Sajtóanyag. 2009 november 13-17, Toldi mozi. A rövidfilmnek fesztivál kell, amiből minél több van, annál jobb. A november 13-a és 17-e között a Toldi moziban megrendezésre kerülő EuShorts filmfesztivál ötven darab populáris, a nemzetközi filmfesztiválokon már bizonyított filmet mutat be Európa 19 országából, nagyvásznon, sok ember előtt.
Mivel sokan sokfélét szeretünk, arra törekedtünk, hogy a lehető legváltozatosabb rövid kalandokat nyújtsuk: bemutatunk transzplantációs rockoperát (Szívdobbanás - Hjartslag), bekukkanthatunk egy apácazárda gonosz titkaiba (Lulu nővér - Sister Lulu), átélhetjük, milyen lehet 91cm-re önmagunktól élni az életünket (Skhizein), vagy végigzongorázhatunk egy bimbódzó szerelem ürügyén a filmművészet műfajain (1 fiú - 1 lány - Boy Meets Girl). A vetített filmek között lesz az Oscar-díjas Játékország (Toyland), a Berlinalén díjat nyert Az új fiú (New Boy) is. És ha már élménymegosztás és filmkommunizmus, akkor ne feledjük el a felelősöket sem: a fesztivál ideje alatt itt lesz többek közt Reto Caffi, az Oscar-díjra jelölt A vonal mentén (Auf der Strecke) rendezője, James Lees, a Kérj bocsánatot (Apologie Line) alkotója, valamint az Elizabeth Marre - Olivier Pont rendezőpáros, akiknek Manon az aszfalton (Manon sur le bitume) című rövidjét ugyancsak jelölte idén az Akadémia.
A fesztivál november 13-án, pénteken 20 órakor dobbant, a nyitóvetítést egy egész blokknyi rövid horror, valamint a Lamantinok DJ szettje zárja.
November 14-én, szombaton a Hammer of Gods és a kaliforniai Six Organs of Admittance fog fellépni a Toldi mozi nagytermében.
Shaw-zok tovább! Jövő héten már pár Golden Harvest és independent is várható.
Hongkong Godfather (1985) **** rendezte: Wang Lung Lei
Egyike azoknak a Shaw Brothers filmeknek, amelyeket a Celestial nem hozott ki DVD-n. Újramaszterelt, legális megjelenése egyelőre bizonytalan. Addig is marad nekünk a vhs.
Tipikus, decens tempóval rendelkező, a nyolcvanas évek közepén készült triádfilm (benne egy két szuperhülye fordulattal) lenne, ám kb. feletájon olyan tombolássá változik, amilyen még a hongkongi mozi történetében is párját ritkítja. A nagyfőnököt alakító Sek Gin háza ellen indított támadás már eleve frenetikus (a film itt átlép egy tabut, nem árulom el mit, lásd meg magad, mindenesetre a hozzám hasonló beteglelkűek iskoláslány módjára fognak vihogni), de az igazi cseresznye a tortán a finálé, amely... nos, valószinűleg benne van minden idők 5 legvadabb, legőrültebb filmes befejezése között. Három csávó, akiknek semmi vesztenivalójuk, száz késekkel és bárdokkal felfegyverzett triád ellen. Proto-heroic bloodshed a legjobb fajtából.
Killer Constable (1980) ***** rendezte: Kuai Chi Hung
Az egyébként exploitationfilmes Hung belegyepálja az expó szokásos, sietős intenzitását ezitten wuxiába (az extrém vérbőségről már nem is beszélve). Filmje ráadásul vizuális szempontból sem hajaz a megszokott Shaw wuxiákra, több a külsős jelenet, a beállításai érdekesebbek - Hung kísérletező kedvű rendező, eleve a műfajhoz való hozzáállása eltér az elvárhatótól, szerencsére. A figuráira ez nemkülönben jellemző.
Nagyszerű film, kisebb hibákkal (a kövér comic relief, pl.) A Killer Constable alapjában sötét, már-már apokaliptikus set piece-ek sorozata, de fantasztikus csúcspontok ezek, és Hungnak sikerül őket egy remek történetté összefűznie. Bár a film szinte száz százalékban akció, mégsem érezzük, hogy hiányozna az expozíció, hiszen Hung az akció segítségével mesél. Az Intimate Confessions of a Chinese Concubine és a Sword of Swords mellett a legjobb Shaw wuxia.
Mercenaries from Hong Kong (1983) *** rendezte: Wong Jing
A Piszkos tizenkettő és a Mad Mission keverékének Wong Jing verziója, főszerepben egy karrierjét pánikszerűen a helyes irányba terelni igyekvő Ti Lunggal.
Big Bad Sis (1976) ***** rendezte: Sun Chung
Őrült mód robogó hetvenes évekbeli urbánus exploitation, rengeteg akcióval, vérrel és szexszel - a kedvenc fajta filmem. Chen Ping szokás szerint tökéletes a kőkemény szupercsaj szerepében, aki tisztességes útra szeretne térni. Sun Chung rendezése csúcs, mint általában. A finálé az a fajta kegyetlen, kaotikus erőszakrobbanás, amilyenhez igazán csak a hongkongi filmesek értenek. A japán lányexploitation-filmekhez képest (pl. a Sukeban-sorozat) a történet nem epizodikus, van összefogó dramaturgiája, sőt, még a mellékszálak is ugyesen lesznek eldolgozva. És Siu Yam Yam a legaranyosabb csaj, aki valaha Shaw-filmben feltűnt.
Roland Emmerich már öt éve nem próbálta elpusztítani a Földet, úgyhogy bőven ideje volt az újabb megalomán katasztrófapornónak. Drámai családi krízis, gyönyörű világvége, magvas mondanivaló az emberi összetartásról, könnyfacsarás és giccscunamik – de pár évig most megint biztonságban leszünk.
A katasztrófafilmek ritkán kínálnak nagy mozgásteret egy kreatív cselekmény kiötléséhez: a főhősnek és fogyatkozó kompániájának jellemzően el kell jutnia A pontból B-be, és ha ez sikerült, megmenekültek. Ezután, ha van pár mosolygó gyerek, egy vakkantgató kutya, a háttérben meg egy naplemente, esetleg egy lobogó amerikai zászló, kész a könnyfacsaró happy end, mindegy, hány milliárd ember hagyta ott a fogát az azt megelőző két órában (á la Holnapután). A 2012-ből ugyan hiányzik a zászló (!), de Emmerich és tettestársa, a (meglehetősen gyatra) komponistából (még gyatrább) forgatókönyvíróvá vedlett Harald Kloser az összes többi klisét megbízhatóan csatarendbe állította.
Mivel a jégkorszak és a meteor/üstököszápor már kipipáltatott, a pusztítás ürügyét most a maja kalendárium szolgáltatta, ami néhány, komoly tudósok által körberöhögött kókler szerint 2012 decemberére teszi a világ megsemmisülését. Az elején gyorsan lezavarják a sztori mögötti „tudományt” (óriási napkitörések következtében vészesen felmelegszik a bolygó belseje, hatalmas földrengéseket, szökőárakat és vulkánkitöréseket okozva), és röpke fél óra elteltével már kezdődik is a pixelorgia. A káosz közepén egy elvált író és limuzinsofőr, Jackson Curtis áll (John Cusack kissé túljátssza szerepét), aki kétségbeesetten igyekszik Kínába menekíteni a családját, ahol a Föld kormányai az emberi faj túlélésének biztosításán fáradoznak, főleg Adrian Helmsley segítségével (Chiwetel Ejiofor viszont élvezetes alakítást nyújt).
A játékidő több mint feléig a 2012 meglepően jól működik: szépen dőlnek össze a toronyházak, látványosan robbannak a hegységek, és bár a Curtis család folyamatos, véletlen megmenekülései fényévekkel vannak túl a röhejesség határán (Bustor Keaton összes karakterének együttvéve nem volt ekkora mázlija), érezni a megőrült anyatermészet roppant, félelmetes, mindent elsöprő erejét, ami a minőségi CGI-nak hála, a film nyilvánvaló gyengeségei ellenére is karfamarkolásra késztet. A humor, önirónia (naná, hogy Hollywood pusztul el elsőként – kár, hogy a híres feliratot nem látjuk eltűnni egy hasadékban) és Woody Harrelson már-már paródiába illő, mégis hatásos kergemarha-figurája mellet hiába vonul fel a sablonok és a fájdalmas karaktersztereotípiák egész sora, a néző azt csinálja, amiért megváltotta a jegyét: szórakozik.
Aztán hasonló történik, mint anno a Holnaputánban: az impozáns, globális rombolásmaratont és a sodró iramot felváltja a kínosan hosszúra nyújtott, nyálban fuldokló menekülés, és a film lendülete menthetetlenül megtörik. Mégis miből gondolták úgy az alkotók, hogy több milliárd ember halála és a világ pusztulása után érdekes látni John Cusackot, ahogy fél óráig pöcsöl a víz alatt valami fogaskerekek közé beszorult plot device kipiszkálásával, hogy be tudjanak zárni egy rohadt ajtót? Ezen a ponton az ötpercenként beszúrt, pármásodperces hosszúságúra csökkentett katasztrófajelenetek már bőven kevesek ahhoz, hogy kihúzzák a forgatókönyvet a szarból. A nemes önfeláldozások, a nagy példabeszédek, az összetartás giccses örömünnepei, a gazdag seggfej bűnhődése, a rokonok könnyes búcsúja, a kutya és a gyerek megmentése, az apját szerető fiú hősködése, a halottnak hitt főszereplő felbukkanása (kétszer!), az elvált szülők szerelmének újjáéledése és az egyéb ostobaságok mind keservesen megbosszulják magukat, és a határozottan jól indult film színvonala gyorsabban zuhan, mint a vásznon az emberiség létszáma. Úgyhogy, ha jót akarsz magadnak, kijössz a moziból, amikor a főszereplők egy teherszállító gépen Kína felé veszik az irányt. Ezzel megajándékozod magad nagyjából másfél órányi felhőtlen szórakozással, és megkíméled magad egy órányi fejfájástól.
Visszatértek. Egykoron, eonokkal ezelőtt egy rövid ideig már köztünk voltak, azonban a 90-es évekbeli Nagy Képregény Leépítés idején az Idegenek a Ragadozókkal együtt teljesen odavesztek. De nem borult rájuk a feledés homálya, az elszánt rajongók megőrizték, sőt tovább ápolták emléküket, még oltárt is emeltek nekik, miközben reménykedve várták visszatértüket. Egészen ez év nyaráig kellett várniuk.
Azon persze lehetne vitatkozni, hogy egyáltalán szükség van-e kultikus filmekről képregényes bőröket lehúzni, és hogy egy eleve a (legjobban a film eszközeivel megteremthető) suspense-re épülő klasszikus alaphelyzetet mennyire lehet rajzolt formában is élvezhetővé tenni. De igazából ezek a franchise képregények az ilyesmire érzékenyek számára nyugodtan ignorálhatóak, másrészt ezek sokkal inkább csak amolyan „mi lenne ha” eshetőségeket alapul véve építik tovább a mítoszt, és próbálják meg kiaknázni a témában még parlagon heverő lehetőségeket. Hogy ezt milyen minőségben és színvonalon, az persze már más kérdés.
A Carthaphilus kiadó sorban szállítja a meglepetéseket (Watchmen, Sandman, Simpson család), és ilyen kellemes meglepetés volt az is, mikor kiderült, hogy ezúttal Aliens képregényekkel kívánják színesíteni a nekik köszönhetően már amúgy is sokkal választékosabbá vált hazai kínálatot.
A júniusban megjelent, és jelen cikk témáját adó Üvegfolyosó és egyéb történetek című kötetet azóta már egy második is követte, a Szemfényvesztés és Kísértet, amiről Olórin nevű tanult kollégám fog majd értekezni napokon belül.
Sajnos a Cartaphilus is beleesett abba a hibába, hogy egy rövid történeteket tartalmazó antológiával próbált nyitni. Ez ugyanis kétélű fegyver, mert az ilyen „étvágyhozó falatok” általában erősen változó színvonalat képviselnek, és sokszor inkább csak elveszik az étvágyat. Sajnos az Aliens első kötetének esetében is erősen mozog a léc.
A kezdő történet a John Byrne által jegyzett Földre szállt angyal a gyűjtemény leggyengébb darabja. Az 50-es évek amerikai külvárosi miliőjébe helyezett történet unalmas klisékkel dolgozik, a cselekmény kapkodós, ötlettelen és kiszámítható, az utolsó képkocába zárt plusz „csattanó” pedig végtelenül unalmas. Byrne rajzai ráadásul teljesen átlagosak, a kelleténél sokkal részletesebbek, ez a fajta színkavalkád pedig az Alien sötét, nyálkás, bio-mechanikus világához szokott szemnek teljesen idegen. Maga a királynő rajza is olyan, mintha csak emlékezetből rajzolták volna. Továbbá furcsának találom a hangeffektek hiányát is. A tűzben égő Arctámadók visítása, vagy a sav marásának sziszegése nagyon hiányzik a képekről, melyek így teljesen elveszítik dinamikájukat, filmszerűségüket. Byrne láthatóan sem a sztori, sem pedig a rajz szempontjából nem bírt el a feladattal.
Egészen más a helyzet David Lloyd Üvegfolyosójával, mely véleményem szerint a leginkább hozza a filmek hangulatát, ritmusát, feszültségét. A sztori itt nem tér el nagyon a filmekből ismert klausztrofóbiás kabindrámától, így az alaphelyzet itt is csak annyi, hogy egy Xenomorf elszabadul egy szállítóhajón, és végül a zaklatott múltú, saját maga elől menekülő hős vállalja magára, hogy megszabadítja tőle a többieket. Új ötlet nem nagyon van, még a vége is az első két filmből lett kölcsönözve. Lloyd visszafogott, fakó színei, elmosódó alakjai sokkal hatásosabbak, nagyobb mértékben idézik a filmek látványvilágát, kaotikus panelelrendezése miatt pedig olykor kissé álomszerűnek tűnik maga a történet, de ez csak a javára vált.
A humor a Chuck Dixon által írt, és Flint Henry által rajzokba öntött Malac című szösszenetben jelenik meg. Egy csapatnyi űrkalóz egy lezuhant űrhajó rakományát szeretné megkaparintani, de az pont az Idegenek fészkének közelében fekszik. Ekkor egy furmányos módszert találnak ki a bogarak likvidálására, csak a dolog éppenséggel fordítva sül el. A történet itt eleve humorosnak lett szánva, a karakterek is kemény külsejű, de tipikus balfékek bandája, így aztán a poén működik is, bár kétlem, hogy lenne olyan, aki már az első oldalakból ki ne következtette volna azt. A rajzok itt is tocsognak a színekben, és itt is jelentősen túl lettek díszítve, nem biztos, hogy minden apró részletet, minden egyes kis vonalkát vagy ráncot érdemes volt megrajzolni, pláne, hogy a figurák maguk is inkább karikatúrák. Jópofa kis sztori, nem több.
Az elején az 50-es években jártunk, a végén pedig a 10. század környékére utazunk, hogy lássuk, hogy törik bele a vikingek kardjának pengéje az egyik bogárba. A már inkább a fantasy műfajába tartozó Vadász festett grafikája a legimpozánsabb, David Wenzel, aki főleg fantasy témájú könyvek, képregények illusztrátora, itt is rendesen odatette magát, és bár ő csak alkalmi író, azt hiszem, ez utóbbi terén sincs miért szégyenkeznie. A sokszereplős, jól átgondolt történet egyik legnagyobb erénye a régies nyelvezet, amit remekül sikerült a magyarra is átültetni. Persze a Vadász nehezen tudná a Beowulfos hatásait letagadni, de nem is kell, nyugodtan felfoghatjuk a téma egyik legeredetibb feldolgozásának is. A kötet legjobb története és rajzai, melyek talán kicsit nagyobb terjedelmet is megérdemeltek volna.
A kivitelre viszont alig lehet szavunk, a jó minőségű fényes lapok és a masszív borító egyaránt kiállja a kritikusi szem és vélhetően az idők próbáját is. A borítón lévő kép azonban kissé vérszegény, unalmas, bár a vakító fehérsége miatt lehet kimondottan figyelemfelkeltő is, szóval nem kizárt, hogy ez valamiféle reklámfogás. (Egyébként az Üvegfolyosó eredeti borítója.) A kiváló magyar fordítás és a beírás pedig a téma legavatottabb hazai képviselőjének, Uray „Mano” Mártonnak az érdeme, nagy bátorság és botorság is lett volna valaki másra bízni a dolgot.
Az Üvegfolyosó és egyéb történetekkel két baj van mindösszesen. Az egyik, hogy rettentő gyorsan ki lehet olvasni, és ilyen rövid történeteket amúgy is csak nagyon ritkán vesz elő újra az ember. A másik gond pedig az, hogy akik csak a filmeket ismerik, azokat ez a gyűjtemény valószínűleg nem fogja meggyőzni. Bevezetőnek, kedvcsinálónak nem igazán jó, sokkal inkább két-három, komplett 4-6 részből álló sztorit tartalmazó kötetek megjelentetése után lett volna indokolt bedobni, mint afféle érdekesség. Az októberben megjelent második kötet viszont már két történetet tartalmaz ugyanennyi oldalon.
Az Alienek csak halk és óvatos léptekkel tértek vissza a magyar képregény kínálatba, de legalább itt vannak. Jó lenne, ha egy szép sorozat keretein belül hamarosan hosszabb és jobb történeteket is olvashatnánk, és akkor talán előbb-utóbb egy másik idegen faj is elindulhat Magyarország irányába. A nem rajongóknak abszolút kihagyható kötet.
Egyszer egy házaspár, akik elhidegültek egymástól/meghalt a gyerekük/májátültetésen estek át, nekivágnak a nagyvilágnak/erdőnek/Nyugat Coloradónak, hogy újra megtalálják egymást/halott gyereküket/májukat. Őszintén, hány ilyen és ehhez hasonló filmet láttunk az elmúlt négy évben? Hogy a Farmhouse mégsem válik egyszerű Vacancy koppintássá, abban nagyrészt az Lake Deaddel méltán az ismeretlenség homályába kerülő forgatókönyvíró Daniel P. Coughlin (továbbiakban Kugli) és rendező (George Bessudo) is benne van - a Farmhouse elképesztően rossz.
Sajnos az én ingerküszöbömet nehezen érte el egyáltalán: de mivel már két hete nálam van a film, és ezalatt számtalan alkalommal próbáltam végignézni, azt hiszem itt az ideje, hogy túlessünk rajta. A történet tényleg annyira sablonos, hogy nem is pazarlom rá a helyet: a férfi és a nő megérkeznek egy különös farmra, ahol Stephen Kingtől lopott mellékszereplőket szántak baljósnak és félelmetesnek. Itt aztán belevágunk a kínzások közepébe - a főkínzómester a Seymour Skinner iskolaigazgatóra feltűnően hasonlító Steven Weber, aki nyílván hatalmas adóhátraléka miatt vállalta el a szerepet. Félelmetesen unalmas és közhelyes - mondjuk nem tudom mit várok el egy olyan színészről, akinek a legemlékezetesebb szerepe a Ragyogás 1997-es tévés újraforgatása.
A szereplők közül egyedül talán Kelly Hu-t emelném ki, gondolom a Péntek 13 sokadik folytatása miatt rakhatták be - de inkább a Nash Bridgesben játszott epizódszerepeire akarnék ezentúl emlékezni, mint erre, ahol csúnyán néz és... nagyjából ennyi. (Jack Donnert - kegyeleti okok miatt - nem említem.) A kísérőzene állandóan jelen van és idegesít - olyan, mint azok a furcsán melodramatikus jelenetek valamely Helyszínelők inkarnációból, amikor megtudjuk a fontos vérfertőző titkokat az áldozatról.
Különösen röhejesek azok a jelenetek, amikor elbúcsúznak és hátrahagyják mindenüket - az ember szinte kívánja, hogy jól megkínozzák a házaspárt játszó William Lee Scottot és Jamie Anne Allmant. Mivel elméletileg kínzás-horrorként harangozták be a filmet, azt gondolhatnánk, hogy ez így is lesz - de ismét csalódnunk kell: a jelenetek ötlettelenebbek, mint a tíz év múlva - nyilván - elkészülő Fűrész 11 leggyengébb darabjai, és maximum azért tűnnek félelmetesnek, hogy valaki ezeket tényleg komolyan gondolta. Ám egy csavar még hátra van: amikor már elkönyveltem magamban, hogy a gore mint műfaj megcsúfolását az alkotók tökélyre vitték, az utolsó tíz perce - teljesen érthetetlenül - átkerülünk egy fantasy filmbe, méghozzá olyanba, amelyet a kilencvenes évek elején is ordítva kapcsoltunk volna el, ha véletlenül belefutunk a Sat1-en.
Nem hiszem, hogy akad olyan forgalmazó, aki behozná ezt hozzánk, ha mégis, akkor maximum az ukrán határ közelében, egy benzinkút olcsó DVD-i között van a helye. Egy dologra talán mégis alkalmas: ha van olyan személy a baráti körben, aki hátbaveregetés közben egy "Ez baromi jó, öcsém, ezt nézd meg!"-el ajánlja nekünk a filmet, tapintatosan köszönjük meg a tippet - majd ne álljunk vele szóba. Soha többet.
Péntek van, vagyis a hét utolsó munkanapja, de ennél sokkal-sokkal fontosabb, hogy ez GeexKomix-nap – és nem is akármilyen! Az elmúlt két hét terméséből szemezgetve ugyanis rábukkantam az év alighanem legjobb képregényére, ami, bármily furcsán hangozzék is, egy kutyás-kísértetes horror. De lesz itt még totális galaktikus háború zombikkal, posztapokaliptikus kaland egy gyerek-állat hibriddel, meg rejtély, vérfürdő, felnőttmese és szuperhősakció. Ja, és meghal a Megtorló.
Beasts of Burden 2
Történet: Evan Dorkin Rajz: Jill Thompson Kiadó: Dark Horse Comics
Amikor elkezdtem írni ezeket a sorokat, azon gondolkodtam, mennyire túlzás azt állítani, hogy ez a legjobb képregény, amit idén olvastam. Aztán megnyugodtam, hogy semennyire. Meglehetősen sok ígéretes sorozat indult mostanában, de a Beasts of Burden, legalábbis ezzel a második számával, toronymagasan kiemelkedik még egy oly illusztris társaságból is, amit többek közt a Chew, a Stuff of Legend, a Batman and Robin és a The Unwritten képvisel. Az első rész békainváziója némileg meglepő módon egyáltalán nem köszön vissza, de nem baj, mert van helyette egy sokkal jobb sztori, amitől garantáltan eláll majd mindenkinek a lélegzete. Nem, nem viccelek, nem túlzok: Evan Dorkin olyasvalamit visz itt véghez, amire csak a legnagyobbak képesek. 24 oldalon elmesél egy kerek történetet úgy, hogy közben rongybabaként rángatja ide-oda az olvasót az emberi érzelmek lehető legszélesebb skáláján. Először nevetni fogsz, aztán meglepődsz, és elszomorodsz, majd felszökik az adrenalinszinted, elámulsz, megijedsz, és elborzadsz, és végül a szíved szakad meg, ha pedig érzékeny lelkületű vagy, még pár könnycseppet is el fogsz morzsolni – mindezt egy horror keretei közt, azaz Dorkin mindent kisajtol a műfajból, amit lehet.
A csak látszólag csendes és békés kisvárost őrző kutyák és macskák ezúttal eltűnt kölykök után kutatnak, és egy erdőbéli tóhoz jutnak, amiben szellemek laknak. Kísértettörténettel van tehát dolgunk, és nem is akármilyennel: a dühös szellemektől megszállt főszereplők úgy tépnek szét egy kisfiút a füzet közepe felé, engesztelhetetlen bosszúvágytól hajtva, hogy az olvasó csak bambán pislog ki a fejéből. „De hát ilyesmit nem szokás!” Szerencsére Dorkin tesz rá, hogy mit szokás, és mit nem. A Beasts of Burden merész, rendkívül kreatív, és fenomenálisan megírt képregény (a feszes történetvezetésben nincs egy felesleges szó, egy elvesztegetett pillanat), ami minden második oldallal képes meglepetést okozni. És persze Jill Thompson is elemében van: vízfestékes képei gyönyörűek és roppant kifejezők, az állatok ábrázolása pedig lenyűgöző. Ha kell mulatságosak és bájosak, ha kell komolyak, sőt, komorak és félelmetesek, az utolsó oldalt pedig külön ki kell emelnem: kisebbfajta csoda. Nincs mibe belekötni, azt viszont nem tudom megállni, hogy ne írjam le még egyszer: ez az év legjobb képregénye. Kötelező mindenkinek. Addig nem mehetsz el otthonról, amíg el nem olvasod!
