Pár éve minden normál gondolkodású képregénykedvelő agybajt kapott, amikor a Marvel hipp-hopp, semmissé tette Peter Parker és Mary Jane házasságát. Most pedig a konkurencia készül hasonlóra: ősztől Superman szingli lesz, ugyanis kikukázzák a Lois Lane-nel kötött frigyét – egy nagy, a teljes univerzumra kiterjedő reboot részeként, ami még ki tudja, milyen marhaságokat fog szülni. Amíg arra várunk, hogy megtudjuk, a kiadó egész pontosan hogyan húzza karóba az elmúlt bő 70 évének karaktereit és történeteit, vessünk közösen egy pillantást az elmúlt évtizedek néhány legnagyobb DC-s és marveles retconjára.
A retconokkal kapcsolatban két dolgot érdemes észben tartani. Egy: olyan masszív, a valós idővel véletlenül sem szinkronban mozgó univerzumokban, mint ezek, elkerülhetetlenek. Sok évtized keresztbe-kasul ható, az aktuális divatirányzatoknak megfelelően változó történetei szükségszerűen ellent fognak mondani egymásnak, főleg, hogy hosszútávon egyetlen karakter kalandjaiért is több tucatnyi vagy akár több száz író a felelős. Kettő: mégis, puszta természetéből fakadóan, minden retcon egy dramaturgiai bűncselekmény. Nem nyúlhatsz vissza csak úgy több évet egy sztoriig (amit persze más írt – az írók viszonylag ritkán rectonálják a saját dolgaikat), és döntheted el, hogy, mondjuk, az adott karakter annak idején mégsem halt meg, hanem csak akkor úgy tűnt – de az valójában egy klón/imposztor/illúzió volt, vagy épp a halála előtti pillanatban elragadták a földönkívüliek/időutazók, esetleg egyszerűen csak „jobban lett”. A cselekmény nem egy ringyó, amivel az írók kedvük szerint bánhatnak el elölről-hátulról, kell, hogy legyen neki egy természetes folyása, ami az efféle húzásokat csúnyán megsínyli.
Csak próbaképp, vegyünk egy tetszőleges karaktert a legnépszerűbbek közül, és emeljünk ki néhány eseményt, ami vele, és közvetlen környezetével esett meg az egyes írók múltba nyúlásai következtében. Mondjuk… Rozsomák? Ne, még a végén főbe lövöm magam. Legyen Pókember: Norman Osborn, a Zöld Manó megölte a szerelmét, Gwen Stacyt, majd a hőssel vívott harca után maga is elpatkolt. Később visszatért a halálból („Európában volt”), és mellesleg kiderült, hogy azért ölte meg Gwent, mert volt vele egy egyéjszakás kalandja, aminek következtében a lány ikreket szült neki, és titokban tartotta őket előtte. Norman fia, Harry szintén meghalt, majd visszatért az élők közé, akárcsak May néni: utólag kiderült, hogy egy genetikailag módosított nő pózolt Mayként, Norman Osborn utasítására, és az harapott fűbe. Ami magát Petert illeti, egyszer klónozták őt, majd évekkel később jött a nagy sokk, hogy nem őt klónozták, hanem ő a klón, aztán mégis ő lett az eredeti, majd úgy tűnt, sem ő nem az, sem a másik, hanem mindketten klónok, aztán… aztán már a franc se tudta követni. És akkor még bele se mentünk J. M. Straczynski elmebajába azzal kapcsolatban, hogy Petert nem egy radioaktív pók csípte meg, hanem egy totemállat, aminek következtében hősünk egy mágikus tápláléklánc részévé vált. És hol van még a bevezetőben említett One More Day… Fáj már a fejetek? És ne legyen illúziótok, bármely más A-listás karakter története hasonló otrombaságokkal van tele.
Az ember ezt általában véve tudja, csak nem foglalkozik vele, olvassa, és – jó esetben – élvezi az éppen aktuális történet, függetlenül attól, hogy a karakter élete azon a ponton már egy mindenhonnan összehányt szeméthalom. A nagy retconok egy jelentős része valamely hős/gonosz „halálával” és „feltámadásával” kapcsolatos, és ez olyannyira érdekes (és megmosolyogtató/felháborító, mindenkinek a saját hozzáállása szerint), hogy a második részben külön azzal foglalkozunk. Most jöjjön néhány tetszőleges példa a notórius „egyéb” esetek közül, kommentekben lehet sorolni a többit.
Batmannek van egy fia. Nem, Batmannek nincs fia. De, Batmannek mégis van egy fia.
Mi történt? Ez egy többszörös atrocitás, aminek a gyökerei 1987-be nyúlnak vissza. Mike W. Barr és Jerry Wingham Son of the Demon című graphic noveljében Batman hosszú évek szerelmes-ellenséges viszonya után feleségül veszi Talia al Ghult, aki teherbe esik tőle, ám úgy dönt (miután a terhes nőt gyilkosoktól védelmezve a Sötét Lovag majdnem otthagyja a fogát), hogy azt hazudja neki, elvetélt, majd elválik tőle, és titokban szüli meg a fiút. Az első retcon akkor jött, amikor az 1994-es, a kontinuitást szántszándékkal összemaszatoló Zero Hour ürügyén úgy döntöttek a szerkesztők, hogy ideje „nemhivatalossá” tenni Batman fiának létezését – úgyhogy a Son of the Demon afféle alternatív univerzumbeli sztorivá módosult (a Zero Hournak amúgy van még egy-két dolog a rovásán, erre majd visszatérünk). Aztán 2007-ben Grant Morrison megint beesett a DC kapuin, ezúttal ott is maradt, és kitalálta, hogy Batmannek mégis van egy fia, akiről nem tud. Belőle lett később az új (és jelenlegi) Robin, Damien Wayne. Morrison ugyan néhány dolgot összekavart (az ő verziójában Batman be volt drogozva, amikor megtalálta Talia lába közét), de mit számít, a soros univerzumváltoztató, az Infinite Crisis úgyis tökéletes ürügyet szolgáltatott mindenféle kontinuitási hibára (maga Morrison is ezzel takarózott).
Miért? Tudja a franc. A szerkesztőknek a Zero Hour idején nyilván eszükbe jutott, hogy „hopp, hisz Batmannek van egy fia”, aki a Son of the Demon óta még csak utalás szintjén sem került elő, és valószínűleg senkinek fingja sem volt, hogy mit kezdjen vele. A legegyszerűbb az volt, ha megszabadulnak tőle.
Mire volt jó? Damien meglepő módon egy izgalmas és érdekes karakterré nőtte ki magát, bár azon még mindig nem tettem túl magam, hogy 10 éves fejjel (!) rugdalja a nyolcvan kilós géppuskás gengsztereket. A korábbi Robinok azért ennél jóval idősebbek voltak. Hogy a közelgő reboot után mi lesz vele… az jó kérdés.
Batman, a legenda
Mi történt? Megintcsak a Zero Hour a ludas. A DC akkor aktuális „változtassuk meg az egész univerzum történetét visszamenőleg úgy, hogy az a cselekmény része legyen” hülyesége után valakinek két pompás ötlete támadt Batmannel kapcsolatban. Az egyik az volt, hogy Joe Chill eltűnt a kontinuitásból, vagyis a főhős sosem tudta meg, ki ölte meg a szüleit, és az illetőt sosem kaptak el (ezt a következő kontinuitásformáló crossover, az Infinite Crisis visszacsinálta). A másik az, hogy Batman létezéséről nem volt bizonyíték, nem Gotham egy elfogadott, köztudatban lévő bűnüldözője volt, csupán egy városi legenda. A denevérjel ettől függetlenül megmaradt, azt Gordon azzal magyarázta a külvilágnak, hogy ezzel csak a bűnözőknek a Sötét Lovaggal kapcsolatos félelmeire játszik rá. Namost, ez nyilván nettó hülyeség, ennek ellenére jó tíz évig tartotta magát: a 2004-es War Gamesben, amikor Gotham összes nagy bandája háborúba szállt egymással, végre lencsevégre kapták az amúgy láthatatlan (rendszeresen háztetőkön ugráló, grandiózus, a fél városon átívelő csatákban résztvevő, a JLA tagjaként operáló, az utcákon Batmobillal, az égen Batwinggel repesztő) karaktert.
Miért? Vállalva az önismétlés mivoltát: tudja a franc. Alighanem még sötétebbé, még rejtélyesebbé akarták tenni a karaktert. Ez egyébként odáig fajult, hogy az említett War Games idejére Batman már egy elviselhetetlen seggfej volt. Semmilyen információt nem osztott meg senkivel, a legközelebbi társaival sem, mindenki előtt titkolózott, arrogáns, mogorva, barátságtalan volt, fel volt háborodva, hogy a rendőrség nem úgy táncol, ahogy ő fütyül, folyamatos és kemény verbális megaláztatásoknak tette ki az elvileg a denevércsapatot koordináló, gyakorlatilag azonban üzenetközvetítői szerepre degradált Orákulumot. Ebből a tahószerepből végül James Robinson rángatta ki a remek Face the Face című sztoriban.
Mire volt jó? Semmire. De tényleg semmire. Az ember azt hinné, ha már az írók/szerkesztők a kontinuitással baszakodnak, akkor jó okkal teszik. Mondjuk, konkrét elképzeléseik vannak arról, hogy az általuk eszközölt változtatások után milyen új oldaláról tudják megmutatni a karaktert és környezetét. De nem, 10 éven át lényegében tökmindegy volt, hogy Batmanről tud a világ, vagy legendaként tekint rá.
Ja, még nem mondtuk, hogy X professzornak van egy gonosz ikertestvére?
Mi történt? Grant Morrison (igen, megint ő) 2001-ben kitalálta, hogy milyen remek volna, ha az X-Men alapítójának, Xavier professzornak lenne egy gonosz ikertestvére (ld. az itthon is kiadott kötetet: E, mint eltörölni). Akiről persze soha a büdös életben nem hallottunk korábban. De hé, semmi gond, ennek jó oka van: Xavier ugyanis még az édesanyjuk méhében megölte (megpróbálta megfojtani – a köldökzsinórjával). A Xavier huginak azonban csak a teste halt meg, a tudata megmaradt – bár beletelt neki néhány évtizedbe, hogy új testet kreáljon magának. Akkor viszont rászabadított egy óriás mutánsvadász Sentinelt Genoshára, a mutánsok otthonára, és lemészárolt 16 milliót a „homo superior” tagjai közül. Az X-Men végül ellátta a baját, kétszer is (másodszor már Joss Whedon Astonishing X-Menjében), és más írók azóta sem hozták elő a figuráját – a jelek szerint senki nem tud és/vagy nem akar mit kezdeni vele, még említés szintjén is ritkán bukkan fel.
Miért? Mert Morrison Morrison, és ő bármit megtehet. A gonosz ikertestvér koncepciója már ezer éve akkora blőd, hogy mindenki pofájáról le kellene, hogy süljön a bőr, aki ilyesmit vet papírra, valahogy a brit képregényes fenegyerek mégis azt gondolta, hogy ez cool lesz. És…
Mire volt jó? …meglepő módon tényleg cool volt. Cassandra megszállta testvére elméjét, az ő helyében pózolva fellebbentette a fátylat a világ előtt Xavier mutáns mivoltáról, és elment a Földről, hogy darabokra szedje a Shi’ar birodalmat. Az a majdnem teljesen néma, szürreális füzet, amiben Jean Grey és Emma Frost betörnek Xavier Cassandra által uralt agyába, önmagában megérte a retcont, ráadásul gonosz ikertestvér ide vagy oda, a Xavier hugi (aki valójában egy ún. mummudrai, egy testetlen parazita lény, de ebbe ne menjünk bele) az utóbbi egy-két évtized egyik legjobb, legfélelmetesebb gonosztevője lett. Ehhez valószínűleg a mellőzése is hozzájárul, hisz így nincs agyonhasználva (ellentétben pl. szerencsétlen Magnetóval, aki szintén túlélt már jó pár ostoba írót – ó, igen, erről is lesz szó a következő cikkben).
Ja, még nem mondtuk, hogy volt egy második X-Men csapat Rozsomákék előtt?
Mi történt? Ed Brubaker (rá a cikk következő részében is visszatérünk) azzal kezdte X-Men írói karrierjét, hogy kitalálta, évekkel korábban Xavier a halálba küldött egy csapatnyi ifjú mutánst. Először ugye volt az eredeti X-Men Küklopsszal, Jean Greyjel, Bestiával, Angyallal és Jégemberrel. Aztán jött Chris Claremont 1975-ben, és leváltotta a (valljuk be) unalmas csapatot, érdekesebb és nemzetközibb karakterekkel, Árnyékkal, Rozsomákkal, Kolosszussal és Viharral (meg Viharmadárral, de ő rögtön a második sztoriban elpatkolt – viszont később csatalakozott Kitty Pryde). A Giant Size X-Menben az eredeti csapatot foglyul ejti egy mutánsokkal táplálkozó élő sziget, Krakoa, és Xavier gyorsan toboroz néhány új ifjat, hogy azok szabadítsák ki őket. Az akció sikeres, csakhogy Brubaker kerek harminc évvel később megírja a Deadly Genesist, amiből megtudjuk, hogy a második csapat valójában a harmadik volt – Xavier még Rozsomákék előtt összeverbuvált egy másikat, aminek a tagjai viszont elbukták a mentőakciót, és otthagyták a fogukat a szigeten, a professzor pedig ennek emlékét mindenkinek az agyából kitörölte. Ja, és hogy súlyosbítsuk a helyzetet: a csapat egyik tagja Vulcan, azaz Gabriel Summers volt, a harmadik Summers testvér, akiről Küklopsz és Plazma sosem tudott. Dupla retcon.
Miért? Brubaker akart egy ütős nyitányt, és alighanem úgy érezte, hogy Xavier karaktere túlságosan patyolattiszta. Hát dobált rá egy kis sarat – egyébként nem ő volt az egyetlen, az idő tájt az írók sportot űztek belőle, hogy csúnyaságokkal aggassák tele a joviális professzor múltját, lásd még Joss Whedon Dangerous című sztoriját.
Mire volt jó? Túl sokra nem. Adott az X-Men univerzumnak egy újabb megalomán, nagyhatalmú őrült gonoszt (merthogy Vulcanról kiderült, hogy életben maradt, viszont bosszúra szomjazik), aki a Shi’Ar birodalom császára lett, amíg a tavalyi War of Kings sztoriban Black Bolt ki nem nyírta (Hogy véglegesen-e? Ilyen kérdéseket nem akarok hallani.). Plusz kaptunk egy elnyújtott, aránytalanságoktól és túl nagyot akarástól szenvedő, mérsékelten szórakoztató űreposzt (The Rise and Fall of the Shi’ar Empire) következményként. Összességében meglettünk volna nélküle.
Dr. Light, a tinihősök szánalmas homokzsákja, Dr. Light, a rettegett gonosz
Mi történt? Dr. Light egy világuralomra (mi másra?) törő szupergonoszként kezdte 1962-ben, aki ideiglenesen legyőzte az egész JLA-t Supermanestül, Batmanestül, és bár a hősök végül keresztülhúzták számításait, debütálása egy veszélyes, komoly gazembert adott a DC univerzumnak. A későbbi történetekben azonban egyre inkább elsunnyogták ezt az oldalát, míg végül a tini hősökből álló Teen Titans egyik visszatérő ellensége lett, akit az ifjak minden egyes alkalommal különösebb erőfeszítések nélkül, viccelődve vertek vizenyősre. Hogy Dr. Light milyen mélyre süllyedt, azt jól példázza, hogy egy alkalommal még egy csapat szuperképességek nélküli gyerek is legyőzte. Aztán jött Brad Meltzer a 2004-es Identity Crisisszel, és kijelentette, hogy Dr. Light megváltozása egy agymosás eredménye: miután a JLA főhadiszállásán megerőszakolta Sue Dibney-t, az egyik hős feleségét, Zatanna, a többiek beleegyezésével kitörölte az emlékeit, és megváltoztatta a személyiségét, lényegében kihúzva a méregfogát, és egy esetleg idiótává degradálva őt. És ha ez még nem volna elég, Zatanna Batman agyába is belepiszkált, ő ugyanis ellenezte a beavatkozást.
Miért? Meltzer történetének egyik fő eleme a szuperhősök közti bizalom összeomlása volt. A múltba való visszanyúlással pedig világossá tette, hogy az Ezüstkor mégsem volt olyan szép és ártatlan, mint amilyennek a ’60-as évek képregényei ábrázolták, egyetlen húzással hatalmas, sötét és gonosz árnyékokat rajzolt oda, ahol korábban inkább csak mosolygó hősök és mindig rács mögé kerülő gonoszok voltak.
Mire volt jó? Egy mocskos jól megírt történetre (Identity Crisis), és pár súlyos és érdekes következményre, ami egészen az Infinite Crisisig vezetett. Magának Dr. Lightnak a karakterével azonban ezután sem kezdtek túl sokat, jelenleg éppen hallott a Spectre ítélkezésének köszönhetően. Meltzer retconjáról mindenképpen meg kell jegyezni, hogy történetesen korrigált egy kontinuitásbeli inkonzisztenciát, hiszen megmagyarázta, hogy az eredetileg veszélyes Dr. Lightból miért és hogyan vált hosszú évekre közröhej tárgya.
Ja, még nem mondtuk, hogy Rozsomáknak van egy fia?
Mi történt? Erre a kérdésre Rozsomák életével kapcsolatban általában két válasz adható, méghozzá szimultán. 1: Ki tudja? 2: Kit érdekel? Szerencsétlen kanadai mutáns történetét már úgy szarrá retconálták, összekuszálták, hogy teljesen kibogozhatatlan. Így jár az a karakter, aki szuperhős pályafutása előtti életére nem emlékszik, és ezzel lehetőséget ad minden jöttment írónak, hogy azt vizionáljon a múltjába, ami éppen jólesik neki. A figurával kapcsolatos atrocitások a végtelenségig lennének sorolhatók. Jeph Loebot innen is csókoltatom (az ő agyréme: Rozsomák valójában egy lupine, egy olyan faj tagja – Kardforgúval és egy rakás másik karakterrel együtt – ami az emberekkel párhuzamosan fejlődött, csak nem a majmokból, hanem a farkasokból). Az egyik legnagyobb ökörséget Daniel Way követte el tűzrevaló sorozatában, a Wolverine: Originsben. Ebből kiderült, hogy Rozsomáknak a második világháború után volt egy japán felesége, Itsu, aki terhes lett tőle, de egy Romulus nevű gazember, aki születése óta manipulálta hősünk minden pillanatát (nem akarod tudni…), megölette őt Buckyval, Amerika Kapitány egykori segédjével (hohó, de még mennyire, hogy visszatérünk rá a cikk következő részében). A fiút úgy vágták ki a halott nő méhéből, és arra nevelték, hogy gyűlölje az apját, aki persze még csak nem is tudott a létezéséről, amíg fel nem bukkant, hogy megölje.
Miért? Mert Daniel Way egy kontár.
Mire volt jó? Minden idők egyik legrosszabb, legerőltetettebb, legostobább Marvel sorozatára (Wolverine: Origins), és annak azóta is hullámzó, hasonló színvonalú következményeire. Way a huligánkinézető kaszabolót egyszerre próbálta, illetve mind a mai napig próbálja eladni Rozsomák-szintű, veszélyes gyilkosnak, a manipuláció, az intrika mesterének, és szívdöglesztő szoknyavadásznak. Az eredmény katasztrofális.
Gratulálunk Cs. Andreának, M. Sándornak, W. Péternek, H. Axelnek és V. Bernadettnek, akik fejenként két jegyet nyertek a Frászkarika szerda esti, premier előtti vetítésére. A részleteket emailben közöljük velük.
Mostantól naponta kiajánljuk az érdekesebb filmeket a tévéadók másnapi kínálatából.
2011. 08. 16., kedd
Viasat3, 09.35 Sunset Boulevard Billy Wilder remekműve Hollywood gótikus gecizmusáról. Olyan a hangulata, hogy belefulladsz. Gloria Swansonról nem tudod levenni a szemed, bár egyetlen emberi mozdulata sincs. Eric Von Stroheim az inasa = szikla. Az elején/végén William Holden úszni megy.
Viasat3, 01:35 Tango és Cash (Tango & Cash, 1989) Késő-nyolcvanas macsófilm, amelyben már jókora adag önirónia is van. Stallone és Kurt Russell párosa szórakoztató, de éppen a kettősükből adódó potenciál (sic!) miatt a film lehetne jobb is.
HBO, 18:35 Roger nyúl a pácban (Who framed Roger Rabbit, 1988) Spielberg félanimációs kísérlete, a filmtörténet legbaszhatóbb rajzfilmfigurájával (nem a nyúlról beszélek). Húsz éve láttam utoljára, állítólag még mindig nézhető.
Cinemax 2, 20:00 A menyasszony feketében volt (La mariée etat en noir, 1968) Truffaut félig művész-, félig populista bosszúfilmje, amelyben az európai képregénydramaturgia hatása egyértelmű.
Cinemax 2, 00:40 A kukorica gyermekei (Children of the Corn, 1984) Egy Stephen King novella erőtlen adaptációja, bár a mészárlós kezdőjelenet a mai napig odavág, zocuzágen. Főszerepben a Terminátor anyukája, Linda Hamilton.
Filmmúzeum, 00:50 Félelem a reflektorfényben (Stage Fright, 1950) Még egy gyenge Hitchcock-filmet is érdemes megnézni
MGM, 04:00 Hosszútávú lovasok (The Long Riders, 1980) Walter Hill nagyszerű, revizionista westernje a Jesse James-bandáról, a főszerepben a Carradine-, a Keach- és a Quaid-család.
MGM, 00:45 Csapdában (Dead of Winter, 1987) Arthur Penn HItchcock-imitációja, amely egyébként az 1945-ös My Name is Julia Ross re-make-je. Néha izgalmas.
(Kis változás a filmzenei rovatban: mostantól a GeexKomix mintájára egy csokorban jönnek a kritikák, az eddigieknél tömörebben. Kezdetnek a nyár nagy hollywoodi filmjeiből szemezgetünk.)
Alan Silvestri: Amerika Kapitány
Haragszom Silvestrire. Utolsó zseniális score-ját (Van Helsing) idestova 7 éve írta, és bár azóta is tett le az asztalra olyan zenéket, amiknek voltak kiemelkedő pillanataik (Beowulf), most már ideje lenne, hogy összekapja magát, és ismét a legjobbját nyújtsa. Ez az Amerika Kapitánnyal sem sikerült. De akárcsak a legtöbb, utóbbi évekbeli zenéivel, ezzel sincs semmi különösebb probléma, sőt: a filmet tökéletesen szolgálja, lendületes, patetikus, erőteljes és grandiózus. Épp csak nincs benne semmi különös. A hazafias érzésektől fűtött főtéma (Captain America) éppolyan átlagos, mint a főgonoszhoz, a Vörös Koponyához kapcsolható baljós és egyszerű motívum, más visszatérő dallammal pedig nem nagyon fogunk találkozni.
Persze Silvestri szolgál néhány tőle megszokott ritmikus, agresszív dobalapra épülő masszív rézfúvós ámokfutással (Kruger Chase, Motorcycle Mayhem, Hydra Train, Invasion), arra azonban nem veszi a fáradságot, hogy az itt-ott néhány másodpercre közbeszúrt főtémán kívül is adjon a dübörgő akcióknak valami jellegzetes hangzást, ami utal akár a korszakra, akár a háborúra, akár a főszereplő szuperkatona mivoltára. Ugyanezek az akciószámok majdnem pontosan ugyanígy elhangozhattak volna mondjuk a szerző Szupercsapat című filmjében is tavaly, az egyetlen nagy különbség (és ez egy plusz pont), hogy Silvestri itt nem használ elektronikát, ami nagyban hozzájárul a score oldschool hangulatához – és erre a hangulatra szüksége is van. Viszont minden ilyen, markáns identitás híján is hatásos adrenalinlöketre jut legalább egy töltelékszám a túl hosszú albumon (ami igazán csak a második felében indul be), a túlzott hazafiasságot megpendítő trackek (pl. Triumphant Return) sok hallgató gyomrát megfekhetik, néhány fantasztikus erővel és agresszióval robbanó zene (különösen a Howling Commando’s Mongate) pedig még azelőtt véget ér, hogy igazán elmerülhetnénk benne. Kisujjból kirázott erős középszer – de a film alatt hatásos.
Alexandre Desplat: Harry Potter és a Halál Ereklyéi - II. rész
Az előző rész zenéjét nem szerettem: Desplat túlságosan alulkomponálta a nagy finálét felvezető kaland-blockbustert. Viszont a második részben David Yates visszafogta az eposzi elemeket, és inkább koncentrált a főszereplők saját történetére, meghagyva a csatát afféle körítésnek. Ez jó, mert Desplat-ról már bebizonyosodott, hogy a grandiózus zenék terén nem teljesít túl fényesen. A második részhez mégis sikerült összehoznia egy nagyszerű score-t, ami lehengerel a monumentalitásával – a szerző munkássága itt olyan eposzi magasságokba emelkedik, mint korábban soha. Újabb plusz pont jár Desplat-nak, amiért az előző résszel ellentétben ezúttal bátran integrálja a zenéjébe John Williams főtémáját, sőt ha emlékezetem nem csal, még kissé suta elődje, Nicholas Hooper motívumai is felbukkannak itt-ott. Ebben azért nem lehetek biztos, mert ezt csak a film alapján szűröm le, magáról az albumról sok minden hiányzik – pl. az említett Williams téma teljes prezentációja, a CD-n ugyanis csak kis részekben bukkan fel (pl. a Dragon Flight közepén). Némileg furcsa, hogy Desplat egy egészen új témát írt az utolsó részhez – ez a Lily’s Theme, ami gyönyörűen, de keserűen hullámzó vonósokkal és éteri női vokállal varázsol el a nyitótélben, majd teljes zenekari pompájában vesz le a lábunkról a Dragon Flightban (és későbbi is vissza-visszatér még). Az akciózenék egyébként sokszor meglepően agresszívak és erőteljesek (rögtön a második szám, a The Tunnel felpumpálja az adrenalint, de érdemes megemlíteni Desplat talán első masszív „menetelős” zenéjét, a Statuest, és a rezesekkel erősen megtámogatott Showdownt), ugyanakkor markánson ott van rajtuk a szerző keze nyoma (leginkább a fafúvósoknak az ilyen jellegű számokban szokatlanul nagy hangsúlyában). Máskor a komponista a csata forgatagában is inkább a drámára, mint a tempóra koncentrál (Courtyard Apocalypse). Összességében nagyszerű zene, a film alatt pedig abszolút fantasztikusan működik.
Michael Giacchino: Super 8
Persze, hogy egy olyan blockbustertől, ami kivételesen a nosztalgiafaktorra támaszkodik, azon belül is főleg Steven Spielberg ’70-es, ’80-as évekbeli sci-fijeinek hangulatát célozza meg, az ember valami olyan zenét vár, ami visszarepíti ebbe a korszakba, és annak varázslatos, John Williams és James Horner nevével fémjelzett filmjeibe (mellesleg utóbbi komponistának a Selyemgubóhoz írt fenséges témája szólt a Super 8 előzetese alatt). Giacchino, aki régóta ott van J.J. Abrams mellett (Alias, Lost), felemás sikerrel teljesíti a feladatot. A Super 8-nak a színtiszta zenekari hangzásnak (ez egyre ritkább manapság Hollywoodban), a minden mást maga mögé utasító vonósszekciónak és a legérzelmesebb helyeken felszólaló, lágy zongorának köszönhetően valóban van egy kellemes oldschool hatása, de a varázslatra hiába várunk. Giacchino ugyan nagyszerűen tud bánni a zenekarral, viszont nincsenek nagy ötletei – ha belegondolunk eddigi munkásságába, rá kell jönnünk, hogy az nem a főtémái miatt értékes, azok ugyanis egyáltalán nem kiemelkedőek, nem grandiózusak/mágikusak, és főleg, nem eredetiek. A Super 8 mindössze négy hangjegyből álló vezérmotívuma (három emelkedik, az utolsó mélyebben zár), amit rögtön az album legelején hallunk, egy viszonylag kifejező (rejtélyt és feszültséget sugalló) ötletcsíra, ami az akciótételekben agresszívabban jelenik meg, de összességében nem válik elég markánssá. Egy másik, lendületesebb motívum a mozgalmasabb részeknél üti fel a fejét (Aftermath Class, Evacuation of Lillian, utóbbi az album egyik legjobbja), amikor viszont Giacchino megpróbál ezek nélkül érvényesülni, akkor az vagy unalomba vagy kakofóniába fullad, a nagy, 10 perces finálé (Creature Comfort) pedig minden szempontból csalódás. Egy-két szám még kiemelhető a gyermeki ártatlanságot közvetítő, andalgó hangulata miatt (We’ll Fix It In Post Haste), de azt sem árt megjegyezni, hogy az album tele van fél- és egyperces trackekkel, amik teljesen szétforgácsolják az amúgy sem túl stabil zenei szerkezetét. Korrekt, de sokkal több is lehetett volna.
Steve Jablonsky: Transformers 3.
Ó, egek, ezt a Jablonskyt még mindig engedik komponálni? Értem én, hogy volt idő, amikor tudott értékes, fantasztikusan hangzó zenéket alkotni, elég csak meghallgatni a Gőzfiút, de semmi ilyesmit nem csinált… nos, a Gőzfiú óta. Ma már csak egy a Zimmer-istálló leszállóágban lévő egykori reménységei közül (Mint – sajnos – Harry Gregson-Williams, de különben is, hol van mostanság Mark Mancina? És ki az a Nick Glennie-Smith?) A Transformers sorozat zenéiből mind a mai napig az Arrival to Earth (az első részben) az egyetlen, ami ér valamit. Abból is hektószám csurog kifelé a pátosz, de valamit Jabalonsky mégis nagyon jól megragadott vele, tökéletes, egyenesen himnikus muzikális kifejezése a „hős megmentők érkeznek” témának. Na, a Dark of the Moonban semmi ilyesmit nem fogunk hallani. Eleve, Michael Bay sötétebb tónust kívánt, így a heroikus szólamok az esetenkénti komikus felhangokkal együtt repültek (az egyetlen kivétel az Impress Me című fárasztó prüntyögés), az elektronika pedig sokszor teljesen átveszi az uralmat a vonósok és a fúvósok felett. A score-ban nincs semmi átfogó koncepció, semmi markáns, az egészen végigvonuló motívum, semmilyen ügyes, vagy urambocsá’, okos zenei megoldás, finomság és visszafogottság, semmi, ami kiemelné, vagy meghatározná. Az egyes számok néha olyan benyomást tesznek, mintha más-más albumokról hajigálták volna egy halomba őket, hiába ismerhető fel ugyanaz a stílus mindegyikben. És itt jön a másik probléma: Jablonsky ezt tényleg különböző forrásokból hányta össze. Mindjárt a második számban (Sentinel Prime) Zimmer Az utolsó szamurájának témája sejlik fel (bocsánat, sejlik fel a lófaszt, egyenesen az arcodba mászik), és a túlságosan is nyilvánvaló és kínos plágium folytatódik többek közt az Eredet egyik előzeteséhez írt zene (Mind Heist) lenyúlásával (It’s Our Fight), amit annak szerzője nem is nézett túl jó szemmel. És a legjobb részei a zenének ezek a lopások… összességében ötlettelen és unalmas az egész. Komplett zenei sivárság.
