Kilenc évvel ezelőtt a filmesek kitalálták a tökéletes sorozatgyilkost. A Nagy Kaszás végtelen számú folytatásban szerepeltethető, nem kell minden rész végén kinyírni, és minden következő elején feltámasztani, és bármilyen bizarr, hihetetlen, túlspilázott módon lecsaphat az áldozatokra. Nem csoda, hogy már negyedszer nyomják le a torkunkon ugyanazt, és az sem, hogy mi meg csak unottan öklendezzük fel a kéretlen repetát.
A horrorfolytatások sosem az eredetiségükről voltak híresek (ahogy a Sikoly 2-ben elhangzik: a műfajt a sequelek nyírták ki), de egy idő után az alkotók mégis rendre megpróbáltak kitörni az adott széria keretei közül, vagy legalábbis kicsit módosítani a rozsdás formulákon. Wes Craven kegyetlen gyerekgyilkosából, Freddyből, gonosz humorú komédiás vált, láthattunk Péntek 13folytatást Jason nélkül, a cenobiták pedig már teljesen mást jelentenek ma, mint bő két évtizede, a Hellraiser első részében. A Végső állomás esetében azonban soha senkinek nem kellett tartania efféle „mítoszrombolásoktól”: az összes sequel gépiesen, pontról-pontra lekövette az első rész dramaturgiáját, és ez alól a most mozikba kerülő negyedik sem kivétel. Egy fiatal srác előre megérez egy katasztrófát (ezúttal egy autóversenyen), és egy maréknyi emberrel távozik a helyszínről, mielőtt az bekövetkezne. A halál persze berág, amiért néhányan elhajoltak a kaszája elől, és később egyenként hozza be a lemaradást. A szereplők nagy részének elhullása után a túlélők egy ponton meggyőződnek róla, hogy kicselezték a halált, és biztonságban vannak, de egy gyors stáblista előtti jelenetben persze kiderül, hogy tévedtek.
Ezek után nem csoda, hogy a stúdió már oda se merte írni a cím után a sorszámot (Final Destination 4 helyett így kaptunk The Final Destinationt, ami egyébként akár remake-ként is értékelhető), sőt, még a korábbi részekre is csak egy sebtében odavetett félmondattal utalnak. Ez persze nem meglepő, mert a filmben egyébként is csak sebtében odavetett félmondatok vannak. A karakterek jó esetben pofátlanul egydimenziósak, rossz esetben a röhejes drámai hatás érdekében szomorú múlttal terheltek – de minek, mikor ezeknek amúgy sincs jelentőségük, hisz a szereplők és a köztük lévő dialógusok, konfliktusok úgyis csak szükséges ragasztóanyagként szolgálnak a furmányos haláljelenetek közt (ezért fárasztó és felesleges a sztori erőltetett csavargatása is), és végülis ez utóbbiak miatt ülnek be az emberek a moziba. Ám míg az első részben ezek a jelenetek valóban ötletesek és ügyesen kivitelezettek voltak, a többségük mostanra fárasztóan abszurddá, eltúlzottá vált, és szerencsétlenül, akaratlanul egyensúlyoz a komédia határán. Jól gondolták az alkotók, hogy ez az elkoptatott gimmick önmagában már nem elég, és kell valami más nézőcsalogató fogás is: ez lett az egyre elterjedtebb 3D, amit itt jól ki is használtak. A másfél óra tobzódik a három dimenzió előnyeit demonstráló beállításokban, a néző arcába csapódó belsőségekben, alkatrészekben és egyéb halált okozó eszközökben, így aztán a gorefest, még ha nem is vehető komolyan, kielégítheti a rajongók igényeit.
Persze a 3D „csodáját” hamar megszokja az ember, azután meg csak egy slendrián fércmű marad, ami negyedszer meséli el tökugyanazt, és hol nincs benne semmi fantázia, hol meg túl sokat is akarnak beleerőszakolni. És ezzel még nincs vége: a film elég szépen gyűjtögeti a zöldhasúakat, úgyhogy abban a szerencsés helyzetben lehet részünk, hogy ha négyszer még nem volt elég, hamarosan ötödször is megnézhetjük „ugyanazt” a filmet – aztán meg még ki tudja, hányszor…
Micsoda hét! Chavez és Santito comicőrült kollégákkal még a szokásosnál is geekesebb képregényeket mutatunk nektek, és ha a cikket olvasva nem csorog a nyálatok, miközben önkívületi állapotban remegtek a széketeken, bizony veletek van a baj! Egymást tépő vámpírok és farkasemberek? A valóság és a fikció határmezsgyéjén bolyongó Mary Shelly és Edgar Allan Poe? Zombis western? Itt mindet megtaláljátok, némi jófajta Bosszú Angyalaival, egy vérben tocsogó Megtorlóval, meg egy becsületvisszaszerző misszión lévő szamurájkard-készítővel. Na, olvasásra fel, és csorogjon az a nyál… FRANKENSTEIN’S WOMB Történet: Warren Ellis Rajz: Marek Oleksicki Kiadó: Avatar Press
A prekoncepció bizony hajlamos megviccelni az embert. Mert tudván, hogy Warren Ellistől nem áll távol a horror és a brutalitás, az Avatar Press meg pont ezeknek a melegágya és az írók kedvence (lévén, hogy senkinek nem kötik meg a kezét, mint a nagy kiadók), vajon ki mire gondolhat, amikor az említett úriembernek egy Frankenstein’s Womb nevű képregénye jelenik meg a piacon, pont az említett cég gondozásában? Persze, hogy szörnyekre, vérre és belekre, és talán a klasszikus történet egy jellegzetesen ellises, esetleg sajátosan futurisztikus, steampunkos átdolgozására. Na, ez a 44 oldalas graphic novella sehogy sem akar megfelelni ennek a prekoncepciónak. Olyannyira nem, hogy az emberben az olvasása közben fel-felébred a gyanú, hogy ezt valójában Alan Moore írta, csak az idióta szerkesztők rossz borítótervvel és névvel adták le a nyomdának. A Frankenstein’s Womb ugyanis egy megkapó (bár mint látni fogjuk, problematikus) metafora köré épülő filozofikus-horrorisztikus diskurzus jövőről, végzetről, és a Frankenstein regény megszületésének (fiktív) körülményeiről. Mary Wollstonecraft Godwin (hamarosan Mary Shelly), vőlegénye, Percy Shelly és mostohatestvére, Claire Clairmont, 1816 tavaszán egy hintón tartanak Genevába, hogy ott találkozzanak Lord Byronnal (ez az út, mint ahogy azt a Frankenstein rajongói tudják, valóban megesett). Útközben megállnak a Frankenstein kastélynál, ami az alkimista és filozófus Johann Conrad Dippel otthona volt (sokan hiszik, hogy ez szintén megtörtént, és ez ihlette Shellyt a Frankenstein megírására, bár ezt nem támasztják alá semmilyen bizonyítékok). A nő imádja a régi kastélyokat, ezért egyedül bebarangolja annak termeit, miközben útitársai kint várnak rá – és bent összetalálkozik Dippel holtakból összetákolt teremtményével, aki megmutatja neki a saját és az emberiség jövőjét, és feltárja előtte, hogy milyen szerepe lesz a világ alakulásában.
Ellis megközelítése felettébb érdekes: nem magyarázza meg, hogyan képes a kreatúra látni a jövőt, még kevésbé azt, hogyan képes ténylegesen megmutatni Shellynek, sem pedig azt, honnan tud ilyen sokat a nőről – ugyanakkor a leghalványabban sem utal arra semmi, hogy mindez csak Shelly fejében létezik, és az egészet csak valamiféle lázálomként vagy hallucinációként kell értelmeznünk. Vagyis, Ellist nem érdeklik a miértek, csak a párhuzamok és a metaforák, amikkel pár tucat oldalon keresztül (talán kicsit öncélúan) kedvére eljátszadozhat. Izgalmas pl. az a gondolata, hogy mivel Shelly anyja pár nappal a lány világra hozása után meghalt, mind a nő, mind a kreatúra „megölték” teremtőjüket, és mindkettőjüknek holtak adtak életet. Shelly múltjának és jövőjének részletei egyébként autentikusak, az író láthatóan beleásta magát az író életébe, és úgy mossa össze a valóságot a fikcióval, ahogy azt Alan Moore teszi a LoEG képregényekben. És ha már Moore, van a Frankenstein’s Wombnak még egy aspektusa, ami rímel a torzonborz öreg egyik művére (bár ez már inkább a plágium határán egyensúlyoz). Emlékszünk a From Hell azon mondatára a hasfelmetszőtől, hogy „Én adtam életet a XX. századnak”? Ellis ugyanezt a gondolatot használja, nála Shelly munkássága szüli a jövőt – csakhogy míg Moore-nál ez a gondolat megalapozott, rémisztő és gonosz volt, addig Ellisnél inkább csak erőltetettnek hat. A „hullák és villámlás”, illetve az elektromosság motívumának ismételgetése elég gyenge érv, más pedig nincs az író tarsolyában, ami kellőképpen alátámasztaná ezt az amúgy igen ambiciózus metaforát. És minthogy az egész képregény erre épül, Ellis műve a jó ötletek (és a rá maximálisan jellemző, remek, nyers dialógusok) ellenére súlytalanná válik. Marek Oleksicki viszont gyönyörű munkát végzett. Fekete-fehér (szürkeárnyalatok nélküli) képei gyönyörűen kidolgozottak, sötétek és realisztikusak, az olvasó lélegzete rögtön a második-harmadik oldal erdős úton vágtató hintójának látványától eláll. A 44 oldalon, köszönhetően a sztori időben, térben és képzeletben csapongó természetének, alkalma van tájképek, romantikus, gótikus, horrorisztikus panelek megrajzolására, és mindegyiken öröm elidőzni. A végeredmény: tetszetős külső, de sajnos kicsit üres belső.
- Olórin
POE #1 Történet: J. Barton Mitchell Rajz: Dean Kotz Kiadó: Boom! Studios
Senkinek nem eshet nehezére arra következtetni a cím alapján, hogy ez a képregény Edgar Allan Poe-ról szól. Viszont aki valamiféle életrajzi történetre számít, az súlyosan téved: J. Barton Mitchell és Dean Kotz minisorozatának középpontjában ugyan valóban a legendás író áll, azonban a sztori, sőt, maga a környezet és a világ, amiben játszódik, teljesen fiktív. A Poe lényegében egyfajta tisztelgésként értelmezhető a sorozat névadójának krimi irodalomra gyakorolt hatása előtt: hősünk maga mondja az egyik jelenetben, amiben egy holttest megvizsgálásával segít a rendőrségnek, hogy azokat a módszereket használja, amiket a klasszikus Morgue utcai kettős gyilkosságok (a világ első detektívtörténeteként számon tartott, forradalmi hatású novella) írásakor ötölt ki. És főszereplővé tenni Poe-t egy olyan műfajú történetben, aminek alapjait ő maga fektette le (ugye még Sherlock Holmesnak is az említett novella nyomozója, Dupin az előképe), valóban szép ötlet. De ez csak ennyi, egy ötlet, és önmagában attól, hogy Mithcell ily módon tiszteleg a szerző előtt, a képregény még nem lesz jó – szerencsére azonban bőven vannak egyéb erényei is. A sztori egy elmegyógyintézetben indul, ahol Edgar Allan Poe nyomorultul vegetál feleségének halála után, próbálva újra rátalálni írói vénájára, és rettegve egy kisfiúnak a szobájában újra és újra megjelenő szellemétől. Viselkedése miatt azonban kizárják az intézetből, így testvére, a rendőrnyomozó William veszi gondjaiba. Ám amikor hazafelé tartanak, Williamat szólítja a kötelesség: egy rejtélyes gyilkosság helyszínére érkeznek, ahol Edgar figyelemreméltó detektív készségekről tesz tanúbizonyságot, és ezzel a lendülettel be is száll a nyomozásba. Az ügynek persze komoly természetfeletti aspektusai vannak…
A Poe elsősorban a sejtelmes, sötét, nyugtalanító hangulatának köszönhetően működik. Mitchell egy zaklatott, kísértett, őrület határán vergődő embernek ábrázolja a főhőst, aki csak akkor kap erőre, és szakad ki vegetáló állapotából, amikor detektívmunkával köti le magát – vagyis a nyomozás egyfajta szükségszerűség számára, hogy megőrizze épelméjűségét. Ez persze nem könnyű, mert a látomások így sem szűnnek meg, és baljós ómenként egy holló is folyton fel-felbukkan a környezetében. A legnagyobb kérdés az, hogy Mitchell vajon csak játszik a karakter elmeállapotával, és ez „csak” egy hatásos, hangulatfokozó eleme lesz a képregénynek, vagy ténylegesen szerves részévé válik a cselekménynek is. Bármelyik valósuljon is meg (persze az utóbbi variáció érdekesebb lenne), a Poe egyelőre minden szempontból szórakoztató, jól átgondolt, és roppant ügyesen megírt sorozatnak tűnik. Mitchell minden téren kitesz magáért. Remek az a jelenet, amiben Edgar a rendőrség elképedésére hasznos következtetéseket von le a holttest birtokában talált tárgyakból, és nagyszerű a két testvér közti dinamika is: az elején William a domináns, de öccse aztán saját területén veszi át a „vezetést”. Ami pedig a cliffhangert illeti, az szép kicsúcsosodása a detektívtörténet hátterében végig meghúzódó természetfeletti motívumnak. A rajzokat az újonc Dean Kotz követte el, és meglepően ügyes munkát végzett: pontosan azt az atmoszférikus, homályos, borongós képi világot kapjuk, amit egy ilyen képregénytől elvárunk. Az egyetlen problémát az jelenti, hogy egyáltalán nincsenek totálképek (holott, különösen egy több évszázaddal ezelőtt játszódó sztori esetében, azok sokat segítenek a hangulatteremtésben), a látószög alig-alig mozdul el a közelképektől – és az ilyesmi hajlamos a képi dinamika rovására menni. Mindenesetre, aki szereti a gótikus, Poe stílusához közel álló, természetfeletti elemekkel dúsított detektívtörténetet, annak ez a képregény kihagyhatatlan olvasmánynak tűnik. - Olórin
PUNISHER: FRANK CASTLE #73
Történet: Victor Gischler Rajz: Goran Parlov Kiadó: Marvel Comics
Idomtalanra rajzolt Megtorlónk a 4 részesre tervezett Welcome to the bayou sztori első részében (GeexKomix #7) az amerikai délvidéken járva gyanút fogott, hogy valami nincs rendben a helyi fogatlan lakosság körül. A folytatásban kiderült, hogy nem is ok nélkül, mert hogy a suttyó őslakosok nem csak kukoricát meg „holfdfényt” (sufniban főtt pálesz, ezzel foglalkozott Jesse bátyó is a Hazárd Megye Lordjaiban) fogyasztanak előszeretettel, de emberhúst is. Nem elég, hogy maga az alapszitu is erősen elcsépelt, de a 72. számban olyan sok minden történt, hogy igazából nem is történt semmi. Frank megpróbálta kiszabadítani a vacsorának szánt tinédzsereket, de közben meglepték a tahók, majd a képregény nagy részében nem láthattunk mást, mint hogy emberünk legyakta őket, míg bele nem futott egy orbitális nagy ökölbe, melynek másik végén egy orbitális nagy hillbilly volt. Kevés szöveg, sok bunyó és még több kivert fog. Éreztem, hogy a sztori háromnegyedénél sem fog túl sok meglepetés érni, és ez nagyrészt igazolódott is. Ahogy az várható volt, Castle maga is fogságba esik, később a csomagtartójában lévő leszállításra váró „csomag” segítségével kiszabadul, majd kamatostul visszaadja a kapott sallert, aztán pedig iszkiri onnét, de a túlélés még mindig nem garantált, mert hogy a mocsárban valami vagy valaki még várja őket. Továbbra is csak egy kiszámítható, ötlettelen, filmes klisékből összetákolt, macsóságra kihegyezett kamu sztori, amit pillanatok alatt ki lehet végezni és elégedetlenül a sarokba vágni (a monitort, számítógépet azért inkább ne!). Még a panelelrendezés is totál fantáziátlan, de a rajzzal kapcsolatban továbbra is csak Frank háromszög alakú felsőteste és zsugorított feje zavart igazán. És még valami. A hiteleség kedvéért legalább a helyi tájszólást megpróbálhatták volna a szövegbe átültetni, de ilyesminek nyoma sincs, így aztán töketlen az egész. Izmok, szőrős felsőtestek, kantáros nadrágok, meg krokodilok és egy súlytalan történet. A befejezést illetően már nincsenek illúzióim, de legalább megtudjuk majd, hogy mi is van ott a láp mélyén, ami embereinket várja. Remélem nem egy még a korábbinál is nagyobb Izom Tibor. - Chavez
ROTTEN #1 Történet: Mark Rahner, and Robert Horton Rajz: Dan Doughtery Kiadó: Moonstone Books
Undeadwood. Hehe! A találó és vicces titulus nem az én érdemem, hanem Mark Waid amerikai képregényíróé, aki a Moonstone kiadó új zombi-western sorozatának, a Rottennek a méltatásában használta. Zombis képregényből több is van, mint kellene, de szerencsére az agyonhasznált téma azért néha tud még kellemes meglepetéseket is okozni, gondoljunk csak a Geekz képregényes különítményének kollektív kedvencére*, a The Walking Dead-re. A western környezetbe ültetett zombik már nem annyira számítanak megfáradt koncepciónak, így ebben a fülledt zombi-képregény invázióban tényleg üdítőleg hatott a Rotten első, 52 oldalas száma. A vadnyugat ugye tele van fegyverekkel, elhagyott településekkel és a halálozási arány is kimagasló, tehát ideális hely a bezombulásra. A sztori úgy indul, ahogy egy westernnek illik: magányos lovas érkezik az istenháta mögötti településre, ahol aztán a kihalt utcán egyszercsak kilövik alóla a lovat. A cowboy hamarosan megtudja, hogy mire ez a szívélyesnek nem éppen mondható fogadtatás. A várost ugyanis élőhalottak látogatják gyakran, akik a közeli bányák mélyéről érkeznek. A C.O. Jones nevű főszereplő a helyiektől megtudja, hogy gyanújuk szerint a bányákat és általa a várost is a zsebében tudó gazdag ember állhat a zombikór hátterében. Mivel a magányos lovas valójában nem más, mint William Wade, az Államok elnökének saját titkosügynöke, megpróbál a dolgok után járni.
Ígéretes sorozatnak tűnik ez a Rotten. A sztori ügyesen van megírva, kellemes a tempója, fordulatokban gazdag, és annak ellenére, hogy elsősorban nem a zombikra van kihegyezve az egész, vérben, gore-ban és akcióban sem szenved hiányt. Úgy tapasztaltam, hogy amennyire csak lehetséges, próbálja kerülni a kliséket, nem akar agyatlan zombi hentelésbe átmenni, de a western örökségeiből is igyekszik minél többet felvenni, szóval a balansz szinte tökéletes. (A végén ott van az elmaradhatatlan naplementébe való lovagolás is.) Az első szám a dupla terjedelemnek köszönhetően jobban kibontja a sztorit, így már bőven kínál izgalmakat, sőt, tulajdonképpen egy félig kerek történetet kapunk, így aztán nem fogjuk azt érezni, hogy éppen csak egy gyors felvezetést olvastunk. A rajzok teljesen átlagosak, a célnak viszont bőven megfelelnek, az arcok kicsit egyszerűek, de a zombik már igencsak szépre és változatosra sikeredtek. Jó kezdet, van hangulata és látni a potenciált a sztoriban is. Ilyesmi lett volna az Élőhalottak éjszakája, ha Romero westernnek csinálja, vagy a Deadwood zombikkal.
Történet: Andrew Cosby, Michael Alan Nelson Rajz: Ayhan Hayrula Kiadó: Boom Studios!
Nem mondhatjuk, hogy dúskálunk a szamurájokról szóló amerikai képregényekben, úgyhogy annál nagyobb öröm, amikor egy ilyen történet mégis felbukkan a megjelenések közt – és annál nagyobb bosszúság, amikor kiderül, hogy egy erőltetett, sebtében összetákolt kliséhalmazra futotta csak az alkotóktól. Mondhatnánk persze, hogy ez nem meglepő, hiszen a nyugati művészek ritkán tudnak úgy nyúlni a keleti kultúrához, hogy a végeredmény ne legyen vagy dögunalmas, vagy röhejesen sztereotip. A Swordsmith: Assassin ráadásul eléri, hogy ne csak egyik, hanem mindkettő legyen. 1870-ben vagyunk, vagyis a szamurájok korszakának hajnalán. Toshiro Ono, kora egyik legnagyszerűbb, legnevesebb kardkészítője, miután körbeutazta a fél világot, egy porosz tábornokot látogat meg a fronton, a franciák elleni háború kellős közepén. A férfi azt kéri a tiszttől, hogy adjon át neki egy értékes, pompás kardot, amit az annak idején a sógunátustól kapott ajándékba. A tábornok persze tiltakozik, de Toshiro hajlandó fizetni: méghozzá azzal, hogy elmeséli történetét, és ezzel együtt az okokat, amik miatt a kardot, melyet régen ő maga kovácsolt, vissza akarja szerezni.
Andrew Cosby és Michael Alan Nelson minden ötlet és eredetiség nélkül mesélnek el egy ordítóan sablonos történetet, amelyben a főhős motivációi megmosolyogtatóan gyermetegek. Toshiro apjától tanulta a kardkészítést, és a vele járó felelősséget, illetve a szükséges „egyensúlyt” is, aminek lényege, hogy ezeket a kardokat csak olyanoknak adhatják el, akik valóban méltók a viseletükre. Ám a férfi persze vérszemet kap, a nagy pénz reményében boldog-boldogtalannak árulja remekműveit, és tisztességesen (tisztességtelenül) meg is gazdagszik rajta. Apja rosszallása csak némi elviselhető lelkiismeret furdalást okoz, amíg egy nap egy egyszerű tolvaj betör a házukba, és lemészárolja feleségét és gyermekét – na, kitaláljátok, kinek a kardjával? A bosszú után fejébe veszi, hogy az összes kardot, amit valaha kovácsolt, a tenger fenekére küldi. Nem szívesen vádolok egy független, szerzői képregényt azzal, hogy mainstream szuperhőscuccokból lopja össze magát, de mondja valaki, hogy ez az egész nem úgy hangzik, mint Pókember (hozzátartozó(k) halála a hős korábbi cselekedetei miatt) és Vasember (a fegyverkészítő elragadóan bájos rácsodálkozása arra, hogy fegyverével – hűazannyát! – ölnek) eredettörténetének keresztezése. És még ha ezen sikerül túllépünk, akkor is csak egy sebtében elhadart flashbacket kapunk, ami ugyan majdnem egy teljes képregényt kitölt, mégsem képes megfelelően érzékeltetni a főhős fájdalmát illetve döntéseinek súlyát és miértjeit. És akkor a logikai bukfencekről (pl. hogy a fenébe képes egy közönséges útszéli tolvaj megvásárolni egy méregdrága kardot? Egyáltalán miért vásárolja, miért nem lopja el? Egyáltalán minek neki egy neves kard az utazók és parasztok kaszabolásához?) még nem is beszéltünk. A dráma tehát nem működik, akciót meg ne nagyon várjunk, mert Tohsiro kardkészítő, nem kardforgató (ahogy a saját főhősüket komplett idiótának beállító írók ezt jól szájba is rágják). Mi marad? Legfeljebb a képi világ, ami néhány pocsékul megrajzolt képkockától eltekintve egészen korrekt: egyszerű, de többnyire hatásos vonások, elnagyolt, de a szürkés-sárgás-vöröses színvilággal mégis tetszetősen kitöltött hátterek, nem kifejezetten kreatív, ám rutinos panelkezelés, ügyes hangulatteremtés. Ja, és mellesleg egyelőre dunsztom sincs, hogy az „Assassin” szó a mi a fenét keres a címben. - Olórin
ULTIMATE AVENGERS #1 Történet: Mark Millar Rajz: Carlos Pacheco Kiadó: Marvel Comics
Az a képregény, aminek első oldalán Nick Fury egy szép nagy képen káromkodik egy ízeset, már nem indul rosszul. Főleg ilyen körülmények közt: „I disappear for ten minutes and the whole place goes to hell”, mondja a szitkozódás után, utalva az Ultimatum eseményeire, és bár sosem éreztem úgy, hogy Mark Millarnak valami fenenagy érzéke van az iróniához, de azt hiszem (vagy legalábbis szeretném hinni), hogy karakterének e szavain keresztül ő is elmondta a véleményét Jeph Loeb papírszemetéről. Millar két és fél év után tér most vissza az Ultimate Univerzumba (utolsó munkája a frenetikus Ultimates 2 volt, 2007-ben), és alaposan össze kell szednie magát, hogy meggyőzze az Ultimatum miatt jogosan fanyalgó és köpködő rajongókat, hogy van még potenciál ebben a világban. Elnézve új sorozatának, az Ultimate Avengersnek az első részét (amire mindenhol Ultimate Comics Avengersként utalnak, de magán a füzeten nem szerepel a „Comics” szó – úgyhogy részemről pokolba vele, úgysincs sok értelme), egyáltalán nem kizárt, hogy sikerrel jár majd. A széria koncepciója egyébként már önmagában is ígéretes: évente két sztori lesz (illetve ennyit terveznek, de jól tudjuk már, hogy ezek a képregények hajlamosak durva csúszásokat produkálni), elvileg mindig más rajzolóval, és egymást történetenként cserélő karakterek egész armadájával. Tehát a változatosság lehetősége adott, és ez viszonylag ritka a szuperhősképregények esetében.
Az első szám Nick Fury és Sólyomszem beszélgetésével kezdődik: előbbi kikerült a fejesek kegyeiből, így a S.H.I.E.L.D.-et már Carol Danvers vezeti helyette, aki azt akarja, hogy egy titkos egységet irányítva találja meg az elmúlt napokban felszívódott Amerika Kapitányt. Egy flashbackből, amiben Sólyomszem és a Kapitány egy Chicago egén vívott csatában szembekerül a Vörös Koponyával, kiderül, hogy a csillagos-sávos hős miért tűnt el a felettesei szeme elől, és miért kezdte hirtelen a maga útját járni. Sztoriból egyelőre nincs sok, és ami van, az sem különösebben érdekes: ez a szám pusztán felvezeti a későbbi eseményeket, és lerántja a leplet egy kényelmetlen titokról, ami azonban meglehetősen szappanoperaszerű fordulatnak hat, és nem is a jó értelemben véve. Ráadásul a Vörös Koponya korántsem tűnik olyan brutálisnak, coolnak és kegyetlennek, amilyennek Millar még korábban beharangozta: tetoválásaival, khaki nadrágjával és fehér izompólójával inkább valami kigyúrt, b-filmes tahónak tűnik, mint igazán félelmetes, komoly gonosznak – úgyhogy nagyon remélem, hogy ezen a képen az író még igazít majd a jövőben. Viszont addig is, a tárgyalt negatívumok ellenére, ez mégis egy erőteljes, hatásos, és mindenekelőtt, pokoli szórakoztató sorozatnyitány. Az akció olyan, amilyet Millartól elvárunk, vagyis gyors, dögös, látványos, ötletes és nagyszabású – annak ellenére, hogy nemhogy nem dől össze benne egy fél város, de még csak fel sem robban benne semmi (mikor írt Millar utoljára egy olyan mainstream szuperhősképregényt, amiben nem robbant fel semmi?). A magam részéről pedig nem bánom, ha az író kicsit visszavesz a megalomániájából – mert ilyenkor még az is előfordul néha, hogy használja az agyát. És hogy teljes legyen a kép, Carlos Pacheco rajzairól szinte csak szuperlatívuszokban lehet beszélni: simán hozza azt a színvonalat, amit Bryan Hitch az első két Ultiamates miniben, képi dinamikusak, hátterei kidolgozottak, emberalakjai, mimikái realisztikusak, és egyértelműen látszik, hogy van érzéke egy akciójelenet levezényléséhez. Pofás kezdet. Csak így tovább, és akkor van még remény az Ultimate Univerzumnak. - Olórin
WEREWOLVES ON THE MOON: VERSUS VAMPIRES #3
Történet: Dave Land és a Fillbach testvérek Rajz: Fillbach testvérek Kiadó: Dark Horse
Már maga a cím is olyan tökéletes egyszerűségében, mint egy remekbeszabott, ám egyúttal funkcionális faék. Ami egy vértócsában hever és egy közepén átszakított és félrehajított ajtót támaszt ki. Aki a Perry Rhodan-féle sci-fi ponyvák és a Tales from the Crypt füzetek körül tapogatózik az ötvenes évekből, már közel jár, de a modern, rajzfilmszerű vizuális köntös még őt is meghökkentheti az első nekifutásra. A Clone Wars rajzfilmek sikerét meglovagló Fillbach testvérek ugyanis a messzi-messzi galaxisból ugrottak át egy párhuzamos univerzumba a háromrészes mini erejéig, amibe aztán minden ponyva és B-film elemet belezsúfoltak, amit csak képesek voltak: Ted, Jeff és Stan, a három alapvetően jóindulatú, de nem túl eszes vérfarkas fejében megvilágosodik az évszázad ötlete, és az első űrjárattal a Holdon lévő kolóniára utaznak, hiszen ott a nap 24 órájában szőrösek, erősek és legyőzhetetlenek lesznek. Ennek mellékes következményeként az összes utast sikerült átváltoztatniuk, így a holdbázis parancsnoka, Maggie Pilgrim, élete egyik legnehezebb napja elé néz. Az incidens jó alkalmat szolgáltat a Hold sötét oldalán klónvámpírseregét eddig hibernáló Lord Till akcióba lépésére, így a krízismenedzselési feladat egy leheletnyivel nehezebbé válik. A jól bevett hagyományoknak (kliséknek?) megfelelően a vámpírnagyúr természetesen halálosan rajong főhősnőnkért, akinek ugyancsak vámpír apját jelenleg a Földön tartják fogva hét lakat alatt (nyilván nem sokáig), és aki nyilván szemet vet a legfessebb bundás vérjószágra, amaz pedig őrá. Láthatunk itt holdjáró csomagteréről végrehajtott vámpírgolfot, elektromos mágnes és vizelet segítségével kivégzett vérszívót, a kötelező jellegű atomfelhőt és végül a barbecue-ra későn érkező vacsoravendégeket, akik a helyi ásatástól szabadultak ki (személyüket nem fedném fel, hiszen nem akarom elrontani senki kellemes meglepetését).
A teljesen agyatlan történet nyilvánvalóan nem veszi komolyan magát, így a lánctalpakon a holdbázis felé dübörgő organikus vámpírkastély bájosan szórakoztató bumfordiságával vezeti végig az olvasót az egyszerű, de hatásos poénokon, a mérsékelt mennyiségben kiontott bélnedveken keresztül a füzetek legfontosabb egzisztencialista-filozófiai kérdéséhez: vajon a vérfarkasok a kezükkel vakarják meg a farukat, ha viszket vagy a földön húzgálják magukat végig? Mindenki tegye a szívére a kezét és mondja azt, hogy ez a kérdés még soha nem merült fel benne egy szép tiszta holdas éjjelen…
Ann Hui az un. hongkongi new wave legnevesebb rendezői közé tartozik. A hongkongi filmnek ez az újhulláma az ítészi konszenzus szerint 79-től 84-ig hömpölygött, az akkori stúdiórendszer (Shaw Brothers, Golden Harvest, Cathay) megkötöttségei közül szabadulni akaró, formai és tartalmi újításokat bevezető fiatal filmesek forradalmát jelentette. Igazság szerint a new wave a teljes nyolcvanas éveket a magáénak mondhatja. Ezek a rendezők szociálisan érzékenyebb, Hongkong-központú mozit szerettek volna - és ezt meg is valósították.
A The Secret (Fung gip, 1979), Hui első és máig legjobb filmje. Pontos, mindenféle hamis romantizálást nélkülöző látlelet Hongkong átlagpolgárairól - akik jelen esetben, meglehet, egy kísértethistória közepébe csöppennek. És többek között ez is szimpatikus jellemvonása a hongkongi újhullámnak: művelői ügyesen elbalanszíroztak realizmus és kommersz között. A helyszín, a miliő olyannyira valós, hogy szaglik, na de ki a szart érdekel az, ha a nagymutter kocsmázni megy? Olyan sztori kell, amelyre bemennek az emberek.
A lakótelep melletti erdőben holtan találják Yuen Yuen-t (Angie Chiu) és vőlegényét, a fiatal orvost (Alex Man). A férfit agyonszúrták, a nőt megfojtották és levetkőztették, de nem erőszakolták meg. Yuen Yuen nagyanyjával élt, egy vak öregasszonnyal, akire ezentúl a szomszéd lány, Lin (Sylvia Chang, Mad Mission) visel majd gondot.
A gyilkosnak a rendőrök képtelenek a nyomára bukkanni, végül az agyalágyult Ah Shaw-t (Norman Chu, Bastard Swordsman) tartóztatják le, pedig nincs ellene semmi bizonyítékuk. Közben Lin többször is látni véli Yuen Yuen-t a lepukkant bérházban, ahol a nagyanyó lakik, ám mikor utánaindulna a jelenésnek, az mindig kereket old. Lin egy idő után már nem bírja a feszkót, és maga áll neki kinyomozni, hogyan is halt meg valójában barátnője és a fiúja...
Bár későbbi karrierje során Hui teljesen ráállt a szocreálra és ez meg is hozta neki a nemzetközi sikert (pl. Boat People, 1983), sosem volt képes annyira hatásos atmoszférát teremteni, mint a The Secretben. A hátborzongató, fenyegető atmoszféra, a kísértet felbukkanásai, illetve azok a pillanatok, amikor várjuk megjelenését, ezek felveszik a versenyt a leghangulatosabb horrorfilmek hasonló jeleneteivel is. Ez a sötétség filmje: még nappal is mintha éjszaka lenne, a sarkokban sötét, a szivekben szomorúság. Hui a francia novelle vague-ból átvett vágástechnikája végképp elbizonytalanítja a nézőt, asszociációs munkára kényszeríti: idősíkokat mos egybe, hektikásan, váratlanul lódítja előre a cselekményt - illik egy olyan sztorihoz, amelyet a húsba vágó fém indított útjára.
A finálé, amelynek poénját természetesen nem fogom lelőni, a vérontós, intenzív, mindenki mindenki ellenes hongkongi fajta - a legjobb fajta. Olyan, amely valóban a lezárás érzetét kelti. Embereknek, szellemeknek egyaránt.
A Warning to the Curious - Figyelmeztetés a kiváncsiaknak... M. R. James klasszikus kísértethistóriájának nem kevésbé híres adaptációja, a BBC emlékezetes A Ghost Story for Christmas című szériájából. A Youtube-ra az egyórás film öt részletben van feltöltve, a maradék négyért ott kattingassatok - megéri, becsszó.
Mától kezdve egy héten keresztül, pontban éjfélkor hét félelmetes rövidfilmet prezentálunk nektek, amelyeket természetesen csak éjszakának idején érdemes megnézni. Íme az első, a He dies at the end.
Ördög és pokol, micsoda impozáns kis nyálcsorgatásra ingerlő trailer! Angyalok és démonok, poszt-apokaliptika és Dennis Quaid. A Legion sztorija pisztáciahéjban: a bibliai végitélet utáni világban néhány ember egy kamionos pihenőben reked valahol a dél-nyugaton, és hamarosan kiderül, hogy a pincérnő a szíve alatt hordja az új Messiást. Aki még ezt az előzetest elnézve is fanyalog, azt már tényleg nem tudom, hogy mivel lehetne felcsigázni. Pedig biztos lesznek ilyenek...
Alison Lohman sírban turkál, gennyet nyel, vért spriccel, és egy öregasszonyt rugdos. Mi pedig, amikor már azt hittük, hogy Hollywood feláldozta Sam Raimit a nyálas szuperhősfilmek oltárán, egyszercsak visszakapjuk a rendezőt olyannak, amilyennek sok-sok évvvel ezelőtt ismertük, és szerettük meg: egy lelkes mozimágusnak, aki egyszerre hozzá ránk a frászt, és dolgozza meg rekeszizmainkat.
Pedig idestova több mint 10 éve, hogy az egykor nagy becsben tartott Raimi értékelhető filmet készített (A szimpla ügy), értékelhető horrorért pedig még mélyebbre kell ásnunk a filmográfiájában. Szerencsére azért nem felejtette el, mitől is döglik a légy ebben a műfajban, és ellentétben a Pókember adaptációkkal, a bő egy évtizede tervbe vett Pokolba taszítva leforgatásával nem köpte szembe saját magát sem. A film a zombis, vámpíros, sorozatgyilkosos, szellemes, szörnyes vérontásoknál jóval kevésbé felkapott átkok témáját tette magáévá, főhőse pedig egy fiatal hitelügyintéző lány, Christine Brown, aki magára haragít egy vénasszonyt, amikor a karrierlétra mielőbbi megmászása érdekében visszautasítja kérését, hogy késleltesse házából való kilakoltatását. A nő megátkozza Christine-t, aki lassan ráébred, hogy a Lamia nevű démon három napig fogja kínozni, mielőtt végleg magával ragadja, és lerántja a pokolba.
A Pokolba taszítva jól bevált séma szerint épül fel: egy bevezetőben előrejelzik nekünk a főhősre váró borzalmakat, és szegénykénk fejére a karakterek felvázolása után nem sokkal már hullik is az átok – aztán jön a hatástalanítására tett kísérletek sora, természetesen egy okkult szakértő segítségével, a kudarcok és a teljes reménytelenség (meg egy macska elföldelése) után az édes bosszú, majd pedig a kellemesen szemét csavar a végén. A cselekményt tehát rutin szülte, de ez sosem jelentett problémát Raiminél, hisz humora és ötletei segítségével már az Evil Dead filmekben is frenetikusan el tudta adni a legbanálisabb szituációkat is. Nincs ez másként most sem: bravúrosan egyensúlyozik az ijesztő, undorító jelenetekben bőven megmártózó horror és a játékosan túlzó, eszement komédia között, burleszkszerű haláltánccá fokozva Christine vesszőfutását. Mindezt szépen megtámogatják a többnyire szándékosan sarkított mellékkarakterek, a karót nyelt anyósjelölttől a szkeptikus vőlegényen át a kétszínű, aljas munkatársig, akiknek fő funkciója az, hogy a rémisztő jeleneteket helyzetkomikumokkal párosítsák (ld. a férjjelölt szüleinél elköltött megismerkedős vacsorát, amibe Lamia természetesen belerondít).
A rajongók persze hőbörögtek, amikor kiderült, hogy Raimi a PG-13-as besoroláshoz igazítja a filmet, de bármennyire is szeretnek manapság belekben turkálni a gagyibbnál gagyibb Fűrész-folytatások és lelki társaik, egyrészt a horror színvonala még mindig nem áll egyenes arányosságban a kiöntött vér mennyiségével, másrészt pedig a Pokolba taszítva a fenti korhatár keretein belül is kellően ijesztő és gusztustalan. A vér ugyan csak egyszer spriccel, és akkor is komikus elemként, de a játékidő során mindenféle testnedvek folynak mindenféle nyílásokba, ahová nem kellene nekik, és ez általában semmivel sem kevésbé sokkoló, mint egy premier plános szívkitépés… sőt! A Pokolba taszítva talán egyetlen nagy hátránya a menthetetlenül viszonyítási alapot jelentő Evil Dead filmekkel szemben a főszereplő személye: Alison Lohman sem karakteréből, sem színészi játékából adódóan nem emelkedik a szürke átlaghősök felé, az őrülten cool Bruce Campbellhez meg hasonlítani sem érdemes. Persze láncfűrészkezű hősünkkel egyrészt nem működött volna a történet morális tanulsága (mondjuk az elvicceléseknek köszönhetően itt is csak alig), másrészt meg neki amúgyse hitte volna el senki, hogy nem rugdossa vissza Lamiát egészen a Sátán küszöbéig, miután felnégyelte az átokszóró vén ribanc hulláját.
A horrorvígjáték és a horrorparódia csak papíron hálás műfaj: bár az utóbbi a zsánerhez tartozó alkotások száma megsokszorozódott – pedig Mel Brooks a Drakula halott és élvezi óta rendezőként lényegében nyugdíjazta magát – néhány instant klasszikus kivételével legtöbbjük a középszerűség dögletes bűzébe burkolózott. Minden Hullajóra és Haláli hullák hajnalára egy egész Horroraakadva-sorozat jut, s a kortárs horror legnépszerűbb műfaja mellett (zombifilm) a másik leggyakoribb célpontot a magában is gyakran a komikummal kacérkodó slasher jelenti. A szubjektív kamerán keresztül szuszogó maszkos gyilkosok fénykorukban is hamar gúnyolódás céltáblájává váltak (Student Bodies), s rémtetteiket már a kezdetektől idézőjelek és éjfekete humor kísérték (lásd a Rémálom az Elm utcában vagy a Silent Night, Deadly Night-sorozatok példáját, de tegye fel a kezét, aki még soha nem röhögte el magát valamelyik autentikus, Jason Voorhees-féle "kreatív kill"-en).
Majd’ egy évtizeddel a trend kifulladása után Wes Craven a Sikoly-szériával éppen a fokozott önreflexió és a humor beemelésével támasztotta fel a műfajt – s a tinihorror, mint olyan, azonnal bele is döglött, mikor e kettőt elhagyva elkezdte magát komolyan venni –, de még olyan jobb sorsra érdemes komikusok, mint a Super Troopers-szel azért bizonyított Broken Lizard Comedy Group is képesek a mai napig úgy gondolni, hogy egy slasherparódia még mindig vicces lehet (nem jött be). Ám a Club Dread és a Haláli hullák évében egy igazi öreg róka is megnyilatkozott, hozzáfűzve saját lábjegyzetét a horrorvígjáték kérdésköréhez, s bizonyítva, hogy a humor és a borzalom elsősorban csupán az elméletírok szerint üti egymást.
Jeff Lieberman már korábban is csinált furákat: amellett, hogy a Just Before Dawnt sokan a nyolcvanas évek egyik legjobb slasherjének tartják, rendezőnk már a hetvenes években belemászott a divatműfajokba, rendesen szét is barmolva őket – attól függetlenül, hogy nem minden esetben paródiáról volt szó. A Squirm, minden freudista nedves álmaként, a gyilkoskukacos horrorfilmek és a szerelmi-háromszög történetek metszéspontjára próbálta pozícionálni magát, valójában nem sok sikerrel, viszont annál több harapós homokféreggel és egy kellemes fináléval. A legendás gilisztáshorrorral egy évben készült, még annál is legendásabb Blue Sunshine pedig a jó öreg őrület-drog toposzával játszott el, a mai napig élvezhető módon. Mindez nem homályosítja el azt a tényt, hogy Jeff Lieberman karrierjének legbetegebb projektje kétségkívül a Végtelen Történet 3 forgatókönyve volt, ami után rendezőnk lényegében egy évtizednyi hallgatásba burkolódzott (mondjuk, meg tudom érteni). A visszatérést jelentő Satan’s Little Helper ránézésre nem sok jóval kecsegtetett: HD-kamerával forgatott agymenés aprópénzből, ráadásul slasherkomédia, lerágott csont, meg úgy egyáltalán, minek? Egy dolog miatt máris megérte: Lieberman, mainstream kollégáival ellentétben, mert olyan igazán vérgeci lenni.
A kis Dougie hamisítatlan protogeek: egész nap a kis kvarcjátékán (ennek neve a Satan’s Little Helper) lógó kis görcs, saját anyja és nővére kivételével mindenki rühelli, és a film körüli beszélgetések egyik kardinális kérdése, hogy akkor ő most retardált vagy csak kicsit. A játék lényege: segédkezni a Sátánnak a legkülönfélébb gonosztettek véghezvitelében, úgymint terhes nő elütése bevásárlókocsival (50 pont), vak emberrel ugyanez (100 pont), ésígytovább. A minden ízében idegesítő kiskölyköt csak az választja le a kisképernyőről, hogy itt a Halloween és a jelmezes lejmolás ideje. (Némiképp megnyugtató, hogy ahogy nálunk felváltotta a húsvéti tojást a papírpénz, úgy a tengerentúlon is megfigyelhető ugyanez a tendencia: Dougie anyukája már egydollárosokkal várja látogatóit.) Beöltözik a Sátán Kicsiny Segítőjének, nekivág a kisváros utcáinak és egyszercsak összefut munkáltatójával. Mármint valakivel, aki Sátánnak öltözött, vagy talán az is, de egy biztos: embert ölni azt szeret és cseppet sem bánja, ha egy kvázi-retardált kisfiú mellészegődik, hogy sok-sok móka és kacagás közepette néhány cizellált gyilkosság mellett a kvarcjáték gegjeit is valóra váltsák.
A Satan’s Little Helper fő erőssége, hogy Lieberman paródia helyett mert vérbeli komédiát forgatni. Filméjének fő humorforrását nem a kívülről fújt műfaji sémák és filmidézetek kiforgatása jelenti (lásd például a Friedberg/Seltzer-páros végtermékeit), hanem elsősorban a „félreértések vígjátéka”, megfűszerezve néhány olyan valóban emlékezetes kreatív killel, mint a festőecsetként használt házimacska (aminek látványára vélhetően millió Postal 2-rajongó kapott a szívéhez). Lieberman le sem tagadhatná exploitation-gyökereit: az olyan, szinte örök tabukat, mint a (retardált) gyerekekkel és terhes nőkkel nem baszakszunk, a lehető legkéjesebb vigyorral szegi meg, mintegy visszarepítve nézőjét olyan csodás filmek aranykorába, mint a Grizzly vagy a Night of the Lepus. Bár lassan indul be, a Satan’s Little Helper attól a pillanattól a székhez szegezi nézőjét, hogy feltűnik a vásznon Joshua Annex és az ő feledhetetlen jelmeze. Mert valljuk be, ennek a Sátán-rucinak még Varg Vikernes is csudájára járna.
Kicsit azért elszomorító, hogy egy ütős tengerentúli horrorkomédiához egy immár több mint hatvan éves direktorra volt szükség. Pár apróságtól eltekintve, mint a pocsék színészi játék (ide mondjuk megfelel), a Satan’s Little Helper üdítő darab, abszurd és kegyetlen, mint a legjobb South Park-epizódok, és csont nélkül maga mögé utasítja a manapság a műfajban készült alkotások legjavát. A Satan's Little Helper kicsinyes gonoszsága csupán az Iglesia-féle Day of The Beastben látotthoz mérhető, de ha mindez túlzás volna, a legszebb geek-érvek egyike még mindig Lieberman mellett áll: olyan rossz, hogy már jó.
Kb. tizenöt évvel ezelőtt láttam utoljára, így engem is meglepett, hogy a Péntek 13-nak ez a Steve Miner által rendezett első folytatása (1981) jobb film, mint az előzmény, Sean Cunningham legendás slasherje (1980). Nem ilyesmire emlékeztem, pedig ez a helyzet: könnyedebb, viccesebb, gyorsabb - szórakoztatóbb.
Ám sajnos nem véresebb. A Paramount az első rész kapcsán nyomást gyakorolt a cenzúrabizottságra, az MPAA kénytelen volt vágatlanul mozikba engedni a Péntek 13-at, ám nem felejtettek: a második (és majd a harmadik) részt szarrá vágták, a mai napig csak csonkított formában lehet ezekhez a filmekhez hozzájutni, még a múlt hónapban Amerikában kiadott Deluxe Edition-ök is a kevésbé véres verziókat tartalmazzák. Bár az is igaz, hogy a vágások nem igazán feltünőek, maradt még épp elég vér a filmben (általában az első részre mondják, hogy Mario Bava Reazione a catena (1971) című műfajteremtő munkájának a koppintása, csakhogy ez a második rész többmindent vesz át (szeretkező pár átszúrása lándzsával, hentesbárd az arcba, stb.))
A Péntek 13 ettől a filmtől kezdve franchise, és a szó terminus technicusi értelmében éppen emiatt nem is igazán folytatás, hanem remake, apróbb változtatásokkal. A legfontosabb ilyen "apróbb" változtatás, hogy amíg Cunningham filmjében Voorhees néni csonkolta a csacska tinédzsereket, addig ebben a második epizódban már színre lép a kisfia, a huszadik század filmek mitológiájának talán leghírhedtebb gonosza, Jason (hokimaszk helyett egyelőre krumpliszsákot hord a fején, a maszk majd a harmadik epizódban jön.)
A sztori alap-slasher-klisé: egy csapat tini (akik egyaránt a harminchoz vannak inkább közel) vakációzni érkezik a Kristály-tóhoz. Figyelmeztetik őket, hogy eszükbe ne jusson átruccanni az elhagyatott nyári táborba, ami szintén a tó közelében van. Mindenféle legendák veszik körül, vízbe fúlt, aztán az életbe visszakalimpáló kölkökről, a bosszúszomjas anyjukról és hasonló kellemességekről. Ők persze magasról tojnak a figyelmeztetésekre, jól rá is basznak. Jön Jason, kezében a macsetével, és határozottságának hatására többen elhagyják a végtagjaikat.
Az, hogy a film működik, főleg Steve Minernek köszönhető. Rendezése tempójának köszönhetően a Friday the 13th Part 2 egy pillanatra sem válik unalmassá. Nincs benne semmi eredeti, az hótziher, sehol egy váratlan fordulat vagy a műfajtól szokatlan megoldás, de ilyesmit behozni nincs is szándékában. Ez a második Péntek 13 csak egy gördülékeny, élvezhető slasher, és annak teljesen jó.
A final girl-t ezúttal Amy Steel játssza, talán az egész széria legjobb final girl-je. Szexi, okos, mindenképpen szimpatikusabb, mint Adrienne King az első részben (King szerepe ebbe a filmbe is átnyúlik, ő lesz Jason első áldozata.) Jasont ezúttal Warrington Gillette alakítja, aki, a későbbi természetfeletti monstrumokkal ellentétben nagydarab, ám emberi méretekkel rendelkező agyamentként hozza mindenki kedvenc sorozatgyilkosát. A krumpliszsák meg lekerül, nemsoká.
Láttál már olyan filmet, ami közben az jutott eszedbe, hogy a következő egy hétben vagy konstans merevedésed lesz, vagy egyáltalán nem fog felállni? (A hölgyek nekik megfelelően variálják át a kérdést.) Clive Barker Hellraiserének mocskos, visszataszító, mégis, betegesen izgalmas szexualitása cafatokra tépett emberi testekkel és erőteljes szadomazochista felhanggal borzolja az idegeinket – olyan kombináció ez, amit senki nem felejt el egyhamar. És a szélsőségek közti határokat elmosó, szélsőséges érzelmeket kiváltó horror két folytatásával együtt, végre-valahára egy tisztességes kiadvány formájában érhető el itthon. Nagy örömünkben nyúzzunk meg együtt valakit!
HELLRAISER
„We’ll tear your soul apart.” Egyetlen mondat, és kész, beszartál. Ami kínos, mert ez a játékidő vége felé hangzik el, és akkor már nem sok minden fér a gatyádba. A horrorfilm a történetének egyik legsótlanabb korszakát élte éppen, amikor Clive Barker úgy döntött, hogy vizuális formában önti a gyanútlan nézők nyakába az 1986-os The Hellbound Heart című művének rettenetes rémálmait. És hogy miért is voltak azok a nézők gyanútlanok? Mert az említett kisregény témája és stílusa sehogyan sem passzolt az akkori mozis trendekhez. A’80-as évek második a roppant felkapott slasher lassan kezdett megfulladni saját, paródia felé hajló folytatásainak vérében, a horror jobbára egyenlő volt az idétlen maszkjuk alatt légzésproblémákkal küszködő, kinyírhatatlan/túl sokszor kinyírható sorozatgyilkosokkal, és a lengén vagy sehogy nem öltözött agyhalott, majd pedig ténylegesen halott tinilányokkal – és nem nagyon jutott eszébe senkinek, hogy ezen változtatni kéne. Freddy, Jason és Michael Myers két ámokfutása között azonban mozikba került a humort és iróniát nem ismerő Hellraiser, ami kényelmetlen hatékonysággal juttatta eszébe a közönségnek, hogy milyen az igazi, borzalmakkal és rettegéssel teli, zsigerekig hatoló horror.
Julie és Larry nem kifejezetten boldog házasságban élnek. A nő titokban viszonyt folytatott férje testvérével, Frankkel, akit egy rejtélyes, minden határon túli kínt és gyönyört ígérő kocka kinyitása után nehezen összeszámolható darabokra szakít szét néhány pokolbéli teremtmény – épp abban a házban, ahová a házaspár újonnan beköltözik. Egy kis baleset eredményeképp Frank vére utat talál Larry padló alatti maradványaihoz, amik így életre kelnek – vagy legalábbis afféle féléletre. Franknak Julie segítségére és rengeteg vérre van szüksége ahhoz, hogy ismét teljes emberré váljon, még mielőtt a kocka hatalmához kötődő kenobiták rájönnek, hogy megszökött poklukból. Az egész gorefest középpontjában pedig ott áll Larry mit sem sejtő tinilánya, Kirsty.
A Hellraiserben ugyan van egy sikoltozó fiatal szépség, de semmi másban nem hasonlít a kor jellegzetes zsánerfilmjeihez. Barker első egészestés rendezését leginkább úgy lehet jellemezni, mint egy horrorba oltott szadomazochista szerelmi történetet, egy szexuális kielégületlenség és frusztráció fűtötte családi tragédiával a középpontban. Itt még nem a híres kenobiták az igazi ellenségek, sőt, nem is igazán gonoszok ők, csupán teszik a dolgukat – azt viszont megállíthatatlanul, ripacskodás és üvöltözés nélkül, jéghideg precizitással. Ezek ellen nem tehetsz szart sem, hiába fogsz kést, baseballütőt, akármit, még csak a közelükbe sem jutsz, ha megjelennek, legfeljebb menekülhetsz, de azzal sem mész sokra. Nyilvánvalóan idegborzoló megjelenésük mellett ezért is olyan átkozottul félelmetesek, na meg azért, mert szinte semmit nem tudunk róluk, így az ismeretlentől való rettegést jelképezik. De az igazi gonosz persze már megint az ember: a vágy, a szex és a gyilkosság minden idők egyik legfelkavaróbb és legbizarrabb szerelmi háromszögét rajzolja ki, amelynek résztvevői tökéletesen alkalmasak rá, hogy a gyönyör utáni hajszában segítség nélkül is elpusztítsák önmagukat – a kenobiták csak ennek a nélkülük is gusztustalan viszonyrendszernek a rothadt gyümölcseit aratják.
Barker életművének egyik legjellemzőbb motívuma, a totális ellentétek közti határok következetes eltörlése, a Hellraiserben is megjelenik. A kín és a gyönyör kettőse elválaszthatatlanul vonul végig a filmen, minthogy így vagy úgy, de mindenki előbbit keresi, és utóbbinál köt ki, és ami még fontosabb, hogy akár közvetlenül, akár közvetetten, de minden szexuális aktus (mely soha, még csak véletlenül sem a szerelem gyönyörű kiteljesedése, sőt) félelemmel, szenvedéssel és halállal párosul. Ez a csodálatosan visszataszító, vérmocskos, nem egyszer nekrofíliába hajló erotika pedig éppoly felzaklató, mint a brutális haláljelenetek sora. Ahogy kampó hasít lassan az emberi húsban, és egy egész test szakad darabokra (fontos, hogy realisztikusan kivitelezve, túlzás, sőt, megkockáztatom, hatásvadászat nélkül), a film csendben túllép azon a ponton, ahol a néző szimplán csak szörnyülködik, és megérkezik oda, ahol e szörnyülködés ellenére még többet és még többet akar. Így ülteti át Barker a Hellraiser kín-gyönyör ellentétjét egyenesen a néző elméjébe – és a „mindfuck” kifejezés akkor még bőven nem is létezett…
Ezt az egyedülállóan ambivalens hatást erősíti Christopher Young score-ja is, ami megérdemli, hogy tiszteletére új bekezdésbe kezdjek. Barker maga nyilatkozta, hogy a stáb tagjai közül Young tett hozzá a legtöbbet a filmhez, és munkáját elhallgatva, ezt nehéz is kétségbe vonni. Ahogy az író-rendező, úgy ő is szembement a kor elvárásaival, melyek kevés kivételtől eltekintve (úgymint A légy Howard Shore-tól vagy az Életerő Henry Mancinitől) egyszerű szintetizátoros klimpírozásokat szültek a műfajban. Young inkább fogott egy szép nagy zenekart, és olyan sötéten gyönyörű, gótikus, egyszerre nyomasztó és furcsán felemelő táncra perdítette a hangszereket, ami igazi, epikus szintre emelte a vérrel locsolt családi perpatvart. Pedig eleinte még a Coil nevű, az industrial zenei műfajban meghatározó banda dolgozott a filmen, szóval nem sokon múlt.
