiztos és a Terrorbolygó dvd-n is külön jelent meg – mi most az utóbbi dupla lemezes kiadását vesszük górcső alá.
A FILM
Vajon jelentős-e a különbség aközött, amikor néhány kreatív, elszánt és kellően őrült ember kevés pénzből próbált durva, izgalmas, tabukat döntögető filmeket csinálni négy évtizeddel ezelőtt, és amikor ma egy hasonló filmet jóval több pénzből forgat le valaki, egy elmúlt filmtörténeti korszak kincseiből próbálva oltárt építeni annak? Az ötletet ugyanúgy lehet szánnivalónak tartani, mint szívet melengető, cinkos játéknak vagy méltó tiszteletadásnak, azt azonban nehezen tagadhatják le az alapvetően hommage-nak szánt filmek, hogy az eredmény, ha élvezhető és szórakoztató lesz is, erényeit nem vallhatja igazán sajátjának.
Persze nem vitás, az egyszeri mozinézőt jócskán meglepheti a recept, sőt olyan filmek felé fordíthatja figyelmét, amikről máskülönben nem is hallott volna. Ez már önmagában indokolja a két Grindhouse film elkészítésének jogosságát, de mi most, mielőtt belecsapnánk a lecsóba – geekek egymást közt – azért mondjuk ki egyszer: bármikor százszor inkább néznénk újra a Last House On The Leftet, a Texasi láncfűrészes mészárlást vagy a Death Race 2000-et, mint a Terrorbolygót.
A film történetére nem vesztegetnék sok szót, leginkább azért, mert vállaltan következetlen és csapongó: önmagában megálló alkotás helyett egyfajta színes-szagos kollekcióját kapjuk a B-filmek kedvelt helyszíneinek, karaktertípusainak és cselekményelemeinek, zombikkal, harcias nőkkel, gépágyú-lábbal, változatos halálnemekkel és válogatott gusztustalanságokkal. (Azonkívül Beyonder kollega írt már róla egy alapos kritikát.)
A KIADVÁNY
A kép gyönyörű (a képarány 16:9-es, ahogy kell), semmi probléma nincs vele – természetesen a szándékos, digitálisan imitált, erős mozi hangulatot árasztó képhibákon kívül (amik egy projektorral kivetítve a filmet még háromszor olyan jól néznek ki). Magyar hangsávok elérhetők DTS 5.1, DD 2.0 és DD 5.1 formátumban, az eredeti angol nyelvű csak az utóbbiban. Az eredeti hangot mindenképpen érdemes meghallgatni a gyönyörű texasi akcentusok miatt, de a szinkron is meglepően jó lett (Dörner György hangja pedig amúgy is sokkal brúszviliszesebb magánál Bruce Willisénél…).
A digipak kihajtogathatós kartondoboz borítása igen pofás, mondhatni hibátlan – és ez azért Magyarországon annyira nem gyakori eset, hogy ne érdemeljen meg egy külön piros pontot. Igen pöpec, élmény kézbe venni.
AZ EXTRÁK
Rendezői kommentár, szövegbuborékok Nem a legizgalmasabb extra (bár a kommentár szerintem sosem az). Legtöbbet a költségvetés lefaragása miatti szükségszerű megoldásokról tudunk meg, valamint Robert forgatókönyv-írói módszeréről: már a script elkészülte előtt vadul castingolt, a szerepeket gyakorlatilag a színészekre írva meg. Ez kényelmes megoldás ugyan, és a karakterek is erőteljesek, markánsak lettek, a cselekmény viszont igen kusza, és grindhouse-feel ide vagy oda, ez bizony zavaró (csak zárójelben jegyzem meg, hogy vannak ám professzionálisan megírt filmek is a korszakból szép számmal…). A szövegbuborékok ritkábban jelentkeznek, de változatosak: sokféle apróságra, forgatás közbeni esetekre, rejtett utalásokra, filmes áthallásokra hívják fel a figyelmünket.
Interjúk Ez az egyetlen extra, amit nem igazán tudtam hová tenni: először is a fele interjúalany a Halálbizossal kapcsolatos, másrészt a kérdések (melyeket egy, a képen nem látható spanyol férfi tesz fel pocsék kiejtéssel) meglehetősen egyszerűek és buták. Cserébe viszont sok mindenki leül a kamera elé. Kurt Russel látványosan unatkozik, Tarantino pörög, mint mindig, Rose McGowan elbűvölően gyönyörű, Marley Shelton pedig egyetlen másodpercre sem zökken ki a bombabiztos, ám halál unalmas „mindenkit dicsérj, mindenkitől el vagy ájulva, mindenkivel imádtál forgatni!” szerepből, a többiek még ennyire sem lógnak ki.
10 perc filmiskola Robert Rodriguezzel Az egyik legjobb extra: tömör, lényegretörő, érdekes. A filmtrükköket mindenki imádja, hát még ha ennyire ötletesen és spórolósan vannak megoldva!
Csajok a Terrorbolygón / Pasik a Terrorbolygón Átlagos „behind the scenes”-es, werkfilmes jelenetek és filmrészletek a női és férfi szereplőkről, aminek nézése közben az ember hirtelen rádöbben, mennyivel több van a filmben az utóbbiakból és hogy ez mennyire gáz. Megjegyzem: az, hogy ez a film közben nem tűnt fel, csakis Rose McGowan szexepiljének köszönhető. És ha már itt tartunk: Freddy Rodriguez egy mitugrász bohóc, nála valaki sokkal tökösebb kellett volna El Wray szerepére. Jeff Fahey (J.T.), Josh Brolin (Dr Block, az idegbeteg doki hőmérővel a szájában), Bruce Willis és Tom Savini viszont telitalálat, Michael Parks (Earl McGraw) és Danny Trejo (Machete az előzetesből) pedig egyenesen zseniálisak. Jó pont, hogy mindkét extra kellően rövid, nem válik túl unalmassá.
Rebel Rodriguez első szerepe Fussunk három kört Rodriguez fiának, olyan édes! És szegény még nem is tudja, hogy meghalt a filmben… Kicsit ömlengős, de vicces mentegetőzés Robert részéről, aki a hatéves, némileg Damienre (Omen) hajazó fiát szerepeltette a saját zombis filmjében. Én azért nem sajnálom a kissrácot, akit egyébként is végig egy szőke cica ölelgetett…
A Terrorbolygó kaszkadőrei Érdekes extra a leghálátlanabb melót végző stábtagokról, a kaszkadőrökről és az ő munkájukról. Ki gondolta volna például, hogy Tarantino tökönlövős-elrepülős halálát is egy híres kaszkadőrrel és nem egy bábuval vették fel? Az izgatottan mászkáló, piromán tűzszerések és technikusok látványa is vicces, és eszébe juttatja az embernek: a szokványos filmes robbanást és tűzlabdát fel is kell venni (és az még egy repülőt is megzvarhat a leszállásban, ahogy Rodriguez büszkén meséli).
A haver, a doki és az ingatlanügynök Szintén egy érdekes adalék a rendező castingolási szokásaihoz: három civil ismerősét is beszervezte a filmbe. Egyikük (a „haver”, aki Dr Block vigyori asszisztensét játssza) vállalt korábban is szerepeket, de Rodriguez fekete humorú történeteket mesélő orvosa (Dr Block orvostársa, aki a számítógép előtt ül és gusztustalan képeket nézeget) és brutális texasi akcentussal rendelkező ingatlanügynöke (a go-go lányok főnökét játssza, akit idegesít a leszbikus csók, ha az nem a színpadon történik) most látták viszont magukat először a vásznon. Nagy arc mind a három.
Posztergaléria, előzetes Csak a teljesség kedvéért említem meg, nincs mit mondani róluk.
ÖSSZEGZÉS
A film erős közepes, de elsőre határozottan élvezhető (és bármelyik házibuliban bátran berakhatjuk a háttérbe), a kiadvány viszont a gyönyörű és profi kategóriába tartozik. Az egyetlen hiányérzetem a poénból leforgatott, Amerikában a két film közt vetített hamisíthatatlan grindhouse hangulatot árasztó előzetesek miatt volt, ezek közül ugyanis csak egy került rá a lemezre (igaz, az egyik legjobb, a Machete, amiből a tervek szerint valódi egész estés film is fog készülni), pedig ezek a kamu trailerek még a fő filmeknél is jobban sikerültek – persze nem is kellett hozzájuk olyan hosszú forgatókönyvet írni. (A YouTube-on amúgy fellelhető mindegyik, a Don’t! címűt feltétlenül nézzétek meg, ha eddig kimaradt volna az életetekből!) A kiadványt pedig a film rajongóin kívül az igényes megjelenések kedvelőinek is figyelmébe ajánlom.
Grindhouse - Terrorbolygó / Grindhouse - Planet Terror (USA, 2007) Írta és rendezte: Robert Rodriguez. Forgalmazza: Dimension Films. Szereplők: Rose McGowan, Freddy Rodríguez, Josh Brolin, Marley Shelton, Jeff Fahey, Michael Biehn, Rebel Rodriguez, Bruce Willis, Tom Savini, Quentin Tarantino, Michael Parks, Danny Trejo és mások.
Dvd kiadás (2 lemezes digipack változat) Kiadó: Budapest Film Megjelenés: 2008. február Bolti ár: 3990 Ft
Douglas Adams. Nincs olyan geek, aki ne ismerné és istenítené ezt a hatalmas lélekkel és zen bölcsességgel megáldott zsenit (és ezúttal nem vagyok hajlandó a "geek" szó jelentéséről vitázni). A rajongók nem fakuló lelkesedéssel idézgetik a Galaxis Útikalauz Stopposoknak popkultúrába is beszüremlett legendás vicceit és bölcsességeit (Adams többi könyvéről nem is beszélve): összekacsintanak, ha a véletlen a 42-es számot sodorja eléjük, és ha bárhová, bármilyen rövid időre nyaralni indulnak, a pakolást mindig a törülközővel kezdik.
Stop. Törülköző. Szimbolikus erejű tárgy, ráadásul a Könyv szerint mindig jó, ha magadnál tartod, mert százféleképpen segíthet rajtad. Ezért választották a törülközőt egy netes fórumon a Douglas Adams halálának évfordulóján tartott emléknap jelképévé. Az ötletből lassan hagyomány lett (balra egy rajongó által készített fotó látható), a világ minden táján elővették a törülközőket a fanok, ha másért nem, hogy egymás számára jelezzék tiszteletüket a Mester iránt. Íme a hivatalos oldal fotókkal (köztük nem egy magyarral), fórummal és "hogyan vedd rá ismerőseidet, hogy törülközővel a nyakukban mászkáljanak?" tanácsokkal:
Én mindenkit bátorítok a részvételre, nemcsak puszta geekségből, hanem mert így lehetősége van az embernek még néhány ártatlanul rákérdező egyén figyelmébe ajánlani egy észvesztően különös és vicces könyvet. (Mivel 25-e vasárnapra esik, nyugodtan mászkálhatunk már szombaton, vagy csak hétfőn törülközővel.)
Azonkívül olyan komoran menetel mindenki az utcákon, elfelejtve, amit Vonnegut mondott (tőle a Titán szirénjei egyébként szerintem igazi pre-Adamsi mű, teli sci-fi-vel, zen bölcsességekkel és humorral): "Azért vagyunk a Földön, hogy baromkodjunk, és nehogy bárkinek elhiggyük az ellenkezőjét!"
A fesztivál második napján talán kissé kevesebb látogató volt, de azért szép számmal akadtak vásárlók ma is. A programok látogatására kevesebb energiánk maradt, mint tegnap, pedig a cosplayesekre kíváncsi voltam (a vasárnapi ebéd szent!). Bakács Tibor Settenkedőt kifejezetten örülök, hogy megúsztam (az Aki Kaurismäkival való beszélgetést bámulatosan rosszul vezette le pár hete a Művészetek Palotájában), Para-Kovács Imrét viszont szívesen meghallgattam volna. No mindegy, a késői érkezésért cserébe csináltunk pár fotót - íme a Geekz első képriportja!
Merényi Dániel, a Napirajz írója és rajzolója dedikál. Egy rövid, egyszerű stílusban
megrajzolt poénokkal dolgozó netes képregénnyel ismertté válni (mely ráadásul
rengeteg abszurd humort tartalmaz), és annyi rajongót gyűjteni, hogy végül zárásig dedikálta a vaskos köteteket, nos ez szép siker - ezúton is gratula néki! Jóféle!
Kartondoboznyi Csodálatos Pókember-füzetek - igazi nosztalgikus látvány.
És nem is mérték őket drágán.
Látogatók a kiállított Marcel Ruijters-rajzok előtt. A női érdeklődés jelentősen megnőtt
a hazai képregényes rendezvények iránt, amióta egyre több manga jelenik meg (most
már több fiatal lányoknak szánt manga sorozat is fut Magyarországon, és szép
eladásnak is örvendenek).
