SZUPER SZERZŐ(IE)K
Rég elmúltak már felelőtlen egyetemista éveim, amikor a filmválasztási szokásaimat nagyjából olyan mélységű folyamatok írták le, mint például "ami épp leért torrenten", vagy "valami más műfajút, mint a délelőtti". Az időm kevés, és eleve sokkal több régi filmet nézek, mint újat (= kétezerrel kezdődőt). Így hát a kortárs termést igyekszem a lehető leghatékonyabban szemlézni, márpedig a közönségkedvenceknél sokkal jobb fokmérőnek bizonyult a tehetségesen indult, vagy már többször bizonyított szerzők követése. Az elmúlt évtizedben is sokkal több örömet, mint csalódást hoztak e választások.
Berberian Sound Studio, The Duke of Burgundy (Peter Strickland)
Peter Strickland azon szerzők egyike, akik a kísérletezést, a szabályok megszegését, a nézői elvárások átejtését fontosabbnak érzik nem csak a (ráadásul kifejezetten rétegfilmes, obskúrus) műfaji keretnél, de a szerzői életmű koherenciájánál is. Ennek megfelelően (habár szorgalmas kritikusok végül nyilván csak "egységbe értelmezik" majd életművét) igen változatos, ám mindenképpen izgalmas élmény megnézni az új filmjeit. Szerencsére - ahogy öregszem - egyre kevésbé zavar, ha valami elsőre nem totálisan várakozásaim szerinti, cserébe igényes és átgondolt.
A 2009-es Varga Katalin balladáját 2012-ben a Berberian Sound Studio kurta-furcsa végződésű, cserébe az olasz műfaji filmek iránti rajongást egyedi humorral és különös karakterekkel kiélő filmjét csak második nézésre kedveltem meg igazán, a The Duke of Burgundy erotikus, mégis egyszerre borzasztó okos-elegáns és érzelmes párkapcsolati drámája viszont azonnal kedvencemmé és 2015 legjobb filmélményévé vált számomra. Az In Fabric eleddig tán az első Strickland-mű, amelyet a megmérettetés után könnyűnek, sekélyesnek és több szempontból is egyenetlennek érzek, főleg a korábbi darabokhoz képest. (Természetesen ennek ellenére is kíváncsian várom Strickland következői filmjeit.)
It Follows, Under the Silver Lake (David Robert Mitchell)
Ahogy legtöbb nézőjét, engem is elvarázsolt az It Follows (Valami követ) első hallásra butácska, kopogós koncepciójú, ám remek, hangulatos és magvas mondanivalójú (szételemezhető és szét is elemezett) indie horror.
Az Under the Silver Lake-et (Kaliforniai rémálom) nagy várakozás övezte, és szinte mindenki utálta (a Geekznél Nagy Krisztián kollégám és én vagyunk a kivételek): megkapta többek között a nőgyűlölet, az öncélúság és az önimádat vádjait is. Számomra ez a fanyar humorú, a ló másik oldalán lefelé csúszó, túlcsavart iróniájú, Hollywood-kritikus felnőtt-kamasz neo noir történet már csak két kézzel szórt ötletparádéja miatt is jó élmény volt, és röhögni is ritkán szoktam ennyit filmen.
Mandy (Panos Cosmatos)
Már a Beyond the Black Rainbow minimálköltségvetésű, költői, elvetemült sci-fi horrorját is megbecsülte a megalkuvást nem ismerő, merész független műfaji filmek ínyenc-elfogult közönsége, Panos Cosmatos azonban a legtöbbünk horizontján a Mandy velejéig romlott világképű, lüktető, izzó filmszörnyetegével tűnt fel, melynek látványvilága, zenéje és szellemisége valahol a 80-as évek fantasztikus horrorjainak, az elborultabb metálzenekarok videoklipjeinek és a nyers, izzadva ébredős rémálmoknak a találkozásaként írható le. Nem mellesleg pedig jó pár embernek felnyitotta a szemét Nicolas Cage megalkuvást nem ismerő, szélsőségességig túlzó, következetes színészi metodikájának zsenijére.