Blackest Night 4
Történet: Geoff Johns Rajz: Ivan Reis Kiadó: DC Comics
Tekintve, hogy Geoff Johns Green Lantern sorozata a jelenleg futó egyik legjobb szuperhősképregény, a DC arra épülő, idei nagy crossover-eseméynét úgy vártam, mint a messiást. Az első rész (ahogy annak idején kifejtettem) annak rendje és módja szerint be is váltotta a hozzá fűzött vérmes reményeket, de sajnos azóta a sztori csak bukdácsol. Az persze senkinek nem újság, hogy az efféle crossoverek általában csak annyiban különböznek egy átlagos szuperhőssztoritól, hogy nem 3-4, hanem 10-20 vagy még több hős és gazember csépeli egymást, de az, hogy a fő, a cselekményt alakító események a mellékágakban zajlanak, finoman szólva is meglepő. Márpedig ebben a negyedik részben nincs egy darab Zöld Lámpás sem (már ha Alan Scottot nem tekintjük annak), csak azt látjuk, ahogy a földi szuperhősök (élükön Flash-sel) kétségbeesetten küzdenek a Fekete Lámpások egyre növekvő serege ellen. De minthogy maga a konfliktus a különböző Lámpások közt zajlik (és mostanra tudjuk: Hal Jordannek egyesítenie kell a színspektrum erejét kiaknázó corpsokat, mert csak együttes fényük képes legyőzni a feltámadt holtakat), ennek a mellékes kis csetepaténak lényegében nincs komoly jelentősége, és inkább egy tie-inben lenne a helye, mint a crossover főminijében. Ehelyett a két fő tie-inben, a Green Lanternben és a Green Lantern Corpsban zajlanak (méghozzá rohadt élvezetesen és izgalmasan) azok az események, amik majd eldöntik a fény háborújának sorsát.
Persze lehet, hogy túl szigorú vagyok, elvégre ennek a résznek a végén bukkan fel egy új karakter, Nekron, aki minden bizonnyal a Fekete Lámpások vezetője, azaz a főgonosz lesz (bár már van egy Scar és egy Black Hand a háttérben, de annyira mindenképpen bízom Johns tehetségében, hogy ez nem vezet képzavarhoz). De addig is alig történik valami lényeges az egész képregényben, és ez egy crossover negyedik részétől megbocsáthatatlan. Még akkor is, ha egyébként vannak kifejezetten jól sikerült jelenetek (pl. amikor Atom belülről tép szét egy Lámpást, vagy amikor Madárijesztő a félelem legapróbb szikrája nélkül áll a gyilkoló holtak közt, miközben körülötte mindenki rettegve menekül), és ha a Lámpások továbbra is az utóbbi idők legfélelmetesebb gonoszai a mainstream amerikai képregényekben (bár még sokkal inkább azok lehetnének, ha kicsit kevesebbet pofáznának). És persze meg kell említeni Ivan Reist, akinek gyönyörűen sötét, rémisztő, realisztikus rajzai akkor is tartják a lelket az olvasóban, amikor már a sokadik tölteléknek tűnő oldalt hajtja tovább. Nagyon örülnék neki, ha Johns összekapná magát, mert ha így megy tovább, ez a minisorozat simán kinéz az év egyik legnagyobb csalódásának.
Dark Reign: The List – Punisher Történet: Rick Remender Rajz: John Romita Jr. Kiadó: Marvel Comics
Daken, Rozsomák fia, Rick Remender (a frenetikus Fear Agent írója) képregényében szeletekre vágja Frank Castle-t. De tényleg. Nem csalás, nem ámítás: a Megtorló meghal ebben a számban. Mellesleg azért is merek így spoilerezni, mert ez nyilvánvaló mindenki számára, aki olvasta a következő rész előzetesét. Remender, aki az újraindított sorozattal vette át a karaktert Matt Fractiontől év elején, valamiféle bizarr élőholtként készül visszahozni Castle-t a sorozat két hét múlva megjelenő, 11. részében. Elég elborult, sőt, buta ötletnek tűni, hiszen a Megtorló nem az a karakter, akinek jól állnak az efféle halál-feltámadás hókuszpókuszok, és ez még akkor is igaz, ha Remender egészen korrekt munkát végzett az utóbbi szűk egy évben azzal, ahogy Castle-t az elmúlt időszakban tapasztalt gyakorlathoz képest mélyebben beintegrálta a Marvel Univerzumba. Szóval, vannak fenntartásaim a folytatást illetően, de hogy el fogom olvasni, az halálbiztos, mert amit az író ebben a számban művel, az elképesztő. Pedig a sztori röhejesen egyszerű: Norman Osborn, aki a címbeli listáján szereplő ellenségei levadászásával van épp elfoglalva, megtalálja marcona hősünk rejtekhelyét, és rászabadítja az egész H.A.M.M.E.R.-t, amikor pedig ez nem bizonyul elegendőnek (elvégre mi Franknek egy hadseregnyi kommandós?), akkor Dakent is. Hogy miért őt? A logikát tekintve talán nem a legkézenfekvőbb választás (Osborn Angyalai közt többen is vannak, akik könnyebben és gyorsabban kicsinálhatnák a főhőst), de a sztori élvezeti értékét tekintve mindenképpen: mert itt, a végjátékban csak egy igazi, test-test elleni küzdelemnek van létjogosultsága. És ami ezután jön, az egy olyan brutális, kőkemény akciójelenet (lőnek, rúgnak, ütnek, robbantanak, kaszabolnak), amit ugyan a MAX-os Megtorlótól (ld. Ennis) már megszokhattunk, de ami egy mainstream címben kisebb sokként éri az olvasót (a „parental advisory” felirat nem dísznek van a borítón). Remender nem fogja vissza magát, a kegyetlenül sodró lendületű, őrülten dinamikus és pofás ötletekkel teli harcban úgy spriccel a vér a szereplőkből, mint víz a szökőkútból. És az esztelen vérengzés, a karakterek legletisztultabb ábrázolása ellenére (Frank – elszánt, Daken – gyilkos) az író eléri, hogy az olvasó érzelmileg is hatás alá kerüljön. A főhős szűkszavú narrációja (középpontban az alcímmel – It’s a Good Lie – ami brutális erővel hangzik el utoljára a füzet végén) telitalálat, akárcsak az utolsó oldal: Frank darabjai (szó szerint) egy koszos, esőáztatta sikátorban. Persze, hiszen sima fejlövés vagy torokelvágás nem teszi meg, egy ilyen karaktert csakis így lehet búcsúztatni. John Romita Jr. pedig eszméletlenül gyönyörű munkát végez: a harc csodálatosan vérmocskos (igen! lehet valami csodálatosan vérmocskos!) és dinamikus, a rajzoló tökéletes választás egy ilyen kíméletlen élethalálharc ábrázolásához. Finoman szólva is megéri a pénzét.
Invincible Iron Man 19
Történet: Matt Fraction Rajz: Steve Larroca Kiadó: Marvel Comics
World’s Most Wanted, utolsó, azaz 12. (!) rész. Uuuuhhh, baromi hosszú sztorit tudhatunk most magunk mögött. Túlságosan is hosszút, ami azt illeti. Matt Fraction csaknem egy évig nyújtotta Tony Stark kálváriáját, és valljuk be, ez a történet, noha egyáltalán nem volt rossz, semmiképpen nem kívánt ilyen hosszú lefolyást. A sallangok és töltelékepizódok simán kiteszik a World’s Most Wanted egyharmadát, de talán a felét is – mert ha belegondolunk, Fraction csomó időt elpöcsölt azzal, hogy Vasembert újabb és újabb ellenségekkel állította szembe (Namor, War Machine, Madame Masque), és e jelenetek mindegyike csak időhúzó közjátékoknak bizonyultak, amik egyáltalán nem vitték előre a cselekményt. Az alapötlet ugyebár az, hogy miután Norman Osborn lett Amerika első számú rendőre, legfontosabb célpontja Tony Stark lett, merthogy a világ egyik legbriliánsabb elméje felbecsülhetetlen értékű információk birtokosa – legyen szó akár technológiáról, akár szuperhőstársai identitásáról. Osborn így vadászatot hirdetett hősünkre, aki drasztikus megoldáshoz folyamodott: miközben sorra felkereste, és használhatatlanná tette a világban elszórt bázisait, lassan, módszeresen törölni kezdte a saját agyát, hogy ellensége ne juthasson hozzá az abban tárolt információkhoz. Az ötlet érdekes volt (bár, hogy miért választja Stark a lassú leépülést, ami dolga végeztében is akadályozza, ahelyett, hogy egy csapásra nyírná ki az agyát, miután megtette, amit kellett, az rejtély), és Fraction a két karakter megváltozott status quo-jával együtt ügyesen használta fel, hogy izgalmas ellentétpárt faragjon Vasemberből és Osbornból.
Míg az egykori Zöld Manó felért a csúcsra, addig Stark mélypontra zuhant, és ez végig szépen tükröződött a figurák hatalmi és intellektuális állapotán is (nem véletlen, hogy Osborn minden máshol megjelenő őrületét Fraction szinte száműzte a saját képregényéből: felborította volna a tökéletes ellentétet). Ezzel az író elérte, hogy Osbornra úgy tekintsünk, mint Vasember ősellenségére, annak ellenére, hogy nyilvánvalóban nem volt az soha. Az utolsó szám viszonylag zökkenőmentesen varrja el a szálakat, bár akadnak döcögős pillanatok. Stark és Osborn, előbbi zöldséggé devalválódott elméjéből adódóan súlyosan kiegyenlítetlen összecsapása erőteljes, izgalmas, és bár befejezése könnyen kiszámítható (ez sajnos a sztori szinte minden fordulatára elmondható volt), korrekt fináléul szolgál a sorozathoz. A mellékszál Pottsszal, a Fekete Özveggyel és Maria Hillel már problémásabb, különválásuk értelmetlen, utóbbi kettő kijutása Osborn épületéből pedig meglehetősen hiteltelen. Larrocán ellenben nem múlt semmi: a rajz színvonala ugyan erősen ingadozó volt a 12 rész alatt, de most összekapta magát. Az akciók dinamikusak és látványosak, és az arcok is jobban festenek, mint általában – Osborn, akit nála pocsékabbul senki nem rajzol a Marvelnél, végig a páncéljában van, úgyhogy ő sem zavar bele az élménybe. Ha Fraciton rövidebbre fogta volna, akár nagyon jó is lehetett volna ez a sztori. Így csak egy erős közepes.
Sweet Tooth 2
Történet és rajz: Jeff Lemire Kiadó: Vertigo Comics
Lassan nem telik el hét posztapokaliptikus képregény nélkül – de persze ne érezzétek úgy, hogy panaszkodom! Egyik kedvenc témám ez, úgyhogy bármikor jöhet belőle bármekkora mennyiség. A világvége utáni téma legújabb képviselőjét Jeff Lemire, az Essex County Trilogy és a The Nobody írójának köszönhetjük – de hogy tényleg, szó szerint köszönhetjük-e neki, nos, ezt illetően még ülésezik az esküdtszék. Az első rész ugyan nem bizonyult nagy durranásnak, kellemes, figyelemfelkeltő szórakozásnak viszont igen, és ezzel ellátta egy sorozatnyitány legfontosabb feladatát: rávett a folytatás elolvasására. Viszont a második számmal a színvonal romlott, ahelyett, hogy javult volna, és határozottan gondjai vannak azzal, hogy fenntartsa az érdeklődésem. Ez nem kis részt Lemire képi világának köszönhető: ezek a borzasztóan vázlatos, szögletes, elnagyolt, és kicsit sem szimpatikus vonások nem nagyon passzolnak a sztorihoz (bár nem tudom, mihez passzolnának egyáltalán – a The Nobodyban azért kifinomultabbnak tűnt Lemire stílusa), sőt, ami azt illeti, kifejezetten csúnyák. Amikor pedig akcióra kerül a sor, a látvány eléri a mélypontját: a beállítások sablonosak, a mozgás katasztrofálisan dinamikátlan, és az egész oldalkompozíció döglesztően unalmas (mellesleg ötlettelen is a szóban forgó jelenet, de ez már írói hiányosság).
A sztori egyszerű: 7 éve valamilyen rejtélyes járvány kipusztította az emberiség 90%-át, és csak idő kérdése, hogy mikor áll be a sorba a maradék 10% is. Csak a hibridek (afféle állat-emberek, mint a fő- és címszereplő kisfiú) vannak biztonságban, ők valamiért immunisak – így aztán persze vadásznak rájuk. A főhőst, Gust, apja a külvilágtól elzártan, biztonságban tartotta, de most, hogy meghalt, a fiú reménytelenül egyedül van, és bigott, a saját kis világában élt faterjának nevelése nem növeli az életben maradási esélyeit. Az előző rész végén megmentette pt egy Jeppard nevű férfi, aki most azt ígéri neki, hogy eljuttatja egy titkos helyre, ahol a hozzá hasonló hibridek biztonságban élnek. A koncepció, amely szerint egy naiv, gyámoltalan, tudatlan és a pontnál is egyszerűbb mutánsfiú kikerül a posztapokaliptikus nagyvilágba, akár izgalmas és érdekes is lehetne. De amíg Lemire csak sablont sablonra halmoz a narrációval, a cselekmény „fordulataival”, és a karakterekkel is (Jepperd csak a szokásos marcona antihős, akiből 12 egy tucat, Gus meg egyelőre csak bábként sodródik), addig a képregénynek reménye sem lesz rá, hogy kiemelkedjen a középszerből. És a tendencia (ha ugyan lehet ilyesmiről beszélni két rész után) nem éppen ígéretes.
Dark Avengers 10
Attól eltekintve, hogy mintha Brian Michael Bendis elfelejtette volna, mivel ért véget saját sorozatának legutóbbi része (ti. a Sentry lelövése, ami mintha meg se történt volna, a Marvel skizofrén Supermanje gond nélkül repdes tovább), ez megint egy brutálisan jól sikerült képregény. A horrorisztikus bevezetőt (két dögös tinilány érkezik egy poros kisvárosba a semmi közepén – a geekek máris tudják, hogy nekik harangoztak) egy ehhez tökéletesen passzoló, instant akció követi (Osborn Angyalai Man-Thinget aprítják a louisianai mocsarakban), majd visszatérve a bevezetőben felvett fonalhoz, egy rejtélyes ellenség energiafelhővé robbantja a Sentryt. Bendis nem kispályázik: ahogy az utolsó oldalból kiderül, röhejesen nagyhatalmú gazokkal kell szembeszállnia a csapatnak, és ez kiváló alkalom arra, hogy megvillanjon Osborn „hősi” oldala. Mert minden őrülete és gonoszsága ellenére komolyan veszi szuperrendőri feladatát, és nem hátrál meg, csak mert nyilvánvaló, hogy semmi esélye olyanokkal szemben, akik félkézzel elintézték a Sentryt – úgyhogy durva leszámolás várható a Dinosaur nevű kisvárosban (nem vicc, sőt: akár hiszed, akár nem, a város tényleg létezik).
The Unknown – The Devil Made Flesh 1
Pár hete, amikor az ötödik résszel véget ért Mark Waid pofás kis minisorozata, a The Unknown, abban reménykedtem, hogy ez csak egy hosszabb sorozat első felvonása, afféle bevezető volt. Ekkor a folytatás már félúton lehetett a nyomdába, mert nemrég megjelent a második The Unknown mini, a The Devil Made Flesh első része. A koncepció itt az, hogy a két sztori közt egy év telt el, és ez két szempontból is érdekes: egyrészt főhősnőnknek, a túlvilági jelenségek után nyomozó Catherine-nek egy betegség miatt akkor elvileg már csak fél év volt hátra az életéből, másrészt azóta valami okból megszakadt a kapcsolata asszisztensével, James Doyle-lal (valami igencsak balul sült el legutóbbi ügyük során). Utóbbi most minden követ megmozgat, hogy a nő nyomára bukkanjon, és amikor sikerül neki, egy hatalmas rejtély és egy rakás hazugság hálójában találja magát. Catherine karaktere eddig is érdekes volt, de azzal, hogy halálos betegnek hazudja magát, és hogy James helyére egy másik, nyilvánvalóan rosszban sántikáló asszisztenst keres, most még érdekesebb lett. Waid jól bontja ki az izgalmas kérdések súlya alatt roskadozó misztikus sztorit, fantasztikusan bánik a karakterekkel és a dialógusokkal, nem is beszélve a brutális erejű cliffhangerről – és Minck Oosterveer képei is tetszetősek. Mindenképp olvasandó.
The Stuff of Legend 2
Folytatódik az életre kelt játékok missziója a gonosz világában, a Darkban, gazdájuk, egy kisfiú megmentéséért, akit elragadott a Mumus. Az első rész olyan volt, mint a Toy Story és a Ryan közlegény megmentése sajátos keresztezése, de most eljött az ideje annak, hogy felhagyjak mindenféle hasonlítgatással: mert ugyan lehet párhuzamokat vonni, de a The Stuff of Legend fenomenálisan szórakoztató olvasmány a saját jogán. A szereplők ezúttal egy Hopscotch nevű furcsa városkába érnek, ahol minden lakó egy bizarr játékot kénytelen játszani, szigorú szabályok mellett, a győzelem reménye nélkül. A Mumus szolgálatában álló polgármester hőseinket is játékra kényszeríti, és ez lesz a nagy próba Percy, a „malacpersely” számára, akit a gonosz az első részben árulásra csábított. Mike Raicht és Brian Smith képregénye továbbra is hatalmas élmény minden korosztálynak, és bár ez a szám összességében meglehetősen közjátékszerű (a szereplők semmivel nem kerülnek közelebb céljuk eléréséhez), érdekes dolgok derülnek ki a Dark sajátos politikai és hatalmi rendszeréről. És mivel úgy tűnik, hogy az írók tudatosan, aprólékosan (és nem utolsósorban: élvezetesen) építik a maguk kis világát, könnyű megbocsátani nekik, hogy a cselekmény némileg megakadt. Ha pedig még hozzávesszük Charles Paul Wilson III gyönyörű rajzait is, akkor az év egyik legjobb képregényét kapjuk. Folytatás tavasszal, csak győzzük kivárni.
Ahhoz a generációhoz tartozom, amely Pirx kalandjaiban előbb látja meg a legendásan nobudget török adaptációs tradíciókat, mint Sinkovits Imrét vagy Zenthe Ferencet, és amely a magyar science-fictiont Eördögh Alexa bimbózó – későbbiekben a Playboy hasábjain kivirágzó – tehetségével társította. „Magyar Science-Fiction” – abszurd műfajelméleti vicc, leírva még inkább; az Űrgammák annyira sci-fi, mint a Magyar Vándor, és az évtizedekből táplálkozó hiátus – ti. a sci-fi űrhideg hűlt helye – fokozatosan feledtette el velünk a zsáner újévezredi birtokbavételének szükségét vagy egyáltalán lehetőségét.
Teljes pompájában, naná, hogy nem pattanhat ki senki ember fiának fejéből, és brutálisan eltökélt s hasonlóképp józan direktor, aki nem is rogyik meg e honfoglalói felelősség terhe alatt – de nem is előzi le magát, mikor lendületesen leereszkedik a Kárpátok lejtőin.
Ambícióknak nem volt híján az elsőfilmes Pater Sparrow: a kiindulópont keresésekor egyenesen Stanislaw Lem munkásságáig merészkedett. Vakmerő legyintéssel letudva, hogy ilyesmibe tört tövig Soderbergh bicskája, a lengyel író és az orosz rendező között elmérgesedő kapcsolat fényében pedig még a Tarkovszkij adaptálta Solarissem tekinthető minden csorbulástól mentesnek. Sparrowt az sem zavarta, hogy Az emberiség egy perce egy történet nélküli pszeudo-izének (egy kimerevített pillanatképnek, az emberiség egy átlagos 60 másodperce statisztikai rögzítésének) történet nélküli ál-elemzése, egy kvantitatív ihletésű, kultúrpesszimista merengés. Sőt, saját bevallása szerint pont ez ütött szöget a fejébe: a cselekmény orientált film nyelvére lefordítani ezt a deklarált megfilmesíthetetlenséget.
A nagy akarásnak egy látványosan zavarba ejtő, és – azért alkotói szándék szerint is – elgondolkodtató nyögés lett a vége.
Egy híres könyvkereskedés teljes állományának egyik percről a másikra, 1 című számbibliába történő átalakulása szimbolikus mirákulum, a Gutenberg galaxis eseményhorizontja. Minden szó, minden irodalom, az individuum minden romantikája, önáltatása a testnedvek, élettani mutatók és halálnemek, a fizikai való szigorú számsorába zuhan; a minőség pislapillanat alatt oldódik fel a mennyiségben, patikamérlegen a végtelen. Hiába a Valóságvédelmi Hivatal szakszerű kivonulása és helyszínelése (a tudományos-fantasztikum érzékletesen szolid díszleteit eleinte krimi-installációk takarják), egy példány átjut a kordonon, hogy a személyes emberi lét elhanyagolhatóságának, sokkírozó számszerűsíthetőségének szemléltetésével fertőzzön. A vaskos kötetek származása, anyaga ismeretlen. Az 1 honnan van? Az eredeti kiadványokkal mi lett? …és hatalmas zűrzavar lesz, hogy hol vannak valójában a dolgok…
Mivel a szitu „nem definitív”, a script önkényesen „szegregálja” a négy legkézenfekvőbb gyanúsítottat, akik a rejtélyes metamorfózis alatt a boltban tartózkodtak (Mácsai Pál alakítja a tulajt, a pult és tudat alatt mindenre kapható pénztárost Kerekes Vica domborítja, Sinkó László spontán előkecmergő kedélyterápiás entitás és akad egy energiatakarékos autista, aki fogpiszkálók számolása helyett inkább megkukul), az őket kihallgató Hivatalt, élükön Pitch ügynökkel (Mucsi Zoltán), majd szép lassan magát is – oksági viszonyoktól és narratív dinamikától.
Persze: ez a célja. A kérdés csupán az, hogy Sparrow direkt vagy vélelmezhető rutintalansága miatt lő túl azon. A kényszeres új, a túltelítettség leginkább audiovizuális stimulánsokkal kitapétázott májába úgy ülteti át Lem ötletét (a boncolgatva bölcselkedést), hogy mindeközben saját intertextualitásába fullad bele. Híradó-inzertekkel, dokumentum-felvételekkel, - merüljön Kerekes Vica kellemetes emlőiben akárhányszor nyakig Mácsai Pál - sajnálatosan terjengős álomszekvenciáival, mi több: a képeken ismételten hangsúlyozott üzenetek explicit kiírásával (értsd: fehér háttér, fekete betű, kitartva) görnyeszti a nézőt. Az eszmeiségnek messzemenően megfeleltetett forma bátor, kockázatos mutatvány, biztos kéz kell hozzá. Az 1 túl szuggesztíven zsonglőrködik a tutival ahhoz, hogy ne váljon - egész egyszerűen - fárasztóvá, idegesítővé.
Sparrow kiforratlan stílusérzékről tesz tanúbizonyságot, elegáns metaforáit feleslegesen nyomatékosítja, a misztikum néhol mintha a szerzői tanácstalanságot leplezné, és vitatható döntés a szentenciózus szövegkönyv is: Mucsi és Sinkó Hamvas Béla aforizmáival (nem, ez nem sarkító hasonlat…) civakodja végig a játékidőt. Jó, történetesen szavalhatnának Kantot is, vagy teszem azt empiriokritikus egysorosokat, de nehogy már a lekvár tegye el a nagymamát.
Vagy legalább ne Mucsi és Sinkó szájába adná ezeket a mélyenszántásokat… Utóbbi kizökkenthetetlen jókedvvel togyog fel s alá, míg Mucsi valamennyi rezdülésében ott csörögnek a Jancsó-múlt láncai, mindig csak egy kötőszónyi bazmeg-re van attól, hogy minden magyarok Kapájaként izomból leosszon valakit. Igazán hiteltelenné pedig pont akkor válik, amikor ezekre a nemzeti beidegződésekre bátorkodik rájátszani. Az ezen felüli, hol bámulatosan modoros (Balázs Zoltán), hol szórakoztatóan dilettáns (a távol-keleti laboráns) alakítások sem a rendező castingolási és/vagy színészvezetési gyakorlottságát demonstrálják.
Kár! Nagyon kár. A technikai kivitel (fényképezés, vágás, világítás, díszlet) ugyanis szívmelengetően profi, amihez költségtakarékosan megidézett disztópia-hangulat és helyenként roppant szellemes beállítások dukálnak. Mi több, minden didaktikussága ellenére az 1 fontolandó és érvényes film. Sparrow a valóságot sokadlagos szövegeken, számtalanszor átszűrt képeken keresztül érzékelő mediatizált kultúra, a milliófelé széttartó és gordiuszin összegombolyodó észleleteket szelektáló parancsuralmi intézményrendszer - a Mi van? és a Mi nincs? definitív szegregálhatóságának - hetykén formalista gúnyiratával szolgál. Egy kurva pamflettel – ahogy Mucsi mondja. És ebben a pamfletben minden gőgje, lekezelően hórihorgas rámutatásai és aránytévesztései ellenére is lapul némi szerénység és önironizáló hajlam, hisz egy Lem nagyregényre való ismeretelméleti lózung elpuffogtatása után végül gyűr egyet magán és lehajol a kutyaszaros földközelbe. Ez is csak egy olvasat, ez is csak egy tegnapi cikk – bomlékony és újrahasznosítható. Nem tűnik el, csak átalakul. Valami hasonlót tanácsolnánk a láthatóan nagy energiákat mozgósító Pater Sparrownak, érést, érlelődést, mert ha van film, amely esetében a kevesebb biztosan több lett volna, akkor az az 1.
Majd jön nemsokára a Sorsvonalak, és amíg abba vetjük bizodalmunk, minden gyermekbetegsége ellenére szeressük a magyar sci-fi újdonsült hírnökét.
