Hétvégén a terrortrió visszatér, hogy a fületekbe dugja rettentetes podcast-sorozatunk újabb epizódját! Selmeczi "Ballcrusher" Nóra, Rusznyák "Green Lantern Azjó" Csaba, és jómagam kivesézzük a The Innkeepers-t, a The Artist-ot, a Shriek of the Sasquatch-ot és a Satan Hates You-t. Szörnyű lesz.
Robert Penn Warren többször feldolgozott, Pulitzer-díjas regényének, A király összes emberének egyfajta parafrázisa a világ jelenlegi talán legnagyobb szupersztárja, a pozíciója és ázsiója sziklaszilárd mivoltával abszolút tisztában lévő George Clooney újabb figyelemre- és tiszteletreméltó dobása, még akkor is, ha se nem korszakalkotó (sőt), se nem olyan fontos, leleplező, eredeti és makulátlan, mint amilyennek mutatni szeretné magát. Az elnökválasztási kampány viharaiban vergődő fiatal tanácsadó morális bukásáról és szakmai felemelkedéséről elegánsan, ízlésesen regélő dráma sokadszorra mondja ki az örök alapigazságot: a hatalom korrumpál. D'oh.
A lelkes, briliáns és idealista Stephen Meyers (Ryan Gosling) valósággal bálványozza az elnöknek készülő Mike Morris kormányzót (Clooney), főnökével (Philip Seymour Hoffman) és stábjával mindent elkövet annak érdekében, hogy egészen a Fehér Házig egyengessék az útját. Csakhogy a politika színterén az ideálok hajlamosak elkorcsosulni, a bálványok pedig ledőlni, ahogy azt Meyer is gyorsan megtapasztalja, amint a választási kampány komollyá válik.
A király összes emberében Willie Stark, a nép egyszerű fia megelégelte a politikusok inkompetenciáját és hazugságait, és úgy döntött, saját kezébe veszi az emberek boldogságát. Csillaga azonban nem akadály- és főleg nem kompromisszummentesen ívelt felfelé: ahhoz, hogy olyan pozícióba jusson, ahol képes pozitív változtatásokat eszközölni, fel kellett adnia az elveit. Idővel így maga is azzá vált, amit egykor megvetett, és végül egy csalódott, átvert kisember fegyverétől halt meg, aki nála agresszívabb és gyorsabb módszert választott a politikai hulladék eltakarítására.
Meyers egy Willie-éhez hasonló pályát jár be, de annak hirtelen és durva végét Clooney szépen továbbszövi: az ő hőse a morális bukásból teljes szakmai diadalt farag, kihazudja-, zsarolja és manipulálja magának a szamárlétra következő lépcsőfokát. A hatalom árnyékában ezzel ügyesebben zárul, mint A király összes embere illetve annak adaptációi (egyébként ezek közül az első – Robert Rossen 1949-es, Oscar nyertes darabja – minden más szempontból jobb, mint Clooney filmje), és az is okos húzás, hogy mindvégig látjuk a végpontot. A két veterán stábfőnök (Philip Seymour Hoffman és Paul Giamatti, természetesen mindketten lubickolnak a hálás szerepben), akik úgy játszanak a körülöttük lévő emberek életével, mint cica a gombolyagával, pontosan olyanok, amilyen ő lesz majd, miután naivitását és idealizmusát, mint kígyó a kinőtt bőrét, leveti.
A film klasszikus képi-zenei eleganciája – amit Clooney éppen annyi szokatlan beállítással és megvilágítással dob fel, amennyit ez a stílus még elvisel – maximálisan illik a téma súlyához, tartalom és forma tökéletes harmóniában van. A baj csak az, hogy minden jó szándéka és profizmusa ellenére A hatalom árnyékában nem képes jelentős filmmé válni. Hiába viszi át magabiztosan a lécet, ha eleve nem rakta magasra – ugyanis nem mond a témában semmi újat vagy merészet (Hogy a politika csupa csalás, hazugság és manipuláció? És azt tudtad, hogy a Jézuska nem létezik?), csupán szépen, hatásosan elismétli azt, amit előtte már sokan, ráadásul úgy, hogy nem csak egészében, hanem sokszor még részleteiben is deja vu-t indukál (a kormányzó azzal diszkriminálja magát, hogy a fiatal gyakornokcsajt töcsköli).
Pedig a lehetőség adott volt: a film végén a néző önkéntelenül is elgondolkodik, hogy a kulcs talán nem a morális bukás, hanem az immorális közegben való helytállás – avagy Meyers csupán azt tette, amit ebben a farkastörvények által uralt világban tennie kellett. Vagyis ez lehet az ő immorális megérésének a története. Sajnos ez az ambivalencia nincs kellőképpen kihangsúlyozva a forgatókönyvben (és Gosling játékban sem – ami azt illeti, az ifjú titán önmagához képest takaréklángon ég, és az élete eddigi legjobb formáját hozó Clooney két kulcsjelenetben is úgy lejátssza, mintha ott sem lenne), pedig maga a téma érdekes, kifejtésre méltó. Mert a világ mostanra talán sikeresen a fejébe verte mindenkinek, hogy a politikában nincsenek őszinte emberek, de a modern civilizáció tragédiája nem ez. Hanem az, hogy nem is lehetnek.
A Vimeo egyik fejlesztője, Casey Pugh még 2009-ben, előre megfontolt szándékból, feldarabolta a Star Wars első felvonását 15 másodperces részletekre, majd megkérte az Internet Népét, hogy válasszanak ki egy-egy jelenetet és forgassák újra, úgy ahogy jónak látják. A projekt sikeresnek bizonyult, 2010-ben még egy Emmyt is kapott „interaktív média-fikció” kategóriában. A rövid részleteket eddig is meg lehetett a hivatalos honlapon nézni, most viszont elkészült a teljes, kétórás film is. Személyes komment: a jópofának tartott svédelt rajongói filmek többnyire azon véreznek el, hogy ami pár percig mulatságos, az másfél órában zsibbasztóan unalmas. Mivelhogy ebben az esetben 15 másodpercenként változnak a szereplők, a kulisszák, vagyis minden, sokkal szórakoztatóbb a végeredmény. A teljes élvezethez azért nyilván nem árt Star Wars-fannak lenni. (Ápdét: Tutuka, a magar Legóisten tájékoztatott minket, hogy a filmben 1:37:57-től magyarok által készített betét látható - WF)
Vallomással kezdeném: nem kedvelem különösebben a fantasy műfaját, sem képregényben, sem filmen, sem prózában, sőt meséket is viszonylag ritkán olvasok vagy nézek. Mégis, Neil Gaiman, az előbb citált műfajok kortárs nagymestere, az egyik kedvenc szerzőm. Eddig nem nagyon próbáltam magyarázatot találni erre a paradoxonra, de a Tükör és füst elolvasása után, azt hiszem, egy kicsit okosabb lettem.
A novellás gyűjtemény nem először jelent meg nálunk, 1999-ben már kiadták magyarul. Az Agave döntése, hogy újra a közönség elé tárja a kötetet, egy kicsit sem meglepő, azóta ugyanis komoly rajongótáborra lett a brit zseninek, hála a Sandmannek vagy a sikeres filmes adaptációknak (Csillagpor, Coraline és a titkos ajtó). Hogy szükség volt-e ehhez újrafordíttatni a szövegeket, arról nem tudok nyilatkozni, a kiadvány mindenesetre színvonalasra sikerült, úgy kívül, mint belül.
A Tükör és füst több szempontból is kiszolgálja a Gaiman-fanokat. A változatos műfajú és témájú szövegek önmagukban is érdekesek, kuriózum értékük sem csekély, merthogy először olyan antológiákban, magazinokban jelentek meg, amelyekről a magyar olvasó soha nem hallott, hallhatott. De ami még izgalmasabbá teszi őket, az Gaiman majd’ 40 oldalas bevezetője, amelyben külön-külön mindegyik novellát vagy verset kommentálja, elmeséli honnan jött az ötlet és milyen körülmények közt készültek el. Tanulságos olvasmány ez azoknak, akik úgy képzelik el az alkotás folyamatát, hogy a múzsa által homlokon csókolt művész az írói eksztázis hevében papírra veti agyszüleményeit, spontán és minden külső kényszertől mentesen. Gaiman ehhez képest, a kommentárok szerint, a legtöbb novelláját szerkesztői felkérésre írta meg, igazolva a tételt, mely szerint az alkotói munkát leghatékonyabban a határidő tudja ösztönözni. Kiderül továbbá az is, hogy a mára összetéveszthetetlenül eredeti stílussal bíró Gaiman egy-egy szöveg megírásakor sokszor tudatosan próbálta másolni kedvencei stílusát. Szó sincs természetesen ihlethiányról vagy pálgiumról; ez inkább csak stílusgyakorlat, hommage, irodalmi játszadozás. Van, hogy egy 17. századi történész stílusát imitálja (Baglyoknak lánya), Lovecraft előtt tiszteleg (Shoggoth ófőzdei banyaszomorító; Megint csak világvége), Raymond Carver novellát ír (Egér), és van, amikor már a cím is egyértelművé teszi, hogy mi a cél (Egy élet, Moorcock korai stílusában).
A legjobb szövegek azonban nem ezek, hanem azok, ahol a stílusok helyett a témákat, motívumokat tükrözteti. Ebből a szempontból is találó a kötet címe – szinte mindegyik novella egy klasszikus történet átköltése, újragondolása, egy szokatlan nézőpontból történő felvillantása. Mint a könyvet záró, zseniális Hó, üveg, alma, ahol a jól ismert Hófehérke-mesét az ezúttal nem is annyira gonosz mostoha elbeszélésében ismerhetjük meg; a Mr. Fox („az angol Kékszakáll) történetét elmesélő verses A fehér úton vagy a Beowulf és a Baywatch (!) motívumait ötvöző Baywolf: ordas világ. Ugyanilyen könnyedén és élvezetesen játszadozik el a műfajokkal is, akad utópikus sci-fi (Változások), krimi-fantasy (A gyilkosság misztériuma), örkényien groteszk szatíra (Nagykeráron beszámítjuk, Babavilág) vagy épp farkasemberes horror (Megint csak világvége). Személyes kedvencem mégis inkább egy besorolhatatlan novella, Az aranyhalas medence és más történetek, amelyben Gaiman (az író) Los Angelesbe utazik, hogy egyik műve megfilmesítéséről tárgyaljon hollywoodi fejesekkel, akikről persze kiderül, hogy szürreálisan ostobák.
És végül, visszatérve a költői kérdésre, mi szerint miért fogyasztható Gaiman munkássága azok számára is, akik nem kedvelik a fantasy-t vagy a meséket, íme a válasz: a határátlépés könnyedsége. Gaiman soha nem önmagukba zárt világokkal dolgozik, a hétköznapi „valóság” és a fantázia világa nála soha nem válik ketté, bármikor át lehet csúszni az egyikből a másikba, ahogy azt a könyv első novellája, a Lovagkor is remekül illusztrálja. Gaiman nem fantasy-t ír, hanem egy alternatív valóságról mesél, amely sokszor csak egyetlen apróságban tér el a mi világunktól, és ebben nincs nála nagyobb mester.
Részlet a könyvből: itt.
Mi újat lehet még elmesélni a kung fu legnagyobb istenéről több életrajzi film és még több könyv megjelenése után? (Lábjegyzet: én speciel, apám otthoni könyvtárának hála, 8-9 évesen már két könyvet is elolvastam róla [ezt és ezt], anélkül hogy akkor még egyetlen filmet is láttam volna tőle.) Pete McCormack új dokumentumfilmje, a jelek szerint, abban próbál meg különbözni az eddigiektől, hogy minél több híres rajongót szólaltat meg, "szakmabelieket" (Manny Pacquiao, Gina Carano) és színészeket (Mickey Rourke, Ed O'Neill) egyaránt. Az előzetes alapján profi munkáról van szó (a rendező korábban Muhammad Aliról készített díjnyertes doksit), újat nyilván nem fog mondani, de szerezhet pár újabb rajongót a Mesternek.
Nem lennék mostanában Clive Owen. Tíz évvel ezelőtt, amikor Pierce Brosnan abbahagyta a Bond-sorozatot, és mielőtt még Roger Moore-rá vált volna, Mr. Owen nevétől visszhangzott a jól értesült - pontosabban a félinformációkkal ügyesen manipulált - szaksajtó: mennyire jó is lenne a szerepre ez a stramm warwickshire-i srác, aki éppen akkor fejezte be a Facebook-on ezerszer linkelt BMW-s reklámfilmekben a főszereplést. Ha akkor dobják be Daniel Craig nevét, a legtöbben csak Magyarország egyik EP képviselőjének szavaival "Ki a f...om az a Deniel Krég?", illetve a "Ja, az a csávó a Tomb Raider-ből a hülye amerikai akcentussal." mondattal reagáltak volna. Nem hibáztathatjuk őket ezért.
Hogy aztán mi is történt az azt követő tíz évben? Szegény Clive Owen: noha megcsinálta a Sin Cityt, a Kisiklottakat, Az ember gyermekét, (tudom, tudom, kihagytam még vagy nyolc másik filmet. Ha a munkásságára kíváncsi a Kedves Olvasó, ajánlani tudom az IMDb-t. Folytathatnánk, kérem?) illetve azokat a munkákat, amelyeket egy kora harmincas angol színésznek meg kellett csinálnia az ismertség - de leginkább a producerek és ügynökök - kedvéért a múlt évtizedben. Félreértés ne essék: szerintem nagyon jó színész, jó filmekkel. Csak az a helyzet, hogy a nála négy évvel fiatalabb Daniel Craig-nek valahogy jobban jöttek össze a dolgok.
Most pedig szegény Clive reggel felkel londoni lakásában és kinéz az ablakon biztosan lát legalább egy A tetovált lány plakátot. Ha kinyitja az újságot, abban épp az új Bond film, a Skyfall első forgatási napjairól írnak izgatottan. "Pedig mennyire utálták 2006-ban: most is emlékszem, hogyan azon csámcsogott mindenki, hogy nem tudja vezetni a manuális sebességváltójú Aston Martin DBS-t. Meg hogy baltaarca van és lapátfülei." borong, miközben a helyi kávézóban vesz egy kávét meg egy szendvicset. "Miért, mit csinált az elmúlt egy évben? Killer Elite? Na ne röhögtess." közli az egyik jobban értesült lengyel kőműves albán kollégájával, akik a szemközti asztalnál a The Sun fölött eszik a vajas baguette-et. Clive összébb húzza a kabátját és a friss decemberi szélben megpróbál a lehető leggyorsabban eltűnni. Londonban ez szerencsére egyszerű.
Felmerülhet a kérdés, hogy mi a túróért írok Clive Owen nem túl fényes decemberi reggeléről? A Kedves Olvasónak hallatlanul igaza van: részint kell a terjedelem, valójában azonban az a helyzet, hogy teljesen felesleges A tetovált lányról beszélni. Az idősebb szakírók közül lesznek olyanok, akik üdvözölni fogják, hogy David Fincher milyen sötét, már-már európai (sic!) filmet rendezett. A fiatalabb szakírók persze titokban nevetnek az idősebb szakírókon, a kritikákban azonban nem felejtik el némi ifjúi fölényességgel közölni, mennyire hálivúdízált egy trágyahalom ez Az Oscar-Díjas Trent Reznor és Atticus Ross által jegyzett két és fél órás videoklip - és a svéd film jobb volt.
Nem volt jobb, teszem hozzá halkan: A tetovált lány egy regény aminek n+1 féle adaptációját létre lehet hozni. Mert egy regény, és akár tetszik akár nem, a Fincher-féle feldolgozásnak is ugyan olyan létjogosultsága van, mint a Män som hatar kvinnor-nak. Igen, "hálivúdizálva" van - na és? Az alapanyag nem bánja - ha engem kérdeznek, és mivel ezt a cikket olvassák, nyilván igen - mert a regény sem egy akkora vasziszdasz, hogy édesapámat idézzem. A skandináv krimiből, de főleg a svédből hál' Istennek elég bőséges készletekkel rendelkezik a világ akár írott akár mozgóképes formában. (Kötelességem e helyen felhívni a figyelmet például a svéd Wallander sorozatra.)
Az egyetlen kérdés, amit A tetovált lány esetében fel kell tennünk, hogy vajon ha elkölt rá a Kedves Olvasó néhány ezer forintot, vajon megéri-e? Azt kell válaszolnom, hogy attól függ: ha vallásos áhítattal bújjuk az ismert online könyvvásárló oldalt újabb és újabb senki által nem ismert norvég-dán gyilkosos-társadalomkritikás bestsellerért, akkor nem. Maximum annyi értelme lenne, hogy elmondhassuk az éppen esedékes baráti borozás alkalmával, hogy mekkorát csalódtunk Fincherben, miközben a házigazda dekantálja az újabb üveg badacsonyi Cabernet Franc-ot 2009-ből. Pedig ő csak a munkáját végezte.
Ahogyan Daniel Craig és Rooney Mara. Színészek, ez a munkájuk, és ellentétben a Bond sorozattal (vagy Mara esetében a Vészhelyzettel) most van rá idejük és lehetőségük is, hogy játsszanak. Körbe vannak bástyázva persze az ár/érték arányban legjobb brit és svéd színészekkel - Stellan Skarsgard talán élete első olyan hollywood-i filmszerepét játszotta, amiben valóban svéd lehet - és itt van persze a Goran Visnjic, tudják a Kovács Doktor a Vészhelyzetből, Steven Berkoff (ha már James Bond szóbajött), meg Christopher Plummer A muzsika hangjából. Ne kérdezzék róla.
Ha egyszerűen kíváncsiak vagyunk, és a nagyszerű trailer - mert hogy a trailer zseniális, az nem kérdés - felkeltette az érdeklődésünket, nosza rajta: ugyan az utolsó fél órát szívesen kihagynám. Túl sok értelme nincs azon kívül, hogy megágyazzon a folytatásnak. Látni Svédországot benne - ami gyönyörű szép még a széteffektelt képeken keresztül is, csak nagyon hideg van - meg jó jeleneteket, amiket lehet idézni - "de legalább nem volt náci" - mondjuk az egyik belvárosi kocsma előtt dohányozva, mert a film után az ember még ha a Füstirtók Egyesület tagja is, nagyon rá fog kívánni egy szál cigire. Jól fog szórakozni a Kedves Olvasó ezen a svéd középosztálybeli horroron, ha más nem is, a zene mindenképpen tetszeni fog. Csak az lesz kicsit furcsa, hogy miért az új Bond főcímével kezdődik mindez.
Steven Soderbergh Haywire-éből (A bűn hálójában) felkerült az első öt perc a netre. A film főszereplője Gina Carano kick-box, Muay Thai és MMA-harcos, aki értelemszerűen nem a színészi képességei miatt kapta meg a szerepet. A filmben egy elitkatonát alakít, akit küldetése közben elárultak, ezért bosszút akar állni. Igen, ennyire mély a sztori. De érdekel ez valakit, ha közben hitelesen és látványosan ropognak a csontok, törnek a gerincek? Soderbergh, állítása szerint, mellőzte a Bourne-filmekre jellemző gyors vágásokat. "A néző szeretné is látni, hogy mi történik a vásznon; ez a szerkesztési stílus egy nagy becsapás. Nézőként engem zavar, ha nem tudom átlátni, hogy mi történik a jelenetben, mert túl gyors a vágás és a ritmus." Már az első öt percben kapunk egy kis ízelítőt a harcjelenetek stílusából. Carano nem egy Tony Jaa, de meggyőzően aprítja Channing Tatum-ot. További szereplők: Ewan McGregor, Michael Douglas, Michael Fassbender, Antonio Banderas. Magyar bemutató: február 23.
Nem, a cím nem tévedés, még csak nem is elírás. Mint annyi mindent, úgy a „csoportos ellenállás” szamurájfilmek később klisévé váló témáját is Kurosawa Akira-nak köszönhetjük, azonban Kudo Eiichi ezen alkotása szinte csak a címében emlékeztet a Császár klasszikusára. A már korábban tárgyalt 13 Assassins-ra és a 47 Ronin-ra viszont annál inkább, elvégre ezek tartalma lett néhány apró változtatással fogyaszthatóvá keverve benne. Az eredmény pedig szép, jó, csak éppen az eredetiség hiányzik belőle, de az nagyon.
A teljesen jogosan a japán film aranykorának nevezett 50-es évek lezárultával az új évtized jóval kevesebb eredeti történetet hozott (maradt persze épp elég ahhoz, hogy így is emlékezetes időszak legyen), a kérészéletű két kis stúdió munkamódszereit pedig hamar átvették a nagyok is, átváltva a minőségi munkákról a mennyiségre. Soha nem látott mennyiségben árasztották el a mozikat a különféle, az alapötletüket tekintve egyébként színvonalas sorozatok, amiknek újabb és újabb epizódjait gyorsan és olcsón lehetett elkészíteni. Ekkoriban indította útjára a Daiei Zatoichi-t és Nemuri Kyoshiro-t, a Shochiku Tora-san-t, a Toho zsákszámra ontotta az óriásszörnyes sci-fi-ket, míg a Toei eleinte a szamurájos, később a jakuzás (és a szoftpornó) sorozatokban utazott, a Nikkatsu pedig a pörgős akciókra szavazott. Ezen sorozatok egyike volt a Toei „csoportos ellenállás” szériája, aminek leghíresebb darabja a 13 Assassins. Három évvel később Kudo Eiichi leporolta a forgatókönyvét, néhány apróságot megváltoztatott rajta, beleszőtt egy keveset a 47 Ronin-ból, 11 főhőst szedett össze és már kezdődhetett is a forgatás.
Már az első percektől kezdve úrrá lesz a nézőn a „hát én ezt már láttam valahol” érzet. A végtelenül arrogáns Matsudaira, aki folyton arra hivatkozván, hogy ő a sógun kisöccse és bármit megengedhet magának, vadászat közben lenyilaz egy parasztot a szomszéd klán területén, majd az egyik helyi elöljárót is elteszi láb alól. Az Abe klán természetesen panaszt tesz, azonban a sógunátus, hogy elkerülje a nagyobb botrányt, Matsudaira mögé áll és nem sajnálja tönkretenni az Abékat ennek érdekében. Ez pedig bosszúért kiált, amit Sengoku Hayato és kis csapata tud csak elvégezni.
Mint látható, a sztori szinte egy az egyben ugyanaz, mint a 13 Assassins-é volt. A megvalósítás terén sincs semmi különbség, az első fél óra azzal telik, hogy Hayato összeszedi a megfelelő csapatot, csatlakozik hozzájuk egy rejtélyes ronin, térképeket mutogatva kitervelik, hol lehet lecsapni Matsudaira-ra, azonban van egy nagy probléma. Mégpedig a kisöccs őrzője, a hűséges Gyobu, a nagy stratéga és remek kardforgató, aki félelmetes ellenfél. A karakterek jelleme abszolút egy dimenziós, egyikük sem tűnik emberi, esendő figurának, még az sem, akit a rendező eredetileg annak szánt.
Mindezek tudatában pedig egyfajta fura "guilty pleasure" lesz végigülni a röpke másfél órát. Az összes fordulatot és jelenetet előre fogja tudni a néző, még az is könnyen kitalálható, hogy ki milyen véget fog érni. Így aztán hiába a tűéles, gyönyörű fekete-fehér képi világ, a jó színészek, a nagyszerű aláfestő zene, úgy egyáltalán, az összes törekvés, a film menthetetlenül unalomba fullad. Kivéve persze, ha valaki úgy nézi meg, hogy nem látott még "csoportos ellenállás" mozit.
A véget nem érő sorozatok tömegtermelése egészen a 70-es évek legvégéig folytatódott, bár a csúcspont egyértelműen a 60-as éveket öleli fel. A nézők egyre inkább ráuntak a semmi újat nem hozó részekre, a hősies szamurájok történetei pedig szép lassan átszivárogtak a mozikból a tévéképernyőkre. A 70-es években már csak a szigorúan 18 éven felülieknek szóló történetek maradtak a véres jakuzaleszámolások és pornográf blődlik révén, majd az utolsó nagy siker, a Truck Rascals széria után a video megjelenése ezeket is eltüntette, így elkezdődhetett a japán mozi mai arculatának kialakulása.
A lányrablós történeteknek nagy hagyománya van világszerte. Ki ne ismerné az ősemberes karikatúrát, amikor is Mr. Caveman átrobog egy bunkósbottal a szomszéd barlangba, ott fejbe csapja a szomszédot, vagy a szomszéd feleségét (változattól függően), majd az asszonyságot a hajánál fogva áthúzza a saját barlangjába? A népmesék leginkább a szituáció romantikáját igyekeznek bemutatni, ahol a többszörösen elrabolt szépséget előbb a sokfejű sárkány, majd a véletlenül mindig makulátlan jellemű és küllemű lovag is magával hurcolja. Talán ezért is várakoznak sokan arra a bizonyos mesebeli hercegre a fehér lovon, aki majd elviszi őket valami olyan helyre, ahol megtalálják a boldogságot. Ilyen persze csak a mesékben történik. De milyenek a lányrablók a filmekben?
Ha Hollywood talál rá a témára, akkor túlságosan egyszerű a képlet, nagy eséllyel olyan eredmény jön ki belőle, mint például a Mobil volt jónéhány évvel ezelőtt. A tettes kétség nélkül egy pszichopata, aki ráadásul még ördögien gonosz is, de nem a nő kell neki, hanem az érte fizetendő váltságdíj. Az áldozat tulajdonképpen érdektelen, csak sikítoznia kell időnként, hogy a néző sajnálhassa és izgulhasson érte. A tettest, aki persze előszeretettel játszik a rendőrökkel is, csak az agyafúrt (Columbo style), vagy a könyörtelen (Dirty Harry style) nyomozó tudja kiiktatni, előbbi esetben valami apróságot bizonyítékként felhasználva, utóbbiban pedig nemes egyszerűséggel ajtót betörve, tettest leggéppuskázva. Feladat megoldva, mindenki boldog, a világ egy újabb mocsoktól szabadult meg. Hogy miért követte el tettét az elkövető (a pénz utáni vágyat leszámítva)? Hogy milyen lelki folyamatok zajlottak le az áldozatban? Senkit sem érdekel.
