Az előző évekkel ellentétben könnyű volt egy hagyományos toplistát felállítani: nem volt olyan kevés jó film, hogy ne tudjak tízet összeszedni, és nem volt olyan sok, hogy különösebben vérezzen a szívem bárminek a kihagyása miatt. Geekkörökben persze 2013-ból sokaknak az marad majd meg leginkább, hogy Hollywood még saját magához képest is drasztikus töketlenkedéseket produkált, és itt nem csak a gigászi bukásokról van szó, amikről már első látásra üvöltött, hogy csak két kokócsík felszívása közben kaphattak zöld utat az illetékes barmoktól (R.I.P.D.-től a 47 roninig), hanem a ténylegesen ígéretesnek tűnt projektek elcseszéséről is. Még az álomgyár, khm-khm, auteurjai is felsültek (Shane Black, Neill Blomkamp), a szuperhősöknek pedig még sose volt ilyen szar évük. A tipikus blockbusterek közül csak a Tűzgyűrű és a Halálos iramban volt fasza, de egy best of listától azok is messze vannak. Viszont idén legalább két olyan rendező is óriásit alkotott, akikről, legendás múlt ide vagy oda, már kezdtem letenni – és szerencsére vannak azok, akik most sem okoztak csalódást. Összességében: not bad. (A lista abc-sorrendben van.)
Csak Isten bocsáthat meg Horrorisztikus, szürreális, rémálomszerű és teljesen elborult neo-noir, csodálatos és rettenetes, hipnotikus és félelmetes. Sokkal jobb és kiforrottabb, mint az oda-vissza ajnározott Drive.
Django elszabadul Tarantino talán legambiciózusabb filmje, nem csak a spagettiwestern és a blaxploitation rá jellemzően tökös összekombinálása miatt, hanem azért is, amilyen merészen és drámaian viszonyul a rabszolgatartás intézményéhez a véres neo-exploitation felszíne alatt.
Drug War Gonosz, cinikus és jéghideg, kimértnek tűnő, de a végére iszonyatos, vérgőzös, ultrakegyetlen öldöklésorgiába (olyanba, amihez foghatót nyugaton egyszerűn nem tudnak) torkolló police procedure thriller. Johnnie To abszolút csúcsformában.
Gravitáció Az év legizgalmasabb és leglátványosabb filmje. Őrületes adrenalinexpressz. Sandra Bullock óriási. Baszki, ebben még a 3D-nek is van értelme.
A jogász Cormac McCarthynak sose voltak illúziói, és öregkorára sem lett szentimentális. A jogász büdös, mocskos, kegyetlen neo-noir lázálom, abszolút reménytelenséggel, totális nihillel, bravúros színészgárdával, Cameron Diaz puncijának és egy autó szélvédőjének meghitt találkozásával. A legtöbb kritika szétszedte a filmet, de leszarom. Welcome back, Ridley!
Mielőtt éjfélt üt az óra Linklater Before-trilógiája tökéletes, katartikus, gyönyörűen és keserűen életszagú. A harmadik rész a korábbiakban valóra vált álom szertefoszlása, olyan lehengerlően igazi és megkapó, hogy a legtökösebb macsóból is reménytelen romantikust farag.
A nagy Gatsby A kritikusok gyomra nem vette be a szépirodalmi klasszikus audiovizuális orgiába oltását, pedig Fitzgerald Nagy Amerikai Regénye másról sem szól, csak a kurvanagy excessről és a mögötte lévő ürességről, az pedig rimánkodik Luhrmann stílusáért. Az év legnagyobb bravúrja? A rendező multiplex-látványosságot tudott csinálni A nagy Gatsbyből úgy, hogy közben megtartotta az értékeit és a komplexitását.
A vadászat Thomas Vinterberg kőkemény drámája ostobaságról, csordaszellemről, hisztérikus gyerekféltésről és elhanyagolásról (és még sok másról) azért olyan mocskosul felkavaró és kényelmetlen, mert nincs mumusa, nem lehet benne ujjal mutogatni a rossz emberre, aki saját érdekében és/vagy rosszindulatból keveri a szart.
A Wall Street farkasa Az év összes többi vígjátékán nem röhögtem annyit, mint ezen a teljesen őrült, két órának tűnő három órán, ami alatt DiCaprio csak akkor nem pufogtat briliáns szövegeket, amikor kokózik. Tele a film olyan karakterekkel , akiket tucatnyi okból kéne zsigerből gyűlölni – és nem megy. Welcome back, Marty!
Zero Dark Thirty Az év legtökösebb filmjét már megint Kathryn Bigelow rendezte. Szenvtelen, minimalista és iszonyúan feszült dráma arról, hogy milyen elbaszott egy világban élünk, és hogy ezt milyen ijesztően könnyen el tudjuk fogadni.
+1: az idei sekélyes és szánalmas horrorfronton a V/H/S 2 Safe Haven című szekciója az egyetlen, ami méltó a kiemelésre. Gareth Evans szektás agyréme brutális, apokaliptikus, vicces, kegyetlen iramú és teljesen őrült.
Állok a Vista mozi előtt és nézem a hatalmas neontáblát. Éjfél után három perccel le is kapcsolják: az utcán néhány csendben didergő ember rugdossa idegesen nevetgélve a cigicsikkeket a tizenkét fokos melegben. Vérzik a szívem és próbálom valahogy összerakni az elmúlt három órát, valami értelmet vagy magyarázatot találni az egészre.
Martin Scorsese életművét hadd ne én mutassam be: ismeretségi körömben kapásból három embert ismerek, aki felkészültebb és lelkesebb ha a hetvenegy éves “fenegyerek” kerül szóba. Két címet mondok gyorsan, ha mindenáron kontextualizálásra akarnak a Kedves Olvasók kényszeríteni így hajnali fél kettőkor a hideg verandán: Nagymenők és Casino. Egy-egy eposzi darab, filmművészeti klasszikus. Tegye fel a mancsát, aki szerint ezek nem értek volna legalább három-három Oscar díjat. Hogy miért is fontos ez a két film? Megmondom miért: A Wall Street farkasa ugyanerre a sorsra fog jutni.
Mielőtt beültem volna megnézni a filmet, prekoncepcióim voltak. Igyekszem ezeket elkerülni-elfelejteni, mondjuk úgy, hogy befogom az orrom és beleugrom a nézőtérbe, hogy ne legyen időm gondolkodni. Azóta, amióta az első trailer kijött a filmhez végig az járt a fejemben, na ebből hogy lesz film? Mert valljuk be őszintén, a maffiáról szívesen néz az ember filmet, pláne az amerikai maffiáról, merthogy az messze van, nincs ránk hatással és különben is: ezek az emberek legalább abból nem csinálnak titkot, hogy bűnöznek, hiszen ezt osztotta rájuk a származás, a körülmények, de leginkább a természetük. A Casino egyetlen kockája sem hiteget minket azzal, hogy valójában érzékeny lelkű norvég klasszikafilológus-professzorokról fog szólni. Don Ricklest meglátva nem merül fel bennünk hogy Troppauer Hümért látjuk. Ezek a játékszabályok: rossz embereket látunk, akik rossz dolgokat csinálnak rossz emberekkel, az ártatlanok szenvedni fognak, az igazi gazemberek viszont nem hogy megússzák, de fel sem bukkannak, vagy csupán egy villanásra. És mindez tőlünk kényelmes távolságra van ahhoz, hogy borzongva vágyjunk dekadens világukra.
A Wall Street farkasában azonban eredendően tőzsdeügynökök vannak. Kereskedők. És az elmúlt lassan hat év fényében ez az egykor valamennyire tisztelt, de mindenképpen irigyelt szakma más megvilágításba került. Hogyan - tettem fel magamnak a kérdést - hogyan fogok tudni nem hogy drukkolni, de egyáltalán együtt érezni olyanokkal, akik konkrétan összeomlasztották a világ pénzügyi rendszereit? Akiknek a mohósága, cinikus viselkedése vezetett ahhoz hogy egy kisebb európai országnyi ember szó szerint az utcára került - és itt most tegyük jótékony zárójelbe a “személyes felelősség” kérdését. A válasz egyszerű: Terence Winter - akinek kilencvenes évekbeli Xena, a harcos hercegnőben elkövetett tetteit most már végleg zárójelbe tehetjük - és maga Martin Scorsese ugyanazzal a stílussal, eleganciával, a “hiteltelen narrátor” hitelességével, bántóan őszinte és irigylésre méltóan barokkos történetfűzésével A Wall Street farkasa egy lendületesebb hullám gyengédségével bevon Jordan Belfort világába, amely Matthew McConaughey-val kezdődik és Kyle Chandlerrel végződik. És mintha egy perc sem múlt volna el 1996 óta.
Állok és nézem a hideg, de száraz járdát. Eszembe jut a pöcsét fogó, teljesen szétcsúszott Jonah Hill, a lejárt kábítószertől lebénult, a fehér Lamborghinibe magát tehetetlenül-dühösen begyűrő, és (mint mindig) élete alakítását nyújtó Leonardo DiCaprio, a telefont furcsa brit akcentussal felvevő Rob Reiner… a sort bekezdéseken át lehetne folytatni. Ahogy a Casino vagy a Nagymenők, vagy akár a Taxisofőr mára már klisévé koptatott nagyszerű jeleneteit és alakításait is. Remegek, fázom, dühös vagyok és szomorú. Miért, miért nem 1998-ban jön ki? (a könyvmoly-trolloknak: tudom, a sztori nem olyan régi, csak nemrég jött ki a könyv. Befejeznétek? Unom.) Nem jó, akkor összeroppantja a Titanic. Akkor 1999-ben - ja, hogy akkor meg Amerikai szépség… Nem jó ez így sehogy sem. De akkor is: ha a Casino után jön ki nem sokkal, akkor gyönyörű megkoronázása lehetett volna egy Mephisto-Redlezredes-Hanussen kaliberű sornak. És talán, talán egy halvány esély lett volna arra, hogy ne a Téglával vágjanak Scorsese-hez egy Oscart. Így viszont az egész olyan furcsán anakronisztikus, hiszen a nyolcvanas évek vége-kilencvenes évek feléledése mellett ott van a rengeteg pazar CGI jelenet, ami ugyan emeli az eposzt de valahogy mégis inkább egy blokbaszterbe illene. Ne értsen félre a Kedves Olvasó, minden nagyon szép. Fájdalmasan gyönyörű. Szívfacsaróan, lélekszaggatóan hedonista.
Késő van, a város zaja távol és egyedül vagyok, tudván mindazt, amit szerintem mindenki tud: eljő 2014 és A Wall Street farkasa szart sem fog nyerni. És nézem és elképzelem ahogy Joe Pesci játssza Belfort. Vagy Ray Liotta. Vagy DeNiro. És ugyanúgy szép, DiCaprio egyenrangú Ace Rothsteinnel. Jó könyv, jó színészek jó rendezés. Az év filmje “hands down” és leszarom a toplistákat. A Wall Street farkasa talán lehet, hogy ugyanúgy kultfilm lesz, mint ahogy alapfilm nekünk a Casino meg a Nagymenők - hogy fiatalon megpróbáljuk utánozni, majd idősebb korunkban rájöjjünk hogy mennyire kis buták is voltunk amikor nem vettük észre a vagy ötezer különböző helyről előbugyogó, lézerpontos leírását nemcsak a beszívás gyönyöreinek, de a józanság kínjainak, és ennek az egésznek, amit ostoba kifejezéssel függésnek nevezünk. És persze ott van a mindenen átgyalogoló gazemberség, ahol az első gyenge, barátunkat-harcostársunkat megmenteni akaró gesztust azonnal lerombolja a gyarlóság, az emberi gyengeség és a saját seggünk védelme. Olyan gyönyörű hogy az már gyűlöletes.
A vakító napsütésben gyönyörűen ragyogó, makulátlanul tisztán tartott, a legprecízebb feng-shui alapján berendezkedett utópisztikus városok láttán valahogy úgy van vele az ember, mint Józsi bácsi, miután megnézte a Csillagok háborúját: nem hiszi el. Szép, szép, de zsigeri szinten bujkál bennünk egy megfoghatatlan érzés, ami nem enged a minden földi jóval kecsegtető csábításnak. Biztos találkozott már mindenki azzal a bizonyos sci-fi alapvetésnek számító felütéssel, amikor a főhős idilli élete és az ezt biztosító paradicsomi körülmények egyszeriben felborulnak, mert kiderül, hogy valami mégis bűzlik, még sincs minden akkora rendben, és elindulunk egy legtöbbször izgalmas felfedezőútra, hogy rájöjjünk, már megint a hataloméhes, korrupt ember kavarja a lecsót a felszín alatt. A 2011-es év egyik különleges animéje, a No.6 szintén ennek a toposznak terít meg, ám a sötét jövőképes, mátrixos, összesküvéses, titok-a-titokban menüsort nem átall megbolondítani némi homoszexualitással, moralizálással, példabeszéddel és ingujjból előhúzott Gaia-messiással.
A No.6 világa alternatív jövőképet vázol fel: Földünket majdnem tönkre vágtuk a globális háborúkkal, így amikor már csupán hat talpalatnyi, az életben maradásra alkalmas hely marad a bolygón, csak sikerül megkötni a békét és betiltani a hadviselést. A sorozat a helyszínéül szolgáló Hatos Zónáról kapta a címét, ami egy óriási fallal körülvett, ideális társadalmat létrehozó közösséget takar. A Zónát tudósok tervezték meg, mindenkinek van munkája, kap lakást, besorolásától függően. Az elit természetesen a tudományok terén jeleskedő réteget takarja, ők hatalmas, szemkápráztató birtokon élnek, robotok szolgálják ki őket és a többi szokásos huncutság. Főszereplőnk, Shion, már 12 évesen nagy reménységnek számít, minden esélye megvan rá, hogy bekerüljön a Különösen Tehetségesek közé. A város megtervezésében résztvevő anyjával él egy pofátlanul nagy és szép birtokon, ám valahol szíve mélyén elégedetlen.
Egy viharos estén aztán örökre felborul eddigi élete, mert menedéket biztosít egy szökött fegyenc fiúnak, Nezuminek (a neve azt jelenti: Patkány). Nezumi karján lőtt seb, szemében vadság csillog, Shion mégis baráti jobbot nyújt neki – aminek egyenes következménye, hogy a mindent látó Nagy Testvér másnap már lakoltatja is ki a kis családot. Shiont kizárják az iskolából, parkőrként kap állást, anyja pékséget nyit a zsúfolt, teljesen átlagos Elveszett Városnak csúfolt körzetben. Négy év telik el így, aztán egy napon Shion és kollégája egy feketére aszott hullát találnak a parkban, majd a kolléga rövid időn belül csatlakozik a fonnyadtak klubjához, Shion szeme láttára aszalódva feketére, a procedúra végén pedig egy büdös nagy darázs fúrja ki magát a szerencsétlen nyakából. Shiont gyilkosság vádjával a helyi Men in Black a javítóintézetbe szállítaná, ahonnan még senki nem került elő élve, csakhogy az odavezető úton a daliássá serdült Nezumi megmenti, és a falak külső tövében deszkákból és hullámpalákból ácsolt söpredékvárosba viszi, ahol szabadon élheti áram- és központi fűtésmentes életét. Anyja azonban továbbra is a sötét végzet ígéretét hordozó város „foglya”, Nezumi pedig titokzatos múltjából kifolyólag letett esküjének él, miszerint a földdel teszi egyenlővé a Hatos Zónát.
Az első két epizód korrekt tempóban és hangulattal alapozza meg a No.6 történetét, amit ugyan jogosan érhet a „láttuk már” vádja, azonban ezt rögvest elhárítja a későbbi részek szétszórt fókuszálatlansága, a cselekmény- és a szereplőközpontúság Morze-jelekként való váltakozása. Hogy ez szántszándékos húzásnak, vagy szerencsésen elsült ügyetlenkedésnek köszönhető, nem derül ki. A kutya valahol az adaptálás környékén lehet elásva, mert a No. 6 egy bizonyos Atsuko Asano nevű hölgy regénysorozatának előbb mangára, majd animére átültetett változata. A regény első része még 2003 őszén jelent meg, azt követte évente egy újabb kötet, míg a sorozat kilenc részre nem hízott. A rajzfilmesítésben a Bones látott fantáziát, így készült el Kenji Nagasaki rendezésében a 11 részes animeverzió.
A kötetek közti egy év nem kevés idő, pláne ennyi rész esetén, így valószínűnek tartom, hogy a regények különálló részei más és más hangulatot, mondandót tükröznek, ennek eredményeképp a viszonylag rövid futamidejű anime egyes epizódjai már éles kontúrok mentén különülnek el. A 11 rész – sok más animével ellentétben, pl.: Angel Beatz! – pont elég a két, egymás felé talán-talán gyengéd érzelmekkel viseltető számkivetett srác sztorijának elmesélésére, sőt, meg merem kockáztatni, tízbe is belefért volna. Alapvetően jó a cselekményt a karakterfejlődéssel és a szappanoperás világbemutatással felváltva előtérbe helyező felépítés, bár a darazsas mystery plotot a tél beköszöntére hivatkozva parkolópályára tenni, még ha szükséges is, nagyon átlátható trükk. A sorozat közepén felesleges jelenetek követik egymást, amikben röhejes erőfitogtatáson és a Nezumi karakterét körbevevő titokzatosság unalmas és érdektelen sulykolásán kívül érdemi dolog alig történik. Az utolsó két rész deus ex machina-szerű feloldása, a világot megrengető események kvázi hirtelenszerűsége, illetve eme kettőnek a nem kellőképpen, sőt, pongyola módon történt megágyazása hagyott bennem némi elégedetlenséget.
Mindezek ellenére az összkép mégis pozitív. A fal tövében zajló élet bemutatása hangulatos és magával ragadó, még úgy is, hogy a halott pusztaságban élők gazdasági és társadalmi rendszeréről alig tudunk meg valamit. Az egységes képet minduntalan összemaszatolják az új információk és szereplők, ám ezt képes feledtetni a kellemesen felnőttes hangnem, gondolok itt az ex-újságíróra, Rikigára, aki a falon kívül pornóújságot szerkeszt és prostikat csempész be a városba, a felsőbb rétegek beteges ízlését kielégítendő. Az idétlen vígjátékok átkát sajnos nem sikerül teljes mértékben elkerülni, a komikum a Kutyatartó (aki egy lepukkant hotelt üzemeltet, amiben az alvó emberekhez odabújó kutyák szolgáltatják a fűtést éjjelre) és Rikiga személyében időnként a felszínre tör. Szerencsére mind minőségét, mind mennyiségét tekintve a tolerancia-küszöböm alatt maradt, de a kezdetben megütött komoly tónust egyetlen másodperc alatt képes volt szilánkosra zúzni. A humornak nem vagyok ellene, az öncélú idétlenkedésnek annál inkább. Sajnos a japánokra jellemző, hogy egy kicsit nem figyelnek, és máris hajlamosak elmenni a majomkodás irányába (lásd Darker than Black magánnyomozója…).
A No.6 nem csupán ezzel tett próbára. Mivel nem szeretem idő előtt ellőni a poént, ezért bármit nézek meg, a lehető legkevesebbet olvasok el róla előtte. A sorozat kellemes sci-fi alapjába sok minden belefér, és habár nem tiltakozom a shounen ai-k ellen (boy’s love – férfiak közötti romantikus kapcsolat bemutatása; félreértések elkerülése végett: nem pornó, nem öncélú, épp ellenkezőleg, romantikus és érthető módon felépített vonzalmak állnak a középpontban, a fiatal nők zabálják Japánban), azért meglepetésként ért, amikor Shion és Nezumi olyan pillantásokat váltott, vagy épp egymás haját simogatták. Hozzátenném, túlzásba ezt sem vitték, szépen belesimul a történetbe, sőt, Nezumi részéről motivációként szolgál, így aztán a sztorit is előrelendíti.
Miként jellemezhetném egy mondatban a No.6-t? Kellemes gyöngyszem, ami ugyan sem az animáció, sem a történet terén nem magaslik ki, de rövidsége és szerteágazó témái miatt egyszer mindenképpen bevizsgálandó annak, aki szereti a lélekkel és szívvel készült animéket. Soha rosszabbat!
Pauley mindenkinek boldog, békés karácsonyt akart kívánni, de az utóbbi hetekben túl sokszor hallotta a Last Christmast, ezért kicsit bárdolatlanra sikerült a köszöntése. Nézzétek el neki!
Azért az ünnepi szellem megőrzése érdekében énekeljük el együtt a Jingle Bellst, drága olvasók!
A Fox International magyar csatornát indít itthon február 1-től. Hozzák magukkal a THE WALKING DEADet, és többek közt az Amerikában májusban startoló új 24 évad, a LIVE ANOTHER DAY is náluk fut majd.
Az ugye megvan, hogy a stúdiók úgy ügyeskednek a szerződéseikkel, és úgy kozmetikázzák a bevételeiket, hogy papíron csomó hatalmas sikerű filmjük/sorozatuk veszteséges, így ugyanis nem kell nyereség utáni részesedéseket fizetniük (a Harry Potter 5 híres példája ennek). Na, ezt most Frank Darabont megunta, és az ügynökségével együtt beperelte az AMC-t, amiért cégen belüli machinációkkal „eltüntetik” a THE WALKING DEAD profitját, és emiatt szerinte már több 10 millió dollárral tartoznak neki.
A Warner mozifilmet forgat Neil Gaiman SANDMANjéből. David S. Goyer és Joseph Gordon-Levitt lesznek a producerek, és jelenlegi állás szerint előbbi írja forgatókönyvet, utóbbi pedig talán RENDEZ és FŐSZEREPEL is. (Egyelőre csak az biztos, hogy JGL producer lesz). Valószínűleg az ősszel elstartolt előzményt, az OVERTURE-t filmesítik meg.
A Marvel megerősítette, hogy Vin Diesel lesz Groot hangja a THE GUARDIANS OF THE GALAXYban.
Most már abszolút, totál, 100%-osan hivatalos, hogy Paul Rudd lesz ANT-MAN.
A Warner meg akarja nyerni Joaquin Phoenixet a SUPERMAN/BATMAN egyik szerepére. Állítólag a rosszfiút játszaná el, aki ugye állítólag Luthor lenne. Közben David S. Goyer forgatókönyvét átírja az Oscar-díjas Chris Terrio (Argo).
TRAILER - Johnny Depp, a szellem a gépben. Ígéretes trailer a TRANSCENDENCE-hez. /// Milyen baromságokat tennél meg egy kis - vagy sok - pénzért? Red band trailer a CHEAP THRILLS című fekete komédiához/thrillerhez, ami fesztiválos vetítéséken már igen szép sikereket ért el. /// Előzetes Elijah Wood új thrilleréhez, a GRAND PIANOhoz, ami úgy saccperkábé A fülke nemhivatalos remake-ének tűnik. /// Trailer a Chronicle-utánérzésű found footage időutazásos thrillerhez, a WELCOME TO YESTERDAYhez. Viszonylag érdekesnek tűnt, amíg fel nem bukkant a "from producer Michael Bay" felirat. /// Egy sorozatgyilkos és egy önbíráskodó pszichotikus gyilokharca a Coldfish és a The Raid producereitől. KILLERS trailer. /// Az első trailer a DAWN OF THE PLANET OF THE APEShez. Az embereknek nem áll túl jól a szénájuk. /// Teaser trailer az EXPENDABLES 3-hoz!
POSZTER - A SABOTAGE új poszterén Arnold morcos és fegyvere van. Nem lesz jó vége. /// A CHEAP TRHILLShez poszter is érkezett. /// Sztenderd poszter a NEED FOR SPEEDhez. /// Új poszter A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2-höz, jó sok villámmal.
BÓNUSZ - Tökéletes DIE HARD poszter a Mondótól. Ho-ho-ho. /// Van még kraft a Van Damme-féle spárgavideó utórengéseiben (ráadásul magyaroktól). Chuck boldog karácsonyt kíván.
Los Angeles, ’40-es évek, zsaruk, gengszterek, veszélyes nők és hullák. Ennél több nekem nem is kell felütésnek, hogy azonnal akarjam. Konkrétabban: felnőtteknek szóló, az idézett zeitgeist mocskába könyékig túró drámasorozat egy kábelcsatornánál, Frank Darabonttól? Olyasvalakinek, mint én (fő ismertetőjele: sucker for noir) ez egy olyannyira nedves álom, hogy szinte bele lehet fulladni a gyönyörbe. A hasonló témájú (és hasonló, sőt, adott esetben azonos karakterekkel teli) Gengszterosztag alkotói mindenestül eltöketlenkedték a dolgot, de semmi gond, itt a Mob City, és első évadjának hat része egy csodálatos neo-noir virágzás kezdete. Kellett volna, hogy legyen.
A szomorú helyzet azonban az, hogy már az első duplarész is igen alacsony nézőszámokat produkált, amik a második hétre tovább zuhantak, és valószínűleg ott helyben felkoncolták és tengerbe dobták a sorozat potenciális további évadait. Még szomorúbb, hogy a noir-rajongó még csak ki sem fakadhat jogos dühében a sok idióta nézőre, amiért azok nem tudják, hogy mi a jó. Mert a Mob City bizony csalódás. Darabontnak nincs szerencséje a sorozatokkal, vagy kirúgják őt (The Walking Dead, ami ráadásul jobb lett a távozása után), vagy megbukik saját erőből.
Joe Teage, nemrég még katona a második világháború frontjain, jelenleg detektív a Los Angeles-i rendőrségnél (nem olyan pozitív fejlemény, mint amilyennek hangzik), elvállal egy kis mellékest. Egy Hecky Nesh nevű, aljaéletű senkiházi kéri fel ideiglenes testőrének egy tranzakcióhoz, mert fél, hogy „partnerei” esetleg átverik. Persze, mert nem porszívót akar eladni egy fáradt háziasszonynak, hanem fényképeket a helyi gengszteristennek, Bugsy Siegelnek, akit egy szövetségi tanú kifektetése közben sikerült lencsevégre kapni. Hecky nem véletlenül ideges, és csak Teage-nek köszönheti, hogy a tranzakció során pénzt kap, és nem ólomzuhanyt. Hogy Teage a gengszterek távozása után aztán agyonlövi Heckyt, az már más kérdés: megvan rá a maga oka, és még csak nem is a pénz az. Joe-nak eztán Siegel emberei, köztük Mickey Cohen és Sid Rothman, és saját, a Las Vegast építő gengsztervezérre keresztes hadjáratot hirdető kollégai közt kell lavíroznia, hogy megmentsen egy nőt, akit szeret.
Darabont valós történelmi alakok és események köré építi fel fiktív sztoriját és karaktereit, és pont az általa kitalált főhős, Teage a legkevésbé érdekes figurája. Ezért csak részben okolható a The Walking Deadből importált Jon Bernthal, akinek ugyan kétségkívül megvan a szerep kívánta „szűkszavú, maszkulin hős” kiállása, de híján van a karizmának és az átütő színészi erőnek. Nagyobb baj, hogy szinte mindenki sokkal izgalmasabb körülötte.
A kis patkány, Hecky (Simon Pegg), aki egyszerre fogta meg az Isten és az Ördög lábát, és legalább annyira zsarolja az alvilág nagyjait azért, hogy lássa, milyen pofát vágnak hozzá, mint amennyire a pénzért – monológja a város feletti olajmezőn arról, hogy miért gyűlöli Siegelt és sleppjét, mese a hatalomról, a vesztesekről és a győztesekről, igazi noir-esszencia. Ned Stax, Mickey Cohen ügyvédje és problémamegoldója, Teage barátja és egykori bajtársa, a józanság szócsöve, aki folyton egymás torkát szorongató, öltönybe bújtatott vademberek közt próbálja fenntartani a békét. Sid Rothman, Cohen és Siegel társa, az elegancia és a veszély félelmetes kombinációja (Robert Knepper viszi az egész show-t).
Ezeknek a remek karaktereknek csak egy-két villanás jut, egyébként potenciáljuk kihasználatlan marad, mert a cselekmény inkább a fafejű Teage-et követi, ahogy a szintén csak mérsékelten meggyőző femme fatale-t, egykori feleségét (Alexa Davalos) próbálja kívül tartani a tűzvonalból. A sztori a kelleténél jóval ráérősebben építkezik, és csak a végén válik világossá, hogy a sok-sok mellékszál azért lóg a levegőben, mert ez a hat rész egy prológus egy hosszabb sorozathoz, ami már valószínűleg sosem fog elkészülni. Valahol kár, mert a négy és fél óra elteltével kialakul egy komplex szituáció, amiben burjánzanak a lehetőségek, másrészt viszont a baj messze nem csak az érdektelen főhőssel és a felvezetés-jelleggel van.
Ez az a tipikus sorozat, ami leírva baromi jól hangzik, csurig van töltve a noir összes lényeges, gyönyörű kellékével; de a részek sosem tudnak összeállni egy izgalmas műfaji egésszé. Darabont pipálgatja a zsáner kliséit, mechanikusan dobálja a cselekménybe az elvárt karakter- és szituációtípusokat, de semmi többet, semmi meglepőt. Itt egy kis politikai helyezkedés, ott egy kis korrupció, amott egy barátság a törvény két oldalán, emitt egy kis vérfürdő, hol nagyon rosszul (harmadik rész), hol korrektül megvalósítva (ötödik rész) – elszórt morzsák, amik egy nagyszerű, fülledt zsarueposz helyett egy lomha, langyos átlagkrimihez vezetnek. Az atmoszférateremtéshez sem elég a szép képi világ, a sok fedora és a korabeli(szerű) zene: a Mob Cityből nagyon hiányzik az a szédítő sötétség és kegyetlen energia, ami pl. a több szempontból is hasonló Szigorúan bizalmas gonosz, vériszamos szálait összekötötte. Vagyis az, amit nem lehet mérlegen kimérni, amihez egyszerűen kurvára tudni kell.
A Mob City ilyen kis noir light, az „aranyos, hogy megpróbálták” kategória, mint a stréber könyvmoly, aki beáll a focicsapatba, miután elolvasott a játékról egy könyvet, aztán elesik a labdában, és kap cserébe egy „ezt bízd ránk” buksisimogatást.
Aki kicsit jobban belegondol a hidegháború fegyverkezési agyrémébe, Amerika és a Szovjetunió többszörös világpusztításra elegendő nukleáris arzenállal való faszméricskélésébe, az előbb-utóbb eljut arra a pontra, ahol csodálkozik, hogy életben van, vagy, hogy megszületett, illetve, hogy egyáltalán még mindig létezik az emberi civilizáció. Csak egy dolog: a ’60-as évek elejétől a Fal leomlásáig az amerikai légierő tömegpusztító fegyverekkel felszerelt bombázóinak egy része folyamatosan a levegőben volt, fix pontok közt repkedve oda-vissza, hogy minél előbb le tudják radírozni a térképről a ruszkikat, ha a helyzet úgy kívánja. Utána persze visszatérniük se lett volna hova, de az másodlagos volt.
Az ’50-es és ’60-as évek jogos atomparanoiájával átitatott légkörében egymás után íródtak a könyvek és készültek a filmek, amik ezt az állapotot türközték, amik elrettentettek és figyelmeztettek – a sci-fi műfaját is jórészt ezt a téma uralta akkoriban. Eugene Burdick és Harvey Wheeler 1962-as Fail-Safe című regényéből a legendás Sidney Lumet forgatott briliáns thrillert 1964-ben. Rosszabbul nem is időzíthetett volna.
A Bombabiztost októberben mutatták be, durván nyolc hónappal a Dr. Strangelove után, és azon bukott el, hogy súlyos drámával, nyomasztó suspense-zel, halálosan komolyan vette szinte ugyanazt a sztorit, amin év elején mindenki betegre röhögte magát Kubricknak köszönhetően. (Az ő filmje az 1958-as Red Alerten alapult, aminek szerzője be is perelte a hasonlóságok miatt a Fail-Safe íróit – a jogi hercehurca bíróságon kívüli megegyezéssel zárult.) Olyan ez, mintha valaki forgatott volna egy akciókrimit egy Frank nevű ősz hadnaggyal, aki egy átlagemberekből hipnózissal bérgyilkosokat faragó összeesküvésre bukkan, pár hónappal a Csupasz pisztoly után. Vagy mintha valaki mesélne neked egy komoly történetet, de közben a hülye haverja a háta mögött pofavágásokkal és vad bohócgesztusokkal kommentálná. Hiába kapott a Bombabiztos fantasztikus kritikákat, a kutyát nem érdekelte.
Pedig nagyszerű már a hidegháború paranoid hétköznapjait megfestő felütés is. Egy Pentagonban dolgozó tábornokot rémálmok gyötörnek munkája miatt, egy professzor egy előkelő partin egy esetleges nukleáris háború utáni lehetséges állapotokról és túlélési esélyekről beszél – mindent a bombától való félelem határoz meg.
Aztán jön a hidegzuhany: egy ostoba műszaki hiba miatt egy bombázóraj téves parancsot kapott Moszkva megtámadására. A rádiókapcsolat nem él, a gépeket ezért nem lehet visszahívni. Vadászrepülőket küldenek utánuk, hogy lelőjék őket, de hiába, már túl messze járnak. Az elnök felhívja Moszkvát, és az amerikaiak a szovjetekkel karöltve próbálják megakadályozni a katasztrófát - ám egyre inkább úgy tűnik, hogy ez csak egy végzetes döntés meghozatalával lehetséges.
A Bombabiztos tárgyilagos, szikár és dokumentarista, többségében egy Fehér Ház alatti bunkerben és egy bombázó pilótafülkéjében játszódik, zenei aláfestés nélkül. Szűk tereivel és közelképeivel Lumet szinte elviselhetetlenül klausztrofób atmoszférát teremt, és a kamaradráma szűkös lehetőségeit döbbenetesen jól használva, zseniális megvilágításokkal és kamerabeállításokkal pumpálja fel a feszültséget: egy szuperközeli az elnök szeméről, ahogy információt próbál kihúzni a szovjet államfőből, hirtelen vágtázó sebességbe váltó kamera, ahogy a katasztrófa megelőzésén fáradozó katonákkal teli szobában érezteti az idő kíméletlen múlását. Az egyébként teljesen statikus helyszínekben minden pillanat vibrál, a forgatókönyv pontos, precíz dialógusokat robbant egymás után újra és újra, anélkül, hogy akár egyetlen felesleges szó is elhangzana.
A karakterek mind különbözőképpen reagálnak a pattanásig feszült helyzetre: van, aki hidegvérét megőrizve, vérbeli katonaként teszi a dolgát, van, aki fröcsögő szájjal, fanatikusan üvölti, hogy ez a baleset egy soha vissza nem térő alkalom az ellenség teljes elpusztítására, van, akit az elviselhetetlen nyomás maga alá gyűr. A színészek, élükön az elnököt tartással, tekintéllyel, nagyszerűen alakító Henry Fondától, az intelligens tolmácsot megformáló, szinte felismerhetetlenül fiatal Larry Hagmanen át az elvakult professzor szerepében tündöklő (még elismert komikusi korszaka előtt álló) Walter Matthauig egytől egyik remekelnek.
A Bombabiztos egyébként nem közvetlenül az emberi magatartásban vagy a fegyverkezési versenyben látja az igazi veszélyeket (feltételezve, hogy a roppant – és kölcsönösen – pusztító erő alkalmazását minden épeszű vezető visszautasítja), hanem az ebből következő elgépiesedésben. A film elején a pilóták arról beszélnek, hogy a világ mennyire megváltozott, mert például a szabályok szerint mindig más legénységgel kénytelenek repülni, hogy így zárják ki az érzelmi alapú döntéseket. Később, amikor a szinte robotként engedelmeskedő rajvezető már közel jár Moszkvához, és a rádiókapcsolat helyreállt, nem hajlandó reagálni sem az elnök parancsára, sem a Pentagonba behívott felesége könyörgésére, mert a kiképzésen keményen a fejébe verték, hogy egy bizonyos pont után (fail-safe) semmilyen hangbéli utasításra, üzenetre nem hallgathat.
A háborúnak már kutyái sincsenek, csak gépei, amik hidegen, ridegen, szenvtelenül kattognak, teszik, amire programozták őket, és nem gondolkodnak, nem mérlegelnek. Az emberi tényezőt, mindazt, ami képes lenne morális szempontból tekinteni a helyzetre, ami a gomb lenyomása előtt eljuthatna a „várjunk, hiszen ez őrültség” következtetésre, kihúzták az egyenletből. A történelem legképtelenebb abszurduma: a világot a béke és az életben maradás nevében embertelenítik el, majd csodálkoznak, hogy emóciók és humán kontroll nélkül az egész bolygó gyorspályán száguld a pokolba. Veszettül vicces lenne, ha nem volna olyan átkozottul félelmetes – és ha nem vonatkozna a mai világra is, évtizedekkel a hidegháború vége után.
Amikor a zárójelenetben 10 életkép kimerevedik létezésének utolsó pillanatában, mindörökre kíméletlen erővel égve bele az emlékezetbe, Lumet vérfagyasztó víziója nem hagy kétséget afelől, hogy mi a legkisebb (!) ára az emberi tényező kizárásának. Elsöprő erejű, katartikus tragédiája a Bombabiztost a legnagyobb háborúellenes filmek sorába emeli.
Mi történik, ha a nem éppen túláradó emberszeretetéről híres Stanley Kubrick vígjáték (pontosabban: szatíra) rendezésére adja a fejét? Apokalipszis, természetesen. A rendező leginkább egész stábját próbára tevő maximalizmusával, végletes perfekcionizmusával jellemezhető, véletlenül sem a humor jut eszünkbe róla. Félreértés ne essék: a Dr. Strangelove... sem a néző (gomba)felhőtlen szórakoztatását tűzi célul maga elé, témája az orosz-amerikai atomfegyverkezési verseny, ami ugye körülbelül annyira vicces, mint egy perforált vakbél. Hála az égnek, hogy a film nem napjainkban játszódik, megnyugodhatunk, hogy az emberi butaság, önzés és rosszindulat ma már semmiféleképpen nem vezethet olyan eredményre, amit itt láthatunk. Ja nem, bocs, persze, hogy a film aktuálisabb, mint valaha.
Az amerikai légierő tiszteletreméltó tábornoka, Jack D. Ripper (beszédes név) ismeretlen helyről olyan információk birtokába jut, melyek szerint egyelőre nem tisztázott jellegű támadás fenyegeti szeretett hazáját. Semmit sem tudni pontosan, annyi bizonyos, hogy az oroszok benne vannak. A tábornok egyetlen telefonhívás segítségével elindítja a vészhelyzet-protokollt, melynek értelmében több száz megatonnányi atom indul útjára a kijelölt célpontok felé. Mindez tulajdonképpen rendben is lenne, ha nem számítjuk a tényt, miszerint a tábornok őrültebb, mint Bőrpofa, Joker és Hajdú Péter együttvéve, a támadás híre kizárólag a fejében létezik, ráadásul ő az egyetlen, aki leállíthatja a pusztítás mozgásba lendült gépezetét. Az atomtámadás pedig ugyebár olyasvalami, ami kellemetlen következményeket vonhat maga után. A pokol percek alatt elszabadul, a támaszponton az amerikai katonák egy "Peace is our profession" feliratú tábla fedezékéből lövik halomra egymást, a stratégiai tanácsteremben pedig az elnök, valamint népes válságstábja igyekszik megoldást találni a problémára. Talán nem lövöm le a poént, ha elárulom: kevés sikerrel.
A film tulajdonképpeni üzenete leírható annyival, hogy az emberiség a legrosszabb dolog, ami bolygónkkal történhetett. Az atomháború elindításának lehetősége a gyakorló elmebeteg Ripper (Sterling Hayden) kezében van, az amerikai vezérkar tagjai komplett idióták ( a George C. Scott által alakított Buck Turgidson), az elnök pedig jó szándékú, de az általa aláírt protokoll szabályzata miatt vészhelyzetben tehetetlen, töketlen balfék. Jellemző a válságstáb hatékonyságára, hogy bár a hatalmas tanácsteremben minden szék foglalt, a történésekhez a társaság tagjainak túlnyomó többsége semmilyen módon nem szól hozzá. Persze ne gondoljuk, hogy Oroszországban jobb a helyzet: a telefonon bejelentkező elnök holtrészeg, nagykövetüket (Peter Bull) pedig leginkább az foglalkoztatja, hogyan készíthetne minél több kémfotót a hipertitkos tanácsteremben. Mikor a világpusztulás lehetősége beteljesülni látszik, a jeles férfiak egyetlen gondolata, ők hogyan élhetnék túl a katasztrófát, a megoldás pedig kézenfekvő, és mindannyiuk számára elfogadható: a föld alá kell menekülni, ahol lemondva a férfiak monogámiájáról, a szexuális adottságaik alapján kiválasztott nőnemű egyedekkel minél hamarabb bele kell fogni a bolygó újranépesítésébe. Naná, én is pont ilyen világvégét vizionálok.
A Peter George Red Alert című regényén alapuló film csak első látásra lóg ki Kubrick rendezői életművéből. Bár sem előtte, sem pedig a Dr. Strangelove után nem volt jellemző rá az egyértelmű, idézőjelektől mentes humorizálás, alkotói világától korántsem idegen a közeg. A Mechanikus Narancs felgyorsított szexjelenete, brutalitásában is abszurd erőszak-ábrázolása, vagy az Acéllövedék Hartman őrmesterének monológjai egyaránt tartalmaznak komikus elemeket. Nála az egész emberi létezés egy rossz vicc, kellemetlen geg, nem mókás, inkább kínosan nevetséges. A nézőt gyakran feszélyezi éleslátása, a kíméletlenség, ahogy saját gyarlóságainkkal szembesít minket. Kubrick sohasem okít, nincsenek nevelői szándékai, egyszerűen a végletekig facsar létező, félelmetesen valódi, taszítóan emberi tulajdonságokat. Tökéletesen bevilágítja a borzalmak helyszíneit, precíz képkivágásokba rendezi a káoszt, amit gyakran szemére is vetnek kritikusai, mondván: elidegeníti közönségét, távolságot tart a befogadóktól, filmjeit inkább tisztelni lehet, szeretni nem. Az elidegenítés valóban eszköztárának szerves részét képezi, de nem nehezíti, inkább segíti a befogadást: a teátrális beállítások, a hétköznapi értelemben vett életszerűségtől elrugaszkodó, felfokozott színészi játék egy pillanatra sem feledtetik, hogy filmet nézünk, így műalkotásként tekinthetünk tablóira, fikcióként kezelhetjük legrettenetesebb látomásait is. A valóság soha nem lesz olyan esztétikus, szépen komponált és kidolgozott, mint egy Kubrick-film. És ezt vegyétek dicséretnek.
Pontosan ez az egyéni látásmód különbözteti meg a Dr. Stangelove-ot az olyan (egyébként kiváló) háborús szatíráktól, mint a Kelly hősei, vagy a 22-es csapdája. Itt nem a kiszolgáltatott kisember helyzetéből szemléljük az eseményeket, nem a magányos hős harcát látjuk a rendszer ellen, magát a rendszert figyelhetjük, ahogy minden más fölé tornyosul kérlelhetetlen, tohonya önteltségével. Kubrick nem engedi, hogy azonosuljunk valamelyik szereplőjével, nincs főhős, nincs kinek szorítani. Peter Sellers egyszerre három szerepben tündököl: a logikusan gondolkodó brit Mandrake ezredest, a kedves, de teljes mértékben inkompetens amerikai elnököt, valamint a sátáni, fizikailag és lelkileg egyaránt megnyomorított Strangelove-ot is ő alakítja, ami lehetetlenné teszi, hogy elválasszuk egymástól a karaktereket. Talán nem túlzás belelátni a szereptriplázásba egy egyszerű, de kétségtelenül helytálló mondanivalót: nem létezik tisztán jóindulatú, szimplán őrült, vagy velejéig romlott ember, az bennünk a legrosszabb, hogy kiismerhetetlenek vagyunk, mindegyikünk személyiségének legalább két, de inkább három (vagy több) oldala van. Embertársaink, akik az életünkre törnek, nem akarnak rosszat, csak fogalmuk sincs, miként kell jól cselekedni. Maguk a történések is nélkülözik a drámaiságot, a tragédia esélye fel sem merül, mivel elszenvedői olyannyira pitiáner és szánni való figurák, akiket gyűlölnünk, vagy sajnálnunk sem érdemes. Hogy Kubrick szerint ilyenek lennénk? Nem örülök neki, de nem is veszem sértésnek.
A szereplőgárda Sellers parádéján felül is tartogat meglepetéseket: az általában méltóságteljes, higgadt férfiakat alakító George C. Scott itt grimaszoló, szünet nélkül rágózó, vadul gesztikuláló eszement, túlpörgetett játékával (amire Kubrick állítólag komoly viták árán vette rá) csaknem ellopja a show-t. Sterling Hayden teljes komolysággal előadott eszmefuttatásai az emberi testnedvek fontosságáról (melyre a komcsiknak, mint nem-embereknek nincs szükségük) hátborzongatóan viccesek, de a mellékszerepekben is emlékezetes alakításokkal találkozhatunk, különösen a Guano(!) ezredest alakító Keenan Wynn, és az emblematikus cowboymutatványt prezentáló Slim Pickens kiemelkedőek. A belsőknél a dialógusokat nem szakítják meg gyors vágások, így néha olyan érzésünk lehet, mintha egy nagyon professzionális színházi közvetítést néznénk, ami, tekintetbe véve a kiváló színészi munkát, kifejezetten élvezetes.
Ha már abba a kínos helyzetbe kerültünk, hogy az életben maradásunk esélyeit meghatározó súlyos döntéseket arra nem feltétlenül alkalmas személyek hozzák meg, dőljünk nyugodtan hátra, nyissunk ki egy sört, és röhögjünk egy jót tragédiánkon. Egyre azonban feltétlenül ügyeljünk: a sör mindenképpen dobozos legyen, mert az a detonáció után kiváló herevédő-fedővé alakítható, és megóvja értékes testnedveinket a sugárfertőzéstől.
Eddig sem volt kétséges számomra, hogy a jobb híján "Sors"-ként emlegethető, kifürkészhetetlen felsőbb hatalom gyakran úgy viselkedik, mint egy rosszindulatú, kegyetlen szarházi, az utóbbi évek talán legsokkolóbb színészhalála, Paul Walker végzetes balesete azonban még így is fejlövésszerű élményként hatott. Hogy miért történt, fejtegetni felesleges, csak kurva nagyokat káromkodni lehet, választ találni nem. Kétségtelen, hogy az akciófilmek között nehezen találni minőségibb szórakozást a Halálos iramban sorozat epizódjainál, melyek sikerében a színész karakterének kiemelkedő érdemei vannak, Walker pedig manírok nélküli, erőteljes jelenlétével képes volt működőképessé varázsolni alacsonyabb költségvetésű, kevésbé sikerült munkákat is. Fizikai adottságai alapján a fantáziátlan hollywoodi szereposztók kizárólag szépfiúszerepekre kárhoztatták, amit láthatóan nem nagyon bánt: kevés nála szerényebb, a sikert a megfelelő helyi értéken kezelni képes sztár dolgozott manapság az álomgyárban. Az Hours megítélésénél nyilván kivonhatatlan a képletből a tragédia ténye, de ez a film bizony minden gyász, szomorúságérzet hiányában is könnyedén megállná a helyét bármilyen értékelésnél.
Nolan (Walker), és párja, Abigail (Genesis Rodriguez) közös gyermekük születésére készülnek, meglehetősen aggasztó körülmények között: a baba az ideálisnál jóval korábban érkezik, a Katrina hurrikán pusztító fenyegetése pedig feltartóztathatatlanul süvít a kórház felé. Már a film első perceiben bekövetkezik a tragédia: Abigail belehal a szülési traumákba, a hurrikán lesújt, a kórház teljes személyzetét evakuálják. Nolan magára marad a kiürült épületben az inkubátorban fekvő újszülöttel, és egy kijátszhatatlan, lekenyerezhetetlen ellenséggel: az idővel.
Az Hours egyszerű, visszafogott, csendesen építkező film, annak ellenére, hogy a legrosszabb dolog (Abigail halála) már a bevezetésben lezajlik. Nolan úgy tesz meg minden tőle telhetőt a csecsemő életben maradásáért, hogy az asszony teste felett zokogva kénytelen bevallani: így, ilyen következményekkel nem akarja a gyereket, a nőt akarja, akit szeretett. Telitalálat a jelenet, mikor a férfi a kislány világra jöttére várva ül a folyosón, a hurrikán ostrom alá veszi az épületet, bezúzza az ablakokat, mindenki fejvesztve menekül, Nolan pedig rezzenéstelen arccal, mozdulatlanul ül tovább a helyén: neki azt mondták, itt várjon, senki és semmi más nem tudja érdekelni. Ezután is hasonlóképpen cselekszik: nem esik kétségbe, nem zuhan magába, kislánya életének megóvása marad egyetlen értelme létezésének.