Minden eddig részletezett erénye ellenére a Hellraiser bőven nem ért volna ennyit székbe szögező vizualitása és még mai szemmel is életszerű, hatásos effektjei nélkül. A sötét, árnyékokkal teli, kékes képi világ nyomasztó atmoszféráját ellenállhatatlanul fokozzák a lassú, ínycsiklandozó gore-ral bőségesen feltöltött, azelőtt ritkán látott aprólékossággal és merészséggel kidolgozott kínhalál-jelenetek, és nem utolsósorban a bőr nélküli, s így igen ijesztő kinézetű, rémisztően amorális pszichopata, Frank állandó jelenléte, akinek percekig tartó „újjászületése” a film egyik csúcspontja. A legendás maszkmesternek és effektesnek, Bob Keennek bőven volt alkalma kitombolnia magát, érdemeit pedig csak növeli, hogy röhejes egymilliós költségvetés állt a filmesek rendelkezésére. De a ’80-as évek egyik legjobb horrorja (ami még jobb már csupán egy kevésbé hullámzó színvonalú színészi játékkal lehetett volna) sok mai társával ellentétben nem pénzből született, hanem puszta lelkesedésből, akaraterőből és kreativitásból. És ez általában ki is fizetődik: a mozis bevételek az említett összeget megtizenötszörözték, a Doug Bradley által hátborzongatóan alakított fő kenobitából Pinhead néven a műfaj egyik felejthetetlen, ikonikus alakja vált, a Hellraiser pedig bebetonozott helyet szerzett magának a nagy horrorok panteonjában. This film is our pleasure.
HELLBOUND: HELLRAISER II
Nincs is annál rosszabb, mint amikor egy nagyszerű filmet a folytatásban saját alkotója erőszakol meg, majd pedig szed darabokra, és rak össze belőle valami (majdnem) egészen mást. Clive Barker pedig pontosan ezt tette. A Hellraiser második részének ugyan már csak producere és társírója volt, a rendezői székében pedig Tony Randel (Def-Con 4) ült helyette, így nem ő az egyetlen, aki megérdemelné, hogy néhány kampó beakadjon a bordái közé – de még így is furcsa látni, hogy hagyta, hogy az általa teremtett mítosz ennyire más irányt vegyen, és így felcserélődjenek benne a súlypontok. Mert bár a Hellbound alig pár órával játszódik csak az első felvonás után (és mindössze hetekkel annak premierjét követően kezdték forgatni), mégis annyira különbözik tőle, amennyire az csak a cselekmény ilyen közvetlen folytatásánál lehetséges.
Kirsty a kenobiták és saját családtagjai által elszabadított pokolnak köszönhetően elmegyógyintézetben tér magához (egyébként miért van az, hogy a természetfeletti borzalmakat átélt áldozatok mindig nagyokat csodálkoznak, hogy senki nem hiszi el a sztorijukat?), ami még nem lenne olyan nagy baj, az viszont, hogy pszichiátere, Dr. Channard, történetesen megszállottja a puzzle kockáknak, amik a kenobitákat meghívják a világunkba, már kicsit ciki. Ahogy az is, hogy Julie, a lány gyilkos mostohaanyja feltámad, akárcsak Frank az első részben, és innen az út egyenesen a pokolba vezet. És ezt nem jelképesen kell érteni.
Az elsőfilmes Peter Atkins és Barker nem sokat pöcsöltek a forgatókönyvvel. Egy kis vérontás, egy kis menekülés, és nesztek, kész a film, ami láthatóan a folytatások klasszikus „legyen még nagyobb” (vagy esetünkben: még brutálisabb) szabálya szerint készült - de mint oly sokszor, a fokozás itt is csak a gore-ra vonatkozik (na és a fantasztikus zenére, ami a síron túli kórussal kiegészülve még epikusabb és gótikusabb). Igaz, arra legalább nem lehet panasz: van itt mitől undorodni bőven, folyik a vér, szakad a hús, és amikor egy elmebeteg borotvával igyekszik lekaszálni csupasz testéről a képzelt bogarak és férgek seregét, akkor még a legedzettebb horrorgeek is kísértésbe esik, hogy elfordítsa a fejét. De persze nem fogja, és ez benne a szép. Kár, hogy a gusztusos effektek és az ínyenc csonkítások mögül kifelejtették a filmet, és főleg, azt, ami az első részt naggyá tette.
A kín és a gyönyör kettőssége, a felkavaró, bizarr szexualitás ugyan itt is jelen van, de csak ismétlés szintjén, és úgy is csak félgőzzel. Ez, azonkívül, hogy a gore mellett nincs idő kevésbé direkt, de hosszútávon hatásosabb és elegánsabb horrorelemek alkalmazására, annak is köszönhető, hogy a szereplők sokkal haloványabbak és érdektelenebbek. Hiába látjuk Juliát bőr nélkül, még így, és pokolbéli kulisszák közt sem olyan fenyegető, mint kalapáccsal a kezében, egy homályos padlásszobában, a néma Tiffany teljesen felesleges adalék, Frank rövid jelenetében pedig bőven nincs elég spiritusz. Úgyhogy egyedül az eleinte még csendes, visszafogottságában rémisztő Dr. Channard tartja a frontot (színészileg Kenneth Cranham zsebrevágja a filmet), de amikor kenobitává alakul, sajnos rajta is úrrá lesz a ripacskodási kényszer. És ezzel elérkeztünk a film legnagyobb problémájához.
Az első rész hátborzongató, titokzatos rémálom alakjairól, akik már akkor is félelmetesek voltak, ha csak álltak, és néztek maguk elé, lehámlik a titokzatosság rétege, és egy eredettörténetet kerül a helyére. Öreg hiba ez olyan karaktereknél, amiknek beszaratásfaktora nem kis részt az őket körüllengő misztikus ködnek köszönhető: általában igaz, hogy minél inkább tisztítod ezt a ködöt, annál triviálisabb lesz, amit mögötte találsz. Tessék: jön az új kenobita, ami fél perc alatt elintézi a régieket, ezeket az ijesztően amorális, érinthetetlen, legyőzhetetlen pokolfajzatokat, akik ráadásul haláluk előtt eljátsszák a Darth Vader szindrómát. Az első filmben ilyesminek még csak a gondolata is abszurd lett volna, és hiába van mindennek nagyjából logikus magyarázata, az a végeredményen nem változtat. (Egyébéként – és ez Frankre is vonatkozik – hogy a fenébe hal meg valaki, aki már halott, és a pokolban van?) Magának a pokolnak az ábrázolása viszont egy ideig baromi hatásos, de a sok rohangálás a tökugyanolyan sötét folyosókon és csarnokokon egy idő után már masszívan unalmassá és önismétlővé válik – ahogy a kenobiták esetében, a kevesebb itt is több lett volna. Az ellenben bravúros ötlet, hogy az elmegyógyintézet alagsora is egyfajta pokolként jelenik meg – talán még szörnyűbbként, mint az igazi.
Szóval itt kezdődik el a kenobiták klasszikus gonoszokká degradálásának folyamata, itt húzzák le a wc-n az emberi gonoszság és szexualitás gyomorforgató táncát, és itt esik bele a Hellrasier az elcsépelt folytatások csapdájába, annak ellenére, hogy korábban pont azok ellenpontjaként indult. De ez még csak a folyamat kezdete, úgyhogy a Hellbound, vérző sebei ellenére egy nagy adag jóindulattal nézhetőnek titulálható.
HELLRAISER III: POKOL A FÖLDÖN
Clive Barker vérére mondom, ezt már nem kellett volna. Ha a második résszel abbahagyják a sorozatot, már akkor is eggyel több film van a kelleténél, de a Pokol a Földön tényleg kiborította a bilit (hát még a további folytatások). Ezt Barker is érezhette, mert Anthony Hickox (Waxwork) e kenobita kínzóeszköznek való harmadik felvonása után inkább fogta magát, és kiszállt az egész hóbelevancból (már ennek is csak executive producere volt, szóval a sztorihoz nem sok köze lehetett, és egyébként sem nagyon rejti véka alá, hogy nem elégedett a sequelekkel). A Hellraiser III. elköveti a legnagyobb hibát, amit elkövethet, és Pinheadet egy egyszerű tucatgonosz szintjére alacsonyítja, aki csak abban különbözik az átlagos szörnyektől/démonoktól, hogy némileg jobban néz ki náluk, és van néhány ütős egysorosa.
A történet még banálisabb, mint a Hellboundban. Pinhead egy bizarr külsejű oszlopba zárva várja, hogy új életre keljen, és amikor az oszlop egy éjszakai bár fiatal, seggfej tulajdonosának, J.P-nek a birtokába kerül, ez be is következik (annak megmagyarázásával, hogy hogyan és miért, nem pöcsölnek az alkotók). Az emberi személyiségétől különvált Pinhead (akinek eredetéről sajnos még többet tudunk meg) el akarja pusztítani a kockát, hogy ne maradjon semmi, amivel vissza lehet őt küldeni a pokolba (arról szelíden kussolnak az írók, hogy több kocka is létezik), és ebben csak egy ambíciózus riporternő, Joey akadályozhatja meg. Miért? Hát, csak mert. A feleslegesen hosszan elnyújtott, dögunalmas expozíció után (több mint félideig kell várni, hogy Pinhead elszabaduljon, és itt nincs bizarr családi dráma, ami addig lekötné a nézőt), nevetségesen sótlan főhősnőnk azzal tölti a hátralévő játékidőt, hogy a szögarcú kenobita elől menekül, kezében a kockával. A gyönyör és a kín rettenetes, bizarr tánca odavan, a helyére pedig egy szupereredeti „állítsuk meg a gonoszt, mielőtt káoszt szabadít a világra”-féle cselekmény kerül. Az alkotók nyilván szeretnék, ha egyszerűen elfelejtenénk, hogy az illető korábban se gonosz, se káoszhozó nem volt. Ebben a részben teljesedik tehát be a Hellboundban megkezdett folyamat: az egész sorozatnak elveszik a lényege, és az egykor eredeti, sajátos koncepció hiányában bekerül a sok ostoba, felesleges és ötlettelen folytatáshorror lélekvesztőjébe.
Ez egyben azt is jelenti, hogy a félelmetes Pinheadből egy rohanó nőt fenyegető sétatempóban üldöző, közepes slasherbe való természetfeletti tömeggyilkos válik, aki válogatás, ok és értelem nélkül öl mindenkit, aki elé kerül, csak azt nem, akit igazán kéne neki – mert ugyan hatalmában áll felrobbantani a fél utcát a menekülő Terri körül, benne mégsem tud egy karcolásnál nagyobb kárt tenni. Ráadásul az áldozataiból általa teremtett kenobiták annyira cikik, hogy benzines palackokat hajigálnak. Még jó, hogy kalasnyikovot tárazni nem látjuk őket. Ellenben egyiküknek legalább van egy kamera a fejében, és olyan filmes bukéjú beköpései vannak, hogy „Ready for your close-up?” – merthogy halála előtt operatőr volt, nagy poén, mi? De már az ígéretesen induló diszkós mészárlásnál világos, hogy az egész filmet ki lehet vágni a kukába: a vérfagyasztóan nyugodt Pinhead helyére egy hisztérikusan röhögő, ripacskodó Freddy-klón kerül, és a hangsúly a nyomasztó brutalitás és atmoszféra helyett azon van, hogy minél több pihentagyú, rajzfilmszerű halálnemmel (repülő CD-k, tőrbe formált jégkockák) keltsék a nézőben a kreativitás illúzióját. Úgyhogy még a gore sem ér sokat.
Összességében az egyetlen, ami dicséretet érdemel a Pokol a Földönben, az Pinhead remek templomi jelenete, és az egész mű humora – de sokat segítene, ha ez a humor legalább szándékos lenne.
A KIADVÁNY
Doboz
Kézenfekvő ötlet volt, hogy a három első filmet tartalmazó doboz a kenobitákat előhívó puzzle kockát formázza – jól is néz ki, bár kivitelezése egyszerű (az angol verzió azért jóval pofásabb és elegánsabb, és egy kis füzet is tartozik hozzá), és némileg kiábrándító, hogy a mágnessel rögzített, „kétdimenzióssá” lenyíló oldalak kockaformáját összecsukott állapotukban egy sima, üreges, vékony kartondoboz tartja meg. Kicsit nehézkes a lemezek be- és kivétele is, de összességében kétségkívül baromi jól mutat a polcon, és egy rajongónak mindenképpen nagy öröm kézbe venni.
Kép és hang
A Hellraiser filmek ugyebár már korábban is kaphatók voltak itthon, de a Vertex legendásan szar kiadásait inkább nem lőném be viszonyítási alapnak. Szerencsére a Navigátor Film DVD-inek egyáltalán nincs is szükségük rá, hogy a mélyponthoz viszonyítsuk őket. Felújított, és nem mellesleg cenzúrázatlan, szélesvásznú képet és hangot kapunk: főleg az első két film fest szépen, és noha a harmadik színvilága még lehetett volna kicsit teltebb, összességében az is teljesen rendben van. Az angol DTS és 5.1 ugyan közel nem dolgozik olyan intenzitással, mint egy mai film esetében, de Christopher Young zenéje összehasonlíthatatlanul jobban szól ezekben, mint a surround magyar szinkronokban, amik általában egyébként sem túl meggyőzőek.
Extrák
Hellraiser Az első film lemezén rögtön három audiókommentáron is végigrághatjuk magunkat. Az elsőben Clive Barker egyedül, a másodikban Ashley Laurence-szel, Pete Atkins moderátori felügyelete alatt beszél és sztorizgat, főleg a forgatás körülményeire, kulisszatitokra és érdekességre koncentrálva – bár sok az átfedés a kettő között, a rajongóknak mindenképpen érdemes meghallgatniuk őket. A harmadik egy magyar szakértői kommentár Lunczer Gáborral (Fangoria), Hámori Dániellel (kritikus és maszkmester) és szeretett főszerkesztőnkkel, Wostry „valamicskét értek a horrorfilmekhez” Ferenccel, ebben főleg a film hatásmechanizmusát és Barker életművét boncolgatják, alaposan kitérve többe közt a folytatásokra is (kár a bosszantó alapzajért a háttérben).
A Clive Barker interjú valójában nem Clive Barker interjú, hanem egy korabeli ötperces forgatási kisfilm, amiben a stábtagok főleg a sztoriról beszélnek, és arról, hogy milyen frankó mozit csináltak. Ellenben a Doug Bradley interjú már tényleg az, aminek írják, és Pinhead megszemélyesítője bő 10 percen keresztül beszél a szerepről, a maszkról, a Barkerrel való megismerkedéséről, és megemlít egy egészen érdekesnek hangzó elveszett jelenetet is. A leghosszabb werkben (Hellraiser: Feltámadás) a stáb tagjainak, a szereplőktől kezdve a zeneszerzőn, a maszkmesteren és a jelmeztervezőn át a rendezőig, 20 perc jut, hogy saját szempontjukból röviden elmondják a lényeget a film születéséről, készítéséről és utóhatásairól. Ha nincs időd és türelmed végigülni a három audiókommentárt, akkor ez kiváló summázása a Hellraiserrel kapcsolatos fő tudnivalóknak. Az extrák kimerítő sorát négy mozis és egy tévés előzetes zárja. Példás felhozatal.
Hellbound: Hellraiser II Itt már csak két audiókommentárunk van, egy az íróval és a rendezővel, egy pedig szintén velük (ellentétben a lemezen és a csomagoláson feltüntetett információval, ami csak a rendezőt említi), plusz Ashley Laurence-szel. Szokásos sztorizgatás, kulisszatitkok mögé pillantás, és egymás dicsérete folyik, mérsékelten érdekes, kissé száraz módon, de legalább van. Kapunk még néhány rövid, főleg a sztorira és a karakterekre koncentráló korabeli interjút, egy jóval érdekesebb, negyedórás visszatekintést a fontosabb stábtagokkal, egy újabb interjút Doug Bradleyvel, és egy sor előzetest. Tisztességes mennyiség és minőség. Hellraiser: Pokol a Földön A filmek színvonalával együtt csökken a kommentárok száma is: ide már csak egy jutott, Anthony Hickox rendezővel, és Doug Bradleyvel, az viszont elég szórakoztató, mert a szokásos anekdotázások mellett igen jó hangulatban végig is poénkodják a filmet. Közben azért szeretnének meggyőzni minket, hogy jó filmet csináltak, de ebbe inkább nem megyek bele. Ami a többi extrát illeti, a szokásos Bradley interjú mellett, amiben a színész a film elkészültének bajos körülményeire is kitér, van egy hasonló a vidáman sztorizgató Hickoxszal, és kapunk még egy előzetest meg egy korabeli, elég semmitmondó, ötperces werket is. Nem valami sok, de színvonalas, és így is több, mint amit a Pokol a Földön érdemel.
Extra lemez A legfontosabb ezzel a lemezzel kapcsolatban az, hogy rákerült Barker két korai rövidfilmje, a Salomé és A tiltott (sajátos vizualitású, elborult Oscar Wilde és Faust átdolgozás), amelyeket a többi készítővel együtt fel is vezet, azaz mesél céljukról és születéseiknek körülményeiről. A maradék extra négy, több mint 10 perces interjú Ashley Laurence-szel, Andrew Robinsonnal, Tony Randellel és Kenneth Cranhammal. Mindannyian arról beszélnek, hogyan kerültek kapcsolatba a sorozattal, hogy alakult a karrierjük előtte és utána, és mit gondolnak most a Hellraiser film(ek)ről. Laurence-ről emellett kiderül, hogy igazi mókamester (frenetikusan utánozza az átlag ostoba tinipicsát), Andrew-ról pedig, hogy nem kenyere a süketelés: elmondja, hogy rögtön tudta, a második rész pocsék lesz, de ettől függetlenül elvállalta volna a neki felkínált szerepet, ha hajlandók lettek volna kifizetni neki ugyanazt a gázsit, amit az első részért kapott. (Véleményét egyébként Laurence sem nagyon rejti véka alá, csak ő finomabban, nőiesebben fogalmaz.)
ÖSSZEGZÉS Ami a filmeket illeti, van itt egy remekmű, egy gyenge közepes, és egy fekáliatömb. A kivitelezés viszont egyöntetűen szép, a doboz, a kép- és a hangminőség rendben van, és az extrák iránti éhséget is gond nélkül csillapítja a kiadvány. Akinek mindhárom film tetszik (már ha létezik ilyen), annak nyilván kihagyhatatlan, akinek az első kettő, annak is kötelező, akinek meg csak az első… nos, abban az esetben, ha megszállott rajongó és gyűjtő, akkor alighanem neki is megéri (de azért nem árt megjegyezni, hogy a három film immár külön-külön is kapható).
Vigyázzatok, meneküljetek, féljetek, mert ezen a héten galaxisszerte feltámadnak a holtak! Megremeg a Föld, leszakad az ég, és senki sincs biztonságban: itt a legfeketébb éjszaka, a Blackest Night, az év nagy-nagy képregényes durranása, ami úgy indul, hogy levegőt se tudsz venni az olvasása közben. És bár egész világunk a pusztulás szélén áll, azért Chavez mesterrel nem mulasztjuk el bemutatni nektek az utóbbi két hét egyéb érdekes megjelenéseit sem. Lesz itt... hú, túl sok ahhoz, hogy csak úgy felsoroljam, inkább kerüljetek beljebb, de csak óvatosan, fejeket lehajtva, menekülésre készen...
Amazing Spider-Man #599 Történet: Joe Kelly Rajz: Stephen Segovia, Marco Chechetto, Paolo Siqueira, Amilton Santos Kiadó: Marvel Comics
Helyesebben: The Amazing(ly Twisted) Osborn Family. Merthogy az American Son nem is igazán Pókemberről szól, hanem a két Osbornról, Normanről és Harryről, a szabad világ új seriffjéről és az eltévelyedett ifjúról, apáról és fiáról. Ez a sztori utolsó része, és így a végén azt kell mondanom, hogy összességében Kelly kissé csalódást okozott. Jól indult ez, aztán még jobb lett, ahogy egymás után érkeztek a pofás ötletek és a karakterek közti konfliktusok, de az előző részben megbicsaklott a koncepció, és ezt már a bunyóval teli finálé sem tudja korrigálni. A bonyolult, abszurd családi kapcsolatrendszereket az író egyszerű jó-gonosz szembenállásra degradálta, és belefojtotta az egészet egy nagy csihi-puhiba – ami viszont se nem különösebben ötletes, se nem különösebben látványos, se nem különösebben logikus. Mert az azért még egy szuperhősképregényben is túlzás kicsit, hogy Harry magára ölt egy Vasemberszerű páncélt, és 5 másodperccel később már olyan profi az irányításában, hogy az apját is leiskolázza vele. De tekintsünk el ettől az apróságtól, vannak itt más, nagyobb bajok is – és csak most, a sztori végén jöttem rá, hogy mi közülük a legnagyobb.
Norman és Pókember, itt van a kutya elásva. Az egykori Zöld Manó ugyebár őrült, pszichopata, és közben totálisan megszállottja a hálószövőnek, de ez a megszállottság az American Sonban egyáltalán nem mutatkozik meg. Szól ugyan egy fél dialógus arról, hogy Norman terve nem csak az utódlásának biztosítása volt, hanem közben Póki eltaposása is, de ez csak ront a helyzeten. Mert ha hősünk úgy keveredik bele a szituációba, hogy nemezise nem számít rá, és egészen más dolgokra összpontosít, az egy dolog. Így viszont elvárható lett volna, hogy Norman mutasson valamit abból a megszállottságból, és hogy ne valami másik terv melléktermékeként próbálja kicsinálni nagy ellenségét. Kelly elfeledkezett róla, hogy itt egy olyan emberről van szó, aki a teljes téboly szélén táncol, és bármikor belezuhanhat a szakadékba – főleg, ha Pókemberről van szó. És a vicc az, hogy a vele kapcsolatos rögeszméjét Warren Ellis ezerszer jobban ábrázolta a Secret Invasion előtti Thunderbolts sztorikban, pedig azokban a hálószövő még csak egy fél panel erejéig sem tűnt fel. Az összképen nem segít az sem, hogy ezen a számon négy rajzoló volt kénytelen dolgozni, és bár stílusuk szerencsére nem különbözik túlságosan (ami azt illeti, korrekt iparosok mindannyian), mégis zavaróak a váltások. Mark Chechetto és Paolo Siqueira érdemli meg, hogy kiemeljem, előbbi apa és fia harcának utolsó, duplaoldalas képéért (nagyszerű kompozíció), utóbbi pedig azért a beállításért, amiben Harry szó szerint és jelképesen is elsétál a legyőzött Normantől, Pókival a háttérben. Ez egyébként egy katarziserejű kép lehetne, ha megfelelő írói tartalom támasztaná alá. Minthogy nem teszi, a végeredmény csak egy nagyon erős közepesre elég. Még mindig a New Ways to Die az utóbbi évek legjobb Pókembere.
Blackest Night #1
Történet: Geoff Johns Rajz: Ivan Reis Kiadó: DC Comics
A halott szuperhősök feltámadnak a DC univerzumban. De nem, ezúttal nem a szokásos módon. Ezúttal a feltámadás nem jár újjáéledéssel. Ezúttal halottak maradnak. Hát lehet valaminek ennél geekzesebb témája? Itt van kérem az év brutálisan meganagy képregényes földzengése és égindulása, a Blackest Night, ami akkora eseménynek ígérkezik, mint tavaly a Secret Invasion és a Final Crisis együttvéve. Geoff Johns, a DC legnagyobb mágusa már évek óta tervezgeti Green Lantern képregényeiben ezt a mindent elsöprő sztorit, aminek már a felvezetése is mocskosul epikus és kirobbanó erejű volt – úgyhogy ha csak egy DC történetet olvasol idén, vagy ha csak egy szuperhősöst, sőt, ha csak egy képregényt, az ez legyen. Mert már az első rész olyan sebességgel startol, hogy pár oldal után simán állva hagyja az említett tavalyi crossovereket, mindenestül. De lássuk csak, miről is van szó. Az utóbbi évek talán legnagyszerűbb szuperhőssorozatában, a Green Lanternben Geoff Johns már elhintette a fény közelgő háborúját: nem csak a színspektrum zöldje bír hatalommal, hanem a többi is, és mostanra mindegyik köré megalakult egy-egy sereg (Kék, Vörös és egyéb Lámpások), ami különböző jelszavak alatt (szerelem, düh, félelem, remény stb) végzi tevékenységét a galaxisban. Az elmúlt hónapokban kirajzolódtak köztük a frontvonalak, de arra ők sem számítottak, hogy egy másik erő is belép majd a játékba: a halál, vagyis a Fekete Lámpások. Az ő céljuk rémisztően egyszerű: „Mindannyiunkat elragad a halál. És az univerzum végre békére lel.” Hű, a jó #&@% életbe!
A Blackest Night tehát a halál körül forog – de ez alatt nem csak annyit kell érteni, hogy a Fekete Lámpások jönnek, és leölnek mindenkit, akit érnek, nem. Az egész képregénynek az elmúlás a központi témája, az egykor másodrangú rosszfiúból félelmetes, őrült, nekrofil gonosszá avanzsált Black Hand hátborzongató nyitó monológjától kezdve a szuperhős-társadalom nemrég elhunyt tagjainak keserű számbavételén át annak sztoikus elfogadásáig, hogy a korai halál megkerülhetetlen része ennek az életmódnak. Fantasztikus az a kétoldalas kép is, amin Hal megmutatja a nemrég visszatért Barry Allennek, „távolléte” alatt hány társuk esett el az igazság védelmében. Johns tucatnyi szálon indítja el a történetet, és azt, ami annak idején egy újabb nagy Green Lantern eseménynek tűnt a Sinestro Corps War nyomdokain, pillanatok alatt kiterjeszti az egész DC univerzumra. A minden oldallal egyre grandiózusabb nyitány elképesztő jelenetek egész sorát szabadítja az olvasóra: a rég elhunyt, ezernyi Zöld Lámpás zombiként való feltámadásának, a Final Crisisban megölt J’onn megjelenésének, illetve egy nagy, fontos szuperhős meggyilkolásának már csak egyike is elég lett volna egy olyan cliffhangerhez, ami után a rajongó sírva kaparja a falat a következő szám megjelenéséig. És a legszebb az egészben az, hogy Johns jó szokásához híven tudja, a nagy epikusság semmit nem ér a humán tényező nélkül. Így aztán arra is fordít gondot, hogy a fontosabb karaktereket megajándékozza egy-egy nagyszerű dialógussal, és bebiztosítsa, hogy a közelgő galaxisléptékű konfliktus ne csak lelketlen, látványos csihi-puhi legyen, de emocionális erővel is rendelkezzen, és középpontjában az ember álljon. És hogy említést tegyünk a tortán csúcsosodó habról is, a crossovert Ivan Reis rajzolja, aki tökéletes választásnak bizonyult: képei gyönyörűek, szuperdinamikusak, részletgazdagok, a történethez méltó nagyszabásúak, nem riad vissza bennük a vértől és a brutalitástól sem, oldalszerkezetei mesteriek, és képes olyannyira félelmetesnek ábrázolni az élőholt Fekete Lámpásokat, hogy azt bármilyen felnőtteknek szóló horrorképregény megirigyelhetné. Hibátlan. Kihagyhatatlan. Ha így folytatják az alkotók, erről a miniről még átkozottul sokáig fogunk majd beszélni.
Creepy #1 Történet: Alex Toth és sokan mások Rajz: Angelo Torres és sokan mások Kiadó: Dark Horse és sokan mások:)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Creepy nevű amerikai horrorképregény-antológia. Ez a 60-as évek közepén indult, kéthavonta megjelenő 48 oldalas magazin, bármily meglepő is, de rövid és fekete-fehér horror történetekkel igyekezett kárpótolni a meglehetősen vérszegény képregénykód-érában élő, de mégis rajzolt borzalmakra vágyó geekeket, mivel jellegéből következően a magazinnak nem kellett viselnie az erőszakmentességre kötelező álszent billogot. A nagysikerű, és közben testvérlapokat (Eerie, Vampirella) is fialó magazin végül a kiadó csődje miatt 83-ban jobb létre szenderült. A jogok nehézkes megszerzése után, a Dark Horse kiadó az elmúlt években vaskos kötetekbe foglalva újra kiadta a korábbi számokat, majd pedig nekiállt reanimálni a legendás magazint is. Képregény-kód ide vagy oda, az Uncle Creepy nevű saját figura prezentálásában bemutatásra került pár oldalas képregények azért nem éppen azok a vérben és belekben tocsogó horrorsztorik voltak, sokkal inkább egyszerű misztikus rémtörténetek, melyek főleg az utolsó panelekbe zsúfolt, általában nem túl hangos csattanóra voltak kihegyezve. Az újra életre keltett Creepy nem is változtat ezen a recepten, ugyanolyan pár oldalas kellemes ponyva-szösszeneteket kínál, bár természetesen a történetek valamelyest azért modernebb ízt kaptak, és persze olykor többet enged meg magának a rajzok terén is, mint anno. Az első szám 5 új és egy klasszikus, korábban már megjelent sztorit rejt.
Az újak közül a The Curse egy folytatásos történet felütése még csak, a Hell Hound Blues egy lemezritkaságokat gyűjtő páros legújabb fogásáról szól, a Chemical 13 egy koncentrációs táborban játszódik, ahol a németek egy új kísérleti vegyszert próbálnak ki a gázkamrában, az pedig nem várt eredményt hoz, az All the help you need egy nem éppen szokványos fogyókúrás tábort mutat be, a Loathsome lore pedig csak egy kétoldalas rövidke Sister Creepy tálalásában. A klasszikus újraközölt történet a Daddy and the Pie egy szomorkás és tanulságos mese egy lezuhant földönkívüliről, akit egy vidéki család befogad, ezzel kivívva a városi emberek nemtetszését. Egyik történet sem hoz túl sok eredetiséget, de persze rövidségük miatt ez nem is várható el. A Daddy and the Pie az, amelyiket a leginkább el tudnék képzelni hosszabb formában, vagy akár még regényben vagy filmen is. Persze a többieknek sincs szégyellni valójuk, de a katarzis élmény a legtöbbnél elmarad, vagy túl kiszámítható, vagy pedig túl erőtlen a vége. A rajzok változatosak, egytől-egyik tökéletesen illenek a történetekhez, nyoma sincs semmi, az antológiákra gyakran jellemző absztrakt baromkodásnak. Az új Creepy a régi hagyományt követi, ugyanúgy egyszerűen és terhelésmentesen szórakoztat, mint egykoron, de felmerül a kérdés, hogy vajon ebben a mai színes-szagos, ingerekben és horrorképregényekben gazdag világban egy ilyen kissé oldschool antológia mennyire lehet sikeres? Írta: Chavez
Dead Run #2 Történet: Andrew Cosby, Michael Alan Nelson Rajz: Francesco Biagini Kiadó: Boom! Studios
Újabb posztapokaliptikus témájú minisorozat esett le az amerikai képregényipar termékeny fájáról. Az Eureka írója, Andrew Cosby, és a Boom! Studios Cthulhu sorozatainak szerzője, Michael Alan Nelson ugyanis úgy gondolták, tök jó ötlet egy négyrészes comicban összeházasítani a klasszikus Mad Maxet a XXI. század akciócsökevényével, A szállítóval, és az egészet megfűszerezni egy kis doomsdayes hangulattal. Az eredményül kapott sztori egy nem nevesített világégés után játszódik, amikor is csak a gigászi falakkal körülvett nagyvárosokban létezik valamiféle civilizáció, köztük pedig több száz, sőt ezer mérföldeken át csak a kopár, halott pusztaság, tele ezer veszedelemmel. A városok közti kapcsolatról hírnökök gondoskodnak, akik gyors autókon száguldoznak, és barátságtalan mutánsokat meg fosztogatókat vakarásznak le a seggükről a halálos futamok során. Hipertökös, szupersofőr, kihaénnem főhősünk, Nick egy ilyen hírnök, aki most (naná) élete legnagyobb kihívásával szembesül: egy csomagot kell leszállítania San Franciscóba, vagy különben elrabolt, és ketrecbe zárt húga kegyetlen kínok közt szenved majd ki. A gond csak az, hogy a Friscóba vezető utat Halálfutamnak nevezik, merthogy (naná) mind közül a legveszélyesebb, és emberemlékezet óta (naná) csak egyetlen sofőrnek sikerült visszatérnie róla. Az a bizonyos (naná) bölcs öreg azonban óva inti hősünket, és nem hajlandó segíteni neki – még szerencse, hogy dögös, talpraesett és (naná) cserfes lánya sokkal inkább hajlamos az együttműködésre.
Hétről hétre érkeznek olyan képregények, amik annak ellenére is szórakoztatók, hogy láthatóan, sőt felvállaltan sablonok egymásra hajigálásából élnek, de a saját ötletet és szikrányi eredetiséget ennyire nyíltan nélkülöző szerzői sorozatot nem sokat láttam még. Peresze ez a téma nem is igazán követeli meg a fenenagy kreativitást, és ezt tudják az írók is: láthatóan nem törték magukat. Olyannyira nem, hogy itt csak a cselekmény létezik, semmi más nem számít. A világ pusztulásának körülményeiről, vagy egyáltalán, a hírnökök lazán felskiccelt életmódjától eltekintve, ennek a posztapokaliptikus társadalomnak a működéséről nem tudunk meg semmit, és a karakterek is csak hanyagul odakent archetípusok, nagyjából két darab jellemvonással, amelyek közül egyik sem olyan, amire ne mernénk mérget venni, még mielőtt a borítónál továbbhaladunk. Szóval a Dead Run egyszerű, mint a zombinyelv, és ahogy az ebben a zsánerben lenni szokott, pont ebben rejlik a bája. Meg szerencsére Francesco Biagini nyers, vázlatos, a darabjaira hullott világot szépen megjelenítő rajzaiban és az erőteljes színvilágban is. A lényeg, hogy aki egy kemény csávónál, egy belevaló kiscsajnál, egy fasza verdánál, néhány tökös akciónál meg egy rakás ocsmány mutánsnál többet vár, annak nem való ez a képregény.
Robot 13: Colossus #1 Történet: Thomas Hall Rajz: Daniel Bradford Kiadó: Blacklist Studios
Magasságos, véresszájú vámpírsereg, micsoda bődületes Hellboy koppintás ez! És ami még rosszabb, ráadásul van pofája eszméletlenül szórakoztatónak lenni! Pedig elég volt belelapoznom, hogy eldöntsem, élvezettel fogom cafatokra szedni Thomas Hall új sorozatának első részét, erre most dicsérni leszek kénytelen. Ez már több a soknál. A sztori végtelenül egyszerű: egy halászhajó kihúz a tengerből egy izét, ami elsőre egy búvár hullájának tűnik (koponya egy merülőruhára rímelő búra alatt), de aztán kiderül, hogy valami szörny, vagy élőhalott, vagy robot (a képregény címe alapján alighanem utóbbi) vagy… izé. Mindenesetre amnéziás izé. Aztán csak úgy felbukkan egy hatalmas vörös csápos… izé, és ez a két izé aztán 10 oldalon keresztül harcol egymással. Aztán kapunk egy bepillantást a főszereplő eredetébe, amiből végülis nem derül ki semmi olyan, ami után az „izé” szót felcserélhetnénk valami másra, és finito. Mindez olyan szégyentelenül kevés szöveggel, hogy az egészet végig lehet olvasni öt perc alatt, pisi, kaki, kávé- és cigiszünet beiktatásával. Nem tűnik valami nagy dobásnak, mi? És persze most jön a java, merthogy meg kell magyaráznom, hogy ennek ellenére miért olyan jó mégis.
Először is, ha a főszereplőt kicserélnénk Hellboyra, ugyanez lenne az eredmény, vagyis a hasonlóság (itteni hősünk kiforrott eredettörténete hiányában) tagadhatatlan – stílusban, hangulatban, akcióban, a karakter viselkedésében, mindenben. Hopp, ez nem feltétlenül érv amellett, hogy a képregény jó… de ahogy Mignola, úgy Thomas Hall is fantasztikus érzékkel mesél történetet. A Robot 13 tempója feszes, a főszereplő és a tengeri szörny összecsapása fantasztikus, és az egész 24 oldalban nincs egy darab felesleges betű, panel és ceruzavonás, gyönyörűen kiszámított és hatásos minden. Az eleddig sovány sztori felütésnek tökéletesen megteszi, arra meg nem nagyon lehet következtetni, hogy innen milyen irányt vesz majd, és hasonlóan elemzésre alkalmatlan a főhős alig felskiccelt alakja is. Szóval egyelőre marad a rajz. Daniel Bradford bámulatos munkát végzett, képi világa szinte tökéletes rekonstrukciója egy átlagos Mike Mignola képregénynek, és ezt valahogy egyszerűen képtelen vagyok hibaként felróni neki. Rengeteg üresen hagyott háttér van, előtte sok-sok fekete és vörös színárnyalattal, vagyis a hangulatot erőteljes kontrasztok sora határozza meg. Mindeközben a vonalak ismerősen nyersek, egyszerűek és szögletesek. Bradford talán csak annyiban tér el „mesterétől”, hogy kifejezőbb, eltúlzottabb mimikákat használ (az első, a tengeri szörny által elragadott matróz arcára valóságos lovecrafti terror ül ki), és még kevésbé bajlódik a hátterekkel – azok szinte nem is léteznek számára. Lutri ez a képregény – bármi lehet belőle, de egyelőre, az első rész alapján, megéri a pénzét.
B.P.R.D. 1947 #1
Az új Hellboy univzerumban játszódó minisorozat, ahogy azt a címe is mutatja, két évvel a második világháború vége után játszódik, és mint ilyen, a B.P.R.D. 1946 folytatása. Namost az 1946-tól nekem nem nagyon sikerült hanyatt esnem, eddig a legkevésbé lenyűgöző felvonása volt az egyébként nagyszerű sorozatnak. Utódján ez szerencsére nem látszik meg, az 1947 magabiztosan hozza mindazt, amit egy B.P.R.D. minitől elvárunk. Bruttenholm professzor összeállít egy katonákból álló csapatot, hogy a segítségükkel fényt derítsen egy rakás S.S. fogoly brutális, és nyilvánvalóan természetfeletti lemészárlására. A nyomok egy hátborzongató kastélyhoz vezetnek, ami kapcsolatban áll egy majd kétszáz évvel korábban alkotott zeneszerzővel, akinek egyik operája úgy felzaklatta a közönséget, hogy felgyújtották az egész épületet. Ahogy az már lenni szokott, az első rész főleg az új karakterek felvezetésével és bemutatásával telik, amin keresztül Mignola ad egy ügyes ízelítőt a háború borzalmaiból is. Persze a képregényen elsősorban kísérteties, természetfeletti hangulat uralkodik, ahogy azt el is várjuk. Akció még nincs is, csak ennek a fenyegető, kényelmetlen atmoszférának a gondos, aprólékos építgetése. Remek nyitány, és maximálisan megfelelnek az igényeknek Gabriel Bá és Fábio Moon abszurdan szép, kontrasztos, nyers, és persze kissé mignolás képei is.
Captain America #601
Ed Brubaker Amerika Kapitány sorozata kezdettől fogva rendkívül magas színvonalon mozgott, és sok olyan olvasót is meggyőzött, akiket maga a karakter a legkevésbé sem érdekelt korábban (igen, én is közéjük tartozom). De a The Death of Captain America című sztori befejezése óta a képregény leült kicsit, és csak úgy komótosan elvan korrekt, de nem kiemelkedő történetekkel. Nemrég pedig elindult a Reborn című mini, amiben Amerika Kapitány visszatér az élők közé (személy szerint nem örülök neki), és amíg az le nem fut, magában a fősorozatban Brubakernek nincs más dolga, mint hogy tölteléksztorikkal valahogy elüsse az időt. Az első ilyet ebben a számban látjuk: Nick Fury és Bucky a Civil War kapcsán beszélgetnek, és utóbbi (kissé erőltetett árukapcsolással) felidézi egyik sötét második világháborús kalandját, amikor neki és a Kapitánynak vámpírokkal gyűlt meg a bajuk Belgiumban. Sajnos rémegyszerű, kicsit sem félelmetes, sőt, kifejezetten unalmas az egész, és a legendás Gene Colan festményszerű rajzai is kissé furcsák és esetlenek, főleg, ami az arcokat illeti – persze lehet, hogy ezek egy Tomb of Draculában nagyszerűen mutatnak, de itt mégiscsak egy szuperhősképregényről van szó, és valahogy rémesen idegenül hat az egész. Eddig bőven a leggyengébb része az amúgy nagyszerű sorozatnak.
Channel Evil #1
A Renegade Arts Entertainment 2007-ben jött létre, és az alapító atyák között olyan neveket találhatunk, mint pl. a veterán skót képregényíró, Alan Grant, vagy a horrorfilm legenda Doug „Pinhead” Bradley. A vállalkozás célja horror témájú képregények, rajzfilmek és filmek készítése, illetve publikálása. Első képregényüket, a négy részesre tervezett Channel Evil-t maga Grant jegyzi íróként, az egyedi rajzokat pedig Shane Oakley-nak köszönhetjük meg, ha esetleg összefutunk vele a buszon. A felütés ígéretes: Jez, a beképzelt, és a nézettség kedvéért még a botrányokozástól és a megalázástól sem visszariadó műsorvezető egy női médiumot hív meg a műsorába, aki egy több ezer éves egyiptomi istent szokott „közvetíteni” (channeling – érteeed?!). A médium elmondja a szkeptikus műsorvezetőnek, hogy erre valójában bárki képes, és ha nem hiszi, próbálja ki ő is, akár ott, egyenes adásban. Jez meg is próbálja, és egyszer csak már nem a kétkedés szólal meg belőle, hanem Baal, egy gonosz ősi isten, aki a világ és az emberiség pusztulását ígéri. Jez megdöbbent, a nézettségi mutató pedig átütötte a plafont. Kimondottan újszerű az alapötlet, valamint a tálalásra sem panaszkodhatunk. A történet gyors tempójú, a karakterek érdekesek, és bár a fekete-fehér, kevés, ám annál markánsabb vonalakból álló egyszerű rajzok első ránézésre furcsák lehetnek egy horrorhoz képest, de valójában nagyon jó kis noir-os fílinget kölcsönöznek a hasonló hangulatú sztorinak. Elég izgalmasnak ígérkezik a folytatás is, és ha abban sem kell csalódnunk, akkor talán érdemes lesz odafigyelni erre az új kiadóra is. Írta: Chavez
Chew #2
Egy gyorséttermi alkalmazott egy levágott ujjat talál egy hamburgerben, hősünknek pedig, hogy kiderítse, kihez tartozott, meg kell ennie. Nem a hamburgert, hanem az ujjat. Ami már rohad. És büdös. A „kajalátnok” nyomozó frenetikusan bizarr, vicces kalandjai immár a szövetségieknél folytatódnak, ahol rögtön kap egy seggfej főnököt, egy nehéz ügyet, egy haragos gengsztervezér bosszúját a nyakába, és némi kilátást egy remélhetőleg igencsak furcsa szerelmi afférra. John Layman remekbe szabott képregényének második része ugyan nem olyan eleven, abszurd és poénos, mint az előző volt (nem kis részt azért, mert eredeti társával hősünk sokkal jobb párost alkotott, mint mostani, szintén kajalátnok, jól megtermett, kung-fu bajnok partnerével), de még mindig piszkosul szórakoztató, és ebben nagy szerepe van Rob Guillory kellemesen rajzfilmes, abszurd képi világának is. Egyébként furcsa, hogy egy új sorozat így indul, mint a Chew, hogy részenként majdnem egy teljesen kerek történetet mesél el. Persze a háttérben már alakulnak a hosszabb kifutást igénylő szálak, és van egy olyan érzésem, hogy ha azok kerülnek előtérbe, a komik tényleg maximálisan beváltja majd az első szám alapján hozzá fűzött reményeket.
Do Androids Dream of Electric Sheep? #1
Azzal illik kezdenem, hogy Philip K. Dick minimum egy félisten, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? pedig minden idők egyik legnagyszerűbb sci-fije. Szóval bármilyen adaptációjáról legyen is szó, annak alaposan fel kell kötnie a gatyáját. Nos, a Boom! Studios felkötötte (Dick regényét a lehető leghűbben, 24 részben akarják képregényesíteni), de aztán sajnos gyorsan le is csúszott. Minthogy a szöveg betű szerinti átvétele Dick írásának (az pedig ugye finoman szólva, igen magas színvonalú), a képregényt inkább csak az alapján lehet megítélni, hogy rajzaival milyen színvonalon vizualizálja az eseményeket. Tony Parker pedig nem igazán van a helyzet magaslatán: képei teljesen átlagosak és érdektelenek, a színező meg nagyon igyekszik életet lehelni beléjük, olyannrai, hogy igyekezetén bizony érződik az izzadságszag. Ami pedig a legrosszabb, hogy ez csak külsőleg képregény, valójában azonban inkább hasonlít egy képeskönyvre – nincs benne semmi, ami a képek hiányában ne lenne érthető, azok csak puszta illusztrációk. Nekem ennyi elég is volt belőle. De legalább a borítója pofás.
Star Trek Crew #5
Ezt nevezem esszenciális Star Treknek. John Byrne nagyszerű minisorozatának utolsó része természetesen továbbra is az őssorozat pilotjának nő elsőtisztjéről, „Egyesről” szól, még a kinevezése előtti időkből. A sztori épp azzal kezdődik, hogy az Enterprise kapitánya arról faggatja hősnőnket, miért utasítja egymás után vissza az előléptetéseket – a frappáns válasz csak később, a képregény utolsó paneljában érkezik, és így a karakter jövőjével kapcsolatos találgatások és kérdések szépen keretbe zárják a történetet. A hajó ezúttal rendkívül nagyszabású és monumentális események ügyében nyomoz: egy rakás naprendszer egyszerűen eltűnt. Nem elpusztult, felrobbant, vagy bármi ilyesmi, hanem eltűnt, mintha soha nem is létezett volna, és a nyomozás a távoli jövőbe, mindenható lények machinációihoz vezet. Byrne, mint általában, mesterien építi fel a cselekményt. Az alaphelyzet szinte felfoghatatlanul epikus, a rejtély kellően érdekes és kibogozhatatlannak tűnő, a dialógusok intelligensek és gördülékenyek, a megoldás ötletes és nagyszerű. Az egyik legjobb jelenet az, amelyikben a fiatal Spock (igen, már ő is itt van) rosszul lesz, miközben társai beszélgetnek, és mindazon, ami a jelenet falszerű hátterének tűnt, lassan szemek nyílnak. Hátborzongató. Tökéletes. Rajongók számára kihagyhatatlan.
The Unknown #3
Mark Waid sorozata afféle misztikus detektívtörténetként indult egy látnok nyomozóval, de mostanra inkább csak a nagy misztérium maradt, megfűszerezve némi elegánsan horrorisztikus hangulattal. A halálos beteg Catherina Allingham, pengeéles eszű testőre hathatós segítségével a halál utáni élettel kapcsolatos kérdésekre igyekszik választ találni. Ehhez egy ellopott, koporsószerű mérleg a McGuffin, ami állítólag képes lemérni a lélek súlyát. A nyomok végül egy elmegyógyintézetben dolgozó paphoz vezetnek, akinek feladata az, hogy őrizze az élet és a halál titkát, és hogy megakadályozza, hogy bárki átlépjen a kettőt összekötő ajtón. Szóval megvan a gonosztevőnk, aki egy elég félelmetes jelenetben rögtön az elején agyonlő egy kisfiút – csak hogy tudjuk, hányadán állunk vele. Az előző szám adrenalinrobbantó vonatos akciója után most ismét az atmoszférán van a hangsúly, egy nagyszerű gonosszal, egy remek helyszínnel, egy kiváló főszereplővel, és egy olyan cliffhangerrel, ami után egyszerűen képtelen vagyok megtippelni, hogy Waid mit is akar majd elérni az utolsó résszel, vagy hogy egyáltalán milyen irányba viszi majd a sztorit. Ez pedig nem egy gyakori érzés manapság, úgyhogy a The Unknown már csak ezért is megéri a pénzét.
Egyelőre a Free Cinema különkiadásaként jelentkezik a műsor - horror minden mennyiségben. Vendégem a stúdióban Bozók Gyuri (Berzerker) haverom. Aktuális dvd-megjelenésekről, illetve Argento élvezhető korszakáról dumálunk. A zenei betétek Goblin és az Omen soundtrack. A műsor az első file tizenhatodik percében kezdődik, a Suspiria főcímzenéjével.
Egy barátomnak pár másodperccel, miután ajánlásomra megtekintette az Eden Lake-et, hogy-hogy nem, sikerült egyidejűleg lenyomnia a Shift és Delete billentyűket. Igen, pont ott volt a kijelölés. Nem, nem a fájlcsere etikussága felett érzett kétely, ad absurdum: bűnbánat munkált benne. Inkább indulat, düh – ám nem telt el újabb pár másodperc, és megbánta. Hölgyeim és uraim, íme a (tavalyi) év horrorfilmje.
Az öreg kontinens kortárs horrorja nagy kedvvel szurkapiszkálja a legérzékenyebb kriminológiai darázsfészkeket, hogy aztán a stilizáció, a pastiche vagy még magasztosabb ambíciók mentén nyerjen egérutat az agresszív, s egyben konstruktív politikai inkorrektség árnyai (lehetőségei) elől. Lassan nincs gall főcím a helyi zavargások megidézése nélkül – de utoljára Kassovitz volt, aki ugyan kitüremkedő publicisztikai törekvésekkel, ám direkten ábrázolta azt az égető problémát, ami manapság olcsó hivatkozási ponttá devalválódott… pont az imént említett igénybevételei miatt. A markánsan műfaji angol horror-újhullám rendezői (Bassett, Marshall) közül társadalmi érzékenységével, hívatlan beszédmódjával tűnik ki James Watkins. Lehet, hogy egyszerűen csak hülye a kódoláshoz, mindenesetre a médiából fröcskölő szar (ami ugye: van) neki nem fel-felsejlő kontextus, kvázi táptalaj, hanem maga a lételem, mint halnak a víz. Csak egy kicsit sűrűbb, és ugye, van egy emlékezetes bukéja is.
Az Nagy Testvér intézménye mögé groteszk pillantási szöget szolgáltató Én pici szemem forgatókönyvébe is eltökélten firkált Watkins, ezúttal meg – először melegítve direktori széket – nagyon jó érzékkel tett transzparensé egy morózus zsánert, mely zsáner őstípusának emlékei minden jóravaló filmbarát szívében ott berregnek, ott kell, hogy berregjenek. A rural gothic térbeli pozicionálása miatt amúgy is alkalmas mindenféle metaforák szerinti olvasásra, az értékrendbeli áthidalhatatlanságok és társadalmi feszültségek bősége az Eden Lakeben provokatív, már-már hatásvadász és okító, mindemellett – ami a legfontosabb – ignorálhatatlan közvetlenséggel ölt testet, testeket.
És ezek a testek (mondhatnók: Ők) krónikus fekélyként hemzsegnek mindenütt, a belvárosokban, a külvárosokban, a békés vidéken és a nyomor sújtotta területeken, a brixtoni gettónegyedtől Lyon kültérségein keresztül Kiskunlacházáig. Pimasz és virulens nyavalya ez, melyet a különböző országokban különböző büntethetőségi korhatárral próbálnak kordában tartani. A jogalkotók még az évi statisztikák újabb kerek rekordjai után is csak vitázgatnak, egy mélynövésű román blahai bökdösődésétől pár héttel később már legfeljebb csak a lesántult blogja hangos, Gordon Brown angol miniszterelnök pedig a videojátékok cenzúrázásában pillantja meg a gyógyító fényt. Hát, hunyoríthatott volna kicsit tovább.
Azoknak a jégkorszakiaknak, akiket most olvasztottak ki (és legutóbb Ace of Baset hallgattak és mindig lefagyott a netjük): az Eden Lake a kiskorú bűnözés trendi tematikájának kikeltése. Talán a leghúsbavágóbb, legarcátlanabb – a filmfamília enfant terrible-je.
A korspecifikus általánosítások kategorikusságát elkerülendő azért jegyezzük meg, hogy a gyermeki lélek sötét oldala mindig ihlető erővel kísértett, William Golding morbid karikatúrájától (A legyek ura), vagy Bunuel lassan szintén hatodik ikszbe lépő, szociografikus mehíkói kiruccanásától (Elhagyottak) – és visszább – bőven sorjáznak a gonoszság infantilis toposzai. Mégis, ezekben a süvölvényekben eleddig meg volt az összetartó, közösségi jelleg; akár az ínség ölén nevelkedtek, akár bandákba szerveződve lázadtak egymás ellen, akár célirányosan és rituálisan hancúroztak felnőttek belsőségeiben. Ez az eszménykép lassan opálosodni látszik, a kertek alatt ma már az absztrakt Michael Myers rögrealista jogutódjai közül is nem egy cangázik.
Talán Haneke ábrázolta a (jólétben…) magára szakadt, értékrend és világkép híján, unalomból szadista generáció torzóját a legfélelmetesebben. A Benny’s Videoban és a Funny Gamesben is szerepeltetett Arno Frisch alakja-alakjai (a két film közötti 5 évben természetszerűleg nőtt karaktereivel „együtt” a színész) azt a tenyérbemászóan előzékeny l’art pour l’art gyilkost hozták kellemetlen közelségbe, aki ugyanazzal az ártatlan ábrázattal és ugyanannyira tét nélkül kérdezi meg az időt, mint árulja el tulajdon szüleit, vagy mint ahogy a hullámsírba lök egy nyári szomszédot.
Az Eden Lake fő férge, Brett (Jack O'Connell) a frisch-i cinizmust alpári akcentussal és kegyetlen lobbanékonysággal cizelláló, par excellence vérgeci, már a nézésével majdnem annyit ront az ontológiai státuszodon, mint a farzsebében szomjúhozó tapétavágóval. Az a fajta, akivel vagy szembeszegülsz, vagy borzongva követed legzordabb utasításait is – tolerálni, elfordulni tőle nem lehet. Ő is jómódú, ugyan munkás „család” „tagja”. A gyermekszoba fogalmát legfeljebb építészeti terminusként ismerő szülei ingerülten és félrészegen másznak ki a jakuzziból, amikor annak tisztaságát már de facto feszélyezi a fiuk által kavart slamasztika, hogy… hogy kezet emeljenek. (Kinek a vétkeiért?)
De az Eden Lake egyetlen azonosulási felületet biztosító, középosztálybeli házaspárjának addigra már: mindegy. Ja, igen, a sztori szerint ők ruccannak le vidékre, az édeni tóhoz sátrazni, meg csobbanni egyet. Brették csőrét azonban bassza a munka utáni, megérdemelt pihi puszta látványa. Először csak kicsit, aztán – a miheztartás végett – nagyon. Úgy sincs jobb dolguk.
Watkins a műfaji hagyományoknak kéjes örömmel engedelmeskedik (kérges konfliktuskezelés, visszakanyarodások, a bestiális átlényegülés mozzanatai, stb.), és e narratív keretek között engedi szabadjára életrevaló kollektív érzék, bárminemű tisztelet és – metaforikus értelemben – gyökér nélküli csellengőit. Az alfahím Brett köré gyűlt bagázs erkölcsileg gyenge nemet mondani, amikor még lehetne, és mentálisan erőtlen ahhoz, hogy bevégezze, amit elkezdett. Talán éppen hogy stilizált figurák, de egy késhegynyit sem horgadnának ki azokból a galerikből, amik a Youtube-on és a MySpace-en vezetik fel territoriális torzsalkodásaikat – hetykén téve a hintalovat a Scotland Yard és a különféle médiumok ártalmasságát hirdetők tompora alá.
A hasonlóan lényegretörő, noha sokkal halkabb szavú RED mindenünnen kinézett mostohabátyjaként az Eden Lake az impulzív és tabudöngető erőszak-kitörések kakofóniájával páratlan feszültséget teremt, melyből csak nem akar kifogyni, ráadásul – a maga gyönyörűen duhaj lelkületével – bátorkodik berongyolni az etnikai kérdések konnotációs csalitosába is. Az angol mezben naplopó, arab taknyoska – a vendégmunkások asszimilációs erőfeszítéseinek bizarr leképezéseként – csalja lépre az értelmiségi párt. Brett köszönet gyanánt felgyújtja őt... Az ilyen játszi gyengéd áthallások bársonyos puhasággal süppednek a film léleksimogató idilljébe. Ha nem hiszed, nézd meg. Aztán, ha jobban érzed magad tőle, „nyugodtan” töröld le.
Ennél közelebbről ezt az élményt nyolc napon belül gyógyuló sérülésekkel úgy sem lehet megúszni.
Ja, és kétéves a Geekz. Boldog születésnapot evribádi!