Gutts a legtökösösebb badass motherfucker képregény-(anti)hősök egyike, akit valaha
hátán hordott papír. A Frank Castle-Gutts párharc valószínűleg minden idők legbrutálisabb
küzdelme lenne... A manga címe amúgy Berserk, és van benne egy csomó amorf, torz,
csápos mutáns lény meg pallossal kettéhasított koponya. Jóféle ez is!
Két visszafogott geek arc hirdeti az igét a másik fesztiválon, a képregényesről jövet.
Körülnéztünk a Magyar Képregénykiadók Szövetsége (MKSZ) támogatásával megjelent szerzői kiadások háza táján is. Három ilyen képregény jelent meg (Stroboscopa, Karantén, Erő: Tűnj el!), a pályázat nyertesei. A formai követelmények: 24 oldalas fekete-fehér művek. A Karantén címlapján rögtön megfogott a falloszfejű kutya (lásd: balra) érdekes figurája, de aztán jószándékúan a kezünkbe nyomtak egyet a Stroboscopa-ból, úgyhogy azt szemrevételeztük inkább azon frissiben. Története az 1930-as évek Budapestjén játszódik: a rendőrség egy sorozatgyilkos után nyomoz, perdöntő bizonyíték viszont nincsen, tanúk se nagyon, az elsőszámú gyanúsított pedig összefüggéstelenül hebeg. A két szálon futó cselekmény során egyszerre merülünk alá a bomlott elme emlékképei közé, valamint követjük nyomon a nehézkesen haladó nyomozást.
A 24 oldalas hossz pontos, precíz történetvezetést kíván, és az időben ugráló, látomásos, elborult emlékképek közt botorkáló mesélői stílus ellenére ez sikerül is. A központi téma, a furcsa románc talán nem kap túl nagy mélységet, inkább a hangulati festésre törekszik a Stroboscopa, de talán még így is lehetett volna kevesebbet markolni. A karakterek - például a nyomozó - plasztikusak lettek, még ha kissé modorosak is (ez mondjuk passzol a régies környezethez, kicsit a remekbe sikerült Vidocq-ra emlékeztetett). A rajzzal már több a problémám: hátterek alig vannak, rengeteg a fekete, a markáns vonásokkal dolgozó stílus pedig nem fedi el mindig a torz emberalakokat. Persze embert rajzolni nehéz, meg minden, de ez nem számít, mert sem a lelkesedés, sem a kritikusi/olvasói elnézés nem pótolja a rengeteg gyakorlást.
Első munkának mindenesetre vállalható a füzetke, ha ez alapján nem is fog zsenit kiáltani, és drukkolunk a szerzőknek, mert a saját munkájuk kihozatala még az MKSZ támogatásával is kétesélyes húzás volt, reméljük sikerült eladniuk a szükséges példányszámot.
Jó összbenyomással hagytuk el a Gödör Klubot, no és persze hosszú, képzeletben feljegyzett, megvételre váró képregény-listával. (Talán még Karácsonyig is kitart...) Jövőre pedig reméljük ugyanilyen sok megjelenést és még több érdeklődőt üdvözölhetünk majd a Fesztiválon!
SANTITO: Úgy volt, hogy a 4. Magyar Képregény Fesztivál kimarad az életemből, ám a Párkák akkorát csavarintottak életem szuszpenzorszíjazatán, hogy csak egy halk nyüsszentésre futotta: Frankföldön ellopták az összes iratomat (értsd: útlevelet, személyigazolványt, jogosítványt, tb kártyát, adókártyát, bankkártyát, egyszóval tényleg mindent) és haza kellett térnem (miután beugrottam a lyoni főkonzulhoz ideiglenes útlevélért), hogy belevethessem magam a magyar bürokrácia útvesztőjébe az új papírokért. Ez a fordulat azonban lehetővé tette, hogy tiszteletemet tegyem a Gödörben május 17-én.
RAMIZ: Groovy tetőtér-hullámzás, rengeteg érdeklődő, csillogó szemek, hónok alá csapott kupac képregények, dedikálás, 18 éves csalódott Chavez-rajongó lányok és persze csapolt Krusovice! (Ja, bocsánat, az már a szomszédban volt...) EGYÜTT: Megkezdődött a 4. Magyar Képregény Fesztivál, hej!
SANTITO:
Viszonylag korán (mármint magamhoz képest), 10 körül érkeztem a helyszínre, de a standok már teljes fegyverzetben sorakoztak és a Gödör hátsó részét is megnyitották, olyan sok résztvevője gyűlt össze a hazai képregényes életnek. Minden kiadó és szervezet képviseltette magát, aki csak egy kicsit is számít és legnagyobb megelégedésemre a szerzői, önfinanszírozású képregényeket (mint például a Mentalent - A sötétségen túl) is hadba állították a fiatal, épp csak debütáló alkotók. Pont lecsúsztam a Képes Kiadó új kötetének, az általam is nagyra értékelt Fabuláknak (Fables - Vertigo) a bemutatójáról a színpadon, ami napjaink Manhattenjében meghúzódó, magukat a hétköznapi emberek szeme elől varázslattal elrejtő mesehősök kis kommunájáról szól. Első hallásra elég gyermetegnek tűnhet az ötlet, ám ha azt mondom, hogy leginkább Neil Gaiman Amerikai istenek című regényére hajazó, felnőtteknek szóló urban fantasy témájú képregényről van szó, akkor már megemelkedhet pár szemöldök. Kifejezetten ajánlom a megtekintését közelebbről, rendkívül csinos kivitelű paperback, amely a sorozat első öt számát gyűjti egybe (természetesen lesz róla kritika a Geekz-en a közeljövőben, lehet rettegni).
Kisvártatva sikerült összefutnom Ramiz kollégával és unokatestvérével, Mazzsal, így törvényszerű kanyart vett az utunk a legközelebbi és egyetlen bárpult felé, ahol sürgősen sörrel öntöztük meg kiszáradt torkunk, ugyanis a Gödör nagyjából-egészében Dante poklának forró katlanát kezdte idézni, mivel továbbra sem sikerült megoldani a klimatizálást (ez feltételezhetően a leggyilkosabb szórakozóhellyé predesztinálja a helyet az elkövetkezendő nyári hőségben). Miközben a védőitalunkat fogyasztottuk, szomorúan kellett megállapítsuk, hogy Magyarországon még mindig nem tudott kialakulni a képregénykultúra, mert annyi szívdöglesztően csinos lányt láttunk a Fesztivál látogatói között, hogy az azonnal tökönlőtte az igazi Comic Con-ok alapkoncepcióját és védjegyét, miszerint csupa kövér, szemüveges és pattanásos geek rohangál fel-alá, izzadt hónaljuk alá csapott képregényekkel.
Kis pihenőnk után szemrevételeztem a Fesztivál újdonságait, például a zseniális Bilal Szörny tetralógiájának második kötetét, a December 32-t a Titkos Fiók standjánál, ám mivel egyben tervezem meg beszerezni Intégral formájában ékes frank nyelven (nemrégen jelent meg a befejező album Franciaországban), ezúttal kihagytam az ismét kiváló minőségű produktumot. A Fumax újabb dobásával, A különítménnyel (The Ultimates - Marvel) is hasonlóképp jártam: az utóbbi idők legjobb szuperhősképregénye (igen, erről is lesz ismertető) hardcoverben kívánkozik a polcomra, ezért inkább átsasszéztam az Art Comix pultjához, ahol viszont nem tudtam ellenállni a kettőt fizet, hármat kap akciónak, és bezsákoltam az új McCloud könyvet, A képregény mesterségét (Making Comics - Harper), Satrapi méltán ünnepelt Persepolis-át és Ruijters leginkább fametszetekre hasonlító stílusában készült Inferno-ját, amit az egyébként csendes és szerény alkotó azon nyomban dedikált is, mindenkinek külön képecskét rajzolva, nekem például egy klassz manticore-t. A Képes Kiadót a már említett Fabulák és egy limitált, 500 példányban nyomott Korcsmáros kiadvány, az Egy jenki Artúr király udvarában című füzet társaságában hagytam el. Megálltam a Vad Virágok Műhely reprezentánsainál is, az ő újdonságuk a SakuraCon-on már debütált Lidércfölde (Hollow Fields - Seven Seas) volt.
Két komoly meglepetés is ért, az első az Egmont Tintin köteteinek megpillantásakor lett úrrá rajtam (hogyhogy eddig nem is hallottam erről?), a második a tombolahúzáskor, ahol Földfény mangát és (rögtön a következő húzásnál, többek nagy derültségére) egy összerakható mini Plastic Man-t nyertem. Sajnos a Ruijters-el megejtett beszélgetésen nem tudtam jelen lenni (a Deák tér túlfelén cseh sörfesztivál keretében kellett Krusovice minőségellenőrzést tartanom), de nagyon remélem Bayer Antal kanyarít majd erről valamit a blogjára vagy a knet fórumára. Sajnos a Fesztivál második napján sem tudok majd részt venni, de ezennel kapacitálnék mindenkit, aki ma (vagy még egyáltalán) nem volt ezen a rendezvényen, hogy látogasson el erre a hazai képregényes élet felemelkedésére egyre több reményt adó eseményre. (Ezzel pedig át is adnám a szót Ramiznak.)
RAMIZ:
Unalmas felvezetés
Dél körül érkezek, és már egész szép számú látogató nézelődik a kiadók pultjainál. Sok az ismerős arc, úgy tűnik, mindenki ismer mindenkit. A kiadók vadul prezentálnak, rengeteg az új kiadvány (még meglepetés-megjelenés is volt), de a régiekből is lehetett kapni bőven, hogy mindenki behozhassa a lemaradását. A 4. Magyar Képregényfesztivál bonyodalmaktól nem mentes, de bensőséges hangulatú, bőséges képregény-választékot és temérdek geek cuccot (műfülek, pólók, poszterek, figurák stb) kínáló első nappal indított: úgy tűnik, kezd ébredezni a magyar képregény-kultúra.
Környezet, szervezés
A Gödör ideális helynek tűnik a rendezvényre: földrajzi elhelyezkedése remek és a belső terek kiképzése is megfelel a kívánalmaknak, jut hely a vásárlásra, a nézelődésre és a beszélgetések követésére is. Ez utóbbikat kicsit hangosíthatták volna jobban odabent – sebaj, legalább akkor tökéletesen hallunk mindent, mikor kiülünk cigarettázni a külső asztalokhoz. Ennek a megoldásnak az az előnye is megvolt, hogy felfrissültünk egy kicsit az árnyékban, odabent ugyanis fülledt meleg van. Hát igen, ez az ára az amúgy hangulatos groovy fényhatásokat biztosító medencés-vizes üvegmennyezetnek…
A műsor csúszott egy kicsit, Réz András viszont egyáltalán nem jött el, konstatáltuk csalódottan, pedig miatta jöttünk ilyen korán hajnalban, sőt még ülőhelyet is kerestünk magunknak a színpad előtt (nem volt túl sok, pláne hogy jópáran olvasgatni is oda ültek le). Palcsó Tomi eljött, de ő meg kit érdekel? A rajzverseny jópofa volt, bár nem sikerült teljesen egyértelműen kitűzni a feltételeket és a szabályokat. Egy biztos: minden képregény-fesztivál hangulatához jelentős többletet ad az összetolt asztalok körül ülő, veszettül rajzoló emberek látványa. Mi viszont kreatív zsenink ilyentén kibontakoztatása helyett inkább körbenéztünk a pultok között, felmarkoltunk néhány Rohamot és Pinkhellt, megcsodáltuk az új megjelenéseket és a kiállított oldalakat. A vetítésre már nem volt energiánk maradni, egyrészt a meleg miatt, másrészt mert kiszagoltuk, hogy a szomszédban, az Astoria felé cseh sörfesztivál van. Mi pedig mindenre nyitottak vagyunk, ami kultúra, ráadásul egy új szerzemény lapozgatásánál már csak az a jobb, ha az ember közben frissen csapot Krusovicét iszik. Komolyan mondom: aki ma nem volt, holnap viszont ráér, de mégsem megy el, annak nincs mentsége. (Cseh sörök, ember! Korsója 400 Ft-ért!)
Új megjelenések
Figyelemreméltó megjelenések jöttek ki a fesztiválra. Az Inferno látványvilága nagyon bejött, a rajzolója, Marcel Ruijters ráadásul igen korrekt és csinos ábrákat dedikált bele a megvásárolt példányokba, öt-tíz percet is rászánva egyre. A kiváló Fables-en (Fabulák, Képes Kiadó) nagyot vigyorogtunk (egy éve, mikor angolul olvastam, nem hittem volna, hogy egyhamar megjelenik magyarul), az „Ellenlábas” fordításon persze igazi geek módjára elcsámcsogtunk egy darabig. A Dilbertnek is örültem, keményvonalas nerd cucc az irodakukacok életéről (filmen a témában ott az Office Space, míg webcomicsok közül az xkcd nyújtja a minőségi, elborult kocka humort), szeretem. No és persze van új Kázmér és Huba is a Vad Virágoktól, elkészült időre, nem úgy, mint a két Tintin, ami meg egyenesen idő előttre készült el. (Szidta is mindenki szegény Egmonték marketingérzékét, pedig hát ez valószínűleg nekik is kiszámíthatatlan meglepetés volt.) Van új Bilal is, hasonlóan barátságos áron, mint a múltkori. A ZAP pofás antológiának tűnt a Rohamosoktól, de ilyen áron (2500 Ft) nem hiszem, hogy nagy sikere lesz – aztán ne legyen igazam! A második Scott McCloud képregény-esztétikai mű pedig ugyanúgy "biblia", mint az első - igyekszünk ezekről is mihamarább kritikát írni.