Henry Jackman: X-Men: Az elsők
2009-ben újabb zenészpalánta került ki a sokat mentorkodó Hans Zimmer kezei alól – bemutatkozását (miután mesterének olyan score-ok elkészítésben segédkezett jó három éven át, mint A sötét lovag) A szörnyek az űrlények ellen című kellemes, de feledhető animációs filmmel ejtette meg, és nem hagyott mély benyomást maga után. Matthew Vaughn viszont nyilván elégedett volt a Kick/Asshez komponált munkájával, mert hozta magával az X-Men sorozat prequeljébe/rebootjába (majd az idő eldönti…), és amit ehhez írt, az már kifejezetten figyelemreméltó. Igaz ugyan, hogy rögtön a főtémát prezentáló nyitányban (First Class) csúnyán visszapofázik a Daft Punk Flynn Lives című tétele a tavalyi Tron Legacyból, de a zenekar és az elektronika ügyes – az egész albumon végigvonuló – vegyítése (és a vártnál kevésbé nyilvánvalóbb Zimmer-behatás) megmenti a mundér becsületét (azt pedig kifejezetten jó hallgatni, amikor a téma eposzi magasságokba emelkedik a Sub Liftben). Jackman a következő számban (Pain and Anger) felhangzó, és még sokszor visszatérő Magneto-motívumot dolgozta ki a legjobban: a cselekményben ez a karakter megy át a legnagyobb változásokon és érzelmi kríziseken, a score pedig végig mesterien demonstrálja mindezt, ha kell, vonósokkal és fúvósokkal, ha kell, gitárral vagy masszív elektronikával kiegészülve (utóbbi főleg a figura sötét oldalának előtérbe kerülésekor hangsúlyos). Horrorisztikus felhangok (Frankenstein’s Monster), gyönyörű drámaiság (Rage and Serenity) vagy erő és badass-ség (Magneto), Jackman ügyesen és kreatívan igazítja a motívumot az éppen szükséges hangulatokhoz. Kép és zene ilyenkor fantasztikusan működik együtt. Külön öröm, hogy jelezve a két főszereplő közti kapcsolatot, az X-Men és a Magneto téma nem áll túl messze egymástól. Persze vannak az albumnak kevésbé erős momentumai (pl. a koncepciótlan Coup d’État), és ha valamit, hát a ’60-as évek hangulatát semennyire nem sikerült érzékeltetni benne – de megbocsátjuk.
AHollywood Reportercikke szerint Frank Darabonttal mocsok módon bánt el az AMC: nem ő hagyta ott a Walking Deadet, hanem szó szerint kirúgták, miután hónapokig szórakoztak vele, meg a sorozat második szezonjának költségvetésével is. Egyelőre sem Darabont, sem a stáb nem nyilatkozik, utóbbiak féltik a munkájukat.
Az 1985-ös Frászkarika a korszak egyik kultikus horrorkomédiája, ami sajátos irányba vitte tovább Hitchcock Hátsó ablakának koncepcióját, és a belőle készült remake kapcsán – ahogy az már csak a jó filmek remake-einél lenni szokott – mindenkiben felmerült az „erre meg mégis mi szükség van?” kérdés. Szerencsénkre szökőévenként egyszer azért érkezik egy újragondolás, ami tényleg újragondolás, és nem csak rutinból másolás, és ami odáig merészkedik, hogy könnyedén felveszi a versenyt az eredetivel. Ebben a szökőévperiódusban a Frászkarika ez a film, ami – urambocsá’ – bizonyos pontokon még javít is az eredetin.
A sztori nagyjából ugyanaz: a gusztustalanul szabályos és tip-top Las Vegas-i külvárosban élő tinédzser, Charley (Anton Yelchin a sztárság útján) gyanítani kezdi, hogy a szomszédba frissen beköltözött Jerry (Colin Farrell egyik legjobb alakítása) egy vámpír. A srác egy vámpírshow sztárja, Peter Vincent (David Tennant szenzációs, majdnem ellopja az egész filmet), barátja, Ed (Christopher Mintz-Plasse vicces, mint általában) és barátnője, Amy (Imogen Poots döglesztő) segítségével próbálja felvenni a harcot a környéket terrorizáló vérszívóval.
A Frászkarika átesett a szokásos modernizálási fázisokon, vagyis a főhős anyja és barátnője már nem sikongató, mimózalelkű áldozatok, hanem határozott, erős, és ha kell, kemény nők (ami már csak azért sem meglepő, mert az író is egy nő), a túlságosan anakronisztikusnak ítélt vámpírkellékek (koporsó) repültek, a hanyatló tévésorozatban szereplő Vincentből pedig egy menő, goth vegasi vámpírshow sztárja lett. A cselekményben is vannak jelentősebb változtatások (Jerry egészen a fináléig magányos farkas, Ed pedig már a film kezdete előtt tud róla, vagyis ezúttal a főhősé a kezdeti szkeptikus szerepe), de a történet szíve ugyanaz, és ami a legfontosabb, hogy a remake is megtartotta a horror és a komédia közti tökéletes egyensúlyt. Frappáns és vicces (bár az Alkonyatnak kiosztott pofonok a „kötelező” jellegük miatt már fárasztók kicsit), ugyanakkor ijesztő, sőt, helyenként még félelmetes is, a finálé pedig hosszabbra, egyben intenzívebbre és (naná) véresebbre nő.
A színészek kiválóak, és a legtöbb esetben jobbak, mint az eredetiben. Yelchin nagyszerűen hozza az ügyesen eltalált átlagtinédzsert, aki szerencsére se nem egy napszemüveges keménycsávó, se nem egy szerencsétlen lúzer. Farrell macskaszerű mozgásával és rémisztő, „nyugi, csak megöllek” mosolyával valóban olyan, mint egy ragadozó, ahogy azt az egyik szereplő megjegyzi. Rá, Mintz-Plasse-ra és Tennantra is igaz, hogy olyan túlzó jellemvonásokkal felruházott karaktereket személyesítenek meg, amiknél komolyan fennállt a túljátszás, és így a röhejessé válás veszélye, de mindannyian tudták, hol a határ. (Ed ugyan az eredetiben sokkal jobb, de Mintz-Plasse szerencséjére máshogy áll hozzá a szerephez, meg sem próbálja frenetikus elődjét majmolni).
A jó színészek alá meglepően intelligens forgatókönyv dolgozik: a jelenet, amiben Jerry átmegy Charley-hoz, hogy egy sör ürügyén kiderítse, mit tud róla, szenzációs. A srác idegesen matat a hűtőben, a vámpír a küszöbön áll, mert addig ugye nem léphet be a házba, amíg annak lakója be nem invitálja – amit az kínos egyértelműséggel igyekszik elkerülni. A dialógus egy pontján Jerry megbizonyosodik róla, hogy Charley tudja, nem pirítóssal táplálkozik, és nyájas csevejét észrevétlenül csúsztatja el a nem explicit, de nem is túlzottan burkolt fenyegetés felé – viszont a szövegkönyv nem rágja szánkba ezeket a fordulópontokat, hagyja, hogy a színészek végezzék a dolgukat, és hogy sodródj a jelenet lendületével. És sodródsz is vele, meg még a későbbiekkel is, egészen a legvégéig.
PS: a 3D tragikus. Ugyan az időnként a néző arcába fröccsenő vér hatásos, de a kép homályos, szellemképes és még a szokottnál is sötétebb (ami sötétkék, az még a világosabb jelenetekben is feketének látszik)
Nem kérdés, hogy szüksége volt a kortárs magyar irodalomnak egy olyan szerzőre, mint Baráth Katalin. A szórakoztató irodalomnak meg pláne. Félelmetes tempót diktálva, két éven belül ez a második regénye, amiben már jól ismert hősnőjét állítja újabb akadályok elé. Dávid Veronika, az Ókanizsáról menekült kisvárosi entellektüel, a könyvek iránti megszállotságával és elképesztően erős igazságérzetével azonnal belopja magát az olvasók szívébe. Kezdeti hányattatásain felülemelkedvén Budapesten próbál szerencsét, ahol a Nő című feminista lap munkatársa lesz. Ott megismerkedik a főszerkesztőhelyettessel, Marával, aki meglátja benne a kurázsit és befogadja magához. A bonyodalmat egy árva kisfiú elrablása indítja be, majd az A fekete zongora kisvárosi krimijével ellentétben egy nagyszabású összeesküvés-elméletre, egy Magyarországot fenyegető szuperfegyverre éleződik ki a cselekmény.
A kontraszt szembeszökő. Míg az írónő első regénye teljes egészében Ókanizsán, egy alföldi mezővárosban játszódik, és századelői, egyszerű, kisvárosi emberek miliőjébe enged betekintést, addig jelen regényében - a főhősnőn kívűl - minden jól bevált eszközzel szakít. Nagyrészt Budapest a helyszín, hogy később egy őrült hajsza során megismerhessük a múlt században felkapott magyarországi üdülőhelyek egész sorát. Balatonfüred és Abbázia a Monarchia időszaka alatti valóságukban elevenednek meg előttünk, olykor nagyobb részletességgel és beleéléssel, mint Budapest.
Egy jó krimi alapja a jó karakterrajz, Veron pedig képes egymaga elcipelni a hátán az egész regényt. Remekül ábrázolt figura, akinek esendő mivolta készteti azonosulásra az olvasót. Nehézkes beilleszkedése a nagyvárosi életbe sokszor megmosolyogtató, ahogy az általa az egyes férfiakban kiváltott rajongás is. Szintén megkapó a zsenialitása, ami egy különös keveréke önnön józan paraszti eszének és széleskörű olvasottságának.
Az újságnál szerzett friss barátnője és egyben gyámoítója, Mara az, aki arra hivatott, hogy méginkább kiemelje hősünk tulajdonságait. A létező összes téren különböznek egymástól, ettől lesz kapcsolatuk annyira iracionális, már-már paródiába illő. Mara által mutatkoznak meg Veron kisvárosi szemléletei, sokszor naiv viselkedése és örök rácsodálkozása. Hősünk azonban képes a fejlődésre, már most megfigyelhető pár levetkezett szokása és örökös vívódása - ezzel csak még hitelesebbé válik a szemünkben.
A regény nagy erénye a korhű ábrázolás, a rendkívül szemléletes leírás. Legyen szó korabeli öltözködésről, társadalmi rétegződésről vagy egy bizonyos miliő lefestéséről, az írónő tévedhetetlennek látszik. Az egyetlen negatívum, amit kénytelen vagyok felróni, az a sokszor túlírt, túlcicomázott szöveg. A leírásokon és a művei alapját jelentő krimi szálon is segítene egy tömörebb, egységesebb próza.
Az egyszerű gyermekrablásnak indult ügy fokozatosan válik egyre nagyobb léptékűvé, a cselekmény több szálon terpeszkedik szét. Az utolsó ötven oldalon felgyorsulnak az események, a nagyszabású politika összeesküvés kissé hiteltelenné válik, és a végkifejlett inkább hasonlít Allan Folsom egyik agymenéséhez, mégsem hat oly grandiózusnak. Az előző regény stílusos megoldása helyett most egy mindenkit kiveséző okfejtést kapunk, ami hangulatilag leginkább Lawrence Block betörős ciklusát idézi, ahogy Bernie Rhodenbarr összetrombitál mindenkit, hogy egyszerre rántsa le a leplet az összes szereplőről.
Akit megrémített a hirtelen paradigmaváltás, de bejött neki a szerzőnő előző regénye, az is adjon egy esélyt ennek a könyvnek, hiszen ugyanolyan bájos és talán még humorosabb is, mint elődje. Két könyvének különbözőségei okán joggal feltételezhetjük, hogy az írónő korántsem mutatta még meg minden arcát. Állítása szerint szeretné tartani ezt az ütemet, és rengeteg mesélnivalója van, így minden évben újabb és újabb Dávid Veronika regény kerülhet elénk, egy kis századelőt csempészve szürke hétköznapjainkba.
Herschell Gordon Lewis. A független film igazi úttörője, ugyanakkor zseniális marketinges agytröszt, aki méltán bitorolja közel 50 éve a „Gore keresztapja” megtisztelő titulusát. Azonban ahhoz, hogy megértsük filmes tevékenységének fontosságát érdemes áttekintenünk azt a politikai és társadalmi konvencióktól roskadozó korszakot, amely ellehetetlenítette, majd később lehetővé tette a független film térhódítását. Más szóval zanzásított történelemóra következik.
A Hays kódex
Az 1920-as évek Amerikájának filmművészete a botrányok, és a hanyatlás évtizedét élte. A filmipar morálisan a csőd szélére került. Megannyi politikailag és erkölcsileg megkérdőjelezhető filmalkotás, off-screen botrány és korrupciós ügy hatására az stúdiók úgy döntöttek, hogy szervesen belenyúlnak a filmek készítésébe. Leigazolták hát az erősen református idősebb Will H Hays-t, akit ezek után az MPPDA (későbbi MPAA) tetejére ültettek fel, hogy kvázi rehabilitálja az amerikai filmművészetet. A szesztilalom, a cenzúra és a sajtó korlátozása így elérte hálivúdot is, amely az 1934-es produkciós, vagy más néven a Hays kódex bevezetéséhez vezetett. A kódexrendszer kiötlése két úriember, egy bizonyos Martin Quigley (a Motion Picture Herald szerkesztője) és Daniel A. Lord atya (jezsuita pap) nevéhez fűződik. Ők nyújtották be a később Hays kódexre keresztelt útmutató tervezetét MPPDA-nak, amit aztán Hays meglehetősen hasznosnak és célravezetőnek talált.
A rendszer alapvetően két fő részre volt bontható. Az első része főként általános alapelvekről szólt, melyek leginkább a moralitást és a filmes erkölcsöt érintették. A második eleme leegyszerűsítve egy lista volt azokról a dolgokról, amelyeket tilos volt filmen ábrázolni. Ezek közé tartozott a szexualitás, a házasságon kívüli kapcsolatok, az erőszak. Nem lehetett a bűnözésről olyan filmet sem készíteni, melyben a bűnös nem nyerte el a törvény szerint neki kijáró büntetését. Sőt a papokat, és a közigazgatás embereit sem lehetett komikus, vagy negatív szerepben feltüntetni. Bizonyos esetekben azonban kivitelt képeztek ez alól a politikusok, a rendőrök és a bírók. A dolog hátterében természetesen főként az a gondolat húzódott meg, hogy a filmeket egyfajta „propaganda” módjára arra használják fel, hogy az emberek gondolkodásmódját és mindennapjait az erkölcs irányába tereljék. Ehhez ki kellett iktatni azokat az elemeket a filmművészetből, amelyek negatív mivoltuk ellenére bármilyen jellegű együttérzést vagy azonosulást válthatnak ki a nézőközönségből.
A kódexrendszer működtetése, és ellenőrzése egy bizonyos Joseph I. Breen vigyázó tekintete alatt zajlott, aki a Hayes kódex működési struktúrája szerint igyekezett ellehetetleníteni azokat a megkérdőjelezhető tartalmú alkotásokat, amelyek a rendszeren kívül próbáltak eljutni a közönséghez. Az általános erkölccsel szembemenő műveknek minősültek azok a filmek, melyek a szexualitást, a nyílt erőszakot, a bűnözést vagy a vallási dogmatikát helyezték a középpontba.
A 40-es évek közepére a stúdiórendszer betonkeménységűre szilárdult. A nagy stúdiók, nemcsak a nagyobb költségvetésű filmek készítését és forgalmazását kontrollálták, hanem az alacsonyabb büdzséjű, úgynevezett B filmek disztribúciója is az ő kezük alatt zajlott. Az általuk működtetett filmszínházak országszerte vetítették az általuk forgalmazott filmeket, azaz vászonra kerülni is csak az ő felügyeletük alatt lehetett. Bár ez nem azt jelentette, hogy Amerika összes mozija a stúdiók tulajdonát képezte, azonban megannyi meglehetősen egyoldalúan exkluzív szerződésnek köszönhetően a teljes filmszínházi hálózat a stúdió rendszer irányítása alá került. Ez természetesen sikeresen ellehetetlenítette a rendszeren kívüli cégeket, melyek hiába tudtak filmeket készíteni, mozi és bemutató nélkül a profit is elmaradt. A 40-es évek végére az olyan „ronin” cégek, mint a Monogram, a Republic vagy a United Artist a csőd szélére kerültek.
A helyzet 1949-ben látszódott először javulni, amikor a legfelsőbb bíróság kimondta, hogy a stúdiórendszer tisztességtelen monopóliummal rendelkezik, ezért megfosztotta azt a mozihálózat kizárólagos irányításától. Ezzel megnyílt az út a rendszeren kívüli forgalmazók előtt. A bírósági döntés teljesen új stratégiai irányba kényszerítette a nagy stúdiókat, akik ezek után teljesen elhagyták a B filmek piacát. Az ezután megnyíló mozik mellett a másik legnagyobb aduász a független filmstúdiók kezében az volt, hogy önálló cégként nem kötötte őket gúzsba a Hays kódex szabályrendszere, vagyis bármiről szabadon készíthettek filmeket. Egyetlen dologvolt, ami még számukra is tabunak számított, a vallási téma. A kapuk teljes egészében 1952-ben nyíltak ki, amikor a legfelsőbb bíróság a filmekre is kiterjesztette a szólásszabadság eszméjét. Ezen a nyitott kapun pedig a korai exploitation filmesek, többek közt Lewis és Friedman gátlástalanul be is sétáltak.
Lewis és Friedman inda house
Kettejük találkozása egyszerre volt törvényszerű és meglepő. Lewis igazi értelmiséginek számított, aki egyetemi tanulmányait befejezve angol irodalomból szerzett professzori címet, majd egyetemi tanárként marketinget oktatott a Roosevelt egyetemen. Későbbi jó kapcsolatukban a kulcs azonban egyértelműen a filmek iránti közös és önzetlen szeretetük volt. Ráadásul ebből a szempontból ki is egészítették egymást. A Kroger Babb mellett szocializálódott Friedman tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mire van szükségük ahhoz, hogy sikereket érjenek el, és mindemellett képes volt felnyitni Lewis szemét, és kikövezni az utat az exploitation előtt. A stúdiórendszer kezei alól kikerülő mozik az esetek túlnyomó többségében azonban a mainstream filmek majmolásával próbáltak fennmaradni, és sokszor a legkevésbé sem voltak nyitottak az új, extrémebb filmek iránt. Hiába nyíltak meg tehát a mozik mindenki számára, ha a tulajdonosok körében tombolt a sznobizmus és a kapzsiság.
A komolyabb változást, az első igazi átütő sikert arató exploiation film hozta meg a független filmesek számára. Ez a film pedig a későbbi exploitaion guru, Russ Meyer „The Immoral Mr. Teas” című nudie filmje volt. Az újonnan társuló Lewis és Friedman, meglátván a nudie filmekben rejlő lehetőséget, közös filmes pályafutásukat egyből egy, a Meyer filmjéhez nagyon hasonló alkotással kezdték. a „The Adventures of Lucky Pierre” című első igazi közös projektjük, bár erősen táplálkozik Meyer sikerfilmjéből, túllépvén kortársain, elsőként úgy nevezett cutie color-ban, vagy más néven skinamascope-ban forgatták. Ez nem más volt, mint a 20th Century Fox által kifejlesztett Cinemascope nevű 35 mm-es színes film nudie filmeknél alkalmazott szleng neve. A forgatókönyv megírása 6 órát vett igénybe és a költségvetés is nevetségesen alacsony, mindössze 7500 dollár volt. Az a tény, hogy a forgatást 3 kemény nap alatt le is zavarták, már csak hab volt azon a bizonyos tortán.
Munkájuk során bámulatosan kiegészítették egymás tevékenységét. Amíg Lewis kezében ott volt a filmkészítéssel kapcsolatos mindennemű szükséges tudás, addig Friedman a háttérben mozgatta a szálakat, és irányította a filmek disztribúcióját. Mindkettejük mestere volt saját feladatkörének, és mindkettejüket ugyanaz motiválta. Nyereséges, ugyanakkor szórakoztató filmeket akartak csinálni minimális pénzből. Miután gyorsan felismerték a piacban rejlő lehetőségeket, képesek voltak pillanatok alatt alkalmazkodni hozzájuk.
A következő három évben a filmes duó, amolyan „zsoldosként”, megannyi pénzzel rendelkező producernek és egyéb figurának dolgozott azért, hogy nevüket megalapozzák a sexploitation filmek piacán. Ezalatt az időszak alatt közel 30 filmet készítettek, azonban ezek közül összesen 7 volt az, amelyeken meg is jelent mindkettejük neve. Ezek a következőek voltak:
1) The Adventures of Lucky Pierre (1961) 2) Daughter of the Sun (1962) (Nudist Camp film) 3) Nature's Playmates (1962) (Nudist Camp film) 4) Goldilocks and the Three Bares (1963)(Nudist Camp film) 5) Boin-n-g! (1963) 6) Scum of the Earth (1963) 7)Bell, Bare and Beautiful (1963)
Azonban ahogy ilyenkor lenni szokott, a könnyen és gyorsan érkező siker hamar telítetté tette a piacot, ami természetesen több tucat, olcsóságuk ellenére ócska kópiafilmet produkált a 60-as évek első felében. Erre Lewis és Friedman 1963-ban a Boin-n-g! című filmjükkel reagált. Ez volt az első azon 5 alkotásukból, amelyeket Stan Kohlberg mozitulajdonossal közösen készítettek. A filmmel az volt a céljuk, hogy teljes mértékben gúnyt űzzenek saját magukból, és a sexploitation piacán tevékenykedő más filmesekből. A 60-as évek közepére ugyanis egy olcsó nudie filmhez nem kellett más, mint egy kamera és pár, a siker reményében a valagát riszáló feltörekvő „leendő” modell. Na és persze csöcsök. Jó sok csöcs. Ennek aztán egyenes következménye lett az, hogy a telített piac lenyomta az árakat, és hiába volt meg a kapcsolatrendszer az olcsó mozikhoz a nagy választék miatt annyira alacsony összegekért lehetett csak belistázni a filmeket, hogy sokszor még a produkciós költségek sem térültek meg. Az igény ellenére a klasszikus sexpolitation önmagát kezdte el megfojtani. Lewis és Friedman pedig teljesen más irányba szegezte tekintetét…
A Blog.hu-val közreműködésben hirdetjük meg ezt a nyereményjátékot: két jegyet nyerhettek a Frászkarika (Fright Night) premier előtti vetítésére. A vetítésre augusztus 17-én, 20 órakor kerül sor egy budapesti moziban.
A jegyek elnyeréséhez mindössze egy levelet kell küldenetekerre a címre. A levél támájának ezt adjátok meg: Frászkarika nyereményjáték!
A leveleket augusztus 16-ig küldhetitek.
Aki esetleg nem lenne tisztában vele: a Fright Night a nyolcvanas évek egyik legjobb horrorkomédiája. A történet szerint egy mimóza lelkű tinisrác észreveszi, hogy egyrészt a környéken sorra tűnnek el a fiatal nők, másrészt a szomszédjánál ezek a csajok mind megfordultak, harmadrészt a szomszéd szemfogai kicsit hosszabbak a szokásosnál... Az új változatban Colin Farrell játsza ezt a bizonyos titokzatos nőcsábászt, és állítólag már csak az ő alakítása miatt is érdemes megnézni a filmet (amelyről egyébként holnap kritikát is közlünk.)
Zöld és gagyi, mi az? Ó, csak Martin Campbell újabb hamvába holt próbálkozása arra, hogy bebizonyítsa, nem csak James Bondot tud jól rendezni. Hollywood legfrissebb gigantikus pénznyelője a sebtében, több író több különböző szempontja alapján összegányolt, szív és lélek nélküli futószalagtermék tipikus példája, aminek esetében a rossz híre ismeretében feltett „annyira mégsem lehet rossz, ugye?” kérdés már fél óra után elpárolog a horkolások között. Hal Jordan, a tökös, de felelőtlen vadászpilóta egy nap egy haldokló lila földönkívülire bukkan, akitől megörököl egy nagyhatalmú zöld gyűrűt. Ezzel a gyűrűvel a viselője, ha elég nagy az akaratereje, bármire képes. Jordan így lesz tagja a Zöld Lámpások alakulatának, ami hosszú évezredek óta vigyázza a rendet a galaxisban – és hamarosan tesztelheti a gyűrűje képességeit és saját akaraterejét, ugyanis egy sárga, világokat pusztító, félelemmel táplálkozó rém, Parallax tart a Föld felé. A nagy kérdés, hogy ébren vagy-e még, amikor odaér.
A Zöld Lámpás a DC egyik legrégibb hőse, még 1940-ben látott napvilágot, alig egy, illetve két évvel Batman és Superman után – bár akkor még egy másik karakter, Alan Scott viselte a gyűrűt, első és legismertebb utóda, az aktuális mozifilm főszereplője, csak jóval később, 1959-ben lépett színre. És sajnos van vele egy komoly probléma: roppant unalmas és fantáziátlan figura. Az összes nagy szuperhősnek megvan a maga markáns sajátossága. Pókembernek ott a „nagy hatalom és nagy felelősség”, nameg a mindennapok problémáival civilként való szembenézés, Batmannek ott van a szülei halála és a megszállottsága, és még a sótlan Superman is felmutathatja abszolút jóságát, nemességét és emberfelettiségét. Hal Jordant a legkreatívabban is maximum annyival lehet jellemezni, hogy „egy fickó, aki jót akar tenni”. A képregényben ezt a hiányosságot mozgalmas, szövevényes, látványos és grandiózus történetekkel kompenzálták (már amikor sikerült nekik), és ezt kellett volna tenniük a film íróinak is. Ehelyett a szokásos langyos eredetsztorit erőltetik, és felelőtlen vagányt csinálnak a főhősből, hogy a CGI-t és a 3D-t bámuló lurkók torkán a popcorn és a kóla mellett csússzon valami mondanivaló is.
A forgatókönyvet négy író tákolta össze, és a végeredmény olyan inkonzisztens, hogy csak a vetítőgép tartja egyben. A sci-fi alapot horrorisztikus, thriller és vígjátéki elemek tarkítják, nem beszélve a kínos romantikus drámázásról, de semmi nincs a helyén, sem hangulatilag, sem tematikailag. Jordan poénkodásai a Vasember egysorosainak ötlettelen másolatai (a kegyelemdöfést a bíróság elé citálandó magyar fordító adja meg), a legfőbb sci-fis látványosság, Oa úgy néz ki, mintha a Thorbeli Asgard és valamelyik Star Wars bolygó keresztezése lenne, a félelmetesnek szánt főgonosz a maga gomolygó sárga felhőben ripacskodó koponyájával azonnal nevetségessé válik, amint megszólal (az „addig tűrhető, amíg ki nem nyitja a száját” elv egyébként az összes karakterre áll), az idegen lények és a gyűrűvel végrehajtott trükkök pedig többször nem csupán táncolnak, hanem pofával előre átzuhannak a nevetségesség határán. Avagy kemény 200 millió dollárral ismét demonstrálta Hollywood, hogy attól, hogy valami működik egy adott médiumban (esetünkben képregényben), még korántsem biztos, hogy ugyanabban a formájában működni fog egy másikban is (esetünkben filmen).
A cselekmény olyan ad hoc módon botladozik előre, hogy arra az egyetlen értelmes magyarázat az lehet, hogy túl sokszor írták át a forgatókönyvet, mindenki mást adott hozzá, és húzott ki belőle, és senki nem törődött vele, hogy a végső változatnak van-e még bármi értelme. Komplett jelenetek feleslegesek (Jordan a családjával, útja Oa-ra a finálé előtt), mások hiányoznak (a kettes számú gonosztevő, Hector Hammond elszabadulásakor a semmiből bukkan fel a főhős, hogy honnan jött, miért és hogyan, és honnan tudta, hogy jönnie kell, az rejtély), megint mások egyszerűen félkészek és összecsapottak (Sinestro és a „legerősebb” Lámpások támadása Parallax ellen), Jordan barátja pedig úgy tűnik el a filmből félúton, mintha soha ott sem lett volna (bár bizonyos szempontból nem is volt, hisz nem csinált semmi érdemlegeset).
Látványos, emlékezetes akciók sincsenek, a csaták vagy teljesen ötlettelenek (ami a főhős gyűrűjének tulajdonságait tekintve a szokottnál is nagyobb bűn), vagy izzadságszagúak és röhejesek (zuhanó helikopter megmentése a semmiből kreált autóversenypályával – nem, nem fejtem ki), a világokat pusztító gonosz és a naprendszereken átívelő cselekmény ellenére pedig soha nem jön át az események grandiózus mivolta. A színészek többségükben laposak, akárcsak a karaktereik. Ryan Reynolds semmilyen, Blake Livelynak nagyobb a dekoltázsa, mint a tehetsége, Peter Sarsgaard úgy ripacskodik, mint még soha, Tim Robbinsnak valószínűleg új bútorok kellettek a nappalijába, azért írt alá, egyedül Mark Strong (Sinestro) képes némi tényleges színészi játékot és karizmát felmutatni. Aki jó mozgóképes Zöld Lámpást akar, az inkább nézze meg a szintén idei animációs filmet, a Smaragd Lovagokat. Minden téren köröket ver erre a gagyi zöldségre.
Csak elöljáróban: az Agave jelenleg felmérést tart arról, mely Philip K. Dick könyvet tartjátok a legjobbnak.Érdemes szavazni!
Dick utolsó, befejezett műve már halála után jelent meg, 1982-ben. A mű a Valis–trilógia része, amely most már sosem lesz teljes.
A történet Timothy Archerről, az episzkopális egyház püspökéről szól, akinek hitét megrengeti a Holt-tengeri tekercsek felfedezése. Fia öngyilkossága után az okkultizmus felé fordul és új Jézusként hirdeti ezt a másfajta igét, ahogyan korábban a kereszténységet.
A narrátor az ateista Angel Archer, a püspök fiának felesége, aki a történetben beleszövi szabad asszociációs agymenését irodalomról, történelemről, a hatvanas évek lázadásáról - mintha csak Freud bőrkanapéján feküdne.
Aki tipikus dicki sci-fit (dikiszifi!) vár, keserűen csalódni fog. Brutális akciók, arctalan üldözők nincsenek, de vannak hasadt személyiségek és a menekülés igénye – csak már nincs hová. A paranoiát felváltja a filozófia.
Elbeszéléstechnikájának előképe talán Pirsing (A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete), következménye a nyolcvanas évek végén megjelent generáció, hiszen McInerney meg Ellis hősei szívesen idéznek korábbi olvasmányaikból. Csapongva kerülnek szóba a német kocsik, a tudatlan férfiak, az indiai filozófiák.
A szellemi, a metafizikai és az anyagi síkok erőteljes összefonódása, ami a könyvben kifejeződik, természetesen visszatérő motívuma az amerikai irodalomnak; Mellville, Hemingway dagasztották a sarat ezen az úton. De a központi motívum a hit elvesztése. A hippikorszaknak végleg vége, agóniája az altamonti eseményektől a Dakota-házig tart. A romantikának annyi. Akkor hogyan lesz egység az ember és a természet között? Ember és ember között? Dick maga sem tudja a választ, de részletesen mesél a tudattágítás módjairól, az ellenkultúra gyökereiről. Korai műveihez képest jól szerkesztett, alaposan megírt tragédia ez, ahol a görcsös hinni akarás három ember halálához vezet.
És hogy akkor mit tanulhatunk mindezen felhajtásból, melynek következtében a szeretet zászlaja alatt emberek haltak meg? Talán, hogy újrakezdeni sosem késő.
Parasztvakítás II, avagy hogyan lehet a modern technikával kiüresíteni egy legendát. Úgy látszik, Hongkong is kezd kifogyni az ötletekből és szép sorban kezdik a hatalmas mandarin nyelvű piacra rátukmálni a közepesnél is gyatrább felújításokat, gyönyörűen(?) újracsomagolva. Pedig az új keresztségben Chinese Fairy Tale címet kapott Chinese Ghost Story-ból ennél sokkal-sokkal többet is ki lehetett volna hozni, ami különösen annak tekintetében érthetetlen, hogy a Sex & Zen 3D-vel ellentétben nem jött-ment senkik, hanem valóban nagy nevek működtek közre a produkcióban.