Legalábbis Hollywoodban. Japánban, mint szerencsére annyi mindent, úgy ezt a témát is aprólékosan, körültekintően igyekeztek feltérképezni. Gyakorlatilag a rövid életű, kis stúdiók (Shintoho, New Toei) megszületésétől kezdve, az 50-es évek végétől rengeteg alkotásban igyekeztek feldolgozni a lánykereskedők, jakuzák, vagy éppen első ránézésre pedánsnak tűnő úriemberek áldozatainak történeteit. Az úttörő, kissé még esetlen darabokra Ishii Teruo, vagy éppen a legendás szexszimbólum, Mihara Youko nevén keresztül lehet rátalálni (pl. Flesh Pier, Girls without Return Tickets, stb.), de természetesen nem maradhat ki a sorból a zseniális Wakamatsu Kouji sem, aki 1966-ban a The Embryo Hunts in Secret-ben dolgozta fel legjobban és legbrutálisabban a lányrablás és a tökéletes(?) barátnő „kinevelésének” tematikáját (csak erős idegzetűeknek ajánlott).
Érdekes módon a lányrablás témája nem csak a férfiak fantáziáját izgatja. A Perfect Education sorozat ugyanis eredetileg regény formájában került a piacra a 90-es évek elején, a szerzője pedig egy nő, aki ráadásul nem is akárki, hanem a 70-es 80-as évek egyik legnagyobb sztárjának, Matsuda Yuusaku-nak az exfelesége, Matsuda Michiko. A nagy Yuusaku-nak nem kellett lányokat rabolnia ahhoz, hogy kiélhesse magát (jöttek maguktól, csőstül), mialatt a hátrahagyott asszonyság írni kezdett, válásuk után már komolyabban, először forgatókönyveket, a későbbiekben pedig regényeket. A történeteket pedig szinte kivétel nélkül valamilyen valóban megtörtént bűntény alapján írta és a nőnemű áldozat szemszögéből igyekezett bemutatni, mi is történt valójában. A meglehetősen termékeny írónő azóta mintegy 30 regényt adott ki, amik közül eleddig hét került feldolgozásra a Perfect Education szériában.
| Perfect Education előzetes |
Az ezredforduló környéke (is) érdekes és izgalmas időszak volt a japán mozi történetében, ráadásul az erotika, a nemi vágy és az emberi lélek legmélyebb bugyrainak bemutatása megunhatatlan és kifogyhatatlan téma arrafelé. Ekkoriban mutatták be a legendás pornósztár, Iijima Ai regényéből adaptált Platonic Sex-et, ekkoriban forgatták le a 6 részből álló, meglehetősen beteg témákat feldolgozó Love Cinema sorozatot és ekkoriban nyert díjakat szerte a világban Hiroki Ryuuichi az I am an S&M Writer-rel, így nem volt meglepő, hogy többen is fantáziát láttak Matsuda írónő szókimondó műveinek adaptálásában.
Az első rész 1999-ben került mozikba. Jópár érdekességet tartalmazott, kezdve azzal, hogy a forgatókönyvet a nagy Shindo Kaneto készítette és a rutinos Takenaka Naoto kapta meg a főszerepet (azóta is az ő személye a kapocs az összes, egymástól független történet között). Annak ellenére, hogy erotikus moziként harangozták be, meglehetősen kevés szexet tartalmazott, a hitelességét pedig eléggé aláásta, hogy túlságosan is könnyedre, lazára hangolták az egészet, így az egész történet lényegét képező Stockholm-szindróma ábrázolását is. A sorozat jellegzetességei azonban már ekkor tökéletesen látszottak.
Matsuda írónő szerint a mesebeli jóképű lovagok és a hollywoodi pszichopaták helyett a hús-vér lányrablók meglehetősen szánalmas figurák, akik igencsak felemás módon állnak hozzá áldozatukhoz. Annak ellenére, hogy uralkodni akarnak rajta, valójában tartanak tőle. Érdekes tanulság viszont, hogy Matsuda úgy látja, nem lehet bárkiből áldozat. A magányos, folyamatosan ismétlődő napirendet tartó, életük megváltozásában reménykedő leendő áldozatok szokásai kiismerhetőek, így szinte tálcán kínálják magukat. Pech, hogy jóképű lovag nem fog érkezni, elvégre ő talál magának nőt más módon is, sokszor még keresnie sem kell (ki ne tudná ezt jobban, mint a nagy Yuusaku exfelesége). Ahogy a magyar mondás tartja, zsák a foltját megtalálja, akár még ilyen extrém módon is.
Hogy az írónő nem volt elégedett az első résszel, azt az is ékesen bizonyítja, hogy a folytatás forgatókönyvét saját maga készítette el. Ennek megfelelően jóval drámaibb, sötétebb, furán álomszerű sztorit kap a néző, amiben mindkét főszereplő esendősége van a középpontban, ami leginkább a lebukás jelenetében csúcsosodik ki. A legerősebb eleme azonban egyértelműen az, hogy sokkal érzékletesebben dolgozták ki a lányban feléledő vonzalmat az elrablója iránt.
A harmadik rész szintén jól sikerült, köszönhetően annak, hogy új színt vittek az egy kaptafára épülő történetbe azzal, hogy a helyszínt áttették Hongkongba. Kínai taxisnak megdöglik a disznója, kiránduló japán iskoláslánynak ugyanolyan csengettyű van a táskáján, mint a disznón volt. Kínai taxis disznó helyett japán iskoláslányt tart otthon a továbbiakban. A nyelvi akadályok, a reménytelen szomszédok (Lam Suet remekel, mint értelmi fogyatékos), a bezártság ellenére a gyönyörű lányban szép lassan feléled, hogy életében először törődik vele valaki. Ugyan ebben a történetben sem jön át hitelesen, hogy miért is kezd el hirtelen vonzódni elrablója iránt, de ezzel együtt is a gyönyörű képi világ, a stílusos, hipnotikus zene, a korábbiaknál többet láttató erotikus jelenetek és az álomszerű hangulat miatt kellemes másfél órát jelent.
| Perfect Education 3 előzetes |
A negyedik rész csalódást keltően gyenge. Mint az összes többiben, a történet eleje eléggé realisztikus (amíg az elrablás és a szabadulási próbálkozások vannak bemutatva), ám az ezúttal is szánalmas lányrabló személye és múltja túlságosan nyakatekert, annak kibontása pedig, hogy miért lett olyan, amilyen, túlságosan hosszú, érdektelen és unalmas.
Az ötödik rész újfent kicsit más nézőpontból igyekszik feldolgozni a témát, ezúttal ugyanis egy idősebb hölgyemény (egy fodrász) esik egy fiatal férfi áldozatául. A lassan folydogáló sztorinak tökéletes hátteret nyújt a hótakaró alatt szundító jelentéktelen kisváros, ahol gyakorlatilag nem történik semmi, ha pedig történik is, valójában az is abszolút jelentéktelen. A kissé unalmasan, a korábbi részekből már ismerősen haladó történet a vége felé két ügyes csattanót is tartalmaz, így nem csak az igényes operatőri munka miatt érdemes végigülni.
A sorozat csúcspontját egyértelműen a pinku mozik legendája, a zseniális Wakamatsu Kouji által rendezett hatodik rész jelenti. Wakamatsu elképesztő érzékkel rendelkezik az emberi lélek sötét oldalának bemutatásához és ebben a munkájában sem kell csalatkozni. Régi kollégájával, a forgatókönyvíró Deguchi Izuru-val együtt olyan ügyesen csavargatják a szálakat, hogy abszolút friss hatást kelt a történet. Nem látjuk az elrablást (csak néhány flashback szól róla) és az elrabló mellett van egy plusz karakter is, aki az áldozatban felébreszti a kritikát elrablója iránt (jellegetes Wakamatsu módon persze). A saját szánalmasságát beteges uralkodási kényszerrel és különféle perverziókkal elfedő elrabló és a saját nőiességét a plusz karakter által megtapasztaló lány élete néhány nap alatt gyökeresen megváltozik. Wakamatsu lubickol a történetben, a stáb csak egyetlen téren hibázott, mert egy mellplasztikázott nőt választottak ki a női főszerepre. Szegényke abszolút nem illik bele a szinte egész életét a házban töltött lányról alkotott képbe...
Az eddigi legfrissebb, 2010-ben leforgatott hetedik rész kissé különbözik a korábbiaktól és ez nem csak amiatt van, mert éveket kellett várni rá. Az általában fillérekből összehozott, szórakoztató popcorn mozikkal jelentkező Fukasaku Kenta tovább fokozta az alapszituáció álomszerűségét, aminek leglátványosabb jele a történet lezárása a sziruposan sablonos, de pont odaillő metaforával. A két mamlasz szereplőn keresztül (gyakorlatilag a lányrablás maga is totál véletlenül történik meg) pedig nemcsak a modern Tokióban tengődve önmagukat kereső fiatalok világába nyerünk betekintést, hanem az utóbbi időben óriási divattá váló Akihabara-i cosplay őrület (esetünkben egy cuki maid café) hazug képmutatásába is. Fukasaku ügyesen bogozza a szálakat, de sajnos ő is áldozatául esik a korábbi részekben is tapasztalható problémáknak. Túl hosszúra nyújtja a semmitmondó szexjeleneteket, amiket mindössze némi 3D effektekkel próbál feldobni.
| Perfect Education 7 előzetes |
A Perfect Education sorozat érdekes színfoltja nem csak a japán pink zsánernek, hanem úgy általában a japán mozinak is, nem véletlen, hogy több epizódját is vetítették világszerte különféle filmfesztiválokon. A „variációk egy témára” jelleg ellenére mindegyik részben van némi sajátos plusz, ami miatt érdemes a figyelemre. Sajnos pont a pinku jelleg volt a gátja annak, hogy igazán életszagú filmek váljanak belőlük, hiszen hiába a törekvés a lélektani folyamatok szemléltetésére, ha túl hamar, kicsit kidolgozatlanul tör elő az áldozaton a Stockholm szindróma. Ráadásul a japán drámákra olyannyira jellemző lassú, vontatott tempó és az avatatlan néző számára megbotránkoztató, helyenként kifejezetten durva jelenetek sem könnyítik meg a szórakozást. Minden hibája ellenére a sorozat egyes darabjaira érdemes időt szakítani, már csak azért is, mert egy kicsit elgondolkodtatja a nézőt. Akinek felkeltette az érdeklődését, annak érdemes a Hongkongban játszódó harmadik, vagy a Wakamatsu rendezte hatodik részbe belefognia, a többi inkább csak a fanatikusok számára ajánlott.
Ahogy a tavalyi összegző postban is volt róla szó, az új évet indító toplista sosem lehet teljes, mert egész egyszerűen lehetetlen a filmek egy jókora részéhez hozzájutni. Végignézve a tavalyi listát, korrekt produkciók lettek benne felsorolva, de egész más lett volna az összkép, ha a többi várt filmet is időben meg lehetett volna tekinteni. Máshonnan közelítve a dolgot, jelentkezzen, aki már 2010-ben látta a 13 Assassins-t, a Bruce Lee My Brother-t, a Caterpillar-t, a Space Battleship Yamato-t, a Yellow Sea-t, a Let the Bullets Fly-t, a Cold Fish-t, a The Unjust-ot, a Sawako Decides-t, a Kimi ni todoke-t, a Confessions-t, stb. stb. Idén is ez a helyzet, ráadásul a legjobb filmeket prezentáló Japánban a március 11-i események miatt rengeteg bemutató csúszott, akár hónapokat is. Konkrét filmeket tekintve a mostani lista könnyedén változhat még, de az aktuális trendek és folyamatok már most is látszanak.
Kezdjük is néhány mondatban ezekkel. Ami leginkább szembeötlő, az a kínai anyaországbeli filmek fejlődése. Egyre több könnyen emészthető, szórakoztató darabot hoznak össze és ezek között egyre több olyan is van, amiben nem működnek közre a hongkongi mesterek. A „China needs heroes” jelmondat jegyében pedig immáron nem a korábban ezerszer feldolgozott kungfumesterek és kardforgatók történeteivel foglalkoznak, hanem a Qing dinasztia bukása idején híressé vált emberekkel. A kínai iránnyal pont ellentétes a hongkongi, ami meredek zuhanásban van. Bűnrossz remake-k (Sex & Zen 3D, Chinese Fairy Tale, The Sorcerer and the White Snake), ócska kungfu-s vígjátékok (I Love Wing Chun, Choileefat, Choy Lee Fut) mellett további kritika, hogy 2011 leginkább a bikini éve volt a helyi filmesek körében, szinte minden második produkciót lenge öltözetű lányokkal próbálták eladni (Beach Spike, Lan Kwai Fong, Men Suddenly in Love, MicroSex Office, Summer Love, stb.).
Dél-Korea egész sok színvonalas alkotással jelentkezett, érzésem szerint jobb mozikkal rukkoltak elő, mint az elmúlt pár évben, igaz, túlságosan egyik sem emelkedett ki most közülük (legalábbis a hozzáférhetőek közül). A végére maradt a mindig megbízható és magas színvonalú mozikkal jelentkező Japán, ám a nyugati néző számára talán kissé nehezen emészthető alkotásaik kevéssé ismertek és nem is lesznek igazán népszerűek errefelé. Kétségtelen elfogultságomat azonban gátlástalanul tükrözi, hogy ezekből szerepel legtöbb a listában. És akkor a topten, sorrend nélkül:
Gantz
Az elvetemült sci-fi ötletekben sosem volt hiány Japánban, így a tavalyi Space Battleship Yamato után a Gantz következett, mindjárt két mozifilmet is megtöltve. Látványos, véres akciójelenetek, agyament fantáziáról tanúskodó szörnyek, meglepően pörgős tempó, eleinte azt sem tudja a néző (és a szereplők sem), hogy mi is folyik valójában. A mai japán mainstream mozi kritériumai között mindent kihoztak belőle, amit csak lehetett, az anime rajongók ettől függetlenül elégedetlenek voltak vele, mert nem lett elég véres és nem lett elég pornográf. Aki viszont ismeri a japán filmeket, az tudja, hogy ha ilyen lenne, akkor mellé még borzasztó gagyi is lenne, mert Iguchi Noboru rendezné...
The Woman Knight of Mirror Lake
China needs heroes! Herman Yau rutinos hongkongi színészekkel felvértezve (Anthony Wong, Lam Suet) átrobogott Kínába és leforgatta Qiu Jin, a Qing-dinasztia ellenes felkelések legendás, mártírrá vált női alakjának történetét. Ami talán a legerősebb része, hogy Yau, az öreg róka nagyon ügyesen keverte össze a hongkongi akciófilmek jellegzetességeit a mostani kínai történelmi eposzok hangulatával és történetvezetésével. Jackie Chan és az 1911 messze elbújhat mögötte.
Arrow – The Ultimate Weapon
Gyors tempójú, látványos, erőteljes jelenetekkel operáló, de túl sok agyat nem igénylő koreai akciófilm, sok-sok íjásszal. Sokat nem lehet róla írni, inkább látni kell.
Shaolin
Ez a történet is a Qing dinasztia bukása után nem sokkal játszódik és tulajdonképpen 2011 legjobb kungfu mozija. Bővebben itt.
Kiseki
A kortárs japán filmművészet legerősebb zsánere egyértelműen a dráma, egyik legjobbja a műfajnak pedig Koreeda Hirokazu, aki ezúttal is tökéletes munkát végzett. Két kis hőse, akik elvált szüleik révén szétesett családjukat szeretnék újraegyesíteni, abszolút szerethető figura, a címbeli csoda bekövetkeztéért tett próbálkozások pedig felettébb szórakoztatóak. Együtt örül és együtt sír a néző a szereplőkkel, Japanese cinema at its best! A két kis főhős nagyon népszerű lett Japánban, ennek kis bizonyítéka ez a hihetetlenül aranyos prank videó.
Scabbard Samurai
Matsumoto Hitoshi villámkarriert futott be, mióta filmezésre adta a fejét. Első két rendezésével (Big Man Japan, Symbol) ellentétben most egy kevésbé elvetemült sztorit álmodott vászonra, persze azért bőven megmaradtak benne a rá jellemző agymenések. Igazi antihős szamurájunkra és a kislányára lehetetlen feladatot oszt ki büntetésül a bíróság, de megpróbálják teljesíteni. A néző pedig együtt nevet és együtt sír az első pillanattól kezdve szerethető szereplőkkel, Japanese cinema at its best!
Swordsmen
Nincs toplista Donnie Yen nélkül, bár meg kell jegyezni, hogy a 2011-es produkciói nem voltak túlságosan kiemelkedőek, sőt! Ahogy a The Lost Bladesman-ban Jiang Wen, úgy a Swordsmen-ben Kaneshiro Takeshi lopta el a show-t tőle, igazából inkább miatta volt érdemes végignézni az egészet. Sajnos a rendezés és a sztori sem volt az igazi, az egész HK felhozatal kritikája, hogy még így is az év egyik legjobbja eddig.
Shojotachi no Rashinban
Ahogy nincs lista Donnie Yen nélkül, úgy nincs lista Narumi Riko nélkül sem. A japán filmművészet egyik, hagyományosan legerősebb zsánere a tinédzserfilm, a legtehetségesebb japán tini színésznő pedig ezúttal egy tiszavirág életű színjátszó csoport robbanékony természetű vezetőjét alakítja, míg a másik, nyomozós szálon kiderül, hogy mi lett a csoport vége. Japanese cinema at its best!
The Front Line
Egy újabb háborús film Dél-Koreából, ami ezúttal a Koreai Háború lezárásának idején játszódik, kő keményen bemutatva a sok értelmetlenséget, ami akkoriban ott zajlott. Kár, hogy szokás szerint túl van húzva és jó fél órával hosszabb, mint kellene, de még így is nagyon ütős darab. Igaz, a JSA szintjétől azért messze van.
Sector 7
A végére pedig kerüljön egy igazi guilty pleasure mozi, egy vállaltan és nyíltan B film, ami, ha szigorúan a sztorit vizsgáljuk realitás szempontjából, akkor borzasztó rossz. De mindez kit érdekel, ha az egész elképesztően menő, van benne keménykötésű leányzó, girls with guns jelenetek, motorozás egy olajfúrótornyon, rejtélyek és persze egy jó randa szörny is! Véres, vicces, szórakoztató, reméljük Iguchi Noboru és Nishimura Yoshihiro is látta, hogy hogyan is kellene ebben a zsánerben élvezhető filmet készíteni.
+1 Beginning of the Great Revival
China needs heroes és gyárt is magának, főleg, ha a megrendelő a Kínai Kommunista Párt! Ilyen jóképű Mao elvtársat még nem látott a világ (Liu Ye megdicsőülhetett) és szabad akaratból megnézve, az erőltetett propagandán virulva határozottan szórakoztató. Bővebb kritika itt.
Akiket a fentieken kívül is érdekelnek az ázsiai filmek (figyelem, tipikus PR szöveg következik), olvasgassák szorgalmasan a Geekz blog (és az ország) egyetlen, folyamatosan frissülő ázsiafilmes naplóját!
Már megint azzal kell kezdenem, amivel tavaly: volt sok jó film 2011-ben, de kevés kiemelkedő. Hollywood blockbusterszezonja – egy-két rohadt almától eltekintve, mint a Zöld lámpás – meglepően erősre sikeredett, persze önmagához képest. Az igazán jó filmek most is a kis, „periférikus” alkotások voltak, kiegészülve egy iráni és egy brazil remekművel. Ami külön öröm, hogy az utóbbi évek unalmas, töketlen horror felhozatala után tavaly született két emlékezetes darab is, amelyeknek készítői még emlékeznek rá, hogy mit kell nyújtania ennek a zsánernek. Azért 2012 legyen egy kicsit jobb, ha szabad kérnem…
Az élet fája (The Tree of Life)
Megbabonázó, transzcendens élmény, ami gyönyörű képekkel és bámulatos egyszerűséggel, közérthetőséggel elmélkedik egyébként nehezen megfogható témákról. Megérint, provokál, elgondolkodtad, kérdez – de nem válaszol. Terrence Malick a létezés egy magasabb szintjén áll, mint mi, többiek – de legalább amíg a filmjét nézzük, egy kicsit mi is odaemelkedhetünk mellé.
Fifti-fifti (50/50)
„I have cancer.” „What do you mean you have cancer?” A félig meddig a forgatókönyvíró (Will Reiser) életén alapuló dramady egy 27 éves férfi küzdelmét mutatja be a rákkal. Fantasztikus szereplőgárdával, szépen, giccsmentesen, hitelesen és leginkább: viccesen. Az év legnagyobb filmes pozitív életérzésadagját a Fifti-fiftitől kapod, és ráadásul még a végét sem szúrták el.
Nader és Simin - Egy elválás története (Jodaeiye Nader az Simin)
Simin el akar költözni Iránból, férje azonban nem hajlandó hátrahagyni beteg apját – a nő válni akar, lányuk pedig kettejük között őrlődik. De ez még csak a kiindulási pontja az év legjobb drámájának, amiben hazugság, önfejűség, gőg, vallás, társadalom és moralitás hizlal egyre nagyobbá egy hétköznapi incidenst. Egyszerű, gyönyörű, kisrealista – iráni, de készülhetett volna Európában, vagy akár Magyarországon is. Potom pénzből.
Red, White & Blue
Egy önbecsülés nélküli kurva, egy szadista háborús veterán, egy nyomorult, wannabe rockzenész. A három emberi kommunikációra képtelen véglény véletlenszerű találkozása csakis vérmocskos tragédiába torkollhat, és erről kizárólag ők tehetnek. Nincs, ami megmentené őket egymástól és saját maguktól. Simon Rumley szocio-horrorja az emberi természet sötét oldalára visz – brutális és rohadtul kényelmetlen. (Kritika)
Tropa de Elite 2 – O Inimigo Agore É Outro
Az első részt az Isten városához mérték, és nem is ok nélkül – a második pedig nem kis meglepetésre még jobb lett. Nascimento kapitányt egy balul elsült akció után felfelé buktatják, így végre olyan pozícióba kerül, ahonnan a bűn gyökereire tud lecsapni a tünetek helyett. Gyorsan rájön azonban, hogy sokkal könnyebb az utcákon gengszterekre lődözni, mint a felsőbb körökben a korrupciót kigyomlálni. Ugyanolyan nyers, brutális és intelligens, mint az elődje, viszont komplexebb annál.
The Woman
A legjobb horror mindig az, ami belülről jön (ld. még: Red, White & Blue). Jack Ketchum és Lucky McKee filmje elsősorban nem a torture porn felé kacsintgató (szerencsére CSAK kacsintgató), kegyetlenül véres jelenetek miatt hatásos, hanem mert ennek felszíne alatt érezzük elrohadni az egész emberi civilizációt. És ez kurvára nem esik jól. (Kritika)
Warrior
Tom Hardy maga a két lábon járó, engesztelhetetlen, kérlelhetetlen düh, tekintetétől még Eastwood is összeszarná magát. Az általában kevésbé méltatott Nick Nolte és Joel Edgerton szintén nagyszerűek, csak az ő szerepük kevésbé látványos. Ez a fantasztikus trió viszi a vállán az utóbbi évek messze legjobb sportfilmjét, ami a csúcsra vezető diadalmenet helyett a belül forrongó indulatokra, feszültségekre és az eltakaríthatatlan családi mocsokra koncentrál.
Mindenképpen említést érdemelnek még: Barney és a nők, Biutiful, A bőr, amelyben élek, Éjfélkor Párizsban, X-Men: Az elsők, The Last Circus, A vizsga, plusz az év legtökösebb filmje: Fast Five
Nem lehet könnyű filmrendezőnek lenni akkor, ha történetesen a rendezőt Miike Takashi-nak hívják. Bármilyen témát válasszon is, a korai munkáiért rajongó rajongók kritikáival kell megkűzdenie. De pont ezért lehet nehéz Miike rajongónak is lenni. Csak nagy ritkán választ olyan témát, ami a rajongók szerint kellőképpen rá vall. Az pedig, hogy Miike Takashi gyerekfilmet rendezzen, már-már kifejezetten botrány!
Pedig nem ez az első eset, hiszen néhány évvel ezelőtt a The Great Yokai War, majd a Yatterman sem feltétlenül csak a felnőtt nézők számára lehetett szórakoztató, sőt! Ugyan Mizuki Shigeru szeretnivaló yokai szörnyei között elveszett a történet és helyenként igencsak vontatottan haladtak az események, a látványvilág terén nem lehetett ok a panaszra. A Yatterman viszont nemes egyszerűséggel 2009 legelborultabb, legeredetibb és leglátványosabb japán mozijainak egyike volt, ami tökéletesen adta vissza a ’70-es évekbeli rajzfilmsorozat hangulatát, megspékelve némi pajzán felhanggal.
Ezek tükrében egyáltalán nem számít meglepőnek, hogy Miike mester rendezte meg a kissé fantáziátlan angol címet kapott Ninja Kids!!!-et. Az eredeti japán cím (Nintama Rantaro) magyarra fordítva nagyjából annyit tesz, hogy Rantaro, a nindzsatojás. Mint oly sok minden, a történet eredetileg mangaként jelent meg, anime sorozatként pedig kisebb megszakításokkal 1993 óta látható a japán tévécsatornákon, eddig 19 évadnyi készült belőle. Népszerűségét jelzi, hogy 2010-ben Tokyo-ban élőszereplős musicalként is bemutatták. Nem volt kérdéses, hogy előbb-utóbb élőszereplős mozifilmet is fog forgatni belőle valaki, Miike személyében pedig egy olyan rendezőnek sikerült mindezt összehozni, aki képes emészthetően megvalósítani a rajzfilmváltozat felnőtt fejjel kissé gusztustalannak tűnő humorát és egyúttal képes a giccsesen színes animés képi világot is megteremteni.
