Egyéb

M. R. James: Szellemjárás Angliában

Delta Vision, 2011.

Az enyhén szólva problematikus borító látványán magamat túltéve, el kell ismerjem, a kötet a Delta Vision nagyszerűen megválogatott hazai publikációi sorában a legújabb hiánypótló. Sorban hozzák ki mostanában kiadóink a horrorklasszikusokat, lásd pl. az Európa remek Drakula-újrafordítását vagy a Lazi Kiadó köteteit (utóbbiak színvonaláról nem tudok nyilatkozni, mert nem vásároltam belőlük), és ez a James-novellagyűjtemény csudásan illik a sorba (ráadásul tele van rendkívül informatív lábjegyzetekkel, öröm volt olvasni őket!)

Vakmerő dolog Magyarországon Montague Rhodes Jamest kiadni, bár már kimondani sem egyszerű, próbáld meg tízszer egymás után. James stílusa ugyanis rettenetesen, fájdalmasan – vagy, ízlés dolga, éppenséggel csodásan brit. Körmönfont-csipkés, mégis száraz, akadémikus, mint szerzője maga. A kötet novellafordításai ügyesen enyhítenek ezen a bizonyos szárazságon, és úgy teszik élvezhetővé a modern kor emberének az alattomosan vicces sztorikat, hogy az eredeti szöveg cseppet sem csorbul.

Annyit még hadd kötözködjek, hogy épp James egyik leghíresebb novelláját, a Warning to the Curious-t (Figyelmeztetés a kíváncsiaknak) nem válogatták be a kötetbe – a novellából 1972-ben szenzációs tévéadaptáció is készült, amely a mai napig nem vesztett erejéből.

Ami érdekes, és kortársaitól megkülönbözteti, hogy bár James stílusa, mint említettem volt akadémikus, mégsem tököl, nem húzza az expozíciót a végtelenségig: épp csak akkora mindig a felépítmény, amekkorát a tárgyalás megkövetel. Ennek köszönhető, hogy írásai sosem hosszabbak a szükségesnél, viszont frappánsak, és bizony, hatásosak. A rettenetet gyakran csak sejteti, vagy éppenséggel egy félvállról odavetett megjegyzéssel írja le, és ettől az még ijesztőbbé, kiszámíthatatlanabbá lesz. Az olvasó fantáziájának kell kiegészítenie a horrornak ezeket a dirib-darabjait, így kényszeríti James az olvasó képzeletét a gazdája ellen elkövetett erőszakra. Személyes fóbiáink fúrnak belénk, amelyeknek a késő-viktoriánus, edwardiánus környezet egyszerre ad distanciát, és biztosítja számukra a hangulatfestő történelmi kontextust.

"I don't believe in ghosts, but I'm frightened of them. They don't come any scarier than in these superb examples of the classic English ghost story." Ezt a Philip Pullman mondta, ő meg már csak tudja.

James történeteiben legtöbbször az egyes szám első személyben megszólaló narrátor vezet végig minket a szörnyűségeken, ám előfordul, hogy nem ő maga élte meg ezeket: ő csak átadja a horrorfolklórt. Szükséges e megoldás, hiszen James hőseinek általában már nincs lehetősége mesélnie mindarról, ami megtörtént velük... James ezzel azt sugallja, hogy a világ furcsább, sötétebb és veszélyesebb hely, mint azt a kandalló előtt fetrengve, könyvvel a kézben gondolnád.

Lovecraftra óriási hatással volt James munkássága, ezt ő maga is elismerte, bár a hatás amúgy is nyilvánvaló. James hősei értelmiségi átlagemberek, akik vagy önhibájukon kívül, vagy nagyon is a saját elhatározásukból összetűzésbe kerülnek a természetfeletti erőkkel, általában valamilyen elátkozott tárgy kézbe vételének, használatánek eredményeképpen. James, Lovecrafthoz hasonlóan egy titokzatos, kiismerhetetlen kozmoszba helyezi az embert, amelyben a normalitás csak a látóhatárunk széléig terjed, vagy éppen csak lámpaoltásig tart. Lovecrafttal ellentétben azonban Jamesnek nincsenek szó szerinti kozmikus ambíciói, a horror az emberi múltból, a kultúránk históriájából, egykori és mai bűneink miazmikus szövevényéből nyúl utánunk. Ráadásul, legalább is számomra, James sokkal olvashatóbb. Ám ajánlott nem egyszerre befalni a könyvet: ha együltő helyünkben olvassuk végig, nyilvánvalóvá válik, hogy James kicsit túlságosan is ragaszkodott a fentemlített történetépítési vázhoz, és azt a kelleténél gyakrabban alkalmazta. A kísértethistóriák azonban, amelyeket rájuk épített, máig borzasztó hatásosak.

Tinker Tailor Soldier Spy

Mucsi Zoltán különös megelégedettséggel eszi a zsírral vékonyan megkent kenyeret, amelyen apró sötét foltokként világít a karikára szelt kovászos uborka. Ha magyar színész tud valamit - akár a vásznon, akár a színpadon - az az, hogy hogyan kell akkora jelentőséggel majszolni a velőscsontot, mintha minimum egy államszervezet jövője múlna rajta. Kálloy Molnár Péter átizzadja az ezerszer kimosott fehér inget, csak a vak nem látja rajta, hogy valójában az elhárításnak dolgozik. Mindeközben a háttérben egy anya gyermekét szoptatja a budapesti Párisi udvar közepén - a hetvenes években. Nem, ne gördítse vissza a cikket a Kedves Olvasó: nem Gothár Péter legújabb filmjének kritikájával keverte össze a linket. Ez a Tinker Taylor Soldier Spy harmadik jelenete.

A kissé esetlennek tűnő budapesti felütés után visszazökkenhetünk a hírszerzők kellemesnek és nyugodtnak nem mondható hétköznapjaiba. Áruló van ugyanis a brit kémszervezet legfelsőbb köreiben, és a főnöknek (John Hurt) nem sikerült kiderítenie, ki az. Miután teljes titokban Budapestre küldi egyik ügynökét, Mark Strongot, amazt a fent már említett, magát Kálloy Molnár Péternek álcázó titkosrendőr hátbalövi. Kétszer. Így nem marad más választása, és - ellentétben a magyarországi példával - lemond George Smiley-val (Gary Oldman) egyetemben. Azonban az áruló ettől még a helyén marad, így a pályán kívülre került Smiley-nak kell nekilátnia újra a nyomozásnak.

Miután 1979-ben a BBC már elkészített egy hétrészes feldolgozást az eredeti John le Carré-féle regényből, az Engedj be! rendezőjének, Tomas Alfredson-nak nem volt könnyű dolga. Nem csak a történet terjedelme, de Sir Alec Guiness mondhatni ikonikussá vált George Smiley-ja miatt is. Mindezek - és az eléggé akciódúsra vágott előzetesek - ellenére kapunk egy nagyon finoman megmunkált, összpontosítást és teljes figyelmet kívánó kétórás, feszült drámát - vagy ahogy a klasszikus plázamozi-látogató fogalmazna, két óra tömény unalmat. A kétórás játékidő éppen elegendő - időnként elég nagy, de még vállalható kompromisszumok árán bomlik ki a Londonon, Budapesten, Párizson és Isztambulon keresztül folyó cselekmény. Szeretném megmutatni a filmet Kevin Macdonaldnak - így kellett volna A dolgok állását is megcsinálni.

Persze mondhatjuk, hogy túl sok a karakter. Túl sok a kibontásra váró, de félig, vagy egyáltalán el nem mesélt mellékszál. Belátom, hogy a sok statikus kép, a kitartott közelik vagy a nem túl ötletesen felsnittelt Budapest látványa nem a legvonzóbb részei a filmnek. Nagyon oldszkúl (a hideg futkos a hátamon, ahogy ezt leírom. "There's no school like the old school and I'm the fuckin' headmaster." mondaná erre Tom Wilkinson a Spílerből. Direkt nem fordítom le.), nagyon hetvenes évekbeli - és nem csak a téma, de a kivitelezés tekintetében is. Az a fajta szórakozás, amely érzetben talán a legközelebb áll a regényolvasáshoz. Rengeteg mindenre csak utal a film - a történetben szereplő szerelmi háromszög harmadik csúcsát, Smiley feleségét például soha nem látjuk - és ez mind így van jól.

Akár csak az alakítások; a Tinker Taylor Soldier Spy Gary Oldman jutalomjátéka. Élvezet nézni minden percét, ahogyan ez az ember, aki annyira közeli részese volt a Cirkusznak, most mégis kívülről jön vissza, hogy lerombolja azt. Csodálatos. Akár csak Colin Firth, aki végleg leteheti a Mr. Darcy uniformist: legalább akkora játékot kapunk tőle, mint amit A király beszédében. Nem beszélve a rezidens Sherlock Holmes-ről (nem, nem a Guy Ritchie-félére gondolok), Benedict Cumberbatch-ről - lassan őt is beszippantja Hollywood, lásd Warhorse. Nehéz szavakban beszélni ezekről - olyan ostoba filmes újságírós-közhelyek jutnak eszembe, mint érzékeny alakítás, meg lírai képsorok. A film egész egyszerűen szép. Pont annyi dialógussal, amennyi feltétlenül kell.

GeexKomix különkiadás: Az új 52, 2. hét

(A cikksorozat első része itt található.)

Batman & Robin

Amikor Grant Morrison két éve belekezdett ebbe a címbe, az hamar a denevérfranchise zászlóshajójává vált, és jó ideig az is maradt. Peter J. Tomasi kezei alatt most meginog ez a pozíció. A kerettörténet (egy titokzatos gonosz globálisan vadászik a Sötét Lovag szövetségeseire – tehát a Batman Inc. koncepciót nem kukázták ki) nagyszerűen működik – cserébe semmi más nem, a legkevésbé a címszereplők közti kapcsolat. Batman fia, Damian, aki egyben az új Robin is, már 5 éve meghatározó része a bőregérről szóló képregényeknek, de viszonyuk mindig elsikkadt, senki nem aknázta ki a benne rejlő lehetőségeket. Bruce ráadásul egy ideig „halott” volt, és addig Dick viselte a Batman-köpenyt helyette. Damian az ő Robinja volt, és köztük remekül működött a dinamika. A Bruce és Damian közti kapcsolatot Tomasinak kellene felépítenie, és akad egy-két pillanat, ahol úgy tűnik, jó úton jár, de nem több: sosem érezzük, hogy itt tényleg apáról és fiáról van szó, sosem tapintható köztük a feszültség, amire pedig a képregény nagy része épül, a gyerekkori trauma helyszínének közös meglátogatása pedig katasztrofálisan elhibázott jelenet. Ilyen mesterkélt, giccses, teljesen félresiklott dialógust egész évben nem olvastam, a papírhajó pedig, mint a halott szülők elengedésnek szimbóluma… hajjaj. Ráadásul az akciók sem túl meggyőzők, és bár a rajzok összességében legalább hatásosak, Patrick Gleasonnak van pár érdekes húzása, amit nehéz hova tenni (mint amikor Robin – aki most már nem is 12, hanem csak 10 éves… - komikusan-rajzfilmszerűen csépel egy rosszfiút). Nagyon nagy csalódás – és mellesleg semmit nem tesz azért, hogy az esetleges új olvasókat képbe hozza a status quo-t illetően. Ez a Batman & Robin 27, nem pedig a Batman & Robin 1. Mivel az a címe, ami, kénytelen leszek adni neki még egy esélyt, de más esetben ez menne a kukába.

Batwoman

Az új Batwoman sorozat legnagyobb hibája, hogy – akárcsak a Batman & Robin – nem sokat törődik az új olvasókkal. Vagyis ha semmit nem tudsz arról, hogy mi történt a karakterrel az utóbbi két évben, kicsit bajban leszel, annak ellenére is, hogy a Williams-Blackman írópáros azért egy-két flashbackkel és dialógussal igyekszik érinteni a legfontosabb múltbeli eseményeket. Az ellentmondás aközött, hogy a kiadó új olvasókat szeretne megnyerni az újraindítással, és aközött, hogy az alkotók szeretnék továbbvinni azokat a szálakat, amiket korábban, a Detective Comicsban kezdtek meg, nyilvánvaló (akkor még Greg Rucka volt az író, de ő mostanra eltűnt a képből – nem kis dicséret az utódoknak, hogy a képregény nem sínyli meg a távozását). A Batwoman-történetekről – Rucka ide vagy oda – elsősorban a rajz miatt zengtek ódákat a kritikusok és a rajongók – jó okkal. J.H. Williams III képei szépek és természetesek, panelszerkezetei pedig bámulatosak – csak rá kell nézni a kétoldalas kompozícióira, kreatívak, gyönyörűek és tökéletesen vezetik az olvasó szemét. Nem lehet eléggé dicsérni. A sztori ehhez képest „csak” jó: a főhős sidekicket képez ki, romantikus kapcsolatot kezd egy rendőrnővel (Kate a DC „high-profile” homoszexuális karaktere), és – a lényeg – egy egész sor gyerek elrablásának és meggyilkolásának hátborzongató ügyében nyomoz. (És most megint dicsérni támad kedvem a rajzokat, mert van egy-két fantasztikus kép ezzel a szállal kapcsolatban.) Összességében hatásosan elmesélt, érdekes történet, aminek a végén persze fel kell bukkannia Batmannek, mert így az olvasó biztos nagyobb eséllyel ruház be a folytatásra is. Mindegy, a rajzok csodálatosak, és a sztori is ígéretes. Engem egyelőre meggyőztek.

Demon Knights

Paul Cornell alaposan mellényúlt a Stormwatch-csal, viszont legalább annyira beletenyerelt a tutiba a Demon Knightsszal. A képregény Etrigant állítja a középpontba, jó féltucatnyi mellékszereplő (így pl. Madame Xanadu és egy amazon) bedobásával, és a mágiával, sárkányokkal és válogatott gonoszságokkal teli középkorba röpít minket. Kalapemelés jár Cornellnek, amiért a kötelező eredettörténetet lezavarja hat oldalban, és aztán rögtön a lovak közé csap – de már ez a Camelotban játszódó bevezető is dinamikus és hatásos. A karaktert már ismerőknek nem vesztegeti az idejét, az új olvasók meg azonnal képbe kerülnek. A cselekmény velejét egy gonosz királynő és hordájának ismeretlen, misztikus cél felé való masírozása adja. Útközben ölnek, pusztítanak, csecsemőket áldoznak fel (ez egy különösen jól sikerült jelenet, ami úgy tud hátborzongató és kegyetlen lenni, hogy – némileg meglepő módon – nem válik öncélúvá), de aztán belebotlanak hőseinkbe, és kezdődik a haddelhadd. Cornell töméntelen mennyiségű információt zúdít ránk: a füzet közepe felé négy oldalon öt karaktert vezet fel (!), de bemutatásukat, viszonyukat szépen integrálja a cselekmény természetes folyásába, így egyáltalán nem tűnik kapkodónak. Persze Jason/Etrigan és Madame Xanadu kapcsolata a legérdekesebb. A nő elvileg Jason szerelme, de a jelek szerint inkább a benne lakó démon, Etrigan nedvesíti a bugyiját – és ebből a felállásból még sok érdekes és izgalmas dolgot lehet kihozni. A rajzok is nagyon szépen kidolgozottak, tartalmasak és dinamikusak, Diogenes Neves (New Mutants) eddigi legjobb munkái. Ilyennek kell lennie egy első számnak: rögtön beránt a cselekménybe, rögtön érdekessé teszi a karaktereket, rögtön érzékelteti, hogy miféle gonosszal állnak szemben. Megvettek kilóra.

Frankenstein: Agent of S.H.A.D.E.

Hát nem gyönyörű az a borító? Már a szörnykézben fogott gatling ágyúnál megvoltam, és akkor még ott az a pisztollyal hadonászó diáklány is a háttérben. Nyamm. Jeff Lemire: kettőből kettő. A Frankenstein egészen más jellegű képregény, mint a múlt héten tárgyalt Animal Man, olyannyira, hogy nem is hinnéd, hogy ugyanaz az ember írta. Lemire tehetségét mutatja (kezdek behódolni a fickónak), hogy stílusát ilyen szépen képes igazítani a képregényhez – legyen az drámai hangvételű, a főhős lelkében is megmártózó, komoly hangvételű horror, vagy szörnyektől hemzsegő, könnyed, szaftos guilty pleasure. A DC még a ’40-es évek végén kezdte használni Frankenstein szörnyét a Detective Comics lapjain (az egyszerűség kedvéért a teremtményt is Frankensteinre keresztelték), de csak 2005-ben vált jelentősebb karakterré Grant Morrison Seven Soldiers című sorozatában. Lemire-nél most a természetfeletti eseményeket vizsgáló kormányszerv, a S.H.A.D.E. szolgálatában állva kap új társakat maga mellé, hogy egy amerikai kisvárost lerohanó szörnyinvázióval szálljon szembe. Igen, a sztori elég egyszerű, akár még azt is mondhatnám, hogy primitív. De a kivitelezés pompás. Már a felvezetés is hatásos a fák közül kicsattogó szörnyekkel, a karakterek bemutatására sem lehet panasz (ez a comic is jóbarátja a DC világba most belecsöppenő új olvasóknak), van néhány igazán remek ötlet is (mint a S.H.A.D.E. miniatűr főhadiszállása – bár „kissé” emlékeztet a Marvel-féle Avengers Academy bázisra), és ami a legjobb, hogy bár a csapat még épphogy csak összeállt, máris működik a dinamika a tagjai között. És lehet, hogy csak én vagyok túlságosan geek, de ha szörnyekkel szörnyek csatáznak, az valahol már önmagában pozitívum (még akkor is, ha ez az első szám a hangvételét tekintve nem sokban különbözik egy korai Hellboy történettől), főleg, ha ilyen ügyesen, hatásosan, részletekben gazdagon van megrajzolva – de hát Alberto Ponticellitől (Unknown Soldier) nem is várok mást.

Green Lantern

Mint tudjuk, ezt a címet nem érintette a reboot, legalábbis az újraszámozáson túl nem. Lélekben ez a Green Lantern 68. Az előző sztori, a War of the Green Lanterns után így áll a helyzet: Ganthet visszatért a társai közé, Hal Jordant megfosztották gyűrűjétől és feladatától, Sinestro pedig hosszú-hosszú évek után ismét Zöld Lámpás lett. Ezek nem kis változások, kérdés, hogy mennyire lesznek tartósak, mennyi időbe fog telni, míg Geoff Jonhns visszatér a status quo-hoz, és főleg, hogy fogja azt az időt kitölteni? Egyelőre hozza az „elvárhatóan jó” szintet, de többet nem. A képregény egyes elemei csúnyán eltúlzottak és feleslegesen hosszúak (Jordan elbaszott nőmentő akciója), és általában véve Johns túl sokat koncentrál az „előző” főhősre. Igaz, az ő szituációja is érdekes, de a borítón feszítő Sinestro helyzete sokkal izgalmasabb és sokkal több lehetőséget rejt magában. Eleve, már a karakter is jobb – van gyűrű vagy nincs gyűrű, Jordanből még Johns sem tudott soha érdekes figurát faragni, és itt sem megy neki. Túl kiszámítható a cliffhanger is – hát persze, hogy ezek ketten találkoznak, és egyikük akar valamit a másiktól. De a sztori mindezek ellenére is működik. Jót tesz neki az utóbbi egy-két éves rohanás utáni lassúbb tempó, és maguk a változtatások annyira jelentősek, hogy pusztán önmagukban fenntartják az érdeklődést – legalábbis egyelőre. De nem kell izgulni, Jordan és Sinestro kettőse jó dolgokat vetít előre, és ha Johns bizonyított valamit ezzel a sorozattal, akkor az az, hogy az ötletei a témában kimeríthetetlenek. Doug Mahnke rajzai pedig a szokásosan magas színvonalúak. Az új olvasók persze szinte reménytelenül el lesznek veszve, minthogy Johns egy szúnyogfingnyi erőfeszítést nem tesz rá, hogy magyarázzon, bemutasson, szemléltessen, de nem baj, sőt: örülök, hogy ez a sztorifolyam, ami messze a legjobb a DC-nél, amióta elindult, zavartalanul megy tovább a maga útján.

Red Lanterns

Újabb címmel bővül a Green Lantern franchise. Peter Milligan a Vörös Lámpásokról, pontosabban a vezetőjükről, Atrocitusról indít sorozatot. Dacára annak, hogy a Green Lantern világát nem érinti a reboot, itt is komoly változások mennek végbe, Hal Jordan és Sinestro után Atrocitus is egy teljesen új szituációban találja magát. Az ő célja az volt, hogy levadássza és megölje azokat, akik sok évvel ezelőtt felelősek voltak a népe kiirtásáért. A War of the Green Lanternsben azonban Hal kicsinálta az illetőt (Kronát), megfosztva ezzel Atrocitust a bosszújától. A kérdés tehát, hogy mihez kezd most, milyen célt talál dühtől forró életének – és hogy a többi Vörös Lámpás követi-e őt ezen az úton. Az utóbbi kérdés az izgalmasabb, főleg, ha hozzávesszük, hogy Sinestro hasonló problémával szembesül a saját Lámpásaival kapcsolatban – szépen rezonál a két, egymást egyébként gyűlölő karakter sorsa. Ami Atrocitus új célját illeti, azt két oldalról lehet nézni: egyrészt ordas nagy sablon, másrészt totális vaslogikával következik a karakterből és előéletéből. Milligan talán kitalálhatott volna mást, de minek? Működik, és az a lényeg. Ha problémák lesznek az egyébként eddig jól írt (és Ed Benesnek hála igen szépen rajzolt) sorozattal, akkor az a szereplők egydimenziós mivolta miatt lesz. Amíg a Vörös Lámpások csak mellékszereplők, gonosztevők voltak Geoff Johns sztorijaiban, addig egyszerűségük, nyílegyenességük még előnyére is vált a képregénynek, de főszereplőként egy kicsit több oldalról kellene bemutatni őket, hogy hosszútávon is érdekesek legyenek. A gond csak az, hogy nekik nincs több oldaluk – ha meg teremt nekik Milligan, akkor már nem lesznek ugyanazok. Kíváncsian várom, mi lesz erre az író megoldása. A füzetnek egyébként a nyitánya a legjobb – véres, lendületes, cool, látványos, és azt a dühös kismacskát nem tudom elégszer látni akció közben. A képregény többi részével sincs baj, éppcsak amolyan „elmondjuk, amit el kell mondani, felvezetjük, amit fel kell vezetni jellege van”. Akad még benne egy földi mellékszál, amiről nem túl nehéz kitalálni, hogy hová tart – a kérdés itt is az, hogy mit hoz ki belőle Milligan. Kilóra még nem vett meg, de biztosan követni fogom. 

Resurrection Man

Ez az új 52 eddigi legkellemesebb meglepetése – egyébként meglehetősen furcsa és merész döntés, hogy a kiadó pont ezt a szinte teljesen ismeretlen címet indította újra. A karakter 1997-ben debütált Andy Lanning és Dan Abnett sorozatában, ami két évig futott. Ezután a címszereplő csak nagyritkán bukkant fel rövid ideig egy-egy DC címben. Lanning és Abnett (akik az utóbbi években újra és újra bizonyították, milyen remek írók – tessék csak ránézni a Marvel űrrészlegére) most visszatértek karakterükhöz – és a nyitányból ítélve egy baromi szórakoztató sorozatnak nézünk elébe. Már a főhős – Mitch Shelley – képessége is szokatlan és kreatív: az egy dolog, hogy mindig feltámad (elvégre ez evidens a nevéből), de ráadásul ezt mindig új szuperképességekkel teszi, amik rezonálnak a halálának a körülményeire. Ebben a sztoriban például bedarálja egy repülőgép turbinája – feltámadása után képes cseppfolyóssá válni. Érted a lényeget… Túl ezen a baromi cool koncepción, maga a sztori is ígéretes: bizonyos rejtélyes emberfeletti hatalmaknak egyrészt a tökük kivan azzal, hogy Shelley állandóan visszatér a halálból, megtagadva ezzel a lelkét azoktól, akiknek járna, másrészt annál jobban éheznek arra a lélekre, ami a folyamatos visszatérések miatt példátlanul „tiszta” és „ragyogó”. Egy apró észrevétel: remélem, hogy ezek a hatalmak nem a mennyet és a poklot jelentik (de egyébként valószínűleg igen), mert akkor elég gyatra fogás, hogy előbbire felső szintként (pontosabban: „upstairs”), utóbbira meg pinceirodaként (apám…) utalnak… De ez nagyjából minden, amibe bele tudok kötni. Na jó, a főhős karaktere egyelőre inkább csak a fasza képessége miatt érdekes – de ez egy első számtól még nem tragédia. A cselekmény pörög, az akciók nagyszerűek és horrorisztikusak (az egész repülőgépes jelenet szenzációs), a rajzok kellően dinamikusak, szépek és hatásosak, a színezés és a panelelrendezés (ha kell kifejezetten kreatív, de sosem hivalkodó) pedig telitalálat. Ja, és a végén még Madame Xanadu is feltűnik. Izgalmas, ötletes, lendületes, és jól néz ki. Jöhet, és új olvasók is bátran belevághatnak.

Deathstroke: Ő a DC egyik legfaszább „badass” karaktere. Afféle tökös, cool, „inkább öl, mint beszél” zsoldos, aki néha gonosztevőként, néha antihősként bukkan fel, és ha jól írják, sokat tud emelni egy képregény színvonalán. Mindez Kyle Higgins comicjából nem derül ki – csak azt érezni belőle, hogy Higgins nagyon-nagyon szeretné, hogy kiderüljön. A címszereplőt bevezeti egy érdektelen akcióval, belehelyezi egy „lehetetlen küldetés” szcenárióba, mellécsap három fegyverszakértő tinit ellenpontként, a végén meg a pofánkba tol egy nagy-nagy-nagy-húdenagy badass-séget, hogy biztosan ne kerülje el a figyelmünket, hogy Deathstroke mennyire badass. Nem mintha el tudná, hiszen már a második oldalon explicite közlik velünk: „major damn badass”. Lehet, hogy csak felnőttem, de azért egy képregénynek (még egy agyatlan akciónak is) többről kellene szólnia annál, hogy a főhőse badass. Mellesleg a rajzok is átlagosak. Legalább előismereteket nem igényel, úgyhogy új olvasók is próbálkozhatnak vele. Éppcsak minek. Kuka. (Ígérem, ebben a cikkben már nem írom le többször a "badass" szót.)

Grifter: Teljesen zavaros. Nem vagyok túlságosan otthon a karakterrel kapcsolatban, egy-két sztorit olvastam vele, de kezdjük azzal, hogy Cole Cash itt egy átlagjoe benyomását kelti. Hívhatnák akárhogy máshogy, a cselekmény szempontjából nem lenne jelentősége. Már-már eredettörténet-szaga van a dolognak, de Nathan Edmondson sosem teszi egyértelművé, hogy mikor/hogyan játszódik a történet, úgyhogy az olvasó csak pislog jobbra-balra, keresi a fogódzókat, és fogalma sincs, mi kellene, hogy megfogja ebben a karakterben, aki az egyik jelenetben egy tökös, kemény, talpraesett fickó, a másikban meg egy bizonytalan, kétségbeesett senki. Már csak a poén kedvéért is elolvasom a folytatást, mert kíváncsi vagyok, maga az író tudja-e egyáltalán, hogy mi folyik itt, ha már a főhős és az olvasó nem – de meg kell még említeni, hogy a képi világ is elég csapnivaló. Nem a rajz, az egyszerűen csak átlagos és szürke, hanem a panelelrendezés, a jelenetek képi bevezetése, a múlt és a jelen közti ugrások vizuális kivitelezése. Fura, kusza, kukaszagú.

Legion Lost: Csak a teljesség kedvéért olvastam el, de felesleges volt. Sosem követtem a Legion of Superheroes képregényeket, így sejtettem, hogy valamennyire el leszek veszve benne, de azt, hogy Fabian Nicieza abszolút semmilyen erőfeszítést nem tesz rá, hogy engem, mint új olvasót megfogjon, nem hittem volna. A Legion Lost, amiben a Légió néhány tagja a múltjukban (vagyis a mi jelenünkben) reked, köszönhetően egy vírusnak, amit ha magukkal visznek a jövőbe, nagy galibát okoznak vele, érdektelen karakterekkel zsúfolt (legtöbbjüknek még a képességeikről sem nagyon tudunk meg semmit, nemhogy a jellemükről), túlszövegelt, „mindig-történik-valami-mégis-baromi-lassú” képregény, hanyagul megrajzolva. Ráadásul úgy tűnik, mintha valamilyen korábbi sztori közvetlen folytatása lenne – lehet, hogy az is. Annyira sem érdekelt az egész, hogy utánanézzek. Kuka.

Mister Terrific: Ezt a karaktert sem ismerem valami jól (a JSA tagja volt korábban – egyébként a jelenlegi állás szerint a DC univerzumban nincs olyan, hogy JSA), de Eric Wallace képes valamennyire felkelteni az érdeklődésemet iránta. Kapok egy képet arról, hogy miféle ember, honnan jön, mi történt vele korábban, és miért harcol. Sajnos Wallace túl sokmindent hajigál bele a képregénybe, és nem olyan lendületes, szórakoztató módon, mint ahogy Cornell a Demon Knightsba, hanem lassan, szájbarágósan és töményen, hogy a szöveg szinte megfojtja a képregényt. Baj van az akciók dinamikájával is, rögtön a nyitány értelmezhetetlen. A főhős az első oldalon egy high-tech raktárépület biztonsági rendszerét játssza ki, a következőn pedig már egy ellenséggel harcol. Előbbiből úgy tűnik, keres valamit, utóbbiból úgy tűnik, menekül valaki elől. És ez csak egy példa a zavaros történetmesélésre, a füzet végén is van egy igen furcsán beállított dialógus. A sok tudományos hablatyba csomagolt sztori amúgy nem rossz, a karakter sem, úgyhogy egy középszert megüt a Mister Terrific – de többet nem. Egy esélyt még majd adok neki, de kukagyanús.

Suicide Squad: Egy klasszikus ’80-as évekbeli sorozat újraindítsa (bár a Suicide Squad egy korábbi verziója már az ’50-es években is létezett), amiben a DC néhány börtönbe küldött gonosztevőjét fogja össze egy Amanda Waller nevű ügynök, hogy piszkos küldetéseket végezzenek a kormány (?) számára. A csapatnak tagja többek között Deathstroke és Harley Quinn is, és rögtön azzal kezdődik, hogy valamiféle sötét alakok kínozzák őket, hogy információkat csikarjanak ki belőlük. Közben kapunk néhány flashbacket arról, hogyan is kerültek ebbe a szituációba, a végén pedig kiderül, hogy az egész kínzósdi egy átverés volt, majd „hőseink” kapnak egy „what the fuck” küldetést. Néhány szereplő óhatatlanul elsikkad, néhányat viszont remekül használ Adam Glass – főleg Harley-t írja nagyszerűen. Totál őrült csaj, ahogy azt az egyik kínzója is megjegyzi, amikor csak nem sikerül hatást elérni nála, hiába vagdossa, és rázza árammal. Kezdetnek jó (ha nem is kiemelkedő, és ha az új olvasóknak kicsit túl sok kérdést hagy is a karakterekről), a rajzok is rendben vannak, és megvan benne egy tökös, hardcore antihősképregény lehetősége – amolyan Thunderbolts-módra, hogy marveles párhuzammal éljek.