A Bloom testvérek mások hiszékenységét váltják nagy pénzre. Először kikémlelik áldozatuk jellembeli hiányosságait, sebezhető pontjait, majd a bizalmába férkőznek és elhihetik vele, hogy segítségükkel álmai valóra válhatnak. A csalás működési mechanizmusa lényegében megegyezik a moziéval. Ahogy a néző a filmvászon előtt, úgy a mit sem sejtő áldozat is egy olyan illuzórikus állapotba kerül, amelyben vágyainak beteljesülése valóságos opciónak tűnik. Ez a reményteli állapot azonban csak ideig-óráig tart. A lámpák előbb-utóbb felgyulladnak. A nézőnek ezért az élményért csak egy mozijegyet kell vásárolnia, a szélhámosok által átvert balek azonban jóval nagyobb árat fizet hiszékenységéért. Addig kell élvezni tehát az utazást, amíg tart. Mutat rá sommásan a megoldásra az idősebbik testvér és egyúttal elegánsan a szőnyeg alá söpri a dolog erkölcsi vetületét. És valóban: hogy elaltassák a frissen kiválasztott áldozatuk egyébként is takaréklángon égő gyanakvását, és hogy a közelébe férkőzzenek a csekkfüzetének, megszervezik számára az élete kalandját. A kérdés már csak az, hogy én, mint átverésre és szemfényvesztésre áhítozó néző, élveztem-e az utazást. A kritikából kiderül.
Rian Johnson, első filmje fogadtatásának köszönhetően, egy meteorit kérlelhetetlenségével robbant be a köztudatba. Rendezői debütálásának (Brick) legfőbb ereje abban rejlett, hogy sikeresen ültette át a film-noir sémáit, egy alapvetően műfajidegen környezetbe, a gimnáziumi folyosók világába. A Brothers Bloom forgatókönyve megalkotásakor pedig a szélhámosfilmek hagyományos cselekményvázát vette alapul. Egy pillanatra se higyjük azonban, hogy csak egyféleképpen lehet a Tökéletes trükk megvalósítását filmre vinni. David Mamet munkája, a Játékos végzet például egy visszafogott lélektani dráma egy magányos nőről, aki az unalom elől menekül a svindlerek karjaiba. Az argentín Kilenc királynő, vagy a Nagy balhé esetében, a hangsúly már egyértelműen a külsőségeken van, azon, hogy az előre nem látott fordulatokkal lenyűgözzék és állandó találgatásra késztessék a nézőt. Emellett a Nagy balhé humort is csempészett a szélhámosok mesterkedéseibe. A Brothers Bloom - hangvételében legalábbis - ez utóbbihoz áll a legközelebb. A film könnyed vígjátékként indul, a bevezetőben visszakanyarodik a testvérpár gyermekkoráig. Stephen és Bloom legalább egy tucatnyi nevelőszülőt használtak el, és eközben, ami a többi gyerek számára természetes volt, jégkrémtől kezdve a zsebpénzen át a barátokig, azt ők csak kifinomult és bonyolult trükkök végrehajtásával szerezhették meg. Pimaszságuk, élénk fantáziájuk és istenadta tehetségük a színjátszáshoz szakmájuk legjobbjai közé emelte őket. Ez a szemtelen, de ugyanakkor súlytalan hangvétel egy ideig még nem változik: csupa olyan excentrikus és különc alak népesíti be Rian Johnson művét, akik egy Wes Anderson filmben (Tenenbaum, a háziátok, Édes vízi élet) sem mozognának idegenül.
Penelopé (Rachel Weisz) a tökéletes áldozat. Övé a keleti part legnagyobb lakóingatlanja, Lamborghinivel jár, viszont megrekedt a szocializációs folyamat elején és unalmában hobbikat gyűjt. Az idősebbik testvér, Stephen (Mark Ruffalo) az ész. Egymást átszelő narratívákban és bonyolult folyamatábrákban gondolkodik. Bloom (Adrien Brody) pedig a szív. Az általa megformált esendő, romantikus karakternek kell elcsábítania a dúsgazdag Penelopét. És ott van még állandó segítőtársuk, Bang Bang (Rinko Kikuchi), akit Stephen, egész frappánsan, az ötödik Beatlestaghoz hasonlít. A terv működésbe lép: a dúsgazdag nő hajóra száll, majd lassanként a Kaland, a Bonyodalom, és a Szerelem vitorlája is feltűnik a horizonton.
Hiába sikerült azonban bravúrosan a szereplők bemutatása, hiába utaznak keresztül Kelet-Közép-Európán, ha a forgatókönyv mindig a legnyilvánvalóbb megoldásokat választja, vagyis a Stephen által kitervelt kaland nélkülöz bármiféle meglepő fordulatot. Egy idő után fárasztóvá válnak a trükkök és az átverések, ha már jó előre ki lehet őket szagolni. Rá kellett jönnöm, hogy Stephen a legjobb trükkjét már gyermekkorában elsütötte. Már rég nem láttam ilyen filmet, amely ilyen sokat igért és ilyen keveset teljesített belőle. Sajnos a poénok is elfogytak a film felére. Ezeknek a karikatúraszerű, különc alakoknak jól állt az igazából tétnélküli bohóckodás, de azt, hogy Mexikóban a történet menete sötétebb irányt vesz, a karakterek már nem bírják el és kidomborodik mesterkéltségük, műviségük. Arról nem is beszélve, hogy Mexikótól kezdve nagyrészt követhetetlenné válik a cselekmény. Az összecsapottság érződik a végjátékon. Minden bizonnyal, Ryan Johnson pont a legrosszabb Wes Anderson filmet, az Utazás Darjeelingbe címűt nézte meg túl sokszor. Abban éreztem ezt, hogy a szereplők túl sekélyesek és irritálóak ahhoz, hogy komolyan izgulni lehessen értük.
Sajnos, az egész filmre rá lehet fogni, hogy egy Wes Anderson epigon munkája. A testvérpár divatérzékenysége, a film végén előbújó szentimentalizmus és a zenehasználat is Anderson filmjeit idézi. Nem az eredeti stílus hiányát kérem számon Johnsonon, hanem azt, hogy ezeket az elemeket nem tudta sikeresen alkalmazni. Az a jelenet, amelyben felcsendül Cat Stevenstől a Miles From Nowhere, olyan, mintha hirtelen egy másik filmben járnánk, és ezt mondom úgy, hogy a Butch Cassidy és a Sundance kölyök biciklis, esőcseppek esnek a fejemre kitérőjét imádom.
A színészek azt hozzák, amit megszoktunk tőlük. Aki látta már Adrien Brodyt a King Kongban, vagy a Darjeeling Limitedben, annak minden gesztusa ismerőse lesz. Sose hittem volna, hogy valaha rosszat fogok mondani Rachel Weiszról, de a játéka néha átmegy ripacskodásba, amikor Prága közepén elkezd ugrándozni, az volt az első pillanat az életemben, amikor sikerült kiszeretnem belőle. Az egyetlen kellemes meglepetés Rinko Kikuchi nevéhez fűződik. Sajnos sokat elmond a filmről, hogy a benne felvonultatott karakterek közül a legemlékezetesebb gyakorlatilag néma. Bang Bang az egyetlen, akit a Nagy balhé két, minden hájjal megkent fősvindlere is biztosan alkalmazott volna a szélhámosbrigádjában.
A film legnagyobb hibájának azt tartom, hogy Stephennek nem sikerült elhihetnie velem, hogy ő tényleg olyan mesteri történetmesélő. Nem szívesen vennék részt az általa kitalált kalandokban, és nemcsak azért, mert hazaérve szívrohamot kapnék a kipostázott bankszámlaegyenleg láttán, hanem azért, mert unalmasnak találnám azokat. Elindult volna vajon Stanley Livingstone nyomában, ha csak unalmas afrikai útibeszámolókat olvasott volna? Ebből is látszik, hogy hatalmas felelősség nehezedik a történetmesélők vállára.
A ’80-as évek vizuális és zenei esszenciája egy road-movie-szerű romantikus horrorwesternben – Kathryn Bigelow filmjében amorális, gyilkos vámpírcsalád ámokfut vér után a vadregényes nyugaton, amíg bele nem törik a foguk a szerelem és a család szentségébe.
Az 1987-es Alkonytájt skizofrén alkotás: egyrészt üvölt róla, hogy egy nő írta, hiszen az egész sztori egy gyengéd szerelmi szálra van felfűzve, másrészt viszont fényévekre van mindenféle nőies finomságtól és kellemtől. És nem csak a vér és az akkoriban igen merésznek számított erőszak miatt: Bigelow (írótársával, Eric Reddel, aki egy évvel korábban egy másik kultklasszikusért, Az országút fantomjáért is felelős volt) az egyik első volt azok közt, akik újraértelmezték a vámpírmítoszt, és sutba vágták toposzait, de a fokhagyma, a feszület és a hasonló kellékek hiányánál sokkal fontosabb maguknak a vérszívóknak az ábrázolása. Ahogy anno Dashiell Hammet lerángatta a krimit az elegáns úri körökből az utca mocskára, úgy váltja le az Alkonytájt a romantikus vonásokkal színezett, arisztokratikus vámpírgrófokat amorális, koszos, fegyverforgató tömeggyilkosokra.
Az apjával és húgával egy poros kisvárosban élő Caleb összeakad egy csinos lánnyal, Mae-vel, aki az első adandó alkalommal nyakába mélyeszti fogait. Caleb fájdalmas átalakuláson megy keresztül, aminek eredményeképpen befogadják őt Mae vámpírtársai – csakhogy az „apa”, Jesse Hooker „családja” gyilkosságokat vár el tőle beavatás gyanánt, így a nappali utazások és az éjszakai öldöklések közepette Calebnek választania kell igazi és fogadott famíliája között.
Bigelow vámpírjainak szeme nem világít vörösen, és nincsenek hosszú szemfogaik, mégis félelmetesebbek filmes fajtársaik többségénél, ez pedig nagyrészt a zsánerben egyedülálló eredetüknek köszönhető: a rendező eleinte egy westernt akart forgatni, de mivel a ’80-as években ez a műfaj halottabb volt, mint most a diszkó, inkább az akkoriban divatosabb horrorba csomagolta az ambícióját. Jesse Hooker így egy nagyon is valószerű, amorális gyilkosokból álló bandát vezet, amelynek tagjai mellesleg természetfeletti erővel (és halhatatlansággal) vannak felvértezve. Soha véget nem érő, mészárlásokkal jelölt (ó, az a bárjelenet…) utazásaik során kívülállókként jelennek meg, akik a western hagyományainak megfelelően fenyegetik a békés, tisztességes népeket. Ez a koncepció minden eleganciájuktól és romantikájuktól azonnal megfosztja az öröklétre kárhoztatott, a vér után drogfüggőként sóvárgó vámpírokat, legyen szó akár a minden rezdülésében rémisztő Jesse-ről (Lance Henricksen félkézzel ellopja az egész show-t), akár a pszichopata Severenről (Bill Paxton a film másik fénypontja), akár a gyermektestbe zárt démonról, Homerről, akár a csapat anyjaként funkcionáló Diamondbackről. (Sajnos, ami a színészeket illeti, pont a főszereplőt alakító Adrian Pasdar a leggyengébb láncszem – de annyi baj legyen.)
Az Aliens fél stábja által életre keltett vérszívók mind markáns, jól elkülöníthető szerepet töltenek be Jesse „családjában”, ami ráadásul minden vérontással együtt működőképesebbnek (és nem utolsósorban, teljesebbnek) tűnik, mint Calebé. A fiú, az apa és a kishúg közt ugyan nincsenek látható konfliktusok, de a felszín alatt érezhető egyfajta nehezen meghatározható, de nyilván az anya hiányából adódó nyugtalanság, ami abban is megnyilvánul, hogy hősünk a városban issza el éjszakáit. És amikor bajba kerülvén hiába telefonál haza, mert senki nem válaszol, az már elég is hozzá, hogy elkötelezze magát új szülei és testvérei mellett. A tipikus amerikai mondanivaló sajátos továbbértelmezése ez a pillanat: az ember kétségbeesetten vágyik egy család után, amelynek tagjai, ha gondoskodnak egymásról, mindegy, mekkora vérözönben gázolnak. Vagy később, hogy mennyire csonkák. Ugyanis, amikor Caleb számára világossá válik, hogy segélykérő hívására azért nem érkezett válasz, mert apja elindult otthonról, hogy megkeresse őt, ismét fordul a kocka. És bár a vér szavának folyton érezhető befolyása mellett a szerelemi szál már csaknem elhalványul, ha akarjuk, Mae szerepe is értelmezhető egyfajta tudatalatti pótanyaként Caleb számára, és ezzel teljes lesz a kép.
A családdal kapcsolatos mondanivaló, amellett, hogy a rendező sokkal visszafogottabban és elegánsabban tálalja, mint szinte bármilyen más amerikai mű alkotója, nagy segítségére van a filmnek abban, hogy még annál is magasabbra másszon a műfaji ranglétrán, amit a vámpírmitológia jól átgondolt újraértelmezése engedélyez neki. És ami tényleg közel hibátlanná teszi Bigelow majdnem-klasszikusát, az Adam Greenberg (Terminator) mindehhez tökéletesen passzoló, hideg színekkel teli sötét képi világa, a Tangarine Dream talán leghatásosabb, szinte hipnotikus erejű zenéje (mindkettő igazi ’80-as évek-esszencia, jó értelemben véve), és a csaknem megszemélyesítve ábrázolt Nap, amit az alkotók valamiféle gonosz és veszélyes, perzselő szörnyként lebegtetnek a szereplők feje fölött. Bár 1987-ben bemutatásra került egy másik (drágább és sikeresebb) vámpírfilm, a Joel Schumacher-féle Az elveszett fiúk is, az idő próbáját az Alkonytájt állta ki jobban. Bigelow mozija kegyetlen, véres, hangulatos, és minden brutalitása ellenére igazi, emberi szív dobog benne.
A KIADVÁNY
Túl azon, hogy a borító és a menü is gusztustalanul nyálas (inkább passzol az Alkonyathoz, aminek a címét pedig nagyon-nagyon nem akartam leírni ebben a cikkben), nem lehet panaszunk a DVD-re. A kép szép, tiszta, éles, ami pedig a hangot illeti, az 5.1-es és DTS angol sávot mellett választhatunk (surround) magyar szinkront is – persze jobb, ha nem tesszük, mert sem hangzásában, sem színészi teljesítményében nem mérhető az eredetihez.
AZ EXTRÁK
A Corner Film szerencsére nem spórolta le a külföldi kiadás extráit: igaz, a képgaléria és az előzetesek mellett csak egy audiókommentár, egy kivágott jelenet, és egy 45 perces werkfilm van, ami nem tűnik soknak – viszont kifejezetten tartalmas és informatív mindegyik. A kommentárban Bigelow mesél az írásról, a rendezésről, a sztoriról és a karakterek motivációiról (kár, hogy nem csatlakozott hozzá egy-két színész), a werkfilmben pedig a producertől az operatőrig megszólal mindenki, aki számít, teljessé téve az Alkonytájt születéséről kialakított képet. A törölt jelenet csak Bigelow kommentárjával választható, és azt hívatott bemutatni, hogyan látja Caleb a világot vámpírként – a rendező csak azt felejti el közölni, hogy végül miért vágták ki (egyébként mindegy is, a lényeg, hogy kivágták: semmi szükség rá). Az audiókommentáron nincs magyar felirat, a többi extrán van.
ÖSSZEGZÉS
A film a ’80-as évek egyik legjobb horrorja, ehhez nincs mit hozzátenni – a kiadvány pedig több mint tisztességes, és még csak nem is kerül sokba. Ehhez sincs mit hozzátenni.
Kiadó: Corner Film Kép: 1,85:1 (16:9) Hang: angol DTS, angol DD 5.1, magyar surround Felirat: magyar
Near Dark. Amerikai. 1987. Rendezte: Kathryn Bigelow. Írta: Kathryn Bigelow, Eric Red. Fényképezte: Adam Greenberg. Zene: Tangerine Dream. Szereplők: Adrian Pasdar, Jenny Wright, Lance Henriksen, Bill Paxton, Joshua John Miller, Jenette Goldstein, Tim Thomerson
Az év eddigi legjobb játéka a Warhammer 40000 Dawn of War 2 volt (a Modern Warfare 2-t és a Dragon Age-et egyelőre nem próbáltam ki, de már csak órák kérdése.) Az egyetlen bajom vele az volt, hogy cseppet rajzfilmesre sikeredett, a Warhammertől több szikárságot, keménységet, morcosságot várna az ember, és úgy néz ki, a játékhoz készítette első kiegészítő ezeket a hibákat ki fogja köszörülni.
Harcművészeti-filmes ámokfutásom folytatódik - kattints a "kungfu kedd" címkére a korábbi epizódok megtekintéséhez! Egyelőre még mindig a Shaw Brothers táján sertepertélek, de idővel Golden Harvesték felé is elzarándokolunk majd, sőt, később szó esik japán, thaiföldi, maláj és egyéb szuperprodukciókról is. Old school is good school!
TALE OF A EUNUCH (1983) ** rendezte: Hua Shan
Aú. Valószinűleg azok, akik nem rajongói Louis Cha (Jin Yong) munkásságának, még két csillagot sem adnának erre a filmre, én azonban olyannyira kedvelem a film alapjául szolgáló regényt, a Duke Of Mount Deert, és a könyv főhősét, Wai Siu Bót, hogy még ezt a renyhe adaptációt sem tudom teljesen leírni.
Az általam látott legkevésbé koherens ázsiai film a Three Swordsmen (1994) című újhullámos wuxia, de a Tale of a Eunuch már-már letaszítja kétes illatú trónjáról. El nem tudom képzelni, hogy olyanok, akik nem olvasták a regényt, követni tudnák a film sztoriját. Hua Shan egész fejezetekkel végez percek alatt. Wai Siu Bo egy éleseszű, bár sunyi opportunista - Wong Yu (nem Wang Yu!) alakításában azonban alig több egy bunkónál. A Duke of Mount Deer Louis Cha legviccesebb regénye, de ez az 1983-as film túlzásba viszi a poénkodást, ráadásul a gyenge poénkodást, néha az az ember érzése, hogy valami harmatgyenge Wong Jing-filmet néz (persze eme érvelésemnek némileg elveszi az élét, hogy a legjobb Duke of Mount Deer-adaptációnak éppen Wong Jing volt a producere - a 2000-es tévésorozatról beszélek, amelyben Dicky Cheung fantasztikus beleérzéssel adta Wai Siu Bót.)
ROVING SWORDSMAN * (1983) rendezte: Chu Yuan
Tíz perc után már gőze nincs az embernek, miről szól ez a Gu Long-adaptáció. Chu Yuan futószalagon gyártotta a bestsellerszerző regényeinek filmváltozatait, és több-kevésbé mind zavaros, de ez a csúcs. Még talán érthetetlenebb, mint az a bizonyos Three Swordsmen.
JUDGEMENT OF AN ASSASSIN (1977) **** rendezte: Sun Chung
Kiváló, követhető(!) történettel rendelkező wuxia. Sun Chung a Shaw Bros legjobb rendezője volt, remek érzékkel a narratív koherencia irányába, ráadásul a filmjeiben a harci jelenetek mindegyike intenzív, tele remek beállításokkal. Chung mindíg többet akart adni a nézőnek egy szimpla kalandsztorinál.
Az össze karakter érdekes - David Chiang először képes hihetően eljátszani azt a fajta wuxia archetípust, amelybe Chang Cheh filmjei korábban belekényszerítették. Ku Feng a Bak Mei-figurát csípőből hozza, bár ez a Bak Mei nem intrikus, sőt egyedül ő látja át a klánok harca mögött húzódó összeesküvést és ő képes fellépni ellene. Néha azt hiszem, elég Ku Fenges filmet láttam egy életre, és akkor előáll egy olyan alakítással, amely után még több Ku Fenget néznék!
THE PROUD YOUTH (1978) **** rendezte: Sun Chung
És akkor még egy kitűnő wuxia! Louis Cha Xiao Ao Jiang Hu című klasszikusát X alkalommal feldolgozták (a leghíresebb a Tsui Hark-féle verzió), ezt Sun Chung rendezte és Wong Yu alakítja Linghu Chongot, méghozzá meggyőzően. A történet kezdetben cseppet zavaros, főleg azoknak akik nem ismerik a regényt, de gyorsan "kitisztul". Chung rendezése szokás szerint első osztályú, az operatőri munka gyönyörű, Tang Chia akciójelenetei pedig fantasztikusak. Egyedül azért nem adok neki öt csillagot, mivel, a regény szerkezetéből adódóan, hiszen először folytatásos formában, újságban jelent meg, a film is kissé epizódikus. Ennek ellenére, a maga sűrített dramaturgiájával remekül visszaadja a gigantikus hosszúságú könyv esszenciáját.
KUNG FU INSTRUCTOR (1979) **** rendezte: Sun Chung
Sun Chung nem tudott rossz filmet csinálni. Dinamikus rendezés, szép kompozíciók, ütős akció, és mindennek tetejébe Ti lung egyik legjobb alakítása emlékezetes filmet eredményez. Egyetlen gyengéje a forgatókönyv, bár Ni Kuang, ez az emberi írógép mint mindíg, most is igyekszik több helyen kicsavarni a formulát.
Ti Lung ekkoriban ért ha nem is a karrierje csúcsára, de hetvenes évek végi szerepeiben adta tehetsége legtöbbjét. Már nem az a pretty boy volt, aki Chang Cheh filmjeiben, itt már férfi, akinek senki nem állhat az útjába, aki képes egyetlen karcolás nélkül átgázolni egy téglából épített szarodán.
A Tomb Raider találkozása a Múmiával és A nemzet aranyával, legalábbis az első kommentárok szerint. A játékot szerettük, a filmet nem biztos, hogy fogjuk, még ha a szereplőgárda kellően izmosnak is tűnik (Jake Gyllenhaal, Gemma Arterton, Alfred Molina, Ben Kingsley.) Amerikai bemutató jövő májusban, előzetes a tovább után.
Pontosan tíz év telt el a Blair Witch Project bemutatása óta. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy az amatőrfilmes társadalom újra kitermeljen magának, amgából egy minimálköltségvetésű, viszont a hollywoodi blockbusterek sikereit ostromló horrort. Azért a nagy előd para-szintjét sajnos nem sikerült elérni.
A horror az egyik leghálásabb zsáner az elsőfilmesek számára, hiszen kellő kreativitással olcsón lehet valami igazán látványosat és hatásosat alkotni. Ha azonban még arra sincs pénzünk, hogy egy lelkes és kezdő maszkmestert megfizessünk néhány zombimaszk előállításáért, még mindig támaszkodhatunk arra az elméletre, miszerint mindig sokkal félelmetesebb az, amit nem láthatunk. Így tette ezt Oren Peli rendező is, akinek a legenda szerint akkor jutott eszébe a Paranormal Activity ötlete, amikor egy éjjel egy polcon lévő doboz magától leesett a szobájában, pedig nagyon stabilan a falhoz volt tolva. Egy lelkes filmes ilyenkor nem törődik az anyagi korlátokkal, és az őt izgató sztorit akkor is elmeséli, ha csak néhány ezer (11 vagy 15, a netes információk szerint) dollár áll rendelkezésére. A helyszínen sokat spórolt, ugyanis a saját családi házában forgatott, más helyszínre pedig nem is volt szükség.
Peli ügyesen elkerülte a klasszikus kísértetházas filmek csapdáját, miszerint miért mennek a szereplők folyton vissza a házba, ahol minden éjjel egy szellem válogatott borzalmait kell átélniük. Az ő verziójában a kísértet/démon az egyik szereplőhöz kötődik, tehát hiába is mennének bárhová, az mindig követni fogja őket. Mondjuk kíváncsian néznék meg egy kísértettámadást egy tömött diszkó közepén, de ez a fajta tömegbe menekülési mód talán csak számomra tűnik logikus megoldásnak. Az amatőr kézikamerás felvételek itt indokoltak, mivel a szereplők maguk veszik filmre a paranormális történéseket, és még azt az irrealitást is elkerülik, hogy a legnagyobb bajban nem a filmezéssel vannak elfoglalva a Cloverfield vagy a Blair Witch szereplőivel ellentétben. Az ilyenkor állványon lévő kamera miatt persze sok érdekes történésről maradunk le, de a felvételek így maradnak reálisak, sőt nem is baj, hogy időnként ráhagyják a dolgot a fantáziánkra, amivel még a költségeken is spórolnak.
A két ismeretlen főszereplő (Micah Sloat és Katie Featherston) végig hiteles és szimpatikus, viszont Peli talán túl sok időt tölt velük a nappali beszélgetős részeknél. A Paranormal Activity ilyenkor sem válik unalmassá, viszont sokáig nem értjük, miért tartják az USA-ban a filmet minden idők egyik legfélelmetesebbjének, amikor egy-két rejtélyes ajtómozgáson, és pár fura éjszakai zajon kívül az első hetven percben semmi nem történik benne. Peli aztán az utolsó tíz-tizenöt percben tényleg kitesz magáért, és két valóban csontig hatolóan félelmetes szcénával ajándékoz meg minket. Kétségtelen, hogy van tehetsége a műfajhoz, de a készülőfélben lévő Paranormal Activity 2-ben reméljük nem vár az ijesztgetésekkel az utolsó percekig. A végeredményében pozitív összképhez az is hozzátesz, hogy a sztori végén a vászon elsötétül, és stáblista nélkül kell kisétálnunk a moziteremből.
