tévékritika

Vissza a jövőbe
2010. szeptember 14.

Sherlock - 1. évad

Amikor elkezdtem nézni Steven Moffat és Mark Gatiss Sherlock Holmes-adaptációját, az égvilágon semmit sem tudtam róla. Nem tettem fel magamnak a kérdést, hogy mi értelme átültetni Arthur Conan Doyle viktoriánus korabeli karaktereit a 21. századba. Nem foglalkoztam azzal, hogy mi szükség van erre a feldolgozásra mindössze fél évvel Guy Ritchie filmje után. Nem gondolkoztam azon, hogy ki lehet olyan dőre, hogy a nagyszerű Robert Downey Jr. / Jeremy Brett / (mindenki illessze ide a kedvenc Sherlock-színészét) cipőjébe merészel bújni. Bíztam abban, hogy a Doctor Who-t is gatyába rázó Moffat szórakoztató produkciót fog prezentálni, ugyanakkor 2010-ben már fáradtnak éreztem Doyle klasszikus nyomozati formuláját, nem is beszélve a bogaras problémamegoldó archetípussá emelkedett, agyonismételt figurájáról.

A három, egész estés epizódból álló BBC-sorozat megalkotói a Doctor Who-n dolgoztak együtt, és miután kiderült, hogy mindketten rajongói a klasszikus Holmes-történeteknek, hamar megszületett az elhatározás, hogy fel kell dolgozniuk a műveket. Úgy gondolják, Arthur Conan Doyle novelláinak legfontosabb eleme Sherlock Holmes és John Watson viszonya, márpedig az ő karaktereik, valamint az általuk megoldott ügyek kortalanok.

Tartottam attól, hogy a címszereplő mégis anakronisztikus lesz, hiszen nagyon könnyű lett volna ebbe a hibába esni az autentikusság jegyében. Moffat és Gatiss azonban tökéletesen egyensúlyozott a modernizáció és a hagyományőrzés között, amikor újra feltalálták Holmest. A pipát nikotintapaszokra cserélték, a tudományos érdeklődést és a kísérletezgetést a modern technika iránti fogékonyság váltotta föl, a nők iránti érdeklődés hiányát pedig kétes nemi irányultság pótolta. A hangsúlyok szerencsére nem tolódtak el rossz irányba, ennek a Sherlocknak nincs szüksége bokszkesztyűre ahhoz, hogy coolabbnak és szexibbnek gondoljuk.

Benedict Cumberbatch (ennél angolosabb nevet kitalálni sem lehet) tökéletes választás a szerepre. A Doctor Who tizenegyedik, Moffat-féle változatához, Matt Smithhez hasonló excentrikussággal, emberfeletti intelligenciával ruházza fel a karakterét. Kellőképpen kívülálló, mégis méltóságteljes és elegáns, ellentétben a túlzottan harsány és komikus Doktorral. Nehéz eredetinek nevezni, hiszen (ha csak a jelenleg futó sorozatokat nézem) a House és A mentalista címszereplői is Doyle hősének modernizált változatai, Cumberbatch azonban annyira lehengerlő, hogy eszünkbe sem jut ásítozni az egyébként már számtalanszor látott helyzetkomikumokon, gegeken, amelyek Holmes különcségéből erednek.

Watson esetében az írók sokkal inkább igyekeztek visszatérni a gyökerekhez, és a Holmes brillianciájára ostobán rácsodálkozó dilettáns helyett egy proaktív, erős, hasznavehető doktort alkottak. A komikus oldaláról ismertebb Martin Freeman meglepő választás a szerepre, de tökéletesebb nem is lehetne. Számomra meglepő volt az a komolyság, mélység és felnőttesség, amellyel Watsonhoz állt.

Az ő megközelítése hasonlít a Jude Law által játszott Watsonhoz, a kapcsolata a főhőssel mégis eltér a 2009-es film buddy movie-dinamikájától. Itt még az ismeretségük elején járnak (a Study in Pink című pilot valóban Doyle első novelláján alapul), Watson gyakran kifejezi elismerését Holmes dedukciós képessége iránt (kicsit túl gyakran is), ám nem átallja az orra alá dörgölni a hibáit sem. Ha eddig nem lett volna egyértelmű, a modern köntösnek köszönhetően teljesen világossá válik, hogy a már emlegetett Dr. House és Dr. Wilson párosa alig leplezett nyúlása Doyle két hősének (figyeljük csak a neveik kezdőbetűit).

Ahogyan más, korábbi feldolgozások, úgy a Sherlock is az eredeti novellák összegyúrásából alkot valami eredetit. Moffaték szembementek azzal a képpel, amely a fejünkben él a Holmes-történetek felépítéséről. A detektívünk immár nem csak az elé tárt bizonyítékok alapján von le felfoghatatlanul messzemenő következtéseket, és nem csupán reagál az eközben történő eseményekre. Elébe megy a dolgoknak, aktív formálójává válik a történéseknek, amitől egy csapásra sodróvá, kalandszerűvé válik a nyomozás. Hasonlóképp Watson is szerves része a történetnek, igaz, gyakran leül a cselekmény, amikor ők különválnak.

A pilotot jegyző Steven Moffat zsenális karakteríró. A gyöngécske nyomozási szálat bőven elviszik a hátukon az izgalmas szereplői. Túlsúlyban vannak a karaktermomentumok, de nem állnak a cselekmény útjába. Az újdonságok, a remek ötletek feledtetik azokat a jeleneteket, amelyekről lerí, hogy időnként mennyire megírt, életszerűtlen Holmes dedukciója. Érdekes módon az eredeti pilot, amely harminc perccel rövidebb volt, és sosem került adásba, sokkal történetközpontúbb volt, mégsem bizonyult sem feszesebbnek, sem izgalmasabbnak.

Itt bicsaklanak meg a későbbi epizódok, amelyek áthelyezik a hangsúlyt a Holmes-Watson kapcsolatról a nyomozásra. A második, The Blind Banker című rész ügye meglehetősen érdektelen, elnyújtott, és az átívelő szálak is egy helyben toporognak. Sherlock okfejtései váratlanul lelassulnak, cserébe Watson új barátnője, Sarah is kidolgozatlan marad, és az egész epizód időpocsékolásnak tűnik (azt azonban el kell ismerni, hogy a szerelmi szállal legalább nem tököltek, és mertek nagyokat lépni).

A harmadik, évadzáró The Great Game már többre törekszik, és a Bourne-rejtély sebességére pörgeti a sztorit. Csakhogy az író, Mark Gatiss teljesen megfeledkezik a rendelkezésére álló kitűnő karakterekről. Leszűkíti és eltúlozza a tulajdonságaikat, amellyel kissé el is idegeníti őket. Az állóvíz itt sem marad túl sokáig nyugton, az egyébként is feszes cselekményt Moriarty felbukkanása koronázza meg. Ezért szeretjük a brit sorozatokat; egy amerikai változatban erre húsz részt kellett volna várni, vagy még többet.

Moriarty kasztingja legalább olyan nehéz lehetett, mint magáé Sherlocké vagy Watsoné, és ez meg is látszik. Andrew Scott rendelkezik a szükséges karizmával és hátborzongató attitűddel, de félelmetesen túljátssza a szerepét. Tény, hogy csak néhány perce jutott arra, hogy emlékezeteset nyújtson, és a folytatásban remélhetőleg visszafogottabb lesz, de egyelőre inkább parodisztikusnak bizonyult, semmint komolyan vehetőnek.

A remek nézői és kritikai fogadtatásnak köszönhetően a BBC már kifejezte érdeklődését a folytatás iránt. A mostani háromnál több epizódot aligha fogunk kapni, de ez legalább garantálja a pergő cselekményt, és azt, hogy ne tudjunk ráunni Sherlock Holmes mindentudó nyomozóképességeire. Steven Moffat mindenesetre bizonyította, hogy Arthur Conan Doyle történetei valóban időtállóak, és van létjogosultságuk 2010-ben az eredeti formájukban is. Nem kellenek verekedések és hajmeresztő kaszkadőrmutatványok ahhoz, hogy ez a képlet működjön. Ez nem a viktoriánus Batman Begins, ez a huszonegyedik századi Sherlock.

2010. szeptember 12.

Sons of Anarchy - 3.01 - So

Az általam legjobban várt sorozat harmadik szezonját kezdte meg ezen héten. A Sons of Anarchy a jelenleg futó drámák egyik legjobbja, apelláta nincs. A Kemény Zsaruk örököseként, Kurt Sutter önmegvalósításaként lehetne emlegetni, ami magasan felette áll a mostani sekélyes trendeknek. Összegző kritikámat az előző két évadról erre keressétek.

A legújabb rész megtekintése után azonnal lepörgött előttem a két legfontosabb kérdés. Megérte várni? Azt kaptam amire számítottam? Mindkét kérdés természetesen költői és még a sorok között sem kell olvasnunk ahhoz, hogy tudjuk, a válasz mindkét kérdésre igen. A készítők a minőségből egy jottányit sem engedtek, a történetvezetés ugyanolyan feszes, amilyen eddig is volt. Üresjáratokat teljesen nélkülöző, bombasztikus katarzisban kibontakozó élményben lehetett részünk, amiből még mindig nem sikerült felocsúdnom. Az ugrás után spoileres leszek, csak az kattintson aki tisztában van az előzményekkel.

A klubot alapjaiban rengette meg az a tény, hogy Jax újszülött gyermekét elrabolták. A kétség és a fájdalom jelei mutatkoztak mindenkin, beleértve Jax-et is, aki mindenkinél mélyebbre süllyedt az önsajnálatában. Fia elvesztésében, apja jóslatát látta beigazolódni, reményt vesztetten, mindent feladva próbált a teljes érzéketlenségbe burkolózni. Először SAMCRO az, aki megpróbálja kisegíteni a teljes agóniából. Az összetartás és bajtársiasság kovácsolta kötelék ez, ami összatartja a tagokat, a hűség és a jóakarat azonban kudarcot vall minden igyekezet ellenére. Jax úgy érzi Tara-t is kénytelen eltaszítani magától. Nem látja be, hogy a fiatal doktornőnek esze ágában sincs otthagynia, ráadásul ő az aki alapjaiban változott meg mióta visszatért Charmingba. Az eszes ámde félénk és naív lány, egyre inkább megkeményedik, asszonnyá érik, miközben folyamatosan meg kell küzdeni önmagával.

Egy valamit biztosan elértek a készítők azzal, hogy ilyen irányba terelték a történet folyamát. A második évadban egyre többet a hétköznapok részesévé vált ellenségeskedésnek véget vetettek. Ha a felszín alatt még meg is marad a klub jövőjét illető viszálykodás, az események nem várt fordulata ismét egy csapattá kovácsolta a klubot. A céljuk közös, az eszközeik nem éppen héköznapiak, a vérbosszú elkerülhetetlen. Az egyetlen tényező ami miatt teljesen más megvilágításba kerülnek hőseink az a hazai pálya elvesztése. Az epizód utolsó másodperceiben, a katarzis részeként vehetjük tudomásul, hogy volt ír kapcsolatuk Belfast-ig rángatta magával Abel-t. A helyzet innentől kezdve meg fog változni. SAMCRO kilép biztonságos környezetéből, Írország nagyhalai között találja majd magát, ahol vagy képes megvetni a lábát, vagy újabb veszteségek lyuggatják majd szét a már amúgyis hézagos morált.   

Gemma apjának behozatala, a rész egészét meghatározó érzelmi vihart csak még jobban elmélyítette. Egyre inkább fenyegetővé válik a tény, hogy mi történik a matriarchával ha megtudja, unokáját elrabolták. Képes-e kitartani, nem omlik-e teljesen össze eme terhek súlya alatt? Emellett Jax és Opie kapcsolata tisztázódni látszik, az autós üldözéses jelenetben öröm volt látni őket, ahogy ismét együtt működnek. Hale halálával ismét előtérbe kerül Unser sheriff és kapcsolata a klubal. Próbáltam megszeretni Hale karakterét, ami többé kevésbé sikerült is, így fájdalmasan érintett a tény, hogy a történet egy szerves részét képező karakter távozott az élők sorából.

A mostani évad főszála Abel felkutatására és megbosszulására tekeredik majd fel, amely során betekintést nyerhetünk a múlt kegyetlen pillanataiba, miközben a jelen is percről percre egyre kuszább lesz. Ezt a sorozatot darálásra találták ki, de nem hiszem, hogy a jelenlegi évadnál meg tudnám állni, hogy ne kövessem részről részre. A karakterek, a dramaturgia, a remekel elhelyezett cliffhangerek rabul ejtenek, a sorozat minden pillanata tökéletes. Apelláta nincs.

 

   

2010. szeptember 8.

No Ordinary Family - pilot

Az ABC pár héttel ezelőtt azzal kedveskedett ötvenezer internetet is kezelni tudó nézőjének, hogy nyilvánossá tette számukra egyik újonc  sorozatának pilot-ját - azaz első, bevezető részét. Korunkban ugyanakkor ez azzal jár  - amivel nyilvánvalóan tisztában voltak -, hogy rögtön felkerült Sam bácsi videótárába is ez az úgynevezett preair pilot, így bárki megtekintheti azt. Mindenesetre számomra az indok kissé homályos, mivel se többet se kevesebbet nem tudtam meg a sorozatról, illetve több helyütt csak megerősítést kaptam. A családi drámának induló, szuperképességekkel megspékelt alapkoncepció nem kecsegtet minket geek-eket semmi jóval. A hátteret nem számítva néhol saját magamat megerőszakolva mégis azt kell mondanom, hogy nem volt utolsó szórakozás a No Ordinary Family első része. Van valami guilty pleasure az egészben, ami nem is tudom miből fakad, ugyanakkor megváltani a világot, azt nem fogja.

A problémákkal küzdő család feje Jim (Micheal Chiklis), a rendőrségnél dolgozik, mint fantomkép rajzoló.  Felesége, Stephanie (Julie Benz), sikeres kutató egy mammutcégnél, így karrierje gátat szab bárminemű családi érintkezésnek. A két gyerek JJ és Daphne hétköznapi tinédzserek, hétköznapi problémákkal. Daphne barátja szerelméért küzd, miközben igyekszik megőrizni szüzességét, JJ pedig a tanulással, mivel nem egy kimondott zseni. Az alapfelállás tehát adott, már csak a mindent megváltoztató esemény hiányzik, ami a viszályokra megoldásnak tartott brazíliai nyaralás alkalmával történik meg. A készítők nem sokat teketóriáztak a rész ezen felével. A Brazíiába tartó repülőgépük lezuhan, beleesnek valami "ragyogó izével" teli tóba, amitől aztán szuperképességre tesznek szert. 

A pilot innentől kezdődő 35 perce, viszonlag lassan kibontva arról szól, hogyan realizálódik hőseinkben, hogy ők már közel sem átlagosak. Érdemes megfigyelni, hogy mindük olyan képességre tesz szert, amire leginkább szüksége volt. Az apuka kisebbségi érzését leküzdve veszi észre magán, hogy kőkemény - szó szerint -, képes elkapni egy golyót és majdhogynem sebezhetetlen. A kutató anyuka, aki folyton időhiányban szenved, Flash-sé avanzsál, 800 mérföld per órás sebességgel. Lányuk, Daphne a barátján képtelen kiigazodni, emellett iszonyatosan naív is, így a gondolatolvasás egyszerre átok és áldás számára. Az írók húzzák egy picit az idegeinket, építenek arra a konfliktusra ami a srác kezdeti képességnélküliségéből fakad, majd hagyják hogy bekövetkezzen az elengedhetetlen és végre mi is megtudjuk, hogy az eddig igencsak szerény képességekkel rendelkező fiú fejében hirtelen összállnak az egyenletek.

A kezdeti bonyodalmak megszűnni látszanak, de csak azért mert új problémák váltják fel őket. A színészekre igazán nem lehet panaszunk. A Kemény Zsaruk-ból már jól ismert Michael Chiklis és Dexter felesége, Julie Benz hozzák, amit kell. A mellékszereplők részéről érkeznek a poénok, néhol el is vigyorodtam – „you can’t fly, but you can jump” -, és nem éreztem sehol sem, hogy bugyuta lenne a dolog. Felemelő élmény volt látni azokat a képsorokat, ahol hőseink lassan rádöbbennek, micsoda hatalom került a birtokukba, és anyuka-apuka egyaránt kisgyermekként viselkedve élvezi új erejének minden előnyét. A kamerába beszélős jelenetek kölcsönöztek egyfajta narratív formában mesélést a sorozatnak, amiért külön jár a pont. Az egyetlen szemöldökráncolást okozó momentumot egy másik képességgel rendelkező fickó megjelenésé váltja ki, ami rá kell döbbentsen minket, hogy hőseink koránt sincsenek egyedül. Erre aztán lehetne tovább építkezni, persze csak ügyesen, hiszen ha túlontúl erre összpontosítanak a készítők elveszti a sorozat hétköznapi atmoszféráját.

Amire panaszkodni lehet, az a túl sok dráma. A rengeteg giccset, amit ráaggattak az első részben a szereplőkre nehéz lesz levetkőzni a következőkben. A sorozat számos irányba mehet tovább, abban már csak reménykedni lehet, hogy a megfelelőt veszik majd fel. A No Ordinary Family nem akar a Hősök nyomdokába lépni, inkább a címével ironizálva megragad a középszerűségnél. A pilot egy remek megalapozása volt a történetnek, több karakter sorsára is kíváncsi vagyok, azonban ha nem engednek a családi részeket taglaló aspektusokból, idő előtt kaszát kap nálam. A következő pár részre még biztosan maradok, ennek ellenére három csillagnál többet képtelen vagyok rá adni.

 

 

2010. augusztus 25.

Sons of Anarchy

Törvényen kívüli motoros klubbok uralta vidéken járunk. Charming békésnek tűnő városában helyet kapnak korrupt rendőrök, mexikói fegyverkereskedők, náci drogdílerek, ír terroristák és pornós kurvák. Az egyensúly fenntartásáért egy bűnszövetkezet felel, amely megpróbál foggal körömmel ragaszkodni sajátos tradícióihoz. Egy modern western történet ez, lovak helyett Harley-n száguldoznak, Coltok helyett AK-val lyuggatják ki egymást, a többi viszont maradt a régiben. A várost sajátukénak gondolják és bármi áron megvédik azt, még ha módszereik legtöbbször törvényben is ütköznek. Az élet persze ilyenkor közel sem egyszerű, eme zilált társadalomkép közelebb áll a káoszhoz, mint a rendhez, az emberek változnak, és a legtöbb esetben az egész átfordul kőkemény drámába. Az alapkoncepció amennyire elrugaszkodik a valóságtól, annál hitelesebbek a karakterek, a szituációk emberi vonatkozásai, és a néhol felbukkanó filozofikus gondolatok. 

A Kemény Zsaruk végetértét követően az F/X kábeles csatornának szüksége volt egy olyan sorozatra, ami pótolhatja az elmúlt évtized egyik meghatározóvá vált ikonját. Kurt Sutter, akinek neve a The Shield kapcsán is többször felbukkant, mint forgatókönyvíró később aztán mint producer, saját ötletével kereste meg a csatornát a sorozat befejeztével. A fejesek rábólinottak, így tévé képernyőre vihette azt, amit megálmodott. A képlet azonban nem ilyen egyszerű, hiszen az első 4-5 rész alatt szorosan fogták az újdonsült showrunner-t, arra hivatkozva, hogy ott kell még állni a háta mögött, és mikor látták, hogy nem lesz itt probléma, akkor hagyták csak teljesen magára. A készítő teljes szabadságát szépen tükrözik az erre következő részek, amelyek jelentős minőségbeli javulást mutattak. 

A Sons of Anarchy egy törvényen kívüliek alkotta motoros klub, ami álcaként egy autószerelő műhelyt használ. A banda valódi mibenléte azonban egyfajta nyílt titok Charming-ban, ahol az emberek réges rég megbékéltek ezzel a hatalommal. Ugyanis a motorosok azon kívül, hogy intézik piszkos üzelmeiket, többnyire fegyverekkel kereskednek, ezzel egyidőben nem engednek be a városba semmilyen más bandát, nem hagyják, hogy droggal üzleteljenek a határaikon belül, fenntartják a békét, megvédik az állampolgárokat. Az ilyesfajta intézkedéseknek köszönhetően a kapitalizált Amerika-tól elhatárolódó kommunát hoztak létre, melynek önbíráskodó szervezete kíméletlenül lecsap azokra, akik szét akarják zilálni mindezt.

Történetünk főhőse Jackson "Jax" Teller, a klub alelnöke. A szervezet létrehozói közt ott volt apja John Teller, Piermont "Piney" Winston és a jelenlegi elnök Clarance "Clay" Morrow. Jax kisfia születésétől kezdődően küzd önmaga ellen. Megtalálja apja emlékiratait és meglepődve olvassa a sorokat melyek ugyanazt a kételkedést tükrözik a törvénytelen módszerekkel kapcsolatban, amik őt is kínozzák. A fiúból apa lesz, az apából valami olyan, amitől fiúként a legjobban rettegett. Clay a klub jövöjét egyfajtaképpen látja, szerinte nincs lehetőség törvényes működésre. Alex "Tig" Tragger, Clay jobbkeze, mint a szemellenzős lovak, csak egyirányba lát, azt teszi amit az elnök mond neki, soha nem kérdőjelezi meg döntéseit. Harry "Opie" Winston, Piney fia, a börtönből visszatérve a családja és a klub között tipródik. Felesége és két gyermeke arra ösztönzi, hogy minél többet megtegyen értük, de rájön, erre képtelen rendes munkával. A motorosok nevelték fel, apja alapító tag volt, soha nem tudná ott hagyni ezt az életet. A skót fickó Filip "Chibs" Telford a kezdetekben eléggé mostohán kezelt karakter, aki a későbbiekben egyre nagyobb szerephez jut. Jax gimnáziumi szerelme Tara Knowles, mint orvos tér vissza a városkába. A régi tűz újra fellobban közöttük, ami csak további problémákat szül. A város sheriffje Wayne Unser, már rég lepaktált az ördöggel, a klub a markában tartja, a rendőrség minden lépéséről tájékoztatja a fiúkat. Helyettese David Hale, aki mindezt a korrupciót igyekszik ellensúlyozni a történet folyamán, a zsaruk mintaképe, mindent a számára jónak tartott cél érdekében tesz. Jax anyja Gemma, John Teller exfelesége, most mint Clay a klub elnökének asszonyaként, igazgatja a szálakat, igyekszik fenntartani a belső egyensúlyt, és nem riad vissza semmilyen eszköztől, ha a családjának tartott szervezetet veszély fenyegeti. Gemma egyfajta matriarcha az elsőre sovinisztának tűnő kommunán belül. Szerepe meghatározó, lépései előre kiszámoltak, és ha kívülről ez nem is látszana egy végtelenül erős asszonyt tisztelhetünk benne.

A sorozat eddig két évadot élt meg, mindkét évad 13 részt számlál. A harmadik évad is berendelésre került, a nézettség nem adhat panaszkodásra okot, mindazonáltal a kritikusok véleménye még mindig erősen megosztott. A következő évad szeptember 7.-én kezdődik az F/X műsorán.

A készítők lassan építkeznek, egyre több elem kerül a helyére a gigantikus kirakósban. A karakterek fejlődése az, ami folyamatosan szinten tartja a sorozatot. Rengeteg jellembeli változásnak lehetünk tanúi, a színészek képesek teljesen azonusulni, az általuk játszott karakterrel. A szabadság utolérhetetlen érzése, az eklektikus történetszálak gombolyaga, megspékelve az aprólékosan kidolgozott karakterekkel azonnal berántja a nézőt és nem engedi szabadulni ebből a szürreális világból.  

 

2010. augusztus 17.

True Blood - 3.09 - Everything is broken

Az HBO egyik üdvöskéjéről már megemlékeztem egy korábbi posztomban, amiben kiemeltem, hogy bizonyára sokan vannak úgy vele, hogy ez is hozzátartozik a new-age vámpírmizériához, és ezzel elkerülhetetlenné válik, vagy annak teljes ignorálás, vagy a szokásos szkeptikus hozzáállás. Charlaine Harris, Sookie Stackhouse regényeinek remek adaptációja, számtalanszor cáfolt már rá erre az eddigi évadokban, a mostani évad pedig rápakol még erre egy-két lapáttal. Az eddigi epizódok megtekintése után, mindig bennem volt az az érzés, hogy nem fogják tudni hova fokozni a hangulatot, a történet kiszámíthatóvá fog válni. A helyzet szerencsére közel sem ez, a cliffhangerek még mindig megvannak, de ehhez társultak olyan mindfuck momentumok, amiket még mostanra sem sikerült teljesen megszoknom. A továbbiakban röviden összefoglalom és elemzem az eddig törtenteket, aki nem naprakész a sorozattal, az ne kattintson.

A történet még mindig egy főszálra fűződik fel, ami Sookie köré összpontosul. A kapcsolatára Bill-lel, illetve titokzatos képességére, ami sokkal több már, mint mezei gondolatolvasás. A rész végi cliffhanger is erre épített, úgy tűnik Bill-nek végre tudomására jutott, milyen lény is valójában Sookie, ami eddig is fenemód érdekelte a nézőket. A legérdekesebb szál számomra még sem ez, hanem a sok további mellékszál, amiket sokkal nagyobb titokban tartanak a készítők. Ilyen az újabb természetfeletti lény mibenléte is, amiről reméljük, lassan lehull a lepel. Gondolok itt a macsó Jason Stackhouse legújabb kiszemeltjére. Az amúgy is titokzatos körülmények között történő találkozás, közte és Crystal között, az azonnal kialakuló vonzalom, ami egyáltalán nem jellemző a tesztoszteron bomba srácra, mind apró elejtett utalások lehetnek és kirakós játékként lettek az arcunkba tolva. Az erős családi kötelék, a konzervatív nevelés, a nők alárendelt szerepe, ezek alapján olybá tűnik, mintha visszamentünk volna az időben. Ennek ellenére előszeretettel fogyasztanak emberi húst és igen ellenséges természetűek, ha valaki megpróbálja letartóztatni őket. A legérdekesebb talán Sam és Tommy reakciója volt rájuk, ahogy beléptek az étterembe ők pedig azonnal megérezték a szagukat. A mostani részben, a Merlotte’s erkölcsös alakváltója nem is tudta tűrtőztetni magát, és majdnem halálra verte a Crystal apját. Ez utalhat valamilyen ösztönös, régóta fennálló ellentétre a két faj képviselői között, és ha mindez így van, akkor elkezdhetünk töprengeni azon, mégis milyen lény lehet az, ami beleillene az alakváltók ősi ellensége kontextusba.