Superboy: Sokkal jobb, mint amire számítottam. A címszereplőt egy ismeretlen ember és Superman DNS-éből klónozzák (ha a karakter korábbi verziója az alap, akkor az ismeretlen ember Luthor lesz), hogy a Föld legerősebb biológiai fegyvere legyen. Ebben az első számban nem sokat csinál azon kívül, hogy egy speciális folyadékkal teli tartályban lebeg, miközben teremtői azon vitatkoznak, hogy sikerült-e neki értelmet adniuk, illetve hogy egy virtuális valóságban éli az életét, szándékosan nem tudatva az azt kontrollálló tudósokkal, hogy teljesen tisztában van a szituációval, és a „művilág” egy pillanatra sem csapja be. Scott Lodbell meglepően intelligensen írja a sztorit, érdekes a kapcsolat(féleség) Superboy és a kísérletek vezetője között, nagyszerűek a főhős narrációi, ahogy folyamatosan tanulmányozza és elemzi a környezetét, és hatásos a cliffhanger meg a füzet végén bevezetett lois lane-es mellékszál is. Szépek a képek is, bár néha kicsit sterilek, egyszerűek, és túlságosan „beállítottnak” tűnnek. Kezdetnek mindenképpen jó, és az új olvasók sem lesznek elveszve benne.

Rec 3 előzetes

Egyszerű, de remek ötlet, és lényegretörő kivitelezés. Még úgy is megnézném ennek alapján, hogy a zombitémánál nincs lerágottabb csont széles e moziuniverzumban.

Kurosawa retrospektív: A judo története

Utólag, és főleg, csaknem 70 év távlatából könnyű okosnak lenni, de Akira Kuroszavának már ezen az első filmjén (Sugata Sanshiro, 1943) is látszott, hogy a rendezője még sokra viszi majd. A judo történetében megvan mindaz az érzékenység, drámai erő, szimbolika és mögöttes tartalom, ami végigkísérte az életművét – de említhetnénk akár bizonyos vizuális megoldásokat (mint a lassítás) vagy az akciójelenetek dinamikáját is. Debütáló alkotása – akárcsak későbbi munkái – jóval többet ad a nézőnek, mint amit a felszín alapján várna. Túl a nyilvánvaló „harcművészeti film” címkén, egy fiatal férfi emberségének megleléséről, morális és spirituális felemelkedéséről szól. 

1943-ra Kuroszava már hét-nyolc éve dolgozott a filmszakmában rendezőasszisztensként, írt három forgatókönyvet is, a két évvel korábbi Umát pedig szinte saját kezűleg vezényelte le, mivel hivatalos direktora, Yamamoto Kajiro ideje java részét egy másik forgatáson töltötte. Így amikor megkérte a Toho stúdiót, hogy foglalja le neki Tomita Tsuneo (író és judo mester) frissen megjelent könyvének jogait, hogy abból készíthesse el rendezői debütálását, már rég nem számított újoncnak a szakmában, és bőségesen forrtak benne az ötletek. Az időzítése azonban problémásnak bizonyult: a második világháborúra való tekintettel a japán kormány rövidebbre fogta a filmipar pórázát, és igyekezett propagandamunkára késztetni alkotóit. A se nem kifejezetten patriotikus, se nem politikailag aktuális (a XIX. században játszódó) A judo története 17 perccel megrövidült a cenzorok keze alatt, és azok a jelenetek sajnos azóta sem kerültek elő. (Kurosawa pedig ezután két filmjét is a propagandának áldozta: a The Most Beautifult, és A judo története 2-t, ami egyike volt a mindössze két folytatásnak, amit pályafutása során csinált.)

Sugata Sanshiro egy becsvágyó és fafejű fiatalember, aki a jujitsu rejtelmeit kívánja elsajátítani. De mikor társaival és mesterével egy Yano nevű öregember különösebb erőlködés nélkül feltörli a padlót a terjedőben lévő új harcművészeti stílus, a judo használatával, Sanshiro inkább hozzá szegődik tanítványnak. Egy utcai verekedést követően Yano megfeddi a felelőtlen férfit, aki rájön, hogy nem csak a testét kell edzenie, de a szellemét is – elhatározza, hogy jobb ember lesz belőle, de egyik későbbi összecsapása ellenfelének halálával végződik, és ez új eseményeket indít el.

Ha Kuroszava célja egy látványos akciófilm készítése lett volna, bizonyára egy másik harcművészeti stílust választ, hiszen a judo, amiben az ellenfelek megragadják egymást, és addig tántorognak, lépkednek, amíg egyikük egy pillanatnyi egyensúlyfölénynek köszönhetően földre nem tudja küldeni a másikat, aligha tartozik a látványosabb, vászonra kívánkozó harcmodorok közé. Ráadásul a cselekmény is meglehetősen sematikus: a főhős edz, harcol, felel a neki intézett kihívásokra, legyőzi újabb és egyre erősebb ellenfeleit, majd eljut egy végső összecsapásig, ahol az élete a tét.

Fontosabb azonban Sanshiro belső utazása, ami - nyilvánvalóban a rendező megkérdezése nélkül kivágott jelenetek hiányában – ugyan helyenként sutának és elsietettnek tűnik, ám súlypontjai így is a helyükön vannak. A film kulcsjelenete meglehetősen ambivalens hatást kelt, vagyis jó példa mind a sutaságra, mind a drámai erőre.  A főszereplő az említett verekedés utáni bűnbánatában a Yano lakrésze melletti kis mocsárba veti magát, és egy abból kiágaskodó karóba kapaszkodik, szándéka szerint addig, amíg mestere meg nem bocsát neki – vagy amíg meg nem hal. Órák múlva már ereje végét járja, amikor megpillant egyetlen szál, a holdfény által megvilágított virágot, ami az adott szituációban felemelő, felszabadító és felvilágosító hatással van rá. Innentől a judo nem a dicsőséghez és a nagysághoz, hanem a spirituális növekedéshez vezető utat jelenti számára.

A képileg és zeneileg is éteri jelenetet némileg aláássa annak erőltetett mivolta – a sugallat, miszerint a háborgó lelkű harcos, aki a természet szépségét és egyensúlyát látva „varázsütésre” jobb emberré válik, legalább annyira támadható, mint védhető, esztétikai és dramaturgiai szempontból egyaránt. Mint befogadói élmény, kétségkívül gyönyörű és letaglózó, ugyanakkor hagy maga után hiányérzetet is. Az efféle szimbólumokkal Kuroszava később sokkal elegánsabban bánik majd, ugyanakkor A judo történetének néhány egyéb jelenete olyan remek érzékkel komponált, hogy akár a pályamű későbbi, érettebb szakaszából sem lógna ki.

Ilyenek Sanshiro, és soron következő ellenfele (a mindig nagyszerű Takashi Shimura már ekkor, első filmjénél ott volt a rendező mellett) lányának montázsszerűen egymás után fűzött találkozásai, amik a szerelem ártatlan ígéretéből morális konfliktusba torkollnak, és ilyen Sanshiro első ellenfelének drámai halála is. Ez utóbbi az egyetlen lassított jelenet az egész filmben, egy olyan korszakból, amikor ennek a technikának a használata még ritkaságszámba ment (Amerikában pedig lényegében ismeretlen volt), és messze nem pusztán esztétikai célja volt. A lassítás itt egy töréspont, nem csak az adott esemény súlyát emeli ki, de ómenként is szolgál a későbbi történésekhez.

A legemlékezetesebb jelenet persze a finálé, amiben Sanshiro a nyílt mezőn csap össze a jujitsu mesterével. A két férfi szemtől szemben áll, mígnem testükkel egymásnak feszülnek, miközben körülöttük szélvihar tombol. A judo története nagy sikert aratott, és igen komoly hatással volt a korszak japán filmművészetére, ennek a jelenetnek a stílusa, szerkezete és feszültségteremtése számtalan későbbi szamurájfilmben köszönt vissza (megkockáztatom, hogy „a vereség határán álló főhős visszaemlékszik egy jelentős pillanatra az életében, és ebből erőt merít a győzelemhez” klisé is innen származik). Ami magát Kuroszavát illeti, az időjárás használata az érzelmek, a hangulatok és a dramaturgiai súlypontok érzékeltetésére éppúgy kézjegyévé válik majd, mint a lassítás vagy a jelenetváltás képeltolással (wipe) való megoldása. A judo története messze nem tökéletes, de egyrészt tökéletlenségében is nagy élmény, másrészt pedig egy születőfélben lévő mesterrendező munkája.

Geekzaj: Ave Satani (The Omen)

Hátborzongató kórus suttog latinul vérivásról és emberhús evésről, majd felemeli a hangját, és explicite üdvözli a Sátánt. Mire félelmedben összekuporodsz a takaród alatt, a Gonosz már ott van mindenhol. Szarj csak a párnádra nyugodtan, nem szégyen: Jerry Goldsmith Oscar-díjjal jutalmazott Ómenje minden idők egyik, nem, a fenébe is, a legvérfagyasztóbb horrorzenéje – kevés van, ami annyit tett volna hozzá a filmhez, mint ez. A Mester, aki a score egész alapját meghatározó Ave Satanival a gregorián énekek antitézisét komponálta meg, több szempontból is szakított a műfaji toposzokkal. Nincsenek hangoskodó effektek, sem rémüldöző hegedűk – nem ijesztgetés folyik, hanem félelemkeltés. Az éteri orgona a maga gonoszul kicsavart, torz módján a Sátán felé hirdeti vallásos áhítatát, nyilvánvalóvá téve, hogy isteni jelenlétnek itt nyoma sincs, a kórus pedig, aminek használata egyáltalán nem volt jellemző azelőtt a horrorban, központi szerepet kap.

Richard Donner klasszikus filmjében a Sátán egyszer sem jelenik meg, csupán a háttérből munkálkodva biztosítja az Antikrisztus, Damien életben maradását, a körülötte élők lemészárlásával. Goldsmith volt az, aki a zenéjével karaktert adott a láthatatlan, megfoghatatlan Gonosznak. De továbbment a „szükségesnél”. A tipikus horrorzenékkel ellentétben nem a főhős szempontjából komponált, hanem a Sátánéból. A zene a szereplők rémületének, harcának érzékeltetése helyett a Gonoszt bíztatja, hívja, üdvözli. Sürgeti, hogy végezze be a dolgát. Ettől olyan kurva félelmetes. Nincs benne megnyugvás, nincs benne remény. És ha a kórus megszólal – jellemzően, amikor a Sátán erői munkálkodnak – tudod, hogy rábasztál.

Max Payne 3 - előzetes

Én azt mondom, nem lesz ez rossz: a poszterről mondjuk nekem inkább egy alkoholista John McClane ugrott be, de a Rockstar Games legalább be merte vállalni, hogy csavar egy merészet a sztorin, s a neo-noir balladát elviszi a trash irányába; főszerepben egy lepukkant, életunt Max Payne-el. Bátor vállalkozás. De ha nem jön be, ez akkor is egy kiváló lövöldözős cuccnak néz ki, ha más nem is lesz belőle, jó lesz amíg nem jön az új Kane & Lynch..

A Francia Karcolat #4 - heti képregénystrip Boulet virtuális tollából

Heti képregénystripünk egy olyan állomásához érkeztünk, ahol Boulet pusztán piktogramok segítségével meséli el miért célszerű otthon dugóhúzót tartanunk. Ugrás a stripre a Tovább! után...

Sons of Anarchy - 4.01 - Out

Visszatért az általam legjobban várt sorozatok egyike, a drámában, feszültségben és keménykedésben eddig messze a legtöbbet adó Sons of Anarchy. Szerencsére a nyár sem telt el eseménytelenül a szériát illetően, ugyanis a showrunner, Kurt Sutter mind blogján, mind twitteren csöpögtette az információkat, képeket a forgatásról, a nyár végén pedig előrukkolt négy appizóddal, melyek exkluzív tartalomként csak iOS, illetve Android alkalmazás segítségével lehetett megnézni, de mostanra a YouTube-on is megtalálhatóak. A részek a két évad közötti űrt hivatottak betölteni, azon szálakat próbálják összefogni, amelyek kifejtése a szoros tempójú negyedik évadba már nem fért be. Az első rész azonban ezek hiányában is maradéktalanul élvezhető, sőt, a visszautalások talán még érdekesebbnek is hathatnak. A tovább után megpróbálom kicsit jobban kivesézni az évadkezdést, ezért spoilerek előfordulhatnak. 

Legfontosabbnak mindig is a jól kivitelezett expozíciót tartottam. Hangulatkeltés, az atmoszféra újrateremtése, a feledésbe merültek felevenítése. A negyedik évad első öt perce mindezeket tökéletesen alkalmazza: gyönyörűen megkomponált snittek, fülbemászó zene, ráadásul mindez egy olyan eseményt kísér, ami már önmagában is heroikusan hat. 14 hosszú hónap után a SAMCRO válogatott tagjai, köztük a vezéralak Clay és a mindenki számára kedves Jaxx feltételesen szabadlábra kerül. Diadalmenetük kifelé a kapun éppoly pimaszul magabiztos, mint a Harleyk dübörgése és az arcukon elterülő vigyor ahogy elhúznak a gyűlölt Stockton fegyintézet mellett. 

A magánéleti problémák ismét előkerülnek majd, a börtönben eltöltött idő mindenkire mély hatást gyakorolt. Ez egyaránt igaz a klub mindkét felére: azokra, akik élték életüket és aggódtak szeretteikért és azokra, akiknek minden napja küzdelem volt Stockton falai között. Jaxx pálfordulása akár meg is döbbenthet minket, de ha közelebbről vizsgáljuk helyzetét - a két gyerek, apja leveleinek hatása és a már első részektől őt kísértő erkölcsi érzéke - akkor világossá válik döntéseinek miértje. Ennek végkimenetelében jelentős szerepet fog játszani Tara és Gemma, akik az eltelt idő alatt nagyon közel kerültek egymáshoz, ami csak tovább bonyolítja a dolgokat. 

GeexKomix különkiadás: Az új 52, 1. hét

Szeptemberben szüneteltetjük a szokásos GeexKomix cikkeket, és csakis a DC-vel foglalkozunk – elvégre nem minden hónapban fordul elő, hogy az egyik nagy kiadó teljes egészében rebootolja az egész univerzumát, és vele minden sorozatát (egész pontosan 26 éve történt ilyen utoljára). Ugyan innen nézve ez inkább tűnik egy bombasztikus reklámfogásnak, mint ténylegesen újító, kreatív változtatásnak, mégsem mehetünk el mellette szó nélkül. Úgyhogy: a DC e hónapban 52 új sorozatot indít (az időtlen idők óta újraszámozás nélkül, folyamatosan futó Detective Comics és Action Comics is új első számot kap), és hétről hétre, hosszabban-rövidebben, mind az 52-ről írni fogunk.

Kezdetnek néhány támpont a kuszaságban:
- a DC szerkesztői általában kerülik a „reboot” szót, és inkább a „relaunch”-ot használják (ó, a szemantika…)
- az idő a DC univerzumban zavartalanul folyik tovább, azaz nem kezdődnek elölről a történetek, nem most bukkannak fel a szuperhősök először – most is több évnyi múltja van mindenkinek, épp csak ez a múlt kicsit más, mint eddig
- az Action Comics és a Justice League a múltban, a szuperhőskor hajnalán játszódnak, konkrétan öt évvel az összes többi sorozat előtt
- még nem tudni pontosan, az elmúlt 26 év történeteiből mi marad része a kontinuitásnak, és mi nem, a DC ígérete szerint ez idővel kiderül
- ugyanakkor bizonyos történetekről már most tudjuk, hogy továbbra is részei a kánonnak, így pl. a Gyilkos tréfa, a Halál a családban, az Identity Crisis, a Blackest Night, és úgy általában, az egész Green Lantern sztorifolyam – utóbbit egyáltalán nem érint a reboot, minden változtatás nélkül folytatódik tovább
- a reboot többek közt új jelmezeket, eredettörténeteket, modernizálásokat jelent, néhány nagy, konkrét változtatás pedig: Superman és Lois Lane házassága sosem történt meg (Peter és Mary Jane csókoltat), Superman volt az első szuperhős, nevelőszülei meghaltak; Bruce Wayne az egyetlen Batman (Dick ismét Nighwing), Barbara Gordon ismét jár, és ismét Batgirl

És most lássuk az első adagot az új 52-ből! (Az összes többinél korábban, augusztus 31-én megjelent Justice League-ről itt olvashattok.)

Action Comics

Az író Grant Morrison, ez pedig általában az jelenti, hogy vagy valami nagyon jó fog kisülni belőle, vagy valami nagyon rossz – a brit fenegyerek ritkán ragad bele a középútba. Debütáló száma után az Action Comics bőven inkább a „nagyon jó” felé hajlik: Morrison visszaviszi a karaktert a gyökereihez (a sztori ugye a múltban, Superman pályafutásának elején játszódik), azaz nem galaktikus fenyegetések, hanem az egyszerű emberek mindennapi életét megkeserítő dolgok – pl. az alsó- és középosztályt illegális eszközökkel szipolyozó milliomosok – ellen harcol. A farmernadrágos Acélember inkább kelti egy dühös aktivista, mint egy nemes szuperhős benyomását. A nép bajnoka ő, aki mer, és képes szembeszállni a Hatalommal – az meg persze nem rest visszaütni, a megfelelő helyen és időben lévő Luthor segítségével (itt van már egyébként a még laza, melegítős Lois is). Ezen a ponton Morrison még nem tököl a sztori grandiózusabb aspektusaival (mint a „Krypton utolsó túlélője”), bár egy-két elejtett megjegyzésből már sejthető, hogy a cselekmény nem marad meg sokáig ezen a „hétköznapi” szinten. Rags Morales rajzai lendületesek és látványosak (szükség is van rá: a földhözragadtság nem jelenti azt, hogy nincs tele a képregény gyors akciókkal), de az arcokkal már gondjai vannak (Luthor többször is igen hülyén fest), és a gesztusokat is sokszor eltúlozza (az utolsó oldalon Lane tábornok póza egy merő karikatúra). Hatásos start, érdemes lesz követni. És ami nem utolsó szempont (ha már rebootról van szó), új olvasóknak is bátran ajánlható.

Animal Man

A meglepetéssiker egyik bevált receptje: odaadni egy periférikus karaktert egy kritikusok által körülrajongott írónak, aki így járhatja a maga útját, és megléphet olyan dolgokat, akár stílus, akár cselekmény szempontjából, amiket egy Batmannel vagy egy Supermannel biztosan nem léphetne meg. Azt ugyan sosem értettem, hogy Jeff Lemire-t miért rajongják körbe a kritikusok (a Sweet Tooth az utóbbi évek egyik legunalmasabb Vertigo sorozata), de most, az Animal Man elolvasása után kezdem kapizsgálni. Lemire a mainstream szuperhősképregényekben ritkán látott természetességgel vezet be minket a főhős életébe, aki hol színész, hol szuperhős, hol aktivista, hol kaszkadőr, de mindig egy kétgyermekes apa, egy szeretnivalóan hétköznapi családdal. Teljesen mindennapi társalgásokba csöppenünk bele, munkáról, pénzről, háziállatokról, és közben megismerjük a karaktert, anélkül, hogy azt érzenénk, az író információkat nyomkod le a torkunkon. Aztán jön a szuperhőskaland: Animal Man jelmezbe bújik, és megállít egy fegyveres őrültet, mielőtt tragédiát okozna egy kórház gyermekosztályán. Aztán jön a horror: a főszereplő rettenetes álmot lát, ami véres eseményeket és családi tragédiákat vetít előre, majd amint felébred, ez a rémálom máris kezd beszivárogni a valóságba. Bámulatos, ahogy Lemire, a családi idillből nyitva, fokról-fokra terel minket a sötétség felé, és a képregény hirtelen felkavaróvá, már-már sokkolóvá válik. Ebben bőven van potenciál – még úgy is, hogy Travel Foreman rajzai egyszerűen rondák. Pár éve a Marvel olvasóit szomorította (Immortal Iron Fist), most a DC-t fertőzi. Mi a fenét látnak odaát ebben a trutyiban, amit a papírra maszatol?

Batgirl

Hogy kétség se maradjon afelől, hogy a Gyilkos tréfa a rebootot követően is része a kontinuitásnak, Gail Simone itt konkrét flashbackben is feleleveníti az abban történteket. Viszont az új verzió szerint Barbara Gordon néhány év után képes volt felállni a kerekesszékből, és újra járni – úgyhogy most ismét Batgirlként rója az utcákat és a háztetőket. Tekintve, hogy 1. a Gyilkos tréfa egy roppant nagyhatású képregény (történetileg és esztétikailag egyaránt), és hogy 2. a járni képes Barbara igen jelentős változás az utóbbi bő 20 év status quo-jához képest, Simone aligha tehet mást, minthogy ezeken keresztül definiálja a karaktert. De kicsit talán átesik a ló túloldalára. A comic első fele még nagyszerű: Barbara brutális erővel és elszántsággal harcol a mások otthonába betörő rablógyilkosok ellen – ha magunktól nem jönnénk rá, hogy miért pont az ilyenek csípik a szemét, Simone jól szájba rágja, de ez még nem baj, mert a narráció hatásos, a cselekmény lendületes, a rajzok szépek, az akciók dinamikusak – minden a helyén van egy szórakoztató képregényhez. De amikor a füzet második felében az író maga mögött hagyja a bevezetést, és belevág a tényleges történetbe, majdnem minden elromlik: a didaktikusság itt már megbocsáthatatlan, az esetleg drámai felhangok elfüstölnek, a cliffhangerben felvázolt konfliktus pedig érdektelen és komolytalan. Összességében a pozitívumok még mindig túlsúlyban vannak, és talán kisül belőle valami jó hosszabb távon – egyelőre vele maradok.

Batwing

Némileg ironikus, hogy az egész Batman Incorporated elúszott a semmibe – bár Morrison azt ígérte, hogy jövőre visszatér – annak egyik mellékkaraktere mégis kapott egy önálló sorozatot. A Batwing egyelőre az egyetlen jele annak, hogy a reboot előtti „globális Batman” koncepció nem lett teljesen kinullázva. Más kérdés, hogy az új sorozatok közül kapásból ennek jósolom a legrövidebb jövőt: mégis mit akar kezdeni a DC egy teljesen ismeretlen karakterrel, aki jelenlegi attribútumai alapján bármikor helyettesíthető lenne bármelyik Robinnal? Az egzotikus helyszín – és a néger hős – önmagában ahhoz is kevés, hogy olvasókat szerezzen, nemhogy hosszútávon megtartsa őket. Judd Winick pedig (ő sem a mérleg pozitív serpenyőjében van), nem meglepő módon, a töketlen írók összes sablonfogását felvonultatja kompenzációként: in medias res kezdés, sűrű akciók, nagyon-keményen-őrülten-hűha-ajjaj gonosz ellenség, átlagot bőven meghaladó brutalitás, vendégszereplő A-listás figura (Batman), dögunalmas „nézzétek, megölöm a főhőst az első szám végén” blöff. Ben Oliver rajzai ugyan tetszetősék (ellentétben a steril színezéssel), de összességében ez még a tizenkettő egy tucat szintjét is csak bajosan üti meg. A második számot még bevárom, mert egyetlen rész után csúnya dolog ítélni (hacsak nem első látásra vészesen szar valami, de azért ettől a szinttől még a Batwing is messze van), de nem sok jót nézek ki belőle.

Detective Comics

Ez kétségkívül a legjobb Batman-képregény, amit Tony Daniel valaha írt. De ez még nem sokat jelent, mert a legtöbb munkája elég harmatos. És persze az igazi kérdés nem az, hogyan képes Daniel megfelelni a saját maga által támasztott követelményeknek – hiszen ez nem a Detective Comics 882., hanem a Detective Comics 1. Az elvárások finoman szólva is nagyok. Hogy a sikert a lehető legjobban bebiztosítsa, Daniel bedob mindent, ami tipikusan Batman. Az ellensége motivációit és lépéseit kommentáló belső monológ, Gordon és a denevérjel, összecsapás türelmetlen és agresszív rendőrökkel (csókoltat az Első év), és persze az aduász: Joker. Ki más? Daniel, minden korábbi erőfeszítésével ellentétben itt tényleg jól ír. A képregény olvastatja magát, lendületes és izgalmas, és úgy mutatja be az esetleges új olvasóknak Batman világának egyes elemeit, hogy az a régi olvasóknak sem tűnik feleslegesnek és önismétlőnek – az író szépen, patentosan beleintegrál a cselekménybe minden információt (ez olyasvalami, ami a Justice League-ben Johnsnak nagyon látványosan nem sikerült). És persze az egész egy roppant erős, sőt, merész cliffhangerhez vezet, ami, bár késélen táncol a pofátlan öncélúság és hatásvadászat határán, egész biztosan ráveszi az olvasókat, hogy szerezzék be a második részt is. És azt hiszem, ott fog igazán eldőlni, hogy mennyire lesz jó Daniel kezei alatt ez a sorozat: ott fog eldőlni, hogy tényleg van a tarsolyában valami ütős koncepció, mint ahogy azt itt szeretné elhitetni velünk, vagy csak nagyzoló ötleteket puffogtat a levegőbe. De addig is: ez egy fasza nyitány.

Green Arrow

Ehhez képest még a Batwing is kiváló, ami annál inkább szégyen-gyalázat, hogy az egy zéró karaktert mozgat, ez viszont a DC egyik régi, jól bejáratott nagyágyúját. És J. T. Krul (Teen Titans) még csak nem is próbálkozik: a főhős Párizsban lever három hőzöngő szupergonoszt, akiket a végén más szupergonoszok kiszabadítanak, hogy aztán majd együtt nyírják ki a főhőst, aki nyilván megint jól leveri majd mindnyájukat. A lapos sztori egy dolog – nagyobb baj, hogy az egész képregény dialógusostul csapnivalóan van írva. A karakterek megállás nélkül pofáznak, de nem mondanak semmi érdekeset, tartalmasat vagy vicceset (a főhős bunyók alatti, laza szövegelései kínosak), egyszerűen csak kommentálják az eseményeket, és magyarázzák saját képességeiket, meg a harcot, amiben éppen részt vesznek. Ehhez képest ráadásul senkiről nem tudunk meg semmi érdemlegeset, legkevésbé magáról a főszereplőről, aki bármilyen tucathőssel felcserélhető lenne – nincs semmi személyisége. Krul emellett úgy használja a sztoriban a modern technológiát, mintha az elmúlt 20 évben kómában feküdt volna, és most azt hinné, hogy az információs társdalom mivoltára éppúgy rácsodálkozik majd mindenki más, ahogyan ő. Hogy a kép teljes legyen: az egyébként veterán Dan Jurgens képeinek semmi dinamikája – mintha csak merev, beállított bábukat rajzolt volna le. Kínosan ötlettelen és unalmas vacak. A régi olvasók csak ásítozni fognak tőle, az újak meg nem fogják érteni, miért olyan nagy szám ez a karakter. Kuka.

Justice League International

Úgy látszik, Dan Jurgens mostanában íróként sincs jobb formában, mint rajzolóként. A JLI-ben az ENSZ igyekszik összeállítani a saját, nemzetközi szuperhőscsapatát, ami az ő felkérésükre reagálhat a világ bármely pontján felmerülő fenyegetésekre – minthogy politikusokról van szó, a képlet egyszerű, ha a dolog sikeres, akkor learatják a babérokat, ha nem, akkor magát a csapatot hibáztatják. A világ minden tájáról szalajtott hősök vezetőjének Booster Goldot teszik meg, de beszivárog közéjük – az ENSZ tudta nélkül – Batman is, hogy rajta tartsa a szemét a dolgokon, mert… mert csak. Itt semmi sem működik: a világ vezetői kisgyerekeknek tűnnek, akik nem egy globális rendfenntartó alakulat létrehozásáról tárgyalnak, hanem a közös homokozó használatáról vitatkoznak, Batman valami elképesztően otrombán kilóg a csapatból minden létező értelemben (Jurgensnek fogalma sincs, mit kezdjen vele, nyilván csak azért került a képregénybe, hogy legyen benne egy nagy név), az aktivisták mellékszála teljesen érdektelen és lapos, ráadásul az sem világos, mi köze van bármi máshoz, csapatdinamika pedig, mint olyan, nem létezik. A rajzok sem tudnak javítani az összképen: jobb esetben teljesen átlagosak, rosszabb esetben irritálóan rajzfilmszerűek. Kisebb csodának kell történnie ahhoz, hogy ebből egy élvezetes sorozat legyen, pedig egyébként volna fantázia egy B-, és C-listás hősöket csatasorba állító képregényben. Kukagyanús.

Men of War

Az 52 új sorozatot alapvetően 7 nagy csoportba lehet sorolni: a Batman, Superman, Justice League, Zöld Lámpás és Young Justice családok mellett van két kevésbé mainstream csoport. Az egyikben sötétebb, horrorba hajló comicok kapnak helyet (mint a cikk elején már tárgyalt Animal Man, illetve a Swamp Thing), a másikban pedig egyéb háborús, sci-fis, westernes történetek, nameg a Wildstormból átvett címek, mint a Stormwatch. Ebbe a brancsba tartozik a Men of War, aminek főszereplője a DC klasszikus második világháborús hősének, Rock őrmesternek a leszármazottja. Ez a Rock egy közlegény, aki egy ideje már a Közel-Keleten szolgál, de alkalmankénti parancsmegtagadásai (amikkel persze életeket ment) mindig megakadályozzák a ranglétramászásban. Egy tiszt azonban meglátja benne a potenciált, és egy új fronton veti be, ahol történetesen szuperképességűek is harcolnak. Az alapkoncepció a szenzációs Gotham Central egyfajta háborús környezetbe helyezése akar lenni, és ez kiváló ötlet: a kérdésben, hogy mire jó egy átlag katona egy olyan csatamezőn, ahol emberfeletti erejű, repülni képes vagy éppen sebezhetetlen harcosokat vetnek be, igen sok a potenciál. Az első rész persze még csak az alaphelyzetet vázolja fel, így a kérdés, hogy Ivan Brandon tud-e valami érdemlegeset kezdeni az ígéretes koncepcióval, egyelőre válasz nélkül marad, és meg kell hagyni, ezen a kérdésfelvetésen túl a Men of War első száma nem sokat kínál az olvasónak – csak egy korrektül megrajzolt, átlagosan szórakoztató képregény. De mindenképpen kivárom, hogy mi lesz belőle.

Stormwatch

A DC 2010 végén véglegesen lelőtte az egész Wildstormot, és bejelentette, hogy annak sorozatai, hősei beintegrálódnak majd a mainstream DC világba. Ennek véghezvitelére persze a reboot volt a legkézenfekvőbb időpont, úgyhogy a Stormwatch-csal most itt az első DC-be olvasztott Wildstorm címünk. Ez a sorozat akkor vált igazán érdekessé, amikor 1996-ban átvette Warren Ellis, és akkor vált az amerikai képregény mérföldkövévé, amikor szintén Ellis irányítása alatt átkeresztelődött Authorityvá, és így megszületett az első hardcore, „széleszvásznű” szuperhőscomic. Paul Cornellnek tehát nagy előd nyomában kell megmutatnia, hogy mit tud – minthogy korábbi sorozatai (Captain Britain a Marvelnél, Action Comics a DC-nél) igen jók voltak, úgy tűnt, nincs ok az aggodalomra. Annál nagyobb csalódás, hogy a végeredmény nyögvenyelős, ötlettelen és unalmas. A történet szerint a Stormwatch tagjai (köztük a Martian Manhunter) a Superman-kaliberű Apollót igyekeznek meggyőzni az ügyüknek, de ő inkább le se szarná őket – pedig közben már éppen felüti a fejét egy globális fenyegetés, ami alig várja, hogy pofánverjék. A koncepció alapján a Stormwatch még működhetne is, de Cornell baromi trehányan ír. Nem képes megfelelően felvezetni, bemutatni a karaktereket, nem tudja felruházni a történetet sem az ahhoz szükséges „hardcore” sem a „grandiózus” jelleggel, és már az első felében szétesik az egész. Mindemellett a rajzok sem túl meggyőzők, az meg egyáltalán nem világos, hogy fog illeszkedni ez a csapat a DC univerzumba a maga „no bullshit” attitűdjével – meg úgy egyáltalán. Sajnos kukagyanús, de azért még reménykedem.

