Rusznyák Csaba összes cikke

Vissza a jövőbe
2013. február 2.

Black Mirror season 2 trailer

blackmirror1x02_0001.jpg"More. More. More." Februárban folytatódik Charlie Brooker briliáns Black Mirorrja, ami szatirikus sci-fiként mesél az információs-technológiai társadalom visszásságairól: "If technology is a drug – and it does feel like a drug – then what, precisely, are the side-effects?" Aki még nem látta az első évadot (három teljesen különálló sztori), annak nemsokára jól megmondjuk, hogy miért hibázott. Addig is van egy fantasztikus trailerünk és egy promónk a másodikhoz.

2013. február 1.
2013. január 31.

Upside Down

un-amor-entre-dos-mundos_78147.jpgA szerelem legyőzi a gravitációt is. Szó szerint ez az üzenete Juan Solanas filmjének, ami egy baromi ígéretes koncepcióból indít: két ikerbolygó olyan közel létezik egymáshoz, hogy ami az egyiknek az égboltja, az a másiknak a felszíne. Lehetséges az átjárás egyikből a másikba, bár ezt egy egész sor természetes és emberi törvény nehezíti: a gravitáció az adott Föld szülöttjét (és az ottani tárgyakat) akkor is maga felé húzza, ha az ikerbolygóra kerül, ráadásul az egyik Földet „fentinek”, a másikat „lentinek” nevezik, mert előbbin gazdagság és jólét van, utóbbin pedig nélkülözés, és a fentiek nem tolerálják a potyautasokat.

Ebből az ötletből számolatlan különböző stílusú, hangvételű sztorit lehetne ágaztatni, az akciótól a komédiáig bármilyen műfajt meg lehetne bolondítani vele (lássuk csak, mondjuk egy heist film, amiben az egyik planéta mesterbűnözői kirámolják a másik planéta valamely bankját/kaszinóját/akármijét… vagy egy szexfilm, amiben… ha!). Solanas a romantikus drámát választotta (ld. még: Sorsügynökség), amihez az alternatív univerzumos sci-fi csak háttér – olyan szempontból jobb is így, hogy nem feltétlenül kezdünk el homlokot ráncolni a felütés nyilvánvaló hülyeségei miatt (miért nem ütközik össze a két bolygó, miért nem forognak a tengelyük körül stb.), amik eleve kizárják, hogy science fictionként a film komolyan vehető legyen. Dobjuk a fantasy kategóriába inkább, megspórolunk magunknak egy fejfájást.

Itt van nekünk a fenti Eden (Kirsten Dunst) és a lenti Adam (Jim Sturgess), akik fiatalkorukban őrültnagy szerelembe estek, de aztán egy tragédia elszakította őket egymástól. Adam halottnak hitte a lányt, aki valójában csak amnéziás lett, és most, 10 évvel később, megtudva, hogy él, a férfi minden emberi és természeti törvényt áthágva „felmegy”’, hogy visszaszerezze élete értelmét.

un-amor-entre-dos-mundos_78140.jpgEgy végletekig vitt Rómeó és Júlia felállással van dolgunk, ahol a fiú és a lány szó szerint más világban él, amiket nem csak a gravitáció választ el egymástól, de a kizsákmányolással mélyített gazdasági és társadalmi szakadék (azaz áthághatatlan közös légtér) is. Mindehhez képest az akadályok játszi könnyedséggel gördülnek el a főszereplők útjából. Az amnézia 10 év után varázsütésre elillan, a gravitációs problémákra, mint kesztyű a kézre, érkeznek a megoldások, és értem én, hogy az egésznek a lényege pont a szerelem mindent legyőző ereje, de könyörgöm, ennél egy Hallmark oridzsinálban is sokkal súlyosabbak és veszélyesebbek a konfliktusok. Nincs feszültség, lapos a sztori, langyos a rendezés, a főszereplők is haloványak, hiába Jim Sturgess szimpatikus esetlensége és Kirsten Dunst csinos mosolya.

Solanas a karakterek kidolgozása, a kapcsolatuk elmélyítése, a történet emocionális erejének megteremtése helyett a vizualitásra koncentrál – ahhoz csak egy géppark kell, azt meg könnyebb szerezni 50 millióból, mint jó forgatókönyvet a semmiből. Vagyis az ígéretes premissza ellenére ez csak egy újabb üres látványfilm, ami nagyon igyekszik, hogy legalább percenként egy olyan beállítással szolgáljon, amit látva elcsoroghat a néző nyála, az sem baj, ha giccses, és ha kilóg a CGI lába. Egyszerű „felejtsük el” vállvonással mennénk tovább, ha nem volna a végeredmény ugyanazért dühítő, amiért pl. annak idején a Benjamin Button is az volt: elpazarol a szépelgésre egy jó ötletet, ami túl markáns ahhoz, hogy másvalaki csak úgy átvegye, és kezdjen vele valami értelmesebbet.

2013. január 28.

Egy ember lemarad

oddmanout01.jpgCarol Reed 1947-es filmjét (Odd Man Out) az elemzők általában egy afféle jól sikerült előhangnak tartják a rendező két évvel későbbi, híresebb művéhez, minden idők talán legismertebb angol noirjához, A harmadik emberhez – soha nem is tudott igazán kinőni annak árnyékából. Pedig jobb nála. Amellett, hogy a műfaj egyik leggyönyörűbben fényképezett, leglátványosabban onirikus darabja, és hogy egy haldokló ember keserű vesszőfutásának (pontosabban, -tántorgásának), és az őt elnyelő társadalom és város szomorú portréjának ábrázolásával megragadja a noir lényegét, a kívül-belül tátongó sötétséget, egyben túl is lép a határain, és zsánerláncoktól megszabadulva, költői képekben mesél el egy tragédiát.


A történet egy meg nem nevezett észak-írországi városban játszódik, amiben egy illegális szervezet tagjai egy gyár kirablására készülnek, hogy a zsákmánnyal finanszírozzák a mozgalmuk működését. Nyilván Belfastról és az IRA-ról van szó, de Reed ezt nem csak, hogy nem teszi egyértelművé, hanem a nyitányban – némileg szájbarágós módon – explicite ki is jelenti, hogy az emberekben dúló konfliktusok érdeklik, nem pedig a törvény különböző oldalain álló érdekeltségek összecsapásai. Az akciót Johnny McQueen vezeti, aki fél éven át bujdosott egy lakásban, miután megszökött a börtönből. Annyi idő után most először teszi ki a lábát az utcára, és a dolgok természetesen rosszul sülnek el. A rablás során dulakodás támad, Johnny kénytelen megölni valakit, és ő maga is megsebesül – társai nélküle menekülnek el.

A tipikus kriminarratíva itt fékez be, és fordul át fokozatosan egy fordított odüsszeiába, amiben a főhős nem haza igyekszik, tűzön-vízen át, hanem a halál felé tántorog, teljes tehetetlenséggel. James Mason már a nyitójelenetben is melankolikusan, letargikusan hozza a figurát, aki teszi, amit tennie kell, noha már nem hisz benne, hogy az erőszak célra vezet. Amikor ennek ellenére ölésre kényszerül, az megpecsételi a sorsát, nem csak a lőtt sebtől haldoklik, a bűntudat is gyötri, a teste és a lelke is pusztulófélben van. A körülötte lévő világot pedig mindez igen kevéssé érdekli.

Miközben a rendőrség nagy erőkkel keresi őt a környéken, és saját társai is próbálnak a nyomára akadni, a csaknem magánkívül lévő, vérző, el-elájuló Johnny tucatnyi emberrel kerül kapcsolatba, és többségüknek, legyenek bármilyen jó szándékaik a felszínen, mind megvannak a maguk önös érdekei. A bukott orvosnövendék azért akarja ellátni a sebét, hogy bizonyítson, a kocsmatulajdonos minél előbb kívül akarja tudni az ajtaján, mielőtt bajt kever neki, a nincstelen madarász jutalmat akar a megtalálásáért, a tehetségtelen festő a szemében bujkáló halált akarja megörökíteni. Még Tom atyát is csak a lelke megmentése érdekli, nem sokat számít neki, milyen sorsra jut ezen a világon.

oddmanout02.jpgJohnnynak persze sem a testét, sem a lelkét nem lehet megmenteni – elméje is ködös, hallucinációkkal terhelten, delíriumosan siklik a semmi felé. Robert Kasker ennek megfelelően delejesen álomszerű képei súlyosan-csodálatosan sötétek, élesen kontrasztosak, a jellegzetes noir vizualitás legjavát nyújtják, ahogy a főhős a csendes, sűrű éjszaki hóesésben botladozik elkerülhetetlen, de kínos lassúsággal közelgő végzete felé (amihez William Alwyn a műfaj egyik legjobb zenéjét komponálta). Az éj és a város feketesége mintha maga lenne a purgatórium, ami lassan elnyeli a főhőst; szenvedései már-már krisztusi magasságokba emelkednek.

Reed filmje igazi tragédia, senki nem kapja meg benne, amit akar (a rendőr sem, aki a főszereplőt bíróság előtt szeretné látni), a végső golyózápor nem nyújt semmiféle feloldozást, és senkinek a halála és sorsa nem nyer semmiféle értelmet, még a Johnnyt titkon szerető Kathleen áldozathozatala is hiábavaló. Pedig Reed nem büntet, ha – kezdeti kinyilatkoztatása ellenére – vádolható erkölcsi állásfoglalással, akkor azt sokkal inkább Johnny és társai mellett teszi, mint ellenük. De ebben a világban nem sokra mennek vele.

2013. január 22.

Erőnek erejével

laststand01.jpgA jó hír az, hogy vagy 15-20 éve nem láttunk akcióvígjátékot, ami ilyen pofátlanul véres és trágár a maga könnyed, vigyorogva vállvonogatós módján, a rossz hír pedig az, hogy elnézve, milyen embertelenül nagyot bukott, valószínűleg jó ideig nem is fogunk. Pedig az Erőnek erejével nem egyszerűen Arnold Schwarzenegger comebackje, hanem maga a kibaszott Második Eljövetel.

Az egész film egy kicsit sem leplezett módon az ő személyére van szabva, a poénok az ő korára, származására, pályafutására kacsintgatnak, a karaktere az ő tipikus, rendíthetetlen, hadseregkaszáló magányos farkasa terminátora, Los Angeles-i rendőrmúltja egyértelműen rezonál az ő ideiglenesnek bizonyult hollywoodi ragyogásával. Tisztelgés és reformáció, múltba révesdés és jövőbe tekintés egyszerre.

Arnold egy, a mexikói határ mellett fekvő kisváros seriffét játssza, aki szabadnapjának csendes élvezete helyett kénytelen útját állni egy szökevény drogbárónak (Eduardo Noriega), és tucatnyi állig felfegyverzett bérencének (élükön Peter Stormare) – ököllel, autóval, késsel, pisztollyal, gatling ágyúval, ami éppen kézre áll. Akadnak segítői (mint a fegyverbolond, meg úgy általában bolond Johnny Knoxville), de attól ez még az osztrák izomtömeg one-man show-ja marad, és ennek így is kell lennie.

A nyilvánvaló western-áthallások (Rio Bravo, Délidő) és a ’80-as évek atmoszférája mellett az Erőnek erejével bőven merít a modern akciófilmekből is (Halálos iramban sorozat, hogy mást ne mondjak), és a Dél-Koreából exportált Kim Jee-woon rendező, korábbi műveinek ismeretében kicsit sem meglepő módon, erőlködés nélkül, szépen gyúrja össze a különböző stílusokat.

Azért persze azt nem lehet szó nélkül hagyni, hogy az Arnold-subtext mellett a forgatókönyvnek nem sok említésre érdemes vonása van. A karakterek kényelmesen egydimenziósak, a sztori nyílegyenes, sematikus, még az egy szál fordulatát is unottan adja elő, ráadásul a film lényegében egy elnyújtott, töketlenkedő szövetségiekkel és ostromra való készülődéssel feltöltött, egyórás prológusból, és egy félórás fináléból áll. Előbbire akár egy veszettül csattogó vágóollót is rá lehetne szabadítani, anélkül, hogy csorbulna a cselekmény.

laststandgatling.jpgNamost, gyorsan hozzá kell tenni, hogy egyrészt mindez csak a film után zavart kicsit, mert közben túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy rohadtjól szórakozzak rajta, másrészt az a félórás finálé olyan, hogy annak egy szerelmesvámpíros felvezetést is megbocsátana az ember. Amikor a városvédők terve mindösszesen annyiból áll, hogy rogyásig pakolják magukat a létező összes fegyverrel és lőszerrel a környéken, akkor már tudod, hogy az a fajta oldschool, polkorrektséget pofánlövő erőszakdicsőítés következik, amelynek harsány, káromkodós, vérfröcsögős, gonoszhumoros jelenetei alatt fuldokolva röhögsz a loccsanó agyvelő és a szétrobbanó test látványán.

Ilyen mesteri stílusérzékkel levezényelt akcióorgiát nem kapsz minden nap, ráadásul a film tele van Arnold egysorosaival, és mindegyik, mondom, mindegyik működik – mi mást akarsz még? Nem egy remekmű, viszont igazi bűnös élvezet, és az Expendables-filmek bizony bekaphatják. Ez az Arnold mindegyikük seggét szétrúgná. Az ottani Arnoldét is. 

2013. január 21.

V/H/S

vhs01.jpgHárom fiatal srác egy szemüvegkamera segítségével házipornót készül forgatni, de az egyik, egy buliból e célra magukkal vitt lány mészárszékké változtatja a légyottra kijelölt motelszobájukat. Ez az Amateur Night, szimplán az egyik legjobb, legzsigeribb, legkegyetlenebb horror, ami Amerikából az utóbbi években kikerült. Az egész pofátlanul egyszerű, ráadásul pont az történik benne, amit vársz, a profi kivitelezésnek, a tökéletes hangulatteremtésnek, a szex és a gore nyomasztó kombinációjának köszönhetően mégis felejthetetlen, ahogy az önző csínnyel fűszerezett partiest riasztóan gyors lefolyású rémálomba torkollik. Totális terror.


Ez a történet csak egyike annak az ötnek, amit egy hatodik foglal keretbe a V/H/S-ben, egy tucatnyi író és rendező által jegyzett horrorangológiában. A szkeccseket a found-footage koncepció fogja össze, és bár az alkotók nem mindig tudják elkerülni ennek a formátumnak a rákfenéit (az „akkor is forgatok, amikor az életemért küzdök” esete), javukra írható, hogy igyekeznek azt a lehető legkreatívabban használni, sőt, integrálni a cselekménybe. A Tuesday the 17th című Péntek 13 átiratban pl. a kinyírhatatlan erdőbéli gyilkost csak alaktalan statikus zörejként látja a kamera, ez (és a társait eláruló szereplő több szkeccsben is kényelmetlen módon visszatérő motívuma) turbózza valamelyest fel a kiszámítható sztori egyébként alacsony parafaktorát.

A The Sick Thing That Happened to Emily When She Was Younger teljes egészében egy videóchat ablakában játszódik le, szépen kihasználva a koncepció nyújtotta perspektív és technikai lehetőségeket. Ha utólag visszagondolva is lenne bármiféle értelme, akkor a lenyűgözően beteg, alattomos, több alműfajt összefésülő rövidfilm akár az egész antológia legjobbja is lehetne. De így is zsebrevág minden Paranormal Activity-féle vadbaromságot. A Second Honeymoon azt nyújtja, amit a V/H/S legnagyobb nevétől, Ti Westtől elvárunk: már-már kínosan lassú, de egyre nyugtalanítóbb építkezés egy brutális végkifejletig – váratlanságával és kíméletlen hirtelenségével ez csapja képen a nézőt leginkább. A boldog hétköznapok figyelmeztetés nélkül, másodpercek alatt fulladnak vérbe, és még alig fogtad fel, már vége is az egésznek.

vhs03.jpgAz antológiát a 10/31/98 zárja, fejvesztett meneküléssel egy véletlenül megzavart ördögűzés következményeiből, házas horror elemekkel. A sematikus rövidet a tempó és az apró ötletek adják el, és utóbbiakból szerencsére jut egy kevés az egyébként lapos és nem túl izgalmas keretsztoriba is: a Tape 56-ban fiatalok törnek be egy házba, hogy ellopjanak egy bizonyos kazettát – több is hever egy hulla társaságában, úgyhogy elkezdik nézni őket (ezekből lesz a fenti öt sztori), hogy megtalálják, amit keresnek.

A színvonal, ahogy az várható, egyenetlen, de mindegyik rövidfilm jó a maga módján, egyik sem alacsonyodik le az olcsó ijesztgetések és az atmoszférát helyettesítő gore szintjére, és vannak témák, amik a found-footage koncepción túl is összekötik őket. Úgymint az emberi hülyeség, kisstílűség, gonoszság és gyarlóság, a már említett csoporton/párkapcsolaton belüli árulás, és főleg, mindannak a szexualitásnak a rendszeres és elkerülhetetlen borzalomba fordulása, ami egy férfi és egy nő közt létezhet. És pont az ilyesmiktől képes élni és fosatni a horror.

2013. január 19.

Batman: A sötét lovag visszatér

dkrmov1.jpgAkinek magyarázni kell, hogy a Frank Miller tollából született The Dark Knight Returns nem csak Batman történetében vízválasztó, hanem úgy általában, az egész képregényművészetben, az nem biztos, hogy jó helyen jár. Úgy tűnt, a DC animációs részlegének fejesei is rossz helyen jártak, amikor fejükbe vették, hogy következő home video piacra szánt rajzfilmjüket erre alapozzák – mert Miller comicja túl sötét, túl durva, túl beteg, túl komplex, túl minden ahhoz, ahogy akár a „testvéréből”, Az első évből készült film mellé fel lehessen tenni a polcra. Úgyhogy az utóbbi idők egyik legnagyobb meglepetése, hogy a klasszikus műből minden odds ellenére sikerült egy baromi jó adaptációt kerekíteni.

A DC animációs filmjeire rendre rányomta a bélyegét az, hogy az alapanyagtól függetlenül, be kellett őket tuszkolni egy nagyjából 70 perces játékidőbe, ami ezen a téren valamiért standarddá vált (ugyanez áll a Marvel hasonló próbálkozásaira). A The Dark Knight Returns (itthon is megjelent/megjelenik Batman: A sötét lovag visszatér címen) viszont túl nagy monstrum ahhoz, hogy amatőr hentesmunka nélkül az említett keretek közé szorítsák, így a DC két részre bontotta, amik összesen kitesznek egy kényelmes hosszúságú mozifilmet – és ha már itt tartunk, ha választanom kell, hogy melyik a jobb az elmúlt év Batman-adaptációi közül, akkor nem a Sötét lovag: Felelmelkedésre megy a voksom.

Persze a The Dark Knight Returns alkotóinak csak annyi dolguk volt, hogy ne csesszék el a briliáns alapanyagot – de ez talán nem is lehetetett annyira egyszerű, mint amilyennek hangzik. Az egy dolog, hogy Bob Goodman forgatókönyve lépésről-lépésre követi a cselekményt, olyannyira hű adaptációt kanyarintva, mint az Első év vagy a Sin City, de az, hogy nem tompítja a képregény durva, beteges és brutális sztorielemeit, meglepő. A tömeggyilkosság, az önnyaktörés, a fejleszakadás, a vérfröcsögés, a lelki horror mind kipipálható, és őszintén fogalmam sincs, hogy úszta meg a film egy PG-13-as besorolással. De megúszta, és ott dobog benne az eredeti mű sötét szíve, nyomasztóan, kompromisszummentesen, fájdalmasan.

dkrmov2.jpgPersze így is vannak aspektusai a képregénynek, amik elsikkadnak. A disztópikus társadalom ábrázolásának szatirikus pengeéle elkopott az adaptálás folyamatában, a harmadik világháború fenyegető réme nem tud kellőképp illeszkedni, ki-kilóg a cselekményből, ahogy néhány egyéb momentum, motívum is aránytalanná válik (pl. Reagen alakja már túl komikus, túl parodisztikus). De a The Dark Knight Returns legnagyobb problémája a rajzstílusa – ami, bár kicsit sötétebb színvilággal és robosztusabb figurákkal dolgozik, lényegében majdnem ugyanaz, amit számtalan DC-animációban megszokhattunk már. Jót tett volna neki egy egyedibb látványvilág, egy markánsabb elszakadás a tipikustól, ha már a sztori és az atmoszféra terén meg merték lépni, amit kellett.  

Jay Olive rendezőnek (Zöld Lámpás: Smaragd lovagok, ami megette a mozifilmet reggelire – bár tény, hogy nem volt nehéz dolga) ezeket a sutaságokat többé-kevésbé sikerül ellenpontoznia. A cselekmény érzelmi súlypontjait nagyszerűen dirigálja (még egy-két emlékezetbe égő képpel is szolgál, mint a nyakláncelszakadás, amit pedig már vagy ezren vizualizáltak előtte), a Batman és Superman közti összecsapást durvává, brutálissá, intenzívvé teszi, ahogy kell, Joker beexponálását az első rész végén pedig hátborzongatóan gyönyörűen oldja meg, sőt, ezzel az egyetlen jelenettel még a képregényen is túltesz. Az az ámokfutás egyébként, amit a gyilkos bohóc itt végez, minden korábbi filmes inkarnációján túltesz – Michael Emerson pedig szenzációs szinkronhangja (Peter Weller is remek Batman, ha már itt tartunk, és a zene is nagyszerű, még ha hallhatóan sokat merít is Hans Zimmer munkájából).

A The Dark Knight Returns egy nagyon kellemes csalódás, még ha – nyilván – esélye sincs rá, hogy akár csak hasonló szerepet, jelentőséget vívjon ki magának, mint a képregény. És nehéz nem belegondolni, hogy ez a sztori így, de még nagyobban, vagyis (élőszereplős) mozifilmként milyen eget-földet rengető lehetne, lehetett volna. 

2013. január 16.

Vernor Vinge: Tűz lobban a mélyben

firedeep01.jpg"Miként lehetne elmagyarázni? Hogyan lehetne leírni? Még a mindentudó nézőpontnak is inába száll a bátorsága."

Ezekkel a szavakkal kezdődik Vernor Vinge 800 oldalas science-fiction kalandja, és rögtön kifejezi azt a nehézséget is, amivel az szembesül, aki megpróbálja hűen átadni annak esztelen „méreteit”. Daniel Abraham, a 2011-es (hamarosan itthon is megjelenő) Leviathan Wakes egyik írója mondta, hogy „az űropera az, amikor milliók kiáltanak fel egyszerre, aztán néma csend lesz”. De a Tűz lobban a mélyben után ez annyira tűnik eposzinak, mint leugrani a közértbe egy liter tejért. Itt milliók halála nem esemény. Milliárdok halála is csak egy sokkal hatalmasabb esemény járulékos kára.

Vinge 1993-as, Hugo-díjas könyvében a galaxis törvényszerűségeit, lényeit, hatásmechanizmusait meghatározó koncepciók egyrészt üdítően eredetiek, és a maguk módján egyszerűek, érthetően magyarázottak, másrészt a cselekménybe ágyazva, sorsokat meghatározva, olyan felfoghatatlanul grandiózusak, olyan, már-már fejfájdítóan kozmikus léptékűek, hogy az olvasó teljes lényében beleborzong azoktól a pillantásoktól, amiket a regényen keresztül a végtelenségre, az örökkévalóra vethet.

A Tűz lobban a mélyben ráadásul képes mindezt tudományos kontextusba helyezni, annak ellenére, hogy cselekményének kis túlzással egy fél galaxis a játszótere, és aki valamelyest otthon mozog a sci-fi világában, az tudja, milyen nehéz ilyen körülmények közt egyensúlyba hozni a valóságnál nagyobb kalandot a hitelességgel. Az űroperák pörgését és eposzi voltát életben tartani hivatott, tudományos szempontból jó esetben is instabil írói fogásokhoz Vinge briliáns hátteret rajzol fel. A galaxist ún. zónákra osztja, amelyekben más-más törvényszerűségek uralkodnak, és így más-más szellemi és technológiai fejlettséget támogatnak.

A galaxis magját a Gondolattalan Mélység veszi körbe, amiben szinte egyáltalán nem működik semmilyen technológia, és az értelmes élet fenntartására is alkalmatlan (következésképp senki nem tudja pontosan, mi is rejlik ott). Ezt a Lomha Zóna burkolja be, amiben a régi Föld is található (a könyv a messzi-messzi jövőben játszódik), az ismert fizikai törvényekkel. Ezt követi a Kívül, amiben a technológia, a biológiai és mesterséges értelem szárnyakat kap, és többek közt a fénysebességnél gyorsabb utazás is lehetséges. Azon kívül pedig van a korlátok nélküli Transzcendencia, az „everything goes”, a hihetetlen csodák és rettenetes veszélyek, az istenségek, szuperintelligenciák „misztikus” birodalma.