A Mandy az a film, amelyet nem hittem el, amikor néztem, és még utólag sem áll össze, hogyan lehet valami ennyire gonosz, ennyire éterien tiszta és romantikus, és mindemellett (akármilyen hihetetlen) távolról sem giccses és kamaszos. De az is biztos, hogy a Mandy-élmény teljesen szubjektív. Én senkit nem fogok győzködni - én csak örülök, hogy van!
Kill List, Sightseers, A Field in England (Ben Wheatley & Amy Jump)
Ben Wheatley rendező és Amy Jump forgatókönyvíró (utóbbi a neme és státusza miatt is elsikkad az előbbi mellett, ami tök igazságtalan) első megnézett filmjük óta stabil dobogósok a kortárs filmszerzőim listáján. Habár számomra a Kill List (Halállista) lassan és elbűvölő minimalizmussal becsavarodó bérgyilkos-krimije, a Sightseers (Vérturisták) meghökkentő, bájos, fekete humorú romantikus története, valamint A Field in England (Valahol Angliában) történelmileg abszolút felfejthető, de emellett teljesen elvont, kizárólag archetipikus karakterek emberi viszonyainak terepén értelmezve is működő, pszichedelikus művész-thrillerje olyan mesterhármas, amelynek szintjét talán soha nem tudja majd újra elérni a páros (bár micsoda gonosz dolog ilyet mondani...), azért a High-Rise és a Free Fire így is igen stílusos, markáns humorú és látványvilágú filmek, melyek kiemelkednek az átlagból.
The Strange Color of Your Body’s Tears, Let the Corpses Tan (Hélène Cattet & Bruno Forzani)
Hélène Cattet és Bruno Forzani írói és rendezői feladatokat megosztó, élettársi filmszerző-kettőse olyan, mint az erjesztett, szénsavas malátalé, hűvösen tálalva: ha nem volna, ki kéne találni, mert annyira jó. De vannak, és szorgalmasan készítik az eurokult műfajok előtt tisztelgő, de emellett komplex, kimunkált, allegóriák vastag rétegeivel megpakolt audiovizuális műremekeiket (és ritkán van akkora hangsúly az "audio" részen, mint náluk).
A 2009-es Amer (Bűverő) után 2013-ban készült el a The Strange Colour of your Body's Tearst, majd 2017-ben a Let the Corpses Tant (Hullák a napon). Relatíve lassú munkatempójuk az aprólékosság mellett bizonyára a nehéz finanszírozhatóságnak is köszönhető, mindazonáltal én nem fogok panaszkodni rájuk, amíg ilyen egyenletesen magas minőséget hoznak. (Nagy bánatom, hogy lecsúsztam az interjú lehetőségéről, amikor épp itt jártak.)
Blue Ruin (Jeremy Saulnier)
Jeremy Saulnierről nem írok túl sokat: egyrészt van cikkünk mindegyik filmjéről, másrészt sajnos az első volt a legjobb: a Blue Ruin egyszerű tézise (a bosszúval senki sem jár jól) ellenére annyira hétköznapi és konvenciókkal szakító módon tálalta történetét, hogy beleremegett az ember lelke (még egyik kedvenc filmem, Peckinpah Szalmakutyákja mellé is odatehető e tekintetben). A Green Room és a Hold the Dark a műfaji átlagnál jobb, megnézésre érdemes filmek, de a neonáci banda klausztrofób thrillerje túl specifikus és folyamatos feszültséget erőltető, az alaszkai farkas- és embervadászat története pedig túl sok témáról szereplőről akar túl sokat mondani, egyik sem bír az első film ritmus- és egyensúlyérzékével. Remélem, Saulnier tart egy kis szünetet, és vissza tud térni a Blue Ruin őszinteségéhez és erejéhez.
