western

Sínen van Tarantino új westernje

Feltámadt a januárban lelőtt The Hateful Eight.

Férfi a férfihoz

Az a vicc megvan, hogy Lee Van Cleef besétál a bárba, és rendel egy whiskyt, meg egy pohár vizet?

Ha nincs, akkor most gyorsan le is lövöm a poént: a víz csak arra kell, hogy tüntetőleg ne igya meg. Mert a puszta lívanklífségénél fogva ő a megtestesült tökösség, francokat, ő maga a tök. Ilyen royal flössel a kezében aztán az olasz vadnyugatfilmek valamelyest talán kevésbé ismert, ám attól még fontos rendezőjének, Giulio Petroninak nem is nagyon kellett megerőltetnie magát, elég volt névleg odacsapnia a pohár vizet (vagyis a tartalmat és a mondanivalót) a kemény pia (fasza kis lövöldözős western) mellé, hogy a szalonban mindenki őt bámulja tágra kerekedett szemmel. Az analógiánál maradva a Férfi a férfihoz csak nagyon kevés híján ússza meg, hogy a közönség ne lője rojtosra a túlzottan magabiztos, pökhendi antréje után, de pont ez az asztalra csapós önbizalom menti meg. Ha van közepes film, amit a határozottsága emel ki az átlagból, akkor ez az.

Annyira, de tényleg annyira semmilyen az egész sztori és alapkonfliktus, hogy már gyaníthatóan 1967-ben is közhelyszámba ment: Bill, az Eastwood óvodás arcú, gyenge pótlékának tűnő főhős (John Phillip Law - mondjuk ezzel a vezetéknévvel minimum egy westernes főszerepre predesztinált volt) gyerekkorában a sarokban kuporogva végigszemléli családja lemészárlását, jótékonyan kiegészítve a nőnemű rokonok szendén sugallt megerőszakolásával, jól el is raktározza a támadók elsődleges ismertetőjegyeit (sebhely, sarkantyú, fülbevaló, koponyás nyaklánc) agyának „Bosszú” feliratú rekeszében. Felcseperedve a prérik rambójává képzi magát, és módszeres megtorlóhadjáratba kezd. Kisvártatva azonban összefut Ryannel, vagyis Van Cleeffel, a 15 év után frissen szabadult fegyenccel, aki ugyanannak a bandának a nyomában lohol, meglehet, jóval anyagiasabb (tizenötezer dollár az tizenötezer dollár) megfontolásokból. Aki látott már néhány korabeli westernt, ennyi alapján is elég biztosan tudhatja, mi várható a továbbiakban: valószínűtlenül kúl párbeszédeket követő leszámolások, villámgyors piztolyrántások, rivalizálás, erkölcsi értékrendek ütközése, eleinte kényszerű, majd végül férfias barátsággá, mi több, apa-fiú viszonnyá alakuló szövetség. Mintha ilyesmit már láttunk volna.

Ha esetleg valakinek a közös cél versengő hajkurászása miatt a műfaj koronázott királya, azaz a Jó, a Rossz és a Csúf ugrott volna be, az teljesen jól látja a dolgot. Attól még, hogy ezúttal nincs az ambivalenciát nyíltan felvállaló Tucónk, Van Cleef az übergenya Angel Eyes helyett a tőle jóval megszokottabb bölcs, és hidegvérét minden körülmények között megőrző mentort alakítja, és a Név Nélküli Férfit lecserélték egy nyomokban Eastwoodot tartalmazó színészre, utóbbi poncsóját pedig egy gyapjúbéléses mellényre, ez bizony egy a nagy előd sikerét meglovagló, elég tudatosan összerakottnak tűnő termék. Ahhoz képest viszont jó, nem is kicsit. Hiába érezni ugyanis azt, hogy a film mást sem csinál, minthogy szép sorjában kipipálja a műfaj kötelező toposzait, a Férfi a férfihoz baromira élvezetes. Lovagol a hős a vadregényes tájon, búsan peng egy magányos gitár, morózusan zúg a kórus (bár Morricone zenéje itt sajnos elég önismétlő és unalmas), standoff-szerűen villannak össze a tekintetek a szó szerint vérre menő pókerparti közben, azt meg hiába tudjuk első tíz perc után, hogy a jófiúk úgyis beteljesítik a bosszújukat (nem, ez nem spoiler volt, kivéve, ha egy filmet sem láttál még az életedben), nem igazán lehet unni.

Teljesen oké ez. Az elvárásokat és a nagy igényeket félretéve, és egy ódivatú, nem túl sokat markolni akaró, viszont azt a nem túl sokat legalább lelkiismeretesen megvalósító filmre berendezkedve, a Férfi a férfihoz nem hogy nem okoz csalódást, de egyenesen szórakoztat. Még úgy is (vagy pont azért), hogy a stíluselemek helyenkénti túlhangsúlyozottsága kapcsán nem egyszer felmerül a tudatos, meglehet, burkolt paródia gyanúja. Amennyiben tényleg a gúny és az önirónia volt a szándék (ekkora távlatból ezt már nehéz, ha nem ugyan lehetetlen megállapítani), akkor mély főhajtás az alkotók felé, egyúttal meg is szavaznék nekik egy utólagos fapofa-díjat. Annál durvábbak aztán ezzel a hangvétellel szembeállítva az olyan jelenetek, mint mondjuk a szemétládák által ostromolt kisvárosban zajló finálé, ami valami elképesztően feszült, drámai, és grandiózus, és ha nem lenne elég, hogy némely mai, CGI-csiribirivel telepakolt úgynevezett akciófilm példát vehetne róla, a legvégére még egy olyan fordulatot is bedob, ami az enyhe erőltetettsége ellenére is képes egy pillanat alatt bűnbánat-történetté alakítani az eredetileg szimpla bosszúmészárlásnak tűnő sztorit.

Egyébként magától a filmtől elrugaszkodva, egész különleges érzés az, amikor az ember lelkes mozirajongóként utólag, úgymond visszafelé ismer fel nagy horderejű hatásokat. Vagyis mikor az idézet után, amiről eleinte azt sem tudta, hogy egyáltalán az, hirtelen szembejön vele az eredeti. A dolgok összeállnak, és egyszerre sikerül jobban megérteni a forrásművet, a tisztelgést, meg úgy általában azt a felszínesen kaotikusnak tűnő katyvaszt, amit popkultúrának hívnak. Hogy miért írom ezt? Azért, mert Tarantino imádta ezt a filmet, amit anélkül merek teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy utánaolvastam volna, és azt gondolom, hogy enélkül a Kill Bill vagy egyáltalán, vagy nem a most ismert formájában született volna meg. Az még csak marginális, bár nem elhanyagolható hasonlóság, ahogy a Menyasszony, vagy még inkább Oren Ishii eredettörténete és motivációja passzol Bill (helló!) vendettájához, de a főszereplő vörösben villogó flashbackjeiben egyszerűen nem lehet nem felismerni Beatrix Kiddo elégtételért ordító emléktöredékeit. Ja, és hülye legyek, ha a Django Elszabadul nem köszönhet legalább egy keveset a pókerasztaltól kipenderített, majd a főhőst segítő feketének.

Lee Van Cleef besétál a bárba, rendel egy whiskyt, meg egy pohár vizet. A whiskyt felhajtja, a vizespoharat villámgyors mozdulattal felfordítja, anélkül, hogy akár csak egy csepp is félremenne. Aztán lelő mindenkit. Azt hiszem, ezt hívják klasszikus westernnek.

Hang 'em high

- Justice is my province, Marshall. My and mine alone.

Oklahoma állam, 1889. A polgárháború közel két és fél évtizede véget ért, a pionírhangulatú vadnyugat napjai már rég leáldoztak, lassan rend és jog lesz úrrá a vad peremvidéken. Béke van, kormány, és egységes törvény, ideje felszámolni a régi világ maradványait – már ha azok hagyják magukat, és ha ugyan az egykori, kaotikus, és az új, szabályozott berendezkedés csakugyan élesen, egyértelműen elválaszthatók egymástól. Hiszen az egykori, férfias értékeket nem lehet csak úgy kinyírni holmi dekrétumokkal, a fele részt indián lakta, törvényen kívüliektől hemzsegő vidék pedig, politika ide vagy oda, mit sem változott. Sok a köcsög, kevés a biztonság, rossz emberek pedig mindig vannak. Hol is ér véget az intézményes igazságszolgáltatás, és hol kezdődik az önbíráskodás? Egyáltalán mi is különbözteti meg a kettőt egymástól egy olyan környezetben, ahol az igazságot az erőviszonyok szabják meg? Mi az istent tehet az egyszeri, erkölcsileg érzékeny egyén, ha bekerül ebbe a darálóba?

Márpedig Jebediah Cooper, a marhapásztorrá avanzsált egyszeri seriff (azaz a Dollár-trilógia után frissen sztárstátuszba emelkedett Clint Eastwood) bekerül, merthogy a jóhiszeműen vásárolt gulyájáról kiderül, lopott volt, a tényt feltáró úriemberek pedig minimális teketóriával meg is lincselik szegényt, ahogy illik. Az akasztás közben a csőcselék érzékenyebb tagjai részéről ugyan felmerül néhány kétely eljárásuk megalapozottságát illetően, de ha már úrrá lett rajtuk a hangulat, pillanatok kérdése félresöpörni ezeket. Szegény Cooper lóg, míg az utolsó pillanatban le nem akasztja a fáról egy pont időben arra bóklászó marshall. Ne ítélkezzünk elhamarkodottan, a mentőakció se nem önzetlen, se nem a western-romantika által diktált önkényes dramaturgiai elem. Szimplán arról van szó, hogy Oklahoma főbírája, az Akasztóbíróként is emlegetett, az egyébként valós történelmi személyről (Isaac Parker, tessék utánanézni) mintázott Judge Fenton imádja a bitótáncot, csak azt nem szenvedheti, ha nem ő veri hozzá a taktust. Cooper ártatlansága hamar tisztázódik, Fenton bíró pedig hevenyészetten siet kielégíteni bosszúvágyát: seriffcsillagot biggyeszt ingére, azzal a kikötéssel, hogy az őt meglincselő férfiakat lehetőleg élve szállítsa be, különben hitele még csorbát szenvedne, és netán ismét a kötél rosszabbik végén találná magát.

A western műfajánál ideálisabb közeget keresve sem találni Amerika egyébként alig létező teremtésmítoszának elmesélésére, ez viszont óhatatlanul ahhoz vezetett, hogy a korai, '40-es, '50-es évekbeli, a témát érintő mozik leginkább a német Heimatilfmekhez hasonlóan agyonidealizált, negédes, álságosan nosztalgikus hangot ütöttek meg, valóságközeliségük és relevanciájuk nagyjából a kínai piacon árult villogó szentképek és a tényleges vallási meggyőződés viszonyára emlékeztetett. Azt kijelenteni, hogy a 60-as évek végén, főként Leone munkásságnak köszönhetően az amerikai western végre magára talált, egész biztosan merész, de talán nem teljesen alaptalan, merem is reszkírozni.

Hollywood ötlettelensége és görcsös másolási kényszere ugyanis a legkevésbé sem új keletű probléma – hogy is lehetne, mikor az Álomgyár üzleti modellekben és profitban gondolkozik, ahogy tette mindig is. Így történhetett, hogy miután Olaszország nem csak, hogy kölcsönvette a westernt, de még a Diadalív alatt is áthajtott vele, Hollywood észbe kapott, és visszaragadta a receptet, amit ugyan maga talált ki, de más tökéletesítette. Jellemző megnyilvánulása ennek, hogy Eastwood a Dollár-trilógia előtt csak egy sidekicket alakító, feltörekvő színész volt egy TV-sorozatban (az egyébként egész pazar Rawhide-ban), utána viszont saját produkciós cégével, a főszerepet elvállalva forgathatta le a Hang 'em high-t, később meg számtalan másikat – igaz, az már nem fért bele, hogy a Névtelen Férfihoz hasonló amorális antihőst alakítson, helyette ledobta mosatlan poncsóját, hogy a velejéig erkölcstelen környezet egyetlen erkölcsös jófiújának frissen vasalt ingébe bújjon.

A Hang 'em high érdekes tartalmi és formai tótágast produkál: láthatóan hibátlanul mondja fel az Italóktól lemásolt házifeladatot, amennyiben a vadnyugati világ komplex és ambivalens, ugyanakkor az egészet felülírja az a bagatell hozzáállás, miszerint a főszereplőnek jónak kell lennie (meg még szerelmesnek is, ahogy azt a film utolsó negyede tök fölöslegesen az arcunkba dörgöli). Egyszerre spagetti és americana, kritikus és idealizált, mély és sekély. Nagyjából pont azt adja, ami várható azután, hogy Hollywood lemásol egy formulát, amit eleve róla másoltak, csak ezúttal éppen egy bátor forgatókönyvből kiindulva, és egy ügyes rendező közreműködésével.

A sztori végkifejlete aztán ennek megfelelően furcsa, lezáratlan, de ezt már simán erényként értékelném: happy end ugyan van, de csak viszonylagosan, merthogy főhősünk valahogy úgy jár, mint maga a film is. Két világ között őrlődik, és bár végső megoldást nem lel, nem is lelhet, de legalább egy talpalatnyi teret kiharcol magának, ahol csöndben, magányosan, de övé a győzelem.

Hogy  - stílszerűen - ítéletet hozzak: jó, sőt nagyon jó film lehetne ez, ha eldöntené, mit is akar pontosan. Drámaként pont azért nem működik, mert a kritikus pontokon mindig visszarohan az idealizmus anyai szoknyája mellé, feelgood-westernként meg azért nem, mert a legizgalmasabb, legszórakoztatóbb pillanatokban is roppant kényelmetlen kérdéseket vet fel. Műfajilag és tartalmilag egyaránt hibrid a javából, így aztán rajtunk, nézőkön múlik, hibáira, vagy erényeire koncentrálunk-e inkább.

Firefly

Kinyilatkoztatást teszek: a Firefly az egyik legjobb dolog, ami csak történhetett a geek-társadalommal. Nem csupán ajándék, isteni kegy! Joss Whedon megvalósult látomása sok-sok, mára rajongóvá lett halandó életének vált kitörölhetetlen részévé. A Firefly olyan élménynek minősül, ami egy gimis osztálykirándulás hormonrobbanásos éjszakájához hasonlítható – több szempontból is. Árad belőle a lelkesedés, a céltudatosság csíkszentmihályi flow-ja pedig ellentmondást nem tűrően szaggat át mindennemű gátat: az alkotói szellem eme megnyilvánulása már csak ilyen, ösztönszerű és végletes. Annak eredménye pedig, hogy mégsem egy latin lávör jéghideg profizmusával, jóval inkább egy megszeppent lurkó ügyetlenkedésével megy végbe a don juani magasságokba emelkedő liázon, amiért a forró szenvedély értetlenkedő pillantásoknak adja át a helyét. Aztán embere válogatja, hogy ad-e neki még egy esélyt, netán megpróbálja meglátni a mélyben rejtőző értéket, vagy feladja, és másnál próbál szerencsét.

Joss Whedon a legtöbb ember számára a tavalyi év blockbustere, a Bosszúállók említésére lehet ismerős. Hölgyek esetleg a Buffy, a vámpírvadász, esetleg az Angel kapcsán futhattak össze a nevével, de dolgozott már képregényen is (az egyik legjobb X-Men széria, az Astonishing első futása, illetve a Runaways második etapja az ő keze munkája). Whedon bizonyos körökben a geekség egyik pápájának számít, ami, noha erős túlzásnak hat, nem áll messze a valóságtól. Bizonyítja ezt alkotásainak sokszínű, ám konzekvens, mélyen a geek témákból merítő, de populárisan is befogadható palettája. Ennek egyik gyöngyszeme, de mit is beszélek, egyenesen gyémántja a mostoha körülmények közt világra jött, s még mostohább bánásmódban részesült Firefly. Félreértés ne essék, nem vagyok egy Che Guevara, nem emiatt szimpatizálok a sorozattal – az azt körbevevő hercehurcáról még nem is volt tudomásom, amikor a pilot már rég megvett kilóra.

Miben rejlik ez a vonzerő, ami ilyen hatást gyakorolt rám anno és gyakorol még most is? Kezdem rögtön az alapkoncepcióval: űr-western. Oké, oké, tudom, hogy utólag aggatták rá ezt a kissé sántítóan hangzó, de valahol badass jelzőt, mindenesetre, ha egy összetett szóval kell jellemeznem a Fireflyt, akkor csak benyögöm ezt, űr-western, a magyarázattal meg ráérek a furcsálkodó pillantások kivédése után. A Firefly világa – ahogyan a real world with a twist alapú fiktív teremtés esetében már megszokhattuk – a történelmünket veszi kiindulópontnak, s helyezi azt egy attól merőben szokatlan környezetbe, ezúttal az észak-amerikai polgárháborús konfliktus, jobban mondva annak lecsengése kerül barnakabátostul, Gettyburgöstül, vadnyugatostul a világűrbe. Ez így persze nem teljesen pontos, rengeteg apró csavarintás árnyalja az összképet, például a vesztes oldalról soha nem hangzik el, hogy rabszolgát tartottak volna, plusz a kínaiak az amerikainak tűnő hatalommal szövetségben (Alliance) ülnek a kormány mögött. Ez utóbbit nem pusztán bemondásra kapjuk az arcunkba, hanem a sorozat világában (’Verse) ténylegesen kifejtett kulturális hatásról van szó, amit a káromkodások és egyéb átvett nyelvi kifejezések, öltözködésmód, s megannyi apró részlet tesz szinte hétköznapivá. 2517-ben járunk, az emberiség kirajzott a világűrbe, jó szokásához híven kolonizációba kezdett, és távol a nagy öregek totalitárius berendezkedésétől megkezdődnek a hatalmi harcok Unification Wars, vagyis Egyesítési Háborúk címszóval. A sztorifonal felvételének pillanatában a háború már a múlté, a Szövetség bedózerólta az ellenállókat, megtörtént az egységesítés, mindenki boldog lehet. Kivéve a vesztes oldal minden reggel keserű szájízzel ébredő szimpatizánsait, köztük az egykori barnakabátos katonatisztet, Malcolm Reynolds kapitányt.

Ezzel el is érkeztünk egy sarkalatos ponthoz: az ügyesen felépített díszlet nem válhat rajongás tárgyává, élő, lélegző karakterek kellenek, akiket jobban megismerve már szinte szomszédunkként üdvözölhetünk az epizódok során. A Firefly ezen a téren valami hatalmasat domborít. Köszönhető ez egyfelől a lelkes színészgárdának, akik együtt éreztek a sorozattal, és állítólag nagyon jó csapat kovácsolódott belőlük. A hírek szerint a forgatásokon már-már családias volt a légkör, a leállást pedig hatalmas csalódás kísérte részükről is. A remekelés másik oka a fantasztikus érzékkel megírt és továbbgöngyölített karakterek, illetve a közöttük folyton fellépő, más, hétköznapi sorozatokhoz képest meredek, szokatlan és egyszersmind merész interakciók. Általában ez minden karakter-dráma alapvetése, ám a Firefly pimaszul beint a konformista iskolának, mondván, hé haver, én csak azért jöttem, hogy legurítsak pár sört és eldumáljak a srácokkal.

Ebbe az életérzésbe pedig belefér minden: képes egyszerre szomorú és vidám is lenni, és habár folyton ömlik a szar, mindig jut idő egy velős beszólásra, vagy egy laza megmozdulásra. És ez a lényeg, a Firefly úgy szórakoztat, hogy közben egyetlen izzadságcsepp sem jelenik meg képzeletbeli homlokán. Gondoskodnak erről a szereplők, illetve a több főszálra felhúzott epizódikus struktúra által kínált sztorik, amik során apránként bepillantást nyerünk a Serenity névre keresztelt Firefly-osztályú szállítóhajó legénységének mindennapjaiba. A bumfordi, valóban szentjánosbogárra emlékeztető formatervezéssel megáldott űrhajó neve nem a hasraütés műve: a Gettysburgnek megfeleltethető Serenity Völgy csatája, amiből a pilot epizód nyitó képsorai alatt ízelítőt kapunk, keserű mementóként él tovább a már említett Reynolds kapitány emlékeiben – a csata, ami megfordíthatott volna mindent. Már ez rendkívül beszédes a kapitány jellemét illetően, és ha ehhez hozzáteszem, hogy kopott barna kabátban jár, akkor könnyen aktuálpolitikai felhangokat üthetnék meg, amit természetesen nem áll szándékomban.

Nathan Fillion, az ünnepelt geek-sztár, eme pozícióját a Fireflynak, no meg persze saját magának köszönheti. A veszteséget feldolgozni képtelen, a legitim rendszernek soha le nem fekvő, morózus, epés megjegyzésekkel operáló, az elveiért és társaiért bármire képes kapitány hálás szerep – ahogyan a Fireflyban minden főszereplő, ő is többrétegű, mélyen árnyalt karakter, amit Fillion nagyszerű érzékkel és látható örömmel játszik el. Mint központi figura, jut rá idő bőven, türelemmel és remek ritmusban bontakozik ki a keménynek látszó ex-katona burka alól az érző, sebezhető ember. Na, nem mintha Mal olyan fú de átkozottul penge lenne. Az önbizalom önmagában nem elég, bizonyítja ezt számtalan tévedése, mellényúlása, bénázása, vagy sértett büszkeségből való cselekvése, amik mind elősegítik az azonosulás, az együttérzés kialakulását, egyszersmind megnyugtatnak, nem holmi legyőzhetetlen akcióhősről van itt szó, hanem egy olyan figuráról, akivel simán összefuthatnánk a kedvenc sörözőnkben. Mal, mint a hajó tulaja és kapitánya, a peremvidékekre szorulva próbálja megkeresni a napi betevőt, sejthetően nem mindig a legtisztességesebb eszközökkel. Ha nagyon szorul a hurok (és általában szorul), bizony az utasok fuvarozása mellett kényelmesen megfér a csempészet, ami persze mindenféle sötét és bizalomgerjesztőnek épp nem nevezhető alakkal való seftelést jelent.

Ezzel meg is ragadtam a Firefly lényegét: a rendszerből önként vagy kényszerből kivonult emberek erőfeszítései, botladozásai a túlélés érdekében, saját lényük, lényegük feladása nélkül. Ez a lényeg pedig kilenc különböző arcot visel, kilenc, egymástól akár homlokegyenest eltérő módon látja a világot, és az elképesztően jó karakter-dinamikát ennek köszönhetjük. Vadnyugati köntösbe bújtatott sci-fi ide vagy oda, a Firefly kilenc főszereplőjét bármely más zsánerbe átpakolva a szórakoztatásnak kábé ezt a színvonalát kapnánk. A kilenc főszereplő titulus egyáltalán nem túlzás, sőt, ennél jobban nem is lehetne megfogalmazni. Foghatnánk a fejünket, hogy na de kilenc személyiséget főszerepben kész bukta bezsúfolni egy tv-sorozatba, ám meglepő módon jut tér és idő mindegyiküknek, Whedon és társírói cirkuszi bravúrt visznek véghez, amikor belekezdenek a karakterekkel való zsonglőrködésbe. És hogy kikkel is művelik mindezt?

A kapitányt már láttuk, nézzük a többieket. Elsőként kell megemlítenem Mal katonatársát, a hajó elsőtisztjét, Zoe Washburne-t, aki a leszerelést követően hű társként követte egykori felettesét. Vérbeli harcos amazon, a kapitány jobb keze, illetve a pilóta, Wash felesége. Mindenben lehet rá számítani, tettre kész és határozott személyiség, aki akár Reynolds lelkiismerete is lehetne, már ami a kényes ügyekben való morális hátbabökést illeti. Gina Torres kifogástalanul adja a szenvtelen, ám pillanatok alatt harckészültségbe váltani képes keménykötésű nőt, és az embernek akaratlanul is egy nagymacska jut eszébe, ahogyan elegáns, lassú mozdulatokkal jár-kel, de szívdobbanásnyi idő alatt gyorsul százra. Férje, a Serenity pilótája ellenben habókos figura. Alan Tudyk kiváló választás volt a szerepre, mind megjelenése, mind orgánuma a néző azonnali szimpátiáját vonja maga után, nem beszélve arról, hogy a legelső jelenetében éppen két műanyag dinoszaurusz epikus csatáját levezényelve van alkalmunk megpillantani. A szőke, felborzolt hajú, hawaii inges Wash kilóg a hadviselt, keménykötésű legénység többi tagja közül, mégis, hétköznapiságával, esetlenségével erősebb kapcsot jelent a picinyke család számára, mint azt gondolnák. A felesége és a kapitány közötti háborús bajtársiasság okán fellépő féltékenysége pedig számos humoros helyzet forrása.

A legénység izomembere, és egyben legkomikusabb tagja a felemás érzelmeket kiváltó Jayne. Őt Adam Baldwin kelti életre (nem, nem az a Baldwin), játéka pedig öröm saját maga és a néző számára is: Jayne IQ-ja valahol a pincében rekedhetett, ezt kompenzálandó legalább hatalmas arca van, mélyen hisz az erőszak mindent megold elvében, valójában azonban gyáva és kétszínű, de ha ez még nem lenne elég, azt hiszi magáról, hogy nagyon okos. Rendkívül ellentmondásos karakter, akiben lehetetlen megbízni, a késgyűjteménye mellett csak a pénzt szereti jobban (amit az anyukájának küld, hogy gondoskodjon róla), ezért hajlandó is bármire – mondjuk beállni a Serenity legénységébe, miután a kirabolandó kapitány többet ígér. Jayne figurája egy igazi whedoni archetípus: nem tudunk vele mit kezdeni, egyszer szimpatikus dolgokat művel, máskor pedig legszívesebben megnyúznánk. Az ő tökéletes ellentéte az utasként a hajóra kerülő Book tiszteletes, jobban mondva lelkész. A kifinomult ízlésű, elsőre ártalmatlan pap azonban jóval több, mint aminek látszik, a vészhelyzetekre adott reakciói sötét titkot sugallnak. Mondani sem kell, a viharvert legénység megtépázott morális attitűdje nem mutat minden téren kompatibilitást a Ron Glass által megformált karizmatikus lelkipásztor elveivel, sőt.

Egy űrhajó kötelező tartozéka a szerelő, a Serenity pedig szerencsés lehet, mert egy műszaki tehetség gondoskodik róla. Ő Kaylee, egy fiatal lány, a kedvesség és a női naivitás, egyszersmind a családi értékek, a világot a pozitív oldaláról történő felfogás megtestesítője. Kabinjának ajtaját szívecskék és gyerekes, színes betűk díszítik, de ne becsüljük le Kaylee szerepét, a sok álmacsó között igenis szükség van egy olyan valakire, aki képes megteremteni az otthon melegét. Jewel Staite nagyon, hogy is mondjam szépen, aranyos a babaként kinéző Kaylee szerepében. Újabb ellentét következik: Inara Serra. A modernkori gésák köztiszteletben álló megfelelőjeként Inara hivatalos bérlője a hajó egyik űrsiklójának, ami megkönnyíti utazással járó munkáját. A Társnőnek nevezett hölgyet Morena Baccarin tölti meg bájjal és kellemmel, a nőiségnek azzal a fajta kifinomultságával, ami mögött nem kevés tapasztalat bújik meg. És noha a kapitány előszeretettel használja a jelenlétében a kurva szót, ez csak azért van, mert az óvodában nem volt, akinek meghúzhatta volna a haját. A kettejük közt feszülő vonzalom így hol munkatársi, hol jóbaráti viszonyban igyekszik feloldást találni, és a remek dialógusaiknak köszönhetően nem csak a hölgyek drukkolnak nekik titokban.

A felsorolás végére hagytam a történeti főszálat beindító testvérpárt, akik említése már önmagában a spoiler szintet súrolja, hiszen a pilot során derül ki, hogy mi is rejtezik abban a nagy ládában, amit egy fiatal, jóképű orvos, név szerint Simon Tam (Sean Maher) cipel fel magával a Serenityre, ám a Firefly összes plakátján ott virít a River Tamet alakító Summer Glau, így úgy gondolom, ez bőven belefér. Simon olyan erők elől menekül, amik a Serenityt keresztben lenyelnék: gazdag, jó nevű család sarjaként szakmájában hatalmas karrier várt rá, ám feladta mindezt, hogy megszöktesse rendkívüli tehetséggel megáldott húgát egy titkos szervezet karmai közül. River ,a rajta elvégzett kísérletek következményeként súlyos traumán esett át, beszámíthatatlan, sőt, kiszámíthatatlan, ám olyan erők birtokosa, amik jókora meglepetést képesek okozni. A testvéri szeretet ritkán kerül ilyen explicit módon ábrázolásra, és aki rosszra gondol, az most szégyellje magát – Simon önfeláldozása, a burok elhagyása, a való világ veszélyeire való fittyet hányása elismerésre méltó tett, s még inkább az annak a fényében, hogy az ifjú doki elsőre mennyire életképtelen ebben a számára új közegben.

Mint látható, a karakterek zöme kibontakozásra váró, azt egyenesen igénylő személyiség, aminek szüksége van a 24 részes első évadra, ami során pont megfelelő tempóban épül ki a teljes történet. Erre azonban soha nem kerülhetett sor, lévén a 14. rész után a Fox leállította a forgatást, ezzel mindörökre űrt hagyva a rajongók szívében. Ha ennyire piszkosul jó egy sorozat, miért kap kaszát, merül fel a jogos kérdés. Nem áll szándékomban mentegetni a Fireflyt, az azonban tény, hogy a csatornának már a kezdet kezdetén nem tetszett a legitim hatalom elől bujkáló, a zavarosban halászó karakterek középpontba állítása, így nem is engedték, hogy a világot gyönyörűen felvázoló pilot epizód adásba menjen, rögvest a második résszel indítottak. A rosszallás miatti trehány bánásmód nem tett jót a sorozatnak, de javára legyen mondva, még így is meg tudta csillantani belső értékeit. Sőt, kevéske számú, de annál határozottabb rajongótábor alakult ki körülötte, amit nem zavart, hogy a csatorna ide-oda pakolgatta a sorozatot, hűen kitartott mellette. A show lezárását követően még hirdetést is feladtak, hogy reklámozzák kedvencüket, pénzt gyűjtöttek, a DVD eladásokat igyekeztek javítani (ami sikerült is), illetve számtalan módon terjesztették az igét. A Firefly 2002 szeptemberétől volt látható a Foxon, és hiába készült 14 rész belőle, ebből csupán tizenegyet adtak le, ironikus módon épp a pilot epizódot az utolsóként. A fanok támogatásával megjelent DVD kiadás tartalmazta a hiányzó három részt, ami őrületes fan-hype-ot követően gyönyörű eladásokat produkált, ezzel meggyőzve a Universalt, hogy leforgasson belőle egy mozifilmet – ez lett a Serenity, ám ez egy másik történet lesz majd.

A Firefly ezt a kurta-furcsa sikerét olyan karaktereknek köszönheti, amik elrugaszkodnak a mindennapoktól, de mégis emberközeliek, szerethetők. Olyan sztorinak, ami fittyet hány a konvenciókra, ami merészel rövidre zárni, s ezzel életszerűvé tenni bármilyen szituációt, hogy egyrészt meghökkentsen, másrészt elismerő bólintásra sarkalljon (kedvenc jeleneteim, amikor egy gondosan felépített jelenetet „porig rombolnak” egyetlen szempillantás alatt, és még meg is köszönöm nekik, sőt, magamban felkiáltok, hogy „igen, így csinálnám én is, ha ott lennék”). Olyan humornak, ami tudja, mikor és hol kell kitörnie, kit és hogyan kell megtalálnia, így sosem válik túlzottá, de mindvégig jelen van. Olyan zenének, amit később szakdolgozatírás közben rongyosra hallgatok, a főcímdal pedig egész egyszerűen fenomenális (hála Greg Edmondsonnak). És olyan nézőnek, aki nem pusztán befogadja, hanem magáévá is teszi kedvencét, s törődik is vele, ha úgy érzi szükségét – kár, hogy akkoriban még nem volt Kickstarter, megnéztem volna, mit kalapoznak össze a rajongók. Így, maradt nekünk zseniális tizennégy epizód, amit már senki nem vehet el tőlünk. Mindenesetre, ha az értelmező szótárat felütjük, a geekgasm szónál a Firefly-t fogjuk találni.

A magányos lovas

Nézni a nagy büdös semmit két és fél órán át. Miközben a 4DX mozinak a filmélményt vidámparki mutatvánnyá alacsonyító rángatózó székei és süvítő levegője a maradék kedvemet is elveszi az egésztől. Röviden és lényegre törően ennyi az értékelésem a Disney cirka 250 milliós, karib-tengeres, johnny deppes filmszörnyetegéről. És ezt most ki kéne fejtenem. De egyszerűen kurvára nincs hozzá kedvem, mert őszintén: kit lep meg, hogy A magányos lovas unalmas, érdektelen, otromba és kínos?