Természetesen minden értelmes faj a galaxisból kifelé, a magasabb értelmi szinteket támogató zónákba tör. Az emberekből álló Straumli Birodalom egy labort hoz létre a Transzcendencia alsó részében, hogy a faj felemelkedését elősegítő információk birtokába jussanak. Kutatásuk közben azonban véletlenül elszabadítanak valami hatalmast, ősit és rosszindulatút, ami évmilliók óta szunnyadt a roppant tudást felhalmozó rejtélyes archívumok egyikében. A „perverzitás”-nak vagy „métely”-nek nevezett entitás rászabadul a Kívülre, és soha nem látott mértékű pusztításba kezd – fajok, civilizációk, bolygórendszerek, milliárdok, idővel pedig más „hatalmak”, transzcendens lények vesznek oda. Az egész galaxis sorsa egy hajszálon függ.

firedeep02zones.jpgA hajszál a laborból egyetlenként elmenekült hajón lévő, meghatározatlan, állítólagos „ellenszer”, ami vagy képes, vagy nem képes rá, hogy útját állja a perverzitásnak. Csakhogy a hajó egészen a Kívül aljáig zuhan, kutyaszerű, falkatudatban élő lények középkori civilizációjának bolygójára, és a mindössze két túlélő, a 8 éves Jefri és a 14 éves Johanna (testvérek) egy helyi háború ellentétes oldalain esik fogságba. Őrült versenyfutás kezdődik az „ellenszer” megszerzéséért/megsemmisítéséért.

A világpusztulásokkal, fajirtásokkal és fénysebességnél gyorsabb hajszákkal teli űroperát Vinge egy vad planetáris románccal állítja kontrasztba, amiben a középkori élet és hadviselés intrikáit egy szenzációsan ötletes, egzotikus idegen faj („tüskések”) aprólékosan kimunkált, fantasztikus elevenséggel ábrázolt jellegzetességei fűszerezik. Hasonló kreativitással kelti életre a „szkródutasokat”, azokat a páfrányszerű lényeket, amelyek csak mechanikus segítséggel képesek mozogni és rövidtávú memóriával rendelkezni – és ezzel az író szárnyaló fantáziájának még mindig csak a felszínén matatunk, nem említve többek közt a galaxist lefedő információs Hálót, aminek egy-egy kiragadott üzenete tényként, pletykaként vagy akár hazugságként szakítja meg, egészíti ki a sztorit.

Tehát az ötletek teszik igazán emlékezetessé a könyvet (űrcsata fénysebességnél!), amit Vinge egyébként meglehetősen szimplán ír. Nincsenek stílusbravúrjai, frappáns metaforái, cselekménye egyszerű és lineáris, adott esetekben kissé elnyújtott, egyenetlen és döcögős (ha belegondolunk, a bevezetés, a konfliktus felrajzolása maga 300 oldalba telik), olykor pedig a klisék használatától sem riad vissza. De azzal nem lehet vádolni, hogy nélkülözné a gondolatokat: az identitásnak, az „emberségnek” központi szerepe van a könyvben, akár Pham Nuwent, egy transzcendens hatalom eszközét (vagy annál többet?) nézzük, akár a tüskéseket, akiknek szinte egész tudományuk, civilizációjuk az „én”, a falka fejlődése, jobbá, többé tétele körül forog. (És a straumlikat, az óvatlan ikaroszokat még nem is említettük.) Nem véletlen, hogy Pham és néhány tüskés számítanak a könyv messze legjobb, legérdekesebb karaktereinek.

A vége felé felmerül a kérdés, hogy lehet az addigi 700 oldal grandiózus mivoltát felülmúlni, miféle finálé lesz képes lecet ugrani? Nos. Olyan, ami után aprónak, jelentéktelennek érzed magad, mintha lopott pillantást vethettél volna épp ésszel felérhetetlen istenségek megfoghatatlan háborújára, és minden, amit addig biztosnak hittél, illékonnyá vált volna. És becsukod a könyvet, és próbálod elképzelni az elképzelhetetlent (Isten óvja a szerencsétlent, aki egyszer a fejébe veszi, hogy ebből filmet csinál), és fantasztikus érzés, hogy nem sikerül.

firedeep03zones.jpg

2013. január 14.

Vadászat a Vörös Októberre

redoctober02.jpg„Azt akarja mondani, hogy elveszett még egy tengeralattjárójuk?!”

Hajlok rá, hogy Wolfgang Petersen klasszikusa ide, Csendben fut, mélyen fut és The Enemy Below oda, a Vadászat a Vörös Októberre a legjobb tengeralattjárós film, amely számos hosszan részletezhető erénnyel bír, mégis, valahogy mindig az amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó és a szovjet nagykövet mézes-mázos beszélgetései voltak benne a titkos kedvenceim. Miközben a nyílt tengereken mindenre elszánt férfiak harcolnak az életükért, a hazájukért, a jövőért, furfanggal, pisztollyal, torpedóval, tömegpusztító fegyverarzenállal, ezek ketten nyájas mosolyokkal biztosítják egymást a nemzetük közti örökkön-örökké tartó barátságról, és legfeljebb magukban kurvaanyáznak szép nyugodtan. Ó, a politika.

A hidegháború forró éveiben, a Gorbacsov hatalomra kerülése előtti időkben járunk, amikor a CIA egy fiatal elemzője, Jack Ryan, gyors egymásutánban két kellemetlen hírt is kap. Egyrészt, a szovjetek megépítettek egy újfajta atom-tengeralattjárót, mely az úgynevezett ’hernyótalpaknak’ köszönhetően képes teljesen némán haladni, ilyenformán észrevehetetlen a hangradar számára, másrészt, nem sokkal azután, hogy ez a hajó, a Vörös Október kifut a tengerre, a szovjetek hajtóvadászatot hirdetnek rá. Természetesen minden amerikai politikus és katona azonnal tökig izzad: mi más lehet a szovjetek motivációja, ha nem az, hogy kapitányuk renegáttá vált, és viszket az ujja az indítógombon? Egyedül Ryan jut más következtetésre: szerinte a litván származású Ramius, a hozzá hű tisztekkel együtt a világtörténelem legnagyobb fuck you-ját mondta be a kormányának, és át szándékozik adni az első csapásmérés céljából épült tengeralattjárót az amerikaiaknak.

A Vadászat a Vörös Októberre volt Tom Clancy első publikált regénye, és egyben a legszórakoztatóbb is. Az 1984-es könyvben még képes volt pórázon tartani a prózáját, ellentétben a későbbiekkel, amelyek egyre gyorsabban fulladtak bele 7-800 oldalas szófosásaiba – plusz, még több volt benne a „thriller”, mint a „politika”. A disszidáló szovjet kapitány története feszes és izgalmas volt, és a bő két órás filmben sincs egy pillanatnyi üresjárat sem – John McTiernan akkoriban még baszottjól tudott rendezni. (Sajnos a Ragadozóval és a Die Harddal csúcsra jutott pályafutásának dicsőséges korszaka pont ezzel a filmmel ért véget.) A tipikus „akarata ellenére hős” Jack Ryant az akkor még tejfölösképű Alec Baldwin játszotta korrektül, de a cselekmény hitelessége, mind a karakter, mind a színészi alakítás szempontjából a szovjet kapitányon, Ramiuson, és az őt alakító színészen múlt.

redoctober01.jpgÉs Ramius figurája nem csak érdekes, jól megírt és következetes, de Sean Connery tökéletesen el is adja, jelenléte a vásznon abszolút. Tiszteletet, tekintélyt parancsoló, elszánt, tántoríthatatlan tiszt és ember, olyan masszív tartással és eleganciával, amivel akkoriban talán csak Patrick Stewart Picard kapitánya versenyezhetett – simán elhisszük neki, hogy ő a flotta élő legendája, aki személyes motivációktól vezérelve vetemedik árulásra. Scott Glenn, a Vörös Október nyomába eredő amerikai tengeralattjáró, a Dallas kapitánya érdekes ellenpont: a háttérből kevésbé kirívó, halk szavú, már-már átlagember típus. A köztük, hazájuk és hajóik közti különbségeket a tengeralattjárók más-más színű és hangulatú megvilágításai is kiemelik, mindegyiknek saját stílust, személyiséget kölcsönözve, és nem mellesleg, egyetlen pillanat alatt megkülönböztethetővé téve őket.

A látványvilág egyébként is pazar. Hogy a díszletek a legutolsó csavarokig hitelesek, az természetes, amit viszont Jan de Bont operatőr (Die Hard, Fekete eső), a későbbi Féktelenül rendezője művel a térrel és a fényekkel, az bravúros. A téma alapvetően megköveteli a szűk térbe zárt emberek klausztrofób érzetének közvetítését, de Bontnak ugyanakkor át kellett adnia a Vörös Október sokat emlegetett hatalmas méreteit is (ami az egyébként remek külső felvételeken viszonyítási pontok híján nyilván bajos volt, ezért a feladat java része a belső felvételekre maradt). A csendesebb, bensőségesebb pillanatokban, mint Borodin és Ramius beszélgetése (a film egyik legnagyszerűbb jelenete), vagy az amerikai és a szovjet legénység, a „baráti” szituáció ismeretében is iszonyú feszültségtől szikrázó, néma találkozása, de Bont beállításaival szűkíti az egyébként is kis teret, amikor azonban akcióra kerül a sor, és a világbéke egy hajszálon függ, minden óriásivá válik. A rakétakilövő teremben, az emberi pusztító potenciál félelmetes templomában zajló lövöldözés képei monumentálisak, főleg ahogy Basil Poledouris mély, erőteljes férfikórussal támogatott, már önmagában is eposzi zenéje harsog közben, mintha titánok épp ésszel alig felfogható összecsapását festené alá. Csúcsra járatott thriller a ’80-as évek egyik legizgalmasabb fináléjával.

2013. január 11.

GeexKomix különkiadás: Marvel NOW! (december-január)

A Marvel első, október-novemberi adagjáról itt.

mnavengers2.jpegAvengers #1-2

Történet: Jonathan Hickman
Rajz: Jerome Opena

Hickman a Fantastic Fourból igazolt az Avengers-franchise-hoz, és annak zászlóshajója az első két szám alapján az egész Marvel NOW! eddigi legnagyobb csalódása. Az író természetesen a rá jellemző témákkal játszik, vagyis teremtés, evolúció, technológia, és persze okos emberek, akik nagy dolgokban gondolkodnak – de képtelen normálisan beilleszteni mindezt a Marvel világának szövetébe. Konkrétan röhej, hogy két számon keresztül vezeti fel az egész „we have to get bigger” koncepciót, vagyis az Avengers, mint csapat és eszme többé és nagyobbá növesztését, ami abban merül ki, hogy minden tag kap valami kütyüt, amivel el lehet érni őket, ha beüt a krach (értsd: valaki/valami már megint ki akarja irtani az emberiséget). Ez aztán a kibaszott forradalmi megoldás! Hogy nem jutott eszükbe ilyesmi korábban! És a második szám még valamennyire előrelépés az elsőhöz képest, ami akkora dögunalmas sablongyűjtemény, hogy arra szavak nincsenek (rosszfiúk be – hősök rohamoznak – hősöket leverik – egy visszavonul, hogy majd még több hőssel térjen vissza). Ami a képi világot illeti, az nagyszerű, eleve imádom Opena stílusát (Fear Agent forevör), de azért azt megköszönném neki, ha Hulknak nem majompofát rajzolna.

mnnewav1.jpgNew Avengers #1

Történet: Jonathan Hickman
Rajz: Steve Epting

A pároldalas keretet leszámítva ez eddig egy Black Panther képregény. Wakandában vagyunk, ahol a király egy kiválasztási szertartás/próbatétel győzteseit kenegeti éppen hájjal, amikor felbukkan előttük valamiféle portál, amin átlépve megjelenik a fejük fölött valamiféle lilás bolygó, amiről alászállnak valamiféle vörösszemű ember(szerűség)ek, akiknek valamiféle okból  az a heppjük, hogy világokat pusztítanak. Van egy kis harc, Black Pantheren kívül mindenki meghal, aztán beexponálódik a felmentő sereg, vagyis a címbeliek. Szóval nagyjából fingom sincs, hogy mi történik a képregényben, még kevésbé, hogy miért. Mivel nem tartom magam egy túl hülye embernek, az ilyesmit hajlamos vagyok a szóban forgó alkotás számlájára írni. Ahogy az Avengers, ez is egy összecsapott, pár ötletre épülő, de inkonzisztens és sablonos valami, és az eddigiek alapján azt kell mondanom, hogy Hickman és a Bosszú Angyalai nem egy jó párosítás (illetve mondanám, hogy alapból Hickman és a szuperhősök nem egy jó párosítás, de az F4-gyel egész jól elvolt – nyilván a sorozat bőven kiaknázható tudományos vetülete és a nagyobb karakterközpontúság miatt, amikkel itt kevésbé játszadozhat). Az Illuminatiból, mint kontextusból pedig nagyon jó és nagyon rossz dolgok egyaránt kisülhetnek. A rajzokkal itt sincs gond, Epting hozza, amit várunk tőle – bár nem többet.

mnavarena1.jpegAvengers Arena #1-2

Történet: Dennis Hopeless
Rajz: Kev Walker

Mindig megvédem az amerikai szuperhősképregényeket, amikor demagóg és/vagy sznob módon fröcsögnek rájuk, de néha engem is elkap az érzés, hogy az egészet le kéne húzni a vécén. Olyankor általában valami olyasmi akad a kezembe, mint az Avengers Arena. ISTEN ŐRIZZ, hogy az egyébként is lejtmenetben lévő mainstream comic előálljon valami eredetivel, neeeem, minek, mikor sokkal biztonságosabb(nak tűnik) majmolni valamit, ami egy másik médiumban (sőt, többen) már kasszát robbantott? Nesztek, Éhezők viadala Marvel-módra (ami már eleve Battle Royale volt young adult módra). Avagy: húzz elő a kalapból egy viszonylag rég használt, többnyire röhejes gazembert, jelentsd ki, hogy mostantól nem röhejes, hanem nagyon gonosz, nagyon hatalmas, nagyon kegyetlen, nagyon minden, a szereplőgárdába pedig hajigálj bele egy egész rakás teljesen új, vagy már ismert, de Z-listás karaktert, akiket mindenféle következmény nélkül lehet leöldösni a kirobbanó drámai hatás érdekében. Persze, rakj azért bele egy-két ismertebb tinihőst is, hogy legyen kiért izgulni, és ne kelljen túl sokat pöcsölnöd a többi, ismeretlen szereplő bemutatásával, mert akkor még kénytelen volnál saját magadtól kitalálni valamit, és hát azér’ álljon már meg a menet. (Ami fair az fair: a második szám szinte teljes egészében egy új karakter megismertetését tűzi ki célul – hogy hogyan teljesít, az már más kérdés.)  Az egész annyira pocsék, hogy kis híján nem érzem kínosnak, hogy az író nevével poénkodjak. Rajz okés. De leszarom.

mncables3.jpgCable and X-Force #1-3

Történet: Dennis Hopeless
Rajz: Salvador Larroca

Cable azon hősök közé tartozik, akiknél már elvesztettem a fonalat a halálai és visszatérései számon tartásában. Meg még azon hősök közé is, akikkel olykor látványosan nem tudnak mit kezdeni az írók (ld. a 2000-es évek egyik legértelmetlenebb sorozatát, a Soldier X-et – emlékszik egyáltalán rá valaki?) – az Avengers Arena című atrocitást elkövető Hopeless is eme írók közé tartozik a Cable and X-Force első két három alapján. Anno Duane Swierczynski konkrét, hozzá illő szerepet, feladatot adott a karakternek, és nem mondom, hogy az a sorozat tökéletes volt (hínnye, de még mennyire, hogy nem), de tartott valahova, célja volt, és bizony szolgált pár remek sztorival. Ebből a szériából semmi ilyesmit nem nézek ki. Cable megint összeszed egy maroknyi kétes hírnevű/kétes szituációban lévő (anti)hőst, megint van valami homályos célja, ami a jövővel kapcsolatos, megint nyögi a techno-organikus vírus következményeit, megint minden nagyon rejtélyes, katonás és sötét. Megint minden nagyon unalmas. Jobb pillanataiban csak unalmas. Rosszabb pillanataiban – pl. Kolosszus még az elmúlt egy-két év fényében is botrányosan karakteridegen ábrázolásával – konkrétan frusztráló. És persze az egész csapat, a céljuk, a működésük, a mindenük, annyira badass, hogy még az X-Mennel is szembeszállnak, ha kell. <ásít> Nem tudom, honnan jön ez a reménytelen író (tessék, ellőttem, fú, de szar), főleg nem tudom, miért tolnak alá rögtön két sorozatot is, de részemről eddig elégtelen a teljesítménye.

mnmorbius1.jpgMorbius: The Living Vampire #1

Történet: Joe Keatinge
Rajz: Richard Elson

A Pókember kaszál a képregénypiacon rendesen (ld. lent), hát mikor máskor próbálkoznának meg egy spin-offal, ha nem most. Morbiusnak, aki 1971-ben kezdte mellékszereplői pályafutását a The Amazing Spider-Man lapjain, már volt egy saját sorozata a ’90-es évek elején, de aztán csak tessék-lássék foglalkoztak vele, nagyobb címekben meg szinte alig – amíg Dan Slott tavaly elő nem kaparta a Pókemberhez. A karakter érdekes, potenciállal teli (főleg a jelenlegi szituációjában), úgyhogy innen nézve érthető, miért kap saját szériát, minden más nézőpontból viszont teljesen érthetetlen. Új sorozat egy C-listás epizódszereplővel, egy széles körben szinte teljesen ismeretlen írótól – az ilyenek nem szoktak jól végződni, és mindebből kiindulva nem adnék neki egy évnél hosszabb életutat. De azért az első szám alapján nem bánnám, ha tévednék. Keatinge, bármerre akarja vinni is a sztorit a későbbiekben (ez itt még meglehetősen homályos), mindenképpen jól alapoz. Úgy mutatja be a szimpatikusan komplex és sérült főhőst, a múltját, a jelenét, a személyiségét, hogy az érdekes legyen azoknak is, akik már ismerik, és informatív, könnyen átlátható azoknak, akik még nem – de már az utcai banditán is látszik, akivel Morbius konfrontálódik, hogy az író jó karakterrajzban. Richard Elson képei nem nyújtanak semmi különöset, de hoznak egy elvárható, korrekt színvonalat.

mnsuperior1.jpgSuperior Spider-Man #1

Történet: Dan Slott
Rajz: Ryan Stegman

Ez nem tartott soká. A karácsonykor nagy dirrel-durral megjelent Amazing Spider-Man 700-ban Peter Parker meghalt, csak hogy most rögtön vissza is térjen. Persze még nem teljes, fizikai valójában, de ez mellékes, a lényeg, hogy nem halott (szóval hiába reménykedtem botor módon abban az 1%-ban). A Pókember bőrébe bújt Octopus doki koncepciójával egyébként jól bűvészkedik Slott: a Peter személyiségével „szennyezett” gazember mesterien, számítóan, brutálisan veri el a port az új Sinister Sixen, szabadidejében pedig Mary Jane-nel vacsorázik, és a melleit bámulja közben. És persze eszi a fene, amiért minden, amit ezután elér az életben, Peter Parkernek lesz tulajdonítva, nem neki, ami egy logikus és ügyes fogás a karakteren. (Pont az egója kvázi figyelmen kívül hagyása volt az egyetlen bajom az előző sztorival: egyszerűen nem hiteles Octopustól, hogy sosem magyarázza meg áldozatának a testcserés trükköt. Túl arrogáns és hetvenkedő ő ahhoz, hogy ne dicsekedjen el a teljesítményével, a győzelmével.) A koncepcióból még így is sokat ki lehet hozni, hogy lényegében már most egyértelműen látjuk az egész „Superior” végjátékát: az Octusban dúló személyiségi konfliktusok gazdag táptalajai az izgalmas történetmesélésnek. Az új rajzoló, Ryan Stegman pedig jó munkát végez, elődjénél kicsit nyersebb, durvább vonásokkal dolgozik (a színárnyalatok is sötétebbek), de azért megmarad a képi világ lazább, rajzfilmesebb aspektusa is.

mnthunderbolts1.jpgThunderbolts #1-2

Történet: Daniel Way
Rajz: Steve Dillon

Ah, a Way-Dillon duó. Róluk mindig a Wolverine Origins fog eszembe jutni. Mint egy elűzhetetlen, visszatérő rémálom. Ami persze nem Dillon hibája, csak tudnám, mégis miért dolgozik együtt olyasvalakivel, mint Way. A Thunderbolts az utóbbi jó pár évben (egészen azóta, hogy Warren Ellis írt bele két sztorit még 2007-ben) szinte konstans nagyon magas színvonalon mozgott, tökös, akciódús, badass, látványos hardcore szuperhíró sorozat volt, aminek alapkoncepcióját Way most épp kikukázta. Jó-jó, kétségkívül van lehetőség egy Red Hulk-Venom-Elektra-Megtorló-Deadpool felállásban, de ennek a címnek nem ilyen karakterekről kellene szólnia. Mindegy, lépjünk. Ezekkel a szereplőkkel egy jó író csodát tudna tenni, Way azonban többnyire feleslegesen erőlködik, a csapatdinamika csikorog, a dialógusok laposak, se erejük, se humoruk, se virtusuk. A cselekmény lassan halad, az akciók rövidek és messze nem kielégítőek, az ellenségek jelentéktelenek, arc nélküliek, az erőviszonyok ábrázolása nevetséges (egy Deadpool-Elektra páros nehogy már megfutamodjon legfeljebb 20 mezei katona elől). Ami pedig Dillont illeti, még mindig nem érzem úgy, hogy a szuperhősképregény neki erős oldala lenne, sőt.

mnthor4.jpgNa, ez elég lehangoló volt – a Marvel NOW! baromi jól indult az októberi-novemberi számokkal, és már kezdtem nagyon komolyan megörülni, erre kiderül, hogy az azóta megjelentek majdnem mind vackok. Kompenzációként lássuk, hogy muzsikálnak azóta a korábban már tárgyalt szériák – kivéve az Uncanny Avengerst, amiből azóta sem jelent meg új szám, tekintve, hogy az eredetileg decemberre tervezetett elpaterolták január második felére (Marvel LATER! a.k.a. John Cassaday és a határidőre rajzolás – az 5. számtól már jön helyette Olivier Coipel). A nagy meglepetés az Iron Man: az első két rész alapján majdnem leírtam, de a jelek szerint hiba lett volna. A 3-5 számok (Cassaday-val ellentétben Greg Land nem pepecsel sokat – ez persze meg is látszik a végeredményen) alapján sem ez lesz a Marvel csúcssorozata, de azt legalább demonstrálják, hogy Gillonnak igenis vannak remek ötletei, és a kivitelezésüket sem feltétlenül szúrja el. (Persze a 6. számtól pont változik a felállás: Tony az űrben kalandozik majd, és tagja lesz a Guardians of the Galaxy-nak is, aminek új sorozata márciusban indul Bendisszel és McNivennel.) Az A+X-nek a harmadik száma is jópofa volt, de konstans változó alkotógárda által futtatott team-up antológiánál ebből nem lehet következtetéseket levonni.  Az All New X-Men 5 füzet után is nagyszerű. Bár a cselekmény enyhén szólva nem dübörög gyorsvonatként, ez egyáltalán nem baj, sőt, a sajátos szituációból Bendis rengeteget kihoz karakter- és dialógus szinten. A Captain America második része megerősített benne, hogy Fear Agent-szerű csodálatos B-s/ponyvás sci-fi agymenésre számíthatunk Remendertől, úgyhogy e téren nem is lehetnék boldogabb. A Deadpool szintén tartja magát, mint a Marvel vicces-erőszakos őrülete. A Fantastic Four a harmadik számra úgy tűnik, kiforrta magát, látványos, izgalmas, ötletes űrkaland, amilyennek reméltük. Testvére, az FF két füzet után is az expozíció stádiumában van – eddig jó, de még mindig nem látni, mi lesz belőle. Az Indestructible Hulk sem csapott még a lovak közé, de a második szám Stark/Vasember – Banner/Hulk duója is jó dolgokkal kecsegtet. Az X-Men: Legacy remek érzékkel összerakott, tempós-ötletes önkeresési dráma akcióval, humorral, pátosz és giccs nélkül. És a végére a legjobbat: Esad Ribic csodálatos látványvilágával és Jason Aaron fantasztikus, évezredeken átívelő sztorijával a Thor: God of Thunder továbbra is tökéletes – ha tartja a színvonalat, nemsokára úgy emlegetjük, mint a legjobb Marvel/DC képregényt (direkt kerülöm a „szuperhőscímkét”, mert legfeljebb nagyon marginálisan lenne igaz rá).

