háborús

Geexkomix 66.

Avengers: Endless Wartime

Történet: Warren Ellis
Rajz: Mike McKone
Marvel Comics

A Marvel egyik legutóbbi ötlete, hogy önálló sztorikat elmesélő eredeti graphic noveleket dobjon piacra, nagyszerűen hangzik, az pedig külön örömteli volt, hogy az első ilyen kötet megírására Warren Ellist kérték fel, aki két évvel ezelőtt olyan remek munkát végzett a Secret Avengersszel, hogy azóta is emlegetjük a kollégákkal. Annál illúziórombolóbb a végeredmény: az Avengers: Endless Wartime, noha nem nélkülöz érdekes, és egy-két ritka esetben akár jól kivitelezett ötleteket, egy túl hosszú, túl sok felesleges dumával, túl lapos akciókkal, túl buta háborúelleneses és (amerikai) politikakritikával, illetve totálisan elírt karakterekkel teli történet. A cselekmény Amerika Kapitány és Thor múltját kapcsolja össze, és vezeti a címszereplő hőscsapatot egy mesterséges szörnysereg ellen, amit ősi lények és modern technológiák ötvözetével… a S.H.I.E.L.D. hozott létre. A Kapitány karakterét jól elkapja Ellis, az időből kizökkent ember koncepciója szépen végigvonul a sztorin, beépülve annak fő fordulataiba és mondanivalójába, végig egy azt a kényelmetlen gondolatot lebegtetve, hogy – amint a cím is jelzi – a háború az egyetlen, ami mindig megmarad, és a harc soha nem ér véget. Van még egy-két jópofa, bár nem különösebben kifejtett ötlet (mint hogy a S.H.I.E.L.D. próbál előrukkolni valamivel, hogy ne kelljen folyton a hősökre hagyatkoznia), és a szokásos ellises témák (archeológia + sci-fi), de az összhatást túl sok baromság rombolja ahhoz, hogy ezek összeálljanak egy szórakoztató egésszé. A karakterek kapcsolatrendszerét illetően Ellis jól láthatóan valami olyasmit próbált összehozni, amit Joss Whedon a Bosszúállókban. De Ellis nem Whedon: az utóbbira jellemző frappáns, oda-vissza pattogó, csipkelődő-kakaskodó megjegyzések nála nem működnek, főleg, hogy brutális túlzásba viszi őket. Ezek a hősök nemhogy nem barátok, de minden szavukból az érződik, hogy legszívesebben a szart is kivernék egymásból (ennek néha hangot is adnak – ennyire visszafogottak a dialógusok). Sólyomszem megalázó poénkodások folytonos céltáblája, egy gramm tisztelet nem érez iránta senki, Vasembert, mint a vigyorgó, arrogáns, milliomos seggfejet mindenki megveti, és Rozsomákot is csak egy becstelen, gyilkos bestiának tartják a többiek (Natasha, akivel évtizedek óta barátok, egy random, teljesen nyugodt társalgás alkalmával konkrétan és minden vicc nélkül „ostoba állatnak” titulálja). Szóval ez egy kicsit sok. Még akkor is az lenne, ha a sztori teljes mértékben önmagában létezne, a saját univerzumában, de nem, számtalan utalás teszi egyértelművé, hogy szerves része a Marvel képregényes kontinuitásának. Kegyelemdöfésként, Mike McKone rajzai teljesen laposak – karaktereinek arcai elnagyoltak és a legkritikusabb szituációkban is unalmas kifejezés ül rajtuk, az akcióiból pedig kínosan hiányzik az az eposziság, amire Ellis törekszik. Nem egy jó kezdet a kiadó új graphic novel szériájához. (Rusznyák Csaba)

Batman: Black & White #2

Történet: Dan Didio, Rafael Grampá, Rafael Albuquerque, Jeff Lemire, Michael Uslan
Rajz: J.G. Jones, Rafael Grampá, Rafael Albuquerque, Alex Nino, Dave Bullock
Kiadó: DC Comics

Ezt rövidre fogom, mert teljesen önző módon az öt sztori egyike miatt akartam csak írni az újraindított Batman-antológia második számáról. Az pedig a Silent Knight… Unholy Knight! Abszolút orgazmus volt olvasni, rég nem szórakoztam ilyen jól egy ilyen rövid (nyolc oldalas) képregényen. Michael Uslan egy pofátlanul mesteri stílusgyakorlattal áll elő: a sztorit némafilmes formában prezentálja, illően színpadias gesztusokkal, eltúlzott mimikákkal, Dave Bullock (Darwyn Cooke stílusára emlékeztető) gyönyörű, expresszionista rajzaival, és a dialógusok TERMÉSZETESEN panelek közti szövegkártyákon jelennek meg. Bullocknak nyilván nagy szerepe van abban, hogy a dolog működik, az a képkocka pl., amin a főhős Batman-árnyékot vetve rohan le a lépcsőn a denevérbarlangba, mögötte Alfreddal, fölötte repkedő denevérekkel, fantasztikus – de az egész oldal az (ld. lent), sőt, az egész comic, úgy, ahogy van. Uslan számos nagyon finom, okos dolgot visz a sztoriba, hogy ne csak a koncepció és a képi világ miatt kelljen örülni. Pl.: ahogy a korszak ponyváihoz illőn, afféle rémalakként mutatja be Batmant (vagyis: The Bat-Mant), ahogy ügyes párhuzamot von a hős és a gazember közt (szülőgyilkosság), ahogy még a címnek is nagyon frappáns értelme, jelentése van, és ahogy a narrációval játszik (ezt nem lövöm le). A Silent Knigt… Unholy Knight! egy minden részletében tökéletes, jól átgondolt stílusgyakorlat. Igazi ínyencség. A többiről csak távirati stílusban: a Manbat Out of Hell egy Man-Bat sztori egy ügyes csavarral és egy nagyon ostoba, karakteridegen momentummal, az Into the Cricle egy ravasz „jokeres” poén Rafael Grampától, az A Place in Between egy szépen megrajzolt „túlvilági” utazás könnyen kikövetkeztethető csattanóval, a Winter’s End pedig egy átlagos, gyerekkori emlékekkel tűzdelt havas bunyójelenet. (Rusznyák Csaba)

Brain Boy #1

Történet: Fred Van Lente
Rajz: R. B. Silva
Dark Horse Comics

A képregényes hőskorból előásott és rebootolt hősök a legtöbb esetben rosszul és csak ritkán jól sülnek el (itt rád nézek, The Twelve, de ugyebár Straczynski kezében szinte minden arannyá válik, kivéve talán Pókember), ám a Dark Horse jó lóra (sic!) tett, amikor Van Lentét bízta meg az ötvenes években aranykorát élő Dell Comics fura hősének modernizálásával. Fura, hiszen hidegháborús, gondolatával is ölni képes James Bondnak indult, aztán lassan betagozódott a pulp szuperhősök sorába, szokásosan klisés eredetsztorival, majd hamarosan már telepatikus T-Rexekkel és világuralomra törő időutazókkal akasztott tengelyt az amerikai titkosszolgálat megbízásából. Utóbbi szál (már a kémzsáner) feltámasztására vállalkozott az új alkotógárda, hiszen az adott keretek között realisztikusan nyúltak a témához: Brain Boy (mindenki így hívja, maradjunk is ennél) egy intellektuális felsőbbrendűségének teljes tudatában lévő igazi seggfej, aki nem kirekesztettsége és meg nem értettsége miatt állandó depresszióban senyvedő kliséhalom, hanem inkább a képességeit teljes mértékben, erkölcsi gátlások nélkül kihasználó rohadék, akit szerződéses külsősként (emlékszünk még a Halálcsillagon dolgozó szerződéses vállalkozókra a Shop Stopból?) kölcsönöz az Albright Industries az amerikai nemzetvédelmiseknek. Kémthrillerről lévén szó, hősünket már az első számban megkörnyékezi egy 1.0-ás, régivágású CIA-s, hogy épp aktuális ügyfelének gondolataiból szerezzen neki információt, cserébe a szülei igazi halálának körülményeit tartalmazó aktáért. Az ismeretlen izgalma felcsigázza az egyébként nehezen meglephető Brain Boyt, de természetesen csakhamar telepata orgyilkosokkal és mentális trükkök tárházával rendelkező ügynökökkel kerül szembe. A felütés igazán megnyerő, de aki teheti, szerezze be a most indult sorozat 0. számát, amit a Dark Horse Presentsben közöltek le, mert az egyrészes, önálló történetként sokkal jobban bemutatja a témában rejlő lehetőségeket, mint az első füzetben megkezdett háromrészes sztoriszál. (Nagy Krisztián)

Hit #2

Történet: Bryce Carlson
Rajz: Vanesa R. Del Rey
Kiadó: Boom! Studios

Valami ilyesféle élményt vártam volna az idén mozikba került Gengszterosztagtól. Aki kicsit is ismer, akár csak így, cikkek alapján, az tudja, hogy megveszekedett rajongója vagyok a ’40-es, ’50-es évekbeli Amerika noir atmoszférájának, szóval ahhoz, hogy egy ebben a hardboiled atmoszférában nyakig merülő filmet ne tudjak élvezni, valamit nagyon el kell baszniuk az alkotóknak. Kb. úgy, mint a Gengszterosztag esetében. De most itt a Hit című négyrészes minisorozat, aminek némileg még a felállása is hasonló. Jelesül, egy elit rendőrségi különítményről szól, aminek 1955 bűnben fuldokló Los Angelesében az a dolga, hogy a bürokratikus és törvényi akadályokat, terheket figyelembe nem véve takarítsa el a mocskot a város utcáiról, kerül, amibe kerül (ez a gengszterosztag egyébként tényleg létezett – bájos kis idők voltak azok). Slater nyomozó teszi is a dolgát derekasan, mígnem rejtélyes gyilkosságok történnek (köztük egy kollégájáé, akit ugyan nem szívelt, de hát azért mégis, ilyet nem lehet hagyni), és beállít hozzá egy régi, menekülőben lévő szerelme is – egy igazi femme fatale, szőkén és pisztollyal, ahogy kell. Bryce Carlson neve még egy kis guglizás után sem mond nekem semmit – régóta a Boom! szerkesztője, és írogatott már egy-két licenszelt képregénybe (Adventure Time, Wall-E – ennél különbözőbb animációs filmeket elképzelni is nehéz), de a Hit tűnik az első igazán saját munkájának. Remélem, még sok ilyenre számíthatunk tőle: a bűnös-fülledt-veszélyes nagyvárosi atmoszférát vágni lehetne (Vanesa R. Del Reynek a stilizálás és a realizmus nehezen megközelíthető határmezsgyéjében elhelyezkedő képei is nagyszerűek – a színek szerencsére visszafogottak, sőt, szépen retrósak), az erőszak és a szex minden oldalon felüti a fejét, a történetmesélés lendületes, zökkenőmentes, rutinos, a sztori baromi élvezetes, a dialógusok elevenek. És még csak véletlenül sem mesterkélt (na jó, elvétve akad egy-két narrációs mondat, amivel kicsit elfut a ló), jut benne hely némi könnyedségnek és humornak is. Eddig ez az év egyik nagy, abszolút a semmiből jött meglepetése. (Rusznyák Csaba)

Marvel Knights: Spider-Man #1

Történet: Matt Kindt
Rajz: Marco Rudy
Marvel Comics

Végre egy újabb Pókember sorozat (még ha limitált, ötrészes is), amit érdemes lesz követni a Superior Spider-Man és az Ultimate Comics Spider-Man mellett! Nagy szerencsénkre a Marvel Knights égisze alatt játszódó Pókfej sztori kívül esik a rendszerint fojtogató és böszme több évtizednyi kontinuitáson, és a jó öreg Peter Parkert találjuk a hálómintás kezeslábas alatt, aki a szokásos problémáin felül (elzárták az albérletben a gázt, mert elmaradt a rezsivel, emlékszünk még ezekre?), most 99 újabbal kénytelen szembenézni. Pontosan ennyi ismert vagy kevésbé ismert Pókember-ellenséggel kell megküzdenie ugyanis valamilyen bódító szer hatása alatt, az Arcade és annak titokzatos megbízója által megszervezett helyszíneken. Rossz (?) szokásommal ellentétben ezúttal nem húzom a számat, hogy a sztori és a vizuális világ egyensúlyában jócskán a zseniális Marco Rudy (aki legutoljára a DC Swamp Thing rebootjában remekelt) formabontó panelelrendezései és menet közbeni stílusváltásai kerekednek felül. Erre találták ki a képregényt, szürreális, nehezen követhető, szemgyönyörködtető képek sorozata követi egymást, majd ez a sorrend felborul, tekergőzik, spirálba csavarodik, gondolkodásra késztet, bakugrásokkal halad előre. Egyelőre a történetből nem sokat fednek fel előttünk, a vizuális orgia pedig bőven kárpótol, amíg az orrunknál vezetnek minket. Az első rész alapján ebből még sok minden kisülhet, mindenesetre ezúttal az a ritka konstelláció állt össze, amiben a rajzoló megvett kilóra. (Nagy Krisztián)

Uber #6

Történet: Kieron Gillen
Rajz: Caanan White
Kiadó: Avatar Press

A klasszikus szuperhőstémára írt modern/gátlások nélküli/szatirikus/stb-stb. variációk mára épp olyan unalmasak, mint maga a klasszikus szuperhőstéma. Gyanítom, hogy a jelmezes héroszokkal kapcsolatban már semmilyen szempontból nem lehet újat mutatni, ennek ellenére minden hónapban indul legalább egy-két új sorozat, ami kétségbeesetten más akar lenni, mint a többi, ami valami új fogást próbál találni a zsáneren (ld.: Sex, Sidekick, Buzkill, és a sor folytatható). Ez egyeseknek sikerül, másoknak nem, de már rég ott tartok, hogy egy ilyen széria sztorileírása alapból hidegen hagy, rosszabb esetben irritál, függetlenül attól, hogy jó lesz a képregény vagy sem – ez a dömping eredménye. Drága képregényíró gyermekeim, a nagy kérdés nem az, hogy sok évtizedes toposzokba tudtok-e új csavart vinni, hanem az, hogy tudtok-e történetet mesélni. Ha tudtok, akkor az ezredik „szuperhős leveri a Times Square-en a szupergonoszt” sztorit is élvezni fogom. Ha nem, akkor a legforradalmibb ötletetekkel is kitörölhetitek. Kieron Gillennek nincs forradalmi ötlete, viszont (többnyire) tud történetet mesélni. Az Uberben a németek az utolsó pillanatban fordítják meg a második világháborúbeli esélyeiket: Hitler szó szerint úgy húzza vissza a szájából a méregkapszulát a bunkerében, a körülvett/letarolt Berlinben, mikor hírt kap arról, hogy a „wunderwaffe” program sikerrel járt. Avagy a Harmadik Birodalom éppen szuperkatonákkal aprítja a várost ostromló szovjet csapatokat. Egy brit kémnő megszerzi és kijuttatja Németországból a rejtélyes (földönkívüli) eredetű „übermensch” receptet – 1945-öt írunk, kezdődhet a háború új szakasza: fegyverkezési verseny supermanekkel. A hatodik szám az első, ami Európából a csendes óceáni hadszíntérre röpteti a cselekményt, merthogy a japánoknak is megvannak a maguk szuperkatonái. Ha a kamikázék miatt még nem fájna eléggé a jenkik feje, most még ráadásul nagydarab, megállíthatatlan, golyóálló embermonstrumok marcangolják őket a csatatéren. Gillen meglepően hatásos, száraz narrációval meséli a sztorit, ami a történelmi hitelesség álcájával, jövő-menő karakterek dokumentumkönyvszerű kezelésével mutatja be az új fordulatot vett háború egészét (és emeli a képregényt a tipikus náci-exploitation szintje felé) – a szuperkatonák, a vezetők, a kémek és az egyszerű bakák szempontjából egyaránt kapunk ízelítőt, de a lényeg a teljes kép. Az Uber eposzi, lendületes szuperháborús comic, ami sokkal nyersebb, illúziómentesebb, és sokkal ügyesebben tartja fenn a realisztikusság illúzióját, mint azt felületes belelapozás után hinnénk. Mert felületes belelapozásra természetesen a tipikus avatoros excessen akad meg a szemünk először: Caanan White képei egészen szépek, dinamikusak, és tele vannak mindenféle brutális módon, vér- és bélspricceléssel szanaszétszakadó/robbanó emberi testekkel. Ahogy azt kell. (Rusznyák Csaba)

Lőrinczy Judit: Ingókövek

Találós kérdés: mit kapunk, ha a második világháború sújtotta Sztálingrádot beoltjuk egy kis Silent Hillel és Ryan közlegény megmentésével? Az év eddigi legjobb könyvélményét! Az Ad Astra kiadó új gyöngyszemmel gazdagította geekszívet megdobogtató palettáját, mi pedig rendkívül hálásak lehetünk Lőrinczy Judit első nagyregényének gondozásáért. Kábé tíz évvel ezelőtt volt egy jókora II. VH-s hullám, boldog-boldogtalan a nagy világégés könyvtárakat megtöltő eseményeit igyekezett minél inkább testközelből visszaadni. Ennek lecsendesedésével kuriózumként hat az Ingókövek, ám értékéhez hozzáad, hogy az akkori dömping idején is igencsak kimagasló helyen emlegettük volna.

Lőrinczy Judit nevét érdemes lesz megjegyezni. Az elmúlt pár év során illusztris médiumokban (Avana, RPG.hu, SFmag.hu, Delta Vision, Galaktika) megjelent számos novella szülőanyjaként az Ingókövekkel egy szép írói karrier egyik mérföldkövét helyezte le. Regénye emlékmű a világháborúban elesett, testileg és lelkileg megnyomorított, elhurcolt, kivégzett és elfeledett embereknek, ám ennél sokkal több is: szédületesen hiteles megfestése egy brutálisan embertelen korszaknak, pártatlan szemszögből, a különböző nézőpontok egymás mellé illesztésével, az emberi sorsok előtérbe helyezésével. Az írónő a dokumentarista stílus fundamentumára biztos kezekkel rakosgatja a líraiság építőköveit, olyan ügyesen, hogy a száraz valóság betonszürke háttere, a háború sújtotta város láthatatlanul kel életre a lapokon, átvitt és – a regény valóságában – szó szerinti értelemben is.

A romokká bombázott Sztálingrád a remek hangulatfestésnek köszönhetően pengeélesen rajzolódik ki képzeletünkben, a címbéli ingókövek és az épületek maradványai közti párhuzam pedig egyáltalán nem a véletlen műve, többszörös jelentéstartalma még a regény végére is tartogat meglepetést. Habár maga a csata kimenetele, s így az akkori események sodra mindenki számára ismert, ez csupán díszlet, ami előtt hús-vér karakterek igyekeznek túlélni a fizikai, szellemi és lelki rombolás ide-oda csapongó hullámait. Kezdetben a fókusz rájuk összpontosul, apránként megismerjük őket, kik ők és, mit hoztak magukkal Sztálingrádba. A magányos német mesterlövész a Wehrmacht igazi fogaskereke, egy kiüresedett gyilkológép, aki számára megváltás a romok közt bújkálva vadászni értékes zsákmányára. A családi emlékeibe menekülő, érzelmeivel harcot vívó német hadnagy a dicsőséges náci hadjárat irtózatos bűneire ráeszmélve a regény morális iránytűje. A kényszerből harcoló fiatal orosz munkás ifjonti ártatlansága és alázata okán minden szempontból igazi túlélővé avanzsál, emberségét nem képes kikezdeni a háború sem. Az orosz pilótanő pedig tenni akarásával nem csak a férfiak nőkért vívott háborújába csöppen bele, hanem egy egészen más síkon folyó, más tétért zajló küzdelem sarokköve lesz.

Az érzékletesen megírt szereplők, akárcsak a hadmozdulatok, folyamatos változáson esnek át – a regény kezdetén a városon kívülről indulunk, a közeledő német csapatok részeseként, majd ahogy belépünk Sztálingrádba, és egyre mélyebbre haladunk, úgy hatalmasodik el az őrület. Újabb párhuzam: a tisztán háborús dráma apró lépésekkel vonul be a misztikum, a mágikus realizmus, és ugyanakkor a város sajátos, megkergült világába. Ennek jelenléte sosem túlzott, sőt, remek érzékkel adagolt, éppen annyira hangsúlyos, hogy végig fenntartsa bennünk az érdeklődést: mi a fene lehet Sztálingrád másik csatája? A városnak valóban lelke lenne, és az őt ért pusztítás csupán büntetés? Vagy a szereplőink szemén keresztül feltáruló események pusztán a babonás félelem szűrője miatt kapnak másodlagos jelentést?

Olyan jól eltalált ritmusban kapjuk az újabb és újabb információkat, hogy akárcsak a város a szereplőit, a regény szépen lassan csapdába ejt, és nincs menekvés. Annyi sok-sok apróság dobja fel az egyébként is érdekfeszítő sztorit, hogy hirtelen kedvem lenne újra elolvasni: utalások háborús művekre, valós személyekre, kikacsintások a fiktív irodalom más területeire. Hiába szürke a díszlet, az csak még hangsúlyosabbá teszi a színes karaktereket, ám egyszersmind komor, baljóslatú atmoszférát teremt. A számtalan kettősség és párhuzam példásan bújik meg a brutális valóság álcája mögött, éterien megfoghatatlan a szereplők és az olvasó számára is. Ez a kevert légkör mégsem idegen, sőt, ellenkezőleg: ismerős és elfogadható, már-már természetes valahol.

Az Ingókövek alapos és hiteles mementója a Sztálingrádi csatának (nem kevés kutatómunka előzte meg papírra vetését), emellett elborzaszt, elgondolkodtat és felemel. Letehetetlen, remekül megírt – és még csak megkockáztatnom sem kell a következő jelzőt – szépirodalmi mű. Kívánom, hogy nagyon sok nyelvre fordítsák le, hiszen témája és mondanivalója egyetemes, a nemzetközi könyvpiacon pedig van még mit teljesítenünk. Na meg úgy, de úgy megnéznék belőle egy frankó filmváltozatot!

GEEXKOMIX 61.

Amala’s Blade #2

Történet: Steve Horton
Rajz: Michael Dyalinas
Dark Horse

A Dark Horse Presents antológia számos azóta kultsorozattá váló címet indított útjára (nem is kell különösen messzire mennünk, hiszen a Hellboy és a Sin City nevek még a kevésbé geek földi halandók számára is ismerősek), mi pedig ezúttal egy új fantasy sorozatot veszünk tüzetesebben szemügyre, ami ugyancsak ott debütált, hogy aztán egy négy részes miniben teljesedjen ki. Sem Horton, sem Dyalinas nem túl ismert még a képregényes berkekben, ezért okozott akkora meglepetést, hogy a DHP-ben felskiccelt, kis fókuszú, teljes egészében egy kalózhajón játszódó sztori ekkora sikert aratott. Az egyáltalán nem tipikus női főhős, a rendkívül jól megkoreografált harci jelenetek, az Amala és meggyilkolt áldozatainak árnyai közötti kapcsolat és az ügyesen csöpögtetett steampunk elemek hatására az olvasók többet akartak. A Dark Horse által felkarolt címben így hát kinyílik a világ: első blikkre ordas klisékbe botlunk, hiszen Naamaron világán két Birodalom néz farkasszemet egymással egy törékeny béke által fenntartott senkiföldje két oldaláról, a Módosítók (Modifiers) és a Megtisztítók (Purifiers), melyekben a mostanában olyan divatos steampunk és a biopunk egyáltalán nem kendőzött képviselőire lelhetünk, az egyik tábor ugyanis katódcsöves kiberverekkel tömi tele magát, míg a másik gőzzel hajtott járműveket és fegyvereket vet be ellenségei ellen. Nem kell persze megijedni, hiszen a sikert sikerre halmozó Saga is hasonlóan elcsépelt (mágikus birodalom versus science-fiction világ) elemekből épített fel egy teljesen eredeti ötletekkel teletűzdelt történetet és a szerzők itt sem okoznak csalódást. Horton saját bevallása szerint főhősünket a dalai láma ihlette, ami annak a ténynek a fényében különösen meglepő, hogy ő a két Birodalom leghalálosabb (de messze nem sebezhetetlen) orgyilkosa, akinek olyan jövendölés nyomja a vállát, amelyből természetesen legkevésbé sem kér (Hellboy, itt rád nézek). Az első füzetben in medias res csöppenünk az események sűrűjébe, majd egy majdnem félresikerült munka és egy leégett fogadó után apránként adagolva megtudjuk milyen sajátos kapcsolat van Amala és az őt kísér(t)ő szellemek között, miért kap öngyilkos küldetést a megbízójától, milyen sors elől menekül pontosan és hogyan bukkan egy olyan titokra, amelynek kiderülésétől függ, hogy az elkövetkezendő napokban újra polgárháború söpör-e végig az ideiglenes béke oltalmában élő kontinensen. A rajzfilmszerű stílus nagyszerűen jeleníti meg a humort és a vérontást, valamint az ötletes gőz- és biopunk elemeket, a sztori pedig egy pillanatra sem ül le, egyszóval vétek lenne kihagyni ezt a csemegét a (többé-kevésbé) fantasy zsáner amúgy is sajnálatosan szegényes palettájáról.
(Nagy Krisztián)

Breath Of Bones: A Tale of the Golem #1

Történet: Steve Niles és Matt Santoro
Rajz: Dave Wachter
Dark Horse

A zsidó folklór hírhedt agyagzombiját, vagyis a Gólemet ráküldeni a nácikra akkora high concept, hogy nem is értem, eddig miért nem lett még a téma feldobva filmen, vagy legalábbis képregényben, én legalábbis nem emlékszem ilyenre. Most viszont Steve Niles és írótársa úgy tűnik, végre beteljesíti ezt a geekálmot is. Mondjuk Niles megítélése részemről legalábbis hullámzó. Alapvetően szeretem, mert tud ő nagyszerű dolgokat, ha akar, de néha meg annyira összecsapottra, fájóan középszerűre rontja az egyébként jó ötleteit, hogy olyankor legszívesebben valagba rúgnám. Majd meglátjuk, egyelőre azonban kellemes meglepetés ez a füzet. 
1944-ben már hírek szállingóznak a rádióból, hogy a szövetséges erők úton vannak, de a Noah nevű kisfiút ez nem nyugtatja meg, mert apja, a falu többi harcképes férfiújával együtt elindult a frontra. Nem sokkal ezután a falu határában lezuhan egy brit gép, és a sérült pilótát a lakosok Noah nagyapjának műhelyében rejtik el. A pilóta és az öreg is tudja, hogy a fritzek hamarosan jönni fognak, és nincs sok esélyük szembeszállni velük. A nagypapónak azonban a birtokában van egy bizonyos ereklye, amit most szeretne továbbadni a kisunokának, és ami talán esélyt jelenthet a túlélésre. A Breath Of Bones: A Tale of the Golem egy háromrészes minisorozat lesz, és pont ezen vagyok kicsit megakadva. Az első szám ugyanis egy rendkívül jól sikerült felütés, viszont elég gyorsan elolvasható, és a Gólem igazából még semmilyen szerepet nem kapott benne, csak az utolsó oldalon vezetődik fel valamelyest, én meg aggódok, hogy ha ilyen dinamikával bírnak a folytatások is, akkor a hátralévő két rész csak egy szimpla nácitaposó zúzdára lesz majd elég, aminél azért többet várnék el. De nem akarok feleslegesen károgni, ez csak az én gyanúm, mindenesetre roppant kíváncsi vagyok a folytatásra. És nem csak az eddig kimondottan kellemes sztori várható menete miatt, hanem Dave Wachter zseniális szürkeárnyalatos rajzait is szeretném tovább bámulni, mert csak az ő munkája legalább két plusz pontot érne, ha osztályoznánk. Ezt a szépen, aprólékosan kidolgozott, hangulatos stílust, bár nagyon élvezem itt is, de komolyabb, tartalmasabb, valóságszagúbb történeteket kínáló GN-ekben még inkább el tudnám képzelni.
A Tale Of The Golem tehát egy látványos és izgalmas mininek ígérkezik, csak könyörgöm, ne legyen összecsapva!  Itt egyébként egy garantáltan kedvcsináló trailer a képregényhez, bár inkább csak magához a sztorihoz.
(Chavez)

Five Ghosts: The Haunting of Fabian Gray #3

Történet: Frank J. Barbiere
Rajz: Chris Mooneyham
Image Comics

Manapság óriási divat lett a képregényiparban a ponyva, aminek persze örülünk, mert összességében jól sülnek el az ilyen dolgok, de ha őszinték akarunk lenni, akkor ezek is csak olyanok, mint pár éve a neo-exploitation filmek voltak. Sem a feltámasztott egykori pulp-hősök, sem pedig a retró stílusában fogant újak nem idézik meg igazán hitelesen ezeknek a régi idők filléres olvasmányainak az elbűvölő naivitását. Sok pulp-revival cím csak külsőségekben hozza a retrót, de maga a történet már nagyon is 21.századi stílusban íródik, a kor elvárásainak megfelelve, és csak ritkán van meg az olvasóban az instant, eldobható csomagolásba burkolt kaland élménye, hangulata. Az öt részesre tervezett Five Ghost viszont végre igazi, hamisítatlan ponyva-ekszperienszt kínál.
Frank J. Barbiere, és remekül kiválasztott rajzoló partnere, Chris Mooneyham ugyanis nem mást csinálnak, mint a régimódi fantasztikus kaland-képregények dramaturgiai és vizuális stílusában egy már a banalitást súroló, egyszerű sztorivezetésű, elképesztően dinamikus, alapvetően klisékből dolgozó, de pont ezek miatt baromira szórakoztató ponyva-képregényt, amiben akció akciót ér, amiben a karakterek a legcsekélyebb mértékben vannak csak kidolgozva, és amiben nincsenek fárasztó, a sztorit lassító felesleges közjátékok, hosszú szöveges részek vagy semmitmondó, unalmas narrációk, csak pont annyi duma, ami a sztori előrelendítéséhez szükséges. És pont ettől lesznek ezek a füzetek olyanok, mint a korai 10 centes kalandok (legyen szó képregényről vagy novellákról), amiket az ember nem a szövevényes történet vagy a mélyebb tartalom, hanem pusztán a gyors lefolyású, rövid ideig tartó, és szellemileg sem túl megterhelő szórakozás élményéért olvas szívesen és rendszeresen, mondjuk a vonatra várva, vagy egy fárasztó nap végén a fotelben. De persze nem csak bevált elemeket pakoltak egymásra a szerzők, a hozzáadott érték is magas, aminek köszönhetően mégsem lett a végeredmény olyan megmosolyogtatóan és fárasztóan bugyuta, mint mai szemmel nézve azok a bizonyos korai történetek. Az alapsztori egy a 30-as években játszódó fantasztikus és klasszikus irodalmi elemekkel ötvözött Indiana Jones-típusú kaland, amiben Fabian Gray, egy különleges képességekkel rendelkező kalandor egy varázserejű kő nyomába ered a társával. Fabian különlegessége abban áll, hogy időnként az öt benne lakozó szellem speciális képességét hívhatja elő, hogy segítségére legyen. (Ennek eredetéről csak egy mondatos ismertetést kapunk a címlapon, semmi többet.) Ezek a szellemek egytől-egyig jól ismert, ám a képregényben néven nem nevezett irodalmi alakok. Konkrétan: egy íjász (Robin Hood), egy varázsló (Merlin), egy detektív (Sherlock), egy szamuráj (Musashi) és egy vámpír (találd ki!). Fabianen kívül persze gonosz nácik és sötét démoni erők is munkálkodnak vele párhuzamosan, nyilvánvalóan ártó szándékkal, de többet nem is akarok lelőni, szerintem így is kellően érdekessé tettem már a koncepciót. Mooneyham kiváló rajzai is pont olyanok, mint a történet. Nincsenek túlbonyolítva, könnyedek, lazák, látványosak, mozgalmasak, az élénk színezés és a régi idők képregényeit idéző címfeliratok pedig egyszerre hozzák a retró/vintage hatást és a modern, divatos pop-art stílust. Bocs, hogy most az aktuális rész helyett inkább általánosságban (és sokat) beszéltem a sorozatról, de fontosnak éreztem felhívni rá a figyelmet. A Five Ghost, ha nem is valami mély, de egy üdítően kellemes kis időtöltő olvasmány, ami remélem, nem ér véget majd az ötödik rész után. Egyetértek az egyik kritikus véleményével, miszerint valami ilyesmiről kellene szólnia a képregényeknek manapság is.
(Chavez)

Snapshot #4

Történet: Andy Diggle
Rajz: Jock
Image Comics

A képregényiparban a szerelemgyerek sikerre van ítélve (a kétkedőknek elég csak fellapozni a Mesmo Delivery-t), ám ha a boldog apuka évekig a 2000AD szerkesztője volt, dolgozott a DC-nek és a Marvel-nek is, ráadásul olyan munkák kerültek ki a keze közül, mint a The Losers, Swamp Thing, Hellblazer, Thunderbolts, Daredevil és a személyes kedvenceim közé tartozó, Leinil Yu-val elkövetett Silent Dragon, akkor minden szerkesztő üdvözült mosollyal az ajkán tapsikolva szórná a kiadásra szánt bankókat a lába elé. A hivatalos munkák közötti szünetekben nyolc évig készülő sorozat a Judge Dredd Megazine-ban debütált, mielőtt a jenkiknek is bemutatkozott volna egy zömök, négyrészesre összerántott minisorozatban (a britek nem csak tévésorozatoknál, hanem a képregényekben is jobban szeretik a feszesebb és rövidebb formátumot, amit én személy szerint meglehetősen üdvözítőnek találok). Hősünk, Jake Dobson, aki viszonylag kényelmes életet él a képregényboltját vezetgetve, egy nap okostelefont talál a parkban, ami fenekestül felfordítja az addig középszerű és nyugalmas életét: fotókat talál rajta, amin gondosan homlokon lőtt férfi látható, levágott kisujjal. A titokzatos telefonon hamarosan jelentkezik egy gyilkossági nyomozó, aki persze nem az, akinek mondja magát és a hangtompítóval felszerelt szájzár elől csak az utolsó pillanatban sikerül megmenekülni. A rendőrségen természetesen nem hisznek neki, ráadásul a képeken szereplő és szemmel láthatóan nagyon is élő halott besétál az őrsre, hogy visszakérje a telefonját. Jake-et azonban nem hagyja nyugodni a rejtély és ekkor aztán tényleg minden széthullik körülötte: egy épp csak megismert lánnyal együtt kénytelen menekülni titokzatos üldözői és a legjobb barátja meggyilkolásával őt gyanúsító rendőrség elől, hogy megtaláljon egy erdő mélyén eldugott cégtelephelyet, ami választ adhat a kérdéseire. A sztori mindvégig elemi erővel szorítja az olvasó tökeit és itt minden tettnek következményei vannak,  így aki hollywoodi feloldást vár és a gonoszok megbűnhődését, annak nagyon rossz meglepetésben lesz része. Diggle tettestársa, Jock is régi motoros, lehúztak már együtt pár évet a 2000AD-nél, a The Losers és Green Arrow: Year One is közös munkájuk, szálkás és szikár, fekete-fehér rajzai pedig nagyon jól illenek a mostani pörgős thrillerükhöz is. Rövid, de ütős szórakozás a brit képregény rajongóinak, de ha valaki esetleg még mindig bizonytalankodna, annak összeütöttek egy trailert, ami biztosan meggyőzi őket is.
(Nagy Krisztián)

Superman Unchained #1

Történet: Scott Snyder
Rajz: Jim Lee (bónusz sztori: Dustin Nguyen)
DC Comics

A DC biztosra ment: legrégibb, az egész szuperhősőrületet elindított, és egyik legnagyobb karakterüket odaadták egyik legnagyobb írójuknak és egyik legnagyobb rajzolójuknak, hogy egy nagy, vadiúj sorozattal durrantsanak valami eszméletlenül nagyot a nagy mozifilmhez és a nagy 75. évfordulóhoz igazítva. Ez sok „nagy”. Az egészről üvölt, hogy ez nem egy képregény, hanem egy EVENT, így önmagában. Mert akkora. Aztán elhessegetem a bazinagy füstöt, és alatta megint csak egy pici láng pislákol. A fő probléma ezzel a képregénnyel az, hogy semmilyen szempontból nem tűnik eventnek, inkább csak egy átlagos Superman-sztorinak, egynek az olyanok közül, amik miatt bő egy éve leálltam az Acélemberről szóló összes sorozattal. Mert érdektelenek és lagymatagok. Snydertől pedig elvártam volna, hogy ennél többet nyújtson. És tényleg, a nagyszerűség csírái azért ott vannak a comicban. Az író remekül elkapja a karaktereket, és nem csak a főhőst (akinek narrációja egészen remek, de az már a Batmanből is látszott, hogy ebben Snyder otthon van), minden inspiráló, földönkívüliségében is végtelenül emberi mivoltával, hanem a mellékszereplőket is, Loistól Luthoron át Jimmyig, a nagaszakii expozíció pedig az a fajta, ami után akkor is folytatni akarod az olvasást, ha épp készül elmosni egy cunami. Aztán jön a középszerűség: mérsékelten izgalmas és érdekes, az átlagnál persze jobban rajzolt, de Jim Lee-től, megkockáztatom, így is kevés akciójelenet egy whudonitba szőve, egy olyan cliffhangerrel, ami a már dicsért expozíció hatását inkább rombolja, mint emeli. Nem rossz ez, csak olyan átlagos – pedig pont az lenne a lényege, hogy minden legyen, csak ne az.
(Rusznyák Csaba)

The True Lives of the Fabulous Killjoys #1

Történet: Gerard Way, Shaun Simon
Rajz: Becky Cloonan
Dark Horse Comics

Az ilyesmi sem mindennapi eset: a Killjoys annak a Danger Days című zenei albumnak a folytatása, amit az egyik író, Gerard Way (Umbrella Academy) bandája, a My Chemical Romance adott ki még 2010-ben. A másik író a zöldfülű Shaun Simon, bő tíz éve Wayékkel turnézott, és akkor merült fel bennük a sztori ötlete – a zenei előismeretek egyébként nyilván nem szükségesek a képregény megértéséhez, ami háttérinformáció kell hozzá, az mind elhangzik menetközben. Nem is akárhogy: Way és Simon egy rádióbemondó segítségével „narrálják” az eseményeket, és adagolják az infodumpokat, és ezzel nem csak a narratíva egyenletes folyását érik el, hanem az atmoszféra sűrűsödését is. Az atmoszféra pedig eleve erős: egy disztópikus jövőben vagyunk, 12 évvel azután, hogy a címbeli forradalmár-hősök, a Killjoyok, elestek a zsarnoki megavállalattal, a Better Living Industries-zel vívott harcban. Az élet a nagyvárosban, a BLI által uralt Battery Cityben nehéz, a sivatagban, ahol a Killjoyok kultuszának követői folytatják underground küzdelmüket, még nehezebb. És a konfliktusba belekeveredik „a lány”, a Killjoyok egykori védence, akinek elvileg valamiféle messiásszerepet kellene majd betöltenie. A sztori bármiféle összegzése szánalmasan kevés a képregény hangulatának, szimpatikus őrületének, vad ötletsorozatának, bravúros világábrázolásának, történetmesélési eleganciájának és ritmusának érzékeltetéséhez. Az első szám bolhaszőrszálnyira van attól, hogy túlzsúfolt karakter-, sztoriszál- és információ-kártyavárként összeomoljon, de ez a bolhaszőrszál pont az, ami a katasztrófát elválasztja a zsenialitástól. És akkor még ott vannak Becky Cloonan egyszerűséget, bájt, fenyegetettséget és erőszakot vegyítő rajzai, megdobva néha egy kis plusszal, mondjuk egy Szárnyas fejvadász utalással. Ha bárkinek kétségei lettek volna Gerad Way írói képességeit illetően, ideje kikukáznia azokat: most már holtbiztos, hogy az Umbrella Academy (mindkettő) nem véletlenül sikerült szenzációsan.
(Rusznyák Csaba)

GeexKomix 57.