Már alig vártátok a pénteket, mi? Na nem holmi vacak hétvége miatt, hanem mert tudjátok, hogy most van ideje az új GeexKomixnak. És ha ideje van, akkor itt is van: ezúttal Santitóval merülünk nyakig a mainstream amerikai képregények világába, ahol találtunk többek közt egy új Star Wars, egy új Mike Mignola és egy új Predator képregényt, modernkorba ültetett görög mítoszokat, fejbelőtt, és órákig kínzott Pókembert, őrült, tömeggyilkos „Supermant”, és természetfeletti gyilkosságok egész sorát. És ez persze még nem minden…
Amazing Spider-Man 598
Történet: Joe Kelly Rajz: Paolo Siqueira, Marco Checchetto Kiadó: Marvel Comics
Közeleg a 600. Amazing Spider-Man, és mindjárt itt van Joe Kelly American Sonjának befejező része is. Ez a sztori egy kicsit elkapkodott motivációval (Póki: „hipp-hopp, úgy döntöttem, kicsinálom Norman Osborn – csak mert”), de ettől függetlenül kifejezetten ígéretesen indult, és bár volt egy-két bukkanó az úton (az a bizonyos bosszantó „gyikossági kísérlet”, és a zavaró tény, hogy hősünk pókösztöne hol működött, hol nem, attól függően, dramaturgiailag épp hogy volt kívánatos), egészen eddig tisztességgel helytállt. És nagy baj szerencsére most sincs vele, csak sajnos olybá tűnik, hogy Kelly a képregény karakterei közt feszülő izgalmas és meglehetősen összetett viszonyrendszert lebutítja egy egyszerű fekete-fehér, jó-rossz alapra, amiért nagy kár. Egyrészt ugye ott van Norman és fia, Harry kapcsolata, amit a jobb írók mindig is színesnek, bonyolultnak, és többrétegűnek ábrázoltak – mindeddig így tett Kelly is, de most az egykori Zöld Manó érzéseit a velejéig gonosz, „hulljon a férgese” szintre degradálja. Ehhez jön még Harry és a terhes Lily viszonya, amiben szintén sok lehetőség volt (már majdnem kezdett úgy tűnni, hogy a röhejes Menace karakternek lesz valami értelme), és ami szintén egy „gonosz vigyorral felfedem előtted a nagy átverést, aminek szánalmas áldozata vagy”-féle fordulatban hamvad el. Mindez az American Son eddig ügyesen szőtt szálainak, érdekesen gyúrt karaktereinek arcul köpése. Kár.
De essen szó végre kedvenc falmászónkról is, aki ugyebár Venomként lopakodott be az oroszlán barlangjába, és akit Norman rövid úton leleplezett, és fejbelőtt. Ja, fejbe. De a Venom-maszk a Fantasztikus Négyes Reed Richardsának keze munkáját dicséri, így hát nem csoda, hogy egy golyó alig kottyan meg hősünknek. Azóta viszont Norman és csapatának vendégszeretetét élvezi, és Sólyomszem azzal tölti az idejét, hogy a kését élesíti rajta (ehhez persze stílszerűen átvedlik Célpont jelmezbe – többek közt az ilyen apró, elvileg magától értetődő, mégis remek ötletek miatt szeretjük Kellyt). Szóval kínzás folyik, nem is akármilyen, de a hálószövő még vérrel teli szájjal is képes elsütni pár poént – noha a hangsúly most érezhetően nem a humoron van. Viszont van egy gondolata a mi pókunknak, ami több mint sírvaröhögős. Ugye magára húzott egy spéci Venom-maszkot, de emellett még csak nagyon vázlatos terve sem volt arra nézve, hogyan szabadítja majd ki Harryt (mondhatnánk úgy is, hogy fejetlenül belerohant egy igen durva szituációba), és miután összeverik, főbelövik, és órákig vagdossák, asszongya: „Azt hiszem, hiba volt idejönnöm.” Ah, Sherlock fiam, biztos vagy benne? Frenetikus. Nem tudom, szándékosan az vagy sem, de frenetikus. Kár, hogy ilyen jelzőket nem lehet elsütni a rajzokkal kapcsolatban. Siqueira és Checchetto (én 10 percig röhögtem ezen a néven – ne legyetek olyan gonoszok, hogy követitek a példámat) borzalmasan otromba, eltúlzott mimikával dolgoznak (a harmadik oldalon Harry úgy néz ki, mint egy ötéves, akivel most közölték, hogy a Télapó nem létezik), és bár a panelelrendezésben vannak jó ötleteik, Harry menekülése Lily elől egy rémesen zavaros, pocsékul kivitelezett jelenet. Remélem, az utolsó rész még húz majd az összpontszámon, bár innen nézve az csak egy nagy, végső, össznépi bunyónak tűnik, a karaktereken meg az már nem fog segíteni.
Greek Street 1
Történet: Peter Milligan Rajz: Davide Gianfelice Kiadó: Vertigo Comics
Sosem értettem igazából, hogy egy olyan kiapadhatatlan kincsesbányát, mint a görög mitológia, miért nem aknázott még ki az utolsó morzsáig egy képregényíró sem, most hirtelen csak Bill Willingham ugrik be (Thessaly: Witch for Hire), Neil Gaiman Sandman-je is érinti ujjbeggyel a téma felületét, a Marvel gyalázatos Héraklészét és Árészét meg inkább gyorsan felejtsük is el. Dráma, szerelem, vérfertőzés, intrika, csodák, hősök: úgy tűnik Peter Milligan, aki bár már veteránnak számít a Marvel (X-Force, X-Statix) és a DC (Enigma, The Human Target) berkeiben, de még nem sikerült igazán nagyot dobbantania, ezúttal beletenyerelt a lehetőségbe, ami Willingham-et is ismertté tette. Hiszen amit a Greek Street első, 1 dolláros vevőcsalogató áron piacra dobott számában találunk, az bizony felkérés egy táncra, le lehet porolni a klasszikus tudásunkat, előrángatni az elfeledett hősöket, hiszen a londoni Soho-ban játszódó történet egy magical underground-ot sejtet, amit ógörög hősök, boszorkányok és szörnyetegek népesítenek be. A közelebbi helyszín a kulturális olvasztótégely aranymetszése, a Greek Street, ahol még egy híres magyar étterem is található (The Gay Hussar), és hongkongi bandák csapnak össze olaszokkal.
A történet több szereplőre fókuszál: egy éjszakai sztriptízbár királynői méltósággal viselkedő táncosnője Médeiát és Agamemnónt emlegeti meghökkent kliensének, a főhős, Eddie lefekszik a saját anyjával, aki ötévesen árvaházba adta, csak hogy lássa vajon emlékszik-e rá, ám az a felismerés pillanatában balszerencsésen nyakát szegi, egy családja által őrültnek tartott gót lány inkább kikaparná a szemét, minthogy állandóan a jövő látomásai kínozzák, a Dédalosz nevű nyomozó gyilkossági helyszínén megjelenik, majd titokzatos módon eltűnik három vészterhes nőalak és egy szörnyeteg szedi emberalakban az áldozatait az utcákon. Ez mind-mind abba az irányba mutat, hogy itt (remélhetőleg) egy Fables hosszúságú és 100 Bullets szereplőgárdájának mennyiségével vetélkedő urban fantasy-t kapunk, a mitológiai történetek ügyesen átszabott parafrázisaiba öltöztetve. A felvezetés ígéretes, a rajzoló tökéletesen passzol a témához, most már csak az kell, hogy a sorozat megtalálja a közönségét. Írta: Santito
Irredeemable 4
Történet: Mark Waid Rajz: Peter Krause Kiadó: Boom! Studios
Alternatív szuperhőstörténelemből láthattunk már eleget, a sort maga a Marvel kezdte a What if…? füzetekkel, majd a DC folytatta az Elseworlds történetekkel és láttunk már Supreme Power-t Straczynskitől és Black Summer-t Warren Ellistől. Miben nyújt tehát újat az Irredeemable, milyen jóvátehetetlen dolog történt Mark Waid (Kingdom Come, 52, Captain America) alternatív univerzumában létező omnipotens Superman alteregó életében? Miért pusztít el milliós városokat, vadássza le hajdani társait és tartja rettegésben az egész világot Plutonian, Amerika hajdan szerény, hatalmas szívű cserkészfiúja? Maga a mód némileg taszít, ahogy a képregényszakma valóságos szupersztárja már előre hideg fejjel megtervezett pénzfialó gépezetet épít a címre (speciális 500 példányos korlátozott kiadás, a trade-ek egyszerre csak négy számot foglalnak magukban, négyféle borítóvariáns, „Mark Waid is Evil” pólók), kollégájához, Mark Millarhoz hasonlóan, aki a középszerből éppen csak kiemelkedő Kick-Ass-t adta el úgy Hollywoodnak, hogy a csak hatodikszámánál tartó (nyugodtan nevezhetjük így) brand,még be sem fejeződött.
Az aggodalmam, miszerint a nagy aranylázban elsikkad maga az arany, egyelőre alaptalannak bizonyult, a sztori nagyon szépen halad a maga útján, veterán képregénygeekeket is felkészületlenül érő csavarokkal, gyönyörűen felépített jelenetekkel. Amikor antihősünk az első részben a Batmanhez hasonló Hornet egész családját elhamvasztja egy pillantásával, még szakít egy pillanatot arra, hogy feltegye a kérdést az utoljára maradt kislánynak („Ugye tudod ki vagyok, Sarah?”), majd a fülébe súgva meg is válaszolja azt magának („Szuperhős”), vagy amikor a képességeivel szemben tehetetlen Qubitnek felajánlja, hogy válasszon ki tízet a halálraítélt milliókból, azután a maradékot porrá omlasztja („Pontosan ilyen érzés”), Waid szinte sebészi pontossággal, szépen, lassan hámozza le a rétegeket a Plutonian személyiségéről, hogy a végén (egészen pontosan a tizenkettedik részben) a lelkiismeretes lélekbúvári munka meghozza a gyümölcsét. A tébolyultnak tűnő cselekedeteknek pontosan körülhatárolható mozgatórugói vannak és éppen az ezek felfedésére irányuló folyamat az, ami nagyszerűen van levezényelve, így a hajdani társak folytatta nyomozás a Plutonian pszichéjének mélyére ásásához még a 2009-es év egyik legkellemesebb meglepetése is lehet. Írta: Santito
Madame Xanadu 12 Történet: John Wagner Rajz: Michael Wm. Kaluta Kiadó: Vertigo Comics
Matt Wagner remekül indult sorozata a harmadik negyedévében elfáradt kicsit, úgyhogy pont jókor jött a 11. számmal beköszöntött téma- és hangulatváltás. Igaz, a címszereplő mágus és a rejtélyes, kifürkészhetetlen Phantom Stranger évszázadokon átívelő szerelmi (vagy valami afféle) története, háttérben a történetelem vérzivataros eseményeivel, eredetibb és izgalmasabb koncepció, mint egy újabb természetfeletti nyomozós sztori, de mivel a kivitelezés mindeddig hibátlan, megbocsáthatjuk Wagnernek a kisebb ambíciókat. És persze fontos szempont az is, hogy a sorozat jellegének változása korántsem ad hoc, hanem nagyon is indokolt és következetes, hiszen a főszereplő eddigi kalandjainak következményeként kerül sor rá. Madame Xanadu egyébként egy régi DC karakter, még a ’70-es évek végéről, aki sok „kollégájához” (így legutóbb az „ismeretlen katonához”) hasonlóan megtalálta útját a mainstream univerzumból a kiadó imprintjének, a felnőtteknek szóló Vertigónak a világába. A Merlin által megátkozott varázslónő (eredeti nevén: Nimue) története most ért el arra a pontjára, amin eredeti inkarnációjának feladatát veszi magára – azaz segítséget nyújt azoknak, akik valamiféle természetfeletti veszedelemmel néznek szembe. Az eddigi részek szépen megágyaztak ennek a koncepciónak: Nimue évszázadokon keresztül sodródott, járta a világot, kultúrákat ismert meg, birodalmak felemelkedését és bukását élte át, és mivel látja a jövőt, hosszú ideig őrlődött, hogy beavatkozzon a történelem menetébe, vagy se. A 10. számban végül elérkeztünk a XX. századba, hősnőnk pedig végre megtalálta békéjét és célját egy mágikus bolt (illetve nyomozóiroda) formájában.
Ez a füzet az Exodus Noir című ötrészes sztori második felvonása, és a legfontosabb vele kapcsolatban az, hogy valósággal kényezteti a szemet. Michael Wm. Kaluta (ő tervezte anno a karaktert a DC-nek, és ő rajzolta a ’70-es, ’80-as évekbeli sorozat borítóit is) képei gyönyörűek, részletgazdagok, élettel telik, és fantasztikusan jelenítik meg a ’40-es évekbeli New York hangulatát, nem is beszélve a roppant kifejező mimikákról (panelkezelése nemkülönben bravúros). Ha már noirról van szó, én bizony kíváncsi vagyok, hogy működtek volna Kaluta erőteljes vonásai fekete-fehérben, másrészt viszont Dave Stewart elegáns, visszafogott színvilágát mindig öröm látni. Ami a sztorit illeti, Nimue egy titokzatos Al Nar nevű figura után nyomoz, aki egy roppant fenyegető megjelenésű fekete kutyával mutatkozik, és bizonyos üzletemberek, akikkel kapcsolatba kerül, sorra elégnek – belülről. Ehhez jön még egy sor flashback az 1493-as Spanyolországban (itt Wagner megidéz egy valódi történelmi alakot, Tomas de Torquemada inkvizítort – és bizony Kaluta segítségével sikerül egészen félelmetesnek ábrázolnia), ahol Nimue leszbikus örömökön osztozik egy fiatal lánnyal. Hogy a két szál közt mi a kapcsolat, az egyelőre rejtély, de Wagner nyilván szépen összeköti majd őket, és addig is mindkettő érdekes és olvasmányos, kellően baljós, de nem túl sötét hangulattal. Nekem ugyan hiányzik a sorozat első fél évének stílusa, de a Madame Xanadu így is jó irányba tart – nem lehet panaszunk.
Predator 1
Történet: John Arcudi Rajz: Javier Saltares Kiadó: Dark Horse Comics
Pár hete indult csak újra útjára a Dark Horse-nál az Aliens sorozat, és most megérkezett a szintén újraindított Predator első száma is – méghozzá ugyanattól az írótól, John Arcuditól. Arcudi tehetséges fazon, ezt bárki tanúsíthatja, aki olvassa a B.P.R.D.-nál írt remek történeteit, és persze az említett Aliens is ígéretes kezdetnek bizonyult. Viszont ezzel a Predatorral, ezzel gondok vannak, és sajnos nem is kicsik. Pedig a felvezetés még egész pofás. A helyszín a véres konfliktusokkal, belharcokkal és terroristákkal teli Dél-Afrika, egy ilyen környezet pedig tökéletes egy Predator-sztori számára. A képregény egy zsoldosokkal kísért vállalati konvoj elleni támadással indul, amit terroristák kezdenek el, de persze a rusnya földönkívüliek fejeznek be. Semmi különös, pofonegyszerű felütés, de ennél többre nincs is szükség. Eztán jönne a főszereplők bemutatása, a mellékszereplők fokozatos eltűnése, és a keményfiúk ráébredése arra, hogy itt bizony vadásznak rájuk. Arcudi azonban nem pöcsöl ilyen apróságokkal: gyorsan megmutatja nekünk a biztonsági csapat tökös, nemtörődöm, kihaénnem főnökét, akinek feladata, hogy vállalatvezetőket szállítson egy veszélyzónában A pontból B pontba, meg a tökös, hurrápatrióta katonai összekötőt, és felvázol köztük egy teljesen érdektelen konfliktust, aminek a füzet végére érve úgy tűnik, hogy egyébként sem lesz semmi szerepe a későbbiekben.
Merthogy a konvojra persze lecsapnak a Ragadozók, az emberek pedig annak rendje és módja szerint hullani kezdenek. Namost ez engem a legkevésbé sem tudott érdekelni, tekintve, hogy ezek az emberek még papírmasé figuráknak sem mondhatók. A két említett karakteren kívül senki nem kap semmiféle egyéniséget, még csak felületesen sem, úgyhogy tőlem aztán négyelhetik, nyúzhatják, és ölhetik őket halomra nyugodtan. Érdekes egyébként, hogy míg az Aliensben Arcudi méltóságteljes lassúsággal vezette fel a sztorit, és még a füzet végére érve sem lehetett tudni, hogy igazából miről is fog szólni az egész, a Predatorban már az első rész végén megkapjuk az első konfrontációt a főszereplő és a féltucatnyi űrlény között. De minek? Hol van itt az áldozatok becserkészése, a „bakker, vadásznak ránk”-féle megvilágosodás, a jellegzetes, predatoros hangulat, miért kell fejjel előre belerohanni az első nagyszabású akciójelenetbe, ahol rögtön egy egész utca robban fel? És az első támadás után mégis mi a francért állnak a Ragadozók ott a lángoló kocsik közepette, miközben csak úgy… bámulnak ki a fejükből? Hol vannak a rejtőzködések, a lopakodások? Mindeddig a történet egy jottányit sem változna, ha a Predatorokat felcserélnék benne terroristákra, eltekintve attól, hogy úgy lenne értelme, és nem tiporna lábbal kultikus karaktereket. A rajz sem segít sokat: Javier Salteres vonásai vázlatosak, képei kidolgozatlanok, mimikái eltúlzottak, hátterei üresek – az utolsó oldal a röhejesen unalmas cliffhangerrel pedig egyenesen bűnronda. Mindjárt köpök is egyet.
Star Wars: Invasion 1
Történet: Tom Taylor Rajz: Colin Wilson Kiadó: Dark Horse Comics
Star Wars rajongóként mindig öröm látni, ha új képregény indul arról a bizonyos régi, messzi-messzi galaxisról – még akkor is, ha korántsem képes mind megfelelni az elvárásoknak. Ahogy az első jelek szerint ez sem. Az Invasion 25 évvel a Jedi visszatér eseményei után játszódik, és voltaképp a jelenleg is futó Legacy történelmi előzménye: egy távoli galaxis menekült népe, a Yuuzhan Vong megtámadta, és idővel elpusztította a Birodalom megdöntése után létrejött Új Köztársaságot (ennek krónikája a 19 részes The New Jedi Order című regénysorozat). Tom Taylor sorozata a konfliktus kezdetéről szól, amikor az idegenek az ismert galaxis határvilágait ostromolják. És, na igen, ennél több nem is nagyon történik az első részben. Dirr, bumm, bamm, itt a Yuuzhan Vong, fusson, ki merre lát. Egy Artorias nevű bolygót rohannak le elsőként, amelynek királyi családja szétszakad a támadásban: a fiú, Finn, a harcok elején szerencsésen felbukkanó Luke Skywalkerrel a jedi akadémiára megy, a lány fogságba esik, az apa pedig, királyhoz méltón, természetesen a vélhetően rövid életű ellenállás vezetője lesz.
A gond ott kezdődik, hogy a karakterek bemutatására egyáltalán nincs idő – nettó két oldal jut nekik, mielőtt a sztori alig létező felvezetését azonnal felváltja a robbanások és a lövöldözések sorozata. Az akció ural tehát mindent, és minden egyéb másodlagossá válik – de olyan karakterek nélkül, akiket nem ismerünk annyira, hogy izguljunk értük, nem sokat érnek a látványos csaták sem, akkor meg főleg nem, ha az alkotóknak egyszerűen nem sikerül érzékeltetniük a háború epikus méreteit. Mert ahhoz képest, hogy itt egy olyan konfliktus kezdetéről van itt szó, ami később alapjaiban rengeti majd meg az egész galaxist, itt mintha nem is egy teljes bolygó brutális lerohanását, hanem csak valami szedett-vedett kalózhorda városfosztogató akcióját látnánk. Kevés ez ide, nagyon hiányoznak az invázió jelentőségét és méretét érzékeltető totálok, és ezen nem segít a hatásvadász narráció sem („Jönnek. Csak pusztítást, gyötrelmet… és halált hagynak maguk után.” Hűűűűűűhaaaaa…). Az egyetlen igazán jól sikerült pillanata a képregénynek Luke felbukkanása, ahogy megnyugtatóan mosolyog a sarokba szorított menekültekre, zümmögő fénykarddal a kezében, körülötte több tucatnyi idegen katona hullájával. Ez képileg is egészen hatásos, de egyébként Colin Wilson rajzai egyáltalán nem kiemelkedők – noha egy kellemesen élvezhető, átlagos szintet azért hoznak, főleg az akciójelenetekben. Viszont kár, hogy a Yuuzhan Vong úgy néz ki, mint egy borg és egy predator fantáziátlan keveréke, de ez nem ennek a képregénynek a hibája. Akárhogy is: gyenge kezdet.
The Sword 18 Történet és rajz: Luna testvérek Kiadó: Image Comics
Lunáék két éves futamra tervezték szuperhősjellegű akció-fantasy sorozatukat, ami azt jelenti, hogy a The Sword a következő számmal alighanem megkezdi a fináléját. Lehet, hogy ideje, mert a legutóbbi rész az első jele volt annak, hogy az amúgy kiváló képregény mintha kezdene kifulladni. Dara a családját lemészárolt három halhatatlan közül immár a másodikkal szállt szembe (Knossosszal, aki a négy elem közül a földet uralja) címbéli kardjával, az egyetlen fegyverrel, ami ártani képes nekik – és a kreatívan indult, de túl hosszan elnyújtott harcjelenet végül buta ötletekkel, és a sorozat (a téma és a műfaj ellenére) földhözragadt realizmusához képest képtelen hülyeségekkel érte el a mélypontját. Szerencsére most úgy tűnik, hogy ez csak egy egyszeri botlás volt, amit az alkotók ezzel az ismét nagyszerű füzettel korrigálnak. Tehát Dara és Knossos harcának fináléjáról van szó, amibe az utolsó testvér, Malia is beavatkozik – és mindenki nagy meglepetésére nem a fivére oldalán. Maga az összecsapás Lunáékhoz méltón dinamikus, ötletes, véres és intenzív, és továbbra is fantasztikus, ahogy a szereplők aktuális, sorsdöntő cselekedetei előtt megakasztják a cselekményt, és egy flashbackkel mutatják be, erősítik meg a motivációikat, illetve az esemény érzelmi hátterét.
Sejthető volt, hogy Lunáéknak több van a tarsolyukban annál, semhogy a bosszúszomjas Dara egyszerűen egymás után levadássza a testvéreket, aztán jöjjön a The End felirat. A testvérek közti hűtlenség és konfliktus, a vér kötelékénél is erősebb ambíció és hatalomvágy eddig is ott lappangott a halhatatlanok végig ügyesen ábrázolt, összetett kapcsolatában, most viszont csúcspontjára ér ezzel a fordulattal. Malia azért segít Darának megölni Knossost, mert ő akar lenni az utolsó a fajtájából, az utolsó „isten”, aki majd egyedül uralhatja a világot. Sőt, a képregény végén hősként lép a nyilvánosság elé, aki majd megmenti az emberiséget a gyilkos őrültnek beállított főhőstől. Bizony, kellett ez az ahhoz, hogy a sorozatnak esélye legyen egy igazán nagyszabású befejezésre – Lunáék előtt a még hátralévő részekre most olyan lehetőségek állnak, amikből még sokmindent ki lehet hozni (ott van még a halhatatlanok apja is, akit elő lehet rángatni a fináléra – feltéve, hogy nem csak Knossos képzeletében létezett). A rajzok a szokásosak – és ezt talán egyetlen más rajzoló esetében sem lehet számról számra, sorozatról-sorozatra, évről-évre ugyanígy elmondani. Amióta csak nekiálltak képregényeket készíteni, Lunáék stílusa egy jottányit sem változott (és ami még durvább, színvonalban sem volt ingadozás). Írásukban a legszélsőségesebb körülmények közt is uralkodik a realizmus és az emberközpontúság, rajzukban pedig az egyszerű, de hatásos panelkezelés és a roppant kifejező mimikák (na meg a túlságosan is egyforma arcok, de ennyi még belefér) – ennek a füzetnek éppen Knossos gyönyörűen megkomponált halála a csúcspontja. Óriási öröm látni, hogy a The Sword egy apró bukkanó után ismét sínen van.
Witchfinder: In the Service of Angels 1 Történet: Mike Mignola Rajz: Ben Stenbeck Kiadó: Dark Horse Comics
Mike Mignola Hellboy univerzuma egyre terjeszkedik, és terjeszkedik. A jószívű vörös démon után először jött a B.P.R.D., majd belekóstolhattunk Lobster Johnson kalandjaiba, most pedig Sir Edward Grey kap saját minisorozatot, aki annak idején még a Wake the Devilben bukkant fel először egy kisebb mellékszerepben. Érdemes megfigyelni azt a tudatosságot, amivel Mignola építgeti az univerzumát: egyrészről minden sorozata ugyanolyan (különleges képességű, vagy legalábbis roppant jól képzett emberek rejtélyes, természetfeletti esetekben nyomoznak), másrészről viszont teljesen más. A Hellboy a címszereplő személyes végzetét követve mutatja be ezt a veszélyes világot, a B.P.R.D. a szörnyek elleni epikus, sokszor globális küzdelemre koncentrál, a Lobster Johnson a ’30-as évek ponyhvahőseinek reinkarnációja, a Witchfinder pedig a viktoriánus korabeli Angliát idézi meg, vagyis a jól megszokott horrorisztikus hangulatot ismét teljesen új korba és környezetbe helyezi. Sir Edward Grey, őfelsége, a királynő legmegbecsültebb és leghíresebb nyomozója, megmagyarázhatatlan halálesetekre igyekszik fényt deríteni Londonban, 1879-ben. Az áldozatok egy korábbi kutatóexpedíció tagjai, akik rábukkantak egy földalatti városra, egy régi, emberiség előtti civilizáció romjaira – és persze annak rendje és módja szerint, hullani is kezdtek, mint a legyek.
Ebből is látszik, hogy nincs itt semmi eredeti, semmi, amihez hasonlót nem olvastunk már számtalanszor – de ez egy hangulatos ponyvánál soha nem is elvárás, a fő, hogy bármilyen klisékhez is nyúl Mignola (megjegyzem, ezeket már nyugodtan nevezhetjük az ő saját kliséinek), azt ügyesen teszi. A Witchfinder olyan, mintha fognánk Sherlock Holmest, és beleraknánk egy Edgar Allan Poe történetbe (a Morgue utcai gyilkosság egyébként is könnyen beugorhat a képregény olvasása közben), aztán az egészet nyakon öntenénk az elmaradhatatlan lovecrafti motívummal, vagyis az ősi világ szörnyeivel. Megkapjuk a hátborzongató mesét az expedíció sorsáról, a jellegzetes, és ezúttal a viktoriánus London hangulatával keveredő Mignola-atmoszférát, kellő mennyiségű horrort és misztériumot, és persze kapunk egy szépen kivitelezett összecsapást is egy gyilkos démonszerű lénnyel, ami alaposan megdobja az információkat hosszú dialógusokkal ránk zúdító füzet dinamikáját. De az új sorozat legfontosabb eleme természetesen maga a főszereplő: Sir Grey egy mélyen vallásos, racionális, elsősorban az elméjével dolgozó (de a pisztolytól persze nem megrettenő) nyomozó, akit Mignola Hellboyhoz hasonlóan csendes, nyugodt figuraként ábrázol. Múltját egyelőre nem piszkálja, és ez nem is baj, elég érdekes és ígéretes enélkül is. Ami pedig a rajzot illeti, Ben Stenbeck láthatóan Mignola stílusát igyekezett másolni – ez általában rosszul szokott elsülni, de itt nincs gond vele. Igaz, közel sem olyan erőteljesek a kontrasztjai, mint a mesternek, nem bánik olyan jól a hátterekkel és az árnyékokkal, de szerencsére itt van neki Dave Stewart, aki még gyenge rajzokat is képes lenne feldobni fantasztikus színvilágával. A Witchfinder összességében egy remek képregény: újabb minőségi kiegészítés a Hellboy univerzumhoz, ennek pedig csakis örülni lehet.
Astonishing X-Men 30
Véget ért végre Warren Ellis és Simon Bianchi első sztorija az anno Joss Whedon és John Cassadey neve alatt indult sorozatnál. Végre, mert a hatrészes Ghost Box már majdnem egy évvel ezelőtt indult, így az utolsó felvonás mostani érkezése nagy túlzással sem nevezhető kis, elegáns késésnek. És a legszörnyűbb az, hogy még csak nem is feltétlenül érte meg a várakozást. A Ghost Box sztorija olyan végtelenül egyszerű, hogy az már szinte fáj, és igazából Ellis szokásos tudományos blablája (mesterséges mutánsokról és alternatív világokról) sem teszi összetettebbé – legfeljebb intelligensnek tűnik, de valójában nem az. Vegyesek az érzéseim egy újabb őrültté/gonosszá tett régi karakterrel (Forge) kapcsolatban is, úgy látszik, manapság ez a divat X-fronon – lásd még Bishop pálfordulását a Messiah Complexben. Szóval a történetben egyszerűen nincs annyi, hogy igazoljon egy hatrészes comicot, és végül az egész csak Ellis eleven dialógusai, viszonylag ötletes akciói, fanyar, jópofa humora és remek karakterkezelése miatt lesz élvezhető. Sajnos azonban a mérleg másik oldalán ott vannak még Simon Bianchi ordítóan öncélú panelkavalkádjai, az olykor egészen rettenetes és túlzó mimikák, és a kaotikus színek. Összességében egyáltalán nem rossz, de messze nem is győzött meg arról, hogy az új alkotópáros elődjének nyomdokaiba léphet.
Batman and Robin 2
Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna Frank Quitelytől ilyen eszméletlenül gyönyörű képeket – pedig nem volt ám csúnya az All Star Superman sem. De amit ezzel a sorozattal művel, az maga a csoda. Fantasztikus dinamizmus, erőteljes arcjátékok, markáns vonások, lendületes, kreatív panelelrendezés – és mindezt Alex Sinclair bámulatba ejtő színvilága koronázza meg. De a Batman and Robin persze nem csak a rajzai miatt kötelező olvasmány. Grant Morrison új sorozatának második része még az elsőt is felülmúlja, és ez nem kis szó: egyrészt itt van egy egyszerre félelmetes és röhejesen abszurd szupegonoszbanda, akivel hőseink frenetikusan bizarr csetepatéba keverednek. Másrészt Morrison remekül használja a karaktereket, Batman és Robin (korántsem felhőtlen, és ebben a számban első forráspontjára érő) kapcsolatának ábrázolása a képregény szíve és lelke, de Aflred is nagyszerűen működik, mint a bátorítás és a logika hangja. Harmadrészt pedig, az író végre szembeállítja Batmant Gordonnnal (aki persze rögtön tudja, hogy ez a Batman nem az a Batman), még ha csak rövid időre is – de tudjuk, hogy lesz még ennek is folytatása, és egyelőre mindenféle történeti és érzelmi szál, amit Morrison futtat, roppant érdekesnek és izgalmasnak tűnik. Aki szerint a Batman a denevérképregények zászlóshajója (khm, Judd Winick írja…), az kezdjen elgondolkodni…
Crossed 6 Két rész van hátra, szóval lassan befejeződik ez a sorozat is. Amiért kár, annak ellenére, hogy a Crossed, amelyet Garth Ennis durvábbnak, perverzebbnek és vérmocskosabbnak ígért, mint bármit, amit korábban írt, csak félig-meddig váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Mert ha jól meggondoljuk, nem sok minden történt a képregényben az indulása óta. A zombiszerű járvány (ami az embereket ördögien gonosz gyilkosokká változtatja) kitörése óta a túlélők erdőkben és hegyekben bolyonganak, próbálva életben maradni, és elkerülni a fertőzötteket. És ennyi. A tipikus, mondhatni, klasszikus zombidramaturgiával való párhuzam annyiból is helytálló, hogy Ennis az előzetes elvárásokkal ellentétben sokkal inkább koncentrál a túlélők reakcióira és lelki vesszőfutásaira, mint a tényleges támadásokra és az azokból fakadó gore-ra. Ez persze nem akadályozza meg abban, hogy egy olyan zseniális képpel nyisson, amin. egy összevissza vagdosott, vérző ló rohanva húz maga után egy lánccal hozzákötött, letépett emberi lábat. Ebben a számban egy új „alfahím”, az arrogáns, nagypofájú Brett csatlakozik a csapathoz, és persze hamar összetűzések sorába keveredik Stannel, akinek mellesleg van egy igen szép jelenete egy kóbor kutyával. A csúcspont azonban az öreg Geoff vallomása, amit nem akarok lelőni, de mindenesetre elég bizarr és durva ahhoz, hogy az olvasó úgy tegye le a képregényt, hogy „aztarohadt”. Nem világmegváltó, de jó sorozat – el tudnám viselni hosszabb távon is.
Ígéretes trash, igazi horror legendákkal és korunk legszexibb pornószínésznőjével. A filmben egy nem túl sikeres rendező(David Hess) embereket gyilkol, hogy azok testrészeit kellékként használja fel a következő filmjében.
Az Undead című low budget sikerhorror alkotópárosa ezúttal már jóval nagyobb költségvetésből forgathatott filmet, és az eredmény így első blikkre igencsak jóképűnek mondható. Létezik, hogy hosszú idő után végre összefutunk egy igazi, tökös vámpírfilmmel? (Twilight-rajongók meg ne merészeljenek szólalni...) Ja igen, ehhez hozzátartozik, hogy én vagyok az egyetlen ember a világon, akinek a Let The Right One Innem jött be...
Dögös és unalmas sci-fi ponyvahősök, Megtorló horrorkörnyezetben, Gotham Batman nélkül, sorozatgyilkos szuperhős, hangulatos kísértethistória és csirketilalom egy látnok zsaruval. Ezúttal két tettestársammal esküdtünk össze, hogy bemutassuk nektek az utóbbi idők legérdekesebb amerikai képregényeit, és ezt az esős-felhős-kopott-szürke napot feldobjuk kicsit némi horrorral, izgalommal, abszurdummal és dögös, testhezsimuló latexruhákkal (nem, szexképregényről nem írtunk, vedd ki a kezed a nadrágodból).
Az Avatar kiadó gyeplőjét tökös gyerekek tartják, akik nem rettennek meg attól, hogy rendszeresen olyan korlátokat lépjenek át, melyeket az amerikai szórakoztatóipar hallgatólagosan állított fel önmagának (mint például, hogy gyerekeket, állapotos nőket és aranyos háziállatokat nem érhet semmi komolyabb bántódás), és az sem okoz gondot nekik, hogy messzire elkerült, kellemetlen témákat feszegessenek (Chronicles of Wormwood, Black Summer). Nem véletlen, hogy Alan Moore, Warren Ellis, Garth Ennis, Jamie Delano és Frank Miller mind letették már a kézjegyüket náluk, illetve többen közülük vissza-visszatérő vendégek. Olyan szórakoztató B-movie jellegű sorozatokat indítottak útnak, mint a Blackgas, az Anna Mercury, az Escape from the Living Dead, és a Bad Girl label-jük már a kezdetektől olyan karaktereket vonultat fel, mint Pandora, Lady Death, Avengelyne és Shi.
Így hát Christos Gage (Stormwatch: Post Human Division, Thunderbolts: Secret Invasion) veterán forgatókönyvíró nem tett rossz lóra, amikor hozzájuk hozta a következő szuperhős témát újabb oldalról feldolgozó sorozatának nulladik (úgymint az elsőt megelőző) számát: John Dusk szuperhős, a hozzá járó testhez álló páncélruhával és maszkkal, és bűnözőket kutat fel és tesz ártalmatlanná. Mindezt azonban a rendőrség kötelékében teszi, és ha a közvélemény nem is, de az ügyészség tökéletesen tisztában van a személyazonosságával, így hivatalos jogosítványokkal vadássza le a sorozatgyilkosokat, akiket aztán teljesen szabályos módon, a tárgyalóteremben az ő vallomása és a bizonyítékok alapján ítélnek el. A feldarabolt áldozatok, a kampóra akasztott kislányholttestek azonban lassan, de biztosan kezdik felborítani a lelki egyensúlyát, amit barátnője, a gyilkossági osztályon dolgozó Karen történetei a kezüket gúzsba kötő törvényekről sem nagyon billentenek helyre. Mindeközben egy sorozatgyilkos szedi áldozatait az utcán, akik mind a törvény kezét elkerült bűnözők közül kerülnek ki, így erős a gyanú, hogy a rendőrök egyik saját társuk után nyomoznak, a gyilkos módszer előtt pedig egyelőre értetlenül állnak a helyszínelők, a gyanúsan golyóütötte sérülésnek tűnő bemeneti nyílásokban ugyanis nem találnak sem golyót, sem lőpornyomot. Dusk a tárgyaláson résztvevő egyik gyanúsan viselkedő (már ha annak lehet nevezni, hogy az illető az ítélethirdetés alatt önkielégítést végez) figura nyomába ered, azonban a lakásának átkutatása közben rajtakapják. A következményeket nem lőném le a meglepő, bár nem túlságosan eredeti (és talán kissé elsietett) fordulat miatt, mindenesetre a sztori itt már megfelelő mértékben felkelti az olvasó érdeklődését, hogy kíváncsian várja a folytatást. A rajzok a célnak teljesen megfelelnek, nem kiemelkedők, de hát az Avatar sosem a sztárrajzolók alkalmazásáról volt híres. Mindent egybevetve egy decens történetet kapunk, amiből még akármi is kisülhet, így megelőlegezem neki a négy csillagot. Santito
Batman 687
Történet: Judd Winick Rajz: Ed Benes Kiadó: DC Comics
Ha valaki esetleg még mindig nem tudná, Batman halott. És ha esetleg ezt sem tudná, igazból persze nem halott, csak a DC-nél úgy tesznek, mintha, hogy kicsit felrázzák a status quo-t (ld. még: The World of New Krypton, amiben Superman ideiglenesen elhagyta a Földet). Ehhez Tony Daniel háromrészes Battle for the Cowl című minije készítette elő a terepet, ami azonkívül, hogy lelketlenül és ötlettelenül elhadarta a kötelező tudnivalókat arról, hogy most akkor ki is veszi át Bruce köpenyét és felelősségét, leginkább csak arra volt jó, hogy a rajongók megnyugodjanak, nem csak a Marvel önti nyakon szarral a legfontosabb szuperhősét (ld. a pókemberes Character Assassinatont). Más kérdés, hogy Batmanünk legalább diszkréten visszaröppent barlangrajzot mázolni az őskorba, mielőtt megindult az égi áldás. Természetesen a Battle for the Cowl, ostoba, összecsapott fércmunka lévén, még csak véletlenül sem foglalkozott Batman „halálának” érzelmi következményeivel (leszámítva néhány kötelező, elnagyolt és hiteltelen siránkozást meg színpadias kesergést), hiszen mégiscsak könnyebb robbanásokról meg harcokról írni, mint gyászról. Persze Danielnek ez sem jött össze, viszont ami most számunkra fontos, az az, hogy az említett gyász ábrázolása Judd Winickre maradt, aki a denevércímek zászlóshajójának irányítását ezzel a számmal veszi át Grant Morrisontól és a köztes sztorit írt Neil Gaimantől. Hogy gyorsan helyre tegyük a képregényt, nem árt megjegyezni, hogy Winick eddig 28 Batman sztorit írt, és ezek közül egyik sem volt jó (ezért a mondatért pedig ide nekem „A legfinomabban fogalmazó kritikus” díját!)
Szóval a Batman 687. száma azzal foglalkozik, hogy Batman „halála” milyen hatással van a hozzá közel állókhoz. Ez nem egyszerűen csak dicséretes, de egyben szükséges is, hiszen ez a karakter mégiscsak megérdemel egy olyan képregényt, ami arról szól (és nem csak felületesen, két buta akció közt), hogy „családja” hogyan reagál a vele történtekre. De Winick nem volna Winick, ha ezt a témát sikerülne ízlésesen, szépen, visszafogottan feldolgoznia – nem, neki nincs érzéke a nüanszokhoz, ő nem képes finoman utalni valamire, csak arra képes, hogy azt a valamit teljes erejével beletolja az olvasó pofájába, mintha az olyan hülye lenne, hogy másképp nem venné észre. Lásd azt a jelenetet, amiben Superman és Csodanő megjelennek a denevérbarlangban Bruce köpenyével, és az Acélember megkérdezi Alfredot, hogy jól van-e. A komornyik gyásztól fáradt, megviselt arccal (Ed Benes munkáját illeti a dicséret) felel: „Jól vagyok-e? Nem, uram, nem vagyok jól. A fiam meghalt.” Egyszerű, és egyben roppant hatásos, gyönyörűen szomorú, szépen kivitelezett jelenet, ami kevés szóval rengeteget mond – a vak is látja, hogy itt a csúcspont, itt kell ugrani a sztoriban. De nem, Winicknek ennyi nem elég, neki muszáj hozzáerőszakolnia még egy panelt, amiben az összes szereplő látványosan keseregve, lehajtott fejjel bámul maga elé egy fekete háttér előtt – ráadásul már a következő oldalon, szóval az író nem csak a jelenet érzelmi erejét, de a struktúráját is kontárként vágja ki a kukába. Ezek után meglep még bárkit, hogy pár képkockával később Alfred egy naplementével megalapozott jelenetben, patakzó könnyekkel a képén kesereg? Nincs annál bosszantóbb, mint amikor a jó dolgokat is elbarmolják… Olorin
Batman: Streets of Gotham 1 Történet: Paul Dini Rajz: Dustin Nguyen Kiadó: DC Comics
Szerencsére úgy tűnik, hogy Batman „halálából” származni fognak jó dolgok is. Olyannyira, hogy a Battle for the Cowl nyomában indított új sorozatok mindegyike meglehetősen ígéretesnek tűnik. Először is ott a Red Robin, amiben Tim Drake kutat Bruce Wayne után Európában, tőle szokatlanul brutális módszerekkel, aztán a Batman and Robin a megunhatatlan Morrison-Quitely párostól, és most bemutatkozik a Streets of Gotham is, a mindig megbízható Paul Dininek hála. Az persze túl szép lenne, ha a sokat sejtető cím valóban egy Gotham Central jellegű sorozatot jelentene, de így sincs okunk panaszra: ez a képregény természetesen Batmanről fog szólni, de a bevett szokással ellentétben a történetet mindig valaki másnak a szemszögéből látjuk majd, legyen az akár a Sötét Lovag barátja vagy ellensége. Ez mind szép és jó, sőt, kifejezetten izgalmas koncepciónak tűnik – más kérdés, hogy ez az első rész mintha nem tudná eldönteni, hogy kinek a szempontját tegye magáévá. Először Gordon felügyelő a kalauzunk a Bruce Wayne nélküli Gothamben, majd pedig a gyújtogató őrült, Firefly, miközben az új Batman és Robin csak mellékszereplőkként vannak jelen, és felbukkan Joker egykori segédje, a jó útra tért Harley Quinn (az e héten indult Gotham City Sirens egyik főszereplője), és maga a gyolcsba tekert denevérnemezis, Hush is.
Kis híja csak, hogy nem esik szét a sztori, de Dini szerencsére van olyan rutinos író, hogy egyben tartja az egészet, és megfelelő hangsúllyal kezeli az egyes jeleneteket, ügyesen kiemelve Firefly ámokfutását, és azzal teremtve meg az egész történet alaphangulatát. Az embereket elégető tüzek hátborzongatóak, az utolsó oldal pedig, a főhőst táncra hívó, több utcányi nagyságú lángoló denevérjellel tökéletes lezárás: valahogy így kell elindítani egy hatásos, komor szuperhős-történetet. A sztori mellett rendben vannak a karakterek is. Ugyan lassan nagyon kezd hiányozni egy jelenet, amiben az új Batman és Gordon szemtől szemben beszélnek egymással (kíváncsi vagyok, melyik cím vállalja magára a megtisztelő feladatot), de egyébként Dini mindkettőjüket nagyszerűen írja, ahogy az új Robint, Damient is – megjegyzése Harley-ról („Bosszantó. Kivághatom a nyelvét?”) például telitalálat, jól időzített komikus felhang, és a karakter sötét, agresszív természetének demonstrálása is egyben. És akkor még ott van a fiú különös kapcsolata Hush-sal, ami vékony jégen való táncnak tűnik, de sok lehetőséget is rejt magában. A rajzoló Dustin Nguyen, aki az a fajta fickó, akinek sajátos stílusát az ember vagy szereti, vagy nem. A magam részéről nem vagyok oda szögletes, nyers vonásaiért, de John Kalisz erőteljes, hangulatos színei itt sokat tesznek hozzá az összképhez. Kifejezetten ígéretes kezdet. Olorin
Buck Rogers 1 Történet: Scott Beatty Rajz: Carlos Rafael Kiadó: Dynamite Entertainment
Egy hónappal ezelőtt már áradoztam a Buck Rogers nulladik részéről, ami – mint az ezennel nyilvánvalóvá vált – annak a sztorinak a legvégét mesélte el, ami most, ezzel az első számmal veszi kezdetét – méghozzá igencsak ígéretes kezdetét. A sci-fi ponyvahőseinek egyik nagy őse a Dynamite Entertainmentnek hála keveredik ismét lézerpuskás-űrcsatás-menekülős kalandokba, természetesen úgy, hogy a poros karaktert hozzáigazították a kor követelményeihez. Rogers új inkarnációja nem a hadseregnek dolgozik, hanem egy tesztpilóta, aki a képregény elején egy kereskedelmi célú űrutazásra szánt repülőt vezet, amit ráadásul egy általa tervezett motor hajt. Szóval ez egy intelligens Rogers lesz, aki mellesleg szívesen koptatja az öklét katonák állán, magasról szarik mindenféle felülről érkező parancsra, egyszóval pont olyan önfejű, arrogáns, kihaénnem tököslegény, amilyennek egy ponyvahősnek lennie kell. A képregény úgy indul, ahogy az elvárható: Rogers némi malőrnek köszönhetően nem csak az űrben tesz utazást, hanem az időben is, és a jövőben találja magát, ahol egy dögös, lézerpisztolyos katonalány menti ki hajója roncsai közül.
A sztori tehát – legalábbis egyelőre – egyszerű, mint egy pont, de hát ebben a zsánerben ez sosem hátrány. És Beatty jól ír, a képregény lendületes, és a kiszámítható cselekmény ellenére is magával ragadja az olvasót, mert ugyan ez még csak a bevezetés, de máris van egy jópofa bunyónk, egy látványos űrhajókarambolunk, egy (illetve kettő) dögös nőnk, egy frankó tűzharcunk… meg egy beszélő, szemkötőt és egy marhanagy lézerpuskát viselő medvénk. Nem, nem ütöttem félre a billentyűzeten, tényleg egy medvéről van szó, aki az utolsó oldalak tanulsága szerint valamiféle bizarr embervadászatra gyűjti be épp csak megismerkedett hőseinket. Lehetséges, hogy ez a kissé abszurd fordulat egyeseket elrettent majd a sorozattól, de egyrészt azoknak talán nem is való egy vérbeli, tökös ponyva sci-fi, másrészt meg ez a medve pont jókor érkezik a sztoriba ahhoz, hogy adjon hozzá egy kis váratlan pluszt, ami felrázza az olvasót. De van még egy fontos adalék, amiről szót kell ejteni: úgy tűnik, hogy ez a Buck Rogers nem csak a jövőben fog játszódni, hanem azzal párhuzamosan a múltban is, mintha Beatty (amolyan Lost-módra) ott akarná kidomborítani a futurisztikus keretek közt szaladgáló és lődöző főhős karakterét, és esetleg megkeverni kicsit a szálakat. És hogy ez jó ötlet-e, abban még egyáltalán nem vagyok biztos, de ez idővel majd úgyis kiderül. Mindenestre, ami a rajzot illeti, arra nem lehet panaszunk: Carlos Rafael képei szépek, kidolgozottak és látványosak (mellesleg a panelkezelése is rendben van), van érzéke a dinamikához is, és bár egyedinek nagy túlzással sem nevezhetők, ez itt nem is igazán elvárás. Olorin
Chew 1
Történet: John Layman Rajz: Guillory Kiadó: Image Comics
Az ember azt hinné, hogy rég nincs már olyan létező vagy akár fiktív aspektusa a rendőri munkának, amit valamilyen történetben még ne aknáztak volna ki. De lám, akadnak még mindig eredeti, vagy legalábbis nagyjából annak tűnő ötletek. A szimpla nyomozós sztorik természetfeletti elemekkel való kiegészítésének legnépszerűbbike a látomásokkal/jövőbelátásokkal áldott és vert hősök koncepciója, és John Layman ezt csavarja ki kissé szatirikusan a Chew-ban, amelynek főszereplője, Tony Chu egészen sajátos „szupererővel” rendelkezik: bármit is eszik meg, azonnal megtudja annak az ételnek a történetét. Az egyetlen kivétel a cékla, így aztán rengeteg céklát eszik. Az ötlet kellően bizarr ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést, de a képregény sokkal jobb annál, semhogy pusztán egy rafinált gimmick miatt maradjon emlékezetes. Sőt, több is ez gimmicknél, mert Layman egy egész kis világot épít a „kajalátnok” zsaru köré: hősünk csirkecsempészek után nyomoz, merthogy a madárinfluenzának hála az országban csirketilalom van, és persze, ahogy annak idején az alkohol esetében, most is egy egész bűnözőiparág épül a tiltott gyümölcsre vágyó polgárok igényeinek kielégítésére.
A Chew egy frenetikusan őrült, szürreális, abszurd utazás, aminek során Layman szinte panelenként rángatja az olvasót ide-oda a krimi, a horror és a komédia közt, szégyenérzet nélkül szörfözve azok sablonjain (lásd pl. a megfigyelésen lévő zsarukat, akiknek levesébe beleköpnek a szövetségiek), anélkül hogy csak egy pillanatig is erőltetettnek és kuszának hatna. A csúcspont egyébként az, amikor Chu a saját, egyedi módszerével deríti ki egy immár halott sorozatgyilkos áldozatainak nevét. Hogy ez mit jelent? Említettem már, hogy hősünk mindent megtud arról, amit megeszik, ugye? Fogalmam sincs, Laymannek honnan támadtak ezek az eszement ötletei, inkább hálás vagyok érte, hogy van olyan tehetséges író, hogy ezeket az ötleteket profi cselekményszövéssel, fantasztikusan jól megírt, sokszor egészen szatirikus dialógussal, és remek karakterekkel keltse életre. Mi kell még? Hát persze! Ehhez a szimpatikusan őrült forgataghoz tökéletesen passzoló képi világ, amit Rob Guillorynak hála meg is kapunk. Mangastílus felé hajló, rajzfilmszerű, komikus rajzai gyönyörűen eltúlzottak és abszurdak, de emellett néha meglepően részletgazdagok is, és ráadásul rendkívül dinamikusak – és hogy a kép teljes legyen, csodálatos a színezés is. Guillory szépen fokozza a sajátos hangulatot azzal, hogy a fekete és a fehér mellett oldalanként általában csak egy adott színárnyalatot használ. Ja, és nézzetek csak rá még egyszer a borítóra: már az is eszméletlenül cool. Annak pedig baromira örülök, hogy már sokadszor kell leírnom idén: ez az év egyik legjobb új sorozata lehet. Olorin
Flash Gordon 1 Történet: Brendan Deneen Rajz: Paul Green Kiadó: Ardden Entertainment
A negyvenes évek egyik meghatározó sorozata és a Buck Rogers parafrázisa (és egyúttal riválisa) rengeteg feldolgozást megélt az évek (mit évek? évtizedek!) során, de a legtöbben talán a Queen zenéjével fémjelzett 1980-as filmből ismerhetjük, pedig született belőle rádiójáték, rajzfilm- és filmsorozat, valamint több nagyjátékfilm is. Az Alex Raymond által megálmodott hős kalandjai vasárnapi comic stripként indultak 1934-ben, hogy aztán napi rendszerességgel jelenjen meg egészen a 2003-ban(!) kiadott utolsó történetig. A mai szemmel retrofuturisztikus és bájosan együgyű széria teljességgel beleivódott a popkultúrába, több helyütt is állítottak neki hommage-t, így a Star Trek: Voyager és a Family Guy sorozatokban is. Valami ehhez hasonlót vártam, de valamelyest modern köntösben, ahogy legutóbb a Sci Fi Channel is tette pár éve, de sajnálatos módon ahol a feladatot brillírozva oldották meg a Buck Rogers esetében (amiről egyik tanult kollégám számol be majd), itt az eredmény annál siralmasabb lett.
A Disney-féle hangulatvilággal normális esetben az égvilágon semmi bajom (kivéve a gyalázatos Notre Dame de Paris feldolgozást), de ebben az esetben piszok módon nem illik a történethez, ráadásul a rajzoló nem állt a helyzet magaslatán az arckifejezések ábrázolása terén sem: a gorillaszerű CIA ügynök több oldalon keresztül kénytelen ugyanazzal a rezzenetlen vicsorral az arcán tevékenykedni, legyen az teaszürcsölés vagy főhősünk péppé verése (vagy legalábbis annak megpróbálása). Ha már itt tartunk, a klisékkel sem állok hadilábon, sőt, őszintén tapsikolok, amikor ügyesen használják fel őket, de itt mind a főhős, mind a gonosz, az ezidáig arcát fel nem fedő Tábornok olyan izzadságszagúan próbálja meg bizonyítani, hogy tetőtől talpig hősök illetve velejükig romlottak, hogy jószerével fizikai fájdalmat okoz. A történetben semmi újszerű nincs, pár apróbb változtatástól eltekintve: Flash-t, aki a Yale-en professzor, felkeresi volt barátnője, a CIA ügynök Dale Arden, hogy segítsen neki felkutatni Dr. Zarkovot, aki valami tömegpusztító fegyver készítésén munkálkodik. Egy hatalmas Las Vegas-i villogó neonnyílként funkcionáló nyom után elindulnak Afrikába, és gyakorlatilag egy polaroid fénykép alapján megtalálnak a kontinens mélyén egy egyébként valóban rendkívül ügyesen álcázott titkos laboratóriumot (egy bazi nagy torony, aminek villámok cikáznak a tetejéből), ahol a rosszfiúk törvényszerűleg utólérik őket és kiderül, hogy aki barát, az ellenség és vice versa. Dr. Zarkov klasszikus őrült prof módjára valami átjárót nyitott egy idegen bolygó felé és így hőseink a képregény egyetlen igazán flashgordonosan kinéző elemével, egy hosszúkás, szivar alakú űrhajóval próbálnak kereket oldani. A készítőknek mindenesetre sikerült dicséretre méltó gondossággal minden olyan elemet összegereblyéznie, ami kiöl az emberből minden hajlandóságot arra, hogy megtudja mi a fene történik Flash-el és társaival a KA-THOOM!!! nevű rendkívül eredeti cliffhanger után. Santito
Punisher: Frank Castle 71 Történet: Victor Gischler Rajz: Goran Parlov Kiadó: Marvel Comics
A Marvel számomra egyetlen szimpatikus karaktere nem az a világmegváltó sztorikat garantáló egy figura, de ha egy jó kis macsó vérontásra vágyunk, akkor nála jobbat keresve sem találhatunk. Mostanában ugyan nem nagyon követtem a Megtorló sztorikat, fogalmam sincs, hogy hány sorozat fut éppen és hogy melyik hol tart most, de ideje is volt már kicsit újra belekóstolni a bosszúállás nagymesterének világába. A most tárgyalt Max széria 71-es száma egy új négy részes sztori, a Welcome To The Bayou nyitánya, és a borítója sokmindenben árulkodó. A konföderációs zászló, a cím és a hüllők egyértelműen előrevetítik, hogy ezúttal valamelyik redneck-falva lesz a helyszín. És úgy bizony. Hősünk éppen New Orleans felé tart, csomagtartójában a leszállításra váró szajréval, de útközben megáll brunyálni egy kis útszéli benzinkútnál. De nem csak ő, hanem néhány tavaszi szünetét élvező tini is éppen oda tér be a sörkészlet feltöltése végett. Frank halad is tovább, ám amikor a fiatalok autója végül nem éri be az övét, hirtelen rossz érzése támad, és úgy dönt, hogy visszafordul. Úgy tűnik, hogy nem volt alaptalan a gyanú.
Ezeknek az amerikai vidéki suttyóknak (hillbilly) aztán tényleg rossz lehet a hírük, hiszen évente minimum három horrorfilm hasonló alaphelyzetből indít, ráadásul képregényben sem ritka ez a sztorisablon. Persze még nem tudni, hogy Frankre mi vár a továbbiakban, de azt hiszem, viszonylag könnyen kitalálható a végkimenetel. A történet eddig kívánatos, akció még nem nagyon van, rajzolt gore viszont már akad, méghozzá a szokásos módon kicsit eltúlozva. Ha nem unjuk a Texas Chainsaw Massacre típusú hasonló horroralapvetéseket (én speciel sosem tudnám megunni), akkor szerintem itt is csak nyerhetünk, ha követjük a sztori. A rajzok sajnos már nem győztek meg. Ilyen idomtalan, eldeformált Megtorlót még nem láttam. Nem elég, hogy Gorlan Parlov egy testépítőt csinált belőle, de magasról szart az arányokra is. A töpörödött kockafej alá rajzolt egy egyenlőszárú háromszöget, meg két vékony lábszerű csökevényt. És akkor ne is említsem azt a merev, simán többször is csak odakopipésztelt merev ábrázatot, aminél még Steven Seagal is több különböző pofát tud vágni. Értem én, hogy Frank gyakorlatilag sosem mosolyog, de ez már túlzás. Vagy volt esetleg egy általam nem olvasott szám, amiben elhaltak az idegek Frankünk képében? Mindez azért bosszantó csak, mert a többi karakter rajza egyébként teljesen rendben van. Na mindegy, ha jó lesz a folytatás, akkor azért ezt még valahogy elnézzük. Chavez
Red Robin 1 Történet: Chris Yost Rajz: Ramon Bachs Kiadó: DC Comics
Ééééééésss, igen, még mindig Batman… A Red Robin egy újabb sorozat, ami a Bruce Wayne „halála” utáni (kezdtem baromira unni, hogy ezt folyton le kell írnom) állapotokból nőtt ki. Egyébként kíváncsi vagyok, hogy ezek közül mennyi lesz ténylegesen hosszú életű, években mérve – de egyelőre mindegyik érdekesnek tűnik, és ami legalább ilyen fontos, hogy egymástól jól megkülönböztethetőnek, hisz mindegyik másról, másokról szól, kicsit más hangnemben, és másfajta történeteket mesél el. A Red Robin arról szól (legalábbis egy ideig, az eredeti Batman majdani visszatéréséig), hogy Tim Drake, Bruce fogadott fia és társa, mint Robin, apját keresi Európában. Na most. Azért mielőtt belemegyek, hogy miért is jó ez a képregény, kár volna elhallgatni, hogy van ezzel egy kis gond. Jelesül, hogy miután a Final Crisis végén Superman a karjaiban tartotta Batman mumifikálódott, szénfekete hulláját, mégis miből gondolja ez a drága gyermek, hogy Bruce még mindig életben van. Tekintve, hogy apucikereső odüsszeiájára alighanem egy egész sztorifolyam épül majd, a „hát csak mert”-nél, illetve a „nagyon szerettem, ezért egyszerűen nem hiszem el, hogy kinyúlt”-nál kicsit megalapozottabb válaszra volna szükségünk, nekünk, olvasóknak, hogy lenyeljük Tim kontinenseken átívelő kutatását. De nincs ilyen válasz, sőt fogalmunk sincs, hősünk egyáltalán miért ott keres, ahol, mit remél találni, és milyen nyomok alapján indult el. Vagy csak úgy utazgat az öreg kontinensen, miközben bűnözőket püföl, és reméli, hogy majd egyszercsak befordul egy sarkon, megpillantja Bruce-t? Kevés ez, kedves Chris Yost, meg kéne alapozni a sztorit rendesen – oké, ez még csak az első rész, szóval mondhatnánk, hogy van idő, de nem, igazából nincs, mert ez az író első feladata kellett volna, hogy legyen.
