Bár a filmszakma terén még várat magára ideig-óráig, az animáció a magyar és a külföldi mezőnyben is egyaránt magas színvonalat képvisel. A kreativitásnak, látványorgiának (elvileg) nem szab határt már a pénz, csak a gép- és munkaidő, ráadásul animációs téren kiváló történetekben sincs hiány.
Itthoni filmfesztiváljaink mind tartogatnak meglepetést animációs kategóriákban, az Anilogue – régebben AniFest – programja viszont csak és kizárólag ebben a műfajban ígér igényes és garantáltan minőségi repertoárt.
Idén Budapesten hat animációs nagyjátékfilm premierjén lehet jelen, aki időben foglal jegyet. Aki látta a Csuklónyiszálók című filmet, annak például külön ínyencség lehet az író novellájából készült izraeli-ausztrál bábanimáció, a $9.99. Trailer alapján iszonyat tündérinek ígérkezik, kicsit máshogy, mint a Jona-Jona pingvin japán anime. Az iszonyat tündéri szókapcsolat talán nem állja meg a helyét az animerajongók további két kedvencénél: az Előőrs - nél és a Tövisek ura című filmnél, utóbbi sci-fi - thriller, amihez kiállítás is tartozik. Tavaly Chak Patton Holt tér című szintén idegörlő opuszához volt interaktív játékprak a meglepetés, de a szervezők idén is várnak hasonlóval. Látható lesz többek közt az idei Sundance nyitó Mary és Max is, bájos történetű gyurmafilm az Oscar-díjas Adam Elliot rendezésében, olyan színészek közreműködésével, mint Philip Seymoure Hoffman és Toni Collette. Hát igen.
Az egyéb válogatásokhoz és a mindig érdekes kisiflm blokkokhoz pedig, íme ízelítőnek az egyik tavalyi közönségkedvenc, amelynek rendezője, Alexeev Alexej idén a zsűriben lesz biztosan jelen. Magyar animációs filmekre külön blokk nyújt majd rátekintést, a harvardi és a hosszú nevű, de annál termékenyebb és felszereltebb baden-württembergi régió filmjei mellett
A fesztivál Budapesten november 25.-e és 29.-e között él, Bécsben december 3.-ig. A második helyszínre a szép város mellett a digitálisan felújított Habfürdő című alapfilm miatt is érdemes ellátogatni. Eltelt tehát ez az év is, a felhozatal színvonal tekintetében maradt a tavalyi, igen magas és változatlanul ígéretes
Anilogue a Toldi és Uránia moziban, november 25 és 29 között.
Aki egy kicsit is ismerős az anime műfajában, annak nem lehet ismeretlen Osamu Tezuka Astro Boy című sorozata, amelyet most Hollywood is felfedezett magának, hogy aztán David Bowers, az Elvitte a víz rendezője elkészítse erősen hollywoodizált változatban. Még most az első bekezdésben leszögezem: anime rajongók messzire kerüljék el, ez egy szimpla gyerekfilm.
Azon kedves Olvasók számára, akik mégis kíváncsiak, de nem ismerik a történetet, íme egy rövid összefoglaló (a többiek addig nyugodtan kalandozzanak el, egy bekezdés, és újra velük leszek): a film elején egy rövid Galaxis Útikalauz Stopposoknakban látható animáció meséli el Metro City történetét, amely város lakói megelégelve a szennyezettséget meg a szemetet felemelkedtek városukkal együtt a levegőbe, így betonozva be a szociális-társadalmi különbségeket. Odafent az élet nagyszerű: mindent robotok csinálnak, az embereknek nincs gondja semmire - szemlátomást vagy mindenki tudós vagy katona, esetleg politikus. Ebben az idillben él Dr. Tenma a tudományos miniszter (eredeti hangja vajon ki lenne, ha nem Nicolas Cage) és fia, a szintén zseniális Toby - aki egy az egyben úgy néz ki, mint Doktor Genya űrhajója az Austin Powersből. Azonban egy rosszul sikerült kísérlet során Toby meghal (illetve eltűnik, csak hogy a gyerekek ne törjenek össze). Dr. Tenma bánatában elhatározza, hogy újraalkotja Tobyt: megépíti tökéletes robot-mását. Hamar kiderül, hogy az új Toby nem pont olyan, mint a régi - hogy pontosan miben más, arról csak homályos sejtései lehetnek a nézőnek - és némi üldözést követően a hatalmas roncstelepre emlékeztető felszínen találja magát. Itt egy aranyos Evil Dead 2 idézet keretében a kidobott robotok elől menekülve beleütközik néhány gyerekbe, aki a felszínen lakik, köztük a női főhőssel, Corával (az eredetiben Kristen Bell hangjával), az otthonról szökött tinilánnyal, és egyben kiderül, hogy a felszínen is van élet. De a dolgok nem ennyire egyszerűek: Stone, a gonosz elnök, aki éppen az újraválasztási kampányával van elfoglalva, mindenáron el akarja kapni Astro Boyt, mert apja beleépítette azt az erőforrást, amire neki nagy nagy szüksége van ahhoz, hogy - ki nem találják - egy nagyon nagy és erős robotot működésbe hozzon.
A Pixar annak idején győzelemre vitte az olyan animációs filmeket, amelyeket bármelyik korosztály megnézhetett, mindenki találhatott bennük neki szóló dolgokat. Az Astro Boy - amellett, hogy nem is Pixar mű - nem ilyen, bár meg kell hagyni, robotos poénok tekintetében messze a Transformers 2 felett helyezkedik el - gondolok itt a Kőszegi Ákos által megszólaltatott hallgatag kőművesrobotra, vagy a szemeteskuka-formájú kutyára, amint szó szerint mindent bevet, hogy a külvilág tudtára adja, hogy Astro Boy robot: egyenesen beleírja a porba. A pozitív jelzők véget is érnek itt: az Astro Boy csupán szimpla történet arról hogy egy különleges gyerek hogyan találja meg a helyét - végigjárva ennek a toposznak minden, ezerszer ismételt stációját a nyomortelep bolondos mellékkaraktereitől egészen a nagy-nagy összecsapásig. A magyar szöveg fiatalos és trendi akar lenni, de nincs rosszabb annál, mint amikor az egyik szereplő Forgács Gábor hangján azt mondja mindenre, hogy "Zsír!". Mint minden modern animációs film, ez is tele van filmes és kulturális kikacsintásokkal, de ezek vagy angolszász gyökerűek (és nagyon hiányoznak a Supermanből), vagy szimplán olyasmik, amiket a Mátrix emelt át a japán kultútából - szomorú, de igaz: ez bizony még Anime Lightnak is nagyon kevés lenne.
A legegyedibb megoldás a Robot Felszabadítási Front nevű kommunista szervezet szerepeltetése - akik jelentéktelenebbek, mint az MSZMP szabolcsi alapszervezete. A Napoleon Duarte mozgalmát idéző szerencsétlen bagázs miatt kap két csillagot ez az... animációs izé. "Ez pont olyan, mint egy videojáték" - mondja Stone elnök a film elején, és igaza is van; a harcjelenetek szépek, látszik hogy rendesen izzadt a szerverpark a renderelés során, és ha a forgatókönyvet nem pont száraz pilótakeksszel és romlott Szobi szörppel kínzott meseírók írják, akkor a percenkénti közhelyszám sem érné el a nyolcvanat. Szerintem tíz perccel hosszabb a kelleténél - a mellettem ülő kollégák szerint kilencvennel - és a legutolsó snitt nem hagy kétséget afelől, hogy hamarosan érkezni fog a folytatás is - ha egy mód van rá, azt nem szeretném látni.
Kár, hogy a kreatív energiák csak néhány apró, háttérbe húzódó dologban merülnek ki. Ilyenkor hiába kérném számon a American McGee's Scrapland ötletességét mind történeti mind produkciós dizájn szinten, vagy hiába emlegetem fel a Wall-Et, ha már robotos animációs filmről van szó. Az Astro Boy mindössze trendi üzenetekre korlátozza magát: legyél környezettudatos, szeresd a másikat, a politikusok (az Obama-karakterű elnökjelölt kivételével) mind szemét militarista állatok - és Nathan Lane (Hamegg) álszent. Beilleszkedési nehézségekkel küzdő negyedikeseknek, harmincas kétgyerekes marketingeseknek kötelező. Minden más normális ember inkább menjen el egy parkba sétálni, amíg még nincs elviselhetetlenül hideg. Sokkal hasznosabb és persze környezetbarát.
Megérkezett Wes Anderson rókameséjének második előzetese. Magyar bemutató: november 12. (egy nappal az amerikai premier előtt.) valamikor jövő januárban.
A legjobb amerikai rajzfilm nem a Simpsons (*már* nem), nem a South Park vagy a Family Guy (bár utóbbi sosem volt az), hanem a Cartoon Network felnőtteknek szóló Adult Swim elnevezésű programcsokrába tűzött szenzációs Venture Brothers, amely egyszerre szuperhős-paródia, gyilkos, éjfekete komédia és high drama. A negyedik szezon nemsokára indul, aki pedig teheti, szerezze be az első három szezon dvd-jét, esküszöm nem bánja meg, a sorozat annyira teli van epikus akcióval és gyilkos poénokkal.
Wes Anderson ezúttal a stopmotion-animációs egész estés mesefilmek területén próbálja ki magát, és az előzetesből ítélve meglehetősen élvezhető, amit összehozott. Egyes fanyalgók szerint az animáció maga darabosabb, mint azt például Henry Selicktől és hasonlóktól megszokhattuk. Hát nem tudom... a szuperül animált, de túlrendezett és túldíszletezett, és éppen emiatt inkább nyomasztó, mint szórakoztató Coraline után ez a sármos film szerintem felüdülés lesz. Készült a mese- és ifjúságiregény-írók királyának, Roald Dahlnak a könyve alapján.
Melyik a valaha volt legjobb South Park epizód? Melyik kompromittált a legszélesebb tömegeket, illetve melyik volt a legblaszfémabb? Melyik rezonált a leggroteszkebb metaforával egy kelendő problémára, valamint melyik ágyazta egymásba a leggaládabbul az összeilleszthetetlen kulturális kódokat? … Red Hot Catholic Love? Two Days before the Day After Tomorrow? Night Of The Living Homeless? Cartoon wars? Goobacks? Go God. Go? … Nem.
Margaritaville. Még keresem a szavakat. De előbb az állam legyen meg.
Csodálatos dolog az emberi képzelet, és a gyermeki különösen csodálatos: a leggyötrelmesebb rémképeket képes kiötleni, még ha csak egy furcsa alakú árnyékon vagy egy teljesen szokványos parketta-reccsenésen vetheti is meg a lábát – azután pedig képes ezt a rengeteg, felnőttként érthetetlen és nehezen felidézhető, kávéfolt alakú iszonyat-pacát lemosni az agyról, összehajtogatni és begyömöszölni a psziché egyik ritkán használt nadrágzsebébe. Miután a nép- és Grimm-mesék réges-rég legalizálták az ártatlan tizen-se-évesek lelki terrorizálását, a filmvilág előtt mindig is nyitva állt a kapu a mesei elemekkel tűzdelt horrorok és a nyomasztó gyerekfilmek előtt egyaránt. Aggódó szülők számára leszögezném: a Coraline az utóbbiak táborát erősíti, nyugodtan elvihetjük rá a kölyköket – de anyu és apu sem fog unatkozni.
Korunk animációs filmjeire jellemző, hogy kézenfekvő üzletpolitikai okoktól vezetve egyszerre célozzák a fiatalabb és a felnőtt korosztályt is, így osztályozhatók például az alapján, hogy milyen többlettartalommal tudják megfogni az utóbbiakat. Míg az „állatos komédiák” beérik popkulturális utalásokkal és sikamlósan is értelmezhető duplafenekű gegekkel, időről időre érkeznek egy pofonegyszerű, ám annál hatásosabb fogással dolgozó alkotások is, jelesen: tisztességgel meg vannak írva, nem nézve hülyének célközönségük egyik végletének képviselőit sem. Jelen esetben erről van szó – persze hozott anyagból könnyű dolgozni, főleg ha az adaptáció alapjául szolgáló könyvet egy bizonyos Neil Gaiman nevű úriember írta, aki olyan világhírű remekműveket jegyez, mint az Amerikai istenek, a Sosehol vagy a Csillagpor.
A Coraline egy fiatal, de korához képest intelligens kislány története, aki szüleivel egy különös öreg házba költözik, majd azok szűkös szabadidejének köszönhetően maga kezdi felfedezni a lakot és környezetét. A mélységes kút, a barátságosan idegesítő szomszéd srác és a csodabogár szomszédok még hagyján, de egy párhuzamos álom-valóságba nyíló féregjárat aztán alaposan bekavar a család békés életének: gombszemű doppelgängerek, rabul ejtett gyermeklelkek, igazi rémálomba fordulnak az éjszakák... és a nappalok.
Henry Selick, a rendező és forgatókönyv-író ráhibázott az adaptálandó történet alaptémájára: az utóbbi években feléledt és igencsak népszerű lett a fantasy, az a tágas műfaj, melynek filmes képviselői a ’90-es év elején mintha megritkultak volna. A Coraline sok helyről merít (a könyv és a film egyaránt): a szekrény mögötti titkos átjáró a Narnia krónikájának jelentőségteljes bútordarabját idézi, a varázslatos világ felfedezése a gyermektörténetek klasszikus toposza, a finom mesei hangulatot pedig a film elejétől sejthető, nem is annyira rejtve felszolgált tanulság is erősíti. Még karakteresebbek azonban azok a már-már horrorisztikusan sötét motívumok, amik annyira jellemzőek az íróra, Gaimanra – a filmes világban pedig Tim Burton-re.
Ez utóbbi hatás letagadhatatlan, a hátborzongató módon kedves nyitó képsoroktól a szereplők hosszú, vékony, pókszerű karjáig: ahogy a történet lassan dark fantasy-ba fordul, a látványvilág is egyre komorabbá válik, ráadásul (külön örömömre) észrevétlenül csempészi be a stop-motion animáció és a bábszínház hangulatát a multiplexek világába. A hagyományos eljárás szépséghibáit persze minőségi számítógépes munka fedi el, nehogy egy darabosabb mozdulat vagy egy mozdulatlan arc a magas szintű Pixar-minőséghez szokott potenciális közönséget megzavarja (bár én kifejezetten örültem volna, ha a CGI-s mimika visszafogottabb, sőt ha teljesen elhagyják). A három dimenziós térélményt kínáló speciális vetítések kedvéért még néhány, a perspektívával játszó optika felé nyúlós és zuhanós jelenetet is készítettek, de ezek is észrevétlenül simulnak a film szövetébe.
Szürreális környezethez megfelelő aláfestés dukál: a Coraline nemcsak a szemet, a fület is a maga elvont, mégis könnyen befogadható módján kényezteti. Cérnavékony hangú gyerekkórus, vonós és zongoratémák váltakoznak, igazán fülbemászó. Nincs mese, ezt a terméket igen pontosan belőtték a marketingesek: bár látszólag sem a józan ésszel életképtelennek tűnő horror-mesefilm műfaj, sem a bábszínházos megoldás nem sorolja a mainstream-be a filmet, a Coraline valójában több olyan hullámot is megül, amik közül egy is biztosíthatja a sikert. Ennek tükrében nem is túl meglepő, hogy jelenleg 8.2 ponttal már fenn is van a Top 250-es listán az imdb-n.
Mit is mondhatnék? Utálom a gyerek- és a családi filmeket, az utóbbi évek animációs film-hullámjának nagy részét pedig nagy ívben elkerültem (fél Jégkorszak és fél Shrek bőven elég volt az elkövetkező tíz évre), a Coraline-t mégis jó érzéssel néztem végig, pár percnyi nyáltól és néhány lassabb résztől eltekintve. Ha van olyan, hogy jófajta félelem (szerintem egyértelműen van, de ez messzire visz...), akkor ez az lesz a gyerekeknek, és ha már ott vannak, az a kis tanulság, az a kis Hollywood-ízű család-tudat erősítés igazán nem fog nekik ártani...
Tim Burton és Timur Bekmambetov közösen producerálja az alábbi animációs filmet, amely egy posztapokaliptikus jövőben játszódik. Az emberek már kihaltak, gépek uralják a Földet, néhány túlélő (akik ezek szerint nem emberek?) viszont a főhős, "9" vezetésével szembeszáll velük. A rendező elsőfilmes animátor, az író a Halott mennyasszony és a Rém Rom szerzője. A sztoriból nem sokat nézek ki, de a látvány nem rossz. Bemutató (ki gondolná):2009.9.9.
Bill Plympton egész estés filmjének bemutatóját nagy érdeklődéssel várták itthon is, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy az összes vetítésre egy perccel az után, hogy erre lehetőség nyílt, elkapkodták az összes megvásárolható jegyet. Így jártak azok a belépők is, amiket előre lefoglaltam a pótelőadásra, azonban hála az Anilogue fesztivál nézőközpontúságának és az ott dolgozó kedves önkénteseknek, a lépcsőn ülve mégis végignézhettük a filmet. Többed magammal, tűzvédelmi szempontból veszélyesen megtöltve az apró termet, öröm volt konstatálni, hogy ennyien kíváncsiak erre a filmre és az animációra általában. Az interneten elérhető munkák mellett az Anilogue fesztiválon láttam először Plympton filmet, a Világpanoráma szekcióban bemutatásra került Hot Dogot, ezután ültünk be egy hosszabbnak és kiadósabbnak ígérkező groteszk őrületre.
Az Idióták és angyalok története egy szinte kafkai átváltozás körül bonyolódik. Jelen esetben hősünk átalakulása inkább pozitív végkifejlett felé tart, bár kiderül, hogy a helyzet akkor sem túl rózsás, ha csúszómászó helyett angyallá változunk. Kezdésként Plympton rövidfilmjeiből ismert humorral vezeti fel főszereplőjét egy kiállhatatlan, morózus kocsmatölteléket, nem mellesleg fegyverkereskedőt, aki mindennapjait egy második otthonává avanzsált lepusztult lebujban piálja át. A kocsma törzsközönsége már rég hozzászokott a rosszindulatú vendéghez, egy nap azonban minden megváltozik, mikor zuhanyzás közben két apró dudort vél felfedezni a hátán. A makacs kinövéseket igen egyszerűen, borotvával próbálja eltávolítani, de mint kiderül, az angyalságot legyőzni egyáltalán nem könnyű. A dudorok újra megjelennek, pár nap alatt jókora szárnyakká fejlődnek, és ha ez még nem lenne elég, átveszik az irányítást gazdájuk felett, aki akaratlanul is az ártatlanok és bajbajutottak megmentőjévé lép elő. Bár a nemes egyszerűséggel Angel nevet viselő főszereplő számára a szárny maga Isten csapása, van, aki vérszemet kap a hirtelen jött hatalom láttán és a háta közepére kívánja a szárnyakat. Előkerül a fűrész, fröcsög a vér, győz az erőszak, azaz mégsem. A film bő 78 perce elég még arra, hogy jó pár fordulópont után még egyszer megmeneküljünk, így az utolsó húsz perc is tartogat meglepetéseket.
A főhős a látszat ellenére persze elsősorban magával küzd, azzal, hogy kőkemény szívébe beengedje a jóságot és megtanuljon szeretni. Megható mondanivaló, a filmnek még sincs köze a giccshez, szavak nélkül, inkább a fekete humor, irónia eszközeivel játszik, egyszerűen és finoman mutat rá az emberi jellem általános gyengeségeire: kapzsiságra, féltékenységre, bosszúvágyra. A hét főbűn szinte mindegyike jelen van. A filmet jellemző okos cinizmus, és a melodráma hiánya csak azoknak újdonság, akik nem ismerik a Plympton műveket, azoknak meg, akik felkészülten várták a filmet, talán a komolyság és a sötét humor lesz meglepetés az életműben. A témának választott angyallá válás története mindenképp zseniális, mégis látszik, hogy a rendező- író Plympton nehezen áll rá a rövid formára, frappáns csattanók után az egész estés műfajra, ami meg is látszik a szerkezet furcsaságain. A filmnek legalább háromszor érezni a végét, a cselekmény szövete néhol megakad és fejezetekre bomlik az egész, ezek pedig sajnos nem egyenrangúak egymással. Érdekes karakterekből nincs hiány, a főszereplőről mégis szívesebben megtudnék kicsit többet, hiszen most van is idő kidolgozni, és szerencsére érdekel a sors tehetetlen áldozata.