A feszültséget gondosan konstruáló forgatókönyv (a rendező, Eric Heisserer munkája) szerencsére nem is nagyon ad neki időt az önsajnálatra: az inkubátor akkumulátora nagyjából kétpercenként töltésre szorul, Nolannek ezen időintervallumon belül kell élelmet szereznie, segítséget hívnia, és szembeszállnia a hamarosan felbukkanó fosztogatókkal. A kíméletlen monotonitással ismétlődő események nem fulladnak érdektelenségbe, az, hogy hősünknek állandóan muszáj visszatérnie a kórterembe, folyamatosan fenntartja a kiút nélküli kétségbeesettség érzetét. Segítség nem jön, csak várakozni lehet, a megmenekülés esélye percről percre messzebb kerül. Mikor végre emberi hangok hallatszanak a folyosóról, hamar kiderül, hogy csak potenciális veszélyforrást jelentenek. Annak ellenére, hogy a cselekményt néhol megszakító (de nem zavaró, vagy giccses) visszaemlékezéseket leszámítva a teljes játékidő a falakon belül zajlik, egy pillanatig sem kell unatkoznunk, a fordulatok pedig logikusan következnek a szituációból, nem erőltetettek, vagy hatásvadászok, sőt, a nyugvópontokon is élvezet nézni a történéseket.
Ez pedig Walker pontosan, precízen megoldott szerepformálásának, szimpatikus személyiségének köszönhető. Minden erőfeszítés nélkül tartja fogva figyelmünket, a teátrális gesztusokat ügyesen elkerülve játszik még az olyan, erősen rizikós jelenetekben is, mint a feleség halálhírének tudomásul vétele, vagy a kisdedhez intézett monológok elővezetése. A film témájából adódóan alakítása könnyen sziruposságba fordulhatna, a színész jó ízlésének köszönhetjük, hogy ez végül nem következik be. Mikor pedig könnyes szemmel felteszi magának a "Miért kellett megtörténnie" kérdést, garantálom, hogy magatokban ti is megkérdezitek. Kétségkívül szép, elegáns munka, olyasmi, amit a színész emléke megérdemel.
Ha egy ’60-as évekbeli spanyol horror egy bentlakásos lányiskolában játszódik, akkor mindenki lelki szemei előtt meztelen nők, leszbikus aktusok, S&M kínzásjelenetek és hasonló nyalánkságok villannak fel. Ugyan ezek az elemek valóban jelen vannak a ’69-es The Boarding Schoolban (La Residencia, illetve ismert The House that Screamed címen is), az ilyen szempontból mégis a tipikus nevelőotthonos, börtönös, apácazárdás grindhouse-filmek antitézise. Excesstől megfosztott, művészi igényességgel megmunkált, gyönyörűen kivitelezett és hatásosan visszafogott drámai horror, a korszak egyik legjobbja, olyan filmek eszmei elődje, mint a Del Toro-féle Ördöggerinc – és méltatlanul elfeledett, ahogy író-rendezője, Narciso Ibánez Serrador is. Mindössze két mozifilmet dirigált, ezt és a Who Can Kill a Childot; mindkettő zseniális, és mindkettő a mai napig vár egy tisztességes DVD/BD-kiadásra.
A bizonytalan szülői hátterű Teresa újonnan érkezik a problémás lányoknak fenntartott iskolába, amit Madame Fourneau vasszigorral igazgat (Lilli Palmer fantasztikusan jéghideg). A serdülő fiát férjetlenül nevelő, és a lányoktól távolt tartó nő a piszkos munkát, így pl. a lázadozók megkorbácsolását néhány, a bentlakók közül választott segítőjével végezteti – fő protezsáltja, Irene az efféle büntetéseket látható örömmel hajtja végre. Nem csoda, hogy az iskolából az utóbbi időben többen is megszöktek, ami a Madame-ot természetesen csak még nagyobb szigorra ösztönzi. A besúgók éberen figyelnek, az ajtók és ablakok zárva. Pedig a lányok valójában nem megszöktek – megölték őket, ott, a falakon belül. És most még inkább össze vannak zárva a rejtélyes gyilkossal.
Aki cicikre és vérre szomjazik, az hamar csalódni fog – mindkettőből csak épphogy van, az exploitation helyett a The Boarding School inkább a Hammer-horrorok gótikus hangulatát és a giallók stílusos sorozatgyilkos-tematikáját vegyíti össze egy méltóságteljes lassúsággal építkező, fojtogató atmoszférájú rémtörténetté, ami az érzelmi és szexuális elfojtások éjsötét, feneketlen kútjából mászik elő. Az ordítóan kísértetház-jellegű iskola roppant, komor csarnokait, sötét, súlyos árnyékokkal teli helyiségeit, szűk szellőzőjáratait, csupasz zuhanyzóit és nyugtalanító folyosóit megannyi szőrös férfimellkas és ágaskodó hímvessző után sóvárgó tinédzser járja. A természetes vágyak beteljesülését tűzzel-vassal megtagadó közeg azonban nem csak a diákokat nyomasztja, hanem az utánuk sóvárgó fiút, és anyját, a hely úrnőjét is – kettejük bizarr kapcsolata az emocionális terrort fizikai horrorral kivirágoztató tettek félelmetesen gazdag táptalaja.
A fantasztikus képi világban már kezdettől fogva ott bujkál a sötétség, de majd csak a növényházbeli első gyilkosság rémálomszerű kvalitása szolgál látványos vízválasztóul a balsejtelmek és a tényleges rettegés közt. A kés lassítva sújt le, a virágokra vér hullik, a gyereköléssel durva kontrasztban álló idillikus zene (ami jól meggondolva, egészen briliáns módon vetíti előre a tettesnek csak a film végén tisztázódó motivációit) eltorzul. A második gyilkosság még sokkal megdöbbentőbb (nem viccelek, be fogsz szarni), és Serrador ezúttal a végső mozdulat előtt kimerevíti a képet. A film ennek a tettnek a váratlanságával és kegyetlen, a megmenekülést kizáró hangulatával, a teljes mozdulatlansággal és az utolsó pillanatig egyre hangosabban háborgó, kísérteties zenét brutálisan megszakító némasággal jut el vérfagyasztó csúcspontjára.
Serrador stilisztikai bravúrjainak fényét az sem tompítja, hogy a gyilkos személye nem nagy meglepetés, ugyanis eleve csak két szereplő merül fel komolyabban a szerepre. Red herringekkel, karakterekkel való sakkozással (gyönyörű, ahogy a szadista zsarnokként felvezetett Irene a fináléra egész más megvilágításba kerül) és mesterien pozícionált fordulatokkal a film így is ügyesen megvezet, még az utolsó percekben is, a „ki”-nél pedig eleve sokkal fontosabb és sokkolóbb a „miért”.
A The Boarding School, amellett, hogy szenzációs horror, sötét, gyönyörű és hátborzongató, egyben a korszak elnyomó spanyol karhatalmának allegóriája is. ’69-ben az ország még bőven Franco uralma alatt sínylődött (a direkt nemzetközi forgalmazásra szánt film cselekményét talán nem véletlenül helyezték korban és helyszínben is messzire, valahogy meg kellett kerülni a cenzúrát), és ennek jegyei nem csak a Madame vasmarkú „uralkodásán” és a nyom és magyarázat nélkül „eltűnő” bentlakókon érhető tetten, hanem az egész horroron, ami egyértelműen az emberre rátelepedő erőszakos, öncélú autoritásból ered. Az említett második gyilkosság még az áldozat reakcióját is mintha hátborzongató módon alárendelné a „rendszernek”.
Az élet nem sikollyal, hanem tragikusan halk nyögéssel távozik – ez az elfojtások, elnyomások háza, itt nincs hangoskodás. Csendben, szépen halj meg, ahogy illik.
John Connor még csak majdnem biztos (Jason Clarke), Sarah Connor viszont már teljesen: Emilia Clarke fogja játszani a karaktert a TERMINATOR rebootban.
A Disney elnöke azt mondta, hogy - az új STAR WARS forgatókönyve elvileg kész lesz januárra - dolgoznak egy új INDIANA JONES film elkészítésén is, de még nincs sztori, minimum két-három évet várni kell rá - a cég nem nagyon szól bele abba, hogyan csinálja a filmjeit a Marvel. Konkrétan: "Kiérdemelték maguknak a jogot, hogy kövessék a saját kreatív víziójukat."
A Paramount rebootolja a CSUPASZ PISZTOLYt, főszerepben Ed Helms-szel.
Az egyik leghíresebb olasz horrorképregény, a DYLAN DOG jövőre megjelenik Magyarországon. Kezdetben egy 200 oldalas kiadvány lát napvilágot 400 példányban (cirka 3000 Ft-ba kerül majd), és nyilván mindenféle esetleges folytatás az első kötet sikerének függvénye. A kötet mögött a Fumax kiadó áll, és ki tudja, ha elkapkodják (elkapkodjuk) azt a 400-at, talán nem csak folytatás lesz, hanem az anno abbamaradt másik olasz horrorképregény, a DAMPYR is új életre kel.
Hugh Jackman után most Andrew Garfield borzolgatja a rajongói kedélyeket, mondván, hogy három PÓKEMBER-filmre írt alá, és onnantól nem érdekli a dolog. Marc Webb is trilógiáról beszél, szóval a negyedik részhez lehet, hogy majd kereshet a Sony új színészt és rendezőt. Vagy sok nullát írnak a csekkfüzetbe. Vagy rebootolják az egészet megint.
Az első BOSSZÚÁLLÓKból kimaradt War Machine, de a másodikban már zúzni fog: Don Cheadle szerepet kapott az AGE OF ULTRONban.
Az NBC nem csak Draculát és a Farkasembert viszi képernyőre, a ROSEMARY GYERMEKÉRE is rátette a kezét. A könyvből Párizsban játszódó, négyrészes minisorozatot csinálnak. Írja Scott Abbott (utolsó filmje a 2002-es A kárhozottak királynője volt) és James Wong (Végső állomás, X-Akták, American Horror Story), rendezi Agnieszka Holland.
A Sony leszerződtette David Guggenheimet (Védhetetlen, Elárulva), hogy írja meg az ezer éve halogatott BAD BOYS 3-at. Egyelőre viszont sem Smith, sem Lawrence, sem Bay visszatéréséről nincs szó.
Juan Antonio Bayona (Az árvaház, A lehetetlen) rendezheti a Z VILÁGHÁBORÚ folytatását. Pitt visszatér producernek és zombimenünek.
A Sony tényleg nem kispályázik. A héten jelentették be, hogy külön filmet kap a Pókember-univerzumukban VENOM és a SINISTER SIX. A mítosztágítást egy ötfős íróagytröszt felügyeli: Alex Kurtzman, Roberto Orci, Jeff Pinkner, Drew Goddard (aki ugye a marveles Netflix-projektnek is része) és Ed Solomon. A Venomot Kurtzman írja és rendezi, a Sinister Sixet Goddard írja (és talán rendezi is majd).
A második TINTIN film továbbra is sínen van, Peter Jackson hozzálát, amint végzett A hobbit utómunkálataival.
Samuel L. Jackson szerepet kaphat a Warner új TARZAN adaptációjában, Alexander Skarsgard és Christoph Waltz mellett.
TRAILER - Az első előzetes Christopher Nolan INTERSTELLARjához. Keveset látunk a filmből, és az sem mond sokat, mégis fantasztikus hangulatú. /// "And the butchery begins." Durván jó trailer a HOUSE OF CARDS februárban startoló második évadához. /// Ha nem tudnánk, hogy Hollywoodban sokkal jobban csinálnak előzeteseket, mint filmeket, akkor ez most előlépett volna 2014 egyik leginkább várt filmjévé: EDGE OF TOMORROW trailer. /// GODZILLA trailer! (A nyitány briliáns, ami utána jön, totál átlag.) /// A semmiből bukkant elő ez a kissé '80-as évekre hajazó, kissé E.T.-s, kissé Super 8-as sci-fi kaland, ez alapján akár még jó, sőt, varázslatos is lehet. EARTH TO ECHO trailer.
POSZTER - A legutóbbi SIN CITY poszteren az állt alcímként, hogy A Dame to Die For, de a mostanin már korrigálták a... hülyeséget? Átverést? Mindegy. Szóval, A DAME TO KILL FOR. És ki tudja, még az is lehet, hogy augusztus 22-én ezúttal tényleg bemutatják a filmet. /// Caesarnak nem tetszik a pofád. Poszter a DAWN OF THE PLANET OF THE APES-hez. /// Van új poszter a GODZILLÁhoz.
MŰVÉSZET - Francesco Francavilla borítója a márciusban startoló SILVER SURFER sorozathoz. /// Koncepciós rajz Sunspothoz, még az X-MEN: AZ ELSŐK idejéről, amiben eredetileg szerepelt volna a karakter. (Az ELJÖVENDŐ MÚLT NAPJAIBAN ugye már tényleg benne lesz, Adan Canto játssza majd.)
BÓNUSZ - Megépített, szépen repesztő és doromboló Batmobile a klasszikus BATMAN: THE ANIMATED SERIES alapján. Videó is van hozzá. /// Ennél jobban nem töltheted a következő fél órát: egy videóba vágva Arnold karrierjének összes hullatermelése. (A Kommandónál picit megugrik a counter.)
„I will never get out of this world alive” (Hank Williams)
Hat év kellett hozzá, hogy a dolgok a maguk könyörtelen, csupasz természetükben mutatkozzanak meg, és ezen áldatlan folyamat részeként a SAMCRO motorosai a törvényeket meglehetős szabadossággal értelmező, szőröstökű faszacsávókból visszataszító, legalja bűnözőkké zülljenek. Kurt Sutter urbánus western-eposzának utolsó előtti évadja dramaturgiailag korántsem volt kifogástalan, zenei szerkesztés terén pedig érthetetlen módon gyengélkedett (az 5. évad letaglózó erejű zenés montázsait mindhiába keressük), de lélektanilag marhára működött, köszönhetően a kiválóan felépített karaktereknek, a karakterek közti intenzív dinamikának és a biztos kezű cselekményvezetésnek.
Az erősödő kritikák szerint mennél inkább fejlődik a történet, annál inkább elidegeníti magától a nézőket, mert a forgatókönyv a legkevésbé sem törekszik rá, hogy az azonosulás lehetőségét felkínáló karaktereket adjon a nézők számára. Ezek a bolondos igények azonban a dramaturgiai kontextus teljes meg nem értéséből fakadnak: hellóhelló, a Sons of Anarchy a kezdetektől fogva egy motorizált white trash söpredék ámokfutását vitte képernyőre, a polgári életvitelre való áttérés, a nagy társadalmi rendbe való hézagmentes betagozódás lehetősége sosem volt létező opció. Ebben a világban ismeretlen az isteni gondviselés intézménye, Fortuna jóindulatára mindhiába számítanak a szereplők: ha egy karakter egyenes vonalú egyenletes mozgással halad a Nagy Szar felé, akkor félúton garantáltan beüt a Rettenetesen Nagy Szar. A bűn zsoldja pedig minden esetben halál.
„You think shit like that just gets buried? Goes away? It don’t, mano. It comes back.” – figyelmezteti Nero Padilla a SAMCRO elnökét a záró epizód egyik jelenetében. What goes around, comes around; veszteségből és halálból bőven jutott a hatodik évadra, a body count ismét számottevő. Clay Morrow, ez a becstelen, elvtelenül helyezkedő mocsok learathatta undorító praktikáinak fertelmes gyümölcsét, de hasznos halált halt, tökéletes időzítéssel írták ki a történetből. Mégis szívszorító volt látni, miként is helyezték végső nyugalomra: sem nevelt fia, sem ex-klubtársai, sem volt nője nem méltatta még annyira sem, hogy beleköpjön a sírba, amelyben az eredeti kilencek utolsó képviselője, a klub egykori elnöke süllyedt alá. Otto, ez az értelmezhetetlen mértékű brutalitással megvert, elfajzott bunkó nemkülönben érdemei szerint végezte. Ideje volt, hiszen aligha akadhat az ezeregy rejtekű pokolnak olyan bugyra, amelyet ne járt volna be totálisan elbaszott élete során. De a végső felvonásban megkapta a gyomorforgatóan véres ámokfutás lehetőségét, ő pedig reputációjának megfelelve élt az alkalommal: jellemét meg nem hazudtolva, csendes beletörődés helyett üvöltve, térdig vérben gázolva lépett át a túlvilágra. És Tara Knowles, ez a szerencsétlen, naiv hülye, akinek súlyos évekbe tellett levonni az általa választott életmód keserű tanulságait, a maguk kiábrándító valóságában feltérképezni jövőbeni kilátásait. Elkövette a klasszikus női hibát: azt hitte, hogy meg tud változtatni egy felnőtt férfit. A polgári családból származó, egyetemet végzett lyányka beleszeretett a motoros törvényen kívülibe, cinkosként asszisztált a klub üzelmeihez, próbálta felvenni a gengsztertempót, parolázott az ördöggel, mígnem rettentő haraggal sújtott le rá a végzet.
Jax Teller kálváriája a 6x13 epizóddal véget ért: a szépreményű szőke herceg rútul elbukott, a karakter lélektani dezintegrációja teljessé vált - a regnáló elnök fenékig ürítette a bürökkel teli poharat. Hanyatlásával párhuzamosan emelkedett ki a sorozat főintrikusa: a szupermacsó külsőségeket meghazudtolóan, zárt matriarchátusként működő MC nagyasszonya, Gemma előrelépett. Femme fatale nem volt még ekkora ordas nagy kurva a sorozatok történelmében, mint ez a végletekig opportunista, monomániás, visszataszítóan önző ribanc, aki a világot is könnyű szívvel felégetné, csak hogy megtarthassa azt a keveset, amit még meghagyott neki az élet. A SAMCRO számára kijelölt végjáték azonban korántsem mondható lejátszott meccsnek. A klub a megsemmisülés peremére sodródott, alig félmaréknyi, hajdani szövetségeseik által elhagyatott, halálos ellenségekkel körülvett motoros maradt csupán az évad végére. Morális hajótöröttek ők mindahányan, akik iránytű és evező nélkül hánykolódnak egy mentőcsónakban, és egy olyan embertől várják az útmutatást, aki immáron maga sem tudja, merre is van az arccal előre. Helyzetük kilátástalan, de van még mit pusztítani, rendezetlen számla pedig bőven akad. Menni fognak, mert menniük kell, de egy biztos: ha a helyzet úgy hozza, akkor bárminek és bárkinek nekirontanak, és páratlanul ronda balhét fognak csapni. Gonosz dolgok közelednek, a grand finale a sosem látott borzalmak lehetőségét hordozza magában: a sorozatot lezáró 7. évad már a végső kifutás, a gázkar tökig húzása, az utolsó, dacosan, felszegett fejjel levezényelt, komor sprint a szakadék felé.
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: David Marquez Marvel Comics
Ha valaki lemaradt volna: az Age of Ultron nem kifejezetten áldásos következményeként Galactus hipp-hopp áttranszportálódott az Ultimate univerzumba (Emmett doki is megmondta, hogy ha sokat szarakodnak a tér-idő kontinuummal, az előbb-utóbb eltörik, aztán mindenki baszhatja), ahol most éppen a Földet készül felzabálni, ott építve fel világpusztító gépét, ahol egykor New Jersey volt. Amerika Kapitány, Thor és társai, plusz a S.H.I.E.L.D. már megsorozták mindennel, ami létezik a világon és kisebb egy atombombánál, és semmire nem mentek vele. Pókember (azaz Miles Morales, de gondolom, ezt már senkinek nem kell itt magyarázni) és azok a fiatal szuperhősök, akikkel az utóbbi fél évben egyfajta csapatot alkottak, teljesen váratlanul találják szembe magukat a világvégével, és fogalmuk sincs, mit tehetnének. Ez a minisorozat az eddigi két rész alapján a legjobb, ami egy nagy crossover tie-injével történhet: az ilyenkor szokásos mesterkélt konfliktusok és marketinges gimmickek helyett Bendis a kataklizma árnyékában is főhőse személyes történetére koncentrál, vagyis sikerül neki az, ami pl. az említett Age of Ultronban nem: megtalálja az embert a monumentalitásban. Pókember társai, Bombshelltől Cloakig és Daggerig mind megkapják a maguk pillanatát, de természetesen Miles áll az események középpontjában – és hogy ez a mini tényleg nem csak egy tipikus event tie-in a sok közül, az abból is látszik, hogy Bendis olyasvalamit lép meg az aktuális szám végén, ami minden túlzás nélkül az eddigi legnagyobb mérföldkő az Ultimate Spider-Man sorozat történetében. A reveláció mélységesen emberi és drámai, ugyanakkor a hatalmas káosz közepette teljesen magától értetődő – egy régóta érő konfliktus forráspontjához érkeztünk, méghozzá elegánsan, természetesen. Alig várom, hogy megtudjam, mit kezd Bendis ezzel a szituációval, és még csak meg sem vagyok lepve. Az egész Ultimate világot már évek óta csak a Pókember széria miatt érdemes olvasni. (Rusznyák Csaba)
Bikini Cowboy
Történet és rajz: Fresherluke (L. Frank Weber) Comixology
Nagyon érdemes szétnézni a független képregényszerzők soraiban, mert számos gyöngyszemre lelhetünk, különösen ha az egyébként rajzfilmeket sztoribórdozó (mint a Generator Rex vagy Ben 10) animátor szabadidejében kedvtelésből és szerelemből képregényt készít. Ez még kis hazánkban is megtörténhet, de minálunk ritkán teszik közzé a Comixology Submit szekciójában a művüket (pedig igazán megtehetnék). A szinte csak digitális terjesztésben létező (a szerzőtől személyesen megrendelhető a limitált számú papírváltozat) graphic novel mintha Doug TenNapel és a Pixar animációs filmek szerelemgyereke lenne: 377 oldalnyi, fekete-fehér, kihúzás nélküli, de nem szétmosódott ceruzarajz, rajzfilmszerű karakterekkel, de nagyszerű dialógusokkal, finom humorral és érzelmeket ébreszteni képes sztorival. A főszereplő, Jill McKay, akárha a Toy Story Jessie-jének felnőtt, öntudatos és szexi változata lenne, aki bikiniben és szörfdeszkával járja az 1800-as évek amerikai határvidékét. Itt találkozik Roddal, egy kisfiúval, aki természetesen segítségre szorul, mert egy próféciának köszönhetően rendkívül rosszarcú gazemberek üldözik. Jill nyilvánvalóan a szárnyai alá veszi a srácot, szembeszáll az üldözőkkel és megkapunk mindent, amit egy tisztességes westerntől elvárunk: kocsmai verekedés, halálos hajsza, pisztolypárbaj. Az egész történet végtelenül dinamikus és friss hatást kelt, ami nem véletlen, mert mégiscsak egy storyboard artist műve: az oldalak sok panelt használnak, az arcok kifejezőek, a szereplők szinte élő időben mozognak. A kötet nagyszerűen szórakoztat izzadt erőlködés nélkül, könnyedén és még csak a világot sem kell megmenteni hozzá, csupán egy kisfiút. Úgy kell ez a valódi iparágként nagyüzemben szállító amerikai képregénypiac miliőjében, mint egy falat kenyér. (Nagy Krisztián)
Deadpool #20
Történet: Brian Posehn, Gerry Duggan Rajz: Scott Koblish Marvel Comics
Hosszú évek teltek el úgy, hogy Deadpool karakterével a Marvel képtelen volt piacra dobni egy jó, de még csak nem is, hogy jó, hanem egyáltalán viszonylag korrekt, sőt, konkrétan nemszar sorozatot. Volt nem egy író, aki más címekben, remekül írta őt vendégszerepekben (csak egy példa: Rick Remender az X-Force-ban), de a 2000-es évekbeli saját szériái borzalmasak voltak. A tavaly elstartolt Marvel NOW! végre gyógyírt jelentett erre (is). A komikus Brian Posehn és Gerry Duggan szériájánál fergetegesebb kevés van jelenleg az amerikai képregénypiacon (ha van egyáltalán). Posehnék már anno a halott elnökös agylövésükkel minden visszafogottságot agyonvertek, felnégyeltek és kilőttek a világűrbe a Nap felé, és a történeteik azóta is bődületesen vicces (és véres és politikailag maximálisan inkorrekt és tisztességtelen és illetlen), teljesen elszállt, fék nélküli gyorsvonatként robogó őrületek. A legutóbbi sztori, Rozsomák és Amerika Kapitány mellékszereplésével kivételesen éppen komolyabb volt, sőt egészen tragikus húrokat pengetett. Szegény Deadpool most annyira kivan, hogy nem is hajlandó elmesélni legújabb történetét, úgyhogy egy régi, de „nyomtatásba anno nem került” 1968-as wakandai kalanddal szúrja ki a szemünket. Posehn és Duggan ebben az egyrészes sztoriban, amiben nemhogy kontinuitással, de még csak a karakter saját szálának továbbvivésével sem kell foglalkozniuk, a szokottnál is jobban elengedik magukat: totális agyrém az egész szám, időutazással, dinoszauruszokkal, sárkánnyal, Asgarddal, a Figyelővel, a Negatív Zónával, a Lénnyel… még tudnám folytatni, de szerintem kapizsgálod. Röviden, az írók belehajigáltak a 20. számba minden vad ötletet, ami egy végigszívott/ivott hétvégén eszükbe jutott, és nem is ez a csoda, hanem az, hogy tudják konzisztensen tálalni, már amennyire a konzisztenciát egy ilyen tébolyodott szuperhős-paródia (mert ez az) egyáltalán megköveteli (nem akarok semmit lelőni, de azon, ahogy Deadpool élcelődik Odin Kirby-féle ábrázolásán, jó egy percig röhögtem). A rajzok nagyszerűek, természetesen a ’60-as évek végi stílust mímelik, igen szórakoztatóan. (Rusznyák Csaba)
Fairest In All the Land
Történet: Bill Willingham Rajz: Mark Buckingham és sokan mások DC Comics
Bevallom töredelmesen, hogy a Fables lelkes olvasói közül valahol a 115. számnál koptam ki, ahogy Willingham narratívája egyre csapongóbbá és töredezetté vált és bár így is voltak benne jó momentumok, az első 75 füzet céltudatos és több meglepetést okozó történetvezetését nem tudták újra elérni. Számtalanszor felemlegettük és maga Fabletown atyja is többször elismerte, hogy a Birodalom széthullásáig tervezte eredetileg a cselekményt, melyre Gepetto a Fabletown-i Egyezmény aláírásával tett pontot. Ami ezután történt, jobb, ha jótékony homály fedi, mint a Literals/Jack of Fables/Fables crossovert. Időnként rá-ránéztem a mi szürke és veszélyes világunkba szakadt mesehősök kalandjaira, de sem Cinderella James Bond utánérzésű kémtörténetei (Cinderella: From Fabletown with Love, Cinderella: Fables Are Forever), sem a hercegnőket középpontba helyező spin-off sorozata (Fairest) nem fogott meg. Amikor azonban felröppentek az első hírek arról, hogy a Fables befejeződik a 150. részével, szép takarosan lezárva az éppen folyó sztoriszálakat, már sejtettem, hogy Willingham valami nagy dobásra készül. Azóta megjelent egy Fables enciklopédia alaposan megtömve a szerzők személyes kommentárjaival, valamint a sorban a harmadik graphic novel (ha a Peter & Max című, valóban illusztrált regényt nem számítjuk – mind tudjuk a különbséget, ugye), a Fairest In All the Land. Ez utóbbi, karöltve az enciklopédia rendkívül erős nosztalgiahullámokat vető tartalmával visszaadta a korábbi lelkesedést, így jó eséllyel ott leszek, amikor a Fables univerzum főszereplői végleg révbe érnek. Mert mit is kapunk a kizárólag keménykötésben megjelenő Fairest In All the Land-től? Először is egy kerek, önmagában is élvezhető történetet, egy a gyökerekhez visszatérő murder mystery-t, melyben szinte az összes lényeges szereplő megfordul. Ezúttal is keretes a szerkezet (szó szerint, hiszen egy mágikus tükör interpretálásában halljuk), mint a 1001 Nights of Snowfall-ban, és 31 fejezetben és 10 napban meséli el a titokzatos sorozatgyilkos utáni hajszát, aki a hetedhét határ legszebb (azaz: fairest in all the land) királylányait szenderíti jobblétre változatos módszerekkel. Hab a tortán, hogy a kötetet 23 tehetséges rajzoló illusztrálta, akik egymást váltva jegyzik a fejezeteket, ám ez egyáltalán nem válik a képregény kárára, sőt: a kaleidoszkópszerű hatás egységes egésszé áll össze. Vélhetőleg elfogult vagyok, de nekem egyébként is gyengém az antológia jellegű megjelenítés. Egy szó, mint száz, valószínűleg nem csak bennem fog lobot vetni a lelkesedés kötet hatására és akkor még nem is beszéltünk a Telltale-féle videojátékfeldolgozásról, ami csak olaj a tűzre. Egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy a Fables univerzum emelt fővel, méltósággal fog levonulni a színpadról, remélhetőleg tapsvihartól és tűzijátéktól övezve. Nagy remények, kívánom, hogy Willingham éljen is velük. (Nagy Krisztián)
Ahogy azt manapság szokás: egyik eventből azonnal ugrunk a következőbe. Épphogy véget ért Jonathan Hickman Infinityje, annak következményeivel már veszi is fel a fonalat Matt Fraction. Élből azt akartam írni, hogy sajnos Fraction nem egy Hickman, de aztán eszembe jutott, hogy ő írja a Hawkeye-t, úgyhogy inkább máshogy fogalmazok: nem könnyű összeegyeztetni, hogy ezt az új crossovert is az említett utóbbi, hihetetlenül vagány és szórakoztató sorozat írója jegyzi. A 30 oldalas Inhumanity lassú, nehézkes, hosszú, erőltetett és érdektelen – főleg, ha az Infinityhez hasonlítjuk, ami remek ötletekkel, szédületes tempóban adta elő monumentális űroperáját. Thanos Föld elleni rohamának egyik legfontosabb következménye, hogy Black Bolt, az inhumanok királya felrobbantott egy globális hatású terrigen bombát, ami az emberiség soraiban tudtuk nélkül lappangó honfitársait juttatja el az evolúció következő szintjére. Ennek sajnálatos mellékhatása a New York fölött lebegő Attilan romhalmazzá robbanása volt. Az Inhumanityben az ezek hatására picit megtébolyodott és nagyon zabos Karnakot lekapcsolják a Bosszú Angyalai, akiknek aztán elmeséli az inhumanok történetét, és hogy valami nagyon csúnya, rossz és nagy dolog fog nemsokára bekövetkezni. Aztán kinyírja magát. Szóval, az egész füzet egy hosszú, elnyújtott, nyögvenyelős, hatásvadász és üres felvezetése egy szörnyű konfliktusnak, amiről csak annyit tudunk meg, hogy szörnyű. Hűha, mi lesz most, rezzennénk össze, ha nem jönnének-mennének ilyen fenyegetések havonta tízszer a Marvel univerzumában. Azt még csak-csak megértem, hogy az inhumán történelemórát valahogy be kellett iktatni a sztoriba, mert még a rendszeres Marvel-olvasók sem feltétlenül vannak tisztában ezeknek a karaktereknek a hátterével, de legalább a füzet többi részében történhetett volna valami. Coipel rajzai szépek mint mindig (Yu és Weawer a flashback-jeleneteket rajzolták), de ez még kevés. Mindegy, gondolom, túl nagy kérés lett volna, hogy egy év alatt rögtön két remek crossover startoljon el a Marvelnél. (Rusznyák Csaba)
A kizárólag irodalmi adaptációkat rendező Jack Clayton 1983-ban, utolsó előtti filmjével másodjára nyúlt a fantasztikumhoz, ha pedig megengedőek vagyunk, és Az Ártatlanok után a témát csak futtában érintő The Pumpkin Eatert is ideszámítjuk, harmadjára a gyerek- és felnőttkor viszonyát boncolgató anyaghoz. Mint pályafutása során általában, ezúttal is biztos kézzel választott, már ami a forrásmű minőségét illeti. A feldolgozhatóság és értelmezhetőség azonban teljesen más kérdés, hiszen némely alkotás az eredeti közegén kívül egyszerűen vagy nem adja könnyen magát, vagy egyenesen képtelen működni. Így lehet, hogy az ősklasszikus Ray Bradbury egyik leghíresebb és legfontosabb regényének a Disney égisze alatti vászonra vitele minden jó szándékú igyekezet ellenére felemásra sikerült, ha meg gonosz (lélek) akarok lenni, egyenesen gatyába ment.
Green Town nyugis, lusta amerikai kisváros, ahogy az a modern fantasy nagykönyvében írva vagyon. Polgárai többsége áldott békében kajtat megszokott napi rutinja után, alapvetően mindenki elvan, még ha néha fel is sóhajt: nem ezt akartam. Mindenkinek megvan a maga heppje, elszalasztott lehetősége, külön bejáratú vágyálma. A pocakos borbély utoljára három évtizede látott közelről nőt, az is az anyukája volt, a régiségbolt üzemeltetője a meggazdagodás hiú reményében komolynak nevezhető sorsjegy-függőségben szenved, a néhai város szépe, ám vénségére megcsúfult tanárnő fiatalságát sírja vissza, a végtagjait vesztett, egykori focijátékos pedig éjjelente álmai sötét stadionjain sprintel át újra és újra a dicsőséges touchdown reményében. Még a gyerekek sem kivételek: főszereplőink, a megfontolt, koravén Will Halloway és elmaradhatatlan barátja, a vadóc, apa nélkül felnőtt Jim Nightshade közül az utóbbi nem is annyira titkos vágyakat dédelget, jelesen szeretne minél hamarabb felnőni. Egy október végi éjszakán aztán fagyos szelek kezdenek fújni, a láthatáron viharfelhők gyülekeznek, majd egy első blikkre üresnek tűnő vonaton vészjóslóan bezakatol a városba a finoman levágós nevű Mr. Dark (Jonathan Pryce az általa alakított sátáni mutatványoshoz méltóan megjelenése első pillanatától fogva ellopja a show-t) és groteszk, túlvilági truppja. A városiak özönlenek az attrakcióra, pláne, hogy a tarka sátrak sűrűjében mindenki azt kapja, amire mindig is vágyott - nyilván következményekkel.
Bradbury története felületesen vett befogadhatósága ellenére nem könnyű anyag. Metaforái és megfeleltetései, prózába oltott költőisége miatt annyira gazdag és összetett, hogy filmre adaptálva borítékolható a jelentésvesztés, ami ugyanakkor nem azt jelenti, hogy – okosan közelítve – egyáltalán ne volna érdemes próbálkozni vele. Sajnos Clayton megfejtésében leginkább csak a próbálkozást lehet értékelni, pedig a startlövéskor minden adott volt. A gonosz lélek... eredetileg eleve forgatókönyvnek íródott, azzal a szándékkal, hogy az Ének az esőben Gene Kellyje majd megfilmesíti, Bradbury pedig csak azután dolgozta át teljes értékű regénnyé (azon belül is a saját gyerekkorára reflektáló Green Town-trilógia központi darabjává), hogy a kezdeti ötlet anyagi támogatás híján bedőlt. A könyv aztán nem hogy szép sikereket aratott, de olyan versenyzők egyik fő ihletforrásává vált, mint Neil Gaiman vagy Stephen King. Utóbbi még egy forgatókönyvet is leszállított, aminek visszautasítása után csöppet sem szívbajosan, az alaptémát egy óvatlan pillanatban zsebre vágta, majd Hasznos holmik címen újraírta (plusz még a Borzalmak városába is engedett néhány elemet átszivárogni, de ott legalább még elegánsan tette). A végleges scriptet aztán hosszas tökölést követően maga Bradbury vetette papírra, okkal gondolhatnánk hát, hogy bezárult a kör, és a filmnek született regény a vásznon nyerte el végső, méltó formáját, tetejébe az eredeti szerző bábáskodása mellett.
Nos, nem így történt.
A Gonosz lélek... csodásan indul: ahogy James Horner drámai zenéje mellett az eleinte ördögfejnek tűnő, amorf ábra átalakul a főcímmé, majd az éjszakából kizötyögő, démoni vonat megállíthatatlanul közeledni kezd felénk, jogos elvárással dörzsölhetjük tenyerünket, hogy itt valami grandiózus, rejtélyes színjátéknak leszünk nemsokára szemtanúi. A biztató jelek egyre csak szaporodnak, a hétköznapi valóságában is leendő csodákat sejtető kisváros az eredeti regényből átmentett aláfestő szöveggel dúsított bemutatása és személyközi viszonyainak feltérképezése lenyűgöző. Alig várjuk, hogy a mikrovilág aprólékosan felvázolt térképén végre kibontakozzon a konfliktus. Aztán beindul a voltaképpeni cselekmény, mi meg amúgy istenesen pofára esünk.
És nem a komponensekkel van baj. A film az akkori Disney-produkciókban rejlő elrettentő lehetőségekhez képest meglepően komor és bevállalós, mondjuk úgy, hogy komolyan veszi a "szórakozás az egész családnak" szlogent. Tele van marha jó ötletekkel és jelenetekkel, csak ezek éppen tökre elvesznek a szöveghűséggel összetévesztett kaotikus túlzsúfoltságban. A két főszereplő fiú viszonya egymáshoz és a felnövéshez, Will kapcsolata jó szándékúan bűnbánó apjával, a város felnőttjeinek kicsinyes vágyai, vagy éppen Mr. Dark hitvallása („Your torments call us like dogs in the night. And we do feed, and feed well.”) önmagukban mind-mind kurva erősek, de nem állnak össze koherens egésszé. A legfőbb gond az, hogy a Gonosz lélek... tankönyvek "Hogyan ne..." kezdetű fejezeteibe illő precizitással juszt azokon a pontokon ragaszkodik görcsösen a szöveghűséghez, ahol ez elengedhető lenne, ugyanakkor ott kavarja meg az alapanyagot, ahol egyáltalán nem kéne. A narráció és a párbeszédek nagyja gyönyörű, minden mondatban érezni a szépirodalmi hátteret, de többségük egyszerűen túl sok, és célját tévesztve lóg a levegőben. Emellett a film dramaturgiailag egyáltalán nem működik: a remekbe szabott expozíció után a játékidő második felében összefüggéstelennek és kidolgozatlannak ható, hovatovább egyenesen unalmas és érdektelen események laza láncolata követi egymást, míg mikor már pont előkerül egy értékelhető jelenet (Mr. Dark és Will apjának intellektus-párbaja a könyvtárban csaknem megmenti a teljes filmet), egyszer csak vége szakad az egésznek, nézőként meg csak pislogunk, hogy oké, és?
A Gonosz lélek... nem kifejezetten rossz, de határozottan túl sokat markol. Míg a legtöbb regény megfilmesítésénél általában az a gond, hogy bántóan leegyszerűsíti az eredetit, itt pont a fordítottja történt: Bradbury és Clayton megpróbáltak mindent belepakolni, amiről azt gondolták, hogy a történet velejét adja, ám ez sziszifuszi vállalkozásnak bizonyult. Talán célravezetőbb lett volna megnyesegetni az alapokat, és egy közvetlenebb, sűrűbb, felőlem akár butább értelmezéssel előállni, mert bár úgy a történetnek több értékes darabja maradt volna a vágóasztalon, de a végeredmény kompaktabb és élvezhetőbb lenne. Egyszerűen hiányzik az a bizonyos központi, vörös szál, így a Gonosz lélek közeleg nem több egy célkitűzéseiben rokonszenves, ám megvalósításában fölöslegesen túlrajzolt illusztrációnál.
Piperkőc, de brutális módszerekkel dolgozó káosznácik. Fegyvertenyésztők, akik a kilőtt lövedékeket tojásként használva nevelgetik automata gépfegyvereiket. A várost, mint létező szerves lényt szolgáló és időnként kihasználó londomanták. A mozgás nélküli mozgás hitét valló krakenhívők. Szektagyűjtők, akik tudják, hogy az igazság odaát van, és mint bélyeget, rendezgetik albumaikba annak mozaikjait. Mnemophylaxok, az emlékezet angyalai, amik maguk a megtestesült múlt. Életre kelő számítógépes rendszer, ami az internetről tanul meg varázsolni. Narancssárga lepelbe öltözött Jézusbuddhisták, iPodban lakozó és zenével táplálkozó védőszellem, embereket papírlapként összehajtogató origamiművész, szemétből mitológiai lényeket formázó szörnykondások, sztrájkoló famulusok, és a mágiát fortélylásnak nevező, a világvégét váró megannyi eretnek szekta. Ezek a furcsaságok csak töredékei a China Miéville 2010-ben megjelent regényében előforduló varázslatos világnak, amiben jóféle urbánus fantasy módjára bontakozik ki képzeletbeli szemünk előtt az átlagember számára rejtve maradó mágikus London. Miéville-től megszokhattuk már, hogy irtózik a hagyományostól, elég csak beleolvasni a Perdido utca, végállomás című regénykolosszusába, ami tulajdonképpen egy fantasztikus útikönyv. A Kraken esetén nincs szó világteremtésről, a szó megszokott értelmében legalábbis, mivel szinte minden oldalára jut egy elképesztő ötlet (átlagolva persze), ami kiforgatja, újrafűszerezi, átszínezi, vagy éppen újraértelmezi mindazt, amit mi csupán rutinos vállvonással hétköznapinak nevezünk. A Kraken az első betűjétől kezdve az utolsóig egy bámulatos ötletlavina. Mit lavina, cunami!
A történet kezdetén megismerjük Billyt, aki a londoni Darwin Intézetben dolgozik preparátorként, és éppen egyik főművét, egy óriási tartályban lebegő krakent (óriáskalmárt, krákot, kinek hogy tetszik) mutatná be a látogatóknak, ha nem akadna egy apró bökkenő: a terem ékességeként szolgáló monstrum szőrén-szálán eltűnt. Megindul a nyomozás, hiszen egy ekkora valamit nem lehet csak úgy észrevétlenül eltüntetni, ráadásul kinek kellene egy döglött lábasfejű? Billy számára hamar nyilvánvalóvá válik, hogy olyan dolgokba keveredett, amik gyökeresen formálják át eddigi világnézetét. A London al-al-alvilágában ezerszámra tobzódó gyülekezetek, vallások, szekták, jósok, látnokok, bűbájosok, mágusok, eszement gyilkosok és bűnözők társadalmi hálójában olyan esemény készülődik, ami a világvégék Eretnekopoliszában igazi nagy durranás lesz – ennek középpontjában pedig ott a rejtélyes körülmények közt eltűnt kraken.
Miéville letaglózó frissességgel és nyüzsgő élettel tölti meg a Neil Gaiman által már többször újrafestett mágikus realista Londont. Ötletei szervesen illeszkednek az általa átformált város struktúrájába: a misztikus szervezetek és karakterek nem csak úgy ad hoc bedobálva bukkannak fel, itt mindennek és mindenkinek megvan a maga helye a hierarchiában, a mágikus csípéssorrendben. Tulajdonképpen ez a színes kaleidoszkóp az, ami végig maradásra ösztökél, ami bennünk is megindít olvasás közben egy bizsergető érzést. A különböző érdekszövetségek és csoportosulások nekem a White Wolf kiadó Storyteller-rendszerében megjelentetett World of Darkness szerepjátékokat juttatta eszembe, azok közül is a modern varázslókat bemutató Mage-et. Ehhez adjunk hozzá egy kis Guy Ritchie-s londoni alvilágot és kész is a Kraken színpada. A számos, különböző hitvilággal és célokkal rendelkező máguscsoportok, akár a való világ országai, szervezetei, eltérő és folyton változó viszonyban vannak egymással. Az erről mit sem sejtő Billy ebbe a közegbe kerül be, mi pedig vele együtt csodálkozunk rá az újabb és újabb szeletekre, amik látleletét adják Miéville lenyűgöző fantáziájának.
A káprázatos mágikus utazásba azonban - sajnos - pár szépségfolt belerondít. A történetvezetés egyenetlen, időnként teljes gőzzel zakatol előre, máskor meg látszólag céltalanul kergeti a saját farkát (a teherautó akna körül – na, ki tudja, ez miből van?). Az ötletek zöme csupán odaköszön az olvasónak, kibontásra már nem kerül, a magyarázatok módja pedig – idegesítően és az olvasásból kizökkentően – számos esetben a párbeszédek közti átvezetőkre szorítkozik. Ez nagyon is jó húzás lenne az író részéről, amennyiben az egész regény közvetlen narrációban íródott volna, ám mivel nem ez a helyzet, furán veszi ki magát, hogy mi, mint olvasók, megtudunk minden részletet, teszem azt a tengerhívőkről, ám a szereplő, akinek éppen magyaráznak, csak a bevezető mondatokat kapja. Emellett a kanyargós sztori bőven ad helyet mindenféle karakternek, akikből többet közelebbről is megismerünk – csakhogy néhányuk lógva marad a levegőben, mintha az író már nem tudott volna mit kezdeni velük. Ezt egyébként Gaimannél is többször éreztem, elragadja az érzés, ám nem képes kifuttatni a sztori befejezését kellőképpen, a suta klimax során rések maradnak a történetben – ilyen volt az Anansi fiúk. És egy kicsit ilyen a Kraken is.
Mindent összevetve azonban jó a regény, a barokkos féltégla, ami a Perdidót jellemezte, nyomokban sem található a Krakenben, olvasmányos és lebilincselő. Nagyon jókat mulattam a kikacsintásokon, természetesen a téma miatt a Cthulhu-párhuzam szinte már kötelező, de a star trekes megoldás is pofás. Mindenképpen megemlítem Juhász Viktor nevét, aki brillírozott a valószínűleg nem könnyű eredeti nyelvezet magyarra átültetésével, nagyon jó munkát végzett. Hangulatban, ötletekben, eredetiségben nálam egyelőre a Kraken viszi a pálmát az urban fantasyk kategóriájában.
A Gyűrűk Ura (könyv és film) rajongójaként pocsék érzés volt ülni tavaly az első Hobbit-filmen, és rohadtul unatkozni. Mindenki ismeri az érzést, amikor akarja, nagyon-nagyon akarja, hogy valami jó legyen, és egy ideig még sikeresen be is beszéli magának, hogy tényleg az. Ebből a „jó ez, jó ez” bárgyúságból nagyjából akkor zökkentem ki először, amikor az órámra néztem (eleve rossz jel), és eszembe jutott, hogy a sokkal hosszabb, szerteágazóbb és nagyobb Gyűrűk Ura (LOTR) adaptációjában Frodóék ilyenkor már rég a gyűrűlidércek elől menekültek, ezek a törpök itt meg még mindig csak két pofára zabálnak. Úgyhogy amikor muszájból (az egy dolog, hogy írni kell róla, de mégiscsak szeretem Tolkient, a fenébe is) elmentem a második rész, a Smaug pusztasága vetítésére, komolyan fontolgattam, hogy viszek magammal kispárnát. Ennek a kísértésnek végül heroikusan ellenálltam.
Nagyon nem bántam meg, a trilógia középső darabja sokkal tempósabb, fókuszáltabb, összeszedettebb, mint az első volt, és nagyritkán még az eredetihez hozzáadott sztorielemek is szépen a helyükön vannak benne (a hordós menekülés orktámadással való kiegészítéséből pl. a film legszórakoztatóbb jelenete születik). De csak nagyritkán. Hogy mást ne mondjak, akárkinek az ötlete volt is a tünde-törp szerelmi szál, azt illene megverni, a sárkányos finálé videójátékszerű boss-dramaturgiája (most idemegyünk, ezt kinyitjuk, a szörnyet odacsaljuk, azt a kart meghúzzuk, aztán odamegyünk, majd…) pedig már olyan kínosan elnyújtott, hogy egy idő után inkább megint azt néztem volna, ahogy a törpök vacsoráznak. És ez már talán csak apróság, de mindegyik korábbi Középfölde-filmben sokkal elegánsabban, természetesebben vágták el a sztorit, itt szinte a közepén szakítanak meg több akciójelenetet is.
Hiába gördülékenyebb, élvezetesebb a második rész, mint az első volt, az egészet már a koncepciónál megette a fene. Igaz, Tolkien könyvének vannak harapósabb részei, és az Öt Sereg Csatájával egészen eposzi magasságokba emelkedik, de alapvetően mégis egy kedves, bájos kis gyerekmese, ami hangvételében, stílusában mérföldekre van a LOTR-tól. Mindig megvédem Peter Jacksont, amikor utóbbi adaptációja kapcsán megalomániával vádolják, mert ez hülyeség, a LOTR csak hű és méltó a saját témájához. A Jó és a Gonosz mitikus erejű összecsapásáról szól, ezt nem lehet, nem is szabad visszafogottan elmesélni. Ellenben A hobbit filmváltozata, amiben tizenhárom törp és egy hobbit mennek megölni egy hegynyi kincsen trónoló sárkányt, na, az bizony igencsak megalomán.