Annál is inkább bosszantó a dolog, mert ha ettől eltekintünk, a Red Robin nyitánya igen pofásra sikerült. Feszesen megírt, flashbackekkel pont jó helyeken, ügyesen tarkított sztorit kapunk, ami ugyan szinte végig egy helyben toporog (elvégre Tim egy makromiliméterrel sincs közelebb céljához a végén, mint az elején), az akcióknak hála mégis olvasmányos, sőt, egészen gyors sodrású. És bár ezeknek az akcióknak nincs sok közük magához a történethez, mégsem öncélúak, hiszen azokon keresztül értjük meg igazán, hogy milyen állapotban van valójában a főhős: brutálisabban dolgozik, és kegyetlenebb a bűnözőkkel szemben, mint valaha, és ez természetesen az apja halála miatt érzett gyász és frusztráció eredménye – nameg azé, hogy Dick Grayson, az új Batman, Damient választotta maga mellé Robinnak őhelyette. Ez utóbbi jelenet a képregény csúcspontja: Dick, Damien és Tim hármasa fantasztikusan működik, gúny, keserűség, szeretet, csalódottság, rivalizálás és cinizmus járnak kéz a kézben, kár, hogy ezt a triót valószínűleg nem sokat láthatjuk majd együtt (egyébként pedig nagyon kellett egy ilyen jelenet, ami megmagyarázza Dick döntését, és annak következményeit, minthogy ezekkel Morrison a Batman and Robinban nem foglalkozott). Ami viszont a rajzokat illeti, azok elég felemásak. Ramon Bachs ügyesen bánik a mimikával, átlagosan az akciókkal és totálokkal, és borzalmasan a túlzóan muszkulin emberalakokkal. Szerencsére az összhatás bőven nem olyan rossz, hogy komolyan rontsa az olvasás élményét. Ha Yost időben rátér Tim motivációinak tisztázására, ez akár egy nagyon jó sorozat is lehet. Olorin
The Veil 1 Történet: El Torres Rajz: Gabriel Hernandez Kiadó: IDW Comics
Az IDW négy részesre tervezett új horror minisorozatát az első szám alapján túl sok eredetiséggel még nem vádolhatjuk, de ettől függetlenül mégis csak egy egészen ígéretes kezdetnek mondható. A misztikus horrortörténetek általában karakterközpontúak, és nincs ez másként itt sem. Adva vagyon egy külsőleg és mentálisan egyaránt kissé lepukkant női magánnyomozó Chris Luna, aki azzal foglalkozik, hogy erőszakos halált halt emberek szellemeivel beszélget, majd az általuk elmondottak alapján segít a new york-i rendőrségnek a tettesek kézrekerítésében. Nem elég, hogy már ez is alaposan megterheli a lelkivilágát, de ehhez hozzájönnek még a rendszeres gyötrő rémálmok is, plusz az utóbbi időben még komoly anyagi gondok is terhelik sanyarú életét. (Többnyire egyébként a halottak által hátrahagyott értékek teszik ki a honoráriumát.) Így aztán pont kapóra jön neki, mikor megtudja, hogy halott nagynénje ráhagyta a Maine állambeli kisvárosban található házát. Chris útrakél gyermekkora színhelyére, hogy ott minél előbb pénzé tegye az ingatlant (ebben a kedvezőtlen piaci helyzetben?!), a Stephen King könyveinek világát idéző álmos északi kisvárosban Crooksville-ben azonban a nő múltjának sötét árnyaival is szembesülni kénytelen.
Hát igen, ez a rövid sztoriismertetés önmagában még nem igazán képes arra, hogy különösebben felcsigázzon minket, hiszen ehhez hasonló alaphelyzettel is már többször is találkozhattunk. A "nagyvárosi főhős visszatér a kisvárosba, ahol megkísérti a sötét múlt" típusú történet valóban kicsit King-es, de ez akár még jól is elsülhet a későbbiekben. De akkor sem tévedsz kedves olvasó, ha azt mondod, hogy ezt a túlvilágiakkal kommunikáló, kiégett "szellemes" nyomozó karaktert is mintha már láttuk volna párszor. Hogy akkor mégis mitől ígéretes? Most egy dögunalmas recenzori fordulat következik: itt bizony elsősorban a hangulat hajtja a szekeret! Egyrészt a történet miatt, ami azért a klisék ellenére is kellően izgalmas és érdekfeszítő már így az egynegyedénél is, és persze főleg a rajz miatt, ami engem speciel teljesen levett a lábamról. Hernandez rendkívül ügyesen és jó érzékkel operál a vízfesték-szerű élénk és rozsdás színekkel, a durva és a finomabb vonalakkal, a kidolgozott és az elnagyoltabb ábrázolásokkal. Tetszetős például, hogy amíg a fontosabb emberi szereplők arcát igazi személyiségekkel töltötte meg, addig a halottak szellemeit az élőkkel szemben már torz, elmosódott figuráknak rajzolja. Emellett érdekes az is, hogy a háttereket szinte teljesen elhanyagolja. Hernandez munkái kétségtelenül hozzájárultak ahhoz, hogy személy szerint a folytatások iránt is érdeklődést mutassak majd. A The Veil egyelőre semmi forradalmit nem mutatott még fel, ám az olvasóbarát tempó és a hangulatáért leginkább felelős kiváló rajzok miatt mindenképpen megéri a további próbálkozásokat is. Chavez
Richard Matheson Button, Button című novelláját a New Twilight Zone egyszer már feldolgozta a nyolcvanas években - az adaptáció, mint maga a sorozat is, felejthető volt. Most Richard Kelly (Donnie Darko) döntött úgy, hogy filmre viszi. Az előzetesből nyilvánvaló, hogy sok jóra nem számíthatunk: Matheson írása egy rövid kis moralitásjáték, amelynek sztorija a New Twilight Zone epizódot is éppen hogy csak kitöltötte. A film forgatókönyvírói kitömték mindenféle kergetőzős thriller-baromsággal, hogy kifussa a másfél órát. Az előzetest végignézheted a "tovább"-ra kattintva.
Beyonder kollégámhoz csatlakozva (Zombieland) jelenteném, hogy még mindig rá vagyunk kattanva a zombikra, ezúttal azonban nem Willamette álmos kisvárosába ugrunk be, hanem az élőhalottak hordái által elözönlött Las Vegasba. Tényleges hordákról van szó, hiszen bár a Capcom már az első részben is igen tiszteletet parancsoló számú zombolyát volt képes a képernyőre ömleszteni (egészen pontosan 500-at), ezúttal ennek a tizennégyszeresét ígérik, azaz hetes(!)ezer csoszogó hullát, akár egyszerre vagy kis adagokban. A porciózás nemes feladata a játékosra hárul, az eszköz pedig teljesen tetszőleges, ahogy az a szemléltető ábrákon látható. Aki pedig elsőként kitalálja melyik képregényből nyúlták az evezőre ragasztószalagozott motorfűrészeket, az jelentkezhet nálam a The Walking Dead első számának speciális kiadásáért!
Hát ezt is megértük... Júliusban a Best Hollywood kihozza dvd-n Argento remekművét, az európai horrorfilmtörténelem csúcspontját. Nekem ez az év megjelenése. Sőt, még Pupi Avati új horrorfilmjét, a Rejtekhely-et (Il nascondiglio) is kinyomják, szintén júliusban. Erre mifelé aszongyák: emmá valami. Borítókat megstírölheted a "tovább"-ra kattintva.
Míg az utóbbi években a franciák a tekintélyes múlttal rendelkező európai horror megújításán fáradoznak (kritikáink: Inside, Frontieres, Martyrs), filmjeikhez a vágóhídon keresve ihletet, a tengerentúlon inkább videotékákban és filmarchívumokban keresgélnek: még mindig az ezredforduló tájékán született japán szellemlányos trend sikereit, valamint a népszerű hazai horror-klasszikusokat hasznosítják újra. Lerágott csont már a panasz, hogy a hetvenes évek kirobbanó energiáját és lelkesedését fokozatosan felváltotta a profitorientált iparosmunka. A meglepő az, hogy - bár még mindig egy remekmű szükségtelen lenyúlása - Az utolsó ház balra mégis egészen élvezhető lett.
(VIGYÁZAT, SPOILEREK!)
A kiszemelt eredetinek (lásd kritikánkat az 1972-es Last House On The Left-ről) - a forgatás megkezdése előtt - a szokásos eljárásnak megfelelően többféle előzetes feldolgozási lépésen is át kellett esnie. Először is jelen időbe helyezik a cselekményt, aláásva ezzel a hetvenes évek által hozzáadott összes jelentéstöbbletet, majd kilúgozzák belőle a politikailag inkorrekt elemeket, a karaktereket - jellemük meghamisításának árán is - tinédzseresítik a célközönség szem előtt tartásával (fiatalabb és csinosabb szereplők), valamint a biztonság kedvéért betesznek néhány, a Fűrész-széria váratlan sikere óta kötelezőnek számító hidegen megtervezett és mérnöki precizitással bemutatott trancsírozós jelenetet.
Az alaptörténet nem sokat változott: két fiatal lányt elrabol néhány „morally challenged” törvény elől menekülő ember, majd megerőszakolják és megölik őket. Az autójuk azonban totálkáros lett, így éjszakára menedéket keresnek egy közeli házaspár nyaralójában, akik történetesen éppen az egyik lány szülei: rendes, tisztességes, kedves emberek. Egészen addig, amíg rá nem jönnek, hogy kiket tisztelhetnek a vendégeikben, mert onnantól véres események sora veszi kezdetét...
Az 1972-es eredeti egy igazi cinikus, gonosz, ijesztő görbe tükör az emberi jóságról és az elégedett kispolgárok kényelmesen ártatlan morális értékrendjéről, mely a korszak népszerű bosszúfilmjeitől eltérően (mint például a műfajteremtő első rész után gyors tempóban eldurvuló és irreálissá váló Death Wish széria) nem próbálja kimenteni a felelősség alól a két teljesen átlagosnak tűnő áldozat-szülőt. Wes Craven csupán dokumentál, némi távolságtartással és rövid pórázra fogott stíluseszközökkel bizonyítva azt az ősi tételt, amit az életművében hasonló kérdéseket előszeretettel feszegető Takashi Miike a zseniális Fudoh: The New Generation nyitó inzertjében így fogalmaz meg: „Még a farkasok sem vadásszák fajtársaikat, de az emberek élve fel fogják falni egymást.”
Az újrafeldolgozott verzió azonban elveti ezt az üzletileg bizonnyal előnytelen, felkavaró mondanivalót, és apránként bemutatja a szülők ráébredését a valóságra, fájdalmuk és dühük feltörését, majd menekülési kísérletük sikertelenségét. Ily módon fájdalmukat átélhetőbbé teszi, azonosulási lehetőséget kínálva a nézőnek. Gyilkosságaik nem is hideg fejjel elkövetett szakrális rítusok, hanem a pillanat hevében történő, önmagukat is azonnal elborzasztó tettek, melyben csak éppen hogy csillan meg az akár jogosnak is vélhető bosszú fénye, melyek közül az első ráadásul sokkal inkább önvédelmi okokra visszavezethető. (Kivéve az értelmetlen és komolyan nem vehető záró képsort, mely meghazudtolja az egész filmet: totál baromság volt berakni, akármi is volt rá az ok.)
Még érdekesebb azonban az, ahogy a 2009-es változat a szerencsétlen, magatehetetlen, apja terrorja alól szabadulni csak az öngyilkosság által menekülni képes fiatal karakterét előtérbe tolja. Már a (minden baj forrásául szolgáló) fűvásárlós jelenet során kihangsúlyozza ártatlanságát, ráadásul egy közös tragédia által (elvesztett testvér) olyan kapcsot hoz létre közte és a szőke lány között, mely megalapozza a film végi nyomott hangulatú, de az eredetihez képest akkor is naivan szerencsés happy endet: a motorcsónakban ülve a srác hátrahagyja bűnös gyökereit, megtagadva apját és az ő barátait, és elfoglalja az elhunyt testvér helyét a rémült, vérző sebekkel teli család tagjai között. Kár, hogy nem mert jobban elrugaszkodni a klasszikustól, és a színészek is sajnálatosan szürkék és ripacsok. Ettől eltekintve nézhető film lett Az utolsó ház balra, mely kínál néhány kellemesen kellemetlen percet a nézőnek – legalábbis azoknak, akik nem látták az eredetit.
GeexKomixPéntek! A hét híre pedig: Pókember meghal, Batman újra él! Ha ez nem elég ahhoz, hogy felkeltsem az érdeklődéseteket, akkor nem tudom, mire van szükség… Na jó, kaptok még egy kis ízelítőt… H. R. Giger savvérű xenomorfjai újra köztünk vannak, így 30 évvel az első Alien film után, és örömmel jelenthetem, hogy ők, és a nagy, futurisztikus puskával szaladgáló katonák meg a terraformáló telepesek még mindig elválaszthatatlanok. De itt lesz még többek közt Garth Ennis, aki egy kis extrabrutális, családon belüli mészárlásba hajszolja a brooklyni maffia tagjait, Rozsomák, aki levágott fejjel is megőrzi a hidegvérét, és a Megtorló, aki most a gyilokpornó világában, meg művelőinek beleiben merül el – legnagyobb örömünkre.
Aliens 1
Történet: John Arcudi Rajz: Zack Howard Kiadó: Dark Horse Comics
Nemrég röppentek fel a hírek, amelyek szerint a minden szempontból gyalázatosan leszerepelt Alien vs. Predator után a 20th Century Fox vissza kívánja terelni az Alien franchise-t annak eredeti medrébe, és az 1979-es film rendezőjének, Ridley Scottnak produceri felügyelete alatt fognak hozzá egy ma oly divatos prequel elkészítésének. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az említett első rész bemutatásának idén van a 30. évfordulója, akkor világos, hogy a Dark Horse nem is választhatott volna jobb időpontot arra, hogy H. R. Giger rémálomlényeit hosszú szünet után ismét rászabadítsa a képregény-rajongók táborára. Az új ongoing elindításának feladata a mindig megbízható John Arcudira jutott, akit az utóbbi időkből a jobbnál jobb B.P.R.D. történeteknek köszönhetően ismerhetünk, és aki annak idején már írt több Alien képregényt is. Ezeknél a sztoriknál mindig az az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy vajon az író melyik klasszikus mozifilm hangulatához húz majd: Scott klausztrofóbikus horrorjához, vagy Cameron totális háborúba torkolló akciófilmjéhez. Az új Aliens comic esetében Arcudi választása egyáltalán nem egyértelmű. Az első pár oldal egy félelemtől remegő nővel és egy keménykötésű, rettenthetetlen (de igen rövid úton fűbe harapó) katonával az utóbbira hajaz, ám egyben ezek az első oldalak az utolsók, amiken a xenomorfok felbukkannak. Arcudi eztán A nyolcadik utas: A Halál kellemesen lomha kezdését idézi meg. Egy űrhajó legénysége álmosan készülődik a küldetésre a mélyálomból való ébredés után, jókedvűen fecsegnek, viccelődnek, de közben lassan már gyülekeznek a viharfelhők: célállomásuk, egy közeli bolygón lévő terraformáló telep ugyanis ismételt hívásaikra sem reagál.
Arcudi direkt indítja megtévesztő lassúsággal a sztorit, hogy aztán a végén olyan fordulatot szőjön bele, amire senki nem számít. Mindössze pár oldal elég neki, hogy nagyjából bemutasson egy pár karaktert, és néhány egyszerű, de roppant hatásos fogással kifejezetten szimpatikussá varázsolja őket az olvasó szemében – főleg Dr. Terese Fante-t, akiről a vak is látja, hogy igazi főszereplő-matéria: hamisítatlan szőke szépség humorral, bájjal, elszántsággal, és egy pofátlanul magas IQ-val. Aztán Arcudi ezekkel a főszereplőnek tűnő figurákkal úgy elbánik, hogy csak úgy pislogunk magunk elé… És nem, nem a xenomorfokról van szó: az író nagyon is tisztában van vele, hogy az Alien filmekben mindig az ember volt az igazi gonosz, hisz ahogy Ripley megjegyezte a lényekről, ők legalább nem haszonlesésből ölnek. De hogy a képlet ne legyen ennyire egyszerű, a szemét csavarhoz és a nyitó akcióhoz (amiknek látszólag egyébként semmi közük egymáshoz) hozzácsapódik még egy rejtély egy földönkívüli bányával kapcsolatban, és egy záróoldal, amin egyelőre nem igazán értem, hogy mi történik, de átkozottul úgy néz ki, mintha a holtak feltámadnának rajta. Úgyhogy az borítékolható, hogy Arcudi jóval többet tartogat nekünk egy egyszerű „jönnek az alienek és tíz kicsi négert játszanak a szereplőkkel” koncepciónál. Rajzolónak Zach Howardot kaptuk, akinek munkája már nem ilyen egyértelműen pozitív. Képei részletgazdagok és szépek (az idegen bánya kétoldalas képe lenyűgöző) – ide kicsit talán túlságosan is. Mert bár ez a stílus sok más képregénybe simán elég volna egy elismerő vállon veregetéshez, egy Aliens comicba nyomasztóbb, sötétebb hangulat, nyersebb, durvább (és nem szinte rajzfilmes) arcvonások kellenének. De ezzel együtt is, ez egy ígéretes kezdet.
Amazing Spider-Man 595-596
Történet: Joe Kelly Rajz: Paulo Siqueira Kiadó: Marvel Comics
Az utóbbi pár hónap nem volt kegyes a Pókember-rajongókhoz. Marc „a hülyék még mindig nem tiltottak el a képregényírástól” Guggenheim minden kritikán aluli Character Assassinationje után jött a baromi unalmas, és semmiről nem szóló 24/7, és bár a kettő közt szerencsére volt egy szórakoztató interdimenzionális kaland a Fantasztikus Négyessel, a pók mérlege látványosan negatív volt. De most itt van Joe Kelly, aki az American Son című sztorit végre rápakolhatja a pozitív oldalra, hogy helyreálljon a világ rendje. A címbeli „fiú” Harry Osborn, Peter barátja, akit a One More Day kontinuitáskúró eseményei után hipp-hopp visszahoztak a halálból, hogy aztán jó ideig ne kezdjenek vele semmit. Másfél év, és egy rakás pocsék sztori, nameg egy Secret Invasionből kinövő Dark Reign kellett hozzá, hogy ez végre megváltozzon. A skrull invázió után ugyebár Norman Osborn, Harry apja kapta meg a „királyság kulcsait”, ő vezeti többek közt a gyilkosokból és pszichopatákból álló, hősökként parádézó Bosszú Angyalait is. S minthogy Osborn Pókember örök nemezise, csak idő kérdése volt, hogy ez a pozíció mikor vezet köztük újabb konfliktushoz. Kézenfekvő megoldás volt, hogy ennek a konfliktusnak épp Harry legyen a középpontjában: ha visszahozásának volt bármi értelme, az ebből a sztoriból derül majd ki. Sőt, még az utóbbi évek egyik legröhejesebb és legostobább Marvel gonosza, Menace is új megvilágításba kerül, ahogy fontos és szerves részét képezi a történetnek, ahelyett, hogy csak szánalmas gonoszsággal röhögcsélne és repkedne a hülye deszkáján.
A történet szerint Norman minden eszközt bevet, hogy magához láncolja fiát, aki végül Lily terhessége miatt megy bele a dologba (legalábbis látszólag), hogy hűséges gyermeket játsszon apja színe előtt. Valójában azonban megvannak a maga tervei, ahogy természetesen Peternek is: hősünk elkapja Venomot (méghozzá egy fantasztikusan jól kitalált, ötletes és vicces jelenetben), és a fantasztikusoktól kapott segítséggel átveszi helyét Norman csapatában. A dolgokat még bonyolítja, hogy Peter egyik újságíró munkatársa, Norah szintén beépül a Bosszú Angyalai toronyba, mint alkalmazott, hogy kompromittáló információkat szerezzen Amerika új góréjáról. Kelly ügyesen fonja a történet különböző szálait, mindegyikben van lehetőség, mindegyiknek van értelme, szépen kapcsolódnak egymáshoz, és már most látható, hogy az egész valami nagy esemény felé tart (persze, hiszen a sztori az Amazing 600. számában éri majd el a fináléját). Az nem is meglepő, hogy a dialógusok erősek (nagyon jól átveszi Bendistől az Angyalok egymás közti ellenségeskedő, arroganciával, cinizmussal és agresszióval teli viszonyát is), és nagyszerűen ír minden egyes karaktert, akire ráteszi a kezét. Egy alkalommal vétett csak: az 595. részben el kellene hinnünk, hogy Peter végleg kivonja a forgalomból Osborn. Pókember és a gyilkosság? Na ne. Ezt még akkor sem vettük be, amikor J. M. Straczynskinak hála egy egész sztori épült a lehetőségre May néni lelövése után (Back to Black). De egyébként minden más rendben van, így Paulo Siqueira semmiképpen nem egyéni, de kellemesen trendi, hatásos rajzai és a szép színek is.
Garth Ennisnek láthatóan nehezére esik elszakadni a Megtorló világától – ami nem is csoda, hiszen bő 10 évet töltött el benne. És nem sokkal azután, hogy tavaly a 60. számmal véget ért pályafutása a Punisher MAX-nál, visszatért a szatirikusabb hangvételű Megtorlóhoz egy hatrészes minivel (The Resurrection of Ma Gnucci) – aztán Jimmy Palmiottival közösen elindította az Image-nél a Back to Brooklyn című ötrészes sorozatot, ami stílusát, hangulatát és fő karakterét tekintve akár egy Frank Castle sztori is lehetne. Persze eltekintve attól az apróságtól, hogy a főhős, Bob Saetta, egy maffiózó. Ám ez nem akadályozza meg abban, hogy társai, sőt saját családja ellen forduljon, amikor rájön, hogy a szervezetet vezető testvére kisfiúkat erőszakol, és öl meg. Útja először a rendőrséghez vezet, ahol készen áll rá, hogy mindent kipakoljon a maffiáról – csakhogy bátyja közben elrabolja családját, ezért új alkut köt a hatóságokkal. Azok elengedik, hogy lerendezze a családi ügyét, és aztán mártja be nekik az egész szervezetet. Ami azt illeti, az első két rész alapján sokkal többre és jobbra számítottam. Egyrészt akkor még nem tudtuk, miért fordul a megtorlós faarccal ölő, de sokkal soványabb háttérrel felruházott Bob a saját családja ellen, volt tehát egy rejtély, ami felcsigázta az olvasót. Aztán meg ott volt sajátos, totálisan illegális megállapodása a rendőrrel és az FBI-ügynökkel, ami szerint szabadon elmehet maffiózókat öldökölni Brooklynba, mielőtt hagyja, hogy csuklóján csattanjon a karperec. Ráadásul amikor kezdetét vette a hirig, még teljesen véletlenül összeakadt egy régi szerelmével is, aki azzal kecsegtetett, hogy majd egy plusz színezetet hoz a sztoriba. Hát, nem hozott.
A női mellékszereplőnek köszönhetően ugyan kapunk néhány szép, hangulatos jelenetet, de a cselekmény szempontjából az egész karakternek alig van valami jelentősége, csak afféle koloncként lóg a főszereplő nyakán. Bob motivációja nagyjából rendben van, bár egy kicsit fantáziadúsabbak is lehettek volna az írók, és kitalálhattak volna kreatívabbat az erőszaktevő pedofil koncepciójánál. De a legnagyobb kihagyott lehetőség Bob alkuja a zsarukkal: ebből bizony ki lehetett volna hozni egy s mást, legalábbis annál mindenképpen többet, hogy a cselekmény menetét időről-időre megszakítsa a két nyomozó, ahogy újra meg újra arról beszélnek, hogy talán hiba volt elengedni Bobot, mert most minden szar az ő nyakukba ömlik majd. Itt van két karakter, akiknek egy egész sajátos kapcsolatuk van a főhőssel, és az egész mini során nem csinálnak mást, mint üldögélnek a töküket vakargatva, nyafogva, és egymást hibáztatva. A mérleg pozitív oldalán áll Vinnie, Bob barátjának karaktere, néhány jól eltalált dialógus és a véres leszámolások egész sora. A két testvér végső harca a brutalitást és az intenzitást illetően már-már a Megtorló-Barracuda párharccal vetekszik – egyébként stílusában is nagyon hasonló ahhoz, aztán hogy ez jó vagy rossz, azt mindenki döntse el maga. Mihailo Vukelic kissé steril, de (fotó)realisztikus, leginkább Adi Granovéhoz hasonló stílusú képei mindenesetre rendben vannak, és összességében nem egy rossz képregény ez, csak sokkal több lehetőség volt benne.
Batman and Robin 1
Történet: Grant Morrison Rajz: Frank Quitely Kiadó: DC Comics
Elnézve az utóbbi években a DC-nél végzett munkáit, Grant Morrisonnak bizony van mit javítania a renoméján. Még csak pár hónapja ért véget nagyra törő, és nagyon pofára eső crossovere, a Final Crisis című zagyva dramaturgiai rémálom, a Batman címekben okozott, súlyosabbnál súlyosabb ámokfutásairól (Batman & Son, The Resurrection of Ra’s Al Ghul, Batman R.I.P.) pedig jobb nem is beszélni. Így aztán, amikor felröppent a hír, hogy Morrison írja az új denevérember és az új Robin kalandjait is, finoman szólva nem vertem a földhöz a seggem lelkesedésemben. De az első szám alapján szerencsére úgy tűnik, hogy az író rácáfolt negatív előérzeteimre, ugyanis egyszerűen piszkosul jól sikerült. Ahogy azt a csúnyán félresikerült Battle for the Cowlban láttuk, Batman „halála” után az első Robin, vagyis Éjszárny, Dick Greyson ölti magára a sötét hacukát, segédje, az új Robin pedig Bruce fia, Damien lesz. Ez tehát az új dinamikus duó, és örömmel mondhatom, hogy kiválóan működik. Morrison ráérzett a karakterekre, Dick megfontolt, nyugodt, Bruce-nál kevésbé sötét és mogorva Batman, Damien pedig arrogáns, agresszív kis pöcs, de hát őt ezért szeretjük, illetve utáljuk.
A képregény hangulata fantasztikus. Morrison nem veszi véresen komolyan magát, az üldözéssel kezdődő, és egy új gonosz bemutatásával végződő első rész látványos akcióit és remek karakterpillanatait (Alfred és Damien kapcsolata frenetikusan jónak ígérkezik) kedélyes hangulat és finom humor, vagyis egyfajta kellemes játékosság oldja, de csak pont a megfelelő mértékben – vagyis szerencsére nem annyira, hogy egy Batman képregény hagyományosan sötét atmoszféráját szétrobbantsa. Ami pedig az említett új gonoszt illeti, belőle még csak egy-két oldalnyit kapunk, de az alapján egy igazán izgalmas, ötletes, félelmetes, groteszk és beteg figuráról van szó, alig várom, hogy többet lássunk belőle. Na és Gotham? Rég láttam ilyen gyönyörűen és kreatívan ábrázolni ezt a várost. Frank Quitely csodálatos munkát végzett, képein az oldschool járművek és a modern technika kéz a kézben járnak (tessék csak megnézni rögtön az első duplaoldalt: akinek nem esik le az álla, azzal valami nagy baj van), de öröm ránézni a korábbi stílusához képest kifejezetten tiszta, kisimult és kifejező arcokra és az ügyesen elrendezett panelekre is. A pontot az i-n Alex Sinclair elegáns, visszafogott színvilága jelenti – szóval mire vártok még? Vegyétek, mert úgy tűnik, hogy végre megint lesz egy jó Batman ongoing a piacion.
Ultimate Spider-Man 133
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Stuart Immonen Kiadó: Marvel Comics
Általában igen kevés figyelmet szentelek a Marvel Ultimate imprintjének, minthogy a legtöbb képregény, amit olvastam onnan, a közepes szinttől a katasztrofálisan szarig ingadozott, és hát valljuk be, ez nem egy olvasócsalogató minőségi tartomány. De persze kivételek is voltak mindig (jellemzően: Újvilág X-Men: Új mutánsok, Ultimates vol 2), és most, hogy dübörög Jeph Loeb Ultimatum című crossovere, amiben Magneto ki akarja pusztítani az egész emberiséget, és ami majd új alapokra helyezi az egész univerzumot (mert bizony ráfért már a ráncfelvarrás), gondoltam ideje belefolynom az aktuális eseményekbe. Ööö… dübörög az Ultimatum, ezt írtam volna? Sokkal inkább félholtan hever, és folyamatosan kapja a rúgásokat meg a köpéseket a kritikusok és rajongók széles táborától, méghozzá teljesen megérdemelten – de erről majd lentebb. A sztori lényege igazából annyi (és tényleg nem több), hogy kinyírnak benne egy rakás hőst, akikre az új Ultimate világban már nem, vagy csak később, vagy máshogy lesz szükség – és a jelek szerint ennek a tisztogatásnak áldozatul esett Pókember is, vagyis az Ultimate Spider-Man 133 a magyarul is folyamatosan megjelenő sorozat utolsó száma. Az előző részben hősünk szembetalálta magát Hulkkal és valami lángoló démoni lénnyel, az eredmény pedig egy hatalmas mágikus robbanás lett, a monumentális áradástól félig már amúgyis lerombolt New York közepén.
Mivel hősünk pár méterre állt a robbanás centrumától… ő ebben a számban már nem szerepel. Női klónja (ne is kérdezzétek… főleg mert nem volt szerencsém ahhoz a sztorihoz), Póknő kergetőzik kicsit a Hulkkal, mielőtt utóbbi megunja a banánt, és odébáll. Aztán bejön a képbe Kitty Pryde, az X-Men tagja, és miután megmentek pár embert, együtt keresni kezdik Pókembert – de csak megtépázott, elázott maszkját találják meg. Ennyi történik a sorozat utolsó részében, de ennyi is bőven elég Bendisnek: ez egy gyönyörű képregény. Az író méltósággal, tisztelettel búcsúzik a karaktertől és a címtől, a cselekmény pofátlan egyszerűségét pedig azzal leplezi, hogy egyáltalán nem ír semmilyen szöveget. A történetmesélés fortélyait rábízza rajzolójára, Stuart Immonenre, akinek stílusa ugyan sokkal markánsabb és egyedibb volt bő 10-15 évvel ezelőtt, mint manapság, de ebben a füzetben valóságos csodát visz véghez. Képei fantasztikusan kifejezők, szavak nélkül is tökéletesen viszik előre a sztorit, és érzelmileg is kihoznak belőle mindent, amit csak lehetséges. Szép búcsú, aztán majd meglátjuk, hogy mennyire lesz végleges – valószínűleg semennyire. Az Ultimatum során elhunyt összes fontos hősnek láttuk a holttestét is, szóval az ő esetükben nagyjából mehetünk biztosra. De Peter egyszerűen eltűnt, márpedig olyan szuperhős még nem volt, aki így patkolt volna el. Szóval ez az egész valószínűleg parasztvakítás… de engem elvakított, úgyhogy ha paraszt vagyok, hát legyen…
Ultimate Wolverine vs. Hulk 1-6
Történet: Damon Lindelof Rajz: Leinil Francis Yu Kiadó: Marvel Comics
A Lost és az új Star Trek mozi egyik producerének, Damon Lindelofnak hatrészes minisorozata az egyik legbutább képregény, amit az utóbbi időben olvastam – és mindeközben az egyik legszórakoztatóbb is. Látszólag komoly ellentmondás ez, de valójában egyáltalán nem, van ugyanis két szó, ami mindent megmagyaráz: guilty pleasure. Az Ultimate Wolverine vs. Hulk egy agyatlan, de iszonyúan tökös és cool comic, tele remek dumákkal, fasza bunyókkal, olykor már-már paródiába hajló, bizarr szituációkkal, és imádnivalóan durva túlzásokkal. Az érdekesség kedvéért említem csak meg, hogy az első és a hatodik rész megjelenése között három és fél év telt el. Lindelofot ugyanis a második füzet kiadása után más irányba szólította az író kötelesség, aztán mire végzett a maradék számok forgatókönyveivel, arra kellett várni, hogy a rajzoló, az akkor épp a Secret Invasionben nyakig lévő Leinil Francis Yu váljon elérhetővé (egyébként megérte rá várni: képei nyersek, elevenek, dinamikusak és élettel telik, panelkezelése kiváló). Aztán idén májusban végre megjelent az utolsó rész is, amiről még mindenképpen tudni kell, hogy valamivel Mark Millar Ultimates vol 2-jének fináléja előtt játszódik. Ami a sztorit illeti, az igen röviden összefoglalható. Fury megtudja, hogy hiába robbantották fel egy atombombával, a Hulk életben van, és utána küldi Rozsomákot, hogy ugyan aprítsa már miszlikbe. Az adamantiumkarmos mutáns puszta hepajból elvállalja a feladatot, felkutatja a zöld behemótot, aztán harcolnak… és harcolnak… és harcolnak. Közben még bemutatkozik az ultimate univerzum She-Hulkja, meg vannak ilyen-olyan fordulatok is, de a lényeg hangsúlyozottan nem a történeten van.
Lindelof ennek ellenére mindent megtesz, hogy úgy tűnjön, intelligens sztorit ír: szétdarabolja a cselekmény idősíkját, állandó flashbackekkel utal vissza az összecsapásokat megelőző eseményekre, és váltogat a különböző szereplők szempontjai közt, így magyarázza a miérteket, hogyanokat és a motivációkat. Szerencsére van érzéke ehhez a struktúrához, határozottan felerősíti vele a képregény dinamikáját, és az így egy vad, őrületes hullámvasúthoz válik hasonlatossá, ami egy pillanatra sem hagyja lankadni a figyelmünket. Mire ráunnánk a szövegelésekre, jön egy frankó akció, mire meg az unalmassá válna, ugrunk egyet az időben. De persze az egész sorozat sikerének a kulcsa az, hogy Lindelof valami elképesztően lazasággal és könnyedséggel nyomja le a torkunkat a pofátlan túlzásokat, amik más körülmények közt (mondjuk egy „hű, de komoly és cool vagyok” Mark Millar kezeiben) bámulatos gyorsasággal röhejessé válnának. Van itt félbetépett Rozsomák, aki többszáz métert kúszik a hóban az egyik hegy tetejére felhajított alteste után, ahol viszont már vár rá a Hulk, és közli vele, hogy választhat, melyik lábát egye meg. És ez még mindig semmi ahhoz képest, amikor Fury hősünk levágott fejével (!) folytat beszélgetést… Az Ultimate Wolverine vs. Hulk ezekben a pillanatokban a paródia határán egyensúlyoz, de Lindelof mindig időben kap észbe, és rántja vissza egy (fél) fokkal komolyabb talajra, ahol még ennyi szórakoztató butaság után is lehetséges, hogy Logan egy morális döntés súlyával szembesüljön a fináléban. Aztán Fury feltűnik szó szerint a semmiből (ennyire laza ez a képregény: mikor Rozsi megkérdezi a félszemű Samuel L. Jacksont, hogy honnan tudta, hogy itt lesznek, foghegyről ennyit köp oda: én tudok mindent), és beszól mindkét főhősnek, akik elsétálnak a naplementébe. Beszarás… Nem lehet nem szeretni.
Punisher: Naked Kill
Nem szórakoztam ilyen pokoli jól Megtorló képregényen Garth Ennis utolsóelőtti Punisher MAX-os sztorija óta (és ez nem kis szó, mert Ennis távozása után is olvashattunk jobbnál jobb történeteket a karakterrel). Jonathan Maberry regényíró one-shotjában Frank egy gyilokpornó hálózatra bukkan, aminek központját, egy röhejesen jól védett és felszerelt irodaépületet az egyik alkalmazott segítségével rohamozza meg – kreatív eszközökkel, mert az épületbe lehetetlen fegyvert bevinni. A Naked Kill még a MAX imprinthez képest is egy szélsőségesen brutális, végtelenül gonosz és cinikus képregény, ami éjfekete humorának is köszönhetően, nem egy frenetikus pillanattal ajándékozza meg az olvasót. Frank szokásos faarcával, de mélyen legbelül nagy megelégedéssel mészárolja végig magát a perverz, szadista gyilkosokkal teli épületben (fantasztikusan jó a narráció), miközben kényszerített segítője, állandó gyilokpornó nézőként akaratlanul is élvezi a vérengzést, és ennek hangot is ad („azt hiszem, elélveztem”, közli, miközben hősünk véres péppé ver egy biztonsági őrt). Ötletes, feszes, véres és sötéten vicces képregény, olyan undorító gazemberekkel, akiknek lekaszálásakor az olvasó maga is ujjong örömében. Laurence Campbell komor, nyers, durva képei, és Lee Loughridge borongós hangulatú színei pedig tökéletesítik az élményt.
Rapture 1
Újabb szerzői képregény, ami a szuperhős mítoszt vizsgálja, természetesen merőben más szempontból, mint a két nagy kiadó sorozatai. Michael Avon Oeming (a Powers rajzolója) és felesége, Taki Soma egy posztapokaliptikus sztorit tárnak elénk egy olyan világról, amit a szuperhősök epikus méreteket öltő háborúja szinte teljesen elpusztított. A mű középpontjában az énekes Gil, és barátnője, Evelyn állnak, akik épp egy szakításféleségen mennek keresztül (a lány repülőre száll, hogy elutazzon), amikor a pokol végleg elszabadul. Később megpróbálják újra megtalálni egymást a szénné égett világban, amit a hősök „dolguk végeztével” elhagytak. Aztán megjelenik egy mágikus lándzsával hadonászó fickó, aki közli Evelynnel, hogy neki kell megmentenie az emberiséget, vagyis azt, ami abból megmaradt. Vagyis: szuperhősös szerelmi történet világvége utáni kulisszák közt. Jó ötlet… de sajnos csapnivaló kivitelezéssel párosul. Ha azt mondom, hogy az egész szám egy nagy katyvasz, akkor finom voltam. A karakterek teljesen üresek, nem érezni köztük semmilyen kapcsolatot (Emlékszünk még az Y: Az utolsó ember első pár oldalának telefonbeszélgetésére, ami bőven elég volt Brian K. Vaughannak, hogy egy több tucatnyi számon át tartó nőkeresési missziót alapozzon meg vele? Na, ez itt nem ilyen.), az idősíkok trendi megkavarásának semmi értelme, a lándzsa elfogadása, és az első csók párhuzamba állítása rettenetesen erőltetett, a sztorivezetés pedig mesterkélt: látszik, hogy nagyon kreatív akar lenni, de végül csak széttöredező, érdektelen lesz. Ráadásul a rajzok is messze elmaradnak a Powers színvonalától. Nem leszek vevő a második részre.
Star Wars: Legacy 36
Új szelek fújnak a galaxisban. A sith császár, Darth Krayt halott, így a Galaktikus Szövetség tábornoka, Gar Stazi, és a száműzött uralkodó, Roan Fel összefognak, hogy legyőzzék a gonosz Birodalom maradékát. Csakhogy itt egykori ellenségekről van szó (a Köztársaság és a Birodalom utódjairól, ugyebár), akik számára nem könnyű hozzászokni a gondolathoz, hogy most vállvetve kell harcolniuk egy közös fenyegetés ellen. John Ostrander remekül érzékelteti a kezdődő kapcsolatot jellemző bizonytalanságot, óvatoskodást, bizalmatlanságot, és az űrcsaták helyett immár éles és ravasz szóváltásokra korlátozódott ellenségeskedést. Hogy teszteljék közös ügyük életképességét, és egyáltalán, egymás bizalmát, összehangolt támadást indítanak Krayt birodalmának egyik legfontosabb, és legjobban őrzött bolygója ellen. A csata természetesen látványos (Omar Francia képei, bár messze nem egyediek, a célnak tökéletesen megfelelnek), de nem elsősorban az akción van a hangsúly, hanem a szembenálló felek egymáshoz való viszonyán. Az erkölcsös, eltökélt Stazi, az alattomos Fel, a büszke birodalmi kapitány, és az áldozathozatalra vakon kész altiszt izgalmas, kiszámíthatatlan négyszöget alkotnak, az olvasó tényleg úgy érzi, hogy a konfliktus és a szövetség helyzete bármilyen irányba elmozdulhat. Újabb remekül megírt Legacy képregénnyel van tehát dolgunk – de ezen három év után már meg sem lepődünk.
Ultimatum 4 Mijazistenezafos? Te jó ég, tényleg ettől a crossovertől várják a Marvelnél, hogy majd új életet lehel az egy ideje már döglődő ultimate univerzumba? Nem újdonság, hogy Jeph Loeb már régen nem tud írni (aki ezt vitatja, az büntetésből olvassa el az új Hulk sorozat eddig megjelent részeit ötször egymás után), de ez még tőle is minden kritikán aluli. A sztori röviden annyi, hogy Magneto most húdenagyon berágott az egész emberiségre, és úgy döntött, hogy kiirtja az egész fajt, úgy ahogy van. Ennek céljából gigászi természeti katasztrófákat szabadított rá az egész bolygóra (legalábbis állítólag, mert azon kívül, hogy egy óriáshullám ellepi New Yorkot, és hogy Latveriában beköszönt a jégkorszak, nem látunk semmit), aminek következtében a hősök egymás után patkoltak el röhejesen jelentéktelen, unalmas, és minden fantázia nélküli jelenetekben. Ennél több eddig nem is történt. Olyan az egész, mint egy pornófilm. A fejesek eldöntötték, kiknek kell meghalniuk (milyen aktusok legyenek a filmben), aztán módszeresen végigmentek a listán, pipálgatva az elvégzett feladatokat (orál, anál…), amiket nem tart össze semmi. Nyilván úgy gondolták, hogy a sok haláleset (punci és cici) elegendő sokkhatást (ejakulációt) gerjeszt majd a hülyére vett olvasóban, hogy ne törődjön olyan csekélységekkel, mint a logika, a történet és az érzelmek, sőt, a karakterek iránti tisztelet. Most, a negyedik szám végén, miután Valkűr egy FÉMkarrdal levágja Magneto, a MÁGNESSESSÉG URÁNAK egyik karját, kezdetét veszi a végső csata. Hála az égnek: már csak egy rész van hátra.(0 csillagot nem lehet adni?)
Októberre, Halloweenre egy kis horrorbeütéses Scorsese: Dennis Lehane (Goney Baby Gone, Mystic River) regényének adaptációja bolondokházás-drogoslázálmos filmhullámvasútnak ígérkezik. Robert Richardson fényképezése már így első blikkre is szenzációs, és aki eltudja viselni DiCapriót (Leo barátunk, ha megembereli magát, nem is rossz szinész), az jól fog szórakozni.
Emberi húst trancsírozni, szemet kibökni, kiálló végtagot lemetszeni, artéria-szökőkutat fakasztani - filmen, ma már nem számít különösebben merész látványosságnak. A gorno, azaz a válogatott kínzásokra építő horrorfilm beköltözött a multiplexekbe (lásd: Motel vagy Fűrész-sorozat), a kamerának eszében sincs szemérmesen elfordulni a véres jeleneteknél, de már a mozifotelben terpeszkedő nézők sem zökkennek ki a popcorn-rágcsálásból egy-egy letépett nemiszerv látványa miatt. Peter Jackson korai filmjei (Rossz ízlés, Hullajó) vagy a Troma-csoport munkálkodása óta már nem kunszt a nyílt erőszak, csupán jó szakmunkások (maszkmesterek és/vagy CGI-zsonglőrök) kellenek hozzá.
Az olcsó gornóhoz ennyi is elég, a szimpla sokkoláson túlmutató filmélményhez kevés. A Fűrész vérengzésein is megborzongunk egy pár másodpercre, de utána csak röhögünk rajta. A jó horrort onnan lehet megismerni, hogy egyik-másik képsora napokkal később is bevillan, és nem csupán a zsigeri erőszakra, de a szereplőkre is emlékszünk. Reális figurák, reális alapszituációk, mesteri időzítés és legfőképpen: stílusérzék - kábé ennyi a titka a francia horror új hullámnak, amely az utóbbi években jó pár kiváló filmmel örvendeztette meg a rajongókat. Az eddigi termés talán legerősebb darabja A betolakodó, amivel moziban ugyan nem találkozhattunk, de dévédén szerencsére minden fan megkaparinthatja.
Hosszasan nem értekeznék a filmről, korábban ezt kitűnő kolleginánk már megtette. A történetről mégis illendő pár szót szólni: egy autóbalesettel nyitunk, az állapotos hősnő férje szörnyethal, ő és a magzat túléli. Négy hónappal később folytatjuk, Sarah már mindenórás, éppen karácsony este van, amit egyedül szándékozik tölteni. Egy idegen nő azonban zaklatni kezdi, először csak becsönget, majd be is invitálja magát, amikor Sarah már elaludt. A csecsemőt akarja, és van egy ollója is.
A történet vérprofi felépítését vagy az emlékezetes, ikonikus kompozíciókat már Yvonne is méltatta, egy valamiről nem ejtett szót, pedig ebben (is) világbajnok A betolakodó. Szerény véleményem szerint ennyire zseniálisan filmen még sehol senki nem használta az elektronikus zajzenét. Zörejek, zúgások, prüttyögések, sípolások, torzított basszusok és dobok - néhol észrevétlenül erősödnek fel, hogy súlyosbítsák vagy ellenpontozzák a brutális képeket, aztán a csúcsponton hirtelen elhallgatnak, még nyomasztóbb hatást keltve. François-Eudes Chanfrault - így hívják a zeneszerzőt, ő volt a Magasfeszültség komponistája is, jegyezzük meg a jóember nevét, mert egy zseni.
És még valami, amit kevés kritika említ meg: Julien Maury és Alexandre Bustillo rendezőpáros (utóbbi jegyzi a forgatókönyvet is) elköveti azt a bravúrt, hogy úgy politizál és aktualizál, hogy közben mégsem. A háttérben zajló külvárosi zavargásokból csak a hírek jutnak el a főhősnőig, de ezzel sikerül is a nyugtalanító alaphangulatot tovább fokozni. És ki tudja, hogy egy, a zavargásokat (amiben ugye nem bevándorlók, hanem már franciának született "Idegenek" támadtak a városra) közelről átélő franciának mi egyebet tud még a saját szorongásairól közvetíteni a film.
A KIADVÁNY
A Cinetel kiadványait korábban már ostoroztam a mérsékelten igényes külcsín miatt, ezt megtehetném most is, de ezúttal elnézőbb leszek. A borítón virító "Megdöbbentő őrület" felirat valóban nem túl ízléses, ahogy a vérnyomokról is látszik, hogy utólag lettek odafotosoppolva, de egy exploitation eszközökkel élő film esetében talán bocsánatos bűn az exploitation-marketing használata. Fontosabb inkább, ami a lemezen van. A képpel maximálisan elégedett voltam, a sötétben játszódó jelenetek is kellően kontrasztosak. A magyar szinkron hiányzik (nekem speciel annyira nem), és az extra szekciót is csak egy előzetes és képgaléria jelenti, de ennyi pénzért balgaság is lenne többet elvárni.
ÖSSZEGZÉS
Az utóbbi évtized egyik legjobb horrorja, mindössze 990 pénzért. Ez az a film, amit 10 év múlva is levehetsz a polcról, nem fog megöregedni. Hogy lesz-e lelkierőd betenni a lejátszóba, már más kérdés.
Kiadó: CINETEL Kép: 16:9 (1:85:1) Hang: francia 5.1 Felirat: magyar Megjelenés: 2009. április Bolti ár: 990 Ft
Keménykötésű csávó stukkerrel a kezében, borostával a pofáján, vagány, fekete bőrdzsekiben, hol „mi a franc ez?”, hol meg „szétlőlek, kisapám” tekintettel a szemében, katonáktól, vámpíroktól, gólemektől vagy éppen kísértetektől űzve. Az alkotók és a kiadó nem árulnak zsákbamacskát, a hamisítatlan ponyvahangulat már rögtön a borítókra vetett első pillantás után keblére öleli az olvasót, és most őszintén: kell ennél több egy igazi geeknek?
A Dampyr fumetti (maga a szó a szöveget tartalmazó buborékra utal), vagyis olasz képregény, közelebbről pedig a Bonelli kiadó 2000-ben indított horrorsorozata, amely odakint már túlvan a századik részen, és töretlen népszerűségnek örvend. De ezt a fonalat itt el is ejtem, mielőtt az állítólagos kritika átmegy egy ízes anyázásba, amiért a mangákba és szuperhősökbe fojtott magyar képregény-piac láthatóan képtelen eltartani egy európai ponyvaínyencséget (vagy ha a szintén bukott XIII-ra, Sörmesterekre és a döcögő Largo Winch-re gondolunk, lényegében bármit), dacára annak, hogy úgy kéne ide a jó horror, mint a karó egy vámpír szívébe. Mert bizony, a hatodik, Fekete mágia című kaland után a Fumax kénytelen volt beszüntetni a sorozat kiadását, hiába próbálkoztak több trükkel is az eladások megdobásának érdekében.
Nade, lássuk a történetet. A főszereplő Harlan Draka, egy senkiházi szélhámos, aki a háború sújtotta Balkánon használja ki a bombák és kegyetlen katonák gyötörte vidéki népek hiszékenységét – amíg rá nem jön, hogy ténylegesen képes mindarra, amit évek óta csak megjátszik (ügyes, csavaros kiindulási pont, kár, hogy később nem foglalkoznak vele részletesen). Ugyanis egy nő és egy vámpír gyermeke ő, vagyis egy dampyr, akinek vére úgy ápolja a vérszívók bőrét, mint az alieneké a tengerészgyalogosokét. Ezzel világossá válik számára, hogy múltjában sokkal több a sötét folt, mint valaha is hitte volna, így aztán a katona Kurjak, és a mesterét elhagyott vámpír, Tesla segítségével nyakába veszi Európát, hogy kiderítse, ki is ő valójában, és miért van a világon, és persze hogy közben annyi rémséget küldjön a pokolra, ahány csak elé mer kerülni.
Mauro Boselli és Maurizio Colombo tesznek a klasszikus vámpírmitológiára, és saját szájuk íze szerint formálják annak törvényeit és jellegzetességeit, miközben persze ennek ellenére gazdagon merítenek mindenből, amiből érdemes. És korántsem csak a gyökerekből, mert a Dampyr szimpatikusan felvállalt pofátlansággal olyasmikhez is bátran hozzányúl, amik már maguk is a klasszikusok megidézéséből és kiforgatásából éltek. Úgyhogy a ’30-as évek hangulatosan színpadias Universal horrorjai, a klasszikus kísértet- és vámpírhistóriák, Dario Argento atmoszférikus, nyomozós rémtörténetei vagy éppen Lovecraft tébolyító meséi mellett jelen van itt többek között a Penge, az Indiana Jones, és a képregényes ponyvahorror témájában immár teljességgel megkerülhetetlen Hellboy szellemisége is. És igen, mindez abszolút pozitívum, hisz tudjuk jól, hogy a művészetben nem feltétlenül számít bűnnek, ha valaki lop, csak az, ha rosszul csinálja – Boselliék pedig egyáltalán nem csinálják rosszul.
Mégis, az egész szinte fabatkát sem érne a remek hangulat nélkül, aminek oroszlánrészét persze az teszi ki, hogy a történetek rendre Közép- és Kelet-Európa fantasztikus érzékletességgel, részletességgel és hitelességgel bemutatott, sötét kis zugaiban játszódnak, a Balkán szívétől Oroszországon át Prágáig – olyan helyszínek ezek, amelyek zamatát sokkal magunkébbnak érezhetjük, mint valamilyen jellegzetesen amerikai környezetet (vagy akár olyan európait, amit amerikaiak ábrázolnak). Ez már az első, egyébként a későbbiekhez képest még kicsit gyengélkedő, de azért összességében frappáns felütésül szolgáló történetben is magabiztosan üstökén ragadja az olvasót, és elsődlegesen ez készteti arra, hogy a további köteteket is magához vegye. A sztori előrehaladtával Harlannal együtt tudunk meg többet és többet a múltjáról, de ahogy arra már céloztam, az írók nem korlátozzák a Dampyrt a vámpírmitológiára – az oldalak pörgésével Harlan világa egyre tágul, és tágul, és a vérszívók mellett mindenféle szörnyek és szellemek is helyet kapnak benne.
Boselliék képregénye ilyen szempontból néha kicsit kaotikusabbnak és zsúfoltabbnak tűnik a kelleténél, mert ahogy szabadon csapong a különböző horrorelemek, és az azokkal kapcsolatos hagyományok tisztelete és elutasítása között, nehézkesen alakulgat csak az az egységes kép, ami egy (mondjuk Hellboyéhoz hasonlatos) saját világ és mitológia kialakulását tenné lehetővé. Persze ennek a csapongásnak is megvannak a maga előnyei. A Tengerparti fantomok kihalt vidámparkjának hátborzongató kísértethistóriája, a Vérvörös szonáta orosz hadsereget és maffiát összekapcsoló gengszterhorrorja, A kőhíd alatt gólemet és őrült tudóst felvonultató rémmeséje (a bizarr, ősi zsidónegyedben mintha csak a Dr. Caligari expresszionista díszletcsodái köszönnének vissza) vagy a Fekete mágia okkultista egyetemi gyilkosságsorozata együtt olyan változatosságot kínál, amit ritkán látunk állandó író(duó)val rendelkező sorozatok esetében. Természetesen a Dampyr, jó, és más művekből vígan merítő ponyvához méltón nem nélkülözi a humort és a popkulturális utalásokat sem (szerencsére nem is viszi túlzásba őket), de ez már tényleg csak hab a tortán.
Ami viszont még fontos, az a főszereplők alkotta, egészen ügyesen, ötletesen összerakott trió: van ugye egy vámpírnőnk, egy vámpírvadászunk és egy „egyszerű” katonánk, akik elég különbözőek ahhoz, hogy már csak szimpla összeeresztésük ténye is izgalmas legyen, de emellett még kiválóan működik köztük a csapatdinamika is, mely nem nélkülöz sem bajtársiasságot, sem szarkazmust, sem ellenségeskedést, még a legpörgősebb pillanatokban sem. Olyanokból pedig van elég, bármelyik részről legyen is szó. A Dampyr cselekménye mindig gyorsan, nyílegyenesen halad előre, s bár igaz, hogy ez a gyorsaság olykor megbosszulja magát a felületes karakterekben, a suta dialógusokban és a sablonos szituációkban, a helyzet minden sztorival javul – azért is nagy kár ezért a képregényért, mert valóban minden felvonása jobb, mint az azt megelőző.
A sorozat képi világa annak ellenére egységes, hogy nincs állandó rajzolója – az egyes kötetek során több művész adja egymásnak a stafétabotot, de mindig érvényesül a funkcionalitás elve. A fekete-fehér képek szigorúan a történetet szolgálják, egyszerűségükben hatásosak, realisztikusak, és még a panelelrendezés is szabályos, trükköktől és virtuóz megoldásoktól mentes. A mimikák életszerűek, sosem válnak túlzóvá, a hátterek pedig szintén a sztori kívánalmai szerint változnak: ha épp a hangulatteremtés a cél, akkor minden szépen kidolgozott, ha azonban egy drámai hatást, egy szereplő reakcióját kell kiemelni, akkor annak megfelelően elnagyolt, vagy éppen üresen hagyott hátteret kapunk.
Nem hibátlan, de ennek ellenére kifejezetten szórakoztató horrorsorozatról van szó, és most szívesen mondanám, hogy mindenki rohanjon megvenni, hogy legyen esélye a folytatások megjelenésének is, de ez a vonat már elment. Úgyhogy jobbat mondok: mindenki rohanjon megvenni, hogy feltehessen a polcára hat jó kis képregényt.