2013. január 7.

Django elszabadul

„Is that a nigger on a horse?”

djangounchained01.jpgPersze, Fred Williamson már akkor cowboykalapban lődözte a lovagló fekete fejvadász koncepcióját a bamba értetlenkedés és a primitív vérszomj kombinációjával díjazó fehéreket, amikor Jamie Foxx még olvasni tanult, úgyhogy a főleg spagettiwestern és blaxploitation elemekből összegyúrt Django elszabadul valószínűleg indukálni fogja ugyanazokat az eredetiséggel kapcsolatos unalmas vitákat, amik Tarantino műveit 20 éve körítik. Pedig hiba volna megpróbálni az eredetiség felől megfogni a filmet, inkább bedobok helyette egy másik szót: rabszolgatartás. És az alapján, ahogy ezt a témát az amerikai film fenegyereke kezeli, megkockáztatom, hogy a Django elszabadul pályafutásának legérettebb, legkomplexebb filmje, ha nem is feltétlenül a legjobb. (Corbucci Djangójához egyébként semmi köze, bár Franco Nero azért beköszön.)

Ironikus, hogy majdnem egy időben mutatták be ezt és Spielberg Lincolnját. Utóbbi a tipikus amerikai film a rabszolgatartásról, amiben egy fehér ember kiáll az egyenlőség eszméje mellett, kockáztat, utat mutat, forradalmasít, és a stáblista alatt a feketék meghatódva rebeghetik: köszönjük, fehér ember (a fehérek pedig elsüppedhetnek a kényelmes önigazolásban, hogy végül mégiscsak helyesen cselekedtek).

Tarantino hozzáállása az efféle szentimentalizmushoz nem meglepő módon egy „fuck that shit”. A Becstelen brigantyk szellemi-tematikus ikertestvérében az elnyomott kezébe adja a fegyvert, hogy maga szolgáltasson vérmocskos igazságot, belekényszerítve a nézőt az ő szemszögébe, az ő haragjába, az ő elégtételébe. És igen, az explicit erőszak is ennek a szándéknak az eszköze, bőven túl az öncélúságon.

A feketék elleni atrocitások fájdalmas realizmussal jelennek meg (Tarantino kínosan jól, Oscarra gyúrt drámákhoz nem mérhetően mutatja be, milyen kegyetlen körülmények közt éltek a rabszolgák a XIX. századi délen – nap, mint nap), míg a főhős áldozatai abszurd vérgejzírektől díszítve buknak alá, a brutalitás legkevésbé sem ambivalens, hanem nagyon is örömteli katarzisát nyújtva.

Sőt, Tarantino odáig megy, hogy Djangót a mitikus germán hőssel, Szigfriddel állítja párhuzamba, míg az ellenoldalt inkompetens idióták gyülekezeteként ábrázolja (a KKK-s jelenet Jonah Hillel, a számtalan cameo egyikével). De az egyértelmű jó-rossz felállásba beleszivárog a fehér bűntudat, és a fekete tehetetlenség is – Tarantinónak megvan a véleménye a rabszolgákról, akik száma sokszorosa az uraikénak, mégsem lázadnak.

Ezt a képet tovább árnyalja a film második felében a történetbe belépő ültetvényes, Candie, és főnégere, Stephen nehezen érthető és magyarázható, visszataszító úr-szolga viszonya. Előbbit Leonardo DiCaprio alakítja, végre kilépve az utóbbi években ráragadt „szenvedő hős” szerepből, szemmel láthatóan felszabadulva, és élvezve, hogy egy igazi tetű ganét játszhat (az már Tarantino érdeme, hogy a néző mindössze két mondat, és egyetlen mosoly után is utálja, mint a szart). A ravasz féreg Stephent, az egész extrém végletekig elvitt Tamás bátyát pedig Samuel L. Jackson hozza, szintén üdítően elfeledkezve arról, hogy tipikusan ő a fekete coolság, a „badass nigga”.

djangounchained02.jpgHozzájuk képest a német fejvadász, Dr. King Schultz, és a szárnyai alá vett, általa felszabadított rabszolga, Django kettőse halovány. Django az egyszerű, feleségét mentő, bosszúálló, faarcú exploitation hős, Jamie Foxx csak alkalmanként enged fortyogó haragot kiülni az arcára. Schultzként Christoph Waltz echte ugyanazt a karaktert hozza, ugyanolyan cinikus vonzerővel, amit a Becstelen Brigantykban, annyi különbséggel, hogy ezúttal a „jó” oldalon áll. Persze, briliáns, de egy idő után már nem lep meg – leszámítva a végét, ahol egyszerre ördögi és őszintén sajnálkozó gesztussal szabadítja el a csodálatos vérfürdőt.

A Djangónak több olyan tulajdonsága is van, ami alapján nem lenne szabad működnie. Csaknem szétesik két különálló filmre, túl harsány, túl öntörvényű, túl hosszú, és nem tesz jót neki a kettévágott finálé sem. Azt meg már senki nem bogozza ki, hogy a németül beszélő rabszolgalány Waltz miatt került a filmbe, vagy mindketten a germán mítosszal való párhuzam miatt kerültek a filmbe, vagy pont a sztori minden egyéb német aspektusa került Waltz miatt a filmbe – de ez valahol pont Tarantinónak azt a tulajdonságát demonstrálja, hogy mindenféle, látszólag kaotikus elemekből képes összegyúrni egy nagy, gyönyörű egészet.

Most épp egy véres-komikus spagettiwestern/blaxploitation hibridet, egy XXI. századi gazdag fehér férfi rabszolgatartás iránti dühének egyszerre elgondolkodtató és veszettül szórakoztató kivetülését.

2013. január 5.

Geekzaj: 2012 legjobb filmzenéi

tdkrgeekzaj.jpgEz egy enyhén szólva is langyos filmzenei év volt – már megint. Attól tartok, még mindig érvényes mindaz, amit annak idején a Tetovált lánnyal kapcsolatosan írtam. A Hollywoodot emésztő általános ötlettelenség hatványozottan látszik állni a filmzeneiparra, és sajnos nem csak az álomgyár vonatkozásában. Ahhoz már nagyjából hozzászoktam, hogy a blockbusterek zenéinek a 80%-a mindenféle markáns stílusjegyet nélkülöz, és egyik a másikkal felcserélhető, de már a függetlenek is erre tendálnak, és pl. az ázsiai filmgyártás jellemző muzikális jegyei is túlságosan jellemzőkké váltak. Persze, kivételek azért mindig akadnak, és ezekből most is sikerült összeizzadni egy nem túl terjedelmes best of listát. (Lábjegyzet egy friss élményről: John Williams Lincolnjánál irritálóbb zenét nem hallottam az utóbbi évben.)

Hans Zimmer: The Dark Knight Rises
Míg maga a film kissé csalódást okozott, és csak félig-meddig tudta megkoronázni Nolan Batman-trilógiáját, Zimmer munkája tökéletes összegzése, egyszersmind magasabb szintre emelése a korábbi epizódok zenéinek; Bruce Wayne „útjának” lenyűgöző energikus-emocionális muzikális leképezése, a film, talán ha feleennyit ért volna enélkül. Az Imagine the Fire című opus kis túlzással önmagában jobb, mint az egész 2012-es hollywoodi score-termés összességében.

Dan Romer, Benh Zeitlin: Beasts of the Southern Wild
Romer és Zeitlin (utóbbi maga a rendező) score-ja a főszereplő, a kis Hushpuppy szemszögéből íródott, így az egész egy ártatlansággal, kalanddal, életerővel teli varázslatos „ünnep”, egyszerre eposzi és lírai. A hagyományos kis zenekart trombita, cselló, harmonika, gitár, zongora, szaxofon, bendzsó és egy sor népi hangszer egészíti ki, és ezzel a kombinációval, ezzel a koncepcióval a Beasts of the Southern Wild az utóbbi évek egyik legegyedibb, legmágikusabb score-ja. Minden benne van, amit a legtöbb mai filmzenéből hiányolok.

…és ha nagyon vaskalapos lennék, akkor itt most azt mondanám, hogy csókolom, ennyi volt. Persze ez durva túlzás volna, de valahogy jelezni kell, hogy van ez a kettő, és aztán egy nagy űr, és csak utána jönnek a többiek. Amik közt ugyan kétségkívül sok az élvezetes, sőt, emlékezetes zene, de többségük csak részleteiben tud igazán nagyszerű lenni. Úgyhogy emeljük ki a legnagyszerűbb részleteket.

James Horner: The Amazing Spider-Man: Ben’s Death
Az év egyik meglepetése volt Hornernek a Pókemberhez írt zenéje, ami többnyire levetkőzi a szokásos, némileg már unalmas hornerizmusokat, és amellett, hogy egy szépen visszafogott hősi témát variál ügyesen, remekül festi alá a film csendesebb és akciódúsabb momentumait is. A Ben’s Death végének sötéten lüktető energiája az év egyik zenei csúcspontja.



Alexandre Desplat: Argo: Scent of Death

Desplat néhány rá jellemzően egyedi megoldással lép túl a közel-keleti zenék – egyébként általa is alapul vett – sematikusságain. A vokál mellett sóhajtozással, suttogással és egyéb furcsa, orális hangképzési módszerekkel dob az atmoszférán. Ügyes.



Ludovic Bource: The Artist: My Suicide

 Ahogy a film, úgy a zene is egy stílusbravúr, klasszikus-aranykoros hangvételű, de ahogy a film, úgy a zene is el-eljátszik a ténnyel, hogy valójában a XXI. század gyermeke. A leginkább kiemelkedő szám a fináléhoz íródott My Suicide, ami ironikus módon nem hangzik el a filmben, mert a rendező lecserélte azt Herrman Szédülésének egy egyértelműbb „átiratára”.



Tom Tykwer/Johnny Klimek/Reinhold Heil: Cloud Atlas: All Boundaries Are Conventions

Függetlenül attól, hogy a filmet magát a hátam közepére sem kívánom, a zene mindenképpen az év legjobbjai közt van. Gyönyörű, eposzi, varázslatos, a maga módján megvalósítja mindazt, amiben a film elbukott – az már más kérdés, hogy a komponista trió 2006-os remekművéhez, a Perfume-hez képest hagy kívánnivalót maga után.



Marc Streitenfeld: The Grey: Into the Frey

Csendben, nyugodtan, szemet lehunyva, szitáló hóesésben szembenézni a halállal. A Fehér pokol zenéje összességében messze nem kiemelkedő, és még a témához képest is indokolatlanul háttérbe húzódik, de a finálé a maga baljós meghittségével felejthetetlen.



James Newton Howard: The Hunger Games: Horn of Plenty

Az Éhezők viadala score-ja a vártnál sajnos többször süllyed középszerűségbe, de vannak nagyszerű fénypontjai. A Horn of Plenty pompázatos fanfárjai és kórusai például tökéletes zenei leképezései a páváskodó Főváros szemfényvesztésének.



Michael Giacchino: John Carter: Thark Side of Barsoom

Giacchino remek kis zenét írt a Disney elbaltázott Burroughs-adaptációjához (a számcímek hajhullasztó szóvicceiért kár): legjobb pillanatai azok, amelyekben az idegenséget, az egzotikumot hangsúlyozza ki, mint a Thark Side of Barsoom második felében – a jellegzetes giacchinóizmusok teret engednek a kreatív kaland-fantasynek.

Mychael Danna: Life of Pi: Pi’s Lullaby
Ahogy annak lennie kell, Danna score-ja egészen éteri, finom, érzékeny, már-már másvilági. Ringat, varázsol, simogat, de akár grandiózus is tud lenni, ha arra van szükség (ld. még: God Storm).

Alexandre Desplat: Moonrise Kingdom: The Heroic Weather-Conditions of the Universe
A Holdfény királyság soundtrackjét Wes Anderson egy rakás különböző zenész művéből ollózta össze kiváló érzékkel, de Desplat is írt hozzá eredeti score-t – összességében alig húsz percet, és ráadásul az is mind ugyanazt az egyetlen, minimális alapokon nyugvó témát variálja. De hogy! Szinte minden általánosan, és egy csomó ritkán használt hangszert rétegről-rétegre rávezet az említett alapokra, nem is beszélve a vokálokról és kórusokról. Mesteri teljesítmény, pont olyan egyedi és imádnivaló, mint a film maga.

Marc Streitenfeld: Prometheus: A Planet
A zene ugyanabban a betegségben szenved, amiben a film is: sokat ígér, aztán jól beleszarik az egészbe. Az összes közül ennek van a legkevésbé létjogosultsága ezen a listán, de arról a lenyűgöző, csendes, mégis grandiózus méltóságteljességről, amivel az A Planet szolgál, muszáj volt megemlékezni.

James Newton Howard: Snow White and the Huntsman: Snow White
Imádom, amikor Newton Howard úgy istenesen nekiveselkedik egy szép nagy szimfonikus zenekarnak. A Theron-Stewart-Hemsworth tiró nevével fémjelzett kínos Hófehérke átirat score-ja ugyan üresjáratoktól nyög, de vannak remek pillanatai, kellemesen lágyak éppúgy, mint lendületes csörték.

2013. január 4.
2013. január 3.
2013. január 2.

Jack Reacher

jackreacher01.jpgA új Tom Cruise-egotrip legemlékezetesebb, pontosabban, egyetlen emlékezetes alkotóeleme az eseményeket a háttérből irányító „Zec” nevű gazember, akit a kamera elé ritkán álló Werner Herzog alakít, néha egészen hátborzongatóan. Persze nem hagynak neki elég teret: Cruise-ból ezúttal hiányzik az az alázat, amivel a legutóbbi Mission: Impossible-ben engedte érvényesülni színésztársait, így Herzog szerepe olyan, mint az egész film: ígéretes, de kidolgozatlan.  

Az itthon is népszerű Lee Child regénysorozatának egyik kötetén (Csak egy lövés) alapuló Jack Reacher az a tipikusan középszerű, egy-két elszórt jó pillanattal rendelkező thriller, amit egy picit lehet dicsérni, még jobban lehet bántani, de a „láttuk, elfelejtjük” jegyében olyan nagyon egyiket sem érdemes hosszan fejtegetni. Mégis van néhány érthetetlenül bosszantó aspektusa, ami miatt megérdemli, hogy kicsit verjük rajta a port.

Kezdve azzal, hogy a soványka sztori, amiben az öntörvényű, az igazságszolgáltatás hivatalos körén kívül tevékenykedő exkatona főhős egy mesterlövész látszólagosan őrült ámokfutásának hátterét boncolgatva bukkan egy összeesküvésre, túl sovány egy bő két órás, dumálással teli filmhez. Már az expozíció is kínosan hosszú, a két terjedelmesebb akciójelenet pedig, bár nyers, realisztikus mivoltukért jár egy jutalom kockacukor az író-rendező Christopher McQuarrie-nek (ha test-test elleni küzdelem van, minimum csontok törnek, ha tűzharc, kényelmetlenül hangosak a fegyverek, és hitelesek a becsapódások), se nem elég látványos, se nem elég lendületes, hogy igazán jó benyomást tegyen.

Kimunkált karakterek (hogy Robert Duvall hogy és miért van benne a filmben egyáltalán, azt szerintem még ő sem tudja) és grammnyi feszültség híján a Jack Reacher legjobb pillanatai a cselekményt indító lövöldözéshez köthetők – az ártatlan emberek ok nélküli (és a hírekből túlságosan is ismerős) lemészárlásai olyan zsigerien kényelmetlen érzést plántálnak a nézőbe, amihez a mainstreamben nincs hozzászokva. Nem öncélú, nem bagatellizált, kemény és valóságos (hogy ez kell-e egy eszképista thrillerbe, az más kérdés). A filmnek ez a sötét és kegyetlen hangulati magja akkor foszlik semmivé, amikor minden átmenet nélkül szembetaláljuk magunkat egy már-már slapstickbe forduló fürdőszobai verekedéssel, ami mintha egy Jackie Chan-moziból tévedt volna oda.

jackreacher02.jpgDe a Jack Reacher legfőbb problémája még így is maga Tom Cruise – hiába játszik jól (tényleg!), ez totális miscast, ez a karakter egész egyszerűen nem ő. A kölyökképű, kistermetű sztár nem egy szikár, hideg, kemény antihős, tekintélyes, félelmetes megjelenéssel, aki ha a helyzet megkívánja, nem is, ha egyszerűen csak megengedi, akkor kíméletlen és brutális; hiába fogja vissza ezúttal a védjegyévé vált győztes-csibészes vigyorát, ez még kevés. Csak anélkül, hogy igazán belegondolnék, tucatnyi színészt tudok mondani, aki alkatot és személyiséget illetően is jobb lett volna (elsőre Jeremy Renner ugrott be). Másrészt viszont, talán nem baj, hogy nem ők pazarolták erre az idejüket.

2013. január 1.

2012 legjobb filmjei Rusznyák Csaba szerint

Hamar letettem arról, hogy TOP10-et állítsak össze. Ez már tavaly és tavalyelőtt sem jött össze, és tudtam, hogy most sem fog, bár ezúttal – szerencsére – más okokból. A 2011-es és a 2010-es év olyan gyér volt, hogy nem tudtam tiszta lelkiismerettel összegereblyézni tíz listára érdemes filmet. Idén fordított a helyzet: akárhogy vakarom a fejem, képtelenség tízre leszorítani a legjobbak sorát. Úgyhogy meg sem próbálom, sőt, inkább eleve hagyom az egész listaformátumot.

moonrise2012.jpg


A KICSIK

Lehet, hogy egyre szentimentálisabb vagyok, ahogy öregszem, és ezért jelentették számomra az év talán legnagyobb csúcspontjait a lenti „feelgood” mozik, de a lényeg, hogy a 2012-es felhozatalból emocinálisan semmi nem tudott ezeknél nagyobb, vagy akár ezekhez közeli hatást gyakorolni rám. A Holdfény királyság (Moonrise Kingdom) úgy cakkpakk, ahogy van, a színészeivel, a humorával, a karaktereivel, az első szerelem ábrázolásával, a szeleburdiságával, az örök és kifogyhatatlan életörömével, az imádnivaló abszurditásával az év filmje, kész, vita nincs. A Perks of Being a Wallflower 2012 másik csodálatos története a felnőtté válásról, teljes gázzal, drámával, komédiával, románccal közvetíti az iskolás-szerelmes-tinédzseres életérzés legjavát – hasonló témában utoljára a Moszkva tér ütött ekkorát. Ezekhez bizonyos szempontból hasonló, enyhe fantasyszálakkal átszőtt mozgóképes mágia A messzi dél vadjai (Beasts of the Southern Wild), ami egy tipikusan giccses alaphelyzetből mond egy olyan szép, mindenféle giccset mellőző modern mesét,  hogy szemed-szád eláll tőle, és a végeztével legszívesebben megölelnéd az alkotókat. A némafilmes (The Artist) egy ezerszer látott sztorit csomagol rég látott köntösbe, stilisztikai bravúrként adva el az év legszimpatikusabb szerelmespárját, a Safety Not Guaranteed pedig, amellett, hogy utánozhatatlanul bájos, fékezhetetlenül pozitív és finoman vicces (nem mellesleg pedig van neki egy zabálnivaló Aubrey Plazája), az év egyik legkatartikusabb, ujjongva-levegőbe-bokszolós befejezését hozza. Na és a Pi élete (Life of Pi): gyönyörű, egyszerre eposzi és lírai kaland, ami több történetet mesél el egyszerre, vagy éppen egy történetet mesél el többször – de mindenképpen többféleképpen mesél: azzal, amit megmutat, és azzal, amit éreztet. És egy egész más atmoszférával, Az utolsó műszak (End of Watch): brutális, kegyetlen és megkapóan őszinte rendőrségi thriller/dráma, aminek legfőbb erénye nem is a bravúrosan megvalósított „found footage” aspektus, hanem az a meglepően hatásos vulgáris/közönséges módszer, amivel a főszereplők emberségét kidomborítja, és amivel a tragédiájukat maximálisan átélhetővé teszi. Ha össze kellene állítanom egy TOP3-at, nem lenne könnyű, de ez biztos ott lenne a Holdfény királyság mellett.

perks2012.jpg

A VÉRESEK

Az utóbbi évekhez képest 2012 kifejezetten erős volt, ami a horrorokat illeti, ami már abból is látszik, hogy egyáltalán be tudott kerülni horror a legjobbak közé, és nem is csak egy vagy kettő (Hollywoodból viszont egy sem, ahogy a korábbi években sem: a stúdióknak egyre kevésbé van róla fingjuk, mitől működik egy horrofilm). Mindjárt emlékezzünk is meg a nagy örömünkre megbocsáthatatlanul ízléstelen és gusztustalan Chilleramáról, ami persze inkább egy paródia, egy bohózat, mint horror, de ki mondta, hogy az baj? A film olyan vértől, spermától és (oppardon) szartól csöpögő emlékművet állít a trash-nek, amilyenhez hasonlót a Tarantino/Rodriguez páros annak idején csak szeretett volna az exploitatiönnek. Maradva a vérkomolyság innenső oldalán, az év egyik csúcspontja a Ház az erdő mélyén (Cabin int he Woods) volt, ami gore-ban és gegekben gazdag módon csavart egy jó nagyot és látványosat a „tinédzserek piálni és dugni mennek az erdőbe” örökbecsűn, hogy az utolsó fél órában egy nedves geekálomban kulminálódjon. Ami A betolakodó alkotóinak új munkáját, a Livide-ét illeti, hazudnék, ha azt mondanám, hogy sikerült összeraknom magamban a sztoriját, de tény, hogy valami félelmetes hatékonysággal játszik az idegekkel, hogy fantasztikusan idézi meg a klasszikus giallók (és egy rakás egyéb stílusú horror) hangulatát, képi világát, és hogy jó pár emlékezetesen beszaratós jelenettel szolgál. A Snowtown, bár szigorú értelemben véve legfeljebb marginálisan horror, és inkább egy nyomasztó dráma, mégis, az emberi psziché és közösség borzalmainak kompromisszummentesen nyers felszínre hozásával kiharcolja az itteni pozícióját. Végül meg kell említeni a V/H/S-t, a found footage motívummal megbolondított idei horrorantológiát, ami, bár szerkezetéből adódóan hullámzó színvonalú (és a fentiekkel csak félig-meddig említhető együtt), összességében meglepően ügyes, félelmetes, hatásos – első szegmense (Amateur Night) pedig tényleg az év egyik legjobb frásztörője.

livide2012.jpg

A NAGYOK

Az álomgyárról már nagyon régóta elmondható, hogy menetrendszerűen szállítja a legnagyobb csalódásokat– már azoknak, akik még bíznak benne. Évről-évről nagyobb és drágább hype generálásával tornázzák fel a figyelmet, és mintha évről-évre kevesebbet tennének azért, hogy ezt a figyelmet ténylegesen ki is érdemeljék. Pedig egyébként én pont utálom ezt a tipikus „Hollywood szar” mantrát, de mit lehet tenni, ha egyszer egy teljes évre való visszatekintéskor csak egy-két kiemelkedő filmet látok a csupa silányság között? DE! Idén azért az álomgyár is kicsit jobban megerőltette magát: a Bosszúállók (The Avengers) nem csak a geekek megvalósult álma, hanem maga a tökéletes popcornmozi, a szuperhősképregények valóságnál nagyobb kalandesszenciájának pergő humorral és izgalmas csapatdinamikával (na meg egy minden eddiginél emberibb Hulkkal) átitatott szélesvásznú inkarnációja. A zsáner másik, komolyabb, komorabb, érettebb aspektusát A sötét lovag: Felemelkedés (The Dark Knight Rises) képviseli, ami, bár nem ér fel elődeihez, és legyünk őszinték, szinte vég nélkül lehetne sorolni a hibáit, érzelmileg és hangulatilag gyönyörűen és következetesen végzi be a XXI. század Batman-trilógiáját. A Skyfall kiköszörüli a legutóbbi Bond-film okozta csorbát, és egy stílusos, a régit és az újat szimbolikusan is szépen összeolvasztó, elegáns kémtrhillerként emeli az év fényét. Nem lehet elmenni szó nélkül a sziporkázóan ötletes és vicces Rontó Ralph (Wreck-it-Ralph), az év családi filmje mellett sem, ami több évtizedes kreatív gödörből húzta ki a Disney-t.

avnegers2012.jpg

Továbbá: Az Argo-akció (Argo) metafilmes mosollyal vezette fel az év talán legfeszültebb fél óráját, a Suszter, szabó, baka, kém (Tinker, Tailor, Soldier, Spy) maga volt a megtestesült stílus és elegancia, a Fehér pokol (The Grey) mesteri befejezéssel zárta 2012 legférfiasabb sztoriját, a Berberian Sound Studio nehezen megfogható és nehezen felejthető pszichológiai horrorral nyomasztott, a Play – Gyerekjáték pedig a faji- és osztálykülönbségek realitásával. Az Eega az év legviccesebb WTF-ja Indiából, a Looper tökös-ötletes sci-fibe ágyazott akció-dráma, a Fejvadászok (Hodejegerne) kemény adrenalinlöket, a Some Guy Who Kills People roppant szórakoztató, horrorral fűszerezett karakter-dramady, az Amíg alszol (Mientras duermes)kényelmetlenül (karakter)realista thriller, a Take Shelter a természetfeletti suspense hibátlan drámába ágyazása, Az erő krónikája (Chronicle) pedig egy szuper fináléra kifutó realista-dokumentarista szuperhőssztori.

