dráma

 

 

 

Felesleges a Days of Heaven pontos mondanivalóján töprengeni, mert ahányszor megnézzük, mindig valami más jelentést üzen felénk. Néha egyszerűen csak gyönyörű képek és gondolatok egymásra vetítésével varázsol el – sőt, egyik hatalmas pozitívuma, hogy sosem lesz nyilvánvaló az üzenet. Ha a munkásosztály dicsérete akar lenni, miért idegenít el tőlük? Ha az uralkodó osztály elnyomásáról szól, miért olyan szimpatikus figura a film egyetlen gazdag embere? Ha egyszer olyan észveszejtően gyönyörű a táj, miért kell végkimerülésig küzdeni vele?

A filmet a legendás Terrence Malick rendezte, aki 35 év alatt csupán néhány filmet készített. Az 1998-as Az őrület határán nagyot bukott, mert nem tudta felvenni a versenyt a szintén II. Világháborús témájú Ryan közlegény megmentése című Spielberg-eposszal. Sem közönség, sem kritikusok nem lelkesedtek érte túlságosan, bár utóbbiak körében azóta megnőtt az ázsiója. Az őrület határán és a Days of Heaven egyaránt a kontrasztjából él, ellentétes dolgok egymásra vetítéséből; ember és természet találkozásának eseményeiről szól, egyszer harcosan, másszor – a 78-as film esetében - szelídebben, de nem kevésbé mitologikusan.

A történet impulzív, csakúgy, mint főhőse, Bill (Richard Gere), aki nyughatatlan alkat: állandóan bajba, verekedésbe keveredik, kirúgják a vasgyárból, majd nemsokára már a városból is mennie kell. Barátnőjével, Abby-vel (Brooke Adams) és húgával, Lindával (Linda Manz) egyetemben a texasi búzamezők felé veszik az irányt. Az ország utazó munkásait vonzza a nemsokára bekövetkező aratás, és mi velük tartunk: a film végére profi gazdálkodóvá válhat a figyelmes néző, annyira részletes a parasztgazdasági robot leírása. Mint Ábrahám és Sára az Ótestamentumban, Bill és Abby is testvérnek mondják magukat – megpróbáltatásaik ezen az „idegen” földön több szempontból is megkönnyítődnek így.

Abby megtetszik annak a csendes és kedves farmernek, aki egyedül él a Nagy Házban (Sam Shepard). A férfi belészeret. Az opportunista Bill nem ellenzi a románcot, anyagi lehetőséget lát benne a saját maga számára. Egy ideig működik is a dolog: Abby az éjszakáit Billel tölti, míg nappalai a gazdáé. Mondom, egy ideig, mert épp ahogyan Isten lesújtott arra, aki el akarta venni Ábrahám asszonyát, a föld, a termőföld is szerencsétlenséget terem, ótestamentumi vehemenciával.

Mindez csendben, sötét nyugalomban hömpölyög, mint a búza. Az emberek alig beszélnek, és ha megszólalnak, a gépek zaja legtöbbször elnyomja szavukat. A hely és idő nem is számít talán. Ami a lényeg: a film egy hihetetlenül szép búzamezőről, egy folyóról, és a gigantikus égboltról szól, néha pedig emberek keverednek a kompozíciókba. Elejétől végéig úgy érezzük, hogy amit látunk, már lejátszódott, már kőbe vésődött, és csak a természet emlékezik vissza arra, ami történt, egyszer, régen, egy sosemvolt nyáron… Morricone zenéje varázslatos, a hangulat visszafogott, ám a látvány – naplementék, búzamezők – nagyon is konkrét. A munkások szórakozását csak a távolból figyelhetjük, mert ők is csak részei a tájnak.

A történet narrátora a kicsi Linda, aki gyermeki hangon és egy gyermek szavaival mesél, bár mintha évek távlatából gondolna az egészre vissza. Rácsodálkozás vagy ráérzés nélkül beszél a családjáról, mint egy valódi gyerek és nem mint egy film-gyerek. Közben mintha valami mást csinálna, ami jobban érdekelné – nincs introspekció. Mi is távolból látjuk a figurákat, és csakúgy, mint Linda, nem igazán értjük őket. A felnőtt világ érzelmeit és motivációit megtapasztaljuk ugyan, de feldolgozni képtelenek vagyunk. Kőbe vésett dolgokat felfogni nem a mi feladatunk.

Mivel hétvégén mindenki ráér mozizni, a szombat-vasárnapi vetítéseken már igazi fesztiválhangulat uralkodik. A barátokkal, kollégákkal való találkozás öröme mindenkit lázba hoz. A filmek? Alig valakit. Ez nagy baj, mivel a most levetített opusok többnyire nagyságrenddel jobbak annál, mint amit utólag gondolnak róluk.

„Végig arra vártam, hogy történni fog majd valami” – meséli barátnőjének egy göndör hajú lány a Fél Nelson vetítése után az Uránia mozi bejárata előtt cigizve. Nos ebben a filmben valóban nem arab terroristáktól mentik meg a világot, de állig felfegyverkezett dinoszauruszok sem rohanják le Washingtont és még elképzelhetetlenül sok, címoldalra való izgalmas dolog nem történik meg benne. Ehelyett csendes kis drámát kapunk egy felnőtt és egy gyerek barátságáról. Bár igaz a mondás, hogy aki keveset markol, az keveset fog, de a lényeg, hogy azt kézben lehessen tartani. Ryan Fleck rendező sikerrel veszi az akadályt.

Dan Dunne történelemtanár egy általános iskolában. A közel- és régmúlt eseményeit szinte filozofikus megközelítéssel, az ellentétes erők küzdelmeként okítja diákjainak. A 13 éves nebulók csillogó szemmel ülnek minden órán, pedig olyan komoly dolgokról esik szó, mint például az osztályharc, a szegregáció elleni és egyéb polgárjogi küzdelmek. A kitüntetett figyelem nem csak annak köszönhető, hogy Dan olyan laza, akár egy nagy gyerek, hanem mert a tanulókat közvetlenül is érinti mindaz, ami az óráin elhangzik. Legtöbbjük ugyanis fekete, vagy latin. Brooklynban vagyunk. Dan főnöke, az igazgatónő is fekete, kollégái között pedig indiai tanárnő is található.

Bár több olyan momentum is akad a filmben, ami arra csábít, hogy Dan testi-lelki szétcsúszását úgy értelmezzük, mint a fehér-angolszász férfi tragédiáját, aki elvesztette dominanciáját ebben a multikulturális világban, én azért megmaradnék az emberi dráma szintjén. Ez ott kezdődik, hogy Dan egyik diákja, egy Drey nevű fekete kislány rátalál a tanárára a mosdóban, amint éppen cracket szív. Drey mamája rendőr, aki annyit dolgozik – illetve az osztályharcos tematikát figyelembe véve fogalmazhatnék így is: dolgoztatják – hogy nemhogy szabadságra, jóformán haza sem tud menni. A kislány viszont jól tanul, Dan pedig kötelességének érzi, hogy kihúzza a lányt abból a közegből, amelybe kényszerült. Nem ő lenne az egyetlen. Egykori diákjai közül nem egy mára egyetemista lett. Csakhogy Dan esténként keményen piál és hát ugye drogozik is. Drey egyfelől pont a legrosszabbkor kerül az életébe, ugyanakkor a megmenekülés lehetőségét is ő jelenti.

Lassú film, ráadásul gondolkozni is kell rajta néha, mivel semmit sem rág a szánkba. A fényképezés viszont kiemelendő. Andrij Parekh kézikamerája nemcsak passzol a főhős lelkivilágához, de amikor nem a szereplőkre koncentrál, akkor a nyomasztóan szűk belsőkben képes észrevenni az izgalmas részleteket. Ryan Gosling pedig átéléssel, hitelesen hozza a rá osztott figurát. Tizenvalahány éve az akkor kuriózumnak számító ázsiai akciómozik mellett az ilyen független filmek miatt szerettük meg a Titanicot.
A Félhold nem hordoz ilyen súlyos mondanivalót, viszont majdnem a fesztivál egyik meglepetésfilmje lett, az első óra gyakorlatilag hibátlan.

A kurdok nagyra becsült énekesét, Mamo-t már élete alkonyán éri a megtiszteltetés, hogy felléphet az iraki kurd közönség előtt is. Iránban vagyunk, 2003-ban, nem sokkal Szaddám után. Mamo az útra magával viszi tíz fiát, akik mind zenészek, de az iraki-iráni határ nem átjáróház, a katonák errefelé akár kutyákkal is megkeresik az átcsempészni kívánt személyeket. És mivel az egyik fiúnak azt jósolja a falu bölcse, hogy nagy baj történik velük az út során, Mamo-t egy idő után különös látomások kezdik gyötörni. Saját magát látja, amint egy koporsóban fekszik, amit aztán egy fekete ruhás nő – akiről a film végén kiderül, hogy Niwemang-nak, azaz Félholdnak hívják, vagyis ő a címszereplő – húz magával a hóban. Ismerős, ugye? Ezt az elemet bizony a Navigátor – Egy középkori odüsszeia című Vincent Ward filmből emelték át, le sem lehet tagadni. Nem is kell. Főleg, mert a film második felében ugyan felfejlik helyenként a dramaturgia laza fonala, de ez az egy szál mindvégig következetes marad. Vagyis működik.

A fényképezés az iráni Kiarostami vagy Jafar Panahi filmekkel ellentétben nem realista, inkább szándékoltan artisztikus, ami sokkal jobban illik ehhez a misztikus mese-elemekkel átszőtt road movie-hoz. Van is mit filmre venni. Irán ugyanis csodaszép és mivel mostanság nem sűrűn kirándulunk arrafelé, ’strange effect’-ben gazdag. A 2000 méter feletti hegyek látványa megunhatatlan, de láthatunk kakasviadalt, szó szerint fapados buszbelsőt, a busz végében egyetlen fotellel és vaskályhával (!). Van kurd temetési szertartás, hegyi falvak, na és az iraki-iráni határ, aminek vonalát egy széles völgyben kilométerhosszan húzódó kőrakás jelzi, ameddig csak a szem ellát.

A guatemala-i Las Cruces kamerája viszont nem jut messzebb egy kis indián falut övező dzsungelen. Ezt őszintén sajnálhatjuk, mivel a falucska nem túl izgalmas közeg és a történet is untig ismert, ugyanis a Hét szamuráj adaptációjáról van szó.

1986-ban járunk, már vége a háborúnak, de a hadseregnek nem szóltak, ezért a katonák folytatják az öncélú öldöklést. Hét gerilla elhatározza, hogy márpedig ők megvédik a közeli falucska, Las Cruces ártatlan lakóit.

Diplomatikusan fogalmazva ehhez gerilla-filmkészítés dukál. Rafael Rosal lelkes, de amatőr gárdával dolgozik, ami végig mosolyogtatóvá teszi erőfeszítéseit. Színészi játékról nem beszélhetünk, az operatőrtől viszont kapunk pár szép kompozíciót. De mivel lámpákra már nem futotta, ha az éjszakai jeleneteknél nincs gyertya vagy tábortűz, akkor nem sokat látunk. Igaz, amúgy sincs nagyon mit.

A környezet ugyanis nem túl látványos, ami pedig az akciójeleneteket illeti, gyakorlatilag senkit nem látunk meghalni, a film végi petárdadurrogtatástól és némi lövöldözéstől eltekintve ami izgalmas lehet, az off-screen történik. Kedvencem a kiképzés jelenete, ami mindössze egy körsvenkből áll. Pár falusi fadarabokkal a kézben kúszik a földön, de olyan lassú tempóban, mintha dolgoznának. És hát – ahogy azt arrébb svenkelve látjuk is - nem szakadnak meg a munkában. Hogy akkor miből áll a 85 perc? Dumából, szánalmas vekengésből és olcsó filozofálgatásból. Megtudjuk, hogy a hadsereg rossz, a gerillák jók, a nép viszont mindig csak szenved. Az egyetlen érdekesség, hogy a falusiak eredeti indián nyelven beszélnek, amit errefelé ritkán van szerencsénk hallani.