Nincs ember, aki akármelyik Péntek 13-filmet a kedvencei közé sorolná. Ha mára kialakult egy olyan alműfaj, amelyet torture porn-nak nevezünk, akkor a slasher filmek, élükön a Péntek 13-sorozattal a kill-porn (a fikciós kill-porn, persze. A snuff-filmek, az teljesen más. Azok nem is filmek.) Nem nagyon érdekel senkit, hogy a gyilkosságok között mi történik a szereplőkkel, csak az un. kreatív halálnemek, a figurák kicsinálásának különböző módozatai izgatják a néző fantáziáját. Szóval a pornó-párhuzam megállja a helyét, ott is áttekerjük az unalmas részeket.
Persze mindez nem jelenti azt, hogy ne készültek volna izgalmas, sőt, kimondottan jó slasher-filmek, csináltak emlékezetes őrültgyilkosos, sorbaölős mozikat dögivel (Just Before Dawn, Halloween, Terror Train, Maniac, Black Christmas, stb). Csak éppen Sean Cunningham producer/rendező kikotlotta a sikerreceptet, a slasher-alapvetés lehető legegyszerűbb, legeladhatóbb változatát, többek között Mario Bava Reazione a catena című 1971-es klasszikusának lekoppintásával, amikor megrendezte az 1980-as Péntek 13-at.
És mivel különösebb művészi igényt nem támasztott saját alkotásával szemben, az 1980-as Péntek 13 csak egy gép lett, egy olajozottan futó gyilok-masinéria, pont ahogy a folytatásai is, szám szerint 10 db.
A 2009-es változat micsoda? Folytatás, re-make? Most hogy megnéztem, nem is érdekel. Egy biztos: felesleges film. Egy az egyben ugyanazt a dramaturgiát alkalmazza, mint elődei. Egy csapat fiatal Crystal Lake mellett letáborozik, pontosabban kúrni és tépni megy egy ottani gazdaggyerek nyaralójába. Jön Jason, kicsinálja őket. Pont.
A költségvetés valamivel magasabb a szokásosnál, de csak éppen hogy, és az operatőri munka színvonalasabb, bár utóbbi meg reklámfilmesen csilivilivé teszi az egészet. Anyádat, Michael Bay. A rendezés sem egy nagy vasziszdasz, sőt, voltak ennél jóval izgalmasabb Péntek 13-ak. Színészi játékról éppen hogy csak beszélhetünk, a vérontás hatásfoka pedig meg sem közelíti a nyersebb epizódok gore-kvóciensét (egy kedvesen kellemetlen csavarhúzós gyilkosság kivételével). Tíz perce néztem meg, de *már* kezdem elfelejteni.
Nagyon mennek mostanában az anyasággal kapcsolatos horrorfilmek (kiváncsi vagyok mikor jön ki egy olyan, aminek GYES! lesz a címe), és az amerikaiak sem haboztak beállni a sorba, íme a Grace, tele mindenféle fenyegető alsótesttáji utalással... Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Ez állítólag valami To Kako című filmnek a folytatása, ami - megint csak állítólag - nem volt különösebben nagy szám. A folytatással kapcsolatban érdekes, hogy görög (bár már az első is az volt) és a Billy Zane is mellékszerepel benne. A film alacsony költségvetésűnek, sármosnak és véresnek látszik, bár az összes ilyenre igaz, hogy nézzenek ki az akciójelenetek bármennyire is félig-meddig kompetensnek, abban a pillanatban, hogy a szinészek kinyitják a szájukat, elillan a profizmus illúziója, lásd jelen esetben is... Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Paul W. Anderson legjobb filmje, az Event Horizon az Alien és a Hellraiser keveréke volt, és úgy néz ki ezúttal is valami hasonlóval próbálkozik, űrhajós-élienes-felületesen metafizikus cuccal. Az előzetes megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Neil Marshall Descent (nálunk A barlang) című filmje az új évezred eddigi legjobb horrorja, és mint ilyen, nem kerülhette el, hogy ne készítsenek folytatást neki, amely film, így első blikkre, inkább tűnik re-make-nek. Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Szokásosan szenzációs cikkemhez mintegy kiegészítésképpen mellékeljük a világ leghíresebb horrormagazinjának, a Fangoriának az 1986 decemberi számát, amelyben kimerítő, színes-szagos képekkel illusztrált forgatási riport olvasható a filmről (többek között, hiszen sok-sok másik, akkoriban aktuális, illetve elfeledettnek vélt horrormoziról is szó esik az újságban - régi szép idők, mikor a Fangoria még tényleg nagyszerű volt!)
Ez is azok közé az agykéregbe égett gyerekkori pillanatok közé tartozik: ahogy iskolatáskával a hátamon, a fejem tetejét a kora tavaszi nappal süttetve ácsorgok a csendes kertvárosi utcán, megfeledkezve mindenről és mindenkiről, csak a kezemben tartott újságra koncentrálok. A Galaktika februári számát olvasom, pontosabban a filmes rovatot, mert csak az érdekelt. A fantasztikus, és főleg a horrorfilmek ajánlói. Ebben a februári számban pedig ráakadtam egyre, a rovatban az utolsóra, amely ott, a kellemes langymelegben a gyerek hátát megborsództatta, a szívét pedig megtöltötte máig ható izgalommal.
Érdekes, hogy a From Beyond ajánlója már akkor is inkább a testemre mért csapást. Érdekes, mert Cronenberg filmjei mellett Stuart Gordonnak ez a kritikusok által állandóan csak Re-Animator-utánfutóként emlegetett munkája a body-horror egyik alapköve. Hogyan fordul ellenünk a saját testünk, az elménk biztatására. Magunkban sem bízhatunk: a káosz ünneplése.
Az egyik dolog, ami a From Beyond-ban és a Re-Animator-ban egyaránt zseniális, az a gazdaságosságuk. Mindkét film rendkívül alacsony költségvetésből készült, ám a stáb fantasztikus tehetsége, legyen szó akár rendezőről, színészekről, forgatókönyvírókról vagy maszkmesterekről, valami rettenetesen emlékezeteset eredményez, az erőforrások lehető legjobb kihasználását - az amerikai horror két utolsó, valóban jelentős filmjét.
Dr. Pretorius (Ted Sorel) beteg ember. Legalább is morálisan defektes. A szado-mazochizmus nagy barátja (eredetileg a filmben egy olyan jelenettel mutatkozott volna be, amelynek során egyik szexrabszolgájának nyelvébe százas szöget kalapál, sajnos ez a rész örökre elveszett, mindössze Stuart Gordon elbeszéléséből tudunk róla), amely elhajlás még így-úgy elnézhető neki, de a gátlástalan természete már felborzolja mindenki kedélyét. Udvarházának tágas padlását tetőtér-beépítette egy szupermodern kutatólaboratóriummal, amelyet asszisztense, Crawford Tillinghast (Jeffrey Combs, ki más?) felügyel. A kutatás célja, hogy kaput nyissanak egy másik, minket állandóan körülvevő, ám számunkra egyelőre láthatatlan dimenzióra. Vajh mily lények lakhatnak amott?
Randák. A legelső kapunyitogató próbálkozás Pretoriust a hullaházba (sans fej), Tillinghastet pedig a gumiszobába juttatja, ahonnan csak a gyönyörű McMichaels doktornő (Barbara Crampton) tudja kihozni, egyetlen feltétellel: Tillinghastnek vissza kell térnie a szörnyű házba, és újra be kell indítania a rezonátort, a gépet, amely a kísérlet lelke. A pszichiáternőt és a kissé ideges tudóst biztonsági emberi minőségében elkíséri Bubba, az ex-rendőr is (Ken Foree a Holtak hajnalából). Őt később megeszik a bogarak.
A rezonátor beindítása három dologgal jár együtt: hátborzongató hangot ad, minden neonrózsaszínben kezd világítani, illetve a szomszéd dimenzióból előkecmereg egy formátlan szörny, amely fuzionált Pretorius testével-lelkével, és legszívesebben megbaszná McMichaels-t és megenné Tillinghastot - de egy fordított felállással is beéri. Még mielőtt szándéka beteljesedne, a kíváncsi triónak sikerül kikapcsolnia a rezonátort, ám ettől fogva mindhárman testi-lelki mutáción esnek át, ki gyorsabban, ki lassabban. A doktornő elveszti gátlásait, és S/M ruciban parádézva odakínálja seggét a vállalkozó kedvűeknek (Barbara Crampton a bőrszerkóban az évtized minden valószinűség szerint legerotikusabb antihősnője), Tillinghastnak pedig a tobozmirigye fröccsen elő a fejéből, és harmadik szemként funkcionálva nyújt rálátást a rejtett dimenzióra. Utóbbi evolúciós lépcsőfok enyhe mellékhatása, hogy Tillinghast az emberi agy íze után kezd epekedni…
Hogy Bubbában mit hoz felszínre a kísérlet, nem igazán fontos, mert őt nemsokára megeszik a bogarak.
Imádom ezt a filmet, a fentebb megemlített gazdaságossága mellett amiatt is, ahogyan egyesíti magában a régit és az újat, a lélegzetelállítóan eredetit. A From Beyond lényegében egy kísértetházas sztori: van valami a padláson (pont ahogyan egy évvel később a Hellraiser-ben is lesz), ami szörnyűséges és kimondhatatlan, ugyanakkor (szexuálisan) vonzó, és éppen emiatt újra és újra vissza kell térni hozzá, fel kell menni a lépcsőn, be kell kapcsolni a gépet. Mert ha bekapcsoljuk, valami veszélyessel és szörnyűvel találjuk magunkat majd szemközt, amely ugyan az életünkre tör, ám meg is változtat minket, új dolgokat fed fel előttünk, és éppen ez az, amit az emberi lények a legtöbbre tartanak, ott mélyen, legbelül, még az életük értékénél is többre: az orgazmust és a változást.
A From Beyond nem annyira tökéletes film, mint a Re-Animator, amely a rendezői változatban egészen hibátlan. A From Beyond-ban vannak félresikerült jelenetek, pl. a konyhai kupaktanács, amely totálian félre van instruálva, vagy a csata a pince hatalmas féreg-szörnyével, ami egy nevetséges whattafuck - jó, persze, az egész film az, de izgalmas, félelmetes, fantáziadús és nem utolsó sorban csodálatosan undorító whattafuck. Az effektekért a későbbi KNB és John Carl Buechler a felelősek, és 100+ év horrortörténelmének legelképesztőbbjei közé tartoznak: több száz hektoliter slájm és nyálka borítja a From Beyond-ot, az emberi test az összes létező pozícióba csavarodik benne, kifelé és befelé, változik és fejlődik, előre és vissza, csak hogy a végére magába omoljon, és csont és hús és genny halma maradjon belőle. Cronenberg body-horrorja fuzionál a body-in-pieces fantáziákkal, eléri a legfelső szintet, ahonnan nincs tovább, csak a súlytalan, íztelen látszatba: jön a CGI.
Stuart Gordonnak ez a filmje igazándiból nem utánfutója, hanem komplementere a Re-Animator-nak. Fantasztikus, hogy alkotói, művészi szempontból mit hoz itt össze ez a kezdő rendező: két lezárt, régi témákat újszerű formában prezentáló low budget remekművet, amelyek büszkék rá, hogy horrorfilmek, ünneplik saját explicitásukat, játékosságukat és azt, hogy számukra szó szerint mindent szabad. Elképesztő Gordon magabiztossága, erős keze, amellyel a sztorit viszi előre, egyetlen perc üresjárat nélkül, srófolva a tétet egészen a katartikus fináléig, amelyben a hús elpusztul, az elme pedig megzavarodik.
Mostanában meglehetősen elhanyagoltuk klasszikus horror- és scifi-film-előzeteseket felvonultató sorozatunkat - sőt, ha jól látom, majd két éve basztunk folytatni - így "jobb későn, mint soha" alapon mellékelem az Alien fantasztiksan hatásos trailerét. Ütősebb, mint bármelyik mai. Megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
A cseh Juraj Herz az 1969-es A hullaégető-vel lopta be magát a nemzetközi szívekbe,és egész életművére a morbiditáshoz való vonzódás jellemző. Legújabb alkotása, a TMA mintha egyfajta elegye lenne a kelet-európai groteszknek és a gótikus horrornak, ráadásul tele lesz kemény effektekkel. Ígéretes. Az előzetes megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Faszányos kis túlélő-horrornak (utóbbit isten ments hogy a rezidentívülös értelemben értsem, nem, nekem a túlélő-horror a Deliverance meg a Southern Comfort meg az ilyenek...) tűnik ez a spanyol produkció (na jó, spanyol-amerikai, Filmax= Brian Yuzna), bár nem volt a Zero Boys olyan régen, hogy ne emlékeznének rá az emberek... Paintball-előzetes megtekintéséhez kattints a "tovább"-ra.
A Bloody Disgusting öt rövid részletet tár elénk Sam Raimi (A gonosz halottak, Pókember 1-2-3, stb.) legújabb filmjéből, amellyel a rendező visszatér ahhoz a műfajhoz,amely a pályáján elindította: a horrorhoz, természetesen.
(Új önkéntesünk, Sep legelső írása ez. Legyetek vele gyengédek - W. F.)
Daniel Mann Willardja két tematika szempontjából is tekinthető a hetvenes évek egyik trendindító filmjének: a pincében elszaporodó gyilkos patkányok végre lendületbe hozták a Madarak óta éledező állathorrort, revenge-of-the-nerd (azaz a kis gyökér főhős szétcsap azok között, akik valaha bántották) körítése által pedig az évtizedben meghatározóvá váló bosszúfilmek egyik origópontja. A patkányokkal barátkozó, anyakomplexusos Willard Stiles sikere nélkül talán ma sem a Cápa vagy az Állatok napja, sem pedig a Carrie nem díszelegne ott minden filmbuzi és Leslie Nielsen-rajongó DVD-polcán.
Gilbert Ralston regényének adaptációja egyrészről szívszorító dráma – legalább annyira, mint mondjuk a Psycho – másrészről pedig vérbeli exploitation, sok patkánnyal és kevés szexszel. Willard apja halála után kettesben éldegél édesanyjával, az üzlettárs lenyúlta a fater cégét, így hősünk rendszerint megalázott alkalmazott a saját üzletében, s egyetlen barátait a kerti medencében talált cuki patkányok jelentik. Beszélget velük, eteti őket, nem gondol arra, hogy a patkány szapora jószág, a pince hamar meg is telik a kis drágákkal, de a kisebb kellemetlenségek ellenére a legfontosabb és legszebb dolgot jelentik hősünk életében. Aztán az édesanya kimúlik, a gonosz üzlettárs még pofátlanabbá válik, és Willard megtanítja állatkáinak a „KILL” szócskát.
Norman Bates emlegetése ezesetben nem csupán olcsó geg: Mann filmjének hőse legalább annyit köszönhet mindenki kedvenc vendéglátójának, mint Brian DePalma vagy a szexfóbiás slasher-gyilkosok. A 2003-ban remake már nem is próbálja palástolni az elsődleges ihletforrást: Glen Morgan – ő rendezte a Black Christmasújráját is, már csak emiatt is nagyon szeretjük – simán benyúlja a Hitchcock-film zárlatát, mintha az eredeti nem lett volna elég jó. A Willard-remake-ről még annyit, hogy olyan, mintha egy elcseszett Tim Burton-epigon egy elcseszett Johnny Depp-epigonnal együtt összedobta volna az Ollókezű Edward patkányos verzióját. Viszont néha leadja a tévét – az eredetit nem.
Bár az állatos pszichodrámák etalonjának tartott Equus-nál valamivel kevésbé kifinomult – és Richard Burton sincs benne – a Willard kő egyszerű, de mégis hatásos szimbolikája a patkányhorror-körítés alatt egy igen míves alkotást takar. (Ami annak tükrében nem túl meglepő, hogy a rendező Daniel Mann az ötvenes években olyan férfimelodrámákkal kezdte, mint például a Come Back, Little Sheba.) Willard állatkái nem csupán az undorkeltés eszközei, mint mondjuk a pár évvel későbbi, szintén bosszúban utazó Jennifer kígyói. Először is, adott a tarka Szókratész, a horda legintelligensebb tagja, Willard valódi barátja. Aztán adott Ben, az izomagyú patkány, aki mögött végül felsorakozik a pincében zúglódó éjsötét tömeg. A kettő között pedig ott őrlődik hősünk, aki leendő barátnőjétől macskát(!) kap ajándékba: kevés film esetben ennyire kézenfekvő a jó öreg – és agyonhasznált – pszichoanalitikus olvasat, ahol a tudatalatti bűzös patkánytömeg, a felettes én pedig egy filozófusról elnevezett állatka. A séma talán csak a L’ecsó-ban működik tökéletesebben.
A rutinkérdések figyelmen kívül hagyása után – azaz minek is kellett ezt folytatni? – a Ben-t látva hamar kiderül, hogy a hetvenes évek egyik legbetegebb műfajkevercsével van dolgunk: a Lassie találkozik a Deadly Eyes-szal. A főcím alatt leperegnek a Willard zárójelenetei, a kataklizma túlélőit a csúf, gonosz Ben és az ő kis hordája jelentik, s volt gazdájuk pincéjéből kitörve, elsősorban az éhségtől hajtva, portyázni kezdenek a városban. Eddig sima állathorror, nem sokban különbözik mondjuk, a meztelencsigákkal operáló Slugs, muerte viscosától. Ám Ben hamarosan új barátra talál: valahol a kertváros szívében egy szívbeteg, félárva kisfiú játszik a fészerben bábszínházával, s két mészárlás között a főpatkány rendre az ő ölében pihen meg. Az állat és a gyermek között szoros barátság szövődik…
Képzeljük el, hogy az Arachnofóbiá-ban Jeff Bridges kölykei összebarátkoznak a koporsóban érkező batár alfapókkal, és délutánonként együtt játszanak. Nagyjából ez a Ben: a kisfiú dalokat ír patkány barátjáról – olyan jókat, hogy az egyiket Oscar-díjra jelölték, a Golden Globe-ot meg is kapta –, zongorával kíséri őket, meg a bábszínházában patkánybábok segítségével vidám darabokat ad elő. Ha pedig valaki megkérdezi, esetleg új barátja talán mégis egy sorozatgyilkos, akkor hirtelen nagyon szuszogni kezd meg fájdalmasan néz.
A Ben zseniális egyensúlyérzékkel működteti egymás mellett a két műfaji hagyományt, melyek a torokszorító fináléban forrnak össze. A halálos beteg kisfiú és Ben egyre mélyülő kapcsolatát részletező, kb. az E. T. szintjén negédes jelentekkel párhuzamosan peregnek a nyomozás és gyilkosságok képei – bár ez utóbbiak, a Willard-hoz képest, határozottan visszafogottnak tekinthetők – mígnem végül előkerülnek a lángszórók és beindul az Aliens-t előlegező kergetőzés a sötét, nyirkos csatornarendszerekben, melyet végül a gyermek és a patkány újabb könnyes egymásra találása követ. Ha van a zombifilm és a pornó találkozásához mérhető alapötlet, akkor a Ben családi állathorrorja – egy évtizeddel a Poltergeist családi kísértetfilmje előtt – bizonyosan az.
A kisfiút játszó Lee Montgomery-t a későbbiekben a szintén feledhetetlen Burnt Offerings-ben láthatjuk viszont, ám Bent, a félig-meddig nyitva hagyott befejezés ellenére, soha. A már emlegetett, szánalmas Willard-remake megadta a kegyelemdöfést Gilbert Ralston karaktereinek, ám a sajnálatos módon feledésbe merült figurák még így is csak Bőrpofához mérhető alapvetései a Keresztapa és a Star Wars évtizedének.
Egy viking véres bosszúhadjáratának vége, valaha rég, egy messzi-messzi galaxisban egy új történet kezdete, Sherlock Holmes rács mögé kerülése, királyok epikus háborúja Warren Ellis új sorozata… és még sok minden más. Bizony, páros hét van, ráadásul péntek, ami azt jelenti, hogy itt a GeexKomix aktuális kiadása, minden képregénybúvár nélkülözhetetlen elesége.
Battle for the Cowl: The Underground
Történet: Chris Yost Rajz: Pablo Raimondi Kiadó: DC Comics
Aki nem unja még az elvileg (persze gyakorlatilag nem) halott Batman utódlásáért folyó, minisorozatok és one-shotok armadájával körülvett küzdelmet, annak itt egy újabb adalék – sőt, aki unja, annak is. Merthogy a The Underground a múlt havi Arkahm Asylum után megint egy olyan, meglepően kiváló képregény, amit mindenkinek érdemes elolvasnia. Már tudjuk, hogy a Battle for the Cowl következményeként jó pár új sorozat indul majd: így például a Batman and Robin Grant Morrisontól és Frank Quitleytől, a Gotham Central nyomdokain a rendőrségre és az alvilágra koncentráló Batman: The Streets of Gotham Paul Dinitől és Dustin Nyguyentől – és ami számunkra most a legfontosabb, a Macskanő, Méregcsók és Harley Quinn hármasát szerepeltető Gotham City Sirens szintén Dinitől és Gulliem March rajzolótól. Chris Yost új képregénye ez utóbbi sorozatnak a felvezetése, noha középpontjában még nem annyira a három szirén, hanem csak egyikük, Macskanő, és a szupergonoszból az utóbbi időkben magánnyomozóvá avanzsált Rébusz áll. Szóval, mint tudjuk, Batman távollétében Gothamen eluralkodott a káosz, a város fele lángokban áll, a másik felében Pingvin és Kétarc harcol a kakasdomb ura címéért – mindkettejük ellen pedig az új, titokzatos Fekete Maszk folytat háborút szupergonoszokból álló hadseregével, miközben a „denevércsalád” tagjai próbálják menteni a menthetőt. Rébuszt megbízza a Pingvin, hogy találja meg neki Fekete Maszkot, s mivel a név korábbi viselőjét Macskanő ölte meg (még anno, saját sorozatában), a szálak az épp Kétarc és Pingvin nyomában járó (anti)hősnőhöz vezetnek. Éveket kellett várni, hogy kiderüljön, a magát és történeteit sokszor túlságosan is komolyan vevő (bár szinte minden más szempontból abszolút megbízható) Chris Yostnak van humorérzéke – ez ugyanis a Marvelnek írt számos, halállal, tömeggyilkosságokkal, sötét hangulattal és hipertökös pózolásokkal teli képregényeiből nem derült ki. És most itt van nekünk a The Underground, ami alapján elmondható, hogy akkor van igazán elemében, ha felenged kicsit, és könnyedebbre veszi a figurát (pedig a káoszba zuhanó város koncepciója szinte kiált egy komor, tőle megszokott, durva atmoszféráért). Yost itt kitűnő érzékkel egyensúlyoz a történethez szükséges hangulati és műfaji elemek között: van itt finom humor, dinamikus akció, szépen ábrázolt érzelmi vihar, remek karakterrajzokra, és nagyszerű narrációra alapozva, egy epikusabb, sötétebb hangulattal a háttérben. És ami a lényeg, hogy fantasztikusan jól írja Rébuszt, de főleg a küldetését, harca értelmét megkérdőjelező, Bruce után rezignált melankóliával sóvárgó Macskanőt. Szépek Pablo Raimondi rajzai is: az arcok kifejezők, az akciók lendületesek, a városképek hatásosak (lásd a nyitóoldalt), a színezés pedig végképp felteszi a pontot az i-re. Magára vessen, aki kihagyja.
Ha már múltkor kaptunk egy ízelítőt az új, június elején induló Buck Rogers képregényből a nulladik résznek hála, akkor ideje, hogy szemügyre vegyük Warren Ellis új, nem meglepő módon az Avatar Pressnél indult sorozatát is. Az Ignition City ugyanis a ’20-as, ’30-as évek örökzöld ponyvahőseinek világát idézi meg (és helyezi egyben 1956-ba, egy olyan alternatív világot teremtve, amiben a második világháborúnak marslakók inváziója vetett véget), természetesen azzal a sajátos plusszal, amit Ellistől elvárunk. Lássuk kicsit részletesebben, mivel is van dolgunk: a címbeli város egy sziget, ami jó úton jár afelé, hogy az egyetlen olyan hely legyen a világon, ahonnan lehetséges az űrutazás – az egyes országok kormányai ugyanis egymás után hoznak törvényt a Föld elhagyása ellen. Iginiton City így tele van egykor dicsőséges tetteket végrehajtott, szép múltú űrpilótákkal, akik most félőrülten, csontrészegen, szarban, mocsokban és kilátástalanságban gázolva, cinikusan sóvárognak a csillagok után. Ide érkezik Mary Raven, egy legendás, frissen elhunyt pilóta lánya, hogy apja erőszakos halálának körülményeire fényt derítsen – kerül, amibe kerül. A képregény legfőbb vonzereje kétségkívül az atmoszférája. Ellis ügyesen ragadja meg a sziget hangulatát, és szép sorban bemutat egy rakás karaktert, akiknek mind megvan a maguk defektje, de akik szerencsétlenségükben legalább annyira komikusak, mint tragikusak. Ez a fanyar humor menti meg az Ignition City-t attól, hogy időnként unalomba süppedjen, mert a cselekmény maga egyébként szinte kínos lassúsággal csordogál csak. Két szám után tartunk ott, ahol átlagos esetben egy bevezető rész után tartanánk – azt viszont máris tudjuk, hogy ki Mary apjának gyilkosa, és részben azt is, hogy miért kellett a férfinak meghalnia. Vagyis a lehetőség, hogy a képregény lényegében egy retro sci-if környezetbe helyezett „ki a tettes” krimi lesz, most kiszállt az ablakon. És egyelőre nehéz elképzelnem, hogy mi lép a helyére. Az apagyilkosság, legyen bármilyen erős karaktermotiváció (és persze sablon is egyben, bár ez ebben a stílusban nem jelent problémát), szerény, alulméretezett mozgatórúgónak tűnik egy egész alternatív világ bemutatásához (bár vannak jelek arra nézve, hogy a történet egy kis idő múlva epikussá szélesedhet, csak a tempót kéne gyorsítani kicsit). Szerencsére Ellis tényleg remek, sokoldalú karaktereket ír (nála még egy gyilkos is lehet emberi és szánalomra méltó), így azok, és jellegzetesen brites, humorral, cinizmussal, ízes káromkodásokkal és virtussal teli dialógusai elviszik hátán az egész sztorit, még a kevésbé érdekes pillanatokban is. Sajnos Gianluca Pagliarani rajzairól korántsem tudok ilyen pozitívan nyilatkozni. Az arcok csúnyák, kidolgozatlanok, vagy épp karikatúraszerűek, a hátterek egyszerűek, a részletek elvesznek (ami egy alternatív univerzum esetében sosem szerencsés), és a panelkezelés is csak a szürke átlagot hozza. Érdemes követni a karakterek és a remélhetőleg jó irányba tartó sztori miatt, de a képi világ bizony húz az értékéből rendesen.
Northlanders 16 Történet: Brian Wood Rajz: Ryan Kelly Kiadó: Vertigo
Lassan nem lesz GeexKomix vikingek nélkül – ami persze egyáltalán nem baj! Brian Wood Northlanders című sorozata még 2008 elején indult, és egymástól független történetek laza füzérét kínálja az olvasóknak – ezekben az a közös, hogy a középkorban játszódnak, és vagy vikingekről szólnak, vagy olyanokról, akik valamilyen módon kapcsolatba kerülnek velük. Az első sztori 8, a második 2, ez a harmadik pedig, ami a The Cross and the Hammer címet viseli, 6 részes volt – és ez a 16. szám a befejezése. Wood ezúttal egy ír exkatonáról, Magnusról mesél nekünk, aki lányával, Brigiddel járja vikingek által megszállt hazáját, és kíméletlenül, egyszemélyes partizáncsapatként öldösi az ellenség katonáit, ahol csak éri, miközben a király megbízásából egy Ragnar nevű nyomozó, kisebb sereggel jár a nyomában, hogy elkapja és megölje. Mindezt 1014-ben, a clontarfi csata idején, amiben az ír csapatok végre kiűzték a vikingeket a földjeikről. Az író az egész történet során szépen tartotta fenn az egyensúlyt a két karakter között. Első ránézésre ugyebár Ragnar a „rosszfiú”, ő pózol a megszállók színeiben, akik sanyargatják az ír népet, Magnus pedig jogos magánháborút folytat ellenük, s öldöklő karakterét ráadásul ügyesen árnyalja a lányához fűződő, gyengédséggel és szeretettel teli viszonya. Csakhogy semmi sem igazán az, aminek látszik. Ragnar képviseli ugyanis a haladást, a civilizációt, a racionalitást, Magnus pedig a vad, esztelen és megszállott gyűlöletet: nem több egy maga után vércsíkot húzó vadembernél, akinek mészárlásai ráadásul értelmetlenek, hiszen túlságosan jelentéktelenek ahhoz a történelem nagy színpadán, hogy bármit is változtassanak. Irracionális, szigorúan érzelmi alapú, bosszúszomjas szélmalomharca így avatja őt tragikus karakterré, és e tragikusságát csak fokozza az utolsó két rész, ami bár kissé sablonos és talán erőltetett, mégis hatásos, és az egész karaktert átértékelő fordulattal változtatja meg a közte és Brigid közti kapcsolatot. És ha már tragikum: a végkövetkeztetés (amiért Wood a személyes események mögé odaszőtte epikus háttérnek a clontarfi csatát, aminek egyes eseményei reflektálnak Magnus történetére, illetve előre jelzik annak fordulatait) az, hogy mindennek semmi értelme nem volt. Magnus hadjárata ugye eleve hiábavaló, a viking vereség fényében pedig Ragnar erőfeszítései is elenyésznek. Csak halál és vér marad, minden valamirevaló eredmény nélkül. Ezt pedig nagyszerűen érzékeltetik Ryan Kelly rajzai. Igaz ugyan, hogy emberalakjai szinte szuperhős-képregénybe illően robosztusak, mimikái pedig sokszor meglehetősen egyhangúak – de tájképei, totáljai lenyűgözőek, történetvezetése mesteri, sőt akkor van igazán elemében, ha Wood mellőzi a szöveget, és hagyja rajzolóját érvényesülni. Az első öt oldal hatásmechanizmusát, azt, ahogy a clontarfi csata utóképeitől (érintetlen természet kontra folyóban gyűlő hullák) eljut az ellenség elől egy híd alatt megbújt Magnushoz, tanítani lehetne.
Sherlock Holmes 1 Történet: Leah Moore, John Reppion Rajz: Aaron Campbell Kiadó: Dynamite Entertainment
Nagy divatja van manapság a rebootoknak és a klasszikus történetek új, a kor igényeinek megfelelőbb köntösbe öltöztetésének – elég, ha csak a Batman, a James Bond, vagy legújabban a Star Trek franchise újraindítására gondolunk. Vagy akár Guy Ritchie év végén érkező új Sherlcok Holmes adaptációjára, ami a pipázó mesterdetektívet minden eddiginél divatosabb, fiatalosabb, akciódúsabb keretek közt szabadítja rá ismét a világra (végülis Holmesról hosszú évek óta nem készült valamirevaló mozifilm). Azt hihetnénk hát, hogy a Leah Moore-John Reppion házaspár (Moore? Bizony, Moore, és bizony, annak a Moore-nak a lánya…) valami hasonló irányba tereli a Dynamite Entertainmentnél most indult sorozatát, de nem: az alkotók a gyökerekhez hű, régimódi, klasszikus stílusú, jellegzetesen brites krimit írtak, dacára annak, hogy a borítón mindjárt egy böszmenagy robbanással, és egy Clint Eastwoodnál is szúrósabban néző Holmesszal találja szembe magát az olvasó. A történet szerint Londont robbantásos merényletek tartják rettegésben (na igen, manapság mindenhol ott van a terrortól való félelem), a titokzatos elkövető pedig megfenyeget egy visszavonult rendőrtisztet is: közli, hogy pontosan milyen időpontban fogja megölni a saját házában (igen, ez bizony kísértetiesen úgy hangzik, mint a Batman bő 60 éves első része, amiben Joker tett és váltott be efféle fenyegetéseket). Holmes, Watson, és a fél londoni rendőri erő is kivonul a jóember védelmére, de hiába: mire az óra elüti a beígért időpontot, az egykori rendőr halott, és csak egyetlen ember áll a holttest mellett, füstölgő pisztollyal a kezében. Maga Holmes. Moore és Reppion ebben az első részben tisztességgel elvégzik feladatukat: felépítik a sztori alapjait, megteremtik annak remek, jellegzetes hangulatát, és a végén hozzánk vágnak egy olyan rejtélyt, amitől egy krimiszakértő is megnyalja mind a tíz ujját. Nem csak azért, mert érdekes és izgalmas, hanem azért is, mert egészen nagy lehetőségekkel kecsegtet, többek közt egy nem éppen konvencionális holmesos történetvezetéssel: hősünk a rács mögül nyomoz majd, míg Watson kívülről segíti? Ezt a szituációt persze könnyű elrontani (leginkább elbagatellizálni) de amíg ez nem következik be, addig az írók engem megvettek kilóra. És miért is ne, hiszen minden más téren is remekelnek: a dialógusok elevenek, pörgősek, egyszerre modernek és kellemesen archaikusak, a karakterek jól eltaláltak, az elegancia csak úgy sugárzik minden képkockából. Az i-re persze az tenné fel a pontot, ha a képi világra sem lehetne semmi panaszunk. De Aaron Campbell rajzai sajnos képtelenek vizualizálni azt a hangulatot, ami az írók szövegéből árad, és ennek leginkább a kidolgozatlan, sőt sokszor teljesen üresen hagyott háttér és úgy általában, a részletek hiánya az oka (ami előtt egyébként értetlenül állok: ha a nyitányban Campbell képes több száz törmelékdarabot reptetni a levegőben, amikor a ház felrobban, később miért nem dolgozik hasonló alapossággal?) – ami egy ilyen jellegű képregényben meglehetősen kiábrándító tud lenni. Mégis, ez a sorozat mindenképpen megér egy próbát a műfaj, és főleg a karakter szerelmesei számára.
Star Wars: Legacy 35 Történet: John Ostrander, Jan Duursema Rajz: Jan Duursema Kiadó: Dark Horse Comics
A 130 évvel a Jedi visszatér után játszódó, és Luke Skywalker egyik leszármazottjáról szóló Legacy már indulása óta magasan kiemelkedik a Star Wars franchise képregényei közül, és úgy általában, a Dark Horse kiadványai közt sincs semmi oka a szégyenkezésre. John Ostrander, immár veterán star warsos, egy remek alapszituációt teremtett, amire több mint harminc, igazán nagyszerű képregényt fűzött fel. A szokásos jó-gonosz felállást megbolondította kicsit azzal, hogy belekevert a konfliktusba egy harmadik „félt”, így a Köztársaságból lett Szövetség és a galaxist uraló sith lovag, Darth Krayt közt ott van még a Birodalom, a magát jogos császárnak valló Roan Fellel és birodalmi jedi lovagjaival, akik ugyan nem feltétlenül a jó oldalon állnak, de az biztos, hogy semmiképpen nem a rosszon. Ez a fekete-fehér világba vitt szürkeség jellemzi a sorozat főszereplőjét, a már említett Cade Skywalkert is, aki jedinek tanult, de Krayt felemelkedése és a lovagok nagy részének lemészárlása után elhagyta ezt az utat, és most csempészként és zsoldosként tengeti életét – a kibontakozó konfliktus persze értelemszerűen magával ránt olyasvalakit, aki a Skywalker nevet viseli. Cade karakterében az a nagyszerű, hogy állandóan a Sötét Oldalhoz közel táncol, elsősorban a saját érdekeit nézi, és saját, akár önző céljaira használja az Erőt, vagyis semmiképpen nem igazi jófiú – de így vagy úgy, végül valahogy mindig oda lyukad ki, hogy helyesen cselekszik. Viszont Ostrander szerencsére sosem követi el azt a hibát, hogy igazi, egysíkú hőst csináljon belőle (persze ebben van gyakorlata, lásd még Quinlan Vos remek karakterét a Star Wars: Republicból). Pár hónapja, a Star Wars képregények közti crossover, a Vector fináléjában Cade barátja, Azlyn Rae birodalmi lovag súlyosan megsérült, a sorozat eddigi főmumusa, Darth Krayt pedig meghalt – méghozzá saját, mindaddig hű jobbkeze, Wyyrlok által. Aztán jött egy nem túl érdekes tölteléksztori a Mon Calamaron elrendelt népirtással kapcsolatban, most pedig a kétrészes, Storms című történet befejezését olvashatjuk, ami a nagy változások utáni új status quot fekteti le. Azlyn egy Darth Vader-szerű életfenntartó ruhában, a jövőben és önmagában szokás szerint bizonytalan Cade útkeresésben, Wyyrlok Krayt trónján, Fel pedig a vele való háború küszöbén. A cselekmény kicsit lassan halad előre, de ez három okból sem jelent problémát. Egyrészt, mert a Legacy bő harminc részen át igencsak dinamikusan és határozottan haladt előre, így ráfér egy kis „lazítás”, másrészt mert ez végülis egy átkötő sztori a többé-kevésbé lezárt, és a remélhetőleg jövendő nagy történetszálak között, aminek tökéletesen meg is felel, harmadrészt pedig azért, mert Ostrander továbbra is roppant ügyesen írja Cade karakterét, és a többiekkel való kapcsolatát, nem is beszélve a sith-ek közti, intrikák és árulások ábrázolásáról. És persze Jan Duursema sötét, realisztikus, részletgazdag, rendkívül hangulatos képeit is öröm nézni – ahogy mindig.
Eeeeeejnye már! Nem sokkal feljebb méltattam Chis Yostot a The Underground kapcsán, és ezt kapom cserébe? Egy 32 oldalas eredettörténet Rozsomákról, ami sokkal inkább tűnik egy gyorstalpaló karakterbiográfiának, amit egyes történetek végére vagy az univerzumot leíró különkiadásba szoktak rakni, mint egy tényleges, történetet mesélő képregénynek? De kezdjük a kételyek eloszlatásával: ennek a comicnak a cím ellenére semmi, de tényleg semmi köze nincs a mozikban mostanság azonos címmel futó Rozsomák (izé, Farkas) filmhez. Az X-Men Origins egy egyrészes képregényeket jelölő „sorozat”, ami még jó egy éve indult, és eddig Kolosszust, Jean Greyt és Bestiát vette górcső alá – hol több, hol kevesebb, de sosem ilyen kevés sikerrel, mint most. Mi is a gond? Először is, Rozsomáknak nem könnyű az életét belesűríteni 32 oldalba, tekintve, hogy egész sorozatok és minik foglalkoztak már (illetve foglalkoznak most is) a múltjával. Így Yostnak annyi maradt, hogy sokadszorra elhadarja a legalapvetőbb információkat, aminek csak egyetlen célja lehet: hogy az X-képregényekben nem jártas olvasót, aki esetleg a filmnek köszönhetően érdeklődik e világ iránt, nagyjából képbe hozza a karakter itteni verziójával kapcsolatban. A baj csak az, hogy egy új olvasónak a sztori túlságosan elnagyolt és összecsapott, a régi olvasóknak meg nem mond semmi újat – és még a régit is csak rosszul. Rozsomák szülei meghalnak, Rozsomákot elrabolják, és beleültetik az adamantiumot, Rozsomák megszökik, és befogadják Hudsonék, Rozsomák csatlakozik a kanadai titkosszolgálathoz, Rozsomákért eljön Xavier, és besorozza az X-Menbe – miután szeme láttára karomra hány egy kisebb hadsereget. Szóval magával a koncepcióval van itt a baj. Egyes oldalakkal éveket ugrunk előre (vagy éppen vissza), X professzor narrációja erőltetett és hihetetlenül sablonos, a dialógusok laposak és élettelenek, a karakter hosszú lelki szenvedéseiből pedig minden erőlködés ellenére sem jön át semmi. És a rajzok? Durvák, elnagyoltak, kidolgozatlanok, tele robosztus, túlzó emberalakokkal és dinamikátlan akciókkal. Nincs itt semmi, ami alapján ezt az egészet akár csak egy kicsit is szeretni kellene. Na jó, talán egyvalami. Logan múltjának újraregélésekor Yost bölcsen és kényelmesen megfeledkezik arról a nyögvenyelős, haszontalan és ostoba retconokkalt teli baromságról, ami Wolverine: Origins címen forralja a rajongók agyvizét Daniel Way „írónak” köszönhetően. Bár a Marvel egész szerkesztősége így elfeledkezne arról a képregényről… és ha már úgyis benne vannak, akkor erről is.
The Astounding Wolf-Man 15
Robert Kirkman iszonyúan jól felépített, szuperdinamikus, állandó fordulatokkal teli műfaji mixében (horror, dráma, szuperhős) farkasemberré váló hősünket nemrég feleséggyilkosság vádjával bekasznizták. Miután megtudja, hogy lánya eltűnt (valójában az ellene való bosszúra készül a vámpír Zechariah, az igazi gyilkos segítségével), szövetséget köt a szökést tervező, The Face nevű szupergonosszal. A pörgős sztori ebben a részben egy picit leül (mármint az eddigi eseményekhez képest – amúgy még mindig elég lendületes), köszönhetően főleg egy nem különösebben indokolt kitekintésnek a szerző Invincible című sorozatában folyó történésekre, amiknek nagyjából semmi jelentőségük az itteni cselekmény szempontjából. De a várakozás kifizetődik: a cliffhangerben végre szemtől szemben áll egymással a főhős és Zechariah, úgyhogy biztos lehetünk benne, hogy a következő rész egy pokoli szórakoztató, véres, brutális, kőkemény küzdelemmel telik majd – és alighanem apa és lánya nem éppen szeretetteljes találkozásával. Szóval Kirkman továbbra is ügyesen, izgalmasan ír, Jason Howard rajzai pedig továbbra is szépen szolgálják ezt a sajátos műfajkeveréket. A The Astounding Wolf-Man még mindig az Image egyik legmegbízhatóbb címe.
War of Kings 3
Mióta 2006-ban az Annihilation című, kirobbanó erejű Marvel crossover a színvonalát tekintve szabályosan földbe döngölte az azzal párhuzamosan futott Civil Wart, a kiadó űrrészlege reneszánszát éli. Két szenzációsan jó sorozat (Nova és Guardians of the Galaxy), és egy újabb nagy „space-event”, az Annihilaton Conquest után most itt van az újabb crossover, a War of Kings, ami részben a Secret Invasion eseményeiből nőtt ki, és a Kree uralkodó népévé vált Inhumanok és a Shi’arok mindent elsöprő háborújával foglalkozik. Dan Abnett és Andy Lanning (az említett szenzációsan jó sorozatok írói…) minije immár félúton jár, és továbbra is erőteljes, lendületes, fordulatos, és szerencsére nem csak a nagy csatákkal, hanem az azok mögötti stratégiával, illetve a karakterekkel is bőven foglalkozik. A fókuszpontban ezúttal a régi X-Men figura, a Shi’ar birodalmi gárda vezetője, Gladiator áll (a Marvel egyik Superman-szerű képességekkel felruházott nagyágyúja), aki a roppant hatásos cliffhangerben átértékeli lojalitását, és szénné égeti egyik embere fejét (az aktuális Smasher kinyírása lassan kezd Kenny-szintű poénná válni). Paul Pelettier rajzai rendben vannak, bár nem nagyon emelkednek az átlag felé, a színezés pedig kicsit túl élénk, de még bőven tűréshatáron belül van. Akárhogy is: ez egy baromi jól megírt, epikus képregény, amit mindenek érdemes elolvasnia.
Superman: World of New Krypton 3
A Földdel azonos pályán, de mindig a Nap másik oldalán keringő Új Krypton 12 részes története elérkezett első csúcspontjához. James Robinson és Greg Rucka képregénye az előző részben kialakult túszhelyzet feloldásával és következményeivel foglalkozik. Supermannek, aki ideiglenesen elhagyta a Földet (a helyére lépő metropolisi rendfenntartók kalandjairól a Supermanben és az Action Comicsban olvashatunk), és kryptoni katonának állt, hogy apja ősellenségén, Zodon tarthassa a szemét, sikerül egy csepp vér nélkül véget vetnie a válságnak, de az egyes kasztok köztik feszültség ezzel nem múlt el, és persze az is csak idő kérdése, hogy Zod kimutassa foga fehérjét. Eltekintve egy meglehetősen következetlen és összecsapott merénylettől, ez egy újabb szórakoztató, jól megírt comic, amiben az a legjobb, hogy a szokásosnál sokkal nehezebb kikövetkeztetni, milyen irányba is tart, és mikor pattan majd ki a fő konfliktus. Ezúttal például megjelennek a füzet végén a földi Zöld Lámpások, akik egy újabb érdeket, egy újabb oldalt képviselnek a szépen kitalált szituációban. Az írók tehát jól építik a sztorit, kíváncsian várom, hogy mi sül ki belőle, és még ha Pete Woods rajzai hagynak is kívánnivalót maguk után (Gary Frank, hová tűntél?), ezt a sorozatot akkor is határozottan megéri követni.
Az utóbbi évek egyik legjobb európai horrorfilmjét, Jamue Balagueró REC című zombihorrorját kétszer is levetítik a Művész moziban, a Spanyol Filmhét keretében. Először május 16-án, majd május 19-én. Mindkét előadás 19.30-kor kezdődik.
A filmről kollégánk itt már egyszer értekezett, de véleményem szerint a REC három csillagnál többet érdemel.
A metró rémes hely. Koszos, büdös, huzatos, és mindenféle kellemetlen alakok zaklatják az embert utazás előtt és néha közben is. De mi ez ahhoz képest, hogy Japánban ráadásul még gonosz szellemek is kísértenek a vonalain, akik mindenáron el akarják venni az emberek életét, valamint kedvét a tömegközlekedéstől. Legalábbis a Mangattack (az Athenaeum kiadó nevét nehéz leírni) Rémmetró című mangájában, ami a már egyre unalmasabb j-horrorfilmek hagyományát igyekszik követni, vagyis a mítikus japán szellemvilágot keveri a modern urbánus horrorral.
A Mangattack a korábbi kiadványaival főleg a fiatalabb közönséget célozta meg, az idehaza tavaly tavasszal debütált Rémmetróval próbálták meg a kört egy kicsit kijjeb tolni, és egy, ha nem is komolyabb, de egy némileg magasabb korhatárbesorolással rendelkező mangával is megjelenni a piacon. A kiadó többi mangájához hasonlóan, a Rémmetró is a Tokyopop égisze alatt jelent meg eredetileg Amerikában (azóta tudomásom szerint már Japánban is), alkotói japánok, terjedelme pedig 3 kötet, amiből kettő már kapható idehaza is, sőt, ha jól tudom már a harmadik is érkezik.
A tokiói metró, amely egyébként a világ legforgalmasabb közlekedési hálózata, a mi világunk és a holtak birodalma közötti határmezsgye is egyben. Az erőszakos halált halt emberek nyughatatlan szellemei járják be ezt a földalatti világot, további emberi lelkekre vadászva.
A Rémmetro rémegyszerű rémtörténetek gyűjteménye, amelyek között mindössze két kapcsolódási pont van: a metró, és egy Szeija nevű lányos arcú fiatal srác, aki mintegy lélek-kallerként felügyeli, hogy tényleg csak azok kerüljenek át a szellemvilágba, akiknek ez elrendeltetett. A kötetekre ez az epizódikus történetvezetés jellemző, a fejezetek egy-egy állomáshoz kapcsolódnak, és minden ilyen kis horrortörténet során mindig más és más elkárhozott lélek (a skála széles: a féltékenységében gyilkoló színésznőtől, az újra és újra a szerelvény elé ugró férfin át egészen a vérszomjas szamuráj szelleméig) és azok áldozatainak történetét ismerhetjük meg. A kötetek utolsó fejezete viszont már Szeija-nak lett szentelve, amiből pedig megismerhetjük a fiú tragikus gyermek- és kamaszkorát, valamint, hogy hogyan is szerezte ezt a sok izgalmat igen, ám túl sok perspektívát már nem nagyon ígérő állást.
A horror a képregényben nehezen működik, mivel a feszültség és a hangulat kevésbé jön át a statikus rajzokból. Míg könyvet olvasva nagyrészt a saját elménk, filmet nézve pedig a rendezői koncepció részeként a zene, fények, hangok és mozgó effektek teremtik meg bennünk a félelemérzetet, addig a képregényben tulajdonképpen mindössze egy félkész látványt kapunk, és a borzongás keltéséhez szükséges egyéb hozzávalók hiánya miatt, az izgalom többnyire a történet fordulataira van bízva. (Persze a horror nem attól jó, hogy magunk alá piszkítunk tőle, de mindenesetre nem ez a legideálisabb médium rá.)
A Rémmetróval is valahol ott van a baj, hogy maga a metró valóban félelmetes és titokzatos atmoszférája nem érzékelhető igazán rajzolva. A szellemek, kísértetek és a véres húscafatok ábrázolása nagyon „szép” és fekete-fehérben is igen ijesztőnek hatnak, de az ember mégsem érzékeli azt a környezetet, ami igazán hátborzongatóvá tenné ezeket a lényeket és magát a sztorit. Ez persze nem konkrétan a Rémmetró hibája. Ami viszont felróható neki, hogy az antológia jellege miatt csak rövid, összecsapott rémmeséket kapunk, ezért nincs igazán időnk beleélni magunkat, a szereplők elnagyoltak, a történet léptéke sietős, nincs eleje és vége. Sokkal jobb lett volna kötetenként egy, de legalább két nagyobb történet, jobban kibontva, és kevésbé felületesen megírva. Szeija története nyilvánvalóan egy nagy egésszé köti össze majd a különálló epizódokat, de félő, hogy ez már nagy meglepetéseket nem fog tudni okozni a lezáró kötetben sem.
A mangában a mozgalmas történetek miatt viszonylag kevés szöveg van, ami nem feltétlenül baj (a fejfájósan bonyolult nagyívű fantasy lánymangák után meg pláne nem), de így viszont igencsak könnyen és gyorsan kivégezhetőek a kötetek. (Átlag két nagyvécézés/per kötet vagy egyetlen kiadós hasmenés.) A szereplők gondolatai és mondatai persze emiatt igencsak egyszerűek és olykor elég valószerűtlenek. (Régóta gyakorló káromkodóként nekem a „Szarság” például elég furcsán hat, nem is hallani gyakran.)
A még nem igazán ismert Josiken rajzai átlagos mangarajzok, legalábbis ami az embereket és a háttereket illeti, a szellemek, rothadó hullák, levágott fejű- és egyéb szeparált testrészű emberek viszont kimondottan jól néznek ki.
Az első kötet végén egy utószó keretein belül némi infót olvashatunk a szerzőkről, valamint Szeija karakteréről, és mintegy 30 oldalon a Káosz kapui manga előzetesét is elolvashatjuk, mely kissé szokatlan ugyan, hiszen a véres horrormanga és a gótikus lolita fantasy közönsége valószínűleg csak vékonyan fedi egymást, de mivel az eredeti kiadásban is így van, ezért érthető, hogy itt sem maradt ki. A második kötet extráiként Josiken rajzoló „Négypaneles színház” nevű rövid képregényszerű baromságait kapjuk, amivel egyébként nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a rajzoló nőnemű. Ezek az infantilis hülyeségek elmennek egy könnyed sónen/sodzsó manga végén, de egy horror esetében azért elég gáz. Van még itt továbbá egy összefoglaló az eddig látott lelkekről, valamint a Rémmetró japán szerkesztőjétől pár mondat, amiben kifejti nagyszabású álmait a Rémmetró mangával kapcsolatban.
Ahogy már említettem, a Rémmetró történetei olyanok, mint a modern J-horror filmek. Ha láttál 2-t, akkor már mindet láttad, és már túl nagy meglepetésre nem igazán számíthasz. Ugyanakkor ponyvahorrornak, könnyed olvasmánynak több, mint ideális, így mindenképpen ajánlani is tudom. De remélhetőleg a harmadik kötet majd ad valami pluszt is hozzá.
Rémmetró #1-2
Írta: Tokió Kalen Rajzolta: Josiken
Típus: shounen/seinen Kiadó: Athenaeum Kiadó Oldalszám: ~150 oldal/kötet Fordító: Sárközi Bence, Pap Zoltán Ár: 1990 Ft/kötet
Mit csinál egy zombi(szerűség) a világvége után, kezében egy lópénisszel? Hányféleképpen halhat meg Batman? Mi lesz egy jedi lovagból, ha „fajtája” veszélyeztetetté válik? És ezek még csak a bemelegítő kérdések az eheti összefoglalóhoz, kedves barátaim – ugyanis kalandozunk még az űrben Buck Rogersszel, a középkorban a vikingekkel, New Yorkban Pókemberrel, és Arkhamban elmebetegekkel. Minden magára valamit is adó képregény geek kötelező kétheti cikkbetevője menetrendszerűen megérkezett!
Amazing Spider-Man 592 Történet: Mark Waid Rajz: Mike McKone Kiadó: Marvel Comics
Mark Waidtől eddig csakis remek Pókember képregényeket olvashattunk, és nagyon jól sikerült Dan Slott legutóbbi kétrészes sztorija is, ami a Fantasztikus Négyes és hősünk kapcsolatát állította a középpontba, és ami egészen új, váratlan szituációk elé állította a hálószövőt. Minden okunk megvolt hát azt hinni, hogy a szépen feldobott labdát egy ilyen ügyes író igazán gyönyörűen fogja majd lecsapni. Waid keze azonban levegőt kaszálva húzott el a holtpontjára érő labda mellett, és még bokája is kibicsaklott, ahogy egyensúlyát vesztette meglepetésében. Mit szépítsük a dolgot? Az Amazing Spider-Man 592-ik része, ha nem is borzalmasan rossz, teljesen humortalan, unalmas, és még csak nem is történik benne semmi említésre méltó – na jó, leszámítva az utolsó oldalt, aminek megítéléséről még ülésezik az esküdtszék (itt May néniről, a szexuális aktivitásról, és a kettő közti összefüggésről van szó). Pókember ugyebár arra tért vissza a Makroverzumból, hogy míg számára csak pár óra, a való világban két teljes hónap telt el. Ez idő alatt J. Jonah Jameson lett New York polgármestere, May néni pedig összemelegedett a város új urának apjával.
Az első oldalak azzal telnek, hogy mindezt elmagyarázzák, függetlenül attól, hogy az előző rész is elmagyarázta már, és hogy egy oldallal korábban a recap page szintén elmagyarázta. Sebaj, mondhatnánk, mert aztán jön a lényeg: Jameson végleg ki akarja űzni Pókembert a városból, és erre a célra egy egész kommandós különítményt alakít, ami a nap 24 órájában, a hét 7 napján keseríti hősünk életét – aki azzal vág vissza, hogy csakazértis nonstop szuperhősködik, jobban, mint eddig bármikor. Ez még lehetne érdekes is, de Waid most valahogy képtelen bárminemű visszafogottságra. Jameson viselkedése, reakciói csúnyán eltúlzottak (az egész karakter egy otromba karikatúra), a történet totálisan kiszámítható, és nincs egyetlen valamirevaló poén sem az egész átkozott füzetben. És ha ez még nem volna elég, itt van nekünk Mike McKone, aki még Waidnél is jobban elveti a sulykot: Jameson hol úgy néz ki, mint egy szánalmas kis gnóm, hol meg úgy, mint egy szupergonosz (őrületesen ronda és nagy fejeket képes rajzolni), de legalább mindkét esetben pocsékul, és nem is ő az egyetlen. És ebből lesz még két rész, mielőtt elindul Joe Kelly American Sonja? Uram, irgalmazz…
Batman: Battle for the Cowl – Arkham Asylum Történet: David Hine Rajz: Jeremy Haun Kiadó: DC Comics
Ez a képregény egy újabb felesleges, unalmas tie-innek tűnt az aktuális nagy denevérsztorihoz, ehhez képest az utóbbi egy év legjobb Batman története lett Kevin Smith Cacophonyja mellett – úgy, hogy Batman ráadásul még csak egy árva panelen sem bukkan fel rajta. Nem, a történet középpontjában Jeremy Arkham, Amadeus Arkham (ld. Batman: Arkham Elmegyógyintézet) leszármazottja áll, akiről korábbi sztoriknak hála tudjuk, hogy akárcsak felmenői, ő is megszállottja a gondjára bízott elmebetegeknek, és hogy nyaktól felfelé nincs minden teljesen rendben nála. A kérdés adott: mihez kezd Arkham most, hogy az új Fekete Maszk kiszabadította az összes bentlakót, és aztán még szépen fel is robbantotta az egész épületet (ami mellesleg szénfeketén is peckesen áll a helyén, de ez legyen a legnagyobb bajunk)? Visszatér az elmegyógyintézetbe, hogy megkeresse kedvenc, alagsorban tartott betegeit, miközben gondolatai, természetesen flashbackek formájában, a robbanás előtti napok eseményei körül forognak. Szépen kiegészíti tehát egymást a múlt és a jelen, a (legalább látszólag) kontrollált, és a korlátok közül kiszabadult őrület, az egész közepén pedig ott van Arkham, akit David Hine fantasztikus érzékkel ír: látszólag értelmes, épelméjű ember, de ha kicsi belegondolsz narrációs szövegébe, hamar rájössz, hogy itt bizony kilóg a lóláb.