Idén az igazi ínyencek egyetlen horrorkomédiát vártak csak a ködös Albionból, a már nevében is izgalmas Leszbikus vámpírok gyilkosait, amiről azonban kiderült, hogy iszonytatóan ostoba, vértelen és humortalan film (ráadásul különösebben erotikusnak sem nevezhető). A hasonló témát boncolgató Doghouse-t, amelyet ugyancsak idén dobott piacra a népszerű P2P-kiadó, és szintúgy brit produkció, nem övezett ilyen hype, de mégis jóval szórakoztatóbbra sikeredett.
A Doghouse-ban nincs egy darab leszbikus vámpír sem, viszont hasonló a szituáció: fiatal férfiak egy csoportja leutazik vidékre, egy isten háta mögötti faluba, csajozási és relaxációs (értsd: vedelési) szándékkal, illetve, hogy segítsenek a legjobb havernek elfelejteni, hogy épp most dobta ki az asszony. Hogy pontosan miből gondolják azt, hogy a párszáz lelkes porfészkek tele vannak egyszerre hamvas és dögös fiatal nőkkel, akik csak rájuk várnak, az egyik filmben sem derül ki. A Doghouse hősei a Moodley nevű faluban kötnek ki, amely első pillanatra teljesen kihaltnak tűnik, míg elő nem kezdenek mászni a férfihúsra éhező felajzott nőstények. A dolog szépséghibája csupán annyi, hogy a helyi lányok és asszonyok a szó legszorosabb értelmében akarják felfalni a látogatókat. A folytatás a horrorkomédiák, pontosabban a zomkomok koreográfiája szerint alakul, még ha utólag ki is derül, hogy nem igazi zombikról, hanem vírusfertőzöttekről van szó, akik ráadásul mutálódni is képesek.
A legutóbbi, Geekzen tárgyalt horrorkomédia kapcsán Chavez kolléga biztosította a híveket arról, hogy nincs a Shaun of the Dead trónja veszélyben, ugyanezt itt felesleges lenne megtenni, mert egy pillanatra sem merül fel, hogy a két film ugyanabban a ligában indulna. A Doghouse-nak pont annyival szerényebbek az ambíciói, amennyivel az alkotói is szerényebb képességűek. A maszkokra, a trükkökre és a gore mennyiségére ugyan sok panaszunk nem lehet, annál bosszantóbbak a forgatókönyv pongyolaságai, már ami a történet műfaji vonatkozásait illeti. Vajon a feldühödött vérasszonyok, akik a közelharcban elég erősnek tűnnek, és szerszámaik is vannak (mindenki az egykori szakmája eszközét használja: a fodrász az ollót, a hentes a bárdot, a fogorvos a fúrót), miért torpannak meg egy ablaküveg előtt, miközben a főhősök odabent teázgatnak? A történet vége felé kapunk ugyan némi magyarázatot a (kvázi)zombi-epidémia kialakulásának okairól, de nem ez a film erősebb oldala.
Az alapszituáció kínálta ziccereket jóval ügyesebben csapdossa le a Doghouse, vagyis azt, hogy itt tulajdonképpen a „nemek csatájának” dramatizált, horror-verzióját láthatjuk férfi szemszögből. Az intróból, amelyben a szereplők elindulnak otthonról a hétvégi „boy’s weekend”-re, kiderül, hogy egyikük sem él éppen egészséges, kiegyensúlyozott párkapcsolatban. Az egyik végletet azok képviselik, akik felett az asszony vagy a barátnő (vagy a barát: van egy homoszexuális is a csapatban) totális kontrollt gyakorol, vagy próbál gyakorolni, a másikat pedig Neil, aki kizárólag egyéjszakás kalandokban utazik. Adott tehát négy, magát férfi mivoltában elnyomottnak érző férfi (plusz egy ötödik, aki alapból nem sokra becsüli a nőket), így aztán amikor Moodley-ban aprítani kell a hárpiává változott nőket, nem csak az életükért küzdenek, de a hétköznapok során felgyülemlett frusztrációikat is levezethetik. A film első fele tulajdonképpen politikailag teljesen korrekt, itt még a főhősök (de leginkább Neil) beszűkült macsó-mentalitása a fő poénforrás, mintha csak azt kapnák, amit megérdemelnek. (A legszebb: amikor vitatkozni kezdenek azon, melyik zombinő a dögösebb.) A végére aztán lassan kiderül, hogy itt épphogy nem a macsóság kritikájáról, hanem az ünnepléséről van szó. Hogy a néző pontosan értse, miről van szó, Vince (a kirúgott és emiatt depresszióba zuhant férj), össze is foglalja a végén egy monológban: „Azzá válunk, amivé akarják, hogy váljunk. Megbízhatóak, érettek, háziasítottak. És mi lesz mindig a vége? Ránk unnak. Ha a nők csak egy háziállatot akarnak, miért nem vesznek egy kibaszott labradort? Elegem volt ebből! Mától azt kapják, amit látnak.”
Az alkotók persze ügyelnek rá, hogy az efféle nagyjeleneteket egyből idézőjelbe, és a műfajparódia részévé tegyék, de a lényegen ez nem változtat. A Doghouse a nagy női emancipációban magukat elnyomottnak, férfiasságuk lényegétől megfosztottnak érző férfiközönségnek szól, már-már populista módon. A „nemek harca” témát fel lehetett volna kicsit komolyabban is dolgozni , valahogy úgy, ahogy azt a Mély harapás teszi (női oldalról, természetesen), de még a komédia sem működik mindig: az infantilis poénokból kevesebb is elég lett volna. Ennek ellenére a film összességében friss és lendületes, meglepően jó a fényképezés, magabiztos a rendezés, és telitalálat a casting (létezhet olyan brit macsófilm, amiben Danny Dyer nem kap szerepet?). Kábé erre találták ki a kifejezést: guilty pleasure.
(A film nem érdemelne 4 csillagot, csak 3 és felet, de mivel olyan itt nincs, felfelé kerekítettem.)
Sokan elhullottak. Voltak, akik az éhezéstől, voltak, akik a hidegtől, és voltak, akik egyszerűen nem bírták tovább, hogy ne fürödjenek. De az acélkemények, azok, akiknek még az ereiben is slashervér folyik, nem adták fel, mert tudták, hogy nem adhatják fel. Ők azok, akik kiérdemelték a többi, tévét és monitort bámuló, csipszet ropogtató, ragacsoskezű geekz tiszteletét - ők a 2009-es Halloween Horror Cselendzs nyertesei: Tepes, Dr. No, RoFa és elsősorban a geekek geekje, a nördök nördje, Phobic23! Mester...
Halloween speciál! A stúdióban Berzerker, Trillian és jómagam. Témáink: a tonnányi aktuális horrordvd-megjelenés és a Blair Witch Project (Ideglelés) tizedik évfordulója. A műsor az első file 14. percében kezdődik.
És persze ne feledkezzetek meg Elő-Halloweenes dupla vetítésünkről a Toldiban (lásd a plakátot itt jobbra), szintén október 30-án, pénteken, 21-órától (október 30-án inkább ide gyertek! ;). Szex, erőszak, jókedély!
A Tranzit Art Café filmklubjának programja - a belépés ingyenes!
Mi itt a Geekblognál szeretjük a kultúrát, Richard Gale rendező The Horribly Slow Murderer with the Extremely Inefficient Weapon című ál-előzetese pedig nyilván része az egyetemes (rövid)filmes kánonnak, hiszen Németországtól Koreán át Amerikáig több jelentős fesztiválon kapott fődíjat. A cím magáért beszél, az alapötlet szellemes, a kivitelezés vérprofi, talán egyedül a 10 perces játékidő hosszú egy kissé.
Charles Bronson nem egy kaméleon. Alakítson akár a pépessé géppuskázott dinnyeterméséért bosszút álló farmert (Mr. Majestik), családjáért bosszút álló mérnököt (Bosszúvágy), vagy harmonikán játszó bosszú angyalát (Ezt mindenki tudja), végső soron ugyanazt az ikonná magasztosult akcióhőst látjuk viszont a képernyőn, aki helyettünk is küzd és győz, és akinek intenzív jelenléte csak Clint Eastwoodéhoz, vagy Bruce Williséhez hasonlítható. Azt is tudja mindenki, hogy mit várhat egy olyan filmtől, amelyben Charles Bronson a főszereplő: a szükségesnél egy szóval sem hosszabb párbeszédeket, macsó-romantikát és pergő akciójeleneteket. Az Erőszak városa azonban nem egy szokványos akciófilm, emiatt csak lényeges hangsúlyeltolódásokkal teljesíti az imént vázolt elvárásokat.
Az ok, hogy ez így alakult, a rendező személyében keresendő. Sergio Sollima túl ambiciózus (és interjúi alapján hiú) rendező volt ahhoz, hogy tisztán a szórakoztatásra kihegyezett műfaji filmeket forgasson. Művei majdnem mindegyikét elgondolkoztatónak szánt, üzenetértékű tartalommal töltötte meg. Szemtől szemben című spagettiwesternje például a fasizmus térnyerését bemutató lehengerlő politikai allegória. A Szandokánnal pedig egy egész generációt állított az antikolonializmus ügye mellé. (Na jó, ezt félig-meddig viccnek szántam.) Az Erőszak városával aztán igazán merészet lépett. Készítésekor, követendő példaként olyan zseniális – mély lélegzet – metafizikus thrillerek lebeghettek a szemei előtt, mint a Szamuráj, vagy a Point Blank.
Most további türelmet kérek azoktól, akik arra kíváncsiak, hogy megér-e a film ezer forintot. Úgy érzem, érdemes egy bekezdésnyi kitérőt tenni és kifejteni a fő kapcsolódási pontot e három, rokonlelkű film között. Jeff Heston (Charles Bronson) bérgyilkos és profi. És ahogy ezt kimondja a hegytetőn állva, ballonkabátban, miközben a lenyugvó Nap hideg fénye auraként veszi körül, arcáról pedig érzelmek helyett áthatolhatatlan huncutság tükröződik, teljessé válik az illúzió: Jeff nem emberből van. A film a hatvanas és a hetvenes évek fordulójának egyik közkedvelt témáját járja körül: hogyan képes megőrizni integritását az egyén az őt felőrölni akaró társadalommal szemben. Jeff egyedül dolgozik, nem tagja egyetlen bűnszövetkezetnek sem, nem tartozik engedelmességgel senkinek, hiába próbálja a tagjai közé csábítani egy befolyásos bűnbanda, amelyet áthallásosan csak úgy emlegetnek hogy szervezet vagy család. Jeff Heston alakja tökéletesen rímel Melville filmjéből ismert bérgyilkoséra, Jeff Costelloéra, vagy Walkerére a Point Blankból. Bronson legalább olyan átütő erővel és intenzitással alakítja a magányos antihőst, mint Lee Marvin, John Boorman filmjében. Ennek a három karakternek egyaránt a függetlenségük a legnagyobb kincsük. Hideg profizmusuk, szakmájukban való jártasságuk és érzelemmentességük tartja életben és adja meg a lehetőséget, hogy egyedüliként alakítsák sorsukat. Lelombozó a kicsengésük ezeknek a filmeknek: a hatalmas gépezetként működő társadalmi szerveződések csak azokat a személyeket nem tudják az irányításuk alá vonni, akik maguk is egy gép üzembiztosságával és precizitásával működnek. Ennek az állapotnak az éléréséért és fenntartásáért nagy árat kell hogy fizessenek: totális magány lesz a sorsuk.
Jeff Hestonnal azonban rémisztő katasztrófa történik: szerelmes lesz. A főcím alatt betekintést kapunk Jeff és barátnőjének idilli nyaralásába egy Karib-tenger-i szigeten, közben szól Morricone lüktető zenéje, amelynek adrenalinnövelő hatását ajánlom figyelmébe az extrémsportok művelőinek. Aztán alighogy vége a főcímnek, még arra sincs időnk, hogy bekössük magunkat és egy autósüldözés kellős közepébe csöppenünk. Technikailag bravúros felvételek sorjáznak egymás után, zene itt már nincs, csak a motor berreg, a kasztni horpad és a kerekek csikorognak a kisváros keskeny utcáin. Tempóban és látványban felveszi a versenyt a Bullitban, vagy a Francia kapcsolatban látott autósüldözésekkel, a helyszín egzotikusságában pedig le is körözi őket. Az első párbeszédre több, mint tíz percet kell várni, Heston csak akkor beszél, ha nyomos oka van rá. Inkább leüli büntetését a börtönben, minthogy barátnőjét (Jill Ireland) belerángassa az ügybe. A cellában álomszerű, töredezett flashbackekben tér vissza a múlt, csak lassanként rajzolódik ki elárulásának története, amelyben Vanessa, a barátnője is tevékeny részt vállalt. Heston, szabadulása után rögtön a bosszúja beteljesítésén kezd el munkálkodni. El is jön az alkalom, de nem képes megtenni, inkább újból összejön Vanessával és ketten a maffiavezér (Telly Savalas) ellen fordulnak. Heston azt veszti el, ami hivatása legjobbjai közé emelte, az érzelemmentességét. Hiába tehát a szakmai profizmus, ha a férfi nem képes létezni a nő nélkül. Döntése akármilyen buta is, teljességgel érthető, Jill Irelandért én is bármikor feladnám az elveimet, és még az se számítana, hogy hányszor árult el a múltban.
A film nagy előnye, hogy a külső jeleneteket látványos amerikai helyszíneken vették fel. Sergio Sollima is igazából akkor kezdett el komolyan érdeklődni a film rendezése iránt, miután kiderült, hogy az Egyesült Államokban forgathat. A történet ismeretében először Chicagot választotta helyszínül, aztán végül New Orleansra mellett döntött, mondván, hogy Chicago túlzottan is nyilvánvaló választás lett volna egy maffiával és merényletekkel terhelt film leforgatására. Sollima és stábja, egy Amerikáért rajongó turista lelkesedével választotta ki a helyszíneket, New Orleans francia negyedét és a kikötői dokkokat, a Mississippi-folyó deltavidékét, a Louisianára jellemző gótikus kúriát, vagy a film klimaxának helyet adó toronyházat. Sajnos ezek az egyébként izgalmas helyszínek – a hatalom megkaparintásának fallikus szimbólumává váló toronyházon kívül – megmaradtak díszletnek és nem váltak a film szerves részeivé, Többször is az volt az érzésem, hogy a kamera, különösebb indok nélkül, belefeledkezett a tájba, amikor a folyóban rekedt rozsdásodó gőzhajókat mutatták, ezt nem bántam különösebben, de a majd' negyedórányi játékidőt kitevő, autóversenypályán és környékén játszódó rész komolyan megsínylette ezt a dokumentarista stílust. Ha elnéző akarok lenni a film ezen részével, azt mondom, hogy a valós idő múlását próbálták rekonstruálni és ezzel érzékeltetni a bérgyilkos-munka gépiességét és monotonitását, csak hát emiatt drámai mértékben veszít tempójából a film.
A film folyását filozofálgatások is megakasztják a gyilkosok pszichéjéről, vagy a hatalom természetéről. Ezek az eszmefuttatások triviális szinten rekednek meg és egyébként is feleslegesek, elég lett volna jobban bízni a képek kifejező erejében, annál is inkább, mert a fényképezés tetszetős és intuítiv. Látva a filmben elszórt akciójelenetek kiemelkedő minőségét, fájdalmas belegondolni, hogy továbbiak elől vette el a helyet a mondanivaló verbális közlésének kényszere. Az Erőszak városa túl didaktikus és felszínes és a stílusa sem elég kiforrott ahhoz, hogy a Szamurájjal, vagy a Point Blankkel lehessen egy napon emlegetni. Egy átlagos akcióthrillerhez képest pedig túlságosan is sokszor ül le a cselekmény. Sajnos, Sergio Sollima ambíciója ezúttal nem volt egyensúlyban a tehetségével, a bankrobbantás elmaradt és egy egyenetlen színvonalú és tempójú, csupán részleteiben lenyűgöző film lett az Erőszak városa. Még szerencse, hogy szerepel a filmben Charles Bronson. Ez a tény önmagában is csattanós választ ad arra a kérdésre, hogy érdemes-e kitúrni a filmet a halmokban álló, ezer forintos dvd-k közül.
Érzelgős Joker, beszari Batman, pojáca Rébusz, joviális Pingvin, és persze gonosz Hush, akitől nagyon kell félni, mert gyolcsba van tekerve, és tud háztetőkön szaladgálni. Visszatért, de minek? Minden idők alighanem legfeleslegesebb magyarul megjelent Batman-képregénye.
Nem nagyon tudok más okot elképzelni a Hush visszatér megjelenése mögé, mint hogy a Képes Kiadónál (egyébként jogosan) úgy gondolták, ezzel a címmel szinte bármit el lehet majd adni a Jeph Loeb-féle Hush derekas sikere után. Ugyanis A. J. Lieberman és Al Barrionuevo képregénye minden szempontból lényegtelen, felesleges és főleg, rossz. A történet szerint a halottnak hitt Hush, azaz Bruce Wayne gyermekkori barátja, Thomas Elliot visszatér, és végső bosszújára készül az életét szerinte tönkretevő Batman, és a Hush-ban amazt manipuláló Rébusz ellen. Utóbbi az egyetlen olyan emberhez menekül, aki megvédheti őt, és akinek múltjáról tud valamit, aminek segítségével rá tudja venni, hogy meg is tegye: Jokerhez.
Már az elején fontos megjegyezni, hogy a Hush visszatér nem Batmanről szól, hanem az imént felsorolt ellenségeiről – és ezzel nem is lenne semmi baj. Csakhogy egy Batman füzetet mégiscsak bajos eladni a Sötét Lovag nélkül, ezért Lieberman görcsösen és értelmetlenül beleerőszakolta őt a történetbe, hogy aztán végig ne csináljon benne semmit, és ne legyen semmiféle befolyása a cselekményre. A denevér már a Hush-ban is csak inkompetens pojácaként sodródott az eseményekkel, a folytatás pedig még egyet, és még nagyobbat rúg a 70 éves mítoszba. Batman csigalassúsággal rakja össze a tényeket, tudálékosan vizsgálgatja a nyomokat, hogy aztán az egésznek ne vegye semmi hasznát, sehová ne érjen oda időben, és amikor mégis, akkor is csak álljon a robbanó rendőrautók között, és nyafogjon az Orákulumnak, hogy irányítson fölé egy műholdat, mert látnia kell a terepet. Egyetlen egyszer lép ténylegesen akcióba, és akkor is csak egy nevetségesen felesleges, a sztori szempontjából teljesen irreleváns bunyóba keveredik saját szövetségesével, a Zöld Íjásszal. Igaz, neki legalább örülhetünk, ő az egyetlen tisztességesen írt karakter a képregényben.
Mert Batman nem csak felesleges (ha teljesen kiemeljük őt a cselekményből, nem változik semmi), de ábrázolása még karakteridegen is. Be van tojva Hush-tól, olyannyira, hogy rémálmai is vannak vele, és hirtelen veszélyesebbnek tartja, mint Jokert – mi meg csak nézünk, hogy mégis mi alapján. Ez a gyolcsba tekert pojáca, aki háztetőkön állva szavalta Arisztotelészt az esőben, és akivel Rébusz úgy játszott, mint egy cica a gombolyagával? Veszélyesebb Jokernél? Nincs annál kiábrándítóbb, mint amikor egy író erőlködve sulykol az olvasóba olyasvalamit, amit nem képes történetmeséléssel és karakterrajzzal alátámasztani – Hush-ról pedig csak onnan tudjuk, hogy nagyon veszélyes, hogy ezt mondják róla, de nem csinál semmi olyat, ami ezt meg is alapozná. Sőt, ami azt illeti, magasan az utóbbi évtized egyik legfantáziátlanabb és legerőltetettebb gonosza, akár motivációit, akár Batmannal való kapcsolatát, akár céljait és tevékenységét vesszük (helyesbítek: csak volt, ugyanis azóta Paul Dini vette magának a fáradságot, és mélységet adott neki – de ez már egészen más lapra tartozik).
Nyögve-nyelve előadott, lapos bosszúhadjárata pedig a többi karakternek is a rovására ment: ugyanis belegondolva, lehet, hogy Hush mégis veszélyesebb Jokernél, vagy legalábbis az itt bemutatott Jokernél – mert a Bohócherceget, dacára 7 évtized számtalan inkarnációjának, még soha nem láthattuk ilyen sótlannak, unalmasnak és érdektelennek. Az őrült, tömeggyilkos komédiás első jelenetében látványosan kesereg halott feleségének fényképei fölött (legyünk jóindulatúak, és nézzük el Liebermannak, hogy némi változtatással készpénznek veszi Joker Gyilkos tréfa-béli, megbízhatatlan eredettörténetét, és ezzel balga módon eloszlatja a karakter körül időtlen idők óta fenntartott misztikus ködöt), később pedig Pingvinnek szomorkodik egy kandalló tüze előtt ülve. (Legyünk jóindulatúak, és nézzük el Liebermannak, hogy valószínűleg még ő sem tudta, Pingvin miért van egyáltalán a könyvben, mi a szerepe a történetben, és hogy sokkal inkább tűnik egy jóságos papinak, mint alvilági vezérnek.) Mindeközben az őrületnek a szikráját sem mutatja, és nincs egyetlen valamirevaló, jellegzetesen jokeres beszólása sem – csak egy szürke fantáziátlan gengszter a sok közül, akit megfosztottak lényegétől. Ami pedig Rébuszt illeti, ő a fél Gothamet manipuláló mesterbűnözőből hirtelen egy nyöszögő-nyávogó-remegő ronccsá devolválódott, aki ráadásul Al Barrionuevo rajzainak köszönhetően úgy fest, mint egy tinédzser. Arra már kár is kitérni, hogy egy másik gonosz, Prometheus szerepeltetésének sem nagyon van értelme.
Lieberman a karakterek legalapvetőbb jellemvonásaival nincs tisztában (ergo ezt nem lehet újítási szándékkal és hasonló kifogásokkal kimagyarázni), és ha a rengeteg felesleget lehámozzuk a cérnavékony sztoriról, aminek mellesleg lezárása sem nagyon van, akkor rögtön látszik, hogy az egészet kényelmesen el lehetett volna mesélni legfeljebb két részben. Igaz, jobb úgy se lenne, de legalább hamarabb túlesne rajta az ember. Az egyetlen a képregényben, ami nem érdemel súlyos kritikát (igaz, dicséretet sem – és a Hush-ban legalább ez megvolt), az a képi világ: a rajzok az említett tini-Rébuszt és egy groteszkül vaskos Méregcsókot leszámítva korrektek, viszonylag realisztikusak, és a célnak megfelelnek – bár egy jottányit sem emelkednek ki a nagy, összességében unalmas szuperhősátlagból. Ami a magyar kiadást illeti, az rendben van: a fordítás többnyire gördülékeny (bár akadnak nehezen csúszó mondatok), a papír minősége kiváló, a nyomtatás hibátlan, és a kötetek elején lévő karakter- és előzményismertetők is hasznosak. Ami viszont az árat illeti, az nem valami barátságos. A két kötet (hat rész, 180 oldal) összesen 6000 Ft-ot kóstál, és ezzel a Hush visszatér hivatalosan is belép a legdrágább kiadványok szűk klubjába (jóval többe kerül pl. az 50 oldallal hosszabb Sandmannél is).
Batman: Hush visszatér 1 - Társkeresés Batman: Hush visszatér 2 - Kényszerű szövetségek (Képes Kiadó, 2009)
Ha Santito és Olorin péntekenként saját cikksorozattal jelentkezhet kedvenc témájában (elárulom, a képregényekről van szó), akkor én miért nem? Főleg azért érdekes ez a felvetés, mivel én vagyok a főszerkesztő. Szóval úgy döntöttem, megengedek magamnak egy külön bejáratú rovatot, ez lesz a Kungfu kedd, amely harcművészeti filmek villámkritikáit zúdítja majd rátok (az első részt lásd itt.)
The Vengeful Beauty (1978) *** rendezte: Ho Meng Hua
Többet vártam. Sokkal többet - főleg mivel a külföldi kritikák mindenféle vérontást és sleaze-t emlegettek. A Vengeful Beauty alacsony költségvetésű, akciódús folytatása a Shaw Brothers Flying Guillotine-filmjeinek. A koreográfia gyenge, ám szerencsére sok benne a megdöbbenésre okot adó jelenet (nem emlékszem olyan másik harcművészeti filmre, amelyben a hősnő a véres bugyiját mosná a patakban azután, hogy elvetélt). Ettől függetlenül a film messze nem olyan intenzív mint azt egyesek ígérték, bár már megvan benne a közelgő Category III ígérete.
The Sword of Swords (1968) ***** rendezte: Cheng Kang
Majdnem a legjobb Shaw Brothers wuxia. Cheng Kang, Ching Siu Tung apukája mesteri akciókoreográfus, a harcok vannak annyira véresek, sőt, szadista-mód kegyetlenek, mint Chang Cheh filmjeiben (ami szenvedést Wang Yunak ebben a filmben ki kell állnia, az felér akármelyik japán S/M videóval), de a rendezés nem olyan pongyola, mint Chang Cheh akkoriban készült munkáiban, és a figurák is kidolgozottabbak. Kedvencem a főgonosz, Tien Feng, ez a fantasztikus szinész, aki itt egy rendkívül intelligens és elvetemült alakot játszik. Bár az Intimate Confessions of a Chinese Concubine még mindig a kedvenc Shaw wuxiám, a The Sword of Swords nem sokkal marad el mögötte.