Swamp Thing

Swamp Thing a DC egyik kevésbé sikeres karaktere, akit többször próbáltak feljebb rugdosni a ranglétrán, de hiába, egyik sorozata a másik után bukott be – a mai napig csak azért emlékeznek rá, mert a ’80-as években néhány évig Alan Moore írta, és amit Alan Moore ír, az hajlamos beragadni az olvasók kollektív emlékezetébe (nem mellesleg, Swamp Thing mellett bukkant fel először Constantine figurája is). A DC most Scott Snydert állította rá a címre, és mivel ő minősül a legújabb sztárírójuknak, úgy látszik, megint komolyan gondolják, hogy kezdenek valamit a figurával. A főszereplő nála újra ember (Alec Holland), aki szörnyéveinek emlékeitől gyötörve bujkál a világ elől – ez már önmagában egy hatásos felütés. Apropó, felütés: a képregény Holland monológjával kezdődik, miközben zavarbaejtő képeket látunk a nagyvilágból, szuperhősök szemein keresztül. Madarak, denevérek, halak pusztulnak tömegével mindenfelé. Miközben Superman felkeresi Hollandot, hogy választ kapjon, hátborzongató, zombiszerű rémségek bukkannak fel – később pedig Hollandot rémálmok gyötrik. Lehet, hogy már nem Swamp Thing többé (?), de ez még nem jelenti azt, hogy a múltja elengedte. Snyder hangulatteremtési érzéke fantasztikus (tessék csak elolvasni, hogyan beszél Holland a növényekről – hátborzongató), de ez nem újdonság. Minden szó, minden panel a helyén van, a rettegés, a misztikum, az eposzi lépték egy tökéletes elegyét kapjuk, Yanick Paquette nagyszerű rajzaival. Eddig remek – ráadásul úgy mutat újdonságot a régi olvasók számára, hogy az újak is bátran nekiállhatnak. Ritka dolog.

Hawk & Dove: Egy másik sorozat, ami örülhet, ha húzza egy évig. Relatíve ismeretlen, „kit érdekel” karakterek, unalmas sablonsztori, ostoba ötletek, nevetséges szituációk, fantáziátlan gonoszok, papírízű dialógok. Ahhoz képest, hogy a két főhős kapcsolata egy markáns ellentétre épül (egyikük a Háború, másikuk a Béke avatárja), meglepően sótlan és érdektelen a köztük lévő dinamika. A rajzokat ráadásul Rob Liefeld követte el, úgyhogy mindenki minden második képen a fogait összeszorítva vicsorog, akár üvöltözik, akár csak simán beszél. Istenem, és azok az arcok… azt hittem, a ’90-es évek képregényrémálmait már magunk mögött hagytuk… Messze a legrosszabb eddig az új 52-ből. Kuka. De azonnal.

O.M.A.C.: Keith Giffen és Dan Didio oldschool képregénye kívülről-belülről Jack Kirby stílusára hajaz (ő teremtette a karaktert még a ’70-es években), és ez jó, de itt véget érnek a pozitívumok. OMAC egy robot Hulkra emlékeztet, aki irányítója megbízásából beront a Cadmusba, és addig tör-zúz, amíg meg nem találja, amit keresett. És ennyi. Nem nagyon ismerem a karaktert, a sorozat hátterét, és ez a füzet nem tett semmit, hogy segítsen ráéreznem az ízére – márpedig egy új olvasókat is célzó első szám esetében ez nagy baj. Történet nincs, karakterek nincsenek, van egy pici rejtély, meg sok zúzás, de egy idő után arra is ráun az ember, főleg, ha nem érzi a tétet. Totál érdektelen. Kuka.

Static Shock: Static karakterét afféle Pókember-pótléknak szánták, és túlságosan nyilvánvalóan az is. Egy (fekete) tinédzser, aki New Yorkban harcol a bűnözés ellen, poénkodik a harcok alatt, meg úgy általában is, és közben elégedetlenkedik az őt hajkurászó rendőrök és a hálátlan civilek miatt. Ettől függetlenül nincs különösebb gond a képregénnyel, ugyan némileg túlért (sok felesleges duma és narráció), és egyszerű, mint egy faék (jófiú megakadályozza a rosszfiúk tervék, akik cserébe a fejét akarják), de megvan a maga lendülete, szimpatikus a főhőse és a családja, akad néhány jó pillanata, és úgy hellyel-közzel leköti az olvasót. De soha, egy pillanatra nem emelkedik a középszer fölé, és nem látni benne rá a potenciált sem. Szóval nem rossz, de ezzel együtt sincs szükségem a folytatásra (és azt hiszem, ez a sorozat sem fogja sokáig húzni).

Beach Spike

Amíg Kínában az állampárt egy abszolút komolyan vehetetlen, ráadásul az évszakhoz sem túlságosan passzoló propagandafilmmel igyekezett szórakoztatni a népet, addig Hongkongban ugyanakkor egy könnyed, a klasszikus kungfu mozik összes kellékét tartalmazó igazi nyári mozival igyekeztek kiszolgálni a közönséget. A mostani hongkongi mozi általános színvonalából kiindulva nem is rosszul, úgyhogy következzék filmkritikának álcázva egy röpke hongkongi popkultúra bemutató, avagy hogyan kell modern kantoni mozit gyártani.

Nézzük a régóta működő, bár mostanában sajnos egyre inkább háttérbe szoruló receptet. Egy jó kis kungfu akcióhoz feltétlenül szükséges néhány ügyes, tehetséges, de még az összes technikát el nem sajátított főhős. Kell egy öregedő, hőseinkkel egy hajóban evező kungfumester. Kell néhány nagy tudású, a főhősökével ellenkező terveket szövögető ellenség. Kell egy kevéske patriotizmus. Kell néhány titkos technika, aminek csak az öregedő kungfumester van a birtokában és természetesen csak főhőseinknek hajlandó megtanítani. Kell némi humor, egy szerelmi szál és az elmaradhatatlan történet végi bajnokság, ahol főhőseink szembeszállhatnak az ellenséggel. Na meg persze néhány olyan fordulat, ami egyébként is bunyóra ad okot.

Még néhány évvel ezelőtt is rengeteg, ennek a receptnek valamelyik variációján alapuló film készült Hongkongban, azonban ahogy egyre szorosabbra fonódnak a szálak a mandarin nyelvű piaccal és annak igényeivel, úgy csökken egyre inkább a számuk. Idén a Beach Spike előtt tulajdonképpen csak Sammo Hung Choy Lee Fut című piff-puff mozija tartozott ide, de hiába vonultatta fel Kane Kosugi-t és Sammo fiát a főszerepekben, valahogy nem tudták az arányokat eltalálni benne. Leginkább csak olyan hibákról maradt nevezetes, hogy Sammy Hung biciklivel ment a kávézóba, bunyózott és bicikli nélkül ment haza (a forgatókönyvíró biztos részeg volt), valamint arról, hogy az ellenfelek között megtalálható volt egy rendkívül fantáziadús X-Man nevű illető is. Az eddig csak egy bukásként elkönyvelt animációs filmmel (Little Gobie) próbálkozó, teljességgel ismeretlen reklámfilmes és animátor, Tony Tang második rendezői kísérletére szintén ezt a klasszikus receptet igyekezett megvalósítani, teletűzdelve a modern hongkongi filmek elmaradhatatlan kellékeivel. Nagy kockázatot nem vállalt vele, hiszen a gyatra Choy Lee Fut-ot nem tűnt lehetetlennek felülmúlni. Azért igyekezett biztosra menni és a kungfu kellékeket egy másik sportágra erőltette rá, afféle Shaolin Soccer módra és a strandröplabda látványvilágának megfelelő szereplőket kerített mindehhez.

Strandröplabda! Emberek, strandröplabda! Ráadásul női strandröplabda! A színészi képességek amúgy sem elsődlegesek a könnyed hongkongi filmekben, de egy bikinis sportághoz pláne illendő a külső alapján válogatni. Tony Tang pedig nem teketóriázott és a (többek között épp általa rendezett) fehérnemű reklámokban híressé vált modellt, Chrissie Chau-t tette meg főszereplőnek, mellé pedig a szintén modellkedő, de cukipop énekesnőként is tevékenykedő Theresa Fu-t választotta ki. Nekik kell felvenniük a harcot a (mellesleg kissé műanyag) Jessica C, Phoenix Valen párossal.

Érdekel valakit még ezek tudatában a sztori? Néhány szót azért érdemes szólni róla. Főhőseink a tengerparton éldegélnek, a part melletti kajáldában dolgoznak, szabadidejükben pedig vagy buliznak, vagy röplabdáznak. A közelben azonban lakik egy (figyelem, itt a (lokál)patriotizmus!) félig külföldi család, akik fel akarják vásárolni a környéket, hogy egy hatalmas beruházást hajtsanak végre. Ez skandalum, a fene ezekbe a külföldiekbe, akik ráadásul nem is szívesen beszélnek kantoniul, inkább angolul gügyörésznek. Ezt csak egy röplabda párharccal lehet megoldani, persze ehhez szükséges a felkészülés és a titkos technika elsajátítása éppúgy, mint egy kissé röhejes (erről majd később) Rómeó-Júlia kapcsolat.

Mint a legtöbb ilyen, belső piacra készült hongkongi alkotás, úgy a Beach Spike sem elsősorban a tartalmával igyekezett felhívni magára a figyelmet, sokkal inkább a benne szereplő hírességek ilyen-olyan, sokszor bulvár elemeket sem nélkülöző ügyeivel. Chrissie Chau bikinireklámjáról már volt szó, de például sokáig tartották magukat azok a híresztelések, hogy az öreg kungfumestert a nagy Bolo Yeung fogja eljátszani, valamint egy ideig képben volt a mostani legfőbb mókamester, Ronald Cheng és a Connected-ben feltűnt félig német Ankie Beilke szerepeltetése is. Végül persze egyikük sem vállalta a felkérést.

Miközben mind Chrissie Chau, mind a Bro5 (ők a mellékszereplő fickók) filmet népszerűsítő videoklipje (cantopop forever!) elárasztotta a helyi tévécsatornákat, a bulvársajtó felváltva cikkezett Chau kisasszony három hónapos röplabdaedzést is magába foglaló felkészüléséről, hogy egyszerre forgatta ezt a filmjét Patrick Kong Marriage with a Liar-jával (nappal bikiniben röplabda itt, esténként szexjelenetek ott, elég fárasztó lehetett), illetőleg Anthony Wong Chau-sang kirohanásáról. Hongkong legdühösebb embere (legalábbis Simon Yam szerint), aki amúgy a legjobb arc arrafelé, név szerint pont Chrissie Chau-t említette, miközben jó szokása szerint elmondta sommás véleményét, ezúttal a modellből sztárrá váló leányzókról (szabad fordításban: „segghülye az összes”). Chau valószínűleg nem értett egyet felhőtlenül Wong-gal, a nézettségnek azonban biztos jót tett ez a disputa is.

Igazi HK mozihoz méltóan a Beach Spike sem szűkölködik akciójelenetekben. Ezek egy része valódi, koreografált kungfu, ám ahogy az lenni szokott, a szereplők többsége nem képzett harcművész, így a szokásos agyonvagdosott, hellyel-közzel látványos bunyókat kapjuk. Főleg Theresa Fu mozdulatai voltak viccesek, egy az egyben a pár évvel ezelőtti Twins filmek ügyeskedéseit idézik. Az akrobatikus jelenetek nem rosszak, ráadásul kiemelik a lányok nőiességét is. Kár, hogy viszonylag kevés van belőlük.

A lényeg persze a röplabda bemutatása, amiben talán legjobban átjön a rendező reklámfilmes múltja. Nagyon menő belassított jelenetek, ezek között gyors vágások, szuperközelik (nem csak az arcokra, hanem a taktikát mutató hátsókra is ráfókuszálnak), továbbá perverz, kitüntetett figyelem a szenvedés legelemibb bemutatására, azaz az összes szereplőt legalább egyszer premier plánban pofán találja a labda (természetesen belassítva, hogy az arrafelé is nagy számban előforduló celeb hater-ek boldogok legyenek). Sajnos folyamatos játékot keveset mutatnak, pedig az sokat dobott volna a színvonalon. Ehelyett a sportfilmek egy béna kliséjét vették elő, megpróbálták a végsőkig dramatizálni a mérkőzéseket, főleg a döntőt. Persze ekkorra már elérik azt is, hogy a néző mind a négy résztvevővel szimpatizáljon.

A film annak ellenére is módfelett szórakoztató (persze elsősorban guilty pleasure-ként), hogy a fentieken kívül is jó néhány idétlen, vagy éppen igénytelen dolog tarkítja. A bajnokság helyszíne például egy töksötét raktárépület, ami a 80-as évek nullköltségvetésű akciófilmjeit idézi, 2011-ben ennél azért többre számítana az ember. A már említett Rómeó-Júlia viszony Rómeója a félig külföldi család legkisebb fiacskája, aki a két nővérével ellentétben annyira tipikusan kínainak néz ki, hogy a néző egyből azon kezd el gondolkodni, hogy tudott-e arról a családfő, hogy a feleségnek a postással volt viszonya. Az öreg kungfumester titkos trükkje meglehetősen erőltetett, ráadásul a betanulására fordított idő sem tart túl sokáig. Mindez persze kit érdekel, ha a reklámban már vetkőző Chrissie Chau produkálja magát bikiniben másfél órán keresztül. Ugyan sokkal jobb is lehetett volna az összkép, ha Ronald Cheng is szerepel és hozza a debil poénjait (akkor talán egy újabb Shaolin Soccer-ről lehetne írni), de azért a mindig nagyszerű Lam Suet bohóckodása sem épp utolsó. Soha rosszabb filmet Hongkongból, sőt, a magam részéről örülnék, ha még jópár hasonló könnyed mozit hoznának össze a mandarin piacra szánt ócskaságok helyett. Persze igazi kungfu moziba Jiang Lu-xia-t tegyék, a többibe viszont Chrissie és Theresa helyett/mellett jöhet Stephy Tang és JJ Jia is!

Magyarfilm riadó! Sherlock Holmes nevében + Beg

Az első trailer Bernáth Zsolt gyerekkrimijéhez készült, és marha jól fest. A második egy készülő hungarokomédia előzetese, és az erőltetett káromkodásaival meg a műmájer szereplőivel nekem nem jön be (enyhén szólva). Persze csak egy perc a cucc, ennek alapján nem lehet teljes értékű ítéletet hozni.

Első társasjáték-kritikánk: Rettegés Arkhamban - kiterítjük Lovecraftet az asztalra!

A játékot Magyarországon a Delta Vision forgalmazza.

Sziasztok! A nyáron Wostry meghívott, álljak be én is a geekek sorába, és írjak ismertetőket társasjátékokról. Bár nem ígérek heti rendszerességgel megjelenő kritikákat, mivel a huzopakli.blog.hu szerkesztője is vagyok, remélhetőleg azért tudom majd hozni a kvótát társasjáték-témakörben.

Kimondtam a varázsszót, most sokan foghatják a fejüket. "Társasjátéééék?? Kik vagyunk mi, gyerekek, hogy kockákkal dobálózzunk?" Bár a magyar társadalom nagyobb része dedósnak nézi azt, aki társasjátékkal foglalkozik, kérem a kedves olvasókat, most picit vonatkoztassanak el attól, itthon mi illik. Nem csak azért, mert főleg Németalföldön és Észak-Amerikában hatalmas divat a társasozás, hanem azért is, mert egy olyan fantasztikus élményről van szó, mikor társasjátékozásról beszélünk, ami semmihez nem fogható.

Idehallom egyes olvasók sirámát: "Hát én ilyesmit nem éreztem a Gazdálkodj okosan közben!" Szeretném felhívni mindenki figyelmét: sem a Ki nevet a végén, sem a Gazdálkodj okosan NEM nevezhető társasjátéknak! Aki ezek alapján ítéli meg a modern társasjátékokat, az olyan, mintha az MSPaint-ben való rajzolgatás alapján akarná eldönteni, hogy milyenek az FPS játékok, vagy mintha az - egyébként fantasztikus - némafilmek alapján vonna le a jelenlegi blockbusterekről következtetést.

Állításom bizonyítására egy olyan játékot szeretnék bemutatni nektek, amely az úgynevezett ameritrash vonalat képviseli (nem pejoratív a megnevezés). Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy az ilyesfajta játékokban a karaktereken meg a hangulaton van a hangsúly, és bizony a szerencse is komoly tényező. Leginkább a Kaland-játék-kockázat könyvekhez tudnám hasonlítani az ameritrash játékokat: a történés kiszámíthatatlan, de tudod a célt, és természetesen megpróbálod elérni, fejlesztve közben a karaktered, valamint a többi játékos ellen/mellett harcolva. (A társasjátékok másik vonala az un. eurogame, amelyek főleg történelmi és gazdasági vonatkozásúak, erősen taktikusak, és minimális bennük a szerencsefaktor.) De hagyjuk a műfaji áttekintést, lássuk első cikkem áldozatát!

A XX. század legnagyobb írói között tartják számon H. P. Lovecraftet, a Cthulhu-mítosz megalkotóját. Novellái, kisregényei borongósak, az ismeretlen iszonyattól való félelem hatja át őket. Műveire épül az 1987-ben kiadott Arkham Horror című társasjáték, amelyet az FFG kiadó 2005-ben átdolgozott, ráadásul olyan sikeresen, hogy azóta 8(!) kiegészítő is megjelent hozzá. A játék sikerét tükrözi, hogy az alapjáték még magyarul is megjelent Rettegés Arkhamban címmel - bár manapság ritka kincsnek számít, a hazai boltok többségéből kifogyott (a Delta Vision állítólag hamarosan újra kiadja - W. F.).

A játék története a következő: az 1920-as években járunk, és Lovecraft szörnyistenei, a Régiak ébredezni kezdenek. Arkhamban dimenziókapuk nyílnak, amelyeken keresztül szörnyek érkeznek világunkba. A játékosokra vár a feladat, hogy megakadályozzák a rémek elszaporodását és a világ elpusztulását. Ez igen nehéz feladat még úgy is, hogy a játékosok kooperálnak (ez PC-játékokból ismerős lehet). Minden játékosnak el kell döntenie, hogyan próbálja útját állni a világunkra támadó szörnyűségeknek, de csak akkor lesznek ebben igazán sikeresek, ha összedolgoznak. Hasonlóan a körökre osztott stratégiai játékokhoz, minden játékosnak van lehetősége mozgásra, illetve cselekvésre. Ha egy körben már az összes, az emberiséget képviselő játékos lépett, akkor az ismeretlen rettenetet játszó személy lépése következik. Bizonyos feltételek teljesülésével nyernek csak a játékosok, akik ha nem érik el ezt a célt, meg kell küzdeniük a Szörnyistennel, a Great Old One-nal, akit szinte lehetetlen legyőzni a legtáposabb karakterekkel is. 

Az ameritrash játékok további jellemzője a rengeteg, kidolgozott részlet, hozzávaló. Ebben a játékban is tömérdek ilyen található, a doboz nem egy könnyű darab – a játéktábla is óriási. A játék elején mindenki választ/húz egy karaktert, akiknek 6 alaptulajdonsága van (gyorsaság, lopózás, ösztön, akaraterő, mítoszismeret, szerencse), ezeket kell felhasználni a különböző próbák során. Ezeket a próbákat (a játék egyik hátránya) kockadobások döntik el. Ha nem ér minket váratlanul az esemény, amelynek következtében tulajdonságpróbát kell tennünk, fel tudunk rá készülni, így nagyobb eséllyel vehetjük sikerrel a próbát. A hat tulajdonságon kívül minden játékos adott életerővel és un. épelméjűséggel rendelkezik. Előbbi a harci sebzésnél fontos, utóbbira a különböző félelmetes helyzetekben van szükség. Ezen kívül minden karakter más-más képességekkel és alapkészlettel rendelkezik: pénzzel, erős fegyverrel, különleges hatalommal, varázslatokkal, bajtársakkal, stb.

Headhunters-előzetes

A skandináv krimik jelenleg irodalmi slágercikkek. Az aktív skandináv  krimiírók között is a legjobb Jo Nesbo (franc se tudja, hogyan kell azokat az áthúzott "o"-betűket a billentyűzetből előhozni), aki elsősorban a Harry Hole-felügyelő eseteit feldolgozó sorozatáról híres. A Hodejagerne (Fejvadászok) című 2008-as könyve azonban nem tartozik ebbe a sorozatba. Egy üzletember a főszereplője, aki műkincslopással finanszírozza fényűző életvitelét. A regénynek most készült el a filmváltozata, és enyhén szólva izgalmasnak ígérkezik.

The Raid-előzetes

Gareth Evans Merantau című filmje az utóbbi évek legjobb harcművészeti mozija, és most lehet, hogy előállt egy még izgalmasabbal, amelynek megint csak a fantasztikus tehetségű Iko Uwais a főszereplője: a The Raid-et a napokban kezdték vetíteni egyes fesztiválok, és akik látták, odavannak érte. Az előzetes alapján ezt nem is csodálom.

Drive - Gázt!

Mikor feltűnik a vattacukorszín felirat, már gyanítom, hogy retrófilm következik, ám csalódok.  Mert ugyan ez retrófilm a javából - beköszön a Bullitt, a Gengszterek sofőrje, A kaszkadőr, urambocsá’  a full Besson-iskola (Nikita, Leon, A profi, A szállító) - de ez a mozi nem  elégszik meg a felnyírt hajú, betonra zselézett frizurákkal. A kisbolt kínálatának színkavalkádja és a Rubik-kocka feltűnése egyértelműsíti: a Drive-val belekanyarodunk a műnyolcvanas-évekbe…

Egy tapasztalt sofőr a film főszereplője, akinek egyetlen kötődése a külvilághoz a barátja, Shannon, aki  munkát és mellékest szokott szerezni neki. Mikor azonban a sofőr szomszédasszonyának (akihez gyengéd szálak fűzik) férje kikerül a börtönből, belekényszerül az események egy olyan örvénybe, amely egyre lejjebb húzza.

Az első látásra katatón Névtelen Sofőr a kulcsember. Figurája a film első felében tipikus mai húszas–harmincas félfelnőtt, aki a saját területén világbajnok, de társadalmi beilleszkedésre képtelen. Segítőkész, ért a motorszereléshez, játszik a szomszédasszony gyerekével - bármelyik egyedülálló anya elfogadná pótapának. De egyúttal ez is a probléma. Mert a Sofőr annyira akarja ezt a kapcsolatot a szomszédasszonnyal meg a fiával, hogy bármit feláldoz érte. Belekeveri magát egy ismeretlen játszmába, és nincs tisztában a játékszabályokkal. Nem érdekli a pénz, csak a nő.

Ezért is hibátlan a liftjelenet, mert ő is tisztában van azzal, hogy sosem lesz már több esélye megcsókolni Irene-t. Gosling sofőrkesztyűben és napszemüvegben pont egy fogpiszkálónyira van Steve McQueentől. Lágyan cool, de az egyre vériszamosabbá koszolódó skorpiómintás dzsekijében elveszti csibészesnek szánt mosolyát, egyre erősebben kopik a lelke.

A forgatókönyv annyira fakó és izzadtságszagú, mint egy kibolyhosodott, pörköltszaftos izomtrikó. A tény, hogy a film nem válik hótt szánalomfesztivállá, a rendezés érdeme. A dogmaellenes dán  Refn hova is sietne, a kulcsjelenetekben kényelmesen lubickol. Nu-disco számokkal festi alá a sztorit, így maradhat emlékezetes a gyerek cipelése a lépcsőházban, a liftbeli csók és a fontosabb kivégzések.  Különösen szívszorító a Los Angeles-i, ezerszer látott vízlevezető csatornában való krúzolás, mikor a Sofőr ízelítőt ad "családjának" abból, ami egyetlen kincse: az energiát, ami csak az övé.

A fényképezés mind az autós üldözéseknél, mind a légifelvételeknél pazar, bár az abszolútumok továbbra is Frankenheimer kameraszögei maradnak. Refn szokásához híven oldalra komponálja hőseit, senki nincs a középpontban. Egy mellérendelt viszonyrendszerben mozgunk, ahol mindenki mellékszereplő, mindenki kényszer alatt cselekszik, csak épp adott helyen és időben beleártják magukat a másik életébe. Mindig rosszkor.

Gosling tökéletesen érzi, hogy figurájában Walter Neff naiv hite ötvöződik Piszkos Harry tőmondataival és Paul Kersey bosszúvágyával.  Karizmája és állkapocsizma a sztori előrehaladtával egyre jobban megfeszül. Az eredetileg komikus Brooks hibátlanul hozza a kíméletlen üzletembert, Cranston szokásosan remek a mentorszerepben.

Refnnek sikerült az amerikai alapanyagot európaira formálnia. Ha így folytatja, egy alaposabb forgatókönyvvel a segge alatt sztárrendező is lehet.

10 változtatás, amivel Lucas még NEM erőszakolta meg a Star Wars-t

Lukács György teljesen meggárgyult - ez már tény, a Star Wars őstrilógián felcseperedett geek világ hitetlenkedését már rég felváltotta a csendes, izzó, telhetetlen harag. Még a beígért buzerálatlan verziókat is sajnálja tőlünk, miközben lassan, apránként megszentségteleníti a legnagyobb (ha nem is egyetlen) dolgot, amiért jelent valamit a neve a filmes világban. Mi bosszúból - bár messze álljon tőlünk, hogy ötleteket akarjunk adni neki a további rémtettekhez - összeállítottunk egy listát azokról a változtatásokról, amiket még nem szenvedett el szerencsétlen gyerekkori jóbarátunk, az Őstrilógia.

10. Yoda nem hal meg.
Az ok a változtatásra: Lucas eredetileg sem akarta kinyírni Yoda-t, csak az akkori technika sajnos nem volt elég fejlett a Lucas elképzelései szerinti, a 6. epizódot záró bulijelenethez, ahol Yoda örömében össze-vissza szaltózik, pörög és akrobatikus koktélmixerkedik a vadul pislogó Ewokokkal.

9. Leia nem Luke-ot csókolja meg az 5. epizódban, hogy Han Solo-t iriggyé tegye, hanem Chewbacca-t.
Az ok a változtatásra: Az Amerikai Vallásos És Konzervatív Gyerekpszichék Felett Őrködő Szülők szövetsége szerint a jelenet incesztust sugallmazott, hiszen később kiderül, hogy a szereplők között vérségi kötelék van.

8. Han Solo nem lövi le Greedo-t.
Az ok a változtatásra: Lucas szerint Han még mindig nem tűnt elég pozitív szereplőnek, miután beleeditálta az eredeti jelenetbe, hogy Greedo előbb lő. Az új verzióban Greedo rálő Han-ra, leönti sörrel, majd lehugyozza a Millenium Falcon-t, Han erre tejszínhabos tortát dob az arcába és elmenekül.

7. Jabba még több jelenetet kap.
Az ok a változtatásra: Az epizódot közötti koheranciát erősítendő, Jabba még több jelenetben felbukkan, többek között elcsúszik Yoda háza mögött a Dagobah bolygó mocsarában és az AT-AT lépegetők alatt Hoth bolygó hóviharában.

6. Nem Luke feje tűnik fel Vader sisakjában a barlangos látomásjelenetben.
Mikor Luke a Dagobah bolygón Yoda segítségével Jedi lovaggá képzi magát, látomásában levágja Vader fejét, a sisakban azonban Hayden Christensen feje látható.
Az ok a változtatásra: Ugyanaz, ami a 6. epizód végi, halott Jedi-mesterek jelenésekor eszközölt változtatások esetében (azaz: ???).

5. A Han Solo lefagyasztása előtti párbeszéd máshogy zajlik le.
Az új verzió:
LEIA: Szeretlek!
HAN: Én is szeretlek, drágám!
Az ok a változtatásra: Egy olyan pozitív szereplő, mint Han Solo, nem válaszolna úgy, hogy "Tudom" - miféle példát mutatna ez a fiataloknak?

4. Lando Carlissian nem fekete.
Az ok a változtatásra: Miért pont a fekete legyen az áruló? Nem pol.korr., nagyon nem az. Lando-t digitálisan ki kell fehéríteni.

3. Amikor felrobban az Alderaan, Vader felüvölt: "YEEEEEEEEEESSS!!!"
Az ok a változtatásra: Lucas úgy érezte, Vader nem fejezte ki eléggé érzelmeit az eredeti jelenetben, amikor csak hallgatott.

2. Luke és az öreg Ben Kenobi arcának CGI-s átrajzolása.
A végleges (haha) változatban mindkettejük arcát Hayden Christensen fogja játszani.
Az ok a változtatásra: Mark Hamill színészi teljesítményével Lucas még Mark motorbalesete előtt sem volt teljesen elégedett, így ráadásul még a két Skywalker közötti családi kapcsolat is észlelhetőbb lesz, a Koherencia érdekében természetesen. A Kenobit játszó színész, Alec Guinness pedig interjúkban panaszkodott, hogy miután visszatért szerelméhez, a színházi színészethez, a nézők csak a Star Wars miatt jöttek el megnézni, amiből neki már elege volt. Lucas ezért az ő arcát is kicserélte Haydenére, amire CGI-vel szakállat is animáltak.

1. Star Wars 4-6. epizód REMAKE
Az ok a változtatásra: Lucas eredetileg is olyan filmeknek képzelte el a Star Wars őstrilógia három epizódját, amikben a számítógépes grafikával létrehozott monumentális csatajelenetek fontosságban és a kigondolásra ráfordított időben is látványosan felülmúlják a párbeszédeket, karakterrajzokat és logikai koherenciát, csak akkor ezt a számítógépek teljesítménye és saját ifjúkori kreativitása még nem engedte meg.

The Mexican Stand-off #23: Tondora Judit

A Geekz tökéletesen rendszertelenül jelentkező interjúsorozata a magyar képregényes szcéna legérdekesebb tagjaival egy újabb fehér hollóhoz érkezett, több szempontból is: egyrészt az illető hölgy, másrészt szinte kizárólag amerikai kiadóknak dolgozik, harmadrészt pedig konkrétan ebből él meg. Hogyan érvényesülhet egy magyar grafikusművész külföldön, milyen egy hindu mondavilágra épülő sci-fi és hogyan néz ki az újrafazonírozott Pán Péter mítosz két magyar képregényes keze alatt (a Judittal közreműködő Pilcz Roland már szerepelt sorozatunkban), mindezekre a kérdésekre választ kaptok az interjúban.

- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal…
- Tondora Judit vagyok, szabadúszó grafikus és képregényrajzoló. Mostanság egyre inkább az utóbbi, tekintetbe véve, hogy már közel három éve folyamatosan dolgozok kisebb amerikai kiadóknak, még kisebb sorozatokon. :D

- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ?
- Az első képregény, amit olvastam valószínűleg egy Góliát, vagy Nils Holgersson lehetett. Azokat nagyon szerettem kiskoromban. Egész szép gyűjteményem volt még Astérixből és Pókemberből is.
- Konkrétan képregényt rajzolni a grafikusi után kezdtem, az egyetemi lapba Miskolcon. Először stripeket, karikatúrákat, majd egy amerikai ismerősöm felkérésére komplett képregényt.

- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ?
- Nekem a képregény a munkám, nem a hobbim, nem vagyok wannabe és különösebben geek sem, de természetesen szeretem a képregényt, mint műfajt, és mostanra már nyilvánvalóvá vált, hogy ez a legösszetettebb és legérdekesebb munka, amihez valaha is volt szerencsém. Sok mindent próbáltam már: stúdiógrafikát, portrérajzolást, festést stb. De ez a legátfogóbb és bizonyos szempontból a legszabadabb műfaj, amiben dolgoztam eddig. Jól tudom hasznosítani benne a művészetin elsajátítottakat és az egyetemi ismereteimet, főként a filmes részét. Mivel egészen kiskorom óta rajzolok és művészeti iskolákba jártam, így természetesen kipróbáltam a képzőművészet minden ágát, ami csak elérhető volt. Eredetileg festőnek készültem és csak a grafikusin fordultam határozottan a grafika felé.

- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ?
- Ez attól függ, milyen stílusban dolgozok, de Te nyilván a képregényes stílusomat befolyásoló hatásokra érted a kérdést. Nem is hatás, inkább stílusok, iskolák és alkotók, akik bizonyos irányba fordítottak, emellett pedig a megrendelők kívánságai is nyilván szerepet játszanak abban, hogy én inkább az amerikai képregény mainstream, szuperhősöket felvonultató stílusában dolgozom a legtöbbet. Ez persze magában rejti a ‘beskatulyázódás’ és a stílusbeli fejlődés megállásának, illetve visszaesésének a lehetőségét, de remélem ezt azért majd sikerül elkerülni.
- A munkamódszeremről bővebben lehet olvasni a blogomban (http://tondorajudit.blogspot.com/), ahol egy 5 részes cikkben taglalom A-tól Z-ig, hogy hogyan épül fel egy képregény egészen a gondolat szintjétől, a megvalósítás lépcsőin át a kész nyomtatványig. Emellett pedig a képregényről, mint alkalmazott grafikai munkáról szintén olvasható egy hosszabb cikk ugyanitt.
- Összefoglalva talán annyit érdemes elmondanom, hogy én főként pencillerként dolgozom. Ez azt jelenti, hogy szinte kizárólag csak ceruzarajzokat készítek, amit, ha layered pencilről van szó, akkor azonnal a színező kapja meg, ha pedig ki kell húzni, ezt vagy egy kihúzó kolléga, vagy én készítem el (többnyire nem adom ki szívesen másnak ezt a fázist, ezért, amikor lehet, én készítem el a tusrajzot is).
- Sima Lyra Art Design ceruzákat használok, tus alá HB-t, layered pencilhez pedig HB-B-től egészen 6B-ig. Papírból ragaszkodom a Bristolhoz, 11x17inches ívre vágott, a legjobb ehhez a munkához, illetve néha kapok céges papírt, azt nyilván adott kiadó küldi. Tusból vagy Holló tust, vagy Super Black Indian Ink-et használok, fedő fehérrel kombinálva. Emellé Copic SP kihúzókat ink- wash technikához pedig még Copic Ciao Grayscale markert, ezt egészítem ki némi vízfestékkel és lavírozott tussal.

- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ?
- Én tipikusan az a rajzoló vagyok, aki örül, ha nem kell épp képregénnyel foglalkoznia. Mivel átlag napi 10-12 órát dolgozom, gyakran hétvégén is, ezt tekintetbe véve, azt hiszem érthető. Képregényeket nem nagyon gyűjtök, csak néhány címet és inkább grafikus novellákat, albumokat vásárolok, emellett digitális formában olvasok Marvel/DC kiadványokat, ezek közül pedig főleg azokkal foglalkozom, amelyek kötődnek a munkámhoz, de ritkán jut rá időm. Kapni szoktam kiadóimtól elég sokat az ő képregényeikből, főleg, ha folytatást rajzolok valamihez.
- Inspirációt általam kedvelt alkotók munkáiból szerzek. Ez alatt nem pusztán a képregényrajzolókat (Silvestri, Lee, Turner, Mayhew, Buscema, Sienkiewicz, Nar!, AH!, Corroney, Ross, Templesmith stb.) kell érteni, hanem a kedvenc képzőművészeti alkotóimat (Munkácsy, Turner, Van Gogh, Da Vinci, Sargent, Monet, Renoir, Decamps, illetve kortárs hiperrealista festők stb.) is. Ez utóbbi kissé furcsának tűnhet azoknak, akik ismerik a munkáimat, hiszen többnyire csak szuperhősöket és csini nőciket lehet tőlem látni. Ennek nyilván az az oka, hogy ilyet kérnek a kiadók, ellenben szeretnék dolgozni egy sokkal inkább művészibb, realistább stílusban, mivel hozzám ez áll közelebb, ezt szoktam meg a tanulmányaim során, de ez még várat magára. Reményeim szerint már nem túl sokáig.

 ©Neelakshi: the Quest for Amrit

- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai?
- Amikor 2008-ban elkezdtem az első képregényes munkámat, a Dead Contract című, sajnos a megjelenést már nem megérő képregényemet, nem hittem volna, hogy ez idáig jut, ahol most vagyok, de örülök neki. Főleg azért mert voltam olyan szerencsés helyzetben, hogy úgy tudtam/tudok beletanulni a szakmába, hogy közben állandó, fizetett, kiadott munkát végzek a képregényiparban. Az első munkát követte egy másik kiadó International Artist Search pályázata, ahol nyertem egy állást és rajzolóként kezdhettem el felépíteni a munkamódszeremet, és a kapcsolataimat, majd ezt követően 2009-2010-től az egyetem utolsó évei alatt már állandó munkáim voltak, mostanra pedig több sorozatot is rajzolok és ezek mellett folyamatosan jönnek a felkérések, illetve több függő, és kezdeti fázisban lévő projektben is benne vagyok. Voltaképpen magamat menedzselem, amivel csak az a gond, hogy rengeteg időt és energiát elvesz a rajzolástól.

- Mennyire lehet összeegyeztetni a rajzolást és a saját magad menedzselését?
- Nehéz amiatt, hogy sok időt vesz el. A délelőttöm mindig a levelezéssel, forgatókönyv olvasással, layout rajzolással telik. Az esték szintén gyakran telítve vannak e-mailekkel, telefonálgatással, néha hajnali háromkor kerülök csak ágyba, ha éppen sürgősen meg kell egy munkát beszélni, hiszen Amerikában akkor kezdődik csak a nap igazán, de erről lassan már mindenkit sikerül végre leszoktatni, így csak vészhelyzet esetén keresnek akkor, de azokat rendesen elkészített és előre lebeszélt munkával ki lehet kerülni. Mindez viszont szükségszerűen a dolog része, hiszen folyamatos kontakt nélkül nem lehetne haladni a projektekkel.
- A neheze valójában az új projektek körüli tárgyalási időszak, az aztán tényleg időrabló, a rengeteg tesztoldal és egyéb tervezési munkák miatt. És persze ezeknek csak egy töredéke jut el végül addig, hogy képregény legyen belőlük.

 ©Neelakshi: the Quest for Amrit

- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ?
- A jól végzett munka dicsérete maga a végeredmény (már, ha minden klappol menet közben :D), de emellett fontos a kollégák és a közönség visszajelzése. A legjobb része a dolognak, amikor az általam nagyra becsült rajzolók dicsérik meg a munkámat és/vagy mondanak róla kritikát.

- A szívednek legkedvesebb műveid ?
- Az egyik, 2011 végén megjelenő projektemet, a Neelakshi: The Quest for Amrit címűt azért kedvelem és emelem ki, mert az elejétől mindent én építek föl, pusztán a forgatókönyv alapján. Mindent nekem kell kitalálni, a látványt, a karaktereket, hogy hogyan nézzen ki az egész és ezt konstans módon használni a hindu mondavilág keretein belül, de lehetőleg úgy, hogy ötvözzem a mai kor sajátos elemeivel és a sci- fi, illetve a fantasy meghatározott stílusjegyeivel. Nagyon izgalmas és végeredményében szerintem látványos és szórakoztató projekt ez.
- Emellett a másik futó sorozat, amin dolgozok a Legend of Isis hasonló ebből a szempontból, mert ott is sok karaktertervezési feladat van, emellett egészen extrém dolgokat, például a Golden Gate tetején harcoló szupercsajokat kell rajzolni.
- Amit viszont a legjobban kedveltem az a We The People című miniseries volt, ami sajnos még mindig függő, szerintem soha meg nem jelenő, állapotban van. Az író, Jason M. Burns, egy egészen fantasztikus és szórakoztató sztorit épített föl pár kissé őrült egyetemistáról, akik szupererő nélkül akartak szuperhőst játszani. Rengeteg vicces jelenet, szerethető karakterek és egy sikeres első könyv után zátonyra futott a projekt, amit nagyon sajnálok.
- És persze itt van az egyik legutóbb megjelent munkám, a Tales from Neverland, amit Pilcz Rolival közösen készítettünk, vele egyébként már lassan egy éve dolgozok együtt, a legtöbbször ő színezi a munkáimat, nem is akárhogy. Egy okból nem tudom kihagyni ezt a képregényt, mégpedig a történet kötődése az egyik gyerekkori kedvencemhez, Pán Péterhez. A Neverland sorozatban és a Tales from Neverlandben a Zenescope a Pán Péter sztorit dolgozza föl egy egészen sajátos formában. Az első könyv, amit illusztráltam, pusztán szórakozásból, magamnak, az a Pán Péter volt. Körülbelül 10 évesen rajzoltam hozzá pár illusztrációt és még akkor megfogadtam magamnak, hogy valami Pán Péter kötődésű dolgot fogok csinálni, ha felnövök. És megtörtént! Ez a karma. Van még pár ilyen, de ezeket babonából nem árulom el, hátha bejönnek. :D

© Zenescope Entertainment: Tales from Neverland

- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ?
- A fentebb említett pár kiadvány, amin dolgozok most, a Neelakshi: The Quest for Amrit áll a legközelebb a befejezési fázishoz, a Legend of Isis novemberre készül el, emellett van pár webképregény, illetve strip, amik itt- ott megjelennek. Egy angol íróval dolgozunk egy egész komoly, hét részes munkán, a Man of God című képregényen, amihez a fentebb említett realizmus közeli stílust fogom használni, nagyon izgalmas ink- wash alapokkal, de még csak a kiadóknak benyújtandó ún. ’submission’ anyagon dolgozunk, így nem biztos, hogy lesz is belőle sorozat. Némi pihenésképp pedig egy amerikai író könyvét illusztrálom, szintén fotorealista stílusban és készül néhány magánmegrendelés is.
- Emellett folyamatosan tárgyalok kisebb- nagyobb projektekről, ezekről természetesen majd a maguk idejében nyilatkozom.

- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ?
- Képregényrajzolással és illusztrálással, szinte kizárólag csak ezekkel. Néha készítek elektrografikai munkákat, de többnyire csak a képregényes megrendeléseknek tudok eleget tenni idő hiányában.

© Zenescope Entertainment: Tales from Neverland

- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ?
- Ez azért nehéz kérdés, mert rengetegen vannak, emellett nálam állandóan változik, ki éppen a kedvencem. Mostanság olvastam az IDW horrorszekciójából és jelenleg írók közül nagyon kedvelem Steve Niles munkáit, főleg a 30 Days of Night- vonalat, rajzolók közül pedig nagy kedvencem Joe Corroney, aki most a True Blood képregényváltozatán dolgozik az IDW-nek, illetve Mike Mayhew és Alex Ross a gyönyörű fotorealista stílusuk miatt. De kedvelem Greg Capullo munkáit és nagyon várom a Batman sorozatát, és Vince Hernandez épp a minap bejelentett Fathom: Kiani sorozatát.
- Magyar írók közül kiemelném mindannyiunk kedvencét Lakatos ’El Lencsilány’ Istvánt, aki természetesen rajzolóként is megállja a helyét, illetve nekem mai napig öröm, ha láthatok egy- egy új Cserkúti, vagy Zorro De Bianco munkát. És nagy kedvencem Tikos Péter stílusa, főleg a színkezelését tartom elképesztően jónak. És persze Pilcz Roli és az ő Kalyber Joe-ja, ami jelenleg az egyetlen futó, hazai készítésű képregénysorozat. Aki nem olvasta volna eddig, javaslom, tegye meg, mert remekül fog szórakozni rajta.

- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe ?
- Meghívtak pár képregényfesztiválra, illetve ismerek néhány alkotót. A hazai képregényes életben én egy eléggé ’outsider’ pozícióban létezem, tekintetbe véve, hogy itthonra nem dolgozom. Nem azért, mert nincs kedvem, vagy épp bármi más kifogásom lenne ellene, csak egyszerűen nincs, amin dolgozhatnék. Mivel én ebből a munkából élek és Magyarországon mind tudjuk, hogy nem adottak a körülmények ehhez, ezért nem készítek képregényes munkát magyar megrendelésre. Grafikákat néha, reklámügynökségnek, grafikai cégnek, vagy magánmegrendelőnek igen, de komplett képregényt nem.

- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)?
- Kiadókkal nem, mivel, mint mondtam, itthonra nem dolgozom, és nemigen hiszem, hogy bármelyik külföldön megjelent képregényem érdekelné a hazai kiadókat. Szerzőket, rajzolókat, a képregényért tenni vágyókat van szerencsém ismerni. Természetesen nem mindenkit és nem személyesen, de azt hiszem, nagyjából képben vagyok a hazai színtér szereplőivel. Velük ritkán fesztiválon, vagy magán keretek között futok össze, gyakrabban kommunikálunk neten.
- A legtöbbször Pilcz Rolival beszélek, mivel vele dolgozom együtt, ezért kikerülhetetlen a napi szintű kommunikáció. Az már más kérdés, hogy szegény szerencsétlen flótás állandóan a munkamániás hárpia énemet kapja az arcába… :D

- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ?
- Eléggé ambivalens a szituáció szerintem. Egyrészt tele vagyunk hihetetlenül jó alkotókkal, mind írókkal, mind rajzolókkal, akik igenis megállnák a helyüket akár a külföldi színen is, vannak páran szerencsére, akik ezt aktívan teszik is.
- Másrészt viszont nincs rá igény, legalábbis olyan mértékben, mint Amerikában, vagy Franciaországban. Amire pedig nincs igény, arra nem lesz fölösleges pénze egy kiadónak. Nagyon sok pro és kontra érvet lehetne felsorolni, hogy miért kellene nekünk mégis képregény, vagy épp miért nem, igazából eleve ott a bibi, hogy a művészet, mint olyan iránt nincs érdeklődés.
- A képregénnyel az a szerencsés helyzet, hogy inkább szórakoztatóipari műfaj, és többsíkú, több oldalról tekinthető és így több hasznú. Például remekül használható a reklámiparban, filmiparban (gondolok itt például a storyboardokra), vagy oktatásban, illusztrációs eszközként stb.
- Emellett nálunk nem képregényrajzolók készítik, olyanok, akik csak képregényezni tudnak (a külföldi rajzoló ismerőseim egy részének ez a legnagyobb baja, hogy csak képregényt tudnak rajzolni, se elektrografikához, sem egyéb manuális grafikai, netán festészeti munkához nem értenek, így behatárolódnak a munkalehetőségeik), hanem grafikusok, akik emellett nagyon sok mindennel foglalkoznak, így nyilván kevés idejük és energiájuk jut rá. Anyagilag pedig kész csőd egy képregény itthoni megjelentetése, főleg, ha szerzői kötetről van szó. Az import cikkekre (Image, Marvel, DC, mangák) gondolom, jobban van kereslet, de nincs sem elismertsége, sem pedig különösebb érdeklődés iránta. Ha csak a szűk családi, baráti körömből indulok ki, nem is értik mégis mire jó ez az egész. Lehet okolni akárkit, vagy akármit, hiszen volt Füles, meg Pajtás… Ami nem kell, nem lehet erőltetni, nincs értelme. Majd kiforrja magát az a réteg és az a generáció, akit érdekel, és aki nem érzi cikinek egy képregényt a kezébe venni, a többiek meg kimaradnak a mókából. Az már az ő bajuk.

© Man of God

- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?
- Segíteni mindenképp segítenek, hiszen tájékoztatnak, összekötnek és kapcsolatokat teremtenek, de nyilván munkát nem ezek segítségével fogok találni.

- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?
- Remek kezdeményezésnek tartom, mindamellett, hogy szép elismerése egy alkotó kemény munkájának, nyilván ösztönzőleg is hathat a jövőbeli terveik tekintetében. Azt nem tudom, ad e bármilyen plusz löketet a nyertesek karrierjének, de érzelmileg biztosan pozitív hatása van.

- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Szövetségnek, illetve mi a véleményed a tevékenységéről?
- Nemigazán… kaptam rá felkérést, de végül nem léptem be, így a tevékenyégét sem ismerem behatóan. Néha látom, hogy szerveznek összejöveteleket, illetve előadásokat, de mivel én miskolci vagyok, és meglehetősen elfoglalt, engem inkább a nagyobb rendezvények érintenek, főként akkor, ha hívnak előadni.

© Neelakshi: the Quest for Amrit

- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?
- Pocsék. Az egész egy szánalmas és olcsó vásári komédia szintjén kerül bemutatásra, többnyire értetlenkedéssel körítve, de erről nem a képregény tehet, hanem maga a média, amit, nagyon kevés kivételtől eltekintve, személy szerint károsnak ítélek meg, így amennyire lehetséges távol tartom magam tőle. Változtatni azon a riporteri magatartáson kellene, ami oly elterjedt és csak kevés üdítő kivételt látni, hallani, olvasni: a felszínesség és a téma iránti szinte abszolút érdektelenség, illetve a pletykaszintű információkezelés. Vannak természetesen ellenpéldák, magam is láttam nem egy olyan riportot, ami szépen építette fel, vagy az alkotó, vagy a képregény hátterét és relatíve témába vágó kérdésekkel operált, de ez ritka kivétel.

- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét?
- Nem vagyok stratégiai tervező, sem olyan, aki rá akarna erőltetni bármit bárkire. Akit érdekel például az én munkám, az belenéz, akit nem, nyilván nem fog vele foglalkozni. Én se szeretném, ha például az APEH-es barátnőm a legújabb adótörvénnyel nyomulna nekem, amikor épp összefutunk egy kávéra.
- Egyéként mindenkinek lehet találni képregényt, hiszen mindenféle témában vannak kiadványok, csak ismerni kell az adott embert hozzá.

- Mi a véleményed a digitális comic megjelenéséről és jövőjéről?
- Én maximálisan pártolom, mert egyrészt olcsóbb, hiszen 0,99-3$ között van egy- egy kiadvány ára, az előfizetések díja pedig havi és éves szinten is elfogadható. Másrészt pedig könnyebben megvásárolható bárki számára, mint a nyomtatott formátum. Mindezek mellett pedig könnyű terjeszteni, így azok is készíthetnek képregényt, akiknek esélye nem lett volna arra, hogy valaha közönség elé jusson a munkájuk. Ezek a kiadványok ráadásul továbbfejleszthetőek, telepakolhatóak mindenféle interaktív szöszmösszel, animálhatóak stb.stb.
- Nagyrészt én is mindent digiformatban kapok, ami kell a munkámhoz. Emellett, ha kiadói szemszögből nézzük, csak a befektetett munkáért kell fizetni, a nyomtatásért nem, ami pedig gyakran iszonyat összegeket emészt fel, még akkor is, ha Kínában, vagy Kanadában nyomtatják. Így több sorozatot tudnak készíttetni, az olvasó és ők is jobban járnak. Emellett a digitális adathordozóké a jövő, ez szerintem senkinek nem vitás.
- A nyomtatottnak ellenben megvan a maga varázsa persze, én is szívesen forgatom az albumaimat könyv alakban, és a kedvenc íróim, rajzolóim munkáit is szeretem ilyen formátumban látni. Gyűjteményem túl nagy nincs, csak pár sorozat, de inkább azt veszem elő, hogy átlapozzam őket, ha éppen ihletet keresek.

- Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ?
- Természetesen, de szerintem ilyen mindenkinek van. Jó ideje foglalkozok például saját képregénytervekkel is, ha az egyiket sikerülne eladható állapotba hozni végre, ami idő hiányában jelenleg lehetetlen, és lenne is rá érdeklődő kiadó, nyilván örömmel dolgoznék rajta. És nyilván minden rajzolónak vannak olyan kedvenc sorozatai, amikre gondolkozás nélkül rábólintana. Nekem ilyen az Aspen Comics, vagy a Top Cow gyakorlatilag bármelyik sorozata.

- Milyen tanácsaid lennének egy magyar grafikusnak, ha külföldre szeretne dolgozni?
- Kösse fel a gatyáját, mert iszonyat sokan vannak, akik ott tolonganak a bejáratnál, és mindig lesz olyan, aki jobban, és/vagy olcsóbban dolgozik. És nem egy olyan lesz, aki ismeretlenül is meg akarja fúrni. A lényeg szerintem a hozzáállás, elvégre a megrendelő bizalmát és elégedettségét csak jól végzett munkával lehet elnyerni.
- Ha rajzolói/kihúzói/színezői állást akar valaki szerezni, a legegyszerűbb, ha beküldi néhány kiadónak a portfolióját és ott, ha kell nekik az ő tudása, meg fogják keresni. A másik út a comic conok látogatása mappával a kézben. Rengeteg conon, de főleg SDCC-on vannak kint a kiadók és naphosszat zajlik a talent searching. Ezekről adott kiadó weboldalán lehet tájékozódni. Jövőre, ha minden igaz én is lefutom a magam körét.
- Vagy felkereshet pár ügynököt, főszerkesztőt, írót, művészeket, de az teljesen emberfüggő, hogy miként reagálnak rá. Van, aki segítőkész és ad pár tanácsot, ha tetszik neki, amit lát még munkát is ad, vagy beajánl munkára itt- ott, van, aki pedig pont az ellenkezője ezeknek. Egyébként nekem az tűnt föl így pár év alatt a rajzolókkal kapcsolatban, hogy minél inkább ismertebb valaki és stabilabb a helyzete adott munkában, vagy kiadónál, annál segítőkészebb. Aki ugyanúgy még csak próbálkozik és keresi a ’big break’ lehetőségét többnyire nem túl szívélyes. Nyilván a vetélytársat látja maga előtt :D
- Nekem az nagy segítség, hogy ajánlgatnak egymásnak írók, kiadók, akikkel már dolgoztam. Ügynökkel mostanság tárgyalok, meglátom majd, mire jutunk egymással. A munkák esetén pedig természetesen a legfontosabb, hogy hozzuk azt, amire vállalkoztunk, tartsuk magunkat a színvonalhoz, a határidőhöz és a szerződésben foglaltakhoz. Akinek nem profi a hozzáállása és nem látják a munkáján, hogy tényleg szívesen csinálja, azt rövid úton kipenderítik. Vannak a helyére ezernyien.

- Szerinted melyik magyar képregényrajzolónak lenne a legnagyobb esélye hasonló karrier befutására, mint a tiéd?
- Az enyém nem karrier. Ez attól még rettentő távol van, én is csak próbálkozom és igyekszem, hogy azt csinálhassam, amit szeretek. Majd tíz, vagy tizenöt év múlva, ha még mindig rajzoló leszek, akkor esetleg merek ilyet kijelenteni, de három év és pár minisorozat után ez azért igencsak merész dolog lenne.
- Rajzolók közül bárki belevághatna, aki tud rajzolni :D Nézd, aki megfelel azoknak a stílusbeli és alkalmazotti követelményeknek, amelyeket a kiadók a művészeikkel szemben támasztanak, érti, hogy miként épül föl egy amerikai képregény, milyen oldalszerkesztést, panelszerkesztést használnak, hogyan kell értelmezni a forgatókönyvet, mik a szabályok és nem utolsósorban egy viszonylag esztétikus stílust tud hozni, az fog találni magának helyet. Ezt pedig nagyon sokan tudják, ha akarják, a gond szerintem ott van, hogy ez egy kockázatos dolog, mert egy bizonyos ideig be kell magát dolgozni a rajzolónak, és sokaknak itthon már jól menő grafikai munkái vannak. Természetes, hogy a bizonytalan kedvéért nem próbálkoznak meg a dologgal.

- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ?
- Áh, kizárt. Már a cosplay-t sem kedvelem. Maximum jelmezbál esetén, valami könnyű figurát kiválasztanék és egy estére jó móka lenne. Ha repülési képességét is adnának a jelmez mellé, esetleg meggondolnám, de nem hősi tettek végrehajtásának vágya vezérelne, csak simán spórolni akarnék a repülőjegyen :D

- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél?
Kedves Vass Richárd. Mikorra várható a Vortex megjelenése?

Aki kíváncsi Tondora Judit további munkáira, az nézzen szét a DeviantART-on és a Behance-on lévő galériáiban, illetve kövesse figyelemmel a blogját.

14 éve nem volt ilyen rossz nyara Hollywoodnak

A New York Times cikke szerint idén nyáron (május első hétvégéjétől szeptember első hétvégéjéig) 543 millió mozijegyet vásároltak Amerikában. Hogy ennél alacsonyabb számot találjunk, egészen 1997-ig kell visszamennünk, amikoris mindössze 540 millió jegy kelt el ugyanezen időszak alatt. És ez már zsinórban a negyedik év, amiben a mozilátogatások száma alulmarad az azt megelőző évének. Hogy a Times íróját idézzem: „real trouble”. Igaz, az összbevétel nőtt az előző évhez képest, de kevesebb, mint egy százalékkal – és persze ez a pénzbeli növekedés a 3D-s filmek megemelt jegyárainak köszönhető, ergo nem „valós”, ráadásul ez a kevesebb mint egy százalék is szánalmas kis adat, ha figyelembe vesszük, hogy idén majdnem háromszor annyi filmet vetítettek 3D-ben, mint 2010-ben.

Tegyünk néhány logikus észrevételt (kicsit kitolva a vizsgált időszakot, és belevéve a tavasszal bemutatott, de „lélekben nyári” filmeket is):

- Ahogy azt már egy ideje hangoztatják, hangoztatjuk, a 3D-lufi kipukkant, Hollywoodnak ez a legutóbbi csodaszere is egynyárinak bizonyult.
- A folytatások, a brandek még mindig jó befektetések: a legtöbb nézőt és a legnagyobb pénzeket a Transformers 3, a Karib-tenger kalózai 4 és a Harry Potter fináléja hozta.
- A közönség a már beváltak mellett még mindig nyitott új franchise-okra és szuperhősökre is (Amerika Kapitány, Thor)
- Rég elfüstölt/középszerűen teljesítő franchise-okat is vissza lehet hozni, és fel lehet turbózni (Majmok bolygója, Fast Five – avagy ezután méginkább hiába várhatjuk majd, hogy Hollywood egy-két bukás után feladja, és lemondjon egy brandről)
- A sztárok önmagukban már nem érnek sokat, elmúltak azok az idők, amikor egy név automatikusan milliókat vonzott a mozikba (Cowboyok és űrlények, Zöld lámpás)
- A látványfilmekkel ellentétben vígjátékokat érdemes R-es besorolással moziba küldeni a nagy pénz reményében (Másnaposok 2, Koszorúslányok)
- És ami – sajnos – a legfontosabb: Eredet ide, Avatar oda, a kockázatvállalás még mindig nem kifizetődő: az eredeti forgatókönyvekből készített szuperprodukciók a (nagyon) mérsékelt sikerű Super 8-at leszámítva buktak (Csata: Los Angeles, Sucker Punch). Ergo: hadd tippeljem meg a stúdiófőnökök ezzel kapcsolatos gondolatát: „picsába az eredeti ötletekkel!”

Panelprogram: Watchmen #11

Új sorozatunkban egy-egy nagy képregényes pillanatot (panelt, paneleket, oldalt) emelünk ki., mutatunk meg, és okoskodunk róla néhány keresetlen sor erejéig.

Mindenki ismeri azt a klisét, amikor a gonosztevő türelmesen és hencegve megosztja gaz mestertervének részleteit a fogságába esett főhőssel, aki így, kiszabadulva, percek alatt keresztülhúzza a számításait – James Bond ekképpen elveszejtett szájmenős ellenségeivel egy egész köztemetőt meg lehetne tölteni, a hasonlóan elbukott képregényes gazemberek sora pedig végtelen. Klasszikus comicjában, a Watchmenben, Alan Moore sok más toposszal együtt ezt is gúnyosan és kíméletlenül kiforgatta – bár sok ilyen fogásával ellentétben ez pont nem elsősorban a szatirikus éle miatt vált emlékezetessé, hanem mert ténylegesen meg merte tenni, hogy passzivitásra kárhoztassa a nap megmentésére kardcsörtetve érkező hősöket.

Ozymandias, mint minden gonosztevő, előzékenyen, szinte atyai türelemmel osztja meg tervét Rorschach-kal és a Bagollyal, csak hogy a végén őszintén elcsodálkozzon rajta, hallgatósága mennyire naiv: miért mondaná el mindezt az ellenségeinek, ha azoknak még volna esélyük az útjába állni? Pörölycsapással felérő, higgadt monológzárása („I did it thirty-five minutes ago”) még úgy is meglepte az olvasókat, hogy az első 10 rész után már teljes joggal számíthattak rá, hogy Moore-t csak addig érdeklik a szuperhősképregények sematikus megoldásai, amíg ki nem forgathatja őket. A következő panel, amin Rorschach és a Bagoly döbbenten, „we are all fucked” arc- illetve maszkkifejezéssel, némán állnak a képregényben a világvégét szimbolizáló órák előtt (egy perc múlva éjfél), még a pusztítást ezután bemutató képek nélkül is brutális erejű. És végre kapott a képregényművészet egy karizmatikus szupergonoszt, aki elődeivel ellentétben végig tudta vinni mesteri tervét...

Attack the Block

Új fejezetet lehet írni a „hogyan verjünk vissza egy idegen inváziót” című kézikönyvbe (mert a „pusztítsuk el a központi hajójukat, és akkor mind megdöglenek” verziót már a szomszéd Pistike sem veszi be). Végy egy maréknyi, bandába szerveződött, pusztán tinédzserkorú, de morcos és rettenthetetlen nigga’ motherfuckert, adj nekik kardot, baseballütőt, robogót, biciklit, tűzijátékot, meg egy „ez a mi grundunk, velünk itt senki nem baszakodhat” attitűdöt, és a rusnya földönkívüliek nem felejtik el a leckét, amíg élnek – na, nem mintha az olyan sokáig tartana. Az Attack the Block nevenincs színészeivel és szerény effektusaival is élvezetesebb, mint a hasonló témájú hollywoodi nagytestvéreinek többsége.

Moses és bandája éppen egy fiatal nőt rabolnak ki London egyik lepukkantabb negyedében, amikor az égből, hosszú, kék fénycsóva kíséretében alászáll valami egy útmentén parkoló autó tetejére. Jó bandavezérhez méltón Mosest a „mi a franc volt ez” kérdésnél jobban foglalkoztatja az „ezt az autót már feltörni sem kell” tényállás, de amikor bemászik a roncsba, kiderül, hogy ami lezuhant az égből, az él. És fogai vannak. És éhes. A tejútszökevény nem tudja még, hogy a londoni utcakölykökkel nem jó szarakodni: Mosesék rövid úton halálra rugdalják a kutyaméretű alient. Csakhogy nincs egyedül, és a többi érkező ráadásul jóval nagyobb nála.

Mint később kiderül, valójában persze nem invázióról van szó. Az elsőfilmes komikus, Joe Cornish, tudja, hogy meddig mehet el, így a sci-fi, a horror és a vígjáték kevés jó filmet tartalmazó metszéspontjába pozícionált Attack the Blockban bámulatos arányérzékkel keverednek a zsánerek. A film sosem válik túl grandiózussá, túl hiteltelenné, túl harsánnyá, egyáltalán, semmiféle túlzásba nem esik. A földönkívüli inváziós felütés szépen szörnyfilmes horrorba simul, ami pont annyi gore-t tartalmaz, amennyit a stílus elbír, és megkíván (némi toroktépés kell, de torture porn felé pislogó öncélúskodás nem), a komédia pedig a nem hivalkodóan, hanem természetesen vagány szereplők beszólásaira, illetve a szituáció eleve megmosolyogtató abszurditására épül (rablók és drogdílerek az alienek ellen), és még a gettófilmek irritálóan harsány karaktereit is mellőzi.