Már az első trailerek, sőt, már a koncepció alapján bűzlött az izzadságszagtól. Aztán erre rátett egy lapáttal a lesújtó kritikai fogadtatás és a totális anyagi kudarc. Előre megírhattam volna az egész kritikát, és most persze jönnek majd az előítélettel vádaskodó megjegyzések, de nem érdekel. Ez a film minden előítéletre rászolgált. Kétszer is.

A magányos lovas mítosza 1933-ban indult egy rádiójátékkal, és az évek, évtizedek alatt meghódított szinte minden létező médiumot, készült belőle film-, animációs- és tévésorozat, könyv és képregény is. A 2013-as szélesvásznú, szűkagyú verzióhoz az eredeti sztorit csak pont annyira gyúrták át, hogy megfeleljen az összes mai túlspiláztatott trendnek, amit már a kétévesek is unnak. A címszereplő egy ügyefogyott szentfazék, akinek fel kell nőnie hősi szerepéhez, indián segítőtársa Jack Sparrow lejárt szavatosságú járásával, Johnny Deppjével és pofavágásaival ingereli az alvó rekeszizmokat, és persze minden nagy, hangos és eposzi. Már amikor véletlenül pont történik valami.

Mert egyébként a szuperhősfilmes eredettörténetek dramaturgiáját pontról-pontra, egy műszakja végén járó középkorú közértpénztáros lelkesedésével követő cselekmény döbbenetes lassúsággal döcög, amit nem indokolnak sem a papírkarakterek, sem a lapos, csak nagyritkán és valószínűleg akkor is csak statisztikai véletlennek köszönhetően vicces dialógusok, sem az üres, rémegyszerű sztori. Viszont baromi sokat kell várni a bombasztikus akciójelenetekre, miközben a film azon tanakodik, hogy a természetfelettivel kacérkodó burleszk-akció-dráma katyvasz mely elemét hangsúlyozza ki (nem jut dűlőre).

Pedig 10 évvel ezelőtt Gore Verbinski ebből az alapanyagból és feleennyi pénzből, másfél órában nagyon pofás, helyre kis filmet csinált volna, egy olyan Johnny Deppel, aki még nem vált önmaga paródiájává. Sőt, ha úgy vesszük, két évvel ezelőtt nagyjából meg is csinálta a Rangóval.

Jó, elismerem: a duplavonatos finálénak sok olyan pillanata van, ami ténylegesen megidézi az első Karib-tenger kalózai frappáns, ötletekben tobzódó akciókomikumát, de bő két óra után már késő rátaposni a gázpedálra. Mint oly sok film manapság, részben A magányos lovas is a hollywoodi nagyzolásnak esik áldozatul, annak, hogy mindenből (lehetőleg több mint két órás) blockbustert kell csinálni, a zombihorrorból és a ponyvawesternből is. Utóbbira utoljára ’99-ben, a Vadiúj vadnyugattal volt példa, és remélhetőleg megint eltelik legalább 14 év, mire valaki egy harmadik ilyet öklendezik a nagyvilágra.  

Django (1966)

Csak a nyitójelenetről egy rövidebb könyvet lehetne írni. Arról, ahogy egy férfi megtépázott katonaruhában húz maga után egy koporsót. Arról, ahogy nem belovagol a városba, a történetbe, hanem erőlködve, mégis lazán bevánszorog. Arról, ahogy a már-már banális főcímdal („Django, have you never loved again?” – most komolyan?), ami egyébként ott és azonnal elmond a főhősről mindent, amit tudnunk kell, éles kontrasztban áll a kies, kopott, sziklás vidékkel. Akkora az atmoszféra, hogy nem lehetne késsel vágni, mert beletörne. Minimum láncfűrész kéne hozzá.

És ez még csak az első pár perc.

Az olasz western már évtizedekkel Leone előtt is köszönte szépen, jól megvolt (már az ő apja, Roberto Roberti is rendezett egyet, még 1913-ban), és konkrétan a koszos-véres, demisztifikáló spagettiwesternt sem feltétlenül ő találta fel, de tény, hogy az 1964-es Egy maroknyi dollárért-tal (ami a Hammett Véres aratását alapul vett Kurosawa-féle A testőr vadnyugati remake-e) szakadt át a gát, és lett világhíre. Az olaszokra pedig mindig lehetett számítani, hogy szabályosan fossák a filmeket oda, ahol pénzt szagolnak: másfél évtized alatt vagy 600 spagettiwesternt tákoltak össze. A Django ennek a poszt-Leone korszaknak az egyik legjobbja és legismertebbike, ami maga is rengeteg későbbi filmet inspirált (köztük tucatnyi „nemhivatalos” folytatást).  

Arról, hogy a legendás Sergio Corbuccinek ez vagy a két évvel későbbi A halál csöndje a főműve, akár a végtelenségig lehetne vitatkozni, bár talán egyszerűbb a befogadói preferencia mentén választóvonalat húzni köztük. A halál csöndje a spagettiwestern keserű, végletekig dekonstruktív tematikus végpontja, nagyjából úgy, ahogy az amerikainak a Pat Garrett és a Billy kölyök (vagy később a Nincs bocsánat). Minden ízében kegyetlen dráma. A Django még „csak” a jenki vadnyugati kalandok Leone általi vérmocsokba rántásának eszméletlenül brutális fokozása, bőszült western-akció, a korszakhoz képest döbbenetesen szorgalmas hullatermeléssel. Alig fél óra kell hozzá, hogy a címszereplő kinyissa az említett koporsót, és a tartalmával lekaszálja egy 40 főből álló kisebb hadsereg nagy részét. Sam Peckinpah biztos imádta ezt a jelenetet.

A Django annyi ponton rímel Leone zsánerdömpinget indukált klasszikuskára, hogy összeszámolni is felesleges. Néha már-már remake-nek tűnik, még Franco Nero is egy echte Clint Eastwood az ikonikus tekintetével, az ikonikus nyugalmával, az ikonikusan masszív jelenlétével, az… azzal, hogy ő maga egy kibaszottnagy ikon, úgy ahogy van. Ellenben még annyira sem lehet hősnek nevezni, mint kollégája névtelen férfijét: a rideg, kíméletlen, halkszavú, mégis otromba Djangót egyszerre hajtja pénzéhség és bosszúvágy, morális szempontoknak már nem jut hely a motivációi közt, és legfeljebb csak véletlenül cselekszik helyesen, akkor, amikor a „helyes” pont egybevág az érdekeivel.

Javára legyen mondva, a határ mentén húzódó, egy rasszista gyilkosokból álló banda és egy forradalomra készülő mexikói sereg közt vergődő városban, aminek lakossága egy kocsma tulajából és a nála dolgozó kurvákból áll, és ami nagyjából annyira vonzó, mint egy kéthetes hulla segglyuka, sokáig kéne járkálnia, amíg találna valakit, akinek agyonlövése erkölcsi viharokat korbácsolna fel akármilyen szentember kebelében. A kontraszt a tipikus amerikai westernnel sokkal letaglózóbb, mint Leonénál.

Dögvész, kopárság, sár és mocsok mindenütt (Crobucci direkt nem takaríttatta fel a díszletet a téli olvadás után, így az a tömör sártenger – az úgynevezett főutca – amiben a szereplők dagonyázni és megdögleni kénytelenek, már szinte abszurd), a legendás vadnyugat romantikus szépsége Nero kék szemében merül ki, a halál meg akkor sem lenne természetesebb, ha a hullák a földből nőnének ki. De Djangónak köszönhetően nincsenek ilyesmire kényszerülve: a koporsót vonszoló szikár férfialak maga a megtestesült halálhozó, és ez a vizuális szuggesztió szinte bibliai erejű. Ráadásul Django tragikus (anti)hős is egyben, a csöndes mészáros egy kiüresedett, lelkileg halott embert takar, akinek a missziója mintha csak annyi lenne, hogy minél többet öljön, mielőtt sírba száll – az, hogy meglépjen az arannyal, eleve röhejesen kudarcra ítélt terv.

A végén mégis kikerekedik a filmből egy kis megváltástörténet, ahogy Django megmenti a NŐt, a félvér Maríát, és darabokra törve, meggyilkolt felesége „segítségével” áll gyors és brutális bosszút – ennyi pedig ki is jár egy olyan másfél óra után, amiben a kilátástalanságot és az erőszakot csak az a fajta (fekete) humor árnyalja, ami kegyetlenségből és halálból fakad. Másrészt viszont magának a befejezésnek is van egy igen cinikus olvasata; avagy a megváltáshoz csak annyi kell, hogy mindenkit kinyírj magad körül. Ami Djangót illeti: küldetés teljesítve.

Vasember 3, The Fast & Furious 6, Star Trek Into Darkness és tsai: Super Bowl TV Spotok

Bemutatkozik a Tony Stark Légimentő Szolgálat, The Rock és Vin Diesel ellen már tankkal mennek, Benedict Cumberbatch jobb (Hogyhogy miben? Mindenben.), A Karib-tenger kalózai a vadnyugatra mennek, Sam Raimi a gejl földjére (azért csávókám nagy utat tett meg az Evil Dead óta), A búra alatt ragadtak meg sehová (Stephen King: Under the Dome, amire úgy vert el tévétársaság milliókat, hogy még egy deka leforgatott anyag nincs hozzá). Ja, és a The Walking Deadet bájosan elviccelik. Itt vannak a Super Bowl TV Spotok, és mi egy csokorba gyűjtöttük nektek mindet.

GeexKomix 54.

Clone #2

Történet: David Schulner
Rajz: Juan Jose Ryp
Image Comics

Az Image egyre-másra ontja a jobbnál-jobb új címeket és ahogy tanult kollégám, Rusznyák Csaba megjegyezte, ha így folytatja, akkor könnyen betöltheti a DC-nél feláldozott Vertigo helyén tátongó űrt. Schulner egyenesen a tévésorozatok (The Event, Kings) világából tett egy kis kitérőt, hogy a Robert Kirkman által létrehozott Skybound imprint sorait erősítse egy közeli jövőnkben játszódó thrillerrel, karöltve a jellegzetes stílusáról könnyen felismerhető, veterán Ryppel, aki már a Marvelnél és az Avatar Pressnél is bizonyította tehetségét. A történet hőse, Luke Taylor egy titkos, klónozással kísérletező programot eltakarítani kénytelen kormányzati összeesküvés kellős közepébe csöppen, amikor egy rá kísértetiesen hasonló férfi gyomorlövéssel feltűnik a lakásában. Üldözője Luke másik klónja (mint kiderül) a sok közül, a helyzetet pedig bonyolítja, hogy felesége terhessége a sikeres klónozás kulcsát rejtheti magában, ez pedig komoly probléma elé állítja a jelenlegi elnökhelyettest, akinek politikai támogatói betiltatnák az őssejtek klónozását, ez azonban egyben aláírná a Parkinson-kórban szenvedő lánya halálos ítéletét is. A sztori egyelőre most veszi fel az utazási sebességet, de úgy tűnik ezúttal szerencsénk volt, hogy nem csapott le rá egyik tévécsatorna sem, mert így Schulner nem kényszerült felvizezni a véres jeleneteket és a büdzsé sem kényszeríti kompromisszumos megoldásokra. Az összeesküvéselméletek szerelmesei nagy valószínűséggel megtalálják ezzel a címmel a számításukat.
(Nagy Krisztián)

Django Unchained #1

Történet: Quentin Tarantino
Rajz: R.M. Guéra
Vertigo Comics

Mindenkit meglepetésként ért, amikor nyáron a San Diego Comic-Conon Tarantino bejelentette, hogy a Djangóból készít egy ötrészes képregénysorozatot a DC-nek. Motivációja erre saját bevallása szerint nem csak az volt, hogy mindig is szerette a képregényeket (különösen a szuperhős és a western témájúakat), hanem az is, hogy ilyenformán megoszthatja a közönséggel azokat a jeleneteket is, amiket a forgatókönyvben ugyan megírt, de amik idő/helyhiány miatt a kész filmbe már nem kerültek bele – merthogy állítólag a képregény a teljes, eredeti forgatókönyvnek a 100%-ig hű adaptációja. Az első rész apró eltéréseket mutat csak a filmmel: egy plusz dialógus itt (Schultz a fehérek feketékkel kapcsolatos törvényeiről faggatja Djangót, hogy vajon számíthatnak-e a seriff felbukkanására, ha belépnek a kocsmába), egy flashback-töredék ott, ami viszont érdekes, hogy hiányzik belőle a Szigfrid-mítosz felidézése. De fontosabb a rajz: és a francba is, a Scalped zsenijénél, R.M. Guéránál ezer év alatt sem találtak volna jobbat ennek a véres-mocskos vadnyugati történetnek a képregényes elmeséléséhez. Kíváncsi lennék egyébként, hogy Tarantino mennyire határozta meg saját maga az oldalstruktúrákat, panelszerkezeteket, és mennyire bízta rá Guérára, mindenesetre nagyon jól működik az egész, hibátlan a hatásmechanizmusa. Azon pedig nem lehet segíteni, hogy hang (kiejtés, beszédstílus, zene) hiányában a film sok élvezetes nüansza elveszik, és azon sem érdemes bánkódni, hogy a színészek nem nagyon ismerhetők fel a rajzokban. És mivel a filmélmény már mögöttem van, azt is nehéz megítélni, hogy önmagában a comic mennyire állná meg a helyét, de kiegészítésnek mindenképpen nagyszerű.
(Rusznyák Csaba)

Judge Dredd #2

Történet: Duane Swierczynski
Rajz: Nelson Daniel, Brendan McCarthy
IDW Publishing

Bár az IDW-s széria második része már mutat némi fejlődést, de továbbra sem cáfolja meg azt a lassan ténnyé váló feltételezést, miszerint Dreddet nem tud írni amerikai író (kivéve, ha 12 éves kor óta Britanniában él, mint John Wagner), legalábbis jól nem. Ez a Dredd egy amerikai fejlesztés, ami próbál, igyekszik, erőlködik, hogy méltó legyen az eredetihez, de ahhoz túlságosan is nagy a különbség a két képregényes kultúra, és az írási módszerek között. Az IDW-s széria gyors, túl egyszerű és felszínes, mint egy szuperhősképregény, itt mindig kell valami, ami robban, ami lő, ami ég, és pont az a fekete humor és intelligencia hiányzik a lapjaiból, amitől a 2000AD 8 oldalnyi Dreddjében is sokkal több van, mint ebben a két füzetben összesen. Duane Swierczynski első története nem szorosan kapcsolódó folytatása az előző számban megkezdettnek, ami során meghibásodott robotok okoztak nehézséget bíróinknak. Ezúttal Myers bíró keveredik gyanúba, és a tisztázás érdekében Dredd segítségül hívja Andersont, akinek ez lesz az itteni bemutatkozása, mondanom sem kell, az ő karaktere megint csak meglehetősen idegen az eredetitől. A sztori nem olyan rossz, de megkímél a nagy meglepetésektől, és az író túl gyorsan zárja le az egészet. A teljesen érdektelen és felesleges második kis szösszenet (a Zaucer of Zilkből megismert vagy megutált Brendan McCarthy rajzaival) lapjait nyugodtan feláldozhatták volna e célra. Ebben egyébként Anderson derít fel nevetségesen egyszerűen egy gyilkosságot. Az amerikai Dredd széria nem halad jó úton, és így nem is jósolok neki nagy jövőt, bár ha igazam lesz, a veszteség akkor is könnyen kiheverhető lesz, hiszen legfeljebb megmarad nekünk a magas színvonalú eredeti karakter és sorozat. Persze aki nem rajongó, nem kíváncsi az eredetire, az ettől függetlenül megtalálhatja a számítását ebben is, de a brit eredeti ismeretében szembetűnő a különbség, és aki pedig a film után szeretne jobban megismerkedni Dredd bíróval, az véletlenül se itt kezdje.
(Chavez)

The Manhattan Projects #7

Történet: Jonathan Hickman
Rajz: Nick Pitarra
Image Comics

Nem állítom, hogy megszületett az új League of Extraordinary Gentlemen, de legalábbis nagyon közel járunk hozzá: Jonathan Hickman (The Nightly News, Fantastic Four, Secret) őrült tudósokat sorakoztat fel a világ a tudomány védelmében, akik szó szerint semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, de legalábbis én eddig még sehol máshol nem láttam Dr. Oppenheimert gépágyúval utat vágni a japán inváziót vezető robbanómotoros robotszamurájok között. Mert ahol a Manhattan-terv álcája mögött Manhattan-tervek sokasága (lásd a sorozat címét) rejlik, ott olyan magasak a tétek, hogy az egymással gyilkos háborúban álló nemzetek vezetői háta mögött kell titkos paktumokat kötni. A szereposztás parádés: az amerikai oldalon Oppenheimer gonosz ikertestvére áll, aki képes mások agyát elfogyasztva szert tenni a tudásukra, megtámogatva Albert Einstein párhuzamos dimenzióból érkezett alteregójával, Albrecht Einsteinnel, a Németország bukása után a győztes csapatba átigazolt, robotkezű Wernher von Braunnal, az idegen bolygóról származó Enrico Fermivel, a radioaktív koponyáját sugárzást blokkoló szkafanderbe zárt Harry Daghliannal és nem utolsósorban a más világokba vezető féreglyukakat tanulmányozó Richard Feymannal. Hickman őrültebbnél őrültebb ötleteket dobál egymásra és olyan mesterien épít belőlük bizarr, escheri szerkezetű történeteket, amiknek nem is kellene működniük és mégis: tudósai megalkotják az első katódcsöves mesterséges intelligenciát Franklin Delano Roosevelt elnök agyából vagy éppen önvédelemből kiirtanak egy teljes idegen kultúrát, hogy időt nyerjenek a felkészüléshez egy kozmikus fajok közti háborúra. Mindezt a témához tökéletesen simulóan bizarr rajzstílussal operáló Nick Pitarra támogatja meg, akinek a Frank Quietly-ére hajazó groteszk figurái adnak formát a szörnyű és egyben zseniális elmével bíró szereplőknek. A fiktív, alternatív történelem és az elvetemült ötletek kellemesen fogják birizgálni minden Tim Powers és LOEG rajongó olvasó fantáziáját.
(Nagy Krisztián)

Star Wars #1

Történet: Brian Wood
Rajz: Carlos D’Anda
Dark Horse Comics

Egyrészt a Dark Horse mostanában megjelenő Star Wars képregényei igencsak jók (tessék vetni egy pillantást a Dawn of the Jedi-ra), másrészt, bizonyos szempontból (ha nem is feltétlenül minőségiből) a nemes egyszerűséggel csak Star Warsra keresztelt új széria közülük is kiemelkedik. Aki nagyon unja már a banánt a mindenféle klónháborús történetekkel, vagy főleg, ha egyébként is az írók hajára kenetne mindent, ami a prequel-trilógiával kapcsolatos, és a klasszikusok hangulatára vágyik, az jelenleg csak ettől kapja meg, amit akar. Brian Wood képregénye nem sokkal az első film, az Új reménység után veszi fel a fonalat: a Halálcsillag elpusztításával ugyan a lázadók komoly győzelmet arattak, viszont cserébe el kellett hagyniuk a bázisukat, és most újat kell keresniük – ami korántsem olyan egyszerű a Birodalommal a nyomukban, akármilyen átkozottul nagy is a galaxis. A legmeglepőbb az első részben, hogy Wood fogja magát, és türelmesen elmagyarázza az olvasónak, hogy mi az a Birodalom, kik azok a lázadók, és mi is volt a Halálcsillag – szerencsére ezt csak úgy mellékesen teszi meg, de így is kilóg az egyébként elég patentos, gördülékeny történetvezetésből. Mert hát mi értelme? Őszintén, aki ezeket nem tudja magától, miért és hogyan van a világon egyáltalán? Whatever. A lényeg, hogy a képregény jó. Wood az első számot azzal tölti, hogy érdekes pozíciókba helyezi a főszereplőit, Hantól Darth Vaderig (és ki kell emelni Leiát, aki itt pár oldal alatt túltesz az egész filmtrilógia alatti kombinált badass-ségén), és az egésznek különös pikantériát ad az, hogy birtokában vagyunk egy csomó olyan információnak, aminek a szereplők itt még nem (ki kinek a kicsodája – ezzel nagyon szépen el lehet majd játszadozni). D’Anda rajzai is pofásak, dinamikusak, bár helyenként elnagyoltabbak, és rajzfilmszerűbbek, mint szeretném – és ha már itt tartunk, a színek is lehetnének kicsit visszafogottabbak. De tényleg süt az egészből az a hamisítatlan, eredeti Star Wars-hangulat, ezért pedig egy rajongónak már megéri.
(Rusznyák Csaba)

Django elszabadul

„Is that a nigger on a horse?”

Persze, Fred Williamson már akkor cowboykalapban lődözte a lovagló fekete fejvadász koncepcióját a bamba értetlenkedés és a primitív vérszomj kombinációjával díjazó fehéreket, amikor Jamie Foxx még olvasni tanult, úgyhogy a főleg spagettiwestern és blaxploitation elemekből összegyúrt Django elszabadul valószínűleg indukálni fogja ugyanazokat az eredetiséggel kapcsolatos unalmas vitákat, amik Tarantino műveit 20 éve körítik. Pedig hiba volna megpróbálni az eredetiség felől megfogni a filmet, inkább bedobok helyette egy másik szót: rabszolgatartás. És az alapján, ahogy ezt a témát az amerikai film fenegyereke kezeli, megkockáztatom, hogy a Django elszabadul pályafutásának legérettebb, legkomplexebb filmje, ha nem is feltétlenül a legjobb. (Corbucci Djangójához egyébként semmi köze, bár Franco Nero azért beköszön.)

Ironikus, hogy majdnem egy időben mutatták be ezt és Spielberg Lincolnját. Utóbbi a tipikus amerikai film a rabszolgatartásról, amiben egy fehér ember kiáll az egyenlőség eszméje mellett, kockáztat, utat mutat, forradalmasít, és a stáblista alatt a feketék meghatódva rebeghetik: köszönjük, fehér ember (a fehérek pedig elsüppedhetnek a kényelmes önigazolásban, hogy végül mégiscsak helyesen cselekedtek).

Tarantino hozzáállása az efféle szentimentalizmushoz nem meglepő módon egy „fuck that shit”. A Becstelen brigantyk szellemi-tematikus ikertestvérében az elnyomott kezébe adja a fegyvert, hogy maga szolgáltasson vérmocskos igazságot, belekényszerítve a nézőt az ő szemszögébe, az ő haragjába, az ő elégtételébe. És igen, az explicit erőszak is ennek a szándéknak az eszköze, bőven túl az öncélúságon.

A feketék elleni atrocitások fájdalmas realizmussal jelennek meg (Tarantino kínosan jól, Oscarra gyúrt drámákhoz nem mérhetően mutatja be, milyen kegyetlen körülmények közt éltek a rabszolgák a XIX. századi délen – nap, mint nap), míg a főhős áldozatai abszurd vérgejzírektől díszítve buknak alá, a brutalitás legkevésbé sem ambivalens, hanem nagyon is örömteli katarzisát nyújtva.

Sőt, Tarantino odáig megy, hogy Djangót a mitikus germán hőssel, Szigfriddel állítja párhuzamba, míg az ellenoldalt inkompetens idióták gyülekezeteként ábrázolja (a KKK-s jelenet Jonah Hillel, a számtalan cameo egyikével). De az egyértelmű jó-rossz felállásba beleszivárog a fehér bűntudat, és a fekete tehetetlenség is – Tarantinónak megvan a véleménye a rabszolgákról, akik száma sokszorosa az uraikénak, mégsem lázadnak.

Ezt a képet tovább árnyalja a film második felében a történetbe belépő ültetvényes, Candie, és főnégere, Stephen nehezen érthető és magyarázható, visszataszító úr-szolga viszonya. Előbbit Leonardo DiCaprio alakítja, végre kilépve az utóbbi években ráragadt „szenvedő hős” szerepből, szemmel láthatóan felszabadulva, és élvezve, hogy egy igazi tetű ganét játszhat (az már Tarantino érdeme, hogy a néző mindössze két mondat, és egyetlen mosoly után is utálja, mint a szart). A ravasz féreg Stephent, az egész extrém végletekig elvitt Tamás bátyát pedig Samuel L. Jackson hozza, szintén üdítően elfeledkezve arról, hogy tipikusan ő a fekete coolság, a „badass nigga”.

Hozzájuk képest a német fejvadász, Dr. King Schultz, és a szárnyai alá vett, általa felszabadított rabszolga, Django kettőse halovány. Django az egyszerű, feleségét mentő, bosszúálló, faarcú exploitation hős, Jamie Foxx csak alkalmanként enged fortyogó haragot kiülni az arcára. Schultzként Christoph Waltz echte ugyanazt a karaktert hozza, ugyanolyan cinikus vonzerővel, amit a Becstelen Brigantykban, annyi különbséggel, hogy ezúttal a „jó” oldalon áll. Persze, briliáns, de egy idő után már nem lep meg – leszámítva a végét, ahol egyszerre ördögi és őszintén sajnálkozó gesztussal szabadítja el a csodálatos vérfürdőt.

A Djangónak több olyan tulajdonsága is van, ami alapján nem lenne szabad működnie. Csaknem szétesik két különálló filmre, túl harsány, túl öntörvényű, túl hosszú, és nem tesz jót neki a kettévágott finálé sem. Azt meg már senki nem bogozza ki, hogy a németül beszélő rabszolgalány Waltz miatt került a filmbe, vagy mindketten a germán mítosszal való párhuzam miatt kerültek a filmbe, vagy pont a sztori minden egyéb német aspektusa került Waltz miatt a filmbe – de ez valahol pont Tarantinónak azt a tulajdonságát demonstrálja, hogy mindenféle, látszólag kaotikus elemekből képes összegyúrni egy nagy, gyönyörű egészet.

Most épp egy véres-komikus spagettiwestern/blaxploitation hibridet, egy XXI. századi gazdag fehér férfi rabszolgatartás iránti dühének egyszerre elgondolkodtató és veszettül szórakoztató kivetülését.

Django Unchained trailer 2

"The 'D' is silent." Még jobban néz ki, mint eddig.

The Lone Ranger trailer

Johnny Depp már megint furán néz ki, és fura dolgokat csinál. Remélhetőleg a film azért még jó lesz.

Django Unchained TV-spot

Új. Egy perces. Franco Nero. "I like the way youd die, boy."

Django Unchained poszter

Mit lehet ehhez hozzátenni?

GeexKomix különkiadás: Az új 52, 4. hét

(A cikksorozat előző részei itt, itt és itt találhatók.)

All-Star Western

Ez a címe ellenére egyelőre majdnem egy Jonah Hex sorozatnak tűnik – még az írók, Justin Grey és Jimmy Palmiotti is ugyanazok, akik a Hex szériát az utóbbi években vitték. És mint első szám, határozottan ügyes. A főhőst, kiszakítva szokásos környezetéből, a XIX. század végén rohamosan fejlődő Gothambe helyezi, és egy klasszikus stílusú krimitörténetbe keveri, így a karaktert már ismerők is kapnak valami frisset – az új olvasóknak pedig közben narráció segít Hex megismerésében. De a legjobb húzás az írók részéről, ami igazán érdekessé és izgalmassá teszi a felállást, hogy ez a narráció nem a főhősé, hanem Amadaus Arkhamé (a majdani Arkham elmegyógyintézet megalapítójáé), aki a személyét meglehetős fenntartásokkal kezelő rendőrségnek segít elkapni egy sorozatgyilkost, és ehhez Hexet is felbérli – munkájuk közben pedig pszichológiai elemzésnek veti alá. Az All-Star Western elsősorban ennek köszönhetően működik – az antihős természetét boncolgató orvos narrációja sokkal eredetibb és hatásosabb, mint az ilyenkor tipikus, komor-tökös-badass szövegelés. A sztori, már ami a sorozatgyilkost illeti, egy az egyben egy Hasfelmetsző Jack koppintásnak/analóginak tűnik, de a lényeg, hogy Palmiotti és Grey jól szövik a szálakat, és a narráció mellett szépen kihangsúlyozzák azt is, hogy a vadonban élő fejvadász mennyire nincs elemében a nagyvárosban – kezdve a „nyomozási” módszereivel (a kocsmák vendégeinek módszeres összeverése) a jól felvezetett cliffhangerig. A nyers, durva vonású rajzok pont passzolnak a történethez, az atomszférához nagyban hozzájáruló színezés pedig külön öröm. Új és régi olvasóknak egyaránt ajánlott, fasza kis western, üde színfolt a mindenféle szuperhősös cuccok közepette.

Aquaman

Superman, Green Lantern és Flash után Geoff Johns most Aquamant is személyesen veszi a szárnyai alá. Nyilvánvaló, hogy vele lesz a legnehezebb dolga: sosem tartozott a DC népszerűbb hősei közé, ráadásul nem egyszer vált gúnyolódások céltáblájává „halszerű” képességei, és a halakkal való „kommunikációja” miatt. Johns meg is célozza a figurának ezeket az aspektusait, hogy már most, az első számban elejét vegye a hasonló, új kedvencét degradáló hozzáállásnak – és ez nem a legjobban sül el. Értem én, hogy szeretné, ha az olvasók komolyan vennék Aquamant, de egy kicsit visszafogottabban kellett volna eljárnia ez ügyben, mert így úgy tűnik, hogy a jelenetek/dialógusok fele arra az intésre van felépítve, hogy „na, jól figyeljetek, ez a karakter nem vicc, világos?” Ezek után kész csoda, hogy sikerül őt méltóságteljesnek, a szó legigazibb értelmében vett „hősinek” ábrázolni. Egyébként ettől eltekintve az első szám figyelemreméltó: Johns rögtön megosztja az olvasóval a főhős egyik legfontosabb aspektusát (a szárazföld és a víz, avagy a két otthon, a két világ közti vívódás), az új ellenségeket pedig roppant egyszerű, ugyanakkor roppant hatásos módon vezeti fel. Az ismeretlent jelképező, félelmetes lények megjelenése adja a képregény keretét, záró mondatuk pedig („There is food up here.”), amikor először úsznak a felszínre, és pillantják meg az embert, hátborzongató. Ebből akár még nagyon jó dolgok is kisülhetnek. Az biztos, hogy Ivan Reisen ez nem fog múlni, az ő rajzai ugyanolyan szépek, fenségesek, kifejezők és lendületesek, mint mindig. Aki még nem olvasott Aquamant, de valamelyest érdekli a karakter, annak most kell megragadnia az alkalmat, és megismerkednie vele.

Batman: The Dark Knight

Annyi problémám van Paul Jenkins és David Finch képregényének nyitójelenetével, hogy azt sem tudom, hol kezdjek bele. Ah, igen: a narráció. A legelső mondat a füzetben: „Fear is a cannibal that feeds upon itself.” Biztosan úgy gondolták, hogy ez olyan faszán hangzik, de sajnos inkább hülyén, mert amellett, hogy hatásvadász, értelme sincs sok. Múlt héten Scott Snydert dicsértem, amiért olyan okosan használta a főhős narrációját, nem puszta hangulatkeltésre, de a karakterek és a város bemutatására is. Itt az ellenkezőjét látjuk: Jenkins és Finch is kitaláltak egy koncepciót, amire felfűzik a Sötét Lovag gondolatatait, és ez a félelem megszemélyesítése. Éppcsak az egész erőltetett, és amikor Batman a végén közli, hogy a félelem ott van minden sarokban és árnyékban, a félelem azonban nem tudja, hogy ő, hol van, már röhejes is. Egyébként maga a sztori is meglehetősen hasonlít Snyder már említett Batmanjéhez az előző hétről: Bruce Wayne egy jótékonysági estélyen (ahová egyenesen a Batwingből kiugorva, háztetőkön át, útközben átöltözve érkezik – inkább bele sem megyek, hogy ez mekkora hülyeség) bejelenti egy újabb nagy, sokmilliós városfejlesztési projektjét, majd pedig megy Arkhamba, hogy leverjen egy rablázadást. Nagyjából minden azon múlik, hogy a cliffhangerben feldobott Kétarcú-szálból mi lesz később, de így elsőre ez még Finch szokásosan élvezetes rajzai ellenére sem túl meggyőző – egész pontosan, nincs benne semmi, ami normál esetben (értsd: ha nem Batmanről lenne szó) továbbolvasásra sarkallna, és ez ugyebár nem az első eset a karakter reboot utáni életével kapcsolatban (ld. még: Batman and Robin). Az egész olyan, mintha rutinból, kapkodva, egy óra alatt írták volna meg az egészet, mert szorított a határidő.