Tara és Franklin krónikái ugyancsak érdekesnek bizonyultak. A britt vámpír elborult karaktere felüdülésnek bizonyult a már megszokott szereplők mellett. A színész tökéletesen hozta a megszállott, szerelmes, szociopatát és ugyancsak elszomorodtam, amikor két résszel ezelőtt úgy tűnt, hogy Tara véget vetett hallhatatlanságának, egy középkori buzogány segítségével. Imáim azonban meghallgattak és visszahozták a mostani részben, ha csak egy rövidebb jelenet erejéig is, ami rövidsége ellenére is hatalmasat ütött, és nem csak a Jason általi végre gondolok. Tara előtt mintha rémálmai elevenedtek volna meg, épp csak kezdte túltenni magát a történteken, terápiára járt ennek ellenére újra szembesülnie kellett démonával. Alcide minden tekintetben üde színfoltját jelentette a mostani évadnak, de tovább húzni sajnos nem lehetett, az amúgy is végletekig feszített szituációt.

A végére tartogattam a legjobbat. Az eddig is körvonalazódni látszó és mostanra teljesen realizálódó háború kérdését. A kezdetben csak Eric bosszúhadjáratának induló történések, nem mindennapi fordulat vettek. Russel Eddington a 3000 éves vámpírkirály, a vérfarkasokot vámpírvérrel hizlaló, a történelmet oly sokszor eddig is befolyásoló, mostanra teljes lelki nyomorék világuralomra tör. A háttérből már teljesen irányíthatatlan szituáció, nyilvánosságra kerülése csak egy újabb csavar volt a készítők részéről. Russel tévés felszólalása a bonyodalom eddig csúcspontja volt, és nehezen tudnék elképzelni hatásosabb polgárpukkasztást, még ha az a vámpírok és azok teljes autonómiája ellen is van. A jelenet nem csak hatásvadász volt és megdöbbentő, hanem sok szempontból elgondolkoztató is. A kérdés az, kinek fognak hinni az emberek, illetve el lehet-e tussolni ezután mindezt. Bízom benne, hogy a megoldást nem fogják elbagatellizálni, és ha feleannyira katartikus lesz, mint az eddigi részek befejezése, akkor igazán nem lesz mi miatt fanyalogni a True Blood okán.

  

2010. augusztus 6.

Supernatural

Szellemek, vámpírok, vérfarkasok, démonok és angyalok, klasszikus rock muzsika, a világ legmenőbb autója és egy testvérpár, aki megküzd bármilyen természetfeletti lénnyel, legyen az akár az Apokalipszis valamely lovasa vagy maga Lucifer. Öt év telt el azóta, hogy a Winchester fivérek bosszúhadjáratot indítottak minden ellen, ami nem evilági, az eltelt idő alatt pedig, bámulatos fejlődésen esett át a sorozat, mind a karaktereket, mind a történetet nézve. A monster of the week alapkoncepciótól eljutottunk egy évadokon átívelő, nagyszabású történetszálig, mely dramaturgiai szempontból néhány logikai bukfencet nem számítva minden idők egyik legjobb sorozatává tette az Odaátot.

A történet két főszereplője, Sam és Dean Winchester, még gyerekkorukban elveszítik anyjukat, kinek haláláról később kiderül, hogy egy démon okozta és ez apjukat végérvényesen megváltoztatja. Egész életét arra teszi fel, hogy megtalálja felesége gyilkosát, átgázolva közben válogatás nélkül bármely természetfeletti lényen. Az autószerelőből avanzsált démonvadász apuka gyermekeit is hasonló szellemben neveli fel, és mire a fiúk férfivá érnek, kiismerik a „vadászat” csínját-bínját. Sam(Jared Padaleczki), a kisebbik testvér, egyfajta fekete bárány a családban, normális életet szeretne élni, egyetemre járni, családot alapítani. A több éve tartó eredménytelen kutatás anyjuk gyilkosa után, meghozza az eredményt. Sam elszakad apjától és fivérétől, hogy saját életet kezdjen. Az első évadban berobbanunk, a sztori közepébe, Sam felfogása megváltozni látszik, ahogy barátnője, anyjához hasonló körülmények között távozik az élők sorából, és testvére Dean(Jensen Ackles) is felkeresi azzal, hogy apjuk eltűnt. Ezután kezdetét veszi apjuk felkeresése, mely igazából pár részben kap csak nagyobb hangsúlyt, inkább a különböző szörnyek likvidálása kerül előtérbe.

A sorozat folyamán számos mitológiai lénnyel találkozhatunk, a készítők rengeteget merítettek az amerikai babonákból, később aztán más nemzetek hiedelemvilága is képviselteti magát. Persze mindnek megvan a saját ellenszere, a szellemekre ott a só és a kőpor, a vámpírokra az ezüst, és így tovább. Elpusztításuk sem olyan egyszerű, mint hinnénk, egyes lények teljes elpusztításához külön rituálé szükséges, másoknak elég ha elégetjük földi maradványaikat. A készítők a sötét, komor hangulatot próbálják ellensúlyozni, a testvérpár vicces civódásaival, egymás ugratásával, melyek rendkívül szórakoztató perceket okozhatnak nekünk, az egyes részek során.

Az első két évad során is, rengeteget fejlődött a sorozat, az igazi sikert mégis a gnoszticizmus remek felhasználása hozta el. A démonok mellett helyet kapnak az angyalok is, eközben pedig, egy sokkal mélyebb, többszálú történet bontakozik ki. A Menny és Pokol örök harca, az emberek helye az ilyesfajta erőviszonyok között, és az Apokalipszis eljövetele elleni hiábavaló küzdelem témai mellett, még mindig képes volt a Supernatural, emberközpontú maradni. A hangulatfokozó harmadik évad után elénk tárul egy lenyűgöző, részleteibe menően is tökéletes negyedik évad, amely képes volt egy magasabb szintre emelni, a televíziós szórakoztatást.

Ebben az évadban, már alig kapunk olyan részeket, mely egy-egy szörnnyel foglalkozna, ehelyett egy összefüggő, csavarokban bővelkedő, erősen szerializált sorozatra kezd hasonlítani az Odaát, ami végig csak előnyére válik természetesen. Mindezek során, egyre jobban fókuszálnak a két fivér lelki vívódására az egyre nagyobb távolságra, ami közöttük leledzik. Ez egyfajta előfutára is, az izgalmas végkifejletnek, mely megpróbálja belénk sulykolni, a predesztináció elkerülhetetlen voltát. Az ötödik évad ennek ellenére, nem hozza a várt minőséget, mintha kifogytak volna a készítők az ötletekből, ők maguk sem tudnák, mi fog kisülni ebből. Visszatérünk a megszokott formátumhoz, a heti egy szörny, sajnos már nem tudja kielégíteni a rajongókat, akik körmüket rágva várják, hogy feloldják végre, az addig felgyülemlett feszültséget. Sajnos elég későn kapják magukat össze az írók, mely rá is nyomja a bélyegét a történet lezárására, mely igen nagy kapkodás közepette történik meg. Mégis az évad egészét tekintve, ezek a részek idézik leginkább a negyedik évados hangulatot, és összecsapott volta ellenére, méltó befejezéshez jut a sorozat.  

Eric Kripke, a széria showrunner-e, beírta magát azon kevesek közé, a sorozatgyártás történetében, akik képesek voltak egy történetet végigvinni, majd lezárni azt. Az alacsony költségvetés ellenére, egy olyan sorozatot tett le az asztalra, amely bőven megállja helyét, a nagyobb network tévék sorozataival szemben is.  Az általa és Robert Singer által írt részek, mind ínyencségek voltak az Odaát történetében. Sajnos, ezután az évad után, Kripke leköszönt, és a végig mögötte álló, Sera Gamble veszi át helyét. A rajongókat megosztotta a tény, hogy lesz hatodik évad, hiszen nem így volt eltervezve, a kerek történet sem erre utalt, az utolsó rész cliffhanger-e is erőltetettnek tűnt. Mindenesetre a sorozat univerzuma még bővítésre szorul, egy újabb cselekményszál akár javára is válhat, és az előzetes hírek szerint, mindkettőben lesz részünk, az eljövendő évad során.

   

2010. június 25.

True Blood

A vámpírok mindig is szerves részét képezték a fantasztikus irodalomnak, rengeteg alkotót ihlettek, akik néha hasonló, néha teljesen különböző módon interpretálták mindezt műveikben. A Nosferatun és Anne Rice klasszikusain át eljuthatunk a modern vámpírtörténetekig, ahol már egy jól kitaposott út áll a szerzők rendelkezésére és rajtuk múlik, hogyan használják ezt fel. Mindig megvan a hátulütője annak, ha valaki nagyon elrugaszkodik a hagyományoktól, hiszen az ilyen szerzeményeket, nehéz leerőszakolni a műértők torkán. Az ilyesfajta témában készülő alkotások mindig meg fogják osztani a nézőket, de ha megpróbálunk egy kicsit elvonatkoztatni és kevésbé konzervatívnak lenni, máris igazi gyöngyszemekre lelhetünk a modern alkotások között.

A True Blood Charlaine Harris nagysikerű kötetein alapul, és egy remek példája annak, miképpen lehet egy nagyszerű regényt tv-képernyőre vinni. Többek között ezen sorozatnál is érzékelhető, hogy az HBO feltámadt hamvaiból, amihez csak nyúlnak, arannyá válik a kezükben. Ezt a második reneszánszot erősíti az is, hogy nem csak rajongók népes táborára lelt a True Blood a kábeladó berkeiben, hanem 2008-2009-ben több díjat is besöpört, mint az Emmy és a Golden Globe,  a kritikusok pedig zabálták, mint kedélyállapotfokozót szokás pszichedelikus koncertek előtt. A második évad végére, 4 millió nézőt számláló produkció nem véletlenül lett oly sikeres. Alan Ball, akinek olyan művek fűződnek a nevéhez, mint az Amerikai szépség vagy a Sírhant művek, nagyszerű módon nyúlt hozzá a már meglévő történethez és művészi magasságokba emelte a nézők képernyőhöz ragasztását. Gondolok itt a gondos odafigyeléssel kidolgozott cliffhangerek-re, amik mellett szinte lehetetlen elmenni. Magába szippant, nem enged, és amikor már úgy gondolod, neked semmi sem okozhat meglepetést, vesz a történet egy 180 fokos fordulatot, te pedig vakargathatod az állad, amíg ismét le nem nyugszanak a kedélyek.

A sztoriról röviden: japán tudósoknak szintetikus vért sikerült előállítaniuk, ami végre meghozta a lehetőséget a vámpíroknak, hogy több évezred múltán megmutassák magukat a nyilvánosságnak. Külön szakszervezetük van, embereik a kormányban és feltett szándékuk, hogy kivívják a teljes egyenjogúságot.  A történet, egy Louisiana-i kisvárosban játszódik, Bon Temps-ban, ami önmagában megalapozza a déli, forró és fülledt atmoszféráját a sorozatnak. Főhősünk, Sookie Stackhouse (Anna Paquin), különleges képesség birtokában van, azonban ő sem tudja miért, hiszen ezen kívül nincs benne semmi különönleges. Egy kocsmában pincérnő, van egy idióta öccse, egy nap viszont fenekestül felfordul az élete azzal, hogy beleszeret egy vámpírba. Bill Compton (Stephen Moyer), aki egy 140 éves individualista vámpír, hasonló vonzalmat érez a lány iránt, ám az ilyesfajta kapcsolatok mindig is problémákat szültek.

A dolog persze nem ilyen egyszerű, rengeteg fogaskerék zakatol a háttérben és a történet nem is túl lassú, de nem is túl gyors folydogálásával, egyre kidolgozottabb univerzumban találjuk magunkat. A vámpírok mellett feltűnnek alakváltók, vérfarkasok, maenadok és kezd kibontakozni a vámpír konklávé is, lassan teljes képet kaphatunk, sajátos hierarchiájukról.

Az egyedi karakterek, a feszes történetvezetés, az itt-ott elejtett információmorzsákkal való játszadozás, mind-mind a sorozat nagyszerűsége mellett szólnak. A vér és az erotika naturalista megjelenítése, nem pusztán szenzációhajhász, de abban is biztos vagyok, hogy jelentős része van, a siker övezte sorozatban. Tipikusan olyan szórakozás ez, amit az HBO pofiljára találtak ki, mesterien ötvözve a nézők idegein való táncolást az egyéni karakterek drámájával. Az egyetlen negatívum, amit fel tudok róni a sorozattal szemben, a kezdetben idegesítő akcentus, amellyel gondolom próbálták autentikusabbá tenni a sorozatot, de ehhez is hamar hozzá lehet szokni, a végén már fel sem tűnt. Amit még ki szerettem volna emelni az a főcím. Ennél profibb összevágással, ami ennyire visszaadta volna az adott sorozat hangulatát, nem nagyon lehet találkozni. 

Nyári sorozat lévén, az év közbeni promózás, nagyon fontos, de a True Blood készítői még ezt is a tökélyre voltak képesek fejleszteni. A 3. évad premierjét megelőzően, poszterek, kisfilmek és trailerek garmadája látott napvilágot, remekül kihasználva ezzel, a napjainkban oly megszokott, hype effektust. A mostani évad, a múlt héten startolt, szerettem volna egy összegzővel kezdeni és becserkészni eme sorozatot a geekblog sűrűjébe, hamarosan pedig jelentkezem a harmadik évad első részének kritikájával.

 

2010. június 22.

Chuck

A jelenleg futó, amerikai sorozatok közül kettő van, ami kifejezetten geek-ekkel foglalkozik, és ilyen értelemben elsődleges célközönsége is mi vagyunk. Az egyik a CBS műsorán futó, Smart is The New Sexy mondattal fémjelzett szituációs komédia, a The Big Bang Theory (nálunk Agymenők), a másik az NBC talán egyetlen valamirevaló sorozata, a Chuck. Utóbbit szeretném most bővebben kifejteni, de a fizikusok is sorra fognak kerülni a közeljövőben. Az archívumot lapozgatva rátaláltam, Beyonder kolléga egy pilotkritikájára, amiben egy nem túl optimista felhangot véltem felfedezni, mind a sorozat jövőjét, mind a koncepcióját illetően. Be kell valljam, ha annak idején nekem is a pilotról kellett volna írnom, hasonlóan vélekedtem volna.

Szerencsére az azóta eltelt 3 év alatt minden gyermekbetegségét levetkezve, a legszórakoztatóbb network tévés sorozattá nőtte ki magát. Az akció és vígjáték óvatos elegyítésére apelláló, geek központú sorozatban mindkét műfaj szerelmesei megtalálhatják a számukra tetsző elemeket és azoknak sem kell csalódniuk, akik a kütyük megszállotjai vagy odavannak az "arculcsapós" fordulatokért.

Az elején tényleg nehezen, döcögve indult be a gépezet, nem jutottunk egyről a kettőre, a részek csak teltek és teltek, míg úgy nem látszott, semmi sem mentheti meg a sorozatot az első évad utáni kaszától. Aztán egy csapásra megváltozott az atmoszféra. A párbeszédek és a poénok sokkal gördülékenyebbé váltak, a készítők pedig elkezdték erősen szerializálttá változtatni az addig procedurális sorozatot. 

A történetről röviden: főhősünk Chuck (Zachary Levi), a Buy More-ban dolgozik, mint számítástechnikai eladó, ő a Nerd Herd részleg vezetője. Az élete félresiklott, az egyetemet nem tudta befejezni, ambíciója nincs, van egy nővére, aki folyton noszogatja, hogy szedje már össze magát és kezdjen valamit az életével. Chuck kiköpött mása Morgan (aki egyben a legjobb barátja is), együtt dolgozik vele a Buy More-ban egy nagy rakás idiótával egyetemben. Egy nap Chuck kap egy furcsa e-mailt, amiről később kiderül, hogy a CIA teljes adatbázisát tartalmazta képek formájában és mindez "bekerül" az agyába, ahonnan bármikor bevillanhat, ha valamihez kapcsolódót lát. A tengernyi szupertitkos információval a fejében hősünk élete fenekestül felfordul, hiszen azonnal rátalál a CIA és az NSA egy-egy ügynöke, akik kezdetben természetesen likvidálni akarják. Döntésüket az változtatja meg, hogy az adatbázis elpusztult, így Chuck az egyetlen, akinél/akiben fellelhetőek a nemzetbiztonsági adatok.

A kezdeti likvidálási akció végül kényszermegoldással zárul, így Chuck kap egy-egy testőrt, mindkét ügynökségről. A CIA részéről, egy szemrevaló hölgyeményt, Sarah Walker-t, (Yvonne Strahovski), míg az NSA-től az örökké mogorva, kívülről kegyetlennek tűnő ex-zsoldost, John Casey-t, (Adam Baldwin). A kezdeti örökös védelem, később átalakul csapatmunkává és Chuck egyre jobban beletanul abba, milyen is egy kém élete, persze teszi mindezt a maga bugyuta módján.

Ha mindössze ennyi lenne a sorozat, sose váltam volna megszállottjává, a különböző mellékszereplők azok, akik igazán színessé és szórakoztatóvá teszik számunkra ezt a heti 40 percet. Chuck nővérének vőlegénye, Devon „Captain Awesome” Woodcomb, (Ryan McPartlin), a Buy More vezetője, az örökös fánkzabáló Big Mike (Mark Cristopher Lawrence) és a Jeffster duó hétről hétre szállítja nekünk a poénokat. A második, de főleg a harmadik évad már sokkal komolyabb hangvételűre sikeredett, emellett iszonyatos cliffhangerek jellemzik majdnem végig, ezért szeretnék tartózkodni a mélyebb elemzéstől és meghagynám ezt a kritikát egyfajta ajánlónak.

Iszonyatos fejlődésen esett keresztül a Chuck, ez nagyban látszik a karaktereken és a történetszálak mesteri kezelésén, mindazonáltal a könnyed, laza hangvétel minden egyes alkalommal mosolygásra ad okot, valahányszor látja az ember.


 

2010. június 20.

The Good Guys

Először egy rövid bemutatkozással szeretném kezdeni. Artemis vagyok, geek-ké válásomról nagyrészt nagybátyám tehet, aki tízéves koromban a kezembe nyomta Asimov mester Alapítvány trilógiáját. Azóta könyvek, filmek és sorozatok százait fogyasztottam el, hasonló és kevésbe hasonló kategóriában, ennek köszönhetően vagyok most itt, hogy átadjam egy részét ennek az időközben felhalmozódott információnak. Nagyrészt sorozatos, filmes hírekkel fogok jönni, illetve tervezek jónéhány könyvkritikát is, nem lesz hiány semmiből sem, ígérem.

Csapjunk is a lovak közé, egy igazán aktuális sorozat a mostani kiszemeltem, nevezetesen a FOX legújabb üdvöskéje a Good Guys, ami azonnal kedvencemmé vált és remélem hasonlóan fog másoknak is, akik velem együtt odavannak az oldschool megoldásokért. Egy kicsit Guy Ritchie filmjeit idézi a sorozat, a beállítások és a képernyőn megjelenő feliratok miatt, amelyekre mindig fel van építve valami poén. Igen ez egy kőkemény akcióvígjáték, ami főként a karakterekre épít és teszi ezt brilliánsan.

Adott egy kiöregedő, antigeek rendőr, aki a billentyűzet verésén kívül nem nagyon ért a számítógépekhez, ráadásul egy Skynet féle összeesküvéssel gyanúsítja őket, meg persze ott van a tökéletes ellentéte, a fiatal, számítógépekhez értő, karrierista pali, aki büntetésként került a részleghez. Részlegüket talán túlzás is annak nevezni, hiszen pitiáner bűntények megoldásával foglalkoznak (pl. ellopott párologtató, feltört cukorkaautomata), amelyek aztán elvezetnek egy sokkal nagyobb bűntényhez. Az egészben az a legjobb, hogy a történet és a karakterek nem erőltetettek, általában ez szokott lenni a legnagyobb problémája a hasonló típusú koncepcióknak.

A másik dolog amire még kiválóan építkeznek az alkotók, az az idővel való játszadozás. Mondok egy példát: megmutatják nekünk, hogy mi lesz 5 perc vagy fél óra múlva, ami általában egy nagyon vicces jelenet, majd szépen visszatekerik az egészet és láthatjuk hogyan jutottak hőseink abba a kínos szituációba. Tudom nem új dolog, de mégis egy apró gyöngyszem, amit remekül kihasználnak.

Aztán itt vannak a mellékszereplők, akikről egyre többet tudunk meg, ahogyan bajszos főhősünk életébe is egyre mélyebb betekintést nyerhetünk minden egyes résszel. Ő ugyebár több évtizeddel ezelőtt megmentette a kormányzó fiát és azóta is felemlegeti mindezt, mint a rendőrszakma fénykorát, nameg a híres neves partnerét is Frank-et, akiről később kiderül, hogy pont hősünk miatt kapott idegösszeroppanást. A sorozatban van persze akció is, ha az eszement, vadul ide oda lövöldözést annak lehet nevezni, vagy a pisztolyát nevetségesen forgatni tudó fószert lehetne még felhozni, aki rögtön az első részben felbukkan, mint a világ második legjobb bérgyilkosa.

Az akció, a félnótás rosszfiúk és a kimaradhatatlan helyzetkomikumok elengedhetetlen kellékei az ilyesfajta humornak, akinek mindez bejön nem fog csalódni ezt megígérem. Eddig 3 részt élt meg a sorozat, az első évad 12 részes lesz, ami viszont aggasztó lehet az a pocsék nézettség, így nem feltétlenül számíthatunk 2. évadra. Ez a minőségen semmit sem változtat, az eddigi 3 rész hozta a pilot-tal megalapozott színvonalat, én csak reménykedni tudok egy második évados folytatásban, mivel kezd a szívemhez nőni és ki nem kapható mindig, egy sírva röhögős 40 percre.

 
 

2010. május 24.

Lost-finálé

Véget ért a Lost. Az elmúlt évtized kétségkívül legjelentősebb műfaji sorozata befejeződött. Ezt a gondolatot sokáig kell még ízlelgetnie a rajongóknak, mire igazán megbarátkoznak vele. Előbb azonban a finálén kell túltenniük magukat, amely éppen olyan lett, amilyen a sorozat maga: helyenként hatásvadász, korántsem zökkenőmentes, mitológiailag megfoghatatlan és borzongatóan drámai. Hogy mindez kielégítő lezárás-e, az attól függ, ki milyen szemmel nézte a sorozatot.

Ahogyan közeledtünk a záró epizód felé, vált számomra egyre nyilvánvalóbbá, hogy a rejtélyek másodlagos szerepet fognak játszani. A legégetőbb kérdésekre még időben megkaptuk a válaszokat, hogy az utolsó, bő másfél óra a karakterekre lehessen kihegyezve. Ezzel a gondolattal hamar azonosulni tudtam, hiszen a mitológiában hasonlóan gazdag Battlestar Galactica ugyanezt a megoldást választotta, és a Lost esetében is tartottam, hogy elsődlegesen a szereplőiről kell, hogy szóljon. Csakhogy túl sok olyan befoltozatlan hézag maradt, amelyeket nem tudok megbocsátani a készítőknek.

A Lost készítői, mikor túlnőttek rajtuk a saját maguk által feldobott misztikumlabdák, fogták magukat, és karakterdrámának deklarálták a sorozatukat. Abban bíztak, hogy ha ezt a felfogást erőltetik, akkor büntetlenül állíthatják a fantasztikumot a fantasztikum szolgálatába. Ott hibáztak, hogy a Lostban a rejtélyek és a karakterek gyakran külön úton jártak, az előbbiek nem az utóbbiak változását és fejlődését szolgálták.

Bár efféle prekoncepciók nélkül álltam neki a finálénak, amellett mégsem tudtam szó nélkül elmenni, hogy a legújabb mitológiai elemre, a Fénylő Lyukra végül semmilyen magyarázatot nem kaptunk. Ugyanolyan borzalmasan papírmasé MacGuffin lett, mint a Gyűrűk Ura Egy gyűrűje. Beszélik róla, hogy milyen gigászi ereje van, de számunkra ennek csupán a töredéke látszik.

Ráadásul ez sem volt konzekvens módon végigvezetve: korábban láttuk, ha egy ember bekerül a lyukba, akkor egy meglehetősen irritáló hangú füstgomolyag formájában távozik, amely nem kedveli a hamuval körbeszórt földterületeket. Erre később rácáfoltak, amikor Jack teste landolt odabent, majd különösebb élettani következmények nélkül bukkant elő újból a sziget egy másik pontján.

Elfogadom én, hogy a Fénylő Lyuk komplexebb entitás annál, mint hogy egy szalagos számítógép módjára rendre szmogot gyártson az emberinputból. A lyukról azonban lényegében semmit sem tudtunk meg a létezésén kívül, és így még a leginkább keményvonalas rajongóktól is komoly fan-wankinget igényel, hogy decens magyarázatot szolgáltassanak az összefüggéstelen funkcióira.

A fantasztikumot nem lehet egy vállrándítással elintézni. Hogy a zsáner szabályai követelik-e meg, vagy az emberi beidegződések, nem tudom, de nem lehet valamire azt mondani, hogy azért viselkedik így, mert természetfeletti. Nem kell, hogy hajmeresztő kvantumfizikai elméletekbe bocsátkozzanak, csak határozzák meg előre a jelenségek szabályszerűségeit, és ne a bűvészkalapjukból rántsák elő őket, amikor a sztori épp úgy kívánja. Ezt egy olyan produkció esetében, amely a premisszáját az ember és az emberen túli közötti feszültségre építi, becsapásnak hívják.

Lépjünk túl a fantasztikumon, elvégre ez egy karaktercentrikus finálé volt. Az úgynevezett flash-sideways, vagyis a tévesen alternatív valóságra hitt kitekintésünk volt lényegében az egész évad egyetlen olyan cselekményszála, amelyben valódi események történtek. Az egész koncepcióra adott magyarázat nekem összességében tetszett, de már szörnyűnek érzem kimondani, hogy ez is hazugságra és becsapásra épült, nem is beszélve az érdektelenségéről.