A Smaug pusztaságának minden beállítása, minden zenei hangja, minden pillanata attól az erőlködéstől izzad, hogy hozzáigazítsák az amúgy jóval egyszerűbb, naivabb sztorit a LOTR grandiózusságához. Jackson kesztyű nélkül veri és veri és veri bele a néző fejébe a mocskosul nagy monumentalitást, amihez Tolkien meséje még a dol gulduri szállal együtt sem tud (és nem is akar) felnőni. Ha legalább maga a sztori nem lenne kínosan széthúzva, elnyújtva, felkoncolva ennek a megalomániának az oltárán, vagyis végig, és nem csak eleinte vinné a lendület, és maximálisan működne a fantasy varázsa, akkor talán el lehetne feledkezni arról a mesterkéltségről, ami az egészet belengi. De olyan ember még nem született, aki meg tudna győzni róla, hogy egy 250 oldalas regényt – akárhány mellékszálat és karaktert adnak is hozzá – kilenc kibaszott órában kell elmesélni.
Ez már nem az a lehengerlő, izzó kreativitás, ami a LOTR-filmeket naggyá tette. Ez a totális pénzéhség, a „sajtoljunk ki belőle minél többet” mentalitás, ami kreativitás helyett csak motorikusan mímeli elődje sikerét („mindenki szerette, ahogy Arwen ragyogott, amikor megmentette Frodót, tegyünk bele egy ilyet most is – de most nincs tündelányunk – akkor írjunk egyet”), hiába látja amúgy a vak is, hogy nem kéne.
A horrorfilmek remake-folytatás-prequel sújtotta univerzumában nem vagyunk elkényeztetve friss ötletekkel, így általában megelégszünk annyival, ha az elénk kerülő mű legalább saját szabályaihoz ragaszkodik, választott rendszerén belül működőképes, nem mond ellent önnön logikájának. Érthetőbben fogalmazva: ha egy slasherben nagymellű tinilányokat mészárolnak, felesleges siránkozni, hányszor láttunk már hasonlót, mikor egy szellemházas történetben hirtelen kialszanak a fények, kötözködés felróni, hogy számítottunk rá, egy valamirevaló zombifilm elmaradhatatlan kelléke a társadalomkritika, a misztikus thrillerekben pedig már-már alapkövetelmény, hogy a főhős valójában végig halott. Számtalanszor temették a műfajt, hogy aztán újra és újra kihantolhassa magát, esetleg figyelmeztetés nélkül törje ránk a kriptaajtót. Mindig lesznek alkotók, akik onnan közelítenek témájuk felé, ahol más még nem járt, és olyan ecsettel kenik vászonra a rettenetet, amit senki nem használt előttük. Filmnézés közben annak is megvan a varázsa, ha előre kitalálhatjuk, mikor és mi fog történni, aztán gratulálhatunk magunknak az éles eszünkért, de azért valljuk be: kurva jó érzés, ha végre bevisznek, berugdalnak, beráncigálnak az erdőbe, hogy aztán bezúzott aggyal, összetört csontokkal, kifilézve könyörögjünk kegyelemért.
Egy gödörben térsz magadhoz. Sötétségben. Éjszaka van. Körülötted holttestek. Rengeteg. Fogalmad sincs, ki vagy, hol vagy, miért vagy. Fájdalmak gyötörnek. Sérülések borítanak. Valaki a segítségedre siet. Nem tudod, kicsoda. Emberekre bukkansz. Nem tudják, ki vagy. Félnek tőled. Gyanakodnak rád. Félsz tőlük. Gyanakszol rájuk. Magukról sem tudják, kicsodák. Csak jelek vannak. Kulcsok, megfejthetetlen üzenetek. A vadon mélyén vagytok. Nem tudjátok, hová mehetnétek. A kérdések megválaszolatlanok, az időleges válaszok újabb kérdésekhez vezetnek. A végső válasz valami olyasmi, amit nem akarsz tudni. Ha cselekszel, talán önmagad ellen teszed. Nem marad választásod: kérdezel. Újra és újra. Nem zárhatod ki, hogy csak hazugságokat kapsz feleletként. Valami baj történt. Nagyon úgy fest, hogy te okoztad. Nem tudod elhinni magadról. Nem vagy rossz ember. Legalábbis így tudod. Az alapfelállás azonban az, hogy mindent rosszul tudsz.
Gonzalo López-Gallego (Apollo 18) filmjének kétségtelen érdeme, hogy nem hagyja magát beskatulyázni, nem hajt fejet a nézői elvárások előtt, kivéve, ha hozzám hasonlóan nektek is a bevezetőben emlegetett agresszív ráncigálás, rugdalás az elvárásotok. A cselekmény csúcssebességgel pörög, a szereplőkkel együtt bolyongunk a forgatókönyv rengetegében, hogy aztán újra és újra ott találjuk magunkat, ahonnan elindultunk: a gödörben, a reménytelenségben. Komoly bravúr a karakterábrázolás olyan körülmények között, melyek lényege, hogy minél kevesebbet tudjunk meg szereplőinkről, itt mégis összejön: pont annyi információhoz jutunk, ami segít alámerülni, elveszni a történésekben.
Sharlto Copley tökéletes választás: nem mindennapi arcberendezése alkalmassá teszi a kétségbeesett áldozat, és a számító gonosztevő karakterére egyaránt, valamint ismert, de nem túlhasznált színész, így személyisége sem telepszik rá a filmre, teret enged kiválóan teljesítő kollégáinak is. A történet során kapunk ugyan kapaszkodókat, utalásokat, néha azt hihetjük, rájöttünk a megoldásra, de a tanácstalanság az utolsó percekig kitart, egészen a lesújtó pörölyként földbe döngölő befejezésig. A legszebb a sztoriban, hogy ennek az egésznek van is értelme. A kiutat csak mi nem látjuk, az írók (Chris Borey és Eddie Borey, hallunk még felőlük) szerencsére igen, az eseményekre van logikus magyarázat, a titokzatoskodás nem puszta ürügy a film hibáinak elfedésére. A kegyetlenkedések sem öncélúak, de kellően naturalisztikusak, mészárlásból viszonylag keveset kapunk, ami viszont megtörténik, az húsba vág, mint a szögesdrót.
Hogy egy mélyen depresszív, önmagukat és egymást folyamatos gyanakvással figyelő, súlyos amnéziában szenvedő, a kiút nélküliség illúziójában rekedt, szerencsétlen sorsú, kiszolgáltatott emberekről szóló horrorfilm forgatási helyszínéül az alkotók vajon miért éppen hazánkat választották? Rejtély. Talán éreztek valamit a levegőben. Mindenesetre hálásak lehetünk, hogy elkészítették filmjüket: a sokat szenvedett műfaj köszöni, jól van, és továbbra is tartogat meglepetéseket.
A Universal bejelentette, hogy Paul Walker halála miatt ideiglenesen leállítják a HALÁLOS IRAMBAN 7 forgatását. Hogy pontosan meddig, azt nem tudni, de a jövő júliusi premiernek valószínűleg lőttek. Az is lehet, hogy újrakezdik az egész forgatást egy teljesen átírt forgatókönyvvel, annak ellenére, hogy a filmnek nagyjából a fele már dobozban van. (A Universal pénzt nem bukna vele, mert a stúdióknak biztosításaik vannak ilyen esetekre.)
A Warner megtalálta Wonder Womant: a Halálos iramban sorozatból ismert Gal Gadot játssza majd a leghíresebb szuperhősnőt a SUPERMAN/BATMAN filmben.
A Fox GOTHAM című sorozata ugyan elsősorban Gordonról szól majd, de a csatorna éppen egy 10 éves színészt keres a fiatal Bruce Wayne állandó mellékszerepének eljátszásához. Szóval a széria a Wayne-szülők gyilkossága utáni időkben játszódik majd, és azt is tudni lehet, hogy az ügyön Gordon fog dolgozni. (És ha Bruce, akkor nyilván Alfred is lesz.)
A Dracula sorozata mellé az NBC akar FARKASEMBERt is. Dan Knauf, előbbi író-producere lesz a showrunner, és a széria elvileg a 2010-es filmet veszi alapul.
Simon Kinberg író-producert a Fox leszerződtette Mark Millar mellé, hogy segítsen nekik egy marveles filmes univerzum kialakításában az X-Mennel és a Fantasztikus Négyessel. Crossover time!
STAR TREK 3: Alex Kurtzman kiszállt a projektből, hála az égnek. Sajnos bűntársa, Bob Orci maradt, de hát minden nem sikerülhet. (Két újonc író csatlakozott a filmhez, Patrick McKay és John D. Payne, akikről semmit nem tudni.)
A History Channel új nagy projektet dédelget a nagyszerűen sikerült VIKINGS mellé. Halle Berry lesz a producere, Jeffrey Caine (Goldeneye, Az elszánt diplomata) pedig az írója a HANNIBAL című minisorozatuknak, ami a legendás hadvezér életét meséli majd el.
Most már az INDIANA JONES filmek forgalmazási jogai is a Disney-nél vannak. Eddig, Lucasfilm felvásárlása ide vagy oda, ezek a jogok maradtak a Paramountnál, és az eddigi négy film esetében továbbra is maradnak náluk, de az egércégnek most már teljes kontrollja van minden jövőbeli Indy-film fölött. Szóval, várhatjuk az ötödik rész bejelentését.
A Warner tervez egy új DZSUNGEL KÖNYVE adaptációt, ami önmagában nem lenne egy hajdenagy hír (főleg, hogy a Disney-nél is készül egy, Jon Favreau dirigálásában), viszont úgy néz ki, hogy Alejandro Gonzalez Inarritu fogja rendezni, ami nagyon is az.
Jerry Bruckheimer leigazolt a Paramounthoz (mivel a Disney A magányos lovas buktája után szélnek eresztette), és pár éven belül szállítja nekik a TOP GUN 2-t és a BEVERLY HILLS-I ZSARU rebootját.
Új TERMINATOR tévésorozat készül: a széria a 2015-ös filmes reboothoz kapcsolódik majd (vagyis elvileg nem foglalkozik az eddigi Terminatorokkal), a pilotot a Thor és az X-Men: Az elsők írói jegyzik.
TRAILER - Új trailer a 300: RISE OF AN EMPIRE-hez. Sok víz, kaszabolás és üvöltözés. /// Új divat kezdete? Íme A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2 előzetese a rendező és a színészek kommentárjaival. /// A POMPEIIhez is kijött egy új trailer. Ezt a filmet biztos nem Emmerich rendezte? Az eddigiek alapján pont olyan látványos, és pont olyan ostoba.
MŰVÉSZET - A Mondo és Ben Affleck filmjei. /// Batmobil, 1972 style, by Francesco Francavilla /// Gyönyörű Night of the Hunter poszter
Rex türelmesen vár az autója mellett egy benzinkútnál. Barátnője, Saskia, akivel franciaországi nyaralását tölti, csak a szemben lévő boltba ugrott be üdítőért. Két perc. Legfeljebb öt. Fényes nappal van, jó idő, meleg és kisebb tömeg, emberek jönnek-mennek, többen a parkoló melletti pázsiton ejtőznek. Rex vár. Csinál egy fotót, járkál fel-alá, fecseg egy-két nyaralóval – és vár. Saskia nem jön. Rex utánamegy a boltba, majd megkérdez néhány embert a környéken. Páran látták, ahogy a lány elment egy másik férfival. Rex mindent megtesz, hogy a nyomára bukkanjon, de hiába.
Saskiát soha senki nem látja újra.
George Sluizer 1988-as thrillere (Spoorloos) veszettül félelmetes film. Nem annak ellenére, hogy nincs benne egyetlen on-screen gyilkosság, egyetlen menekülés, fizikai összetűzés vagy sötét helyiségben tapogatózás és gyanús zaj hallása után „ki van ott?” felkiáltás, hanem pont azért. A Nyomtalanul-ban minden borzalmasan természetes és hétköznapi.
Saskia nem egy sötét sikátorból vagy egy éjszakai külvárosból tűnik el, hanem egy verőfényes benzinkútból, ahol 50 ember nyüzsög, és végzi apró-cseprő dolgait. Elrablója, Raymond, nem egy lerobbant, bűzös erdőszéli viskóban, és nem is egy bérház pincéjében csorgatja a nyálát, tervezve következő gaztettét, hanem feleségével és gyerekeivel él csendes, nyugodt, bénítóan nyárspolgári életet. Áldozatai autójába csalogatásában nem gyakorlott, dörzsölt vadász, hanem komikusan esetlen, ideges és bénázó, mint egy tinédzser, aki először hív valakit randira. Olyan életszerűen banális az egész.
Három év után Rexnek új barátnője van, de Saskia emlékétől képtelen szabadulni. Biztos benne, hogy a lány halott, de nem érdekli a bosszú, sem az igazságszolgáltatás, csak tudni akarja, mi történt szerelmével. Ki tette, hogyan és miért?
A bizonytalanság, a kegyetlen nemtudás teljesen felőrli, olyannyira, hogy megszállottjává válik az igazság kiderítésének, és kétségbeesésében immár nem a rendőrséghez fordul, hanem a média segítségével magához a gyilkoshoz. Raymondot megfogja valami Rex vakbuzgó kutatásában, ezért úgy dönt, kielégíti kíváncsiságát, és felkeresi őt.
Raymond, saját bevallása szerint, szociopata. Rexet barátnőjének eltűnése rántja ki a társadalmi normákból, Raymondot csak egy gondolat: mi lenne, ha valami olyasmit tenne, amit nem szokás? Gyerekként leugrik egy erkélyről, csak hogy bizonyítsa magának, képes rá, és nincs olyan, hogy eleve elrendeltség. Később, már felnőttként, egy hídról veti le magát, hogy megmentsen egy folyóban fuldokló gyereket – onnantól hős a lánya szemében.
Raymond, aki szó szerint belevetette magát istenszerepébe (kétszer is), gondolkodni kezd. Tényleg hős lenne? És ha igen, mi lehet annak az ellentéte? Mi lenne, ha valami olyasmit tenne, amit egy hős nem szokott? Képes rá. Nincs olyan, hogy eleve elrendeltség.
Sluizer ezeket a revelációkat a legnagyobb természetességgel, mesterien kifinomult, visszafogott rendezéssel adja elő, és a kíméletlenül pontos, valóságszagú karakterhorror filozófiájában az a legrémisztőbb, ahogy játszi könnyedséggel, szépen, minden erőlködés nélkül passzol bele a nagy képbe, amit a világ és az ember együtt alkot. A borzalom nem a szekrényben van, nem az ágy alatt, hanem bennünk: ott lappang a bájos utcaképekben és a mosolygós családi fotókon.
A Nyomtalanul-t, amihez Sluizer ’93-ban késztett egy töketlen amerikai remake-et, sokat hasonlították Hitchcock filmjeihez, különösen A kötélhez, aminek gyilkosai hasonlóak Raymondhoz (egyszerű, környezetük által tisztelt polgárok, akik ölnek – csak úgy, mert miért ne?), de nagy különbség, hogy Sluizer nem a suspense-re megy rá, hanem az elmére. Hitchcocknál tetőfokára hág a feszültség, lehull a lepel, és a tettesek számára véget ér a játék. Sluizernél csendben elszivárog minden biztonságérzetünk, lehull a lepel, és csak ekkor kezdődik a játék igazán.
Minél beljebb hatolunk Raymond fejébe, annál rosszabbul érezzük magunkat, és ez még semmi ahhoz képest, ami a fináléban vár. Nincs nagy fordulat, nincs küzdelem, nem derül ki, hogy mégis a kertész tette, csak Rex végre megtudja, mi történt Saskiával.
Így, hogy Halloweent jócskán magunk mögött tudjuk, nyugodtan kijelenthetjük, hogy lejárt a zombi-szezon. Na persze. A zombi-szezon sohasem jár le, teringettét! Az olyan örökzöld, hogy a tuják példát vehetnének róla. Ha a Barátok közt alkotói kicsit bevállalósabbak, Magdi anyust nem szellemként, hanem zombiként hozzák vissza, senkinek fel sem tűnt volna. Kicsit leharcoltabb? Á, haggyad mán, korral jár. A zombik sosem gondolták volna, hogy kulturális jelenségként fogják végül meghódítani az emberiséget – valahogy a kultúra szó és a zombik együtt említve olyan, mint a víz és a sebbenzin: nem elegyednek. De hogy a tárgyra térjek, a zombik kiválóan elegyednek a társasjátékokkal. Olyannyira, hogy kamrát lehetne megtölteni a zombis társasokkal, ami nem baj, sőt – van miből válogatni. Jelen cikkünk tárgya a City of Horror, amiben bőven találunk élőhalott dögöket, akik elől egy városka forgalmas csomópontjában igyekszünk maroknyi hétköznapi emberünkkel elrejtőzni. A City of Horror a zombis téma legérdekesebb aspektusát ülteti át játszható mechanizmusokba: túlélni a zombiapokalipszist, de bármi áron? Mi a félelmetesebb, egy agyhalott zombikból álló horda, vagy a mentőhelikopterre váró tucatnyi „átlagpolgár”, akik inkább kilökik a társukat a biztos halálba a saját túlélésük érdekében? Vita, meggyőzés, alkudozás, könyörgés, hátbaszúrás – csak páran élik túl ezt az éjszakát. Nézzük, mitől bújik ki az állat az emberből! Előre szólok, sértődősök csak óvatosan!
A City of Horror a Repos kiadó gondozásában látta meg a napvilágot, az alomból nem is elsőként. A Mall of Horror nevű garázsprojekt illatú társas már korábban kimerészkedett a gémerek világába, és mivel kedvező fogadtatásra lelt, nem állhatott semmi nagybátyója útjába. A sombrerót viselő belgák jó érzékkel láttak fantáziát Nicolas Normandon ötletében, így ennek köszönhetően szélesvásznon is átélhetjük a zombik elől való menekülés „életérzését”. A téma ugye adott, s kellőképpen népszerű, illene hát nem elrontani.
A City of Horrornak legkevesebb hárman, maximum pedig hatan tudunk nekiülni, ebből a szempontból máris szimpatikus, hiszen kisebb és nagyobb társaságok is nekiveselkedhetnek. A játékban mindenki egy adott számú városlakót kap, minél többen játszunk, annál kevesebbet. A leosztás elég változatos képet mutat, találunk itt háziasszonyt, terhes nőt, kisdiákot, nagypapát és nagymamát, rockert, punkot, biztonsági őrt, különleges ügynököt, szusi séfet, vagy dögös, ám egyfolytában sikoltozó szöszit. Ezek mindegyikéhez egy kártyalap, illetve egy pofás kartonfigura tartozik, a kártyát vesszük magunk elé, ez mutatja a karakter pontértékét és speciális képességét, a figurák pedig az amerikai kisváros központját reprezentáló táblára kerülnek. A tábla egyébként moduláris, ami ez esetben konkrétan azt jelenti, hogy a víztorony, a bank, a templom, a kórház és a fegyverbolt kétoldalasak, A és B alternatívát kínálnak (ez bevett szokás a Reposnál): az A egyszerűbb, a B trükkösebb, de egyik sem könnyebb a másiknál.
A játék lényege, hogy a mentőhelikopter érkezéséig kihúzzuk valahogyan, nehogy a hömpölygő zombiáradat elsöpörjön, illetve időközben beszerezzünk minden kedves polgárunk számára egy-egy ellenszert. A győztes a legtöbb pontot bezsebelő személy lesz, pontot pedig a túlélő karaktereink után kapunk, ezek ugyanis eltérő pontértékekkel rendelkeznek. A City of Horror fixen négy körös, a zombieledellé válás elkerülése éjfélkor kezdődik, és hajnali négy után ér véget. Ez a gyakorlatban úgy valósul meg, hogy minden egyes kör egy játékbeli óra, aminek kezdetén egy véletlenszerűen összeállított pakliból lapokat csapunk fel – ezek a lapok mutatják meg, hogy merre mozognak a zombik, mennyi jelenik még meg, és hogy hol lehet ellátmányra bukkanni.
Tehát, először is érdemes eldönteni, hogy a különböző épületek melyik oldalával játszunk, ezeket ugyanis szabadon lehet keverni, szájízünk szerint. A játéktér nagyon szép, pofásak a grafikák, jól visszaadják az éjszakai városon eluralkodott káoszt (felborult teherautó, kordonok, mentőkocsi, egyszóval a jól megszokott városi látkép zombitámadás után). A helyszíneket meghatározott sorrendben összeillesztjük, és kész is a tábla – igaz, jó nagy, kell neki a hely rendesen. Negatívum, hogy a kartonok hiába készültek vastag papírból, többszöri használatot követően hajlamosak meghajlani, na nem túlzottan, de enyhén zavaró mértékben. Véletlenszerűen kiosztjuk a kisvároska lakóit, és kapunk bizonyos mennyiségű akciólapot is – ez utóbbi állatira fontos eleme a játéknak, rögvest kitérek rá. A játéktér hat helyszínéhez (víztorony, bank, templom, kórház, fegyverbolt és a kereszteződés) tartozik egy kis lapka, ebből minden játékosnak jut egy szett, ezekkel határozzuk meg ugyanis, hogy hová mozogjanak a karaktereink. Kezdésnél a figuráink lehelyezésére hivatottak.
Minden kör ugyanazon rendszer szerint zajlik. Felpakolás után első lépésben a víztorony tetején bujkáló túlélők megnézhetik a zombipakli következő lapját, vagyis tisztában lesznek vele, miként változik a terep, hová és mennyi zombi özönlik be, és talán a legfontosabb: melyik helyszínen bukkan fel újabb hasznos cucc. Ez utóbbi vagy ellenszer, vagy akciólap – előbbi elengedhetetlen, hiszen ellenszer hiányában visszalöknek a helikopterről az éhesen őrjöngő zombik légiójába (elvileg szabály szerint el sem visznek, de így egyrészt hihetőbb, hogy a helikopteren gyorsan lefuttatnak egy tesztet, másrészt brutálisabb is). Magyarán, hiába élte túl az éjszakát a városlakód, ha nincs ellenszered, reszeltek neki, és nem kapsz utána pontot. Az akciólap nem annyira létszükséglet, de nélküle tuti nem vészeled át a zombiapokalipszist, mivel ezek nagyon hasznos cuccokat rejtenek: fegyverek, Molotov koktélok, láncfűrész, energiaital, illetve mocskos trükkök tömkelege. Visszakanyarodván a zombilap titkaiba való betekintésre, ez komoly előnyt jelent, mert a biztos tudás birtokában nem kényszerülünk tippelgetésre. Továbbá, kíváncsi játékostársainknak azt mondunk, amit csak van pofánk, itt a lehetőség, hogy a legnagyobb zombitömeg közepére csaljuk őket.
Ezt követően mindenki titokban kiválasztja a hat helyszínlapja egyikét. Ezzel azt mutatja, hogy valamelyik pánikoló embere elhagyja búvóhelyét, és megpróbál átrohanni egy másikba a biztosabb túlélési esély és az emberbarátibb társaság reményében. A választás kötelező, hiába kempelted be magad egy atombiztos helyre, valamelyik csintalan emberkéd ki fogja dugni onnan az orrát. Ami már csak azért is nehéz döntés, mert minden helyszín korlátozott befogadóképességgel bír, egészen konkrétan kevesebbel, mint amennyi túlélő összesen van – vagyis valaki vagy valakik ki fognak szorulni az utca közepére, ahol semmi nem védi meg őket, a többiek egyszerűen kizárják, hadd dögöljön meg. Nem lehetsz benne biztos, hogy a kiválasztott hely nem telik-e be, mire rád kerül a sor, vissza pedig nem lehet menni, viszont mozogni muszáj. A cél általában az ellenszer, mert más módon nem lehet hozzájutni, vagy a kórházban cserélsz be egy akciólapot, vagy a körönként felbukkanó ellátmányt vagy kénytelen megszerezni.
A mozgás azonban még nem következik be, előbb felfedjük az aktuális zombilapot, és ennek megfelelően a játékhoz kapott tengernyi zombifigurával végrehajtjuk a lap utasításait, így töltve meg a játékteret egyre több élőhalottal. Na, ekkor aki ráfaragott, az már elkezd anyázni, illetve esélyeket latolgatni, megéri-e valahogy megvédeni, vagy megvédetni adott emberét. Az alkudozás ugyanis központi szerepet tölt be a City of Horrorban. Előbb-utóbb konfrontálódni fognak a játékosok, ez garantált. Minden helyszínhez tartozik egy szám, ennek értéke azt mutatja, hány darab zombi jelenléte esetén támadnak be a dögök. Ilyenkor nincs más megoldás, a kedves túlélők kidobják a zombik elé egyik társukat, aki így önszántán kívül leköti egy körre az élőhalottakat. Ez pedig szavazás útján zajlik.
Minden személy egy szavazattal rendelkezik (kivéve a nagypapát, őt nem hallgatja meg senki, cserébe több pontot ér, a terhes nő pedig, ha lebabázik, máris két szavazatnak örülhet), így akinek több embere van a kérdéses helyen, máris előnyből indul. Képzeljük el, hogy négy karakter közül kettő a miénk: a másik két emberke egyikének repülnie kell, nos, ki legyen az? Kit kíméljek meg, ki tud jobb cuccot adni? Senki? Hááát, egy ellenszerért vajra lehetne kenni. A dolgot megkavarja, hogy a kezdőjátékos dönti el, ki nyeri a döntetlen állásokat (egy Zombie Survival Guide jelöli, és az kapja, akinek az előző körben utolsóként halt meg embere) – így a fenti példánál maradva, ha a két szopóágra került játékos közül egyik a kezdőjátékos, elég, ha meg tudnak egyezni, hogy mindketten őrá szavazzanak, és a kétemberes hegemónia máris a múlté. Na persze, hiszen emberek vagyunk, meg tudunk egyezni és nem verjük át a másikat, na persze.
A másik ilyen helyzet az ellátmány feletti osztozkodás során lép fel, ekkor szintén szavazunk, szintén próbálunk egyezkedni – már ha van miből. A City of Horror ugyanis olyan szűkmarkúan méri a cuccokat, hogy mi az első alkalommal már a játék felénél elhasználtuk őket, így aztán hamar rájöttünk, milyen értékesek. Ezért is olyan fontosak az ellátmánnyal érkező új akciólapok, mert egyrészt kevés van belőlük, másrészt többfunkciósak: adott helyszín képességét A oldalon úgy használhatjuk, ha eldobunk egy ilyen lapot. Aucs. Érdekérvényesítésünk márpedig azon múlik, hogyan kufárkodunk egyrészt az akciólapokkal, másrészt használjuk-e és mikor az embereink képességét.
Az akciólapok képezik a City of Horror sava-borsát: sokféle kártya, sokféle hatással. Macskát küldhetünk a zombik közé, akik elkezdik azt kergetni és átrohannak egy másik helyre, zseblámpánk fényét ráirányíthatjuk egy konkurens túlélőre, akit megrohannak a zombik, fegyvert foghatunk egyik társunk fejéhez, megszerezve az ő szavazatát is, búvóhelyet találhatunk, hogy ne dobhassanak ki, ésatöbbi, ésatöbbi. A fegyverek használata egyértelmű, ezekből nincs sok, de ebben a pakliban bújnak meg. Az akciólapokkal ötletes és mocsok dolgokat tudunk véghezvinni – remekül lendítik előre az interakciót, egyszersmind garantálják a szemétkedést, mert ebben a játékban valakivel ki fogsz cseszni, ez tuti. Erre utaltam a bevezetőben, sértődősök csak óvatosan!
A City of Horror másik lényegi mozzanata az embereink képessége. A karakterkártyák kétoldalasak, egyik felük zöld, a másik narancssárga. Ha a zöld oldal van felfelé, kipihentek, ha a másik, fáradtak. A speciális képesség használatakor átfordulnak a narancs oldalukra, egyrészt kevesebb pontot érve így, másrészt elveszítve a jó kis képességet. Visszafordulni a templomban tudnak, cserébe egy akciólapért. Aucs. Viszont a képességek nagyon ötletesek és hasznosak is, így nehezen fogjuk megállni, hogy ne használjuk őket: van itt közlekedést megakadályozó ipse, magának plusz helyet kiharcoló dagadék olasz mamma, akciólapot érvénytelenítő punk, a kidobott lapok közül egyet visszavevő üzletember, és ami nagyon szimpatikus, a magas pontszámot érő alakok hátránnyal indulnak. Szavazásból kizárt nagyapó, mozogni képtelen nagyanyó, sikoltozásával zombit magához vonzó szöszke – náluk az a kérdés, hogy kifárasszuk-e őket.
Így elsőre talán bonyolultnak hangzik a City of Horror, pedig egyáltalán nem az. Igaz, sokféle kártya van, amit Reposos szokás szerint csak ikonok jelölnek, a leírás a szabályfüzetben, vagy a segédleten van, így azokat egyfolytában nézegetni kell, amíg meg nem tanuljuk, melyik jel mit jelent, de ez csak apróbb kellemetlenség, egyszerre mindig csak pár lapból dolgozunk úgyis. A játék nagyon szép, Miguel Coimbra készítette hozzá a rajzokat (ő nem kis név az iparban), a sok kartonjelölő királyul néz ki, egyedül a táblaelemek torzulása von le ebből a pozitív összképből. A zombiapokalipszis pszichológiája ellenben mindenért kárpótol. Aki könnyen sértődik, vagy nehezen emészti meg, hogy kőkeményen ki kell baszni a másikkal, az messzire kerülje el. Ebben a játékban szívni és szívatni fogsz, nem keveset, sokat. Néha kellemetlen döntések elé kerülsz, kit dobj ki, máskor alig várod majd, hogy árthass valaki másnak. Az alkudozások, a könyörgések, a bosszú, a „túlélni minden áron” érzése olyan szinten és olyan remekül került szimulálásra, amivel eleddig még nem találkoztam. A City of Horror a megfelelő társasággal egy igazi gyilkos.
Henry James amerikai születésű, brit író 1898-as, The turn of the screw (A csavar fordul egyet) című kisregénye a kísértettörténetek egyik legismertebb és legtöbbet adaptált képviselője: számos megfilmesítés mellett készült belőle képregény, opera, előzményfilm, rádióműsor, meg amit még el lehet képzelni – Alejandró Amenábar 2001-es, egészen kitűnő The Otherse (Másvilág) is rengeteget merített a műből, még ha szó szerinti feldolgozásról ebben az esetben nem is beszélhetünk. A leggyakrabban hivatkozott változat azonban a sorban második, 1961-es The Innocents, ami a horrorfilmes klasszikusok listáján legalább olyan rangos helyet tudhat magáénak, mint a kisregény az irodalmi megfelelők között.
Miss Giddens, a kezdő nevelőnő szakmai tapasztalatlansága ellenére is megkapja álmai munkáját. Az elárvult, kiskorú kuzinjait nyílt közönnyel kezelő, dúsgazdag nagybácsi vidéki udvarházában kell felügyelnie azok szellemi-lelki gyarapodását, egyetlen kikötéssel: teljesen magára van hagyva, ha bármilyen probléma adódna, oldja meg, segítségre ne számítson. Papíron remek kis meló, hiszen ki ne akarna egy festői környezetben elterülő, több ódon épületből álló háztartásban dolgozni, ahol az egyetlen dolga két jól nevelt, bűbájos kisiskoláskorú gyerek felügyelete?
Mondjuk az, aki előbb sejteni kezdi, hogy az általa ismert személyzeten kívül mintha még minimum ketten lennének a házban, akikről elfelejtettek szólni neki, majd kisvártatva kideríti, hogy az előző nevelőnő az erőszakos, zsarnoki hajlamú ember hírében álló, majd furcsa halált halt inassal folytatott viszonya után öngyilkos lett. Ilyen körülmények között az se tesz jót az ember lelki békéjének, ha a gondjaira bízott gyerekek apránként életkoruktól és jellemüktől idegen viselkedést kezdenek tanúsítani.
Régi, a maguk nemében mérföldkőnek számító horrorfilmekről érdemben nyilatkozni nem túl hálás, hiszen a műfaj mára javarészt olyan mértékben megkövült toposzokból építkezik, olyannyira képtelen elrugaszkodni saját alapvetéseitől, hogy a kútfőként szolgáló eredeti alkotások innovációinak méltatása szinte egyenértékű az azóta létrejött dömping főbenjáró kliséinek felemlegetésével. Az „akkoriban még ez új volt” érv hiába jogos, egy mai nézőt nem feltétlenül hat meg. James írása megjelenésekor márpedig tényleg újszerű volt, lehetséges értelmezéseiről egészen komoly polémiák dúltak kritikai körökben, Az ártatlanok pedig (melynek forgatókönyvét egyébként részben Truman Capote jegyzi) szinte hibátlanul fordítja le filmes nyelvre a forrásanyag ambivalenciáját. Ha tehát a fordulatokon meglepődni ma már aligha fog bárki, aki látott akár csak egy csavarosnak mondott, pszichológiai thrillert is, abban még bőven lehet gyönyörködni, mennyire elegánsan oldja meg Jack Clayton rendező a feladatot.
Ha innen nézem, akkor Az ártatlanok egy ősi udvarházba zárt, szellemek által megszállt gyerekekkel viaskodó dadus sztorija, és mint olyan, hatásos. Csak éppen sunyi módon bőséges támpontot nyújt ahhoz, hogy amonnan is nézhessem, így viszont egy saját elfojtásaival küszködő, az elszigetelt környezetben apránként megőrülő nő katasztrófával végződő pokoljárása, ami sokkal kényelmetlenebb, mintha szimplán a kísértethistória mellett döntöttem volna.
A történetben a kisregény címe által sugalltakkal ellentétben csavar nincs, kétértelműség annál inkább, ami azonban erősebben odacsap, mint bármilyen, a történet utolsó pár percére tartogatott, meghökkentő fordulat. Egy hangsúlyos csattanó utólag ír felül mindent, egy kezdettől fogva lebegtetett kétértelműség viszont minden egyes jelenetnél, minden beállításnál és párbeszédnél agyalásra készteti a nézőt, és akkor már óhatatlanul be is vonja a történésekbe. Ez a motívum az első percektől fogva következetesen végigvonul filmen, és bár maga a főszereplő szerencsére soha nem kérdőjelezi meg saját szemszögének tarthatóságát (hiszen ez pont a jótékony balladai homályt oszlatná el), nézőként mindvégig azt érezzük, hogy itt valami többszörösen nincs rendben, és akkor nem is feltétlenül a távolban megjelenő, ijesztő alakokra és a kísértetfilmek többi, kikerülhetetlen kellékére gondolok: a környezet kicsit túl idilli, a házvezetőnő egy kicsit túl joviális, bár kínosabb kérdések feszegetésekor a megszokottnál szűkszavúbbá válik, Miss Giddens a paranoiává fajuló aggodalma mellett mindvégig kicsit túl naiv és elfogadó, a gyerekek meg olyan aranyosak, hogy az egyre sűrűbben adagolt, koravén megnyilvánulásaik annál nyugtalanítóbbak.
Clayton finom, mértéktartó rendezése meghökkentően időtálló, amit a kiemelkedő operatőri munka és vágás is támogat. Az elzárt, vidéki környezethez tökéletesen passzoló, lassan csordogáló, egymásba álmatagon áttűnő jelenetek követik egymást, amikből a lassan gyülekező, nyugtalanító jelek eleinte alig tűnnek ki, és később, a klimax felé közeledve sem válnak tolakodóvá vagy hatásvadásszá. Amikor valami természetfölötti - vagy annak vélt - esemény történik, nem kezdenek el idegtépően cincogni a hegedűk, nem közelít rá villámgyorsan a kamera a rémület tárgyára. A dadus felnéz a toronyra, és ott áll egy férfi a tetején - ennyi, de nem is kell több. Ha valahol hibát kéne keresnem, akkor Deborah Kerrt jelölném meg, aki, bár szemre nem kellemetlen, de ahhoz képest, hogy kamaradarab főszereplőjeként ő lenne hivatott a cselekmény és a nézői figyelem központjaként szolgálni, bociszemű pihegésen és bárgyún eltúlzott érzelmi hullámvölgyeken túl nem sokat produkál. Akkor már inkább a védencei - nem sok olyan filmet láttam, ahol a gyerekszínészek hitelesebb játékot nyújtanak, mint a felnőttek, de Az ártatlanok ilyen.
No igen, a gyerekek. Végső soron róluk szól a film, elég, ha a címet vesszük. Teljesen mindegy, melyik értelmezési lehetőség mellett döntünk, vagy egyáltalán döntünk-e bármelyik mellett, a névadás találó: a felnőttek útmutatására ráutalt, ám pőre nemtörődömségből magukra hagyott gyerekeknek mi más választásuk is lehetne, mint hogy a látott minták alapján megpróbáljanak minél gyorsabban saját identitást kialakítani? Márpedig ez nem egy egészséges folyamat, a végeredményen pedig egy jó szándékú, de végletesen nebántsvirág lelkületű és túl későn megjelenő anyafigura sem tud már változtatni, akkor inkább már csak rontani. Teljesen érdektelen, hogy a gyerekeket tényleg halott lelkek szállták-e meg, vagy csak referenciapontok híján szűrték magukba a legrosszabbat a környezetükből, nem számít, a dadusuk képzelődik-e, vagy csakugyan visszajárnak a lelkek a túlvilágról, a konklúzió tragédia és az ártatlanság elvesztése.
Andrew Dominik rendező és Brad Pitt alkotói együttese nem kimondottan nézőmágnesként, vagy bevételgenerátorként működik. A sztár jelenlétének ellenére sem Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford című közös filmjük, sem e cikkben tárgyalt alkotás nem aratott osztatlan sikereket a nézők körében. Egy három órás, kínzó lassúsággal építkező, komor western esetében ez sajnos egyáltalán nem meglepő, mivel a műfaj mostanság eleve nem találja közönségét, a Jesse James nyilvánvaló erényei - súlyos atmoszférája, finom alakításai, csodálatosan fényképezett képei - nem a kasszákba csengető tömegek, inkább a kritikusok szívét dobogtatják meg. Az Ölni kíméletesen esetében nagyjából ugyanez a helyzet. Dominik hiába fogta vissza magát, és írta a lényegesen befogadhatóbb, másfél órás hosszúságúra filmjét, messzire üvölt az egész koncepcióról, hogy súlyos bukásra van ítélve (nem is lett másként). Pedig az Ölni kíméletesen távolról sem tökéletes, de kifejezetten jó film.
Markie Trattman még nem tudja, de élete legnagyobb hibáját követte el, mikor az általa üzemeltetett illegális kártyabarlangot saját maga rabolta ki. Megúszta, olyannyira, hogy később büszkén eldicsekedett kollégáinak leleményes trükkje részleteivel. Mikor Markie piti kaszinója ismét kirablásra kerül, az érintettek előtt nem lehet kérdés, ki a tettes. A vég elkerülhetetlen, menekülni felesleges, a megbocsátás esélye ellenkezik a világ szabályrendszerével.
Már Dominik első munkája, a kiváló Chopper is megmutatta, hogy a rendező ért a lepattant, sötét, emberközeli alvilág ábrázolásához. Az itt megjelenő gengszterek távolról sem idealizált, saját erkölcsiséggel rendelkező, elegáns, irigylésre méltó héroszok. Csupán emberek, akik végzik a dolgukat, teszik, amit tenniük kell, de sem magasabb meggyőződések, sem morális elvek nem támasztják alá tetteiket. Pénzt akarnak keresni: nagyjából ennyivel írható le tevékenységük. Életben próbálnak maradni, de ez esetükben igen nehezen érthető álláspont. Nincsenek távlati céljaik, csupán a felszínen maradás kényszere hajtja őket. Aki hibázott, vagy csak úgy tűnik, elcseszte: megdöglik. Gyűlöletnek, valódi indulatoknak sincs helye világukban, nem azért ölnek, hogy bosszút álljanak, egyszerűen csak így tartják illendőnek. Ez a rend, ez mozgatja az üzletet. Annak pedig mennie kell.
Kétségkívül a profitorientált amerikai életforma termékei ők, ami anélkül is nyilvánvaló lenne, ha Dominik nem dörgölné lépten-nyomon az orrunk alá. Mondanivalója világos, mint a torkolattűz, ő azonban valamiért szükségesnek érzi azt a gazdasági helyzetről szóló híradóbejátszások formájában a szánkba rágni, vagy szépen, tagoltan elmondatni szereplőivel: "Amerika üzlet." "Amerikában egyedül vagy." "Mi nem vagyunk egységes nemzet". Szomorú ez az erőlködés, mivel minimális érzékenységgel könnyen felfogható az üzenet, bevételi szempontból pedig talán üdvösebb lett volna, ha az egyszeri amerikai néző nem realizálja, hogy az alkotók tulajdonképpen másfél órán keresztül sértegetik. A fájdalmasan nyilvánvaló mondanivaló erőteljes sulykolása sajnos aláássa a film működőképességét, a dialógok nem egyszer példabeszédeknek hatnak, még akkor is, ha a hangulat tekintetében néhol Tarantino és a Coen testvérek egyszerre kísértenek.
Ezeket a mondatokat sajnos a kiváló szereplőgárda sem tudja feledtetni, pedig az kétségkívül bivalyerős: a két, első látásra bukásra ítélt lúzer bűnözőt alakító Scoot McNairy és Ben Mendelsohn tenyérbemászó arroganciája bicskanyitogató, Ray Liotta figurája szánni valóan emberi, sorsa pedig mélyen tragikus, Brad Pitt minden megmozdulása rideg, kegyetlen és érzelemmentes, a film ékköve mégis a James Gandolfini által alakított lecsúszott, alkoholista bérgyilkos karaktere. A színész olyan árnyalt finomságokkal hozza mestersége legjavát, amivel a teljességgel taszító figurát képes szimpatikus vonásokkal felruházni, ráadásul példaértékű, ahogy megjelenése után nagyjából két másodperccel úgy érezheted, mindent tudsz személyiségéről. Az emlékezetes kameramunka szépen asszisztál a színészeknek, néhol kifejezetten hatásos megoldásokkal találkozhatunk, Greig Fraser operatőr esztétikusan, de nem öncélúan használja az extrém lassításokat, vagy a közegben szokatlan digitális trükköket.
A Killing Them Softly jobb ritmusérzékkel, gördülékenyebb cselekménnyel, kevesebb társadalomkritikával nyilván nagyobb érdeklődésre tarthatott volna számot. Örülhetünk, hogy alkotóinak van mondanivalójuk, érvényes üzenetük, de legközelebb annyit azért szeretnék kérni: nem kell azt annyira magyarázni. Lassú a felfogásunk, de nem ennyire. A népnevelési szándék hamarabb célba ér, ha finomabban adagolják. Csak lazán. Kíméletesen.
Folytatódik a tévésorozat-őrület. Weinsteinék sorozatot csinálnak a SIN CITYből, és ezt nem sokkal az augusztusban mozikba kerülő második film utánra tervezik - természetesen Frank Millerrel és Robert Rodriguezzel. Szintén Weinsteinék adaptálják tévére Stephen King A KÖD című kisregényét, méghozzá Frank Darabonttal, aki hat éve már rendezett belőle egy mozifilmet.
2015-ben jön az új PÉNTEK 13 film, aminek semmi köze nem lesz a 2009-es verzióhoz - a Paramount (amihez Nolan Interstellarjának kapcsán kerültek a jogok a Warnertől) egy teljesen új rebootot tervez. És állítólag found footage-jellegűt.
Elsőre jó nagy hülyeségnek hangzik, de állítólag a Disney megépítette a Millennium Falcon kívül-belül (!) életnagyságú (!) modelljét a STAR WARS EPVII-hez, és készen áll rá, hogy a Pinewood Studiosba szállítsák, ahol majd a forgatás zajlik.
A WARCRAFT adaptáció elmenekült a STAR WARS elől (nem lehet hibáztatni érte), és 2015. decembere helyett 2016. március 11-én mutatják be.
A Marvel csak most közölte h i v a t a l o s a n, hogy az AVENGERS: AGE OF ULTRONban Elizabeth Olsen játssza majd a Skarlát Boszorkányt (Scarlet Witch) és Aaron Taylor-Johnson a testvérét, Higanyszálat (Quicksilver).
Az első becslések szerint Spike Lee szerdán startolt OLDBOYa az év egyik legnagyobb bukásának néz ki. (Ráadásul a kritikusok is utálják, sőt, még az IMDb-s átlaga is katasztrofális (4,5)).
4 millióért kelt el egy aukción a Máltai sólyom, a kellék, amit az 1941-es Hammet-adaptációban Humphrey Bogart szorongatott. A filmben 10 000 dollár, és néhány emberélet volt a szobrocska ára.
KÉP - Új (mindössze a második) kép Tom Hardyról, mint MAD MAX. A FURY ROAD forgatását már befejezték, premier 2015. májusában. /// Egy alternatív jelmezdesign A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2-höz. /// Az ÓCEÁN AZ ÚT VÉGÉN (az év egyik legjobb könyve) orosz kiadásának gyönyörű borítója. /// Dracula by Mike Mignola /// Street art
BÓNUSZ - Sherlock Lives! Első trailer a harmadik évadhoz. /// Úgy néz ki, végre kiderült, ki ölte meg JFK-t: Magneto. /// BREAKING BAD pulcsi karácsonyra.
Év végi sörrituálé a szerkesztőséggel! Hogy a szofisztikált ünnepi hangulatot kellőképpen tudjuk ellenpontozni némi szigorúan visszafogott (aaaaallright) alkoholfogyasztással és barátságos filmes diskurzussal („Tarantinoakkoriskirály, a****anyád!”), december 20-án, este 8 órától szeretettel és gonosz vigyorral várunk benneteket az Élesztőben. Aki jön, az lehetőleg jelezze, és lehetőleg itt tegye.