Martial Club (1981) **** rendezte: Lau Kar Leung
Az első fél óra kissé bárgyú, az ifjú Wong Fei Hung (Gordon Liu) és a haverja egyik gyerekes csínyt követi el a másik után, köztük egy olyat is, amellyel magukra haragítják a rivális harcművészeti iskola tulajdonosát. Ám amint ennek a fárasztó expozíciónak vége, a történet egyrészt az egyik legkomplexebb, harcművészetről és harci etikáról, másrészt a haragtartás miazmikus, mérgező voltáról szóló filmmé fejlődik. A Martial Club tele lélegzetelállító csúcspontokkal - a fantasztikusan megkoreografált tömegverekedés a Pekingi Operában kidolgozottságával már-már letaszítja trónjáról az Eight Diagram Pole Fighter fináléját. És ki hitte volna, hogy Wang Lung Wei cool is tud lenni? A klasszikus bunyó közte és Gordon Liu közt a sikátorban tökéletes. Hiába na: rendezte Lau Kar Leung.
Lady Assassin (1983) **** rendezte: Liu Jun Guk
Remek wuxia. Ez már a hongkongi new wave időszámításába tartozik, stílusa és koreográfiája az akkori hektikás wuxiáknak felel meg - az akciójelenetek nagyon fel vannak gyorsítva, de érdekes módon ez nem zavaró, hanem éppenséggel növeli a film intenzitását. Sok benne a drótozás (elkészülésének éve ezt adja), a sztori pedig rendkívül komplex, tele politikai intrikával. A szereplőgárdában megtaláljuk az ifjú Mok Siu Chungot, Ku Fenget (természetesen) és Norman Tsuit.
A jobban értesültek tudják, hogy a továbbiakban szó sem lesz Luke Greenfield 2004-es vígjátékáról – noha Ketchum műve (ti. a film alapjául szolgáló, azonos című könyv) a szó legszorosabb, legfájdalmasabb értelmeiben szüntet szüzet. A megtörtént eseményeket átdolgozó nyomtatott anyadarab egy hamvas, reményekkel, egészséges vágyakkal teli leányzót taszít bele a pszichés és fizikai megaláztatások fokozatosan hevített, feneketlen katlanjába. Sokakat megtévesztő álnéven egy kolleginánk a korábbiakban már próbálkozott egy kellően hatásvadász ajánlóval. Nem sikerült neki.
Szögezzük le a legelején: a filmet dirigáló Gregory Wilson jóval szerényebb mértékben tudta Ketchum – amúgy pofátlanul egyszerű receptek alapján érlelt – energiáit visszaadni.
Mindenesetre 2007-ben, nagymértékű forráshűséget fogadva, szerény módosításokkal nekiveselkedett, hogy Sylvia Likens életének utolsó nyarát Ketchum – torzító, ám roppant érzékeny és „találó” – szűrőjén keresztül láttassa. Mily véletlen, ugyanebben az évben jött ki Tommy O’Haver An American Crime-ja, mely hasonló lojalitással fordult – magához a valósághoz, mivel a script az 1966-os bírósági tárgyalás jegyzőkönyvére épül, konkrét sorokat hasznosítva abból. O’Haver filmje lényegében az Államokban oly népszerű tárgyalótermi drámák sorát bővíti, a megszokottnál kisebb teret engedve a tanúk padján elhangzó rekonstrukciónak és az ehelyütt vaskosan aláhúzandó tanulságoknak.
A kényszerűségből új ismerősök gondoskodására bízott nővérek története brutálisan puritán, letaglózóan hétköznapi. Féltékenység és hazugság, szépség és ártatlanság, kicsinyesség és hatalom kölcsönös tengelyei mentén indul be a downward spiral. A Golden Globe-ra jelölt An American Crime tényszáraz, rideg, menthetetlenül szalonképes darab, ami egy narratív geggel pont ott enged levegőhöz, ahol Ketchum még újabb gombócokkal terheli a torkot. Mert lendületben van.
Az már más kérdés, hogy pont ez a lendület lett a veszte is. Ketchum ugyanis dühből írta könyvét, és ez a düh közegidegen, esetlenül feloldozó zárlatig hajszolta… Könyvében a Likens eset gerjesztette érzelmi-erkölcsi megrázkódtatását szándékozta átadni, szelektált, sarkított, átírt, míg végül a gender-tematika Russ-Meyer-i csavartságú, émelyítően okos torzóját kapta. Hogy hol sajátította ki majdnem teljesen Sylvia kálváriáját, azt a személyes és kollektív bűnökért lélekben és testben megtöretett Meg Loughlin (Blythe Auffarth) parabolisztikus szenvedéstörténetével hol haladta végleg túl? Erre a pontra talán ő sem tudna rámutatni.
Kellett a tökéletes elbeszélői szemszög. A tiltott gyümölcsök iránt fogékony és eleinte gyermekien amorális, ugyanakkor Meggel szimpatizáló David (Daniel Manche) fiktív alakja töretlen ívet biztosít a kíváncsiság, a meghasonlás és a tehetetlen zsigeri ellenkezés befogadói attitűdjei, a passzív érdeklődés és hősies kudarc között; mindemellett Davidben már a regény címétől kezdve ott feszül az eseményektől való minimális, legalább kerítésnyi távolság, ami a vele való azonosulás további biztosítéka. Kellettek az olyan, már-már népmesébe illő fogások, mint a lányok (autóbaleset általi) árvává tétele, vagy a mostoha (hűvösen patológiás) démonizálása. A Ketchumi esszencia azonban az ivararány változásában rejlik: nála Gertrude Baniszewski (a valóságban az ő felügyelete alatt amortizálódott reszketeg húscsonkká Sylvia) féltékenykedő, intrikus lányainak helyét pubertás küszöbén botladozó, a nemiség fogalmával kulcslyukon keresztül ismerkedő ördögfiókák veszik át. A srácok a hátsó udvarból, akik békésebb pillanataikban gilisztát dobnak a vöröshangyák közé.
A Baniszewski ihlette Ruth Chandler (Blanche Baker) karaktere pedig e fiúgyermekeivel játssza A játékot. Lenn, a dohos, eredendően atombunkernek szánt pincehelyiségben (Sylvia koholt vádú, végzetesen elnyúló szobafogságának, élve eltemetésének színhelye), ahonnan a hidegháborús fenyegetettség áporodott levegőjét teljesen kiszorítja a morbid, otromba szexuális túlfűtöttség.
Egy utólag észrevett válást követően adóságokkal és éhenkórász lurkókkal magára maradt Ruth a férfitársadalom kizsigerelt, szánalmas áldozata, akiben (munka, azaz szociális elfogadás, hasznosság híján) terméketlenül tátongó órái, napjai, évei alatt csontosodott logikává a gyűlölet - „a gonoszság… (mely önmagát radikálisan ésszerű önérvényesítési stratégiának tekinti, szerényebb perceiben. Mámorosabb óráiban viszont a realitásérzék zsenialitásának.”) A nőiség nem természetes sajátság, hanem sebezhetőség, az elbukás garanciája: eredendő hiba, megtorlandó bűn. Lehet-e egy ilyen megtorlásnak gyönyörűbb tárgya, mint egy reá bízott, szűzi teremtés? Lehet-e egy ilyen megtorlást a példamutatás, az okítás hosszasan kitartott, legitim mozdulataként celebrálni? És végül: demonstrálhat-e ő tökéletesebb revansot, lehet-e ő nagyobb annál, ha mindezt saját fiainak kezei és egyéb testrészei felett gyakorolt hatalommal viszi véghez? Hisz ezek a fiúk Ruth cinikusan macsó nevelése alatt olyan korcsokká váltak, akikben csak a megfelelő impulzusra vár az a flegma szadizmus, amivel anyjuk azonosítja a férfit…
A projekció megkerülhetetlenül precíz, a kör bezárult, A játék elkezdődött. A pincéből nincs menekvés.
Ne próbáld elképzelni, mire képes pár tizenéveske fiú egy tizenéveske lánnyal, ha – anyai noszogatásra – bármit megtehet. Ketchum pőre, sallangmentesen ponyva leírásában úgyis messzebb megy (Orwell 101-es szobájában retteghetett így az olvasó), még amikor nem ír semmit, akkor is. Azok az elhallgatások mellesleg a maguk traumatikus black-out jellegükkel az emlékezés keretébe ágyazott regény pszichológiai hitelességét is erősítik.
Gregory Wilson üzembiztosan kifeszített vásznán azonban ezekből nem sok marad meg. A szűkös játékidő, az erkölcsi lekerekítések és a szemérmesebb láttatás során elvesznek Ruth hol vérfagyasztóan nyájas, hol liturgikusan eltökélt külső, David egyre zavarodottabb belső monológjai valamint a könyv hanyag időbelisége – amiktől olyan ijesztően hihető volt a perspektíva. A lírai betétek, a matiné-lassítások, az irodalmi forrás kétszeresen elírt végkifejletének sietős egybeklopfolása és például a rendőr pufók karaktere teszik a filmet majdnem makulátlanul instanttá és gyomorkímélővé – és ezt igazából meg is köszönhetnénk a kedves rendezőnek.
Kívül borús, szürke, esős idő, belül zombik, hősök, mutánsok, szörnyek, robotok, világvége, Star Wars és Antikrisztus. Tudom, hogy hálásak vagytok, fáradjatok csak be…
Nehéz a szuperhősök élete – újra és újra ugyanazokkal a rosszfiúkkal kénytelenek megküzdeni, akiket lekapcsolásuk után vagy elengednek, vagy megszöknek, és ismét forralni kezdik őrült terveiket, és irtani kezdik az ártatlanokat. De mi van akkor, ha egy szuperhőst ez oly mértékben frusztrálni kezd, hogy azt mondja: francba az egésszel, egyszerűen kinyírom a mocskokat, és kész? Christos Gage Avatarnál indul sorozata ezt a kérdést feszegeti. Főszereplője, John Dusk, a rendőrség kötelékében álló szuperhős, aki néhány hasonló, emberfeletti képességekkel bíró társával együtt segíti a „normál” hekusok munkáját (például olyan gyilkos őrültek ellen, mint a borítón látható dögös szupergonosznő). De Johnnak elege van. Elege a körmönfont ügyvédek gyilkosmentő manővereiből, a hatóságok elől újra és újra megszökő bűnözőkből, és az egész jogrendszerből, ami inkompetens lévén, nem képes végleg megoldani az egyes törvényszegők jelentette problémákat. Így aztán saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást, és kegyetlenül lemészárolja azokat, akik szerinte megérdemlik – de a helyzetet némileg komplikálja szintén rendőr barátnője, aki épp az általa elkövetett gyilkosságok ügyében kezd nyomozni. Minthogy Gage az Absolutionnal egy olyan világot teremtett, amiben a szuperhőstársadalmat beintegrálták az igazságszolgáltatásba (John csak annyiban különbözik kollégáitól, hogy neki különleges képességei vannak), a koncepció egyelőre szupererők nélkül is ugyanígy működhetne – vagyis a sztori szólhatna akár egy átlagos nyomozóról is. De egyrészt a második szám cliffhangere már sejteti, hogy az író egy puszta gimmicknél több szerepet szán a szuperhőstémának, másrészt pedig, még szimpla gimmicknek is nagyszerű volna, hiszen, még ha csak közvetetten is, de plusz dimenziókat ad a képregénynek.
Az Absolution több szempontból is roppant élvezetes és érdekes olvasmány. A bűnözőkön könyörtelen bosszút álló szuperhős ötlete már önmagában figyelemreméltó, és Gage ki is használja a téma kínálta lehetőségeket. Azt hinnénk, a hangsúly a morális dilemmán lesz, de ez egyelőre szinte elhanyagolható. Az író a rövid, de hatásos akciók közti részeket leginkább arra használja, hogy alaposan megindokolja főszereplőjének tetteit, akit egyáltalán nem érdekelnek az erkölcsi aggályok. És ami a legszebb, hogy minket sem: gyilkosságait nem tudjuk nem helyeselve nézni, ugyanis a civilizáció fenntartásához szükséges egyik alapvető, és itt durván megszegett szabály szinte lényegtelenné válik, amikor Gage érzékelteti velünk a világot elborító mocskot, és hősének efölötti őrlődését. A törvény megszegését a lehető legegyszerűbb ok teszi indokolttá: egy igaz ember meg nem érdemelt gyötrődése. John pedig gyötrődik tovább, de nem a lelkiismeret furdalja, nem kérdőjelezi meg tetteit, inkább az zavarja, hogy a világ rákényszeríti a hóhér szerepét. Mindez nagyon szépen csapódik le barátnőjével való kapcsolatában, mely szerencsére egyáltalán nem egy „kötelező szerelmi szál”, hanem a sztori szerves része. Minden stimmel: a karakterek, a sztori, a tempó, talán csak Roberto Viacava átlagos képei lehetnének kissé sötétebb hangulatúak, és főleg, egyedibbek, markánsabbak – de az Absolution így is bőven megéri a pénzét.
Astonishing X-Men #31
Történet: Warren Ellis Rajz: Phil Jimenez Kiadó: Marvel Comics
Nem mondhatnám, hogy Warren Ellis késésben van elődjéhez képest. Elvégre Joss Whedonnak is bő négy évre volt szüksége, hogy lezárja 24+1 részes történetét, és ehhez képest már senki nem csodálkozik rajta, hogy Ellisnek is 15 hónapjába került hét képregény megjelentetése. De azért mégiscsak szép lenne, ha összekapná magát a kultikus Transmetropolitan szerzője, mert ezek a marhanagy csúszások ezzel együtt is igencsak frusztrálók tudnak lenni – és láss csodát, a 32. rész november negyedikére van kiírva. Addig már csak három hét van. Ez az univerzum még nem volt tanúja annak, hogy egy Astonishing X-Men képregény három héttel az előző szám után boltokba kerüljön. Gyanítom, a lényegesen felfokozott tempó a rajzolóváltásnak köszönhető, és ha már itt tartunk, ennek más előnyei is vannak. Elnézve Phil Jimenez elődjénél ugyan konvencionálisabb, de gyönyörűen kidolgozott, a kívánt hatást maradéktalanul elérő képi világát, Simon Bianchi mesterkélt, túlspilázott, szemet fájdító panelkezelése annyira hiányzik, mint egy világégés. Szóval, a látvány kifogástalan, ami pedig a sztorit illeti, az egyszerű, mint egy pont – legalábbis egyelőre, és mivel ez egy új történet (Exogenetic) első része, a cselekmény szimplicitását most még kár volna kárhoztatni. Az egész képregény egyetlen szép, hosszú mentőakció: Brand ügynök, a Marvel Univerzum földönkívüliekkel foglalkozó titkosügynöksége, a S.W.O.R.D. igazgatója, csapatával bajba kerül egy broodokkal (ez a faj volt az X-Men akkori szerzőjének, a legendás Chris Claremontnak a válasza az Alienre, 1982-ben) teli űrhajón, maga Brand pedig (aki nem mellesleg Bestia barátnője) ennek következtében teljes sebességgel készül becsapódni a Földbe. Az X-Ment értesítik a vészhelyzetről, és mindenki kedvenc mutánsai felkerekednek, hogy megmentsék Brandet, mielőtt gépével szétkenődik San Francisco aszfaltján.
Nem egy bivalyerős sztori, mi? A kivitelezés viszont példás: a cselekmény lendületesen robog előre, az akció dögös, látványos, dinamikus, és nem utolsósorban ötletes – Ellis a mentőakció részletezése során jól kihasználja az X-Men tagjainak képességeit. Brand zuhanásának telepátiával, puszta erővel és az időjárás manipulálásával való megállítása egy esszenciális „lehetetlent nem ismerő szuperhősök akcióban” – jelenet. De a lényeg persze csak ezután jön: az adrenalinpumpáló felvezetés egy igen hatásos cliffhangerbe torkollik, amiben az X-Men szemtől szemben áll valamivel, amit leginkább úgy tudnék leírni, mint egy brood és egy Sentinel keresztezése. Szóval belecsöppenünk egy kis biotechnológiai mutáns rémálomba, á la Warren Ellis? Erre bármikor vevő vagyok. És rá is férne a címre, hogy a folytatás tényleg legyen olyan jó, mint amit ez a nyitány ígér, mert az előző, párhuzamos világos, mesterséges mutánsos sztori, ha nem is volt rossz, azért Whedon történeteinek nem nagyon csókolgathatta még a lábnyomát sem. Szóval reménykedjünk, a potenciál ott van az Exogeneticben, és ha az égiek is úgy akarják, három hét múlva kiderül róla, hogy sikerült Ellisnek kiaknáznia, vagy sem.
Atomic Robo and the Shadow from Beyond Time #5
Történet: Brian Clevinger Rajz: Scott Wegener Kiadó: Red 5 Comics
Az a geek, akinek nem folyt össze a nyál a szájában a csodálatos címet olvasva, nem minősül igazi geeknek, és büntetésből 3 napon belül nyújtsa át a szerkesztőségnek teljes DVD-, képregény- és játékgyűjteményét, ahol is méltóbb kezek közt újraelosztásra kerül. A többieket pedig megnyugtatom: igen, ez a képregény pont olyan jó, mint amilyennek a cím sugallja. Brian Clevinger és Scott Wegenere minisorozatokból álló sorozata 2007-ben indult az akkor frissiben alakult Red 5 Comics kiadó égisze alatt (a cégnek akad még pár imádnivaló című képregénye, ld. Zombies of Mass Destruction). Az Atomic Robo fő- és címszereplője egy mesterséges intelligencia, akit Nikola Tesla alkotott 1923-ban, hogy segítségével kitágítsa a tudomány határait. Azóta az érző robot közreműködött egy NASA-expedícióban, emberi jogokat és teljes amerikai állampolgárságot nyert cserébe a második világháborúban betöltött szerepéért, egyébként pedig afféle egykedvű, száraz humorú, és főleg, baromi jófej szuperhősszerűségként funkcionál – azaz, ha valami nyálkás, csápos, ocsmány és rosszkedvű (ne adj isten, náci) bukkan fel valahol, akkor Robót küldik, hogy fémöklével lazítsa meg kicsit a fogsorát. Igen, nyilvánvalóak a Hellboyjal vonható párhuzamok, de szerencsére Clevinger sorozatának nincs szüksége arra, hogy Mike Mignola munkásságához mérjék – ötletes, tökös, vicces, akciódús és lendületes képregény a maga jogán is. A Shadow from Beyond Time a harmadik minisorozat a karakterrel, és talán a legélvezetesebb az összes eddigi közül – ami pedig nem kis szó, higgyétek el. Az egyik lényeges különbség a Hellboyhoz képest, hogy míg az a mitológiából és a folklórból merít, addig Clevinger sokszor valós karaktereket (Teslát, Lovecraftot, Hawkingot) használ, és a tudomány kalapjából húzza elő robotököl-hívogató szörnyeit. A Shadow from Beyond Time csápos óriásizéje nem mellesleg szerencsétlen Lovecraft fejéből bújt elő az első részben. Mint kiderül, Lovecraft Teslával és Charles Forttal együtt 1908-ban megakadályozták, hogy a bestia elpusztítsa a bolygót (ebből lett a Tunguszka incidens), de ez csak ideiglenes megoldás volt – a lény ugyanis időn kívül létezik, így hiába ölik meg, évekkel/évtizedekkel később bármikor újra felbukkanhat. És fel is bukkan, így aztán Robo a fél XX. századot az ellene vívott harccal tölti, míg ebben az utolsó részben végre lehetősége nyílik rá, hogy végleg cafatokra robbantsa a szörnyet. Clevingernek szenzációs ötletei vannak (ezúttal a különböző idősíkokból származó Robók találkozása a csúcs), és vitathatatlanul zseniális érzéke van a történetvezetéshez: nincs semmi sallang, csak akció és humor minden mennyiségben, megállás nélkül, frenetikusan vicces-ironikus dialógusokkal fűszerezve. A sorozatnak, akárcsak a címszereplőnek, van egy egészen sajátos bája, ami egyebek mellett (mint például a tény, hogy a világmentés is csak egy hatalmas móka, amibe vajmi kevés komolyság szorult – épp csak annyi, hogy némi feszültség azért maradjon) Scott Wegener pofátlanul egyszerű, ugyanakkor elbűvölően szimpatikus, rajzfilmszerű, komikus, és világos színekkel teli képi világának köszönhető. Az Atomic Robo egy képregénygeek valóra vált álma.
Chronicles of Wormwood – The Last Battle #1 Történet: Garth Ennis Rajz: Oscar Jimenez Kiadó: Avatar Press
Van Isten (igaz, őrült, folyamatosan, nyáladzva recskázik, és ugyanarra a lándzsára van felnyársalva, amire a Sátán): az eredeti hatrészes minisorozat és a 2007-es one-shot (The Last Enemy) után Garth Ennis visszatér a Chronicles of Wormwoodhoz egy újabb mini erejéig. Ennél több nem is kell ahhoz, hogy a világ forogjon tovább. Aki esetleg nem tudná (és aki emiatt most nyilván mocskosul szégyelli magát), a frenetikusan gonosz és fekete humorú, a vallást, a társadalmat, és úgy általában az embert célkeresztnek használó képregény Danny Wormwoodról, magáról az Antikrisztusról, az Ördög fiáról szól, akinek azonban elege van az ég és a pokol csetepatéiból, és inkább átlagos emberként élné az életét. Na jó, nem annyira átlagosként, mint inkább egy milliárdos tévémogulként, de érted a lényeget. Állandó társaságát egy rosszindulatú, kárörvendő beszélő nyúl, Jimmy, és maga Jézus Krisztus jelenti, aki sajnálatos módon egy előember intelligenciájának szintjén vegetál, mióta egy háborúellenes tüntetésben egy rohamrendőr megkínálta a gumibotjával. Az első minisorozatban Danny megakadályozta a Sátán és Isten közös tervét az armageddon elhozatalára, a The Last Enemy című folytatás meg egyrészt a perverz, mocskos szájú pápa sorsának beteljesüléséről szólt, másrészt pedig Danny kísérletéről, hogy visszaszerezze barátnőjét, aki elhagyta, amiért félrekefélt Jeanne d’Arckal.
A The Last Battle több ígéretes szálat indít el, amik mentén Ennis kiélheti majd minden perverz humorát és cinizmusát. Először is, Danny említett barátnővisszahódítási küldetése olyannyira sikeres volt, hogy mióta újra összejöttek, csak kefélnek, mint a nyulak, és lassan szaporodni is fognak: Maggie-nek az Antikrisztus gyermeke növekszik a hasában. Aztán ott van Danny tévébirodalmának a sikertelenségei és a médiaribanc felesége által megalázott és tönkretett konkurense, akinek az öngyilkosság kapujában eddig ismeretlen gonosz erők felkínálják a bosszú lehetőségét. És persze Ennis Jézusról sem feledkezett meg: egy kommunizmusról és kapitalizmusról folytatott elmélkedése nyilvánvalóvá teszi, hogy levetkőzte sérülése utáni félkegyelműségét, és lassan ismét teljes értékű megváltó válik belőle. A sorozat hangulata nagyjából maradt olyan, amilyennek megszoktuk és megszerettük, bár (legalábbis egyelőre, ebben az első részben), ez most egy fokkal komolyabb hangvételűnek tűnik, mint az előzmények. Ez főleg Oscar Jimenez miatt van így, realisztikus, szokványos képi világa ugyanis korántsem passzol a képregény sajátosan abszurd stílusához – kiütközik a rajzoló szuperhősös múltja, és ez itt bizony nem jó (egyébként anno Jacen Burrows rajzai sem illettek tökéletesen a műhöz – hiába, ez a sorozat üvölt Steve Dillon után). Ugyanakkor az a bizonyos komolyabb hangvétel Ennis számlájára is írható: a poénok kissé háttérbe szorulnak (ha a minden felbukkanásakor imádnivalóan gonoszkodó Jimmy nem lenne, teljesen hiányozna a humor a képregényből), az író az oldalak többségét a történet felépítésének szenteli, ami pedig Danny konkurensét illeti, az ő sztoriszála kifejezetten sötét és horrorisztikus. Mindez persze nem feltétlenül baj, Ennis nagyjából rátalált egy kényelmes egyensúlyra a humor és a komolyság közt, de én azért nem bánnám, ha ez eltolódna az előbbi irányába, ahogy a korábbi részekben.
Criminal: The Sinners #1
Történet: Ed Brubaker Rajz: Sean Philips Kiadó: Icon
Egyetlen okból örülhetünk annak, hogy nemrég véget ért az Ed Brubaker-Sean Philips páros Incognito című zseniális minisorozata: így végre folytatódhat az amiatt év elején parkolópályára állított Criminal, ugyanattól a duótól. A Criminal, ami az egyik legjobb bűnügyi képregény, amit valaha írtak, a Criminal, amit csakis olyan remekművekkel lehet együtt emlegetni, mint a Sin City, a 100 Bullets vagy a Scalped. A nagy különbség azokhoz képest, hogy Brubaker és Philips sorozata földhözragadtabb, jó értelemben véve egyszerűbb, átélhetőbb, és sokkal kevésbé stilizált. Ez a képregény mutatja be az utca igazi mocskát, az alvilág igazán reális arcát (heh, persze már amennyire ezt egy kellemesen fűtött lakás kényelmes foteljében ülve meg lehet állapítani), végletekig stilizált képek és karakterek, rafinált szójátékok és körmönfont verbális csaták, illetve egy számunkra kissé idegen indiánrezervátumos helyszín nélkül – ez egy igazi, kőkemény, klasszikus stílusú noir, ami már csak akkor lehetne noirabb, ha fekete-fehér volna. De az igazat megvallva, bármily praktikus és illő lenne is ez, Val Staples csodálatosan sötét és stílusos színvilágáról nehéz szívvel mondanék le.