A történetben sosem az a fontos, hogy hova jutunk a végén, hanem az, hogy hogyan jutunk odáig. A flash-sidewaysről mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy látszik valami értelmes kimenetele. Mivel az írók az utolsó pillanatig nem voltak hajlandók elárulni, hogy miről is szól ez a kitekintés, az évad legjobb szála elkerülhetetlenül ellaposodott. Nem lehet olyan karakterekbe bizalmat fektetni, akikről azt sem tudjuk, van-e céljuk, vagy léteznek-e egyáltalán.

Miután összeállt a kép, és kiderült, hogy minden azért történik velük, hogy átléphessenek a fizikai világbeli problémáikon, letehessék a horgonyaikat, amelyek ide kötik őket, az egész szezon értelmet nyert, de a kifordított narratívát ez még nem tette működőképessé.

Mindemellett az egész alternatív cselekmény azzal a képpel indított, hogy a sziget a tenger mélyén nyugszik, megközelíthetetlenül. Érthető, hiszen azt a tévhitet kellett bennünk elültetni, hogy ezen az idősíkon felrobbant Jack bombája. Csakhogy az nem derült ki, hogy a sziget Hurley vezetése alatt megsemmisült-e, így ez a feldobott labda megmaradt annak, ami: a néző arcul csapásának.

Ebben a metavalóságban a szereplők egy idealizált élethelyzetbe kerültek, amely elősegítette a felülemelkedésüket. Ehhez képest miért kerültek egyesek sokkal nehezebb, vagy egyszerűen teljesen más szituációba, mint amilyenben eredetileg éltek? Miért nem könnyítették meg a saját dolgukat a saját maguk által kreált fiktív világban? Hát mert a nézőnek azt kellett hinnie, hogy ez a bomba okozta párhuzamos univerzum.

A teljes sorozat legszebb karaktermomentumai, legerősebb alakításai mégis ezekhez a kitekintésekhez köthetők. A szerelmesek találkozásai hamar repetitívvé váltak (nem értem, hogy Sun és Jin számára miért most és miért így következett be az emlékdömping, miért nem történhetett volna egy korábbi epizódban), ezért Kate és Jack összeborulásánál már ásítoztam, de az érzelmi csúcspont minden bizonnyal Juliet és Sawyer közös jelenete volt.

Hasonlóan nedves tekintettel kísértem figyelemmel Ben és Locke beszélgetését a ravatalozó előtt. A sorozat két doyenje, Terry O’Quinn és Michael Emerson alakítása tette igazán hitelessé a megbocsátás pillanatát, nem a gyönge forgatókönyv, amely elfelejtett lehetőséget teremteni Ben számára, hogy jót cselekedjen a szigeten, és kiérdemelje a néző és Locke bocsánatát.

Minden színész a szokásosnál kiemelkedőbb teljesítményt nyújtott, de az epizód két meglepetésembere Matthew Fox és Jorge Garcia voltak. Garcia túl tudott lépni a karaktere skatulyáján, és roppantul megindítóan alakított, amikor Jack kinevezte Hurley-t vezetővé. Fox jelenetek egész sorában képes volt arra, hogy az arcán érzelmek sokaságát vegyítse, teljességgel el tudta velem feledtetni a megszokott bárgyú nézését.


A szigeten játszódó jelenetek a háttérbe szorultak, és a többségükről jobbnak is látom megfeledkezni. Locke és Jack végső konfliktusa dilettáns párbeszédekre épült, majd a crescendóját a nyolcvanas évekbeli akciókat és a távol-keleti szamurájfilmeket idéző képsorban érte el.

A deszaturált színvilág, a meredeken zuhogó eső, a hatásvadász zene, a lassított felvételek, a csalóka vágás és a késért folytatott tusakodás alapján nem tudtam eldönteni, egy Michael Bay-reklámot vagy egy B-mozit nézek-e. Lehet, hogy nem figyeltem eléggé, de az sem volt teljesen világos számomra, hogy egy olyan szigeten, amely hemzseg a fövenyes partszakaszoktól, miért egy sziklaszirt mellett horgonyozza le valaki a csónakját, illetve miért süt hét ágra a nap harminc másodperccel az évszázad vihara után.

Az írók jól választották ki, mely karakterek maradjanak a szigeten, és melyek távozzanak. Egyedüliként Desmond pontos szerepe nem tisztázódott bennem. Richard Alpert végső feloldása, hogy öregszik, nélkülözhetetlen volt, de szívesebben megnéztem volna, mit csinálnak ők a szigeten kívül, mint hogy huszonnyolc szerelmespár egymásra találását ismételjék előttem.


Carlton Cuse és Damon Lindelof biztonsági játékra vállalkoztak, mégis ellentmondásos finálét tettek le az asztalra. A huszonegyedik századra egyáltalán nem jellemzően – megkockáztatom, fantáziátlanul – totális happy enddel zárták a történetüket. A vallási felhangokat a Battlestar Galacticához hasonlóan obskúrus utalgatások szintjén tartották azzal, hogy a ravatalban elhelyezték az összes nagyobb vallás jelképét. Nem a természetfelettiben való hit fontossága volt a Lost végső kicsengése. Azt Ben példáján láttuk, mégis univerzálisan igaz minden szereplőre. A megváltás elnyerhető, csak hinni kell hozzá valamiben, és, ha lehet, bírni kell egy közösség támogatását.

2010. április 10.

Breaking Bad - 3. évad

A harmadik epizódjánál jár a jelenleg futó drámák egyik legjobbika, a Breaking Bad új évadja. A hiteles drámát fekete humorral egyesítő sorozat rendületlenül a Kemény zsaruk-at megközelítő emberi mélységekbe taszítja a hőseit, miközben bámulatos látványvilággal és a televízió legjobb alakításaival kényezteti a nézőit. A bejegyzés belsejében spoileresen elemzem az eddig látottakat. 

Mindenfajta történet mozgatórugója a karakterfejlődés – ezt az alaptézist forgatta fel Vince Gilligan és csapata azzal, hogy a Breaking Bad-ben a szereplői jellemének folyamatos degenerációját ábrázolják. Walt White elismert kutató is lehetett volna, de középosztálybeli kémiatanárrá csúszott le, akinek a gyönge személyiségét jól példázza, hogy kocsimosással igyekezett kiegészíteni a keresetét. A tartásának hiánya és a külső nyomás, a társadalmi frusztráció tehetnek arról, hogy bűnözővé vált. 

Walt White a huszonegyedik század antihőse. Tony Soprano és Vic Mackey nyomdokain járva rombol maga körül egzisztenciákat, és süllyed olyan emberalatti szintre, ahonnan már lehetetlen a megváltás. Ő azonban nélkülözi azt a tudatosságot, pragmaticizmust, amellyel a hozzá hasonló karakterek rendelkeznek. Nincs egy vezérelve, legyen az a törvény szabad értelmezése, avagy atyai intelmek egy sorozatgyilkos számára, amelyek megóvnák őt az erkölcsi fertőbe süppedéstől. 

A gonosztettekkel való szembenézésre Walt válasza az ignorancia. Hosszú ideig próbálta azzal legitimálni a tetteit, hogy mindent a családjáért tesz, de a harmadik évaddal túlléptünk ezen a ponton. Rég kicsúsztak az irányításából az események, de minden szörnyűség közül a repülőgép-szerencsétlenség lett az, amelyen nem tudta túltenni magát. Tisztában van azzal, hogy ő tehet 167 ártatlan ember haláláról, de ahogyan másoknak, úgy saját magának is hazudik, amikor a kormányt vádolja a katasztrófáért, és amikor megpróbálja kisebbíteni az esemény súlyosságát. A beszéde a tornateremben egyszerre gyomorszorítóan kínos és lenyűgöző, ahogyan a gerinctelenségig fajul a viselkedése. 

Ettől kezdve Walt megállíthatatlanul rossz emberré válik. A saját lakásába az alagsoron át hatol be, egy olyan csapóajtón, amelyet maga eszkábált, kifejezve, hogy az emberi mélységei előtt egyre inkább leomlanak a korlátok. Később az egykori törődő és szerető családapa végső elkeseredésében már-már zaklatásig merészkedik, hogy visszaszerezze a feleségét. Erőszakossá és számítóvá válik, tudat alatt elismerve, hogy mivé változott. 

Hasonló utat jár be Jesse Pinkman, Walt bűntársa. Az ő sorsa sokkal tragikusabb, hiszen a lealacsonyodását nem magának köszönheti. Könnyebb azonosulnunk vele, az ő veszteségét, Jane halálát inkább átérezzük, mégsem válik a történet pozitív hősévé. Mivel abban a hitben él, hogy miatta halt meg a barátnője, ezáltal a repülőgépek is miatta zuhantak le, megpróbál szembenézni a sötét oldalával. A rehabról úgy távozik, hogy elfogadta önnön romlottságát, nem próbál meg jobb emberré válni. Ellenkezőleg, úgy viselkedik, ahogy az egy gonosztevőtől elvárható. Alattomosan kijátssza a szülei kezéből a nagynénje házát, nem tudva, hogy ezzel az öccse álmát is tönkreteszi, akit egyedüliként szeretett a rokonai közül. 

Walt szinte mindenkit magával ránt a lejtőn maga körül, beleértve a feleségét, Skylert is. Az asszony a könyvelői állásában vetemedik bűncselekményre azért, hogy a méltóságát megőrizze. Hamarosan nála is kockára kerül a saját tisztessége, amikor bosszúból lefekszik a főnökével, és innentől kezdve ugyanazt az értékvesztési folyamatot követhetjük nyomon, amelyet a férje is bejárt.

Az antihősök feleségei mindig fejfájást okoznak a sorozatkészítőknek. Nehéz érdekfeszítően tálalni azt a párkapcsolati válságot, amelybe azt követően kerülnek, hogy fény derül az élettársuk valódi énjére. A Dexter írói a könnyebb megoldást választották, a Kemény zsaruk pedig sosem tudta igazán, mit kezdjen Corinne Mackey-vel. Skyler a Breaking Badben a tehetetlen áldozat szerepéből kitörve erős egyéniséggé vált, a kettejük drámája szervesen illeszkedik a sorozat egészébe.

Az asszonyéhoz hasonló cipőben jár Hank, aki a munkahelyi stressz áldozata lett. A DEA-ügynök az évadok során a pojácáskodó Michael Chiklis-paródiából az egyik legizgalmasabb karakterré fejlődött, ő kezeli a legemberibben a gyilkosságokat, amelyekbe sodródott tettesként vagy szemtanúként. Mondanom sem kell, az ő sorsában is jelentős szerepet játszanak Walt tettei. 

Ahogyan a Breaking Badet ismerjük, itt semmi sem fog olyan egyszerűen menni. Kapunk apró utalásokat arra, hogy minden visszatérhet a rendes kerékvágásba, és elkerülhető a totális katasztrófa, de az írók briliáns módon csavarják úgy a szálakat, hogy ezt ne legyen könnyű elérni. Walt ingadozik a lelkiismeret-furdalás és a tagadás között, Jesse-t a lelketlenné válás és a megbánás tépi – megkapóan tragikus az alakítása a harmadik részben, ahogyan Jane emlékének utolsó hangfoszlányához próbál ragaszkodni az elbitorolt, ürességtől kongó házban. 

Eközben a tudtukon kívül manipulálnak a hőseink körül a náluk sokkal hatalmasabb erők. Walt azt sem veszi észre, hogy épp csak elkerüli a halál Tortuga brutális gyilkosainak képében. Gus Frings, a mérhetetlenül befolyásos dealer és a pitiánerségből feltörő ügyvéd, Saul Goodman tevékenysége a bizonyíték arra, hogy Walt túlságosan mélyre ásta be magát az alvilágba. Innen már nem lehet kiszállni következmények nélkül. Az évad elejénél járunk csupán, de Gilliganék komótos építkezése eddig mindig meghozta a gyümölcsét. Az ő nagyszerűségüket mutatja, hogy az eddigi kevés esemény ellenére is olyan elviselhetetlenül feszült drámát sikerült elérniük, amely nemhogy fenntartja, de fokozza is az érdeklődésünket olyan szereplők iránt, akiket egyáltalán nincs okunk kedvelni.

Végezetül kiemelem az elmúlt epizódok néhány emlékezetes pillanatát:

  • Jesse Pinkman elgondolkodtató mondata: "I'm the bad guy", amellyel öntudatlanul is megszólaltatta Walt lelkiismeretét.
  • A Kuzinok, azaz a két mexikói orgyilkos rezzenéstelen arca, amikor a hátuk mögött felrobban a teherautó.
  • Tio, azaz Mark Margolis bizarr módon humoros entrée-ja az Oiuja-táblás kommunikációval.
  • Bármelyik jelenet Skyler és Walt között, amelyekben Bryan Cranston folyamatosan lenyűgöz az apró rezdülésekkel a hangjában és a gesztusaiban.
2010. április 5.

Doctor Who 5x01: The Eleventh Hour

A közhiedelemmel ellentétben 2010. április harmadika nem az iPad eljövetele révén vonul majd be a popkultúra történelmébe, hanem a Doctor Who visszatérésének napjaként. A klasszikus sorozat rebootjának kvázi-rebootja annyira ideális időpontban startolt, hogy a geekek mostantól saját epikus feltámadástörténetet ünnepelhetnek az évnek ebben a szakában.

Mielőtt az ötödik évad premierjét kritizálni próbálnám, le kell szögeznem, hogy a Russell T. Davies vezénylete alatt újjáélesztett sorozatból eddig vajmi keveset láttam. Akármennyire is kedveltem a korábbi két új doktort, nem tudtam túltenni magam a camp stílus fogalmát végletekig kimerítő megvalósításon és a gyakori, ingujjból előhúzott megoldásokon. Ebből kifolyólag megváltás volt számomra az, hogy a gyártásvezetői gyeplőt Steven Moffat vette át, már csak az új címszereplőtől, a mestert idézve britesen ortopéd fejű Matt Smithtől tartottam.

Ismeretlen okból a sorozat készítőinek feltett szándéka, hogy egyre kevésbé férfias doktorokat vonultassanak fel, amit Matt Smith azzal tetéz, hogy arcátlanul fiatal, és lényegében ismeretlen is a hazájában. Mivel halmozottan hátrányos helyzetből indult a karizmatikus Christopher Ecclestonhoz és a megnyerő David Tennanthez képest, nem csoda, hogy az első epizódja teljes egészében őköré épült.

Steven Moffat gyorsan kiradírozta a forgatókönyvéből a TARDIS-t, a szonikus csavarhúzót és a hozzájuk kapcsolódó technológiai fantázia-fitogtatást, hogy a karakterére koncentrálhasson. A megoldás olyan jól bevált, hogy Matt Smith a rendelkezésére bocsátott egy órában a Doktor minden oldalát képes volt megcsillantani, és egy percig sem múlta alul elődeit. Mi több, megkockáztatom, eddig egyedül ő találta meg a kellő egyensúlyt a komikus lazaság és a fellengzős komolyság között.

A regeneráció utóhatásaként jelentkező csetlős-botlós, slapstick humort nem tudtuk elkerülni, de ha a Doctor Who íróinak meggyőződése, hogy ez az instant szimpátia titkos alapanyaga, akkor le kell nyelnünk a békát. Smith ugyan ebben is lubickolt, de Moffat szellemes egysorosainak hála később meg tudta mutatni a doki öntudatosan komikus énjét. A kis Amelia Pond konyhájában játszódó jelenet megállíthatatlanul beszippantott a Who-hangulatba, másodpercek legforgása alatt rabjává váltam az új doktornak.

Az útitárs Amy szerepében Karen Gillant és a lábait ismertük meg, aki egyszerre tűnt elbűvölőnek és mélyen konfliktusos személyiségnek. Meglepően jól működik az alkímia közte és Matt Smith között, bár a premierben meglehetősen háttérbe szorult a karaktere, csak el-elkapni tudtuk a benne rejlő feszültség lehetőségét. Az utolsó jelenet mindenesetre ígéretet tett arra, hogy nem fogja mindvégig elhomályosítani őt az excentrikus Smith, sőt, az eddigi legizgalmasabb útitárs-doki dinamika elébe nézhetünk. Kíváncsi vagyok, hogy fog teljesíteni Gillan egy proaktívabb szerepben, amikor nem elkerekedett tekintettel kell rácsodálkoznia a főhős által prezentált képtelenségekre.

A háromszoros Hugo-díjas Steven Moffat nem élete legjobb forgatókönyvével támogatta meg a színészei játékát, de legalábbis egy decens évadpremiert tett le az asztalra. Szinte teljes egészében mellőzte a sorozatra gyakran jellemző erőltetettséget, bár azt nem tudom megbocsátani, hogy a TARDIS a Föld számos pontja közül éppen egy plot device közvetlen közelében landolt. Nála még a legnagyobb képtelenségek is logikusnak tűnnek, a cselekményei mindig következetesek. Tökéletesen kitöltötte az adásidőt, üresjáratok nélkül, lenyűgöző ötletességgel vezetett végig a történetén.

A hozzám hasonló újoncok számára kedvező egyalkalmas sztori feszült és izgalmas tudott lenni, miközben újra bemutatta a Dokit, a bolondosságával, a felsőbbrendűségével, a felfoghatatlan intelligenciájával és az univerzumban betöltött szerepével egyaránt. Az évad átívelő szálának magvait óvatosan, ügyesen hintették el, a Silence will fall kijelentés sokáig fog a spekulálni vágyók számára munícióként szolgálni.

Steven Moffat a saját képére formálta a Doctor Who-t, és teljes győzelmet aratott. Hősünk új, szupermenő logóval, tágasabb és analóg kütyükben gazdagabb TARDIS-szal, vadonatúj szonikus csavarhúzóval, valamint egy hipszter ruhatárával és hajviseletével gazdagodott. Hogy Moffat víziója vagy Smith sármja tehet-e róla, azt nem tudom eldönteni, de az első óra végére már meg is szoktam az éles váltást.

2010. március 30.

24: Rohadt hosszú napok

Jack Bauer éppen nyolcadik ölő-kínzó-hazaszolgáló hadjáratának kellős közepén jár, úgyhogy ennek örömére átgázolunk a maga után hagyott törmelékdarabokon és hullahegyeken, hogy visszatekintsünk a popkulturális ikonná vált karakter elmúlt hét évére. Minden úgy kezdődött, hogy elrabolták a lányát és a feleségét. Nem örült neki. Ezt úgy adta egyik ellensége tudtára, hogy megfenyegette, ha nem árulja el, hol tartják fogva a családját, akkor kihúzza a beleit. A száján keresztül. Biztos hallottad már a „költői túlzás” kifejezést. Na, ez nem arra volt példa. Jack minden szót komolyan gondolt, és ezt maratonfutóként izzadó, kanáriként éneklő áldozata is tudta. Jack nem az a fickó, akivel szarakodni akarsz. Ez már akkor nyilvánvaló volt, pedig mint azóta kiderült, mindaz, amit az első évadban művelt, még csak bemelegítés volt.

A Fox 2001-ben indította újtára valós időben játszódó sorozatát, ami évadonként egy nap eseményeit meséli el 24 (reklámblokkokkal együtt) egyórás epizódban, a fiktív, CTU nevű kormányszervezetnek dolgozó Jack Bauer terrorelhárító ügynökkel a középpontban. Hatásait nehéz túlbecsülni: a 24 stílust teremtett, divatot indított, a popkultúra részévé vált, és szinte az egész amerikai sorozatipart megreformálta. Erősen kétséges ugyanis, hogy sikere híján születhettek volna olyan szériák, mint pl. a hasonló népszerűségre szert tett, 2004-ben elstartolt Lost.

A real-time cselekmény, az osztott képmezők gyakori és kreatív használata, a szimpatikusan-félelmetesen bad motherfucker Kiefer Sutherland, a nézőket folyton felrázó fordulatok folyamatos bevetése, a terrorizmus kényelmetlenül realisztikus ábrázolása, a főszereplők halálozási aránya (a producerek kedvenc szavajárása: egyik karakter sincs biztonságban) és a „cél szentesíti az eszközt” elvének rajongói körökben is sokat vitatott alkalmazása mind a 24 védjegyévé és sikerének egy-egy alapkövévé vált. Bár a szufla az első két-három évad után érezhetően fogyogatni kezdett, Joel Surnow show-ja még ma is piszkosul élvezetes. Lássuk, miért is.

Első évad (2001-2002)

A mítoszteremtő, a hivatkozási alap. Jack itt még boldog családapa (mintha 100 éve történt volna), akinek az első fekete elnökjelölt, David Palmer szenátor elleni merényletet kell megakadályoznia. Helyzetét némileg nehezíti, hogy a terroristák elrabolt lányával és feleségével zsarolva, pont őt akarják rávenni a szóban forgó merényletre. Hajsza az idővel, menekülés a törvény és a terroristák elől, áruló saját társai között. Az első évad elképesztően feszes, fordulatot fordulatra halmozó, roppant intelligensen felépített cselekményében a főhős figyelmére áhítozó problémák mesterien épülnek egymásra: ha egy veszélyes szituáció megoldódik, rögtön két másik nő ki belőle, és a nézőnek levegőt venni sincs ideje. A show-t ezeken túl Jack karaktere adja el: patetikus nagymonológok és hősi szólamok nélküli, végletekig elszánt és (naná) kőkemény hazafi, aki egyszerűen csak teszi a dolgát, minden körülmények közt, bármi történjék is, és egyáltalán nem csinál nagy ügyet az egészből. A mellékszereplők is kiválóak: a politikai-családi botrányba keveredő, valószerűtlenül becsületes politikus, Palmer, a hű társból, exbarátnőből és barátból aljas, gonosz ribanccá vedlő Nina, és az árulónak beállított, tisztességes kolléga, Tony – és ez még mindig csak a jéghegy csúcsa (ne felejtsük el mindenki kedvenc leszbikus bérgyilkosát, Mandyt). A szezonon egyértelműen látszik, hogy a Fox eredetileg csak 13 részt rendelt: Jack félúton megmenti családját, megakadályozza a szenátor meggyilkolását, a cselekmény megtörik, és szinte a semmiből bukkan fel egy újabb fenyegetés. Az alkotók a bosszút ráncigálják az események hátterébe (Dennis Hopper kiváló szemétláda), és elindítják a főhőst egy még személyesebb, vagyis ellenségeire nézve még veszélyesebb úton – ahogy a végén brutális hatékonysággal rendet rak a kikötőben, azt a terminátor is megirigyelhetné. És itt Jack még 100%-ig hihető és emberi, ahogy a sorozat is mindkét lábával a valóság talján áll. Egyszerűen nincs mibe belekötni (na jó, az az amnéziás hülyeség nem kellett volna, de a tragikus, megrendítő záróképek jótékonyan feledtetik a Terryvel kapcsolatos ballépéseket). Nem lesz ez mindig így.

Második évad (2002-2003)

Csak hogy tudjuk, hányadán állunk: Jack már az első részben agyonlő egy védtelen, megbilincselt foglyot, és aztán levágja a fejét. Amerika, a demokrácia és a szabadság nevében, természetesen. A tétek ugyanis emelkedtek: hősünknek egy mindössze néhány embert célzó bosszúhadjárat után most egy sokmillió amerikait veszélyeztető atombombarobbantást kell megakadályoznia, úgyhogy nincs idő a szarakodásra. Ez a szezon talán a legegységesebb (és a legjobb) az összes közül – ezúttal nincs törés a cselekményben félúton, az írók következetesen viszik végig a történet szálait, részletesen foglalkozva a terroristatámadással, majd pedig annak következményeivel, kitérve a politikai aspektusokra is, aktuálisabb és ijesztőbb témákat vetve fel közben, mint amikre az első évad revansszcenáriója lehetőséget adott. Az atombombát ugyanis nagyhatalmú amerikai és európai üzletemberek egy csoportja kísérli felrobbantani Los Angelesben, hogy aztán az egészet egy közel-keleti országra kenje, így igazolva egy busás profittal kecsegtető, olajáremelkedést produkáló háborút a térségben. A feleségét gyászoló Jack itt még inkább bulldózerként gázol át mindenkin, aki útjában áll, hezitálás nélkül öl, és kínoz (viszont akasztják majd a hóhért is), de a helyzet komolyságát az erkölcsösség szobraként ábrázolt elnök, David Palmer kompromisszumokra kényszerülése is jelzi. Mert ha már ő is kínzáshoz folyamodik, akkor valami nagyon csúnyán el van baszva ebben a gyönyörű, csillagos-sávos országban (köztünk szólva: ráfért a patyolattiszta politikuskarakterre némi árnyalás). A második évad számos emlékezetes jelenettel szolgált, úgy, mint a CTU elleni merénylet, Nina alkuja, az atombomba felrobbanása (és a seggfej George Mason önfeláldozása), Jack megkínzása, és persze Yusuf Auda halála: a szerencsétlen arab ügynököt, akit országa azért küldött Amerikába, hogy bebizonyítsa, nem hazája áll a nukleáris terrorizmus mögött, rasszista csőcselék lincseli meg a nyílt utcán. A 24 második évadja minden idők legjobb drámai sorozata lenne (így „csak” az egyik legjobb), ha az alkotók nem lőttek volna hatalmas bakot Jack lánya, Kim, karakterével: bármily szemet kényeztető látvány is Elisha Cuthbert, a fő cselekményszáltól teljesen független, értelmetlen bolyongásai Los Angeles környékén kínosan kilógnak a szezon amúgy vérprofi dramaturgiájából. Emlékeztek a pumás jelenetre? Na, abból majdnem „cápaugrás” lett… (A sztori elvarratlan szálait a 24: The Game című PS2 játékban fonták tovább.)