Csak hát ez a történetmesélés mégsem hagy nyugodni… Szóval, ha az akciót kihagyjuk az eredetiből, a maradékot pedig szolgaian lemásoljuk, akkor egy olyan forgatókönyvet kapunk, ami hemzseg a következetlenségektől és az elvarratlan szálaktól. Hondurastól Kolumbiáig talán nagy sikerrel vetítették, talán még tévére is sikerült eladni a világnak azon felén. Ebben most nem volt semmi cikizés, hiszen mi is mindig megnézzük a saját sztárjainkat, a hasonló színvonalú filmekben is.

Végezetül pedig az Egy éjszaka egy városban című cseh, régimódi stop-motion animációs film. Illetve kisfilmfüzér, mert ahogy a producer a vetítés után elmondta, eredetileg egyetlen kisfilm készült volna csak, de mivel azt lehetetlen moziban forgalmazni, hozzáforgattak három másikat.

Az első húszperces egy kopott háztömb lakóiról szól, akiknek mind van valami bájos perverziójuk. Ez kissé emlékeztet a Svankmajer-féle Gyönyör összeesküvői-re, de a hasonlóság megmarad az alapötlet szintjén. Látunk idős bácsikát, aki rovarokkal játszik cirkuszosdit az étkezőasztalkán. Egy másik polgár vadászruhába öltözik és az erdőnek berendezett nappaliban, lemezjátszóról bejátszott vadállathangok kíséretében puskával céloz medvének öltöztetett kutyájára. És így tovább. De mindenhol ott vannak a bogarak.

A második történet négy évszak történetét meséli el egy korosodó fa és szomszédja, egy hal barátságán keresztül. Ez aratta a legnagyobb sikert, nem véletlenül. Amikor a kocsmában a fa a lábbeliként viselt cserépbe önti az italt, az tényleg nagyon vicces, ahogy az is, amikor a fa riadtan felébred a rémálomból, amelyben szétfűrészelik, majd tűzre vetik.

A harmadik kisfilmben egy botfülű utcazenész kap egy új fület, amit a régi helyére illesztve a hallása ugyan nem javul meg, de a kézügyessége páratlan lesz. Egyetlen gond van csak – állandóan festeni akar, méghozzá Van Gogh stílusában… A negyedik epizód számomra nem volt emlékezetes, ettől függetlenül – ahogy az az eddigiekből is kiderülhetett - egy megnézést mindenképp megér a film. Azt viszont kicsit furcsállom, hogy épp a producert hívták meg, mivel a szokás szerint igényes fesztiválkatalógusból csak egyvalaki hiányzik minden stáblistáról. A filmkészítés lelke és motorja. A producer.

A sztárokkal és Oscar-jelöléssel megterhelt Börtönvonat Yumába eléggé kilóg a zömmel elsőfilmeket felmutató idei mezőnyből. James Mangold megbízható iparos, aki igyekszik a nézői elvárásoknak megfelelni, többnyire sikerrel. Westernje feszes akciódramaturgiát követ, véres és brutális tűzpárbajokkal, a köztes jelenetekben pedig súlyos párbeszédekkel, hogy pontosan tudjuk, szereplőink éppen merre járnak a nagy jellemfejlődésben.

Dan Evans (Christian Bale) polgárháborús veterán, aki a harcok során vesztette el egyik lábfejét. Azóta családot alapított és egy farmon gazdálkodik, de a felvett kölcsönt nem tudja visszafizetni. Szilárd jellem, akivel rosszul bánt a sors. Kapóra jön neki, amikor a szomszéd városban elfogják a hírhedt Ben Wade-et. A rablógyilkost azonban el kell juttatni a bíróságig, azt megelőzően pedig Contention-be, egy vasútállomásig. Evans 200 dollárt kap, amiért kiséretül szegődik, a pénzzel megmentheti a farmját és bizonyíthat a fiai előtt is, akik eleinte a banditát tartják példaképnek. Nem is ok nélkül.

Ben Wade ugyanis okosabb és coolabb, dacára annak, hogy hidegvérű gyilkos. Bár nem a Biblia szerint él, de ismeri annak tanításait. Még gyerekkorában hagyta ott az édesanyja egy pályaudvaron, úgyhogy megtanulta az életben maradás leckéjét. Modora rendkívül megnyerő, de a felszín alatt egy másik, erőszakosabb énje lapul. Nehéz szerep, de Russell Crowe-nak ideális. Hogy a befejezést, a figurában végbe menő változást mennyire képes elhitetni, az egyéni megítélés kérdése. Nálam nem ment át, számomra a börtönvonat bizony kisiklott.

Ennek ellenére profi alkotás, minden kockáján érződik, hogy sokat költöttek rá és rengetegen dolgoztak rajta. Közülük most mégis csak pár mellékszereplőt emelnék ki. Jó látni Gretchen Mol-t és Luke Wilson-t, de gyanítom, hogy a nagy kedvenc Ben Foster lesz, aki az örök második figura a rablóbandában. Ő már ránézésre is ijesztő. Mivel hiányzik belőle az a stílus, ami egy született vezető sajátja, kisebbségi komplexusát kegyetlenséggel kompenzálja. A fejvadászt alakító Peter Fonda szerepeltetése pedig főhajtás a nagy western-idol, Henry Fonda előtt is.

A Külvárosi ámokfutás már a tavalyi programban is szerepelt, de akkor nem jutott el hozzánk. Áldokumentarista visszaemlékezéssel indul a film és minden tíz percben megszakítja a cselekményt egy hasonló magyarázó betét. Ez legfeljebb időtartamban tesz hozzá, ráadásul felesleges komolyságot kölcsönöz az egyébként jópofa és szórakoztató történetnek.

Katrina Skinner 19 éves, szőke és bár molett, tetszik minden férfinak, akiknek vágyait még az sem lohasztja le, hogy Katarinának gyermeke, sőt egy pasija is van. Amikor bátyja, Danny levágja a pénztári eladó fejét egy elbénázott rablásban, majd ezért évekre rács mögé kerül, Katarina bepöccen. Előbb barnára festi a haját, majd elhatározza, hogy újra tárgyaltatja az ügyet, a pasijával, Rusty-val pedig elköltözik a városból. Hogy ezt mégis miből finanszírozná? Természetesen a szülői házért kapott pénzből. A tervnek csak egyetlen személy szabhat gátat. A szülői ház lakója és tulajdonosa, a papa, akit ezért el kell tenni láb alól. A terv kissé kacskaringós elintéséhez egy rendőr és Danny jóbarátjának elcsábításán keresztül vezet az út.

Adva van tehát egy unszimpatikus főhősnő, akit az istenért sem lehet megszeretni, de léteznek ilyen nők, személyesen is ismerek párat. Nagyobb baj, hogy hiába jók a dialógusok, a film a felénél menthetetlenül elveszti kezdeti lendületét. Ez csak részben köszönhető a már említett áldokumentarista betéteknek, a tempó lassulásáért leginkább a fényképezés és a vágás okolható. Nem rossz film, van hangulata is, de igazán csak az ausztrál Magic Dirt zenekar ’I’m a sucker for your love’ című punk-szerzeménye marad belőle emlékezetes.

Külvárosból a Cselek című lengyel filmben is akad bőven. Vigasztalan és elhanyagolt vidéken járunk, mintha az egész település egyetlen nagy rozsdaövezetet alkotna. Egyedül az olasz multicég képviseli a tisztaságot, a modernséget, a kiemelkedés lehetőségét. Nem véletlen, hogy az amúgy egy szocreál étteremben felszolgáló és mosogató fiatal lány, Erka is olaszul tanul és kíméletlenül ostromolja a HR-est, hogy állást szerezzen. Amikor azonban nagy nehezen meghallgatási lehetőséget kap, elkésik, az új időpontban pedig már el sem megy az interjúra. Marad minden változatlan. Merthogy erről szól a film. A változatlanságról. Legalábbis a felnőttek világában.

Erkát minden nap motoron viszi el a barátja, az egyik háztetőn minden délután elszunyókálnak az öregek, stb. Amikor már negyedszerre látjuk mindezt, kaparni kezdjük a szék karfáját, jobb esetben elalszunk. De ha végig kibírjuk a zsibbasztóan hosszú 95 percet, akkor láthatjuk, hogy Erka kisöccsének, a vakációját töltő Stefeknek sikerül beavatkoznia az eseményekbe.

Eleinte ő is az elhaladó vonatokat nézi nap mint nap, két menetrendszerű járat között pedig ólomkatonákat állít fel a talpfákon, aztán feszülten várja, hogy vajon melyiket dönti el a felette dübörgő vonat. Egyik nap azonban észrevesz az állomáson egy férfit, akiről azt hiszi, hogy ő az apja, aki évekkel ezelőtt lelépett. Erka nem hisz neki, de a film végére kiderül, hogy tényleg ő a fater.

Kellemetlen film, amit nehéz befogadni, de napokkal később már sokkal jobb emlékeket őrzünk róla. Ráadásul egy nagy jelenete is van. Amikor Stefek a feléje dübörgő vonat előtt a kezével megálljt parancsol, a vonat pedig megáll. A masiniszta szemszögéből ekkor látjuk, hogy valójában nem Stefek, hanem egy piros lámpa volt a hirtelen fékezés oka. Nos, ez varázslatosan szép. És a filmből még azt is megtudjuk, hogy a cukrászda lengyelül: Cukiernia.

A spanyol-argentin Virágzó narancsfák megtekintése közben viszont azon gondolkoztam, hogy vajon látta-e ezt a filmet bárki is, mielőtt a programba válogatta. Szoft-erotikus thriller műfajba sorolnám, de sajnos mind műfaji, mind művészi filmként megbukik. A pszichoanaltikus főhősnőt Malénának hívják és amolyan szemüveges, szürke kisegér, akinek a rendelői kanapéján heverésző ügyfelek a legváltozatosabb közhelyeket puffogtatják az ellenkező nem iránti érzéseikről. De mivel mindez egyetlen író műve, a főhősnőnk gondolatai sem sokkal elmésebbek.

Egyik este az autójából észreveszi, hogy egy férfi bántalmaz egy prostit a parkban. Malena egy kővel fejbe vágja az ipsét, aki meghal, de a prostituált tudja, mi a teendő és egy elhagyott építkezésen megszabadulnak mindketten a holttesttől. Mint az másnap a tévéből kiderül, az áldozat egy rendőr. Malena egyszerre kivirul, miniszoknyás dívává változik, majd összebarátkozik és szexuális kapcsolatot létesít előbb az özveggyel, majd az ügyben nyomozó rendőrtiszttel, Sabinával is.

Eddig fogjuk rá, hogy rendben van. A néző ezután viszont kezdi elveszíteni a fonalat és a türelmét. Kiderül, hogy a halott rendőr a saját zsebére is dolgozott és ebben az ügyben Sabina is benne van. De hogy ez izgalmas és érdekes legyen, profi író és rendező szükségeltetik, nem pedig egy műkedvelő. Elég hiteltelen, hogy amikor Malena leleplezi magát, az özvegy ezt vállrándítással elintézi, ahogy a perdöntő bizonyíték is nevetséges módon kerül elő. Valamelyik tartományi kábeltévén talán elmegy az ilyesmi, de egy filmfesztiválon semmi keresnivalója. A vetítés után lehetőség nyílt a rendezővel való személyes találkozásra. Antonio Gonzáles Vigil-t ugyan nem, de a teremből fejvesztve menekülőket én is láttam.

„Ezt ne, kérem, csak ezt ne!” – esedezett levélében Franz Kafka a kiadónak, amikor felrémlett előtte az átváltozott Gregor Samsa könyvborítón történő, közvetlen illusztrálásának árnyképe. „Maga a bogár megrajzolhatatlan.”

 

 

Takashi Miike neve már idehaza sem cseng teljesen ismeretlenül, bár ez az ismertség többnyire még csak egy ázsiai filmekért rajongó szűk, de folyamatosan bővülő táborra korlátozódik. Pedig a 48 éves Miike valószínűleg a világ legproduktívabb rendezője, lévén a közel húsz éves pályafutása alatt, már így is több teljes életműre elegendő filmet termelt ki, és manapság sem adja alább évi 4-5 filmnél. A Black Mirror kft., amelynek eltökélt szándéka, hogy az ázsiai filmipar minden szegmense képviselve legyen a magyar piacon, volt olyan bátor és őrült, hogy megpróbálkozzon korunk legfontosabb japán filmrendezőjének magyarországi bevezetésével. A választás ugyan kissé szokatlan, de egyben kiváló is!