Constantine #1

Történet: Jeff Lemire & Ray Fawkes
Rajz: Renato Guedes
DC Comics

Bevallom, nagyon érzékenyen érintett a Hellblazer kaszájának híre, aminek hallatán én is gonosz átkot szórtam az egész DC kollektíva, különösen Dan DiDio fejére. Tudom én, hogy nem csak Johnt, de a HB-t is alaposan megrágta már az idő, és sejtettem, sőt, tudtam, hogy egyszer úgyis bekövetkezik a kegyetlen vég, de azért bíztam benne, hogy ez majd minél később történik meg. A DC végül nem kinyírta, hanem előre eltervezetten, mondhatni szisztematikusan rebootolta a karaktert, úgy, hogy megfiatalított klónját először visszavezette a főuniverzumba, majd a 88 óta futó eredeti vonal elvágásának hírével együtt, egy új önálló sorozatot is bejelentett. Az ortodox Hellblazer hívők, köztük én is, ettől egyáltalán nem nyugodtak meg, mert az eredeti sorozat legnagyobb erénye, a darkos, nyersebb, cinikusabb "brites" hangulat és hangvétel volt (lévén a 300 szám során szinte végig brit írók építgették és ápolgatták a mítoszt), és joggal féltek tőle, hogy a fiatalabb korhatár besorolásba és a jelmezes szuperhősökkel teli univerzumba már csak egy kiherélt és felvizezett Constantine férhet be. Nos, nem meglepő módon a Constantine első száma mindezen félelmeket sajnos igazolja is, ugyanakkor egyelőre a helyzet talán nem olyan rossz, mint elsőre vártam. Kétség ne essék, ez a fickó nem John Constantine, a Nevető Mágus, csak valaki, aki hasonlít rá, és aki az ő szavajárását használja, és ez a képregény pedig nem holmi "Hellblazer Újratöltve", hanem csak a DC újabb mágia-tematikus mainstream sorozata, ami történetesen halványan emlékeztet egy néhai fasza Vertigo sorozatra. A Constantine természetesen nem kapcsolódik a Vertigós címhez, és szerintem a Justice League-eshez sem, de ezt nem tudom, mert azt nem olvasom. A történet (melyben John New Yorkban összefut egy Chris nevű látomásokkal küzdő haverjával, hogy aztán a nyomokat követve Norvégiában kutassanak egy bizonyos Croydon Iránytűje nevű artefaktum után), egyszerű, kapkodósan gyors, túl harsány, ötletet, stílust, hangulatot pedig elektronmikroszkóppal sem találni benne. Egyszerűen túl kiszámíthatóan mainstreamnek tűnik a cucc ennyi alapján is. De azért nem is írnám le azonnal, mert úgy tűnik, az új nyomokban azért őriz valamit az eredeti John jelleméből, és talán a sztoriban is még lehet kraft. Amennyiben elfogadom a tényt, hogy az a John, akit én ismertem és szerettem nincs többé, és a kedvenc amerikai képregénysorozatom sem fog már visszatérni többet, akkor a gyász elvonultával talán egy hitvány és méltatlan pótléknak megteszi majd. De erről csak pár szám után nyerhetek bizonyosságot. Egyelőre mindössze emészthető, de nem több. Guedes rajzai bár szépek, és tulajdonképpen kikezdhetetlenek, valójában átlagos és unalmas amerikai képregényrajzok, mindenféle egyediség nélkül, de azért megteszik.
(Chavez)

Happy! #4

Történet: Grant Morrison
Rajz: Darick Robertson
Image Comics

Az utóbbi Geexkomixokban lelkendeztem már egy sort az Image Comics apoteózisáról és új aranykoráról Robert Kirkman kezei alatt (aki már csatlakozott a saját különbejáratú geek panteonomba Joss Whedon mellé) és az újabb emellett szóló komoly érv a skót képregényírószupersztár, Grant Morrison leigazolása egy minisorozat erejéig. A kísérletező kedvű és elképesztő ötletekkel előrukkoló (lásd még Doom Patrol, WE3, The Invisibles, The Authority, Seven Soldiers, All Star Superman, Batman Incorporated, hogy csak a legismertebbeket említsem) Morrison ezúttal sem hazudtolja meg magát: a Karácsony szenteste játszódó Happy sztorijában a rendőrnyomozóból bérgyilkossá lecsúszott, mocskosszájú, mindent és mindenkit gyűlölő Nick Sax találkozik legvadabb rémálmával, egy kis szárnyas, kék színű, a naív optimizmustól majd kicsattanó egyszarvúval, akit mintha egy Disney rajzfilm sidekick szerepére szóló castingjáról szalasztottak volna. Nick éppen egy félresikerült meló után lábadozik rendőri felügyelet mellett a kórházban és nagyon sürgősen meg kellene lépnie, ugyanis véletlenül nagyon csúnyán agyonlőtte a helyi alvilág egy prominens alakja, a titokzatos Mr. Blue unokaöccsét. A vénájába adagolt morfium nem könnyíti meg a dolgát, de Happy, az idióta kinézetű, beszélő hallucinációja (?) már annál inkább: a kék unikornis kijuttatja a csávából, de nem ingyen. Happy ugyanis egy Hailey nevű kislány képzeletbeli barátja és mivel az egész világon kispajtása mellett az egyetlen személy, aki képes látni és hallani őt, az bizony Nick, így csak ő mentheti meg a kislányt, akinek már csak ötvenkét órája van hátra. Nick Sax, a Karácsony szellemének antitézise persze csak a saját tyúkszaros életét akarja menteni, de Happy mindent elkövet, hogy az őrületbe kergesse és ezzel rákényszerítse az éves jócselekedetére. A sztori és a dialógusok briliánsak, Morrison és Robertson pedig nem fogja vissza magát, ennél mocskosabb szájú és lelkibetegebb szereplőket és a nyomukban járó erőszakot utoljára képregényben talán csak Garth Ennis The Boys-ában olvastam (és nem véletlenül, ugyanis azt is Robertson rajzolta). A sodró lendületű cselekmény egy pillanatra sem ül le és a befejező, negyedik számban fény derül arra is, ki is pontosan Happy és miért éppen egy életének zsákutcájába jutott mizantróp lelki sérült látja egyedül, de ha az olvasó egy újabb Karácsonyi ének feldolgozást vár, nagyobbat nem is csalódhatna: a happy end nem létezik Morrison szótárában, még akkor sem, ha történetesen ez a képregény a címe. Erősen ajánlott darab.
(Nagy Krisztián)

Helheim #1

Történet: Cullen Bunn
Rajz: Joelle Jones
ONI Press

Nem rémlik, hogy eddig olvastam volna bármit is az ONI Presstől, és talán ez még így is maradt volna sokáig, ha a vikingekért való rajongásom nem találkozik össze véletlenül a Helheim című újonnan indult sorozatuk első számával. Bár a vikingek történelmi szerepe és jelentősége előtt is derékból meghajlok, engem azért mindig is jobban érdekelt a mitológiájuk, ami valami elképesztően gazdag, színes és nem utolsó sorban nagyon szórakoztató egy mondavilág, és amiből ugye a fantasy zsáner sem éppen keveset merített az évtizedek során. A Helheim sem a történelmi, hanem a fantasztikus végénél ragadta meg a témát, de egyelőre úgy tűnik, hogy nem a mitológiára hegyezi ki magát a sorozat, hanem inkább a horrort hozza előtérbe. Az első számban ugyanis egy csapat portyázó vikinget látunk, akik démoni hordák elől menekülve térnek vissza a faluba, ám a rettenet követi őket, és végül hazai pályán kell megütközniük az élőhalottak kisebb hadával, akiket egy boszorkány küldött rájuk. A csatában aztán odavész a főhős Rikard is, viszont a folytatásokból mégsem kell majd őt nélkülöznünk. Hogy miért, azt most nem lövöm le, de köze van a varázslathoz, valamint a tűhöz és cérnához. Az első szám rögtön a dolgok közepébe vág, és mivel a füzetnek legalább a fele harcokból áll, így igencsak gyorsan ki is végezhető. A maradék paneleken is még csak nagyjából vázolódik fel, hogy miről van szó, és hogy nagyjából mire is lehet majd számítani a folytatásban, de a kettő együtt már bőven elég ahhoz, hogy hiányérzetünk ne legyen, furdalás az oldalunkban a kíváncsiságtól viszont annál inkább. Joelle Jones rajzai is minden igényt kielégítőek, és jól is illenek ehhez a vérgőzős, kaszabolós zord világhoz, még ha néhol kicsit túlzottan is rajzfilmesnek is hatnak az arányok, vonások. Az első szám kiválóan alkalmas a kedvcsinálásra vikingrajongástól függetlenül is, és végül ha csak egy hentelős viking-horror marad, az sem lesz tragédia, de én azért bízom benne, hogy egy némileg tartalmasabb, és a későbbiekben a skandináv mondavilágot is jobban bevonó széria vette most kezdetét.
(Chavez)

Judge Dredd prog 1821 – 1822

Történet: Michael Carroll
Rajz: Andrew Currie
Rebellion Developments

Folytatódott, és sajnos a harmadik epizóddal véget is ért az általam a legutóbbi GeexKomixban még ígéretesnek tartott Wolves című sztori. Igazából nem csak jól indult, de kifejezetten jól is folytatódott, hogy aztán Carroll a harmadik részben gyorsan összecsapva (és így rengeteg ziccert kihagyva) idő előtt lezárja ezt a sok lehetőséggel kecsegtető történetet. Vagy mégsem? De erről majd később. A középső részben szépen bontogatta az izgalmas alapszitut, és egy erős cliffhangert is bedobott a végére. Bár az első részben még központi figyelmet kapott Dimitry és Shirokov saját konfliktusa (ahogy az gyanítható volt, a bűnöző emigráns ki akarta használni a tisztességes emigránst a saját céljaira, ezért zsarolta), mostanra mindez szinte marginálissá vált a nagy társadalmi feszültség problematikájának közepette. A harmadik epizód aztán gyorsan rövidre is zárja ezt a szálat, ezzel lényegében totálisan indokolatlanná téve a korábban történteket, hiszen a fő figyelem most már arra irányul, hogy Hershey főbírónő 5 millió tonnányi élelmiszersegély fejében ki akarja adni az összes szovjet származásút a szovjet megavárosnak, East Meg Two-nak. Dreddnek ez persze nem tetszik, és jobb ötlettel áll elő. Na és itt jön a zavarba ejtő befejezés, az utolsó panel ugyanis teljességgel homályos. Azon ugyanis azt látni, ahogy a deportáltak éppen megérkeznek, és egy tábla közli is, hogy most léptek be Mega City 2-be(!), viszont a tábla mellett mégis szovjet bírók posztolnak, és a háttérben is vörös csillagos épületek látszanak. Hogy ez most rajzolói baki, vagy valamiféle csavar a történetben, az sajnos nem derül ki a következő progból sem, mert az megint egy mindentől független, önálló kis epizód. Talán későbbre tartogatják a magyarázatot? Remélem, mert addig nem könnyű megítélni a Wolvest. Mindenesetre érdekes és ötletes az alapvetés, az első kétharmada kimondottan kellemes ígéret volt, de ennél sokkal több van még ebben a dologban, és remélem jobban ki is lesz aknázva majd a közeljövőben. Currie rajzaival kapcsolatban is kicsit ambivalens érzéseim lettek, mert míg Hersheyt valamiért tinédzser fruskának ábrázolja (kb. úgy 50 éves egyébként), addig mindenképpen hatalmas piros pontot írok be neki a járművekért és űrhajókért.
Ápdét! Közben az író a 2000AD fórumán tisztázta a helyzetet, miszerint a rajzoló a ludas, aki félreértette a forgatót. Ejnye! Carroll az egyébként romokban lévő kettes számú Megavárosra gondolt, ahogy az a táblán is szerepel, de Currie valamiért mégis egy szovjet várost rajzolt oda. A rajongók és a PS megmutatják, hogy mi is a különbség. Azért nem mindegy, ugye!? Így aztán már teljesen érthető a lezárás.
(Chavez)

Judge Dredd Year One #1

Történet: Matt Smith
Rajz: Simon Colby
IDW Publishing

Na erről van itt szó, kérem szépen! Az első értelmes amerikai Dredd képregénysorozat. Az IDW ősszel indított Dredd ongoingja nekem nem jött be, és többször is elmondtam, hogy véleményem szerint azért nem működik, mert az amcsi írók egyszerűen nem érzik igazán ezt a karaktert és a közegét, és enélkül csak sima, középszerű sci-fivé tudják zülleszteni. A Year One azonban sokkal jobb esélyekkel indult a kegyeimért, lévén mind az író, mind a rajzoló nem csak, hogy brit, de egyaránt igazi 2000AD veteránok. Matt Smith már több, mint 10 éve a magazin főszerkesztője, és bár írói tapasztalata korlátozott (néhány képregényepizódot és két Dredd regényt jegyez), már csak a munkájából kifolyólag is jól ismeri a karaktert. Smith nemrégiben írt egy Judge Dredd e-regényt (Judge Dredd: Year One: City Fathers), ami az akadémiáról frissen kikerült Dredd első szolgálati évének idejében játszódik, abban az időszakban, amikor még nem volt rettegett, csak egy jó hatásfokkal dolgozó fiatal bíró. Az IDW-nél most indult  Judge Dredd Year One eredetileg ennek az adaptációja lett volna, de szerencsére Smith úgy döntött, hogy inkább új sztorit indít ugyanebben az időszakban. A kifejezetten izgalmas első számban elsőéves bírónknak először akad dolga a PSI-ügyosztállyal, miután városszerte egyre több megmagyarázhatatlan esemény történik. Civilek mutatnak ugyanis furcsa pszichikai képességeket, egy gyerek például a gondolataival szó szerint széttépte az apját fenyegető fegyveres banditát. A PSI-Divízió emberei mindössze annyit tudnak, hogy ezek a pszichikai képességek összehangolódtak, és mintha általuk valami készülne áttörni. Hogy mi, az most még nem derül ki, de nekem lenne rá tippem. A Year One-t a másik IDW-s Dredd szériával együtt olvasva jól érezhető az a különbség, amiről annyit szövegeltem korábban. Smith jól kiegyensúlyozott, jó ritmusú nyitánya önmagában százszor izgalmasabb és érdekesebb, mint a Duane Swierczynski jegyezte eddig megjelent 4 szám összesen. Igazából pont olyan jól megírt és pont olyan karcos, mintha csak az aktuális 2000AD-ben vagy a Megazine-ben futna ez a sztori. Simon Colby rajzai duzzadnak a dinamikától, a részletektől, tocsog bennük a vér is, Dredd is úgy néz ki, ahogy kell, és mindenképpen dicséretes, hogy nem felejtkeztek el róla, hogy a korai években még másik típusú Lawgivert használtak a bírák, bár a kinézetét azért még így is kicsit korszerűsítették. A Judge Dredd Year One szuper kezdés, olyan, amivel a brit-, és az eredeti Dredd-hez szokott külföldi olvasók is elégedettek lehetnek, és persze remélhetőleg az amcsiknak is bejön majd ez a széria. Mivel ezúttal nincs szükség több évtizednyi ismeretanyagra, így a laikusok is nyugodtan belevághatnak. Izgatottan várom a folytatást. Részemről ez nyerte a heti GeexKomixot.
(Chavez)

Sex #1

Történet: Joe Casey
Rajz: Piotr Kowalski
Image Comics

Szóval, Joe Casey új képregényének a címe enyhén szólva nem túl finomkodó és visszafogott. Az érdeklődést felkelti (Ha! Nyilván.), de egyben olyan elvárásokat támaszt, amiknek szinte lehetetlen megfelelni. A szex kicsit túl nagy, túl jelentős, túl hétköznapi, túl intim része az életnek ahhoz, hogy egy nem absztrakt (hanem, ami azt illeti, normál történetmesélési eszközökkel élő) művészeti alkotás definíciója legyen. És az első pár oldalon, amin egy vállalatbirodalom fiatal feje hét hónapos rejtélyes távollét után visszatér a cégéhez, Saturn Citybe, nem is egészen világos, hogy Casey mire akar kilyukadni. De hamarosan az lesz. A főhős, eltűnése előtt, a város saját szuperhőse volt (Armored Saint néven), de egy haldokló szerettének megígérte, hogy megpróbál végre normális éltet élni. Most erre tesz kísérletet, de az önbíráskodástól megfosztott élete üres, eseményektől és izgalmaktól mentes. És itt jön képbe a cím: noha a képregény első száma túl sokat foglalkozik az alapok lefektetésével, a szituáció felvázolásával ahhoz, hogy cselekményéből, irányából messzemenő, sőt, bármiféle következtetéseket lehessen levonni, de nyilvánvaló, hogy a maszkos igazságosztást Casey nem holmi heroikus, önzetlen cselekedetként, hanem a szexuális aktust is kiváltó izgalomforrásként látja. És ehhez a főhős annyira hozzászokott, hogy a férfiakat érő normál ingerek, mint pl. két egymást (meglehetősen explicit képeken) nyalogató gyönyörű nő látványa, már annyit sem mozgat meg benne, mint egy bárányfelhő. A koncepció érdekes, és akkor lesz igazán jó, ha Casey következetes marad hozzá, és a lehető legtávolabb tartja az egészet a szuperhős-témától, és azt inkább csak háttérnek használja. A sorozat sikere egyébiránt biztos nem az eddig független európai képregényeken dolgozott Piotr Kowalskin fog múlni – rajzai fantasztikusak, dinamikusak, élettel telik, a szereplők arcára kiülő érzelmek hihetetlenül beszédesek, a panelkezelése elsőosztályú, és az egészet hibátlanul koronázza meg Brad Simpson élénk, popartos színvilága. A sztori maga egyelőre inkább „érdekes” (de nem, nem úgy, mint az érdekes arcú nő), mint ténylegesen „jó”, de várjuk meg, mi lesz belőle.
(Rusznyák Csaba)

Sledgehammer 44 #1

Történet: Mike Mignola, John Arcudi
Rajz: Jason Latour
Dark Horse Comics

Mike Mignola nem tudja meghazudtolni önmagát. Bármennyire is imádom a Hellboyt és a B.P.R.D.-t, titkon azért mindig reménykedem benne, hogy egyszer csinál valami drasztikusan mást is, valamilyen más műfajban/stílusban/témában. Ehhez képest a Baltimore, noha nem a Hellboy univerzumban játszódik, minden lényeges tekintetben játszódhatna akár abban is, és ugyanez áll a John Arcudival közös új sorozatára, a Sledgehammerre. Ha behelyettesítjük a második világháborút valamely későbbi konfliktussal, nyugodtan kicserélhetnénk a comic címszereplőjét a végzetkezű vörös démonra, és senki észre se venné a különbséget. De nem panaszkodom: a Sledgehammer 44 ennek ellenére (sőt, a francba is, részben pont ezért) baromi szórakoztató háborús sci-fi akció. A felütéstől kezdve, amin a főhőst bombaként dobják le egy francia városkában zajló ütközet közepébe, az egyszerű, amerikai közkatonák abszolút uralkodó szemszögén át a képregényvégi lazán előadott cliffhangerig, minden a helyén van – ami nem csoda, Mignola és Arcudi elsőosztályú történetmesélők. Hogy a sorozat mennyi újat lesz képes mutatni mindkettejük már megszokott szériáihoz képest, mennyire vív majd ki magának elismertséget a saját jogán, az más kérdés, mindenesetre a témában van elég sci-fis, robotos, ponyvás potenciál, hogy a geekek érdeklődését határozatlan ideig fenntartsa. Ellenben a rajzok terén már nem állunk ennyire fényesen. Jason Latournak van érzéke az akcióhoz, a tempóhoz, a panelkezeléshez, de az emberekkel meggyűlik baja, az arcábrázolásai meglehetősen primitívek és karikaturisztikusak, a csipeszszerű orrok pedig különösen bökdösik a csőrömet. Sőt, azt hiszem, életemben legelőször Dave Stewarttal sem vagyok teljesen kibékülve: szürkés-barnás színei túl egyszerűek, laposak, jellegtelenek, nyoma sincs bennük azoknak a fantasztikus kontrasztoknak, árnyalatoknak, amikkel általában dolgozni szokott. Összességében jópofa, de az első szám nem hagyott mély nyomot (hát manapság már senki nem tudja, hogy kell egy debütáló füzettel tökönragadni az olvasót?).
(Rusznyák Csaba)

Zero Dark Thirty

„I want targets. Do your fuckin’ jobs. Bring me people to kill.”

 Kathryn Bigelow rehabilitációja teljessé vált: a rendezőnő, aki a K-19: The Widowmaker kereskedelmi bukását követően öt évig nem készíthetett filmet, a The Hurt Lockerrel diadalmasan tért vissza, a Zero Dark Thirty pedig azt bizonyítja, hogy korántsem a kapanyél csodával határos elsülésének lehettünk egyébiránt elégedett tanúi - Bigelow visszavonhatatlanul csatlakozott a kortárs rendezők elit alakulatához.

Az eredeti koncepció szerint a ZDT az Osama bin Laden elleni sikertelen hajsza történetét vitte volna vászonra, a stáb már a kész forgatókönyvhöz igazodva tervezte a forgatást, mikor 2011. május 2. balzsamos hajnalán a SEAL Team Six egyik lövésze a pakisztáni Abbottabat külvárosában pontot tett az évtizede húzódó ügy végére. Újra kellett hát kezdeni a melót.

 Mark Boal forgatókönyvíró és a rendező eszméletlen kutatómunkát végezhettek, mire rekonstruálták a teljes képet. Ironikus módon a CIA és a hadsereg részéről számos kritika került nyilvánosságra, miszerint a film több ponton is önkényesen megmásítja a tényeket; ugyanakkor republikánus képviselők is apelláltak, hogy a kormányzat elfogadhatatlan módon hozzáférést biztosított a stáb számára a nemzetbiztonsági okokból titkosított aktákhoz. Lehet, hogy a ZDT bizonyos pontokon nem felel meg a valós történéseknek, de aprólékos realizmusa kikezdhetetlennek tűnik: a cselekményvezetés feszes és precíz, a karakterek az adott korlátok között kicsiszoltak, a katonai akciók pedig taktikailag és technikailag egyaránt hitelesek.

Bigelow rendezői stílusa sokkal közelebb áll egy oknyomozó újságíró metódusához, mint a hagyományos hollywoodi történetmeséléshez: végtelenül szenvtelen és tárgyilagos, fegyelmezett és szikár, mindennemű túlzásoktól mentes (ugyanez áll a film képi világára, illetve a színészvezetésre is). Ahogy a The Hurt Locker esetében, ez alkalommal is minimális eszközparkkal dolgozott, mégis képes fenntartani a feszültséget; ironikus, de a 156 perces film legkevésbé intenzív szekvenciája a valós időben bemutatott végső rajtaütés.

A rettenetesen sziszifuszi, a legrosszabb fajta pöcsöléssel felérő embervadászat kulcsszereplője, a Jessica Chastain által játszott CIA ügynök férfiakat megszégyenítő keménysége, tántoríthatatlan konoksága a cselekmény legfőbb mozgatórugója. A sorozatos kudarcok, a kárba veszett erőfeszítések, a személyes veszteségek csak feltüzelik fanatizmusát, és annak ellenére is kitart, hogy az évek során fokozatosan feléli elöljárói bizalmát. Nem csupán azonosul az üggyel, hanem ő maga lesz az ügy – motivációját tekintve semmiben sem különbözik esküdt ellenségeitől.

A ZDT mégsem a CIA hírszerzőtisztjeiről, a titkos telepeken végrehajtott kínzásokról, vagy éppen Osama bin Laden megöléséről szól. Hanem a terrorizmus józan ésszel felfoghatatlan természetrajzáról, az áldozatokról, a terrorizmus ellen viselt háború lélekölő hatásáról. Hogy ez az egész, bármennyire is elbaszott és kezelhetetlen, végső soron természetes állapottá tud válni. Napi szinten, folyamatos fenyegetésben élni. Diszponálni élet és halál felett. Mert a mindennemű eszközök alkalmazását megengedő embervadászat: szakma. A kihallgató helység: munkahely. A másik oldalon álló ember: célpont. Eleinte talán zavaró lehet mindez a gyenge gyomor számára, de idővel simán bele lehet jönni. Elkúrt egy világban élünk, így mennek a dolgok.

Szokni kell még a tényt, de nincs mese: Kathryn Bigelow a kortárs amerikai filmszakma legtökösebb és legintelligensebb rendezője. Adják oda neki a következő James Bondot, és simán lemossa a 007-es becsületén esett rút foltot.

Red Dawn trailer

Patrick Swayze helyett Chris Hemsworth, ruszkik helyett észak-koreaiak, és... izé. Több robbanás lesz benne. (Lehet, hogy nem véletlenül jegelik a filmet már két éve?)

Kurosawa retrospektív: Véres trón

A fehér, halálarcú nő guggol a kopár, véres falú szobában, és várja, hogy férje visszatérjen – ölni ment. Háza vendégét, urát és parancsolóját. Szinte fülsértő fuvolák harsannak fel, ahogy a feleség megfordul, amikor a férfi hátrafelé „betáncol” a szobába, riadt, merev testtartással, kezében lándzsa, hegyén vér. A sorsukat teljesítette be ezzel, ezt mindketten jól tudják. Csak abban tévednek, hogy mi is az a sors. A jelenet feszültsége és fatalizmusa tapintható –  William Shakespeare Macbeth című tragédiája kissé leegyszerűsítve, lecsupaszítva, puritán vizuális gyönyörűséggel játszódik le. A Véres trón (Kumonosu jo, 1957) a Káosz után a legjobb film, amit a nagy angol drámaíró valamelyik művéből forgattak – pedig a nagyszerű adaptációk sora (Laurence Olivier-től Orson Wellesen át Baz Luhrmanig) egyáltalán nem rövid.

Akira Kurosawa természetesen áthelyezte a cselekményt a XI. századi Skóciából a XVI. századi, feudális Japánba (felismerve, hogy emberileg, társadalmilag milyen hasonló körülmények uralkodtak a két, belviszályoktól tépázott országban), ennek azonban nem pusztán praktikus okai voltak – az író-rendező hozzáigazította a helyszínhez és a korhoz a formát is. A Véres trón a japán Noh színház szellemében forgott (ami a XVI. században népszerűsége csúcsán volt), vagyis minimális díszletekkel, sajátos zenével és stilisztikával – még a színészek mimikái is olyanok (különösen „Lady Macbeth”, azaz Asaji esetében), mintha a Noh-ra jellemző maszkokat viselnék. A fenti jelenet egész képi-zenei koreográfiája ennek a stílusnak az egyik legmarkánsabb demonstrációja.

Macbeth történetét mindenki ismeri, de aki nem, annak is világos, hogy milyen utat vesz majd az itt Washizu nevű főszereplő élete (Toshiro Mifune nagyszerű alakításában, természetesen). A (szintén a Noh-ből kölcsönzött) nyitó kórus már az első másodpercekben az embert folyton ismétlődő, körkörös pusztításba és önpusztításba taszító, elveszejtő becsvágyról énekel, annak a valaha nagyszerű erődítménynek a romjai fölött, amiben a tragédia lejátszódik – a múltból tekintünk vissza a karaktereke és végzetes döntéseikre, mire történetüket részletesen megismerjük, már mind halottak. Egy szellemvilágban járunk.

Washizu és tábornok társa, Miki egy nyertes csata után nagyurukhoz tartanak a hírhedt Pók Hálója Erdőben, hogy kitüntetésben részesüljenek hősiességükért. Köd száll le, amiben eltévednek az egyébként is sűrű, labirintusszerű vidéken – mint mindig, az időjárás itt is szimbólum Kurosawa kezében: a gonosz erdei szellemmel való kísérteties találkozással egyidőben Washizu nem csak a fák között téved el, hanem a lelkében is. Becsület- és tisztességérzete alulmarad az ambíciójával szemben, hullákból emelne „égig érő hegyet”, és vért ontana, hogy „folyóként folyjon”. Nagyura meggyilkolása gyáván, lesből, amikor alszik az éjszaka közepén, csak az első lépés a kívánt hatalomhoz vezető úton. Sok fej hullik még, mire Washizu reménytelenül megtébolyodik, és saját emberei keze által pusztul.

Kurosawa abba a pozícióba kényszerít minket (már csak a közelik hiányával is), ahol a filmet nyitó és záró kórus, illetve az erdei szellem van: távolra az eseményektől, pontosabban: föléjük, ahonnan letekinthetünk az emberi karakterek ostobaságára. Irántuk érzett kezdeti szimpátiánk gyorsan el is párolog, ahogy a moralitás a szemünk előtt szenved vereséget, és ahogy látjuk lejátszódni az eseményeket azok reménytelenül repetitív formájában. (Már az első jelenet is erre utal, ahogy lovukon érkeznek a hírnökök, hogy beszámoljanak a csata folyásáról, egyik a másik után, mintha soha nem akarnának elfogyni; és az azutáni is, amiben a tábornokok tanácstalanul köröznek az erdőben.) Washizu végez a nagyúrral, megszegve országa írott és íratlan törvényeit, de áldozata annak idején ugyanígy ragadta magához a hatalmat elődjétől – a saját szempontjukból mindkettőjüknek jó oka van, volt rá. És mi történik majd Washizu utódjával? Emberei azért mészárolják le őt, hogy megmeneküljenek az ostromló seregtől, de hiába – a történet keretében már csak egy darab kőoszlop utal rá, hol állt régen a porrá rombolt erőd.

Pedig egyik baljós előjel a másik után figyelmeztet a közelgő végre. A két kísérteties találkozás a ráncos, gebe, hátborzongató mosolyú és hangú öregasszony-szellemmel, a csontvázakból emelt halmok az erdő közepén, a madarak rossz ómenként való berajzása az erődbe, a lemoshatatlan vérrel összekent hálószoba. Kurosawa atmoszférateremtése ezekben a jelenetekben csúcsosodik ki, és látva őket, csak arra tudok gondolni, milyen kár, hogy soha nem rendezett horrort. Ha rendezett volna, az valószínűleg olyan szerepet töltene be a filmtörténetben, mint Kubrick Ragyogása.