Harmadik évad (2003-2004)

A puhapöcsű, bürokrata CTU-igazgató, Ryan Chapelle, sosem volt senkinek a kedvence, de azt a szituációt, amibe a harmadik évadban került, még mindig elképedve suttogják maguk közt a rajongók. Ismered az érzést: nézel egy filmet, és elvileg tudod, hogy mi következik, de nem akarod elhinni. Á, kizárt, hogy ezt meg merjék lépni. Ez túl durva, ilyen nincs. És aztán meglépik. Azaz, Jack kivégzi Chapelle-t, eleget téve a terroristák követeléseinek, akik egy halálos vírus elszabadításával fenyegetőznek Los Angelesben. És persze ott van az a bűnös elégedettség, amire a néző az első évad befejezése óta várt: Jack végre revansot vesz Ninán a felesége haláláért (az áruló ribancot még épp időben írták ki a sztoriból: túl sok lett volna, ha még egy következő évadban is visszahozzák). Ezek azok a pillanatok, amik évről évre odaszögezik a nézőket a 24 elé. A harmadik szezonra sok minden változott. Az elsőben még árulógyanúsnak bélyegzett Tony immár a CTU vezetője (ráadásul majdnem olyan kemény, mint Jack: egy órával azután, hogy nyakon lövik, máris fegyverrel a kezében rohangál a rosszfiúk után), Kim maga is az ügynökségnél dolgozik adatelemzőként (ez csak egy fokkal jobb megoldás a második évados téblábolásánál), megismerjük az itt még baromi idegesítő Chloe-ét, Jack pedig új partnert kap a háta mögött a lányával kavaró Chase személyében. Visszatért viszont az első évad „darabossága”: 12 rész után az alkotók elvarrják a sztori legtöbb szálát, és egészen újakat kezdenek fonni. Itt érezhető először a sorozaton, hogy az írók erőlködnek, de itt érezhető először az is, hogy kezdenek tragikus karaktert faragni a főhősből. Jack drogfüggősége (egy beépített ügynöki meló kellemetlen következménye), és az utolsó jelenetben látott kvázi-összeomlása főleg utóbbira, az a hajmeresztő, és hitelességét tekintve erősen vitatható fordulat pedig, amit mindössze pár rész után lépnek meg, előbbire példa. Innentől lesz mindinkább zavaró az alkotók vállát nyomó „nagyobbat, meglepőbbet, gyorsabbat” kényszer.

Negyedik évad (2005)

Megint egy megmenekülés az utolsó utáni pillanatban. Megint egy áruló a CTU sorai közt. Megint egy terrorista fenyegetés, ami mögött egy még nagyobb terrorista fenyegetés húzódik meg. A negyedik évadra kellemetlenül összekarambolozott az írók rutinba fulladt kreativitása és a nézők jócskán megemelkedett ingerküszöbe a sorozat tipikus fordulataival kapcsolatban. Vagyis az alkotók jóval kevesebb meglepetést tudtak okozni, mint korábban, és az évadot csúnyán beárnyékolta még a főgonosz, Habib Marwan (Arnold Vosloo) karaktere is. Őt eredetileg csak az első pár részbe akarták belerakni, de olyan meggyőzőnek találtatott, hogy végül teljes 24 részre szavatos mumus lett belőle. És az ugyan pozitívum, hogy nincs törés a sztoriban, hogy minden szálat egyvalaki tart kézben, az viszont már kevésbé, hogy egyetlen főgonosz lévén, az alkotók csak úgy tudták fenntartani a feszültséget, hogy Marwant (aki tucatnyi közel-keleti terrorista sejtet irányítva szabadítja el a káoszt Amerikában) folyamatos konfrontációba kényszerítették Jackkel és a CTU-val. Így aztán emberünket a jófiúk két-három részenként körülzárták, rosszabb esetben el is fogták, csak hogy aztán megint megszökjön a karmaik közül. Marwan sokadig megmenekülése nem csak kínosan redundássá alacsonyította a cselekményt, de ráadásul hülyét csinált az egész CTU-ból is, aminek ágyútöltelékként használt, teljesen haszontalan ügynökei az ilyen összecsapásokban sűrűbben hullottak, mint ősszel a falevelek. És mégis… mindezek ellenére a negyedik évad tele van fantasztikus pillanatokkal, és remek karakterekkel (a balfék elnök, és az immár szimpatikus Chloe, akinek géppuskás akciója a szezon egyik csúcspontja). Az első pár rész lenyűgöző (különösen az, amikor Jack rablást színlel, hogy egy boltban tartsa a terroristák egyikét, míg Chloe a központból beméri a műholdas követés érdekében), az EMI-robbanás következtében szinte háborús övezetté váló Los Angeles-i utcákon vívott csata, és az egy epizód erejéig az események középpontjába kerülő ártatlan, kempingező párocska története pedig egyértelmű bravúr. Tanítani kellene azt is, ahogy a terroristás sztoriból a végére kinő az a bizonyos kínai szál, ami az egész sorozat talán legnagyszerűbb befejezéséhez vezet (egyébként ez az egész 24-nek egy tökéletes finálé lett volna) – de a fő pozitívum mégis (még mindig) Jack karaktere. Több erősen megkérdőjelezhető döntést hoz, mint valaha (nem egy ártatlan hal meg miatta), és ezek a tettek végül megbosszulják magukat: mind szakmai, mind magánélete rámegy a dologra, és van abban valami mélyen tragikus, ahogy a záróképeken, hajnalhasadtakor elsétál a semmibe, maga mögött hagyva mindent, ami valaha fontos volt neki.

Ötödik évad (2006)

Az alkotók a legelső részben olyan tarolást visznek végbe a korábbi évadokban főszerepeket betöltött karakterek közt, hogy a néző nem hisz a szemének. Persze egész véletlenül Jack azon barátaival játszanak 10 kicsi indiánt, akik tudják, hogy még életben van. Hősünknek sem kell több, visszatér, hogy rászabadítsa a gazokra Isten haragját. Eh, méghogy Istenét, az semmi… a sajátját! Az ötödik évad sok (de korántsem minden) szempontból a sorozat csúcspontjának számít. A megnövelt büdzsének köszönhetően az akciók grandiózusabbak és látványosabbak, mint valaha, a sztori pedig példásan megírt, és átgondolt, sokkal következetesebb és egyenletesebb, mint az előző két szezonban. Az újabb terrorista fenyegetés és a mindennek a középpontjában álló amerikai-orosz antiterrorista megállapodás köré csaknem féltucatnyi érdekcsoport különböző konfliktusait fűzik fel, egy meglepően komplex fenyegetést tálalva, ami mögött persze (kevésbé eredeti, de hatásos módon) egy kormányszintekig érő összeesküvés áll. Nesze nektek, Jack eddigi legnagyobb ellenfele: maga az Egyesült Államok elnöke. Legalábbis részben: az ötödik évadban ugyanis a politikai (látszat)hatalmasságokat a magánszektorból dróton rángató árnyékemberek kavarják a legnagyobb szart. Érdemes megjegyezni, hogy a főhőst leszámítva, az első évad stábjából ekkorra már csak a függönyhúzó maradt életben (nameg Jack lánya, Kim, akit, hála az égnek, teljesen kihagytak az előző évadból, és itt is csak pár jelenet erejéig bukkan fel). Viszont beértek az új karakterek: az irritáló, pofoznivaló Chloéból a sorozat egyik legszimpatikusabb alappillére lett (máig is az), Logan elnök egy gyáva és inkompetens balfékből szépen vált ugyanolyan gyáva, de ügyesen lavírozó, aljas féreggé, Bill Buchanan személyében végre lett egy olyan CTU-igazgató, aki nem akarta állandóan útját állni Jacknek, Peter Weller és Sean Astin felbukkanásának pedig nem lehetett nem örülni. Ami meg hősünket illeti, őt tovább kísértik saját korábbi döntései: bár lelki vesszőfutása még mindig nem olyan hangsúlyos, mint a hetedik évadban lesz, de a tény, hogy lánya már látni sem akarja, és főleg, a tény, hogy a kínaiak viszont, köszönhetően az előző szezonos incidensnek, nagyon is akarják látni, a sorozat addigi legszemetebb befejezéséhez vezet. A kissé csalódást okozott negyedik etap, és az eddigi legnagyobb mélyrepülés előtt a 24 ismét teljes fényében tündökölt.

Hatodik évad (2007)

Ó, egek… Ki hitte volna pár évvel korábban, hogy eljön majd az idő, amikor a 24 egy erőteljes, drámai akciósorozatból lövöldözésekkel és robbanásokkal tűzdelt, zagyva családi szappanoperává válik? Az írók ekkorra láthatóan vészesen kifogytak az új ötletekből, és a régi formulákat erőltették újra és újra, de a nézők ezeket már réges-rég kiismerték, és a sorozat lassan kezdte kihullatni méregfogait. Pedig az első néhány rész még kifejezetten izgalmas volt, annak ellenére is, hogy a kínai rabságából félholtként visszatérő Jack röpke fél óra leforgása alatt máris régi, makkegészséges önmagaként aprította a gazokat – de ezen már nem lepődünk meg egy olyan karakter esetében, aki túl van kínzásokon, szívleállásokon, drogfüggőségen, nameg számtalan testi és lelki sérülésen. Az írók mindenesetre kétségbeesetten igyekeztek emelni a tétet, így aztán a negyedik rész végén megtörtént egy újabb „lehetetlen”: a terroristák atombombát robbantottak Los Angeles egyik külső kerületében. A szinte apokaliptikus szcenáriót a nézők csak addig élvezhették, amíg ki nem derült, ki áll az események hátterében: Jack gonosz apja és gonosz testvére. Úristen, az alkotók előzúzták a kalapból a „gonosz testvér” (még jó, hogy nem iker) koncepciót? Tényleg? Itt indult el a lejtőn az egész, de valami félelmetesen gyorsan (megjegyzem, az sem segített, hogy az új elnök Wayne Palmer, a korábbi elnök öccse lett). A banális, izzadságszagú családi perpatvar, és az immár unalmas fordulathalmozások párosítása a sorozat halálával fenyegetett, ráadásul a fináléban mindezt egy olcsó B-akciófilmbe illő olajkutas leszámolással tetőzték. Az egyetlen, ami mentette a menthetőt, Jack karaktere volt (még mindig). Ugyan hat év alatt egy hihető akcióhősből megállíthatatlan, megölhetetlen úthengerré változott, de a lehetetlenséggel határos fizikai ellenállóságát az alkotók nagyszerűen kompenzálták lelki sérülékenységével. A hatodik évad fináléját teljes egészében ennek szentelték (azaz a drámának, nem az akciónak és egy újabb fordulatnak), mondván, ölheted és kínozhatod az embereket a hazád szolgálatában, és igazolhatod tetteid a „greater good” szavakat lobogtatva, de döntéseid, módszereid egy idő után utolérnek, és akkor nincs menekvés önmagad elől. Sajnos ezek a roppant erőteljes pillanatok, bármily hatásosnak bizonyultak is, későn jöttek, hogy megmentsék a szezont.

24: Redemption (2008)

A hatodik évadot ért támadások után a lehető legrosszabbkor jött az írósztrájk, az alkotóknak ugyanis nem volt rá lehetőségük, hogy mielőbb korrigálják a sorozat hírnevén esett csorbát. Végül úgy döntöttek, hogy ha már a hetedik szezonnak csúsznia kell egy évet, addig is csinálnak valami mást. Az eredeti ötletek (webes illetve mobiltelefonos epizódok) helyett végülis egy tévéfilm elkészítése mellett döntöttek, amivel hidat képeztek a hatodik és a hetedik évad között. A Redemptionben Jack afféle önkéntes száműzetésben van Afrikában: önmagát keresi, de persze a bajt találja meg, merthogy az amerikai forrásokból pénzelt Juma tábornok puccsra készül az országban, és nem riad vissza semmitől. A két óra alatt, valós időben játszódó sztoriban Jacknek egy iskolányi gyereket kell megmenekítenie a lázadók serege elől, végül feláldozva saját szabadságát, és visszatérve hazájába, ahol felelnie kell túlkapásaiért. A sztori a ruandai népirtásra, és az Egyesült Államok abban betöltött szerepére reagált, és az ügyesen levezényelt, gyors sodrású akciódráma sikeresen rehabilitálta a sorozatot a következő évad kezdetéig. Üdítőleg hatott az új helyszín, (újra) realisztikus volt a felvázolt konfliktus, és az írók szépen játszottak rá Jack lágyabb, humánusabb oldalára is – a nézők pedig máris nagyobb várakozásokkal tekintettek az új szezon elé.

Hetedik évad (2009)

A hetedik évad kis (na jó, lehet, hogy nagy) túlzással karaktertanulmánynak is felfogható. A késztők már évek óta nem tudtak semmi újat mondani Jackről (más kérdés, hogy ügyesen fokozták és variálták a korábban elmondottakat), most viszont találtak egy új megközelítést. Az idealista FBI ügynöknő, Renee Walker szemein keresztül láttatták őt, sőt, ami azt illeti, az egész évad személyes és morális konfliktusrendszere a kettejük közt feszülő ellentétekre épült – illetve arra, hogyan csökkennek ezek az ellentétek, ahogy a körülmények hatására, minden meggyőződése ellenére, Renee is egyre inkább kénytelen Jack általa mélyen elítélt módszereihez folyamodni. Kapcsolatukat szépen, következetesen vitték végig, és az egész sorozat szíve és lelke lett – Jack pedig olyan sebezhető, pontosabban sebzett karakter volt, mint azelőtt még soha. Ez persze nem jelenti azt, hogy elpuhult volna: szenvedése befelé irányult, kifelé továbbra is ugyanaz a kíméletlen, terroristaölő- és kínzó úthenger volt, mint korábban. Az évadot ért legnagyobb kritika az előző szezonban (elvileg) meghalt Tony visszahozására vonatkozott, és ez egy kicsit el is vette az élét az alkotók ígéreteinek, mik szerint komoly változásokra lehet számítani (kezdetnek: ez az évad már nem Los Angelesben játszódott, hanem Washingtonban, ahol a történet elején Jacknek egy szenátusi meghallgatáson kellett felelnie túlságosan vehemens munkamódszereiért). Végül mégis egészen jól sült el az egész: az írók magukra találtak, hosszú idő óta először nem lehetett érezni a sztorin az izzadságszagot, mivel láthatóan ismét fontosabb volt számukra a cselekmény következetes és intelligens vezetése, mint a fordulatok halmozása és az epizódvégi cliffhangerek robbanékonysága. Még azt is megbocsátottuk, hogy Allison Taylor elnöknőt sikerült meglehetősen szárazra és érdektelenre írni. Aztán amikor Jack halálos dózist kapott egy vegyi fegyvertől, felcsillant a remény, hogy sorozattörténelemi eseménynek leszünk szemtanúi: csak nem valóra váltják az alkotók sokéves burkolt fenyegetésüket, és kinyírják a főhőst? A terep készen állt: akár Renee, akár Tony karaktere tökéletesen alkalmas lett volna arra, hogy átvegye a szerepét az esetleges folytatásokban, a sztori egyértelműen ebbe az irányba tartott. És ha hozzávesszük, hogy a 18. rész után két hétre leálltak a forgatással, hogy átírják az utolsó hat részt, akkor nyilvánvalónak tűnik: tényleg az volt a terv, hogy megölik Jacket, de aztán a golyóik visszaszálltak a hasukba, és odakanyarintottak egy gyáva befejezést, amivel ráadásul elkúrták Tony figuráját is. Kár érte – de ez az évad összességében még így is remekül sikerült.

2009. május 16.

State of Play

A rendszerváltás óta minden tévéelnök úgy hivatkozott a BBC-re mint a magyar közszolgálati média alfájára és omegájára. Hogy ennek ellenére mégsem történt nagyjából semmi említésre méltó - leszámítva talán a Mosoly utcai rendőrőrs kalandjait, és mélyen hallgatva Horváth Ádám életművéről - arról most nem érdemes beszélgetni. Mielőtt bárki elitizmussal vádolna, hozzáteszem, hogy Angliában sincs kolbászból a kerítés - ebben bárki megerősíthet, aki két napnál többet töltött el a szigetországban.

Közszolgálatiság ide vagy oda (hogy VilosCohaagen kollégát idézzem: tanítva szórakoztatás és játszva nevelés), a BBC időnként letesz az asztalra olyan dolgokat, amelyek érdemesek mindenki figyelmére, elég a Doctor Whora (nálunk Ki vagy, doki? címmel futott) vagy a Jane Austin, Charles Dickens vagy egyéb angol klasszikusok adaptációira gondolni.

Ebbe (az egyébként elég erős) mezőnybe tartozik a State of Play is; Paul Abbott veterán forgatókönyvíró sorozata, amelynek középpontjában - olyan magasztos dolgok mellett, mint az előítéletek, sajtószabadság, korrupció - a barátság, a lojalitás áll, szóval csupa olyasmi, amelyeket manapság nagyon könnyedén veszünk adottnak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A történet szerint - amelyet hat, egyenként egyórás részre bontva kapunk - napjaink Londonjának szokásos eseményei zajlanak: a fényes jövő előtt álló, ambíciózus munkáspárti képviselő, Stephen Collins (David Morrissey) éppen munkába igyekszik, amikor a szerelvény megáll: valaki a metó elé vetette magát. Nem sokkal később kiderül, hogy saját asszisztense, Sonia Baker volt az, aki Collins szeretője volt. Mindeközben meggyilkolnak egy fekete srácot, akinek halálát a rendőrség - valamint a történetbe nem sokkal később belépő Cal McCaffrey (John Simm) - elsőre szimpla leszámolásnak tart: nem sokkal később kiderül azonban, hogy a két áldozatnak sokkal több köze van egymáshoz, és lehet, hogy Soniát valaki meggyilkolta...

A sorozat két központi figurája Collins, aki mintapéldája az ezredforduló fiatal, munkáspárti karrierpolitikusainak: egy-két év alatt vált mezei képviselőből (backbencher) az energiaügyi bizottság elnökévé és miniszteraspiránssá - de pályája tönkretette családját. Barátja, McCaffrey oknyomozó újságíró (ne hazai példákból induljatok ki), aki annak idején Collins képviselői kampányát is vezette, minden igyekezetével azon van, hogy kiderüljön az igazság - szó szerint mindenáron. Kis csapat verbuválódik McCaffrey köré, akik szépen lassan felderítik a zavaros és sötét összeesküvést - amelynek célja csak elsőre tűnik egyértelműnek.


Tagadhatatlanul a sorozat legjobb pillanatait a két főszereplő szállítja: John Simmről eddig is tudható volt, hogy remek színész, ez a hat óra pedig minden kétkedőt meggyőzhet: David Morrissey pedig remekül alakítja a lassan összeomló életű politikust. A sorozat mellékszereplőkben is erős: Bill Nighy, James McAvoy, Polly Walker, Philip Glenister Kelly Macdonald, Amelia Bullmore vagy Marc Warren - valljuk be, nem akármilyen névsor.

Ha valaki szereti mondjuk Aaron Sorkin munkásságát (pl. a nálunk Az elnök emberei címen futott The West Wing), vagy az olyan drámákat, ahol öltönyös emberek üvöltöznek egymással, konspirálnak, mindeközben nagyon súlyos, rengeteg ember életére ható dolgokat tesznek - vagy szeretnénk egy kicsit belelátni abba, hogyan működik a szó nyugati értelmében oknyomozó újságírás, akkor feltétlenül kötelező. Ha csak egy jófajta drámát akarunk látni, emberi sorsokkal és valódi érzelmekkel, akkor szintén.

2009. február 6.

Élet a Marson - Life on Mars (US)

Nem véletlenül most kerítünk sort a sorozat bemutatására: itthon hamarosan műsorra tűzi a Sorozat+ csatorna (az eredeti angol változat sorsa posztzártánkig még kétséges), úgyhogy érdemes egy kicsit belenézni miről is szól.

A Life on Mars története valamikor 2003 környékén kezdődött, amikor néhány írót a Kudos nevű angol filmgyártó cég Blackpoolba küldött tíz napra, hogy a kis vakáció végén álljanak elő néhány ötlettel egy tévésorozathoz. (Ezt a rendszert bevezethetnénk itthon is.) A Kudos már ekkor sem volt kispályás cég: a Hustle (Svindlerek) és a Spooks (MI5 - Titkos szolgálat) sikerrel futottak mindenhol. Tony Jordan, Matthew Graham, Ashley Phraoah és a többi író végül az átitalozott - de főleg átjátékgépezett - hét végére (több más mellett) egy retro-zsarusorozattal rukkoltak elő Ford Granada címmel. A producerek arcáról ekkor lehervadt a mosoly: ezek itt elittak egy zsák pénzt, aztán ránk akarják sózni a Sweeney (kultikus angol zsarusorozat) újráját. Ennek ellenére elkészült a pilot forgatókönyve, majd némi kavarodás és kreatív munka után a BBC akkori új vezetése látott fantáziát Sam Tyler kalandjaiban, és 2006-ban adásba került az akkor már Life on Mars című sorozat első része.


A John Simm által játszott nyomozó balesetet szenved, majd 1973-ban tér magához: nem tudja, hogy került oda, vajon kómában van-e, vagy megőrült, esetleg tényleg visszautazott az időben. Miközben megpróbál rájönni egy kedves rendőrnő, Annie segítségével, mi is történt vele, bűnügyeket old meg a manchesteri rendőrség nyomozójaként. Főnöke a mára ikonná vált Gene Hunt detektív-főfelügyelő lesz, aki az igazi hetvenes évekbeli kemény zsaru: keményen iszik, keményen dohányzik, és keményen üti a gyanúsítottakat.

A sorozat hamarosan elérte a kultstátuszt: hangulatos darab a javából, mindazokkal a dolgokkal, amikről most úgy gondoljuk, a hetvenes éveket jellemezte: kiváló zenék, széles inggallérok, gyönyörű autók és egy keményebb iparváros, mint Ózd valaha is volt. Az elmúlt évek irányzatait nézve csak idő kérdése volt, mikor és melyik amerikai csatorna lát fantáziát az újrában: végül az ABC annyira eltökélten akarta a sorozatot, hogy amikor az először leforgatott pilot Jason O'Marával hatalmasat bukott a szakmai közönség előtt, gyorsan újraosztották a szerepeket és leforgatták még egyszer. A cselekményt New Yorkba tették, leszerződtették Harvey Keitelt, Gretchen Molt, Michael Imperiolit, beletoltak még kéttalicskányi pénzt: az eredmény aztán tavaly ősszel adásba is került, úgyhogy nem sokkal az amerikai premiertől lemaradva kapjuk meg.

A koncepció nem sokat változott az eredetihez képest: Sam Tyler nyomozó 2008 New Yorkjában. Miután egy sorozatgyilkos elkapja a barátnőjét és társát, Mayát, Sam üldözőbe veszi, de ekkor elüti őt egy autó: magához térve 1973 New Yorkjában találja magát. Miután nem sok választása van, csatlakozik múltbéli (?) kollégáihoz, innentől kezdve klasszikus zsarusorozatként folytatódik a történet, miközben Sam veszettül keresi a választ arra a kérdésre, hogyan juthat haza.

Mint minden másolat, a Life on Mars sem tűnik annyira frissnek már: az első négy-öt rész ráadásul egy az egyben az eredeti sorozat részeinek cselekményét másolja. Jason O'Mara lehet, hogy a legjobb választás, de fasorban sincs John Simmhez képest. Michael Imperioli, akit a Maffiózókból (Sopranos) ismerhetünk, gyakorlatilag minden közös jelenetükben lejátssza a képernyőről Ray Carling szerepében, ez pedig lehet, hogy hosszú távon nem egészséges a főszereplő szempontjából. Harvey Keitelről ezt azért nem lehet akkora jelentőséggel hangsúlyozni, mert koránt sem szerepel benne annyit, de minden jelenete ott van - hát most mit mondjak, a hétpróbás gazember egy legenda, az lenne a feltűnő, ha nem lenne jó - Gretchen Mol pedig aranyos Annie szerepében. Nem véletlenül hagyom ki Jonathan Murphyt: szerencsétlennek alig írtak szerepet, és bár a karakterek nem rosszak, de hiányzik Dean Andrews és Marshall Lancaster kettőse, ami az eredetiben nagyon jól működött, és itt sem jönne rosszul.



Hitelesség: Na ez az, amit nem lehet elvárni a sorozattól. Mivel nem lehet tudni, vajon tényleg 1973-ban járunk és nem Sam fejében (és kérlek benneteket, ne spoilerezzetek) értelmetlen ilyesmiről beszélni. Noha a hangulat az elején még nem az igazi, a későbbi részekben jobban ráerősítettek ezen a fronton - bár időnként előfordul durva, ordas nyúlás az eredeti sorozat zenéiből, kezdi megtalálni a saját hangját. Persze a hetvenes évek New Yorkja sokkal inkább Funky mintsem Rock'n'Roll, de ez így is van rendjén. Ha a Tévés Istenek (gy.k. Programigazgatók) adnak neki esélyt, mint az történt az Office esetében, jó kis sorozat lehet belőle; sajnos azonban az eredeti annyira eltalált, kidolgozott, jól megírt jól eljátszott, hogy mellette az unokatestvérek változata maximum a jól eltalált másolat posztra tarthat igényt: erre pedig szerencsére minden esélye meg is van.

2008. december 22.

Dexter – 3. évad

Masuka: I got a reputation to live up to. I mean, if my show does not make people vomit and have an erection at the same time, then I've let my audience down.

A tévé legszimpatikusabb sorozatgyilkosa 2009 őszéig leteszi a lantot szikét, ideje tehát összegezni az eddigi fejleményeket. Az első évadban Dexter saját eltorzult tükörképével került szembe, a másodikban pedig jól felépített identitása rendült – majdnem – meg. A két évad tökéletesen kiegészítette egymást, így joggal merült fel bennem a kérdés: lehet-e még úgy továbbfejleszteni a sztorit, úgy közben ne csökkenjen az izgalom? A félelmeim sajnos beigazolódtak. (Lesz SPOILER is.)

A harmadik évad színvonala sajnos messze elmarad az első kettőétől. A sajátos Dexter-hangulat megkopott, a korábbi feszes szerkezet fellazult, az írók (és a rendezők) láthatólag elkezdtek rutinból dolgozni. A második évad utolsó 5 részét nézve anno levegőt is alig mertem venni, akkora feszültség áradt a sztoriból, ezúttal viszont csak a nyolcadik résztől kezdett igazán érdekessé válni a történet, hogy a fináléra aztán ismét leüljön a tempó.

Ha egyetlen mondattal kéne meghatározni mi történt, azt mondanám, hogy a drámai köntösbe csomagolt thrillerből szappanoperába oltott rendőrszéria lett. Tény, hogy már az első két évadban is sokszor többet tudtunk meg a Miami-béli rendőrök magánéletéről, mint amennyire kíváncsiak lettünk volna, ezúttal viszont valóban sikerült túladagolni az érzelgős mellékszálakat. Nem mintha Batista, Laguerta vagy Debra érzelmi élete annyira kibírhatatlanul unalmas lenne, de a főcímben mégsem az ő nevük áll. Szimpatikus karakter mind, akiket jó színészek játszanak – rendben van a két új figura, Anton és Quinn is – de mintha Dexter aránytalanul háttérbe szorult volna a saját sorozatában.