Történet: Rick Remender Rajz: Matteo Scalera Image Comics
Nem számít, éppen mit csinálsz, bármit olvasol, nézel, vagy akár ha eszel, vagy kefélni készülsz, most azonnal félbehagyod, beszerzed a Black Science első részét, és aztán megköszönöd nekem a tanácsot. Nem kellene meglepődnöm rajta, hogy Rick Remender új képregénye szenzációs, egyrészt mert, hé, Rick Remenderről van szó (gondolom, már mindenki olvasta a Fear Agentet – aki nem, szégyellje magát, épp elég sokszor emlegettük már itt), másrészt meg, mert az Image Comics egyébként is valami elképesztő sikerszériát tudhat magáénak az utóbbi egy-két évben. Kb. hetente jelenik meg egy-két új sorozatuk, és nem egy közülük, baromi jó. Utoljára egyébként a Saga robbant akkorát tavaly, mint most a mindenfelé teljes joggal szanaszét dicsért, és a boltok polcairól pár óra alatt elkapkodott Black Science. Remender vad, gyönyörű, őrült sci-fit írt, ami, hasonlóan a Fear Agent egykori debütjéhez, már az első oldalak után mélyvízbe alámerülő hullámvasútra ültet, és még percekkel a megállása után is kóvályogsz tőle. Grant McKay egy anarchista tudós, aki veszélyes (fekete) tudományt használva, családjával és csapatával párhuzamos világokat fedez fel – pontosabban fedezne fel, ha jutna ilyesmire ideje, miközben kétségbeesetten rohan az életéért. A Fear Agenttel ellentétben a Black Science-ben a komédiának az írmagja sincs meg (a hal- és békaemberek jelenléte ellenére), kemény, eszeveszett tempót diktáló, súlyos tétekkel komolyan dobálózó, lehengerlő sci-fi-kalandról van szó. Az első rész csupa tempó, tempó, tempó, őrült ötletek, fantasztikus helyszínek, hajszál híján való megmenekülések, és Remender a háttérsztorit, a karakterrajzot, vagyis mindent, amitől a képregény ténylegesen életre kel, mesterien ágyazza bele magába az akcióba – nem áll meg dumálni, és magyarázni, amit tudnunk kell, azt menekülés és harc közben tudjuk meg. És a képek… az olasz Matteo Scalera karakteres arcokkal, szuperdinamikus vonásokkal, filmszerű élményt nyújtva dolgozik, de vizuálisan Dean White színvilága a képregény legnagyobb erőssége. Lehengerlő az a „másvilágiság”, amivel a lilás és zöldes árnyalatok lerohanják az olvasót, minden csodálatos, elegáns és eleven. Erről a sorozatról még sokáig, nagyon sokáig fogunk beszélni. (Rusznyák Csaba)
Aquaman #25
Történet: Geoff Johns Rajz: Paul Pelletier DC Comics
Újabb Geoff Johns-korszak ér véget. Ez ugyan nem annyira meghatározó és kiemelkedő, mint az író Green Lanternje volt, de azért így is figyelemreméltó, hogy ebből az elhanyagolt, sőt, alkalomadtán nevetség tárgyává vált, és 2011 környékén már nagyjából senkit nem érdekelt karaktert újra relevánssá, naggyá, fontossá tette. Az Aquaman 25 a mintapéldája annak, hogy kell lezárni egy kétéves sztorifolyamot. Itt van minden és mindenki, ami, és aki számít, összeértek a szálak, lelepleződtek a titkok, világossá váltak a frontvonalak. Az első, a képregényolvasókat anno nem kis meglepetésként ért horrorisztikus sztori lényei, Atlantisz ősi rejtélye, a főhős valódi származása, az őrült király mind erőlködés nélkül, a maguk természetességében fonódnak egymásba, olyan hozzáértő írói kéz alatt, ami bő két évvel ezelőtt, az első oldalaktól kezdve tudatosan építette fel a történetet. Egyetlen apró problémám a lezárással az, hogy lehetett volna kicsit eposzibb, kicsit terjedelmesebb (elbírt volna egy duplaszámot, mint pár hónapja a Green Lantern finise), így, pár oldalba zsúfolva, a végső összecsapásban nem realizálódik annak teljes potenciálja (Paul Pelletier képei kissé generikusak, de a maguk nemében szépek, és elérik a kellő hatást). Viszont Johns szépen kikerekíti a sztorit arra, ami igazán fontos: a szereplők sorsára és érzelmeikre. Így, amikor a főhős elfoglalja az őt megillető helyét, Mera pedig megjelenik az oldalán, és mosolyogva leül mellé, annak, aki az elmúlt két évben végigkövette hányattatásaikat, nem marad el a katarzis. Összességében ez a 25 rész egy nagyszerű történetfolyam egy olyan karakterrel, akivel ezt a legtöbben nem tartották elképzelhetőnek. Johns utódja Jeff Parker lesz – nem lesz könnyű dolga. (PS: a tökéletesen lezárt, kerek sztori végére kár a jövő évi nagy Justice League crossovert (Rise of the Seven Seas) felvezető epilógusért, de ez sajnos manapság a műfaj sajátja.) (Rusznyák Csaba)
Manifest Destiny #1
Történet: Chris Dingess Rajz: Matthew Roberts Image Comics
Amíg a Black Science-úthenger át nem ment rajtam, addig a Manifest Destinyt készültem kikiáltani az utóbbi idők legjobb debütjének. És bár így már csak második lehet, a második helyezett meg általában a kutyát sem érdekli, azért igazságtalan volna, ha Remender gyönyörű sci-fi tébolydája miatt nem jutna elég reflektorvény Chris Dingess sorozatára. A XIX. század elején vagyunk az Újvilágban. Jefferson elnök parancsára egy expedíció járja a még ismeretlen amerikai vidéket katonákkal és finoman szólva kétes jellemű zsoldosokkal/bűnözőkkel – valamilyen rejtélyes ellenség felbukkanására számítanak, bár hogy pontosan mifélére, ők sem tudják. De nem várnak hiába. Dingess a felfedezésre váró amerikai vadont köti össze szépen a fantasyvel, avagy mi lett volna, ha a pionírok tényleg egy teljesen más világot találnak, és messze nem csak az indiánok miatt. Az első rész még csak óvatos ízelítőt ad abból, hogy nagyjából mire lehet számítani. A képregény lassan, megfontan építkezik a cliffhanger felé, a fokozatosság, ahogy elejtett szavakból és megjegyzésekből, gyanúkból és kételyekből eljutunk a fantasyvel való tényleges találkozásig, a misztikum egy fantasztikusan erős, egyszerre félelmetes, izgalmas és lenyűgöző érzetét kelti. A füzetvégi támadás ennek megfelelően kivitelezett: hangok, testrészek, majd egy rejtélyes és hatalmas alak sziluettje a Nap ellenfényében (az egyébként is remek munkát végző Matthew Roberts fantasztikus egészoldalas képe), és végül a reveláció. A Manfiest Destiny első száma csupa expozíció, de mesterien tálalva – ez a karakterekre is vonatkozik, a kapitánytól a hadnagyon át (a kettejük közt lévő bajtársi kapcsolat különösen hatásos) az elítélt Jensenig, akivel Dingess az antihős, a gazember és a karikatúra közti határvidéken egyensúlyoz, egyelőre hibátlanul. Apró, de lényeges eleme még a képregénynek az egyik főhős rabszolgája, York – pusztán mert akkoriban a rabszolgaság természetes volt, és Dingessnek, sok pályatársával ellentétben, nem kenyere a múlt idealizálása. A Manifest Destiny képes volt arra, amire egyre kevesebb képregény: meglepett. (Rusznyák Csaba)
Sex Criminals #3
Történet: Matt Fraction Rajz: Chip Zdarski Image Comics
Rá kellett döbbenjek, hogy Matt Friction (aki számomra a legtúlértékeltebb és –érdektelenebb szuperhősök közül tette szerethetővé Hawkeye-t) még a legpocsékabb kétsoros szinapszisból is ki tudja hozni a maximumot, és még rá is dob egy lapáttal. Mert hát lássuk csak: „Suzie, a könyvtároslány azzal a természetfeletti képességgel bír, hogy ha orgazmust ér el, szó szerint megáll körülötte az idő. Ez rányomja bélyegét az életére, ám egy nap találkozik Johnnal, akit ugyanezzel a képességgel vert meg a sors...” valami romantikus melodrámát ígér, ami egyúttal meglovagolja a soha ki nem apadó szuperhőstémát is. Legalábbis első ránézésre... A szexualitást hasonlóképpen a középpontba állító Sex (kiégett szuperhős visszatér hőstettei korábbi helyszínére, de már csak az extrém szexuális élvezetek képesek valamennyire visszaadni az életkedvét) és a Death Sentence (szexuális úton terjedő, szuperképességeket adó, ám hat hónapon belül halálos kimenetelű betegség „áldozatainak” útja keresztezi egymást) nem sikeredtek különösebben érdekesre, pedig a potenciál (ha!) megvolt bennük. Éppen ezért a Sex Criminalsszal nagyon óvatos voltam, kivártam a harmadik számot a véleményalkotással, és milyen jól tettem! Amivel azonnal zsebre vágott, az a füzet csúcspontja, egy Fractiontől elvárható, vizuálisan és forgatókönyvileg is zseniális jelenet, amikor Suzie egy bárban meghallja kedvenc számát (Fat Bottom Girls a Queentől) és egy csak a fejében létező musicalbetét formájában előadja, miközben a vendégek asszisztálnak hozzá. A szövegbuborékokat és egyben a dal szövegét azonban post-it-szerű sárga jegyzetlapok takarják, melyeken a szerzők elmesélik nekünk hogyan próbálták megvenni a szám felhasználásának jogait és miért nem sikerült nekik. A sztori erőlködés nélkül vicces és szórakoztató, egyszerre coming-of-age törrténet és romantikus vígjáték, olyan, mintha a Malénát keresztezték volna az Amélie csodálatos életével. Ennyire szerethető karakterekkel már régen találkoztam képregényben, Zdarski rajzai nagyszerűen passzolnak a témához, az idősíkok váltakozása és az olvasók megszólítása a szereplők által pedig magabiztos és virtuóz történetvezetést eredményez. Amennyiben valami frissre és másra vágysz, mint amit az utóbbi évek képregényeitől kaptál, akkor semmiképp ne hagyd ki Fraction új szerzeményét. (Nagy Krisztián)
The Wake #5
Történet: Scott Snyder Rajz: Sean Murphy Vertigo Comics
Scott Snyder és Sean Murphy tízrészes horrorát már méltattam májusban, amikor kijött az első rész, és most legfőbb ideje, hogy újra idevéssek róla néhány sort. Mert a sorozat félidőhöz érkezett, és Snyder úgy upgrade-elte a sztorit, hogy az elolvasása után csak nagy bután pislogtam. Oké, az, hogy már az első számban volt egy bakugrás 200 évvel a jövőbe, és 100 ezer évvel a múltba, sejtette, hogy jóval több lesz ez egyfajta Mélység titka/Alien hibridnél, de az azóta megjelent részekben a történet ezen szálai nem nagyon mozdultak előre, úgyhogy kisebb sokként ért az a kártya, amit (és: ahogy!) Snyder az ötödik füzet végén kijátszik. Nem fogok elspoilerezni semmi konkrétat, de az alapján, amit itt látok, a The Wake második fele nagyjából úgy fog viszonyulni az első feléhez, mint mondjuk a Gyűrűk Ura a Hobbithoz. Vagyis, a sztori kirobban a klausztrofób, párszereplős, víz alatti horror keretei közül (Sean Murphy képei fantasztikusan atmoszférikusak, fojtogatóak), és grandiózus, apokaliptikus magasságokba tör. De Snyder előbb még magát ezt a klausztrofób, párszereplős, víz alatti horrort járatja csúcsra. A lények támadása erősödik (most már egy óriás is van köztük, ahogy azt az előző rész cliffhangere felvezette – „goddamn papa fish”), a túlélők kétségbeesetten néznek szembe a rohammal, látszólag semmi esélyük nincs épségben visszajutni a felszínre. Snyder van olyan rohadék, hogy előhúzzon egy látszólagos deus ex machinát, és belebegtesse a szinte varázslatos megmenekülés lehetőségét, csak hogy aztán minden mással az óceán mélyére süllyessze az egészet. Az utolsó oldalak a mindent eldöntő meneküléssel és harccal, a siker és a kudarc keverékével, és a végső tragédiával gyomorszorítóan katartikusak, pedig, ahogy azt a narráció (és Snyder utószava) is világossá teszi: ez még csak a kezdet. Hogy is mondjam csak: kurvára akarom azt a sztorit, aminek ez a szenzációs öt rész még csak a kezdete volt. (Rusznyák Csaba)
Noha a poliziesco filmek gyökerei egyértelműen a ’60-as évek vége felé keresendők (leginkább a nemrég elhunyt Carlo Lizzani Milánói banditák című, dokumentarista krimijében), általában a ’70-es évek elejének amerikai zsarufilmjeit jelölik meg az évtizedes divathullám fő katalizátoraiként – így pl. a Piszkos Harryt (nem elfeledkezve az olyan pár évvel korábbi művekről, mint a Bullit vagy a Coogan blöffje). Utóbbit azonban alig két hónappal korábban mutatták be, mint a Terrence Hill és Bud Spencer filmekkel elhíresült Steno A rendőrség megköszöni (La polizia ringrazia, 1972) című bűnügyi thrillerét, márpedig leginkább ennek sikere vezetett Olaszországban a poliziesco elterjedéséhez (arról nem is beszélve, hogy aztán A Magnum ereje is jól lekoppintotta). Arrafelé sosem voltak szégyellősek, ha divathullám-lovaglásról volt szó, úgyhogy akárcsak az éppen akkoriban elhalt előző trend, a spagetti western esetében, pár év leforgása alatt több száz rendőrfilm potyogott le a futószalagról.
A korszak amerikai és olasz zsaruthrillereinek összehasonlítása azért is adja magát, mert mindkét ország filmesei ugyanabból az állampolgári frusztrációból táplálkoztak: a nagyvárosi bűnözés egyre elterjedtebbé, merészebbé és brutálisabbá vált, az emberek féltek, a rendőrség tehetetlennek tűnt. A törvényeket az igazság érdekében áthágó, a betondzsungelben véres kézzel rendet vágó antihősök kézenfekvő eszképizmust jelentettek, de a csizmában persze másképpen viszonyultak a témához, mint a csillagok és sávok hazájában. Az amerikai rendőrfilmek ragaszkodtak a kemény, hideg, munkáját érzéketlenül végző, rendíthetetlen hérosz mítoszához, olasz társaik viszont sokkal inkább fókuszáltak a körülményekre, amikben a főszereplőiknek boldogulniuk kellett. Jóval több harag és szenvedély van bennük, jóval erőteljesebb a politikai-társadalmi tudatosságuk – a közeg nem egy ürügy a filmek lényegéhez, a közeg maga a lényeg.
A rendőrség megköszöni teljes egészében a reménytelen törvényhozási körülményekről és azok veszélyes következményeiről szól. Bertone felügyelő általában már haragra sem gyúl, amikor a rendőrségnek a politika és a média által megkötött kezeiről beszél, csak keserű, bár láthatóan frusztrált mosollyal prezentálja az újságíróknak a Róma éjszakai életét legyűrhetetlen abszurditással és képtelenséggel szabályozni próbáló, teljesen haszontalan igazságszolgáltatási rendszert, és a bűnözőket, akik vidáman hasznot húznak belőle. Aztán egyszer csak hullani kezdenek a törvényt kijátszó bűnözők: valakik éjjelente Róma gazembereire vadásznak, kegyetlenül, brutálisan és precízen. A rejtélyes, önbíráskodó „kivégzőosztag” még a rendőrség körein belül is szimpatizánsokra talál, de Bertone hajthatatlan: ugyanúgy rács mögé akarja zárni őket, mint minden közönséges gyilkost.
Mindössze néhány évvel később Maurizio Merli egy-két zsarufigurája (mint Tanzi) valószínűleg maga is egyenesen pisztolycsőből osztotta volna az igazságot az önbíráskodókkal együtt, de A rendőrség megköszöni ezen a téren még kifejezetten visszafogott. Bertone, bár tudatában van, hogy a rendszer, amit szolgál, rothadt, korrupt és impotens, nem hajlandó kimozdulni a törvény adta keretek közül – túl erős a kötelességtudata. Enrico Maria Salerno fantasztikusan hozza a tehetetlensége miatt belül nyilvánvalóan gyötrődő, kívül azonban – egy-két kitörést leszámítva – higgadt, professzionálisan viselkedő zsarut, látni, ahogy majd szétszakítja józan eszének és hivatali kötelességének soha fel nem oldható konfliktusa.
A karakterhez hasonló visszafogottság jellemző a cselekményre is. Nincsenek hosszú tűzharcok és fél városon átívelő autósüldözések, amik később olyannyira meghatározzák majd a műfajt. Steno ritka és rövid gőzkieresztő akciókat engedélyez, és jellemzően azoknak sincs jó végük (különösen kegyetlen és hirtelen, ahogy egy elrabolt lány a rendőrautók kerekei alatt végzi a kiszabadítására tett kísérlet során). A rendőrség megköszöni inkább egy visszataszító panorámát fest a saját bürokratikus apparátusa miatt mocsokban és erőszakban dagonyázó Rómáról (Stelvio Cipriani kiváló zenéjének segítségével), még csak nem is elsősorban maguknak a bűnözőknek csapva oda, hanem a politikának és az igazságszolgáltatásnak, aminek tehetetlenségével és korrupciójával szemben egy jó ember erőfeszítései nem érnek semmit.
És az önbíráskodók? A poliziescótól alapvetően nem áll távol, hogy a törvényt eltaposó, önjelölt igazságosztók kezébe adja a megoldást (vagy legalábbis annak látszatát), ám Steno ennél jóval tovább megy. A kivégzőosztag túl profin működik ahhoz, hogy csak egy maroknyi ember frusztrált bosszúja legyen, és valóban: a város nemkívánatos elemeit hidegvérrel irtó gyilkosok mögött egy egész elit szervezet áll, aminek megvannak a saját politikai céljai. A megváltás reményét mindenki feldughatja a seggébe.
A poliziescók eleve nem a naivitásukról híresek, de illúziómentes fináléjával A rendőrség megköszöni olyan vércinikus, hogy csomó utódja idealista ábrándnak tűnik mellette.
Érdekes, mennyire más lenyomatot hagy egy ijesztő film egy-egy, a félelmetes dolgoktól egyrészt óvatosan távolságot tartó, másrészt azokhoz csak azért is vonzódó gyerek még éretlen pszichéjén. Hogy mire emlékszik belőle utólag, évek távlatából, hogy mi rémítette meg benne a leginkább, akár még akkor is, ha magát a filmet eleinte nem is látta, csak hallott róla. Itt van pl. a Rémálom az Elm utcában, ami pont akkor készült, és jutott el hazánkba, amikor az efféle filmek fű alatt, másolt kazettákon terjedtek, suttogásokkal kísérve. Van, akinek Freddyről a csíkos pulóver jut eszébe, van, akinek a vigyora, másnak meg éppenséggel egy lámpaoszlop, vagy (Ördög irgalmazzon a lelkének) Gergely Róbert. És az is érdekes, hogy ezek az ijedt pöcsök most mind itt vannak felnőttként (kac-kac), és ugyanazon a blogon osztogatják gondolataikat mindenféle istentelen filmről. Nosztalgiamód on.
Borbíró Andris: Rossz alvó, pontosabban instabil álmodó voltam mindig is, és egy-egy ijesztőbb filmélmény annyira el tudta rontani az éjszakámat, hogy gyakran csak azért kellett egy könnyedebb sorozatepizóddal vagy egy regény olvasgatásával kitolni az elalvás idejét, hogy ne az éppen látott rémségek uralják az álmomat. És akkor kitalálnak egy borzalmas arcú szörnyeteget, aki FIATALOKRA VADÁSZIK ÁLMUKBAN... Még a beszélgetéseket is alig mertem hallgatni! (Sokkal előbb hallottam róla mesélni, mint hogy a filmet láttam volna, és így - ahogy az lenni szokott, lásd predatoros nosztalgiázásunkat - még hatásosabb volt a dolog.) Ilyenkor komolyan elgondolkodom, hogy szülőként óvni próbálom-e majd gyermekem tudatát a félelmektől, vagy engedem majd elkalandozni a rémítő művek világába, hogy ő is jóleső borzongással idézze fel később ilyen jellegű élményeit.
Elmeboy: Gyerekkorom videomagnója a majd tíz évvel idősebb unokabátyám volt, aki pszichológiai fejlődésemmel mit sem törődve, kiemelkedő verbális készséggel rendre megosztotta velem legfrissebb filmélményeit: hat-hét évesen ugyanúgy rutinból vágtam az Ómen, az Ördögűző, a Terminátor, vagy éppen a Rémálom cselekményét, mint a Piroska és a farkasét, bár akkoriban, főleg a beszámolókat követő négy-öt éjszakán ennek nem örültem olyan kurvára. Krüger Alfréd csínytevései érthetően még a többihez képest is borzasztó élményt jelentettek, hiszen kiválóan tudtam önmagamra vonatkoztatni, miközben jeges verejtékben fürödve, a párnámat a fejemre húzva lapultam az ágyamban. Nem elég, hogy egy gyerekgyilkosról van szó, akit ugye egyszer már megöltek, és mégis itt van, ergo elpusztíthatatlan, de a rohadékja az álmaidban vadászik rád. Ott, ahol aztán végképp egyedül vagy, és semmi esélye, hogy a sikolyaidra berohanjon Apu, felkapcsolja a villanyt, és lekenjen pár pofont a rémnek. Igazából ennek a kilátástalan áldozatszerepnek a gondolata fagyasztotta belém a szart, nem pedig a kalap, a késkesztyű vagy Freddy dermatológiailag érdekes fizimiskája, naná, hiszen ezeket nem is láttam. Ja, és lehet találgatni, kiről is álmodtam élénken azokon a bizonyos éjszakákon, miután nagy nehezen nem is annyira elaludtam, mint inkább elájultam. Innentől meg mindegy is, hogy évekkel később a tényleges filmen már csak röhögni tudtam, addigra Freddy rég elvégezte, amiért jött.
Nagy Krisztián: Freddy Krueger megint csak azon rémalakok közé tartozik, akikről én is előbb hallottam szerencsésebb(?) iskolástársaim szájából, és már azelőtt rettegtem tőle, hogy először láthattam volna „élőben”, szemcsés, tucatszor átmásolt, alámondásos kópiában. A gyerekkori traumatikus (bárhogy miképpen, az változó) emlékek közé sorolható, mint a Swamp Thing és a The Blob lenge (de számomra akkoriban borzasztóan izgató) fürdőzős jelenete, az Evil Dead erőszaktévő fája vagy Conan király trónusán görnyedő, gondterhelt alakja az első film epilógusában. Az ikonikus csíkos pulóver és a kalap jobban kísértett álmaimban, mint az ominózus pengés kesztyű, hiszen Freddy bármikor beférkőzhetett a gondolataimba, nem volt segítség, mint például Klaus Kinski Nosferatuja ellen, hiszen ott csak a nyakamra kellett húznom a takarót elalvás előtt, és már nem tudta kiszívni a véremet (legalábbis gyermeki képzeletem szerint). Nem állítom, hogy azóta nem láttam jobb, intelligensebb, rémisztőbb vagy véresebb horrormitológiát, de számomra Freddy Krueger AZ ikonikus szörnyeteg, akihez aztán minden más rémet hasonlítottam, ő volt a mérce, akihez a szörnysereglethez újonnan csatlakozni kívánó jelölteknek fel kellett érnie. Számára mindig lesz egy Casting Director feliratú összecsukható, fekete tábori székem az agyam legrejtettebb zugában.
Nemes András: Egyik legtisztább gyermekkori emlékem az, mikor biciklizni tanultam, és egy nyári délutánon, segédkerekekkel felszerelt járgányommal, apám kíséretében kalandozni indultam a lakótelepen. Nem állíthatom, hogy nem láttam a villanyoszlopot. Nem mondhatom, hogy apám nem ordított rám torkaszakadtából, miszerint: "Vigyázz, villanyoszlop!". Nem is értettem, miért ordibál, hiszen pontosan tudtam, hol van az a kurva oszlop, minden áldott nap legalább egyszer elmentem mellette. Mégis nyílegyenesen, céltudatosan, halálbiztos öntudattal nekitekertem. Valahogy így voltam Freddy Kruegerrel is. Már a pofája sem tetszett. Nagyon nem. Először poszter formájában találkoztam vele, és egy rövid pillantás arra a hátborzongató vigyorra, a karmokra, és a pulcsira elegendőnek bizonyultak, hogy elhatározzam: nekem messziről el kell kerülnöm ezt a fickót. Tényleg, létezik annál a pulcsinál visszataszítóbb, félelmetesebb, gusztustalanabb ruhadarab a horrortörténelemben? Számomra aligha. Mozgóképen a második rész egy jelenetébe pillantottam bele először (a körülmények homályosak): abba, mikor a rém közli a halálra rémült főszereplővel, hogy a srácnak van teste, neki, Freddynek pedig van AGYA. Teleraktam a gatyámat, majd megerősödött bennem a tudat, hogy távolmaradásom a filmtörténet ezen szeletétől továbbra is indokolt. Aztán persze, hogy megnéztem. Nem tehettem mást. Soha nem fogom megtudni, milyen hatást fejtett volna ki a film, ha eleve nem borzongással fogok neki megtekintésének, hanem csak úgy, véletlenül belebotlom, mindenesetre várakozásaimat is bőségesen sikerült felülmúlnia: a plafonon rángatás figyelmeztetés nélkül elszabaduló őrületénél már legszívesebben kegyelemért könyörögtem volna. A Rémálom... bőségesen tartalmaz további, hasonló brutalitású jeleneteket, hatása a mai napig felkavaró, valami olyan mélyen szunnyadó, zsigeri rettegést képes felszínre hozni, amire kevés horrorfilm képes. Szigorúan csak az első rész: a további epizódok az álmok rendszerének megmagyarázására tett felesleges kísérletekkel, röhejesen túlzó speciális effektekkel (áldozatával marionettező Freddy: anyádat), valamint a főszereplő egyre inkább komikus megnyilvánulásaival pont a horrort ölik ki a sorozatból. Az első azonban megkerülhetetlen, akár az a kurva villanyoszlop.
Rusznyák Csaba: Akkor most összekötöm nektek Freddyt és Gergely Róbertet. Kezdjük: kiskrapekként gondos szülői kezek óvtak engem a világ művészetének nem nekem való sarjaitól, és ez általában a „túl kicsi vagy még, hogy megértsd” klauzával volt indokolva, ha ugyan akármivel. Volt egy időszak, amikor a családon belül olyan sok szó esett egyrészt az Emmanuelle-ről, másrészt a Rémálom…-ról (mint minden egészséges családban), hogy utóbbi nagyon elkezdte birizgálni a fantáziámat (előbbi nem különösebben: ekkor még bőven a „lány? fúj!” korszakban voltam). Nem igazán tudtam egyikről sem, hogy miféle, csak elkapott utalásokra és szavakra támaszkodhattam, és hogyhogy nem, a kettő valamiképp összekeveredett a fejemben. Így aztán, amikor anyukámnak köszönhetően sokat szólt a lakásban Gergely Róbert emmanuelle-es förtelme, azt hittem, hogy annak ahhoz a fasza horrorhoz van köze, amit nagyon-nagyon látni akarok, ezért a család többi, ízlésterrort kiáltó hímnemű tajga ellenében (és saját füleimet roncsolva) kiálltam a dal értékei mellett. Gondoltam, ha látják, hogy nekem ez tetszik, ad absurdum megértem, ugyebár, akkor majd engedik, hogy megnézzem a filmet. Meglepő módon a stratégia nem vált be, de ha nem is esett le saját gondolatmenetem nyilvánvaló hülyesége (magyar nyáldal egy amcsi horrorhoz), azért azt legalább éreztem, hogy ez annyira nem menő, mint amilyennek otthon beállítom, úgyhogy legalább a suliban nem csináltam magamból idiótát. Aztán persze az egész elfelejtődött, Freddyvel és Emmanuelle-lel együtt, és csak sok évvel később láttam az első elm utcai mészárlást, amikor már elég idős voltam, és elég sok horrort tudtam a hátam mögött ahhoz, hogy ne legyen belőle Nagy Beszaratós Gyerekkori Élmény (annak a námber vánja amúgyis a Poltergeist). Sőt, először a negyedik résszel találkoztam, ami elég pocsék volt ahhoz, hogy semmilyen nyomot ne hagyjon bennem. Hogy a Freddy-Gergely Róbert kapcsolat (minden bizonnyal szemfelnyitó) felvázolásából milyen tanulságot tudtok leszűrni, azt rátok bízom. Mindenesetre szívesen.
Egy vérbeli geek igen könnyen boldoggá tehető. Ízlése hibátlanul belőhető, vannak bizonyos hívószavak (időutazás, űrlények, jódlizó nindzsák), melyeknek puszta említésére is összefut a nyál a szájában, akár Pavlov kutyájának a csengő hallatán. A született geek hálás fajta is: ha az általa preferált összetevőkből valami halványan szórakoztató keveredik ki, hajlamos túlzó kijelentésekre ragadtatni magát, bármikor kapható egy kis indokolatlan rajongásra. A menthetetlen geek ugyanakkor rendkívül óvatos, gyanakvó típus: ha megorrontja, hogy szívügyének kihasználásával pénzéhes hollywoodi producerek próbálják magukhoz édesgetni, azonnal visszavonul, bezárkózik, és obszcén szavakkal telezsúfolt blogbejegyzések, kommentek formájában juttatja kifejezésre dühét. Mert ugye mindannyian láttunk már olyan filmet, ami annak ellenére volt minősíthetetlenül rossz, hogy combfixes, karatéjozó iskoláslányok harcoltak benne sárkányokkal és óriásszamurájokkal. Ha egy film egyetlen jelenetében előkerül a Han shot first-dilemma, a Firefly és a Star Trek, egyrészről garantáltnak tűnik, hogy az alkotást imádni fogjuk, mert imádnunk kell, másrészt óhatatlanul felvijjognak beépített vészcsengőink: vigyázat, ezek nyilvánvalóan azt akarják, hogy megkedveljük őket.
Három jó barát, az időutazás-mániás Ray (Chris O'Dowd), az egyelőre csak eszement ötletek papírra vetésével tökölő reménybeli író, Toby (Marc Wootton), és az örök szkeptikus Pete (Dean Lennox Kelly) egy Ray számára különösen rosszul alakuló nap lezárásaként kedvenc törzshelyükre látogatnak, hogy némi sör segítségével váltsák meg (úgymond) a világot. A szokványosan unalmasnak induló este hamarosan szürreális ámokfutásba fordul: hőseink Cassie, a szexi időutazó-lány (Anna Faris) kíséretében, a férfivécéből nyíló időkapun át szédületesen őrült, és rendkívül vicces kalandok sorozatába keverednek, amiknek átvészelésében mi más is segíthetné őket, mint kiterjedt sci-fi (bocsánat: science fiction) műveltségük.
Az alkotás legnagyobb erénye, hogy a filmrajongást nem csupán a szereplők jellemének részeként kezeli, hanem egyenesen arra építi a sztori dramaturgiai fordulópontjait. Az időutazós filmekből tanult szabályrendszer ismerete (ami természetesen pontosan úgy működik, ahogy azt a mozikban láthattuk), valamint a tény, hogy a srácok minimális kétkedést követően képesek elfogadni bármilyen hihetetlen helyzetet, a geekséget a túléléshez elengedhetetlenül szükséges képességé emeli, nem csupán hasznavehetetlen, bohókás hobbiként mutatja be. A készítők láthatóan ismerik a közeget, a történet egyes elemeit talán nem túlzás önvallomásként értékelnünk, ezért aztán úgy képesek megszólítani nézőiket, hogy közeledésüket haveri gesztusként értékelhessük, ellenállhatatlan késztetést érezzünk egy sör társaságában leülni a szereplők asztalához, és egyetértően bólogatni kijelentésik hallatán. Tökéletesen meg tudom érteni például annak problematikáját, milyen nehéz olyan lányt találni, akivel el lehet beszélgetni az időutazásról, még sincs tele piercingekkel, illetve nekem is támadt már olyan korszakalkotónak gondolt filmötletem, aminek prezentálásakor környezetem tagjainak értetlenkedő pillantásaival (rosszabb esetben harsány röhögésükkel) kellett szembesülnöm.
A történet során hőseink legvadabb feltételezései is igazolást nyernek, sőt, újabbakkal bővülnek, a valóság könnyedén rácáfol elszabadult fantáziájukra. Az időutazás természetéből fakadó ellentmondások (pillangó-hatás, nagypapa-paradoxon) mindegyike kitárgyalásra kerül, a témát talán a teljes (egyébként elegánsan megidézett) Vissza a jövőbe trilógia sem járja körbe ilyen alapossággal. Bár a hiánytalan befogadáshoz kétségtelenül szükséges némi jártasság a fantasztikum világában, a sztori könnyedén követhető, sőt, "kívülállók" (hadd ne mondjam: normális emberek) számára is kifejezetten élvezhető.
Mint a filmben is elhangzik: a legfontosabb a jó forgatókönyv. Hazánk amatőr filmkészítőinek (különösen a "magyar zombifilm"-ként reklámozott Afterparty stábjának) ezúton ajánlanám figyelmébe: ékes példaként szolgál arra, hogy a minimális költségvetés ellenére hogyan lehet kiváló szórakozást nyújtó, egyedi, ötletes mozit gyártani. Nem kellenek látványos helyszínek, drága díszletek, szédítő látványorgia, csak kreativitás és elhivatottság szükségeltetik, azok pedig ingyen vannak, értékük azonban felbecsülhetetlen. A FAQ About Time Travel soha nem lesz legenda, hivatkozási alap, de meg sem próbál annak mutatkozni, ily módon válik végtelenül szerethetővé. A befejezés folytatásért kiált, ami talán a rendező, Gareth Carrivick sajnálatosan korai halála miatt sem valósulhatott meg. Csak remélni tudom, hogy valakinek előbb-utóbb eszébe jut tovább vinni a projektet, van még benne potenciál, értő kezekben akár kiváló tévésorozat is válhatna belőle.
A Galaxis útikalauz trilógiarajongóinak kötelező néznivaló (bár ők nagy eséllyel látták már) mindenki másnak "csupán" erősen ajánlott.
Nem tudom, hogy vannak vele a Kedves Olvasók, de a magam részéről rohadtul utálom, amikor valaki a szülinapi buli közepén feláll és közli az ünnepelttel, hogy a csokitorta ehetetlenül száraz, a pezsgő olcsó és túl sokáig volt a hűtőben hagyva, valamint az összegyűlt barátok-ismerősök egytől-egyig ostoba fajankók. Nos, most így érzem magam ebben a pillanatban, ahogy éjfél tájt nézem a várost és szeretnék nagyon-nagyon lelkesedni. Mert a The Day of the Doctor nem hogy az év de az évtized legjobban várt Whoviánus eseménye. És azt kell mondjam, nem lett jó. Vagyis…
Talán. Nem tudom. Hogy egy pár sorban összeszedjem azoknak, akik csak véletlenül kattintottak ide, nos a Doctor Who - az újkori sorozatot rendkívül elborzasztó Ki vagy, Doki? címmel sugározták Magyarországon - egy kultikus angol sci-fi sorozat, amely eredetileg 1963 és 1989 között futott, majd egy 1996-os tévéfilmet kivéve 2005 óta létezik ismét. Immáron a 11. színész, Matt Smith alakítja a titokzatos, kétszívű, térben és időben bóklászó 1200 éves gallifrey-i Time Lordot. És ugye most a héten volt az első adás 50. évfordulója, hivatalosan is a leghosszabb ideje futó sci-fi sorozatról van szó. Hogy mégis mekkora hatása lenne egy fillérekből összerakott, fél órás részekből és gagyi trükkökből álló műsornak? Nos mondjuk hogy enélkül nehezen létezne kortárs sci-fi irodalom úgy en block. Merthogy Neil Gaimantől Douglas Adamsen át számtalan szerzőt ihletett-foglalkoztatott a sorozat - és fogadok, hogy ez nem fog változni. De akkor mégis mi a bajom ezzel a 76 perces tisztelgéssel?
Talán az, hogy egy kicsit sok volt az elmúlt hét. Azt el kell ismerni, a BBC kitett magáért, már ami a hírverést illeti - a visszaszámlálás utolsó pár napján úgy éreztem hogy lehetek akármennyire elhivatott rajongó, ez még nekem is sok. (Zárójel: a Magyar Televízió vagy mi - éppen nem tudom hogy hívják a magyar közmédiát ebben a percben - legalább most, így utólag megnézhetné, hogyan is néz ki, amikor egy saját gyártású műsort úgy istenigazából “eladnak”, hogy ezzel a csúnya, mocskos, imperialista kifejezéssel éljek. Zárójel bezárva.) Az, hogy a BBC oldalán minimum volt napi egy cikk főoldalon, ami a Doctor Who-val foglalkozott volna (a klasszikus “Így készült a sorozat 1963-ban”, “Így készült a sorozat 1973”-ban jellegűek mellett a “Milyen hatással volt a Doctor Who a XX-XXI. század Nagy Britanniájára?” “Miért akar mindenki Daleknek öltözni Halloweenre?”) jelezte, hogy itt bizony minden rovat mozgósítva lett. Készült egy dramatizált “így készült a Doctor Who” is Mark Gatisstől (An Adventure in Time and Space, kritika később), legalább két újabb “Ilyen volt az eddigi tizenegy Doktor”-féle beszélő fejes dokumentumfilm. A közösségi oldalakat sem kímélték a gyakornokok, akik napi ötször frissítették az összes karakter/színész oldalát, és a gebin-twittergazdák is három műszakban ontották a kép-szöveg-hang anyagot. “Talán ez a bajod” mondom magamnak “Hiszen hónapok óta mindenki erre készül hogy milyen jó lesz.”
Talán az, hogy április óta a két legnagyobb hír a The Day of the Doctor-ral kapcsolatban az volt hogy a 10. Doktor, David Tennant vissza fog térni. Ne értsenek félre, szerettem őt is - és minden hivatalos felmérésben még mindig ő a legnépszerűbb Doktor - de hogy azért van benne, mert a rajongók azt akarják, az még nem jelenti feltétlenül azt, hogy helye is van a történetben. Mert én még mindig nagyon esetlegesnek látom, hogy pont rá esett a választás - jó, jó, tudom, Christopher Eccleston, a 9. Doktor, akit én nagyon akartam, hiszen számára lett volna fontos ENNEK a történetnek a végkifejlete, nem vállalta, vagy valami. És ott van a The Night of the Doctor, a kb. egy hete felpakolt előzmény-rövidfilm-klip, amelyben végre kiderül, mi lett a 8. Doktorral, Paul McGann-nal - na ez totálisan hiányzik a film elejéről. Kár, szerintem sokkal nagyobbat ütött volna, ha ezt pont nem lövik le így. Szegény Paul McGann, akinek lehetősége sem volt arra, hogy legalább egy nyomorult évadot végigjátsszon Doktorként. “Akkor az a bajom, hogy nincsenek benne az összes régi Doktorok.”
Talán az, hogy ugyan végül is mindegyik Doktor tiszteletét teszi, sőt, van egy számomra szívet melengető rész a végén, de ettől eltekintve nincs meg benne a 10. évforduló (The Three Doctors) vagy a 20. évforduló (The Five Doctors) bája, bár ugye ez utóbbiban az Első Doktort az eredeti színész, William Hartnell 1975-ös halála miatt Richard Humdall játszotta. Ne értsenek félre: Matt Smith, David Tennant és John Hurt nagyszerűen elvannak hármasban, a párbeszédeik viccesek meg minden. El is gondolkodtam, vajon mi a bajom mégis… aztán rájöttem: ez a Különleges Kiadás - mert hogy epizódnak nem nevezhető, viszont önálló filmnek sem - igazából nem az ünneplést szolgálja. Hanem azt, hogy most, amikor küszöbön áll egy újabb váltás - hiszen Matt Smith a karácsonyi epizódban fog utoljára csokornyakkendőt kötni - ezzel kívánják mintegy “megismertetni” egy újabb közönséggel a Doctor Who világát. Új piacok kellenek - ennek is szólt a világon mindenütt egyszerre szervezett mozis-3D-s vetítés. Ergó minden más ennek volt alárendelve. És látszik, hogy a sorozatrészekkel ellentétben ide bőségesen jutott pénz, mert a csatajelenetek szenzációsak. Mindig élmény látni a Doktort Dalekek ellen küzdeni, de felrobbanni látni néhány tucatot - az azért nem rossz. “Talán ezért nem tetszik annyira. Hiszen nem lehetett tele mindenféle belterjes sztorival, mert az elvette volna a közönség nagy részének a kedvét.”
Talán az, hogy ugyan volt benne egy csomó apró finomság, amit értékelhetünk - a nyitókép például majdnem egy az egyben idézi a legelső részt, és a jelenlegi “társ”, Jenna-Louise Coleman ugyanabban az iskolában tanít mint a legelső sorozat “utastársai” ötven évvel ezelőtt. Vagy a klasszikus “frigyládás” képsorok, ahogy egy csomó Doctor Who relikvia sorakozik a polcokon a Tower alatti titkos UNIT bázison. Vagy a Zygonok visszatérése így huszonsok év után. Nem veszem ide Ingrid Oliver csíkos sálját mint Negyedik Doktor utalást, mert az annyira átlátszó mint Kelet-Uganda Közbeszerzési Értesítője. Viszont ezek mellett az apróságok mellett - amelyek ismerete nélkül is szerencsére érthető minden - a legnagyobb bukó maga a történet középpontja. Emlékeznek, mi történt Kandorral? Na, valami hasonlót kell elképzelni. Gallifrey sorsa ugyanis a Doktor jellemének alapvető jellemzője volt - legalábbis eddig. Mostantól viszont a Doktornak határozott célja van, és ez nem biztos, hogy garantálja a hosszú életet, legalábbis képernyőn.
Nem tudom. Abban biztos vagyok, hogy ez nem Steven Moffat legjobb írása. Abban is biztos vagyok, hogy velem együtt lesz egy kicsi, de hangos kisebbség, aki savazni fogja őt ezért - és nem szeretnék ebbe a társaságba keveredni, mert nem vagyok csalódott. Csak egy picit. Viszont biztos vagyok abban is, hogy sokan imádni fogják, remélhetőleg még többen beleszeretnek ebbe a figurába és sorozatba. És ha létezik frencsájz ma a világban, amit azért érdemes követni - nem beszélve a csokornyakkendő és a fez kúlság-faktoráról - akkor az ez, talán még azon az áron is, ha a The Day of the Doctor inkább ügyes marketing-termék mintsem a korábbiakhoz szokott mély, drámai sci-fi.
Az ORFK gyilkossági osztályának vezetőjét egy barátságtalan januári napon berendelik a Külügyminisztériumba, ahol már vár rá a rendőrfőkapitány és Szijjártó Péter külügyi államtitkár. Utóbbi ismerteti vele röviden a tényállást: az ország thaiföldi nagykövetét késsel a hátában találták meg egy bangkoki motelben, ahol éppen egy prostituáltra várt. A sajtó egyelőre nem tud semmit az esetről, és jó lenne, ha egy ideig ez még így is maradna. Az ügy ugyanis különösen kényes: a nagykövet a FIDESZ egykori második embere, a miniszterelnök régi bizalmasa, akit annak idején azért „száműztek” Bangkokba, hogy rejtve maradjanak az elkövetett disznóságai. Szijjártó attól tart, hogy a kormányfőbe vetett bizalom komolyan sérülne, ha kiderülne, hogy közeli barátját, akit személyesen helyezett egy külügyi posztra, kurvázáson kapták, ráadásul még jól meg is gyilkolták. A rendőrségi vezetőket ezért arra „kéri”, hogy küldjenek egy olyan nyomozót Bangkokba, aki képes kellő diszkrécióval eljárni. *
Így festene nagyjából a Csótányok alaphelyzete, ha nem a norvég, hanem a magyar belpolitikába lenne beleágyazva. Talán ennyiből is átérezhető, milyen hálátlan feladat vár Harry Hole nyomozóra, aki egyébként sikeres ausztráliai kiküldetésével (lásd: Denevérember) hívta fel magára a fejesek figyelmét. Hole idővel persze rájön, hogy inkább az alkoholhoz fűződő gyengéd érzelmei miatt esett rá a választás, felettesei ugyanis azt remélték, annyira kiüti magát Bangkokban (is), hogy a nyomozásra már nem maradt energiája. Természetesen elszámítják magukat, hősünk éppen absztinens korszakát tölti – nála ez azt jelenti, hogy tömény helyet csak sört iszik –, és a legkevésbé sem érdekli (vö.: leszarja) mit várnak el tőle az öltönyösök.
Maga az a körülmény, hogy az egyik, ha nem a legnépszerűbb skandináv író külföldön veti be a nyomozóját, egyáltalán nem szokatlan. Hole a sorozat eddigi 10 része alatt megfordult már Ausztráliában, Brazíliában, Horvátországban és Kongóban is. Arról sajnos nem tudok nyilatkozni, a többi kiküldetés hogyan sikerült, a thaiföldi viszont felemásra. Bangkokkal kapcsolatban annyi népszerű sztereotípia létezik, hogy még annak is nehéz kikerülnie őket, aki az átlagnál behatóbban ismeri a helyi viszonyokat. Nesbø valószínűleg nem tartozik ezek közé – az életrajzában legalábbis nem említenek huzamosabb thaiföldi tartózkodást –, úgyhogy nem is lép túl a közhelyeken. Prostitúció, pedofília, szerencsejáték, kakasviadal, közlekedési káosz – sorra kerül fokozatosan minden. Szó sincs arról, hogy Thaiföld ne lenne érdekes és izgalmas kulissza, de főszereplővé nem lép elő egyszer sem. A munkája során Hole ráadásul szinte kizárólag Bangkokban élő norvégokkal – a meggyilkolt nagykövet családjával, a nagykövetség munkatársaival, üzletemberekkel, és a rendőrség norvég származású nyomozónőjével – kerül kapcsolatba, így a helyiekkel sincs sok alkalma összemelegedni.
Nálunk ugyan csak tavaly jelent meg, de a Csótányok a Hole-széria második felvonásaként még 1998-ban íródott. Harry itt még a harmincas évei elején-közepén jár, szenvedélyesebb, tapasztalatlanabb és jóval naivabb is, mint későbbi énje. A kontraszt főleg akkor feltűnő, ha valaki – hozzám hasonlóan – a legutolsó kötetek egyikéből ismerte őt meg. A sorozat sikerének egyik titka talán épp abban rejlik, hogy a főhős nem készen pattant ki a kreátora agyából, hanem folyamatosan változik, az átélt események, traumák nyomot hagynak benne. A Csótányokból viszont az is kiderül, hogy maga Nesbø is sokat fejlődött az évek során. Krimiként ez a regénye is kiválóan működik, a főbb karakterek is kellően kidolgozottak, de stílusát és narrációs eszközeit illetően messze elmarad – például – a Kísértettől. Már csak ezért is bölcs döntés volt a kiadótól, hogy előbb a sorozat kiforrottabb részeit jelentették meg. Akit ugyanis sikerült rajongóvá tenni, az utólag könnyedén megbocsátja a Csótányok tökéletlenségét, aki viszont itt kóstol bele először a Hole-univerzumba, annak talán fel sem tűnnek a regény gyermekbetegségei.
Animus Kiadó, 2012. 416 oldal.
* Utólag, a szöveg feltöltését követően fedeztem fel egy rutin google-keresésnek köszönhetően, hogy a sztori magyarításának ötlete másnak is eszébe jutott.Ilyen az, amikor két zseniális elme találkozik.
A hongkongi mozinak a John Woo 1986-os Szebb holnap című fegyverbalett-eposzával elstartolt heroic bloodshed korszaka rövid életű, viszont annál emlékezetesebb volt. Elsősorban persze éppen Woo filmjei miatt, de azért akadt még egy-két rendező, aki be tudott dobni a közösbe egy klasszikust. Mint Ringo Lam, akinek ultraerőszakos Full Contactja (Xia dao Gao Fei, 1992) nem egyszerűen egy a korszak hasonló darabjai közül, hanem konkrétan magának a korszaknak a lezárása. Nem csak azért, mert a közönség ekkorra elfordult ezektől a stilizált akciómoziktól (a Full Contact óriásit bukott, de már Woo egy évvel korábbi mesterműve, a Hard Boiled sem volt túl sikeres), és a stúdiók ezután inkább más irányba mentek, hanem azért is, mert a film egyfajta tematikai hattyúdala azoknak a témáknak, amikre a Szebb holnap és követői a véres golyóorkánjaikat felfűzték.
Jeffnek és barátainak sürgősen szükségük van egy nagyobb összegre, hogy lelépjenek a városból, amiben egy helyi gengsztervezér vadászik rájuk. Szövetkeznek a hírhedt Judge nihilista bandájával (kihívóan melegen és félőrülten, Simon Yam simán ellopja a filmet), hogy kiraboljanak egy ékszerboltot, de az akció közben Judge elárulja őket. Jeff épphogy megússza, hónapokig épülget sérüléseiből, barátnőjét pedig később elszereti kis csapatának árulója, Sam – de Jeff nyilván nem hagyja annyiban a dolgot. Igényt tart a pénzre, a nőre és a bosszúra.
A Full Contact sztorija Richard Stark briliáns Parker-sorozatának első kötetét, a The Huntert követi (ahogy a Lee Marvin-féle Point Blank és a Mel Gibson-féle Visszavágó), bár a stáblistán hiába keresnénk ennek nyomait. Hogy a hasonlóságot nyúlásnak, véletlennek vagy homage-nak tudjuk be, az mindegy is, mert – ha már a Kelet és a Nyugat oda-vissza hatásáról van szó – akárcsak a City on Fire és a Kutyaszorítóban relációjában, a film túl sok hangsúlyos ponton különbözik az eredetitől, hogy ne tudna stabilan megállni a lábán. Lam főhőse egy bőrdzsekis, motoros, a harcban jéghideg, de a saját morális kódját következetesen betartó vagány (némileg szokatlan szerep a jellemzően öltönyös-napszemüveges Chow Yun-Fat számára), aki a cselekmény során feloldhatatlan konfliktusba kerül az őt körülvevő világgal.
Woo heroic bloodshedjeinek karakterei olyan emberi értékekért éltek és haltak, mint a becsület és a tisztesség, és ez nem egyszer még a rosszfiúkra is igaz volt. Nála a legelkeseredettebb ellenségeket is összekötötte egy közös értékrend, egy hasonló világnézet, és részben ettől tudtak ezek a filmek olyan eszméletlenül erőteljesek lenni. Lam azonban keményen megtapossa ezt a férfias macsópátosszal felpumpált morális rendszert.
A Full Contact úgy viszonyul a heroic bloodshedhez, mint a Vad banda a klasszikus westernekhez. Peckinpah és Lam főhősében is megvan az a szilárd, férfias erkölcsi tartás, ami immár dinoszauruszokká teszi őket a modern, sem istent, sem embert, sem törvényt nem ismerő, állatias világban. Judge többször is explicite kifejti, hogy az életben semmi más nem számít, csak az erő – nincs morális kód, nincs becsület, a gyengék farkastörvények által hullanak, és annál jobb, az erősek pedig kedvükre uralkodnak. Lam még a szexen keresztül is érezteti ezt a bestialitást. Judge és pribékjei – élükön a már-már röhejesen kurvás, rúgóscombú Virginnel – mindenhol, mindig, mindenkivel. A Kelet ugyanúgy és ugyanazért bukik el, amiért annak idején a Nyugat, ráadásul Jeff és Judge tipikusan westernjellegű szembenállása duplán aláhúzza a párhuzamot.
A két karakternek a film klasszikus hármas felosztásához időzített három párbaja (egymás kóstolgatása az első találkozáskor, összecsapás a bárban, és a végső leszámolás) briliánsan emeli ki a köztük lévő erkölcsi ellentétet, ami sokkal fontosabb, mint maga a pénz vagy a bosszú – a Full Contact a régi és az új világ, a morális értékek és állatias ösztönök összeütközéséről szól.
Az összeütközés pedig brutális, hideg, kíméletlen, és hajlamos hatalmas (nem csak képletesen értett) robbanássorozatokban kulminálódni. Noha a Full Contact a heroic bloodshed értékeinek bukásáról szól, Woo akciófilmes forradalma azért nem csak revizionista, hanem hagyományos módon is otthagyta rajta a kézjegyét. Lam korábbi filmjei, így pl. a City on Fire nyers, szinte dokumentarista akcióit itt már dögös megvilágítások és virtuóz kameratrükkök vadítják, a véres kést lemosó esőcseppektől a kilőtt golyót követő nézőpontig, ami ezután még rengeteg akciómoziban tér majd vissza. Mindezzel együtt a Full Contact messze nem olyan stilizált, mint pl. a The Killer. Itt a halálban nincs semmi szépség és vizuális költészet, az emberek nem lassítva, elrepülő galambok és látványos törmelékfelhők közepette dőlnek el, hanem véres homokzsákként zuhannak össze, vagy kegyetlen naturalisztikussággal, villámgyorsan lövik agyon őket –folyton egyetlen pillanat választ el a potenciális vérfolyamtól, nincsenek előjelek, felvezető motívumok.
