A varázslótanonc
Az elmúlt, mondjuk öt évben jóformán nem volt olyan hét, hogy a "Nicolas Cage" és az "új filmje" kifejezések egy mondatban ne szerepeltek volna. Hogy ennek mi lehet az oka, azt most ne firtassuk: abban megállapodhatunk hogy Nicolas Cage neve az utóbbi időben nem volt mindig garancia a film minőségére. (Most csak nagyon óvatosan próbálom felidézni a Veszélyes Bangkokot.) Jon Turteltaub, a rendező már csinált egy-két sikeres filmet a Disney-nek - egészen pontosan kettőt magával Nicolas Cage-el. Igen, a két Nemzet aranyára gondolok - ez a két tény talán elég lehet egy fáradt kézlegyintésre a Hollywood titkaiban jártasaknak. Nekünk egyszerű mozinézőknek marad az egyszerű és kézzelfogható tény: végre megjött az igazi egynyári kalandfilm - a nyár végére.
Mert A varázslótanonc nem más, mint az a könnyű kikapcsolódás, amit az ember egyszer mindenképpen szívesen megnéz. A történet körülbelül annyira egyedi, mint a filmben is egyszer felbukkanó Buzz Lightyear-t formázó ébresztőóra: Varázslók márpedig vannak, a legnagyobb volt Merlin és mint a film első öt percét elfoglaló - egyébként teljesen felesleges - felvezetésből kiderül, hogy olyan 730 körül három tanítványára bízta tudását. Egyikük, Maxim Horvath (igen, igen, Alfred Molina magyar akcentussal, hurrá) azonban elárulja mesterét, így tudja Morgana le Fay, a nagy ellenség megölni Merlint. Azonban a másik két tanítvány meg tudja akadályozni, hogy a két gonosz megsemmisítse a világot - így kerül az egyik tanítvány, Veronica (Monica Bellucci kábé három napot dolgozhatott a stábbal) előbb egy testbe Morgan le Fay-jel, majd a már említett Horvath és más gonosz varázslók társaságában egy matrjoska babába. A kívül maradt egyetlen tanítványnak, Balthazar Blakenek (maga Cage) pedig adott a feladat: meg kell találnia Merlin utódját, hogy végleg pontot tegyenek a dolog végére - és hogy visszakapja Veronicát - mert hogy szeretik egymást. Itt kerül a képbe Dave, aki a Kiválasztott (Jay Baruchel) jelenkorunk New Yorkjában. Őt kell Balthazarnak kiképeznie a Végső Nagy Összecsapásra.
Látható, hogy nem erőltették meg magukat az írók túlságosan: ha túléljük az első negyed órát - ami valóban idegesítő és teljesen felesleges - akkor viszont szépen lassan le tudunk kattanni a történetről és határtalanul élvezhetjük a kliséáradatot. Még mielőtt bárki belekötne: ez most jó hír. Jay Baruchel nem egy komikusi géniusz, de azért tisztességesen jelen van, Monica Bellucci szép - valószínűleg az egyetlen rendezői instrukciónak igyekezett megfelelni - Alfred Molina rendben van, mint mindig, ugyan csak egy jelenetben, de feltűnik Dr. Tatár a Kisvárosból(Sándor Técsy) és Nicolas Cage, aki időnként meglepően ügyesen csinál hülyét saját manírjaiból. Már csak ezek miatt érdemes megnézni, nem beszélve a rengeteg poénról, önironikus kikacsintásról - mint George Lucas-tól felvállaltan lopott "Nem ezeket a droidokat keressük"-poén, Nicolas Cage ismét bajszos rendőr lesz egy ideig mint a World Trade Centerben, vagy a takarításos jelenet az első Mickey egér filmből - vannak benne jó kis akciójelenetek, autósüldözés, mágia, jócsaj (a már említett Monica Bellucci mellett Teresa Palmer játssza Dave nőjét), mi kéne még?
Egyetlen apróság: egy rendes harmadik felvonás. Mindaz, amit az előbb felsoroltam, nagyon jó, nagyon szép - csak az a baj, hogy az első óra végére meg is kapjuk hiánytalanul. Tudom, hogy minden film egy kicsit leül a közepére, de A varázslótanonc a hatvanadik percben nemcsak leül, de törökülésbe húzza a lábait, és elkezd a cipőfűzőjével babrálni órákig. Innentől ötperces löketekben jönnek az akciók - időnként meg meg állva, hogy a szereplők elmondják azt, amit már órák óta tudunk - majd jön a meglehetősen sablonos és totális happy end. Félreértés ne essék, semmi kifogásom a boldog vég ellen, de a gejl-faktor a végére bárkinek kiütné a vércukrát a Holdig. Nem szabad azért ezt komolyan venni, csak úgy mint A varázslótanoncot: az ember bemegy, röhög egy jót majd kimegy - erre pedig mostanában nagyon kevés film alkalmas.
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; a nosztalgia súlyos betegség. Főleg akkor, ha elhisszük azt, amit a hozzáértők mondanak, miszerint
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; hogy lehet szeretni egy olyan sorozatot, amiben minden részben ellőttek tízezer töltényt, felrobbantottak legalább egy tucat Dodge Coronet-et vagy Jeep-et és senki soha nem halt meg (Kivéve a negyedik évad utolsó részében Fullbright tábornok másfél perces haldoklását)? A játszótéri homokozós Tom és Jerry stílusú játékos, prepubertás fiús attitűdnek köszönhetően lett népszerű a Stephen J. Cannell által teremtett sorozat, ami - az utolsó borzalmas, ugyanakkor szerencsére rövid évad kivételével - soha nem vette komolyan saját magát. Volt például egy jelenet, amiben egy helikopter nekiütközött a sziklafalnak, felrobbant, majd később a lángoló roncsok közül sértetlenül támolyogtak ki a pilóták. Hogy lehet egy
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; hiszen benne van Liam Neeson is - akitől sokat vártam az Elrabolva után, most azonban annak ellenére, hogy elméletileg ő a főszereplő, alig van mozgástere. Ugyanis a filmet simán ellopja Patrick Wilson (Lynch), - 
Tudom mire gondolnak, és igazuk van; nem szabad túlzott elvárásokkal beülni A szupercsapatra. Hiszen vannak benne helikopteres akciók, robbantások meg rengeteg lövöldözés - az első húsz perc úgy zseniális, ahogy van. Ami utána jön, az nehézkes, vontatott és túlságosan bonyolult ahhoz, hogy igazán gördülékeny akciófilm legyen belőle. A cselekmény és az egymással szemben álló karakterek viszonya annyira bonyolult, hogy akármennyire is szeretnénk, hogy vigyenek magukkal az akciók, mindig azon fogunk gondolkodni, hogy éppen most kinek is kéne drukkolni. A Szupercsapat kemény, mint a szikla - ugyanakkor vannak itt százdolláros nyomólemezek, zsoldosok, renegát CIA ügynökök, katonai rendészek és elhárítók, akik között könnyű összekeveredni, mert mindegyik ugyanúgy néz ki. És - mint a filmből kiderül - ugyanannyira béna, ha hangtompítót kell egy pisztolyra csavarni. 
.jpg)
.jpg)
Az akciójelenetek faszán hangosak, és pont mint a film, hiányzik belőlük minden dinamika. Joseph Zito, a rendező nem egy tehetségtelen exploitationista (ő készítette többek között a Péntek 13-sorozat legjobb epizódját, a negyediket, és a Rosemary’s Killer című slashert), de ezen a téren belesimul a b-filmes tömegbe. Tűzerő viszont van a filmben rendesen, macsó módra lóbálják-lógatják a páncélöklök, automata géppisztolyok és gránátok (mindenkinél van kettő) százait. Bármelyik akciófilm, amely sikerrel közvetíti felénk a rombolás gyönyörűségének imádatát, szimpátiánkra érdemes. No meg persze az sem elhanyagolandó körülmény, hogy a film egyetlen jelenet erejéig egymásnak ereszti a nyolcvanas évek két úr-pszichopatáját Lynchet és Billy Dragót. Bár utóbbinak Lynch pár mondatnyi dialóg után ellövi a tökét (barátnőjének pedig az orrán keresztül az agyába brutalizálja a kokain-szipkát), mégis, e néhány másodperc erejéig tanúi lehetünk a két színészóriás tehetségbeli párbajának.
Akciófilm rég volt ilyen intelligens, ötletes és szórakoztató: Christopher Nolan mesterséges álmokon átívelő, esztelenül vad hajszára küldi Leonardo DiCapirót, mi meg csak markoljuk a szék karfáját, és lassan azon gondolkodunk, hogy nem álmodunk-e mi is. Elvégre egy hollywoodi blockbuster az utóbbi évek tapasztalatai alapján nem lehet ilyen okos és ilyen mesterien átgondolt. De hiába csipkedjük magunkat: Nolan tíz év alatt fogant álma magával ránt, magába zár, és nem csak az adrenalint pumpálja fel, hanem az agyat is megdolgozza.
Nolan a tőle már megszokott precizitással dolgoz ki minden apró részletet, és ahogy egyre jobban elmerülünk ebben a világban, ahol már a tudatunk legmélyére elzárt titkok sincsenek többé biztonságban, nem csak az akciók lesznek egyre epikusabbak és pörgősebbek, hanem egyre többet és többet tudunk meg az álmok kizsákmányolásának természetéről és drámai következményeiről, és mindez egyre bonyolultabb struktúrában tárul elénk. A három, sőt, végül négy különböző álomszinten szimultán játszódó finálé egy őrült, félórás hullámvasút, ami mind ötleteit, mind kivitelezését illetően a filmes kreativitás netovábbja, más szóval az, amit úgy hívunk: mozivarázslat. Pedig az Eredet sem tökéletes: a felesége gyilkosát kutató Leonardtól az alvilágot ostorozó Batmanen át a halálig rivalizáló bűvészekig, Nolan megannyi megszállott főhőse közül pont Cobb képes a legkevésbé rábírni a nézőt a helyzete átérzéséhez szükséges emocinális befektetésre, és ezt nem a szokás szerint remeklő DiCaprio számlájára kell írni (ahogy az igencsak illusztris színészgárda által életre keltett mellékkarakterek sem sokkal többek érdekes vázlatoknál, akiket leginkább csak munkájuk természete határoz meg). Ennek ellenére a film még ezen a téren is bőven több, mint az átlag nyári blockbuster, és most már végképp kijelenthetjük: ha csak néhány hollywoodi rendező gondolkodna és álmonda hasonlóképp, mint Nolan, sokkal ritkábban jönnénk ki a moziból úgy, hogy az elmúlt két órában a légkondi volt a legnagyobb pozitívum. 
Egy vallomással kezdem. Nekem igazából semmi bajom Uwe Boll filmjeivel (sokkal inkább azokkal, akik szinte már sportot űznek a rendező lejáratásából, miközben nyilvánvaló, hogy ezek az emberek még nem láttak igazán rossz filmeket életükben). Én egyik filmjét sem élveztem kevésbé, mint a kedd esti RTL Klubos világpusztulós, óriáshalas szarokat. De tovább is megyek a penge élén! Egy ideje már kimondottan tudom szeretni is Boll munkáit, és ha így folytatja, akkor még az sem kizárt, hogy egyszer a rajongója is leszek. Mert, hogy Boll egy ideje ugyanis fejlődik. Méghozzá rohamosan és pozitív irányba. Nem. Nem viccelek.
A jó német érdekes módon időközben megtanulta a feszültségteremtést is. Az egyik legjobb példa erre az az emlékezetes jelenet, ahol Bill bemegy egy Bingo terembe, amiről köztudott, hogy az unatkozó amerikai középosztály legszánalmasabb figuráinak gyűjtőhelye. Hol máshol várná az ember a legjobban, hogy egy ilyen idealista ámokfutó kitárazzon, ha nem itt?! A felfegyverzett helyi Terminátorról tudomást sem vesznek az emberek, játszanak tovább. Bill sétál, kötekedik, provokál, eszik egy szendvicset, de csak nem akar kitörni a pánik a sok zombi között. Ekkor emberünk egyszer csak fogja magát, és békésen távozik. ("You guys don't need my help at all.") Pont az ilyen meghökkentő, szinte már zseniális húzás az, amit a legkevésbé vártam volna Boll-tól.
A
Az elején tényleg nehezen, döcögve indult be a gépezet, nem jutottunk egyről a kettőre, a részek csak teltek és teltek, míg úgy nem látszott, semmi sem mentheti meg a sorozatot az első évad utáni kaszától. Aztán egy csapásra megváltozott az atmoszféra. A párbeszédek és a poénok sokkal gördülékenyebbé váltak, a készítők pedig elkezdték erősen szerializálttá változtatni az addig procedurális sorozatot. 
A kezdeti likvidálási akció végül kényszermegoldással zárul, így Chuck kap egy-egy testőrt, mindkét ügynökségről. A CIA részéről, egy szemrevaló hölgyeményt, Sarah Walker-t, (Yvonne Strahovski), míg az NSA-től az örökké mogorva, kívülről kegyetlennek tűnő ex-zsoldost, John Casey-t, (Adam Baldwin). A kezdeti örökös védelem, később átalakul csapatmunkává és Chuck egyre jobban beletanul abba, milyen is egy kém élete, persze teszi mindezt a maga bugyuta módján. 
Predators #1-2
Batman tavaly volt 70 éves, most pedig a nevét viselő sorozat elérte a 700. számot. Erre az alkalomra természetesen valami nagy durranás kellett, és bár pár hónapja még sokan hihettük, hogy ez a nagy durranás magának Bruce Wayne-nek a visszatérése lesz, ez az esemény (ami a The Return of Bruce Wayne lapjain egyébként folyamatban van) említés szintjén is alig jelenik meg a jubileumi számban. Viszont ha Bruce nem is, Grant Morrison visszatért a címhez, ami azóta haldoklik, hogy… nos, egészen azóta, hogy 2006-ban először elkezdte írni. A pöcegödörből az utána, 2009-ben következett Judd Winick és Tony Daniels sem tudták kirángatni a képregényt (sőt), úgyhogy hosszú idő óta ez az első Batman füzet, ami igazán élvezetes (amellett, hogy persze messze van a tökéletességtől). És az élvezhetőséghez éppen hozzájárul az is, hogy Morrision egy minden jelenlegi történetszáltól független, saját lábán álló sztorit írt a jeles alkalomra – természetesen amolyan morrisonosan, úgyhogy tele kell lennie az egésznek az ezüstkorra való utalásokkal. Sőt, nem csak utalásokkal: a három részre bontott történet három címe (Yesterday, Today, Tomorrow) is egyértelmű teszi, hogy az író az időben kalandozik, egy-egy pillantást vetve a Sötét Lovag múltjára, jelenére és jövőjére, és összekötve azokat egy bonyolult, időutazást magában foglaló gyilkossággal. A három idősík egyben három különböző Batmant is jelent. A Yesterdayben természetesen még Bruce van a maszk alatt, és sidekickjével, Robinnal, épp legnagyobb ellenségeik, Joker, Macskanő, Rébusz, a Kalapos és Madárijesztő fogságában sínylődnek. Az író lubickol az ezüstkori hangulatban (amihez sajnos Tony Daniel önmagában egyébként roppant tetszetős rajzai túlságosan modernek): Batman székhez kötözve fenyegetőzik, hogy mindjárt szétpofoz mindenkit, Joker botcsinálta komikusként parádézik, és mindenki vígan kommentálja, hogy éppen mit és miért csinál. Morrison ügyesen sáfárkodik elődei stílusjegyeivel, az meg már más lapra tartozik, hogy személy szerint kezd nagyon alaposan kilenni a tököm a DC-t mostanság elborító nosztalgiahullámmal. A Today, amiben már az egykori Robin, Dick viseli a denevérálarcot, leginkább azért emlékezetes, mert Frank Quitely rajzolja, természetesen gyönyörűen – kár, hogy az utolsó pár oldalnál a sokkal kevésbé kompetens Scott Kolins helyettesíti. A Tomorrow-ban pedig Damien, a jelenlegi Robin lesz Batman, és személyiségéből adódóan sokkal brutálisabb, mint elődei (az, hogy egy összevert bűnözőt mutáns patkányok sorsára hagy, már némileg túlzás), de a show-t az új, jövőbeli Kétarc lopja el, nameg Adam Kubert, aki, Quitely ide vagy oda, rajzolóként a füzet legjavát nyújtja. Van még egy afféle epilógus is (And Tomorrow…), amiben egy-egy David Finch-féle oldalban nyerünk bepillantást távolabbi és/vagy párhuzamos jövők és Batmanek világába. A különböző korszakokon átívelő gyilkossági szál lényegében csak egy ürügy, hogy Morrison kiélhesse magát, de (ellentétben a The Return of Bruce Wayne-nel) szerencsére ezt úgy teszi, hogy az olvasó is jól szórakozik közben, nem csak ő. Az üzenet pedig (Batman mindig lesz, bármi történjék is) illő a jubileumi számhoz, még ha a karakterhez nem is feltétlenül (a DC sok-sok „öröklődő” szuperhősének sorába pont a Sötét Lovag nem tartozott bele – legalábbis az utóbbi időkig). És akárhogy is, az utolsó oldal sorával (még 700-at!) nem tudok vitatkozni. 