De legyen ez a legnagyobb gond, hiszen negatívumok mellett ott van egy erős stílus, rengeteg friss ötlet és a szemnek kiváló grafika. 78 perc nem kevés és az is valami, hogy ezt 70 százalékban sziporkázással sikerült megtölteni. Sajnos néhol leül a történet, ez pedig kíváncsivá tesz, mi lett volna, ha erre az ötletre tömény félórát szán Plympton. Mindenesetre nem így történt, de a film ereje így is megmaradt. Alátámasztja ezt az a jelenet is, ahol a főhős, rossz napjáért egy ártatlan pillangón áll bosszút – a moziban a várható fordulatot felszisszenés és megrökönyödött sikkantás követte, pedig ez a jelenet még közel sem a legerősebb volt, mégis hatásos, ugyanúgy ahogy a film.
Egyelőre ennyi. Jövőre újra Anilogue, ahol sok más finomság mellett, remélhetően egy vagy több, hosszabb – rövidebb, új Plympton filmmel találkozhatunk.
Nehéz helyzetben vagyok, amikor az Evangelion 1.0: You Are (Not) Alone-ról kell írnom, méghozzá több szempontból is. Egyrészt komoly közös múltunk van (vigyázat, személyes vallomás következik!): a Neon Genesis Evangelion az első animék között volt, amiket évekkel ezelőtt megnéztem (a Ghost In The Shell-lel, az Akirával és a Cowboy Beboppal együtt – mindnek nagy része volt abban, hogy anime-rajongó lettem). Ennek megfelelően hosszú ideig trónolt a toplistám élén, különféle netes avatárjaim pedig kizárólag Shinji-t ábrázoló képek közül kerültek ki. Aztán, sok töprengés és elemezgetés után végül lassanként egy rossz sejtés kerített hatalmába: Hideaki Anno (a sorozat legfőbb írója), akármilyen jó munkát is végzett, nem véletlenül ködösít olyan sokat. A rengeteg feltett kérdésre azért nem válaszol, mert nincs válasz.
A másik nehézséget a legendássá vált sorozat vadhajtásai, a későbbi egészestés film-változatok jelentik. Mi szükség van a történetet újra elmesélő, összefoglaló Death & Rebirth-re? Az End Of Evangelion jogossága még érthető, elvégre az eredeti széria egyébként is sok vitát kavart, váratlan és az addigi eseményektől totálisan, már-már érdektelenül elforduló befejezése helyett egy másik alternatív végjátékot mutatott be. De az új, négy részesre tervezett, Rebuild Of Evangelion filmeknek megint mi értelme van? Üzletileg persze világos a döntés, ugyanazért még egyszer be lehet kasszírozni egy csomó pénzt – már meg is jelent egy, az eredetinél még egy századdal debilebb című rendezői, extrás változat (Evangelion: 1.01 You Are (Not) Alone: Limited Design Edition) – de nem szégyenteljes dolog így megcsúfolni egy klasszikust? (A Ghost In The Shell készülő, „feljavított” változatáról inkább most ne is beszéljünk...)
Az Evangelion alapötlete, lecsupaszítva és pőrén szemlélve, nagyon egyszerű: különféle lelki problémákkal küszködő gyerekek gigászi harci robotokat vezetnek szintén hatalmas méretű és különlegesen erős szörnyetegek ellen. Csak éppen, a nagymama vasárnapi leveséhez hasonlóan, amilyen egyszerű a recept, annyira figyelmes, aprólékos, profi az elkészítés és a tálalás. A szereplők tizenéves életkora nyilván a célcsoportnak megfelelően lett belőve, de később azért kapunk rá egy (meglehetősen gyenge) indoklást is. (Igazán nem lényeg, semmilyen sci-fi vagy fantasztikus történet nem működik bizonyos mértékű rendelkezésre álló befogadói fantázia nélkül.) Az ember legkaotikusabb, legkiszolgáltatottabb életkorában vergődő kamaszkorú szereplők lelki világa azonban olyan aprólékosan van feltérképezve és kanalanként adagolva megmutatva, szélsőségekbe eső paráktól a finoman ábrázolt szexuális ébredésig, hogy az még a hozzám hasonló szkeptikusokat is el tudja varázsolni (sokadszorra is).
Hideaki Anno a klasszikus, drámai elemeket tartalmazó alkotásokban különösen népszerű fogás szerint többféle, néhány egymástól szögesen eltérő tulajdonsággal és mindükben közös bizonyítási vággyal rendelkező karaktereket mozgat egy alaposan kitalált, de jónéhány kérdést nagyvonalúan átugró, tehát egyszerre valóságos és stilizált (mesei) háttér előtt. Shinji a főszereplő és egyben a kézenfekvő azonosulási pont, ő apja szülei nélkül nevelkedett, mígnem apja magához nem hívatja. Ő a Földre érkező, angyaloknak nevezett, pusztító erejű lények elleni harc vezetője (a szervezet neve NERV), fiát pedig érzelmi zsarolás és jó emberismeretről tanúságot tevő kiszámított lépésekkel veszi rá a harcra. Akit azonban fojtogat a főhős töketlenkedése (a sorozatban kicsit hosszabbak ezek a részek, a filmmé gyúrás közben szerencsére inkább ezeket vágták, mint az akciót), annak még mindig ott van Shinji két (jóval férfiasabb) haverja vagy éppen a harcias vörös cica, Asuka. Rei, a kék hajú Joker kártya, kissé szociopata beütésű a viselkedése, mintha hiányozna a személyisége – erre legalább kapunk magyarázatot.
Az Evangeliont, még ha csöppet azért méltatlan is a párhuzam, a Twin Peaks-hez tudnám hasonlítani annyiban, hogy a klasszikus szappanoperai fordulatokat (otthagyások, visszatérések, szerelmi tépelődés, gonoszak és jók szerepcseréi stb) olyan titokzatosan, ügyes arányérzékkel és érdekes ruhában szerepelteti, hogy a néző egyáltalán nem érzi magát átverve.
Az aprólékosan felépített és némi (konyha)filozofálgatással kevert drámai töltet mellett a széria másik ütőkártyája a mechák és az angyalok zseniális koncepciója és kidolgozottsága. Az előbbiek (Evangelion a becsületes nevük és nem is teljesen robotok, de psszt!) ember-gép interfész jellemzői, fegyverei és irányítási mechanizmusa és a NERV bázis felépítése mind a sci-fi tudományos oldalához közelebb fekvő remek ötletek. Ügyes az is, hogy az absztrakt, szokatlan formák és az antropomorf arányok és testrészek keverésével mindkét oldalon harcoló órási „lényekre” sikerült valami megfoghatatlanul ijesztőt, borzongatót keverni, és ez az Evák berserk módjánál különösen jól érvényesül.
Az Evangelion mélyelemzésébe két okból sem szeretnék belemenni: egyrészt tartom, hogy úgy el van maszatolva minden (és olyan kevés nyomot kapunk), hogy ha a készítők tudták is, miről beszél, nézőként túl sok követ kell odahordani, hogy bármit fel lehessen építeni belőle. (A net tele van freudiánus olvasatokkal, amire én csak annyit tudok mondani, hogy Freud okos ember volt, de ez esetben az egó-szuperegó-id főszereplő-megfeleltetést még mindig erőltetettnek érzem: a szivar nem mindig fasz. (Félreértés ne essék, ettől még ugyanúgy szeretem ezt a Hideaki Anno által teremtett, dühöngő szörnyekkel teli furcsa, pusztuló világot...)
A másik ok pedig az, hogy még csak az első darabjánál tartunk a Rebuild Of Evangelion című négyrészes filmsorozatnak, és máris előkerültek olyan szereplők és témák, amik csak az eredeti sorozat legvégén, így tehát van rá esély, hogy a Shinji tehetetlenségét és szorongásait hangsúlyozó jelenetek erőteljes megvágásával végre gatyába rázzák és kerek lezárással fejezik be a történetet. Ez és a számítógéppel feltupírozott, mégis az eredeti látványvilágba simuló akciójelenetek, ha nem is indokolják, de feledtetik a sorozat újramelegítésének mégiscsak leginkább üzletileg indokolható döntését.
Hogy melyik volt az idei Anilogue fesztivál legjobb filmje, arról fogalmam sincs, bár jelentős összeggel mernék rá tippelni, hogy a Libanoni keringő illetőleg az Idióták és angyalok közül valamelyik, ám miután egyiket sem tudtam megnézni, csupán a legvéresebbet tudom megnevezni.
A Holt tér története pofátlan nyúlás: a horror és a sci-fi műfajának nevezetes darabjai adnak benne randevút egymásnak. Valamikor a jövőben játszódik a cselekmény – e nélkül ugyebár nehéz lenne sci-finek (is) nevezi a filmet – az USG Ishimura névre keresztelt űrhajón. Útja során elvetődik egy kihaltnak tetsző bolygóra, ahol is rejtélyes felépítményre bukkan a legénység, melyet a kapitány és a vallásosabbak kegytárgynak vélnek. Magukkal viszik a roppant bizarr izét a fedélzetre, és ez, ahogy az már lenni szokott, nagy böszmeségnek bizonyul a későbbiekben.
A hajón ugyanis egyre furcsábban kezdenek viselkedni az emberek, érzik, hogy valakik át akarják venni a hatalmat a testük felett, és e gondolat oly rémítő, hogy a kellemesebb alternatívát választva, inkább önkezükkel vetnek véget az életüknek. Akinek viszont ez nem sikerül, az valóban átváltozik, valamilyen óriási, ízelt lábakkal és karmokkal támadó alien-zombivá (szak. kif.: necromorphs). Egyedül a biztonsági főnök(nő) Alissa Vincent és maroknyi csapata próbál szembeszállni az egyre gyorsabban szaporodó szörnysereggel –némileg spoileresen fogalmazva: – szerény (rész)sikerekkel.
A Holt tér igazság szerint nem nagyon érdemli meg, hogy ennyi karaktert pazaroljunk rá, mint hentelős akció-horror ugyanis csak egy szimpla „B-filmnek” feleltethető meg, a különbség csupán csak annyi, hogy a kliséket animált formában vezeti elő. Az egyszeri néző nem is igazán értheti, miért kellett ezt a korrekten kivitelezett, gore-ban szerencsére bővelkedő, de mégis csak másodlagos frissességű filmet legyártani. A válasz egyszerű: a Holt tér az Electronic Arts kapcsolt terméke, az azonos nevű akciójátékot hivatott népszerűsíteni. Története a játék előzményeként szolgál, így nyugodtan tekinthetjük a filmet egy átlagosnál hosszabb és jobban kidolgozott intrónak.
Hasonló trükköt – azaz, hogy előbb született meg a termék, és csak utána a képregény vagy a film – már láttunk (He-Man, Transformers), úgyhogy ezen kár lenne fennakadni. Hogy kvalitásai alapján a Holt tér bemutatása az Anilogue-on indokolt volt-e, az már egy másik kérdés.
Megkezdődött a 2008-as Anilogue fesztivál (mit megkezdődött, a budapesti szakasza hamarosan véget ér!), amikor is az Uránia és a Toldi moziban békésen vegyülnek az animációs film hardcore fanatikusai a kisgyermekes anyukákkal, a csoportosan érkező egyetemistákkal és a gyanakvó pillantású borostás újságírókkal. Első szemlénk során egy rövidfilm-válogatást és egy japán egészestés filmet szemrevételeztünk (meg a hostess-lánykákat egy új horrorjátékkal ingyenesen kipróbálható XBOX 360 gépeknél).
A kockákból épült ház az a fajta lírai, hangulatokra és benyomásokra építő rövidebb alkotás, aminek emellett egy érdekes alapötletből is sikerül a legtöbbet kihoznia. Kis város, csekély alapterületű házakkal, melyeket az emelkedő vízszint miatt tulajdonosaik kocka alakú újabb emeletekkel folyamatosan bővítenek fölfelé: enyhén szürreális, sci-fi-be vagy még inkább Miyazaki Hayao-filmbe illő a téma, melyet a kopottas, megsárgult látványvilág tovább erősít.
Finom, romantikus-bölcs történetecske ez egy magányosan éldegélő öregemberről, aki az éppen aktuális feljebb költözés közben véletlenül leejti kedvenc pipáját. Van ugyan másik, ő mégis búvárruhát ölt és megindul a mélybe. Ahogy áthalad a már otthagyott, régebbi szobáin, a múltjában is elkalandozik, rövid flashback-eket láthatunk feleségéről és gyerekeiről, ily módon a film a térbeli, vertikális mozgás (süllyedés) mellé az időben hátrafele haladó emlékfüzért rendel. A vízzel telt szobák, a kellemes, nyugodt zene, a szomorkás, de a halált elfogadó, megnyugvó hangulat jellegzetesen japán ízt kölcsönöz a filmnek.
A "Play Doh" gyurmából megformázott nyulakat szerepltető Sony Bravia reklám funkcióját és másfél perces hosszát tekintve is kilóg kissé a többi alkotás közül, de melyet a folyamatos, életszerű mozgás, a tekintélyes mennyiségű felhasznált és megmozgatott gyurmatömeg, valamint a rengeteg közreműködő precíz munkája (az ugrás közben a nyulakat tartó állványokat sehol sem lehet kiszúrni, csak a netes promóképeken), abszolút lenyűgöző hatással bír. (A youtube-on is megtekinthető - nem ugyanaz, mint vásznon, de azért így is élvezhető.)
A Kártevők kétségkívül a legnagyobb költségvetésből és a legtöbb számítógépes munkával készült mű a Világpanoráma csokorjából, de - legyen akármilyen szépen kivehető az összes szőrszál a szereplőin (ürgék? mormoták? sajnos alacsonyak a zoológus skilljeim) -, maga a történet kiszámítható és ismerős mederben folydogál, ráadásul meglehetősen önkényesen vezeti elő a cselekményét. A mező közepén élő rágcsáló életébe egyik pillanatról a másikra robban bele (gyakorlatilag szó szerint) egy hatalmas metropolisz. Búcsú a természettől, belesüppedés a robotba, a fásultságba, a szmogba és a piszokba: nem éppen kellemes, talán túlságosan is sarkos kép a modern nagyvárosi ember életéről. A film vége azonban kellően váratlan ahhoz, hogy ne unjuk el magunkat, a megjelenő lebegő, polip-szerű lények pedig A vadon hercegnője című Miyazaki klasszikust idézik. Érdekes hatást keltenek egyébként a rajzfilmszerű testarányokkal, de már-már az Uncanny Valley-be merészkedően életszerű arckifejezéssel rendelkező karakterek (a környezet ugyanígy igen realista). Erőteljes lett a város fullasztó, komor cyberpunk hangulatú megjelenítése is, de a befejezés egyértelművé teszi: azért mindennek ellenére a Kártevők mégiscsak egy mese marad.
A Variációk Mariloura című műről sajnos nem tudok sokat mondani, ugyanis a felirat sajnos lemaradt róla (remélem, hogy csak figyelmetlenségből vagy technikai malőr okán), márpedig egy meglehetősen szöveg-orientált, a francia újhullámra emlékeztető filmről van szó. A látványvilága igen különös, sajnos képtelen vagyok megmondani, hogy hogyan csinálták és egészen pontosan mit imitál, mindenesetre, ööö... nagyon egyéni. (Értékelni a fentiek fényében nem mernek.)
Ha a fenti francia alkotástól eltekintünk, a Maraton a - ha szabad így mondanom - legértelmetlenebb, "se füle, se farka" darab ebből a válogatásból. A koncepció az Egy éjszaka egy városban című, szintén cseh stop-motion animációs filmre emlékeztet (egy tejfelszerű ködbe fulladó maratont láthatunk, melynek résztvevői végül békésen repkednek a házak felett), ám kicsiben a furcsa környezetben, nem feltétlenül koherens egésszé összeálló furcsa események hangulatteremtő ereje egész egyszerűen nem működik. Pedig a karakterek jók (tulajdonképpen nem ismerjük meg őket, mégis azonnal mindenki nevetett a jellemkomikumokon - olyan ez, mint a Svejk, hozzánk magyarokhoz közel áll a cseh gondolkozásmód, vágjuk a poénokat).
A Hot Dog tipikus Plympton-szösszenet, annál is inkább, mert az általa oly kedvelt idióta kutya-tematikát használja. Ezúttal tűzoltónak akar beállni a lelkes, ám fölöttébb szerencsétlen és balfék eb, innen pedig sorra jönnek a várható, klasszikus börleszk-ízű gegek és a groteszk poénok. A jóval sötétebb humorú és egyben komolyabb Idióták és angyalok után (kritika hamarosan!) kifejezetten üdítő volt egy lazább "Plymptoon". (Nem tartozik ide, de what the hell: ha valakit érdekel, beszkennelem a tavalyi dedikálás alkalmával kapott, külön kérésre alul meztelen Marilyn Monroe-t ábrázoló firkámat.)
A Születés egy rövid, ám igen leleményes jelenet, mely egy kalitkába zárt madár vergődését az újra és újra bevágott, magát az animáció elkészítését dokumentáló felvételek hangjára rímelteti. A zsírkréta sercegése és a papír zörgése az ismétlődő, egyre vadabb rohamokat és a ketrec rázkódását festi alá. Ötletes, rövid és magával ragadó posztmodern egyperces ez, mely ékesen illusztrálja az Anilogue fesztivált olyan érdekessé tevő tényt: az animációs filmek határtalan lehetőségeket biztosítanak a fantáziának.
A kedvencem mégsem ez, hanem a Skhizein lett: ez a visszafogott, száraz modorban előadott, pasztellszínekkel és szerényen a háttérbe húzódó rajzolással rendelkező szürreális történet fantáziadús és igen humoros illusztráció a kordában tartott skizofrénia esetéhez, mellyel a főhős - aki azt képzeli, hogy a teste pontosan 91 centiméterrel arrébb van, mint ahol látszik - kénytelen megtanulni együtt élni. Örkény-novellába illő a helyzet: a férfi maga is tisztában van azzal, hogy az agyával van valami gond, és nem a különös meteor fordította így fel az életét, de mit csináljon, ha egyszer nem tud kimenni az ajtón, csak mellette a falon keresztül? És a helyzet csak egyre rosszabbodik...
Az erdő zongorája egész estés, másfél órás film. A kockákból épült házhoz hasonlóan szintén nagyon japán, ezt már az első jelenetek félreismerhetetlenné teszik, melyek Kai, az általános iskolás transfer student beilleszkedési nehézségeit mutatja. De nem ő az egyetlen kívülálló az osztályban: Shuhei, bár jóval szegényebb családból származik (anyja prostituált, de ez egyébként szemmel láthatóan egyiküket sem zavarja), szintén odavan a zongorázásért. Megszállottságuk alapja azonban különböző, és kettejük története során a szertelen, önkifejezési indíttatású zeneszeretet ütközik meg a professzionális, ám hideg, a technikai brillírozást és az érzelmi töltetet is robotikus gyakorlással elérni kívánó zongoratudással.
Ha túlzott eredetiséggel nem is vádolható a film, van, ahol eléri a kitűzött célt és működni kezd a varázslat (főleg a vége felé, a viccesebb részeknél), de sajnos a szükségesnél kicsivel több drámát és kevesebb humort alkalmaz a film, ráadásul él azokkal a tipikus egyszerűsítésekkel és sztereotípiákkal, amiket, ha már ennyire zongora és klasszikus zene-központú a szüzsé, igazán elkerülhetett volna. Persze igaz, vélhetően nálam fiatalabb (tizenéves) lehet a célközönség, és a profi zenészek elszántságát, harcait, szorongásait is jól elkapta a rendező, de erre így akkor is csak egy erős közepest mernék adni.
Holnap jövünk további kritikákkal, addig is vegyetek jegyet az Idióták és angyalokra, mert az jó nektek. Stay tuned!
November 27-én kezdődik a 6. Anilogue Nemzetközi Animációs Fesztivál, amelyen természetesen a Geekz is ott lesz. A következő filmek miatt érdemes idén (is) odafigyelni a fesztiválra:
PONYO A TENGERPARTI SZIKLÁN -- Miyazaki filmjével indul a fesztivál. Az elsődleges célközönség ezúttal az 5 éves korosztály, de aki ismeri a Mester munkásságát, az tudja, hogy az ő filmjei a felnőttből is gyereket tudnak csinálni egy másfél órára.