+ Különdíjat kap a Final Cut - Hölgyeim és Uraim, mert bravúros, szellemes, univerzális.

Ezek után még kérdés? Igen, összességében elégedett vagyok 2012-vel. Persze volt egy csomó hulladék is, mint mindig, de azokra miért vesztegetnénk szót ilyenkor?

thegrey2012.jpg

2012. december 29.

Az utolsó emberig

lastmanstanding01.jpgBruce Willis szemei kicsit összeszűkülnek, halvány, alig látható mosollyal várakozik, majd előkapja két fegyverét, és tucatnyi golyót ereszt ellenségébe, aki kirepülve az épületből, valahol az utca túloldalára bukdácsolva leli meg végső békéjét. John McClane most kalapot visel, és magasról szarik az erkölcsökre. Walter Hill jobb pillanataiban dögös és kőkemény filmjében egy menekülő gengszter érkezik egy poros, Jericho nevű kisvárosba a szesztilalom idején. A férfi John Smith-nek nevezi magát, és gyorsan feltűnik neki, hogy már csak azzal darázsfészekbe nyúlt, hogy átlépte a városhatárt. És ha már belenyúlt, akkor akár fel is rúghatná. És szétlőhetné. És felégethetné.

A várost két, egymással rivalizáló banda uralja, akik szinte mindenki mást elűztek már a környékről. Az átutazóban lévő Smith úgy véli, jó haszonra tehetne szert egy kis merész, ólomsúlyos kétkulacsos játékkal, ezért aztán hol egyik, hol másik oldalnak dolgozik, lyuggatja az ellent, menti a nőt, tömi a zsebébe a ropogós zöldhasúakat, és szép lassan egy szellemvárost csinál Jerichóból. Akadnak azért segítői, és akad egy halálos ellensége is (egy, mert a random golyómágneseket nem számítjuk): az egyik banda fejének jobbkeze, a kegyetlen, villámgyors Hickey (Christopher Walken) nem fekszik ki olyan könnyen, mint a társai.

Az utolsó emberig a harmadik nem hivatalos majdnem-adaptációja volt a XX. század egyik legnagyobb hatású krimiregényének, Dashiell Hammett 1929-es Véres aratásának, amiben a szerző műveinek egyik gyakori szereplője, egy névtelen magándetektív ügyfele halála után úgy dönt, megtisztítja a gengszterektől Poisonville beszédes nevű városkáját. Akira Kuroszawa 1961-es A testőrében a briliáns Toshiro Mifune bújt a kóbor szamurájjá vedlett főszereplő bőrébe, három évvel később pedig Sergio Leone Egy maréknyi dollárért című filmjében a rezzenéstelen arcú Clint Eastwood pucolta ki a haldokló kisvárost, mint szűkszavú, magányos cowboy. Az utolsó emberig (ahogy Leone filmje) inkább A testőr remake-e, mint az eredeti könyv újabb adaptációja, elvégre annak csak alapvetéséből indítja a lényegesen egyszerűbb cselekményt.  

lastmanstanding02.jpgA kérdés, ami a remake-ek esetében általában fennáll, hogy mi újat tett hozzá a történethez Walter Hill, a ’80-as évek akcióguruja? A válasz, hogy úgy uszkvekábé semmit. Amit pedig mégis, az rosszul sült el. Ez a film az első, ami átveszi a főhős könyvbeli narrációját, ami alapvetően nem hülyeség, hiszen az a fajta egykedvű, leharcolt, cinikus-mélabús hangulatú belső szövegelés, amit Willis hoz, olyan tökéletesen passzol a westernmotívumokba oltott noirhoz, mint golyó a gengszter fejébe. Pontosabban passzolna, ha jól írták volna meg. Sajnos a főhős nem annyira gondolatokat, lelki állapotokat és maró gúnyt oszt meg a nézővel, hanem redundáns módon szájba rágja mindazt, amit az operatőr amúgy is megmutat. Kicsit olyan, mintha egy regény olvasása közben hallgatnánk annak hangoskönyvét is. Az egy dolog, hogy felesleges, de rohadtul irritáló is egyben. E tulajdonságtól egyébként a dialógusok sem mentesek, buták, erőltetettek, Willis beszólásai pedig nem egyszer indukálnak facepalmot a röhögés helyett.

Ami majdnem – de csak majdnem – talpra állítja a négykézláb bukdácsoló filmet, az Hill mesteri hangulatteremtése. A fakó, sárgás képi világban prezentált, pusztulófélben lévő, elhagyatott lélekvesztőből, Jerichóból csak úgy sodorja felénk a szél a sűrű port és a rothadás szagát, mintha a városka egyenesen a pokol felé tartana. Ha igen, akkor arról az irányról a Földön ügyködő démon, Hickey gondoskodik, aki Christopher Walken bőrében masírozik közönyös arccal, jéghideg tekintettel. Igazi szenvtelen gyilkológép (kár, hogy kevés jelenet jut neki) – és Willis? Hozza, amit várunk tőle. A fegyverei sokat pihennek a tokjukban, de ha kikerülnek onnan, annál dühösen és brutálisabban köpködik az ólmot, és senki nem marad állva a látóhatáron belül. Szóval, sok adalékanyag a helyén van ebben a filmben (pl. Ry Cooder főtémája is) – Walter Hillnek csak meg kellett volna bíznia egy ügyes, tökös írót, és máris nem tűnt volna el, mint Jericho a térképről.

2012. december 27.

Goodbye, Peter Parker!

050.jpgHa még nem olvastad volna az Amazing Spider-Man egyelőre utolsó, 700. számát, és szeretnél meglepődni rajta, ÉS még nem futottál bele a tegnap óta a neten keringő milliónyi spoileres hírbe, twitter/FB/fórum/Blogbejegyzésbe, akkor most peched van, mert itt bizony lelőjük a poént: Peter Parker halott. Doctor Octopus agyonverte, és mostantól ő lesz Pókember (ezt nem fejtem ki – hosszú, komplikált, ráadásul leírva síkhülyeségnek hangzik, úgyhogy tessék elolvasni).

Persze, nem ez az első eset, ráadásul Supermantól Batmanen át Amerika Kapitányig már minden létező szuperhős „meghalt” legalább egyszer, mégis itt vannak köztünk a mai napig is. Szóval, hiába bizonygatja az író, Dan Slott és a Marvel szerkesztősége, hogy ez a halál most „igazi” és „tartós”, már a kutya nem hisz nekik.

Annál szebb lenne, ha mégis igazat mondanának. Félreértés ne essék: a lelkem mélyén egyáltalán nem szeretném, hogy Peter halott maradjon, ugyanakkor az amerikai képregényiparnak talán pont valami ilyesmire lenne szüksége, hogy végre kimásszon a sokak által elunt biztonsági játéknak és kiszámíthatóságnak abból a mocsarából, amiben évek (évtizedek) óta dagonyázik. Pókember utolsó hőstette: a mainstream amerikai comic megmentése. De szép lenne. Talán van rá 1%-nyi esély?

Mit gondoltok? Halott marad? Ha nem, mikor tér vissza? (Amazing Spider-Man 800?) Mi lesz Octopusszal? És lesznek-e mindennek bármiféle hosszú távú hatásai a tengerentúli képregényekre? DISCUSS!

2012. december 26.

Holy Motors

holym1.jpgAz ember leginkább a megfoghatatlan filmeket akarja megfogni. Ha néz valamit, aminek látszólag nincs értelme, úgy tekint rá, mint egy nyomozó egy rejtélyes gyilkosságra – megpróbálja összerakni a darabkákat, kikövetkeztetni belőlük a hogyanokat és miérteket, rekonstruálni a tett, vagyis a filmkészítés lényegét, ami jelen esetben az üzenet. Mert valaminek, ami ennyire látványosan értelmetlen és őrült, mint a Holy Motors, pont, hogy kell, hogy legyen értelme, kell, hogy legyenek mögötte józan, letisztult, racionális gondolatok. És vannak is, csak azokat minden nézőnek magának kell megtalálnia – vagy akár feltalálnia. De az biztos, hogy ennek a filmnek az őrülete túl koncentrált, túl tematikus, túlságosan következetesen ragaszkodik néhány jól meghatározott motívumhoz, azaz nem lehet csak úgy random agybajként leírni, nem lehet egy lenéző grimasszal rásütni a művészieskedő faszverés billogát – bár valószínűleg sokaknak lesz vonzó ez a lehetőség, és talán nem is lehet őket hibáztatni. A Holy Motors született biztosítékkiverő.

A prológus, amiben maga a kulcsujjú rendező nyit rejtett ajtót egy alvó tömeggel teli mozira (ennek a mondatrésznek egyetlen darabkája sem metafora egyébként), már önmagában tucatnyi kérdést vet fel, pusztán azzal a kontextussal kapcsolatban, amiben a film további, ennél csak őrültebb szűk két órája elhelyezve lesz. A stáblista után visszatekintve, nem csak az nem világos teljesen, hogy mit láttunk, hanem az sem, hogy egyáltalán milyen szemszögből láttuk/kellett volna látnunk. Az egész film a rendező, Leos Carax álma? A filmművészettel, illetve az egész világgal kapcsolatos félelmeinek kivetülése? A mozi iránti szenvedélyének megnyilvánulása? Az ars poeticája? Akár.

A továbbiakban egy Oscar nevű férfit követünk (Dennis Levant, Carax állandó színésze), akit egy idős, elegáns nő furikáz Párizs utcáin egy nagy, fehér limuzinban. Oscar egész nap „találkozókra” megy, amikhez a kocsiban lévő temérdek színészkellék segítségével fizikailag, szellemileg átvedlik, átlényegül: egyszer egy hídon kolduló öregasszonnyá, egyszer egy kegyetlen gyilkossá, egyszer egy tinédzser lányával perlekedő apává, egyszer egy gazdag üzletemberré, egyszer egy groteszk csatornarémmé. Ezeken a „találkozókon” olykor meghal. Aztán elindul a következőre.

A Cannes-ban debütált Holy Motorst a kritikusok mindenképpen a filmművészet, sőt, egyes esetekben konkrétan Carax filmművészete irányából igyekeztek megfogni – mondván, hogy ez a rendező mozi iránti szeretetének demonstrációja (citálva az utalásokat, pl. a Szemek arc nélkül-re, aminek címszereplője, Edith Scob alakítja a limuzinsofőrt), vagy akár a rendező életpályájának egyfajta összegzése (citálva pl. a csatornarém karakterét, ami a Tokyo! című szkeccsfilm Carax-epizódjában bukkant fel először). Erre jött Carax, és azt mondta, fenéket, a filmje az internetes társadalomban átalakuló emberi kapcsolatok parabolája, a limuzinok a virtuális világ szimbólumai (bérelt eszközök, amikből kilátnak, de amikbe a kívül lévők nem látnak be). Jó. De azért nem kell, hogy egy olyan apróság, mint az alkotó szándéka, gúzsba kösse a gondolatainkat – az alkotás csak addig az alkotóé, amíg ki nem adja a kezéből. Onnantól mindenkié.

Bárki bármit vegyen is ki magának a Holy Motorsból, annak történetmondó ereje letaglózó. Carax olyan elegánsan, stílusosan, szépen mesél, olyan ügyesen úszkál az „életepizódokból” összeálló, eklektikus műfaji tengerben, hogy legyen szó akár abszurditásról, akár drámaiságról, a szemeid előtt pörgő aktuális élményt a komplex egész megértése nélkül is át tudod élni. Levant szenzációs, akár merev pénisszel kuporodik szentkép-pózba a topmodell Eva Mendes ölében egy mocskos csatornában, akár önbizalomhiányban szenvedő, kívülálló tinédzser lányához próbál érzelmi hidat verni – az övé az év egyik legerősebb alakítása.

holym2.jpgAlkotóelemeire bontva az életeken átívelő, abszurd-szürreális, akár metaforikus, akár konkrét értelemben vett sci-fit, a Holy Motorsnak két, egymástól el nem választható olvasata van. (Akár.) A szűkebb olvasat szerint a filmről, a színészetről lamentál, arról, hogy ez a művészeti forma lassan elveszti eleganciáját, eredetiségét és közönségét, arról, hogy a színész ebben a környezetben egyszerre lesz több és kevesebb önmagánál, ahogy szerepein keresztül életeket tapasztal meg, amikben aztán elveszik (a kilenc szerepből, amit Oscar a szemünk előtt eljátszik, akár egy komplett színészi pálya is felállítható). Oscarnak nincs otthona, csak a limuzinban önmaga, ami egyik – a színészet, a szerep kifejezésektől látványosan más irányba kanyarodó ún. – „találkozóról” szállítja őt a másikra. Saját bevallása szerint a színészet öröméért teszi mindezt, de ezt az örömöt sosem látjuk rajta.

A tágabb – és izgalmasabb – olvasat szerint a Holy Motors (figyelem, nagy szavak következnek) magáról az életről szól. Kundera írta egyik könyvében, hogy mindenki „táncol” – azaz, mindenki szerepet játszik, és ez egyébként valószínűleg a legegyszerűbb, egyszersmind legelegánsabb metaforája a mindennapokban viselt maszkoknak, amivel valaha találkoztam. Errefelé kaparászik Carax filmje is, ami szerint a modern, információs, internetes társadalom annyi virtuális világot, közösséget kínál, olyan gyorsan változó környezetet von körénk, hogy lassan elveszünk bennük, és szerepjátszásra kényszerülünk, a sorsunkra hatással lévő szituációk és emberek tükrében. Vagyis a „néző” és a „színész” közti határok eltűnnek, mindannyian színészekké válunk, és egymásnak játszunk. A kamerák már olyan picik, hogy nem láthatók, a modern technológia nem hatalmas gépekben nyilvánul meg (azok eltűnőben vannak, ahogy az igen rafinált záró dialógus rámutat), hanem apró, mindenhová beférkőző kütyükben, amik eltörlik a határokat a virtuális és a valódi között. A negyedik fal nem létezik többé. Az identitásunk nem létezik többé.

Így valóban színház az egész világ. Egy önmagának játszó színház, ami kezdi elfelejteni, hogy miért is játszik. Csak csinálja, profin és ösztönösen, de unottan és megszokásból. A Holy Motors a film, a színjátszás, az individuum, az élet gyönyörű-fájdalmas-lenyűgöző posztapokalipszisa. Akár.

2012. december 24.

Christopher Moore: A leghülyébb angyal

a-leghulyebb-angyal.jpg„Boldog karácsonyt, ti halálra ítélt köcsögök! – harsogta kedélyesen Télapó.”

Gyerekkorom már sajnos visszavonhatatlanul magam mögött van, de lassan homályba vesző emlékeim szerint a Télapónak nagynak, piros orrúnak, szakállasnak és jókedvűnek kellene lennie. Nem kellene ellenben részegen pisztollyal hadonásznia az exfelesége előtt. Akinek éppen kezére áll egy ásó. Lendül is a szerszám, de, fájdalom, a lendítés hatékonysága pár mértékegységgel túlesik a „nyugtató” kategórián, és az éppen-nem-joviális ajándékosztogatónak már csak a másvilágon lesz alkalma kijózanodni.

A szerencsétlen eseménynek tanúja egy kisfiú is, aki megrettenve, hogy a Télapó halála miatt elmarad a szeretet ünnepe, az Úrhoz fordul segítségért. A mindennek helyszínéül szolgáló kaliforniai Pine Cove lakosainak pechjére a megbízás a címszereplőnek jut, aki emberfeletti ostobaságának hála olyasmit zúdít az egyébként álmos kisvároskára, ami távolról, ködön és esőn keresztül nézve sem hasonlít békés karácsonyra.

Christopher Moore az egyik legszimpatikusabban elmebajos író, akivel a magyar olvasóknak alkalmuk volt megismerkedni az utóbbi években. A Biff evangéliuma, Jézus életének hisztérikusan vicces reprezentálása ellenére meglepő tisztelettel viseltetett témája iránt, A leghülyébb angyallal azonban Moore már tényleg nem kímél senkit, könyve gúnyos, harsány, maró humorú. Eszement alakok járnak-kelnek a hibbant élőkkel és a még hibbantabb holtakkal teli városkában, a szánalmas, őrült poénokkal összekötött karakterek bonyolult, vicces kapcsolatrendszerben taposnak egymás sarkára, hogy megmutassák, mennyire hülyék és szerencsétlenek. Mennyire emberek.

A hátsó kertjében füvet termesztő, jámbor lelkű rendőr, a bizarr denevérével mászkáló, kétségbeesetten partnert kereső pilóta, vagy a kissé skizofrén, volt B-filmsztár feleség (aki alkalmanként a Puszták Kardforgató Démonnőjének képzeli magát, és konyhája szúró-vágóeszköz készletével felszerelkezve úgy is viselkedik) kicsit sem lóg ki. Csak a csapatnyi, golyóálló mellénnyel és gázmaszkkal felszerelt, minden járókelőre kényszerzubbonyt húzó elmegyógyintézeti gondozók hiányoznak a képből, de ők nagyon.

Mindeme karácsonyi téboly középpontjába az Úr hibbant angyala, Raziel kerül, aki szó szerint értelmezve az említett kisfiú zavaros imáját, a télapó mellett óvatlanul feltámasztja a temető többi halottját is (vagyis még ebből a nem mindennapi társaságból is képes kilógni ostobaságával), hogy azok aztán agyra (és IKEÁ-ra) éhes zombiseregként vegyék ostrom alá a Magányos Karácsony nevű, meglepő módon magányosoknak rendezett partit.

Moore-t Douglas Adamshez, a Monthy Pythonhoz, és néha Kurt Vonneguthoz szokás hasonlítani, de a fentiek alapján érezhető, hogy A leghülyébb angyal esetében ezek sem pontosak, ez a könyv ugyanis nagyjából háromszor őrültebb, vagy legalábbis betegebb, mint bármi, ami a fentebb említettek kezéből valaha kikerült. Inkább olyan ez, mint egy South Park epizód, amit a bedrogozott George A. Romero írt (igen, egy kis csípős fogyasztói társadalomkritika is vegyül a szó szerint borzasztóan szórakoztató sorok közé). Kivéve persze, hogy itt az összes fontos szereplő már felnőtt, ami viszont nem jelenti azt, hogy kevésbé idióta, mint Cartman és társai.

A leghülyébb angyal ugyan nem olyan masszív és sziporkázó, mint a Biff evangéliuma (különösen az elejére jellemző egy kis döcögásség), de kétségkívül pokolian vicces, és tökéletes karácsonyi ÉS antikarácsonyi olvasmány. Ha a geekzt olvasnák érzékeny lelkületűek, akkor még hozzátenném, hogy azok azért óvatosan bánjanak vele, mert a gonosz humor mellett zombiszájról csöpögő agycsimbókok is képviseltetik magukat. De azt hiszem, egy ilyen figyelmeztetés itt az eltántorítással ellenkező hatású (szerencsére). 

2012. december 19.

Homeland - 2. évad

homelands021.jpgVannak sorozatok, amik hosszan húzhatók, nyújthatók, tetszés szerint. Az egy rész/egy eset felépítésűek nyilván ilyenek, de az egyetlen nagy történetet elmesélők közt is akadnak szép számmal. Mint a Lost. Ugyan kit érdekel 3-4 évad után, hogy hány, a korábbi sztorielemekkel inkoherens vadbaromságot pakolnak még bele? Ott már belefér. Futhatna akár még most is, ha nem kezdett volna el esni a nézettsége. De vannak sorozatok, amik természetükből adódóan nem viselik jól a lezáratlanságot. A Homelanddel sokan úgy voltunk, hogy már az első évaddal be kellett volna fejezni, alapkonfliktusa túl zárt, túl szabályos, nem lehet sokáig zsonglőrködni vele. Ráadásul a thriller és a karaktertanulmány tökéletes egyvelege egy olyan, a kollektív nézőtudatba beleégő finálé lehetőségével kecsegtetett, amit aztán sajnos feláldoztak a folytatás oltárán.

Annyira üvöltött az egészről a megalkuvás, hogy nehéz lett volna nagyobb szkepticizmussal várni a második évadot. Jó darabig mégis úgy tűnt, hogy az alkotók csodát műveltek: egymás után tették meg a korábban elsumákolt merész, game-changing lépéseket, nem egy epizód ért véget azzal, hogy találgatni is alig lehetett, hogyan viszik tovább a sztorit a következőben. És az egész felfordulás- és fordulatrengeteg közepette ott volt a lényeg, az emberi tényező, két súlyosan sérült személyiség haldokolva született szerelme, tele dühvel, kétséggel, bizalmatlansággal, hazugsággal, fájdalommal és szenvedéllyel.

A thriller és a dráma minőségi egyensúlya azonban az utolsó pár rész alatt megborult. A thriller sablonossá, kapkodóvá, súlytalanná, már-már teljesen hiteltelenné vált, ami egy olyan, szigorúan realista, precíz, kifinomult show esetében, mint a Homeland, jókora kilógó lólábat jelent (avagy: ugyanaz, amit anno egy vállrendítéssel elnéztünk a Homeland néhány alkotója által is jegyzett 24-nek, itt nehezen megbocsátható). A finálé szerencsére elsimította a problémák egy részét, ahogy a főszereplők által űzött terrorista, Abu Nazir terve összeállt, és sok korábban következetlennek, érthetetlennek tűnt cselekményelem belekerült egy nagyobb kirakósba. De a sorozat thriller-szerkezete még így is inog – ha piszkálod, összedől. A Homeland elvesztette azt a gyönyörű, elegáns letisztultságát, ami a legnagyobbak közé katapultálta. (És akkor a lényegtelenné vált cserbenhagyásos gázolás szálat még nem is említettük.)

homelands022.jpgAz a szerencséje, hogy a karakterek drámája az esetlen történetkezelés közepette sem csorbult, sőt, a második évad e téren még rá is licitált az elsőre. A semmiből, eleinte minden látható ok nélkül behozott Quinn szerepe nagyon szépen kerekedett le a végére, és a finálé ismeretében ez még csak a kezdet, a folytatásban ő is kénytelen lesz démonokkal szemezni – de a mellékszereplők közül azért egyértelműen a zseniális Mandy Patinkin Saulja vitte a prímet, sőt, nem egyszer az egész show-t ellopta a főszereplők elől. Ő az intelligencia, az épelméjűség és a moralitás megingathatatlan viszonyítási pontja, a finálé köré épülő, keserű katarzisa elmosta még a lényeget, Carrie és Brody szerelmi szálát is.

Ami pedig egyébként a show briliáns módon disszonáns, sötét, ambivalens lelke. A bipoláris zavarral küszködő, megszállott CIA-elemző és az összezavart, sokéves fogságából beépített merénylőként visszatért katona komplikált viszonyrendszere alapvetően olyannyira hiteltelen, hogy ha – bármily gondosan – leírod valakinek, aki nem ismeri a sorozatot, csak értetlenkedést és hülyeségezést kapsz válaszul. Nincs az az isten, hogy ez egy komoly dráma keretein belül működőképes legyen. És pont az a gyönyörű benne, hogy mégis az.