A The Sinners az ötödik Criminal-sztori, és a második (Lawless) nagyjából közvetlen folytatása. Főszereplőjétől, Tracy Lawlesstől úgy búcsúztunk el, hogy nyakig ült a ganéban, mert miután minden szempontból kudarcot vallott meggyilkolt testvérének megbosszulásában, egy nő miatt pont ott kötött ki, ahol a legkevésbé akart: a helyi gengsztervezér, Mr. Hyde alkalmazotti listáján, bérgyilkosként. A The Sinners azzal indul, hogy a Lawlessben tragikus antihőssé emelkedett Tracynek természetesen a töke tele van az egésszel, és legalább arról szeretne megbizonyosodni, hogy akiket megöl, azok rászolgálnak a halálra. Ez persze konfliktusokat szül közte és főnöke közt, amit aligha fog elsimítani a tény, hogy keménykötésű főszereplőnk titokban kölcsönös örömszerzésbe bonyolódik a góré feleségével. Ráadásul Tracy most egy minden eddiginél nehezebb feladatot kap (ki kell derítenie, hogy kik és miért ölnek viszonylag nagyhatalmú, és elvileg érinthetetlen embereket a környéken), és a múltja is ott van a seggében: egy katonai nyomozó érkezik a városba, hogy hadbíróság elé citálja a dezertált, elítélt, majd börtönből megszökött emberünket. Három önmagában is sokat ígérő szál bonyolódik a cselekményben, de a sztori legnagyobb erőssége a főszereplője. Nem lehet véletlen, hogy Brubaker Lawless karakterét hozta vissza először az elvileg különálló, és csak nagyon lazán kapcsolódó sztorikat tartalmazó Criminalban. Egy csendes ölőgép, akinek, bármilyen szituációban legyen is éppen, annyi érzelem sem játszik az arcán, mint egy próbababáén. De ez nála nem szimplám abból fakad, hogy olyan kemény csávó. Az élet folyamatosan öntötte a szart a nyakába, és vajon meddig képes ezt bárki elviselni? Meddig szomorkodik, sír, veri a fejét a falba, tör ki újra meg újra keserűen és dühösen, és mikor jön el az a pont, amikor már képtelen bármilyen emocionális reakcióra, csak rezignáltan sodródik, és láthatóan az sem érdekelné, ha elégne körülötte a világ? Akármikor is, Tracy már túlvan rajta. Brubaker karakterrajza erőteljes, visszafogott és elegáns, ahogy az egész képregény. Alighanem a legtökéletesebb jelenleg futó amerikai sorozat.
Szinte hihetetlen, hogy idáig jutottam, de kénytelen vagyok leírni: a Crossed untat. És ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy egy zombiszerű járvány utóhatásairól szóló, brutális, vérmocskos, perverz, posztapokaliptikus Garth Ennis-képregény untatni fog, akkor azzal töltöttem volna a következő fél órát, hogy harsányan körberöhögöm. De sajnos kényelmetlen párhuzamot kell vonnom a Crossed és Mark Millar Old Man Logan című, nemrég véget ért Rozsomák-története között. Nem csak, hogy mindkettő a világvége után játszódik, de mindkettő hasonló dramaturgiát követ: a szereplők vándorolnak, és vándorolnak az apokalipszis utáni Földön, és néha történik velük ez meg az, van itt-ott egy kis ijedelem meg akció meg borzalom, de úgy általában véve a történetnek nincs semmiféle íve, és nem is nagyon tart sehová. A Crossed esetében még kevésbé, mint az Old Man Logan esetében. Rozsomáknak legalább volt valami konkrét célja, és igaz, hogy ez csak gyenge ürügyként szolgált a posztapokaliptikus panoptikum pikareszkszerű bejárására – de volt. Ennis egyre fogyatkozó számú szereplőinek nincs semmiféle céljuk, csak úgy mennek, és remélik, hogy közben nem halnak meg. Általában persze a hasonló történetek is mind csak a puszta túlélésről szólnak, de a cselekmény jellemzően koncentrálódik bennük egy adott helyre, vagy határozottan vezet valahová, miközben a karakterek, ne adj isten, fejlődnek, változnak (hadd ne állítsam a Crossedot párhuzamba a The Walking Deaddel – reménytelenül elvérezne).
Ahogy az Old Man Logan Millarnak volt egy afféle „művészi” maszturbáció a hardcore szuperhősök témában, úgy a Crossed ugyanaz Ennisnek a kőkemény horrorban. Zavarba ejtően véres, gonosz és perverz jeleneteket dobál egymásra, amik azonban puszta ötletek maradnak, mert a történet szövete, amibe szervesen illeszkedniük kéne, lényegében nem létezik. Tény, hogy ezek a jelenetek roppant hatásosak: a mai napig él bennem például az első rész végén látott duplaoldal (a fertőzöttek hátulról tesznek szívességet a félig kibelezett, és meglékelt koponyájú szülőknek, miközben a kislányukat épp cafatokra tépik a fejük fölött), csakhogy az ezek közti kitöltő részek elnyújtottak, unalmasak, üres fecsegésekkel, piti, semmitmondó, és sehová nem tartó csapaton belüli (ál)konfliktusokkal telik. Ez a rész a szokásosnál is üresebb: a szereplők menekülnek egy csapat fertőzött elől, akik ugyanazok, akikkel korábban egyszer már találkoztak (emlékeztek a hatalmas lópénisszel hadonászó fickóra?), vagyis az átkozottak követik őket. Mint mindig, most is egy füzetvégi sokkban csúcsosodik ki a cselekmény, ami mint mindig, most is hatásos, de az odavezető lapokból csak úgy árad a középszerűség. Pedig látszik rajta, hogy Ennis jó író: van a képregénynek tempója, jól van felépítve, rutinosak a dialógusok, épp csak hiányzik belőle az érdemi karakterrajz és történet – ez pedig hét szám után megbocsáthatatlan. Jobban járt volna, ha a Crossedot egyfajta antológiaként írja meg: ha minden szám más-más figurákkal és szituációkkal foglalkozott volna, akkor ezek az itt elpazarolt ötletek egy hozzájuk illő formátumban virágozhattak volna. Kár érte.
Haunt #1 Történet: Robert Kirkman Rajz: Ryan Ottley Kiadó: Image Comics
Todd McFarlane, a Spawn alkotója nem sok mindent csinált az utóbbi években, így némileg meglepetésként hatott, amikor 2007-ben bejelentette, hogy egy új ongoing képregényen kezdett dolgozni Robert Kirkmannel, a The Walking Dead szerzőjével. Ezután a sorozat nyitánya csúszott, és csúszott, míg végre idén októberben megjelent a várva várat első rész. Olyannyira várva várt volt, hogy már előrendelésben csaknem 60 ezer példány fogyott belőle, márpedig ezt a számot nem nagyon szokta megközelíteni semmi, aminek a borítóján nem pózol a két mamutkiadó valamelyikének egyik népszerű szuperhőse. És a borítót elnézve, a Hauntot könnyen érheti az a vád, hogy nem is áll túlságosan távol ezektől – vagy egészen pontosan a híres Pókember-gonosztól, Venomtól, akinek megteremtésében McFarlane-nek igen jelentős szerepe volt. A hasonlóságot csak aláhúzza a tény, miszerint a Haunt főhősében is két, egymást finoman szólva nem különösebben kedvelő elme viaskodik egymással. A McFarlane fejéből kipattant, Kirkman által írt képregény két egymástól elhidegült testvért állít történetének középpontjába: egyikük egy pap, másikuk pedig egy titkosügynök, aki rendre bátyjánál gyónja meg a munkájából fakadó vérontásokat – de nyilvánvalóan akadnak más bonyodalmak is közös múltjukban. Egy nap, egy félresikerült akció után a titkosügynök Kurtot megölik, és innentől szellemként kísért testvére, Daniel mellett – amikor azonban gyilkosai őt is veszélyeztetik, Kurt ösztönösen megszállja Daniel testét, és együtt egy sebezhetetlen szuperhősszerűséggé alakulnak (ld. borító), majd pedig elegánsan lefejezik a merénylőket.
Nyilatkozataikban az alkotók elsősorban azt emelték ki művükkel kapcsolatban, hogy szédületes akcióorgiákkal lesz tele, de (szerencsére) az első rész alapján ennél azért többről van szó. Kétségkívül van potenciál abban, hogy két, súlyos nézeteltérések miatt haragban lévő testvért egy testbe zárjanak, hogy kénytelenek legyenek együttműködni, és együtt megbirkózni egyrészt egyikük halálával, másrészt másikuk erkölcsi aggályaival azt illetően, hogy embereket tépnek szét (bár a szentfazék Daniel, aki hallgatni is alig tudta bátyja „szörnyű tetteit”, meglepően félvállról veszi a füzetvégi vérontást). Egyfajta szélsőséges variációja ez a buddy cop témának, és egyelőre működik. A koncepcióban egyaránt vannak nagy veszélyek és nagy lehetőségek (dögös, hardcore akció lesz vagy röhejes, redundáns szuperhősködés, kemény morális kérdések jönnek vagy giccses áldilemmák, húsbavágó karakterkonfliktusok vagy olcsó melodrámák?), egyelőre annyit mondhatunk el, hogy az első rész működik. Gyorsan, tökölés nélkül eljut a cselekmény A-ból B-be, ügyesen lefekteti a főszereplők jellemének és viszonyrendszerének alapjait (Kirkman és Ottley mindössze négy néma, gyönyörűen kifejező panellel érzékelteti, hogy Daniel és testvérének szerelme közt régen volt valami), szolgál pár instant, dinamikus akcióval, és nem utolsósorban, egy magával ragadó, sötét, összességében realisztikus benyomást keltő, de bizonyos gesztusok, pillanatok kihangsúlyozásánál elegánsan túlzó képi világgal. A tudós például, akit küldetésében Kurt megmenteni hívatott, úgy fest, mintha egy rajzfilmből lépett volna elő – briliáns kontrasztot képezve szörnyű, eldeformálódott kísérleti alanyaival. Figyelemfelkeltő kezdet – reméljük, rá is szolgál arra a figyelemre, amit most kiérdemelt.
The Walking Dead #66 Történet: Robert Kirkman Rajz: Charlie Adlard Kiadó: Image Comics
„We are the walking dead!” – kiáltotta Robert Kirkman sorozatának főhőse, Rick, a zombik által ellepett világ maroknyi más túlélőjének sok-sok résszel ezelőtt. És ez volt az egyik legerőteljesebb sor, amit valaha képregényben olvastam. Hogy miért ők a sétáló holtak, és miért nem a tényleges élőhalottak, azt mindenki tudja, aki követi a The Walking Deadet, bő öt éve az abszolút legjobb horrorcomicot a piacon. Kirkman sorozatával kapcsolatban általában az az első pozitívum, amit említenek, hogy senki nincs benne biztonságban, se a nők, se a gyerekek, de még a csecsemők sem, bárki, bármikor meghalhat – és ez így is van, és valóban nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a képregényt remekműként kezeljük. De azért ennél jóval többről van szó. A The Walking Dead fájdalmasan realisztikus és felkavaróan kiszámíthatatlan krónikája egy zombijárványnak, ami hetek alatt elpusztítja a civilizációt, és ami a túlélőket olyan körülmények közé kényszeríti, amelyek közt egyre kevésbé van esélyük megőrizni emberségüket. Az immár 66 rész alatt jól látható a szereplőket átformáló folyamat, ahogy apró kompromisszumoktól eljutnak a kegyetlen, hidegvérű gyilkosságokig, természetesen mindvégig a „közösség”, a „jó” érdekében. Ennek következő állomása a Fear the Hunter című, ezzel a számmal befejeződő sztori, ami a zombiapokalipszis egy újabb szaftos aspektusára világít rá: a kannibalizmusra. Az előző részben Rick és társai már lefegyverezték a táborukat megtámadott idegeneket, így most már „csak” a döntés van hátra: mi legyen velük? Pár évvel ezelőtt egy ilyen jelenet több oldalas vitába torkollt volna, amiben a szereplők hosszan érvelnek és ellenérvelnek a kannibálok megölésével kapcsolatban – de ezen a ponton ezek a karakterek már rég túlvannak. Teszik, amit biztonságuk érdekében tenniük kell, nem számít, mibe kerül. A kép, amin eltökélt arccal nézik ellenségeik hulláinak elégését, háttérben a riadt és álszent pappal, akit nem sokkal ezután Rick keményen helyre tesz verbálisan, hátborzongató.
És ez a The Walking Dead legnagyobb erénye: részletesen bemutatja, hogy változtatja meg a világvége az egyes embereket, és rémisztő hitelességgel ábrázolja, milyen egyszerűvé, gyakorlatiassá váltak az élet-halál kérdések, mennyire eltűntek a döntések mögül a morális szempontok. És persze senki ne higgye, hogy mindennek nem lesz meg a böjtje. A 66. rész is főleg ezzel a böjttel foglalkozik: Kirkman az egyik legrégibb karakter, Dale halálát (mint mondtam, senki nincs biztonságban) használja fel arra, hogy szembesítse Ricket mindazokkal, amiken keresztülmentek, és főleg, azzal, amivé váltak. És az író ennek valóságos mestere. Rick őrlődése, gyötrődése az utolsó betűkig, gesztusokig hiteles, nincs se eltúlozva, se melodramatikusra vagy giccsesre véve, ezek itt mind valódi, kőkemény érzelmek, amik az olvasóból is valódi, kőkemény érzelmeket váltanak ki. Kevés képregényt tudnék mondani, ahol ennyire együtt lehet lélegezni a főhőssel, ahol ennyire átérezhetők dilemmái, döntései, fájdalmai, és kényszerű változásai: öt és fél éve követjük mizériáját, és ezen a ponton kifejezetten rosszul esik visszagondolni arra az emberre, aki még a sorozat kezdetén volt. Adlard pedig, ahogy azt már megszokhattuk, mindezt hatalmas kifejezőerővel önti vizuális formába. Minden dühös, szomorú, kétségbeesett és beletörődő tekintet tökéletesen a helyén van, akárcsak a sok fekete háttér és az ügyes panelelrendezés. 66 szám, és eddig, ha változott a színvonal, az csakis emelkedést jelentett.
Star Wars Halloween Special 2009
Hagyján, hogy még nincs Halloween, de ráadásul a Dark Horse elfelejtette megemlíteni az előzetesekben, hogy ez a kis 12 oldalas szösszenet a 2003-as Star Wars Tale 17 egyik sztorijának az újranyomása. Csak szólok. Tehát, ahogy a cím sejteti, horrorisztikus történettel van dolgunk, amit a műfaj képregénguruja, Steve Niles követett el. És ezért megérdemelné, hogy pár órára egy bantha hátsó feléhez kötözzék. Először is, azonkívül, hogy a főszereplőket történetesen Han Solónak és Chewbaccának hívják, és egy olyan űrhajót vezetnek, ami megszólalásig hasonlít az Ezeréves Sólyomra, az egészben még csak megközelítőleg sincs semmi star warsos. Ha valamire, akkor inkább a Star Trekre rímel a sztori: hőseinknek üzemanyagot kell szerezniük, ezért leszállnak egy közeli bolygón, aminek metropoliszai meglepetésükre teljesen elhagyatottak – nyilván valami büdösnagy rejtély van a háttérben. De igazából mindegy, milyen cím alatt fut ez a dögunalmas, rohadtul sablonos, humortalan, ötlettelen, stílustalan, töketlen ostobaság, ami pont 12 oldallal hosszabb a kelleténél – sehogy sem működik. Nem tudom, a képregényiparnak van-e Alan Smithee-je, de ha igen, akkor Niles jobban járt volna, ha használja. Ja, és a rajzok is gyermetegek, Solo feje meg minden panelen másképp fest. Pont EZT kellett újranyomni? Elképesztő…
Egy kicsivel több tökösséggel, a fojtogató belterjességet magáról lerázva, életrevaló producerekkel és a nemzetközi nézősereg igényei iránti, cseppnyivel több érzékkel tarthatna a magyar film is ugyanitt. Rohadjak meg, ha az év legszórakoztatóbb filmjének nem ez látszik... és ez egy orosz film. Bekmambetov is back.
Az év legjobb szar filmje a Crank 2 mellett: tömény audiovizuális őrület, szempróbáló akcióorgia, bizarr videóklipes hullámvasút, guilty pleasure a javából. Menekülő ember a konzolgenerációnak.
Mark Neveldine és Brian Taylor író-rendezők láthatóan csak egyvalamihez értenek, de ahhoz legalább nagyon. A Crank-filmekkel megmutatták, milyen tökéletesen passzol a modern klipek kavargó, villogó, agyonvágott, szétszűrőzött, tarka látványvilága egy magát lazán félvállról vevő, ironikus akciómozihoz, és ugyanezen az úton járnak a Gamerrel is. A kevesebb mint másfél órás, de hiperintenzív antiesztétikájának hála jóval hosszabbnak tűnő adrenalinbombának nincs se agya, se szíve, humora és töke viszont annál inkább van, és többre nincs is szüksége.
A jövőben a számítógépes játékok szerelmesei már nem pixeleket irányítanak, hanem hús-vér embereket, akik egy milliók által nézett valóságshow-ban (Slayers) bábokként rángatva ölnek és halnak. Halálra ítélt bűnözők ők, akik így kapnak egy utolsó esélyt az életben maradásra: aki túlél 30 csatát, az szabad. Persze ez még senkinek nem sikerült, és most is csupán a hatalmasok disznóságai miatt ártatlanul elítélt Kable áll közel hozzá, aki mellesleg csak haza akar jutni a feleségéhez és a kislányához, tökmindegy, hány hulla szegélyezi az utat.
Neveldine és Taylor nem tökölnek sallangokkal, pontosan tudják, hogy mit akarnak, és azt meg is valósítják. Nem kellenek kidolgozott karakterek, sziporkázó dialógusok és rafinált történet, sem érzelgősség és tanulság, csak egy még épphogy elviselhető, tébolyultan hektikus képi világ, amiben szünet nélkül süvítenek a golyók, és robbannak a gránátok. A Gamer első fele tökéletesen működik, a csaták szemfájdító forgataga és esztelen tempója egy pillanatnyi nyugalmat nem enged a nézőnek. Amikor Kable később kikerül a játékból, a cselekményen már eluralkodnak a szálelvarrási kényszerből adódó toposzok: családot kell menteni, és főgonosz ellen kell szervezkedni. Ez az a pont, ahol az íróknak muszáj a sztorival foglalkozniuk a mészárszék helyett, és a lendület érezhetően megtörik.
Így is van azonban épp elég elborult ötlet (nameg kivillanó cici), ami fenntartja a figyelmet. A szédítő akciókat ugyanis a tönk szélén álló társadalom végletekig fokozott, gonosz, cinikus, gúnyos szatírája ragasztja össze: bizarr valóságshow-k, zseniálisan pojáca celeb-főgonosz (a castingos észnél volt: Michael C. Hall telitalálat a szerepre, finálé előtti abszurd tánca pedig frenetikus), vaskos trágárságokkal előadott hírek, cirkusszal etetett nép, négy fal közt begubózott emberek, virtuálissá alacsonyodott kommunikáció és kontroll nélküli tudomány. Ellentétben a Crankkel, az alkotóknak itt mondandójuk is van, de ebből nem csinálnak nagy ügyet – a társadalomkritika szépen meghúzza magát két zúzás közt, és inkább csak annak briliánsan őrült ürügyeként van jelen.
A mellékszerepekben egy rakás ismerős arc kényeztet minket (Kyra Sedgwicktől Alison Lohmanen át John Leguizamóig), a főszerepben pedig a kellően tökös és kőkemény Gerard Butler domborít meggyőzően. Igaz, karaktere, Kable feleolyan cool sincs, mint az emberi úthenger, Chev Celios, de van elég szufla és ötlet a filmben, ami kárpótol érte. A Gamer nem a nagyapák mozija, viszont célközönsége számára az év első számú bűnös élvezete lehet.
Romantikus mágikus realizmus, magyar fantasy beszélő állatokkal, poszt-posztapokaliptikus drogmámor, BMX-nindzsa és egy pár Desert Eagle-el Dante (nem Alighieri) nyomdokain: kóstoló a 18. Képregénybörzén megjelent magyar szerzői kiadások színe-javából.
12 óra
Emtrexx (Ács Zsolt) képregénye már megjelent annak idején a Sushi Strip második számában, de a szerző most lényegesen kibővítve, és újrarajzolva ismét kiadta, méghozzá ingyen: a 12 órához a börzén lehetett hozzájutni, bármely Panel vagy különszám megvásárlása esetén. A történet egy fiatal fiúról és lányról, Davidről és Alisonról szól, akik szerelmesek egymásba, ám egy furcsa átok miatt nem lehetnek együtt: egyszerre csak egyikük van ébren, a fiú a nap éjjeli felét, a lány a nappalit alussza át, és abban a pillanatban, hogy egyikük felébred, a másik elájul (a koncepció erősen emlékeztet Richard Donner 1985-ös fantasyjére, a Sólyomasszonyra). A 19 oldalas, kisalakú képregény „csak” ennek a szituációnak a bemutatása, azaz a titokra, az átok miértjére és mikéntjére, a szereplők múltjára nem derül fény – de ami célt a 12 óra kitűz maga elé, azt el is éri. Az első felében a szerző gondosan, egy lendületes jelenet segítségével felépíti a rejtélyt (David lélekszakadva igyekszik haza, mert otthon kell lennie, amikor az „eszméletcsere” megtörténik), a másodikban pedig a karaktereken keresztül elmondja, mi is a rejtély lényege. A képregény a jól eltalált tempónak, és a két főszereplőnek köszönhetően működik: a misztikus szál ellenére David és Alison reakciói teljesen hitelesek, emberiek, nincs bennük semmi, ami egy fantasyt sejtetne a háttérben (a realisztikus, kifejező, határozott vonalvezetésű, és a szürkeárnyalatokat ügyesen használó rajzokra ugyanez áll), így pl. az egymásnak hagyott üzeneteik is megkapóan hétköznapiak. Afféle mágikus realista képregénnyel állunk szemben, ami az alapok felvázolásához tökéletes – de az igazi próba alighanem a szerző ígérete szerint hamarosan érkező folytatás lesz.
Charax #2: Moriturus
Kevés a viszonylagos rendszerességgel megjelenő magyar képregénysorozat (a Johnny Fellowelső részére még mindig türelmetlenül várunk), úgyhogy annak a kevésnek örülni kell – és szerencsére nem csak azért, mert egyáltalán vannak, hanem azért is, mert kellemesen magas színvonalat képviselnek. A Charax az elvont és/vagy művészi igényű hazai comicok mellett az egyik üde színfolt, ami bátran vállalja, hogy csak szórakoztatni akar, és azt sem elsősorban trendi megoldásokkal. Az író-rajzoló Spuri (polgári nevén Tálosi András) képregénye Hosszú-Völgy antropomorf, és persze fajuknak megfelelően viselkedő állatokkal benépesített erdejében játszódik, műfaját tekintve pedig egy szövevényes, fordulatos krimi, méghozzá egy bájos, régimódi stílusú mese köntösébe öltöztetve. A cselekmény rejtélyes okokból elrabolt madárfiókák körül bonyolódik, a bátor csigával, Spurival, a gyáva nyúllal, Tappanccsal, és a híres, leleményes nyomozóval, Szimattal a főszerepben, megbonyolítva némi világvége hangulatú meteoritfenyegetéssel, királyi bürokráciával, gengszterfilmhangulattal és persze kedves humorral. Furcsa egyveleg a Charax, de ellenállhatatlanul olvastatja magát: a sztori épp a megfelelő tempóban gördül előre, a karakterek szeretnivalók, a poénok, bár nem falrengetők, de hatásosak és nem tolakodók, kifinomult, elegáns nyelvezete pedig külön dicséretet érdemel. A rajzot egyszerű, letisztult vonalak, fantasztikusan kifejező mimikák és gesztusok, aranyos és markáns, könnyen megkülönböztethető figurák jellemzik – rendkívül igényes munka, ami viszont még jobb lehetne, ha színes volna (vagy legalább végig szürkeárnyalatos – ez az üres fekete-fehér képi világ nem áll jól a sztorinak), de mivel önfinanszírozó szerzői kiadványról van szó, ezt kénytelenek vagyunk elnézni neki. A másik megoldás: vegyen mindenki Charaxot, és akkor előbb-utóbb talán erre is lesz pénz…
Pszicho Dzsánki
Új magyar sorozat indult a börzéhez időzítve: a Pszicho Dzsánki megjelenését minden geeknek hivatalból örömtánccal kell ünnepelnie, elvégre posztapokaliptikus témájú sztoriról van szó. Pontosabban poszt-posztapokaliptikusról, hiszen Mráz István (író) és Oravecz Gergely (rajzoló) alkotása egy olyan jövőbe viszi az olvasót (valahova, és legfőképp, valamikorra, ahogy az ismertető szól), ami infrastrukturálisan és társadalmilag már lábadozik a nagy, „gombák” okozta világégésből. Van közlekedés, benzin, autó, sőt, rádióadó is. A zene egyébként különösen fontos szerepet tölt be a 18 oldalas terjedelmen testvérként osztozó három, nyúlfarknyi hosszúságú kis történetben (Intro, Tiszta zene, Egy csillag vigyáz rád). A nyomasztóan sötét képek fekete-fehérségéből csak a zölddel vagy kékkel ábrázolt zenei hanghullámok emelkednek ki, mintha csakis a dallamok (illetve az őket csiholó, itt teljes valójában még meg nem jelenő muzikális próféta, Franco Real) hozhatnának bármiféle színt a jövő sivár, és látszólag (újra) fejlődő, valójában azonban kilátástalan és depresszív világába. E három, erősen horrorisztikus szösszenet afféle nyugtalanító kórképet mutat a globális katasztrófa utáni Földről, egy szótlan punk bizarr, drogmámoros kalandjain keresztül – antihősünket őrültek, gyilkosok, szörnyszülöttek, szocio- és pszichopaták veszik körül, és elég nyilvánvaló, hogy e kategóriák közül néhányba ő maga is besorolható. A morbid, vigasztalan látványvilág helyenként egészen szuggesztív erővel bír, különösen az Intro teljesen néma, roppant kifejező képei ragadják magukkal az olvasót – puritán, mesteri történetmesélés. A nagyjából albumméretű Pszicho Dzsánki mindenképpen hiánypótló a magyar piacon: erőteljes atmoszférájával a bőr alá férkőző műfaji képregény, ígéretes koncepcióval. Ahogy a 12 óra, úgy ennek esetében is a folytatáson múlik, hogy valóban működőképes lesz-e – de az eddigiek alapján nincs okunk kételkedni.