Az utóbbi hónapokban a világ internetes közösségének képregényrajongó tagjai azon morfondíroztak, hogy egész pontosan miről is akar szólni, mit is akar mondani az ikerpár Fábio Moon és Gabriel Bá tízrészes sorozata, a Daytripper. És ezt kapd ki: ez már a hetedik rész, és senkinek nincs róla fogalma még most sem. Ennek ellenére nem valami David Lynch vagy Richard Kelly-féle mindfuckra kell gondolni, bőven nem. A Daytripper minden egyes része egy teljesen kerek, egyértelmű, a nyílnál is egyenesebb sztorit mesél el. A trükk az, ahogy ezek az egyes részek kapcsolódnak egymáshoz. Ugyanis mindegyik egy Brás de Oliva Domingos nevű, nekrológokat (majd, mint ebben a részben látjuk, könyveket) író férfiről szól, életének különböző szakaszaiban (a cím mindig a főszereplő aktuális életkorát jelöli), és mindegyik a halálával ér véget – legyen szó akár ostoba balesetről, akár sorsszerű csapásról, akár értelmetlen gyilkosságról. A nagy kérdés természetesen az, hogy Moon kihoz-e ebből valamit a sorozat végére, lesz-e valami megoldás, valami, ami megmagyarázza, és egyben indokolja ezt a koncepciót. Egy részem reméli, hogy igen, egy másik részem meg reméli, hogy nem. Előbbi lehetőségben a trivialitás veszélye rejlik (a tököm sem kíváncsi egy párhuzamos világokat iderángató magyarázatra), utóbbiban pedig az „akkor ez most mi volt?”-féle értetlenkedő pislogás. De ha sikerül egy kicsit eltekintenünk attól, hogy mint emberek, általában véve mindig, mindenre, pontosan klappoló magyarázatot várunk, akkor látni fogjuk, hogy a Daytripper egy fantasztikus képregény – Báék kurvára tudnak írni, na. Olyannyira, hogy az eddigi számok alapján ez a sorozat azon comicok közé fog tartozni, amiknek komoly irodalmi értéket szokás tulajdonítani. A testvérek nagyszerűen ragadnak meg hétköznapi élethelyzeteket, csodálatos érzékkel mutatnak be egy sor átlagembert, vagy, hogy a lehető legegyszerűbben fogalmazzak, a lehető legjobban kifejezve, hogy mitől is olyan zseniális a Daytripper: gyönyörűen mesélnek magáról az Életről. És ha valaki nagyon akar magyarázatot Brás sok-sok halálára, akkor egy rövid agyalás után biztos talál magának kielégítőt (pl. az író azt akarja kifejezni, hogy mennyire kiszámíthatatlan az élet), de még az is lehet, hogy végül kap valamit Báéktól is: most először tűnik ugyanis úgy, mintha az egyes füzeteket a főszereplőn kívül is összekötné valami. A hatodik részben Brás meg akarta keresni eltűnt barátját – és most, a hetedikben meg is teszi (bár a körülmények mások), méghozzá tragikus következményekkel. A rajz, akárcsak a sztori, lebilincselő. Bá és Moon képei elegánsak, ugyanakkor van bennük egy nagy adag lazaság és könnyedség is, a mimikák és gesztusok roppant kifejezőek, Dave Stewart színei pedig szokásosan hangulatosak. A Daytripper valami új, valami egyedi. Valami eredeti. Valami olyasmi, amiből nem hogy húsz, de egy hasonló sincs az amerikai piacon. Csiszolatlan gyémánt. 
A harmadik résszel befejeződik a Dark Horse új terminatoros minisorozata, de mint az utolsó oldalon kiderül, csak azért, hogy utat adjon a szeptemberben induló második felvonásnak, ami The Terminator 1984 címmel fog futni. Már ez is azt engedi sejtetni, hogy az alkotók végül mégiscsak belepiszkálnak a filmek sztorivonalába is. És valóban: ennek a füzetnek a nagy része azzal telik el, hogy egy alaposan megöregedett Kyle Reese arról győzködi a főszereplőt, Bent, hogy annak idején John Connor visszaküldte őt 1984-be, hogy megvédje anyját, Sarah-t, és hogy a terminátorral vívott harc után először emberek, majd a Skynet hatalomátvételét követően gépek fogságában sínylődött egészen mostanáig, azaz 2029-ig (khm, nem egészen így emlékszem rá, de mindegy…). Ben persze eleinte nem hisz neki, de aztán Kyle képes bizonyítékkal szolgálni, és arra kéri barátját, hogy menjen vissza ’84-be, és fogságba esése után szabadítsa ki – már csak azért is, mert egykori fogvatartóinak nyilván nagy szerepük volt a Skynet létrehozásában. Kissé zavaros ennek a mininek a szerkezete. Az első két rész a gépek és az emberi ellenállás háborújáról szólt, aztán a második szám végén felbukkant az öreg Kyle, minek következtében mindez hirtelen lényegtelenné vált, és most úgy tűnik, mintha ez a három füzet csak egy prológus lenne egy másik sztorihoz, ami ősszel folytatódik majd. A dramaturgiai szempontból így jelentéktelenné vált jövőbeli küzdelem bemutatásának akkor lett volna értelme, ha a sorozatot olyanoknak is szánják, akik nem sokat tudnak a Terminator filmek világáról, de mivel a folytatás egyértelműen az első rész cselekményével fog érintkezni, nyilván nincs szó ilyesmiről. Whedon ráadásul elég primitív módon motiválja a főhősét. Ben eleinte nem akar visszautazni az időben, mert itt van neki szerelme, Paige – már ezen a ponton fájdalmasan nyilvánvaló, hogy az író hogyan tervezi megváltoztatni Ben terveit, és hiába reménykedünk benne, hogy valami más süljön ki a dologból, sajnos igazunk lesz. A barátnő meghal, hősünknek pedig nincs maradása, uzsgyi a múltba, hogy megakadályozza jelen minden tragédiáját. A szeretett nő kinyírása pusztán a főszereplő motiválásának céljából egy kicsit már alapból primitív húzás, de nagyon sok múlik a kivitelezésen. És az, hogy Paige a semmi közepén belefut egy random mászkáló terminátor öklébe, finoman szólva is pocsék megoldás. Mégis: kíváncsi leszek a folytatásra, érdekes lesz látni, hogy tudja Whedon úgy alakítani Ben szerepét az első film cselekményében, hogy az lényegében ne változzon semmit. A mérleg pozitív oldalát nyomja még Andy MacDonald hatásos, szimpatikus, az érzelmeket nagyszerűen kezelő, nem túl sötét, mégis kellően szikár képi világa is. Összességében mindez egy közepesre elég.
Minden úgy kezdődött, hogy 2006-ban, amikor az egész amerikai képregényipar a Civil War csinnadrattájától volt hangos, csendben belopózott annak árnyékában egy másik marveles crossover, az Annihilation, ami a színvonalat tekintve úgy elkente Mark Millar egyébként pofás kis blockbusterének a száját, hogy öröm volt nézni. A Marvel addig sok éven át hanyagolt űrrészlege azóta új aranykorát éli, köszönhetően főleg a Dan Abnett – Andy Lanning duónak, akik a Nova és a Guardians of the Galaxy című sorozatuk lapjain szárnyaló fantáziával navigálnak a klasszikus szuperhős történetek és az esztelenül epikus űroperák izgalmas határvidékén. Ennek legújabb állomása a The Thanos Imperative, ami a legutóbbi crossoverből, a War of Kingsből nőtt ki. Annak fináléjában, az egymás ellen harcoló erők utolsó, monumentális összecsapása egy törést („The Fault”) eredményezett a tér és idő szövetében, és a főszereplők most ennek a levét készülnek meginni: a Fault túloldalán ugyanis egy másik univerzum van, amiben az Élet végképp győzedelmeskedett a Halál felett. És ez ugyan nem hangzik rosszul, de ha hozzátesszük, hogy az élet, egyfajta rákként, ott addig burjánzott, amíg be nem töltötte az egész mindenséget, és most, mindenféle csápos szörnyűségek formájában készül tovább terjedni a mi univerzumunkba… nos, ez már mindjárt nem hangzik olyan jól. És hogy hogy jön a képbe a címben szereplő Thanos, az őrült titán, akit nemezise, Drax még az említett Annihilation végén megölt? Először is úgy, hogy feltámad (aminek egyáltalán nem örül), másodszor pedig úgy, hogy ő a halál avatárja, azaz célpontja a halál nélküli világ lakóinak, és ezzel együtt fegyver hőseink kezében az utóbbiak ellen. A minisorozat első része felsorakoztatja egymással szemben az ellenségeket, meghúzza a frontvonalakat, és előrevetít egy (remélhetőleg) Annihilation nagyságú és intenzitású haddelhaddot – azt pedig már rég tudjuk, hogy ezek milyen nagyszerűen szoktak sikerülni ennek a duónak az értő kezei között. A füzet látványos, lendületes, és a Marvel galaktikus játszóterének összes jelenleg fontos karakterét magába foglalja, úgy, hogy egy pillanatig sem érezzük túlzsúfoltnak a sztorit. Az egyetlen, amivel nem lehetünk teljesen elégedettek, az a képi világ: Miguel Sepulveda, noha láthatóan tehetséges iparos, nem képes olyan hatásosan és erőteljesen megragadni az esemény monumentalitását, mint a kiadó űrrészlegének már sokszor bizonyított alkotói (Andrea DiVito, Paul Pelletier, Tom Raney). Emellett a színezővel sem ment túl jól az együttműködés, ugyanis a karakterek körvonalai néha túlságosan markánsak, és egyfajta furcsa kifestő-hangulatot kölcsönöznek az egésznek. De mindent összegezve: pokoli jó szórakozásnak nézünk elébe. 
Szuperhős-mozi. Azon gondolkodom, vajon hogyan lehetne elmagyarázni ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren bárkinek is, mi az a szuperhős; akinek nincs pártállása, pártállami múltja, nem hord kipát vagy főpincérruhát. Csak egyszerűen megvéd minket a gonoszoktól. Lehet, hogy ennek mély történelmi-társadalmi okai vannak, lehet, hogy túl cinikusak és fáradtak vagyunk - de ezzel ugyanígy vannak a tőlünk nyugatabbra élők is. Lehet, hogy túl rosszul élünk, túl sok gondunk van ahhoz, hogy álmodozzunk - de a leghíresebb szuperhősök mind gazdasági világválságok és háborúk árnyékában születtek. Nincs válaszom sajnos, de azért megpróbálom elmagyarázni, miért is érdemes szuperhős-mozit nézni, legfőképpen - a forgalmazó sajátos humorérzékének köszönhetően HA/VERre keresztelt Kick/Asst.
Tanultabb, képregényekben jártasabb kollégáim jobban tudják, de remélem a kedves Olvasók nekem is ehiszik, hogy Mark Millar 2008-ban megjelent első Kick-Ass füzete - ha mást nem - friss levegőt engedett a mutánsok, szuperemberek és sötét lovagok által uralt szuperhős közegbe. A film is nagyrészt követi az eredeti történetet: a címszereplő, Dave Lizewski (Aaron Johnson) átlagos gimnazista New Yorkban, szokásos problémákkal, plátói szerelemmel, de főleg képregényekkel. Ez utóbbiak inspirálják arra, hogy maga is kosztümöt öltsön, és önjelölt igazságosztóként járja a várost. Persze nem a huszonegyedik század elején lennénk, ha a hős nem dokumentálná tetteit és nem szerezne magának párezer követőt a Másik Amerikában Népszerű Közösségi Oldalon (a továbbiakban MANKO). Egy alkalommal azonban kis híján túl korai véget ér szuperhős-pályafutása, amikor néhány erősebben felfegyverzett drogdílerrel találja szemben magát. Szerencséjére feltűnik két sokkal kvalifikáltabb hős, Hit-Girl (Chloe Moretz) és Batmanra nagyon hasonlító kosztümben Big Daddy (Micsoda véletlen! Nick Cage!). Innentől kezdve a dolgok tényleg komolyra fordulnak, és a hármas megkezdi a leszámolást Frank D'Amico-val (Mark Strong), a város nagyhatalmú drogkereskedőjével. 
Figyelmes olvasók - vagy akik már látták a filmet - észrevehették, hogy szándékosan sarkítottam a sztorin, ennél szerencsére jóval többről szól a Kick/Ass. (Nem fogom használni a magyar címet, egyszerűen nem visz rá a lélek.) Az egyszerű mozibajárónak azt tudom mondani, hogy tele van jóféle seggberúgásokkal, (Értik, ugye?) akciójelenetekkel, tinédzserkori vágybeteljesítő dugással, mondjuk-úgy romantikus szállal és Mark Stronggal, aki ismét bebizonyítja, miért érdemes brit színészre bízni a gonoszember szerepét. A többieket már nehezebb meggyőznöm: a rendező az a Matthew Vaugh, akinek a Csillagport köszönhetjük, társírója pedig az a Jane Goldman, aki szintén az előbb emlegetett filmen dolgozott. Ennek ellenére - vagy talán azért, mert csak elkészülte után fogadta be a Universal Studio - pazar darab a Kick/Ass: kicsit érződik azért rajta a Csillagpor-betegség (elég sok sztorit és karaktert mozgat a film és ezért nem kap mindenki elég időt), de alapvetően rendben van. Még Nicolas Cage is, pedig hajlamos szokott lenni a teátralitásra; most azonban jó helye van a filmben enyhén kattant, bosszúszomjas, exrendőrből lett köpönyeges igazságosztóként. 
Májusban volt nekünk egy képregényfesztiválunk – már megint, és ez jó. A rendezvény idén már hat éves, de még mindig olyan benyomást kelt, mintha legfeljebb kettő lenne – és ez nem jó. De megjelent sok szép és jó friss képregény, és ez viszont fantasztikus. Közülük első körben az utóbbi évtized egyik nagy, független képregénysikerét, a Scott Pilgrimet, és az itthon már szinte csak becsületből és lelkesedésből kiadott, de hazájában bombasikerű Largo Winch-et vesszük górcső alá. 