You Were Never Really Here (Lynne Ramsay)
Még egy film, amely a jól ismert, akár elcsépeltnek is nevezhető alaptörténetéből éppen azzal hozza ki a maximumot, ahogyan eltér tőle, röviden: temérdek szerzői kézjeggyel írja felül akár a legelvártabb műfaji elemeket is (erőszakjelenetek, megkeményedő főhős). A You Were Never Really Here (Sosem voltál itt) egy magabiztos, rutinos rendező filmje, akitől szégyenszemre még semmi mást nem láttam (ezt mielőbb pótolnom kell, mert addig is szégyenteli, szemet csípő füsttel égeti a megnézendő filmes listámat).
The Witch, The Lighthouse (Robert Eggers)
Robert Eggers a rettentően kevés filmes szerzők egyike (még az "art-horror" műfaján belül is), akik az agresszív vizualitás korában mernek valóban minél kevesebbet mutatni, és ezzel bevonni a nézőket. Emellett jellemzőek rá a merész karakterkmegnyilvánulások és dialógusok is, nem csak a néha nehezen érthető korabeli nyelvezet, de a kevés sablonos téma miatt is. Mindazonáltal, ha határozottan emlékezetes és bátor darab is, a The Lighthouse-t cseppet gyengébbnek érzem előző filmjénél, a The Witchnél: a cselekmény lényegi elemeit is megkérdőjelező őrület elcsépelt fogása és a nyilvánvalóan alapvető rendezői koncepciónak számító, extrém képarány is kifejezetten sokat ártott neki.
MESTERI MAGYAROK
Final Cut: Ladies and Gentlemen, Ruben Brandt, a gyűjtő, Saul fia, Testről és lélekről, A vizsga
Az elmúlt évtized hazai filmes termését határozottan erősebbnek érzem, mint a korábbiakat: mintha kezdenénk rátalálni a szűk réteg által szűk rétegnek készített, elvont művészfilmek és a minimális igényszintet maximálisan kielégíteni próbáló, zsibbasztóan butára belőtt tömegfilmek közötti, nem is olyan szűk ösvényre. A Final Cut stílusgyakorlatnak is beillő, de nagyon is okos extrém szkeccsfilm-kísérlete, a Ruben Brandt, a gyűjtő műfajilag túlvállalt (romantikus heist-krimi-vígjáték?), multimédiás művészeti utalásokkal túltömött albuma (csak az utalásoknak szentelt honlapjának több óra alatt sem jutottam végére...), a Saul fia sokszor feldolgozott témát több, igen bátor újítással elmesélő remeke, a Testről és lélekről fanyar humorú, érzékenységet és explicitást ügyesen váltogató drámája, valamint A vizsga moralizáló, történelmi háttere miatt is érdekes, mégis vállaltan műfaji kémfilmje voltak számomra az évtized legizgalmasabb magyar filmjei.
Hozzá kell tennem, hogy még jó pár kellemes, pirulás nélkül nemzetközi produkciók mellé helyezhető magyar filmet tudnék sorolni, úgy is, hogy néhányat még pótolnom kéne (Apró mesék, Ernelláék…, Kojot stb.), a számomra legizgalmasabb projekt - Pálfi Toldija - pedig sajnos el sem készült.
NEMISÉGRŐL, NAGYSZERŰEN
Annihilation, Her, Nocturnal Animals, Évolution, Raw
A nemiség kérdésköre kimeríthetetlen témát nyút a művészeknek. Ha hozzávesszük, hogy napjainkban az evolúció viharában kialakult rendszert több oldalról is aktívan formáljuk, alakítjuk a mérnöki-biológiai beavatkozásoktól a kulturális, társadalmi újragondolásig. Az elmúlt évtizedben számomra négy film is kiemelkedően izgalmas módon nyúlt a témához.