Meg kell elégednünk az emberi természet horrorával. Nincs fejlődés, nincs felvilágosodás, nincs okulás: ugyanazok a hibák ismétlődnek, az erőszak körforgása állandó, barátokból ellenségek lesznek, győztesekből őrültek és holtak – az emberi kézzel épített erőd csak a külső veszélytől véd meg, saját magunktól nem. És honnan ered mindez? Asaji szerint a férfi, akinek nincsenek ambíciói, nem férfi. Ez, és a szellem (önbeteljesítő) jóslata sarkallja Washizut a romlásba vezető cselekvésre. Ennyi volna az ember? Egy-két sokat ígérő szó itt, néhány önképet erodáló megjegyzés ott, és kész kardcsörtetve nekiindulni, hogy bizonyítson, öljön, és pusztítson két kézzel? Kurosawa a háborúk, a keserű konfliktusok okát keresné, de mi mást is találhatna, mint hogy vagyunk, akik vagyunk?

The Flowers of War

Nem tudom nem észrevenni, hogy mintha Zhang Yimou-val kicsit fordult volna a világ. A ’80-as, ’90-es években, még ha óvatosan és visszafogottan is, de oda- odamondogatott a totalitárius kínai kormánynak, mostanra viszont úgy tűnik, hogy inkább hajlong előtte. Mert nem lehet elmenni amellett, hogy a The Flowers of War (Jin líng shí san chai) egy arcátlanul nyilvánvaló propaganda. Igaz ugyan, hogy a hírhedt 1937-es nanjingi mészárlást, amelynek során a megszálló japán katonák kínai civilek tízezreit ölték és erőszakolták meg, nem lehet könnyű árnyaltan ábrázolni (vajon Pest mohácsi csata utáni felégetésének megfilmesítésében hány hős török katona, és hány gaz magyar lakos lenne?), de ki mástól várna el az ember ilyesmit, ha nem pont Zhangtól?

Az elkészülésekor rögtön minden idők legdrágább kínai filmjévé vált The Flowers of Warban (a költségvetés a 100 millió dollárt nyaldossa alulról) a japán katonák mind bestiális, primitív vadállatok, akik örömüket lelik abban, hogy fiatal szűzlányokat gyalázhatnak meg – vannak, akik ennél civilizáltabbnak, emberségesebbnek tűnnek először, de csak azért, hogy a többiekével azonos természetük csak még sokkolóbb legyen, amikor végül lehull róluk a lepel. És még ez a propaganda kisebbik része.

A nagyobbik az, hogy a kínai karakterek viszont (legyen szó diáklányokról, prostituáltakról vagy katonákról) kivétel nélkül mind tisztességes, kedves, ártatlan, jóravaló, sőt, hősies és önfeláldozó emberek – és ezen az egyoldalúságon már nehéz túllépni. (Bárhogy sietett is Christian Bale bizonygatni, hogy a film messze nem propaganda, és aki úgy gondolja, hogy igen, az valamit nagyon rosszul látott – kösz, Chris, de ígérem, nem erről a megjegyzésedről foglak megítélni a jövőben).

Mindez annyira zavaró (ahogy kínai katonák lassítva, hősi zenére kezdenek öngyilkos rohamba egy tank ellen, miközben a gyereknarrátor megrendült hangon az önfeláldozásukról regél, az valami döbbenetes mélypont), hogy amikor a The Flowers of War a legnagyobb hősnek egy amerikai karaktert tesz meg, az már kifejezetten frissnek, újdonságnak hat (ezt is megéltük). A sztori középpontjában ugyanis John Miller temetkezési vállalkozó (Bale) áll, aki Nanjingben ragad a mészárlás kezdetekor, és egy katolikus templomban húzza meg magát, egy pelyhedző állú papnövendék, rettegő diáklányok és harsány prostituáltak között. Kezdetben csak a pénz és a saját bőre érdekli, de idővel kénytelen rájönni, hogy a nők csak rá számíthatnak – és kénytelen eszerint cselekedni.

Szerencsére a filmnek rengeteg nagyszerű, hatásos aspektusa van, ami segít a nézőnek, hogy ne akadjon fenn végleg a propagandán. Zhang már sokszor demonstrált vizuális történetmesélő ereje egyike ezeknek, ahogy az ahhoz való érzéke is, hogy bármilyen műfajú filmben, bármilyen körülmények közt, bármikor gyönyörűen megragadja az embert, az érzést a cselekményben. Képes rá például, hogy egy olyan valószerűtlen, már-már abszurd jelenetet, amiben a halál torkában álló, és abba belépni készülő prostituáltak izgatottan, boldogan ünneplik nőiességüket, varázslatos eleganciával, méltósággal, szépséggel ruházzon fel.

A színészek fantasztikusak: Bale itteni alakítása pályafutása legjobbjai mellé tehető, a vágyai tárgyát alakító Ni Ni (első filmszerepében) valósággal ragyog, és nem csak a szépségtől, de még az ismeretlen gyerekszínészek is teljesen hitelesek. Ha mindehhez hozzávesszük a látványos, intenzív és meglepően véres háborús jeleneteket, a Miller pálfordulása mögötti motiváció túldramatizálás nélküli, ügyes fellebbentését, és a csendes, visszafogott, és éppen ezért katartikus befejezést, már majdnem könnyű megbocsátani a történelmi objektivizmus hiányát, azt a tévképzetet, hogy a háború az egyik félből csak a jót, a másik félből pedig csak a rosszat hozza ki. Mint grandiózus díszletek közt játszódó emberi dráma, a The Flowers of War működik – keserű íz csak azért marad a szánkban, mert érezzük, hogy ebből egy mestermű is lehetett volna, akár méltó a rendező korábbi klasszikusaihoz.

Hadak útján

Steven Spielberg, akit annak idején korunk nagy mesélőjeként emlegettek (annak idején – ehhez a titulushoz már rég nem méltó), sosem ment a szomszédba egy kis szentimentalizmusért. Mindig késztetetést érzett rá, hogy a lehető leghatározottabban, legközvetlenebbül közölje a nézővel, hogy éppen mit kell éreznie, képi és zenei eszközei egyszerűek és egyértelműek voltak – és igen, általában hatásosak is. Többek közt pont ennek köszönhette sikerét, annak ellenére, hogy életműve tele van olyan alkotásokkal, amikben a szentimentalizmus túlcsordult, és kevés híján megfojtotta a filmet. De olyan messzire ritkán ment, mint az első világháború forgatagában hánykolódó ló történetével. Ennyire gátlástalanul, erőszakosan, kétségbeesetten és szégyentelenül talán még sosem manipulálta a nézőt. A Hadak útján Spielberg legprimitívebb filmje.

A Michael Morpurgo ifjúsági regényéből készült adaptációban egy Albert nevű fiú annyira megszereti Joey-ra keresztelt telivér lovát, hogy amikor apja kénytelen-kelletlen eladja azt egy tisztnek az első világháború kitörésekor, legszívesebben ő maga is utána menne a frontra. Joey a következő hónapokban-években megtapasztalja a háború borzalmait, katonák, dezertőrök, parasztok, angolok és németek viselik gondját – amíg élnek – és egy másik lóval is „barátságot” köt. Végül a sors ismét összehozza Alberttel a Somme-i csata mezején.

Spielbergben nincs semmiféle visszafogottság, kifinomultság, a sokmilliós költségvetés, a sokéves technikai tapasztalat és a profi szakembergárda minden rendelkezésére álló eszközét egyszerre felhasználva, brutális erővel veri bele az érzelmeket a zsibbadt nézőbe. 20-25 éve inkább divatja volta az efféle giccseposzoknak, de ez még akkor is sok lett volna. Ha valakinek a száját szép, bölcs szavak hagyják el, akkor jó alaposan és hosszan kell mutatni a hallgatósága arcán végigcsorduló könnycseppet, nehogy a moziszékben ülők lemaradjanak róla, hogy itt most meghatódni kell. Ha Joey megmenti négylábú barátját attól, hogy halálra dolgoztassák, utána jelentőségteljesen bele kell bámulnia a kamerába, hogy a nézőnek legyen ideje felfogni a hősi, önfeláldozó cselekedetet. Spielberg egy érzelmi diktátor, akinek hű csatlósai, Janus Kaminskitől John Williamsig, faarccal mutogatják az instrukciós táblákat a közönségnek: „Nevetés”, „Taps”, „Sírás”.

És eleinte még a hangnemben sem biztos. A könnyfakasztó, vidéki idill után bekúszik a dráma (Albert családja elveszítheti a farmját), amit Spielberg, mintha félne, hogy ez már sok a nézőnek, gyorsan felold egy félelmetesen infantilis, oda nem illő komikummal, ahogy az apától pénzt követelő, kárörvendő tulajdonos és kísérete a fenyegetőzésüket követően rémülten rohannak a kapuig, mert egy kacsa (!) rájuk hápog, és üldözőbe veszi őket (!!). A film középtájon azért lábra áll, ahogy Joey belekeveredik a háborúba, és egyik tulajdonostól a másikig hánykolódik. Itt a Hadak útján már majdnem izgalmas, majdnem érdekes kalanddá válik, bár a realisztikus alapokon nyugvó drámába sosem sikerül belesimítani a fel-felbukkanó meseelemeket, amik aztán az egészet inkonzisztenssé teszik.

Bő kétórányi pikareszk szerkezetű szenvelgés és giccs után Spielberg még mindig nem ereszt, sőt, akkor jön a java. A zárójelenet egy tökéletes „hazatérés a háborúból” paródia lehetne egy másik filmben. A gusztustalanul sárgás, agyonszűrt képi világról, a gigászi naplementeháttérről, amihez még Michael Baynek sem lenne elég bőr a képén, az áhítattal bámuló arcokról és az édeskés „sírsz már?” zenéről nem könnyű elhinni, hogy komolyan gondolták. Ha itt még kicsordulna egy-két könnycsepp a ló szeméből, elkönyvelhetnénk a zárlatot, mint guilty pleasure-t. Bár én így is nagyon jót röhögtem rajta.

GeexKomix különkiadás: Az új 52, 1. hét

Szeptemberben szüneteltetjük a szokásos GeexKomix cikkeket, és csakis a DC-vel foglalkozunk – elvégre nem minden hónapban fordul elő, hogy az egyik nagy kiadó teljes egészében rebootolja az egész univerzumát, és vele minden sorozatát (egész pontosan 26 éve történt ilyen utoljára). Ugyan innen nézve ez inkább tűnik egy bombasztikus reklámfogásnak, mint ténylegesen újító, kreatív változtatásnak, mégsem mehetünk el mellette szó nélkül. Úgyhogy: a DC e hónapban 52 új sorozatot indít (az időtlen idők óta újraszámozás nélkül, folyamatosan futó Detective Comics és Action Comics is új első számot kap), és hétről hétre, hosszabban-rövidebben, mind az 52-ről írni fogunk.

Kezdetnek néhány támpont a kuszaságban:
- a DC szerkesztői általában kerülik a „reboot” szót, és inkább a „relaunch”-ot használják (ó, a szemantika…)
- az idő a DC univerzumban zavartalanul folyik tovább, azaz nem kezdődnek elölről a történetek, nem most bukkannak fel a szuperhősök először – most is több évnyi múltja van mindenkinek, épp csak ez a múlt kicsit más, mint eddig
- az Action Comics és a Justice League a múltban, a szuperhőskor hajnalán játszódnak, konkrétan öt évvel az összes többi sorozat előtt
- még nem tudni pontosan, az elmúlt 26 év történeteiből mi marad része a kontinuitásnak, és mi nem, a DC ígérete szerint ez idővel kiderül
- ugyanakkor bizonyos történetekről már most tudjuk, hogy továbbra is részei a kánonnak, így pl. a Gyilkos tréfa, a Halál a családban, az Identity Crisis, a Blackest Night, és úgy általában, az egész Green Lantern sztorifolyam – utóbbit egyáltalán nem érint a reboot, minden változtatás nélkül folytatódik tovább
- a reboot többek közt új jelmezeket, eredettörténeteket, modernizálásokat jelent, néhány nagy, konkrét változtatás pedig: Superman és Lois Lane házassága sosem történt meg (Peter és Mary Jane csókoltat), Superman volt az első szuperhős, nevelőszülei meghaltak; Bruce Wayne az egyetlen Batman (Dick ismét Nighwing), Barbara Gordon ismét jár, és ismét Batgirl

És most lássuk az első adagot az új 52-ből! (Az összes többinél korábban, augusztus 31-én megjelent Justice League-ről itt olvashattok.)

Action Comics

Az író Grant Morrison, ez pedig általában az jelenti, hogy vagy valami nagyon jó fog kisülni belőle, vagy valami nagyon rossz – a brit fenegyerek ritkán ragad bele a középútba. Debütáló száma után az Action Comics bőven inkább a „nagyon jó” felé hajlik: Morrison visszaviszi a karaktert a gyökereihez (a sztori ugye a múltban, Superman pályafutásának elején játszódik), azaz nem galaktikus fenyegetések, hanem az egyszerű emberek mindennapi életét megkeserítő dolgok – pl. az alsó- és középosztályt illegális eszközökkel szipolyozó milliomosok – ellen harcol. A farmernadrágos Acélember inkább kelti egy dühös aktivista, mint egy nemes szuperhős benyomását. A nép bajnoka ő, aki mer, és képes szembeszállni a Hatalommal – az meg persze nem rest visszaütni, a megfelelő helyen és időben lévő Luthor segítségével (itt van már egyébként a még laza, melegítős Lois is). Ezen a ponton Morrison még nem tököl a sztori grandiózusabb aspektusaival (mint a „Krypton utolsó túlélője”), bár egy-két elejtett megjegyzésből már sejthető, hogy a cselekmény nem marad meg sokáig ezen a „hétköznapi” szinten. Rags Morales rajzai lendületesek és látványosak (szükség is van rá: a földhözragadtság nem jelenti azt, hogy nincs tele a képregény gyors akciókkal), de az arcokkal már gondjai vannak (Luthor többször is igen hülyén fest), és a gesztusokat is sokszor eltúlozza (az utolsó oldalon Lane tábornok póza egy merő karikatúra). Hatásos start, érdemes lesz követni. És ami nem utolsó szempont (ha már rebootról van szó), új olvasóknak is bátran ajánlható.

Animal Man

A meglepetéssiker egyik bevált receptje: odaadni egy periférikus karaktert egy kritikusok által körülrajongott írónak, aki így járhatja a maga útját, és megléphet olyan dolgokat, akár stílus, akár cselekmény szempontjából, amiket egy Batmannel vagy egy Supermannel biztosan nem léphetne meg. Azt ugyan sosem értettem, hogy Jeff Lemire-t miért rajongják körbe a kritikusok (a Sweet Tooth az utóbbi évek egyik legunalmasabb Vertigo sorozata), de most, az Animal Man elolvasása után kezdem kapizsgálni. Lemire a mainstream szuperhősképregényekben ritkán látott természetességgel vezet be minket a főhős életébe, aki hol színész, hol szuperhős, hol aktivista, hol kaszkadőr, de mindig egy kétgyermekes apa, egy szeretnivalóan hétköznapi családdal. Teljesen mindennapi társalgásokba csöppenünk bele, munkáról, pénzről, háziállatokról, és közben megismerjük a karaktert, anélkül, hogy azt érzenénk, az író információkat nyomkod le a torkunkon. Aztán jön a szuperhőskaland: Animal Man jelmezbe bújik, és megállít egy fegyveres őrültet, mielőtt tragédiát okozna egy kórház gyermekosztályán. Aztán jön a horror: a főszereplő rettenetes álmot lát, ami véres eseményeket és családi tragédiákat vetít előre, majd amint felébred, ez a rémálom máris kezd beszivárogni a valóságba. Bámulatos, ahogy Lemire, a családi idillből nyitva, fokról-fokra terel minket a sötétség felé, és a képregény hirtelen felkavaróvá, már-már sokkolóvá válik. Ebben bőven van potenciál – még úgy is, hogy Travel Foreman rajzai egyszerűen rondák. Pár éve a Marvel olvasóit szomorította (Immortal Iron Fist), most a DC-t fertőzi. Mi a fenét látnak odaát ebben a trutyiban, amit a papírra maszatol?

Batgirl

Hogy kétség se maradjon afelől, hogy a Gyilkos tréfa a rebootot követően is része a kontinuitásnak, Gail Simone itt konkrét flashbackben is feleleveníti az abban történteket. Viszont az új verzió szerint Barbara Gordon néhány év után képes volt felállni a kerekesszékből, és újra járni – úgyhogy most ismét Batgirlként rója az utcákat és a háztetőket. Tekintve, hogy 1. a Gyilkos tréfa egy roppant nagyhatású képregény (történetileg és esztétikailag egyaránt), és hogy 2. a járni képes Barbara igen jelentős változás az utóbbi bő 20 év status quo-jához képest, Simone aligha tehet mást, minthogy ezeken keresztül definiálja a karaktert. De kicsit talán átesik a ló túloldalára. A comic első fele még nagyszerű: Barbara brutális erővel és elszántsággal harcol a mások otthonába betörő rablógyilkosok ellen – ha magunktól nem jönnénk rá, hogy miért pont az ilyenek csípik a szemét, Simone jól szájba rágja, de ez még nem baj, mert a narráció hatásos, a cselekmény lendületes, a rajzok szépek, az akciók dinamikusak – minden a helyén van egy szórakoztató képregényhez. De amikor a füzet második felében az író maga mögött hagyja a bevezetést, és belevág a tényleges történetbe, majdnem minden elromlik: a didaktikusság itt már megbocsáthatatlan, az esetleg drámai felhangok elfüstölnek, a cliffhangerben felvázolt konfliktus pedig érdektelen és komolytalan. Összességében a pozitívumok még mindig túlsúlyban vannak, és talán kisül belőle valami jó hosszabb távon – egyelőre vele maradok.

Batwing

Némileg ironikus, hogy az egész Batman Incorporated elúszott a semmibe – bár Morrison azt ígérte, hogy jövőre visszatér – annak egyik mellékkaraktere mégis kapott egy önálló sorozatot. A Batwing egyelőre az egyetlen jele annak, hogy a reboot előtti „globális Batman” koncepció nem lett teljesen kinullázva. Más kérdés, hogy az új sorozatok közül kapásból ennek jósolom a legrövidebb jövőt: mégis mit akar kezdeni a DC egy teljesen ismeretlen karakterrel, aki jelenlegi attribútumai alapján bármikor helyettesíthető lenne bármelyik Robinnal? Az egzotikus helyszín – és a néger hős – önmagában ahhoz is kevés, hogy olvasókat szerezzen, nemhogy hosszútávon megtartsa őket. Judd Winick pedig (ő sem a mérleg pozitív serpenyőjében van), nem meglepő módon, a töketlen írók összes sablonfogását felvonultatja kompenzációként: in medias res kezdés, sűrű akciók, nagyon-keményen-őrülten-hűha-ajjaj gonosz ellenség, átlagot bőven meghaladó brutalitás, vendégszereplő A-listás figura (Batman), dögunalmas „nézzétek, megölöm a főhőst az első szám végén” blöff. Ben Oliver rajzai ugyan tetszetősék (ellentétben a steril színezéssel), de összességében ez még a tizenkettő egy tucat szintjét is csak bajosan üti meg. A második számot még bevárom, mert egyetlen rész után csúnya dolog ítélni (hacsak nem első látásra vészesen szar valami, de azért ettől a szinttől még a Batwing is messze van), de nem sok jót nézek ki belőle.

Detective Comics

Ez kétségkívül a legjobb Batman-képregény, amit Tony Daniel valaha írt. De ez még nem sokat jelent, mert a legtöbb munkája elég harmatos. És persze az igazi kérdés nem az, hogyan képes Daniel megfelelni a saját maga által támasztott követelményeknek – hiszen ez nem a Detective Comics 882., hanem a Detective Comics 1. Az elvárások finoman szólva is nagyok. Hogy a sikert a lehető legjobban bebiztosítsa, Daniel bedob mindent, ami tipikusan Batman. Az ellensége motivációit és lépéseit kommentáló belső monológ, Gordon és a denevérjel, összecsapás türelmetlen és agresszív rendőrökkel (csókoltat az Első év), és persze az aduász: Joker. Ki más? Daniel, minden korábbi erőfeszítésével ellentétben itt tényleg jól ír. A képregény olvastatja magát, lendületes és izgalmas, és úgy mutatja be az esetleges új olvasóknak Batman világának egyes elemeit, hogy az a régi olvasóknak sem tűnik feleslegesnek és önismétlőnek – az író szépen, patentosan beleintegrál a cselekménybe minden információt (ez olyasvalami, ami a Justice League-ben Johnsnak nagyon látványosan nem sikerült). És persze az egész egy roppant erős, sőt, merész cliffhangerhez vezet, ami, bár késélen táncol a pofátlan öncélúság és hatásvadászat határán, egész biztosan ráveszi az olvasókat, hogy szerezzék be a második részt is. És azt hiszem, ott fog igazán eldőlni, hogy mennyire lesz jó Daniel kezei alatt ez a sorozat: ott fog eldőlni, hogy tényleg van a tarsolyában valami ütős koncepció, mint ahogy azt itt szeretné elhitetni velünk, vagy csak nagyzoló ötleteket puffogtat a levegőbe. De addig is: ez egy fasza nyitány.

Green Arrow

Ehhez képest még a Batwing is kiváló, ami annál inkább szégyen-gyalázat, hogy az egy zéró karaktert mozgat, ez viszont a DC egyik régi, jól bejáratott nagyágyúját. És J. T. Krul (Teen Titans) még csak nem is próbálkozik: a főhős Párizsban lever három hőzöngő szupergonoszt, akiket a végén más szupergonoszok kiszabadítanak, hogy aztán majd együtt nyírják ki a főhőst, aki nyilván megint jól leveri majd mindnyájukat. A lapos sztori egy dolog – nagyobb baj, hogy az egész képregény dialógusostul csapnivalóan van írva. A karakterek megállás nélkül pofáznak, de nem mondanak semmi érdekeset, tartalmasat vagy vicceset (a főhős bunyók alatti, laza szövegelései kínosak), egyszerűen csak kommentálják az eseményeket, és magyarázzák saját képességeiket, meg a harcot, amiben éppen részt vesznek. Ehhez képest ráadásul senkiről nem tudunk meg semmi érdemlegeset, legkevésbé magáról a főszereplőről, aki bármilyen tucathőssel felcserélhető lenne – nincs semmi személyisége. Krul emellett úgy használja a sztoriban a modern technológiát, mintha az elmúlt 20 évben kómában feküdt volna, és most azt hinné, hogy az információs társdalom mivoltára éppúgy rácsodálkozik majd mindenki más, ahogyan ő. Hogy a kép teljes legyen: az egyébként veterán Dan Jurgens képeinek semmi dinamikája – mintha csak merev, beállított bábukat rajzolt volna le. Kínosan ötlettelen és unalmas vacak. A régi olvasók csak ásítozni fognak tőle, az újak meg nem fogják érteni, miért olyan nagy szám ez a karakter. Kuka.

Justice League International

Úgy látszik, Dan Jurgens mostanában íróként sincs jobb formában, mint rajzolóként. A JLI-ben az ENSZ igyekszik összeállítani a saját, nemzetközi szuperhőscsapatát, ami az ő felkérésükre reagálhat a világ bármely pontján felmerülő fenyegetésekre – minthogy politikusokról van szó, a képlet egyszerű, ha a dolog sikeres, akkor learatják a babérokat, ha nem, akkor magát a csapatot hibáztatják. A világ minden tájáról szalajtott hősök vezetőjének Booster Goldot teszik meg, de beszivárog közéjük – az ENSZ tudta nélkül – Batman is, hogy rajta tartsa a szemét a dolgokon, mert… mert csak. Itt semmi sem működik: a világ vezetői kisgyerekeknek tűnnek, akik nem egy globális rendfenntartó alakulat létrehozásáról tárgyalnak, hanem a közös homokozó használatáról vitatkoznak, Batman valami elképesztően otrombán kilóg a csapatból minden létező értelemben (Jurgensnek fogalma sincs, mit kezdjen vele, nyilván csak azért került a képregénybe, hogy legyen benne egy nagy név), az aktivisták mellékszála teljesen érdektelen és lapos, ráadásul az sem világos, mi köze van bármi máshoz, csapatdinamika pedig, mint olyan, nem létezik. A rajzok sem tudnak javítani az összképen: jobb esetben teljesen átlagosak, rosszabb esetben irritálóan rajzfilmszerűek. Kisebb csodának kell történnie ahhoz, hogy ebből egy élvezetes sorozat legyen, pedig egyébként volna fantázia egy B-, és C-listás hősöket csatasorba állító képregényben. Kukagyanús.

Men of War

Az 52 új sorozatot alapvetően 7 nagy csoportba lehet sorolni: a Batman, Superman, Justice League, Zöld Lámpás és Young Justice családok mellett van két kevésbé mainstream csoport. Az egyikben sötétebb, horrorba hajló comicok kapnak helyet (mint a cikk elején már tárgyalt Animal Man, illetve a Swamp Thing), a másikban pedig egyéb háborús, sci-fis, westernes történetek, nameg a Wildstormból átvett címek, mint a Stormwatch. Ebbe a brancsba tartozik a Men of War, aminek főszereplője a DC klasszikus második világháborús hősének, Rock őrmesternek a leszármazottja. Ez a Rock egy közlegény, aki egy ideje már a Közel-Keleten szolgál, de alkalmankénti parancsmegtagadásai (amikkel persze életeket ment) mindig megakadályozzák a ranglétramászásban. Egy tiszt azonban meglátja benne a potenciált, és egy új fronton veti be, ahol történetesen szuperképességűek is harcolnak. Az alapkoncepció a szenzációs Gotham Central egyfajta háborús környezetbe helyezése akar lenni, és ez kiváló ötlet: a kérdésben, hogy mire jó egy átlag katona egy olyan csatamezőn, ahol emberfeletti erejű, repülni képes vagy éppen sebezhetetlen harcosokat vetnek be, igen sok a potenciál. Az első rész persze még csak az alaphelyzetet vázolja fel, így a kérdés, hogy Ivan Brandon tud-e valami érdemlegeset kezdeni az ígéretes koncepcióval, egyelőre válasz nélkül marad, és meg kell hagyni, ezen a kérdésfelvetésen túl a Men of War első száma nem sokat kínál az olvasónak – csak egy korrektül megrajzolt, átlagosan szórakoztató képregény. De mindenképpen kivárom, hogy mi lesz belőle.

Stormwatch

A DC 2010 végén véglegesen lelőtte az egész Wildstormot, és bejelentette, hogy annak sorozatai, hősei beintegrálódnak majd a mainstream DC világba. Ennek véghezvitelére persze a reboot volt a legkézenfekvőbb időpont, úgyhogy a Stormwatch-csal most itt az első DC-be olvasztott Wildstorm címünk. Ez a sorozat akkor vált igazán érdekessé, amikor 1996-ban átvette Warren Ellis, és akkor vált az amerikai képregény mérföldkövévé, amikor szintén Ellis irányítása alatt átkeresztelődött Authorityvá, és így megszületett az első hardcore, „széleszvásznű” szuperhőscomic. Paul Cornellnek tehát nagy előd nyomában kell megmutatnia, hogy mit tud – minthogy korábbi sorozatai (Captain Britain a Marvelnél, Action Comics a DC-nél) igen jók voltak, úgy tűnt, nincs ok az aggodalomra. Annál nagyobb csalódás, hogy a végeredmény nyögvenyelős, ötlettelen és unalmas. A történet szerint a Stormwatch tagjai (köztük a Martian Manhunter) a Superman-kaliberű Apollót igyekeznek meggyőzni az ügyüknek, de ő inkább le se szarná őket – pedig közben már éppen felüti a fejét egy globális fenyegetés, ami alig várja, hogy pofánverjék. A koncepció alapján a Stormwatch még működhetne is, de Cornell baromi trehányan ír. Nem képes megfelelően felvezetni, bemutatni a karaktereket, nem tudja felruházni a történetet sem az ahhoz szükséges „hardcore” sem a „grandiózus” jelleggel, és már az első felében szétesik az egész. Mindemellett a rajzok sem túl meggyőzők, az meg egyáltalán nem világos, hogy fog illeszkedni ez a csapat a DC univerzumba a maga „no bullshit” attitűdjével – meg úgy egyáltalán. Sajnos kukagyanús, de azért még reménykedem.

Swamp Thing

Swamp Thing a DC egyik kevésbé sikeres karaktere, akit többször próbáltak feljebb rugdosni a ranglétrán, de hiába, egyik sorozata a másik után bukott be – a mai napig csak azért emlékeznek rá, mert a ’80-as években néhány évig Alan Moore írta, és amit Alan Moore ír, az hajlamos beragadni az olvasók kollektív emlékezetébe (nem mellesleg, Swamp Thing mellett bukkant fel először Constantine figurája is). A DC most Scott Snydert állította rá a címre, és mivel ő minősül a legújabb sztárírójuknak, úgy látszik, megint komolyan gondolják, hogy kezdenek valamit a figurával. A főszereplő nála újra ember (Alec Holland), aki szörnyéveinek emlékeitől gyötörve bujkál a világ elől – ez már önmagában egy hatásos felütés. Apropó, felütés: a képregény Holland monológjával kezdődik, miközben zavarbaejtő képeket látunk a nagyvilágból, szuperhősök szemein keresztül. Madarak, denevérek, halak pusztulnak tömegével mindenfelé. Miközben Superman felkeresi Hollandot, hogy választ kapjon, hátborzongató, zombiszerű rémségek bukkannak fel – később pedig Hollandot rémálmok gyötrik. Lehet, hogy már nem Swamp Thing többé (?), de ez még nem jelenti azt, hogy a múltja elengedte. Snyder hangulatteremtési érzéke fantasztikus (tessék csak elolvasni, hogyan beszél Holland a növényekről – hátborzongató), de ez nem újdonság. Minden szó, minden panel a helyén van, a rettegés, a misztikum, az eposzi lépték egy tökéletes elegyét kapjuk, Yanick Paquette nagyszerű rajzaival. Eddig remek – ráadásul úgy mutat újdonságot a régi olvasók számára, hogy az újak is bátran nekiállhatnak. Ritka dolog.

Hawk & Dove: Egy másik sorozat, ami örülhet, ha húzza egy évig. Relatíve ismeretlen, „kit érdekel” karakterek, unalmas sablonsztori, ostoba ötletek, nevetséges szituációk, fantáziátlan gonoszok, papírízű dialógok. Ahhoz képest, hogy a két főhős kapcsolata egy markáns ellentétre épül (egyikük a Háború, másikuk a Béke avatárja), meglepően sótlan és érdektelen a köztük lévő dinamika. A rajzokat ráadásul Rob Liefeld követte el, úgyhogy mindenki minden második képen a fogait összeszorítva vicsorog, akár üvöltözik, akár csak simán beszél. Istenem, és azok az arcok… azt hittem, a ’90-es évek képregényrémálmait már magunk mögött hagytuk… Messze a legrosszabb eddig az új 52-ből. Kuka. De azonnal.

O.M.A.C.: Keith Giffen és Dan Didio oldschool képregénye kívülről-belülről Jack Kirby stílusára hajaz (ő teremtette a karaktert még a ’70-es években), és ez jó, de itt véget érnek a pozitívumok. OMAC egy robot Hulkra emlékeztet, aki irányítója megbízásából beront a Cadmusba, és addig tör-zúz, amíg meg nem találja, amit keresett. És ennyi. Nem nagyon ismerem a karaktert, a sorozat hátterét, és ez a füzet nem tett semmit, hogy segítsen ráéreznem az ízére – márpedig egy új olvasókat is célzó első szám esetében ez nagy baj. Történet nincs, karakterek nincsenek, van egy pici rejtély, meg sok zúzás, de egy idő után arra is ráun az ember, főleg, ha nem érzi a tétet. Totál érdektelen. Kuka.

Static Shock: Static karakterét afféle Pókember-pótléknak szánták, és túlságosan nyilvánvalóan az is. Egy (fekete) tinédzser, aki New Yorkban harcol a bűnözés ellen, poénkodik a harcok alatt, meg úgy általában is, és közben elégedetlenkedik az őt hajkurászó rendőrök és a hálátlan civilek miatt. Ettől függetlenül nincs különösebb gond a képregénnyel, ugyan némileg túlért (sok felesleges duma és narráció), és egyszerű, mint egy faék (jófiú megakadályozza a rosszfiúk tervék, akik cserébe a fejét akarják), de megvan a maga lendülete, szimpatikus a főhőse és a családja, akad néhány jó pillanata, és úgy hellyel-közzel leköti az olvasót. De soha, egy pillanatra nem emelkedik a középszer fölé, és nem látni benne rá a potenciált sem. Szóval nem rossz, de ezzel együtt sincs szükségem a folytatásra (és azt hiszem, ez a sorozat sem fogja sokáig húzni).

Amerika Kapitány: Az első bosszúálló

Már a neve is gáz. És az a csillagos-sávos ruha… Ez a karakter annyira giccses, annyira egysíkú és over-the-top, hogy csakis propagandának szánhatták – és valóban. Teremtői, Joe Simon és Jack Kirby nyílt állásfoglalásnak szánták a képregénye első számának borítóján Hitlert pofánverő Amerika Kapitányt a náci Németországgal szemben, már egy évvel azelőtt, hogy az Egyesült Államokat Japán bebombázta volna a háborúba. Ilyen születési körülményekkel nem csoda, hogy a Marvel írói az azóta eltelt 70 évben is egyfolytában izzadnak, hogy érdekes vonásokkal ruházzák fel a faék egyszerűségű figurát – általában persze eredménytelenül. Az első egészestés mozifilm rendezője (Micsoda? Dehogyis volt 1990-ben Amerika Kapitány adaptáció… mondom, hogy nem volt!), Joe Johnston megkerülte a problémát. Az első felvonást leszámítva egyáltalán nem törődött a karakterrel, egyszerűen csak behajította egy félvállról írt, de látványos és kellemesen régimódi háborús akcióforgatagba, hadd sodorja magával a lendület.

És sodorja is, ahogy kell. Steve Rogers igazi bátor, eltökélt hazafi hatalmas amerikai szívvel, aki alig várja, hogy a tengerentúlon, a nemzet többi katonájával együtt tegye, amit tennie kell. Csak az a baj, hogy olyan kicsi és vézna, hogy egy óvodás is elverné az uzsonnatáskájával (az 1,84 magas, izmos Chris Evanst digitálisan hervasztották össze) – így aztán jelentkezési kérelmét újra és újra visszautasítják. De nem adja fel, és végül megakad rajta egy Németországból dezertált tudós szeme (Stanley Tucci), aki egy titkos kormányprogram keretében amerikai szuperkatonák előállításán fáradozik. Elszántságának és szívének köszönhetően Rogers lesz az első számú jelölt, aki a beavatkozás után nagyobban, gyorsabban, erősebben indul Európába német seggeket rugdosni, és Amerika Kapitány névvel az ország szimbólumává válni.