 

A Fiatal Huligánok valójában egy trilógia címe. Az 1996-os nyitó epizódot Kazuyuki Izutsu rendezte, de mivel a film nem került forgalomba a szigetországon kívül, így erről nem sokat tudni. Az 1997-es Innocent Blood (Ártatlan Vér) alcímre hallgató folytatást már Miike rendezte, mint ahogyan az egy évvel későbbi Nosztalgiát is, ami valójában a 97-es film előzménye, és amit most a Black Mirror kft. jóvoltából mi is megtekinthetünk. (A két film egyébként külön-külön is tökéletesen élvezhető.)

 

 "Ez a kedvenc filmem" - hirdeti a DVD borító Miike vallomását, és a film megtekintése után nem nehéz rájönnünk, hogy miért pont ezt a gyermekét szereti a legjobban. Riichi Nakaba önéletrajzi ihletésű regényét, Miike saját fiatalkori emlékképeivel szőtte át, ennek eredményeként pedig megszületett a kultrendező egyik legkomolyabb és legszemélyesebb hangvételű filmje.

 

1969-ben járunk, az iparosodó Oszaka egyik külvárosban. A tv folyamatosan ontja magából a diáklázadások, a vietnami háború, és az Apollo 11 küldetésének híreit és képeit. Működésképtelen családja, és főleg erőszakos és semmirekellő apja elől menekülve, Riichi a tíz év körüli fiú céltalanul csavarog az utcákon, barátaival Gasu-val és Kotetsu-val együtt. A fiúk életében mindössze a rivális kölykökkel való rendszeres verekedések, és a szexuális interkurzus folyamatának szexújságokból történő megértése okoz némi adrenalinszint emelkedést. A csapat egyszer csak úgy dönt, hogy elindulnak a nagyvilágba, de legalábbis a szomszédos szigetre, Gasu rokonaihoz. Még félúton se járnak, amikor rá kell döbbenniük, hogy a világ túl nagy, ők meg túl kicsik ("Bárhová megyünk, bármeddig, minden ugyanolyan."), ezért inkább hazaindulnak. Ekkor támad az újabb ötlet: Kotetsu szenilis nagymamája régebben festegetett, de most boldogtalan, és állandóan a festékeit keresi. A srácok elhatározzák, hogy megszerzik a festéket a nagyinak, méghozzá úgy, hogy megnyerik az iskolai versenyt, ahol egy készlet festék a fődíj. Nekiállnak hát megépíteni az Apollo 11 leszállóegységének modelljét a versenyre, és a sors úgy hozza, hogy furcsa helyről kapnak hozzá segítséget.

 

A gyerekek lelke még tiszta, gondolataik még őszinték, éppen ezért nem is olyan meglepő, hogy a saját maguk által létrehozott közösség sokkal működőképesebb, mint a felnőttek széthulló társadalma. Számukra a család már nem a vágyott biztonság, hanem maga a rémálom. Az ő családjuk a barátok, az otthonuk az utca. És ezeket még vérre menő küzdelmek árán is hajlandóak megvédeni. A fiúk közt lévő irigylésre méltó kötelék, valójában a túlélésük eszköze. A film gerincét a kiváló gyermekszínészek játéka adja. Viselkedésük annyira természetes, mintha csak saját maguk vették volna fel egy napjukat videóra. A film egyik legszebb jelenete, amikor a trió megépíti az Apollo 11 modelljét az iskolai versenyre. Végre találtak egy célt, amiért érdemes megdolgozni, és ami mögött ráadásul önzetlen szándék van. A dolgot kicsit ugyan komikussá teszi, hogy bár a festéket akár el is lophatnák, ők mégis inkább a versenyen szeretnék azt megnyerni, noha a modellhez való kellékeket így is úgy lopkodják össze. Miike igyekezett nem befröcskölni feleslegesen vérrel ezt a már szinte Tom Sawyer-i idillt, így például a gyerekek verekedéseit egyáltalán nem is mutatja meg, mindössze csak azok következményeivel, vagyis a testüket borító zúzódásokkal szembesülünk. Az apa visszataszító viselkedése már kevésbé kendőzött, és nekem olybá tűnt, mintha Miike egy kicsit bosszút akart volna állni az állítólag a saját apjáról mintázott karakteren. Az egyik jelenetben, amikor a felbőszült apa megrúgja a családlátogatásra érkezett fiatal tanárnőt, csak Riichi nagyapja képes megfékezni a férfit, akit ezután kissé bizarr módon meg is büntet. A nagyapa egészen konkrétan egy seprűnyelet épít be a megveszett férfi végbelébe. Ouch!

 

A film azért nagyrészt nélkülözi a Miike-től megszokott extrémitásokat, így a Fiatal Huligánok – Nosztalgia egy minden téren visszafogottabb alkotás. A karakterek mindegyike teljesen hihető, a világ bármely részén előforduló személy. A családján élősködő, feleségét nyíltan csaló, antiszociális apa, az előle a munkába menekülő, szebb sorsot érdemlő, többszörösen megalázott anya, az utcán tengődő, példaképek nélküli fiatalok, a perifériára szorult, lezüllött családok minden társadalomban megtalálhatóak. Éppen ezért Miike filmje valójában egy határokon és korszakokon átnyúló szociofilm, ugyanakkor olyan nosztalgikus filmélmény, amely során szinte minden ember ráismerhet saját fiatalkorának kellemes, vagy éppen rossz emlékű monumentumaira. A Koji Endo-nak köszönhető, remekül eltalált melankolikus zenei alaptéma tökéletessé csiszolja a film hangulatát, a rendszeresen felcsendülő Good Night Baby című dal pedig nekem már a második alkalommal sikeresen befészkelte magát a fejembe, és azóta se hajlandó onnan kijönni. (Érdekességképpen megjegyzem, hogy amikor Riichi-ék összetalálkoznak a rivális bandával, a Néhány dollárral többért ismerős taktusai csendülnek fel.)

 

A Fiatal Huligánok egy csodálatos coming-of-age film, ami megfelelően keveri az ifjúsági filmek könnyedségét, a társadalmi drámák súlyosságával, és ugyanakkor megmutatja Miike emberibb arcát is. Talán az absztrakt jakuzatörténetekhez szokott rajongók kevésbé értékelik ezt a nagyszerű filmalkotást, de a Fiatal Huligánok - Nosztalgia attól még Takashi Miike egyik legjobbja.

 

 

Az utóbbi néhány megjelenés botrányosan ronda borítói után, most egy hatalmas vállonveregetést küldök a Black Mirrornak. A dizájn kellően puritán, hibamentes, az egyszerűségével, és rozsda hatású színvilágával remekül illeszkedik a film hangulatához. Ez tökéletesen igaz a menükre is, ahol a remek Good Night Baby kísér végig minket. (Nem tehetek róla, rajongok ezért a dalért.)

 

 

Az 5.1-es magyar szinkron a szokásos Black Mirror minőség, de itt most valahogy egész jónak találtam a magyar hangokat, persze mindenképpen ajánlott az eredeti hanggal való megtekintés is. Emellett találhatunk még egy 5.1-es, és egy DTS ES japán hangsávot is, amiből utóbbi természetesen sokkal combosabban szól, bár igazi térhangzást egyiktől sem várhatunk. Összességében mindegyik megfelelően teljesít. A magyar felirat szerencsére mellékelve van.

 

 

Figyelembe kell venni, hogy egy v-cinemával (alacsony költségvetésű, kizárólag videópiacra szánt film) van dolgunk, ezért a videóalapanyagból kifolyólag a kép kissé életlen, és a színek sem túl élénkek. Ez már így is a felújított transzfer, ennél jobb minőség valószínűleg nem létezik belőle. De megnyugtatok mindenkit, a kép még így is bőven kielégítő.

 

 

Extraként csak néhány Black Mirror előzetes került fel, és bár ezért az árért már ez is becsülendő, azt azért egy kicsit sajnálom, hogy a filmhez kapcsolódó, és sokmindent tisztába tevő rövid Miike interjú nem kerülhetett fel a lemezre.

 

 

Miike rendhagyó módon mutatkozott be nálunk, de ennek csak örülni lehet. A Fiatal Huligánok DVD mindenkinek erősen ajánlott vétel, hiszen ezért az igencsak kedvező összegért, egy varázslatos filmet kapunk, tisztességes kiadásban. Remélhetőleg a Black Mirror kiadó továbbra is lát fantáziát a különc rendező munkásságában, és hamarosan egy egész Takashi Miike gyűjtemény figyelhet majd a polcunkon. Hajrá Fekete Tükör!

 

Hang: ****

Extra: **

 

Bacsó Péter januárban múlt 80 éves. Isten éltesse! De: noha a kor tiszteletreméltó, attól még meg kell maradnunk a valóság talaján. A Majdnem szűz nem jó film.

Egy 18 éves, intézetben nevelkedett lány a lead, akit az anyja egy borókabokor alá tett ki - a kórházban így az Árva Boróka nevet kapta. (Áthallás a szintén testkapitalista területen domborító Boroka Balls-ra?) Az intézetből kikerülve szerelménél keres menedéket, de a fiú kihasználja a lány szeretetéhségét, egy stricivel elcseréli egy motorra. Borókából országúti prostituált lesz. Megszökik a lábszéttevős mindennapokból, és összekerül egy kirakatrendezőként dolgozó grafikussal, aki megpróbál valóban segíteni rajta. Boróka ekkor beiratkozik egy kurvákból menedzsereket képző tanfolyamra. Kiderül, hogy tehetséges, ugyanis feltalálja a Vivaldit játszó esernyőt - melynek neve Four Seasons (esküszöm, hogy nem én találom ki), amiből egy nagyobb tételt sikerül rásóznia egyik volt kundcsaftjára.

Bacsó maga írta és rendezte a művet. A békesség kedvéért maradjunk annyiban, hogy a forgatókönyv nem egy „Két félidő a pokolban” és a rendezés nem egy „Te rongyos élet!”. Nem probléma, ha egy film melodráma. Be kell látni viszont, hogy az érzelgősségnek és a geilségnek is van egy határa, ezt nem kellene átlépni. Itt megtörtént. A fordulatok változó minőségű ötleteit előkészítetlenül kapjuk - átérezhetetlenné válik a konfliktus, lehetetlen az azonosulás. Hozzájön még a szájbarágás: a lány folyton Kovács Katit énekel (”Nem leszek sohasem a a játékszered!” - ércsük a mondanivalót, jóvanmá!), az egész esernyős dolog elképesztően ciki voltáról már nem is beszélve.

Egy filmben nincs lényegesebb, mint a kezdő és a befejező jelenet. Az egyik megadja a film alaphangulatát, a másik lezárja a történetet. Alapja lehet egy alkotásnak az, ha a két főszereplő hülyeségeket beszél és próbálnak természetesnek látszani, de sikertelenül? Lezárja a történetet, ha a libegőn ülő tömegek kinyitják tűzpiros ernyőjüket? Nem.

Arról már nem is szólva (illetve dehogynem!), hogy a dialógok jórésze katasztrofális.

A sztori széjjelfolyik, legalább háromnegyed órával hosszabb a kelleténél, tele érdektelen karakterekkel, rosszul fényképezve, oda nem illő zenével. Csak idézni tudok a jegyzeteimből: ”Sárkányfogvetemény. Nincsen remény, nincsen remény. Inkább a kemény drog.” Érthetetlen, hogy ebből az anyagból hogyan sikerült egy vállalható trailert összevágni.

A film nagyban épít a főszerepet játszó Ubrankovics Júliára - aki tehetséges, de amit köréje raknak, azzal egy Meryl Streep sem tudna túl sokat kezdeni. A férfiszínészek csapnivalóak – bár Ujlaky Dénes jól hozza a hajléktalant, aki ettől függetlenül a legfeleslegesebb karakter, valamint Kaszás Gergő sem túl béna: tud fenyegetően gonosz lenni, de a történet nem eléggé használja ki ezt az adottságát.

A rendező (ismét) bejelentette, hogy ez az utolsó filmje. Én drukkolok, hogy talán mégsem. A Majdnem szűzzel búcsúzni méltatlan lenne egy ilyen életpályától.