A rendező, Wilson Yip az elmúlt pár évben látványos akciófilmjeivel keltett feltűnést, a wuxia és a fantasy terén azonban mindezidáig teljesen járatlannak számított. Nem úgy a főszereplők, akik között megtalálható a rutinos nagyágyú (Louis Koo), a megbízható karakterszínész (Fan Siu-Wong), a régi legendás nevek (Kara Hui, Elvis Tsui), valamint a mostanában felkapott cukiság, Liu Yi-Fei is. Mindannyian játszottak már ilyen filmekben, mégis, talán csak Louis Koo nyújt elfogadhatót.
Mégsem ők az okai annak, hogy a Chinese Fairy Tale úgy fog bekerülni a köztudatba, mint egy teljességgel felejthető, ráadásul abszolút szükségtelen remake. A fő probléma az eredeti változat hangulatának teljes hiánya, az eredetiséget abszolút nélkülöző, töményen giccses látvány és a rosszul megváltoztatott történet. Igen, hiába hangoztatta Wilson Yip, hogy nem remake-t forgat, hanem csak egy hasonlót, mint Tsui Hark remekműve, nagyjából annyi a különbség, mint az Infernal Affairs és a Tégla között, azaz amit megváltoztattak benne, azért mindért kár volt.
A történet két démonvadász harcát, a félénk adószedőt és a cuki démont állítja középpontba, főgonosznak pedig megmaradt az ezeréves fa-démon. Yip és stábja beillesztett egy gyatra szerelmi háromszöget a sztoriba, amit megspékelt az egyik démonvadász tépelődésével, továbbá szentelt egy kis időt a falusiak bajainak szemléltetésére is. Ez így leírva nem tűnik soknak, de a röpke másfél órába mégsem fér bele, igazán egyik szereplővel sem tud a néző rokonszenvet érezni.
Valószínűleg a zseniális ’87-es alkotás szeretete miatt elfogult vagyok, de az új változat egyszerűen semmiben sem ér fel hozzá, a sokat hangoztatott modern technika pedig különösen sokat ront rajta. Állítólag azért is szükséges volt újraforgatni, mert a több mint 20 éves trükkök mára elavultak, nem nyújtják már azt a hatást, mint annak idején. Ez elképzelhető, bár sosem fogom megérteni, hogy ezek a rajzfilmszerű, mindenfajta realitást nélkülöző (az a rókaszerű rózsaszín izé például), a történethez semmit hozzá nem adó effektek mitől lennének jobbak, mint mondjuk a hihetetlen kreativitást felvonultató, huzaltechnikával életre keltett fa-démon. De a CG csak a jéghegy csúcsa, ha csak ennyit változtattak volna a történeten, még megbocsátható lenne, de sajnos nem csak erről van szó.
Ching Siu-Tung és Tsui Hark klasszikusa alapvetően három karakterre épült. Az öreg démonvadász (Wu Ma) időnként szarkasztikus dumájára, a félénk adószedő (Leslie Cheung) jóakaratára és a démon (Joey Wong) drámájára, illetőleg kettejük románcára. Mindezt megtűzdelték zseniális poénokkal (Wu Ma részeg tánca ugye megvan mindenkinek?), lenyűgöző, egyéni látványvilággal, remek zenével és nagyszerű hangulattal. Kellett ennél több?
Úgy látszik, igen. Yip és stábja hozott még egy démonvadászt, a jócskán megfiatalított eredetit pedig némi lelki válsággal sújtotta. Kettejük harca miatt kiveszett a történetből a könnyedség és a remek hangulat, a behozott, elsősorban a tajvani popballadákra emlékeztető csöpögős romantikus dráma abszolút nem hiteles. Viszont, ha a történet középpontjába kettejük párharcát illesztik bele és azon polemizáltak volna, hogy jó, vagy rossz dolog démonokat irtani, még egy egész érdekes mozi is kikerekedhetett volna. Csakhogy, ahogy a film végén látható, a stáb Leslie Cheung emlékére igyekezett leforgatni a történetet, tehát be kellett valahogy zsúfolni az adószedő figuráját is a sztoriba. Ez még talán nem lett volna túl nagy baj, azonban egy olyan szürke és jellegtelen színészt sikerült találni a noname Yu Shao-qun személyében, aki képtelen azt a rokonszenvet kiváltani a nézőből, ami a nagy popsztárnak kisujjból ment annak idején. A démont alakító kínai üdvöske, Liu Yi-Fei szépnek szép, helyenként még szexinek is nevezhető, de hiányzik belőle Joey Wong vonzó eleganciája, aki egyszerre tudott visszafogott és kihívó is lenni, ráadásul még egy patakparti kő is jobb mimikával rendelkezik nála.
Egy vérbeli wuxia legnagyobb erénye a lenyűgöző harci jelenetek sokasága. A jó Wilson Yip igyekezett is megtenni minden tőle telhetőt, hogy így legyen a Chinese Fairy Tale esetében is, a végeredmény azonban több, mint felemás. A huzaltechnikás részek egész látványosak, bár sajnos sok közöttük a közeli felvétel, amin alig látszik valami. Az egyik nagy ugrást viszont már nem a hagyományos módszerrel, hanem a lusta emberek eszközével, a számítógépes grafikával készítették el, meg is látszik rajta. A természetfeletti erők felvonultatását az animékre emlékeztető, giccsesen túlfestett, színes ködökkel, energianyalábokkal igyekeztek szemléltetni, ahogy ezt már Andrew Lau The Storm Riders-e óta megszokhattuk. Biztos sokaknak tetszik, de nekem sose lesz a kedvencem ez a megoldás.
előzetes
A Chinese Fairy Tale tehát egy modern, középszerű hongkongi wuxia, amit a mandarin dialektusból is következően alapvetően a mandarin piacra szántak. Úgy látszik, még mindig megvan a szigetlakók felsőbbrendűség érzete, mondván, az anyaországnak a gagyit is minőségként lehet eladni. A kasszasiker már csak a sztárok miatt is garantált, de a számítógépes trükkök tömkelege mögött eltűnni látszik az az eredetiség, ami miatt annak idején beleszerettünk a hongkongi filmekbe. Az új változat szépnek szép, látványosnak látványos, még vicces jeleneteket is pakoltak bele (a pösze falusi milyen kis hülye, ugye?), de kong az ürességtől és a minőségi humor teljesen kiveszett belőle. Ha továbbra is erre tart a hongkongi filmipar, akkor nem már nem sokáig lesz érdemes figyelni rá...
Nehezen képzelhető el frappánsabb metafora a pszichológiára annál, mint amit a Peter Shaffer színdarabjából készült film mutat. Szemérmetlenül ironikus: színe a fonákja, és nem lehet figyelmen kívül hagyni, ragasztja magára a tekintetet – mint a fügefalevél. Minő kár, hogy a szintén Shaffer által jegyzett szövegkönyvnek hála mindez olyan részletezett közelségbe kerül, úgy tolul a néző arcába, hogy azt könnyedén elfoghatja az undor. Az Equus annyira túlmagyarázott, hogy kritikát írni róla teljesen felesleges.
Az idén áprilisban elhunyt Sidney Lumet nem csekély életművet hagyott ránk, melynek nagyságát talán az is hűen érzékelteti, hogy nehéz volna egyértelmű csúcspontot kijelölni benne, ráadásul a rendező az Equus-t közvetlenül megelőző időszakban fordi lendülettel termelte a klasszikusokat. A féltucat lovat megvakító legény esete azonban – sajnos – a Serpico, A kánikulai délután és a Hálózat árnyékai nélkül, saját jogon is számot tart a nagyközönség feledékenységére. Hiába mond legalább olyan fontosat rólunk, mint a Hálózat.
Nyilván szélesebb tömegek érdeklődését kelti fel a televízió, a média optimistán szatírának is vélhető látlelete, mint egy ósdi mitológiákba révülő elmebaj vontatott, redundáns diagnózisa. Pedig nem is állhatna közelebb egymáshoz a két darab: mindkettő a vallásról szól, az áhítatról és a kultuszról – a változatlan esszenciáról és az adaptív kulisszákról. A Hálózat mindezt árnyaltabban, kevésbé didaktikus módon valósítja meg, jobban mondva esetében a didaxis ténye, a didaxis – cselekménybeli – elsajátítása is a példázat része, mert hát ezek volnának a média rítusai. Lumet kiváló stílusérzékének köszönhetően a tévé „dühös prófétájának” szavait ablakokból skandáló statiszták látványa egyidejűleg sarkall nyerítve vihogásra és valamiféle keserédes önvizsgálatra.
Mielőtt még valaki: nem ez tette merésszé, profetikussá a Hálózatot. Arra ott van Ned Beatty nagymonológja a százalékokról, a Tőkéről, mely a legromantikusabb, legelvetemültebb eretneket is korrumpálni igyekszik, beolvasztandó azt a média klérusába, hogy füleinek kedves evangéliumot hirdessen. A messzi-messzi hitelcsomagok és adósságplafonok szorongatóan paranoid atmoszférájában érdemes újrahallgatni a márkák és multik, a „Természet” (!) nemzetgazdaságokat körberöhögő „új rendjét”, melyet az előrelátó cyberpunk is csak évekkel később lakott be és rendezett át a tudományos-fantasztikum díszleteivel.
A Hálózat kattant hírbemondójához hasonlatosan a Richard Burton által megformált pszichiáter, Martin Dysart is a zeniten túli, megcsömörlött, kiégett, meghasonlott karakter, aki „lerántja a leplet korunk képmutatásáról”, de míg előbbinek megadatik a hősi mártíromság – és roppant vicces –, Dysart doktor szenvelgéssel határos tépelődésre van kárhoztatva: jó diagnosztaként rekonstruál, egy visszatérő lázálma azonban megbénítja, hivatását-hitvallását átértékelve, életére visszapillantva megdermed. Ahogy Lót neje.
Antropológiai ambícióihoz igazodva az Equus hajlamos a sűrítésre, az általánosításra: sztereotípiába hajló szereplők asszisztálnak a lovakat megsebző Alan Strang (Peter Firth) kissé szinkretista rítusmixtúrájához. Anyjának hite bruttóregisztertonnában mérhető, apja bigottan ateista, neveltetését prüdéria és érzéketlenség övezi; az így adódó érzelmi vákuum magába szívja az összes hozzáférhető hagyományt, jelképet és gesztust, amiben a spirituális élmény lehetősége lappang. Dysart terápiája fokozatosan fedi fel Alan (a törzsi totemizmuson, Dionüszosz kentaurjain át az úrvacsoráig számtalan liturgiát megidéző) kultikus viszonyát a lovakkal, melyet egy egyre jobban elfeledett igény, a szakrális aktusok eksztázisa hevít. Annak a pontnak az áhítása, ahol – Eliade szavaival – a profán tér formátlan tágassága megszűnik. Nyihaha rétjén, telihold alatt, míg a lovarda tulaja a naivak álmát alussza, meztelen és bonthatatlan egységet alkot ló és lovas, a nappal felszerszámozva engedelmeskedő haszonállat és a saját lábain esetlenül csoszogó Alan.
Az Equus központi dilemmája nem az, hogy egy, a lovakkal valószerűtlenül meghitt kapcsolatba kerülő ember hogy képes azokat ilyen brutális módon megcsonkítani, hanem hogy szüksége van-e orvosi segítségre? Joga van-e bárkinek meggyógyítani őt? Beteg-e Alan egyáltalán? Sőt: Alan a beteg? Létezik-e a lelki szükségletek kívánatos és abszolút kategóriája – vagy Durkheim tudja jól, és a deviancia a társadalom, kultúrák és korok függvénye, a normát a megbélyegzés szertartásaival erősítő paraméter?
Dysart végtelenségig citált álma találóan rántja ki a szekularizált ember alól felvilágosodott meggyőződését: a pszichiáter papi álarcban, felszentelt tőrrel, rutinszerű mozdulatokkal boncolja az oltárra szegezett áldozatokat, százszámra. Hogy mi ebben a találó? Hogy nem álom. Dysart pap. Istene a ráció, a mentális egészség, a Normalitás. Az embernek mindig van istene – aki mindig féltékeny a többi, pogány istenre.
Dysart ujjai Alan torkán, pengéje még a bordákon innen. Az álarc mintha lassan lecsúszna.
Színpadias kiállásaival Lumet, vagy inkább Shaffer filmje túlságosan transzparenssé teszi magát – még akkor is, ha egyrészt ez a fajta forráshűség írói koncepció, másrészt Alan rítusaival szemben az álombéli oltárjelenet csak verbális megjelenítést kap –, akadnak elnagyolt mozzanatok a történetben (mint amilyen a tapasztalt pszichiáter sebezhetősége, vagy akár a befejezés), ami elgémberedik a sok bölcselkedéstől, mégsem sikerül teljesen elcsépelnie a kérdést: „árthat az ember többet valakinek annál, hogy elveszi a hitét?”
A napokban már elcsíphettünk néhány forgatási fotót a teljes Clark Kent-módban járókelő Henry Cavillről, most viszont a Warner kihajította a netre az első hivatalos képet, amiben Cavill teljes Superman-módban látható. Első ránézésre a ruhaanyaga kissé fura, a köpeny meg túl hosszú, viszont van a karakter tekintetében és pózában valami olyan badass-ség, ami az összes eddigi Acélember-filmből hiányzott. Majdnem elkezdtem kicsit reménykedni, hogy esetleg jó film lesz. Aztán újra eszembe jutott, hogy Snyder rendezi.
(Jelen cikk a képanyagot kivéve egy változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Buborékhámozó képregényes szakmagazin hetedik számában jelent meg nyomtatásban 2009-ben - S.) Az európai képregény legendás mesterei közé tartozó Jean Van Hamme (XIII, Sörmesterek, Thorgal, Lady S) egy interjújában (lásd Buborékhámozó 6. szám) keserűen megjegyezte, hogy honfitársai között bár számos kiváló rajzoló található, elszomorítóan kevés a jó minőségű forgatókönyveket felmutatni képes író. Erre a cáfolatot sajátos módon egy svájci származású, de olasz gyökerekkel rendelkező rajzoló szállította, Enrico Marini, aki a kilencvenes évek elején alapozta meg a hírnevét a frankofón képregénypiacon, most pedig egy teljesen önálló álomprojektjét hívta életre: a Római sasok (Les aigles de Rome) az első olyan albuma, amelyet forgatókönyvíróként is jegyez, ám ahhoz, hogy idáig eljusson, majd két évtized kemény munkája és a legkeresettebb és legnagyobb respekttel rendelkező szerzők mellett gyűjtött tapasztalat szükségeltetett.
Enrico Marini szülei még születése előtt hagyták hátra Olaszországot, hogy Svájc németajkú részén telepedjenek le, így a későbbi elismert rajzoló hamarabb találkozott az olasz fumettikkel és a japán animevel, mint a francia-belga Astérix és Tintin albumokkal, ahogyan más hasonló korú gyerekkel történt volna. A francia Dorothée Club rajzfilmblokkján keresztül ismerkedett meg az Albator, Goldorak, Candy animesorozatokkal, de a legmélyebb benyomást még az első japán megjelenése idején (jóval korábban, mielőtt a Glénat kiadónak köszönhetően a manga elárasztotta volna Franciaországot) beszerzett Akira-kötet tette rá: Otomo Kacuhiró hatása később több korai albumában (Olivier Varèse, Gipsy) fellelhető. Első megbízását az 1987-es sierre-i képregényfesztivált követően kapta, ahol felfigyeltek a tehetségére és a frissen megalakult Alpen Publishers jelentette meg az első albumát, az Olivier Varèse-akták (Les Dossiers d’Olivier Varèse) első részét, A Vörös tér galambját (La Colombe de la place Rouge). A pozitív fogadtatásnak köszönhetően a Genfi Tribünben kezdett publikálni, a sorozatnak pedig újabb három része jelent meg, és ezek gyűjteményes kötete már az Humanoïdes Associés gondozásában került a nagyközönség elé. Az igazi áttörés 1992-ben következett be, amikor Thierry Smolderen (Colère noire, Convoi, McCay) felkérte, hogy dolgozzon vele posztapokaliptikus univerzumán, ahol az újabb jégkorszak fogságában vergődő bolygónk főbb városait az ellehetetlenedett légi közlekedést felváltó és három kontinenst átszelő Cirkumpoláris Kontinentális 3-as autópálya köti össze. Ebben a barbár körülmények közé süllyedt világban követhetjük Tsagoï, a faragatlan, de hatalmas szívű kamionsofőr és nevelt húga, Oblivia kalandjait, amint különféle rázós megbízatások elvállalásával próbálnak túlélni egy jobb holnap reményében. A Gipsy, a Runaway Train (1985, Andrej Koncsalovszkij) és Milton Caniff Terry and the Pirates című képregénye inspirálta road-movie jellegű kalandszéria azonnali sikerre volt ítélve, és a legnagyobb sztárrajzolók közé katapultálta Marinit.
Ezek után Stephen Desberg (IR$, Black Op, Rafales, Empire U.S.A.) szinte természetszerűleg őt kereste fel, amikor megelégelve, hogy a neki ismertséget szerző sorozatai után (Tif et Tondu, Billy the Cat) mindenki csupán ifjúsági szerzőként tekint rá, szeretett volna egy felnőtt témájú albummal előrukkolni. Marini javaslatának köszönhetően egy western született, A sivatag csillaga (L’étoile du désert), amiben az erősen Sean Connery-re hasonlító főhős felesége és lánya gyilkosának a nyomába ered az 1870-es évek Újvilágában (fun fact: később készült Connery-vel egy német reklám, amiben viszont az akkor már megjelent Ragadozókból loptak el ötleteket). A két kötetes vadnyugati kaland után újabb éles váltás következett, 1998-ban Jean Dufaux (Croisades, Djinn, Niklos Koda, Giacomo C.) egy misztikus noir ötletével keresi fel, amiben újraértelmezik a vámpírmítoszt (a vámpír szó leírását épp ezért ugyanúgy kínosan kerülik a történetben, mint azt Romero tette a Night of the Living Dead-ben a zombi elnevezéssel). Ahogy a Gipsy-ben, a szerző és a rajzoló a Ragadozókban (Rapaces) is tett arról, hogy a Marini forté-jának számító női idomok ábrázolása megfelelő hangsúlyt kapjon a menetrendszerűen szállított, fülledten erotikus jelenetekben.
Az éjszaka szülötteinek kalandjait lezáró negyedik album után Marini és Desberg útjai ismét keresztezték egymást, azonban most egy sokkal nagyobb lélegzetű vállalkozásba kezdtek, ami jelenleg a nyolcadik köteténél tart és töretlen népszerűségnek örvend Franciaországban. Ahogy eddig, újabb zsánerbe merülünk tehát alá, a Dumas által művelt történelmi fikció világába: a 18. századi Rómában játszódó A Skorpió (Le Scorpion) főszereplője Armando Catalano, kalandor és szerencsevadász, aki egy osztrák huszárral és egy gyönyörű méregkeverő cigánylánnyal az oldalán száll szembe Trebaldi bíboros pribékjeivel, hogy egy politikai cselszövésekkel teli játszmában utánajárjon saját zavaros múltjának és megszerezze a Templomosok elrejtett kincsét.
Az eddigiek fényében talán némileg érthető, hogy a francia-belga forgatókönyvírók krémje mellett eltöltött 20 év után Marini elég bátorságot és felkészültséget érzett magában ahhoz, hogy belevágjon saját elképzelésének megvalósításába. Kisebb könyvtárnak beillő forrásanyaggal, egy hagyományőrző légiósjátékokat rendező történésszel és saját ötleteivel felszerelkezve nekiállt, hogy képregényre vigye Arminius, a rómaiként nevelt barbár herceg történetét, aki majdnem pontosan kétezer éve, időszámításunk szerint 9-ben, Varusnál vezetett kelepcébe három római légiót, hogy szövetségeseivel az utolsó szálig lemészárolja őket. A Római Birodalom szörnyű veresége egyúttal kijelölte annak természetes határát is: a Rajnán túli Germániát sohasem romanizálták, a germán Vercingetorix gyakorlatilag megváltoztatta a történelem menetét és ez teljességgel lenyűgözte Marinit. Joggal tesszük fel azonban a kérdést, hogy a már bőséggel kiaknázott ókori Róma témájában vajon lehet-e újat mutatni, hiszen olyan szerzők dolgozták már fel ezt a korszakot, mint René Goscinny (Astérix), Jacques Martin (Alix), Gilles Chaillet (Dans la Rome des Césars), Jean Dufaux (Murena) vagy épp Stephen Desberg (Cassio)?
A Római sasok főszereplője Ermanamer (később Arminius), egy cherusk törzsfő fia, akit békezálog gyanánt túszként tartanak Rómában és megkezdik a tanítását, hogy büszke rómait faragjanak belőle Titus Valerius Falco kezei alatt, aki ugyancsak áldozatot hozott hazája érdekében azzal, hogy feleségül vett egy germán hercegnőt. Titus Valerius fia, Marcus így félig germán származású fattyú, aki ugyanakkor lenézi és megveti a barbárokat, mégis Arminius-szal együtt kell megkezdenie a Cézárnak tetsző kiképzést, ami felkészíti őket a római életre.
A történet központi témája tehát a barátság, ami a két folyton egymás képességeinek határait próbálgató fiatal között szövődik és az integráció/asszimiláció összetett folyamata, illetve az ezek során hozott döntések gyökeréig ásás, ami kiemelt értelmet nyer, ha górcső alá vesszük egy kicsit a szerző hátterét: Marini olasz származású, de Svájc németajkú részén él, jól ismeri mindkét kultúrát, ugyanakkor nem francia, de nem is belga, mégis franciául beszél és alkot. Saját bevallása szerint az album forgatókönyvét először németül írta meg, majd lefordította és két francia barátjával ellenőriztette le a szöveg nyelvhelyességét. Mi ez, ha nem az identitás keresésének (és megtalálásának) igaz története? A Római sasok tehát egy nagyon is személyes jellegű munka, amelynek ráadásul a vizuális minősége felől is megnyugodhatunk, hiszen a szerző hagyományos módon ceruzával rajzol, tussal húz ki, színez, a kész oldalakat pedig csak azután szkenneli be, hogy az apróbb hibákat kijavítsa, így szinte érezzük az ecset és a papír szagát olvasás közben. A saját maga által megteremtett tradíciók pedig azt is megkövetelik, mint ahogy a korszak erkölcsi iránytűje is, hogy ne szemérmeskedjen az intimitás bemutatása közben, ami a római mindennapok részét képezte, így az olvasó követheti a főszereplők férfivá válásának útját a hálószobába is. A történelmi részletesség ugyan csak odáig megy el, amíg nem akadályozza a történet természetes menetét, de nem mondhatni, hogy egy átlagos olvasónak bármi is szemet szúrhatna a hitelesség szempontjából.
Mindent összevetve a többek között az HBO saját készítésű Róma című sorozata és a Gladiátor által ihletett albumnak minden létjogosultsága megvan ahhoz, hogy elfoglalja méltó helyét a téma két végletét elfoglaló anakronisztikusan humoros Astérix és a hiperrealisztikus Alix között.
Parasztvakítás I, avagy a marketing diadala. Régóta köztudott, hogy a hongkongi filmipar alapvetően a szórakoztatásra épít és nagyon ritka, hogy a művészi színvonal miatt válik egy-egy mozijuk emlékezetessé. A hazug marketingkampány azonban viszonylag újkeletű dolog arrafelé. Így hirtelen visszaemlékezve a Triple Tap rémlik fel, amit Charlene Choi szexi két pisztolyos poszterével reklámoztak be, aztán szegényke úgy 5 percet játszott a filmben, akkor is valami sírós nővérke szerepében. Azonban egy ilyen bocsánatos kis trükk sehol sincs a Sex & Zen 3D marketinges stábjának agresszív nyomulásához képest, amivel nem csak Hongkongban, hanem gyakorlatilag világszerte hatalmas várakozást gerjesztettek a film iránt.
Hogy odahaza nagy a hype, az még akár rendben is volna, elvégre nem volt olyan régen a 90-es évek eleje, a category III mozik sikerhullámának időszaka. Még az is elfogadható, akár örömtelinek is nevezhető, hogy a helyi filmipar iránt nem túlzottan érdeklődő emberek is özönlöttek a moziba, mondván, ilyet még nem láttak. Arról viszont már nem szólnak a cikkek, hogy milyen fejjel jöttek ki, például az idősebb asszonyságok a vetítésekről. Pedig ez lenne az igazán érdekes, hiszen ennyire talán még sose verte át őket senki.
Nézzük meg egy kicsit az átverős kampány hazug jelszavait. Azt harsogták mindenhol, hogy ez a világ első 3D-s erotikus mozija. Aki olvas Geekz-et, az tudja, hogy ez egy szemenszedett hazugság, hiszen az a koreai Natali. Mindenhol, még a magyar neten is arról cikkeznek olyan emberek, akik nem látták a filmet, hogy itt majd 3D-ben ringó keblekben lehet gyönyörködni. Nem igaz, van ugyan a filmben 3D, de az erotikus jelenetekből véletlenül(?) kimaradt. A túlfűtött erotikát már nem is említem, a film eleji jelenetek esetében még csak-csak lehet ilyesmiről beszélni, a történet második felében láthatóak viszont már jócskán túlesnek a jóízlés határain, már persze csak abban az esetben, ha az lett volna a cél, hogy új rajongókat szerezzenek a stílusnak. Vér, különféle kínzóeszközök és egy elborult elméjű főgonosz. Sajnos csak erre tellett a forgatókönyvíróktól. A Sex & Zen új világából a Zen-t sajnos kifelejtették, pedig eredetileg pont ez volt az egésznek a lényege, ami leginkább kiemelte a hasonló produkciók hosszú sorából.
A Sex & Zen új világa? Bizony, bizony, a projekt fő producere, Stephen Siu a világon semmi újat nem talált ki, egyszerűen csak fogta a 20 évvel ezelőtti, mára legendává nemesedett Sex & Zen-t (annak is ő volt a producere) és rittyentett belőle egy lebutított, ostoba, szado-mazo elemekkel jócskán feltuningolt másolatot. Helyenként emlékeztet ugyan az eredetire a sztori, de aki csak az új részt nézi meg, nem fogja érteni, hogy mit is szerettek ezen annyira két évtizede. A szintén forrásként megjelölt, 17. századi Li Yu regényt, az itthon is megjelent A szerelem imaszőnyegét pedig már-már bűn ezzel a produktummal egy lapon emlegetni.
A sztorira egyáltalán nem érdemes sok karaktert pazarolni, úgyse emiatt fogják végigszenvedni a vállalkozókedvűek ezt a valamit (filmnek nem nagyon nevezhető). Fiatal főhősünk feleségül vesz egy leányzót, leginkább amiatt, hogy ne legyen másé, ám az ágybeli teljesítményével sem ő, sem az újdonsült feleség nem elégedett. Hősünk a téma avatott szakijainak nyomába ered és belebotlik az extrém dolgokat gyűjtő hercegbe, akinek gyűjteményében a legjobb nők is megtalálhatóak (kackac, a középszerű japán pornós kiccsajok, Hara Saori és Suo Yukiko azért nem biztos, hogy oda kellene tartozzanak). Hősünk bele is vág a gyakorlatozásba, azonban nem gondol bele, hogy a karma oda-vissza működik...
A film technikai kivitelezése nyugodt lélekkel nevezhető botrányosan rossznak. A mindenhol beharangozott 3D egyszerűen gagyi, nézegethetünk digitálisan megrajzolt, térhatású esőcseppeket, pénzérméket, késeket, meg virágszirmokat. Tulajdonképpen még a rossz emlékű Ninja Assassin béna térhatású jeleneteit sem sikerült felülmúlnia a hangzatos nevű China 3D Digital Entertainment Ltd. cégnek. Kínos. A mindenki által várt térhatású szexjeleneteknek pedig semmi nyoma, aki 3D-ben akar ringó kebleket nézegetni, az kénytelen lesz igaziakat keresni magának. Egyébként a számítógépes grafika, amit aránylag sok jelenetben vettek igénybe, igencsak hullámzó színvonalú. A rajzfilmszerű nyitójelenet teljesen rendben van, sőt, egész stílusos, viszont például a „világ legöregebb emberének” produkciója szánalmasan gyenge, akárcsak a harcjelenetekben felvonultatott trükkarzenál. Ennek erőltetését amúgy sem tudom hová tenni, még nagyon messze van az az idő, amikor ezekkel a trükkökkel át tudják majd verni az emberi szemet, teljesen hiteltelenné és élvezhetetlenné teszi az akciókat.
Adott a kérdés tehát, hogy valóban ennyire rossz-e a Sex & Zen 3D? Nos, a válasz az, hogy igen, valóban, ám aki csak egy kicsit is benne van a hongkongi film világában, az ezen egy pillanatig sem csodálkozik. Fentebb már volt szó róla, a kantoni szoftpornó hullám a 90-es évek első felében volt a csúcsponton és egyik legsikeresebb darabja pont ennek a mozinak az eredeti változata. Nem csak maguk a filmek lettek legendásak, hanem azok szereplői is, hiszen Amy Yip, Ellen Chan, Lily Chung, Loletta Lee, Pauline Chan, Teresa Mak neve mind a mai napig fogalom, nem kis részben amiatt, hogy többen közülük már sztárként váltottak át az erotikára és mutatták meg magukat. Az ellenkező irányú útra pedig a legjobb példa Shu Qi, aki fiatalon még Penthouse modellként illegette magát, ma pedig már a legjobban fizetett sztárok egyike.
A mai kantoni felhozatalban ilyesmire nem lehet számítani. Ugyan a mostani sztárok (pl. az isteni JJ, a cuki Stephy Tang, Chrissie Chau, Michelle Wai) legalább olyan szépek, mint a 20 évvel ezelőttiek, de az imázsukba nem fér bele a vetkőzés (még a 2008-as Edison Chen szexbotrányba belebukó Gillian Chung és Cecilia Cheung esetében sem), ebben a filmben is csak a modell Vonnie Lui-t (vicces a dublőrös meztelen jelenete) és a nevesincs Leni Lan-t sikerült felvonultatni. Az elmúlt pár évben készült, a Sex & Zen 3D-hez hasonlóan igen gyenge szoftpornó próbálkozások (pl. Forbidden Legend: Sex & Chopsticks) az alacsony költségvetést japán import lánykákkal igyekeztek palástolni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ráadásul a közízlés sem olyan, mint régebben, hiszen mára a legszexisebb, még eladható alkotások az olyan csodák, mint a melltartó fetisiszta Chan Hing-ka La Lingerie-je, vagy a mára perverz tatává szelidült Wong Jing hülyeségei. A komolyra hangolt, helyenként brutális sztorikért vissza kell nyúlni a 90-es évek elejére.
előzetes
A Sex & Zen 3D tehát igazi parasztvakítás, tökéletes csomagolással nyújtja a nagy semmit a nézőnek, még 3D-s moziban sem érdemes megnézni, mert nem az a 3D benne, amire mindenki kíváncsi. Teljesen kiveszett belőle az eredeti változat hangulata és finom humora, akárcsak a Zen, csak a (sokszor erőszakos) szex maradt meg. Az anyagi sikere mindezektől függetlenül garantált, de reméljük, ha készül újabb produkció ebben a „műfajban” (nem biztos, hogy kellene ezt erőltetni), azt egyrészt egy normális rendező (ki a fene ez a Christopher Sun?) kell, hogy levezényelje, másrészt olyan stáb kell hozzá, akik tudnak hangulatot teremteni. A folyamatos nyögdécselés minden, csak nem hangulatteremtő, elég hamar baromi idegesítővé válik. Zárásul egy jótanács: mindenki kerülje el olyan messzire, amennyire csak bírja!