Felnőtt fejjel és az anime ismeretének hiányában nézve felemás mind a sztori, mind a történetvezetés. A hosszú anime sorozatok élőszereplős adaptációinál gyakori probléma, hogy vagy túl sok mindent próbálnak begyömöszölni a két órába, vagy több évadból szedik össze az érdekesebbnek tartott cselekményeket, így az eredeti történetet nem ismerő néző számára kissé kaotikusnak fog tűnni a végeredmény. A Yatterman esetében mindezeket tökéletesen sikerült elkerülni, hiszen a különböző színhelyek segítségével könnyedén sikerült összeilleszteni a különféle epizódok szálait. A Ninja Kids!!! forgatókönyve viszont meglehetősen esetlenre sikeredett. Egyrészt a célközönség, azaz a nagyjából 10 éves kis rajongók tömegeinek kellett a kedvenceiket legalább egy snitt erejéig belezsúfolni a filmbe (hosszú percekig csak bemutatkozik egy rakat szereplő, akik aztán el is tűnnek végleg), másrészt a szálak összekapcsolása sem lett az igazi.
Az első fél óra ugyanis gyakorlatilag tökéletes, megismerhetjük Rantaro iskolájának hétköznapjait, az ütődött tanári kart, bemutatót kapunk ninja harcmodorból is, miközben számolatlanul kapjuk a helyenként egész gusztustalan gegeket. Aztán eljön a nyári szünet, ami szinte azonnal átcsap egy ninja klánok közötti versengésbe. A sztori ezen időszaka sajnos messze nem olyan jól eltalált, mint a suli bemutatása, a gegek helyett is inkább a zero to hero filmek „bármi történjék is, ne add fel!” sulykolása jelenik csak meg.
De ne legyünk telhetetlenek, a film ettől még többé-kevésbé szórakoztató. Ki tudja, mikor volt legutóbb japán filmben ennyi ninja trükk és fegyver felvonultatva? A gyönyörű kosztümök, a jól eltalált, valóban rajzfilmszerű hátterek, a túljátszott színészi alakítások kissé színpadias hatást keltenek, a kisebb-nagyobb mellékszerepekben feltűnő híresebb aktorokat (pl. Takenaka Naoto, Emoto Akira) alig lehet a maskaráikban felismerni.
Tulajdonképpen a Yatterman-hoz hasonlóan a Ninja Kids!!! is folytatásért kiált. Ha több idő lenne a karakterek és a ninja trükkök bemutatására, talán közelebb kerülnének a nézőhöz az egyes (amúgy izgalmasnak tűnő) szereplők és jobban lehetne izgulni értük, mint így, ahogy elvesznek a rövid idő alatt kialakuló, majd eltűnő tömegben. Valószínűleg azonban nem lesz folytatás, Miike már máshol jár...
| előzetes |
Itt a geekzen is megszállt minket a közelgő karácsony szelleme, így hát rögvest eszünkbe is jutottak mindenféle lefejezett hajasbabák, összetört játékautók és matrjoskákba rejtett skorpiók - tény, hogy a Karácsonyi lidércnyomás boszorkányai, vámpírjai, szörnyei és gnómjai sokkal kreatívabbak az ajándékozás területén, mint az átlagemberek. És garantáltan nagyobb a megajándékozottak meglepődése is. Henry Selick és Tim Burton stop-motion musicaljéhez Danny Elfman talán élete legjobb zenéjét komponálta meg, amihez ráadásul ő írta a dalszövegeket, és ő adta a főhős, Jack énekhangját is. A soundtrack varázslatos, sziporkázó, eleven, ötletes, vicces, egyszerre adja vissza a karácsony melegségét és szeretetét, és űz gúnyt belőle. Erre a lenti Making Chritsmas az egyik legjobb példa, de lehetne még sorolni a felejthetetlen számokat a What's This?-től a Kidnap the Sandy Claws-on át az Oogie Boogie's Song-ig. És persze még nem késő ellesni pár ajándékozási ötletet Jacktől és kompániájától (de ha gyereket leptek meg így, tegyetek félre pszichológusra).
<
Úgy látszik, ez a hét a fél világ által hülyére várt filmek "összeszarod magad, annyira jó" előzeteseié. Itt a legújabb. Csak aztán a filmek is jók legyenek... (Ha Scott ebből se tud maradandót összehozni, akkor azt hiszem, végleg leírhatjuk.)
Nagyon szeretem a meséket. Gyerekkoromban is szerettem őket. Szociológusok tanulmányaiban és szakkönyvekben feldolgozott téma, hogy miként jön létre egy nép mese-kincstára, hogyan rétegződnek egymásra egy adott területen belül a népmesék, a városi történetek… Lényegében: hogyan dolgozzák fel a fölnőttek a világ szabályait, következetlenségeit, és hogyan adják át azt egyszerűsítve, a formálatlanabb gyermeki tudat számára becsomagolva a következő generációnak. De én nem bánom, hogy erre a területre sosem tudtam ennyire tudatosan, analitikus igénnyel nézni, mert a legszebb élményeim mindig kicsit titokzatosak, lényegében gyermekiek maradtak. Talán ezért lettem „geek”. Talán mindannyiunkra igaz ez, nem tudom. Hagyjuk magunkat elvarázsolni, hagyjuk az Eszünket félreállni, utat adni a teremtő erőnek, a Képzeletünknek.
Sajnálom, ha kicsit túl személyesre sikerült a felütés. De a Dobozváros ezt tette velem. Visszarepített a gyermekkoromba, amikor Lázár Ervin meséit faltam sorra. (Már régebben elhatároztam: az én kölykeim biztos, hogy nem tévé-tápon, hanem Lázár Ervin-koszton fognak felnőni!) Fantasztikumban gazdagok, de klisék erőltetett utánzása nélkül, magyarok, de nemzetiszín szalag nélkül, humorosak, de nem súlytalanok, mert mindig ott figyelt bennük egy kis szomorúság is (jött föl a lépcsőn…), kontrasztnak. Ahogy és amit Lakatos István mesél, az ugyanezért kötött le engem.
A történetről nem mondanék túl sokat, mert nem szabad. Gyönyörűen bontakozik ki a szüleitől elszakított gyermek alapszituációjából, aki egy merőben ismeretlen világba csöppen, rácsodálkozva az eleddig rejtett titkokra és konfliktusokba keveredve az új szabályokkal. Valójában tehát ismerős módokon éli meg a hétköznapi felnövekvéssel járó folyamatokat, de mindezt egy fantáziadús, sziporkázó ötletekkel teli világban, a mágikus realizmus kelet-európai hagyományainak megfelelően. A mese (fontosságához és szépségéhez mérve csúnya kifejezéssel illetett) nevelő célzatú tartalmai őszintén, de feltűnés nélkül simulnak az elbeszélés szövetébe, kezdve a család szerepén, a felelősségtudaton és környezetvédelmen át egészen a legizgalmasabb – és véleményem szerint a szerző által is kiemelten kezelt – mondanivalóig, a fantázia és kreativitás védelmének egyre sürgetőbb feladatáig.
Nem áll szándékomban egyet sem ellőni a sűrűs sorakozó csúcspontok közül (legfeljebb ami amúgy is kitalálható a borítóból és az ajánló szövegből), úgyhogy legyen elég ennyi, kedvcsinálónak: a tó víztömegével végrehajtott műveletek, a háztetőn leszánkázás, a sárkányos üldözés, a patkánycsapat politizálása, az elveszett játékok terme és még száz másik jelenet késztetett elismerő, belső szemeimmel az epizódot vizualizáló körbepillantásra vagy éppen hangos felkuncogásra tömegközlekedési járműveken, utastársaim megrökönyödésére. (Az egyikük meg is kérdezte a könyv címét…)
A (fekete-fehér) illusztrációk természetesen nagyon szépek, számukban és méretükben is szerények, mígnem a kellő előkészítés után (tudjátok, Zalán nagyon szerette a képregényeket!) egy gyönyörű, Stanislaw Lemet idéző, mese-a-mesében fejezet erejéig le nem dobják fékjeiket, hogy végre kitörjenek a margóról, szétfeszítve a próza kereteit. Így végül mégsem hazudtolja meg magát István, és a gyanútlan, meseregényt olvasó gyerek, ha csak pár oldal erejéig is, de igazi KÉPREGÉNYT böngésszen (ki tudja, tán életében először – mert a papa napilapjának comic stripje ebben a mezőnyben nem ér pontot). És helyén van az egész, mert a könyv az könyv, nem ijesztő, megvehető, eladható. De suttyomban azért becsempészi a képregényt is otthon a polcra...
Van egy anekdota, amelyben egy híres humoristának azt mondja egy politikus: „Ön egy komikus – vicceljen!”, mire az így felel: „Ön politikus – hazudjon!” Már a könyv felénél sejtettem, valakinek rám kell majd szólnia, hogy bizony kritizáljam meg szúrósan összevont szemöldökkel a Dobozvárost, mielőtt összeborzolom a haját és talán egy fröccsöt is keverek neki. Nos, megtörtént, méghozzá a szerző által személyesen, úgyhogy kritizálok: habár a korszellemhez igazodó (vagy inkább azzal feleselő) intertextualitás, az önreflektív utalások a képregények és filmek világára hozzáadnak a regény bájához és abszolút létjogosultságuk van, mégis úgy éreztem, hogy a kelleténél eggyel többször szerepelt (általában egy-egy fejezet legelején) a zsánerfilmek toposzaira való direkt utalás.
A történet azután olykor szembemegy az elvárásokkal, máskor nagyjából megfelel nekik, például egy előre sejthető és valóban bekövetkező deus ex machina fordulat formájában, de néhol úgy éreztem, magyarázat nélkül is világos volna még egy fiatalabb korú olvasó számára is a cselekmény viszonyulása az adott műfaji kliséhez, legyen az „juszt se!” ellenszegülés vagy éppen az adott toposz (megfelelő arányérzékkel való alkalmazás esetén egyébként sem elítélhető, sőt részben elvárt) felhasználása.
Márpedig a szerző arányérzékével nincs gond, a magyarázatok talán csak védekezésképpen vagy valóban a gyermek olvasók kedvéért kerültek be. (Érdekes egyébként, van egy tizenkét éves unokatestvérem, aki Spongyabobon és más pörgős szövegű, groteszk fordulatokkal és felnőtt poénokkal telitömött rajzfilmsorozatokon edződött, és engem nagyon meglepett, hogy mennyire vette a felnőttek vicceit, mennyire értette a komolyabb filmeket, amiket alkalmanként megnézett velem és idősebb testvéreivel.)
A hátsó borító tíz évnél idősebb gyerekeknek ajánlja a könyvet, amihez én nyugodt szívvel hozzávettem volna a felnőtteket is, mert szürke, inges-nyakkendős gumiembernek kell lenni, hogy valaki ne élvezze a Dobozvárost. Az a gyermek pedig, aki egy kis szomorúságot vagy a világ érzéketlenségének, fenyegető voltának egy kisebb dózisát nem tudja kezelni, már a nagycsoportot sem éli túl az óvodában.
Egy jelenet volt csak, amit túlzottan erősnek tartok: amikor Zalán egy vonatszerelvény aljába zárva utazik, miközben nyakába folyik egy öntudatlan, elkábított felnőtt ürüléke, még engem is sokkolt kissé, és nem biztos, hogy egy tizenpáréves kölyök könnyen álomba tudna merülni ilyen képek után. Az összes többi ijesztés, vér és halál sokkal kezelhetőbb, indokoltabb, még ha nem is mindennapibb. (Az viszont én is vallom: torz, jellemző kortünet, hogy a mindennapi élettel járó olyan negatív témákat, mint az öregség, halál vagy a szexualitás, sokkal jobban szégyelli, rejtegeti a média és a szórakoztatóipar, mint a gyilkolást és a háborút.)
A Dobozváros nem az a regény, amit Hollywood filmsiker-szériaként adaptálna, és nem csak azért, mert történetesen nem angolul írták meg, párral odébb tőlünk. Kicsit túl darabos, túl merész, gyorsan kapcsol az érzelmi regiszterek között. De ez a legjobb benne. Partnernek tekinti az olvasót, legyen az átlagosnál csak pörköltfoltos fogpiszkáló-hegynyi szöggel nyitottabb felnőtt vagy olvasni tudó gyermek (a szó átvitt értelmében, azaz nem elég ismerni a betűket, meg kell tudni érteni őket, sőt szeretni tudni - meggyőződésem, hogy aki tud olvasni, az szeret is, valamit, akármit, ami hozzá közel áll). Ennyire ritka kincs ma, hogy fáradtságot kell venni – pedig elég csak egész kis kiszerelésben –, hogy az olvasó kulcsot kapjon egy másik világhoz. Ami ráadásul a sajátja.
P.S.: Tessék kézbe venni egy könyvesboltban! Tessék beleolvasni, és két óra múlva körülnézni, hogy miért esteledett be közben az utcán! Még nem késő, tessék megvenni Karácsonyra - mindenkinek!
Vissza Középföldére, barátaim! Vissza Középföldére!
A romantikus vámpírregényekhez hasonlóan már a skandináv krimik is szinte önálló alműfajjá váltak, külön részleggel a könyvesboltokban. Nem sokat csúsztatnak a kiadók amikor egy-egy svéd, finn vagy dán szerző regényét ezzel a jeligével reklámozzák. Skandináv az író? Igen. Krimi a zsáner? Persze. Akkor ez egy skandináv krimi. Más kérdés, hogy ezzel a besorolással azt sejtetik, hogy az adott regény beilleszthető valamilyen aktuális trendbe, és hasonló erényekkel bír, mint a „műfaj” klasszikusai. Hogy mik ezek az erények, azt, bevallom, pontosan nem tudom (a skandináv krimikhez eddig inkább csak filmen volt szerencsém), de a recenziók alapján a legfőbb jellemzőnek a nyomasztó hangulat és a különféle traumáktól, neurózisoktól sújtott főszereplők tűnnek.
Az Animus Kiadó „Skandináv krimik” sorozatában megjelent Nyomtalanul sem lóg ki a többi közül - látszólag. (A fülszöveg szerint 2010 legjobb dán illetve skandináv krimijéről van szó, ami minimum meglepő, a regény ugyanis még 2007-ben jelent meg.) A főszereplő, hogy, hogy nem, egy beilleszkedésre képtelen középkorú nyomozó, Carl Mørck, aki rosszkedvű, kiábrándult és depressziós. Nem ok nélkül: egy helyszínelés során egyik társát agyonlőtték, a másik lebénulva fekszik a korházban, a kollégák pedig kimondatlanul is őt hibáztatják az incidens miatt. Főnöke úgy akar tőle megszabadulni, hogy kinevezi a politikai nyomásra megalakított Q-ügyosztály élére, ahol lezárt, de felderítetlen ügyeket kell újravizsgálnia.
Carlnak semmi kedve az alibimelóhoz, az irodáját ráadásul az alagsorba telepítik, de már rögtön az első, találomra kiválasztott esetben megfogja valami. A demokrata párt népszerű, tehetséges és csinos második embere, Merete Lynggaard még 2002-ben tűnt el. A nő a rendőrség feltételezése szerint belezuhant a tengerbe, a holtteste azonban soha nem került elő. Azóta 5 év telt el (a regény 2007-ben játszódik), Carlnak így eszébe sem jut, hogy a nő akár még életben is lehetne, csak a gyilkost akarja megtalálni.
A főhős és a téma is stimmel; a Nyomtalanul lehetne akár a Vérvonal párdarabja, a krimiszál mellett kőkemény szociodráma és egyben látlelet a dán társadalomról. De nem az, noha minden szükséges kellék megvan benne hozzá, kezdve az antiszociális főhőstől a bestiálisan kegyetlen bűntényig (lásd: a magyar kiadás kellően nyomasztó borítóját.)
Jussi Adler-Olsen ambíciói ennél szerényebbek: ő elsősorban krimit akart írni. Más szóval: a Nyomtalanul színtiszta ponyva, de annak gyakorlatilag hibátlan. Nincsenek többszörösen rétegzett karakterek, balzaci részletességgel megfestett miliő vagy mélyenszántó elmélkedések bűnről és bűnhődésről, csak a csupasz sztori. A dramaturgia telitalálat – miközben Carl nyomoz a jelenben, Merete fogságban töltött éveiből is felvillannak epizódok – a stílus gördülékeny, a történet felesleges kitérők nélkül robog a végkifejlet felé. Részben ennek az urgency-nek köszönhető, hogy a téma ellenére a regény világa egyáltalán nem nyomasztó (arra, mármint a nyomasztásra, nem jut idő), másfelől Carl arab származású segítőjének; az ő jelenléte humorral enyhíti a feszültséget. (Lábjegyzet: Assad figurája merő sztereotípia, ami persze „nem helyes”, de épp ezért is működik a karakter ebben a ponyva-világban.)
Adler-Olsen a regény 2007-es megjelenése óta már három folytatást is írt, Carl Mørck nyomozó így Erlendur felügyelő (Vérvonal) és Lisbeth Salander (Millenium-trilógia) nyomdokaiba lépett. Remélhetőleg nem most találkoztunk vele utoljára magyar kiadásban.
Az eddigi legsötétebb Batman adaptáció megkapja méltó befejezését? Christian Bale utoljára ölti magára a denevér ruhát, Christopher Nolan pedig mindent megpróbál, hogy emlékezetessé tegye a finálét. A mostani főgonosz Bane lesz, aki már nem is tűnik annyira nevetségesnek, mint a hónapokkal ezelőtt látható képeken. Depresszív hangulat és monumentális csaták. A tovább utáni trailerben még Bane robbantási tervéről is lehull a lepel. 2012 nyara meg már nincs is olyan messze.
Azt hiszem egyetérthetünk abban, hogy Carpenter 1982-es klasszikusának idei prequelje/sequelje/faszomtudja-mije maga volt a középszerűség. Nem volt egy katasztrófa, de nélkülözött mindenféle eredetiséget, illetve minden olyasmit, ami emlékezetessé tesz egy filmet. A forgatás alatt az alkotók megesküdtek arra, hogy praktikus (magyarul kézzelfogható, megérinthető) effekteket fognak használni. A kész filmben csak szar komputeres effektek voltak. Ez a videó az effektes cég bizonyítéka arra, hogy a praktikus modellek valóban elkészültek, csak a stúdió "zseniális" menedzserei lecseréltették őket CGI szörnyekre. (a beágyazás le van tiltva a videónál, kénytelenek lesztek a youtube-on megnézni.)
A nyitány szinte apokaliptikus: a XI. századi, háborúktól, járványoktól és tűzvészektől sújtott Japánban három férfi menedéket keres a szakadó eső elől egy félig összeomlott, hatalmas városkapu alatt. Egyikük keserűen mormog az orra alatt, és értetlenül bámul maga elé, mintha úgy gondolná, a világnak többé nincs értelme. És valóban: lassan éledező beszélgetésükből, történetük elmeséléséből egy olyan civilizáció rajzolódik ki, ami éppúgy romokban áll, mint a kapu, ami az időjárástól óvja őket. Az igazságnak nincs többé jelentősége, hiszen senki nem tartja magát hozzá, és senkin nem segít. Egy feleség megerőszakolásának és egy férj meggyilkolásnak pontos körülményei örökre homályban maradnak, mert az önző, arrogáns, csak a saját önképének a külvilág felé való megőrzésével törődő ember alattomosan torzítja, csavarja a tényeket, tekintet nélkül minden és mindenki másra. Immoralitásjáték.
Akutagava Rjúnoszuke 1922-ben megjelent A cserjésben című novellája (más fordításban: A bozótmélyben) a japán irodalom egyik leghíresebb darabja. Az identitás kereséséről, illetve még inkább, annak kétségbeesett őrzéséről szól, és arról, hogyan lehetetleníti el mindez az igazság meglelését. A novellában hét szereplő meséli el az említett bűntény körülményeit (köztük az állítólagos tettes, és a két áldozat – a meggyilkolt férfi egy médiumon keresztül), ám a kép az újabb beszámolók megismerése után nemhogy tisztul, hanem egyre kivehetetlenebbé válik. A vallomások egymásnak ellentmondanak, ahogy a konfliktus résztvevői mind úgy ferdítik az igazságot, hogy magukat jobb színben tüntessék fel.
Akira Kuroszava Oscar és Arany Oroszlán nyertes, 1950-es adaptációja, ami őt és hazáját is feltette a nemzetközi filmművészet térképére, egy másik Rjúnoszuke novella, A vihar kapujában (Rashomon, 1915) helyszínével egészíti ki az eredeti történetet, ezzel nem csak keretbe foglalva azt, hanem kiterjesztve, továbbgondolva mondanivalóját, és kontextusba helyezve az egész emberi civilizáció hanyatlásával. A keretet adó beszélgetés szereplői egy pap, aki hisz az emberek jóságában, egy favágó, akit az események hatására kételyek gyötörnek, és egy közember, aki már csak cinizmussal és száraz mosollyal reagál a történtekre – mert ő már kiismerte az emberi természetet, túl van hiten, reménykedésen és kételkedésen is.
Kuroszava korábbi művei drámai súlyuk és esetleges tragikus végkimenetelük ellenére is pozitív üzenetet közvetítettek a második világháború után megroggyant Japánnak, miként erkölcsös hősei a reménytelen körülmények ellenére sem veszítették szem elől az emberi értékeket (Veszett kutya, Néma párbaj). A vihar kapujában Kuroszavája már pesszimistább: ahogy a szereplők tovább bontják a romos városkaput, hogy annak elemeiből gyújtsanak maguknak tüzet, az jelképesen (is) magát a civilizációt bontja le lassan, akárcsak a saját hazugságaik és az általuk elmeséltek. Az ego és a becsület illúziója pusztít, a rendnek már csak a látszata van meg. A film mindössze három helyszíne közül az egyik a romos kapu, a másik a sűrű, veszélyes vadon (a történet elején a favágó (Shimura Takashi, briliáns Kuroszava-állandó) egy híres, gyönyörűen fényképezett jelenetben sétál be az erdőbe, és bukkan rá a groteszk pózba merevedett holttestre), a harmadik pedig a bíróság, aminek urait, ügyintézőit sosem látjuk – talán mert nem csak jelentéktelenek, hanem tehetetlenek is.
A vihar kapujában (akárcsak az alapjául szolgáló novella) krimiként indul: adott egy gyilkosság, aminek fel kell deríteni a körülményeit. De hiába várnánk, hogy megtudjuk az igazságot – pont az a lényeg, hogy nem tudjuk meg, ugyanis így lépi át a film a műfaj kereteit, és válik egy kényelmetlen látleletté a társadalom és az ember romlottságáról (Kuroszavának ezt el kellett magyaráznia a stúdió fejeseinek, akik féltek, hogy a nézők nem fogják érteni a szándékát, és megbukik). Pedig a történetet a maga forradalmi narratívájával három szempontból, háromféleképpen elmesélő flashback után a rendező még hiteget is: a favágó előlép, mondván, hogy mindent látott, és joggal hisszük, hogy negyedszer végre az igazságot fogjuk hallani. De nem, sőt, ő az egyetlen, akiről biztosan tudjuk, hogy hazudik.
Az egyes elbeszélések nem csak ellentmondásosak, olykor még gúnyt is űznek egymásból. A bandita (Mifune Toshiro szenzációsan energikus, ahogy hisztérikus nevetésével próbálja leplezni valódi természetét) és a szamuráj (Mori Masayuki) küzdelme az első beszámolóban két mesteri kardforgató tudásának precíz, életre-halálra szóló, vad, de nemes összemérése, egy későbbiben pedig két, az összecsapásba a nő által belekergetett szerencsétlen szánalmas és röhejes, karddal a kézben való csetlése-botlása. Kuroszava lépten-nyomon elpusztít mindent, amiben a karakterei és a nézői hisznek, legyen az egy konkrét esemény, vagy egy morális meggyőződés – majd vesz egy (látszólag) 180 fokos fordulatot. A kapu egy sarkában felsíró csecsemő egy deus ex machina. Amikor már hozzászoktunk a gondolathoz, hogy minden romlott és hiábavaló, hogy a világ megérett a pusztulásra, Kuroszava csavar még egyet, átértékeli a hazug favágó karakterét, és megmenti őt, megmenti a pap hitét, és megmenti velük együtt az emberiséget.
Az eső elállta és a Nap kisütése is aláhúzza a semmiből jött, hirtelen feloldozást, ami majdnem olyan direkt, mint a One Wonderful Sundayben a negyedik fal áttörése (Kuroszava később már nem igyekszik ennyire, hogy útját állja a hanyatlásnak/tragédiának, ld. Káosz). A favágó a bébivel a karjában, mosolyogva sétál el a kiderülő ég alatt, mi pedig megőrizhetünk egy csipetnyit a jövőbe vetett bizalmunkból. Bár ha lehet hinni egyes forrásoknak, a zárójelenet optimista kicsengését félig a körülmények szülték. A rendező ugyanis várt egy újabb sötét felhőre a horizonton, hogy annak megmutatásával árnyalja a happy endet, és kilátásba helyezzen egy újabb vihart, de nem volt szerencséje. (A kétely szörnyű lehetett volna: talán a favágónak nincsenek gyerekei, és csak azért viszi el a csecsemőt magával, hogy megfossza a takarójától, és otthagyja a legközelebbi bozótban?)