A francia képregényeknek sajnos immár hagyományosan hányatott sorsuk van itthon. A Largo Winch negyedik része hosszas vajúdás után született csak meg a magyar piacra, és így is csak 400 példányszámban – persze nem lehet hibáztatni a kiadót, sőt. Dicséretes dolog, hogy az első három rész bukása után még mindig nem mondanak le a farmernadrágos milliárdos ólomzáporokkal és üzleti machinációkkal teli kalandjairól. A Business Blues a második, az Ellenséges felvásárlással indult Largo-történet lezárása, amiben tetőfokára hág a W konszern és a Fenico vállalatcsoport nem csupán dollárokra, de vérre is menő küzdelme. Jean Van Hamme gyönyörűen fonja össze az összes, a cselekmény fősodrához látszólag alig-alig kapcsolódó mellékszálat, hogy a cégbirodalmak összecsapása mögött felvillantson egy riasztó összeesküvést, ami messze túlmutat a puszta vállalati szkanderozáson. Merthogy az a hatalom, ami az efféle konszernek kezében van, nem csak részvényesek, de államok sorsát is eldöntheti, és Amerikának vannak agyafúrt ellenségei, akik nem feltétlenül bombákban és tornyokba vezethető repülőgépekben gondolkodnak. Van Hamme-nak ez a nagyvállalati manipulációk veszélyeiről szóló kommentárja szépen, visszafogottan húzódik meg a cselekmény hátterében – van a fickónak stílusérzéke, ez azon is látszik, hogy amikor az olvasó már éppen kezdené unni az üzleti bonyodalmakat ecsetelő, némileg száraz jeleneteket (merthogy az írónak esze ágában sincs lebutítani a témát), mindig beszúr egy roppant ügyesen és látványosan komponált, adrenalint pumpáló akciót. És az összes eddigi közül a Business Blues fináléjában látott a leginkább lehengerlő. Az ellenségei elől menekülő, és az idővel versenyt futó főhős egy szédületes tempójú, filmszerű hajszában igyekszik megmenteni a céget, és közvetve talán fél Amerikát, és ahogy Van Hamme és rajzolója, a gyönyörűen részletgazdag és lendületes képekkel dolgozó Philippe Francq ezt a szcénát kivitelezik, azt Hollywoodban is megirigyelhetnék. A bónusz pedig az a panel, amin Largo, közvetlenül a totális káosz és pusztítás után, meg sem lazult nyakkendővel, halálos hidegvérrel, sármos mosollyal, alig kócos hajjal, az ablakon keresztül, az utolsó utáni pillanatban érkezik meg a sorsdöntő gyűlésre. Style, baby, style. James Bond is csettintene. Gyerekek, vegyétek ezt a képregényt, ne hagyjátok, hogy ez legyen az utolsó…
A 2000-es évek egyik legnagyobb meglepetésképregénye kétségkívül a hatrészes, mangaformátumban megjelent Scott Pilgrim volt (az utolsó etap júliusban jön ki Amerikában, a mozifilmes adaptációhoz igazítva), ami ahhoz képest, hogy független, hazánkban teljesen ismeretlen comic, bámulatos gyorsasággal szivárog be a magyar piacra. A Nyitott Könyvműhely a Képregényfesztiválra hozta ki nem csupán az első, de mindjárt az első két kötetet (Scott Pilgrim kivételes átlagélete, Scott Pilgrim a világ ellen), és ha minden igaz, még idén várható a harmadik is (feltételezhetően a film őszi premierje mellé). Bryan Lee O’Malley keleti és nyugati történetmesélési technikát és stílusvilágot bátran ötvöző Scott Pilgrimjének fő- és címszereplője egy 23 éves, perspektíva és életcél nélküli, egy saját bevallása szerint pocsék bandában játszó srác, aki egy lepukkant lakás szakadt matracán kénytelen osztozni meleg lakótársával, és aki csak azért nem szarik teljesen a világra, mert ahhoz tudomásul kellene vennie, hogy létezik. Rutinból élt életét váratlanul felrázza a nagy szerelem: Ramona Flowers, az amazonos futár, először álmaiban jelenik meg, majd teljes életnagyságban is. Minden töketlensége ellenére Scott elnyeri a lány kegyeit, de az igazi próbatétel csak ezután következik: ha meg akarja tartani őt, meg kell küzdenie hét gonosz expasijával. A Scott Pilgrim egy roppant kedves, bájos és őszinte „komédia az életről” koncepcióval indul, tele szimpatikus és nagyszerű karakterekkel, eleven, sziporkázó dialógusokkal és popkultúrális utalások tömkelegével. És aki gyanútlanul veszi kezébe az első kötetet, arra a vége felé szép kis meglepetés vár: O’Malley agyának elszállása következtében ugyanis egy koncert közepén az addig földön járó képregény egészen a sztratoszféráig ugrik, és a főszereplő egy videójátékba illő, szuperhősszerű küzdelmet folytat le Ramona egyik tetőt átszakítva érkező exével. Hogy ez hogy lehetséges, az lényegtelen, az író nem traktál minket mondvacsinált magyarázatokkal, a „stílustörést” teljes lazasággal és természetességgel vágja a képünkbe, és elvárja, hogy ugyanilyen hozzáállással fogadjuk. És így is fogunk tenni, mert addigra a Scott Pilgrim lendülete, energiája és életkedve rég magunkkal ragadott, és egyszerűen tudomásul vesszük, hogy az exekkel vívott élethalálharc ugyanúgy része az életnek, mint a kellemetlen szakítások és az anyagi problémák – posztmodern mágikus realizmus. A mangás képi világ egyébként pofátlanul egyszerű, de az arcokra kiülő érzelmeket egy-két alapvonás segítségével is nagyszerűen ragadja meg az alkotó. És ne feledjtétek: a 64-ütéses kombó a nyerő. 
Számomra egy percig sem volt kétséges, hogy Andy Diggle Eisner díjra is jelölt kiváló képregénysorozatából film fog készülni valamikor. Már annak idején az első szám elolvasása után kapásból az volt az első gondolatom, hogy ez bizony filmfeldolgozásért kiállt, sőt, akár egy Tv-sorozatot is el tudtam volna képzelni belőle, így aztán nem ért nagy meglepetésként, amikor meghallottam, hogy a tengerentúlon már licenszelik is a cuccost.
A film a képregényhez hasonlóan irtózatos iramot diktál. Csak semmi tökölés, azonnal durr bele a dzsungel közepébe, és az első akciódús 15 percben gyorsan le is tudjuk a Vesztesek eredettörténetét, majd némi újraszerveződés után máris Amerikában folytatódik a laza beszólásokkal és vagány rockzenével kísért non-stop akciófolyam, ahol is hőseink, illetve hát Veszteseink nem sok időt hagynak maguknak két bevetés között. Látványos robbanások, állandó golyózápor és kisebb-nagyobb belső konfliktusok kísérik működésüket. Akció terén nem is vall különösebben szégyent a film, bár manapság már nem nagy kunszt az ilyen jeleneteket meggyőzőre megcsinálni, persze a vértől és a leszakadó testrészektől most is megkíméltek minket, de ennek okait nyilván ismerjük.
Sylvain White nem éppen egy rutinos rendező, szerencsére mégis egészen jól ráérzett a stílusra. Az eredeti képregény „badass”-ségét, laza humorát, és hangulatát is sikerült egészen jól megidéznie, és megpróbálta mindezt még tetézni a jól megválasztott zenével is, ami egyébként fontos része lett a filmnek. A soundtrack meglehetősen eklektikus, de mégis teljesen patentos. A Journey nyálas 80’s rockja, az alternatív csapatok lassulós témái, a Tom Morello által kísért rap, vagy a legendás 
- We are talkin’ about declarin’ war on the Central Intelligence Agency.
Az egyszerűség mögött ugyan megbújik némi kommentár a kormány erőforrásait saját céljaikra használó, államokkal és ártatlan életek millióival játszó háttéremberekről és mocskos, manipulatív politikai játékokról, de a lényeg természetesen nem ez. Hanem az akció. A The Losers egy filmszerű (ami azt illeti, valósággal vászonra született), iszonyatosan pörgős thriller, ami azzal a kompromisszumok, érzelgősség, patetikusság és mondanivalósulykolás nélküli nyers őserővel mesél, amit egyre ritkábban érhetünk tetten a hollywoodi produktumokban. A képregény szinte szétrobban az energiától és a lazaságtól, egymást érik a hajmeresztő üldözések, tűzharcok és igazi badass pillanatok, amik ugyan telis-tele vannak a zsánerre jellemző túlzásokkal, de a hitelesség csorbulása a kutyát sem érdekli, ha egyszer láthatóan az alkotók sem veszik vérkomolyan magukat, és egyetlen céljuk, hogy szórakoztassanak – azt pedig maradéktalanul el is érik. 
Avengers #1
Nagy lelkesedéssel kezdtem anno olvasni ezt a sorozatot. Az első, több ezer évet felölelő, fantasztikusan epikus és varázslatos sztori az egyik legütősebb Vertigo sorozat ígéretét zengte, úgy tűnt, új kedvenc van születőben. Most viszont inkább úgy tűnik, Matt Wagner képregénye azon az úton van, amire a House of Mystery is rátévedt, nem sokkal indulása után: a középszerűségén. Már a második sztori (Exodus Noir) sem volt olyan erőteljes, mint az első, de a rajzai és a hangulata még bőven megmentették, és azt még felfoghattuk egy átmeneti, apró visszaesésnek a következő nagylélegzetű történet előtt. Most ez a történet, a nyolcrészes (!) Broken House of Cards véget ért, és marad az értetlenkedő kérdés: ennyi volt? Erre kellett nyolc füzetet áldozni? Pedig milyen jól indult: a főhősnő Nimue és gonosz testvére, Morgana, történelem előtti időkbe visszanyúló konfliktusát Wagner egy kívülálló, átlagos háziasszony mágikus eredetű szenvedésein keresztül exponálta be, hogy aztán hosszú, izgalmas és érdekes oldalakon keresztül taglalja a nővérek említett konfliktusának gyökerét és növekedését, párhuzamosan mesélve el közben a varázslók korának leáldozását, és az ember felemelkedését. A Broken House of Cards nagy problémája az, hogy mindez a felvezetés és a flashbackekben elmesélt háttértörténet sokkal hatásosabbnak bizonyul, mint a jelenben játszódó, tényleges cselekményszál, amiben Wagner egy pofátlanul vékonyka sztorival dolgozik, pofátlanul sokáig. Persze mégiscsak itt kerül sor a nővérek nagy, végső (?) harcára, így nem engedhette, hogy ennek jelentőségét elnyomják a flashbackek, de erre nem az a megoldás, hogy ami kevés a kezében van, azt az unalomig nyújtja, és beleerőszakol egy teljesen felesleges mellékkaraktert, akinek amúgy nincs semmi komoly dramaturgiai szerepe. „Mr. Johnról” van szó, aki természetesen nem más, mint a Martian Manhunter. És most inkább nem is térek ki arra, hogy mennyire jó ötlet egy vertigós címbe belecsempészni a mainstream DC univerzum egyik szuperhősét (semennyire). Sajnos a nagy finálé sem túl fantáziadús: az önismétlésekkel és időhúzásokkal hizlalt konfliktus zenitjében Nimue és Morgana állnak egymással szemben, ősi nyelven átkokat kiabálnak, van sok fény meg füst meg furcsaság meg hókuszpókusz, aztán hősnőnk győzedelmeskedik. Amy Reeder persze mindezt szépen, hangulatosan rajzolta meg, de ez még kevés ahhoz, hogy igazán jól szórakozzunk. Egyelőre lejtőn van a sorozat, és ha ez így megy tovább, megint eggyel kevesebb képregény lesz, amit olvasnom kell. Kár lenne. 
Rob Williams láthatóan és kétségtelenül elhatározta, hogy addig fokozza az egész Robotzsaru-világ eredeti koncepcióját, ameddig csak lehetséges. Az első mozifilm után játszódó sorozatban megvannak mindazok az elemek, amik már Verhoevennél is nagyszerűen működtek (a folytatásokat felejtsük el), de Williams, ha lehet, mindegyikre (Murphy ragaszkodása emberi mivoltához, a várost felemésztő totális vállalati korrupció, a rendőrség gépesítése stb.) rátett még egy lapáttal. Az irány, amibe a karaktert és a történetet viszi, határozottan ígéretes, más kérdés, hogy a negyedik, befejező rész nem igazán tudja beváltani az első füzet ígéreteit. Ha ez egy minisorozat lenne, akkor bizony csalódással kellene búcsúznunk Robótól, de szerencsére ez csak egy ongoing sorozat első sztorija (Revolution) volt, így pedig egészen más szempontok szerint kell tekintenünk rá: a kérdés, hogy mennyire hatásos, mint felütés, a válasz pedig az, hogy nagyon is. Williams kompromisszumok nélküli szatirikus éllel gazdagítja még a látványos akciókat is (az OCP PR harci robotjai leradíroznak az égről egy híradós helikoptert, mert „nem tetszik nekik”), és gond nélkül integrálja a Robotzsaru világába az olyan modern sci-fikre jellemző tudományos vívmányokat, mint a virtuális valóság és az elme átültetése egy másik testbe, az élet meghosszabbítása céljából. Pár dologgal kapcsolatban viszont kicsit kilóg a lóláb: az OCP továbbfejlesztett ED-209-esei, a háznyi (!) nagyságú ED-309-esek már meghaladják a szatirikus túlzás határait (ellenben a hatalmas kéziágyukkal küzdő, röhejes egysorosokat – „Metal motherfuckers!” – ordibáló, „robotagyat” zabáló Voglerrel), és inkább az öncélúság és ostobaság tartománya felé közelednek. Már csak azért is, mert ilyen méretű rendfenntartó robotok egész egyszerűen nem lehetnek praktikusak. A filmben látott 209-esnek még ironikus és vicces hátulütője volt, hogy képtelen volt lépcsőt mászni, viszont ezek a monstrumok már egy szűkebb utcába sem férnek be. Másrészt az sem tesz jót a finálénak, hogy Murphy egy számítógépes rendszert meghackelve állítja le a Detorit utcáin folyó mészárlást – nem csak antiklimatikus, de a karakterre sem jellemző. Egyébként is, meglehetősen hirtelen van vége a képregénynek, mintha a nyomdában elfeledkeztek volna az utolsó egy-két oldalról. De összességében élvezetes olvasmány ez (Fabiano Neves képei pedig mintha élettel telibbek és dinamikusabbak lennének, mint pár hónappal ezelőtt), arról legalábbis mindenképpen meggyőzött, hogy érdemes továbbra is követni a sorozatot. 
Felmerül a kérdés: hány igazán jó történetet lehet kihozni egy posztapokaliptikus zombihorrorból, mielőtt önismétlővé válik? Merthogy lássuk be, a lehetőségek limitáltak: a szereplőket időnként lehet cserélgetni, de a szóba jöhető szituációk száma, amikbe kerülhetnek, határozottan véges. A túlélők menedéket keresnek, és végül találnak, de az élőholtak rájuk törnek, úgyhogy menekülniük kell. És újra: keresés, menedék, élőholtak (vagy gonosz emberek), menekülés. És újra… Minden elismerésem Robert Kirkmané. Immár hat éve, folyamatosan, üresjáratok nélkül hozza ki az abszolút maximumot ebből a vékonykának tetsző koncepcióból, és valahányszor azt hinnénk, több újdonságot már nem tud mutatni, fogja magát, és kurvára ránk cáfol. És a jelek szerint most valami olyan húzásra készül, amitől mindenki ki fog esni a székéből. Lássuk csak: a főszereplők már számtalanszor harcoltak zombikkal, és menekültek előlük, amikor berendezkedtek egy lezárt börtönben, kisebb magánháborút kellett folytatniuk egy közeli kisváros pszichopata ura ellen, majd pedig kannibálokkal voltak kénytelenek szembeszállni. Ezzel azt hiszem, kipipálhatjuk a zsáner összes nagy toposzát. Mi lehet a következő lépés egy olyan sorozat számára, aminek középpontjában minden vérengzés ellenére sosem az élőholtak elleni elkeseredett harc, hanem az ember állt, az ember, aki ennek a harcnak a hatására a személyiségét megsemmisítő morális kompromisszumokra kényszerül, és lassan, fokozatosan elveszti önnön emberségességét? A válasz logikus, csak azért nem jutott eszünkbe, mert olyan drasztikus és merész, hogy egy Kirkman-kaliberű és tökösségű író kell hozzá. Ezt kapd ki: most a főhősökből lesznek az agresszorok, most ők lesznek a rosszfiúk. Rick és társai ugyanis az utóbbi részekben találtak egy csinos kis közösséget, ami egy külvilágtól elbarikádozott városkában igyekszik olyan normális életet élni, amilyet csak lehetséges egy zombik ellepte Földön. Az emberek dolgoznak, főznek, szórakoznak, partikat tartanak, és tárt karokkal várják maguk közé hőseinket is – csakhogy nem könnyű beilleszkedni a „normál” életbe az utóbbi hosszú hónapok borzalmai után. Michonne nem tudja kiverni a fejéből a zombikaszabolásokat, és leüvölti a háziasszony fejét, aki egy ilyen világban a főztje miatt aggódik, Glenn vendéglátóik után kémkedik, és Rick… Rick már nem bízik senkiben. És nem tetszik neki, hogy nem tarthatnak maguknál fegyvert. És nem tetszik neki, hogy szabályokat akarnak rájuk erőltetni. És nem tetszik neki, hogy nem az ő kezükben van az irányítás. Az út, amire Kirkman most vezeti a főszereplőket, újabb brutális fordulópontot jelenthet a sorozat történetében. És azt már tudjuk, hogy nem nagyon van olyan, amit nem mer meglépni, úgyhogy a magam részéről alig várom, hogy elszabaduljon a pokol. 
Családi perpatvar hongkongi módra: miután a triádfőnök apuka volt olyan balga, hogy Kínában seftelt hamis bankókkal (ugye arrafelé nem szeretnek pöcsölni a hatóságok: puff, golyó a fejbe), egymás után kezdenek hullani az örökösök. A tét természetesen nem csak egy zsáknyi pénz, hanem az alvilág egy jelentős szeletét uraló gengszterbirodalom vezetői pozíciója is. Két nagy kérdés van. Az egyik, hogy ki a felelős a gyilkosságsorozatért: az ártatlankának tűnő lány, Audrey? A kurvától született kívülálló fiú, Calf? Esetleg az ő protezsáltja, a néma kungfu csaj, Dumby? Vagy a vezéri posztot gyorsan magáévá tevő Funky? A másik nagy kérdés, hogy mindez ki a tökömet érdekel. Előbbire kapunk választ, utóbbira soha. 
A Bad Blood egyébként is katasztrofálisan strukturált film. Dennis Law-nak fingja sincs róla, hogy kell felépíteni egy történetet, össze-vissza hajigálja egymás után a jeleneteket, mindig sikerül oda beszúrnia a flashbackeket, ahová a legkevésbé valók, feleslegesen sokat időz lényegtelen eseményekkel, viszont elsiet fontos dolgokat – egy pofátlanul egyszerű sztorit fárasztó zagyvasággá kuszál. Az egész szerencsétlenségből csak a szépen megkomponált, és egész pofásan fényképezett harcjelenetek érnek valamit, de azok is inkább csak akkor, amikor a néma Dumbyt alakító Jiang Lu Xia alázza a rátámadó sokaságot (kézzel, bottal, késsel, amit csak akarsz – ha a csetepaték kreativitásából csak egy csöppet átmentettek volna a történetbe és a figurákba, beljebb lenne a film). Bár ehhez is hozzá kell tenni, hogy a hathatós pofonokból jócskán kijut a hitelességnek is, főleg a vége felé. A rutinos szarházi, Simon Yam szolgál még kellemes pillanatokkal, kétségkívül emlékezetes pl., ahogy dögös, térdig érő sárga ballonkabátban áll neki kardozni nővérével. De sok lapot neki sem osztottak. Újabb hongkongi tucatvagdalkozás a süllyesztőnek. 