Az import kötetekről nem is merek sokat szólni, erősen megrogytak ugyanis a térdeim, mikor azt a gyönyörű vaskos, vászonkötéses Hellboy gyűjteményes kötetet a kezembe vettem a Trilliannál (még ha ez kevésbé hírértékű is, mint az új magyar fordítások), és ott volt az a Spawn is… (Aztán egy srác a Blame! kapcsán magyarázni kezdte, mi is az a manga, mikor meggusztáltam régi kedvencem angol kiadását és botor módon „képregénynek” mertem titulálni azt, úgyhogy el is húztam onnét, mielőtt teljesen lefárasztott volna a pubi.) Nem voltak rossz áron ezek a könyvek amúgy. Tény, rengeteg pénzt el tudtam volna költeni ott a Gödörben ma jó szívvel (ha lett volna...), és körbenézve a tömegben ugyanezt láttam az arcokon.
Fesztiválozz, magyar!
Mert az jó neked! Pénzed ugyan számolatlanul fogod elbaszni, de lelked melengeti majd a tudat: nem hiába. Sorra jönnek ki az érdekes, nívós megjelenések, mi pedig drukkolunk, hogy az emberek észre- és megvegyék őket, mielőtt befuccsolnának a bátor vállalások! Innen folytatjuk holnap (még profibb) képekkel, interjúval és a szexéhes budapesti Chavez-fan lányokkal!
A most következő hétvégén (május 17-18.) kerül megrendezésre a 4. Magyar Képregény Fesztivál. A rendezvény helyszíne az Erzsébet téri Gödör Klub, mindkét nap 10-18 óráig tartanak a programok, beszélgetések, rajzversenyek, dedikálások és más hasonlók. No meg persze fel lehet tankolni eszméletlen mennyiségű képregényt, ha valakinek lemaradásai vannak a magyar megjelenésekkel kapcsolatban. A részletes programok megtalálhatóak a fesztivál honlapján. A belépés ingyenes, úgyhogy nagy tömeg lesz... akit érdekel az itthoni képregényes élet, mindenképpen jöjjön el! Akár még a Geekz olvasóinak fáradhatatlanul szellemi táplálékot biztosító kedvenc szerzőitekkel (= velünk) is össze lehet ott futni, egy szombat délutánt meg úgysem bírunk ki sör nélkül, úgyhogy.
Nehéz értékítéletet – sőt még egy szimpla, bátortalan véleményt is – megfogalmazni egy olyan filmről, mellyel kapcsolatban nem egyértelmű a készítők szándéka. A Wachowski (ejtsd: vacsovszki) fiúk (ejtsd: némi hangsúllyal és huncut kacsintással) a Mátrix-trilógia nagysikerű nyitánya és csendesebb folytatása után megint valami nagyot akartak alkotni, ez sejthető. Azt is meg lehet érteni, hogy az ázsiai filmek és animék adaptálásának divatját meglovagolandó – nemsokára jön a Dragon Ball, tervbe van véve a Ghost In The Shell és az Akira… – egy régi anime sorozatra esett a választásuk. A Speed Racer azonban stílusában és látványvilágában egyaránt túlmutat az eredeti anime sorozaton: minden egyes képkocka feltűnően eltúlzott mesterkéltséget és giccset sugároz, a dialógusok kiszámíthatóak és színpadiasak, a fordulatokat pedig jó előre látni lehet. Ennyire ocsmány módon egyszerűen nem lehet túlzásba vinni valamit, a szándékosság tehát kétségtelen. De vajon mi az ördögöt akartak elérni vele?
A történet a Racer családról szól, akik a népszerű autóversenyekhez járműveket gyártó családi vállalkozás. Rex az idősebbik fiú, a hajdani bajnok, akinek rekordjait senki sem tudja megdönteni azóta sem, Speed pedig az öccse, aki rajongással tekintett bátyjára egészen addig, míg az egyre kiszámíthatatlanabbul kezdett viselkedni, végül egy halálos autóbalesetben életét vesztette. (A címet igen, ám a neveket a magyar szinkronban sem fordították le: „Hé, Szpíd!” – általános iskolai emlékek rémlenek fel, ott hívtuk egymást jól hangzó angol neveken.) Az öcsike tehetséges és a végletekig elszánt, így fiatalon eljut ő is a profi versenyzés világáig, ott azonban nyilvánvaló naivsága kiszolgáltatottá teszi a gátlástalan, romlott lelkű mágnásoknak, akik saját cégeik és versenyzőik érdekében bármit megtesznek, végtelenül gonoszak, valamint tökélyre fejlesztették a sátáni kacajokat és az ármánykodást. Speedet először leszerződtetnék, majd félreállítanák az útból, neki pedig ráadásul még bátyja szellemével, apja elvárásaival és saját vágyaival is meg kell küzdenie – hadd ne folytassam…
Nem, nem cinikus geci vagyok (illetve igen, de ez nem tartozik ide): a történet tényleg a legbugyutább és legunalmasabb amerikai családi mozikat idézi, amennyiben minden egyes, egyébként is csak tíz év alatti gyerekeket meglepni képes fordulatot és feszült helyzetet egy hihetetlenül banális és még a nézőnek is kínos megoldás vagy ezerszer látott ócska vicc követ. Speed romlatlan naivsága pillanatok alatt eléri az idegesítő síkhülyeség szintjét, és szerelme, Trixie (a faszmeresztően szexis szűzlány szerepében Christina Ricci) rózsaszín szemüveges szemléletmódja is csakis azért nem zavaró, mert iszonyú dögös a csaj, és amikor ő billegeti magát a vásznon, senkit nem zavarnak majd a dialógusok, melyek mintha csak egy konzervatív, keresztény WASP amerikai család gyermekének olvasó tankönyvéből lennének kivágva.
A legbosszantóbb tényező azonban mindenképpen Sprintle, hősünk dagadt kistestvére, a klasszikus rohadék, gusztustalan kisöcs megtestesítője, akinek csakis az a szerepe, hogy a néző idegeire menjen (mert ép ésszel lehetetlen elképzelni, hogy az egyszeri felröhögésen túl bárkit is hosszabb távon szórakoztassanak a bénázásai és köcsögségei, márpedig ebben a filmben van szerepe bőven). Elképesztően, bántóan, falrengetően hülye kommentárokkal tartja fel az amúgy is lassan haladó cselekményt, ötödször is elbújik Speed kocsijának, a Mach 5-ösnek a csomagtartójában, elbassza a csókjeleneteket, csokival keni össze a pofikáját, és olyan gesztusokat provokál ki a majmából, amit már a ’80-as és ’90-es évek sötét korszakának legízléstelenebb családi filmjeiben is kurvára rühellt minden tisztességes (vagy egyáltalán bármilyen) ízléssel rendelkező ember. Én azt hittem, hogy a Teletubbies-nál meg a Kémkölyköknél sokkal kínosabb mozgóképes művet nem lehet létrehozni… nos tévedtem.
De ne ragadjunk le a részleteknél, térjünk rá a látványvilágra! Wachowskiék saját szellemes viccük szerint minden színt beleraktak a filmbe, ami a Mátrix-trilógiából kimaradt. Nos, én életemben még ennyi rózsaszínt és lilát nem láttam, a betegzöldről és a neonkékről nem is beszélve – de ami azt illeti, soha többet nem is akarok. Érthetőek az anime-adaptáció jellegnek szánt kűrök, a kontrasztos képek, a túlszínezett felületek és a díszletszerű lakások, még ha kissé túlzásba is vitték a dolgot, de a szándékosan ízléstelen színösszeállításokat, az ijesztően kék eget, a fogkrémreklám-fehéren csillogó fogsorokat, a túlspirázott ruhákat már nem lehet hova tenni.
Olyan az egész, mintha Jean-Pierre Jeunet készítette volna, miután egy eldugott új-angliai faluban járva szembenézett egy lovecrafti sötét rettenettel, egy elmegyógyintézetben tíz évig Cartoon Network-öt nézett, majd megmenekült és totál megzakkanva felesküdött az emberiség mozgóképen keresztüli elpusztítására. Megállás nélkül jönnek az összevágott, klipszerű képek, az értelmetlen és hirtelen vágások, közelítések. Még a számítógépes animáció sem egyenletes: időnként látványos és kidolgozott (de akkor sem szép!), csillog-villog, pörög és füstöl minden, máskor pedig úgy néz ki, mintha öt éve készítette volna valaki egy 3D-s demó erejéig, videokártyáját tesztelendő. (A városképek, a vízfelületek biztos, hogy direkt rondák – vagy esetleg elképesztően lusták voltak a tisztelt animátorok…)
Könyörgöm, ennek már semmi köze semmilyen negyven éves animéhez! Ez már Wachowskiék személyes támadása Hollywood és a számítógépes utómunkálatok ellen (Istenem, esküszöm, ezentúl csak fekete-fehér filmeket nézek! Bocsáss meg, Bogart! Szeretlek, Kuroszava! Fogadj vissza, Hitchcock, eltévelyedett, tékozló fiadként! Ígértem, soha többet nem nézek színes filmet!). Esetleg egy őrült, hónapokig tartó LSD-trip eredménye, mely esetben hajlandó lennék megbocsátani nekik, ha nem hagyták volna, hogy művük forgalmazásba kerüljön.
Annál is fájdalmasabb a dolog, mert egy-két poén azért működik, még ha meglehetősen olcsók is (animés levegőbe ugrás és száguldó háttér, gyerekkori álmodozás a suliban egy képzeletbeli, firkált versenypályán), de ilyen töménységben, ilyen ízléstelenül tálalva még azok sem igazán fogyaszthatóak. Ugyanez a mértéktelenség érvényes a versenyjelenetekre is: a végére azért még engem is magával tudott ragadni a dolog, akármennyire is el lett túlozva, de még százszor ennyire magával ragadott volna, ha azok a lehetetlen kinézetű kocsik legalább megközelítőleg a fizikai törvényeinek engedelmeskedve viselkedtek volna: nem véletlenszerű stílusban össze-vissza pörögve driftelve, hanem csak kicsivel látványosabban, mint ahogy a japán kollegák tényleg megcsinálják.
Hiába a rajzfilm, valamint a ’70-es évek autóversenyes grindhouse filmjei előtti tisztelgés, a rengeteg effekt és a néhány erőtlen önironikus gesztus, a film leginkább a jól ismert székely viccet idézi („Ez komoly? – Nem. – Akkor jó, mert viccnek egy kicsit durva…”), annyira gusztustalan és értelmetlenül kaotikus. Ráadásul legalább fél órával hosszabb a kelleténél maga a történet is, pedig a boncolgatott látványvilág önmagában durva élmény - sejtésem szerint ilyesmiből a legtöbb ember maximum egy zenei klipnyit visel el szívesen.
Lehet, hogy ha amerikai szirupos tévéshow-kon, rajzfilmeken és persze a Speed Racer animén növök fel (bár én tényleg nem látok sok hasonlóságot ez utóbbival), most egy új legendát tisztelnék a filmben, és pusztán furcsasága okán biztosan meglesz a maga masszív rajongói bázisa is, így azonban legalább annyira feszengtem a székemben vetítés alatt, mint – hogy kollegám népszerűvé vált hasonlatához folyamodjak – az esztergomi érsek és (közkívánatra) zsidó rabbi barátja egy spriccpartin. Lehet, hogy direkt ronda, de attól még kegyetlenül ronda.
A zseniális Firefly-on kívül (melynek azóta természetesen kialakult a maga geek kultusza a neten) sosem voltam nagy rajongója az űrhajós sci-fi tévésorozatoknak. Ennek fényében az, hogy végigröhögtem a Star Wrecket, azt bizonyítja, hogy a film nem (csak) a konkrét utalások és belsős poénok miatt működött: ha az ember elnézte neki a kis költségvetésből eredő báját, határozottan élvezhető volt. (A filmnek volt előzménye is, a kis közösség Star Trekes, amatőrfilmes szárnypróbálgatásai azonban, melyek látványa az MS Paintet idézi, már a határozottan fájdalmas kategóriába esnek.)