Dióhéjas összefoglalók, kedvcsinálási és nem magyarázási céllal: az Annihilation (Expedíció) Alex Garland általi adaptációja egyszerre kínált fantáziadús sci-fi kalandot és rétegzett allegóriákat a szakítás és megcsalás női oldalról való megélésére. A Her (A nő) egy férfi és egy AI szoftveres bolti termék(!) elképzelt szerelmén keresztül egyaránt vizsgálja az AI-k viselkedésének, tudatának elképzelhető formáját, és az emberi szerelem mibenlétét, jellegét. A Nocturnal Animals (Éjjeli ragadozók) egy férfi és nő magánéleti drámáját okos, többrétegű történetben, elit- és tömegművészet díszletei között meséli el. Az Évolution keveset beszélő, keveset mutató művész-horrorja(?) egy kis tengerparti falu bizarr üzelmein keresztül a kamaszkor érzelmi-értelmezési zűrzavarát és a poszthumanizmus témáját boncolgatja, kihagyásokkal teli történetvázlatának felöltöztetését a nézőjére bízva. A többrétegű Raw (Nyers) bivalyerős, allegorikus jelenetei nézhetők többek között a fiatal (egyetemista) felnőttlét elszabaduló szexuális (és másfajta) szabadságvágya szempontjából is.
KELETI KINCSEK
Chedeng and Apple, Smaller and Smaller Circles
Némi pofátlan egyszerűsítéssel megfogalmazva a ‘80-as, ‘90-es évek Hongkong és Japán évtizede volt Délkelet-Ázsia filmtermését tekintve, a 2000-es évek pedig Dél-Koreáé. Nos, 2010-ből nem láttam elég ázsiai filmet hasonló kijelentésekre, de számomra nagyon szubjektíven, két udinei Far East Festival után, a Fülöp-szigetek maradt meg igazi meglepetésnek: Az éjfekete humorú (egy levágott pénisz mint running gag, mi ez…?!), sírós-nevetős Chedeng and Apple egy idős leszbikus nőről és barátnőjéről, valamint a Smaller and Smaller Circles moralizáló, társadalomkritikus thrillerje két jezsuita papról, akik egy szegénynegyedben tevékenykedő gyerekgyilkos után nyomoznak, egyaránt emlékezetes, erős, tökéletesen kerek filmek, melyeket bármikor újranéznék.
Cold Fish
Ezt némi bizonytalankodással teszem a listára: egyes jelenetei kitörölhetetlenül belém égtek, ugyanakkor a legkevésbé sincs kedvem újranézni ezt a szuperpesszimista, nyomasztó, nézőit a lehető legkínosabb hangos felröhögésre késztető, zavarbaejtő szociohorrort a Takashi Miike nyomdokain haladó Sion Sonotól. (Emlékszik még valaki a rendező korai kultfilmje, a Suicide Club elképesztő nyitójelenetére? Na az a fajta fekete humor van itt is kicsavarva a maxig.) Csak valóban közeli és ne túl érzékeny barátokkal nézzétek együtt…!
Assassination, Inside Men, The Age of Shadows
Dél-Korea filmiparának elmúlt évtizedét jól jellemzi ez a három, jó értelemben vett tisztességes iparosmunka: szerzőiséget háttérbe szorító, kimunkált művek, melyek közül kettő izgalmas történelmi traumákhoz nyúl, egy pedig érvényes jelenkori politikai és társadalomkritikát fogalmaz meg. De azért az “iparosmunka” szó pici kritikája is igaz rájuk, legalábbis a szerzőiség rajongói részéről: mind nyúlhatna még mélyebbre, lehetne picit egyedibb. Dél-Korea a 2000-es évek szerzői csúcsai után a 80-as, 90-es évek hollywoodi filmgyártás magabiztosságával termeli a remek filmeket.
FIFIKÁS FÉLELEMKELTÉS
The Ritual
E brit-kanadai horrornak szerény a vállalása, de túlteljesíti azt, egyszerű történetébe és kellemesen rövid játékidejébe (a régen tisztelt, mára lenézett-elfelejtett bűvös kilencvenpár perc…!) túlélni-a-vadont izgalmat, karakterdrámát, szörnyfilmet és még valami mást is belecsempész. (Nem írom, hogy belesűrítve, mert nem érződik annak).
The Invitation
A film kapcsán megjelenő - amúgy méltató - kritikákban a kelleténél több hangsúlyt kapott a film cselekményének váratlan fordulata - a fokozódó feszültséget felváltó, erőszakos “feloldás” -, és kevesebbet az előbbi finom építése, a rezdülésekből épített karakterek, a titkok neszezése a társasági dialógussablonok lomha lökdösődése között. Érdemes odafigyelni a rendezőre, ha azóta jobbára tévésorozatokat rendez is.