A helyzet már csak azért is meglepő, mert magával a történettel – papíron – nem is lenne akkora baj. Igaz, elsőre nem hangzik túl izgalmasan, hogy antiszociális főhősünk családot akar alapítani és házasságra – illetve az apai szerepre készülődik –, de mindez logikus következménye is lehetne az eddig történteknek. Dexter karaktere nem statikus, az első évad óta fejlődik a személyisége, miután rájött, hogy apja kódja nem megingathatatlan dogma – merthogy kiderült, az öreg se volt éppen hibátlan jellem – már elérhetőnek tart korábban lehetetlennek tűnő célokat. Úgymint: család, három gyerek, kertesház. Ha már színlelnie kell, miért ne színleljen mesterfokon? Másrészről szeretné bizonyítani halott apjának, hogy nem volt igaza, lehet neki is – látszólag – normális élete. (A fater sajnos jóval többször tesz látogatást Dexter vízióiban, mint szükséges lenne, ahogy a belső narrációt, úgy ezt a megoldást is túlzásba viszik néha az alkotók.)

Kiváló Miguel Prado karaktere is – Jimmy Smits sokszor lejátssza Michael C. Hallt a vászonról képernyőről –, jó ötlet volt beemelni egy rokonlelkű (vagy legalábbis annak látszó) barát figurát (igaz, már Lila is hasonló szerepet töltött be.) Nagy ötlet, hogy pont a törvény embere az, akiről kiderül, betegebb mint maga Dexter, és hogy a normalitás álcája mögött egy hatalommániás egoista lapul. Épp ezért kár, hogy a fináléban végül nem használták ki a figurában rejlő potenciált.

Nincs tehát gond az alapkoncepcióval, felteszem, ha valaki egyből a harmadik évadot kezdené el nézni, nem is lenne különösebb hiányérzete. Csakhogy, az első két évad olyan magasra tette a lécet, hogy már nem lehet megelégedni azzal, hogy „nézhető” ez is. Igen, az, sőt akadnak zseniális pillanatok is (Dex és Miguel a tetőn, Masuka "lelki válsága".)  Összességében viszont hiányzik a sötét hangulat, a cinikus humor és az igazi feszültség. Túl hosszú az expozíció, érdektelen kevésbé izgalmas, sehová nem tartó történetszálakra pazarlódik a játékidő egy része – a Yuki-Quinn sztori vajon miről szólt? Lehetséges persze, hogy az alkotók eleve két vagy három évadra terveztek – az első évad készítésekor még nem lehettek benne biztosak, hogy lesz folytatás – és azért csordogál lassabban a történet, hogy legyen idő még jobban elmélyíteni a karaktereket. A rajongók egy része nyilván elfogadja ezt a magyarázatot, másoknak már az is elég, hogy ugyanaz a helyszín és ugyanazok a szereplők, de az igazi fanok tisztában vannak vele, hogy ez a Dexter már nem az a Dexter.

Hogy is mondta Masuka?

Meg kell felelnem a hírnevemnek. Úgy értem, ha a showműsoromtól nem lesz az embereknek egyszerre hányingerük és erekciójuk, akkor cserbenhagytam a közönségem.


2008. november 19.

Dead Set

Képzeljük el – mondjuk – Liptai Klaudiát, amint a TV2 valóságshowjának felvételén egyszer csak vérben forgó szemekkel ráront Till Attilára, átharapja a torkát, majd jóízűen lakmározni kezd a tetemből. Ezt persze a nézők már nem láthatják, hiszen addigra a vezérlőt ellepik a zombik, a közvetítés megszakad, a stáb egyik fele halott, a másik fele pedig hörögve veti rá magát a friss húsra, puszta kézzel tépve cafatokra az egykori kollégákat. Túlélők már csak a gondosan elzárt Big Brother házban vannak, a 15 másodperces hírnévre áhítozó fiúk és lányok viszont mit sem sejtenek arról, hogy a tükrök túloldaláról már nem a fásult kameramanok, hanem éhes tekintetű élőhalottak figyelik őket, mint macskák az akváriumban úszkáló halat. 

Az E4 brit csatorna minisorozatában, ha nem is épp Liptai Klaudia, de ottani megfelelője, a reality show-k állandó műsorvezetője, Davina valóban eljátssza saját maga megzombult verzióját, de több egykori "villalakó" percemberkét is felismerhet a(z angol) néző a statiszták között. Mindezt csak azért érdemes megemlíteni, hogy lássuk, létezik olyan (mainstream) csatorna, amely nem sajnál egy meglehetősen rétegműfajban induló miniszériát finanszírozni, és a saját sztárjaival is legitimálni. Ez a bátorság pedig mindenképpen dicséretes – meg merne-e vajon a TV2 kockáztatni egy ilyen, nézettséget valószínűleg nem, de presztízst növelő húzást; a kérdés költői – még akkor is, ha a végeredmény koránt sem lett tökéletes.

Most, amikor kábé minden hónapra jut egy új zombi-tematikájú film, természetesen már nehéz friss sztorival előállni; Charlie Brooker, a széria kiagyalója és írója, nem is igen erőltette meg magát. Adott a fő helyszín, egy egykori katonai bázis helyén felépített Big Brother ház – ez lenne az új elem a sztoriban –, és adott a vírus, amelyről nem tudni honnan ered, csak azt, hogy rohamosan terjed. A műsorban éppen a kiszavazó-show-ra készülnek, amikor elszabadul a pokol, a stábtagok közül csak a producer és a kávéfőzésre rendszeresített asszisztens lány tudja elbarikádozni magát ideig-óráig. A második részben, más alternatíva híján, kénytelenek a Big Brother házba visszavonulni, ahol a némiképp meglepett villalakókkal együtt kezdik tervezni a menekülési útvonalat. Ami nem egyszerű feladat, a zombikat ugyanis valamilyen okból kifolyólag vonzza a Ház, és egyre többen és többen lesznek. Közben a főhőssé előlépő kifutólány barátja megpróbál kívülről bejutni, és ebben egy kellően felfegyverzett tökös dögös amazon segít neki.

Kezdjük a legfontosabb zombi-ontológiai kérdéssel: igen, ezek az élőhalottak (is) a gyorsan mozgó sprinter-zombik újféle nemzettségéhez tartoznak. Mindez az ortodox Romero-fanokat zavarhatja, de a vásznon képernyőn nagyon is jól mutatnak ezek a dögök. Az első részben még csak villanásra látni őket - a shaky cam technikát enyhén szólva túlzásba viszi a rendező -, a későbbiekben aztán megcsodálhatjuk rusnya pofázmányukat – egy tévés produkcióhoz képest nagyon profi munkát végzett a stáb. Ugyanez áll a gore-ra is: Eli Roth-ot megszégyenítő szemérmetlenséggel zoomol rá a kamera a belsőségeket majszoló zombikra és a szétszakadó testrészekre – csak egy ponton fordul át komédiába a dolog, ott viszont egy olyan fünf komma neun gerinckitépést láthatunk, ami csak a Mortal Kombat kivégzéseihez hasonlítható. Ezzel együtt túl sok innováció nincs a látványvilágban, egyértelmű, hogy a Danny Boyle-féle 28 nappal később és folytatása szolgált ihlető forrásként – és persze a Holtak hajnala.

A karakterek nem túlzottan izgalmasak, ugyanakkor kellően idegesítőek és unszimpatikusak, ezzel pedig nagyjából megfelelnek a tipikus "villalakó" vagy a seggfej producer sztereotípiájának. Ekkora terjedelemben – 5 rész, 180 perc – még így sem lehet őket megunni, összességében tehát kellemesen szórakoztató a produkció.

Csakhogy. Eléggé el nem ítélhető módon, pont az alapszituációból fakadó ziccereket hagyják ki az alkotók. A zombiműfajra jellemző szatirikus szubtextus szinte teljesen hiányzik a sztoriból, noha a valóságshow-s környezet (verbális és vizuális) poénok tucatjaira adna lehetőséget. Igaz, a zombik néha belebámulnak a kamerába és a tükörablak túloldalán csorgatják a nyálukat, de metaforának ez még kevés. Ha erre a kedves olvasó azt mondaná, hogy bájos naivitás volt részemről azt feltételezni, hogy pont azon a csatornán gúnyolják majd ki a Big Brother jelenséget, ahol ez a műsor fut, akkor igaza lenne a kedves olvasónak.

2008. szeptember 2.

Fear Itself - 1x02 - Spooked

Brad Andersonnak elnézem ezt a botlást. A gépészt is szerettem, de főleg a méltatlanul keveset emlegetett Session 9 miatt. Anderson utóbbi filmje ugyanis egyik személyes kedvencem, melynek minimalizmusa egy pillanatig sem idegesítő, sőt, a rendező abból facsarja ki az egyre szuggesztívebbé és nyomasztóbbá váló légkört. A Session 9 mindezeken túl egy felettébb intenzív pszichológiai mélyfúrás, amely a felszínen kísértethistóriának álcázza magát, ám a mélyben ott kavarognak sötéten Polanskis témái: az elme és a valóságérzet széthullása, az emberi viszonyok megbomlása, nem beszélve a meghasadó, megsokszorozódó identitásról – a válaszok pedig természetesen nem egyértelműek. Anderson korábbi munkáinak ismeretében érthető, hogy miért csapott le a Spooked forgatókönyvére, a végeredmény mégis kiábrándító. Erről azonban nem Anderson tehet.

Pedig a Fear Itself második epizódjának felütése láttán még elégedetten és reménykedve dőltem hátra székemben, jön a kemény zsaru, és nem szarozik, fél percen belül átvágja a gyanúsított torkát, így szedve ki belőle a lényeges információt, hogy hová is rejtette az elrabolt kisfiút – aki ezek után természetesen élve megmenekül. Az áldozat azonban belehal sérüléseibe, halála előtt elátkozva a zsarut, azt ígérve neki, hogy gondoskodni fog arról, hogy ezt sose felejtse el. Az eset után Harry Seigalt (Eric Roberts) érthető módon kirúgják, hiszen nem ez volt az első alkalom, hogy durván bántalmazta a bűnözőket, az erőszakos esetekben pedig mindössze egyetlen közös vonás van – hogy sosem használta fegyverét.

Az ügyes felütés után 15 évvel járunk, a zsaru Harry Bender néven kiégett, piás magánnyomozóként feji meg a tehetős félrekefélő férjeket-feleségeket, akik bizonyítékot akarnak arról szerezni, hogy házastársuk megcsalja őket. Ekkor toppan be hozzá Meredith Kane (Cynthia Watros), aki a szokásos megbízást adja neki, Harry szerezzen bizonyítékot, hogy a férje megcsalja. Bender beköltözik munkatársával, James-szel (Larry Gilliard Jr. a Drótból) a szemközti házba, hogy szemmel tarthassák Meredith férjét. Ám a férj nem jelentkezik, Harry viszont egyre furább és megmagyarázhatatlanabb jelenségek szemtanúja lesz.

Elég is ennyi a sztoriból, amely így leírva még ígéretesnek tűnik, ám sem a kibontakozó fejlemények, sem pedig a csattanó nem okoz valami nagy meglepetést. A Spooked némileg zavaros forgatókönyve ugyanis nem tudja magáról, hogy mi is akar lenni, Matt Venne – ő írta Argento Peltsének, illetve a Fehér zaj 2-nek a forgatókönyvét, és ő jegyzi a 2009-es Tóparti kísértetek King-adaptáció szkripjét is – egyszerűen csak összegyúrta a kísértetházas horrorok, a csavaros bosszúfilmek, illetve a pszicho-thrillerek kliséit, amelynek eredményeképp az epizód aztán egyetlen szubzsáner felől közelítve sem állja meg a helyét.

Pedig Seigal/Bender karakterében és magánmitológiájában azért bőven volt alapanyag. Harryt ugyanis a bűntudat marcangolja egy véletlen és tragikus gyerekkori baleset miatt, apja közhelyes útravalójához– néha muszáj valami rosszat cselekednünk a jó érdekében - pedig zsaruként is megszállottan ragaszkodott, ami tönkre is tette rendőri karrierjét. A bűntudatba lassan beleroppanó figura rokonítható A gépész hasonló okok miatt és módon szenvedő főhősével, míg az elátkozott ház és annak lélektani hatásai a Session 9 motívumait idézi fel – mindezek ellenére az epizód mégis szánalmas kudarc. Eric Roberts – bármennyire is imádom leharcolt fejét - tökéletesen alkalmatlan erre a szerepre, az atmoszféra bántóan kidolgozatlan és műanyagízű, a klisékről és a csattanóról pedig már szóltam. A Spooked Anderson tévés mélypontja, pedig ő dirigált már egészen tűrhető Masters of Horror (Sounds Like) és ütős Kemény zsaruk-epizódot, illetve Drót-epzódokat is.


 

2008. augusztus 12.

Hősök, 2. évad

Kár lenne most azon elmélkedni, hogy mennyiben tette tönkre a sorozatírók sztrájkja a Hősök második évadát, hogy mi lett volna, ha nem csonka évadként kell a készítőknek befejezniük ezt az évadot. Az eredeti elképzelések szerint ugyanis ez a 11 epizód csak a második évad első fejezetét képezte volna, és lett volna még további kettő fejezet, a mostani évadzáró eseményeket pedig végül csak kényszerűségből változtatták meg, mint az nemrég kiderült. Azonban semmilyen külső tényező sem változtathatja meg lényegesen azt a tényt, hogy a Hősök második évadjának színvonala az első évadhoz képest erőteljesen megzuhant, pedig mindvégig érezni, hogy a készítők nagyon igyekeztek. (Vigyázat, spoilerekkel teleszórt kritika.)

Az eredeti elképzelés szerint ugyanis a Shanti-vírus elterjedt volna, ám a várva várt apokalipszist végül lecserélték egy sokkal gyengébb Nathan Petrelli elleni merényletre, ám sem ezzel a cliffhangerrel, sem pedig Niki Sanders bennégésével nem sikerült túl sok álmatlan éjszakát okozniuk, hiszen már ennek az évadnak az elején is a nevetségesség határát súrolva hozták vissza egymás után a halottnak hitt szereplőket.

Arról nem is beszélve, hogy az élők sorába ily módon visszatért (jó darabig amnéziás) Peter Petrelli Jedi-trükkjei legalább annyira túlhajszoltnak hatnak, mint Elle Bishop Palpatine szenátort megidéző elektromos mutatványai, az összhatást pedig tovább rontja, hogy ami sikerült Daryl Hannah-nak (Elle Driver – Kill Bill), az már nem igazán megy Kristen Bellnek, aki egyszerűen képtelen hiteles módon eljátszani a vérfagyasztóan kíméletlen szőke hajú rideg gonosztevő karakterét.

Az írók érezhetően sokat erőlködtek, hiszen az első évadot jellemző hibátlan és egyre hatásosabban építkező dramaturgia helyett ezúttal csak össze-vissza kapkodást és fejetlenséget kapunk, az események egy pillanatra sem állnak össze egyetlen értelmes alakzatba sem. Párhuzamosan derül fény a szülők bűnös tetteire, és zajlik a vírus elterjedése elleni küzdelem, miközben felesleges kitérők és zsákutcák rontják az összhatást, melyek közül az egyik legzavaróbb Peter Petrelli új szerelmének a sorozatba emelése, majd hirtelen eltüntetése.

Mindeközben a sok időbeli ugrálás is egyre inkább erőltetettnek hat, melyek érzésem szerint leginkább az ötlettelenségből fakadtak, habár Hiro középkori Japánban való kalandozásai, és Takezo Kenseivel való egyre ambivalensebbé váló viszonya eleinte magukban hordozták a mítosz és történelem ellentmondásos viszonyának leleplezését, ám Kensei az öregedésre képtelen Adam Monroe-vá változtatása és a múltból a jelenbe inkarnálódása megint csak agyoncsapta az ebben az epikus szálban meghúzódó lehetőségek ésszerű kiaknázását.

Az új hősök szerepeltetése is leginkább csak csalódásra adott okot, a New Orleans-i Monica Dawson figurája ugyanis legalább annyira halvány marad, mint Maya Herreraé és bátyjáé, szintúgy a képességeik. A Dawson-lány vizualitás útján történő képesség-elsajátítása leginkább Peter Petrelli másolás-skillje klónjának tűnik, miközben az egésznek olyan kínosan gyermeteg Disney-feelingje van, míg a Herrera-lány voodoo-pusztítása csak ócska okkultizmusként hat. Dawson karaktere mögött ráadásul ugyanazt a szándékot érzem, mint Claire Benett és ifjú udvarlójának titkolni próbált szerelme mögött, vagyis hogy az egyre fiatalabb réteget célozták meg, a romantikus és kamaszosan nyálas betétek azonban csak tovább roncsolták az évad összhatását.

Az összeesküvés-elméletek helyett például teremthettek volna egy valamire való, és komolyan vehető negatív hőst, amelynek hiánya érezhetően belengi az egész évadot. Sylar visszatérése megint csak egy hiábavaló vaktöltény, pedig az első évadban az ő ügyesen megrajzolt fenyegető karaktere hatásosan képezte az epizódok központi magját. Itt azonban még csak igazi negatív hőssel sem találkozunk, ha csak Elle Bishopot vagy az apját nem annak szánták.

Kifejezetten sajnálatos az is, hogy pszichológiailag szinte semmit sem kezdtek a kitaszítottság és a másság nyomasztóan tudathasadásos érzésével, amely elvileg az összes szereplő életét meg kellett volna, hogy változtassa ilyen vagy olyan módon. Ehelyett itt szaladgálnak ezek a lelkileg kiegyensúlyozott, műanyag alakok, akik ugyanúgy élik hétköznapi és szuperhős életüket, mintha teljesen átlagos arcok volnának a tömegből. Tegyük azért  hozzá, hogy a Claire Benett-szálban még nyomokban megtalálhatjuk a  hőslét pszichológiai aspektusát, ám végül azt is veszni hagyják a tinédzser lázadás és szerelem kedvéért.

A megvalósítással persze nincsenek gondok, és azt is el kell ismerni, hogy az epizódok még a fentiek ellenére is pörögnek, hiszen ügyesen adagolják az izgalmakat és fordulatokat, az egész azonban nem lép túl a hamar kifulladó és érdektelenné váló popcorn-jellegű szórakoztatásnál. A Hősök második évadjában sem elmélyült jellemrajzokkal, sem pedig katartikus összecsapásokkal nem találkozhatunk. Ehelyett elbagatellizálják a témából adódó konfliktusokat, és olcsó bűvésztrükkökre cserélik a hősmitológiában meghúzódó mélységet.

2008. július 9.

Fear Itself - 1x01 - The Sacrifice

Miközben a világ szegény szerencsétlen Uwe Bollt szapulja már évek óta, addig a hasonlóan silány rendezői és forgatókönyvírói kvalitásokkal bíró Mick Garris ügyesen meghúzódik az árnyékban, és meglepően jól helyezkedik, már ami produceri munkásságát illeti. Félreértés ne essék, egyáltalán nem akarok Uwe Boll védelmében felszólalni, hiszen a nyomorult germán ördög tényleg megérdemli azt a sok savanyú szószt, amivel lépten-nyomon lehányják, de azért közben valaki Mick Garrist is elküldhetné egy távoli kavicsbányába, hogy a horror műfajának és Stephen King irományainak évek óta tartó töretlen meggyalázása helyett lapátoljon inkább kezeslábasban sódert.

Számomra ugyanis teljességgel érthetetlen, hogy ki, miért és főleg milyen elvárásokkal ült le Mick Garrisszel tárgyalni az NBC-nél egy újabb horror-antológia tervéről, főleg azok után, hogy a rajongók a mai napig képtelenek voltak kiheverni azt a sokkot, amit Garris A horror mesterei két évadával okozott. Kártékony és iszonyatosan tehetségtelen erőlködése miatt már régen ki kellett volna tiltani Micket Hollywoodból, emlékezzünk csak például John Carpenter kiábrándító és szánalmas Pro-Life-jára, amiről épeszű ember biztosan lebeszélte volna az öreg ácsot. Persze sorolhatnánk tovább a cikibbnél cikibb epizódokat, amiket a horror állítólagos mesterei szállítottak nekünk, de minek, hiszen az egész sorozat, egy-két epizódot leszámítva szánalmas kudarc volt.

Most azonban megérkezett A horror mestereinek klónozott kistestvére, a sánta és dongalábú Fear Itself, ami hasonló koncepció mentén próbálja megszólítani a vérre és kegyetlenkedésre, a borzongásra és terrorra szomjazó tévénézőket. Adott egy csapat rendező, akiknek felemás névsorát végigtekintve a múltkorinál még inkább zavaros és nyugtalanító érzések szállják meg az embert, hiszen a személyes kultfavoritokon túl (Stuart Gordon, Brad Anderson, John Landis) a műfajban pályakezdő (Breck Eisner) és korábban főleg kétes színvonalú munkákat szállító rendezők is (Ronny Yu, Mary Harron) is helyet kaptak. Mi sülhet ki ebből?

A széria első részével éppen a zöldfülű Breck Eisner örvendeztet meg benünket, akinek filmográfiájában nem valami sok gyöngyre lelhetünk, ennek ellenére máris rábízták a Creature From Black Lagoon és a Flash Gordon-remake-jének elkészítését. Na ez a gyerek akkor tényleg tudhat valamit, gondoltam magamban reménykedve, amikor beültem a The Sacrifice című nyitó epizódra, ami tulajdonképpen egy közömbös, sablonos rutinmunka, semmi több, ám még mindig jobban működik, mint néhány MoH-epizód. Pedig Eisner maga sem tudja, hogy pontosan mit akart, a klisékkel nem tud mit kezdeni, ezért megkapjuk a szokásos kötelezően lejátszott köröket, fiatal bűnözők egy csoportja betér egy elhagyatottnak tűnő erődbe, ahol három szépséges szirénszerű hölgy elkezdi őket szadizni, mígnem előbukkan az öreg vámpír, és a végén persze a kötelező csattanó, aminek révén világossá válik, hogy pontosan miért is Áldozat a címe az epizódnak.

Ezekkel a klisékkel nem is volna túlságosan nagy baj, ugyanis Eisner elindul a számomra kedves önreflexív ösvényen (például Gyilkos túra-utalás), ám szinte azonnal meg is torpan, és a humor, az eltúlzás hálás eszköze helyett elkezdi túl komolyan venni önmagát - vesztére. A lerágott csontként sarokban száradó vámpír-mítosszal sem tud igazán mit kezdeni, ezért ez a vonal is nevetségessé válik végül, ami nagy részben az ócska maszknak és a nem túl meggyőző effekteknek is köszönhető, nem beszélve arról, hogy a vizuális és tematikus áthallások is gyengítik az összhatást. Ráismerhetünk ilyen vagy olyan mértékben akár a Motelre, akár A texasi láncfűrészes mészárlásra, nekem mégis először a 2001 Maniacs ugrott be, ami habár nem egy hibátlan alkotás, de a vidéki paranoia-motívumát sikeresen ötvözte az abszurd humorral, ami mindenképpen említésre méltó eredmény.

Kár ezért az epizódért, mert az atmoszféra megteremtése tekintetében egyáltalán nem tehetségtelen Eisner, a téli táj és a semmi közepén elterülő ősi erőd ábrázolása egészen jóra sikeredett, a hangulat tehát adva volt, mégis elszúrta. A horror mesterei felől közelítve a The Sacrifice előrelépés, ám a francia horror-újhullám extatikus és barokkosan gyöngyöző alkotásai felől nézve szánalmas, műanyagízű kísérlet egy puhatökű kezdőtől, aki képtelen egyéni látásmódot vinni alkotásába, ez pedig nyugtalanító ómenként vetíti előre rossz előérzetemet a soron következő epizódokkal kapcsolatban.

2008. június 5.

Lost, 4. évad

A Losttal kapcsolatos legfontosabb kérdés a sorozat indulása óta ugyanaz: blöff-e avagy sem, amit a fékezhetetlen agyvelejű írók és producerek elénk tárnak? Konkrétabban: össze áll-e vajon egyszer (legkésőbb az utolsó, hatodik évad fináléjára) koherens egésszé a történet, helyére kerül-e a kirakós minden darabja. Az első két évad még csak a kérdőjeleket halmozta, a megoldás esélye nélkül sorjáztak a rejtélyek és a Szigettel kapcsolatos misztikus események, cserébe viszont (a flashbackek segítségével) a karakterek folyamatosan mélyültek elfele. A harmadik évadban, meghallva tán a netszerte zúgolódó fanok óhaját, el kezdett - látszólag - oszladozni a nagy fekete füst, és itt-ott kitisztult a kép: kiderült, kik azok az Other-ök, és, hogy mi közük a Dharma Intézethez, azoknak meg a Szigethez. Persze, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, minden egyes megadott válasz 3-4 új kérdést generált, és ebben a negyedik évad sem hozott változást. Jelen állás szerint tehát csak egy biztos: ha blöff, ha nem, a Lost olyan mint a Népszínház utca este 10 után: minél mélyebbre hatolunk benne, annál durvább élmények várnak ránk. [Spoiler-free elemzés a tovább után.]

A negyedik évad nem csak, hogy a legjobb évad mind közül, de egyben annak is ékes bizonyítéka, hogy az alkotók 2 db. nagyon fontos dologgal tisztában vannak. 1.: a nézői elvárások arra valók, hogy játsszunk velük. 2.: minden csak tálalás kérdése. Ami az első pontot illeti, már az elején rájátszottak a „lakatlan sziget” toposzára, aztán arra a nézői igényre, amely mindenáron „jók vs. gonoszok” felállást óhajt, és persze ezeket mind kipukkasztották. A legeslegnagyobb írói bravúr viszont (és itt jön képbe a 2. pont), az, ahogyan a főszereplők Szigetről való távozását megoldották. A rajongók jó része valószínűleg katartikus képeket vizionált, megkönnyebbülést és boldogságot a hősök arcán, és mindezt persze az utolsó évad utolsó jelenetére prognosztizálta, amikor mellesleg az összes rejtély is feltárul egy füst alatt. A Lindelof-Cuse író-producer páros ehelyett már a harmadik évad utolsó részében kiszabadította Jackéket a Szigetről, és ezzel a baromi egyszerű, de annál zseniálisabb húzással megalapozta a további évadok dramaturgiáját. Addig a pontig csak a flashbackek reagáltak folyamatosan a jelenben zajló történésekre, most viszont már a flashforwardok is fokozzák a kellemes zűrzavart.