Paul Greengrass PR-bombák foszladozó árnyékában loholó játékfilmje az évtized egyik slágerrejtélyét viszi vászonra, hogy végül azzal a naiv ábrázattal csodálkozzon a valóságra, ahogy Palik pillantotta meg a célegyenesben felbukkanó Damon Hillt. Hát hogy tűnt volna el? Hát semmi sem tűnik el! Az Arrows-Yamaha sem, a PR-bombák meg pláne nem. Azok ott vannak, ahol akarjuk, hogy legyenek, és ijesztő gyorsasággal alakulnak át. Például wécécsészévé. Ami kevéssé gyanús ugyan, de az ilyesmi csak az ideológiailag képzetleneket tévesztheti meg.
The Sword #24
Ennek a történetnek szüksége van egy jó forgatókönyvíróra, egy rutinos rendezőre, egy szimpatikus színészgárdára, és úgy 150 millió dollárra – ha megkapná, azzal elkészülne az utóbbi évek legnagyszerűbb fantasy-kalandfilmje. De tényleg: amikor az ember olyan szarokra van utalva a zsánerben, mint a frissen vászonra köpött Perzsia hercege, és aztán elolvas egy ilyen hatalmas képzelőerővel életre keltett képregényt, mint a Legacy of the Lost, az Aladdin mítosz újraértelmezése, akkor óhatatlanul is felmerül benne, hogy nagyon rossz helyre ment a pénz. Ian Edginton háromrészes minisorozata (ami amúgy epizódonként csaknem 50 oldalas) ugyanis mind narratíváját, mind látványvilágát tekintve üvölt a szélesvászonért: a szó legjobb értelmében vett klasszikus fantasy-kaland, telis-tele nemes hősökkel és aljas gonoszokkal, gyönyörű nőkkel és fantasztikus szörnyetegekkel, egzotikus helyszínek egész sorával, hatalmas csodákkal, és az egész világot átitató mágiával. És akárcsak egy hollywoodi blockbuster, nem túl komplikált: egyenes, mint a nyíl, gyors sodrású, egyszerű és hatásos – némi egészséges humorérzék elkelt volna belé, de ezt leszámítva minden tökéletesen a helyén van benne, ami egy szórakoztató kalandhoz kell. Az első rész még hűen követi a klasszikus történetet (a varázsló meggyőzi Aladdint, hogy szerezzen meg neki egy lámpát egy barlangból, ám a fiú, éppen előbbi árulásának következtében, maga fedezi fel a lámpa titkát, és építtet magának az abból kiszabaduló dzsinnel egy pompás kastélyt), de a másodikban Edginton elkanyarodik a népmesei elemektől, és egyre inkább egy epikus fantasyvé dagasztja a sztorit. A harmadikban csúcspontjára ér ez a folyamat. Megismerjük a varázslók ősi történetét, és kiderül, hogy hőseinkre (Aladdinnak, egy hercegnőnek, és az utazásukhoz csatlakozó Sinbadnak) jóval nagyobb feladat vár nevük tisztázásánál és bosszújuk beteljesítésénél: a gonosz varázsló a dzsinnek segítségével újra akarja formálni az egész világot. Stjepan Sejic gyönyörű, élénk színvilággal életre keltett, fotorealisztikus festményei a Radicaltól már megszokott színvonalat hozzák, és úgy passzolnak a lendületes kalandtörténethez, mint kesztyű a kézhez. Aki nem hiszi, járjon utána: a képek, amelyeken a gonosz varázsló lebegő palotájában leereszkedik a földalatti királyság gyomrába (a monumentális finálé helyszíne), lehengerlőek. Hollywood manapság úgyis nyakig van a képregényekben, igazán szétnézhetnének a Radical háza táján. 
Hétről-hétre követem ezt a képregényt, és hétről-hétre képtelen vagyok megválaszolni, hogy miért. Most már évek óta nagyon mélyen van a Pókember, és ezen a néhány jól sikerült sztori sem volt képes változtatni – elvégre az, hogy már csak statisztikai alapon is be kell csúsznia időnként egy-egy olvasható sztorinak, még kevés az üdvösséghez. De aztán valaki ír valami olyat, mint most a Shed című történet második része, és ilyenkor mindig feltámad a remény. És kivételesen még csak nem is vagyok különösebben meglepve: Zeb Wells a leginkább megbízható írója a jelenlegi hálószövő-gárdának, Chris Bachalóval együtt meg szinte csodákra képes. De azért csak kezdjük a negatívumokkal: az első nyolc oldalt valami rejtélyes oknál fogva még nem Bachalo, hanem Emma Rios rajzolta, és kettejük stílusa a legkevésbé sem akar passzolni. Ráadásul van egy felesleges és béna prológusunk is, amiben a hihhhetetlenül badass Kaine (a rosszemlékű Clone Saga maradványa) jajveszékelve menekül a 11 éves kis Kraven-csaj elől – na, az ilyen pillanatok miatt van akkora szarban ez a sorozat. De aztán Wells visszatér a fősztorihoz, amiben Pókember ezúttal Curt Connorsszal, vagyis a Gyíkkal kénytelen szembeszállni (természetesen a hónapok óta tartó Gauntlet történetfolyam részeként, de ez most ne érdekeljen minket). Utóbbi a hálószövő egyik legrégibb ellensége (még a hatodik Pókember füzetben bukkant fel, 1963-ban), ami azt jelenti, hogy az ő karakterét is szanaszét írták már az utóbbi csaknem öt évtizedben – de olyannyira tragikus gonosznak még kevesen tudták ábrázolni, mint Wells itt. Connors kétségbeesetten küzd elméje épségének megőrzéséért, és a benne lakozó, belőle előtörő Gyík személyiség kontrollállásáért, már csak azért is, mert a rettenetes szörnyeteg célpontja Billy, az ő fia. A lehetőségek száma roppant behatárolt: vagy Connors visszanyeri az uralmát önmaga fölött (valószínűtlen), vagy Pókember érkezik éppen időben, hogy pár jól irányzott pofon kiosztásával megmentse a fiút (minden bizonnyal). Ez egy mainstream szuperhősképregény, ami azt jelenti, hogy nincs harmadik opció, vagyis nem történhet meg, pl. az, hogy a Gyík ráveti magát a gyerekre, és széttépi, és felfalja, és Connors személyisége meghal a fiával együtt, és csak az őrjöngő szörnyeteg marad. Ugye? Öööö… Hoppá… Olcsó hatásvadászat vagy az állóvíz merész felkavarása? Utóbbi mindenképpen, előbbitől pedig a kivitelezés menti meg a képregényt. Wells fantasztikus érzelmi erővel ír, pusztán néhány rövid sorral képes igazán megrázóvá formálni Billy halálát, amit meg Bachalo művel, az kész mágia, az a három oldal, amin a Gyík felfalja a fiút, zseniális, nincs rá jobb szó: természetesen nem látni semmit, mégis, az egész zavarbaejtően intenzív, félelmetes, és gyönyörűen absztrakt. Ha nem lenne ott a képregény elején az a nyolc oldal, megkapná az öt csillagot is.
A Batmannel nem voltam olyan türelmes, mint a Pókemberrel, és a főcímet már hónapokkal ezelőtt hagytam a fenébe. De itt szerencsére volt alternatíva: Grant Morrison Batman & Robinja a tavalyi év egyik legjobb új sorozata volt, és bár az idei részek már nem olyan erősek, azért továbbra is szórakoztató olvasmánynak bizonyul. Most pedig ugyanez a Grant Morrison végre belefog abba a sztoriba, amire oly sokan várnak már oly régóta. Bruce Wayne ugye elvileg „meghalt” a rosszemlékű Final Crisis végén, és az első Robin, Dick Greyson lépett a nyomdokaiba, már ami a denevérjelmezes igazságosztást illeti. Persze mindenki tudta, hogy a DC egyik legfontosabb karaktere csak ideiglenesen lesz távol – mostanra kiderült, hogy Bruce nem halt meg, hanem valahogy, valamiért elveszett az időben. Ez a hatrészes minisorozat a visszatérésének a krónikája, ahogy a történelem előtti időkből, amnéziájával küszködve, lassan eljut a modern Gothambe. Vagyis minden rész egy más történelmi periódusban játszódik majd (és mindegyiket más rajzolja) – Grant Morrison szavaival: Batman vs. történelem. Nagyon frappáns. Túl azon, hogy Amerika Kapitány tavaly hasonló módon tért vissza a „halálból” (és ugye mind emlékszünk, hogy az a képregény milyen rosszul sült el?), a legjobban az aggaszt, hogy úgy tűnik, az író sokkal inkább akarja szórakoztatni magát, mint az olvasóit. Interjúiban lelkesen ecseteli, hogy minden rész egy főhajtás lesz az ’50-es évekbeli őrült Batman ponyvák felé (ősemberes, kalózos, magánnyomozós stb.), de ha az egész csak ennyiből fog állni, az régen rossz. Egy ilyen monumentális, korszakokon átívelő eseménynek nem az író rajongói lelkesedését kellene kiszolgálnia, hanem mondania kellene valamit a karakterről. Az első rész alapján nincs szó ilyesmiről: Batman belekeveredik két törzs harcába, elfogják, egy denevérpajzsos őskori „Robin” (borzalmasan erőltetett koncepció) megmenti, majd hősünk ugrik a következő történelmi időszakba, éppen mielőtt megjelenik egy időgéppel Booster Gold, Zöld Lámpás és Superman, csak hogy utóbbi megjegyezze, ha Bruce visszatalál a XXI. századba, „mindenki meghal”. Mélyebb tartalom, jelentőség és értelem nélkül ez a minisorozat annak a veszélynek van kitéve, hogy egy felesleges, öncélú, és egyáltalán nem batmanes kalandforgataggá váljon, ami nem arról szól, amiről szólnia kellene. És Chris Spouse rajzai sem tudtak meghatni: robosztus ősemberei, unalmas arckifejezései, elnagyolt hátterei és mérsékelten dinamikus akciói legfeljebb egy viszonylag élvezhető középszert hoznak. De még hátra van öt rész, úgyhogy a remény él: hátha innen már csak felfelé megy a színvonal. 
Azt kell mondjam, hogy egy kicsit becsapva érzem magam. A King of Fear utolsó, ötödik részét a Dark Horse azzal a szöveggel harangozta be, hogy ez fog pontot tenni a B.P.R.D. immár jó pár éve tartó békaszörnyes sztorijának végére. Ha még emlékszünk, ez a fenyegetés a Plauge of Frogs című történetben ütötte fel a fejét 2004-ben, de az utóbbi időben visszakövethettük az eredetét egészen a legelső, Hollow Earth című minisorozathoz, ami még 2002-ben jelent meg. Szóval elvileg a The Warning, a The Black Goddess és a King of Fear minikből álló trilógia lett volna az egész lehengerlően nagyszabású történetszál lezárása. De az utolsó rész aligha zár le bármit is, sőt, épp ellenkezőleg. Amellett, hogy részben nyitva hagyja az eddigi sztoriszálakat, egyrészt behoz olyan régieket is, amiknek korábban nem volt közvetlen közük ezekhez az eseményekhez (Garden of Evil), másrészt pedig behoz teljesen újakat is, amiknek segítségével megváltoztatja a B.P.R.D. státuszát (és nem mellesleg jó néhány karakterét is) – a szervezet mostantól nemzetközi, vagyis nem az amerikai kormány, hanem az ENSZ fennhatósága alá tartozik. Ez a jövő szempontjából mind szép és jó, és a képregény elolvasása után biztosak lehetünk benne, hogy a továbbiakban is remek irányban halad majd a sorozat (augusztusig kell várni a Hell on Earth-re), de akárhogy is nézzük, mindaz, amit ebben a számban kapunk, édeskevés egy ötrészes mini (hát még egy háromszor ötrészes trilógia) befejezésének. Főleg úgy, hogy az előző füzet egyértelműen egy epikus finálét helyezett kilátásba, amire itt hiába is várunk. Ha eltekintünk a prekoncepcióktól, egy kicsit akkor is furcsa a helyzet. A negyedik szám cliffhangere után a képregény napokat ugrik előre az időben, amikor is Manning igazgató, Kate Corrigan és Johann Kraus az ENSZ-nek számolnak be az eseményekről (az rejtély, hőseink hogy jutottak ki a Liz által tüzes pokollá változtatott barlangrendszerből) – vagyis mindarról, ami a mini nagy fináléja kellett volna, hogy legyen, pár képkockányi flashbackből és híradófelvételből értesülünk. Merész húzás ez Mignola és Arcudi részéről, de többségében működik, mert a sorozat 68 rész után elért egy olyan pontra, ahol ez a módszer hajlamos nem rombolni, hanem fokozni az apokaliptikus események hatását. Hogy hogyan? Azzal, hogy a címlapon is látható, toxikus felhőt eregető, Kalifornia fölé magasodó fallikus óriásszörny elszabadulását egyáltalán nem mutatják meg (és miért is legyenek repetitívek: láttunk már ilyet korábban), az írók azt üzenik: ez már nem nagy dolog. Ide jutott a világ, a gonosz erői ott munkálkodnak mindenütt, nem kell többé csodálkozni rajta, ha felbukkan egy városokat a puszta lépteivel eltipró lovecrafti rettenet, így hát nem is feltétlenül kell sok-sok epikus beállítást elpazarolni rá. Félelmetesen hatásos koncepció, ami új szintre emeli a sorozatot: a szörnyűséges, a felfoghatatlan, a mindennek a végét jelző, a megdöbbentő immár szinte hétköznapivá vált. Hogy ezt mennyire volt bölcs dolog fináléként ellőni, az már más kérdés. Így még Guy Davis szokásosan fantasztikus rajzaival együtt is azt kell mondanom, hogy bármilyen remek a King of Fear, a B.P.R.D. normál (azaz kivételesen magas) színvonalához képest ez a szám egy egészen kicsit csalódás. 
Kár érte: olyan jól indult. A Marvel aktuális megacrossovere már onnantól kezdve szimpatikus volt, hogy nem akarták 6-8 részig húzni, mindössze négy füzetet szántak rá. Ami persze logikus, hiszen egyetlen, nem különösebben bonyolult csatajelentről van csupán szó, amit nem lehet, pontosabban, nem érdemes sokáig nyújtani. És az első három rész a maga monumentális, esztelenül dinamikus módján pokoli szórakoztató volt, ráadásul a látványos akció mellett képes volt remek karakterpillanatokkal és hatásos – ha nem is különösebben meglepő – fordulatokkal szolgálni. De a befejezés sajnos csalódást okoz. Hiába epikus, összességében meglepően hanyagul megírt. Az nagyon is rendben van, hogy Norman Osborn bukásának és őrületének folyamata a Sentry/Void elszabadulásában kulminálódik, és hogy az Asgard ostromába belépő hősöknek a legnagyobb csatát végül nem is az országot irányító gonosztevővel, hanem saját társukkal kell megvívniuk – itt fizetődik ki a karakterrel kapcsolatos rengeteg utalás az utóbbi hónapokból, évekből. Vagyis fizetődne ki. Sajnos hiába olvastam el kétszer is a képregényt, még most sem értem, hogy tudták a hősök pusztán nyers, fizikai erővel legyőzni az ily módon elvileg legyőzhetetlen Sentryt, akinek korábbi galibák alkalmával mindig valamilyen mentális úton kellett elkenni a száját. A mindeddig sokszor, és masszívan megalapozott sérthetetlenségét, és szinte isteni mivoltát (mint tudjuk, egyszer patthelyzetig harcolt Galactusszal) aligha ellenpontozza az, hogy Thor megkínálja néhány villámmal, Vasember pedig a fejére pottyant egy helicarriert. Szóval ez a végső csata, bár kétségkívül baromi jól néz ki (Olivier Coipel, mint általában, most is elemében van, képei gyönyörűek), finoman szólva nem valami következetes, és így nem is igazán kielégítő – erősen foghíjas befejezése ez Bendis ígéretes Sentry-sztoriszálának. És ez sajnos nem az egyetlen baja a Siege 4-nek. Ahelyett, hogy az író tisztességesen lezárná a történetet, az utolsó hat oldalt inkább az új kezdetre, a Heroic Age felvezetésére „pazarolja”. Hasonlóan járt el már a Secret Invasonnél is, aminek utolsó lapjain a Dark Reignt exponálta be, de ott még ügyesebb volt, nem szórta ugyanis szét az invázió közvetlen következményeit a különböző képregényekbe, mint itt. A New Avengers és a Dark Avengers utolsó számának idevágó oldalai sokkal inkább ebbe a füzetbe kellettek volna, hogy kerüljenek, a regisztrációs törvény eltörlése és Steve Rogers kinevezése Amerika új „főrendőrévé” pedig maradhatott volna amazokra. Persze értem a döntést: egy nyilvánvalóan rengeteg vevőt célzó crossovert nem lehet cakkpakk lezárni anélkül, hogy az olvasókat ne csábítaná az új kaland kezdetére – még ha ez a dramaturgia rovására is megy. Ahogy mondtam: kár érte. 