Hagazussa
Az európai folklór elemeit felhasználó horrorfilmek erősödő közösségét gazdagítja ez a kíméletlen, kifejezetten nehezen nézhető osztrák-német függetlenfilm, mely a The Witch nyomdokain haladva csak minimális teret enged a boszorkányok misztikus varázsereje közvetlen ábrázolásának, a népi babonák felől közelítve a megfoghatatlan rettenetet. Ügyes húzás, hogy az idős, egy kislánnyal kettesben elvonulva éldegélő, boszorkánynak tartott asszony a film első harmadában meghal, így innentől a majd minden jelenetben egyedül szereplő főhősnő egyszerre válik a rémfilm gyanakvásra okot adó gonosz lényévé (lévén keveset tudunk róla és motivációiról) és együttérzésükre méltó, azonosulási lehetőséget kínáló hőse (lévén a halott boszorka nem inaktív boszorka...). Ez a kettősség jellemző a misztikus hangulat és egyes allegória-értelmezési lehetőségek explicit megjelenésére (fajgyűlölet, örökletes pszichés betegségek) is. Csak erős idegzetű nézőknek ajánlom, még sokkal inkább, mintha a relatíve könnyen lerázható torture porn-filmeket...
ZSENIÁLIS ZSÁNERFILMEK
Vannak filmek, melyek a listázásból könnyen kimaradhatnak, amiért nincs bennük semmilyen messziről kilógó, nagyon egyedieskedő elem, vagy éppen hiányoznak a nagy nevek - hiába kerek, minden vállalásukat teljesítő, nézőjüket komolyan vevő, remek darabok.
Marshland (La isla mínima, Mocsárvidék)
A True Detective-hez hasonlítgatott (pedig azzal egy időben készült), a spanyol délvidéken játszódó krimi egy nagyon amerikai műfaji sztori (sorozatgyilkos utáni nyomozás) nagyon európai változata, melyben a 2009-es, argentin Szemekbe zárt titkok-hoz hasonlóan a történelem árnyai a (filmben 1980-at jelentő) jelenig nyúlnak. A dél-koreai, szintén remek Memories of Murder távoli spanyol rokona.
Message from the King
Habár a zseniális, vérfagyasztó 2004-es Calvaire rendezője, Fabrice du Welz jegyzi a Netflixes Message from the Kinget, sztorija és netes értékelései alapján csak egy középszerű bosszúfilmre készültem, és a tisztesség kedvéért néztem meg, azonban egy valóban egyedi ízű, emberszagú karaktereket mozgató, igen hangulatos, szokatlan zárlattal rendelkező, remek filmet kaptam. A ‘80-as évek legjobb olasz zsarufilmjeit idézi: csendes gyilkos, amely nem próbál korszakos remekmű lenni, de a legtöbb fáradt, szürke, kérges hátú hétköznap estén sokkal-sokkal jobban esik, mint azon filmek nagy része, amelyek viszont korszakos remekművek akarnak lenni (beleértve azt a néhányat, amelynek még sikerül is).
Ex Machina, Prospect
Kettő, még a fentieknél is szerényebb film, költségvetésében és sztorijában is, de egyes felkapottabb, témájuknak hátat fordító sci-fi melodrámákkal ellentétben végig hűek maradnak sci-fi témájukhoz: a Prospect megőrzi old-school, tudományos-fantasztikus kalandfilmes ízét, az Ex Machina pedig bátor, gondolkodó üzenetet fogalmaz meg az AI-ember viszony egy lehetséges problémájáról.
MŰVÉSZET, MINDÖRÖKKÉ
Sound of Noise, The Square, The Price of Everything
Íme három kiváló film, amely se nem műfaji, se nem geek, viszont nagyon érdekesen járja körül a modern művészetet. A The Square (A négyzet) a kortárs képzőművészet szerepét vizsgálja a társadalmi és egyéni életünkben, a Sound of Noise (Zajháborítók) az ösztönös emberi kreativitás és alkotásvágy témáját, a The Price of Everything (Senki többet) pedig a műtárgyak értékének objektív megítélhetőségét és a modern képzőművészeti élet résztvevőinek motivációit.