A híres-hírhedt Cruel World Team, a kilencvenes évek legendás dunaújvárosi függetlenfilmes csapata (straight out of Vasmű) bár feloszlott, vezető személyisége, Bernáth Zsolt egyre jobb és jobb rendezéseket tesz le az asztalra - idén egy kalandos gyerekfilmet készít, méghozzá egész estéset! Ahogy az mostanában lenni szokott, kihasználja/kihasználják rendesen a szocmédia adta lehetőségeket, nyomulnak fészbukon meg tvitteren, jutúbra meg fellöktek egy rahedli makingoffos videót, Izgalmasak!
A Random Virtuális Képregénymagazinelső alkiadványa vagy testvérmagazinja a Random Fanservice! névre hallgat, és a mai napon debütált a Random blogon. A vadiúj képregény/manga/kreatív antológia több tekintetben is a klasszikus Random ellentéte, hiszen az új magazin ezúttal főleg a női olvasókat irányozta be, és elsősorban könnyedebb hangvételű történeteket kínál, bár ebben is akad erősen 18+-os tartalom. A Fanservice másik különlegessége, hogy egy kivétellel kizárólag nőnemű alkotók munkáit tartalmazza (most végre lemoshatjuk az alaptalan szexista vádakat). A főszerkesztő ezúttalEmtrexx(született Ács Zsolt), aki a régen várt 12 Óra című főművét is e lapokon mutatja be országnak, világnak, univerzumnak. Ajánljuk kedves nőnemű-, és nyitottabb férfiolvasóink figyelmébe!
(A borítóra klikkelve a Fanservice!-hez juthatsz.)
Arról már olvastam korábban, hogy külföldi tudósok unalmas óráikban, és megfelelő anyagi támogatás ellenében meghatározták a félelem differenciál egyenletét. Az egyenlet szerint a valaha készült legfélelmetesebb film Stanley Kubrick Ragyogás című klasszikusa. Hiába na, az unatkozó értelmiséginél nincsen brutálisabb dolog a világon. De amit a továbbra kattintás után láthattok, az az én földhöz ragadt mérnöki gondolkodásmódom szerint is elég komoly!
Humán beállítottságúak számára legyen elég annyi, hogy a képen egy matematikus ürge agyszüleménye látható. A kellően pihent úriember koordináta rendszerbe foglalta kedvenc bőregerünk jelképét, és a pontjai között felírta a pontokat összekötő vonalak által határolt batman logó függvényét. Kemény dolog ezzel kezdeni a vasárnap reggelt nem?
Már a neve is gáz. És az a csillagos-sávos ruha… Ez a karakter annyira giccses, annyira egysíkú és over-the-top, hogy csakis propagandának szánhatták – és valóban. Teremtői, Joe Simon és Jack Kirby nyílt állásfoglalásnak szánták a képregénye első számának borítóján Hitlert pofánverő Amerika Kapitányt a náci Németországgal szemben, már egy évvel azelőtt, hogy az Egyesült Államokat Japán bebombázta volna a háborúba. Ilyen születési körülményekkel nem csoda, hogy a Marvel írói az azóta eltelt 70 évben is egyfolytában izzadnak, hogy érdekes vonásokkal ruházzák fel a faék egyszerűségű figurát – általában persze eredménytelenül. Az első egészestés mozifilm rendezője (Micsoda? Dehogyis volt 1990-ben Amerika Kapitány adaptáció… mondom, hogy nem volt!), Joe Johnston megkerülte a problémát. Az első felvonást leszámítva egyáltalán nem törődött a karakterrel, egyszerűen csak behajította egy félvállról írt, de látványos és kellemesen régimódi háborús akcióforgatagba, hadd sodorja magával a lendület.
És sodorja is, ahogy kell. Steve Rogers igazi bátor, eltökélt hazafi hatalmas amerikai szívvel, aki alig várja, hogy a tengerentúlon, a nemzet többi katonájával együtt tegye, amit tennie kell. Csak az a baj, hogy olyan kicsi és vézna, hogy egy óvodás is elverné az uzsonnatáskájával (az 1,84 magas, izmos Chris Evanst digitálisan hervasztották össze) – így aztán jelentkezési kérelmét újra és újra visszautasítják. De nem adja fel, és végül megakad rajta egy Németországból dezertált tudós szeme (Stanley Tucci), aki egy titkos kormányprogram keretében amerikai szuperkatonák előállításán fáradozik. Elszántságának és szívének köszönhetően Rogers lesz az első számú jelölt, aki a beavatkozás után nagyobban, gyorsabban, erősebben indul Európába német seggeket rugdosni, és Amerika Kapitány névvel az ország szimbólumává válni.
Mivel a karakter nem nácik, hanem egy Hitler seregéből kiszakadó, és világuralomra törő, Hydra nevű szervezet ellen vonul, a tökéletes, urambocsá’, „felsőbbrendű” szőke emberpéldány II. világháborús Németországgal szembeni harcának iróniája sajnálatosan elsikkad, viszont így legalább azonnal kap egy ideológiáktól mentes, szuperhőshöz méltó (vagy éppen James Bondhoz, bár van, hogy a kettő ugyanaz) megalomán szupergonoszt. Ő a Vörös Koponya, a német szuperkatona program némileg félresikerült terméke, akit Hugo Weaving személyesít meg. Az ő karaktere és játéka a film egyik legnagyobb ereje: persze, az „ultimate” gonoszról, egy minden tekintetben túlzó, kicsit sem félelmetes figuráról van szó, aki alá a nem túl okos, viszont roppant szórakoztató forgatókönyv minimum 20 percenként ír egy dramaturgiailag halálfelesleges jelenetet, csak hogy újfent megmutathassa, hogy mekkora seggfej. Weaving nagyon jól elkapja a szerepet, egész lénye, mimikája totálisan over-the-top, de még pont az önnön paródiájává válás határán innen. Evansnak negyven perc után már nincs más dolga, mint hogy elszánt és tökös legyen, szuperkatonává válását követően a külső és a belső tulajdonságainak disszonanciája semmivé foszlik, és igaz, hogy ennél talán többet is lehetett volna kezdeni vele, de most őszintén: minek? Közben Tommy Lee Jones is jól elvan az egyféle arckifejezéssel járó-kelő ezredes szerepében.
A film csak annyira veszi komolyan magát, amennyire muszáj, finom iróniájánál és jópofa pillanatainál (mint a klasszikus „a halál torkába dobott ártatlant mented, vagy a rosszfiút üldözöd” jelenet mosolyra fakasztó feloldása) is örvendetesebb azonban az, hogy a nagy, büszke nemzeti öntudat a félve várt patetikus nagymonológok helyett karikatúra formájában üti fel a fejét (a főhős propaganda körútja), és még a szerelmi szálat és a nagy hősi önfeláldozást sem lihegik és nyálazzák túl. Látványból pedig van bőven, akrobatikus harcok, bőrruhába és –maszkba bújt fanatikus német katonák, szuperfegyverek, misztikus energiaforrások, lángok martalékává váló hatalmas, titkos katonai bázisok és gigászi robbanások tarkítják a vásznat, és noha a cselekményvezetésben és az akciókban is akadnak aránytalanságok, vágási gikszerek és persze hülyeségek, az egész annyira kellemesen oldschool, hogy nem lehet rá haragudni. Mondhatnám, hogy majdnem olyan, mint a rendező geekkörökben nagyra tartott Rocketeerje, de csak majdnem – mert ez az akciók közt sem olyan rohadtul unalmas, mint amaz.
Működik a fan-service is. Szerencsére nem tolakodóan, de akadnak nevek (pl: Phineas Horton vagy Dum Dum Dugan), amik csak a rajongóknak fognak mondani valamit, és persze Stan Lee-től Samuel L. Jacksonig megkapjuk a most már kötelező, elvárt cameókat is. Szokás szerint érdemes a stáblista utánig maradni, ezúttal nem csak egy plusz jelenet miatt, hanem azért is, mert láthatunk egy rövid, és lényegében semmitmondó, mégis fasza Avengers teasert. Nincs más hátra, mint elégedetten várni Joss Whedon filmjét – a „felvezetők”, a Hihetetlen Hulk kivételével mind jól sikerültek, és kétlem, hogy pont a Firefly alkotójában csalódnánk majd.
Éppen csak véget ért a Comic Con San Diego-ban, ahol sokak mellett aWalking Deadmásodik évadának is szenteltek egy helyet, és ahol Frank Darabont még mindenki előtt hangoztatta mennyire nem befolyásolja majd kedvenc zombis sorozatunkat a kisebb költségvetés. A mai napon azonban több különböző hírforrás is megerősítette: Darabont otthagyja showrunneri pozícióját egyenlőre ismeretlen okokból. A Shawsank Redemption atyja már régóta foglalkozott a Walking Dead projekttel, és amellett, hogy ő rendezte a pilotot, minden az ő keze alatt futott át. A pletykák az okokat illetően egészen szerteágazóak. Egyesek úgy gondolják a költségvetés megszabdalása miatt érezte úgy, hogy kreativitása ekkora keretből már nem szárnyalhat, mások szerint nem akarta lekötni magát egy sorozatnál több évre. Megint mások az AMC fejeseit okolják és ide lehet sorolni a rendező nehéz természetét is, aki eddig tűrt és nem tovább. Mindenesetre rettentő érvágás ez ennek a tömegből mindenképp kiemelkedő sorozatnak és szerintem mind kíváncsian várjuk, hogy milyen mértékben lesznek megfigyelhetőek változások. Mindezek ellenére a forgatás folytatódik és októbertől már a második évadot élvezhetjük.
Az év legizgalmasabb horrorfilmjének ígérkezik Lucky McKee (MAY)botrányhullámokat keltő legújabb eposza, amelyet a legendás Jack Ketchum együttműködésével hozott össze. A trailer enyhén szólva hatásos, végre egy horrorfilm amely mer tökös lenni (igen, tudom hogy The Woman a címe...)
Mivel az időjárás idén júliusban seggronda és kiszámíthatatlan, ezért 29-i szülinapi bulinkat áttettük a Négyszáz elnevezésű szórakozóhelyre (Budapest, VII. kerület, Kazinczy utca 52/b). Aki akarja látni, hogyan csapják fejbe Parrát egy sörösüveggel a második körmondata után, annak ott a helye!
Általában ki nem állhatom az efféle agyonstilizált izéket, de őszinte leszek, ez tetszik. Josh Hartnett, Demi Moore és Ron Pearlman egy alapszínekben fürdő szamurájwesternben.
Nagyon úgy néz ki, hogy Nicholas Winding Refn belenyúlt a tutiba az új filmjével. A Drive a hetvenes évek magányos bűnözőiről szóló, kicsit filozofikus, de ugyanakkor kíméletlen, és nagyon menő akciófilmjeit idézi meg. Charley Varrick juthat az eszünkbe, de a legnyilvánvalóbb előzmény Walter Hill The Driver című alkotása. Ez a trailer olyan, mint egy tökéletesen eltalált autóreklám: a kocsi a függetlenséged szimbóluma, ha jól vezetsz, kicselezheted a világot, és még a nőt is megmentheted.
A spanyol horrorspecialista Jaume Balaguero (pl. a REC-filmeknek ő az egyik társalkotója) ezúttal egy izgalmas thrillert rendezett, amelyben egy bérház gondnoka kergül meg és molesztálja a lakókat.
Andres Musciettinek ez a 2009-es, két perc hosszúságú szösszenete belépőjegy volt az egész estés filmek világába: jelenleg épp a Mama másfél órás változatát készíti elő, a film producere Guillermo Del Toro. Ajánlott éjszaka megnézni.
"Az utóbbi évek legjobb brit zsánerfilmje", eképp dicsérik Ben Wheatley horrorba hajló krimijét, és az elragadtatás egyelőre egyöntetű. A Kill List állítólag valami rettenetesen jó. Íme a trailer.
Jim Sheridan új thrillerjének szereposztása kiváló: Daniel Craig és Rachel Weisz beköltöznek egy házba, ahol korábban bestiális gyilkosságok történtek, és ebből mindenféle csintalan galiba kerekedik, ráadásul még Naomi Watts is besétál a (mozgó)képbe... A trailer kissé spoileres.
A képregények világában jártásabb olvasók valószínűleg már unalomig ismerik a szeptemberben esedékes DC relaunch részleteit, mely során a kiadó 52 címét indítja újra gyakorlatilag a nullától. Ez sorozatonként elétérő módon fogja újraértelmezni az adott karaktereket, azok világát, jelmezeit, és képességeit. A szeptemberi nagy esemény pikánsabb részletei először a Grant Morrison által íróként jegyzett Action Comics első számát illetően láttak napvilágot, melyet Dan Didio a DC főnöke lebegtetett meg a napokban.
Ezen információk szerint az új sorozatban eltörlik többek közt Clark Kent és Lois Lane nagy csinnadrattával 1996-ban megkötött házasságát, megszabadítják a hőst a nevelő szüleitől és a repülési képességeitől. Amivel kapcsolatban finoman megjegyezném, hogy ez igencsak ekvivalens az eredeti Joe Shuster és Jerry Seigel féle Superman képregénnyel, melyben Superman csak bazi nagyokat tudott ugrani a Földön és a Kryptonon lévő eltérő gravitációs viszonyok miatt. Dögöljek meg, de ebből még valami jó is kisülhet, pláne úgy, ha íróként egy akkora zseni jegyzi majd a sorozatot mint Grant Morrison. Én most lettem igazán baromi kíváncsi a DC relaunch okozta változásokra.
Egy nap híján egy év van még a következő, és Christopher Nolan utolsóBatman-filmjénekbemutatójáig, ennek örömére összedobtak az illetékesek egy rövid kedvcsinálót, amiben a konzerv (értsd: az előző két részből kiollózott) anyagokon kívül már friss matéria is van. A klip végén azt kántálják (spanyolul), hogy "Matalo, matalo Bane!", azaz "Öld meg, öld meg Bane!". Nevezett rosszéltűfigurát, aki anno a képregénybenmint a ropit, úgy törte ketté Batmant, Tom Hardy alakítja, és ezek szerint ő lesz a főgonosz.
„It all ends”, hirdetik a plakátok, én meg azon gondolkodom, mit lehet elmondani egy egyetlen grandiózus történetet elmesélő filmsorozat utolsó felvonásáról – pontosabban, mit számít, hogy mit mondok el? Aki amolyan „varázslókölykös ostobaság” vállvonással viszonyul a Harry Potter világához, azt úgysem győzi meg semmi, hogy rohanjon megnézni a finálét, akit pedig már korábban, többé vagy kevésbé, de magával ragadott a mágia, azt semmi nem tántorítja el ugyanettől. És mióta az ötödik résszel a Warner végleg a brit tévéből érkezett David Yates kezébe adta a filmeket, rendezői szempontból sem érik meglepetések az embert. Úgyhogy örömmel jelenthetem, a Halál Ereklyéi 2. része nagyjából mindenki elvárásainak eleget fog tenni. Ugyanolyan varázslókölykös ostobaság, és ugyanolyan filmes mágia, mint a korábbiak.
A történetismertetést átlépem. Komolyan, ha ezen a ponton nem tudod, hogy miről szól a film, nem is értem, miért érdekel egyáltalán, és miért olvasod ezt a cikket. Minthogy Rowling sorozatának utolsó könyvét a stúdió két filmre vágta, a Halál Ereklyéi 2. nagyrészt egyetlen lendületes, monstre finálé, a végső, mindent (és ezúttal tényleg mindent) eldöntő csata részletekben gazdag, lehengerlő krónikája. Yatesnek egyrészt könnyű dolga volt, hiszen leszámítva az első fél órát, egyetlen grandiózus akciójelenetet kellett levezényelnie, és ez egy rutinos fantasy-akció rendezőnek, amilyenné ő vált az utóbbi években, kész ajándék. Másrészt viszont nehéz dolga volt, hiszen leszámítva az első fél órát, egyetlen grandiózus akciójelenetet kellett levezényelnie, és ez veszélyes a történet érzelmi világára és karaktereire nézve.
Yates szerencsére megtalálta az egyensúlyt, és megcsinálta a harmadik legjobb Pottert Az azkabani fogoly és A Tűz Serlege után. A fináléban trollok, kőszoborkatonák, mágusok, óriáspókok, sárkányok harcolnak, halnak, és menekülnek, robbanások, legendás varázstárgyak, lángtenger és összeomló épületek között. Roxfort ostromának képei puszta, nyers erővel gyűrik maguk alá a nézőt, és ennek a végső összecsapásnak már csak a felvezetése is jó húsz perc. A csata közben pedig sorsok teljesülnek be, csókok csattannak el (röviden és ízlésesen, senkinek nem kell túlzott romantikázástól tartania), fontos karakterek hullanak, titkokra derül fény, és a lenyűgöző látványelemeket rendre emocionális csúcspontok váltják. Ez adja az utolsó felvonás igazi erejét: Yates hét filmen át folyamatosan kibontott, gondozott, és mélyített barátságot, szeretet, gyűlöletet ránt össze egyetlen hatalmas érzelmi gócpontba, immár szépen megcsiszolódott rendezői eszköztárával (roppant ügyes és szimpatikus iparos vált belőle – talán idővel válhat még belőle több is).
A brit színészgárda színe-java örömmel tapicskol a monumentalitásban, blockbuster még nem dicsekedhetett ennyi nívós névvel. Közülük vannak, akik jobban járnak (Maggie Smith végre akciózhat, ha nem is sokat), és vannak, akik rosszabbul (Emma Thompsonnak egy mondat, és nettó három másodperc (!) jut), de a pálmát természetesen Alan Rickman viszi el, még Ralph Fiennes félelmetes és groteszk Voldemortja és Neville, azaz Matthew Lewis meglepő tündöklése ellenére is. Piton karaktere jelenti a Harry Potter legfőbb bizonyítékát arra, hogy Rowling fantasztikusan tud mesélni. Utolsó jelenete megrázó, szívhez szóló, ereje egészen az epilógusig kitart, és a film lelkévé válik. És még a főszereplő trió mindhárom tagjának is sikerült színészileg felnőnie – kinek jobban, kinek kevésbé, de most először a „nagyok” közt sem lehet különösebb panasz rájuk. Ami még fontosabb, hogy Harry karaktere is kikerekedett végre: sokkal aktívabb, cselekvőbb hős, mint az eddigi részekben, már nem csak sodródik az eseményekkel, és nem folyton a barátai meg a véletlen húzzák ki a bajból.
Ugyanakkor mindez nem teszi semmissé, amit a Halál Ereklyéi 1. részéről írtam bő fél évvel ezelőtt: hiba volt kettévágni az utolsó részt (mármint kreatív szempontból – hogy financiálisan olyan kurvanagy üzlet volt, amilyet a Warner évek óta nem csinált, az más kérdés). Így kaptunk egy csaknem két és fél órás prológust, meg egy alig több mint két órás finálét (a nyolcadik film a legrövidebb az összes Harry Potter közül). Előbbi döcög, botladozik, szájal, és szájal, és untat, utóbbi meg rohan, dübörög, és székbe szögez. Senki ne mondja nekem, hogy nem lehetett volna kihozni a kettőből egy végig egyenletes színvonalú, háromórás mozit. De ez már késő bánat: a lényeg most az, hogy lezárult egy 14 éves korszak, méghozzá szépen, kielégítően, a könyv-és filmsorozat hatalmas hírnevéhez méltón.
Egész Hollywood meg volt őrülve a 19 éves Lauren Bacall és a 45 éves Humphrey Bogart románcától – kivéve Howard Hawkst, a rendezőt, aki összehozta őket erősen Casablanca-utánérzetű filmjében, a Szegények és gazdagokban. A mellesleg házas Hawks egy kicsit maga is beleesett a gyönyörű, fiatal színésznőbe, de nem tudott versenyezni a Sam Spade-féle lazaságot és sármot kisujjból hozó Bogarttal. A rendező és színésze többször összekapott a forgatáson, a kedélyeket Jack Warner csillapította – de a szerelmespár, köszönhetően a körülöttük keletkezett médiafelhajtásnak, nem csak személyes, hanem kreatív szempontból is keresztbe tett Hawksnak. Mire a film dobozba került, a stúdió fejesei rájöttek, hogy Bogart és Bacall közt korántsem izzik annyira a levegő a vásznon, hogy komolyan profitálhatnának való életbeli románcukból. Hawksnak egy sor jelenetet újra kellett forgatnia, és elbillentenie a film lényegét a magánkopó és a gazdag úrilány szerelme felé.
Ehhez, úgymond kapóra jöttek a második világégés eseményei – 1943 után már nyilvánvaló volt, hogy csak idő kérdése, hogy a szövetséges bakancsok Berlin rommá bombázott utcáin kopjanak, Hollywoodban pedig féltek, hogy a harcok végeztével drasztikusan esik majd a nézőknek a háborús filmek iránt mutatott érdeklődése. Így aztán azok bemutatását siettették, míg néhány egyéb projektet – köztük a Hosszú álmot – jegeltek. Az első verzió már 1945 elején készen volt, ám mivel csak jó másfél évvel később került mozikba, Hawsknak volt ideje a stúdióigényeknek megfelelően alakítani rajta. 1946 azóta minden film noir rajongó egyik kedvenc éve – nem pusztán azért, mert a Hosszú álom a zsáner egyik leginkább kiemelkedő darabja, hanem azért is, mert magát a zsánert is az keltette igazán életre.
Bár a noir „hivatalosan” már az 1941-es A máltai sólyom óta sínen volt, a háború évekig szabotálta a kibontakozását. A stúdiókban úgy gondolták, hogy a sötét alakokkal, becstelenséggel, gyilkosságokkal és amoralitással teli hardboiled krimik nem rezonálnak jól a nemes harccal, amit a haza bátor fiai a tengerentúlon vívnak, hogy egy őrült rezsimjétől megóvják a világot. 1946-ban aztán végre átszakadt a gát: jött A postás mindig kétszer csenget, Az óra körbejár, a Gilda, A gyilkosok és a The Blue Dahlia, csak hogy a legismertebbeket említsük. De mind közül a Hosszú álom volt a legjelentősebb. Raymond Chandler regényéből (és többek közt William Faulkner forgatókönyvéből) Hawks egy sötét, szövevényes, energikus noirt forgatott, ami mind karaktereit, mind témáit, mind képi világát tekintve a műfaj abszolút esszenciája.
A felütés tipikus: a magándetektív Philip Marlowe elvállal egy rutinszerű megbízást. Egy zsarolót kell lekapcsolnia, aki egy gazdag, haldokló tábornok folyton bajba kerülő lányain próbál élősködni. De kár strapálnia magát, lekapcsolja a fickót valaki más, három golyóval. Mire hősünk kettőt fordul, újabb hulla bukkan fel, és ez még csak a kezdet. A cselekmény a tucatnyi, egymással mindenféle kétes kapcsolatban álló karaktereivel igen bonyolultan gördül előre, és csaknem teljesen zavarossá válik – a Hosszú álom notóriusan nehezen érthető film, a fáma szerint nem csak Hawks és az írók, de maga Chandler sem tudta mindig, hogy honnan fúj a szél. De mind a regény, mind a film szolgál valami mással a szokásos „whodunit” kérdésen felül, amire érdemes figyelni – épp csak az a valami nem ugyanaz.
Chandler könyve a szilárd elvek szerint élő férfi helyzetét (és kiábrándulását) vizsgálta egy tejesen elvtelenné vált világban, de ennek vászonra ültetését az akkori amerikai filmkészítést több szempontból is gúzsba kötő Hayes-kódex ellehetetlenítette. A regény sok eleme (a gyilkos személye, az egyik áldozat és sofőrjének homoszexuális kapcsolata, a rendőri korrupció, az erőteljes szexualitás, és úgy általában, a szinte sokkolóan erkölcstelen miliő) vagy egyáltalán nem, vagy jelentős változtatásokkal, tompításokkal jelenik meg a filmben, a történet zárása pedig teljes átírást kapott. Hawks így a stúdió „finom” sugallatára a két sztár kapcsolatát helyezte előtérbe. A Hosszú álom annak krónikája lett, hogyan talál egymásra két ember a körülmények ellenére, egy hullákkal, bizalmatlansággal, hazugságokkal és átverésekkel fertőzött közegben. És Hawksnak ténylegesen sikerül ezt a kényszerű pluszt a film lelkeként eladnia.
Ezért nem kevés hálával tartozik színészeinek: mindketten ragyogóak, fantasztikusan festenek együtt, egymásra vetett pillantásaikban tombolnak a vágyak és a (nem mindig pozitív) érzelmek. Bogart hozza a tőle szokásos, hidegvérű, cinikus és laza figurát (csodálatos dialógusokkal teli forgatókönyv dolgozott alá), és bár külsőre messze jár mindenféle tipikus férfiideáltól, stílusával, lazaságával, szarkazmusával, foghegyről beszélésével elhiteti velünk, hogy bármilyen nő másodpercek alatt elalél tőle. Bacall pedig az esszenciális femme fatale: gyönyörű, őrjítő, hol szigorú, hol pajkos, észbontóan rejtélyes, észbontóan elegáns, észbontóan nő (hihetetlen, hogy mindössze 20 éves volt a forgatás alatt). Amikor ezek ketten egy éjszakai lokál asztalánál ülve lóverseny-metaforában beszélnek a szexuális aktusról, a kép szinte szétreped az erotikus feszültségtől (a cenzorok pedig szerencsére mindig is elég hülyék voltak, hogy ilyen okosan megírt, többértelmű dialógusoknak legfeljebb az egyik olvasatát fogják fel).
A mellékszerepekben is remek alakításokkal találkozunk. Elisha Cook Jr., a noirok alacsony, gyáva rosszfiúja most egy higgadt, szimpatikus ember, aki kisnövését nagy adag tisztességgel kompenzálja (nem is él sokáig), Bob Steele nyúlfarknyi szerepében is emlékezetes a profi, jéghideg gyilkosként, Martha Vickers pedig mérhetetlenül buja és amorális, kár, hogy karakterének súlyát alaposan csökkentették a könyvhöz képest (féltek – nem minden ok nélkül – hogy elhomályosítaná még Bacallt is).
Az átírt befejezésnek köszönhetően sajnos le kell mondanunk Marlowe szenzációsan megírt könyvbeli záró monológjáról, amiből csak úgy üvölt a hasztalan frusztráció és a keserű beletörődés. Pedig micsoda jelenet lehetett volna ebből az egyébként is leharcoltan festő Bogarttal! Karaktere itt gyökeresen eltérő módon búcsúzik, ami azonban majdnem olyan erőteljes, mint a regénybeli. Hawks a gyilkossal való végső konfrontáció során (erre egyébként a zsaroló halálának helyszínén kerül sor, ahova a cselekmény újra és újra visszatér, a bűn és az immoralitás fókuszpontjává avatva a házat) alkalmat ad Marlowe-nak arra, amire Chandler nem adott. Kiélheti a benne felgyülemlett dühöt és frusztrációt, így biztosítva, hogy a zárójelenetben rámosolyoghasson szerelmére, ahelyett, hogy a világ mocskosságán tűnődve merülne bele a whiskey-s poharába. Ahogy vicsorogva tüzel fegyvertelen (!) ellenségére, kihajtva azt saját embereinek géppuskacsövei elé, Bogart szinte félelmetes.
Figyelembe véve a film és a könyv eltérő hatásmechanizmusát, Hawks helyesen döntött. Chandler akciót nélkülöző, kizárólag dialógusokra építő fináléja prózában nagyszerűen működik, de a mozgókép ennél drámaibb szálelvarrást követel meg, amit Max Steiner feszült zenéjével és Sidney Hickox dinamikus képeivel a rendező magabiztosan szállít. Bár a regény lényege adaptálás közben elveszett, került a helyére más – és ez egyszer a stúdiónak igaza volt. Nemcsak a sztárrománcot sikerült pénzzé tenniük, de – Hawsnak hála – a film is mestermű lett a saját jogán, akárcsak a könyv. Még ha kicsit másképp is.
A Warner Bros éppen a napokban dobta ki a régóta emlegetett Batman: Year One című soron következő rajzfilm adaptációjának trailer-ét, melyet a "tovább" gombra kattintva tekinthettek meg. A film Frank Miller azonos című méltán emlegetett, egyébként véleményem szerint szenzációs képregényének adaptációját takarja. Aki esetlegesen nem ismerné Miller munkáját (ha van itt ilyen, az sürgönnyel pótolja) annak bevezetőnek legyen elég annyi, hogy a cucc Batman eredettörténetének egyfajta új értelmezése volt, miután az 1985-os Crisis on Infinite Earth című eseménysorozattal a DC gyakorlatilag eltörölt minden jellegű kontinuitást a Crisis előtti időszakból. A reboot minden sorozatot érintett így szeretett bőregerünket is. Miller pedig a Year One-al indította útjára azt kontinuitást, amelyhez később a többi általa írt Batman story is kapcsolódott, úgy mint a The Dark Knight Returns, a The Dark Knight Strikes Again vagy a botrányosan szar All Star Batman and Robin.
Az új rajzfilm a készítők szerint igyekszik a lehető leghűebben visszaadni Miller munkáját, melyben Bruce Wayne Batman előtti időszakát, majd a későbbi Jim Gordon-al és Catwoman-al való kapcsolatát is bemutatja. A film július 22-én debütál a San Diego-i Comic-Con fesztiválon, majd a dvd és a bluray változatban hivatalosan október 18-án kerül a polcokra. A trailer alapján a dolog igencsak ígéretesnek tűnik.
Ultimate Spider-Man #160 Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Mark Bagley
Pókember halott! Izé. Megint. De most tényleg. Anno az Ultimatum című monstre papírpazarlást leginkább azzal igyekezték lenyomni a fizető olvasók torkán, hogy sorra ölték benne az áltimét juniverz karaktereit. A legnagyobb szenzáció természetesen a hálószövő kiírása volt, de mivel állítólagos „halálára” panelen kívül került sor, senki nem vette be igazán a mesét. Bendis javára legyen írva, ő maga nem is igyekezett túlságosan meggyőzni a népet a dologról, és cirka két hónap után vissza is állt minden a normál kerékvágásba. Ennek a mostani sztorinak – cím: Death of Spider-Man – viszont akkora felhajtást csaptak, hogy sejthető volt, nem egy szimpla parasztvakításra fut majd ki. Plusz, a Marvel Ultimate részlege – amellett, hogy ezer egyéb dolog miatt teljes joggal szidható – még mindig az a mainstream szuperhősvilág, ahol a legkisebb a valószínűsége annak, hogy egy fűbe harapott karakter később hipp-hopp visszatér (példa persze volt már rá, de hogy mást ne mondjak, itt Rozsomák is halott az Ultimatum óta). És Pókember itt és most nem panelen kívül hal meg. Hanem premier plánban. Pár hónap múlva pedig újraindul a sorozat egy első számmal, és egy másik Pókemberrel. Addig is, a Death of Spider-Man nem meglepő módon hozza a szokásos Bendis-minőséget: látványos, izgalmas, lendületes, jól megírt, és minden szuperhősös csihipuhi ellenére határozottan karakterközpontú (a dialógus, amiben Peter azt firtatja gúnyosan, hogy mi értelme a Manónak megölnie őt, szenzációs).