 

CRONENBERG SOROZAT 1.

A XX. század vége felgyorsult. Technicizálódott. Rideg. Személytelen. Hőse magányos. Elkényelmesedett. Dezorientált. Eszképista. A közösségi kötelékek korábban biztonsági hálóként feszültek mutatványai alatt, most annak foszladozó rojtjain egyensúlyozik. Alatta saját mélységei – régi ismerősként néznek vissza rá.

Jelen, másodközölt írás elemezgetősen okoskodó hevületéből kifolyólag per definito SPOILER, ezért, ha valaki még nem látta annak tárgyát, izibe izzítsa valamelyik p2p alkalmazását. (A magyar kiadás botrány.)

A párkapcsolat, mint formális fonat, még tart, ám Catherine és James házassága valójában és minden értelemben kötetlen. James produceri pozícióját kihasználva fekteti két vállra mutatósabb alkalmazottait, Catherine pedig kivételes nőiességét kamatoztatja. Az esti beszélgetés témája mi más is lehetne, mint a hűtlen kalandok megosztása… a legitim aktus felvezetéseként. A jelzők azonban feleslegessé válnak, a jogosság már mindegy, a moralitás is lassan értelmét veszti. A klasszikus intimitás prűd emlék, már, ha emlékeznének rá. A hangárban egy ismeretlennel, vagy a stúdió laborjában egy kellékessel. Mindegy. Ha összejön, ha nem.

A felgyorsult életvitel talán legillusztrisabb formája a közlekedés. A személyszállítás. A közúti közlekedés. Hatalmi kommunikáció, szimbolikus érintkezések végtelen folyama, melyben áttételesen, a jármű által létesül a ritualizált kapcsolat ember és ember között. A jármű által, mely öntudatlan, engedelmes, dependens alkalmazottként látszólag mindössze eszköze a rítusnak. Jelenléte azonban sokkal inkább szimbiózist, mintsem alárendelt munkakapcsolatot konstituál. Együttélést. Sorozatgyártott gépkocsi és sorozatgyártott fogyasztó között. Fém és hús között. Szótlanul, szemérmesen, udvariasan egymásban. Egészen a karambolig.

A karambolban felreccsen a felek párbeszéde. Testbeszédben. A karambol aktus. Az addig érzelemmentes kapcsolat rövid-idejű és heves együttlétté válása. Technikai behatolás, egymásba-érés, hús és fém ölelkezése. Heteroszexualitás. A baleseti statisztikák vérmes realizálódása, a KRESZ által tiltott bűnök és megelőzni próbált szituációk romlandóságában fennkölt gyümölcse. Fizikai szintézis. Mindemellett metafizikai is, hisz az ütközés pillanata határsértés. Egy rövid időre gyógyítható és visszafordíthatatlan sérülés, karcolás és totálkár, élet és halál között oszcillál, aki idáig merészkedik. A vegetatív ellenkezés és a mámoros önátadás pillanata. A közhellyé fakult egzisztenciális paradoxon, miszerint minél közelebb érkezünk a halálhoz, annál… Szexus és halálélmény. A pornográfia a helyrehozható szétesés örömét fejezi ki (az élvező mintegy annyi lénnyé válik, ahány része van, és mind külön képes örülni), az erőszak a helyrehozhatatlan fragmentáció szorongásait érzékelteti. [1] A karambolban ezek a látszólag ellentétes, egymást kizáró folyamatok már-már elviselhetetlen érzékiségben olvadnak magától értetődő egységbe, a testiség és a sérülés, az egyesülés és a töredezés morbid szinkronja valósul meg. A bensőséges, taktilis észlelés pedig rádöbbent az eddig rutinnak, alapvetőnek, halottnak tekintett helyváltoztatási folyamat mérvére, kockázataira. Lehetőségeire.

Ami a felismerhetőség határán túl, organikusan gyűrődött fémlemezeken csillan meg. Először pusztán középszerű perverzió, szinte az egészséges interperszonalitás szabályain belül: szex az autóban. Szex a roncsban. Az ütközés intenzitásának emléke, mint a lelepleződés kockázatát is túlharsogó stimulációs faktor fokozza a gyönyört. Ez azonban nem elég, pusztán könnyen felejthető, vérszegény játék. Amivé a szex is devalválódott. Hisz – miután az érzékelhetőség alsó küszöbén csak a szexualitás képes átmászni – a tényleges érintkezések permanens előjáték-közösülés szekvenciává mosták a napokat. Ívtelen, langyos, unalmas folytonossággá. Aztán a roncsolódási folyamat szemlélése adja az újabb lökést. A reprodukált karambol show-ja.

Vaughan a karambolguru, aki hírességek baleseteit dolgozza fel. „Többlet” biztonsági kellék nélkül, „hitelesen”. Vaughan és kollégái a halállal kokettálnak. Talán az élettel is. Vaughan felismeri, tudatosítja, amit a szerencsés-szerencsétlen kisebbség csak megérzett: a karambol és a szex analóg empíriák. A karambolt, mint valamiféle szado-mazochista viszonyt hívja életre, amelyben a kölcsönös kiszolgáltatottság és deformáció-keltés a lehető legvégletesebb. Itt és csak itt sajátíthatja el újra valaminek a bizalmát. Halálos sebezhetőség és tökéletes bizonytalanság. Meglódulnak a dugattyúk, felugrik az adrenalin szint. Vaughan több ízben megmártózott ebben a felfokozott létélményben, függ tőle, de nincs kiszolgáltatva. Ha a szexen és a karambolon kívüli élet hibernált öntudatlanságnak minősül, a karambolban testet öltő potenciális halál-veszély értelmét veszti. A karambol élet-közeli élményével – annak kimeneteltől függetlenül – csak nyerhet.

Vaughan ugyanakkor művész is. A karambol, mint tökéletes műalkotás: reprodukálhatatlan, csak aktualizálható. Vaughan pedig a tömegtermelés, a futószalag mellett break-elő robotok korában aktualizálja azok termékeinek valamikori pusztulását. És, hogy a dekonstrukció rekonstrukciója rekonstrukció, netán dekonstrukció, pusztulás vagy újjászületés, halálfélelem vagy eksztázis? Érvényét vesztik az ilyen disztinkciók, csak az egyesülés röpke mozzanata számít. Az újra és újrajátszott „itt és most”ok. Ez az élete. Csak ez. Mint egy hithű posztmodern dadaista: vallja, és éli, hogy számára csak a tradicionális eredmények, értékek pusztítása vállalható fel, ez a sorsa. Művészete nem az élet alárendelt funkciója. Inkább fordítva. Ahogy a dada, ő sem esztétikai alapokról indult el, hanem valami perverz humorfelfogásból, mely az életet önmaga ellen irányuló rossz viccnek tekintette. [2] És – ahogy a dada – ő sem foglalkozik alkotása, élete értékesíthetőségével. Messze kimagaslik az általa szervírozott performance-ok közönségeként összesereglő céltalan ingerturisták közül. Vaughan nem vezeti őket, előadásait nem a rémült tekintetek csendje, nem a bizonytalan taps, és nem is a személyes laudációk minősítik, kizárólag a feldolgozott baleset maga. Csodálói instrukciók híján legfeljebb lelkes imitátorok lehetnek, a szeánszok szakrális jellege nem nekik, netán valamiféle haszonelvű propagandának köszönhető, kizárólag Vaughan és pocakos kaszkadőrökből és nyugdíjazott versenyzőkből verődő segítői konok vircsaftjának, s az önkéntes áhítatnak. Az aurának. Mert a valódi műalkotás sajátos értékét az a szertartás alapozza meg, amelyben eredeti és első használati értéke volt. [3] A többiek itt pusztán műélvezők. Pukkasztásra felajánlkozott polgárok. Aki bátrabb, az a későbbiekben talán ki is pukkad… de akkor már nem polgárként, vagy egyéb, társadalmilag funkcionális elemként. Annál is kisebbként, annál is alantasabbként.

Eleinte még differenciált a testi vonzalom, a nemiség mozgásterét még a konvenciók szabta tartomány definiálja. Vaughan nagy fekete lowridere azonban szabdalni látszik ezeket határokat. Catherine Jamesnek szegezett kompromittáló kérdésére, miszerint hálna-e Vaughannal, még tagadólag felel a partner. A hatalmas kabrió és a sérülésektől attraktív test elementáris vonzerőt éleszt, de a homoszexualitástól való viszolygás még visszatart. Még van mitől viszolyogni, még van értelme az ilyen homofóbiának, az azonostól-való félelemnek, mert létezhet ilyetén különbségtétel ember és ember között.

Eleinte még csak a primer gyönyör számít számukra, az ütközések tesztfelvételeinek szépsége, a bábuk és fényezetlen próbakasztnik mértani, pornográf felvételei, de már a videó előtt egymást manuálisan ingerelve bizonytalan az érzékek hierarchiája: a mozgókép nyújtotta esztétikai élvezet fokozza a humán érintkezést, vagy fordítva?

A szociális struktúrák felszabdalása után azonban további, gyökeresebb bomlást szenved az ingerturisták szubkultúrája. A rendszerek pusztítása után saját magukkal számolnak le James-ék. A karambol oltárára a megélhetési tevékenységeket, a napi rutint követően a társas érintkezések olcsóbb kategóriái fekszenek fel szép engedelmesen, majd ugyanezzel a hajlandósággal a szexuális interakciókat vezérlő, legelemibb attribútum, a nemi identitás mond le a regnálás jogáról. A kifejezéstelen(ségükben beszédes) arcok miatt csak a cselekedetek szintjén tükröződik a személyiség, az egyéni karakterisztika devalválódása, a mimika sem irtózatot, sem élvezetet, sem elutasítást, sem elfogadást nem közvetít, a kommunikáció nem rezdülések, finom gesztusok által zajlik. A cirógatás, a pajkos harapás helyét a ráfutás, a cserbenhagyásos gázolás veszi át, a koccanás flört, a kicsúszás orgazmus. A gesztikuláció léptéket vált.

Ha volt is Catherineben kétely a fájdalom és a gyönyör megfelelését, kölcsönös gerjesztő kapacitását illetően, az autómosóban vánszorgó kocsi hátsó ülésén ejtett gyötrelmes közösülés látszólagos ellentmondásossága ellenére, pontosabban: az által oldja le a nőről a szkepszis legellenállóbb kérgét is. Az eladdig pusztán a karambolok mementói, a sebek nyalogatásaként, netán fellációként artikulálódó csók kereteiben először érintkezik két száj, szenvedély és bensőségesség nyomatékosításaként, miközben a kefék, a vízsugár és a hab lemossák a fémtestről a port, s egy korábbi gázolás vérnyomait. Mélyreható romlás és felszíni megtisztulás. Csendes defloráció és fájdalmas katarzis. Végső kenet és vízkeresztség. A zavarba ejtő kétértelműség monolitikus, bonthatatlan képe – amit az éppen sofőri pozícióban sínylődő James a visszapillantó tükörből szemlél. Arcára most sem ülnek heves érzelmek, de nem kérdés, hogy féltékeny. Csak az, hogy kire.

Catherine innentől már sínen van. És mellette James is, aki szintén aktusba vegyül Vaughannal. Nem Vaughan amúgy triviális dominanciának való meghajlásról van szó – a guru holdudvarában sündörgő Helen és Gabrielle homoszexuális kalandja hasonló személyiségbeli leépülésről tanúskodik –: a korábbi ellenkezését, és ezáltal érzelmi integritásának, önazonosságának végső burkát veti le James, megszabadulva egykori közösségi-ember mivoltának utolsó emlékétől. (Ugyanezen „béklyók” elhagyására törekszik korábban az egyik kaszkadőr, Colin is, mikor hatalmas mellimplantátumot szereltet magára, és azok heves dörzsölése közben fantáziál az autóbalesetről.)