Eredetiség persze nincs benne, de kit érdekel, amíg ijesztő, vicces és energikus? Az meg már önmagában szórakoztató, ahogy a szerény 13 milliós költségvetésből megoldották a szörnyeket: ahogy az egyik szereplő megjegyzi, feketébbek, mint bármi, amit valaha látott (mintha elnyelnék a fényt), ami két, egymásból következő dolgot jelent. 1, Bárhogy vannak megvilágítva, bármilyen közelről mutatják őket, mindig csak a körvonaluk és a világító fogsoruk látszik, 2, tehát nem kellett a testfelszín részleteinek animálásával vesződni. Kicsit persze kilóg a lóláb, de azért működik a dolog.

A film legkellemesebb meglepetése mégis az, hogy látszik, a koncepciót nem csak úgy, ad-hoc kenték a vászonra: Cornish-nak az egyszer elsüthető poénokon túl is határozott elképzelése van arról, hogy miért érdemes egymásnak ereszteni a bandatagokat és az idegeneket (hadd ne említsem ellenpéldának a Cowboyok és űrlényeket – hopp, késő). Fogja a társadalom peremén álló karaktereket, és főhősökké teszi őket egy olyan jellegű filmben, amiben normál körülmények közt csak jelentéktelen mellékszerepeket kapnának, már ha egyáltalán bármilyeneket.

Melléjük csapja még korábbi áldozatukat, odakeveri drogdíler főnöküket és a rendőröket, és máris megvan az alap némi társadalmi-szociális kommentárhoz. Nem kell azért megijedni, nincs semmiféle komoly bölcselkedés, filozofálás, vagy szájbarágás, az Attack the Block megmarad színtiszta zsánerfilmnek, viszont az intelligens forgatókönyv kölcsönöz neki némi gúnyos és szatirikus élt (mint amikor Moses azon elmélkedik, hogy a szörnyek minden bizonnyal a kormány teremtményei, ami azokkal akarja kifüstöltetni a gettókat), és így lesznek a karakterek is többek puszta sztereotípiáknál – azaz lehet értük izgulni. Ez meg már eleve több, mint amit a mai horrorfilmek nagy része elmondhat magáról.

A Francia Karcolat #3 - heti képregénystrip Boulet virtuális tollából

Boulet stripsorozatának harmadik részéhez érkeztünk, amiben megtudhatjuk hogyan használhatjuk fel a legutóbbi tanmesében szerzett tudásunkat a camembert-ről a Tovább! után...

Beginning of the Great Revival

Az első fél órában van valahol egy jelenet, amiben Chow Yun-Fat és Andy Lau tárgyal, miközben Alex Fong a háttérben buzgón figyeli őket. Melyik ázsiafilm rajongó ne kapná fel a fejét egy ilyen szereposztás láttán? Mindez azonban nem egy hongkongi thrillerben látható, hanem a gyűlölet, a megvetés és a közutálat filmjében, a hangzatos című Beginning of the Great Revival-ban. A gyűlölet, a megvetés és a közutálat azonban nem elsősorban a filmnek szól, hanem annak a politikának, ami körülveszi.

A Beginning of the Great Revival ugyanis a kínai állam megrendelésére készült, méltó módon megünneplendő a Kínai Kommunista Párt megalakulásának 90. évfordulóját. A feladatot természetesen Han Sanping, a China Film Group elnöke kapta meg, aki egyrészt régóta ismert arról, hogy elnöki minőségében buzgón bíztatja filmes kollégáit hazafias tartalmú eposzok készítésére, másrészt tökéletes pedigrével rendelkezik ahhoz, hogy sikerrel végrehajtsa a pártvezérek utasításait. Két évvel ezelőtt, a Kínai Népköztársaság megalapításának 60. évfordulójára készített Founding of a Republic-ban már szemléltette, milyen minőségű propagandafilmet tud összehozni. A sztárok tömkelegét (Jackie Chan és Jet Li mellett még tajvani csillagokat is bevetettek) felvonultató gigantikus produkció fogadtatása természetesen akkor is felemás volt, a történelmi tények egyoldalú ábrázolása, helyenként meghamisítása nyilvánvaló támadási felületet eredményezett, természetesen csak Kína határain kívül. Idén ezt a művet kellett a mindenható Han-nak felülmúlnia, ráadásul úgy, hogy se Jackie Chan, se Jet Li nem állt rendelkezésére.

Mondani sem kell, a feladatot nem pusztán sikeresen, hanem tökéletesen végrehajtotta. Több mint száz hírességet vonultat fel a produkció Simon Yam-től Zhou Xun-on keresztül egészen Nick Cheung-ig, a látvány pazar, a propaganda pedig tökéletesen átjön. A sztori? Önálló történet nem nagyon van, tulajdonképpen csak felütötték a Párt által elfogadott történelemkönyvet, összeollózták belőle a fontosabbnak tartott eseményeket és gyönyörűen dramatizálva, kellőképpen pátoszosan, a legmodernebb technikát felvonultatva, kissé szájbarágósan leforgatták őket. A főbb események közötti űrt pedig a fiatal Mao Ce-tung életének bemutatásával (fényezésével?) igyekeztek kitölteni.

Egy ilyen filmet a világ szerencsésebbik felén nem lehet komolyan venni, viszont tökéletesen érthető az a gyűlölet, megvetés és közutálat, ami a külföldi netes oldalakon körülveszi. A kínai állam minden eszközt bevetett annak érdekében, hogy promotálja a produkciót, a közhivatalok alkalmazottainak osztott jegyek eltörpülnek mindamellett, hogy letiltották a negatív kritikákat (állítólag az iMDB portál is emiatt nem elérhető Kínából) és késleltették a nagy amerikai kasszasikerek bemutatóját, hogy magasabb nézettségi mutatókkal tudjanak büszkélkedni. Ez utóbbi egyébként nem volt túl bonyolult művelet, lévén az egyetlen filmeket importáló kínai szervezet maga a China Film Group, a nézettségi mutatókat pedig úgy fest, némi csalásokkal is javították a moziüzemeltetők. Újfent hangsúlyozni szeretném azonban, hogy a gyűlölet nem elsősorban a filmnek szól, csak rajta csattan (pl. van olyan kommentelő az iMDB-n, aki úgy adott rá 1 csillagot, hogy bevallja, nem is látta a produkciót).

Han Sanping mozija ugyanis a maga kategóriájában, azaz a propagandafilmek között egy hibátlan, tökéletes produkció. Amit bemutat, azt annak tükrében érdemes figyelni, hogy kiknek a megrendelésére készült, továbbá arra érdemes figyelni, hogy hogyan tesznek kísérletet a történelmi személyek heroizálására. Aki képes egyfajta görbe tükrön keresztül, ironikusan szemlélni a filmet, annak számára mindez a korabeli kínai történelem ismerete nélkül is szórakoztató lesz.

Az egyoldalúan ábrázolt történelmi események között a legérdekesebbek egyike a császárság végnapjainak bemutatása. A háború kellős közepén a még gyerekkorú császár sárkányt röptet az alattvalójával. A sugallat egyértelmű, egy ilyen rendszer alkalmatlan az ország irányítására. Szintén ez a kategória a császári álmokat dédelgető Yuan Shikai figurája, aki önös céljai érdekében finoman fogalmazva is előnytelen alkut köt a japánokkal. Hatalmas támadási felületet ad, akár öngólnak is nevezhető az 1919 május 4-i diáklázadások pozitív, hősies ábrázolása a 80 évvel későbbi megmozdulások leverőitől. A sor persze hosszan folytatható, de igazán csak az tud belekötni a látottakba, aki tisztában van az akkori kínai történelem szereplőivel és eseményeivel. Tanulás céljára alkalmatlan, az egyoldalúság miatt hiteltelen az egész, érdekességek viszont bőven vannak benne. Számomra az volt a legérdekesebb, hogy mindenféle francia kastélyokkal gyűlt meg a kínaiak baja az első világháború után.

Han rutinos rókaként sok-sok filmes trükköt bevetett annak érdekében, hogy egy szórakoztató propagandafilmet prezentálhasson. Végignézhetünk hősies csatajeleneteket robbanások között vágtató lovasokkal, mesterlövész katonával, noir-okba illő gyilkosságokat, kémkedéseket, intrikákat, Lenin elvtársat, gyönyörű, megható romantikus pillanatokat, Konfuciusz összevetését Marx és Engels tanaival. A szereposztás is figyelemre méltó. Talán meglepő, de Han igyekezett a fiatalokat is a moziba csábítani a sok popsztár nevével. Nem tudom nem imádnivalónak tartani a főszereplő Liu Ye-t a fiatal Mao elvtárs megformálójaként (egyébként tényleg hasonlít rá), egyszerűen zseniális húzás volt a helyi boy wonder-t a későbbi teljhatalmú vezető szerepébe helyezni. Igaz, nem ő az egyetlen, például a fiatal Deng Xiaoping-nek a Super Junior-M fiúcsapat egyik üdvöskéje, Han Geng adja arcát, de kisebb-nagyobb szerepekben feltűnik Wang Lee-Hom és Daniel Wu is, akikért a látottak tanulsága szerint a majd’ 100 évvel ezelőtti lánykák is odavoltak. Sőt, még a kínaszerte körülrajongott orosz énekest, Vitas-t is felvonultatták egy tolmács szerepében, aki egy látványos menekülésben is részt vesz.

Mindezeket technikailag tökéletes kivitelezésben élvezhetjük végig. A látvány elsőrangú, a háborús jeleneteket archív felvételekkel felturbózva, hol fekete-fehérben, hol a technicolor csodákat idéző képi világban ábrázolják. A korabeli kosztümök, tárgyak, autók nagyon szépek (kicsit talán túlságosan is sterilen hatnak), a számítógépes trükkök és animációk pedig sokkal jobbak, mint a Founding of the Republic-ban voltak. Mindenütt fellelhető a monumentalitásra törekvés, rengeteg a statiszta a tömegjelenetekben, nem sajnálták a pénzt semmire, a nagyobb jeleneteket a lehetőségek szerint az eredeti helyszíneken forgatták le.

Az irónia és a pátosz elsősorban a fiatal Mao életét bemutató jelenetekben csúcsosodik ki. Liu Ye, állán a híres-hírhedt bibircsókkal tanul, szónokol, dolgozik, szervezkedik, de érdekes módon kicsit Kitano-hoz hasonlít a jelenléte, sok helyen tűnik fel, de általában a háttérben. Ritkán szólal meg, de a mondanivalója mindig velős. Persze megtalálja a szerelem is Yang Kaihui személyében (a többi feleségéről egy szó sem esik), akivel könnyfacsaróan romantikus módon, a tűzijáték vörös fényében kerül igazán közeli kapcsolatba. Az egész film csúcspontja pedig a címből kitalálható módon a Párt megalapítása, aminek nem is lehetett volna pátoszosabb helyszínt találni, mint egy hajót a tavon, ami a ködben csak sejtelmesen látszik. Az ünnepélyes pillanat bekövetkeztekor pedig a csillogó szemű, lelkes és elhivatott vezetők elérzékenyülve éneklik az Internacionálét, miközben a szépséges Zhou Xun az esernyője alól mosolyogva figyeli őket. Gyönyörű!

Han Sanping valószínűleg rengeteg dicséretet kapott a produkcióért, amiért valóban meg is dolgozott, alkotása tökéletesen megfelel a Párt elvárásainak. Azonban aki tud és hagyják is gondolkodni, az egyszerűen nem tud nem ironikusan közelíteni a látottakhoz és óhatatlanul felmerül benne, hogy új támogatókat biztos nem szerez a rezsim egy ilyen alkotással. Csak azoknak érdemes megnézni, akiket érdekel, milyen egy propagandafilm, valamint tudják a helyén kezelni a látottakat. Nagyon érdekes, hogy a modern filmes technikát hogyan alkalmazzák az ideológia sulykolására, hogy még a legnagyobb sztárok is könnyedén rávehetők ezekre a szerepekre (Liu Ye pályafutása csúcsára ért, érhet valakit nagyobb megtiszteltetés arrafelé, mint hogy magát Mao-t játszhatja el?), egyáltalán az a tudat, hogy 2011-ben ilyen témájú mozival elő lehet rukkolni. A politikát hagyjuk meg másoknak, a filmről nem az ideológia, hanem a film jelentősége miatt készült cikk, hiszen valószínűleg ez lesz az idei legdrágább és legmonumentálisabb produkció odaát. Én a magam részéről újra fogom nézni, mert a catch the star játékban alulmaradtam, Miriam Yeung-ot nem vettem észre a jelenetében, pedig a mai hongkongi sztárok eléggé idegenül festenek a XX. század elejének díszletei között...

Guillermo Del Toro - Chuck Hogan: A kór

Del Toro le sem tagadhatná, hogy horrorrajongó: A kór pontosan úgy kezdődik, mint Umberto Lenzi az Oscar-díjtól örökre megfosztott zombifilmje, az Incubo sulla cittá contaminata (1980). Utasszállító repülőgép landol a New York-i repülőtéren, ám ahelyett, hogy bekocsizna a terminálba, megtorpan a kifutópályán, se előre, se hátra. A torony kérdéseire a pilóták nem reagálnak, a gépbe pedig belátni nem lehet, ugyanis az összes ablak sötétítőjét lehúzták.

Egy idő után persze elkerülhetetlenné válik a gép felderítése: az utastérben mindenki halott, de senki nem oszlik. Hőseink, a Járványügyi Hivatal nyomozói, Goodweather és Martinez ezután tüzetesebb vizsgálatnak vetik alá az elhullottakat, így kénytelenek revideálni álláspontjukat: a pilóta és hárman az utasok közül még életben vannak, bár éppen csak, hogy hálni jár beléjük a lélek. Szó szerint.

A járvány oka valószinűleg az a furcsa, nagyméretű, földet tartalmazó láda, amelyet a raktérben találnak. És hogy a kór következményei hogyan öltenek testet? A túlélők nyelve alá visszahúzható csáp nő, és mint valami menhelyről szalajtott kutyafalka kezdenek szomjazni a friss vérre...

A történetbe iktatott Van Helsing-pótlék, koncentrációs tábort megjárt aggastyán a nyomozók tudomására hozza, hogy ezek bizony vámpírok, ám amíg sikerül kizárólag Manhattanre korlátozni a kór terjedését, a szigetet lezárni, addig nem lesz túlságosan nagy a baj, hiszen minden relatív: tízmillió áldozat kellemetlen, de nem apokaliptikus. Ha azonban a kór kijut a városból, az egész bolygó veszélybe kerül.

Mivel a könyv egy trilógia első kötete, valószinűleg a folytatásokban éppen erre a globális genocídiumra kerül majd sor (Amerikában a második kötet már kapható.) Abszolút híve vagyok a milliárdos vérontásnak, ugyanakkor nem tudom legyűrni a felismerést: mintha David Wellington a Monster-trilógiával (Monster Island / Monster Nation / Monster Planet) már ugyanezt eljátszotta volna, bár ott vámpírok helyett zombik zabálták fel az emberiséget.

Az Oscar-díjas filmrendező, Guillermo Del Toro jegyzi a könyvet, társszerzője Chuck Hogan. A regény maga is olyan, mint Del Toro filmjei: részletgazdag, de a struktúra veszettül inog, és éppen ezért a feszültségkeltésre tett próbálkozások a történet előre haladtával kipurcannak. A könyv első felével nincs különösebben nagy gond, az expozíció lendületes és a kór terjedésének leírása nyomasztó, ám abban a pillanatban, hogy a fertőzöttek elindulnak a saját kis vadászportyáikra, a támadások leírásának önismétlő természete a sztorit kőkeményen az unalom gyepébe tapossa.

A történetbe az utolsó harmadban bevezetett patkányirtó figurájának már-már sikerül megmentenie az egész hóbelevancot, aztán mégsem, így tényleg a remény hal meg utoljára. Zötyőgős „kis” horror-hullámvasút Del Torónak ez az irodalmi próbálkozása - tiszteletre méltó, hiszen az aszexuális trágyavámpír Alkonyat-regényeket szerette volna vele arculcsapni; megmutatni, hogy él még a fékezhetetlen vérszopó figurája az irodalomban. Csak éppen egy jobb regénnyel kellett volna nekiállni hadakozni, mert ez olyan löttyedt, mint Edvárdküllen farka.

GeexKomix 45.

Fear Itself #5

Történet: Matt Fraction
Rajz: Stuart Immonen
Marvel Comics

Belefáradtam ebbe a szarba. Az ötödik számban Thor harcol a Hulkkal és a Lénnyel, Amerika Kapitány (az eredeti) harcol Sinnel és a Serpenttel, a többi karakter meg itt-ott felbukkan, és elereszt egy-két megjegyzést arról, hogy mekkora bajban vannak. Ja, és közben Vasember istenfegyvereket lejmol Odintól, szóval már azt is biztosan tudjuk, hogy fogják legyőzni az amúgy legyőzhetetlen ellenséget. Soha életemben nem olvastam még ennyire szürke, ennyire se íze-se bűze, ennyire ötlettelen megacrossovert, vagy ha úgy tetszik, „eventet”. Rosszabbat talán olvastam, de ötlettelenebbet nem. Jönnek a nagy, veszélyes gonoszok, akikről eddig soha senki nem hallott, és össze kell verekedni velük pár városrész amortizálása során. De nem ez a fő probléma, megannyi jó sztorival találkoztunk már, amit hol kevesebb, hol több cinizmussal, de össze lehetett volna foglalni ennyiben. A fő probléma az, hogy Fraction minden kreativitás nélkül, kilóra mérve, gépiesen dobálja egymás után a cselekményelemeket, és nem csak hogy az elvileg központi félelemmotívum (ld. cím) teljesen elsikkadt, de ráadásul pofátlanul hatásvadász és karakteridegen módon igyekszik sulykolni az olvasóba, hogy mekkora sosem látott veszélyben van a világ. Pl. hogy a Serpent összetöri a Kapitány „összetörhetetlen” pajzsát, hogy Pókember „fut” a csata elől, hogy a Kapitány rezignáltan kijelenti, hogy veszíteni fognak, hogy Thor összeesik a Hulkkal vívott harca után.

Bemondásra kell elhinnünk, hogy a szituáció rosszabb, mint mondjuk a Secret Invasion, a Kree-Skrull háború vagy az Onslaught Saga idején, mert ugye a grandiózusság, a sorsszerűség, a világvégehangulat, a „mind meghalhatunk” érzete semennyire nem jön át. De hogy is jönne át pl. egy olyan jelenet után, amiben a főgonosz üvölt, hogy „Isten vagyok”, és egyetlen suhintásával semmivé porlaszt egy egész háztömböt, majd Pókember laza, csevegő hangnemben közli a Kapitánnyal, hogy a rosszarcok továbbáltak, és amúgy mindenki haja összekócolódott kicsit, de azért lényegében mindenki jól van? A Marvel Univerzum és hősei túl sokat éltek meg ahhoz, hogy néhány összedőlő épület, és pár világító szemű, pörölyöket lóbáló behemót meghassa az olvasót. Rettenetesen unalmas és nyögvenyelős az egész, és olyan nevetségesen túl van spilázva, hogy arra szavak nincsenek. Stuart Immonen ugyan szép munkát végez, de ezen a ponton ez sajnos már a kutyát sem érdekli.

Flashpoint #5

Történet: Geoff Johns
Rajz: Andy Kubert
DC Comics

„You’re one hell of a messenger.” Mondja Batman Flashnek, miután az átadja neki apja üzenetét egy másik, immár nem is létező valóságból. Csak ezért az egy, gyönyörűen kivitelezett, katartikus jelenetért megérte az egész Flashpoint. Ahogy a Sötét Lovag megtántorodik, amikor meglátja, hogy ki írta a levelet. Ahogy leveszi a maszkját, hogy mint Bruce Wayne, és ne mint Batman olvassa el. Ahogy könnyes szemekkel, mosolyogva megköszöni. És Andy Kubert nem mulasztja el vizuálisan is visszaadni a jelenet érzelmi erejét. Egyébként amúgyis a batmanes szál volt a legjobb az egész Flashpointban. Ebben a valóságban, amit – most már tudjuk – Flash hozott létre akaratlanul, amikor visszament az időben, hogy megmentse az anyját, nem Bruce szülei haltak meg abban a bizonyos sikátorban, hanem maga Bruce. A szülők a maguk módján kattantak meg: az apából Batman, az anyából Joker lett (ez most talán erőltetetten hangzik, de tessék elolvasni a Brian Azzarello-Eduardo Risso duó szenzációs minijét, a Batman: Knight of Vengeance-t). Mindehhez a Flashpoint utolsó oldalai tökéletes lezárásul szolgálnak. De ami az összes többit illeti: Johnstól nem ilyen pofátlanul trehány munkához vagyok szokva. Oké, mind tudjuk, hogy az egész Flashpoint valójában nem más, mint egy plot device (vagy ha úgy tetszik: universe device), egy ürügy, hogy a DC átírhassa a szuperhősvilág történetét – megint. Ez eleve egy szerencsétlen kiindulási pont egy történet elmeséléséhez, mégis volt már rá példa, hogy nagyon jól sült el, ráadásul pont Johns tollából (Infinite Crisis). Itt viszont minden kidolgozatlan, összecsapott és esetleges. Az öt rész sztorija olyan sovány, hogy kettőbe is beleférne – ami azt illeti, ha esetleg kihagyod a második, harmadik és negyedik részt, vagyis csak az elsőt és utolsót olvasod el, akkor sem maradsz le semmiről. Komplett, korábban fontosnak beállított mellékszálak tűnnek el a semmibe (Superman), a Wonder Woman és az Aquaman közti, az egész világot veszélyeztető háború kínosan légből kapott, motivációk, logika és súly nélküli, a főhőst meg sikerül egy idiótának beállítani, minthogy mindenre, ami körülötte történik, mások jönnek rá helyette. Tegyük félre ezt az összecsapott katyvaszt, és lássuk, miért volt szükség rá, azaz, hogy mi jön ezután.

Hellboy: The Fury #3

Történet: Mike Mignola
Rajz: Duncan Fegredo
Dark Horse Comics

Kétlem, hogy lesz idén ennél jobb képregény az amerikai piacon – hogy eddig nincs, az biztos. És legszívesebben ezzel most le is zárnám a kritikát. Ha valamit, hát a The Furyt olvasni kell, és nem olvasni róla. Persze csak annak, aki tisztában van az előzményekkel, mert azok az idők, amikor a Hellboy képregények nagyjából önálló, frankó kis sztorikból álltak, rég elmúltak. Mignola az utóbbi években hatalmas eposszá nemesítette a pokolból megidézett, kőkezű harcos történetét, és ez az eposz záruld most le ezzel a képregénnyel. A cselekményről felesleges beszélni, aki eddig nincs tisztában vele, annak azért, aki tisztában vele, annak meg azért. Ez egy mindent elsöprő finálé, aminek tétje nagyobb, mint eddig bármikor, döbbenetesen grandiózus ereje felülmúl mindent, amivel eddig a Hellboy vagy akár a B.P.R.D. lapjain találkozhattunk (pedig ugye utóbbi mindig nagyszabásúbb volt, mint anyacíme). A főhős és ellenségének test test elleni csatáját a hatalmas villámokkal sújtott, pusztuló világ képei kísérik, miközben holtak beszélnek a világvégéről és az örökkévalóságról. És amit Mignola a képregény második felében meglép, amit meg mer lépni, az döbbenetes – nyilván nem ez jelenti Hellboy pályafutásának végét, de hogy soha nem lehettünk ennyire bizonytalanok, tanácstalanok azzal kapcsolatban, hogy merre tart majd a sorozat ezután, az biztos. Végzel az olvasással, de a katarzis még hosszú ideig kitart, az utolsó, néma oldalak emocionális ereje sokáig elkísér. Duncan Fegredo pedig fantasztikus munkát végez. Képei brutálisan erőteljesek, egyik gyönyörű, monumentális oldal éri a másikat. A lángolva zuhanó szív felé nyúló szó szerinti hullahegy a pokolban... Na, jó. Elkussolok. Ti meg olvassátok el.

Justice League #1

Történet: Geoff Johns
Rajz: Jim Lee
DC Comics

Csak rá kell nézni az alkotók nevére – a DC semmit nem bízott a véletlenre. A Flashpoint végeztével indul az új 52, vagyis a következő hetekben 52 új sorozat első számából ismerhetjük meg a megújított DC Univerzumot. Elsőként a Justice League jelenik meg, két nagyágyú, Johns és Lee tollából. Mint azt tudjuk, a Flashpoint következtében a DC világa némileg megváltozott még a múltban, minek következtében persze a jelen is meglehetősen másképp fest. Hogy mennyire, azt még nem tudjuk, mert az 52 sorozatból 50 fog a jelenben játszódni – de az Action Comics és a Justice League 5 évvel korábbra repít vissza minket, a szuperhőskor hajnalába, amikor a jelmezes igazságosztókat még nem ismerték el, sőt, féltek tőlük. A most szóban forgó comic azzal kezdődik, hogy Batman egy rejtélyes alakot üldöz a háztetőkön, őt magát pedig nehézfegyverzettel felszerelt rendőrségi helikopterek üldözik. Aztán megjelenik a Zöld Lámpás, és a tét emelkedik kicsit. Eddig jó: a felütés látványos, lendületes, hangulatos, elhelyezi a sztorit korban és korhangulatban, megágyaz a cselekménynek és a karaktereknek. Éppcsak egyik sem fekszik be az ágyba. Batman és a Zöld Lámpás azzal töltik a képregényt, hogy arrogáns, fennhéjazó tahók módjára verik a mellkasukat, és lóbálják a farkukat („az enyém nagyobb!”), majd a cliffhangerben felbukkan Superman, aki még hangosabban veri a mellkasát, és még szélesebben lóbálja a farkát („az enyém a legnagyobb!”). Ezen kívül a karakterek csak akkor szólalnak meg, ha kommentálniuk kell a cselekményt a hülye olvasó számára, aki szájbarágás nélkül nyilván nem fogná fel, hogy mi történik. Közben azért megy az akció, de ha a szép harcokat, a nagy robbanásokat és a ’90-es éveket megszégyenítő tesztoszteronhullámokat eltávolítjuk, maga a sztori cirka három oldalba belefér. Szépen megrajzolt szemfényvesztés az egész, ami kicsit úgy fest, mintha Mark Millar írta volna, és nem a nála többnyire intelligensebb és kifinomultabb Geoff Johns. De tudom, hogy mivel lehet(ne) mentegetni a képregényt: ez egy reboothoz (vagy afféléhez) kapcsolódó első szám, és ennek az egésznek az a célja, hogy új olvasókat nyerjen meg, ezért kell szépen elmagyarázni, hogy kik ezek a karakterek, és mik a képességeik (nem mintha amúgy nem tudná az az amerikai is, aki még sosem olvasott képregényt). De hogy buta és eseménytelen legyen, és hogy a karakterek homogén seggfejek legyenek, akiket kizárólag a jelmezük különböztet meg egymástól, azt ez sem indokolja. (Az említetteken kívül egyébként csak Cyborg tűnik fel – még civilben – a Justice League többi tagjának felbukkanása még várat magára.) Lehet, hogy majd egyben olvasva a teljes sztorit, jobb benyomást tesz, de kezdetnek ez így nagyon kevés. Ettől függetlenül a siker persze garantált, a kérdés az, hogy mennyien fognak csalódni, és kihagyni a folytatást…

Termintor/Robocop: Kill Human #1

Történet: Rob Williams
Rajz: P.J. Holden
Dynamite Entertainment

A Terminátor és a Robotzsaru franchise összeházasítása nem új ötlet, a Frank Miller/Walter Simonson duó már 1992-ben egymásnak eresztette a Skynetet és Murphyt egy négyrészes – és egészen korrekt – minisorozatban, egy évvel később pedig videójáték is készült belőle. Azóta valamiért senki nem forszírozta a témát, bár a Dark Horse egy időben fontolgatott egy második sorozatot. Most viszont a Dynamite úgy döntött, kihasználja, hogy jelenleg nála vannak a Robotzsaru képregényes jogai, és annak íróját, Rob Williamst állította rá a projektre (ő egyébként exkluzív szerződést írt alá a Marvellel, úgyhogy valószínűleg egy darabig ez az utolsó képregénye a Dynamite-nál). A sztori a jövőben játszódik, amikor a Skynet összesen kettőre redukálta az emberiség létszámát. Az a kettő éppen kétségbeesetten menekül az üldöző Terminátorok elől. Egy nagy raktárépületben próbálják meghúzni magukat, de csak egyiküknek sikerül élve bejutni – ő viszont rátalál egy múzeumra, abban pedig egy kiállítói üvegkalitkában, kikapcsolva álló Robotzsarura. A törvény őre öntudatára ébred, amikor a Terminátorok megölnék az utolsó élő embert, és megvédi – csak hogy a Skynet aztán felülírja a programozását, és vele nyírassa ki a nőt. Tubikántinyúd. Azt hiszem, ebből is látszik, hogy történetileg mennyire sovány az egész – karakterileg még inkább az – ráadásul, tekintve, hogy a Terminátorban kedvükre utazgathatnak a gépek az időben, ahhoz sem kell zseninek lenni, hogy valaki megtippelje, mihez kezd ezután Murphy. Szerencsére Williams ügyes mesélő, úgyhogy a sztori gördülékenyen halad előre, a világvégehangulat pedig szépen átjön – nyers és brutális comiccal van dolgunk. P.J. Holden viszont fájdalmasan sótlan és elnagyolt képi világgal rontja a színvonalat, ráadásul finoman szólva nem állt a helyzet magaslatán a színező sem – egy óvodás árnyaltságával és kifinomultságával végezte a munkáját. De ha a sztori jó irányba halad tovább, az összkép még lehet kedvező.

The Ultimates #1

Történet: Jonathan Hickman
Rajz: Esad Ribic
Marvel Comics

Nem az első ígéretet kapjuk a Marveltől a többségében csapnivaló Ultimate Univerzum megújítására. A szerkesztők, írók, rajzolók évek óta arról beszélnek, hogy vissza akarják vinni ennek az alternatív világnak a történeteit arra a szintre (mind a pénzügyi, mind a kritikai siker szempontjából), ahol úgy 10 évvel ezelőtt volt. A legutóbbi ilyen próbálkozás – az Ultimatum után – meglehetősen félrement, a mostani meg még csak most kezdődik az új Ultimates sorozattal. Az író ezúttal Jonathan Hickman, és az talán már önmagában jó jel, hogy a Marvel általa friss vért csöpögtet ebbe a haldokló világba, és nem megint a többször is elcsúszott Mark Millartól várja a megváltást. És egyelőre ez tényleg egy friss, energikus nyitánynak tűnik. Az új status quo-ban (Pókember halott, Amerika Kapitány felmondott, Reed Richards gonosztevő lett stb.) a mindig übertökös Nick Fury egyik nemzetközi válsággal szembesül a másik után, miközben hasztalan próbálja visszatartani a földgolyó társadalmi-politikai rendszerét attól, hogy darabjaira hulljon. Egy kis háború itt, egy kis szuperhős-isten konfliktus ott, némi nukleáris detonáció amott… Hickman képes egy hatásos, grandiózus rakétastarttal indítani a sorozatot, annak ellenére, hogy nincs benne hivalkodás, túlzás és öncélúság. A dialógus nélküli akciók látványosak, lendületesek (a Thor – Captain Britain szál különösen erős), az egész vibrál egyfajta „nagy szar készül a nyakunkba omlani” érzéstől. Ami azt illeti, vibrálna anélkül is, hogy az említett módon übertökös Nick Fury, durván karakteridegen és hiteltelen módon kevés híján elpityergi magát az utolsó oldalon, mondván, hogy fogalma sincs, mit tegyen. Csapnivaló cliffhanger, viszont másba nem lehet belekötni – főleg nem Esad Ribic gyönyörűen nagyszabású rajzaiba. Hosszú idő után az Ultimates megint hasonlít egy „szélesvásznú képregényhez”, egy eposzi, hardcore szuperhőskalandhoz. Reméljük, marad ez a színvonal – vagy ha még emelkedik is… de az már túl szép lenne. (Ja, és Thor „kiöntötted a sörömet” tekintete a hónap legfaszább képregényes momentuma.)