EVANGELION 1.0: NEM VAGY EGYEDÜL --- A kultikus Neon Genesis Evangelion sorozatból készülő trilógia első darabja. Rendező: Masayuki és Kazuya Tsurumaki.
PIANO FOREST --- A sztori alapján egy erősen giccsgyanús melodráma barátságról és zenéről, de egy próbát megér. Rendező: Masayuki Kojima.
HOLTTÉR --- animációs zombihorror is, amelynek videójáték-változatát ki is lehet próbálni a moziban.
IDIÓTÁK ÉS ANGYALOK --- a zseniális Bill Plympton már a tavalyi fesztiválon beharangozta új, dialógok nélküli szürreális filmjét, ami mostanra készült el. A tovább után tréler.
Láttunk már ilyet: friss agyvelőre és húsra áhítozó zombik, káosz, pánik, vér + bél. Az alábbi hétperces kisfilmben viszont mindezt gyurma-figurákkal, stop-motion animációval készítették el. És így is működik a gore! (Szöveg nincs a filmben, úgyhogy angoltudás nélkül is élvezhető a videó; a tipp a slashfilmtől jött.)
Masszív médiatámogatással érkezik Csupó Gábor új animációs filmje a mozikba, de – ahogy ez általában lenni szokott – akkor járunk jól, ha nem hisszük el a hivatalos marketingszöveget. Szó sincs South Park-beütésű / merészségű szatíráról, a témáról (bevándorló-lét) ugyanis csak néhány vaskos közhely jutott a forgatókönyvírók eszébe.
Nem illik persze elhallgatni, hogy a produkció meglehetősen viszontagságos körülmények között jött világra. Csupó és animátorai már vagy egy éve melóztak a filmen, amikor a megrendelő cég csődbe ment, és az is hosszas ügyvédi fogcsikorgatásba került, hogy a jogokat vissza tudják szerezni, így végül négy évvel később, Magyarországon, egy magyar gyártó segítségével tudták csak befejezni a filmet. A halivudi sztárokon élcelődő poénok szavatossága így aztán mára már sajnos le is járt, cserébe viszont elmondhatjuk, hogy nálunk lesz a világpremier. Juhé.
Az Immigrants ennek ellenére is egy korrekt, helyenként szórakoztató rajzfilm. Az animációra nemigen lehet panaszunk, a figurák a Csupó-védjegynek számító picit groteszk, picit simpsonos stílusban rajzolódtak meg, és a hátterek is kellően kidolgozottak. A magyar szinkronba igyekeztek minél több nagy nevet belezsúfolni, ennek ellenére élvezhető lett az is. Szabó Győző adja az orosz karakter, Vlad hangját, míg a magyar Jóskát Hujber Ferenc szinkronizálja – a kettejük közül érthető módon az előbbinek van több lehetősége játszani az akcentussal.
A verbális poénok minőségére nem lehet különösebben panaszunk, igaz, azt nem ártott volna eldönteni, hogy melyik is a megcélzott korosztály. A gegek többsége ugyanis inkább „simpsonos”, azaz családbarát, viszont becsúszik egy-két merészebb, szókimondóbb poén is. A legnagyobb gond azonban nem ez, hanem a sztori kidolgozatlansága. Pontosabban az, hogy nincs is igazán koherens történet, hanem csak random szekvenciák egymás után.
A kiindulópont szerint a töményen multikulti környezetben és relatív szegénységben élő két bevándorló, Vlad és Jóska, munkát akar keresni. Az első felvonásban ezt láthatjuk – állásinterjúkra járnak, közös orosz-magyar éttermet próbálnak indítani – utána viszont mintha Csupóék elfelejtették volna, hogy mi is volt az alapkonfliktus, és hőseinknek új motivációt adnak: végül már nem a létfenntartás a cél, hanem a becsajozás. Valószínűleg a kollégának lehet igaza, és valójában itt 3 különálló tv-epizód lett egymás mögé pakolva, és ezért a koherencia fájó hiánya. Hogy ez azért alakult így, mert tévés környezetből érkező írók jegyzik a filmet, akik nem tudtak mozifilmes dramaturgiában gondolkodni, vagy eleve ilyen epizodikus sztorit akartak összedobni, az mindegy is. A lényeg, hogy emiatt nem képes igazi moziélményt nyújtani az Immigrants.
Gyanítható, hogy nem fog senki anyázva kijönni a vetítésről, a filmen ugyanis alapvetően érződik, hogy Csupóék lelkesedésből készítették, a karakterek pedig nagyon is szerethetőek, de merészebb poénok, értékelhető történet és igazi szatíra hiányában erősen középszerű lett a végeredmény. Nem kerül viszont mindennap hasonló – magyar vonatkozásokkal dúsított – animációs film a mozikba (a legutóbbi talán a Simpsons volt), így aki a műfajt kedveli, az egy próbát nyugodtan tehet, hátha nincs igazam. (De igen.)
Immigrants - Jóska menni Amerika (Immigrants L.A. Dolce Vita), 2008, amerikai-magyar. Rendezte: Csupó Gábor. Írta: Billiam Coronel és Josh Lieb. Zene: Gregory Hinde és Drew Neumann. Gyártó: Megafilm.
Mike Mignola, a Hellboy megalkotója és egyben egyedi stílusú rajzolója különféle kisebb munkáin kívül (többek között dolgozott Batman világának papír és animáció alapú hajtásaival) létrehozott még egy igencsak eredeti, ám a fent említett vörös démonnál kevésbé ismert karaktert Screw-On Head, azaz Felcsavarozható Fej személyében. A rövid, harminchat oldalas one-shot képregény 2002-ben jelent meg - nyolc évvel az első Hellboy után -, és vélhetően nem is volt több egy egyszerű ujjgyakorlatnak beillő viccnél. Bryan Fuller azonban, a Wonderfalls és a Dead Like Me írója látott benne fantáziát, így az amerikai Sci-Fi Channel támogatásával 2006-ban készült belőle egy rövidke pilot epizód is, melyet sajnos a megrendelés hiányában nem követtek folytatások.
A főhős legjellegzetesebb tulajdonsága különféle szuperhős-játékok láttán fogant meg Mignola fejében, melyek egyéni, felismerhető arccal, ám jellegtelen, egyforma kinézetű testtel rendelkeznek. "Mi lenne, ha az én szuperhősöm csak egyetlen fejből állna, akinek van egy csomó felhasználható teste raktáron?", tűnődött egy napon, és voilá, megszületett Felcsavarozható Fej. Tulajdonképpen nem tudunk meg róla semmi közelebbit (még civil nevét sem, ha van egyáltalán neki) azon kívül, hogy speciális, bármire és bárhol bevethető titkosügynökként hűségesen szolgálja az amerikai elnököt, Abraham Lincoln-t.
A 19. századi Amerikában járunk tehát, méghozzá egy különös kvázi-alternatív múltban: a történelem azon eltitkolt, természetfeletti eseményekkel teli lapjain kalandozunk, melyek megtörténhettek ugyan, de nem tudunk róluk, mert ezen információk rossz kezekbe kerülve veszélyesek lehettek volna az egész emberiségre. Szerencsére hősünk és segítőtársai – (kilencedik) hűséges inasa, Mr Groin és Mr Dog, egy kitömött és újraélesztett kutya, aki végtagjainak mozgásképtelenségét ellensúlyozandó kereken gurítható bárhová – kész azonnal közbelépni, ha az Amerikai Egyesült Államok biztonsága forog kockán. Jelen esetben például a velejéig romlott (elvégre többször is sátánian felkacag!) Emperor Zombie, régi ismerőse ellen kell harcba indulnia, aki hataloméhsége csillapítása végett szörnyűséges mágikus titkokat kezdett kapirgálni...
Látjátok? Alig kezdtem el az Amazing Screw-On Head ismertetését, és máris mennyi markáns motívumba futottunk bele! Az alapötlet rögtön arra az ezer sci-fi-ből és horrorból ismerős paranoid alapvetésre épül, mely az X-aktákban kulminálódott a leggyönyörűbben: az Állam gondosan eltitkol minden természetfeletti eseményt vagy mágikus tárgyat a polgárai elől! A nemzet érdekében instant bevethető titkosügynök leginkább egy fém James Bondra emlékeztet, mechanikus felépítéséből következően pedig egy kis steampunk adalék is kerül a lecsóba (ami természetesen e furcsa világ járműveire vagy éppen kommunikációs eszközeire is kihat), míg az egész történet címe ("The Amazing...") a szuperhősös képregények fénykorát idézi.
A sor még hosszan folytatható: hősünk nagy nemezise egy ex-tudós élőhalott (micsoda ínycsiklandozó B-filmes illatok!), Emperor Zombie jobbkeze és egyben Screw-On Head valamikori szerelme, Patience egy sápadt bőrű, feketébe csavart vámpírkisasszony - mintha csak egy gótikus horrorból lépett volna ki (az Astoriánál egyébként minden délután látni jónéhány hasonló öltözékű lánykát a gimnáziumi hatodik órák végeztével). Találkozunk majd Indiana Jones-féle régészetnek álcázott, akcióorientált, extrém élményturizmussal is, az animációs film egyik legutolsó képsora pedig az angolszász mondakör egy híres momentuma előtt emel kalapot. És akkor az egy dimenzióval arrébb várakozó lovecrafti rettenetekről vagy Ricky-ről, az önmagától (Hellboy: Box Full Of Evil) átemelt koronás-gépágyús csimpánzról még nem is beszéltünk.
Mignola nem hazudtolja meg önmagát, rengeteg folklórt és filmes szubzsánert felhasznál egyéni ízű koktéljához - talán még a Hellboynál is többet (és ne feledjük, milyen rövid műről van szó!). Innen ered az is, hogy az eredményt - színes esernyőcskéivel és színes, tekergős szívószáljával - nem lehet komolyan venni. A humor persze a fent említett örökbecsű sorozat esetén is fontos tényező, mely kevés szereplőt vagy akár élet-halál harcot hagy érintetlenül, ám a Screw-On Head még arra is rátesz nem egy lapáttal, ráadásul a könnyed helyzet- és jellemkomikumok mellett bőven akadnak intelligens, rafinált viccek is a súlyosabbik fajtából.
"Élőhalott hadsereg? Mindig is akartam egy olyat", dünnyögi az ősi, börtönéből szabadult szörnyeteg elmélázva. "Minden igazán intelligens embert el kellene égetni a nemzet biztonsága érdekében!", vallja a megingathatatlan hitű, nemzete biztonságát harciasan őrző hősünk, mikor értesül a rossz útra tért egykori nyelvész-professzor gonosztetteiről. Emperor Zombie sátáni kacagást hallat egy fontos irat lefordításának diadalmas pillanatában, majd az értetlen tekinteteket látva magyarázkodni kezd: "Ami azt illeti, van itt egy remek vicc a szöveg elején...". Vagy ott van a kedvencem, Screw-On Head megérkezése Marrakeshbe. Villanásnyi jelenet - egy rakétaszerű fémtömb becsapódik a város közepébe –, és mégis mennyire ügyes, finom gúnnyal jellemzi az USA bájos kultúrfasizmusát, mely bármilyen egzotikus(nak vélt) tájat kész kétdimenziós papírdíszletnek használni! Rengeteg zseniális egysorost, utalások és oldalvágások tömkelegét sűrítették bele a rövid játékidőbe – ember legyen a talpán, aki elsőre megért minden poént és kikacsintást.
A fentiekben nem tértem ki külön az Amazing Screw-On Head-et képviselő két médium közötti különbségekre. Az ok egyszerű: gyakorlatilag végig az animációs filmről volt szó. Azon kevés esetek egyike ez, amikor a feldolgozás több, mint az eredeti, egészen egyszerűen azért, mert kellően komolyan veszi az alapanyagot (és hál' istennek eközben megfelelően komolytalan tud maradni - akárcsak az eredeti mű). A képregény gyakorlatilag egy vázlatosan elhadart sztori, néhány ecsetvonással felrajzolt sekélyes karakterekkel, ráadásul még a történetmesélés alapvető szabályaira is fittyet hány: önmagában aligha elégítene ki bárkit is.
Az animációs film azonban kifejezetten igényes munka. A látványvilágnak sikerül annyira megközelíteni Mignola pengeéles kontrasztokkal, vad színekkel és erős stilizációval dolgozó expresszionista stílusát, amennyire csak egy mozgókép számára lehetséges, és ez jó: a Hellboy Animated rajzfilmek (Sword Of Storms, Blood And Iron) egyszerűsített, tipikus amerikai trendet követő grafikája számomra teljesen tönkrevágta a hangulatot. A kőkemény Mignola-rajongókból álló stáb maximalizmusa (nézzétek meg a dvd extráit!), az eredeti mű kapkodós tempója hatására - és persze vélhetően teljesen szándékosan - addig feszítették a film sebességét, amíg csak lehetett, 22 percben mesélve el kétszerannyit, mint az oldalszámban már eleve több képregény.
Mindezek fényében nem teljesen világos, miért nem készült sorozat a neten máig megnézhetőpilot epizód után. Talán nem tűnt elég mainstreamnek és könnyen fogyaszthatónak a külcsín? A gyártási költségek voltak túl magasak? Netán az esetlegesen a továbbírással járó ellaposodástól féltek a (Felcsavarozható) Fejesek? A legvalószínűbb eshetőség persze az, hogy nem voltak elég pozitívak és számosak anézői visszajelzések, amire alapozva bátran berendelhették volna a folytatást.
Akárhogyan is, a Screw-On Head megmaradt egylövetű tűzijátéknak, a tévécsatorna oldalán végzett közvélemény-kutatás eredménye mindössze egy 2007-es dvd megjelenésre volt elég. Ezen megtalálható egyébként egy színvonalas werkfilm, mely Mike Mignola stílusának mozgóképpé adaptálásáról és annak nehézségeiről szól - érdemes megnézni.
Hogy lehet az, hogy az 1986-os Rövidzárlat főszereplőjének legelső skiccei alapján két évtized elteltével, önálló bájjal bíró herkentyű firkálható? Hogy lehet az vicces, ahogy ez a bizonyos WALL-E melltartót applikál szorgosan fókuszáló optikáira? Hogy lehet, hogy lassan nem hiszem el, hogy az animált tárgyi környezet animált? Hogy lehet a merchandising kizárólagos célpontjait képező csemetesereg gumicukroktól és affektáns visítástól ragacsos torkán ilyen könnyedséggel lenyomni egy olyan történetet, amiben sokáig annyit se beszélnek, mint a 2001: Űrodüsszeiában, és aminek láttán a megboldogult Arthur C. Clarke is elérzékenyülten rágcsálná egynémely körmét? És – mindenekelőtt – hogy lehet az, hogy a happy end előtt minden idegszálammal azon vagyok, a mellettem üldögélő Beyonder egy jól irányzott pillantással nehogy „kiszúrja” csordultig telt könnycsatornáimat? Pedig énengem aztán kurvakemény fából faragtak…
A megoldás öt karakter, vízszintes, és a második betűje egy asztali lámpa.
A Pixar (Animation Studios) valamennyi munkájában (az általa dirigált Némo nyomában-ig és ilyen-olyan kreatív szerepkörben a Hihetetlenék óta is) meghatározó feladatokat vállaló Andrew Stanton már régóta dédelgetett egy mesét, melynek főszereplője a globális villanyoltás után sártekénken egyedüliként maradt, szeméttömörítő robot. A humán telhetetlenség, a jóléti felesleg utáni, delejezett epekedés végenincs tárgyiasulásait szabályos kockácskákba sajtoló, sztahanovista présgép először vízszintes rendszerbe igazgatja a bolygót kényelmes gyávasággal evakuáló emberek itt maradt, szervetlen szarát, majd – kézenfekvő algoritmusainak megfelelően – vertikális halmozásba kezd.
A modellértékű városfejlődés eredményeként muzeális felhőkarcolók és tőlük szinte elkülönböztethetetlen, színtiszta hulladékból hasonló magasságokba felhúzott emléktornyok monotóniája nyomasztja a 700 év múlva játszódó filmet.
Pontosabban: nyomasztaná, hisz a jogos gúnnyal (igaz, nem a legeredetibb módon) élcelődő disztópia sivárságát WALL-E motorikus hétköznapjainak türelemmel és vágyakozással teli békaperspektívája oldja – automatikusan kinyíló fogódzókat megmarkolni – helyenként valóban szívszorongató lávsztorivá. A WALL-E igazi iróniája nem a negatív prognózisban „rejlik”, hanem a főleg elektronikus cast lelkes megformálásában kínálja magát, mintegy: újrafelhasznált pléhtálcán.
Pixarék lassan pusztán kisujjaik hanyag remegtetésével is a kortárs szórakoztatóipari antropomorfizáció csúcsteljesítményeit pottyantják elénk – és e metódus jelen esetben már maga a maliciózus meszidzs. Míg például a Dreamworks inkább klasszicista, La Fontaine-i állat-tipológiában gondolkodik, Stanton stábja egy tojástartót is olyan jellemrajzzal – és fejlődéssel (!) árnyal, aminek merő áhítása is meghaladja a Tomboló Ötök (The Furious Five) kumulált pszichés igényeit. A Föld nevű mementó szondáztatására küldött mesterséges létforma, EVA (az első, az egyetlen kvázi-nő WALL-E kvázi-életében) például fegyelmezett, szigorú lebegését azonnal Besenyei Péter-féle örömkörökre váltja, ahogy felettesei kifarolnak a bolygó légköréből. Rideg, karrierista szingliként tartja a távolságot WALL-E-től, hogy aztán LED-szemei még védtelenebbül párásodjanak be a kis lánctalpas lankadatlanságának láttán.
Az elnyúló expozíció gegrengetegére az ismerkedési fázisban ráhuppan még pár lapáttal. A scriptért is felelős Stanton, valamint a háta mögött perifériákat éjt nappallá téve stimulálók precíz összhangjáról tanúskodik az a kifinomult ízlés, mellyel a Pixar sci-fije az unalomba fúló érzelmi giccset és a helyzetkomikumok egymást laposító halmozását kerülgeti. Majd a film ugyanezzel az érzékkel csap a lecsóba (a melankolikus első félidő tüneményes, esetlen lomhaságát itt ordítja le az akcióorientált, kissé hektikus második rész entrée-ja - a közönséget minden bizonnyal megosztva), és egy huszárvágással repít minket a küldetéstudatos EVA, valamint az érte szabályosan epekedő WALL-E társaságában az emberiség végső menedékéig. Ami történetesen egy, a Naprendszerünk körül korzózó luxushajó, teljeskörű, robotizált kiszolgálással – és irányítással. A tökéletes társadalom, ahol az ember fia kedvéra hízhat, a robot meg kedvére robotolhat.
A fémszolgák személyiségjegyei, döntéshozatali önállósága és akarata pedig kéretlenül vetíti előre, hogy ennek a bio-mechanikus harmóniának a nem rendeltetésszerű használata komoly veszélyeket rejt magában. A hallgatólagos egyenjogúság megkérdőjelezése esetén még a kevésbé akaratos cyber-punk dilemmák is a páncélba zárt szellem kieregetéséhez vezetnek. A punnyadt panda és az atletikus hópárduc állkoptatósra koreografált megmérettetése – tán a korhatárra való túlzott figyelem miatt – nem csak narratív szempontból találtatik gyengébbnek a történettel és fontolásra érdemes filozófiával is rendelkező WALL-E-vel szemben, a megjelenítés is ordas szemléleti különbözőségre utal. Akinek mondjuk a nyócas fokozatú csillagharcosok veseleverő technikái könnyen avanzsálnak esztétikai örömforrássá, azok jogosan gyönyörködhetnek az animés(-wuxiás) harcászat Kung-Fu Panda által demonstrált, valóban bravúros megidézésében; a WALL-E azonban nem garázdálkodik ily mohón a virtuális terek biztosította, végtelen plánozási lehetőségekkel. Választékos, sokszor vágástakarékos fahrtjai, óvatosan szédítő „daruzásai”, hatalmas látszögei – és nem utolsósorban a mélységélességgel való leleményes játéka – inkább "csak" a beállítások fölényes ismeretéről adnak számot.