Claire Danes és Damien Lewis fantasztikusan hozzák a saját érzéseik, elkötelezettségük, hűségük és hitük által egyszerre több irányba dróton rángatott figurákat, akik a világ és a saját maguk poklában égve kaparnak kétségbeesetten egy árnyalatnyi boldogságért, ami sosem lehet az övék, aztán talán mégis, aztán mégsem. Emberiek, esendők, egyszerre erősek és szánalmasak. Egyikük az utóbbi évek egyik legjobb női karaktere a tévében (pedig vannak komoly vetélytársai, ld. Breaking Bad, Sons of Anarchy), másikuk – kissé leegyszerűsítve – egy szimpatikus terrorista. Egy terrorizmusról szóló, amerikai thrillerben. És ha ez nem teljesítmény, hát nem tudom, mi az.

2012. december 17.

Star Trek Into Darkness, új trailer!

Még mindig nem tudni, kit játszik Benedict Cumberbatch, viszont hiába próbálom visszafogni magam, hiába nem tetszett az első rész, egyre lelkesebb vagyok, a film egyre faszábbnak tűnik. (Az Imaxban vetített 9 perces preview sem kutya!)

The Man with the Iron Fists

manwiththeironfists1.jpgTarantino 20 éve bombázza filmjeivel a popkultúrát, és nagyjából azóta megy a vita a munkássága eszmei értékéről: eredeti, amit csinál, vagy csak olcsó mímelés, esetleg frappáns hommage? A szembenálló felek alkotta frontvonalak lényegében mozdulatlanok, de időről-időre szerencsére felbukkan az állóháború perifériáján egy film (akár maga Tarantino homályba burkolózó „közreműködésével”, ami jelen esetben nagyjából annyit takar, hogy a haverok megkérték, hadd használják fel a nevét a marketinghadjáratban), aminek, szánalom, csupán az indokolja a létjogosultságát, hogy képes viszonyítási pontként szolgálni.

Avagy: talán azért nem tudott egyetlen más „Tarantino” sem kiemelkedni a filmesek tömegéből az utóbbi két évtizedben, mert rajongónak lenni, és erre alapozva ismert stílus/történet/műfajelemekből összeharácsolni egy mozgóképet, így, önmagában még édeskevés. (Hint: itt mutat a pálca a tárgyalt film power point prezentációban megjelenő címére.)

Megvan ám a The Man with the Iron Fists-ben minden alkotóelem, ami egy tökös-dögös-brutális-véres XIX. századi exploitation kungfu filmhez elvileg kell. Kemény hősök, nagyon gonoszok, csábító nők, pofonok, pengék, torzótól kreatív eszközökkel elválasztott testrészek, furmányos fegyverek, merész (értsd: magyarázat nélküli) fantasy elemek, one-on-one és össznépi bunyók, legyőzhetetlen bajnokok, pénz-, hatalom-, bosszúéhség, és – ezt még most megjegyzem, mielőtt a negatívumok óhatatlanul túlburjánzanak – ezek szolgálnak is szórakoztató pillanatokkal. Csak minden más hiányzik, ami ezeket az alkotóelemeket egy élvezhető filmmé ragasztaná össze.

Becsülöm RZA ambícióját és önbizalmát, hogy ír, rendez, főszerepel, zenét szerez, de sajnos egyik területen sem remekel, és akkor még finom voltam. Az Eli Roth-tal közösen összeizzadt forgatókönyv a forrása a legtöbb problémának, mert értem én, hogy egy ilyen filmbe nem kellenek komplex karakterek, de az ég szerelmére, legalább legyenek karizmatikusak, érdekesek. Ehhez képest egyedül Jack Knife-ban pislákol valami élet, és benne is csak azért, mert Russell Crowe, mintha túl későn ébredt volna rá, hogy mihez adta a nevét, valamiféle „fuck it, I will just enjoy myself anyway” attitűddel parádézta át a forgatást.

manwiththeironfists2.jpgAz RZA alakította kovács főhős karakterével kapcsolatban meg egyetlen szál jelzőt nem tudok kigondolni, ami markánsan meghatározná. A legszűkebb kategória, amibe beszorítható: ember. (Nem, még csak annak sincs semmi jelentősége, hogy fekete, a bőrszínt a színész indokolja, nem fordítva, a rabszolgamúlt is irreleváns.)

Ki lehetne még térni a botrányosan rossz zenére (vegyetek be egy humility pillt, gyerekek: csak mert egy bizonyos muzikális stílusban utaztok, még nem biztos, hogy az automatikusan illik a filmetekhez, sőt), a tempó és a feszültség teljes hiányára, az olcsó, esetlegesen alkalmazott rendezői fogások tömkelegére, a szanaszét fröcsögő CGI-vérre, ami talán még soha nem nézett ki ilyen pocsékul, de felesleges szaporítani a szót. Egy inkompetens, inkoherens kulimász az egész, és szándékos Shaw Brothers/blaxploitation/Kill Bill (!) áthallások, kacsintások ezen nem segítenek.

Ó, és mégis hogy van az, hogy egy elvileg kemény neo-exploitationben, amiben literszám folyik, fröcsög, zubog a vér, a tucatnyi kurva mind nyakig felöltözve kefél a kliensével?

2012. december 13.
2012. december 11.

Man of Steel trailer 2

Pár éve még lelkendeztem volna, hogy hű, milyen brutáljó, faszán kinéző, mocskosul ütős, rohadthangulatos trailer. És tényleg az, de ma már óvatosabb vagyok, mert... hány fantasztikus trailert is láttunk Zack Snyder filmjeihez? És azon filmekből melyek is voltak ténylegesen jók (Holtak hajnala után)? Hm? Hm? Ugye...

2012. december 10.

Villámkritika: Az Argo-akció, Rontó Ralph, Az utolsó műszak, Vadállatok

argo2012.jpgAz Argo-akció

Ha 10 éve valaki azt mondja nekem, hogy mára Ben Affleckből egy kiváló rendező lesz, csak elnéző mosollyal megsimogatom a fejét, és csendben hívom az ápolókat. A poén rajtam csattan: már a Hideg nyomon és a Tolvajok városa is érett, profi, nagyszerű munkák voltak, az Argo-akció pedig, direktori szempontból talán a legjobb közülük. Affleck visszafogott, mégis erőteljes, dokumentarista stílusban meséli el a ’79-es teheráni túszválság idején a kanadai nagykövetségbe menekült hat amerikai diplomata történetét, akiket egy CIA specialista egy humbugfilm forgatócsoportjának álcázva menekített ki az országból. Leszámítva a lazább, kikacsintós, önreflektív filmes poénkodásokat (John Goodman és Alan Arkin brillíroznak), az Argo-akció hagyományos, régimódi, abszolút szabályos thriller, a szavak legjobb értelmében véve. Vannak ugyan apró hibái (ld. a siralmasan klisés közjátékot a reptéri helyfoglalással), viszont pont a már százszor látott jelenetekben (mint amikor a dühöngő tömeg körülvesz egy köztük araszolva haladó autót) mutatkozik meg, hogy Affleck mennyire mesterévé vált a szakmának. És az utolsó fél órában, amiben csak annyi történik, hogy a szereplők mennek, várnak, és gépre szállnak, mégis olyan izgalmas, hogy kis túlzással a teljes 2012-es hollywoodi termés csak valahonnan nagyon lentről, csodálkozó áhítattal pisloghat fel az Argóra.

Rontó Ralph

wreck-it-ralph.jpgAsszem, ami a geekz profilját illeti, ez valahol a periférián helyezkedik el, de muszáj megemlékezni róla. Már csak azért is, mert az utolsó Disney-film, amiről elvarázsolva jöttem ki a moziból, Az oroszlánkirály volt, annak meg lassan 20 éve, és az egércég animációs részlege azóta csak a Pixarnak köszönhetően tudott felszínen maradni (de az utóbbi években már a Pixar is kurvul rendesen). A 8-bites játékának főgonosz szerepét megunó Ralph árkádjátékokon és árkádjáték-evolúción átívelő odüsszeiája azonban szerencsére bőven nem éri be annyival, amennyivel az utóbbi évek gyalázatos dizni-vackai (élükön az elviselhetetlen A hercegnő és a békával), vagyis nem csak aranyos és vicces próbál lenni, hanem gyors, izgalmas, fordulatos, látványos, metafikciós és ötletes is egyben – és mind sikerül is neki. Valakik arrafelé rájöttek végre, hogy már pár évtizeddel túl vagyunk azon a korszakon, amikor szerelem és házasság után pihegő, éneklő állatokkal körülvett hercegnők történetivel aratni lehet a piacon. A Rontó Ralph olyannyira nem jellemző az egércégre (mind hangvételét, mind színvonalát illetően), hogy azt hinném, a Dreamworksnek abból az almából került ki, amiből az Így neveld a sárkányodat. Csak talán még annál is szórakoztatóbb. Ha a Disney ezután ebbe az irányba megy, arra csak annyit tudok mondani: nagyon ideje volt.

Vadállatok

savagesstone.jpgOliver Stone nagyjából emberemlékezet óta nem csinált vállalható filmet, szóval miért éppen az utóbbi évek egyik legtökösebb regényének adaptációjával tett volna kivételt? Az, ahogy Don Winslow Barbár állatok című könyvét (amely cím a forgalmazónak nyilvánvalóan nem volt elég jó, de annyi baj legyen), mindenhogyan kizsigereli, majdnem nagyobb bűn, mint a WTC-s giccsmaratonja vagy az anthony hopkinsos történelemórája. Még csak nem is az a legnagyobb baj, hogy a befejezést olyan gusztustalanul elhollywoodizálja, hogy az eredeti ismerete nem is szükséges hozzá, hogy a néző lehányja a térdét. Tényleg nem. Azon a ponton már tökmindegy, mert a regényhű finisnek is csak akkor lenne értelme, ha a nyílt szerelmi háromszögben lubickoló, a mexikói drogkartellel szembemenő szereplők közötti kapcsolat legalább csak annyira méltó lenne Winslow-hoz, mint Paolo Coelho Cormac McCarthyhoz. De még annyira se. Nincs mélységük, karizmájuk, hiányzik mögülük a háttér (pl. a csaj anyja) és a színészek is csak sármos borostaarccal és dögös női testtel tudnának kiríni, ha nem amúgyis ilyenekkel lenne tele minden amerikai film.  A Vadállatok tökéletes példája annak, hogy nem elég egy regény cselekményét – a finálétól eltekintve – szinte pontról-pontra lekövetni az adaptáláskor. Súlytalan az egész.

Az utolsó műszak

endofwatch1.jpgAzóta, hogy a Kiképzés forgatókönyvével katapultálta a nevét a „megjegyzendők” közé, David Ayer leginkább nézhető Los Angeles-i zsarudrámákat rendezett (Az utca királyai, Nehéz idők), és pár hónappal ezelőttig úgy tűnt, pályafutása végéig el is lébecol ezen az „oké, de semmi kiemelkedő” színvonalon. Aztán szembeküldte a nézővel Az utolsó műszak című hétköznapi rendőrhorrorját, és jó alaposan képen törölte vele. A film, ami képileg ugyan a kifáradt found footage koncepción alapul, de ami a Chronicle-höz hasonlóan átlépi annak kereteit,  két közzsaru történetét meséli el, akik nap, mint nap az angyalok városának legrosszabb környékén gyűrik az aszfaltot. Az epizodikusan építkező forgatókönyv azért működik, mert nem csak az utca mocskába ránt be, hanem a nagyszerű Gyllenhaal és az eszméletlenülszenzációs Pena alakította karakterek fejébe, lelkébe, életébe is, és úgy prezentálja őket, mint hús-vér embereket, nem úgy, mint – jó amerikai szokás szerint – hősöket. Amikor a tetteikkel kapcsolatos pátosz éppen annak határára érne, hogy beterítse a filmet, Ayer valamivel azonnal rákontrázik, és visszahozza őket a földre, nekünk, hozzánk, közénk. Így dolgozza ki belőlünk a katarzist is a finálé után, amiben az addigi részek összeállnak egy nagy, kegyetlen, brutális, rettenetes egésszé. Az év egyik legjobb filmje.

2012. december 8.

Panelprogram: 2000 AD prog 71 (Judge Dredd)

judgedreddcoverbw.jpgA képregény, amiben a McDonald’s és a Burger King ölre ment. A Judge Dredd még csak alig több mint egy éve futott, amikor a mögötte álló fejesek, leginkább John Wagner és Pat Mills, kezdték kapizsgálni, hogy ebben a karakterben, ebben a világban több van az átlag, egy-két éves szavatossági idővel pályára lőtt 2000 AD-s szériánál. Az 1978 tavaszán indult, Roger Zelazny Damnation Alley című könyvének alapvetését kölcsönző The Cursed Earth volt az első nagy, fél év alatt leközölt Dredd-eposz, ami nem csak hossza, grandiózus mivolta, hanem hangvétele miatt is fontos a sorozat életében. A kis túlzással szimpla sci-fi akcióként elstartolt Judge Dreddben már azelőtt is voltak szatirikus, agyament kilengések, de Wagnerék gyógyszere itt gurult el először úgy igazán (az ezután indult The Day the Law Died-hoz már ők maguk hajították el jó messzire). Dredd és társai egy vakcinával igyekeznek Mega City One-ból a járvány tizedelte Mega City Two-ba, a posztapokaliptikus Amerika dinoszauruszokkal, mutánsokkal, őrültekkel, óriásokkal, robotokkal és egyéb finomságokkal teli senkiföldjén át.

Az egész epizodikus szerkezetű eposz leghírhedtebb állomása a kétrészes ún. Burger Wars, amiben a McDonald’s és a Burger King véres-brutális-kegyetlen háborút folytat egymásért a senkiföldje népének kizárólagos étkeztetéséért. Mindkét étteremlánc, izé, őrült gyilkosbanda célja, hogy az ő hamburgerük legyen az emberiség egyetlen tápláléka. Dreddéknek fogalmuk sem volt, mibe léptek, amikor egyikük egy koszos városka étkezőjében hamburgert kért a pultnál – a Burger és a McDonald’s fiúk (élükön magával Ronald McDonalddal) a következő percben beviharzottak a városba, és azon nyomban mészárolni kezdték egymást. A Burger Wars egy maróan gúnyos, cinikus, gyönyörűen over-the-top szatíra, amihez azonban a két cégnek döbbenetes módon nem volt humora: a McDonald’s és a Burger King is perelt, és ezt a kétrészes sztorit szégyenszemre soha nem nyomtathatták újra, azóta is hiányzik minden Dredd gyűjteményes kötetből.

burgerwarsint.jpg

2012. december 7.

A Felhőatlasz az év nagyhanggal semmitmondó bullshitfilmje

atlasbullshit.jpgTermészetéből adódóan nehéznek tűnik megválaszolni a „miféle film a Felhőatlasz?” kérdést, minthogy a válaszadó sorolhatja a jelzőket, műfajokat, hogyizé, dráma, antiutópia, sci-fi, thriller, vígjáték, és ebből még mindig nehéz lesz összerakni a képet – de hé, no problemo, én itt vagyok, hogy leegyszerűsítsem a dolgot, és megkönnyítsem mindenki helyzetét, ráadásul egyetlen szóval: a Felhőatlasz egy bullshitfilm. Nem kell megköszönni.

Tudod, miről beszélek, de legalábbis már erősen sejted: nagyon hangos, de semmit nem mond, nagyon nagy, de kongóan üres, a szépelgésnek és a szemfényvesztésnek abban a koordinátarendszerében helyezkedik el, ahol annak különböző pontjain A forrás, a Mr. Nobody és a Maradj! is. Giccses, manipulatív, álentellektüel közhelygyűjtemény, ami úgy felhúzott, ahogy film már régen. Nem, nem azért, mert ez a legrosszabb, amit az utóbbi időben láttam, az talán túlzás volna. A Tykwer/Wachowski csapat Felhőatlasza azért botrányos, AHOGYAN rossz. Avagy inkább nézek egy Szellemlovas 2-t, vagy, hogy a művész urak életművében maradjunk, egy Speed Racert, mert azok legalább a maguk egyszerűségében nézhetetlen taknyok, és nem akarják elhitetni velem még azt is, hogy fontosak. (A könyv lehet, hogy tényleg az - nem olvastam. Elhiszem, hogy rohadt nehéz filmes alapanyag - nem érdekel.)

Excuse my french, de kurvára tele a faszom azzal az alkotói hozzáállással, aminek lényege, hogy kell egy (vagy két) tehetséges operatőr (John Toll, Frank Griebe), hogy csurig legyen a film szép képekkel, egy kellemes, fülbemászó zene (a Heil/Klimek duó, ami az utóbbi tíz év egyik legjobb score-jáért – Perfume – felelt, plusz maga Tykwer), hogy jelezze, hol kell meghatódni, és akkor már csak néhány instant életbölcsességre van szükség, hogy a néző úgy érezze, értéket kapott, és térdre zuhanjon a katarzistól.

A katarzistól, ami nincs felépítve, megalapozva, csak a végpontja (halál, szerelem beteljesülése stb.) van odakenve, mintha a szex egészét kiváltanák egy nemi szervbe helyezett apró kütyüvel, ami bármikor, egy gombnyomásra kiváltja az orgazmust, picsába a körítéssel, partnerrel, előjátékkal, aktussal. Persze ha a fél évezredet felölelő filmed átlag percenként vált az adott tematikák és motívumok által összekötött történetszálak, zsánerek, idősíkok közt (van itt sablonos thriller, humortalan vígjáték, sekélyes dráma, amit csak akarsz, és mind ugyanazokat a frázisokat ismételgeti), esélyt sem hagyva a nézőnek, hogy beleéljen, megismerjen, elmerüljön, akkor eleve csak ezek az üres illúziók, avagy – Harcosok klubja után szabadon – érzelem-adagok maradnak.

Mindebből kiindulva gyorsan be is lőttem magamnak a film valószínűleg legfogékonyabb közönségét, azokat, akik a legnagyobb eséllyel fossák le gyönyörűségükben a bokájukat a zacskós leveses katarzistól. Azok, akik a közösségi oldalakon szomorú, „nagy igazság” szavakkal kommentálják a szánalmas lelki koldusok által könnyfacsarásra gyártott gusztustalan „igaz történeteket” a feleségtől elhidegült férjről, aki a betegségét eltitkolt nő halála után 2 perccel jön rá, hogy mennyire szerette. Azok, akik a Facebookon harminc szomorú smiley kíséretében osztják meg a félbevágott fejű kutyák képeit, és zsinórban fogadják virtuálisan örökbe az otthontalan ebeket meg az éhező afrikai gyerekeket, majd büszkén rámosolyognak a tükörképükre, hogy ma is sikerült valami jót cselekedniük a csúnyarossz világban.

Nekik a művészetben az a lényeg, hogy mit közöl, az nem számít, hogyan közli. Pusztán az, hogy a film kapcsán olyan nagy szavakkal lehet dobálózni, hogy élet, halál, szerelem, szabadság, lázadás, bőven elég a bestmúviofdejérhez, az pedig, hogy mindez milyen gusztustalan, manipulatív giccsel van körítve, az hogy a tanulságot többször több szereplő rágja szájba merengő-fontoskodó hangnemben, nem zavarja őket, azt, hogy az értéknek csak a gyorsfogyasztói illúzióját okádják eléjük szivárványszínekben, nem veszik észre. Nekik tökéletes szellemi táplálék a Felhőatlasz. Ahogy egy Romana füzet vagy egy Michael Bay-opus naplementés záró monológja is. (Nem, egyáltalán nem állítom, hogy ez az utóbbi két bekezdés mindenkire igaz, akinek tetszik a film, tessék úgy érteni, ahogy kell.)

És istenüccse, nem akartam véresszájjal mocskolódni, de Wachowskiék keresztülhúzták a számításaimat, amikor nyilatkozataikban a művészet úttörőiként tetszelegtek, Hugóhoz, Melville-hez és Dickenshez hasonlították magukat, és azt sugallták, hogy akinek nem tetszik a Felhőatlasz, az hülye hozzá. Szóval, tudjátok mit, tesók? Baszódjatok meg egy lófasszal!

2012. december 6.

Star Trek Into Darkness trailer

Buuuumm! Shuuuuuu! Bááááámmm! Vhoooooom! Hűűűűű! Haaaaaa! Itt az első Star Trek Into Darkness trailer, és mi tagadás, kábé nagyobbnak, látványosabbnak, eposzibbnak, durvábbnak tűnik mint az összes eddigi ST-film együttvéve, tényleg, vicc nélkül rohadtjól néz ki, csak félek, hogy már megint alig marad benne bármi, ami TÉNYLEG Star Trek.

UPDATE! Másodikként beszúrva egy pár nagyon (talán túl) beszédes plusz másodperccel hosszabb japán trailer.

Fehér éjszaka

nuitblance1.jpgHa tetszett a Taken és a Point Blank, akkor helyben vagy, a Fehér éjszaka ugyanaz a holtegyszerű sztorival lendületbe rúgott „nincs megállás-nincs szusszanás” francia akcióthriller, mint azok. Keletebbről lehetne akár a Tony Jaa-filmeket példának hozni, mínusz harcművészeti bravúrok, plusz forgatókönyvi és rendezési kompetencia.

Vincent (Tomer Sisley, Largo Winch-énél jó pár eleganciaszinttel lejjebb, de még mindig hatékony nőmágnesként) egy mocskos zsaru, aki társával elrabolja egy gengszter, Marciano kábítószer szállítmányát. Pechjére a (rosszabb) rosszfiúk felismerik, és főnökük úgy dönt, gondját viseli hősünk tinédzser fiának, amíg a táskányi drogot vissza nem kapja tőle. Csakhogy mielőtt a csere lebonyolódhatna, a cuccnak lába kél, az ügyletbe pedig belekeveredik a belső ügyosztály és egy másik gengszterbanda is.

Az expozíciót és az utolsó perceket leszámítva a Fehér éjszaka teljes egészében egyetlen éjszaka alatt játszódik a helyi kiskirály, Marciano éjszakai klubjában, amit amúgy az első téglától a film kedvéért húztak fel. Vincent villódzó diszkófények, üvöltő zene, agresszív félrészegek és letaglózó húshullámzások közepette navigál egyre idegesebben, egyre izzadtabban és egyre véresebben, fejében az ütemeket nem a hangszórók verik, hanem a fia idejére rászámoló, csak általa hallható óra.

A film lényege mindösszesen az, hogy egy pillanatra sem áll le. A bő másfél óra egy véget nem érőnek tűnő menekülés-, üldözés-, verekedés- és lövöldözésorgia, nyers, brutális és gyors akciójelenetekkel, amik, nem engedve a helyszín ihlette követhetetlen, modern vizuális káosznak, hatásosan és letisztultan felvettek, vágottak. Frederic Jardin író-rendező úgy készített pörgős rohanásfilmet, hogy az egészet egyetlen – bár változatos kisebb helyiségekkel teli – helyszínre korlátozta.

nuitblance2.jpgPersze az idő előrehaladtával azért foszladozik a cselekmény narratív egysége, erodálódik a hihetősége. Joggal merülnek fel az „xy miért nem ezt teszi/miért ezt teszi” kérdések, érződni kezd az eleinte abszolút természetesnek ható szituáció mesterséges elnyújtása, és veszítenek erejükből az egymást követő fordulatok: Ki korrupt, ki nem korrupt, éppen kinél van a táskányi drog, éppen ki kinek a szövetségese, éppen ki ki ellen játszik kétkulacsos játékot. Jardin amúgy dicséretes próbálkozása, hogy a szimpla sztorit intellektuális szempontból is mozgásban tartsa, a végére elfárad.

Szerencsére a Fehér éjszaka nem tart olyan sokáig, hogy mindezt komolyabban meg tudná sínyleni, és a vágtázó tempó általában egyébként is elég hozzá, hogy a nézőnek ne legyen ideje gondolkodni a bökkenőkön – a karaktereket sikerrel életre keltő apró, de lényeges nüanszok pedig megfoghatóvá, átélhetővé teszik az ámokfutást. Főleg igaz ez az apa-fiú kapcsolatra. A gyerek elrablása eleinte csak alibinek tűnik az akcióthriller kibontakozásához, de a végére ez jelent mindent, ez lesz a főhős rohanó-utazásának vége, a cselekmény sarokköve, a – kurvanagy bocsánat a giccses megfogalmazásért – dobogó szíve. Nem véletlenül az az utolsó jelenet, ami.

2012. december 3.

The Walking Dead – 3. évad, 1-8

walking3183.jpg„All this time, running from walkers, you forget what people do.”

(Akik az első két évadot már látták, azoknak spoilermentes.)