Látjuk, hogy honnan jönnek a szereplők, és hogy hova tartanak, csak azt nem tudjuk, hogy fognak oda eljutni. A két pont összekötése pedig, ameddig nem jön a következő rész vagy évad, a néző fantáziájára van bízva. Lehet agyalni, elméleteket gyártani, magányosan vagy netes fórumokon, és ez majdnem olyan élvezet, mint nézni magát a sorozatot. Megkockáztatom: nem csak unalmasabbnak, de helyenként kifejezetten kínosnak és B-kategóriásnak tűnne a Lost abszurd sztorija, ha lineárisan, valós időrendben kéne követni.

A Lost igazi trükkje tehát a tálalás, a virtuóz formai játszadozások, és az információk kreatív adagolása / visszatartása, amivel keményen meg lehet a közönség fantáziáját dolgozni. Hogy is mondja Lynch mester? „A titok mágnes. Bármi, ami ismeretlen, vonz magához. Ha egy szobából ajtó nyílik valahová, mögötte lépcsők vezetnek lefelé, és félhomály van, hát nagyon csábítana, hogy lemenjünk oda. Ha valaminek csak egy részét látjuk, sokkal erősebb, mintha az egész előttünk volna.” Lynch már csak tudja: az überzseniális Twin Peaks (1990-91) ugyanolyan (internetes!) nézői rajongást (lásd: kultusz) generált, mint most a Lost.

Egy jelentős különbség azért akad: Lynch-nek nem volt célja, hogy megfejtésre váró enigmákat adjon ki házifeladatul a közönségének, nála ezek ösztönösen jönnek. A Lost készítői viszont tudatosan adagolják a WTF-pillanatokat és húzzák csőbe menetrendszerűen a nézőket. És épp ezért nem lehet még a 4. évad után sem bízni bennük, ezért nem látszik még most sem, hogy a bravúros dramaturgiai húzások és formai flikk-flakkok mögött van-e (lesz-e) valami. Egyes szereplőket filozófusokról elnevezni ehhez édeskevés, hogynemondjam: parasztvakítás. Önmagában csak arra jó, hogy az egyszeri néző meggyőzve érezze magát, hogy amit lát, az bizonyára több egy fordulatos, izgalmas sztorinál, mert – állítólag – van benne valami mélyebb is. A Lost 5. és 6. évadának épp az lesz a legnagyobb kérdése – legalábbis számomra – hogy valóban így van-e. A készítők annyi képtelenséget hoztak össze trópusi jegesmedvéktől misztikus füstön és szellemeken át az időutazásig, hogy itt egy szimpla, logikus magyarázat már nem lesz elég. Itt csak valami spirituális, a nagy végső kérdéseket is boncolgató metafizikai-slusszpoén lenne kielégítő lezárás.

A negyedik évaddal mindenestre az is kiderült, hogy nincs már olyan elborult ötlet, ami a Lost univerzumán belül cápaugrásnak számítana. Halottlátás, teleportálás, szellemjárás, örökifjúság: a készítők mindent le tudnak nyomni a torkunkon, dicséretes pofátlansággal. Az első évadban még túltengett a melodráma, és a tempó sem volt túl őrjítő, most viszont már egyértelműen a fordulatokra épül minden epizód, több a feszültség, nagyobb a pörgés. Ráadásul szinte minden rész más műfajba kóstol bele. A The Constant például az időparadoxonra építő thrillereket (Pillangó-hatás, A Fiók) idézte, a The Economist a Bourne és Bond-féle kémsztorikat, az Eggtownban kaptunk egy kis bírósági drámát, a The Other Womanben egy tipikus szerelmi sokszöget, a Meet Kevin Johnson a beépülős krimik és a matrózfilmek hangulatát villantotta fel, a Cabin Fever pedig a 13. rendőrőrs-féle ostromfilmekét és a kommandósmozikét. A motivációk hihető felvázolása (lásd: SPOILER ON Jin vagy Sawyer önfeláldozása SPOILER OFF), és a „pszichológiai hitelesség”, mint olyan, viszont nem mindig tartozik a sorozat erősségei közé: úgy néz ki, nem lehet egyszerre fordulatosnak és konzekvensnek is lenni (lásd még: 24, Prison Break).

A Lost viszont még ezt is elbírja: amíg ugyanis minden rész és évad végén a padlóról kell felszedegetni az állunkat, addig a démoni Lindelof és társai azt csinálnak velünk, amit csak akarnak.

 
2008. június 2.

Tűzvonalban, 2. évad

Ha emlékszünk még, a Tűzvonalban első évadának jelentékeny színvonalhullámzásait a készítők, illetőleg a megértőbb nézők, a főszerepet játszó Stohl András balesetével indokolták, át kellett ugyanis írni a történetet, hogy érthető legyen, miért kezd hirtelen sántítani a jó Bordás őrnagy. Hasonló incidensekkel – tudomásom szerint – a második évad forgatása során nem kellett a stábnak szembesülnie, így – elvileg – minden adott volt egy jóval koherensebb, dramaturgiai bakiktól mentesebb évad prezentálásához.



Nem sikerült. Mentség persze most is akadhat: a sorozatok világában meglehetősen ritka módon, az első évad fináléja után rögtön elstartolt a következő etap, így az írók se ücsöröghettek túl sokat a papír fölött, a ceruzájukat rágva. A kezdet mindenesetre ígéretes volt: érkezett egy új főgonosz Demsa Péter személyében (László Zsolt), aki az első évad karikatúraszerű orosz maffiózójához képest egészen hitelesnek, mi több, emberinek tűnt. Jár a dicséret a drogtéma beemeléséért is, noha egyes jeleneteken (lásd: Kriszta drogos öccsének kalandjai) az érződött, mintha az írók a Reefer Madness-ből szerezték volna a kábítószerek hatásairól való ismereteiket. Az első néhány rész története, a droghálózatba való beépülés, illetve annak előkészítése a vonatkozó film- illetve sorozattörténeti előzmények miatt sok újdonsággal nem kecsegtetett volna, ám egy-két ügyes fordulattal sikerült mégis elkerülni a legordasabb kliséket.

A törés a 12 részben következett be, amelyben egy lövöldözés után (a fegyverek hangja sajnos továbbra is csak bágyadt pukkanás) elfogták Demsát. A következő epizódban kvázi újrakezdődött az évad, ismét fel kellett építeni a cselekményt, oda lett a ritmus, a tempó és a feszültség. Kábé itt lehetett először érezni, hogy sok a 20 rész: több lett a töltelékepizód és a látványos időhúzás. Az őrsön játszódó mellékszálak közül is csak Pircsi szekrényes banda ellen indított magánakciója volt szórakoztatónak nevezhető, Kálmán bá’ körzeti megbízotti ambíciója, illetve ehhez kapcsolódó szerencsétlenkedései viszont büntettek.

 

Ennyiben persze abszolút az első évad – erősen közepes és hullámzó – színvonalát szállította volna a sorozat, ha legalább az évadzárót viszonylag tisztességesen levezénylik az alkotók. Ehelyett büszkén és bő nyállal szembe köpték, na nem a nézőket (de: őket is), hanem a karaktert, akire ez idáig felépült a sorozat. Mert azt még el tudjuk fogadni, hogy a Végső Nagy Lövöldözés nem olyan –khm– látványos (pénz, pénz, pénz!) vagy, hogy nem kapunk mindenre választ, de hogy szeretett Bordás őrnagyunk hősi szobrát ilyen lazán ledöntsék, az mégiscsak – Kenny legyilkolásához mérhető – szemétség. Bordás ugyanis, miután segít elfogni a másik főgonszt, Herceget, statisztál hozzá, hogy Kolonics felsőbb utasításra futni hagyja az álnok nőszemélyt. Világos, hogy az őrnagy úr első sorban a családjára gondol, amikor leereszti a fegyvert, de hogy utána nincs lelkiismeretfurdalása, hogy egy kicsit sem látszik dühösnek, sőt: egy hónappal később elfogadja az ezredesi előléptetést, az olyan… magyaros.

Anno sokadmagammal együtt én is azt kívántam, hogy legyen végre egy realista bűnsorozat itthon is, de nem pont ilyesmire gondoltam. Oké, hogy a „való életben” senki nem akar szembeszállni tökegyedül egy korrupt rendszerrel, de ha már a rettenthetetlen Bordás őrnagy ezredes is ilyen boldogan dugja bele a buksiját a homokba, akkor miért kéne hogy izgasson a további sorsa?

 
2008. március 4.

Tévékritika: Mad Men (USA, 2007) ***

Végy egy ötlethiányban szenvedő kreatívot, aki egy dohányfüstös bárban az alázatos pincértől akar ideákat kicsikarni. Majd sétáljon be késve az irodájába, ahol a titkárnők félistenként tekintenek rá, aztán rá pár percre rohanjon ki onnan, mert nem hajlandó egy gazdag nő utasításait követni.

Nos, ez nem Horváth Ilona elveszett receptje „Hogyan készítsünk házilag parlamenti képviselőket?” címmel, hanem bepillantás a Sterling Cooper reklámügynökség vezető agymenje, Don Draper életébe New York-ban, 1960-ban. Maga a megvalósult amerikai álom a fickó - WASP, tökéletes házasság, gyönyörű gyerekek, izgalmas munka. Kár, hogy rojtos a valóság. Lassan felfeslik a szövet - zegzugos múlt, fárasztó házasság, idegesítő munkatársak, még idegesítőbb ügyfelek.

Már a főcím gyanús - egy kurva nagy hommage Saul Bassnek, Hitchcock állandó főcímtervezőjének. Kábé a harmadik résznél azonban kiderül, hogy kegyetlenül passzol a sorozathoz. Szeretnék jobban belekötni, de nem tudok.

Az évad első felében a szakemberek tökéletesen kiélik magukat - írók betonozzák a karaktereket a későbbi fordulatokhoz; a jelmezek, mintha a korabeli Vanity Fair címlapokról lopták volna őket, a frizurák némelyike ma is látható a Rákóczi úti elhagyott fodrászüzletekben maradt Burda különszámok megsárgult lapjain.

Amikor kezdene leülni a sztori, mindig akad egy-két szexista/rasszista beszólás, jó dialógus, ami továbblendíti a történetet - amelyről eleve túlzás lenne állítani, hogy istrángszaggató tempót diktálna. Belemászunk az ellenkultúrába / beatnikek/, kicsit a hivatalosba is /Nixon – Kennedy választási harc a tv- ben/, közben meg csak kopnak a tűzkövek az öngyújtókban.

Az évad második felében a forgatókönyvírók lejönnek a Dormicumról: a merészebb kanyarokat is biztosan veszik, legyen szó női orgazmusról, workaholic-életvitelről, férfi- női homoszexualitásról, vagy a védjeggyé vált állandó dekkelés hátulütőiről.

Erősen működik a nosztalgia-faktor: ó virághímes ifjúság, jöjj vissza, még ha egy percre is! Mikor még bízni lehetett az Elnökben, a kommunisták voltak az egyedüli ellenségek, bárki bármikor rágyújthatott egy szál talpasra, a munkahelyi piálást lehetett brainstormingnak hívni! Utoljára a Flintstone családnál volt ekkora rácsodálkozás, hogy milyen újdonságokat használtak ezek. Diavetítő? Hűtőszekrény?! Fogamzásgátló?!! Már fel se tűnik.

Bennem felmerült egy érdekes konnotáció: ezek itt sopánkodnak a politikai rendszeren, mikor nálunk bármikor bárkinek kiállíthattak egy beutalót Kistarcsára! Chubby Checker kontra Németh Lehel! Jack Daniels vs. Sósborszesz!! Részemről fix egyes.

A sztori stílusában Douglas Sirk és a korai Orson Welles között van valahol, általában az előbbihez közelebb. A főhőst játszó Jon Hamm az elején a bociszem-effektusra bíz mindent, később aztán belejön - túljátszásról hál’ istennek szó sincs. John Slattery biztosan hozza a tőle megszokott deres halántékú sármőrt, aki még a besózott halat is röptében, hm, eszi; és óh, Christina Hendricks … mekkorajónő!

Végülis sikerült Matthew Weinernek egy újabb nézhető sorozatot összerakni, miután a Maffiózók befejeződött. A kapott két Golden Globe /legjobb drámasorozat, legjobb férfialakítás/ biztosíték egy újabb évadra. A kérdés az, hogy meddig vevő a nép a nosztalgikus múltbarévedésre.

2008. január 31.

Tévékritika: KALIFORGIA (Californication, USA, 2007) - 1. évad **

A templomban játszódó nyitójelenetben egy dögös apáca hirtelen felindulásból lecuppantja Mulder ügynököt, vagyis David Duchovny-t. A blaszfém felütés ugyan csak álomjelenet, de még ugyanebben a részben a főhős, Hank Moody, összejön egy csinos barnával, akiről később kiderül, hogy csak 16 éves, és aki szex közben előszeretettel vagdossa pofán a partnerét. Mellesleg: Hank ex-feleségének nevelt lánya. Nem kevésbé tréfás az a mellékszál, melyben Charlie-t (Hank ügynökét) ráveszi a titkárnője egy kis szado-mazo játszadozásra, majd a férfi bemutatja a nőt a feleségének is, hogy némi izgalmat csempésszenek a fáradni kezdő házasságba. Az édeshármasból azonban édeskettes lesz, Charlie, ha úgy tetszik, kispadra kerül, de előtte még egy szexuális balesetben az egyik mellbimbóját is elveszíti.


PC-mentes poénok, frappáns beszólások, jobbnál jobb nők, napsütés és kaliforniai életérzés: kábé ezekért lehet szeretni a Kaliforgiát. Utálni meg a főszereplője miatt. De előbb a sztoriról: Hank Moody egy felkapott író, aki nem tudja túltenni magát rajta, hogy legutóbbi regényét Hollywood, a tőle megszokott kérlelhetetlen alapossággal meghágta, vagyis filmre adaptálta, hűtlen és hazug módon. Emellett – igazi New York-i lévén – nincs kibékülve a kaliforniai életstílussal, és a ténnyel, hogy ex-felesége újra házasodni akar (mással). Ez így együtt alkotói válságot eredményez nála – illetve eredményezne, ha egyáltalán megpróbálna akár egyetlen mondatot is leírni. Ehelyett inkább reggeltől estig piál (néha egy kis fű és kokain is becsúszik), és mindennap gyakorolja az alkalmi szex intézményét. Nehéz dolga persze nincs, mert a hírneve, a cinikus és (ön)ironikus humora, no meg a sármja miatt buknak rá a nők.

Az önsajnálatban és a különböző élvezeti szerekben való intenzív dagonyázás közben viszont Hank is tudja / érzi, hogy nincs ez így jól, ezért megpróbálja meggyőzni az ex-feleségét, akibe még mindig szerelmes, hogy ne menjen hozzá ahhoz a másik férfihez, mert 1., nem is szereti igazán, 2., vele (mármint Hankkel) működhetne a kapcsolat másodszorra, hiszen mindketten tanultak a hibáikból, 3., Beccának, közös lányuknak is ez lenne a legjobb.

Ennyi az alaphelyzet, kicsit szappanoperás, de még tolerálható. A legnagyobb gondom, ahogy említettem, Moody karakterével van. A vicc az, hogy Duchovny valószínűleg 100%-osan azt nyújtotta, amit kértek tőle: flegma, búvalbaszott, nagyképű. Mégis, egy ilyen paródiába hajlóan modoros figurával baromi nehéz szimpatizálni. A fickó végignyavalyogja az egész sorozatot, lubickol a spleenben, mint aki mindenét elvesztette – csoda, ha a néző (én) legszívesebben nekifutásból fejbe rúgná az öntelt fejét, hátha észbe kap? És mindez semmi ahhoz a borzalomhoz, amit a Hank lányát játszó színészlány produkál. Azt ugye már megszoktuk, hogy minden (értsd: MINDEN) hollywoodi vígjátékban koravének a gyerekszereplők, és, hogy ez jajdevicces, mert szembe lehet őket állítani az infantilis felnőttekkel. Ezt történik itt is, csak még durvább kivitelben. Becca száján minden epizódban olyan baromi nagy okosságok hullanak ki, amelyeket akkor is nehéz lenne feldolgozni, ha nem egy fahangú, az arcbénulás tüneteit produkáló, oláhibolya-frizurás kislánytól származnának, de így meg pláne.

Mindez természetesen szubjektív, ha valaki nem kap kiütést a szereplők és a sorozat modorosságától, a humorba rejtett érzelgősségtől, akkor valószínűleg egy szórakoztató 12 x 25 percben lesz része.

 
 

Hogy végül a legnagyobb pozitívummal zárjam a posztot, itt van pár jobb Hank Moody duma:

"I won't go down in history, but I will go down on your sister"

"You can't snort a line of coke off a womans ass and not wonder about her hopes and dreams. That wouldn't be gentlemanly"

„Now you're giving me that look, right now, look like I fingerbanged your cat.”

Hank: What is your name, by the way?
Venice Beach Girl: Wouldn't you rather just fuck me and never know?
Hank: Oh, fuck. Who says romance is dead?

2008. január 6.

Tévékritika: TŰZVONALBAN – 1. évad **

A Tűzvonalban nem jó sorozat. Mégis. Van benne valami különös, magyarosch báj, ami szórakoztatóvá teszi. Látszik, hogy az alkotók ismerik valahonnan a műfaji szabályokat, és az amerikai sorozatokon hizlalt nézői elvárásokkal is tisztában vannak, a végeredmény mégis olyan, mintha egyszerre forgattak volna le egy komoly bűnügyi szériát és annak a paródiáját. Az, hogy erre bőven van közönség (átlag 6-700 ezer néző és a rajongókat se feledjük), tökéletes illusztrációjává teszi a szériát a „magyar narancs” effektusnak.

Persze, ami látványosan szar, az még nem feltétlenül szórakoztató. Emlékezzünk kegyelettel ehelyütt azon szerencsétlenekre, akik az RTL Klub legendás Első generációja láttán szenvedtek soha nem múló mentális traumákat. Azzal a mutáns förmedvénnyel szemben a Tűzvonalban aránytévesztései és melléfogásai kifejezetten tolerálhatóak, főképp az életszagú(bb) karakterek és a szerencsésen megválogatott színészgárda miatt. Na jó: azt túlzás lenne állítani, hogy az angyalföldi 8-as körzet figuráit mind a magyar rögvalóból emelték át, de hogy több közük van hozzá, mint a Barátok közt vagy a Jóban-rosszban sohasemvolt műanyag Ikea-birodalmának, az is biztos. Külön kiemelendő a régi nagy öreg, Kálmán bá’ (Hollósi Frigyes alakítja, kiválóan), de a többi közrendőr személyiségét is egy műfaji sorozattól elvárható gondossággal rajzolták meg. A félreértések elkerülése végett: szó sincs valamiféle realizmusról, az anyjával élő rigolyás főhadnagy (Cserna Antal), az önértékelési zavarokkal küzdő, szolgálaton kívül underground színdarabokban játszó rendőrnő (Hábermann Lívia), vagy a nettó seggfej kerületi kapitány (Trokán Péter) pusztán érdekes, jól karikírozható figurák, akikből, ha nem tolnák el közös jeleneteiket állandóan a bohózat irányába, még többet is ki lehetne hozni. A körzeten kívülről érkező szereplők, a kommandósok, a fejesek vagy a rosszarcú bűnözők már sokkal klisé-ízűbbek, de a színészek itt is mentik a menthetőt. (Még szép: Balikótól Jordánig a fél Nemzeti Színház ott van a társulatban.)

A pozitívumokat illetően ne felejtsük el a random-mód felbukkanó, „most sírjak vagy nevessek” típusú beszólásokat, riposztokat és bonmot-kat, amelyek kecsesen ignorálják a 12-es karikát, az itt-ott felreppenő bazdmegekkel egyetemben. (Illusztráció, melyben az egyik szereplő a Kárpát-medence genetikai sokszínűségének okaira világít rá lakonikus tömörséggel: “Ezt az országot Mohács óta 40 évente végigbassza egy idegen hadsereg.”)

Magyar produkció lévén talán nem meglepő, de ezúttal is a történeten vérzik el a vállalkozás. Egy dolog, hogy irreálisan hosszú az expozíció, a negyedik-ötödik részig csak az alapozás folyik, de az eleinte háttérben zajló konspirációk is csak addig tűnnek izgalmasnak, amíg féltávnál hirtelen az összes rejtélyt fel nem fedik az írók. Ugyanígy a főgonosz figurája is érdektelenné válik miután elkezdenek monológokat adni a szájába. (A Tűzvonalban mellesleg megvalósította a régi szittya álmot: világnyelv lett a magyar, hiszen itt még az utolsó szerb bérgyilkos is perfektül keni Kazinczy nyelvét.) A fordulatok eloszlása egyenetlen, ahogy az utolsó hat résztől kezdve az egész évad színvonala is meredeken zuhan a finálé mélypontjáig. A készítőknek persze van mentségük, hiszen Stohl balesete miatt át kellett a hátralévő részeket írni, csak ha ennyire nem megy a gyors munka – márpedig nem megy, mert ettől a ponttól 50%-kal kevesebb a szellemes mondatok száma, és 100%-kal több a logikai következetlenségeké –, akkor miért nem lehetett elhalasztani a forgatást? Hova kellett annyira sietni, hogy megérte az addig – magyar viszonylatban – nézhető sorozatból egy összegányolt bugyutaságot csinálni?

Hogy hasonló szintű amatőrség-e az első évad vége után azonnal (ma este) folytatni a sorozatot, majd elválik, mindenesetre a tény, hogy ezúttal nem kell az expozícióval vesződni és, hogy végig ugyanazok az írók jegyzik az epizódokat, na meg az új szereplők személye (László Zsolt, mint „főgonosz”: hmm) némi bizakodásra adhat okot arra nézve, hogy legalább rosszabb nem lesz a folytatás. Jó lenne most olyan optimista okosságokat írni, hogy hát a Tűzvonalban még nem az igazi, de akár előhírnöke lehet az első valóban színvonalas, irónia nélkül is fogyasztható magyar zsánersorozatnak, ahol nem lehet pénzhiánnyal takarózni, és a „sajátos magyar viszonyok” sem hátrányként, hanem a kreativitást serkentő, kihasználandó előnyként jelentkeznek, de ez csak önáltatás lenne. A Tűzvonalban nem előzmény, csak egy sajátos hungarikum.

Túl bizarr, hogy létezzen, túl ritka, hogy megszűnjön.

2007. december 28.

Tévékritika: DEXTER, 1. szezon *****

Már ejtettünk szót a Dexter idén bemutatott második évadáról, de az első etap még "csak" most ősszel ment le nálunk a Viasaton, úgyhogy ideje, ha utólag is, de megemlékezni a kezdetekről.

Amikor először hallottam a Showtime csatorna új sorozatgyilkolós sorozatáról, bevallom, valamiért azonnal idegenkedni kezdtem, talán csak a Masters of Horror kínos és megalázó bukásának nehezen kiheverhető és fájdalmas emléke miatt. Akkor még persze el se tudtam képzelni, hogy mit is lehet egy ilyen veszélyesen csúszós témából kihozni, némiképp talán jogosan, hiszen a már kívülről fújt serial killer-tematika a nemzetközi filmipar egyik legjobban és mégis legsikertelenebbül kizsákmányolt territóriuma, ahová lassan most már minden utolsó filmes is betette a retkes lábát - leszámítva azt a néhány valóban emlékezetes és korszakos alkotást, amelyeknek értéke és színvonala az évek, évtizedek múltán is vitathatatlan.

Talán éppen ezért volt számomra ekkora meglepetés Dexter Morgan nevének tavaly őszi rituális beiktatása a sorozatuniverzumba. Nem hittem volna ugyanis, hogy a készítők képesek lesznek arra, amit végülis (minden korábbi ellenérzésem ellenére) hibátlanul és lehengerlően valósítottak meg az első évad tizenkettő közel egyórás epizódjában: a közkedvelt és mára már teljes mértékben kilúgozott valódi rémalakokra, illetve azok borzalmas tetteire való (nyílt vagy burkoltabb) reflektálástól történt bátor elrugaszkodás a fikcionalitás üdítő talaja felé olyan lendülettel és energiával kavarta fel a sorozatgyilkos-mitológia posványos állóvizét, hogy csak pislogtunk. A Dexter nyitánya megközelítőleg akkora öklöst jelentett a gyomrunknak, mint anno a Kemény zsaruk megismételhetetlen első epizódja: az aprólékosan feldarabolt áldozat vértelen testrészeinek absztrakciója úgy égett bele kitörölhetetlenül az agyunkba, hogy napokig nem nagyon tudtunk másra gondolni.

És aztán az első évad belső egyensúlya a későbbiekben sem borult fel, a Hűtőkocsis Gyilkos és a vérspecialista Dexter lassan kibontakozó és egyre kiélezettebbé váló párharca olyasfajta intelligens vetélkedéssé fejlődött észrevétlenül, amihez hasonlót az utóbbi években nem igazán láthattunk. Persze az első évad csak jelképes egyharmadát teszi ki a két gyilkos felejthetetlen viadala, közben ugyanis két másik síkon is adagolják nekünk az egyedülálló és szokatlanul merész Dexter-mítoszt. Egyrészt Dexter kíméletlenül és megállíthatatlanul szedi nevelőapja kódexe értelmében bűnösnek ítéltetett áldozatait, másrészt a gyerekkori idősík vissza-visszatérő beiktatásával részesei lehettünk annak, amire mindig is kíváncsiak voltunk, de sosem mertük megkérdezni: a szörnyeteg születésének. Egyszerre láthatjuk ugyanis Dextert a jelenben bájos pótapa-szerepben, megszállott gyilkológépként, illetve a múltban összezavarodott és magányos kamaszfiúként, akit nevelőapja akkurátusan oktat a technikai elővigyázatosságtól kezdve a viselkedésformák kényszerű imitálásán át a nőkkel való bánásmód rafinált pszichológiájáig kivétel nélkül mindenre.