Most azonban remélhetőleg kicsit több pénzt sikerült összeszedniük a fiúknak (különösen a Star Wreck netes sikerét látva reménykedhetünk ebben), mivel új ötletük határozottan szellemes és sok elborult viccre ad lehetőséget, de kell majd hozzá az erős látvány is. Az Iron Sky története ugyanis nem más, mint hogy a nácik a második világháború végén nem Dél-Amerikába, de egyenesen a Hold sötét oldalára menekültek, hogy onnan megerősödve térjenek vissza döntő csapást mérni a Föld nagyhatalmaira... Az előzetes ígéretes, már csak abban reménykedek, hogy a film honlapján, a történet részben beígért drámát nem viszik túlzásba.
Könyv- és forgatókönyv-írók nagy bánata: nehéz olyan történetet írni, ami egyszerre több generációt is képes lekötni. Van, amikor ez kevésbé zavaró, máshol jobban – az animációs filmek iparában például változatos technikák fejlődtek ki arra, hogy a felnőtteket is szórakoztassák az alapvetően azért ifjabb korosztályt célzó mesékkel: kikacsintások, önironikus gesztusok, félreérthető helyzetek és popkulturális utalások tárháza áll ehhez az alkotók rendelkezésére. Azt azonban nehéz elérni, hogy ezek az eredeti történet és hangulat szerves részeként tűnjenek fel (talán a Shreknek sikerült a legjobban, és ott is az ilyen jellegű viccek töménysége miatt), a háromkockás, vicces képregény-sorozatok világában pedig még nehezebb elképzelni, hogy egyáltalán létezhet ilyen.
A Kázmér és Huba azonban a maga alap-vicctípusaira (az angolszász terminológiában „running gag”) – ami minden comic strip alapvető kelléke, legyen szó a Garfieldról vagy akármelyik wannabe-kultsorozat webcomicról – egy komplex, finom humorral és bölcs iróniával átitatott univerzumot épített fel. Nincsenek fölös szereplők, a szülők nevét nem tudjuk, két főszereplőnkön kívül egyedül Rozi, „a Nő” nevesített. Barátok nincsenek (ennyi idősen maga a barátság fogalma úgyis fontosabb, mint a személy, és azt Huba testesíti meg), az iskola pedig, ahol a leginkább előtérbe kerülhetne a haverok és a bandázás témája, pusztán a végtelen unalom és az érthetetlen, megtanulandó zagyvaságok tárháza.
A világ egy élénk fantáziájú kisgyerek szemével, bólintanánk értőn az első pár képsor után. Pedig: nem. Sokkal többről van itt szó, nincs ugyanis olyan nézőpont, amibe Kázmér, a szőke, kócos hajú kisördög összes észrevétele, kötözködése és cinikus kommentárja belefér. A gyerekdolgokat gyerekként, ártatlanul romlott naivsággal reagálja le, a kamaszodás problémáit hevesen és érzelmesen (elvileg öt éves, és erre a korra nem épp a nőügyek jellemzőek), a felnőtt dolgokba pedig egy rutinos politikus gátlástalanságával és egy feltörekvő gengszer ravaszságával veti bele magát. Természetesen az olvasójától is elvárja ugyanezeket a nézőpontváltásokat, de ez fel sem tűnik, mert az ember ösztönösen alkalmazkodik: a gyerekkorra úgyis mindenki kedves-butus nosztalgiával, a kamaszkorra szorongásokkal, mégis felvillanyozva gondol vissza – egyszóval pont úgy, ahogy a képregény világa megkívánja. Ami azonban ezt a gyerekektől családapákig bárkinek ajánlható képregényt olyan zseniálissá teszi, nem az ebben rejtőző kettősség, hanem éppen annak furcsa hiánya. Nem húzhatunk egyértelmű vonalat az egyszerű hatásmechanizmusú (vizes lufi, puff!) és a felnőttes vagy filozófikus („Szerinted van Isten?”) képsorok közé – vagy legalábbis nem mindig és nem magabiztosan. A Kázmér és Huba finom, csendes zen bölcsessége ott rejtőzik a legártatlanabb egysorosokban is, ráadásul ezeket pont egy olyan játéktigris meg egy gusztustalan kajánságokat és gülüszemű ufókkal teli sci-fi történeteket kiötlő kisgyerek szájából halljuk, akiknek az olvasó felé fordulva előadott kiszólásaik nem a képregény-rajzoló szájából jönnek, hanem a saját hangjukon szólnak hozzánk.
Huba, az életre kelt játéktigris érdekes figura: csöppet sem másodhegedűs, Kázmér poénjainak kiszolgálója, karaktere követeli saját vicceit. Jelleme, még ha tudjuk is, hogy Kázmér fantáziájából származik, nagyon is magabiztos és sosem fél ellentmondani vagy akár elverni a fiút. Ugyanúgy a külvilág egy arca ő (persze legfőképp a barátságé), mint ahogy Rozi hozza a Nőt és – a szülőkkel együtt – mindenféle szociális elvárást, vagy a bunyós kedvű osztálytárs az erőszakot és a hatalmat (de ez is megjelenik Hubában is). Semmi nincs itt, ami igazán veszélytelen és biztonságos, a tanárnő bármikor űrlénnyé alakulhat, apuci néha hirtelen üvölteni kezd, a bébiszitter is kicsesz az emberrel: egyfajta korai coming-of-age ez, ahol Kázmér rendezni, kezelni és uralni próbálja a saját világával bármiféle kölcsönhatásba kerülő elemeket. A Kázmér és Huba a fékezhetetlen álmodozás – vagy inkább: álmodás – dicshimnusza, és talán nem véletlen, hogy az ezeket a korlátokat savazó finom, de állhatatos sorozat éppen az Egyesült Államokban született meg.
Mostanra, úgy érzem, kellőképp belegabalyodtam már a Kázmér-mániámba, ideje hát egy elegáns témaváltással néhány szót a kiadásról is szólni. Amiről - akármilyen kínos is - szintén nem tudok panaszt mondani: a kötés erős, a borító kifejezetten ízléses, a papír szép és a fekete az tényleg fekete. Az ára 1950 Ft, és ennyit bőven meg is ér a képregény-olvasók és a keményvonalas fanok polcára. Aki pedig néha olvasgatná a képregényt, de ennyit nem ér meg neki a gyűjteményes... nos, annak még mindig ott a Metro újság (és az ráadásul ingyen is van).
Kázmér és Huba gyűjtemény 1-2. (Kázmér és Huba, Mi folyik az ágy alatt?) Vad Virágok Könyvműhely 128 oldal Papír / puha kötés
Ugyan a Hellboy 2 mozifilm júliusi bemutatója fájdalmasan messze van még, túl sokszor előbukkan a neten kedvenc vörös démonunk ahhoz, hogy nyugodni hagyjuk a témát addig. Szerencsére azonban van elég képregény, illusztrált novella, játék, spinoff-sorozat és animációs film Mike Mignola fantáziájának elborult, sokféle folklór fabuláit felhasználó, hátborzongatóan pokoli és kedves humorral bíró világában, hogy lesz mivel foglalkoznunk bőven. Mit is mondhatnánk még? Tartsatok velünk!
Alant pedig egy készülő Hellboy videójáték előzetese tekinthető meg, a Hellboy: The Science Of Evil. "Természetesen" egyelőre csak konzolokra jön ki, cserébe viszont Ron Pearlman szinkronizál benne és a látvány is meglehetősen csinos (a játékmenetről persze nem sokat tudunk meg).
"Van énnekem egy nézetem..." (Taxidermiás felütés - elegáns, mi?) Egy könyvről, különösen egy képregényről nagyon sok mindent meg lehet tudni anélkül, hogy kinyitná az ember: a kötés, a borító, a betűtípus, a hátoldalon az ajánló mind tele van árulkodó jelekkel. A tétel a Dampyrra is áll: az átlagosnál puhább fedeles kiadás, retró betűszínek, a címlapon bőrdzsekis, hosszú hajú, borostás, maszkulin fazon (ez tuti olasz, jut eszébe a szemlélőnek akaratlanul is, mielőtt még megnézné a szerzőket). A sarokban sárga bulvárújságos, csillagos szélű árbuborék: csak 990 Ft! Minden világos. És mielőtt valaki elfogultsággal vagy sznobizmussal vádolna: félre ne értsetek, nekem ez bejön. A színvonalas ponyvákat mindig is szerettem.
A kiadó maga is kerülni szeretné a félreértéseket: a borító belső oldalán egy bevezetőt olvashatunk Sergio Bonelli, a kötet olaszországi kiadójának tulajdonoságtól és elnökétől, amely rögtön így kezdődik: "A Dampyr első számát tartjátok a kezetekben - sorozatunk a filmekből és az irodalomból ismert klasszikus mítoszhoz nyúl, de újszerűen, a hagyomány 'tisztelete' nélkül." Egyenes beszéd ez (a filmes és irodalmi párhuzamokra még visszatérünk): ez egy tökös fumetti, hát azt is tessék várni! Az ezt követő rövid, felsorolásszerű áttekintés sok információt ugyan nem tud átadni a vámpírtörténetekről, mégis valamiféle mélységet ad az egésznek: az olvasó nézőpontját mozdítja arrébb kissé a megfelelő irányba. Gondolatban végigzongorázhatunk Bram Stokeren és a Christopher Lee-filmeken, de itt azért mégis valami másra számítsunk.
A Dampyr már az első néhány képkockával megteremti azt a hamisíthatatlanul európai hangulatot, ami aztán végig nagyon erős jellemzője marad a történetnek. Egy kisebb hadegység érkezik a kihalt városba, Yorvolakba a fenyvesekkel borított hegyek között. Zsoldosok vagy talán egy szedett-vedett hadsereg képviselői ők, parancsuk pedig megvédeni állásukat a városban. Lebombázott templom, beomlott tetejű házakkal, a falakon véres maszatok, megkínzott és megcsonkított holttestek: nem éppen szívderítő látvány még edzett katonáknak is. És miért gyűlt össze annyi hulla a templomban? Egy öreg túlélő nénike az ördögről magyaráz, míg egy dagadt, bajszos fickó (István...) le nem puffantja. Úgy kényelmesek a dolgok, ha ilyen egyszerűen lehet őket irányítani - pisztolylövésekkel.
A karakterek ábrázolása egyszerű, nagy vonalakkal festett, és talán pont ezért életszerű: harcedzett, cinikus, vérhez szokott férfiakról van szó, akik nem futják le a tinihorrorokban szokásos pánikrohamokat, és igyekeznek racionálisan hozzáállni az eseményekhez. A hitviláguk azonban mégis magában hordozza a vámpírok, a szellemek és más túlvilági lények mítoszát, és a szélsőséges körülményekhez való azonnali alkalmazkodáshoz is hozzászoktak már, így mikor különös, őrült fenevadak támadnak nekik a megszállt város különböző pontjain, hogy vérüket igyák, nem kezdik el ismételgetni, hogy "ez lehetetlen!", és nem kell senkit sem felpofozni, hogy józan maradjon. (Ez a két lábbal a földön álló, életszagú közvetlenség nagyon jót tesz a könyvnek, határozottan frissítő, üdítő érzés ilyen nyugodt, visszafogott, európai ízű történetet olvasni.) A nehéz helyzetből az öregasszony szelleme segíti ki őket: hívni kell a dampyrt, csak ő segíthet rajtuk!
Harlan Draka, akit a környéken mindenki csak dampyrként ismer, Yuri nevű segédjével a környékbeliek babonáiból él, ördögöt űz a frissen elhunytakból és más szemfényvesztésekhez folyamodik. Bár rémálmok gyötrik születésével kapcsolatban, koránál pedig jóval fiatalabbnak néz ki, mégsem hiszi, hogy tényleg vámpír és ember közös gyermeke lenne. A szerzők második legnagyobb fogása ez: szuperképességeiről nem tudó hőst láttunk már, de hogy eközben pont nem létező tulajdonságaiból éljen ő, a túlvilági jelenségeket cinizmussal, saját életmódját pedig némi lenézéssel kezelve, ez izgalmas egyéni ízt ad Harlan karakterének. Miután összetűzésbe kerül Kurjakkal, a katonák vezérével, amiért kénytelen beismerni, hogy valójában csaló, hamar magára marad éjszakára az üres városban. Képességei próbára tétetnek, és a későbbiekben az egyre véresebb összecsapások során, miközben mindkét oldal - a vámpírok hordája és a katonák - nagy veszteségeket szenved el, Harlan lassan hinni kezd magában, de így is mindent meg kell tennie Kurjakkal együtt, hogy életben maradjanak...