Green Lantern: New Guardians

Ezt nagyon furcsa volt olvasni. Először is, összességében remek képregényről van szó, amiben Tony Bedard hatásosan vitelez ki egy jó ötletet: a különböző színű Corpsok mindegyikének egyik tagját egyszerűen elhagyja a gyűrűje (adott esetben akció közben, ami a szerencsétlen pacák szavatosságának idő előtti lejárását eredményezi), és mindegyik valamiért a Zöld Lámpás Kyle Raynert választja új gazdájául, aki pillanatokkal később, mint „tolvaj” találja szembe magát a többi Corps képviselőivel. Oké, az, hogy a világegyetem mindenféle különböző részeiről indult gyűrűk mind ugyanabban a percben érnek ugyanabba a célba, enyhén szólva karóba húz mindenféle logikát, de ha túllépünk ezen, akkor egy nagyszerű jelenetet kapunk, ami tökéletesen adja át a „what the fuck” érzést, és amellett, hogy egy érdekes és grandiózus rejtélyt prezentál, még vicces is. Amit viszont nem értek: miért kell az első hét oldalt ellőni arra, hogyan kapta meg annak idején Kyle a gyűrűt? Az nem érv, hogy ez a nyitány az új olvasóknak szól, hiszen nekik fingjuk sem lesz a többi karakterről, a többi Corpsról és gyűrűről, és ugye tudjuk, hogy a Green Lantern franchise-t eleve nem érinti a reboot, vagyis ezek a képregények elsősorban továbbra is azoknak szólnak, akik eddig is olvasták őket. Hasonlóan felesleges Kyle kétoldalas, nagy mentőakciója is. Mintha Bedard kitalálta volna a fasza kis cliffhangerét (Kyle vs. mindenki más), és eldöntötte volna, hogy nem akarja rögtön az első számban megmagyarázni, mi történik, és aztán kapott volna észbe, hogy „de ez még nem tesz ki egy teljes füzetet” – így aztán hozzáadott némi (lényegében irreleváns) tölteléket. Szerencsére a sztori bőven van olyan érdekfeszítő, hogy elvigye a hátán ezt a furcsaságot, és Tyler Kirkham képei is jók. De remélem, hogy a folytatás már zökkenőmentesebb lesz.

I, Vampire

Igen, tudom, már tele van a tököd a vámpírokkal. A szerelem és a vámpír szó egy mondatban való használatától meg már okádsz – és most itt az I, Vampire, ami két egymásba szerelmes vámpírról szól. De azért csak tedd félre a rókazacskódat, felejtsd el a gagyi borítót is, és figyelj: Andrew és Mary, „a kárhozottak királynője” négyszáz éve szeretik egymást, és ez idő alatt a férfi, aki fajtájának egy különös példánya (nem szomjazza az emberi vért), képes volt visszafogni a nőt, és annak alattvalóit, és rábírni őket egy békés együttélésre az emberekkel. Ami persze annyit jelentett, hogy rejtőzködtek, és tehénvéren éltek. Mary azonban most úgy dönt, hogy a szerelem nem minden: a vámpírok felsőbbrendűek, uralkodásra születtek, arra, hogy a Föld az övék legyen, és ideje ennek megfelelően viselkedniük. A képregény két idősíkon fut, az egyikben mindketten próbálják meggyőzni a másikat az igazukról, a másikban (az azt követő reggelen) pedig Andrew arra ébred, hogy Mary az éjszaka folyamán, amíg ő utolsó szeretkezésük után aludt, megindult hadseregével az emberiség ellen. Joshua Hale Fialkov szenzációsan vegyíti a szerelmesek tragédiáját az apokaliptikus vámpírháború képeivel, forgatókönyve azért olyan elemi erejű, mert nem enged benne az olcsó érzéseknek: nincsenek sírdogálások, sóhajtozások, nagy vallomások és látványos szívfájdalmak, semmi, amiről ordít, hogy tinilányok zsebkendőfogyasztását stimulálja. Két ember (vámpír) van csak, akik a végsőkig kiállnak a meggyőződésük mellett, akkor is, ha ez a boldogságukba kerül – tudomásul veszik, hogy mit kell tenniük, és megteszik. Így Mary búcsúleve Andrew-nak hatalmas erejű: „Nem tudod megakadályozni, ami történik, de meg fogod próbálni. És én csak még jobban foglak szeretni ezért.”  A következő képen hullahegyek borítják a város utcáit. És milyen gyönyörű hullahegyek: Andrea Sorrentino képei lélegzetelállítóak, tele vannak erővel, lendülettel, szenvedéllyel, beállításai, oldalkompozíciói mind tökéletesen eltaláltak – a csaknem monokróm színezés szintén hibátlan. Brutális erejű első szám. Lefogadom, hogy J.M. DeMatteis (a 30 évvel ezelőtti, eredeti I… Vampire írója) is büszke most.


Justice League Dark

Általában véve nem vagyok a híve annak, hogy egy nagy ellenség fenyegetésének súlyát úgy érzékeltessék, hogy a szóban forgó gonosz pillanatok alatt lever normál körülmények közt szinte leverhetetlen hősöket – és itt pontosan ez történik, csak épp Peter Milligan azért okosabb az átlagnál. A képregény közepén Superman, Wonder Woman és Cyborg próbálják útját állni egy furcsa, misztikus erőnek, ami azonban fél perc alatt taccsra teszi őket, minden erőlködés nélkül. Mire erre a pontra eljutunk, Milligan már javában adagolja a szörnyűségeket, furcsaságokat, horrorisztikus képeket és narrációkat, és tudjuk, hogy valaki valami nagyon nagy szart keverget a világban. Pusztán a veszély természetéből világos, hogy Supermannek (akiről minden geek tudja, hogy földönkívüli mivolta amúgysem védi a mágiától) és társainak esélye sincs. Balról be a DC misztikus/természetfeletti területen tevékenykedő karakterei: Madame Xanadu, Zatanna, Deadman, Constantine és Shade. Illusztris lista, egy jó író nagyszerű dolgokat kezdhet velük (persze Constantine beolvasztása a mainstream DC-be nyilván nem kevés embernek fáj). Milligan pedig jó író (igen, tudnám sorolni egy ideig a teljesen elbaszott képregényeit, de akkor is), és az a Justice League Darkból is azonnal játszik, hogy fantasztikus atmoszférát képes teremteni. A kétoldalas tömegkarambolba torkolló felütés brutálisan erőteljes (kár, hogy Mikel Janinnál jobb rajzoló nem állt rendelkezésre, az ő képei messze nem elég stílusosak és dinamikusak ehhez), és ezután Milligan még minden egyes oldallal emeli a tétet – igaz, sajnos nem a füzet végéig. Batman és Zatanna jeleneténél megtorpan a lendület, ezt követi a tipikus „csapatösszeszedős” rész, míg végül az utolsó kép sötét víziója visszarántja az olvasót a történet velejébe. Szóval: csak majdnem tökéletes.

Superman

Egyre furább nekem az az irány, amit a DC Superman karakterével vett – nem mintha egyáltalán egyértelmű volna az irány, mert több lehetséges is van. De mindegyik fura. Először is ott a Justice League, amiben arrogáns, pökhendi módon lóbálja a farkát, hogy ő milyen faszagyerek. Aztán ott van Morrison Action Comicsa, amiben egy afféle szociális érzetű, „a nép hőse” figura, most meg itt van George Perez Supermanje, amiben egy szótlan, dühös harcos. Valami hiányzik… a karakter hatalmas szíve, a totális erkölcsi felsőbbrendűsége, a teljes tisztasága. Superman elvileg ott van a képregény majdnem minden oldalán, mégsem látom őt sehol. Látok egy kék-piros jelmezes fickót, ahogy valami hatalmas, idegen tűzlénnyel csatázik Metropolis felhőkarcolói fölött, és egy szemüveges újságírót, aki szenvedélyesen érvel a régi Daily Planet lerombolása, és az újság új kezekbe kerülése ellen, de nem látom azt a karaktert, aki 70 éve az egyik legnagyobb fiktív morális iránytű a világon. A problémához alighanem az is hozzájárul, hogy Perez nem narráltatja vele a sztorit (ahogy Morrison sem tette), így mindig kívülről, mások szemén át látjuk őt. De ez önmegában még nem jelentene semmit – egyszerűen Perez nem úgy írja Supermant, ahogy kéne. És ha már Perez és írás… Istenem, valaki állítsa már le ennek az embernek a szófosását. Miért kell valakinek mindig pofáznia a háttérben, és másodszor is lenyomnia a torkunkon szöveg formájában azt az információt, amit a képekből úgyis megkapunk? Perez régi motoros, nem igaz, hogy nem tudja: a képek funkciója nem a történet puszta illusztrációja, hanem maga a történetmesélés. Ez egy képregény, az Isten szerelmére, nem egy képeskönyv! Ez így nagyon nincsen rendben. Lehet, hogy a sztori amúgy érdekes, látványos (Jesús Merino rajzai kiválóak, bár azt nem értem, Perry White miért néz ki úgy, mint Magneto a ’80-as években), talán még izgalmas is, de a szófosás kinyírja az egészet.

Blackhawks: Meg sem próbálok úgy tenni, mintha akár csak hallottam volna erről a sorozatról korábban. A háborús széria (amiből voltak mozis sorozatok, rádiójátékok és könyvek is) 1941-ben indult, és pilóták kis elitcsapatáról szólt, akik mindenféle veszélyes küldetésekben ritkították az ellenség sorait. Chuck Dixon 1987-ben leporolta a koncepciót, és elkészítette a maga verzióját, most meg itt van ez a mindenféle high-tech kütyükkel teli új változat, ami afféle kémes-háborús-kaland akar lenni. Vagy másképp szólva: egy G.I. Joe ripoff. És katasztrofálisan van írva. A nyitó akciójelenet olyan zavaros, átláthatatlan struktúrájú, hogy még most sem tudom pontosan, hogy mi történt benne, és miért. A sztorinak vannak mérsékelten érdekes aspektusai, de összességében épp olyan unalmas, mint a karakterek, a rajz pedig alulról verdesi a közepest. Egy sort nem akarok többet olvasni ebből.

Teen Titans: A tipikus középkategória: langyos sztori, átlagos történetmesélés, konvencionális rajz, egy-két jó ötlet, egy-két eltalált pillanat. Egy titokzatos kormányügynökség (az, amelyikkel a Superboyban már találkoztunk, egyébként annak a képregénynek a sztorijába a Teen Titans  első száma közvetlenül bekapcsolódik) tinédzser szuperhősöket vadászik le, hogy aztán a saját céljaira használja őket. Tim Drake, Batman egykori partnere (most: Red Robin) próbálja megelőzni a bajt, és felkeresi a rosszarcok következő célpontját, Wonder Girlt, még mielőtt rátalálnak. Egy kis lövöldözés, némi robbanás, és jöhet a cliffhanger. A képregény mérsékelten szórakoztató, van nagyjából egy jelenete, ami tényleg jó (ahogy Tim elbánik a lakosztályába betörő ellenségekkel), az utolsó oldalak pedig talán továbbolvasásra sarkallnak majd – de nem vagyok biztos benne. Nos… Scott Lobdelltől amúgy sem vár sokat az ember.

The Flash: A Flash: Rebirth-öt annak idején még úgy vártam, mint a messiás (elvégre élénken élt bennem Geoff Johns előző hasonló projektjének, a nagyszerű Green Lantern: Rebirth-nek az emléke), de enyhén szólva elmaradt a várakozásoktól, és az ezután indult új sorozat sem sikerült valami fényesre. Johns helyét a reboot után Francis Manapul és Biran Buccellato veszik át, és sokkal jobb munkát ők sem végeznek. A fő probléma, hogy a karakter menthetetlenül lapos, annak ellenére, hogy mindenféle olyan dolog történik vele (egy régi barát felbukkanása rosszfiúként, majd halála, majd újbóli felbukkanása jófiúként), aminek meg kellene kavarnia benne a dolgokat annyira, hogy érdekessé váljon számunkra. Még lehetne fejtegetni a miérteket, hogyanokat, de nincs kedvem belemenni: az az igazság, hogy ez egy trehányul megírt képregény, és bár nem vészesen rossz (köszönhetően Manapul szép, tiszta, szimpatikus rajzainak is), nem győzött meg arról, hogy követnem kell. 

The Fury of Firestorm: The Nuclear Men: Teljes érdektelenség. Lehet egyébként, hogy mostanra jó alaposan be is sokalltam a rengeteg lapos, középszerű comictól (örülök, hogy vége az „új 52” egy hónapjának), és már gyorsabban eljutok a tűréshatáromig, mint az elején, de akárhogy is, ezt a képregényt még alig kezdtem el olvasni, máris untam. Untam a nagyon-nagyon-nagyon gyilkos és profi gazembereket, az érdektelen tiniszereplők pitiáner marakodásait, a bőrszínkérdés teljesen ostoba kezelését, egyáltalán, felesleges felvetését, a menetrendszerűen érkező dirr-durr akciót, meg a hatásvadász „mi a fasz van?” cliffhangert. Pedig Gail Simone alapvetően egy jó író – lehet, hogy hiba volt a nyakába akasztani Ethan Van Scivert… aki amúgy társírói, és nem rajzolói minőségben van jelen. Kár, mert utóbbi esetben alighanem jobban jártunk volna.

The Savage Hawkman: Hawkman háttértörténete az átlagosnál zavarosabbak közé tartozik a DC-nél, talán nem is baj, hogy Tony S. Daniel – a jelek szerint – a maga módján próbálja gatyába rázni a karakter múltját és jelenét. Nem tudom ugyan biztosan, hogy mindaz, amit most látunk az első számban, mennyire épít korábbi sztorikra, és mennyire minősül teljesen újnak, de sejtésem szerint nagy százalékban az utóbbiról van szó. Carter igyekszik megszabadulni a Hawkman identitástól, de ugye ha sikerrel járna, ez a képregény nem létezne – úgyhogy máris felbukkan valami démonszerű földönkívüli izé, ami ellen muszáj felvenni a kesztyűt. Ugyan semmi igazán kiemelkedő nincs a füzetben (hacsak nem Philip Tan gyönyörű, és gyönyörűen színezett képi világa), mégis lendületes olvasmány, az az „egyszerű, de hatásos” típus. Az túlzás, hogy megvett kilóra, de van benne annyi potenciál, mind sztori-, mind karakterszempontból, hogy ne akarjam kihagyni a folytatást.

Voodoo: A harmadik wildstormos cím a Stormwatch és a Grifter után, ami a rebootot követően a DC mainstream univerzumában landol – noha a történetben ennek egyelőre semmi nyoma. Nincsenek szuperhősök, még csak utalás sincs rájuk, csak a főszereplő van, aki egy emberként pózoló földönkívüli sztriptíztáncosnő. S mint ilyen, a képregény nagyjából háromnegyedét azzal tölti, hogy sztriptíztáncol, miközben egy kormányügynök mohó szemei figyelik. A füzet telis-tele van fehérneműben vagy anélkül flangáló/pózoló/vonagló nőkkel – na, vajon kiknek szól? Ettől függetlenül Ron Marz sztorija akár még jó is lehet, de első számnak ez igencsak vérszegény, és pont azért, mert az eye candyre megy el az oldalkapacitás nagyrésze, a tényleges történet meg csak annyit halad előre, ami úgy 6 oldalba is kényelmesen belefért volna. Dunsztom sincs, mi lesz ebből, de túlzottan nem érdekel, annak ellenére sem, hogy nem rossz – a majdan aktuális kedvem fogja eldönteni, hogy elolvasom-e a folytatást.

PS: Ezzel ugyan végére értünk az új 52-nek, de pár napon belül még jelentkezem egy (rövidebb) összefoglaló cikkel, amiben a végső benyomásaimat összegzem. Nos… előre kell bocsátanom, hogy nem szivárványos-napsütéses-örömódás cikk lesz.

Cowboyok és űrlények

Lássuk be, egy filmtől, aminek ilyen címe van, az ember elvárna némi iróniát – főleg ha a rendező Jon Favreau, akinek Vasember-adaptációi pont attól működtek, hogy nem vették magukat véresen komolyan. Mert nehéz elvárni a nézőtől, hogy faarccal üljön végig egy sci-fi westernt, amiben cowboyok és indiánok hatlövetűekkel, puskákkal és nyilakkal harcolnak a technikailag több száz, vagy több ezer évvel előttük járó idegenek ellen. De csak elvárják tőle. Mégsem ez a film fő problémája, hanem az, ami Hollywood legtöbb nyári megafilmjének. Igen, a forgatókönyv, azaz minek írjanak normálisat, ha az óriásrobotok és az összeomló épületek vagy (esetünkben) a cool koncepció eladja az egészet anélkül is?

Csakhogy ezúttal nem adta el: a film bukott, hiába tökös és kemény Daniel Craig, hiába áll piszkosul jól Harrison Fordnak a kalap és a hatlövetű, hiába hozza Favreau egy kellemes kora délutáni filmecske mérsékelten szórakoztató színvonalát, ide ez kevés. A (jelenleg) 90 milliós amerikai bevétel elég szarul mutathat a főkönyvben a 163 milliós költséggel átellenben. Nem lennék annak a helyében, aki most azt nézegeti a stúdiónál.

A forgatókönyvet hat ember szögelte, hegesztette, ragasztotta össze (köztük Roberto Orci, Alex Kurtzman, Damen Lindelof), és olyan is. Csapongó, egyenetlen, következetlen, súlyos hangulatváltásokkal teli, hol meglepően brutális western, hol horrorisztikus thriller, itt egy kis drámát akarnak beleerőltetni, ott meg egy kis humort, ráadásul közben egészen a fináléig olyan benyomást tesz, mintha eredetileg egy hagyományos vadnyugati sztori akart volna lenni, és valakinek utólag jutott eszébe, hogy legyenek már benne földönkívüliek. Jó másfél órán át a hősök egymás közt acsarkodnak, útonállók elől menekülnek, indiánok fogságába esnek, az idegenek meg csak néha feltűnnek, és elrabolnak párat közülük (hogy miért, arra pofátlanul olcsó és ostoba magyarázatot kapunk), hogy emlékeztessék a nézőt, ők is jelen vannak a cselekményben. Hasonlóan járt Ford is, a történet középső harmadában nem nagyon csinál semmit, csak elmorog egy-két sort, és néha látjuk lovagolni a háttérben.

Mire elérkezünk az utolsó fél órához, az íróknak végre eszükbe jut a filmjük címe, és megkapjuk a tisztességesen hosszú, viszonylag látványos és lendületes finálét, amit teljesen az sem tud elrontani, hogy a görcsösen komoly hangvétel kiöli a koncepcióból annak legszórakoztatóbbnak ígérkező geekfaktorát. Teljesen az rontja el majdnem, hogy a robbanások és lövöldözések rövid szüneteiben erőltetett menetben hajigálják egymás után az illúziórombolóan kínos dialógokat, a súlytalan karakterpillanatokat, a nemes önfeláldozásokat, és a gyomorgyilkos giccsbe forduló érzelgősségeket.

A Cowboyok és űrlények legérdekesebb aspektusa sajnos a címe, de az alkotók legalább azzal vigasztalódhatnak, hogy aligha fogja bárki azt mondani rá, hogy meggyalázták vele az eredeti, 2006-os képregényt (amihez mellesleg vajmi kevés köze van), mivel annak a színvonaláig még Hollywood is ritkán süllyed.  Más kérdés, hogy a nézőnek ez semmilyen vigaszt nem fog nyújtani, ahogy az sem, hogy ha bemegy a moziba, azért ennél  rosszabb filmekre is költheti a pénzét. Sebaj, hátha majd az Indiánok és vámpírok vagy a Lovagok és szörnyecskék jobb lesz.

Bunraku - trailer

Általában ki nem állhatom az efféle agyonstilizált izéket, de őszinte leszek, ez tetszik. Josh Hartnett, Demi Moore és Ron Pearlman egy alapszínekben fürdő szamurájwesternben.

81 évnyi vagányság

Ma van a mester, azaz Clint Eastwood 81. születésnapja. Az emberé, aki egy személyben, még ilyen idősen is vagányabb az egész kibaszott hálivúdi akciófilm-iparnál!

Buon Compleanno Clint!

A félszemű

Coenék új filmje nem véletlenül vált máris pályafutásuk legnagyobb pénzügyi sikerévé. A félszemű egyszerűbb, tisztább és kommerszebb, mint bármi, amit eddig forgattak, nyugodtan oda lehet tenni Charles Portis regényének első, John Wayne főszereplésével készült adaptációja (A félszemű seriff) mellé. Olyannyira, hogy néhány nagyon tipikus jelenetet, nameg az operatőristen, Roger Deakins munkáját leszámítva, ezt a filmet, így, szinte bármelyik tehetségesebb amerikai rendező le tudta volna forgatni. Ettől persze A félszemű még jó film – de csak épphogy, és felkerült azon Coen-művek listájára, amikhez nem kellett volna pont ez a rendezőpáros.

A 14 éves, szigorú keresztény értékrend szerint nevelt Mattie Ross apját egyik útján lelövi alkalmazottja, a gyáva Tom Chaney. A lány nem hajlandó addig hazamenni, amíg a gyilkost kötélen nem látja, a helyi seriff azonban nem tehet semmit, mivel Chaney már eltűnt a környékről, és beállt a körözés alatt álló Lucky Ned bandájába. Mattie felbérli a kíméletlenségéről híres, részeges békebírót, Rooster Cogburnt, hogy segítsen neki törvény elé állítani a férfit. Csatlakozik hozzájuk a texasi ranger, LaBoeuf is, aki Chaney-t egy szenátor megöléséért akarja elkapni, hogy besöpörhesse érte a vérdíjat.

Henry Hathaway 1969-es adaptációjának természetesen John Wayne volt az elvitathatatlan főszereplője, maga Mattie pedig háttérbe szorult, holott a regény lényege éppen az volt, hogy a vadnyugat világát egy 14 éves, karót nyelt, kőkemény kislány szemein keresztül mutatta be az olvasónak. Coenék célja az volt, hogy ezt a saját verziójukban korrigálják. De hiába vastagabb ezúttal Mattie szerepe, hiába érezzük úgy, hogy az ő történetét látjuk, és nem Cogburnét, a testvérek még így sem hangsúlyozzák ki annyira a makacs és öntudatos lány szemszögét, hogy valami újat és egyedit kapjunk. Viszont a bibliai áthallások kétségkívül egyértelműbbek lettek (bár ehhez a befejezés megváltoztatása, könyvhöz igazítása is kellett). A film legfontosabb mondata a lány szájából hangzik el: „Így vagy úgy, de mindenért fizetned kell ezen a világon. Semmi nincs ingyen, csak Isten kegyelme.” Ugyan Mattie igazságot keres, és nem bosszút, de készen áll az utóbbira is. És amikor egy pillanat hevében emellett dönt, rögtön egy sötét gödörben találja magát, kígyómarással a kezén. Megingásának béklyóját egész életben viselni fogja – és nem csak a testén.

Hailee Steinfelddel Coenék megütötték a főnyereményt: tökéletes átéléssel kelti életre Mattie-t, már a városi kereskedővel való, a testvérekre jellemzően intelligens, kifinomult humorral átitatott alkudozása során nyilvánvaló, hogy az egész film az övé. Annak ellenére is, hogy Jeff Bridges szintén nagyszerű Cogburn, bár ez nem meglepő – Wayne-nel ellentétben ő nem csak a lovat tudja jól megülni, hanem színészkedésre is képes (hogy a „Duke” hogy kaphatott anno Oscar-díjat ezért a szerepért, örök rejtély marad). Matt Damon is ügyesen hozza LaBoeuf figuráját, és ezzel a szereposztással Coenék kiküszöbölték az eredeti film legnagyobb csorbáját. Mert Wayne még csak-csak elment, de a 22 éves Kim Darby egy vicc volt Mattie-ként (neki sosem hittük el, hogy az eredeti cím rá vonatkozik), amikor pedig Glenn Campbell megjelent a vásznon mint LabBoeuf, azonnal mérföldeket zuhant a színvonal.

Ha egy tipikus westernként tekintünk A félszeműre, akkor egy remek filmet kapunk. De ha a Coen-életmű részeként, akkor kilóg a lóláb. A testvérek sosem hagyták, hogy egy műfaj határok közé szorítsa őket, mert bár forgattak krimit, westernt, thrillert, vígjátékot, noirt és gengszterfilmet, mindegyiknek megvolt a maga sajátos, posztmodern fonákja, rögtön legelső (és máig az egyik legjobb) filmjükkel, a Véresen egyszerűvel kezdve. Itt viszont csak nyomokban lelhető fel jellegzetes kézjegyük, például amikor Cogburn részegen tart céllövészetet. Tipikus tőlük, hogy a nagy, fehér, kőkemény amerikai hőst szánalmasan motyogó, dülöngélő, kicsinyes roncsként ábrázolják. Ha John Wayne ott lenne abban a jelenetben, leütné őt, feldobná egy ló hátára, és az állat hátsójára csapna, hogy az hazáig vágtasson a balfékkel. Mert bár Cogburnnek ez az oldala meg-megvillant az előző adaptációban is, Wayne-nel ellentétben Birdges vállalja, hogy ne csak vele, hanem egyenesen rajta röhögjön a néző.

Ezek a ritka pillanatok azonban sajnos elvesznek a konvencionális westernköntösben, és az egyszerű történet ráadásul csak az utolsó fél órában képes emocionálisan kiaknázni a különös trió közt képződő köteléket, ami bajtársiasságról, férfiasságról és elszántságról mesél. A katarzis még épphogy becsúszik a záró, immár felnőtt Mattie-t követő jeleneteknek hála, addig pedig csak az alakítások (mindenkinek az ízes akcentusával) és Deakins képei tartják a lelket a nézőben (ez az első amerikai western a Fegyvertársak óta, aminek látványvilága meg tudja idézni a műfaj klasszikus darabjainak technicolor dicsőségét) – mert egyébként még Carter Burwell keresztény nótákkal kiegészülő zenéje is csupa westernkliséből épül fel. A technikai profizmus persze abszolút elvitathatatlan a filmtől, sőt, ilyen szempontból a ’69-es verzió és ez ég és föld, elég csak megnézni az említett leszámolásjelenetet. Az eredeti mind jó, mind rossz értelemben véve rutinosan megrendezetett fináléja óvodások rögtönzött cowboyosdijának hat Coenék izgalmas és gyönyörű vizuális költészete mellett. Bár az egész film olyan hatásos lenne, mint az a néhány perc.

Red Hill

Ez a western csak nem akar megdögleni – pedig nincs még egy műfaj, amit annyiszor próbáltak már temetni. Most éppen itt a Red Hill, ami igaz, hogy ausztrál, igaz, hogy modern környezetben játszódik, mégis akkora western, amekkora csak a puskacsövön kifér. Egy eltorzult arcú gyilkos érkezik az Isten segge alatti kisvárosba, és egy árva szó nem sok, annyi nélkül kezdi forró ólommal osztani rettenetes igazságát – a pokol és a halál lovagolnak utána. A rendőrőrsön első napját töltő tiszt pedig, aki feleségével a nyugodt élet – kac-kac – reményében költözött oda, lassan megkérdezheti magától, hogy a jó oldalon áll-e. Mert a torz mészáros lehetne akár Clint Eastwood is – és neki mindig jó oka volt embereket leölni.

Mint sok pályatársa, Patrick Hughes is a reklámfilmszakmából érkezett a szélesvászonra, de azt mindjárt egy iszonyúan feszes, brutális és tökös bosszúwesternnel tette. Pedig 2008-as Signs című rövidfilmje még egy imádnivalóan bájos és vicces szerelmi történet volt, amiből nem feltétlenül vezet egyenes út egy vérmocskos mozgóképes leszámoláshoz – na, erre varrj gombot. És a Red Hill nem ejt foglyokat: rövid, feszes és kegyetlen, Hughes veterán filmeseket megszégyenítő rutinnal bontja ki a cselekményt. Épphogy megismerjük a főhőst, Shane Coopert (a true bloodos Ryan Kwanten), máris egy állítólag pumaszaggatta (még egyszer: Ausztráliában vagyunk!) állattetemhez hívják ki (lóháton), és ezt nyugodtan vehetjük jelnek is. Röviddel ezután érkezik a hír: egy veszélyes bennszülött, Jimmy Conway, akit 1995-ben sitteltek le gyilkosságért, megszökött a börtönből (nem akármilyen kifinomult módszerrel: átrobbantotta a falat), és valószínűleg egyenesen Red Hillbe tart, hogy bosszút álljon a rendőrökön, akik annak idején elkapták.

Minden szép fekete és fehér, ugye? Mániákus gyilkos ámokfut, a rend tisztes őrei igyekeznek az útját állni. Hát nem. Csak rövid időnek kell eltelnie, hogy egész Dánia mindenestül bűzleni kezdjen. Jimmy sorra irtja a seriff kompániáját, de a szintén útjában álló Shane-t mégis életben hagyja. Valami nem stimmel. Hughes kezdetben úgy kezeli Jimmy figuráját, mint valami sorozatgyilkost egy komolyabb slasherből. Maszkszerűen torz arcával néma úthengerként megy végig a városon, a kiiktatására összegyűlt fegyveres redneckek (igen, a kenguruk földjén is van belőlük) levágott fejű csirkékként kezdenek rohangálni a megjelenésekor. Lassan aztán nyilvánvalóvá válik, hogy a Red Hill egy tipikus Clint Eastwood western kifordítása. Itt most nem a szótlan, bosszúálló pisztolyhős áll a történet középpontjában, hanem a mind érdemi harcra, mind menekülésre képtelen áldozatai.

Jimmy szerepében Tommy Lewis maga a testet öltött könyörtelenség és megtorlás. Egyébként sem az a szép ember, akinek láttán elolvadnak a nők (felidézve a közelmúlt egy másik revansfilmjét, a Machetét, megkerülhetetlen és tagadhatatlanul fontos kérdés merül fel: vajon ő, vagy Denny Trejo a rondább?), összeégett fizimiskáját látva pedig minden szépségszalon tulajdonos felkötné magát. És persze ez is része annak, hogy szinte misztikus alakká válik. Akárcsak a spagetti westernek hősei, ő is tévedhetetlen, célt téveszthetetlen, kinyírhatatlan, sőt, érinthetetlen (legalábbis a fináléig) bosszúóriás, aki a szeme sarkából, tükröződő felületekről is észreveszi a rá leselkedő veszélyt, és két vágás közt, látszólag lehetetlen módon, innen amoda kerül.

Leginkább a súlyosan apokaliptikus hangulatú Fennsíkok csavargója sejlik fel, már csak maga a város miatt is. Shane-en és feleségén kívül egyetlen egyszer sem találkozunk Red Hill olyan lakójával, aki ne a seriff társaságába tartozna. Mintha nem élnének itt ártatlanok, nők, gyerekek és öregek, csak erkölcstelen, gyilkos gazemberek, akik arra várnak ezen az istentelen helyen, hogy végre eljöjjön értük a kaszás. És el is jön. És csak akkor szólal meg, és akkor is csak egyetlen egyszer, amikor bevégezte a dolgát. De azzal az egy mondatával még utoljára jól picsán rúgja a nézőt, aki balga módon még mindig hinne a világ szépségében és jóságában.

 

True Grit - 3 új tévészpot

December 22 nem jöhet el elég hamar - Charles Portis remekművének ez az új adaptációja olyannyira jól fest, amennyire egy film csak festhet... Pillanat, ezt hülyén fogalmaztam, de értitek mire gondolok... Íme 3 darab nyúlfarknyi előzetes, amelyek amerikai tévéreklámokként futnak.

Cowboys VS Aliens - előzetes

Valahogy Daniel Craig és Harrison Ford nagyon összepasszol... Újabb amerikai konceptfilm (egy potenciálisan sikeres, hajánál fogva előrángatott ötlet köré írtak forgatókönyvet), de remélem, működik, mert a főszereplőket kedvelem, és a scifi a westernnel való elkeverése általában jól szokott sikerülni (lásd pl. a Tremors-t.)

True Grit - második előzetes

Az előző trailer hosszát picit megtoldották, a mozikban bemutatták, majd a mai nappal az internetre felrakták. A Coen testvérek újabb alkotásának bemutatója pedig egyre csak közeleg. Amerikai debütálás december 25.-én. 

True Grit-poszter

Fuck. Me. Sideways.

The Warrior's Way - előzetes

Kung-fu és western találkozása egy elsőfilmes koreai rendező tálalásában, a Gyűrűk ura producerének támogatásával, 47 millió dolláros költségvetésből. A film látványosnak ígérkezik, de nem túl jó előjel, hogy miután már 2007 végén leforgatták (Új-Zélandon), csak most decemberben lesz a bemutatója. A főbb szerepeket Kate Bosworth, Danny Huston, Geoffrey Rush és Dong-Kun Jang alakítják. 