Ezért tűnik a Full Contact sokkal erőszakosabbnak még a Hard Boilednál is, a lényegesen alacsonyabb bodycount ellenére. Lam egy zsánert végzett ki benne, durván, brutálisan, illúziók nélkül – és ami a legfontosabb, kurvára emlékezetesen.
(Most induló sorozatunkban a vizuális képzőművészetek olyan nagyjairól készítünk portrét, akik kimeríthetetlen fantáziájukat képekbe, festményekbe, illusztrációkba és grafikákba öntve kápráztatnak el minket, és ezzel valamilyen formában a Nagy Geek Képet gazdagítják. A betekintések nyilván nem panoráma jellegűek, ám arra – reményeink szerint - kiválóan alkalmasak, hogy látókört szélesítsenek. Mielőtt kifogynánk a képes frázisokból, csapjunk is bele a lecsóba, oppárdon, a festékes vödörbe. Első alkalommal alaposan beizzítjuk a motorokat, és nem egy, hanem rögtön két művészt mutatunk be, akik ráadásul magyarok, méghozzá a szakmán belül és kívül is nagy elismertségnek örvendenek.)
Boros Zoltán és Szikszai Gábor, vagy ahogy többen ismerik őket, Boros-Szikszai (bennfenteseknek BoSzi), egy olyan különleges alkotópáros, akik Magyarországon egy egész korszakot határoztak meg, hihetetlen méretű munkásságuk pedig eljutott azokhoz is, akiknek halvány fogalmuk sincs róla, kit vagy mit takar ez a név. Jellegzetes stílusban készült képeik számtalan könyv- és magazinborítóról, plakátról, játékról, vagy kártyáról köszönnek vissza. Kötve hiszem, hogy lenne olyan ember kicsiny országunkban, aki ne látott volna életében Boros-Szikszai festményt.
A világ szeme című könyv borítója (Az Idő Kereke sorozat) - félig kint, félig bent: a kinti hideg és a benti meleg színek összecsapása
A két művész már a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában megismerkedett, onnan mindkettejük útja egyenesen vezetett a Képzőművészeti Főiskolára, így nincs mit csodálkozni azon, hogy mennyire egybeforrt a stílusuk. Belépőjük a geek világba egy Galaktika-borító volt, amit pár másik és néhány illusztráció követett. Emellett szorgalmasan készítették az akkor még bevett szokás szerint lemagyarított moziplakátokat, így amikor a kilencvenes években belendült a sci-fi és fantasy zsáner, és szükség volt egy borítóra, nem volt kérdéses, hogy kikre essen a választás - ugyanis nagyon kevés regény jelent meg eredeti, átvett borítóval, sőt, a már akkor is hasító filmes frencsájzokra épülő, saját gyártású könyvek egész sora látott napvilágot (hiába no, a magyar ember mindig feltalálja magát). Ezek aztán természetüknél fogva eleve igényelték a jól ismert karaktereket megformázó színészek borítón való szerepeltetését, így kerülhetett Schwarzenegger egy Alien regény elejére.
Kiálts farkast - a leghíresebb magyar cyberpunk regény borítója és az áll-leejtő részletességgel kidolgozott háttér
A művészpáros az esetleges külföldi munkákon felbátorodva úgy döntött, próbát tesz az észak-amerikai ringben is, próbálkozásukat pedig siker koronázta: a Wizards of the Coast épp akkoriban végzett ráncfelvarrást a világhírű Magic: The Gathering gyűjtögetős kártyajátékán, és teret engedett a két magyarnak, akik be is bizonyították, érdemesek rá, hogy világméretű porondon legyen a helyük. A Magic-játékosok körében osztatlan sikert arattak, munkájukat a szakma 2006-ban a Chesley-díjjal ismerte el (ez a legjobb játékillusztráció díja, a Blazing Archon című képükért kapták).
A híres-nevezetes Blazing Archon - egy apró kártyalapnyi tüzes szemkápráztatás Chesley-díjat ér
„Ha egy üzlet beindul…”, szól a mondás, ami Boros és Szikszai esetében egész pontosan azt jelentette, hogy a Magic mellett a World of Warcraft gyűjtögetős kártyajátékhoz is nekiláthattak illusztrációkat készíteni. A Spectrum évkönyvébe bekerülni szintén nem kis dolog, a fantasztikus témájú művészeti munkákat felvonultató kiadvány az egyik legjobb szakmai ajánlólevél. Az amerikai piac azonban nem tud mit kezdeni az alfától ómegáig minden munkafázist maguk végző művészekkel, így a specializálódás oltárán feláldozva kettősüket, Boros Zoltán és Szikszai Gábor két évvel ezelőtt úgy döntött, ennek a felállásnak ebben a formában egyelőre vége, egyikük az USA keleti, másikuk a nyugati partjára költözött (persze családostól). Boros Zoltán szabadúszó illusztrátorként azóta többek között a negyedik kiadású Dark Sun könyveit (egy nagyon sikeres és egyedi szerepjáték világ) és a Magic kártya Return to Ravnica nevű szettjét gazdagította, Szikszai Gábor pedig concept artistként legutóbb az EverQuest online szerepjáték készülő új részéhez, a Nexthez rittyentett egy csodaszép háttérképet. Az együtt töltött munkaéveknek köszönhetően rajzstílusuk szinte összeforrt, nagyon nehéz különbséget tenni a két művész egyéni alkotásai között - holott elmondásuk szerint a kézzel való rajzolásban, a kompozíciókban, a dinamizmusban Boros Zoltán, a digitális festésben, a színek életre keltésében pedig Szikszai Gábor jeleskedett.
Greg Bear: Moving Mars című regényének német nyelvterületen megjelent verziójához készült borító - olyan valóságos, hogy szinte a lány után iramodnánk (ebben javarészt a festés a ludas)
Stílusukat tekintve képeikre legjellemzőbb a pasztelles-fémes színvilág, a valósághű textúrák: akár az életben, úgy csillan a fém, a karakterek ruháinak súlya érezhető, a tűz lobogása szinte vakít, a füst eszméletlenül „szép”. A részletek tisztán kivehetőek, nem sallangosak, a barokkos túldíszítettség helyett inkább a funkcionális díszek dominálnak (a páncél nem csupán ott van az alakon, de látszanak az azt rögzítő övek és csatok). Az árnyékok kellemesen mélyek, ám szerepük itt véget is ér, a kontrasztot döntő többségében a színek adják, amiket a két művész remek érzékkel használ.
Itt aztán van minden: káprázatos égbolt, futurisztikus épületek, fény-sötét játék és elképesztően részletes ablakkeret
A fény és a színek hol szemkápráztató kavalkádban tombolják ki magukat, hol jéghideg mozdulatlanságra kárhoztatva borzongatnak. Emberalakjaikon szigorúan betartják az arányokat, sehol nem látunk példát kilengésre, a valósághű ábrázolás első számú prioritásként jelenik meg, ennek köszönhetően a fegyverek, a gépezetek mind-mind azt az érzetet keltik, hogy akár mi magunk is használhatnánk azokat (ami a sci-fi témáknak terít meg alaposabban, mivel a két művész saját bevallása szerint jobban vonzódik a science-fictionhöz, mint a fantasyhez). Kivétel ez alól a World of Warcrafthez készült képek, ám ott alapkövetelmény a jellegzetes rajzfilmes stílus visszaadása.
Megy a cartoonish-style is - World of Warcraft kártyajáték
Nőalakjaik ehhez mérten nincsenek extrém méretekkel eltúlozva, sőt, a mértékletesség kifejezetten jó táptalaja a szépségnek – mivel nem a lufinyi dudákra összpontosítanak, képesek úgy visszaadni egy-egy nőalakot, hogy annak esetenként kisugárzása van, nem csak piszokjó segge. Kompozícióik karakter-központúak, a borítófestés „szakbarbársága” miatt képeik zömén a dinamizmus visszafogottan ábrázolt, ezt a sort a kártyaillusztrálás szakítja csak meg. Az általuk rajzolt sziklák olyan jellegzetesek, hogy fantasy képeiket ezekről ismertem fel a legkönnyebben.
M.A.G.U.S., Sárkányháború, és egy formás hátsó - mi kellhet még egy ifjú kalandozónak?
A hátterek gondos aprólékossággal kimunkáltak, de sosem túlzsúfoltak, nem veszik el a fókuszt a főalaktól. Az épületek a járműveknél megismert realista törekvésnek esnek áldozatul, de milyen jól teszik, hogy hagyják magukat pőreségükben megfesteni: indokolt esetben oly mértékű kidolgozottság figyelhető meg egy-egy városi háttért használó képnél, ami már-már a pofaleszakadás jelenségét súrolja. Sőt, tudjátok mit - át is lépi. Itt bizony nincs kecmec, leheletnyi művészi vénával megáldott kölykök ezrei sóhajtoztak a Boros-Szikszai képek láttán (nyilván másféle képek feletti kisóhajtozás után), magukban mantraként ismételgetve, hogy "bárcsak így tudnék rajzolni..."
Ynev-i All-Starz gála, hol másutt, mint Erionban, a Kalandozók Városában - ugyan nagy tolongás nincs az utcákon, de a lényeg és a hangulat egyből lejön
Mert nyilván van, aki falra mászik a Boros-Szikszai képektől, ám ízlésről nincs értelme vitatkozni, az mindenkinek olyan, amilyen – a tények, és ez esetben a rajzkészség, a nagy betűs Tálentum azonban már más tészta. Boros Zoltán és Szikszai Gábor érdeme a magyar művészet területén vitathatatlan, több, mint 1000 alkotásuk látott már napvilágot, legyen az Pepsi-plakát vagy biztosítós falinaptár, annak idején soha nem tudhattuk, mikor botlunk bele a képeikbe. Ezúton is kívánok a művészuraknak még sok-sok kreativitással teli évet!
Arany élet, arany napfény - gyönyörűek a színek, az ing gyűrődése hibátlan, minden a helyén (na de whiskeyt konyakos pohárból?!)
(A cikkben látható összes kép az alkotópáros honlapjáról származik: www.boros-szikszai.com)
Bret Easton Ellis regénye köztudottan maga a nagybetűs BOTRÁNYKÖNYV. Megjelentetésétől kiadója sokáig elzárkózott, a szerző halálos fenyegetések tömkelegét kapta kézhez a kendőzetlen erőszakábrázolás miatt, női jogvédő szervezetek indítottak dühödt támadásokat személye ellen, vádolták homofóbiával, rasszizmussal és elmebajjal egyaránt. A mű durvaságáról talán csak annyit, hogy egy horrorokon szocializálódott, kedvenc filmjeként általában a Hullajót megjelölő barátom szerencsétlen módon pont egy bizonyos patkányt szerepeltető fejezetnél ütötte fel a példányt, amit kölcsönadtam neki, majd elborzadva, holtsápadtan hajította a szoba másik sarkába a könyvet, riadt tekintettel szememre vetve, hogy lehettem képes ajánlani neki. Nehéz olvasmány, valóban. Nem kérdés tehát, hogy az Amerikai psycho fontos könyv, inkább az az érdekes, a botrányok okán, vagy inkább azok ellenére érdemes a kultuszra, ami kialakult körülötte.
Patrick Bateman jóképű, sármos, kifogástalanul öltözködő manhattani yuppie. Modora magával ragadó, kulturális tájékozottsága bámulatra méltó, ízlése hibátlan, vagyona tetemes. Esténként munkatársaival a legjobb éttermekben vacsorázik, a legelőkelőbb klubokban mulat, a leggyönyörűbb nők társaságát élvezi. Patrick Bateman mindezek mellett pszichopata sorozatgyilkos, csinos masnival átkötött, precízen kimetszett vaginákat tárol az öltözőszekrényében, alkalmi hölgyismerőseit, munkahelyi vetélytársait, vagy a véletlenszerűen kiválasztott idegeneket művészi szintre emelt brutalitással mészárolja le, apokaliptikus rémálmok kísértik, valósága véráztatta, bűzös, feneketlen Pokol.
Vagy az sem.
Elképesztő, és szinte elviselhetetlen az a szenvtelenség, amivel Ellis végigkalauzol minket Bateman mindennapjain, bemutatja a körforgásszerűen ismétlődő eseményeket, fájdalmas pontossággal részletezve őket, rávilágítva, hogy a legtöbbünk számára felfoghatatlan életminőség színfalai egy elhagyatott, szürke Purgatóriumot takarnak. Állandósult félutat, ahol nincsenek bűnök, esély sincs bűnhődésre, csak a levethetetlen Lét marad, minden pillanatában emberellenes egyhangúságával. A márkák precíz felsorolása teljes fejezeteket tölt meg, az előkelő éttermek kínálatának minden, jelentéktelennek tűnő részletét megismerjük, a túlvezérelt aprólékosság azonban egy pillanatra sem kelti a jólét bőségének érzetét, inkább a sivár kiüresedettség tűpontos leképzésére szolgál. Az ételek puszta szavak, a ruhamárkák önmagukban értelmezhetetlen nevek, a tárgyak státuszszimbólumok, az Ember pedig ezek összessége. Személyiségjegyek helyett öltöny és frizura, lélek helyett névjegykártya dukál. Nincs kijárat, nincsenek célok, a tevékenységek motorikusak és súlytalanok: éttermi vacsorák, érzelemmentes kúrások, gyúrás, szauna és videokölcsönzőbe járás váltogatják egymást. A munkatársakkal (nem barátokkal, még csak haverokkal sem) folytatott párbeszédek groteszk szófosások, témáik nevetségesek és kisstílűek: fertőző-e a diszlexia (valószínűleg: igen), a HIV-vírus veszélyes-e a fehér, heteroszexuális férfiakra (természetesen: nem), valamint léteznek nők, akik mell kisebbítő műtétre járnak (a szerencsétlen hülyék). Minimális empátiával felfogható, kínosan érthető, mi vezeti Bateman-t a végpontra. A valóság rászorul, kijátszhatatlanul és kegyetlenül, a levegő egyre fogy, a zsibbasztóan monoton cselekvések megmérgezik a húst, darabjaira bontják az elmét. És nincs katarzis, a világvége nem jön el: folyamatosan zajlik.
Ellis leggonoszabb, legkegyetlenebb trükkje, hogy az Amerikai psycho néhol (szó szerint) iszonyatosan vicces könyv. A szerző (illetve főszereplője) szarkasztikus humora ellenállhatatlan, annak ellenére, hogy képtelenek vagyunk szemet hunyni a borzalmak felett, melyeket elkövet, az pedig a lelkiismeretünk, emberségünk ellen indított szőnyegbombázás triplacsavarja, hogy a kegyetlen, állatias Bateman magasan a könyv legszimpatikusabb karaktere. Ő ugyanis az egyetlen, aki látja, elszenvedi a Világ végtelen ürességét, és a maga módján tenni próbál ellene, környezetének tagjai csak gondolattalanul vegetálnak létezésük posványában, sőt, érdektelenségükkel, felszínességükkel még asszisztálnak is gyilkosságaihoz. A nyilvánvaló jelek ellenére senki sem veszi észre őrületét, menthetetlenül veszélyes állapotát, segélykiáltásként értelmezhető vallomásai süket fülekre találnak, senkit sem zavar, hogy kiomlott beleket firkál az éttermi szalvétákra.
A gyilkosságjelenetek, melyek befogadása a legedzettebb olvasót is kőkeményen próbára teszik, annak ellenére sem öncélúak, hogy Ellis nyilván a kézirat leadásakor is tisztában lehetett vele, hogy a regény robbanni fog, világhírneve (ha negatív előjelű is) a kiadástól garantált. A szenzációhajhászás szándéka ellen szól egyrészről a tény, hogy a szerző már korábban is jelentős sikereket aratott munkáival, másrészről a jelenetek egy pillanatra sem lógnak ki a szövegszövetből, a teljes egész leválaszthatatlan részét képezik, Bateman agyának hiánytalan feltérképezésére szolgálnak.
A könyvből készült egy, a regényhez minden ízében méltatlan film is, melynek egyetlen említésre méltó pontja a Bateman szerepében parádézó Christian Bale kompromisszummentes alakítása. A színészt már-már zavaróan szabályos, szimmetrikus vonásai tökéletesen alkalmassá teszik a szerepre, a képekről izzó elhivatottságának köszönhetően pedig mindent kihoz a figurából, amire az egyébként fájdalmasan lebutított keretek lehetőséget nyújtanak. Nem az explicit jelenetek hiányoznak legjobban a filmből, sokkal inkább az alapanyag monumentális lényegének teljes figyelmen kívül hagyása zavaró. Nem bántóan rossz film, az előzmény ismeretében azonban teljességgel érdektelen.
Az Amerikaipsychóttémája első pillantásra a ponyva-kategóriába löki, kínzó kérdésfelvetései és bámulatos virtuozitással megkonstruált szerkezete azonban olyan többlettartalmakat garantálnak, amik zsigerből utasítják el a torture porn vádját, kegyetlen, de nyilvánvaló esztétikája pedig felejthetetlen, gyilkos erejű élménnyé teszik. Bekategorizálhatatlan, utánozhatatlan remeklés. Olyan könyv, amit minden író meg akar írni, de csak keveseknek van bátorsága, tehetsége hozzá. Ellis megcsinálta. Köszönjük neki.
Az elmúlt évek nagy young adult hisztériájának szinte teljesen sikerült elkerülnie engem, aminek persze egyik fő oka alighanem az, hogy már jó ideje nem vagyok „young adult” – bár amikor az voltam, akkor sem efféle könyveket és filmeket szerettem, de ez más kérdés. A lényeg, hogy ezzel, és a meglehetősen langyosra sikeredett, összecsapott első résszel együtt véletlenül sem gondoltam volna, hogy majd pont a Futótűz lesz az egyik, ami gyújt egy kis fényt az idei év többségében silány blockbustereinek sötétségében. Márpedig ezt tette. Ez a film sokkal jobban felépített, komplexebb, izgalmasabb, és érzelmileg hatásosabb, mint az elődje – minden szempontból köröket ver az Éhezők viadalára (meg az idei hollywoodi mezőny nagyjára is).
Katniss és Peeta győzelme a hatalmasok által vasmarokkal uralt jövőben nem volt következmények nélküli. Az emberekben reményt ébresztett, márpedig a remény egy diktatúrában veszélyes dolog – veszélyes magára a diktatúrára. Az elnök igyekszik számára kedvező mederbe terelni az eseményeket Katniss-szal, de az ezt szolgáló, minden kerületet érintő győzelmi körúton a lány egyre dühösebbé és frusztráltabbá válik, ahogy tanúja lesz a hatalom kegyetlenségének. Miután a körűt kudarcba fullad, az elnök az új játékmesterrel egy új tervet dolgoz ki: a 75. Éhezők viadalában a korábbi győztesek mérkőznek meg egymással. A cél Katniss egyre növekvő mítoszának lerombolása.
A Futótűz után az első rész egy langyos prológusnak hat, aminek csupán annyi volt a célja, hogy a folytatás építhessen az abban lefektetett karakterekre és szituációkra. De nem lehet a minőségbeli különbséget mindössze azzal magyarázni, hogy itt már semminek a bemutatásával nem kellett tökölni, így az íróknak szabadabb kezük volt. Az igazság egyszerűbb: sokkal jobb a forgatókönyv. Simon Beaufoy (128 óra, Gettómilliomos) és Michael „majdnem én írtam a következő Star Warst” Arndt (A család kicsi kincse, Feledés), jól gazdálkodnak a 140 perc körüli játékidő minden pillanatával, megtalálják és fenntartják azt a kényes és fontos egyensúlyt a személyes dráma, az akció, a társadalomkritika és a szerelmi szál(ak) közt, amit az előzmény cirka fél óra után menthetetlenül felborított.
Sokkal izgalmasabb a vezérmotívum is, ami végigfut a filmen: az első rész kínosan kiszámítható „ki éli túl” játéka helyett a rendszer elleni lázadás lehetőségén van a hangsúly, és azon, hogy ennek a lázadásnak ára van, amit a rendszer kegyetlenül megfizettet. És messze nem csak azzal, hogy ismét élethalálharcra kényszeríti a szereplőket, ők ugyanis az árat még a film utolsó perceiben is törlesztik, méghozzá keményen (feldobva a labdát a duplarészes trilógiazárlatnak).
A Futótűz megtartott mindent, ami jó volt az Éhezők viadalában (a főváros dekadenciája, a kiváló szereplőgárda, élen a mindenhogy – és mindenhonnan – csodálatos Jennifer Lawrence-szel), kidobta, ami nem működött, és hozzáadta a maga értékeit. Nem utolsósorban Francis Lawrence-t, aki sokkal jobban, elegánsabban, hatásosabban rendez, mint elődje, úgyhogy elfelejtheted a rázkódó kamerát, a hektikus vágást, ténylegesen látni fogod az akciókat, és még szar CGI-mutánsállatokat sem kell elviselned.
Az sem utolsó szempont, hogy a mainstream amerikai filmgyártásnak végre van egy markáns, határozott, magáért és társaiért kiállni képes fiatal hősnője, akire, szemben nem egy kortársával (hadd ne mondjam, hogy Twilight), bátran felnézhetnek a tinédzserek, mint abszolút pozitív példára.
Meg nem erősített hírek szerint az AMC berendelt egy pilotot a PREACHER alapján készülő sorozathoz. Ezzel egy időben Seth Rogan arra célozgatott twitteren, hogy valamilyen formában ő is része a projektnek...
A THE KILLINGet nem lehet kinyírni: a Netflix visszahozza egy negyed, de most már tényleg utolsó évad erejéig, ami hat részes lesz.
Ha már úgyis divatja van a sorozat spin-offoknak (lásd: Breaking Bad, The Walking Dead), mit szólnátok egy SONS OF ANARCYH szériához, ami a '60-as években játszódna, a klub megalapulása idején? Kurt Sutter szerint van rá esély.
Jason Statham megvette a VIVA LA MADNESS című könyv, a LAYER CAKE folytatásának jogait - szóval úgy tűnik, Daniel Craig nyomdokaiba lép.
Zack Snyder megerősítette, amit úgyis mindenki tudott, hogy ti. Lex Luthor benne lesz a BATMAN/SUPERMAN filmben.
Akinek még szemernyi kétsége volna a THE WALKING DEAD megállíthatatlanságáról: az októberi észak-amerikai képregényeladások élén a sorozat 115. része, vagyis az új, All Out War című, grandiózusnak ígért sztori kezdete állt - magasan. Nagyjából két és félszer olyan magasan, mint a második helyezett, a Batman aktuális száma.
Robert Kirkman új képregénysorozata, az OUTCAST, egy természetfeletti thriller antihőssel, démoni megszállásokkal és potenciális világvégével, jövőre startol - szokjatok hozzá, hogy gyakran találkoztok majd a címmel, mert a Cinemax máris lecsapott rá, és tévésorozatot rendelt belőle, aminek a pilotját maga Kirkman írja majd.
Elizabeth Olsen megerősítette a BOSSZÚÁLLÓK 2-vel kapcsolatos egyik pletykát: ő játssza majd a Scarlet Witch szerepét, a testvérét, Quicksilvert alakító Aaron Taylor-Johnson mellett.
A Netflix és a Marvel közös DAREDEVIL sorozatát Drew Goddard (Cloverfield, Cabin in the Woods), a JESSICA JONESt pedig Melissa Rosenberg írhatja - utóbbi, reméljük, nem a mozis (Alkonyat sorozat), hanem a tévés formáját (korai Dexter) hozza majd. Plusz megerősítették, hogy a Jessica Jones széria magándetektíves lesz.
Új Gyűrűk Ura játék a láthatáron! A MIDDLE EARTH: SHADOW OF MORDOR egy open world akciójáték lesz eredeti sztorival és új karakterekkel. A cselekmény a Hobbit és a LOTR közt játszódik majd, és egy Talion nevű kószát kísérhetünk el mordori bosszúhadjáratára Sauron ellen. Megjelenik majd a mostani és az újgenerációs konzolokra meg PC-re is, de azt még nem tudni, mikor.
A FÜGGETLENSÉG NAPJA 2 premierjét eltolták a túlzsúfolt 2015-ről 2016 július 1-re. Majd valahogy kibírjuk... (Cserébe 2015 kapott egy másik filmet: Matthew Vaughn SECRET SERVICE-ét, amit 2014-ről pateroltak egy évvel későbbre.)
TRAILER - Itt az első trailer a NOAH-hoz. Sok vízzel. /// TV spot az OLDBOYhoz. Állítólag sokkoló csavar van benne... /// Megérkezett az új Superman animációs sorozat, ami a Snyder-féle Acélember szellemiségét követi! /// Közeleg a Doctor napja! Dalekokkal, űrcsatákkal, John Hurttel, meg amivel csak akarjátok! Trailer a THE DAY OF THE DOCTORhoz. És van egy második trailer is.
MŰVÉSZET - Koncepciós rajzok a WARCRAFT adaptációhoz. Duncan Jones rendező a Blizzconon realisztikus csatákat ígért, mint a Gladiátorban. Hasonlította még a filmet a Trónok harcához és az Avatarhoz is. /// Greg Capullo borítója a BATMAN februárban megjelenő, 28. számához. Kicsit jó. /// Poszter Darren Aronofsky NOAH-jához, villámokkal, sziklákkal és sok-sok vízzel, amiből a filmben még több lesz. /// Thor páncélban. by Walter Simonson & Sal Buscema
BÓNUSZ - Az első X-MEN forgatásáról: az X-Pókember crossover, amire mindannyian vártunk, már megtörtént. /// Rozsomák szereti a sört. /// Van Damme lemegy a világ legepikusabb spárgájába. /// Alternatív befejezés a Breaking Badhez, egyenesen a hamarosan megjelenő, és a teljes sorozatot tartalmazó DVD box set-ről. (A poén akkor ül csak, ha tudjuk, hogy melyik szériában szerepelt Bryan Cranston a BB előtt.)
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Stuart Immonen Kiadó: Marvel Comics
Nagyon nem vagyok kibékülve azzal az iránnyal, amit az X-Men franchise az utóbbi időben vett. Pedig a borzalmas Avengers vs. X-Men crossover után úgy tűnt, jót tesz a mutánsoknak, hogy Brian Michael Bendis veszi kézbe őket. Az Uncanny és az All New X-Men is konkrét, világos koncepciók mentén indult, érdekes felvetésekkel, jó sztoriszálakkal, remek karakterrajzokkal, és Brian Wood saját, a mindenféle aktuális kontinuitási elmebajoktól kevésbé terhelt X-Menje és Jason Aaron teljesen elszállt Wolverine and the X-Menje is egész jónak tűnt (bár utóbbi hamar elkezdett kifogyni azokból a szimpatikusan őrült ötletekből, amik szórakoztatóvá tették). De úgy látszik, az éves kötelező X-crossover, a Battle of the Atom tönkretett mindent a maga röhejesen túlpörgetett időutazásos agyrémével – mert noha az Avengers Vs. X-Men mesterkéltsége is rajta hagyta valamennyire a bélyegét a franchise-on, az utána született sztorik viszonylag jól zsonglőrködtek az örökölt hülyeségekkel. Mostanra azonban minden természetesség, minden spontaneitás kiveszett a sorozatokból, és a legjobban ez pont az All-New X-Menen érezhető. Izzadságszagú minden dialógus a jelenben ragadt múltbeli X-ekkel kapcsolatban, erőltetettek a konfliktusok, nem érezni a karakterek közti problémák súlyát és tétjét. A 18. szám nagyrészt arról szól, hogy a szereplők állnak, és arról dumálnak, hogy mit kezdjenek magukkal, hogy majd jól a sarkukra állnak, megváltják a világot, és megmutatják az embereknek, hogy nem kell félni a mutánsoktól, blablabla – komolyan azt hinné az ember, hogy Bendis ennél valami eredetibb, hatásosabb koncepcióval is elő tud állni. Ja, van itt még egy szerelmi háromszög is (Scott, Jean, Bestia), ami, úgy látszik, kibővül négyszöggé (+Angyal) – pont amire szüksége van a franchise-nak: tini szappanopera. Az ég óvja az X-Men rajongókat, mert a Marvel nem teszi. (Rusznyák Csaba)
Cataclysm: The Ultimates’ Last Stand
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Mark Bagley Kiadó: Marvel Comics
Ha származni fog bármi jó az év egyik nagy csalódásaként kipukkant crossoverből, az Age of Ultronból, akkor az az lesz, hogy a téridő szövetének átszakadása miatt az Ultimate univerzumba pottyant Galactus felzabálja az egész mindenséget, és a Marvelnek ez a régóta felesleges mellékága végre megszűnik létezni. (Tényleg csak Bendis Pókemberét, meg egy-két másik karaktert kéne átmenteni a mainstream univerzumba, azokat, akik ténylegesen érnek valamit, és egy szép nagy durranással lezárni ezt az egész szerencsétlenséget.) Persze ez nyilván hiú remény, még ha a Marvel becsülettel dolgozik is rajta, hogy elhitesse az olvasókkal, hogy az Ultimate világvége simán lehetséges (ugyebár az *köhh, fúbazmeg, de rosszul esik leírni ezt a címet* Ultimatum kapcsán is ilyesféle pletykák röpködtek anno). Akármi lesz is, a beszédes című Cataclysm első számában felbukkan a Földön a nagy G (hol máshol, mint New Yorkban?), és szépen elkezd zabálni, és népet irtani (volt egyszer egy New Jersey…). Pókember tisztes távolságból nézi a pusztítást, fogalma sem lévén, hogy tudna véget vetni neki, az Ultimates tagjai viszont a SHIELD teljes tűzerejével megtámogatva rögtön és minden erejükkel és keményen és durván rávetik magukat a bolygóevőre, hogy annyi kellemetlenséget okozzanak neki, mint egy légy egy elefántnak. És ennyi az első rész. Egy Pókember és Ganke közti nyitó dialógust leszámítva elejétől a végéig, faltól-falig akció, és kissé meglepő módon ez jól is áll neki: nincs különösebb felvezetés, nincsenek előjelek, kiemelt karakterpillanatok, Galactus egyszerűen felbukkan, és a következő oldalon már pusztít is. Veszettül lendületes és grandiózus képregény (Mark Bagley rajzai jók, de a színezés lehetne kevésbé tarka, kicsit kevesebb lila pl. kifejezetten jót tett volna a szépérzékemnek), amivel kapcsolatban persze az a nagy kérdés, hogy mi lesz belőle később. Mert ezt az iramot nem lehet fenntartani a sorozat végéig, az nem szólhat arról, hogy a hősök részeken át feleslegesen püfölik az ellent, majd a fináléban hipp-hopp elűzik valami kényelmes deus ex machinával (vagy nem). Szóval, jó kezdet, de egyelőre nem több, nem mondhatom róla, hogy csak duzzad a potenciáltól – normál esetben azzal nyugtatnék mindenkit, hogy Bendisben lehet bízni, de… X-Men, ugyebár. (Rusznyák Csaba)
Protectors, Inc. #1
Történet: J. Michael Straczynski Rajz: Gordon Purcell Image Comics / Joe’s Comics
Szeretném állítani (és életem egy pontján legalább egyszer szerintem teljes bizonyossággal állítottam is), hogy Straczynski kezében minden arannyá válik, mint a legendás Midász királyéban, ám legnagyobb sajnálatomra elérkezett az a pillanat, amikor be kellett lássam, hogy egyáltalán nem ez a helyzet. Az Image Comics égisze alatt indított imprintjében (Joe’s Comics) olyan ígéretes címmel indított, mint a már általunk is dicsért Ten Grand, majd nagy lelkesedéssel jelentette be második sorozatát, a középszerű Sidekicket, most pedig megjelent a trió harmadik tagja, amely a leggyengébb mindhárom közül. Nem csupán Straczynskihoz képest gyenge, nem. A Protectors, Inc. betagozódik a jellegtelen, se íze-se bűze, végeláthatatlan alkalommal megrágott, megemésztett, majd kiköpött, ismeretlen, wannabe írók produktumai közé, amelyekkel Dunát, mit Dunát, Atlanti-óceánt lehetne rekeszteni. Pont attól az írótól fájdalmas ezt látni, aki olyan címeket tett le a szuperhős zsáneren belül az asztalra, mint a Supreme Power és a Rising Stars, vagy az ezeknél valamivel frissebb The Twelve és az újra a germán mitológiában teljesen megmerítkezett (ám azóta sajnálatosan magára hagyott) Thor. Ezek mindegyike friss vért fecskendezett egy megfáradt zsánerbe és jobbnál-jobb ötleteket vonultatott fel, új megvilágításba helyezve addig magától értetődőnek tűnő dolgokat. Ezek után a Protectors, Inc.-ben kapunk egy alternatív világot, amelyben a második világháború során titokzatos meteoritok révén egyre több különleges képességgel rendelkező hős bukkan fel, az első közülük, The Patriot pedig természetesen megfordítja a háború menetét. Az új szuperhős galerit csak a hírnév és a pénz érdekli, szponzorok versenyeznek a kegyeikért, az ettől megcsömörlött Patriot pedig lekapcsolja a képességeit és elvegyül az átlagemberek között. Minderről eddig üvölt a középszerűség és ezen Purcell elnagyolt, átlagos rajzstílusa sem segít, sőt, úgy általában ront az összképen. Egyetlen apró reménysugár csillan csak meg, az utolsó oldal cliffhangerében, de gyanítom ez kevés lesz hozzá, hogy belátható időn belül újra próbálkozzak ezzel a sorozattal. (Nagy Krisztián)
Shaolin Cowboy #2
Történet és rajz: Geoff Darrow Dark Horse Comics
Ahogy már többször emlegettem, számomra mindig a történet viszi el a hátán a képregényt, a filmeket és a sorozatokat, sokkal nagyobb súllyal esik latba a végső verdiktnél: ha a sztori érdekes, nagyon sok mindent elnézek ezeknek a médiumoknak. Fordított esetben, nos, nagyon ritkán élvezem őket, így nem véletlenül olvastam annak idején olyan kevés Top Cow címet és annál több Vertigót, mostanában pedig Image Comics képregényeket. Hogy miért is fontos ez? A (szó szerint) újra feltámasztott Shaolin Cowboy második füzete kapcsán, melyben 33 oldalon keresztül az összes szöveg a főhős által forgatott hosszú bambuszbot két végére erősített motorfűrészek zúgása és az első kivételével minden dupla oldalon két panelben aprítja Sammo Hung-alkatú harcművészünk a ráözönlő élőholtsereget a tűző sivatagi napon. Mindez teljes csendben, dialógusok és monológok nélkül: csak repkedő testrészek, kiloccsanó agyak és csontszilánkok kíséretében szétrobbanó szívek szegélyezik a halálos forgószél középpontja körül keringő kamerát. Történetet lehet mesélni szöveg nélkül is (lásd a klasszikus Menő Manót, de hogy frissebb példát hozzunk, csak tessék fellapozni a Dan Slott-féle Amazing Spider-Man 655-ös számát), na de itt egy képregényfüzetnyi hosszúságú harcjelenettel kerülünk szembe. Leköthet-e egy folyamatos, pillanatra sem megtorpanó agyatlan mészárlás? Már hogy a viharba ne, ha Geoff Darrow van a rajzolóasztalnál a szinte követhetetlenül részletes, többkamerás, kompromisszumokat nem ismerő stílusával! A hat éves hiatust követő négy részes mini (mely ha megfelelő sikert ér el, akár ongoing sorozattá is avanzsálhat), folytatja a 2004-ben a Burlyman Entertainmentnél megkezdett ámokfutását, ameyben olyan abszurd és over-the-top jelenetek voltak, mint például amikor szűkszavú hősünk egy cápa szájában lévő élőholt fejéből kiálló szamurájkarddal méri össze a pengéjét egy Godzillányi méretű sivatagi gyík emésztőcsatornájának gyomorsavában szörfözve. A rendkívül rendszertelenül megjelenő presztízsformátumú sorozat összesen hét számot ért meg (három év alatt) és egy rendkívül kegyetlen cliffhangerrel adta meg az utolsó döfést az olvasóknak. Örömmel jelenthetem, hogy a várakozásnak vége, ugyanis a sosemvolt Weird West szótlan vándora visszatért, hogy újra felhőtlen és felelőtlen szórakozásban részesítsen minket. (Nagy Krisztián)
Three #2
Történet: Kieron Gillen Rajz: Ryan Kelly Image Comics
Az Image Comics talán az utóbbi évek legjobb kiadója, ami nem csak azt jelenti, hogy remek szerzőkkel és rajzolókkal dolgoznak, hanem zsáner és téma tekintetében is a legváltozatosabb címekkel rukkolnak elő, ráadásul ebből következőleg egyre nagyobb hangsúlyt helyeznek a rövidebb, feszesebb tempójú minisorozatokra. Ezúttal egy hősi eposz, a Frank Miller által megénekelt 300 antitézisét kapjuk tőlük: Kieron Gillen (Phonogram, Young Avengers, Über) Spárta kevésbé ismert, nem annyira dicső oldalát tárja elénk és szétoszlat pár híres tévhitet, ami mára a 300-ból készült blockbuster hatására bevette magát az általános műveltség berkeibe. Csak hogy egy példát említsünk, a híres háromszáz spártai, ha valóban ennyien voltak, teljes menetfelszerelésben vonult a thermopülai-szoroshoz, lándzsa, kard, pajzs, mellvért, ahogy azt illik. Csakhogy a spártai katonák sosem maguk cipelték a pajzsukat, vagyis minimum még háromszáz helóta tartott velük, akik a krüpteia intézményét leszámítva mindig is láthatatlanul lapultak meg a spártai történelem árnyékában. A Three három ilyen helótáról szól, akik akaratukon kívül is egy spártai rendszert aláásó felkelés kirobbantói lesznek és menekülni kénytelenek a belőlük példát statuálni kívánó üldözőik elől. Gillen egy Spárta-specialistához fordult, aki negyven éven keresztül tanulmányozta az ókori görög történelem rájuk vonatkozó korszakát, így akkurátus részletességgel és korhűséggel mutatja be az akkori életet, aminek állóvizét szereplői elég alaposan felkavarják, Ryan Kelly (Local, Saucer Country) realisztikus rajzai pedig nagyszerűen szolgálják ki a témát. (Nagy Krisztián)
„I’ve seen it all counsellor. It’s all shit. It’s all shit.”
Ez egy másik világ. A jogász ezt kénytelen előbb-utóbb elfogadni, és ha már úgyis mindenki ezt szajkózza neki a kezdetektől fogva, akkor minden jog és józan paraszti ész szerint akár „előbb” is lehetne belőle. De nem, „utóbb” lesz. Nem mintha számítana. Már ott elbaszta, hogy beszállt a drogüzletbe, holott épp azok intették óva ettől, akik hasznot húzhattak belőle. Ez az utolsó ténylegesen hasznos, baráti jó tanács, amit a jogász kap, pedig a film további részét hasonlókra szomjazva tölti. Persze, hiába. Ez egy másik világ, itt a hullákat vagy el se kaparják, hanem ott hagyják az út közepén fej nélkül, vagy oda-vissza furikázzák országok és földrészek közt egy hordóban – csak úgy, poénból, ha a sofőrnek hinni lehet. Itt senkit nem érdekel a logika vagy a magyarázkodás, nincs jóhiszeműség, semmit nem lehet jóvátenni. A jogász egy súlyos, éjsötét neo-noir lázálom.
A legendás Cormac McCarthy első forgatókönyvéből a szintén legendás, bár megkopott ázsiójú Ridley Scott forgatott filmet (biztosabb kézzel, mint évek óta bármikor), amit a külföldi kritikák jelentős része ízekre szedett, jobbára azzal, hogy lassú, nem elég izgalmas, a főhőse pedig végig teljesen passzív. Ezt még csak nem is fogom vitatni. Helyette azt mondom, hogy a film erényei egészen más területen vannak – de ott márpedig vannak, rohadtul. McCarthy, mint mindig, most is a sötétségről mesél, és arról, hogy az milyen észrevehetetlenül közel esik a hétköznapok valóságához. A jogász és üzlettársai mind gusztustalanul gazdag emberek, csicsás palotákban élnek, csúcsautókat vezetnek, szerelmüknek gyémántgyűrűt vesznek, és gepárdokat tartanak otthon.
Amikor beüt a krach, mert a kartellal kötött 20 milliós üzletük egy fatális véletlen miatt félrecsúszik, és mert a kartellnak megvannak a bevett módszereik az ilyen félrecsúszások kezelésére, mind másképp reagálnak a helyzetre. Westray (Brad Pitt otthonos területen, lazán, cowboykalapban) azonnal pakol, és menekül, Rainer (Javier Bardem, a kissé excentrikus klubtulajdonos) kivár, hátha faszomtudja, mi történik, a jogász (Michael Fassbender, az ügyvéd az én seggemből-süt-a-Nap attitűddel) pedig megpróbálja helyrehozni a dolgokat. Mert még nem tűnt fel neki, hogy – miként felvilágosítják – már nem abban a világban van, ahol a hibát elkövette, hanem egy másikban. Levágott fejek, szeméttelepre hányt hullák és snuff filmek között. Ilyen könnyű az átjárás – észre se veszed, és már túl vagy a határon. Ez a jogász tragédiája (már ha tragédiának vesszük, hogy megtalálta a bajt, amit keresett), és ezért passzív figura. Csak egyre izzadtabban nézi, ahogy dőlnek a dominók.
McCarthy sztorija nyomasztó vészterhességgel, súlyos, kegyetlen sorsszerűséggel gördül előre, a végkimenetel felől nem is lehet kétség, a masszív halálosztásért felelős femme fatale (Cameron Diaz kissé halvány a többiekhez képest) szépen szövögeti a hálót a háttérben. A dialógusok mind halálról, szexről, végzetről, választásról, életről és hasonlókról szólnak – itt mindenki filozófus, a gyémántkereskedő, és annak a bárnak a tulaja is, amibe a jogász betér leinni magát, mikor már csak ez marad opciónak. Ez a másik aspektusa a filmnek, amit gyakran emelnek ki negatívumként, pedig a túlpörgetett bölcsességsorozatok valójában szépen ivódnak bele a sztori totális rémálom-hangulatába. A jogász az egyetlen, aki nemhogy nem filozófus, de szart sem tud szarról sem, és akárhová fordul, mindenhonnan az „élet értelme” megjegyzések vágják pofán tényleges segítség helyett.
Amikor kétségbeesetten felhívja a kartell egyik tagját (Rubén Blades), sor kerül köztük egy hosszú, haszontalan eszmefuttatásokkal tűzdelt beszélgetésre, ami éppúgy jelenthet mindent és bármit, mint semmit: a jelenet a maga röhejes abszurditásában tökéletes és briliáns. A jogász egy olyan noir, aminek onirikus természete kivételesen nem a végig egyenletesen egyszerű, mégis pompázatos képi világában, hanem bizarr dialógusaiban nyilvánul meg. Szóval: ez a film egy másik világ. Nem egy Nem vénnek való vidék, de azért csak tessék belépni, és felismerni a másságát, az egyediségét - a nagyszerűségét.
Vagy ha ennyi még nem elég, mondhatnám úgy is: Cameron Diaz megbaszik benne egy autót.
Képzeld el, hogy egy kihalt, már-már apokaliptikus utcán vagy, oldaladon szerelmeddel, homlokodon verejtékkel, lelki szemeid előtt mindkettőtök kínhalálával, nem lelki szemeid előtt pedig egy rakás zombival. A szituáció egyszerű. Szar, de egyszerű: koponyát hasítasz, agyat loccsantasz, menekülsz minden erőddel, csak az életben maradás számít, kerül, amibe kerül. De cseréld ki az első mondatban a zombit gyerekre, ráadásul képzeld el, hogy magad is szülő vagy, és az egyébként is szar szituáció legalább tízszer, de inkább végtelenszer szarabb lett. Mert hát ki képes megölni egy gyereket? Olyat még filmekben sem szabad.
Narciso Ibánez Serrador író-rendező nem volt szívbajos eme íratlan szabály miatt, amikor 1976-ban szélesvászonra adaptálta Juan José Plans The Children’s Game című regényét. Legalábbis jó sokáig, ha nem örökké kell könyékig turkálni a filmtörténetben, hogy még egy olyan mozit találj, amiben a felnőtt főhős fejbe lő egy aranyos arcú kisfiút, és géppuskával kaszál bele kedvesen mosolygó gyerekek egy nagy csoportjába. Igaz, erre várni kell: a cím nem egy exploitation-túrára invitáló marketingfogás, hanem egy releváns kérdés, amit Serrador félelmetesen ügyesen és provokatívan jár körül.
Ki képes megölni egy gyereket? Te. A barátod. A szomszédod, a kollégád, a testvéred. Én. Mi, felnőttek. Nem individuumokként (remélhetőleg), hanem társadalomként, civilizációként. A film egy hosszúra nyújtott, a főcímbe ágyazott híradómontázzsal indul, amiben a kicsik, ártatlanok és védtelenek a nagyok, bűnösök és agresszívak háborúi, nemtörődömségei, politikái miatt szenvednek, éheznek és halnak, százával, ezrével, szerte a világon, minden nap. Gyereket ölni nem csak rossz, bűn és tabu, hanem ostobaság is, gyereket ölni annyi, mint megölni a jövőt, elfojtani a potenciált. Csakhogy a világ megőrült, mondja egy boltos a főszereplőnek, aki Az édes élet kíméletből elkövetett gyilkosságán mereng, avagy a gyerekeknek inkább a korai halálban legyen részük, mint ebben az őrületben. A Who Can Kill a Child? (¿Quién puede matar a un niño?, 1976) kegyetlen csavarral toldja meg ezt a gondolatmenetet: a potenciál többé nem hagyja magát elfojtani, és őrülettel válaszol az őrületre.
A brit Tom és Evelyn, két gyermek szülei (a harmadik úton), egy kis turisták által még felfedezetlen spanyol szigetvároskába érkeznek vakációra. A meleg, a nyugalom, az egzotikum élvezete azonban percekben is alig mérhető: az utcák, hotelek, boltok, bárok mind furcsán üresek, csak gyerekek kószálnak erre-arra. A furcsaság gyanúba fordul, az sokkba, abból pedig a lehető legelképzelhetetlenebb élethalálharc lesz. Valami történt a sziget gyerekeivel előző éjjel, és lemészárolták az összes felnőttet. Most Tomon és Evelynen a sor.
A legtöbb „gonosz gyerek” témájú filmmel ellentétben (az Elátkozottak falujától A kukorica gyermekein és az Ómenen át Az árváig) a Who Can Kill a Child? kis gyilkosai nem idegen erők által megszálltak, nem mások, mint amiknek mutatják magukat, nem valami konkrét, kézzelfogható okból teszik, amit tesznek, és többek közt ezért is olyan félelmetesek. A kissé szájbarágós és nagyon hatásvadász prológus ugyan rávezet viselkedésük hátterére (még inkább fejbe ver vele, sokszor egymás után), de a „hogyan” mindvégig megválaszolatlan marad – a horror egy metafora. Nagyjából úgy, ahogy a legjobb zombifilmek esetében: a Who Can Kill a Child? nagyon sokat köszönhet Az élőhalottak éjszakájának, Romero hatása letagadhatatlan, a zombik és a gyerek közti párhuzam nyilvánvaló, sőt, még a keserűen cinikus befejezés is ismerős lesz. (Serrador a Madarakból is merített, elég ránézni néhány nyomasztóan feszült képre a felnőtteket némán, mozdulatlanul bámuló gyerekekről.)
A sztori egyik legnagyobb húzása az, hogy a gyerekek az öldökléseik ellenére is gyerekek maradnak. Nem látszik rajtuk düh, gyűlölet és őrület, nem torz arccal, üvöltve, vérben forgó szemekkel és habzó szájjal vetik rá magukat áldozataikra (akikről tudják, hogy nem fognak visszavágni, mert ki képes megölni egy gyereket?), hanem gyermeki természetességgel, mosolyogva, cinkosan kuncogva, mintha csak az egész egy nagy játék lenne. Nem mintha. Az is. A film második legvérfagyasztóbb jelenetében a kölykök egy fejjel lefelé lógatott, alig élő szerencsétlennel és egy kaszával játszanak lelkes, vidám, össznépi szembekötősdit, de úgy, hogy amíg az áldozat bele nem kerül a képbe, csak a baljósan lüktető zene árulkodik az idillinek tűnő képek mögötti borzalomról. Apropó: a legvérfagyasztóbb jelenetet nem csak spoiler mivolta miatt nem lövöm le, hanem azért sem, mert leírva menthetetlenül röhejesnek tűnne. Serrador végig szenzációsan rendez, abban a három percben pedig úgy táncol, mintha nem késél, hanem kilométerszéles porond lenne a talpa alatt (a rendezőnek egyetlen másik mozifilm van a számláján, a ’69-es The Boarding School, ami szintén zseniális, bár egészen más – arról is lesz cikk).