A fényeknek nem csak a végkifejletben, végig meghatározó szerepük van. Kuroszava saját bevallása szerint a némafilmkorszak képi dicsőségéből akart visszahozni valamit, és e szándéka már Shimura Takashi említett sétajelenetében is tetten érhető. A nagyjából kétperces szekvencia dramaturgiailag csaknem lényegtelen, viszont ezek a lendületes, néma, gyönyörű képek viszik be a nézőt a sztori és az emberi természet sötét szívébe, és kötik össze a kaput és a gyilkosság helyszínét, atomszféra és cselekmény szempontjából egyaránt. Miyagawa Kazuo operatőr, szembemenve a korabeli gyakorlattal és tanításokkal, olykor egyenesen a Napra irányítja a kamerát, aminek látképét részben eltakarják a fák ágai és levelei – ahogy a hazugságok is eltakarják az igazságot. És míg a karakterek maguk szinte fényárban úsznak (kizárólag természetesben: a Nap fényerejét tükrökkel erősítették fel), a háttér sötétségbe burkolózik, akár egy színház színpadján. A narratív háttérben, azaz a jelenbe való visszavágásokban pedig, a kapuban diskuráló szereplők egy modern kórust alkotnak, akik időről-időre a történetet kommentálják. Mintha a film egy bírósági tárgyalás volna, ahol az egész emberiség a vádlott. Ha igen: egy véletlen hajszálon múlt, hogy megúsztuk. Akkor még.
Az ember ilyenkor szomorúsággal gondol arra, hogy ennek a fickónak a filmjeiről írta a szakdolgozatát... Jó, a Deep Red meg a Suspiria csúcshorrorok, és a Tenebre meg az Opera is szuper, de 90 óta Argento csak rosszabbnál rosszabb filmeket készít. Az alábbi "trailor" láttán pedig még nekem is elakad a szavam. Ez... ez... jól láttam, az egy óriási imádkozó sáska volt???
Banks Kultúra regényei közül már a hetedik(!) látott napvilágot az Agave kiadó gondozásában, ami lássuk be, nem kis teljesítmény, hiszen az egyik (ha nem a) legjobb kortárs sci-fi íróról van szó, aki temérdek díjat söpört be, és valami olyasmit teremtett a hard science fiction világában, amit előtte nem sokan. Azoknak, akik még nem kóstoltak bele, de nem áll tőlük távol a végletekig vitt tudományos fantasztikum, egy olyannyira komplex világ, ahol a szerző sem ismeri ki magát mindig, nos, azt kell mondanom, talán nem ezt a Kultúra regényt ajánlanám kezdésnek. A rendkívüli összetettség nem véletlen. Banksnek van mire építkeznie, és jajj azoknak, akik nincsenek tisztában világának minden apró részletével. Sosem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy egy leheletfinomnak tűnő momuntem nem kap-e nagyobb hangsúlyt olyan kétszáz oldal múltán. Félreértés ne essék, nem akarok én elijeszteni senkit, a könyv mindezektől eltekintve is lehet szórakoztató,sőt, csupán arra akartam utalni, hogy az igazi mélysége és kifinomultsága az apróbb puzzle darabkák pontos helyreillesztésével válik csak láthatóvá és élvezhetővé.
Ez legalább nem lesz egy unalmas esküvő.
Újra december, vagyis újra Hungarocomix ismét a Millenárison, sűrű programmal, L’art Pour L’art társulattal, képregénycsatával, szakmai beszélgetéssel és egy halom új képregényes kiadvánnyal (a részletekért teleportáljatok a Magyar Képregény Szövetség vagy a Képregény.net oldalára), mi pedig elmondjuk nektek mit érdemes keresni, olvasni, vásárolni rögtön a Tovább után!
Az idei Hungarocomixon egy igazi csemegével futhat össze a látogató, méghozzá a francia science-fiction képregények aranykorának legemlékezetesebb képviselőjével, a Reménység úttörőivel (Les Pionniers de l’Espérance), amit ha hazai kontextusba szeretnénk helyezni (bármily igazságtalan is párhuzamba vonni a frankofón képregény gazdag hagyományait a jóval szerényebb magyarországival), akkor olyan kiemelt helyet foglal a francia képregényolvasók szívében, mint a Zórád-oldalak először a Fülesben, majd később album formában a magyar rajongók emlékeiben. Raymond Poïvet divatrajzolóként debütált a negyvenes évek elején és csak 1945-ben kezdett képregényeken dolgozni a Vaillant magazinnak egy bizonyos Roger Lécureux (ha valaki olvas Buborékhámozót, akkor tudja, hogy ő írta a Kockásban is megjelent Rahan történeteket) nevű forgatókönyvíróval. A német megszállás alatt az amerikai képregények embargó alá kerültek, így a Reménység úttörői az eltűnt Flash Gordon, Buck Rogers és Dan Dare által hagyott űrt töltötte be az új tudományos fantasztikummal: a Föld felé egy titokzatos bolygó tart, az ütközés pedig elpusztítaná planétánkat, ezért a Reménység nevű űrhajóban egy nemzetközi összefogással válogatott csapatot küldenek a veszély elhárítására. A politikailag korrekt, francia, francia martinique-i, amerikai, kínai, szovjet és angol össznemzetiségű társaság ugyan hamar megfogyatkozik, de ősűroperaként két évtizeden keresztül a Vaillant oldalain mégis jó előre megágyaz a Star Trek típusú sci-fi odüsszeiáknak. A hatvanas évek elejére leáldozik a stripszerű rövid folytatásos sorozatoknak, a teljes oldalas, hosszabb történetek lesznek népszerűek, így a Reménység úttörői is formátumot vált, ennek gyümölcse az 52 oldalas A fantasztikus kert, melyben egy miniatürizáló gép játszik fontos szerepet. A főszereplőknek ezúttal nem az ismeretlen űrrel, hanem a balesetet okozó gépet feltaláló professzor hatalmassá növekedett kertjével és annak természetes lakóival kell szembenézni, a bájosan naív, de a sci-fi és a ponyva kalandregények aranykorának legszebb elemeit felsorakoztató történet keretében. A rajzok gyönyörűek és nem csak, hogy a már fentebb emlegetett Zórád mellett Alex Raymond is munkáit idézik, hanem saját jogán is utat mutatott kora rajzolóinak (Poïvet alkotóműhelyében képezték magukat a francia BD olyan későbbi sztárjai, mint Albert Uderzo vagy Philippe Druillet).
A képregényes interjúsorozatunkban már szerepelt Papp Imre által írt és rajzolt Deveraux második szériájának első kötete is a Hungarocomixon debütál, egy limitált példányszámú kötettel egyetemben, ami az első széria négy számát gyűjti egybe. Utóbbi orvosolja az egyetlen komolyabb hibát, amit a Deveraux-ban találni vélhetünk: ki ne zárná azonnal a szívébe a fekete humorú démonidézőt, aki egy fantasy világban anakronisztikus módon Star Wars és Gyűrűk Ura idézetekkel dobálózik (szándékosan sötétben tartanak minket a világot illetően, de nagyon úgy néz ki, hogy egy derekas posztapokalipszis után épp fellendülőben vagyunk, technika helyett mágiával) és egy alacsony, tömzsi, nagypofájú zabagép, meg egy magas, vézna, hallgatag démoncsatlósa kíséri (a Stan és Pan párhuzam ott ér véget, amikor Fred és Leto akcióba lépnek), hogy lezárjon egy régi családi ügyet. A rajzok kiválóak, a VaHaN-on edződött szerző itt már magabiztosan bánik a leginkább Mike Mignola védjegyéhez hasonlítható árnyékolási technikával és a fekete-fehér veszettül jól áll a képregénynek. A párbeszédek gördülékenyek, a humor természetesen simul bele az oldalakon található nem kevés szövegbe, egyáltalán nem tűnik izzadságszagúnak vagy erőltetettnek és a vizuális rész mellett ez a füzetek egyik legnagyobb erőssége. Persze ötletekben sincs hiány, vannak itt lemúr démonok, egy ausztriai faisten és egy kaiju filmeket is megszégyenítő finálé, az első sztoriszál végén egy jóféle csavarral: mindez teljesen egyértelművé teszi, hogy a hazai szerzői művek közül a Deveraux mindenképp egy igazán szélesebb ismertséget érdemlő képregény, amit érdemes beszerezni.
A Pinkhellt, a Magyar Képregény Szövetség képregényantológiáját talán már nem kell bemutatni, hiszen kisebb-nagobb megszakításokkal, de folyamatosan jelen van a képregényes rendezvényeken, ráadásul olyan szerzők (Fritz Zoltán, Felvidéki Miklós, Csordás Dániel, Zorro de Bianco, Haránt Artúr és még sokan mások) műveit gyűjti egybe, akik már sokszor bizonyították rátermettségüket. A laikus közönségnek majdhogynem fogyaszthatatlan nulladik szám óta a legutóbbi, hetedik Pinkhell teljesen megalapozta a bizalmat, miszerint jó irányba tartanak mind a témaválasztással, mind a forgatókönyvírók megválasztásával. A Hungarocomixra megjelenő nyolcadik szám legnagyobb dobása mindenképp az eredetileg a Galaktika Steampunk pályázat soha meg nem valósult kiadványába készült Elsők, amiből a Geekz-en ízelítőt kaphattunk már az Árva-Szabó Péterrel készített interjúban (a Vas világ a rendre keresztelt Art of Noise a Képregény.neten jelent meg ingyenes, elektronikus formában, a gyönyörű SCRAP-et jegyző Szabó Levente Irreverzibilisét pedig a Képes Kiadó adja ki ugyancsak a Hungarocomixra) és amelynek látványvilága Kiss János tehetségét dícséri. Folytatódik Fórizs Gergely kellemesen elborult zombikalózlegénységének kálváriája, Felvidéki Miklós vagány rókahősének végre újabb kalandját olvashatjuk, találkozhatunk Haragos Péter Stripjének okostóni baglyával, Szabó Jenő Pernyéje pedig ezúttal Fritz Zoli tolmácsolásában rendel, összességében tehát úgy tűnik ismét megéri majd beruházni a Rózsaszín Pokolra.
A Panel sajnálatos kényszerpihenőjével képregényes szaklapból már csak a Buborékhámozó és a Nero Blanco Comix összevonásából született és így poraiból (legalábbis nevében) feltámadt Papírmozi képviselteti magát a hazai piacon, immáron második (de korábbi inkarnációit is beleszámolva ötödik) alkalommal. Mint mindig, most is helyet ad több szerzői képregénynek, melyek közül több csupán pár oldalas szösszenet, mint Felvidéki Miklós Korhatára vagy Dudás Győző vámpíros románca, de három nagyobb lélegzetű mellett (Ágoston, a nukleáris baromfi visszatér az idegen bolygóról származó szobatárssal egyetemben Vass Róbertnek köszönhetően, míg Süli Andrea Űrszörfösei 14 oldalon keresztül szelik az űr hidegét) külföldi vendégszerzőket is köszönthetünk Olivier Grenson és Amitai Sandy képében. Ami a képregényes szakcikkeket illeti, a bemutatásra már nem szorítkozó Varró Attila noir tanulmánya mellett a Geekz két szerzője, Rusznyák Csaba és jómagam is letette a kézjegyét a DC reboot-ot és a Moebius-Jodorowsky-féle Incal univerzumot illetően, de olvashatunk még az e-manga térnyeréséről, Paco Roca képregényeiről és egy kritikát a Jason Lutes jegyezte Berlin, a kövek városáról. A kiadvány a jelenlegi kínálatban hiánypótló, de a telhetetlenebbek hozzácsaphatnak egy példányt a Kiss magyar képregénytörténet harmadik számából vagy a Fandom régebbi lapszámaiból is (lásd még kommentek).
Természetesen nem csak ezeket érdemes beszerezni a Hungarocomixon, hanem a Kázmér és Huba, a The Walking Dead és a Lucky Luke legújabb számát, a már emlegetett Irreverzibilist, a 5Panels ünnepi kiadványát, a Fagyöngyszemeket és a Párkocka.hu online stripjeinek nyomtatott verzióját is. A teljes listáért hoppá a Hungarocomix oldalára!
A teljesen ad hoc jelleggel jelentkező hazai képregényszerzőkkel foglalkozó interjúsorozatunk ezúttal egy jelenleg tizenkilenc főből álló alkotócsoportot próbált sarokba szorítani, de a nyilvánvaló számbeli fölényben lévő rajzolók, írók és beírók jól begyakorolt csapatmunkával válaszoltak a kérdéseinkre. A csapatot koordináló Spurit, a Charax valamint a Bóni és Tim apukáját már kifaggattuk ebben a rovatban, így most próbáltuk a többi alkotót is bevonni, ezzel némileg megbontva az interjúsorozat szokásos formátumát.
Interjúban részt vesznek: Halmi Zsolt, Koska Zoltán, Papp Imre, Vári Tamás, Molnár Gábor, Szebeni Péter, Lénárd László, Erhardt Domonkos, Kozmajer Viktor, Pádár Ádám és Tálosi „Spuri” András.
Mikor és kinek jutott eszébe az 5Panels létrehozásának ötlete?
Spuri: Én adtam az első lökést a dolognak egy évvel ezelőtt egy elég naiv elképzeléssel – hogy jól egybegyűjtöm az alkotókat, akiket valamilyen formában kiadáshoz segítek úgy, hogy abból pénzt is lássanak, és ne csak egymagukban kószáljanak szerzőisként. Ebben többen is láttak fantáziát, akiknek az volt az elvárásuk, hogy munkájuk jelenjen meg nyomtatásban.
 |
Mi az 5Panels valójában és miért gondoltad, hogy szükség lenne egy ilyen kezdeményezésre?
Domi: A 5Panels egy fiatal képregény-rajzolókból álló baráti közösség.
Gábor: Egy olyan képregényes alkotócsoport, amely elsősorban a csapatmunkára, a tagok közti munkamegosztással véghezvitt projektekre épül, folyamatos online jelenlét mellett.
Tomi: A fő profil – legalábbis a nyomtatott kiadványoknál – a közös munka, mindig valamilyen új koncepció alapján. Ráadásul Spuri egyre több workshopot és önképző szemináriumot is igyekszik szervezni nekünk, ahova a későbbiekben másokat is szívesen várunk. Ezeknek célja, hogy fejlesszük magunkat, (mivel képregényes tanfolyamok nincsenek egyelőre), ráadásul ez ingyen van.
Spuri: Legutóbb a Nyugati pályaudvari gyorsétteremben rajzolgattunk 3 órán át, és elkaptunk ilyeneket: „Te, ezek képregényt rajzolnak.” „Biztos valami szar.” „Nem, ezek tök jók!”
Gábor: Csoport szinten itthon jelenleg példa nélküli módon űzzük a képregényezést, ami többünknek új lendületet ad az egyre kiforrottabb munkák létrehozásához. Innen nézve miért is ne lenne szükség egy ilyen kezdeményezésre?
Kozi: De jó is lett volna, ha már 2008-ban egy ilyen csapatba csöppenünk bele, könnyebb lett volna az élet!
 |
Kik a tagok és hogyan találtatok egymásra? Hogyan és mi alapján válogattátok össze a projektben résztvevőket?
Spuri: Sokan vagyunk, a tagok listája és bemutatkozásaik megtalálhatók a honlapunkon. Javaslom böngészésre. Hogy ki hogyan, miért jött az egyénenként változó.
Zsolt: Akkoriban bennem is felmerült az ötlet egy csapat létrehozására, ami összefogná a szerzőiseket. De Spuri megelőzött.
Peti: Úgy éreztem, hogy elértem azt, amire a saját erőmből képes vagyok, és ha még feljebb akarok lépni, akkor bizony mernem kell mások segítségét kérni/elfogadni.
Spuri: Így Peti lett az első padawanunk.
Domi: Egy képregényekkel foglalkozó magyar kiadó fórumára rendszeresen töltöttem fel saját fan art rajzaimat. Pádi barátom kiről még akkor nem tudtam, hogy Paneles, elküldte Spurinak a rajzaimat, aki, mivel látott bennem fantáziát, felkeresett és behívott a csapatba.
Laci: Láttam az oldalt, gondoltam úgyse veszik meg már többen a BMX-kölyköt, jó lenne digitálisan felrakni, és a legszimpibb csoport ez volt. Írtam Andrásnak, feltette, és rögtön úgy kezelt, mintha tag lennék.
Zoli: Spuri megkérdezte egy börzén, érdekelne-e ez a blog dolog, én pedig úgy éreztem haladnom kéne 19 éves fejjel a korral, hogy a netre is felteszegetek valamit. Ez lett a „Heti egy óra”.
Gábor: Mikor a jelenlegi tagok közül elsőként jelentkeztem András hirdetésére, csupán egy felületet kerestem, ahol a máshol el nem fogadott, vagy ritkán megtekintett képregényeim is megjelenhetnek.
Spuri: Ebben az volt a legmegdöbbentőbb, hogy az első ember magától jelentkezett. Azt gondoltam, csak nem lehet rossz ötlet ez az egész, ha maguktól jönnek majd a népek. Mondjuk a többieket már hívni kellett. :)
Zoli: Hogyan válogatjuk össze? Ahogy én tapasztaltam: Spuri írta (és most is írja) a leveleket, hogy "Hm, ez a srác jól rajzol képregényt, szerintetek felvegyük? ", vagy "Hm, ez a srác szeretne rajzolni képregényt, szerintetek felvegyük?" :)
Gábor: Egyrészt bárki olvashatja toborzónkat honlapunkon, másrészt tagjaink aktívan is keresik az új jelölteket. Mindkét esetben szükséges, hogy egy általunk elfogadhatónak ítélt szintet megüssön az illető (alkotói képességek mellett az együttműködésre való hajlam terén is), ami a minőségbiztosítás – ezzel együtt a 5Panels szakmai megítélése – szempontjából fontos és elkerülhetetlen.
Ami a csoport új kiadványaira összpontosító projekteket illeti, ezekben a részvétel főként önkéntes.
Zsolt: Igen. A közös munkákban az veszt részt a tagok közül, aki akar. Általában úgy van, hogy valaki kitalál valamit, felveti az ötletet, azt megvitatjuk, ha tetszik, és látunk benne fantáziát, belevágunk. A projekthez pedig mindenki úgy járul hozzá ahogy tud.
 |
Miért 5Panels néven fut a projekt?
Domi: Hát, mert elég vadas, nem?
Zoli: Eredetileg Spuri akarta úgy, hogy a blogon mindig öt újabb panellel bővülne egy képregény, amíg véget nem ér, amit szerintem én csesztem el, mert az enyéimet nem lehetett volna úgy közölni.
Spuri: Nyugi, az már sokkal korábban elcsesződött. A struktúra kukába került, a név maradt.
 |
Van-e hazai vagy külföldi példa, ami hatással volt az 5Panels születésére?
Spuri: Akkoriban a Random már bontogatta szárnyait, de igazából az egyáltalán nem befolyásolt. Már csak azért sem, mert egészen másnak akartam a 5Panels-t, mint ami lett belőle. Mondjuk eleinte kicsiben gondolkoztam, aztán ki kellett tágítanom a teret. Sőt, egyre jobban tágul most is, mert annyi lehetőség van egy ilyen csapatban, amit nem szabad kihasználatlanul hagyni. Ahogy egyre többet dolgozunk együtt, úgy egyre jobban igényeljük a tovább és tovább lépést. Definiálnunk kell magunkat, meg kell fogalmaznunk saját magunknak is a céljainkat, terveznünk kell a jövőnket. Ez a fajta együtt gondolkodás kovácsolja egy csapattá a tagokat.
Biztosan volt/van ilyen kooperáció külföldön is, itthon is, de nem nagyon tudok róluk. De nem is szeretnék, mert elrontaná az „én ötletem-én álmom” élményemet. :) Random, MKA egészen más nyomvonalon haladnak, mint mi.
 |
Mik a közeli és távoli célkitűzéseitek, és milyen közönséget akartok megnyerni magatoknak?
Imi: Úgy érzem a mi csapatunk inkább a képregények humoros, illetve akciódúsabb oldalát kapja el, amivel szerintem több embert meg lehet fogni, és ezeket sokkal nagyobb lelkesedéssel is rajzolja az ember.
Pádi: Szerintem nincs kifejezetten specifikus réteg, akit meg szeretnénk célozni. Mindenki olvassa, akinek tetszik: idős-fiatal, fiú-lány, boldog-boldogtalan.
Tomi: Részemről, lehetőség szerint, minél több közös projektben való részvétel és ezzel párhuzamosan, saját hosszabb történetek elkészítése, és kiadása.
Zoli: Csak meg akarjuk szerettetni a képregényeket, és jó műveket akarunk csinálni.
Spuri: Intézményesülés egy közel-távlati cél. Ez elkerülhetetlen, ha érdemben tovább szeretnénk vinni a csapat életét. De hogy konkrétumot is mondjak: születésnapi ünneplés, egy börzés kiadvány, egy hungarocomixos kiadvány, egy busós kiadvány a jelenlegi ütemezett tervek. Ezen felül pedig hetente összecsődülünk közös rajzolásra, havonta-kéthavonta egy-egy szemináriumra. Megvallom őszintén, néha a weboldal teljesen kiesik a gondolataimból, pedig az is fontos, elvégre azon keresztül találkoznak velünk nap mint nap az érdeklődők. Bár a kepregeny.net-től kaptunk ígéretet egy ottani főoldali megjelenésre, ami októbertől várható.
 |
Milyen hazai szerzőket látnátok szívesen az 5Panels oldalain?
Spuri: Bárkit, aki szereti művelni és nem amatőr szinten műveli a képregényezést. De azért vannak konkrét személyek is, akiket örömmel látnék a csapatban. Jelenleg Tomster, Pilcz Roli, Árva-Szabó Peti az elsőszámú célpontok.
Zsolt: Bárkit aki megfelel az általunk felállított mércének, és tud csapatban dolgozni
Zoli: Csak kedves, jó képregényalkotókat! De ha nem azok, akkor csak simán jó képregényalkotókat.
Tomi: Bárkit, aki szívesen és kreatívan tud együtt működni a csapattal. Leginkább persze eddig ismeretleneket.
Pádi: Szeretnék több írót látni.
Imi: Bárkit, aki úgy érzi, hogy megvan hozzá a tehetsége, és lenne kedve csatlakozni egy jókedvű és egyre jobban növekvő társasághoz.
Domi: Kizárólag életvidám, kreatív, jó humorú szerzőkkel dolgoznék szívesen együtt.
Kozi: Na jó, őszintén: fiatal, csinos, jól szituált hölgyek előnyben!
 |
És a pótkérdés a Hungarocomix apropóján: A legutóbbi Képregénybörzére a Staféta című kiadvánnyal készültetetek, a mostani december 11-i Hungarocomixra a Fagyöngyszemek című antológiátok jelenik meg. Bemutatnád röviden a két kiadványt, mi a különbség köztük és milyen koncepció alapján készültek?
Spuri: A Staféta semmi más, mint a csapaton belüli gyakorlataink eredményének bemutatója. A gyakorlat során a feladat az volt, hogy minden rajzoló kapott egy oldalnyi történést az aktuális mesélőtől, amit el kellett készítenie. Ezután a saját egy oldalát a rajzolónak hozzá kellett írnia-rajzolnia az utána következő rajzoló első oldalához, hogy valamiféle folytonosság jöjjön ki a dologból. Ez egy érdekes, ám nagyon hosszadalmas játék volt. Mivel ez amúgy sem vehető komoly munkának, tényleg csupán gyakorlatnak, ezért a kiadvány bevételét teljes egészében felajánlottuk az Országos Mentőszolgálatnak. Ebből a kiadványból több utánnyomás nem lesz, már csak ezért is érdemes beszerezni.
A Fagyöngyszemek ellenben egy hagyományos antológia, amiben mindenki talál kedvének megfelelőt. Egyetlen alapelv volt, hogy mindenki, aki szeretne megjelenni benne, karácsonyi témát kell, hogy hozzon. De mikulásmentes karácsonyit, mert Mikulás nálunk (még) dec. 6-án jár (remélem sokáig így marad). Csak, hogy lelkesedésem érthető legyen, egy két extra infót megosztanék a kötettel kapcsolatban:
- Pádár Ádám újabb Agarak sztorit hozott, ám ez az első, ami nem sztripekből építkezik, hanem egész kerek többoldalas történetként áll.
- Koska Zoli és Erhardt Domi egy olyan busós képregényt adott be, amiben nem képkockákat, nem oldalakat, hanem karaktereket osztották fel egymás közt. Így a képkockákban mindkettőjük stílusa helyt kap, és nagyon jól illeszkednek egymáshoz.
- Lénárd Laci forgatókönyvét Karina MacGill valósította meg (a manapság nagyon ritka) kézi akvarell festéssel.
- a Párkocka stábjához frissiben csatlakozott ötödik tag TheAnd is rajzolt egy nagyon frankó képregényt, ráadásul bakiparádét is hozott.
- Molnár Gábor egy egész sajátos értelmezést adott a betlehemi eseményeknek.
- én pedig hoztam egy újabb Bóni és Tim történetet, amiben érdekes módon a két főszereplő nem is jelenik meg. Ellenben kalandjaikból megismert karakterek annál inkább.
Elég figyelemfelkeltő volt? :)
A 5Panels legfrissebb munkáit a weboldalukon követhetitek figyelemmel, a Hungarocomixra megjelenő legújabb kiadványuk, a Fagyöngyszemek trailerét pedig itt találhatjátok.