Mivel a karakter nem nácik, hanem egy Hitler seregéből kiszakadó, és világuralomra törő, Hydra nevű szervezet ellen vonul, a tökéletes, urambocsá’, „felsőbbrendű” szőke emberpéldány II. világháborús Németországgal szembeni harcának iróniája sajnálatosan elsikkad, viszont így legalább azonnal kap egy ideológiáktól mentes, szuperhőshöz méltó (vagy éppen James Bondhoz, bár van, hogy a kettő ugyanaz) megalomán szupergonoszt. Ő a Vörös Koponya, a német szuperkatona program némileg félresikerült terméke, akit Hugo Weaving személyesít meg. Az ő karaktere és játéka a film egyik legnagyobb ereje: persze, az „ultimate” gonoszról, egy minden tekintetben túlzó, kicsit sem félelmetes figuráról van szó, aki alá a nem túl okos, viszont roppant szórakoztató forgatókönyv minimum 20 percenként ír egy dramaturgiailag halálfelesleges jelenetet, csak hogy újfent megmutathassa, hogy mekkora seggfej. Weaving nagyon jól elkapja a szerepet, egész lénye, mimikája totálisan over-the-top, de még pont az önnön paródiájává válás határán innen. Evansnak negyven perc után már nincs más dolga, mint hogy elszánt és tökös legyen, szuperkatonává válását követően a külső és a belső tulajdonságainak disszonanciája semmivé foszlik, és igaz, hogy ennél talán többet is lehetett volna kezdeni vele, de most őszintén: minek? Közben Tommy Lee Jones is jól elvan az egyféle arckifejezéssel járó-kelő ezredes szerepében.

A film csak annyira veszi komolyan magát, amennyire muszáj, finom iróniájánál és jópofa pillanatainál (mint a klasszikus „a halál torkába dobott ártatlant mented, vagy a rosszfiút üldözöd” jelenet mosolyra fakasztó feloldása) is örvendetesebb azonban az, hogy a nagy, büszke nemzeti öntudat a félve várt patetikus nagymonológok helyett karikatúra formájában üti fel a fejét (a főhős propaganda körútja), és még a szerelmi szálat és a nagy hősi önfeláldozást sem lihegik és nyálazzák túl. Látványból pedig van bőven, akrobatikus harcok, bőrruhába és –maszkba bújt fanatikus német katonák, szuperfegyverek, misztikus energiaforrások, lángok martalékává váló hatalmas, titkos katonai bázisok és gigászi robbanások tarkítják a vásznat, és noha a cselekményvezetésben és az akciókban is akadnak aránytalanságok, vágási gikszerek és persze hülyeségek, az egész annyira kellemesen oldschool, hogy nem lehet rá haragudni. Mondhatnám, hogy majdnem olyan, mint a rendező geekkörökben nagyra tartott Rocketeerje, de csak majdnem – mert ez az akciók közt sem olyan rohadtul unalmas, mint amaz.

Működik a fan-service is. Szerencsére nem tolakodóan, de akadnak nevek (pl: Phineas Horton vagy Dum Dum Dugan), amik csak a rajongóknak fognak mondani valamit, és persze Stan Lee-től Samuel L. Jacksonig megkapjuk a most már kötelező, elvárt cameókat is. Szokás szerint érdemes a stáblista utánig maradni, ezúttal nem csak egy plusz jelenet miatt, hanem azért is, mert láthatunk egy rövid, és lényegében semmitmondó, mégis fasza Avengers teasert. Nincs más hátra, mint elégedetten várni Joss Whedon filmjét – a „felvezetők”, a Hihetetlen Hulk kivételével mind jól sikerültek, és kétlem, hogy pont a Firefly alkotójában csalódnánk majd.

Caterpillar

Ha a japán filmvilág fenegyereke (nem, nem Miike Takashi!) véletlenül új filmmel jelentkezik, az sok szempontból méltó a figyelemre. Nemcsak azért, mert egy újabb megosztó, vitákra alapot adó, megbotránkoztató alkotásra lehet számítani, hanem elsősorban amiatt, hogy a saját bevallása szerint minden filmstúdióból kitiltott, örök lázadó és kompromisszumképtelen rendező sikeresen összekalapozott újra annyi tőkét, hogy forgathasson. Igen, Wakamatsu Koji-ról van szó.

Wakamatsu kalandos fiatal éveinek köszönhetően nemcsak megjárta a poklot (ha kellett, újságot hordott ki, de yakuzáknak is segédkezett, ami miatt 1957-ben fél évet a sitten is eltöltött), hanem éppen elegendő tapasztalatot szerzett ahhoz, hogy elsősorban a periférián vegetálókról, vagy éppen a társadalomból kitaszítottakról forgassa filmjeit. A pinku eiga korszak legelején már a filmesek között sertepertélt, 1963-ban debütált az Amai wana (Édes csapda) című produkciójával, amit rengeteg hasonló, alacsony költségvetésű film követett. Hamar híressé vált a remek hangulatteremtő képessége, a hipnotikus aláfestő zenéknek és persze a többi pinku rendező munkáinál jóval extrémebb munkáinak köszönhetően, leginkább csak úgy emlegették, hogy a pinku műfaj Kurosawa Akira-ja.

Elborult, sokszor brutális és kegyetlen művei miatt folyamatosan harcban állt a Nikkatsu stúdióval, akik fogyaszthatóbb produkciókat szerettek volna bemutatni. Mivel Wakamatsu jó 10 évvel megelőzte a korát, így nem is lehetett más a harc vége, minthogy 1965-ben megalapította saját független stúdióját, a Wakamatsu Productions-t. A sors fura fintora, hogy évekkel később a Nikkatsu teljesen átállt az éppen Wakamatsu által elkezdett pornográf művek futószalagon történő előállítására. Azért az öreget sem kellett félteni, egészen a 70-es évek közepéig évente 5-10 új, hihetetlenül kis összegből (néhány 10 000 dollárból) elkészített, de nagyon hatásos mozival jelentkezett.

Művei a felszínen, a tájékozatlan néző számára brutális, öncélúan pornográf sztoriknak tűnnek, azonban mindegyikben erősen jelen van a külföldi néző számára sokszor észrevehetetlen, érthetetlen szimbolizmus. Karakterei és az azok közötti, sokszor egyenlőtlen viszony szinte mindig politikai üzenettel bír, ám valószínűsíthetően a korabeli moziőrült japán férfiak között nem ezen bátor és szélsőséges politikai nézetek miatt voltak népszerűek a filmjei.

Egy, a tabudöntögető, szélsőséges hangvételű politikai üzenetekkel, valamint extrém szexjelenetekkel operáló rendező nem is találhat jobb alapanyagot magának, mint a szintén sokat kritizált író, Edogawa Rampo munkái, azok közül is egy 1929-ben megjelent, de hamar be is tiltott novella, a Caterpillar. Edogawa beteg elméje számtalan filmest megihletett már az évek folyamán, sőt, a 2005-ös Rampo Noir-ban Sato Hisayasu meg is rendezte már a történet filmváltozatát. Azonban nem Wakamatsu-ról lenne szó, ha nem dolgozta volna át az egészet a saját szájíze szerint. Régi jóbarátja, Adachi Masao segítségével olyannyira sikerült átformálnia a sztorit, hogy nem is került Edogawa neve a szerzők közé, ami persze csak a jóindulatú megközelítés. A rosszindulatú szerint egyrészt minek kellett volna megemlíteni, hiszen odahaza mindenki ismeri a történetet, másrészt lehet, hogy fizetni kellett volna Edogawa örököseinek, az meg nem fért volna bele az amúgyis nagyon szűkös keretbe. Meg egyébként is, miért adna tiszteletet az örök lázadó bárkinek is?

A sztori egyszerű, ugyanakkor mellbevágó, kezdve a címével, ami a hazatért veterán gúnyneve. A háborús filmek legtöbbjében csak a hősöket látjuk, esetleg a halottakra pazarolnak még némi időt, hogy tiszteletet adjanak nekik, a megnyomorodott sebesültek és az ő további sorsuk tabunak számítanak. Wakamatsu itt csap bele a lecsóba, amikor is bemutatja, micsoda képtelen helyzetekbe torkollik egy, a második világháború idején hazaszállított, hősként kezelt emberi roncs visszakerülése a társadalomba. A kezdeti sokk után magára marad az istápolásával a felesége, aki a kommunikációs nehézségek (csak a néző érti, mi zajlik a két főhős fejében) és a háborús hős jelleme, illetőleg nemi vágyai miatt finoman fogalmazva sincs irigylésre méltó helyzetben. Az isten háta mögötti faluban történtek pedig valahogy mindig kapcsolatban vannak a háború eseményeivel.

A két főszereplő sem akármilyen játékkal járul hozzá az élményhez, a már sok filmben bizonyított Terajima Shinobu tökéletesen hozza az őrület határán egyensúlyozó feleséget (az idei Berlini Filmfesztivál Ezüst Medve díját is elnyerte), de Kasuya Keigo tekintete is emlékezetes jópár jelenetben. A rendező régi filmjeivel összehasonlítva semmilyen kifáradás, kompromisszum, vagy nosztalgiázás nem érezhető, a Caterpillar méltó a Wakamatsu életműhöz. Nagyszerű érzékkel mutatja be a háború értelmetlenségét, ahol a „háborús hős” (a hőssé válásának módja is jellemző) vásári mutatvánnyá válik, ahol a nő kifelé szerető feleségnek tűnik, de kitölti minden keservét, bosszúját valakin, ahol a háborúsdiból kimaradt férfiak megvetettnek számítanak. Erőteljes, nyomasztó, húsbavágó, helyenként gyomorforgató, azaz pont olyan, amilyennek egy vérbeli Wakamatsu filmnek lennie kell. Egyetlen nagyobb hibája, hogy már nem vagyunk a 60-as években, így nem lesz akkora visszhangja, mint mondjuk a Violated Angels-nek volt. Ettől függetlenül biztosak lehetünk benne, hogy az úriember már tervben levő két újabb munkája is hozza majd a hasonló színvonalat.

Uwe Boll Auschwitz-filmje Oscar esélyes lenne...

...ha nem ő rendezte volna, legalább is Boll szerint. A világszerte közútálatnak örvendő rendező saját imidzsének csapdájába esett: a fickó valójában rendkívül intelligens, és ha összeszedi magát, képes jó filmeket is csinálni, csakhogy a nagy pofájával (és kezdeti katasztrofális filmjeivel) sikerült magának olyan mély gödröt ásnia, amelyből nem nagyon tud kikecmeregni (képzavar, tudom.) Nemrégiben készült vele egy jól sikerült telefoninterjú, amelynek során sok érdekes dolog elhangzik.

Paths of Hate - előzetes

Damian Nenow és a lengyel Platige Image animációs stúdió közös filmje a négy éve készülő Paths of Hate. Úgy néz ki, a héten végre valóban bemutatják, és az alább megtekinthető rövid, repülőgépes párbajt megidéző részlet rendkívül ígéretes.

PATHS OF HATE long trailer from Platige Image on Vimeo.

Battle Hymn

Újabb képregény arról, hogy a szuperhősök nem törvényszerűen olyanok, amilyennek a Marvel és a DC képregényei ábrázolják őket. Nem biztos, hogy nemesek, becsületesek, önzetlenek, tisztességesek és nem biztos, hogy a naplemente fénye pont úgy vetül rájuk, hogy glóriát rajzoljon a fejük fölé. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de nekem ezekből a képregényekből sosem elég: akár viszonylag komolyan veszik magukat (Watchmen), akár hasfalszaggató iróniával közelítik meg a témát (Umbrella Academy), mindig élvezet nézni, hogy egy tehetséges író hogyan csavarja ki a klasszikus hősök patyolattiszta világát. B. Clay Moore, a Hawaiian Dick szerzője pedig tehetséges, így a Battle Hymn kiváló szórakozást nyújt – és meglehetősen furcsát. Nehéz ugyanis beletuszkolni egy kategóriába, lévén nem paródia, nem szatíra, nem thriller, és főleg nem hagyományos szuperhős-történet – viszont mindegyikből van benne egy maréknyi.

A Battle Hymn vesz egy rakás jól ismert szuperhőst, mindegyiküket új névvel, kicsit más külsővel, és teljesen más személyiséggel ruházza fel, hogy aztán csapatba tömörítse, majd rászabadítsa őket a második világháborúra. Namor, Dr. Mid-Nite, Villám, az eredeti Fáklya és Amerika Kapitány kicsavart alteregóik állnak a történet középpontjában. A kormány állítólag egy szuperfontos feladattal akarja megbízni őket, de ahogy haladunk előre a történetben, egyre nyilvánvalóbb, hogy ilyesmiről szó sincs – akkora hülyét csináltak belőlük, amekkorát csak lehet. Tesztelések, kísérletek állnak a háttérben, hőseink pedig bábuk, akiket drótokon rángatnak, és túl ostobák ahhoz, hogy lássák, vagy még annál is ostobábbak, és önszántukból együttműködnek.

Szinte látom a gonosz vigyort Moore arcán, ahogy megszentségteleníti az ikonikus karaktereket. A Büszke Amerikai (Amerika Kapitány) például egy öntelt, cinikus kirakatkatona, Johnny Zip (Villám) egy nyápic, szoknyavadász pojáca, a hősök oldalán feltűnő szépség, Betty Jones pedig egy szégyentelen ribanc, akit szinte az egész csapat sorban gerincre vág. Ellenben Quin Rey pozitívabbra sikerült, mint eredetije – ami valahol érthető, hiszen Namor már eleve egy arrogáns tahó, aki mindig is kilógott a Marvel hősei közül. Itt viszont ő szolgáltatja a képregény komolyabb, drámaibb aspektusát: naiv, tiszta karakter, aki nem érti a felszíni világ törvényeit és szokásait, totális kívülállóként nem találja a helyét, és mikor mások ezt kihasználják, nem csap szép maga körül, hanem csak csalódottan visszakullog a tengerbe.

Ugyanakkor ezek a karakterek nem pusztán torz tükörképei a jól ismert, ikonikus jelmezeseknek, nem egyszerű, gúnyos antitézisek, hanem gyarló, hús-vér emberek. És a lényeg pont az, hogy túlságosan is azok: az irigység, a féltékenység, az arrogancia és a büszkeség cafatokra szaggatja a csapatot, még mielőtt egy szalmaszálat keresztbe tudna tenni, nemhogy esetleg (kac-kac) megmenteni a világot, vagy legalább segíteni a háborús erőfeszítéseket. Moore gonosz, vérbő cinizmussal vonja le a végkövetkeztetést: hiába vannak a hősök speciális képességek birtokában, különlegességük nem terjed ki a jellemükre, nem feltétlenül jár velük sem hatalmas felelősségtudat és világváltó szándék, sem megalomán pusztítani és uralkodni vágyás. Nem, ezek itt a képességeiknek köszönhetően felfújt lufik, amik az első adandó alkalommal kipukkannak, és ugyanolyan ostobán és nyomorúságosan vergődnek a világban, mint bármelyik másik lúzer – csak nekik még szembe kell nézniük feletteseik titkos kis játszmáival és a politikai érdekekkel is, amik bármikor feláldozhatónak, vagy egyenesen nemkívánatosnak minősíthetik őket. Bár ez a „szembe kell nézniük” velük, talán nem a legjobb kifejezés, mert úgy hangzik, mintha lenne fingjuk a dologról. Nincsen.

Moore-nak van érzéke a különböző stílusok vegyítéséhez, ez már a Hawaiian Dick című trópusi horror-noirjából is kiderült, ami olyan volt, mintha Wes Craven Kígyó és szivárvány-ának Sam Spade lett volna a főszereplője. Nem csak a tipikus szuperhős-történetet fordítja ki, de még össze is mossa azt a kémkedés világával, a háborúval, az emberi butasággal és gyarlósággal, egy jókora adag cinizmussal, és hasonló mértékű öniróniával. Az eredmény egy ötletes, gonosz, vicces, morbid és kegyetlen, szatirikus kaland, amely bár nem kifejezetten eredeti, mindenképp pokolian szórakoztató, és nem lehet rossz szavunk a rajzokra sem. Jeremy Haun markáns vonalakkal dolgozik, és bár a háttérkitöltés nem az erőssége, az arcokat fantasztikusan eltalálta. A nagy hősök vonásaiban ott bujkál az arrogancia, a büszkeség, a tahóság, a nemtörődömség: a Büszke Amerikai tahó parasztképe olyannyira irritáló, hogy az ember legszívesebben láncfűrésszel esne neki, Zip tenyérbemászó is tökéletes leképezése bosszantó természetének, Betty mosolyában pedig mintha egyfolytában ott bujkál a buja felszólítás, hogy „kefélj meg!”.

A szuperhősök deheroizálását sokan sokféleképpen végrehajtották már (talán túlságosan is – már maga a koncepció is unalmas), és ha valakinek ebből elege van, azt nem tudom hibáztatni. Ezzel mégis tegyen egy próbát. Már csak azért megéri, hogy lássuk, milyen egyszerűen és gyorsan ki lehet végezni egy olyan szupergyors futót, mint Villám vagy Quicksilver.

Zöld zóna

Paul Greengrass PR-bombák foszladozó árnyékában loholó játékfilmje az évtized egyik slágerrejtélyét viszi vászonra, hogy végül azzal a naiv ábrázattal csodálkozzon a valóságra, ahogy Palik pillantotta meg a célegyenesben felbukkanó Damon Hillt. Hát hogy tűnt volna el? Hát semmi sem tűnik el! Az Arrows-Yamaha sem, a PR-bombák meg pláne nem. Azok ott vannak, ahol akarjuk, hogy legyenek, és ijesztő gyorsasággal alakulnak át. Például wécécsészévé. Ami kevéssé gyanús ugyan, de az ilyesmi csak az ideológiailag képzetleneket tévesztheti meg.

Ő lenne a kötelességtudó Miller hadnagyvagytizedesvagymi (Matt Damon), aki a jóhiszemű, hazafias nép jóhiszemű, hazafias reprezentánsaként a 2003-ban Irakban előre nyomuló katonai erők egyik speciális csoportját vezeti: feladatuk titkos forrásból származó információk alapján tömpuszfegyek (TÖMegPUSZtítóFEGYverek) lefoglalása – volna. Azonban csak üres üzemek, tátongó raktárak, por és nemradioaktív hamu fogadják. A precíz, nagyköltségvetésű harcászati szándék kézzelfogható nyomai helyett a minimális életszínvonal biztosításának mauzóleumai.

Talán még ironikusnak is tűnhet, hogy miután egy feltehetően kisszámú, roppant eltökélt csoport az USA-t s az egész világot megrengetve igazolta a MacGyver-i lelemény hatékonyságát és realitását, a washingtoni döntéshozó-gépezet az üdvösséghez vezető utat az ellenség államilag dotált, intézményes fegyverkezésében vélte meglátni. A koholt vádakat, a közvélemény manipulálását követően szinte össznemzeti, globál-politikai, stbstb. megnyugvással ért volna fel pár, a fegyverzetellenőrzési bizottság pecsétjét nélkülöző uránatom vagy akár egy kémcsőnyi influenza – bármi, amiből dábjúemdí (tömpuszfegynek látszó tárgy) fabrikálható. Sziklák, hegyek gördültek volna le a sebzett, haragtól elvakított szívekről, de az ekkora geológiai képződmények még Mohamed kérlelésére sem mozdulnak meg szívesen. Marad például a mozgóképes önvizsgálat, a popkulturális szembenézés, mely egyrészt bátor dolog, műfaji kellékek között meg még viszonylag kényelmes is.

A sors flegma iróniájának tudható be az is, hogy a Zöld zóna hét év – történelminek mondható – távlatából, az Obama-érában, körülbelül annyira inkorrekt politikailag, mint anno volt a Zöldsapkások. Hét év, hol van már az? És hol van már az az esti adás 2002 novemberében a Comedy Centralon...

Persze, ilyen volumen, ilyen költségvetés mellett nem lehet csak úgy és csak akkor odamondani, amikor a szerzőnek kedve szottyan, Greengrass legújabb kiáltványa – a korábbiakkal ellentétben – azonban technikailag is legfeljebb jóindulattal sorolható a konzervatív, de tisztességes filmek közé. A közel-keleti szituációt tematizáló akcióthrillerek (A királyság, Hazugságok hálója) ártalmatlan és kedvesen didaktikus sorába tagozódik ahelyett, hogy a néző eszére (Syriana), vagy toleranciaküszöbére (Redacted) apellálva tenné próbára a nemzeti önbecsülést.

(...van nálatok, és én ezt fogom vállalni! DE VAN!!! DE VAN!!!)

Ez a betagozódási törekvés ott rángatózik minden kockán. A lyukról lyukra egyre tanácstalanabbul futó Millerék történetének egy semmiből elősántikáló helyi hazafi ad olyan svungot (Allah ex machina? Mindegy. Magánakció a szolgálat rovására? Mindegy.), ami a végefőcímig kitart: egész véletlenül a legkeresettebb iraki tisztet látta feketézni egész véletlenül másfél sarokkal arrább. Akit a Hazugságok hálójában sem zavart, hogy szpesöl édzsönt Leo Dicaprio egy fejkendőtől kiköpött arabbá avanzsálhat, azt ez sem fogja, a fényképezés viszont minden bizonnyal. Nem láttam a werket, de ha kiderül, hogy légkalapács volt a kamerák oldalára erősítve, a szemem nem fog rebbenni – amennyiben addig még visszanyerem ezt a képességemet. (A kompozíció, mint snitten belüli strukturáló-elv egyesek számára megszűnt létezni.) Hasonlóképp kontraproduktív a képek straight-to-youtube zajszintje: legalább 3 különféle durvaságú nyersanyagot alkalmaz Greengrass, bizonyára a terek stilárisan kitáblázott elválasztására, no meg a tudósítások hiperrealizmusának visszadaása végett.

Kár, hogy ezzel nincs összhangban a dinamikus, de itt-ott elnagyolt történet és a kidolgozottnak tűnő érdekellentétek mentén egymásnak feszített, de unalomig ismert sorokat puffogtató vázlat-figurák. A műholdképek geometrikus tisztasága, valamint az iraki rögvalót széltében, hosszában kitöltő közigazgatási és egzisztenciális káosz közötti távolságnak nincs különösebb hírértéke. A nagy kérdés, a tét talán még játékfilmes körökben is túltárgyalt és agyonreflektált, amin természetesen az sem segít, ha a tanulságok kimondása előtt bátran rácsapunk a CapsLockra. Továbbmegyek: sőt.

A Greengrass-életműn belül talán a CIA ábrázolásának új árnyalata tarthat számot érdeklődésre. Ahogy a Bourne-filmekben, a hírszerzési ügynökség most is a slag rossz végén van, ám ezúttal tehetetlen, bürokratikus korlátok közt fel-alá sertepertélő intézmény, melyet egy jól irányzott telefon a Pentagonból bármikor megbéníthat. Hogy a direktor mennyire megalapozottan mosdat és veszi le a Cég válláról a felelősség egy részét, kérdéses, a CIA akkori igazgatója, George Tenet – szintén megkérdőjelezhetően objektív – önéletrajzi könyvében mindenesetre feketén, valamint fehéren nyilatkozik.

A továbbiak őt idézem, de ha netán lenne, akit meglephet a történet csúcspontja, ne vegyük el az örömét, szóval: SPOILER!

Tenet kvázi beismeri, hogy az Irak ellen felhozott fegyverkezési vádak makulátlanul hipotetikusak. Szaddam Husszein nagy valószínűséggel a környező országok elrettentése miatt akadályozta az ENSZ ellenőröket a tömpuszfegyek keresgélésében - mímelve, hogy van rejtegetnivalója. Holott az Öböl-háború után végleg letett az ilyesmiről. Igazából nem volt semmije.

Hát hogy tűnhetett volna el, Damon?

A bombák földjén

Noha kétszáz éve ódákat zengtek az arab vendégszeretetről, most már tisztán látszik, hogy nem látnak szívesen. Vendég vagy, de te sem szeretnél itt lenni. A tested minden pontját belepi a homok, és ha bárhol utat talál, befészkeli magát mindenhova - mint a félelem. De ez nem egy horrorfilm: itt nincsenek baltás gyilkosok, szörnyek, vagy zombik. Nem tudod hol, nem tudod kik, de meg fognak ölni. Te nem akarod, de nincs más választásod: egy idő után akkor is meghúzod a ravaszt, ha csak egy kecske dugja ki a fejét a dűnék közül. Mindenki potenciális célpont vagy áldozat - az esetek döntő többségében mindkettő. De itt vagy: nem azért, mert küldtek, nem azért, mert hiszel ebben az egészben. Mert aki hisz a háborúban, az elmebeteg - a háború nem hit kérdése. A háború van. Te azért vagy itt, hogy felszedd a bombákat. Mert ha jól csinálod, legalább eggyel kevesebben halnak meg. És ha szerencséd van, te leszel az az egy.

Háborús filmet csinálni a Nagy Vietnámi Háborús Filmek Kora óta elég nagy kockázatot jelent, de szerencsére az Egyesült Államok (de írhatnám akár Oroszországot vagy Nagy Britanniát) mindig ellátja témával a porra, lőporfüstre és egyenruhára áhítozó rendezőket. Ha megnézzük a kizárólag DVD-re vagy tévére dolgozó stúdiókat, filmjeik kétharmada valamilyen reguláris alakulat kalandjait beszéli el a világ számos - nyugati szemmel egzotikus - pontján. Ezeket lehet szeretni is, de egy idő után ugyan oda jutnak, mint bármelyik másik film: csupán halvány lenyomatai a Kelly hősei - Apokalipszis most által kijelölt tengelynek. Kathryn Bigelow filmje nem is akar az említett nagyságokig felemelkedni, bár ha úgy vesszük, ambíciózusabb: megpróbálja ismét megmutatni, miként működik a háború közelről - mert úgy látszik teljen el akár négy évtized is Vietnám óta, még mindig vannak, akik Counter Strike pályának nézik az életet.

Rögtön belevágunk a hangulat és napjaink Bagdadjának közepébe: Egy tűzszerész-alakulatnak már nincs sok ideje hátra a leváltásig, az utolsó Irakban töltött hónapjuk azonban eseménydúsabb lesz, mint amilyenre Sanborn őrmester (Anthony Mackie) és Eldridge tizedes (Brian Geraghty) szeretné: szabályokat követő, biztonsági játékra játszó napjaikat megbontja, bombaosztaguk vezetését William James őrmester (Jeremy Renner) veszi át, aki szemlátomást nem félti az életét, sőt egyenesen a veszély kellős közepébe sétál - hogy elvégezze a munkát. 

Hátborzongató, ahogy az összes vietnámban játszódó film motívumai visszaköszönnek: nem lehet megkülönböztetni egymástól a civileket, a terroristákat, vagy éppen a két percre feltűnő, ausztrál fejvadászt alakító Ralph Fiennest. Az ellenség ugyanolyan megfoghatatlan ebben a világban, mint az Acéllövedékben - de végül is mindegy, úgyis az utolsó másodpercben jössz rá, hogy rábasztál. Még azt is nehezen veszed észre, ha a társaid állnak a fal másik oldalán - ez talán magyarázatot adhat arra a tényre, hogy a brit csapatok veszteségeit nagyrészt az amerikai hadsereg okozta. Ez itt Saigon, csak eggyel kellemetlenebb a klíma: Nincs sehol Andy McNab, hogy irháját ostoba katonatörténetekkel mentse. Nincsenek G.I. Joe-k, akik egymaguk lekapnak egy egész zászlóajnyi terroristát - mivel nincsenek is annyian. Hiába a számbeli fölény, hiába a legmodernebb technika: ha hatástalanítani kell egy bombát, nincs más a kezedben, csak egy kés és egy csípőfogó - a többit meg vagy tudod, vagy nem.

A film nagy felfedezése Jeremy Renner, aki baltaarcúbb, mint Daniel Craig, ostobább fejet vág mint Dwayne "The Rock" Johnson, és lazább, mint Owen Wilson - mégis hús-vér férfi, a szó hetvenes évekbeli értelmében: van felesége, gyereke, igazából csinálhatna bármi mást, de mégis itt van. Afganisztán vagy Irak, neki nem számít: csak a feladat. Neki nincs más, bár választhatná az otthon melegét. Nincs megterhelve súlyos múltbéli titkokkal, nem gondolkodik sokat, ha arról van szó, hogy valaki megölt egy gyereket, aki szimpatikus volt neki. És hiába sodorja veszélybe társait bosszúhadjáratával, nem sírdogál napokig ha rossz döntést hozott: ledönt egy üveg viszkit, összetör egy-két dolgot és megy tovább.

Nem lesz népszerű a film a békeaktivisták körében: nem foglal állást a nagy dolgokban, csak megmutatja, hogy ilyen is van. Katryn Bigelow nem emeli héroszi magasságba a katonákat, de nem is mutatja őket magukból kivetkőzött állatoknak. Ezek csak srácok, a huszas éveik elején, és talán pontosan ugyanezt csinálnák a koleszben is - bombák és érthetetlenül beszélő emberek nélkül. Úgy tűnik, hiábavaló az ide összehordott hatalmas tudás, a technológiai és létszámbeli fölény. Valamiért az a bizonyos Győzelem - amit Bush elnök hét évvel ezelőtt olyan őszinte tekintettel bejelentett - talán soha nem jön el. És arról sincs senkinek elképzelése, vajon az majd hogy néz ki. Addig csak egy dolog van, amit tehetünk: hatástalanítjuk a bombákat.
 

Vörös hajnal

Lumeth csendes kisváros: az átlagostól éppen csak az különbözteti meg, hogy a helyi középiskola sportköre erős átfedést mutat a ’80-as évek feltörekvő fiatal amerikai színészgenerációjával. Az 1984-ben készült Vörös Hajnal stáblistáján mintha az évtized meghatározó sztárjai tartanának osztálytalálkozót: Patrick Swayze (még a Dirty Dancing miatt menthetetlenül hozzánőtt szépfiúság előtt, előtanulmányokat folytatva a Holtpont mindenre elszánt, szörfguru bankrablójához), az elsőfilmes Charlie Sheen (az Oliver Stone filmekben magára szedett cápaságot csak nyomokban tartalmazza), vagy C. Thomas Howell (akinek élete klasszikus szerepében a stoppos gyilkos Rutger Hauer-rel gyűlt meg a baja). A női szakaszt Lea Thompson (Lorraine a Vissza a jövőbe trilógiából) és Jennifer Grey (szintén Dirty Dancing) erősíti. Persze amikor a szűkszavú narrátor képbe hoz a harmadik világháború szélére került USA helyzetéről, és megszólal Basil Poledouris baljós, militáns hangulatú kísérőzenéje, már sejthető, hogy a film nem a szalagavató szervezése során felmerülő problémákat járja majd körbe. A tanítást ugyanis szovjet és kubai ejtőernyősök érkezése zavarja meg, akik mindenre lőni kezdenek, ami csak mozog, pár srác pedig a megszálló hadsereg elől – némi tűzharcot követően – a kisvárost körülvevő hegyekbe menekül.

Annak az elemzését hagyjuk meg a poszt-apokaliptikus mozik fantáziátlan kritikusainak, hogy a harmadik világháború kitörésekor stratégiailag mennyire jelentős páncélököllel támadni egy isten háta mögötti városka középiskoláját. A rendezői székben ugyanis a ’70-es és ’80-as évek kultikus forgatókönyvíró-rendezője, John Milius. Állítólag korántsem elhanyagolható tűzerejű fegyvergyűjteménnyel rendelkezik, a háza tele van amerikai polgárháborús és egykori szovjet katonai relikviákkal, az irodáját pedig egy óriási Conan, a barbár poszter díszíti. Filmes pályafutása során komplett háborúkat vezényelt le: a helyszín lehet akár Vietnám (Apokalipszis, most), Indokína (Isten veled, király!), a ’30-as évek Amerikája (Dillinger) vagy éppenséggel barbária (Conan, a barbár) vagy az ókori Róma, filozófiája mindig a Conan elején idézett nietzschei alapvetés maradt: „Ami nem öl meg, csak erősebbé tesz”. Földön (A Magnum ereje), sivatagban (A szél és az oroszlán), vízen (Nagyszerda, vagy Spielberg Cápájának legendás „Indianapolis” monológja) és levegőben (Intruderek támadása). A Coen testvérek bevallottan róla mintázták a Nagy Lebowsky-ban a mindenről a vietnami háborúra asszociáló Walter-t (John Goodman). Milius főműve és világképének összegzése azonban mindenképpen az 1984-es Vörös hajnal. A filmben – amellett, hogy merész és egyszeri hommage a szovjet partizánfilmek előtt - benne van minden olyan téma, ami Milius mozijainak világát valamilyen szempontból egyedivé teszi: keserédes coming-of-age dráma (Nagyszerda), túlélő-fantasy (Conan), őrületbe forduló háború (Apokalipszis, most) – poszt-apokaliptikus / hidegháborús környezetbe helyezve.

Mert amikor a magukat Farkaskölyköknek (Wolverines) nevező csapat tábort üt a Sziklás-hegység világtól elzárt erdeiben, John Milius is hazatért – az évszám és a politikai környezet nem számít, ez már Conan, a barbár és Kurtz ezredes időtlen világa, ahol a srácok kíméletlen, „vagy ők vagy mi” gerillaharcot indítanak a megszálló hadsereg ellen. A diáktanács esetlen vezetője (Brad Savage) és a szovjetekkel kollaboráló polgármester (Lane Smith) által képviselt demokrácia nincs többé, a csapatot most már a rangidős Jed (Patrick Swayze) irányítja, katonai módszerekkel („Mostantól nincs több sírás!”) - sokszor még saját öccsével, Matt-el (Charlie Sheen) is szembeszállva. Persze szó sincs agyatlan akcióról: a lendületes kezdés és szovjetek elleni első látványos támadások után Milius és a szerzőtárs Kevin Reynolds (gerillaharc témában négy évvel később a kultikus Háborús fenevaddal - Beast of War - bizonyított újra) forgatókönyve jó arányérzékkel lassítja a történetet. Egy történelemtanár alaposságával ábrázolják, miként válik a kezdetben eredményes gerillataktika elkeseredett állóháborúvá, és hogyan kezdi legyűrni az éhezés, a túlerő és az egyre inkább elhatalmasodó „Legyek ura” életérzés a Farkaskölyköket. (A „Wolverines” magyarítása az egyébként kifejezetten jó magyar szinkron - az X-Men közfelháborodást okozó félrefordítását megalapozó – kreativitásának a következménye. A szinkronrendező valószínűleg nem tartotta elég meggyőzőnek, ha Patrick Swayze „Farkaskölykök!” helyett „Rozsomákok!’”-at kiabál egy-egy jól sikerült rajtaütést követően.)