Az első gyerekgyilkosság félelmetes erejű. Eltör valamit a főszereplőkben, eltör valamit a többi gyerekben (bár csak ideiglenesen), és eltör valamit a nézőben is – pedig addigra az már rég azért üvöltözik a fiatal párral, hogy végre vegyék kezükbe a dolgot, és ne töketlenkedjenek. De mondani könnyebb, mint megtenni, vagy mint akár csak végignézni. Serrador nem szégyenlősködik a lelőtt kölykök megmutatásával, noha a horrorjeleneteknek rendszerint csak a következményét látjuk, a film nem kifejezetten gore-os. Nem a korszak egy tipikus, cicis-vérengzős spanyol exploitationjéról van szó, a lassú, sőt, előre szólok, nagyon-NAGYON lassú felvezetésével, fojtogató atmoszférájával, morális rémálmával, döbbenetes erejű és iramú utolsó fél órájával a Who Can Kill a Child? sokkal inkább passzol a ’70-es évek igazi, zsigeri horrorklasszikusainak sorába. Nem csak stílusban. Minőségben is.
Na, ez tipikusan az a film, amitől minél kevesebbet vársz, annál többet kapsz. Gondolom, egy olyan hülyeségtől, ami a felnőtt Jancsi és Juliska kezébe nyomja a banyagyilkos karóvetőt, tetejébe még az MTV Films (most komolyan, tessék?) égisze alatt készült, senki nem számít egy gramm színvonalra sem, én legalábbis tuti nem tettem. Annál jobban elképedtem, mikor már az első negyed órában azon kaptam magam, hogy minden józan megfontolást félretéve kurva jól szórakozom, ez az érzés pedig a vége felé közeledve is csak enyhén akart alábbhagyni. A Boszorkányvadászok egy Grimm-mesékbe oltott, odabaszós gore- és látványfesztivál, a vártnál jóval magasabb gyártási színvonalon.
Az egész nem meglepő módon a szokásos eredettörténettel kezdődik: Jancsit és Juliskát a lelketlen szülők kipaterolják az erdőbe, ahol kisvártatva belefutnak egy édességipari termékekből összetákolt kunyhóba, valamint annak kannibál hajlamú tulajdonosába. A kimenetel közismert, címszereplőink (az eredeti ugye Hansel & Gretel: Witch hunters néven fut) pedig zsenge koruk ellenére máris két fontos élettapasztalattal gazdagabban távoznak a helyszínről. Egy: ne sétálj be mézeskalács-házakba! Kettő: ha boszorkányt szeretnél ölni, gyújtsd fel a ribancot!
A Tim Burton és a korai Sam Raimi szerelemgyerekének tűnő intro után aztán a cselekményen sok csámcsogni való nincs is. A gyerekek vagányan beleszarós Jeremy Rennerré és dögösen vagány Gemma Artertonná cseperednek, napi kenyerüket bőrszerkóba bújva a fiktív tizenikszedik századi Németföld boszorkánymentesítésével keresik, mégpedig elég sikeresen, mint ahogy a főcím fametszetekre hajazó képsorai is bizonyítják. Aztán megjelenik egy tőle erősen szokatlan, mégis testhez álló szerepben Famke Janssen, meg a klasszikus covenhez (D&D játékosok érteni fogják), na jó, mondjuk boszorkakörhöz óhatatlanul hozzátartozó két másik nyanya, és felforr a metaforikus bili. Ja, és ha már színészekről van szó: Peter Stromare a szokottnál talán kevésbé önfeledten, de azért most is nagyon szórakoztatóan hozza a karakteres szemétládát, lassan igazán szeretném valami komolyabb főszerepben látni.
Unalmas, elcsépelt? Igen, az … lenne, ha nem a hatásosan felépített látvány, a büdzséhez képest kibaszott jól levezényelt akciójelenetek, vagy éppen a minden családbarátságtól nagyon-nagyon távol álló erőszakparádé képezné a film gerincét. A boszorkányok félelmetesek, vadállat módjára négykézláb rohannak, üvöltenek és küzdenek, a stukkerek soklövetűek, a harcok egész változatosak és ötletesek, a végtagok röpködnek, vadászaink mogorván köpködik a fuck szócskát, az alkotók pedig még attól se riadnak vissza, hogy gyermekgyilkosságot, tervezett nemi erőszakot, vagy éppen gonosz varázslat hatására a tulajdon anyját lelövő kamaszt mutassanak. Mindezt úgy – és ez nagyon fontos – hogy nem olcsó, ízléstelen provokációnak tűnik, hanem indokolt dramaturgiai elemnek.
Ráadásul a fentiek tényleg nem az ilyen alkotásokra általában jellemző, harmadrangú megvalósításban jelennek meg a vásznon, hanem egy-két bénább megoldástól eltekintve nagyon is pofásan, kimunkáltan, és ami még fontosabb: elegánsan. Az olyan apró, mégis hatásos vizuális gegektől kezdve, mint amilyenek a képernyő szélén éppen hogy csak elcammogó, az elrabolt gyerekeket egy hátizsákra emlékeztető faketrecben cipelő trollok, az erdő bogos fáinak kísérteties ábrázolásán át egészen a seprűnyélen nyargaló boszorkányokig, egyszerűen kurva jól néz ki a film. Márpedig láthatóan nem azért, mert rengeteg pénzt öltek bele, hanem mert valakinek az alkotógárdából akadt éles szeme és normális koncepciója.
Persze némi sztori is van, és bár kétségtelenül nem jó, inkább akkor már szar, de ide elég is ennyi. A középső harmad sajnos még így is vontatottnak és fölöslegesnek tűnik a maga erőltetett karakterpillanataival és a kötelező csavarral, ami azonban a javára írható, hogy végső soron nem sokkal blődebb az elmúlt fél évtized tömegfilmjeinél, ezek alatt pedig az igazán sikereseket is értem. Oké, az Edward nevű troll és a King Kongra emlékeztető szál bevallottan nem kellett volna.
A vége felé viszont szerencsére megkapjuk, amit az elején csábítóan elhúztak az orrunk előtt: a boszorkányszombaton véghezvitt mészárlás olyan, mintha a Diablo játékmenetének sosem létezett filmes feldolgozásába csöppennénk, a banyák seprűvágtája az erdőn keresztül a Jedi visszatér hasonló pillanatait idézi, a végső bunyó (igen, boszorkányos-okkult film létére a végén egy marha nagy pofonváltás van) pedig ha nem is monumentális, de legalább kellemesen zsigeri. Messze nem nagy költségvetésű blockbuster-szint, de annak a kevésnek, ami lenni szeretne, bőven elég. Egyedül az esetleges folytatást megelőlegező képsorok nélkül tudtam volna meglenni, de ha ez a záloga egy komolyabb háttérrel megvalósított, a jelenlegi receptet feljavító második résznek, hát egye fene.
Sok filmről szokás állítani, főleg az utóbbi időben, mintegy mentegetőzve, hogy a sztori mindegy, a látvány, az akció, meg úgy általában a kúlság a lényeg. A Boszorkányvadászok ízig-vérig gyermekded, balfasz megfejtés, mégis, hosszú évek óta az első, ami mellett én is így érvelek. Agyatlan, magába szippantó gyökérség, de talán pont azért, mert azt az egyet mégis észben tartja, hogy ennyihez is kell alapozni, kell tudni ritmust és mértéket tartani. Tommy Wirkola rendező neve eddig különösebben nem volt ismert (már ha azt a pár elvetemültet leszámítjuk, aki fejből vágja a Náci Zombik rendezőjét), de még az is előfordulhat, hogy érdemes lesz megjegyezni.
Eddig többnyire pozitívumként értékeltem, hogy a Marvel következetesen nemet mond a Nolan Batman-filmjei által felállított, „legyen minden sötét, komor és ultrarealisztikus” trendre, de a Sötét világ esetében pont nem ártott volna, ha az alkotók merik magukat és történetüket egy kicsit, tényleg, csak KICSIT komolyabban venni. Ha már ugye muszáj, és naná, hogy kurvára MUSZÁJ nem csak egy világ, hanem az egész mindenség sorsának egyetlen hajszálon függnie, mert ennél kevesebbre a mai néző már csak „so what”-tal reagál (legalábbis ezt hiszik Hollywoodban), akkor nem ártana éreztetni ezt a monumentális tétet. Aminek nem az a módja, hogy Kat Dennings kínos viselkedésű geek jócsajként téblábol feleslegesen, nem is az, hogy Stellan Skarsgard alsógatyában (vagy anélkül) bohóckodik, és még csak nem is az, hogy a mindent (érted: MINDENT) eldöntő végső csata előtti haditanácson Chris Hemsworth lazán az előszobai ruhafogasra akasztja a pörölyét (haha, bazmeg, szakadok a röhögéstől – ja, bocs, nem, ez a zokogásom).
Ami a tudálékos, komolykodó nyitó narráció és a főcím előtti, a sztorinak kozmikus, történelmi léptéket adó ütközet után jön, az kicsit olyan, mintha a Gyűrűk Urában a prológust követően a hobbitok Jar-Jar Binksként botladoznának el a Végzet Hegyéhez. A komikummal már az első részben is késélen táncoltak, de ott az még szépen beágyazódott az „isteni” erejétől megfosztott Thor emberként való próbatételének koncepciójába. Itt az egészet vagy el kellett volna felejteni a picsába, vagy legalább nem ilyen debil irányba vinni, hanem példát venni a Bosszúállókról, ami anélkül tudott vicces lenni, hogy idiótát csinált volna magából (cirka háromnegyed óránként ez itt is sikerül: ebben van a Marvel-filmek eddig messze legjobb cameója – nem, nem Stan Lee-é). Univerzummentés ritkán volt ennyire súlytalan.
Sajnos azonban nem a komolytalankodás a Sötét világ egyetlen hibája. A forgatókönyv tele van észveszejtő baromságokkal, onnan kezdve, hogy Thor egyedül akar megküzdeni a világokat elpusztítani szándékozó Malekith-tel, mert úgy véli, így nagyobb esélye lesz, mint tízezer asgardi harcossal a háta mögött (hülyevagy?), odáig, hogy Jane Fosterrel véletlenül (!) pont abba a random barlangba sétálnak be egy idegen világon, ami összeköttetésben áll a Földdel. Mondtam már, hogy az egész sztori rettenetesen, reménytelenül, kétségbeejtően súlytalan?
Persze, a látványvilág rendben van, néhány, ezúttal sci-fi elemekkel is színesített csata kifejezetten szórakoztató, de ezért hadd ne kelljen már a seggét nyalni egy 170 milliós blockbusternek. Az egyetlen, ami nagyjából működik, az nem meglepően ugyanaz a családi (király)dráma, ami az elsőnek is a gerincét képezte. A Thor-Loki jelenetek magasan a legjobbak a filmben (a Thor-Jane jelenetek pedig a legrosszabbak közt vannak – az íróknak hallgatniuk kellene saját szavukra, amit Anthony Hopkins szájába adtak, és lecserélni Thor csaját az asgardi Sifre), bár Alan Taylor rendező nem képes rá, hogy kiemelje emocionális erejüket, így a katarzisnak a közelébe sem kerül a néző, és végül az egészet elnyomja a campes nonszensz.
A legbosszantóbb az, hogy lehetett volna ebből egy hihetetlenül vagány űropera/fantasy eposz, ahogy arra nem egyszer volt példa a képregényekben. Mondjuk Malekith-ből gyúrhattak volna egy normális karaktert, mert az gáz, hogy nyolc film után a Marvel mozis univerzumnak még mindig nincs valamirevaló gazembere Lokin kívül. Malekith még csak nem is túl veszélyes: Rene Russo fél kézzel megagyalja. Szerencsétlen Christopher Ecclestont azért sminkelték hülyére minden forgatási napon, hogy párszor elmorogja torzított hangon, hogy „elpusztítom az univerzumot”? Erre a stáb büfése is képes lett volna.
…igen, győztesei, mert ketten vannak! Kellett nekem pont arról pofázni a múlt havi beharangozóban, hogy csak EGY nyertes lesz… Jövőre kitalálunk holtverseny esetére valami kellemes bónuszkört a még talpon állóknak, láncfűrészekkel, hokimaszkokkal és fejszékkel, mert ezt így mégsem mehet, de addig is: ünnepeljük a két elsőt, The Man Who Laughs-t és RoFä-t. Dobjatok a postafiókunkba nevet és címet, és majd… kaptok tőlünk valamit <gonosz kacaj>. Gratulálunk a többieknek is, mindenkinek, aki részt vett, és hozzászólt. Kukilopezromero kap az ügyeskedéséért egy „nice try” különdíjat, ami ugyan csak eszmei, de azért ő is elküldheti az elérhetőségeit, hátha becsusszan valami a postaládájába december 32-én.
A kezdés szaftos, nyers, brutális, exploitationhöz méltó: az elhanyagolt, láthatóan érzelmi problémákkal küszködő Patrick ráun anyja kufircolására a szomszédos fürdőszobában, ezért fogja magát, és egy hősugárzót hajít a nedves (bocs) pásztorórát élvezők közé – vagyis a kádba. Ilyen gorefestet és explicit szexualitást ígérő felütés után meglepő, hogy az ausztrál Patrick a továbbiakban egy elegáns lassúsággal épülő, kifinomult, és vért szinte teljesen mellőző pszichotrillerré mutálódik. Majdnem mintha a nyitójelenetet valaki más rendezte volna. Ugyanakkor, ha belegondolunk, a film végül is arról szól, hogy egy kvázi-kómában fekvő beteg nagyon szeretné, ha a csinos nővérke kiverné neki. Tehát, exploitation.
Patrick a fürdőszobai incidens után látszólag kómába esik, és abban is marad három évig – tágra nyílt szemekkel, de mozdulatlanul fekszik, nem lát, nem hall, nem érez, és az orvosok szerint akkor sem élhetne teljesebb életet egy salátánál, ha valamikor csoda folytán magához térne. A kis kórházba, aminek vezetője csak azért tartja őt életben (értsd: nem kapcsolja ki a gépeket, amik a halálon innen tartják), mert érdekes tanulmányként tekint rá, frissen érkezik nővérnek a férjétől épp válófélben lévő Kathy, akinek elsődleges feladata az lesz, hogy Patricknek gondját viselje, és hogy eltűrje a legszadistább nunsploitationökbe is passzoló, karót nyelt főnővér kötözködéseit.
Kathynek egy idő után gyanús lesz Patrick: a kómás beteg leköpi őt (motorikus reflex, mondja az orvos), a főnővér soha nem mer belépni a szobájába, a nő életében furcsa, megmagyarázhatatlan események követik egymást. Patrick nemcsak, hogy tudatánál van, és érez (Kathy ezt saját kezűleg, a beteg férfias véráramlásán ellenőrzi), hanem telekinetikus képességekkel rendelkezik. És szereti Kathyt. És nem szereti a férjét és a körülötte legyeskedő orvost.
A Patrick 1978-ban készült (idén remake-e is volt), vagyis két évvel a Carrie után, több, akkori társával együtt lovagolva a telekinézis-horror sikerhullámán. Nem csoda, hogy bár hazájában a film megbukott, máshol, főleg Amerikában, szép sikerrel vetítették, és bevezette a világot az ausztrál horror szépségeibe (Tarantinónak is ez az egyik kedvenc filmje a kenguruk földjéről). Az azóta elhunyt Richard Franklin ezt tartotta első rendezésének, noha korábban már csinált két teljesen más műfajú filmet – de tekintve, hogy Hitchcock nagy tisztelője volt (sőt, elleshetett tőle pár fogást a Topáz forgatásán, később pedig megrendezhette a Psycho II-t), érthető, hogy számára ezzel kezdődött minden.
Franklin odaadása Hitchcock feszültségkeltése iránt több jeleneten, beállításon is érezhető, noha bálványának hatása nem olyan nyilvánvalóan csapódik le, mint mondjuk Brian De Palma esetében. A Patrick minden szempontból visszafogott film: Everett De Roche (Razorback) forgatókönyve okosan, türelmesen építi fel a horrort, és különösen jól bánik még az olyan mellékkarakterekkel is, mint Patrick őrült, folyton bevizelő szobaszomszédja, aki pusztán jól elhelyezett atomszférikus effekt.
De a film igazi sztárja maga a címszereplő. Nem könnyű feszültséget pumpálni egy olyan gonosztevőbe, aki a nyitójelenetet leszámítva a film 99%-ában tágra meredt szemmel, mozdulatlanul fekszik az ágyában (ellenben készülj fel, hogy a maradék 1% esetében picit beszarsz majd), ráadásul De Roche igen nagyvonalúan bánik annak megmagyarázásával (értsd: teljesen leszarja), hogy Patrick honnan tudja, mi történik tőle több száz méterre, és hogy tud ugyanott beavatkozni az eseményekbe. Másrészt viszont van valami zsigerien félelmetes egy dühös, frusztrált, szuperképességekkel rendelkező, nyitott szemű „halottban”.
És a slusszpoén az, hogy Patrick nem is igazán gonosz. Ad a filmnek egyfajta keserűséget és melankóliát, hogy a nyilvánvalóan borzalmas múltú, szerencsétlen férfi messze nem egy mániákus gyilkos, sőt, a nyitányt leszámítva az egész film alatt egyetlen egyszer öl, és akkor is önmagát védi – egyébként csak egy szeretetre (és kézimunkára) vágyó, traumás beteg. A Patrick visszafogottsága itt üt vissza egy kicsit: a telekinézis sosem szabadul el teljesen, nincs katartikus-horroros őrjöngés-jelenet, sőt, a kelleténél kicsit egyébként is tovább futó film a fináléban messze nem robbant, hanem inkább csak fáradtan leereszt.
Ettől függetlenül a film egy élvezetes ’70-es évekbeli horrorgyöngyszem, aki pedig vérben tapicskolós, cicivillantgatós telekinetikus gyilokmaratonra vágyik, annak ajánlom a Patrick Still Lives című, nem hivatalos, olasz gyártmányú kvázifolytatást 1980-ból. Bár szegény Patricknek ott sem veri ki senki.
Azoknak, akik bármikor is lelkesedtek a többség által gyerekesnek, elmaradottnak, furcsának ítélt dolgokért, ismerős lehet az érzés: ami nekünk a világmindenség, az a világmindenségnek valami komikus, egyenesen groteszk, lesajnálandó marhaság. Idővel legtöbben talán azt is megtanultuk, hogyan takargassuk, mentegessük, vagy éppen – micsoda árulás – bagatellizáljuk széles nyilvánosság előtt kedvencünket, pusztán a többség számára elfogadhatónak hitt arcunk megőrzése végett. Aztán vannak azok, akik basznak erre az egész, leginkább tán fejben létező kényelmetlenségre, és felvállalják életvitelszerű rajongásuk tárgyát – vagy azért, mert tényleg nem ismernek, nem is akarnak mást ismerni, vagy pedig azért, mert éppen nagyon is kiforrott, magabiztos személyiségek, akiket egyéb sikereik mellett pont nem izgat, mit gondol róluk szélesebb közegük. Sőt, úgymond még a szart is képesek arannyá varázsolni. Bingó, geekekről, azaz a két legvégletesebb alfajukról van szó, azaz nerdről és hipsterről. Az önkényes címkézés persze veszélyes, kétélű fegyver (sebzése d12 [19-20, x2], sikeres mentődobás felez), a precíz, értékítéletektől mentes jellemrajz (ami nem favorizálja a Lawful goodot a Chaotic neutrallal szemben) viszont talán nagyobb eséllyel célba talál.
A Zero Charisma az egyik legkönnyebben kipécézhető nördségnek, az asztali szerepjátéknak emel pentagrammákkal, fekete gyertyákkal ékesített oltárt, és ha már, hát ugyanazzal a lendülettel le is rombolja. A szerepjáték szülőföldjén a hobbi természetesen még az arányokhoz képest is jóval elterjedtebb, mint az Óvilágban, bőven nyílt alkalma kivívni magának azt a közismertséget, ami már szavatolja, hogy tágabb körök számára is érthető paródiák koncául vessék. Ennek megfelelően kikacsintások az E.T.-től kezdve a stand-upon át a The Simpsonsig és azon is túl mindig is léteztek, érdekes módon azonban mostanáig kellett várni, hogy profi, egész estés film készüljön a jelenségről. Jó, ez nem teljesen igaz, hiszen már '82-ben ott volt a szerepjátékokat akkortájt övező, mondvacsinált botrányokat (Sátánisták! Gyilkosok! Öngyilkosok!) meglovagló, akaratlanul is humoros Mazes and monsters („Misztikus játék” - möhöhö) című bigyó, lélektani dráma (benne a friss, tokátlan Tom Hanks), de arra, hogy valaki, aki ért is a dologhoz, vegye magának a fáradságot, és leforgasson 86 percnyi, kizárólag a témára fókuszáló filmet, még nem volt példa.
De mi is ez a téma, és mit értek az alatt, hogy „valaki, aki ért a dologhoz”? Ezzel a kérdéssel vissza is kanyarodunk a bevezetőben megszellőztetett ambivalenciához, hiszen nem egy szűkebb rétegnek szóló fanservice-ről, de nem is egy laikusokat olcsón röhögtetni kívánó freakshow-ról van szó. A címét eleve D&D-s szakzsargonból kölcsönző Zero Charisma az előzetesek alapján enyhén alpári, tét nélküli indie vígjátéknak tűnt, kicsit olyasmi attitűddel, mint amit fentebb vázoltam: itt vannak ezek a hülyék, jól karikírozható jellegzetességekkel, röhögjük már ki őket. Ugyanakkor a hobbi hívei is örülhettek egy kicsit, hiszen már a trailerben isakadt klasszikus asztali parti, labirintustervezés kockás füzetbe, ólomfigura, WoW-alázás, szakzsargon. No kérem, a film a kettő között trafált be, mégpedig, hogy közegen belül maradjunk, kritikusan.
Túlsúlyos, zsíros hajú főhősünk, pardon, Mesélőnk, Scott, a, hát igen, Mesélő. Sok mást nem is lehet róla elmondani, éspedig azért, mert harmincon túli férfiemberként ő is kizárólag így gondol magára. Nője még nem volt (már ha egy Wonder Woman-füzettel való afférját az általános iskolai slotyiban leszámítjuk), menthetetlenül rajong a harmadrangú szimfonikus metálért (illetve inkább ideális háttérzenének tartja), minimális jövedelmét ételkihordóként keresi, aztán azt is újabb geek-ereklyékre bassza el, ahelyett, hogy mondjuk az őt elszállásoló és eltartó nagyanyjának hazaadná. Egy dolog van, amiért él, amibe szívét-lelkét beleadja, amiben (önmaga szerint) igazán jó, az pedig a kicsiny, hozzá hasonló szerencsétlenekből álló cimboráinak immár három éve mesélt játék, és annak szakszerű levezénylése. Mígnem süvölteni kezdenek a végzet baljóslatú, fekete szelei, mivel a csapatba bekerül Miles, a vagány, vicces srác, aki, horribile dictu, nem elég, hogy sört hoz, megröhögteti a befásult haverokat, de jó nője van, és még azt is képes másodpercek alatt fejben kiszámolni, miért is gyorsabb a Falcon az Enterprise-nál. Scott világa (kartondobozos, gyönyörű borítókép, két vaskos füzet, egy nagy térkép, plusz extrák) alapjaiban rázkódik meg, és hamarosan nem is lehet kérdés: ő és Miles ellenfelek, mit ellenfelek, egymás nemezisei!
Innen nagyon könnyű és kézenfekvő lett volna a klasszikus receptet követni, mely szerint a vesztes underdog idővel megtalálja önbizalmát, felismeri, hogy a mindig is vallott, ám félúton kétségbe vont értékei tényleg értékesek, majd felülkerekedik karizmatikusnak tűnő, ám a végjátékban velejéig aljasnak bizonyuló ellenlábasán. Ebben a formában ez egy unalomig ismert vígjáték (vagy bármilyen más műfaj) dramaturgiája, és sajnos a Zero Charisma az utolsó tíz percben richtig úgy vált erre a vágányra, mintha előtte nem valahol tök máshol zakatolt volna önfeledten.
Egészen a befejezésig ugyanis nincs jó és rossz, nincs szimpatikus és antipatikus, sőt, akkor már csak antipatikus, de átérezhető van. Scott az elejétől fogva nem egy szerethető, bumfordi lúzer, hanem egy saját tehetetlenségében fuldokló, azt másokon gátlástalanul kiélő, zsarnoki hajlamú barom, a családja és tágabb környezete úgy undorító, ahogy van, és minden jámborságuk ellenére még az elnyomott játékostársai is egyszerűen annyira bénák, hogy nagyon nehéz szimpatizálni velük. Akkor már egyedül a velejéig cinikus, de legalább pengén látó Nagyi, és az addigi vonásaitól a film végén elég erőltetetten megfosztott Miles az egyetlen olyan figurák, akikkel jó érzéssel lehet azonosulni nézőként.
Rossz érzéssel azonosulni a többiekkel, főleg a főszereplővel viszont végig nagyvonalúan megadatik, olyannyira, hogy olykor már a mi arcunk ég az övék helyett. Scott a haldokló nagyanyjával üvöltözik, hogy ki kapja a házát, képes kiosztani kedvenc hobbija (Gary Gygax-ról mintázott) legfőbb guruját annak kapcsán, hogy is kéne játszani, péntek esti dugás helyett jóval gyengébb fizikumú haverja friss pattanását nyomja ki gyengédnek nem nevezhető erőszakkal (inkluzíve posztkoitális lihegés egymás mellé ledőlve), tőle elpártoló csapatát pedig potya tapasztalati pontok kilátásba helyezésével reméli visszaszerezni. Komolyan, én ennyire kényelmetlenül filmnézés közben ritkán éreztem magam, és szerintem ez arról is sokat elmond, mennyire tűpontos a jellemrajz. Sajnos nagyon könnyű felismerni azt a felnőni képtelen, rajongásában megrögzült, eszképista roncsot, amivé hithű geekként válhat, és – illedelmeskedést félretéve – bizony gyakran válik is az ember, de ugyanígy (bár ismétlem, Miles pálfordulását a végén durván következetlennek tartom, még ha érteni vélem is, mi volt vele a szándék) a felsőbbrendű, távolságtartó, a lelkesedést kizárólag trendként kezelni képes sznobot is.
A Zero Charisma, bár kül- és bennfentesként egyaránt lehet rajta (leginkább kínosan) röhögni, nem vígjáték, végképp nem olcsó szórakozás. Inkább akkor már kegyetlen, de korántsem rosszindulatú szatíra egy olyan jelenségről és rétegről, amit itt szerintem mind jól ismerünk, tovább megyek: közegtől és preferenciáktól függetlenül általános érvényű. És bár – vagy pont, mert – az erőltetett, de azért mégsem egyértelmű befejezéstől eltekintve ódzkodik az állásfoglalástól, a legtöbbünkre, már a tágabb kört megszólítva, érvényes.
Az emberi csontok újabb holokausztja: Itt az első trailer a The Raid: Redemption folytatásához, öklökkel, lábakkal, fegyverekkel és jó sok vérrel. Párszor máris sikerült felszisszenni alatta.
A legnagyobb baja az, hogy Orson Scott Card Végjáték (Ender’s Game, a fordítót csókoltatom) című könyve alapján készült, ami annyival, de annyival több „korrektnél”, amennyivel egy interplanetáris háború több két ötéves kölyök homokozóbeli civódásánál. A Végjáték (évtizedek óta húzódó, alakuló) filmadaptációja ne legyen „korrekt”. A „korrektség” a lehető legrosszabb, ami történhetett vele. Bizonyos szempontból jobb lett volna, ha egy lenyűgöző kreatív katasztrófába torkollik (mint Lynch Dűnéje: borzalmas, de közben lüktet benne a gigászi ambíció), az legalább emlékezetes lett volna. A Végjáték e helyett ilyen kis helyes, polírozott, komfortos, szakmai profizmussal gondosan teletömött, de abszolút bátortalan, audiovizuálissá konvertált regénykivonat, a „kötelezők röviden” mozgóképes megfelelője.
A regénnyel szembeni kisebb-nagyobb atrocitásokkal egy egész cikksorozatot meg lehetne tölteni, hiába követi Gavin Hood író-rendező forgatókönyve többé-kevésbé hűen az eredeti történetet, amiben briliáns gyerekeket kőkemény módszerekkel képeznek ki egy pusztító idegen faj elleni háború megnyerésére. A problémák gerince az egyszerűsítés, és főleg, a finomítás: Card minden húzósabb sztorielemét, karakterrajzát, kérdésfelvetését, legyen szó akár Ender természetéről, a gyerekgyilkosságokról, az izgalmas és kényelmetlen morális komplexitásról, megdolgozták és felvizezték, hogy könnyebben csússzon a popcorn mellé. A végén ráadásul elkapkodják a katarzist, és jut egy-két kifejezetten kínos pillanat is – azt a bizonyos könnyletörlést egyszer még biztos lenyúlja magának Spielberg, olyan pofátlanul giccses. (De legalább a szerelmi szálat megspórolták, köszönet az élet aprócska örömeiért.)
Azért a Végjáték emocionális intenzitásából valamicske így is átjön, a színészek Butterfieldtől Fordon át Kingsley-ig kivétel nélkül remekelnek, néhány vizuális öltet (mint a hangyok rajzásszerűen támadó flottája, vagy az egyébként fájdalmasan kevés csatatermi jelenet) kétségkívül hatásos, sőt, emlékezetes, és a sztori fordulatait is többnyire működőképesen vitték vászonra. Kellemes néznivaló, leköti az embert, de lefogadom, hogy a hiányérzet nem csak azokban fog motoszkálni megtekintés után, akik ismerik az alapanyagot.
A stúdió egy új, nagy, pofátlanul sok pénzt fialó franchise vágyálmát dédelgette ezzel a filmmel, és azt most hagyjuk, hogy a „meh” kategóriába eső, 28 milliós nyitóhétvége után legfeljebb egynél kevesebb pezsgő pukkanhatott a fejesek irodájában. A lényeg ugyanis, hogy a Végjáték efféle pozicionálása sajnos pont arra volt jó, hogy mindenkinek nagyjából egyformán csalódást okozzon. Egyik oldalról a film messze nem olyan gondolatébresztő, provokatív és komplex, mint amilyen lehetne, mint amilyennek lennie kéne, másik oldalról az a néhány – egyébként viszonylag ügyesen – sztoriba ágyazott csatajelenet messze nem olyan látványos, hogy felvegye a versenyt az idei év bármelyik 200 milliós pusztításpornójával. Nyilván nem utóbbira, hanem előbbire kellett volna gyúrni, csak úgy meg nehézkes tömegfilmet csinálni.
A korrekt kis Végjáték két szék közt a pad alá esik, majd a padot magával rántva lebukdácsol a pincébe.
Tisztességes horrorrajongó mára a "valós események alapján" állításra unott legyintéssel, a talált kamerás filmek puszta említésére pedig heveny arcidegrángással reagál. Ritka az olyan történet, amely önmagában is indokolja a csontig rágott koncepciót, még ritkább, mikor a végtermék élvezeti értékei előítéleteink felülvizsgálására késztetnek minket. A Halálhegy (Devil's Pass) ugyan korántsem váltja meg a műfajt, sőt, biztosan lesznek, akik tömény baromságnak titulálják majd, nem éppen forradalmi, de abszolút tisztességes kivitelezése, helyenként kifejezetten ötletes megoldásai, szinte végig visszafogott, a feszültséget szépen fenntartó cselekménye mégis rendkívül szórakoztatóvá, ha nem is felejthetetlen élménnyé teszik.
Lássuk az alapsztorit, ami ebben az esetben tényleg, bizonyíthatóan, teljesen biztosan, de most komolyan megtörtént.
1959-ben, az akkori Szovjetunióban kilenc egyetemista fiatal (alapban slasher-felállás) túrázni indult egy bizonyos Halálhegy (tényleg ez a neve) nevű isten háta mögötti helyre, ahol később már csak alul öltözött holttesteikre bukkantak rá az eltűnésük után keresésükre induló csoportok. Az eset azóta is felderítetlen, teljességgel megmagyarázhatatlan, a halálok körülményei pedig nagyon finoman szólva is rejtélyesek: a fiatalok külsérelmi nyomok nélkül szenvedtek bordatöréseket, volt, amelyiküknek hiányzott a nyelve, néhány test radioaktivitást mutatott, a lehetséges magyarázatok között pedig medvetámadás, titkos katonai kísérlet és agresszív földönkívüliek is szerepeltek - mindenkinek ajánlom, nézzen utána az esetnek, kész horror.
Nem csoda hát, ha Renny Harlin rendező (Die Hard 2, Utánunk a tűzözön) fantáziát látott a projektben, az már annál inkább, hogy forgatókönyvírója, Vikram Weet láthatóan vette a fáradtságot, és utánanézett az eseményeknek, a valós tényeket pedig beépítette a sztoriba, (némiképp homályos) magyarázatot adva rájuk, holott a film arról is szólhatna, hogy amerikai fiatalok fogaikat csattogtató három méteres vérjetik elől rohangálnak valami oroszországi hegyen.
Szereplőink nem túlságosan, de egy hangyányit azért mégis eredeti figurák, nem irritáló tinihorror-karakterek, hiszen Vonnegutot idéznek, és nem kizárólag a dugás és piálás vágya, hanem határozott cél hajtja őket a helyszínre: dokumentumfilmet kívánnak forgatni az incidensről. A baljós előjelekre is logikusan reagálnak (tehát: rohadtul le akarnak lépni), de a környéken mind az iránytű, mind a GPS használhatatlanok, ami persze borzasztó horror-klisé, itt mégis indokolt, a helyszín által működőképessé váló ötlet. A túrát szervező lány ráadásul megszállottan ragaszkodik a maradáshoz (mert...ööö...gyakran álmodik a helyről - oké, mondtam, hogy csak hangyányit eredetiek), így hőseink az egyre nyugtalanítóbb jelek ellenére kísérletet tesznek az események rekonstruálására. Kell-e mondanom: ez maradéktalanul össze is jön nekik, csak korántsem úgy, ahogy gondolták.
Dicséretes, hogy a film sokáig kifejezetten komótosan, de nem érdektelenül, a borzalmakat csak sejtetve építkezik, majd, mikor a cselekmény elszabadul, képes felpumpálni nézőjében az adrenalint, annak ellenére, hogy nagyjából sejthető, mikor mi fog történni. A karakterek minimális, de működő dinamikájának okán nézőként akkor sem unatkozunk, mikor hőseink még csak sejtik, mi vár rájuk, a valós események felidézése pedig plusz réteget ad a történetnek. Az alkotók maradéktalanul kihasználják a rendelkezésükre álló alapanyagban rejlő potenciált, illetve a helyszín adta lehetőségeket - végig érezhető, hogy innen bizony nincs hová menni. Kellemes műfajkeveredésnek, sőt, egy idő után a műfajok ész nélküli halmozásának lehetünk tanúi, ami akár tönkre is vághatná az élményt, itt azonban segít előrelendíteni a cselekményt, biztosítani figyelmünk folyamatos fenntartását, teszi, amit tennie kell: magával ragad. Lehetséges, hogy a kevesebb több lett volna, de a hibátlan dramaturgiát én könnyű szívvel beáldozom, ha láthatok egy filmet, ami sima slasher-szituációból természetfeletti nyomozós-thrillerbe, később klausztrofóbiás túlélő-horrorba, majd misztikus időutazó-filmbe vált.
A talált kamerás-jelleg nem túl zavaró, az események követhetőek, az "ezt most miért filmezed", illetve az "ezt most ki filmezi" kérdések feltehetők ugyan, de csak a szórakozásunkat rontjuk el velük. Az, hogy Harlin nem kifejezetten horror-rendező, az ijesztgetéseknél sajnos kiderül, a finálé viszont olyan bájosan eltúlzott és vigyorogtatóan WTF, hogy lehetetlen haragudni rá, még akkor is, ha a Descent nem csak beköszön, de kényelmesen helyet foglal, és még egy kávét is elfogyaszt. A végső csavar pedig cinikusan nézve óriási marhaság, ezer sebből vérzik, szinte könyörög érte, hogy szétcincáljuk, másrészt szép keretet ad a filmnek. Lehet róla vitázni, a lényeg, hogy ne akarjátok pontról pontra levezetni, mert könnyen úgy érezhetitek magatokat, mintha egy isten háta mögötti hegyen bolyonganátok, ahol nincs segítség, nincs kiút, csak hideg van és kérdések és kilátástalanság.
Ha úgy érzitek, ez kell nektek, én azt is megértem.
Általában, ha a geekzre írok, mégpedig ide leginkább a kedvenceimről szoktam, igyekszem valamelyest objektivitásra törekedni, már amennyire gyarló emberi mivoltomból futja. Most azonban, kedves olvasóink, nézzétek el nekem, nem fogok. A holló ugyanis az egyetlen olyan film, amit '95 környékén, egy osztálytárstól kölcsönkapott videokazettán meglesve a végén (It won't rain all the time...) azonnal visszatekertem, és abban a szúrásban újranéztem, azóta meg vagy hússzor. Ez persze az ízlésvilágom hiányosságairól is tanúskodik, hiszen mostani szemmel nézve azért jócskán kiütköznek a hibái, mindazonáltal a blogolás óriási előnye, hogy olyan szubjektív lehetek, mint a mindenkori politikai kommunikáció, azaz amennyire az aktuális érdekeim és hangulatom megkövetelik. Erősen elfogult, összevissza hazudozó ismertetőm következik.
Kezdem rögtön azzal, hogy a Cure zenéjével megtámogatott, tükörbezúzós, sminkelős jelenet a legfaszább hősgenezis, amit valaha vászonra vittek. Erről velem lehet vitatkozni, csak éppen kurvára nem érdemes, mert érvelni nem fogok, meggyőzni magamat meg végképp nem hagyom. "Just paint your face, the shadows smile /Slipping me away from you /Oh it doesn't matter how you hide /Find you if we're wanting to /So slide back down and close your eyes /Sleep a while,you must be tired" – jajong Rober Smith, és mennyire passzol! Innentől nem is lehet kérdés, hogy a Holló egy hatalmas film.
Nyilván nem ez a filmtörténet csúcsa, naná, hogy nem, sőt, valójában alig több egy gótikus gimmickkel megtoldott bosszú-, vagy ha úgy tetszik, szuperhősfilmnél. Bármennyire szokás ezen lovagolni, az is tök mindegy, hogy Brandon Lee-t történetesen a forgatás alatt érte a halál. Persze, szar ügy, de inkább nem szeretném elhinni, hogy maga a végeredmény emiatt örvend kultstátusznak. Engem legalábbis az össztermék szempontjából bármilyen filmnél teljesen hidegen hagy, elhunyt-e menet közben valaki az alkotógárdából, és ez nem érzéketlenség, csupán a dolgok helyükön kezelése.
A holló önmagában méltó, hogy verjük rá a nyálunkat. Ha megnézzük ezt a James O'Barral, a forrásként szolgáló képregény alkotójával készült, amúgy lenyűgöző interjút, ott elhangzik, hogy a producerek szerint minden idők egyik legsötétebb képregényéből, aminek keletkezését egy személyes tragédia mellett nem kevéssé befolyásoltak olyan zenék, mint a Joy Division, The Cure, Bauhaus, vagy Iggy Pop, akár musicalt is lehetett volna forgatni, Michael Jackson főszereplésével (akit maga az interjú egyáltalán nem izgat, az 26:41 környékén győződhet meg, hogy így volt). Köszönjük szépen, bár tény, hogy ez a változat már csak perverzióból is számot tarthatott volna az érdeklődésemre.
Ehhez képest valami döbbenetes, isteni szerencse, hogy bár a film az alapanyaggal (ami a maga punk-lírába áztatott, történetnek csak jóakarattal nevezhető erőszakorgiájával olyannyira külön írást érdemel, hogy itt és a továbbiakban csak minimálisan térek ki rá, a filmmel is csak ott vetem össze, ahol végképp elkerülhetetlen) csak nagyon távoli köszönőviszonyban van, mégis a 90-es évek egyik legkarcosabb, leginkább kompromisszummentes, önmagában is működőképes adaptációját kaptuk, és akkor azt is ide merem írni, hogy a képregényfilmek újkeletű dömpingjét megelőzve az egyik legerősebb feldolgozás, ami valaha született.
A szerkezeten és a sztorin elmélázni teljesen meddő vállalkozás, merthogy szinte csak ürügyként léteznek: faszit és barátnőjét kegyetlenül meggyilkolják, faszi egy madarat kergetve kimászik a sírból, brutális bosszút áll, a végére kis bonyodalom, leszámolás, csókolom. Akár fordított szemszögű slasher-mozi is lehetne, de természetesen a lényeg nem itt rejlik.
A holló szikár, végletekig lecsupaszított alkotás, illetve nem mindig, de jellemzően azokon a pontokon működik a legkevésbé, ahol magasabbra céloz. Erényei nem a dramaturgiai vagy jellemfejlődési csavarokban, hanem a jancsiszög-összetettségű alaptéma ábrázolásában mutatkoznak meg, legjobb tulajdonsága egészen pontosan az a fajta nyersnek és akár ötlettelennek is nevezhető keresetlenség, ami leginkább az exploitation-filmek sajátja. Ne is szépítsük, A holló minden ráaggatott hangulati elem dacára maga is exploitation a javából - eleve kivégzésjelenetek laza láncolata, de még ezt is megfejeli olyan elképesztő nyalánkságokkal, mint mikor az elviekben pozitív főhős heroinos fecskendőkkel akupunktúrázza tele szerencsétlen áldozatát.
Mert hogy máshogy lehetne elmesélni a halálból visszatért rockzenész történetét, aki egy törzsasztalnyi, mosdatlan, rossz arcú bűnözőn vesz véres elégtételt? Jó, kicsit szórakoznak a drámával, a szerelemmel, a cigiről leszokni készülő őrmesterrel, meg a gördeszkás, félárva kislánnyal, de ha őszinték vagyunk, ezek csak töltelékjelenetek, a leghatásosabb ugyanis még mindig az, ahogy a harlekinarcú, sétáló hulla ipari ritmusokra halomra lövi, kardélre hányja, vagy éppen ezeknél sokkal kreatívabb módokon meneszti halálba a helyi alvilág krémjét. Nem mondom, tényleg van valami rohadtul szép Eric Draven szenvedésében és síron túl is tartó szerelmében, de ezek csak addig szükségesek, amíg megalapozzák a haragját. A hollót azért lehet nagyon szeretni és átélni, mert a legtöbben hasonlóan, kurvára dühösek tudunk lenni, amikor éppen fáj az élet, és az elképzelés, hogy ilyen ádázul, mégis stílusosan vágjunk vissza, bármennyire kamaszos és éretlen is, szerintem a legtöbbünktől nem áll távol. Vagy csak én vagyok szociopata, ebben az esetben kérlek, szóljatok, hátha megmenthető pár élet, ha időben elhúzok terápiára.
Arról aztán nem is beszélve, hogy a 90-es években elharapózni kezdő, mára pedig abszolút fősodorrá vált urbánus gótikának ez volt az egyik első, és talán legszilárdabb mozgóképes sarokköve. Az idealizmus és a kiábrándultság természetfeletti motívumokkal vegyített összecsapásába a lepusztult, eső áztatta, korrupt nagyváros színfala előtt ilyen kellemesen se előtte, se utána nem borzonghatott bele a nagyérdemű. Az is ritka, hogy egy nagyközönségnek szóló film ilyen szépen szolgálja ki egy viszonylag periférikus, teljesen más médiumban gyökerező szubkultúra (jelesen a gót/dark zenei színtér) igényeit. Igaz, szerintem pont az amúgy sokat méltatott, a korszak felkapottabb underground zenéit felsorakoztató soundtrack a film egyik leggyengébb pontja, mert hiába tiszteleg a filmes lehetőségekhez képest elfogadhatóan O'Barr eleve zenei ihletésű eredetije előtt, hiába passzol remekül a pont ugyanennek a színtér bandáinak klipeket rendező Alex Proyas stílusához, kevés kivétellel felejthető előadók felejthető dalait sikerült összegyűjteni, amik egyszerűen méltatlanok a képregényben megidézett, műfajteremtő klasszikusokhoz. Akkor már nagyságrendekkel jobb Graeme Revell, a kísérleti filmzenék 90-as évekbeli gurujának szimfonikus aláfestése, ami panaszos kórusaival, egzotikus fúvósaival, törzsi ritmusaival, ipari csattogásaival hátborzongatóan hozza a már-már mitikus városi vadon időtlen, nyomasztó hangulatát.
A végén csak nem lettem olyan elfogult, mint szerettem volna, mindazonáltal megismételhetetlen, elemi erejű filmnek tartom A hollót, és a nyilvánvaló hibái dacára is marad - stílusosan - örök szerelmeim egyike. Kár azért a néhány túl sokat markoló, megmondókényszeres jelenetért, kár az esetenkénti nyálasságért, kár az elkerülhetetlen, mégis bántóan kilógó, hősies, végső leszámolásért. Kár, kár, kár, szól a holló (ami persze igazából varjú), de károgjon csak, mert azt, amitől kurva jó, zsigeri és páratlan az egész, ezek sem tudják elrontani, és hát ja: nincs, tán nem is lesz még egy ilyen film.
Emlékeztek még a 2011-es Dead Island első trailerére, a szétmarcangolt nyakú kislánnyal és a lassítva, visszafelé játszott zombitámadással? Elkészült az élőszereplős változata, ugyanazzal a zenével, és, amennyire lehetséges, ugyanazokkal a képekkel, kockáról kockára.
A gyerekek jelentik a jövőt. Ezt az egyszerű bölcsességet sosem értelmezték olyan drasztikusan, mint ebben az 1985-ös, elismerések és díjak armadáját begyűjtött, klasszikus sci-fiben. Itt ugyanis egyetlen kisfiún áll vagy bukik az egész emberiség sorsa. De a faj megmentéséért vívott háború legnagyobb csatái nem az űrben zajlanak, hanem az elmékben, szívekben és lelkekben, és nem lőfegyverekkel, hanem szavakkal, ideákkal, manipulációkkal és minden fontos erkölcsi mérce két lábbal tiprásával. Mint a legjobb sci-fik általában, a Végjáték is valami más a sci-fi köntös alatt. Kortalan történet az Emberről, a moralitásról, a nem egyszerűen elvesztett, hanem egyenesen elpusztított ártatlanságról, és arról, hogy milyen messzire szabad, lehet, és kell elmenni extrém körülmények között.
A jövőben az emberiség már túl van két pusztító háborún, amit egy kollektív tudattal rendelkező idegen fajjal, a hangyokkal vívott. A Föld ugyan győztesen került ki a konfliktusokból, de a vezetők nem áltatják magukat: csak idő kérdése, hogy a valószínűleg máris úton lévő harmadik inváziós sereg megérkezzen (az utazás a két faj otthona közt évtizedekbe telik), és ha a védő csapatokat nem egy olyan stratégiai lángelme irányítja majd, mint aki a második háborút annak idején megnyerte, az az emberi faj végét jelentheti. A Nemzetközi Flotta egy űrállomáson berendezett csataiskolát üzemeltet, amiben gondosan kiválasztott, 6-10 éves briliáns gyerekeket képeznek ki a messiásszerepre. A legígéretesebb közülük Andrew „Ender” Wiggin, akit tanárai ezért kegyetlenül manipulálnak, és lelki-fizikai tűrőképességének határain túl taszítanak – mert ha mindezt túléli, ő lehet majd az emberiség megmentője. Ha meg nem, úgyis vége mindennek.
A könyv sarkalatos pontja, hogy gyerekekről szól, és mind tudjuk, hogy nincs kegyetlenebb lény egy gyereknél, akinek vágyait, impulzusait koránál fogva még nem szabályozzák a társadalmi normák. Adj egy ilyen gyereknek bőven átlagon felüli, már-már félelmetes intelligenciát, és a leghatékonyabb katonai kiképzést, ami csak létezik a világon, majd tégy vele valamit, ami nem tetszik neki, és a pokol azonnal elszabadul. Az „iskolában” a jövő stratégiai zsenijeit csapatokba osztják, és súlytalanság állapotában szerveznek köztük taktikai csatákat. Ender a legfiatalabb és egyben a legbriliánsabb – már ez is elég, hogy kivívja társai irigységét és ellenszenvét, de amikor ráadásul hamar csapatvezető lesz, és szokatlan gondolkodásmódjának köszönhetően sorra nyeri még a legnevetségesebb és legnyilvánvalóbb módon megbundázott ütközeteket is, ellenfeleibe az irigység mellé befészkelődik a megalázottság érzése is. És a zseniális és veszélyes gyerekek negatív érzelmeinek forrongása és kitörése riasztóbb, mint bármilyen horror rémalakjainak őrjöngése.