Dale előző évad végén bekövetkezett halála nyilvánvalóan nem csak azért volt fontos állomás a sorozat életében, mert egy főszereplővel megint kurtább lett a zombihordák elől rendre komoly vérveszteségek árán menekülő csapat, hanem azért is, mert vele együtt eltűnt belőle társai erkölcsi iránytűje. Aligha dramaturgiai véletlen, hogy a lyukat a közösségben az egyszerű „ölj, vagy megölnek” elvét valló, katanával hadonászó Michonne tömte be, és hogy Rick még Dale hullájának kihűlése előtt kikiáltotta a maga kis diktatúráját, amiben, aki nem kussol, és teszi, amit mond, az tesztelheti a túlélő skilljeit egyedül, Isten véle. Hány alkalom volt az azóta eltelt részekben, amikor azt éreztük, hogy ha Dale még itt lenne, akkor talán más döntések születnének?

De a nyolcadik résszel most téli szünetre ment, és majd februárban folytatódó The Walking Dead egész üzenete, hangvétele (bocs, Dale) egy kegyetlen tanúságtétel Rick nézetei mellett: a morális támpontok az élőholtak húsával együtt rothadnak, a harmadik évad eddig pont arról szólt, hogy a pöcsölésnek, lelkizésnek már nincs többé helye ebben a világban. Ezt az álláspontot várhatóan hullákkal támasztja majd alá a Kormányzó és az általa uralt Woodbury nevű kisvároska közössége: velük kerülnek szembe Rick és társai, akik egy börtönbe vették be magukat, remélve, hogy az erődítményszerű védelem elég lesz az életben maradáshoz. Figyejjé, megaspoiler: nem lesz.

walking3181.jpgA harmadik évad szerencsére könnyedén tartja azt a színvonalat (sőt!), amire a sorozat a második végére hágott fel hosszas botladozás és időnkénti pofára esés után. Ez a nyolc rész olyan eseménydús, olyan vérben, fordulatokban és izgalmakban gazdag, mint a korábbi két teljes szezon összesen sem – és innen visszatekintve még az a kettő is megszépül. Mert lehet, hogy összességében lassú, helyenként már-már érdektelen volt, hogy szinte folyton szét akart esni, de mindaz a dráma és horror, ami most találja pofán a nézőt újra és újra, tizedennyire jól sem működne a karakterek és a köztük lévő viszonyok anno ráérősre vett kibontása nélkül. Magyarul: a harmadik évad kurvára arat.

Kell is neki, ha már itt van a képregényből hírhedt Kormányzó, és visszatér minden rednecktahók legtipikusabb példánya, Merle is. Sajnos pont ők a harmadik évad gyenge pontjai. Merle eleve egy túl harsány, túl egyszerű, túl bárdolatlan karakter volt, kilógott – mintha Rob Zombie a szomszédban párhuzamosan forgatott volna egy csupagore hentelős horrorszerűséget Michael Rookerrel, és utóbbi minden forgatási napon rossz ajtón nyitott volna be. És mostanra sem lett több, jobb, az ő figurája csak a testvére, Daryl, és a találkozásuk oldaláról nézve érdekes. Ami pedig a Kormányzót illeti (Governor), őt, kábelcsatorna ide vagy oda, domesztikálták: sokkal kevésbé őrült, perverz és beteg, a képregény eposzi geciládáját egy átlag gazember szintjére rángatták le.

walking3182.jpgPersze még van rá idő, hogy ezen változtassanak, és a finoman szólva is szenzációs nyolcadik részben ennek a lehetőségnek el is vetik a magvait. Ha a képregényt vesszük alapul (amitől már épp elégszer és épp elég komolyan eltértek ahhoz, hogy inkább ne tegyük), a börtön és a Woodbury közti háború egy-két évig biztos elhúzódik, és már most annyi konfliktus feszül a két csoport közt, ami egy egész sorozatnyi hiriget megindokolna. MOSTANRA nőtt fel a tévéshow Robert Kirkman képregényéhez (ami persze szintén két-három év után indult be igazán): amikor egy posztapokaliptikus zombisorozat képes huzamosabb ideig úgy székbe szögezni, hogy egyébként a zombijelenlét kimerül néhány háttérben elcsoszogó hullában, akkor ott valamit nagyon eltaláltak.

2012. november 30.

GeexKomix különkiadás: Marvel NOW! (október-november)

avx.jpgA Marvel "rilancsa", a Marvel NOW!, ellentétben a DC tavalyi 52-jével, nem reboot, nem babrál a kontinuitással, minden, ami eddig történt, az ezután is érvényes, pusztán arról van szó, hogy néhány képregény megszűnik, néhány indul/újraindul, és szinte minden nagyobb sorozatnál új alkotógárda landol. Ami ráfért a Marvelre, mert sok, adott szériát iksz éve vitt íróján érződött már a kreatív fáradság. Ők most új játszóteret, és remélhetőleg új ihletet kaptak.  A ráncfelvarrás a konkurenciával ellentétben nem egyhuzamban, hanem fél év leforgása alatt, októbertől márciusig történik. Az első adagot most szemrevételezzük.

Avengers vs. X-Men
De előbb megérdemel pár szót… nem, ez így nem jó, szóval, előbb a rend kedvéért ejteni kell pár szót az egész Marvel NOW!-nak megágyazott nagy éves crossover haddelhaddról, ami annak ellenére volt csapnivaló, hogy Fractiontől Bendisen át Aaronig szinte mindenki részt vett benne, aki manapság a Marvelnél számít. A címbeli két szuperhőscsapat azért esett egymásnak benne, mert a Főnix Erő nevű kozmikus entitás útban volt a Föld felé, és az Angyalok szerint pusztatani jött, a mutánsok szerint meg a fajukat megmenteni – miután Küklopsz és Amerika Kapitány Utópia partjain sebtében megejtett faszméricskélése nem döntötte el a konfliktust, maradt a régen is jól bevált „biztos meg tudnánk beszélni, de azért csak verjük ki a szart egymásból” problémakezelési módszer. Amikor a Főnix Erő megérkezett, és eloszlott öt mutáns közt (Küklopsz, Kolosszus, Magik, Emma Frost, Namor), lehetőségek armadája nyílt meg az addig dögunalmas sztori előtt – de az íróknak sikerült ügyesen manőverezniük, és mindegyiket kikerülték. Az egész AvX cirkusznak csak a végére lett valami értelme, és csak azért, mert – látszólag – felpofozta kicsit a jó ideje a Napon szikkadó status quo-t. X professzor meghalt, gyilkosa, Küklopsz, fogoly majd szökevény lett, és a Mutánsvilág óta először újra bukkannak fel új mutánsok a Földön. Amerika Kapitány pedig rájött, hogy talán nekik, mint – ember – szuperhősöknek sem ártana tenniük valamit a két faj békés együttéléséért.

uncannyav01.jpgUncanny Avengers #1-2

Történet: Rick Remender
Rajz: John Cassaday

Itt jön képbe a Marvel NOW! első nagy dobása, az Uncanny Avengers, amiben a Kapitány egy Bosszú Angyalai és X-Men tagokból vegyesen álló szuperhőscsapatot vezet. A Marvelnek ezt az új zászlóshajóját az a Rick Remender kormányozza, aki a Fear Agenttel lopta be magát minden valamirevaló geek szívébe – akad is benne egy-két rá jellemzően elborult ötlet, elég csak az első szám cliffhangerére gondolni, ami többeknél is durván kilengette az ingát, ilyen vagy olyan irányban. Ez még csak egy „ebből bármi lehet”-jellegű, csapatösszeszedős prológus volt egy „gyere vissza a következő számra is” waddafákkal a végén, de a második füzet már intelligensebb, kerekebb, dinamikusabb, és magabiztosabban lövi be az irányt a jövőre nézve. Egyébként kétségkívül jól van megírva (Remender csillaga nem véletlenül emelkedett oda, ahol most van), John Cassaday szépen rajzol, a karakterekben és a csapatdinamikában pedig nagy-nagy lehetőségek vannak – végülis az egész koncepció egyik legizgalmasabb része az, hogy olyan hősöket kovácsol egy csapatba, akik eddig szinte alig érintkeztek egymással. Úgyhogy ez bizonyos szempontból szűz terület, olyan meg nem sok van a Marvel/DC világában.

aplusx02.jpgA+X #1-2

Történet: sztorinként változó
Rajz: sztorinként változó

Erről itten nehéz lesz konkrétumokat mondani, tekintve, hogy egy antológiasoroztról van szó, rövid, önálló sztorikkal (füzetenként kettő) amiket mindig mások-mások írnak és rajzolnak. Az összekötő kapcsos köztük az, hogy az Avengers és az X-Men egy-egy tagja közösen csépelnek bennük valakit, valamit, valamiért – szóval ez egy team-up könyv. Az első számban Cable és az Amerika Kapitány/Bucky duó akciózott a II. világháború alatt, illetve Hulk és Rozsomák kerültek szembe saját jövőbeli énjükkel, a (lényegesen jobb) másodikban pedig Vasember szövetkezett Kittyvel (és Lockheeddel) a Brood ellen (Peter David szokásosan ötletes-vicces-jó formában), illetve Vadóc és a Fekete özvegy Sentinel robotok ellen (ezt a szenzációs Chris Bachalo nem csak rajzolta, hanem írta is, és nem is rosszul). Szóval, ez olyan lesz, amilyen: amikor épp jó írókat kérnek fel rá, akkor jó lesz, amikor épp nem jókat, akkor nem jó lesz, de tekintve, hogy kétszer kurvasok karakterből lehet válogatni, biztos látunk majd remek team-up dinamikákat.

allnewx02.jpgAll-New X-Men #1-2

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Stuart Immonen

Durrbele high concept: a haldokló (!) Bestia visszautazik a múltba, amikor még csak öten voltak az X-Menben, hogy akkori társainak, élükön Küklopsszal, megmutassa a jövőt, és szembesítse őket későbbi önmagukkal – illetve még inkább, hogy a jelenlegi, radikalizálódott Küklopszot szembesítse régi, idealisztikus önmagával, hátha attól észhez tér. A címet Brian Michael Bendis kapta, aki ezzel egyidejűleg kiszállt az Avengersből (végre – az utóbbi két-három évben már nagyon csúnyán belefásult), és a váltás láthatóan jót is tett neki. A sztori dagadozik a potenciáltól, mind az egyes karakterek sorsát (elkezdtem számolni, hogy hány szereplő életében, hányféleképpen vezethetnek durva emocionális élményhez az események, de egy idő után belefáradtam), mind az összképet illetően (a második szám már nagyon ügyesen megágyaz mindenféle későbbi érdekes-izgalmas jóságnak), a dialógusok Bendistől szokásosan nagyszerűek, Stuart Immonen képei pedig, szintén nem meglepő módon, szemet gyönyörködtetőek. Az egyik legjobb lehet a Marvel NOW! újszülöttei közül. És csalódnék is az alkotópárosban, ha nem az lenne.

capam01romita.jpgCaptain America #1

Történet: Rick Remender
Rajz: John Romita Jr.

Remender másodszor. A képregény (a karakteresszenciát ügyesen összefoglaló bevezető után) úgy indul, hogy a főszereplő meglovagol, és megállít egy totál függőlegesen zuhanó, ökoterroristákkal teli repülőgépet, és úgy végződik, hogy egy lombikbébivel a hóna alatt, Arnim Zolától menekülve, hajótörést szenved a Z dimenzióban. Remender azt mondta, az ő Amerika Kapitánya fényévekre lesz attól, amit a cím korábbi íróitól megszokhattunk, és inkább olyan agyament sci-fi ponyva irányba viszi majd, mint anno a Fear Agentet. Az első, máris pokolian szórakoztató szám alapján: no shit! De tényleg, és ha Remender emellett még abbéli ígéretét is megtartja, hogy az őrült kalandok közepette leás Steve Rogers karakterének mélyére (ahogy azt Heath Hudsonnal tette), és egyébként is, ha ez a széria csak feleolyan jó lesz, mint amaz, amivel híressé vált, már meg is van az év Marvel-címe. John Romita Jr. is remek formában van, már a borító is egy gyönyörűség. Aki unja, hogy ezek a riláncsok mindig csak ígérik az újdonságot, aztán mégis csak ugyanazt csomagolják kicsit új köntösbe, az vessen egy pillantást erre.

deadpool01.jpgDeadpool #1-2

Történet: Brian Posehn, Gerry Duggan
Rajz: Tony Moore

Szerencsétlen Deadpoolt, hiába az utolsó igazán nagynevű és jól sikerült kreálmánya az amerikai szuperhősmitológiának, rég csak mellékszereplőként tudták tisztességesen írni – saját sorozatai laposak és humortalanok voltak. A Marvelnek négy évbe telt ráébrednie, hogy a Wolverine: Origins (mindenki vessen keresztet) karót nyelt írója, Daniel Way talán nem a legmegfelelőbb egy harsány, hipererőszakos-hipervicces popkultura/metafiction őrület szellemi vezérének. Úgyhogy az új Deadpool sorozathoz vették a fáradságot, hogy leszerződtessenek egy komikust, Brian Posehnt és haverját, Gerry Duggant, rajzolónak pedig felkérték a nagyszerű Tony Moore-t. Az eredmény a Marvel NOW! eddigi legnagyobb meglepetése. A sztori szerint Deadpool egy szerencsétlen, kövérkés S.H.I.E.L.D. ügynöknő megbízásából félőrült szellemekként feltámasztott, szerte az országban ámokfutó amerikai exelnökökre (!) vadászik (ha közben nagyfeszültségű árammal véletlenül ropogósra süt egy szegény állatkerti elefántot, annyi baj legyen), eszméletvesztés idején pedig arról fantáziál, hogy dögös szuperhősnők a strandon verekednek a kegyeiért. Szóval az új Deadpool minden, aminek lennie kell: őrült, vicces, akciódús, pörgős, szexi, illetlen és frenetikusan inkorrekt. Így kell ezt csinálni.

f4marvelnow01.jpgFantastic Four #1/FF #1

Történet: Matt Fraction
Rajz: Mark Bagley/Michael Allred

Nem bízom Matt Fractionben. A hitem először a lapos Vasemberénél ingott meg, és tavaly, a Fear Itself idején (bocsánatot kérek a megemlítéséért), kevés híján végleg leírtam. De gondoltam, hátha neki is jót tesz az új sorozat, az új karakterek - és a kezdet nem is rossz. A két széria, ami legalábbis egyelőre, szorosan összefonódik, abból indul ki, hogy Reed Richards rájön, az instabil molekulák, amik annak idején a képességeiket adták nekik, most lassan megölik őket. Összepakolja a családot (akik előtt a haldoklás tényét titokban tartja), hogy elvigye őket egy intergalaktikus/dimenziós/idősíkos/mindenes nagy kalandra, remélve, hogy valami még ismeretlen univerzumban/létsíkban/izében majd talál megoldást a problémára (mert az ismertekben nincs). Erről szól majd a Fantastic Four – az FF pedig arról, hogy a csapat hátrahagy egy helyettes Fantasztikus Négyest (Scott Lang, She-Hulk, Medusa és egy új karakter), hogy azok az ő távollétükben védjék a Földet, és vezessék a jövő nagy elméit tanító FF-et. Előbbi egy „agyameldobom” felfedezős kalandsorozat ígéretével kecsegtet, utóbbi pedig némi szuperhősös akcióval fűszerezett könnyed sci-fi/komédia matinével. Az első számok alapján egyelőre csak az „érdekes” címkét tudom ragasztani rájuk – majd meglátjuk. A rajzolókon (Mark Bagley, Michael Allred) semmi nem fog múlni.

indestructiblehulk01.jpgIndestructible Hulk #1

Történet: Mark Waid
Rajz: Leinil Francis Yu

Mark Waidnek elvileg ott kellett volna folytatnia a Hulk sztoriját, ahol Jason Aaron lezárta: a zöld behemót és Bruce Banner elfogadták egymást, békében osztoznak közös testükön, és azt a formáját használják, amire éppen szükségük van. Szar ügy. Mármint kösz Jason, hogy teljesen kizsigerelted a karakter lényegét. Abszolút a változás, a status quo felrázása mellett vagyok, de az esszenciát talán nem kéne baszogatni – avagy a belső ember-szörny konfliktus lecserélése egy tipikus szuperhősfelállásra, az nem frankó. Nem csoda, hogy Waid úgy döntött, picsába a kontinuitással, és úgy csinál, mintha Aaron sorozata soha nem is létezett volna (szóval ez a kivétel a bevezető szöveg alól). Szóval, Banner felkeresi a S.H.I.E.L.D.-et, és alkut ajánl: adjanak neki pénzt, támogatást, és az ő érdekükben fogja kamatoztatni briliáns elméjét, amikor pedig kezdi elveszteni az uralmat a Hulk fölött,  hajítsák le egy terrorista táborra, amíg már senki nem mozog körülötte, és lenyugszik. Waid nem ma kezdte, tudja, mitől döglik a légy: a sztori patentos, feszes, jól megírt, az ötlet, ha nem is teljesen új, de az utóbbi évek kétségbeesett, görcsös „mit is tudnánk kezdeni a Hulkkal” kapálódzásai után szimpatikusan egyszerű és érdekes. Leinil Francis Yu rajzai is nagyszerűek, Hulk duplaoldalas belépése egyszerűen gyönyörű. Ígéretes cucc.

ironman0112.jpgIron Man #1-2

Történet: Kieron Gillen
Rajz: Greg Land

Ez hamar elvesztette az érdeklődésemet, majdnem leírtam már az első rész alapján is. Míg a szélesvásznú Marvel-őrjöngések közepette Vasember népszerűsége olyan magas, mint korábban soha, a képregény évek óta szenved a kompetens ötletek hiányától. Utoljára Warren Ellis állt elő komolyabb újdonsággal 2005-ben (Extremis, nagyjából ezt veszi alapul majd a harmadik mozifilm), rögtön ezután Daniel és Charles Knauf írtak egy kiváló sztorit a Mandarinnal (Haunted), és azóta csak a középszer van – többek közt Matt Fractionnek köszönhetően. A stafétabotot most Kieron Gillen vette át, aki a sztorival túlságosan is ismerős vizekre evez (a Vasember-technológia rossz kezekbe kerül, hősünknek le kell vadásznia a felelősöket), a karakterekkel kapcsolatban semmiféle új vagy érdekes elképzelése nincs, és túl sokat pofázik feleslegesen. Greg Land rajzai meg a szokásosak, arcábrázolásai egyenesen gusztustalanok, ki lehetne üldözni velük a világból. Grafikailag és történetileg is unalmas.

thorgodofthunder01.jpgThor: God of Thunder #1-2

Történet: Jason Aaron
Rajz: Esad Ribic

Megvan a Marvel NOW! eddigi győztese. Emlékeztek még J. M. Straczynski remek – sajnos befejezetlenül maradt – Thorjára, ami után évekig csak vegetált a sorozat? Jason Aaron most kirángatja a szériát a középszerűség mocsarából, és visszaemeli arra a szintre, ahol Straczynski idejében volt. Két rész után nincs egy szó, egy panel, egy momentum, amibe bele tudnék kötni, Esad Ribic csodálatos látványvilága és Aaron komor, eposzi, fantasztikus hangulatú dark fantasyja, amelyben valami ismeretlen és rettenetes ellenség nemhogy isteneket gyilkol, de egész panteonokat irt ki, szimplán lenyűgöző. Az szinte már csak plusz, hogy a sztori egyszerre bonyolódik a régmúltban (amikor Thor fiatal, és még nem érdemelte ki a Mjolnirt), a jelenben és a távoli jövőben (amikor már ő az egyetlen élő asgardi). Szinte. Szerencsére az író ehhez a sorozathoz elővette a komolyabbik énjét (ld. Scalped), szóval nem kell olyan elszállt agymenésekre számítani tőle, mint a Hulkban vagy a Wolverine & the X-Menben – nem is illene ide. Ez egyelőre, így ahogy van, hibátlan, most már „csak” meg kell tartani ezt a színvonalat… úgy pár évig.

xlegacydavid01.jpgX-Men: Legacy #1-2

Történet: Simon Spurrier
Rajz: Tan Eng Huat

Ez a cím eleinte a mostanra elpatkolt Xavierről szólt (a Messiah Complex eseményei után), aztán Vadóc került a középpontjába, most pedig megint egy teljesen új irányt vesz. A többek közt Judge Dredden edződött Simon Spurrier sorozata Xavier enyhén szólva többszörösen hasadt személyiségű fia, David (Legion) köré épül, aki az elméjében börtönt épített a testét és agyát uralni kívánó rengeteg, más-más szuperképességekkel bíró (és többségében totál őrült) személyiségének, mely börtön azonban apuci halálával összeomlik. Szóval David egyrészt próbál valami értelmet, célt találni az életének, másrészt meg igyekszik kordában tartani darabokra hulló agyát, amiben szó szerint háború dúl. Jó a koncepció, David pedig egy nagyon érdekes karakter, akit eddig csak gonosztevőként/mellékszereplőként láthattunk – van potenciál benne, hogy főszereplővé léptessék elő, nem is kevés (bár akadnak veszélyei is, történeti ÉS sikerszempontból egyaránt; utóbbi: meddig lesz rentábilis egy ilyen kispályás karakterrel foglakozó széria?). Spurrier az első két rész alapján tudja, mit csinál, a történet érdekes, fordulatos, a David agyában lévő káosz ábrázolása nagyszerű, Tan Eng Huat képi világa szépen-dinamikusan kaotikus, és az egész bír azzal az izgalmas érzéssel, hogy a cselekmény innen úgy vagy százfelé futhat. Ígéretes.

2012. november 29.

Harakiri

seppuku01.jpgEgy magányos, koszos, ápolatlan ronin ül egy nemesi klán udvarának közepén – seppukut, rituális öngyilkosságot készül elkövetni, hogy véget vessen éhezésének, nélkülözésének és céltalanságnak. Legalábbis ezt állítja – valójában egy sajátos, gondosan kitervelt bosszú jogos útját járja. Mozdulatlanul, halkan beszélve, halálos nyugalommal várja az idejét, körülvéve a klán szolgálóival és harcosaival, elszeparálva a világtól, mégis annak középpontban.


A Harakiri (Seppuku, 1962; Takashi Miike tavaly forgatott belőle egy remake-et) a legjobb Akira Kurosawa-film, amihez Akira Kurosawának nem volt semmi köze. Kobayashi Masaki (The Human Condition) szamurájdrámája egyszerre a ’60-as évek egyik legjobb, szívszorító emberi tragédiája és keserű, cinikus vádirata egy életmódnak, egy rendszernek, egy egész társadalomnak, ami azóta az enyészeté lett – és ez talán nem is baj.

A film egy nagy klán státuszának és hatalmának szimbólumával, egy ragyogó kiállítású harci páncéllal nyit és zárul. A nyitányban a páncél csupa félelmetes, lenyűgöző erő és nemesség, a záróképek alatt csupa hazugság, becstelenség és üresség. A páncél az, ami, csak a percepciónk változik.

A koszos, ápolatlan ronin, Tsugumo Hanshiro (Nakadai Tatsuya hipnotikus erejű alakításban) az Iyi klántól kéri, hadd vessen véget életének becsülettel, az ő udvarukon. A klán vezetői vonakodnak: 1630-ban járunk, a gazdátlan és étlen szamurájok idejében, és már híre ment, hogy vannak roninok, akik becstelen módon seppukuval fenyegetőzve csikarnak ki alamizsnát a klánoktól.

seppuku02.jpgHanshirónak figyelmeztetésképp elmesélik egy ilyen ronin történetét: állásért vagy ételért jött kuncsorogni, ők azonban szaván fogták, és végül rákényszerítették a seppukura – amit bambuszkarddal kellett végrehajtania, tekintve, hogy igazi kardját már rég eladta. Hanshihro azonban ezután is tántoríthatatlan – csakhogy ismerte a fiatal szamurájt, akiről az Iyi klán mesélt neki, és ahogy fogalmaz, hagy némi kívánnivalót maga után az, ahogy a klán a szituációt kezelte.

Hashinoto Shinobu, Kurosawa nem egy remekművének forgatókönyvírója (A hét szamuráj, A vihar kapujában, Véres trón) ugyanolyan gondosan, precízen, lépésről lépésre haladva bontja ki a jelen és a múlt eseményei közt váltakozó cselekményt, mint ahogy Hanshiro állítja fel a látszólag kivédhetetlen morális csapdát. Lassan oszlik a főszereplő motivációit borító köd, viszont annál fájdalmasabban: a flashbackek fokozatosan árnyalják a seppukura kényszerített „tisztességtelen” szamuráj történetét, becsületét aprópénzre váltani kívánó senkiháziból kisbabájáért és feleségéért aggódó felelős férfi lesz, akinek a szeretet nevében elkövetett, szamurájkódot sértő tettei még magát a rendíthetetlen erkölcsi szobrot, Hanshirót is szégyenben hagyják. Mert az igazi hős, az igazi ember nem az, aki mindenáron ragaszkodik egy ideához, hanem az, aki képes felismerni, hogy ha túl kell lépnie rajta.