Asgard ostromának végeztével új fejezet nyílik a Bosszú Angyalai (és úgy általában, a Marvel Univerzum) történetében. Ennek jeleként az eddigi sorozatok e hónapban mind befejeződnek, és a következő hetekben újak indulnak helyettük. A New Avengers némileg kakukktojás, minthogy a név megmarad: újraszámozva és új csapatösszeállítással (illetve nyilvánvalóan új koncepcióval), de ismét elstartol június közepén. És addig is itt van nekünk ez a különkiadás, ami egy epilógus a Siege-hez, és epilógusként is keresztbe lenyeli a crossover fináléját, úgy, ahogy van. Pedig ha lehet még annál is egyszerűbb: a csapat megindul, hogy levadássza az asgardi csata végeztével a helyszínről elmenekült Hoodot és Madame Masque-ot, akik utóbbi apjánál, Nefaria bárónál keresnek menedéket, mielőtt kisurrannának az országból. Aztán annak rendje és módja szerint megtalálják, és leverik őket. Ilyen egyszerű az egész, nincsenek fordulatok, meglepetések, csak nyílegyenes sztori van és szuperdinamikus akció. És ami a lényeg: hangulat. Hőseink a Civil War óta végzik úgy a dolgukat, hogy közben kénytelenek árnyékokban élni, a hatóságok és saját egykori társaik elől is bujkálni, de most, az ostromot követő órákban szó sincs ilyesmiről: kezükbe veszik a dolgok irányítását, és gyorsan, hatékonyan, kíméletlenül levadásszák a gazembereket, akik az utóbbi időkben olyannyira megkeserítették az életüket. És az olvasó számára is van valami roppant kielégítő abban, ahogy végre minden óvatosság, visszafogottság és megfontoltság nélkül, minden erejüket latba vetve, rászabadítják magukat a rosszfiúkra, mintha semmi más nem számítana. A leszámolás Nefaria otthonában ennek megfelelően elemi erejű: ugyan rövid, de annál intenzívebb és brutálisabb, öröm látni, hogy Bendis nem fogta vissza magát –így nem fogják vissza magukat karakterei sem. Valóságos bűnös élvezet nézni, ahogy Rozsomák széles vigyorral az arcán felbukkan a semmiből, hogy kis katonákra vágja a bárót. Hogy is mondják Amerikában? You don’t want to fuck with these guys. Mert végülis ez volna a szuperhősök lényege, nem igaz? Ha nem viselkedsz, előbb-utóbb felbukkannak az életedben, és szétrúgják a segged. Csakhogy a Civil War óta nem igazán tehettek így, nem igazán lehettek önmaguk – mostanáig. Úgyhogy ez a sorozatfinálé legalább annyira prológusa a Heroic Age-nek, mint epilógusa a Siege-nek, és egyben roppant meggyőző bizonyíték arra, hogy Bendis kiválóan helytáll majd „klasszikus” Bosszú Angyalai sztorik írójaként is - nyilván nem véletlen már az sem, hogy itt Nefaria bárót, a csapat egy régi ellenségét tette meg fő antagonistának. Grandiózus fináléhoz pedig sztárrajzoló dukál: Bryan Hitch-nek, akinek sosem felejtünk el hálálkodni, amiért Warren Ellisszel megteremtették a szélesvásznú képregény fogalmát, voltak jobb és rosszabb pillanatai is az utóbbi egy-két évben, de itt gond nélkül hozza azokat a dögös, lendületes, epikus képsorokat, amik tőle elvárhatók. Ugyan a csapat történetét a korábbi számok grandiózus kétoldalasainak újrahasznosításával és Luke Cage monológjával felelevenítő befejezés igen óvatlanul egyensúlyoz a giccs határán, de ennyi érzelgősség ehelyütt megbocsátható – sőt, valahol talán még szükséges is. Főleg ha azt vesszük, hogy ezzel Bendis szépen keretbe zárta saját sorozatát, hiszen annak idején a „klasszikus” érának búcsút mondó Káosz hasonló epilógussal ért véget. 
Kicsit az az érzésem, hogy Bendis mindenképpen akart még egy utolsó, Siege utáni számot írni ehhez a sorozathoz, mielőtt Osborn bukásával– természetesen – végleg befejeződik, de egyszerűen nem volt hozzá elég mondanivalója. Így aztán, amilyen fantasztikusak a képregény utolsó oldalai, olyan feleslegesek és unalmasak az elsők. Egyrészt, mert nem történik bennük semmi, amit már ne tudnánk a Siege 4-ből (a Dark Avengers tagjait letartóztatják, a csapatnak befellegzett, új nap van virradóban), másrészt, mert mindazt, amit már úgyis tudunk, az író ráadásul érdektelenül és bután mondja el újra. Ha valamiről, hát ennek a számnak a (hamis) angyalok saját bukásukra adott reakcióiról kellene szólnia. Osborn esetében ez rendben is van (erről később), de a többiek? Oldalak telnek el azzal, hogy a nagy csata végeztével ketten szökni próbálnak, csak hogy pár panellel később a hősök egy-egy jól irányzott ütéssel a helyükre verjék őket. Helykitöltésen kívül ez az instant, se nem elég látványos, se nem elég izgalmas, se nem elég akármilyen akció nem jó semmire. Aztán következik Daken szökése, amire megint feleslegesen megy el öt oldal, annak ellenére, hogy pár panelen is meg lehetett volna oldani – ezután, és csakis ezután kezd el egyre jobb és jobb lenni a képregény. Thor és Phobos (a Sentry által széttépett isten, Ares fia) beszélgetése már egy nagy lépés a helyes irányba, az Amerika új főrendőrének kinevezett ex-Amerika Kapitány, Steve Rogers, és Osborn ex-jobbkeze, Victoria Hand jelenete pedig kétségkívül a sorozat eddigi színvonalát képviseli. Hand remek karakter, akinek megvoltak a maga okai, amiért az egykori Zöld Manó szolgálatába állt, és akit Bendis mindez idő alatt végig képes volt árnyaltan ábrázolni, határozott távolságot tartva közte és őrült főnöke között. Azzal pedig, hogy a Marvel valóságos erkölcsi és ideológiai szobrán, Rogersen keresztül „bocsát meg” neki, ügyesen győzi meg az olvasót arról, hogy bármit tett is ez a nő, helyén van a szíve – és hogy van még jövője is. De a leginkább hatásos képsorok természetesen Osbornhoz kötődnek. Ahogy ül a cellájában, és önmagával (pontosabban másik énjével) vitatkozva igazolja tetteit (némileg tragikus módon nem teljesen eredménytelenül!), egyszerre mutatva meg hatalmas egóját, uralkodási vágyát, nagyságra törekvését, önámítását és őrületét, az tökéletes lezárása a karakter azon szakaszának, ami még Warren Ellis Thunderboltsával kezdődött. És itt a korábbi felesleges jelenetekkel láthatóan küszködő Mike Deodato is remekel: Osborn arcán ott van minden. Gyönyörű befejezés, jobbat kívánni sem lehetne. Kár a füzet első feléért. 
Aligha tagadhatja bárki, hogy Paul Jenkinsnek köszönhetjük a messze legjobb Sentry-történet, ami valaha született (és itt természetesen a legelsőre gondolok). Ezt csak a tisztesség és az egyensúly kedvéért tartottam fontosnak megjegyezni, mert mostantól igaz az a kijelentés is, hogy Paul Jenkinsnek köszönhetjük a messze legpocsékabb Sentry-történetet, ami valaha született. Barátaim, óvakodjatok a Fallen Suntól. De jobban meggondolva, mégse, inkább mindenképpen olvassátok el. Mert a piac ugyan nem szűkölködik pocsék képregényekben, de efféle ganét nem vehet minden nap kezébe az ember, úgyhogy már csak a puszta tapasztalat miatt is érdemes ráfanyalodni. Tény persze, hogy Jenkinsnek nem volt könnyű dolga. A Sentry meghalt a Siege végén, és rámaradt a feladat, hogy örök vadászmezőkre távozásáról, és életéről ehelyütt megemlékezzen. Namost, normál hosszúságú képregényt írni egy szuperhős temetéséről trükkös dolog. Tíz esetből tízszer az lesz a vége, hogy egykori bajtársai először kölcsönösen elsírják egymásnak a bánatukat, majd egyenként kiállnak, hogy elmondják, az elhunyt milyen hatalmas hős és nagyszerű barát volt, és mielőtt minden gyászoló szomorúan belebámul a lemenő Napba, még levonnak valami csodálatosan amerikai tanulságot az illetővel kapcsolatban. És itt pontosan ez történik, Jenkins egy muslincafingnyi kísérletet nem tesz arra, hogy eltérjen a bevett formulától, és ne adj isten, tényleges érzelmi hatást váltson ki az olvasóból (bár bizonyos szempontból talán a gyomor felfordulását is tekinthetjük érzelmi hatásnak – ez esetben én kérek kurvanagy elnézést). És ami az unalmas, apatikus rajzok mellett az egészet még rosszabbá teszi, hogy mindez egy olyan karakterrel kapcsolatosan történik, akit soha nem sikerült igazán közel hozni a közönséghez, és akinek a többi hőssel való kapcsolata is felületes volt. Ha Vasembernek a szíve szakad meg Amerika Kapitány halála miatt, azt elhisszük, mert jókora közös történetük van, és barátokként, bajtársakként, sőt, néha, nagyritkán, ellenségekként, rengeteg dolgon mentek keresztül együtt – és mi mindennek tanúi voltunk. A Sentryről viszont csak onnan tudjuk, hogy sok hősnek az állítólagos barátja volt, hogy ezt jó sok képregényben jó sokszor elmondták. Olyan ez, mintha egy utcán megfagyott, névtelen hajléktalant államfőnek kijáró tisztelettel temetnének el, és csodálkoznának, hogy elmaradnak a síró százezrek. Ezt érezhette Jenkins is, ezért az utolsó pillanatban kitalálta, hogy valamikor régen a Sentry és Vadóc jókat kufircoltak együtt. Gondoljunk bele ebbe egy pillanatra… Vadócról van szó, életének egyik központi, tragikus aspektusa évtizedeken át az volt, hogy nem élvezhetett semmiféle intimitást másokkal, anélkül, hogy ne bántotta volna őket. Erre most, sokkal később, pár félmondatból, teljesen mellékesen szerzünk tudomást valamiről, ami egy hatalmas jelentőségű emocionális esemény kellett, hogy legyen a karakter számára… csak hogy Jenkins traktálhasson minket valami sekélyes, erőltetett látszatdrámával, egy olyan figura kedvéért, ami a kutyát nem érdekli? Gyanítom, van pár ezer Vadóc-fan, aki mostanság gyakran emlékezik meg az író felmenőiről. A Fallen Sun mögött nincs történet, nincs tartalom, nincs érzelem. Nincs semmi. Csak frusztráció van és émelyítő giccs. 
Ebből lett a cserebogár: Ridley Scott arra vállalkozott, hogy bemutassa Robin Hood legendájának eredetét – ki volt ő, és miért vált törvényenkívülivé, aki a gazdagoktól lopott, hogy adhasson a szegényeknek? Hollywood az utóbbi években több próbálkozást is tett arra, hogy mítoszokat és legendákat csupaszítson le egy lehetséges valóságmagig – és e próbálkozások (Trója, Artúr király) rendre kudarcot vallottak. Ez a jelek szerint kevés volt hozzá, hogy elbátortalanítsa Scottot, dacára annak, hogy az eredeti tervek drasztikusan másról szóltak. A 2007-es (még Nottingham című) forgatókönyv hőse a törvényenkívüli igazságosztóról szóló korábbi művek gazembere, Nottingham Seriffje volt, vagyis a film kivételesen az ő szemszögéből mutatta volna be az egyébként unalomig ismert eseményeket. Végül ettől a koncepciótól Scotték olyan messzire kerültek, hogy a Seriff csak időről-időre bukkan fel, jelentéktelen mellékszereplőként, afféle komikus mellékzöngeként, akinek szerencsétlenségein a néző jókat kárörvendhet. A legenda híján maradnak a középkori filmektől megszokott udvari intrikák és gazságok, időnkénti csatajelenetekkel, amikben szürke karakterek vagdalkoznak, látszólag minden ok nélkül.
Ha pedig egy akció-kalandban nincs kivel azonosulni, és nincs kiért izgulni, akkor a legnagyszerűbb csatajelenetek is feleslegesek – nem mintha itt beszélhetnénk ilyenekről. A harcok közepesen látványosak, nem érződik rajtuk semmi különösebb kreativitás, ahogy a 130 milliós költségvetés sem, a dögös lassításban kilőtt nyílvessző meg már majd’ két évtizede is legalább ilyen jól nézett ki, amikor még Kevin Costner állt a hátterében. A sherwoodi zsiványokra előreutaló, random felbukkanó gyerekbanda meg kifejezetten kínos történetelem. Egyedül a rutinos operatőri munka, a kellemes zene, és a soványka szerepébe is sikerrel életet lehelő Max Von Sydow menti, ami menthető – de legyünk őszinték, itt bizony nem sok minden menthető. Valaki szólhatna már Hollywoodnak, hogy a legendák okkal legendák: nem kell a „valóságot” keresni mögöttük, mert elvész a lényeg. 
Crossed #9
Érdekelne, Brian Clevingernek hogyan támadnak ilyen ötletei. Esetleg felébred reggel, és azt mondja: ma írni fogok egy sztorit, amiben egy tudományos kommandót vezető intelligens, harcedzett robot a dél-amerikai dzsungelbe megy, hogy kihaltnak hitt, esőerdei óriáscsirkéket találjon („hivatalos” nevük, ha esetleg érdekel: Terror Madár!)? Gondolom, ez éppolyan jó magyarázat, mint bármi más. És tudod, mit? Amit Atomic Robo keres, azt meg is találja. Pontosabban az esőerdei óriáscsirke (Terror Madár!) találja meg őt. Aztán felkapja, és magával hurcolja, hogy… hogy megegye? Áh, az olyan snassz. Madarunk egy repülőgéproncsban él, amin van egy lyuk, pont az ő fészke alatt. És igen, Robónkat szemelte ki, mint eszközt, amivel ezt a lyukat betömheti. Totál agymenés. És fantasztikusan működik. A legjobb az Atomic Robóban, hogy sok-sok hasonló jellegű művel ellentétben, sosem érezni rajta, hogy az írója erőlködne. Épp ellenkezőleg, Clevinger fantasztikusan ért a komédiához (bár most épp volt társírója a rajzoló, Scott Wegener személyében, szóval gondolom, a dicséret őt is megilleti), és teljes természetességgel dől belőle a hülyeség. Egymást érik a totálisan elszállt, őrült ötletek (ld: esőerdei óriáscsirke – Terror Madár!), féloldalanként záporoznak az olvasót röhögőrohamokba hajszoló beszólások („Ezek a legkevésbé kihalt madarak, amikkel valaha találkoztam.”), és az egész valami elképesztően és imádnivalóan laza. Ez a Free Comic Book Dayre megjelent kis szösszenet mindössze 10 oldalt tesz ki, de több az ötlet és a poén benne, mint 10 másik, normál hosszúságú amerikai képregényben együttvéve. A rajzok (akárcsak a sztori és stílus) a sorozattól megszokottak: Wegener vázlatos, csak a legszükségesebb részletekkel „bonyolított” képeinek van egyfajta magával ragadó, komikus bája, ami tökéletesen passzol Clevinger agymenéséhez. Totális szórakozás, mint mindig. Terror Madár!