Az első kötet tehát pörgős, gyors tempóban halad a történet - kérdés, a továbbiakban milyen irányt vesznek majd az események. Az eddigiek alapján mindenesetre bízok az alkotók fantáziájában és humorában. A bevezetőben említett irodalmi és filmes elődöktől sikeresen elszakad, nem árnyékukban tévelyeg, másrészt viszont előbbiek a jól megírt párbeszédekben és a rémregénybe illő öregasszony-kísértet karakterében tükröződnek, utóbbiak pedig néhány klasszikus vámpíros jelentben tűnnek fel. A látványos, mozivászonra illő beállítások egyébként is jellemzőek az egész kötetre: a Dampyr egyaránt használ magasról felvett, fentről látott képeket és az érzelmileg izgatott, felfokozott pillanatokra bevágott nagyközeliket, valamint dinamikusan megrajzolt harcjeleneteket és tűzpárbajokat. A hátterek sokszor elnagyoltak, ez néha zavaró, másrészt viszont elősegíti a gyorsabb olvashatóságot és a karakterek központiságát (negatív tér technika). A keret nélküli, a lap szélének fehér hátterét használó képkockák eléggé szembeötlőek, kilógnak a többi közül.
A rajzstílusról kevés szó esett, méghozzá azért, mert - ez esetben nagyon helyeslendő módon - tökéletesen a cselekmény kiszolgálója. Az arcok, emberalakok realisztikusak, az indulatos arckifejezések sem torzítanak sokat rajtuk, az árnyékolás pedig vonalas technikával készült, mivel az egész képregény csak két színt használ, azaz monokróm. A kontrasztosság azonban csak a rajzok látványos, élet, magabiztosan kifejező hangulatát erősíti: ez a fekete nem a Sin City stilizált, szimbolikus feketéje.
Kiadó: Fumax Ár: 990 Ft Hossz: 96 oldal Kötés: karton (puha karton :D)
Két igen elborult film fog érkezni Japánból hamarosan: a The Machine Girl és a Tokyo Gore Police egyaránt az Ichi The Killerhez hasonló képregényszerű, groteszkül eltúlzott erőszakábrázolással rendelkező japán állatságnak tűnik. Erőteljes B-filmes hangulat, humor és brutalitás - mi kell még? (Igaz, nem mind arany, ami fénylik: a 2005-ös japán Meatball Machine-nak is voltak erős pillanatai, de a történet gyenge volt és a látványban is a kelleténél erősebben dominált a kis költségvetés.)
Mindenesetre reméljük a legjobbakat (a Tokyo Gore Police-hoz több reményt fűzök: annak a filmnek ez a pár perc alapján tökösebb stílusa lesz). Alant látható két friss előzetes, csak erős idegzetűeknek!
A zsaruk korruptak, és mindig is azok voltak, legalábbis a vásznon. Az utca királyai is ebből az alapvetésből indul ki: a rend őreit sokkal jobban foglalkoztatja az, hogy saját túlkapásaikat és a törvény megkerülésével végrehajtott akcióikat leplezzék, elkenjék és egymást mindenben fedezzék, mint a bűnözés tényleges visszaszorítása vagy az általában szegény, színesbőrű áldozatok feljelentéseinek komolyan vétele. Los Angeles egy forrongó, fékezhetetlen dzsungel, ahol a zsaruk is – úgy érzik – csak a legbrutálisabb módszerekkel tudnak életben maradni. Tisztára mintha egy Kemény zsaruk (Shield) tévéfilmet látnánk…
A párhuzam nem merül ki a témaválasztásban vagy a karakterekben: a rövid, de pergős akciók és a rengeteg kivagyiskodás, kötözködés és a rendőröket ellenőrző belső ügyosztálytól való félelem is ismerős lehet a tévénézőknek. Terjedelme miatt persze Az utca királyainak esélye sincs olyan mélységben belevájnia szereplőinek lelkivilágába, magánéletébe és erkölcsi rendjébe, mint az említett sorozatban ezért itt inkább egyetlen, a felszínen ismerős és életszagú, ám a végére inkább csavarossá és látványossá váló ügyet követünk végig.
Tom Ludlow detektív nyakig sáros, magasról tesz a hivatalos procedúrára: a film nyitó jeleneteiben éppen lemészárol néhány bűnözőt (illetve gyanúsítottat) főnöke szervezésével és vezényletével. Az ilyesmit persze nem mindenki nézi jó szemmel, és bár társai fedezik, ő maga pedig szintén profi a bizonyítékok meghamisításában, volt társával, egy fekete zsaruval rendszeresen nézeteltérésbe bocsájtkozik. Amikor megtudja, hogy expartnere a belső ügyosztálynak dolgozik, elhatározza, hogy egyszerűen jól megveri őt, ám véletlenül pont ugyanekkor egy rablást végrehajtó két gengszter szitává lövi a férfit. Tomot megint tisztára mossák, ám valahogy egyre kevésbé tetszik neki az egész dolog, és még lelkiismerete is háborogni kezd, amiből persze rengeteg bonyodalom származik.
A színészgárda impresszív (kell is, mert a történet nem túl eredeti): Keanu Reeves várakozásaimmal ellentétben egészen komolyan vehető volt Tom Ludlow szerepében, jót tett neki a hízás meg az öregedés, remek elnyűtt megjelenése van. Forest Whitaker a Kemény zsaruk után ezúttal az ellenkező oldalon játszik (éppolyan meggyőző és magával ragadó vehemenciával, mint akkor), ezúttal ugyanis IAD-s (Internal Affairs Department) nyomozó helyett korrupt és gátlástalan kapitány, aki minden szart segít felmosni embereinek. Az ő (azaz Kavanaugh) helyét minden tévénéző kedvence, Hugh Laurie vette át, aki szintén ismerős terepen mozog: filmbeli karaktere igencsak hasonló Dr House-hoz, valószínűleg nem véletlenül, úgyis mindenki azt a dörzsölt, nagy dumás faszit várja el tőle. (A sorozatfüggőknek egyébként a többi karakterszínész közül is jópár ismerős lesz majd.)
A rendezésre nem lehet sok panasz: talán nem nyűgözi le a nézőt, de remekül kiszolgálja az egyenletesen csordogáló történetet. Ez utóbbi egyébként nem tartogat sok meglepetést, leginkább csak a rutinos színészek játéka feledteti a sok sablonos fordulatot. A film végére azért kicsit bedurvul a tempó, már-már akciófilmbe illő jeleneteknek is tanúi lehetünk, de a ’90-es évek korrupt rendőrös, bosszúállós krimisztorik ideje lejárt, 09/11 óta minden filmnek muszáj moralizálnia egy kicsit, vagy legalábbis megpróbálnia azt. Az utca királyai kissé szájbarágós, de a döccenőket ügyesen leplező tanulsággal végződik, melyet meghallgatva a néző, ha akar, Tom Ludlow-val együtt bámulhat Los Angeles napfelkelte által vörösre festett hegyeire, magában Vonnegut szállóigévé vált, beletörődő egysorosát idézve: „Így megy ez…” Vagy inkább morfondírozhat azon, hogy minek realista, kiábrándult stílusban előadni egy, a végére ennyire színpadiassá vált történetet?
Michel Gondry már korábbi alkalmakkal is szeretett interakcióba lépni rajongóival és a lelkes internetes közönséggel általában, youtube-os videóin például egyszer lábával, máskor pedig orrával rakja ki a Rubik-kockát. (Erre amúgy egy ötletes Be Kind Rewind-igyenreklám reakcióvideó is született, ahol Jack Black bealázza Gondry-t.) A legújabb őrületet az új filmje, a Be Kind Rewind alapötlete adta, ahol a két videotékás VHS-en megsemmisült híres filmeket kényszerülnek újra elkészíteni, természetesen amatőr módszerekkel és minimális költséggel. Lelkes mozifanatikusok már neki is álltak, hogy leforgassák saját "sweded" alkotásaikat (a filmben a két fazon minden így elkészült filmet svéd importként tüntet fel). Íme a tíz legjobb.
Véget ért a Titanic Filmfesztivál! Kihirdették a hivatalos győzteseket is, úgymint:
Csak egy szerelmes film (A Fesztivál legsikeresebb filmje) Vérvonal (A Hullámtörők-díj nyertese) Sigur Rós – Heima (Közönségdíjas film)
Egyetlen konkrét Geekz-díjat ugyan nem hirdettünk, de mindenképpen kedvenceink közé sorolható a Megfigyelés alatt, a Börtönvonat Yumába,a Csak egy szerelmesfilm, aJar City és a Test/Antitest. A személyes kedvenceit kommentekben bárki megoszthatja velünk, sőt erre mindenkit buzdítunk (az egész fesztivált érintő általános véleményekkel együtt - ti jövőre szívetek szerint milyen irányba tolnátok a hangsúlyt?). Búcsúzóul pedig essék pár szó még két konkrét filmről!
A Swing Girls az a film, amit egy valamirevaló horror- és akciófaló, krimikedvelő, exploitation-rajongó pornóista geek általában bőszen letagadna, ám jelen helyzetben én bevallom (nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek): többször láttam és egyszerűen imádom. Pedig első ránézésre végtelenül naiv és művies az egész, de a japánok még a finom, ám kendőzetlen hatásvadászatot is képesek úgy használni, hogy az összhatás természetes, őszinte és tiszta lesz, amit egyszerűen csak jó nézni.
Az alaptörténettel – fiatalok egy csoportja meg kell tanuljon valamit, amihez kezdetben egyáltalán nem értenek – több filmben és sorozatban találkoztunk már. A Linda Linda Linda esetében a fenti filmhez hasonlóan ez zenetanulást jelent: négy középiskolás lány saját számokkal szeretne fellépni a közelgő iskolai fesztiválon. Persze semmi sem úgy megy, ahogy eltervezték: az egyikük eltöri a kezét (illetve ezt állítja), villámgyorsan új énekest kell szerezni (ráadásul egy koreai lányt találnak, akinek a japán nyelv sem megy épp tökéletesen) és még új számokat is meg kell tanulniuk (néhány ismert japán rockos gitárpop-slágerre esik a választásuk). A film végig törekszik az életszerűségre, kézzelfogható karakterekre és ismerős helyzetekre, ennek megfelelően pedig görcsösen kerüli a hasonló jellegű, egy adott kritikus versenyhelyzetre épülő történetekre jellemző nagyvonalú, művies pátoszt.
A természetességgel nincs is semmi probléma, a kézenfekvő ziccerek látványos kihagyása, a szándékosan eszköztelen színészi játék és a hétköznapi természetesség azonban – amiben a japán film olyan erős és kifejező tud lenni – egy ilyen témának nem feltétlenül tesz jót. A néző igenis szeretné látni a bénázást, aztán a vért és verítéket, végül pedig a kirobbanó sikert, ahol őt is magával tudja ragadni a zene. A kínosan egyszerű problémák, az unott gyakorlások és a növekvő lelkesedés nem túl hiteles előadása nem éppen felel meg ezeknek az elvárásoknak, a film végi minikoncert szinte már szégyellve megmutatott eksztázisa pedig kifejezetten félszegre sikerült. Nem rossz film ez, csak éppen jellegtelen: túl kevés ötletet és még annál is kevesebb bájos egyéniséget tud felmutatni.
A Titanic Fesztivál egy jól sikerült zsánerfilmmel, a Börtönvonat Yumába (3:10 To Yuma) című westernnel nyílt meg két héttel ezelőtt csütörtökön, mi pedig egy másik Christian Bale-filmmel, a Hajnali mentőakcióval (Rescue Dawn) zárjuk cikksorozatunkat. Werner Herzog valódi történeten alapuló, a vietnámi háborúban játszódó drámája (melynek történetét egyébként már dokumentumfilmben is feldolgozta) két éve készült el, de mivel hazánkban még nem mutatták be, kellemes meglepetés volt a Titanic műsorában találkozni vele.
A film egy repülő lelövésével és kényszerleszállásával kezdődik: remek, látványos jelenet, pumpálni kezdi a nézőben az adneralint. Aztán amilyen hamar elkezdődött, úgy véget is ér. Hősünk, Dieter Dengler menekülni kezd a dzsungelben, de hamar elfogják és egy cölöpkunyhókból álló, kerítéssel körbevett, katonai létesítménynek aligha nevezhető faluba viszik őt, ahol már raboskodik néhány vietnámi és amerikai katona. Dieter gyorsan beleszokik a helyzetbe, és nemhogy nem törik meg lelkileg, de társaiba is erőt és reményt önt: meg kell próbálni a szökést!
Rambo ugyan még most, kissé megöregedve is tíz perc alatt mindenkit széttépne, a Hajnali mentőakció azonban igyekszik a valóság talaján maradni, és az elrongyolódott, lesoványodott, sárral beterített férfiak férgekből álló ebédje sikeresen kavarja fel a nézőt. Történelmi realizmusa vitatható, de testközelbe hozza azt a kilátástalan, őrjítő testi-lelki nyomort, ami később, a szökést követő menekülés közben a férfi csendes és visszafogott becsavarodáshoz vezet. A film legerősebb jelenetei ezek: Herzog remek stílusérzékkel és minimalista eszközökkel ábrázolja Dieter megbolondulás határán álló elméjét, méghozzá belülről. A háborús-menekülős kalandfilm drámai színezete itt még erősebb lesz, a lezárás pedig egyaránt értelmezhető finoman gúnyos gesztusnak és komoly, de átlátszó pátosznak.