Vaughan pozíciója különben sem az általa kierőszakolt szexuális kisajátítottságban jut érvényre, hisz mindenki mindenkivel. Nincs tartós tulajdonviszony, összetartozás, vagy szembenállás, melyekben a kollektív textus kirajzolódhatna, csak az aktuális, passzív partner. Vaughan egyszerűen „fejlettebb”, sokkal előbbre jár, mint a többiek: az egyre hatékonyabb önpusztítás magasabb, tudatosabb, átéltebb stádiumában van. Ő már szinte teljesen halott, bőre is fakó – „nagyon sápadt”, ahogy Catherine fogalmaz –, mindent elsöprő szeduktív ereje, felsőbbrendűsége ennek az evolutív „előnynek” tudható be. Ezért követnék őt… ha vezetné őket. De Vaughan sokkal önzőbb annál, minthogy egy szektára való embert vezessen a mámorító halálba holmi materiális haszonért, netán párhétnyi 15 percért. Egyedül megy el. Mint mindig. 

Öröksége azonban nagyobb súllyal nehezedik megigézett követőire, mint a legradikálisabb vallási mikroközösség önkéntes tagjaira vezetőjük öngyilkos ideológiája, hisz „rongyos, koszos” próféciája a „modern technológia segítségével” átalakított emberi testről egyszerre „személyes” és „globális”. Catherine-ékben általa tudatosult: ők fémbe temetett, ütközéseket motorikusan hajszoló, lelketlen abjekt-testek, melyeket balzsam és textilcsíkok helyett a halál-kísértések bizonytalanságába, spontaneitásába vetett bizonyosság, és az akármivel való testi egyesülés intimitása konzervál. Élőhalottak, melyek csak a szétesés, a bomlás aktusaiban, a sorozatosan generált töredezettségben képesek létüket tolerálhatóan összefüggőként megélni.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér. [4]

...

Jegyzék:
[1] – Király Jenő: A borzalom esztétikája
[2] – A. Alvarez: Dada: öngyilkosság, mint művészet
[3] – Walter Benjamin: A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korában
[4] – Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában

A kritika apropóján felfrissítettem David Cronenberg harmadik évezredbeli filmjeit. Most épp az így fogant élmények álmosítóan kényelmes, langymeleg fürdőjében ücsörgök. Nyomasztó távolban mindentől, ami gondolatiságában kompromittálhatna, vagy perverzióival felforgathatná tudatlan nyugalmam. Mivel a kanadai direktor esetében a miért nem kérdés (A légy 1988-as bemutatásáig és attól számítva nem volt komoly kereskedelmi sikerű filmje) azon tűnődve, hogy munkássága vajon hogyan tudott ilyen készségesen feloldódni a fősodor kommercialista áramlataiban? Hogyan képes még a látványosan szemérmetlen, frivol jelenetek ellenére is attitűdjeiben ilyen illedelmes sztorik lassan egész sorával előhozakodni? És miközben az új keletű, enervált impressziók gyorsan illanó habjait kenegetem magamra, a felismerés lassan és alattomosan, a lefolyóból felaraszoló parazitaként közeledik altesti nyílásaimhoz.

Heuréka…  

Erőlködő álszerénységgel teszem közkinccsé a tényt: Cronenberg 1999-ben lerakta az író szerszámokat, és azóta mindig másra hagyja a filmkészítés eme roppant fontosságú munkafázisát. Ez a döntés már önmagában is öntörvényű életművétől elidegenült alkotásoknak ágyaz meg, a rajongók bosszankodó sajnálatát pedig tovább tetézi, hogy a szent feladat sorra noname rookie-kra hárul. A tárgyalt mű forgatókönyvét jegyző Stephen Knight a Gyönyörű mocsokságokkal ugyan fel tud mutatni valami számottevőt, ám ilyetén rutinja pont annyira elég, hogy a gengszter zsánerével jelzésértékű obszcenitással és leleménnyel elenyelgő Gyilkos ígéretek épp csak nyúlfarknyival lógjon ki a rendező késői, decens munkái közül.

(Az olvasói kontrák elébe menvén: nehogy azt merészelje hinni bárki ember fia is, hogy a profetikus Videodrome és a – Mátrix árnyékában is hasonló mérvű, korszakos üzenettel súlyosbított – eXistenZ közé mokányan ékelődő irodalmi feldolgozások – Holtsávtól Karambolig (1983-től 1996-ig) terjedő – vonulata nem igényelt ihletet és dolgos adaptációs-írói jelenlétet. Ne ám! J. G. Ballard genitális nyalánkságokat és egyéb test- és gépnedveket vadul habzsoló művéről (Crash) sem volt irodalomköri diákmunka leszűrni a feles explicitásokat (a film ismeretében a bátrabbak próbálják meg elképzelni, milyen lehetett a forrásmű…), aki pedig William S. Burroughs kakofonikus szóömlenyéből, a Meztelen ebédből olvasott akár egy sort is – a mondat túl jóindulatú kifejezés –, az sejtheti, milyen kínteli erőlködés lehetett ebből az izéből azt a bizonyos, megrendítő erejű, koherens két órát kiizzadni.)

A paranoid skizofrénia szemfényvesztő, de legalább annyira elcsépelt narratív lehetőségeivel házaló Pók, és az életműnek – a szintén import scripttel megvert Pillangó úrfi örökébe lépve – új mélypontot szolgáló, hasonlóképpen hatásvadász és méltatlan nyelvezetű Erőszakos múlt után a Maestro valamivel szerényebb filmmel rukkolt elő, mely egyben az imént leltárba vettek által megkezdett, új tematikai rendhez szinte szolgai módon idomul. 

Mostanában ugyanis Cronenberget már nem érdekli annyira a szellem és a test, a tudat és az ösztön közti hazárd, lealjasító átjárhatóság (az abjekció), a nemiség, vagy a virtualitás neuralgikus határhelyzeteinek infekt problematikája, figyelmét inkább az egyén közösségen belüli öndefiníciós próbálkozásainak szenteli. Nehéz szívvel írom le: mások tollából származó, egzotikus családi drámákat forgat. Külön szerencse, hogy a Gyilkos ígéretek esetében a (groteszk funkcionalitású) családmodellt a londoni orosz maffia szolgáltatja. A Vory V Zakone ködös Albionba települt részlege.

Keresztapa szerepében a koros Semyon (Armin Mueller-Stahl) tetszeleg, kinek kicsapongó, erőszakos fiát, Kirillt (Vincent Cassell) a família mindenes sofőrje, a mérhetően eszesebb, mindeközben valószerűtlen erkölcsi tartású Nyikolaj (Viggo Mortensen) pátyolgatja, vigyázza – szinte testvéri törődéssel. A bizarr megnyilvánulásai mögött mindvégig racionálisan érdekorientált érzelmi-hierarchiai háromszöget a közeli szülészeten dolgozó Anna (Naomi Watts) bolygatja meg, amikor egy jobblétre szülőágyon szenderült, orosz nemzetiségű kiskorú naplója alapján próbálja a csecsemő családját felkutatni.

Hogy „bolygatná”? Noha Nyikolaj és Anna képlékeny, ellentmondásos viszonya valóban nem hanyagolható mellékszál, a Gyilkos ígéretek kimért sodrását egy 12-egy-tucat leszámolás lomha ok-okozati lavinája adja. Anna karaktere inkább csak naiv morális ellenpólusként szolgál Nyikolaj és a triumvirátus pillanatnyi megítéléséhez – egy olyan darabban, mely tagadhatatlan maffiafilmes vonatkozásai mellett vérbeli neo-noir.

Cronenberg hangért és képért felelős, elhagyhatatlan kollégái (zeneszerző: Howard Shore, operatőr: Peter Suschitzky, díszlettervező: Denise Cronenberg) tónusában, hangulatában is a negyvenes évektől roppant népszerűségnek örvendő, komor stílust elevenítik meg. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy a megjelenítés általuk kreált, tipikusan Cronenbergi minősége alapból fogékony ennek a korabeli, pesszimista formának a megidézésére. A kriminalisztikai közeg is adott, mi több, Tatjana (ő a Christinre keresztelt újszülött tragikus sorsú anyja) személyében még egy posztumusz femme fatale is a megfeleltető szándék segítségére siet.

Amitől azonban igazán noir rekonstrukciónak tekinthető a Gyilkos ígéretek, az a gangből empatikus hajlamaival gyanúsan kilógó Nyikolaj. Attribútumként bírja a noir (anti)hősének kétes motivációs alapzatát; magányos, megszállott, nihilista, látszólag irányvesztett testőr, akinek megadatik a kilépés, egy új, tisztább, boldogabb élet megkezdésének lehetősége. A Viggo Mortensen pazar alakításával megelevenedő figura (Aragorn a forgatás előtt állítólag hetekig fülelt Moszkva és Szentpétervár utcáin, hogy is kell kelet-szláv módra morzsolni az angolt) mégsem tud lemondani a notórius bűnökbe, korrupcióba pálló miliőről. Talán a Nyikolajt tetőtől talpig befedő, identifikációs erejű tetoválás sereglet (bár ez a Vory V Zakone-ra való életben is jellemző ikonográfia a Gyilkos ígéretekben inkább csak tárgyilagosan narratív feladatokat lát el), talán a megszerezhető hatalom, talán csak a valami tradicionálishoz, megszokotthoz tartozás közösség-illúziója nem engedi… vagy egyszerűen csak élvezi az erkölcsi kompromisszumok, a felelősség és a veszély folytonos megélését. Ki-ki döntse el maga. Ennyit a misztériumokról.

Mindegy, no, a film látványosan nem vágyik többre, minthogy hűvösen süveglóbáló műfaj- és stílustanulmányként biztosítson másfél órát az igényes, ugyanakkor konzervatív szórakozásra vágyóknak. A fapados emigráció és a szervezett bűnözés humánerőforrásainak megkerülhetetlen összefonódását Tatjana kérdőjeles létjogosultsággal felolvasott naplóbejegyzései ugyan melodramatikus hangulattal lihegik túl, a brutálisan esetlen akcentus és az erős rendezés azért legutóbbi letéteményeinél mindenképpen emlékezetesebbé teszik a Gyilkos ígéreteket. A szikár, ötletszerény történet Cronenbergesen kattant jelenete (Nyikolaj késes támadóival egyszál faszban mérkőzik meg) pedig talán felidéz valamit a szikét ragadó Mantle fivérek, vagy teszem azt a James Woods mindenre éhes gyomrának kitüntetett képsoraiban csintalankodó, briliáns őrületből.

Talán, de inkább alig.

Végy egy ötlethiányban szenvedő kreatívot, aki egy dohányfüstös bárban az alázatos pincértől akar ideákat kicsikarni. Majd sétáljon be késve az irodájába, ahol a titkárnők félistenként tekintenek rá, aztán rá pár percre rohanjon ki onnan, mert nem hajlandó egy gazdag nő utasításait követni.

Nos, ez nem Horváth Ilona elveszett receptje „Hogyan készítsünk házilag parlamenti képviselőket?” címmel, hanem bepillantás a Sterling Cooper reklámügynökség vezető agymenje, Don Draper életébe New York-ban, 1960-ban. Maga a megvalósult amerikai álom a fickó - WASP, tökéletes házasság, gyönyörű gyerekek, izgalmas munka. Kár, hogy rojtos a valóság. Lassan felfeslik a szövet - zegzugos múlt, fárasztó házasság, idegesítő munkatársak, még idegesítőbb ügyfelek.

Már a főcím gyanús - egy kurva nagy hommage Saul Bassnek, Hitchcock állandó főcímtervezőjének. Kábé a harmadik résznél azonban kiderül, hogy kegyetlenül passzol a sorozathoz. Szeretnék jobban belekötni, de nem tudok.

Az évad első felében a szakemberek tökéletesen kiélik magukat - írók betonozzák a karaktereket a későbbi fordulatokhoz; a jelmezek, mintha a korabeli Vanity Fair címlapokról lopták volna őket, a frizurák némelyike ma is látható a Rákóczi úti elhagyott fodrászüzletekben maradt Burda különszámok megsárgult lapjain.

Amikor kezdene leülni a sztori, mindig akad egy-két szexista/rasszista beszólás, jó dialógus, ami továbblendíti a történetet - amelyről eleve túlzás lenne állítani, hogy istrángszaggató tempót diktálna. Belemászunk az ellenkultúrába / beatnikek/, kicsit a hivatalosba is /Nixon – Kennedy választási harc a tv- ben/, közben meg csak kopnak a tűzkövek az öngyújtókban.