A Vörös hajnal háborúja nem a ’80-as években megszokott John Rambo-k és John Matrix-ok háborúja: az ember vs. tank és ember vs. helikopter párharcban itt nem kérdés, hogy az emberek húzzák a rövidebbet, és a szereplők is csak rövid ideig gondolkodnak, ha a fegyvertelen ellenséges katonák kivégzéséről van szó. Cinikus és kegyetlen világ, ahol az autó rendszámára matricaként ragasztott macho életfilozófia („Csak akkor kapod meg a fegyverem, ha a halott ujjaim közül csavarod ki...”) szó szerint valóra válik, és a helyi vegyesbolt tulajdonosa a harmadik világháború kitörését a világ legtermészetesebb eseményeként fogadja, és olyan hátborzongató rutinnal pakolja össze a menekülő fiúknak a túlélőkészletet, mintha egész életében ezt gyakorolta volna. A háború előtti világot talán mindennél jobban megjelenítő autósmozit az elvtársak átnevelőtáborrá alakítják, ahol a raboknak egész nap a Jégmezők lovagját vetítik. (Reméljük, hogy a készülő remake kínai megszállói mondjuk a Shaw Brothers életművet próbálják majd népszerűsíteni.) A Farkaskölykök már az iskolai történelemórán Dzsingisz Kán harci taktikáját tanulmányozták, a hegyek és a város között lovon közlekednek, és a gyerekkori kirándulások során apjuktól tanult vadásztudománnyal szereznek élelmet. És ezt a militáns életfilozófiát a film szó szerint véresen komolyan veszi: az első elejtett szarvas (nem sokkal az első ellenséges katona kivégzése előtt) vérét a fiúk egyfajta beavatásként megisszák, amikor pedig Toni (Jennifer Grey) egy helikoptertámadás után összevérzi a fehér havat, egyértelmű, hogy az ártatlanságának képletes elvesztését látjuk, aminek egy normális világban nem így kellene megtörténnie.

Milius ugyanakkor nem akar cinikus, Mad Max vagy Snake Plissken féle kiégett antihősöket teremteni. Heroikus jelenet Jed és Matt átnevelőtáborba zárt apjának (Harry Dean Stanton, emlékezetes, mint mindig) búcsúja a szögesdrót mögött, az egykori felkelő, most felkelőkre vadászó kubai tiszt (Ron O'Neal) meghasonlott monológja, vagy a Farkaskölykökhöz csatlakozó amerikai vadászpilótának egy szovjet tank ellen intézett magányos akciója. A pilótát egyébként Oliver Stone és Walter Hill filmjeinek visszatérő szereplője, és a világ egyik legjobb karakterszínésze, Powers Boothe alakítja - mostanában a 24 hatodik évadjának alelnökeként keseríti meg a Fehér Ház liberálisabb tagjainak és egy közelebbről meg nem nevezett közel-keleti ország teljes lakosságának az életét. A film egyik legzseniálisabb része, amikor egy hanyagul tűzbe öntött pohár whisky-vel érzékelteti a Kínára ledobott szovjet atombomba pusztítását, aztán a John Carpenter (Menekülés New York-ból) vagy William Gibson (Neurománc) által elképzelt harmadik világháborús rémálmok hangulatát megidézve / megelőlegezve mesél a hónapok óta ostrom alatt lévő Denver-ben uralkodó középkori állapotokról. A Vörös hajnal ezzel az öt perces jelenettel többet ad hozzá a poszt-apokalipszis mítoszához, mint mások egy egész filmmel – például negyedszázaddal később Neil Marshall a Doomsday című, egyébként jó szándékú, de sajnálatosan félresikerült próbálkozásában.

A közel két órás játékidő végére az Apokalipszis, most dramaturgiájához hasonlóan a Farkaskölykök egyre mélyebbre merülnek a háború poklába. A film elején idilli menedékként ábrázolt Sziklás-hegység barátságtalan, világvége utáni hó- és kősivataggá változik, ahol a halotti csendet csak a szovjet partizánvadász osztag fenyegetően csipogó nyomkövetőjének a hangja töri meg, Jed pedig egyre kétségbeesetten karcolja sziklába elesett barátai nevét. Milius azonban megkönyörül rajta: kezdődő őrülete nem a Kurtz ezredessel való találkozásban, hanem egy nem sok sikert ígérő, de minden addiginál nagyobb ellentámadásban teljesedhet ki. Jennifer Grey egyébként pár évvel később a Dirty Dancing-ben alig akart együtt dolgozni Patrick Swayze-vel: állítása szerint Swayze annyira komolyan vette itteni szerepét, hogy a forgatási szünetekben is „karakterben maradt”, és ugyanolyan pokróc módon bánt a többiekkel, mint a filmbeli Jed. Ez persze nem csoda: a forgatást megelőzően Milius nyolc hetes katonai kiképzésre küldte a színészeket, ahol a filmben ábrázolthoz hasonló nomád körülmények között kellett élniük, és többek között gerilla-harcmodort tanulniuk. Ilyet csak a legelhivatottabb rendezők várnak el, például Michael Mann.

Mindent összevetve, a Vörös Hajnal kiváló film, a harmadik világháborús / poszt-apokaliptikus műfaj emblematikus alkotása, számítógépes játékok (Call of Duty: Modern Warfare 2) pályáinak ihletője, tényleges katonai akciók (Szaddam Husszein elfogása) névadója. Jövőképe ugyan ma már megmosolyogtató lehet (pedig annak idején Milius és Kevin Reynolds komoly katonai elemzésekre támaszkodva vázolták fel a szovjet invázió elképzelt menetét!), és a „Legjobb Republikánus Filmek” című listán is feltűnik, de ez semmit nem von le a fiatal színészek (még kiforratlan, de épp emiatt erős) alakítása, a realisztikus háborúábrázolás és persze az akciók értékéből. És mivel az utóbbi években csak nagyon ritkán sikerül a ’80-as évek klasszikus akciómoziját megidézni, különösen szórakoztató lehet megnézni egy filmet, ami a politikai korrektséget hírből sem ismeri, és ahol a szereplők „Genfi egyezmény? Sose hallottam róla.” stílusú egysorosokkal oltják az ellenfelet.

GeexKomix 20.

Az ünnepek bódulata és az év eleji listaőrület után mindenki legnagyobb örömére (ugye?) visszatér menetrendszerű megjelenéséhez a képregénygeekek kedvenc rovata És 2010 nem is indul rosszul: Mike Carey metahőse börtönlázadásba csöppen, Garth Ennis új minivel folytatja a Battlefieldset, Brian Michael Bendis háborúba küldi a Marvel hőseit, Amerika Kapitány visszatér, Jason Aaron új Megtorlója a Vezérrel száll szembe, az Absolution véget ér, Batman pedig egy gyilkos önbíráskodó után nyomoz. Előre a panelrengetegbe!

Absolution #6

Történet: Christos Gage
Rajz: Roberto Viacava
Kiadó: Avatar Press

Amikor elkezdtem olvasni ezt a sorozatot, abban a szent hitben éltem, hogy ez egy ongoing lesz – aztán most hipp-hopp, már vége is. Ami egyrészt kár, mert Gage remek képregényt hozott ki a „gyilkos szuperhős” koncepciójából, másrészt viszont egyáltalán nem tragédia, mert ezzel a lezárással szép, kerek és teljes sztorit kaptunk. A kiindulási pont ugyebár az volt, hogy John Dusk, egy, a rendőrség kötelékében dolgozó szuperhős megelégeli a hivatásos igazságszolgáltatás tököléseit, és különleges képességeit ezután arra használja, hogy egyszerűen kivégezze a törvény hatáskörén kívül eső gyilkosokat. A morális dilemma végig a sorozat gerincét alkotta, és emberi motivációinak (rémálmok pl. a következmények nélkül feldarabolt gyerekekről) ábrázolásával Gage elérte, hogy együtt érezzünk a hőssel, megértsük, és elfogadjuk tetteit. Ha nem is mondta ki nyíltan, de éreztette, hogy egyetért karakterének döntéseivel, és ezt ebben a befejező részben kellő erővel alá is húzza. Persze tegyük hozzá, hogy az átlagembernek, aki a mai világban rendszeresen kénytelen kisebb-nagyobb igazságtalanságok egész sorával szembesülni (jobb – de kevésbé valószínű – esetben csak a médiának köszönhetően), nem nehéz szimpatikusnak eladni egy olyan (anti)hőst, aki lelkiismeretfurdalás nélkül irtja a modern civilizáció férgeit. Ha képesek vagyunk nagyjából azonosulni a pusztán megszállottságból gyilkoló Megtorlóval, akkor könnyű ugyanígy érezni olyasvalaki iránt, aki saját lelkiismerete és emberségessége (bármily ellentmondásosnak hangozzék is) okán teszi ugyanezt. Nade, a finisben Gage kicsit megbonyolítja a dolgot, és a rendőrségi kihallgatóban, bilincsben ülő hőssel szembeállítja mélyen keresztény barátját és kollégáját, Christ. Két sziklaszilárd álláspont ütközik itt, és a szerző megteszi nekünk azt a szívességet, hogy nem degradálja a dialógust a témára általában jellemző üres szólamok és félmegoldások szintjére. Gage, ha úgy tetszik állást foglal ugyan, de ezt leginkább úgy teszi, hogy John oldalára állítja a közvéleményt – ami viszont messze nem jelenti a morális dilemmák feloldását. Ahogy a valóságban, itt sem jönnek könnyű válaszok a nehéz kérdésekre, ez pedig csak emeli John és Chris roppant intelligensen megírt, természetszerűleg konklúzió nélkül maradó beszélgetésének fényét. A zárójelenet már kitaposottabb ösvényen jár: Gage kicsit talán túl könnyen, egyszerűen és konvencionálisan tesz pontot a sztori végére, és ebbe némileg beleremeg az az érettség, eredetiség és merészség, amivel a témát addig kezelte. De az Absolution ezzel együtt is egy mindenképpen érdekes és izgalmas olvasmány (köszönhetően az említett beszélgetést mind mimikák mind beállítások tekintetében nagyszerűen kezelő rajzolónak, Roberto Viacavának is), aminek írója veszi a fáradságot, hogy ne nézze hülyének az olvasókat.

Batman – Streets of Gotham #8

Történet: Mike Benson
Rajz: Dustin Nguyen
Kiadó: DC Comics

Ez a sorozat kezdi szem elől téveszteni saját célját, és egyben elveszíteni értelmét. Az eredeti koncepció ugye az lett volna, hogy a Paul Dini-Dustin Nguyen páros úgy mesél benne Batman-történeteket, hogy azokat nem a Sötét Lovag, hanem valamilyen mellékszereplő (szövetséges, gonosztevő, rendőr, átlagember) szemszögén keresztül mutatja be. Csakhogy Dini lassan megfeledkezni látszik saját képregényéről – most úgy áll a helyzet, hogy az első kilenc részből négy vendégírók munkája lesz, és míg a maga kétrészesében Chris Yost tartotta magát a koncepcióhoz, Mike Benson a nyolcadik számmal lazán kivágja az egészet az ablakon, és teljesen konvencionális stílusban mesél egy gazembereket kegyetlenül lemészároló, rejtélyes gyilkos utáni hajszáról. Mivel végülis egy tölteléksztoriról van szó, ez nem megbocsáthatatlan bűn, az viszont igen, hogy Benson alapismeretekkel is épphogy csak rendelkezik Gotham világáról (látszik, hogy életében nem írt még Batmant). Másképp legalábbis nehéz megmagyarázni a Batman és Gordon közti jeleneteket. Az, hogy a denevérjelmez alatt most nem Bruce, hanem Dick bújik meg, nem változtat a tényen, hogy a felügyelő és a köpenyes igazságosztó kapcsolata a kölcsönös tiszteleten és információnyújtáson alapul. Persze, Batman a főhős, így mindig, minden értelemben ő volt a domináns figura, de amivé Benson itt degradálja a viszonyukat, az kiábrándító. Dick úgy lép be egy gyilkosság helyszínére, hogy kizavarja onnan a dolgukat végző nyomozókat (!), nehogy beszennyezzék a tetthelyet (!!), minden nyomot, ő vesz észre, minden következtetést ő von le, és konkrétan ukázba adja Gordonnak, hogy mit csináljon – a felügyelő meg csak áll ott, bólogat, és ezt leszámítva baromira nincs semmi haszna és értelme a jelenlétének. Egy kezdő író túlságosan látványos, és mivel a körülményekkel nem törődő, ezért törvényszerűen visszájára elsülő erőlködése ez arra, hogy a főhőst piszkosul deduktívnak és intelligensnek állítsa be – a bajt tetőzi, hogy ezzel csúnyán lealacsonyít egy nagyon fontos mellékszereplőt. Amúgy ezt leszámítva a képregény nem rossz, de nincs is benne semmi kiemelkedő: tipikus öltönyben-és-köpenyben-is-nyomozás, meglepetések nélkül, egy egészen jól sikerült töltelékjelenettel egy lánya kedvéért jó útra tért egykori bűnözőről. Nguyen rajzai stílusosak, bár a gothami sikátorok, háztetők és raktárépületek ábrázolása láthatóan sokkal jobban megy neki, mint egy exkluzív bár életre keltése – előbbi területen egyébként a színező is érezhetően otthonosabban mozog. Azért remélem, Paul Dini még emlékszik rá, hogy van egy Streets of Gotham című sorozata…

Battlefields – Happy Valley #1

Történet: Garth Ennis
Rajz: P.J. Holden
Kiadó: Dynamite Entertainment

Garth Ennis egymástól független minisorozatokból álló Battlefieldse negyedik felvonásához érkezett a Happy Valleyvel, és az előző, The Tankies című sztorival tapasztalt minőségi romlás sajnos tovább folytatódik – ami azért is kár, mert az első két történet, a The Night Witches és a Dear Billy igazán nagyszerűre sikerült. A különbség már a koncepcióban is látszik: míg az említett minikben Ennis vette a fáradságot, hogy egy szokatlan szemszögből meséljen a második világháborúról (az első egy kizárólag nőkből álló szovjet bombázóraj egyik tagja, és egy német közkatona találkozásáról, a második pedig egy japánok által elfogott, megerőszakolt, és csaknem megölt, súlyos érzelmi sebekkel küzdő nővérről szólt), a The Tankiesben és a Happy Valley-ben nem vesződik ilyesmivel. Utóbbi egy zöldfülű, a kiképzésről épphogy kikerült bombázópilótáról szól, aki egy ausztrál egységbe kerül, egy rakás harcedzett veterán közé. Társai természetesen nem örülnek neki, hogy új pilótájuk tojáshéjjal a seggén ül be a botkormány mögé, és… és ennyi, ez volna a Happy Valley. Ennis beleírt a képregénybe minden létező sablont, ami csak eszébe juthat az embernek egy „újonc a frontvonalra kerül” történet vonatkozásában. Az ízesen káromkodó, folyton piáló és egymást ugrató katonáktól és a szülőnek írt levéltől kezdve az első bevetésben tanúsított bátorságon és a kivételes képességek megmutatkozásán át a csapat felengedéséig, és így a zöldfülű törvényszerű befogadásáig. Az ív, amit Ennis felrajzol a főhős beilleszkedéséhez, olyan rohadtul lapos és unalmas, hogy az sem sokat segít a minin, ha a következőkben valami sziporkázóan eredeti és kreatív folytatással rukkol elő – más kérdés, hogy ilyesmitől az eddigiek alapján egyáltalán nem kell tartanunk. Ami a vizualitást illeti, az sem sikerült sokkal fényesebbre: P. J. Holden durva és elnagyolt vonásai csúnyák, barátságtalanok, és közben mindenféle egyéniséget is sikerül nélkülözniük (kicsit mintha Howard Chaykin művét látnám, csak sokkal kevesebb stílussal) – egyáltalán nem tudnak háborús, vagy jól meggondolva, bármilyen hangulatot teremteni. A léigharc oldalai különösen kuszák és dinamikátlanok, és ez köszönhető a többiek színvonalához alázatosan csatlakozó színezőnek is. A Happy Valley érdektelen és felesleges, és csak tovább rontja a Battlefields hírnevét, amin a The Tankiesnek köszönhetően már amúgyis csorba esett.

Captain America: Reborn #6

Történet: Ed Brubaker
Rajz: Bryan Hitch
Kiadó: Marvel Comics

Amikor 2005 elején Ed Brubaker szárnyai alá vette az Amerika Kapitányt, egy csapásra megszületett a Marvel egyik legjobb sorozata, ami sok olyan olvasót is meggyőzött (köztük engem), akit korábban jobb esetben szimplán hidegen hagytak, rosszabb esetben kacagásra késztettek a csillagos sávos ruhában rohangáló hős kalandjai. Az író ezt nem csak egy gyönyörűen komplex, hosszú kifutású, intelligens sztorival, és a karakterhez képest meglehetősen sötét hangulattal érte el, hanem azzal is, hogy személyében végre valaki ráébredt: az a tiszta, nemes, idealisztikus Amerika, amit Steve Rogers képvisel, ha valaha létezett is, mára megromlott, elférgesedett, befeketedett, és az eszmék fölött átvették benne az uralmat a saját gesztenyéjüket kapargató, korrupt politikusok és üzletemberek. Vagyis Rogers testesítette meg azt az országot, aminek Amerikának lennie kellett volna, és ez bizony számára, és általában is fájdalmas kontrasztban állt a valósággal. Innen kiindulva logikus volt meglépni a Kapitány halálát, és a sorozat megmaradt a maga zseniális szintjén egészen addig, amíg annak a történetnek közvetlen utózöngéi le nem zárultak. Aztán jött egy csomó tölteléksztori, nyáron pedig elstartolt a Reborn, amiben, mint címe is jelzi, Steve Rogers visszatért a halálból – pontosabban, kiderült, hogy sosem halt meg. Eleve, már visszahozásának ötlete sem volt szerencsés, kivitelezése pedig teljes kudarc. Brubaker nem tartja magát saját koncepciójához, mindaz, ami a sorozatot évekkel ezelőtt naggyá tette, nyomokban sem lelhető fel ebben a közhelyes, szimpla „jófiúk püfölik a rosszfiúkat” szintre süllyedt miniben. Megkapjuk a nagyjából ötszázadik Amerika Kapitány vs. Vörös Koponya küzdelmet, aminek verbális részébe sikerült belesűríteni a lapos szuperhősbunyók összes sablonját, a jófiúval, aki jogos haragjában olyan hangzatos szavakkal dobálózik, mint a „soha”, az „elég”, és a „most aztán…”, meg a rosszfiúval, aki tágra nyílt szemekkel csodálkozik és hitetlenkedik, hogy négyszázkilencvenkilenc alkalom után megint nem sikerül kinyírnia nemezisét. Aztán jön az a teljesoldalas panel, ami már most pályázhat az év leggiccsesebb képe címre: Rogers teljes harcfelszerelésben, heroikus pózban áll, pajzsát győztesen emelve feje fölé, arcán a született amerikai hős és hazafi halálkomoly, elszánt kifejezésével, miközben a Nap egyszerre süt rá hátulról (hogy ellenfényben legyen) és elölről (hogy a pajzsán is megcsillanjanak a sugarak). Aztán jön a kegyelemdöfés: a Vörös Koponya meghal (gondolom, legalább egy-két évig halott is marad – őszintén nem tudom, mi a fenének akarnak még az ilyen képregényekben halállal hatást elérni, úgyis mindenki tudja, hogy nem lesz tartós), de lánya, Sin arca a végső csatában csúnyán összeég és eldeformálódik, úgyhogy vigyázat! Itt az új Vörös Koponya (Egy újabb szupergonosz női változata? Megint? Komolyan?). Ja, és Bryan Hitch… összességében remek munkát végzett (Steve víziói egy lehetséges, apokaliptikus jövőről különösen hatásosak), de már megint nem boldogul a nőkkel – ez azóta van nála, amióta a Marvelnek dolgozik (emlékszünk még a Fantasztikus Négyes rémesen csúnya Láthatatlan Nőjére?), és egyre frusztrálóbb. Sharon az egyik panelen úgy néz ki, mint egy nagyfejű retardált, és a helyzetet különösen ironikussá teszi, hogy Steve épp ekkor közli vele, milyen gyönyörű. Remélem, Brubaker nagy hasznát veszi a pénznek, amit saját korábbi munkája seggbekúrásáért kapott, akkor legalább némi értelme van a Rebornnak.

PunisherMAX #3

Történet: Jason Aaron
Rajz: Steve Dillon
Kiadó: Marvel Comics

Istenem, január van, és máris itt a karácsony? Minthacsak Garth Ennis tért volna vissza a Megtorlóhoz, és ennél nagyobb öröm aligha érheti a halálfejes büntető rajongóit. A Jason Aaron (Scalped) tollával újraindított PunisherMAX-nak már a startja is kiválóan sikerült, és a színvonal azóta csak emelkedik – ha ez így megy tovább, pikk-pakk, és ismét a Megtorló lesz a Marvel legizmosabb sorozata. A történet bevezeti a felnőtteknek szóló MAX-univerzumba a Vezér karakterét (olyan magaslabda ez, amit Ennis valamiért sosem csapott le), aki egyelőre még csak egy gengszterfőnök testőre – természetesen jókora ambíciókkal, legalább olyan nagy szarkeverő képességgel és még nagyobb testi adottságokkal. Wilson Fisk célja az, hogy főnöke jóváhagyásával elhitesse az utcai bűnözőkkel, hogy saját kis városi legendájuk, az alvilágot uraló Vezér nem csak egy legenda – és így előcsalogassa a Megtorlót, hogy végezhessenek vele. Amit Fisk főnöke nem tud, hogy számára Castle csak egy eszköz, amit felhasználva úgy keverheti a lapokat, hogy végül valóban ő legyen New York gengsztervezére. Az nyilvánvaló, hogy a többi öltönyös gazember ez ellen semmit nem tud majd tenni, úgyhogy a meccs nyilvánvalóan Fisk és Castle között fog lejátszódni. Amit Aaron a füzet közepén csinál, az csaknem egy groteszk, morbid szituációs komédiára emlékeztet: a majdani Vezér és a Megtorló (előbbi gyilkos, utóbbi információszerzési szándékkal) tökvéletlenül összefut egymással annak az ízesen káromkodó, puskával lövöldöző vénasszonynak a házában, akinek férjét, egy nagy maffiavezért Frank még az Ennis-éra legelső részében lőtt főbe (100. születésnapján). A frenetikus véletlenekkel és egy pucér 90 éves nővel fűszerezett többfrontos összecsapás (Frank vs. Fisk vs. hálóköntösös-puskás vénség vs. random gengszterek) már-már egy slapstick jellemzőit viseli magán (halálfejpólós hősünk fejjel előre repül ki egy zárt ajtón), és kevés híján a Megtorló-Barracuda harcok vérmocskos és éjfekete humorának szép emlékét idézi fel. Ígéretes, noha kissé klisés a farmer családapaként csendes életet élő, profi bérgyilkos keretszerkezetű beexponálása is, Steve Dillon pedig, mint mindig, most is tökéletes választás egy ilyen végletekig vitt, groteszk, ultraerőszakos, gonosz humorú Megtorló képregényhez. Keep ’em coming!

Siege #1

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Olivier Coipel
Kiadó: Marvel Comics

Eddig bírta a Marvel megaevent nélkül. A kiadó ugye azt ígérte 2008-ban, hogy hagyja szépen kifutni legutóbbi égzengése, a Secret Invasion következményeit, így aztán 2009-ben nem lesz nagy crossovere. Nem is lett, de azért az mindenképpen vicces, hogy rögtön az első adandó alkalommal máris elstartolt a következő banzáj. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Siege pont feleolyan hosszú lesz, mint a Secret Invasion (azaz csak négy részes), a teljes, mindenféle tie-ineket is figyelembevevő terjedelme meg kevesebb, mint az egyharmada. Viszont van még egy fontos különbség a Marvel legutóbbi eventjeihez képest: ez most egyáltalán nem úgy néz ki, mint amit az író, Brian Michael Bendis már évek óta tervezgetett, mint a Secret Invasiont. A Siege szálai nem nyúlnak vissza túl messzire, inkább csak pár hónapra, mintha a Marvel nagyjából tavasszal döntött volna úgy, hogy ki kéne valahogy aknázni a Thorban rejlő lehetőségeket, ha már J. M. Straczynski olyan meglepően nagy sikert aratott a sorozattal (mármint pénzügyileg – hogy kritikailag is, az egyáltalán nem meglepő). Na, ebből lett a Siege, ami szembeállítja az Amerika nemzetbiztonságát irányító Norman Osbornt a norvég istenekkel, és a Broxton nevű kisváros felett lebegő otthonukkal, Asgarddal (és ami elüldözte a crossovereket szívből utáló Straczynskit a DC-hez). Bendisnek az első résszel (és a prológusként szolgáló Siege – The Caballal) sikerül elérnie, hogy hiteles motivációval szolgáljon Osborn számára (noha ez aligha volt vérverejtékkel járó kihívás, elvégre egy kontrollmániás őrültről beszélünk, naná, hogy le akarja rohanni az egyetlen dolgot amerikai földön, ami nem tartozik a fennhatósága alá), de így is kicsit elkapkodottnak, az „írjuk meg gyorsan, hogy minél több lóvét kaszálhassunk vele” elv alatt született sztorinak tűnik az egész. Viszont mindennek ellenére pokolian élvezetes: elképesztő a tempó, amit Bendis diktál. Már a Secret Invasionben is csak pár oldal telt el, mielőtt megkezdődött a tényleges invázió (hol van már a Mutánsvilág elegánsan lassú expozíciója), itt meg, mire a füzet végére érünk, befejeződik Asgard ostromának első felvonása (Thor legyőzése), és az író már készíti is elő a másodikat, a szövetséges hősök felvonulását (az utolsó oldalon az időközben az élők közé visszatért Amerika Kapitány dühtől remegve nézi az ostromot a tévében). Kipipálható az eszméletlenül dinamikus akció, az epikus hangulat, és Olivier Coipelnek köszönhetően a szemet gyönyörködtető látványvilág is. Ares csata előtti lelkesítő beszéde ugyan nagyon csúnyán kilóg a képregényből (se funkciója, se értelme, és inkább nevetséges, mint nagyszabású), de ezt leszámítva nem lehet panaszunk a Siege-re – legalábbis egyelőre. Más kérdés, hogy úgy néz ki, az egész minisorozat egyetlen nagy csatajelenet lesz, ami a Secret Invasionnel ellentétben nem rendelkezik majd sem komplex háttértörténettel, sem pedig sok-sok helyszín közti dinamikus váltással. És innen nézve ez bizony kevésnek tűnik. De a kezdet bíztató, úgyhogy reménykedjünk. És a fenébe is, hát nem pont az ilyen képregények miatt olvasok még felnőtt fejjel is szuperhőstörténeteket?

The Unwritten #9

Történet: Mike Carey
Rajz: Peter Gross
Kiadó: Vertigo Comics

Az Inside Man konklúziójával fordulópontjához érkezett Mike Carey metafiction sorozata. Tommy Taylor mostantól nem áltathatja magát azzal, hogy nem a való világbéli megtestesítője annak a fiatal varázslónak, aki apja ifjúsági regényfolyamának (a Harry Potter nyomdokain) főszereplője. Legalábbis gondolom, hogy ha az ember egy mágikus kilincs segítségével nem létező ajtót nyit a puszta falon, miközben egy szárnyas macska ül a vállán, az segít eloszlatni a természetfeletti eredettel kapcsolatos kételyeit. A sztori ott indult, hogy erősen szkeptikus főhősünk börtönbe került egy rakás író meggyilkolásáért abban a villában, amiben apja a könyveit írta. A börtönben aztán találkozott az igazgatóval, aki személyes haragot táplál iránta, mert szerinte elárulta Tommy Taylor-rajongó gyerekei bizalmát, egy újságíróval, aki azért záratta be magát, hogy exkluzív interjút csikarjon ki belőle, az említett repülő macskával – és Frankenstein teremtményével. Nem beszélve arról az állig felfegyverzett kivégzőosztagról, ami az igazgató jóváhagyásával azért masírozik be a börtönbe, hogy a gonosz megbízásából végezzen hősünkkel. Lenyűgöző, amit Mike Carey csinál: óvatosan, de határozottan adagolja az információkat, aminek köszönhetően az általa teremtett világ homályos foltjai szépen, lassan tisztulnak – de mindig gondoskodik új foltokról, hogy a misztikum megmaradjon, a világ pedig táguljon. Ami a legszebb benne, hogy mindezt következetesen, logikusan teszi, egyszerre elégítve ki az olvasó kíváncsiságát, és újra felébresztve, fokozva azt, anélkül, hogy erőltetettnek hatna. Persze, még egy éve sem fut a sorozat, úgyhogy ez el is várható, de Carey itt olyan fantasztikus történetmesélési képességről tesz tanúbizonyságot, hogy semmi okunk kételkedni benne: ez a jövőben is így fog maradni. A börtönlázadássá dagadt gyilkossági kísérlet szálai gyönyörűen bonyolódnak, és itt nyilvánvalóvá válik, hogy nem véletlenül töltötte ki a szerző a legutóbbi számot egy látszólagos közjátékkal, vagyis a börtönigazgató Taylor-rajongó gyerekeinek reakcióival. A végjátékban velük kapcsolatosan bekövetkező tragédia (mely újabb fonákja a valóságot és a fikciót egybemosó koncepciónak) nyílegyenesen mutat előre a sztoriban, tovább fokozva a The Unwritten lenyűgöző világának sajátos vonzerejét. Peter Gross képei pedig rengeteget tesznek hozzá az összképhez. Letisztult, finom és egyszerű, bájos vonásai egy könnyed, meseszerű fantasyt sugallnak, így amikor az erőszak időről-időre hirtelen elszabadul, pontosan az az érzés keríti hatalmába az olvasót, amit a készítők alighanem átadni reméltek: hogy valami nagyon el van kúrva csodaországban.

Itt az új Soavi film előzetese: Il Sangue dei Vinti

Michele Soavi az egyik legnagyobb rendező a világon. Pont. Csak Nektek sikerült megszereznünk legújabb, a II. Világháború idején játszódó filmjének előzetesét. Az Il Sangue dei Vint (azaz Az áldozatok vére) Giampaolo Pansa 2003-ban megjelent regényéből készült. A moziforgalmazása májusban kezdődött Olaszországban, a DVD pedig a napokban várható, úgyhogy: Szemeket az égre!

Inglorious Bastards

Tegye mindenki a szívére a kezét: lehet nem szeretni egy olyan filmet, amiben Fred Williamson szivarral és vidám grimasszal a szájában, félkézzel, lazán tartott géppuskával kaszálja az egyetlen rövid sorozat után is tucatjával hulló náci tetveket, miközben csak a levegő nem robban körülötte? Az 1978-as Inglorious Bastards egyike azon csapnivaló exploitationöknek, amik minden sutaságuk ellenére, illetve részben pont azok miatt, rohadtul szórakoztatók – nem csoda, hogy Quentin Tarantino számára is inspirációt jelentett.

1944-ben járunk Franciaországban. Az amerikai katonai rendőrség egy rakás foglyot (gyilkost, tolvajt, dezertőrt stb) szállít a hadbíróságra, amikor a konvojt megkóstolja egy német vadászgép. Az őrök és a rabok többsége odalesz, de utóbbiak közül öten elmenekülnek, és úgy döntenek, hogy a semleges Svájc felé veszik az irányt. Útközben maguk mellé vesznek egy saját hadserege elől szintén szökésben lévő német katonát (naná, hogy Adolfnak hívják), de végül akarva-akaratlanul is belecsöppennek egy veszélyes küldetésbe, mely az ellenség egy rakétarendszere, és az azt szállító vonat ellen irányul.

Enzo G. Castellari beszédes című spagettiwesternekkel (Go Kill Everybody and Come Back Alone) szerzett hírnevet magának a ’60-as években, és mindig elég vastag volt a képén a bőr ahhoz, hogy neves elődök munkáit másolja műveiben, akár a történetet, akár a stílust illetően (1980-as Great White című horrorját kitiltották az észak amerikai mozikból, mert a Universal pert indított ellene Spielberg Cápájának plagizálásáért – és nyert). Az Inglorious Bastardshoz (olasz címének nagyjábóli fordítása: az a rohadt páncélvonat) lényegében összemosta a Piszkos tizenkettőt a Kelly hőseivel, megfűszerezte némi Sam Peckinpah-stílussal, aztán jól roskadásig rakta soha véget nem érő akciókkal, egy rakás B-színész által alakított, foghegyről beszélő karakterrel, egy kis rasszista felhanggal, tökpucéran fürdőző és szintén tökpucéran harcoló német katonalányokkal, és egyéb bájos exploitaton elemekkel.

A késztermék egy szinte nonstop lődözéssel és robbantgatással teli, üresjáratok nélkül száguldó háborús akció, amiben nem telik el 10 perc úgy, hogy legalább egy tucatnyi náci köcsög ne harapna fűbe, de, csak hogy a keménykedés sose lankadjon, ha véletlenül épp nincsenek a közelben lekaszálandó krautsok, címbeli hőseink jobb híján egymás közt harcolnak. Az akciójelenetek persze sokszor megmosolyogtatóan gagyik (és nem csak az ugyanazokról a robbanásokról újra és újra bevágott képek miatt), de van egy nagyon fontos kivétel: a frenetikus finálé semmiben nem marad el a korszak vérprofi háborús stúdiófilmjeitől sem. A vonat elleni támadás ötletes, látványos, vagány, piszkosul jól fényképezett és vágott, és azt látva maximálisan érthető, miért utalnak sok helyütt úgy a rendezőre, mint az európai Sam Peckinpah-ra (vagy a szegény ember Peckinpah-jára, hogy egy alighanem még találóbb aforizmát idézzek).

Persze így sem lehet ezt komolyan venni, de Castellari mindannyiunk nagy örömére nem is várja el, hiszen a hullahegyek állandó poénkodások közepette emelkednek, a szereplők pedig már szinte arcátlanul lazák. Bo Svenson, a szedett-vedett csapat, részben „leszarom” habitusú, részben viszont nagyon is patrióta vezetőjének szerepében annyira cool, hogy kezdetben le se veszi a napszemüvegét, Fred Williamsonnak meg napszemüveg se kell, hogy cool legyen. Neki elég egy soha el nem fogyó szivar, miközben minden fedezék nélkül, félkézzel szórja az ólmot az ellenre, és zavartalanul hányja a halálfelesleges kommandós bukfenceket a robbanó bombák közepette. Látszik a vigyorán, hogy imád nácikat lyuggatni. Mi pedig imádjuk nézni őt közben. Az egykori maffiatag, mellesleg arrogáns, kötözködő és cinkos vigyorú szemétláda, Tony (Peter Hooten játssza, egészen kiválóan), a harsány, enyves kezű Nick, és a beszari műszerész, Berle, nagyszerűen egészítik ki a nyilvánvalóan kicsit sem eredeti, viszont pokolian szórakoztató csapatot (sőt, még maga Castellari mester is feltűnik egy náci tiszt szerepében).  Az sem mellékes, hogy ezek a karakterek, ha arra kerül a sor, úgy képesek meghalni a jó ügy érdekében, hogy semmit sem veszítenek rohadék image-ükből, és nem rángatják le a filmet egy nyálban fürdő amerikai megváltástörténet megalázó szintjére. Az Inglorious Bastards még megkérdőjelezhető pillanataiban is a ’70-es évek egyik legtökösebb exploitation filmje. Szórakoztató, akár egy haldokló náci.

 

GeexKomix 2.