Az Árnyak az Animus Kiadó "Skandináv krimik" sorozatában látott napvilágot, de véleményem szerint sokkal közelibb rokona a klasszikus görög drámáknak, mint a "ki tette?" kérdés feszültségére építő, vagy éppen a legősibb, legegyértelműbb emberi bűn, a gyilkosság elkövetésének indítékait, körülményeit és következményeit boncolgató krimiknek. Nem azt elemzi, hogy hogyan jut el egy ember a gyilkosságig és hogyan hat rá tette utólag; vizsgálódásának középpontjában sokkal inkább szereplőinek lelkiállapota áll, hangsúllyal a szó második részén. Saját problémáik, életüket alapjaiban meghatározó örökség-sorsuk börtönébe fagyott karaktereket ismerhetünk meg, a mozgás pedig kevés - igaz, mikor mégis van, hangos roppanással tör szét életeket. De felbukkan a drámák egy kedvelt toposza is: az öröklött bűnök és hajlamok elől nincs menekvés, a végzete mindenkire ott vár valamelyik sarok mögött, miközben az emberek buzgón menetelnek felé. A bűnhődés itt bűn nélkül, avagy elkövetése előtt is alanyi jogon jár.
Gerda Parssonnak, az egyedül élő öregasszony a halála senkit sem érdekel, ezért a halálát elrendezni köteles szociális munkás beletúr a néni famíliájának krónikájába. Gerda, a házvezetőnő karaktere körül bontakozik ki lassanként a Ragnerfeldt család titkokkal teli története, élükön Axellel, az ünnepelt, Nobel-díjas íróval és író feleségével, örökségét gondozó író fiával és annak író feleségével, egy szülei által elhagyott másik íróval és annak (még a többieknél is depressziósabb) író barátjával. (Csak nem az írók lelkivilágáról próbál valamit elmondani Karin Alvtegen? Vagy csak szeret magából és író ismerőseiből kiindulva karaktereket teremteni? A kérdés nem hagy nyugodni. Vagy talán mégis.)
Mondják, a műfajoknak kialakulnak kötelező elemei, a zsánersztorik legjobbjai azonban éppen azzal válnak erőssé és emlékezetessé, ahogyan eltérnek a konvencióktól. Nos, egyvalami biztos: nem ez a könyv fogja lerombolni sztereotípiáinkat a sötét, depresszív érzelmekről, melyek a skandináv jóléti társadalmak megélhetési problémák által kevéssé borzolt felszíne alatt lappanganak. Svédországban mindenki iszik, csak az nem csalja élettársát, aki eleve egész életében magányos, és csak az nem utálja szüleit, akinek már meghaltak, vagy aki eleve nem is ismerte őket. Illetve, ha jobban belegondolok, még ő is...
Ha elkapott az Engedj be! (oppardon, Hívj be!) és a Tetovált lány óta fertőző skandináv-mánia, jó eséllyel az Árnyak is be fog jönni, mert nem szégyenlősködik, machetével vágja fel karaktereit a lélektani boncasztalon, és tömény, katartikus jelenetekkel zárul. Első fogyasztóként azonban könnyen megfekheti a gyomrotokat, ahogy az enyémmel is tette - ha érdekel, mindenképpen Karácsony előtt állj neki, így legalább könnyebb lesz elviselni az ünnepeket körülvevő álszent giccsparádét. De hát A kitaszított és az Árulás (már címükkel is kellemes perceket ígérő) írójától ne is várjon kevesebbet az ember.
Az egyik legjobb kortárs krimiíró, Dennis Lehane egyik legjobb könyvével kapcsolatban (a belőle készült film megtekintése után) akkori barátnőmmel egy bárban, több pohár bor társaságában, késhegyre menő, szenvedélyes és igen hosszú vitát folytatottunk arról a morális dilemmáról, aminek súlya alatt a történet szereplői viszontagságos útjuk végén nyögnek. Mik egy anya jogai, és meddig terjednek? Mi a felelőssége, és hogy kérhető számon rajta, és főleg: ki által? És azzal, ha „jól” cselekszel, valóban jót teszel? Egyáltalán, hogy definiálod a „jó”-t egy sarkaiból kifordult, az emberi értékeket szembeköpő világban? Ahogy a Hideg nyomon szereplői, mi sem találtunk válaszokat, és mi sem értettünk egyet. A Lehane által felvázolt konfliktus kegyetlen, kényelmetlen, és befészkeli magát a bőrünk alá, mert alapjaiban rengeti meg hitünket a világban, a rendszerben, a jóról és rosszról alkotott nézeteinkben. Ráadásul teljesen felkészületlenül ér, mert mindez „csak” egy tipikus nyomozós krimibe van becsomagolva.
Egy négyéves kislány eltűnik az otthonából, a rendőrség három nap után még mindig tanácstalan, és az esély, hogy a kis Amanda épen és egészségesen előkerüljön, egyre elhanyagolhatóbb. Mivel drog- és tévéfüggő anyja látszólag csak addig nem szarja le a dolgot, amíg kelletheti magát a nagy port kavart eseményre a házához kicsődülő híradós kamerák előtt, a nagynénje bízza meg Patrick Kenzie és Angela Gennarro magánnyomozókat, hogy szálljanak be a keresésbe. Az életre szóló barátokból szerelmespárrá vált detektívek sok kegyetlen és lélekölő megpróbáltatás után (Sötétség, fogd meg a kezem) ismét elmerülnek az emberi lélek legsötétebb bugyraiban, gyilkosok, pszichopaták, pedofilok és felfoghatatlan gonoszság fertőjében keresve a remény szikráját, kockára téve életüket és kapcsolatukat, hogy végül az említett, borotvaéles morális dilemma előtt találják magukat, ahol talán nem is létezik jó döntés, mert már maga a „jó” szó is üressé, használhatatlanná vált.
A Hideg nyomon Lehane Kenzie/Gennarro sorozatának eddigi legszemélyesebb, leginkább karakterközpontú darabja. És bár önmagában is megáll a lábán, ha igazán jót akarsz magadnak, akkor a korábbi kötetek ismeretével fogsz bele. Nem csak azért, mert azok is piszkosul jó krimik, hanem azért is, mert azoknak az eseményei láthatóan formálták a szereplőket, sőt, azokkal együtt lesz igazán teljes itteni drámájuk, és személyes kapcsolatuk forráspontra jutása (többek közt már csak ezért sem érhet fel Ben Affleck egyébként remek filmadaptációja az eredeti műhöz). Hőseink már az elején tudják, hogy ennek az ügynek nem lesz jó vége – vonakodnak elvállalni, mert semmi kedvük rátalálni egy gyerek hordóba gyömöszölt holttestére. Végül mégis elvállalják, és végül ennél rosszabb élményekben is részük lesz.
Szembekerül egymással a legjobb és a legrosszabb, ami fellelhető az emberben. Patrick és Angela feltétlen szeretettel, törődéssel, odaadással teli kapcsolata ábrázolásmódjában már-már naiv és idealisztikus, de az apró írói nüanszoknak hála mégis hiteles, és annál szívmelengetőbb (Lehane-nak egyébként is különös tehetsége van ahhoz, hogy túlzónak, sőt, akár egyenesen abszurdnak tetsző helyzeteket és figurákat adjon el teljesen természetesen, ld. Bubba). A másik oldalon a gyilkos pedofilok koszos, büdös, rothadt, gyerekhullákkal teli ember- és istentelen bűnbarlangja áll, mint a pokol valamiféle felszínre okádott szelete. Persze könnyű, és mondhatnánk, olcsó megoldás gyerekek leölésével hatást elérni, de a Hideg nyomon-ban ez egy komplex koncepció része, és mint ilyen, távol áll mindenféle öncélúságtól.
Lehane majd minden karakterét a gyerekekhez fűződő viszonyán keresztül definiálja, legyen szó akár Kenzie-ről, aki nem biztos benne, hogy apa akar lenni egy ilyen világban, akár Amanda anyjáról, aki mint anya, minden létező szempontból kudarcot vallott, akár az emberrablókról, akik áldozatukat csak ki- és felhasználják, akár a rendőrökről, akiknek maguknak is megvannak a személyes indítékaik a nyomázás során. Ez a fókuszálás a könyv végére válik igazán jelentőssé, ahogy a tettesek lelepleződésekor a kilétük automatikusan irrelevánssá válik, és a fordulatos, szövevényes és izgalmas krimi hirtelen színtiszta drámává formálódik, aminek kínos kérdésfelvetéseiben ott vannak az előző több száz oldalak tettei, szavai és mocskai.
Négy évvel a filmadaptáció után, elolvasva a könyvet, ismét kedvem lenne harcba szállni valakivel az álláspontomért, mert a Lehane által feldobott dilemma ennyire nyers, tisztázatlan, tisztázhatatlan és ennyire igazi. Állást foglalsz, mert rákényszerít, mert nem tehetsz mást, de közben tudod, hogy bajos morális alapú döntést hozni, ha egyszer a világ amiben „egy nyolcéves gyerek csak annyi ideig él, hogy megtapasztalhassa annak összes borzalmát”, rég bemocskolt és ledöntött minden ehhez szükséges morális támpontot.
Az Agave és a Geekz közös nyereményjátékot hirdet: három olvasónk kaphat majd 1-1 példányt Tim Davys legújabb, az Agavénál megjelenő könyvéből, ám hogy ez megtörténjen, ahhoz erre a címre írnotok kell egy levelet - tárgysorába a következő szöveget bigyesszétek: "Lefejezett keselyű".
December 12-én sorsoljuk ki a szerencséseket. Állítólag ez olyan noir, aminek plüssállatok a főszereplői. Micsoda?!
Az adósság
„Ez a kezem, ez pedig az orvosi tükröm” – tájékoztatja nyugodt, tárgyilagos hangon az orvos az ágyon hanyattfekvő páciensét, akinek éppen a lábai közt kezd vizsgálódni. A páciens: 25 éves vonzó nő, saját bevallása szerint férjes, gyereket tervező, valójában inkognitóban dolgozó Moszad-ügynök. Az orvos: idős, tisztes, pedáns öregúr, látszólag emberséges és méltóságteljes, valójában véreskezű háborús bűnös, aki a haláltáborokban zsidókon kísérletezett. Az adósságot ez az egy-két vérfagyasztó jelenet emeli ki az átlagból, a macska-egér játék kényelmetlen, rettenetes, perverz megfordítása: az ügynök és társai azért érkeznek Kelet-Berlinbe, hogy elfogják a doktort, de az ügynök az, aki olyan kiszolgáltatottan fekszik célpontja előtt, amennyire az csak lehetséges. Avagy jelentkezzen az a nő, aki szeretné, hogy egy tömeggyilkos végezzen rajta nőgyógyászati vizsgálatot. John Madden filmjének narratívája ügyesen szerkesztett, a 30 év által elválasztott múlt és jelen közti váltások ötletesen, furfangosan vezetnek egy váratlanul jól elsülő csavarhoz, és a kémthrillerből morális dráma lesz, amihez az impozáns színészgárda kiválóan asszisztál. Kár, hogy a film végül túl sematikusan ér véget, hogy Maddennek, mint mindig, most sincs érzéke a feszültségteremtéshez (az említett orvosi jelenetek sem a kivitelezés, hanem pusztán a szituáció miatt erősek), hogy a karakterdráma felszínes, és a morális dilemma súlyát sem érezni kellőképpen. Hatásos, érdekes és szórakoztató, de nem hagy nyomot.
Tintin kalandjai
Míg arra várunk (sic!), hogy mozikba kerüljön Spielberg gusztustalanul-kibírhatatlanul-okádásingerlően nyálasnak egyáltalán nem tűnő háborús-lovas opusa, a War Horse, itt van nekünk az első egészestés amerikai Tinin adaptáció, amiből mindenféle komolykodás, mondanivaló sulykolás és zsebkendőpusztító giccsbomba jólesően hiányzik. (Furcsa is… lehet, hogy Peter Jackson producer – aki a második etapot majd maga tervezi rendezni – kétnaponta kikukázta a leforgatott/megrajzolt anyag felét, és megverte Spielberget?) A motion capture animáció csodálatos, vagyis amiben Robert Zemeckis többször kudarcot vallott, az Spielbergéknek elsőre sikerült. A film fotorealisztikus képei tökéletes hibridjei a valóságnak és Hergé sajátosan karikatúraszerű világának. Az akciók gyorsak, hajmeresztőek, ötletesek, szenzációsan túlpörgetettek és bájosan hiteltelenek, a képregény kissé primitív slapstick humorát hasonlóan harsány, de okosabb, kifinomultabb poénok helyettesítik, a karakterek kedvesek, szerethetők, a kaland pedig… az KALAND. A Tintin hosszú idő után újra emlékeztetett arra a Spielbergre, akinek még „csak” annyi volt a célja, hogy kurvajól elmeséljen egy történetet. A lapos, se íze-se bűze zenén kívül másba nem is tudok belekötni (Williamsnek viszont jót tenne már egy kis szünet. Vagy a nyugdíj.)
Válogatott gyilkosok
Jason Statham kétségkívül jól csinálja, amit csinál, és szüksége is van az elpuhult amerikai filmiparnak hozzá hasonló tökös macsóállatokra, akik csak mennek előre, és lőnek, és rúgnak, és ütnek, és zúznak, bármi történjék is. Csak egyszer írna neki valaki egy normális forgatókönyvet. Nem, nem mélyet, rétegzettet, okosat, csak egy olyat, ami nem olyan hülye, mint a seggem. Addig is, amíg erre sor kerül (vagy amíg el nem készül a Crank 3), a Válogatott gyilkosokban a futószalagról aktuálisan legördült akciószösszenetet üdvözölhetjük, amin nagyjából addig elvagyunk, amíg tart, de még kifelé jövünk a moziból, amikor már nem emlékszünk rá. Az író próbálja ugyan csavargatni a sztorit, változatni a karakterek közti viszonyokat, de hiába, a film soha egy percig sem lesz izgalmas, és a néző csak azt várja, mikor rúg Statham megint seggeket. Nem véletlenül hegyezem ki az egészet rá: Clive Owen és bajusza illetve Robert de Niro és karrierjének romjai csak kellékek a golyófejű úthenger mellett, bármit sugalljon is a magával a filmmel ellentétben roppant kreatívan (de mondhatnám úgy is: félrevezetően) összevágott előzetes. És ha már itt tartunk: nem árt megjegyezni, hogy ha láttad az előzetest, akkor a film összes akciójelenetének kb. a 80%-át már végignézted. Sör és haverok mellé vasárnap délutánra. Legfeljebb.
Jo Nesbo: Hóember. Animus Kiadó, 2011.
A pofonnál is egyértelműbb, hogy Martin Scorsese miért választotta következő filmjének a Hóember adaptációját. A közismert horrorrajongó Scorsese kedvencei a főleg a hatvanas, hetvenes években virágkorukat élő, horrorba hajló vérszomjas olasz thrillerek, a giallók, és Nesbo bestsellere egy modern (bár norvég) giallo, amely a műfaj összes erényét és hibáját magában hordozza.
A Hóember a kilencedik Nesbo Harry Hole (Hari Hólé) sorozatában, amelynek főszereplője a nevezett oslói rendőrfőfelügyelő. A név, talán akaratlanul is, de beszédes: Hole egy lyuk; rezignált és életunt, ám zseniális, intelligens rendőr - Nesbónak sikerül egyfajta tiszta vászonként megjelenítenie, amire/akire az olvasó olyan neurózisokat vetíthet ki, amilyeneket nem szégyell. Vagy éppen szégyell, csakhogy ezúttal meglesz rá a lehetősége.
Nesbo a jelenleg agyonajnározott skandináv krimihullám legtehetségesebb szerzője, aki a rendkívül pongyolán megírt Millenium-trilógia írójánál, Stieg Larssonnál (nyugodjék békében) jóval inkább megérdemli a világsikert.
A Hóember Hole és egy bestiális sorozatgyilkos összecsapásának története, aki családos asszonyokat rabol el az otthonaikból, vagy minden nyom nélkül, vagy áldozataiból egy-két darabot hátrahagyva. Ezeket a testrészeket mintegy installációszerűen teszi közszemlére, általában az általa épített hóemberrel kombinálva.
Nevetségesen hangzik? Többé-kevésbé éppen ez a lényege a dolognak, és valószinűsítem, hogy Scorsese is emiatt stoppolta le magának a könyvet. Itt jön be a giallo-párhuzam: a hetvenes éveknek ezek a barokk horrorthrillerei is vizuálisan groteszk, gyakran totálisan illogikus képi csúcspontokra voltak kihegyezve, amilyeneket az életben egyetlen gyilkos sem alkotna meg, egész egyszerűen azért, mert a valódi gyilkosok fantáziátlan, bonyolult motiváció nélkül operáló primitív állatok. Hannibal Lecter nem létezik, mint ahogy a Hóembert, ezt a Lecternél jóval kevésbé reneszánsz, ám mégiscsak rendkívül intelligens szörnyet sem gyárthatná le az élet. A patológia természetéből adódik, hogy nem alkot mesterműveket. A hozzájuk hasonló rémek csak a mesékben, könyvekben léteznek. Szintén giallós párhuzam, hogy a Hóember egy egzotikus gyilkolóeszközzel hatékonykodik – sőt, ez több, mint párhuzam, mert Dario Argento 1993-as Trauma-jában az örült egy hasonló vágóhurkot használ.
Felesleges tehát, hogy szigorú realizmust várva üljünk neki Nesbo regényének. Gyilkosának eredettörténete, tettei és modus operandija már-már képregényesen túlzó, néha olyannyira, hogy még én is, aki totál vevő vagyok a grand guignolra, a fejemhez kaptam. Most komolyan, hogyan tudna valaki feltűnés nélkül felépíteni egy gigantikus hóembert egy családi ház emeletén (tehát egy olyan helyen, ahol mások is laknak), a hálószobában, és utána bonyolult, a kilincsre hurkolt csapdát állítani? A könyv még csak meg sem próbálja az ilyesmit megmagyarázni, és hasonló logikai bukfencből és rajzfilmesen túlzó mozzanatokból jópár van a regényben.
Éppen ezért szerencse, hogy Nesbo valami veszettül jól bonyolítja a sztorit. A történet lendületét fantasztikus érzékkel tartja fent, és az elmaradhatatlan skandináv morc, a figuráknak a magánéletben és a szakmájukban tanusított emberiességével vegyítve komor, mégis izgalmas miliőt teremt. Az un. vörös heringekkel, azokkal a személyekkel, akik a gyilkos kilétéről való figyelemelterelést hivatottak elősegíteni, óriási ügyességgel bánik – és ezért furcsa, hogy már kb. száz oldal után ki tudtam pécézni a gyilkost. Mert ugyan teledobálja a tányérunkat vörös heringekkel, a gyilkos személyéről azonban túlságos egyértelműséggel igyekszik elterelni a gyanút.
Akkor meg hogy lehet az, hogy nem emlékszem, mikor izgultam utoljára ennyire egy könyv fináléját olvasva? Szó szerint rágörnyedtem az asztalra, fejem a kezembe fogtam, és a számat harapdáltam. Hát azért, mert a túlzásoknak, és kegyetlen erőszaknak, és hihetetlen gyilkosnak, és meghasonlott rendőrnek, és skandináv-szuicid hangulatnak, és a múltból előmászó bűnöknek, és mindent átitató halálfélelemnek, és sokkoló csúcspontoknak ez a keveréke egy már-már fájdalmasan izgalmas elegyet alkot, olyat, ami pont beleillik az ízlésvilágomba, és ami a realitáson kívül létezik ugyan, de utóbbi kurvára nem számít. Andersen is ilyesmiben utazott, és látjuk, a művei jóval túlélték a fazont.
Még jó, hogy itt a következő Nesbo-könyv a kezem ügyében, érzem, alakul az addikció.
A Gyilkosság a gyönyöröm (Murder, My Sweet) annyira esszenciális film noir, hogy Nino Frank francia kritikus, aki először használta a korszak sötét, hardboiled amerikai krimijeire a „film noir” kifejezést egy 1946-os esszéjében, a Gyilkos vagyok mellett ezt jelölte meg egyik fő, meghatározó példájaként az új zsánernek. Edvard Dmytryk 1944-es filmje a műfaj egyik atyja, Raymond Chandler Kedvesem, Isten veled (Farewell My Loevely) című remek könyvéből, a szerző második munkájából készült, a főszerepben a híres, mára archetipikus magándetektívvel, Philip Marlowe-val.
Két évvel korábban a könyvből már forgott egy adaptáció The Falcon Takes Over címmel, az RKO Falcon-sorozatának keretei közt, de ezt manapság már csak a teljesség és az érdekesség kedvéért szokás felemlegetni. Két évvel ezután pedig jött az első Chandler-könyv filmváltozata, A hosszú álom, amiben Marlowe-t Humphrey Bogart játszotta, és sikere örökre elhomályosította Dmytryk munkáját. Pedig Frank nem véletlenül emelte a zsáner piedesztájára, és a főszerepet alakító Dick Powell is méltó vetélytársa Bogartnak – ez meg már önmagában nem kis dolog.
A regény eredeti címéből egyébként pont Powell miatt lett Murder, My Sweet. A színész azelőtt főleg vidám kis musicalekben játszott, a ’30-s, ’40-es évek egyik legnépszerűbb táncoslábú férfijaként, és a stúdiónál aggódtak, hogy a Farewell, My Lovely túlságosan is a zenés filmek irányába tereli a nézők asszociációját. És bár Powell kiruccanása a sötétebb műfajba hosszútávon nem bizonyult túl tartósnak és sikeresnek (az ’50-es években már inkább a rendezés felé kacsintgatott, az ő nevéhez fűződik pl. a tengeralattjárós thrillerek egyik alapvetése, a The Enemy Below), de Marlowe-ként nagyszerűen helytállt.
Nála a karakter, bár vastagon megvannak benne a szükséges sztoikus és cinikus vonások, izgágább és energikusabb, és még nem olyan megviselt és világvert, mint később Bogartnál. Ironikus, hogy ha a könyveket nézzük, Powell Marlowe-ja inkább az idealisztikusabban induló (noha kiábrándultan végződő) Hosszú álomhoz, míg Bogarté inkább a teljesen reményvesztett Kedvesem, Isten veled-hez passzol. Ami a ballonkabátos színészlegendához képest Powellből menthetetlenül hiányzik, az annak páratlan sármja és jelenléte – de alakításának erejét tekintve nincs miért szégyenkeznie.
A film, bár sok kisebb-nagyobb részletében eltér a regényeredetitől, a cselekmény fő pontjain pontosan követi azt. Marlowe két ügyben kezd párhuzamosan nyomozni – egy felbecsülhetetlen értékű nyaklánc elrablásában és egy egykori táncoslány állítólagos eltűnésében - és a kettő szálai végül összefonódnak, hogy egy komplikált, gyilkossággal, zsarolással és rablással teli rejtélyt szőjenek. Miután a film noirt Nino Frank részben pont a Gyilkosság a gyönyöröm-ön keresztül definiálta, egy olyan megjegyzéssel, mint a „megvan benne minden, ami a noirt noirrá teszi”, körkörös érvelésbe futnánk – ha úgy tetszik, a Gyilkosság a gyönyöröm része magának a film noir definíciójának.
Adott a cinikus, lakonikus magándetektív, aki monoton, érzelmektől mentes hangon narrálja végig a filmet, mintha nem is a saját történetét mesélné, hanem filozófia előadást tartana egy csapat kialvatlan hallgatónak. Ha akarja, Powell hangja szinte megbabonázó. Aranyszabály, hogy ami leírva működik, az nem biztos, hogy kimondva is, és Chandler ízes-szaftos-ponyvás, faltól-falig noir szövegeire ez sokszor igaz. Több olyan emlékezetes sor van a filmben (pl: „I caught the blackjack right behind my ear. A black pool opened up at my feet. I dived in. It had no bottom. I felt pretty good. Like an amputated leg.”), ami más színészek szájából könnyen falsul hangzana. Powell eladja őket, mert hangjában, egész viselkedésében őszinte a stílus és a távolságtartás.
A mellékszereplők többnyire csupa sötét, romlott alakok, a gazdag femme fatale-tól kezdve a nagydarab exfegyencen át a szélhámos médiumig, noha Chandler regényének miliőjét a filmesek a cenzúra miatt még kénytelenek voltak tompítani is – a néger lokál éppúgy repült a történetből, mint a totális rendőri korrupció (a Hayes-kódex elveinek megfelelően a filmváltozatban a kopók becsületesek és tisztességesek, még ha keményfejűek is). A komplikált, sok karaktert mozgató cselekmény kissé egyenetlen, újra és újra megbicsaklik, ami az alapanyagot ismerve nem csoda: Chandlernél a hangsúly a karakter- és környezetábrázoláson van, a sztori másodlagos, sőt, ürügy csupán a romlott világba tett hullámvasutazásra – és a cselekmény elnagyolását a mainstream film kevésbé viseli jól, mint a ponyvaregény.
Ami hátránya Dmytryknek mindebből származik, azért kompenzál a vizualitással. Képi világában a Gyilkosság a gyönyöröm mérföldekkel jár a noir filmes alapjait lefektető A máltai sólyom, és úgy általában, a műfaj többi addigi képviselője előtt. Hosszú, súlyos árnyékokba hasító magányos fényei (mint a szenzációs, keretet adó, kihallgatós nyitójelenetben), szokatlan beállításai, hipnotikus erejű képei (mint a hatalmas termetű Malloy első felbukkanása, ahogy alakja az ablakon tükröződik, amin a döbbent Marlowe kinéz) eleve álomszerű hangulatot teremtenek, a bedrogozott főszereplő ténfergése egy korrupt orvos rezidenciájában pedig minden szempontból a ’40-es évek krimijeinek egyik csúcspontját képezi. Márpedig a ’40-es évek finoman szólva jó évtizede volt a krimiknek.