Én remélem az előbbit, és ezért is merem jó filmnek nevezni a Hajnali mentőakciót, ami félreérthetetlen aktuálpolitikai áthallásait pórázon tartva egy megrázó és magával ragadó személyes kalandot képes elmesélni. A másik lehetőség – miszerint Herzog mindent komolyan vesz, a csillagos-sávos mégiscsak tökéletesen büszkén és győztesen lobog a film végén, Dieter (szerintem szándékosan) butának ábrázolt karakterét pedig, aki kész visszamenni („még négyszer zuhant le”), nem huncut kacsintással, hanem őszinte diadallal állítja az önbizalommal teli amerikai nép példaképéül – valóban kissé nyomasztóan hat. Különösen ha utánanézünk, hogy mi is az, ami a történetből valóban Dieter érdeme és mi az, amit mások csináltak meg…
No de ne legyünk ennyire bizalmatlanok… különben is, ha minden kötél szakad, még mindig előhúzható azon érv, hogy egy film önmagában, az alkotó eredeti szándékától elszakítva is vizsgálható és értékelhető. (Történt már mozgókép ilyesféle híressé válása…) És különben is, minden más rendben van: a rendezés, a színészek, a tempó, a látvány – tényleg csak az ideológia buktatóin lehet megbotlani. De hát ez a kockázata minden politikával incselkedő műnek.
Korunk leghíresebb badfilm-készítője, a modern Ed Woodként emlegetett Uwe Boll egy riportban a kérdésre, hogy hány aláírás kéne ahhoz egy netes petíció esetén, hogy abbahagyja végre a pocsék, az eredetik rajongóit sorra feldühítő filmek készítését, azt válaszolta: egy millió.
Négy napja kezdődött a Titanic. A sajtó- és a közönségvetítések párhuzamosan futnak, mi pedig az előbbi időrendjét felrúgva igyekszünk főként arról írni, ami számotokra a legérdekesebb lehet. A kínálat vegyes, nekem kicsit túl kevés a zsánerfilm, no mindegy, ezt talán csak geek szívem mondatja velem. Valójában meg csak azért szövegelek, hogy beszúrhassak ide balra egy kis bestialitást, nagyon bejön ugyanis a fesztivál idei logója. Godzilla meets Barbie meets 1 kg vazelin? Yikes!
A Játszma az ördöggel egy Jackass nyomdokain haladó tévéműsor elborult filmes adaptációja (és hogy mit keres a Bűn mélységei kategóriában, fogalmam sincs - gondolom nem volt jobb). Főhőse a Randy Campbell művésznéven ismert őrült új-zélandi kaszkadőr, aki Jackie Chanhez hasonlóan a legveszélyesebb és legvadabb mutatványokat is bevállalja (csak éppen nem filmjelenetek kedvéért): elütteti magát egy kocsival, végiggurul egy meredek sziklafalon, több méter magasról egy pezsgőspohár-piramisra vetődik és más hasonlók. Az ő és csapatának műsora a Back Of The Y című tévéshow állandó eleme, ahol rendre megpróbál valami nehéz és veszélyes dolgot végrehajtani, ami néha sikerül, általában viszont vicces módon kudarcot vall, ördögien gonosz társa, Dick Johansonson pedig gyáván elmenekül a feldühödött rajongók elől.
Poén az egész, de kellőképpen harsány és vad ahhoz, hogy érdekes legyen - ez lehetett a terv.Egy ilyen show-ból mozifilmet készíteni azonban nehéz vállalkozás: egyrészt az eredeti műsort nem ismerő nézők könnyen eltévedhetnek a valóság és a fikció között (mi az, ami igaz felvétel, és mi a kitalált körítés?), másrészt másfél órához azért valami történet is dukál (főleg ha az eredménynek önmagában is meg kell állnia). A film készítői úgy döntöttek, a dokumentarista stílus helyett egy igazi groteszk, tahó humorral átitatott kitalált történetet fognak elmesélni. Peter Jackson fiatalkori trash remekműveinek hatása letagadhatatlan, de a végeredmény a My Name Is Earl-höz is igen hasonló, már csak a vaskos – ám sajnos messze nem olyan okos – humor miatt is.
A fentiek alapján talán nem egyértelmű, úgyhogy kihangsúlyoznám: a Játszma az ördöggel egy végtelenül fárasztó és ostoba film, amit az új-zélandi kaszkadőr ismerősein és rajongóin kívül nem sokan fognak élvezni. Leginkább egy gyermeklelkű felnőtt közönségnek szóló Tom és Jerry-re hasonlít, ahol törnek a csontok és repkednek a végtagok, de semminek nincs igazán súlya, nincs igazi fájdalom, se következmények, a drámai fordulatok sablonosak és kiszámíthatóak. A kötelezően belépő komor vonós zene vajon irónia vagy komolyan gondolták? Végül is tökmindegy, az eredmény meglehetősen szánalmas. A film legértékesebb jelenete a stáblista alatt látható, Randy Campbell valódi mutatványaiból összevágott háromperces klip, amit viszont meg lehet nézni YouTube-on ("Randy Campbell’s CV" néven fut).
Miért szeretjük a cseheket? Mármint világbajnok söreiken, még magyar zsebnek is megfizethető, barátságos fővárosukon meg a Svejken kívül? Hát az animációs filmjeikért! Jan Svankmajer és Jirí Trinka világhírűek szürreális hangulatú, hátborzongató rövid- és egész estés stop-motion bábfilmjeikért. Ezen a vonalon halad az Egy éjszaka egy városban is.
Az animációs filmek határtalan lehetőségekkel és sokszor az arra méltó végtelen fantáziával rendelkeznek. Egy látványos effekthez filmen rengeteg pénz és számítógépes munka kell, és pár év múlva úgyis elavultnak néz majd ki, egy animátornak azonban elég pár napi munka és egy szál ceruza, hogy készítsen egy rövid jelenetet, ami kifordítja sarkaiból a világot. Az ehhez szükséges erőforrás ráadásul ingyenes és könnyen hozzáférhető: az emberi fantázia az. A bábfilmekkel azonban kicsit más a helyzet, legalábbis elsőre úgy tűnik: nemcsak hogy mégis a valósághoz vagyunk kötve, de még a bábok, a makettek is csökkentik a szabadságot: aprólékosan meg kell őket tervezni, építeni, sosem mozognak egészen természetesen és így tovább.
Jan Balej azonban, elődjeinek nyomán haladva, a technika minden lehetőségét kihasználja, sőt még gyengeségeit is előnyére fordítja. Furán hatnak az emberi bábuk? Tervezzük őket szándékosan torzra, ily módon a nevetségesség és az ijesztőség keverésével rögtön egy érdekes, groteszk alaphangulatot teremtve! Kilógna a környezetből egy élethű vasútmodell? Fusson teáskanna a síneken! Az epizódikus, rövid történetekből és álmokból összeálló cselekmény pedig kellőképp szabad, fantáziadús és meghökkentő mindehhez: röviden összefoglalni nem lehet (nincs is értelme), de van itt hangyás kokainszippantástól a szomszéd hallal barátkozó magányos fán át az utcára sörcsapot és nőmúzeumot vizionáló részegekig minden. Horrornak ugyan nem mondanám, de roppant szórakoztató az arra fogékonyaknak.
A film után a producerrel való rövid beszélgetésből az is kiderült, hogy a film több szereplőjét valódi, létező emberekről mintázták (például a szamárimádó nőt – hát ezt sem hittem volna!), egy bábu elkészítése pedig kb 800.000 forintba kerül. Ezért is tartott hat évig a film elkészítése: epizódonként össze kellett rá szedni a pénzt.
A Cité Soleil kísértetei aktualitását főként a valóság adja (hiszen ez egy dokumentumfilm akar lenni), mégis van egy filmes előképe, amelyhez hasonlítani lehet, mégpedig az Isten városa, egy valódi történeten alapuló brazil játékfilm, amely akkorát robbantott 2002-ben, hogy máig jól emlékszünk rá: tökös, stílusos, vad film volt, amely egy mellékes tulajdonsága – a történet igaz! – miatt ütött, mint egy mázsa tégla. A kényelmes tespedtségben apró problémáikon szörnyülködő, saját magukról lélektani, egzisztenciális horror-drámákat készítő jóléti társadalmak hajlamosak elfelejteni, hogy mennyi pokoli, elképzelhetetlen káosznak, bizonytalanságnak és a mindennapi életet fenyegető veszélynek helyt adó zug létezik még a Földön.
Cité Soleil, a Kísértetek Városa maga is az Isten Városához hasonló hely. Haiti fővárosa, Port-au-Prince egyik sűrűn lakott nyomornegyedét hívják így, ahol még egy tizenéves kisgyerek is könnyen fegyverhez juthat és mindenki cannabist szív (az ENSZ szerint a legveszélyesebb hely a világon). Főszereplőink az említett városrészben nagyrészt teljhatalmat gyakorló fegyveres banda, a chiméres (szellemek) két vezére, 2–Pac és Bily. A rendőrség, katonaság gyenge, használhatatlan, a nyomornegyedben pedig még kórház sincsen, akinek problémája van, a vezérekhez vagy a külföldről érkezett önkéntes szociális munkásokhoz fordulnak (ilyen például Lele, a fiatal francia nő). Az országot irányító diktátor, Aristide, akikkel a chiméres lepaktált (az egyezség kölcsönösen védelmükre szolgált), néhány éve lemondott, ez persze elég kellemetlen helyzetet teremtett a főnökök számára.
A kamera végig testközelben marad 2Pachoz és Bilyhez (van ám 50 Cent becenevű bandatag is a filmben…), akik sokszor személyes dolgokról vallanak, máskor ügyeiket intézik és figyelmet sem vesznek az operatőrről, sőt még a Haitiből érkezett amerikai zenész, Wyclef Jean is megjelenik néha egy telefonbeszélgetés idejére a vásznon, mintha csak azt akarná jelezni, mennyire valódi, kézzelfogható történet ez. Persze az új szerzemény meghallgatása után ő ülhet elérzékenyülve a nappalijában, míg a vonal túlfelén a kagylóba szövegelés helyett továbbra is fegyveres erőszak és kivagyiság lesz a haiti-i 2Pac mindennapos kenyere...
A legnagyobb probléma a filmmel egyértelműen a történet hiánya. Akármekkora pofátlanság is, mégis azt kell mondjam, hogy hiába a rengeteg valódi, gyakran igen megdöbbentő helyzeteket ábrázoló felvétel, a valóságshow-kat megszégyenítően magas szenvedési ráta, a Cité Soleil kísérteteiben sok az érdektelen üresjárat. A sok tört angolsággal előadott magyarázat és a nevek feliratozásának ellenére nem igazán áll össze világos kép a főszereplők életéről vagy jelleméről, de különben is, kit érdekel a két bandavezér szerelmi élete? Mert azzal a rendező sokkal többet foglalkozik, mint a bűntetteikkel, a diktátornak végrehajtott mocskos munkákkal vagy éppen a felszabadulás utáni káosszal és az amerikaiak figyelmét kijátszó önbíráskodásokkal. A kommentárok és a rendezői jelenlét más eszközeinek hiánya pedig önmagában nem szavatolja a szubjektivitás elkerülését!
A valóságot megmutatni nehéz, mert objektívnek kell lenni, informatívnak és mindezek mellett izgalmasnak. Ebből jelen esetben csak a harmadik teljesül (egy kis jóindulattal… én azért sok helyen unatkoztam), így még azt is merem állítani, hogy az Isten városa játékfilmként is jobb doku, mint a Cité Soleil. A témával való ismerkedésnek vagy figyelemfelkeltőnek mindenesetre kiváló (az interneten sok érdekességet lehet olvasni a témáról).
Míg az utóbbi években a franciák a tekintélyes múlttal rendelkező európai horror megújításán fáradoznak (kritikáink: Inside, Frontieres, Martyrs), filmjeikhez a vágóhídon keresve ihletet, a tengerentúlon inkább videotékákban és filmarchívumokban keresgélnek: még mindig az ezredforduló tájékán született japán szellemlányos trend sikereit, valamint a népszerű hazai horror-klasszikusokat hasznosítják újra. Lerágott csont már a panasz, hogy a hetvenes évek kirobbanó energiáját és lelkesedését fokozatosan felváltotta a profitorientált iparosmunka. A meglepő az, hogy - bár még mindig egy remekmű szükségtelen lenyúlása - Az utolsó ház balra mégis egészen élvezhető lett.
Az újrafeldolgozott verzió azonban elveti ezt az üzletileg bizonnyal előnytelen, felkavaró mondanivalót, és apránként bemutatja a szülők ráébredését a valóságra, fájdalmuk és dühük feltörését, majd menekülési kísérletük sikertelenségét. Ily módon fájdalmukat átélhetőbbé teszi, azonosulási lehetőséget kínálva a nézőnek. Gyilkosságaik nem is hideg fejjel elkövetett szakrális rítusok, hanem a pillanat hevében történő, önmagukat is azonnal elborzasztó tettek, melyben csak éppen hogy csillan meg az akár jogosnak is vélhető bosszú fénye, melyek közül az első ráadásul sokkal inkább önvédelmi okokra visszavezethető. (Kivéve az értelmetlen és komolyan nem vehető záró képsort, mely meghazudtolja az egész filmet: totál baromság volt berakni, akármi is volt rá az ok.)