Második alkalommal jelentkezik a GeexKomix, vagyis ezen a héten hagyományt teremtünk! Ismét fejest ugrunk a friss, mainstream amerikai képregények tengerében, és megmártózunk kalózok, szuperhősök, űrhajósok, gengszterek és katonák izgalmasabbnál izgalmasabb történeteiben. Pókember újra leveszi a maszkját, Batman még mindig halott, Rozsomáknak új sorozata indul, és ez még mind csak a jéghegy csúcsa: hisz belepillantunk többek közt Garth Ennis legutóbbi minijébe, és abba a képregénybe is, amit a tengerentúli kritikusok a tavalyi év egyik legjobbjának tartanak!

Amazing Spider-Man 590-591

Történet: Dan Slott
Rajz: Barry Kitson
Kiadó: Marvel Comics

Eltelt már egy kis idő az első cikkünkben említett Character Assassination óta, úgyhogy bízom benne, hogy mindenkinek sikerült nagyjából túltennie magát rajta. Persze tudom, ez nem olyan könnyű, hiszen Marc Guggenheim művei általában képesek rá, hogy maradandó károsodást okozzanak a képregény geekek agysejtjeiben – de szerencsére mindig lehet rá számítani, hogy Dan Slott rehabilitálja a pórul járt rajongókat. Amióta tavaly nyárom megírta a remekül sikerült New Ways to Die-t, ő a One More Day óta döglődő Pókember elsőszámú reménysége. Ez a kétrészes sztori most a hálószövő kapcsolatát vizsgálja a Fantasztikus Négyes tagjaival – és hogy erre miért van szükség? Természetesen azért, mert a One More Day után senki, de tényleg senki nem tudja Pókember valódi kilétét (na jó: azóta a bosszú angyalais csapattársai előtt már levette a maszkját), ami kicsit furcsán veszi ki magát egy olyan baráti kapcsolatban, amit Peter a Fáklyával ápol. Utóbbi nem tudja hová tenni, hogy nem emlékszik Póki valódi nevére és arcára, noha egészen biztos benne, hogy nem olyan régen még birtokában volt ennek a tudásnak. Ez persze poénokat, élcelődéseket és konfliktusokat szül, méghozzá az ún. Makroverzumban. Azt ugyanis a fantasztikus család és a hálószövő egyszer együtt látogatták meg, és most együtt is térnek vissza, miután vészjelzést fognak az ottaniaktól. Nem megyek ebbe mélyebben bele, mert nincs semmi jelentősége: az ott kialakuló csetepaté csak egy ürügy a bizalmi kérdéshez, ami Pókember kiléte körül forog. Ez természetét és hangulatát tekintve egyébként sokkal inkább egy Fantasztikus Négyes, mint egy Pókember sztori, de végülis utóbbi identitása áll a középpontban, és ez egyébként sem számít. Ami fontos, az az, hogy egy igazán szórakoztató, ötletes és jól megírt képregényt kapunk.

Slott remekül bánik a fantasztikusokkal – persze legalapvetőbb tulajdonságaik mentén írja őket, de ezt egy ilyen vendégszereplés esetében nem is lehet másképp. A Johnny és a Peter közti civódás végig egy sajátos bájt kölcsönöz a történetnek, még akkor is, ha egyébként egy viszonylag komoly konfliktuson alapul, aminek feloldása… nos, erre hirtelen szavaim sincsenek. A Fáklya a család szentségéről beszél, a jelenet pedig ölelésekkel végződik – vagyis minden jog szerint az egésznek émelyítően giccsesnek kellene lennie, de ehelyett gyönyörűen bájos és érzelemgazdag, ugyanakkor mégis ízlésesen visszafogott lesz. Ahogy a fantasztikusok mint valami rég látott kisöcsit ölelik keblükre Petert, az olvasó nem tud nem bárgyún vigyorogni, és konstatálni magában, hogy ez az elmúlt kb. két év Pókember-termésének legszebb pillanata – az elismerés egyébként Barry Kitson rajzolót is megilleti, aki rendkívül kifejező mimikát kölcsönzött a szereplőknek. Ki kell azonban még térnem két dologra: egyrészt arra, hogy a Makroverzumban másképp telik az idő, mint hőseink világában, így miután pár óra elteltével visszatérnek az utóbbiba, rá kell ébredniük, hogy ott két hónap telt el. Ügyes fogás ez arra, hogy a sorozat egyes, bő egy éve stagnáló szálait végre valaki érdemben előrelendítse, mindössze pár oldal leforgása alatt. Peter így egy új status quo-ba csöppen, amiben vannak lehetőségek – végre (végre!!!) hosszú idő után talán ismét tartani fog valahová ez a képregény. A másik dolog, hogy hősünk a sztori tanulsága szerint tökéletesen tisztában van vele, hogy a világból kitörölték a titkos identitására vonatkozó bizonyítékot. Ez bizony furcsa, és abba az irányba mutat, hogy az írók talán bele akarnak piszkálni a hálószövőnek a One More Dayben Mephistóval kötött alkujába (még Mary Jane is felbukkan pár szó erejéig…). És ha esetleg tényleg retconálni akarják a retcont, akkor én leszek az első, aki tapsolni fog hozzá.

Batman: Battle for the Cowl 2

Történet és rajz: Tony Daniel
Kiadó: DC Comics

Nocsak-nocsak, úgy látszik, a háromrészes minisorozat előrehaladtával Tony Daniel lassan felnő a feladathoz, és bebizonyítja, hogy a DC nem döntött rosszul, amikor rábízta az idei év talán legfontosabb Batman sztorijának megírását (és megrajzolását). Az első szám, ahogy azt legutóbbi összefoglalónkban említettem, kissé kapkodó, összeszedetlen és kidolgozatlan volt, de Daniel mostanra láthatóan eldöntötte, hogy mely karakterek igazán fontosak neki, kikkel és mivel akar pontosan és részletesen foglalkozni. Úgyhogy, bár az első rész sem volt rossz, ez mindenképpen egy nagy előrelépés. A sztori jobbár leszűkült Kétarcúra, Pingvinre, a Fekete Maszkra, és az egykori-jelenlegi Robinokra. Előbbiek a Gotham feletti uralomért harcolnak, utóbbiak pedig – mind a maguk módján – Batman köpenyéért, és a jogért, hogy magukra ölthessék, és folytathassák a halottnak hitt Bruce Wayne soha véget nem érő, bűn elleni hadjáratát. Az előző számban felbukkant két lehetséges utódjelölt, akik most annak rendje és módja szerint le is lepleződnek. Egyikük (természetesen az, aki lőfegyverekkel járőrözik, és gyilkosságtól sem riad vissza) Jason Todd, az egykori, a másik pedig Tim Drake, a jelenlegi Robin (egyik sem nevezhető nagy meglepetésnek, de Daniel szerencsére nem is próbálja annak eladni) – mindeközben a denevér Jason előtti társa, Dick Grayson, azaz Éjszárny, továbbra sem kívánja átvenni Bruce helyét. A Pingvin és Kétarc pedig közben totális háborúba keverednek egymással, nem is sejtve, hogy az indulatokat a Fekete Maszk szítja köztük, természetesen saját javára.

A Battle for the Cowl 2 rövid akciójelenetek füzére, de szerencsére ezek az akciók egyáltalán nem öncélúak, hanem nagyon is határozottan mozdítják előre a cselekményt – és pontosan ez az a tudatosság, aminek hiánya alatt oly érezhetően nyögött az első szám. Jason és Dick összecsapása kulcsfontosságú előbbi súlyos, korábbi nézőpontjával szembemenő döntésének meghozatalában, Tim és Jason harca elmérgesíti a helyzetet, és nagyon csúnya következményekkel járhat (és nem csak az egyik Robint látszólag halálos sebe miatt), a gengszterek háborúja pedig nyilvánvalóan kijelöli majd az első fő ellenséget annak, aki végül átveszi Bruce helyét (nem kell nagy látnoknak lenni, hogy kitaláljuk, ez szinte bizonyosan Dick lesz). A sztori tehát pörög, nincsenek üresjáratok, felesleges drámázások és elnyújtott dilemmák, és végre minden karakter pontosan úgy viselkedik, ahogy azt egy ilyen szituációban logikusan elvárhatjuk tőlük. És még a rajzok terén is fejlődés tapasztalható: Daniel a testfelépítés és a méretek hangsúlyozásával szépen érzékelteti például, hogy Tim bújik meg a Batman gúnya alatt, nem Bruce, és bár az akciók nem különösebben látványosak, a hangulatfokozó képek fantasztikusan sikerültek. A Fekete Maszk istenként való pózolása a lángoló Gothammel a háttérben (itt a színező is nagyon kitett magáért), illetve az elszánt Dick visszatérése a denevérbarlangba, noha tipikus, sablonos szuperhős-pillanatok, mégis (vagy talán éppen azért, hisz hol máshol legyenek ilyenek) elemi erejűek. Reméljük, az utolsó rész legalább ilyen jó lesz.

Battlefields: Dear Billy 1-3

Történet: Garth Ennis
Rajz: Peter Snejbjerg
Kiadó: Dinamyte Entertainment

Két dolog van, aminek Garth Ennis valósággal a megszállottja: a vallás és a háború, és mindkettőről annyi képregényt írt már, hogy szinte lehetetlennek tűnik, hogy bármelyik témában újat tudjon mondani – és mégis, újra és újra képes új szemszögeket találni hozzájuk. A vallást most hagyjuk, minket itt és most a háború érdekel. A Battlefields három, egyenként három részből álló, és önálló történettel rendelkező minisorozatot takar, melyek közt a kapcsolódási pont a második világháború, és persze azon belül a szokásosnál kissé eltérőbb témaválasztás. Az első mini, a The Night Witches, egy kizárólag nőkből álló szovjet bombázóraj egyik tagjáról, és egy Oroszországban előrenyomuló német egység egyik katonájáról szólt, akiknek története persze az utolsó füzetben kényelmetlenül összefonódott. A végeredmény egy nagyszerűen megírt, szépen rajzolt, helyenként sokkoló, de túlzásokba soha nem eső háborús dráma lett, és ezt a színvonalat Ennisnek sikerült megtartania a második, Dear Billy című minihez is. Ennek középpontjában egy Carrie Sutton nevű nővér áll, akit sok társával együtt a japánok megerőszakolnak, majd pedig lelőnek. Ő az egyetlen túlélő, és miután felépül, folytatja nővéri munkáját, sőt, még találkozik a címbeli Billyvel, egy jóképű, kedves katonával is – ám az érzelmi sebek, amelyeket a japánok ejtettek rajta, mélyek és gyógyíthatatlanok, és nyilvánvalóan tragédiához vezetnek majd. Amikor pedig egy japán katona kerül a kórházba, ahol dolgozik, lehetősége nyílik a bosszúállásra is.

Ennis tehát a cím ellenére ezúttal nem a csataterekre vezeti az olvasót, hanem a háború egy ritkábban tárgyalt területére, a háborús bűnök okozta sokkra és a soha el nem múló utóhatásokra. Ez Billy esetében is igaz, aki szintén egy traumatikus élmény után kerül Carrie ápoló kezei alá, és kettejük kapcsolatát is ezek a múltbeli sorscsapások határozzák meg. Szerelmük nem szép, tiszta és bizalmas, mint valami rózsaszín lányregényben, hanem fájdalmakkal, szenvedéssel teli, és természetesen képtelenek megosztani egymással az átélt traumákat. A három rész alatt folyamatosan látjuk, ahogy Carrie egyre mélyebbre süllyed kínzó emocionális viharába és bosszúhadjáratába, és Ennis nagyon ügyesen ábrázolja ezeket a lelki folyamatokat. Nem direktben, szájbarágósan közli, hogy épp milyen állapotban van főszereplője, hanem okosan megírt dialógusokon, elejtett megjegyzéseken és beszédes arckifejezéseken keresztül (jó példa erre, amikor a harmadik részben a katonák a háborúról beszélnek a nő társaságában). Utóbbi persze már főleg a dán Peter Snejbjerg érdeme. Rajzai egyszerűek, sehol egy felesleges részlet vagy sallang, és ez lehet, hogy egyeseket eltántorít, de ami igazán fontos, hogy minden vonása (különösen a mimikák terén) roppant kifejező, és Rob Steen színezővel együtt mesterien önti képekbe a főhős egyre üresedő érzelmi világát (mellesleg John Cassaday borítói is gyönyörűek). A cím egyébként nem véletlen, a képregény valójában egy „illusztrált levél”, amit Carrie ír Billynek, és az olvasó már az első oldalak után sejti, hogy ez egy szakítólevél lesz – de téved, mert Ennis ennél sokkal sokkolóbb, noha a témát tekintve kézenfekvő befejezéssel sújtja a karaktereket és az olvasót.

Daredevil Noir 1

Történet: Alexander Irvine
Rajz: Tomm Coker
Kiadó: Marvel Comics

Ejha, ez aztán egy olyan cím, egy olyan párosítás, amire senki nem számított volna. Fenegyerek és a noir! Marvel, könyörgöm, gondolkozz (tudom, sokat kérek…)! Amikor Brian Michael Bendis évekkel ezelőtt átvette a Fenegyerek sorozatot, az egyébként is gyönyörűen merült bele a noir zsánerébe, és ott van azóta is, immár Ed Brubaker irányítása alatt. Szóval a Marvel ötlete, hogy egy-egy mini erejéig noir környezetbe helyezze híres szuperhőseit, nagyon is jó, érdekes és életképes olyan címeknél, mint a Spider-Man Noir és az X-Men Noir, de a Fenegyerek esetében, ami egyébként is noir… mi értelme van? És mi jöhet még ezután? „Daredevil Superhero”? Az lenne csak igazán kreatív… Mégse ítéljünk elsőre, hiszen akár unalmas ötletből is születhetnek remek történetek. De hopp, sajnos itt nem ez a helyzet. Alexander Irvine képregényével nem az a legnagyobb baj, hogy hangulatát tekintve simán játszódhatna a jelenben, és része lehetne a mostani Fenegyerek sorozatnak (két különbség van csak ahhoz képest: 1930-at írunk, Matt Murdock pedig nem ügyvéd, hanem magánnyomozó – ami kézenfekvő egy noir esetében, és persze meglehetősen ötlettelen is). Hanem az, hogy színvonalát tekintve a lába nyomába sem ér.

A sztori szerint a főhős és társa irodájában feltűnik egy femme fatale (naná), aki egy Orville Halloran nevű gengszterfőnök barátnője – csakhogy immár nem akar az lenni, és ehhez kéri Matték segítségét. A helyzetet bonyolítja, hogy a bűnöző szolgálatában megjelenik a városban egy kegyetlen bérgyilkos, aki sosem hibáz (Célpont, természetesen), és hogy Orville épp háborúra készül Wilson Fisk ellen. Irvine tehát a plafonig halmozza az unalomig ismert noir kliséket, és elvárja, hogy hálásak legyünk érte (és közben ráadásul az egész képregényben alig történik valami, a cselekmény épp csak jottányit mozdul el a kiindulási ponttól). Ezt pedig nehéz tolerálnia olyasvalakinek, mint jómagam, aki oda meg vissza van ezért a műfajért. A Daredevil Noir unalmas, kiszámítható, és az eredetiségnek még csak a szikrája sem található benne – és az eredetiséget itt még csak nem is általánosságban értem (ennyire naiv nem vagyok), hanem csak a normál Fenegyerek sorozathoz képest. Ezzel pedig vissza is jutottunk kezdő felvetésemhez, hiszen az egész képregény létjogosultsága alapjaiban kérőjeleződik meg. Az egyetlen pozitívumot Tomm Coker képei jelentik, amik leginkább a megbecsült Fenegyerek-rajzoló, Alex Maleev munkáira rímelnek, azaz realisztikusak, visszafogottak, cseppet sem trendi szuperhősösek, roppant stílusosak, és nagyszerűen használják az árnyékokat – ráadásul gyönyörűen hangulatos, noir- és retro jellegű színezés jár hozzájuk. De a tetszetős külső, mint mindig, kevés, ha üres belső jár hozzá…

Irredeemable 1

Történet: Mark Waid
Rajz: Peter Krause
Kiadó: Boom! Studios

A szuperhős-képregények piacának abszolút uralkodója a két legnagyobb amerikai képregény-kiadó, a Marvel és a DC, ennek ellenére azok a történetek, amik a téma frissebb, a szokásosnál eltérő megközelítését választják, szinte rendre a kisebb cégeknél látnak napvilágot. Most a Boom! Studios van soron, aminek új sorozatát a jelenleg a Pókemberben is tevékenykedő Mark Waid írja. Az Irredeemable egy olyan kérdést feszeget, amit az író már felvetett a kultikus Kingdom Come című minisorozatában, 1996-ban: mi történik, ha egy nagyerejű szuperhős letér a törvény, az igazság, vagyis a „jó” ösvényéről, és pusztításba kezd? (Ez a téma egyébként Brian Michael Bendis Powers című zseniális noir-sorozatának egyik sztorijában is előjött.) Egyáltalán mi kell ahhoz, hogy ilyesmi bekövetkezzen? És persze: ki és hogyan fogja megállítani? Úgy hangzik ez, mint egy minisorozat: egy nagy hősből nagy gonosz lesz, akit egykori társainak le kell kapcsolniuk. Csakhogy ez egy ongoing sorozat, vagyis számíthatunk rá, hogy a sztori ennél sokkal bonyolultabb, fordulatosabb, és mindenekelőtt, kidolgozottabb lesz. Waid azt ígéri, hogy pontos jellemrajzokkal, pszichológiai folyamatokkal támasztja majd alá a világ szeretett szuperhősének gonosszá válását, ami egy rendkívül ígéretes koncepciónak tűnik.

Egyelőre csak annyit tudunk, hogy a megtévelyedett Plutoniannal (akit egyébként Waid egyértelműen Supermanről mintázott) történt valami a múltban, aminek hatására most egykori társaira vadászik, és sorra, kegyetlenül öldösi őket, nem kímélve családjukat sem – s minthogy az egykori hős ereje nem ismer határokat, senkinek fogalma sincs róla, hogyan állíthatnák meg. Waid in medias res kezd a történetbe, és a döbbenetes erejű nyitójelenettel azonnal elkapja az olvasó üstökét. A kegyetlen, szuperdinamikus akció után Waid lassan csöpögtetni kezdi az információmorzsákat egy bámulatos ügyességgel felépített jelenetben, amiben egy rakás szuperhős sietősen vallatja egy társukat Plutonian esetleges sebezhetőségével kapcsolatban. Lehet, hogy ez így nem hangzik túl izgalmasnak, de a flashbackekkel tűzdelt oldalak, amelyeken éles kontrasztban áll egymással a képregények aranykorára emlékeztető, mosolygós, imádott hősökkel teli múlt, és a sötét, vérrel és kétellyel teli jelen (a különbséget persze a színező is hathatósan érzékelteti), egyetlen pillanatig sem engedik lankadni a figyelmet, és még egy olyan szomorú, megkapó fordulattal is szolgálnak, ami valósággal letaglózza az olvasót. Azt azért el kell ismerni, hogy nem sokminden történik ebben az első részben, hiszen annyit tudunk csak meg, hogy egy egykor feddhetetlen szuperhős valami miatt bekattant, és most veszélyt jelent mindenkire. De a képregény hangulata és kivitelezése annyira eltalált, hogy ez csak az első végigolvasás után tűnik fel, addig csak faljuk az oldalakat. Egyelőre a sorozat egyetlen kisebb hátulütőjének a rajz tűnik: Peter Krause képei meglehetősen konvencionálisak, egyszerűek, és nem is mindig olyan dinamikusak, mint amilyennek lenniük kellene (ld. az utolsó pár oldalt) – de legalább a panelkezelés terén egészen kimagasló munkát végzett.

Rawbone 1

Történet: Jamie Delano
Rajz: Max Fiumara
Kiadó: Avatar Press

Jamie Delano, a Hellblazer veterán írója ebben a hónapban egy vadonatúj sorozattal jelentkezik az Avatarnál. Rawbone című képregénye kalózokról szól, és tekintve, hogy Delano nem az a nagyon finomlelkű író, az Avatar meg nem az a kiadó, ami fél a brutális, erotikus és szélsőséges tartalmaktól, könnyen kitalálhatjuk, hogy ez bizony egy igazán vérgőzös, kőkemény comicnak ígérkezik. A történet egyrészt egy La Sirena nevű nőről szól, aki egy kegyetlen kalózkapitány, és aki egy rabszolgahajó elfoglalása után rabul ejti egy nagyhatalmú pap gyönyörű lányát, a házasság előtt álló Ophelia Strongot. A vonzalom köztük kölcsönössé válik, de a leszbikus erotika nem bimbózhat sokáig, mert a történet másrészt Billy Blue-ról, egy angol katonáról szól, aki egy kisebb hadsereg részeként lerohanja a gaz kalózokat. La Sirena fogságba esik, Ophelia pedig visszakerül jövendőbelije karjaiba – ez lehetne akár happy end is, de ez nem az a fajta sztori. A férfiak, többek közt apja és „szerelme” szemében is megszentségtelenített Ophelia számukra egy megvetnivaló ribanc szintjére süllyed, és a hajó legénysége az ő kínzásával igyekszik rávenni a kalózkapitányt, hogy vezesse el őket rejtett kincseihez.

Vagyis a nagy dirrel-durral, és rengeteg puskaporral érkező felmentő sereg korántsem valami idealizált, romantikus katonákból áll, hanem fosztogató állatokból, akik mellesleg egy betanított majommal próbálják megerőszakoltatni a kalózok karjaiból kimenekített menyecskét. Így aztán Delano arra készteti az olvasót, hogy az egyenruhás „jófiúk” helyett a két nővel, a kalózkapitánnyal és Opheliával azonosuljon. Utóbbival könnyű, hiszen pusztán egy szerencsétlen áldozat, akit lassan szétmarcangol a kalózok és a korona közti ellenségeskedés, előbbit pedig, noha a narráció hamar közli velünk, hogy egy kegyetlen kívülálló, és biztosak lehetünk benne, hogy rengeteg ártatlan vér tapad a kezeihez, Ophelia babusgatása közben, azaz gyengéd oldaláról ismerjük meg. A szerepek tehát felcserélődnek, a kontraszt jól érezhető, és egy remek kiindulási pont a sorozathoz. La Sirena karakterében pedig rengeteg lehetőség rejlik. Egy gyönyörű, kegyetlen, választékosan káromkodó, kőkemény kalóznőről van szó, aki még részletes háttér felrajzolása nélkül is izgalmas (köszönhetően a remek dialógusoknak, amiket az író az ő és minden más szereplő szájába ad), és csak Delano kreativitásán múlik, hogy milyen messzire megy vele. Igaz, a többiek első blikkre nem túl izgalmasak: Billy Bue egy átlagos katona, a társai gonoszságait rosszalló jófiú, Ophelia pedig csak egy szegény, sóhajtozó áldozat, akiről semmit nem tudunk. Persze ez még csak az első rész, bőven lesz idő elmélyíteni a karaktereket később is, itt a lényeg az alapok felvázolása volt – arra pedig aligha lehet panaszunk. A rajzokat Max Fiumarának köszönhetjük, és aki olvassa mondjuk Joe Kelly Four Eyes című sorozatát, azt tudja, hogy fantasztikusan teremt hangulatot. Képei szépek, kidolgozottak, a gyönyörűen élénk, de egymással abszolút harmóniában lévő színek pedig igazi élettel töltik meg őket. Még egy új cím, amire a kezdetek alapján érdemes lesz odafigyelni…

Scalped 27

Történet: Jason Aaron
Rajz: Francesco Francavilla
Kiadó: Vertigo

Hadd kezdjem azzal, hogy a Scalped a jelenleg futó amerikai sorozatok egyik (?) legjobbika, és ha még nem olvasnád, először szégyelld magad egy ideig, aztán pedig azonnal kezdj hozzá. Jason Aaron brutális, vérmocskos, hardcore indián noirjával talán csak az épp szünetelő Criminal (Ed Brubakertől) és a napokban véget ért 100 Bullets (Brian Azzarellótól) vetekedhet, illetve vetekedhetett. A Scalped egy kies, bűnben és koszban fürdő rezervátumban játszódik, ahová hosszú évek után tér vissza Dahsiell Bad Horse, mint beépített FBI-ügynök. Feladata, mellyel a személyes vendettára szomjazó Nitz ügynök bízta meg, hogy lebuktassa a rezervátumot vezető, látszólag legalitásba vonult gengszterfőnököt, Red Crow-t. Azóta a sztori egy rakás új karakterrel és történetszállal gazdagodott, hiszen Aaron minden számmal megbonyolítja az eseményeket, és minden számmal egyre mélyebbre löki szereplőit a teljes kilátástalanságba. Merthogy ez egy roppant depresszív képregény, amiben mindenki gyilkos, őrült vagy szociopata, de legalábbis hihetetlenül agresszív és antipatikus – ugyanakkor mélységesen szánalmas is. Ugyanis az egész rezervátum a reménytelenség és a bűn melegágya, és minthogy a szereplők mind itt nőttek fel, esélyük sem volt, hogy kitörjenek belőle. Aaron fokozatosan tárja fel a figurák múltját, keserű, tragikus és véres történeteket mesélve, amelyeknek végterméke egy olyan mélységesen kiábrándító világ, amelyben mindenki a téboly és az öngyilkosság határán táncol – többnyire drog- vagy alkoholmámorban.

Ez a szám Nitz ügynököt veszi górcső alá, aki két 32 éve agyonlőtt és megskalpolt kollégájának gyilkosait keresi – még mindig. Most végre megtudjuk, milyen kapcsolat fűzte a két ügynökhöz, miért ez a fél életen átívelő gyűlölet és megszállottság. Egy olyan ember portréját kapjuk, aki teljesen elszakadt a külvilágtól, exfeleségeitől, gyerekeitől, barátaitól, mindenkitől, és csak bosszúhadjáratának él – szóval ő is egy meglehetősen szánalomra méltó figura, aki már egykori önmagának árnyékánál is kevesebb. Nehéz ezt a fajta, mindent kizáró, mindent elsöprő megszállottságot, és annak pontos okait egyetlen füzetben ábrázolni, és ha Aaron többet szán rá, valószínűleg jobban is működött volna, de így is közel tökéletes – feladatát, vagyis hogy részletesebben bemutasson egy újabb mellékszereplőt, gond nélkül ellátja, és a hangulat is szokás szerint a helyén van. R. M. Guéra helyett viszont ezúttal egy vendégrajzoló, Francesco Francavilla felelt a képregény képi világáért, ami így némileg kevésbé nyers és durva, mivel az ő vonásai finomabbak, letisztultabbak. Még egy szeletet kaptunk tehát a rezervátum vigasztalan életéből, a kép egyre teljesebb – és egyre sokkolóbb.

Unknown Soldier 6

Történet: Joshua Dysart
Rajz: Alberto Ponticelli
Kiadó: Vertigo

Jó tudni, hogy vannak még amerikai írók, akik, ha már háborúról van szó, képesek manapság is továbblátni hazájuk terror elleni hadjáratánál – főleg, hogy tudjuk, pl. Frank Miller is egy olyan Batman sztorin dolgozik, amin a Sötét lovag az Al Qaeda tagjaival száll majd szembe (Holy Terror, Batman!, a – művészi – bukás borítékolható). Joshua Dysart fél éve indult sorozata (mely sok külföldi ítész szerint a tavalyi év legjobb új képregénye) azonban az afrikai Ugandába kalauzolja el az olvasót, ahol egy pacifista orvos, Lwanga Moses történetét követhetjük nyomon. Az országban régóta tartó, véres harcban áll egymással a kormány és az ellenzék, aminek természetesen az ártatlan civilek isszák meg leginkább a levét. És amikor a békés, ám különös rémálmoktól gyötört Moses veszélybe kerül, mintha megszállná valami, ami pár nap leforgása alatt kegyetlen gyilkológépet farag belőle. Aki nem tudná, az Unknown Soldier a DC egy ezüstkori sorozata volt, melynek címszereplője a második világháborúban elveszti testvérét, és összeroncsolódik arca, ezután pedig az álcázás mesterévé válik, és a csataterektől távol, a háttérben ténykedve iktatja ki a háborús bűnösöket. Dysart új verziója a DC felnőtteknek szóló Vertigo imprintje alatt fut, és nyilvánvaló, hogy a régi és az új „katona” közt lesz valami furcsa kapcsolat, amit az író egyelőre nem kíván megmagyarázni – noha az ötödik részben már voltak rá utalások, amik alapján az egykori katona szelleme/tudata/akármije egy pszichológiai programozásnak hála irányítja Mosest a veszélyes helyzetekben.

Ezzel a hatodik résszel egyébként lezárult Dysart első története, amiben Moses egy katolikus lányiskola tanulóit igyekezett megvédeni a harci zóna kellős közepén – a meglehetősen véres és kegyetlen cselekmény azonban, bármily erőteljesre is sikeredett, csak egy ürügy volt, hogy a főszereplő ijesztő transzformációjának katalizátoraként szolgáljon. Ezalatt a hat rész alatt végigkövethettük, hogy hogyan válik egy melegszívű, pacifista emberből brutális ölőgép, ami bosszúból úgy kínoz hosszú napokon át egy gyilkos katonai vezetőt, hogy az végül köszönetet mond neki, amikor végre cafatokra lövi a fejét. És ez csak Moses háborújának kezdete, hiszen a sztori végén Dysart egy újabb, egyszersmind nagyobb célpontot jelöl ki neki. Az Unknown Soldier egy fantasztikusan jól megírt képregény, feszültségteljes dramaturgiával, remek dialógusokkal és hamisítatlan, vérgőzös, afrikai hangulattal. Hardcore akciódráma, ami jóval többet kínál a puszta öldöklésnél, hisz a vak is látja, hogy Dysart milyen csodás magaslabdákat dobott fel magának, amiket a remélhetőleg hosszú sorozat folyamán majd módszeresen le-lecsaphat. Ott van Moses kapcsolata feleségével, aki szereti őt, ugyanakkor lassan kezdi elborzasztani, hogy milyen emberré vált a férje, ott van a főszereplőben lévő pacifista és gyilkos közti izgalmas ellentét, új, kegyetlen vérontást ígérő missziója a tömeggyilkos katonai vezető ellen, és egy rakás miért és hogyan a karakter elemi természetének változásával és az eredeti „katonához” fűződő viszonyával kapcsolatban. És persze nem feledkezhetünk el az olasz Alberto Ponticelli nagyszerű atmoszférát teremtő, nyers, durva, realisztikus rajzairól, és viszonylag egyszerű, de profin kiszámított, rendkívül hatásos panelkezeléséről sem. Igen, ez tényleg az elmúlt év egyik legjobb új sorozata.

Wolverine: Weapon X 1

Történet: Jason Aaron
Rajz: Ron Garney
Kiadó: Marvel Comics

Kellett ez nekünk, hiszen nincs még elég Rozsomák sorozatunk… Ha valaki esetleg nem tudná, hogy a karakterről szóló első egészestés mozifilm bemutatójáig mindössze két hét van hátra, az csak pillantson rá a jelenleg megjelenő Marvel képregényekre, és győzze számolni, hogy a kanadai mutáns, aki a legjobb abban, amit csinál (de amit csinál, az nem valami szép), hányban tűnik fel közülük. Dörög-kattog-zörög a kiadó roppant marketinggépezete ezerrel, és akárhogyan nézem is, Rozsomáknak egyáltalán nincs szüksége semmilyen új sorozatra, úgyhogy erre a most indulóra sem fordítanék különösebb figyelmet, ha nem az az úriember írná, akinek Scalped című zseniális képregényéről fentebb áradoztam: Jason Aaron, aki bármit is ír, én vevő vagyok rá. Igaz, a közelmúltban volt egy Rozsomák minije, ami finoman szólva sem sikerült valami átütőre, de fátylat rá, jöjjön a tiszta lap. A Weapon X a karakter múltjával kíván foglalkozni (a pár hete itthon is megjelent Mutánsvilág című történetben ugyebár visszanyerte végre teljes emlékezetét), ami nem a legjobb ómen, hiszen ugyanezzel foglalkozik Daniel Way baromi unalmas, a kontinuitást és a karaktert hónapról hónapra karóba húzó förtelme, a Wolverine: Origins. De Aaronnak van két nagy előnye Wayjel szemben: tud írni, és a múltat csak katalizátorként használja, van annyi esze, hogy ne rondítson bele.

A sorozat első ötrészes sztorija a The Adamantium Men címet viseli, és talán már ennyiből is kikövetkeztethető, hogy a főcímbeli szervezet, a Weapon X, amely hősünk elpusztíthatatlan gyilkológéppé változtatásáért is felelős volt, visszatért kísérteni. Logan egy régi harcostársa, a nyugdíjba vonult Maverick (utoljára az említett Wolverine: Originsben láttuk) figyelmezteti őt, hogy a szervezet adamantiummal kapcsolatos titkai kikerültek a feketepiacra, ahol meg is szerezte őket egy katonai szerződésekből élő, és magánhadsereget fenntartó vállalat (a régi Vasember mumus, a Roxxon). A többi könnyen kikövetkeztethető: Roszomák utánajár a dolognak, azzal a feltett szándékkal, hogy felkeresi azokat, akik tökéletes gyilkológépeket akarnak kreálni, és emlékezteti őket, hogy már létezik egy… Az első rész cliffhangere alighanem hatásosabb lenne, ha a cím és az előzetesek nem lőtték volna le már hónapokkal ezelőtt mindazt, amit Aaron itt meglepőnek szánt, de ez nem igazán az író hibája, sok mást pedig nem róhatunk fel a képergénynek. A sztoriról egyelőre nem lehet tudni, csavaros és érdekes lesz-e, vagy „csak” egy jó öreg kaszabolásorgiát kapunk, innen még bármelyik irányba elmehet Aaron. Viszont a hangulat nagyon is a helyén van, jól eltalált a narráció, és az is látható, hogy az író pontosan tudja, mitől működik Rozsomák karaktere. Igaz, első jelenetében mintha nem találná az egyensúlyt a véres, cool (és kicsit talán erőltetett) akció és az ezzel nehezen összeegyeztethető komikum között, de ennyi még megbocsátható. Logan ugyanis pont úgy viselkedik, ahogy elvárható tőle: egy számtalan tragédiát átélt, valahol mélyen legbelül összetört ember, aki azonban rég túlvan már azon, hogy siránkozzon afelett, amivé az élete vált, és csak egykedvűen tudomásul veszi az újabb konfliktusokat, amik újabb belezésekben végződnek majd. Ami a rajzokat illeti, Ron Garney képei meglehetősen egyszerűek: céljukat ugyan elérik, de egy pillanatra sem emelkednek az aktuális szuperhős-trendeknek automatikusan benyaló átlagmunkák fölé. Nehéz egy rész után ítéletet mondani, mert ebből még bármi lehet, bőven rejt magában lehetőségeket és veszélyeket is. Legkésőbb fél év múlva már többet tudunk, addig is nem árt követni…

Apokalipszis miaú!

Motofumi Kobayashi 1998-ban alkotta meg Cat Shit One névre keresztelt 3 kötetes mangasorozatát, amely a Vietnámi háborúban játszódik, főhőse pedig 3 amerikai katona. Kazuya Sasahara 12 részes animeszériát készített a képregényből. Az előzetesből kiderül, hogy miért forgalmazták Amerikában Apocalypse Meow néven a mangát.