Ez az elegancia is szerves része a WALL-E varázslatosan hiteles meséjének, amiben a dolgok már pittyegésük, kattogásuk, gépies zümmögésük előtt is szinte lerongyolnak a vászonról - noha, az űrben játszódó szegmens steril közege (amiben WALL-E 100% piszoknak minősül) mintha szándékosan bírna gyengébb kidolgozású, művibb felületekkel. Ugyanakkor az igazi csoda a filmben az a részvét, amit űrmodern bádogemberei és (jelenleg még zöldelő) életterünk felé kényszerít ki – minden korosztályú nézőben.
Miyazaki az isten, ezt tudjuk. És mégsem vonult vissza, akárhogy is szabadkozott. Az új filmjének bemutatója enyhén szólva érdekes, úgy néz ki, a célközönség még a Totoro-énál is fiatalabb... (az egyik Indexes újságíró a Totoro budapesti vetítése után felhívott, hogyaszongya "mi a jó ebben a szarban???" Azóta tudom, hogy a helyén kezeljem a gyereket...) Sajnos a japán NTV munkatársai végigugatják az előzetest, de egyelőre csak ez a felvétel forog közkézen, gondolom nemsokára lesz tiszta verzió is.
Tíz évvel a több szempontból is forradalmi első rész után 2008-ban három(!) Storm Riders-film is érkezik: a hivatalos második részt a Pang testvérek (A SZEM) rendezik, a konkurens filmet pedig az első rész alkotója, Andrew Lau (SZIGORÚAN PISZKOS ÜGYEK) dobja majd piacra.
És akkor még pluszban itt ez a harmadik project, egy kínai animációs produkciósház munkája, és őszintén szólva marha jól néz ki. Ezt az utóbbit Dante Lam rendezi, akinek többek közt a fantasztikus Beast Cops-t is köszönhetjük.
Nehéz értékítéletet – sőt még egy szimpla, bátortalan véleményt is – megfogalmazni egy olyan filmről, mellyel kapcsolatban nem egyértelmű a készítők szándéka. A Wachowski (ejtsd: vacsovszki) fiúk (ejtsd: némi hangsúllyal és huncut kacsintással) a Mátrix-trilógia nagysikerű nyitánya és csendesebb folytatása után megint valami nagyot akartak alkotni, ez sejthető. Azt is meg lehet érteni, hogy az ázsiai filmek és animék adaptálásának divatját meglovagolandó – nemsokára jön a Dragon Ball, tervbe van véve a Ghost In The Shell és az Akira… – egy régi anime sorozatra esett a választásuk. A Speed Racer azonban stílusában és látványvilágában egyaránt túlmutat az eredeti anime sorozaton: minden egyes képkocka feltűnően eltúlzott mesterkéltséget és giccset sugároz, a dialógusok kiszámíthatóak és színpadiasak, a fordulatokat pedig jó előre látni lehet. Ennyire ocsmány módon egyszerűen nem lehet túlzásba vinni valamit, a szándékosság tehát kétségtelen. De vajon mi az ördögöt akartak elérni vele?
A történet a Racer családról szól, akik a népszerű autóversenyekhez járműveket gyártó családi vállalkozás. Rex az idősebbik fiú, a hajdani bajnok, akinek rekordjait senki sem tudja megdönteni azóta sem, Speed pedig az öccse, aki rajongással tekintett bátyjára egészen addig, míg az egyre kiszámíthatatlanabbul kezdett viselkedni, végül egy halálos autóbalesetben életét vesztette. (A címet igen, ám a neveket a magyar szinkronban sem fordították le: „Hé, Szpíd!” – általános iskolai emlékek rémlenek fel, ott hívtuk egymást jól hangzó angol neveken.) Az öcsike tehetséges és a végletekig elszánt, így fiatalon eljut ő is a profi versenyzés világáig, ott azonban nyilvánvaló naivsága kiszolgáltatottá teszi a gátlástalan, romlott lelkű mágnásoknak, akik saját cégeik és versenyzőik érdekében bármit megtesznek, végtelenül gonoszak, valamint tökélyre fejlesztették a sátáni kacajokat és az ármánykodást. Speedet először leszerződtetnék, majd félreállítanák az útból, neki pedig ráadásul még bátyja szellemével, apja elvárásaival és saját vágyaival is meg kell küzdenie – hadd ne folytassam…
Nem, nem cinikus geci vagyok (illetve igen, de ez nem tartozik ide): a történet tényleg a legbugyutább és legunalmasabb amerikai családi mozikat idézi, amennyiben minden egyes, egyébként is csak tíz év alatti gyerekeket meglepni képes fordulatot és feszült helyzetet egy hihetetlenül banális és még a nézőnek is kínos megoldás vagy ezerszer látott ócska vicc követ. Speed romlatlan naivsága pillanatok alatt eléri az idegesítő síkhülyeség szintjét, és szerelme, Trixie (a faszmeresztően szexis szűzlány szerepében Christina Ricci) rózsaszín szemüveges szemléletmódja is csakis azért nem zavaró, mert iszonyú dögös a csaj, és amikor ő billegeti magát a vásznon, senkit nem zavarnak majd a dialógusok, melyek mintha csak egy konzervatív, keresztény WASP amerikai család gyermekének olvasó tankönyvéből lennének kivágva.
A legbosszantóbb tényező azonban mindenképpen Sprintle, hősünk dagadt kistestvére, a klasszikus rohadék, gusztustalan kisöcs megtestesítője, akinek csakis az a szerepe, hogy a néző idegeire menjen (mert ép ésszel lehetetlen elképzelni, hogy az egyszeri felröhögésen túl bárkit is hosszabb távon szórakoztassanak a bénázásai és köcsögségei, márpedig ebben a filmben van szerepe bőven). Elképesztően, bántóan, falrengetően hülye kommentárokkal tartja fel az amúgy is lassan haladó cselekményt, ötödször is elbújik Speed kocsijának, a Mach 5-ösnek a csomagtartójában, elbassza a csókjeleneteket, csokival keni össze a pofikáját, és olyan gesztusokat provokál ki a majmából, amit már a ’80-as és ’90-es évek sötét korszakának legízléstelenebb családi filmjeiben is kurvára rühellt minden tisztességes (vagy egyáltalán bármilyen) ízléssel rendelkező ember. Én azt hittem, hogy a Teletubbies-nál meg a Kémkölyköknél sokkal kínosabb mozgóképes művet nem lehet létrehozni… nos tévedtem.
De ne ragadjunk le a részleteknél, térjünk rá a látványvilágra! Wachowskiék saját szellemes viccük szerint minden színt beleraktak a filmbe, ami a Mátrix-trilógiából kimaradt. Nos, én életemben még ennyi rózsaszínt és lilát nem láttam, a betegzöldről és a neonkékről nem is beszélve – de ami azt illeti, soha többet nem is akarok. Érthetőek az anime-adaptáció jellegnek szánt kűrök, a kontrasztos képek, a túlszínezett felületek és a díszletszerű lakások, még ha kissé túlzásba is vitték a dolgot, de a szándékosan ízléstelen színösszeállításokat, az ijesztően kék eget, a fogkrémreklám-fehéren csillogó fogsorokat, a túlspirázott ruhákat már nem lehet hova tenni.
Olyan az egész, mintha Jean-Pierre Jeunet készítette volna, miután egy eldugott új-angliai faluban járva szembenézett egy lovecrafti sötét rettenettel, egy elmegyógyintézetben tíz évig Cartoon Network-öt nézett, majd megmenekült és totál megzakkanva felesküdött az emberiség mozgóképen keresztüli elpusztítására. Megállás nélkül jönnek az összevágott, klipszerű képek, az értelmetlen és hirtelen vágások, közelítések. Még a számítógépes animáció sem egyenletes: időnként látványos és kidolgozott (de akkor sem szép!), csillog-villog, pörög és füstöl minden, máskor pedig úgy néz ki, mintha öt éve készítette volna valaki egy 3D-s demó erejéig, videokártyáját tesztelendő. (A városképek, a vízfelületek biztos, hogy direkt rondák – vagy esetleg elképesztően lusták voltak a tisztelt animátorok…)
Könyörgöm, ennek már semmi köze semmilyen negyven éves animéhez! Ez már Wachowskiék személyes támadása Hollywood és a számítógépes utómunkálatok ellen (Istenem, esküszöm, ezentúl csak fekete-fehér filmeket nézek! Bocsáss meg, Bogart! Szeretlek, Kuroszava! Fogadj vissza, Hitchcock, eltévelyedett, tékozló fiadként! Ígértem, soha többet nem nézek színes filmet!). Esetleg egy őrült, hónapokig tartó LSD-trip eredménye, mely esetben hajlandó lennék megbocsátani nekik, ha nem hagyták volna, hogy művük forgalmazásba kerüljön.
Annál is fájdalmasabb a dolog, mert egy-két poén azért működik, még ha meglehetősen olcsók is (animés levegőbe ugrás és száguldó háttér, gyerekkori álmodozás a suliban egy képzeletbeli, firkált versenypályán), de ilyen töménységben, ilyen ízléstelenül tálalva még azok sem igazán fogyaszthatóak. Ugyanez a mértéktelenség érvényes a versenyjelenetekre is: a végére azért még engem is magával tudott ragadni a dolog, akármennyire is el lett túlozva, de még százszor ennyire magával ragadott volna, ha azok a lehetetlen kinézetű kocsik legalább megközelítőleg a fizikai törvényeinek engedelmeskedve viselkedtek volna: nem véletlenszerű stílusban össze-vissza pörögve driftelve, hanem csak kicsivel látványosabban, mint ahogy a japán kollegák tényleg megcsinálják.
Hiába a rajzfilm, valamint a ’70-es évek autóversenyes grindhouse filmjei előtti tisztelgés, a rengeteg effekt és a néhány erőtlen önironikus gesztus, a film leginkább a jól ismert székely viccet idézi („Ez komoly? – Nem. – Akkor jó, mert viccnek egy kicsit durva…”), annyira gusztustalan és értelmetlenül kaotikus. Ráadásul legalább fél órával hosszabb a kelleténél maga a történet is, pedig a boncolgatott látványvilág önmagában durva élmény - sejtésem szerint ilyesmiből a legtöbb ember maximum egy zenei klipnyit visel el szívesen.
Lehet, hogy ha amerikai szirupos tévéshow-kon, rajzfilmeken és persze a Speed Racer animén növök fel (bár én tényleg nem látok sok hasonlóságot ez utóbbival), most egy új legendát tisztelnék a filmben, és pusztán furcsasága okán biztosan meglesz a maga masszív rajongói bázisa is, így azonban legalább annyira feszengtem a székemben vetítés alatt, mint – hogy kollegám népszerűvé vált hasonlatához folyamodjak – az esztergomi érsek és (közkívánatra) zsidó rabbi barátja egy spriccpartin. Lehet, hogy direkt ronda, de attól még kegyetlenül ronda.
Dupla kritika! Vilosét Ramizé követi! (A szerzők elnézést kérnek a cikkben előforduló erős kifejezések miatt, de nem volt alkalmuk kigyomlálni ezeket, mert lejárt a sétaidő és a kedves, megértő ápolók visszakísérték őket a doktor úrhoz.)
Több évtizedes pályafutásom alatt láttam már rossz filmet. Megnéztem csapnivaló filmet. Sőt, még kibírhatalan, ordas szar celluloidpocsékolást is. De nem voltam felkészülve a Kis Vukra.
De én vagyok a hibás: a trailerek után a grafikáról volt egy kialakult véleményem. Hátha jó lesz a sztori, lesz benne egy-két vicces karakter, jó beszólás, megtalálom a pozitív biszbaszt, mint részeg fizikatanárom mondta egy laposelemről, szólalt meg a bennem lévő jóindulatú Ranschburg Jenő.
Mit rontsam el prekoncepciókkal a műélvezetet? Tágra nyílt szívem, jó, nem értek a 3D animációhoz (csak egy kicsit), koncentráljunk magára a történetre. Meghalt a Vuk, éljen a Kis Vuk!
Film indul. Hét (7) másodperc múlva úgy éreztem magam, mint az esztergomi érsek egy spriccpartin. Miért? Bosszúból, pénzért, nőért? Bosszú a kritikusokkal szemben, akik leszólták a Macskafogó 2-t, hibákat találtak az Egon és Dönci-ben? Pénzért, amit ki lehet préselni az MMK-ból? Olyan nő meg még nem született erre a sárgolyóra, aki miatt megérte volna. (PC: Férfi sem). Kínos feszengés, lábcsuszatolás, óranézés. És még belül vagyunk az első tíz percen.
Ki tette ezt? Egy rosszindulatú kobold műve ez, aki látva a reakciókat most magában röhög egy szivárvány tövénél? Beerősített a New York-Tel-Aviv tengely, kiegészülve arab moszkovitákkal? (Nem emelnék ki senkit az alkotógárdából. Vétkesek közt cinkos, aki néma.)
Maga a sztori, aki tisztában akar lenni az alkotói szándékkal, sajtóanyagból idézve: „Vadászok törnek az erdőre, egyedül a helyi vadőr tolókocsihoz kötött fia és az ő nagyothalló kutyája próbálja megállítani a vadorzókat. A környék azonban nemcsak puskaropogástól hangos, egy vándorcirkusz is a közeli réten ver sátrat. A Trilibusz cirkusszal különös, hóbortos állatsereglet is érkezik, akiket Balfék és Jobbfék gondoz – ám a társulat igazi feje a direktor félelmetes felesége, a titokzatos múltú Arcadonna. Amikor Kis Vuk, a bátor növendékróka körülszaglászik a lakókocsik körül, az egyik plakáton a saját, rég nem látott apját ismeri fel… Vuknak most egyszerre kell megmentenie a családját, kiszabadítania a cirkuszban raboskodó állatokat és elűznie az egyre bátrabban pufogtató vadászokat. Egy fiatal és tapasztalatlan róka számára már a küldetés harmada is lehetetlen: Vuk azonban nem gondolkodik sokat, belevág élete legnagyobb kalandjába. Néhány segítőkész gyerek, pár bolondos négylábú és sok bátorság segítségével bármi megtörténhet.”
Kár, hogy ez a történetet nem korrelál a valósággal- a kerekesszékes srác egy tudós fia, hóbortos állatseregről szó sincs, csak egy oroszlánról, két rókáról, meg egy szürke izéről, ami feltehetőleg farkas. Vadászok nincsenek, csak a cirkuszosok. Két, azaz 2 db gyerek van a műben, ők is kamaszok. Ez lenne az a sztori, amire sikerült (?) összeszedni 1,4 milliárd forintot. (A „növendékróka” szó értelme talányos. Mi a véres genyó az?)
A szinkronról: Csőre Gábor elvékonyított, nyávogó hangja egy bagzó macskánál elmenne, de itt borzalmas. Gálvölgyi János, mint öreg Vuk, totális félreértés. Minimum egy generációval fiatalabb hang kellett volna ide. A többi állathang is széngáz, talán egyedül Mikó István nyula stimmel, de neki meg olyan szövegeket kell mondania, hogy kiéghetett a mikrofon.
2008 április 17. Jegyezzük meg a dátumot. A magyar filmkészítés (nem szűkíteném az animációs filmekre) megállt egy pillanatra és önnön sírjába kell, hogy nézzen. Elmúlt egy hónapban ez volt a harmadik magyar film, amire beültem. Elegem van a dilettantizmusból, a megélhetési, haveri filmezésből. Vagy tanuljanak meg egy rendes filmet megcsinálni, vagy áruljanak hot-dogot. Harmadik út nincs.
Vége. Nem térek magamhoz. Inkább egy haldokló 12 éves maláj kurva bambuszketrecből lecsurgó nyálát kenje szét a mellkasomon három pucér skót a szöges bakancsával, miközben nyugdíjas nénik szottyadt mellükkel terítik be a fejem és félkarú szintisember adja elő a Fásy- mulató Összest.
A fizikusok végre fellélegezhetnek. Földi körülmények között megvan az abszolút nulla fok. Végeztem. Átadom a szót Ramiznak.
Pokol. Sötét, feneketlen, gonosz, embertelen, feneketlen mély pokol volt, ami ma reggel ránk várt a Művész mozi gyomrában. De egy kritikusnak még a pokolba is kész kell legyen lemászni pusztán azért, hogy fel tudjon kiabálni a többieknek, amúgy Gandalf-módra: „Fussatok, bolondok!”… A Geekz magazint végül is csak én és Vilos kollega képviseltük, és vetítés után rögtön megegyeztünk: megosztjuk a beszámoló terhét. Higgyétek el, megnéztünk és élveztünk mi már temérdek rosszfilmet, ízlésünk pedig felveszi a versenyt ferdeségben akárkivel (eddig legalábbis azt hittük – eme „film” készítőihez képest sehol nem vagyunk). De a Kis Vuktól azonnal és tökéletesen kikészültünk.
Nehéz szavakba önteni, miért vonakodik az ember egyáltalán kritikai megnyilvánulásokat tenni egy olyan mozgóképről, ami még jószerint a digitális téntát sem érdemli meg, és még nehezebb kerek egésszé rendezni a nálam mostanra masszív fejfájássá tömörödő benyomásokat. Mintha egy tál hányást kéne végigtúrnom, hogy a tegnapi ebéd alkotóelemeit kutassam – elnézést a hasonlatért, de higgyétek el, egyáltalán nem túl erős.
A történet… nos, forgatókönyv NEM VOLT, ebben meglehetősen biztos vagyok, de ha esetleg nem is így volna (a stáblista alatti werkfilmes jelenetek egyike egy forgatókönyv-szerkesztő szoftvert mutogat, mintha csak győzködni akarná a nézőt, igenis használták), az tuti, hogy senki nem olvasta el. A történet gyakorlatilag összefüggéstelenné kócolt töredékek egymásutánjából áll, nem amúgy Egon és Döncisen, klippszerűen, amit egy kis fantáziával öntudatlanul is összeköt magában a néző, hanem ellentmondásosan és szilánkosan, mintha valami gyárilag elcseszett kirakós darabkáit próbálná kirakni az ember, amik nem illenek össze. De elvégre csak az a fontos, hogy a kissrác összejön a kiscsajjal (a nyomorék fiú hirtelen megtanul járni és felhúzza az artistalányt a szakadék széléről, comprende?), a kisróka meg a kisrókalánnyal, az erdő mélyén élő Einstein-klón kinyomoz mindent, a maci leüti a gonosz cirkuszosnét, a két debil faszi pedig jól megáramozza magát és ezért kéken világítanak a börtönbe menet, úgyhogy minden oké. WTF?
A cselekmény többször is felhasználja a cirkuszi állatok rabságának és megszöktetésük tervének motívumát, de az nyilvánvalóan senkit sem érdekelt, hogy ettől függetlenül mindenki (emberek, erdei állatok) nyugodtan ki-be mászkálhatnak a lezárt területre… Ugyanígy tökéletesen értelmetlen és zavaróan ellentmondásos az is, hogy a vadon élő állatok ugyan nem függnek a simabőrűtől kapott tápláléktól, de sohasem esznek semmit (csak utalás van rá, de az még jobban kiemeli a természetes táplálékkeresés hiányát), mert úgy nyilván kevésbé tűnnének jó fejnek… És van még száz ilyen hülyeség. Teljesen felesleges lyukakat keresni a történet logikai szövetén, mert olyan gyakorlatilag nincsen! Hihetetlen, de igaz, minden snitt ellentmond az előzőnek, minden mondat megcáfolja a következőt.
Ami pedig különösen fájó: még azt is sikerült következetesen és kegyetlen érzéketlenséggel totálisan elcseszni, amit a régi Vukban – az igazi Vukban – szerettünk. A vadászatra tanítás kihívása, a természet szigorú törvényei, a simabőrű ravaszsága és félelmetessége és így tovább: minden szisztematikusan ki lett belezve, meg lett baszva és le lett szarva. (Elnézést a trágárságért, de ritkán olyan őszinte, mint most. Muszáj volt, na.)