Hogyan is kezdjem el?... Legyek talán visszafogott és tárgyilagos? Hát jó: Shirow Masamune az atyaúristen! Ennél azért részletesebben? Rendben: ő a legintelligensebb, legtehetségesebb és legkülönösebb manga-ka szerzők egyike, aki az egyetlen (nem is túl vastag) kötetes Ghost In The Shell című művével elegendő táptalajt és feldolgozandó történetet, karaktert, ötletet és sziporkát biztosított két zseniális filmhez és két fordulatos, izgalmas, 26 részes sorozathoz (valamint még egy, utóbbiakhoz köthető filmhez) is... Masamune manga Magyarországon, értitek: itt bizony Jodorowsky-szintű megjelenésről beszélünk vastagon. Még akkor is, ha ez most csak a Dominion (és a GitS-et bizony pokoli nehéz lehet megszerezni a japán jogtulajdonostól...).
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
Douglas Adams. Nincs olyan geek, aki ne ismerné és istenítené ezt a hatalmas lélekkel és zen bölcsességgel megáldott zsenit (és ezúttal nem vagyok hajlandó a "geek" szó jelentéséről vitázni). A rajongók nem fakuló lelkesedéssel idézgetik a Galaxis Útikalauz Stopposoknak popkultúrába is beszüremlett legendás vicceit és bölcsességeit (Adams többi könyvéről nem is beszélve): összekacsintanak, ha a véletlen a 42-es számot sodorja eléjük, és ha bárhová, bármilyen rövid időre nyaralni indulnak, a pakolást mindig a törülközővel kezdik. 
A fesztivál második napján talán kissé kevesebb látogató volt, de azért szép számmal akadtak vásárlók ma is. A programok látogatására kevesebb energiánk maradt, mint tegnap, pedig a cosplayesekre kíváncsi voltam (a vasárnapi ebéd szent!). Bakács Tibor Settenkedőt kifejezetten örülök, hogy megúsztam (az Aki Kaurismäkival való beszélgetést bámulatosan rosszul vezette le pár hete a Művészetek Palotájában), Para-Kovács Imrét viszont szívesen meghallgattam volna. No mindegy, a késői érkezésért cserébe csináltunk pár fotót - íme a Geekz első képriportja!
Merényi Dániel, a Napirajz írója és rajzolója dedikál. Egy rövid, egyszerű stílusban
Kartondoboznyi Csodálatos Pókember-füzetek - igazi nosztalgikus látvány.
Látogatók a kiállított Marcel Ruijters-rajzok előtt. A női érdeklődés jelentősen megnőtt
Két visszafogott geek arc hirdeti az igét
Körülnéztünk a Magyar Képregénykiadók Szövetsége (MKSZ) támogatásával megjelent szerzői kiadások háza táján is. Három ilyen képregény jelent meg (Stroboscopa, Karantén, Erő: Tűnj el!), a pályázat nyertesei. A formai követelmények: 24 oldalas fekete-fehér művek. A Karantén címlapján rögtön megfogott a falloszfejű kutya (lásd: balra) érdekes figurája, de aztán jószándékúan a kezünkbe nyomtak egyet a Stroboscopa-ból, úgyhogy azt szemrevételeztük inkább azon frissiben. Története az 1930-as évek Budapestjén játszódik: a rendőrség egy sorozatgyilkos után nyomoz, perdöntő bizonyíték viszont nincsen, tanúk se nagyon, az elsőszámú gyanúsított pedig összefüggéstelenül hebeg. A két szálon futó cselekmény során egyszerre merülünk alá a bomlott elme emlékképei közé, valamint követjük nyomon a nehézkesen haladó nyomozást. 
A 24 oldalas hossz pontos, precíz történetvezetést kíván, és az időben ugráló, látomásos, elborult emlékképek közt botorkáló mesélői stílus ellenére ez sikerül is. A központi téma, a furcsa románc talán nem kap túl nagy mélységet, inkább a hangulati festésre törekszik a Stroboscopa, de talán még így is lehetett volna kevesebbet markolni. A karakterek - például a nyomozó - plasztikusak lettek, még ha kissé modorosak is (ez mondjuk passzol a régies környezethez, kicsit a remekbe sikerült Vidocq-ra emlékeztetett). A rajzzal már több a problémám: hátterek alig vannak, rengeteg a fekete, a markáns vonásokkal dolgozó stílus pedig nem fedi el mindig a torz emberalakokat. Persze embert rajzolni nehéz, meg minden, de ez nem számít, mert sem a lelkesedés, sem a kritikusi/olvasói elnézés nem pótolja a rengeteg gyakorlást. 
SANTITO: 
Kis pihenőnk után szemrevételeztem a Fesztivál újdonságait, például a zseniális Bilal Szörny tetralógiájának második kötetét, a December 32-t a Titkos Fiók standjánál, ám mivel egyben tervezem meg beszerezni Intégral formájában ékes frank nyelven (nemrégen jelent meg a befejező album Franciaországban), ezúttal kihagytam az ismét kiváló minőségű produktumot. A Fumax újabb dobásával, A különítménnyel (The Ultimates - Marvel) is hasonlóképp jártam: az utóbbi idők legjobb szuperhősképregénye (igen, erről is lesz ismertető) hardcoverben kívánkozik a polcomra, ezért inkább átsasszéztam az Art Comix pultjához, ahol viszont nem tudtam ellenállni a kettőt fizet, hármat kap akciónak, és bezsákoltam az új McCloud könyvet, A képregény mesterségét (Making Comics - Harper), Satrapi méltán ünnepelt Persepolis-át és Ruijters leginkább fametszetekre hasonlító stílusában készült Inferno-ját, amit az egyébként csendes és szerény alkotó azon nyomban dedikált is, mindenkinek külön képecskét rajzolva, nekem például egy klassz manticore-t. A Képes Kiadót a már említett Fabulák és egy limitált, 500 példányban nyomott Korcsmáros kiadvány, az Egy jenki Artúr király udvarában című füzet társaságában hagytam el. Megálltam a Vad Virágok Műhely reprezentánsainál is, az ő újdonságuk a SakuraCon-on már debütált Lidércfölde (Hollow Fields - Seven Seas) volt. 
Két komoly meglepetés is ért, az első az Egmont Tintin köteteinek megpillantásakor lett úrrá rajtam (hogyhogy eddig nem is hallottam erről?), a második a tombolahúzáskor, ahol Földfény mangát és (rögtön a következő húzásnál, többek nagy derültségére) egy összerakható mini Plastic Man-t nyertem. Sajnos a Ruijters-el megejtett beszélgetésen nem tudtam jelen lenni (a Deák tér túlfelén cseh sörfesztivál keretében kellett Krusovice minőségellenőrzést tartanom), de nagyon remélem Bayer Antal kanyarít majd erről valamit a blogjára vagy a knet fórumára. Sajnos a Fesztivál második napján sem tudok majd részt venni, de ezennel kapacitálnék mindenkit, aki ma (vagy még egyáltalán) nem volt ezen a rendezvényen, hogy látogasson el erre a hazai képregényes élet felemelkedésére egyre több reményt adó eseményre. (Ezzel pedig át is adnám a szót Ramiznak.)
Új megjelenések
Nehéz értékítéletet – sőt még egy szimpla, bátortalan véleményt is – megfogalmazni egy olyan filmről, mellyel kapcsolatban nem egyértelmű a készítők szándéka. A Wachowski (ejtsd: vacsovszki) fiúk (ejtsd: némi hangsúllyal és huncut kacsintással) a Mátrix-trilógia nagysikerű nyitánya és csendesebb folytatása után megint valami nagyot akartak alkotni, ez sejthető. Azt is meg lehet érteni, hogy az ázsiai filmek és animék adaptálásának divatját meglovagolandó – nemsokára jön a Dragon Ball, tervbe van véve a Ghost In The Shell és az Akira… – egy régi anime sorozatra esett a választásuk. A Speed Racer azonban stílusában és látványvilágában egyaránt túlmutat az eredeti anime sorozaton: minden egyes képkocka feltűnően eltúlzott mesterkéltséget és giccset sugároz, a dialógusok kiszámíthatóak és színpadiasak, a fordulatokat pedig jó előre látni lehet. Ennyire ocsmány módon egyszerűen nem lehet túlzásba vinni valamit, a szándékosság tehát kétségtelen. De vajon mi az ördögöt akartak elérni vele?
Nem, nem cinikus geci vagyok (illetve igen, de ez nem tartozik ide): a történet tényleg a legbugyutább és legunalmasabb amerikai családi mozikat idézi, amennyiben minden egyes, egyébként is csak tíz év alatti gyerekeket meglepni képes fordulatot és feszült helyzetet egy hihetetlenül banális és még a nézőnek is kínos megoldás vagy ezerszer látott ócska vicc követ. Speed romlatlan naivsága pillanatok alatt eléri az idegesítő síkhülyeség szintjét, és szerelme, Trixie (a faszmeresztően szexis szűzlány szerepében Christina Ricci) rózsaszín szemüveges szemléletmódja is csakis azért nem zavaró, mert iszonyú dögös a csaj, és amikor ő billegeti magát a vásznon, senkit nem zavarnak majd a dialógusok, melyek mintha csak egy konzervatív, keresztény WASP amerikai család gyermekének olvasó tankönyvéből lennének kivágva.
De ne ragadjunk le a részleteknél, térjünk rá a látványvilágra! Wachowskiék saját szellemes viccük szerint minden színt beleraktak a filmbe, ami a Mátrix-trilógiából kimaradt. Nos, én életemben még ennyi rózsaszínt és lilát nem láttam, a betegzöldről és a neonkékről nem is beszélve – de ami azt illeti, soha többet nem is akarok. Érthetőek az anime-adaptáció jellegnek szánt kűrök, a kontrasztos képek, a túlszínezett felületek és a díszletszerű lakások, még ha kissé túlzásba is vitték a dolgot, de a szándékosan ízléstelen színösszeállításokat, az ijesztően kék eget, a fogkrémreklám-fehéren csillogó fogsorokat, a túlspirázott ruhákat már nem lehet hova tenni.
Hiába a rajzfilm, valamint a ’70-es évek autóversenyes grindhouse filmjei előtti tisztelgés, a rengeteg effekt és a néhány erőtlen önironikus gesztus, a film leginkább a jól ismert székely viccet idézi („Ez komoly? – Nem. – Akkor jó, mert viccnek egy kicsit durva…”), annyira gusztustalan és értelmetlenül kaotikus. Ráadásul legalább fél órával hosszabb a kelleténél maga a történet is, pedig a boncolgatott látványvilág önmagában durva élmény - sejtésem szerint ilyesmiből a legtöbb ember maximum egy zenei klipnyit visel el szívesen. 
.jpg)
Könyv- és forgatókönyv-írók nagy bánata: nehéz olyan történetet írni, ami egyszerre több generációt is képes lekötni. Van, amikor ez kevésbé zavaró, máshol jobban – az animációs filmek iparában például változatos technikák fejlődtek ki arra, hogy a felnőtteket is szórakoztassák az alapvetően azért ifjabb korosztályt célzó mesékkel: kikacsintások, önironikus gesztusok, félreérthető helyzetek és popkulturális utalások tárháza áll ehhez az alkotók rendelkezésére. Azt azonban nehéz elérni, hogy ezek az eredeti történet és hangulat szerves részeként tűnjenek fel (talán a Shreknek sikerült a legjobban, és ott is az ilyen jellegű viccek töménysége miatt), a háromkockás, vicces képregény-sorozatok világában pedig még nehezebb elképzelni, hogy egyáltalán létezhet ilyen.
A világ egy élénk fantáziájú kisgyerek szemével, bólintanánk értőn az első pár képsor után. Pedig: nem. Sokkal többről van itt szó, nincs ugyanis olyan nézőpont, amibe Kázmér, a szőke, kócos hajú kisördög összes észrevétele, kötözködése és cinikus kommentárja belefér. A gyerekdolgokat gyerekként, ártatlanul romlott naivsággal reagálja le, a kamaszodás problémáit hevesen és érzelmesen (elvileg öt éves, és erre a korra nem épp a nőügyek jellemzőek), a felnőtt dolgokba pedig egy rutinos politikus gátlástalanságával és egy feltörekvő gengszer ravaszságával veti bele magát. Természetesen az olvasójától is elvárja ugyanezeket a nézőpontváltásokat, de ez fel sem tűnik, mert az ember ösztönösen alkalmazkodik: a gyerekkorra úgyis mindenki kedves-butus nosztalgiával, a kamaszkorra szorongásokkal, mégis felvillanyozva gondol vissza – egyszóval pont úgy, ahogy a képregény világa megkívánja. Ami azonban ezt a gyerekektől családapákig bárkinek ajánlható képregényt olyan zseniálissá teszi, nem az ebben rejtőző kettősség, hanem éppen annak furcsa hiánya. Nem húzhatunk egyértelmű vonalat az egyszerű hatásmechanizmusú (vizes lufi, puff!) és a felnőttes vagy filozófikus („Szerinted van Isten?”) képsorok közé – vagy legalábbis nem mindig és nem magabiztosan. A Kázmér és Huba finom, csendes zen bölcsessége ott rejtőzik a legártatlanabb egysorosokban is, ráadásul ezeket pont egy olyan játéktigris meg egy gusztustalan kajánságokat és gülüszemű ufókkal teli sci-fi történeteket kiötlő kisgyerek szájából halljuk, akiknek az olvasó felé fordulva előadott kiszólásaik nem a képregény-rajzoló szájából jönnek, hanem a saját hangjukon szólnak hozzánk.