The Mexican Stand-off #22: Tálosi András (Spuri)

A magyar képregényszerzőkkel készített interjúsorozatunk irányított sejtregenerálódás útján újra feltámadt és ezúttal a Hosszúvölgyet benépesítő állatsereglet megteremtőjét, Spurit szorítottuk sarokba, hogy a gyermekkori fertőzésekről, az első magyar crossoverben főszerepet játszó vadászlesről és az 5Panels képregényes alkotócsapatról kérdezzük.

- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal…
- Tálosi „Spuri” András vagyok, a Charax valamint a Bóni és Tim sorozatok (egyelőre) író-rajzolója. Emellett a 5Panels csoport ötletgazdája-alapítója és a Magyar Képregény Szövetség elnökségi tagja.

- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ?
- Nem emlékszem pontosan. Néhai édesapám gyűjtötte (bár ebben nem vagyok biztos, lehet, hogy csak vette, mert kedve volt hozzá) a Mozaikot, Asterixet és Talpraesett Tomot. De azt hiszem az első képregény amire tisztán emlékszem a Bucó, Szetti, Tacsi volt. Még óvodában a csoporttársaimmal azon versenyeztünk, ki melyik figura akarna lenni. Én mindig Tacsi voltam.

- Első látásra szerelem, vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ?
- Szerelem a javából. A képregény végigkísérte egész gyerekkoromat, majd a gimnáziumban volt egy kisebb törés, aztán egy visszatalálás. Bár általános iskolásként (na jó, később is) egy csomó történetet írtam a fióknak, ezekből épült aztán fel a Charax világában játszódó események váza. Gyerekként élveztem kitalálni, megírni ezeket a sztorikat, és bevallom, most is élvezem őket. Persze azóta sokat fejlődött az összes mesém minden szempontból.

- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ?
- Tulajdonképpen minden befolyásolt, de ezeket olyan ügyesen beépítettem, hogy alig-alig érhetők tetten. Az egyetlen, ami számomra is meglepő, hogy Dargay stílusához hasonlítják a rajzaimat (ami nagyon megtisztelő), pedig csupán annyi a hasonlóság, hogy ő is antropomorfizálta az állatokat. Noha nagyon szeretem Dargay műveit, sosem játszottam rá szándékosan erre a vonalra, sosem akartam Dargay nyomdokain haladni.

- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ?
- Rejtő műveit nagyon szeretem, főleg a Texas Bill, a fenegyerek és a Nevada szelleme a két kedvencem a korai regényei közül. Utóbbit azért is komálom nagyon, mert benne van a tipikus maszkos bosszúálló hős akit egy magyar író alkotott meg. Amikor először olvastam, teljesen meglepődtem, hogy nekünk ilyenünk is van. Mostanában rákaptam a Mentalistára és a Jim szerint a világra. Ezek így együtt kellenek, hogy jó mederben tudjam tartani Bóni és Tim, valamint Spuri és Tappancs sorsát.
- Inspirációt pedig többnyire a téli hóesésből szerzek.

- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai?
- 2008 óta vagyok aktív (sőt, egyre aktívabb) tagja a képregényes életnek. Első mérföldkő mindenképp a Charax 1 megjelenése volt. A következő állomás, amikor a Charax második részének 20 elkészült oldalát a kukába vágtam, és elkezdtem megírni az első forgatókönyvemet, amiből aztán újra nekiláttam a Charax 2 munkálatainak (igen, az első változat még forgatókönyv nélkül készült). A 2009-es képregényfesztivál "5 óra-5 oldal" rajzolása keretében megszületett Bóni és Tim. A 5Panels elindítása 2010-ben. Az MKSz elnökségébe való bevétetés 2010 telén, és a Vadhajtás megjelenése 2011 tavaszán.

- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ?
- Az nagyon jól esett, amikor a Charax 1 megjelenésének másnapján (kétnapos fesztivál vasárnapján) már gratuláltak a képregényhez. A legemlékezetesebb, amikor 2010-ben a Hungarocomixon odafutott egy anyuka a standomhoz és olyan örömmel vette kézbe a Charax 2-t amilyennel én soha. Örült, hogy végre megtalálta, ezt kereste már mióta, mert a lányával egymás kezéből tépték ki az első részt és alig várták a folytatást. Ez így konkrétan elhangzott, tanúm is van rá. :)

- A szívednek legkedvesebb műveid ?
- Mivel nincs olyan sok egyelőre, inkább csak kiemelnék egy-egy mozzanatot belőlük. A Bóni és Tim ördöge a Mennyei szerencse című kalandból, a Charax mókus-papja, és Spuri bármikor, amikor feltűnik. Kedvelem a Charax 2 kórházi jelenetét, és amikor Szimat nyomozó keménykedik.

- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ?
- Az érdeklődők megnyugtatására mondom, hogy készül a Charax 3. A csúszásának több oka is van, főként az időhiány, aminek következményei is lesznek, de ez maradjon meglepetés. Mindenesetre már a 4. rész forgatókönyve is kész, amivel lezárul az első ciklus. Közben Bóni és Tim sem maradnak kaland nélkül, bármennyire is ezt harsogtam a Vadhajtásban. Nagyon megtetszettek a kedvenc honosító oldalam napi Fantom képsorai, ezért szeretném magam kipróbálni ebben a formátumban is, így várhatóan a medve-macska páros újabb története így fog megjelenni. A forgatókönyv már kész.

- A Charax-nak szentelt oldal megszűnt vagy Hosszúvölgy lakói átköltöztek a 5Panels-re?
- Is-is. Az oldal tulajdonképp akkor szűnt meg, amikor a 5Panels beindult. Úgy gondoltam nincs szükség arra, hogy két külön helyen legyen jelen. Ráadásul ennek üzenetértéke is volt a többi leendő 5Panels szerző felé: a közös munkának szentelek mindent. Ugyanezt nem várom el a többiektől, de a saját ötletem felé mindig elkötelezett vagyok. Különben nem is lehetne komolyan venni.

- A Charax 2 megírásakor a forgatókönyvírásban segített valaki vagy autodidakta módon készült?
- Autodidakta módon készült. Tulajdonképp az is csak annyi volt, hogy megírtam a párbeszédeket, és mivel tudtam, mit szeretnék látni, az oldalbontásnál terveztem csak meg, hogy melyik panelen mi legyen, és milyen szövegek kerüljenek rá. De pont attól, hogy készült forgatókönyv, sokkal átgondoltabb is lett a második rész, mint az első.

- Hogyan zajlik egy szerzői kiadvány születése? Itt különösen a Vadhajtás megjelenésére lennék kíváncsi, hiszen az csapatmunka volt, ami nem biztos, hogy megkönnyítette a munkádat.
- A Vadhajtás egy érdekes sorsú kiadvány. Sosem gondolkoztam közös munkában előtte, de egyszer csak annyian lettünk a 5Panelsben, hogy elkerülhetetlenül felmerült az igény egy ilyen összedolgozásra. Így egy fejlesztőjátékos (persze csak nekünk) kiadvány lett belőle. Fellőttünk egy témát (vadászles), amire mindenkinek kellett készítenie egy különálló sztorit. Volt, aki lesben álló vadászokat, volt, aki konkrétan egy vadászlest tett a képregényébe, de valamiképp mindegyikben megjelent a motívum. Magam számára az volt az igazi kihívás, miként fogom tudni ezeket a különböző különálló történeteket egybe gyúrni. Én egy keretsztorit alkottam meg, ami egy-egy köztes oldallal összeköti a képregényeket egymással.
- Izgalmas próbálkozás, már csak azért is, mert olyan crossoverek is születtek, amilyen még nem volt magyar szerzők képregényeiben. Sajnos kevésbé hangsúlyoztuk a felhasználók felé, hogy először célszerű az egyes képregényeket külön-külön, a kerettörténet nélkül olvasni, majd egyben az egészet. Így fogyasztva sokkal ütősebb, mintha azonnal egyben végigpörgeti az ember, hiszen utóbbi esetben valóban töredezettség vehető észre benne.
- Visszakanyarodva a kérdésedre, az ötlet után a legfontosabb volt a határidő betartása, amiben nagyon megbízhatóan helyt álltak az alkotók. Ezután nyomda, aztán börze és fesztivál.

- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ?
- Végzettségemet tekintve hittanár vagyok, de jelenleg a Sapientia Főiskola tanulmányi osztályán keresem meg a mindennapi kenyérhez való pénzt.

- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ?
- Itt megfogtál, mert bárki más tájékozottabb a szerzőkkel kapcsolatban, mint én. Norm Breyfogle lenyűgöző dolgokat hozott össze a régi Batman lapjain. Goscinny zseniális író volt. Stan Sakai pedig íróként és rajzolóként is minden elismerést megérdemel. Bill Watterson-t most kezdtem felfedezni magamnak. Lee Falk pedig Fantom megalkotásáért érdemel nagyon nagy dicséretet és főhajtást.
- Magyarok közül természetesen a 5Panels bármelyik tagja mellett kiállok (ezt tapasztalták már többen is), mellettük nagyon csípem Pilcz Roli munkásságát is, ugyanakkor Fritz Zoli rajzai is lenyűgözőek. Nagyon jó érzés, hogy ismerhetem ezeket az embereket és többségükkel együtt is dolgozhatom.

- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe ?
- A nagy szerzőis hullámot meglovagolva adtam ki a Charax 1-et, amivel sikerült belekeverednem ebbe az egész hajcihőbe. Aztán miután a 5Panels kezdett kifejlődni, és egyre többen csatlakoztak, én is kezdtem máshogy látni magamat a táplálékláncban. Végül egy beszélgetésünk után Sápi Marci vetette fel, hogy nem akarnék-e tisztséget viselni az MKSz-ben (addigra már tag voltam ott is), mert egy leköszönő elnökségi tag helyére kellene valaki. Én meg beadtam a derekam, amit azt hiszem senki nem bánt meg. Legalábbis remélem.

- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)?
- Szívesen mondanám, hogy mindenkivel, de az képtelenség lenne, meg nem is kér mindenki a társaságomból. A kepregeny.net ugye alap, főleg, amióta a 5Panels a k.net aloldalaként van jelen a hétköznapokban. Itt, ha nem is fórumozok olyan gyakran, csak lekövetem az eseményeket, hogy képben legyek. Emellett napi szinten kapcsolatban állok a 5Panels jópár tagjával a közös munkálkodás végett. A kepregeny.blog.hu projektvezetőjeként Bayer Tónival is át szoktuk beszélni az ottani teendőket. Lelkes látogatója vagyok a Hálózsák csapatban is, Fantom rajongóként főleg az ottani fórum megfelelő topikjában szoktam előfordulni. Mindezt a főállású munka után, szóval nem csoda, hogy nincs nagyon időm a Charaxra.

- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ?
- Szerintem koránt sem annyira siralmas, mint ahogy általában nyilatkoznak róla, elvégre vannak megjelenések külföldi és magyar szerzőktől egyaránt, minden típusból. Az tény, hogy a jelenlegi gazdasági helyzet nem kedvez a képregény-kultúra (de egyébként semmilyen más kultúra) széles körű elterjesztéséhez, de ami késik, nem múlik. Azon igyekszünk, hogy a magyar képregényt külfölddel is megismertessük, hiszen a mi képregényeink erősen visszatükrözik magyarságunkat, vagy legalábbis, amit a magyarságról gondolnak a művészeink. Amikor pedig Magyarország lakossága is anyagilag megengedhet magának egy olyan luxuscikket, mint a képregény, készen fogjuk várni a saját kínálatunkkal az érdeklődőket.
- Szerencsés időszaknak mondanám, mert van lehetőségünk kockázatmentesen kísérletezgetni, megtalálni a magunk hangját. Ha valaki szerzőként a képregényes folyamba bele akar kapcsolódni, akkor most megteheti. Később, ahogy egyre magasabbak lesznek az elvárások a hazai képregények felé is, már csak a képzett alkotók fognak labdába rúgni. Ezért is tartom fontosnak az alkotói csoportok megalakulását, még akkor is, ha egymással ellentétes modellekben látják a továbblépés lehetőségeit.

- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?
- Egyértelmű, hogy minden médium, ahol csak megjelenik a képregény témája segíti a képregény ügyét. Még a negatív kritika is, hiszen éppen egy ilyenből indult ki az Alfabéta-díj is.

- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?
- Egy díj értékét mindig a közelfogadás adja, ami pedig attól függ, hogy a szervezet, aki adja, mennyire veszi komolyan. Idéntől, azzal, hogy Cserkuti Dávid tervei alapján végre vállalható formát kapott a díj, egyértelmű üzenet lett az alkotók felé, hogy érdemes dolgozni, és jól dolgozni a képregényeken.

- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Szövetségnek, illetve mi a véleményed a tevékenységéről?
- Igen, tagja vagyok. :) Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a tevékenységét kívülről és belülről is látom, így vegyesek az érzelmeim, de most már mindenképp pozitív a mérleg, főleg mióta Nóri átvette a hajóparancsnokságot. Rengeteg a tennivalónk, de szerencsére van gárda, amelyik felvállalta, hogy a kitűzött célokat megvalósítja. Nóri nagyon ügyesen maga köré gyűjtötte ezeket az embereket. Sajnos a mozdítható erőforrásunk még mindig kevés, ezért nagyon várjuk azokat, akik szívesen segítenek bármiben, engem lehet zargatni ez ügyben bátran.

- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?
- Nagyon sok időnek kell eltelnie, hogy lehessen rajta változtatni, bár az elmúlt hét évben nagyon komoly előrelépések figyelhetők meg az egész műfaj megítélésével kapcsolatban. Elég csak a könyvesboltok polcait megnézni, ahová eleinte be sem akarták venni a képregény-köteteket, most pedig annyi van már, hogy egész polcsorok telnek meg velük. Ez mindenképp pozitív változás. Az, hogy egyre több irodalmi portálon jelennek meg cikkek, recenziók, kritikák képregényekről, szintén a média nyitottságát mutatja. Nem kell neki sok idő, hogy újra felfedezzék maguknak a képregényt a magyarok.

- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét?
- Egyetlen stratégiát ismerek: a gyerekkorban meg kell őket fertőzni. Sajnos ez ügyben nagyon csehül állunk, mert alig-alig vannak gyerekeknek szóló képregényeink. Amik vannak, azok viszont (az Egmont kiadványok kivételével) mind szerzőis kiadásban jelenik meg, amit szinte lehetetlen eljuttatni a megfelelő célcsoportnak. Manapság a gyerekeknek több ingerre van szükségük, mint amit a képregény adhat. Ráadásul nem is olcsó szórakozás, ami szintén hátráltatja a piac felpörgését. Én személy szerint félek tőle, hogy egy generáció ki fog maradni a képregény olvasásból, ami később vissza fog ütni, tehát ebben az irányban is van tennivalónk bőven.

- Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ?
- Természetesen. A 5Panels-t egy olyan kiadóvá tenném, amelyik kizárólag magyar képregényekkel foglalkozna (semmi külföldi), és reklámoznám agyba főbe, hogy egy olyan brand legyen, ami aztán később eladja magát.

- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ?
- Fantom, vagy Zorró. Bár lovagolni nem tudok, ráadásul idegesít, ha nem látok ki valami mögül (egy maszkban megbolondulnék) de az egyszerű motivációjú maszkos hős képe mindig is vonzott. Nem árulok el nagy titkot, hogy ez a vonzalmam az igazságosztók felé vissza fog köszönni majd valamelyik képregényemben.

- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél?
- Bárkitől, aki alkotó de még nem tagja a 5Panels-nek: Mikor csatlakozol?

Organized Crime and Triad Bureau

Általában jelen filmet tekintik Kirk Wong un. true crime trilógiája (Crime Story, Rock 'N Roll Cop és OCTB) legjobbjának, amely kijelentéssel nem teljesen tudok egyetérteni. Kéretik nem félreérteni: mindhárom kimondottan intelligens akció-dráma, ám ettol függetlenül én inkább a Jackie Chan legsikerültebb alakításával megkoronázott Crime Story-ra szavazok. Ráadásul egyes részletei az OCTB-t lehúzzák valamelyest.

Ha egyetlen fillért is kiadsz mostantól bármilyen Star Wars cuccra...

...nem vagy normális. Ma kiszivárgott, hogy Lucas további változtatásokat eszközölt a régi trilógián, a nemsokára forgalmazásba kerülő bluray-lemezeken, pontosabban a Jedi visszatéren. Mikor Darth Vader beledobja a császárt az aknába, mostantól azt ordítja majd: "NEEEEEEEEEE!!!!!" Plusz az evokok mostantól pislognak. Plusz Obi Van olyan ordítással ijeszti el a buckalakókat, mintha egy kislánynak a lábára léptek volna. Plusz, plusz...

UPDATE: a Lucasfilm piárosa megerősítette a New York Times-nak a vaderes jelenet megváltoztatását.

Képes bizonyíték emitt (a vaderordítás a beidézett linken rajongók által utángyártott cucc, de megbízható forrás megerősítette a Badassdigestnek, hogy Vader a császár ledobásának pillanatában tényleg ordítani fog).

Ha Lucas nem utáltatta volna meg velem ezeket a filmeket az elmúlt 15 évben, most kimondottan dühös lennék.

Jakuzák

Férfiak, akik teszik, amit tenniük kell, bármibe kerüljön is – szerelemben, háborúban egyaránt. Sydney Pollack 1974-es thrillere, amit éppen két klasszikusa, az Ilyenek voltunk és A keselyű három napja között forgatott, csaknem eltűnt a süllyesztőben, pedig a ’70-es évek egyik kiemelkedő zsánerfilmje, ami a becsület, a bajtársiasság és a tisztesség értékei köré rendezi el konfliktusait. Robert Mitchum, sokadik noiros szerepében Ken Takakura segítségével vág rendet a japán alvilágban, de az intenzív és vérgőzös leszámolásba torkolló cselekmény ne tévesszen meg senkit: a Jakuzák az akciók máza alatt egy kifinomult és érzékeny film. Amennyire érzékeny csak egy férfifilm lehetett a ’70-es években, ami az akciómozikat a szikárság és a keménység koordinátarendszerében határozta meg.

Harry Kilmer (Mitchum) a második világháború óta adósa egy barátjának, George Tannernek (Brian Keith), aki most a segítségét kéri, lányát ugyanis egy félresikerült üzlet eredményeképp elrabolta a japán maffia. Kilmer hosszú évek után visszatér Japánba, ahol régi szerelme bátyjának, Tanaka Kennek (Takakura), egy egykori jakuzának a segítségét kéri. Tanaka történetesen Kilmernek az adósa, amiért az annak idején megmentette a húgát, így nincs más választása, mint segíteni neki. A két férfi kiszabadítja Tanner lányát, de ez még csak a kezdet: ezzel ugyanis szabályosan hadat üzentek az egyik legnagyobb jakuza klánnak.

A Jakuzák forgatókönyvét Paul Schrader és Robert Towne írta. Előbbinek ez volt az első szkriptje, eztán a Taxisofőrrel jelentkezett, utóbbi pedig alig valamivel korábban fejezte be a Kínai negyedet. Ezen a filmen még érezni azt az erőt és frissességet, ami a szerzőkből ezt követően (Schraderből később, Towne-ból hamarabb) kiveszett. Lassan indul be, de visszafogott tempójának van értelme, ez nem a véletlenek, az esetlegességek filmje. A szavaknak, pillantásoknak, gesztusoknak súlyuk van, ahogy a karaktereket sem külső körülmények és véletlenek, hanem zsigeri késztetések hajtják előre, hogy azt tegyék, ami világnézetük és értékítéletük szerint helyes – nem is, hogy azt tegyék, amit egész egyszerűen tenniük KELL. Ez ugyanis nem választás kérdése.

A cselekmény minden fordulata, mozzanata ezen a belső szükségszerűségen alapul. Ezek az emberek szigorú kódex szerint élnek, az adósságaikat törleszteniük kell. Nem számít, ha saját maguknak tett fogadalmaikat kell megszegniük ezért, ha újra fel kell venniük a rég letett kardot, ha újra ölniük kell vele, ha saját életüket kell szinte bizonyosan feladniuk. Ez nem választás kérdése. Towne és Schrader ezzel a markáns motivációs rendszerrel nem egyszerűen bevezette az amerikai közönséget a japán kultúrába, felfogásba, hanem egyenesen belehajította a közepébe (az egyetlen mentőöv Dusty – Richard Jordan – figurája, aki Kilmer testőreként a nyugati nézővel együtt ismeri meg ezt a gyökeresen más világot). Tanaka még japán szempontból is egy őskövületnek számít, aki kompromisszumokra képtelenül éli életét az ősi szokások szerint – és Kilmer ugyanerre az útra téved.

Amikor megérkezik Japánba, és elsétál egykori szerelme boltjához, amit annak idején ő vett neki búcsúajándék gyanánt, a leharcolt Mitchum maga a megtestesült melankólia. És amikor meglátogatja Tanakát, egyetlen pillantásukból érződik a feszültség, a nyugtalanság, a levegő azonnal szikrázni kezd. A két férfi közös jelenetei, beszélgetéseik a film egyértelmű csúcspontjai. Towne és Schrader nagyszerű érzékkel ütközteti a két kultúrát, a két egyéniséget, Pollack elegánsan, visszafogottan és hatásosan rendez, a Mitchum-Takakura páros pedig ural minden egyes pillanatot. Tanaka hálás Kilmernek, amiért a háború után megmentette a húgát, ugyanakkor neheztel is mindkettejükre, hiszen a férfi egy megszálló amerikai katona volt, aki összeszűrte a levet a lánnyal – ergo Tanaka lekötelezettjévé vált az ellenségének. De ez az eleve izgalmas kapcsolati háló még bőven bonyolódik a film végére.

Ahogy a cselekmény lassan, ám megállíthatatlanul görgeti a felmerült és egyre fokozódó konfliktusokat a finálé felé, a Jakuzák akciófilmként felpörög, drámaként pedig mélyül – ritka kombináció. A végső leszámolás, amiben Mitchum egy puskával és egy pisztollyal fedezi a jakuza főnök életére katanával törő Takakurát, még ma is átkozottul hatásos: véres, brutális és intenzív, a westernes/noiros tűzharcot éppúgy megadja a nézőnek, mint a szamurájfilmes kaszabolást. De a Jakuzák ereje a két férfi által rendezett szabályos mészárlás ellenére ekkor már a drámában rejlik. Döntések születnek, emberek halnak, és az árulás, a barátság, a becsület, a vér, az évtizedes titkok és a szerelem forgatagában Kilmer és Tanaka viszonya egészen új, tragikus megvilágításba kerül. Néma, méltósággal viselt áldozathozatalaik, időtlen idők óta cipelt érzelmi terheik és tönkretett életeik egy fél órán át kitartó emocionális robbanással verik ki a nézőt a székéből.

A végső, reptéri búcsú ugyan giccset lebegtet a két karakter feje fölött, de Pollack még időben elvágja a jelenetet, és különben is: a „hogyan tovább” kérdésre ezután sincs válasz egyikük esetében sem. Kivéve, hogy bármi történik is, mindketten teszik, amit tenniük kell. Mert ez nem választás kérdése.

Jerry Frissen - Guy Davis: A Zombik, akik Felfalták a Világot

(Jelen cikk a címet és a képanyagot kivéve egy változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Buborékhámozó képregényes szakmagazin tizedik számában jelent meg nyomtatásban 2010-ben - S.)

Már többször beigazolódott, hogy az eltérő képregényes kultúrával és ekképp látásmóddal rendelkező szerzők egymásratalálásából az olvasó számára szinte csak nagyszerű dolgok születhetnek, legyen az bár amerikai-argentin pulp noir (100 Bullets, Brian Azzarelo és Eduardo Risso), francia-lengyel szépialenyomat a kommunista Lengyelországról (Marzi, Sylvain Savoya és Marzena Sowa), belga-olasz roadmovie a posztapokaliptikus jégkorszakban (Gipsy, Thierry Smolderen és Enrico Marini), a Második Világháború alatt zajló francia-amerikai misztikus kémtörténet (I am Legion, Fabien Nury és John Cassaday), vagy hogy elérkezzünk írásunk tárgyához, a belga-amerikai, Los Angelesben játszódó, savként maró zombiapokalipszis-szatíra, a The Zombies That Ate the World (eredeti címén Les Zombies qui ont mangé le monde, azaz A zombik, akik felfalták a világot) Jerry Frissen és Guy Davis tollából.

Utóbbit talán már nem is kell bemutatni, miután az ő szálkás, egyedistílusa határozza meg a Mike Mignola által teremtett Hellboy-univerzumból kinőtt BPRD (Bureau for Paranormal Research and Defense) sorozat látványvilágát 2003 óta, de pár szót az ő karrierje is megérdemel: az amerikai származású Davisre az 1989-es Baker Street révén figyeltek fel, így kerülhetett a DC kiadó Vertigo imprintjéhez, ennek égisze alatt nyílt alkalma kézjegyét hagyni a Sandman (Sandman Mystery Theatre) és a Batman (Batman: Nevermore) mítoszában. A fekete-fehér Dark Horse Presents magazinban az akkor még jobbára ismeretlen Hellboy mellett futott a Philip Amara-val közös Nevermen sorozata, majd végre lehetősége adódott, hogy bemutatkozzon első saját maga írta képregényével, a bizarr, 18. századi pszeudo-Franciaországban játszódó The Marquis-val. Mignola éppen ekkor kísérletezett azzal, hogy a BPRD sorozatához leginkább illő rajzolót találjon és legnagyobb szerencsénkre a második BPRD-antológiában résztvevő Davis mellett döntött, akinek eddigre már komoly gyakorlata volt a bizarr szörnyetegek és posztapokaliptikus jelenetek tervezésében, hiszen épp ebben az évben, 2003-ban kérte fel a francia Les Humanoïdes Associés kiadó (melynek egyik alapítója Jean Giraud, azaz Moebius volt), hogy működjön közre egy kvázi ismeretlen forgatókönyvíró egy világméretű zombijárvány abszurd utóhatásairól szóló történetében, melyet ironikus módon az akkor éppen halottaiból visszatérő Métal Hurlant (Üvöltő Fém) magazinban publikáltak.

A Métal Hurlant-t ugyanabban az évben, 1974-ben alapították, mint a kiadóját és első formájában olyan alkotók járultak hozzá a legendájához, mint Philippe Druillet, Moebius, Alejandro Jodorowsky, Enki Bilal, Milo Manara vagy Caza, olyan címekkel gazdagítva a képregények világát, mint az Arzach, a Kraken, a Jeremiah vagy a Loane Sloane. A magazin a nyolcvanas években élte fénykorát, majd az 1987-ben bekövetkezett hosszú szünet után 2002-ben támadt fel újra többfejű hidraként, a francia címet megtartva, egyidőben franciául, angolul, spanyolul és portugálul, hogy aztán az új tehetségeket és a kiadó sorozatait promotáló vállalkozás 2004-ben újra a porba hulljon. A fáklyát ma az amerikai Heavy Metal viszi tovább, mely eredetileg a Métal Hurlant 1977-ben liszenszelt unokatestvére volt és egy az egyben emelt át képregényeket az inspirációjául szolgáló forrásból, majd saját jogán jutott elismertséghez világszerte, jelenlegi formájában pedig negyedévente megjelenő, felnőtt témákat (igen, erotikát is) tartalmazó magazin.

A brüsszeli születésű Jerry Frissen bizarr társadalomkritikája tehát jobb médiumot nem is kaphatott volna a bemutatkozásra a Métal Hurlant amerikai verziójánál, különösen miután egész családjával Los Angelesbe költözött, hogy grafikai designerként dolgozzon az Humanoïdes amerikai pillérének, így tökéletes alany volt arra, hogy pőrére vetkőztethesse mindkét kultúra visszásságait. A véleményét sosem véka alá rejtő Frissen ugyan a képregény európai fővárosában végezte el a képzőművészetit, ám ott olyannyira sikerült megutáltatni vele a kilencedik művészetet, hogy tíz évnek kellett eltelnie, míg újra képregényt vett a kezébe, és még ötnek, míg rávette magát, hogy írjon is egyet. Első munkája, a Zombik, akik felfalták a világot, azonban olyan jó visszhangot kapott, hogy öt francia rajzolóval belevágott egy második projektbe, mely negyedévente megjelenő antológiaszerű füzetekben indult útjára és a los angelesi latin negyedben élő mexikói maszkos igazságosztók, a Luchadores Five kalandjait mesélte el, amint autórádiókat meglovasító farkasember bandával akaszkodnak össze, megfutamítják a Bogdanov-testvéreket és szembeszállnak a veszedelmes Pom-pom Ninjákkal, akiket mind Stacy-nek hívnak, kivéve egyet, akit Jennifernek. A könnyed hangvételű sorozat sikeréből műanyag figurákat gyártó vállalkozás is született, a Muttpop, ami nem csak a saját karaktereiket hozta kézzelfoghatóan fröccsöntött valóságba, hanem a Zep nevével fémjelzett Tchô! magazin szereplőit is.

Azonban lássuk mi is indította el a fullasztó belga bürokratizmus elől Kaliforniába menekült Frissen-t az ismertség útján: a nem is olyan távoli jövőben, 2064-ben járunk, Los Angelesben, és már nincs akadálya, hogy örökre együtt lehessünk szeretteinkkel. Ott laknak a szomszéd szobában, bömböltetik a rádiójukat az utcán, üldögélnek a park padjain, mindössze egyetlen bökkenő van velük: teljesen, véglegesen és menthetetlenül halottak. Némelyek rendelkeznek korlátozott intelligenciával, de legtöbbjük csak az előző életük beidegződéseinek engedelmeskedik: kutyát sétáltat, tovább veri a gyerekeit vagy csalja meg a feleségét. A világméretű jelenség okára Frissen nem is igyekszik magyarázatot adni, hiszen a történet szempontjából csupán az eredmény lényeges: mivel az élőholtak a Föld populációjának majd 35%-át teszik ki, az álszent politikai korrektség jegyében betiltják a zombikat rossz fényben feltüntető horrorfilmeket és a törvények kvázi teljes jogú polgárokká teszik a most már valóban fogyatékkal élőket (life-impaired). Nem csak a frissen elhunytak, hanem régebben elhantolt tetemek is képesek visszatérni, 14. századi teuton lovagok tűnnek fel Új-Poroszországban és 8. századi indiánok Brazíliában, az egész hívő világ pedig Jézus visszatérésének időpontját találgatja. A status quo felborulása új típusú rasszizmus születését segíti elő, egyes csoportok holtakat vagy pedig azokkal szexuális viszonyt folytató élőket lincselnek, míg egy újjáépített agyú milliárdos az egyre növekvő számú élőholtnépességet tömörítő politikai mozgalmat szervez.

Ebben a feje tetejére fordult világban próbál boldogulni Karl Neard (a név nem véletlen), aki még mindig az anyjával lakik, pattanásos arcát a The Shadow-éhoz hasonlító vörös kendővel takarja el és legnagyobb büszkesége a Star Trek kulcstartógyűjteménye. Karl és húga, Maggie, problémamegoldóként megunt vagy kellemetlenné vált halott hozzátartozókat tüntet el diszkréten, a megfelelő díjazásért cserébe. Hamarosan csatlakozik hozzájuk Freddy „a Belga” Merckx, a megvetemedett ruhásszekrény termetű és Elvis-frizurájú behemót, akinek az agykapacitása fordítottan arányos a termetével, mocskos szájú, faragatlan és legkedveltebb érvelési módszere a nekifutásból szájletépés. A teljesen diszfunkcionális csapat tagjai még az emberi faj legrokonszenvesebb példányai Frissen jövőképében és itt teljesen megfordul a The Walking Dead képregénysorozat protagonistájának felismerése, miszerint „Mi vagyunk a sétáló holtak”. Itt bizony a holtak sokkal emberibbek, mint az élők, akiknek kegyetlensége leplezetlenül bukkan elő a civilizáció máza alól és az újonnan feltűnt kisebbséget minden eszközzel a társadalom szélére szorítja. A holtak jogai mellett kardoskodók is csupán eszközként vagy szavazói bázisként tekintenek védenceikre, mint azt az eseményekben jobbára csak sodródó főszereplők is megtapasztalják.