A pocsék, vállalhatatlan látványvilágon (torz formák, aránytalan, dróton rángatott zombiként mozgó élőlények, igénytelenül megrajzolt, a perspektíva ürügyén homályosra kent 2D-s háttérképek, beszaggató animációk - de most komolyan, ennyire nem volt hardver hozzá, vagy ez csak egy lustán meganimált slow motion akart lenni?), a beleerőszakolt, gusztustalanul giccses és ízléstelen betétdalokon (átok rád, Ganxta Zolee! volt, amikor korrekt, hallgatható zenét csináltál, emlékszel?) és siralmasan béna dialógusokon kívül külön öröm volt a már tíz éve is kurva cikinek számító, még retrónak is túl gagyi motívumok és beszólások használata. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy a Turbó 3000 nevű GPS-es, fedélzeti számítógéppel, elektronikával, mindent átvágó kézi lángvágóval és katapultüléssel felszerelt kerekes széket (tényleg, milyen praktikus kilőni a levegőbe egy nyomorék gyereket…) bárki is komolyan gondolhatta. És ne jöjjön senki azzal, hogy ez gyerekeknek készült és azért ilyen ostoba, mert én már gyerekként is felháborodva utasítottam vissza, amikor hülyének néztek.
A magyar hangokkal kapcsolatban pedig lenne egy érdekes kérdésem: miért vállalták olyan színészek, mint Kulka János, Reviczky Gábor, Bodrogi Gyula? A pénz beszél, na de ennyire? (Mert azt, hogy a Ganxtának vagy a Gálvölgyinek nincs ízlése, azt azért mindenki tudta.) Mindegy. Az angol nyelvű szinkronnal kapcsolatban állítólag Donald Sutherlanddel tárgyalnak. Remélem, ez csak kamu. Azért valamennyi ízlés és erkölcsi tartás csak maradt a Földön…
Az imdb-n jelenleg 1.9 ponton áll a film, és remélem, ennél csak alacsonyabban fog - az országimázsnak mindenesetre nagyon jót tenne, ha a lakosság azon internethasználó része, aki mégis megnézi a filmet, mereven elhatárolódna tőle ezen nemzetközi filmes felületen. De ha lehet, inkább ne nézzétek meg, még kíváncsiságból sem. A Kis Vukot el kell ásni, le kell tagadni, el kell felejteni mihamarabb.
A Studio 4°C, a Production I.G és a Madhouse koprodukciója az a 6 epizódból álló, 6 különböző stílust felvonultató és 6 különböző animerendező által jegyzett miniszéria, amely június 28-án kerül majd dvd-n az amerikai boltokba. Ígéretes.
Nem is tudom, de a Tartakowsky-féle előző animációs inkarnáció jobban tetszett. Plusz ezeket az új trilógia által kreált figurákat (fiatal Obi Van, fiatal Anakin, Kim Jong Il) magasról leszarom.
Mivel hétvégén mindenki ráér mozizni, a szombat-vasárnapi vetítéseken már igazi fesztiválhangulat uralkodik. A barátokkal, kollégákkal való találkozás öröme mindenkit lázba hoz. A filmek? Alig valakit. Ez nagy baj, mivel a most levetített opusok többnyire nagyságrenddel jobbak annál, mint amit utólag gondolnak róluk.
„Végig arra vártam, hogy történni fog majd valami” – meséli barátnőjének egy göndör hajú lány a Fél Nelson vetítése után az Uránia mozi bejárata előtt cigizve. Nos ebben a filmben valóban nem arab terroristáktól mentik meg a világot, de állig felfegyverkezett dinoszauruszok sem rohanják le Washingtont és még elképzelhetetlenül sok, címoldalra való izgalmas dolog nem történik meg benne. Ehelyett csendes kis drámát kapunk egy felnőtt és egy gyerek barátságáról. Bár igaz a mondás, hogy aki keveset markol, az keveset fog, de a lényeg, hogy azt kézben lehessen tartani. Ryan Fleck rendező sikerrel veszi az akadályt.
Dan Dunne történelemtanár egy általános iskolában. A közel- és régmúlt eseményeit szinte filozofikus megközelítéssel, az ellentétes erők küzdelmeként okítja diákjainak. A 13 éves nebulók csillogó szemmel ülnek minden órán, pedig olyan komoly dolgokról esik szó, mint például az osztályharc, a szegregáció elleni és egyéb polgárjogi küzdelmek. A kitüntetett figyelem nem csak annak köszönhető, hogy Dan olyan laza, akár egy nagy gyerek, hanem mert a tanulókat közvetlenül is érinti mindaz, ami az óráin elhangzik. Legtöbbjük ugyanis fekete, vagy latin. Brooklynban vagyunk. Dan főnöke, az igazgatónő is fekete, kollégái között pedig indiai tanárnő is található.
Bár több olyan momentum is akad a filmben, ami arra csábít, hogy Dan testi-lelki szétcsúszását úgy értelmezzük, mint a fehér-angolszász férfi tragédiáját, aki elvesztette dominanciáját ebben a multikulturális világban, én azért megmaradnék az emberi dráma szintjén. Ez ott kezdődik, hogy Dan egyik diákja, egy Drey nevű fekete kislány rátalál a tanárára a mosdóban, amint éppen cracket szív. Drey mamája rendőr, aki annyit dolgozik – illetve az osztályharcos tematikát figyelembe véve fogalmazhatnék így is: dolgoztatják – hogy nemhogy szabadságra, jóformán haza sem tud menni. A kislány viszont jól tanul, Dan pedig kötelességének érzi, hogy kihúzza a lányt abból a közegből, amelybe kényszerült. Nem ő lenne az egyetlen. Egykori diákjai közül nem egy mára egyetemista lett. Csakhogy Dan esténként keményen piál és hát ugye drogozik is. Drey egyfelől pont a legrosszabbkor kerül az életébe, ugyanakkor a megmenekülés lehetőségét is ő jelenti.
Lassú film, ráadásul gondolkozni is kell rajta néha, mivel semmit sem rág a szánkba. A fényképezés viszont kiemelendő. Andrij Parekh kézikamerája nemcsak passzol a főhős lelkivilágához, de amikor nem a szereplőkre koncentrál, akkor a nyomasztóan szűk belsőkben képes észrevenni az izgalmas részleteket. Ryan Gosling pedig átéléssel, hitelesen hozza a rá osztott figurát. Tizenvalahány éve az akkor kuriózumnak számító ázsiai akciómozik mellett az ilyen független filmek miatt szerettük meg a Titanicot. A Félhold nem hordoz ilyen súlyos mondanivalót, viszont majdnem a fesztivál egyik meglepetésfilmje lett, az első óra gyakorlatilag hibátlan.
A kurdok nagyra becsült énekesét, Mamo-t már élete alkonyán éri a megtiszteltetés, hogy felléphet az iraki kurd közönség előtt is. Iránban vagyunk, 2003-ban, nem sokkal Szaddám után. Mamo az útra magával viszi tíz fiát, akik mind zenészek, de az iraki-iráni határ nem átjáróház, a katonák errefelé akár kutyákkal is megkeresik az átcsempészni kívánt személyeket. És mivel az egyik fiúnak azt jósolja a falu bölcse, hogy nagy baj történik velük az út során, Mamo-t egy idő után különös látomások kezdik gyötörni. Saját magát látja, amint egy koporsóban fekszik, amit aztán egy fekete ruhás nő – akiről a film végén kiderül, hogy Niwemang-nak, azaz Félholdnak hívják, vagyis ő a címszereplő – húz magával a hóban. Ismerős, ugye? Ezt az elemet bizony a Navigátor – Egy középkori odüsszeia című Vincent Ward filmből emelték át, le sem lehet tagadni. Nem is kell. Főleg, mert a film második felében ugyan felfejlik helyenként a dramaturgia laza fonala, de ez az egy szál mindvégig következetes marad. Vagyis működik.
A fényképezés az iráni Kiarostami vagy Jafar Panahi filmekkel ellentétben nem realista, inkább szándékoltan artisztikus, ami sokkal jobban illik ehhez a misztikus mese-elemekkel átszőtt road movie-hoz. Van is mit filmre venni. Irán ugyanis csodaszép és mivel mostanság nem sűrűn kirándulunk arrafelé, ’strange effect’-ben gazdag. A 2000 méter feletti hegyek látványa megunhatatlan, de láthatunk kakasviadalt, szó szerint fapados buszbelsőt, a busz végében egyetlen fotellel és vaskályhával (!). Van kurd temetési szertartás, hegyi falvak, na és az iraki-iráni határ, aminek vonalát egy széles völgyben kilométerhosszan húzódó kőrakás jelzi, ameddig csak a szem ellát.
A guatemala-i Las Cruces kamerája viszont nem jut messzebb egy kis indián falut övező dzsungelen. Ezt őszintén sajnálhatjuk, mivel a falucska nem túl izgalmas közeg és a történet is untig ismert, ugyanis a Hét szamuráj adaptációjáról van szó.
1986-ban járunk, már vége a háborúnak, de a hadseregnek nem szóltak, ezért a katonák folytatják az öncélú öldöklést. Hét gerilla elhatározza, hogy márpedig ők megvédik a közeli falucska, Las Cruces ártatlan lakóit.
Diplomatikusan fogalmazva ehhez gerilla-filmkészítés dukál. Rafael Rosal lelkes, de amatőr gárdával dolgozik, ami végig mosolyogtatóvá teszi erőfeszítéseit. Színészi játékról nem beszélhetünk, az operatőrtől viszont kapunk pár szép kompozíciót. De mivel lámpákra már nem futotta, ha az éjszakai jeleneteknél nincs gyertya vagy tábortűz, akkor nem sokat látunk. Igaz, amúgy sincs nagyon mit.
A környezet ugyanis nem túl látványos, ami pedig az akciójeleneteket illeti, gyakorlatilag senkit nem látunk meghalni, a film végi petárdadurrogtatástól és némi lövöldözéstől eltekintve ami izgalmas lehet, az off-screen történik. Kedvencem a kiképzés jelenete, ami mindössze egy körsvenkből áll. Pár falusi fadarabokkal a kézben kúszik a földön, de olyan lassú tempóban, mintha dolgoznának. És hát – ahogy azt arrébb svenkelve látjuk is - nem szakadnak meg a munkában. Hogy akkor miből áll a 85 perc? Dumából, szánalmas vekengésből és olcsó filozofálgatásból. Megtudjuk, hogy a hadsereg rossz, a gerillák jók, a nép viszont mindig csak szenved. Az egyetlen érdekesség, hogy a falusiak eredeti indián nyelven beszélnek, amit errefelé ritkán van szerencsénk hallani.
Csak hát ez a történetmesélés mégsem hagy nyugodni… Szóval, ha az akciót kihagyjuk az eredetiből, a maradékot pedig szolgaian lemásoljuk, akkor egy olyan forgatókönyvet kapunk, ami hemzseg a következetlenségektől és az elvarratlan szálaktól. Hondurastól Kolumbiáig talán nagy sikerrel vetítették, talán még tévére is sikerült eladni a világnak azon felén. Ebben most nem volt semmi cikizés, hiszen mi is mindig megnézzük a saját sztárjainkat, a hasonló színvonalú filmekben is.
Végezetül pedig az Egy éjszaka egy városban című cseh, régimódi stop-motion animációs film. Illetve kisfilmfüzér, mert ahogy a producer a vetítés után elmondta, eredetileg egyetlen kisfilm készült volna csak, de mivel azt lehetetlen moziban forgalmazni, hozzáforgattak három másikat.
Az első húszperces egy kopott háztömb lakóiról szól, akiknek mind van valami bájos perverziójuk. Ez kissé emlékeztet a Svankmajer-féle Gyönyör összeesküvői-re, de a hasonlóság megmarad az alapötlet szintjén. Látunk idős bácsikát, aki rovarokkal játszik cirkuszosdit az étkezőasztalkán. Egy másik polgár vadászruhába öltözik és az erdőnek berendezett nappaliban, lemezjátszóról bejátszott vadállathangok kíséretében puskával céloz medvének öltöztetett kutyájára. És így tovább. De mindenhol ott vannak a bogarak.
A második történet négy évszak történetét meséli el egy korosodó fa és szomszédja, egy hal barátságán keresztül. Ez aratta a legnagyobb sikert, nem véletlenül. Amikor a kocsmában a fa a lábbeliként viselt cserépbe önti az italt, az tényleg nagyon vicces, ahogy az is, amikor a fa riadtan felébred a rémálomból, amelyben szétfűrészelik, majd tűzre vetik.
A harmadik kisfilmben egy botfülű utcazenész kap egy új fület, amit a régi helyére illesztve a hallása ugyan nem javul meg, de a kézügyessége páratlan lesz. Egyetlen gond van csak – állandóan festeni akar, méghozzá Van Gogh stílusában… A negyedik epizód számomra nem volt emlékezetes, ettől függetlenül – ahogy az az eddigiekből is kiderülhetett - egy megnézést mindenképp megér a film. Azt viszont kicsit furcsállom, hogy épp a producert hívták meg, mivel a szokás szerint igényes fesztiválkatalógusból csak egyvalaki hiányzik minden stáblistáról. A filmkészítés lelke és motorja. A producer.
Az emo szubkultúra rohamos térnyerése volt az utolsó figyelmeztetés: az elfajzó nyugati társadalmak tizenévesei a bigott kereszténység prüdériájának újkori ellenforradalmát vívják. Az óvodás kis macskakölykök, nagycsoportos koruktól érzéki cukiságoknak szocializálódnak, hogy pár év múlva az általános iskolából és ujjnyi vastag szemfestékrétegük alól kikacsingatva szopogassák – jobb esetben – a vodka-narancsukhoz tartozó szívószálat, persze jóval az esti mese után.
Hát így van ez. Senki nem kíváncsi a lúzer Hamupipőkékre, Csipkerózsikákra és hasonszőrű házimunkálkodós frigid társaikra, a mese pedig követi az igényeket. Már Fiona sem volt egyszerű esett, de a címszereplő pubertás fáraó lánya, még inkább nem az. Vad és rebellis természete tiltakozik apja akarata, a házasság ellen, a férjnek kiszemelt éretlen herceg nem közömbös számára, de koruknál fogva a fiatalok inkább még pajkosan oltogatnák egymást, a frigy helyett. A történéseket a hercegnő lázadása indítja be, dacból megszökik, és magával ráncigálja vőlegényét is, aki nem szívesen, de végül mégis elkíséri szép barátnőjét. A kalandos úton belefolynak egy politikai összesküvésbe, a számos viszontagság közben pedig mondanom sem kell, jól összemelegednek.
A szenvedélyes fáraólány és a kissé fejletlen szerelmese, legalább olyan jól eltalált karakterek, mint Arnold és Helga, a Hé Arnold című pisiseket parodizáló mesesorozatból (imádom!) és legalább ilyen jó is lenne, ha, mint mese nem akarna ennél többet mondani. Nem értem miért kell szegény kislányokat vagy kisfiúkat egyiptomi vallási szokásokkal, öngyilkossággal, trónbitorló főpapokkal terhelni, hiszen nyilván azért viszik el a szülei moziba, mert a gyereknek már a fülén jön ki a sok iskolában hallott okosság. Ezeket a spirituális kitérőket leszámítva a történet szintén nem rossz, de mintha ismerős lenne, sőt, mintha egy az egyben az Oroszlánkirály dramaturgiáját és történetét oltották volna óegyiptomi környezetbe az alkotók. Ez persze érthető elgondolás. A felnőtté válást izgalmasan kódoló Oroszlánkirály sztori bárhol megállja a helyét, a francia és belga nyelvterületen élő jelentős észak-afrikai kisebbség, pedig reméljük nyitottabb lesz a gyerekszereplők szájából elhangzó „Minek kell erőltetni az egyistenhitet!?” -re és hasonló mondatokra.
A Napkirálynő előnyére válhatna még esetleg az is, hogy a gyerekeket absztrakt gondolkodásra készteti a jelzésszerűvé stilizált látvány, ami az egyszínű hátterek előtt mozgó 2D-s alakokra minimalizálódik, a kihaltnak ábrázolt Egyiptom és a panellakások fényűzését el nem érő palotabelsők, pedig legalább nem keltenek hamis illúziókat a kölykökben… Talán a honfitársak munkáját dicsérő búbánatos képi világ és a hátterek mérsékeltsége, hazánk és a magyar nép lelkialkatára utal? Nem tudom, valószínűleg csak a költségvetésből erre fordított összeg volt kevés. Másrészt nem könnyű egészestés rajzfilmet készíteni az amerikai stúdiók kasszasikereinek árnyékában. Én abban reménykedem, a Napkirálynő csak a kezdet és készülnek még majd nagyobb költségvetéssel és több kreativitással is hasonló populáris igényeket célzó európai mesék, ami most összejött egy erősen felejthető alkotás, tűrhető névnapi ajándék a 8-10 év körüli unokahúgoknak.
Hat vagy hét évesen láttam először a Macskafogót, és utána sokáig abban a hitben éltem, hogy ez egy külföldi film, csak baromi jó a szinkronja: fel se merült bennem, hogy egy ennyire profi rajzfilmet nálunk készíthettek. Azt pedig, hogy mekkora siker volt külföldön, csak most, a sajtóanyagból tudtam meg – gyakorlatilag mindenhová eljutott Angliától Indiáig, több mint száz országban játszották. Itthon 4 és fél millióan látták, alig van valaki, aki ne ismerné, mondatai, figurái beleégtek a kollektív tudatba. A kultusz nagysága sajnos a két alkotót, Ternovszky Bélát és Nepp Józsefet is megbénította: a Macskafogó 2 gyakorlatilag nem folytatás, hanem egy ön-tribute, másfél órányi bensőséges kacsintgatás. Mintha egy húsz éve feloszlott együttes újra összeállna, hogy sütkérezzen a saját legendája fényében: újat nem nyújt, mert vagy nem tud, vagy biztos benne, hogy a rajongóknak az is elég, hogy látják a régi arcokat.
Nagyon úgy néz ki, hogy Neppék nem történetben, hanem kultuszban gondolkodtak, meg akartak felelni minden nézői nosztalgiának. Gyakorlatilag az összes fontos szereplőt visszahozzák a gengsztermacskáktól a vámpírdenevérekig, amivel még nem is lenne probléma, de sokuknak, mint például a 4 patkánynak, nincs semmilyen dramaturgiai funkciója. Vannak, hogy hadd örüljünk. Az eredeti filmben kis túlzással annyi a történés, mint egy James Bond filmben, a látszólag mellékvágányt jelentő epizódok is fontos részei a cselekménynek, még ha ez csak a végén derül is ki. Itt kapunk egy hosszú expozíciót – egy Stanley nevű újságíróegér a dzsungelben felfedez egy vad macskapopulációt, akik megtudva, hogy a társaikat leigázták az egerek, elindulnak a kiszabadításukra –, majd minden fordulat és izgalom nélkül hirtelen véget ér a film. Ami még ennél az aránytalanságnál is érthetetlenebb, az az, hogy Grabowski figurája közben csak mellékszerepet kap.
A poénokat illetően sem sokkal jobb helyzet: vannak bőven, akad közöttünk szellemes is, de az erőltetett szóviccekből a kevesebb több lett volna, a filmből való kikacsintás pedig már elsőre is alig-alig vicces, sokadszorra meg már annyira se. Az eredeti Macskafogónak talán nem a zenei betétek jelentették a legerősebb részét, ennek ellenére természetesen most is felhangzik pár jellegtelen betétdal. A végefőcím viszont képes megmozgatni az embert, legalábbis a kijárat irányába, mert ifjabb Malek Miklós és Zöldi Gergely olyan iszonytató giccset hozott össze, amire még a Bon-Bon zenekar se lett volna képes. Ami a látványt illeti, természetesen látszik, hogy eltelt 20 év, élénkebbek a színek, részletesebbek a hátterek, a figurák hibátlanul animáltak. A hagyományos két dimenziós animációt néhány jelenetben 3D-s képek váltják fel pár másodpercre, amelyek megtörik némileg a stílust, de ezzel együtt a látvány a legkevésbé kifogásolható része a produkciónak.
A Macskafogó 2 nem az a film, amiről anyázva jövünk ki és követeljük vissza a pénzt. Alkalmas arra, hogy a negyven év alattiak nosztalgiáját kielégítse, és még az is lehet, hogy a mai gyerekeknek is tetszeni fog – pár százezer nézője biztos lesz. De hogy nem fogjuk röhögve idézgetni a mondatait, az is biztos.
Ternovszky és Nepp védelmében: embertelenül nehéz egy kultuszhoz hozzányúlni. Kockázatos szimplán reprodukálni az eredetit, bátran – de az esszenciáját megőrizve – eltérni tőle, még inkább. Kár, hogy meg sem próbálták.