Egyetlen hibája, hogy nem olyan kiemelkedő, mint amennyire azt egy olyan súlyos esemény, mint a főszereplő halála megkívánná. A sztori azzal indult, hogy röviden becsatlakozott Mark Millar párhuzamosan futó Ultimate Avengers vs. New Ultimates minijébe (ami egyre pocsékabb, úgy mellesleg), ahol bekapott egy golyót a Megtorlótól Amerika Kapitány helyett (pedig a halálfejes bosszúálló csak a csillagos-sávos hős térdkalácsára célzott). Ezek után eleve sebesülten, legyengülve kellett megküzdenie a börtönből megszökött, és egyenesen a házához kibumlizott ellenségeivel, élükön a Zöld Manóval. Bendis nem tudja ezt a harcot elég markánsan megkülönböztetni a főszereplő korábbi, több száz elkeseredett harcától, csak nagyjából jön át a „most valami nagyon komoly és vészterhes dolog történik” érzete. Az utolsó oldalak is ambivalensek. Egyrészt jó, hogy főhőshalál ide vagy oda, Bendis nem húzza el a keserű sírdogálást, nincs nyáltenger, másrészt egy ilyen alkalmat talán mégsem azzal kéne zárni, hogy a félholtra vert és robbantott Zöld Manó gonosz elégedettséggel mosolyog. Bagley rajzai nagyon szépek, jó látni, milyen sokat fejlődött, pontosabban, ért a stílusa azóta, hogy négy éve otthagyta a sorozatot.
Fables #106
Történet: Bill Willingham Rajz: Mark Buckingham
Tökéletesen jellemző Willinghamre, hogy az olvasói várakozásokkal, elképzelésekkel teljesen szembegy, és egy váratlan húzással, meglepően gyorsan vet véget a Mister Dark sztorinak. Ilyen dramaturgiai merészségekre a mai amerikai mainstreamben talán csak Robert Kikrman képes még a The Walking Deadben. A történet bő két éve, a Birodalom és Gepetto legyőzése után indult, és ez idő alatt Willingham – a sok-sok egyéb szál mellett – leginkább azzal foglalatoskodott, hogy új gonosztevőjét még a korábbinál is félelmetesebbé és legyőzhetetlenebbé gyúrja. Mister Dark egy rendkívül ügyesen és stílusosan megírt ellenséggé vált, akivel szemben hőseink képtelenek voltak hatásosan fellépni. Csak menekülni tudtak előle, és amint azt hitték, hogy mégis sikerült legyőzniük, újra elszabadult. Az újabb és újabb próbálkozások, a végső összecsapásra való felkészülések (különös tekintettel a „szuperhőscsapatra”) egyike sem hozott új reményt, és én, az olvasó, már majdnem azon kezdtem aggódni, hogy Willingham túlságosan is erősnek, és tényleg legyőzhetetlennek ábrázolja Mister Darkot – minek következtében hiteltelen lesz, amikor végül mégis legyőzik. Jobban is tudhattam volna. Az író Bigby apját küldi a gonosz ellen, a nagy harc már a képregény elején véget ér, és ezzel együtt egy másik cselekményszál is elegáns elvarrásra kerül. A füzet többi része a következményekkel, ünnepléssel, némi finom humorral és a jövőbeli sztorik felvillantásával telik. Az ilyen, tipikus dramaturgiát megkerülő történetmesélés az, ami az életszerűen megért karakterek mellett olyan élvezetessé, és – minden mesebeli elem dacára – valószerűvé teszi a Fablest. A dolgok nem mindig úgy történnek ebben a világban, ahogy azt egy tökéletes, művészi következetességgel felépített forgatókönyvtől elvárnak, hanem néha csak úgy, ahogy az életben. Az egyetlen probléma ezzel a füzettel Mark Buckingham. Ugyan kétségkívül ügyes rajzoló, az korábban is bebizonyosodott már, hogy a relatíve sokpaneles, dialógusokkal teli oldalak sokkal jobban fekszenek neki, mint a grandiózus akciók – és ez itt minden korábbinál világosabb. Mister Dark és Mister North gyors és brutális összecsapásának az egy panel/egy oldal elrendezés kölcsönöz grandiózus hatást, de ilyen méretben kijönnek Buckingham stílusának hiányosságai: a részletek elnagyoltak, a beállítások fantáziátlanok, az emocionális erő hiányzik, a jelenet nem kapja meg azt a képi monumentalitást, amit érdemelne. Nem rossz, persze, egyszerűen csak nem elég jó. Szerencsére a képregény maga továbbra is az, sőt, továbbra is egyike a legjobbaknak.
Hellboy: The Fury #1
Történet: Mike Mignola Rajz: Duncan Fegredo
Már megint kénytelen vagyok szuperlatívuszokban beszélni a Hellboyról. Úgy látszik, ez már sosem fog változni – és ez így van jól. Most hagyom a fenébe az előzményeket, meg a felvezetést, és bumm, rögtön lássuk, hogy kezd neki Mignola és Fegredo az utóbbi pár évben épített, grandiózus történetfolyam fináléjának (de előbb még gyönyörködjetek egy kicsit a csodálatos borítóban, az se baj, ha a nadrágotokba csúszik a kezetek). A nyitókép olyan pofátlanul klisés, hogy azt halálos komolysággal csak Mignola képes eladni: rideg, magányos torony magasodik kopár, komor sziklákon, mögötte hatalmas villám hasítja darabokra az eget. Aztán: a torony kapujában görnyedt, széltől tépázott vén boszorkányok szűkölnek. „Is this our doing?” Három panel, egy oldal, tökéletes felütés. Az atmoszférát azonnal vágni lehet, tudjuk, hogy valami súlyos, hatalmas és gonosz dolog van készülőben – még azok is félnek, akiknek a kezük benne volt az események formálásában. A következő oldalon pedig mintha egy Gyűrűk Ura jelenetbe csöppennénk: a torony előtt hatalmas, kántáló hadsereg terpeszkedik, köztük zászlókkal és óriásokkal. És ez valami más, mint amit a Hellboytól eddig megszokhattunk. Mignola ugyan már réges-rég túlhaladott azon a ponton, ahol a sorozat legjavát a főszereplő életének tetszőleges pontjaiból kiragadott rövid történetek jelentették, és a grandiózus szcenáriók sem álltak távol a sorozattól (főleg nem a testvérétől, a BPRD-tól). De a kardokkal, lándzsákkal felszerelt, páncélos szörnyek és (halott) lovagok középkori jellegű csatája már egy izgalmasan új aspektusa Mignola komplex világának. És bár az igazi haddelhadd még mindig várat magára (a cselekmény ütemét elnézve, a hamarosan érkező második résznél egy pillanattal sem tovább), ez a monumentális felvezetés önmagában erőteljesebb, mint szinte bármi, amivel idén az amerikai képregényekben találkozhattunk. A The Fury több nem egyszerűen remek, hanem ráadásul ikonikus képet is tartalmaz. Hellboy, első felbukkanásakor, egy köpenybe burkolva lépdel az említett torony lépcsőin, csuklyája alatt egyetlen megmaradt szeme világít. Egy halhatatlan lovagnak Alice átnyújtja az Excaliburt, fejére egy mögötte álló szellem helyez koronát. És persze a szokásos képsorok, a szokásosnál jóval grandiózusabb keretek között: Hellboy harcol, nem egy vagy egy kis csapat rémen, hanem egy kisebb hadseregen keresztül verekszi föl magát a végtelennek tűnő lépcsőkön. A történetről direkt nem fecsegek, a lapok már le vannak osztva, most már „csak” a földrengető, hegyomlasztó, égszakasztó szálelvarrás van hátra. Csak olvasd, és feledkezz bele a képekbe, a monumentalitásba, a fantasztikusságba.
Scalped #50
Történet: Jason Aaron Rajz: R. M. Guéra, Igor Kordey (Tim Truman, Jill Thompson, Jordi Bernet, Denys Cowan, Dean Haspiel, Brendan McCarthy, Steve Dillon)
Először is, ha valaki elsiklott volna a cím felett: Scalped #50. Ez így, önmagában ok az ünneplésre, pezsgőbontásra, konfettiszórásra, szűzlányavatásra. Nem kis öröm látni, hogy az utóbbi évek egyik legjobb amerikai sorozata elért a félszázadik számhoz, főleg, hogy a Vertigo mostanság egymás után lövi le a képregényeit. (Szerencsére a Scalped eladásai meglehetősen stabilak, ha messze nem is tartozik velük a kiadó élbolyába.) Jason Aaron és R. M. Guéra nyers, mocskos, lelkileg-fizikailag brutális, rothadó pusztaság közepébe húzott rezervátum-bűnbarlangban játszódó indián noirja indulása óta üde fénypont a szuperhősök által uralt mainstream comicok tengerentúli világában. Ez a jubileumi szám mégis kicsit felemás érzést kelt az olvasóban. Aaron a XIX. századba visz vissza minket, amikor is katonák és fejvadászok járják a vidéket, rézbőrűekre vadászva – egy-egy skalpért jó pénzt fizet az állam, csak ugye ez a fagyi hajlamos visszanyalni. A cselekmény egy fehér apával nyit, aki skalpolásra tanítja fiát egy indián falu felégetése során, majd idővel eljutunk a másik oldalra, ahol a megtorlók közt ott van egy Bad Horse nevű kisgyerek, a sorozat főszereplőjének egyik őse. (Elvileg – Aaron egyértelműen ezt akarja sugallni, bár nem tudok róla, hogy a hagyományos indiánnevek vezetéknévként élnének tovább az utódokkal…) Egyrészt ugyan a sztori hátterének ez a történelmi aspektusa (az indiánok leigázása) kicsit sem elhanyagolható, és a hét rajzoló egy-egy, történetbe ágyazott pin-up oldala gondoskodik az ünnepi hangulat megteremtéséről, másrészt viszont az a történelmi aspektus igencsak lerágott csont, és ráadásul a Scalped éppen most érkezett el egy komoly fordulóponthoz, ami igazán emlékezetessé tehette volna az 50. részt. Ehelyett egy „fillert” kapunk, egy töltelékszámot. Nem tesz hozzá semmit a sorozat cselekményéhez, sem a karaktereihez, hanem csak úgy van. Bár semmiképpen nem rossz (a hangulata erős, Guéra szokás szerint kitesz magáért – a panel a Liggle Big Hornnál vívott csatáról szenzációs – és a hozzá négy oldallal csatlakozó Igor Kordey is gyönyörű munkát végez), az erőszak körforgásának, a keserű iróniának, a költői igazságszolgáltatásnak és a soha nem múló harci szellemnek az efféle bemutatása egy kevésbé tehetséges író számára is csak tetszetős ujjgyakorlat lenne. Egy kis pluszt az utolsó (a pin-upokat is magába foglaló) oldalak jelentenek, amik a Scalpedhoz méltó nyersességgel képeznek kontrasztot a haldokló indián reményteli „víziói” és a jelen mocskos vigasztalansága között. Korrekt. De többet vártunk volna.
Uncanny X-Force #11
Történet: Rick Remender Rajz: Mark Brooks
Rick Remender már csak ilyen, nem végez félmunkát. Ha valamit csinál, akkor totálisan, abszolúte csinálja – nincs jó képregénye, csak zseniális (Fear Agent), és nincs rossz képregénye, csak katasztrofális (Punisher). Az Uncanny X-Force sem esik bele a jókora köztes területbe, és szerencsére az előbbi kategóriát gazdagítja. Remender elődje Craig Kyle és Chris Yost volt, az ő irányításukkal 2008-tól 2010-ig szimplán X-Force cím alatt futott a sorozat a Messiah Complex egyik utóhatásaként (persze az első X-Force sorozat még 1991-ben jelent meg a „dicső” Rob Liefeld korszakban, és a csapatot Cable vezette). A koncepció azóta némileg változott: Yosték X-Force-át Küklopsz hozta létre, hogy Rozsomák vezetésével az X-Men afféle „black ops” egységeként kivagdossák a világból a mutánsokat fenyegető, két lábon járó rákos daganatokat. Aztán az X-ek nagyvezíre úgy döntött, ez a véres-brutális attitűd, amit szépen titokban tartottak a többiek előtt, mégsem áll jól az X-Mennek, és feloszlatta a csapatot. Itt lépett be az Uncanny X-Force első részével Remender – mert nem meglepő módon, Rozsomák úgy gondolta, hogy jól áll az X-Mennek, vagy sem, szüksége van egy ilyen csapatra. Úgyhogy ő és társai most még Küklopsz előtt is titkolózva kaszálják a rosszfiúkat, ahol érik őket. Az első sztoriban Apokalipszis visszatérését akadályozták meg, Remender pedig rágyúrt az egyik tag, Angyal évek óta húzódó belső konfliktusára: az Angyal és az Arkangyal személyiség (ami a ’80-as évek vége óta megvan benne, amikor Apokalipszis az egyik lovasává formálta őt) harcban áll egymással, és az X-Force-nak most tennie kell valamit, mielőtt utóbbi győzedelmeskedik, és végleg elveszítik a barátjukat. Az a valami pedig: elutazni az Apokalipszis kora nevű párhuzamos világba az onnan származó Sötét Bestia segítségével, és elhozni valamit, amit Life Seednek hívnak. Az az egyetlen, ami megmentheti Angyalt. Találjátok ki, úgy alakulnak-e a dolgok, ahogy hőseink eltervezik… Remender átkozottul jól elkapta a képregény hangulatát. Az X-Force Yosték alatt is élvezetes volt, de ők hajlamosak voltak túlerőltetni a brutalitást és a komorságot. Itt nyoma sincs efféle izzadságszagnak, Remender kezei alatt a történet gördülékenyebb, a karakterek soha nem mesterkéltek, az atmoszféra pedig továbbra is sötét és kegyetlen, de a maga spontán módján az, és közben nem hiányzik belőle a humánum és még a humor sem (elvégre mégiscsak ott van a csapat tagjai közt Deadpool is…). Emellett az író ügyesen hozza vissza az Apokalipszis kora karaktereit (a legjobb X-sztori a ’90-es évekből), mértékkel, jól használja Rozsomák narrációját, és rövid, de gyors és szaftos akciókkal szolgál. Külön öröm a képi világ: Mark Brooks mindig is a tehetségesebb iparosok közé tartozott, dinamikusan, egy-két aránytalanságtól eltekintve túlzások nélkül rajzol, de a színező, Dean White lehel igazán életet a panelekbe. Gyönyörűen kékes-sötétvöröses árnyalatú az egész képregény, a kétoldalas panel Apokalipszis világáról nem kisrészt neki köszönhetően olyan fantasztikus. Jelenleg ez a Marvel egyik legjobb képregénye, az X-franchise-on belül pedig kétségkívül első a sorban.
Ritkán találkozik az ember ennyire váltakozó színvonalú sorozattal, mint amilyen a True Blood is. Egy megfoghatatlan hullámvasút ez, ami tele van csúcsponttal, őrült, sikoltozós, leteszem a hajam momentummal, míg nincs hiány az ásítozós, teljesen felesleges, érthetetlen szálakból sem. A harmadik évad is hasonlóan szerepelt egészen a zseniális kilencedik részig, amit töretlen lejtmenet és sokunk számára nem éppen kielégítő végkifejlet követett. A készítők is megérezhették ezt, hiszen a negyedik évad első részében újraosztották a lapokat, nyitva ezzel egyfelől mind az új nézők, mind a megkeseredett veteránok felé. A kérdés már csak az: mennyit nyertek vagy veszítettek azzal, hogy kvázi mindent a feje tetejére állítottak. A tovább után akarva akaratlanul is előfordulnak spoilerek, így csak az bátorkodjon tovább olvasni, aki tisztában van az előzményekkel.
Az örök szkeptikus azt mondatja velem, hogy semmit, de ennyire elhamarkodottan azért nem döntenék. Nem látszik, hogy mire szeretnék kihegyezni a negyedik évadot, és ez jó. Ismét rengeteg szálon fut a cselekmény, az időben való ugrásnak köszönhetően pedig újból rácsodálkozhatunk dolgokra. Sookie-nak (és vele együtt nekünk is) kimaradt több mint egy év, ami igen sok potenciált rejt magában. Persze csak ha megfeledkezünk arról, hogy ez egy ügyes írói húzás. Nem kell a karakterfejlődéssel bíbelődni, és ami még fontosabb, folyamatos WTF pillanatokkal lehet a nézőket bombázni.
A hiperaktív Jason Stackhouse, mint felelősségteljes seriff, az örök pesszimista Andy Bellefleur, mint megvadult narkós, Bill Compton a vámpírkirály és ami a legjobb az egészben: mindenki kedvenc Tarája elvetemült, leszbikus ketrecharcos??? Az előző évad tündibündijei mellett hangsúlyos szerepet fog kapni az okkultizmus is, főszerepben Lafayette-tel a boszorkánymesterrel, míg a vérfarkasokat vérpárducok, vérpumák és egyéb olyan állatfajok váltják majd fel, amelyek nevének előtagja "vér".
Végigolvasva a fenti pár sort, magam sem vagyok képes feldolgozni ezt a töménytelen őrületet, megannyi blődséget, de mit csináljunk, ha ez a szíve a True Bloodnak. Évadról évadra árasztanak el minket képtelen lényeikkel, már-már nevetséges szereplőikkel, sokszor komolyabban véve önmagukat, mint kellene. Az előző szezon során lett volna arra alkalom, hogy kiterjesszék az univerzumot, bevonva az egész világot, és őrült vámpír-vérfarkas-ember háborúba kezdjenek a mögötte megbúvó intrikákkal, de maga a kezdeményezés szinte azonnal hamvába is halt a zseniális Russel Edgingtonnal együtt.
Visszatérve a negyedik évad nyitányára, nem csak sopánkodásra lehet okunk. Feszültséget kelteni még mindig tudnak, míg a történet rettentő iramban halad előre. A rész első tíz perce az egyik legjobb felütés amit láttam, ezért sajnálatos a már korántsem annyira izgalmas folytatás. A végére tartogatott legnagyobb pozitívum pedig Sookie és Bill szétrobbantása, aminek éppen ideje volt, hiszen kezdtek már mindenki agyára menni.
Sajnos nem olvastam a regényeket, így nem tudok véleményt alkotni azzal kapcsolatban, hogy mennyire távolodtak el az HBO-nál az írott szövegtől, de a különböző visszajelzések alapján úgy tűnik nem igazán van már köze egymáshoz a kettőnek. Ez is inkább jó, hiszen így is tele vagyunk adaptációkkal, tökéletesen rendben van az, hogy a könyv és a tévésorozat mást és mást ad.
A True Blood olyan, mint egy véres cirkusz, ahol minden fellépő valami csodabogár, és egyikük sem tudja magáról, hogy nem vele, inkább rajta röhögnek a legtöbben. Nem lennék meglepve, ha az utolsó évad végén Sookie a halál szélén állva egy baldachinos ágyban ébredne, nagymamája pedig egy bögre forró csokival vigasztalná, miközben megnyugtatná afelől, hogy vámpírok csak a rémálmokban léteznek.
Amióta a mozifilmes technika túlhaladta a makettekkel és egymásra vetített képekkel felvértezett, relatíve olcsón előállítható sci-fi történeteket, azóta nem nagyon készítettek ilyesmit a Távol-Keleten, szinte csak mutatóban létezik néhány, kevéssé ismert darab. A japán közönségfilmek fejlődését azonban remekül szemlélteti, hogy az utóbbi 1-2 évben egyre bátrabban nyúltak hozzá a korábban csak rajzfilmváltozatban elképzelhető téma megvalósításához, ráadásul nem is rossz eredménnyel. Mindezek mellett pedig mostanában reneszánszukat élik a kicsit nosztalgikus hangvételű, az 50-es, 60-as, 70-es éveket megidéző alkotások, amik hullámát évek óta hatalmas lendülettel igyekszik kiaknázni elsősorban a Toho stúdió. Ezt a hullámot Yamazaki Takashi indította el még 2005-ben az Always–Sunset on Third Street-tel, majd még ugyanabban az évben nekilátott egy még nagyobb dobás előkészületeihez. Ez lett öt évvel később az egyszerre múltidéző és hipermodern Space Battleship Yamato.
A Toho négy év tervezés után végül 2009 őszén kezdte meg a forgatást, amiből mintegy 9 hónap a számítógépes effektek kidolgozásával telt. A stúdió jó szokása szerint nem sajnálta a pénzt a projekttől, az eredetileg tervezettnél még 2 millió dollárral többet is fordítottak rá, összesen 24 milliót, ami nagyjából megegyezik a szintén megalomán 20th Century Boys trilógia epizódonkénti költségvetésével. Külön érdekesség, hogy a főcímdalt az Aerosmith énekese, Steven Tyler készítette a filmhez, (ha minden igaz) első szóló próbálkozásaként. Kicsit fura volt nem japán előadótól hallani a végefőcímet, de a Toho már az Amalfi-ban is vitt véghez hasonlót, ott Sarah Brightman haknizott nekik.
Yamazaki számára már korábban sem volt ismeretlen terület a science fiction, hiszen rendezőként első szárnypróbálgatásait (Juvenile, Returner) is ebben a műfajban tette meg, illetve már a 80-as évek végétől kezdve jópár film vizuális trükkjeinek elkészítésében működött közre, sőt, az animék terén (többek között a Giant Robo rajzfilmben) is csiszolgatta képességeit. Ilyen háttérrel pedig tulajdonképpen nem is volt kérdéses, hogy amint lehetősége lesz rá, előrukkol egy igazi, nagyköltségvetésű, látványos sci-fivel.
De mi is ez a Space Battleship Yamato? Avatatlan szem számára egy afféle Star Trek ripoffnak tűnhet, amibe némi Star Wars beütés is keveredett, de akár több egyéb híres hasonló mozi elemeit is fel lehet benne fedezni. Azonban egyáltalán nem arról van szó, hogy innen-onnan összeszedték az ötleteket, majd gyúrtak belőle valami egyéninek látszó dolgot. Ha leszámítjuk a világűrben játszódó történetek behatárolt, sablonos „színhelyeit” (űrhajó irányítóterme, kisűrhajók cockpit-je, stb.), már nyilvánvalóvá válnak a jellegzetesen japános részletek. Maga a címszereplő űrhajó sem akármilyen, hiszen a valaha készített legnagyobb hadihajó, a II. világháborús császári flotta büszkesége, a Yamato ihlette, olyannyira, hogy a formát meg is hagyták, csak a fegyverzetét és a hajtóművét változtatták meg egy kicsit a környezetnek megfelelően. De nem maradhatott ki az óriás robot (á la The Mysterians), a családtagként funkcionáló kütyü (á la Yatterman), a vakító fény elleni védőszemüvegek (á la Cosmic Rescue) és a sor még hosszasan sorolható.
A sztori 2199-ben játszódik, amikor is a Föld felszíne már öt éve lakhatatlan a földönkívüli Gamirasu népség sugárzóan jótékony tevékenysége következtében. Az emberi faj utolsó reménysége a földfelszín alatt, titokban kifejlesztett Yamato űrhajó, ami Okita kapitány vezetésével, többek között a balhés Kodaival is a fedélzeten elindul az Iskandar bolygó felé a sugárzás ellenszeréért.
Egy igazi hősies eposzt követhetünk tehát figyelemmel, amiben nyoma sincs annak a könnyedségnek és lazaságnak, ami a fentebb már említett, híres amerikai darabok jellemzője volt. Sci-fi-ként tökéletesen működik, a Yamato univerzumot nagyon szépen valósították meg, ami nem véletlen, hiszen Yamazaki egyértelműen erre helyezte a fő hangsúlyt. A teljes játékidőből mintegy 65 percet és több, mint 500 vágást tartalmaz a számítógépes grafika. Szerencsére a minősége csak a földönkívüli élőlények animációjakor nem az igazi (de én realisztikusan animált lényt még nem láttam soha), viszont a földönkívüliek polipszerű űrhajóinak megvalósítása különösen látványosra sikerült. Grandiózus csatákban sincs hiány, ráadásul még „földharc” is színesíti a látottakat. A nosztalgiafaktor sem elhanyagolható, bár ezt valószínűleg csak azok tudják igazán értékelni, akik látták annak idején a rajzfilmsorozatot. Néhány szereplőt kihagytak, valamint megváltoztattak (eredetileg jóval kevesebb nő volt a figurák között), viszont az űrhajó berendezései igencsak a 70-es évek technikáját idézik.
Némiképpen zavaró lehet a japán közönségfilmekre olyannyira jellemző túldramatizáltság, a hosszas, szívszorító drámai pillanatok, amik helyenként már-már röhejesen túlzásba lettek véve. Főhőseink aktív érzelmi életet élnek, miközben az ellenség űrhajója a végső pusztításra készül, vagy éppen a warp-ra már ki lett adva a parancs, nem is beszélve a kellő ideig mindig mellélövöldöző földönkívüliekről. Az elnyújtott, hosszas drámai pillanatok miatt egyébként sokkal inkább a közelmúlt II. Világháborús eposzaira (Yamato, Battle Under Orion) hajaz a történet, mintsem a világ vezető sci-fi szösszeneteire, sajnos azonban a történetmesélés színvonala elmarad tőlük. Yamazaki e tekintetben nem ér fel a kortárs japán rendezők között etalonnak számító Shinohara Tetsuo munkáihoz.
A másik neuralgikus pont, a főszereplő Kodai-t alakító Kimura Takuya is egyértelműen kellemes meglepetést okoz a játékával. A nézőcsalogatóként szerződtetett popsztár ki tudott bújni a főleg a tévésorozatokban rá jellemző egoizmusából és kellő alázattal hozza a karakterét, a filmre szerencsére nem úgy fognak emlékezni, mint egy újabb Kimutaku mozira. Ez egyébként a stáb valamennyi tagjára igaz, Yamazaki jó érzékkel válogatta össze a színészeket, bár a hosszú tervezési fázis során néhány cserét is el kellett követnie. A leglátványosabb csere a félig brazil Kuroki Meisa, akinek helyét eredetileg a félig algír Sawajiri Erikának szánták, ám ő időközben otthagyta a showbusiness világát. Popsztár helyett popsztár lépett a helyére, szerencsére Kuroki kisasszony ezúttal jóval többet hozott ki a szerepéből, mint tette a rettenetes Assault Girls-ben. A kissé sablonos, papírvékony jellemű mellékszereplők közül személyes kedvencem a Bayside Shakedown mindig feszült Muroi-ját alakító Yanagiba Toshiro, aki ezúttal egy mindig feszült űr-Muroi-t formál meg, csak most Sanada a neve.
Ugyan a Space Battleship Yamato korántsem tökéletes alkotás, meg kell hagyni, a Toho az utóbbi időben elég jó úton jár. Egymás után kerülnek a mozikba a nosztalgikus témát meglovagoló hi-tech alkotásaik, amikkel a nézettség növelése sem elképzelhetetlen, hiszen nem csak a mai tinédzsereket, hanem az ezeken a sztorikon felnőtt generáció(ka)t is becsalogatják a mozikba. A Yamato űrhajó kalandjain felnőtt generációból pedig több is van, hiszen az 1974-ben startolt anime sorozat ma is fut, népszerűségére pedig mi sem jellemzőbb, mint az a tény, hogy az eredeti hajót megépítő Kure város Yamato múzeumában egy egész emeletet szenteltek az animének. Always, Yatterman, Time Traveller, 20th Century Boys, Ballad, Space Battleship Yamato. Nem rossz lista, ráadásul a konkurrencia sem tétlenkedik a műfajban (pl. Cyborg Girl, Fish Story, stb.). Ha a 2011-es felhozatal is hozza majd azt a színvonalat, mint az elmúlt 2 év, nem lesz okunk panaszra.
Szombati délelőtti rágcsálnivalóként ímeChang Chehegyik leghíresebb filmjének német előzetese (furcsa dolog leírni egy 33 éves film traileréről, hogy "előzetes"). Az Invincible Shaolin-t nálunk is forgalmazták dvd-n A legyőzhetetlen Shaolin címmel. Különösen a germán narrációt bírom. :)
Egy csapat egér megunja, hogy a háziasszony folyton söprűvel kergeti és ütlegeli őket, így szemétből és két házilégyből összegyúrnak, és életre keltenek egy homunkuluszt, Billyt, aki majd móresre tanítja a nőt. Billynek azonban meggyűlik a baja egy macskával, kimenekül a házból, és végül összebarátkozik az asszony tudós kislányával, Beckyvel, aki kicseréli a szemeiként működő legyeket földimogyorókra. Billy és a lány ezután az égboltról eltűnt Hold nyomába indulnak, és hullócsillagoktól kérnek útbaigazítást egy tönkrement és elhasznált bolygóknak fenntartott temető mellett, mielőtt üldözőbe venné őket egy húsdarálóból teremtett kapitány a szárnyas kalózhajójával. Velem vagytok még?
Tony Millionaire (Sock Monkey) graphic novelje 2006-ban jelent meg (azóta kijött hozzá egy folytatás is: Billy Hazelnuts and the Crazy Bird), és egyike azon kevés képregényeknek, sőt, bármilyen médiumba sorolható műveknek, amiket minden gondolkodás, minden hezitálás nélkül, azonnal lehet ajánlani bárkinek, kortól, nemtől, világnézettől, hajszíntől és anyajegyek számától függetlenül. De leginkább a geekek járnak jól vele – nem elsősorban azok a tipikus geekek, akik zombikra, posztapokalipszisre, vámpírokra, Vertigo képregényekre, kung fu filmekre, Batmanre, Ron Pearlmanre és francia horrorokra buknak, hanem azok, akik az átlagnál többet őriztek meg gyerekkorukból. És az átlagnál több van bennük az abszurditásra való fogékonyságból is.
A Billy Hazelnuts, ha muszáj hasonlítani valamihez, hogy a zavart olvasó az első bekezdés agyament ötletorgiáját kontextusba tudja helyezni, olyan, mintha a legmesésebb, legbájosabb hangulatában lévő Neil Gaiment összegyúrták volna a legszürreálisabb, legvadabb gondolataiban elveszett Tim Burtonnel, az így kapott eredményt napokig tömték volna droggal és nyalókával, és végül leültették volna egy csomó üres papír elé, azzal, hogy „nesze, csinálj valamit”. Nem, a francba is. Ez még mindig a közelében sincs annak, hogy milyen a Billy Hazelnuts. De az irányt legalább már sejtetitek. (Maga a szerző egyébként az alábbi elődöket jelölte meg inspirációként: Mark Twain, Shakespeare, Herman Melville, Julia Ward Howe.)
Millionaire sci-fis, kalandos pikareszk meséje légies, aranyos könnyedséggel rugaszkodik el mindentől, aminek köze van a valósághoz. Úgy csapong cselekményén (a kezdetben egyetlen kis farmot felölelő színtér a végére csaknem kozmikussá válik), érzelmi világán (a teremtmény dühétől a szó szerint kirúgott udvarló bosszúszomjáig és megbéküléséig), műfajain belül (horrortól a feelgood drámáig), mintha a világon semmiféle stilisztikai, dramaturgiai és logikai kötelezettség nem fűzné semmihez. És tényleg nem is fűzi. Ezt a „vegyük rá az olvasót, hogy laza vállvonással és hatalmas mosollyal fogadja el a legnagyobb hülyeséget is” típusú történetmesélést csak nagyon kevesen tudják büntetlenül művelni, de Millionaire közéjük tartozik.
A Billy Hazelnuts egy olyan gyerekkönyv, amit a szülő legalább annyira élvez a lurkójának való felolvasás közben, mint amaz. Vagyis nem becsüli le olvasóját, nem leereszkedő, nem túlmagyarázó, nem didaktikus. A cselekmény szimpatikus vágtában, szívvel, humorral felvértezve cikázik az eszement ötletek között, majd az epizodikus szerkezetet félúton egy meglepően masszív hajós-csatás-üldözéses finálévá forrasztja össze. A sztori egyes elemei (mint az „eltűnt” Hold) szépen beépülnek az akciószekvenciába, míg mások (a hősünket teremtő egerek) szimplán feledésbe merülnek. Mint mondtam, Millionaire-t nem hatják meg a dramaturgia konvencionális szabályai.