Frissen személyes nézetei és véleménye a politikáról és a vallási fanatizmusról a lazán egymáshoz kötődő történetek gerincét képezik, találkozhatunk a belga királyi család teljesen degenerált és száműzött két hercegével, Caligulával és Gengisszel, szemtanúi lehetünk, hogy hőseink első körben elgázolják az élőholtként feltámadt Jézust, második körben pedig a konzervatív párt zombi elnökjelöltjét, az ifjabb Bush-t, akinek egy tévedésből kifolyólag egy páviánagyat helyeztek a koponyájába (és aki iránt Frissen jól láthatólag legalább olyan ellenszenvvel viseltetik, akárcsak Michael Moore), a teljes világot két táborra szakító feltámadt pápák fejét pedig élő adásban loccsantják szét. A nyers és szókimondó, börleszkbe hajló szatírát még az Egyesült Államokban is meglepően jól fogadták és az eredetileg a Métal Hurlant oldalain öt részletben megjelenő sorozatot a Devil’s Due Publishing egy gyűjteményes kötetben is kiadta 2009-ben. Akit érdekel, hogy amit Romero csak felvillantott az emberi természetről az Élőholtak éjszakája végén, amikor a csoszogó holtakon győzedelmeskedő redneck-ek két sör mellett, szórakozásból lőnek célba egy fára húzott zombira, miféle jövőbe vezethet, annak érdemes ellátogatnia a 2064-es év Los Angelesébe.

Bécsi képregény- és filmbörze szeptember 11-én. Aki jönne, jelezze.

Szeptember 11-én vasárnap Bécsben újra megrendezik a fantasztikus hangulatú képregény- és filmbörzét. A mostani rendezvény főtémája a horror, úgyhogy nem létezik, hogy én ezt kihagyjam - előzetest a rendezvény főoldalán olvashattok (kattintsatok a 'vorschau'-ra.) Akinek lenne kedve csatlakozni, küldjön egy levelet. Nevetségesen egyszerű a helyet megközelíteni - a Keletiből indulunk, a Westbahnhofon leszállunk, és onnan két metrómegálló.

A Francia Karcolat #2 - heti képregénystrip Boulet virtuális tollából

Boulet stripsorozata folytatódik, következzék hát egy "Játékos tanmese a lágy sajtok fizikájáról". Ugrás a teljes stripre a Tovább! után...
 

Az nem úgy volt! Az amerikai képregény nagy retconjai, 2. rész

Szinte nincs is olyan karakter a Marvel és a DC hősei (illetve gonoszai) közt, aki ne halt volna meg már legalább egyszer-kétszer. Pókember, Batman, Superman is mind szagolták alulról az ibolyát, de az efféle nagyágyúk esetében persze eleve ki volt zárva, hogy a „haláluk” tartós legyen. Ilyenkor a karaktert eltemető írók pár hónappal (vagy mindössze egy-két héttel) később maguk hantolják ki a többnyire dicsőséges harcban elpatkolt hőst (Pókember: A másik, The Return of Superman, Batman: The Return of Bruce Wayne, Captain America: Reborn). A kevésbé élvonalbeli figuráknál azonban sokszor előfordul, hogy az író véglegesnek szánja a halálukat, amit azonban hónapok vagy akár évek múltán egy másik író valahogy visszacsinál, kimagyaráz, azaz retconál. És pont ennek természete, a halál bagatellizálása miatt, az efféle retconok a legnotóriusabbak, ezek mellett a cikk előző részében említett átírások, súlyukat tekintve, szinte jelentéktelenek (na jó, kivéve a One More Dayt – azt sehogy sem lehet megfejelni).

Még ha hosszútávon jól is sül el a dolog (és sokszor – bármily meglepő – tényleg jól sül el, ahogy azt látni fogjuk), az efféle kontárkodás a kontinuitással bizony igen destruktív hatással van a hihetőségre, az élvezhetőségre, és főleg az egyes karakterek drámainak szánt halálára (miért izguljon/rázódjon meg az ember, ha sejti, hogy úgyis visszatér). Az írók hosszú évek óta igyekeznek viccelődni ezzel, karaktereik vállvonásokkal intézik el a feltámadásokat, és azzal poénkodnak, hogy soha senki nem hal meg igazán, de ez csak afféle görcsös jópofizás és kínos kacsintgatás, hogy „iiiigen, tudjuk, hogy gáz, látjátok, hisz viccet csinálunk belőle, hahaha, tudjuk, hogy gáz, van humorérzékünk!”. De ez még mindig jobb, mint amit mostanában követett el néhány szerző, azaz, hogy ténylegesen drámát igyekeztek faragni ebből a hülyeségből a „miért csak a legnagyobb hősök térnek vissza a halálból, az átlagemberek miért nem?” gondolat mentén (mint Paul Jenkins rettenetesen didaktikus Thor: Heaven and Earth című képregényében, mindössze pár héttel ezelőtt).

És senki ne higgye, hogy ilyen húzásokhoz csak pancser írók folyamodnak. Az egy dolog, hogy mondjuk a Xorn/Magneto agyrémért (ld. lentebb) a kontár Chuck Austen volt a felelős (első körben…), de pl. Kolosszust Joss Whedon, Mockingbirdöt pedig Brian Michael Bendis keltette új életre. A halálból feltámadó karakterekkel kapcsolatban hosszú éveken át tartotta magát egy mondás, miszerint: senki nem marad halott, kivéve Ben bácsit, Gwen Stacyt, Buckyt és Jason Toddot. Ezt a jópofa mondást azóta kikukázta a Marvel és a DC, hiszen előbbi Buckyt utóbbi Jason hozta vissza az élők közé (de a One More Day kapcsán komolyan fontolóra vették Gwen feltámasztását is). Szóval, lássuk, mi történt velük, és néhány hasonló, a túlvilágról visszacibált szereplővel – ismét a teljesség igénye nélkül.

Barry Allen (a második Flash)

Mikor halt meg? Crisis on Infinite Earths #8 (1986)
Mikor tért vissza? Final Crisis #2 (2008)
Mi történt? Egy ellensége visszahozta a „halálból”.

Azt ugye mindenki tudja, hogy az 1986-os, klasszikus Crisis on Infinite Earths volt a DC első gigászi univerzumformáló eseménye, amit arra használtak, hogy az aktuális igényeknek megfelelően írják újra vele a világot és a benne lévő hősöket/gonoszokat? Nos, Barry Allen, a második Flash történetét bizonyos szempontból már közvetlen előtte lezárták. A ’80-as években megölték a feleségét, Irist, következő menyasszonya megtébolyodott, Barry pedig kinyírta a mindezért felelős gonosztevőt, Zoomot. Végül a 30. században kötött ki, ahol találkozott a halottnak hitt Irisszal (hosszú…), és boldogan élt, amíg a világ el nem kezdett széthullani körülötte, vagyis amíg a Crisis on Ininite Earths kezdetét nem vette. Ekkor visszatért a 20. századba, hogy kiderítse, mi történik, és szembetalálta magát az istenei hatalommal bíró Anti-Monitorral, aki az egész multiverzum elpusztítására tört. Barry igazi hősi halállal távozott, életét nem kímélve vonta ki a forgalomból az Anti-Monitor végítéletfegyverét (ez alighanem minden idők egyik leghíresebb képregényes haláljelenete).

Az írók kissé következetlenül bántak a karakterével a következő években. (Látom magam előtt, ahogy sokan, akik nem eléggé jártasak a mainstream amerikai képregényekben, megrökönyödve kérdik, „hogy lehet bárhogyan is bánni egy karakterrel, aki már halott?!”). Egy sztoriban Deadman segített a lelkének belépni a mennyországba, ugyanakkor lényege, szelleme (azaz, khm, lelke) valahogy mégiscsak ott maradt a világban, hiszen többször is felbukkant, hogy segítsen barátainak (pl. Wally Westnek Zoom ellen, vagy a többi Flashnek az Infinite Crisisban). A halála utáni bő két évtizedben Barry kevésbé direkt módon is felbukkant itt-ott – mivel az Anti-Monitor fegyverének elpusztítása után nem maradt hátra hulla belőle, a fantázia szabadon szárnyalhatott. Olyannyira, hogy még a konkurens Marvel is felhasználta Barryt egy 1990-es Quasar sztoriban: egy Földről a Holdra tartó galaktikus futóverseny során a semmiből előtűnik egy szőke, amnéziás férfi, aki leelőzi a többi indulót (így többek közt Quicksilvert is), és elsőként ér célba. A karakter visszatért négy évvel később, ugyanabban a sorozatban, hogy segítsen egy „hipersebességben” ragadt társának, és hogy cserébe az segítsen neki visszatérni a saját univerzumába. Persze a férfi igazi neve sosem hangzott el, Flash-jelmezét sosem öltötte fel (a DC aligha vette volna jó néven), de külseje, és megjegyzései egyértelművé tették, hogy ki ő valójában.

Barry végül Morrison 2008-as Final Crisisának második számában tért vissza hivatalosan, csúcssebességgel üldözve az időben visszalőtt golyót, ami megölte Oriont, egyben menekülve a Black Racer elől, és azt üvöltve a megdöbbent Wallynek és Jaynek, hogy „Fussatok!” (Pöpec cliffhanger, azt el kell ismerni). A dolgot Geoff Johns magyarázta el a nem sokkal ezután indult Flash: Rebirth-ben. Barryt nemezise, a Reverse-Flash hozta vissza a halálból, pontosabban az ún. Speed Force-ból (egy sajátos energia a DC Univerzumban, amiben – mint kiderült – Barry eltűnt az Anti-Monitor fegyverének elpusztításakor), hogy tönkretegye hírnevét és életét. Azt is megtudtuk, hogy az időt manipuláló gonosztevő a felelős Barry múltjának tragédiáiért. Ezután indult Johns új Flash sorozata, ami nem bizonyult túl színvonalasnak, és most, a Flashpoint és a következménye, a szeptemberi DC reboot után, ki tudja, mi marad meg ezekből a sztorikból.

Bucky Barnes (Winter Soldier)

Mikor halt meg? a második világháború végén (az 1963-as Avengers #4-ben derül ki, flashback formájában az 1968-as Avengers #56-ban látjuk)
Mikor tért vissza? Captain America 1 (2004)
Mi történt? Nos… mégsem halt meg. A ruszkik kihalászták a tengerből, és megmentették.

Bucky már Amerika Kapitány legelső megjelenésekor is ott volt a csillagos-sávos-pajzsos hős mellett, mint annak vidám, nácipofozó tinédzser sidekickje. A második világháború után a szuperhősök népszerűsége leáldozóban volt, és a következő évek képregényei, amikben a Kapitány és Bucky szerepeltek (immár kommunistákat ütlegelve), mind kudarcnak bizonyultak. A duó évekre eltűnt a piacról, de amikor 1963-ban a Marvel elindította a Bosszú Angyalai sorozatát, azzal a lendülettel vissza is hozták a köztudatba a Kapitányt – a szuperhőscsapat jégbe fagyva talált rá a negyedik részben, a tenger mélyén. Ekkor tudtuk meg, hogy az igazi Amerika Kapitány és Bucky eltűntek a második világháború végén, amikor megpróbálták megakadályozni egy bombákkal megrakott kísérleti repülőgép célba érését, és az felrobbant alattuk. A háború utáni kalandjaikat azzal magyarázták ki, hogy azokban valójában mások viselték a jelmezüket a kormány titkos jóváhagyásával (ez, ugyebár, már eleve egy retcon volt). Tehát Kapit visszakaptuk, Buckyt viszont nem – a szerkesztőség nem akarta, hogy a Marvel hőseinek tini segítőik legyenek, így a sidekick halott maradt. Legalábbis 2004-ig, amikor Ed Brubaker átvette az Amerika Kapitány sorozatot, és nem csak visszahozta, hanem újra is értelmezte a karaktert.

Brubaker verziójában a gép felrobbanása után a súlyosan sérült, egyik karját elvesztett és amnéziás Buckyra rátalált egy orosz tengeralattjáró. Az ifjú hősnek kimosták az agyát, művégtaggal jutalmazták meg, és kinevelték a dicsőséges Szovjetunió egyik leghatékonyabb bérgyilkosává (Winter Soldier néven), akit a küldetései közt hibernálva tartottak – így évtizedek alatt is csak pár évet öregedett. Belemehetnénk abba, hogy ez hány szempontból hülyeség (miért éppen egy amerikai tinikatona kellett a szovjeteknek – nem propagandacélból, hisz titokban tartották –, miért kellett hibernálva tartani stb.), de felesleges belemenni, főleg, mivel vannak a sztorinak érdekesebb aspekutsai is. Brubaker fordított egy nagyot Bucky karakterén: a mosolygós tinitársból vérprofi gyilkost faragott, aki nem azért volt ott a háborúban a Kapitány mellett, hogy kedvesen integessen, hanem azért, hogy elvégezze a piszkos munkát, amitől a csillagokba és sávokba öltöztetett hőst inkább távol tartották, lévén példakép, két lábon járó ideológia és nemzeti ikon.

Az amnéziás és agymosott Bucky tudatát a Kapitány végül egy kozmikus kocka segítségével állította vissza (Captain America 14, 2005) egy nagyívú sztori elején, amiben a címszereplő lépten-nyomon azzal szembesült, hogy az ideológiákat, amiket képvisel, Amerika már rég bemocskolta. Ebből egyenesen következett a karakter halála, ami után Bucky ötlötte magára a csillagokat és sávokat, és ő vált az új Amerika Kapitánnyá – amíg két hónappal ezelőtt ki nem nyírták a Fear Itself című zagyvaságban, meglehetősen gagyi módon. Pedig volt fantázia a karakterében, Brubaker nem véletlenül hozta vissza – sokkal árnyaltabb és így érdekesebb, mint patyolattiszta elődje (aki persze azóta maga is újra él), még ha az író néha a kelleténél több időt áldozott is az önmarcangolásaira és a saját magával kapcsolatos kételyeire.

Hal Jordan/Parallax

Mikor halt meg? The Final Night #4 (1996)
Mikor tért vissza? Spectreként már 1999-ben, de eredeti „formájában” a Green Lantern: Rebirth #1-ben (2004)
Mi történt? Megőrült, gyilkolt, önfeláldozott, meghalt, a bosszú szelleme lett, feltámadt. Kb.

1994-ben a DC azzal próbált új olvasókat toborozni, hogy a hosszú évtizedek óta porondon lévő Hal Jordant lecserélte egy fiatalabb Zöld Lámpásra, Kyle Raynerre. A kérdés persze az volt, hogy távolítják el Jordant a képből. Az ember azt hinné, nyugdíjazzák, vagy megölik, ehelyett inkább szupergonoszt csináltak belőle (a rajongók nem kis felháborodására). A Reign of the Supermen című sztoriban a Cyborg Superman, Hank Henshaw elpusztította Hal otthonát, Coast Cityt, ami végül őrületbe kergette a hőst. Egy tébolyult terv részeként, hogy újrakreálja a várost, sajátjai ellen fordult, megölte Sinestrót és több társát, elpusztította Oa központi lámpását, véget vetve ezzel a teljes Zöld Lámpás alakulatnak, és felvette a Parallax nevet (Emerald Twilight). Később, az előző cikkben már többször is említett Zero Hourban megkísérelte elpusztítani a világmindenséget, hogy aztán saját elgondolása alapján teremtse újra. Aztán jött a The Final Night, amiben egy csillagokkal táplálkozó entitás próbálta felfalni a Napot – Jordan, egykori hősi énjének átmeneti megvillanása során feláldozta magát a Földért, és újraindította a haldokló Napot.

A hősük gonosszá változtatása miatt háborgó rajongókat a DC azzal próbálta kiengesztelni, hogy a Day of Judgement című 1999-es történetben a bosszú szelleme, a Spectre, az ő lelkét választotta gazdájának – Jordan pedig úgy döntött, hogy a Spectre erejét nem bosszúra, hanem megváltásra használja. Az ötlet nem nyűgözte le az olvasókat, a sorozat megbukott, és a Kyle Raynert szerepeltető Green Lantern széria sem teljesített túl jól. A kiadó úgy döntött, van valami abban, amit a rajongók szajkóznak*, és Geoff Johnst bízták meg, hogy támassza fel Jordant. A 2004-es Green Lantern: Rebirth-ben hősünk visszatér, miután kiderül, hogy az Emerald Twilight idején egy félelemmel táplálkozó lény, Parallax befolyása alatt állt. A megoldás tehát némileg hasonló ahhoz, amit a Marvel húzott elő a kalapból Jean Grey és a Főnix kapcsán, jópár évvel korábban (ld. lentebb). A karakter traumatikus élmények hatására megőrül, felvesz egy új nevet, pusztít, rombol, saját keze által meghal, majd évek múlva visszatér, és megtudjuk, hogy a név, amit felvett (Főnix/Parallax), nem csak egy név, hanem egy idegen entitás, és valójában az a felelős az ámokfutásért. A hős így visszatérhet, korábbi gaz tetteit pedig szépen ráhúzzák valaki, illetve valami másra. Viszont a DC ezen döntése rövid és hosszú távon is sokkal kifizetődőbb volt, mint a Marvelé.

Már a Rebirth is egy nagyszerű képregény, és hiszed vagy sem, a fenti kuszaságot, retconálást Johns olyan szépen, magától értetődően, simán magyarázza el, mintha mindig is az lett volna a nagy terv, hogy Jordan története erre fut ki. Plusz a Rebirth után új életre kelt a Zöld Lámpás franchise: elindult az új Green Lantern sorozat, a főszerepben Hallel, röviddel ezután elkezdődött egy másik széria is, a Green Lantern Corps, a többi Lámpásról, és mindkettő azóta is igen magas színvonalon, látványos, grandiózus, fordulatos űroperaként szórakoztatja az olvasókat. Az egésznek az az egyetlen apró szépséghibája, hogy Hal Jordan egy rettenetesen sótlan karakter, de ezt Johns szerencsére folyamatosan kompenzálja a remek sztorikkal.
(*a marketingesek ránéztek a zuhanó eladási mutatókra)

Jason Todd (a második Robin)

Mikor halt meg? Batman #427 (1988)
Mikor tért vissza? Batman #635 (2005)
Mi történt? Superboy dühében bemosott egyet az univerzumnak, és ettől Jason újjászületett. Ja, és ez nem vicc ám!

A Halál a családban a ’80-as évek egyik leghíresebb Batman képregénye Frank Miller művei mellett. Benne Jason Todd, a második Robin (az első, Dick Greyson ekkor már Nightwingként önállóan tevékenykedik) az anyját keresi a Közel-Keleten, miután Batmannel némileg megromlott a viszonya – és belefut a Jokerbe. Nem teljesen véletlenül: az anyja neki dolgozik. A hatalmas hülyeségek, logikai buktatók és slendrián cselekményvezetés súlya alatt rogyadozó történet közepe felé a Joker hosszasan és boldogan dédelgeti Jasont egy feszítővassal, majd az anyjával együtt otthagyja egy jó adag dinamittal kidekorált raktárépületben. Jason már félig halott, amikor az anyja támogatni kezdi az ajtó felé – még pont van pár másodpercük, mielőtt a bomba felrobban, az pedig minden akicó-kalandsztori hősének bőven elég, hogy még időben vetődjön el a háta mögött felcsapó tűzgolyó előtt. Csakhogy az ajtó zárva van. Szegény Jasonnak valószínűleg még arra sem volt ideje, hogy azt gondolja, „ez szopás”, mielőtt anyjával együtt a levegőbe repült. A következő számban Batman megtalálja hulláját a füstölgő törmelékek között, a kép, amin ölében hozza ki onnan, ikonikus. Jason halála mellesleg az olvasók döntése volt: a DC feltette nekik a kérdést, hogy meghaljon az amúgy nem túl népszerű karakter, vagy ne. A rajongóknak egy telefonszámot kellett hívni, és bár nem sokkal, de a „pusztuljon” oldal nyert (később Dennis O’Neil, az akkori szerkesztő elmondta, hogy több száz, a halál melletti telefon egyetlen embertől jött, aki beprogramozta a számítógépét, hogy a rendelkezésre álló 36 órában másfél percenként hívja a megadott számot).

A 2003-as, nálunk is kapható Hush-ban Jeph Loeb már eljátszott a visszatérés lehetőségével, de aztán kiderült, hogy az ott felbukkant Jason Todd nem az igazi Jason Todd volt, hanem a főgonosz Batman elpusztítására szőtt elmejátékának része. Két évvel később viszont Judd Winick tényleg feltámasztotta Jasont az Under the Red Hood című sztoriban – mint brutális, gyilkos gonosztevőt. Winick nem csinált titkot belőle, hogy ívesen leszarta a „hogyan” kérdést, egyszerűen kellett neki a karakter, a többit másokra hagyta. Végül az Infinite Crisisban Geoff Johns magyarázkodott. Egy paradicsomi – és rohadt unalmas – dimenzióba bezárt Superboy dühösen próbál kitörni onnan a maga superboyoson primitív módján, azaz a valóság határának, korlátjának, szövetének, akármijének a teljes erőből való ütlegelésével (ne firtassuk, jó?). Ezeknek az ütéseknek a lökéshullámai változtatásokat okoznak az univerzumban. Pl. azt, hogy Jason Todd feltámad.

Az egykori Robin dühösen, gorombán, gyűlölködve tért vissza, amiben lehet szerepe annak, hogy Talia al Ghul talált rá az utcán (miután feltámadását követően úgy egy évet kómában töltött), és ő állította vissza emlékeit és tudatát egy Lazarus gödör segítségével, a Batman iránt érzett szerelméért – apja, Ra’s al Ghul szerint a gödör kissé összekócolta a srác mentális állapotát. Jason azóta is rendszeresen Batman (és Robin) életére tör, merthogy természetesen őt hibáztatja a haláláért. Túl sok értelme nem volt a karakter újjáélesztésének, általában erőltetett történetetekben írják nem kifejezetten érdekesen (egy kivétel pl. Morrison Batman & Robinja) – jobb lett volna, ha megmarad a mainstream amerikai a képregény egyik legendás halottjának. (Egyébként, mivel a halálát nem tették semmissé, hanem szó szerint feltámasztották, ez nem is igazán retcon, szóval kicsit kilóg a sorból, de jelentősége miatt nem hagyhattam ki.)

Jean Grey/Főnix

Mikor halt meg? Sokszor. Most arról a haláláról van szó, ami az Uncanny X-Men 137. számában következett be (1980)
Mikor tért vissza? Avengers 263 (1986)
Mi történt? Aki meghalt, az mégsem ő volt.

Az anno itthon is megjelent Sötét Főnix Saga az X-Men történetének egyik legnagyobb csúcspontja, Chris Claremont jó 16 éves X-írói munkásságának egyik leghíresebb ékköve. Jean Grey, azaz Marvel Girl, még egy 1976-os sztoriban vette fel a Főnix nevet, miután képességeit felturbózta egy baleset/önfeláldozás egy kissé balul elsült űrkaland végén. Ahogy ereje nőtt, egyre kevésbé tudta azt kontrollálni, míg végül teljesen korrumpálta. Jean megőrült, vele szemben tehetetlen társai ellen fordult, és ahogy isteni hatalomra tett szert, felemésztett egy egész csillagot, milliárdok halálát okozva. A lány, mikor ideiglenesen visszanyerte tiszta elmeállapotát, öngyilkos lett szerelme, Küklopsz szemei előtt. Hopsz. Nem az a tipikus szuperhősös dirr-durr, mi? Claremont története – a fantasztikus karakterrajzok és a grandiózus kiállítás mellett – azért is olyan emlékezetes, mert felboncolja a „túl nagy hatalom” témakörét, ami az X-Menben mindig is jelen volt. Hiszen a szereplők tinédzserek/fiatalok, akiknek olyan erőket kell kontrollálniuk, amikre sem a testük, sem az elméjük nincs felkészülve. Ez Jean tragédiája.

És ezt a tragédiát kukázta ki a Marvel, annak minden mondanivalójával együtt, hat évvel később. Akkor indították útnak új, X-Factor című sorozatukat, aminek főszereplői az eredeti X-Men tagjai lettek (az anyacímben, az Uncanny X-Menben ekkor ugye már a második generáció vitte a mutánsügy fáklyáját) - ehhez viszont fel kellett támasztani Jeant.  Normál esetben nincs ezzel semmi probléma, csakhogy ez esetben egy olyan szuperhősről volt szó, aki lemészárolt több milliárd értelmes lényt. Szóval csak úgy lehetett visszahozni, ha előbb valahogy kimagyarázzák fajirtó bűneit. Kurt Busiek volt a „megmentő”: kitalálta, hogy az említett űrkalandot, ami után Jean képességei egy magasabb szintre léptek, a lány csak úgy élte túl, hogy alkut kötött egy idegen entitással, ami Főnixnek nevezte magát (hogy ez ki- és miféle, azt későbbi történetek pontosították/árnyalták). A Főnix egy gyógyító gubóba helyezte a halál szélén tántorgó Jeant, és felöltötte az alakját, sőt, az identitását, emlékeit is – olyannyira, hogy ténylegesen Jeannek hitte magát, és mindenki más is annak hitte. És onnantól kezdve (vagyis 1976-tól 1980-ig, Jean/Főnix öngyilkosságáig) az igazi Jean abban a gubóban gyógyulgatott, az X-Mennel pedig a testet öltött entitás kalandozott. Jean gubójára végül a Bosszú Angyalai találtak rá egy New York-i öböl mélyén (Avengers 263), és a Fantasztikus Négyes Reed Richardsa jött rá, hogy mi történt vele, és hogyan (Fantastic Four 286). Jean még néhányszor meghalt/feltámadt, és a Főnix entitással való kapcsolata sem ért véget, de ezek már más lapra tartoznak.

Egy ilyen karakter esetében okafogyott a „volt-e értelme feltámasztani” kérdés. Egyrészt persze, hiszen az X-Men egyik oszlopos tagjáról van szó, akinek rengeteg nagyszerű pillanat és történet jutott később is (a Jean-Emma Frost-Küklopsz háromszög nélkül pl. Grant Morrison X-Menje bizonyosan kevesebb lenne), másrészt persze, hogy nem, hiszen ezzel kihúzták minden idők egyik legerőteljesebb szuperhősképregényének méregfogát. Nem csak arról van szó ugyanis, hogy Jean mégsem halt meg, hanem arról is, hogy eleve nem ő szerepelt a Sötét Főnix Sagában, vagyis a sztori fentebb említett összes mélysége („túl nagy hatalom”) megszűnt létezni.
Jean egyébként most is halott. A 2003-as New X-Men 150-ben ölte meg Magneto. Aki azonban valójában nem Magneto volt. Erről jut eszembe… de erről lentebb.

Kolosszus

Mikor halt meg? Uncanny X-Men #390 (2001)
Mikor tért vissza? Astonishing X-Men #4 (2004)
Mi történt? Egy földönkívüli megmentette az utolsó utáni pillanatban, bár ezt akkor senki nem tudta.

Kolosszussal enyhén szólva csúnyán elbántak az írók a ’90-es évek elejére. A csendes, introvertált, végtelenül jólelkű karakternek az orosz kormány megölte a szüleit, húga, Ilyana a mutánsokra halálos Legacy vírus egyik első áldozata lett, ő maga pedig agysérülést szenvedett, és nem tudott visszaváltozni emberi alakjába (ekkor ideiglenesen csatlakozott Magnetóhoz). A sorscsapások szünet nélkül záporoztak Kolosszusra, a legolcsóbb, legprimitívebb melodrámába lökve a karaktert. Amikor Bestia végre talált gyógymódot az egész mutáns fajt veszélyeztető Legacy vírusra, de kiderült, hogy elterjesztéséhez önfeláldozásra van szükség (aki beadja magának az ellenszert, meghal, és az így kerül a levegőbe – a logikáját ne firtassuk, ez a sztori az X-Men egy igencsak pocsék időszaka alatt született), Kolosszus megtette, amit meg kellett tennie. A holttestét pedig elhamvasztották. Azt hinnétek, hogy innen még egy szuperhősképregényben is bajos visszahozni valakit az életbe, ugye?

Jobbról be Joss Whedon az Astonishing X-Mennel (2004). És Whedon átkozottul jó író. Első, Gifted című sztorijában Kitty Pryde, Kolosszus egykori szerelme rábukkan nagyon is élő hősünkre egy földönkívüli komplexumban. Mint kiderül, annak idején a Breakworld nevű bolygó egy Ord nevű katonája teleportálta el a holttestet, és cserélte azt ki egy másolatra – vagyis a társai utóbbit hamvasztották el. Idegen technológiájával Ord felélesztette Kolosszust, és a Legacy vírusnak a vérében folyó ellenszeréből nyerte ki a mutáció „gyógyszerét”, ami köré a lényegi történet épült (ezt a gyógyszert használta kiindulási alapnak a harmadik X-Men mozifilm is).

A magyarázat olyan-amilyen (azt hiszem, egyszerre elfogadható és erőltetett), viszont az figyelemreméltó, hogy Whedon milyen elegánsan, milyen lazán, milyen tökéletesen adta elő. Nem érződött rajta az erőlködés, a hiteltelenség, és egyébként sem a „hogyan”-ra koncentrált, hanem a „feltámadással” kapcsolatos reakciókra. Azok a panelek, amiken Kitty megpillantja hallottnak hitt szerelmét, aki keresztülrohan a lány anyagtalanná vált testén, és ráront a rájuk tüzelő katonákra, fantasztikus. Az összes képregényes „halálból visszatérés” közül alighanem ezt tudta az írója a legtermészetesebb módon kivitelezni, ráadásul ezt követően is nagyszerűen használta a karaktert és a Kittyvel való kapcsolatát – és szerencsére utódai sem herdálták el a dolgot, Kolosszus figurája (noha igen ritkán van a középpontban) máig érdekes.

Magneto/Xorn

Mikor halt meg? 2004-ben (New X-Men 150)
Mikor tért vissza? Pár hónap múlva (Excalibur 1)
Mi történt? öööö...

Xorn karakterét Grant Morrison vezette be a 2001-ben indult briliáns New X-Menjében, mint egy sok mindent megélt, mégis optimista, alapvetően jókedélyű mutánst, aki gyógyító képességei mellett a mágnesességet és a gravitációt is manipulálni tudja. Xorn a Xavier intézet legproblémásabb tanulóinak csoportvezetője lett, míg a Planet X-ben le nem került róla a maszk, és ki nem derült, hogy valójában Magneto van alatta, aki ezt a gúnyát használva férkőzött be az X-Men belső köreibe – azaz Xorn nevű mutáns nem is létezik. A mágnesesség ura kissé, akarom mondani, nagyon megtébolyodott, drogokkal turbózta fel mutáns erejét, romba döntötte fél New Yorkot, rabszolgasorba taszította az embereket, a túlélőket pedig egy krematóriumban tervezte elhamvasztani. Az X-Men végül felülkerekedett, de ez, ahogy fent már érintettük a témát, Jean Grey életébe került – Rozsomák pedig, a nő halála miatti féktelen dühében egy fejjel megrövidítette Magnetót. A „Xorn valójában Magneto” fordulatot Morrison mesterien vezette fel, ha visszaolvasol, a jelek, utalások mind ott vannak, csak persze akkor még nem áll össze belőlük a kép. A Marvel szerkesztői azonban nem örültek a dolognak, és amint Morrison otthagyta a címet, megbízták utódját, Chuck Austent, hogy valahogy magyarázza ki az egészet.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Morrison New X-Menje szenzációs volt, de tény, hogy Magnetóval kissé túllőtt a célon. Az egy dolog, hogy eredetileg valóban egy egysíkú gazember volt, de Chris Claremont sokat dolgozott azon a ’80-as években, hogy árnyalja a karakterét – egy időben az X-Mennek is tagja volt (ahogy mellesleg jelenleg is az), sőt, Xavier távollétében még vezette is a mutáns iskolát (ezek a történetek itthon is megjelentek anno). Az írók a ’90-es években kicsit mind más arányban ingadoztak hősi-antihősi-gazemberi mivolta között, de olyan habzó szájú, elmeháborodott tömeggyilkosnak senki nem ábrázolta, mint Morrison itt (még Stan Lee sem az első X-Menekben). Úgyhogy összességében mondhatjuk, hogy ez egy roppant méltatlan búcsú volt a Marvel egyik leghíresebb karakterétől. Na de az is biztos, hogy nem a balfék Austent kellett volna felbérelni, hogy Morrison sztoriját utólag toldozza-foldozza.