A Harakiriben jó másfél óra eltelik, mire a kardok először kirepülnek a hüvelyükből, de az addig elhangzó szópárbajok nem kevésbé intenzívek és izgalmasak. Kobayashi kamerája lassan, mégis dinamikusan szemléli a meghalni érkezett Hanshiro és az Iyi klán egyre nyilvánvalóbb konfliktusát, ami törvényszerűen vezet egy brutális leszámoláshoz. A finálét három kisebb párbaj vezeti fel, és Kobayashi még itt is késleltet: az első két küzdelemből alig látunk valamit (bár tudjuk, hogy egyébként sem lehetnek hosszúak), csak a harmadikra kapjuk meg a klasszikus felállást, a szélfútta mezővel, és az egymással farkasszemet néző harcosokkal – de oda is el kell jutni egy szűk, párbajra alkalmatlan kis helyiségből, temetőn, erdei úton átsétálva. A feszültség itt már alig elviselhető.

seppuku3.jpgAhogy Kurosawa, Kobayashi is a romló, összeomló félben lévő rendszert kritizálja, az akkori háborúk utáni Japánt párhuzamba állítva a második világháború utánival (az sem véletlen, hogy Hanshiro Hiroshimából származik), de ő már a múltat sem látja olyan szépnek és fényesnek, nála a fejétől bűzlik a hal, a gyökerétől rothad minden. Nem csak a lenézett roninok feledkeznek el a szamurájkódról, de az ahhoz való ragaszkodásról papoló, azt páváskodva fenntartó nemes klánok is, amik számára a becsület és a tisztesség látszata fontos, nem pedig a becsület és a tisztesség maga. Az álszentség mélyen beleitta magát a társadalomba, olyannyira, hogy leleplezése lehetetlen: a történelmet a győztesek írják, és ők semmitől nem riadnak vissza.

Miközben a tradíció mögé bújva kényszerítik ki az események általuk kívánt végkimenetelét, az embereiket tizedelő, felbőszült Hanshirót nem restek puskákkal agyonlőni – a főszereplő erkölcsi győzelmét (nemes bosszúját éppúgy, mint golyók általi halálát megelőző seppukuját) elmossa a meghamisított történelem. Ahogy az értékeket és a becsületet elmossa az önzés és a barbarizmus.

2012. november 27.

Geekzaj: Last Man Standing Theme

bruce-with-a-gun.jpgA sárgás-koszos képi világú westernnoirt, ami a Yojimbo és az Egy maroknyi dollárért után a harmadik volt Dashiell Hammett Véres aratás című regényének "adaptációi" sorában, a kritikusok többsége ízekre szedte (hogy miért, arra majd egy külön cikkben kitérünk), és a zenéje sem szerzett magának túl sok rajongót. Pedig a jellegzetes westernmuzsikát szállító Elmer Bernstein kirúgása után Walter Hill rendező régi fegyvertársa, Ry Cooder kétségkívül valami olyasmit tett le az asztalra, ami sok hasonszőrű művel ellentétben becsülettel megdolgozott az „eredeti filmzene” kifejezés első szaváért is.

Ilyet, legyen szó akár atmoszférájáról, akár hangszereléséről, nem hallasz sokat. A főtémában felhangzó érdes szaxofon és a durva elektromos gitár elegye egészen egyedülálló, és meglepően jól passzol a film helyszínéhez és korszakához (szikár és barátságtalan, mint Jericho Bruce Willis által lyukassá lőtt városa), hangulatának és képi világának pedig egyenesen tökéletes muzikális leképezése. Leginkább westernzenébe oltott zabolátlan rockként lehetne jellemezni: a vonósokat ügyetlenül imitáló szintetizátort egy perc után szerencsére elnyomja a szaxofon és a gitár említett, a score gerincét adó, gátlástalan duettje, és a dobok határozott, vérpezsdítő ritmusa. Kurvára nem egy nászutas nyaralótelepen járunk, az nyilvánvaló. Nincs itt más, csak por, mocsok, hullák és hullajelöltek. Cooder veszettül cool főtémát írt, az más kérdés, hogy nagyjából ez az egyetlen igazán hallgatásra érdemes a bő 50 perces albumon. A többi az enyészeté, akárcsak a film, Jericho városa és Bruce ellenségei.

 

2012. november 9.

World War Z trailer

Azt még nem tudom, hogy a címen kívül lesz-e bármi köze a könyvhöz (nem valószínű), de ez így olyan, mint egy katasztrófafilm, amiben történetesen zombik vannak tornádók/áradások/járványok/akármik helyett. A hangyaként rajzó CGI-zombiseregnek meg félelmetesnek kellene lennie? Már csak azt várom, hogy hivatalosan bejelentsék a PG-13-at.

2012. november 5.

Cockneys vs Zombies

cockneys01.jpgAz első poén az, hogy valaki elfingja magát. Igaz, ezzel a Cockneys vs Zombies ki is meríti a 80 perces játékidőre jutó altesti humormennyiségének 100%-át, de attól a színvonal még nem ugrik nagyot. Bár az is lehet, hogy bennem van a hiba: kezdem már unni a zombikat. Tudom-tudom, de lépjünk most túl azon az egyébként hosszas kifejtést érdemlő dilemmán, hogy egy geekzblogon ez a kijelentés mennyire számít blaszfémiának, és vegyük észre, hogy ha már Kubából is zombikomédiával támadnak, akkor a zsáner talán egy picikét túl van telítődve (mondjuk a Juan of the Dead ettől függetlenül akár jó is lehetett volna, ha valaki megrendezi).

Amióta az elmúlt évtizedben Max Brooks, Robert Kirkman, Zack Snyder, Danny Boyle (igen, tudom, hogy kissé kilóg a sorból) és még csak véletlenül sem utolsósorban, Edgar Wright újra divatba hozták a vegetáriánus életmód ellen lázadó élőholtakat, úgy tűnik, hogy boldog-boldogtalan zombifilmeket akar csinálni. A sok pedig még a legjobbakból is megárt előbb-utóbb.

A zsáner most már ott tart, hogy nem elég derék maszkmesterek ínycsiklandozó remekei közt „Shoot ’em in the head!”-et kiabálni és „Kill me if I turn!”-t suttogni, azt túl sokszor láttuk, sőt, a zombi, mint az agyatlan fogyasztói társadalom metaforája is rég kimerített. Továbbá a kacsintások és irónia nélküli, vérkomolyan vett zombihorror trónján évek óta ül Kirkman a The Walking Deaddel (az egyre jobb tévés adaptációnak komoly esélye van rá, hogy csatlakozzon hozzá), és nehéz elképzelni, hogy akármilyen médiumban valaki egyhamar kitúrja őt onnan.

Ha pedig afféle paródián törik a fejüket a lelkes művészek, akkor kapásból mindenki a Shaun of the Deadhez fog viszonyítani (hát még ha britekről van szó, mint jelen esetben), abból meg megintcsak kurvanehéz jól kijönni. Szóval valami agyament ötlet kell, valami jól hangzó abszurditás, ami rögtön felkelti az érdeklődő figyelmét. Pl: zombi, mint házikedvenc, vagy zombik a nyugdíjasok ellen. Ezek hol jól sülnek el (Fido), hol kevésbé (helyben vagyunk).

cockneys02.jpgA Cockneys vs Zombies, amiben egy csapat töketlen bankrabló és egy bezárás-lebontás előtt álló nyugdíjas otthon bentlakói kénytelenek szembenézni a londoni zombiapokalipszissel, messze nem nézhetetlenül rossz film, sőt, vannak kifejezetten vicces, ötletes, jól sikerült pillanatai (nagyjából mindet megnézheted az előzetesben). Ráadásul Alan Fordot mindig öröm nézni, ahogy lelkesen túljátssza a szerepét. Csak sajnos az egész a „csináljunk egy vicces zombifilmet, mert az tök menő, már a fejemben is van 5-6 fasza jelenet” kiindulási pontból vérzik. El.

Mert néhány frappáns gondolat és jó poén még nem tesz ki egy filmet. Kellenek hozzá karakterek, kohézió, tempó, csupa olyan dolog, aminek a Cockneys vs Zombies híján van. Marha vicces ötlet pl., hogy a futballhuligánok még zombiként is egymást csépelik az utcán, de jó lett volna legalább valami minimális kontextust adni a jelenetnek, nem csak teljesen véletlenszerűen elpottyantani valahol a cselekményben, ahonnan épp hiányzott egy vágókép. Így ez is csak majdnem jó. A színészektől a humoron át a rutinos maszkokig itt minden csak majdnem jó. Ebbe döglik bele az egész.

2012. október 30.

Star Wars Episode VII, VIII és IX 2015-től! Avagy a Disney megvette a Lucasfilmet

New_Lucasfilm_Logo.jpgUPDATE 1: A már elkészült Star Wars-filmek forgalmazási jogai maradnak a Foxnál, változatlan feltételekkel - pedig de jó is volt egy kicsit abban reménykedni, hogy eredeti, változatlan formájában kiadásra kerülhet az őstriliógia ... (Hasonlóképpen: az Indiana Jones-filmek forgalmazási jogai is maradnak a Paramountnál, csak ott ez nem csak a már elkészült, hanem az esetleges, jövőbeli Indy-kalandokra is vonatkozik.)

UPDATE 2: Egy lucasfilmes illetékes szerint az új részek teljesen eredeti történetet mesélnek majd el, vagyis nem már létező könyvekre/játékokra/képregényekre/stb. fognak támaszkodni.

Nem kacsa: a Pixar és a Marvel után a Disney a Lucasfilmet is megvette, holmi 4,05 milliárd dollárért. Ezzel természetesen az egész Star Wars franchise is a birtokukba került, és azonnal bejelentették, hogy 2015-ben mozikba küldik a következő Star Wars-filmet. A Lucasfilm elnöke Kathleen Kennedy lesz, az ő kezében van a sorozat sorsa - Lucas elvileg csak kreatív konzultánsként vesz részt a jövő Star Warsaiban - mert a VII. epizód persze csak a kezdet: egy új trilógiát rúg pályára, a további filmek a terv szerint kétévente jönnek.

Lucas: "35 éven át az volt az egyik legnagyobb örömöm, hogy láttam, ahogy a Star Wars egyik generációról száll a másikra. Most ideje, hogy a filmkészítők egy új generációjára szálljon. Mindig is hittem, hogy a Star Wars továbbél majd utánam, és fontosnak éreztem, hogy az átadására még az én életemben sor kerüljön."

Pár megjegyzés:
1. A Pixarnak nem tett jót, hogy a Disney megvette.
2. A Marvelnek jót tett, de legalábbis rosszat biztos nem.
3. A Star Warsnak BIZTOS jót tesz, hogy kikerül Lucas kezeiből.
4. És persze: ezzel megnyílhat az út azelőtt, hogy az eredeti, változatlan trilógia is megjelenjen DVD-n és Blu-rayen. Ha így lesz, részemről már csak ezért is megéri.

Bár hogy ez tényleg jó hír-e, még kérdéses, de addig is nem tudom nem úgy érezni magam, mint a hülyegyerek, aki vasútszettet talált a karácsonyfa alatt.

2012. október 25.

Skyfall

skyfall1.jpgA Skyfall nem csak a valaha készült egyik legjobb Bond, de ráadásul az Oroszországból szeretettel óta, azaz csaknem fél évszázada az első, amire inkább illik a „kémthriller”, mint a szokásos „megalomán akció” kifejezés. Sam Mendes piszkosul elegáns, stílusos, szikár 007-mozit csinált, ami úgy van tele a karakter 50 éves filmes történetére tett – diszkrét – főhajtásokkal, hogy közben nem fél a saját, új útját járni. És az utolsó fél óra, amiben Bond Skócia ködös, vidéki tájain vadászpuskával várja a teljesen low tech (sőt, off tech) végső leszámolást, csodálatos, és már csak ezért is sokáig fogunk rá emlékezni.

És például azért is, mert az Őfelsége titkosszolgálatában és a Casino Royale mellett a „legintimebb” Bond-film, ami a karakter megközelítését illeti. Ritka bepillantást nyerünk a 007-es múltjába; nem annyit, hogy a mindig abszolútumként ábrázolt figura mítosza felesleges sallangokkal bővüljön, csak épp annyit, hogy a lojalitás, a kötelesség és a haza szolgálatában lehetséges (?) egyéni szabadság cselekményben érintett témái nagyobb kontextusba kerüljenek. Mindezzel a Skyfall visszahoz valamit a ’70-es évek akciófilmjeinek egzisztencialista vonásaiból, és megmutatja az embert, aki tényleg mindenestül a munkájának él, és ha azt elveszik tőle, nem marad semmije.

Hogy Mendes filmje mennyire tökéletes egyvelege a régi és a modern Bondnak, azt a Javier Bardem által – nagyszerűen – alakított ellenség karaktere is jól példázza (affektálós szinkronja miatt melegen ajánlom az eredeti nyelven való megtekintést). Megvannak benne a tipikus 007-gonszok excentrikus vonásai, hogy mást ne mondjak, még egy saját szigete is van, ugyanakkor nem akar országokat romba dönteni, világuralmat szerezni, pusztán zsigerien emberi, személyes motivációk hajtják – de azok a végsőkig.

skyfall2.jpgA rendező nem véletlenül emlegette, hogy A sötét lovag volt számára az egyik inspiráció a filmhez. Bardem és Craig párharca feszült, komor, a Skyfall egész atmoszférája kölcsönöz valamit Nolan Batmanjéből, és érezzük, hogy mindaz, ami történik, nem véletlen, hogy egyenes következménye az MI6 működésének, a Bondhoz hasonló ügynökök és M ténykedésének. El van baszva ez a világ, na. Még az egész oldschool kémkedés, és ezzel áttételesen a 007-franchise létjogosultsága is megkérdőjeleződik (aggodalomra azért semmi ok – legalábbis e téren).

A szereplőgárda Craigtől és Bardemtől Dench-en át Whishaw-ig és Fiennesig első osztályú, a sztori izgalmas, kifinomult, intelligens, pszichológiailag és érzelmileg meglepően jól alátámasztott, az akciók pedig olyan realisztikusak, intenzívek, lehengerlőek, és főleg, átélhetőek amilyenre évtizedek óta nem volt példa a sorozatban. Ha ez az új Bond, ha ez az irány a jövőre nézve, akkor arra csak egy „fuckyeah”-vel tudok reagálni. És ha te azok közé tartozol, akiknek a 007-kalandok eddig túl nyilvánvaló eszképizmusok, túl gyerekesek, túl megalománok és harsányak voltak, akkor ideje venned egy jegyet a Skyfallra – végre meg fogod érteni, miért szeretik mások ezt a franchise-t.

2012. október 19.

Sorozatszemle II - A veteránok

homelands2.jpgAz idei új sorozatokról itt írtunk.

Homeland, 2. évad

Ez volt az idei őszi szezon legnagyobb kérdőjele. Mert az egy dolog, hogy az első évad szenzációs volt, de az eltöketlenkedett lezárás pont megakadályozta benne, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül süthessük rá a „mestermű” jelzőt. De tényleg, el tudjátok képzelni, mi történt volna, ha a sztori ott  és akkor ér véget, az alelnökkel és a bombával a bunkerben, a főhősnővel és a terrorista lányával a telefon másik végén? Még most is beleborzongok a lehetőségbe – de úgy látszik, ekkora golyók még a kábelcsatornáknál sem nőnek. Annak viszont felettébb örülök, hogy az így kierőszakolt folytatás, a második évad, az előzetes félelmeimmel ellentétben tartja az elődje színvonalát. Ugyanúgy ordít róla az a rendkívül üdítő és kényelmetlen autentikusság (már amennyire ez laikus szemmel megállapítható), amit a hasonló terrorelhárítós filmek és sorozatok 99%-ában hiába is próbálnánk tetten érni (függetlenül attól, hogy egyébként mennyire élvezzük őket). Az Emmyn sem véletlenül kaszált múlt hónapban, az a karakterdráma, ami a lassan, de biztosan forrongó thriller sava-borsát adja, változatlanul erőteljes, mély és energikus, ahogy az azt éltető Claire Danes-Damian Lewis duó is briliáns. És végre: most már nyilvánvaló, hogy az írók nem akarják a végtelenségig húzni az első évad nagy kérdését, konfliktusát, a harmadik résszel ugyanis végleg kint van a nyúl a kalapból. Ezzel a húzással pedig a Homeland most talán izgalmasabb, mint valaha – legalábbis, ha a tavalyi finálét leszámítjuk.

Sons of Anarchy, 5. évad

sonsofas5.jpgKurt Sutter az utóbbi évek amerikai televíziós sorozatainak egyik legnagyobb átbaszását követte el a legutóbb évad végén. Hosszú epizódokon át épített fel egy nagyon komplikált, nagyon veszélyes, nagyon reménytelen „innen nincs tovább” csapdahelyzetet a főszereplők számára, amit úgy tűnt, kábé akkor úszhatnak csak meg, ha mondjuk kitör a harmadik világháború, vagy becsapódik egy üstökös. Erre Sutter fogta magát, csettintett egyet, és az eggggész szituációt kihajította az ablakon, hogy belehelyezze a Sons of Anarchy tagjait egy egészen más kulimászba. A mai napig nem tudom eldönteni, hogy ez egy pofátlanul olcsó vagy röhejesen briliáns megoldás volt – hajlok rá, hogy mindkettő, de az biztos, hogy ezt az átbaszást rohadtul élveztem. Az ötödik évadban a klub tagjai folytatják a vesszőfutásukat, ahogy – immár Jax irányítása alatt – próbálják kiásni magukat az egyre mélyebb szarból. Messzire jutottunk az első évad hűséggel, testvériséggel és bizalommal teli légkörétől – itt már mindenki hazudik mindenkinek, legyen szó barátokról, klubtagokról, szerelmesekről, mindenki titkol, rejteget valamit, mindenkinek mindig van valami hátsó szándéka, Clay lassan ki sem lóg a sorból. Egy fontos karakter már fűbe harapott az ötödik évadban, és csak idő kérdése, hogy mikor követik mások. A feszültség állandó, érezni, hogy bármikor lelepleződhet valakinek a mocskos kis játéka, a klubot kívülről és belülről is szétfeszítő erők túl hatalmasak ahhoz, hogy a szereplők még sokáig táncoljanak a kés élén. Csak remélni merem, hogy ezt Sutter is látja – ezen a ponton már nem kéne hosszú távra tervezni, hanem lassan le kéne zárni az egészet, úgy, ahogy a sorozathoz illik: brutálisan, tökösen, zseniálisan.

Star Wars: The Clone Wars, 5. évad

clonewars5.jpgMiután a 2008-ban mozikba került pilot majdnem olyan rossz volt, mint a Baljós árnyák és a Klónok támadása, igen hosszú időbe telt rávenni magam, hogy adjak egy esélyt a sorozatnak – hogy a hasonló címen kívül semmi köze nincs a Genndy Tartakovsky-féle, nagyszerű 2003-as szériához, nem segített a dolgon. De végül elkezdtem nézni, és ott ragadtam előtte. Mert ugyan a tököm tele van már az egész klónháborúval (nem értem, Lucas és csatlósai miért nem képesek elszakadni tőle, ha már egyszer ott van nekik játszótérnek egy színes, gazdag univerzum, több ezer éves „történelemmel”), sok epizód egész egyszerűen sokkal jobban van megírva, mint az említett mozifilmek. A sztori egésze persze, az előzmények és következmények ismeretében nem tartogathat nagy meglepetéseket, de annál szabadabban kalandoznak az alkotók a rendelkezésükre álló szűk kerekek között. Így történhet meg, hogy pl. egy-egy rész csak egy marék klónkatonáról szóljon, adva egy kis dimenziót és személyiséget az egyenarcú seregnek – igazából pont ezek a legjobb részek, egészen frissnek hatnak a megszokott jedis vagdalkozások között. Az ötödik évad az első rész alapján hozza az eddigiek szintjét: korrekt karakterek (Ashoka, akinek felnégyeléséért már a pilot első 10 perce után rimándkodtam a sith-ek isteneihez, itt teljesen rendben van), meglepően hatásos, intenzív csaták, olykor egészen érdekes, több epizódon átívelő mellékszálak (mint most a szeparatista elnyomók elleni partizánharc). Még Darth Maul is visszatér – mit neki, hogy Obi-Wan kettészelte? Persze mondanom sem kell, ez a Star Wars sem az, amit gyerekkorunkból ismerünk – de olyan nem is lesz megint. Viszont a The Clone Wars arra bőven alkalmas, hogy hetente fél óra erejéig elszórakoztasson vacsora közben.

The Walking Dead, 3. évad

walkingdeads3.jpgEbből még csak az első rész ment le, de az rögtön kábelrekordot döntött – 10,9 millión nézték. És rá is szolgált a magas nézőszámra, ami persze nem meglepő, elvégre a The Walking Dead összes eddigi szezonnyitánya rendkívül magas szinten teljesített. A gondok rendszerint azután következtek. De mivel az új fejesek a legutóbbi évad második felére elismerésre méltón gatyába rázták a sorozatot, ezúttal talán tényleg bízhatunk benne, hogy a színvonal marad. Rick és társai a tavaszi évadzáróban megpillantott börtönt igyekeznek zombimentesíteni, hogy új otthonuk lehessen, míg egy másik szálon a frissen felbukkant Michonne tesz meg mindent, hogy megmentse a sebesült Andrea életét (már tudjuk, hogy egyenesen a Governor karjaiba futnak majd – a képregényt olvasók tudják, miről beszélek – és huhúú, csúnya dolgok következnek). A sztori röviden ennyi, de ennél persze jóval több van az új epizódban. Rick beszéde a második évad végéről nem maradt következmények nélkül: végre a tévésorozat is kezd ráérezni arra (vagy inkább: most már elég régóta fut ahhoz, hogy ilyen kártyákat ki tudjon játszani), ami a képregénynek a legnagyobb erénye: arra, hogyan változnak a folyamatosan nagy nyomásnak kitett karakterek hosszú távon. Rick jól láthatóan keményebb, mogorvább, kérlelhetetlenebb, mint azelőtt, joviális, „kérlek, hallgassatok rám, hogy együtt túlélhessünk” helyett megalkuvást elvető, „tegyétek, amit mondok, vagy takarodjatok innen” attitűddel terelgeti az embereit. Andrew Lincoln jól csinálja, beszédén, tekintetén, gesztusain is látszik a változás. Vegyük hozzá a kellő mennyiségű gore-t, a zombikat immár rezzenéstelen arccal lelövő Carlt (a képregény egyik legérdekesebb aspektusa az övé, a gyereké, aki már úgy nő fel, hogy neki „ez” a természetes), és egy baromi jó évadnak nézünk elébe. 

2012. október 17.

Sorozatszemle I - Az újoncok

elementarypilort.jpgMik mennek mostanság az amerikai tévékben? Első körben az új őszi sorozatokból válogatunk.

Elementary

A mozipénztáraknál Guy Ritchie Holmes-filmjei tarolnak (Hogy miért, azt ne kérdezd.), Angliában a BBC Sherlock sorozatától van mindenki elájulva (Hogyhogy miért? Nézd meg, és megtudod!), a CBS-nél pedig úgy érezték, ebből a tortából ők is nyeshetnek maguknak egy szeletet. A kérdés csak az volt, mit tudnak mutatni a témában, amit a konkurensek nem? A maga módján mindkét említett Conan Doyle-adaptáció modernizálta a pipázó mesterdetektív mítoszát, ráadásul a „helyezzük kortárs környezetbe” ötletet már a ’40-es években is ellőtték. Akkor valakinek eszébe jutott, hogy Watson ezúttal lehetne nő, mert olyan még nem volt. Hát, most már van, Lucy Liu személyében. A sztori szerint ő egy exsebész, aki rehabilitációs tanácsadóként igyekszik meggyőződni róla, hogy a New Yorkba költözött, elvonón épp túlesett Holmes (Johnny Lee Miller) nem szokik vissza a drogokra – ezért vele megy mindenhová, azon bűnesetek felderítésére is, amikre a rendőrség megkéri. Ha nem lenne a BBC szériája, az Elementary akár nagyon jónak is tűnhetne, de így kicsit olyan, mint egy éretlen, ügyefogyott kistestvér. Kevésbé stílusos, kevésbé elegáns, kevésbé humoros, kevésbé izgalmas, kevésbé érdekes, kevésbé jól megírt, kevésbé jól eljátszott, kevésbé minden, és az összehasonlítás, szerencsétlen módon, már csak azért is elkerülhetetlen, mert a két sorozat egyébként eléggé hasonló hangot üt meg (eredetileg az Elementary a Sherlock amerikai remake-ének indult). Ettől függetlenül egész élvezetes kis show (mindenképpen jobb, mint amire számítottam), és hosszú távon akár még ki is kupálódhat, plusz a női-férfi Watson-Sherlock dinamikában is rejlenek lehetőségek (bár, ha belegondolok, veszélyek még inkább).