A groteszk eseménykavalkád alkotóelemei közt a néhány markáns jellemvonással határozottan felvázolt karakterek (a hirtelen haragú, de hatalmas szívű Billytől a tudomány és furcsaságok iránt lelkes Beckyn át a gyámoltalan, frusztrált Eugene-ig) képezik a ragasztóanyagot – és persze a fekete-fehér képi világ. Millionaire egyszerű, de durva vonásokkal, karikatúraszerű figurákkal, kellően kihangsúlyozott – avagy eltúlzott – mimikákkal dolgozik, klasszikus hatást kölcsönözve művének. Külön öröm, hogy egyensúlyt talált a gyermeki báj és a szürreális látvány között. Figuráiban akad némi eredendő kedvesség, mégis fényévekre állnak a disney-s normáktól – Beckynek pl. kifejezetten goromba arca van. A hátterek, bár nem valami komplikáltak, annyi részlet bőven van bennük, hogy soha ne tűnjenek üresnek vagy akár elnagyoltnak. És erre szükség is van, mert a szerző bátran alkalmaz nagy, akár egészoldalas paneleket, amikkel olykor meglepően grandiózusra dagasztja a történetet. Oldalkompozíciói lendületesek, látványosak, rajzolóként épp olyan hatásos mesélő, mint íróként.
A szavakat sokszor szükségtelennek is ítéli a gyönyörűen kifejező képek mellett. Mint amikor Eugene bosszút esküszik: húsdarálóval a kezében remeg a dühtől, arca abszurd vicsorgásba torzul, a felhők összekeverednek a fejéből kieresztett gőzzel,. Más szerzők ilyenkor adnak pársoros, nagybetűs monológot a karakter szájába, hogy az égnek kiáltsa gyűlölettel teli érzéseit, és megtorlási szándékát. Millionairnek nem kell monológ, nem kell neki egyetlen szó sem, csak egy lenyűgözően impresszionista rajz. Ja, igen, és olyan szívszaggatóan gyönyörű mondatok vannak benne, mint pl: "The guy we have to worry about is that skeleton-robot I made from the meat grinder when I was insane.” Mit lehet még ehhez hozzátenni?
Dumas klasszikus kalandregényének legújabb hollywoodi feldolgozásában repülő hajók szállnak az égen. A repülő hajókkal nincs baj, azzal viszont annál inkább, hogy ezt miért Három testőr címmel kell megvalósítani? Nyilvánvaló, hogy ennek semmi köze Dumas művéhez, néhány kölcsönvett karakternéven kívül. Az előzetes legnevetségesebb pillanata az, amikor Milady (Milla Jovovich) egy műugró kecsességével veti le magát a kastély tetejéről, a legbosszantóbb pedig az, amikor vívni látjuk. A könyvbéli Milady a cselszövés mestere volt, nem pedig a vívásé. Mindegy, ez az egész csak azért idegesít, mert minimum féltucatszor elolvastam a könyvet, és a folytatását, és a Monte Cristo grófját, és mindháromból zseniális kosztümös kalandfilmeket lehetne forgatni, úgy, hogy közben hűek is maradnak az alkotók a forráshoz. A Richard Lester-féle feldolgozások sem voltak az igaziak, azzal együtt, hogy a szereposztás parádés volt, Faye Dunaway-nél jobb Miladyt nem tudok elképzelni. W. S. Anderson (Resident Evil) 3D-ben forgatott változatával kapcsolatban nincsenek illúzióm, olyan lesz, amilyen a trailere: végtelenül ostoba, és emellett rendkívül látványos. A repülő hajók miatt azért érdemes lesz megnézni. Talán.
A szerénységem által megálmodott és lelkes alkotók közreműködésével tető alá hozott Random magazin tavaly decemberben debütált, benne 5 új magyar képregénysorozat első fejezeteivel. A folytatásokra érthető okokból ugyan kicsit többet kellett várni, de csak eddig, mostantól ugyanis magatokévá tehetitek őket, mivel az első magyar virtuális képregénymagazin második száma ma reggel került fel a (közben némi esztétikai átalakításon keresztül esett) blogra. A magazin ezúttal "vastagodott" is, így a mostani szám már kishíján 140 oldalra rúg. Jó olvasást, a véleményeket, kiritikákat és a láda söröket pedig most is szívesen látjuk. A tovább után borító és link.
Klikk a borítóra, hogy secperc alatt a Random blogon találd magad nyájas olvasó!
Annak idején, amikor el kellett végeznem a Bevezetés a Kommunikációelméletbe című kurzust az egyetemen, akkor tanultunk a Használat és kielégülés-modellről. Anélkül, hogy untatni akarnám a Kedves Olvasókat, csak annyit jegyeznék meg, hogy az elmélet atyjai, Jay Blumer és Elihu Katz szerint az emberek saját szociális és szociokulturális igényeik kielégítésére használják a médiát. Ez a rendkívül hosszú és okosnak tűnő mondat azt jelenti, hogy Önnek ezúttal összesen két választási lehetősége van: 1. A Transformers 3 egy rakat szemét, amelyre nem érdemes pénzt kidobni, és különben is. 2. A Transformers 3 valami állatira zseniálisan szenzációs valami, és különben is.
Tévedés ne essék: hogy a Kedves Olvasó melyik mondatot választja, arra nekem nincs semmilyen behatásom - hiszen ezt Ön, mint a befogadó már akkor eldöntötte, amikor tavaly decemberben megnézte az első teaser trailert. Vagy 2007-ben, amikor végigülte/szenvedte az első Transformerst. Vagy akkor, amikor először látta a Pro7-en a rajzfilm-sorozatot. Szóval az elkövetkező négyezer karakterben szerfelett érdekes, tanulságos, de mindenekelőtt vicces moldáv anekdotákkal fogom szórakoztatni Önöket.
Oké, lebuktam, nem tudok egyetlen moldáv anekdotát sem. Viszont érdemes újraolvasni Beyonder kolléga cikkét a Transformers: A bukottak bosszújáról, minden szava igaz most is. Ezúttal a probléma gyökere valahol ott van, hogy a Transformers 3 - és itt most megkockáztatom Rusznyák Csabi örök gyűlöletének kiérdemlését - nem rossz. Félreértés ne essék, a "jó" filmhez továbbra is annyi köze van, mint a BKV-nak a közösségi közlekedéshez - de hogy beskatulyázzam: az első résznél cseppet jobb, a másodiknál ezerszer élvezhetőbb.
Ne próbáljunk meg esztétizálni: aki látott egy Michael Bay filmet, az látta az összeset. Ugyanazok az alsó gépállásból rávariózott hősi pózok, lens flare effektek vannak benne. Indie-rocknak álcázott szenvelgés a romok előtt. Ugyanaz az ostoba, idegesítő, sírásra ingerlő humor, mint az előző részekben - szerencsére ezúttal nincs Megan Fox lábát erőszakoló kisrobot, annál is inkább, mivel nincs Megan Fox. Michael Bay MESTER olyasvalakivel akarta helyettesíteni, akiben "másmilyen kvalitások" rejteznek. Hogy ezt egy Rosie Huntington-Whiteley nevű devoni fruskában találta meg… nohiszen. Szerepe szerint szépnek kell lennie, ami... A kommentekben a csajnak ezt a kvalitását érdemes lenne megvitatni.
Mert ha kibekkeljük az első másfél órát - amely idő alatt akár megnézhetünk egy normális filmet is - az utolsó óra egymerő robbanó-nagyot-durranó-helikopterbalett. Tényleg. Érthetővé válik számunkra, miért is akarnak sztrájkba lépni a hollywood-i utómunkások: állítom több speciális effekt van a film egy kockájában, mint mondjuk annak idején Megan Fox-ban. Minden felrobban-szétlövik-nekimegy-összeomlik - és ehhez nem volt szükség az Emmerich-barokk olyan csacskaságaira, mint mondjuk a Fehér Házra dobott repülőgép-anyahajó.
Nem írtam semmit a történetről. Igazából nincs mit - felbukkan itt az űrverseny, Csernobil, lerombolják Chicagót meg egy közel keleti - iráni lobogókkal bőven megtűzdelt - atomfegyver-lerakatot. Nem írtam a színészekről - de ez egy Michael Bay film, úgyhogy szükségtelen. Elég az hozzá, felbukkan a filmben John Malkovich és John Turturro. És sajnos maga Buzz Aldrin is. Személyesen. Ennyi bebukott svájcifrank-hitelest csak maximum a Kétlyukú Borozóban láthat az ember.
A cikilavina ellenére mégis van értelme a Transformers 3-nak: itt, a recesszió és a stúdiók kápói által uralt kis medencében ha nem akarunk illegálisan filmet nézni, de nincs pénzünk állandóan mozizni, akkor bátran üljünk be erre a filmre - ugyanis tartalmazza az összes idei nyári kasszasiker alkotóelemét: gyors autókat, jó nőket és az USA-t szarrá bombázó űrhajókat. Shia Lebubust sajnos el kell hozzá viselnünk.
Kezdem a rossz hírrel: ugyanaz az ember rendezte (Darren Lynn Bousman), aki a Fűrész 2., 3. és 4. részét. A jó hír viszont az, hogy a trailer egy hangulatos, és néhol egész rémisztő természetfeletti horrort ígér. Nem várhatunk el egy Ördögűzőt Bousmantól, egy Drag Me to Hell szintű félelemkeltéssel viszont már simán kiegyeznék. Családi tragédia emlékétől szabadulni képtelen főszereplő, számmisztika, a mi világunkba látogató démonok, és kékbe öltöztetett Barcelona. A filmmel ellentétben, bizony ott néha azért kisüt a Nap. Nem fogjátok kitalálni, mikorra időzítették a 11-11-11 amerikai premierjét.
Az Örök álom az egyik legszövevényesebb és legkomplikáltabb olyan krimi, aminek még csak nem is a cselekményt sűrítő rejtélyek sora a lényege. Raymond Chandler első regénye egy keserű és cinikus történet az immorális Amerikáról, ami rég maga mögött hagyott minden erkölcsi értéket, és lassan, de biztosan emészti fel azokat, akik még ennek ellenére is ragaszkodnának hozzájuk. Mint Philip Marlowe, aki Dashiell Hammett névtelen nyomózója, a „Continental Op” és Sam Spade mellett a cinikus magándetektívek legtöbbet emlegetett archetípusa.
Marlowe a gazdag Sternwood család fejének megbízásából kezd nyomozni egy lányaival kapcsolatos zsarolási ügyben. Az öreg már kézzel-lábbal a sírban van, csak katonás makacssága tartja a tudatát ezen a világon – mielőtt elpatkol, szeretne biztos lenni benne, hogy a családi név nem szennyeződik be. Marlowe-nak fel van adva a lecke – Sternwood két romlott lánya, Carmen és Vivian a körülöttük rajzó alvilági figurák nélkül is térdig gázolnának az erkölcsi fertőben. Így viszont a hullák is szaporodni kezdenek, Marlowe pedig elmerül egy pornográfiával, korrupcióval és gyilkossággal teli, pokoli világban.
Chandler a hardboiled krimi hajnalához képest kicsit későn érkezett (hozzá kell tenni, sok pályatársától eltérően őt nem az önkifejezés, hanem a pénzkereset sarkallta az írásra) – Hammet Véres aratása már 1929-ben megjelent, hogy a mocskos sikátorokban torkokat metsző aljas gengszterekkel alternatívát kínáljon az addig domináns „úri kriminek”, Chandler pedig csak négy évvel később kezdett publikálni a Black Mask című ponyvamagazinban. Első Marlowe-novelláját, a Finger Mant 1934-ben írta, és ezt követte még három, mire az Örök álom, amihez ezekből a novellákból több cselekményelemet is felhasznált, a boltokba került 1939-ben.
Marlowe-nak így előképe mindkét klasszikus, már említett Hammett-karakter, de a nyilvánvaló hasonlóságok mellett van köztük egy nagyon fontos különbség, ami az Örök álom morális vetülete szempontjából esszenciális. Spade és főleg a Continental Op maguk is bőven megkérdőjelezhető eszközökkel és szemléletmóddal dolgoznak, az őket körülvevő mocskos világ láthatóan otthagyta rajtuk a lenyomatát. Utóbbi karakter addig manipulálná az Örök álom bűnben élő karaktereit, amíg mind egy szálig halomra ölnék egymást, közben keresne némi zöldhasút, és a szeme sem rebbenne. Marlowe ezzel szemben sziklaszilárd erkölcsi értékrenddel bír, hisz a tisztességben, az adott szó erejében, a megbízója iránti maximális lojalitásban, és Chandler mindezt rögtön az első oldalon nyilvánvalóvá teszi, ahogy hősét egy középkori lovaghoz hasonlítja.
Az írót az érdekli, hogy mire megy egy férfi a lovagiassággal egy korrupt, velejéig romlott világban: az Örök álom egy morális apokalipszis után játszódik. Mindenki hazudik, szerepet játszik, zsarol, öl, és másokon élősködik, és az erkölcsi értékekkel együtt maga a város is az enyészet felé tart, egy olyan hely benyomását keltve, ami valaha nagyszerű lehetett, de most már csak beteges árnyéka önmagának. Legyen szó akár a Sternwoodok vagyonát évekkel korábban megalapozott, mára használaton kívüli, rozsda rágta, holttesteket rejtő olajmezőkről, az egykori pompás hotelből lett alvilági kaszinóbarlangról, vagy a rothadó bérházról, aminek koszos lépcsőházát hajléktalanok lepték el, mindenhol a hanyatlás jelei vannak. „Oszlásnak indult szörnyűség”, ezekkel a szavakkal festi le a történet egyik femme fatale-ja (merthogy mindjárt három van belőlük) az egyik hullát, de mondhatná ezt akár a nagyvárosról is.
Marlowe nem sokáig képes állni a sarat: kénytelen szembemenni saját nézeteivel, gyilkosságokat tussol el, fontos információkat hallgat el a rendőrség elől – a körülmények hatására lassan, de biztosan erodálódnak elvei, és mire a hazugságok, halálesetek és átverések gyors forgatagában lesz annyi ideje, hogy egyáltalán észrevegye mindezt, már csak egy rezignált sóhajjal tudja nyugtázni, hogy ez a játszma nem a lovagoké. Morális kódjának teljes bukása a krimik történetének egyik legkeserűbb, legpesszimistább záró monológjához vezet. Egy olyan ember szájából hangzik el, aki, hiába keményöklű, hideg és a végletekig professzionális (a lakásába belopózott, meztelenül ágyában fekvő nőt éppolyan indifferens módon szereli le, mint az életét fenyegető nehézfiút), hosszú idő után szembesül vele, hogy a világ körülötte elkorcsosult, ő pedig, a maga értékrendjével diszfunkcionálissá vált benne. Elkeseredetten hajtja le két dupla skót whiskey-jét, de „nem használ semmit”.
Chandler egyes szám első személyben, rendkívül részletekbe menően mesél. Hosszú, akkurátus leírásainak köszönhetően minden helyszín életre kel, és bár ezzel olykor csaknem túlzásokba esik, ügyesen kompenzál egyrészt eleven, rafinált dialógusaival (Marlowe hidegvérű, szarkasztikus megjegyzései és replikái bármilyen írónak becsületére válnának), másrészt azokkal a furfangos késleltetésekkel, amiket épp ezek tesznek lehetővé. Mint amikor a főhős egy gyilkosság helyszínére érkezik, és a hulla mellett ott találja az egyik Sternwood lányt is, egy székben ülve. Már jó másfél oldalt eltölt a szoba, az említett szék és a lány testtartásának pontos leírásával, mire „eszébe jut” megjegyezni, hogy egyébként egy zöld, drága fülbevalót visel – és mást semmit.
Ebből is látszik, hogy az írót a tényeknél jobban érdekli a körítés. A sok karaktert, azok többnyire rejtélyes motivációit és a köztük lévő homályos kapcsolati hálót bonyolító cselekmény néha csaknem teljesen zavarossá válik, azt pedig Chandler sosem magyarázza meg egyértelműen, hogy ki és miért tette el láb alól Sternwoodék sofőrjét (ezzel Howard Hawks és írói is küszködtek a könyv filmre adaptálásakor, így hát megkérdezték a szerzőt, aki bevallotta, hogy fogalma sincs). Az Örök álom, noha telis-tele van izgalmakkal és fordulatokkal, sokkal inkább egy immorális tanmese, mint egy hagyományos értelemben vett krimi, és a történet klasszikus „whodunit” eleme is sokkal hangsúlyosabb erkölcsi, mint cselekményszempontból. Ne lepődj meg, ha magadat is mocskosnak érzed, miután elolvastad.
A világűr és az emberi hülyeség kölcsönös számosíthatatlansága mindenki számára közismert tényálladék. Józan agrárproli ésszel belátható, mennyivel lenne szebb, élhetőbb hely a Föld, ha az Eric von Daniken kiadványaiban lapuló fákból inkább klozetpapírt gyártottunk volna, vagy ha Stephen Hawking a húrelmélet és a szinguralitások helyett a kerekesszék és a katéter ötvözésére kattant volna rá. De a fociban nincs ha, a mexikói rendező, Jorge Michel Grau meg amúgy se csinálná vissza, vagy máshogy, sőt - ezért fogjuk Besenyő I. V. István filozófiai traktátusainak nyomvonalán septibe megterített boncasztalra fektetni azt a maréknyi darwindíjas gyógyegeret, akikről mesélni merészel a Vagyunk, akik vagyunk című kannibáldráma.
Akadnak a fikcióban kevésbé fontos szempontok szép számmal, a szereplők motivációja, miliőbe való hihető beágyazottságuk azonban többnyire kívül esik ezen a roppant terjedelmes halmazon. Graut szemlátomást ez sem zavarta, amikor forgatókönyvírás közben a néző ésszerűségre vonatkozó, legelemibb elvárásait mintegy: telibefosta.
Az Andok vendégmarasztaló lankáitól a mélyzöld indonéz susnyásokig az embert a vegetatív szükség viszi rá az emberhúsra, az a korgó hang középütt, aztán, hogy jobban csússzon, hogy ne kelljen pironkodni minden nyelésnél, idővel etikai és vallási kódexek legitimálhatják ezt az étrendet. Mármint régen, a mai kódexeket Norbi és a reklámsáv mantrázza, fajtársat cupákolni mostanság elitpatológiás huncutság, igazi ínyenceknek, amiért cserébe Németországban életfogytig, Hollywoodban egyre gyengülő sorozat dukál. A Vagyunk, akik vagyunk amolyan középutas koncepció, egyidejűleg apellál az élelmezési igényekre és a rituális-pszichés elkötelezettségre. A fejét, eszét, megélhetési biztosítékát - az apát - a kezdő képsorokban elvesztő család nem csak azért - khm - specializálódott - khm - a környéken kolbászoló egyedekre, amiért a pofátlanul puritán vonalvezetésű - ámde szerfelett fasza - Van Diemen-föld szökött fegyencei élik fel egymást az ausztrál vadonban, de nem is akkora gourmandok, mint Dr. Lecter: a Farkaséhség ezredeséhez hasonlatosan a kellemest a hasznossal jegyében hódolnak a Ruggero Deodato dokumentumfilmjéből megismert hóbortnak. Noha ez első hallásra egészen életképes alapvetésnek tűnik, Grau nem gyengén, sokkal inkább izomból teszi ellenszenvessé.
"Holnap szereznünk kell VALAKIT!", mondja a megözvegyült anya. Mexikóvárosban ennyivel nehezebb volna hazalopni pár tábla bocit, mint egy hetvenkilós, textilcsomagolt élőállatot, akire az év 365 napján vonatkozik vadászati tilalom, és akinek - a tábla bocival ellentétben - a legutolsó vágya, hogy megegyék? Pff, egye fene, ugorgyunk. Az anya, most nincs netem, a neve legyen mondjuk Esmeralda, nem győzi nyomatékosítani, hogy a "Rítus" miatt kiváltképp fontos a dolog, az majd mindent megold. Áhá! Mert hát amióta az apa, Lucas eltűnt, azaz tegnap délután óta, a család mindennapjaiba, mindenperceibe óhatatlanul is begyűrűzött a kilátástalanság, a Most mi lesz?!? egzisztenciális mezsgyefílingje. A leány, Elvira egyre türelmetlenebbül unatkozik odahaza, míg a fiúk, Sancho és Panza képtelenek a nappali műszakban órásként, éjjeliben pedig kurvapecér embervadászként munkálkodó apjuk helyébe lépni, kudarcot vallanak így is, meg amúgy is. Az előbbi gondolom kevésbé érdekes, de ha már a történet kidolgozottságát, életszerűségét hangsúlyozandó Grau is szán rá egy jelentőségteljes epizódot, én is megemlítem, hogy a fater piaci standján az első reklamációt ("Ööö, de hány nap múva készül mán el a szvaccsom?") Panza egy combos taslival orvosolja. Biztos az apjára ütött. A lényeg, hogy oda a stand, a pénz, az elemózsia, az idő meg egyre csak szorít. Elvirának majdnem eszébe jut, hogy a falat kaparja, szinte látszik rajta, hogy az őt alakító színészlány merev tekintetével és lebbenetlen mimikájával valamifajta beteges éhséget szeretne tolmácsolni - igen-igen, mintha valóban ilyesmivel próbálkozna!
Merthogy ők: kannibálok. Egy percig se higgyük, hogy a demográfiai zsúfoltságban ez bizonyos rafinériát, vagy legalábbis diszkrét módszerek higgadt és következetes alkalmazását jelenti. Sanchoék a huszadmagával lófráló suhanc után egy prostit sem akarnak ordenáré feltűnés nélkül, logikusan levadászni (tudod, a prosti az a személy, akit nem olyan kurvára bonyolult dolog becserkészni, ad absurdum: hazalopni). Oké, nem kell feltétlenül minden bűncselekmény helyszínén személyes okirataink hitelesített fénymásolatát otthagyni, de azért a slendriánságnak is vannak határai! Esmeralda pedig nem tűri az ilyesmit: a félpépes húskészítménnyé klopfolt fogást visszafuvarozza a telepre, és a hüledezve összesereglő kéjipari kollegináknak pedagógiai célzattal beolvas, miszerint húzzák meg magukat, vagy így járnak pórul...
Na, ezt oldd meg, Poirot!
Ennek ellenére a Vagyunk, akik vagyunk nem akar pikáns, végtelenségig cizellált krimi lenni (akiket az előbbi jelenet alatt nem önt el az agyfasz, azoknak talán a homoszexuális ifjú kalandjait követően is marad pár szál hajuk), igazán horror se. (Mielőtt elfelejtem: a "Rítus" funkciója kimerülni látszik a kifejezés nagyvonalúan mért szövegkönyvi szerepeltetésében és egy csipet, gyertyafényes semmibe vesző snittben.) Sokkal inkább egy családi dráma, ahol az otthoni érvényesülés és a családfői szerepvállalás, a gondoskodás fantasztikusan debil kudarca kerül terítékre. Az alkotói szándék finoman szólva is látszik, ugyanakkor, ha egy film mindent vagy indokolatlan hisztériával vagy irritatív idiotizmussal okol meg, a fogyasztó hajlamosabb a feloldozó zárlatnak drukkolni négy főállású háztartásbeli helyett, akik a cociális járadékrendszer alkonyában amúgy is tetemes hátrányból indulnak, ha szimpátiáról van szó.
Persze, lehet, hogy tévedek, lehet, hogy elcsoszogtam Grau avatis művészmagasságai alatt, és A nevető ablakos ház precízen koreografált diegetikus káoszához mérhető filmmel van dolgunk - de nem hinném. Ez kérem Hülyeség; nem akkora, mint a H1N1, de enélkül is prímán meglettünk volna.
Joe Wright olyan megilletődötten ülhetett a Hanna rendezői székében, mint a címszereplő a világtól elzárt CIA börtön szuperbiztonságos kihallgatószobájában, rettegve, hogy a nézők és a kritikusok zártláncú tévén keresztül figyelik: mit keres ez a Jane Austen és Ian McEwan adaptációkon szocializálódott angol egy akciófilm közelében? Nem tudja, hogy közönségbarát európai művészmozik után Tom Tykwer módon karriergyilkosat lehet bukni egy kevésbé közönségbarát amerikai zsánerfilmmel?
„Adapt or die” – tanácsolja a kiugrott titkosügynök, Erik Heller (Eric Bana), és Wright alkalmazkodik, de még hogy! A Hanna kockáról-kockára hallgattatja el a szkeptikusokat, legalább olyan hatékonyan, ahogy a könyörtelen harcossá nevelt kislány (Saoirse Ronan) egyenként végez az utána küldött bérgyilkosokkal. Akárcsak Anton Corbijn az errefelé már agyondicsért Amerikaival, Joe Wright is megcsinálta a tökéletes zsánerfilmet, megbolondítva a korábbi mozijaiban már jól működő vizuális gegekkel, a tekintélyes színházi múlttal rendelkező David Farr történetmesélős ötleteivel és a ’70-es évekbeli európai krimiket idéző életszagú hangulattal.
A Léon, a profi által kiképzett Mathilda és a Tűzgyújtó Charlie McGee mehetnek vissza a játéksarokba – a gyilkos kedvű kislányok között Hanna az új akciókirálynő. Kontinenseken keresztül, titkosszolgálatokkal a nyomában tart a célpontja felé, teljesen valószínűtlen helyeken és figurák között - Isaacs, az excentrikus henchman (Tom Hollander) valószínűleg egy Jarmusch-film forgatásáról tévedt ide, a Hanna-val összebarátkozó félbolond neohippi családnak pedig bérelt helye lenne a David Lynch életműben. A filmben az első percektől fogva visszafordíthatatlanul összefolyik az egyszerre abszurd és véresen komoly családi bosszútörténet a tündérmesék gyönyörűen fényképezett világával – Hanna útjelzői szupernóvaként robbanó csillagok, a Grimm-testvérek és az űrutazó Lajka kutya. A végcél pedig a gonosz boszorkány Marissa Wiegler (Cate Blanchett Irina Spalko üzemmódban) berlini búvóhelye. „She won't stop until you're dead, or she is.” – határozza meg a játékszabályt Erik, a nagybetűs akció pedig elindul: Saoirse Ronan és Eric Bana hozzáértően koreografált jelenetekben csapnak össze kisebb CIA kommandókkal, a Chemical Brothers ütős beat-jeire. Míg a Tűzgyújtó, az Őrjöngés vagy az X-Akták, és úgy általában az elmúlt évtizedek államellenes paranoia-thrillerjeinek főhősei újra és újra a rendszer ELŐL menekültek, Hanna és Erik már a film legelején kategorikusan a rendszer ELLEN fordulnak, és ez olyan kezdőlökést ad a sztorinak, aminek a lendülete két órán át kitart.
A film hangulata azonnal beránt: ott vagyunk, amikor Hanna egyedül vonszolja haza a tundrán a százkilós szarvast, kiszáradt szájjal bolyong a sivatagban, vagy éppen teljes erőből nekivág valakit egy kikötői fémkonténernek. A csúcspont Eric Bana megérkezése a német fővárosba– az áll-leejtő shot öt perc alatt többet mond a Bourne-csapda után valószínűleg a világ titkosügynökeinek állandó találkahelyet biztosító Berlinről, mint legutóbb az Ismeretlen férfi másfél órában. Az elhagyott Spreepark pedig Alwin Küchler operatőr (referenciája: Napfény) kameráján keresztül a legnyomasztóbb vidámpark, amit az Eljövendő szép napok óta filmre vittek.
És hát Saoirse Ronan fantasztikus – már a Vágy és vezeklésben is lenyűgöző volt, ahogy alakításában Briony Tallis ellenszenves, tudálékos kislányfigurából Shakespeare-i gonosztevővé változott, és a lány azóta is csak a legjobbakkal dolgozik (legutóbb Peter Weir új mozijában - The Way Back). Wright szerencsére a 16 éves lányt nem lolitásítja Luc Besson-módra – sőt, a film kétséget sem hagy afelől, hogy Hanna egy jobb sorsot érdemlő, de teljesen aszexuális szörnyeteg, akinek mégis minden lépéséért drukkolni kell.
Joe Wright megcsinálta, amire csak a legnagyobb képesek: sikeres világirodalmi adaptációi után még képes volt komolyan venni és hibátlanul megfilmesíteni egy straight-to-DVD szagú történetet. Filmkészítéshez való hozzáállás: csillagos ötös, és ha zsánerfilmről van szó, akkor az ilyen rendező maga a földreszállt geek-isten. A filmből pedig folytatást akarok: még keményebb akciókkal, még progresszívebb zenével, még betegebb henchmanekkel és persze a szégyentelen B-filmes science-fiction szállal.
Pár éve minden normál gondolkodású képregénykedvelő agybajt kapott, amikor a Marvel hipp-hopp, semmissé tette Peter Parker és Mary Jane házasságát. Most pedig a konkurencia készül hasonlóra: ősztől Superman szingli lesz, ugyanis kikukázzák a Lois Lane-nel kötött frigyét – egy nagy, a teljes univerzumra kiterjedő reboot részeként, ami még ki tudja, milyen marhaságokat fog szülni. Amíg arra várunk, hogy megtudjuk, a kiadó egész pontosan hogyan húzza karóba az elmúlt bő 70 évének karaktereit és történeteit, vessünk közösen egy pillantást az elmúlt évtizedek néhány legnagyobb DC-s és marveles retconjára. 
Csak próbaképp, vegyünk egy tetszőleges karaktert a legnépszerűbbek közül, és emeljünk ki néhány eseményt, ami vele, és közvetlen környezetével esett meg az egyes írók múltba nyúlásai következtében. Mondjuk… Rozsomák? Ne, még a végén főbe lövöm magam. Legyen Pókember: Norman Osborn, a Zöld Manó megölte a szerelmét, Gwen Stacyt, majd a hőssel vívott harca után maga is elpatkolt. Később visszatért a halálból („Európában volt”), és mellesleg kiderült, hogy azért ölte meg Gwent, mert volt vele egy egyéjszakás kalandja, aminek következtében a lány ikreket szült neki, és titokban tartotta őket előtte. Norman fia, Harry szintén meghalt, majd visszatért az élők közé, akárcsak May néni: utólag kiderült, hogy egy genetikailag módosított nő pózolt Mayként, Norman Osborn utasítására, és az harapott fűbe. Ami magát Petert illeti, egyszer klónozták őt, majd évekkel később jött a nagy sokk, hogy nem őt klónozták, hanem ő a klón, aztán mégis ő lett az eredeti, majd úgy tűnt, sem ő nem az, sem a másik, hanem mindketten klónok, aztán… aztán már a franc se tudta követni. És akkor még bele se mentünk J. M. Straczynski elmebajába azzal kapcsolatban, hogy Petert nem egy radioaktív pók csípte meg, hanem egy totemállat, aminek következtében hősünk egy mágikus tápláléklánc részévé vált. És hol van még a bevezetőben említett One More Day… Fáj már a fejetek? És ne legyen illúziótok, bármely más A-listás karakter története hasonló otrombaságokkal van tele.
Mi történt?
Mi történt?
Mi történt? 
Mi történt? 
Mi történt?
Mi történt?