Mert ugyan Magneto Chris Claremont Excaliburában bukkant fel először a Planat X után, és ott hangzott el, hogy az a Magneto, aki New Yorkot terrorizálta, nem ő volt, Austen állt neki magyarázkodni, hogy mi is történt. Hogy nem Magnato tettette magát egy fiktív Xornnak, hanem egy valóban létező Xorn tettette magát Magnetónak. És ez még csak a kezdet volt – az olvasók érthetően össze voltak zavarodva a sok hülyeségtől (felbukkant még egy másik Xorn is, a Magnetóként ágáló Xorn ikertestvére, anyám, borogass…), amit aztán Brian Michael Bendis magyarázott ki valamennyire. Először elhintette az itthon is kiadott Mutánsvilágban, hogy a valóságot manipuláló, és nem mellesleg eszét vesztett Skarlát Boszorkány (Magneto lánya) lehet a felelős az egész hóbelevancért (ez lett volna amúgy a legegyszerűbb, legjobb megoldás), de az elhintés nem volt elég a rajongóknak, úgyhogy az itthon szintén kiadott Új Bosszú Angyalai: Ellenhatásban Bendis tovább tisztította a képet. Az új verzió szerint Xorn azért öltötte magára Magneto alakját, mert tudta, hogy a hírhedt mutáns arcával követőkre talál. Gondolom, ez sem kevésbé szar magyarázat, mint bármi más… De összességében csak jól jártunk azzal, hogy Magneto él, és (főleg), hogy nem ilyen gyatra körülmények közt távozott a másvilágra.

Zsebtolvaj

Samuel Fuller sosem volt szívbajos. Maga J. Edgar Hoover sem tudta eltántorítani attól, hogy úgy forgassa le 1953-as film noirját, ahogy kedve szottyant hozzá. A címbéli Skip McCoy véletlenül egy kommunista kémnek leszállítandó anyagot emel ki egy nő táskájából, és a segítségét kérő naiv szövetségi ügynöknek, aki szentül hiszi, hogy a csillagos-sávos lobogó érdekeit még egy elvtelen zsebtolvaj is szem előtt tartja, cinikus-megvető mosollyal csak annyit válaszol: „Are you waving the flag at ME?” Ennyit a patriotizmusról. Nem csoda, hogy Hoover ki volt bukva. De Fuller antihősei, mint általában, most sem ismernek sem istent, sem hazát – kizárólag egymáshoz lojálisak.

Fullernek volt némi fogalma az alvilágról: rekordidősen, 17 évesen vált a New York Evening Graphic bűnügyi újságírójává, koptatta az aszfaltot, beszélt a napról napra élő piti bűnözőkkel, ismerte a közeget, és még élete vége felé is elismeréssel, sőt, szinte bámulattal nyilatkozott az utcák sötét alakjairól. A témához való – a korhoz képes kifejezetten merész – hozzáállása a Zsebtolvajon (Pickup on South Street) is átüt. Skip egy arrogáns, kihaénnem, laza, pofátlan gazember, Fuller mégis megszeretteti velünk. A maga ura, úgy éli az életét, ahogy jónak látja, és egy megvető pillantásnál nem szán többet az egyszerű emberek mindennapi élete fölött álló eszmékre. De megvan a maga kódexe: lehet, hogy nem kell félned tőle, ha az országát próbálod eladni (pénz azért jó, ha van a zsebedben, ha azt akarod, hogy engedje), de ha bántod a nőjét, jobb, ha szeded a lábad. Richard Widmark szenzációs a szerepben: persze, akinek a karrierje azzal vett rakétastartot, hogy egy tolószékes idős asszonyt halálba lökött a lépcsősor tetejéről (Kiss of Death), annak össze is kell szednie magát, hogy másért is emlékezzen rá az utókor.

Skip a társadalom nagyobb részéből elegánsan kivonta magát, mondhatni, szó szerint a peremén él: lakhelye egy pár négyzetméres, cölöpökön álló fatákolmány, ami a New York-i kikötő legszéléről lóg be az öböl fölé. Nem hatja meg, hogy már háromszor ült zsebtolvajlásért, és ha még egyszer elkapják bármiért, az életfogytiglanit jelent, nem hatja meg egy csábító szem- és mellpár sem – az „apartmanjában” felbukkanó nővel, akit korábban kirabolt a villamoson, úgy bánik el, mint bármilyen betörővel tenné, majd pedig gyengéd rugdosásokkal téríti magához az önkívületi állapotból. Már ekkor látszik: ezt a kettőt az Isten is arra teremtette, hogy egymásba szeressenek. Skip cinizmusa, „engem kizárólag a pénz érdekel” attitűdje csak akkor mállik le róla, amikor veszélybe kerülnek a hozzá hasonló „aljanépek”, akik a világ többi részével (közük az egy kalap alá került kommunista kémekkel és szövetségi ügynökökkel) ellentétben jelentenek számára valamit.

Egyikük természetesen „a nő”. Az említett Candy (színészileg Jean Peters a film gyenge láncszeme, de még az ő alakítása is befér a „korrekt” kategóriába) mérgezett egérként rohangál a kommunisták és a szövetségiek közt, hogy valahogy megmentse a mindkét fél felé teljesen ignoráns, és így mindkét fél szempontjából egyre terhesebbé váló szerelmét, aki mélyen és őszintén megdöbben rajta, hogy van valaki, aki az életét kockáztatja érte. Ez küldi Skipet harci pályára, nem a hazaszeretet. A másik fontos ember az életében a korosodó alvilági besúgó, minden piti bűnöző mostohaanyja, Moe, aki, igaz, hogy pár dollárért eladja a rendőrségnek a „fiait”, de ahogy Skip egy laza vállvonással kommentálja, valamit neki is ennie kell. A Moe-t alakító Thelma Ritter (hatszor jelölték Oscarra, többek közt a Zsebtolvajért is) egyszerre tölti meg a képernyőt hidegséggel és melegséggel, vidámsággal és melankóliával, rettenthetetlenséggel és sebezhetőséggel, karaktere az egyik legjobb és legkomplexebb, amit nőnek írtak a film noirok történetében – és játékával magabiztosan felel meg a szerep követelményeinek.

Moe, saját szavaival élve, azért él, hogy meghalhasson: addig nem akar elpatkolni, amíg nincs pénze egy tisztességes temetésre egy exkluzív percellában. Utolsó, gyilkosának előadott monológja inspiráló és szívszorító: az öreg, sírba tartó, aprócska nő megmakacsolja magát, és sziklaként néz farkasszemet a halállal, mert ezúttal sem a barátját, sem a hazáját nem hajlandó elárulni. Skip, az ignoráns külvilág csodálkozásával nem törődve, kifizeti Moe-nak az áhított temetést. A betyárbecsület egyik legszebb, leghatásosabb filmes megnyilvánulása ez.

Fuller cselekedeteiken keresztül definiálja a karaktereit, de mindenkihez hozzáír egy-egy apró finomságot, valami sajátos, nem klisészámba menő, nem feltétlenül archetípusokhoz igazított jellemzőt vagy szokást, amitől azok még inkább életre kelnek. Itt mutatkozik meg újságírói múltja, avagy a – jó értelemben vett – szenzációhajhászás, a figyelemfelkeltő címszavakban fogalmazás. Skipnek az egész öböl a hűtője (sörét egy dobozban tárolja, amit kötélen ereszt le a vízbe), Moe, miközben információval üzérkedik, nyakkendőket árul, a kínai étterem asztalánál hízó informátor pedig evőpálcikával kapja fel, és dugdossa zsebébe a fizetségül kapott bankjegyeket. A cselekmény is ehhez hasonlóan gördül előre: gyorsan, frappánsan, akadályok, mellékvágányok nélkül, mindig a lényegre szorítkozva, minden esemény és karaktermomentum felett pontosan annyit időzve, amennyit szükséges, és egyszerű, de roppant hatásosan felvázolt, alapvető emberi érzésektől fűtötten tartva a dinamikus, agresszív fináléba, mintha valami ősi természeti erő hajtaná, és nem megfontolt, művészetet alkotó emberi kéz.

Aliens: Colonial Marines előzetes

Csak nem az első igazán jó Alien(s)-játékkal lesz dolgunk hamarost?

Cowboyok és űrlények

Lássuk be, egy filmtől, aminek ilyen címe van, az ember elvárna némi iróniát – főleg ha a rendező Jon Favreau, akinek Vasember-adaptációi pont attól működtek, hogy nem vették magukat véresen komolyan. Mert nehéz elvárni a nézőtől, hogy faarccal üljön végig egy sci-fi westernt, amiben cowboyok és indiánok hatlövetűekkel, puskákkal és nyilakkal harcolnak a technikailag több száz, vagy több ezer évvel előttük járó idegenek ellen. De csak elvárják tőle. Mégsem ez a film fő problémája, hanem az, ami Hollywood legtöbb nyári megafilmjének. Igen, a forgatókönyv, azaz minek írjanak normálisat, ha az óriásrobotok és az összeomló épületek vagy (esetünkben) a cool koncepció eladja az egészet anélkül is?

Csakhogy ezúttal nem adta el: a film bukott, hiába tökös és kemény Daniel Craig, hiába áll piszkosul jól Harrison Fordnak a kalap és a hatlövetű, hiába hozza Favreau egy kellemes kora délutáni filmecske mérsékelten szórakoztató színvonalát, ide ez kevés. A (jelenleg) 90 milliós amerikai bevétel elég szarul mutathat a főkönyvben a 163 milliós költséggel átellenben. Nem lennék annak a helyében, aki most azt nézegeti a stúdiónál.

A forgatókönyvet hat ember szögelte, hegesztette, ragasztotta össze (köztük Roberto Orci, Alex Kurtzman, Damen Lindelof), és olyan is. Csapongó, egyenetlen, következetlen, súlyos hangulatváltásokkal teli, hol meglepően brutális western, hol horrorisztikus thriller, itt egy kis drámát akarnak beleerőltetni, ott meg egy kis humort, ráadásul közben egészen a fináléig olyan benyomást tesz, mintha eredetileg egy hagyományos vadnyugati sztori akart volna lenni, és valakinek utólag jutott eszébe, hogy legyenek már benne földönkívüliek. Jó másfél órán át a hősök egymás közt acsarkodnak, útonállók elől menekülnek, indiánok fogságába esnek, az idegenek meg csak néha feltűnnek, és elrabolnak párat közülük (hogy miért, arra pofátlanul olcsó és ostoba magyarázatot kapunk), hogy emlékeztessék a nézőt, ők is jelen vannak a cselekményben. Hasonlóan járt Ford is, a történet középső harmadában nem nagyon csinál semmit, csak elmorog egy-két sort, és néha látjuk lovagolni a háttérben.

Mire elérkezünk az utolsó fél órához, az íróknak végre eszükbe jut a filmjük címe, és megkapjuk a tisztességesen hosszú, viszonylag látványos és lendületes finálét, amit teljesen az sem tud elrontani, hogy a görcsösen komoly hangvétel kiöli a koncepcióból annak legszórakoztatóbbnak ígérkező geekfaktorát. Teljesen az rontja el majdnem, hogy a robbanások és lövöldözések rövid szüneteiben erőltetett menetben hajigálják egymás után az illúziórombolóan kínos dialógokat, a súlytalan karakterpillanatokat, a nemes önfeláldozásokat, és a gyomorgyilkos giccsbe forduló érzelgősségeket.

A Cowboyok és űrlények legérdekesebb aspektusa sajnos a címe, de az alkotók legalább azzal vigasztalódhatnak, hogy aligha fogja bárki azt mondani rá, hogy meggyalázták vele az eredeti, 2006-os képregényt (amihez mellesleg vajmi kevés köze van), mivel annak a színvonaláig még Hollywood is ritkán süllyed.  Más kérdés, hogy a nézőnek ez semmilyen vigaszt nem fog nyújtani, ahogy az sem, hogy ha bemegy a moziba, azért ennél  rosszabb filmekre is költheti a pénzét. Sebaj, hátha majd az Indiánok és vámpírok vagy a Lovagok és szörnyecskék jobb lesz.

Kidobozolás: horrorfilmkönyves különkiadás

Jutúbos videjó helyett a kidobozolás rovat ezúttal mindössze ezzel az egyetlen képpel jelentkezik (ha rákattintasz, nagyobb méretben is szemrevételezheted). E legújabb, külföldről érkezett csomagom tartalmát igazság szerint csupa olyan könyv alkotja, amelyeket korábban már magaménak mondhattam, de szó szerint rojtosra olvastam őket, úgyhogy nem árt, ha az embernek van belőlük olyan példánya, amelyik nem hullik olvasás közben darabokra.

John McCarty (Chas. Balun mellett) a nyolcvanas évek legjelentősebb horrorfilm-elméleti tudora volt (még él, de nem túl aktív), ez a három könyve pedig enyhén szólva kötelező. A Fearmakers a horror, a szerző szerint legjelentősebb rendezőit tárgyalja, a Splatter Movies - Breaking the Last Taboo on the Screen *A* legfontosabb, nyolcvanas években készült horrorista, műfajelméleti könyv (a fókusz természetesen a splatterfilmeken van), az Official Splatter Movie Guide pedig több mint 400 splatterfilm villámkritikáját tartalmazza.

World War Z statisztaválogatás!

Csütörtökön, pénteken és szombaton! Idézem:

"Statisztálni vágyó Hölgyek és Urak figyelem! Ősszel ismét hazánkban forog egy amerikai nagyjátékfilm, "WORLD WAR Z" címmel. Izgalom, Zombik és Sztárok fogják ellepni a pesti utcákat!

Szükségünk van Rátok heteken át folyamatosan! 18 és 80 között mindenkit szeretettel várunk! Gyertek el a válogatásra, hogy lehetőséget kaphassatok! Több ezren fogtok kelleni!

VÁLOGATÁSOK:

2011. augusztus 25. 10-17 között
2011. augusztus 26. 10-17 között
2011. augusztus 27. 10-17 között

Helyszín : Budapest , III. kerület Tímár utca 2.

Üdvözlettel,
Kálmán ( Cast&Crowd)"

A Francia Karcolat #1 - heti képregénystrip Boulet virtuális tollából

Ezt is megértük, a Geekz-en rendszeres képregénystrip üti fel a fejét, méghozzá egy Franciahonban egyre népszerűbb szerzőtől, Gilles Roussel-től, aki Boulet művésznéven alkot 1998 óta, amikor Zep, Titeuf atyja és Jean-Claude Camano, a Tchô! magazin főszerkesztője felfedezte egy képregényfesztiválon. A fiataloknak szóló képregénymagazin oldalain születtek meg a Raghnarok, Le Miya, La Rubrique Scientifique (A tudományos rovat) és a Womoks című sorozatai (utóbbiban a forgatókönyvíró szerepébe bújik, a rajzokért kiváló kollégája, Reno felel), melyek utóbb album formátumban is megjelentek, majd Joann Sfar és Lewis Trondheim felkérték a Donjon Zénith széria rajzolására. 2004-ben vágott neki a saját hétköznapi életéről szóló képregényblog projektjének, ami hamarosan olyan népszerűségre tett szert, hogy naponta több tízezren követik és a Delcourt kiadó vastag kötetekben pakolja a könyvesboltok polcaira Notes (Jegyzetek) címen.

A Geekz kizárólagos engedélyt kapott a szerzőtől, hogy magyarra fordítva publikálhassa a blogján található képregénystripeket, így minden héten egy újabb rész kerül ki a mi kis virtuális játszóterünkbe. Reméljük nektek is tetszeni fog ez a kezdeményezés és még sokáig követitek majd figyelemmel egy francia geek mindennapjait. A Tovább után ugrás a stripre!

Hellraiser Revelations előzetes

Háááááháháháháhá... ez kész. A Hellraiser-franchise, mint áldoksi... A színészek ráadásul katasztrofálisak, Pinheadet meg egy jóllakott óvodás játsza.

Tv Trauma - 2011. 08. 23., kedd

Tv2, 11:20. Hullámvasút (Rollercoaster, 1977)

A hetvenes évek katasztrófafilmjeinek kései darabja, amelyben egy kisstílű terrorista (Timothy Bottoms, akiből Hollywood sztárt akart csinálni, de már a megjelenésével is kiszívta az izgalmat minden filmből) egy hullámvasutat(!) akar felrobbantani. A finálé izgalmas, de egyébként háttérzajnak jó csak.

Viasat3, 2155. Titkos gyilkos mama (Serial mom, 1993)

John Waters mainstream próbálkozása, ami még visszafogottsága ellenére is képes harapni. Egyaránt hülyét csinál a sorozatgyilkosok utáni rajongásból és a celebkultúrából.

Film+, 0:55. A vadász (Wilderness, 2006)

Továbbra is fenntartom, hogy 2006 legjobb filmje.

Film+2, 21:00. Öld meg a sógunt: a sógun szamurájai (Yagyu ichizoku no inbo, 1978)

Kinji Fukasaku remek szamurájfilmje, Sonny Chibával a főszerepben.

Filmmúzuem, 21:00 A majmok bolygója (The Planet of the Apes, 1968)

Pierre Boulle regényének némileg felvizezett, mégis klasszikus verziója, tele a globális kultúrába mélyen belegyökeredzett jelenetekkel.

MGM, 01:15 Gyerekjáték (Child's play, 1988)

Rendkívül szórakoztató nyolcvanas évekbeli horror, a Chucky-franchise kezdete. Az egyetlen jó film abból a sorozatból.

MGM, 06:00 Mániákus motorosok (Thunder Road, 1958)

Elképesztő, hogy az MGM néha milyen filmeket tűz a műsorára... A Thunder Road a legelső hollywoodi un. hicksploitation-film, értsd az első olyan film, amely a déli államokban élő parasztok, pálinkacsempészek, stb. és a rendőrök általában autós üldözésekkel sűrűn megtűzdelt csatározásairól mesél. Robert Mitchum kedvenc filmje a sajátjai közül, mert a gyerekkorából vett motívumokkal van tele.

Geekzaj: Hellbound/Second Sight Seance (Hellraiser II: Hellbound)

Új sorozatunkban egy-egy kiemelkedő filmzeneszámról értekezünk röviden, és ízibe megosztjuk veletek a szóban forgó score-t is.

Nem vagy rá felkészülve. Elindítod a zenét, és nincs felvezetés, nincs sejtetés, nincs fokozás, a pokol azonnal rádzuhan, akár egy féltégla. Christopher Young már a ’80-as évek közepén szöszmötölni kezdett a horrorfilmek körül (Rémálom az Elm utcában 2), de csak akkor hagyta igazán kitörölhetetlenül ott a keze nyomát, amikor Clive Barker 1987-es Hellraiseréhez megkomponálta félelmetes, sötét hangulatú szimfonikus rémálmát.

Zenéje nem is állhatott volna messzebb a korszak zsánerműveinek főleg John Carpenter nevével fémjelzett minimalista szintetizátorfutamaitól. És a folytatásra Young emelte a tétet: az egy évvel későbbi Hellraiser II: Hellboundban a főszereplő már nem saját otthonában, hanem a pokolban száll szembe a démonokkal, úgyhogy a Hellbound: Second Sight Seance című nyitótételben (ami az egyik legerőteljesebb, amit filmhez valaha írtak) egyszerre dicsőséges és rettenetes kórus csatlakozik hatalmas erővel a mély kürtök dominálta monumentális hangzáshoz. Szinte érezzük, ahogy kegyetlen erővel rángatnak le a pokolba. Később kicsit csillapodnak ugyan a kedélyek, de a vigasztalan, borzalmas, sötét hangulat végig megmarad, még az egyébként lágy fafúvósok gyönyörű melódiái és a vonósok ringatózásai közben is. Young egy opera grandiózusságával indította a filmet, hozzáadott a keringő és a gótika zenei elemeiből, és a ’80-as évek legjobb horrorkomponistáinak sorába küzdötte magát, a szintetizátoruralom közepette is kitartva a grandiózus szimfonikus score mellett, akárcsak Jerry Goldsmith (Poltergeist), Henry Mancini (Életerő) és Howard Shore (A légy). A pokol kapui nyitva vannak, tessék csak, tessék!

Négy új Space Marine trailer

Az általam idén legjobban várt játék piárosai kezdenek túlzásba esni, ma reggel négy új előzetest is a képünkbe tolnak. Bár igazság szerint az extreme violence-ből sosem lehet elég...

Szellemlovas visszatér, és tüzet pisál

Miután az első rész annyira pocsék volt, hogy trágyázni sem lehetne vele, felmerül a kérdés, hogy ez miért érdekes egyáltalán. Azért, mert a kontár Mark Steven izéakárki helyett Mark Neveldine és Brian Taylor ültek a rendezői székbe, és ha a Crank 1-2 meg a Gamer direktorai nem tudnak egy tökös guilty pleasure-t kihozni ebből a filmből, akkor senki. A trailer alapján ez máris százszor coolabbnak néz ki, mint az elődje.

Forgatási videó: Amerika kapitány és Thor seggeket rúg szét

Amatőr klip, amelyet valami háztetőről rögzítettek: Amerika kapitány és Thor osztja az ellent az Avengers forgatásán.

Trespass - előzetes

Akár rossz ómennek is tekinthető a következő két név egy film előtt: Joel Schumacher, Nicolas Cage. Előbbit a Batman filmjeiért, utóbbit a mostanában elkövetett szerepléseiért lehet utálni. De tény, hogy mindkettő tett már le az asztalra és még érdekes is lehet a buli, ha bevonjuk Nicole Kidmant. Bűnügyi thriller, túszhelyzet, október közepe.  

Tv Trauma - 2011. 08. 20., szombat

RTL-Klub, 14.20
A hazafi (The Patriot, 2000)
Benjamin Martin (Mel Gibson) őrült vérontások közepette próbálja kivívni függetlenségét ebben a történelmi drámában. Ünnepnapi kaszabaláshoz jobbat nem is választhatott volna a legnagyobb kertévé. 

Tv2, 21.10 
Forrest Gump (1994)
Érdekes megfigyelni, hogy míg a Tv2 egy több, mint értelmes és érdekes filmet képes adni főműsoridőben, addig az RTL-Klub egy Zeta-Jones vígjátékkal támad. Lehet, hogy bennem van  a hiba, de inkább századjára is Gumpot nézem, ahogy mindenkit lealáz ping-pongban, lefut hosszútávon és megver egyszerű filozófiájával.

Viasat3, 18.20
Airplane! (1980)
A Viasat is a humort részesíti előnyben, de színvonalban azért itt van különbség. A Leslie Nielsen filmeket eddig is előszeretettel vették elő, most ünnepi repertoárjukba pedig belefért az egyik legnagyobb klasszikus.

Viasat3, 20.05
Magyar Vándor (2004)
A főműsoridős szorítóba az egyik még éppen nézhető és sokszor felettébb élvezetes filmmel lép a Viasat. Herendi Gábor filmje annak idején nagy port kavart, de a világot sajnos ez sem váltotta meg.

Film+, 21.00
Én, a robot (I, Robot, 2004)
Tudom, hogy elviekben ennek a rovatnak ajánló szerepet kéne betöltenie, de alkalomadtán muszáj néhány filmtől óvva inteni a kedves olvasókat. Asimov novellafüzérének tökéletes kiherélése Will Smith-szel a főszerepben, ócska poénokkal, rettenetes dialógusokkal. Akár ünnep, akár nem tessék átkapcsolni.

Filmmúzeum, 22.45
A postás mindig kétszer csenget (The Postman Always Rings Twice, 1981) 
James M. Cain zseniális regényének negyedszeri feldolgozásával fejezem be az ajánlót, ahogy az estét is illik lezárni egy ilyen kaliberű filmmel. Az olykor zavaró, néhol felkavaró, de a feszültséget végig fenntartó film akár álmatlan éjszakát is okozhat, pláne ha elmondom, hogy Franket Jack Nicholson játssza.   

A The Great Magician és a Wrong Turn 4 előzetesei

Derek Yee-nek ez a vadiúj, Tony Leung főszereplésével készült filmje első blikkre a kilencvenes évek hongkongi un. wire-fu filmjeit idézi, a faludíszletről egyenesen az Iron Monkey jutott eszembe. Egyszóval már ettől a rövid trailertől is ráizgultam (sic!). Természetesen Lau Ching Wan megabajsza bámulatos. A Wrong Turn franchise meg megy tovább.

A majmok bolygója: Lázadás

A majmok bolygója franchise-t, amit a ’70-es években kínosan sokáig hagytak haldokolni, pont 10 éve próbálták újjáéleszteni Tim Burton segítségével, de a stúdió szigorúan figyelő szemei alatt a szürreális mesék mondója csak megbecsteleníteni tudta a hullát. Erre jön ez a sehonnai Rupert Wyatt (Menekülők) meg egy pár közepesen is alig tehetséges hollywoodi béríró, és egy nyári megafilmhez képest szerénynek mondható 93 milliós költségvetéssel elénk tesznek egy erőteljes, lendületes és nem csak látványban, de érzelmekben is gazdag rebootot. Igaz, a Lázadás helyenként igen primitív, és nagyon ráfért volna egy olyan intelligencianövelő szer, amivel a filmbeli majmokat turbózzák fel, (meg persze ennek sincs sok köze Pierre Boulle eredeti regényéhez,) összességében mégis remekül működik.

A sztori egyszerű, pontosan zéró fordulatot és meglepetést tartogat (ráadásul, aki látta az előzeteseket, az máris ismeri az egész cselekményt), és fájóan rozsdás és csikorgó elemekből áll össze. Egy tudós egy olyan gyógyszeren dolgozik, ami legyőzhetné az Alzheimer-kórt. A hatását csimpánzokon vizsgálják, és nem várt mellékhatást figyelnek meg: a szer látványosan megnöveli az állatok intelligenciáját. A tudós hazavisz magával egy újszülött majmot, felneveli, de később elragadják tőle, és a rácsok mögé zárt csimpánz fellázad fogvatartói ellen.

A fő gond nem is annyira a történet egyszerűségével, szembeszökő logikai buktatóival és hiteltelenségeivel van (pl. egy sejthetően több milliárdos projekt gondolkodás nélkül való lehúzása a vécén, csak mert egy kísérleti majom megszökött a ketrecéből, és kitört néhány ablakot), mint inkább a karakterek primitív mivoltával. Az emberi szereplők egytől-egyig sablonos és szürke, teljesen érdektelen és kidolgozatlan plot device-ok, mind csak azért vannak, hogy a cselekményt egy adott ponton továbbmozdítsák. A főhősnek (James Franco) azért van apja, hogy Alzheimerben szenvedjen, és így a hülye is tudja, hogy miért pont annak az ellenszerét keresi a fia, a cégvezető azért van, hogy legyen, aki felelőtlenül sietteti a kísérleteket, a menhely őre (Tom „Malfoy” Felton arra kárhoztatott, hogy élete végéig irritáló pöcsöket alakítson) azért, hogy legyen, aki gonoszul bánik a bezárt majmokkal stb.

De nem véletlen, hogy amikor gördülni kezd a stáblista, a majmok nevei jönnek először. Amint a forgatókönyv végre rászánja magát, hogy háttérbe tolja az unalmas emberi szempontokat és motivációkat, és a csimpánz Caesart tegye meg főszereplőnek, a film életre kel. Az ő karaktere működik, az ő története érdekes, az ő harca izgalmas. És az ő játéka lehengerlő.

Gollum és King Kong után Andy Serkis most Caesar pixelbőrébe bújik, és nem tudom, őt vagy az effekteseket illeti a nagyobb dicséret a bámulatos munkáért, de tény, hogy a csimpánz mozgása, gesztusrendszere, mimikája olyan élethű, amilyet még nem láthattunk számítógéppel kreált figuránál – és akkor a szeméről, amiben minden létező emberi érzelem tűpontosan tükröződik vissza, még nem is beszéltem. És ez nem holmi tipikusan megafilmes vásári mutatvány – ez a CGI hatalmas emocionális többletet ad a filmhez, nélküle közel sem működnének ilyen jól a drámai súlypontok, vagyis ezúttal végre látványosan a trükkarzenál van a történetért, és nem fordítva. Talán még sosem tudtuk ennyire átérezni egy állat helyzetét, mint itt Caesarét.

A Lázadás fialja a pénzt, gyűjti az elismerő kritikákat éppúgy, mint az elégedett nézőket, több folytatásra váró szálat is megkezd, a rendező pedig már fel is dobott pár ötletet a sequellel kapcsolatban. A majmok bolygója franchise újra él.

Tv Trauma - 2011. 08. 17., szerda

Tv2, 11.45
Winnetou (1963)
Ezek az NSZK indiánfilmek nem recsegnek annyira, mint az NDK-s Gojkómiticsek (azok nagy része szó szerint nézhetetlen), de azért ezeken is kivehető a pre-Leone szerencsétlenkedés. Ezek a Pierre Brice-féle Winnetou-filmek még az élvonal.

Viasat3, 21.25
Dante pokla (Dante's Inferno, 1997)
A kilencvenes évek rövid ideig tartó katasztrófafilm-hullámának egyik középszerű darabja. Háttérzajnak elmegy. Pierce Brosnan menekül a láva elől, sajnos nem fulladt bele a következő Bond-filmje munkálatainak megkezdése előtt.

HBO, 09.10
Addams Family (1991)
Tim Burton 1990-es Ollókezű Edwardjának sikerét látva a hollywoodi producerek kerestek valakit, aki hasonló, ultraszecessziós horrorkomédiát képes vászonra varázsolni, egyben a klasszikus tv-sorozat mozis változatát is meg tudja rendezni. Barry Sonnenfeldben, a nagyszerű operatőrben találtak rá emberükre - az Addams Family persze messze nincs annyira jó, mint az Ollókezű Edward, de hullaszagú gyerekfilmnek tökéletes.

Cinemax, 00.00
A kukorica gyermekei 2 (The Children of the Corn 2 - The Final Sacrifice, 1992)
Kellemes b-horror, valamivel akciódúsabb és véresebb (jobb), mint az első rész. Final Sacrifice? Ha!

Film+ 2, 00:40
Rémálmok háza (Paperhouse, 1988)
Bernard Rose filmes rémálma, amelynek témája a rémálmok, és természetesen a Rémálom az Elm utcában farvizéből mászhatott csak elő. Helyenként igazán félelmetes.

Mgm, 16:05
Topkapi (1964)
Jules Dassin második klasszikus caper-filmje a Rififi után. A főszerepben sztárparádé: Peter Ustinov, Melina Mercouri, Maximilian Schell... A hatvanas évek mediterrán-európai atmoszférája egy az egyben, filmen.

Mgm, 22:15
A hétalvó (Sleeper)
Woody Allen komikus jövővíziója - akkoriban készült, mikor még képes volt vicces filmeket csinálni (ettől függetlenül a Crimes and MIsdemeanors egy remekmű és a legjobb filmje, és abban aztán kevés a nevetnivaló).