A guardista
Csípős ír krimikomédia Brendan Gleesonnal, mint morcos, politikailag 100%-ig inkorrekt, „leszarom a világot” kisvárosi rendőr, aki egy nemzetközi drogcsempész ügyben kap a nyakára egy feketebőrű FBI-ügynököt (Don Cheadle). The beginning of a beautiful friendship – is not. Cheadle-től Fionnula Flanaganon át Mark Strongig mindenki remek (utóbbinak azért hébe-hóba adhatnának egy nem „arrogáns, nagypofájú rosszarc”-szerepet is), de ennek ellenére A guardista persze a sziporkázó Gleeson magánshow-ja, aki simán eladja nekünk, hogy melankolikus, mégis élet- és hormonerős öreg, hogy kibírhatatlan, gonosz seggfejgnóm, és hogy tökös, mindenkit ledaráló akcióhős. Vulgaritás, brutalitás, morbiditás. Az író-rendező John Michael McDonagh, Martin McDonagh testvére, szóval az almák nem esetek messze egymástól. Ahogy utóbbi három évvel ezelőtt körülrajongott filmje, az Erősza… Erősz… Erőszaki… szóval az In Bruges, úgy A guardista is sajátosan ír hangulatú, édeskés és kesernyés, tökös és vicces egyszerre, hol gúnyosan, hol kedvesen játszik a műfaji szabályokkal, és a helyszín is markáns, bár ezúttal máshogy. A tengerparti városka szép, de szomorkás, és olyan lehetetlen alakok mászkálnak benne, hogy akár közép-európában is lehetnénk. A sztori átlagos, de a stílus briliáns, a nyitó- és zárójelenet pedig szenzációs.
Conan, a barbár
Ez eleve rossz csillagzat alatt született. A netes fanboyok nagyrésze már akkor fanyalgott, amikor még csak hébe-hóba volt kép a filmből, mondván, hogy Jason Momoa nem méltó Arnoldhoz – de nem is hozzá kellett volna méltónak lennie, hanem a karakterhez (maga Arnold sem éppen tökéletes leképezése volt Conannak…), és bár nemigen sikerült neki, nagyrészt nem is rajta múlt. Marcus Nispel (ha a Texasi láncfűrészes remake nem lett volna elég intő jel az életművében, ott van még a Pathfinder is, abból pedig okulhattak volna a producerek, hogy nem való neki egy harcos vademberről szóló mozi) fáradt, nemtörődöm iparosként önti képekbe a Sahara és A holló 4 (!) íróinak forgatókönyvét, amiben vannak gyilkos hadurak, varázslók, háborúk, bosszúk, vérfolyamok, csöcsök, meg amit akarsz, ráadásul úgy ötpercenként levágnak benne egy tucatnyi embert (vagy többet), mégis olyan kurva érdektelen, hogy arra szavak nincsenek. Semmi tempó, semmi hangulat, semmi… egyáltalán semmi. Nem tagadom, láttam pár pocsékabb filmet idén. De unalmasabbat nem. És a zene… az eredeti score-ja még nagyobb kultstátuszt élvez, mint maga a film, erre Tyler Bates, aki a monumentális remekművet komponált Basil Poledouris ablakmosója sem lehetne, a grandiózus zenéhez szükséges összes elemet csak úgy jól egymásra hajigálja minden érzés és koncepció nélkül, hogy a végeredmény pont olyan legyen, mint a film maga. Megvan benne minden szükséges tematikus elem, mégsem ér szart sem.
Halhatatlanok
Régebben Tarsem (aki most már komoly rendezőnek számít, hiszen a teljesen nevét – Tarsem Singh Dhandwar – tüntette fel a stáblistán… ki is csinált utoljára ilyet? McG? Khm.) legalább megpróbált úgy tenni, mintha szólnának valamiről a filmjei. Ha úgy veszem, akkor akár pozitívumként is értékelhetném, hogy végre felhagy a látszattal, és nyíltan vállalja, hogy csak a látvány érdekli. Kár, hogy abból kevés van: a görög mitológia egy szeletét, hogyismondjamcsak szépen, hollywoodi kreativitással feldolgozó film valószínűleg azért volt érdekes Tarsem számra, mert elképzelte, hogy milyen fasza akciójeleneteket lehet forgatni harcoló istenekről. Csak az a baj, hogy ha ezeket az akciókat – amik, szó mi szó, tényleg átkozottul látványosak – összevágjuk, összesen kb. két perc faszaságot kapunk. Esetleg hármat, de akkor már nagyon jóindulatúan számoltam. A többi 100 perc meg teljesen érdektelen. Az első másfél órában kapásból nem történik semmi, de tényleg rohadtul semmi, a karakterek jellegtelenek, jellemtelenek, Mickey Rourke dögunalmas, a finálé vágása meg reménytelenül csapnivaló. (Kit érdekelnek folyosón kardozó, névtelen-arctalan katonák, mikor egy másik helyszínen párhuzamosan istenek zúznak? Sőt, még Rourke és a főhős – harmadik helyszínen zajló – végső párbaja se érdekel senkit.) A Halhatatlanok egyetlen pozitív tanulsága, hogy Henry Cavill jó választás volt Supermannek.
Már jóval azt megelőzően, hogy az Apple vezérigazgatója eltávozott közölünk, temérdek könyv látott napvilágot vele kapcsolatban. A PC korszak egyik messiásaként, és folyamatos jövőformáló szerepe miatt megkerülhetetlen karakter volt az IT szférában, az ezzel foglalkozó sajtóorgánumokban, könyvekben, filmekben. Abban biztos vagyok, hogy ezeknek az alkotásoknak a száma a közeljövőben rohamosan növekedni fog, de ahhoz, hogy egy átfogó képet kaphassunk korunk egyik legmeghatározóbb emberéről, nem kell azonnal az amazon digitális boltjába rohannunk. Elég az itthoni kínálatot végigfutnunk, ahol azonnal megakad a szemünk a Szalay kiadó könyvén, melynek már a címe is olvasócsalogató. Steve Jobs halálát követően rohamtempóban íródott a könyv, de a sietséget egyáltalán nem lehet felfedezni rajta. Ebben nagy szerepe van annak, hogy a könyvet nem egy, nem kettő, hanem rögtön tizenöt szerző jegyzi, ami a szerkesztési nehézségek ellenére is végig a javára válik.
Mindazonáltal nehéz elhelyezni a művet az eddig általam ismertek között. Se nem életrajzi könyv, se nem egy témát ízeire szedő elemzés. Elég a szerzők diverzitását megfigyelnünk, és máris tisztábban látunk a műfaji besorolását illetően. Médiaszakértők, újságírók, filmkritikusok. Egy technokrata társadalom szószólói értekeznek arról az emberről, aki nélkül nem biztos, hogy a tabletek és okostelefonok korát élnénk most. A könyv a szerzők sokaságától lesz érdekes és sokszínű, ugyanakkor néha csapongó is. Az alapkoncepció egy kvázi életrajz felrajzolása lehetett, amit nagyban befolyásolt a megszabott terjedelem és a különböző kitekintések. Ahogy azt várni lehetett, mindenki a saját szakterületének megfelelően kapott egy-egy fejezetet, kivesézve a Jobs által kreált technológiai újdonságokat, a Pixar felvirágoztatását vagy a médiumok megreformálását. A mű ettől lesz több, mint egy életrajzi könyv, de mindez magában rejti annak a veszélyét is, hogy magáról az emberről értékes információk maradnak ki.
A mű az embert úgy helyezi középpontba, hogy inkább elemzi döntései következményét, világra gyakorolt hatását, mint magát a személyt. Ettől függetlenül így is rengeteg információ zúdul a nyakunkba magáról Jobsról, elfogadható képet festve erről a zen-buddhista, kényszerbeteg, maximalista zseniről. Azoknak, akik eddig is megszállottan követték Jobs minden egyes lépését, és látták a témában készült filmeket, nem fog semmi sem meglepetést okozni - persze ez kismértékben mindenkire áll, aki nem egy barlangban lakott az elmúlt harminc évben. Ez bármely műre igaz lehet, ami egy bizonyos személlyel foglalkozik, jelen esetben pedig fokozottan, tekintve a Jobs körül örökösön jelenlévő médiahype-ot. Az újdonság a különböző látásmódokban rejlik, a lépések értelmezésében és egyáltalán a fiatal generáció véleményének megismerésében.
Az antológia tehát tekinthető egy Steve Jobs gyorstalpalónak is, szigorúan a felszínen maradva, de a fordulópontok és fontosabb állomások közül mindet érintve. De ez tényleg csak a grátisz, a plusz egy, mert a mű arra hivatott, hogy a digitális kor látnokát, annak álmait és tévedéseit, okok helyett pedig az okozatokat mutassa be. A 29 fejezetből álló könyv jó minőségű papírra van nyomtatva és a könnyebb olvashatóság érdekében nagyobb betűkkel van szedve. A fejezeteket fekete-fehér képek vezetik be, a könyv végén pedig még egy fotómelléklet is helyet kapott, melyet már színes képek töltenek ki. Nagy erénye még a műnek egy interjú, ami Jobs egyik munkatársával, Jan Roskottal készült, aki nosztalgikus hangnemben, el-elrévedve beszél Jobssal kapcsolatos tapasztalatairól és közös munkájukról. Összességében átlagon felüli teljesítmény jellemzi a Szalay Könyvek által kiadott antológiát, amiben hosszú-hosszú munkaórákra lelünk egy olyan emberről, akinek az élete már oly sok embert megihletett, és aki mindent arra tett fel, hogy megváltoztassa a világot.
Az Isla Dorada műfaját tekintve családi társasjáték, de már az első, betanulós játékot követően kiderül róla, hogy lehet sokkal több annál. Az embernek a családi játékokról rögtön a Monopoly vagy a Ki nevet a végén? jut eszébe, de legalábbis egy olyasfajta új generációs társas, ami témájában és játékmenetében is inkább célozza a fiatalabb korosztályt. Senki se értsen félre, az Isla Doradat ugyanúgy jellemzi a játék könnyű elsajátítása és a kissé gyermeteg grafika, de ahogy mindig, az ördög most is a részletekben rejlik. Az alapvetően kártyákra épülő játékot egy tábla egészíti ki, ami Dorada szigetét hivatott jelképezni. A játékosok egy léghajószerencsétlenség következtében a sziget középpontjában helyezkednek el, egy csapatot alkotva, mégis a saját érdekeiket tartva szem előtt. A csapat egyetlen szemet gyönyörködtető bábut mozgathat a játék során, miközben beutazza Dorada sokszínű szigetét. Mindenki egy előre meghatározott számú kártyalapból álló paklit kap, amiben vannak kalandkártyák, kincskártyák és két darab sorskártya. Két utóbbi közül egyet-egyet el is kell dobnunk, meghatározva ezzel célunkat a játék során, ugyanis a sorskártyák leírása tartalmazza, hogy mit kell teljesítenünk, míg a kincskártyák azon helyeket jelölik, ahol kincs vár ránk.
Apró negatívum, hogy a játékhoz minimum három ember szükséges, de ettől akár el is tekinthetünk, hiszen a hasonló játékok varázsa pont a minél nagyobb csapatban van. Az utolsó zseton lehelyezésével a játék véget ér, és már csak annyi a dolgunk, hogy összesítsük a pontokat. Minden megmaradt arany egy pontnak felel meg és minden kijátszott kincskártya a rajta feltüntetett értéket éri, végül ehhez jönnek még hozzá a sorskártya teljesítéséért kapott pontok. Az egész meccs lezavarására, a gyakorló játszmát nem számítva egy óra elegendő, amit végig feszített játékmenet jellemez. 
Ha azt mondod, badass filmzene, azt mondom, A 13-as rendőrőrs ostroma Carpentertől. Pedig kicsit sem vagyok oda a minimalista score-ok (egykori) királyáért – mivel ezt az oldalt jóravaló és lelkes geekek olvassák, nem ragadtatom magam olyasféle kijelentésekre, hogy pl. a Halloween unalmas, a Menekülés New York-ból meg érdektelen (hoppá), maradjunk annyiban, hogy az ő esetében a kevesebb néha tényleg… kevesebb. De pont nem itt. Carpenter egész zenei munkássága az egyszerűség és a hatásosság köré épül, elektronikus művei finoman szólva nem komplikáltak, témái mindössze néhány hangjegyen és egy szimpla ütemen alapulnak. Ezt sokszor kényszer szülte: élőhalottak és cowboyok nélküli zombiwesternjét, A 13-as rendőrőrs ostromát rongyos 100 000 dollárból forgatták, a zenére három napja, és néhány lyukas centje volt a rendezőnek.
Csoda, hogy ilyen körülmények közt a híres főtémát nem egészen saját kútfőből püfölte bele a szintetizátorba? Hogy a Led Zeppelin Immigrant Songjának khm, nyomdokain haladó zene az „inspired by” avagy a „stolen from” kategóriába esik, mindenki döntse el maga. De az biztos, hogy abban a jelenetben, ahol a gyilkosok autójukkal cirkálnak az utcákon, és egyikük egy ablakon kidugott fegyver csövét irányítja a gyanútlan járókelőkre, miközben szól a zene, nem ezen fogsz agyalni. Az említett egyszerűség itt maximális hatást ér el: a score gonosz, tökös, dögös, dinamikus, és úgy szakad szét a feszültségtől, hogy kicsit sem erőlködik. Zseniális, vérfagyasztó – van benne valami elemi, valami ősi erő… ami nem jóindulatú. Carpenter sosem írt jobbat.
Shinobu Yaguchi Japán legsikeresebb rendezője, olyan blockbusterekkel a háta mögött, mint a Water Boys vagy a Swing Girls. Yaguchi kizárólag vígjátékokat rendez (Himitsu No Hanazono című filmje rajta van a 10 kedvencem listáján.) Utolsó munkája, a 2008-as Happy Flight rendkívül gyengén sikerült, teljesen ledöbbentett, nem akartam elhinni, hogy azt Shinobu Yaguchi rendezte. Szerencsére minden jel arra mutat, hogy idei filmje, a Robo-G már ismét valami nagyon vicces lesz.
A The Raid-nek már egyszer közreadtuk egy trailerét, de ez a második is annyira jó, hogy nem tarthatjuk meg magunknak. Gareth Evans indonéz csontmorzsolója egyelőre a fesztiválokat rója, de nemsokára nemzetközi forgalmazásba kerül.
The Raid Trailer v.2 from Merantau Films on Vimeo.
.jpg)
Ezen a héten RusznyákCsé, Selmeczi Nő-ra és jómagam Kevin Smith Red State-jét, az 1982-es és a 2011-es Thing-et (A dolog) és Lars Von Trier Melankóliáját kenjük magunkra. Jó szórakozást hozzá! Ezt az epizódot erről a linkről (a "lassú letöltés" opciót válasszátok, egyáltalán nem lesz lassú!), a korábbiakat pedig a lenti "podcast" címkére kattintva tölthetitek le.
The Walking Dead #91
Történet: Robert Kirkman
Rajz: Charlie Adlard
Image Comics
Miközben a tengerentúli tévék a filmsorozat második évadjának közepén járnak (igen-igen, arról is írunk majd), Robert Kirkman képregénye rendületlenül közelít a bűvös, jubileumi, hiper-szuper mérföldkőnek számító 100. részhez. A The Walking Dead most már lassan két éve (!) ugyanazon a helyszínen játszódik. Rick és társai találtak egy falakkal körülvett közösséget, és ott próbálják újra felépíteni a civilizációt, avagy a maguk normális életét az abnormális körülmények közt. Persze ez nem ilyen egyszerű, ugyanis nem csak kívülről vannak állandó veszélynek kitéve, hanem belülről is. Ez az egész „nem menekülünk többé” mentalitás fordulópont lehet a sorozat történetében, amennyiben Kirkman kitart mellette – míg a karakterek sorsát továbbra is szenzációsan alakítja, hiteles és emberi konfliktusokkal építve drámát a zombihorror alapra (Rick és Andrea beszélgetése az előző számban félelmetes volt), az ehhez keretet adó cselekmény egy ideje egy helyben toporog. Van ugyan több szál is, ami ígéretes a (közel)jövőre nézve, de a fő kérdés az, hogy mihez kezd Kirkman ezzel az új szituációval. A lehetőségek végesek, innen nézve vagy azért kell majd menekülniük, mert egy zombisereg betör a falak közé (amire láttunk már egy-két példát korábban), vagy mert valamilyen emberi fenyegetés – kannibálok, diktatorikus kiskárályok, rivális közösségek – üti fel a fejét (amire szintén). Bármelyik is történne, csalódnék Kirkmanben. Most ott kell tartania a sztorit a falak között, és így mutatni valami olyat, amilyet még nem láttunk – ez eddig mindig sikerült neki, remélhetőleg most is fog. Úgyis ideje már, hogy megint jöjjön valami nagy PILLANAT, valami, amitől összeszarod magad, valami, ami minden prekoncepciót pofáncsap és kiröhög – mert bár változatlanul élvezem a lassúbb tempót, a karakterek formálását, de lassan kell egy brutális, golyókat megszorító csúcspont, amire mindez kifut.
Criminal: The Last of the Innocent #4
Történet: Ed Brubaker
Rajz: Sean Phillips
Icon
Brubaker és Phillips rendületlenül írják-rajzolják a kortárs bűnügyi comic egyik legizgalmasabb sorozatát – a Criminal legújabb sztorijának negyedik, befejező része nemrég látott napvilágot, és nagy örömmel konstatáltam, hogy kissé más, mint az eddigiek. Nem mintha az eddigiekkel bármi baj lett volna, sőt. De megnyugtató, hogy az író ki tud szakadni történeteivel az alvilág sötét bugyraiból, anélkül, hogy a lényeget szem elől tévesztené – eddig mindig gyilkosok, bűnözők, rablók voltak a Criminal főszereplői, de a The Last of the Innocentben egy egyszerű, vidéki kisvárosból származó, gazdag családba beházasodott, fiatal férfi áll az események középpontjában. Riley élete nem fenékig tejfel: felesége iránti nagy szerelme rég elpárolgott (és vice versa), apósa egy seggfej, aki megveti, úszik az adósságokban, és amikor egy családi ügy miatt visszatér szülővárosába, rájön, hogy ott mennyivel boldogabb lehetett volna. De úgy érzi, még nem késő. Csak meg kell ölnie a feleségét. Brubaker ugyanolyan érzékletesen, hitelesen és atmoszférikusan festi meg a házasságon belüli bűnöket, mint azokat, amiket koszos sikátorokban követnek el. Az elmaradhatatlan narráció elviszi az olvasót Riley egyszerű, természetes világába, amit hirtelen gyilkos gondolatok fertőznek meg – a feleség a tervek szerint elpatkol, és úgy tűnik, Riley megússza, de aztán az após szagot fog, és felbérel egy állhatatos magándetektívet. A The Last of the Innocent innentől fogva meglepő módon (a zsánerhez és a Criminal sorozathoz képest is) eltér a hasonló témájú noirok hagyományos forgatókönyvétől, és egészen máshogy, egészen másra fut ki, mint várnád, ebből következően pedig más lesz a történet veleje, üzenete is: a maga noiros romlottságában kifejezetten pozitív (gondolj mondjuk a Match Pointra). És úgy tűnik, Brubaker és Phillips nem utoljára okoztak meglepetést: következő projektjük a Fatale címet viseli, és (idézem) egy „eposzi noir/horror sztori lesz, ami az 1930-as évektől napjainkig fut” legalább 12 részen át. Januárig kell kibírni nélküle.
Fables #110
Történet: Bill Willingham
Rajz: Mark Buckingham
Vertigo Comics
Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy Bill Willingham nagyjából addig tervezte írni a sorozatot, amíg mesehősei le nem győzték a gonosz Ellenséget és Birodalmát. Addig a pontig (kb. a 80. részig) minden gyönyörűen kimunkált, következetes, kompakt és tökéletes. Egy csodálatosan elmesélt modern eposz, ami kreatívan keveri a klasszikus mesék és a mai fantsyk elemeit, némi kellemesen önreflektív, posztmodern beütéssel. Aztán jött a Mr. Dark sztori, a nagy háború egyfajta utóhatásaként, és még az is maradéktalanul méltó volt a Fables híréhez. Azóta viszont Willingham mintha a régen felmerült és elvetett tartalék ötleteit használná fel, és nem igazán tudná, hogy merre, hogyan, és meddig menjen. A sztori több, talán túlságosan is sok szálon fut, meglehetős lassúsággal: hőseink keresik az Északi Szél utódját, Bigby és Hófehérke gyerekei a kegyért versengenek, Bufkin és társai a saját kis forradalmukat készítik elő, a másik három nagy Szél entitás terveket sző, és intrikál, Spratt nővér pedig változatlanul készül valamire, de még mindig nem tudjuk, miért kellene őt komoly fenyegetésként látnunk. Sok a duma, kevés a cselekmény, és több szál is kezdi elveszíteni a vonzerejét (így a bufkinos és a sprattos is). A több párhuzamosan futó sztori hátránya, hogy egy rész alatt egyik sem halad előre érdemben, és hogy nincs olyan karakter, akire több figyelem irányulna, mint társaira, azaz nincs érzelmi fogódzkodó az olvasó számára. Persze Willingham az Willingham, úgyhogy nem tudok nem mosolyogni, ahogy az eredetileg ártalmatlan gyerekrivalizálásos utódkeresés lassan halálos veszélybe fordul – de remélem, hogy lassan kifut a sztori valami komolyabb, súlyosabb, szórakoztatóbb eseményre, mert az nem volna jó, ha sokéves kiválóság után a Fables lassan belesüppedne a nagy átlagba. Most ugyanis oda tart.
Fear Itself #7
Történet: Matt Fraction
Rajz: Stuart Immonen
Marvel Comics
Fucking hell, hogy ez mekkora szar volt! Ezek az éves, nyári mainstream képregényes eventek amúgyis hajlamosak rá, hogy felfújt lufikként kipukkadjanak, de ennyire üressel, érdektelennel és unalmassal még nem találkoztam, és a fináléval Matt Fraction ráadásul annyira alámegy minden addigi mélypontnak, hogy az csak akkor bocsátható meg, ha azóta is szöges korbáccsal csapkodja a lába közét. Vagy még akkor sem. Tehát finálé: a Bosszú Angyalai kétségbeesetten harcolnak Sin és istene, a Serpent megállíthatatlan, világpusztító seregével, miközben Odin az egész Földet hamuvá akarja perzselni, hogy így előzze meg a Serpent hadjáratának kiterjedését Asgardra. Csak néhány apróság: Amerika Kapitány két géppityuval állja a sarat egy egész hadsereg ellen, aminek néhány tagjára még Thor pörölye is csak akkora hatással van, mint egy műanyag hátvakaró, majd pedig harcba szólítja Broxton normál, civil polgárait, akik… mit is csináljanak rakétákkal felszerelt mechák és félistenek ellen? Nézzenek rájuk ferdén? A sztorinak ez az „emberi” aspektusa (a broxtoniak szála) üres szólamokkal, semmiből jövő „karakterfejlődésekkel” és „mi amerikaiak vagyunk, és nem félünk, és összetartunk” giccsömlennyel egészíti ki a sok-sok üvöltő fejjel teli csatákat, amiknek még itt, a végkifejletben sem érezni a tétjét. Nem elég ugyanis kétoldalanként beleadni egy random szuperhős szájába, hogy kurvanagy szarban van a világ, hogy semmi esélyük a túlélésre, hogy most aztán tényleg befellegzett a Földnek és az emberiségnek, ezt alá kéne támasztani: tempóval, érzelmekkel, feszültséggel, monumentalitással, karakterekkel. ÍRÁSSAL, bazdmeg. Ez a képregény nincs megírva. Ez Immonen látványos képeinek egy adott „vezérelv” szerint (Csimm! Bumm! Áááá! Meghaltok! Bumm!) elrendezett panoptikuma. Szégyellje magát Fraction. Szégyellje magát a Marvel. Szégyellje magát, aki végigolvasta, és nem szégyelli magát. Én szégyellem magam mindenki helyett.
Spaceman #1
Történet: Brian Azzarello
Rajz: Eduardo Risso
Vertigo Comics
Ha Azzarello és Risso neve feltűnik egy képregényen, egyből felfigyel az ember, és amint lehet, már olvas is. Naná, ők álltak a 100 Bullets mögött, és mellesleg a DC idei eventje, a Flashpoint is nekik köszönheti az egyetlen érdekes, épkézláb sztoriját (Batman: Knight of Vengeance). Új, kilenc részes minisorozatuk egészen más jellegű, mint ezek: a Spaceman a jövőben játszódik, és egy genetikailag módosított, Orson nevű, jó nagy darab, viszont nem túl eszes egykori űrhajósról szól, aki belekeveredik egy híres nő elrablásába. Ennél sokkal többet akkor sem fogsz tudni a sztoriról, ha elolvasod a képregényt. Az első szám csupa felvezetés, alapozás, és még csak nem is annyira a történet, mint inkább a hangulat, a disztopikus társadalom, a jövőkép szempontjából. Annak viszont szinte tökéletes: akárcsak a 100 Bullets estében, az atmoszféra késsel vágható, a miliő bemutatása szenzációsan életszerű, az aprólékosan kidolgozott, rengeteg információt tartalmazó képektől a direkt erre a célja kitalált, sajátos szlengig (ami kezdetben ugyan irritáló, de hamar hozzászoksz). És persze jó bevezető részként, a Spaceman kínál egy nagy csomó kérdést és lehetőséget a jövőre nézve. Ki valójában a címszereplő? Hogyan és miért módosították a génállományát? Mi ez az emberrablási mizéria? Mi a kapcsolat a múltbeli Mars misszió és a jelenlegi események között (egyébként nagyszerű, ahogy Azzarello a két idősík között ugrál)? Megtörtént egyáltalán az az utazás a Marsra? (Vagy a mostani események nem történnek meg?) Öööö… miről is szól ez az egész? Rég olvastam valamit, aminek lényegéről ennyire kevés derül ki az első szám alapján, de Azzarello és Risso értenek ahhoz, hogy berántsanak egy általuk teremtett világba, és felcsigázzanak. A második szám jövő héten érkezik, talán abból többet tudunk meg.