Vagyis Dexter személyében egy olyan összetett és magas hatásfokú magánmitológiát teremtettek meg a készítők, amelynek szuggesztivitásához kétség sem fér, és amelynek lényegi eleme a kérlelhetetlen súrlódás, az a robbanékony belső feszültség, amely Dexter különböző társadalmi és magánéleti szerepeinek végletekig feszített ellentmondásaiból fakad, és amelyek mégis lehetővé teszik a vele való érzelmi azonosulást: az érzések nélküli, álarcot viselő Dexter ugyanis egy személyben törődő apa és szerető pár, profi és hidegvérű mészáros, szeretnivaló testvér és megbízható munkatárs. A szigorú ellenpontozás megfigyelhető azonban további síkokon is: a téma „sötétsége” ellenére a helyszín a napfényes tengerparti Miami, illetve a soundtrack nagyobbik részét is könnyed és hangulatos latinos tánczenék teszik ki, amelyek szintén szemben állnak a sorozat ügyesen leplezett komorságával. Nem beszélve arról a lendületes és ügyes narratív megoldásról, mint a belső narrátor szubjektív nézőpontjának összeütköztetése a külsőségekkel, amely újra és újra a lelepleződés örömének ismerős őszinteségét nyújtja.

Ez a tudatosság, ami a jellemábrázolás sokrétűségét és az a hideg és kőkemény precizitás, ami az első évadot jellemzi, teszi számomra a Dextert igazán fontossá és meghatározó élménnyé. A feszes forgatókönyvek profi módon tartják meg minden epizódban ezt a kényes belső egyensúlyt, ami így a teljes első évad átgondolt és már-már mértani pontosságú felépítését jelenti. Ezzel szemben a második évaddal kapcsolatban már sokkal-sokkal kevésbé vagyok elnéző, ott ugyanis a készítők módszeresen próbálták lerombolni mindazt, amit az első évadban tökéletesen felépítettek. Ezzel természetesen semmi baj sem volna, de Dexter második évadbeli hosszan elnyújtott, idegesítő identitás-zavara és múltjának új szemszögből való felülbírálása számomra mégis totális kudarccá válik, ami persze nem jelenti azt, hogy a második évad nem lett volna még így is baromira szórakoztató, ám véleményem szerint a sok lelkizés és érzelmi csöpögés egyáltalán nem Dexterre vall, és habár a második évad fináléjában a rend mintha helyreállni látszana, én azért mégis aggódom. Remélem, megint csak alaptalanul.

2007. december 17.

Tévékritika: DEXTER – 2. ÉVAD *****

Megcsinálták, igen. Kedvenc sorozatgyilkosunk második évadbéli kalandjai még izgalmasabbra és meglepőbbre sikeredtek, mint az elsőben látottak. Volt rá esély, hogy az irodalmi alapanyagtól elrugaszkodva csökkeni fog a színvonal, vagy épp a morális felhorkanásokat csillapítandó, puhítanak Dexter karakterén és a sorozat hangulatán az írók, de nem ez történt. Ahogy egy IMDB-fórumozó jól megmondta: „The writers on Dexter have balls.” Valóban. Így kell, és így érdemes sorozatot csinálni.

(A tovább után szinte teljesen spoiler-mentes szöveg!)


Amikor július végén megnéztem a netre kiszivárgott első két részt, azon reményeimnek adtam hangot, hogy ezúttal nem lesz Ice Truck Killer szintű nemezis, hanem teljes egészében Dex zavaros személyisége kerül majd fókuszba. Tévedtem is, meg nem is. Doakes őrmesterből, a madöfakkolás virtuóz művészéből remek damoklészi kard lett, aki pont a megfelelő pillanatban (képzavar következik) sült el, de Dexter – kezdetben legalábbis – szappanoperát idéző magánéleti zűrjei is ugyanolyan fontos részét képezték a dramaturgiának. Míg az első évadot tulajdonképpen meg lehetett úszni anélkül, hogy mint nézők nyíltan azonosuljunk egy sorozatgyilkossal, itt csak akkor működik a történet, csak akkor van tétje, ha elkezdünk Dexternek drukkolni. Jár a riszpekt az íróknak, rendezőknek és persze Michael C. Hallnak, hogy el tudták érni: a főszereplő belső vívódásai, a lebukásának belengetése jobban bevonja a nézőt, mint egy másik pszichopatával való, sokkalta véresebb kergetőzése (lásd: első évad).

Ennek két pofonegyszerű oka van. Egy: amíg az első évadban már jóval a finálé előtt sejteni lehetett a slusszpoént, itt végig két- vagy inkább sokesélyes volt a játék kimenetele. Az elképesztően intenzív utolsó 5 részben minden teljesen nyitott volt, hogy aztán a fináléban – szerencsére – elmaradjon a kötelező nagyjelenet, illetve nem úgy, és nem azokkal a szereplőkkel következzen be, ahogy azt az egyszeri néző várta. Kettő: Dexter karakteréről ezzel összefüggésben kiderült, hogy valóban változik, a hangzatos belső monológjai mögött tényleg igazi identitásválság van. Egy Vic Mackey, történjen vele bármi, mindig Vic Mackey marad. Dexterről viszont ebben az évadban, egy rövid ideig, nem lehetett tudni, hogy "Dexter"-ként fejezi-e be a szériát, vagy elveszti a „nihilista, de azért tök ari”-killer imázsát. Megkockáztatom: épp ettől a bizonytalanságtól lett olyan körömcsócsálósan feszült az évad második fele. Végül persze annyira nem mertek az írók radikálisak lenni, ezért az utolsó rész túlzott lekerekítettsége miatt akár csalódottnak is érezhetnénk magunkat. Igaz, az első szezon végén sem hittük, hogy ennyi potenciál van még ebben a figurában, így arra tippelek, jut még a 3. évadra is meglepetés, noha ezúttal tényleg nehezebb elképzelni, hogy hova fejlődhet még a történet.

Addig is lehet filózni a sorozat morális vonatkozásain, mármint a néző szemszögéből, azaz, hogy miért is ilyen jó (?) azonosulni egy gyilkossal. Odaátról nyilván máshogy fest a dolog. Ahol akkora hagyományai vannak az önbíráskodásnak, mint Amerikában, ott talán könnyebb szemérmesen fátylat borítani arra a bizonyos 5. parancsolatra, ha az, aki megszegi, a jó ügy érdekében cselekszik. Csoda, hogy Jack Bauer is azt ver (khm.) bucira, akit csak akar?

(Enyhe spoiler, most:) Az évad legeslegutolsó Dexter-monológja ez: „Gonosz vagyok? Vagy jó? Többé már nem teszem fel magamnak ezt a kérdést. Mert én nem tudom rá a választ. Van olyan, aki igen?” Azt jelentené ez, hogy nincs jó és rossz, az erkölcs relatív? Veszélyes konklúzió: bármelyik agyhalott iskolai lövöldöző-jelölt elfogadná mottónak (és lehet, hogy lesz is, aki el fogja). Ez azért már majdnem több, mint „a határok konszolidált feszegetése.” Veszélyes, tehát iszonyatosan izgalmas. Zárójel bezárva.

2007. december 16.

Tévékritika: SANCTUARY, 1. szezon, 1-8. epizód ***

Szeretek nézőként kellemesen csalódni, mivel igen ritkák az ilyen kegyes pillanatok a sorozat- és filmnyűvő sivár éjszakai életében, de hála a Sanctuarynek, végre újra megízlelhettem a meghökkenés okozta euforikus élmény édes és kábító örömét. Persze egy ilyen túlságosan lelkes kezdőmondattal nem akarok senkit sem gyanútlanul félrevezetni, sem pedig azt a hamis első benyomást kelteni, hogy itt most egy titkos remekművel van dolgunk, ami felett eddig talán elsiklott éber figyelmünk, mert erről szó sincs. A Sanctuarynek is bőven kijutott a látványos és könnyen kitapintható gyenge pontokból, amelyek kellőképpen lerontják az (amúgy rossznak még mindig nem nevezhető) összhatást, ettől függetlenül mégis nyugodtan ki merem jelenteni, hogy számomra ez a sorozat kétségkívül az év egyik meglepetése volt (low budget pályán természetesen), minden hibája ellenére.

De itt álljunk is meg egy pillanatra, az előző mondattal kapcsolatban ugyanis több mindent tisztázni kellene. Az egyik az, hogy a Sanctuary tulajdonképpen nem is klasszikus tévésorozat, mert tévében a mai napig nem vetítették, hanem egy ún. direct-to-web sorozat, ami azt jelenti, hogy az egyes epizódok kifejezetten az internetre készültek, és (egyelőre) ott is tekinthetők meg. Azt, hogy ez mennyire jó ötlet, illetve mennyire működhet jól a jövőben, én nem akarom most itt megítélni, mindenesetre azért érdemes megjegyezni a Sanctuaryt ebből a szempontból is, ami nem elhanyagolható médiatörténeti tényező: ez a sorozat ugyanis az online felület kizárólagos filmes médiumként való felhasználásának egyik újabb úttörő állomása. A másik dolog pedig a költségvetéssel kapcsolatos: annak ellenére, hogy a Sanctuary diadalát low budget pályán könyveltem el, még nem jelenti azt, hogy ne költöttek volna rá sok pénzt, hiszen a sorozat Guiness rekorder lett, persze a maga kategóriájában (legdrágább webre szánt sorozat), ennek ellenére természetesen a költségvetése még mindig meg sem közelíti mainstream társaiét.

És ez sajnos meg is látszik rajta. Ha valami miatt cikizni lehetne a Sanctuaryt, akkor elsősorban a béna akciójelenetek, a halovány vizuális effektek és a sokszor zavaróan művi green screen technológián alapuló látványvilág miatt lehetne. A másik negatívum már nem vizuális, hanem dramaturgiai: az epizódok ugyanis mindössze 15-18 perc hosszúságúak, emiatt aztán a történetvezetés eléggé csapongó és darabos, valahogy nem áll össze egyetlen egésszé, nem beszélve arról, hogy negyedóránként mindig át kellett élnem azt kellemetlen és idegesítő érzést, hogy „már vége is?!” De hiába ment a pénzhiány a látvány rovására, hiába az elvarratlan és a megfelelően ki nem bontott cselekményszálak, én mégis könnyen megbocsátottam mindezt a sorozatnak.

Hogy miért? Az atmoszféra, kérem, az atmoszféra. Nem tagadom, engem – sántikáló effektek ide vagy oda - simán meg lehet venni, ha a film/sorozat hatásosan megteremtett és végigvezetett atmoszférával rendelkezik (ezért is vagyok oda például Shyamalan sokak által lenézett és szívesen ócsárolt munkásságáért), ami a Sanctuaryre hatványozottan igaz. „Sanctuary For All”, azaz „Menedék Mindenkinek”, szól a sorozat mottója, a központi helyszín ugyanis nem más, mint ez a címbeli menedékhely, ahol Dr. Helen Magnus (Amanda Tapping) és lánya, Ashley (Emilie Ullerup) különféle szörnyeknek és mitikus lényeknek nyújt önzetlenül biztonságos óvóhelyet. Ide csöppen egy rejtélyes mészárlás és egy biológiai rendelleneséggel együtt élő kisfiú miatt a fiatal pszichológus, Dr. Will Zimmermann (Robin Dunne), aki végül úgy dönt, hogy velük marad és részt vesz a kalandokban, amiben bizony bőven van és lesz is még részük mindannyiuknak.

A Sanctuaryben valamiért kivételesen jól működik az amúgy eltúlzott műfajkeveredés, illetve a bizonyos zsánerek közkedvelt motívumainak rapszodikus mixelése, amelyek közül hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe: a scifi (pl.: tér és idő manipulálásával végrehajtott teleportálás) mellé kapunk bőven például darkfantasyt és gótikát (pl.: a szörnyek vagy az 1800-as évek végi London és a Hasfelmetsző Jack-mítosz), kalandfilmbe illő régészeti kutatásokat, történelmi eposzokat idéző titokzatos múltbeli eseményeket és okkultizmust (a három boszorkány) stb. Ez a sokszínűség ahelyett hogy kioltaná és lassan felszámolná magát, teljes mértékben működik, mert a készítőknek sikerült egy egyéni és hangulatos világot teremtenie, ami nem mondható el bármelyik sorozatról. A Sanctuary sötét és magával ragadó világába pedig én bármikor szívesen visszatérnék, de eddig sajnos csak nyolc webizód készült el (amelyek online meg is vásárolhatóak), és csak remélni tudom, hogy előbb-utóbb jön majd folytatás. Sok a lehetőség ebben a sorozatban, kár volna veszni hagyni.

2007. december 3.

Tévékritika: SOUTH PARK 11. ÉVAD ****

"Thank you, my honor. This isn't a victory for me, it's a victory for the justice system. And for my balls."

Az igazi über-hardcore South Park expert az, aki szerint az első évadok voltak a legjobbak, és azóta már csak lejtmenet van, sőt, annál autentikusabb egy fan, minél korábbi időpontra datálja a széria csúcspontját. A „régen minden jobb volt” romantikus siráma helyett én inkább maradnék a tényeknél: a nemrég véget ért 11. évad átlagnézettsége a 4 milliót nyaldosta, ami kábeltévén különlegesen jó eredménynek számít, főleg egy animált sorozattól.

Ami pedig a színvonalat illeti, ha objektív nyilván nem is tudok lenni, az elmúlt évadokat snellben végigzongorázva, itt-ott beletekerve, felröhögve, számomra nyilvánvaló, hogy Parkerék még képesek hozni a szokott szintet, és messze vannak a kifulladástól. Igen, akadnak gyengébb epizódok és önismétlő poénok, de ez 11 évad után már elkerülhetetlen, másrészt a stáb alkotásmódjából (egy hét alatt készülnek el egy epizóddal, sztoritól a szinkronig) következik, hogy a végeredmény nagyban függ attól, van-e épp valami érdekes közéleti téma, vagy mennyire szállta meg őket azon a héten az ihlet. A Woodland Critter Christmas (Erdei karácsony, 814) például úgy született meg, hogy három nappal a leadás előtt még semmi nem jutott eszükbe, így jobb híján parodizálták egy country-énekes (John Denver) karácsonyi lemezét. Az viszont, hogy ennek ellenére ez lett az egyik legötletesebb – és legbrutálisabb – epizód, bizonyítja, hogy az ad-hoc módszer még használhat is a kreativitásnak.

Ennyi idő után persze már ott a rutin is, a 11. évadban pont azok a gyengébb részek, amelyeken érződik, hogy túl könnyen, túl simán készültek el. Ilyennek érzem a D-Yikes!-t (1106), amiben Mrs. Garrison és a Les’ Bos bár harcol a perzsa felvásárlók ellen: magyarán 300 paródia akarna lenni, de nincs a poénok mögött semmi plusz. A Guitar Queer-o (1113) ugyanez: a (sztár) karrier-filmek átültetése, de sehol egy csavar, ergo pont olyan unalmas és kiszámítható, mint amit parodizálni akar. A Le Petit Tourette-ben (1108) az alapszituációval van a gond: az, hogy Cartman szabadon káromkodik, így, a sorozat 10 évében, már nem túl eredeti ötlet.

A többi 11 epizódban viszont mindben akad valamiféle komolyabb téma vagy szubtextus, a „mondandó” (bocs!) pedig – bár lehet, hogy ez csak az én rögeszmém – a poénok fajsúlyát és hatóerejét is növeli. Volt szó rasszizmusról (1101 – With Apologies to Jesse Jackson, 1104 – The Snuke), homofóbiáról (1102 – Cartman Sucks), megpöckölték az egyház orrát (1105 – Fantastic Easter Special), szociális tematikával ötvözték a zombizsánert (1107 - Night of the Living Homeless), megmondták a frankót a csúnyaságról (1114 – The List) és megfejtették az egyszerű férfilélek motivációit (1109 – More Crap). Külön kategória a Lice Capades (1103), amiben a gyerekek csak mellékszereplők, helyettük a szerencsétlen sorsú fejtetvek hányattatásait követhetjük. A történet nézhető mint ironikus – khm - civilizációs metafora, de a szokott komolytalanul-komoly southparkos stílben még filozófiai kérdéseket is felvet. Annyi a világ, amennyit látunk belőle, vagy lehet, hogy mi is csak egy másik civilizáció fejtetvei vagyunk? (Nesze neked platóni barlang hasonlat…)

Azoknak, akik a sorozatot csak a félrefordított, pöcsözős, mucsai szinkron révén ismerik, nyilván újdonság, de igen, az SP erről is szól. Attól, hogy a tanulság idézőjelbe van téve, még ott van, és nem szerényen, a háttérben pironkodva, a hányós-szarós poénoknak statisztálva, hanem mint „a lényeg”.  A 11. évad legjobb részeiben, a nézők és a kritika által is fejbiccentőizom-gyulladással honorált Imaginationland-eposzban (1110, 1111, 1112), ugyanez a sajátos South Park-világnézet tükröződik. Oké, az, amit a trilógia végén a hitről az arcunkba mondanak, közhely (merthogy igaz), de melyik másik animációs sorozat tud és mer ennyire okosnak lenni, úgy hogy közben hülyére is röhögjük magunkat rajta?

2007. november 28.

Tévékritika: BLOOD TIES, 1. szezon, 1-6. epizód **

A kanadai Blood Ties című misztikus sorozat első epizódjainak megtekintése során egyetlen bántó érzés körvonalazódott bennem egyre erősebben, és ezt a határozott keserűséget most már kénytelen vagyok tudomásul venni és beszámolni róla. Ebben a sorozatban ugyanis sokkal több lehetőség bújt meg, mint amit a készítőknek sikerült kiaknázni. Ezt pedig kifejezetten sajnálom, mert egy kicsit több bátorsággal és ügyességgel simán meg lehetett volna menteni a Blood Ties-t, ami így jelen formájában sajnos elég gyengécske.

Az egy dolog ugyanis, hogy a készítőknek érezhetően sokkal kevesebb pénz állt a rendelkezésükre, mint más nagyobb költségvetéssel ellátott sorozatoknak, de egy esetleges rosszabb anyagi tényező szerintem egyáltalán nem kellene, hogy ennyire hátravessen és tönkrevágjon egy ilyen jellegű sorozatot. A pénzhiányt ugyanis elsősorban a vizuális effektek sínylették meg, emiatt aztán a különböző látványeffektusok jócskán bénán sikerültek, amivel mintha a készítők is tisztában lettek volna, ezért aztán a legtöbbször igyekeztek kivágni és meg sem mutatni a problémás jeleneteket. Ezzel persze nem volna különösebb baj, de egy elsősorban horror és misztikus vonalon mozgó sorozat esetében bizony sokat levesz az élményből, amikor a parákat alig-alig vagy egyáltalán nem látjuk, főleg abban az esetben, amikor ezt semmilyen más narratív megoldással nem ellenpontozzák, ilyen eszközök lehetnek például - a sokak által elítélt - zaklatott (ám szerintem, ha jól alkalmazzák igen hatásossá váló) kézikamerázás vagy a sűrű és fojtogató atmoszféra megteremtése. A Blood Ties-nál azonban egyikről sem beszélhetünk, de a halovány látványvilág és a távoltartott horror csak az egyik seb, amiből ez a sorozat vérzik.

A Blood Ties dramaturgiája a szokásos monster-of-the-week felállást követi, én mégis hiányoltam a durva szörnyeket vagy más rémisztő teremtményeket, ugyanis belőlük eddig nem sok volt, mert a problémákat legtöbbször megidézett vagy dühös szellemek, voodoo-varázslók vagy egyéb élő és halott emberekhez köthető okkult jelenségek okozták, amelyek sajnos sokkal inkább sablonosak, semmint érdekfeszítőek voltak. A forgatókönyvek pedig alig-alig kezdenek valamit ezzel az okkultista-misztikus alapanyaggal, ehelyett inkább az egyes nyomozásokra koncentrálnak, amelyek lebonyolítása szintén nem nevezhető túl izgalmasnak és szórakoztatónak.

Pedig a különleges atmoszférájú helyszín (a részeket Torontóban forgatták) és a központi szereplők közül kettő is sokkal több potenciállal rendelkezik. A Blood Ties főhőse ugyanis egy exrendőr magánnyomozó, Vicki Nelson (Christina Cox), aki fokozatosan veszíti el éppen a látását. A pilotban (ami mellesleg sokkal jobban sikerült, mint a további epizódok) Vicki „szemtanúja” lesz egy furcsa gyilkosságnak, minekután a halott áldozat gothic típusú barátnője, Coreen Fennel (Gina Holden) Vickit kéri meg, hogy derítse ki, ki és miért ölte párját, így csöppen Vicki a természetfeletti ügyek birodalmába, a későbbiekben pedig Coreen aztán a személyi titkára lesz. Vicki mellé segítőnek áll egy sztárolt képregényrajzoló, Henry Fitzroy (Kyle Schmid), aki mellesleg egy több száz éves vámpír, a négyszög negyedik csúcsa pedig Vicki expasija, a rendőr Mike Cellucci (Dylan Neal).

Ez a felállás így elég érdekesen hangzik, a vámpír és Vicky poénjai még viccesek is, de kettejük karaktere mégsincs igazán kidolgozva, Fitzroy alakjában érezhetően sok a lehetőség, de ezt is hagyják elúszni, minek következményeképp a sármos vámpír silány mellékszereplővé halványul. Az egyes ügyek pedig nem töltik ki a negyvenperces hosszúságot kellő izgalommal, az epizódok fölött átívelő szál pedig nem más, mint Fitzroy és az örökké kételkedő Cellucci sablonos karakterének féltékeny marakodása, ami sajnos csak tovább erősíti azt a langyos limonádé-jelleget, ami a Blood Ties sajátja. A soundtrack is pontosan ilyen, divatos ám mégis jellegtelen zenékből áll, és valahogy az egész sorozat is ilyen: túl könnyed és lágyan habos, zavaróan családias. A Blood Ties legnagyobb baja, hogy igazából semmilyen, se nem horror, se nem okkult, se nem vígjáték, se nem dráma, megreked azon a köztes határterületen, ahol pont nem kellene. A téma súlyosságának és a kivitelezés gyengeségének ellentéte feloldhatatlan, és ez kérlelhetetlenül felemészti a sorozatot. Csak remélni tudom, hogy Tanya Huff Blood Books című történetei, amelyek a Blood Ties alapjául szolgálnak, sokkal jobbak.

2007. november 17.

Tévékritika: TELL ME YOU LOVE ME, 1. szezon, 1-4. epizód *****

Az HBO megint megcsinálta. A Carnivale, a Róma vagy a Drót után a készítők újra megmutatják, hogy a TV által módszeresen lezüllesztett, elcsépelt és számos buktatót magában rejtő alapanyagból is könnyedén aranyat tudnak csinálni, méghozzá a korábbi munkáik egyenletes és magasra tett színvonalát fenntartva. Ami egyben sajnos azt is jelenti, hogy hiába az HBO-garancia, a Tell Me You Love Me szintén nem fogja az agyatlan tömegeket megmozgatni, viszont abban szinte biztos vagyok, hogy évtizedek múltán is emlegetni, idézni fogják, mint ahogyan a legtöbb HBO-sorozatot - amelyekről mindenki tudja, hogy az idő nem fog úgy rajtuk, mint más társaikon.

Nem tudom, hogyha azzal kezdem ezt a kritikát, hogy most egy párkapcsolati drámasorozat következik, vajon hányan olvassák tovább ezt a cikket, de azt kell mondanom, hogy ez az elkoptatott és esetleg a férfiolvasók többbségéből negatív előítéleleket kiváltó tematika ne vegye el senkinek sem a kedvét, itt most ugyanis egyáltalán nem egy tipikusan női nézőket megcélzó, rózsaszín közhelyekkel és fárasztó lelkizéssel megspékelt, sablonos bábu-karaktereket felvonultató sorozatot képzeljünk el, a Tell Me You Love ugyanis korántsem ilyen.

Példaértékű az a komolyság és a visszafogott, a háttérben folyton érezhető lassú sodrású és sötéten kavargó drámai erő, ami a sorozat narratív megvalósítását jellemzi. A higgadt, a hatásvadászatot tökéletesen kerülő kézikamerás felvételek, a tompa, feltűnően színtelen és sötét tonúsú színvilág jól érzékelhetően és tudatosan megy szembe a konvenciókkal és teremti meg a Tell Me You Love Me szokatlanul keserű és kiábrándult világát, ahol a látszat mögött mindig ott bújik valami para, amiről senki sem beszél szívesen. Itt tehát nincsenek giccses és túlcukrozott csúcspontok, csöpögős-zsebkendős békülések vagy monumentális elválások és teátrális visszaköltözések, itt csak a száraz örvény kavarog, ami előbb vagy utóbb téged is magával ránt.

A sorozat négy párra fókuszál, akiknek mind megvan a maga problémája, az első pár gyereket szeretne, de hiába, a nő csak nem esik teherbe, a második házaspár jó ideje nem szeretkezett már, a harmadik pár éppen esküvőre készülődik, ami meghiúsulni látszik, a negyedik párnak pedig öregkorukhoz érve szintén szembe kell néznie bizonyos nehézségekkel. E rövid vázlat alapján már sejthető, hogy itt tehát tényleg valós, emberi nehézségekkel találkozhatunk, az elrugaszkodott és lilaködös fantáziálás helyett mindvégig a földön járunk, és arcunkat rendesen belenyomják a sárba, miközben könyékig vájkálunk a jól megrajzolt és finoman elmélyített karakterek lelkében. A dialógusokra szintén nem lehet rosszat mondani, mint ahogyan a színészi játékra sem, ugyanis mindenki feltűnően jól hozza a saját figuráját.

A Tell Me You Love Me nekem az érett Woody Allen legjobb és legőszintébb pillanatait idézi (pl.: Férjek és feleségek), de a készítők nyilvánvalóan sokat profitáltak a független filmesek eredményeiből is, akik sokszor kendőzetlenül és nagy-nagy alapossággal ábrázoltak olyan lélektani folyamatokat, amelyekről más filmek nem vettek tudomást, gondoljunk csak Todd Solondz vagy Larry Clark szokványosnak aligha nevezhető mukáira, de kapcsolódási pontok lehetnek még azok az európai művészfilmek is, amelyek leginkább nyíltszíni szexualitásuk miatt hívták fel magukra a figyelmet (például Chaterine Breillat filmjei vagy a 9 dal stb.). A Tell Me You Love Me epizódjaiban ugyanis szintén sokszor megmutatják magát a (valódinak tűnő) aktust, ennek a figyelemfelkeltő momentumnak az önkényes kiragadásával reklámozták is a sorozatot, de ez szerintem tévedés, a Tell Me You Love Me ugyanis nem egy ócska, művészieskedő és pornós sorozat (annak ellenére, hogy valóban jópár szexjelenet látható benne), hanem egy üdítő frissességű és érzékenységű drámai tabló, amely visszaadja a pszichológiai témának és lélektani vizsgálódásnak azt a tekintélyt, amitől bizony már régen megfosztották.