Huba, az életre kelt játéktigris érdekes figura: csöppet sem másodhegedűs, Kázmér poénjainak kiszolgálója, karaktere követeli saját vicceit. Jelleme, még ha tudjuk is, hogy Kázmér fantáziájából származik, nagyon is magabiztos és sosem fél ellentmondani vagy akár elverni a fiút. Ugyanúgy a külvilág egy arca ő (persze legfőképp a barátságé), mint ahogy Rozi hozza a Nőt és – a szülőkkel együtt – mindenféle szociális elvárást, vagy a bunyós kedvű osztálytárs az erőszakot és a hatalmat (de ez is megjelenik Hubában is). Semmi nincs itt, ami igazán veszélytelen és biztonságos, a tanárnő bármikor űrlénnyé alakulhat, apuci néha hirtelen üvölteni kezd, a bébiszitter is kicsesz az emberrel: egyfajta korai coming-of-age ez, ahol Kázmér rendezni, kezelni és uralni próbálja a saját világával bármiféle kölcsönhatásba kerülő elemeket. A Kázmér és Huba a fékezhetetlen álmodozás – vagy inkább: álmodás – dicshimnusza, és talán nem véletlen, hogy az ezeket a korlátokat savazó finom, de állhatatos sorozat éppen az Egyesült Államokban született meg.
"Van énnekem egy nézetem..." (Taxidermiás felütés - elegáns, mi?) Egy könyvről, különösen egy képregényről nagyon sok mindent meg lehet tudni anélkül, hogy kinyitná az ember: a kötés, a borító, a betűtípus, a hátoldalon az ajánló mind tele van árulkodó jelekkel. A tétel a Dampyrra is áll: az átlagosnál puhább fedeles kiadás, retró betűszínek, a címlapon bőrdzsekis, hosszú hajú, borostás, maszkulin fazon (ez tuti olasz, jut eszébe a szemlélőnek akaratlanul is, mielőtt még megnézné a szerzőket). A sarokban sárga bulvárújságos, csillagos szélű árbuborék: csak 990 Ft! Minden világos. És mielőtt valaki elfogultsággal vagy sznobizmussal vádolna: félre ne értsetek, nekem ez bejön. A színvonalas ponyvákat mindig is szerettem.
A Dampyr már az első néhány képkockával megteremti azt a hamisíthatatlanul európai hangulatot, ami aztán végig nagyon erős jellemzője marad a történetnek. Egy kisebb hadegység érkezik a kihalt városba, Yorvolakba a fenyvesekkel borított hegyek között. Zsoldosok vagy talán egy szedett-vedett hadsereg képviselői ők, parancsuk pedig megvédeni állásukat a városban. Lebombázott templom, beomlott tetejű házakkal, a falakon véres maszatok, megkínzott és megcsonkított holttestek: nem éppen szívderítő látvány még edzett katonáknak is. És miért gyűlt össze annyi hulla a templomban? Egy öreg túlélő nénike az ördögről magyaráz, míg egy dagadt, bajszos fickó (István...) le nem puffantja. Úgy kényelmesek a dolgok, ha ilyen egyszerűen lehet őket irányítani - pisztolylövésekkel..jpg)
Az első kötet tehát pörgős, gyors tempóban halad a történet - kérdés, a továbbiakban milyen irányt vesznek majd az események. Az eddigiek alapján mindenesetre bízok az alkotók fantáziájában és humorában. A bevezetőben említett irodalmi és filmes elődöktől sikeresen elszakad, nem árnyékukban tévelyeg, másrészt viszont előbbiek a jól megírt párbeszédekben és a rémregénybe illő öregasszony-kísértet karakterében tükröződnek, utóbbiak pedig néhány klasszikus vámpíros jelentben tűnnek fel. A látványos, mozivászonra illő beállítások egyébként is jellemzőek az egész kötetre: a Dampyr egyaránt használ magasról felvett, fentről látott képeket és az érzelmileg izgatott, felfokozott pillanatokra bevágott nagyközeliket, valamint dinamikusan megrajzolt harcjeleneteket és tűzpárbajokat. A hátterek sokszor elnagyoltak, ez néha zavaró, másrészt viszont elősegíti a gyorsabb olvashatóságot és a karakterek központiságát (negatív tér technika). A keret nélküli, a lap szélének fehér hátterét használó képkockák eléggé szembeötlőek, kilógnak a többi közül.
Két igen elborult film fog érkezni Japánból hamarosan: a The Machine Girl és a Tokyo Gore Police egyaránt az Ichi The Killerhez hasonló képregényszerű, groteszkül eltúlzott erőszakábrázolással rendelkező japán állatságnak tűnik. Erőteljes B-filmes hangulat, humor és brutalitás - mi kell még? (Igaz, nem mind arany, ami fénylik: a 2005-ös japán Meatball Machine-nak is voltak erős pillanatai, de a történet gyenge volt és a látványban is a kelleténél erősebben dominált a kis költségvetés.)
A zsaruk korruptak, és mindig is azok voltak, legalábbis a vásznon. Az utca királyai is ebből az alapvetésből indul ki: a rend őreit sokkal jobban foglalkoztatja az, hogy saját túlkapásaikat és a törvény megkerülésével végrehajtott akcióikat leplezzék, elkenjék és egymást mindenben fedezzék, mint a bűnözés tényleges visszaszorítása vagy az általában szegény, színesbőrű áldozatok feljelentéseinek komolyan vétele. Los Angeles egy forrongó, fékezhetetlen dzsungel, ahol a zsaruk is – úgy érzik – csak a legbrutálisabb módszerekkel tudnak életben maradni. Tisztára mintha egy Kemény zsaruk (Shield) tévéfilmet látnánk…
A színészgárda impresszív (kell is, mert a történet nem túl eredeti): Keanu Reeves várakozásaimmal ellentétben egészen komolyan vehető volt Tom Ludlow szerepében, jót tett neki a hízás meg az öregedés, remek elnyűtt megjelenése van. Forest Whitaker a Kemény zsaruk után ezúttal az ellenkező oldalon játszik (éppolyan meggyőző és magával ragadó vehemenciával, mint akkor), ezúttal ugyanis IAD-s (Internal Affairs Department) nyomozó helyett korrupt és gátlástalan kapitány, aki minden szart segít felmosni embereinek. Az ő (azaz Kavanaugh) helyét minden tévénéző kedvence, Hugh Laurie vette át, aki szintén ismerős terepen mozog: filmbeli karaktere igencsak hasonló Dr House-hoz, valószínűleg nem véletlenül, úgyis mindenki azt a dörzsölt, nagy dumás faszit várja el tőle. (A sorozatfüggőknek egyébként a többi karakterszínész közül is jópár ismerős lesz majd.)
Véget ért a Titanic Filmfesztivál! Kihirdették a hivatalos győzteseket is, úgymint:
Az alaptörténettel – fiatalok egy csoportja meg kell tanuljon valamit, amihez kezdetben egyáltalán nem értenek – több filmben és sorozatban találkoztunk már. A Linda Linda Linda esetében a fenti filmhez hasonlóan ez zenetanulást jelent: négy középiskolás lány saját számokkal szeretne fellépni a közelgő iskolai fesztiválon. Persze semmi sem úgy megy, ahogy eltervezték: az egyikük eltöri a kezét (illetve ezt állítja), villámgyorsan új énekest kell szerezni (ráadásul egy koreai lányt találnak, akinek a japán nyelv sem megy épp tökéletesen) és még új számokat is meg kell tanulniuk (néhány ismert japán rockos gitárpop-slágerre esik a választásuk). A film végig törekszik az életszerűségre, kézzelfogható karakterekre és ismerős helyzetekre, ennek megfelelően pedig görcsösen kerüli a hasonló jellegű, egy adott kritikus versenyhelyzetre épülő történetekre jellemző nagyvonalú, művies pátoszt.
Rambo ugyan még most, kissé megöregedve is tíz perc alatt mindenkit széttépne, a Hajnali mentőakció azonban igyekszik a valóság talaján maradni, és az elrongyolódott, lesoványodott, sárral beterített férfiak férgekből álló ebédje sikeresen kavarja fel a nézőt. Történelmi realizmusa vitatható, de testközelbe hozza azt a kilátástalan, őrjítő testi-lelki nyomort, ami később, a szökést követő menekülés közben a férfi csendes és visszafogott becsavarodáshoz vezet. A film legerősebb jelenetei ezek: Herzog remek stílusérzékkel és minimalista eszközökkel ábrázolja Dieter megbolondulás határán álló elméjét, méghozzá belülről. A háborús-menekülős kalandfilm drámai színezete itt még erősebb lesz, a lezárás pedig egyaránt értelmezhető finoman gúnyos gesztusnak és komoly, de átlátszó pátosznak.
Négy napja kezdődött a Titanic. A sajtó- és a közönségvetítések párhuzamosan futnak, mi pedig az előbbi időrendjét felrúgva igyekszünk főként arról írni, ami számotokra a legérdekesebb lehet. A kínálat vegyes, nekem kicsit túl kevés a zsánerfilm, no mindegy, ezt talán csak geek szívem mondatja velem. Valójában meg csak azért szövegelek, hogy beszúrhassak ide balra egy kis bestialitást, nagyon bejön ugyanis a fesztivál idei logója.
Poén az egész, de kellőképpen harsány és vad ahhoz, hogy érdekes legyen - ez lehetett a terv.Egy ilyen show-ból mozifilmet készíteni azonban nehéz vállalkozás: egyrészt az eredeti műsort nem ismerő nézők könnyen eltévedhetnek a valóság és a fikció között (mi az, ami igaz felvétel, és mi a kitalált körítés?), másrészt másfél órához azért valami történet is dukál (főleg ha az eredménynek önmagában is meg kell állnia). A film készítői úgy döntöttek, a dokumentarista stílus helyett egy igazi groteszk, tahó humorral átitatott kitalált történetet fognak elmesélni. Peter Jackson fiatalkori trash remekműveinek hatása letagadhatatlan, de a végeredmény a My Name Is Earl-höz is igen hasonló, már csak a vaskos – ám sajnos messze nem olyan okos – humor miatt is.
Az animációs filmek határtalan lehetőségekkel és sokszor az arra méltó végtelen fantáziával rendelkeznek. Egy látványos effekthez filmen rengeteg pénz és számítógépes munka kell, és pár év múlva úgyis elavultnak néz majd ki, egy animátornak azonban elég pár napi munka és egy szál ceruza, hogy készítsen egy rövid jelenetet, ami kifordítja sarkaiból a világot. Az ehhez szükséges erőforrás ráadásul ingyenes és könnyen hozzáférhető: az emberi fantázia az. A bábfilmekkel azonban kicsit más a helyzet, legalábbis elsőre úgy tűnik: nemcsak hogy mégis a valósághoz vagyunk kötve, de még a bábok, a makettek is csökkentik a szabadságot: aprólékosan meg kell őket tervezni, építeni, sosem mozognak egészen természetesen és így tovább.
Cité Soleil, a Kísértetek Városa maga is az Isten Városához hasonló hely. Haiti fővárosa, Port-au-Prince egyik sűrűn lakott nyomornegyedét hívják így, ahol még egy tizenéves kisgyerek is könnyen fegyverhez juthat és mindenki cannabist szív (az ENSZ szerint a legveszélyesebb hely a világon). Főszereplőink az említett városrészben nagyrészt teljhatalmat gyakorló fegyveres banda, a chiméres (szellemek) két vezére, 2–Pac és Bily. A rendőrség, katonaság gyenge, használhatatlan, a nyomornegyedben pedig még kórház sincsen, akinek problémája van, a vezérekhez vagy a külföldről érkezett önkéntes szociális munkásokhoz fordulnak (ilyen például Lele, a fiatal francia nő). Az országot irányító diktátor, Aristide, akikkel a chiméres lepaktált (az egyezség kölcsönösen védelmükre szolgált), néhány éve lemondott, ez persze elég kellemetlen helyzetet teremtett a főnökök számára.