Nincs még egy sci-fi (és fantasy) író, aki úgy értené az emberi természetet, mint Orson Scott Card. A Végjáték szereplőin keresztül bemutatja a legjobbat, és a legrosszabbat, amire a homo sapiens képes: szeret, tisztesség, nemesség, becsület, gyűlölet, aljasság, gonoszság, apátia. Mert Card történeteinek fő erőssége mindig a karakterek pszichológiájában, dilemmáiban és döntéseiben rejlik, olyannyira, hogy a nagy kérdés sokszor nem az, hogy a főhős meg tud-e tenni valamit, hanem, hogy morálisan van-e joga megtennie (az erkölcs, a felelősség és a túlélőösztön kaotikus és katartikus ütközése egyébként a könyv második folytatásában, a Fajirtásban éri majd el csúcspontját). És Cardnak nem szokása könnyű megoldásokkal feloldani ezekeket a konfliktusokat – sőt, még magát a kérdést sem rágja szájba, nemhogy a választ. A Végjáték egyik kényelmetlen dilemmája „a cél szentesíti az eszközt” elve köré épül. Mert mondhatjuk, hogy a cél nem szentesíti az eszközt – de minden relatív, és mi van, ha az eszköz „csak” egy kisfiú gyermekkorának, ártatlanságának, csaknem emberségének elpusztítása, a cél pedig nem kevesebb, mint az egész emberi faj megmentése? Mit ér a morális értékekhez való ragaszkodás, ha így ezek az értékek is elpusztulnak velünk együtt?
Card ezeket a kérdéseket kevésbé globális szinten is felteszi: Ender életét többször is veszélyeztetik az idősebb fiúk, és csak egészen extrém brutalitást használva képes felülkerekedni rajtuk. Az író ráadásul fel is menti hősét (emiatt a sok elismerés mellé bőven kapott hideget is), hiszen ezeket az eseményeket az életét, kiképzését irányító felnőttek idézik elő manipulációikkal, és maga Ender látványosan viszolyog attól, amit meg kell tennie az önvédelme érdekében. A tanárok és tisztek egyes fejezetek előtti beszélgetései engednek (nem egyszer keserű, a cinizmus határán egyensúlyozó) bepillantást a felnőttek nézőpontjába, és egyben árnyalják a képet: Ender számára a kiképzés során nem a hangyok, hanem ezek a felnőttek válnak az ellenségeivé, de ők nem vérben forgó szemű gonosztevők, hanem felelősségteljes, elkötelezett katonák, akik az egész emberiség érdekeit kénytelenek szem előtt tartani. A Végjátékban mindenki teszi, amit tennie kell, még úgy is, hogy tisztában van a szörnyű következményekkel. Hősök és szörnyetegek egyszerre.
És a következmények egyre súlyosabbak. Ender arra kényszerül, hogy feladja családját (bár eleve csak nővéréhez, Valantine-hoz fűzik szoros kötelékek), eltávolodjon társaitól, hogy megtagadja magától a barátságot, hogy feláldozza gyermekkorát, hogy gyilkoljon, és végül, hogy egy olyan rettenetes bűnt kövessen el, amit ember őelőtte soha. A finálé még úgy is brutális gyomorszájon vágásként hat, hogy a mai olvasók számára már könnyen kikövetkeztethető – ettől Ender tettének súlya, borzalma nem csökken. És miután Card főhőse ártatlanságának utolsó foszlányát is széjjeltépte, még mindig nem végzett. Ahogy a rettegett és gyűlölt ellenségről kiderül az igazság, ahogy ez a szörnyű rémálom hirtelen arcot és humanitást kap, amikor már túl késő, az az ember, a tolerancia és az értelem tragédiája.
A magyarul most, a klasszikus fordítás felhasználásával újra megjelent Végjáték a szerző azonos című 1977-es novellájának, szövegét, stílusát tekintve egyszerű és lényegre törő, könnyű nyelvezetű, így rendkívül olvasmányos kibővítése (az említett taktikai csatákat Card elképesztő intenzitással írja meg). Később a könyv egész regényfolyammá nőtt, egyik mellékszereplője, Ender legbriliánsabb katonája, Bean, külön sorozatot kapott (első rész, az Ender árnyéka a Végjáték történetét meséli el újra az ő szemszögéből), plusz születtek belőle képregények, és most már a filmadaptáció is a nyakunkon van (kedd este jön róla a kritika.)
Ugyan a Szovjetunió, mint potenciális ellenségkép (mindenki tudja, hogy a hangyok fenyegetésének elhárítása után az e célból egyesült emberiség ismét háborúzó frakciókra bomlik majd) pár éven belül elavult, viszont ettől eltekintve Card jövőképe abszolút autentikus. Előrevetítette az internetet és jelentőségét (Ender hozzá hasonlóan zseni testvérei a háló névtelensége mögé bújva, komoly társadalmi-politikai esszéket írva szereznek befolyást), az Óriás itala nevű, a gyerekek gondolkodásmódját és képességeit felmérő fantasy játékkal a virtuális valóság területére tévedt, a távolságtól független, azonnali üzenetváltást lehetővé tevő berendezéssel (ansible) pedig a kvantummechanika világába köszönt be. A könyv persze nem ezek miatt kortalan. A sci-fi valóban csak köntös, a sztorit különösebb erőlködés nélkül le lehetne rángatni a jelen realitásába is, üzenete, veleje sértetlen maradna. De a galaktikus színtér, a lehető legextrémebb körülmények felnagyítják, jelentősebbé teszik közlendőjét. Ami mi is? Az a legjobb benne, hogy mindenki eldöntheti maga. Card senkit nem vesz hülyére azzal, hogy könnyű válaszokat osztogat nehéz kérdésekre. Azokat találd csak meg te, ha tudod.
Állok a Vista mozi előtt és nézem a hatalmas neontáblát. Éjfél után három perccel le is kapcsolják: az utcán néhány csendben didergő ember rugdossa idegesen nevetgélve a cigicsikkeket a tizenkét fokos melegben. Vérzik a szívem és próbálom valahogy összerakni az elmúlt három órát, valami értelmet vagy magyarázatot találni az egészre.
A Wall Street farkasában azonban eredendően tőzsdeügynökök vannak. Kereskedők. És az elmúlt lassan hat év fényében ez az egykor valamennyire tisztelt, de mindenképpen irigyelt szakma más megvilágításba került. Hogyan - tettem fel magamnak a kérdést - hogyan fogok tudni nem hogy drukkolni, de egyáltalán együtt érezni olyanokkal, akik konkrétan összeomlasztották a világ pénzügyi rendszereit? Akiknek a mohósága, cinikus viselkedése vezetett ahhoz hogy egy kisebb európai országnyi ember szó szerint az utcára került - és itt most tegyük jótékony zárójelbe a “személyes felelősség” kérdését. A válasz egyszerű: Terence Winter - akinek kilencvenes évekbeli Xena, a harcos hercegnőben elkövetett tetteit most már végleg zárójelbe tehetjük - és maga Martin Scorsese ugyanazzal a stílussal, eleganciával, a “hiteltelen narrátor” hitelességével, bántóan őszinte és irigylésre méltóan barokkos történetfűzésével A Wall Street farkasa egy lendületesebb hullám gyengédségével bevon Jordan Belfort világába, amely Matthew McConaughey-val kezdődik és Kyle Chandlerrel végződik. És mintha egy perc sem múlt volna el 1996 óta.
Késő van, a város zaja távol és egyedül vagyok, tudván mindazt, amit szerintem mindenki tud: eljő 2014 és A Wall Street farkasa szart sem fog nyerni. És nézem és elképzelem ahogy Joe Pesci játssza Belfort. Vagy Ray Liotta. Vagy DeNiro. És ugyanúgy szép, DiCaprio egyenrangú Ace Rothsteinnel. Jó könyv, jó színészek jó rendezés. Az év filmje “hands down” és leszarom a toplistákat. A Wall Street farkasa talán lehet, hogy ugyanúgy kultfilm lesz, mint ahogy alapfilm nekünk a Casino meg a Nagymenők - hogy fiatalon megpróbáljuk utánozni, majd idősebb korunkban rájöjjünk hogy mennyire kis buták is voltunk amikor nem vettük észre a vagy ötezer különböző helyről előbugyogó, lézerpontos leírását nemcsak a beszívás gyönyöreinek, de a józanság kínjainak, és ennek az egésznek, amit ostoba kifejezéssel függésnek nevezünk. És persze ott van a mindenen átgyalogoló gazemberség, ahol az első gyenge, barátunkat-harcostársunkat megmenteni akaró gesztust azonnal lerombolja a gyarlóság, az emberi gyengeség és a saját seggünk védelme. Olyan gyönyörű hogy az már gyűlöletes.
A vakító napsütésben gyönyörűen ragyogó, makulátlanul tisztán tartott, a legprecízebb feng-shui alapján berendezkedett utópisztikus városok láttán valahogy úgy van vele az ember, mint Józsi bácsi, miután megnézte a Csillagok háborúját: nem hiszi el. Szép, szép, de zsigeri szinten bujkál bennünk egy megfoghatatlan érzés, ami nem enged a minden földi jóval kecsegtető csábításnak. Biztos találkozott már mindenki azzal a bizonyos sci-fi alapvetésnek számító felütéssel, amikor a főhős idilli élete és az ezt biztosító paradicsomi körülmények egyszeriben felborulnak, mert kiderül, hogy valami mégis bűzlik, még sincs minden akkora rendben, és elindulunk egy legtöbbször izgalmas felfedezőútra, hogy rájöjjünk, már megint a hataloméhes, korrupt ember kavarja a lecsót a felszín alatt. A 2011-es év egyik különleges animéje, a No.6 szintén ennek a toposznak terít meg, ám a sötét jövőképes, mátrixos, összesküvéses, titok-a-titokban menüsort nem átall megbolondítani némi homoszexualitással, moralizálással, példabeszéddel és ingujjból előhúzott Gaia-messiással.
Egy viharos estén aztán örökre felborul eddigi élete, mert menedéket biztosít egy szökött fegyenc fiúnak, Nezuminek (a neve azt jelenti: Patkány). Nezumi karján lőtt seb, szemében vadság csillog, Shion mégis baráti jobbot nyújt neki – aminek egyenes következménye, hogy a mindent látó Nagy Testvér másnap már lakoltatja is ki a kis családot. Shiont kizárják az iskolából, parkőrként kap állást, anyja pékséget nyit a zsúfolt, teljesen átlagos Elveszett Városnak csúfolt körzetben. Négy év telik el így, aztán egy napon Shion és kollégája egy feketére aszott hullát találnak a parkban, majd a kolléga rövid időn belül csatlakozik a fonnyadtak klubjához, Shion szeme láttára aszalódva feketére, a procedúra végén pedig egy büdös nagy darázs fúrja ki magát a szerencsétlen nyakából. Shiont gyilkosság vádjával a helyi Men in Black a javítóintézetbe szállítaná, ahonnan még senki nem került elő élve, csakhogy az odavezető úton a daliássá serdült Nezumi megmenti, és a falak külső tövében deszkákból és hullámpalákból ácsolt söpredékvárosba viszi, ahol szabadon élheti áram- és központi fűtésmentes életét. Anyja azonban továbbra is a sötét végzet ígéretét hordozó város „foglya”, Nezumi pedig titokzatos múltjából kifolyólag letett esküjének él, miszerint a földdel teszi egyenlővé a Hatos Zónát.
A kötetek közti egy év nem kevés idő, pláne ennyi rész esetén, így valószínűnek tartom, hogy a regények különálló részei más és más hangulatot, mondandót tükröznek, ennek eredményeképp a viszonylag rövid futamidejű anime egyes epizódjai már éles kontúrok mentén különülnek el. A 11 rész – sok más animével ellentétben, pl.: Angel Beatz! – pont elég a két, egymás felé talán-talán gyengéd érzelmekkel viseltető számkivetett srác sztorijának elmesélésére, sőt, meg merem kockáztatni, tízbe is belefért volna. Alapvetően jó a cselekményt a karakterfejlődéssel és a szappanoperás világbemutatással felváltva előtérbe helyező felépítés, bár a darazsas mystery plotot a tél beköszöntére hivatkozva parkolópályára tenni, még ha szükséges is, nagyon átlátható trükk. A sorozat közepén felesleges jelenetek követik egymást, amikben röhejes erőfitogtatáson és a Nezumi karakterét körbevevő titokzatosság unalmas és érdektelen sulykolásán kívül érdemi dolog alig történik. Az utolsó két rész deus ex machina-szerű feloldása, a világot megrengető események kvázi hirtelenszerűsége, illetve eme kettőnek a nem kellőképpen, sőt, pongyola módon történt megágyazása hagyott bennem némi elégedetlenséget.
A No.6 nem csupán ezzel tett próbára. Mivel nem szeretem idő előtt ellőni a poént, ezért bármit nézek meg, a lehető legkevesebbet olvasok el róla előtte. A sorozat kellemes sci-fi alapjába sok minden belefér, és habár nem tiltakozom a shounen ai-k ellen (boy’s love – férfiak közötti romantikus kapcsolat bemutatása; félreértések elkerülése végett: nem pornó, nem öncélú, épp ellenkezőleg, romantikus és érthető módon felépített vonzalmak állnak a középpontban, a fiatal nők zabálják Japánban), azért meglepetésként ért, amikor Shion és Nezumi olyan pillantásokat váltott, vagy épp egymás haját simogatták. Hozzátenném, túlzásba ezt sem vitték, szépen belesimul a történetbe, sőt, Nezumi részéről motivációként szolgál, így aztán a sztorit is előrelendíti.
A Fox International magyar csatornát indít itthon február 1-től. Hozzák magukkal a THE WALKING DEADet, és többek közt az Amerikában májusban startoló új 24 évad, a LIVE ANOTHER DAY is náluk fut majd.
Los Angeles, ’40-es évek, zsaruk, gengszterek, veszélyes nők és hullák. Ennél több nekem nem is kell felütésnek, hogy azonnal akarjam. Konkrétabban: felnőtteknek szóló, az idézett zeitgeist mocskába könyékig túró drámasorozat egy kábelcsatornánál, Frank Darabonttól? Olyasvalakinek, mint én (fő ismertetőjele: sucker for noir) ez egy olyannyira nedves álom, hogy szinte bele lehet fulladni a gyönyörbe. A hasonló témájú (és hasonló, sőt, adott esetben azonos karakterekkel teli) Gengszterosztag alkotói mindenestül eltöketlenkedték a dolgot, de semmi gond, itt a Mob City, és első évadjának hat része egy csodálatos neo-noir virágzás kezdete. Kellett volna, hogy legyen.
Ezeknek a remek karaktereknek csak egy-két villanás jut, egyébként potenciáljuk kihasználatlan marad, mert a cselekmény inkább a fafejű Teage-et követi, ahogy a szintén csak mérsékelten meggyőző femme fatale-t, egykori feleségét (Alexa Davalos) próbálja kívül tartani a tűzvonalból. A sztori a kelleténél jóval ráérősebben építkezik, és csak a végén válik világossá, hogy a sok-sok mellékszál azért lóg a levegőben, mert ez a hat rész egy prológus egy hosszabb sorozathoz, ami már valószínűleg sosem fog elkészülni. Valahol kár, mert a négy és fél óra elteltével kialakul egy komplex szituáció, amiben burjánzanak a lehetőségek, másrészt viszont a baj messze nem csak az érdektelen főhőssel és a felvezetés-jelleggel van. 
Aki kicsit jobban belegondol a hidegháború fegyverkezési agyrémébe, Amerika és a Szovjetunió többszörös világpusztításra elegendő nukleáris arzenállal való faszméricskélésébe, az előbb-utóbb eljut arra a pontra, ahol csodálkozik, hogy életben van, vagy, hogy megszületett, illetve, hogy egyáltalán még mindig létezik az emberi civilizáció. Csak egy dolog: a ’60-as évek elejétől a Fal leomlásáig az amerikai légierő tömegpusztító fegyverekkel felszerelt bombázóinak egy része folyamatosan a levegőben volt, fix pontok közt repkedve oda-vissza, hogy minél előbb le tudják radírozni a térképről a ruszkikat, ha a helyzet úgy kívánja. Utána persze visszatérniük se lett volna hova, de az másodlagos volt.
Aztán jön a hidegzuhany: egy ostoba műszaki hiba miatt egy bombázóraj téves parancsot kapott Moszkva megtámadására. A rádiókapcsolat nem él, a gépeket ezért nem lehet visszahívni. Vadászrepülőket küldenek utánuk, hogy lelőjék őket, de hiába, már túl messze járnak. Az elnök felhívja Moszkvát, és az amerikaiak a szovjetekkel karöltve próbálják megakadályozni a katasztrófát - ám egyre inkább úgy tűnik, hogy ez csak egy végzetes döntés meghozatalával lehetséges.
A háborúnak már kutyái sincsenek, csak gépei, amik hidegen, ridegen, szenvtelenül kattognak, teszik, amire programozták őket, és nem gondolkodnak, nem mérlegelnek. Az emberi tényezőt, mindazt, ami képes lenne morális szempontból tekinteni a helyzetre, ami a gomb lenyomása előtt eljuthatna a „várjunk, hiszen ez őrültség” következtetésre, kihúzták az egyenletből. A történelem legképtelenebb abszurduma: a világot a béke és az életben maradás nevében embertelenítik el, majd csodálkoznak, hogy emóciók és humán kontroll nélkül az egész bolygó gyorspályán száguld a pokolba. Veszettül vicces lenne, ha nem volna olyan átkozottul félelmetes – és ha nem vonatkozna a mai világra is, évtizedekkel a hidegháború vége után. 
Mi történik, ha a nem éppen túláradó emberszeretetéről híres Stanley Kubrick vígjáték (pontosabban: szatíra) rendezésére adja a fejét? Apokalipszis, természetesen. A rendező leginkább egész stábját próbára tevő maximalizmusával, végletes perfekcionizmusával jellemezhető, véletlenül sem a humor jut eszünkbe róla. Félreértés ne essék: a Dr. Strangelove... sem a néző (gomba)felhőtlen szórakoztatását tűzi célul maga elé, témája az orosz-amerikai atomfegyverkezési verseny, ami ugye körülbelül annyira vicces, mint egy perforált vakbél. Hála az égnek, hogy a film nem napjainkban játszódik, megnyugodhatunk, hogy az emberi butaság, önzés és rosszindulat ma már semmiféleképpen nem vezethet olyan eredményre, amit itt láthatunk. Ja nem, bocs, persze, hogy a film aktuálisabb, mint valaha.
A Peter George Red Alert című regényén alapuló film csak első látásra lóg ki Kubrick rendezői életművéből. Bár sem előtte, sem pedig a Dr. Strangelove után nem volt jellemző rá az egyértelmű, idézőjelektől mentes humorizálás, alkotói világától korántsem idegen a közeg. A Mechanikus Narancs felgyorsított szexjelenete, brutalitásában is abszurd erőszak-ábrázolása, vagy az Acéllövedék Hartman őrmesterének monológjai egyaránt tartalmaznak komikus elemeket. Nála az egész emberi létezés egy rossz vicc, kellemetlen geg, nem mókás, inkább kínosan nevetséges. A nézőt gyakran feszélyezi éleslátása, a kíméletlenség, ahogy saját gyarlóságainkkal szembesít minket. Kubrick sohasem okít, nincsenek nevelői szándékai, egyszerűen a végletekig facsar létező, félelmetesen valódi, taszítóan emberi tulajdonságokat. Tökéletesen bevilágítja a borzalmak helyszíneit, precíz képkivágásokba rendezi a káoszt, amit gyakran szemére is vetnek kritikusai, mondván: elidegeníti közönségét, távolságot tart a befogadóktól, filmjeit inkább tisztelni lehet, szeretni nem. Az elidegenítés valóban eszköztárának szerves részét képezi, de nem nehezíti, inkább segíti a befogadást: a teátrális beállítások, a hétköznapi értelemben vett életszerűségtől elrugaszkodó, felfokozott színészi játék egy pillanatra sem feledtetik, hogy filmet nézünk, így műalkotásként tekinthetünk tablóira, fikcióként kezelhetjük legrettenetesebb látomásait is. A valóság soha nem lesz olyan esztétikus, szépen komponált és kidolgozott, mint egy Kubrick-film. És ezt vegyétek dicséretnek.
A szereplőgárda Sellers parádéján felül is tartogat meglepetéseket: az általában méltóságteljes, higgadt férfiakat alakító George C. Scott itt grimaszoló, szünet nélkül rágózó, vadul gesztikuláló eszement, túlpörgetett játékával (amire Kubrick állítólag komoly viták árán vette rá) csaknem ellopja a show-t. Sterling Hayden teljes komolysággal előadott eszmefuttatásai az emberi testnedvek fontosságáról (melyre a komcsiknak, mint nem-embereknek nincs szükségük) hátborzongatóan viccesek, de a mellékszerepekben is emlékezetes alakításokkal találkozhatunk, különösen a Guano(!) ezredest alakító Keenan Wynn, és az emblematikus cowboymutatványt prezentáló Slim Pickens kiemelkedőek. A belsőknél a dialógusokat nem szakítják meg gyors vágások, így néha olyan érzésünk lehet, mintha egy nagyon professzionális színházi közvetítést néznénk, ami, tekintetbe véve a kiváló színészi munkát, kifejezetten élvezetes.
Eddig sem volt kétséges számomra, hogy a jobb híján "Sors"-ként emlegethető, kifürkészhetetlen felsőbb hatalom gyakran úgy viselkedik, mint egy rosszindulatú, kegyetlen szarházi, az utóbbi évek talán legsokkolóbb színészhalála, Paul Walker végzetes balesete azonban még így is fejlövésszerű élményként hatott. Hogy miért történt, fejtegetni felesleges, csak kurva nagyokat káromkodni lehet, választ találni nem. Kétségtelen, hogy az akciófilmek között nehezen találni minőségibb szórakozást a Halálos iramban sorozat epizódjainál, melyek sikerében a színész karakterének kiemelkedő érdemei vannak, Walker pedig manírok nélküli, erőteljes jelenlétével képes volt működőképessé varázsolni alacsonyabb költségvetésű, kevésbé sikerült munkákat is. Fizikai adottságai alapján a fantáziátlan hollywoodi szereposztók kizárólag szépfiúszerepekre kárhoztatták, amit láthatóan nem nagyon bánt: kevés nála szerényebb, a sikert a megfelelő helyi értéken kezelni képes sztár dolgozott manapság az álomgyárban. Az Hours megítélésénél nyilván kivonhatatlan a képletből a tragédia ténye, de ez a film bizony minden gyász, szomorúságérzet hiányában is könnyedén megállná a helyét bármilyen értékelésnél.
Ez pedig Walker pontosan, precízen megoldott szerepformálásának, szimpatikus személyiségének köszönhető. Minden erőfeszítés nélkül tartja fogva figyelmünket, a teátrális gesztusokat ügyesen elkerülve játszik még az olyan, erősen rizikós jelenetekben is, mint a feleség halálhírének tudomásul vétele, vagy a kisdedhez intézett monológok elővezetése. A film témájából adódóan alakítása könnyen sziruposságba fordulhatna, a színész jó ízlésének köszönhetjük, hogy ez végül nem következik be. Mikor pedig könnyes szemmel felteszi magának a "Miért kellett megtörténnie" kérdést, garantálom, hogy magatokban ti is megkérdezitek. Kétségkívül szép, elegáns munka, olyasmi, amit a színész emléke megérdemel.
Hugh Jackman után most Andrew Garfield borzolgatja a rajongói kedélyeket, mondván, hogy három PÓKEMBER-filmre írt alá, és onnantól nem érdekli a dolog. Marc Webb is trilógiáról beszél, szóval a negyedik részhez lehet, hogy majd kereshet a Sony új színészt és rendezőt. Vagy sok nullát írnak a csekkfüzetbe. Vagy rebootolják az egészet megint.
Samuel L. Jackson szerepet kaphat a Warner új TARZAN adaptációjában, Alexander Skarsgard és Christoph Waltz mellett.
Cataclysm: Ultimate Comics Spider-Man #2
Nagyon érdemes szétnézni a független képregényszerzők soraiban, mert számos gyöngyszemre lelhetünk, különösen ha az egyébként rajzfilmeket sztoribórdozó (mint a Generator Rex vagy Ben 10) animátor szabadidejében kedvtelésből és szerelemből képregényt készít. Ez még kis hazánkban is megtörténhet, de minálunk ritkán teszik közzé a Comixology Submit szekciójában a művüket (pedig igazán megtehetnék). A szinte csak digitális terjesztésben létező (a szerzőtől személyesen megrendelhető a limitált számú papírváltozat) graphic novel mintha Doug TenNapel és a Pixar animációs filmek szerelemgyereke lenne: 377 oldalnyi, fekete-fehér, kihúzás nélküli, de nem szétmosódott ceruzarajz, rajzfilmszerű karakterekkel, de nagyszerű dialógusokkal, finom humorral és érzelmeket ébreszteni képes sztorival. A főszereplő, Jill McKay, akárha a Toy Story Jessie-jének felnőtt, öntudatos és szexi változata lenne, aki bikiniben és szörfdeszkával járja az 1800-as évek amerikai határvidékét. Itt találkozik Roddal, egy kisfiúval, aki természetesen segítségre szorul, mert egy próféciának köszönhetően rendkívül rosszarcú gazemberek üldözik. Jill nyilvánvalóan a szárnyai alá veszi a srácot, szembeszáll az üldözőkkel és megkapunk mindent, amit egy tisztességes westerntől elvárunk: kocsmai verekedés, halálos hajsza, pisztolypárbaj. Az egész történet végtelenül dinamikus és friss hatást kelt, ami nem véletlen, mert mégiscsak egy storyboard artist műve: az oldalak sok panelt használnak, az arcok kifejezőek, a szereplők szinte élő időben mozognak. A kötet nagyszerűen szórakoztat izzadt erőlködés nélkül, könnyedén és még csak a világot sem kell megmenteni hozzá, csupán egy kisfiút. Úgy kell ez a valódi iparágként nagyüzemben szállító amerikai képregénypiac miliőjében, mint egy falat kenyér. (Nagy Krisztián)
Hosszú évek teltek el úgy, hogy Deadpool karakterével a Marvel képtelen volt piacra dobni egy jó, de még csak nem is, hogy jó, hanem egyáltalán viszonylag korrekt, sőt, konkrétan nemszar sorozatot. Volt nem egy író, aki más címekben, remekül írta őt vendégszerepekben (csak egy példa: Rick Remender az X-Force-ban), de a 2000-es évekbeli saját szériái borzalmasak voltak. A tavaly elstartolt Marvel NOW! végre gyógyírt jelentett erre (is). A komikus Brian Posehn és Gerry Duggan szériájánál fergetegesebb kevés van jelenleg az amerikai képregénypiacon (ha van egyáltalán). Posehnék már anno a halott elnökös agylövésükkel minden visszafogottságot agyonvertek, felnégyeltek és kilőttek a világűrbe a Nap felé, és a történeteik azóta is bődületesen vicces (és véres és politikailag maximálisan inkorrekt és tisztességtelen és illetlen), teljesen elszállt, fék nélküli gyorsvonatként robogó őrületek. A legutóbbi sztori, Rozsomák és Amerika Kapitány mellékszereplésével kivételesen éppen komolyabb volt, sőt egészen tragikus húrokat pengetett. Szegény Deadpool most annyira kivan, hogy nem is hajlandó elmesélni legújabb történetét, úgyhogy egy régi, de „nyomtatásba anno nem került” 1968-as wakandai kalanddal szúrja ki a szemünket. Posehn és Duggan ebben az egyrészes sztoriban, amiben nemhogy kontinuitással, de még csak a karakter saját szálának továbbvivésével sem kell foglalkozniuk, a szokottnál is jobban elengedik magukat: totális agyrém az egész szám, időutazással, dinoszauruszokkal, sárkánnyal, Asgarddal, a Figyelővel, a Negatív Zónával, a Lénnyel… még tudnám folytatni, de szerintem kapizsgálod. Röviden, az írók belehajigáltak a 20. számba minden vad ötletet, ami egy végigszívott/ivott hétvégén eszükbe jutott, és nem is ez a csoda, hanem az, hogy tudják konzisztensen tálalni, már amennyire a konzisztenciát egy ilyen tébolyodott szuperhős-paródia (mert ez az) egyáltalán megköveteli (nem akarok semmit lelőni, de azon, ahogy Deadpool élcelődik Odin Kirby-féle ábrázolásán, jó egy percig röhögtem). A rajzok nagyszerűek, természetesen a ’60-as évek végi stílust mímelik, igen szórakoztatóan. (Rusznyák Csaba)
Bevallom töredelmesen, hogy a Fables lelkes olvasói közül valahol a 115. számnál koptam ki, ahogy Willingham narratívája egyre csapongóbbá és töredezetté vált és bár így is voltak benne jó momentumok, az első 75 füzet céltudatos és több meglepetést okozó történetvezetését nem tudták újra elérni. Számtalanszor felemlegettük és maga Fabletown atyja is többször elismerte, hogy a Birodalom széthullásáig tervezte eredetileg a cselekményt, melyre Gepetto a Fabletown-i Egyezmény aláírásával tett pontot. Ami ezután történt, jobb, ha jótékony homály fedi, mint a Literals/Jack of Fables/Fables crossovert. Időnként rá-ránéztem a mi szürke és veszélyes világunkba szakadt mesehősök kalandjaira, de sem Cinderella James Bond utánérzésű kémtörténetei (Cinderella: From Fabletown with Love, Cinderella: Fables Are Forever), sem a hercegnőket középpontba helyező spin-off sorozata (Fairest) nem fogott meg. Amikor azonban felröppentek az első hírek arról, hogy a Fables befejeződik a 150. részével, szép takarosan lezárva az éppen folyó sztoriszálakat, már sejtettem, hogy Willingham valami nagy dobásra készül. Azóta megjelent egy Fables enciklopédia alaposan megtömve a szerzők személyes kommentárjaival, valamint a sorban a harmadik graphic novel (ha a Peter & Max című, valóban illusztrált regényt nem számítjuk – mind tudjuk a különbséget, ugye), a Fairest In All the Land. Ez utóbbi, karöltve az enciklopédia rendkívül erős nosztalgiahullámokat vető tartalmával visszaadta a korábbi lelkesedést, így jó eséllyel ott leszek, amikor a Fables univerzum főszereplői végleg révbe érnek. Mert mit is kapunk a kizárólag keménykötésben megjelenő Fairest In All the Land-től? Először is egy kerek, önmagában is élvezhető történetet, egy a gyökerekhez visszatérő murder mystery-t, melyben szinte az összes lényeges szereplő megfordul. Ezúttal is keretes a szerkezet (szó szerint, hiszen egy mágikus tükör interpretálásában halljuk), mint a 1001 Nights of Snowfall-ban, és 31 fejezetben és 10 napban meséli el a titokzatos sorozatgyilkos utáni hajszát, aki a hetedhét határ legszebb (azaz: fairest in all the land) királylányait szenderíti jobblétre változatos módszerekkel. Hab a tortán, hogy a kötetet 23 tehetséges rajzoló illusztrálta, akik egymást váltva jegyzik a fejezeteket, ám ez egyáltalán nem válik a képregény kárára, sőt: a kaleidoszkópszerű hatás egységes egésszé áll össze. Vélhetőleg elfogult vagyok, de nekem egyébként is gyengém az antológia jellegű megjelenítés. Egy szó, mint száz, valószínűleg nem csak bennem fog lobot vetni a lelkesedés kötet hatására és akkor még nem is beszéltünk a Telltale-féle videojátékfeldolgozásról, ami csak olaj a tűzre. Egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy a Fables univerzum emelt fővel, méltósággal fog levonulni a színpadról, remélhetőleg tapsvihartól és tűzijátéktól övezve. Nagy remények, kívánom, hogy Willingham éljen is velük. (Nagy Krisztián)
Ahogy azt manapság szokás: egyik eventből azonnal ugrunk a következőbe. Épphogy véget ért Jonathan Hickman Infinityje, annak következményeivel már veszi is fel a fonalat Matt Fraction. Élből azt akartam írni, hogy sajnos Fraction nem egy Hickman, de aztán eszembe jutott, hogy ő írja a Hawkeye-t, úgyhogy inkább máshogy fogalmazok: nem könnyű összeegyeztetni, hogy ezt az új crossovert is az említett utóbbi, hihetetlenül vagány és szórakoztató sorozat írója jegyzi. A 30 oldalas Inhumanity lassú, nehézkes, hosszú, erőltetett és érdektelen – főleg, ha az Infinityhez hasonlítjuk, ami remek ötletekkel, szédületes tempóban adta elő monumentális űroperáját. Thanos Föld elleni rohamának egyik legfontosabb következménye, hogy Black Bolt, az inhumanok királya felrobbantott egy globális hatású terrigen bombát, ami az emberiség soraiban tudtuk nélkül lappangó honfitársait juttatja el az evolúció következő szintjére. Ennek sajnálatos mellékhatása a New York fölött lebegő Attilan romhalmazzá robbanása volt. Az Inhumanityben az ezek hatására picit megtébolyodott és nagyon zabos Karnakot lekapcsolják a Bosszú Angyalai, akiknek aztán elmeséli az inhumanok történetét, és hogy valami nagyon csúnya, rossz és nagy dolog fog nemsokára bekövetkezni. Aztán kinyírja magát. Szóval, az egész füzet egy hosszú, elnyújtott, nyögvenyelős, hatásvadász és üres felvezetése egy szörnyű konfliktusnak, amiről csak annyit tudunk meg, hogy szörnyű. Hűha, mi lesz most, rezzennénk össze, ha nem jönnének-mennének ilyen fenyegetések havonta tízszer a Marvel univerzumában. Azt még csak-csak megértem, hogy az inhumán történelemórát valahogy be kellett iktatni a sztoriba, mert még a rendszeres Marvel-olvasók sem feltétlenül vannak tisztában ezeknek a karaktereknek a hátterével, de legalább a füzet többi részében történhetett volna valami. Coipel rajzai szépek mint mindig (Yu és Weawer a flashback-jeleneteket rajzolták), de ez még kevés. Mindegy, gondolom, túl nagy kérés lett volna, hogy egy év alatt rögtön két remek crossover startoljon el a Marvelnél. (Rusznyák Csaba)-(Digital)-(Nahga-Empire)-11.jpg)
A kizárólag irodalmi adaptációkat rendező Jack Clayton 1983-ban, utolsó előtti filmjével másodjára nyúlt a fantasztikumhoz, ha pedig megengedőek vagyunk, és 
A Gonosz lélek... csodásan indul: ahogy James Horner drámai zenéje mellett az eleinte ördögfejnek tűnő, amorf ábra átalakul a főcímmé, majd az éjszakából kizötyögő, démoni vonat megállíthatatlanul közeledni kezd felénk, jogos elvárással dörzsölhetjük tenyerünket, hogy itt valami grandiózus, rejtélyes színjátéknak leszünk nemsokára szemtanúi. A biztató jelek egyre csak szaporodnak, a hétköznapi valóságában is leendő csodákat sejtető kisváros az eredeti regényből átmentett aláfestő szöveggel dúsított bemutatása és személyközi viszonyainak feltérképezése lenyűgöző. Alig várjuk, hogy a mikrovilág aprólékosan felvázolt térképén végre kibontakozzon a konfliktus. Aztán beindul a voltaképpeni cselekmény, mi meg amúgy istenesen pofára esünk.
A Gonosz lélek... nem kifejezetten rossz, de határozottan túl sokat markol. Míg a legtöbb regény megfilmesítésénél általában az a gond, hogy bántóan leegyszerűsíti az eredetit, itt pont a fordítottja történt: Bradbury és Clayton megpróbáltak mindent belepakolni, amiről azt gondolták, hogy a történet velejét adja, ám ez sziszifuszi vállalkozásnak bizonyult. Talán célravezetőbb lett volna megnyesegetni az alapokat, és egy közvetlenebb, sűrűbb, felőlem akár butább értelmezéssel előállni, mert bár úgy a történetnek több értékes darabja maradt volna a vágóasztalon, de a végeredmény kompaktabb és élvezhetőbb lenne. Egyszerűen hiányzik az a bizonyos központi, vörös szál, így a Gonosz lélek közeleg nem több egy célkitűzéseiben rokonszenves, ám megvalósításában fölöslegesen túlrajzolt illusztrációnál.
Piperkőc, de brutális módszerekkel dolgozó káosznácik. Fegyvertenyésztők, akik a kilőtt lövedékeket tojásként használva nevelgetik automata gépfegyvereiket. A várost, mint létező szerves lényt szolgáló és időnként kihasználó londomanták. A mozgás nélküli mozgás hitét valló krakenhívők. Szektagyűjtők, akik tudják, hogy az igazság odaát van, és mint bélyeget, rendezgetik albumaikba annak mozaikjait. Mnemophylaxok, az emlékezet angyalai, amik maguk a megtestesült múlt. Életre kelő számítógépes rendszer, ami az internetről tanul meg varázsolni. Narancssárga lepelbe öltözött Jézusbuddhisták, iPodban lakozó és zenével táplálkozó védőszellem, embereket papírlapként összehajtogató origamiművész, szemétből mitológiai lényeket formázó szörnykondások, sztrájkoló famulusok, és a mágiát fortélylásnak nevező, a világvégét váró megannyi eretnek szekta. Ezek a furcsaságok csak töredékei a China Miéville 2010-ben megjelent regényében előforduló varázslatos világnak, amiben jóféle urbánus fantasy módjára bontakozik ki képzeletbeli szemünk előtt az átlagember számára rejtve maradó mágikus London. Miéville-től megszokhattuk már, hogy irtózik a hagyományostól, elég csak beleolvasni a Perdido utca, végállomás című regénykolosszusába, ami tulajdonképpen egy fantasztikus útikönyv. A Kraken esetén nincs szó világteremtésről, a szó megszokott értelmében legalábbis, mivel szinte minden oldalára jut egy elképesztő ötlet (átlagolva persze), ami kiforgatja, újrafűszerezi, átszínezi, vagy éppen újraértelmezi mindazt, amit mi csupán rutinos vállvonással hétköznapinak nevezünk. A Kraken az első betűjétől kezdve az utolsóig egy bámulatos ötletlavina. Mit lavina, cunami!
A Gyűrűk Ura (könyv és film) rajongójaként pocsék érzés volt ülni tavaly az első Hobbit-filmen, és rohadtul unatkozni. Mindenki ismeri az érzést, amikor akarja, nagyon-nagyon akarja, hogy valami jó legyen, és egy ideig még sikeresen be is beszéli magának, hogy tényleg az. Ebből a „jó ez, jó ez” bárgyúságból nagyjából akkor zökkentem ki először, amikor az órámra néztem (eleve rossz jel), és eszembe jutott, hogy a sokkal hosszabb, szerteágazóbb és nagyobb Gyűrűk Ura (LOTR) adaptációjában Frodóék ilyenkor már rég a gyűrűlidércek elől menekültek, ezek a törpök itt meg még mindig csak két pofára zabálnak. Úgyhogy amikor muszájból (az egy dolog, hogy írni kell róla, de mégiscsak szeretem Tolkient, a fenébe is) elmentem a második rész, a Smaug pusztasága vetítésére, komolyan fontolgattam, hogy viszek magammal kispárnát. Ennek a kísértésnek végül heroikusan ellenálltam.
A Smaug pusztaságának minden beállítása, minden zenei hangja, minden pillanata attól az erőlködéstől izzad, hogy hozzáigazítsák az amúgy jóval egyszerűbb, naivabb sztorit a LOTR grandiózusságához. Jackson kesztyű nélkül veri és veri és veri bele a néző fejébe a mocskosul nagy monumentalitást, amihez Tolkien meséje még a dol gulduri szállal együtt sem tud (és nem is akar) felnőni. Ha legalább maga a sztori nem lenne kínosan széthúzva, elnyújtva, felkoncolva ennek a megalomániának az oltárán, vagyis végig, és nem csak eleinte vinné a lendület, és maximálisan működne a fantasy varázsa, akkor talán el lehetne feledkezni arról a mesterkéltségről, ami az egészet belengi. De olyan ember még nem született, aki meg tudna győzni róla, hogy egy 250 oldalas regényt – akárhány mellékszálat és karaktert adnak is hozzá – kilenc kibaszott órában kell elmesélni. 
A horrorfilmek remake-folytatás-prequel sújtotta univerzumában nem vagyunk elkényeztetve friss ötletekkel, így általában megelégszünk annyival, ha az elénk kerülő mű legalább saját szabályaihoz ragaszkodik, választott rendszerén belül működőképes, nem mond ellent önnön logikájának. Érthetőbben fogalmazva: ha egy slasherben nagymellű tinilányokat mészárolnak, felesleges siránkozni, hányszor láttunk már hasonlót, mikor egy szellemházas történetben hirtelen kialszanak a fények, kötözködés felróni, hogy számítottunk rá, egy valamirevaló zombifilm elmaradhatatlan kelléke a társadalomkritika, a misztikus thrillerekben pedig már-már alapkövetelmény, hogy a főhős valójában végig halott. Számtalanszor temették a műfajt, hogy aztán újra és újra kihantolhassa magát, esetleg figyelmeztetés nélkül törje ránk a kriptaajtót. Mindig lesznek alkotók, akik onnan közelítenek témájuk felé, ahol más még nem járt, és olyan ecsettel kenik vászonra a rettenetet, amit senki nem használt előttük. Filmnézés közben annak is megvan a varázsa, ha előre kitalálhatjuk, mikor és mi fog történni, aztán gratulálhatunk magunknak az éles eszünkért, de azért valljuk be: kurva jó érzés, ha végre bevisznek, berugdalnak, beráncigálnak az erdőbe, hogy aztán bezúzott aggyal, összetört csontokkal, kifilézve könyörögjünk kegyelemért.
Sharlto Copley tökéletes választás: nem mindennapi arcberendezése alkalmassá teszi a kétségbeesett áldozat, és a számító gonosztevő karakterére egyaránt, valamint ismert, de nem túlhasznált színész, így személyisége sem telepszik rá a filmre, teret enged kiválóan teljesítő kollégáinak is. A történet során kapunk ugyan kapaszkodókat, utalásokat, néha azt hihetjük, rájöttünk a megoldásra, de a tanácstalanság az utolsó percekig kitart, egészen a lesújtó pörölyként földbe döngölő befejezésig. A legszebb a sztoriban, hogy ennek az egésznek van is értelme. A kiutat csak mi nem látjuk, az írók (Chris Borey és Eddie Borey, hallunk még felőlük) szerencsére igen, az eseményekre van logikus magyarázat, a titokzatoskodás nem puszta ürügy a film hibáinak elfedésére. A kegyetlenkedések sem öncélúak, de kellően naturalisztikusak, mészárlásból viszonylag keveset kapunk, ami viszont megtörténik, az húsba vág, mint a szögesdrót.
Rex türelmesen vár az autója mellett egy benzinkútnál. Barátnője, Saskia, akivel franciaországi nyaralását tölti, csak a szemben lévő boltba ugrott be üdítőért. Két perc. Legfeljebb öt. Fényes nappal van, jó idő, meleg és kisebb tömeg, emberek jönnek-mennek, többen a parkoló melletti pázsiton ejtőznek. Rex vár. Csinál egy fotót, járkál fel-alá, fecseg egy-két nyaralóval – és vár. Saskia nem jön. Rex utánamegy a boltba, majd megkérdez néhány embert a környéken. Páran látták, ahogy a lány elment egy másik férfival. Rex mindent megtesz, hogy a nyomára bukkanjon, de hiába. 
Sluizer ezeket a revelációkat a legnagyobb természetességgel, mesterien kifinomult, visszafogott rendezéssel adja elő, és a kíméletlenül pontos, valóságszagú karakterhorror filozófiájában az a legrémisztőbb, ahogy játszi könnyedséggel, szépen, minden erőlködés nélkül passzol bele a nagy képbe, amit a világ és az ember együtt alkot. A borzalom nem a szekrényben van, nem az ágy alatt, hanem bennünk: ott lappang a bájos utcaképekben és a mosolygós családi fotókon. 
Henry James amerikai születésű, brit író 1898-as, The turn of the screw (A csavar fordul egyet) című kisregénye a kísértettörténetek egyik legismertebb és legtöbbet adaptált képviselője: számos megfilmesítés mellett készült belőle képregény, opera, előzményfilm, rádióműsor, meg amit még el lehet képzelni – Alejandró Amenábar 2001-es, egészen kitűnő The Otherse (Másvilág) is rengeteget merített a műből, még ha szó szerinti feldolgozásról ebben az esetben nem is beszélhetünk. A leggyakrabban hivatkozott változat azonban a sorban második, 1961-es The Innocents, ami a horrorfilmes klasszikusok listáján legalább olyan rangos helyet tudhat magáénak, mint a kisregény az irodalmi megfelelők között.
Régi, a maguk nemében mérföldkőnek számító horrorfilmekről érdemben nyilatkozni nem túl hálás, hiszen a műfaj mára javarészt olyan mértékben megkövült toposzokból építkezik, olyannyira képtelen elrugaszkodni saját alapvetéseitől, hogy a kútfőként szolgáló eredeti alkotások innovációinak méltatása szinte egyenértékű az azóta létrejött dömping főbenjáró kliséinek felemlegetésével. Az „akkoriban még ez új volt” érv hiába jogos, egy mai nézőt nem feltétlenül hat meg. James írása megjelenésekor márpedig tényleg újszerű volt, lehetséges értelmezéseiről egészen komoly polémiák dúltak kritikai körökben, Az ártatlanok pedig (melynek forgatókönyvét egyébként részben Truman Capote jegyzi) szinte hibátlanul fordítja le filmes nyelvre a forrásanyag ambivalenciáját. Ha tehát a fordulatokon meglepődni ma már aligha fog bárki, aki látott akár csak egy csavarosnak mondott, pszichológiai thrillert is, abban még bőven lehet gyönyörködni, mennyire elegánsan oldja meg Jack Clayton rendező a feladatot.
Clayton finom, mértéktartó rendezése meghökkentően időtálló, amit a kiemelkedő operatőri munka és vágás is támogat. Az elzárt, vidéki környezethez tökéletesen passzoló, lassan csordogáló, egymásba álmatagon áttűnő jelenetek követik egymást, amikből a lassan gyülekező, nyugtalanító jelek eleinte alig tűnnek ki, és később, a klimax felé közeledve sem válnak tolakodóvá vagy hatásvadásszá. Amikor valami természetfölötti - vagy annak vélt - esemény történik, nem kezdenek el idegtépően cincogni a hegedűk, nem közelít rá villámgyorsan a kamera a rémület tárgyára. A dadus felnéz a toronyra, és ott áll egy férfi a tetején - ennyi, de nem is kell több. Ha valahol hibát kéne keresnem, akkor Deborah Kerrt jelölném meg, aki, bár szemre nem kellemetlen, de ahhoz képest, hogy kamaradarab főszereplőjeként ő lenne hivatott a cselekmény és a nézői figyelem központjaként szolgálni, bociszemű pihegésen és bárgyún eltúlzott érzelmi hullámvölgyeken túl nem sokat produkál. Akkor már inkább a védencei - nem sok olyan filmet láttam, ahol a gyerekszínészek hitelesebb játékot nyújtanak, mint a felnőttek, de Az ártatlanok ilyen.
Andrew Dominik rendező és Brad Pitt alkotói együttese nem kimondottan nézőmágnesként, vagy bevételgenerátorként működik. A sztár jelenlétének ellenére sem Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford című közös filmjük, sem e cikkben tárgyalt alkotás nem aratott osztatlan sikereket a nézők körében. Egy három órás, kínzó lassúsággal építkező, komor western esetében ez sajnos egyáltalán nem meglepő, mivel a műfaj mostanság eleve nem találja közönségét, a Jesse James nyilvánvaló erényei - súlyos atmoszférája, finom alakításai, csodálatosan fényképezett képei - nem a kasszákba csengető tömegek, inkább a kritikusok szívét dobogtatják meg. Az Ölni kíméletesen esetében nagyjából ugyanez a helyzet. Dominik hiába fogta vissza magát, és írta a lényegesen befogadhatóbb, másfél órás hosszúságúra filmjét, messzire üvölt az egész koncepcióról, hogy súlyos bukásra van ítélve (nem is lett másként). Pedig az Ölni kíméletesen távolról sem tökéletes, de kifejezetten jó film.
Kétségkívül a profitorientált amerikai életforma termékei ők, ami anélkül is nyilvánvaló lenne, ha Dominik nem dörgölné lépten-nyomon az orrunk alá. Mondanivalója világos, mint a torkolattűz, ő azonban valamiért szükségesnek érzi azt a gazdasági helyzetről szóló híradóbejátszások formájában a szánkba rágni, vagy szépen, tagoltan elmondatni szereplőivel: "Amerika üzlet." "Amerikában egyedül vagy." "Mi nem vagyunk egységes nemzet". Szomorú ez az erőlködés, mivel minimális érzékenységgel könnyen felfogható az üzenet, bevételi szempontból pedig talán üdvösebb lett volna, ha az egyszeri amerikai néző nem realizálja, hogy az alkotók tulajdonképpen másfél órán keresztül sértegetik. A fájdalmasan nyilvánvaló mondanivaló erőteljes sulykolása sajnos aláássa a film működőképességét, a dialógok nem egyszer példabeszédeknek hatnak, még akkor is, ha a hangulat tekintetében néhol Tarantino és a Coen testvérek egyszerre kísértenek.