Az évad második felében a forgatókönyvírók lejönnek a Dormicumról: a merészebb kanyarokat is biztosan veszik, legyen szó női orgazmusról, workaholic-életvitelről, férfi- női homoszexualitásról, vagy a védjeggyé vált állandó dekkelés hátulütőiről.

Erősen működik a nosztalgia-faktor: ó virághímes ifjúság, jöjj vissza, még ha egy percre is! Mikor még bízni lehetett az Elnökben, a kommunisták voltak az egyedüli ellenségek, bárki bármikor rágyújthatott egy szál talpasra, a munkahelyi piálást lehetett brainstormingnak hívni! Utoljára a Flintstone családnál volt ekkora rácsodálkozás, hogy milyen újdonságokat használtak ezek. Diavetítő? Hűtőszekrény?! Fogamzásgátló?!! Már fel se tűnik.

Bennem felmerült egy érdekes konnotáció: ezek itt sopánkodnak a politikai rendszeren, mikor nálunk bármikor bárkinek kiállíthattak egy beutalót Kistarcsára! Chubby Checker kontra Németh Lehel! Jack Daniels vs. Sósborszesz!! Részemről fix egyes.

A sztori stílusában Douglas Sirk és a korai Orson Welles között van valahol, általában az előbbihez közelebb. A főhőst játszó Jon Hamm az elején a bociszem-effektusra bíz mindent, később aztán belejön - túljátszásról hál’ istennek szó sincs. John Slattery biztosan hozza a tőle megszokott deres halántékú sármőrt, aki még a besózott halat is röptében, hm, eszi; és óh, Christina Hendricks … mekkorajónő!

Végülis sikerült Matthew Weinernek egy újabb nézhető sorozatot összerakni, miután a Maffiózók befejeződött. A kapott két Golden Globe /legjobb drámasorozat, legjobb férfialakítás/ biztosíték egy újabb évadra. A kérdés az, hogy meddig vevő a nép a nosztalgikus múltbarévedésre.

John Greenwood, a Vérző olaj zeneszerzője (egyenesen botrányos az elegáns szimbolikájú, angol címet idióta bulvárpátoszba taposó fordítás, az illetékes kedves anyukájának hogyléte felől ezúton érdeklődnék) előtt megkerülhetetlenül magasodott a lehetőség. Ligeti György 2001: Űrodüsszeiában hasznosításra került, pár hangköznyi, éteri zsongása anno egy idegtépően elnyújtott őspillanat akusztikus aláfestését adta, és mivel Greenwood is hasonló cipőben evezett (nevezetesen Genezishez kellett kottát írni), a Radiohead gitárosa bátorkodott adoptálni a klasszikus témát.

Az idő ezúttal a XIX. és a XX. század fordulója. A hely Kalifornia. A csákányával eredetileg ezüst után kapirgáló Daniel Plainview az akkoriban lángra lobbant bányászati trendet követve újabb, jövedelmezőbb anyag kifejtésére adja fejét. Átláthatatlanul sötét, ellenállhatatlanul önző, alattomosan zsarnoki matériát enged napvilágra, mely pont annyival félelmetesebb Kubrick Monolitjánál, amennyivel amaz absztraktabb. Eleinte csak szemérmesen bugyog, idővel azonban már folyni, ömölni fog. Áradni.

A felütésből is azonnal érezhető, Paul Thomas Anderson filmje roppant ambiciózus vállalkozás. A cselekmény vázát az Upton Sinclair 1927-es kiadású Olaj! című regényének önhatalmúlag kimetszett hányada szolgáltatta, Anderson generációk epikusan nyúló, ideológiai szembenállása helyett azonban – szelektálás, sűrítés, és durva vonásokkal történő átrajzolások eredményeképpen – egyetlen, ám egyetemesnek mondható oppozícióra koncentrálja bő két és félórás játékidejét. Az un. Második ipari forradalom idejébe kalauzoló alkotás így nem csak a kőolaj-feldolgozás akkori stádiumaival illusztrált, gazdaságtörténeti leporelló, nem pusztán arra világít rá, milyen kiérdemelhetetlen geológiai fórnak köszönheti az Egyesült Államok jelenlegi világpolitikai szuperioritását, de egy olyan – markánsan amerikai jelleggel terhelt – társadalmi modellel is kedveskedik, mely a Land of Free szabadversenyes mítoszát hempergeti meg saját ragacsos, mélyfekete vérében.  

Daniel Plainview (Daniel Day-Lewis) jobbján fiával, H.W.-val viszi a családi vállakozást, melynek keretében a kereskedelem különféle árrésekre apelláló nyerészkedőinek kizárásával biztosít munkalehetőséget. Érdestenyerű, közvetlenséggel, „egyenes beszéddel” házaló, népszerű mágnásjelölt, aki nem bánja, ha olaj tapad a kezéhez. Azonban mindezeken túl, illetve mindezek mélyén a haszonelv tántoríthatatlan emberszobra. Palástolt, zsigeri imádatának tárgya az olaj, illetve az azzal megszerezhető financiális hatalom. A függetlenség – mindenkitől.

Egy napon bizonyos Paul Sunday állít be hozzá, aki jutányos 5… akarom mondani 600 dollárért cserébe elvezeti őt a családja telke alatt szendergő fekete arany, az Ígéret Földjére. Mr. Plainview ott, a Sunday ranch-en botlik méltó párjába, Paul ikertestvérébe, Eli-ba (a forgatókönyv leleménye, hogy a szintén Paul Dano formálta karakter önállóságát még sokáig homály fedi). Daniel indusztriális becsvágyával szemben Eli az áhítattal vegyes népszerűség rabja. A helyi evangélikus közösség vezetőjeként neki is van istene. A presbiteri tekintély. Daniel olajkutat akar. Eli templomot. Mindketten a kollektíva érdekeivel hitelesítik szándékaikat.

Anderson zsenialitása nem merül ki annyiban, hogy kitiltja filmjéből az Államok Közel-Keleti szerepvállalása felé történő, manapság kötelező kűrként beiktatott slágerkacsintásokat. Egyben dicsérhető azért is, mert két domináns (morális skálákra eleinte csak nagy nehezen tuszkolható) szereplője köré olyan narratívát eszkábál, mely látszólag kissé hanyag szerkezete ellenére – még inkább: az által – nagyszabású karriertörténet volta mellett szociális parabolaként is tüzes olajoszlophoz hasonlatosan ég az emlékezetbe.

Daniel és Eli aljas udvariasságában, illetve kölcsönösen brutális megalázkodásaiban az Amerikai Egyesült Államok társadalmát két, meghatározóan formáló ereje ölt testet. A kék sarokban a virágzó ipar koncessziók, felvásárlások, trösztök délibábjaival és árnyaival kecsegtető, kapitalista szellemisége ücsörög türelmetlenül. Vele szemben pedig a feudális gyökereitől elszakított, állami támogatások híján saját életképességéért vállalkozásként küzdő vallási kommunák integratív potenciálja igazgatja fogvédőjét. 

A film amúgy is bővelkedik (főleg biblikusan) jelképes gesztusokban (elég csak az olajjal, illetve olajos sárral történő keresztelés motívumait lajstromba venni), szimbólumkészlete azonban Daniel és Eli megjelenítésében éri el legkifinomultabb magasságait. Ők társadalmon túli megszemélyesítői a többiek hivatásos kizsákmányolásának és a folyvást tagadott, végtelen vezetői magánynak. Szeretteik sallangok, fiuk tulajdonképpen nem fiuk, apjuk nem apjuk, testvéreik, féltestvéreik is csak a képmutatás kellékei. (Jellemző, hogy Daniel önelégült haragját mindig fiához való viszonyulásának firtatása generálja.) Családjuk, közösségük pusztán verbális-virtuális embléma.

A realisztikus karaktereit korábbiakban hol szatirikus (Boogie Nights), hol inkább melodramatikus (Magnólia) megfontolásokból, de mindig altmanos aprólékossággal vezénylő Anderson ennek függvényében cserélgeti többre hivatott statisztáit. A Vérző olaj mindenekelőtt Daniel és Eli fatalista szimmetriával koreografált, szangvinikus linedance-e. A többi, relativisztikus szereplő hozzájuk képest van – már amikor.

Kettőjük stilizált kívülállását, a lelkész és a tőkés kilétének definiálhatatlanságát nyomatékosítja az Eli-Paul iker-anomália, Daniel esetében pedig maga Greenwood, amikor a saját kisgyermekkori képét néző self-made-man közelijei alatt újfent Ligeti baljós eredet-zúgásával festi a hangulatot. Greenwood szerzeményével egyébiránt a Vérző olajhoz méltó remeket alkotott, amely további evokatív tételei ellenére (gondolok itt például Krzysztof Penderecki jellegzetes Ragyogás-beli, experimentalista vadulásaira) saját lábain is megáll.

A film ezen felüli erősségei az azóta Akadémia szobrocskája által is igazolt minőségű fényképezés, valamint Daniel Day-Lewis hasonlóképpen díjazott teljesítménye. Az utóbbira felesleges karaktert pazarolni. Akinek a bal lábában több a színészi talentum, mint komplett aktor-generációkban, azt a jelzők csak lealacsonyítják. Ám a homlokát Anderson elképzelései hallatán már rutinosan ráncoló Robert Elswitt munkája láttán, ha misére nem is, egy külön bekezdésre csak elragadtatom magam. 

Elswitt-től már a megelőző koprodukciók alkalmával (Anderson összes filmjénél ő leste a kamera keresőjét) sem állt távol a szereplők között térülő-forduló, másfél-kétperces walk-and-talk snittek használata. A Vérző olajban is könnyen tetten érhető tarri türelme mellé a színnek (díszlet, színészek) az a fajta szerkesztése-tervezése társul, melyet legutóbb tán Tarkovszkijnál láttunk ilyen végperfekcionista szinten megvalósítva. Ámulatra méltó igényesség ez egy olyan korban, amikor a dinamika és a kontinuitás illúzióját (t)rendre terepfutó operatőrökre és tiltott serkentőszerekkel felajzott vágókra bízzák. És ha felelevenítjük Elswitt invenciózus beállításait (olajon járás, mezőn lebegés látszata, az égő fúrótorony felé szakrális ájtatossággal forduló dolgozókra meredő – kontrasztos reflekciókból kirajzolódó? – hatalmas szem, etc), talán a két jelöléssel is hitegetett Roger Deakins megrögzött rajongóinak sem kell további papír-zsebkendő szállítmányokba invesztálniuk. Ideje beletörődni.

A Vérző olajat szikár korrajza mellett sok minden kiemeli a tematikailag rokonítható filmek Óriástól Szirianáig ívelő vonulatából, leginkább azonban az erőforrásaival, dramaturgiai tartalékaival való bölcs, kegyetlen gazdálkodás teszi mesterművé. Anderson alkotása sokáig kivár, hosszan tartja fogva nézőjét még éppen tolerálható konfliktusokkal, ki nem zárva a feloldozó didaxis megpendítésének lehetőségét. Fel sem merül egy valószerűtlen, sorsfordító békaeső szükségessége. Pedig ha tudnánk, ha sejthetnénk...

 

Stallone a Rocky Balboával visszahozta a köztudatba az egyik kedvenc harcos-sportolónkat, most pedig David Mamet jelentkezik egy érdekes karakterközpontú drámával, melynek hőse egy fekete, harcművészeteket oktató mester, aki bár nem szeretne pénzért küzdelembe bocsájtkozni senkivel, semmilyen bajnokság keretében, ám a körülmények mégis erre kényszerítik. Reméljük, nem lesz se túl szentimentális, se túl filozofikus a film, mert az könnyen felborítja az ehhez hasonló történetű sportfilmeket.

Kisfelbontású trailer
Nagyfelbontású trailer

Csalódni fog, aki parádés viadalokra, statiszták ezreit felvonultató harci jelenetekre számít. A 126 perc túlnyomó részében ugyanis leginkább gondosan rendezett, előírásos, nyugalmat árasztó, kavicsos ösvényekkel szabdalt ösvényeket látunk, na meg paravánokkal, ablakrácsos papírfalakkal, sodzsikkal határolt belsőket. A 17-ik századi Japán képét. Szóval komoly társadalomkritikát kapunk, melodrámába csomagolva.