A Free Comic Book Day rendszerint pont időben érkezik egy nagy képregényfilm premierje mellé – idén a Vasember 2-höz sikerült „igazítani” május első szombatját (az amcsik ugyebár még csak ezen a hétvégén láthatják Tony Stark második kalandját, nálunk egy héttel korábban volt a bemutató), úgyhogy nem csoda, hogy a Marvel egy Vasember képregényt dobott a piacra a jeles alkalom kapcsán. (Ráadásul alighanem az egyetlent az idei kínálatból, ami normál hosszúságú, nem csak 10 oldal körüli). És mivel a filmben már fifikás módon beharangozzák a jövő nyáron érkező Thor mozit is, egy team-up lett a dologból, amiben a technokrata zseni az asgardi isten oldalán száll harcba a jó ügy érdekében. A nyitány lehengerlő: Thor áll egy thaiföldi tengerparton, harci pózban, kezében a pöröllyel, és rettenthetetlenül parancsol a felé közeledő, hatalmas szökőárnak: „Yield.” Hiába. A mennydörgés istene nem tud többé parancsolni sem a mennydörgésnek, sem semmiféle időjárási jelenségnek. A ludas Tony Stark – persze csak közvetetten. Annak idején ugyanis kifejlesztett egy rendszert, aminek segítségével fegyvert lehet faragni az időjárásból – és (meglepetés!) ez a rendszer most rossz kezekbe került. Arrogáns, „leszarom a Földet” milliárdosok Stark találmánya segítségével terraformálni kezdték a Holdat, hogy majdan az lehessen az új otthonuk – csakhogy ennek persze csúnya mellékhatásai vannak a kék bolygóra nézve. Úgyhogy hőseink elrepülnek a Holdra, szétvernek minden ördögi masinát, és rafinált módon megbüntetik a tetteseket – költői igazságszolgáltatásról van itt szó, bizony ám. Matt Fraction láthatóan rutinból írta meg a képregényt: jó a tempója, egyszerű, és bár kicsit elkapkodott (majdhogynem röhejes), de hatásos a sztorija, korrektek a dialógusai, viszont nincs benne semmi különös – mármint eltekintve az említett, impozáns nyitójelenettől, ami esszenciális Thor-pillanat. Gyanítom, az egyetlen, amit igazán, teljes szívvel élvezett munkája közben, az a játszadozás Thor és Vasember korántsem ideális kapcsolatával (merthogy mióta a mennydörgés istene visszatért a halálból, és megtudta, mi mindent művelt Tony a Polgárháborúban, nem mennek valami simán köztük a dolgok). Hasonlóan rutinos (annak minden pozitív és negatív oldalával együtt) John Romita Jr. rajza is: hozza, ami tőle alapvetően elvárható. Kellemes kis olvasmány, de kétlem, hogy bárkinek az emlékezetében megragadna. 
Ha valakinek olyan amerikai képregényt akarsz ajánlani, ami minden korosztály számára tökéletes szórakozást nyújt, két szó: Mouse Guard. David Petersen 2006-ban kezdte írni a szokatlan formátumú (azaz négyzet alakú) képregényt, ami az antropomorfizmust az állatokra vetítve, egy középkori egértársadalom elitgárdájáról szól. De hadd nyugtassam meg gyorsan azokat, akik egy disney-szerű, édes-bájos-idillikus állatkavilágot képzelnek maguk elé – rossz úton járnak. Ha már referencia, inkább Watership Down vonalon gondolkozzanak. Petersen ugyanis egyrészt olyan anatómiailag pontos egereket rajzol, amennyire csak lehetséges úgy, hogy közben ezek az egerek intelligensek legyenek, fegyverekkel harcoljanak, és két lábon járjanak, másrészt, noha természetszerűen még így is van némi kedves bájuk, nagyon is marconák, szívósak és ha kell, utolsó csepp vérükig kaszabolják az életükre törő ellent. Eddig két minisorozat jelent meg (Fall 1152, Winter 1152), most pedig, köszönhetően a Free Comic Book Daynek, kapunk egy kis ízelítőt abból, hogy milyen irányt vesz Saxon, Kenzie, Sadie és Lieam története a majdan megjelenő Spring 1152-ben (amire viszont sajnos még várni kell, mert Petersen előbb két prequel minit tervez Black Axe és Winter War címmel). A tél elmúltával az egerek a téli álmukból ébredő ragadozókkal kénytelenek szembenézni, miközben senki nem tudja, hogy hová tűnt el Lieam, és miért. A 12 oldalnyi képregény tehát egy átmenet két mini között, így története sem igazán van: inkább csak afféle helyzet- és hangulatjelentés a gárda vezetőjének, Gwendolynnek a narrációjával. Az egerek fáradhatatlanul dolgoznak, harcolnak, vadakat ejtenek el, és élelmet gyűjtenek – hogy pontosan miért (nem szimpla önfenntartásról van ugyanis szó), az csak az utolsó oldalon derül ki. A Petersen által megálmodott egérvilág lebilincselő: nyers, veszélyes, sokszínű és rendkívül gazdag, az olvasó minden egyes számban megtud róla valami újat, anélkül, hogy bármikor is azt érezné, „okítják”, vagy épp a szájába rágnak valamit. A képek pedig ehhez méltón gyönyörűek. Egyszerre realisztikusak és stilizáltak, modernek és archaikusak, és bámulatos hatékonysággal kel életre bennük az apró szereplők számára átkot és áldást egyszerre jelentő természet. Egyetlen baj van ezzel a sorozattal: nem elég gyakran jelenik meg. 
A tavalyi év egyik legizgalmasabb és legszórakoztatóbb új képregénye kétségkívül a The Stuff of Legend volt, amiben egy kisfiú játékai átkeltek a mumus birodalmába, hogy bármi áron visszaszerezzék tőle elrabolt gazdájukat. Az első rész igazi meglepetés volt: a Toy Storyt és a Ryan közlegény megmentését a fantasy keretei közt vegyítő történet tele volt az amerikai képregényiparban ritkán látott frissességgel, intenzitással és eleganciával. A remek karakterek, a fantasztikus erővel életre hívott, komor mesevilág, és nem utolsósorban, a roppant hatásos csatajelenetek után pedig valami merészen más következett. A második felvonásban hőseink egy bizarr, sőt, egészen szürreális városkába kerültek, aminek kétszínű polgármestere egy veszélyes, szó szerint bőrükre menő játékba kényszerítette őket. A cselekmény szempontjából ugyan mindennek nem volt sok jelentősége, tekintve, hogy a lényegi sztorit egy jottányit sem vitte előre, de sajátosan furcsa közjátéknak, ami a mumus világának egy újabb szeletéről lebbentette fel a fátylat, tökéletes volt. Most sajnos júliusig kell várnunk a folytatásra (The Jungle), éhségünket addig is csak a Free Comic Book Dayre megjelent kilenc oldal csillapíthatja valamelyest. A kisfiú megmentésén fáradozó hőseink a Golem’s Passban belebotlanak az ellenség egy őrjáratába, amit sikeresen leszerelnek egy rövid, de intenzív csata után. Percy, a gyáva malac aggódik, hogy rájuk talál a mumus hadserege, míg a többiek azon morfondíroznak, hogy mit tegyenek az ellenség egyik életben maradt katonájával. Egyszerű kis közjáték ez, aminek se szerepe, se értelme nincs azonkívül, hogy felhívja magára azoknak a figyelmét, akik vannak olyan pechesek, hogy még nem olvasták az eddig megjelent füzeteket. De mivel a Free Comic Book Daynek pont ez a lényege, a konklúzió csakis az lehet, hogy az alkotók sikerrel jártak: ebből a parányi ízelítőből is látszik, hogy milyen érdekes, izgalmas és lenyűgözően ambivalens világot teremtettek, és hogy milyen gyönyörű, meseszerű, mégis nyers és realisztikus, szépiás képekkel keltették azt életre. 
A Superman címek nem tűntek valami egészségesnek az utóbbi egy-két évben, és a DC-nek erre valamiért az volt a megoldása, hogy továbbra is ugyanúgy csinált mindent, mint addig. Persze, most már itt toporog a sarkon J. Michael Straczynski, hogy átvegye a Supermant a gyengélkedő James Robinsontól (hála az égnek), de attól még tény marad, hogy a kiadó bő másfél éves szerencsétlenkedése a tucatcímeknek fenntartott 30 ezres példányszámú eladás környékére rugdosta le az Acélemberrel kapcsolatos képregényeket. Ezen nem segített az sem, hogy egyik „nagy” esemény érte a másikat (szó szerint) – miért is segített volna? A New Krypon után rögtön jött a World of New Krypton, azután rögtön jött a Last Stand of New Krypton, és épphogy az véget ért, máris itt a War of the Supermen. Zsibbasztó. Erőlködnek, erőlködnek, az olvasó meg csak unottan ásít a végeérhetetlen, sietve összezagyvált haddelhaddokat látva, amikről üvölt a kétségbeesés, hogy észrevegyék őket: „idenézzetek, milyen nagy és epikus és szuper vagyok, és egyébként is!” A Free Comic Book Day keretein belül megjelent War of the Superman 0 (én a DC helyében már az ezután érkező Straczynski-érát népszerűsítettem volna, de hát ők tudják) egyetlen hatásos képpel szolgál: az utolsóval, amin több ezer szupererejű kryptoni repül a Föld felé, hogy megkezdjék az emberiség elleni háborújukat. Már csak egy jó sztorit kellett volna írni elé, hogy legyen valami súlya is. De James Robinson és Sterling Gates még azt is elbarmolták, ami eddig jó volt – jelesül Zod karakterét. A World of New Kryptonban sikerült az íróknak árnyaltabban ábrázolni az általában teljesen egysíkú gonosztevőt, és erre ráadásul tökéletes okuk is volt: az egykori kryptoni város, Kandor megmentése után értelemszerűen nem a hódítás volt a célja, hanem az immár meglévő otthona és népe védelme. Ez a fordulat távolról sem csinált jófiút belőle, de kétségkívül jóval több volt egy vérben forgó szemű, üres gazembernél – mostanáig. Robinson és Gates pár hanyagul odavetett félmondattal eltörlik a karakter összes olyan motivációját, ami érdekessé tette, és visszaalacsonyítják egy önző, bosszúszomjas, vérengző szemétláda szintjére. Ehhez készséggel asszisztál Eddy Barrows is, aki olyan gonosz vigyorokat és sötét tekinteteket rajzol neki, amiket látva még Joker is visszamenekülne Arkhamba. Maga a cselekmény pedig iszonyúan lapos: Superman üvöltözve, felháborodva, falakon áttörve csörtet Zod elé (New Kryptonon nincsenek ajtók?), hogy számon kérje rajta tetteit, mire a gazember csatlósai leverik. Superman feláll, dühöng egy kicsit, megint leverik. Aztán még egyszer feláll, kioszt pár pofont, és (na, vajon, mi történik?) megint leverik. Valahol kétségkívül bámulatra méltó, hogy egy írópáros képes ilyen repetitív lenni mindössze 13 oldal keretein belül. Fárasztó és felesleges képregény ez, amire az egyetlen mentség, hogy ingyen adják – így legalább jó eséllyel elrettent pár olvasót attól, hogy ténylegesen beruházzon egy Superman képregényre, legalábbis addig, amíg végre meg nem érkezik Straczynski, hogy megmentse a napot. 
Szépen épülget a szélesvásznú Marvel Univerzum: a Vasember 2-ben a Fekete Özvegy és az immár evidens Nick Fury mellett feltűnik Amerika Kapitány pajzsa és Thor pörölye is, ráadásul hősünket besorozzák az Avengersbe (azt hiszem, a magyar fordításnak hála, hozzá kell szoknunk a ’Bosszúállók’ névhez). A lényeg mégis az, hogy elődjéhez hasonlóan, a második rész egy közel tökéletes, könnyed (kora)nyári akciófilm, azon kevés szuperhősmozik egyike, amikbe a pixeláradat mellé fért szív, lélek, agy és humor is. Egyébként is, arra a filmre, amiben Robert Downey Jr. egy sármos, géppuskaszájú, nőcsábász feltaláló-milliomost játszik, nem lehet haragudni. 
A 80-as, 90-es években nem csak a legjobb akciófilmek születtek, de a legszarabbak is, amiért részben az úgynevezett rip-off filmek is felelőssé tehetőek. A korszak nagy sikerű zsánerfilmjeinek sorra készültek el az olcsó másolatai, pofátlan lenyúlásai, melyek az esetek többségében olasz mesterek lelkiismeretét terhelték, bár a fülöp-szigeteki és persze az amerikai filmeseknek is elvitathatatlan érdemei voltak az ízlésrombolásban. A Cápa, Star Wars, Rambo, Terminátor ripoff-ok elárasztották a VHS piacot, de meglepő módon ezek a fröccsöntött utánzatok is egészen szépen megéltek az elődöktől elcsórt ötletek, a harmadosztálybeli színészutánzatok, és a gagyiság fogalmát teljesen kimerítő trükkök ellenére is. 
A hadsereg szupertitkos robotja, bizonyos Omega-1 megkergül egy szigeten, és ezért mindenre lő, ami mozog, még a saját helikopterükre is. Ezért a B.A.M. (vagyis a Big Assed Motherfuckers) nevű speckó egységet küldik a nyomába, csak éppenséggel nem közlik velük, hogy pontosan mi is az, ami után kajtatnak. Adnak melléjük egy külsőst is, aki nem más, mint a robi tervezője, és akinél ott van a távirányító, hogy kikapcsolja a megkattant konzervet, ha elég közel kerülnek hozzá. A motherfuckerek bevetik magukat a dzsungelbe, majd a Predatorhoz való hasonlóság kedvéért közben még gyorsan felszabadítanak egy gerillatábort is, ahonnan nem váratlan módon egy csaj csapódik hozzájuk. Omega-1 közben sorra levadássza a nagyseggűeket, és ahogy az lenni szokott, a végén csak egy maradhat, meg a nő.
Sajnos az elején sok dögunalmas dzsungeltúrát kell végigszenvednünk, az akció nagyon kéreti magát. Ugyanakkor még katonának sem kellett lennünk ahhoz, hogy lássuk, ez a csapat a valóságban még a partra sem jutott volna el élve, ugyanis minden egyes megmozdulásuk teljesen ellentmond bármilyen harcviselési módnak, szabályzatnak. Kezdjük ott, hogy mindenre azonnal lőnek, már az első gyanús neszre kitáraz az egész kommandó, azaz csak kitárazna, ha nem az akciófilmekből ismert végtelen kapacitású, kifogyhatatlan fajtájúval szerelkeztek volna fel. De ha ez még mindig nem hívta volna fel rájuk a figyelmet, akkor a rengeteg üvöltözés, kiabálás már biztosan. És a nagy kedvencem, az állandó csoportosulás sem maradhat el, vagyis, hogy folyton egy kupacban, egymáshoz szoros közelségben állnak, hogy egyetlen kézigránát is elég legyen a nagyseggű anyabaszók sok kis nagyseggű anyabaszó darabokká való aprításához, és egyébként is kollektíve hiányoztak, amikor a fedezékbe húzódás hasznosságát tanították a levelező kommandósképzőn. Tudom, hogy drága egy katonai tanácsadó felbérelése, de a logika azért ingyen lett volna. Ezekből aztán következik, hogy az akciójeleneteket nehéz megállni röhögés nélkül, mindenki lő mindenkire, mindenből, minden irányba, a gránátokat pedig találomra dobálják, abban bízva, hogy a bajtárs remélhetőleg nincs a közelben. A közelharcokat pedig néha érthetetlen okból felgyorsítják, amitől röhejesen burleszk-szerű lesz az egész.
Mattei egyik kedvence, a parancsnokot alakító Reb Brown (a zseniálisan tré Strike Commando „sztárja”, de volt ő Amerika Kapitány is) erre a szerepre termett, pont annyi tehetség szorult belé, mint az ilyen szőke kékszemű izomtibor katonák megformálásához kell, de a slepje is hasonló filmeken érett kultikus figurákból áll. Itt van a sok szarból ismerős amerikai Jim Gaines, aki úgy néz ki, mint egy csimpánz, és ráadásul sokkal rosszabb, ha még mosolyog is. Láthatjuk még a veterán Romano Puppo-t, és a nem kevésbé kultikus és általában ilyen lökött katonaszerepekbe ragadó Massimo Vanni-t is, aki erre a forgatásra a Chuck Norris hasonmásversenyről érkezett. Vicces egyébként, hogy a végén a stáblistán összekeverték Vanni-t és Gaines-t, mivel előbbi az Alex McBride művésznevet használta, és ez elég volt a kreditekért felelős kolléga összezavarására.