2007. november 7.

Tévékritika: SUPERNATURAL - 1. évad ****

Miközben a műfaj nagyöregjeit és az ifjú titánokat karöltve büszkén felvonultató Masters of horror eddigi két évadának szinte valamennyi epizódja mind nézettség, mind kritikai szempontból csúfosan elvérzett, addig a szintén 2005-ben útjának indított Supernatural meglepetésszerűen jól teljesített, és sikeresen töltötte be azt az űrt a sorozatok világában, amit elvileg a Masters of horrornak kellett volna. A jelenleg harmadik évadát taposó Supernatural (sajnálom, képtelen vagyok a magyar címváltozatot használni, ami az Odaát volna) magabiztosan foglalta el a helyét a sorozatuniverzumban, és habár jellegéből adódóan egy szűkebb réteget szólított meg más tévésorozatokkal szemben, mégis azonnal felkerült a térképre, nem beszélve arról, hogy azóta is növekvő nemzetközi és hazai rajongótábort tudhat magáénak.

A diadalmenetnek pedig még egyáltalán nincs vége, hiszen a Supernatural keretében a készítők példaértékűen valósították meg egy újgenerációs, elsősorban a természetfelettire és a horrorra épülő sorozat tervét, megszabadítva a műfajt mindenféle kínos nehézkedéstől, ami például a fárasztó öniróniába és szégyentelen komolytalanságba fordult X-Aktákat vagy az öregesen belassult, és talán túlságosan is komolykodó Milleniumot jellemezte.

A Supernatural ötletgazdájának, Eric Kripkének volt egy pokolian jó receptje, hogyan tegye egyszerre könnyen fogyaszthatóvá, ám hihetetlenül szórakoztatóvá, összességében pedig lazán menővé ezt a sorozatot, ami tényleg működik, hiszen a Supernatural úgy okoz függőséget alattomosan, hogy közben észre sem veszed, és csak akkor döbbensz rá, amikor már a régebbi évadok epizódjait kezded megszállottan újranézni.

A Supernatural főhősei a Winchester-testvérek, Sam (Jared Padalecki) és Dean (Jensen Ackles), igazi faszagyerekek, akik minden epizódban megoldanak egy-egy természetfeletti ügyet. Az epizódok a klasszikusok sémát követik, az első néhány perc a hangulatteremtő bevezetés, hogy aztán a főcím után jöjjenek a srácok és rendet vágjanak odaát. A Winchester-tesók foglalkozása ugyanis a vadászat, csak ők nem szarvasra vagy vaddisznóra lőnek, hanem démonokra, dühös szellemekre stb. Az egyes epizódok fölött húzódó sajátos magánmitológia, amit csak nagyon lassan és finoman bontogatnak az írók, az első évadban még igen csekélyke, most legyen elég annyi, hogy a Winchester-tesók anyja kellőképpen furcsa körülmények hunyt el, apjuk pedig, aki szintén vadász, rejtélyes körülmények között nyomtalanul eltűnt. A fiúk tehát miközben különböző misztikus ügyeket oldanak meg Amerika-szerte, egyszerre keresik a válaszokat anyjuk tragikus halálára és apjuk rejtélyes eltűnésére.

Kripke receptje valahogy a következőképpen nézhetett ki, vegyél két jól megírt, szimpatikus fiúkaraktert, akik természetesen egymás szöges ellentétei, öntsd föl egy jó adag okkultizmussal és folklórral, a másvilág szereplői pedig klasszikus mitikus lények és a népszerű urban legend-ek hősei legyenek, de ne feledkezz meg a dögös csajokról sem, akik közül lehetőleg minél többet szerepeltess (de csak mellékszerepekben) az egyes epizódokban - a férfi nézők legnagyobb örömére. Ja, és majdnem megfeledkeztem a cool autóról, amiben utazgatnak, az 1967-es fekete Chevrolet Impala ugyanis legalább annyira része a sajátos Supernatural-feelingnek, mint a fenti összetevők többsége.

A nagy lelkendezések közepette azért nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy a Supernatural - hiába minden erénye -, mégiscsak egy mainstream sorozat, nemcsak az egyes epizódok dramaturgiai íve, de sok esetben az ügyek sablonos megoldásai is kiszámíthatóvá válnak egy idő után, ahogyan az atmoszféra is gyakran olyan futószalagon-gyártott-ízű. A suspense sem igazán működik, hiszen mindenki tisztában van azzal, hogy egyiküknek sem lehet semmi komolyabb baja, de ha már a szőrszálhasogatásnál tartunk, azt a kérdést sem illik feszegetni, hogy vajon miből élnek mindeközben a srácok...

Ezeket leszámítva a Supernaturalt tulajdonképpen Dean karaktere tartja életben, mellette Sam sokkal halványabbnak tűnik, miközben az idősebb testvér poénjai és egyénisége nagyon sokat dob az összhatáson. De legalább ennyire fontos és szórakoztató a sorozat többrétegű reflexivitása, hiszen az írók minden lehetőséget megragadnak arra, hogy egy-egy bujtatott utalást rejtsenek el a forgatókönyvben az imádott klasszikusokat illetően, amikor például ügynököknek adják ki magukat, a fiúk híres horrorrendezők vagy rockegyüttesek tagjainak neveit használják. Erről jut eszembe, a sorozat nemhivatalos kétlemezes soundtrackja is örökérvényű, a rockzene történetének szinte valamennyi ismert és kevésbé ismert dala felcsendül ugyanis az epizódokban (az Iron Butterfly hosszan kitartott savas dobszólójától kezdve a Creedence Clearwater Revival farkasember-számáig), Bachhal együtt kilőhetnék ezt is az űrbe: ez volt Bach, ez pedig a rockzene.

Nem lehet nem észrevenni az oldscool motívumokat a Supernaturalban, amik tényleg nagyon szerethetővé varázsolják ezt a sorozatot: a régi Chevy, benne gyűrt hangkazettákon a rockzene, vagy a titokzatos Colt (erről most többet nem árulok el). Öröm nézni, ahogy a Supernaturalt a készítők tudatosan távol tartják mindentől, ami modern vagy korszerű, és nem esnek a túlzott digitalizáltság lélektelen csapdájába, amin bizony könnyű elcsúszni (gondoljunk csak például a Live Free or Die Hardra). Nem véletlen tehát az sem, hogy a Supernatural kapcsán vonatkozási pontnak főleg a hetvenes évek kultikus roadmovie-jai, illetve a klasszikus okkultista (Ördögűző, Ómen, Rosemary gyermeke), és kísértetes (A ház hideg szíve, The Innocents, Az elcserélt gyermek) horrorfilmek egyaránt megnevezhetők.

A Supernatural sikere tehát megérdemelt szerintem, és annyit azt hiszem, elárulhatok még, hogy az újabb évadokban a Winchester-mitológia kiteljesedni látszik, miközben a forgatókönyvírók is tényleg beleadnak mindent, hogy egyre izgalmasabb és változatosabb sztorikkal álljanak elő, és valahogy érezni már azt az epikus távlatot is, ahová ez az egész majd egyszer kifut. Úgy néz ki tehát, hogy minden a lehető legjobb úton halad, és most az egyszer talán nem kell majd nagy csalódásra számítanunk a későbbiekben sem.

2007. október 12.

Tévékritika: BABYLON FIELDS, pilot epizód ***

- Ahogy a Biblia mondja, ha nincs több hely a pokolban, a halottak elözönlik a földet.
- Ez egy film plakátjáról van...

Vigyázat: a geekblog eddigi történetének leghaszontalanabb posztja következik. A rövid recenzió tárgya ugyanis egy olyan sorozat, amelyből mindössze egy rész készült el, és mivel a CBS fejesei végül nem bólintottak rá a projektre, az oldschool módon tévézők még ezt az egy részt sem nézhették meg. A fájlcserélők népe viszont, ha rossz minőségben is, de képet kaphat róla, hogy milyen lett volna főműsoridőben követni a halottaikból visszatérő, családcentrikus zombik történetét.

A pilot a klasszikus ’durr a közepébe’ technikával nyit, konkrétan egy ezerszer sokszor látott képsorral: egy koszos emberi kezet látunk kibukkani a föld alól. Ernie, a hulla, és még sok száz sorstársa életre kel és hazafelé veszi az irányt. A helyszín egy tipikus amerikai kisváros, kerítés nélküli házakkal és átlagos emberekkel, akik természetesen sokkot kapnak amikor hazaérve a nappaliban találják falfehér, oszlásnak indult szeretteiket, sörrel a kézben, a tévé előtt ücsörögve. Ezek a zombik nem vágynak friss, ropogós agylebenyekre, csak arra, hogy újra a családdal lehessenek. A város polgárai közül van aki boldog, hogy Isten végre vette az adást és visszahozta a feleségét/férjét, Janine és az anyja viszont kevésbé repes az örömtől, hogy a szadista apuci feltámadt, főleg, hogy anno ők állítottak bele egy fejszét a fejébe és kaparták el egy elhagyott helyen.

Bármennyire is elborult a sorozat ötlete, láttunk már olyat, hogy a holtak visszatértek a sírból a családi körbe, igaz, a Tim Burton féle A halott menyasszony nem élő szereplős film volt. A Masters of Horror széria Joe Dante rendezte epizódja (Homecoming) viszont igen, ott ráadásul az Irakban elhunyt katonák támadtak föl, kizárólag azért, hogy elmenjenek Bush ellen szavazni. Kábé ennyire tűnik abszurdnak a Babylon Fields sztorija is, főleg, hogy se humorral, se horrorral nem fűszerezik meg a bizarr alapszituációt. Hivatalosan dramedy lett volna a széria műfaja, de itt még a legordítóbb ziccereket se csapják le a készítők. És ettől még nyomasztóbb az egész. Hogy mi volt a céljuk, az a pilot alapján nem dönthető el, lehetett volna akár giccses dráma az elrontott életekről, szatíra a kispolgári létükhöz a halál után is ragaszkodó átlagemberekről vagy vulgárfilozofálás az elmúlás természetéről.

Talán ennyiből is sejthető, miért volt eleve esélytelen, hogy éppen a nyugdíjascsatornának csúfolt CBS rendeljen be egy ilyen kamikáze projektet. A magam részéről, már csupán a zombi tematika iránti rajongásom okán is, szívesen néztem volna még egy-két részt a sorozatból, mert a több Dexter és Sírhant művek epizódot is jegyző Michael Cuesta rendező ügyesen teremtette meg a pilot borongós hangulatát és a karakterekben is akadt volna fantázia. Kereskedelmi szempontból persze érthető a döntés: negyven percnyi tömény depresszióra valószínűleg kevesen lettek volna kíváncsiak, arra pedig végképp nem, hogy pont a tévé emlékeztessen heti rendszerességgel a saját halandóságukra.

2007. szeptember 15.

Tévékritika: MENTS MEG! – 4. ÉVAD ***

Jó dolog a kreatív szabadság, de van amikor egy keménykezű dramaturgra vagy egy kidagadt erekkel üvöltöző producerre is szükség lenne. Denis Leary és Peter Tolan, a Ments meg! című tűzoltó dramedy mögött lévő két kreatív arc, az első évad sikerével elérte, hogy gyakorlatilag bármit megtehetnek a sorozattal. Sajnos akár azt is, hogy rutinból, mindenféle koncepció nélkül forgassanak le egy egész évadot. (Aki nem ismerné a szériát, innen minden lényegeset megtudhat, a "ki a túró az a Leary?" kérdésre pedig itt a válasz.)

A rajongó persze, mint jómagam, igyekszik az összes létező mentőkörülményt felvonultatni, hogy kis kedvencét megvédje (főleg önmaga előtt, lásd: kognitív disszonancia). Épp ezért az évadzáró után újranéztem néhány jelenetet, hogy kiderítsem, kábé mikor kezdett az eddig működő sorozat lejtmenetbe kapcsolni. És nem sikerült rájönnöm, az egyes jelenetekkel ugyanis semmi probléma. Akadnak az első és második évadhoz méltó drámai pillanatok, de vicces jelenetek is bőven (elég csak a spank-bank-re gondolni). A mellékszereplők, mint Kenny unokatestvére vagy az új főnök idegbeteg lánya, zseniálisak, és Leary, jó szokásához híven, ismét beleírt két nívós kalandot a karaktere számára (szigorúan a jegyzőkönyv kedvéért: őt és őt). Az egész viszont nem áll össze, nincs íve a történetnek, mintha az lenne a cél, hogy a dramaturgia is úgy essen szét, ahogy a főszereplő, Tommy Gavin személyisége. Hosszú percekig mutatják például amint a Bibliából olvas, vagy, ahogy a halott szeretteiről halucinál, de végül sehova sem vezetnek ezek az egészséges blöff-koncentrátumot jóval meghaladó jelenetek. Azok a részek sem kevésbé hatásvadászok, amikor egy-egy epizód középen az akciójelenet alá édes-bús zenét kevernek, és lassított felvételekkel próbálják a szituáció drámaiságát kihangsúlyozni. Igaz, ilyesmire már korábban is vetemedtek, a harmadik évadban szinte minden részt úgy fejeztek be, mintha évadzáró lenne, de itt már végképp elvetik a sulykot.

Súlytalan, könnyed szappanoperaként semmi kivetnivaló nincs ebben a 13 részben, de Leary-től, főleg az eddigiek alapján, ez kevés. Mintha elfogyott volna az ihlet, másképp például nem igen jutott volna eszébe az íróknak, hogy egy komplett jelenetsort (családi terápia) a Maffiózókból nyúljanak le (ami egyébként Leary kedvenc sorozata). És az sem növeli éppen a hitelüket, hogy az egyik legeredetibb szereplőt (Jack McGee-t) személyes konfliktusok miatt írt(ott)ák ki, ráadásul igen ostoba módon.

Az esetleges ötödik évadnak csak akkor van értelme, ha Gavin és Tolan előkotorják valahonnan az önkontrolljukat, és világos irányvonalat szabnak a cselekménynek. Vagy, ha már nincs kedvük/idejük koncepciót gyártani, alakítsák át egy olyan 20-30 perces szitkommá a sorozatot, amilyen anno A Meló is volt, mert a humoruk még mindig megvan.

2007. szeptember 10.

Tévékritika: TŰZVONALBAN – 1x01 **

Vázolnám röviden, hogy miért végződik látványos pofáraeséssel szinte minden olyan kísérlet, ami az Amerikában futó zsánerfilmek illetve sorozatok magyarítására vállalkozik: az írók-rendezők alábecsülik a provincializmus erejét, azt, hogy egy nagy téma kisszerű környezetben groteszk hatást kelt. Los Angelesben ijesztő és izgalmas, ha egy terrorista biológiai fegyverrel fenyegetőzik, Bivalybasznádon csupán röhejes. Nem a Kárpát medence sajátos bio- és atmoszférája a ludas tehát, hanem ez a méretbeli különbségek természetes hozadéka.


A Tűzvonalban című új magyar bűnügyi sorozat úgy akar up to date lenni, hogy lenyúlja a 24 kézikamerás, osztottképernyős stílusát, miközben pontosan tudja, nem lesz képes a formát hasonlóképpen trendi és fajsúlyos tartalommal megtölteni. Ennek a skizofrén helyzetnek az eredménye, hogy az első epizód, az etalonnak kinézett 24 vagy Kemény Zsaruk (The Shield) helyett, inkább a hasonlít a Rowan Atkinson féle Dilizsaruk (The Thin Blue Line) című szitkomra, ahol egy csapat idióta vidéki rendőr bénázásain lehet röhögni. A különbség csupán annyi, hogy a Tűzvonalban stábja komolyan veszi magát (lásd a bombasztikusan béna címet), mégha – és ez jó pont – nincs teljesen híján a humornak. Így viszont a nézők rákényszerülnek arra, hogy a végterméket összevessék kedvenc, minőségi amerikai sorozataikkal, aminek a végén megint csak azt a bizonyos sárga és keserű gyümölcsöt kell felemlegetni, önvigasztalás céljából. Holott, ha eleve rájátszanának az amerikai filmvilág és a magyar rögvaló között feszülő különbségekre (kábé ahogy a Nyócker tette, hol jobban, hol rosszabbul), akkor nem egy epigon-szériát, hanem egy 99%-ig eredeti szatírát kapnának, ami emellett bűnügyi sztoriként is működik.

Legyünk azért jófejül korrektek és ne hantoljuk el egy epizód után a sorozatot. Látszódnak pozitívumok is, az elavult számítógépek, a rossz járőrkocsik vagy a túlóráztatások emlegetése legalább némi realista ízt ad a történetnek, ahogy a rutinból ferdeszeműző, bkv-ellenőri eleganciával (és frizurával) felszerelt járőrök figurái is életszerűbbek, mint például a rosszemlékű Kisváros főhőseié. Stohl Buci, akinek majdnem ugyanaz a szerepe, mint Simon Peggnek a Vaskabátok vidékre száműzött szuperzsarujaként, fele annyira sem idegesítő a főszerepben, mint amennyire előzetesen várható volt. A képernyő felporciózásának dramaturgiailag itt természetesen semmi értelme, a kézikamerás rángatózások viszont jótékonyan elterelik a figyelmet a szegényes díszletekről. A történet az első részben még csak alapjáraton döcög, de az ígéretek szerint lesz egy évadon átívelő szál rengetegsok csavarral, amely a titkosszolgálatos vonulatot erősíti, illetve minden részben más-más fajsúlyos problémát boncolgatnak majd. (Érdekes, hogy az egyik író honlapján 17 epizódos, az mtv.hu-n viszont 38 részes évadról beszélnek. Utóbbi azért viccnek kicsit erős lenne, nem kizárva, hogy előbbi verzió is az lesz majd.)

Sajna már 50 perc után is látható, hogy nem a Tűzvonal lesz a minőségi magyar zsánersorozatok úttörője (persze magára vessen az, aki egy főműsoridős, királyi tévés produkciótól várja a csodát), de abban az országban, ahol a Cobra 11 ismétléseit zabálja legjobban a nép, még az is lehet, hogy sikeres lesz.

2007. augusztus 31.

TÉVÉKRITIKA: Geek sorozatok az új évadban

Mi, itt a geekblog szerkesztőségében, mindannyian 195 centi magas, szálkásra gyúrt, szoláriumbarna alfahímek vagyunk. Időnk nagy része arra megy el, hogy megpróbáljuk a látványunk által felajzott, magukból kivetkőzött nők ostromát feltartóztatni. Emellett pedig mértéktelenül imádjuk a filmeket, képregényeket és a különféle számítógépes játékokat. Be kell ugyanakkor látnunk, hogy a médiában létezik egy másféle geek-kép is. Jelesül: olyan tizenéves vagy fiatal felnőtt, aki erősen reál beállítottságú, született stréber és műtéti úton se lehetne a számítógépétől elválasztani, emellett külsejét tekintve kihívásokkal küszködik (általában vézna, szemüveges, pattanásos), nők közelébe érve pedig egy lobotomián átesett beteghez kezd hasonlítani a viselkedése. Nem mellesleg:  Star Wars fanatikus. Róluk (és nekik?) szól néhány idei évadban startoló amerikai tévés sorozat. Ahogy korábban ígértem, most ezeket a pilotokat veszem sorra.

(A címekre kattintva az epizódok 4-5 perces, zanzásított, épp ezért erősen spoileres verzióját nézhetjük meg.)

Reaper 1X00 - *

Előzetesen talán ez a sorozat ígérkezett a legizgalmasabbnak, elvégre nem akárki, hanem az animál- és nekrofilszexes poénok nagymestere, Kevin Smith rendezte a pilotot, és a sztori sem nevezhető épp hétköznapinak. A főhős Sam, aki egy bevásárlóközpontban tengeti ingerszegény életét, mikor is elérkezik a 21. életévéhez (odaát ugyebár ez számít a nagykorúság küszöbének). A jeles nap reggelén szülei némileg zavartan viselkednek, úgy köszönnek el tőle, mintha utoljára látnák. Furcsa dolgok történnek a munkahelyén is: egy kutyafalka kezdi követni, majd legjobb haverja természetfeletti képességeket diagnosztizál rajta. Hazafelé a kocsiban egy idős úriembert talál a hátsó ülésen, aki mint az Ördög mutatkozik be. Otthon végül a szülei elárulják az igazságot: Sam lelkét még születésekor eladták az Ördögnek, hogy cserébe anyja felgyógyulhasson halálos betegségéből. Az elegáns szabású öltönyben parádézó Lucifer azt a feladatot szabja hősünknek, hogy fogja el és küldje vissza a pokolba az onnan elszökött lelkeket. A megbízást egyenként adja (értsd: epizódonként egyet), a munkaviszony pedig csak Sam halálával ér majd véget.
A műfaj tehát természetfeletti elemekkel fűszerezett lúzer-komédia - Szellemirtók, kicsit másként. Ami a humort illeti, néhány dialógon mintha érezni lehetne Smith kéznyomát, de ez még a Néma Bob fanoknak is kevés az üdvösséghez. Látványról (az ügyeletes jócsajon kívül, akit a pilot után sajnos lecseréltek) néhány CGI-vel megtámogatott akciójelenet hivatott gondoskodni, de ezek is csak olyan unalmasak és fárasztóak, mint a főhős személyisége. Jellegtelen az egész produktum, ami ilyen sztori mellett már-már bravúros teljesítmény. Tíz évvel ezelőtt, amikor a Sliders volt az aktuális ifjúsági matiné, talán még elment volna a vasárnap délutáni műsorsávban egy efféle sorozat. Bár, jobban belegondolva, most is el fog. Sajnos.

Chuck 1X00 - ***

Az NBC versenyzője sem lételméleti kérdéseket boncolgat, viszont bebizonyítja, hogy némi stílussal még a cápaátugrós, ultrabéna alapszituációt is meg lehet bocsátattani. (Vagy nem: nézője válogatja.) Itt is akció és humor elegyítésével próbálkoznak a készítők, és mindkét elem esetben ők járnak több sikerrel. A Reaper lúzeréhez hasonlatosan Chuck is egy áruházban dolgozik, a Nerd Herd nevű részlegben, ahol a vevők műszaki problémáit igyekszik a kollégáival orvosolni. Nem várt fordulatot hoz az életébe egy régi évfolyamtársától kapott email, ami tömve van képek formájába kódot államtitkokkal. A levél elolvasása után az adatok befészkelődnek a fejébe (ez az a bizonyos idióta alapötlet, amin illett volna még jópár munkaórát dolgozni), így Chuck egyszemélyben nemzetbiztonsági kockázattá lép elő, aki után több kormányügynökség embere is nyomozni kezd. Ezen a ponton lép be a kémfilmek szubzsánere a sztoriba, de csak annyira, hogy pár lövöldözős jelenetet (sőt, egy vicces-nindzsásat is) láthassunk, melyek a Reaper akcióival szemben ritmusosak és jól kidolgozottak. Utóbbi a főhős karakteréről is elmondható, nővérével való viszonyát (vele él együtt), aki szeretné őt valahogy szocializálni, kifejezetten érzékenyen ábrázolják, nem csak szánalmas lúzer tehát, hanem alapjában egy szimpatikus figura. Ennek ellenére fogalmam sincs, milyen meglepetéseket tartogathat egy efféle nem szerializált sorozat. Aki nagyon ráér, nézze.

The Big Bang Theory 1X00

Szitkom, amelyben két, közös albérleten osztozó, kvantumfizikus szomszédságába egy szőke szépség költözik, és ezzel (a számukra) ismeretlen fajjal való találkozásból számtalan tréfás szituáció adódik, főleg, amikor betoppannak a haverjaik is, és egyszerre négy geek szerencsétlenkedik a képernyőn. Komolyan lehet venni egy sorozatot, amely 2007-ben még mindig az aláröhögős konzervkacajt erőlteti? Szerintem nem, épp ezért a pilotot sem voltam hajlandó megnézni, ami amúgy is felesleges lett volna, mert a négy perces trailerből is bőven kiderül, hogy egy kínos, erőltetett és olcsó hulladékról van szó, amihez képest még az Irigy Hónaljmirigy munkássága is Monty Python-i magasságokban szárnyal.

Aliens in America 1X00 - ***

Lehet szitkomot készíteni műkacaj és bárgyúság nélkül is, hogy a húsz perces epizód megtekintése után ne szégyellje úgy magát az ember, mintha egy gyilokpornót vagy parlamenti közvetítést kellett volna végignéznie. A CW egy rossz pont után (Reaper), begyűjthet egy jót is az új televíziós évadban, ha az Aliens in America a folytatásban tartja a pilot színvonalát. Az egyik címszereplő egy tizenéves fiú, aki a gimnáziumi ranglétra legalsó fokán helyezkedik el, közvetlenül a gondnok után. (Bár az agyzsibbasztó halivudi tinifilmeket nem a szociológiai tényfeltárás igényével készítik, elég pontos képünk lehet belőlük arról, hogy mit jelent egy amerikai gimnáziumban népszerűtlennek lenni.) Mentőötlettel a (túl)gondoskodó anyuci szolgál: fogadjanak be egy európai cserediákot, aki mellett Justin elfogadottsági indexe is meredek emelkedésnek indul majd. Kimegy hát a reptérre az egész család, hogy köszöntsék a kék szemű, daliás germán fiút --- aki helyett egy Raja névre hallgató pakisztáni muzulmán érkezik meg. Anyu pánikban, fia szintúgy, hiszen ezután még inkább csicskáztatni fogják az iskolában, egyedül apunak mindegy, hiszen a havi 500 dollár így is jár. Bővebben talán kár is ecsetelni az alapszituációt, mindenesetre jó adag bátorság kell ahhoz, hogy a 9/11 utáni Amerika, udvarias műmosolyok mögé rejtett, burkolt rasszizmusát egy szitkomban figurázzák ki, és ilyen hatékonyan. Ráadásul didaxisból is csak minimális jut, bár a finálé giccset súroló befejezése azért ront az összképen. Nagy kérdés, hogy miután már a pilotban sikerül a családot Rajá-nak maga mellé állítania, hova fog fejlődni a történet. Ha ezt megoldják, akkor a 2007/08-as évad egyik kellemes meglepetésévé válhat az AiA.