A korai Tokugawa-korszakban járunk, az 1683-as évben. Nincs háború, a szamurájokra már csak megszokás miatt van szükség az uralkodóházaknál. A kevésbé szerencsések jobb híján – amint az egy társalgás közben elhangzik - felcsapnak zenésznek, de az egy igazi szamuráj szemében óriási szégyen. Ezekben az időkben mégsincs más út nevet és dicsőséget szerezni egy szamuráj számára, mint kitanulni valamilyen művészetet. Az általános béke és harmónia, amit az ismétlődő rituálék megbolygathatatlan változatlansága is jelképez, azonban csak illúzió és mint olyan, múlandó. Szereplőink valójában foglyai a szokásoknak és a térnek, amiben életüket nap mint nap leélik. Életük egy zárt uradalmi kastélyban, az azt körülvevő erdőkben, na meg egy kicsiny faluban zajlik, ahová a hírek csak ritkán jutnak el. Akkor viszont hisznek minden kósza szóbeszédnek.

Amikor a film elején a daimjó, a földesúr a császár parancsának engedelmeskedve katonáival Edóba távozik, látszólag minden marad a régiben. De három hónap után az otthon hagyott nők már megérzik uruk távollétét. A földesúr feleségének, Osai-nak természetesen megtetszik Gonza, a nála tizenkét évvel fiatalabb szamuráj, aki olyannyira jóképű, hogy szépségét és nemes kiállását a környékbeliek dalokba is foglalták.

Bár a férjét sosem szerette, Osai-nak mégsem jutna eszébe a házasságtörés. Saját lányának szánja a lándzsaforgatót, aki azonban, ha épp nem egy nyilvánosházban múlatja az időt, akkor Oyukával, egy csinos fiatal lánnyal enyeleg. Már a házasságot is kitűzték, sőt Oyuka felvarrja Gonza obi-jára, azaz övére Gonza címere mellé a saját jelét. Oyuka azonban egy rivális szamuráj, Hannojo húga, aki ellenzi a Gonzával való házasságot, hiszen jobb partnert is találhat neki. Feltéve, ha ő maga keres annyi pénzt, amennyit tisztes hozományul adhat.

Az áhított vagyon akkor kerül elérhető közelségbe, amikor felajánlják neki és Gonzának, hogy egyikük lesz az, aki levezényli a családi teaszertartást a birodalmi vendégek előtt. A bizalmi állást Gonza kapja, aki eleve a teaszertartás művészetében szeretett volna elmélyülni. Már csak át kell adni neki a család féltve őrzött titkát, a teaszertartást elmagyarázó titkos tekercseket. Mivel Gonza nem tagja az úri családnak, a felesleges pletykákat elkerülendő az átadásra éjfélkor kerítenek sort. Pontosan akkor, amikor Hannojo be akar törni a földesúr házába, hogy ellopja a tekercseket. Ehelyett Gonza és Osai obi-ját viszi magával és telekürtöli a falut a – mellesleg az igazságtól messze álló - házasságtörés hírével. Mivel ezzel szégyent hoztak a földesúrra és családjára, végzetüket nem kerülhetik el. Mindhárman menekülőre fogják. Hannojo a húgával, Gonza pedig Osai-jal. Mivel ez egy japán film, hőseinkért feleslegesen izgulunk. Büntetésük utoléri őket. Hogy jogosan, az már kérdéses.

A szamurájfilmek magvát adó klasszikus giri-ninjo (azaz a főhőst vezérlő kötelesség és vágy) ellentét helyett mostani hősünk ugyanis nem is ura a saját sorsának, hiszen szamurájként olyan szerepbe van kényszerítve, ami nem a szamurájok feladata lenne. A házasságtörést pedig, amivel vádolják, el sem követte. Mondjuk ki, saját gyengesége helyett ő a társadalom áldozata, egy olyan társadalomé, amelyben egy apró félreértés is végzetes lehet. Gonzának nemhogy a sorsán változtatni, de cselekedni sincs lehetősége. Szamuráj lévén még az érzelmeit sem mutathatja ki. Gonza személyiségét ezért alig, és kizárólag mások elbeszéléséből ismerhetjük meg.

Masahiro Shinoda le sem tagadhatná, hogy 1986-os filmje egy klasszikus bunraku-darab (azaz bábszínház-előadás) alapján készült. Nagyon zavaróak a néha magukban beszélő szereplők, akik persze valójában a közönségnek intézik a szavaikat. A film elején a földesúr távozásakor a magasba emelkedő lándzsák képe viszont egyértelműen tisztelgés a bunraku előtt, ahogy a film végén a kikötővárosban kiáltozó mutatványos is, aki bábszínházba invitálja az embereket. A darab, amit előadnak, természetesen egy házasságtörés után menekülő párról szól.

Alapanyagnak a „japán Shakespeare”, Chikamatsu darabja szolgált, ahogy egy 1969-es Shinoda-film, a „Kettős Öngyilkosság” (Shinju ten no Amijima) esetében is. Ahogy a történet is felosztható három negyven perces részre, a szélesvásznú szamurájfilmek vízszintesre és függőlegesre komponált képeitől eltérően Shinoda a teret is szinte mindig három részre osztja fel. Hol a színekkel operál, hol a tárgyak és a szereplők elrendezésével. Tehát többnyire mozdulatlan beállításokkal, kerülve a gyors vágásokat és a közeliket. Minden eszköz az elidegenítést szolgálja, Shinoda ugyanis nem szeretné, hogy aggódjunk a szereplőkért. Végtére is sors-tragédiát látunk, amelyben aminek be kell következnie, az úgyis bekövetkezik.

Az eseményeket néha festményszerű képek szakítják meg, amelyek élettelen tárgyakat ábrázolnak. Időtlenséget, illetve az idő mozdulatlanságát sugallják, de pillanatokra el is távolítanak az eseményektől. Ahogy a film befejezésekor megismételt kezdő képsorok is azt jelzik, minden marad a régiben. Visszaállt az előírásos rend.

Mivel a bosszúfilmek szinte kivétel nélkül ugyanarra a sémára épülnek, így aztán a számtalan hasonló alkotás közül csak azok tudnak kitűnni, amelyek a lehető legtöbb újszerű elemet képesek ráerőltetni a már ezerszer látott témára. A Death Sentence nem tud felmutatni semmi olyat, amit még ne láttunk volna, kivéve talán a megszámlálhatatlanul sok ostoba hibát, és következetlenséget. De azért nem teljesen reménytelen.

James Wan engem már a Fűrésszel sem igazán nyűgözött le, de a Death Sentence rendezését szerintem kimondottan hiba volt rábízni, mert láthatólag nem tudott vele mit kezdeni. Azzal, hogy nagyobb hangsúlyt fektetett a drámára, megmentette ugyan a filmet az agyatlan akciófilmmé silányodástól, de a végeredmény még így sem túl meggyőző. A film alapjául Brian Garfield 1975-ben megjelent, azonos című könyve szolgált, mely az író egy korábbi bestsellerének, a Death Wish-nek a folytatása. (A Death Wish-ből készült a nálunk is jól ismert 74-es Charles Bronson film.) A forgatókönyv állítólag köszönőviszonyban sincs az eredeti művel, és szerintem ez volt itt az egyik legnagyobb hiba.

Az alaphelyzet ismerős: Nick Hume (Kevin Bacon) tökéletes életet él, a tökéletes családjával. Idősebb kamaszfiával Brendan-nel éppen hazafele tartanak a srác hokimeccséről, amikor megállnak tankolni egy isten háta mögötti benzinkútnál. Ekkor egy álarcot viselő banda rohanja le a kutat, majd miután végeztek a fegyvere után nyúló kutassal, az egyik álarcos elvágja Brendan torkát is. Nick nekiesik a támadónak, és dulakodás közben sikerül letépnie a maszkot a fiatal bandatagról, aki ezután elmenekül a helyszínről. Brendan később meghal a kórházban. A szembesítésen az apa felismeri fia gyilkosát, de a tárgyaláson már érdekes módon azt állítja, hogy nem látta tisztán gyilkost, így a gyanúsítottat végül kénytelenek elengedni. Nick nem véletlenül nem tanúskodott: elhatározta, hogy saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást. Csak ekkor még nem is sejti, hogy ezzel a többi családtagját is veszélybe sodorja.

A sztori nem éppen eredeti, de ez még csak a kisebb baj. A dolog ott hasalt el végképp, hogy ezt nem is próbálták meg elfedni, vagy feljavítani. A kiszámítható és sablonos történetet ráadásul ordas bakik, összecsapott karakterek, valamint utóbbiak néhol már fájdalmasan ésszerűtlen viselkedése húzza le még jobban a középszerűség mocsarába.

Már maga a főszereplő is erősen ingatag lábakon áll. A bosszúálló apa olyan gyorsan váltogat az akcióhős, és a tettei következményeire újra és újra rádöbbenő, kissé idegroncs családfő szerepe között, hogy már azt is hihetnénk, hogy nem is a bosszú vezérli, hanem valami eszelős sorozatgyilkossal van dolgunk. (Pl. hősünk a nagy leszámolás előtt még könyvből tanulja a fegyverhasználatot, és úgy ügyetlenkedik, mint aki még játék pisztolyt sem fogott soha a kezében, majd nem sokkal utána már igazi fegyver-expertként szórja az ólmot, mint valami ex-kommandós.) Ez a kettősség pedig nagyon hiteltelen. Nick viselkedése néhol abszolút megmagyarázhatatlan, és bár a sok illogikus lépésre eleinte még felmentést adhatna a gyász és a fájdalom okozta zavartság, de sajnos még ez utóbbiakat sem nagyon tudjuk elhinni neki. Ezekről igazából nem is Bacon tehet (az ő képességeivel azért már tisztában vagyunk), hanem maga a karakter az, ami ennyire kidolgozatlan, és ez sajnos nem engedi rendesen kibontakozni. Az igazat megvallva, Bacon még így is a lehető legtöbbet hozta ki belőle.

A fia meggyilkolásáért felelős banda viszont már önmagában is egy vicc. Ők is csak egy a filmekben már sokat látott jellegzetes, agyontetovált macsó csürhe, akik többnyire gondolkodás nélkül, vadállatiasan cselekszenek, az ő viselkedésük is gyakran már-már fájdalmasan ostoba (SPOILER: itt gondolok például a forgalmas, nyílt utcán való ész nélküli lövöldözésre, illetve a film talán legkínosabb bakijára, amikor hősünket egyetlen, láthatóan nem halálos lövés után maguk mögött hagyják, abban a tudatban, hogy az illető meghalt. SPOILER VÉGE) Ennek megfelelően a Garrett Hedlund (Eragon) vezette társaság színészi játéka nem is kívánt többet a gonoszul nézésen és a hangos káromkodáson kívül. Érdektelen figurák, amolyan a raktárból előszedett, többször használatos papírmasé rosszfiúk. Természetesen a rendőrség is jelen van a történetben, csak azt tudnám, hogy minek? A nyomozónő (Aisha Tyler) mást se csinál, mint szigorúan okítja Nick-et, és folyamatosan óvva inti attól, hogy saját háborúba kezdjen. De ezen kívül a zsaruk az ég egy adta világon semmit sem csinálnak, se a banda, sem pedig Nick megállítására. És nem azért, mert a törvény megköti a kezüket, hanem csak egyszerűen kispórolták őket a forgatókönyvből. Aki említésre méltó, az a fegyverdílert alakító John Goodman. Rövid jelenléte ellenére is ő a film legjobb, legizgalmasabb figurája, bár karaktere szerintem egy alaposan kihagyott ziccer.

Na, de azért nem ennyire elkeserítő a helyzet, a filmben vannak jól sikerült dolgok is. Az akciójelenetek például elég pofásak (még ha nem is túl reálisak), még néhány tetszetős testroncsolást is láthatunk (a CGI vér teljesen felesleges volt), és a film végén látható Taxisofőr hommage is nagyon bejött, de amit mindenképpen kiemelnék, az a kiváló operatőri munka. John R. Leonetti a film során végig nagyon hangulatos beállításokkal dolgozik, de a parkolóházas jelenetben látható, 2 perces vágatlan snittje igazán elismerésre méltó munka. Nálam ez sokat javított a film élvezhetőségén.