Bár ilyesmit nem szoktunk csinálni, íme a film egy másik kritikája, villámkritikája, Harmi kolléga tollából:
Grabowski visszatér, 21 évvel az első opusz után. A történet kibontása silány a hatalmas be- és felvezetéséhez képest, ám a párbeszédek és a figurák a régiek. Míg a klasszikus filmből olyan állapotban kerültünk ki, mint Teufel a macskafogóból, a második résznél korántsem ilyen egyszerű a helyzet. Mintha már nem hatna olyan erővel a gépezet, mint az első részben: lelkesen, de cseppet keserű szájízzel távozunk.
A macskák és egerek színe nem fakult, a rajzfilm képileg nem akarta meghódítani a világot, de megállja a helyét. Mi több, a szinkronhangok kiválóak (Darvas, Dörner, Reviczky, Szombathy, Kern, Haumann, Mikó, Sinkó) és a beszéd az, mely viszi az összes pálmát és az egész filmet. Erős poénokkal és izgalmas fordulatokkal megspékelt a macskák és egerek közös nyelve, mely igazán hű marad az első részhez. A hang, és a zene kellemes, újra itt a jazz, és a betétdalok sora (utalnak is Malek Miklós zeneszerzőre), bár a búcsúszám (ifj. Malek) a főcím alatt hagy a nézőben kérdéseket és némi kívánnivalót maga után...
A Rudolf Péter hangján megszólaló Stanley Livingstone és a vad Torzonborz történetének vége nem olyan vaskosan kidolgozott, mint a bevezetése. Nagyot ígér, gyorsszerelem a vég. És nem értjük, miért. Grabowski már idős szuperhős, és helyébe az oly lenézett újságíró, Stanley Livingstone kerül, aki valójában csak a történet bonyodalmának generálója.
A hibák ellenére nem felejthetjük el, mennyire nagy dobás volt az első rész, és mennyien nézték ronggyá. Jó lenne, ha az új rész apropóján újra a mozikban találnánk őkelmét.
A film az Anilogue Fesztivál programjának keretében került levetítésre.
Amerikai rendező ritkán készít animét, a Tekkonkinkreet esetében azonban pontosan ez történt, ráadásul egy Japánban jól ismert manga, a Black And White adaptációjáról van szó. Két fiú, két testi-lelki jóbarát éli különös mindennapjait egy Treasure Town nevű városban: mindketten a Macskák nevű fiatal banda tagjai, családjuk nincs, lopkodnak és ügyeskednek, hogy pénzhez jussanak (a „gyerekek felnőtt szerepben” tipikus anime toposz). Treasure Town egy furcsa, képzeletbeli város, részleteiben azonban mégis nagyon valóságos, ízig-vérig japán hely, zsúfolt és kaotikus, amiben többféle hatalmi játszma zajlik párhuzamosan: a rendőrök a jakuzák ellen küzdenek, akik közt belső viszályt szít egy különös üzletember (merőben más alapokra helyezné a szervezet működését), a városban már-már természetfeletti ügyességgel közlekedő – ugráló, kúszó, repülő, minden zuhanást túlélő – gyerekbandák pedig készek megküzdeni mindenkivel, aki veszélyezteti életterüket.
A két főszereplő, Black és White, erősen jelképszerű névvel rendelkeznek, és a film erre az elejétől fogva nagyon rájátszik. Fehér kissé feminin jellem, a benyomások embere, gyakran túláradóan jókedvű („I’m happy, I’m happy”, énekli, miközben ide-oda sodródik lassan a levegőben), néha viszont elsírja magát az időjárás miatt. Egyedül valószínűleg teljesen életképtelen volna, Treasure Townnal azonban valamiféle furcsa spirituális kapcsolatban áll, megérzései sorra beigazolódnak. Fekete az ellentéte: sokkal érettebb és komolyabb, mindenben ő gondoskodik Fehérről (aki még a cipőfűzőjét sem tudja bekötni), nem húzódik sem a jakuzák, sem a rendőrök védelmébe és egész jól verekszik. Viselkedése kevés érzelmet árul el, hangulata általában borús és pesszimista. Az ő kettejük életén keresztül ismerjük meg a várost, ezek talán a film leghangulatosabb és legötletesebb jelenetei. Később lassanként belelátunk a jakuzák és a rendőrök életébe is, mígnem a furcsa üzletember, Snake megjelenésével minden felbolydul, hatalmas, beláthatatlan kimenetelű változások kezdődnek, annyi azonban biztos, hogy Fehér jobban szorong, mint bármikor: valami szörnyű készülődik…
Az animék, bár történetileg általában komolyabbak a nyugaton nagy nézőközönség számára készített animációs filmeknél, hajlamosak a sablonokat használó, egyszerű, végletes karakterábrázolásra, amikor a figurák konfiktust okozó jellemvonásai egy-egy sorozat alatt, szép lassan a végletekig tornázva, erős drámai töltetet biztosíthatnak a végjátékhoz. Ugyanezt egy filmben persze jóval nehezebb elérni, hiszen másfél-két óra alatt kell megfelelő mélységeket biztosítani a szereplőknek. A Tekkonkinkreetnek nem is igazán sikerül a fent említett bravúr, és bár a mangát nem olvastam, az az érzésem, hogy a „kisebb jelentőségű” jelenetek, történetelemek közül kényszerűségből sokat kihagytak (pedig éppen ezek működnek úgy-ahogy a filmben), a külső hatásra kialakuló érzelmi drámát azonban, ami Fekete és Fehér, és persze sok más szereplő közt létrejön, mind bele akarták zsúfolni a filmbe. Ez jelentős problémát okoz, így ugyanis egyszerűen nincs ideje megszokni a nézőnek a szereplőket, a nagyon erős jelképhasználat (például rengeteg beszélő név van: Black, White, Rat, Snake – ez nem éppen a finomabb fogások közé tartozik) pedig sematikussá teszi a film hangulatát.
A komplex, több síkon működő történetnek nem csak a főszereplőkkel, hanem más témákkal kapcsolatos mondanivalója sem tud igazán kibontakozni két órában. A tradíciók és a haladás szembeállítása például jellegzetes japán toposz, amely a filmben meglehetősen szájbarágósan jelenik meg Patkány, az öreg jakuza, és Kígyó, a furcsa, idegennek tűnő üzletember ellentéte által: előbbi nosztalgiával gondol a piros lámpás házra, ahol a fiúk olyan fontos tapasztalatokat szereznek meg, a pénzt a hagyományos eszközökkel szedné be a jakuzának, a rendőrökkel pedig egészen jól kijön, utóbbi pedig gátlástalan és sikerorientált, aki a kupleráj helyére több profitot hozó vidámparkot épít, ellenségeit pedig egyszerűen kivégezteti. Az eddigre jócskán túlzásba vitt melodramatikus töltet ellenére hasonlóan seszínű lett a filmvégi, Akirát és Neon Genesis Evangeliont idéző csúcspont, ahol a cselekmény kissé elrugaszkodik a valóság talajáról, Fekete pedig – hosszú belső dialógusokat folytatva – szembenéz saját magával.
A látványvilágra azonban semmilyen panasz nem lehet: végig gyönyörűen kidolgozott hátterek és stílusosan stilizált szereplők gördülékeny animálását élvezhetjük (utóbbi talán a Kemonzume óta divat, persze itt kevésbé szélsőségesen alkalmazták, mint ott). Egy animációs filmben a vizuális aspektus bizony kiemelt fontossággal bír, a készítők pedig szemmel láthatólag nem spóroltak a munkával. Nem rossz film tehát a Tekkonkinkreet, de – vélhetően az amerikai rendezőnek köszönhetően – a film ámulattal és lelkesedéssel fejteget olyan, túlságosan is ismerős témákat, amelyen más filmek hamarabb továbblépnének, a túl nagy falat történet pedig csak egyszerűsítve, sematizálva fér el ekkora tányéron. De hát egy újszülöttnek minden vicc új, ahogy mondani szokás, az ázsiai filmvilággal most ismerkedő és főleg szentimentalitásra hajlamos érdeklődők tehát ne riadjanak el: nekik nagy élményt fog nyújtani a Tekkonkinkreet.
"Thank you, my honor. This isn't a victory for me, it's a victory for the justice system. And for my balls."
Az igazi über-hardcore South Park expert az, aki szerint az első évadok voltak a legjobbak, és azóta már csak lejtmenet van, sőt, annál autentikusabb egy fan, minél korábbi időpontra datálja a széria csúcspontját. A „régen minden jobb volt” romantikus siráma helyett én inkább maradnék a tényeknél: a nemrég véget ért 11. évad átlagnézettsége a 4 milliót nyaldosta, ami kábeltévén különlegesen jó eredménynek számít, főleg egy animált sorozattól.
Ami pedig a színvonalat illeti, ha objektív nyilván nem is tudok lenni, az elmúlt évadokat snellben végigzongorázva, itt-ott beletekerve, felröhögve, számomra nyilvánvaló, hogy Parkerék még képesek hozni a szokott szintet, és messze vannak a kifulladástól. Igen, akadnak gyengébb epizódok és önismétlő poénok, de ez 11 évad után már elkerülhetetlen, másrészt a stáb alkotásmódjából (egy hét alatt készülnek el egy epizóddal, sztoritól a szinkronig) következik, hogy a végeredmény nagyban függ attól, van-e épp valami érdekes közéleti téma, vagy mennyire szállta meg őket azon a héten az ihlet. A Woodland Critter Christmas (Erdei karácsony, 814) például úgy született meg, hogy három nappal a leadás előtt még semmi nem jutott eszükbe, így jobb híján parodizálták egy country-énekes (John Denver) karácsonyi lemezét. Az viszont, hogy ennek ellenére ez lett az egyik legötletesebb – és legbrutálisabb – epizód, bizonyítja, hogy az ad-hoc módszer még használhat is a kreativitásnak.
Ennyi idő után persze már ott a rutin is, a 11. évadban pont azok a gyengébb részek, amelyeken érződik, hogy túl könnyen, túl simán készültek el. Ilyennek érzem a D-Yikes!-t (1106), amiben Mrs. Garrison és a Les’ Bos bár harcol a perzsa felvásárlók ellen: magyarán 300 paródia akarna lenni, de nincs a poénok mögött semmi plusz. A Guitar Queer-o (1113) ugyanez: a (sztár) karrier-filmek átültetése, de sehol egy csavar, ergo pont olyan unalmas és kiszámítható, mint amit parodizálni akar. A Le Petit Tourette-ben (1108) az alapszituációval van a gond: az, hogy Cartman szabadon káromkodik, így, a sorozat 10 évében, már nem túl eredeti ötlet.
A többi 11 epizódban viszont mindben akad valamiféle komolyabb téma vagy szubtextus, a „mondandó” (bocs!) pedig – bár lehet, hogy ez csak az én rögeszmém – a poénok fajsúlyát és hatóerejét is növeli. Volt szó rasszizmusról (1101 – With Apologies to Jesse Jackson, 1104 – The Snuke), homofóbiáról (1102 – Cartman Sucks), megpöckölték az egyház orrát (1105 – Fantastic Easter Special), szociális tematikával ötvözték a zombizsánert (1107 - Night of the Living Homeless), megmondták a frankót a csúnyaságról (1114 – The List) és megfejtették az egyszerű férfilélek motivációit (1109 – More Crap). Külön kategória a Lice Capades (1103), amiben a gyerekek csak mellékszereplők, helyettük a szerencsétlen sorsú fejtetvek hányattatásait követhetjük. A történet nézhető mint ironikus – khm - civilizációs metafora, de a szokott komolytalanul-komoly southparkos stílben még filozófiai kérdéseket is felvet. Annyi a világ, amennyit látunk belőle, vagy lehet, hogy mi is csak egy másik civilizáció fejtetvei vagyunk? (Nesze neked platóni barlang hasonlat…)
Azoknak, akik a sorozatot csak a félrefordított, pöcsözős, mucsai szinkron révén ismerik, nyilván újdonság, de igen, az SP erről is szól. Attól, hogy a tanulság idézőjelbe van téve, még ott van, és nem szerényen, a háttérben pironkodva, a hányós-szarós poénoknak statisztálva, hanem mint „a lényeg”. A 11. évad legjobb részeiben, a nézők és a kritika által is fejbiccentőizom-gyulladással honorált Imaginationland-eposzban (1110, 1111, 1112), ugyanez a sajátos South Park-világnézet tükröződik. Oké, az, amit a trilógia végén a hitről az arcunkba mondanak, közhely (merthogy igaz), de melyik másik animációs sorozat tud és mer ennyire okosnak lenni, úgy hogy közben hülyére is röhögjük magunkat rajta?
Sokféle díjat elnyert a Persepolis (köztük a cannes-i fesztiválon a zsűri díját), az iráni Marjane Satrapi írónő önéletrajzi képregényéből készült fekete-fehér animációs film, és ez nem is csoda. Mondom ezt tökéletesen ártatlanul, hiszen egy érdekes, kedves és intelligens történetről van szó, de mondom egy kicsit kajánul is, hiszen a vallási és politikai ellentétek, a háború és az emberek közti gyűlölködés értelmetlensége, valamint a női emancipáció, mely Európában kevésbé, de a mohamedán országokban annál aktuálisabb és problémásabb kérdés, mind „tuti befutó” témák, melyekkel a liberalizmus zászlaját hordozó entellektüel filmfesztiválokon mindig nagy sikert lehet aratni.
Keretszín: Marjane egy párizsi presszóban ül, cigarettázik és eddigi életén mereng. A múlt fekete-fehérben elevenedik meg, világos: a nézőpont szubjektív, az emlékezés pedig egyébként is szükségképpen torzít. Ez nem kérdéses és így nem is probléma, történelemleckéből ennek megfelelően csak annyit kapunk, amennyi feltétlenül szükséges, a történet főszereplője ugyanis alapvetően nem Irán vagy az iszlám forradalom, hanem Marjane, még ha az életét erősen befolyásoló tényezőket ismernünk kell is. Az ország múltjára vonatkozó információkat például olyan rövid, leegyszerűsített formában hallgathatjuk meg a kislány forradalmi gondolkozású szüleinek szájából, ahogy annak idején Marjane valóban hallhatta őket, így egyrészt az Irán történelmét nem ismerő nézők is érteni fogják a sztorit, másrészt könnyen beleélhetjük magunkat a főszereplő helyzetébe. A film további része is hasonlóan működik: a történetet mindig Marjane aktuális múltbeli korának megfelelő nézőpontból követjük. Kisgyerekként például nyilván értetlenül áll a nagyvilág problémái és ellentmondásai előtt, később aztán lassan érteni kezdi a visszás helyzeteket, tinédzserként természetesen már lázad is ellenük, miközben egyre több szerelmi és lelki ügy kerül előtérbe, felnőttként pedig lassan kénytelen megtalálni a helyét és a békét magával és a világgal. A nosztalgiázó Marjane keserű-bölcs kommentárjai azonban már az elejétől végigkísérik a filmet, mindig egy felnőtt nő gondolkodásmódját tükrözve, ezzel érdekes ellenpontot adva múltbeli önmaga véleményének (nagy és megható keserűséggel számol be például a felnőtt nő egy régi szakítás okozta fájdalomról).
Az emlékezés torzítólencséjén át való történetvezetéshez és a vallási-politikai témákkal való operáláshoz jól eltalált, stilizálásra is alkalmas, mégis csinos és emberközeli vizuális stíl dukál, melyet jelen esetben elég volt átvenni a képregénytől. A figurák és tárgyak nagy részét így kényelmes, de látványos módon egyszerű fekete-fehérben ábrázolták (a Maus című képregény is hasonlóan egyszerű stílust használ), míg a háttér változatosabb, korunk elvárásainak megfelelően számítógépes animációval feltupírozott (szerencsére ízléssel használták: csak ott, ahol kell, és szigorúan a monokróm szereplők hangulatának kifejezésére.)
A gyermeki nézőpont rizikós eszköz: a kézzelfogható giccset ugyan könnyű vele elkerülni (amit egy hatéves még nem ért, attól nem is hatódik meg, a néző viszont elvileg annál inkább), viszont könnyen kiszámítottnak, neadjisten erőltetettnek hathat. Az elején a Persepolis is botladozik egy kicsit (bár ezt talán csak kőszívem mondatja velem), azonban szerencsére hamar magára talál. A kamaszkor problémáit és Marjane tipikus, mindannyiunknak ismerős reakcióit például zseniálisan jól elkapták: a headbanger az Iron Maidenre vagy éppen a nemi éréssel járó biológai változások megjelenítése a legjobb jelenetek között vannak. Ez a kendőzetlen, személyes, bensőséges hangvétel a későbbiekben is megmarad, hála a jó alapanyagnak és a naplószerű, vázlatos önéletrajzi stílusnak. A női szemléletmód persze, pont ezért, végig markáns jellemzője marad a filmnek, mint ahogy az őszinte és pirulás nélküli személyesség is (legjobban talán a Bridget Jones naplójához vagy még inkább az Adrian Mole kínszenvedései című könyvhöz hasonlítható). A film végére ugyan kicsit megsűrűsödnek a női lelki bajok és az egy helyben toporgás, de nem válik zavaróvá még a férfi nézők számára sem, a humor pedig, az örök olajozószer, tökéletesen működik (adagolhatták volna bővebben is a vége felé, de hát nyilván a drámaiság növelése volt a cél, amit talán nem akartak veszélyeztetni). Az Eye Of The Tiger-es karaoke jeleneten, vagy a rövid szerelmi románc bemutatásán például a közönség egy emberként nevetett fel a vetítésen, de kevésbé populárisnak szánt poénok is bőven vannak a filmben (például a fiatal nihilisták társasága és a szövegeik).
A Persepolis sokkal szórakoztatóbb annál, mint ahogy a témája alapján gondolnánk, de mégsem komolytalan: kultúrnihilizmus, Iron Maiden és felnőtté válás, avagy egy iráni nő megpróbáltatásai az iszlám forradalom alatt.
Akinek volt „szerencséje” megnézni A kis Vuk című 2007-es animációs förmedvény trailerét, mely már kijövetele előtt is félelmetes elszántsággal fossa-tapossa-becsteleníti meg népünk dicső rajzfilmes múltjának kultúrkincsét, és felháborodásának égig csapó hullámain, szörnyű undorától vezéreltetve kivájta szemeit, most bánhatja. Mert míg szegény kis Vukot siratjuk (azért nem minden volt rossz, ami vörös…) és az új, izé… Wukon röhögünk-sírunk, no meg persze izgatottan, de bizakodva várjuk Grabowskit, addig egy megáltalkodott egri baráti társaság félelmetes elszántsággal, saját erőből és ötletekből összehozott egy kifejezetten pofás, kellemes egész estés animációs filmet. A filmre ráadásul Magyarországon egy kanyi vasat sem kaptak az államtól (ellentétben a mutáns Wukkal, akinek egy forint is sok lett volna), támogatójuk is egy nem producer vállalkozó, külföldön azonban (Dél-Amerikától Kelet-Európáig) egy 15 perces részlet elég volt jónéhány megrendeléshez. Hála a magyarok Istenének!
Egon, a lufifejű, barátságos ezermester, kinek képzelete a világűr hegy-völgyeit járja (bocsánat a képzavarért), a semmi közepén lakik házikójában Döncivel, Gombóc Artúr macskaági leszármazottjával, ki rendelkezik ugyan egy elviselhetően enyhe Garfield-beütéssel, de narancssárga társánál jóval barátságosabb és szerethetőbb. Egon szabadidejében nagyratörő terveket és űrhajót kovácsol, utóbbit stílszerűen a sufnijában. A fantáziadús, meseszerű hangulat, amely az elejétől fogva átlengi e két vitéz űrturista kalandjait, gyönyörűen keveredik a magyar (vagy általánosabban kelet-európai) hétköznapi, már-már meghitten ismerős realizmussal, és – előrehozva a cikk végi konklúziót – ez adja a film legnagyobb erényét. Egon űrhajója Mekk Mester (és persze jóapáink) barkács hajlamait idézi: a vízvezetéktől a bicikliváltó fogaskerekein át az ütött-kopott asztai lámpáig minden megtalálja a helyét az ácsceruzával megrajzolt tervek alapján készülő házi Voyageren, de a vacsoránál a sárga TV-paprikák az asztalon és a spájzban lógó kolbászok is mind igen kellemes – és szokatlan – látványnak számítanak egy igényes animációs filmben. És akinek ez még mindig nem elég, akkor fogja végleg megadni magát, amikor végül az űrhajó köhögő motorral, nagyon is ismerős zajjal próbál elindulni, Egon homlokát ráncolja, majd hirtelen és megkönnyebbült felismeréssel – a film egyik legtökéletesebb momentumaként – lenyúl és kihúzza a szivatókart. Akinek a szívét nem melengeti meg ez a jelenet, annak kőből van (vagy nagyon új gyerek lehet).