Star Trek #2
Történet: Mike Johnson
Rajz: Stephen Molnar
IDW
A 2009-es Star Trek áttörő kritikai és közönségsikere után csak idő kérdése volt, hogy a franchise újult erővel térjen vissza a köztudatba a szórakoztató média más területein is. Sokan egy új tévésorozatban reménykedtek, de egyelőre be kell érniük az IDW új ongoing képregényével (nameg a jövőre érkező számítógépes játékkal), ami természetesen a mozifilm eseményei után játszódik. Viszont azzal is be kellene érniük, hogy az első két szám egy az egyben egy klasszikus Star Trek sztori feldolgozása. A Where No Man Has Gone Before-ról van szó, ami a sorozat harmadikként vetített epizódja, egyébként pedig a második pilotja volt (bonyolult), még anno 1966-ban. Mike Johnson egyszerűen annyit csinált, hogy fogta a régi forgatókönyvet, átültette képregényre, és megkérte a rajzolót, hogy Shatner és társai helyett Pine és társai arcát használja a karakterekhez. Oké, egy-két ponton igazított az új mozifilm status quo-jához, de egyébként minden maradt olyan, amilyen volt. Ezt két oldalról lehet nézni: egyrészt jó dolog, hogy ezzel a klasszikus sztorival megismerkedhetnek olyanok is, akik a tavalyelőtti film miatt kapnak rá erre a képregényre, de az eredeti epizódokat nem nézik meg, másrészt határozottan rossz, hogy itt van egy új univerzumunk, kötöttségek nélkül, korlátlan lehetőségekkel, és minden, amit az alkotók kezdeni tudnak ezzel, az a régi történetek felmelegítése. Ráadásul a No Man Has Gone Before ugyan érdekes és izgalmas volt akkor, de azóta eltelt 45 év, és már ezer másik ilyen sztorit láthattunk. Egyébként az átültetés jól sikerült, az írói és a rajzolói munkára sem lehet panasz (sőt, Stephen Molnar néha egészen hatásos képekkel áll elő), csak maga a koncepció hibádzik.
X-Men: Schism #5
Történet: Jason Aaron
Rajz: Adam Kubert
Marvel Comics
A mainstream szuperhősképregények közül kétségkívül ezt vártam a legjobban idén: Jason Aaron a kortárs amerikai comic egyik legügyesebb és legtökösebb írója, az X-Men pedig mindig is a kedvencem volt a pizsamás világmentők közül. A kettő párosítása mégsem sült el olyan jól, mint reméltem volna, pedig ez ráadásul egy komoly mérföldkő a mutánsok történetében. A sztori lényege, hogy egy új fenyegetés hatására kiéleződnek az ellentétek Küklopsz és Rozsomák közt, és ez a kettejük közti szakításhoz vezet – viszályuk pedig szétszakítja az X-eket is. A két emblematikus figurát nem olyan nehéz egymásnak ereszteni, mert dacára annak, hogy az utóbbi években harcostársként és barátként is közelebb kerültek egymáshoz, nyilván egészen másképp látják a világot. Konfliktusukat azonban Aaron leegyszerűsíti, összetett kapcsolatrendszerük egyetlen, egy adott válsághelyzet alatt felforró aspektusát használva csupán – és innen kiindulva máris egymás életére törnek. Ezt az elvi és fizikai síkon is megvalósuló összecsapást ennél jóval aprólékosabban és drámaibban kellett volna felvezetni, különösen, hogy Rozsomák ezt megelőzően nem igazán lépett fel Küklopsz egyre „diktatórikusabb” és egyre piszkosabb, kétségbeesettebb, egyre megkérdőjelezhető eszközökhöz nyúló vezetési attitűdje ellen. Viselkedésük gyerekes: mint tesztoszteronnal túlfűtött kocsmában hőzöngő tinik, úgy esnek egymásnak, természetesen felemlegetve régi, közös szerelmüket is, mint újabb sérelmet, és még akkor sem hagyva abba a küzdelmet, amikor már készül őket darabokra robbantani az a fenyegetés, ami miatt az egész szituáció kialakult. Pedig jó a képregény ritmusa, jó a harc koreográfiája, és jó maga a koncepció is – csak a kivitelezése hibádzik, a drámai, emocionális oldal kellő aláhúzása. Mellesleg: az, hogy az új végveszély mögött 12 éves (!) gazdag, arrogáns, öltönyökben feszítő kölykök állnak, nem segít…
Krimifronton csak a régi aszalódik a Nap alatt, a dínók unalmasak, a házas horrorok nem, a modern időkbe katapultált mesehősök igen is meg nem is, de hogy a legfaszább idén ősszel indult új sorozat egy törékeny, szőke CIA-ügynöknőről és egy terroristává formált amerikai katonáról szól, az biztos. Szemezgettünk a tengerentúli tévék kínálatából.
American Horror Story
A Geekz csapaton belül talán egyetlen sorozatnak sem ellentmondásosabb a megítélése, mint a Kés/alatt mögött álló Ryan Murphy-Brad Falchuk páros legújabb agymenésének. A suspension of disbelief (lásd még a Homeland-nél) itt hatványozottan igaz, ez egy tipikus "megszoksz vagy megszöksz" sorozat, ha a néző nem tudja az elején elfogadni a status quo-t akkor még egy tripla hatos dobásával sem tud továbblépni. A Harmon család komoly problémákkal küzd: az anya elveszti magzatát az apa meg összeszűri a levet egyik tanítványával. A problémák elöl menekülve, lányukkal Bostonból LA-be teszik át székhelyüket, kiszemelt új rezidenciájuk azonban nem véletlenül a csúcspontja a város "Gyilkos Házak" nevű panorámabuszos körutazásának. Az ezerszer látott kísértetházas históriának Murphyék azzal adnak eredeti ízt, hogy belehelyezik egy családi dráma közegébe, így nemsokára ennek a félbolond freakshownak a legfurább szereplőjét is hétről-hétre visszatérő jó ismerősként köszönti a néző. A pilot zaklatott és zavarba ejtő hangulatát aprólékos munkával egy komplex egésszé kezdik formálni az alkotók, így válik ez a közepes horror ponyvákat, csípős társadalomrajzot, lagymatag tini sorozatot és vásári grand guignolt mixelő sorozat az évad legbizarrabb és legaddiktívabb eseményévé.
(ringsider)
Grimm
Egy gyilkossági nyomozó rájön, hogy ő egy „Grimm”, egy régi vadászklán leszármazottja, aminek az a dolga, hogy megóvja az emberiséget a természetfeletti erőktől – ahol a természetfeletti erőket a Grimm mesék valóban létező, és köztünk élő karakterei jelentik. Úgy hangzik, valaki az NBC-nél megirigyelte a Fables sikerét (közben az ABC, ami pár éve ténylegesen tévébe akarta vinni Bill Wilingham képregényét, elindította a maga „tündérmesekarakterek a való világban” sorozatát, Once Upon a Time címen, ezzel egyidőben), de a comic írójának szárnyaló fantáziájához méltó stábot már nem sikerült összekaparnia. Az első három rész után úgy tűnik, a mesekoncepció csak egy mézesmadzag, amivel lépre akarják csalni a nézőket, hogy az idejüket egy olyan sorozatra pazarolják, ami a legfelső, vékony fantasyréteg alatt csak egy újabb konvencionális nyomozós krimi a sok közül. Fogalmazzunk így: ha a Fablesből kivesszük a fantasyt, nem marad semmi, mert az a lényege. Ha a Grimmből kivesszük, van egy nyomozó főhősünk, aki gyilkosságokra derít fényt. A sztorik laposak, a rendezés (itt-ott egy-két ügyes, mesés hangulatú megvilágítástól eltekintve) átlagos, a főszerelő színtelen, a hol komikus, hol meg horrorisztikus felhangnak (Ordas Farkasként) behozott Silas Weir Mitchell pedig láthatóan nem találja a helyét.
(Rusznyák Csaba)
Homeland
Suspension of disbelief, azaz a kukacoskodás mellőzése a legfontosabb "tulajdonság", ami a mai high concept amerikai sorozatok nézése közben leginkább elvárt. A legjobbak esetében azonban ez nem is megy olyan nehezen. Itt van mindenekelőtt a Homeland, amely a kritikusok és a közönség kedvence az újoncok közül - tegyük gyorsan hozzá, egész véletlenül tökéletesen megérdemelten. Az alaphelyzetet a Hatufim című izraeli sorozatból vették kölcsön a készítők, hogy aztán a saját szájízük szerint alakítva megcsinálják ezt a kémeskatonásakciópszichothriller jóságot. Nicholas Brody amerikai tengerészgyalogost már mindenki halottnak hiszi, amikor 8 év hadifogság után előkerül. Egy egész nemzet ünnepli a hőst, kivéve Carrie Mathisont, a CIA ügynökét, aki azt az infót kapta, hogy egy amerikai hadifogoly átállt a rettegett terroristavezér, Abu Nazir oldalára. Ennyit lehet elárulni a Homeland-ről, anélkül hogy sérülne a sorozat ereje. A készítők remek arányérzékkel szövik a cselekményt, a történet - szembeköpve a korkövetelményeket - aprólékosan és türelmesen építkezik, ugyanakkor okosan és jól időzítve húznak elő egy-egy újabb csavart a zsákjukból, hogy végig magas szinten tartsák a feszültséget és a néző figyelmét. Nagy segítségükre van ebben a kitűnő színészi gárda: Damien Lewis Brody-ja karizmatikus és ellentmondásos, Mandy Patinkin elegánsan és árnyaltan hozza a bölcs mentor sokszor látott figuráját, de a sztár egyértelműen Claire Danes, aki élete legnagyobb alakítását nyújtja a végletes, érzékeny és ösztönös Carrie szerepében. Kétségtelenül az évad legjobb "gólyája".
(ringsider)
Once Upon a Time
Hogy őszinte legyek, most kissé bosszús vagyok, hiszen egy időben két hasonló high concepttel rendelkező sorozat is indult két különböző csatornán, mely tündérmesékre alapuló urban fantasy, de egyik sem a Fables tévére adaptált változata (persze, tudom, fogjam be és nézzem a The Walking Dead-et). Ami persze nem jelenti azt, hogy a Once Upon a Time rossz lenne, sőt, a fentebb említett Grimm-hez képest sok szereplőt mozgató, két síkon futó, romantikus fantasy eposz, csordultig érzelmekkel: a tündérmesék gonosz királynője beteljesíti bosszúját Hófehérke és hercege, valamint az összes "boldogan éltek, míg meg nem haltak" befejezést kapott meseszereplő ellen és Rumpelstiltskin bonyolult átka segítségével a mi világunkba repíti őket, ahol elfeledkezve valódi énjükről, szürke, hétköznapi emberként élik életüket. A varázslatot csak Hófehérke még időben idejuttatott, azóta már felnőtt lánya (a kissé megereszkedett arcú Jennifer Morrison, House lecserélt eyecandy-je), Emma Swan törheti meg, akit saját tíz évvel ezelőtt örökbe adott kisfia csal el Storybrooke kisvárosába, hogy felnyissa az ott lakók szemét. Bár szemmel láthatóan egyik részről a másikra emelkedik a szappanhab, a készítők eddig egész ügyesen lavíroznak a szereplők hátterét bemutató flashbackek és a városban egyelőre még értetlenül botorkáló, de apránként mindenkit megismerő, és a polgármester szerepét magára öltő Gonosz Királynővel többször is pengét váltó főhősnő között. A történetbe lopott apró ötletek (a mesehősökre reflektál a mondén nevük, ezúttal Hófehérkének kell felébresztenie a hercegét, a Pinokkióban lelkiismeretet játszó szöcske emberformában pszichiáter) és a jól kiválasztott színészek (Ginnifer Goodwin, Robert Carlyle, Lan Parrilla) egyelőre képesek egy könnyeden szórakoztató sorozat ígéretét magukban hordozniuk: ha nem szúrják el azzal a forgatókönyvírók, hogy a maradék 19 részben is csak a Hófehérke-Herceg páros szerelmének beteljesülésére koncentrálnak, akkor még valami egészen egyedi is kisülhet a már most az Év Újoncának titulált sorozatból.
(Nagy Krisztián)
Person of Interest
A Jonathan Nolan és J.J. Abrams bábáskodása alatt született krimibe a CBS akkora bizalmat plántált, hogy a kedvéért elmozdították a CSI-t a csütörtök esti pozíciójából, amit az jó tíz éven át elfoglalt. A pilot nézettsége (13,2 millió) őket igazolja, de hogy hosszútávon mit tud nyújtani a langyos kritikai fogadtatásban részesült sorozat, az még kétséges, mindesetre az első évadot a csatorna már berendelte. A sztori egy hatalmas, komplex megfigyelőrendszer körül bonyolódik, amit a kormány terrorcselekmények megelőzésére használ – de az begyűjt „normál” bűnözéssel kapcsolatos adatokat is, amiket aztán irrelevánsnak bélyegez, és töröl. Tervezője, Mr. Finch azonban minden nap lementi magának ezeket az adatokat, és egy volt zöldsapkás segítségével megpróbálja megakadályozni az előre jelzett gyilkosságokat. A koncepció tökéletes táptalaja egy paranoiathrillernek, ahogy a nyomozás jellege (utólagos büntetés helyett megelőzés) is ígéretes. Az első részek alapján mégis egy 12 egy tucat krimisorozat lett belőle, ami képtelen kihasználni azokat a jellegzetességeit, amik a szürke átlagtól megkülönböztethetnék. Mintha a koncepciót csak ráhúzták volna néhány, a csatornánál porosodó sablonforgatókönyvre, ami az egészet egy gimmické redukálja (ld. még: Grimm). Stílus nincs, a rendezés unalmas, az egyes részeken átívelő szálak nagyon lassan bomlanak ki, Jim Caviezel kissé álmatagon ténfereg, Michael Emerson meg már a Lostban is kurva unalmas volt, mint a háttérből manipuláló, titkokkal teli emberke. Az egészről üvölt a középszerűség.
(Rusznyák Csaba)
Terra Nova
Steven Spielberg idén már befürdött egy sci-fi sorozattal (Falling Skies), és úgy tűnik, ezzel a másikkal sem jár jobban. A sztori szerint a Föld a jövőben lakhatatlanná válik, az egyetlen lehetőség a túlélésre az, hogy néhány ezer embert átküldenek egy portálon a múltba, 85 millió évvel ezelőttre (pontosabban egy párhuzamos világba), hogy ott kezdjenek új életet, és új civilizációt. Éhes őslényekkel körülvéve. A középpontban a Shannon család áll, aminek feje az egyik gyerekkel együtt potyautasként érkezik, és a telep (Terra Nova) rendőre lesz. Ami első pillantásra kiveri a biztosítékot, az a katasztrofális CGI (az animált dinók mintha csak kezdetleges, primitív tesztek lettek volna az 1993-as (!) Jurassic Parkhoz), de nagyobb baj, hogy az íróknak fingjuk sincs, mit akarnak valójában. High concept sci-fit? Prehisztorikus szappanoperát? Régivágású kalandfilmet? Minden részben elcsöppen egy-két infó valami lappangó titokról (a Terra Nova parancsnokával, vagy a telepen kívül élő, fegyveres renegátokkal kapcsolatban), mindig egy kicsit mélyebbre merülünk Shannonék tinilányának bimbódzó szerelmi életében, míg maguk az egyes epizódok erősen váltakozó színvonalúak és stílusúak. Itt egy szörnyfilm (egy eddig ismeretlen faj fenyegeti az egész telepet), ott egy echte Star Trek feeling (egy vírus miatt megszakad a kapcsolat egy kis csapat tudóssal), amott egy tipikus krimi (meggyilkolják Terra Nova egyik lakosát), de soha semmi igazán izgalmas és érdekes. 20 évvel ezelőtt jó lett volna a Családi mozidélután a Disney-vel egyik sorozatának, de most, főműsoridőben? Ugyan már...
(Rusznyák Csaba)
Hogy Daniel Radcliffe vért fog hugyozni mire sikerül egyszer bárhogy másképp megjelennie, mint „a harrypotteres gyerek”, az elég egyértelmű. A The Woman in Black előzetesében is nehéz nem a nyámnyila Harry Pottert látni benne, amint Voldemort helyett most épp kísértetekkel kell szembenéznie. Radcliffe imázsproblémái minket persze kevésbé izgatnak (valószínűleg őt is csak addig, amíg le nem hívja a bankszámláját), ellenben az Eden Lake volt olyan erős bemutatkozás, hogy kíváncsiak legyünk James Watkins következő filmjére. A történet egy 1983-ban kiadott Susan Hill regényen alapul, a forgatókönyvet Jane Goldman (Ha-ver, Adósság, X-Men: Az elsők, Csillagpor) írta és Ciarán Hinds-en kívül más húzónév nincs a szereplők közt. Enyhén szexista kvíz kérdés: született már női szerző tollából igazán félelmetes horror?
„Ne szépítsük - a science fiction töketlenné vált.” Rick Remender ezzel a nyájas kijelentéssel vezette be a Fear Agent című sorozatának első számához írt utószavát 2005-ben. Álláspontját ki is fejtette: szerinte a műfaj az ’50-es évek idegenekkel, szörnyekkel, mutánsokkal és inváziókkal teli ponyvás-kalandos történetei után fokozatosan elvesztette vonzerejét, és ahelyett, hogy szórakoztatott volna, inkább azt kezdte magyarázni, hogyan működik a világ (társadalom, technológia), amiben játszódik. És mielőtt a Star Wars rajongók gúnyosan felnevetnének, hogy Remender ezzel jól seggberúgta a Star Treket, meg kell jegyeznem, hogy a jedi lovagok éppúgy megkapták tőle a magukét, mint a csillagflotta tisztek (pont ezt a két sorozatot nevezi meg az utószóban).
A sci-fi az évtizedek során valóban „komolyabbá” vált (ez talán a „töketlennél” némileg méltóságteljesebb szó), de hogy ez baj-e egyáltalán, mindenki döntse el maga. Remender célja mindenesetre az volt, hogy a Fear Agenttel visszahozzon valamit a műfajba az általa kultivált ’50-es évekből, amikor a legendás EC Comics olyan képregényeket futtatott, mint a Weird Science-Fantasy és az Incredible Science Fiction, a mozikban pedig olyan filmek mentek, mint a Világok harca és The Thing from Another World.
A retrónak úgyis éppen divatja van (a szuperhősképregényekbe a dicső ezüstkor szivárog be újra, a filmvilág a tökös macsóhímekre és az exploitationökre tekintget vissza), és mivel a nosztalgiahullám a disztópiákban, a géntechnológia és az informatika boszorkánykonyhájában elmerült sci-fit csak elvétve érintette (ld: Firefly/Serenity), a Fear Agent még egy kis űrt is betöltött hat évvel ezelőtti indulásakor. Az utolsó, 32. rész most novemberben került az amerikai újságosokhoz, rögös és hosszú út után – a sorozat az első év után az Image-től a Dark Horse-hoz költözött, Remender pedig félúton leigazolt a Marvelhez, besűrűsödött a munkabeosztása, és a sorozat utolsó 15 résznek csaknem négy év kellett a megjelenéshez.
De megérte várni a hosszú viszontagságok után végre kijózanodott űrcowboy, Heath Huston utolsó, téren, időn és gusztustalan földönkívüliek agyvelején át vezető missziójára, aminek célja, hogy megmentse társait, családját, az emberi fajt, a Földet, az egész univerzumot. Hogy megmentsen mindent… De kezdjük az elején
Hustonban megvannak a popkultúra nagy hőseinek vitathatatlanul legfontosabb vonásai: részegesebb, mint Philip Marlowe és John McClane együttvéve, cinikusabb, mint Han Solo és Sam Spade összesen, azon felül büdös, bunkó és mocskos, ahogy az egy született texasi disznóhoz illik. Miután két idegen faj háborúja csaknem elpusztította a Földet, Heath a családjától megfosztva, az utolsó Fear Agentként repked űrhajójával a galaxisban, mint szabadúszó szörnyvadász. Ha valahol felbukkan valami ocsmány, csápos és sokszemű, akkor őt hívják, ő pedig – hacsak épp nem öntudatlanul fekszik a saját hányásában – érkezik is hátára szerelt rakétájával, övére csatolt sugárpisztolyával, hamisítatlan texasi attitűdjével, egykedvű közönyével, és legalább három üveg whiskey-vel a gyomrában, amire ráiszik még kettőt, mire a problémákat nyálkatócsává robbantja.
És ekkor még dél sincs.
Most azonban a sors összehozza egy Mara nevű nővel, egy újabb, a Földet fenyegető invázióval, némi intergalaktikus intrikával és háborúval, és mindezzel a nyakán elindul, hogy megtalálja eltűnt feleségét. A tét ezúttal jóval nagyobb, mint megkeresni a lóvét a következő pár hektónyi gondfelejtő piára.
Ha már az említett utószóban Remender a klasszikus sci-fik kaland- és ponyvafaktorát ígérte be, akkor illendő, hogy ne szarozzon, és nem is teszi – a Fear Agent cselekményében nincs semmi finomság és visszafogottság. Nyaktörő tempóban száguld egyik akciótól a másikig, ahogy főhőse körbelövöldözi a fél galaxist, bolygóról bolygóra járva, időben is utazva, fekete lyukba is zuhanva, párhuzamos világba is pottyanva, dögös űrmacákat kefélve, piát vedelve, idegenek, szörnyek és robotok ellen részegen harcolva, meghalva, és leklónozva, bolygókat pusztítva és fajokat irtva. Mindezt egy olyan jövőben, amit utoljára az ’50-es években tekinthetett elfogadhatónak a publikum.
Egy olyan jövőben, aminek formálásában nem volt szerepük Isaac Asimovoknak, Arthur C. Clarke-oknak és Philip K. Dickeknek. Egy olyan jövőben, ami hemzseg a rakétaalakú űrhajóktól, a nyálkás, csápos szörnyetegektől, egy medúza és egy emberi agy kereszteződésére emlékeztető felsőbbrendű lényektől, a félszemű űrkalózoktól, a kerek idomokkal díszített sugárpisztolyoktól és az oldschool űrruháktól üveggömbsisakkal a tetejükön.
Nincs űropera, ami ennél űroperább lenne. Egyszerűen nincs.
És Remender teljes vállszélességgel kiáll az agylövése mellett. A Fear Agent ugyan dugig van humorral, hogy a népirtások és hullahegyek közepette is meg tudja őrizni könnyed hangvételét és sajátos báját, de a régi idők ponyva sci-fijeit nem holmi elnéző mosoly kíséretében idézi meg jellegzetességeik posztmodern kiforgatásával, gúnyolódással és folyamatos önreflexióval, hanem egy az egyben, hűen és komolyan, a korszaknak adózó látványos hódolattal.
Ahogy az a képi világán is látszik. A sorozatot hosszú ideig felváltva rajzolta Tony Moore és Jerome Opena, de az utolsó részekre csatlakozott hozzájuk Mike Hawthorne – és ez a Fear Agent egyetlen nagyobb problémája. Hawthorne munkája ugyanis laposabb, fantáziátlanabb, és főleg, hiányzik belőle az a kellemes, oldschool beütés, ami mind a szögletesebb vonásokkal dolgozó Moore-nál, mind a lágyabb, letisztultabb stílusú Openánál megvolt, és ami – legyen szó bolygók, földönkívüliek, akciók vagy arckifejezések ábrázolásáról – tökéletesen illett Remender ponyvájához. Nyilván megvolt az oka a harmadik rajzoló behozatalának, de kár, hogy szükséges volt, és kár, hogy ráadásul pont a finálé előtt kellett megtörténnie.
Heath Huston arroganciáját, taplóságát, alkoholizmusát, és az atrocitásokat, amiket elkövet (mint az említett fajirtás) Remender egy pillanatra sem tompítja, mégis képes eladni őt szimpatikus embernek, szerető férjnek és apának. Ponyvához képest az író meglepően intelligensen, fokozatosan ad rétegeket a piálást és okádást jól bejáratott ütemterv szerint végző karakterhez: ahogy egyre többet tudunk meg a múltjáról, úgy nő a szemünkben egy sokkal összetettebb és tragikusabb figurává, mint amilyennek első látásra tűnt. A „kihaénnem”, „leszarom” és „basszamegavilág” háromszögében mozgó, állandó humorforrásként kiaknázott attitűdje mélységet és alapot kap, és ez a drámai érzelmi erővel robbanó releváció teljesen felkészületlenül éri az olvasót sokrésznyi esztelen, zabolátlan űrkalandozás után.
A Fear Agent így válik a sci-fi-kalandba csomagolt tragédia és komédia tökéletes egyvelegévé, és Remendernek sikerül konzekvensen egyensúlyozni főhősével a két véglet között. Ugyan Heath alapvetően egy szánalomra méltó, szerencsétlen emberi roncs, de ez az oldala soha nem merül el giccsben, sulykolt melankóliában és görcsösen a néző szimpátiájára játszó melodrámában, épp ellenkezőleg: állandóan oldódik a cinikus humorban, a frappáns dialógusokban, az ötletes és pokolian vicces narrációban, vagyis nem rajta fogsz nevetni, hanem vele. Annak ellenére, hogy sci-fi hős ennyit még nem szenvedett. (Remendernek külön bejáratott és következetesen használt egysorosai vannak a Heath nyakába zúduló szarlavinák aláhúzására).
De agyelpiálás meg önsajnálat ide vagy oda, abban, hogy valaki képes megőrizni harci szellemét és (mégoly groteszk) humorát azután is, hogy elveszített mindent és mindenkit, ami, és aki valaha fontos volt neki, és fáradhatatlanul és kérlelhetetlenül és megállíthatatlanul és csakazértis gázol át milliárdok hulláján, tér és idő szövetén, hogy mindent helyrehozzon, amit lehet, abban valami kurvanagy eposz és pozitív életérzés van. Ahogy a hagyományos, westernbeli naplementébe lovaglást sajátosan megcsavaró zárójelenetben is, ami a vad fordulatokkal és őrült csavarokkal teli sztorit egy gyönyörű katarzisra futtatja ki, és úgy tép szanaszét emocionálisan, hogy pislogni sem tudsz. Ha még nem esett volna le: a Fear Agent a 2000-es évek egyik legjobb sorozata.