True Grit - előzetes

Charles Portis leírhatatlanul jó (de azért leírtam) regényének a Coen-testvérek által megrendezett adaptációja karácsonykor kerül majd a mozikba. Az 1969-es változatban egyedül John Wayne volt jó - meg is kapta alakításáért egyetlen Oscarját - ám ahogy elnézem, ebben az új verzióban MINDEN klappolni fog. Jeff Bridges mint Kakas Cogburn? Tökéletes. "Fill your hands, you sonovabitch!"

The Scarlet Worm - előzetes

Még legalább fél évnek el kell telnie, hogy láthassuk a Coen testvérek új westernfilmjét (True Grit), amelyben Jeff Bridges lép John Wayne nyomdokaiba. A műfaj szerelmesei azonban addig sem maradnak lőpárbaj nélkül. A Scarlett Worm egy minimális pénzből készült indie western. Már az előzetes első másodperceiben nyilvánvalóvá válnak a film korlátai, ezért inkább foglalkozzunk a pozitívumokkal. A zene sikeresen ad elégikus jelleget az öldöklésnek, a poros, düledező épületek és a napszítta arcok bármelyik (kisköltségvetésű, Róma határában forgatott) spagettiwesternbe beférnének. Sőt, a kapcsolat még ennél is direktebb a műfajjal: az egyik főszereplő (Dan Van Husen), több westernben is szerepelt (A Bullet for Sandoval, El Condor, Doc). "Ezt a hátsókertemben is leforgathattam volna" hangulat pedig remélhetőleg inspirálólag hat a hazai filmesekre. Már nagyon rég volt a Talpuk alatt fütyül a szél. Persze mindennek ára van: 2700 $-t kalapoztak össze a készítők a nyár elején.

Red Dead Redeption: Legend and Killers-előzetes

Na most én aközé a két ember közé tartozom, aki nem volt teljesen elájulva a Red Dead Redemption-től: kétségtelen, hogy eszméletlenül részletes játék, valami mégis hiányzott belőle, gyakran eléggé untam / unom. A hangulata viszont szenzációs, ez tagadhatatlan. És óriási siker. Utóbbinak köszönhetően jön a letölthető kiegészítője, ez pedig annak az előzetese. Pretty, pretty...

Megölni a vadnyugatot: Sam Peckinpah westernjei

Vérrel írta meg a vadnyugat hattyúdalát, megreformálta, újjáteremtette a westernt, és kíméletlenül lemészárolta annak tradicionális hősképét, miközben új stilisztikai eszköztárat honosított meg az amerikai filmkészítésben – mindezt félrészegen, egy üveg whiskey-vel a kezében. Íme, „Véres Sam”!

Van egy jelenet a Vad bandában, ami a Sam Peckinpah műveit meghatározó tartalmi motívumok valóságos esszenciája. Miután bajtársukat foglyul ejti a mexikói hadsereg, a címbéli gyilkosok vezetője, Pike odaszól egyik emberének: „Let’s Go.” A férfi egyszerű válasza: „Why not?” Ezt a filmtörténet egyik leghíresebb sétája, majd pedig mészárlása követi, magában a kurta dialógusban pedig benne van minden, amit a rendező valaha mondani akart. Jelesül, hogy jöhet akár a vég is (avagy egy öngyilkos misszió), mert ebben a romlott világban nincs többé helye olyanoknak, akik, legyenek bár kegyetlen banditák, még emberi értékek és eszmék szerint élnek, és halnak. A vadregényes vidéken felnőtt, a vadnyugat iránt gyerekkorától fogva rajongó Peckinpah, aki többek közt olyan neves filmesek számára jelentett komoly inspirációt, mint Park Chan-Wook, Walter Hill, Quentin Tarantino, Kathryn Bigelow, Martin Scorsese, John Milius és John Woo, következetesen építette fel életművét. Híres westernjei jól látható ívet írnak le a műfaj hagyományos értékeihez való hozzáállásukban – ez az ív első jelentős művével, a Délutáni puskalövésekkel kezdődik, és utolsó westernjével, a Pat Garret és Billy a kölyökkel ér véget.

Kevés kivételtől eltekintve (Délidő, Broken Arrow), az ’50-es években még nem készültek olyan westernek, amik ellentmondtak volna a műfaj hagyományos hősképének: a nemes főszereplő bátran szembeszállt bennük az indiánokkal vagy a banditákkal, mindenki elnyerte méltó jutalmát illetve büntetését, a jó és a rossz közti határvonal éles és jól látható volt. Peckinpah azonban már akkor is új utakon próbált járni, főleg példaképe, Akira Kurosawa Hét szamuráj című sajátos atmoszférájú, innovatív művének hatására. A második világháború miatt a fejlődésben megakadt, de az ’50-es évekre felfutott televíziós iparban látta meg a lehetőséget, ám hiába jutott el Gunsmoke, Trackdown, The Rifleman és Broken Arrow epizódok írása és rendezése után egy saját sorozat, a The Westerner elkészítéséhez, azt az adó a lelkes kritikák ellenére 13 rész után levette a műsorról. Az eredeti, újszerű, melankolikus hangulatú, egy elveihez minden körülmények közt ragaszkodó főhős kalandjait elmesélő western nem illett ugyanis bele a könnyen emészthető show-k áradatába. Miután viszont 5 filmben (köztük a legendás Testrablók támadásában) asszisztensként működött közre Don Siegel mellett, 1961-ben megrendezhette első mozifilmjét, a The Deadly Companionst, amiben egy katona egy veszélyes apacs területen keresztül kíséri el annak a fiúnak a temetési menetét, akit véletlenül ő ölt meg. Itt még szinte egyáltalán nem érhetők tetten Peckinpah gondolati és esztétikai védjegyei, minthogy a producer-forgatókönyvíró semmilyen javaslatát, döntését nem fogadta el, és maga vágta meg a filmet.

Így a két nagymúltú, öregedő westernszínész, Randolph Scott és Joe McCrea főszereplésével készült Délutáni puskalövésekkel (Ride the High Country, 1962) kezdődik a rendező westernjeit összekötő, a vadnyugat haldoklását bemutató ív. Már az első jelenetben egyértelmű az életműben végig hangsúlyos kontraszt a múlt hősei és a modern világ között: ahogy McCrae belovagol a városba, a tömeg éljenez, ám az ünneplés nem neki, hanem a célhoz közelgő lóversenyzőknek szól, és egy türelmetlen egyenruhás rendőr (tehát nem seriff, jelvénnyel a mellkasán) le is hessegeti az útról a naiv és meglepett cowboyt. De Peckinpah itt még útja elején tart: ugyan jelen van egy forrófejű ifjú, Ron Starr, aki a két főhős képviselte eszmék, a barátság, a becsület és a tisztesség hanyatlását testesíti meg, az idő múlásával mégis megtanul szívére és lelkiismeretére hallgatni, és végül teljes mellszélességgel kiáll a jó ügy érdekében. Hasonlóképpen, Scott eleinte a kapzsiságára hallgat, és barátja ellen fordul (egy bank aranyát kell átszállítaniuk egy veszélyes területen), később mégis ismét vállvetve harcol vele az üldözők ellen. A remény túlél, az igazságba vetett hit megmarad, a konfliktusok feloldásakor egyelőre győztesen kerülnek ki a régi, letűnőfélben lévő világ emberi értékei, és amikor a két barát egyikét utoléri a vég, az egy öregedő hőshöz méltón történik: megtette, amit megkövetelt a becsület, harc után, emelt fővel távozik, halálának értelme, sőt, szépsége van. Az elvekhez való ragaszkodást, a megalkuvás lehetőségének kizárását jelentő kulcsmondat, amit Peckinpah oly sokszor hallott édesapjától gyermekkorában, és ami nem csak filmjeiben, hanem életében is fontos szerepet kapott (ezért is hadakozott annyit a stúdiókkal, amik folyton megvágták a műveit), Scott szájából hangzik el: „I just want to enter my house justified”. Ugyanakkor megjelenik már a halál értelmetlensége és dicstelensége is, elég, ha megnézzük a főszereplőket üldöző testvérek egyikét, akinek utolsó pillanataiban döbbenet ül ki az arcára, mintha sosem hitte volna, hogy ez vele megtörténhet – aztán tehetetlenül, csúnyán, rongybabaként esik össze, és gurul le a hegyoldalon (kontrasztként az akkoriban jellemző halálábrázolásra: az áldozat látványosan a szívéhez kap, megmerevedik, és lassan, színpadiasan eldől).

Következő filmjének forgatásán Peckinpah hadba lépett a stúdiókkal. A Dundee őrnagyot (Major Dundee, 1965) finanszírozó Columbia szorosan kívánta fogni a gyeplőt, tekintettel a magas költségvetésre, és nem díjazta, hogy a rendező elzavarta a forgatásról a producert és a látogatóba érkezett fejeseket. Végül csak a főszereplő, Charlton Heston közbenjárására nem rúgták ki, viszont így is elvették tőle a filmet, maguk vágták meg, és nem engedték, hogy leforgassa a még hátralévő jeleneteket (sőt, kitiltották őt a stúdió területéről). Az erőszak nagy részétől így megfosztott, és narrátorral felhígított Dundee őrnagyról Peckinpah azt mondta, hogy élete legjobb filmje lett volna, ha az ő elképzelései szerint valósul meg. És az elkészült műben tényleg ott lapul egy remekmű soha be nem váltott ígérete. Az egymás ellen forduló barátok motívuma és az eszmei értékek hanyatlása itt is megjelenik, sőt, Véres Sam itt már egy lépéssel továbbmegy, mint a Délutáni puskalövésekben. Dundee ugyanis minden, csak nem az, aminek az ember a lovasság egyik tagját elképzeli (főleg a korszak jellemzően idealista ábrázolásmódját véve). Nem tekintélyt parancsoló úriember, aki fényesen csillogó karddal, pattogó, dicsőséges kürtszóra vágtat csatába a jó ügy érdekében. Bár Dundee és szedett-vedett lovascsapata apacsok által elrabolt gyerekek megmentésén fáradozik, vagyis a cél nemes, ám a szándék mélységesen romlott. A sokáig íróasztal mögé zárt főhőst nem a gyerekek érdeklik, gyilkos ösztöneit akarja végre újra kiélni, a vér szaga, a harc heve hajtja, és ha közben megment pár ártatlant, annál jobb, legalább előléptetik érte. A világ kifordult sarkaiból: nem a gyilkolás a szükséges eszköz a jó cél elérése érdekében, hanem a jó cél az eszköz, amivel a gyilkolás lehetővé és törvényessé válik. Így cserélődnek fel a szerepek is: a Dundee börtönében sínylődő hadifogoly, Tyreen, erkölcsileg újra és újra a főhős fölé emelkedik, hisz vele ellentétben ő még a tisztesség és a becsület szabályai szerint él, és az azokhoz való ragaszkodás fordítja szembe egykori barátjával. Persze ezek az eszmék már életképtelenek, így Tyreennek, még ha igaz férfiként, harc közben, az ellenség közé belovagolva is, de el kell buknia.

A vadnyugati értékek hanyatlása, és az egykori barátok ellenségekké válása minden korábbinál erőteljesebben jelenik meg Peckinpah legtöbbet emlegetett filmjében, a Vad bandában (The Wild Bunch, 1969), amiben a világ őrültebbnek tűnik, mint valaha. A nyitójelenetben a bankrablásra készülő banda tagjai katonai egyenruhákban lovagolnak be a városba, míg a törvény rájuk váró őrei szakadt ruháikban útonálló csürhének tűnnek, és rendszerint akként is viselkednek. A film során ez az eleinte külsőségekben megmutatkozó különbség egyre markánsabb lesz: az üldözőket csak a jutalom érdekli, hiénákként fosztják ki a tűzharcban elesett halottakat, legyenek azok akár banditák, akár tűzvonalban rekedt, szerencsétlen ártatlanok. Közben az üldözöttek segítenek egy hataloméhes tábornok igája alatt sínylődő mexikói falun, fegyverekhez juttatják lakóit, majd kiállnak fogságba esett társuk mellett – annak ellenére is, hogy tudják, esélyük sem lehet az életben maradásra. (A képet tovább bonyolítja, hogy a két társaság vezetői egykoron barátok voltak, múltjuk, motivációik, ellenségekké válásuk fokozatosan kerül kibontásra). A kegyetlen gyilkosok (kitartás az elvek mellet bármi áron) erkölcsileg itt is a törvény őrei (jelvény mögé bújt gazemberek) és megbízójuk, a vasúttársaság (legális üzlet maszkja mögé bújó kíméletlen zsarnok) fölé emelkednek. A modern világ felemésztette a régit (a banda egyik tagját a pionír életmód alkonyát jelző automobilhoz kötözve vonszolják végig az utcán), a vadnyugati élet tradicionális értékei elvesztek, és akik még mindig ezekbe kapaszkodnának, azoknak sorsa az, hogy vérrel és ólommal kísérve kopjanak ki a világból. De ahogy a banda tagjainak eszmei elődei (ld. a Dundee őrnagy és a Délutáni puskalövések hőseit), úgy ők is megdicsőülve, hatalmas túlerő ellenében, a jó ügy érdekében, a becsület, a bajtársiasság, a férfibarátság széttéphetetlen köteléke mellett síkra szállva távoznak az élők sorából. Sajátos zsánerballada ez: a rendező egyszerre temeti a western műfaját, a korrupttá, mocskossá, torzzá vált vadnyugat képei által, és teremti újjá azt, az emberi értékekhez az új, kegyetlen körülmények közt is ragaszkodó antihősökön keresztül.

A Vad banda azért is fontos állomás Peckinpah életművében, mert ekkora fejlődött ki az a stilisztikai eszköztára, ami hazájában akkoriban forradalminak számított. A Délutáni puskalövések még nem kínált sok teret a virtuóz akcióknak, a Dundee őrnagyban pedig a stúdió rövid pórázon tartotta a rendezőt, de ezzel a filmmel Véres Sam végre költészetet faraghatott a vérmocskos halálból, és stílussal ruházhatta fel a kegyetlen mészárlást. Az összecsapások brutalitása és intenzitása a bemutató idején igazi botrányt kavart, ám a naturalisztikus ábrázolásnál talán még fontosabb volt maga a technikai megvalósítás. Már a filmet nyitó bankrablás utáni összecsapás is igazi vizuális orgia, amit a finálé még tovább fokoz. A csatarendbe állított filmes eszközök még ismeretlenek voltak az amerikai nézők számára, így az átfedő vágások, a gyorsmontázsok, a képkimerevítések, a közelik és távolik, a normál és lassított snittek gyakori váltogatásai egy olyan innovatív, emlékezetes szekvenciát eredményeztek, ami máig hivatkozási alap, és ami örökre megváltoztatta az akciójelenetek arculatát. (Pedig Peckinpah még ennél is több vágást tervezett a filmbe, csak a stúdió szokás szerint lefogta a kezét.)

Peckinpah a Vad bandát követően végre szélesebb körben is ismertté vált. A szerény siker ellenére a kritikusok lelkesen áradoztak a filmről, a rendező Amerikától Európáig interjúk százait adta, előadásokat tartott, filmfesztiválokon bukkant fel, a Warner új csodagyerekévé vált, és azonnal neki is látott következő filmje elkészítésének. A pap, a kurtizán és a magányos hős (The Ballad of Cable Houge, 1970) egy naiv, szerencsétlen flótásról szól, akit két cimborája a sivatag közepén hagy meghalni, csak hogy aztán vizet találjon ott, ahol elvileg nem lehetne (fél úton két város közt), és erre alapozva létrehozzon egy nyereséges vállalkozást. Természetesen mindenki egy újabb Vad bandát akart, de Peckinpah fogta a közönség, a kritika és a szakma elvárását, elegánsan falhoz vágta, és véres vadnyugati akciófilm helyett egy melegséggel, humorral és emberséggel teli, önironikus, lírai westernt készített (természetesen bukás lett a vége). A film a műfaj kicsavarása, az arra jellemző motívumok mind a visszájukra fordulnak: a bosszúból megbocsátás lesz, a hősből együgyű jámbor, a szerelemből tragédia, a kietlen pusztaságba pedig belopakodik a civilizáció, annak minden rákfenéjével együtt. És ugyanígy játszik el Peckinpah saját, a Vad bandában bemutatott eszköztárával is. Lassítások egyáltalán nincsenek, vannak viszont a komikus szituációkat burleszkes gyorsításokkal kihangsúlyozó snittek, míg a gyorsmontázs feszültségfokozás helyett szexuális vágyat érzékeltet: Peckinpah nem a dörgő fegyverek, és a vért fröcskölve eldőlő áldozatok, hanem a főhős szinte rajzfilmszerűen kidülledt szemei és a női szereplő termetes keblei között vág oda-vissza. Egyvalami maradt ugyanaz, mind mondanivalóját, mind kivitelezését illetően: a vadnyugat halálának ábrázolása. A címszereplő, Jason Robards, görcsösen ragaszkodik a maga mindentől elvonult, a civilizáció elterjedésére, a haladásra fittyet hányó életmódjához. Tudomást sem akar venni a fejlődésről (ezért az elzárkózása, ezért a lesújtó, megvető pillantása minden új dolog felé), aminek pont egyik megtestesítője okozza vesztét: a dicső vadnyugat utolsó hírmondóját egy elszabadult autó segíti át az örök vadászmezőkre. Egyértelmű, hogy a letűnt kor hozzá hasonló őskövületei nem maradhatnak fenn a modern világban, és így válik a tradicionális hősfigura látszat-karikatúrájából tragikus karakter, akin keresztül Peckinpah a pionírok végleg letűnő világát siratja – inkább nosztalgikusan, mintsem dühösen, reményvesztetten vagy elkeseredetten, mint többi művében.

Véres Sam, aki a forgatás időjárás miatti kényszerszüneteiben ekkor már szorgalmasan emelgette a whiskys poharat, élete végéig ezt a filmet tartotta személyes kedvencének, és értetlenül állt az anyagi kudarc előtt. A sikertelenség azt is jelentette, hogy nem volt többé a Warner nagy reménysége, sőt, a stúdió sorra fúrta meg filmterveit. Utolsó, vagy stílszerűen mondhatnánk, „végső”, Pat Garrett és Billy a kölyök című westernjét (Pat Garrett & Billy the Kid, 1973) három évvel később készítette, közel sem ideális körülmények közt. Még dolgozott a forgatókönyv javításán, amikor a stúdió nyomására el kellett kezdenie a forgatást, és ez még csak kezdete volt a gyártóval való csatározásainak. Az MGM lefaragta a költségvetést, letiltotta egyes jelenetek elkészítését és újraforgatását, a helyzeten pedig csak rontott a direktoron egyre inkább elhatalmasodó alkoholizmus. Mindez odáig fajult, hogy a stúdió csúnyán megkurtította a filmet, és az akciójeleneteken kívül szinte mindent kiirtott belőle, elvéve a karakterek mélységét, a film lírai hangulatát, és a történet mondanivalóját. A művet mindössze pár éve vágták újra a rendező eredeti elképzelései szerint.

Ebben az új verzióban a Pat Garret és Billy a kölyök a végpontja annak az ívnek, amit Peckinpah a westernfilmjeivel írt le, itt következik be a vadnyugati értékek teljes elbukása. A törvény tisztességes életet élő őreitől (Délutáni puskalövések) a csak a gyilkolási ösztönöket kielégítő (Dundee őrnagy), és lelkiismeret-furdalás nélkül ölő (Vad banda), de saját elveikhez még ragaszkodó figuráktól eljutottunk a vadnyugat halálhoz, ahol az eszmék már nem játszanak szerepet. A fogalmak, melyek a korábbi művek hőseit mozgatták (becsület, tisztesség, bajtársiasság) itt már csak kezdetben lelhetők fel: a seriffé vált Garrett még figyelmezteti Billyt, egykori barátját, hogy hagyja el a környéket, vagy kénytelen lesz letartóztatni, Billy pedig, bár megtehetné, nem öli meg a férfit. Az ifjú titán azonban nem is annyira meggyőződésből, mint inkább dacból szegül szembe az öreggel, öntörvényű életét biztos kézzel, értelmetlenül vezeti a korai végzet felé, miközben egyáltalán nincsenek hősies cselekedetei. De még így is erkölcsileg magasztosul elvtelen üldözőivel szemben, akik a törvény betűje mögé bújó modern barbarizmus, a vasúttársaság szolgálatában állnak. Maga Garrett egykor nyilvánvalóan ugyanolyan volt, mint Billy, ám végül eladta barátságukat, és az ahhoz kapcsolódó életformát (ő Peckinpah első főszereplője, aki „nem térhet haza nyugodt szívvel”). Önmegalkuvása tragikus, mert a pálfordulásával nyert „normális élet” számára élhetetlen, sem az otthon melegét, sem az asszony szeretetét nem képes értékelni, és már az expozícióban tudjuk, hogy mi lesz a dollárra váltott elvek következménye: saját társai végeznek vele, hullája dicstelenül zuhan a porba, a kietlen préri közepén, az Isten háta mögött. Persze Garrett ekkorra lényegében már rég halott: amikor orvul becserkészi, és a védekezés esélyének megadása nélkül, akár egy kutyát, lövi agyon Billyt, akkor saját fiatalkori képmásával végez. Egyértelmű a keserű irónia. És míg korábban Peckinpah legelvetemültebb antihőseinek is kijárt a méltóságteljes és dicső elmúlás, itt, „végső” westernjében már a halálban sincs feloldozás.

Ez alól csak az öreg Baker seriff a kivétel, ő az egyetlen, aki emlékeztet a hagyományos westernek hőseire, így Peckinpah az ő karakterén keresztül siratja el a vadnyugatot. Baker kötelesség- és hivatástudatból csatlakozik a Billy utáni hajtóvadászathoz, vagyis egyfajta őskövületként azokat az értékeket képviseli, amik az ő halálával végképp eltűnnek a világból. A folyó partján, alkonyi fényben ülve távozik, szeretetteljesen mosolyogva büszkén könnyező feleségére, miközben lágy szellő fújdogál, és a Knockin’ on Heaven’s Door szól a háttérben. A rendező nem csak a karaktert, hanem a westernt is búcsúztatja: mindkettő eszményi véget ér, olyat, amilyet egy tisztes életút után érdemel. Így aztán magát a halált már nem is látjuk, Peckinpah hosszú idő után (11 év telt el a Délutáni puskalövések főhősének csendes elmúlása óta) először tekint el a méltóság nélküli végpont (a test összecsuklása) bemutatásától. A zárókép pedig kétséget sem hagy a konklúzió felől, a rendező a hagyományos western-befejezés antitézisével érvel. A kölyök meggyilkolása után Garrett, a „hős”, kilovagol a városból, bele egyenesen a naplementébe, ám nem szól zene, senki nem kiabál utána, senki nem integet, és éljenez, az emberek csak némán állnak, és nézik. Egyetlen kisfiú szalad utána, ő is csak azért, hogy kővel dobálja meg. A vadnyugat meghalt.

A Jó, a Rossz és a Geek #3

A westernrovat eheti részével a Geekz hasábjain is beköszöntött a tél. Kapcsold ki a fűtést, nyisd ki az ablakot és amikor már látod a saját leheleted, kattints a továbbra - hóban játszódó westernekről lesz szó.

Figyelembe véve az Egyesült Államok domborzati és éghajlati viszonyait, meglepő, hogy milyen kevés westernben tűnik fel a "nagy fehérség". (Személyes megfigyelés: Montana államban november elején esett le a hó, és április közepén olvadt el, mindez a medencében fekvő hátsókertre vonatkozik, nem a hegycsúcsokra.) Nem állítom, hogy tudom a miértre a választ, de két hipotézisem azért van. Ahhoz, hogy egy westernfilm működjön - legtöbb esetben - elengedhetetlen a szereplőket jelentéktelen ponttá zsugorító, vad természeti táj. A szabadban, messze a stúdió kényelmétől, kemény mínuszokban forgatni embert próbáló feladat. Robert Mitchum nyilatkozta, hogy hosszú színészi pályafutása során a Track of the Cat külső helyszínein (Mount Rainier) voltak a legrosszabbak a forgatás körülményei. Emellett a filmezéshez szükséges infrastruktúra kitelepítése és mozgatása is sokkal nehézkesebb, valamint többletköltséggel is jár téli környezetben. Van azért egy másik, ideológiai oka is a hó mellőzésének, feltételezésem szerint. A westernben sokáig uralkodó motívum volt a hódítás (How the West Was Won), a frontier egyre nyugatabbra való tolódása, a szűzföld feltörése, a hosszú szekérkaravánokban vonuló telepesek küszködésének a bemutatása (The Big Trail). Ezt a dicsőséges - az Egyesült Államok törtető szellemiségét szimbolizáló - előrenyomulást azonban nem lehet abban az évszakban filmre rögzíteni, amikor a természet halott.

A kommunikálni vágyott pozitív üzenetet lenullázta volna a komor, egyhangú táj, a leveleit vesztett fák, a mindent beborító fehér lepel és a szőrmékbe bugyolált, didergő emberi alak látványa. A hófödte, hegyvidéki táj tökéletes eszköz a filmművészetben a halál intim közelségének az érzékeltetésére. A földrajzi determinizmus tudományos körökben túlhaladott tétele a westernfilmekben a mai napig érvényesül, a táj végletesen meghatározza a benne élő emberek lehetőségeit, a hó ezért csak a zsáner leglehangolóbb darabjaiban válik a díszlet fontos elemévé. A télen játszódó westernekben már szó sincs hódításról, gyarapodásról, a vadon felszántásáról. Reálisan nézve, egyetlen cél lebeghet csak a szereplők előtt: a túlélés. Helyt kell állniuk a szélsőséges időjárási körülmények közepette. De ez még nem minden. Ugyanis a téli táj filmbéli megjelenítése expresszionista szerepkörrel is felvérteződik, utal a szereplők lelkivilágára, jobbára kegyetlenségükre, amoralitásukra; és néha magyarázó erővel is bír: ilyen kemény körülmények között csak az maradhat életben, aki maga is olyan ridegen viszonyul az embertársaihoz, mint a leghidegebb évszak az élővilághoz.

A legtöbb western csak részleteiben játszódik havas környezetben. Ilyen például a The Tall Men, a Jeremiah Johnson, a Will Penny, a McCabe & Mrs. Miller, vagy az újabbak közül a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford, illetve a Seraphim Falls. (Amelynek a hóborította hegyekben játszódó első harmada a film legerősebb része.) Aki látta a McCabe & Mrs. Millert, az tudja, hogy a filmvégi leszámolás hatásosságához alapvetően hozzájárult a frissen lehullott hó, felejthetetlen, ahogy kínkeservesen törnek maguknak utat a fejvadászok és McCabe a befehéredett városban. Az igazság az, hogy a hó nem szerepelt a tervekben; leesett és nem volt mit tenni, ilyen megváltozott körülmények között kellett felvenni a jelenetet. Ez a történet a legfontosabb tulajdonságát árulja el a téli tájnak, a filmművészet szempontjából nézve legalábbis. Hóban, hegyek között történő forgatás során nagyon sok előre nem látott nehézség vetődhet fel, amelyet helyben kell tudni kivédeni. És ez vonatkozik a filmbéli téli tájra is, az abban élő emberek nincsenek abban a helyzetben, hogy megtervezzék a jövőjüket. A természet uralkodik felettük, vagy az a személy, aki könyörtelenségével, pragmatizmusával dacolni képes a természettel. Ilyen alak Tigrero (Klaus Kinski) a Halál csöndjében.

Összesen három olyan western készült tudomásom szerint, amely teljes egészében havas környezetben játszódik: Track of the Cat, A száműzött napja és A halál csöndje.

A száműzött napja (Day of the Outlaw, 1959)

“I didn’t want to shoot this film in color. It was a story of tension and fear, survival in a prison of snow. Had I shot it in color, the green pine trees covered with snow, the soft glow of candles, the dancing tongues of flames in the fireplaces would have radiated warmth and safety and the joy of peace on earth. I wanted to shoot Day Of The Outlaw with the harsh contrast of black and white.” - részlet a De Toth On De Toth: Putting The Drama In Front Of The Camera című könyvből.

Két lovas poroszkál egy hófedte tisztáson. Úgy tűnik, mintha a vadon közepén lennének, de ahogy elkezdi őket követni a kamera, feltárul a teljes kép, egy kisváros határához értek. A rengeteg határa már a küszöbnél húzódik, nincsen kert, hogy biztonságos távolba tolja a határvonalat. Tél van Wyomingban (Alaszkát nem számítva, Egyesült Államok legritkábban lakott állama) a civilizáció visszaszorult a magterületére, néhány faházba. Bitters a kihalás szélére sodródott, mindösszesen húsz lakosa van, földrajzi és filozófiai értelemben is zsáktelepülés: "Az út itt véget ér. Innen nincs tovább." A Track of the Cattel ellentéttben a Száműzött napja városi jeleneteit is külső helyszíneken forgatták (Mount Bachelor, Oregon), a rendező (André de Toth) már hónapokkal a forgatás kezdete előtt felépítette a kisvárost, hogy az épületeket ne kelljen mesterségesen megöregíteni, hanem az időjárás végezze el a munkát. Mikor kiderült, hogy nem abban az térbeli elrendezésben húzták fel a házakat, ahogy azt De Toth eltervezte, a rendező újraépítette a díszletet. A gondos tervezés meglátszik a filmen. Tátongó, üres terek veszik körül az épületeket és mindegyik mögött ott egy erdőhatár felé nyúló, kopár hegycsúcs. A város a hegyláncok fogságában vergődik.

Érdemes pár szót külön is ejteni a rendezőről. Életműve rajongói közé tartozik MartinScorsese is. Tucatnyi film-noirt (Puskavessző, Kelepce) és westernt (Springfield puska, Mennydörgés a préri felett) rendezett a negyvenes és az ötvenes években. Ismertsége máig gyalázatosan alacsony filmjei minőségéhez képest, főként azért, mert sosem tudott kitörni a B-filmes skatulyából. André de Toth (Tóth Endre) a negyvenes évek elején emigrált, előbb Angliába, majd az Egyesült Államokba. Már Magyarországon is több alkotás elkészülte fűződik a nevéhez (Két lány az utcán, Semmelweiss). Kalandos életéből legalább olyan izgalmas filmet lehetne forgatni, mint amilyeneket ő rendezett. Anekdoták tömegét lehet róla találni az interneten. Azt, hogy a filmkészítői pályát választotta, Babits Mihály, Molnár Ferenc és Basch Lóránt döntötte el egy budapesti kávéházban. Egyszer halottnak hitték és a hullaházban ébredt. Rendezett náci propagandafilmet a németek lengyelországi bevonulásáról. Feleségül vette Veronica Lake-t a film-noir egyik emblematikus femme fatale-ját. A hetvenes években, egyiptomi tartózkodása idején elrabolták, mivel a szemvédője miatt összetévesztették az izraeli hadügyminiszterrel.

André de Toth, William A. Wellmanhoz (pilóta volt az I. Világháborúban) hasonlóan azok közé a rendezők közé tartozott, akik megtapasztalták az életet és úgy rendeztek filmet. Manapság egyre kevesebb az ilyen filmes és egyre több az olyan, aki úgy rendez, hogy a vágószoba homályában farigcsál értelmet az életnek. Keserű élettapasztalata átüt mozgóképes munkáin, visszatérő motívum filmjeiben az állandó, elkeseredett küzdelem, ami nélkül nincs esély az érvényesülésre, és az emberi sorsokat roma döntő árulás. Magyarországi munkái közül egyedül a Semmelweisst láttam, ami műfajában jelentősen eltért az akkori főként romantikus vígjátékokat jelentő fősodortól. Ugyanis a Semmelweiss egy drámai hangvételű életrajzi film, amelynek a szemléletében már ott volt de Toth kiábrándult világlátásának a csírája. A magyar doktor a gyermekágyi láz felfedezésével szembekerül a teljes orvostársadalommal és hosszú évek, gyötrelmes munkájába kerül, hogy elfogadtassa az általa leírt tisztasági előírásokat, amelyeket a szülés levezetésénél kell követni. Merész megállapításnak tűnik, de Semmelweiss doktor tragikus figurája és Blaise Starett, a nyakas rancher között több a hasonlóság, mint elsőre hinnénk. Mindketten, túlerővel szemben kénytelenek szembeszállni, és hiába valószínűtlen a siker, egyikük sem adja fel, még akkor sem, amikor a küzdelem oka már elhomályosul, és csak maga a harc marad.