Nemesis #1
Ez egy furcsa crossover volt. Geoff Johns Blackest Nightja eredetileg egy Sinestro Corps War szintű Green Lantern sztori lett volna, de végül (alighanem felsőbb sugallatra/utasításra) egy az egész DC univerzumra kiterjedő, és a cég legnagyobb éves eventjét jelentő crossoverré dagadt. Azt hiszem, így utólag nagy biztonsággal kijelenthetjük: a naggyá növés nem tett jót neki. A Blackest Night egy több éve futó Green Lantern történetfolyam monumentális kicsúcsosodása, amiben megvan minden, ami egy bármilyen időszak legizgalmasabb és legnagyszerűbb szuperhősképregényéhez kell: remek ötletek, érdekes karakterek, őrületesen epikus szcenárió, nagy fordulatok, gigantikus-galaktikus akciók. Hogy végül a crossover „csak” jó lett, és nem zseniális, az kétségkívül az erőltetett struktúrának köszönhető – szinte nyilvánvaló, hol kellett Johnsnak változtatnia a sztorin ahhoz, hogy egy „company-wide” sztori legyen belőle. Az első rész még döbbenetes lendülettel és erővel startolt el, de a tempó a következő számokban megtört. Ahelyett, hogy a képregény ténylegesen a feltámadt holtak, azaz a fekete lámpások és a színspektrum egyéb lámpásai közötti konfliktusra koncentrált volna, kínosan hosszú oldalakon át sertepertélt a Földön, ahol a szuperhősök nem sok jóval kecsegtető, kétségbeesett harcot vívtak az ellenséggel – miközben a tényleges cselekmény sorsa a technikailag tie-inként funkcionáló Green Lantern füzetekben dőlt el. Ez a helyzet némileg javult a sorozat utolsó részeire, és a befejező, nyolcadik epizód pontosan olyan grandiózus, amilyennek lennie kell, amilyennek minden geek megálmodta: totális háború az életet és a halált képviselő erők között. Szép egyébként az a kör, amit Johns itt bezár az első résszel: míg az a halálról szólt, a finálé egyértelműen az életről szól, ügyesen megpiszkálva kicsit a halál-feltámadás kérdéskörét a DC univerzumban. Komolyabb csalódásra csak az adhat okot, hogy Johns (főleg az elmúlt egy-két hónap felvezetése után) meglehetősen gyorsan félredobja a korábban aduászként aposztrofált Sinestro karakterét – pedig milyen gyönyörű irónia lett volna, ha a világot, de nem is, magát az életet az egész mindenségben (mert itt ez a tét, nem csak holmi bolygó, naprendszer vagy galaxis) a Green Lantern egyik legrégibb és legnotóriusabb gonosza menti meg. Ezért bizony kár, viszont a White Lantern Corps kétségkívül izgalmas ötlet – de azt ne higgye senki, hogy az előzetes reklámszövegeknek és ígéreteknek megfelelően Johns teljesen lezárja a sztorit. Több kérdés is megválaszolatlan marad, és ezekre nyilván majd csak a Brightest Dayben kapunk választ. Kicsit gonosz módszer ez a figyelem fenntartására (régen legalább ténylegesen lezárták az ilyen nagy, mindenre kiterjedő haddelhaddokat), de belefér. Főleg, ha az ember közben Ivan Reis gyönyörű képeit csodálhatja: ez az ember kétségkívül tudja, hogyan kell kinéznie egy megaeseménynek – szinte minden oldal egy eszméletlenül epikus (és nem mellesleg fantasztikusan színezett) forgatag, és természetesen ennek is köszönhető, hogy a Blackest Night 8 érzelmileg is képes megmozgatni az olvasót. 
A The Terminator 2029 rossz csillagzat alatt született. Először is, Zack Whedon, Josh Whedon testvére írta, akinek képregényes munkássága eddig jobbára a frenetikus Dr. Horrible egy szomorúan humortalan előzményében merül ki, másodszor, mindenkiben élnek még a legutóbbi mozifilmmel kapcsolatos, kínosan rossz emlékek. Szerencsére azonban kellemes meglepetésben van részünk. Whedon megteszi nekünk azt a szívességet, hogy teljesen leszarja a negyedik filmet, és visszanyúl az első két részben megismert háttértörténethez. Kyle Reese-t teszi meg főszereplőnek, aki egy maroknyi ellenállót vezet, éppen abban az időben, amikor a terminátorok először öltenek magukra emberi külsőt az ellenség megtévesztése érdekében. A sztori maga egyszerű, mint egy pont: nem sokkal azután, hogy Kyle visszatér akciójáról az emberi ellenállók egyik kolóniájába, lerohanja azt a Skynet serege – a harcban képtelenek állni a sarat, így hőseinknek menekülniük kell. És ennyi. Whedon azonban roppant magabiztosan ír, és tudja, hogy a tökös katona, Kyle Reese, önmagában kevés, mert ha kizárólag rá összpontosít, akkor a képregény csak egy lesz a sok „keméncsávó küzd az emberiségért” történet közül. Úgyhogy bemutat nekünk két másik karaktert, Paige-et és Bent, akik ugyan szerelmesek egymásba, de érzéseiket vagy titkolják, vagy elpoénkodják – ők lesznek a sztori szíve és lelke, akik képesek egy leheletnyi bájt és humort csempészni az egyébként jellegéből adódóan igencsak sötét és hideg képregénybe. Whedon olyan ügyesen írja őket, hogy már az első pár oldal után közel érezzük őket magunkhoz, és jobban aggódunk értük, mint Kyle-ért (hát persze: utóbbiról amúgyis tudjuk, hogy túl kell élnie mindent, hogy aztán a múltba visszautazva majd John Connor apja lehessen – nagyszerű a jelenet egyébként, amiben megmutatja Bennek Sarah Connor fényképét). Az akciók viszont kicsit felemásak: megvan bennük a kellő dinamika, de a szerző néha túllő a célon. Kyle motoros akciója túl vagány és túlzó ennek a comicnak a hangulatához, az emberek pedig túl könnyen szöknek meg az elvileg megállíthatatlan gépsereg által ostromlott kolóniából. Szerencsére ezeket az apróbb bökkenőket nagyjából feledteti Whedon lendületes, sallangokat mellőző cselekményszövése, és Andy Macdonald szikár, de nem túlságosan sötét, az érzelmeket remekül közvetítő képi világa. 
Úgy kellett már nekünk egy jó X-Men történet, mint a mutánsoknak a messiás. És milyen ironikus, hogy ez a történet végül Craig Kyle és Chris Yost irányítása alatt születik meg, holott ők „csak” az X-Men egyik mellékágát (X-Force) írják – meg kell azonban jegyezni, hogy azt lényegesen jobban, mint az X-ek zászlóvivő címének számító Uncanny X-Men fölött bábáskodó, és a képregényt már lassan két éve unalomba fojtó Matt Fraction. A Second Coming a Messiah Complex és a Messiah War folytatása (egy trilógia zárása, ha úgy tetszik), amiben Hope, az egyetlen mutáns bébi, aki a Mutánsvilág eseményei óta született, végre visszatér a jelenbe (immár csaknem felnőtt nőként) a védelmezőjével, Cable-lel tett jövőbeli utazások után. Megérkeznek az X-Men régi, westchesteri otthonába, ami persze már csak egy nagy törmelékhalom, hisz mint tudjuk, a csapat egy ideje áttelepült San Franciscóba (onnan pedig az Utopia nevű szigetre). Ettől függetlenül vár rájuk egy fogadóbizottság, bár mosolyok és ölelések helyett tűzzel és ólommal köszöntik őket – a háttérben természetesen a mutánsirtó robot, Bastion áll, akinek feltett szándéka kipusztítani a már amúgy is kihalófélben lévő fajt. De persze az X-ek is értesülnek Cable és Hope visszatéréséről, és elkezdődik a mutánsok jövőjéért vívott háború. Yostékról sok mindent el lehet mondani, pozitívumot és negatívumot egyaránt, de egyvalami vitathatatlan: mindig pontosan tudják, hogy milyen stílusú sztorit írnak. A Second Coming (legalábbis egyelőre) a Messiah Complexhez hasonlóan egy szédítően gyors iramú akciókalandnak tűnik, és ennek megfelelően nincs is benne semmi pöcsölés: ahogy Cable-ék megérkeznek, az ellenség máris a nyakukon van, pár oldallal odébb pedig az X-ek is beszállnak a buliba, mint felmentő sereg – nem is akárhogy. A rövid, de annál intenzívebb autópályás akció (avagy hogyan iktassunk ki három fegyveresekkel teli furgont cirka négy másodperc alatt) valami olyasmi, amiből sokkal-sokkal többet is el tudnék viselni ebben a sorozatban. És mivel a mutánsok számára minden ezeken az eseményeken áll vagy bukik, nem fogják vissza magukat, törnek, zúznak, és ölnek, ha kell (persze az X-Menen belül titokban működő, piszkos munkát végző X-Force miatt lesznek konfliktusok, de ez már rég várható volt), nem utolsósorban pedig, végre tényleg sikerül úgy ábrázolni őket, mint egy kész hadsereget, gyorsreagálású és „nehéztüzérségű” alakulatokkal. Fractionnek már jó ideje ez a célja, de a hatást tekintve soha a közelében sem volt annak a jelenetnek, amiben Küklopsz villámgyorsan összefoglalja a haditervet, csapatokra osztja az X-eket, és pár röpke perccel azután, hogy Cable és Hope felbukkan az államok túlsó partján, máris ott vannak segíteni nekik. És szerencsére David Finch is elemében van: klasszikus szuperhősös képi világa tökéletesen passzol a történethez, nem túloz el semmit (na jó, kivéve Cable batárnagy csúzlijait az érkezésekor), de nem is fogja vissza magát. Szóval: végre egy jó X-Men képregény. Remélem, a Second Coming tudja tartani ezt a színvonalat mind a 14 részén át. 
Nincs az az isten, hogy bárki meggyőzzön arról, hogy a havonta háromszor megjelenő, egyenletesen pocsék színvonalú Pókembernek szüksége van egy mellékképregényre – főleg nem annak a Bob Gale-nek a tollából, aki az Amazinghez nemrég még csakis rettenetes történeteket tudott írni. De érhetik meglepetések az embert… a Peter Parker első része a legélvezetesebb Pókember-sztori, amit az utóbbi hónapokban olvastam – igaz, ezzel még nem dicsértem meg túlságosan, és tény, hogy nem egy maradandó alkotásról van szó, de képes arra, amire mostanában egyetlen társa sem volt képes: szórakoztat. A koncepció, ahogy a címből is látszik, az volna, hogy ez a comic elsősorban a főhős maszk nélküli életére, mindennapjaira koncentrál (ez persze nem jelenti azt, hogy le kell mondanunk a szokásos pókakciókról), és azt meglepően ügyesen teszi. Viccesek, elevenek a dialógusok, élettel telik a karakterek, az elnagyolt arcok ellenére is korrekt a képi világ, és még a kötelező szuperhősakció is egészen frappánsra sikeredett – mindez pedig kifejezetten frissítőnek hat az Amazingben futó, erőltetetten komolykodó Gauntlet után (amúgy ez a sztori még azelőtt játszódik – ugyanis eredetileg digitális képregényként jelent meg, még az ősszel). A hősünkén kívüli két másik történetszálnál (egy Jamesonról egy pedig egy középiskolás tinilány trióról) ugyan kicsit kilóg a lóláb, de várjuk ki a végét, úgy tűnik, lesz ennek is értelme.
A füzet végén Brian Michael Bendis egy jó oldalon keresztül magyarázkodik, hogy miért ér véget a Spider-Woman a 7. számmal, annak ellenére, hogy ezzel a képregénnyel egy sokéves álma valósult meg. Persze a jól hangzó, ilyen-olyan kreatív szempontok mögött sejthetően jóval prózaibb okok húzódnak meg: a sorozat egyszerűen nem volt sikeres, és ami számunkra még fontosabb, nem volt jó sem. Pedig ez volt a tavalyi év egyik legígéretesebb projektje: Bendis és Alex Maleev, a szenzációs Daredevil (2001-2006-os sztorifolyam) alkotói rátették a kezüket egy keveset használt, de ígéretes karakterre. Csakhogy aztán nem sokat tudtak kezdeni vele. Már a Secret Invasionből kinőtt felütéssel gondok voltak, a kezdettől fogva érthetetlenek és értelmetlenek Jessica motivációi, és Bendis képtelen volt hitelesen, átérezhetően, vagy egyáltalán, akárhogy megindokolni a főhősnő életének nagy lelki válságát. Kaptunk sok nyafogást és önsajnálatot, ami mögött mondvacsinált, gyenge lábakon álló ürügyek dülöngéltek. A fináléban mindezt a meghatározhatatlan problémát egy kis haddelhadd (avagy a szegény ember szuperhőscsatája) és egy skrull leölése hivatott feloldani, aminek következtében Jessica sok-sok szenvedés után végre mosolyogva repül tova az utolsó oldalon. De mégis a fenéért? Mitől lett hirtelen jobb az élete? Mi változott? Semmi. Hát akkor meg? Érzelmileg és logikailag az egész képregény a nullához konvergál – és sajnos még Maleevet sem tudom dicsérni. Szarrá effektezett és maszatolt hátterei csak elidegenítik az olvasót ahelyett, hogy közel hoznák őt a történethez, és nyilvánvaló az is, hogy nem szuperhősös összecsapások az erős oldala. Szomorú, hogy ilyet kell mondanon, de örülök, hogy vége. 
Egyetlen duplaszám van hátra a Luna tesók szenzációs szuperhős-akció-fantasy sorozatából, és meg is tesznek mindent, hogy tűkön ülve várjuk a finálét. Lunáék mindig is piszkosul jól értettek a lebilincselő cliffhangerekhez (ugye emlékszünk még a Girlsre?), de amit itt húznak ki a kalapból, az döbbenet. Aki azt mondja, hogy előre látta a végső leszámolást felvezető fordulatot, az meggyőződésem, hogy hazudik – vagy csak magát áltatja. Akárhogy is, a képregény nagy részében pontosan azt kapjuk, amit vártunk, és pontosan azon a magas színvonalon, amin vártuk. Dara szembeszáll a halhatatlan testvérek utolsó még élő tagjával, a levegőt uraló Maliával, hogy végre beteljesítse a családja lemészárlása után indított bosszúhadjáratát. Küzdelmüket most már a fél világ figyeli, és bár az összecsapásnak megvan a szükséges epikus ereje, a testvérpár sok-sok résznyi nagyszabású csata és vérontás után inkább az események érzelmi aspektusára koncentrál. A flashbackek az egész sorozatban komoly szerepet játszottak, amint a fantasztikummal teli akciók közepette is visszarángatták az olvasót a valóság talajára, és emlékeztették rá, hogy a karddal a kezében hadonászó, kvázi legyőzhetetlen és halhatatlan hősnő a látszat ellenére maga is egy egyszerű, esendő ember – most pedig a bosszúálláshoz nyújtanak brutális erejű emocionális hátteret. Ami pedig a cliffhangert illeti… Lunáék mesterien vezettek meg minket egy red herringgel, aminek köszönhetően a végső ellenség egyáltalán nem az lesz, akire számítottunk. Annál jobb.
Jack Bauer éppen nyolcadik ölő-kínzó-hazaszolgáló hadjáratának kellős közepén jár, úgyhogy ennek örömére átgázolunk a maga után hagyott törmelékdarabokon és hullahegyeken, hogy visszatekintsünk a popkulturális ikonná vált karakter elmúlt hét évére. Minden úgy kezdődött, hogy elrabolták a lányát és a feleségét. Nem örült neki. Ezt úgy adta egyik ellensége tudtára, hogy megfenyegette, ha nem árulja el, hol tartják fogva a családját, akkor kihúzza a beleit. A száján keresztül. Biztos hallottad már a „költői túlzás” kifejezést. Na, ez nem arra volt példa. Jack minden szót komolyan gondolt, és ezt maratonfutóként izzadó, kanáriként éneklő áldozata is tudta. Jack nem az a fickó, akivel szarakodni akarsz. Ez már akkor nyilvánvaló volt, pedig mint azóta kiderült, mindaz, amit az első évadban művelt, még csak bemelegítés volt.
A mítoszteremtő, a hivatkozási alap. Jack itt még boldog családapa (mintha 100 éve történt volna), akinek az első fekete elnökjelölt, David Palmer szenátor elleni merényletet kell megakadályoznia. Helyzetét némileg nehezíti, hogy a terroristák elrabolt lányával és feleségével zsarolva, pont őt akarják rávenni a szóban forgó merényletre. Hajsza az idővel, menekülés a törvény és a terroristák elől, áruló saját társai között. Az első évad elképesztően feszes, fordulatot fordulatra halmozó, roppant intelligensen felépített cselekményében a főhős figyelmére áhítozó problémák mesterien épülnek egymásra: ha 
Csak hogy tudjuk, hányadán állunk: Jack már az első részben agyonlő egy védtelen, megbilincselt foglyot, és aztán levágja a fejét. Amerika, a demokrácia és a szabadság nevében, természetesen. A tétek ugyanis emelkedtek: hősünknek egy mindössze néhány embert célzó bosszúhadjárat után most egy sokmillió amerikait veszélyeztető atombombarobbantást kell megakadályoznia, úgyhogy nincs idő a szarakodásra. Ez a szezon talán a legegységesebb (és a legjobb) az összes közül – ezúttal nincs törés a cselekményben félúton, az írók következetesen viszik végig a történet szálait, részletesen foglalkozva a terroristatámadással, majd pedig annak következményeivel, kitérve a politikai aspektusokra is, aktuálisabb és ijesztőbb témákat vetve fel közben, mint amikre az első évad revansszcenáriója lehetőséget adott. Az atombombát ugyanis nagyhatalmú amerikai és európai üzletemberek egy csoportja kísérli felrobbantani Los Angelesben, hogy aztán az egészet egy közel-keleti országra kenje, így igazolva egy busás profittal kecsegtető, olajáremelkedést produkáló háborút a térségben. A feleségét gyászoló Jack itt még inkább bulldózerként gázol át mindenkin, aki útjában áll, hezitálás nélkül öl, és kínoz (viszont akasztják majd a hóhért is), de a helyzet komolyságát az erkölcsösség szobraként ábrázolt elnök, David Palmer kompromisszumokra kényszerülése is jelzi. Mert ha már ő is kínzáshoz folyamodik, akkor valami nagyon csúnyán el van baszva ebben a gyönyörű, csillagos-sávos országban (köztünk szólva: ráfért a patyolattiszta politikuskarakterre némi árnyalás). A második évad számos emlékezetes jelenettel szolgált, úgy, mint a CTU elleni merénylet, Nina alkuja, az atombomba felrobbanása (és a seggfej George Mason önfeláldozása), Jack megkínzása, és persze Yusuf Auda halála: a szerencsétlen arab ügynököt, akit országa azért küldött Amerikába, hogy bebizonyítsa, nem hazája áll a nukleáris terrorizmus mögött, rasszista csőcselék lincseli meg a nyílt utcán. A 24 második évadja minden idők legjobb drámai sorozata lenne (így „csak” az egyik legjobb), ha az alkotók nem lőttek volna hatalmas bakot Jack lánya, Kim, karakterével: bármily szemet kényeztető látvány is Elisha Cuthbert, a fő cselekményszáltól teljesen független, értelmetlen bolyongásai Los Angeles környékén kínosan kilógnak a szezon amúgy vérprofi dramaturgiájából. Emlékeztek a pumás jelenetre? Na, abból majdnem „cápaugrás” lett… (A sztori elvarratlan szálait a 24: The Game című PS2 játékban fonták tovább.)