Elsőre jó nagy hülyeségnek hangzik, de állítólag a Disney megépítette a Millennium Falcon kívül-belül (!) életnagyságú (!) modelljét a STAR WARS EPVII-hez, és készen áll rá, hogy a Pinewood Studiosba szállítsák, ahol majd a forgatás zajlik.
Black Science #1
Újabb Geoff Johns-korszak ér véget. Ez ugyan nem annyira meghatározó és kiemelkedő, mint az író Green Lanternje volt, de azért így is figyelemreméltó, hogy ebből az elhanyagolt, sőt, alkalomadtán nevetség tárgyává vált, és 2011 környékén már nagyjából senkit nem érdekelt karaktert újra relevánssá, naggyá, fontossá tette. Az Aquaman 25 a mintapéldája annak, hogy kell lezárni egy kétéves sztorifolyamot. Itt van minden és mindenki, ami, és aki számít, összeértek a szálak, lelepleződtek a titkok, világossá váltak a frontvonalak. Az első, a képregényolvasókat anno nem kis meglepetésként ért horrorisztikus sztori lényei, Atlantisz ősi rejtélye, a főhős valódi származása, az őrült király mind erőlködés nélkül, a maguk természetességében fonódnak egymásba, olyan hozzáértő írói kéz alatt, ami bő két évvel ezelőtt, az első oldalaktól kezdve tudatosan építette fel a történetet. Egyetlen apró problémám a lezárással az, hogy lehetett volna kicsit eposzibb, kicsit terjedelmesebb (elbírt volna egy duplaszámot, mint pár hónapja a Green Lantern finise), így, pár oldalba zsúfolva, a végső összecsapásban nem realizálódik annak teljes potenciálja (Paul Pelletier képei kissé generikusak, de a maguk nemében szépek, és elérik a kellő hatást). Viszont Johns szépen kikerekíti a sztorit arra, ami igazán fontos: a szereplők sorsára és érzelmeikre. Így, amikor a főhős elfoglalja az őt megillető helyét, Mera pedig megjelenik az oldalán, és mosolyogva leül mellé, annak, aki az elmúlt két évben végigkövette hányattatásaikat, nem marad el a katarzis. Összességében ez a 25 rész egy nagyszerű történetfolyam egy olyan karakterrel, akivel ezt a legtöbben nem tartották elképzelhetőnek. Johns utódja Jeff Parker lesz – nem lesz könnyű dolga. (PS: a tökéletesen lezárt, kerek sztori végére kár a jövő évi nagy Justice League crossovert (Rise of the Seven Seas) felvezető epilógusért, de ez sajnos manapság a műfaj sajátja.) (Rusznyák Csaba)
Amíg a Black Science-úthenger át nem ment rajtam, addig a Manifest Destinyt készültem kikiáltani az utóbbi idők legjobb debütjének. És bár így már csak második lehet, a második helyezett meg általában a kutyát sem érdekli, azért igazságtalan volna, ha Remender gyönyörű sci-fi tébolydája miatt nem jutna elég reflektorvény Chris Dingess sorozatára. A XIX. század elején vagyunk az Újvilágban. Jefferson elnök parancsára egy expedíció járja a még ismeretlen amerikai vidéket katonákkal és finoman szólva kétes jellemű zsoldosokkal/bűnözőkkel – valamilyen rejtélyes ellenség felbukkanására számítanak, bár hogy pontosan mifélére, ők sem tudják. De nem várnak hiába. Dingess a felfedezésre váró amerikai vadont köti össze szépen a fantasyvel, avagy mi lett volna, ha a pionírok tényleg egy teljesen más világot találnak, és messze nem csak az indiánok miatt. Az első rész még csak óvatos ízelítőt ad abból, hogy nagyjából mire lehet számítani. A képregény lassan, megfontan építkezik a cliffhanger felé, a fokozatosság, ahogy elejtett szavakból és megjegyzésekből, gyanúkból és kételyekből eljutunk a fantasyvel való tényleges találkozásig, a misztikum egy fantasztikusan erős, egyszerre félelmetes, izgalmas és lenyűgöző érzetét kelti. A füzetvégi támadás ennek megfelelően kivitelezett: hangok, testrészek, majd egy rejtélyes és hatalmas alak sziluettje a Nap ellenfényében (az egyébként is remek munkát végző Matthew Roberts fantasztikus egészoldalas képe), és végül a reveláció. A Manfiest Destiny első száma csupa expozíció, de mesterien tálalva – ez a karakterekre is vonatkozik, a kapitánytól a hadnagyon át (a kettejük közt lévő bajtársi kapcsolat különösen hatásos) az elítélt Jensenig, akivel Dingess az antihős, a gazember és a karikatúra közti határvidéken egyensúlyoz, egyelőre hibátlanul. Apró, de lényeges eleme még a képregénynek az egyik főhős rabszolgája, York – pusztán mert akkoriban a rabszolgaság természetes volt, és Dingessnek, sok pályatársával ellentétben, nem kenyere a múlt idealizálása. A Manifest Destiny képes volt arra, amire egyre kevesebb képregény: meglepett. (Rusznyák Csaba)
%20(Digital)%20(Darkness-Empire)%20001.jpg)
Rá kellett döbbenjek, hogy Matt Friction (aki számomra a legtúlértékeltebb és –érdektelenebb szuperhősök közül tette szerethetővé Hawkeye-t) még a legpocsékabb kétsoros szinapszisból is ki tudja hozni a maximumot, és még rá is dob egy lapáttal. Mert hát lássuk csak: „Suzie, a könyvtároslány azzal a természetfeletti képességgel bír, hogy ha orgazmust ér el, szó szerint megáll körülötte az idő. Ez rányomja bélyegét az életére, ám egy nap találkozik Johnnal, akit ugyanezzel a képességgel vert meg a sors...” valami romantikus melodrámát ígér, ami egyúttal meglovagolja a soha ki nem apadó szuperhőstémát is. Legalábbis első ránézésre... A szexualitást hasonlóképpen a középpontba állító Sex (kiégett szuperhős visszatér hőstettei korábbi helyszínére, de már csak az extrém szexuális élvezetek képesek valamennyire visszaadni az életkedvét) és a Death Sentence (szexuális úton terjedő, szuperképességeket adó, ám hat hónapon belül halálos kimenetelű betegség „áldozatainak” útja keresztezi egymást) nem sikeredtek különösebben érdekesre, pedig a potenciál (ha!) megvolt bennük. Éppen ezért a Sex Criminalsszal nagyon óvatos voltam, kivártam a harmadik számot a véleményalkotással, és milyen jól tettem! Amivel azonnal zsebre vágott, az a füzet csúcspontja, egy Fractiontől elvárható, vizuálisan és forgatókönyvileg is zseniális jelenet, amikor Suzie egy bárban meghallja kedvenc számát (Fat Bottom Girls a Queentől) és egy csak a fejében létező musicalbetét formájában előadja, miközben a vendégek asszisztálnak hozzá. A szövegbuborékokat és egyben a dal szövegét azonban post-it-szerű sárga jegyzetlapok takarják, melyeken a szerzők elmesélik nekünk hogyan próbálták megvenni a szám felhasználásának jogait és miért nem sikerült nekik. A sztori erőlködés nélkül vicces és szórakoztató, egyszerre coming-of-age törrténet és romantikus vígjáték, olyan, mintha a Malénát keresztezték volna az Amélie csodálatos életével. Ennyire szerethető karakterekkel már régen találkoztam képregényben, Zdarski rajzai nagyszerűen passzolnak a témához, az idősíkok váltakozása és az olvasók megszólítása a szereplők által pedig magabiztos és virtuóz történetvezetést eredményez. Amennyiben valami frissre és másra vágysz, mint amit az utóbbi évek képregényeitől kaptál, akkor semmiképp ne hagyd ki Fraction új szerzeményét. (Nagy Krisztián)%20(Digital)%20(Darkness-Empire)%20018-horz.jpg)
Scott Snyder és Sean Murphy tízrészes horrorát már méltattam májusban, amikor kijött az első rész, és most legfőbb ideje, hogy újra idevéssek róla néhány sort. Mert a sorozat félidőhöz érkezett, és Snyder úgy upgrade-elte a sztorit, hogy az elolvasása után csak nagy bután pislogtam. Oké, az, hogy már az első számban volt egy bakugrás 200 évvel a jövőbe, és 100 ezer évvel a múltba, sejtette, hogy jóval több lesz ez egyfajta Mélység titka/Alien hibridnél, de az azóta megjelent részekben a történet ezen szálai nem nagyon mozdultak előre, úgyhogy kisebb sokként ért az a kártya, amit (és: ahogy!) Snyder az ötödik füzet végén kijátszik. Nem fogok elspoilerezni semmi konkrétat, de az alapján, amit itt látok, a The Wake második fele nagyjából úgy fog viszonyulni az első feléhez, mint mondjuk a Gyűrűk Ura a Hobbithoz. Vagyis, a sztori kirobban a klausztrofób, párszereplős, víz alatti horror keretei közül (Sean Murphy képei fantasztikusan atmoszférikusak, fojtogatóak), és grandiózus, apokaliptikus magasságokba tör. De Snyder előbb még magát ezt a klausztrofób, párszereplős, víz alatti horrort járatja csúcsra. A lények támadása erősödik (most már egy óriás is van köztük, ahogy azt az előző rész cliffhangere felvezette – „goddamn papa fish”), a túlélők kétségbeesetten néznek szembe a rohammal, látszólag semmi esélyük nincs épségben visszajutni a felszínre. Snyder van olyan rohadék, hogy előhúzzon egy látszólagos deus ex machinát, és belebegtesse a szinte varázslatos megmenekülés lehetőségét, csak hogy aztán minden mással az óceán mélyére süllyessze az egészet. Az utolsó oldalak a mindent eldöntő meneküléssel és harccal, a siker és a kudarc keverékével, és a végső tragédiával gyomorszorítóan katartikusak, pedig, ahogy azt a narráció (és Snyder utószava) is világossá teszi: ez még csak a kezdet. Hogy is mondjam csak: kurvára akarom azt a sztorit, aminek ez a szenzációs öt rész még csak a kezdete volt. (Rusznyák Csaba)
Noha a poliziesco filmek gyökerei egyértelműen a ’60-as évek vége felé keresendők (leginkább a nemrég elhunyt Carlo Lizzani Milánói banditák című, dokumentarista krimijében), általában a ’70-es évek elejének amerikai zsarufilmjeit jelölik meg az évtizedes divathullám fő katalizátoraiként – így pl. a Piszkos Harryt (nem elfeledkezve az olyan pár évvel korábbi művekről, mint a Bullit vagy a 
A karakterhez hasonló visszafogottság jellemző a cselekményre is. Nincsenek hosszú tűzharcok és fél városon átívelő autósüldözések, amik később olyannyira meghatározzák majd a műfajt. Steno ritka és rövid gőzkieresztő akciókat engedélyez, és jellemzően azoknak sincs jó végük (különösen kegyetlen és hirtelen, ahogy egy elrabolt lány a rendőrautók kerekei alatt végzi a kiszabadítására tett kísérlet során). A rendőrség megköszöni inkább egy visszataszító panorámát fest a saját bürokratikus apparátusa miatt mocsokban és erőszakban dagonyázó Rómáról (Stelvio Cipriani kiváló zenéjének segítségével), még csak nem is elsősorban maguknak a bűnözőknek csapva oda, hanem a politikának és az igazságszolgáltatásnak, aminek tehetetlenségével és korrupciójával szemben egy jó ember erőfeszítései nem érnek semmit. 
Érdekes, mennyire más lenyomatot hagy egy ijesztő film egy-egy, a félelmetes dolgoktól egyrészt óvatosan távolságot tartó, másrészt azokhoz csak azért is vonzódó gyerek még éretlen pszichéjén. Hogy mire emlékszik belőle utólag, évek távlatából, hogy mi rémítette meg benne a leginkább, akár még akkor is, ha magát a filmet eleinte nem is látta, csak hallott róla. Itt van pl. a Rémálom az Elm utcában, ami pont akkor készült, és jutott el hazánkba, amikor az efféle filmek fű alatt, másolt kazettákon terjedtek, suttogásokkal kísérve. Van, akinek Freddyről a csíkos pulóver jut eszébe, van, akinek a vigyora, másnak meg éppenséggel egy lámpaoszlop, vagy (Ördög irgalmazzon a lelkének) Gergely Róbert. És az is érdekes, hogy ezek az ijedt pöcsök most mind itt vannak felnőttként (kac-kac), és ugyanazon a blogon osztogatják gondolataikat mindenféle istentelen filmről. Nosztalgiamód on. 
Egy vérbeli geek igen könnyen boldoggá tehető. Ízlése hibátlanul belőhető, vannak bizonyos hívószavak (időutazás, űrlények, jódlizó nindzsák), melyeknek puszta említésére is összefut a nyál a szájában, akár Pavlov kutyájának a csengő hallatán. A született geek hálás fajta is: ha az általa preferált összetevőkből valami halványan szórakoztató keveredik ki, hajlamos túlzó kijelentésekre ragadtatni magát, bármikor kapható egy kis indokolatlan rajongásra. A menthetetlen geek ugyanakkor rendkívül óvatos, gyanakvó típus: ha megorrontja, hogy szívügyének kihasználásával pénzéhes hollywoodi producerek próbálják magukhoz édesgetni, azonnal visszavonul, bezárkózik, és obszcén szavakkal telezsúfolt blogbejegyzések, kommentek formájában juttatja kifejezésre dühét. Mert ugye mindannyian láttunk már olyan filmet, ami annak ellenére volt minősíthetetlenül rossz, hogy combfixes, karatéjozó iskoláslányok harcoltak benne sárkányokkal és óriásszamurájokkal. Ha egy film egyetlen jelenetében előkerül a Han shot first-dilemma, a Firefly és a Star Trek, egyrészről garantáltnak tűnik, hogy az alkotást imádni fogjuk, mert imádnunk kell, másrészt óhatatlanul felvijjognak beépített vészcsengőink: vigyázat, ezek nyilvánvalóan azt akarják, hogy megkedveljük őket.
Az alkotás legnagyobb erénye, hogy a filmrajongást nem csupán a szereplők jellemének részeként kezeli, hanem egyenesen arra építi a sztori dramaturgiai fordulópontjait. Az időutazós filmekből tanult szabályrendszer ismerete (ami természetesen pontosan úgy működik, ahogy azt a mozikban láthattuk), valamint a tény, hogy a srácok minimális kétkedést követően képesek elfogadni bármilyen hihetetlen helyzetet, a geekséget a túléléshez elengedhetetlenül szükséges képességé emeli, nem csupán hasznavehetetlen, bohókás hobbiként mutatja be. A készítők láthatóan ismerik a közeget, a történet egyes elemeit talán nem túlzás önvallomásként értékelnünk, ezért aztán úgy képesek megszólítani nézőiket, hogy közeledésüket haveri gesztusként értékelhessük, ellenállhatatlan késztetést érezzünk egy sör társaságában leülni a szereplők asztalához, és egyetértően bólogatni kijelentésik hallatán. Tökéletesen meg tudom érteni például annak problematikáját, milyen nehéz olyan lányt találni, akivel el lehet beszélgetni az időutazásról, még sincs tele piercingekkel, illetve nekem is támadt már olyan korszakalkotónak gondolt filmötletem, aminek prezentálásakor környezetem tagjainak értetlenkedő pillantásaival (rosszabb esetben harsány röhögésükkel) kellett szembesülnöm. 
Mint a filmben is elhangzik: a legfontosabb a jó forgatókönyv. Hazánk amatőr filmkészítőinek (különösen a "magyar zombifilm"-ként reklámozott Afterparty stábjának) ezúton ajánlanám figyelmébe: ékes példaként szolgál arra, hogy a minimális költségvetés ellenére hogyan lehet kiváló szórakozást nyújtó, egyedi, ötletes mozit gyártani. Nem kellenek látványos helyszínek, drága díszletek, szédítő látványorgia, csak kreativitás és elhivatottság szükségeltetik, azok pedig ingyen vannak, értékük azonban felbecsülhetetlen. A FAQ About Time Travel soha nem lesz legenda, hivatkozási alap, de meg sem próbál annak mutatkozni, ily módon válik végtelenül szerethetővé. A befejezés folytatásért kiált, ami talán a rendező, Gareth Carrivick sajnálatosan korai halála miatt sem valósulhatott meg. Csak remélni tudom, hogy valakinek előbb-utóbb eszébe jut tovább vinni a projektet, van még benne potenciál, értő kezekben akár kiváló tévésorozat is válhatna belőle. 
Nem tudom, hogy vannak vele a Kedves Olvasók, de a magam részéről rohadtul utálom, amikor valaki a szülinapi buli közepén feláll és közli az ünnepelttel, hogy a csokitorta ehetetlenül száraz, a pezsgő olcsó és túl sokáig volt a hűtőben hagyva, valamint az összegyűlt barátok-ismerősök egytől-egyig ostoba fajankók. Nos, most így érzem magam ebben a pillanatban, ahogy éjfél tájt nézem a várost és szeretnék nagyon-nagyon lelkesedni. Mert a The Day of the Doctor nem hogy az év de az évtized legjobban várt Whoviánus eseménye. És azt kell mondjam, nem lett jó. Vagyis…
Talán az, hogy egy kicsit sok volt az elmúlt hét. Azt el kell ismerni, a BBC kitett magáért, már ami a hírverést illeti - a visszaszámlálás utolsó pár napján úgy éreztem hogy lehetek akármennyire elhivatott rajongó, ez még nekem is sok. (Zárójel: a Magyar Televízió vagy mi - éppen nem tudom hogy hívják a magyar közmédiát ebben a percben - legalább most, így utólag megnézhetné, hogyan is néz ki, amikor egy saját gyártású műsort úgy istenigazából “eladnak”, hogy ezzel a csúnya, mocskos, imperialista kifejezéssel éljek. Zárójel bezárva.) Az, hogy a BBC oldalán minimum volt napi egy cikk főoldalon, ami a Doctor Who-val foglalkozott volna (a klasszikus “Így készült a sorozat 1963-ban”, “Így készült a sorozat 1973”-ban jellegűek mellett a “Milyen hatással volt a Doctor Who a XX-XXI. század Nagy Britanniájára?” “Miért akar mindenki Daleknek öltözni Halloweenre?”) jelezte, hogy itt bizony minden rovat mozgósítva lett. Készült egy dramatizált “így készült a Doctor Who” is Mark Gatisstől (An Adventure in Time and Space, kritika később), legalább két újabb “Ilyen volt az eddigi tizenegy Doktor”-féle beszélő fejes dokumentumfilm. A közösségi oldalakat sem kímélték a gyakornokok, akik napi ötször frissítették az összes karakter/színész oldalát, és a gebin-twittergazdák is három műszakban ontották a kép-szöveg-hang anyagot. “Talán ez a bajod” mondom magamnak “Hiszen hónapok óta mindenki erre készül hogy milyen jó lesz.”
Talán az, hogy ugyan végül is mindegyik Doktor tiszteletét teszi, sőt, van egy számomra szívet melengető rész a végén, de ettől eltekintve nincs meg benne a 10. évforduló (The Three Doctors) vagy a 20. évforduló (The Five Doctors) bája, bár ugye ez utóbbiban az Első Doktort az eredeti színész, William Hartnell 1975-ös halála miatt Richard Humdall játszotta. Ne értsenek félre: Matt Smith, David Tennant és John Hurt nagyszerűen elvannak hármasban, a párbeszédeik viccesek meg minden. El is gondolkodtam, vajon mi a bajom mégis… aztán rájöttem: ez a Különleges Kiadás - mert hogy epizódnak nem nevezhető, viszont önálló filmnek sem - igazából nem az ünneplést szolgálja. Hanem azt, hogy most, amikor küszöbön áll egy újabb váltás - hiszen Matt Smith a karácsonyi epizódban fog utoljára csokornyakkendőt kötni - ezzel kívánják mintegy “megismertetni” egy újabb közönséggel a Doctor Who világát. Új piacok kellenek - ennek is szólt a világon mindenütt egyszerre szervezett mozis-3D-s vetítés. Ergó minden más ennek volt alárendelve. És látszik, hogy a sorozatrészekkel ellentétben ide bőségesen jutott pénz, mert a csatajelenetek szenzációsak. Mindig élmény látni a Doktort Dalekek ellen küzdeni, de felrobbanni látni néhány tucatot - az azért nem rossz. “Talán ezért nem tetszik annyira. Hiszen nem lehetett tele mindenféle belterjes sztorival, mert az elvette volna a közönség nagy részének a kedvét.”
Talán az, hogy ugyan volt benne egy csomó apró finomság, amit értékelhetünk - a nyitókép például majdnem egy az egyben idézi a legelső részt, és a jelenlegi “társ”, Jenna-Louise Coleman ugyanabban az iskolában tanít mint a legelső sorozat “utastársai” ötven évvel ezelőtt. Vagy a klasszikus “frigyládás” képsorok, ahogy egy csomó Doctor Who relikvia sorakozik a polcokon a Tower alatti titkos UNIT bázison. Vagy a Zygonok visszatérése így huszonsok év után. Nem veszem ide Ingrid Oliver csíkos sálját mint Negyedik Doktor utalást, mert az annyira átlátszó mint Kelet-Uganda Közbeszerzési Értesítője. Viszont ezek mellett az apróságok mellett - amelyek ismerete nélkül is szerencsére érthető minden - a legnagyobb bukó maga a történet középpontja. Emlékeznek, mi történt Kandorral? Na, valami hasonlót kell elképzelni. Gallifrey sorsa ugyanis a Doktor jellemének alapvető jellemzője volt - legalábbis eddig. Mostantól viszont a Doktornak határozott célja van, és ez nem biztos, hogy garantálja a hosszú életet, legalábbis képernyőn.
Az ORFK gyilkossági osztályának vezetőjét egy barátságtalan januári napon berendelik a Külügyminisztériumba, ahol már vár rá a rendőrfőkapitány és Szijjártó Péter külügyi államtitkár. Utóbbi ismerteti vele röviden a tényállást: az ország thaiföldi nagykövetét késsel a hátában találták meg egy bangkoki motelben, ahol éppen egy prostituáltra várt. A sajtó egyelőre nem tud semmit az esetről, és jó lenne, ha egy ideig ez még így is maradna. Az ügy ugyanis különösen kényes: a nagykövet a FIDESZ egykori második embere, a miniszterelnök régi bizalmasa, akit annak idején azért „száműztek” Bangkokba, hogy rejtve maradjanak az elkövetett disznóságai. Szijjártó attól tart, hogy a kormányfőbe vetett bizalom komolyan sérülne, ha kiderülne, hogy közeli barátját, akit személyesen helyezett egy külügyi posztra, kurvázáson kapták, ráadásul még jól meg is gyilkolták. A rendőrségi vezetőket ezért arra „kéri”, hogy küldjenek egy olyan nyomozót Bangkokba, aki képes kellő diszkrécióval eljárni. *
A hongkongi mozinak a John Woo 1986-os Szebb holnap című fegyverbalett-eposzával elstartolt heroic bloodshed korszaka rövid életű, viszont annál emlékezetesebb volt. Elsősorban persze éppen Woo filmjei miatt, de azért akadt még egy-két rendező, aki be tudott dobni a közösbe egy klasszikust. Mint Ringo Lam, akinek ultraerőszakos Full Contactja (Xia dao Gao Fei, 1992) nem egyszerűen egy a korszak hasonló darabjai közül, hanem konkrétan magának a korszaknak a lezárása. Nem csak azért, mert a közönség ekkorra elfordult ezektől a stilizált akciómoziktól (a Full Contact óriásit bukott, de már Woo egy évvel korábbi mesterműve, a Hard Boiled sem volt túl sikeres), és a stúdiók ezután inkább más irányba mentek, hanem azért is, mert a film egyfajta tematikai hattyúdala azoknak a témáknak, amikre a Szebb holnap és követői a véres golyóorkánjaikat felfűzték.
Woo heroic bloodshedjeinek karakterei olyan emberi értékekért éltek és haltak, mint a becsület és a tisztesség, és ez nem egyszer még a rosszfiúkra is igaz volt. Nála a legelkeseredettebb ellenségeket is összekötötte egy közös értékrend, egy hasonló világnézet, és részben ettől tudtak ezek a filmek olyan eszméletlenül erőteljesek lenni. Lam azonban keményen megtapossa ezt a férfias macsópátosszal felpumpált morális rendszert.
Az összeütközés pedig brutális, hideg, kíméletlen, és hajlamos hatalmas (nem csak képletesen értett) robbanássorozatokban kulminálódni. Noha a Full Contact a heroic bloodshed értékeinek bukásáról szól, Woo akciófilmes forradalma azért nem csak revizionista, hanem hagyományos módon is otthagyta rajta a kézjegyét. Lam korábbi filmjei, így pl. a City on Fire nyers, szinte dokumentarista akcióit itt már dögös megvilágítások és virtuóz kameratrükkök vadítják, a véres kést lemosó esőcseppektől a kilőtt golyót követő nézőpontig, ami ezután még rengeteg akciómoziban tér majd vissza. Mindezzel együtt a Full Contact messze nem olyan stilizált, mint pl. a The Killer. Itt a halálban nincs semmi szépség és vizuális költészet, az emberek nem lassítva, elrepülő galambok és látványos törmelékfelhők közepette dőlnek el, hanem véres homokzsákként zuhannak össze, vagy kegyetlen naturalisztikussággal, villámgyorsan lövik agyon őket –folyton egyetlen pillanat választ el a potenciális vérfolyamtól, nincsenek előjelek, felvezető motívumok.
(Most induló sorozatunkban a vizuális képzőművészetek olyan nagyjairól készítünk portrét, akik kimeríthetetlen fantáziájukat képekbe, festményekbe, illusztrációkba és grafikákba öntve kápráztatnak el minket, és ezzel valamilyen formában a Nagy Geek Képet gazdagítják. A betekintések nyilván nem panoráma jellegűek, ám arra – reményeink szerint - kiválóan alkalmasak, hogy látókört szélesítsenek. Mielőtt kifogynánk a képes frázisokból, csapjunk is bele a lecsóba, oppárdon, a festékes vödörbe. Első alkalommal alaposan beizzítjuk a motorokat, és nem egy, hanem rögtön két művészt mutatunk be, akik ráadásul magyarok, méghozzá a szakmán belül és kívül is nagy elismertségnek örvendenek.)
A világ szeme című könyv borítója (Az Idő Kereke sorozat) - félig kint, félig bent: a kinti hideg és a benti meleg színek összecsapása
Kiálts farkast - a leghíresebb magyar cyberpunk regény borítója és az áll-leejtő részletességgel kidolgozott háttér
A híres-nevezetes Blazing Archon - egy apró kártyalapnyi tüzes szemkápráztatás Chesley-díjat ér
Greg Bear: Moving Mars című regényének német nyelvterületen megjelent verziójához készült borító - olyan valóságos, hogy szinte a lány után iramodnánk (ebben javarészt a festés a ludas)
Itt aztán van minden: káprázatos égbolt, futurisztikus épületek, fény-sötét játék és elképesztően részletes ablakkeret
Megy a cartoonish-style is - World of Warcraft kártyajáték
M.A.G.U.S., Sárkányháború, és egy formás hátsó - mi kellhet még egy ifjú kalandozónak?
Ynev-i All-Starz gála, hol másutt, mint Erionban, a Kalandozók Városában - ugyan nagy tolongás nincs az utcákon, de a lényeg és a hangulat egyből lejön
Arany élet, arany napfény - gyönyörűek a színek, az ing gyűrődése hibátlan, minden a helyén (na de whiskeyt konyakos pohárból?!)
Bret Easton Ellis regénye köztudottan maga a nagybetűs BOTRÁNYKÖNYV. Megjelentetésétől kiadója sokáig elzárkózott, a szerző halálos fenyegetések tömkelegét kapta kézhez a kendőzetlen erőszakábrázolás miatt, női jogvédő szervezetek indítottak dühödt támadásokat személye ellen, vádolták homofóbiával, rasszizmussal és elmebajjal egyaránt. A mű durvaságáról talán csak annyit, hogy egy horrorokon szocializálódott, kedvenc filmjeként általában a Hullajót megjelölő barátom szerencsétlen módon pont egy bizonyos patkányt szerepeltető fejezetnél ütötte fel a példányt, amit kölcsönadtam neki, majd elborzadva, holtsápadtan hajította a szoba másik sarkába a könyvet, riadt tekintettel szememre vetve, hogy lehettem képes ajánlani neki. Nehéz olvasmány, valóban. Nem kérdés tehát, hogy az Amerikai psycho fontos könyv, inkább az az érdekes, a botrányok okán, vagy inkább azok ellenére érdemes a kultuszra, ami kialakult körülötte.
Az elmúlt évek nagy young adult hisztériájának szinte teljesen sikerült elkerülnie engem, aminek persze egyik fő oka alighanem az, hogy már jó ideje nem vagyok „young adult” – bár amikor az voltam, akkor sem efféle könyveket és filmeket szerettem, de ez más kérdés. A lényeg, hogy ezzel, és a meglehetősen langyosra sikeredett, 
Jason Statham megvette a VIVA LA MADNESS című könyv, a LAYER CAKE folytatásának jogait - szóval úgy tűnik, Daniel Craig nyomdokaiba lép.
All-New X-Men #18
Cataclysm: The Ultimates’ Last Stand
Protectors, Inc. #1
Shaolin Cowboy #2
Three #2
„I’ve seen it all counsellor. It’s all shit. It’s all shit.”
McCarthy sztorija nyomasztó vészterhességgel, súlyos, kegyetlen sorsszerűséggel gördül előre, a végkimenetel felől nem is lehet kétség, a masszív halálosztásért felelős femme fatale (Cameron Diaz kissé halvány a többiekhez képest) szépen szövögeti a hálót a háttérben. A dialógusok mind halálról, szexről, végzetről, választásról, életről és hasonlókról szólnak – itt mindenki filozófus, a gyémántkereskedő, és annak a bárnak a tulaja is, amibe a jogász betér leinni magát, mikor már csak ez marad opciónak. Ez a másik aspektusa a filmnek, amit gyakran emelnek ki negatívumként, pedig a túlpörgetett bölcsességsorozatok valójában szépen ivódnak bele a sztori totális rémálom-hangulatába. A jogász az egyetlen, aki nemhogy nem filozófus, de szart sem tud szarról sem, és akárhová fordul, mindenhonnan az „élet értelme” megjegyzések vágják pofán tényleges segítség helyett. 
„They’re children! They’re just little children!”
Ki képes megölni egy gyereket? Te. A barátod. A szomszédod, a kollégád, a testvéred. Én. Mi, felnőttek. Nem individuumokként (remélhetőleg), hanem társadalomként, civilizációként. A film egy hosszúra nyújtott, a főcímbe ágyazott híradómontázzsal indul, amiben a kicsik, ártatlanok és védtelenek a nagyok, bűnösök és agresszívak háborúi, nemtörődömségei, politikái miatt szenvednek, éheznek és halnak, százával, ezrével, szerte a világon, minden nap. Gyereket ölni nem csak rossz, bűn és tabu, hanem ostobaság is, gyereket ölni annyi, mint megölni a jövőt, elfojtani a potenciált. Csakhogy a világ megőrült, mondja egy boltos a főszereplőnek, aki Az édes élet kíméletből elkövetett gyilkosságán mereng, avagy a gyerekeknek inkább a korai halálban legyen részük, mint ebben az őrületben. A Who Can Kill a Child? (¿Quién puede matar a un niño?, 1976) kegyetlen csavarral toldja meg ezt a gondolatmenetet: a potenciál többé nem hagyja magát elfojtani, és őrülettel válaszol az őrületre. 
A legtöbb „gonosz gyerek” témájú filmmel ellentétben (az Elátkozottak falujától A kukorica gyermekein és az Ómenen át Az árváig) a Who Can Kill a Child? kis gyilkosai nem idegen erők által megszálltak, nem mások, mint amiknek mutatják magukat, nem valami konkrét, kézzelfogható okból teszik, amit tesznek, és többek közt ezért is olyan félelmetesek. A kissé szájbarágós és nagyon hatásvadász prológus ugyan rávezet viselkedésük hátterére (még inkább fejbe ver vele, sokszor egymás után), de a „hogyan” mindvégig megválaszolatlan marad – a horror egy metafora. Nagyjából úgy, ahogy a legjobb zombifilmek esetében: a Who Can Kill a Child? nagyon sokat köszönhet Az élőhalottak éjszakájának, Romero hatása letagadhatatlan, a zombik és a gyerek közti párhuzam nyilvánvaló, sőt, még a keserűen cinikus befejezés is ismerős lesz. (Serrador a Madarakból is merített, elég ránézni néhány nyomasztóan feszült képre a felnőtteket némán, mozdulatlanul bámuló gyerekekről.)
Az első gyerekgyilkosság félelmetes erejű. Eltör valamit a főszereplőkben, eltör valamit a többi gyerekben (bár csak ideiglenesen), és eltör valamit a nézőben is – pedig addigra az már rég azért üvöltözik a fiatal párral, hogy végre vegyék kezükbe a dolgot, és ne töketlenkedjenek. De mondani könnyebb, mint megtenni, vagy mint akár csak végignézni. Serrador nem szégyenlősködik a lelőtt kölykök megmutatásával, noha a horrorjeleneteknek rendszerint csak a következményét látjuk, a film nem kifejezetten gore-os. Nem a korszak egy tipikus, cicis-vérengzős spanyol exploitationjéról van szó, a lassú, sőt, előre szólok, nagyon-NAGYON lassú felvezetésével, fojtogató atmoszférájával, morális rémálmával, döbbenetes erejű és iramú utolsó fél órájával a Who Can Kill a Child? sokkal inkább passzol a ’70-es évek igazi, zsigeri horrorklasszikusainak sorába. Nem csak stílusban. Minőségben is.
Na, ez tipikusan az a film, amitől minél kevesebbet vársz, annál többet kapsz. Gondolom, egy olyan hülyeségtől, ami a felnőtt Jancsi és Juliska kezébe nyomja a banyagyilkos karóvetőt, tetejébe még az MTV Films (most komolyan, tessék?) égisze alatt készült, senki nem számít egy gramm színvonalra sem, én legalábbis tuti nem tettem. Annál jobban elképedtem, mikor már az első negyed órában azon kaptam magam, hogy minden józan megfontolást félretéve kurva jól szórakozom, ez az érzés pedig a vége felé közeledve is csak enyhén akart alábbhagyni. A Boszorkányvadászok egy Grimm-mesékbe oltott, odabaszós gore- és látványfesztivál, a vártnál jóval magasabb gyártási színvonalon.
Unalmas, elcsépelt? Igen, az … lenne, ha nem a hatásosan felépített látvány, a büdzséhez képest kibaszott jól levezényelt akciójelenetek, vagy éppen a minden családbarátságtól nagyon-nagyon távol álló erőszakparádé képezné a film gerincét. A boszorkányok félelmetesek, vadállat módjára négykézláb rohannak, üvöltenek és küzdenek, a stukkerek soklövetűek, a harcok egész változatosak és ötletesek, a végtagok röpködnek, vadászaink mogorván köpködik a fuck szócskát, az alkotók pedig még attól se riadnak vissza, hogy gyermekgyilkosságot, tervezett nemi erőszakot, vagy éppen gonosz varázslat hatására a tulajdon anyját lelövő kamaszt mutassanak. Mindezt úgy – és ez nagyon fontos – hogy nem olcsó, ízléstelen provokációnak tűnik, hanem indokolt dramaturgiai elemnek.
A vége felé viszont szerencsére megkapjuk, amit az elején csábítóan elhúztak az orrunk előtt: a boszorkányszombaton véghezvitt mészárlás olyan, mintha a Diablo játékmenetének sosem létezett filmes feldolgozásába csöppennénk, a banyák seprűvágtája az erdőn keresztül a Jedi visszatér hasonló pillanatait idézi, a végső bunyó (igen, boszorkányos-okkult film létére a végén egy marha nagy pofonváltás van) pedig ha nem is monumentális, de legalább kellemesen zsigeri. Messze nem nagy költségvetésű blockbuster-szint, de annak a kevésnek, ami lenni szeretne, bőven elég. Egyedül az esetleges folytatást megelőlegező képsorok nélkül tudtam volna meglenni, de ha ez a záloga egy komolyabb háttérrel megvalósított, a jelenlegi receptet feljavító második résznek, hát egye fene.
Eddig többnyire pozitívumként értékeltem, hogy a Marvel következetesen nemet mond a Nolan Batman-filmjei által felállított, „legyen minden sötét, komor és ultrarealisztikus” trendre, de a Sötét világ esetében pont nem ártott volna, ha az alkotók merik magukat és történetüket egy kicsit, tényleg, csak KICSIT komolyabban venni. Ha már ugye muszáj, és naná, hogy kurvára MUSZÁJ nem csak egy világ, hanem az egész mindenség sorsának egyetlen hajszálon függnie, mert ennél kevesebbre a mai néző már csak „so what”-tal reagál (legalábbis ezt hiszik Hollywoodban), akkor nem ártana éreztetni ezt a monumentális tétet. Aminek nem az a módja, hogy Kat Dennings kínos viselkedésű geek jócsajként téblábol feleslegesen, nem is az, hogy Stellan Skarsgard alsógatyában (vagy anélkül) bohóckodik, és még csak nem is az, hogy a mindent (érted: MINDENT) eldöntő végső csata előtti haditanácson Chris Hemsworth lazán az előszobai ruhafogasra akasztja a pörölyét (haha, bazmeg, szakadok a röhögéstől – ja, bocs, nem, ez a zokogásom). 
A kezdés szaftos, nyers, brutális, exploitationhöz méltó: az elhanyagolt, láthatóan érzelmi problémákkal küszködő Patrick ráun anyja kufircolására a szomszédos fürdőszobában, ezért fogja magát, és egy hősugárzót hajít a nedves (bocs) pásztorórát élvezők közé – vagyis a kádba. Ilyen gorefestet és explicit szexualitást ígérő felütés után meglepő, hogy az ausztrál Patrick a továbbiakban egy elegáns lassúsággal épülő, kifinomult, és vért szinte teljesen mellőző pszichotrillerré mutálódik. Majdnem mintha a nyitójelenetet valaki más rendezte volna. Ugyanakkor, ha belegondolunk, a film végül is arról szól, hogy egy kvázi-kómában fekvő beteg nagyon szeretné, ha a csinos nővérke kiverné neki. Tehát, exploitation.
De a film igazi sztárja maga a címszereplő. Nem könnyű feszültséget pumpálni egy olyan gonosztevőbe, aki a nyitójelenetet leszámítva a film 99%-ában tágra meredt szemmel, mozdulatlanul fekszik az ágyában (ellenben készülj fel, hogy a maradék 1% esetében picit beszarsz majd), ráadásul De Roche igen nagyvonalúan bánik annak megmagyarázásával (értsd: teljesen leszarja), hogy Patrick honnan tudja, mi történik tőle több száz méterre, és hogy tud ugyanott beavatkozni az eseményekbe. Másrészt viszont van valami zsigerien félelmetes egy dühös, frusztrált, szuperképességekkel rendelkező, nyitott szemű „halottban”. 
Azoknak, akik bármikor is lelkesedtek a többség által gyerekesnek, elmaradottnak, furcsának ítélt dolgokért, ismerős lehet az érzés: ami nekünk a világmindenség, az a világmindenségnek valami komikus, egyenesen groteszk, lesajnálandó marhaság. Idővel legtöbben talán azt is megtanultuk, hogyan takargassuk, mentegessük, vagy éppen – micsoda árulás – bagatellizáljuk széles nyilvánosság előtt kedvencünket, pusztán a többség számára elfogadhatónak hitt arcunk megőrzése végett. Aztán vannak azok, akik basznak erre az egész, leginkább tán fejben létező kényelmetlenségre, és felvállalják életvitelszerű rajongásuk tárgyát – vagy azért, mert tényleg nem ismernek, nem is akarnak mást ismerni, vagy pedig azért, mert éppen nagyon is kiforrott, magabiztos személyiségek, akiket egyéb sikereik mellett pont nem izgat, mit gondol róluk szélesebb közegük. Sőt, úgymond még a szart is képesek arannyá varázsolni. Bingó, geekekről, azaz a két legvégletesebb alfajukról van szó, azaz nerdről és hipsterről. Az önkényes címkézés persze veszélyes, kétélű fegyver (sebzése d12 [19-20, x2], sikeres mentődobás felez), a precíz, értékítéletektől mentes jellemrajz (ami nem favorizálja a Lawful goodot a Chaotic neutrallal szemben) viszont talán nagyobb eséllyel célba talál.
Túlsúlyos, zsíros hajú főhősünk, pardon, Mesélőnk, Scott, a, hát igen, Mesélő. Sok mást nem is lehet róla elmondani, éspedig azért, mert harmincon túli férfiemberként ő is kizárólag így gondol magára. Nője még nem volt (már ha egy Wonder Woman-füzettel való afférját az általános iskolai slotyiban leszámítjuk), menthetetlenül rajong a harmadrangú szimfonikus metálért (illetve inkább ideális háttérzenének tartja), minimális jövedelmét ételkihordóként keresi, aztán azt is újabb geek-ereklyékre bassza el, ahelyett, hogy mondjuk az őt elszállásoló és eltartó nagyanyjának hazaadná. Egy dolog van, amiért él, amibe szívét-lelkét beleadja, amiben (önmaga szerint) igazán jó, az pedig a kicsiny, hozzá hasonló szerencsétlenekből álló cimboráinak immár három éve mesélt játék, és annak szakszerű levezénylése. Mígnem süvölteni kezdenek a végzet baljóslatú, fekete szelei, mivel a csapatba bekerül Miles, a vagány, vicces srác, aki, horribile dictu, nem elég, hogy sört hoz, megröhögteti a befásult haverokat, de jó nője van, és még azt is képes másodpercek alatt fejben kiszámolni, miért is gyorsabb a Falcon az Enterprise-nál. Scott világa (kartondobozos, gyönyörű borítókép, két vaskos füzet, egy nagy térkép, plusz extrák) alapjaiban rázkódik meg, és hamarosan nem is lehet kérdés: ő és Miles ellenfelek, mit ellenfelek, egymás nemezisei!
Rossz érzéssel azonosulni a többiekkel, főleg a főszereplővel viszont végig nagyvonalúan megadatik, olyannyira, hogy olykor már a mi arcunk ég az övék helyett. Scott a haldokló nagyanyjával üvöltözik, hogy ki kapja a házát, képes kiosztani kedvenc hobbija (Gary Gygax-ról mintázott) legfőbb guruját annak kapcsán, hogy is kéne játszani, péntek esti dugás helyett jóval gyengébb fizikumú haverja friss pattanását nyomja ki gyengédnek nem nevezhető erőszakkal (inkluzíve posztkoitális lihegés egymás mellé ledőlve), tőle elpártoló csapatát pedig potya tapasztalati pontok kilátásba helyezésével reméli visszaszerezni. Komolyan, én ennyire kényelmetlenül filmnézés közben ritkán éreztem magam, és szerintem ez arról is sokat elmond, mennyire tűpontos a jellemrajz. Sajnos nagyon könnyű felismerni azt a felnőni képtelen, rajongásában megrögzült, eszképista roncsot, amivé hithű geekként válhat, és – illedelmeskedést félretéve – bizony gyakran válik is az ember, de ugyanígy (bár ismétlem, Miles pálfordulását a végén durván következetlennek tartom, még ha érteni vélem is, mi volt vele a szándék) a felsőbbrendű, távolságtartó, a lelkesedést kizárólag trendként kezelni képes sznobot is.
Korrekt kis film ez. 
Tisztességes horrorrajongó mára a "valós események alapján" állításra unott legyintéssel, a talált kamerás filmek puszta említésére pedig heveny arcidegrángással reagál. Ritka az olyan történet, amely önmagában is indokolja a csontig rágott koncepciót, még ritkább, mikor a végtermék élvezeti értékei előítéleteink felülvizsgálására késztetnek minket. A Halálhegy (Devil's Pass) ugyan korántsem váltja meg a műfajt, sőt, biztosan lesznek, akik tömény baromságnak titulálják majd, nem éppen forradalmi, de abszolút tisztességes kivitelezése, helyenként kifejezetten ötletes megoldásai, szinte végig visszafogott, a feszültséget szépen fenntartó cselekménye mégis rendkívül szórakoztatóvá, ha nem is felejthetetlen élménnyé teszik.
Dicséretes, hogy a film sokáig kifejezetten komótosan, de nem érdektelenül, a borzalmakat csak sejtetve építkezik, majd, mikor a cselekmény elszabadul, képes felpumpálni nézőjében az adrenalint, annak ellenére, hogy nagyjából sejthető, mikor mi fog történni. A karakterek minimális, de működő dinamikájának okán nézőként akkor sem unatkozunk, mikor hőseink még csak sejtik, mi vár rájuk, a valós események felidézése pedig plusz réteget ad a történetnek. Az alkotók maradéktalanul kihasználják a rendelkezésükre álló alapanyagban rejlő potenciált, illetve a helyszín adta lehetőségeket - végig érezhető, hogy innen bizony nincs hová menni. Kellemes műfajkeveredésnek, sőt, egy idő után a műfajok ész nélküli halmozásának lehetünk tanúi, ami akár tönkre is vághatná az élményt, itt azonban segít előrelendíteni a cselekményt, biztosítani figyelmünk folyamatos fenntartását, teszi, amit tennie kell: magával ragad. Lehetséges, hogy a kevesebb több lett volna, de a hibátlan dramaturgiát én könnyű szívvel beáldozom, ha láthatok egy filmet, ami sima slasher-szituációból természetfeletti nyomozós-thrillerbe, később klausztrofóbiás túlélő-horrorba, majd misztikus időutazó-filmbe vált.
Nincs még egy ilyen film.
Ehhez képest valami döbbenetes, isteni szerencse, hogy bár a film az alapanyaggal (ami a maga punk-lírába áztatott, történetnek csak jóakarattal nevezhető erőszakorgiájával olyannyira külön írást érdemel, hogy itt és a továbbiakban csak minimálisan térek ki rá, a filmmel is csak ott vetem össze, ahol végképp elkerülhetetlen) csak nagyon távoli köszönőviszonyban van, mégis a 90-es évek egyik legkarcosabb, leginkább kompromisszummentes, önmagában is működőképes adaptációját kaptuk, és akkor azt is ide merem írni, hogy a képregényfilmek újkeletű dömpingjét megelőzve az egyik legerősebb feldolgozás, ami valaha született.
Arról aztán nem is beszélve, hogy a 90-es években elharapózni kezdő, mára pedig abszolút fősodorrá vált urbánus gótikának ez volt az egyik első, és talán legszilárdabb mozgóképes sarokköve. Az idealizmus és a kiábrándultság természetfeletti motívumokkal vegyített összecsapásába a lepusztult, eső áztatta, korrupt nagyváros színfala előtt ilyen kellemesen se előtte, se utána nem borzonghatott bele a nagyérdemű. Az is ritka, hogy egy nagyközönségnek szóló film ilyen szépen szolgálja ki egy viszonylag periférikus, teljesen más médiumban gyökerező szubkultúra (jelesen a gót/dark zenei színtér) igényeit. Igaz, szerintem pont az amúgy sokat méltatott, a korszak felkapottabb underground zenéit felsorakoztató soundtrack a film egyik leggyengébb pontja, mert hiába tiszteleg a filmes lehetőségekhez képest elfogadhatóan O'Barr eleve zenei ihletésű eredetije előtt, hiába passzol remekül a pont ugyanennek a színtér bandáinak klipeket rendező Alex Proyas stílusához, kevés kivétellel felejthető előadók felejthető dalait sikerült összegyűjteni, amik egyszerűen méltatlanok a képregényben megidézett, műfajteremtő klasszikusokhoz. Akkor már nagyságrendekkel jobb Graeme Revell, a kísérleti filmzenék 90-as évekbeli gurujának szimfonikus aláfestése, ami panaszos kórusaival, egzotikus fúvósaival, törzsi ritmusaival, ipari csattogásaival hátborzongatóan hozza a már-már mitikus városi vadon időtlen, nyomasztó hangulatát.
"Remember, the enemy’s gate is down
A magyarul most, a klasszikus fordítás felhasználásával újra megjelent Végjáték a szerző azonos című 1977-es novellájának, szövegét, stílusát tekintve egyszerű és lényegre törő, könnyű nyelvezetű, így rendkívül olvasmányos kibővítése (az említett taktikai csatákat Card elképesztő intenzitással írja meg). Később a könyv egész regényfolyammá nőtt, egyik mellékszereplője, Ender legbriliánsabb katonája, Bean, külön sorozatot kapott (első rész, az Ender árnyéka a Végjáték történetét meséli el újra az ő szemszögéből), plusz születtek belőle képregények, és most már a filmadaptáció is a nyakunkon van (kedd este jön róla a kritika.)