Blaise Starett (Robert Ryan), munkavezetője társaságában Bitters városába érkezik. Utánpótlásért jött. Büszke ember, nem viseli el, hogy az újonnan betelepült farmerek drótkerítést próbálnak felállítani a birtokhatárok jelzésére. Attól fél, hogy a kerítések miatt nem fogja tudni szabadon terelni a marhacsordáját. Nem visel közjogi méltóságot a városban, mégis úgy viselkedik, mintha övé lenne a település. Halálosan megfenyegeti Hal Cranet, a farmerek szószolóját. Van azért más oka is a gyűlöletének. Starett minden megszerzett, amire a völgyben szüksége volt, kivéve Helent, (Tina Louise) aki inkább Cranehez ment feleségül. Helen hiába kéri rajta számon a könyörületesség hiányát, Blaise azzal söpri le magáról a vádat, hogy egész Wyomingban alig van könyörület. Blaise a tájra hárítja a felelősséget arrogáns viselkedéséért. A rancher érkeztével a vadon farkastörvényei váltak irányadóvá Bittersben. A természet és a civilizáció határvonala még beljebb tolódott a küszöbről, egészen a családi tűzhelyig. Crane és Starett közötti párbajra azonban már nem kerül sor. Az utolsó pillanatban váratlan vendégek érkeznek a városba: Jack Bruhn és bandája, akik a hadsereg pénzének az elrablása miatt menekülnek.

A banditák feltűnésével alapjaiban változik meg az erősorrend a városban. Blaise immáron csak egy túsz, a hatalmat a néhai magas rangú tiszt, most dezertőr, Bruhn gyakorolja. (Akit Burl Ives játszik, lényegében megismételve az Idegen a cowboyok között-beli alakítását.) Meneküléskor golyó fúrodott a mellkasába, neki is és társainak is szükségük van a pihenésre. Az egyre rosszabbra forduló időjárás miatt, viszonylagos biztonságot élveznek, ugyanis a katonaság sem képes ilyen időben előrenyomulni. Bruhn emberei legszívesebben rögtön darabjaira szednék a várost, egyedül a néhai katonatiszt tekintélye tartja őket vissza attól, hogy lerészegedjenek és megerőszakolják a nőket. Olyanok, mint féltucat, pórázon tartott, veszedelmesen vicsorgó és nyáladzó pitbull. A póráz pedig egy haldokló kezében van.

Bruhn kénytelen újabb és újabb engedményeket tenni, hogy kordában tartsa a bandáját. Táncmulatságot szervez, ahol a felajzott útonállók megtáncoltatják a város nőtagjait. Rongybabaként dobálják táncpartnerüket, akikben csak a szexuális kielégüléshez szükséges eszközt látják. A nők megaláztatása csak azért nem válik mert teljessé, mert Bruhn felügyeli embereit, kezében egy marokpisztollyal. Visszataszító és mocskos jelenet, egy spagettiwesternnek is a becsületére válhatna.

Hatalmas minőségbeli különbség van a film alapjául szolgáló könyv és az abból készült mozgókép között. A film forgatókönyvírója (Philip Yordan), aki olyan westernekben működött közre, mint a Johnny Guitar, The Last Frontier vagy a Far Country, kigyomlálta a könyv felesleges szereplőit, és Starett munkavezetője helyett, magát Starettet tette meg főszereplőnek, ezzel a könyv merev jó küzd a rossz ellen szemlélete is sokkal komplexebb formában transzformálódott a filmvászonra. A könyvben még a western legidegesítőbb kliséje is szerepelt, nevesítve az, amikor a város rosszéletű nője felfogja a főhős irányába lőtt golyót. Érdekes kérdés, hogy a forgatókönyv megírásában mekkora szerepe volt vajon André de Tothnak. A könyv még azt az orbitális hibát is elköveti, hogy hiába játszódik havas környezetben, végig a város falain belül tartja a történetet. A film ezen is változtat, a befejező harmadban Bruhn bandája útnak indul, hogy Blaise vezetésével átkeljenek a hegyeken.

A filmet aszerint a legkönnyebb három részre osztani, hogy ki az, aki képes hatalmát kiterjeszteni Bitters lakóira. Az első harmadban Blaise, a középsőben Bruhn, az utolsóban már azonban már a természet az úr. A lezáró felvonás, nem más, mint menetelés a halálba. Blaise annyiban jár előrébb a banditáknál, hogy tudja, ebben a helyzetben nem győzhet. Azért vállalta a banditák vezetését, mert rájött, hogy tulajdonképpen ugyanúgy viselkedett, mint Bruhnék, hatalmaskodott a kisváros lakói felett. Fújtatva küszködnek előre a lovak gyakran szügyük aljáig érő hóban. Amerre a szem ellát fehérség és erdő. Ha egy ló összecsuklik, lelövik, a gazdájával együtt és az aranyat szétosztják egymás közt. A hágó elérését nem a szélsőséges időjárási körülmények nehezítik meg a leginkább, hanem ironikus módon a bandatagok emberi természete. Egyedülálló film abban az értelemben is, hogy a végső párbaj nem két ember között zajlik, hanem a természeti világ és az egyedül maradt férfi között. A végkimenetel senki számára nem lehet kétséges.

A filmben nincsen semmi túlmisztifikálva, túlcicomázva, André de Toth mindig a legkézenfekvőbb megoldást választja a látvány rögzítésére, hagyja hadd érvényesüljön a táj és a benne teljesen elveszetten mozgó ember. Akinek nem elég pesszimista ez a film, igazat megvallva a záró jelenet tompít valamelyest az addig következetesen végigvitt könyörtelenségen, annak ajánlom de Toth cinikus és nihilista háborús drámáját a Play Dirtyt.

The Postman

POSZT-APOKALIPSZIS MOST! - SOROZAT, 11.

A kilencvenes évek hurráoptimista hangulata nem kedvezett az apokaliptikus vízióknak. A reageni politika meghozta a gyümölcsét, Szovjetunió darabjaira hullott, az USA és a nyugati világrend győzedelmeskedett. Nehéz hitelt érdemlően atomháborúval és annak következményeivel riogatni egy konkrét elllenségképet nélkülöző közegben. A Waterworld is inkább az akkoriban egyre nagyobb nyilvánossághoz jutó globális felmelegedés témáját használta fel, a Postman pedig a katasztrófa utáni újjáépítés folyamatát állította a középpontba. A film hangvételét talán azzal a jelenettel tudnám a legjobban érzékeltetni, amelyben a bányatavat körbeülő túlélők türelmetlenül várják az éjszakai mozizás kezdetét. A mozigépész a Tökéletes katona tekercsét helyezi be a gépbe. Peregni kezdenek a film képkockái, az emberek zugólodva veszik tudomásul Dolph Lundgren feltűnését, elégedetlenségük nőttön-nő, kövekkel kezdik dobálni a mozigépész viskóját, aki behódolva a közakaratnak, a Muzsika hangjára cseréli le az akciófilmet. Valóban - anélkül, hogy idő előtt belemennék a film értékelésébe - ez a legoptimistább poszt-apokaliptikus film, amit valaha láttam. A kérdés az, hogy egy világégés utáni állapotokat taglaló filmmel összeegyeztethető-e a pátosz és a kritikátlan derűlátás. Látva a Postmant, azt kell hogy mondjam, hogy nem.

Sok mindenért lehet kárhoztatni Kevin Costnert, egy tulajdonságáért azonban mindenféleképpen irigylem: a megtörhetetlen önbizalmáért. Ismerjük a közhelyt, hogy magasról lehet a legnagyobbat esni. David Lean a Ryan leányával már korántsem volt képes megismételni az Arábiai Lawrence és a Doktor Zsivágó sikerét. A kritikusok fanyalogva fogadták, a nézők elmaradtak. David Leant igencsak megviselte filmjének fogadtatása: 14 évre visszavonult a rendezéstől. Kevin Costner, rendezőtársával ellentéttben, a Waterworld világraszóló fiaskója után három évvel, bizonyos tekintetben még ambiciózusabb filmmel jelentkezett. Immáron ő volt a vállalkozás főszereplője és rendezője is egyben. Új filmjében már nyoma sem volt a Waterworldöt jellemző rombolásban kiteljesedő játszótéri hangulatnak. Costner szeme előtt nem kisebb cél lebegett, mint hogy legendát teremt. Egy új mitikus hőst helyez John Wayne mellé az amerikai nemzeti hősök pantheonjába. Aki ezúttal nem az amerikai történelem legnagyobb veszteseinek szolgáltat igazságot (Farkasokkal táncoló), hanem a közeli jövőben egyberántja a darabjaira hullott amerikai nemzetet. Kevin Costner egyszerre akarta eljátszani John Wayne és John Ford szerepét. Ez körülbelül olyan vállalás volt a részéről, mintha Koeman megigérné, hogy a következő világbajnokságra nemcsak hogy kijut a magyar válogatott, hanem a döntőig menetel és azt megnyeri.

A film első háromnegyed órája eminens tanulóként felmondja a poszt-apokaliptikus filmek összes kötelező kellékét és a westernből is átemel bizonyos elemeket. Magányos vándor (Kevin Costner) kóborol a sivatagban. Egyetlen barátja a lova, akivel gyakran beszélget. Módszeresen kerüli az emberi civilizációt és ha csak a szükség úgy kívánja, akkor látogat el egy faluba és amatőr színi előadásokkal szórakoztatja a Shakespeare-i ékesszólásra fogékony lakosokat. Az apokalipszis túlélői kicsiny, egymástól függetlenül létező falusi közösségekbe tömörülnek, a társadalmi berendezkedés és a technikai fejlettség a kora-középkori állapotokat idézi. Központi hatalom nincsen, csupán egy helyi földbirtokos által alapított militáns szekta, a holnisták zsarnokoskodnak a falvak felett. Betlehem tábornok (Will Patton) sorra járja a településeket és "önkéntesek" toboroz a hadseregébe. Így kerül akarata ellenére a Kevin Costner által alakított vándor Betlehem magánhadseregébe. A holnisták főhadiszállásának helye logisztikai és védelmi szempontokból totális melléfogás, egy hatalmas külszíni fejtés közepén táboroznak, viszont a sivár táj tovább erősíti a poszt-apokaliptikus miliőt.

Ha mást nem is, de színészi képességeinek korlátait tisztán látta Costner, és ez önirónikus formában meg is jelenik a filmben, a magányos vándor hiába tud - nagyvonalakban legalábbis - elszavalni teljes Shakespeare darabokat, az átéléssel már problémái akadnak. Betlehem viszont zengő hangon, átlényegülve idéz a Julius Caesarból. A szónoki párbajt Betlehem nyeri, ez nem is meglepő annak fényében, hogy egész életében arról álmodozott, hogy történelmi léptékben mérve is nagy ember lesz belőle és ez az új világrend következtében be is következett. Könyveket éget, náci ideológiát hirdet - az erősek uralmát a gyengéken, közben a saját portréját festegeti és Machiavellihez hasonlítja magát. Mégis van valami szánnivalóan tragikus benne, a kisember, aki belebolondul a hatalomgyakorlásba és az önimádatba. Messze ő a legizgalmasabb karakter a filmben, Kevin Costner szerepe kimerül abban, hogy állandóan akarata ellenére kerül az események középpontjába.

Costner, miután sikeresen megszökik a holnisták fogságából, magához veszi egy elhunyt postás egyenruháját és oldaltáskáját és levélhordói minőségben próbál bejutni a falvakba, ingyenes étkeztetést remélve. Ez az a pont, amikor helyrehozhatatlanul megbicsaklik a film dramaturgiája. A poszt-apokaliptikus miliő szertefoszlik, mintha sosem lett volna és helyette egy kisvárosi melodráma veszi kezdetét. A Postás nagy nehezen elnyeri a helyiek bizalmát, falusi mulatságon vesz részt és még bérapának is felfogadják. Én pedig hiába várok a holnisták feltűnésére. A Postás, azzal hogy leveleket kézbesít és ezáltal kapcsolatot teremt a környék települései között, az újraszerveződő Egyesült Államok szimbólumává válik. A holnisták pedig arra a rettenetes tettre ragadtatják magukat, hogy elégetnek egy amerikai lobogót - ők köszönik, de nem kérnek a régi világrendből. A film felénél végérvényesen nyilvánvalóvá válik, hogy Kevin Costnernek mindösszesen arra kellett a poszt-apokaliptikus filmekből ismert alaphelyzet, hogy kinyilvánítsa hazaszeretetét, dicsőítse az amerikai kisvárost és megmutassa, hogy az amerikai nép szabadságvágyát nem lehet elnyomni. Ez így filmnek nagyon kevés és innen Európából nézve még teljességgel érdektelen és bárgyúan naiv is. A mélypontját akkor éri el a film, amikor lassított felvételben láthatjuk, ahogy Costner vágtatva közeledik egy kisfiú felé és kiragadja a kezéből a levelet. Ezt a jelenetet bátran be lehetne illeszteni a giccs definíciójához bármelyik multimédiás enciklopédiába.

A filmbe, a cselekményt teljesen megakasztva, még egy negyed órás "Thoreau kiköltözik a vadonba" epizód is jutott, amelyben a Postás és a nő, akibe reménytelenül szerelmes (Olivia Williams) egy fakunyhóban vészeli át a telet valahol a Sziklás-hegység közepén. A civilizációba való visszatérésükkel, sajnos nem változik a helyzet, a történet továbbra is tyúklépésekben halad előre. Újabb és újabb emberek csatlakoznak a Postás kiépülő hálózatához, a holnisták pedig újabb és újabb úton lévő postást vadásznak le. Az különösképp' kínos, ahogy újabb és újabb jelenetekből értesülhetünk arról, hogy a messiástól a nemzetegyesítő hazafin keresztül milyen sok nagyszerű eszményképet testesít meg a Postás. Érthetetlen, hogy miért kellett közel három órássá dagasztani a filmet, vagyis feszültséggyilkos önismétlésekkel, és vontatott melodrámával kitölteni a játékidőt. Kevin Costner végre megtanulhatta volna, hogy a hosszú játékidő miatt még nem válik automatikusan eposzi méretűvé egy történelmi film.

A tetszetős helyszíneken (Oregon és Washington állam) kívül azt mindenképpen a film javára kell írni, hogy egy olyan koridegen szemléletet próbált lenyomni a nézők torkán, amellyel nem sok film próbálkozott az elmúlt húsz évben. (A koordináta-rendszer másik végében ott van Jarmusch szüreális haláltánca az 1995-ös Dead Man, amelyben nincs újrakezdés, csak lassú elmúlás.) A Postman visszanyúlva a John Ford-i hagyományokhoz a legenda szükségességét hirdette egy nemzet magára találásának feltételeként. Még akkor is, ha az a legenda eredendően hamis, gondolok itt a Postás kezdeti motivációjára vagy az Aki lelőtte Liberty Valancet filmvégi párbajának valódi lefolyására. A probléma kibontása elől azonban a giccsbe és a zászlólengetésbe menekül a Postman. Sokkal érdekfeszítőbb film lehetett volna, ha Costner kilépett volna ebből a rózsaszín színezetű utópiából, elhagyva az olyan blőd mondatokat, hogy az új elnök se nem demokrata, se nem republikánus, az új rendszerben nincsenek pártok, és megpróbálta volna filmre rögzíteni azt, hogy a valóságban hogyan épülhetne ki megint a központi állam a kiskirályok ellenében egy majdnem mindent elsöprő katasztrófa után. A film alapjául szolgáló könyvet mindenesetre megvettem, hátha az tetszésemnek inkább megfelelően foglalkozik a témával. Azt hiszem, ez summázza is az ambivalens érzéseimet a Postman irányába. Egy olyan filmet sem tudok mondani ezen kívül, amelyet két csillagra osztályoznék, és utána még érdekelne a film alapjául szolgáló könyv.

Egy biztos, hogy Costnernek égető szüksége volt a film bukásával járó józanító pofonra, anélkül biztos nem tudta volna elkészíteni néhány évvel később, élete eddigi legjobb filmjét, a Fegyvertársakat.

A Jó, a Rossz és a Geek #2

Folytatódik a a Jó, a Rossz és a Geek, a téma még mindig Giuliano Gemma korai spagettiwesternjei. Elsőként jöjjön a személyes kedvencem tőle, utána pedig egy aránylag ismeretlen film, amiről elöljáróban azt érdemes tudni, hogy ebben a westernben tűnt fel először Gemma valódi neve a stáblistán, előtte ugyanis a Montgomery Wood művésznevet használta. Az angolos csengésű álnév nem volt egyedi akkoriban. Az első spaggetiwesternek stáblistáján csupa kitalált angol név szerepelt, azt az illúziót keltve, hogy nem is olasz az olasz western. Hogy miért? Mi is ismerjük ezt az érzést: ami Amerikából jön, az csak jó lehet.

Ringo visszatér (Il Ritorno di Ringo, 1965)

Győztes csapaton ne változtass - vallhatta Ducio Tessari, ugyanis amikor a Pisztolyt Ringonak után rögtön belevágott egy újabb western készítésébe, ugyanazzal a bevált alkotógárdával fogott munkához. A városi jeleneteket a Barcelona melletti Alcazar Studios díszletei között forgatták, a városon kívüli sivatagos részeket pedig Aragóniában. Tessari Eredetileg az Odyssey of the Long Rifles címet szánta a filmnek, de a Pisztolyt Ringonak sikere közbeszólt és a bevételmaximalizálás érdekében ennek a filmnek a címébe is belecsempészték a Ringo szót. Ami azért is vicces, mivel a főhőst igaz, hogy Giuliano Gemma játssza, de semmi köze nincs az első rész Ringojához, mégcsak nemis úgy hívják. A film az Odüsszeusz vadnyugati környezetbe helyezett feldolgozása. Montgomery Brown a trójai háború helyett az amerikai polgárháborúból tér vissza, távolléte alatt egy mexikói rablóbanda vette át az irányítást az Egyesült Államok és Mexikó határvidékén fekvő Mimbres városában.

Esteban Fuentes (Fernando Sancho) és testvére, Paco (George Martin) vasmarokkal uralkodik a városon, a fehérek pedig páriáként tengődnek. Őrült ötlet ez a játék a rögzült sztereotipiákkal és ép ezért működik. A kocsma elé ki van írva, hogy Kutyák, gringok és koldusok számára tilos a bemenet, a fehér seriff (Antonio Casas) pedig az alkoholizmusba menekül és nem tart magánál fegyvert, mert "Amerikai vagyok. Egy alsóbbrendű faj tagja. És ha alsóbbrendű vagy, akkor fegyver nélkül sokkal tovább élsz." Montgomery is kénytelen átvedleni mexikóiá, északi egyenruhája helyett szalmakalapot és szakadt ponchot húz, szőke haját, világos bőrét befesti. Elborzasztja amit talál: apját, a néhai szenátort megölték, Paco a feleségének, Hally Brownnak (Lorella de Luca) udvarol.

A dollártrilógia antihősei az állandóság szobrai, rajtuk nem alakítanak az események, ugyanazok a karakterek távoznak a film végén, akik az elején feltűntek. A karakterfejlődést meghagyják az olyan klasszikus hőstipusok privilégiumának, mint amilyen Montgomery Brown is. Brown színelváltozása távolról sem csak külsődleges. Haragja először mindenki ellen irányul, és sokáig az is kérdéses, hogy ki ellen csapódik le először, mivel első felindulásában a hűtlennek hitt feleségét is meg akarja ölni. Amíg bosszúvágya határtalan, addig nincs kit féltenie és ez hitvallásában is tükröződik: "Mindenki meghal egyszer. De aki fél, az minden egyes nap meghal. Aki nem fél, az csak egyszer halhat meg." Csak miután tudomást szerez arról, hogy távollétében lánya született, támad fel benne a családja iránti féltés, ami valóssággal megbénítja. Ha van a spagettiwesternnek katolikus hőse, akkor Brown mindenképpen az. Jézusi alázattal szedi fel a porból az elé dobott nyers húscafatot és eszi meg. A katolikus ikonográfia spagettiwesternek nagy részében inkább csak egy gesztus az olasz nézőknek, hogy a vadnyugat otthonosabbá váljék, egy provokatív díszlet, hogy lám, a szenvedés, az erőszak nem áll meg a templom ajtajában. A Ringo visszatérben azonban a vallási események, helyek, tárgyak megtartják eredeti jelentéstartalmukat, Montgomery Brown vendettájának jogosságát, tisztaságát hivatottak hangsúlyozni. A család a keresztény erkölcs alapegysége, ennek újraegyesítéséért küzd Montgomery, és ezt csúfolja meg Paco, amikor a pap elé ráncigálja Hallyt. A kamera sosem mutatja őket együtt, hiába térdepelnek egymás mellett. Hally arcát fekete fátyol takarja, háta mögött egy koporsó. Új értelmet nyer a holtomiglan-holtodiglan esküje - a házasság és a temetés egyidőben történik.

Van azért egy másik, egy bajkeverő oldala is Ringonak. Montgomery a templom falának dőlve egy szent szobrára emeli a tekintetét, majd cinkosan rámosolyog, mintha csak azt mondaná neki, hogy igaz, hogy ugyanazokért a célokért küzdünk, de azért nekem van humorérzékem is. Ezt pár pillanattal később meg is mutatja: a kijáratnál, Esteban elgátolja az utat a kifelé igyekvő Brown előtt. Montgomery eltolja maga elől Esteban kezét és a szentelt vízbe nyomja. Esteban leforrázott képpel néz utána, mint az ördög aki először ért szentelt vízhez és legnagyobb ámulatára nem történt semmi. Ne felejtsük el, hogy a hatvanas években divatos terminológiával élve, a burzsoázia és a proletáriátus közül, az utóbbi számára készültek a spagettiwesternek. Amíg az értelmiség húzta a száját, addig a mozik megteltek közönséggel. Érdekesség, hogy Olaszország legelmaradottabb, déli régióiban voltak a legnépszerűbbek az olasz westernek. Montgomery - átváltozása után - tulajdonképpen a "dologtalan" dél-olaszokról alkotott rosszindulatú prekoncepciók megjelenítésével éri el, hogy viszonylagos szabadsággal közlekedhet a városban: a kocsmában megkérdezik tőle, hogy netán munkát keres, erre ő azt feleli, hogy nem, mert már aznap evett. Ezzel elérte, hogy Estebanék elkönyvelték egy semmirekellő vándornak, akivel ezután már nem is foglalkoztak. Kikacsintás ez a nézők felé: néha a sztereotípiákból is lehet előnyt kovácsolni.

A Pisztolyt Ringonakhoz képest a filmzenében (Ennio Morricone) és a fényképezésben tapasztalható a legnagyobb előrelépés. A Ringo visszatér legalább annyira hagyatkozik a képek és a zene történetmesélő ereje, mint Leone filmjei. Nem túlzás azt állítani, hogy ha kivennénk a a szöveget a filmből, az nem menne az érthetőség és az átélhetőség kárára. Ellensúlyozva a költségvetésből fakadó hiányosságokat, a szuggesztív képekkel és zenével érték el azt az érzelmi töltetet, amit egy eposz feldolgozása megkíván. Több jelenetre is ráillik az alábbi leírás: Egy szabadon behelyettesíthető ragadozómadár kecsességével mozog a kamera a szereplők között, vágás és párbeszéd nincsen, csupán mozdulatok, arcok és tekintetek, a zene fokozatos erősödésével, épülésével fokozódik a feszültség. Ilyen szöveg nélküli jelenet például az, amely Montgomery metamorfózisát mutatja be, Brown felébred részeges henyéléséből, összetöri az alkoholüveget, kilép a konyhába, megtapogatja a a szalmakalapot és a ponchót, a zene eközben mind jobban, mind erősebben árad, Brown végül a kondérhoz lép és belemártja a kezét a barna testfestékbe. A zene abbamarad, a jegygyűrű koppan a földön. Az unionista tisztből, földönfutóvá lesz. A zene és a kép immáron szerves egységet alkot, a zene előlép a háttérből és rögtön reagál a vásznon történtekre, amikor a templomban vannak, orgonán hangzik el a lecsupaszított fődallam, amikor Brown kinyitja a zenedobozt, csilingelve hallható ugyanaz, a fedél lezárásával pedig, teljes zenekari kísérettel megint elhangzik. Az érzelmi csúcspont egyértelműen Brown első találkozása a lányával. Előző pillanatban még a feleséget akarta meggyilkolni, a következőben a gyermeke nyújt át neki virágot. Szöveg megint nincsen, csak Morricone, Wagner operáit megidézően súlyos zenéje. (Fun fact: Ezt a számot Tarantino is felhasználta a Becstelen Brigantykban.) A Maestro egyébként Muszorgszkij Egy éj a kopár hegyen című zeneművét dolgozta fel.

Az egész film - technikai szempontból bizonyosan - legszenzációsabb jelenete, egy legalább két perc hosszúságú, vágás nélküli felvétel. A Brown család néhai haciendáján járunk, ahol az új tulajdonosok, Fuentesék rendeznek vacsorát. A kamera Rosita (Nieves Navarro) arcával indít, aki egy latin balladát (Mi Corazon) énekel, a kamera egy kört leírva valósággal betáncolja a teret, az udvarról belép az étkezőbe, megmutatva az ünnepi asztalt, ahol ott ülnek a város megfélemlített elöljárói, a ház foglya Hally és átellenben a kérője, Paco. A Fuentes testvérek tökéletes elsajátították az arisztrokrata életstílust. Úgy viselkednek, mintha már hét generáció óta a családjukké lenne a birtok, Brown, a ház jog szerinti tulajdonosa, csak a városi kertész segédjeként tud bejutni a házba. Ez a bravúros jelenet, egy tető alá zsúfolja a film összes fontosabb szereplőjét és egy kimondott szó nélkül képes érzékeltetni a közüttök fennálló viszonyrendszert. Az ablak kinyilik és végezetül ismét az éneklő nő látványán pihen meg a kamera. Majd vágás, előkerül egy gitár (La Bamba di Barnaba) és vad flamenco táncba kezd Rosita, Paco egyik emberével. Fiestahangulat a spagettiwesternben, olé.

Rosita a film legtitokzatosab karaktere, delejesen szép, úgy néz, mintha a birtokában lenne a világ összes tudása és titka. Alig derül ki róla valami konkrétum a film folyamán, de ez is része a karakterének, tarot kártyából jósol, árad belőle a szexualitás, és úgy öltözködik, mint egy romanticizált vándorcigány. Ő Esteban szeretője, de Montgomery is felkelti az érdeklődését, annyira, hogy segít neki bosszúja megvalósításában. Brown antréja rendkívül hatásos. Olyan, mintha a túlvilágról tért volna vissza. Áll az ajtóban és a kint tomboló homokvihar miatt a katonai egyenruha sziluettje látszik. A finálé szokatlanul hosszú és két részből áll. Mintha Tessari rájött volna, hogy a film kétharmadáig, egy spagettiwesternhez képest méltatlanul kevés embert lőttek le, ezért ritka nagy mészárlást rendez a végén. Fricska a városi polgárság irányába, hogy csak akkor csatlakoznak a tisztogató akcióhoz, amikor már eldőlni látszik a küzdelem Brownék javára. Kezdetben - a seriffen kívül - Brown összes segítőtársa outsider: az indián, a bogaras kertész, vagy Rosita. Mivel Montgomery helye immáron a családja mellett van, Rosita lesz az, aki a film végén ellovagol - cigány jósnőhöz illően öszvérháton - az ismeretlenbe, ő veszi át a mitikus vándor szerepét Browntól.

Adios Gringo (1965)

Az Adios Gringot csupán azért lehet a spagetiwesternek közé sorolni, mert ezt a filmet is túlnyomórészt olaszok készítették. Ettől eltekintve viszont a műfaj egyetlen stílusjegyét sem viseli magán. Szolgai másolata az ötvenes évek amerikai pszichológiai westernjeinek. A spagettiwesternre egyáltalán nem jellemző, hogy törődne a civil lakossággal, szerepük hasonló a földön guroló ördögszekérhez, védtelen és meghunyászkodó céltáblaként sietnek háztól házig. Az Adios Gringoban ellenben nagyon is aktívak a polgárok, az ötvenes évek amerikai westernjeinek hagyományaihoz híven még lincselésre is összegyűlnek. Tipikus korai spagettiwestern, abból az időszakból, amikor a stílusjegyek még nem rögzültek, és az Egy maréknyi dollárért még nem vált hivatkozási ponttá. Az Adios Gringo alapjául Henry Whittington ponyvaregényíró Adios című műve szolgált, amiből az Ezüst egydolláros társírójából rendezővé avanzsált Giorgio Stegani (Gentleman Killer, Beyond the Law) készítette el a filmváltozatot.

Brent Landers (Giuliano Gemma) véletlenül összefut régi barátjával, akitől megvesz egy marhacsordát. A legközelebbi városban azonban kiderül, hogy a jószág lopott, Landers önvédelemből lelövi a szarvasmarha jogos tulajdonosát, majd menekülni kényszerül. Megfogadja, hogy addig nem nyugszik, amíg tisztára nem mossa a nevét. Régi barátja nyomait követi, hogy elkapja és visszahurcolja a városba. Útközben megmenti Lucy Tilson (Ida Galli) életét. Banditák rabolták ki a postakocsit, majd erőszakolták meg és hagyták magára a lányt. Landers póznához kikötözve, ruha nélkül talál rá Lucyra. Innentől megváltozik a történet iránya, ugyanis Brent pártfogásába veszi a lányt és nyomozni kezd az ismeretlen támadók ellen. Kiderül, hogy az egyik bandita az ő régi barátja, a másik pedig a környék legnagyobb földbirtokosának a fia. Harapófogóba kerül, vissza nem mehet, mert ott gyilkossággal vádolják, a lányt nem hagyhatja magára, mert akkor a banditák végeznek vele, mint a rablás egyetlen szemtanúval, egyetlen lehetősége, hogy bebizonyítja a földbirtokos fiának a bűnösségét.

A történet több pontban is egyezést mutat a Leszámolás a puskák hegyén sztorijával. Ahhoz, hogy az ilyen fajsúlyú dráma működjön egy westernfilmben, mindenképpen szükségeltetik a monumentális és vad amerikai táj, ellenpontként pedig kellenek az olyan színészóriások, mint Anthony Quinn, vagy Kirk Douglas. Az Adios Gringoból sajnos mindkét komponens hiányzik. A kovács, aki a főcím után útba igazítja Brett Landerst, kősivataggal riogat és égető nappal, ehelyett egy már ránézésre is veszélytelen mészkőfennsíkon kell át az főhős. Giuliano Gemma megbízhatóan teljesít, a többi szereplő azonban - a tájhoz hasonlóan - nem képes felnőni a történethez. A bájos Ida Gallival sem volt kegyes a forgatókönyv, övé az egyik legpasszívabb női szerep, amit valaha westernfilmben láttam. Nincs más dolga, mit várni a megmentőjére, és ha megérkezik a karjaiba omlania. Ezek miatt még az a maradék feszültség is hamar elillan a filmből, ami egy westernben alapjáraton megvan. Hiába állt tehát egy fordulatos és kidolgozott történet a készítők rendelkezésére, azt nem voltak képesek izgalmasan elmesélni. Az Adios Gringo elsősorban kísérletként érdekes, megmutatja, hogy mi lesz akkor, ha indigóval másolják le a műfaj elemeit és változtatás, honosítás nélkül ültetik át őket egy alapvetően műfajidegen környezetbe.

A Jó, a Rossz és a Geek #1

Kalapokat lehet a magasba dobni és vérmérséklettől függően megvárni míg leesnek vagy még a levegőben szitává lőni őket, ugyanis új sorozat indul a Geekblogon. Heti rendszerességgel fog egy maréknyi westernfilm bemutatásra kerülni, egy meghatározott tematika szerint összeválogatva. Az első két részben Giuliano Gemma korai spagettiwesternjei kerülnek a nagyító lencséje alá. Az utolsókat rugó ünnepekről sem feledkezem meg - Karácsony is szóba fog kerülni a cikkben!

 Azoknak, akik esetleg még sosem hallották volna ezt a nevet, következzék egy gyorstalpaló: Giuliano Gemma kaszkadőrként kezdte a pályáját, majd sportos alkata miatt fizikálisan megterhelő mellékszerepekben tűnt fel szandáleposzokban. Atletikus adottságait később is kihasználta, minden veszélyes kunsztot maga hajtott végre, sosem helyettesítette kaszkadőr. Az idők során védjegyévé vált kisfiús mosolya, legalább olyan fehéren és vakítóan ragyogott, mint Burt Lancasterré. Tizenhét változó minőségű spagettiwesternben játszott, ezzel a műfaj emblematikus alakjává nőtte ki magát. A hatvanas években, Franco Nero mellett ő volt a spagetti-univerzum legnagyobb olasz származású sztárja, neve kígyózó sorokat jelentett a pénztáraknál. A cikkben tárgyalt 1965-ös keltezésű filmjei hatalmas kasszasikerek voltak Olaszországban, abban az évben csak a Pár dollárral többért termelt nagyobb profitot. Fontos megjegyezni, hogy Giuliano Gemma, eltérően a többségtől, nem Clint Eastwood eszköztelen színészi játékát kopírozta le, hanem egy saját imázst próbált kialakítani. Ha Eastwood egy kandallón alvást színlelő macska, aki közben mind az öt érzékével megfeszül, akkor Gemma egy mindent körbeszaglászó, minden sarokba bekukkantó, örökmozgó kölyökkutya.