(Olórin)
BMX-kölyök ’89
Lénárd László, amellett, hogy élőben végtelenül szimpatikus fiatalember, egészséges önkritikával is rendelkezik, amikor első „teljesen amatőr” képregényével, a Viszlát Egerrel kapcsolatban kijelentette, hogy ő tulajdonképpen nem tud rajzolni. Nos, ez már akkor sem volt teljességgel igaz, mostanra pedig a technikája tovább finomodott, hiszen a kezdetben a képregényrajzolásról viszonylag elhanyagolható ismerettel és rögtön tussal az oldalaknak eső szerző a BMX-kölyöknek már ceruzával kezdett neki és nem A3-as méretben. Úgy tűnik, ezt a kétszemélyes Pesti Könyv Kiadó (a Lucky Luke képregények, tudjátok) is így látta, mert Simon István segítségével ez a füzet nem irkafűzött fénymásolatok formájában debütált a 18. Képregénybörzén, hanem 200 nyomtatott példányban. Az önmagát a zsánerek koordinátarendszerében meglehetősen határozottan az „új magyar retro-pulp alternatív történelmi akciódráma képregény”, illetve a „trafik novel” keresztmetszésébe helyező 40 oldalas füzet az 1989-es év Magyarországára kalauzol minket, melyet egy meglehetősen élénk fantáziájú kisfiú szemén keresztül látunk, akinek édesanyját csontvelőrák emészti el lassan, de biztosan a kórházi szobában. A narráció elsőrangú, helyenként egyszerre három réteggel bír, egymásra megfeleltetve az adott pillanatban Lacika felszíni, majd a titkos naplójába elsuttogott belső gondolatait a többi szereplő gördülékeny, életszerű dialógusaira. A panelelrendezés rendkívül ötletes, hol egészoldalasra tárulkozik ki, hol az ajtókon keresztül és a lépcső fokain felhágva követjük a főszereplő útját a lakásban. Mindeközben varázslatos nosztalgia lengi be az egész történetet: a Double Dragon játékgép, a Semic első Pókember száma és Terminator plakát mind csodás emlékeket ébresztenek fel a szerzővel egykorú geekek szívében, de az i-re a pontot a korabeli reklámok Lénárd-féle reprodukciója és a hátoldalon található keresztrejtvény (amit nem merek kitölteni: a vallásom ellen való, hogy képregényre írjak) teszi fel. Hogy a kisfiú újdonsült osztálytársnőjének titokzatos, tatamin teaszertartást előadó nagypapája és a (bizonyára nem véletlenül) talált csodás BMX hová vezeti a történet fonalát, azt majd csak a háromrészes képregény következő két füzetéből tudhatjuk meg, amit remélem minél hamarabb a kezeim közé kaparinthatok. Amellett, hogy egyáltalán semmi kifogásom a BMX-kölyök vizuális textualitásával szemben (sőt!), ha esetleg úgy alakulna, hogy Laci társulna egy Emtrexx, Zorro, neadjisten Lakatos István kaliberű rajzolóval, az lenne aztán a Kánaán. Ahogy a dolgok állnak, ebből bizony interjú lesz.
Kanon
Süli Andrea munkájával először a 2008-as Hungarocomixon találkoztam, az 5 órás képregényrajzoláson, de igazából ott is kissé elsiklottam felette, lévén választott stílusától, a mangák (uhh, itt most tekintsünk el az ennél közelebbi meghatározástól a hosszas vitákat elkerülendő) hazájától jóval nyugatabbra vetett az érdeklődésem (mondjuk ez megint meglehetősen viszonylagos, a japánoknak a nyugat ugye Kína), és így a hazai hasonló stílű kiadványokat sem olvastam (mint a Dharma vagy a Keretbe zárt világ) de aztán egyszer csak belebotlottam a pont az 5 órás kihíváson készült művekből csemegéző Nero Blanco Comix Álomutazó antológiájában (amit egyébként kifejezetten Kemenes Iván iszonyatosan eltalált húsvéti sztorija miatt vettem meg). Pont ebből a művéből nehéz lett volna következtetéseket levonni, de úgy tűnik Bayer Antal többet is meglátott az ifjú alkotóban, hiszen a Börzére megjelentette az első önálló, szerzői képregényét, a Kanont. A vizuálisan eléggé meggyőző one-shot füzet természetesen fekete-fehér és a klasszikus japán fantasykből és konzolos szerepjátékokból ismert Rend és Káosz szembenálló erőinek kényszerű összefogását meséli el, hogy megmentsenek egy fiút, aki létezésük új értelmének kulcsa lehet. A történet kissé kusza és a párbeszédek néhol kissé döcögnek, de az ilyen akciódús cselekményvezetésnél igazából senki nem számít épületes párbeszédekre, szóval ez valójában nem okoz problémát. A rajzok részletgazdagsága helyenként ugyan a követhetőség rovására megy (ez nem ritka sem a mangákban, sem a manhwákban) és ezen az egyenetlennek tűnő panelvezetés sem segít, azonban egyes beállítások elég ötletesek (a két Desert Eagle angyalszárnyat formáló torkolattüzei) és látványosak (a két oldalon terpeszkedő csatajelenet a Rend Hívei és a Káoszkufárok között) ahhoz, hogy biztosak lehessünk benne, legközelebb a szerző még ennél is kiforrottabb munkát tesz le az asztalra.
Yuen Woo Ping rendezi, Michelle Yeaoh és Vincent Zhao a főszereplők - mondanám, hogy talán sok a jóból, de ilyen nincs. Íme Yuen szifu új filmje - reméltem, hogy az Iron Monkey 2 után megint rendez, hiszen egy ekkora hibát ki kell köszörülni. A történet Su Qi Erről, "Koldus So"-ról, a Koldus klán legendás királyáról szól, akinek életét korábban már sokan feldolgozták, köztük Stephen Chow is, sőt, Su Qi Ert a Részeges mester-filmekben éppen Yuen Woo Ping apja, Yuen Siu Tin alakította.
Figyelmesebbek már bizonyára észrevették itt jobbra a kialvatlan Christopher Lee feje fölött azt a klassz kis bannert. Na, ez nem véletlenül van ott, a Geekz fóruma ugyanis él és újra pumpálja a vért, szóval tessék csak ráklikkolni és részt venni a fórum életében is. Megéri!
Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak, így itt az ideje, hogy mi a Geekz-nél is teljes sebességbe kapcsoljunk. Folytatjuk például a nem létező keleti-klasszikusok-kevesebb-mint-egy-rongyért nevű dvd-ajánló sorozatunkat, most éppen egy kevéssé ismert koreai remekkel, Lee Myung-se, a minden általa megvizsgált műfajt millió szilánkra robbantó és újra összerakó vizuális megszállott Nincs menekvés-ével.
„A történet kitalált városban játszódik, szereplői és helyszínei mind a képzelet szülöttei. Mindössze a rendőri gyakorlat leírása követi híven a valós nyomozási módszereket"
Az idézet az állott kávétól és poros aktáktól szagló rendőrhétköznapok legelkötelezettebb dalnokától, a végeláthatatlan talpalásokkal megoldott rutinügyek poétájától, a halhatatlan Ed McBaintől származik. Hogy Myung-se olvasott-e tőle valamit (éppenséggel olvashatott, mert regényei megjelentek Koreában is), azt nem tudom, de a Nincs menekvés olyan mintha Ed McBain szíve dobogna benne!
Az alapszitut akár egy „87-es körzet"-regény hátoldalán olvashatnánk: történetünk „hősei" detektívek, teljesen hétköznapi figurák, magánéleti gondokkal, szakadt autókkal, emberi gyarlósággal és álmosítóan átlagos ügyekkel. Most azonban minden tudásukra és szerencséjükre szükségük lesz, mert egy náluk sokkal intelligensebb ellenféllel kell felvenniük a harcot. Az őutána folyó, sokszor kilátástalannak tűnő 60 napos hajsza áll a film középpontjában. (Az alaphelyzet egyébként gyakorlatilag egy az egyben megegyezik a„Süket"-könyvekkel, amelyekben Carelláék visszatérő ősellenségüket, a nagyothalló szuperbűnözőt üldözik.)
Mindazonáltal túlzás lenne azt állítani, hogy a Nincs menekvés-ben egy fotóhűségű portét látnánk a 87-es körzetről, sokkal inkább olyan, mintha egy hógömbön keresztül tekintenénk le rá.
A névtelen metropolisz helyett egy varázslatos zegzugokkal teli város a hajsza helyszíne, a nyomozók pedig a hétköznapi munka során sokkal gyakrabban használják az öklüket és egyéb szúró- és vágófegyvereiket, mint törvényes eszközeiket. A legfőbb különbség azonban, hogy egy koreai filmnek megfelelően az érzelmi váltások sokkal meghökkentőbbek, mint ahogy azt a kisrealista Ed Mcbainnél megszokhattuk: a megrázóan erőszakos részek teljes természetességgel fordulnak át költői szépségű képekbe, elidegenítően elhúzódó gyalogüldözés vált át harsány slapstickbe, aprólékos police procedural ad randevút játékos filmnyelvi bravúroknak.
Nem egy szokványos bűnügyi mozival van tehát dolgunk, de szerintem a detektívfilmek rajongóinak kihagyhatatlan. Tegye fel a kezét, aki nem szeretné látni milyen lenne az, ha Ringo Lam, Jean-Pierre Jeunet és Chuck Jones közösen újraforgatná aMr. Süket trükkjei-t?
A KIADVÁNY
Most lehetne álmodozni a koreai extra kiadásról, ami a film nemzetközi verziója mellett a 15 perccel hosszabb változatot is tartalmazza, de őszintén, egy idehaza mindössze a 2000-es Titanicon vetített, 10 éves rétegfilm megjelenése már önmagában is csodának számít. A képarány rendben (nem úgy mint a hongkongi vagy az amerikai piacra szánt kiadásnál), és a borítón feltüntetettel ellentétben választhatjuk az eredeti hang-magyar felirat kombót, úgyhogy azt mondom, egy kurva szavunk sem lehet!
AZ EXTRÁK
Mondhatnánk nagyképűen, hogy a nemzetközi forgalmazás összes extráját megkaptuk, de ez esetben ez mindössze egy előzetest jelent. Szép lett volna a Besttől ha készít esetleg egy rajongói kommentárt, de félek, azt egyedül kellett volna végigpofáznom.
ÖSSZEGZÉS
Lee Myung-se filmjével kapcsolatban a végletekig elfogult vagyok, kedvenc szubzsánerem egyik legizgalmasabb és legeredetibb interpretációja, amelyet vastagon áthat fiatalságom rajongott írójának szelleme. A lemezzel senki nem fogja feszegetni legújabb házimozijának határait, de megjelent, és csak ez számít!
Kiadó: Best Hollywood Kép: 1,85:1 (16:9) Hang: koreai DD 2.0, magyar DD 5.1 Felirat: magyar
Nowhere to Hide/Injeong sajeong bol geot eobtda. Dél-Korea. 1999. Rendezte és írta: Lee Myung-se. Fényképezte: Jeong Kwang-Seok és Song Haeng-Ki. Zene: Cho Sung-woo. Szereplők: Park Joong-Hoon, Ahn Sung-Kee, Jang Dong-Kun és Choi Ji-Woo.
Dél-afrikai Köztársaság, ötvenes évek, apartheid. Egy fehér családnak takaros fekete kislánya születik: nem ébenfekete, mint az őslakosok, de azért mégsem fehér. Szülei – főképp az apartheidet, ha nem is túl lelkesen, de támogató apuka – foggal-körömmel próbálják fehérnek nyilvánítani, aztán mire sikerül, a kiscsaj összejön egy feketével. Családból kitagadás, sírás-rívás, úgyse jó, ha fehér, úgyse, ha fekete, és mire a kilencvenes évek első felében végre – papíron – eltörlik az egész beteg rendszert, Sandra Laing élete romokban, szüleitől, testvéreitől, volt férjétől elszakadva, egyedül neveli (fekete) gyermekeit, miközben egy gyárban húzza az igát.
Az, hogy Sandra Laing története igaz történet, az ilyenkor szokásos „hümm”-nél többet nem igazán képes kiváltani a nézőből. Elbaszott egy életút, annyi biztos, szépen rávilágít az apartheid abszurditására, de ebben a sótlan midcult-tálalásban, amit a Skin képvisel, minden élét és erejét elveszíti. Valós alap ide vagy oda, a Skin maga a megtestesült didaxis, melynek minden sematikus szereplője, a jól ismert sablonok mentén viszonyul a szerencsétlen kislányhoz és bőrszínéhez: édesanyja szereti, bármi is legyen, a Sam Neill által – amúgy kiválóan – alakított apuka bosszúsabb pillanataiban egy headshottal tenne pontot az ügy végére, fekete férjéről meg nyilván kiderül, hogy ugyanolyan rasszista, mint a fehérek. A rendszer képviselői – tanárok, irodisták, biológusok, ügyészek – pedig beszűkült barmok, elég is róluk ennyi.
Ezt a történetet hagyományos életrajzi formában feldolgozni a lehető legszerényebb vállalás, amit Anthony Fabian rendező-forgatókönyvíró (és másik három forgatókönyvíró-társa) maradéktalanul teljesít. Ez elegendő is volt ahhoz, hogy bezsebeljenek pár díjat néhány kisebb fesztiválon, de ahhoz kevés, hogy filmjük maradandó tiszteletadás legyen Sandra Laing élete és szenvedései előtt, vagy éppen mementóként szolgáljon a rasszista rendszerek ellen. Középszerűségéből fakadóan a legizgalmasabb kérdéseket a Skin óvatosan ki is kerüli: például arra, hogy valójában maga a film is ugyanúgy különlegességként mutogatja hősét, mint Sandra apja tette, nem kapunk semmilyen reflexiót – pedig valljuk be, a puszta tény csavarint egyet a rendezői koncepción. A történetben rejlő szatíra-potenciál szintén kiaknázatlan marad: szereplői nem elég elrajzoltak ahhoz, hogy a film ebbe az irányba mozduljon, ahhoz viszont túlzottan egyszerűek és sematikusak, hogy többek legyenek egy tanmese illusztrációinál. (Jellemző, hogy a Skin egyik legmegrázóbbnak szánt jelenete is csak halkan pukkan: a kicsi Sandra a mosdóban összekutyult tisztítószerekkel próbálja magáról lemosni a bőrszínét – lehetne gyomorrúgás-szinten kegyetlen pillanat, de ehelyett simán szájbarágós és határozottan kínos.)
Mindennek köszönhetően az az izgalmas helyzet állt elő, hogy a szintén a Dél-afrikai Köztársaságba helyezett District 9 ufótücskeivel és videójáték-esztétikájával sokkal hatásosabban és emlékezetesebben beszélt akár a másságról, akár az apartheidről – miközben a cselekmény egy pontján, mintegy erősítve a párhuzamot, Sandra is elkeveredik Johannesburgba. Blomkamp filmjében elérte, hogy a néző, ha nem is undorodjon, de minimum némi távolságot tartson a ciripelő alienektől – eltekintve a megszállott ízeltlábú-rajongóktól –, hogy aztán a főhőssel együtt kezdje elfogadni a másik kultúrát. Fabian filmje ezzel szemben nem több történelemórára való szemléltetőeszköznél, ami után a hatvanéves tanárnő álmatagon megkérdezheti, hogy miért is volt ez szomorú, gyerekek?
A teológiai torture porn, illetve a dzsungeles futóverseny műfajában tett kitérő után Mel Gibson visszatért a zsaruszerephez: egy olyan gyilkossági nyomozót játszik, akinek megölik a lányát, az ügy szálai pedig kormánykörökbe vezetnek, de mindenféle vállalati összefonódások és egyéb disznóságok is kiderülnek. A rendező a Bond-specialista Martin Campbell, az író William Monahan (A Tégla, Hazugságok hálója, Mennyei Királyság). Előzetes itt, poszter a tovább után.
Mindenkit megnyugtathatok, nem történt trónfosztás, minden idők legjobb zombis vígjátéka továbbra is a Shaun Of The Dead maradt. Várjunk csak! Ez igazából pont, hogy nem egy megnyugtató hír. Na, akkor még egyszer. Mindenkit el kell, hogy keserítsek, nem történt trónfosztás, minden idők legjobb zombis vígjátéka továbbra is a Shaun Of The Dead. A Zombieland pedig megmaradt egy nagyon ügyes próbálkozásnak.
Az összehasonlítás elkerülhetetlen, hiszen már az első kritikák is a méltán sikeres brit etalonhoz mérték a filmet, de saját bevallása szerint magát a direktor urat is inspirálta a regnáló klasszikus. De szerencsére ennyiben ki is merült a dolog, mert itt szó sincs replikáról, még hasonlóságot, kölcsönzött elemeket sem nagyon lehet felfedezni benne, a Zombieland pedig kábé úgy különbözik a Shaun of the dead-től, mint az angol humor az amerikaitól.
Shaunék jó angol szokás szerint a kocsmában kerestek menedéket, a Zombieland szereplői viszont nem nagyon maradnak egy helyben, vagyis egy road-movieval van dolgunk. Főhőse a Jesse Eisenberg alakította Columbus (a filmben mindenki az úti céljának megfelelő városról van elnevezve), a zombik által alaposan leélt világban magára maradt kollégista diák, aki éppen a szüleihez tart hazafelé. A film gerince tulajdonképpen az ő alkalmi narrációja, és a zombi támadások túlélését megkönnyítő, a képernyőn 3D-ben is megjelenő szabályai, melyek visszatérő elemei a sztorinak és valóban ötletesre sikerültek. (Csak példaképpen, hogy értsük: Ilyen például az első szabály, a megfelelő erőnlét („Elsőként a kövérek haltak meg”), vagy a 2. számú szabály, miszerint mindig kétszer lőjjünk/üssünk a zombikra, biztos, ami biztos.) Ezeket és még néhányat a filmben nem szereplők közül már egyébként a film promóciójaként is megnézhettünk a neten. Columbust útközben egy Tallahassee (Harrelson) nevű különös déli fickóval hozza össze a sors. A kígyóbőr kabátot viselő cowboy kalapos suttyó tulajdonképpen az utolsó amerikai akcióhős, egy tehetséges zombikiller, aki imádja a fegyvereket, és akinek egyetlen igazi célja, hogy találjon egy Twinky nevű hülye amerikai édességet még valahol. Woody Harrelson parádés a szerepben, ami nem is csoda, hiszen a karakter kialakításában jelentős részt vállalt.
Ha már találkoztak, akkor úgy döntenek, hogy ketten együtt haladnak tovább, át Zombiföldén a céljaik felé, de a sors az útjukba sodor még két leányzót, egészen pontosan egy ravasz testvérpárt. A szexi kamasz Wichita (Emma Stone) és a 12 éves, de belevaló Little Rock (Abigail Breslin) eleinte jól átverik őket, kétszer is lenyúlják az autójukat és fegyvereiket, de aztán természetesen úgy alakul, hogy végül ők is úti- és sorstársai lesznek a két férfinak. A társaság útközben hol zombi-attakokat ver vissza, hol élvezi a kiürült világban maradt apró örömöket, majd a kezdeti bizalmatlanságok ellenére a kényszer szépen lassan csapattá kovácsolja őket, és hát ahol egy leányzó meg egy srác is van a leosztásban, ott ugye még bármi is megtörténhet.
Eltalált és szerethető karaktereket sikerült írni a filmhez, a történetet pedig gyakran a dráma irányába sodorták, így aztán a poénok sem egyenletesen hullanak, és általában nem is szólnak mindig akkorát, a viccek célkeresztjében pedig ezúttal nem is annyira a zombik, hanem maguk az élők állnak. Woody Harrelson és Jesse Eisenberg párosa nagyon működik, ennek megfelelően főleg Columbus cinikus, és Tallahassee macsó beszólásai, plusz néhány kikacsintós poén gondoskodik a komikumról, bár olyan igazi térdcsapkodós, a jövőben sokat idézendő gegek nem nagyon akadnak, a drámai vonal ugyanis kicsit elüti az élét mindegyiknek, mintha a készítők tudatosan próbáltak volna politikailag korrektek maradni, és inkább egy családi mozit csinálni belőle. Bill Murray cameója viszont mindenképpen a film egyik csúcspontja.
A zombik, akik mellesleg itt is a sprintelős fajtába tartoznak, néhol túlságosan is a háttérbe szorulnak, és ráadásul az egyébként remek smink ellenére sem lettek túl ijesztőek, a gore-t pedig alaposan ki is spórolták a filmből, bár egy vígjáték esetében ez talán még el is fogadható. Az akciójeleneteknek is megpróbáltak némi stílust adni, és ez a zúzós metál zenére komponált belassított zombiaratás elég tetszetős is lett, a slow-motion technika azonban a főcímnél sikerült a legötletesebbre, amikor is a Metallica „For Whom the Bell Tolls”-ára a zombivírus kitörése utáni napokból kapunk vicces, montázsszerű összeállítást. A nagy mellű zombi sztriptíztáncosnő elől sörrel a kezében menekülő öltönyös emberek, vagy a lángoló zombi által kergetett tűzoltó lassított látványa valami elképesztően és morbid módon vicces lett.
A film a mozikban nagyon erősen nyitott, a kritikák szinte kivétel nélkül méltatják, és már egy esetleges folytatásról is rebesgetnek valamit. Mindezek teljesen indokoltak, mert a Zombieland egy nagyon szórakoztató slágerfilm, olyan, ami a zombi-fanatikusokat ugyanúgy kielégíti, mint az átlagos nevetésre vágyó moziba járó közönséget. A Shaun-t azonban nem sikerült megingatnia pozíciójában, hiába is áll az Imdb-n jelenleg előkelőbb helyen. Edgar Wright-ék komédiája egyenletesebb, harsányabb, nagyobb szíve van, persze lehet, hogy csak azért tűnik így, mert európaiként valahogy mintha közelebb állna hozzánk. Ruben Fleischer filmje viszont macsósabb, tökösebb, amerikaiasabb, és ezért kicsit felszínesebb is. De igazából a DVD-ket illik majd egymás mellett tartani a polcon.
A hazai képregényes világ minden szempontból felnőtt: igaz kajlafülű, csámpás és kissé esetlen még, mint a Kölyök az Előretolt helyőrségből, de öt éve még ki gondolta volna, hogy az addig mesterségesen, torzóban, fazékemberként tartott és időnként olcsó vásári csodabogárként körbehordozott törpe kinövi a szűk cserépbörtönt, amit mi sem jelez jobban, mint a 18. születésnapját (előre jelzem, hogy erről nem nyitok szemantikai vitát) ünneplő Képregénybörze, ahol olyan megjelenéseket ünnepelhettek a képregényrajongók, mint Neil Gaiman Sandman sorozatának első kötete és a kezdetben még a Franciaországban is merész vállalkozásnak tartott Kis herceg képregényadaptációja.
Természetesen gyakorló geekként komoly testi és lelki felkészülést végeztem (mint bármilyen tisztességes nyolcvanas évekbeli akciófilmben), hogy magamba szívhassam az esemény esszenciájának minden cseppjét, ezért még péntek este tisztességesen megfürdettem a májamat házipálinkában és orosz vodkában néhány Geekzes kolléga társaságában, majd másnap kora délután felalélva újfent hajnalig tartó szerepjátékkal merítettem tovább az amúgy is jelentősen megcsappant szellemi szintemet. A Börze napján így az Olórinnal megbeszélt találkozó időpontjában még vaksi, véglényszerű állapotban vergődtem az ágyamban és meglehetősen morózus hangulatomat az sem feltétlen javította, hogy végigforráztam a kezemet a metrón a kiborulásbiztos Mekis kávéval. Mindent összevetve azért fel lehet becsülni hol szerepel a fontossági listámon a Munkásotthon utca, ha vállaltam a kiűzetést a meleg odúmból a szürke, esős időbe, ahol ráadásul még több testi funkciót (mint például a kéz-szem koordinációt, szabályos ütemű légzést és a hólyagok fékentartását) is egyszerre fenn kellett tartanom.