A szervezők sajtóközleménye:
2011 őszén ismét a forgatókönyvírásra irányítjuk a fókuszt – elindítjuk a Filmíró Napok programsorozatot, a Nemzeti Filmalap, a Fade In és a Millenáris együttműködésében. A fórum első panelbeszélgetésén bemutatjuk a magyar sorozatírás legfontosabb szereplőit.
Minden érdeklődőt szeretettel várunk nov. 23-án, szerdán 16-19h között a Fogadóban, ahol Andy Vajna, Havas Ágnes, ill. a Médiahatóság, az HBO és az MTV vezetői, valamint a Barátok közt, a Jóban rosszban és a Hacktion vezetőírói, producerei osztják meg gondolataikat a hazai tévés piacról.
Első rész: Mit nézünk a tévében?
Beszélgetés a mai magyar sorozatírásról
2011. november 23., szerda, 16-19h, Millenáris Fogadó
Ha ma valaki forgatókönyvírásra adja a fejét Magyarországon, akkor csak egy módon tud biztos megélhetésre találni – ha tévéknek ír. A két nagy szappanoperát együttesen két és félmillióan nézik naponta, de a köztévék is ráálltak a sorozat-gyártásra, miközben az HBO hatalmas energiákat és még nagyobb pénzösszegeket áldoz arra, hogy saját gyártású minőségi szériákkal rukkoljon elő. Lehet, hogy a magyar forgatókönyvíróknak a vászon helyett a képernyő felé kéne fordulnia? Megmondják a választ a hazai televíziós forgatókönyvírás legfontosabb szereplői.
Meghívott vendégek:
Andrew G. Vajna, filmügyi kormánybiztos (Terminátor – Sarah Connor krónikák)
Fodor Gergely, Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság
Fonyódi Tibor, a Tűzvonalban, Hacktion, Géniusz c. sorozatok vezetőírója
Havas Ágnes, a Magyar Nemzeti Filmalap Zrt. Vezérigazgatója, több televízió volt műsorigazgatója
Kalamár Tamás, a Barátok közt producere
Krigler Gábor, HBO script development executive
Medveczky Balázs, a Magyar Televízió elnöke
Nagy Tamás, a Jóban rosszban producere
Zakál Edit, a Jóban rosszban és az Átok c. sorozatok vezetőírója
Moderátor: Köbli Norbert, forgatókönyvíró, a Magyar Forgatókönyvírók Egyesületének alapító elnöke
Kontakt:
info@fadein.eu
liboranita@gmail.com
Az esemény a Facebook-on: http://www.facebook.com/event.php?eid=259427647439080
Philip Marlowe az Igazság kérlelhetetlen, fáradhatatlan és kíméletlen bajnoka, de ha ezt a szemébe mondanád, csak egy száraz, cinikus megjegyzést kapnál válaszként, esetleg, ha véletlenül jókedvében találod, egy rövid, gúnyos kacajt, amit aztán leöblít egy itallal. És ez még csak nem is teljesen álszerénység volna: Marlowe egy kemény, szikár, sőt, durva ember, nem kifejezetten szívélyes és barátságos (még a nőkkel sem, sőt velük néha még kevésbé), és mindig kész valami sértő megjegyzést tenni azokra, akik körülveszik.
De ez „csak” az emberi oldala – és a detektívoldala valahogy így fest: ha szagot kap, megindul, és egy csendes őrült megszállottságával követi a nyomot, akkor is, ha újra és újra rommá verik, akkor is, ha a halál torkába vezet. Olyan becsületes és bátor, hogy azzal már a totális ostobaság határán egyensúlyozik. Főleg ebben a világban, főleg Chandler Los Angelesében, ahol a sziklaszilárd erkölcsi kódex szerint élő Marlowe annyira kilóg a környezetéből, mint egy elefánt az egerek közül.
A nagyváros nem sokat változott Chandler első könyve, az Örök álom óta. Ismerjük azt a kifejezést, hogy „annyira rossz, hogy már jó”. Nagyjából ennek egyfajta variációjával lehetne a legjobban leírni a Marlowe-regények helyszínét. Merthogy szokás mondani az efféle „bűnös városról”, hogy fuldoklik a vérben, mocsokban és korrupcióban – de ez a bűnös város nem fuldoklik, hanem virágzik bennük. Mint Dashiell Hammett Véres aratásában, itt is az a benyomásunk támad, hogy ez ennek a városnak a természetes állapota, és ez az állapot, a maga erkölcsi nihiljével, a benne élő emberek természetes közege.
Ellentétben az Örök álommal, ahol nyomokban még tettenérhetők voltak a hanyatlás jelei, és ebből következően, akár egy illanó álom, felderengett egy tisztább, nemesebb múlt, amiért érdemes volt harcolni, itt a „jó” oldalon szinte teljesen egyedül álló Marlowe már nem több egy anomáliánál, egy vírusnál, amit az immorális betondzsungel antitestei folyamatosan semlegesíteni igyekeznek. Mindez nyílegyenes tematikai folytatása az Örök álom keserű és pesszimista záró monológjának, ami a regény felütésében belőtt lovagias értékeket diszfunkcionálisnak deklarálta.
Ahogy Chandler első regényében, az atmoszféra, a morális közeg, a mesélés stílusa sokkal fontosabb, mint maga a cselekmény. Az egyébként is csapongó és egyenetlen, és ugyan nem válik szinte kibogozhatatlanul szövevényessé, mint elődjében, sőt, a végére mindent tisztán látunk, olvasás közben mégis olyan érzésünk támad, mintha az író olykor maga se tudta volna jobban, hogy mi fog történni a következő oldalakon, mint mi. Szinte ad hoc módon követik egymást az események, egyik szálból minden átmenet nélkül ugrunk a másikba, anélkül, hogy látnánk a kettő közt a kapcsolatot, ráadásul néhány fontos mellékszereplő sorsára végül csak lábjegyzetben derül fény. Csoda, hogy nem esik szét az egész.
A könyv elején Marlowe véletlenül keveredik bele egy (enyhén szólva) nagydarab, a sittről frissen szabadult bűnöző, Marha Malloy ügyébe, aki egykori szerelme, Kicsi Velma után járva forgat fel egy néger szórakozóhelyet, ahol a csaj régen dolgozott – amikor még nem néger hely volt. Malloy kicsinálja a klub vezetőjét, ami még nem lenne nagy gond, mert az, hogy egy feketével kevesebb mászkál az utcákon, a kutyát nem érdekli, sőt, még a rendőrséget sem (a regény 1940-ben jelent meg – hol volt még akkor a politikai korrektség…). De Malloynak nem ez lesz az utolsó a rovásán, és közben Marlowe egy (látszólag) egészen más ügyben is nyomozni kezd, ami egy egyszerű zsarolásból növi ki magát egy hullákkal és korrupcióval teli rejtéllyé.
A Kedvesem, isten veled! karakterei nem csak mocskosak és bűnösek, de néha egyenesen groteszkek, kezdve mindjárt az együgyű, de egyenes és megállíthatatlan, és mindenekelőtt hatalmas Marha Malloyjal, akiben annyi fizikai erő lakozik, hogy már csak puszta véletlenségből is képes megölni egy embert. Figurája jobban illene egy hőseposzba, egy fantasybe, ahol sárkányokkal és óriásokkal viaskodhat, Chandler pedig egyetlen alkalmat sem hagy ki, hogy roppant hatásos metaforákkal és leírásokkal érzékeltesse gigászi méreteit. Meglepődnék, ha legalább részben nem Malloy szolgált volna inspirációként Richard Stark/Donald E. Westlake (bár korántsem ilyen behemót, de szintén „civilizálatlanul” nagy) Parkeréhez és főleg, Frank Miller emberfeletti Marvjához.
A nyavalygó, teljesen haszontalan, íróasztala mögött tespedő Nulty nyomozótól a hősünk fejét beverő, szintén nem kistermetű, viszont meglepően gyors indiánon át a saját kis nyomortelepén magát lassan, de biztosan halálba ivó özvegyasszonyig mindenki furcsa és bizarr, hogy már eldönteni sem lehet, az ilyen alakok rontották meg a várost, vagy amaz rontotta meg őket. Mindenesetre, normális embereknek itt nincs helyük.
Ezt Marlowe-nak is jó sokszor próbálják a fejébe verni, és Chandler sok leírásával ellentétben ez itt nem metafora volt. A cselekmény során a főhőst többször összeverik, elkábítják, elrabolják, bedrogozzák, napokig fogva tartják, a sorból már csak a nemi erőszak hiányzik. Viszontagságain át az író egy vad hullámvasútra küldi az olvasót, ami a bűnös város és környéke legmélyebb, legbüdösebb, legmocskosabb bugyraiba vezet, koszos bűnbarlangoktól egy korrupt orvos átmeneti börtönként és búvóhelyként szolgáló rendelőjén át egy kaszinóhajóig. Marlowe végül összerakja a kirakóst, de mire oda eljutunk, már nem az igazság kiderítése jár a fejünkben, hanem a mielőbbi mosakodás.
Mi teszi különlegessé Pókembert? Gyorsasága, ereje és állóképessége emberfeletti, képes a falon mászni, tornyok közt ugrálni, és az átlagnál jóval gyorsabban gyógyulni. Így aztán a normál embereknél jóval hatékonyabban veheti fel a harcot az igazság érdekében. De mi van akkor, ha egy csapásra egyenlővé teszed őt mindenkivel maga körül – és a két lehetséges módszer közül az izgalmasabbal, vagyis nem tőle veszed el a különleges képességeit, hanem sok millió más embert is felruházol velük? Ez Dan Slott és Humberto Ramos Spider-Islandjének kiindulási pontja: a Jackal nevű briliáns gonosztevő, és titokzatos főnöke Manhattan minden polgárából pókembert csinál.
Sokminden megváltozott a hálószövő háza táján az elmúlt egy évben. Amikor Dan Slott egymaga vette át a sorozat írását a 648. résszel, véget vetett egy csaknem négyéves, keserves hullámvölgynek, aminek bélyege (köszönhetően a hírhedt One More Daynek, és ostoba, unalmas, karakter- és mítoszromboló következményeinek) már örökre rajta marad a világ egyik legkedveltebb szuperhősén. Slott a legjobbkor jött – vagy mondhatnánk úgy is, az utolsó pillanatban. A Big Time című sztorifüzérrel meglépte azt, amit sok éven át folyton csak ígérgettek a Marvelnél: új irányba vitte a hálószövő történeteit, jelentősen megváltoztatva életkörülményeit, munkáját és szerelmi életét. Ironikus, hogy a szerkesztőség a főhős és Mary Jane házasságának retcon általi eltörlését annak idején azzal indokolta, hogy közelebb kell hozni őt a tinédzser olvasókhoz, azaz meg kell „fiatalítani”, most pedig Slott pont úgy takarít kontár elődei után, hogy minden területen határozott, magabiztos és saját erejéből sikeres embernek ábrázolja: csaknem fél évszázaddal első felbukkanása után Pókember, azaz Peter Parker felnőtt.
Ez még nem jelenti azt, hogy le kell mondanunk a humorról, és úgy általában, a könnyed hangvételről. Sőt: Slott a sok „legyen kemény és borongós” történet (mint pl. a Grim Hunt) után épphogy visszatereli a sorozatot ahhoz az alapelvhez, hogy annak elsősorban szórakoztatónak kell lennie, és nem sötétnek, monumentálisnak meg drámainak. Nem, mert a Pókember nem erről szól – nem baj, ha néha ilyen, sőt, kell, hogy néha ilyen legyen, de nem szabad ennek válnia a megszokottá. Ennek az alapelvnek megfelelően a rajzoló Humberto Ramos, akinek groteszkül szögletes és rajzfilmesen túlzó képi világát ugyan sosem szerettem igazán, de tény, hogy baromira illik Slott stílusához. (És erről már közös munkájuk legelején, az új Hobgoblin bemutatásakor meggyőzött.) Ramos akkor van elemében, ha cselekménydús képregényen dolgozik, és a Spider Island az: akció akciót követ, az arcokon folyton heves érzelmek ülnek, sokszor még a háttérben is tucatnyi dolog történik. A rajzoló tudja, hogy ábrázolja úgy a káoszt, hogy az eposzi léptékű legyen, ugyanakkor megmaradjon könnyednek, emberinek.
Tehát, mi mással lehetne jobban megünnepelni Peter Parker felnőtté válását, mint több millió pókemberrel? Az átváltozásért felelős vírus totális zűrzavarba taszítja a várost, a bankrablóktól és gyilkosoktól a rendőrökön és ügyvédeken át a villanyszerelőkig és a sarki fűszeresekig mindenkinek ugyanolyan szuperképességei lesznek. Peter a maga módján igyekszik úrrá lenni a helyzeten, a Fantasztikus Négyes a gyógymódon dolgozik, a Bosszú Angyalai és az X-Men a sziget karanténjának fenntartásán fáradozik, míg J. Jonah Jameson természetesen saját legrosszabb rémálmát látja megelevenedni, Mary Jane meg egyre komolyabb hátránynak érzi, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan okból ő az egyetlen ember, aki nem válik pókemberré. De felbukkan többek közt Venom, Kaine és Anti-Venom is, Manhattan lakosai pedig csak addig gondolják úgy, hogy jó móka Pókembernek lenni, amíg életbe nem lép a fertőzés második, horrorisztikus fázisa (ember – pókember – ki tudod találni…)
Slott a hálószövőhöz kapcsolható összes jelenlegi történet- és karakterszálat összehúzza a Spider Islandhez, olyan gigászi eposszá dagasztva az egyre növekvő és bonyolódó sztorit, amilyenre kevés példát láttunk a figura történetében. A képregény tobzódik az ötletekben, Slott a koncepcióban lévő lehetőségek egyikét sem hagyja kihasználatlanul, és már az első rész nyitójelenete is egy jópofa vizuális geg, amit csak itt és csak most lehet elsütni. Peternek a vandál pókemberek elleni buzdító beszédétől Mary Jane természetes (majdnem)immunitásán át az Empire State Buildinget hatalmas adónak és utolsó védelmi vonalnak használó, illetve egy gigantikus pókszörnyet felvonultató fináléig (van egy csodálatos beállítás, ami egyértelmű tisztelgés a King Kong előtt), minden fogaskerék gyönyörűen illeszkedik, és tökéletes precizitással forog. Elsősorban mégsem az ötletek és az egyik látványos akciótól a másikig száguldó cselekmény teszi feledhetetlenné a Spider Islandet.
Amiért itt és most fohászkodni kezdek azért, hogy Slott lehetőleg élete végéig írja a Pókembert, az az, hogy rég került olyan író a címhez, aki ennyire jól ismerné, és használná a karaktereket, a főhőstől az utolsó mellékszereplőig. Lehet, hogy leesik az állad a várost ellepő pók- és szörnyseregtől, hogy kikerekedett szemekkel veszed tudomásul, hogy a sztori még mindig, és még mindig képes monumentálisabbá nőni, lehet, hogy jókat nevetsz a szünet nélkül záporozó poénokon, de a lényeg nem ez. A lényeg az, hogy nem tudod abbahagyni a röhögést, amikor Pókember és a képességeire szert tett Jameson együtt kezdi aprítani a pókszörnyeket, az, hogy elégedettséggel vegyes szomorúságot érzel, amikor a megváltást kereső Eddie Brock feláldozza képességeit, hogy megmentse a napot, az, hogy dobban egyet a szíved, amikor a finálé káoszában a szörnysereget visszaverő Mary Jane mosolyogva elsuttogja, hogy „szeretlek”, pont olyan halkan, hogy a várost éppen megmentő Peter, akinek szól, ne hallja tisztán.
Mert a hálószövő legjobb kalandjai mindig a maszk alatt lévő emberről szóltak. Erről feledkeztek meg az írók az utóbbi években, ahogy próbálták túllicitálni egymást, hogy még erősebb, még veszélyesebb gonosztevőket és még nagyobb, még irreálisabb konfliktusokat hajigáljanak rá, hogy még több poént süssenek el az ő rovására, míg végül csaknem egy szerencsétlen lúzer szintjére degradálták, akiről lassan az volt az ember benyomása, hogy ha nem lennének különleges képességei, akár főbe is lőhetné magát. Slottnak nem kell reménytelenül hatásvadász és látszólag nagyotmondó „drámát” írnia, egy pársoros, vagy akár csak párszavas, akciójelenet közben elhangzó dialógusában több emberség, konfliktus és karakterrajz van, mint a One More Dayben és a One Moment in Time-ban, meg úgy általában, az egész Brand New Dayben együttvéve.
Mert mi teszi különlegessé Pókembert? Gyorsasága, ereje és állóképessége emberfeletti, képes… a francokat. Az teszi őt különlegessé, hogy ő Peter Parker. Köszönöm Dan Slottnak, hogy még emlékszik erre, és minket is emlékeztet rá.
Az Agave a Geekzel közreműködésben felajánl 3 példányt (1-et minden nyertesnek) Christopher Moore a napokban napvilágot látott Prérifarkas Blues című könyvéből azoknak a szerencséseknek, akiket kisorsolunk. Ahhoz, hogy részt vehess a sorsoláson, küldj egy levelet erre a címre, és a levél tárgyába írd bele: Prérifarkas blues.
A leveleket november 14. reggelig küldhetitek.
A kiadó emígyen ajánlja a könyvet:
Egy rajongó rögzítette a new yorki forgatás alatt - meglepően jó minőség, elsősorban az 1080p kamerának köszönhetően. Tele van járművekkel és Macskanővel.
Otto Preminger 1944-es film noirjábán (eredeti cím: Laura) nincs semmi konvencionális, sem a korszak kontextusában, sem mai szemmel nézve. Kezdjük azzal, hogy a cselekmény gazdag emberek körül bonyolódik, pompás, fényben úszó apartmanokban, ragyogó éttermekben, sötét képű torokmetszők és piti gengszterek nélkül. Pedig éppen a noir volt az, ami a krimi műfaját lerángatta az arisztokratikus körökből az utca mocskába. Aztán vegyük a femme fatale-t, aki a játékidő nagy részében halott, a gyilkosságot, ami még a film kezdete előtt történik, és jó 10 perc eltelik, mire megpillantjuk az áldozat arcát, meg a nyomozót, aki csendesen, szinte passzívan jár-kel a gyanúsítottak közt, és egyiküknek még azt is megengedi, hogy folyton elkísérje őt. Az illető mellesleg egy korosodó újságíró, aki, bár üvölt róla a homoszexualitás, beteges féltékenységgel hajtott el minden más férfit a nála pofátlanul fiatalabb, azóta meggyilkolt nő mellől – pedig soha, még csak hozzá sem ért. És a „whodunit” ráadásul teljesen mellékes.
A Valakit megöltek (túlságosan árulkodó magyar cím) úgy kezdődik, mint egy álom: David Raksin méltán elhíresült, gyönyörű romantikus melódiája egy nosztalgikus, szomorú hangú narrációt és egy gazdagon, fényűző tárgyakkal berendezett lakás képeit festi alá. „Sosem fogom elfelejteni a hétvégét, amin Laura meghalt.” – halljuk. A vitriolos cikkíróhoz, Waldo Lydeckerhez McPherson nyomozó érkezik kihallgatásra, az említett Laura meggyilkolásával kapcsolatban. A gyanúsítottak száma szűkös: Lydecker maga, a nő vőlegénye, a szoknyavadász, simlis Shelby Carpenter, az utóbbiba szerelmes Ann Treadwell és a házvezetőnő, akiről messziről érződik, hogy a legyet is óvatosan terelgeti ki az ablakon. Ami közös bennük, hogy mind odáig voltak Lauráért – különösen a feminin vonásokkal bíró, peckes Lydecker, aki maga vezette be a nőt az elegáns és drága társasági életbe. És a lassan, rövid lépésekkel haladó nyomozás során maga McPherson is a halott Laura hálójába kerül.
Fantasztikus jelenet: McPherson éjszaka belép a nő lakásába, tölt magának egy italt, végigsimítja a bútorokat, parfümöt szagolgat, olvasgatja az asztalon talált leveleket, és bámulja a nő gyönyörű portréját, amit egy korábbi, művész hódolója festett róla. Szomorúságtól, magánytól, gyásztól és odaadástól lüktetnek a képek, nameg valami furcsa, bizarr, sőt, groteszk romantikától. Randevú egy halott szellemével egy kísértetházban. Aztán a halott, hús és vér, belép a kíséretház ajtaján, és kihívó hangon megkérdi az élőt, hogy mit keres ott.
Bármilyen más filmben ez a fordulat mindent borítana. Preminger alig hangsúlyozza ki. McPherson megdöbben, majd egy rövid dialógus után kiderül, hogy mi történt, hogy a puskával arcon lőtt nő valójában nem Laura, hanem egy ismerőse volt – és nagyjából minden megy tovább a maga útján. Kivéve, hogy három férfi megszállottságának tárgya „ismét” él, és lélegzik. Aki magának akarta, továbbra is magának akarja, aki holtan akarta, még mindig holtan akarja, és aki a halottba szeretett bele, örül, hogy figyelmét egy élőre fordíthatja, aki történetesen ugyanaz. És ez áll a Valakit megöltek fókuszpontjában: a szerelmi megszállottság, nem a gyilkosság, az csak a díszlet, ami azt illusztrálja, hogy ez a megszállottság milyen messzire képes vinni valakit.
A film egyetlen problémás pontja a Laurát alakító Gene Tierney. Kétségkívül elegáns és gyönyörű, de nem képes átütő alakításra (sokkal jobb volt Jules Dassin Az éjszaka és a város-ában), és a mindenki szívébe beférkőző karakterhez szükséges plusz báj, varázs és természetes-erőteljes jelenlét is hiányzik belőle (képzeljük csak el helyette mondjuk Lauren Bacallt, Lana Turnert vagy Rita Hayworth-t…). McPherson szerepében Dana Andrews figyelemreméltóan jellegtelen, mintha álmosan, nemtörődöm módon bukdácsolna végig a nyomozáson – de ez furcsa mód jól áll neki, hisz egy olyan férfiról van szó, aki azután találta meg élete szerelmét, hogy az illető már meghalt. Vincent Price szinte felismerhetetlenül fiatal a hetyke Carpenterként (azért a hangját így is ezer közül megismerni) de még az ő tökéletesen hozott, visszataszítóan simulékony modora ellenére is, színészileg egy az egyben Clifton Webb viszi a vállán a filmet.
Lydeckerként irritálóan gőgös és affektáló, ugyanakkor rendkívül ravasz és intelligens, plusz bujkál benne egy jó adag csendes szomorúság és kétségbeesés is, a Laurához fűződő viszonyában rejlő kérdések, a lebegtetett homoszexualitásával együtt pedig különösen érdekessé teszik. Vajon valóban szerelmes a nőbe? Vagy egy projektként, ízlése, befolyása és intelligenciája diadalaként tekint rá, akit körbehordozhat a karján a felső tízezerben, mint valakit, aki egy senki volt, amíg ő, saját kezűleg ki nem emelte a tömegből? Vagy olyan tökéletességet jelképez a számára, aminek élvezetét puszta büszkeségből, és valamiféle torz igazságérzetből nem engedheti meg a nála „alacsonyabbrendű” férfiaknak? Vagy ez mind együtt? A film pszichológiája Lydeckerrel kapcsolatban működik a legjobban, és az egyetlen, amiért bűnössége nem teljesen nyilvánvaló már félúton, az, hogy Price karaktere olyan tenyérbemászó, hogy a néző nem tud nem az ő bukásában reménykedni.
Nem sokon múlt, hogy a filmnek ne legyen ilyen erős ütőkártyája. Premingernek egyrészt meg kellett győznie Webbet, hogy vállalja el a szerepet (a hangosfilm megjelenése óta a színpadra költözött, vagyis 14 év után ez volt az első filmes munkája), másrészt harcolnia kellett érte a stúdióval is, a fejesek ugyanis nem tartották őt alkalmasnak. A Valakit megöltek egyébként is hírhedten nehéz körülmények közt született. Daryl F. Zanuck, a Fox akkori alelnöke Rouben Mamouliant akarta rendezőnek (Dr. Jekyll és Mr. Hyde, 1931), aki viszont olyan csapnivalóan teljesített, hogy kénytelen volt végül Premingert engedni a kamera mögé, aki elődje munkájának nagy részét azonnal kikukázta. Zanuck később egy másik befejezést akart ráerőltetni a rendezőre, de egy újságíró barátja meggyőzte, hogy az elképzelése hülyeség. És valóban: az elképzelés az lett volna, hogy a végén kiderül, az egész csak egy álom volt (Fritz Lang egy amúgy remek film noirját is ez tette tönkre akkoriban).
Nem mintha amúgy nehezünkre esne álomként tekinteni a film cselekményére. Sajátos hangulata, zenéje és említett furcsaságai eleve pár lépéssel az éber, való világ talaja felett tartják (nem beszélve a néhány megmagyarázhatatlan sztori elemről, mint a gyilkos fegyver elrejtése, megtalálása, majd újbóli elrejtése), és persze a halott Laura azután sétál be élve az ajtón, hogy éteri portréja alatt az alkoholtól bódult nyomozó békésen elszenderül. Talán a Valakit megöltek tényleg egy álom, amiben egy magányos, keserű férfi ténylegesen megmentheti a nőt, akit szeret, ellentétben a valósággal, ahol csak az jut neki, hogy gyilkosát keresve igya le magát üres lakásában.
Az előzetes alapján én meg nem mondtam volna, hogy websorozat, sőt, ennek a trailernek az alapján, a hóttunalmas zombi-téma ellenére még meg is nézném...