Osztok-szorzok, és jóindulattal végül kihozom közepesre, elvégre nem rég múlt karácsony, és ilyenkor leolvad a jég az ember szívéről. Mert a számtalan idegesítő marhaságoktól eltekintve ez azért nem egy nézhetetlen film, van hangulata is, de hiányzik az a mélysége, ami elfedhette volna a rengeteg kisebb-nagyobb hibát. Továbbra is azt állítom, hogy egy tapasztaltabb rendezővel sokkal emészthetőbb alkotás is születhetett volna, de így a Death Sentence hamar el fog tűnni a süllyesztőben. Addig viszont egy próbát azért mindenképpen megér, de túl sokat ne várjunk tőle, és készüljünk fel a gyakori hajtépkedésre is.

Mark Stevens sminkeli magát. Kis púder, kis rúzs, óvatos szántások a fésűvel. Elvégre, a helléntől a kortárs távol-keletiig bezáróan így kívánja a színházi tradíció, és különben sem adhatja elő akárhogyan giccses csokorba szedett, naiv sanzonjait egy jelentéktelenebb község idősek otthonában rendezett, elő-karácsonyi fellépésén. Entrée. Előtte hajlott korú hölgyek ülnek vigyázban, gémberedetten kapkodva szentimentális nosztalgia és némi pajkos szemkontaktus után. Akinek kijut mindkettőből, az jobb, ha vigyáz, és a filigrán álflörtöt követően nem ragadtatja magát öltözői pettingre. („Hogy tehettél ilyet, te büdös kurva?") Ez pusztán imitáció. Blöff. Színészet.

A vasbetonba vésett etikett és az illem megvéd mindenkit, legfeljebb a becsületen és a lelkiismereten esik egy-két makacsabb paca, amit a nagy ünnepi sietségben amúgy is könnyű elfelejteni. Mert most indulni kell, még az expornós alakította díva (Brigitte Lahaie) sem tudja marasztalni az énekest, aki déli nagyvárosokban, producerek előtt akar bizonyítani. Nagyban. Mark még nem, az őt alakító Laurent Lucas már tudja: Fabrice Du Welz és Romain Protat forgatókönyvírói szeszélyének köszönhetően a szeretet ünnepén olyan alkalma nyílik tanúbizonyságot tenni az érzelmek füllentésének, a testileg-lelkileg öntorzító azonosulásnak a képességéről, mely a hol tüzes, hol fagyos irtózatot követően fájdalmas megalázkodással – vagy fájdalmas halállal kecsegtet.

Protaték veszélyesen egyszerű és látványos módját választják a Mark jellemét egyszerre erodáló és fejlesztő kálváriának. Elveszejtik őt. Furgonja elakad egy összekötő földúton, szállása így a magányos Paul Bartel (Jackie Berroyer) erdőszéli fogadója lesz. A morális normatívákkal vastagon kipárnázott, urbánus közeget rusztikusan obszcén, parlagon hagyott erkölcsű vidék disznóbaszó miliője váltja, míg a pasztelles finomsággal festett, már-már dogmásan élethű szereplők helyébe ijesztően karikaturisztikus, – eleinte implicit, később tárgyiasult – perverziókkal konokul kacérkodó figurák somfordálnak. Az egyirányú határszegés kellően érzékletes megjelenítését – a frenetikus színészi teljesítmények mellett – annak a Benoit Debienek sosem öncélú, de találékony, lendületes operatőri ténykedése is segíti, aki kamerájával a híres-hírhedt Visszafordíthatatlanban oly émelyítő kíváncsisággal dongta körül Monica Bellucci, vagy épp egy poroltó nem rendeltetésszerű használatba vételét. Amikor kell, szolidan rázza a steady-camet, máskor úgy dörgöli a nagylátószöget a színészek képébe, hogy attól Terry Gilliam testnedvei is megindulnak, nem spórol a daruzásokkal, és az a tébolyult karácsonyi körsvenk… de ne szaladjunk ennyire előre.

A kezdetben rideg Bartel vendégének „művészi" mivoltával szembesülve (ó, az az esetlen bájú dalocska…) lanyhul. Egyre jobban. Sunyi vendégmarasztalása ellentmondást nem tűrően borul aberrált rajongásba: az eladdig özvegyként vegetáló Bartel emlék státuszban feszengő szerelmét véli Markban újra meglelni. (Hogy Mark nem nő? Irreleváns részlet.) A panzióból így már nehezebb szabadulni, mint a Bates motelből és a Hitchcock klasszikusa felé lopva kacsintó Tortúra (Kathy Bates megtestesítette…) Annie Wilkesének debella öleléséből egyidejűleg. Bartel megfeleltetési kényszerének jármában úgy húzza imádott ex-e, Gloria egykori ruháit Markra, ahogy anno John Ferguson próbálta Judyre erőltetni Madeleine konfekcióját. Csakhogy az ő szenvedélyét ezüstkanál helyett szívlapáttal mérik.

Fabrice Du Welz első egészestése a tematikai enyveskezűség vádjára (a fent citáltakon túl emlegethető a Gyilkos túra, vagy a degenerált vidékkel szembeni félelmek további kikeltései szééép, hosszú sorban; aki feltétlenül eszmeileg parallel szüzsét keres, annak Ian Softly okos, de sajnos túl kimért munkája, a Titkok kulcsa ajánlható) ugyanúgy tesz, mint a kisléptékű narratív következetességre. A rendező Debie szuggesztív képeinek tolmácsolásával félálomszerű, s közben tapintható, vértől zavaros latyakban dagonyázó cselekménnyel kedveskedik, mely a már éppen elidegenítő, szürreális csapongás és a morbid naturalizmus között taníthatatlan hanyagsággal lavíroz.

És sosem rest egy kis pajzánságra! Hogy Mark újdonsült románca ne legyen felhőtlen, arról a környék – Bartel pszichés cizelláltságát vadul alulmúló – bennszülöttei gondoskodnak. A vén férfiak alkotta kommunában a szodómia intézmény, a bestialitás racionális és rutinszerű, az aggastyánok vérgőzös puncitáncát pedig sosem felejted. (Az év jelenete, mellesleg.) Amikor Szenteste a fánál összeül Bartel régi-új családja, ezek azok, akik Mark fekete levesébe könnyedén köpnek olyat, amitől az még keserűbb lehet. „Merry Fuckin' Christmas!" – mondhatnák.

Ők azonban nem az ilyen szofisztikált szóviccek emberei.

A Geekblog karácsonyi cikksorozatát egy horrorral nyitottuk meg, aztán lajstromba vettük a fősodor legócskább darabjait, majd egy véreset, egy viccesen-véreset és legutoljára egy romantikusat veséztünk ki. Itt az ideje, hogy zárásképpen szó essen egy olyan filmről, amely nem egy, hanem – egyértelműen és megfellebezhetetlenül – „A” karácsonyi film.

Az Élet csodaszép nem egyből lett kultuszfilm, születésekor, 1946-ban szerényen teljesített a mozipénztáraknál, különösebb nyomot nem is hagyott a korabeli nézőkben, még ha 5 kategóriában Oscarra is jelölték (egyiket sem kapta meg.) Igazi karrierje a hetvenes években kezdődött, amikor a vetítés jogait elfelejtették megújítani, így az összes tévécsatorna szabadon és ingyen műsorra tűzhette, egészen a kilencvenes évek elejéig. Azóta az NBC a kizárólagos sugárzója, de a lényeg változatlan: milliók számára ma is ez a standard karácsony esti szórakozás. Biztos olyan is van, aki rühelli, de a többség még mindig rajong érte. Ha lehet hinni az IMDB fórumainak és szavazásainak (10/8.6, top 250 – #31), akkor nem csak azok, akik ezen nőttek fel, de fiatalabbak is. A „nemzeti kultúra része” ahogy az egyik amerikai fórumozó írja. Csak egy példa rá, hogy milyen státuszban van a film: 2006-ban, az ötvenéves évfordulón az egykori elnök, idősebb George Bush vállalta el a narrációt a látássérülek számára készített hangsávon. Ami a kritikát illeti, az American Film Institute minden idők legihletettebb filmjének választotta 2006-ban, majd egy évvel később a „legnagyszerűbb” kategóriában (jelentsen ez bármit) a 20. helyre rangsorolta.

Több mint jogos a kérdés: vajon mire ez a nagy hype? Látszólag egy tipikus Frank Capra féle melodrámával van dolgunk, a rendező kedvenc témájával (a jóságos, szociálisan érzékeny férfifőhős versus a korrupt rendszer). A fantasy-ba illő indítás szerint két égben trónoló angyal meghallja Bedford Falls városka lakóinak imáit, akik egy bizonyos George Bailey-ért fohászkodnak. A férfi arra készül, hogy eldobja magától az életét, ezért őrangyalt küldenek hozzá. Csak előtte levetítik neki Bailey életét, a gyerekkorát, amikor kimentette testvérét a jég alól, és emiatt a fél fülére megsüketült, majd azt ahogy felnőve kénytelen átvenni apja munkáját a helyi bankban, ahelyett hogy Európába utazhatna, ahogy tervezte. Feleségül veszi a nőt, aki gyerekkora óta szerelmes belé, majd mikor ismét lehetősége lenne, hogy legalább a nászút idejére kiszabaduljon a városból, bankpánik tör ki. Marad és az összes saját pénzét arra költi, hogy kárpótolja a betéteseket és rávegye őket, hogy ne menjenek át a rivális bankárhoz, a lelketlen és cinikus Potterhez. Sikerül kivédeni a krachot, sőt idővel még arra is telik, hogy a segítségével a kispénzű emberek, akiknek Potter sohasem hitelezne, saját házat építsenek egy új városnegyedben. Ekkor jön a következő csapás: jelentősebb hiány keletkezik a kasszában (naná, hogy a gonosz Potter a bűnös), amiért Bailey-re börtön vár. Ekkor dönt úgy a férfi, hogy öngyilkos lesz, úgy legalább a családja (született közben négy gyereke) megkapja a biztosítási pénzt. És mindez karácsony este történik.

Talán ennyiből is érzékelhető, hogy Capra sötétebbre veszi a hangvételt a szokványos melodrámákénál, hogy aztán még nagyobbat üthessen a happy end. És itt a másik csavar: az angyal úgy segít Bailey-nek, hogy szaván fogja („Bárcsak meg se születtem volna!”) és megmutatja, milyen lenne a város nélküle. Egy alternatív valóságban találja magát, ahol Potter az úr (már a várost is Pottersville-nek hívják) a családias üzletek helyén kaszinók és sztriptízbárok vannak, az utcákon részegek és kurvák lődörögnek. A „mi lenne ha” trükkjét azóta milliónyi filmben bevetették már, de ’46-ban ez még bőven újnak számított.

Mai szemmel, ezzel együtt se sokkal érthetőbb a filmet övező rajongás mértéke. Klasszikus hollywoodi melodrámát látunk, helyenként ötletes képi megoldásokkal és a kor elvárásaihoz mérten túljátszott alakításokkal (James Stewart mint Bailey természetesen tökéletes). Hogy ennél is többet lássunk bele a filmbe, ahhoz valószínűleg amerikainak kéne lenni. (Ennek némileg ellentmond, hogy Angliában is nagy a kultusza.) Az Élet csodaszép ugyanis ugyanúgy az amerikai mítoszról szól, mint a westernek többsége. Az individualista főhös elindul(na), hogy megvalósítsa az álmát, aztán végül a közösségben találja meg a boldogságot. Bailey ráadásul az összes olyan értéket megtestesíti, amellyel a néző Amerikát és titokban magát szeretné azonosítani: becsület, szabadságvágy, megalkuvásmentesség, őszinteség, igazságérzet,  humanizmus. És mindez kontrasztba állítva a kapzsi Potter által megszemélyesített gátlástalan kapitalizmussal.

Bailey karácsony este újjászületik, hogy megmentse a városát, a családját és –szigorúan utolsósorban – saját magát. Ettől igazán karácsonyi film Az Élet csodaszép. Jól sejti, aki a címe alapján ítéli meg: a giccs határán táncol, és gátlástalanul szentimentális. Az őszintesége, a naiv bája és a finom humora a mentsége. Na meg a tény, hogy az elmúlt évtizedekben emberek millióit ríkatta meg. A kultusszal lehet vitatkozni, csak nem érdemes.