És Arkham még csak a kezdet, Hine bemutat három teljesen új karaktert is. Az önmagába szerelmes Tükörembert, Narcissust, az elképzelhetetlenül, sőt, legendásan ronda Hamburger Hölgyet, Myrna Freudot (na igen, ő egy picit túlzás), és Alessiót, aki működésképtelen arcizmok, szemöldök és ajkak híján csak úgy tudja kifejezni érzelmeit, ha azokat szó szerint ráfesti az arcára. Benne van a legtöbb lehetőség, amit alighanem Hine is érez, mert egyedül ő kap igazi „eredettörténetet”, és az utolsó oldal döbbenetes erejű, kreatív és félelmetes zárópanelje is rá alapoz. Jeles jár a képi világért is: ugyan Jeremy Haun rajzai nem kimagaslóak, inkább csak egy korrekt szintet ütnek meg, de a színezők olyan életet lehelnek bele, amire valószínűleg ő sem számított (főleg az utolsó oldalak történet-kép egysége lehengerlő) – nem kis szerepük van a képregény kísérteties hangulatának megteremtésében, aminek köszönhetően simán elhisszük, hogy itt mindenki az őrület szélén táncol, annak reménye nélkül, hogy ne zuhanjon bele. Egy baj van csak: ez egy one-shot, pedig baromira úgy néz ki, mintha egy sorozat, vagy minisorozat első része lenne (egyébként simán tudom ajánlani annak is, aki amúgy nem követi a Batmant, vagy úgy általában a szuperhős-képregényeket – kontinuitástól, mindentől függetlenül remek füzet ez). Az új karakterek bemutatása és a befejezés is erről tanúskodik, úgyhogy nagyon remélem, hogy Arkham és három kedvenc betegének története még folytatódik valamilyen formában (ha már a Battle for the Cowl után úgyis indul egy rakás új sorozat) – lehetőleg Hine tollából.
Buck Rogers 0 Történet: Scott Beatty Rajz: Carlos Rafael Kiadó: Dynamite Entertainment
Igeeeeen, ponyva sci-fit a népnek! Buck Rogers jó 70 éve része már a popkultúrának, de bizony rég volt, hogy bármi igazán jelentős alkotás fűződött volna a nevéhez, szóra érdemes képregény-sorozata (nem számítva persze a megszámlálhatatlan stripeket) meg talán nem is létezett. A Dynamite Entertainment fejesei, hogy foglaljuk aranyba a nevüket most rögtön, úgy döntöttek, ideje leporolni a legendát, és megismertetni vele a mai fiatalokat – persze a kor igényeihez hozzáigazítva. Első blikkre nagyon úgy tűnik, hogy a kiadó megfogta az Isten lábát: a potom 25 centért árult nulladik részből több mint 75 ezer darab fogyott csak előrendelésben, és az Alex Ross és John Cassaday borítójával júniusban megjelenő első szám is biztos nyerőnek tűnik az előrejelzések alapján. Ha valaki nem tudná, Buck Rogers egy 1928-ban teremtett, rengeteg tévéfilmben, sorozatban és rádiójátékban felbukkant karakter, aki ilyen-olyan okok miatt (ez idővel/médiummal/íróval változott) 500 évvel a jövőben találja magát, és a Föld első számú védelmezőjévé válik a nem különösebben kedves szándékkal érkező idegen életformákkal szemben. A nulladik rész azonban nem vacakol efféle magyarázatokkal, azon nyomban a lovak közé csap. Egy kollektív tudattal rendelkező értelmes, egysejtű életforma magába akar szívni minden életet a Földön, hősünkre vár hát a feladat, hogy a nagy, zöld, nyálkás, gusztustalan izét kivonja a forgalomból.
A tizenkét oldalnyi sztori leginkább Rick Remender kiváló Fear Agentjének iszonyú dögös első részére emlékeztet. Ponyvahős intelligens sejtszörnyizé ellen, gyors, ötletes akcióval, némi kellemes, cinikus humorral, és persze tökösfiús, „ki ha én nem” narrációval. Normál esetben ez a szinte kínos hasonlóság zavarna, de végtére is egy ponyva sci-firől van szó, nem a Zabhegyezőről, és különben is, a piac simán elbír még egy olyan vagány űrakciót, mint a Fear Agent. Sőt, ha engem kérdeztek, szüksége is van rá. És a Buck Rogers igazán remek mókának ígérkezik (nem lehet panaszunk Carlos Rafael dinamikus, szép rajzaira és élénk színeire sem - bár Rogers ebben a ruhában úgy néz ki, mint Havoc az X-Menből), már amennyire ezt meg lehet állapítani egy nulladik rész után – arra mindenképpen jó, hogy izgatottan várjam az első számot, ami a jelek szerint új környezetbe (időbe?) helyezi majd az itteni események végén a XXV. századi Föld mellől semmibe eltűnő Rogerst.
Garth Ennis annak idején azzal spannolta a képregény-olvasókat, hogy Crossed című, kilenc részesre tervezett sorozata durvább, felkavaróbb és kegyetlenebb lesz, mint bármi, amit eddig írt. Mármint ő, Garth Ennis. Érted: a fickó, akinek többek közt a Prédikátort, a MAX-os Megtorlót és a Chronicles of Wormwoodot köszönhetjük, azt mondja, hogy most jön csak a java. Mert amiket eddig írt, azok katolikus nővériskolába való történetek. Nade most, hogy lassan félúton járunk a sztoriban, alighanem kijelenthetjük, hogy a mester bizony túlzott egy picit. A Crossed tényleg felkavaró, durva és kegyetlen, de azért erős túlzás volna kikiáltani az író legjének – bármilyen szempontból. Eleve, ez a sorozat kevesebb rétegből épül fel, mint Ennis alkotásai általában – lehet, hogy csak én hiányolom a gonoszságot, a cinizmust és a totális vallási és politikai inkorrektséget, de akárhogy nézzük is, ezek már összefonódtak a szerző nevével. De persze nem baj, hogy új területeken is próbálkozik, sőt! Csakhát a Crossed „pusztán” egy vegytiszta horror, mindenféle műfaji kavarás nélkül, és annak, bár nagyon is élvezetes, és időnként képes gyomorszájon vágni az olvasót, mégsem olyan kiemelkedő, mint amilyennek elvártuk volna. Az alapfelállás egyszerű: kitör valamiféle járvány, aminek hatására az érintett emberekből előbújik a legbelül rejtőző, elemi gonosz, és kíméletlenül mészárolni (kínozni, seggbedugni stb.) kezdenek mindenkit maguk körül. A trükk az, hogy a képregény nem a járvány elszabadulásának idején, hanem hónapokkal utána, a civilizáció romba döntését követően játszódik – vagyis egy zombihorror és egy világvége utáni történet keresztezését kapjuk.
Ami a hasonszőrű művekhez képest valamelyest újdonság, hogy a túlélők rég lemondtak arról, hogy terveket szőjenek, esetleg visszavágjanak. Egyetlen céljuk van, hogy valahogy életben maradjanak, az is csak úgy, mint az alkoholistáknak az italtól való tartózkodás: egyszerre egy nap. Ez a totális kilátástalanság alapozza meg a sorozat sajátos hangulatát, amit tetszetősen kiegészít a csöppet sem visszafogott (de szerencsére nem túlhasznált, így mindig hatásos) gore – igaz, ilyesmiben a második rész óta nem nagyon volt részünk. A harmadik szám egy sokkoló gyerekgyilkossággal telt (a főszereplők kénytelenek voltak kivégezni egy rakás kölyköt, akiket tanárnőjük a túlélés érdekében kannibalizmushoz szoktatott), ez pedig leginkább egy rendőr körül forog, aki foglyul ejtett egy fertőzöttet. Ha nem tudnám, hogy ez a sorozat kilenc részesnek készült, megesküdnék rá, hogy ongoing. Meglehetősen lassú ugyanis, mind a karakterek kibontását, mind a cselekményt illetően – ami szinte nincs is, hiszen az eddigi füzetek inkább csak afféle tablót festettek arról, hogy milyen az élet a járvány kitörése után. Vagyis a szereplők minden számban szembetalálják magukat egy konfliktussal, amit így vagy úgy, kisebb-nagyobb áldozatok árán legyűrnek (egyikük ezúttal is otthagyja a fogát, méghozzá egy sokatmondó, gyönyörűen szomorú jelenetben, három tökéletesen kitalált és megrajzolt panelen), aztán mennek tovább, de hiányzik a keret a közjátékok körül. Sebaj, remek sorozat ez így is, Jacen Burrows rajzai is ügyesek és kifejezőek (főleg az arcokra kiülő érzelmek terén), és különben is, lehet haragudni egy olyan képregényre, amiben egy fertőzött, kövér, kopasz állat egy letépett lópénisszel a kezében szaladgál? Na ugye.
Detective Comics 853 Történet: Neil Gaiman Rajz: Andy Kubert Kiadó: DC Comics
Természetesen mind tudjuk, hogy Batman valójában nem halt meg, de azzal nincs semmi baj, ha kicsit eljátszadozunk a gondolattal, hogy mi lett volna, ha mégis… Tudja ezt jól Neil Gaiman, korunk egyik legügyesebb mesélője is, aki a Batman 686. részével indította útjára most véget ért, kétrészes történetét, melynek címe Whatever Happened to the Caped Crusader? (Ez persze Alan Moore klasszikusára, a Whatever Happened to the Man of Tomorrow című Superman sztorira utal.) Az első szám egy ravatalozóban játszódott, amiben megjelentek a Sötét Lovag barátai, szövetségesei és ellenségei, hogy elbúcsúzzanak a koporsóba helyezett hőstől (és persze már itt nyilvánvaló volt, hogy amit látunk, az nem a valóság). Először Macskanő mesélte el Batman halálát, majd pedig – egészen másképpen – Alfred. Utóbbi különösen érdekes volt: ebben a verzióban a Sötét Lovag egy szánalmas, őrület felé sodródó megszállott, akinek inasa szupergonoszokat talál ki (színészi és sminkes tehetségét latba vetve maga lesz a nagy nemezis, a Joker), csupán hogy célt adjon munkaadója és barátja életének. Mivel tudjuk, hogy Batman, lévén az, aki, amúgyis folyton pengeélen táncol, ez egy roppant fájdalmas, keserű és szívszorító (valahol pedig mélyen gonosz és cinikus) változata a karakternek – ugyanakkor félelmetesen hiteles is, mert könnyű elfogadni, hogy Bruce Wayne ilyenné is válhatott volna, ha a körülmények hasonlóképpen alakulnak.
A második részben ugyanilyen lehetséges halálokat látunk (vagyis a képregény lényegében egy „Milyen lehetséges módokon halhat meg Batman?” gyűjtemény, telis-tele utalásokkal korábbi sztorikra), csak már jóval rövidebben, mindössze pár képkockában elmesélve. A Sötét Lovag hősiesen feláldozza életét a városért, Joker megöli saját méreganyagával a Gyilkos tréfára utaló kulisszák közt (aztán a Bohóc Herceg szomorúan közli, hogy halála nem volt vicces), vagy épp az összes létező ellensége összefog, és együtt vetnek véget életének. Ezen a ponton az olvasó mocorogni kezd a székében, és azt mondja, ez mind nagyon szép és jó (és ez nem irónia, tényleg az), de mi volna a lényeg, a tanulság, mit akar ezzel mondani az író? Nos, ez sajnos nem egészen világos. A végkövetkeztetés annyi, hogy Batman soha, semmilyen körülmények közt, de tényleg, még ha beledöglik, sem adhatja fel a harcot. Ami persze helyes meglátás, ennek így kell lennie, csak ez az egész olyan, mintha kimennék egy rétre, pár óráig elmélyülten bámulnám az eget, majd pedig megjegyezném, hogy az bizony kék. Szóval marad egy kis hiányérzet az olvasás után, annak ellenére, hogy az alkotók mindent megtesznek annak eloszlatására. Gaiman ír egy igazán gyönyörű, szabadon értelmezhető befejezést, nameg egy nagyon szép dialógust Bruce és elhunyt anyja között, és Andy Kubert is megint kitesz magáért: képei elevenek, hatásosak, érzelemgazdagok, pár oldal és panel pedig egészen fantasztikusra sikeredett (ld. az utolsó oldalakat, és a képet, amin Batman megpillantja anyját). Az az apró hiányérzet sajnos arra elég, hogy megakadályozza a sztorit abban, hogy klasszikussá, hivatkozási alappá váljon, de arra bőven nem, hogy elrontsa szórakozásunkat. Remek képregény.
Star Wars: Dark Times 13
Történet: Mick Harrison Rajz: Douglas Wheatley Kiadó: Dark Horse Comics
Na végre! Csaknem egy évet kellett várnunk rá, hogy a Vector című Star Wars crossover sztoriszálának befejezése után tavaly júniusban szünetre távozott Dark Times szekere újra beinduljon. Azóta a finoman szólva is megkérdőjelezhető színvonalú (nem finoman szólva borzasztó szar) Clone Wars és a közepes Knights of the Old Republic mellett csak a kezdettől fogva megbízható, ötletes és fordulatos Legacy tartotta bennünk a lelket. De ezekről a címekről majd máskor, most lássuk, mit kínál nekünk a Dark Times. Ha valaki a címből még nem jött volna rá, bizony sötét idők járnak a galaxisban (mikor nem jártak?). A Birodalom átvette a hatalmat, Palpatine császár lett, Darth Vader segítségével pedig sikerült lemészárolnia majdnem az összes jedi lovagot. Majdnem. Az egyik túlélő Dass Jennir (még a Republic című sorozatban találkozhattunk vele), aki az univerzum fejre állása után szövetkezett egy egykori szeparatista katonával, Bomo Greenbarkkal, és segített neki megkeresni rabszolgaként eladott családját. Ám túl későn érkeztek, Bomo hozzátartozói mind meghaltak, annak ellenére, hogy Jennir jedihez nem méltó, kegyetlen és hidegvérű módszereket is bevetett a cél érdekében. Közben Darth Vadert is kételyek gyötrik: a Vectorban maga mellé akarta állítani a sith szelleme által megszállt jedi lovagot, Celeste Mourne-t, hogy együtt forduljanak Palapatine ellen – és most attól tart, mestere titokban tud kudarcba fulladt árulási kísérletéről…
Ebből is látszik, hogy Mick Harrisont szerencsére jóval több érdekli egy szimpla kalandtörténetnél, amiben a jedik kétségbeesetten menekülnek a Birodalom elől, és az üldöztetés helyett inkább a megváltozott körülmények közti lehetséges életmódok bemutatására koncentrál. Avagy mihez kezd a bukott Köztársaság egy jedije, ha a jelenlegi hatalom halálra ítélte, és esélye sincs rá, hogy eredményesen szembeszálljon vele? Élnie csak kell valahogy (már ha nem akar Isten háta mögötti mocsár- vagy sivatagbolygókon bujdosni), ezért afféle fejvadászszintre süllyed, és megbízásokat vállal el (konkrétan egy rabszolgakereskedő hálózat ellen), miközben tudja, hogy egyre távolabb kerül azoktól az eszméktől, amik egy jedit jedivé tesznek. Harrison egy roppant izgalmas irányba tart, aminek lényege a jelek szerint az lesz, hogy ezekben az időkben még a legszilárdabb erkölcsűek is csak súlyos kompromisszumok árán tudnak életben maradni – és hogy mit jelent ez egy lovag számára, azt egyelőre csak találgatni lehet. A történetnek ezt a főszálát nem mellesleg kiválóan egészítik ki Vader kétségei, és az uralkodóval való kétszínű, ármánnyal és félelemmel teli sakkjátszmája. Remekül megírt, roppant nagy lehetőségekkel kecsegtető sorozat ez, aminek fényét emelik Douglas Wheatley egyszerű, de szép és hatásos rajzai (ahogy a kellemesen visszafogott színezés is). Aki szereti a Star Wars univerzumot, annak ez a sorozat kihagyhatatlan – de aki szereti, ezt már úgyis tudja…
Viking 1
Történet: Ivan Brandon Rajz: Nic Klein Kiadó: Image Comics
Ó, te jó ég, ez már szinte túl sok. Szóval van egy új, dögös ponyva sci-fink, és most még kapunk egy vikingekről szóló sorozatot is (igaz, már van nekünk egy remek Northlanders a Vertigónak és Brian Woodnak hála, de az csak félig-meddig szól vikingekről). Az égiek valóban túl kegyesek hozzánk mostanában – mi mást kívánhatna még egy született geek? (Esetleg egy képregényt dögös tini vámpírlányokról, akik nem viselhetnek ruhát, mert… kit érdekel, nem viselhetnek, és kész. Na?) Az Image új képregényét már megjelenése előtt nagyobb felhajtás övezte, mint a kiadó sorozatait általában, azóta meg mindenfelé kultstátuszról és az év az egyik legjobb friss címéről pusmognak – azt kell mondjam, hogy nem minden ok nélkül. A történet középpontjában két testvér, Egil és Finn állnak, akik jó vikingekhez méltón öldökölnek és fosztogatnak, és közben elkövetnek egy hibát, ami a füzet végén kegyetlenül megbosszulja magát. Aztán bepillantunk még egy szigorú király életébe is, aki pimasz hercegnőjét nevelgeti – alighanem belőle lesz majd a későbbi szerelmi szál. Ez a képregény legjobb része: az apa és lánya dialógusa érdekes, eleven, és többet elárul a viking gondolkodásról és életmódról, mint egy rakás véres mészárlás. És ha már dialógusok: Ivan Brandon kicsit gyorsan ugrál az egyes jelenetek közt (noha röviden és hatásosan vezeti fel mindegyiket, és tetteiken keresztül ügyesen definiálja a szereplőket), de párbeszédei egyenesen sziporkázóak. Okosak, jól átgondoltak, virtussal, és ha kell, nagyszerű humorral telik, és van bennük egy olyan ambivalencia, ami igazán élvezetessé és gördülékennyé teszi őket: egyszerre modernek és archaikusak, márpedig ezt nem lehetett könnyű elérni. És hogy milyen jól fonja Brandon a történet kezdetének fonalait, arra jó példa az utolsó panel – nincs sok időnk megismerni a karaktereket, sőt, a két testvér az első füzet után még kicsit haloványnak is tűnik (a király-hercegnő pároshoz képest mindenképp), mégis elemi erővel csap le ránk az, ami ott velük történik.
És ez még mindig nem minden, a Viking korántsem elhanyagolható történetmesélési erényeit ugyanis még határozottan fel is múlja a nem mindennapi (és akkor még visszafogott voltam) képi világ. Nic Klein rajzai első pillantásra furcsák, és inkább passzolnának egy modern, hardcore bűnügyi képregényhez, mint egy középkori vikingsztorihoz, de ha legyűröd ezt a prekoncepciót, utána már csak annyi lesz a dolgot, hogy feltakarítsd az állad a földről. Klein kedvére csapong a különböző stílusok közt, egy-egy festményszerű panel után hagyományosabb ceruzarajz, majd pedig raszterezés következik, és kész csoda, hogy ez az eklektikus látványvilág végül összeáll egyetlen, egységes egésszé – de összeáll. Külön bravúr, hogy míg a főszereplőket igyekszik realisztikusan ábrázolni, addig áldozataik, főleg haláltusájukban vagy rettegésükben, szánalmas rajzfilmszerű vonásokat kapnak, ezzel is érzékeltetve teljes alárendeltségüket. Ez bizony kihagyhatatlan sorozatnak tűnik minden valamirevaló geek számára.
Astonishing X-Men 29: Miután Warren Ellis átvette a stafétabotot Joss Whedontól, az X-Ment egy alternatív univerzumból származó, és egy mesterségesen kreált mutáns frakció közti konfliktus gyújtópontjában találtuk. Ez az első sztori utolsóelőtti része, és hogy őszinte legyek, nem sok olyat tudunk meg belőle, amit az előző számból még nem tudtunk. Inkább csak afféle átvezetés ez a háttérből mozgató mumus (Forge) lelepleződése és a végső konfrontáció között – annak viszont tökéletes. Szokásosan dinamikus, ötletes, kellő mennyiségű humorral és tudományos hablattyal fűszerezve, és ami a legjobb, hogy Ellis kiválóan használja a karaktereket. Egyelőre ez egy jó képregény, de nem nagyszerű – ahhoz egy kirobbanó erejű finálé kell majd. És nem ártana az sem, ha Simon Bianchi panelkezelése kevésbé volna ilyen hektikus és ordítóan öncélú, de tudom, ez hiú remény. (Marvel)
Fantastic Force 1: Erre aztán nagy szükség volt. Már Mark Millar jelenlegi Fantasztikus Négyes történetfolyamának sem vagyok rajongója (és akkor még finom voltam), de annak legalább elvétve akadnak remek pillanatai – Joe Ahearne spin-offjának nem, az úgy rossz, ahogy van. A jövőből érkezett nyolc milliárd menekült (az élen a címbeli csapattal, ami többek közt a Hulk leszármazottját és Rozsomákot is tartalmazza) ugyebár átkerült a mesterséges Földre (Nu-World), ahol most ostoba és unalmas csatát vívnak holmi röhejes bürokráciai okokból. Eleve nem a legjobb húzás egy teljesen új minisorozatot egyrésznyi bunyóval kezdeni, de ha az még ötlettelen és unalmas is… A karakterekről meg jobb nem is beszélni, annyira jellegtelenek, hogy még a nevüket sem sikerült megjegyeznem. És a rajz? Erőltetett, ronda, dinamikátlan Bryan Hitch imitáció. Felejtsük el gyorsan. (Marvel)
House of Mystery 12: Ez egy remek kis sorozat amióta csak indult, de most, hogy már egy éve szépen, színvonalasan, kellemesen ellötyög, megállapíthatjuk, hogy kétségbeesetten szükség van valami igazán erőteljes pillanatra, eseményre, valami olyasmire, amitől az embernek leesik az álla. És ha csak nem káprázik a szemem, nagyon úgy néz ki, hogy ez a sztori (The Space Between), aminek most a második részét olvashatjuk, szolgálni fog valami ilyesmivel, mielőtt véget ér. A karaktereket már mind ismerjük (Fig, az apa, Peter, és még féltucatnyi érdekes figura), szóval minden készen áll; és most már tényleg bonyolódni kezdenek a szálak, akár a házból nemrég kikerült Rinát vesszük, akár Petert, akivel kapcsolatban az író ügyesen hint el egyre több és több rejtélyt. Alakul a sztori, és persze most is kapunk egy pároldalnyi „történet a történetben”-t, ezúttal egy korokon és világokon átívelő szerelemről. Ha Matthew Sturges így folytatja, a House of Myster lassan tényleg kinövi magát az egyik legjobb sorozattá. (Vertigo)
Kick-Ass 6: Nem mondhatnám, hogy különösebben odáig vagyok a logikát és karakterrajzot folyton karóba húzó Mark Millarért, de el kell ismernem, hogy Kick-Ass című új sorozata (amiből három rész megjelenése után máris filmet kezdtek forgatni) tényleg olyan, amilyennek a reklámkampánya ígérte: dögös, cool, gonosz és pokolian vicces. Ha valakinek eddig kimaradt volna, a sztori a való világban játszódik, és egy lúzer tinédzserről szól, aki elhatározza, hogy ő márpedig szuperhős lesz (szóval igen, a Kick-Ass az a képregény, amiben Millar harsányan szétröhögi magát a szuperhíróságon). Jól szarrá is verik már első alkalommal, amikor kimegy parádézni az utcára egy röhejes zöld-sárga jelmezben. De aztán felnő feladatához, szuperhős-partnert is talál, meg igazi gengsztereket ellenségnek. A hatodik rész jobbára két másik szuperhős, Big Daddy, és a folyamatos mosollyal vérben úszó kislánya, Hit-Girl eredettörténetét meséli el, természetesen jókora túlzásokkal és hiteltelenségekkel, de ebbe a sorozatba ez tökéletesen passzol. Akárcsak John Romita Jr. sajátos, nyers, szálkás, szép képi világa. Ha minden igaz, még két rész van hátra – nem látom, hogy lehetne ezt elrontani. (Icon)
Scalped 28: Folytatódik a High Lonesome című sztori, ami nem is annyira egy összefüggő sztori, hanem egy-egy karakter részenkénti, részletesebb bemutatása. Ezúttal az öreg Catcher van soron, némi mellékszállal Falls Down rendőrtiszttel, aki egy zöldfülű FBI-os „segítségével” igyekszik fényt deríteni egy korábbi történetben látott gyilkosságra. De ez a rész azért olyan igazán fontos, mert végre minden kétséget kizáróan fény derül rá, hogy melyik szereplő ölte meg az FBI-ügynököket 1975 nyarán, egy máig tartó megszállott nyomozást szabadítva rá ezzel a rezervátumra. A gyilkos személye nem különösebben nagy meglepetés, de Jason Aaron nem is próbál úgy tenni, mintha az lenne – és azzal együtt, hogy korábban mind Gina Bad Horse-ra, mind Red Crow-ra ráterelte már a gyanút, ez itt a sorozat egyik kulcskérdésének igen szép megválaszolása. R. M. Guéra rajzai pedig továbbra is fantasztikusan nyersek, durvák és hangulatosak, úgyhogy a Scalped még mindig a jelenleg futó egyik legjobb amerikai képregény. (Vertigo)
Supergirl 40: Tavaly, Geoff Johns és James Robinson New Krypton című sztorijában feltűnt egy új szuperhős, Superwoman, akiről hamar kiderült, hogy nem annyira hős, mint inkább hidegvérű gyilkos. A kérdés csak az volt, hogy ki bújik meg a maszk alatt, és ez a kérdés olyannyira fontos, hogy Sterling Gates egy egész sztorit szánt neki a sorozatban (Who Is Superwoman?). Ez a negyedik rész, és ebben végre lelepleződik a gaz nőszemély – bár azt megnézem, Gates ezt hogy magyarázza ki, mert egy korábbi részben Superwoman alteregója hősnőnkkel beszélgetett, miközben maga Superwoman a város közepén tombolt. És egyáltalán, az író súlyos miértekkel és hogyanokkal is adós – de hogy ezekkel mihez kezd, az a következő rész titka, és addig is ez a füzet (ahogy a korábbiak is) egy színvonalas, szórakoztató, kellemes kis szuperhőskaland, dinamikus és ötletes akciókkal (remek az a jelenet, amiben Supergirl ereje nélkül, pusztán Batmantől tanult kézitusával kénytelen szembeszállni egy ellenségével), és korrekt rajzokkal. Nem váltja meg a világot, de nem is az a célja. (DC)
Rob Zombie 2007-es újragondolása (nem robzombit gondolta újra, hanem Carpenter klasszikusát) egy kalap szar volt. És ha lehet, ez még nagyobb hülyeségnek néz ki...
Kábé egy éve, a Shock Waves cikk végén náci zombikért fohászkodtam, miszerint nem érdekel honnan, csak jöjjenek minél többen és minél gyakrabban! A fohász úgy tűnik meghallgattatott, és év elején jöttek is, méghozzá a norvég hó alól. A Dead Snow rendezője Tommy Wirkola nyilvánvalóan nagy rajongója az Evil Dead filmeknek, így aztán ő sem vette túl komolyan a témát, de hogy most ez szerencsére, vagy sajnos, azt majd mindenki maga dönti el, személy szerint én jobban örültem volna egy hagyományos zombifilmnek, mint egy újabb eszetlen (penetráns hommagé-szagot árasztó) goreparádénak.
A sztori indítása tökéletesen alap horrorklisé: Néhány orvostanhallgató fiatal egy mindentől távol eső hegyi házikóban szándékozik tölteni a szünidőt. Első este egy mogorva férfi hívatja be magát egy kávéra, majd előad egy kis történetet a háború alatt a környék lakosságát fosztogató kegyetlen náci katonákról, akikkel végül a felbőszült emberek szembeszálltak, az életben maradt katonákat pedig felkergették a zord hegyekbe, ahonnét aztán többé nem kerültek elő. Az öreg szerint a környék ördögi hely, ezért a fiataloknak inkább télakolást tanácsol. Utóbbiak persze befosnak egy percre az öreg vészjósló szavaitól, de hát nem azért mentek oda, hogy holmi helyi csősz elcsessze a bulijukat. Másnap egyikük a hószánnal elindul megkeresni a még meg nem érkezett társukat. A többiek közben a padló alatt egy kis faládát találnak, benne rengeteg arany ékszerrel, ami nyilvánvalóan nem más, mint a németek által zsákmányolt szajré. Nemsokára azonban kiderül, hogy az öreg mégsem volt teljesen flúgos, merthogy az éjszaka folyamán vagy fél tucat fagyott fritz támadja be a kunyhót, kissé lecsökkentve a bentiek létszámát. A túlélőknek pedig nem sok esélyük maradt az elbarikádozott kunyhóban, bár nyilván odakint a rothadt nácikkal teli hegyekben sem.
A film feléig tulajdonképpen egy teljesen hagyományos, és meglehetősen elcsépelt tinihorror előkészületeit láthatjuk. Mit sem sejtő fiatalok buliznak az isten háta mögött, közöttük néhány elmaradhatatlan sablonkarakter, mint például a dagi horrorfilmgeek, vagy a kanos hülyegyerek. Az első zombitámadásra sajnos a film feléig kell várni, de ettől fogva már végig pörögnek az események. A közben fogyatkozó létszámú csapat innentől átmegy először védekezésbe, majd menekülésbe, végül ellentámadásba, és ez utóbbi során csúszik szét az addig még viszonylag korrekt mederben folyó film. A klasszikus értelembe vett, kellően feszült horror ekkor ugyanis átcsap egy komolytalannak szánt abszurd hentelésbe, ami nem lett volna probléma, ha a film első fele is már eleve teljesen a poénkodásra épül, így viszont az összhatás látta kárát. Akik hozzám hasonlóan sokkal komolyabban veszik a náci-zombi mítoszt, azoknak ez egy kicsit csalódást okoz. (Bár a sarló-kalapácsos poén nagyon odavert nálam!)
A karakterek és a sztori sem teljesen stabil. Pl. felesleges volt ennyire kiemelni, hogy az egyik srác a vér látványától rosszul lesz, ha végül minden fintorgás nélkül trancsíroz a későbbiekben, valamint a horrorbuzi geek alkalmi szex jelenete is csak amolyan kötelező tinihorror kellék. Ami viszont a leginkább bosszantó, hogy a nácik bezombulásának okára nem derül fény, pedig akármilyen debil ötlet is jobb lett volna a semminél.
Ráadásul ezek a náci zombik a film végére már igencsak sokan lesznek, szó szerint minden hóbucka alatt akad belőlük egy, ám villámgyorsaságuk vagy famászó képességük ellenére sem túl komoly ellenfelek, a fiatalok még sérülten is kimondottan jó hatásfokkal dolgoznak ellenük. A technikai kivitelük átlagos, nem éppen a legjobb zombismink, de messziről nézve azért valóban ijesztőek, már csak a nagy számuk miatt is. Egy szépre sikerült fejszéttépést leszámítva, a gore sem sokkal igényesebb munka, leginkább a nevetségesen túlzásba vitt kizsigerelések (nem vagyok orvos, de kétlem, hogy két felnőtt ember súlyát elbírná egy bomlásnak indult ember bele), és persze rengeteg művér jellemzi, de egy ilyen viccesnek szánt hentelésbe torkolló filmhez képest ez még vállalható.
De semmiképpen sem rossz film a Dead Snow, szórakoztató, itt-ott vicces is, és persze a náci zombik miatt eleve fórral indul. Csak amíg az egyértelműen inspiráló hatással bíró kultikus Evil Dead filmek a megfelelő arányú vegyítés miatt egyaránt képesek voltak működni horrorként és vígjátékként is, addig sajnos ebben az esetben nem volt túl szerencsés egy olyan hibrid filmet csinálni, amiben ennyire élesen elhatárolódik egymástól a horror és a komédia.
Most pedig jöhetnek a sivatagi zombik a Szahara dűnéi alól, vagy a szovjet zombik a végtelen orosz sztyeppékről, mindegy, csak jöjjenek! (Hátha ezúttal is teljesülnek vágyaim.)
Tanulságos lenyomozni, ahogy az addig biztos kezű műfaji filmesnek számító Fulci a ’70-80-as évek fordulóján feladja akkurátus elbeszélői technikáját, és a tartalmi és formai szempontból egyaránt csúcsra járatott zsánertörténetektől (mint amilyenek korai giallo-i, komor westernjei vagy a dramaturgiai szempontból különösen bivaly Beatrice Cenci) eljut a narratíva önkényes zárójelezéséig és a tunkolós-maszatolós horror zsigeri, féknélküli, gátlátástalan tobzódásához. Sokféleképpen lehet magyarázni a dolgot, a Fulci-val kapcsolatban leggyakrabban előcitált kritikusi közhely szerint az olasz mester saját felgyülemlett frusztrációit engedte szabadjára ezekben a vértől-belektől fröcsögő mozikban. Lehet. Ami tény: a korai Fulci-ra jellemző időszakos erőszakkitörések és brutális gore-szekvenciák lassan széltében-hosszában rátelepedtek filmjeire, egy ponton pedig - és ez a pont következik most - lényegében fel is számolták a cselekményt.
A Beyond első jelenete tökéletes, majdnem annyira, mint az utolsó: sárgás szépia-tónusok és sűrű köd tompítják az érzékeket, az éjszakát fáklyák világítják be, egy múlt századi, már puszta megjelenésével fenyegetést sugalló hotel körül ólálkodunk. Párhuzamos szekvencia pereg, egyszerre három síkon: felfegyverkezett férfiak csónakon közelítenek a mocsárban, miközben a 36-os szoba magányában egy festő bizarr képen dolgozik, egy szőke nő pedig Eibon könyvéből szemezget, valahol máshol, messze. Louisiana, 1927; ezt már tudjuk korábbról. Még mielőtt elérnénk a főcímhez, már túlvagyunk egy keresztre feszítésen és egy élve befalazáson – hiába na, a mester elemében van.
Fulci a Zombi 2. (1979) tekintélyes anyagi sikere után (olaszéknál még kvázi-elődjénél, Romero Dawn of the Dead-jénél is nagyobbat szakított) több filmre szóló szerződést kötött az eurotrash atyaúristenével, Fabrizio De Angelis producerrel (Zombi Holocaust, Napoli Violenta stb.), amivel aztán egy életre beskatulyázta magát. Csak a miheztartás végett: egy olyan időszakban járunk, amikor a mélyen tisztelt, a korábbi évek-évtizedek cenzurális béklyóiból lassan felszabaduló publikum viszonylag széles körben fogékonynak bizonyult az extrém irányokba való kilengések iránt, és ezen igények kielégítése nem volt éppenséggel rossz üzlet – ez sem elhanyagolható szempont, ha a Fulci-életmű narratív hajtűkanyarjait vizslatjuk.
A De Angelis-sel való hároméves együttműködés öt filmet fialt a '70-80-as évek fordulóján, közülük nem feltétlenül a Beyond a legjobb, nem is a legbetegebb (itt a New York Ripper-re szavazok), de alighanem a legambiciózusabb, a legmesszebbre merészkedő: a maga bárdolatlan módján a borzalom leglényegéig próbál leásni. A magát egyébként katolikusnak valló Fulci egy interjújában arról beszélt, hogy számára a Menny, a Paradicsom megfoghatatlan, leírhatatlan képződmények, az emberi képzelet sokkal gazdagabb, ha a Pokol megjelenítéséről van szó – a Beyond-ban ezzel kísérletezett.
A lángokkal tűzdelt főcím után ugrunk az időben, a történet 1981-ben folytatódik: újra a vészjósló hotelnél vagyunk, kisvártatva Eibon könyve is előkerül, majd megnyílik a pokol egyik kapuja a magyar címben jelzett hét közül, aztán feltámadnak a halottak is, az oszló-rothadó Fulci-zombik és a fehérre mázolt, idiótán tántorgó Romero-zombik egyaránt – ne nagyon ragozzuk a miérteket, Fulci sem teszi. Az olasz mester sosem volt különösebben koncepciózus direktor, nem épített mitológiát, mint a horrorszerzők többsége: már akkor rendre kapálózott, amikor a rajongók által önkényesen elkerített gótikus trilógiáról faggatták. Fulci innen-onnan felmarkolt dolgokat, kis karibi voodoo-szarság, kis Lovecraft, kis Poe - a Beyond-ban felbukkanó Eibon könyvét a Lovecraft generációjába tartozó, idehaza totálisan ismeretlen Clark Ashton Smith dobta be a köztudatba, amolyan Nekronomikon-kaliberű ősi, okkult (és fiktív) szöveggyűjteményről van szó, de Fulci-nál nem több szimpla ürügynél, hogy a nézőt egy nyomasztó audiovizuális tortúra kellős közepébe lökje.
Fulci hatalmas tisztelője volt Antonin Artaud-nak, a vízionárius mozgókép- és színházi gurunak, aki a két világháború között több kiáltványban is megfogalmazta a „kegyetlen film” és a „kegyetlen színház” hangzatos koncepcióját.Artaud-nál a kegyetlenség nem elsősorban és nem feltétlenül erőszakot jelentett, sokkal inkább valami elemi szükségszerűséget: a francia avantgarde-próféta verbális-narratív sallangoktól megfosztott, ősi rituálékhoz visszakanyarodó, elemi hatásokra épülő színházat-mozgóképet akart, ami az emberi elme legmélyebb szegleteiben kotorászik, ami a mozgás, a fény, a zene stb. (a mise-en-scene) segítségével kirántja a néző alól a talajt. Fulci a saját képére formálta és a korszak igényeihez igazította ezt a film hőskorába visszanyúló szürrealista koncepciót: a kizökkentés nála már zsigeri sokkolást és a közönség kollektív tökeinek kéjes-beteg satuzását jelenti.
A Beyond a szem mozija, nem az intellektusé, lényegében bármiféle utólagos okoskodásnak és értelmezési kísérletnek ellenáll: Fulci a bomló-szakadó-tépődő hús zsigeri látványával, az abjekttel szembesíti a nézőt, miközben a jelképesen felskiccelt cselekményt a (rém)álom (il)logikája hajtja előre, a „bármi megtörténhet” lázálomszerű, szürreális, konstans rettegése. Saját elmondása szerint az olasz mester célja a borzalom képeire lecsupaszított, mindenfajta narratív feleslegtől megszabadított, gyakorlatilag cselekmény nélküli abszolút film létrehozása volt, egy olyan szuggesztív rémálom-horror megalkotása, ami minden téren felszámolja a racionalitást - nem véletlenül emlegetik Fulci-t több helyen a szemet átvágó Bunuel és Dali véreskezű utódaként. Vagy éppen primitív, beteg, perverz faszként, aki mindenféle absztrakt fogalommal próbálta elmaszatolni, hogy filmjeinek totál semmi értelme nincs.
A Beyond-ban Fulci kábé mindent bevet a néző letaglózása érdekében, amit az FX-stáb maszkokkal, bábúkkal, trükkökkel akkor és ott meg tudott valósítani (a legendás Gianetto de Rossi volt a tettestárs itt is): nincsenek erre vonatkozó statisztikák, de talán soha ennyi szemet nem szúrtak-döftek át, nyomtak-téptek ki, mint ebben a filmben, az egyik szereplőre sósavat, a másikra oltott meszet öntenek, a vakvezető kutya gazdája torkának ugrik (Argento után szabadon), máskor öklömnyi tarantulák (és gagyi madzagon lógatott műanyag-pókok a háttérben) kerülnek elő a semmiből és tépik szét áldozatukat. Fulci szokásához híven sportot űz a határok feszegetéséből, a néző ingerküszöbét már-már irreális szintekig tornázza – elnyújtott erőszak-szekvenciáival, soha el nem forduló kamerájával nem ritkán már a groteszk régióiban matat (ld. a perceken keresztül kitartott pók-attakot).
A történet maga lényegtelen, nem több misztikus ködösítésnél, ami szedett-vetett narratív keretbe foglalja a mozgóképes borzalmakat: a Beyond egyértelműen Argento féllábú, barokkos horroroperáival labdázgat egy csapatban, még ha azok virtuozitásával nem is veszi fel a versenyt. Különösen az egy évvel korábbi, harsány színekben, szélesvásznú stilizációban, nyers erőszakban tobzódó, de koherens cselekményt nélkülöző Inferno-val áll a párhuzam, Fulci nem is tagadja a törekvés közös gyökereit: a szilárd struktúrák és narratív fogódzók hiánya mindkét esetben egy nyomasztó rémálomba taszítja a gyanútlan járókelőt, ahol nem érvényesülnek a racionális világ (és a hagyományos elbeszélés) játékszabályai.
Tanulságos megvizsgálni Fulci konvenciósértő időkezelését: disszonáns jelenet-átkötései (pl. a kinyomott szem zsigeri iszonyatára az országút kiüresített szimmetriája felel, a legváratlanabb pillanatban), rendhagyó, torz montázs-szerkezetei a legkevésbé sem zavartatják magukat a dramaturgiai építkezés írott-íratlan szabványaitól. Az olasz mester gyakorta párhuzamos szekvenciákba csomagolja az eseményeket, de a jelenetek szabálytalan illesztésével relativizálja, zárójelezi az idő múlását: míg az egyik síkon percek telnek el, addig a másikon akár órák, Fulci mégis egymásra vágja őket. A hatás még direktebb, még szürreálisabb, még álomszerűbb, amikor a tér megkonstruálásánal is ugyanezt a technikát alkalmazza (a szereplők nem oda lépnek be, ahova az előző jelenetben elindultak), bár ezzel a megoldással – sajnos – csak a fináléban él.
Maga a mester kísérletként tekintett a Beyond-ra és kétségkívül az is, bizonyos fokig eleve kudarcra ítélt – Naomi Greene filmesztéta pedzegeti tanulmányában, hogy maga Artaud sem tudta megragadni a keresett kegyetlenséget, még saját bevallása szerint sem. Fulci a rá jellemző bárdolatlansággal próbálja sokkolni a nézőt, szélsőséges megoldásait, káosz-dramaturgiáját, az abszolút film koncepcióját azóta sokan sokféleképpen értelmezték: a cselekmény inkoherenciája miatti utólagos magyarázkodásként, álságos önigazolásként, eltúlzott dac-reakcióként, a filmnyelv határainak merész feszegetéseként, beteges-alávaló perverzióként és szimpla üzleti-produceri fogásként is. Mindegyikben van igazság, és pont itt van elásva nemcsak a Beyond, de az egész Fulci-életmű alapvető oximoronja.
A Beyond utolsó jelenete tökéletes; kérlelhetetlen, sötét, pesszimista befejezés, Fabio Frizzi hipnotikus, carpenteresen kevés hangból építkező szintetizátorzenéje dúcolja alá – alighanem a legjobb Fulci-finálé, lovecrafti léptékű lidércnyomás, ami a mesterszar színészi játék ellenére is felvillant valamit a felfoghatatlan iszonyatból. Ami előtte van: szakad a hús, fröcsköl a vér, kiakad a szemgolyó – féktelen tobzódás, a borzalom szörnyű-groteszk képei. Ha Fulci-nak az abszolút filmet nem is sikerült létrehoznia, egy esszenciális splatter-t azért mégiscsak megszült, komoly ambíciókkal, a műfaj minden mocskos kellékével és utánozhatatlan atmoszférával. Meg kinyomott szemekkel.
E tu vivrai nel terrore - L'aldilà (The Beyond) - olasz, 1981. Rendezte: Lucio Fulci. Írta: Dardano Sacchetti, Giorgio Mariuzzo és Lucio Fulci. Operatőr: Sergio Salvati. Zene: Fabio Frizzi. Szereplők: Catriona MacColl, David Warbeck, Cinzia Monreale, Antoine Saint-John. Gyártó: Fulvia Films. Forgalmazó: Ultrafilm. Szinkronizált. 84 perc.
Tényleg kíváncsi lennék, hogy manapság az ágazati szabvány napi hány mozit ad parancsba? Egyáltalán: Michael Bayéknél van valaki, aki főmunkaidőben képes számba venni, hogy például mennyi rémfilm gurul ki az üzemekből per tárgyév? Hányszor lehet a rentabilitás reményében megcipőzni a hangulatot, narratív átgondoltságot, hihető szereplőket, konstruktív, gondolatébresztő befogadói bizonytalanságot nem feltétlenül elvető hagyományokat? Nem, nem a nosztalgia beszél belőlem, ez nem normatív siránkozás. (Néha ugyan meglocsolom a muskátlikat az allegória sírjánál, de már korántsem bosszankodom annyit, amiért a metafora csontjaiból olcsó szuvenírt faragtattak a dörzsöltebb mágnások.) Csak csodálom a precizitást és a termelői elhivatottságot. A túlvilág szülöttének - az ikerkutatások divatját, két műtétnyi mengele-tematikát és három bekezdés zsidó miszticizmust gépiesen egymásra adagoló - sztorija pontosan annyira instant és lekerekített és korlátolt, az egész molekulára ugyanolyan poliészter, mint a gyártósoron zötykölődő többi készítmény.
Minőségügyi auditor a talpán, aki a címkét letakarva megkülönbözteti őket.
Amúgy és mellesleg tisztában vagyok vele, hogy többek között a Penge forradalmian zseniális harmadik részét is jegyző David S. Goyer – a történeten hanyatt-homlok végigrongyoló Ördögűző homage-ok ellenére – sem tört teszem azt William Friedkin örökzöld babérjaira. De azzal vajon tisztában vannak-e – Goyerék, hogy a sorozatgyártott sokk hatékonyabban teszi rezisztensé a nézőt, mint a Marion Crane gyors és csúnya halálába torkolló suspense?
A Hitchcock által 1960-ban kezdeményezett, majd Friedkin közreműködésével nyomatékosított paradigmaváltás szüksége most talán még égetőbb. Hogy a harmadik dimenzió, a bársonyfotelek felhasználóbarát villamosszékekre történő cserélése, vagy valami totálisan brand new lesz a megoldás – azon még sokat fognak brainstormingolni a kitáblázott hegy lábánál, mindenesetre napjaink ijesztgető-mechanizmusait ugyanannak a tökvakaró fészkelődésnek tompán obszcén neszei szabotálják, mint anno a késleltetett feszültséget.
Késleltetett??? Feszültség??? Nem lehet ilyesmivel vacakolni itt, kérem, hát elszáll a bubi a cukormentes kólából, ráadásul a szoliban mindjárt vége a csúcsidőnek! E fogyasztói igényeknek meghajolva a bébiszitter Casey-t (Odette Yutsman) zaklató, túlvilági rosszcsont alig bírja kivárni a főcímet: a Tóth nem esik úgy az anyja valagának, ahogy ez a kis démoni pernahajder tette a pszichésen egyre labilisabb eye-candy-vel. Az egészséges gerontofíliát sejtető plakát ellenére ezt nyilván és sajnos nem szó szerint kell érteni.
(Ugye, hogy sajnos?)
Goyer azért sem látja szükségét az atmoszféra hosszasan elnyúló megteremtésnek, mert hisz olyan, pikk és pakk megkedvelhető karakterekkel sikerült teleírnia A túlvilág szülöttét, mint az afro-amerikai barátnő-kollegina, aki a nyilvánvaló jelek és bőszen hangoztatott spiritualista-picsa mivolta ellenére elhivatottan kételkedik, vagy mint a kultúrantropológia vonatkozó misztikus szegletéből doktorált… tesitanárbá. (Mér, mi van abba? Ép testben ép lélek!) Azoknak a szívtelen kritikusoknak (azoknak a szánalmas megélhetési kukacoskodóknak!) akik a kákán is (egy) csomót keresnek, meg itt van a félpercnyi noszogatás után derekát végül csak beadó rabbi szerepében – maga a híres-neves Gary Oldman!
Najó, beismerem. Ironizáltam. A motorikusan igyekvő színészek tétnélküli buzgólkodását a starpower rántja mosolygós zárójelek közé. A Karras atya update-elt jogutódját alakító Oldman ugyan felolvas egy kabbalista bőrkötésűből a hitelesség kedvéért, de még a héber halandzsáját túlharsogó, ördögi erődemonstráció alatt is mintha inkább attól rettegne, hogy a Gulfstream G5-ös jetjének következő törlesztőrészletét miből kell majd összekoldulnia. Dob a gép újra valami rendeset, vagy ez már a De Niro által kitaposott, egyirányú ösvény? És van valami hasonlóképpen elszontyolító a konszernszemléleti üzletpolitika megszorításaiban, amik Harry Morgan és Masuka figuráinak leheletnyi fazonigazítására kényszerítették az illetékeseket. De legalább James Ramer és C.S. Lee számára nem okozott különösebb gondot két Dexter epizód között bebiflázni az apa, illetve a szemészorvos sorait…
Ami a kimért misztikával agyonracionalizált, sokk-kliséit parodisztikus vehemenciával porciózó, jellegtelen és izgalmatlan filmet Yustman kisasszony célirányosan fotografált erényein túl nézhetővé teszi, az a speciális effektekért felelős részleg ötletessége. Egy bizonyos www.imdb.com-on klikkolgatva (ajánlom mindenkinek, itt még az is felkutatható, hogy ki is az a Marion Crane…) sikerült ráeszmélnem, hogy ez a csapat a Világok harcától kezdve a Motelen, Transformersen keresztül a Stephen King féle A ködig bezáróan számtalan forgatáson dolgozott együtt. A kontaktlencséik is félelmetesek, de amit alternatív szájnyílás témakörben előadnak kb. tízpercenként, az tényleg beszabehu. Ha a szintén általuk maszkírozott Tükrök komolyan próbára tette az altesti záróizmaidat, akkor erre a filmre csak katéterrel és ágytállal felszerelkezve ülj be.
A már-már cukrozott takonyba torkolló Pókember-trilógia után Sam Raimi ismét horrort rendezett. Nem túl bíztató viszont, hogy a sztori kicsit sem tűnik eredetinek: a főszereplő egy banki alkalmazott (Alison Lohman alakítja - Ellen Page nem vállalta), aki elutasítja egy cigányasszony kölcsönkérelmét, és még meg is alázza őt, erre az idős nő megátkozza.Az első hivatalos tréler:
- Mikor bomlik ki a cselekmény? ... - Nincs cselekmény. Ilyen stílusban folytatódik még egy órán át. - Hogyan folytatódik? - Hát, úgy. Kínzás, gyilkosság, megcsonkítás. … - Nem tudod levenni róla a szemed. Hihetetlen, mennyire valóságos...
Az idézett Videodrome-ot és Andrej Iszkanov kínmaratonját látszólag óceánok választják el. A legfontosabb különbség, hogy míg Cronenberg a test elhagyásának, a fizikai tapasztalás átlényegülésének lehetőségeire, veszélyeire figyelmeztet, addig az orosz enfant terrible a humán anatómiára, mint az érzékek leírhatatlanul gyötrelmes börtönére tekint. A többek között odahaza is betiltott film sikerrel pályázna a valaha volt legbrutálisabb, legbetegebb horror címére, a leghosszabb gore-fesztivál titulus azonban minden bizonnyal már vitrinben: az emberkísérleteket folytató japán hazafiak háborús bűnösök úgy somolyognak Jigsaw munkásságán, hogy abból pár perc is bőven sok lenne – nemhogy négy óra. Illetve négy és fél.
Noha, a technikai kivitelt illetően a torture porn népszerű darabjai, ha nem is sokkal, de érezhetően magasabb minőséget képviselnek. Ami Iszkanov kezére látszik játszani a mélyebb szintű befogadói fájdalmat, az az a társadalmi képzet, ami a valóság és a fikció bizonytalan mezsgyéjén homorít. A Videodrome illúziója – nem mellesleg – azért lehetett olyan zavarba ejtő, azért tudott Cronenberg olyan szuggesztíven reprezentálni egy hasonló határszegést, mert kiindulópontja, a snuff maga is egy radikálisan eltérő feltevések szövedékeként előálló, megfoghatatlan kulturális szöveg. Tényleg készítenek így filmeket - vagy sosem olt rá precedens? A Philosophy of a Knife-ot nem urban legend, hanem történelmi mítosz ihlette, aminek a nagyobbik része igaz, és a másik fele se tréfa.
És hogy még most sem tudjuk pontosan, hol húzódnak a tények és a legenda demarkációs vonalai, azok után, hogy a megszomorítottak és megalázottak megsegítésére mindig önként ugró Egyesült Államoknak, mint győztesnek adatott meg a lehetőség, hogy megírja a történelem e fejezetét (is)? Holott a kabarovszki tárgyalások megkezdése előtt, 1946-ban az oroszok előzékenyen minden adatot megosztottak az amerikaiakkal. Feketén, fehéren, az azóta 731-es Egység néven elhíresült mandzsúriai bázis tevékenysége, a 3000 (5000? 10.000?), főleg kínai és orosz foglyon – titokban –, valamint a környező, több százezres lélekszámú lakosságon – bejelentetlenül – elvégzett kísérletekig bezáróan minden dokumentum el lett küldve.
They discovered that they could only drop a flea from a height of 250 meters.
Az Államok nem az amerikai áldozatok csekély száma miatt hunyt szemet mindezek felett. (Pár száz élet amúgy sem tétel.) A Katonai Hírszerzés akkori főnöke, Charles Willoughby később kiszivárgott megfogalmazása szerint egyszerűen nem lehetett eldobni több évnyi ilyetén kutatások „eredményeit” (a részleg valószínűsíthetően 1932-től üzemelt…), és jó üzleti érzékkel, aprópénzen vették meg ezt a megfizethetetlen szellemi tőkét. Dr. Shiro Ishii és munkatársai a Pentagon (vagyis Mr. és Mrs. Smith) szponzorálásával békésen nyakalták tovább a szakét Japánban, időnként konzultálgatva újdonsült amerikai távkollégáikkal.
Amerika nem a múlt, hanem a lehetőségek, a jövő: az újabbnál újabb külpolitikai problémák, az újabbnál újabb haditechnikai kihívások hazája. MacArthurék sem tettek mást - gondoltak a jövőre.
They got on, and I think it was an American ship because they took General Ishii straight to America. General Ishii was on board, with all of his assistants and all of their documents.
Az elmaradt felelősségre vonások, „kárpótlások”, a történtek hivatalos és egyöntetű elismerése hiányában nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a kínaiakban miért nőtt a japánokhoz fűződő antipátia, amit Tun Fei Mou is kinyilvánított 1988-ban, a Men Behind the Sunban. (Idevonatkozó tanulságokkal szolgálhat még a google „Nanking” keresőszóval történő stimulálása). A rendező kegyetlenül grafikus munkáját aztán egy rövidke ciklus követte, mely tematikailag ugyan nem ragadt le az aneszteziológia intézményét élből tagadó 731-es Egységnél, de minden egyes darabját az a bizonyos jól megalapozott, kollektív ellenszenv fűtötte.
Történet ezekben körülbelül annyi, mint amennyit a nazisploitation filmek hagyományai megkívánnak (azoknál jóval redukáltabb szexuális dózissal); a karakterek az eltökélt revizionizmus jegyében stilizáltak. A japán „orvosok” arcán jobb esetben is csak közöny tükröződik, de inkább a fanatizmus fűtötte, morbid kíváncsiság. Vajon milyen ütemben rohad el egy pestises alany? Egy megnyúzott egyed izmai hogy reagálnak elektromos ingerlésre, a másikkal mi történik nagy nyomás, esetleg vákuum alatt? Ez a fiatalkorú példány hogy működik – ott, belül?
What for? To find a cure for the Japanese army's soldiers. That's what it was for. That's why they froze arms and legs.
Szomorú, de így volt: Shiro Ishii ilyen és ehhez hasonlatos kérdéseket boncolgatott. Mengelével való, kézenfekvő összevetése értelmetlen. Hogy Willoughby szerint ezeken a húsba vágó kutatási területeken az egyetlen hozzáférhető információ Ishiihez köthető (mármint: az egész világon), annak politikai okai voltak.
Iszkanov magnum opusa azonban mintha nem erre akarna rádöbbenteni.
A mozgóképi monstrum szerkezetét három elkülöníthető egység monoton ritmikája szolgáltatja: korabeli, archív felvételek a háborúból, Iszkanov játszótere, a tortúrák játékfilmes rekonstrukciói valamint interjú egy orosz tolmáccsal, aki a kabarovszki tárgyalások során működött közre. Ezek közül csak az utóbbi, a koros Anatol Protaszov képsorai színesek.
Iszkanov a ténylegesen általa rendezett epizódokban – a színek hiányát leszámítva – korántsem törekedett egyfajta dokumentarista nyelv megteremtésére; idegmarcangoló soundtrackkel (valami ambient-indusztriál-féleség), expresszionista megvilágításaival és kortárs trendeknek megfelelő vágással sokkíroz. Megteheti, hisz – állítása szerint – mindez igaz. Snittjeit az ügyesen időzített, korabeli fotók, Protaszov sejtető-brutális anekdotái és a haditudósítások képsorai hitelesítik.