ESENDŐ EMBEREK, TÁRSADALMI TÖRÉSVONALAK
Black Mirror (Hated in the Nation, The National Anthem, Fifteen Million Merits)
Ugyan a modern, nagy költségvetésű, igényesen megírt sorozatok diadalmenetét legkésőbb az ezredfordulótól szokás számolni, a Black Mirror még a legjobb kábeltévék és tartalomszolgáltatók közül is kilóg merészségéért kíméletlenségéért, és a sci-fi műfaj visszakormányzásáért a társadalomkritikus, okos példázatokhoz (a nagyrészt külsőségekre koncentráló melodrámáktól).
The Hunt (Jagten)
Egy iszonyatosan kényelmetlen téma igen érzékeny elemzése. Hosszan tartó, borozás közbeni kitárgyalásra alkalmas film, Mads Mikkelsen remek alakításával.
Nightcrawler
Ha csak egy ügyesen modernizált újramesélése lenne a Taxisofőrnek és A hálózatnak, a mai közönség számára izgalmasabb köntösben és Gyllenhaal mániákus alakításával, már akkor is megérdemelne egy pacsit, ha nem is kerülne e listára. De több annál, mert kellő bátorsággal túlozza el egy elszánt sikerember szatirikus történetét, aki hallja az idők szavát, és fullba nyomja, amit a leskelődő-önmutogató közösségi média meg a non-stop breaking news lázában égő, tragédiakufár hírműsorok csecsén nevelkedett közönség követel a torkába.
November
Ez az egyedi hangulatú, észt, fantasztikus-romantikus-horror-komédia igazi váratlan, besorolhatatlan gyöngyszem, melyre folk-horrorokat keresgélve bukkantam rá, de sokkal jobban jártam vele, mint egy random folk-horrorral. Igazságtalan a világ, mert valószínűleg sohasem fog igazi esélyt kapni rá a film, hogy akár csak szűk réteg kultfilmje legyen a nemzetközi színtéren (de ne legyen igazam!). Ha választanom kellene egy filmet, amelyet minden ismerősömmel megnézethetnék, akkor jelenleg ez lenne az.
Wild Tales (Relatos Salvajos, Eszeveszett mesék)
A szkeccsfilmek könnyen felborulnak, mert ritkán elkerülhető, hogy az egyik vagy másik epizód ne magasodjon a többi fölé. Az Eszeveszett mesék rövid sztorijai között nincs igazán gyenge, mindegyik másért szerethető, mindegyik egyszerre komikusan túlzó és mégis hétköznapian, gyarlón emberi.
TÖBBRÉTEGŰ TÖMEGFILMEK
Mad Max: Fury Road, Dredd
Az évtized két furcsasága volt ez a sci-fi akciófilm-páros, melyek (1) tokától bokáig töltöttek látványos, elképesztő tempójú, ugyanakkor egyedi ízű humorral tálalt akciójelenetekkel, és (2) meglepően mély társadalomkritikát fogalmaznak meg a Dredd női karakterei izgalmasan jelenítik meg a nőiség egyes problémáit: az újonc zsaru férfiasan érzelemmentes mentalitást követelő munkájával küszködik, és végül Dredd élet/munkafilozófiája ellen fellázadva arat morális diadalt, Ma-Ma egész lénye pedig a "karrierista anya" kihívására válaszoló sarkított, ironikus válasz). Két film, dögös női és alapvető műfaji elvárásoknak megfelelően vagány, magabiztos szereplőkkel (bár a Mad Max: Fury Road éppen főhőse potenciáljának folyamatos megkérdőjelezésével játszik el feltűnően), mely rá mer mutatni a zsákutcára, amelybe mára a nemi szerepekről való közgondolkodást vehemensen belekormányoztuk.