A puhapöcsű, bürokrata CTU-igazgató, Ryan Chapelle, sosem volt senkinek a kedvence, de azt a szituációt, amibe a harmadik évadban került, még mindig elképedve suttogják maguk közt a rajongók. Ismered az érzést: nézel egy filmet, és elvileg tudod, hogy mi következik, de nem akarod elhinni. Á, kizárt, hogy ezt meg merjék lépni. Ez túl durva, ilyen nincs. És aztán meglépik. Azaz, Jack kivégzi Chapelle-t, eleget téve a terroristák követeléseinek, akik egy halálos vírus elszabadításával fenyegetőznek Los Angelesben. És persze ott van az a bűnös elégedettség, amire a néző az első évad befejezése óta várt: Jack végre revansot vesz Ninán a felesége haláláért (az áruló ribancot még épp időben írták ki a sztoriból: túl sok lett volna, ha még egy következő évadban is visszahozzák). Ezek azok a pillanatok, amik évről évre odaszögezik a nézőket a 24 elé. A harmadik szezonra sok minden változott. Az elsőben még árulógyanúsnak bélyegzett Tony immár a CTU vezetője (ráadásul majdnem olyan kemény, mint Jack: egy órával azután, hogy nyakon lövik, máris fegyverrel a kezében rohangál a rosszfiúk után), Kim maga is az ügynökségnél dolgozik adatelemzőként (ez csak egy fokkal jobb megoldás a második évados téblábolásánál), megismerjük az itt még baromi idegesítő Chloe-ét, Jack pedig új partnert kap a háta mögött a lányával kavaró Chase személyében. Visszatért viszont az első évad „darabossága”: 12 rész után az alkotók elvarrják a sztori legtöbb szálát, és egészen újakat kezdenek fonni. Itt érezhető először a sorozaton, hogy az írók erőlködnek, de itt érezhető először az is, hogy kezdenek tragikus karaktert faragni a főhősből. Jack drogfüggősége (egy beépített ügynöki meló kellemetlen következménye), és az utolsó jelenetben látott kvázi-összeomlása főleg utóbbira, az a hajmeresztő, és hitelességét tekintve erősen vitatható fordulat pedig, amit mindössze pár rész után lépnek meg, előbbire példa. Innentől lesz mindinkább zavaró az alkotók vállát nyomó „nagyobbat, meglepőbbet, gyorsabbat” kényszer. 
Megint egy megmenekülés az utolsó utáni pillanatban. Megint egy áruló a CTU sorai közt. Megint egy terrorista fenyegetés, ami mögött egy még nagyobb terrorista fenyegetés húzódik meg. A negyedik évadra kellemetlenül összekarambolozott az írók rutinba fulladt kreativitása és a nézők jócskán megemelkedett ingerküszöbe a sorozat tipikus fordulataival kapcsolatban. Vagyis az alkotók jóval kevesebb meglepetést tudtak okozni, mint korábban, és az évadot csúnyán beárnyékolta még a főgonosz, Habib Marwan (Arnold Vosloo) karaktere is. Őt eredetileg csak az első pár részbe akarták belerakni, de olyan meggyőzőnek találtatott, hogy végül teljes 24 részre szavatos mumus lett belőle. És az ugyan pozitívum, hogy nincs törés a sztoriban, hogy minden szálat egyvalaki tart kézben, az viszont már kevésbé, hogy egyetlen főgonosz lévén, az alkotók csak úgy tudták fenntartani a feszültséget, hogy Marwant (aki tucatnyi közel-keleti terrorista sejtet irányítva szabadítja el a káoszt Amerikában) folyamatos konfrontációba kényszerítették Jackkel és a CTU-val. Így aztán emberünket a jófiúk két-három részenként körülzárták, rosszabb esetben el is fogták, csak hogy aztán megint megszökjön a karmaik közül. Marwan sokadig megmenekülése nem csak kínosan redundássá alacsonyította a cselekményt, de ráadásul hülyét csinált az egész CTU-ból is, aminek ágyútöltelékként használt, teljesen haszontalan ügynökei az ilyen összecsapásokban sűrűbben hullottak, mint ősszel a falevelek. És mégis… mindezek ellenére a negyedik évad tele van fantasztikus pillanatokkal, és remek karakterekkel (a balfék elnök, és az immár szimpatikus Chloe, akinek géppuskás akciója a szezon egyik csúcspontja). Az első pár rész lenyűgöző (különösen az, amikor Jack rablást színlel, hogy egy boltban tartsa a terroristák egyikét, míg Chloe a központból beméri a műholdas követés érdekében), az EMI-robbanás következtében szinte háborús övezetté váló Los Angeles-i utcákon vívott csata, és az egy epizód erejéig az események középpontjába kerülő ártatlan, kempingező párocska története pedig egyértelmű bravúr. Tanítani kellene azt is, ahogy a terroristás sztoriból a végére kinő az a bizonyos kínai szál, ami az egész sorozat talán legnagyszerűbb befejezéséhez vezet (egyébként ez az egész 24-nek egy tökéletes finálé lett volna) – de a fő pozitívum mégis (még mindig) Jack karaktere. Több erősen megkérdőjelezhető döntést hoz, mint valaha (nem egy ártatlan hal meg miatta), és ezek a tettek végül megbosszulják magukat: mind szakmai, mind magánélete rámegy a dologra, és van abban valami mélyen tragikus, ahogy a záróképeken, hajnalhasadtakor elsétál a semmibe, maga mögött hagyva mindent, ami valaha fontos volt neki.
Az alkotók a legelső részben olyan tarolást visznek végbe a korábbi évadokban főszerepeket betöltött karakterek közt, hogy a néző nem hisz a szemének. Persze egész véletlenül Jack azon barátaival játszanak 10 kicsi indiánt, akik tudják, hogy még életben van. Hősünknek sem kell több, visszatér, hogy rászabadítsa a gazokra Isten haragját. Eh, méghogy Istenét, az semmi… a sajátját! Az ötödik évad sok (de korántsem minden) szempontból a sorozat csúcspontjának számít. A megnövelt büdzsének köszönhetően az akciók grandiózusabbak és látványosabbak, mint valaha, a sztori pedig példásan megírt, és átgondolt, sokkal következetesebb és egyenletesebb, mint az előző két szezonban. Az újabb terrorista fenyegetés és a mindennek a középpontjában álló amerikai-orosz antiterrorista megállapodás köré csaknem féltucatnyi érdekcsoport különböző konfliktusait fűzik fel, egy meglepően komplex fenyegetést tálalva, ami mögött persze (kevésbé eredeti, de hatásos módon) egy kormányszintekig érő összeesküvés áll. Nesze nektek, Jack eddigi legnagyobb ellenfele: maga az Egyesült Államok elnöke. Legalábbis részben: az ötödik évadban ugyanis a politikai (látszat)hatalmasságokat a magánszektorból dróton rángató árnyékemberek kavarják a legnagyobb szart. Érdemes megjegyezni, hogy a főhőst leszámítva, az első évad stábjából ekkorra már csak a függönyhúzó maradt életben (nameg Jack lánya, Kim, akit, hála az égnek, teljesen kihagytak az előző évadból, és itt is csak pár jelenet erejéig bukkan fel). Viszont beértek az új karakterek: az irritáló, pofoznivaló Chloéból a sorozat egyik legszimpatikusabb alappillére lett (máig is az), Logan elnök egy gyáva és inkompetens balfékből szépen vált ugyanolyan gyáva, de ügyesen lavírozó, aljas féreggé, Bill Buchanan személyében végre lett egy olyan CTU-igazgató, aki nem akarta állandóan útját állni Jacknek, Peter Weller és Sean Astin felbukkanásának pedig nem lehetett nem örülni. Ami meg hősünket illeti, őt tovább kísértik saját korábbi döntései: bár lelki vesszőfutása még mindig nem olyan hangsúlyos, mint a hetedik évadban lesz, de a tény, hogy lánya már látni sem akarja, és főleg, a tény, hogy a kínaiak viszont, köszönhetően az előző szezonos incidensnek, nagyon is akarják látni, a sorozat addigi legszemetebb befejezéséhez vezet. A kissé csalódást okozott negyedik etap, és az eddigi legnagyobb mélyrepülés előtt a 24 ismét teljes fényében tündökölt. 
Ó, egek… Ki hitte volna pár évvel korábban, hogy eljön majd az idő, amikor a 24 egy erőteljes, drámai akciósorozatból lövöldözésekkel és robbanásokkal tűzdelt, zagyva családi szappanoperává válik? Az írók ekkorra láthatóan vészesen kifogytak az új ötletekből, és a régi formulákat erőltették újra és újra, de a nézők ezeket már réges-rég kiismerték, és a sorozat lassan kezdte kihullatni méregfogait. Pedig az első néhány rész még kifejezetten izgalmas volt, annak ellenére is, hogy a kínai rabságából félholtként visszatérő Jack röpke fél óra leforgása alatt máris régi, makkegészséges önmagaként aprította a gazokat – de ezen már nem lepődünk meg egy olyan karakter esetében, aki túl van kínzásokon, szívleállásokon, drogfüggőségen, nameg számtalan testi és lelki sérülésen. Az írók mindenesetre kétségbeesetten igyekeztek emelni a tétet, így aztán a negyedik rész végén megtörtént egy újabb „lehetetlen”: a terroristák atombombát robbantottak Los Angeles egyik külső kerületében. A szinte apokaliptikus szcenáriót a nézők csak addig élvezhették, amíg ki nem derült, ki áll az események hátterében: Jack gonosz apja és gonosz testvére. Úristen, az alkotók előzúzták a kalapból a „gonosz testvér” (még jó, hogy nem iker) koncepciót? Tényleg? Itt indult el a lejtőn az egész, de valami félelmetesen gyorsan (megjegyzem, az sem segített, hogy az új elnök Wayne Palmer, a korábbi elnök öccse lett). A banális, izzadságszagú családi perpatvar, és az immár unalmas fordulathalmozások párosítása a sorozat halálával fenyegetett, ráadásul a fináléban mindezt egy olcsó B-akciófilmbe illő olajkutas leszámolással tetőzték. Az egyetlen, ami mentette a menthetőt, Jack karaktere volt (még mindig). Ugyan hat év alatt egy hihető akcióhősből megállíthatatlan, megölhetetlen úthengerré változott, de a lehetetlenséggel határos fizikai ellenállóságát az alkotók nagyszerűen kompenzálták lelki sérülékenységével. A hatodik évad fináléját teljes egészében ennek szentelték (azaz a drámának, nem az akciónak és egy újabb fordulatnak), mondván, ölheted és kínozhatod az embereket a hazád szolgálatában, és igazolhatod tetteid a „greater good” szavakat lobogtatva, de döntéseid, módszereid egy idő után utolérnek, és akkor nincs menekvés önmagad elől. Sajnos ezek a roppant erőteljes pillanatok, bármily hatásosnak bizonyultak is, későn jöttek, hogy megmentsék a szezont. 
A hatodik évadot ért támadások után a lehető legrosszabbkor jött az írósztrájk, az alkotóknak ugyanis nem volt rá lehetőségük, hogy mielőbb korrigálják a sorozat hírnevén esett csorbát. Végül úgy döntöttek, hogy ha már a hetedik szezonnak csúsznia kell egy évet, addig is csinálnak valami mást. Az eredeti ötletek (webes illetve mobiltelefonos epizódok) helyett végülis egy tévéfilm elkészítése mellett döntöttek, amivel hidat képeztek a hatodik és a hetedik évad között. A Redemptionben Jack afféle önkéntes száműzetésben van Afrikában: önmagát keresi, de persze a bajt találja meg, merthogy az amerikai forrásokból pénzelt Juma tábornok puccsra készül az országban, és nem riad vissza semmitől. A két óra alatt, valós időben játszódó sztoriban Jacknek egy iskolányi gyereket kell megmenekítenie a lázadók serege elől, végül feláldozva saját szabadságát, és visszatérve hazájába, ahol felelnie kell túlkapásaiért. A sztori a ruandai népirtásra, és az Egyesült Államok abban betöltött szerepére reagált, és az ügyesen levezényelt, gyors sodrású akciódráma sikeresen rehabilitálta a sorozatot a következő évad kezdetéig. Üdítőleg hatott az új helyszín, (újra) realisztikus volt a felvázolt konfliktus, és az írók szépen játszottak rá Jack lágyabb, humánusabb oldalára is – a nézők pedig máris nagyobb várakozásokkal tekintettek az új szezon elé. 
A hetedik évad kis (na jó, lehet, hogy nagy) túlzással karaktertanulmánynak is felfogható. A késztők már évek óta nem tudtak semmi újat mondani Jackről (más kérdés, hogy ügyesen fokozták és variálták a korábban elmondottakat), most viszont találtak egy új megközelítést. Az idealista FBI ügynöknő, Renee Walker szemein keresztül láttatták őt, sőt, ami azt illeti, az egész évad személyes és morális konfliktusrendszere a kettejük közt feszülő ellentétekre épült – illetve arra, hogyan csökkennek ezek az ellentétek, ahogy a körülmények hatására, minden meggyőződése ellenére, Renee is egyre inkább kénytelen Jack általa mélyen elítélt módszereihez folyamodni. Kapcsolatukat szépen, következetesen vitték végig, és az egész sorozat szíve és lelke lett – Jack pedig olyan sebezhető, pontosabban sebzett karakter volt, mint azelőtt még soha. Ez persze nem jelenti azt, hogy elpuhult volna: szenvedése befelé irányult, kifelé továbbra is ugyanaz a kíméletlen, terroristaölő- és kínzó úthenger volt, mint korábban. Az évadot ért legnagyobb kritika az előző szezonban (elvileg) meghalt Tony visszahozására vonatkozott, és ez egy kicsit el is vette az élét az alkotók ígéreteinek, mik szerint komoly változásokra lehet számítani (kezdetnek: ez az évad már nem Los Angelesben játszódott, hanem Washingtonban, ahol a történet elején Jacknek egy szenátusi meghallgatáson kellett felelnie túlságosan vehemens munkamódszereiért). Végül mégis egészen jól sült el az egész: az írók magukra találtak, hosszú idő óta először nem lehetett érezni a sztorin az izzadságszagot, mivel láthatóan ismét fontosabb volt számukra a cselekmény következetes és intelligens vezetése, mint a fordulatok halmozása és az epizódvégi cliffhangerek robbanékonysága. Még azt is megbocsátottuk, hogy Allison Taylor elnöknőt sikerült meglehetősen szárazra és érdektelenre írni. Aztán amikor Jack halálos dózist kapott egy vegyi fegyvertől, felcsillant a remény, hogy sorozattörténelemi eseménynek leszünk szemtanúi: csak nem valóra váltják az alkotók sokéves burkolt fenyegetésüket, és kinyírják a főhőst? A terep készen állt: akár Renee, akár Tony karaktere tökéletesen alkalmas lett volna arra, hogy átvegye a szerepét az esetleges folytatásokban, a sztori egyértelműen ebbe az irányba tartott. És ha hozzávesszük, hogy a 18. rész után két hétre leálltak a forgatással, hogy átírják az utolsó hat részt, akkor nyilvánvalónak tűnik: tényleg az volt a terv, hogy megölik Jacket, de aztán a golyóik visszaszálltak a hasukba, és odakanyarintottak egy gyáva befejezést, amivel ráadásul elkúrták Tony figuráját is. Kár érte – de ez az évad összességében még így is remekül sikerült. 