Ráadásul a rendező nem határolja el magát szereplői látszólagos árnyalásától sem. Az egyik „nővér”, ha nem is önostorozó, de kétségekkel teli, majdnem-tépelődő hangvételű levelei belső monológként piszkítanak a személytelen csöndbe (a szereplők nem beszélnek), egy őr pedig szemlátomást szimpatizál az egyik fogollyal. A realizmus igénye mégis megkérdőjeleződik. Nehéz mire vélni a frissen mosott, szőke hajzuhatag alól fel-felvillantott, finoman sminkelt tekintetet egy olyan rabtól, akinek a cellájába épen nem tér vissza senki, és aki valamiféle szürreális nyugalommal hagyja, hogy elővezessék azokba a műtőkbe, amik a sápasztóan rideg közeliknek köszönhetően már a maguk ártatlan műszerezettségükben is fenyegetőbbnek tűnnek, mint valaha is képzelni mertük volna. Iszkanov pedig nem blöfföl, ezt a fenyegetettséget úgy váltja készpénzre, hogy azt nem lehet elfelejteni. Tűréshatárig és azon is túl húzza el a procedúrák montázsait, nem győzi hangsúlyozni a még élő és a már nem élő testek szakadását, roncsolását, az elképzelhetetlen fájdalom és a biológiai fragmentáció, a sürgetett bomlás tárgyilagos esettanulmányait.
The shrapnel would fly everywhere, hitting all the subjects. Of course, they were taken back to the lab and observed how many got infected, how badly, and so on...
De mire fel ez a precíz medikusi mérőeszközök árnyékában zajló, végtelen-lírátlan agónia, a grand guignol par excellence? „Az áldozatok emlékének…” felütésű rizsa valószínűleg azoknak van félretéve, akik fél óra után inkább kimennek a friss levegőre, vagy akiknek nem szúrja a szemét, amikor Iszkanov nyilvánvaló túlzásokra vetemedik. Hogy a vaginába tuszkolt, majd magát a bőr alatt láthatóan előrerágó (?!), előzetesen megfertőzött csótánytól a megharapott japán orvos kezének szenvedélyes pragmatizmussal történő lenyirbálásáig hányszor ragadtatja el magát a kedves direktor úr - a sors kivételesen morbid iróniájának köszönhetően egyébiránt teljesen feleslegesen -, hadd ne soroljam. (Jobb mindnyájunknak.)
A játékidőnek, netán ezeknek a hadászati, anatómiai, fiziológiai, akármilyen „praktikummal” egyáltalán nem bíró műveleteknek köszönhető, nehéz megmondani, mindenesetre a film „kontraproduktív”. A négy óra monotóniája lassan, de biztosan kondicionálja a nézőt, aki fokozatosan idegenedik el, és lesz immúnis annak a látványára, amit a wikipédián kicsivel korábban borzongva olvasott el. Talán ez lenne annak a bizonyos orvosi késnek a filozófiája? Az egész a rutinról, az empátia elvesztéséről szólna? Vagy érzékenységünk lanyhulása egyszerűen csak a Philosophy álmosító redundanciájából fakad? Forogjon a tizenixedik kísérlet, vagy Protaszov ömlengése, antagonistáival szemben Iszkanov sehol sem hajlandó megvágni a nyersanyagot.
Kísérleti mozijának humanista indíttatása, tényfeltáró jellege (házaljon is nagy terjedelemben a frontvonalak időrendi alakulásával, vagy a létesítmény részletezett felépítésével) legfeljebb ürügynek tűnik. Nettó százvalahány percen keresztül trancsíroztat kifejezéstelen arcú japán színészekkel kifejezéstelen arcú orosz színészeket (ott és akkor persze már ordítanak, ahogy kell), a motivációkat, Ishii karakterének mélységbeli megértését pedig hozzávetőlegesen letudja a seppuku demitizálásával.
Why didn't General Ishii commit suicide? As a real samurai, he would have. If our people had stopped the train, he would have done it. But they didn't stop it, so there was no reason to commit suicide.
Az írd és mondd négy évig forgatott Philosophy kultstátusza így is garantált, ám biztos nem fognak rajta annyit csámcsogni, mint Deodato teknősén vagy Jacopetti malacain. Még ha ez is Iszkanov végső üzenete: ez így egyszerűen unalmas…
…a filmjéhez rengeteg kompromittáló információt összegyűjtő rendezőt öt napra bebörtönző, lakását, adathordozóit teljesen átkutató Orosz Állami Biztonsági Szolgálat persze könnyen lehet, hogy más állásponton van. Hogy mit kerestek, talán sosem derül ki. De ha már ujjal mutogattunk a japánokra, a németekre és az amerikaiakra, egy jelképes pillantást az elvtársak füle mögé is vethetünk, ha másért nem, csak hogy újra tételezzük a vaskos közhelyt: az etnikai különbözőség a legjobb indíték arra az intézményes brutalitásra, ami – sok más mellett – összeköti az emberi fajt. Ha úgy kívánja a helyzet, mind ugyanazok az állatok vagyunk.
Kilenc évvel ezelőtt a filmesek kitalálták a tökéletes sorozatgyilkost. A Nagy Kaszás végtelen számú folytatásban szerepeltethető, nem kell minden rész végén kinyírni, és minden következő elején feltámasztani, és bármilyen bizarr, hihetetlen, túlspilázott módon lecsaphat az áldozatokra. Nem csoda, hogy már negyedszer nyomják le a torkunkon ugyanazt, és az sem, hogy mi meg csak unottan öklendezzük fel a kéretlen repetát. 
Ezek után nem csoda, hogy a stúdió már oda se merte írni a cím után a sorszámot (Final Destination 4 helyett így kaptunk The Final Destinationt, ami egyébként akár remake-ként is értékelhető), sőt, még a korábbi részekre is csak egy sebtében odavetett félmondattal utalnak. Ez persze nem meglepő, mert a filmben egyébként is csak sebtében odavetett félmondatok vannak. A karakterek jó esetben pofátlanul egydimenziósak, rossz esetben a röhejes drámai hatás érdekében szomorú múlttal terheltek – de minek, mikor ezeknek amúgy sincs jelentőségük, hisz a szereplők és a köztük lévő dialógusok, konfliktusok úgyis csak szükséges ragasztóanyagként szolgálnak a furmányos haláljelenetek közt (ezért fárasztó és felesleges a sztori erőltetett csavargatása is), és végülis ez utóbbiak miatt ülnek be az emberek a moziba. Ám míg az első részben ezek a jelenetek valóban ötletesek és ügyesen kivitelezettek voltak, a többségük mostanra fárasztóan abszurddá, eltúlzottá vált, és szerencsétlenül, akaratlanul egyensúlyoz a komédia határán. Jól gondolták az alkotók, hogy ez az elkoptatott gimmick önmagában már nem elég, és kell valami más nézőcsalogató fogás is: ez lett az egyre elterjedtebb 3D, amit itt jól ki is használtak. A másfél óra tobzódik a három dimenzió előnyeit demonstráló beállításokban, a néző arcába csapódó belsőségekben, alkatrészekben és egyéb halált okozó eszközökben, így aztán a gorefest, még ha nem is vehető komolyan, kielégítheti a rajongók igényeit. 
Micsoda hét! Chavez és Santito comicőrült kollégákkal még a szokásosnál is geekesebb képregényeket mutatunk nektek, és ha a cikket olvasva nem csorog a nyálatok, miközben önkívületi állapotban remegtek a széketeken, bizony veletek van a baj! Egymást tépő vámpírok és farkasemberek? A valóság és a fikció határmezsgyéjén bolyongó Mary Shelly és Edgar Allan Poe? Zombis western? Itt mindet megtaláljátok, némi jófajta Bosszú Angyalaival, egy vérben tocsogó Megtorlóval, meg egy becsületvisszaszerző misszión lévő szamurájkard-készítővel. Na, olvasásra fel, és csorogjon az a nyál…
A prekoncepció bizony hajlamos megviccelni az embert. Mert tudván, hogy Warren Ellistől nem áll távol a horror és a brutalitás, az Avatar Press meg pont ezeknek a melegágya és az írók kedvence (lévén, hogy senkinek nem kötik meg a kezét, mint a nagy kiadók), vajon ki mire gondolhat, amikor az említett úriembernek egy Frankenstein’s Womb nevű képregénye jelenik meg a piacon, pont az említett cég gondozásában? Persze, hogy szörnyekre, vérre és belekre, és talán a klasszikus történet egy jellegzetesen ellises, esetleg sajátosan futurisztikus, steampunkos átdolgozására. Na, ez a 44 oldalas graphic novella sehogy sem akar megfelelni ennek a prekoncepciónak. Olyannyira nem, hogy az emberben az olvasása közben fel-felébred a gyanú, hogy ezt valójában Alan Moore írta, csak az idióta szerkesztők rossz borítótervvel és névvel adták le a nyomdának. A Frankenstein’s Womb ugyanis egy megkapó (bár mint látni fogjuk, problematikus) metafora köré épülő filozofikus-horrorisztikus diskurzus jövőről, végzetről, és a Frankenstein regény megszületésének (fiktív) körülményeiről. Mary Wollstonecraft Godwin (hamarosan Mary Shelly), vőlegénye, Percy Shelly és mostohatestvére, Claire Clairmont, 1816 tavaszán egy hintón tartanak Genevába, hogy ott találkozzanak Lord Byronnal (ez az út, mint ahogy azt a Frankenstein rajongói tudják, valóban megesett). Útközben megállnak a Frankenstein kastélynál, ami az alkimista és filozófus Johann Conrad Dippel otthona volt (sokan hiszik, hogy ez szintén megtörtént, és ez ihlette Shellyt a Frankenstein megírására, bár ezt nem támasztják alá semmilyen bizonyítékok). A nő imádja a régi kastélyokat, ezért egyedül bebarangolja annak termeit, miközben útitársai kint várnak rá – és bent összetalálkozik Dippel holtakból összetákolt teremtményével, aki megmutatja neki a saját és az emberiség jövőjét, és feltárja előtte, hogy milyen szerepe lesz a világ alakulásában. 
Senkinek nem eshet nehezére arra következtetni a cím alapján, hogy ez a képregény Edgar Allan Poe-ról szól. Viszont aki valamiféle életrajzi történetre számít, az súlyosan téved: J. Barton Mitchell és Dean Kotz minisorozatának középpontjában ugyan valóban a legendás író áll, azonban a sztori, sőt, maga a környezet és a világ, amiben játszódik, teljesen fiktív. A Poe lényegében egyfajta tisztelgésként értelmezhető a sorozat névadójának krimi irodalomra gyakorolt hatása előtt: hősünk maga mondja az egyik jelenetben, amiben egy holttest megvizsgálásával segít a rendőrségnek, hogy azokat a módszereket használja, amiket a klasszikus Morgue utcai kettős gyilkosságok (a világ első detektívtörténeteként számon tartott, forradalmi hatású novella) írásakor ötölt ki. És főszereplővé tenni Poe-t egy olyan műfajú történetben, aminek alapjait ő maga fektette le (ugye még Sherlock Holmesnak is az említett novella nyomozója, Dupin az előképe), valóban szép ötlet. De ez csak ennyi, egy ötlet, és önmagában attól, hogy Mithcell ily módon tiszteleg a szerző előtt, a képregény még nem lesz jó – szerencsére azonban bőven vannak egyéb erényei is. A sztori egy elmegyógyintézetben indul, ahol Edgar Allan Poe nyomorultul vegetál feleségének halála után, próbálva újra rátalálni írói vénájára, és rettegve egy kisfiúnak a szobájában újra és újra megjelenő szellemétől. Viselkedése miatt azonban kizárják az intézetből, így testvére, a rendőrnyomozó William veszi gondjaiba. Ám amikor hazafelé tartanak, Williamat szólítja a kötelesség: egy rejtélyes gyilkosság helyszínére érkeznek, ahol Edgar figyelemreméltó detektív készségekről tesz tanúbizonyságot, és ezzel a lendülettel be is száll a nyomozásba. Az ügynek persze komoly természetfeletti aspektusai vannak…
Idomtalanra rajzolt Megtorlónk a 4 részesre tervezett Welcome to the bayou sztori első részében (GeexKomix #7) az amerikai délvidéken járva gyanút fogott, hogy valami nincs rendben a helyi fogatlan lakosság körül. A folytatásban kiderült, hogy nem is ok nélkül, mert hogy a suttyó őslakosok nem csak kukoricát meg „holfdfényt” (sufniban főtt pálesz, ezzel foglalkozott Jesse bátyó is a Hazárd Megye Lordjaiban) fogyasztanak előszeretettel, de emberhúst is. Nem elég, hogy maga az alapszitu is erősen elcsépelt, de a 72. számban olyan sok minden történt, hogy igazából nem is történt semmi. Frank megpróbálta kiszabadítani a vacsorának szánt tinédzsereket, de közben meglepték a tahók, majd a képregény nagy részében nem láthattunk mást, mint hogy emberünk legyakta őket, míg bele nem futott egy orbitális nagy ökölbe, melynek másik végén egy orbitális nagy hillbilly volt. Kevés szöveg, sok bunyó és még több kivert fog. Éreztem, hogy a sztori háromnegyedénél sem fog túl sok meglepetés érni, és ez nagyrészt igazolódott is. Ahogy az várható volt, Castle maga is fogságba esik, később a csomagtartójában lévő leszállításra váró „csomag” segítségével kiszabadul, majd kamatostul visszaadja a kapott sallert, aztán pedig iszkiri onnét, de a túlélés még mindig nem garantált, mert hogy a mocsárban valami vagy valaki még várja őket. Továbbra is csak egy kiszámítható, ötlettelen, filmes klisékből összetákolt, macsóságra kihegyezett kamu sztori, amit pillanatok alatt ki lehet végezni és elégedetlenül a sarokba vágni (a monitort, számítógépet azért inkább ne!). Még a panelelrendezés is totál fantáziátlan, de a rajzzal kapcsolatban továbbra is csak Frank háromszög alakú felsőteste és zsugorított feje zavart igazán. És még valami. A hiteleség kedvéért legalább a helyi tájszólást megpróbálhatták volna a szövegbe átültetni, de ilyesminek nyoma sincs, így aztán töketlen az egész. Izmok, szőrős felsőtestek, kantáros nadrágok, meg krokodilok és egy súlytalan történet. A befejezést illetően már nincsenek illúzióim, de legalább megtudjuk majd, hogy mi is van ott a láp mélyén, ami embereinket várja. Remélem nem egy még a korábbinál is nagyobb Izom Tibor.
Undeadwood. Hehe! A találó és vicces titulus nem az én érdemem, hanem Mark Waid amerikai képregényíróé, aki a Moonstone kiadó új zombi-western sorozatának, a Rottennek a méltatásában használta. Zombis képregényből több is van, mint kellene, de szerencsére az agyonhasznált téma azért néha tud még kellemes meglepetéseket is okozni, gondoljunk csak a Geekz képregényes különítményének kollektív kedvencére*, a The Walking Dead-re. A western környezetbe ültetett zombik már nem annyira számítanak megfáradt koncepciónak, így ebben a fülledt zombi-képregény invázióban tényleg üdítőleg hatott a Rotten első, 52 oldalas száma. A vadnyugat ugye tele van fegyverekkel, elhagyott településekkel és a halálozási arány is kimagasló, tehát ideális hely a bezombulásra. A sztori úgy indul, ahogy egy westernnek illik: magányos lovas érkezik az istenháta mögötti településre, ahol aztán a kihalt utcán egyszercsak kilövik alóla a lovat. A cowboy hamarosan megtudja, hogy mire ez a szívélyesnek nem éppen mondható fogadtatás. A várost ugyanis élőhalottak látogatják gyakran, akik a közeli bányák mélyéről érkeznek. A C.O. Jones nevű főszereplő a helyiektől megtudja, hogy gyanújuk szerint a bányákat és általa a várost is a zsebében tudó gazdag ember állhat a zombikór hátterében. Mivel a magányos lovas valójában nem más, mint William Wade, az Államok elnökének saját titkosügynöke, megpróbál a dolgok után járni.
Nem mondhatjuk, hogy dúskálunk a szamurájokról szóló amerikai képregényekben, úgyhogy annál nagyobb öröm, amikor egy ilyen történet mégis felbukkan a megjelenések közt – és annál nagyobb bosszúság, amikor kiderül, hogy egy erőltetett, sebtében összetákolt kliséhalmazra futotta csak az alkotóktól. Mondhatnánk persze, hogy ez nem meglepő, hiszen a nyugati művészek ritkán tudnak úgy nyúlni a keleti kultúrához, hogy a végeredmény ne legyen vagy dögunalmas, vagy röhejesen sztereotip. A Swordsmith: Assassin ráadásul eléri, hogy ne csak egyik, hanem mindkettő legyen. 1870-ben vagyunk, vagyis a szamurájok korszakának hajnalán. Toshiro Ono, kora egyik legnagyszerűbb, legnevesebb kardkészítője, miután körbeutazta a fél világot, egy porosz tábornokot látogat meg a fronton, a franciák elleni háború kellős közepén. A férfi azt kéri a tiszttől, hogy adjon át neki egy értékes, pompás kardot, amit az annak idején a sógunátustól kapott ajándékba. A tábornok persze tiltakozik, de Toshiro hajlandó fizetni: méghozzá azzal, hogy elmeséli történetét, és ezzel együtt az okokat, amik miatt a kardot, melyet régen ő maga kovácsolt, vissza akarja szerezni. 
Az a képregény, aminek első oldalán Nick Fury egy szép nagy képen káromkodik egy ízeset, már nem indul rosszul. Főleg ilyen körülmények közt: „I disappear for ten minutes and the whole place goes to hell”, mondja a szitkozódás után, utalva az Ultimatum eseményeire, és bár sosem éreztem úgy, hogy Mark Millarnak valami fenenagy érzéke van az iróniához, de azt hiszem (vagy legalábbis szeretném hinni), hogy karakterének e szavain keresztül ő is elmondta a véleményét Jeph Loeb papírszemetéről. Millar két és fél év után tér most vissza az Ultimate Univerzumba (utolsó munkája a frenetikus Ultimates 2 volt, 2007-ben), és alaposan össze kell szednie magát, hogy meggyőzze az Ultimatum miatt jogosan fanyalgó és köpködő rajongókat, hogy van még potenciál ebben a világban. Elnézve új sorozatának, az Ultimate Avengersnek az első részét (amire mindenhol Ultimate Comics Avengersként utalnak, de magán a füzeten nem szerepel a „Comics” szó – úgyhogy részemről pokolba vele, úgysincs sok értelme), egyáltalán nem kizárt, hogy sikerrel jár majd. A széria koncepciója egyébként már önmagában is ígéretes: évente két sztori lesz (illetve ennyit terveznek, de jól tudjuk már, hogy ezek a képregények hajlamosak durva csúszásokat produkálni), elvileg mindig más rajzolóval, és egymást történetenként cserélő karakterek egész armadájával. Tehát a változatosság lehetősége adott, és ez viszonylag ritka a szuperhősképregények esetében. 
Már maga a cím is olyan tökéletes egyszerűségében, mint egy remekbeszabott, ám egyúttal funkcionális faék. Ami egy vértócsában hever és egy közepén átszakított és félrehajított ajtót támaszt ki. Aki a Perry Rhodan-féle sci-fi ponyvák és a Tales from the Crypt füzetek körül tapogatózik az ötvenes évekből, már közel jár, de a modern, rajzfilmszerű vizuális köntös még őt is meghökkentheti az első nekifutásra. A Clone Wars rajzfilmek sikerét meglovagló Fillbach testvérek ugyanis a messzi-messzi galaxisból ugrottak át egy párhuzamos univerzumba a háromrészes mini erejéig, amibe aztán minden ponyva és B-film elemet belezsúfoltak, amit csak képesek voltak: Ted, Jeff és Stan, a három alapvetően jóindulatú, de nem túl eszes vérfarkas fejében megvilágosodik az évszázad ötlete, és az első űrjárattal a Holdon lévő kolóniára utaznak, hiszen ott a nap 24 órájában szőrösek, erősek és legyőzhetetlenek lesznek. Ennek mellékes következményeként az összes utast sikerült átváltoztatniuk, így a holdbázis parancsnoka, Maggie Pilgrim, élete egyik legnehezebb napja elé néz. Az incidens jó alkalmat szolgáltat a Hold sötét oldalán klónvámpírseregét eddig hibernáló Lord Till akcióba lépésére, így a krízismenedzselési feladat egy leheletnyivel nehezebbé válik. A jól bevett hagyományoknak (kliséknek?) megfelelően a vámpírnagyúr természetesen halálosan rajong főhősnőnkért, akinek ugyancsak vámpír apját jelenleg a Földön tartják fogva hét lakat alatt (nyilván nem sokáig), és aki nyilván szemet vet a legfessebb bundás vérjószágra, amaz pedig őrá. Láthatunk itt holdjáró csomagteréről végrehajtott vámpírgolfot, elektromos mágnes és vizelet segítségével kivégzett vérszívót, a kötelező jellegű atomfelhőt és végül a barbecue-ra későn érkező vacsoravendégeket, akik a helyi ásatástól szabadultak ki (személyüket nem fedném fel, hiszen nem akarom elrontani senki kellemes meglepetését).
A gyilkosnak a rendőrök képtelenek a nyomára bukkanni, végül az agyalágyult Ah Shaw-t (Norman Chu, Bastard Swordsman) tartóztatják le, pedig nincs ellene semmi bizonyítékuk. Közben Lin többször is látni véli Yuen Yuen-t a lepukkant bérházban, ahol a nagyanyó lakik, ám mikor utánaindulna a jelenésnek, az mindig kereket old. Lin egy idő után már nem bírja a feszkót, és maga áll neki kinyomozni, hogyan is halt meg valójában barátnője és a fiúja...
Alison Lohman sírban turkál, gennyet nyel, vért spriccel, és egy öregasszonyt rugdos. Mi pedig, amikor már azt hittük, hogy Hollywood feláldozta Sam Raimit a nyálas szuperhősfilmek oltárán, egyszercsak visszakapjuk a rendezőt olyannak, amilyennek sok-sok évvvel ezelőtt ismertük, és szerettük meg: egy lelkes mozimágusnak, aki egyszerre hozzá ránk a frászt, és dolgozza meg rekeszizmainkat. 
A Pokolba taszítva jól bevált séma szerint épül fel: egy bevezetőben előrejelzik nekünk a főhősre váró borzalmakat, és szegénykénk fejére a karakterek felvázolása után nem sokkal már hullik is az átok – aztán jön a hatástalanítására tett kísérletek sora, természetesen egy okkult szakértő segítségével, a kudarcok és a teljes reménytelenség (meg egy macska elföldelése) után az édes bosszú, majd pedig a kellemesen szemét csavar a végén. A cselekményt tehát rutin szülte, de ez sosem jelentett problémát Raiminél, hisz humora és ötletei segítségével már az Evil Dead filmekben is frenetikusan el tudta adni a legbanálisabb szituációkat is. Nincs ez másként most sem: bravúrosan egyensúlyozik az ijesztő, undorító jelenetekben bőven megmártózó horror és a játékosan túlzó, eszement komédia között, burleszkszerű haláltánccá fokozva Christine vesszőfutását. Mindezt szépen megtámogatják a többnyire szándékosan sarkított mellékkarakterek, a karót nyelt anyósjelölttől a szkeptikus vőlegényen át a kétszínű, aljas munkatársig, akiknek fő funkciója az, hogy a rémisztő jeleneteket helyzetkomikumokkal párosítsák (ld. a férjjelölt szüleinél elköltött megismerkedős vacsorát, amibe Lamia természetesen belerondít). 
A rajongók persze hőbörögtek, amikor kiderült, hogy Raimi a PG-13-as besoroláshoz igazítja a filmet, de bármennyire is szeretnek manapság belekben turkálni a gagyibbnál gagyibb Fűrész-folytatások és lelki társaik, egyrészt a horror színvonala még mindig nem áll egyenes arányosságban a kiöntött vér mennyiségével, másrészt pedig a Pokolba taszítva a fenti korhatár keretein belül is kellően ijesztő és gusztustalan. A vér ugyan csak egyszer spriccel, és akkor is komikus elemként, de a játékidő során mindenféle testnedvek folynak mindenféle nyílásokba, ahová nem kellene nekik, és ez általában semmivel sem kevésbé sokkoló, mint egy premier plános szívkitépés… sőt! A Pokolba taszítva talán egyetlen nagy hátránya a menthetetlenül viszonyítási alapot jelentő Evil Dead filmekkel szemben a főszereplő személye: Alison Lohman sem karakteréből, sem színészi játékából adódóan nem emelkedik a szürke átlaghősök felé, az őrülten cool Bruce Campbellhez meg hasonlítani sem érdemes. Persze láncfűrészkezű hősünkkel egyrészt nem működött volna a történet morális tanulsága (mondjuk az elvicceléseknek köszönhetően itt is csak alig), másrészt meg neki amúgyse hitte volna el senki, hogy nem rugdossa vissza Lamiát egészen a Sátán küszöbéig, miután felnégyelte az átokszóró vén ribanc hulláját. 
Jeff Lieberman már korábban is csinált furákat: amellett, hogy a Just Before Dawnt sokan a nyolcvanas évek egyik legjobb slasherjének tartják, rendezőnk már a hetvenes években belemászott a divatműfajokba, rendesen szét is barmolva őket – attól függetlenül, hogy nem minden esetben paródiáról volt szó. A Squirm, minden freudista nedves álmaként, a gyilkoskukacos horrorfilmek és a szerelmi-háromszög történetek metszéspontjára próbálta pozícionálni magát, valójában nem sok sikerrel, viszont annál több harapós homokféreggel és egy kellemes fináléval. A legendás gilisztáshorrorral egy évben készült, még annál is legendásabb Blue Sunshine pedig a jó öreg őrület-drog toposzával játszott el, a mai napig élvezhető módon. Mindez nem homályosítja el azt a tényt, hogy Jeff Lieberman karrierjének legbetegebb projektje kétségkívül a Végtelen Történet 3 forgatókönyve volt, ami után rendezőnk lényegében egy évtizednyi hallgatásba burkolódzott (mondjuk, meg tudom érteni). A visszatérést jelentő Satan’s Little Helper ránézésre nem sok jóval kecsegtetett: HD-kamerával forgatott agymenés aprópénzből, ráadásul slasherkomédia, lerágott csont, meg úgy egyáltalán, minek? Egy dolog miatt máris megérte: Lieberman, mainstream kollégáival ellentétben, mert olyan igazán vérgeci lenni.
A kis Dougie hamisítatlan protogeek: egész nap a kis kvarcjátékán (ennek neve a Satan’s Little Helper) lógó kis görcs, saját anyja és nővére kivételével mindenki rühelli, és a film körüli beszélgetések egyik kardinális kérdése, hogy akkor ő most retardált vagy csak kicsit. A játék lényege: segédkezni a Sátánnak a legkülönfélébb gonosztettek véghezvitelében, úgymint terhes nő elütése bevásárlókocsival (50 pont), vak emberrel ugyanez (100 pont), ésígytovább. A minden ízében idegesítő kiskölyköt csak az választja le a kisképernyőről, hogy itt a Halloween és a jelmezes lejmolás ideje. (Némiképp megnyugtató, hogy ahogy nálunk felváltotta a húsvéti tojást a papírpénz, úgy a tengerentúlon is megfigyelhető ugyanez a tendencia: Dougie anyukája már egydollárosokkal várja látogatóit.) Beöltözik a Sátán Kicsiny Segítőjének, nekivág a kisváros utcáinak és egyszercsak összefut munkáltatójával. Mármint valakivel, aki Sátánnak öltözött, vagy talán az is, de egy biztos: embert ölni azt szeret és cseppet sem bánja, ha egy kvázi-retardált kisfiú mellészegődik, hogy sok-sok móka és kacagás közepette néhány cizellált gyilkosság mellett a kvarcjáték gegjeit is valóra váltsák.
A Satan’s Little Helper fő erőssége, hogy Lieberman paródia helyett mert vérbeli komédiát forgatni. Filméjének fő humorforrását nem a kívülről fújt műfaji sémák és filmidézetek kiforgatása jelenti (lásd például a Friedberg/Seltzer-páros végtermékeit), hanem elsősorban a „félreértések vígjátéka”, megfűszerezve néhány olyan valóban emlékezetes kreatív killel, mint a festőecsetként használt házimacska (aminek látványára vélhetően millió Postal 2-rajongó kapott a szívéhez). Lieberman le sem tagadhatná exploitation-gyökereit: az olyan, szinte örök tabukat, mint a (retardált) gyerekekkel és terhes nőkkel nem baszakszunk, a lehető legkéjesebb vigyorral szegi meg, mintegy visszarepítve nézőjét olyan csodás filmek aranykorába, mint a Grizzly vagy a Night of the Lepus. Bár lassan indul be, a Satan’s Little Helper attól a pillanattól a székhez szegezi nézőjét, hogy feltűnik a vásznon Joshua Annex és az ő feledhetetlen jelmeze. Mert valljuk be, ennek a Sátán-rucinak még Varg Vikernes is csudájára járna.
Az új, 2009-es Péntek 13 filmről itt olvashattok.
A Péntek 13 ettől a filmtől kezdve franchise, és a szó terminus technicusi értelmében éppen emiatt nem is igazán folytatás, hanem remake, apróbb változtatásokkal. A legfontosabb ilyen "apróbb" változtatás, hogy amíg Cunningham filmjében Voorhees néni csonkolta a csacska tinédzsereket, addig ebben a második epizódban már színre lép a kisfia, a huszadik század filmek mitológiájának talán leghírhedtebb gonosza, Jason (hokimaszk helyett egyelőre krumpliszsákot hord a fején, a maszk majd a harmadik epizódban jön.)
Az, hogy a film működik, főleg Steve Minernek köszönhető. Rendezése tempójának köszönhetően a Friday the 13th Part 2 egy pillanatra sem válik unalmassá. Nincs benne semmi eredeti, az hótziher, sehol egy váratlan fordulat vagy a műfajtól szokatlan megoldás, de ilyesmit behozni nincs is szándékában. Ez a második Péntek 13 csak egy gördülékeny, élvezhető slasher, és annak teljesen jó.
Láttál már olyan filmet, ami közben az jutott eszedbe, hogy a következő egy hétben vagy konstans merevedésed lesz, vagy egyáltalán nem fog felállni? (A hölgyek nekik megfelelően variálják át a kérdést.) Clive Barker Hellraiserének mocskos, visszataszító, mégis, betegesen izgalmas szexualitása cafatokra tépett emberi testekkel és erőteljes szadomazochista felhanggal borzolja az idegeinket – olyan kombináció ez, amit senki nem felejt el egyhamar. És a szélsőségek közti határokat elmosó, szélsőséges érzelmeket kiváltó horror két folytatásával együtt, végre-valahára egy tisztességes kiadvány formájában érhető el itthon. Nagy örömünkben nyúzzunk meg együtt valakit! 
„We’ll tear your soul apart.” Egyetlen mondat, és kész, beszartál. Ami kínos, mert ez a játékidő vége felé hangzik el, és akkor már nem sok minden fér a gatyádba. A horrorfilm a történetének egyik legsótlanabb korszakát élte éppen, amikor Clive Barker úgy döntött, hogy vizuális formában önti a gyanútlan nézők nyakába az 1986-os The Hellbound Heart című művének rettenetes rémálmait. És hogy miért is voltak azok a nézők gyanútlanok? Mert az említett kisregény témája és stílusa sehogyan sem passzolt az akkori mozis trendekhez. A’80-as évek második a roppant felkapott slasher lassan kezdett megfulladni saját, paródia felé hajló folytatásainak vérében, a horror jobbára egyenlő volt az idétlen maszkjuk alatt légzésproblémákkal küszködő, kinyírhatatlan/túl sokszor kinyírható sorozatgyilkosokkal, és a lengén vagy sehogy nem öltözött agyhalott, majd pedig ténylegesen halott tinilányokkal – és nem nagyon jutott eszébe senkinek, hogy ezen változtatni kéne. Freddy, Jason és Michael Myers két ámokfutása között azonban mozikba került a humort és iróniát nem ismerő Hellraiser, ami kényelmetlen hatékonysággal juttatta eszébe a közönségnek, hogy milyen az igazi, borzalmakkal és rettegéssel teli, zsigerekig hatoló horror.
A Hellraiserben ugyan van egy sikoltozó fiatal szépség, de semmi másban nem hasonlít a kor jellegzetes zsánerfilmjeihez. Barker első egészestés rendezését leginkább úgy lehet jellemezni, mint egy horrorba oltott szadomazochista szerelmi történetet, egy szexuális kielégületlenség és frusztráció fűtötte családi tragédiával a középpontban. Itt még nem a híres kenobiták az igazi ellenségek, sőt, nem is igazán gonoszok ők, csupán teszik a dolgukat – azt viszont megállíthatatlanul, ripacskodás és üvöltözés nélkül, jéghideg precizitással. Ezek ellen nem tehetsz szart sem, hiába fogsz kést, baseballütőt, akármit, még csak a közelükbe sem jutsz, ha megjelennek, legfeljebb menekülhetsz, de azzal sem mész sokra. Nyilvánvalóan idegborzoló megjelenésük mellett ezért is olyan átkozottul félelmetesek, na meg azért, mert szinte semmit nem tudunk róluk, így az ismeretlentől való rettegést jelképezik. De az igazi gonosz persze már megint az ember: a vágy, a szex és a gyilkosság minden idők egyik legfelkavaróbb és legbizarrabb szerelmi háromszögét rajzolja ki, amelynek résztvevői tökéletesen alkalmasak rá, hogy a gyönyör utáni hajszában segítség nélkül is elpusztítsák önmagukat – a kenobiták csak ennek a nélkülük is gusztustalan viszonyrendszernek a rothadt gyümölcseit aratják. 
Nincs is annál rosszabb, mint amikor egy nagyszerű filmet a folytatásban saját alkotója erőszakol meg, majd pedig szed darabokra, és rak össze belőle valami (majdnem) egészen mást. Clive Barker pedig pontosan ezt tette. A Hellraiser második részének ugyan már csak producere és társírója volt, a rendezői székében pedig Tony Randel (Def-Con 4) ült helyette, így nem ő az egyetlen, aki megérdemelné, hogy néhány kampó beakadjon a bordái közé – de még így is furcsa látni, hogy hagyta, hogy az általa teremtett mítosz ennyire más irányt vegyen, és így felcserélődjenek benne a súlypontok. Mert bár a Hellbound alig pár órával játszódik csak az első felvonás után (és mindössze hetekkel annak premierjét követően kezdték forgatni), mégis annyira különbözik tőle, amennyire az csak a cselekmény ilyen közvetlen folytatásánál lehetséges. 
Clive Barker vérére mondom, ezt már nem kellett volna. Ha a második résszel abbahagyják a sorozatot, már akkor is eggyel több film van a kelleténél, de a Pokol a Földön tényleg kiborította a bilit (hát még a további folytatások). Ezt Barker is érezhette, mert Anthony Hickox (Waxwork) e kenobita kínzóeszköznek való harmadik felvonása után inkább fogta magát, és kiszállt az egész hóbelevancból (már ennek is csak executive producere volt, szóval a sztorihoz nem sok köze lehetett, és egyébként sem nagyon rejti véka alá, hogy nem elégedett a sequelekkel). A Hellraiser III. elköveti a legnagyobb hibát, amit elkövethet, és Pinheadet egy egyszerű tucatgonosz szintjére alacsonyítja, aki csak abban különbözik az átlagos szörnyektől/démonoktól, hogy némileg jobban néz ki náluk, és van néhány ütős egysorosa.
Ez egyben azt is jelenti, hogy a félelmetes Pinheadből egy rohanó nőt fenyegető sétatempóban üldöző, közepes slasherbe való természetfeletti tömeggyilkos válik, aki válogatás, ok és értelem nélkül öl mindenkit, aki elé kerül, csak azt nem, akit igazán kéne neki – mert ugyan hatalmában áll felrobbantani a fél utcát a menekülő Terri körül, benne mégsem tud egy karcolásnál nagyobb kárt tenni. Ráadásul az áldozataiból általa teremtett kenobiták annyira cikik, hogy benzines palackokat hajigálnak. Még jó, hogy kalasnyikovot tárazni nem látjuk őket. Ellenben egyiküknek legalább van egy kamera a fejében, és olyan filmes bukéjú beköpései vannak, hogy „Ready for your close-up?” – merthogy halála előtt operatőr volt, nagy poén, mi? De már az ígéretesen induló diszkós mészárlásnál világos, hogy az egész filmet ki lehet vágni a kukába: a vérfagyasztóan nyugodt Pinhead helyére egy hisztérikusan röhögő, ripacskodó Freddy-klón kerül, és a hangsúly a nyomasztó brutalitás és atmoszféra helyett azon van, hogy minél több pihentagyú, rajzfilmszerű halálnemmel (repülő CD-k, tőrbe formált jégkockák) keltsék a nézőben a kreativitás illúzióját. Úgyhogy még a gore sem ér sokat.
Kézenfekvő ötlet volt, hogy a három első filmet tartalmazó doboz a kenobitákat előhívó puzzle kockát formázza – jól is néz ki, bár kivitelezése egyszerű (az angol verzió azért jóval pofásabb és elegánsabb, és egy kis füzet is tartozik hozzá), és némileg kiábrándító, hogy a mágnessel rögzített, „kétdimenzióssá” lenyíló oldalak kockaformáját összecsukott állapotukban egy sima, üreges, vékony kartondoboz tartja meg. Kicsit nehézkes a lemezek be- és kivétele is, de összességében kétségkívül baromi jól mutat a polcon, és egy rajongónak mindenképpen nagy öröm kézbe venni. 
Az első film lemezén rögtön három audiókommentáron is végigrághatjuk magunkat. Az elsőben Clive Barker egyedül, a másodikban Ashley Laurence-szel, Pete Atkins moderátori felügyelete alatt beszél és sztorizgat, főleg a forgatás körülményeire, kulisszatitokra és érdekességre koncentrálva – bár sok az átfedés a kettő között, a rajongóknak mindenképpen érdemes meghallgatniuk őket. A harmadik egy magyar szakértői kommentár Lunczer Gáborral (Fangoria), Hámori Dániellel (kritikus és maszkmester) és szeretett főszerkesztőnkkel, Wostry „valamicskét értek a horrorfilmekhez” Ferenccel, ebben főleg a film hatásmechanizmusát és Barker életművét boncolgatják, alaposan kitérve többe közt a folytatásokra is (kár a bosszantó alapzajért a háttérben). 
Vigyázzatok, meneküljetek, féljetek, mert ezen a héten galaxisszerte feltámadnak a holtak! Megremeg a Föld, leszakad az ég, és senki sincs biztonságban: itt a legfeketébb éjszaka, a Blackest Night, az év nagy-nagy képregényes durranása, ami úgy indul, hogy levegőt se tudsz venni az olvasása közben. És bár egész világunk a pusztulás szélén áll, azért Chavez mesterrel nem mulasztjuk el bemutatni nektek az utóbbi két hét egyéb érdekes megjelenéseit sem. Lesz itt... hú, túl sok ahhoz, hogy csak úgy felsoroljam, inkább kerüljetek beljebb, de csak óvatosan, fejeket lehajtva, menekülésre készen...
Helyesebben: The Amazing(ly Twisted) Osborn Family. Merthogy az American Son nem is igazán Pókemberről szól, hanem a két Osbornról, Normanről és Harryről, a szabad világ új seriffjéről és az eltévelyedett ifjúról, apáról és fiáról. Ez a sztori utolsó része, és így a végén azt kell mondanom, hogy összességében Kelly kissé csalódást okozott. Jól indult ez, aztán még jobb lett, ahogy egymás után érkeztek a pofás ötletek és a karakterek közti konfliktusok, de az előző részben megbicsaklott a koncepció, és ezt már a bunyóval teli finálé sem tudja korrigálni. A bonyolult, abszurd családi kapcsolatrendszereket az író egyszerű jó-gonosz szembenállásra degradálta, és belefojtotta az egészet egy nagy csihi-puhiba – ami viszont se nem különösebben ötletes, se nem különösebben látványos, se nem különösebben logikus. Mert az azért még egy szuperhősképregényben is túlzás kicsit, hogy Harry magára ölt egy Vasemberszerű páncélt, és 5 másodperccel később már olyan profi az irányításában, hogy az apját is leiskolázza vele. De tekintsünk el ettől az apróságtól, vannak itt más, nagyobb bajok is – és csak most, a sztori végén jöttem rá, hogy mi közülük a legnagyobb.
A halott szuperhősök feltámadnak a DC univerzumban. De nem, ezúttal nem a szokásos módon. Ezúttal a feltámadás nem jár újjáéledéssel. Ezúttal halottak maradnak. Hát lehet valaminek ennél geekzesebb témája? Itt van kérem az év brutálisan meganagy képregényes földzengése és égindulása, a Blackest Night, ami akkora eseménynek ígérkezik, mint tavaly a Secret Invasion és a Final Crisis együttvéve. Geoff Johns, a DC legnagyobb mágusa már évek óta tervezgeti Green Lantern képregényeiben ezt a mindent elsöprő sztorit, aminek már a felvezetése is mocskosul epikus és kirobbanó erejű volt – úgyhogy ha csak egy DC történetet olvasol idén, vagy ha csak egy szuperhősöst, sőt, ha csak egy képregényt, az ez legyen. Mert már az első rész olyan sebességgel startol, hogy pár oldal után simán állva hagyja az említett tavalyi crossovereket, mindenestül. De lássuk csak, miről is van szó. Az utóbbi évek talán legnagyszerűbb szuperhőssorozatában, a Green Lanternben Geoff Johns már elhintette a fény közelgő háborúját: nem csak a színspektrum zöldje bír hatalommal, hanem a többi is, és mostanra mindegyik köré megalakult egy-egy sereg (Kék, Vörös és egyéb Lámpások), ami különböző jelszavak alatt (szerelem, düh, félelem, remény stb) végzi tevékenységét a galaxisban. Az elmúlt hónapokban kirajzolódtak köztük a frontvonalak, de arra ők sem számítottak, hogy egy másik erő is belép majd a játékba: a halál, vagyis a Fekete Lámpások. Az ő céljuk rémisztően egyszerű: „Mindannyiunkat elragad a halál. És az univerzum végre békére lel.” Hű, a jó #&@% életbe!
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Creepy nevű amerikai horrorképregény-antológia. Ez a 60-as évek közepén indult, kéthavonta megjelenő 48 oldalas magazin, bármily meglepő is, de rövid és fekete-fehér horror történetekkel igyekezett kárpótolni a meglehetősen vérszegény képregénykód-érában élő, de mégis rajzolt borzalmakra vágyó geekeket, mivel jellegéből következően a magazinnak nem kellett viselnie az erőszakmentességre kötelező álszent billogot. A nagysikerű, és közben testvérlapokat (Eerie, Vampirella) is fialó magazin végül a kiadó csődje miatt 83-ban jobb létre szenderült. A jogok nehézkes megszerzése után, a Dark Horse kiadó az elmúlt években vaskos kötetekbe foglalva újra kiadta a korábbi számokat, majd pedig nekiállt reanimálni a legendás magazint is. Képregény-kód ide vagy oda, az Uncle Creepy nevű saját figura prezentálásában bemutatásra került pár oldalas képregények azért nem éppen azok a vérben és belekben tocsogó horrorsztorik voltak, sokkal inkább egyszerű misztikus rémtörténetek, melyek főleg az utolsó panelekbe zsúfolt, általában nem túl hangos csattanóra voltak kihegyezve. Az újra életre keltett Creepy nem is változtat ezen a recepten, ugyanolyan pár oldalas kellemes ponyva-szösszeneteket kínál, bár természetesen a történetek valamelyest azért modernebb ízt kaptak, és persze olykor többet enged meg magának a rajzok terén is, mint anno. Az első szám 5 új és egy klasszikus, korábban már megjelent sztorit rejt. 
Újabb posztapokaliptikus témájú minisorozat esett le az amerikai képregényipar termékeny fájáról. Az Eureka írója, Andrew Cosby, és a Boom! Studios Cthulhu sorozatainak szerzője, Michael Alan Nelson ugyanis úgy gondolták, tök jó ötlet egy négyrészes comicban összeházasítani a klasszikus Mad Maxet a XXI. század akciócsökevényével, A szállítóval, és az egészet megfűszerezni egy kis doomsdayes hangulattal. Az eredményül kapott sztori egy nem nevesített világégés után játszódik, amikor is csak a gigászi falakkal körülvett nagyvárosokban létezik valamiféle civilizáció, köztük pedig több száz, sőt ezer mérföldeken át csak a kopár, halott pusztaság, tele ezer veszedelemmel. A városok közti kapcsolatról hírnökök gondoskodnak, akik gyors autókon száguldoznak, és barátságtalan mutánsokat meg fosztogatókat vakarásznak le a seggükről a halálos futamok során. Hipertökös, szupersofőr, kihaénnem főhősünk, Nick egy ilyen hírnök, aki most (naná) élete legnagyobb kihívásával szembesül: egy csomagot kell leszállítania San Franciscóba, vagy különben elrabolt, és ketrecbe zárt húga kegyetlen kínok közt szenved majd ki. A gond csak az, hogy a Friscóba vezető utat Halálfutamnak nevezik, merthogy (naná) mind közül a legveszélyesebb, és emberemlékezet óta (naná) csak egyetlen sofőrnek sikerült visszatérnie róla. Az a bizonyos (naná) bölcs öreg azonban óva inti hősünket, és nem hajlandó segíteni neki – még szerencse, hogy dögös, talpraesett és (naná) cserfes lánya sokkal inkább hajlamos az együttműködésre. 
Magasságos, véresszájú vámpírsereg, micsoda bődületes Hellboy koppintás ez! És ami még rosszabb, ráadásul van pofája eszméletlenül szórakoztatónak lenni! Pedig elég volt belelapoznom, hogy eldöntsem, élvezettel fogom cafatokra szedni Thomas Hall új sorozatának első részét, erre most dicsérni leszek kénytelen. Ez már több a soknál. A sztori végtelenül egyszerű: egy halászhajó kihúz a tengerből egy izét, ami elsőre egy búvár hullájának tűnik (koponya egy merülőruhára rímelő búra alatt), de aztán kiderül, hogy valami szörny, vagy élőhalott, vagy robot (a képregény címe alapján alighanem utóbbi) vagy… izé. Mindenesetre amnéziás izé. Aztán csak úgy felbukkan egy hatalmas vörös csápos… izé, és ez a két izé aztán 10 oldalon keresztül harcol egymással. Aztán kapunk egy bepillantást a főszereplő eredetébe, amiből végülis nem derül ki semmi olyan, ami után az „izé” szót felcserélhetnénk valami másra, és finito. Mindez olyan szégyentelenül kevés szöveggel, hogy az egészet végig lehet olvasni öt perc alatt, pisi, kaki, kávé- és cigiszünet beiktatásával. Nem tűnik valami nagy dobásnak, mi? És persze most jön a java, merthogy meg kell magyaráznom, hogy ennek ellenére miért olyan jó mégis. 
Az új Hellboy univzerumban játszódó minisorozat, ahogy azt a címe is mutatja, két évvel a második világháború vége után játszódik, és mint ilyen, a B.P.R.D. 1946 folytatása. Namost az 1946-tól nekem nem nagyon sikerült hanyatt esnem, eddig a legkevésbé lenyűgöző felvonása volt az egyébként nagyszerű sorozatnak. Utódján ez szerencsére nem látszik meg, az 1947 magabiztosan hozza mindazt, amit egy B.P.R.D. minitől elvárunk. Bruttenholm professzor összeállít egy katonákból álló csapatot, hogy a segítségükkel fényt derítsen egy rakás S.S. fogoly brutális, és nyilvánvalóan természetfeletti lemészárlására. A nyomok egy hátborzongató kastélyhoz vezetnek, ami kapcsolatban áll egy majd kétszáz évvel korábban alkotott zeneszerzővel, akinek egyik operája úgy felzaklatta a közönséget, hogy felgyújtották az egész épületet. Ahogy az már lenni szokott, az első rész főleg az új karakterek felvezetésével és bemutatásával telik, amin keresztül Mignola ad egy ügyes ízelítőt a háború borzalmaiból is. Persze a képregényen elsősorban kísérteties, természetfeletti hangulat uralkodik, ahogy azt el is várjuk. Akció még nincs is, csak ennek a fenyegető, kényelmetlen atmoszférának a gondos, aprólékos építgetése. Remek nyitány, és maximálisan megfelelnek az igényeknek Gabriel Bá és Fábio Moon abszurdan szép, kontrasztos, nyers, és persze kissé mignolás képei is. 
Ed Brubaker Amerika Kapitány sorozata kezdettől fogva rendkívül magas színvonalon mozgott, és sok olyan olvasót is meggyőzött, akiket maga a karakter a legkevésbé sem érdekelt korábban (igen, én is közéjük tartozom). De a The Death of Captain America című sztori befejezése óta a képregény leült kicsit, és csak úgy komótosan elvan korrekt, de nem kiemelkedő történetekkel. Nemrég pedig elindult a Reborn című mini, amiben Amerika Kapitány visszatér az élők közé (személy szerint nem örülök neki), és amíg az le nem fut, magában a fősorozatban Brubakernek nincs más dolga, mint hogy tölteléksztorikkal valahogy elüsse az időt. Az első ilyet ebben a számban látjuk: Nick Fury és Bucky a Civil War kapcsán beszélgetnek, és utóbbi (kissé erőltetett árukapcsolással) felidézi egyik sötét második világháborús kalandját, amikor neki és a Kapitánynak vámpírokkal gyűlt meg a bajuk Belgiumban. Sajnos rémegyszerű, kicsit sem félelmetes, sőt, kifejezetten unalmas az egész, és a legendás Gene Colan festményszerű rajzai is kissé furcsák és esetlenek, főleg, ami az arcokat illeti – persze lehet, hogy ezek egy Tomb of Draculában nagyszerűen mutatnak, de itt mégiscsak egy szuperhősképregényről van szó, és valahogy rémesen idegenül hat az egész. Eddig bőven a leggyengébb része az amúgy nagyszerű sorozatnak.
A Renegade Arts Entertainment 2007-ben jött létre, és az alapító atyák között olyan neveket találhatunk, mint pl. a veterán skót képregényíró, Alan Grant, vagy a horrorfilm legenda Doug „Pinhead” Bradley. A vállalkozás célja horror témájú képregények, rajzfilmek és filmek készítése, illetve publikálása. Első képregényüket, a négy részesre tervezett Channel Evil-t maga Grant jegyzi íróként, az egyedi rajzokat pedig Shane Oakley-nak köszönhetjük meg, ha esetleg összefutunk vele a buszon. A felütés ígéretes: Jez, a beképzelt, és a nézettség kedvéért még a botrányokozástól és a megalázástól sem visszariadó műsorvezető egy női médiumot hív meg a műsorába, aki egy több ezer éves egyiptomi istent szokott „közvetíteni” (channeling – érteeed?!). A médium elmondja a szkeptikus műsorvezetőnek, hogy erre valójában bárki képes, és ha nem hiszi, próbálja ki ő is, akár ott, egyenes adásban. Jez meg is próbálja, és egyszer csak már nem a kétkedés szólal meg belőle, hanem Baal, egy gonosz ősi isten, aki a világ és az emberiség pusztulását ígéri. Jez megdöbbent, a nézettségi mutató pedig átütötte a plafont. Kimondottan újszerű az alapötlet, valamint a tálalásra sem panaszkodhatunk. A történet gyors tempójú, a karakterek érdekesek, és bár a fekete-fehér, kevés, ám annál markánsabb vonalakból álló egyszerű rajzok első ránézésre furcsák lehetnek egy horrorhoz képest, de valójában nagyon jó kis noir-os fílinget kölcsönöznek a hasonló hangulatú sztorinak. Elég izgalmasnak ígérkezik a folytatás is, és ha abban sem kell csalódnunk, akkor talán érdemes lesz odafigyelni erre az új kiadóra is.
Egy gyorséttermi alkalmazott egy levágott ujjat talál egy hamburgerben, hősünknek pedig, hogy kiderítse, kihez tartozott, meg kell ennie. Nem a hamburgert, hanem az ujjat. Ami már rohad. És büdös. A „kajalátnok” nyomozó frenetikusan bizarr, vicces kalandjai immár a szövetségieknél folytatódnak, ahol rögtön kap egy seggfej főnököt, egy nehéz ügyet, egy haragos gengsztervezér bosszúját a nyakába, és némi kilátást egy remélhetőleg igencsak furcsa szerelmi afférra. John Layman remekbe szabott képregényének második része ugyan nem olyan eleven, abszurd és poénos, mint az előző volt (nem kis részt azért, mert eredeti társával hősünk sokkal jobb párost alkotott, mint mostani, szintén kajalátnok, jól megtermett, kung-fu bajnok partnerével), de még mindig piszkosul szórakoztató, és ebben nagy szerepe van Rob Guillory kellemesen rajzfilmes, abszurd képi világának is. Egyébként furcsa, hogy egy új sorozat így indul, mint a Chew, hogy részenként majdnem egy teljesen kerek történetet mesél el. Persze a háttérben már alakulnak a hosszabb kifutást igénylő szálak, és van egy olyan érzésem, hogy ha azok kerülnek előtérbe, a komik tényleg maximálisan beváltja majd az első szám alapján hozzá fűzött reményeket. 
Azzal illik kezdenem, hogy Philip K. Dick minimum egy félisten, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? pedig minden idők egyik legnagyszerűbb sci-fije. Szóval bármilyen adaptációjáról legyen is szó, annak alaposan fel kell kötnie a gatyáját. Nos, a Boom! Studios felkötötte (Dick regényét a lehető leghűbben, 24 részben akarják képregényesíteni), de aztán sajnos gyorsan le is csúszott. Minthogy a szöveg betű szerinti átvétele Dick írásának (az pedig ugye finoman szólva, igen magas színvonalú), a képregényt inkább csak az alapján lehet megítélni, hogy rajzaival milyen színvonalon vizualizálja az eseményeket. Tony Parker pedig nem igazán van a helyzet magaslatán: képei teljesen átlagosak és érdektelenek, a színező meg nagyon igyekszik életet lehelni beléjük, olyannrai, hogy igyekezetén bizony érződik az izzadságszag. Ami pedig a legrosszabb, hogy ez csak külsőleg képregény, valójában azonban inkább hasonlít egy képeskönyvre – nincs benne semmi, ami a képek hiányában ne lenne érthető, azok csak puszta illusztrációk. Nekem ennyi elég is volt belőle. De legalább a borítója pofás. 
Ezt nevezem esszenciális Star Treknek. John Byrne nagyszerű minisorozatának utolsó része természetesen továbbra is az őssorozat pilotjának nő elsőtisztjéről, „Egyesről” szól, még a kinevezése előtti időkből. A sztori épp azzal kezdődik, hogy az Enterprise kapitánya arról faggatja hősnőnket, miért utasítja egymás után vissza az előléptetéseket – a frappáns válasz csak később, a képregény utolsó paneljában érkezik, és így a karakter jövőjével kapcsolatos találgatások és kérdések szépen keretbe zárják a történetet. A hajó ezúttal rendkívül nagyszabású és monumentális események ügyében nyomoz: egy rakás naprendszer egyszerűen eltűnt. Nem elpusztult, felrobbant, vagy bármi ilyesmi, hanem eltűnt, mintha soha nem is létezett volna, és a nyomozás a távoli jövőbe, mindenható lények machinációihoz vezet. Byrne, mint általában, mesterien építi fel a cselekményt. Az alaphelyzet szinte felfoghatatlanul epikus, a rejtély kellően érdekes és kibogozhatatlannak tűnő, a dialógusok intelligensek és gördülékenyek, a megoldás ötletes és nagyszerű. Az egyik legjobb jelenet az, amelyikben a fiatal Spock (igen, már ő is itt van) rosszul lesz, miközben társai beszélgetnek, és mindazon, ami a jelenet falszerű hátterének tűnt, lassan szemek nyílnak. Hátborzongató. Tökéletes. Rajongók számára kihagyhatatlan. 
Mark Waid sorozata afféle misztikus detektívtörténetként indult egy látnok nyomozóval, de mostanra inkább csak a nagy misztérium maradt, megfűszerezve némi elegánsan horrorisztikus hangulattal. A halálos beteg Catherina Allingham, pengeéles eszű testőre hathatós segítségével a halál utáni élettel kapcsolatos kérdésekre igyekszik választ találni. Ehhez egy ellopott, koporsószerű mérleg a McGuffin, ami állítólag képes lemérni a lélek súlyát. A nyomok végül egy elmegyógyintézetben dolgozó paphoz vezetnek, akinek feladata az, hogy őrizze az élet és a halál titkát, és hogy megakadályozza, hogy bárki átlépjen a kettőt összekötő ajtón. Szóval megvan a gonosztevőnk, aki egy elég félelmetes jelenetben rögtön az elején agyonlő egy kisfiút – csak hogy tudjuk, hányadán állunk vele. Az előző szám adrenalinrobbantó vonatos akciója után most ismét az atmoszférán van a hangsúly, egy nagyszerű gonosszal, egy remek helyszínnel, egy kiváló főszereplővel, és egy olyan cliffhangerrel, ami után egyszerűen képtelen vagyok megtippelni, hogy Waid mit is akar majd elérni az utolsó résszel, vagy hogy egyáltalán milyen irányba viszi majd a sztorit. Ez pedig nem egy gyakori érzés manapság, úgyhogy a The Unknown már csak ezért is megéri a pénzét. 