Philosophy of a Knife

- Mikor bomlik ki a cselekmény? ...
- Nincs cselekmény. Ilyen stílusban folytatódik még egy órán át.
- Hogyan folytatódik?
- Hát, úgy. Kínzás, gyilkosság, megcsonkítás.
…
- Nem tudod levenni róla a szemed. Hihetetlen, mennyire valóságos...

Az idézett Videodrome-ot és Andrej Iszkanov kínmaratonját látszólag óceánok választják el. A legfontosabb különbség, hogy míg Cronenberg a test elhagyásának, a fizikai tapasztalás átlényegülésének lehetőségeire, veszélyeire figyelmeztet, addig az orosz enfant terrible a humán anatómiára, mint az érzékek leírhatatlanul gyötrelmes börtönére tekint. A többek között odahaza is betiltott film sikerrel pályázna a valaha volt legbrutálisabb, legbetegebb horror címére, a leghosszabb gore-fesztivál titulus azonban minden bizonnyal már vitrinben: az emberkísérleteket folytató japán hazafiak háborús bűnösök úgy somolyognak Jigsaw munkásságán, hogy abból pár perc is bőven sok lenne – nemhogy négy óra. Illetve négy és fél.

Noha, a technikai kivitelt illetően a torture porn népszerű darabjai, ha nem is sokkal, de érezhetően magasabb minőséget képviselnek. Ami Iszkanov kezére látszik játszani a mélyebb szintű befogadói fájdalmat, az az a társadalmi képzet, ami a valóság és a fikció bizonytalan mezsgyéjén homorít. A Videodrome illúziója – nem mellesleg – azért lehetett olyan zavarba ejtő, azért tudott Cronenberg olyan szuggesztíven reprezentálni egy hasonló határszegést, mert kiindulópontja, a snuff maga is egy radikálisan eltérő feltevések szövedékeként előálló, megfoghatatlan kulturális szöveg. Tényleg készítenek így filmeket - vagy sosem olt rá precedens? A Philosophy of a Knife-ot nem urban legend, hanem történelmi mítosz ihlette, aminek a nagyobbik része igaz, és a másik fele se tréfa.

És hogy még most sem tudjuk pontosan, hol húzódnak a tények és a legenda demarkációs vonalai, azok után, hogy a megszomorítottak és megalázottak megsegítésére mindig önként ugró Egyesült Államoknak, mint győztesnek adatott meg a lehetőség, hogy megírja a történelem e fejezetét (is)? Holott a kabarovszki tárgyalások megkezdése előtt, 1946-ban az oroszok előzékenyen minden adatot megosztottak az amerikaiakkal. Feketén, fehéren, az azóta 731-es Egység néven elhíresült mandzsúriai bázis tevékenysége, a 3000 (5000? 10.000?), főleg kínai és orosz foglyon – titokban –, valamint a környező, több százezres lélekszámú lakosságon – bejelentetlenül – elvégzett kísérletekig bezáróan minden dokumentum el lett küldve.

They discovered that they could only drop a flea from a height of 250 meters.

Az Államok nem az amerikai áldozatok csekély száma miatt hunyt szemet mindezek felett. (Pár száz élet amúgy sem tétel.) A Katonai Hírszerzés akkori főnöke, Charles Willoughby később kiszivárgott megfogalmazása szerint egyszerűen nem lehetett eldobni több évnyi ilyetén kutatások „eredményeit” (a részleg valószínűsíthetően 1932-től üzemelt…), és jó üzleti érzékkel, aprópénzen vették meg ezt a megfizethetetlen szellemi tőkét. Dr. Shiro Ishii és munkatársai a Pentagon (vagyis Mr. és Mrs. Smith) szponzorálásával békésen nyakalták tovább a szakét Japánban, időnként konzultálgatva újdonsült amerikai távkollégáikkal.

Amerika nem a múlt, hanem a lehetőségek, a jövő: az újabbnál újabb külpolitikai problémák, az újabbnál újabb haditechnikai kihívások hazája. MacArthurék sem tettek mást - gondoltak a jövőre.

They got on, and I think it was an American ship because they took General Ishii straight to America. General Ishii was on board, with all of his assistants and all of their documents.

Az elmaradt felelősségre vonások, „kárpótlások”, a történtek hivatalos és egyöntetű elismerése hiányában nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a kínaiakban miért nőtt a japánokhoz fűződő antipátia, amit Tun Fei Mou is kinyilvánított 1988-ban, a Men Behind the Sunban. (Idevonatkozó tanulságokkal szolgálhat még a google „Nanking” keresőszóval történő stimulálása). A rendező kegyetlenül grafikus munkáját aztán egy rövidke ciklus követte, mely tematikailag ugyan nem ragadt le az aneszteziológia intézményét élből tagadó 731-es Egységnél, de minden egyes darabját az a bizonyos jól megalapozott, kollektív ellenszenv fűtötte.

Történet ezekben körülbelül annyi, mint amennyit a nazisploitation filmek hagyományai megkívánnak (azoknál jóval redukáltabb szexuális dózissal); a karakterek az eltökélt revizionizmus jegyében stilizáltak. A japán „orvosok” arcán jobb esetben is csak közöny tükröződik, de inkább a fanatizmus fűtötte, morbid kíváncsiság. Vajon milyen ütemben rohad el egy pestises alany? Egy megnyúzott egyed izmai hogy reagálnak elektromos ingerlésre, a másikkal mi történik nagy nyomás, esetleg vákuum alatt? Ez a fiatalkorú példány hogy működik – ott, belül?

What for? To find a cure for the Japanese army's soldiers. That's what it was for. That's why they froze arms and legs.

Szomorú, de így volt: Shiro Ishii ilyen és ehhez hasonlatos kérdéseket boncolgatott. Mengelével való, kézenfekvő összevetése értelmetlen. Hogy Willoughby szerint ezeken a húsba vágó kutatási területeken az egyetlen hozzáférhető információ Ishiihez köthető (mármint: az egész világon), annak politikai okai voltak.

Iszkanov magnum opusa azonban mintha nem erre akarna rádöbbenteni.

A mozgóképi monstrum szerkezetét három elkülöníthető egység monoton ritmikája szolgáltatja: korabeli, archív felvételek a háborúból, Iszkanov játszótere, a tortúrák játékfilmes rekonstrukciói valamint interjú egy orosz tolmáccsal, aki a kabarovszki tárgyalások során működött közre. Ezek közül csak az utóbbi, a koros Anatol Protaszov képsorai színesek.

Iszkanov a ténylegesen általa rendezett epizódokban – a színek hiányát leszámítva – korántsem törekedett egyfajta dokumentarista nyelv megteremtésére; idegmarcangoló soundtrackkel (valami ambient-indusztriál-féleség), expresszionista megvilágításaival és kortárs trendeknek megfelelő vágással sokkíroz. Megteheti, hisz – állítása szerint – mindez igaz. Snittjeit az ügyesen időzített, korabeli fotók, Protaszov sejtető-brutális anekdotái és a haditudósítások képsorai hitelesítik.

Ráadásul a rendező nem határolja el magát szereplői látszólagos árnyalásától sem. Az egyik „nővér”, ha nem is önostorozó, de kétségekkel teli, majdnem-tépelődő hangvételű levelei belső monológként piszkítanak a személytelen csöndbe (a szereplők nem beszélnek), egy őr pedig szemlátomást szimpatizál az egyik fogollyal. A realizmus igénye mégis megkérdőjeleződik. Nehéz mire vélni a frissen mosott, szőke hajzuhatag alól fel-felvillantott, finoman sminkelt tekintetet egy olyan rabtól, akinek a cellájába épen nem tér vissza senki, és aki valamiféle szürreális nyugalommal hagyja, hogy elővezessék azokba a műtőkbe, amik a sápasztóan rideg közeliknek köszönhetően már a maguk ártatlan műszerezettségükben is fenyegetőbbnek tűnnek, mint valaha is képzelni mertük volna. Iszkanov pedig nem blöfföl, ezt a fenyegetettséget úgy váltja készpénzre, hogy azt nem lehet elfelejteni. Tűréshatárig és azon is túl húzza el a procedúrák montázsait, nem győzi hangsúlyozni a még élő és a már nem élő testek szakadását, roncsolását, az elképzelhetetlen fájdalom és a biológiai fragmentáció, a sürgetett bomlás tárgyilagos esettanulmányait.

The shrapnel would fly everywhere, hitting all the subjects. Of course, they were taken back to the lab and observed how many got infected, how badly, and so on...

De mire fel ez a precíz medikusi mérőeszközök árnyékában zajló, végtelen-lírátlan agónia, a grand guignol par excellence? „Az áldozatok emlékének…” felütésű rizsa valószínűleg azoknak van félretéve, akik fél óra után inkább kimennek a friss levegőre, vagy akiknek nem szúrja a szemét, amikor Iszkanov nyilvánvaló túlzásokra vetemedik. Hogy a vaginába tuszkolt, majd magát a bőr alatt láthatóan előrerágó (?!), előzetesen megfertőzött csótánytól a megharapott japán orvos kezének szenvedélyes pragmatizmussal történő lenyirbálásáig hányszor ragadtatja el magát a kedves direktor úr - a sors kivételesen morbid iróniájának köszönhetően egyébiránt teljesen feleslegesen -, hadd ne soroljam. (Jobb mindnyájunknak.)

A játékidőnek, netán ezeknek a hadászati, anatómiai, fiziológiai, akármilyen „praktikummal” egyáltalán nem bíró műveleteknek köszönhető, nehéz megmondani, mindenesetre a film „kontraproduktív”. A négy óra monotóniája lassan, de biztosan kondicionálja a nézőt, aki fokozatosan idegenedik el, és lesz immúnis annak a látványára, amit a wikipédián kicsivel korábban borzongva olvasott el. Talán ez lenne annak a bizonyos orvosi késnek a filozófiája? Az egész a rutinról, az empátia elvesztéséről szólna? Vagy érzékenységünk lanyhulása egyszerűen csak a Philosophy álmosító redundanciájából fakad? Forogjon a tizenixedik kísérlet, vagy Protaszov ömlengése, antagonistáival szemben Iszkanov sehol sem hajlandó megvágni a nyersanyagot.

Kísérleti mozijának humanista indíttatása, tényfeltáró jellege (házaljon is nagy terjedelemben a frontvonalak időrendi alakulásával, vagy a létesítmény részletezett felépítésével) legfeljebb ürügynek tűnik. Nettó százvalahány percen keresztül trancsíroztat kifejezéstelen arcú japán színészekkel kifejezéstelen arcú orosz színészeket (ott és akkor persze már ordítanak, ahogy kell), a motivációkat, Ishii karakterének mélységbeli megértését pedig hozzávetőlegesen letudja a seppuku demitizálásával.

Why didn't General Ishii commit suicide? As a real samurai, he would have. If our people had stopped the train, he would have done it. But they didn't stop it, so there was no reason to commit suicide.

Az írd és mondd négy évig forgatott Philosophy kultstátusza így is garantált, ám biztos nem fognak rajta annyit csámcsogni, mint Deodato teknősén vagy Jacopetti malacain. Még ha ez is Iszkanov végső üzenete: ez így egyszerűen unalmas…

…a filmjéhez rengeteg kompromittáló információt összegyűjtő rendezőt öt napra bebörtönző, lakását, adathordozóit teljesen átkutató Orosz Állami Biztonsági Szolgálat persze könnyen lehet, hogy más állásponton van. Hogy mit kerestek, talán sosem derül ki. De ha már ujjal mutogattunk a japánokra, a németekre és az amerikaiakra, egy jelképes pillantást az elvtársak füle mögé is vethetünk, ha másért nem, csak hogy újra tételezzük a vaskos közhelyt: az etnikai különbözőség a legjobb indíték arra az intézményes brutalitásra, ami – sok más mellett – összeköti az emberi fajt. Ha úgy kívánja a helyzet, mind ugyanazok az állatok vagyunk.

Becstelen brigantyk plakátok

Nem szokásom a stúdiók által elhullajtott marketingmorzsákra rástartolni (erre van többszáz másik blog is), de az új QT filmmel kivételt teszek. (Bocs főnök!) Azért mert csak. (A képre kattintva látható a harmadik poszter is.)

Valkűr

Sanyarú gyermekkoromat - többek között - háborús filmek is szegélyezték: amikor más értelmes ember rajzfilmeket és meséket nézett, én A halál ötven óráját meg A leghosszabb napot bámultam szájtátva; ebből is látszik, hogy nem lehetek normális. Szerettem ezeket a filmeket: komoly férfiak, egyenruhában indulatosan parancsokat osztogattak, ráadásul minden szerepet a kor legnagyobb színészei játszották; a teljesség igénye nélkül: Robert Mitchum, Gert Fröbe, John Wayne, Richard Burton vagy Donald Pleasence. Látványos filmek voltak, több száz statisztával szálltak partra, fagyoskodtak az Ardennekben vagy éppen az ellenség vonalai mögött öldösték a németeket. Aztán ezek mellé néhány furcsa darab is jutott, mint mondjuk a Vaskereszt vagy a 22-es csapdája; ezek egészen máshonnan fogták meg a háborút: nem voltak nagy csaták, mégis nagyon izgalmasnak találtam őket - mondjuk arról lehetne beszélgetni, mennyire érti egy hétéves a háborús szatírát, de ez legyen inkább a pszichológusok dolga.

Első ránézésre a Cruise's Eleven Valkűr is klasszikus háborús film: gyakorlatilag a Royal Shakespeare Company teljes legénysége teljesít szolgálatot a Harmadik Birodalomban, olyan nagyságok, mint Bill Nighy, Kenneth Branagh, Tom Wilkinson (őt legutóbb a Spílerben láttuk Lenny szerepében). Persze a hitelesség kedvéért számos német színész is helyett kapott, de annyira elfogytak végül, hogy Eddie Izzardot is láthatjuk - és aki csak a monológjait ismeri vagy az Ocean's sorozatban látta, annak hatalmas meglepetéssel fog szolgálni: tud játszani. (Mellesleg mindegyik brit komikus képes erre: arrafelé komolyan veszik a humort.) A végére tartogattam a legnagyobbat: itt van Tom Cruise. Lehet élcelődni azon, hogy szcientológus, felemlegethetjük az Oprahnál előadott kanapés alakítását, mondhatjuk hogy igazán maradandót a Top Gun óta nem alkotott, de valamit szemlátomást nagyon tud: filmet csinálni. És persze drámaian nézni. Ha jósolnom kellene, azt mondanám, ő lesz a következő évtizedek Michael Douglas-e - produceri poszton.

Nem olvastam kritikákat, de biztos vagyok benne, hogy a legtöbben nem látnak mást a Valkűrben, mint egy Tom Cruise filmet á la 95 millió dollár. Nehezen vetkőztem le én is ezt a hozzáállást; gyakorlatilag háromszor kellett megnéznem a filmet ahhoz, hogy ne jusson eszembe. A legnagyobb ellensége tehát a filmnek maga a főszereplő. És ezen a ponton mondok valamit, amitől majd görcsbe rándul Fáy Miklós tolla: nem is játszik rosszul. Még magához képest is visszafogott és határozott: pont annyit ad, amennyit a figura megkíván. A forgatókönyv semmit sem tart titokban: mindent bevet, hogy a néző közel kerülhessen hozzá - szerintem már-már szükségtelenül: aki ki akarja nyírni Hitlert az - kevés kivételtől eltekintve - mindenkinek alapból szimpatikus. Pusztán a rosszmájúság mondatja velem, hogy itt inkább Tom Cruise-t akarták megszerettetni, nem Stauffenberget.

A film régóta látja el rém- és egyéb történetekkel a világsajtót - kezdve a megadott majd visszavont, majd ismét megadott forgatási engedélyekkel, néhány statiszta sajnálatos balesetével, a premier folyamatos csúsztatásával egészen decemberig. A nagy kérdés persze, hogy az összehordott hatalmas tehetség, pénz és nyersanyag mellett vajon sikerült-e maradandót alkotni. A Valkűr nagyon erősen nyit: légitámadással kezdünk Afrikában, majd a Kenneth Branagh által játszott Tresckow tábornok kísérli meg Hitlert felrobbantani a levegőben. Az erős tempó kitart két órát, és aki olvasott már a témában, az valószínűleg sejtheti, hogy nem ér jó véget - a Valkűr esetében sajnos szó szerint: már-már közhelyes a befejezés és nem csak képileg. Ha rossz passzban volnék azt írnám érzelgős - és hát ha jó passzban lennék is ezt gondolnám. Bár Bryan Singer nem ma kezdte a szakmát, valahogy mégis az egész tipikusan elsőfilmes: minden díszletben vagy képben minimum egy nagy vagy két kicsi szvasztika, SS jelkép vagy birodalmi sas akar komor és fenyegető hatást elérni. Az operatőr, Newton Thomas Sigel (Singer régi harcostársa) is nagyon igyekszik tudtunkra adni, hogy ő bizony mindent megtanult Eizensteintől Kaminskiig bezárólag. A színészek komoran néznek, visszafogottan rettegnek és jól áll rajtuk az egyenruha. Némelyikük (és most nem akarok ujjal mutogatni Kenneth Branaghra vagy Bill Nighyra) takaréklángon tolja végig a filmet, de igazság szerint ezt úgy sem fogja senki észrevenni, aki mondjuk Billy Macre emlékszik csak az Igazából szerelemből.

Mindezektől a sirámoktól eltekintve nem rossz film a Valkűr és mindenki találhat benne számára kedves dolgokat: a történelem szerelmesei örülhetnek a felvonultatott harceszközök hitelességének (Jó, tudom, a hangárjelenetben a Messerschmit 109-es csak egy spanyol utángyártott darab, és a Führer nem JU-52-essel utazott. Apróság. Folytathatnánk végre?), aki szereti a brit színészetet az láthat egy-két jó megmozdulást (főleg Tom Wilkinsont érdemes figyelni), aki meg szereti Tom Cruise-t az meg úgy sem olvassa ezt, és meg fogja nézni.

Inglourious Basterds - előzetes

Alig három héttel a forgatás befejezése után már itt is az első teaser trailer a várva várt Dicstelen szemétládákból (nem valószínű, hogy ez lesz a magyar cím, de jó lenne) Becstelen Brigantykból. Túlságosan várom ezt a filmet ahhoz, hogy bele merjek nézni az előzetesebe, de érdekelne, hogy a képek alapján ki mire számít. A film egyébként QT kedvenc fesztiválján, Cannes-ban fog debütálni a tervek szerint, nyilván ezért is van ez a nagy rohanás. Reméljük, nem megy a minőség rovására.

Titanic - az első hétvége

Filmkritika: Charlie Wilson háborúja (Charlie Wilson's War, USA, 2007) ***

Karfát megmarkolni, mély levegő. Az afgán háborút nem John J. Rambo nyerte meg az „afgánoknak”. Nem ám! A magasztos tett a hatáskörét jó késhegynyivel túllépő, republikánus-fejpántos allegória helyett sokkal inkább tulajdonítható egy jól szituált, fehér öltönyös, archetipikusan amcsi képviselőnek, akinek a tokája Jáksóéval vetekszik, al- és felkarjának izomzata pedig a kilincsek sűrűn ismételt elfordítására lett kalibrálva. De arra nagyon. 

Mike Nichols based on true sztorija a nyolcvanas évek mediatizált felszíne mögé enged bekukkantanunk egy biografikus ihletésű szemszögből, a texasi 2. kerületi választókörzet képviselőjének, Charlie Wilsonnak hardcore diplomáciai munkálatain keresztül.

A Tom Hanks formálta Wilson 1980-ban egy kokaincsíkokkal és playmate-ekkel buján megkínált buli pezsgőfürdőjéből lesz figyelmes az orosz-afgán konfrontáció első televíziós közvetítéseire. Hogy – hogy nem, az addigra kicsit fellangyult hidegháború diktálta ideológiai elkötelezettsége a szovjet haderő sanyargatta afgán szabadságharcosok láttán lármás ébresztőt fúj jótékony ambícióinak. Wilson számára szinte nyilvánvaló: amennyiben a Hindukus-hegységbeli vörös agresszió sikeres, Brezsnyevék már a spájzban tudhatják magukat. Hivatalos hősünknek így nincs más választása, kénytelen a tettek vaskos íróasztalokkal, dekoratív titkárnőkkel, protokolláris repülőutakkal, valamint – és ez a legfontosabb – a külföldi segélykeretet képező, 11 milliárd dollárral vastagon behintett mezejére lépni.

Ahhoz azonban, hogy a védelmi albizottságról lefitymáló öt-tíz millióknál tetemesebb summát lehessen legombolni, még neki is további kapcsolatok kellenek. Ezeket, továbbá a folyamatos eszmei ösztönzést George Washington húgának egyenes ági leszármazottja, Joanne Herring biztosítja, akit a roskadásig sminkelt Julia Roberts a burzsoázia diszkrét és pragmatikus bájával alakít. (Talán a Capitolium renoválásához használhatnak ennyi vakolatot. Talán.) Ezen felül Wilsont a pénzzel történő, szakszerű sáfárkodásban a hírszerzés szerfelett szabadszájú, ám annál profibb expertje, Gust Avrakotos (Philip Seymour Hoffman, a vásznon uralkodik, mint mindig) segíti. Ő és kollégái tudják, milyen radar és milyen föld-levegő rakéta kell a szegény mudzsaheddiknek, hogy kilőhessék a gonosz MI-24-eseket.

Mert ugye erről van szó, alacsonyabb hőmérsékleten így működnek a háborúk. Más lő a mi puskánkkal – és nekünk még a kezünket se kell öblögetni.

A narratíva a bürokrácia rideg közege ellenére lendületes, a szövegkönyv kellőképpen frivol. Wilson pedig olyan provokatív lezserséggel lejmolja körbe az Államok és a fél Közel-Kelet (egymással mindenközben rutinosan acsarkodó) államigazgatásainak legfelsőbb disztribúciós hivatalait, hogy a cselekményre tán akaratlanul is néminemű, bájos abszurditás hangulata telepszik. Nichols azonban még rá is játszik minderre: karcos karakterekkel és a verbális mögött settenkedő, dramaturgiai humorral vezényli le a fanyar (ön)iróniában rendszeresen megmerítkező történetet. Persze, hogy a politikai szatíra oltárán mennyi stilizációnak lett kitéve a valóság, hogy a Kilincselés életben abszolválható-abszolválandó mechanizmusai mennyire korrelálnak a filmben látottakkal, azt nem tudhatom, naivitásomhoz azonban társul annyi cinizmus, hogy komolyabb lelkiismeret furdalás nélkül merjem kijelenteni: a Charlie Wilson háborúi játszi könnyedséggel hihető el.

És noha Nichols egy büdös szót nem szól arról, hogy az afgán mizéria kauzális origójához közelebb van a Jimmy Carterék által suttyomban támogatott mudzsaheddik militáns, kormánydöntögető fészkelődése, mint az arra válaszoló, katonai invázió, a ’89-es szovjet kivonulástól 2001 szeptemberén keresztül egészen napjainkig átívelő, face-to-face konklúziójával mégis szánalmas idézőjelbe ránt minden szöveget, mely egy lapon említi az „amerikai” és a „karitatív” kifejezéseket. E tanulság önmagában is értékelendő – ráadásul szívmelengetően obszcén tálalásnak örvend.

Filmkritika: ELLENSÉG A KAPUKNÁL (nemzetközi, 2001) ****

Annak ellenére, hogy a sztálingrádi csata a második világháború legjelentősebb fordulópontjának számít, meglehetősen kevés filmes feldolgozást ért meg idáig. A Szovjetunió a háború utáni években természetesen elkészítette a maga egyoldalú, pátosztól és propagandától túlcsorduló saját verzióit, de a téma még a hidegháború után sem igazán keltette fel a nemzetközi filmesek érdeklődését. Ennek oka főleg abban keresendő, hogy akárcsak a háborúhoz, a háborús filmekhez is pénz, pénz és pénz szükségeltetik, márpedig az újkori történelem legvéresebb és legtöbb áldozatot követelő csatájának történetét, vagy annak bizonyos fejezeteit csak gigantikus költségvetésből lehetne vászonra vinni. (Mivel az amerikaiak nem vettek részt a sztálingrádi harcokban, így értelemszerűen ők nem nagyon láttak fantáziát a dologban, hiszen semmiféle patriotista csillagos-sávos gúnyát sem tudtak volna ráhúzni.) Az Ellenség a kapuknál is csak nemzetközi összefogással jöhetett létre, és a közel 70 millió dolláros költségvetésével máig az egyik legdrágább európai filmnek számít.

Ez a film sem magáról a Sztálingrádi csatáról szól, annak mindössze csak egy kis szeletét kapjuk, bár ezen keresztül a világháború menetét megfordító ütközet és annak körülményei is kellő alapossággal megismerhetők.

A tehetséges, de igen csak lusta francia rendező, Jean-Jacques Annaud (A Rózsa neve rendezője 32 éve tartó pályafutása alatt mindössze 11 filmet készített.) filmje szerencsére nem próbál meg állást foglalni a háborúval kapcsolatban. Az Ellenség a kapuknál nem háborúellenes film, mint a legtöbb háborús alkotás. Nem tesz különbséget a felek között, odafigyel rá, hogy 1942-ben a Szovjetunió még nem a Gonosz Birodalma volt, ezért nem is található benne semmiféle utalás a későbbi „új ellenségre”. A csata támadók és védők között zajlik, a film cselekménye pedig igazából akármelyik háborúban is játszódhatna.

Az Ellenség a kapuknál tehát elsősorban nem a két nemzet háborújáról szól, hanem több kis személyes háborút mutat meg. Vaszilij egyszerű fiatalember, komolyan veszi a háborút, de egyáltalán nem az eszmék elkötelezettje. Danyilov már annál inkább, de Vaszilijra ugyanakkor barátként is tekint. A két férfi egyaránt harcol, mindegyik a maga eszközével. Kettejük kapcsolata csak akkor inog meg kissé, mikor színre lépe a gyönyörű katonalány Tánya (Rachel Weisz), akibe mind a ketten azonnal beleszeretnek. Vaszilij a maga kis egyszerű módján inkább visszahúzódva, zavartan figyeli az egyetlen szépséget a háborúban, míg Danyilov már valamivel rámenősebben közelít a lányhoz. A klasszikus szerelmi háromszög végül nem vezet drámai csatározásokhoz, bár a dolog megoldása még így is kellően tragikus. König őrnagy tapasztalt, profi katona, viselkedéséből egyértelműen kiderül nemesi származása. Kimért viselkedésű, megfontolt mesterlövész, aki nem egyértelműen Németország dicsőségéért harcol, sokkal inkább személyes ügyének tekinti a párbajt. A film egyik legemlékezetesebb karaktere a szintén mesterlövész Kulikov, akit Vaszilij társának osztanak be. Ő is öreg róka már, a háború előtt még König őrnagy németországi iskolájában tanult lőni, ám a háború kitörése után megtapasztalhatta a szovjet kémelhárítás módszereit is. Illúziómentes, vagány figura, sajnos csak rövid ideig élvezhetjük a jelenlétét.

Ami a színészeket illeti, Jude Law és a gyönyörű Rachel Weisz teljesítménye kikezdhetetlen, de Joseph Fiennes itt igazán megmutatta, hogy bátyjához hasonlóan neki is jutott tehetség bőven. Ed Harris-t pedig felesleges is lenne dicsérni, sokoldalú, nagyon tehetséges színész. König őrnagy szerepe tökéletesen illik rá, játékának köszönhetően a karakter rendkívül összetetté vált, egyszerre sugároz büszkeséget, gonoszságot, rettentő intelligenciát. A várost védő hadseregparancsnok Hruscsov szerepében Bob Hoskins-t láthatjuk, aki szintén emlékezetes alakítást nyújt, bár véleményem szerint a filmbeli Nyikita elég messze van a valós történelmi alak személyiségétől. (Itt jegyzem meg, hogy Hruscsov Sztálingrádban egyszerű komisszár volt, sosem vezette a város védelmét.) Mindenképpen kiemelném Ron Perlman rövid, de annál feledhetetlenebb epizódszereplését. Kulikov cinikus rosszfiú figuráját Perlman könnyen sajátjának érezhette, hiszen számtalan hasonló karaktert játszott már el a karrierje során. Rövid, de kellemes cameo.

A legzavaróbb hibák igazából a film vége fele jelentkeznek. Már maga a szerelmi háromszög is kissé idegen a film alapvetésétől, de érdekes módon mindez még képes is működni. Elvégre a hormonok a háborús ostromállapotok között is tombolnak. A probléma sokkal inkább a film utolsó felvonása, amely mindenáron meg akar felelni a hollywoodi elvárásoknak. Az egyébként végig nagyon szigorú film, a lezárás szakaszában egy csapásra klasszikus népmesévé szelídül, ahol a főhős elnyeri jutalmát, a gonosz megbűnhődik, és a szerelmesek pedig szikrázó napsütésben találnak rá egymásra, hogy aztán bizakodva tekintsenek az új reményt hozó boldog jövő felé. Persze most túlzok, de ez a giccses, és túl pozitívra vett szemlélet sehogy sem illik a film és a téma egészéhez. Igazából ha csak az utolsó pár percet kivágták volna, már az is elegendő lett volna.

Filmkritika: JÖJJ ÉS LÁSD! (Idi is smotri, szovjet, 1985) *****

A legtöbb háborús film értelmezését, üzenetét sitty-sutty el lehetne intézni Mr. Mackey nyomasztóan létjogosult lakonizmusával. „War is bad, mmmkay?” A kereskedelmi-, illetve államérdek, vagy – urambocsá – a szuverén művészi önkifejezés csitíthatatlansága azonban gondoskodik arról, hogy ez a – borzasztóan látványos, ugyanakkor népmívelésre, kötelező érvényű ideológiák közvetlen terjesztésére könnyedén hadra fogható – zsáner lankadatlan hévvel termelje ki a kétségtelen, kollektív szuperigazság, a nemzeti tuti megmondásának másfél-két órás színtereit. Miért is rossz? Mennyire rossz a háború? És persze: hogy mi miért is vagyunk jobbak az ellenséget képező rosszaknál.

Az ilyetén, szórakoztatóan nevelő filmek futószalagon történő gyártásában a diadalmas kommunizmus sztálini államapparátja minimum akkora rutinnal bírt, mint a gaz kapitalisták. Ám amennyiben az ember nem a sokat szenvedett, orosz nép fia, és különösebb fogékonyságot sem tanúsít a vásznakat keleti fronton visszavonuló, katonai egységekhez hasonlatos szakszerűséggel felperzselő, megrendelésre szállított nemzeti pátosz iránt, akkor szelekcióra kényszerül. Az imigyen homloktérbe kerülő, őszintébb, radikálisabb, formabontóbb alkotások közé sorolható Elem Klimov Jöjj és lásd! című opusa. Az 1985-ös keltű moziban fennkölt, heroizáló manírból darabra annyi van, mint taposóaknán a lábnyom, a rendező ellenben a néző ápolt, sebtelen ábrázatát brutálisan bátorkodik az abszurd, az iszonyatos, a… – vagy további, hatásvadász jelzők helyett egyszerűen nevezzük nevén a bestiát: – a háború kellemetlenül valóságos miliőjébe tunkolni. Bele. Jól.

Hitte és (interjúban) vallotta, hogy a Szovjetunióban egy rendezőnek kutya kötelessége háborús filmet dirigálnia. Eme obligát megjelenítési szándék előtt valóságos kincsesbányaként rémlett fel a rapszodikusan változó, sokat látott orosz-német front. Az eredetileg repülőmérnök végzettségű Klimov (1933-2003) a belorusz tóhátságok és mocsárvidékek közé helyezi történetét, oda, ahol a gyermeki odaadás a németek lelkes népirtó munkássága (628 fehérorosz falu lett a germán tüzek martaléka, templomostul, istállóstul, csontostul, bőröstül) és a honvédő partizán ténykedés láttán se perc alatt törik meg, és amortizálódik zsibbadt, traumatikus döbbenetté.

Floria (későbbi, homoerotikus félreértések elébe menvén: ő fiú) mostanában léphetett az első ikszbe, és nem akarja tovább koptatni a kemény, otthoni ülőgarnitúrákat. A partizánhadtestek regionális toborzásakor önfeledten, rajongva hagyja maga mögött a szülői házat, az őt zokogva marasztaló anyját, valamint testvéreit, és a hazáját védeni igyekvő, méltóságteljes köztudat indikátoraként kapja vállára militáns ösztöneit. Csak nem egy demagóg, monumentalista, nagyeposzi mű főhősének diadalútja veszi kezdetét?

Mondhatni: nem igazán. A frissen besorozott Floria naiv, idióta vigyorában az őszinte öröm, a büszkeség, a hazafiasság, egyáltalán: az emberség tökutoljára tapasztalt érzése artikulálódik. (Az események lélekerodáló természete a forgatásra is rányomta bélyegét. A Floriát testesítő, fiatal Aleksei Kravchenko pszichés épségének megőrzése érdekében Klimov a horrorisztikusabb jeleneteket megelőzően a gyermek hipnózisával próbálkozott… sikertelenül.)

Ambíciói beteljesületlenül felejtődnek el egy fagyos-mocskos taktikai megbeszélésen: kénytelen az erdei táborban maradni, a férfias csatározásoktól kedvtelenítő távolságban. Megismerkedik a helyi, nála érettebbnek tetsző Glasha-val (ő lány), akivel groteszk idillben kovácsolódik össze (Klimov finom arányérzékkel adagolt szürrealizmusának köszönhetően a zivatarban hancúrozó páros pajkos, önfeledt percei is keserédes, poszt-apokaliptikus hangulatba fulladnak), majd menekül tova. Deszantos náci egységek elől, a lakosság lápban rejtező-éhező hírmondóihoz.

A deheroizáló cselekmény önmagában még nem zárja ki annak a lehetőségét,  hogy egy propagandisztikus celluloid transzparenssel van dolgunk. A szabatos erkölcsi pozicionálás (hősiesen honvédő, partizán fehéroroszok, illetve fajelméleti meggyőződésből és élvezetből tömegmészárló németek) és a több értelemben is retrospektív, Hitler emblematikus megnyilvánulásaiból szemezgető, archív felvételek igénybevétele is ilyesféle alkotói szándékot sejtet. (A játék- és dokumentumfilm közötti átjárhatóság Klimov korábbi munkáiban, a Sport, sport, sport!-ban, valamint a Raszputyin életét megörökítő Agóniában is formanyelvi kísérlet tárgya.) Mi több, az autonóm szerzőiségbe vetett hit akkor is könnyedén meginoghat, amikor Floria – az eredetileg Kill Hitler!-re (…) keresztelt filmben – a Führer megbarnult fotójára didaktikusnak tetsző tébolyodottsággal szegezi puskáját.

Az explicit borzalmakban bővelkedő Jöjj és lásd! azonban a trendi oktatófilmeken túlmutató, időtlen remek.

Nemcsak a nyers, költőietlen hazafiasságnak, az ártatlanság elvesztésének, az intézményesített terrornak, az őrület túlharsoghatatlanságának a filmje – noha e létélmények embertelenül expresszív, vérpatakos képében is sokáig sajgó emlékként nehezedik nézőjére. Egyben az értelmét, viszonyítási fogódzóit vesztett ítélkezés megkerülhetetlenségének mozgóképi kiáltványa is. Nincs rossz – mert jó sincs. Vesztes, az van, de hogy győztes is volna? A bűnösség mértéke alapján történő kategorizálás felesleges. A Gonosz kifürkészhetetlen.