Last Resort

bscap0004.jpgAz újoncok közül ebben a van legtöbb spiritusz, és már a sztori kiindulási pontja is sok szép lehetőséggel kecsegtet. Egy amerikai atomtengeralattjáró, a USS Colorado kapitánya és elsőtisztje megtagadnak egy kétes formában érkező parancsot, ami arra utasítja őket, hogy radírozzák le Pakisztánt a térképről. Arra kényszerülnek, hogy fellázadjanak saját országuk ellen, és egy kis szigeten húzzák meg magukat az Indiai Óceánon, amit hamarosan blokád alá vesz az amerikai tengerészet – amit hőseink a tengeralattjáró nukleáris arzenáljával tartanak sakkban. Shawn Ryan (The Shield) sorozatának első három része (a pilotot Martin Cambpell rendezte) az alkalmankénti sematikus megoldások ellenére is feszes, izgalmas, fordulatos, karakterei pedig érdekesek, jóval árnyaltabbak, mint az azt az átlag kereskedelmi show-któl megszokhattuk, következtetésképp a köztük lévő kapcsolatok, konfliktusok is hatásosabbak. A kérdés persze az, hogy meddig lehet értelmes keretek közt elhúzni azt az érezhetően rövid kanóccal égő koncepciót, amin az egész széria alapul: a szigeten tartózkodást, a blokádot, a kényszerű patthelyzetet, amit ha felfoldanak, akkor elvileg lehúzhatják a rolót a forgatókönyvírók. A háttérben álló, nyilvánvalóan magas kormánykörökbe vezető összeesküvés rejtélye tartja mozgásban a cselekményt, és annyit mindenképpen a stáb javára kell írni, hogy a Last Resort az ezzel kapcsolatos tipikus, hitegető, lufival bűvészkedő, nesze-semmi-részről-részre-fogd-meg-jól bullshit helyett inkább koncentrál a karakterekre, és az adott epizódban épp aktuális szituációra. Legalább az első évadot mindenképp végignézem.

Revolution

revolultionpilot.jpgCsak afféle geekes kötelességtudatból kezdtem bele, egyébként sejtettem, hogy nem lesz ínyemre a J.J. Abrams boszorkánykonyhájából legutóbb kikerült „mystery” sorozat sem. A tököm tele van már ezekkel a Flashforward és Alcatraz jellegű poszt-Lost agyrémekkel, amiknek a lapos karaktereit és sablonos sztoriszövéseit az írók a háttérben húzódó nagy rejtéllyel kapcsolatos információk lassú csöpögtetésével igyekeznek feledtetni – hátha a nézőt érdeklik az újra és újra halogatott válaszok annyira, hogy még egy unalmas epizódot átvészeljen miattuk. Aztán még egyet. Aztán még egyet. Részemről kösz, de a Losttal már átbasztatok egyszer, kétszer ugyanabba a szarba pedig nem lép az ember. Még a geek sem. A Revolutionben (a pilotot a vasemberes Jon Favreau rendezte) valami megmagyarázhatatlan okból odalesz az elektromosság, vele együtt minden technológia, és a civilizáció utóbbi úgy 100 éve. Másfél évtizeddel később az emberek kis csoportokban élnek, az egykori államok egy-egy területét uraló, egymással háborúzó milíciák igája alatt. A főszereplők ez utóbbiak elől menekülnek, birtokukban egy rejtélyes kütyüvel, ami visszahozhatja a világba az elektromosságot. A baj ott kezdődik, hogy a karakterek még papírvékonyak sincsenek, ráadásul többségükhöz pocsék színeszeket sikerült választani – élükön Tracy Spiridakosszal, aki ugyan mutatós, de más erénye nincs, és az ötödik részre már nagyon sok ruhát kellett volna ledobnia magáról, hogy a hatodikra is maradjak (nem maradok). Giancarlo Esposito az egyetlen, aki színészileg nyújt valamit, de rossz látni, hogy a Breaking Badből kilépve itt pazarolja a tehetségét. Összekuszált, „a múltban mindenki kapcsolatban állt mindenkivel” karakterviszonyok, teljesen hiteltelen élethelyzetek, felesleges töltelékszálak, unalmas sztori. Sajnos a fentebb példának hozott két, egyetlen évad alatt elkaszált sorozattal szemben ez egyelőre igencsak magabiztosan hozza a nézettséget, úgyhogy jó esélye van rá, hogy még sokáig folytatódjon. Szégyen.

Vegas

bscap0003.jpgEgyértelmű „must see” volt az első pillanattól kezdve. Mármint, érted, Michael Chicklis egy ’60-as években, Las Vegasban játszódó gengszter/zsaru drámában, többek közt Nicholas Pileggi (Nagymenők, Casino) tollából… mi mást akarsz még az élettől? Annál inkább meglepő, hogy számomra a show-t színészileg és karakterileg eddig inkább a seriff és az őt alakító Dennis Quaid adja el. Chicklis frissen érkezik a szerencsejátékok városába, hogy gatyába rázza a maffia fél éve nyílt kaszinóját, Quaidet (testvérével és fiával együtt) pedig frissen nevezik ki a helyi őrs élére, miután elődje felszívódott. A show nyilvánvalóan kettejük egyre inkább elcsúnyuló kakaskodásáról szól majd, ami az első három rész után egyáltalán nem hangzik rosszul. Chicklis az a tipikus gengszter, akinek a néző könnyen megbocsát (kemény és szemét, de van szíve), Quaid pedig az a tipikus zsaru, akit könnyen megszeret (tökös és igazságos, gyorsan eljár a keze, és sosem felejt el gonoszul mosolyogni utána). Rosszfiú nemes beütésekkel, és jófiú rossz beütésekkel – ha jól egyensúlyoznak kettejük között, párharcukból akár valami nagyszerű is kisülhet majd. Majd. Mert a nagyságnak egyelőre inkább csak a lehetőségét látni, beteljesüléséhez egy kicsit több elegancia, atmoszféra és mocsok kellene. Sajnos nagyon olyan érzésem van, hogy ez tipikusan az a sorozat, aminek egy kábelcsatornához kellett volna kerülnie, mert kétlem, hogy egy CBS-nél az válhat belőle, ami válhatna, és ami szeretnénk, hogy váljon. Azért az első részek alapján így is rászolgált némi bizalomra és reménykedésre, a többit meg majd meglátjuk.

Legközelebb azt nézzük meg, hol tart néhány veterán, több éve futó sorozat.

2012. október 11.
2012. október 9.

Elrabolva 2

taken201.jpgEzeknek az albán bűnözőknek nagyon nehéz a felfogásuk. Az ember azt hinné, az első rész eseményei megtanították őket arra, hogy Liam Neesonnal rossz ötlet baszakodni. De neeem, megint keménykednek, morcoskodnak, és a fegyverük ravaszát piszkálják, hogy halomra lövessék magukat vele. Lehet, hogy valami „shot by Neeson” fétisklub tagjai. Vagy tényleg csak hülyék. Ellenben a francia filmesek (élükön az író-producer Luc Bessonnal) nagyon is eszüknél vannak – rég megtanulták már jenki kollégáiktól, hogy ha egyszer jól el tudtak adni valamit, akkor alighanem ugyanolyan jól, vagy akár még jobban el tudják adni ugyanazt még egyszer.

Azért okozhatott némi problémát az íróknak, hogy a cím, ami egyben a brand, a kiindulási alap, vagyis megkerülhetetlen, eléggé szűk határok közé szorítja egyébként nyilván szárnyaló fantáziájukat. Nincs mit tenni, a rosszfiúknak el kell rabolniuk valakit. A főhős lányát nem lehet, mert az már annyira durva recycling lenne, hogy ahhoz talán még Hollywoodban sincs elég bőr az arcokon. A feleség? Oké, de miért rabolnák el? Szexrabszolga? Ahhoz öreg. Pénz? Az nem nagyon van. Akkor legyen Neeson az áldozat? Hülyeség, ha őt kell kiszabadítani, ki fog akciózni? Behozzák elhidegült testvérnek Pierce Brosnant? (Hopp, pitcheltem az Elrabolva 3-at!)

Akkor valakinek eszébe jutott a mindig, minden körülmények közt írómentő jolly joker: a bosszú!  Szóval az első rész lánymentő akciójának folyományaként leölt szőrösképű albánok nem lombikban növesztett, szérializált tetűládák voltak, hanem testvérek, fiúk és férjek, a rokoni kapcsolatok másik végén pedig sok homlok ráncosodik dühösen. Nade, ha revans, ha meg akarják ölni Neesont (és családját), minek rabolnák el őket? És akkor valaki (talán Besson?) előhúzott a seggéből egy zseniális ötletet: „háttttööö, legyen egy helyi szokás, hogy a halottjaik gyilkosának vére az albán anyaföldet köteles öntözni”. Oh, come the FUCK oooooon!

taken202.jpgDe oké, lépjünk túl a testszagtól büdös pitching roomban világra hozott plot device banalitásán. Utána tényleg megkapjuk, amit akartunk, a rohangálást, a lövöldözést, a keménységet, a tökösséget, a csonttöréseket, a robbanásokat, a Neesont, vagyis ugyanazt, amit az első részben. Csak kicsit rosszabbul. Olivier Megaton nem tud olyan szépen, nyersen, oldschoolan rendezni, mint Pierre Morel (bár gondolom, A szállító 3. után ennyiért is hálásak lehetünk), minden egyszerű, de hatásos eleganciáért, ami utóbbinak spontán jött, előbbi remegő kamerával, kapkodó vágással fizet meg. Az Elrabolva nem akart trendi lenni, megfelelni, felülmúlni, csak simán baszott szórakoztató volt a maga faék egyszerűségében. A folytatás meg persze hozza a tipikus folytatáshibákat.

De minden morgásom és gúnyolódásom ellenére be kell vallanom, nem unatkoztam, nem utálkoztam, nem olyan rossz film az Elrabolva 2. Akinek elég, ha Neeson alibiforgatókönyvvel a háta mögött, közepes rendezéssel kaszálja a rosszfiúkat „megdöglesz” arckifejezéssel, az másfél órára jól ellesz a székében, aztán csókolom. Azért nagyon remélem, hogy tévedek, és Bessonék nem hagyták nyitva a kaput egy harmadik filmre – Neeson ugyan kiröhögte egy újabb folytatás lehetőségét („Oh, come on! She’s taken again?”), de ez ugye semmit nem jelent. Nos… talán annyira már az albán bűnözők sem hülyék.

2012. október 8.

Panelprogram: Uncanny X-Men #211

uncanny211cover.jpgGyerekkoromat képregényes szempontból kétségkívül az X-Men határozta meg. Ugyan gyűjtöttem én szinte mindent, ami a ’90-es évek első felében gyűjthető volt, Supermantől Pókemberen át a Transformersig, de egyik sem hagyott bennem olyan maradandó nyomot, mint a félt és gyűlölt mutáns hősök kalandjai. Olyannyira, hogy mikor hosszú évekkel később újra rászoktam a képregényekre (volt egy elég hosszú kihagyás ugyanis), és már nem csak olvastam őket, hanem a hátterükbe, történetükbe is belekóstoltam, és azt találtam, hogy Chris Claremontnak ez a sorozata legendás, és mindenhol az amerikai szuperhősképregény egyik etalonjának tartják, úgy éreztem, jól működik a világ és az emberiség.

Azt külön nehéz kifejezni, hogy a Mészárlás című történet (a magyar széria 11. száma, eredetileg: The Uncanny X-Men 211 – nem mellesleg, ez vezetett az azóta is felülmúlhatatlan Rozsomák-Kardfogú harchoz) milyen hatással volt rám. Ugyan a szintén akkoriban megjelent Batman sorozatnak szinte minden számában találkozhatott a tizenéves lurkó válogatott, véres (és nem egyszer kényelmetlenül realisztikus) brutalitással, a Martalócok ámokfutása valamiért sokkal jobban az elevenembe talált. Az egész annyira felháborítóan értelmetlen, oktalan, kegyetlen, és valahogy már akkor is éreztem, hogy mindezek ellenére, sajnos nagyon is „emberi” volt, hogy rettenetes érzés volt olvasni. És még csak nem is ez vágott igazán gyomorszájon, hanem az egyik hős, Kolosszus reakciója. Ez a hatalmas erejű „acélember”, aki a kemény külső alatt szelíd, kedves, jámbor és csupa szív, úgy bepipult, hogy egy pillanat alatt elroppantotta véreskezű ellensége nyakát. Pedig az X-Men nem öl. Főleg Kolosszus nem. Az a panel, amin John Romita Jr. egy merő, remegő dühnek ábrázolja villámló szemekkel, ahogy kilátásba helyezi a következő megtorlást – félelmetes. Amikor pedig ígéretét nem tudta beváltani, mert a martalóc meglógott, határozottan csalódott voltam.


mutantmassacrexmen.jpg

2012. október 4.
2012. október 3.
2012. szeptember 29.

Looper

looper01.jpgAhhoz képest, hogy egy-két váratlanul harsány, a műfajból kikacsintó poén ellenére a Looper milyen nyílegyenes és vérkomoly film, meglepő, amikor az egyik jelenetben Bruce Willis dühösen az asztalra csap, és közvetve az arcodba üvölti, hogy felejtsd el az időutazás logikáját és paradoxonjait, mert nem fontosak. Magyarul: csak élvezd a filmet, baszod. Később Willis tökig véresen, kezeiben géppisztolyokkal, háta mögött hullarakással indul – újabb – mészárlásra (a Die Hard 4 meg az Expendables 2 bekaphatja), úgyhogy nincs más választásunk, mint engedelmeskedni neki. Amit csak akarsz, Bruce, amit csak akarsz.

A Looper látszólag a gengszterfilm, a sci-fi és az akció zsánereit olvasztja egymásba egy vad kétórás hullámvasút erejéig (ha hiszel a trailernek, azt várod, hogy egyik lövöldözés és üldözés éri a másikat), csakhogy Rian Johnson író-rendező ezen zsánerek szabályait lépten-nyomon felrúgja (ld. még középiskolai noirját, a Bricket). Nem posztmodern pökhendiségből, nem direkt iróniából, hanem csak úgy spontán, mert szarik a szabályokra. Nem szakítja meg a sztorit egy tízperces akcióval, csak mert már fél órája nem lőttek le senkit, az időutazás elvét és egész technikai-technológiai hátterét pedig már-már kriminálisan negligálja.

Az időgép, aminek dizájnjára és kivitelezésére egy tipikus amerikai filmben milliókat és tervezőgárdákat költenének, itt egy ütött-kopott, hülyére kábelezett vastojás, ami egy lepukkant raktárépületben rohad valahol. Ezzel a puszta plot device-szal kerül Joe (Willis) saját, 30 évvel korábbi, a maffia jövőből érkező hullajelöltjeit monoton hentesmunkát végezve leölő énjének (a Willisszé maszkírozott Joseph Gordon-Lewitt) puskája elé. Joe kénytelen menekülőre fogni – az idős és a fiatal is. Hol egymást elkerülve, hol egymást hajkurászva próbálják rendbe tenni az utóbbi napokban és a következő évtizedekben összeomlott életüket.

looper02.jpgNagyjából a játékidő felénél jössz rá, hogy a Looper egy dráma. Ne aggódj, megkapod a fasza akciókat (Johnson pazar rendező), az izgalmas sztorit, a nagyszerűen felvezetett fordulatokat, sőt, még egy kis horror is bepislog itt-ott, és felsejlik az X-Mentől az Ómenen át a 12 majomig sok minden. De amikor egy egyedülálló anya, egy tenyeres-talpas, puskával hadonászó parasztlány (Emily Blunt) farmján belassul a cselekmény, egyszercsak megáll a szádban a popcorn, mert ilyen komplexre, színesre kimunkált karaktereket, ilyen súlyos, eldönthetetlen dilemmákat, és ilyen igazi, természetesen burjánzó érzelmeket nem sűrűn kapsz a kommerszben.

Meg ilyen nehezen szerethető hősöket sem. A fiatal Joe még nem elég érett, hogy felismerje, ő egy önző seggfej, aki nélkül szebb lenne a világ, az idős meg túl jól használja a korral járó bölcsesség illúzióját, hogy belássa, ez 30 év után sem változott. Kicsit ijesztő is, hogy ennek ellenére milyen könnyen megértjük őket (Johnson pazar író), hogy szinte még gyerekgyilkosságot is elnézünk nekik, és bár a sztori fő konfliktusának feloldása némileg hirtelen és megalapozatlanul történik (ahogy több szituáción is érződik, hogy az írói kéz tereli a kívánt irányba), kicsit belepiszkítva a karakterrajzba, ez a maximum, amit fel lehet róni a Loopernek.  És ez még kevés ahhoz, hogy ne legyen az év egyik legjobbja, és ne váljon belőle kultfilm.

2012. szeptember 26.

Stoker trailer

Park Chan-wook új filmjének előzetese vérfagyasztó atmoszférájú domestic thrillert ígér Nicole Kidmannel, Mia Wasikowskával és Matthew Goode-dal.

2012. szeptember 19.
2012. szeptember 18.

Magas Sierra

bogarthighsierra.jpgA ’40-es évek elejére a szesztilalom puskaporos-vériszamos időszaka már csak egy rossz emlék volt Amerika számára, és egy elillant aranykor a bevételi forrásának egy kényelmetlenül nagy részétől megfosztott szervezett alvilág számára. Ebből következően a ’30-as évek sorozatban gyártott gengszterfilmjeinek is bealkonyult, és lassan emelkedőben volt a tengerentúli mozi egy új meghatározó stílusa: a komplikáltabb, szürkébb morális rendszert prezentáló film noir. Raoul Walsh 1941-es Magas Sierrája (High Sierra) egyfajta átmenet a kettő között, ahogy nyolc évvel későbbi műfajzárlata, a lidérces atmoszférájú mestermű, a Megszállottság (White Heat) is. De míg az már mindenféle illúziók nélkül, a főszereplő pszichózisaira koncentrálva mesél az Amerikát fertőző emberi mételyről, addig a Magas Sierra még egészen nosztalgikusan, szépen, melankolikusan búcsúztatja a nagy nemzet egyik meghatározó figuráját: a klasszikus gengsztert.

Walsh már két évvel korábbi remekében, A viharos húszas években (The Roaring Twenties) is sokkal nagyobb szimpátiával viszonyult a csúcsra törő, Tommy Gunnal aprító tövényenkívülihez, mint kortársai. Az ő főszereplője nem afféle arrogáns, agresszív veszett kutya volt, mint Rico A kis cézárban vagy Tony Camonte A sebhelyesarcúban, hanem egy átlagember, aki az első világháborús rókalyukakból egy álláslehetőségek és remény nélküli Amerikába tér vissza, ahol kénytelen beszállni a szeszcsempészetbe, ha nem akarja, hogy éhen haljon. Eddie Bartlett a történelem viharában vergődő szerencsétlen volt: ha háború tört ki, ment harcolni a tengerentúlra, ha a szesztilalomban volt a nagy üzlet, belevágott, ha az üzlet összeomlott, csóró taxisofőr lett, és kevés olyan kifejező és katartikus zárójelenet van a filmtörténetben, mint amiben Eddie haldokolva bukdácsol egy lépcsősoron, először felfelé, majd lefelé, szimbolizálva saját, és úgy általában, a korszak gengszterének egész életpályáját.

A Maga Sierrában, amit John Huston írt W. R. Burnett regényéből, Roy Earle (Humprhey Bogart) aligha tekinthető a körülmények áldozatának – nyolc év jól megérdemelt börtön után veti bele magát új munkájába, egy kaliforniai nyaraló kifosztásába. Született bűnöző, aki szükség- és törvényszerűen meg is bűnhődik, mégis elnyeri a szimpátiánkat. Walsh komplex emberként ábrázolja őt, szikár, szótlan és kemény, ám messze nem mentes az emberi érzésektől, ráadásul van annyi esze, hogy felmérje: neki már nincs helye ebben a világban. Menekülne hát egy másikba – csakhogy ott sincs helye, és mire ezt is megérti, addigra már késő.

Earle mindenekelőtt szabad akar lenni. Szabad attól az élettől, amit eddig élt, szabad az erőszaktól, az alvilágtól, aminek az évek során kihullottak a méregfogai. A tapasztalt, érett profik vagy börtönben vannak, vagy a föld alatt, a helyüket mitugrász, tehetetlen, beszari fiatalok vették át – a gengszterek aranykorának vége, a világ túl sokat fordult, amíg Earle a rácsok mögött pihent. Hiába is vet rá szemet a rablásba beavatott Marie (Ida Lupino), ő, mint „rosszlány”, annak a világnak a része, amit Earle az „utolsó nagy balhé” után maga mögött akar hagyni. Szemét inkább az ártatlan, jó családból származó, szolid, „tisztességes” Velmára veti, ő jelenti a belépőt számára egy új életbe.

Csakhogy a világ nem fekete és fehér, nem minden ártatlan és tisztességes, ami annak látszik, és Earle ezt saját érzelmei kárán tanulja meg. A gengszter hattyúdalát átszövő szerelmi szálak a nyers modorú főszereplőhöz méltó szikársággal, érzelgősségtől mentesen demonstrálják a kiútkeresés reménytelenségét. Mert hová vezetne a kiút? Velma karaktere a klasszikus gengszerfilm és a noir közti markáns különbség esszenciája. Előbbiben élesen elválik egymástól a jóravaló polgárokat tömörítő társadalom, és az annak szabályain kívül tevékenykedő alvilág, a sötét képű, viszkető ravaszujjú gyilkosaival – utóbbiban azonban a kettő összemosódik, a romlottság ott van mindenkiben, nem csak a gengszterben, hanem a rendőrben, az átlagemberben, és az átlagember bűbájosnak tűnő lányában is. Vagyis nincs kiút, a kiút hazugság.

Bogart csodálatosan játssza a kemény, de sebezhető Earle-t, pályafutása korai éveinek talán legjobb alakítását hozva. A Magas Sierra sikere indította őt el a nagy sztárság felé, ezzel lépett ki a folytonos gengszter-mellékszerepekből (A megkövült erdő, A viharos húszas évek), ezután kapta meg A máltai sólyom és a Casablanca főszerepét, és ahogy olyan klasszikusaiban, mint A Sierra Madre kincse és a Magányos helyen, itt sem a tipikus „bogartizmust” hozta. Lupino tökéletes partnere az izgalmas romlottság és a végsőkig odaadó nő keverékeként, ahogy Velma megakadályozza az új világba való belépését, Marie úgy tartja őt a régiben, akár egy vasmacska.

De ez a régi világ haldoklik, és Walsh nem rejti véka alá, hogy ebben van valami szomorú. Ahogy a szesztilalom idején a népszerűtlen törvénynek ellenszegülő csempészek afféle romanticizált népi hősök lettek, úgy válik Earle-ből is a béklyózhatatlan szabadság jelképe: ha az új világ nem akarja őt, a régi pedig nem tudja megtartani, bemutat mindkettőnek, és a saját feltételeivel távozik. Az autósüldözésbe és tűzharcba torkolló fináléban Earle szó szerint és jelképesen is csúcsra ér: egy hegyen húzza meg magát a rendőrök elől, és nem sokkal azelőtt, hogy végzete beteljesedne, a felkelő Nap sugarai glóriát rajzolnak a feje köré. A gengszter, akinek notóriusságára, kegyetlenségére és indifferens attitűdjére a ’30-as évek zsánerfilmjei figyelmeztették a nézőket, itt, Walsh kezei alatt megdicsőül. A Warner részéről pedig akár nemhivatalos „köszönöm”-ként is felfogható ez a korszak törvényenkívülijei felé: elvégre a showbizniszben ők húzták a legnagyobb hasznot az utcákat vérbe fojtó alakokból. Ég veletek, letűnt korok kétes hősei!

Tovább a múltba