Egy barátomnak pár másodperccel, miután ajánlásomra megtekintette az Eden Lake-et, hogy-hogy nem, sikerült egyidejűleg lenyomnia a Shift és Delete billentyűket. Igen, pont ott volt a kijelölés. Nem, nem a fájlcsere etikussága felett érzett kétely, ad absurdum: bűnbánat munkált benne. Inkább indulat, düh – ám nem telt el újabb pár másodperc, és megbánta. Hölgyeim és uraim, íme a (tavalyi) év horrorfilmje. 
És ezek a testek (mondhatnók: Ők) krónikus fekélyként hemzsegnek mindenütt, a belvárosokban, a külvárosokban, a békés vidéken és a nyomor sújtotta területeken, a brixtoni gettónegyedtől Lyon kültérségein keresztül Kiskunlacházáig. Pimasz és virulens nyavalya ez, melyet a különböző országokban különböző büntethetőségi korhatárral próbálnak kordában tartani. A jogalkotók még az évi statisztikák újabb kerek rekordjai után is csak vitázgatnak, egy mélynövésű román blahai bökdösődésétől pár héttel később már legfeljebb csak a lesántult blogja hangos, Gordon Brown angol miniszterelnök pedig a videojátékok cenzúrázásában pillantja meg a gyógyító fényt. Hát, hunyoríthatott volna kicsit tovább.
Az Eden Lake fő férge, Brett (Jack O'Connell) a frisch-i cinizmust alpári akcentussal és kegyetlen lobbanékonysággal cizelláló, par excellence vérgeci, már a nézésével majdnem annyit ront az ontológiai státuszodon, mint a farzsebében szomjúhozó tapétavágóval. Az a fajta, akivel vagy szembeszegülsz, vagy borzongva követed legzordabb utasításait is – tolerálni, elfordulni tőle nem lehet. Ő is jómódú, ugyan munkás „család” „tagja”. A gyermekszoba fogalmát legfeljebb építészeti terminusként ismerő szülei ingerülten és félrészegen másznak ki a jakuzziból, amikor annak tisztaságát már de facto feszélyezi a fiuk által kavart slamasztika, hogy… hogy kezet emeljenek. (Kinek a vétkeiért?)
Már alig vártátok a pénteket, mi? Na nem holmi vacak hétvége miatt, hanem mert tudjátok, hogy most van ideje az új GeexKomixnak. És ha ideje van, akkor itt is van: ezúttal Santitóval merülünk nyakig a mainstream amerikai képregények világába, ahol találtunk többek közt egy új Star Wars, egy új Mike Mignola és egy új Predator képregényt, modernkorba ültetett görög mítoszokat, fejbelőtt, és órákig kínzott Pókembert, őrült, tömeggyilkos „Supermant”, és természetfeletti gyilkosságok egész sorát. És ez persze még nem minden… 
Közeleg a 600. Amazing Spider-Man, és mindjárt itt van Joe Kelly American Sonjának befejező része is. Ez a sztori egy kicsit elkapkodott motivációval (Póki: „hipp-hopp, úgy döntöttem, kicsinálom Norman Osborn – csak mert”), de ettől függetlenül kifejezetten ígéretesen indult, és bár volt egy-két bukkanó az úton (az a bizonyos bosszantó „gyikossági kísérlet”, és a zavaró tény, hogy hősünk pókösztöne hol működött, hol nem, attól függően, dramaturgiailag épp hogy volt kívánatos), egészen eddig tisztességgel helytállt. És nagy baj szerencsére most sincs vele, csak sajnos olybá tűnik, hogy Kelly a képregény karakterei közt feszülő izgalmas és meglehetősen összetett viszonyrendszert lebutítja egy egyszerű fekete-fehér, jó-rossz alapra, amiért nagy kár. Egyrészt ugye ott van Norman és fia, Harry kapcsolata, amit a jobb írók mindig is színesnek, bonyolultnak, és többrétegűnek ábrázoltak – mindeddig így tett Kelly is, de most az egykori Zöld Manó érzéseit a velejéig gonosz, „hulljon a férgese” szintre degradálja. Ehhez jön még Harry és a terhes Lily viszonya, amiben szintén sok lehetőség volt (már majdnem kezdett úgy tűnni, hogy a röhejes Menace karakternek lesz valami értelme), és ami szintén egy „gonosz vigyorral felfedem előtted a nagy átverést, aminek szánalmas áldozata vagy”-féle fordulatban hamvad el. Mindez az American Son eddig ügyesen szőtt szálainak, érdekesen gyúrt karaktereinek arcul köpése. Kár. 
Sosem értettem igazából, hogy egy olyan kiapadhatatlan kincsesbányát, mint a görög mitológia, miért nem aknázott még ki az utolsó morzsáig egy képregényíró sem, most hirtelen csak Bill Willingham ugrik be (Thessaly: Witch for Hire), Neil Gaiman Sandman-je is érinti ujjbeggyel a téma felületét, a Marvel gyalázatos Héraklészét és Árészét meg inkább gyorsan felejtsük is el. Dráma, szerelem, vérfertőzés, intrika, csodák, hősök: úgy tűnik Peter Milligan, aki bár már veteránnak számít a Marvel (X-Force, X-Statix) és a DC (Enigma, The Human Target) berkeiben, de még nem sikerült igazán nagyot dobbantania, ezúttal beletenyerelt a lehetőségbe, ami Willingham-et is ismertté tette. Hiszen amit a Greek Street első, 1 dolláros vevőcsalogató áron piacra dobott számában találunk, az bizony felkérés egy táncra, le lehet porolni a klasszikus tudásunkat, előrángatni az elfeledett hősöket, hiszen a londoni Soho-ban játszódó történet egy magical underground-ot sejtet, amit ógörög hősök, boszorkányok és szörnyetegek népesítenek be. A közelebbi helyszín a kulturális olvasztótégely aranymetszése, a Greek Street, ahol még egy híres magyar étterem is található (The Gay Hussar), és hongkongi bandák csapnak össze olaszokkal. 
Alternatív szuperhőstörténelemből láthattunk már eleget, a sort maga a Marvel kezdte a What if…? füzetekkel, majd a DC folytatta az Elseworlds történetekkel és láttunk már Supreme Power-t Straczynskitől és Black Summer-t Warren Ellistől. Miben nyújt tehát újat az Irredeemable, milyen jóvátehetetlen dolog történt Mark Waid (Kingdom Come, 52, Captain America) alternatív univerzumában létező omnipotens Superman alteregó életében? Miért pusztít el milliós városokat, vadássza le hajdani társait és tartja rettegésben az egész világot Plutonian, Amerika hajdan szerény, hatalmas szívű cserkészfiúja? Maga a mód némileg taszít, ahogy a képregényszakma valóságos szupersztárja már előre hideg fejjel megtervezett pénzfialó gépezetet épít a címre (speciális 500 példányos korlátozott kiadás, a trade-ek egyszerre csak négy számot foglalnak magukban, négyféle borítóvariáns, „Mark Waid is Evil” pólók), kollégájához, Mark Millarhoz hasonlóan, aki a középszerből éppen csak kiemelkedő Kick-Ass-t adta el úgy Hollywoodnak, hogy a csak hatodikszámánál tartó (nyugodtan nevezhetjük így) brand,még be sem fejeződött. 
Matt Wagner remekül indult sorozata a harmadik negyedévében elfáradt kicsit, úgyhogy pont jókor jött a 11. számmal beköszöntött téma- és hangulatváltás. Igaz, a címszereplő mágus és a rejtélyes, kifürkészhetetlen Phantom Stranger évszázadokon átívelő szerelmi (vagy valami afféle) története, háttérben a történetelem vérzivataros eseményeivel, eredetibb és izgalmasabb koncepció, mint egy újabb természetfeletti nyomozós sztori, de mivel a kivitelezés mindeddig hibátlan, megbocsáthatjuk Wagnernek a kisebb ambíciókat. És persze fontos szempont az is, hogy a sorozat jellegének változása korántsem ad hoc, hanem nagyon is indokolt és következetes, hiszen a főszereplő eddigi kalandjainak következményeként kerül sor rá. Madame Xanadu egyébként egy régi DC karakter, még a ’70-es évek végéről, aki sok „kollégájához” (így legutóbb az „ismeretlen katonához”) hasonlóan megtalálta útját a mainstream univerzumból a kiadó imprintjének, a felnőtteknek szóló Vertigónak a világába. A Merlin által megátkozott varázslónő (eredeti nevén: Nimue) története most ért el arra a pontjára, amin eredeti inkarnációjának feladatát veszi magára – azaz segítséget nyújt azoknak, akik valamiféle természetfeletti veszedelemmel néznek szembe. Az eddigi részek szépen megágyaztak ennek a koncepciónak: Nimue évszázadokon keresztül sodródott, járta a világot, kultúrákat ismert meg, birodalmak felemelkedését és bukását élte át, és mivel látja a jövőt, hosszú ideig őrlődött, hogy beavatkozzon a történelem menetébe, vagy se. A 10. számban végül elérkeztünk a XX. századba, hősnőnk pedig végre megtalálta békéjét és célját egy mágikus bolt (illetve nyomozóiroda) formájában. 
Pár hete indult csak újra útjára a Dark Horse-nál az Aliens sorozat, és most megérkezett a szintén újraindított Predator első száma is – méghozzá ugyanattól az írótól, John Arcuditól. Arcudi tehetséges fazon, ezt bárki tanúsíthatja, aki olvassa a B.P.R.D.-nál írt remek történeteit, és persze az említett Aliens is ígéretes kezdetnek bizonyult. Viszont ezzel a Predatorral, ezzel gondok vannak, és sajnos nem is kicsik. Pedig a felvezetés még egész pofás. A helyszín a véres konfliktusokkal, belharcokkal és terroristákkal teli Dél-Afrika, egy ilyen környezet pedig tökéletes egy Predator-sztori számára. A képregény egy zsoldosokkal kísért vállalati konvoj elleni támadással indul, amit terroristák kezdenek el, de persze a rusnya földönkívüliek fejeznek be. Semmi különös, pofonegyszerű felütés, de ennél többre nincs is szükség. Eztán jönne a főszereplők bemutatása, a mellékszereplők fokozatos eltűnése, és a keményfiúk ráébredése arra, hogy itt bizony vadásznak rájuk. Arcudi azonban nem pöcsöl ilyen apróságokkal: gyorsan megmutatja nekünk a biztonsági csapat tökös, nemtörődöm, kihaénnem főnökét, akinek feladata, hogy vállalatvezetőket szállítson egy veszélyzónában A pontból B pontba, meg a tökös, hurrápatrióta katonai összekötőt, és felvázol köztük egy teljesen érdektelen konfliktust, aminek a füzet végére érve úgy tűnik, hogy egyébként sem lesz semmi szerepe a későbbiekben. 
Star Wars rajongóként mindig öröm látni, ha új képregény indul arról a bizonyos régi, messzi-messzi galaxisról – még akkor is, ha korántsem képes mind megfelelni az elvárásoknak. Ahogy az első jelek szerint ez sem. Az Invasion 25 évvel a Jedi visszatér eseményei után játszódik, és voltaképp a jelenleg is futó Legacy történelmi előzménye: egy távoli galaxis menekült népe, a Yuuzhan Vong megtámadta, és idővel elpusztította a Birodalom megdöntése után létrejött Új Köztársaságot (ennek krónikája a 19 részes The New Jedi Order című regénysorozat). Tom Taylor sorozata a konfliktus kezdetéről szól, amikor az idegenek az ismert galaxis határvilágait ostromolják. És, na igen, ennél több nem is nagyon történik az első részben. Dirr, bumm, bamm, itt a Yuuzhan Vong, fusson, ki merre lát. Egy Artorias nevű bolygót rohannak le elsőként, amelynek királyi családja szétszakad a támadásban: a fiú, Finn, a harcok elején szerencsésen felbukkanó Luke Skywalkerrel a jedi akadémiára megy, a lány fogságba esik, az apa pedig, királyhoz méltón, természetesen a vélhetően rövid életű ellenállás vezetője lesz. 
Lunáék két éves futamra tervezték szuperhősjellegű akció-fantasy sorozatukat, ami azt jelenti, hogy a The Sword a következő számmal alighanem megkezdi a fináléját. Lehet, hogy ideje, mert a legutóbbi rész az első jele volt annak, hogy az amúgy kiváló képregény mintha kezdene kifulladni. Dara a családját lemészárolt három halhatatlan közül immár a másodikkal szállt szembe (Knossosszal, aki a négy elem közül a földet uralja) címbéli kardjával, az egyetlen fegyverrel, ami ártani képes nekik – és a kreatívan indult, de túl hosszan elnyújtott harcjelenet végül buta ötletekkel, és a sorozat (a téma és a műfaj ellenére) földhözragadt realizmusához képest képtelen hülyeségekkel érte el a mélypontját. Szerencsére most úgy tűnik, hogy ez csak egy egyszeri botlás volt, amit az alkotók ezzel az ismét nagyszerű füzettel korrigálnak. Tehát Dara és Knossos harcának fináléjáról van szó, amibe az utolsó testvér, Malia is beavatkozik – és mindenki nagy meglepetésére nem a fivére oldalán. Maga az összecsapás Lunáékhoz méltón dinamikus, ötletes, véres és intenzív, és továbbra is fantasztikus, ahogy a szereplők aktuális, sorsdöntő cselekedetei előtt megakasztják a cselekményt, és egy flashbackkel mutatják be, erősítik meg a motivációikat, illetve az esemény érzelmi hátterét. 
Mike Mignola Hellboy univerzuma egyre terjeszkedik, és terjeszkedik. A jószívű vörös démon után először jött a B.P.R.D., majd belekóstolhattunk Lobster Johnson kalandjaiba, most pedig Sir Edward Grey kap saját minisorozatot, aki annak idején még a Wake the Devilben bukkant fel először egy kisebb mellékszerepben. Érdemes megfigyelni azt a tudatosságot, amivel Mignola építgeti az univerzumát: egyrészről minden sorozata ugyanolyan (különleges képességű, vagy legalábbis roppant jól képzett emberek rejtélyes, természetfeletti esetekben nyomoznak), másrészről viszont teljesen más. A Hellboy a címszereplő személyes végzetét követve mutatja be ezt a veszélyes világot, a B.P.R.D. a szörnyek elleni epikus, sokszor globális küzdelemre koncentrál, a Lobster Johnson a ’30-as évek ponyhvahőseinek reinkarnációja, a Witchfinder pedig a viktoriánus korabeli Angliát idézi meg, vagyis a jól megszokott horrorisztikus hangulatot ismét teljesen új korba és környezetbe helyezi. Sir Edward Grey, őfelsége, a királynő legmegbecsültebb és leghíresebb nyomozója, megmagyarázhatatlan halálesetekre igyekszik fényt deríteni Londonban, 1879-ben. Az áldozatok egy korábbi kutatóexpedíció tagjai, akik rábukkantak egy földalatti városra, egy régi, emberiség előtti civilizáció romjaira – és persze annak rendje és módja szerint, hullani is kezdtek, mint a legyek. 
Véget ért végre Warren Ellis és Simon Bianchi első sztorija az anno Joss Whedon és John Cassadey neve alatt indult sorozatnál. Végre, mert a hatrészes Ghost Box már majdnem egy évvel ezelőtt indult, így az utolsó felvonás mostani érkezése nagy túlzással sem nevezhető kis, elegáns késésnek. És a legszörnyűbb az, hogy még csak nem is feltétlenül érte meg a várakozást. A Ghost Box sztorija olyan végtelenül egyszerű, hogy az már szinte fáj, és igazából Ellis szokásos tudományos blablája (mesterséges mutánsokról és alternatív világokról) sem teszi összetettebbé – legfeljebb intelligensnek tűnik, de valójában nem az. Vegyesek az érzéseim egy újabb őrültté/gonosszá tett régi karakterrel (Forge) kapcsolatban is, úgy látszik, manapság ez a divat X-fronon – lásd még Bishop pálfordulását a Messiah Complexben. Szóval a történetben egyszerűen nincs annyi, hogy igazoljon egy hatrészes comicot, és végül az egész csak Ellis eleven dialógusai, viszonylag ötletes akciói, fanyar, jópofa humora és remek karakterkezelése miatt lesz élvezhető. Sajnos azonban a mérleg másik oldalán ott vannak még Simon Bianchi ordítóan öncélú panelkavalkádjai, az olykor egészen rettenetes és túlzó mimikák, és a kaotikus színek. Összességében egyáltalán nem rossz, de messze nem is győzött meg arról, hogy az új alkotópáros elődjének nyomdokaiba léphet. 
Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna Frank Quitelytől ilyen eszméletlenül gyönyörű képeket – pedig nem volt ám csúnya az All Star Superman sem. De amit ezzel a sorozattal művel, az maga a csoda. Fantasztikus dinamizmus, erőteljes arcjátékok, markáns vonások, lendületes, kreatív panelelrendezés – és mindezt Alex Sinclair bámulatba ejtő színvilága koronázza meg. De a Batman and Robin persze nem csak a rajzai miatt kötelező olvasmány. Grant Morrison új sorozatának második része még az elsőt is felülmúlja, és ez nem kis szó: egyrészt itt van egy egyszerre félelmetes és röhejesen abszurd szupegonoszbanda, akivel hőseink frenetikusan bizarr csetepatéba keverednek. Másrészt Morrison remekül használja a karaktereket, Batman és Robin (korántsem felhőtlen, és ebben a számban első forráspontjára érő) kapcsolatának ábrázolása a képregény szíve és lelke, de Aflred is nagyszerűen működik, mint a bátorítás és a logika hangja. Harmadrészt pedig, az író végre szembeállítja Batmant Gordonnnal (aki persze rögtön tudja, hogy ez a Batman nem az a Batman), még ha csak rövid időre is – de tudjuk, h
Dögös és unalmas sci-fi ponyvahősök, Megtorló horrorkörnyezetben, Gotham Batman nélkül, sorozatgyilkos szuperhős, hangulatos kísértethistória és csirketilalom egy látnok zsaruval. Ezúttal két tettestársammal esküdtünk össze, hogy bemutassuk nektek az utóbbi idők legérdekesebb amerikai képregényeit, és ezt az esős-felhős-kopott-szürke napot feldobjuk kicsit némi horrorral, izgalommal, abszurdummal és dögös, testhezsimuló latexruhákkal (nem, szexképregényről nem írtunk, vedd ki a kezed a nadrágodból). 
Az Avatar kiadó gyeplőjét tökös gyerekek tartják, akik nem rettennek meg attól, hogy rendszeresen olyan korlátokat lépjenek át, melyeket az amerikai szórakoztatóipar hallgatólagosan állított fel önmagának (mint például, hogy gyerekeket, állapotos nőket és aranyos háziállatokat nem érhet semmi komolyabb bántódás), és az sem okoz gondot nekik, hogy messzire elkerült, kellemetlen témákat feszegessenek (Chronicles of Wormwood, Black Summer). Nem véletlen, hogy Alan Moore, Warren Ellis, Garth Ennis, Jamie Delano és Frank Miller mind letették már a kézjegyüket náluk, illetve többen közülük vissza-visszatérő vendégek. Olyan szórakoztató B-movie jellegű sorozatokat indítottak útnak, mint a Blackgas, az Anna Mercury, az Escape from the Living Dead, és a Bad Girl label-jük már a kezdetektől olyan karaktereket vonultat fel, mint Pandora, Lady Death, Avengelyne és Shi. 
Ha valaki esetleg még mindig nem tudná, Batman halott. És ha esetleg ezt sem tudná, igazból persze nem halott, csak a DC-nél úgy tesznek, mintha, hogy kicsit felrázzák a status quo-t (ld. még: The World of New Krypton, amiben Superman ideiglenesen elhagyta a Földet). Ehhez Tony Daniel háromrészes Battle for the Cowl című minije készítette elő a terepet, ami azonkívül, hogy lelketlenül és ötlettelenül elhadarta a kötelező tudnivalókat arról, hogy most akkor ki is veszi át Bruce köpenyét és felelősségét, leginkább csak arra volt jó, hogy a rajongók megnyugodjanak, nem csak a Marvel önti nyakon szarral a legfontosabb szuperhősét (ld. a pókemberes Character Assassinatont). Más kérdés, hogy Batmanünk legalább diszkréten visszaröppent barlangrajzot mázolni az őskorba, mielőtt megindult az égi áldás. Természetesen a Battle for the Cowl, ostoba, összecsapott fércmunka lévén, még csak véletlenül sem foglalkozott Batman „halálának” érzelmi következményeivel (leszámítva néhány kötelező, elnagyolt és hiteltelen siránkozást meg színpadias kesergést), hiszen mégiscsak könnyebb robbanásokról meg harcokról írni, mint gyászról. Persze Danielnek ez sem jött össze, viszont ami most számunkra fontos, az az, hogy az említett gyász ábrázolása Judd Winickre maradt, aki a denevércímek zászlóshajójának irányítását ezzel a számmal veszi át Grant Morrisontól és a köztes sztorit írt Neil Gaimantől. Hogy gyorsan helyre tegyük a képregényt, nem árt megjegyezni, hogy Winick eddig 28 Batman sztorit írt, és ezek közül egyik sem volt jó (ezért a mondatért pedig ide nekem „A legfinomabban fogalmazó kritikus” díját!) 
Szerencsére úgy tűnik, hogy Batman „halálából” származni fognak jó dolgok is. Olyannyira, hogy a Battle for the Cowl nyomában indított új sorozatok mindegyike meglehetősen ígéretesnek tűnik. Először is ott a Red Robin, amiben Tim Drake kutat Bruce Wayne után Európában, tőle szokatlanul brutális módszerekkel, aztán a Batman and Robin a megunhatatlan Morrison-Quitely párostól, és most bemutatkozik a Streets of Gotham is, a mindig megbízható Paul Dininek hála. Az persze túl szép lenne, ha a sokat sejtető cím valóban egy Gotham Central jellegű sorozatot jelentene, de így sincs okunk panaszra: ez a képregény természetesen Batmanről fog szólni, de a bevett szokással ellentétben a történetet mindig valaki másnak a szemszögéből látjuk majd, legyen az akár a Sötét Lovag barátja vagy ellensége. Ez mind szép és jó, sőt, kifejezetten izgalmas koncepciónak tűnik – más kérdés, hogy ez az első rész mintha nem tudná eldönteni, hogy kinek a szempontját tegye magáévá. Először Gordon felügyelő a kalauzunk a Bruce Wayne nélküli Gothamben, majd pedig a gyújtogató őrült, Firefly, miközben az új Batman és Robin csak mellékszereplőkként vannak jelen, és felbukkan Joker egykori segédje, a jó útra tért Harley Quinn (az e héten indult Gotham City Sirens egyik főszereplője), és maga a gyolcsba tekert denevérnemezis, Hush is. 
Egy hónappal ezelőtt már áradoztam a Buck Rogers nulladik részéről, ami – mint az ezennel nyilvánvalóvá vált – annak a sztorinak a legvégét mesélte el, ami most, ezzel az első számmal veszi kezdetét – méghozzá igencsak ígéretes kezdetét. A sci-fi ponyvahőseinek egyik nagy őse a Dynamite Entertainmentnek hála keveredik ismét lézerpuskás-űrcsatás-menekülős kalandokba, természetesen úgy, hogy a poros karaktert hozzáigazították a kor követelményeihez. Rogers új inkarnációja nem a hadseregnek dolgozik, hanem egy tesztpilóta, aki a képregény elején egy kereskedelmi célú űrutazásra szánt repülőt vezet, amit ráadásul egy általa tervezett motor hajt. Szóval ez egy intelligens Rogers lesz, aki mellesleg szívesen koptatja az öklét katonák állán, magasról szarik mindenféle felülről érkező parancsra, egyszóval pont olyan önfejű, arrogáns, kihaénnem tököslegény, amilyennek egy ponyvahősnek lennie kell. A képregény úgy indul, ahogy az elvárható: Rogers némi malőrnek köszönhetően nem csak az űrben tesz utazást, hanem az időben is, és a jövőben találja magát, ahol egy dögös, lézerpisztolyos katonalány menti ki hajója roncsai közül. 
Az ember azt hinné, hogy rég nincs már olyan létező vagy akár fiktív aspektusa a rendőri munkának, amit valamilyen történetben még ne aknáztak volna ki. De lám, akadnak még mindig eredeti, vagy legalábbis nagyjából annak tűnő ötletek. A szimpla nyomozós sztorik természetfeletti elemekkel való kiegészítésének legnépszerűbbike a látomásokkal/jövőbelátásokkal áldott és vert hősök koncepciója, és John Layman ezt csavarja ki kissé szatirikusan a Chew-ban, amelynek főszereplője, Tony Chu egészen sajátos „szupererővel” rendelkezik: bármit is eszik meg, azonnal megtudja annak az ételnek a történetét. Az egyetlen kivétel a cékla, így aztán rengeteg céklát eszik. Az ötlet kellően bizarr ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést, de a képregény sokkal jobb annál, semhogy pusztán egy rafinált gimmick miatt maradjon emlékezetes. Sőt, több is ez gimmicknél, mert Layman egy egész kis világot épít a „kajalátnok” zsaru köré: hősünk csirkecsempészek után nyomoz, merthogy a madárinfluenzának hála az országban csirketilalom van, és persze, ahogy annak idején az alkohol esetében, most is egy egész bűnözőiparág épül a tiltott gyümölcsre vágyó polgárok igényeinek kielégítésére. 
A negyvenes évek egyik meghatározó sorozata és a Buck Rogers parafrázisa (és egyúttal riválisa) rengeteg feldolgozást megélt az évek (mit évek? évtizedek!) során, de a legtöbben talán a Queen zenéjével fémjelzett 1980-as filmből ismerhetjük, pedig született belőle rádiójáték, rajzfilm- és filmsorozat, valamint több nagyjátékfilm is. Az Alex Raymond által megálmodott hős kalandjai vasárnapi comic stripként indultak 1934-ben, hogy aztán napi rendszerességgel jelenjen meg egészen a 2003-ban(!) kiadott utolsó történetig. A mai szemmel retrofuturisztikus és bájosan együgyű széria teljességgel beleivódott a popkultúrába, több helyütt is állítottak neki hommage-t, így a Star Trek: Voyager és a Family Guy sorozatokban is. Valami ehhez hasonlót vártam, de valamelyest modern köntösben, ahogy legutóbb a Sci Fi Channel is tette pár éve, de sajnálatos módon ahol a feladatot brillírozva oldották meg a Buck Rogers esetében (amiről egyik tanult kollégám számol be majd), itt az eredmény annál siralmasabb lett. 
A Marvel számomra egyetlen szimpatikus karaktere nem az a világmegváltó sztorikat garantáló egy figura, de ha egy jó kis macsó vérontásra vágyunk, akkor nála jobbat keresve sem találhatunk. Mostanában ugyan nem nagyon követtem a Megtorló sztorikat, fogalmam sincs, hogy hány sorozat fut éppen és hogy melyik hol tart most, de ideje is volt már kicsit újra belekóstolni a bosszúállás nagymesterének világába. A most tárgyalt Max széria 71-es száma egy új négy részes sztori, a Welcome To The Bayou nyitánya, és a borítója sokmindenben árulkodó. A konföderációs zászló, a cím és a hüllők egyértelműen előrevetítik, hogy ezúttal valamelyik redneck-falva lesz a helyszín. És úgy bizony. Hősünk éppen New Orleans felé tart, csomagtartójában a leszállításra váró szajréval, de útközben megáll brunyálni egy kis útszéli benzinkútnál. De nem csak ő, hanem néhány tavaszi szünetét élvező tini is éppen oda tér be a sörkészlet feltöltése végett. Frank halad is tovább, ám amikor a fiatalok autója végül nem éri be az övét, hirtelen rossz érzése támad, és úgy dönt, hogy visszafordul. Úgy tűnik, hogy nem volt alaptalan a gyanú.
Ééééééésss, igen, még mindig Batman… A Red Robin egy újabb sorozat, ami a Bruce Wayne „halála” utáni (kezdtem baromira unni, hogy ezt folyton le kell írnom) állapotokból nőtt ki. Egyébként kíváncsi vagyok, hogy ezek közül mennyi lesz ténylegesen hosszú életű, években mérve – de egyelőre mindegyik érdekesnek tűnik, és ami legalább ilyen fontos, hogy egymástól jól megkülönböztethetőnek, hisz mindegyik másról, másokról szól, kicsit más hangnemben, és másfajta történeteket mesél el. A Red Robin arról szól (legalábbis egy ideig, az eredeti Batman majdani visszatéréséig), hogy Tim Drake, Bruce fogadott fia és társa, mint Robin, apját keresi Európában. Na most. Azért mielőtt belemegyek, hogy miért is jó ez a képregény, kár volna elhallgatni, hogy van ezzel egy kis gond. Jelesül, hogy miután a Final Crisis végén Superman a karjaiban tartotta Batman mumifikálódott, szénfekete hulláját, mégis miből gondolja ez a drága gyermek, hogy Bruce még mindig életben van. Tekintve, hogy apucikereső odüsszeiájára alighanem egy egész sztorifolyam épül majd, a „hát csak mert”-nél, illetve a „nagyon szerettem, ezért egyszerűen nem hiszem el, hogy kinyúlt”-nál kicsit megalapozottabb válaszra volna szükségünk, nekünk, olvasóknak, hogy lenyeljük Tim kontinenseken átívelő kutatását. De nincs ilyen válasz, sőt fogalmunk sincs, hősünk egyáltalán miért ott keres, ahol, mit remél találni, és milyen nyomok alapján indult el. Vagy csak úgy utazgat az öreg kontinensen, miközben bűnözőket püföl, és reméli, hogy majd egyszercsak befordul egy sarkon, megpillantja Bruce-t? Kevés ez, kedves Chris Yost, meg kéne alapozni a sztorit rendesen – oké, ez még csak az első rész, szóval mondhatnánk, hogy van idő, de nem, igazából nincs, mert ez az író első feladata kellett volna, hogy legyen.
Az IDW négy részesre tervezett új horror minisorozatát az első szám alapján túl sok eredetiséggel még nem vádolhatjuk, de ettől függetlenül mégis csak egy egészen ígéretes kezdetnek mondható. A misztikus horrortörténetek általában karakterközpontúak, és nincs ez másként itt sem. Adva vagyon egy külsőleg és mentálisan egyaránt kissé lepukkant női magánnyomozó Chris Luna, aki azzal foglalkozik, hogy erőszakos halált halt emberek szellemeivel beszélget, majd az általuk elmondottak alapján segít a new york-i rendőrségnek a tettesek kézrekerítésében. Nem elég, hogy már ez is alaposan megterheli a lelkivilágát, de ehhez hozzájönnek még a rendszeres gyötrő rémálmok is, plusz az utóbbi időben még komoly anyagi gondok is terhelik sanyarú életét. (Többnyire egyébként a halottak által hátrahagyott értékek teszik ki a honoráriumát.) Így aztán pont kapóra jön neki, mikor megtudja, hogy halott nagynénje ráhagyta a Maine állambeli kisvárosban található házát. Chris útrakél gyermekkora színhelyére, hogy ott minél előbb pénzé tegye az ingatlant (ebben a kedvezőtlen piaci helyzetben?!), a Stephen King könyveinek világát idéző álmos északi kisvárosban Crooksville-ben azonban a nő múltjának sötét árnyaival is szembesülni kénytelen.
Míg az utóbbi években a franciák a tekintélyes múlttal rendelkező európai horror megújításán fáradoznak (kritikáink: 
Az újrafeldolgozott verzió azonban elveti ezt az üzletileg bizonnyal előnytelen, felkavaró mondanivalót, és apránként bemutatja a szülők ráébredését a valóságra, fájdalmuk és dühük feltörését, majd menekülési kísérletük sikertelenségét. Ily módon fájdalmukat átélhetőbbé teszi, azonosulási lehetőséget kínálva a nézőnek. Gyilkosságaik nem is hideg fejjel elkövetett szakrális rítusok, hanem a pillanat hevében történő, önmagukat is azonnal elborzasztó tettek, melyben csak éppen hogy csillan meg az akár jogosnak is vélhető bosszú fénye, melyek közül az első ráadásul sokkal inkább önvédelmi okokra visszavezethető. (Kivéve az értelmetlen és komolyan nem vehető záró képsort, mely meghazudtolja az egész filmet: totál baromság volt berakni, akármi is volt rá az ok.)
GeexKomixPéntek! A hét híre pedig: Pókember meghal, Batman újra él! Ha ez nem elég ahhoz, hogy felkeltsem az érdeklődéseteket, akkor nem tudom, mire van szükség… Na jó, kaptok még egy kis ízelítőt… H. R. Giger savvérű xenomorfjai újra köztünk vannak, így 30 évvel az első Alien film után, és örömmel jelenthetem, hogy ők, és a nagy, futurisztikus puskával szaladgáló katonák meg a terraformáló telepesek még mindig elválaszthatatlanok. De itt lesz még többek közt Garth Ennis, aki egy kis extrabrutális, családon belüli mészárlásba hajszolja a brooklyni maffia tagjait, Rozsomák, aki levágott fejjel is megőrzi a hidegvérét, és a Megtorló, aki most a gyilokpornó világában, meg művelőinek beleiben merül el – legnagyobb örömünkre. 
Nemrég röppentek fel a hírek, amelyek szerint a minden szempontból gyalázatosan leszerepelt Alien vs. Predator után a 20th Century Fox vissza kívánja terelni az Alien franchise-t annak eredeti medrébe, és az 1979-es film rendezőjének, Ridley Scottnak produceri felügyelete alatt fognak hozzá egy ma oly divatos prequel elkészítésének. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az említett első rész bemutatásának idén van a 30. évfordulója, akkor világos, hogy a Dark Horse nem is választhatott volna jobb időpontot arra, hogy H. R. Giger rémálomlényeit hosszú szünet után ismét rászabadítsa a képregény-rajongók táborára. Az új ongoing elindításának feladata a mindig megbízható John Arcudira jutott, akit az utóbbi időkből a jobbnál jobb B.P.R.D. történeteknek köszönhetően ismerhetünk, és aki annak idején már írt több Alien képregényt is. Ezeknél a sztoriknál mindig az az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy vajon az író melyik klasszikus mozifilm hangulatához húz majd: Scott klausztrofóbikus horrorjához, vagy Cameron totális háborúba torkolló akciófilmjéhez. Az új Aliens comic esetében Arcudi választása egyáltalán nem egyértelmű. Az első pár oldal egy félelemtől remegő nővel és egy keménykötésű, rettenthetetlen (de igen rövid úton fűbe harapó) katonával az utóbbira hajaz, ám egyben ezek az első oldalak az utolsók, amiken a xenomorfok felbukkannak. Arcudi eztán A nyolcadik utas: A Halál kellemesen lomha kezdését idézi meg. Egy űrhajó legénysége álmosan készülődik a küldetésre a mélyálomból való ébredés után, jókedvűen fecsegnek, viccelődnek, de közben lassan már gyülekeznek a viharfelhők: célállomásuk, egy közeli bolygón lévő terraformáló telep ugyanis ismételt hívásaikra sem reagál. 
Az utóbbi pár hónap nem volt kegyes a Pókember-rajongókhoz. Marc „a hülyék még mindig nem tiltottak el a képregényírástól” Guggenheim minden kritikán aluli Character Assassinationje után jött a baromi unalmas, és semmiről nem szóló 24/7, és bár a kettő közt szerencsére volt egy szórakoztató interdimenzionális kaland a Fantasztikus Négyessel, a pók mérlege látványosan negatív volt. De most itt van Joe Kelly, aki az American Son című sztorit végre rápakolhatja a pozitív oldalra, hogy helyreálljon a világ rendje. A címbeli „fiú” Harry Osborn, Peter barátja, akit a One More Day kontinuitáskúró eseményei után hipp-hopp visszahoztak a halálból, hogy aztán jó ideig ne kezdjenek vele semmit. Másfél év, és egy rakás pocsék sztori, nameg egy Secret Invasionből kinövő Dark Reign kellett hozzá, hogy ez végre megváltozzon. A skrull invázió után ugyebár Norman Osborn, Harry apja kapta meg a „királyság kulcsait”, ő vezeti többek közt a gyilkosokból és pszichopatákból álló, hősökként parádézó Bosszú Angyalait is. S minthogy Osborn Pókember örök nemezise, csak idő kérdése volt, hogy ez a pozíció mikor vezet köztük újabb konfliktushoz. Kézenfekvő megoldás volt, hogy ennek a konfliktusnak épp Harry legyen a középpontjában: ha visszahozásának volt bármi értelme, az ebből a sztoriból derül majd ki. Sőt, még az utóbbi évek egyik legröhejesebb és legostobább Marvel gonosza, Menace is új megvilágításba kerül, ahogy fontos és szerves részét képezi a történetnek, ahelyett, hogy csak szánalmas gonoszsággal röhögcsélne és repkedne a hülye deszkáján. 
Garth Ennisnek láthatóan nehezére esik elszakadni a Megtorló világától – ami nem is csoda, hiszen bő 10 évet töltött el benne. És nem sokkal azután, hogy tavaly a 60. számmal véget ért pályafutása a Punisher MAX-nál, visszatért a szatirikusabb hangvételű Megtorlóhoz egy hatrészes minivel (The Resurrection of Ma Gnucci) – aztán Jimmy Palmiottival közösen elindította az Image-nél a Back to Brooklyn című ötrészes sorozatot, ami stílusát, hangulatát és fő karakterét tekintve akár egy Frank Castle sztori is lehetne. Persze eltekintve attól az apróságtól, hogy a főhős, Bob Saetta, egy maffiózó. Ám ez nem akadályozza meg abban, hogy társai, sőt saját családja ellen forduljon, amikor rájön, hogy a szervezetet vezető testvére kisfiúkat erőszakol, és öl meg. Útja először a rendőrséghez vezet, ahol készen áll rá, hogy mindent kipakoljon a maffiáról – csakhogy bátyja közben elrabolja családját, ezért új alkut köt a hatóságokkal. Azok elengedik, hogy lerendezze a családi ügyét, és aztán mártja be nekik az egész szervezetet. Ami azt illeti, az első két rész alapján sokkal többre és jobbra számítottam. Egyrészt akkor még nem tudtuk, miért fordul a megtorlós faarccal ölő, de sokkal soványabb háttérrel felruházott Bob a saját családja ellen, volt tehát egy rejtély, ami felcsigázta az olvasót. Aztán meg ott volt sajátos, totálisan illegális megállapodása a rendőrrel és az FBI-ügynökkel, ami szerint szabadon elmehet maffiózókat öldökölni Brooklynba, mielőtt hagyja, hogy csuklóján csattanjon a karperec. Ráadásul amikor kezdetét vette a hirig, még teljesen véletlenül összeakadt egy régi szerelmével is, aki azzal kecsegtetett, hogy majd egy plusz színezetet hoz a sztoriba. Hát, nem hozott. 
Elnézve az utóbbi években a DC-nél végzett munkáit, Grant Morrisonnak bizony van mit javítania a renoméján. Még csak pár hónapja ért véget nagyra törő, és nagyon pofára eső crossovere, a Final Crisis című zagyva dramaturgiai rémálom, a Batman címekben okozott, súlyosabbnál súlyosabb ámokfutásairól (Batman & Son, The Resurrection of Ra’s Al Ghul, Batman R.I.P.) pedig jobb nem is beszélni. Így aztán, amikor felröppent a hír, hogy Morrison írja az új denevérember és az új Robin kalandjait is, finoman szólva nem vertem a földhöz a seggem lelkesedésemben. De az első szám alapján szerencsére úgy tűnik, hogy az író rácáfolt negatív előérzeteimre, ugyanis egyszerűen piszkosul jól sikerült. Ahogy azt a csúnyán félresikerült Battle for the Cowlban láttuk, Batman „halála” után az első Robin, vagyis Éjszárny, Dick Greyson ölti magára a sötét hacukát, segédje, az új Robin pedig Bruce fia, Damien lesz. Ez tehát az új dinamikus duó, és örömmel mondhatom, hogy kiválóan működik. Morrison ráérzett a karakterekre, Dick megfontolt, nyugodt, Bruce-nál kevésbé sötét és mogorva Batman, Damien pedig arrogáns, agresszív kis pöcs, de hát őt ezért szeretjük, illetve utáljuk. 
Általában igen kevés figyelmet szentelek a Marvel Ultimate imprintjének, minthogy a legtöbb képregény, amit olvastam onnan, a közepes szinttől a katasztrofálisan szarig ingadozott, és hát valljuk be, ez nem egy olvasócsalogató minőségi tartomány. De persze kivételek is voltak mindig (jellemzően: Újvilág X-Men: Új mutánsok, Ultimates vol 2), és most, hogy dübörög Jeph Loeb Ultimatum című crossovere, amiben Magneto ki akarja pusztítani az egész emberiséget, és ami majd új alapokra helyezi az egész univerzumot (mert bizony ráfért már a ráncfelvarrás), gondoltam ideje belefolynom az aktuális eseményekbe. Ööö… dübörög az Ultimatum, ezt írtam volna? Sokkal inkább félholtan hever, és folyamatosan kapja a rúgásokat meg a köpéseket a kritikusok és rajongók széles táborától, méghozzá teljesen megérdemelten – de erről majd lentebb. A sztori lényege igazából annyi (és tényleg nem több), hogy kinyírnak benne egy rakás hőst, akikre az új Ultimate világban már nem, vagy csak később, vagy máshogy lesz szükség – és a jelek szerint ennek a tisztogatásnak áldozatul esett Pókember is, vagyis az Ultimate Spider-Man 133 a magyarul is folyamatosan megjelenő sorozat utolsó száma. Az előző részben hősünk szembetalálta magát Hulkkal és valami lángoló démoni lénnyel, az eredmény pedig egy hatalmas mágikus robbanás lett, a monumentális áradástól félig már amúgyis lerombolt New York közepén. 
A Lost és az új Star Trek mozi egyik producerének, Damon Lindelofnak hatrészes minisorozata az egyik legbutább képregény, amit az utóbbi időben olvastam – és mindeközben az egyik legszórakoztatóbb is. Látszólag komoly ellentmondás ez, de valójában egyáltalán nem, van ugyanis két szó, ami mindent megmagyaráz: guilty pleasure. Az Ultimate Wolverine vs. Hulk egy agyatlan, de iszonyúan tökös és cool comic, tele remek dumákkal, fasza bunyókkal, olykor már-már paródiába hajló, bizarr szituációkkal, és imádnivalóan durva túlzásokkal. Az érdekesség kedvéért említem csak meg, hogy az első és a hatodik rész megjelenése között három és fél év telt el. Lindelofot ugyanis a második füzet kiadása után más irányba szólította az író kötelesség, aztán mire végzett a maradék számok forgatókönyveivel, arra kellett várni, hogy a rajzoló, az akkor épp a Secret Invasionben nyakig lévő Leinil Francis Yu váljon elérhetővé (egyébként megérte rá várni: képei nyersek, elevenek, dinamikusak és élettel telik, panelkezelése kiváló). Aztán idén májusban végre megjelent az utolsó rész is, amiről még mindenképpen tudni kell, hogy valamivel Mark Millar Ultimates vol 2-jének fináléja előtt játszódik. Ami a sztorit illeti, az igen röviden összefoglalható. Fury megtudja, hogy hiába robbantották fel egy atombombával, a Hulk életben van, és utána küldi Rozsomákot, hogy ugyan aprítsa már miszlikbe. Az adamantiumkarmos mutáns puszta hepajból elvállalja a feladatot, felkutatja a zöld behemótot, aztán harcolnak… és harcolnak… és harcolnak. Közben még bemutatkozik az ultimate univerzum She-Hulkja, meg vannak ilyen-olyan fordulatok is, de a lényeg hangsúlyozottan nem a történeten van.
Nem szórakoztam ilyen pokoli jól Megtorló képregényen Garth Ennis utolsóelőtti Punisher MAX-os sztorija óta (és ez nem kis szó, mert Ennis távozása után is olvashattunk jobbnál jobb történeteket a karakterrel). Jonathan Maberry regényíró one-shotjában Frank egy gyilokpornó hálózatra bukkan, aminek központját, egy röhejesen jól védett és felszerelt irodaépületet az egyik alkalmazott segítségével rohamozza meg – kreatív eszközökkel, mert az épületbe lehetetlen fegyvert bevinni. A Naked Kill még a MAX imprinthez képest is egy szélsőségesen brutális, végtelenül gonosz és cinikus képregény, ami éjfekete humorának is köszönhetően, nem egy frenetikus pillanattal ajándékozza meg az olvasót. Frank szokásos faarcával, de mélyen legbelül nagy megelégedéssel mészárolja végig magát a perverz, szadista gyilkosokkal teli épületben (fantasztikusan jó a narráció), miközben kényszerített segítője, állandó gyilokpornó nézőként akaratlanul is élvezi a vérengzést, és ennek hangot is ad („azt hiszem, elélveztem”, közli, miközben hősünk véres péppé ver egy biztonsági őrt). Ötletes, feszes, véres és sötéten vicces képregény, olyan undorító gazemberekkel, akiknek lekaszálásakor az olvasó maga is ujjong örömében. Laurence Campbell komor, nyers, durva képei, és Lee Loughridge borongós hangulatú színei pedig tökéletesítik az élményt. 
Új szelek fújnak a galaxisban. A sith császár, Darth Krayt halott, így a Galaktikus Szövetség tábornoka, Gar Stazi, és a száműzött uralkodó, Roan Fel összefognak, hogy legyőzzék a gonosz Birodalom maradékát. Csakhogy itt egykori ellenségekről van szó (a Köztársaság és a Birodalom utódjairól, ugyebár), akik számára nem könnyű hozzászokni a gondolathoz, hogy most vállvetve kell harcolniuk egy közös fenyegetés ellen. John Ostrander remekül érzékelteti a kezdődő kapcsolatot jellemző bizonytalanságot, óvatoskodást, bizalmatlanságot, és az űrcsaták helyett immár éles és ravasz szóváltásokra korlátozódott ellenségeskedést. Hogy teszteljék közös ügyük életképességét, és egyáltalán, egymás bizalmát, összehangolt támadást indítanak Krayt birodalmának egyik legfontosabb, és legjobban őrzött bolygója ellen. A csata természetesen látványos (Omar Francia képei, bár messze nem egyediek, a célnak tökéletesen megfelelnek), de nem elsősorban az akción van a hangsúly, hanem a szembenálló felek egymáshoz való viszonyán. Az erkölcsös, eltökélt Stazi, az alattomos Fel, a büszke birodalmi kapitány, és az áldozathozatalra vakon kész altiszt izgalmas, kiszámíthatatlan négyszöget alkotnak, az olvasó tényleg úgy érzi, hogy a konfliktus és a szövetség helyzete bármilyen irányba elmozdulhat. Újabb remekül megírt Legacy képregénnyel van tehát dolgunk – de ezen három év után már meg sem lepődünk. 
A történet vérprofi felépítését vagy az emlékezetes, ikonikus kompozíciókat már Yvonne is méltatta, egy valamiről nem ejtett szót, pedig ebben (is) világbajnok A betolakodó. Szerény véleményem szerint ennyire zseniálisan filmen még sehol senki nem használta az elektronikus zajzenét. Zörejek, zúgások, prüttyögések, sípolások, torzított basszusok és dobok - néhol észrevétlenül erősödnek fel, hogy súlyosbítsák vagy ellenpontozzák a brutális képeket, aztán a csúcsponton hirtelen elhallgatnak, még nyomasztóbb hatást keltve. François-Eudes Chanfrault - így hívják a zeneszerzőt, ő volt a Magasfeszültség komponistája is, jegyezzük meg a jóember nevét, mert egy zseni.
A Cinetel kiadványait korábban már ostoroztam a mérsékelten igényes külcsín miatt, ezt megtehetném most is, de ezúttal elnézőbb leszek. A borítón virító "Megdöbbentő őrület" felirat valóban nem túl ízléses, ahogy a vérnyomokról is látszik, hogy utólag lettek odafotosoppolva, de egy exploitation eszközökkel élő film esetében talán bocsánatos bűn az exploitation-marketing használata. Fontosabb inkább, ami a lemezen van. A képpel maximálisan elégedett voltam, a sötétben játszódó jelenetek is kellően kontrasztosak. A magyar szinkron hiányzik (nekem speciel annyira nem), és az extra szekciót is csak egy előzetes és képgaléria jelenti, de ennyi pénzért balgaság is lenne többet elvárni.
Keménykötésű csávó stukkerrel a kezében, borostával a pofáján, vagány, fekete bőrdzsekiben, hol „mi a franc ez?”, hol meg „szétlőlek, kisapám” tekintettel a szemében, katonáktól, vámpíroktól, gólemektől vagy éppen kísértetektől űzve. Az alkotók és a kiadó nem árulnak zsákbamacskát, a hamisítatlan ponyvahangulat már rögtön a borítókra vetett első pillantás után keblére öleli az olvasót, és most őszintén: kell ennél több egy igazi geeknek? 
Mauro Boselli és Maurizio Colombo tesznek a klasszikus vámpírmitológiára, és saját szájuk íze szerint formálják annak törvényeit és jellegzetességeit, miközben persze ennek ellenére gazdagon merítenek mindenből, amiből érdemes. És korántsem csak a gyökerekből, mert a Dampyr szimpatikusan felvállalt pofátlansággal olyasmikhez is bátran hozzányúl, amik már maguk is a klasszikusok megidézéséből és kiforgatásából éltek. Úgyhogy a ’30-as évek hangulatosan színpadias Universal horrorjai, a klasszikus kísértet- és vámpírhistóriák, Dario Argento atmoszférikus, nyomozós rémtörténetei vagy éppen Lovecraft tébolyító meséi mellett jelen van itt többek között a Penge, az Indiana Jones, és a képregényes ponyvahorror témájában immár teljességgel megkerülhetetlen Hellboy szellemisége is. És igen, mindez abszolút pozitívum, hisz tudjuk jól, hogy a művészetben nem feltétlenül számít bűnnek, ha valaki lop, csak az, ha rosszul csinálja – Boselliék pedig egyáltalán nem csinálják rosszul. 
Boselliék képregénye ilyen szempontból néha kicsit kaotikusabbnak és zsúfoltabbnak tűnik a kelleténél, mert ahogy szabadon csapong a különböző horrorelemek, és az azokkal kapcsolatos hagyományok tisztelete és elutasítása között, nehézkesen alakulgat csak az az egységes kép, ami egy (mondjuk Hellboyéhoz hasonlatos) saját világ és mitológia kialakulását tenné lehetővé. Persze ennek a csapongásnak is megvannak a maga előnyei. A Tengerparti fantomok kihalt vidámparkjának hátborzongató kísértethistóriája, a Vérvörös szonáta orosz hadsereget és maffiát összekapcsoló gengszterhorrorja, A kőhíd alatt gólemet és őrült tudóst felvonultató rémmeséje (a bizarr, ősi zsidónegyedben mintha csak a Dr. Caligari expresszionista díszletcsodái köszönnének vissza) vagy a Fekete mágia okkultista egyetemi gyilkosságsorozata együtt olyan változatosságot kínál, amit ritkán látunk állandó író(duó)val rendelkező sorozatok esetében. Természetesen a Dampyr, jó, és más művekből vígan merítő ponyvához méltón nem nélkülözi a humort és a popkulturális utalásokat sem (szerencsére nem is viszi túlzásba őket), de ez már tényleg csak hab a tortán. 
A sorozat képi világa annak ellenére egységes, hogy nincs állandó rajzolója – az egyes kötetek során több művész adja egymásnak a stafétabotot, de mindig érvényesül a funkcionalitás elve. A fekete-fehér képek szigorúan a történetet szolgálják, egyszerűségükben hatásosak, realisztikusak, és még a panelelrendezés is szabályos, trükköktől és virtuóz megoldásoktól mentes. A mimikák életszerűek, sosem válnak túlzóvá, a hátterek pedig szintén a sztori kívánalmai szerint változnak: ha épp a hangulatteremtés a cél, akkor minden szépen kidolgozott, ha azonban egy drámai hatást, egy szereplő reakcióját kell kiemelni, akkor annak megfelelően elnagyolt, vagy éppen üresen hagyott hátteret kapunk. 
Ezzel kezdd.
Dr. Pretorius (Ted Sorel) beteg ember. Legalább is morálisan defektes. A szado-mazochizmus nagy barátja (eredetileg a filmben egy olyan jelenettel mutatkozott volna be, amelynek során egyik szexrabszolgájának nyelvébe százas szöget kalapál, sajnos ez a rész örökre elveszett, mindössze Stuart Gordon elbeszéléséből tudunk róla), amely elhajlás még így-úgy elnézhető neki, de a gátlástalan természete már felborzolja mindenki kedélyét. Udvarházának tágas padlását tetőtér-beépítette egy szupermodern kutatólaboratóriummal, amelyet asszisztense, Crawford Tillinghast (Jeffrey Combs, ki más?) felügyel. A kutatás célja, hogy kaput nyissanak egy másik, minket állandóan körülvevő, ám számunkra egyelőre láthatatlan dimenzióra. Vajh mily lények lakhatnak amott?
Imádom ezt a filmet, a fentebb megemlített gazdaságossága mellett amiatt is, ahogyan egyesíti magában a régit és az újat, a lélegzetelállítóan eredetit. A From Beyond lényegében egy kísértetházas sztori: van valami a padláson (pont ahogyan egy évvel később a Hellraiser-ben is lesz), ami szörnyűséges és kimondhatatlan, ugyanakkor (szexuálisan) vonzó, és éppen emiatt újra és újra vissza kell térni hozzá, fel kell menni a lépcsőn, be kell kapcsolni a gépet. Mert ha bekapcsoljuk, valami veszélyessel és szörnyűvel találjuk magunkat majd szemközt, amely ugyan az életünkre tör, ám meg is változtat minket, új dolgokat fed fel előttünk, és éppen ez az, amit az emberi lények a legtöbbre tartanak, ott mélyen, legbelül, még az életük értékénél is többre: az orgazmust és a változást..jpg)
Norman Bates emlegetése ezesetben nem csupán olcsó geg: Mann filmjének hőse legalább annyit köszönhet mindenki kedvenc vendéglátójának, mint Brian DePalma vagy a szexfóbiás slasher-gyilkosok. A 2003-ban remake már nem is próbálja palástolni az elsődleges ihletforrást: Glen Morgan – ő rendezte a 
A rutinkérdések figyelmen kívül hagyása után – azaz minek is kellett ezt folytatni? – a Ben-t látva hamar kiderül, hogy a hetvenes évek egyik legbetegebb műfajkevercsével van dolgunk: a Lassie találkozik a Deadly Eyes-szal. A főcím alatt leperegnek a Willard zárójelenetei, a kataklizma túlélőit a csúf, gonosz Ben és az ő kis hordája jelentik, s volt gazdájuk pincéjéből kitörve, elsősorban az éhségtől hajtva, portyázni kezdenek a városban. Eddig sima állathorror, nem sokban különbözik mondjuk, a meztelencsigákkal operáló Slugs, muerte viscosától. Ám Ben hamarosan új barátra talál: valahol a kertváros szívében egy szívbeteg, félárva kisfiú játszik a fészerben bábszínházával, s két mészárlás között a főpatkány rendre az ő ölében pihen meg. Az állat és a gyermek között szoros barátság szövődik…
A Ben zseniális egyensúlyérzékkel működteti egymás mellett a két műfaji hagyományt, melyek a torokszorító fináléban forrnak össze. A halálos beteg kisfiú és Ben egyre mélyülő kapcsolatát részletező, kb. az E. T. szintjén negédes jelentekkel párhuzamosan peregnek a nyomozás és gyilkosságok képei – bár ez utóbbiak, a Willard-hoz képest, határozottan visszafogottnak tekinthetők – mígnem végül előkerülnek a lángszórók és beindul az Aliens-t előlegező kergetőzés a sötét, nyirkos csatornarendszerekben, melyet végül a gyermek és a patkány újabb könnyes egymásra találása követ. Ha van a zombifilm és a pornó találkozásához mérhető alapötlet, akkor a Ben családi állathorrorja – egy évtizeddel a Poltergeist családi kísértetfilmje előtt – bizonyosan az..jpg)
Egy viking véres bosszúhadjáratának vége, valaha rég, egy messzi-messzi galaxisban egy új történet kezdete, Sherlock Holmes rács mögé kerülése, királyok epikus háborúja Warren Ellis új sorozata… és még sok minden más. Bizony, páros hét van, ráadásul péntek, ami azt jelenti, hogy itt a GeexKomix aktuális kiadása, minden képregénybúvár nélkülözhetetlen elesége. 
.jpg)
Az utóbbi évek egyik legjobb európai horrorfilmjét, Jamue Balagueró REC című zombihorrorját kétszer is levetítik a Művész moziban, a Spanyol Filmhét keretében. Először május 16-án, majd május 19-én. Mindkét előadás 19.30-kor kezdődik..jpg)
A metró rémes hely. Koszos, büdös, huzatos, és mindenféle kellemetlen alakok zaklatják az embert utazás előtt és néha közben is. De mi ez ahhoz képest, hogy Japánban ráadásul még gonosz szellemek is kísértenek a vonalain, akik mindenáron el akarják venni az emberek életét, valamint kedvét a tömegközlekedéstől. Legalábbis a Mangattack (az Athenaeum kiadó nevét nehéz leírni) Rémmetró című mangájában, ami a már egyre unalmasabb j-horrorfilmek hagyományát igyekszik követni, vagyis a mítikus japán szellemvilágot keveri a modern urbánus horrorral.
.jpg)