A filmet továbbá annak könyörtelen érzékletessége óvja meg az elhamarkodott verdikttől. Klimov kínosan közvetlenre, emberközpontúra plánozta a Jöjj és lásd! személytelen, totális háborúját. Testvérfilmjéhez, a Tarkovszkij rendezte Iván gyermekkorához hasonlatosan (ahol szintúgy egy vékonyka kiskorú perspektívájából tolmácsoltatik, mit is jelentett a 40-es évek első felének irtózata), nála is nagyközelik és közelik dominálnak, ám ő a kamerába nézés valami olyan szuggesztív módszerét alkalmazza, ami a biztonságos rokonszenvezésnél sokkal intenzívebb befogadói attitűdre kötelez. A hangsávra egy bomba utóhatásaként fellopakodó, monoton zúgással, a fájdalmasan precíz maszkmesteri teljesítménnyel és a lefegyverző alakításokkal felvértezve a szimmetrikus portrék, a tajtékos monológok egyfajta, szalonszagú teatralitáson messze-túli, bizarr, mégis rabul ejtően realisztikus esztétikai minőséget hívnak életre. Ami a cím – elsőre PR(opaganda)-szerűnek tűnő – instruktív jellegét teszi kényszerítő erejűvé.

Itt és most csak a szavakon, ráción túli háború van, és az annak intim ölelésében koravénné aszalódó, kamerába meredő, katatón tekintet. Ez a tekintet már nem vádol, nem von kérdőre, még csak nem is sajnálkozik – ezek megfogyatkozott erején, értelmi és érzelmi repertoárján felüli gesztusok.

Csak egyvalamit tud: invitálni.

Filmkritika: KELLY HŐSEI (USA, 1970) ****

Emberközelből nézve, egészséges humanista gondolkodásmóddal nincsen őrültebb és értelmetlenebb dolog a háborúnál. Ötven év távlatából, egy történelemkönyvben piros és kék nyilakat szemlélve persze sokkal tisztábbnak, átláthatóbbnak és (ne adj' isten) indokoltabbnak tűnhet egy-egy hadművelet, mint akkor és ott, a sárban vagy homokban taposva és az egészből semmit sem értve. Nem csoda, hogy a történelmi filmekben is inkább a közkatonák szemszögből szokták ábrázolni az eseményeket, amibe a néző könnyebben beleélheti magát, mint a vasalt egyenruhában feszítő komoly, idős tábornokok szerepébe, akik egy nagy asztal körül állnak és színes zászlócskákat tologatnak.

A Kelly hősei, minden idők legviccesebb és legnépszerűbb háborús kalandfilmje cinikus mosollyal ki is hajította az ablakon a „miért?” kérdés mögött gyakran megbúvó – egyes művek esetében gyakran egyenesen propagandaízű – morális indíttatást. Itt nincs szó a harc jogosságát igazoló nemes, hazafias érzelmekről: a szereplőket (akiket félig ironikusan már a film címe is hősként emleget) egyszerű üzleti szemléletmód vezeti, mikor egy profitorientált magánakciót szerveznek, hogy az amerikai kincstári hadsereg passzív és akaratlan közreműködésével némi vagyont gyűjtsenek maguknak.
 
A filmet a két évvel korábbi Kémek a Sasfészekbent is jegyző Brian Hutton rendezte, és olyan neveket szerződtetett le a filmhez, mint Clint Eastwood, Telly Savalas és Donald Sutherland. 1970-et írunk, azaz van még jónéhány év a vietnámi „konfliktus” (ahogy a korabeli sajtó emlegette) végéig. Nixon és Kissinger a győztes befejezés érdekében egyre több haderőt vetnek be, még mélyebbre nyomva Amerikát minden idők legértelmetlenebb és legnagyobb veszteségekkel járó katonai vállalásának dögbűzös mocsarába, miközben otthon a népet propagandával és tökös nyilatkozatokkal hülyítik. Zajlanak persze a békepárti tüntetések is a Fehér Ház előtt, ’68-ban színpadra kerül a Hair a Broadway-en (John Wayne eközben buzgón irtja a vietkongokat az erősen propagandaízű A zöldsapkásokban), ’69–ben a legendás woodstocki fesztivállal a hippikorszak eléri csúcspontját (Country Joe pedig elénekli fent idézett számát), ’70-ben pedig kijön a Kelly hősei (és ugyanezen évben Robert Altman elkészíti a M*A*S*H-t is).
 
Ekkoriban tehát a háborút kritizálók hallathatták bár hangjukat, a vásznon azonban még nem volt megszokott az ironikus él. Nem véletlen, hogy a fenti, nyilvánvalóan Vietnám felé kacsintgató, a politikával és a hadsereggel szemben gúnyos hangvételű filmek máshová helyezik cselekményüket (előbbi a második világháborús Franciaországba, utóbbi Dél-Koreába). Óvatos e két alkotás a tekintetben is, hogy gegjeiknek és iróniájuknak nem a harctéri események vagy az ott szenvedők szolgálnak céltáblául (talán mert az leginkább a túlságosan is kegyetlen fekete humornak volna alkalmas táptalaj): a M*A*S*H nagyrészt helyzet- és jellemkomikumokkal operál, a tábori élet elé állítva görbe tükröt, a Kelly hősei pedig az oddball comedy műfaját eleveníti fel, megannyi különc szereplőt felvonultatva, kiken mintegy állandó jelzőként fityegnek furcsa szokásaik, szófordulataik és vicceik,például Csodabogár fáradt, beszívott hangon előadott "ne gyere nekem a negatív hullámaiddal!" szövegei. Velük szemben elnéző a film humora, a katonai vezetők azonban alaposan ki vannak gúnyolva, mint ahogy a hadviselés közelről (és különösen hippiszemmel) nézve egyértelmű értelmetlensége is.

A szüzsé nem is annyira háborús opus-t, mint inkább kalandregényt idéz, melyben hőseink az ellenség vonalai mögött kommandózva, többé-kevésbé magukra utalva hajtják végre veszélyes küldetésüket (azért egy híd mindig van kéznél…). Az akció célja jelen esetben persze nem heroikus küzdelem néhány foglyul ejtett honfitársukért, hiszen a film többek között az ehhez hasonló, általában a háború jogosságát igazolni próbáló kibúvókat is megtorpedózza, csakúgy, mint a korai amerikai háborús művekre is vastagon jellemző faji előítéletekre való építkezést: az egy ecsetvonással felfestett német tucatkatonák után az első közelről megmutatott, legalább minimális jellemrajzzal rendelkező szőke tankosról hamar kiderül, hogy nemhogy nem egy elvakult, hithű náci, hanem egyenesen hőseinknek a „másik oldalon” megtalálható tükörképe, a besorozott, de a harcot a háta közepére kívánó egyén, akit szintén lenyűgöz a pénz lenyúlásának gondolata.

Ily módon válnak hát a papíron ellenséges katonák az amerikai, mohó magánakcióba kezdő csodabogarakkal együtt a film igazi protagonistáivá, az egészséges, pacifista, hétköznapian logikus civil szemléletmód megtestesítőivé, kikkel szemben elsősorban a háború hajtóerejét jelképező feletteseik állnak.

A Kelly hősei érdekes ambivalenciája két fontos dolognak is köszönhető. Az első a film fent említett morális pozicionálásából adódik: a néző, ha megpróbálja komolyan venni, amit lát, és nem csak a vicceket élvezni, hamar zavarba jön. Az alagutas jelenetben vagy a tankokban felrobbantott németek csak annyiban különböznek a szőke fickótól, hogy a cselekmény során nem kerültünk közel hozzájuk, egyébként valószínűleg semennyire nem érdemelték meg jobban a halált, mint például a – tény, sokkal viccesebb és jóképűbb – főszereplők. Komikuma nem abból a műfajból származik, ahonnan története, azaz ellentmondásba kerül. Az, hogy mennyire felróható ez a filmnek, vitatható, hiszen talán pontosan ezt az üzenetet is át akarta adni – azt, hogy mennyire könnyen befolyásolható a nézői ítéletalkotás –, de azért a főszereplők mégis egyértelműen pozitív színben vannak feltüntetve, amit a hippi-szósszal való nyakonöntés is növel.

A film szövetében rejlő másik feszültségforrás a stiláris és műfaji keveredésnek köszönhető: a környezet háborús, a történet egy kalandfilmé (eddig még működik is), a humor viszont leginkább egy könnyed komédiára emlékeztet, mely óvatosan kezeli a történelmi kérdéseket, messziről kerüli a kényes témákat (lásd a cselekmény során elhullott németek sematikus ábrázolása, vagy a náci rezsim szörnyűségeire való utalások teljes hiánya), valamint a kalandfilmek problémáit sem veszi túl komolyan (nincs híd, van híd – a viccet értjük, de a feszültség is eltűnt, amit az érdekes probléma vetett fel). Ily módon válik a film humoros és szórakoztató, a ’70-es évekre nagyon is jellemző tablóvá klasszikus karakterekkel és emlékezetes jelenetekkel, mely azonban sajnos nem rendelkezik a remekművekre jellemző erős, tudatos koherenciával.

Ha pedig kedvet kaptatok hozzá, hallgassátok meg a film során többször is felcsendülő remek hippiszámot, a Burning Bridgest!

Filmkritika: A DICSŐSÉG ZÁSZLAJA + LEVELEK IVO DZSIMÁRÓL (USA, 2006) *** / ****

The Flags of Our Fathers + Letters from Iwo Djima

„Itt nyugszik nemzetünk lelke – a lelkiismeretének is itt kellene lennie.”
Caspar Weinberger, az Egyesült Államok hadügyminisztere (1981-1987)

Három katona egy homokkal fedett dombot igyekszik bevenni, akár életük árán is, bombák szertefröccsenő repeszeinek zivatarában. A csúcsra érve hatalmas amerikai zászlót állítanak a földbe - a kamera pedig nyitni kezd, és lelepleződik az illúzió: a bombák valójában tűzijáték csillámai, a domb díszlet csupán, a harcosokat pedig ezrek ünneplik.

A háború „event”-ként való kommercializálása a modern kor és ember egyetlen módszere a barbarizmust látszólag megtagadó időkben a vérontást legitimizálni. Hogy Amerika ebben élen jár, azt még csak bizonygatnom sem kell, csakhogy Eastwood öregebb és bölcsebb nálam, látja az érme mindkét oldalát: rámutat ennek a kalmárságnak a szükséges voltára (is): megérteti, hogy bizonyos helyzetekben és időkben szükség van rá. Az Ivo Dzsimán készült legendás fotóval újra beizzított II. Világháborús PR-gépezet azzal, hogy adakozásra kérte az otthon maradottakat, valóban életmentő szolgálatot tett az óceán túlfelén harcban életüket kockáztató katonáknak.

Az ivo dzsimai ütközet volt az első, Amerika által japán területen megharcolt csata, és a legmagasabb pontján amerikai lobogót felállító osztag fényképe a fotográfia történetének egyik klasszikusa. Arcuk láthatatlan; aki lelki közösségre vállalkozik velük, magát a képbe belehelyettesítheti. A film alapanyagául szolgáló könyv ennek a fotónak a mítoszát dekonstruálja, megidézve a fénykép és a rajta látható személyek valódi történetét, és egyértelmű, hogy a karrierje kései szakaszában a hősmítoszt cincáló (de nem leromboló, az egészen más!) Eastwood miért választotta adaptálásra.

Eastwood, Paul Haggis és William Broyles, Jr. forgatókönyve az 1945 február 19-én a Szuribacsi-hegyet elfoglaló Ötödik Tengerészgyalogos század tagjainak éppen hogy csak vázlatát nyújtja, ám okosan, nagy körültekintéssel fókuszál rá arra a három katonára, akiket a piárosok idő előtt hazadeportálnak, némi fotózkodás, smúzolás, tehát a Hetedik Hadikölcsön-kampány reklámgépezetének „olajozása” céljából.

Az egyén itt elvész: Ira Hayes (Beach) és John Bradley (Phillippe) lelkileg nehezen dolgozza fel, hogy bajtársaikat efféle hamis felhajtás miatt kell magukra hagyniuk. Rene Gagnon (Bredford) viszont örül, hogy hazakerül, megúszva a háborút. Az általuk megvívott csata, valamint a reklámgépezet általi hőssé csiszolásuk reájuk mért mentális hatásának eredményei fokozatosan válnak nyilvánvalóvá.

A csatajeleneteknél Eastwood nem riad vissza a realizmustól, nem nézi hülyegyereknek a nézőt. Ezzel sajnos együtt jár, hogy mikor az Egyesült Államokbeli PR-machinációk kerülnek a történet középpontjába, a film veszít lendületéből. Szerencsére a rendező örök cinizmusa enyhít a problémán, és a kommerszhez való akkori hozzáállást állítja kontrasztba a maival, egyes értékek valódiságának mérlegelésére kényszerítve a nézőt.

--------------------------

Életben maradtak, ez a főbenjáró bűnük, Kuribajasi tábornok, a szigetet védelmező japán csapatok főparancsnoka mégis leállítja a két katona kivégzését. A hóhér (közvetlen felettesük) kezében megáll a kard – ez Clint Eastwood filmjének kulcsjelenete.

Kuribajasi (a fantasztikus tehetségű Ken Watanabe játssza) közli alárendeltjével, hogy nem látja értelmét további életek elpazarlásának, főleg mivel véderőiket az amerikaiak amúgy is végzetesen megritkították. Furcsa módon azzal, hogy stratégiai vonalon továbbra is engedelmeskedik Tokiónak, és nem adja fel a szigetet, ő maga járul hozzá leginkább emberei halálba küldéséhez. Az általános kognitív disszonancia olyan mértékű, hogy sem ő, sem katonái nem látják meg a helyzet iróniáját; becsület és hazafiság számukra megkérdőjelezhetetlen, csorbíthatatlan fogalmak/értékek. Mégsem ő a film főgonosza, hanem távolból irányító felettesei: a sorban pusztuló, engedelmes katonák csak áldozatok.

Annak ellenére (vagy éppen ezért, tudja a fene), hogy jelen filmben több a fikciós elem, mint komplementer-darabjában, a The Flags of Our Fathers-ben, a Levelek Ivo Dzsimáról jobban sikerült. A film középpontjában Kuribajasi és Szaigó közlegény állnak – utóbbi civilben pékként kereste a kenyerét (no pun intended), és el lehet képzelni, a harcban mennyire van otthon. Társaiktól intellektuálisan mindketten eltávolodnak, átlátnak a hadsereg által reájuk zúdított propagandán, ám neveltetésük, kulturális hátterük visszafogja őket abban, hogy tegyenek is ellene, urambocsá ellenszegüljenek neki. Tudják, hogy a tokiói hadvezérek parancsai a halálba masíroztatják őket – ám Japánért készek az életüket adni.

A narratív keret egy 2005-ös expedíció története, amely kutatásai során japán katonák a II. Világháborúban írt leveleire talál rá. Az effajta keretekhez hasonlóan csikorog-nyikorog, és szerencsére nemsokára ki is tépi helyéből az a flashback, amely Kuribajasi Ivo Dzsimára való megérkezésével nyit. Tisztjei nem rejtik véka alá, mennyire elégedetlenek a sziget megvédésére előhozott stratégiájával: az amerikaiak által addig tapasztalt harcászati fogások ellenlépéseként a tábornok elgondolásait hatástalannak tartják. Csakhogy Kuribajasi élt korábban az Egyesült Államokban, és barátai közt voltak amerikai tisztek is. Érti az amerikai lelket, bár ettől még lehetőségei szánalmasak és lépten nyomon hadászati problémákba ütközik. A Szövetségesek túlerejének előrenyomulása a japán erőket egyre kétségbeesett taktika használatára kényszeríti… A megadás azonban teljesen elképzelhetetlen.

Az operatőr által alkalmazott szűrőknek köszönhetően a színek elillannak a filmből, a figurák csak a múlt és a történelem kísérteteiként vannak jelen – ám ez a szaturáció mintha csak felerősítené a pszichológiai borzalmak erejét. Hiába a harc által szétvetett testek látványa, az igazi megpróbáltatást olyan pillanatok jelentik, mint mikor a japán osztagparancsnok elrendeli embereinek az öngyilkosságot, ők pedig egymás után hajtják azt végre, kézigránáttal. Eastwood olyan kulturális konvencióknak ered itt a nyomába, amelyeket nyugati filmekben nem nagyon szoktak kitárgyalni, főleg mivel nem értik őket. Maguk a figurák viszont nem maradnak idegenek a számunkra: Paul Haggis és Iris Yamashita forgatókönyve tiszteletet harcol ki nekik.

Watanabe és Nanomiya a film szíve-lelke, az irántuk érzett empátia még keményebbé teszi a néző számára a lelki megpróbáltatást, amibe Eastwood vonszol bele minket. Watanabe figurája maga a megtestesült, mára kiveszett japán nemesség, és nem csak a hierarchális értelemben, míg Nanomiya a föld sója, alakítása néha még Watanabéjét is felülmúlja.

Eastwoodnak sikerült iróniával és pátosszal teli filmet készítenie, tele az ember őrülete felett érzett realista melankóliával: remek kritikája a vak lojalitásnak.

Utolsó vérig: a rambolás mítosza

Kire számítson Amerika – és a világ komcsikat félő fele –, ha még Muhammad Ali is megtagadja a bevonulást (3 éve és ideiglenesen a nehézsúlyú világbajnoki öve bánta…), és a nagyhatalom gáláns, önzetlen gesztusának véghezviteléhez szerencsevadász suhancok mellé nyeszlett főiskolásokat kénytelen besorozni? Kire számítson Amerika, amikor a CBS felvételeit, a Newsweek és a Time hasábjait habzsolva olyan képpel szembesül a jóravaló, fiát visszaváró all-american family, amely még csak távolról sem emlékeztet a John Wayne főszereplésével tukmált Zöldsapkások morálisan igazolt, tiszta, precíz, heroikus hadviselésére?

Az Egyesült Államok a nappaliban vesztette el azt a háborút, mely – mint az összes többi, XX. századi, és azt követő háborúja – önmagában tökéletes látleletét adja a valós, fizikai frontoktól távol székelő omnipotencia harcászati, mármint: üzleti és marketing mechanizmusainak. A háborús szimpátia kiharcolására hadba rendelt tévés tudósítás ugyanis visszájára fordult: az anarchia, a Hollywood által korábban és többnyire azóta is pátosszal palástolt naturalizmus, és a sokszor népirtásba hajló módszeresség látványa (lásd pl. My Lai mészárlás) a politikai érdekek ellenében folyamatosan szította a közvéleményt. Az Amerikai hadviselés – továbbá a világpolitikai szerepvállalás – a saját reklámjába bukott bele. És, ezt a reprezentáció okozta presztízsveszteséget, ha nem is csak reprezentációval lehet orvosolni – de azzal a legkifizetődőbb. Igen, ott a nappaliban – ahol egy jól irányzott hitrege felér a legdörgedelmesebb propagandával…

Első vér

John J. Rambo toposza eleinte ugyan pont hogy nem konzervatív, simulékonyan lojális irodalmi, illetve filmes matériaként rontott a közösségi tudatra. David Morrell (első) 1972-es regénye, a First Blood nagyfokú szociális érzékenységének köszönhette sikerét. Akkoriban már égető társadalmi probléma volt a testileg-lelkileg posztraumatikus veteránoknak nem pusztán a rehabilitációja, de egyben elfogadása, megtűrése is. A köz nem méltóztatott élni a differenciált véleményképzés lehetőségeivel, magas rangú döntéshozó és tábori felcser hazaérkezésekor egyaránt élvezhette a kollektív undor áldatlan hatásait. Morrell reménnyel, társadalmi megoldással nem kecsegtető, már-már parabolisztikus műve szikár nyelvezetű, árnyalt szereplőit okosan konfrontáló, brutális részletekben térdig gázoló, fatalista darab.

Ted Kotcheff dekáddal későbbi, azonos című akcióklasszikusa, az utolsó komponenst (a fatalizmust!) leszámítva, hasznosítja a feldolgozandó anyag hozzávalóit. Hogy a különféle arányok hogyan, s minként változtak az adaptálás hosszas diskurzusai, a bele-belekontárkodók szerteágazó művészi aspirációi folytán, az részleteiben talán túlmutat ezen írás terjedelmén, ám könnyen belátható, hogy az Eastwoodtól Al Pacinón át Hoffmanig ívelő, eredménytelen castolási hacacárét követően címszerepbe landoló, már íróként is elismert Sylvester Stallone pennája igen vastagon fogott a végleges scriptet illetően. Így már akkor borítékolható volt, hogy a vászonra kerülő másfél órát Kubrick, avagy Cronenberg önkényesen forráshű szerzőisége helyett a jól látványos cselekményt és a jól érthető megmondást középpontba rántó, kommercialista szándék vezényli majdan. 

Ezért kell Holydaylandben mindent, akarom mondani: MINDENT!!! felrobbantani és szarrá lőni figyelemelterelés címszó alatt, és ezért kell a Trautman ezredeshez intézett, naaagy monológban kifejteni azt, ami akkorra már – 1982-t írunk – a fű zöldségéhez mérhető trivialitássá silányult. Ám nem hiába viszi el a szánalmas giccsig Sly az explicit didaxist (most is röhögnöm kell, ha Stallone pöszén interpretált, szipogós „I can't find your legs!” sorait felidézem), odaát habzsolják ezt a fajta emelkedettséget, ráadásul gondolni kell a nézők szellemi kalibráltságára is.

A valószerűtlenül sokat durrantó és nyisszantó Rambo figurájának népszerűsége, túl azon, hogy tökéletesen illett a nyolcvanas évek fizikálisan túlfeljesztett, kvázi-aszexuális celluloid héroszainak sorába, tipológiailag sokkal mélyebb, általánosabb gyökerekhez vezet.

Rambo egy háborús habitusában komoly igazoltsági hendikeppel pironkodó nemzet eszményi, elérhetetlen katona-képe. Akit hidegen hagy az individuális lehetőségekkel zaklató Amerikai Alkotmány, a liberalizmus, amely alapjaiban teszi nevetségessé a  militarista szigornak való megfelelést. Hisz ő a tökéletessé tenyésztett biomorf fegyver, aki, mint ilyen, ráadásul csak és kizárólag az ölés aktusában bír létezni („Killing is (as easy as) breathing”), és ennek elsődleges okfolyományaként arra is magasról szarik, hogy bornírt seriffeket a Sziklás-hegységben, túlórázó vietkongokat Indokínában, orosz katonákat Afganisztánban, avagy a burmai diktatúra milíciáit amott kell látványos körülmények között életképtelenné tennie. Nem hozza zavarba a 9/11 előtt lényegében értelmezhetetlen „honvédelem” fogalmi üressége. Mindenütt jó, de legjobb, ahol ölni lehet. S ha ez még nem lenne elég, Rambo hideg perfekcionizmusához, indián és német őseinek köszönhetően, pont az a harci fanatizmus társul, amely a fentiek miatt szinte genetikailag van a Hamburger népéből kikódolva.

Modernkori spártai sportvitéz ő, akit csak a folytonos harc tud domesztikálni. Rambo az a katona, akivel nemcsak a megbomlott Walter E. Kurtz ezredes „nyerte” volna meg a Vietnami háborút, de „még” (vagy „már”, kinek hogy tetszik) Lyndon B. Johnson is.

A figura globális-korosztályos popularitását ezen felül az olyan műfaji finomságok biztosították, mint a vezetés közben sem eresztett, baszomnagy bökő, vagy hogy a lelkem a létrán is úgy kaptat felfele, mintha fogadásból nem használhatná a lábait. Kotcheff a regényt Rambo előállításáig követi, odáig vágható is az önnön előítéleteik béklyójában intézkedő rendőri apparátus és a Rambo közti feszültség. A (forgató)könyv briliánsan játszik rá a toleranciára való, sztereotípiák csökkentette hajlandóságra, a látványos szökési szekvenciát követően azonban saját, jól kitaposott, mainstream ösvényeit szántja a történet. Sly humanista vonásokkal árnyalja a vérszomjas vietnami veteránt, a nemzetőrség szerepeltetésével parodisztikus hangulattal hígít, és akkor az elmismásolt befejezés még lajstrom közelébe sem került.

A teljes képhez hozzákívánkozik még, hogy a kamera mögött az a pápai születésű Andrew Laszlo hunyorgott, aki a koreai háborúban két évig szolgált operatőrként.

Második bőr

Nem tudni, Sylester Stallone színészi kvalitásairól, vagy kivételes ideológiai flexibilitásáról tanúskodik-e az 1985-ös év, a Vietnamban segédkező, szovjet katonai erők megregulázását (Rambo: First Blood Part II, ebben a részben Indokínában felejtett rabokat kutat fel és menekít ki mindenki kedvenc Jánosa) követően mindenesetre azért veri péppé-pürévé Dolph Lundgrent, hogy utána még drámaibb felvezetéssel beszélhessen szív keresztmetszetű lyukat a moszkvai közönség hasába (Rocky IV).

Tulajdonképpen a második epizódtól kezelhető a széria a „klasszikus”, beavatkozó amerikai jelenlétet legitimáló, szórakoztatóipari installációként. Már az első rész társadalom-kritikusan ágaskodó középső ujja sem látszott tisztán annak fenenagy patetikus ködjében, azt követően azonban a hangsúly végleg az önzetlen, segítő szándék vezérelte, idegen földön zajló, attraktív harcászati műveltekre került: Rambo egyszemélyes különítményként végrehajtott küldetései jól kivehető tartományokban rímeltek a Reagan-éra operatív külhoni ténykedéseire (grenadai puccs, líbiai bombázások, Irán, a nicaraguai ellenzék valamint az afgán mudzsaheddinek munícióval történő támogatása).

A majdnem büntetően szar második rész ugyan hébe-hóba még vádlón mutogat a sunyin gaz kormányra (hadifoglyok hátrahagyása), és pár patrióta passzussal tudja le a kötelező tanulságot, ezzel mindössze annyit ér el, hogy az államokbeli lakosság kétharmadát hülyére veszi. A korszak vietnamos, fogolyszabadító akciófilmjei is tetemes részt vállalnak a közvélemény ilyetén formálásában (értsd: hülyítésében) – elég csak Norris vonatkozó munkásságát emlegetni –, ráadásul annyira hatékonyan, hogy még Kongresszusi vizsgálat is indult a dzsungelben raboskodókért való, felesleges, páni aggodalom elcsitítása végett.

A film írásakor netes jegyzőkönyvek tanúsága szerint James Cameron is a közelben kolbászolt, bár ebből vajmi kevés, ha egyáltalán érződik. A kőbuta szövegkönyv, az alkalomadtán Tom és Jerry közvetlenségét idéző score, a Martin Kove félék által tálalt alakítások (a Walt Disney: Nehéz napok a Föld nevű bolygón Jessije már a The Last House on the Leftben is csak a hangulat hathatós szabotálására volt jó), és a lassított dagonyázások ellenpontjaként fokozott ramboid brutalitás és side-kick pozícióban egy egzotikus eye-candy (Julia Nickson-Soul, balra) siet a totális nézői érdektelenségtől megóvni a filmet.

A zsáner törvényszerűségeinek, valamint az egyre nagyszabásúbb koreográfiának köszönhetően kérlelhetetlenül mitizálódik Rambo karaktere, aki már nem kivételes képességű katona, sokkal inkább a mindenhol ott leselkedő, ingerült militáns entitás, amely valamilyen, földöntúli dühvel felvértezve mindig képes még durvábban megkötni a fejpántját, és sosem rest bepancsolni egy jelentőségteljeset a keveseket bürokratív megszokásból ignoráló fejeseknek. Mindezzel nem is lenne gond, ám a fent hánytorgatott kellemetlenségeken túl a széria jegyzői a Trautman-Rambo féle, mester és tanítványa viszonyt sem átallják infantilizálni. E folyamat a harmadik fejezetben éri el legszánalmasabb mélységeit.

Harmadik műszak

Emlékszem, 1991-ben még rendszeres szombat délutáni program volt a trilógiává bővült széria záró darabjának megtekintése. (A rögzült menühöz tartozott még a Véres sport, valamint az Amerikai nindzsa 2 is. Ahogy Dudikoffék beugranak a szikláról a motorcsónakba – valaki?) Mindennemű nosztalgikus befolyásoltság nélkül is tartható: az 1988-as keltezésű akció-opus (Rambo III) ma is megállja a helyét. A film nem csupán mértékteremtő erőszakossága miatt (108 halott) került be a Guinness aktuális kiadványába, de rekord volumenű, 63 milliós büdzséjének köszönhetően is. Namármost: a 63 millió dollár utolsó centje is úgy robban fel, hogy belecseng az érzékeit mocskos szórakozásra buján megnyitó néző füle, a helikopter elől lovon menekülő Rambo snittjei pedig késő-romantikus francia festményként is létjogosult művészeti letétemények lennének.

A rendezői székbe a második részben még csak a helikopteres üldözést dirigáló Peter MacDonald huppant, aki a világpolitikai lecsóba oly kíméletlen lazasággal csapott bele, hogy az elvtársak tán azóta is törölgetik a piros trutyit élre vasalt, funkcionárius öltönyeikről.

E rész színtere ugyanis a szovjet-afgán „front”, ahova a békés útra (meg)tért Rambót Trautman hiába hívja népfelszabadítani. Ám mikor az ezredes által személyesen vezetett akció (mudzsaheddik fegyverrel történő támogatása) kudarcba fullad (kábé annyi idő alatt, mint ezt a tagmondatot elolvastad), Sly búsképű kolosszusa Micimackó teatralitásával eszközölt, hosszas gondolkodások eredményeképpen jobbnak látja mégis megélezni a rég használt pengét. Kiszabadítja az apjaként tisztelt kiképzőtisztet, akinek méltósága innentől a rajongók emlékezetének homályába vész. Kimért tálalású, parancsértékű ajánlatok helyett Trautman a gázárkorrekció után sóvárgó nyugdíjasok türelmetlenségével kérdezgeti egykori beosztottját, hogy akkor most hogy is tovább. A ruszkikon persze ez sem segít: illetlen elszántsággal népírtó és elnyomó hatalomként kerülnek megjelenítésre… és minden technikai felsőbbrendűségük ellenére a Sötét Oldalhoz hasonlatosan húzzák a jóval rövidebbet.

A végleg megroggyant államháztartást orvosolandó Gorbacsov ekkoriban már javában tárgyiasította a peresztrojka és a glasznoszty tételeit, a premier idején a csapatok Afganisztánból történő kivonása csak hónapok kérdése volt. A forgatókönyv körül megint – illetve még mindig – bábáskodó Stallone és Morrell azonban addig ütötte a vasat, amíg meleg volt: kapva kaptak az alkalmon, hogy a szovjetek erőszakos külpolitikai szerepvállalásának köszönhetően, ha csak szubtextuális megfontolásból is, de besuvaszthatják a sorozat „deklarált” vietnami tematikájába a harmadik felvonást is. (Micsoda önkritika, ééérted?) Hogy ebből az egészből a néző megint csak a csillagsávos lobogó alatt véghezvitt, altruizmussal kacérkodó, kommandós beavatkozást látta?

Nem kérdés, mint ahogy az sem, hogy szűk másfél évtized alatt hogy vált paródiává az afgán „terroristákat” (az orosz terminológia így illette a fegyverrel ellenszegülő mudzsaheddiket) támogató Rambo története. Legfeljebb arra érdemes rádöbbeni, hogy az Egyesült Államokat kurvára nem érdekli, hogy kinek kell a demokráciája. A pénz (olaj, egyéb érdekeltség) beszél, a többiek meg ugathatnak. Ráadásul napjaink médiája már nem a negyven évvel ezelőtti, 1.0-s – ma már titkos receptek és szabályozott étrend szerint kerül a Hír a csámcsogva szemlélők elé. Az egyik filmbeli afgán szabadságharcos arra a „konstruktív” nyilvánosságra hiába apellál, amit reményei szerint Trautman kiszabadítását követően nyerhet meg magának, népének. Olyan: nincs.

Epilógus (?)

A kilencvenes évekre leáldozott a méretes bicepszeknek. Az amcsi hadviselés személytelen, orvosi precizitású, távirányítással eszközölt műveletek mérnöki sormintájaként idegenítette el magától az igazi hősi eposzok lehetőségét is. A franchise-nak, úgy tűnt, leáldozott. Aztán mostanság, amikor nemhogy nem ciki, hanem egyenesen kötelező kűr a feldolgozás, kedvenc nyúlszájú bokszolónk leporolja legnagyobb szerepeit, hogy… persze-persze, hogy tisztelettel emlékezzen meg róluk.

Ne legyenek (ön)kritikus hangvételre, frivol ki-bekacsintásokra áhítozó illúzióink (a lefitymáló tónusokat – magától értetődő természetességgel – a humanitárius misszió ábrázolásakor vetik latba…), a burmai szüzsé, lett légyen bármennyire is fikciós anyag, Ridley Scott Sólyom végveszélybenjéhez, vagy az Antoine Fuqua rendezte, Bruce Willissel és Monica Belluccival hirdetett A nap könnyeihez hasonlatosan, ha nem is széttárt lábbal, de hanyatt vágja magát az (aktuális) amerikai külpolitika hivatalos intézményei előtt. A negyedik rész (nemes egyszerűséggel Rambo) ezen érdekképviseletek kezébe engedelmesen simuló mitológia letéteményese ugyanúgy, mint a Vietnami háborút dacból csakazéris megnyerő második epizód, s mint a kéretlen, szovjet agresszió ellen segítő jobbot nyújtó harmadik.

Mentségére legyen mondva a kivitele. A maga Stallone rendezte, bénítóan technokrata negyedik rész valami lefegyverző következetességgel mer gyönyörűen brutális lenni. Rövid, kompakt, nem lelkizik, csak darál, pontosabban szaggat. Emberi testeket igen-igen nagy hatékonysággal, igen-igen nagy tempóban. Meg merem kockáztatni, hogy a népirtás fogalmát Sly ezzel a filmmel közelebb hozta europid emberhez, mint előtte bárki más.
Ilyen extremizált műfaji körülmények között hatásvadászatról nem érdemes beszélni, még a zsáner sokkalta szerényebb dolgozatai sem operálnak finom, realista árnyalatokkal. A nagy összecsapást lezáró, színpadi áthallásoktól nem teljesen mentes, (komikumba éppen ezért hajló) hazafias hevület mégis redukcióért kiált. A nyugállományba siető Rambo utolsó, szerfelett mozgalmas munkanapjának végén büszkén tekint az alant épp fellélegző, megmentett (felszabadított, megváltott, etc) kareni közösségre, megrándult bal vállára pihenteti jobb karját (lényegében himnusz-pozitúra), és méltóságteljes nyugalommal tűri, ahogy diadalittas dallamok kíséretében a kamera alulról és lassan, szép lassan körbesvenkeli…

És még kérditek, miért szenved azóta is sárgaságban Michael Bay?