Az űrbe kijutva a súlytalanság élményét zenei betét és körbe-körbe forgó kameranézet adja vissza, majd hőseink hamar hiperűrsebességre kapcsolnak, a gyönyörű színekben játszó galaxisok felé száguldás pedig egy hatalmas, teljesen elszállt, tripszerű jelenetté burjánzik, melyet a 2001 Űrodüsszeia is simán megirigyelhetne. A néző pedig lassan sejteni kezdi a film felépítését: a gegekkel megpakolt, Pirx kapitány kalandjait idéző vicces kalandokat (űrhajó-szerelés bazi nagy csavarkulccsal, zuhanyzás és szörpivás súlytalanságban, landolás a Marson és így tovább) klipszerű betétek választják el, melyekhez (két szám kivételével) a zenét is a kicsiny stáb tagjai készítették! Ez maximális riszpektet érdemel, annál is inkább, mert változatos, igényes és stiláris sokszínűsége ellenére is tökéletesen a film szövetébe illeszkedő élményekkel gazdagítják a filmet (kedvencem a fent említetten kívül az a jelenet, mikor a cédé alakú UFO elrabolja és megvizsgálja Döncit – egyébként is imádom az acidkorszak őrült filmjeit és zenéit).
Az Egon és Dönci egyértelműen nemzetközi közönségnek lett szánva: érezhető ugyan rajta a magyar íz (főleg mikor a pirospozsgás, borostás, középkorú rocker „marslakó” lopóból kínálja vörösborral Egont és egy Pick szalámi is előkerül), de ez csak a mi szemünkkel feltűnő, egy amerikai, brazil vagy lengyel néző viszont nem fogja miatta kirekesztve érezni magát a film világából. Ez véleményem szerint nagyon szerencsés húzás, mert a film világszerte vetíthető, és az is igencsak jól esett, hogy a készítők nem hódoltak be az amerikai animációs filmek trendjének, miszerint az alapvetően gyerekeknek szánt művet a felnőtt nézők kedvéért meg kell pakolni aktuális filmes utalásokkal. Az Egon és Dönci minden korosztály számára élvezhető (bár azért elsősorban a fiatalok körében lesz népszerű) és tíz év múlva ugyanúgy nézhető lesz, mint ma (az a néhány utalást pedig, ami benne van, akkor is mindenki érteni fogja). A poénok változó erősségűek, de összeségében korrektek és van néhány gyöngyszem is, mint például az a Sunshine összes horror-parájánál ijesztőbb jelent, amikor az istennek sem indul a Nap felé sodródó űrhajó motorja… hiába, a gépnek lelke van! Meg a filmnek is.
A készítők lelkesedése és kitartása tiszteletre méltó, de még inkább a bátorságuk, az Egon és Dönci végén ugyanis ott van a kicsit naív és mégis nagyon igaz kritikai üzenet, melyet hallottunk már sokszor, de kendőzetlen egyenessége miatt mégsem kínos. A két utazó bejárhatta bár a Naprendszert oda-vissza és beszkennelhette a bolygókat vizet, fákat, embereket és macskákat keresve, de mikor a Marson értelmes életre találnak, mégis csak arra jönnek rá, hogy mennyire hazavágynak. És a miénknél csak egyre erősebben és jogosabban fog szívéből fog szólni a kérdés a következő generációnak és az azután következőknek: miért kell(ett) szétcseszni ezt a bolygót, mikor az egyetlen hely a világegyetemben, ahol otthon lehetünk?
Elfogultsággal nyugodtan vádolhattok, ráadásul valószínűleg jogosan. Eddig csak dicsértem az Egon és Döncit, de bevallom, drukkoltam is nekik. Az egyetlen igazán zavaró tényezőt pedig a végére hagytam, és ez nem más, mint a dialógusok hiánya (illetve egész pontosan ami helyettük van). Igaz, hogy ez abszolút nemzetközivé és könnyebben eladhatóvá tette a filmet, valamint igazából nem is hiányzik belőle, a párbeszédeket helyettesítő állandó artikulálatlan gagyogás és nyögdécselés (bocsánat, de nem jut eszembe helyénvalóbb kifejezés) hamar idegesítővé válik. Tudom, hogy sok animációs filmben alkalmazzák ezt (például a La Lineában vagy állatos rajzfilmekben), de valahogy furcsára sikerült, nekem legalábbis nem sikerült megszoknom a végéig sem. Ez azonban ne riasszon el senkit és még a Macskafogó előtt ajánlom családostul való megnézésre az Egon és Döncit, a világűrt gondolatban már sokszor megjárt sci-fi-függők és régi Galaktika-fanok pedig semmiképp ne hagyják ki!
Amíg a nyugati animációs filmek megragadtak a felnőttek számára is élvezhető, de jóval fiatalabb korosztályokat célzó vicces-tanulságos családi történeteknél, addig keleten (Japánban és Dél-Koreában) újra és újra komoly, az animációs filmek teljes jogú médiumként való létjogosultságát bizonyító művek születnek, egyértelműen felnőtt közönségnek szánva. Ezek közé tartozik az Aachi & Ssipak is, egy tökéletesen agyament, zseniálisan ötletes, rendkívül gusztustalan és viccesen erőszakos (vagy erőszakosan vicces?) 2006-os koreai alkotás. Unalmas egy cikket feltétlenül a történet ismertetésével kezdeni, de az Aachi & Ssipak esetében ez annyira meghatározó az egész filmmel kapcsolatban, hogy egyszerűen lehetetlen megkerülni. Ezt hallgassátok: a Föld megfogyatkozott energiakészletét pótolandó ebben az jövőbeli világban az embereket egy speciális, nyalókába csomagolt, addikciót okozó tápszerrel etetik, amit szervezetük feldolgoz, majd ürüléküket államilag begyűjtik és abból nyernek ki energiát. Eme társadalomkritikai áthallásoktól csöppet sem mentes szituációban az a jó polgár, aki sokat fogyaszt és sokat szarik, jutalomból pedig még több nyalókát ehet. Az állam ugyanis természetesen jutalmazza a szorgalmas polgárokat, méghozzá a teljesítményük függvényében. Hogy hogyan lehet ezt mérni? Hát az emberek seggébe ültetett gyűrű alakú érzékelő chippel, amely pontosan leméri a termelt ürülék mennyiségét és az adatokat elküldi a megfelelő helyre. Na erre varrjatok gombot!
Aki ezeket elolvasva visszariad a filmtől, nem tudja, mit veszít, mégis azt mondom, nyugodt szívvel tegye azt, úgysem bírná végignézni. A készítők ugyanis minden lehetséges módon, a leggusztustalanabb – amúgy igen ötletes – poénoktól sem visszariadva aknázták ki a témában rejlő lehetőségeket. Az Aachi & Ssipak azonban nem ragad le a kissé fura, de a világos mondanivaló miatt öncélúnak nem nevezhető alaphelyzetnél (ami egyébként sem akkora tabu keleten, mint nálunk, a youtube-on például fent van egy mókás, oktató célú japán videó, mely a gyermekeket hivatott beavatni a szakszerűen végrehajtott szarás rejtelmeibe), hanem izgalmas, fordulatos, háromtényezős hatalmi játékot kanyarítottak belőle.
Egy: az ürülékbegyűjtési- és jutalmazási rendszert irányító állami szerv, kiknek leghatalmasabb fegyvere egy felturbózott harci robot, aki a legvadabb, a Mátrixot és a hongkongi „heroic bloodshed” filmeket megszégyenítő koreográfiákat használ az eszetlen lövöldözés közben. Vezetőjük egy kistermetű, idegbeteg nő.
Kettő: a mértéktelen nyalókafalástól – meg egyáltalán, a sci-fi hangulat kedvéért – mutálódott, összement, színes emberek hordái, akik ismeretlenül is ismerősek lehetnek, hiszen az animék világának egy tipikus archetípusát képviselik. Két alapvetően fontos jellemzőjük van: sokan vannak és teljesen egyformák (nemhiába ázsiai rajzfilmek szereplői, mondhatnám, ha rosszmájú lennék), ebben a kedves, szívhezszóló filmben pedig egy harmadik is társul ehhez: akárhány meghalhat belőle, semmi jelentősége, hiszen úgyis van máásik, van mááásik. (Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az anime egyedüli kedves, aranyos, szerethető szereplői hatalmas számban és a lehető legkegyetlenebb, legszánalomraméltóbb módon pusztulnak el. Hát igen. Ez egy tahó film.) Vezetőjük egy ugyanolyan színű, de sokkal nagyobb, vérszomjasabb és ravaszabb kegyetlen szörnyeteg.
Három: az egyéb szereplők, akiknek ugyan semmi hatalma nincs, de mégis belekeverednek valahogyan a bonyolult játszmába. Közéjük tartozik a két folyamatosan keménykedő, de elég balfasz főhős, Aachi és Ssipak, valamint egy buta, de nagymellű csaj, aki akaratán kívül is fontos szerepet játszik a mutáns banda terveiben, majd Aachi és Ssipak meggazdagodásában is (de ezt már tényleg nincs erőm elmondani, legyen meglepetés).
Mit is mondhatnék zárszóul? Ha eddig még nem derült ki, fantáziadús, sziporkázó és vad filmmel van dolgunk, mely bőségesen merít a japán és az amerikai animációs kultúrkincsből is, mégis egyedi tud maradni: a furcsa keverék nem esik szét, megáll a lábán és még stílusa is van, nem kis részben az aprólékos, bár fáradhatatlanul (és igen fárasztóan) debil képi világnak és a remekül elkapott zenéknek köszönhetően. A gusztustalanságról, a durva, erősen fekete poénokról és egyéb tahóságokról pedig nem mondok többet, a figyelmeztetést muszáj volt előadnom, de őszintén remélem, hogy nem sikerült vele sokakat elriasztanom. Nézzétek meg és ne szégyelljetek röhögni: az Aachi & Ssipak nemcsak ötletes, vicces is.
Emlékszik még valaki a SkyOne-ra? Vasárnap délutánonként ment ott a Simpsons, Európában először, a kilencvenes évek legelején. És én, mint a sorozat legelső és legfanatikusabb magyar rajongója, vallásos áhitattal vártam hétről hétre az új epizódokat.
Hozzánk akkor hozták be, mikor csillaga már leáldozóban volt - legalább is kreatív szempontból, hiszen a népszerűsége tizennyolc éve töretlen, ami példátlan a televíziózás történetében. Azok számára, akik a kezdetektől nyomon követik Homerék kalandjait, nyilvánvaló, hogy a hetedik-nyolcadik szezon óta (akkor hagyták ott a legjobb írók, és a szerzőcsapat élén is váltás történt), tehát pont tíz éve, a Simpson család, mint sorozat, csak a hírnevéből él. Elillant belőle mindaz, ami kezdetben olyannyira élvezetessé tette: a komédia alá rejtett emberi beleérzőképessége, amelynek a helyét az erőltetettség vette át. A poénok minősége valami szörnyűségeset esett.
Ennek a filmnek szintén nincs sok létjogosultsága, kivéve egyetlen egy szempontot, az anyagit: miközben ezeket a sorokat írom, a Simpsons Movie a legelső az amerikai bevételi listán. De egyéb oka nincs igazán annak, hogy létrejött. Túl kevés ez, túl későn.
Pedig az első tíz perc enyhén szólva meglepett, és pont ezért skizofrén ez a film: a régi, hősi Simpsons-időket idézi, mikor még olyanok tartoztak a szerzőgárdába, mint Conan O'Brien: vágtató tempó és a lehető legfurmányosabb módon kigondolt poénhelyek zúdulnak ránk. De mindez csak andalító ál-expozíciónak bizonyul: amint a film lényegének alapjai letételre kerülnek (Homer szerelmes lesz egy malacba, ám a malacszart nem tudja hová tenni, és végül meggondolatlanul a springfieldi tóba süllyeszti a trágyatárolót, amitől megbillen a környezeti egyensúly. A kormány közbelép, a várost egy üvegbúrával szigetelik el a külvilágtól, Simpsonékat pedig elüldözik Springfieldből) az egész úgy leül, ahogy azt az utóbbi tíz év epizódjaiban már megszokhattuk. Még gyengécske politikai szatíra szintjén sem működik a sztori, hiszen ebből a szempontból a Simpsons mindig is gyávább volt az olyan, dekonstrukcióra beállított szériáknál, mint pl. a South Park (amelynek egész estét változata az előző évtized egyik legjobb filmje.) A maximum, ami telik tőle, hogy Schwarzeneggerből amerikai elnököt csinál, ez meg sajnálatos módon inkább tartozik a potenciális lehetőségek, mint az abszurd túlzások közé.
Ratatouille - USA, 2007 Hazai bemutató: 2007. augusztus 2.
Brad Bird és a Pixar másodszor is egymásra talált, az eredményt pedig, akár csak A Hihetetlen család után, legázolt kritikusok (Rotten Tomatoes és Metacritic: 96 pont) és a vizuálgyönyörtől elalélt nézők (IMDB: 8.5) sora jelzi. A hype természetesen túlzó (ahogy a hype esetében ez lenni szokott), de nem alaptalan.
Ami az animáció minőségét illeti, kár is jelzőket keresgélni. A Pixar olyan tökélyre fejlesztette a számítógépes technikát, a mozgások modellezését és a fények-árnyékok kidolgozását, hogy ezt külön említeni, dicsérni már nem is illik. A L’ecsóban a háttért a ködös-romantikusra animált, hangulatos párizsi utcák és éttermek adják (megtámogatva némi harmonika muzsikával: nesze neked sztereotípia), a szereplők A Hihetetlen családhoz hasonlóan karikaturisztikusra vett emberalakok és önálló személyiséggel ellátott patkányok. Egész egyszerűen: élmény a látvány.
A Pixar védjegye, hogy a futószalag-termelésre berendezkedett Walt Disney-nél bátrabban nyúlnak a szokatlan témákhoz. A L’ecsó high concept sztorija (patkány a konyhában!) ennek az imázsnak meg is felel, más kérdés, hogy enyhe izzadságszag azért párolog belőle. Miután a rajzfilmstúdiók lassan már az egész állathatározót kimazsolázták, hangyától a mamutig (talán csak a baktériumok és a vírusok maradtak ki), várható, hogy ennél már csak vadabb ötletek jönnek.
Remy, a főhős patkány, természetesen nem egy büdös, pestis-logisztikával foglalkozó jószág, hanem egy kifinomult ízlésű gurmand, aki egy párizsi étterembe tévedve, önjelölt módon főzőcskézni kezd, okosan. A konyhai ranglétra legalsó fokán veszteglő takarítófiú észreveszi a behatolót és már épp eutanáziát foganatosítana rajta, amikor kiderül, hogy a patkány által fűszerezett levesért odavannak a vendégek. A fiú (aki főzni csak annyira tud, mint atomot hasítani) ezért elbújtatja az állatot, hogy a segítségével később mesterszakácsnak adhassa ki magát.
Hülyén hangzik? Pedig az írók (köztük Brad Bird, aki ugyan csak később kapcsolódott be a projektbe) nem viccelnek, legalábbis nem úgy, ahogy várnánk. Vannak természetesen slapstick poénok, burleszkszerű kergetőzések és félreértéses szituációk bőven, de megkapjuk mellé a fajsúlyos szubtextust is. A Hihetetlen családhoz hasonlóan itt is a tehetség és az egyéniség dicsőítése folyik, megspékelve olyan szimpatikus, de Hollywood által már rojtosra koptatott szólamokkal, mint az álmokért való harc, az önkiteljesítés vagy az előítéletek levetkőzése. Azt pedig, hogy a pénzéhes, kész receptekből és rutinból dolgozó főszakács felett diadalmaskodik a szívvel-lélekkel illetőleg ösztönből és lelkesedésből főző Remy, vehetjük a Pixar minőségről tett hitvallásának is.
A szuperlatívuszokból azonban illő visszavenni, mert a L’ecsóban akadnak hibák is. Legcsúnyábbak azok az erőltetett dramaturgiai húzások, amik épp az említett izzadságszagú alapszituációból következnek (például: az, ahogyan Remy a fiút irányítja). Kár, mert a Pixar nem csak a látvány minősége, hanem a jól kidolgozott sztorik miatt is lett a legnívósabb animációs stúdió (a japán kollégákat most nem említve), az ilyen engedményekkel viszont hamar eldiznisedhetnek, ha nem vigyáznak.
A L’ecsó még így is kötelező mindenki számára, akit érdekel, merre tart manapság a mainstream animáció legjava, vagy csak kíváncsi rá, hogy lehetséges-e az állatvilág egyik legrosszabb imázsú állatát cukivá animálni. Jelentem: lehetséges. Ennek ellenére, ha legközelebb találkozom egy patkánnyal a konyhában, tolerancia ide, szárnyaló fantázia oda, gondolkodás nélkül fogom exterminálni a mocskos dögöt.
Amikor 1998-ban a másodgenerációs anime maestro, Satoshi Kon debütáns egészestésének, a Perfect Bluenak elismerő fogadtatását mámoritta, fázisrajzolástól és vágástól táskás szemeit már eltökélten meresztette Yasutaka Tsutsui regényének filmesítési lehetőségei után – de a jeneket eladdig megaszám postázó Rex Entertainment csődje lazán és tussal húzta keresztül Kon minimum kétdimenziós ambícióit. Sokáig szendergő, ám konok adaptálhatnékja aztán az íróval való első találkozáskor csipátlanított egy véglegeset: még be sem fejezte a Madhouse finanszírozta Paranoia Agent forgatását, lelki tekintetét nyomban megosztotta a Paprika előkészítése, hogy előbbinek befejezését követően azonnal és teljes mellszélességgel babusgathassa szertelenül szürreális kikeltését. Az azóta feltartóztathatatlanul fejlődő digitális festészet és analóg felmenőjének szívmelengetően vérfertőző egybekelését látva a Paprika állsanyargató csodálásakor válik egyértelművé: a rendező – ha volt is – már bizton nincs haragban a sintó istenségekkel, amiért 2006-ig kellett várnia álma beteljesülésére.
Mielőtt megfeledkeznénk a szinopszisról: lába kél a DC mini nevű innovációnak. Ez a hajpánt szerű kütyü majdnem olyasmi, mint a p2p-ek archetipikus verziója, de szolgáltatásai – a csevegés és a fájlmegosztás – nem az erkölcsi béklyóktól görnyedő ébrenlét állapotában, hanem: álom közben élvezhetőek. Pszichiáter és pszichésen rászorult között. A cél - naná, hogy nemes:- a betegek traumáinak, elfojtásainak pontosabb megértése volna. Álomfejtés, amiről a megboldogult Sigmund fantáziálni sem mert.
A DC mini azonban sajnálatosan még csak a prototípus állapotig cseperedett, biztonsági algoritmusok híján pedig az illetéktelen újgazda akármikor és akárhonnan a kezelés alatt állók vágy- és rémképeibe férkőzhet, ám ennél is aggasztóbb, hogy ezeket a kivétel nélkül rosszindulatúan manipulatív behatolásokat nem csupán alvás alatt képes – és hajlandó – mívelni. A kötelező kűr „valójában nem is ébredtél fel!” gegek szolid szenvedését agresszív álomterror súlyosbítja. A REM-fázisokban groteszk bájjal megelevenedő kreációk seregei eleinte is nagy hozamú, garázdán áradó folyamokként szelik keresztül-kasul a történetet, az eltulajdonítást követően azonban átszakadnak az orvosi testület – és a narratíva – kontrolljának new-orleansi gátjai. A szereplők kollektív alvajárásban sodródnak, fuldokolnak, mindeközben a Kon hagyománytisztelő szépérzékével felaljzott kortárs technika olyan sosem látottat fitogtat, hogy szinte a néző is alig kap levegőt. (Kritikusi kutyakötelesség idevetni, hogy az évszázad rajzolt viharát Masaaki Yuasa okozta 2004-ben a még pusztítóbb erejű, eklektikus-egzisztencialista Mind Gamejével.)