Az előző rész zenéjét nem szerettem: Desplat túlságosan alulkomponálta a nagy finálét felvezető kaland-blockbustert. Viszont a második részben David Yates visszafogta az eposzi elemeket, és inkább koncentrált a főszereplők saját történetére, meghagyva a csatát afféle körítésnek. Ez jó, mert Desplat-ról már bebizonyosodott, hogy a grandiózus zenék terén nem teljesít túl fényesen. A második részhez mégis sikerült összehoznia egy nagyszerű score-t, ami lehengerel a monumentalitásával – a szerző munkássága itt olyan eposzi magasságokba emelkedik, mint korábban soha. Újabb plusz pont jár Desplat-nak, amiért az előző résszel ellentétben ezúttal bátran integrálja a zenéjébe John Williams főtémáját, sőt ha emlékezetem nem csal, még kissé suta elődje, Nicholas Hooper motívumai is felbukkannak itt-ott. Ebben azért nem lehetek biztos, mert ezt csak a film alapján szűröm le, magáról az albumról sok minden hiányzik – pl. az említett Williams téma teljes prezentációja, a CD-n ugyanis csak kis részekben bukkan fel (pl. a Dragon Flight közepén). Némileg furcsa, hogy Desplat egy egészen új témát írt az utolsó részhez – ez a Lily’s Theme, ami gyönyörűen, de keserűen hullámzó vonósokkal és éteri női vokállal varázsol el a nyitótélben, majd teljes zenekari pompájában vesz le a lábunkról a Dragon Flightban (és későbbi is vissza-visszatér még). Az akciózenék egyébként sokszor meglepően agresszívak és erőteljesek (rögtön a második szám, a The Tunnel felpumpálja az adrenalint, de érdemes megemlíteni Desplat talán első masszív „menetelős” zenéjét, a Statuest, és a rezesekkel erősen megtámogatott Showdownt), ugyanakkor markánson ott van rajtuk a szerző keze nyoma (leginkább a fafúvósoknak az ilyen jellegű számokban szokatlanul nagy hangsúlyában). Máskor a komponista a csata forgatagában is inkább a drámára, mint a tempóra koncentrál (Courtyard Apocalypse). Összességében nagyszerű zene, a film alatt pedig abszolút fantasztikusan működik. 
Persze, hogy egy olyan blockbustertől, ami kivételesen a nosztalgiafaktorra támaszkodik, azon belül is főleg Steven Spielberg ’70-es, ’80-as évekbeli sci-fijeinek hangulatát célozza meg, az ember valami olyan zenét vár, ami visszarepíti ebbe a korszakba, és annak varázslatos, John Williams és James Horner nevével fémjelzett filmjeibe (mellesleg utóbbi komponistának a Selyemgubóhoz írt fenséges témája szólt a Super 8 előzetese alatt). Giacchino, aki régóta ott van J.J. Abrams mellett (Alias, Lost), felemás sikerrel teljesíti a feladatot. A Super 8-nak a színtiszta zenekari hangzásnak (ez egyre ritkább manapság Hollywoodban), a minden mást maga mögé utasító vonósszekciónak és a legérzelmesebb helyeken felszólaló, lágy zongorának köszönhetően valóban van egy kellemes oldschool hatása, de a varázslatra hiába várunk. Giacchino ugyan nagyszerűen tud bánni a zenekarral, viszont nincsenek nagy ötletei – ha belegondolunk eddigi munkásságába, rá kell jönnünk, hogy az nem a főtémái miatt értékes, azok ugyanis egyáltalán nem kiemelkedőek, nem grandiózusak/mágikusak, és főleg, nem eredetiek. A Super 8 mindössze négy hangjegyből álló vezérmotívuma (három emelkedik, az utolsó mélyebben zár), amit rögtön az album legelején hallunk, egy viszonylag kifejező (rejtélyt és feszültséget sugalló) ötletcsíra, ami az akciótételekben agresszívabban jelenik meg, de összességében nem válik elég markánssá. Egy másik, lendületesebb motívum a mozgalmasabb részeknél üti fel a fejét (Aftermath Class, Evacuation of Lillian, utóbbi az album egyik legjobbja), amikor viszont Giacchino megpróbál ezek nélkül érvényesülni, akkor az vagy unalomba vagy kakofóniába fullad, a nagy, 10 perces finálé (Creature Comfort) pedig minden szempontból csalódás. Egy-két szám még kiemelhető a gyermeki ártatlanságot közvetítő, andalgó hangulata miatt (We’ll Fix It In Post Haste), de azt sem árt megjegyezni, hogy az album tele van fél- és egyperces trackekkel, amik teljesen szétforgácsolják az amúgy sem túl stabil zenei szerkezetét. Korrekt, de sokkal több is lehetett volna. 
Ó, egek, ezt a Jablonskyt még mindig engedik komponálni? Értem én, hogy volt idő, amikor tudott értékes, fantasztikusan hangzó zenéket alkotni, elég csak meghallgatni a Gőzfiút, de semmi ilyesmit nem csinált… nos, a Gőzfiú óta. Ma már csak egy a Zimmer-istálló leszállóágban lévő egykori reménységei közül (Mint – sajnos – Harry Gregson-Williams, de különben is, hol van mostanság Mark Mancina? És ki az a Nick Glennie-Smith?) A Transformers sorozat zenéiből mind a mai napig az Arrival to Earth (az első részben) az egyetlen, ami ér valamit. Abból is hektószám csurog kifelé a pátosz, de valamit Jabalonsky mégis nagyon jól megragadott vele, tökéletes, egyenesen himnikus muzikális kifejezése a „hős megmentők érkeznek” témának. Na, a Dark of the Moonban semmi ilyesmit nem fogunk hallani. Eleve, Michael Bay sötétebb tónust kívánt, így a heroikus szólamok az esetenkénti komikus felhangokkal együtt repültek (az egyetlen kivétel az Impress Me című fárasztó prüntyögés), az elektronika pedig sokszor teljesen átveszi az uralmat a vonósok és a fúvósok felett. A score-ban nincs semmi átfogó koncepció, semmi markáns, az egészen végigvonuló motívum, semmilyen ügyes, vagy urambocsá’, okos zenei megoldás, finomság és visszafogottság, semmi, ami kiemelné, vagy meghatározná. Az egyes számok néha olyan benyomást tesznek, mintha más-más albumokról hajigálták volna egy halomba őket, hiába ismerhető fel ugyanaz a stílus mindegyikben. És itt jön a másik probléma: Jablonsky ezt tényleg különböző forrásokból hányta össze. Mindjárt a második számban (Sentinel Prime) Zimmer Az utolsó szamurájának témája sejlik fel (bocsánat, sejlik fel a lófaszt, egyenesen az arcodba mászik), és a túlságosan is nyilvánvaló és kínos plágium folytatódik többek közt az Eredet egyik előzeteséhez írt zene (Mind Heist) lenyúlásával (It’s Our Fight), amit annak szerzője 
2009-ben újabb zenészpalánta került ki a sokat mentorkodó Hans Zimmer kezei alól – bemutatkozását (miután mesterének olyan score-ok elkészítésben segédkezett jó három éven át, mint A sötét lovag) A szörnyek az űrlények ellen című kellemes, de feledhető animációs filmmel ejtette meg, és nem hagyott mély benyomást maga után. Matthew Vaughn viszont nyilván elégedett volt a Kick/Asshez komponált munkájával, mert hozta magával az X-Men sorozat prequeljébe/rebootjába (majd az idő eldönti…), és amit ehhez írt, az már kifejezetten figyelemreméltó. Igaz ugyan, hogy rögtön a főtémát prezentáló nyitányban (First Class) csúnyán visszapofázik a Daft Punk Flynn Lives című tétele a tavalyi Tron Legacyból, de a zenekar és az elektronika ügyes – az egész albumon végigvonuló – vegyítése (és a vártnál kevésbé nyilvánvalóbb Zimmer-behatás) megmenti a mundér becsületét (azt pedig kifejezetten jó hallgatni, amikor a téma eposzi magasságokba emelkedik a Sub Liftben). Jackman a következő számban (Pain and Anger) felhangzó, és még sokszor visszatérő Magneto-motívumot dolgozta ki a legjobban: a cselekményben ez a karakter megy át a legnagyobb változásokon és érzelmi kríziseken, a score pedig végig mesterien demonstrálja mindezt, ha kell, vonósokkal és fúvósokkal, ha kell, gitárral vagy masszív elektronikával kiegészülve (utóbbi főleg a figura sötét oldalának előtérbe kerülésekor hangsúlyos). Horrorisztikus felhangok (Frankenstein’s Monster), gyönyörű drámaiság (Rage and Serenity) vagy erő és badass-ség (Magneto), Jackman ügyesen és kreatívan igazítja a motívumot az éppen szükséges hangulatokhoz. Kép és zene ilyenkor fantasztikusan működik együtt. Külön öröm, hogy jelezve a két főszereplő közti kapcsolatot, az X-Men és a Magneto téma nem áll túl messze egymástól. Persze vannak az albumnak kevésbé erős momentumai (pl. a koncepciótlan Coup d’État), és ha valamit, hát a ’60-as évek hangulatát semennyire nem sikerült érzékeltetni benne – de megbocsátjuk. 
Az 1985-ös Frászkarika a korszak egyik kultikus horrorkomédiája, ami sajátos irányba vitte tovább Hitchcock Hátsó ablakának koncepcióját, és a belőle készült remake kapcsán – ahogy az már csak a jó filmek remake-einél lenni szokott – mindenkiben felmerült az „erre meg mégis mi szükség van?” kérdés. Szerencsénkre szökőévenként egyszer azért érkezik egy újragondolás, ami tényleg újragondolás, és nem csak rutinból másolás, és ami odáig merészkedik, hogy könnyedén felveszi a versenyt az eredetivel. Ebben a szökőévperiódusban a Frászkarika ez a film, ami – urambocsá’ – bizonyos pontokon még javít is az eredetin. 
A színészek kiválóak, és a legtöbb esetben jobbak, mint az eredetiben. Yelchin nagyszerűen hozza az ügyesen eltalált átlagtinédzsert, aki szerencsére se nem egy napszemüveges keménycsávó, se nem egy szerencsétlen lúzer. Farrell macskaszerű mozgásával és rémisztő, „nyugi, csak megöllek” mosolyával valóban olyan, mint egy ragadozó, ahogy azt az egyik szereplő megjegyzi. Rá, Mintz-Plasse-ra és Tennantra is igaz, hogy olyan túlzó jellemvonásokkal felruházott karaktereket személyesítenek meg, amiknél komolyan fennállt a túljátszás, és így a röhejessé válás veszélye, de mindannyian tudták, hol a határ. (Ed ugyan az eredetiben sokkal jobb, de Mintz-Plasse szerencséjére máshogy áll hozzá a szerephez, meg sem próbálja frenetikus elődjét majmolni). 
Nem kérdés, hogy szüksége volt a kortárs magyar irodalomnak egy olyan szerzőre, mint Baráth Katalin. A szórakoztató irodalomnak meg pláne. Félelmetes tempót diktálva, két éven belül ez a második regénye, amiben már jól ismert hősnőjét állítja újabb akadályok elé. Dávid Veronika, az Ókanizsáról menekült kisvárosi entellektüel, a könyvek iránti megszállotságával és elképesztően erős igazságérzetével azonnal belopja magát az olvasók szívébe. Kezdeti hányattatásain felülemelkedvén Budapesten próbál szerencsét, ahol a Nő című feminista lap munkatársa lesz. Ott megismerkedik a főszerkesztőhelyettessel, Marával, aki meglátja benne a kurázsit és befogadja magához. A bonyodalmat egy árva kisfiú elrablása indítja be, majd az A fekete zongora kisvárosi krimijével ellentétben egy nagyszabású összeesküvés-elméletre, egy Magyarországot fenyegető szuperfegyverre éleződik ki a cselekmény..jpg)
Herschell Gordon Lewis. A független film igazi úttörője, ugyanakkor zseniális marketinges agytröszt, aki méltán bitorolja közel 50 éve a „Gore keresztapja” megtisztelő titulusát. Azonban ahhoz, hogy megértsük filmes tevékenységének fontosságát érdemes áttekintenünk azt a politikai és társadalmi konvencióktól roskadozó korszakot, amely ellehetetlenítette, majd később lehetővé tette a független film térhódítását. Más szóval zanzásított történelemóra következik.
A kódexrendszer működtetése, és ellenőrzése egy bizonyos Joseph I. Breen vigyázó tekintete alatt zajlott, aki a Hayes kódex működési struktúrája szerint igyekezett ellehetetleníteni azokat a megkérdőjelezhető tartalmú alkotásokat, amelyek a rendszeren kívül próbáltak eljutni a közönséghez. Az általános erkölccsel szembemenő műveknek minősültek azok a filmek, melyek a szexualitást, a nyílt erőszakot, a bűnözést vagy a vallási dogmatikát helyezték a középpontba.
A komolyabb változást, az első igazi átütő sikert arató exploiation film hozta meg a független filmesek számára. Ez a film pedig a későbbi exploitaion guru, Russ Meyer „The Immoral Mr. Teas” című nudie filmje volt. Az újonnan társuló Lewis és Friedman, meglátván a nudie filmekben rejlő lehetőséget, közös filmes pályafutásukat egyből egy, a Meyer filmjéhez nagyon hasonló alkotással kezdték. a „The Adventures of Lucky Pierre” című első igazi közös projektjük, bár erősen táplálkozik Meyer sikerfilmjéből, túllépvén kortársain, elsőként úgy nevezett cutie color-ban, vagy más néven skinamascope-ban forgatták. Ez nem más volt, mint a 20th Century Fox által kifejlesztett Cinemascope nevű 35 mm-es színes film nudie filmeknél alkalmazott szleng neve. A forgatókönyv megírása 6 órát vett igénybe és a költségvetés is nevetségesen alacsony, mindössze 7500 dollár volt. Az a tény, hogy a forgatást 3 kemény nap alatt le is zavarták, már csak hab volt azon a bizonyos tortán. 
A forgatókönyvet négy író tákolta össze, és a végeredmény olyan inkonzisztens, hogy csak a vetítőgép tartja egyben. A sci-fi alapot horrorisztikus, thriller és vígjátéki elemek tarkítják, nem beszélve a kínos romantikus drámázásról, de semmi nincs a helyén, sem hangulatilag, sem tematikailag. Jordan poénkodásai a Vasember egysorosainak ötlettelen másolatai (a kegyelemdöfést a bíróság elé citálandó magyar fordító adja meg), a legfőbb sci-fis látványosság, Oa úgy néz ki, mintha a Thorbeli Asgard és valamelyik Star Wars bolygó keresztezése lenne, a félelmetesnek szánt főgonosz a maga gomolygó sárga felhőben ripacskodó koponyájával azonnal nevetségessé válik, amint megszólal (az „addig tűrhető, amíg ki nem nyitja a száját” elv egyébként az összes karakterre áll), az idegen lények és a gyűrűvel végrehajtott trükkök pedig többször nem csupán táncolnak, hanem pofával előre átzuhannak a nevetségesség határán. Avagy kemény 200 millió dollárral ismét demonstrálta Hollywood, hogy attól, hogy valami működik egy adott médiumban (esetünkben képregényben), még korántsem biztos, hogy ugyanabban a formájában működni fog egy másikban is (esetünkben filmen). 
Látványos, emlékezetes akciók sincsenek, a csaták vagy teljesen ötlettelenek (ami a főhős gyűrűjének tulajdonságait tekintve a szokottnál is nagyobb bűn), vagy izzadságszagúak és röhejesek (zuhanó helikopter megmentése a semmiből kreált autóversenypályával – nem, nem fejtem ki), a világokat pusztító gonosz és a naprendszereken átívelő cselekmény ellenére pedig soha nem jön át az események grandiózus mivolta. A színészek többségükben laposak, akárcsak a karaktereik. Ryan Reynolds semmilyen, Blake Livelynak nagyobb a dekoltázsa, mint a tehetsége, Peter Sarsgaard úgy ripacskodik, mint még soha, Tim Robbinsnak valószínűleg új bútorok kellettek a nappalijába, azért írt alá, egyedül Mark Strong (Sinestro) képes némi tényleges színészi játékot és karizmát felmutatni. Aki jó mozgóképes Zöld Lámpást akar, az inkább nézze meg a szintén idei animációs filmet, a Smaragd Lovagokat. Minden téren köröket ver erre a gagyi zöldségre.
Parasztvakítás II, avagy hogyan lehet a modern technikával kiüresíteni egy legendát. Úgy látszik, Hongkong is kezd kifogyni az ötletekből és szép sorban kezdik a hatalmas mandarin nyelvű piacra rátukmálni a közepesnél is gyatrább felújításokat, gyönyörűen(?) újracsomagolva. Pedig az új keresztségben Chinese Fairy Tale címet kapott Chinese Ghost Story-ból ennél sokkal-sokkal többet is ki lehetett volna hozni, ami különösen annak tekintetében érthetetlen, hogy a 
Mégsem ők az okai annak, hogy a Chinese Fairy Tale úgy fog bekerülni a köztudatba, mint egy teljességgel felejthető, ráadásul abszolút szükségtelen remake. A fő probléma az eredeti változat hangulatának teljes hiánya, az eredetiséget abszolút nélkülöző, töményen giccses látvány és a rosszul megváltoztatott történet. Igen, hiába hangoztatta Wilson Yip, hogy nem remake-t forgat, hanem csak egy hasonlót, mint Tsui Hark remekműve, nagyjából annyi a különbség, mint az Infernal Affairs és a Tégla között, azaz amit megváltoztattak benne, azért mindért kár volt.
Valószínűleg a zseniális ’87-es alkotás szeretete miatt elfogult vagyok, de az új változat egyszerűen semmiben sem ér fel hozzá, a sokat hangoztatott modern technika pedig különösen sokat ront rajta. Állítólag azért is szükséges volt újraforgatni, mert a több mint 20 éves trükkök mára elavultak, nem nyújtják már azt a hatást, mint annak idején. Ez elképzelhető, bár sosem fogom megérteni, hogy ezek a rajzfilmszerű, mindenfajta realitást nélkülöző (az a rókaszerű rózsaszín izé például), a történethez semmit hozzá nem adó effektek mitől lennének jobbak, mint mondjuk a hihetetlen kreativitást felvonultató, huzaltechnikával életre keltett fa-démon. De a CG csak a jéghegy csúcsa, ha csak ennyit változtattak volna a történeten, még megbocsátható lenne, de sajnos nem csak erről van szó.
Úgy látszik, igen. Yip és stábja hozott még egy démonvadászt, a jócskán megfiatalított eredetit pedig némi lelki válsággal sújtotta. Kettejük harca miatt kiveszett a történetből a könnyedség és a remek hangulat, a behozott, elsősorban a tajvani popballadákra emlékeztető csöpögős romantikus dráma abszolút nem hiteles. Viszont, ha a történet középpontjába kettejük párharcát illesztik bele és azon polemizáltak volna, hogy jó, vagy rossz dolog démonokat irtani, még egy egész érdekes mozi is kikerekedhetett volna. Csakhogy, ahogy a film végén látható, a stáb Leslie Cheung emlékére igyekezett leforgatni a történetet, tehát be kellett valahogy zsúfolni az adószedő figuráját is a sztoriba. Ez még talán nem lett volna túl nagy baj, azonban egy olyan szürke és jellegtelen színészt sikerült találni a noname Yu Shao-qun személyében, aki képtelen azt a rokonszenvet kiváltani a nézőből, ami a nagy popsztárnak kisujjból ment annak idején. A démont alakító kínai üdvöske, Liu Yi-Fei szépnek szép, helyenként még szexinek is nevezhető, de hiányzik belőle Joey Wong vonzó eleganciája, aki egyszerre tudott visszafogott és kihívó is lenni, ráadásul még egy patakparti kő is jobb mimikával rendelkezik nála.
Egy vérbeli wuxia legnagyobb erénye a lenyűgöző harci jelenetek sokasága. A jó Wilson Yip igyekezett is megtenni minden tőle telhetőt, hogy így legyen a Chinese Fairy Tale esetében is, a végeredmény azonban több, mint felemás. A huzaltechnikás részek egész látványosak, bár sajnos sok közöttük a közeli felvétel, amin alig látszik valami. Az egyik nagy ugrást viszont már nem a hagyományos módszerrel, hanem a lusta emberek eszközével, a számítógépes grafikával készítették el, meg is látszik rajta. A természetfeletti erők felvonultatását az animékre emlékeztető, giccsesen túlfestett, színes ködökkel, energianyalábokkal igyekeztek szemléltetni, ahogy ezt már Andrew Lau The Storm Riders-e óta megszokhattuk. Biztos sokaknak tetszik, de nekem sose lesz a kedvencem ez a megoldás.
A Chinese Fairy Tale tehát egy modern, középszerű hongkongi wuxia, amit a mandarin dialektusból is következően alapvetően a mandarin piacra szántak. Úgy látszik, még mindig megvan a szigetlakók felsőbbrendűség érzete, mondván, az anyaországnak a gagyit is minőségként lehet eladni. A kasszasiker már csak a sztárok miatt is garantált, de a számítógépes trükkök tömkelege mögött eltűnni látszik az az eredetiség, ami miatt annak idején beleszerettünk a hongkongi filmekbe. Az új változat szépnek szép, látványosnak látványos, még vicces jeleneteket is pakoltak bele (a pösze falusi milyen kis hülye, ugye?), de kong az ürességtől és a minőségi humor teljesen kiveszett belőle. Ha továbbra is erre tart a hongkongi filmipar, akkor nem már nem sokáig lesz érdemes figyelni rá...
Nehezen képzelhető el frappánsabb metafora a pszichológiára annál, mint amit a Peter Shaffer színdarabjából készült film mutat. Szemérmetlenül ironikus: színe a fonákja, és nem lehet figyelmen kívül hagyni, ragasztja magára a tekintetet – mint a fügefalevél. Minő kár, hogy a szintén Shaffer által jegyzett szövegkönyvnek hála mindez olyan részletezett közelségbe kerül, úgy tolul a néző arcába, hogy azt könnyedén elfoghatja az undor. Az Equus annyira túlmagyarázott, hogy kritikát írni róla teljesen felesleges. 
Mielőtt még valaki: nem ez tette merésszé, profetikussá a Hálózatot. Arra ott van Ned Beatty nagymonológja a százalékokról, a Tőkéről, mely a legromantikusabb, legelvetemültebb eretneket is korrumpálni igyekszik, beolvasztandó azt a média klérusába, hogy füleinek kedves evangéliumot hirdessen. A messzi-messzi hitelcsomagok és adósságplafonok szorongatóan paranoid atmoszférájában érdemes újrahallgatni a márkák és multik, a „Természet” (!) nemzetgazdaságokat körberöhögő „új rendjét”, melyet az előrelátó cyberpunk is csak évekkel később lakott be és rendezett át a tudományos-fantasztikum díszleteivel.
(Jelen cikk a képanyagot kivéve egy változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Buborékhámozó képregényes szakmagazin hetedik számában jelent meg nyomtatásban 2009-ben - S.)
Parasztvakítás I, avagy a marketing diadala. Régóta köztudott, hogy a hongkongi filmipar alapvetően a szórakoztatásra épít és nagyon ritka, hogy a művészi színvonal miatt válik egy-egy mozijuk emlékezetessé. A hazug marketingkampány azonban viszonylag újkeletű dolog arrafelé. Így hirtelen visszaemlékezve a Triple Tap rémlik fel, amit Charlene Choi szexi két pisztolyos poszterével reklámoztak be, aztán szegényke úgy 5 percet játszott a filmben, akkor is valami sírós nővérke szerepében. Azonban egy ilyen bocsánatos kis trükk sehol sincs a Sex & Zen 3D marketinges stábjának agresszív nyomulásához képest, amivel nem csak Hongkongban, hanem gyakorlatilag világszerte hatalmas várakozást gerjesztettek a film iránt.
Nézzük meg egy kicsit az átverős kampány hazug jelszavait. Azt harsogták mindenhol, hogy ez a világ első 3D-s erotikus mozija. Aki olvas Geekz-et, az tudja, hogy ez egy szemenszedett hazugság, hiszen az a koreai 
A sztorira egyáltalán nem érdemes sok karaktert pazarolni, úgyse emiatt fogják végigszenvedni a vállalkozókedvűek ezt a valamit (filmnek nem nagyon nevezhető). Fiatal főhősünk feleségül vesz egy leányzót, leginkább amiatt, hogy ne legyen másé, ám az ágybeli teljesítményével sem ő, sem az újdonsült feleség nem elégedett. Hősünk a téma avatott szakijainak nyomába ered és belebotlik az extrém dolgokat gyűjtő hercegbe, akinek gyűjteményében a legjobb nők is megtalálhatóak (kackac, a középszerű japán pornós kiccsajok, Hara Saori és Suo Yukiko azért nem biztos, hogy oda kellene tartozzanak). Hősünk bele is vág a gyakorlatozásba, azonban nem gondol bele, hogy a karma oda-vissza működik...
A film technikai kivitelezése nyugodt lélekkel nevezhető botrányosan rossznak. A mindenhol beharangozott 3D egyszerűen gagyi, nézegethetünk digitálisan megrajzolt, térhatású esőcseppeket, pénzérméket, késeket, meg virágszirmokat. Tulajdonképpen még a rossz emlékű Ninja Assassin béna térhatású jeleneteit sem sikerült felülmúlnia a hangzatos nevű China 3D Digital Entertainment Ltd. cégnek. Kínos. A mindenki által várt térhatású szexjeleneteknek pedig semmi nyoma, aki 3D-ben akar ringó kebleket nézegetni, az kénytelen lesz igaziakat keresni magának. Egyébként a számítógépes grafika, amit aránylag sok jelenetben vettek igénybe, igencsak hullámzó színvonalú. A rajzfilmszerű nyitójelenet teljesen rendben van, sőt, egész stílusos, viszont például a „világ legöregebb emberének” produkciója szánalmasan gyenge, akárcsak a harcjelenetekben felvonultatott trükkarzenál. Ennek erőltetését amúgy sem tudom hová tenni, még nagyon messze van az az idő, amikor ezekkel a trükkökkel át tudják majd verni az emberi szemet, teljesen hiteltelenné és élvezhetetlenné teszi az akciókat.
A mai kantoni felhozatalban ilyesmire nem lehet számítani. Ugyan a mostani sztárok (pl. az 
Arról már olvastam korábban, hogy külföldi tudósok unalmas óráikban, és megfelelő anyagi támogatás ellenében meghatározták a félelem differenciál egyenletét. Az egyenlet szerint a valaha készült legfélelmetesebb film Stanley Kubrick Ragyogás című klasszikusa. Hiába na, az unatkozó értelmiséginél nincsen brutálisabb dolog a világon. De amit a továbbra kattintás után láthattok, az az én földhöz ragadt mérnöki gondolkodásmódom szerint is elég komoly! .jpg)
Már a neve is gáz. És az a csillagos-sávos ruha… Ez a karakter annyira giccses, annyira egysíkú és over-the-top, hogy csakis propagandának szánhatták – és valóban. Teremtői, Joe Simon és Jack Kirby nyílt állásfoglalásnak szánták a képregénye első számának borítóján Hitlert pofánverő Amerika Kapitányt a náci Németországgal szemben, már egy évvel azelőtt, hogy az Egyesült Államokat Japán bebombázta volna a háborúba. Ilyen születési körülményekkel nem csoda, hogy a Marvel írói az azóta eltelt 70 évben is egyfolytában izzadnak, hogy érdekes vonásokkal ruházzák fel a faék egyszerűségű figurát – általában persze eredménytelenül. Az első egészestés mozifilm rendezője (Micsoda? Dehogyis volt 1990-ben Amerika Kapitány adaptáció… mondom, hogy nem volt!), Joe Johnston megkerülte a problémát. Az első felvonást leszámítva egyáltalán nem törődött a karakterrel, egyszerűen csak behajította egy félvállról írt, de látványos és kellemesen régimódi háborús akcióforgatagba, hadd sodorja magával a lendület. 
Mivel a karakter nem nácik, hanem egy Hitler seregéből kiszakadó, és világuralomra törő, Hydra nevű szervezet ellen vonul, a tökéletes, urambocsá’, „felsőbbrendű” szőke emberpéldány II. világháborús Németországgal szembeni harcának iróniája sajnálatosan elsikkad, viszont így legalább azonnal kap egy ideológiáktól mentes, szuperhőshöz méltó (vagy éppen James Bondhoz, bár van, hogy a kettő ugyanaz) megalomán szupergonoszt. Ő a Vörös Koponya, a német szuperkatona program némileg félresikerült terméke, akit Hugo Weaving személyesít meg. Az ő karaktere és játéka a film egyik legnagyobb ereje: persze, az „ultimate” gonoszról, egy minden tekintetben túlzó, kicsit sem félelmetes figuráról van szó, aki alá a nem túl okos, viszont roppant szórakoztató forgatókönyv minimum 20 percenként ír egy dramaturgiailag halálfelesleges jelenetet, csak hogy újfent megmutathassa, hogy mekkora seggfej. Weaving nagyon jól elkapja a szerepet, egész lénye, mimikája totálisan over-the-top, de még pont az önnön paródiájává válás határán innen. Evansnak negyven perc után már nincs más dolga, mint hogy elszánt és tökös legyen, szuperkatonává válását követően a külső és a belső tulajdonságainak disszonanciája semmivé foszlik, és igaz, hogy ennél talán többet is lehetett volna kezdeni vele, de most őszintén: minek? Közben Tommy Lee Jones is jól elvan az egyféle arckifejezéssel járó-kelő ezredes szerepében. 
Működik a fan-service is. Szerencsére nem tolakodóan, de akadnak nevek (pl: Phineas Horton vagy Dum Dum Dugan), amik csak a rajongóknak fognak mondani valamit, és persze Stan Lee-től Samuel L. Jacksonig megkapjuk a most már kötelező, elvárt cameókat is. Szokás szerint érdemes a stáblista utánig maradni, ezúttal nem csak egy plusz jelenet miatt, hanem azért is, mert láthatunk egy rövid, és lényegében semmitmondó, mégis fasza Avengers teasert. Nincs más hátra, mint elégedetten várni Joss Whedon filmjét – a „felvezetők”, a Hihetetlen Hulk kivételével mind jól sikerültek, és kétlem, hogy pont a Firefly alkotójában csalódnánk majd. 
Éppen csak véget ért a Comic Con San Diego-ban, ahol sokak mellett a
A képregények világában jártásabb olvasók valószínűleg már unalomig ismerik a szeptemberben esedékes DC relaunch részleteit, mely során a kiadó 52 címét indítja újra gyakorlatilag a nullától. Ez sorozatonként elétérő módon fogja újraértelmezni az adott karaktereket, azok világát, jelmezeit, és képességeit. A szeptemberi nagy esemény pikánsabb részletei először a Grant Morrison által íróként jegyzett Action Comics első számát illetően láttak napvilágot, melyet Dan Didio a DC főnöke lebegtetett meg a napokban.
„It all ends”, hirdetik a plakátok, én meg azon gondolkodom, mit lehet elmondani egy egyetlen grandiózus történetet elmesélő filmsorozat utolsó felvonásáról – pontosabban, mit számít, hogy mit mondok el? Aki amolyan „varázslókölykös ostobaság” vállvonással viszonyul a Harry Potter világához, azt úgysem győzi meg semmi, hogy rohanjon megnézni a finálét, akit pedig már korábban, többé vagy kevésbé, de magával ragadott a mágia, azt semmi nem tántorítja el ugyanettől. És mióta az ötödik résszel a Warner végleg a brit tévéből érkezett David Yates kezébe adta a filmeket, rendezői szempontból sem érik meglepetések az embert. Úgyhogy örömmel jelenthetem, a Halál Ereklyéi 2. része nagyjából mindenki elvárásainak eleget fog tenni. Ugyanolyan varázslókölykös ostobaság, és ugyanolyan filmes mágia, mint a korábbiak. 
Yates szerencsére megtalálta az egyensúlyt, és megcsinálta a harmadik legjobb Pottert Az azkabani fogoly és A Tűz Serlege után. A fináléban trollok, kőszoborkatonák, mágusok, óriáspókok, sárkányok harcolnak, halnak, és menekülnek, robbanások, legendás varázstárgyak, lángtenger és összeomló épületek között. Roxfort ostromának képei puszta, nyers erővel gyűrik maguk alá a nézőt, és ennek a végső összecsapásnak már csak a felvezetése is jó húsz perc. A csata közben pedig sorsok teljesülnek be, csókok csattannak el (röviden és ízlésesen, senkinek nem kell túlzott romantikázástól tartania), fontos karakterek hullanak, titkokra derül fény, és a lenyűgöző látványelemeket rendre emocionális csúcspontok váltják. Ez adja az utolsó felvonás igazi erejét: Yates hét filmen át folyamatosan kibontott, gondozott, és mélyített barátságot, szeretet, gyűlöletet ránt össze egyetlen hatalmas érzelmi gócpontba, immár szépen megcsiszolódott rendezői eszköztárával (roppant ügyes és szimpatikus iparos vált belőle – talán idővel válhat még belőle több is). 