Az ezüst egydolláros (Un dollaro bucato, 1965)

Nem esküszöm meg rá, de emlékeim szerint ez volt az első spagettiwestern, amit életemben láttam. Gyerekként az egyik kedvencem volt, ugyanis az Ezüst egydolláros, egy vadnyugati környezetbe helyezett, meseszerűen naiv bosszútörténet, aminek a végén még élete nőjét is megmenti a főhős. A polgárháború végeztével szabadon engedik a déli hadifoglyokat, köztük van Phil és testvére Gary O'Hara (Giuliano Gemma), akinek első útja Richmondba, a feleségéhez (Ida Galli) vezet. A vesztes fél tisztjeként tudja jól, hogyha marad, akkor élete végéig lázadónak fogják bélyegezni, ezért testvére nyomában, Nyugatnak indul szerencsét próbálni. A Vadnyugatot - ahogy az lenni szokott kisköltségvetésű olasz westernekben - barátságosan zöldellő dombok helyettesítik. Yellowstone városában a helyi elöljárók felbérlik, hogy fogja el a környék legveszedelmesebb banditáját, Blackie-t. Túl későn jön csak rá, hogy átverték. Blackie valójában a testvére és az összetűzés Phil halálával végződik. Gary megjátszva a saját halálát megmenekül, elbújdosik és rövidesen nyomozásba kezd, hogy kiderítse miért kellett a testvérének meghalnia.

Gary O'Hara megformálása volt Giuliano Gemma első westernszerepe. Ezt a direkt a személyére szabott pisztolyhőstípust, jóravaló, tisztességes, néhanapján bajkeverő, illetve ennek variációit még számos spagettiwesternben eljátszotta. O'Hara jelleme makulátlan, lelkiismerete még a polgárháborúban sem tompult el, ezzel együtt azért infantilis csínyekre mindig kapható. Felhívja a banditának állt katonatársának a figyelmét, hogy számukra már csak a becsület maradt meg, és eszerint kell cselekedniük. Dacszövetségük megköttetett, összenéznek és az időlegesen rossz útra tért lázadó egy déli katonadalt kezd el harmonikán játszani az északi érzelmű banditák legnagyobb dühére.

A filmet Giorgo Ferroni (Fort Yuma Gold, Wanted) rendezte, aki az Ezüst egydolláros előtt már több műfajban bizonyított. Készített horrort (The Mill of the Stone Woman) és több szandáleposzt (A trójai háború). Ferroni az Ezüst Egydolláros esetében is kiváló munkát végzett. A történet üresjáratok nélkül gördül előre, még egy-két meglepő húzás is belefért, gondolok itt a párbajra puskával vagy a seriff színvallására, az akciójelenetek pedig jó ritmusérzékről tanúskodnak. Az a valószerűtlen szituáció pedig, hogy Garyt néhány hét vagy hónap elteltével nem ismerik fel, a bosszútörténetek velejárója, el kell fogadni és tovább kell lépni. Ferroni bizonyos elemeket ugyan átemelt az Egy maréknyi dollárértból – Rotoscope technikával készített főcím, Gary beépülése a banditák közé, vagy az, hogy a címbeli egydolláros hasonló szerepet kap, mint Leone művében a kályhaajtó – de filmjének szigorúan fehérre és feketére osztott világképe még a negyvenes évek hipernaiv amerikai westernjeit idézi. Sőt, még a hasonszőrű, korai spagettiwesternek között is az Ezüst egydolláros az egyik legártalmatlanabb: a hős megbosszulja testvére halálát, segít a farmerokon és megóvja feleségét a rá leselkedő veszélyektől. Gary O'Hara nem más, mint a népmesékből ismert legkisebb királyfi, küzdenie és szenvednie kell, de a totális happy end egy pillanatra sem kérdéses. Ez az optimista és romantikus hangvétel nem szokott jól állni a spagettiwesternnek, az Ezüst egydolláros azonban kivétel, mert izgalmasan és játékos könnyedséggel, de nem elviccelve dolgozza fel a – jelen esetben – esti mesévé egyszerűsített westernmitológiát. A vadnyugat mindenki számára egy új és jobb élet lehetőségét kínálja, igaz, az apróbetűs részből azért az is kiderül, hogy előtte még le kell számolni a gonosszal.

Pisztolyt Ringonak (Una Pistola per Ringo, 1965)

- Számára az olyan szavak, mint becsület, vagy igazság nem jelentenek semmit. - állapítja meg Ringoról a kisváros seriffje (George Martin). Giuliano Gemma, második westernjébe, nem az Ezüst egydollárosban megismert tévedhetetlen erkölcsi iránytűvel rendelkező hőstípust menti át. Ringo sok tekintetben inkább hasonlít Clint Eastwood névnélküli fejvadászához. Legalább olyan halálosan kezeli a revolvert, végletekig önző, csak akkor kockáztatja a testi épségét, ha az busás anyagi haszonnal kecsegtet. Leone hősétől eltérően azonban Ringo egy exhibicionista dandy (a másik neve: Angyalarcú), egy nagyra nőtt hiú gyerek (amikor először látjuk, éppen stílusos fekete-fehér öltözékben ugróiskolázik!), imád a középpontban lenni és lyukat beszélni a másik hasába, és ha szép szóval nem megy, ugyanezt megteszi a pisztolyával. Tenyérbemászó modora és állandó vigyorgása miatt a környezete számára egyszerűen elviselhetetlen. Tuco mellett, Ringo a spagettiwestern egyik legszórakoztatóbb antihőse.

- Isten egyenlőnek teremtette az embereket. A hatlövetű tette őket különbözővé. - Így vall Ringo a fegyverforgatók hatalmáról. Karácsonykor, egy mexikói rablóbanda kifosztja a kisváros bankját, majd befészkelik magukat egy földbirtokos haciendájába. Hiába ül a rács mögött Ringo, mindenki az ő kegyeit keresi, mivel ő az egyetlen aki képes arra, hogy kifüstölje a banditákat, visszaszerezze a pénzt és épségben kiszabadítsa a túszokat. Ringot természetesen csak akkor kezdi érdekelni a megbízatás, mikor felajánlják neki a pénz harminc százalékát. Ringo olyan, mint egy kapitalista nagyvállalat vezetőjének a gonosz karikatúrája, nem emberéletekben, hanem százalékokban gondolkodik. A különbség annyi, hogy Ringo nem egy mahagoniasztal mögött dőzsöl a vagyonában, hanem terepen, az életét kockáztatva, magányosan, mindenféle szervezeti háttér nélkül műveli a pénzszerzést. Ringo ábrázolása sok mindenben követi a Vera Cruzban látott zsoldosét (Burt Lancaster), a már említett belső jegyek mellett, vigyorgásuk és ruházatuk is hasonló. Hiába arrogáns és kapzsi mindkét karakter, vakmerőségük illetve a féltve őrzött függetlenségük miatt automatikusan kijár nekik a nézők szimpátiája.

- Jézus nem volt fegyvertelen. Részvét és könyörület voltak a fegyverei. - Ezek meg milyen fegyverek már? Ha lett volna nála egy hatlövetű biztos nem kapják el a katonák. - Ringo ennek ellenére pisztoly nélkül lovagol a haciendához. Szemtelenségének köszönhetően a banditavezér érdeklődni kezd iránta és megkíméli az életét. Az ostromállapot állandósul, a mexikóiak szeretnének eljutni a Rio Grande túloldalára, ezt nyomatékosítva naponta két túszt lelőnek, a kisváros lakói pedig körbeveszik az épületet és várnak.

Ducio Tessari ragyogó szereplőgárdát toborzott össze. Fernando Sancho a gond nélkül gyilkoló banditavezér szerepében valóssággal brillírozik, még arra a lehetetlenségre is képes hogy lelopja a figyelem fókuszát Ringoról. Szuggesztív játékának köszönhetően bérelt helyhez jutott a későbbi spagettiwesternekben. Ha heves vérmérsékletű rablóvezérre volt szükség, legtöbbször őt hívták. Nieves Navarro, a giallok temperamentumos nagyasszonya, a rablóbanda egyetlen nőtagját, Dolorest alakítja. Őrülten vonzó nő. Már a puszta fellépéséből árad valamiféle ősi és elsajátíthatatlan méltóság, ami miatt még Ringo és Sancho mellett állva is képes begyűjteni a tekinteteket. Nem sok film dicsekedhet három ilyen karizmával rendelkező színésszel. Külön öröm, hogy egy kiemelkedő minőségű forgatókönyvből dolgozhattak, a szerzők között ott van Alfonso Balcazár és Fernando Di Leo, aki később elsőrangú poliziescok rendezésével vált híressé. A haciendán kis helyen vannak összezárva a túszok és fogvatartóik, már csak emiatt is elkerülhetetlenek a súrlódások. A földbirtokos (Antonio Casas) tudomást sem vesz arról, hogy a parasztjait úgy mészárolják le sorban, mint a marhákat a vágóhídon, inkább Doloresnek csapja a szelet, európai utazásairól mesél neki és táncba hívja. Ruby (Lorella de Luca) egyre féltékenyebben figyeli az apját és Ringot szapulja, aki annyit képes mondani az egyik túsz meggyilkolása láttán, hogy ez nem volt szükséges. A banditák vég nélkül mulatnak, egyikük a földbirtokos lányát kerülgeti. Sancho és Ringo pedig a százalélokon vitatkoznak. A sok apró mellékszál egyike sem bizonyul feleslegesnek, mivel Di Leo és Tessari jó arányérzékkel keverte össze őket és egy feszültséggel teli, dinamikus kapcsolati hálót alakított ki belőle, amely a karácsonyi vacsora közeledtével egyre kuszábbá válik.

Ducio Tessari (Tony Arzenta, The Bloodstained Butterfly) rendezői stílusa is megérdemel néhány mondatot. Zsúfolt, élettel teli kompozíciókat részesíti előnyben, amelyekben több minden történik egyszerre. Tökéletes példa erre a táncjelenet, amelyben szinte minden jelenlévő csinál valami említésre méltót, miközben fel- és eltűnnek egymás takarásában. Egy másik jelenet pedig, amelyben Ringo és Ruby a kamerába néznek és felváltva közelednek felé miközben egymással beszélnek a francia új hullámot idézi. Ezek a megoldások fényévekre vannak Leone statikus, üres terű nagytotáljaitól és tolakodó szuperközeli plánjaitól. tereket és szuperközeli képeket egyaránt megörökítő beállításaitól. Tessari, Massimo Dallamanoval (Bandidos) egyetemben, méltatlanul keveset említődik meg, amikor a spagettiwestern legjelentősebb rendezőiról esik szó. Az egyik legnehezebb feladatot is könnyedén megoldja, ritkán látni olyat, hogy a humor és az erőszak ilyen egyensúlyban legyen egy olasz westernben. Kiváló példa erre az a jelenet, amikor Sancho is megvillantja egy pillanatra az érzelmes oldalát, és brummogva, mint egy láncra vert medve, de csatlakozik a karácsonyi énekléshez.

Az erőszak legalább olyan gyakori vendég a filmben, mint Sergio Leone dollártrilógiájában, az ábrázolása azonban jelentősen eltér. Itt nincsen hosszú, izzasztó várakozás a tűzpárbaj előtt, a gyilkolás minden esetben váratlanul és a legnagyobb természetességgel történik. Mintha csak egy játék része lenne a másik ember életének a kioltása, Sanchoék a gyilkolás legkülönfélébb kreatív módjait találják ki a peonok likvidálására, és egy elégedett röhögéssel nyugtázzák, ha az egyik peon összecsuklik. A film sem vesz vissza ilyenkor a tempójából, mintha csak egy alma esett volna le a fáról, megy minden tovább. Emiatt a játékosság miatt, az embernek talán elsőre fel sem tűnik, hogy mennyire kegyetlen is ez a film. De hát ettől spagettiwestern a spagettiwestern, hogy nem vacakol a moralitással, hanem gondolkodás nélkül tüzel. Még belegondolni is rémisztő, hogy mi lett volna a Pisztolyt Ringonakból, ha a már ezerszer bevált sémákat követik az alkotók és a sótlan és teljesen jelentéktelen seriffet teszik meg főszereplőnek, a zsoldos pedig megmarad sidekicknek.

El Topo

Alexandro Jodorowsky neve már Magyarországon sem teljesen ismeretlen. Az orosz zsidó családból származó, chilei születésû mexikói filmrendezõ a hetvenes évek második felétõl kezdve a legendás békaevõ rajzolóval, Moebiussal (aki Az idõ urai, a legjobb magyar animációs film karakter- és háttértanulmányait készítette) társulva hajtotta képregényszerzõi pályafutását. Bár a Fábulas Panicas címmel hetente publikált sorozatot annak idején õ maga rajzolta, a Moebiussal közös köteteket már csak íróként jegyzi. (A sok szöveg ne riassza el azokat, akik számára ismeretlen a francia nyelv, a történetek tökéletesen érthetõek a képek alapján.)

Jodorowsky képregény-univerzumát furcsa lények népesítik be: mechanikus bogarak, óriási patkányokon lovagoló hercegnõk, intelligens, beszélõ madarak, titkos szekták és emberáldozatok. A fantasztikum mellett mûveit áthatja az õsi kultúrák emléke, azok szakralitása. Nincs ez másként 1969-es filmjében, a 400 ezer dollár költségvetésû El Topo (A vakond)-ban sem, annak ellenére, hogy a film, elsõ látásra, csak egyetlen spagetti-western másolatnak tûnik a sok közül.

Fekete ruhás férfi, El Topo (Jodorowsky), lovagol a sivatagban, feje felett esernyõt, ölében pedig egy meztelen gyermeket (Brontis Jodorowsky, a rendezõ kisfia) tart. Mikor megpihennek egy magányos facölöpnél , El Topo átad fiának egy játékmacit és utasítja, hogy temesse el az édesanyja fényképével együtt. A srácnak ez a hetedik születésnapja: férfivá érett.

Ünneplésre nincs idõ. Tovább kell lovagolniuk a közeli kisvárosba.

Az utcákon halottak százai; annyi a vér, hogy a homok okkervörösbe játszik, az egyik épület pedig tele akasztott emberekkel. A sûrû csendet csak ludak gágogása és mantraszerû dudaszó töri meg. A banditák, akik ezt a szörnyûséget mûvelték, nem messze pihennek. Egyikük nõi csizmát nyalogat önfeledten, társa pedig arra használja a kardját, hogy banánt hámozzon vele. Végletes erõszak, majd Monty Python-szerû humor: alig kezdõdött el a film, a nézõ máris tanácstalanul kapkodja a fejét. Bunuel - fõleg a harmincas években - nagy mestere volt a nagyérdemû efféle provokálásának. Jodorowsky mûvei azonban nem közvetlenül a szürrealizmusból táplálkoznak: gyökereit a hatvanas évek francia színházi avantgarde mozgalmában kell keresnünk, amelynek maga a mexikói auteur is fontos résztvevõje volt.

Az akkor harmincas éveiben járó Jodorowsky Antonin Artaud The theater and its double címû munkájának nyomán dolgozta ki saját, "Pánik-esztétiká"-nak nevezett módszerét, amelynek célja az emberek életének közvetlen módon való megváltoztatása és amelyben humorral társítja a szörnyûséges jeleneteket. Egy 1965-ös bemutatóján például a több kilónyi felhasznált festéken kívül nagy szerephez jutottak a piacon vásárolt állati belsõségek is. De Jodorowsky itt nem állt meg, élõ ludak nyakát vágta el, megkorbácsolta önmagát, majd tökig véresen táncra penderült a színpadon, kezében egy levágott macskafejjel, hogy aztán a darab végén minden színpadi kelléket a közönség nyakába zúdítson.

A nézõket azonban nem lehetett a végtelenségig ugyanazzal sokkolni, hiszen ami a hatvanas években megbotránkoztató volt, az a hetvenes évek disznóbelezõs Ozzy Osborne-koncertjein már nézõcsalogató látványossággá vált - hogy ilyesmire ma is fizetõképes kereslet van, azt bizonyítja Marylin Manson és számos rajongója. Ennek ellenére, a színház kifulladásától, de legfõképpen a mexikói cenzúrától tartó és ezért egyre inkább a filmhez forduló Jodorowsky El Topo-jában a provokáció már nem cél, hanem mindössze egy a rendelkezésre álló eszközök közül. Filmje leginkább vallásos mûalkotásként definiálható, fõhõse magának a szentségnek a lényegét kutatja - azonban a megvilágosodáshoz vezetõ út vértengeren keresztül vezet. Bár bibliai utalások tömkelege keveredik zen buddhista és taoista tanokkal ("Kedvenc könyveim szintézise" - jellemezte filmjét késõbb Jodorowsky), valamint pogány rítusokkal, mégis: semmi sem áll távolabb az El Topo-tól, mint hogy egyszerû vallásleképezés legyen. Nem csak az ábrázolt erõszak, a semmi máshoz nem hasonlítható látomásos képek vagy a filmbeli társadalomkritika miatt, de azért is, mert nemhogy egyetlen konkrét vallást sem magasztal az egekig, de keményen el is ítéli a vak, kritika nélküli hitet.

El Topo elõször mint übermensch jelenik meg a vásznon, sõt, "Isten vagyok"- mondja a film egyik jelenetében. A banditákkal való könyörtelen leszámolás után két nõ kezdi el követi õt, át a sivatagon - mint Jézust tanítványai. El Topo a Halál Négy Mestere, négy legyõzhetetlen pisztolyhõs nyomát kutatja, természetesen azért, hogy végezzen velük - istenné válásának stációi õk. Mikor a csapat megszomjazik, a férfi fegyverével vizet fakaszt egy fallosz-alakú - "Nem túl hosszú, a makkja viszont méretes. Ilyen vagyok és ilyen ez a szikla." (idézet Jodorowsky forgatókönyvébõl) - kõbõl, csak hogy rögtön utána mind a két nõt magáévá tegye. Ám hiába pusztítja el a Mestereket, két követõje kijátssza õt, és kezét lábát keresztüllõve magára hagyják a perzselõ napon. Meghal, és mégsem: a társadalomból elüldözött nyomorékok csapata talál rá, akik földalatti barlangjukba cipelik, és ott visszaápolják az életbe.

A film második részének kezdetén El Topót kopaszra borotválva, lótuszülésben látjuk viszont. Miután húsz évet töltött a civilizációtól elzárva, a barlang mélyén (amelynek bejárata idõközben beomlott), csupa rokkant és torzszülött ember között, elhatározza, hogy alagutat fúr a szerencsétleneknek. Az elsõ útjukba akadó városban kaotikus állapotok uralkodnak. Ebben a vadnyugati Szodomában mindennapos, és nagy divatnak örvend a feketék megalázása és meglincselése. A templomban orosz rulettet játszanak és a hagyományos kereszt helyett a szabadkõmûvesek jelképe - piramis, hatalmas figyelõ szemmel a közepén - a legfõbb szimbólum (megtalálható az amerikai egydollároson is). Így nem csoda, hogy a városba óvatos lassúsággal bebicegõ nyomorékokat a lakosság egy perc alatt halomra lövi. El Topo bosszúja rettenetes, de mikor bevégeztetik, megint csak egyedül marad.

Dali, Bunuel és Tod Browning ("Freaks") hatása egyértelmû Jodorowsky mestermûvében, az El Topo mégsem hommage, hanem eredeti, kompromisszumoktól mentes mûalkotás, amely Jodorowskyt a valóságban is egyfajta szentté avatta. A Penthouse riportere a rendezõvel készített 1980-as interjúja során feljegyezte, hogy beszélgetésük közben odajött hozzájuk egy férfi, aki leborult Jodorowsky elõtt. "Nyugalom. Velem ez minden nap megtörténik." mondta késõbb a mûvész a zavarban lévõ tudósítónak.

Az Empire 20. születésnapjának zsánerfilmes fényképalbuma

Az Empire koncepciója nem egészen világos, tematikus szempontból nehéz lenne egy kalap alá venni a megidézett filmeket, amelyek sztárjai újra régi szerepeikbe bújnak egy fotó erejéig (és főleg coolság szempontjából hibádzik némelyik: bénagyerek Tom Cruise-ot meg a szuperszar Különvéleményt nehogy már Nicholsonnal egy napon említsük...) Na mindegy, van köztük azért pár jól sikerült, ezeket láthatjátok alább, a többit meg az Empire honlapján csekkolhatjátok le. Kezdjük természetesen a legjobbal... :D

Alkonytájt

A ’80-as évek vizuális és zenei esszenciája egy road-movie-szerű romantikus horrorwesternben – Kathryn Bigelow filmjében amorális, gyilkos vámpírcsalád ámokfut vér után a vadregényes nyugaton, amíg bele nem törik a foguk a szerelem és a család szentségébe.

Az 1987-es Alkonytájt skizofrén alkotás: egyrészt üvölt róla, hogy egy nő írta, hiszen az egész sztori egy gyengéd szerelmi szálra van felfűzve, másrészt viszont fényévekre van mindenféle nőies finomságtól és kellemtől. És nem csak a vér és az akkoriban igen merésznek számított erőszak miatt: Bigelow (írótársával, Eric Reddel, aki egy évvel korábban egy másik kultklasszikusért, Az országút fantomjáért is felelős volt) az egyik első volt azok közt, akik újraértelmezték a vámpírmítoszt, és sutba vágták toposzait, de a fokhagyma, a feszület és a hasonló kellékek hiányánál sokkal fontosabb maguknak a vérszívóknak az ábrázolása. Ahogy anno Dashiell Hammet lerángatta a krimit az elegáns úri körökből az utca mocskára, úgy váltja le az Alkonytájt a romantikus vonásokkal színezett, arisztokratikus vámpírgrófokat amorális, koszos, fegyverforgató tömeggyilkosokra.

Az apjával és húgával egy poros kisvárosban élő Caleb összeakad egy csinos lánnyal, Mae-vel, aki az első adandó alkalommal nyakába mélyeszti fogait. Caleb fájdalmas átalakuláson megy keresztül, aminek eredményeképpen befogadják őt Mae vámpírtársai – csakhogy az „apa”, Jesse Hooker „családja” gyilkosságokat vár el tőle beavatás gyanánt, így a nappali utazások és az éjszakai öldöklések közepette Calebnek választania kell igazi és fogadott famíliája között.

Bigelow vámpírjainak szeme nem világít vörösen, és nincsenek hosszú szemfogaik, mégis félelmetesebbek filmes fajtársaik többségénél, ez pedig nagyrészt a zsánerben egyedülálló eredetüknek köszönhető: a rendező eleinte egy westernt akart forgatni, de mivel a ’80-as években ez a műfaj halottabb volt, mint most a diszkó, inkább az akkoriban divatosabb horrorba csomagolta az ambícióját. Jesse Hooker így egy nagyon is valószerű, amorális gyilkosokból álló bandát vezet, amelynek tagjai mellesleg természetfeletti erővel (és halhatatlansággal) vannak felvértezve. Soha véget nem érő, mészárlásokkal jelölt (ó, az a bárjelenet…) utazásaik során kívülállókként jelennek meg, akik a western hagyományainak megfelelően fenyegetik a békés, tisztességes népeket. Ez a koncepció minden eleganciájuktól és romantikájuktól azonnal megfosztja az öröklétre kárhoztatott, a vér után drogfüggőként sóvárgó vámpírokat, legyen szó akár a minden rezdülésében rémisztő Jesse-ről (Lance Henricksen félkézzel ellopja az egész show-t), akár a pszichopata Severenről (Bill Paxton a film másik fénypontja), akár a gyermektestbe zárt démonról, Homerről, akár a csapat anyjaként funkcionáló Diamondbackről. (Sajnos, ami a színészeket illeti, pont a főszereplőt alakító Adrian Pasdar a leggyengébb láncszem – de annyi baj legyen.)
 

Az Aliens fél stábja által életre keltett vérszívók mind markáns, jól elkülöníthető szerepet töltenek be Jesse „családjában”, ami ráadásul minden vérontással együtt működőképesebbnek (és nem utolsósorban, teljesebbnek) tűnik, mint Calebé. A fiú, az apa és a kishúg közt ugyan nincsenek látható konfliktusok, de a felszín alatt érezhető egyfajta nehezen meghatározható, de nyilván az anya hiányából adódó nyugtalanság, ami abban is megnyilvánul, hogy hősünk a városban issza el éjszakáit. És amikor bajba kerülvén hiába telefonál haza, mert senki nem válaszol, az már elég is hozzá, hogy elkötelezze magát új szülei és testvérei mellett. A tipikus amerikai mondanivaló sajátos továbbértelmezése ez a pillanat: az ember kétségbeesetten vágyik egy család után, amelynek tagjai, ha gondoskodnak egymásról, mindegy, mekkora vérözönben gázolnak. Vagy később, hogy mennyire csonkák. Ugyanis, amikor Caleb számára világossá válik, hogy segélykérő hívására azért nem érkezett válasz, mert apja elindult otthonról, hogy megkeresse őt, ismét fordul a kocka. És bár a vér szavának folyton érezhető befolyása mellett a szerelemi szál már csaknem elhalványul, ha akarjuk, Mae szerepe is értelmezhető egyfajta tudatalatti pótanyaként Caleb számára, és ezzel teljes lesz a kép.

A családdal kapcsolatos mondanivaló, amellett, hogy a rendező sokkal visszafogottabban és elegánsabban tálalja, mint szinte bármilyen más amerikai mű alkotója, nagy segítségére van a filmnek abban, hogy még annál is magasabbra másszon a műfaji ranglétrán, amit a vámpírmitológia jól átgondolt újraértelmezése engedélyez neki. És ami tényleg közel hibátlanná teszi Bigelow majdnem-klasszikusát, az Adam Greenberg (Terminator) mindehhez tökéletesen passzoló, hideg színekkel teli sötét képi világa, a Tangarine Dream talán leghatásosabb, szinte hipnotikus erejű zenéje (mindkettő igazi ’80-as évek-esszencia, jó értelemben véve), és a csaknem megszemélyesítve ábrázolt Nap, amit az alkotók valamiféle gonosz és veszélyes, perzselő szörnyként lebegtetnek a szereplők feje fölött. Bár 1987-ben bemutatásra került egy másik (drágább és sikeresebb) vámpírfilm, a Joel Schumacher-féle Az elveszett fiúk is, az idő próbáját az Alkonytájt állta ki jobban. Bigelow mozija kegyetlen, véres, hangulatos, és minden brutalitása ellenére igazi, emberi szív dobog benne.

A KIADVÁNY

Túl azon, hogy a borító és a menü is gusztustalanul nyálas (inkább passzol az Alkonyathoz, aminek a címét pedig nagyon-nagyon nem akartam leírni ebben a cikkben), nem lehet panaszunk a DVD-re. A kép szép, tiszta, éles, ami pedig a hangot illeti, az 5.1-es és DTS angol sávot mellett választhatunk (surround) magyar szinkront is – persze jobb, ha nem tesszük, mert sem hangzásában, sem színészi teljesítményében nem mérhető az eredetihez.

AZ EXTRÁK

A Corner Film szerencsére nem spórolta le a külföldi kiadás extráit: igaz, a képgaléria és az előzetesek mellett csak egy audiókommentár, egy kivágott jelenet, és egy 45 perces werkfilm van, ami nem tűnik soknak – viszont kifejezetten tartalmas és informatív mindegyik. A kommentárban Bigelow mesél az írásról, a rendezésről, a sztoriról és a karakterek motivációiról (kár, hogy nem csatlakozott hozzá egy-két színész), a werkfilmben pedig a producertől az operatőrig megszólal mindenki, aki számít, teljessé téve az Alkonytájt születéséről kialakított képet. A törölt jelenet csak Bigelow kommentárjával választható, és azt hívatott bemutatni, hogyan látja Caleb a világot vámpírként – a rendező csak azt felejti el közölni, hogy végül miért vágták ki (egyébként mindegy is, a lényeg, hogy kivágták: semmi szükség rá). Az audiókommentáron nincs magyar felirat, a többi extrán van.

ÖSSZEGZÉS

A  film a ’80-as évek egyik legjobb horrorja, ehhez nincs mit hozzátenni – a kiadvány pedig több mint tisztességes, és még csak nem is kerül sokba. Ehhez sincs mit hozzátenni.

Kiadó: Corner Film
Kép: 1,85:1 (16:9)
Hang: angol DTS, angol DD 5.1, magyar surround
Felirat: magyar

Near Dark. Amerikai. 1987. Rendezte: Kathryn Bigelow. Írta: Kathryn Bigelow, Eric Red. Fényképezte: Adam Greenberg. Zene: Tangerine Dream. Szereplők: Adrian Pasdar, Jenny Wright, Lance Henriksen, Bill Paxton, Joshua John Miller, Jenette Goldstein, Tim Thomerson

Lucky Luke - teaserek

Október 21-én mutatják be a franciáknál Goscinny és Morris klasszikus képregénysorozatának, egyben sokunk gyermekkora kedvencének nagyköltségvetésű adaptációját - a filmet, amely reményeim szerint még az emlékét is elűzi a rettenetes, Terrence Hill-féle feldolgozásoknak. A komikus szupersztár Jean Dujardin külsőleg tökéletes Lucky Luke, és az alábbi előzetesek is csak jót ígérnek: magas költségvetést, tetszetős látványt.

GeexKomix 11.

Micsoda hét! Chavez és Santito comicőrült kollégákkal még a szokásosnál is geekesebb képregényeket mutatunk nektek, és ha a cikket olvasva nem csorog a nyálatok, miközben önkívületi állapotban remegtek a széketeken, bizony veletek van a baj! Egymást tépő vámpírok és farkasemberek? A valóság és a fikció határmezsgyéjén bolyongó Mary Shelly és Edgar Allan Poe? Zombis western? Itt mindet megtaláljátok, némi jófajta Bosszú Angyalaival, egy vérben tocsogó Megtorlóval, meg egy becsületvisszaszerző misszión lévő szamurájkard-készítővel. Na, olvasásra fel, és csorogjon az a nyál…

FRANKENSTEIN’S WOMB

Történet: Warren Ellis
Rajz: Marek Oleksicki
Kiadó: Avatar Press

A prekoncepció bizony hajlamos megviccelni az embert. Mert tudván, hogy Warren Ellistől nem áll távol a horror és a brutalitás, az Avatar Press meg pont ezeknek a melegágya és az írók kedvence (lévén, hogy senkinek nem kötik meg a kezét, mint a nagy kiadók), vajon ki mire gondolhat, amikor az említett úriembernek egy Frankenstein’s Womb nevű képregénye jelenik meg a piacon, pont az említett cég gondozásában? Persze, hogy szörnyekre, vérre és belekre, és talán a klasszikus történet egy jellegzetesen ellises, esetleg sajátosan futurisztikus, steampunkos átdolgozására. Na, ez a 44 oldalas graphic novella sehogy sem akar megfelelni ennek a prekoncepciónak. Olyannyira nem, hogy az emberben az olvasása közben fel-felébred a gyanú, hogy ezt valójában Alan Moore írta, csak az idióta szerkesztők rossz borítótervvel és névvel adták le a nyomdának.  A Frankenstein’s Womb ugyanis egy megkapó (bár mint látni fogjuk, problematikus) metafora köré épülő filozofikus-horrorisztikus diskurzus jövőről, végzetről, és a Frankenstein regény megszületésének (fiktív) körülményeiről. Mary Wollstonecraft Godwin (hamarosan Mary Shelly), vőlegénye, Percy Shelly és mostohatestvére, Claire Clairmont, 1816 tavaszán egy hintón tartanak Genevába, hogy ott találkozzanak Lord Byronnal (ez az út, mint ahogy azt a Frankenstein rajongói tudják, valóban megesett). Útközben megállnak a Frankenstein kastélynál, ami az alkimista és filozófus Johann Conrad Dippel otthona volt (sokan hiszik, hogy ez szintén megtörtént, és ez ihlette Shellyt a Frankenstein megírására, bár ezt nem támasztják alá semmilyen bizonyítékok). A nő imádja a régi kastélyokat, ezért egyedül bebarangolja annak termeit, miközben útitársai kint várnak rá – és bent összetalálkozik Dippel holtakból összetákolt teremtményével, aki megmutatja neki a saját és az emberiség jövőjét, és feltárja előtte, hogy milyen szerepe lesz a világ alakulásában.