Ennyire azért nem érthető a múvi. Sőt, andalíthatatlan a félelmünk: Kon igazán nem is törekedett koherensen elbeszélni a címszereplő fűszernövény, a betegek kvázi-virtuális (?) terében kutakodó, kvázi-virtuális (?) jóbőr terapeuta, alias Paprika világmegmentését. Az anime szürrealisztikus jelenésekkel és fordulatokkal való roskadásig zsúfolását mégsem tekinthetjük puszta marketingfogásnak, a film valószínűleg nem a sokadik megtekintés utáni, teljes felismerés örömére apellál, inkább csak témájához igazítja a konstrukciót. Az álmok pedig ugye már csak ilyen hektikusak, önkényesek, meg csak alig fejthetőek.
A – perfekcionista teamleadinget és ihletett ecsetvonásokat a World Apartment Horror és a Memories készülte alatt egyenesen Katsuhiro Otomotól elleső – rendező a regény tömény orvosi nyelvezetén kellemesen higított, és névjegyeként a filmi önreflexió oltárán is áldozott a játékidőből, akárcsak a Perfect Blue, vagy a Millennium Actress esetében. Megemlítendő aspektusok, habár Kon főként nem ezeknek köszönheti, hogy tavaly Arany Oroszlán jelöléssel kerekedett felül egykori – akkor Velencében éppen a Bugmasterrel nevező - mentorán. A Paprika brutálisan elragadó rajzolmány.
A DVD
A fő kezelőfelület kaján lelkesedéssel árasztja magából a film giccsgazdag levegőjét, a mazsorettező háztartási gépek és a levelibékák víg rézfúvósainak riszálása között egyszerű almenüpontok vegzálására nyílik lehetőség. Ezek némileg nyugtatóan már statikusak és csendesek.
A kép minőségének érdem szerinti méltatása csak és kizárólag obszcén jelzők és határozók buja kombinációjával lenne hiteles. De tényleg. Még a bináris képalkotás dorgálhatatlan mostohagyermeke, a piros szín is szinte (de csak szinte!) szálkátlanul határolódik el fogadott testvéreitől, imigyen az már nem is annyira meglepő, hogy a sötét snittek káprázatos tónus- és részletgazdagságúak. Az árnyékban omladozó vakolatot szinte hívogat a manuális ingerlésre, úgy belekapirgálna az ember.
A szomszédok esetleges alvászavaraira ezúttal főbenjáró bűn tekintettel lenni: a hang ugyanis a vizualitáshoz méltóan kristálytiszta, minden tartományban. Magyar szinkronnal nem találkozni a lemezen, feliratból viszont a hinditől a lengyelig bezáróan – a magyart is ideértve – minden található, ha netán valakinek nyelvtanulni támadna kedve.
Az extrák között egy audiokommentárt és négy előzetest találunk. Utóbbiakhoz (a Tekkonkinkreet, a Cowboy Bebop, és Kon korábbi két remeke, a Memories és a Tokyo Godfahters kerül terítékre) német és holland szöveg pászítható. Ízlés és unalom kérdése, hogy emiatt, vagy a fix angol hang okán pityeredünk el, ha tényleg nincs jobb dolgunk. Előbbi adaléknak viszont áldásos komponense a rendező, a zeneszerző és a co-producer kedélyes, alkalomadtán már érzelgősen elmélkedő, japán trécselését kontinensközelbe hozó angol felirat. Ennek köszönhetően megtudhatjuk, hogy milyen megfontolásokból lett a zenei aláfestés fő motívuma cirkuszi-parádés hangvételű, vagy hogy a jelenetek kisléptékű szerkesztgetésénél milyen nehéz volt a logikus, éber gondolkodástól elvonatkoztatni – ezúton is üzenem: azért sikerült –, és persze fény vetül a cel-animáció és a CGi harmonizálásának technikai gyötrelmeire is.
Szóvaltehát príma filmet kapunk, kiváló kivitelben. Vegyétek, egyétek!
Nehéz értékítéletet – sőt még egy szimpla, bátortalan véleményt is – megfogalmazni egy olyan filmről, mellyel kapcsolatban nem egyértelmű a készítők szándéka. A Wachowski (ejtsd: vacsovszki) fiúk (ejtsd: némi hangsúllyal és huncut kacsintással) a Mátrix-trilógia nagysikerű nyitánya és csendesebb folytatása után megint valami nagyot akartak alkotni, ez sejthető. Azt is meg lehet érteni, hogy az ázsiai filmek és animék adaptálásának divatját meglovagolandó – nemsokára jön a Dragon Ball, tervbe van véve a Ghost In The Shell és az Akira… – egy régi anime sorozatra esett a választásuk. A Speed Racer azonban stílusában és látványvilágában egyaránt túlmutat az eredeti anime sorozaton: minden egyes képkocka feltűnően eltúlzott mesterkéltséget és giccset sugároz, a dialógusok kiszámíthatóak és színpadiasak, a fordulatokat pedig jó előre látni lehet. Ennyire ocsmány módon egyszerűen nem lehet túlzásba vinni valamit, a szándékosság tehát kétségtelen. De vajon mi az ördögöt akartak elérni vele?
Nem, nem cinikus geci vagyok (illetve igen, de ez nem tartozik ide): a történet tényleg a legbugyutább és legunalmasabb amerikai családi mozikat idézi, amennyiben minden egyes, egyébként is csak tíz év alatti gyerekeket meglepni képes fordulatot és feszült helyzetet egy hihetetlenül banális és még a nézőnek is kínos megoldás vagy ezerszer látott ócska vicc követ. Speed romlatlan naivsága pillanatok alatt eléri az idegesítő síkhülyeség szintjét, és szerelme, Trixie (a faszmeresztően szexis szűzlány szerepében Christina Ricci) rózsaszín szemüveges szemléletmódja is csakis azért nem zavaró, mert iszonyú dögös a csaj, és amikor ő billegeti magát a vásznon, senkit nem zavarnak majd a dialógusok, melyek mintha csak egy konzervatív, keresztény WASP amerikai család gyermekének olvasó tankönyvéből lennének kivágva.
De ne ragadjunk le a részleteknél, térjünk rá a látványvilágra! Wachowskiék saját szellemes viccük szerint minden színt beleraktak a filmbe, ami a Mátrix-trilógiából kimaradt. Nos, én életemben még ennyi rózsaszínt és lilát nem láttam, a betegzöldről és a neonkékről nem is beszélve – de ami azt illeti, soha többet nem is akarok. Érthetőek az anime-adaptáció jellegnek szánt kűrök, a kontrasztos képek, a túlszínezett felületek és a díszletszerű lakások, még ha kissé túlzásba is vitték a dolgot, de a szándékosan ízléstelen színösszeállításokat, az ijesztően kék eget, a fogkrémreklám-fehéren csillogó fogsorokat, a túlspirázott ruhákat már nem lehet hova tenni.
Hiába a rajzfilm, valamint a ’70-es évek autóversenyes grindhouse filmjei előtti tisztelgés, a rengeteg effekt és a néhány erőtlen önironikus gesztus, a film leginkább a jól ismert székely viccet idézi („Ez komoly? – Nem. – Akkor jó, mert viccnek egy kicsit durva…”), annyira gusztustalan és értelmetlenül kaotikus. Ráadásul legalább fél órával hosszabb a kelleténél maga a történet is, pedig a boncolgatott látványvilág önmagában durva élmény - sejtésem szerint ilyesmiből a legtöbb ember maximum egy zenei klipnyit visel el szívesen. 
Dupla kritika! Vilosét Ramizé követi! (A szerzők elnézést kérnek a cikkben előforduló erős kifejezések miatt, de nem volt alkalmuk kigyomlálni ezeket, mert lejárt a sétaidő és a kedves, megértő ápolók visszakísérték őket a doktor úrhoz.)
A pocsék, vállalhatatlan látványvilágon (torz formák, aránytalan, dróton rángatott zombiként mozgó élőlények, igénytelenül megrajzolt, a perspektíva ürügyén homályosra kent 2D-s háttérképek, beszaggató animációk - de most komolyan, ennyire nem volt hardver hozzá, vagy ez csak egy lustán meganimált slow motion akart lenni?), a beleerőszakolt, gusztustalanul giccses és ízléstelen betétdalokon (átok rád, Ganxta Zolee! volt, amikor korrekt, hallgatható zenét csináltál, emlékszel?) és siralmasan béna dialógusokon kívül külön öröm volt a már tíz éve is kurva cikinek számító, még retrónak is túl gagyi motívumok és beszólások használata. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy a Turbó 3000 nevű GPS-es, fedélzeti számítógéppel, elektronikával, mindent átvágó kézi lángvágóval és katapultüléssel felszerelt kerekes széket (tényleg, milyen praktikus kilőni a levegőbe egy nyomorék gyereket…) bárki is komolyan gondolhatta. És ne jöjjön senki azzal, hogy ez gyerekeknek készült és azért ilyen ostoba, mert én már gyerekként is felháborodva utasítottam vissza, amikor hülyének néztek.
A Studio 4°C, a Production I.G és a Madhouse koprodukciója az a 6 epizódból álló, 6 különböző stílust felvonultató és 6 különböző animerendező által jegyzett miniszéria, amely június 28-án kerül majd dvd-n az amerikai boltokba. 
A Napkirálynő előnyére válhatna még esetleg az is, hogy a gyerekeket absztrakt gondolkodásra készteti a jelzésszerűvé stilizált látvány, ami az egyszínű hátterek előtt mozgó 2D-s alakokra minimalizálódik, a kihaltnak ábrázolt Egyiptom és a panellakások fényűzését el nem érő palotabelsők, pedig legalább nem keltenek hamis illúziókat a kölykökben… Talán a honfitársak munkáját dicsérő búbánatos képi világ és a hátterek mérsékeltsége, hazánk és a magyar nép lelkialkatára utal? Nem tudom, valószínűleg csak a költségvetésből erre fordított összeg volt kevés. Másrészt nem könnyű egészestés rajzfilmet készíteni az amerikai stúdiók kasszasikereinek árnyékában. Én abban reménykedem, a Napkirálynő csak a kezdet és készülnek még majd nagyobb költségvetéssel és több kreativitással is hasonló populáris igényeket célzó európai mesék, ami most összejött egy erősen felejthető alkotás, tűrhető névnapi ajándék a 8-10 év körüli unokahúgoknak.
Hat vagy hét évesen láttam először a Macskafogót, és utána sokáig abban a hitben éltem, hogy ez egy külföldi film, csak baromi jó a szinkronja: fel se merült bennem, hogy egy ennyire profi rajzfilmet nálunk készíthettek. Azt pedig, hogy mekkora siker volt külföldön, csak most, a sajtóanyagból tudtam meg – gyakorlatilag mindenhová eljutott Angliától Indiáig, több mint száz országban játszották. Itthon 4 és fél millióan látták, alig van valaki, aki ne ismerné, mondatai, figurái beleégtek a kollektív tudatba. A kultusz nagysága sajnos a két alkotót, Ternovszky Bélát és Nepp Józsefet is megbénította: a Macskafogó 2 gyakorlatilag nem folytatás, hanem egy ön-tribute, másfél órányi bensőséges kacsintgatás. Mintha egy húsz éve feloszlott együttes újra összeállna, hogy sütkérezzen a saját legendája fényében: újat nem nyújt, mert vagy nem tud, vagy biztos benne, hogy a rajongóknak az is elég, hogy látják a régi arcokat.
A poénokat illetően sem sokkal jobb helyzet: vannak bőven, akad közöttünk szellemes is, de az erőltetett szóviccekből a kevesebb több lett volna, a filmből való kikacsintás pedig már elsőre is alig-alig vicces, sokadszorra meg már annyira se. Az eredeti Macskafogónak talán nem a zenei betétek jelentették a legerősebb részét, ennek ellenére természetesen most is felhangzik pár jellegtelen betétdal. A végefőcím viszont képes megmozgatni az embert, legalábbis a kijárat irányába, mert ifjabb Malek Miklós és Zöldi Gergely olyan iszonytató giccset hozott össze, amire még a Bon-Bon zenekar se lett volna képes. Ami a látványt illeti, természetesen látszik, hogy eltelt 20 év, élénkebbek a színek, részletesebbek a hátterek, a figurák hibátlanul animáltak. A hagyományos két dimenziós animációt néhány jelenetben 3D-s képek váltják fel pár másodpercre, amelyek megtörik némileg a stílust, de ezzel együtt a látvány a legkevésbé kifogásolható része a produkciónak.
Amerikai rendező ritkán készít animét, a Tekkonkinkreet esetében azonban pontosan ez történt, ráadásul egy Japánban jól ismert manga, a Black And White adaptációjáról van szó. Két fiú, két testi-lelki jóbarát éli különös mindennapjait egy Treasure Town nevű városban: mindketten a Macskák nevű fiatal banda tagjai, családjuk nincs, lopkodnak és ügyeskednek, hogy pénzhez jussanak (a „gyerekek felnőtt szerepben” tipikus anime toposz). Treasure Town egy furcsa, képzeletbeli város, részleteiben azonban mégis nagyon valóságos, ízig-vérig japán hely, zsúfolt és kaotikus, amiben többféle hatalmi játszma zajlik párhuzamosan: a rendőrök a jakuzák ellen küzdenek, akik közt belső viszályt szít egy különös üzletember (merőben más alapokra helyezné a szervezet működését), a városban már-már természetfeletti ügyességgel közlekedő – ugráló, kúszó, repülő, minden zuhanást túlélő – gyerekbandák pedig készek megküzdeni mindenkivel, aki veszélyezteti életterüket. 
A komplex, több síkon működő történetnek nem csak a főszereplőkkel, hanem más témákkal kapcsolatos mondanivalója sem tud igazán kibontakozni két órában. A tradíciók és a haladás szembeállítása például jellegzetes japán toposz, amely a filmben meglehetősen szájbarágósan jelenik meg Patkány, az öreg jakuza, és Kígyó, a furcsa, idegennek tűnő üzletember ellentéte által: előbbi nosztalgiával gondol a piros lámpás házra, ahol a fiúk olyan fontos tapasztalatokat szereznek meg, a pénzt a hagyományos eszközökkel szedné be a jakuzának, a rendőrökkel pedig egészen jól kijön, utóbbi pedig gátlástalan és sikerorientált, aki a kupleráj helyére több profitot hozó vidámparkot épít, ellenségeit pedig egyszerűen kivégezteti. Az eddigre jócskán túlzásba vitt melodramatikus töltet ellenére hasonlóan seszínű lett a filmvégi, Akirát és Neon Genesis Evangeliont idéző csúcspont, ahol a cselekmény kissé elrugaszkodik a valóság talajáról, Fekete pedig – hosszú belső dialógusokat folytatva – szembenéz saját magával. 
A többi 11 epizódban viszont mindben akad valamiféle komolyabb téma vagy szubtextus, a „mondandó” (bocs!) pedig – bár lehet, hogy ez csak az én rögeszmém – a poénok fajsúlyát és hatóerejét is növeli. Volt szó rasszizmusról (1101 – With Apologies to Jesse Jackson, 1104 – The Snuke), homofóbiáról (1102 – Cartman Sucks), megpöckölték az egyház orrát (1105 – Fantastic Easter Special), szociális tematikával ötvözték a zombizsánert (1107 - Night of the Living Homeless), megmondták a frankót a csúnyaságról (1114 – The List) és megfejtették az egyszerű férfilélek motivációit (1109 – More Crap). Külön kategória a Lice Capades (1103), amiben a gyerekek csak mellékszereplők, helyettük a szerencsétlen sorsú fejtetvek hányattatásait követhetjük. A történet nézhető mint ironikus – khm - civilizációs metafora, de a szokott komolytalanul-komoly southparkos stílben még filozófiai kérdéseket is felvet. Annyi a világ, amennyit látunk belőle, vagy lehet, hogy mi is csak egy másik civilizáció fejtetvei vagyunk? (Nesze neked .jpg)
Sokféle díjat elnyert a Persepolis (köztük a cannes-i fesztiválon a zsűri díját), az iráni Marjane Satrapi írónő önéletrajzi képregényéből készült fekete-fehér animációs film, és ez nem is csoda. Mondom ezt tökéletesen ártatlanul, hiszen egy érdekes, kedves és intelligens történetről van szó, de mondom egy kicsit kajánul is, hiszen a vallási és politikai ellentétek, a háború és az emberek közti gyűlölködés értelmetlensége, valamint a női emancipáció, mely Európában kevésbé, de a mohamedán országokban annál aktuálisabb és problémásabb kérdés, mind „tuti befutó” témák, melyekkel a liberalizmus zászlaját hordozó entellektüel filmfesztiválokon mindig nagy sikert lehet aratni.
A gyermeki nézőpont rizikós eszköz: a kézzelfogható giccset ugyan könnyű vele elkerülni (amit egy hatéves még nem ért, attól nem is hatódik meg, a néző viszont elvileg annál inkább), viszont könnyen kiszámítottnak, neadjisten erőltetettnek hathat. Az elején a Persepolis is botladozik egy kicsit (bár ezt talán csak kőszívem mondatja velem), azonban szerencsére hamar magára talál. A kamaszkor problémáit és Marjane tipikus, mindannyiunknak ismerős reakcióit például zseniálisan jól elkapták: a headbanger az Iron Maidenre vagy éppen a nemi éréssel járó biológai változások megjelenítése a legjobb jelenetek között vannak. Ez a kendőzetlen, személyes, bensőséges hangvétel a későbbiekben is megmarad, hála a jó alapanyagnak és a naplószerű, vázlatos önéletrajzi stílusnak. A női szemléletmód persze, pont ezért, végig markáns jellemzője marad a filmnek, mint ahogy az őszinte és pirulás nélküli személyesség is (legjobban talán a Bridget Jones naplójához vagy még inkább az Adrian Mole kínszenvedései című könyvhöz hasonlítható). A film végére ugyan kicsit megsűrűsödnek a női lelki bajok és az egy helyben toporgás, de nem válik zavaróvá még a férfi nézők számára sem, a humor pedig, az örök olajozószer, tökéletesen működik (adagolhatták volna bővebben is a vége felé, de hát nyilván a drámaiság növelése volt a cél, amit talán nem akartak veszélyeztetni). Az Eye Of The Tiger-es karaoke jeleneten, vagy a rövid szerelmi románc bemutatásán például a közönség egy emberként nevetett fel a vetítésen, de kevésbé populárisnak szánt poénok is bőven vannak a filmben (például a fiatal nihilisták társasága és a szövegeik).
Amíg a nyugati animációs filmek megragadtak a felnőttek számára is élvezhető, de jóval fiatalabb korosztályokat célzó vicces-tanulságos családi történeteknél, addig keleten (Japánban és Dél-Koreában) újra és újra komoly, az animációs filmek teljes jogú médiumként való létjogosultságát bizonyító művek születnek, egyértelműen felnőtt közönségnek szánva. Ezek közé tartozik az Aachi & Ssipak is, egy tökéletesen agyament, zseniálisan ötletes, rendkívül gusztustalan és viccesen erőszakos (vagy erőszakosan vicces?) 2006-os koreai alkotás.
Hülyén hangzik? Pedig az írók (köztük Brad Bird, aki ugyan csak később kapcsolódott be a projektbe) nem viccelnek, legalábbis nem úgy, ahogy várnánk. Vannak természetesen slapstick poénok, burleszkszerű kergetőzések és félreértéses szituációk bőven, de megkapjuk mellé a fajsúlyos szubtextust is. A Hihetetlen családhoz hasonlóan itt is a tehetség és az egyéniség dicsőítése folyik, megspékelve olyan szimpatikus, de Hollywood által már rojtosra koptatott szólamokkal, mint az álmokért való harc, az önkiteljesítés vagy az előítéletek levetkőzése. Azt pedig, hogy a pénzéhes, kész receptekből és rutinból dolgozó főszakács felett diadalmaskodik a szívvel-lélekkel illetőleg ösztönből és lelkesedésből főző Remy, vehetjük a Pixar minőségről tett hitvallásának is.
A DVD