Ugyanakkor mindez nem teszi semmissé, 
Egész Hollywood meg volt őrülve a 19 éves Lauren Bacall és a 45 éves Humphrey Bogart románcától – kivéve Howard Hawkst, a rendezőt, aki összehozta őket erősen Casablanca-utánérzetű filmjében, a Szegények és gazdagokban. A mellesleg házas Hawks egy kicsit maga is beleesett a gyönyörű, fiatal színésznőbe, de nem tudott versenyezni a Sam Spade-féle lazaságot és sármot kisujjból hozó Bogarttal. A rendező és színésze többször összekapott a forgatáson, a kedélyeket Jack Warner csillapította – de a szerelmespár, köszönhetően a körülöttük keletkezett médiafelhajtásnak, nem csak személyes, hanem kreatív szempontból is keresztbe tett Hawksnak. Mire a film dobozba került, a stúdió fejesei rájöttek, hogy Bogart és Bacall közt korántsem izzik annyira a levegő a vásznon, hogy komolyan profitálhatnának való életbeli románcukból. Hawksnak egy sor jelenetet újra kellett forgatnia, és elbillentenie a film lényegét a magánkopó és a gazdag úrilány szerelme felé. 
Bár a noir „hivatalosan” már az 1941-es A máltai sólyom óta sínen volt, a háború évekig szabotálta a kibontakozását. A stúdiókban úgy gondolták, hogy a sötét alakokkal, becstelenséggel, gyilkosságokkal és amoralitással teli hardboiled krimik nem rezonálnak jól a nemes harccal, amit a haza bátor fiai a tengerentúlon vívnak, hogy egy őrült rezsimjétől megóvják a világot. 1946-ban aztán végre átszakadt a gát: jött A postás mindig kétszer csenget, Az óra körbejár, a Gilda, A gyilkosok és a The Blue Dahlia, csak hogy a legismertebbeket említsük. De mind közül a Hosszú álom volt a legjelentősebb. 
A Warner Bros éppen a napokban dobta ki a régóta emlegetett Batman: Year One című soron következő rajzfilm adaptációjának trailer-ét, melyet a "tovább" gombra kattintva tekinthettek meg. A film Frank Miller azonos című méltán emlegetett, egyébként véleményem szerint szenzációs képregényének adaptációját takarja. Aki esetlegesen nem ismerné Miller munkáját (ha van itt ilyen, az sürgönnyel pótolja) annak bevezetőnek legyen elég annyi, hogy a cucc Batman eredettörténetének egyfajta új értelmezése volt, miután az 1985-os Crisis on Infinite Earth című eseménysorozattal a DC gyakorlatilag eltörölt minden jellegű kontinuitást a Crisis előtti időszakból. A reboot minden sorozatot érintett így szeretett bőregerünket is. Miller pedig a Year One-al indította útjára azt kontinuitást, amelyhez később a többi általa írt Batman story is kapcsolódott, úgy mint a The Dark Knight Returns, a The Dark Knight Strikes Again vagy a botrányosan szar All Star Batman and Robin.
Ultimate Spider-Man #160
Tökéletesen jellemző Willinghamre, hogy az olvasói várakozásokkal, elképzelésekkel teljesen szembegy, és egy váratlan húzással, meglepően gyorsan vet véget a Mister Dark sztorinak. Ilyen dramaturgiai merészségekre a mai amerikai mainstreamben talán csak Robert Kikrman képes még a The Walking Deadben. A történet bő két éve, a Birodalom és Gepetto legyőzése után indult, és ez idő alatt Willingham – a sok-sok egyéb szál mellett – leginkább azzal foglalatoskodott, hogy új gonosztevőjét még a korábbinál is félelmetesebbé és legyőzhetetlenebbé gyúrja. Mister Dark egy rendkívül ügyesen és stílusosan megírt ellenséggé vált, akivel szemben hőseink képtelenek voltak hatásosan fellépni. Csak menekülni tudtak előle, és amint azt hitték, hogy mégis sikerült legyőzniük, újra elszabadult. Az újabb és újabb próbálkozások, a végső összecsapásra való felkészülések (különös tekintettel a „szuperhőscsapatra”) egyike sem hozott új reményt, és én, az olvasó, már majdnem azon kezdtem aggódni, hogy Willingham túlságosan is erősnek, és tényleg legyőzhetetlennek ábrázolja Mister Darkot – minek következtében hiteltelen lesz, amikor végül mégis legyőzik. Jobban is tudhattam volna. Az író Bigby apját küldi a gonosz ellen, a nagy harc már a képregény elején véget ér, és ezzel együtt egy másik cselekményszál is elegáns elvarrásra kerül. A füzet többi része a következményekkel, ünnepléssel, némi finom humorral és a jövőbeli sztorik felvillantásával telik. Az ilyen, tipikus dramaturgiát megkerülő történetmesélés az, ami az életszerűen megért karakterek mellett olyan élvezetessé, és – minden mesebeli elem dacára – valószerűvé teszi a Fablest. A dolgok nem mindig úgy történnek ebben a világban, ahogy azt egy tökéletes, művészi következetességgel felépített forgatókönyvtől elvárnak, hanem néha csak úgy, ahogy az életben. Az egyetlen probléma ezzel a füzettel Mark Buckingham. Ugyan kétségkívül ügyes rajzoló, az korábban is bebizonyosodott már, hogy a relatíve sokpaneles, dialógusokkal teli oldalak sokkal jobban fekszenek neki, mint a grandiózus akciók – és ez itt minden korábbinál világosabb. Mister Dark és Mister North gyors és brutális összecsapásának az egy panel/egy oldal elrendezés kölcsönöz grandiózus hatást, de ilyen méretben kijönnek Buckingham stílusának hiányosságai: a részletek elnagyoltak, a beállítások fantáziátlanok, az emocionális erő hiányzik, a jelenet nem kapja meg azt a képi monumentalitást, amit érdemelne. Nem rossz, persze, egyszerűen csak nem elég jó. Szerencsére a képregény maga továbbra is az, sőt, továbbra is egyike a legjobbaknak. 
Már megint kénytelen vagyok szuperlatívuszokban beszélni a Hellboyról. Úgy látszik, ez már sosem fog változni – és ez így van jól. Most hagyom a fenébe az előzményeket, meg a felvezetést, és bumm, rögtön lássuk, hogy kezd neki Mignola és Fegredo az utóbbi pár évben épített, grandiózus történetfolyam fináléjának (de előbb még gyönyörködjetek egy kicsit a csodálatos borítóban, az se baj, ha a nadrágotokba csúszik a kezetek). A nyitókép olyan pofátlanul klisés, hogy azt halálos komolysággal csak Mignola képes eladni: rideg, magányos torony magasodik kopár, komor sziklákon, mögötte hatalmas villám hasítja darabokra az eget. Aztán: a torony kapujában görnyedt, széltől tépázott vén boszorkányok szűkölnek. „Is this our doing?” Három panel, egy oldal, tökéletes felütés. Az atmoszférát azonnal vágni lehet, tudjuk, hogy valami súlyos, hatalmas és gonosz dolog van készülőben – még azok is félnek, akiknek a kezük benne volt az események formálásában. A következő oldalon pedig mintha egy Gyűrűk Ura jelenetbe csöppennénk: a torony előtt hatalmas, kántáló hadsereg terpeszkedik, köztük zászlókkal és óriásokkal. És ez valami más, mint amit a Hellboytól eddig megszokhattunk. Mignola ugyan már réges-rég túlhaladott azon a ponton, ahol a sorozat legjavát a főszereplő életének tetszőleges pontjaiból kiragadott rövid történetek jelentették, és a grandiózus szcenáriók sem álltak távol a sorozattól (főleg nem a testvérétől, a BPRD-tól). De a kardokkal, lándzsákkal felszerelt, páncélos szörnyek és (halott) lovagok középkori jellegű csatája már egy izgalmasan új aspektusa Mignola komplex világának. És bár az igazi haddelhadd még mindig várat magára (a cselekmény ütemét elnézve, a hamarosan érkező második résznél egy pillanattal sem tovább), ez a monumentális felvezetés önmagában erőteljesebb, mint szinte bármi, amivel idén az amerikai képregényekben találkozhattunk. A The Fury több nem egyszerűen remek, hanem ráadásul ikonikus képet is tartalmaz. Hellboy, első felbukkanásakor, egy köpenybe burkolva lépdel az említett torony lépcsőin, csuklyája alatt egyetlen megmaradt szeme világít. Egy halhatatlan lovagnak Alice átnyújtja az Excaliburt, fejére egy mögötte álló szellem helyez koronát. És persze a szokásos képsorok, a szokásosnál jóval grandiózusabb keretek között: Hellboy harcol, nem egy vagy egy kis csapat rémen, hanem egy kisebb hadseregen keresztül verekszi föl magát a végtelennek tűnő lépcsőkön. A történetről direkt nem fecsegek, a lapok már le vannak osztva, most már „csak” a földrengető, hegyomlasztó, égszakasztó szálelvarrás van hátra. Csak olvasd, és feledkezz bele a képekbe, a monumentalitásba, a fantasztikusságba. 
Először is, ha valaki elsiklott volna a cím felett: Scalped #50. Ez így, önmagában ok az ünneplésre, pezsgőbontásra, konfettiszórásra, szűzlányavatásra. Nem kis öröm látni, hogy az utóbbi évek egyik legjobb amerikai sorozata elért a félszázadik számhoz, főleg, hogy a Vertigo mostanság egymás után lövi le a képregényeit. (Szerencsére a Scalped eladásai meglehetősen stabilak, ha messze nem is tartozik velük a kiadó élbolyába.) Jason Aaron és R. M. Guéra nyers, mocskos, lelkileg-fizikailag brutális, rothadó pusztaság közepébe húzott rezervátum-bűnbarlangban játszódó indián noirja indulása óta üde fénypont a szuperhősök által uralt mainstream comicok tengerentúli világában. Ez a jubileumi szám mégis kicsit felemás érzést kelt az olvasóban. Aaron a XIX. századba visz vissza minket, amikor is katonák és fejvadászok járják a vidéket, rézbőrűekre vadászva – egy-egy skalpért jó pénzt fizet az állam, csak ugye ez a fagyi hajlamos visszanyalni. A cselekmény egy fehér apával nyit, aki skalpolásra tanítja fiát egy indián falu felégetése során, majd idővel eljutunk a másik oldalra, ahol a megtorlók közt ott van egy Bad Horse nevű kisgyerek, a sorozat főszereplőjének egyik őse. (Elvileg – Aaron egyértelműen ezt akarja sugallni, bár nem tudok róla, hogy a hagyományos indiánnevek vezetéknévként élnének tovább az utódokkal…) Egyrészt ugyan a sztori hátterének ez a történelmi aspektusa (az indiánok leigázása) kicsit sem elhanyagolható, és a hét rajzoló egy-egy, történetbe ágyazott pin-up oldala gondoskodik az ünnepi hangulat megteremtéséről, másrészt viszont az a történelmi aspektus igencsak lerágott csont, és ráadásul a Scalped éppen most érkezett el egy komoly fordulóponthoz, ami igazán emlékezetessé tehette volna az 50. részt. Ehelyett egy „fillert” kapunk, egy töltelékszámot. Nem tesz hozzá semmit a sorozat cselekményéhez, sem a karaktereihez, hanem csak úgy van. Bár semmiképpen nem rossz (a hangulata erős, Guéra szokás szerint kitesz magáért – a panel a Liggle Big Hornnál vívott csatáról szenzációs – és a hozzá négy oldallal csatlakozó Igor Kordey is gyönyörű munkát végez), az erőszak körforgásának, a keserű iróniának, a költői igazságszolgáltatásnak és a soha nem múló harci szellemnek az efféle bemutatása egy kevésbé tehetséges író számára is csak tetszetős ujjgyakorlat lenne. Egy kis pluszt az utolsó (a pin-upokat is magába foglaló) oldalak jelentenek, amik a Scalpedhoz méltó nyersességgel képeznek kontrasztot a haldokló indián reményteli „víziói” és a jelen mocskos vigasztalansága között. Korrekt. De többet vártunk volna. 
Rick Remender már csak ilyen, nem végez félmunkát. Ha valamit csinál, akkor totálisan, abszolúte csinálja – nincs jó képregénye, csak zseniális (Fear Agent), és nincs rossz képregénye, csak katasztrofális (Punisher). Az Uncanny X-Force sem esik bele a jókora köztes területbe, és szerencsére az előbbi kategóriát gazdagítja. Remender elődje Craig Kyle és Chris Yost volt, az ő irányításukkal 2008-tól 2010-ig szimplán X-Force cím alatt futott a sorozat a Messiah Complex egyik utóhatásaként (persze az első X-Force sorozat még 1991-ben jelent meg a „dicső” Rob Liefeld korszakban, és a csapatot Cable vezette). A koncepció azóta némileg változott: Yosték X-Force-át Küklopsz hozta létre, hogy Rozsomák vezetésével az X-Men afféle „black ops” egységeként kivagdossák a világból a mutánsokat fenyegető, két lábon járó rákos daganatokat. Aztán az X-ek nagyvezíre úgy döntött, ez a véres-brutális attitűd, amit szépen titokban tartottak a többiek előtt, mégsem áll jól az X-Mennek, és feloszlatta a csapatot. Itt lépett be az Uncanny X-Force első részével Remender – mert nem meglepő módon, Rozsomák úgy gondolta, hogy jól áll az X-Mennek, vagy sem, szüksége van egy ilyen csapatra. Úgyhogy ő és társai most még Küklopsz előtt is titkolózva kaszálják a rosszfiúkat, ahol érik őket. Az első sztoriban Apokalipszis visszatérését akadályozták meg, Remender pedig rágyúrt az egyik tag, Angyal évek óta húzódó belső konfliktusára: az Angyal és az Arkangyal személyiség (ami a ’80-as évek vége óta megvan benne, amikor Apokalipszis az egyik lovasává formálta őt) harcban áll egymással, és az X-Force-nak most tennie kell valamit, mielőtt utóbbi győzedelmeskedik, és végleg elveszítik a barátjukat. Az a valami pedig: elutazni az Apokalipszis kora nevű párhuzamos világba az onnan származó Sötét Bestia segítségével, és elhozni valamit, amit Life Seednek hívnak. Az az egyetlen, ami megmentheti Angyalt. Találjátok ki, úgy alakulnak-e a dolgok, ahogy hőseink eltervezik… Remender átkozottul jól elkapta a képregény hangulatát. Az X-Force Yosték alatt is élvezetes volt, de ők hajlamosak voltak túlerőltetni a brutalitást és a komorságot. Itt nyoma sincs efféle izzadságszagnak, Remender kezei alatt a történet gördülékenyebb, a karakterek soha nem mesterkéltek, az atmoszféra pedig továbbra is sötét és kegyetlen, de a maga spontán módján az, és közben nem hiányzik belőle a humánum és még a humor sem (elvégre mégiscsak ott van a csapat tagjai közt Deadpool is…). Emellett az író ügyesen hozza vissza az Apokalipszis kora karaktereit (a legjobb X-sztori a ’90-es évekből), mértékkel, jól használja Rozsomák narrációját, és rövid, de gyors és szaftos akciókkal szolgál. Külön öröm a képi világ: Mark Brooks mindig is a tehetségesebb iparosok közé tartozott, dinamikusan, egy-két aránytalanságtól eltekintve túlzások nélkül rajzol, de a színező, Dean White lehel igazán életet a panelekbe. Gyönyörűen kékes-sötétvöröses árnyalatú az egész képregény, a kétoldalas panel Apokalipszis világáról nem kisrészt neki köszönhetően olyan fantasztikus. Jelenleg ez a Marvel egyik legjobb képregénye, az X-franchise-on belül pedig kétségkívül első a sorban.
Ritkán találkozik az ember ennyire váltakozó színvonalú sorozattal, mint amilyen a True Blood is. Egy megfoghatatlan hullámvasút ez, ami tele van csúcsponttal, őrült, sikoltozós, leteszem a hajam momentummal, míg nincs hiány az ásítozós, teljesen felesleges, érthetetlen szálakból sem. A harmadik évad is hasonlóan szerepelt egészen a 
Végigolvasva a fenti pár sort, magam sem vagyok képes feldolgozni ezt a töménytelen őrületet, megannyi blődséget, de mit csináljunk, ha ez a szíve a True Bloodnak. Évadról évadra árasztanak el minket képtelen lényeikkel, már-már nevetséges szereplőikkel, sokszor komolyabban véve önmagukat, mint kellene. Az előző szezon során lett volna arra alkalom, hogy kiterjesszék az univerzumot, bevonva az egész világot, és őrült vámpír-vérfarkas-ember háborúba kezdjenek a mögötte megbúvó intrikákkal, de maga a kezdeményezés szinte azonnal hamvába is halt a zseniális Russel Edgingtonnal együtt. 
Sajnos nem olvastam a regényeket, így nem tudok véleményt alkotni azzal kapcsolatban, hogy mennyire távolodtak el az HBO-nál az írott szövegtől, de a különböző visszajelzések alapján úgy tűnik nem igazán van már köze egymáshoz a kettőnek. Ez is inkább jó, hiszen így is tele vagyunk adaptációkkal, tökéletesen rendben van az, hogy a könyv és a tévésorozat mást és mást ad.
Amióta a mozifilmes technika túlhaladta a makettekkel és egymásra vetített képekkel felvértezett, relatíve olcsón előállítható sci-fi történeteket, azóta nem nagyon készítettek ilyesmit a Távol-Keleten, szinte csak mutatóban létezik néhány, kevéssé ismert darab. A japán közönségfilmek fejlődését azonban remekül szemlélteti, hogy az utóbbi 1-2 évben egyre bátrabban nyúltak hozzá a korábban csak rajzfilmváltozatban elképzelhető téma megvalósításához, ráadásul nem is rossz eredménnyel. Mindezek mellett pedig mostanában reneszánszukat élik a kicsit nosztalgikus hangvételű, az 50-es, 60-as, 70-es éveket megidéző alkotások, amik hullámát évek óta hatalmas lendülettel igyekszik kiaknázni elsősorban a Toho stúdió. Ezt a hullámot Yamazaki Takashi indította el még 2005-ben az Always–Sunset on Third Street-tel, majd még ugyanabban az évben nekilátott egy még nagyobb dobás előkészületeihez. Ez lett öt évvel később az egyszerre múltidéző és hipermodern Space Battleship Yamato.
Yamazaki számára már korábban sem volt ismeretlen terület a science fiction, hiszen rendezőként első szárnypróbálgatásait (Juvenile, Returner) is ebben a műfajban tette meg, illetve már a 80-as évek végétől kezdve jópár film vizuális trükkjeinek elkészítésében működött közre, sőt, az animék terén (többek között a Giant Robo rajzfilmben) is csiszolgatta képességeit. Ilyen háttérrel pedig tulajdonképpen nem is volt kérdéses, hogy amint lehetősége lesz rá, előrukkol egy igazi, nagyköltségvetésű, látványos sci-fivel.
Egy igazi hősies eposzt követhetünk tehát figyelemmel, amiben nyoma sincs annak a könnyedségnek és lazaságnak, ami a fentebb már említett, híres amerikai darabok jellemzője volt. Sci-fi-ként tökéletesen működik, a Yamato univerzumot nagyon szépen valósították meg, ami nem véletlen, hiszen Yamazaki egyértelműen erre helyezte a fő hangsúlyt. A teljes játékidőből mintegy 65 percet és több, mint 500 vágást tartalmaz a számítógépes grafika. Szerencsére a minősége csak a földönkívüli élőlények animációjakor nem az igazi (de én realisztikusan animált lényt még nem láttam soha), viszont a földönkívüliek polipszerű űrhajóinak megvalósítása különösen látványosra sikerült. Grandiózus csatákban sincs hiány, ráadásul még „földharc” is színesíti a látottakat. A nosztalgiafaktor sem elhanyagolható, bár ezt valószínűleg csak azok tudják igazán értékelni, akik látták annak idején a rajzfilmsorozatot. Néhány szereplőt kihagytak, valamint megváltoztattak (eredetileg jóval kevesebb nő volt a figurák között), viszont az űrhajó berendezései igencsak a 70-es évek technikáját idézik.
A másik neuralgikus pont, a főszereplő Kodai-t alakító Kimura Takuya is egyértelműen kellemes meglepetést okoz a játékával. A nézőcsalogatóként szerződtetett popsztár ki tudott bújni a főleg a tévésorozatokban rá jellemző egoizmusából és kellő alázattal hozza a karakterét, a filmre szerencsére nem úgy fognak emlékezni, mint egy újabb Kimutaku mozira. Ez egyébként a stáb valamennyi tagjára igaz, Yamazaki jó érzékkel válogatta össze a színészeket, bár a hosszú tervezési fázis során néhány cserét is el kellett követnie. A leglátványosabb csere a félig brazil Kuroki Meisa, akinek helyét eredetileg a félig algír Sawajiri Erikának szánták, ám ő időközben otthagyta a showbusiness világát. Popsztár helyett popsztár lépett a helyére, szerencsére Kuroki kisasszony ezúttal jóval többet hozott ki a szerepéből, mint tette a rettenetes 
Ugyan a Space Battleship Yamato korántsem tökéletes alkotás, meg kell hagyni, a Toho az utóbbi időben elég jó úton jár. Egymás után kerülnek a mozikba a nosztalgikus témát meglovagoló hi-tech alkotásaik, amikkel a nézettség növelése sem elképzelhetetlen, hiszen nem csak a mai tinédzsereket, hanem az ezeken a sztorikon felnőtt generáció(ka)t is becsalogatják a mozikba. A Yamato űrhajó kalandjain felnőtt generációból pedig több is van, hiszen az 1974-ben startolt anime sorozat ma is fut, népszerűségére pedig mi sem jellemzőbb, mint az a tény, hogy az eredeti hajót megépítő 
Egy csapat egér megunja, hogy a háziasszony folyton söprűvel kergeti és ütlegeli őket, így szemétből és két házilégyből összegyúrnak, és életre keltenek egy homunkuluszt, Billyt, aki majd móresre tanítja a nőt. Billynek azonban meggyűlik a baja egy macskával, kimenekül a házból, és végül összebarátkozik az asszony tudós kislányával, Beckyvel, aki kicseréli a szemeiként működő legyeket földimogyorókra. Billy és a lány ezután az égboltról eltűnt Hold nyomába indulnak, és hullócsillagoktól kérnek útbaigazítást egy tönkrement és elhasznált bolygóknak fenntartott temető mellett, mielőtt üldözőbe venné őket egy húsdarálóból teremtett kapitány a szárnyas kalózhajójával. Velem vagytok még? 
Millionaire sci-fis, kalandos pikareszk meséje légies, aranyos könnyedséggel rugaszkodik el mindentől, aminek köze van a valósághoz. Úgy csapong cselekményén (a kezdetben egyetlen kis farmot felölelő színtér a végére csaknem kozmikussá válik), érzelmi világán (a teremtmény dühétől a szó szerint kirúgott udvarló bosszúszomjáig és megbéküléséig), műfajain belül (horrortól a feelgood drámáig), mintha a világon semmiféle stilisztikai, dramaturgiai és logikai kötelezettség nem fűzné semmihez. És tényleg nem is fűzi. Ezt a „vegyük rá az olvasót, hogy laza vállvonással és hatalmas mosollyal fogadja el a legnagyobb hülyeséget is” típusú történetmesélést csak nagyon kevesen tudják büntetlenül művelni, de Millionaire közéjük tartozik. 
A szavakat sokszor szükségtelennek is ítéli a gyönyörűen kifejező képek mellett. Mint amikor Eugene bosszút esküszik: húsdarálóval a kezében remeg a dühtől, arca abszurd vicsorgásba torzul, a felhők összekeverednek a fejéből kieresztett gőzzel,. Más szerzők ilyenkor adnak pársoros, nagybetűs monológot a karakter szájába, hogy az égnek kiáltsa gyűlölettel teli érzéseit, és megtorlási szándékát. Millionairnek nem kell monológ, nem kell neki egyetlen szó sem, csak egy lenyűgözően impresszionista rajz. Ja, igen, és olyan szívszaggatóan gyönyörű mondatok vannak benne, mint pl: "The guy we have to worry about is that skeleton-robot I made from the meat grinder when I was insane.” Mit lehet még ehhez hozzátenni?
Annak idején, amikor el kellett végeznem a Bevezetés a Kommunikációelméletbe című kurzust az egyetemen, akkor tanultunk a Használat és kielégülés-modellről. Anélkül, hogy untatni akarnám a Kedves Olvasókat, csak annyit jegyeznék meg, hogy az elmélet atyjai, Jay Blumer és Elihu Katz szerint az emberek saját szociális és szociokulturális igényeik kielégítésére használják a médiát. Ez a rendkívül hosszú és okosnak tűnő mondat azt jelenti, hogy Önnek ezúttal összesen két választási lehetősége van: 1. A Transformers 3 egy rakat szemét, amelyre nem érdemes pénzt kidobni, és különben is. 2. A Transformers 3 valami állatira zseniálisan szenzációs valami, és különben is.
Ne próbáljunk meg esztétizálni: aki látott egy Michael Bay filmet, az látta az összeset. Ugyanazok az alsó gépállásból rávariózott hősi pózok, lens flare effektek vannak benne. Indie-rocknak álcázott szenvelgés a romok előtt. Ugyanaz az ostoba, idegesítő, sírásra ingerlő humor
Nem írtam semmit a történetről. Igazából nincs mit - felbukkan itt az űrverseny, Csernobil, lerombolják Chicagót meg egy közel keleti - iráni lobogókkal bőven megtűzdelt - atomfegyver-lerakatot. Nem írtam a színészekről - de ez egy Michael Bay film, úgyhogy szükségtelen. Elég az hozzá, felbukkan a filmben John Malkovich és John Turturro. És sajnos maga Buzz Aldrin is. Személyesen. Ennyi bebukott svájcifrank-hitelest csak maximum a Kétlyukú Borozóban láthat az ember.
Az Örök álom az egyik legszövevényesebb és legkomplikáltabb olyan krimi, aminek még csak nem is a cselekményt sűrítő rejtélyek sora a lényege. Raymond Chandler első regénye egy keserű és cinikus történet az immorális Amerikáról, ami rég maga mögött hagyott minden erkölcsi értéket, és lassan, de biztosan emészti fel azokat, akik még ennek ellenére is ragaszkodnának hozzájuk. Mint Philip Marlowe, aki Dashiell Hammett névtelen nyomózója, a „Continental Op” és Sam Spade mellett a cinikus magándetektívek legtöbbet emlegetett archetípusa. 
Marlowe nem sokáig képes állni a sarat: kénytelen szembemenni saját nézeteivel, gyilkosságokat tussol el, fontos információkat hallgat el a rendőrség elől – a körülmények hatására lassan, de biztosan erodálódnak elvei, és mire a hazugságok, halálesetek és átverések gyors forgatagában lesz annyi ideje, hogy egyáltalán észrevegye mindezt, már csak egy rezignált sóhajjal tudja nyugtázni, hogy ez a játszma nem a lovagoké. Morális kódjának teljes bukása a krimik történetének egyik legkeserűbb, legpesszimistább záró monológjához vezet. Egy olyan ember szájából hangzik el, aki, hiába keményöklű, hideg és a végletekig professzionális (a lakásába belopózott, meztelenül ágyában fekvő nőt éppolyan indifferens módon szereli le, mint az életét fenyegető nehézfiút), hosszú idő után szembesül vele, hogy a világ körülötte elkorcsosult, ő pedig, a maga értékrendjével diszfunkcionálissá vált benne. Elkeseredetten hajtja le két dupla skót whiskey-jét, de „nem használ semmit”. 
A világűr és az emberi hülyeség kölcsönös számosíthatatlansága mindenki számára közismert tényálladék. Józan agrárproli ésszel belátható, mennyivel lenne szebb, élhetőbb hely a Föld, ha az Eric von Daniken kiadványaiban lapuló fákból inkább klozetpapírt gyártottunk volna, vagy ha Stephen Hawking a húrelmélet és a szinguralitások helyett a kerekesszék és a katéter ötvözésére kattant volna rá. De a fociban nincs ha, a mexikói rendező, Jorge Michel Grau meg amúgy se csinálná vissza, vagy máshogy, sőt - ezért fogjuk Besenyő I. V. István filozófiai traktátusainak nyomvonalán septibe megterített boncasztalra fektetni azt a maréknyi darwindíjas gyógyegeret, akikről mesélni merészel a Vagyunk, akik vagyunk című kannibáldráma.
"Holnap szereznünk kell VALAKIT!", mondja a megözvegyült anya. Mexikóvárosban ennyivel nehezebb volna hazalopni pár tábla bocit, mint egy hetvenkilós, textilcsomagolt élőállatot, akire az év 365 napján vonatkozik vadászati tilalom, és akinek - a tábla bocival ellentétben - a legutolsó vágya, hogy megegyék? Pff, egye fene, ugorgyunk. Az anya, most nincs netem, a neve legyen mondjuk Esmeralda, nem győzi nyomatékosítani, hogy a "Rítus" miatt kiváltképp fontos a dolog, az majd mindent megold. Áhá! Mert hát amióta az apa, Lucas eltűnt, azaz tegnap délután óta, a család mindennapjaiba, mindenperceibe óhatatlanul is begyűrűzött a kilátástalanság, a Most mi lesz?!? egzisztenciális mezsgyefílingje. A leány, Elvira egyre türelmetlenebbül unatkozik odahaza, míg a fiúk, Sancho és Panza képtelenek a nappali műszakban órásként, éjjeliben pedig kurvapecér embervadászként munkálkodó apjuk helyébe lépni, kudarcot vallanak így is, meg amúgy is. Az előbbi gondolom kevésbé érdekes, de ha már a történet kidolgozottságát, életszerűségét hangsúlyozandó Grau is szán rá egy jelentőségteljes epizódot, én is megemlítem, hogy a fater piaci standján az első reklamációt ("Ööö, de hány nap múva készül mán el a szvaccsom?") Panza egy combos taslival orvosolja. Biztos az apjára ütött. A lényeg, hogy oda a stand, a pénz, az elemózsia, az idő meg egyre csak szorít. Elvirának majdnem eszébe jut, hogy a falat kaparja, szinte látszik rajta, hogy az őt alakító színészlány merev tekintetével és lebbenetlen mimikájával valamifajta beteges éhséget szeretne tolmácsolni - igen-igen, mintha valóban ilyesmivel próbálkozna!
Ennek ellenére a Vagyunk, akik vagyunk nem akar pikáns, végtelenségig cizellált krimi lenni (akiket az előbbi jelenet alatt nem önt el az agyfasz, azoknak talán a homoszexuális ifjú kalandjait követően is marad pár szál hajuk), igazán horror se. (Mielőtt elfelejtem: a "Rítus" funkciója kimerülni látszik a kifejezés nagyvonalúan mért szövegkönyvi szerepeltetésében és egy csipet, gyertyafényes semmibe vesző snittben.) Sokkal inkább egy családi dráma, ahol az otthoni érvényesülés és a családfői szerepvállalás, a gondoskodás fantasztikusan debil kudarca kerül terítékre. Az alkotói szándék finoman szólva is látszik, ugyanakkor, ha egy film mindent vagy indokolatlan hisztériával vagy irritatív idiotizmussal okol meg, a fogyasztó hajlamosabb a feloldozó zárlatnak drukkolni négy főállású háztartásbeli helyett, akik a cociális járadékrendszer alkonyában amúgy is tetemes hátrányból indulnak, ha szimpátiáról van szó. 