Ellis megközelítése felettébb érdekes: nem magyarázza meg, hogyan képes a kreatúra látni a jövőt, még kevésbé azt, hogyan képes ténylegesen megmutatni Shellynek, sem pedig azt, honnan tud ilyen sokat a nőről – ugyanakkor a leghalványabban sem utal arra semmi, hogy mindez csak Shelly fejében létezik, és az egészet csak valamiféle lázálomként vagy hallucinációként kell értelmeznünk. Vagyis, Ellist nem érdeklik a miértek, csak a párhuzamok és a metaforák, amikkel pár tucat oldalon keresztül (talán kicsit öncélúan) kedvére eljátszadozhat. Izgalmas pl. az a gondolata, hogy mivel Shelly anyja pár nappal a lány világra hozása után meghalt, mind a nő, mind a kreatúra „megölték” teremtőjüket, és mindkettőjüknek holtak adtak életet. Shelly múltjának és jövőjének részletei egyébként autentikusak, az író láthatóan beleásta magát az író életébe, és úgy mossa össze a valóságot a fikcióval, ahogy azt Alan Moore teszi a LoEG képregényekben. És ha már Moore, van a Frankenstein’s Wombnak még egy aspektusa, ami rímel a torzonborz öreg egyik művére (bár ez már inkább a plágium határán egyensúlyoz). Emlékszünk a From Hell azon mondatára a hasfelmetszőtől, hogy „Én adtam életet a XX. századnak”? Ellis ugyanezt a gondolatot használja, nála Shelly munkássága szüli a jövőt – csakhogy míg Moore-nál ez a gondolat megalapozott, rémisztő és gonosz volt, addig Ellisnél inkább csak erőltetettnek hat. A „hullák és villámlás”, illetve az elektromosság motívumának ismételgetése elég gyenge érv, más pedig nincs az író tarsolyában, ami kellőképpen alátámasztaná ezt az amúgy igen ambiciózus metaforát. És minthogy az egész képregény erre épül, Ellis műve a jó ötletek (és a rá maximálisan jellemző, remek, nyers dialógusok) ellenére súlytalanná válik. Marek Oleksicki viszont gyönyörű munkát végzett. Fekete-fehér (szürkeárnyalatok nélküli) képei gyönyörűen kidolgozottak, sötétek és realisztikusak, az olvasó lélegzete rögtön a második-harmadik oldal erdős úton vágtató hintójának látványától eláll. A 44 oldalon, köszönhetően a sztori időben, térben és képzeletben csapongó természetének, alkalma van tájképek, romantikus, gótikus, horrorisztikus panelek megrajzolására, és mindegyiken öröm elidőzni. A végeredmény: tetszetős külső, de sajnos kicsit üres belső.

- Olórin

POE #1

Történet: J. Barton Mitchell
Rajz: Dean Kotz
Kiadó: Boom! Studios

Senkinek nem eshet nehezére arra következtetni a cím alapján, hogy ez a képregény Edgar Allan Poe-ról szól. Viszont aki valamiféle életrajzi történetre számít, az súlyosan téved: J. Barton Mitchell és Dean Kotz minisorozatának középpontjában ugyan valóban a legendás író áll, azonban a sztori, sőt, maga a környezet és a világ, amiben játszódik, teljesen fiktív. A Poe lényegében egyfajta tisztelgésként értelmezhető a sorozat névadójának krimi irodalomra gyakorolt hatása előtt: hősünk maga mondja az egyik jelenetben, amiben egy holttest megvizsgálásával segít a rendőrségnek, hogy azokat a módszereket használja, amiket a klasszikus Morgue utcai kettős gyilkosságok (a világ első detektívtörténeteként számon tartott, forradalmi hatású novella) írásakor ötölt ki. És főszereplővé tenni Poe-t egy olyan műfajú történetben, aminek alapjait ő maga fektette le (ugye még Sherlock Holmesnak is az említett novella nyomozója, Dupin az előképe), valóban szép ötlet. De ez csak ennyi, egy ötlet, és önmagában attól, hogy Mithcell ily módon tiszteleg a szerző előtt, a képregény még nem lesz jó – szerencsére azonban bőven vannak egyéb erényei is. A sztori egy elmegyógyintézetben indul, ahol Edgar Allan Poe nyomorultul vegetál feleségének halála után, próbálva újra rátalálni írói vénájára, és rettegve egy kisfiúnak a szobájában újra és újra megjelenő szellemétől. Viselkedése miatt azonban kizárják az intézetből, így testvére, a rendőrnyomozó William veszi gondjaiba. Ám amikor hazafelé tartanak, Williamat szólítja a kötelesség: egy rejtélyes gyilkosság helyszínére érkeznek, ahol Edgar figyelemreméltó detektív készségekről tesz tanúbizonyságot, és ezzel a lendülettel be is száll a nyomozásba. Az ügynek persze komoly természetfeletti aspektusai vannak…

A Poe elsősorban a sejtelmes, sötét, nyugtalanító hangulatának köszönhetően működik. Mitchell egy zaklatott, kísértett, őrület határán vergődő embernek ábrázolja a főhőst, aki csak akkor kap erőre, és szakad ki vegetáló állapotából, amikor detektívmunkával köti le magát – vagyis a nyomozás egyfajta szükségszerűség számára, hogy megőrizze épelméjűségét. Ez persze nem könnyű, mert a látomások így sem szűnnek meg, és baljós ómenként egy holló is folyton fel-felbukkan a környezetében. A legnagyobb kérdés az, hogy Mitchell vajon csak játszik a karakter elmeállapotával, és ez „csak” egy hatásos, hangulatfokozó eleme lesz a képregénynek, vagy ténylegesen szerves részévé válik a cselekménynek is. Bármelyik valósuljon is meg (persze az utóbbi variáció érdekesebb lenne), a Poe egyelőre minden szempontból szórakoztató, jól átgondolt, és roppant ügyesen megírt sorozatnak tűnik. Mitchell minden téren kitesz magáért. Remek az a jelenet, amiben Edgar a rendőrség elképedésére hasznos következtetéseket von le a holttest birtokában talált tárgyakból, és nagyszerű a két testvér közti dinamika is: az elején William a domináns, de öccse aztán saját területén veszi át a „vezetést”. Ami pedig a cliffhangert illeti, az szép kicsúcsosodása a detektívtörténet hátterében végig meghúzódó természetfeletti motívumnak. A rajzokat az újonc Dean Kotz követte el, és meglepően ügyes munkát végzett: pontosan azt az atmoszférikus, homályos, borongós képi világot kapjuk, amit egy ilyen képregénytől elvárunk. Az egyetlen problémát az jelenti, hogy egyáltalán nincsenek totálképek (holott, különösen egy több évszázaddal ezelőtt játszódó sztori esetében, azok sokat segítenek a hangulatteremtésben), a látószög alig-alig mozdul el a közelképektől – és az ilyesmi hajlamos a képi dinamika rovására menni. Mindenesetre, aki szereti a gótikus, Poe stílusához közel álló, természetfeletti elemekkel dúsított detektívtörténetet, annak ez a képregény kihagyhatatlan olvasmánynak tűnik.

- Olórin

PUNISHER: FRANK CASTLE #73

Történet: Victor Gischler
Rajz: Goran Parlov
Kiadó: Marvel Comics

Idomtalanra rajzolt Megtorlónk a 4 részesre tervezett Welcome to the bayou sztori első részében (GeexKomix #7) az amerikai délvidéken járva gyanút fogott, hogy valami nincs rendben a helyi fogatlan lakosság körül. A folytatásban kiderült, hogy nem is ok nélkül, mert hogy a suttyó őslakosok nem csak kukoricát meg „holfdfényt” (sufniban főtt pálesz, ezzel foglalkozott Jesse bátyó is a Hazárd Megye Lordjaiban) fogyasztanak előszeretettel, de emberhúst is. Nem elég, hogy maga az alapszitu is erősen elcsépelt, de a 72. számban olyan sok minden történt, hogy igazából nem is történt semmi. Frank megpróbálta kiszabadítani a vacsorának szánt tinédzsereket, de közben meglepték a tahók, majd a képregény nagy részében nem láthattunk mást, mint hogy emberünk legyakta őket, míg bele nem futott egy orbitális nagy ökölbe, melynek másik végén egy orbitális nagy hillbilly volt. Kevés szöveg, sok bunyó és még több kivert fog. Éreztem, hogy a sztori háromnegyedénél sem fog túl sok meglepetés érni, és ez nagyrészt igazolódott is. Ahogy az várható volt, Castle maga is fogságba esik, később a csomagtartójában lévő leszállításra váró „csomag” segítségével kiszabadul, majd kamatostul visszaadja a kapott sallert, aztán pedig iszkiri onnét, de a túlélés még mindig nem garantált, mert hogy a mocsárban valami vagy valaki még várja őket. Továbbra is csak egy kiszámítható, ötlettelen, filmes klisékből összetákolt, macsóságra kihegyezett kamu sztori, amit pillanatok alatt ki lehet végezni és elégedetlenül a sarokba vágni (a monitort, számítógépet azért inkább ne!). Még a panelelrendezés is totál fantáziátlan, de a rajzzal kapcsolatban továbbra is csak Frank háromszög alakú felsőteste és zsugorított feje zavart igazán. És még valami. A hiteleség kedvéért legalább a helyi tájszólást megpróbálhatták volna a szövegbe átültetni, de ilyesminek nyoma sincs, így aztán töketlen az egész. Izmok, szőrős felsőtestek, kantáros nadrágok, meg krokodilok és egy súlytalan történet. A befejezést illetően már nincsenek illúzióim, de legalább megtudjuk majd, hogy mi is van ott a láp mélyén, ami embereinket várja. Remélem nem egy még a korábbinál is nagyobb Izom Tibor.

- Chavez

ROTTEN #1

Történet: Mark Rahner, and Robert Horton
Rajz: Dan Doughtery
Kiadó: Moonstone Books

Undeadwood. Hehe! A találó és vicces titulus nem az én érdemem, hanem Mark Waid amerikai képregényíróé, aki a Moonstone kiadó új zombi-western sorozatának, a Rottennek a méltatásában használta. Zombis képregényből több is van, mint kellene, de szerencsére az agyonhasznált téma azért néha tud még kellemes meglepetéseket is okozni, gondoljunk csak a Geekz képregényes különítményének kollektív kedvencére*, a The Walking Dead-re. A western környezetbe ültetett zombik már nem annyira számítanak megfáradt koncepciónak, így ebben a fülledt zombi-képregény invázióban tényleg üdítőleg hatott a Rotten első, 52 oldalas száma. A vadnyugat ugye tele van fegyverekkel, elhagyott településekkel és a halálozási arány is kimagasló, tehát ideális hely a bezombulásra. A sztori úgy indul, ahogy egy westernnek illik: magányos lovas érkezik az istenháta mögötti településre, ahol aztán a kihalt utcán egyszercsak kilövik alóla a lovat. A cowboy hamarosan megtudja, hogy mire ez a szívélyesnek nem éppen mondható fogadtatás. A várost ugyanis élőhalottak látogatják gyakran, akik a közeli bányák mélyéről érkeznek. A C.O. Jones nevű főszereplő a helyiektől megtudja, hogy gyanújuk szerint a bányákat és általa a várost is a zsebében tudó gazdag ember állhat a zombikór hátterében. Mivel a magányos lovas valójában nem más, mint William Wade, az Államok elnökének saját titkosügynöke, megpróbál a dolgok után járni.

Ígéretes sorozatnak tűnik ez a Rotten. A sztori ügyesen van megírva, kellemes a tempója, fordulatokban gazdag, és annak ellenére, hogy elsősorban nem a zombikra van kihegyezve az egész, vérben, gore-ban és akcióban sem szenved hiányt. Úgy tapasztaltam, hogy amennyire csak lehetséges, próbálja kerülni a kliséket, nem akar agyatlan zombi hentelésbe átmenni, de a western örökségeiből is igyekszik minél többet felvenni, szóval a balansz szinte tökéletes. (A végén ott van az elmaradhatatlan naplementébe való lovagolás is.) Az első szám a dupla terjedelemnek köszönhetően jobban kibontja a sztorit, így már bőven kínál izgalmakat, sőt, tulajdonképpen egy félig kerek történetet kapunk, így aztán nem fogjuk azt érezni, hogy éppen csak egy gyors felvezetést olvastunk. A rajzok teljesen átlagosak, a célnak viszont bőven megfelelnek, az arcok kicsit egyszerűek, de a zombik már igencsak szépre és változatosra sikeredtek. Jó kezdet, van hangulata és látni a potenciált a sztoriban is. Ilyesmi lett volna az Élőhalottak éjszakája, ha Romero westernnek csinálja, vagy a Deadwood zombikkal.

*A négyes alliterációt remélem értékelitek!

- Chavez

SWORDSMITH: ASSASSIN #1

Történet: Andrew Cosby, Michael Alan Nelson
Rajz: Ayhan Hayrula
Kiadó: Boom Studios!

Nem mondhatjuk, hogy dúskálunk a szamurájokról szóló amerikai képregényekben, úgyhogy annál nagyobb öröm, amikor egy ilyen történet mégis felbukkan a megjelenések közt – és annál nagyobb bosszúság, amikor kiderül, hogy egy erőltetett, sebtében összetákolt kliséhalmazra futotta csak az alkotóktól. Mondhatnánk persze, hogy ez nem meglepő, hiszen a nyugati művészek ritkán tudnak úgy nyúlni a keleti kultúrához, hogy a végeredmény ne legyen vagy dögunalmas, vagy röhejesen sztereotip. A Swordsmith: Assassin ráadásul eléri, hogy ne csak egyik, hanem mindkettő legyen. 1870-ben vagyunk, vagyis a szamurájok korszakának hajnalán. Toshiro Ono, kora egyik legnagyszerűbb, legnevesebb kardkészítője, miután körbeutazta a fél világot, egy porosz tábornokot látogat meg a fronton, a franciák elleni háború kellős közepén. A férfi azt kéri a tiszttől, hogy adjon át neki egy értékes, pompás kardot, amit az annak idején a sógunátustól kapott ajándékba. A tábornok persze tiltakozik, de Toshiro hajlandó fizetni: méghozzá azzal, hogy elmeséli történetét, és ezzel együtt az okokat, amik miatt a kardot, melyet régen ő maga kovácsolt, vissza akarja szerezni.

Andrew Cosby és Michael Alan Nelson minden ötlet és eredetiség nélkül mesélnek el egy ordítóan sablonos történetet, amelyben a főhős motivációi megmosolyogtatóan gyermetegek. Toshiro apjától tanulta a kardkészítést, és a vele járó felelősséget, illetve a szükséges „egyensúlyt” is, aminek lényege, hogy ezeket a kardokat csak olyanoknak adhatják el, akik valóban méltók a viseletükre. Ám a férfi persze vérszemet kap, a nagy pénz reményében boldog-boldogtalannak árulja remekműveit, és tisztességesen (tisztességtelenül) meg is gazdagszik rajta. Apja rosszallása csak némi elviselhető lelkiismeret furdalást okoz, amíg egy nap egy egyszerű tolvaj betör a házukba, és lemészárolja feleségét és gyermekét – na, kitaláljátok, kinek a kardjával? A bosszú után fejébe veszi, hogy az összes kardot, amit valaha kovácsolt, a tenger fenekére küldi. Nem szívesen vádolok egy független, szerzői képregényt azzal, hogy mainstream szuperhőscuccokból lopja össze magát, de mondja valaki, hogy ez az egész nem úgy hangzik, mint Pókember (hozzátartozó(k) halála a hős korábbi cselekedetei miatt) és Vasember (a fegyverkészítő elragadóan bájos rácsodálkozása arra, hogy fegyverével – hűazannyát! – ölnek) eredettörténetének keresztezése. És még ha ezen sikerül túllépünk, akkor is csak egy sebtében elhadart flashbacket kapunk, ami ugyan majdnem egy teljes képregényt kitölt, mégsem képes megfelelően érzékeltetni a főhős fájdalmát illetve döntéseinek súlyát és miértjeit. És akkor a logikai bukfencekről (pl. hogy a fenébe képes egy közönséges útszéli tolvaj megvásárolni egy méregdrága kardot? Egyáltalán miért vásárolja, miért nem lopja el? Egyáltalán minek neki egy neves kard az utazók és parasztok kaszabolásához?) még nem is beszéltünk. A dráma tehát nem működik, akciót meg ne nagyon várjunk, mert Tohsiro kardkészítő, nem kardforgató (ahogy a saját főhősüket komplett idiótának beállító írók ezt jól szájba is rágják). Mi marad? Legfeljebb a képi világ, ami néhány pocsékul megrajzolt képkockától eltekintve egészen korrekt: egyszerű, de többnyire hatásos vonások, elnagyolt, de a szürkés-sárgás-vöröses színvilággal mégis tetszetősen kitöltött hátterek, nem kifejezetten kreatív, ám rutinos panelkezelés, ügyes hangulatteremtés. Ja, és mellesleg egyelőre dunsztom sincs, hogy az „Assassin” szó a mi a fenét keres a címben.

- Olórin

ULTIMATE AVENGERS #1

Történet: Mark Millar
Rajz: Carlos Pacheco
Kiadó: Marvel Comics

Az a képregény, aminek első oldalán Nick Fury egy szép nagy képen káromkodik egy ízeset, már nem indul rosszul. Főleg ilyen körülmények közt: „I disappear for ten minutes and the whole place goes to hell”, mondja a szitkozódás után, utalva az Ultimatum eseményeire, és bár sosem éreztem úgy, hogy Mark Millarnak valami fenenagy érzéke van az iróniához, de azt hiszem (vagy legalábbis szeretném hinni), hogy karakterének e szavain keresztül ő is elmondta a véleményét Jeph Loeb papírszemetéről. Millar két és fél év után tér most vissza az Ultimate Univerzumba (utolsó munkája a frenetikus Ultimates 2 volt, 2007-ben), és alaposan össze kell szednie magát, hogy meggyőzze az Ultimatum miatt jogosan fanyalgó és köpködő rajongókat, hogy van még potenciál ebben a világban. Elnézve új sorozatának, az Ultimate Avengersnek az első részét (amire mindenhol Ultimate Comics Avengersként utalnak, de magán a füzeten nem szerepel a „Comics” szó – úgyhogy részemről pokolba vele, úgysincs sok értelme), egyáltalán nem kizárt, hogy sikerrel jár majd. A széria koncepciója egyébként már önmagában is ígéretes: évente két sztori lesz (illetve ennyit terveznek, de jól tudjuk már, hogy ezek a képregények hajlamosak durva csúszásokat produkálni), elvileg mindig más rajzolóval, és egymást történetenként cserélő karakterek egész armadájával. Tehát a változatosság lehetősége adott, és ez viszonylag ritka a szuperhősképregények esetében.

Az első szám Nick Fury és Sólyomszem beszélgetésével kezdődik: előbbi kikerült a fejesek kegyeiből, így a S.H.I.E.L.D.-et már Carol Danvers vezeti helyette, aki azt akarja, hogy egy titkos egységet irányítva találja meg az elmúlt napokban felszívódott Amerika Kapitányt. Egy flashbackből, amiben Sólyomszem és a Kapitány egy Chicago egén vívott csatában szembekerül a Vörös Koponyával, kiderül, hogy a csillagos-sávos hős miért tűnt el a felettesei szeme elől, és miért kezdte hirtelen a maga útját járni. Sztoriból egyelőre nincs sok, és ami van, az sem különösebben érdekes: ez a szám pusztán felvezeti a későbbi eseményeket, és lerántja a leplet egy kényelmetlen titokról, ami azonban meglehetősen szappanoperaszerű fordulatnak hat, és nem is a jó értelemben véve. Ráadásul a Vörös Koponya korántsem tűnik olyan brutálisnak, coolnak és kegyetlennek, amilyennek Millar még korábban beharangozta: tetoválásaival, khaki nadrágjával és fehér izompólójával inkább valami kigyúrt, b-filmes tahónak tűnik, mint igazán félelmetes, komoly gonosznak – úgyhogy nagyon remélem, hogy ezen a képen az író még igazít majd a jövőben. Viszont addig is, a tárgyalt negatívumok ellenére, ez mégis egy erőteljes, hatásos, és mindenekelőtt, pokoli szórakoztató sorozatnyitány. Az akció olyan, amilyet Millartól elvárunk, vagyis gyors, dögös, látványos, ötletes és nagyszabású – annak ellenére, hogy nemhogy nem dől össze benne egy fél város, de még csak fel sem robban benne semmi (mikor írt Millar utoljára egy olyan mainstream szuperhősképregényt, amiben nem robbant fel semmi?). A magam részéről pedig nem bánom, ha az író kicsit visszavesz a megalomániájából – mert ilyenkor még az is előfordul néha, hogy használja az agyát. És hogy teljes legyen a kép, Carlos Pacheco rajzairól szinte csak szuperlatívuszokban lehet beszélni: simán hozza azt a színvonalat, amit Bryan Hitch az első két Ultiamates miniben, képi dinamikusak, hátterei kidolgozottak, emberalakjai, mimikái realisztikusak, és egyértelműen látszik, hogy van érzéke egy akciójelenet levezényléséhez. Pofás kezdet. Csak így tovább, és akkor van még remény az Ultimate Univerzumnak.

- Olórin

WEREWOLVES ON THE MOON: VERSUS VAMPIRES #3

Történet: Dave Land és a Fillbach testvérek
Rajz: Fillbach testvérek
Kiadó: Dark Horse

Már maga a cím is olyan tökéletes egyszerűségében, mint egy remekbeszabott, ám egyúttal funkcionális faék. Ami egy vértócsában hever és egy közepén átszakított és félrehajított ajtót támaszt ki. Aki a Perry Rhodan-féle sci-fi ponyvák és a Tales from the Crypt füzetek körül tapogatózik az ötvenes évekből, már közel jár, de a modern, rajzfilmszerű vizuális köntös még őt is meghökkentheti az első nekifutásra. A Clone Wars rajzfilmek sikerét meglovagló Fillbach testvérek ugyanis a messzi-messzi galaxisból ugrottak át egy párhuzamos univerzumba a háromrészes mini erejéig, amibe aztán minden ponyva és B-film elemet belezsúfoltak, amit csak képesek voltak: Ted, Jeff és Stan, a három alapvetően jóindulatú, de nem túl eszes vérfarkas fejében megvilágosodik az évszázad ötlete, és az első űrjárattal a Holdon lévő kolóniára utaznak, hiszen ott a nap 24 órájában szőrösek, erősek és legyőzhetetlenek lesznek. Ennek mellékes következményeként az összes utast sikerült átváltoztatniuk, így a holdbázis parancsnoka, Maggie Pilgrim, élete egyik legnehezebb napja elé néz. Az incidens jó alkalmat szolgáltat a Hold sötét oldalán klónvámpírseregét eddig hibernáló Lord Till akcióba lépésére, így a krízismenedzselési feladat egy leheletnyivel nehezebbé válik. A jól bevett hagyományoknak (kliséknek?) megfelelően a vámpírnagyúr természetesen halálosan rajong főhősnőnkért, akinek ugyancsak vámpír apját jelenleg a Földön tartják fogva hét lakat alatt (nyilván nem sokáig), és aki nyilván szemet vet a legfessebb bundás vérjószágra, amaz pedig őrá. Láthatunk itt holdjáró csomagteréről végrehajtott vámpírgolfot, elektromos mágnes és vizelet segítségével kivégzett vérszívót, a kötelező jellegű atomfelhőt és végül a barbecue-ra későn érkező vacsoravendégeket, akik a helyi ásatástól szabadultak ki (személyüket nem fedném fel, hiszen nem akarom elrontani senki kellemes meglepetését).

A teljesen agyatlan történet nyilvánvalóan nem veszi komolyan magát, így a lánctalpakon a holdbázis felé dübörgő organikus vámpírkastély bájosan szórakoztató bumfordiságával vezeti végig az olvasót az egyszerű, de hatásos poénokon, a mérsékelt mennyiségben kiontott bélnedveken keresztül a füzetek legfontosabb egzisztencialista-filozófiai kérdéséhez: vajon a vérfarkasok a kezükkel vakarják meg a farukat, ha viszket vagy a földön húzgálják magukat végig? Mindenki tegye a szívére a kezét és mondja azt, hogy ez a kérdés még soha nem merült fel benne egy szép tiszta holdas éjjelen…

- Santito

Last Train from Gun Hill

Bár John Sturges legnépszerűbb filmje a Hét mesterlövész (amelyet soha a büdös életben nem sikerült megkedvelnem, már gyerekként sem szerettem), munkásságának fennmaradó része szinte csak jobb filmekből áll (A nagy szökés, Újra szól a hatlövetű, Bad Day in Black Rock és sok másik.) Ez az 1959-es western a legizgalmasabb munkái közé tartozik, egyfajta High Noon-parafrázis, csak éppen Zinnemann filmjénél kevesebb benne a prédikálás és nagyobb a bodycount.

A legelső jelenet a kegyetlenségével teremt hangulatot: két sehonnai üldözni kezd egy indián nőt és a kisfiát. Leszorítják a lovaskocsit az útról, a nőt megerőszakolják és megölik. A fiúnak sikerül megszöknie, és belovagolnia a közeli kisvárosba, ahol az apja, Matt Morgan (Kirk Douglas) a seriff. A gyilkosok nem sejtik, hogy az indián nő Morgan felesége és a fiú anyja volt. Bár sikerül még az előtt meglépniük, hogy Morgan a tetthelyre érne, menekültükben hátrahagynak egy egyedi összeállítású nyerget, amelybe egy monogrammot szőttek. "CB", azaz Craig Belden (Anthony Quinn) - Morgan egykori jóbarátja. Vajon ő lenne az egyik gyilkos, ha pedig nem, mi köze hozzájuk? Morgan vállára kapja a nyerget, és vonatra száll Gun Hill irányába, ott van ugyanis Beldennek hatalmas birtoka.

Morgan nem teketóriázik, visszafojtott dühe szinte a fülén párolog kifelé: tudja-e Belden, kik lehetnek a gyilkosok? Az egyiknek friss vágás éktelenkedik az arcán, ahol Morgan felesége az ostorral megvágta. Belden, Quinn fantasztikus alakításában, egyetlen pillanat alatt válik magabiztos, nagyhangú sármőrből sunyi bűnrészessé, aki biztosítja egykori vértestvérét, hogy fogalma sincs, melyik embere lehet a bűnös - annak ellenére, hogy a fia, az a gerinctelen féreg, meg a hasonlóan jókiállású haverja épp előző nap értek haza valami kiruccanásból, ló és nyereg nélkül. Ráadásul a fia arcán friss ostorvágás nyoma díszeleg...

Morgan villámgyorsan átlát a szitán, több évtizedes gyakorlata van a gazemberek kiismerésében. Ott rögtön leteszi Belden előtt a nagyesküt: az esti kilenc órás vonattal elmegy a városból, és Belden fiát meg a haverját is viszi magával.

Ettől fogva a film egy, az idő és fenyegetés satujába zárt, pisztolyt markoló kéz. Morgan viszonylag könnyen foglyul ejti a Belden fiút, de a városból kijutni nincs lehetősége. Egy emeleti motelszobában barikádozza el magát, a gyilkost az ágyhoz bilincseli, és kénytelen egyedül visszaverni Belden több tucat emberének ostromát, mert a város polgáraitól, akit Belden már réges-rég kilóra megvett, nem várhat segítséget.

Egyedül Belden nője, Linda, az egykori kurva segít neki (Carolyn Jones, a későbbi Mortitia Adams alakítja) bár annál többet, hogy szerez neki egy lefűrészelt csövű vadászpuskát, ő sem tehet. Az éjszaka leszálltával, a kilenc óra közeledtével Morgan elkeseredett játékba kezd, amire a túsza és ő maga is rámehet.

Szinésziskola, ami ebben a filmben folyik. Kirk Douglas valami emberfeletti módon karizmatikus, szinte szétveti a gyűlölet és a bosszúvágy, de egy pillanatig sem játssza túl. Quinn ugyanilyen káprázatos a kapitalista macsóként, akinek semmiféle morális gátja nincs, és a külvilág felé mutatott értékrendje csak álca, céljai érdekében a legalantasabb mocsokságtól sem riad vissza. Carolyn Jones gyönyörű és határozott, pragmatikus és sebezhető. Belden elleni lázadása a saját függetlensége elnyerése érdekében tett öngyilkos cselekedet, mégis meglépi, mert nincs már lehetősége.

Sturges rendezése hibátlan, a filmben egyetlen elvesztegetett másodperc sincs. Az izgalmakat mesteri módon srófolja felfelé, a fináléra az ember szinte bábszinházban érzi magát: fennhangon győzködi a hőst és fújolja a gonoszokat. A leszámolás végzetszerű és elkerülhetetlen, mert egy ilyen úton végig kell menni. A man's gotta do what a mans gotta do.

Egyenesen a Fesztiválról 1. rész: Johnny Fellow - Navigátor és Lucky Luke - A washingtoni férfi

Nem csak a hideg sör és a dögös geek lányok miatt ereszkedtünk le a Gödörbe Orfeusz módjára, hanem az 5. Magyar Képregény Fesztiválon alaposan megrakodtuk magunkat képregényekkel is, most ezekből mutatjuk be a számunkra legizgalmasabbakat.

Johnny Fellow – Navigátor
Írta és rajzolta: Brazil (Tebeli Szabolcs)
Kiadta: Roham, 2008

Micsoda ígéretes borító! A címlapon tökös hősünk, hatalmas stukker és még nagyobb űrhajók, a hátsó oldalon pedig grindhouse hangulatú szövegek, macsó beállás és komolyan egy pillanatig sem vehető szörnyek. Az ilyesmire minden geek vevő, bűnös B-filmes örömök rémlenek fel és a ’60-as évek cheesy sci-fi-jeinek hangulata, Galaktika-olvasással töltött nyári délutánok, a sör meg a limonádé íze a lángoséval keveredve…

No de hagyjuk a nosztalgiát, csapjuk fel a füzetet! A bevezető kicsit meglep, tele van helyesírási hibával és az „egész zsákra való képi és nyelvi utalásokat” sem kellett volna feltétlenül megmagyarázni az olvasónak - aki lopásnak veszi ezt, azt csak zavarja a felsorolás, aki tisztelgésnek vagy posztmodern gesztusnak (ebből azért nyilván több van), az meg szívesen rájönne maga is. Persze érezni a jó szándékot, mellyel a szerző kihasználja a Kedvencek átadásának esélyét, ismerős érzés, nem is kukacoskodom tovább – talán csak az zavar, hogy Brazil lelőtte előlem a lehetőséget, hogy rámutassak a nyilvánvalóbb (főként Galaxis Útikalauz) utalásokra…

A Johnny Fellow nulladik kötete nem próbál meg megindítani egy nagy ívű történet vagy megismertetni velünk hősének életét, hátterét, ehelyett arra helyezi a hangsúlyt, ami vélhetően a későbbiekben is a legfontosabb lesz: az akciódús cselekményre. A sztori hirtelen (és rohamtempóban) kezdődik el, hogy aztán poénra poénra ugrálva mesélje el a főszereplő kalandját egy böszme nagy űrlénnyel, aki zűrzavart okoz egy százféle fajú egyednek otthont adó űrállomáson. Nincsenek miértek és hogyanok, sokkal inkább csak „SKRRAAAAK!!!” és „RWWAAAAH!!!”, meg azok a fajta szituációk, ahol mindenki vicces arcot vág és az olvasó nevet.

Túl messzire talán nem vezet a párhuzam, de az Argó jutott eszembe, miközben a Navigátort olvastam – egész pontosan az a bájos böszmeség, ahogy az Argó az öncélú művészfilmeket és az unalmas, valahogyan mindig keserűen viccesre sikerülő műfaji alkotásokat ellenpontozni próbálja: nem tűz ki magas célokat, csak szórakoztatni akar, de azt aztán nagyon. A nézőnek nevetnie kell minden percben, sőt minden tíz másodpercben, különben unalmas lesz! Valahogy ezt érezni ott a háttérben, és nem csoda, hogy kicsit görcsös, kicsit súlytalan lesz az eredmény…

Nos, hasonló a helyzet a Johnny Fellow-val is, a két képkockával elintézett éles kanyarokkal és fontos csavarokkal is, meg a fáradhatatlanul bohóckodó főhős mellett egysoros történetlökésekkel asszisztáló mellékszereplőkkel (hogy a rendre a semmiből előbukkanó női sidekick-ről már ne is beszéljek). Nulladik rész meg régebbi ötlet ide vagy oda, ezen azért lehetett volna még csiszolni.

De a pozitívumai azért így is számosabbak a képregénynek, és ezért a másik szemem nagyon nevet ám! A tömény geek hangulatról és az amúgy jól működő humorról már esett szó, de külön kitérnék a látványvilágra is, ami színes, laza, csak annyira részletgazdag (de annyira igen!), amennyire szükséges. Ha kicsit jobban összeérik, jobban kiforr a recept, nagyon értékes magyar sorozatot követhetünk majd nyomon. Ha mindenképp más képregényekhez kellene hasonlítanom a Johnny Fellow-t, a Heavy Metal vagy a Fear Agent sorozatot említeném meg, esetleg a magyarok közül a Bürokratákat – és ez azért elég jó társaság. Kíváncsian várjuk tehát, milyen irányba fog elindulni Brazil a Johnny Fellow hivatalosan is egyessel számozott első részével, és kívánunk neki sok sikert az olvasótábor megtalálásához!

(Ramiz)

Lucky Luke - A washingtoni férfi
Írta: Laurent Gerra és Achdé
Rajzolta: Achdé
Fordította: Banitz Ildikó
Kiadta: Pesti Könyv, 2009

Lucky Luke azon ritka képregénykarakterek közé tartozik, akik túlélték alkotójukat, sem Goscinny, sem Morris halála nem akadályozta meg abban, hogy folytassa diadalmenetét: jelenleg a hetvenötödik (!) köteténél tart és az a szerencse ért minket, hogy a Pesti Könyv jó érzékkel ezt a legújabb albumot szemelte ki következő kiadványának, így a magyar olvasók mindjárt a magányos cowboy (meg ne sértődj, Jolly Jumper!) legfrissebb történetét vehették kézbe az 5. Magyar Képregény Fesztiválon.

Az új alkotópáros, a Morris rajzstílusát megtartó, de egyben azt modernizáló Achdé (franciául fonetikusan kiejtett HD, Hervé Darmenton nevének kezdőbetűiből, à la Hergé) és talán Franciaország napjainkban legnépszerűbb humoristája, Laurent Gerra harmadik közös Lucky Luke albumukban is alaposan kitett magáért. Az alaptémát Morris módszeréhez hűen a valóságból merítik: Ruthford Hayes valóban az USA 19. elnöke lett, elődeitől eltérően korteskörutat tett a Vadnyugaton, és felesége, Limonádé Lucy tényleg kitiltott minden alkoholos italt a Fehér Házból. Luke-ot ezúttal Washingtonban azzal bízzák meg, hogy lehetőleg tartsa életben az elnökjelöltet utazása alatt, hiszen legfőbb politikai ellenfele, Perry Camby, semmilyen eszköztől sem retten vissza, hogy megakadályozza Hayes-t abban, hogy eljusson Texasba.

Az Astérixben is rengetegszer alkalmazott Goscinny-hagyománynak megfelelően híres színészek és közszereplők tűnnek fel a kötet oldalain, Camby fizimiskája és jelleme George W. Bush karikatúrája, tiszteletét teszi Lee van Cleef és Elvis Presley, betartják a klasszikus háromoldalanként egy csattanó-elvet, anakronisztikus poénokat rejtenek el (a szalon énekesnőjét Britney Schpiresnek hívják, a legnémetebb vadnyugati város egyik lakójának, Berlinnek egy merényletkísérlet során felrobbantják a kőfalát), a running gag Hayest arra kárhoztatja, hogy lehetőleg egy korty whiskey se csúszhaszhasson le a torkán, valamint a tizenkettes karika itt is sértetlen marad, hiszen ezúttal sem hal meg senki és a fehér csuklyás ku-klux-klánosok is csupán megtáncoltatják a rémült feketét.

A forgatókönyv A karaván, A postakocsi és A nagyherceg road-movie receptjét követi, az állomásokat jól megválasztva kezdi Hermann németek lakta városával, ahol mindent áthat a káposzta szaga, folytatva Memphisen, a blues és a ragtime bölcsőjén keresztül egészen a texasi Austinig, ahol az üdvözlőtábla szerint olajuk és marhájuk is van, csak humorérzékük nincsen. A minimalista krimiszál (a bérgyilkos kezdettől fogva az elnökjelölt kíséretében van és a végén annak rendje és módja szerint le is leplezik) és az olyan klasszikus szereplők feltűnése, mint Billy, a Kölyök vagy Pat Poker Scat Thumbs már csak hab a tortán. Érdemes még megjegyezni, hogy Franciaországban ez az első Lucky Luke album, ami könyvárusi forgalomba kerülésével egyidőben már elérhető volt iPhone-on és iPod Touch-on, előrevetítve az elektronikus formátumú képregényipar kezdetét. Mindent egybevetve a villámkezű igazságosztó új kalandja kellemes csalódás volt számomra és remélem a többi olvasó is egyetért majd velem, ezzel további esélyt adva ennek a címnek a fennmaradásáért ebben a sanyarú gazdasági helyzetben is.

(Santito)

Lucky Luke - Daltonváros, Billy, a Kölyök

A képregénytörténelem egyik kétségtelenül leghíresebb vadnyugati hőse Lucky Luke (avagy korábbi magyar inkarnációiban Talpraesett Tom és Villám Vili), aki egyesíti magában a legendás vadnyugati hősök minden klasszikus, azóta az emberiség közös tudatalattijába mélyen beégett jellegzetességét: a képregénybuborékok Gary Coopere keményöklű, gyorsabb, mint az árnyéka, nemtörődöm hanyagsággal gyújt rá egyik maga sodorta cigarettára a másik után, miközben hullanak körülötte az ellenfelek (vagy azok fegyverei), és sosem állapodik meg, hanem dolga végeztével magányosan lovagol el a naplementébe, hogy máshol segíthessen a rászorulókon.

Mivel a Pesti Könyv jóvoltából (ami hasonlóan kicsi és elkötelezett kiadó, mint a Marvel hazai zászlóvivője, a Kingpin, lásd interjúnkat), az újvidéki Fórum, majd az Egmont kiadó kudarcba fúlt próbálkozásai után újra részesei lehetünk a Vadnyugat legfürgébb pisztolyforgatója kalandjainak, talán érdemes kicsit feleleveníteni az önfeláldozóan segítőkész cowboy kezdeti lépéseit. Alkotója, Morris (teljes nevén Maurice de Bévère) 20 évesen olyan alkotótársakkal dolgozik a CBA belga rajzfilmstúdiónak, mint Pierre Culliford, azaz Peyo, a Hupikék törpikék későbbi főtörpapája, és André Franquin, akinek Gaston Lagaffe fergeteges gegjeit és a fura kinézetű Marsupilamit köszönhetjük. Miután munkahelye lehúzza a rolót, Joseph Gillain, művésznevén Jijé, a Spirou magazin oszlopos tagja karolja fel, ideiglenesen otthont adva neki és egyúttal befogadva alkotói műhelyébe, melynek tagjaként (Will-el és Franquin-el kiegészülve) a Négyek bandája néven híresülnek el. Itt alkotja meg Lucky Luke alakját, aki elsőként az Arizona 1880 történetben jelenik meg az 1946-os Spirou Almanach-ban, majd 1947-ben a Dig Digger aranybányájában (La Mine d'or de Digg Digger) folytatódnak a kalandjai, még mindig a Spirou magazin oldalain. Ekkor úgy dönt, követi mentorát, Jijét, Amerikába és ott is ragad hat éven keresztül. Nagyobb szerencse nem is érhetné: részt vesz a mára már legendássá vált MAD magazin első számának elkészítésében Jack Davis és Harvey Kurtzman oldalán, és találkozik André Goscinny-val, későbbi szerzőtársával, aki abban a hamis reményben vágott neki a hosszú útnak, hogy a Walt Disney stúdió munkatársa lehessen.

Morris autentikus forrásból ismerheti meg a Vadnyugat neves szereplőit, miközben a Lucky Luke első kötete albumformában lát napvilágot 1949-ben Belgiumban, majd szépen sorban követik az újabbak, a méregdrága költségen tengerentúlra postázott képregényoldalak eredményeképpen. Hőse itt még egyszerű, rajzfilmszerűen lekerekített kontúrokkal rendelkezik, korántsem a későbbi gentleman önmaga, leginkább egy klasszikus amerikai westernfilmből előlépett vulgáris bugris, füstöl, akár egy gyárkémény és egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel az ellenfeleivel (Bob Daltont például gondolkodás nélkül főbelövi). A szülőhazájába való visszatérésekor Morris már saját maga is kissé megfáradtnak érzi hősének kalandjait, így a vérfrissítés reményében felkéri forgatókönyvírónak Goscinnyt, akivel ezt a döntésüket az 1955-ös Sínek a prérin (Des Rails sur la Prairie) című első közös kötetükkel pecsételik meg. A kirobbanó siker több, mint 20 év együttműködését és 38 album létrehozását alapozza meg, egészen Goscinny váratlan és tragikus haláláig. Az időközben a Dupuis konzervatív hozzáállása és folyamatos cenzúrája miatt kiadót váltott sorozatot immáron a Dargaud kezében lévő Pilote magazin oldalain követhetik az olvasók százezrei. A Lucky Luke aranykorát megteremtő író westerncsizmája túl nagynak bizonyul a fiatal szerzők hosszú sorának, akiknek Morris adja meg az újabb kötetek témáját, egészen a 2001-ben bekövetkezett haláláig.

A Pesti Könyv legnagyobb szerencsénkre Lucky Luke jobb köteteiből válogat, hiszen első kiadványuk, a Daltonváros (Dalton City), mely rendhagyó (és rendkívül effektív) módon egyszerre kapható az újságárusoknál és a könyvesboltokban, mérföldkő a sorozat történelmében, mivel ez az első Pilote magazinban világot látott történet, a Dupuis kiadóval való szakításuk szimbóluma. Az itt elszenvedett rendszeres cenzúra tökéletesen száműzte a vadnyugati szalonok védjegyeként szolgáló bártündéreket és kánkántáncosokat, a túlságosan véres jeleneteket és alkohol túlzott előtérbe tolását, így fordulhatott elő, hogy Morrisnak négyszer kellett újra rajzolnia a Painfull Gulch-i riválisok (Les Rivaux de Painfull Gulch) borítóját. Ennek egyenes következményeként avanzsál az új kiadó égisze alatt megjelent kötet főszereplőjévé a Mae West színésznőről mintázott Karabély Lulu és tánckara, akik segítenek újra élettel megtölteni a kísértetvárossá vált rablótanyát. Lulu erőteljes szexuális kisugárzásának csak Lucky Luke tud ellenállni, Joe és William Dalton azonnal elbukik vele szemben. Az album running gagje a világ legostobább, és mint most kiderül, legrövidlátóbb kutyájának lelkes próbálkozásai arra, hogy puszta kedvességből valaki nyakába vesse magát, ami természetesen látványos pofáraeséseket eredményez.

Billy, a Kölyök neve ismerősen csenghet a számos filmfeldolgozásnak köszönhetően, lévén az egyik leghíresebb törvényenkívüli volt a Vadnyugat történetében. Goscinny remekül karikírozza az örök gyerek, forró csokoládén és karamellcukron élő, akaratos pisztolypárbajhőst, aki először csak körözési plakátokon jelent meg két korábbi történet, a Törvényenkívüli (Hors la loi) és a Lucky Luke Joss Jamon ellen (LL contre Joss Jamon) oldalain. Most reflektorfénybe kerülve, főszereplőként terrorizálja a frappánsan elnevezett Fort Weakling lakót, míg meg nem érkezik a pacifista módszerekkel élő magányos hős, hogy alaposan elfenekelje a vásott bűnözőt. Az 1962-es, eredetileg sorban huszadik album még természetesen a Dupius cenzúráját nyögte, így a hatlövetűt cumiként használó Billyt csak egy későbbi újranyomásban  rehabilitálták.

Érdekesség, hogy míg mindkét magyar kiadás borítóján fűszálat rágcsál a villámkezű igazságosztó, a belső oldalakon csak nem akar kiesni a szájából a dohány. Ez azért különös, mert a második kötete (Rodéo) óta láncdohányos Luke 1984-ben egy dohányzásellenes kampány hatására felhagy a nikotinlöketeket biztosító koporsószegek használatával. A külcsíny ettől eltekintve igen tetszetős, talán csak a szövegbuborékokban alkalmazott betűfontok festenek furán, ha mellé teszem az eredeti kézzel írt szövegét. A fordítás korrekt, de mégis mintha kissé sterilnek hatna, mentes minden nyelvi leleménytől, amit esetleg megszokhattunk Kopeczky Lászlóék esetében. Mindezen szőrszálhasogatás ellenére azonban csak ajánlani tudom a Lucky Luke újabb kiadását, tessék szépen feltenni a polcra az Astérixek és a Tintinek mellé, és folytatni a visszaszámlálást a Titeuf nevű újabb frankofón junkieadagunk érkezéséig.

Daltonváros (Dalton City), Billy, a Kölyök (Billy the Kid)
Írta: André Goscinny
Rajzolta: Morris
Fordította: Banitz Ildikó
Kiadó: Pesti Könyv, 2006
Oldalszám: 46
Ár: 1299 Ft

Sukiyaki Western Django

Az első jelenetben minden benne van, ami a filmre jellemző – a kabukikat idéző műtermi hangulat, japán színészek ponchóban és Stetson-kalapban, nomeg Quentin Tarantino.

Az isten háta mögötti, sáros településen az újonnan felfedezett kincs hírére két rivális banda (a vörös Heikék és a fehér Genjik) költözik be a békés falusiak közé, és rátelepednek a helyiekre. Ám egy nap felbukkan egy hallgatag idegen, aki mesterien bánik mindenféle fegyverrel. Őt mindkét banda meg akarja szerezni magának, és ő annak adja el magát, aki többet fizet – egészen addig, amíg meg nem ismerkedik két tragikus sorsú nővel.

Ha Tarantino vette a bátorságot a Kill Billhez, miért ne lehetne Miike pucájában is elég vér(!) a westernhez? Igaz, inkább QT filmjét követi a rendező, mintsem a címben is megidézett Djangót. Névtelen hős, animebetét, filmes idézetek? Kipipálva, jeles, leül. Nagyobb kedvem lenne a fehérvári közös sírban megtalált Árpád-házi csontokat királyonként összepuzzle-ozni, minthogy a beállításonkénti minimum három utalásból mindent kisilabizáljak.
 
Aki pusztán a Miikére jellemző erőszakosságot és vérfürdőt várja, nem fog csalódni, de nem is lesz maradéktalanul elégedett. A rendező tökéletesen tudja, mi néz ki coolnak a vásznon, de mintha nem találná a helyét. Se témájában (emberi aljasság határai, Japán ellentmondásai), sem stílusjegyeiben nem tipikus Miike-film (bár szerepcsere és árvagyerek azért akad), a rendezői kézjegy legpregnánsabban az asszony megkínzásánál és sárban üldözésénél látható. A véres, kegyetlen erőszak és a különböző halálnemek adnak egy speciális dramaturgiát a filmnek, ha már a hagyományos western nem. Jó keleti szokás szerint gyakorlatilag nincs olyan fegyver, amit ne csodálhatnánk meg használat közben: nyílpuska, szamurájkard, pisztoly, duplacsövű shotgun, Gatling-gyorstüzelő.

Bár a hangsúly az olasz westernen van, azért az amerikai hagyományok is megcsillannak (a Harcos habitusa inkább John Wayne-re emlékeztetett, mint Eastwoodra), de a többség megy a levesbe, bocs: sukiyakiba, pedig az idézetek közé még a Zorro-reminiszcencia is belefér (a zuhanás közbeni füttyre a hű paripa aláfut hősünknek. Vagy a Lucky Luke & Jolly Jumper asszociáció túl durva lenne?)

Az eredeti ’66–os filmmel öszehasonlítva, mint egy Freddie Krüger-plüssjáték. Viccesen néz ki, elnézegeti az ember, de másodszorra elő nem venném. A Corbucci-örökséget sikerült teljesen kilúgozni, maradt pusztán a sár és az arctalan Hős vérfürdői.

A spagetti és a sukiyaki mellett találhatunk mexikói adalékokat a Desperadóból, sőt John Woo-féle hozott anyagokat is. Csupa olyan dolgot, aminek az olasz western volt az alapreceptje.

Egy Django-film nem lehet meg Luis Enriquez Bacalov főtémájának feldolgozása nélkül. Igaz, most Saburo Kitajima énekli, a maga speciális (kobushi) énekstílusában.

Ez a világháború utáni posztmodern végpontja, hol vannak már Godard finom célzásai, Melville áthallásos gengsztersztorijai? Hol az a műgond, amivel Bertolucci és Argento hónapokig nézte a westerneket, hogy azok alapján írják meg a Volt egyszer egy vadnyugatot?

(A forgalmazó előszeretettel foglalkozik a leonei és a kurosawai örökséggel, de hogy a filmben verbálisan is megjelenő „A testőr”  maga is Dashiell Hammett Véres aratásán alapul, már kevésbé hangsúlyos. Ez az igazi globalizáció, kérem, még abból az időből, mikor a McDonald’s-nak tíz étterme volt!)

Nem ódzkodom eleve a filmes idézetektől és önreflexióktól (par excellence vadászom pl. Hitchcockot a saját filmjeiben), de ezek helyett inkább a forgatókönyvre kellett volna hangsúlyt fektetni. A dramaturgia alig összerakható, a dialógusok a jellegtelentől a borzalmasig terjednek – Tarantino ellenére, vagy tán pont azért? Pláne, hogy egész jelenetek vannak egy konkrét idézetre kihegyezve és a képembe tolva. Ennek ellenére unatkozni biztos kevesen fognak, egy véres jelenetet egy másik még véresebb követ, és vizuálpoénok is akadnak. Csak én vágynék többre?

Egyik oldalról öncélú paródia, még a Zucker-Abrahams-Zucker-csapatnak is becsületére válna, másik oldalról hommage a nagy elődöknek. De ezt brutál módon vágja a pofádba.

(És a példa, hogy jobban is lehet csinálni az easternt: Ji–woon Kim The Good, the Bad, the Weirdje.)

Az egész film két gondolatjel közti zárójelbe tett idézőjel – ennek megfelelően vehető komolyan; avagy ahogy  Marco Tullio Barboni írta: „Úgy marad meg, mint egy kis zárójelbe tett furcsaság, amit soha, senki nem tud megmagyarázni.”

Sukiyaki Western Django. Japán 2007. rendezte: Takashi Miike. Írta: Takashi Miike és Masa Nakamura. Producer: Toshiaki Nakazawa, Masato Ôsaki, Nobuyuki Tohya. Fényképezte: Toyomichi Kurita. Zene: Koji Endo. Szereplők: Hideaki Ito, Masanobu Ando, Koichi Sato, Kaori Momoi, Quentin Tarantino és még sokan mások...
 

Filmbemutató: The Good, the Bad, and the Weird + PJ - GdT interjú

Filmkritika: BÖRTÖNVONAT YUMÁBA (3:10 TO YUMA, USA, 2007) ***

Átlag tízévente kel ki tetszhalott állapotából a western, de még egyszer sem volt annyira kómában, mint manapság. A 2000-es években még a két lábon járó defibrillátor, Clint Eastwood is a világháborús hadszínterek felé fordult, Costner Fegyvertársak-ja elsikkadt, még az HBO Deadwood–ja sem érte meg harminchetedik epizódot. A helyzeten ez a film sem segít.

Logikusnak tűnhetett Elmore Leonard eredeti 1953- as novelláját még egyszer feldolgozni. Az első változat 1957- ben készült, még az ötveneses évek végének aranykorában. (A hét mesterlövész, Rio Bravo, A balkezes pisztoly, stb.) A korszak után gyakorlatilag a Vad bandáig, tehát tíz évig nem született sikeres amerikai western.

A klasszikus Délidő dramaturgiáját követő sztoriban a békés telepes, Dan Evans, aki nem hajlandó eladni a földjét vasút miatt, jutalom reményében elkíséri a törvényenkívüli Ben Wade-et a 3.10 es vonathoz, ami majd a yuma-i börtönbe viszi. Pedig tudja, hogy a bandita emberei ki akarják szabadítani főnöküket.

James Mangold filmipari szakmunkásból soha nem lesz egy új Anthony Mann, pláne egy Peckinpah, horribile dictu Leone. Az egyéni látásmód hiányát nem rónám fel neki- pedig lehetne- inkább az erős szerkezet nem léte fájó. Az első félóra után a film szétfolyik, mint Evans ujjai közül a homokszemek.

És hát mire a remek alakítások, a jól kiválasztott mellékszereplők, ha a karakterek zavarosan és logikátlanul döntenek? FIGYELEM! SPOILERVESZÉLY! (Wade mi a túróért fordul az emberei ellen? Ha az apacsok miatt veszélyes a terület, miért nincs ott egy fia indián se? Miért kedveli meg a végére Wade az őt mindhalálig üldöző McElroy-t?) Wade beszólásai büntetnek ugyan- de mivégre, ha a jelenetnek nincs tétje?

A színészi alakításokról szerzőtársak már szóltak- emiatt mellőzném egyébként kifejezetten pozitív véleményemet.

A vágókra is ráfért volna a pontosság betartása- az eredeti film 91 percéhez képest a 2007-es változat 122 perc hosszú- teljesen indokolatlanul. A hangulatot meghatározó fényképezés az egyedüli, ami makulátlan. Akár az új- mexikói tájon pásztáz a kamera, vagy zárt szobában mutatja Evans és Wade szópárbaját- mindig hozzátesz a filmhez.

A két változat között eltelt időben sokat változott a műfaj. A spagetti- westernek stílusa, Peckinpah vérfürdői, Eastwood melankóliája, Costner heroizmusa hozzácsiszolta a cowboy- okat az adott korhoz. A film nem tudja eldönteni, hova is kötődjön. Ha már újat mutatni nem tud( rendezői koncepció, ugyebár), legalább remixeli az eddigieket. Spagettis szuperközelik, John Ford-i fogatjelenetek, Peckinpah-i leszámolás, Mann-i zenei témák. Katyvasz.

Ha már zene -kétségtelenül ez Marco Beltrami legjobb műve,(Oscarra is jelölték idén), de nagy részét olyan irreleváns jelenetek alá helyezték, hogy a film élvezeti értékét jelentősen csökkenti.

Titanic Filmfesztivál - az első két nap

A sztárokkal és Oscar-jelöléssel megterhelt Börtönvonat Yumába eléggé kilóg a zömmel elsőfilmeket felmutató idei mezőnyből. James Mangold megbízható iparos, aki igyekszik a nézői elvárásoknak megfelelni, többnyire sikerrel. Westernje feszes akciódramaturgiát követ, véres és brutális tűzpárbajokkal, a köztes jelenetekben pedig súlyos párbeszédekkel, hogy pontosan tudjuk, szereplőink éppen merre járnak a nagy jellemfejlődésben.

Dan Evans (Christian Bale) polgárháborús veterán, aki a harcok során vesztette el egyik lábfejét. Azóta családot alapított és egy farmon gazdálkodik, de a felvett kölcsönt nem tudja visszafizetni. Szilárd jellem, akivel rosszul bánt a sors. Kapóra jön neki, amikor a szomszéd városban elfogják a hírhedt Ben Wade-et. A rablógyilkost azonban el kell juttatni a bíróságig, azt megelőzően pedig Contention-be, egy vasútállomásig. Evans 200 dollárt kap, amiért kiséretül szegődik, a pénzzel megmentheti a farmját és bizonyíthat a fiai előtt is, akik eleinte a banditát tartják példaképnek. Nem is ok nélkül.

Ben Wade ugyanis okosabb és coolabb, dacára annak, hogy hidegvérű gyilkos. Bár nem a Biblia szerint él, de ismeri annak tanításait. Még gyerekkorában hagyta ott az édesanyja egy pályaudvaron, úgyhogy megtanulta az életben maradás leckéjét. Modora rendkívül megnyerő, de a felszín alatt egy másik, erőszakosabb énje lapul. Nehéz szerep, de Russell Crowe-nak ideális. Hogy a befejezést, a figurában végbe menő változást mennyire képes elhitetni, az egyéni megítélés kérdése. Nálam nem ment át, számomra a börtönvonat bizony kisiklott.

Ennek ellenére profi alkotás, minden kockáján érződik, hogy sokat költöttek rá és rengetegen dolgoztak rajta. Közülük most mégis csak pár mellékszereplőt emelnék ki. Jó látni Gretchen Mol-t és Luke Wilson-t, de gyanítom, hogy a nagy kedvenc Ben Foster lesz, aki az örök második figura a rablóbandában. Ő már ránézésre is ijesztő. Mivel hiányzik belőle az a stílus, ami egy született vezető sajátja, kisebbségi komplexusát kegyetlenséggel kompenzálja. A fejvadászt alakító Peter Fonda szerepeltetése pedig főhajtás a nagy western-idol, Henry Fonda előtt is.

A Külvárosi ámokfutás már a tavalyi programban is szerepelt, de akkor nem jutott el hozzánk. Áldokumentarista visszaemlékezéssel indul a film és minden tíz percben megszakítja a cselekményt egy hasonló magyarázó betét. Ez legfeljebb időtartamban tesz hozzá, ráadásul felesleges komolyságot kölcsönöz az egyébként jópofa és szórakoztató történetnek.

Katrina Skinner 19 éves, szőke és bár molett, tetszik minden férfinak, akiknek vágyait még az sem lohasztja le, hogy Katarinának gyermeke, sőt egy pasija is van. Amikor bátyja, Danny levágja a pénztári eladó fejét egy elbénázott rablásban, majd ezért évekre rács mögé kerül, Katarina bepöccen. Előbb barnára festi a haját, majd elhatározza, hogy újra tárgyaltatja az ügyet, a pasijával, Rusty-val pedig elköltözik a városból. Hogy ezt mégis miből finanszírozná? Természetesen a szülői házért kapott pénzből. A tervnek csak egyetlen személy szabhat gátat. A szülői ház lakója és tulajdonosa, a papa, akit ezért el kell tenni láb alól. A terv kissé kacskaringós elintéséhez egy rendőr és Danny jóbarátjának elcsábításán keresztül vezet az út.

Adva van tehát egy unszimpatikus főhősnő, akit az istenért sem lehet megszeretni, de léteznek ilyen nők, személyesen is ismerek párat. Nagyobb baj, hogy hiába jók a dialógusok, a film a felénél menthetetlenül elveszti kezdeti lendületét. Ez csak részben köszönhető a már említett áldokumentarista betéteknek, a tempó lassulásáért leginkább a fényképezés és a vágás okolható. Nem rossz film, van hangulata is, de igazán csak az ausztrál Magic Dirt zenekar ’I’m a sucker for your love’ című punk-szerzeménye marad belőle emlékezetes.

Külvárosból a Cselek című lengyel filmben is akad bőven. Vigasztalan és elhanyagolt vidéken járunk, mintha az egész település egyetlen nagy rozsdaövezetet alkotna. Egyedül az olasz multicég képviseli a tisztaságot, a modernséget, a kiemelkedés lehetőségét. Nem véletlen, hogy az amúgy egy szocreál étteremben felszolgáló és mosogató fiatal lány, Erka is olaszul tanul és kíméletlenül ostromolja a HR-est, hogy állást szerezzen. Amikor azonban nagy nehezen meghallgatási lehetőséget kap, elkésik, az új időpontban pedig már el sem megy az interjúra. Marad minden változatlan. Merthogy erről szól a film. A változatlanságról. Legalábbis a felnőttek világában.

Erkát minden nap motoron viszi el a barátja, az egyik háztetőn minden délután elszunyókálnak az öregek, stb. Amikor már negyedszerre látjuk mindezt, kaparni kezdjük a szék karfáját, jobb esetben elalszunk. De ha végig kibírjuk a zsibbasztóan hosszú 95 percet, akkor láthatjuk, hogy Erka kisöccsének, a vakációját töltő Stefeknek sikerül beavatkoznia az eseményekbe.

Eleinte ő is az elhaladó vonatokat nézi nap mint nap, két menetrendszerű járat között pedig ólomkatonákat állít fel a talpfákon, aztán feszülten várja, hogy vajon melyiket dönti el a felette dübörgő vonat. Egyik nap azonban észrevesz az állomáson egy férfit, akiről azt hiszi, hogy ő az apja, aki évekkel ezelőtt lelépett. Erka nem hisz neki, de a film végére kiderül, hogy tényleg ő a fater.

Kellemetlen film, amit nehéz befogadni, de napokkal később már sokkal jobb emlékeket őrzünk róla. Ráadásul egy nagy jelenete is van. Amikor Stefek a feléje dübörgő vonat előtt a kezével megálljt parancsol, a vonat pedig megáll. A masiniszta szemszögéből ekkor látjuk, hogy valójában nem Stefek, hanem egy piros lámpa volt a hirtelen fékezés oka. Nos, ez varázslatosan szép. És a filmből még azt is megtudjuk, hogy a cukrászda lengyelül: Cukiernia.

A spanyol-argentin Virágzó narancsfák megtekintése közben viszont azon gondolkoztam, hogy vajon látta-e ezt a filmet bárki is, mielőtt a programba válogatta. Szoft-erotikus thriller műfajba sorolnám, de sajnos mind műfaji, mind művészi filmként megbukik. A pszichoanaltikus főhősnőt Malénának hívják és amolyan szemüveges, szürke kisegér, akinek a rendelői kanapéján heverésző ügyfelek a legváltozatosabb közhelyeket puffogtatják az ellenkező nem iránti érzéseikről. De mivel mindez egyetlen író műve, a főhősnőnk gondolatai sem sokkal elmésebbek.

Egyik este az autójából észreveszi, hogy egy férfi bántalmaz egy prostit a parkban. Malena egy kővel fejbe vágja az ipsét, aki meghal, de a prostituált tudja, mi a teendő és egy elhagyott építkezésen megszabadulnak mindketten a holttesttől. Mint az másnap a tévéből kiderül, az áldozat egy rendőr. Malena egyszerre kivirul, miniszoknyás dívává változik, majd összebarátkozik és szexuális kapcsolatot létesít előbb az özveggyel, majd az ügyben nyomozó rendőrtiszttel, Sabinával is.

Eddig fogjuk rá, hogy rendben van. A néző ezután viszont kezdi elveszíteni a fonalat és a türelmét. Kiderül, hogy a halott rendőr a saját zsebére is dolgozott és ebben az ügyben Sabina is benne van. De hogy ez izgalmas és érdekes legyen, profi író és rendező szükségeltetik, nem pedig egy műkedvelő. Elég hiteltelen, hogy amikor Malena leleplezi magát, az özvegy ezt vállrándítással elintézi, ahogy a perdöntő bizonyíték is nevetséges módon kerül elő. Valamelyik tartományi kábeltévén talán elmegy az ilyesmi, de egy filmfesztiválon semmi keresnivalója. A vetítés után lehetőség nyílt a rendezővel való személyes találkozásra. Antonio Gonzáles Vigil-t ugyan nem, de a teremből fejvesztve menekülőket én is láttam.

Filmhír: VAN ISTEN!!!

ugyanis a Coen-testvérek következő filmje egy szupervéres spagetti western lesz. Az IMDB-ről:

"Filmmaking siblings Joel and Ethan Coen are set to make their goriest film ever - a Spaghetti Western featuring scenes of primitive torture methods. The brothers, whose notoriously gory new film No Country for Old Men has been tipped for Oscar glory, are desperate to make a film about the days of cowboys and Indians battling it out in the Wild West of America. But - as Joel warns - it won't be one for the faint-hearted. He says, "We've written a western with a lot of violence in it. There's scalping and hanging ... it's good. Indians torturing people with ants, cutting their eyelids off." Ethan adds, "It's a proper western, a real western, set in the 1870s. It's got a scene that no one will ever forget because of one particular chicken."

Így kell ezt. Egy remekművet egy grand guignol csodával kell megfejelni.

Karácsonyi ajándék, egyenesen a nyeregkápából

A Geekblog szerkesztősége egy emberként (egyetlen cserzett bőrű, harmonikázó, a kezét a pisztolytáskáján tartó emberként) kíván boldog karácsonyt minden kedves olvasójának (az ellenszenveseknek is) és örömmel nyújtja át ajándékát, eme csokorba fogott spagettiwestern-zenegyűjteményt, amelyre általánosan jellemző, hogy nem a szokásos, "tegyünk bele annyi Morriconét amennyit csak lehetséges" direktíva alapján került összeállításra.

Bruno Nicolai, Nico Fidenco, a De Angelis-testvérek és hasonló tehetséges szerzők felejthetetlen vagy éppenséggel csak érdekes melódiáit küldjük nektek, szeretettel.