A továbbra is nosztalgikusan szocreál hangulatú általános iskola bejáratánál perverz kíváncsisággal nyújtottam a kezem az idei állatos pecsétnyomda kiválasztottja alá, ezúttal a tavalyi „Zoo” csak egy kiemelt vastagbőrű példányát beszerezve. Először (nyilván teljesen véletlenül) a Vad Virágok standjába botlottam, ahol azon nyomban a szívemhez szorítottam a Kis herceget, Joann Sfar (A Torony, A rabbi macskája) Békazabálóföldén viharos sikert aratott adaptációját, amiről még egy külön double feature-ben ömlengek majd eleget. Az Usagi hetedik kötete (Gen története) megnyugtató menetrendszerűséggel érkezett a kötelező olvasmány címkével felszerelve, megadva a Börze eufórikus alaphangulatát. Mivel a Német (lásd előző beszámolónkat) ezúttal nem jött el, a magyar képregénykiadók foglalták el a folyosók VIP részét, így a következő lépésemmel már a Képregény Nagyker standjánál voltam, ahol rátehettem a mancsomat a rendezvény másik nagyágyújára, a Neil Gaiman urban fantasy félisten jegyezte Sandman-sorozat első kötetére, a Prelűdök és noktürnökre. Bárány Ferenc eloszlatta a fordítás minőségét illető félelmeimet, mivel egy műfordítóra bízták az általa lektorált szöveget és a két kötetre kötött szerződés a második rész megjelenését is szavatolja. Az Aliens 2: Szemfényvesztés és Kísértetet úgy tettem a hátizsákomba, hogy nem tudtam a borítón vicsorgó xenomorf vagy a két asztallal odébb ezt látva elégedetten pislogó Mano mosolya a rémisztőbb.
A Képes Kiadó sem szakította meg a hagyományt: a Rejtő-Korcsmáros zsenipáros újabb kötetét, Az elveszett cirkálót megint Garisa Zsolt és Varga Zerge Zoltán ültette át keményfedeles-színes kiadásba és az ürmöt is mihamar megitatták velem: mostantól ráállnak a kétévente egy kiadvány ütemre, bár azt Korcsmáros Gábor ígérete alapján tartani is fogják. Nagy duzzogva bezsákoltam a Hush visszatér mindkét részét és Bayer Tóninál beszereztem a Göndöcs Gergely egyszerű, de nagyszerű borítójával ellátott Buborékhámozó hatodik számát, valamint Süli Andrea szerzői kiadását, a Kanont. Itt gyorsan jelezném, hogy a szerzői illetve kis példányszámú füzetekből Olórin kollégámmal majd összeállítunk egy kis csokrot, sort kerítve a 12 óra, a Pszicho Dzsánki, Charax 2 és a BMX-kölyök ’89 versenyzőkre is (Pilcz Roland sajnos nem lepett meg minket a folyamatosan javuló színvonalú Kalyber Joe folytatásával és Tomster újabb kalandjait sem vehettük a kezünkbe).
A kiadók közül utoljára (de nem utolsósorban) a Fumax pultjához tolakodtam oda, hogy színtisztán átvitt értelemben magamévá tehessem a D, a vámpírvadász második-harmadik kötetét, valamint az új mangájukat, a Csillagsivatagot. A használt konzoljátékokon hosszan elidőzött a tekintetem, főleg az iszonyat hangulatos Yakuza első részénél, ám végül elsomfordáltam további képregényeket venni, miután átcsapott felettem a nosztalgiahullám és felfedeztem több Zórád Ernő rajzolta kiadványt (még igazán hardcore gyűjtői, ötvenes évekből származó példányokat is felajánlottak) és novellás füzetet (csak annyit mondok: a „Rule Number One: Cardio” a vurdalakok ellen is működik, főleg, ha egy karóval szökdécselnek utánunk), valamint egy több kezet megjárt és hibásan nyomott Powers: Forever trade paperbacket, de annyi pénzért vétek lett volna otthagyni. Utóbbi folyománya egyébként, hogy mielőtt ebbe belekezdhetnék, el kell olvasnom legalább két kódex méretű hardcovert is házifeladatként, szigorú tanárom, Olórin utasítására.
Habár megint jobbára csak nézelődni jöttem, sikerült egy vállhúzódást szereznem a képregényekkel dugig tömött hátizsákom miatt, így le kell vonnom a tanulságot: hiba kubusüveges pálinka nélkül útra kelni (ismét lásd előző Börzebeszámoló), így elkerülhettem volna a szív és vállbántalmakat, valamint a magukat megint népes számban képviselő hölgyek szemében is férfiasabbnak tűntem volna („Ivás közben tud olvasni! Olvasás közben tud inni! Iszik és olvas egyszerre!”), de hát ezt a titkos fegyvert már pénteken elfogyasztottuk. A kora reggeli untermensch tudatállapotomból kifolyólag hazaérkezéskor döbbentem rá, hogy a fényképezőgépemet nem vittem magammal, de szerencsére Csacso deus ex machinaként sietett segítségemre. Az ördögi paktum eredményét láthatjátok a hasábok között.
Michele Soavi az egyik legnagyobb rendező a világon. Pont. Csak Nektek sikerült megszereznünk legújabb, a II. Világháború idején játszódó filmjének előzetesét. Az Il Sangue dei Vint (azaz Az áldozatok vére) Giampaolo Pansa 2003-ban megjelent regényéből készült. A moziforgalmazása májusban kezdődött Olaszországban, a DVD pedig a napokban várható, úgyhogy: Szemeket az égre!
A hetvenes évek zavaros viszonyai több olyan különleges eurokult alműfajt is életre hívtak Olaszországban, melyek máig kicsiny, de masszív rajongótáborral bírnak, fénykoruk azonban már a 80-as évek előtt véget ért. Próbálkozások persze akadnak néha, de még giallo-fronton sem éppen számosak (legutóbb még a nagy Dario Argento-nak sem igazán sikerült megidézni önmagát), poliziesco-k helyett pedig manapság az öregedő francia színészekkel kell beérni a hamisíthatatlanul keserű ízű európai bűnfilm rajongóinak.
A Calibro70 lehetetlent vállalt és ahhoz képest egész szépen teljesít: minimálpénzből igyekeztek összehozni egy klasszikus olasz rendőrfilmet, pontosabban annak élet- és kis híján mérethű utánzatát. (A témával ismerkedőknek ajánlom Wostry Feri cikkjét: 1. rész, 2. rész). Lelkes és elszánt múltidézés ez, pattogós muzsikákkal (ehhez pedig itt található a kötelező hanganyag), lepukkant rejtekhelyekkel, hosszú hajú és különös beceneveken nyomuló gengszterekkel, vödör vízbe fojtogatással, bankrablással - és egyetlen, megkerülhetetlen bökkenővel.
A "rajongóktól rajongóknak" címkével ellátható filmanyag Achilles-ina az az egyszerű tény, hogy ma nem akkor van, és minden, ami negyven éve helyt állt és ösztönből, vad hévvel reagált a valóságra, ma már történelemkönyv lapjaira kívánkozó illusztráció egy letűnt korszakhoz. Mint a lovagi játékok: minden hasonlít az eredetire, de mégsincs tétje a küzdelemnek.
No persze a szűk utcákon, fekete macskaköveken suhanó Alfa Romeo látványa így is szívmelengető, a feszes muzsika varázslatosan ismerős hangulatú és azok a frizurák, garbók és napszemüvegek is remekül hozzák a korabeli hangulatot. Mégis, az összhatás túlságosan mímelt, és a film csak akkor kezdi igazán otthon érezni magát a bőrdzsekijében, amikor könyökkel kitöri a virtuális vitrin üvegét, kirohan a képzeletbeli Filmtörténeti Múzeum "Bűnfilm" terméből az utcára, és ott féktelen dühöngésbe kezd - viszlát, drága '70-es évek!...
Így válik fél óra után egy ügyetlen pastiche elegáns kalapemeléssé és egyben posztmodern fricskává. Hogy ennek ki mennyire örül, személyes ízlésének függvénye, de a hosszan kitartott záró kép egészen biztosan mosolyt - mit mosolyt! őrült nagy vigyort - varázsol mindenki arcára, aki vágja a témát. És őnekik ajánlom, ha eddig nem hozta össze volna vele őket a jósors, a Franco Nero főszereplésével készült, youtube-on is fellelhető ötperces neo-noir-spagettiwestern-szösszenetet is. Mert vagyunk, akik a múltban inkább otthon érezzük magunkat, mint a jelenben, legalábbis ha filmekről van szó...
Nem emlékszem, hogy idén bármelyik filmen jobban szórakoztam volna, mint miközben az Orphant néztem - efféle grand guignol, groteszkbe hajló, véres-rosszindulatú, mégis sötéten humoros horrorfilmet mostanában már csak nagyon ritkán készítenek az amerikaiak.
Eredetiség az mondjuk nem sok van benne. Kate (Vera Farmiga) a harmadik gyerekével terhes, de ezt elveszíti. Anyai érzéseinek mintegy tokot keresve - mert annyi van neki, hogy a két korábbi kölöknek túl sok! - férjével (Peter Sarsgaard) örökbe fogadnak egy korához képest rendkívül érettnek mondható árvát, Esthert (Isabelle Fuhrman). Okos, művelt kislány, akinek kedvenc hobbija a festés. Egyetlen különcsége, hogy a csuklóira és a nyakára kötött lányos szalagokat nem hajlandó sosem levenni. Istenem, van ilyen... én sem megyek soha fürödni, hacsak legalább hárman nem néznek közben.
Idővel persze halmozódni látszanak a huncutságok arrafelé, amerre Esther jár: osztálytársa lezuhan a mászókáról, az apácának, aki tanúja volt örökbefogadásának, valaki péppé kalapálja a fejét, illetve mostohatestvéreit is egyre több "véletlen" baleset éri... Lehet, hogy az ártatlan külső mögött határtalan sötétség tátong? Létezik, hogy a kedves házaspár valami nagyon-nagyon-nagyon furcsát fogadott örökbe? És előfordulhat, hogy áldás az abortusz?
A "hirtelen-lett-egy-gyerekem-de-hibás-és-most-visszaváltanám" horrorista alműfajnak számos példánya létezik, kezdve a klasszikus Bad Seeddel (1956), általhajtva az Ómenen (1976), és beleütközve Joseph Ruben Good Sonjába (1993), amelyben Frodó és Hómalón gyepálta egymást. De mondom, ezek csak kiragadott példák, van ilyesmiből egy rakás. A rohadt kiskölkök ijesztőek, mindig is mondtam. Ám nem tagadhatom, az összes közül az Orphant élveztem a legjobban (na jó, az Ómennel együtt lohol, fej fej mellett.) Hideg konzekvenciájában egyébként leginkább Dennis Dimster 1992-es Mikey-jára hasonlít, amelyben szintén egy pöttöm pszichopata szedte áldozatait.
Az Orphanban megvan az a fekete, kegyetlen lendület, ami kiveszett a mainstream horrorfilmből: néha nagyon is tabuszélen sétafikál (át nem lépi őket, annyira azért nem bátor), a vérontást meg jókedvvel műveli. Nem cinikus, száraz és komputeren kiszámított, mint a trágya Fűrész-filmek vagy a mostanában ránk zúdított istentelen, futószalagon gyártott horror-remake-ek. Kedvvel fetreng ugyan a műfaji klisékben, de jópárat kifordít, sőt túlhúz: a film csavarja az egészet átlódítja grand guignolba, néhány másodpercig szóhoz sem fogsz jutni, "ne neeeeem, ennyire nem eshetnek túlzásba, ezt a faszságot...", de aztán magadhoz térsz, és rájössz, hogy nagyon is passzol a film vágtató agyamentségéhez.
A rendező, Jaume Collet-Serra 2005-ös Viasztestek című munkája sem volt rossz, az Orphan meg már egyenesen kiváló. Remélem a csávó megmarad horroristának. És továbbra is játszatja a Vera Farmigát. A csaj arcát órákig tudnám bámulni - nem egy kimondott szépség, de egy ilyen arc ezerszer izgalmasabb, mint a szőke tucatszilikon-picsák bármelyikéé.
Az idén májusban alakult japán Boldogság Megvalósító Pártsaját animét készített, amiben miután a világban a bajok sokasodnak, Buddha kénytelen újjászületni, hogy rendet tegyen. A párt mondjuk inkább valami hippi szektának tűnik, bár a programjuk tulajdonképpen egészen szimpatikus. Ez persze minket nem igazán érdekel, de amíg ilyen ránézésre jópofa, de legalábbis érdekes animéket csináltatnak, addig felőlem akár a többnejűséget is engedélyeztethetik. Az animét Takaaki Ishiyama rendezte, akitől én speciel csak a nálunk is kapható Dominion manga animeváltozatát ismerem, de az például valami bitang jó kis hülyeség.
Szar CGI, semmi sztori... kár, hogy mivel már minden hülye videokamerát foghat a kezébe, ez lett a japán exploitation egészéből. Mindegy, annyit megér, hogy kicsivel több mint fél percet rááldozz az életedből.
UPDATE: A videó lecserélve a friss, hosszabb, látványosabb és egy kicsit talán meggyőzőbb mozis előzetesre.
Üdvözlet néktek, panelfalók! Az eheti étlapon (is) csupa érdekesség szerepel, így például egy romulán uralkodó Enterprise elleni bosszúhadjárata, John McClane járőrévei, egy öngyilkos hajlamú, dögös szuperhősnő, egy die hardos-barlangos akció, és nem utolsósorban egy (na, ezt kapjátok ki!) okkult fantasy-noir. Csupa szupergeekeknek való képregény, nem? Most mondjátok, hogy nem vagyok jó hozzátok…
Die Hard – Year One #1
Történet: Howard Chaykin Rajz: Stephen Thompson Kiadó: Boom! Studios
21 évvel az első rész után, végül a Die Hard sorozatot is elérte a képregényesítés manapság egyre nagyobb hulláma. Howard Chaykin új minije, ahelyett, hogy folytatná az eddig négy részes történetet, (szerencsére) inkább a múltba réved, és bő egy évtizeddel a Nakatomi toronyházbéli terroristairtás előttre kalauzolja az olvasót, az 1976-os zsúfolt, bűnözőkkel, összetört álmokkal és korrupcióval teli New Yorkba, ahol John McClane még egyszerű járőrként koptatja a járdát. De lehetne ő akár Joe Smith is, mert az, hogy John McClane-ről van szó, kizárólag abból derül ki, hogy elhangzik a neve. És nem csak azért, mert ahogy a „legutóbbi”, PG-13-as McClane, úgy ez sem cigizik, nem iszik, és nem káromkodik (plusz véres trikót sem visel, bár ez még változhat), és egyáltalán, nem csinál semmi olyasmit, ami alapján felismerhető lenne, és a nagyváros hangulatát ecsetelő, iszonyúan szófosó narráció sem passzol hozzá. (Ezt a helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a borítón látottaktól eltérően, a Stephen Thompson rajzolta figura még csak távolról sem rímel Bruce Willisre.) Itt most lehetne azzal okoskodni, hogy de hát hősünk itt még egy másik ember, aki talán majd pont a most következő események hatására válik azzá, akinek megismertük, de részemről ezt nem is tudom eléggé magasról leszarni. McClane-nek ugyanis baromira nincs szüksége semmiféle mostanság divatos eredettörténetre.
A Year One első része azonban nem csak McClane-ről szól. Chaykin párhuzamosan, egy-két oldalas blokkokban mutat be csaknem egy tucatnyi új karaktert, akik közül négyen összefutnak a cliffhanger sötét sikátorában – ketten gyilkosként, egy áldozatként, egy pedig szemtanúként. Nem túl nehéz innen kikövetkeztetni, hogy milyen irányba folyik majd tovább a sztori, bár pár, sebtében felvázolt figura szerepe azért még bőven kérdéses. A fő baj a képregénnyel, már McClane kiherélt karakterén kívül, hogy képtelen elérni, hogy érdekeljen bennünket az újonnan képbe hozott figurák sorsa. A tényleges történet az utolsó oldalakon kezdődik, addig meg csak mérsékelten érdekes pillanatképeket látunk gazdagok, rendőrök és átlagemberek életéből, amiknek nyilván jelentőségük lesz, de ezen a ponton csak annyi reakciót csalnak ki az olvasóból, hogy „na és, én azt akarom hallani, hogy yippee kai yay, motherfucker"! Chaykin egyetlen dicséretre érdemes húzása a ’70-es évekbeli New York-i hangulat tökéletes (noha kissé erőltetett mondatokkal való) megteremtése, amiben Stephen Thompson képei nagy segítségére vannak. Sajnos azonban más téren (főleg a mozgások érzékeltetésénél) a rajzok is bőven hagynak kívánnivalót maguk után. Nem szívesen írom le a minit rögtön az első rész után, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy ez eddig édeskevés, és reménykedjünk egy csodában.
Madame Xanadu #15
Történet: Matt Wagner Rajz: Michael Wm. Kaluta Kiadó: Vertigo Comics
Az Exodus Noir ötödik, záró epizódjában Madame Xanadu végre szemtől szemben áll a titokzatos Al Narral, aki démoni kutyája kíséretében üzletembereket öldös New Yorkban, 1940-ben. Matt Wagner ötrészes sztorija némileg elmarad a sorozat 10 részes, évszázadokat felölelő nyitányától, de tény, hogy annak epikus, korszakokon és kontinenseken átívelő, karaktereket és egy egész világot megalapozó cselekményével nem veheti fel a versenyt egy legfeljebb pár hét leforgása alatt lejátszódó, urbánus környezetbe helyezett krimi. Még akkor sem, ha a „krimi” címkével igen durván leegyszerűsítettem ezt az igencsak sokoldalú, és roppant ügyesen összerakott képregényt. Az Exodus Noir ugyanis városi fantasybe oltott noir, okkult nyomozással fűszerezve, és kiegészítve egy flashback szállal, ami fél évezreddel korábbra visz, a spanyol inkvizíció idejébe, egyenesen egy tragikus szerelemi történet kellős közepébe – rendkívül hatásos és jól sikerült műfaji-stilisztikai keverék, amiből akár hosszútávon is érdekes dolgokat lehetne kihozni, csakhogy Wagner (sajnos?) a következő számmal már ugrik is az ’50-es évekre.
A füzet három részre bontható. Az egyik a főhős szerelme, Marisol sorsának beteljesülését meséli el 1493-ban, ahogy Nimuével való leszbikus kapcsolatuk okán a lányt máglyán égetik meg – ugyan már az előző részből is kiderült, hogy Marisolra halál vár, mégis szükséges az ítélet végrehajtásának, és Nimue reakciójának bemutatása, hisz így nyer értelmet az egész sztorin végigvonuló flasbhack, így kötődnek össze a spanyol inkvizíció eseményei a XX. század közepi New York-i gyilkosságokkal. A füzet másik része lényegében „helykitöltés”, de annak rendkívül feszült és hatásos: Al Nar utolsó áldozata hosszú oldalakon keresztül, rettegve menekül gyilkosa elől, és paranoiáját, a félelmetes és reménytelen szituáció érzetét Wagner ténylegesen képes átadni az olvasónak. De mielőtt Al Nar lecsaphatna, megérkezik Xanadu, és a Central Parkban sor kerül a végső összecsapásra a hősnő és az öldöklésekért felelős tűzdémon között. Leszámítva azt az apróságot, hogy az inkvizíció borzalmait a gonosz és fanatizmustól fűtött emberi természet helyett Wagner félig-meddig egy démon keze munkájává degradálja, nincs mibe belekötni. A ’40-es évekbeli New York hangulata fantasztikus, az aranykori Sandman remek mellékszereplő, a végső harc látványos és epikus, a veterán Michael Wm. Kaluta képei pedig lenyűgözőek. Kíváncsi vagyok, hogy a következő számban, az egy évtizedes ugrással milyen stílust tesz magáévá Wagner, de egy biztos: remek sorozatot alkotott.
Spider-Woman #1 Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Alex Maleev Kiadó: Marvel Comics
A francba. És ha hozzáveszem, hogy bő három és fél éve várunk már erre a sorozatra (Brian Michael Bendis még a 2005 decemberében indult minije, a Spider-Woman: Origin után helyezte – akkor még nagyon közeli – kilátásba), akkor ennél jóval cifrább szavak is idekívánkoznak. Mert aki anno olvasta a Bendis-Maleev páros szenzációs Daredevil sorozatát az alighanem lélegzetvisszafojtva várta már a nagyszerű duó új közös munkáját, Bendis régi álomprojektjét. Most, lassan egy évvel a Secret Invasion után, több halasztás és tologatás után végre-valahára megjelent a Spider-Woman első része – de örömtánc helyett sírni volna kedvem. Bendis ugyanis, az első rész alapján, ha nem is vészesen, de határozottan mellényúlt. Már maga a kiindulási alap is döcögős: címszereplőnk, Jessica Drew ugye a skrullok áldozata, elrabolták, majd pedig királynőjükkel helyettesítették őt, aki hadserege élén lerohanta a Földet. Vagyis jelenleg Jessica invázióval, földönkívüli ellenséggel való asszociációkat eredményező arca az egyik leggyűlöltebb az egész bolygón, ahogy mondja: még a barátai is utálják őt. De miért is? Nyilvánvalóan a mindig felvilágosultnak, intelligensnek ábrázolt szuperhősöknek van annyi gógyijuk, hogy ne közösítsék ki egyik régi barátjukat, csak mert valaki az ő külsejét felhasználva hirdetett háborút az emberiség ellen. Nem? Szörnyen banális koncepció ez, amely már a Secret Invasion utolsó lapjain is zavaró volt – de így, egy egész sztori kiindulási pontjaként, egy karakter lelkiállapotának, motivációrendszerének alapjaként egyenesen röhejes. Persze magyarázhatjuk azzal, hogy csak Jessica érzi úgy, hogy társai gyűlölik, de ez is csak afféle légből kapott magyarázat, ostoba ürügy arra, hogy Bendisnek rendelkezésére állhasson egy depressziós karakter. Mint annak idején Fenegyerek – ám a nagy különbség az, hogy az ő személyes pokoljárását még brutális erővel, megkérdőjelezhetetlen hitelességgel tudta alátámasztani.
És mit hoz ki mindebből az író? Egy terápiás célú bosszú történetét. Jessica dühös a skrullokra, akik tönkretették az életét, ezért a földönkívüliek itteni tartózkodását á la Men in Black kontrollálló S.W.O.R.D. frissiben toborzott ügynökeként nekiáll levadászni a Secret Invasion után még a Földön maradt alakváltókat. Harmatgyenge a sztori, és egyelőre más téren sem mutatkoznak meg Bendis írói képességei. A dialógusok sokkal egyszerűbbek és laposabbak, mint ahogy azt tőle megszokhattuk – igaz, eleve nincs sok belőlük, és itt kezdődik a másik súlyos probléma. A képregényt végig Jessica narrálja, méghozzá nehézkesen, szájbarágósan, erőltetett hangulatsulykolással („hű, jaj, de szarul vagyok”, „áh, micsoda szar világ ez”, „óóóh, de szar minden”, ”blablabla szar blabla”, „hablablabla szar”), mintha Bendis elfelejtette volna, hogyan kell belső monológot írni. A mérleg pozitív oldalán így szinte egyedüliként szerepel Alex Maleev még a szokásosnál is csodálatosabb képi világa. Jessica fantasztikus hitelességgel jelenik meg, ami nem is csoda: a rajzolónak rendelkezésére állt egy modell (Jolynn Carpenter), akiről a főhősnőt mintázta. A fotorealisztikus arc ugyan itt-ott kissé elüt a Maleevre jellemző nyers környezettől, de a fantasztikusan szép és sötét (nem mellesleg, a főhős lelkiállapotát a narrációnál sokkal visszafogottabban és hatásosabban érzékeltető) színezés az ilyen apróságokat is képes feledtetni – azzal az oldallal, amin Jessica megérkezik Madripoorba, legszívesebben kitapétáznám a szobám falát. De a csapnivaló történetet ez sajnos még nem húzza ki a pácból.
Star Trek: Romulans – Schism #1 Történet és rajz: John Byrne Kiadó: IDW Publishing
John Byrne rászabadításával az eredeti Star Trek sorozat korszakára és karaktereire, az IDW Publishing a rajongók legnedvesebb álmait váltja valóra. Azt az író már a Kirk kapitány kalandjai előtt játszódó Crew című sorozattal is bizonyította, hogy fantasztikusan otthon érzi magát ebben a világban, mind a sztori, mind pedig az atmoszféra szempontjából, és nincs ez másként romulános történetében sem. Bár a Schism egy háromrészes mini első felvonása, egyben folytatás is. Byrne a Star Trek: Alien Spotlight – Romulans és a Star Trek: The Hollow Crown című képregényekkel (összesen három rész) indította útjára a politikai manőverekkel, átverésekkel, ármánykodásokkal teli sztorit, mely természetesen úgy passzol az eredeti tévésorozat bizonyos epizódjaihoz, mint kesztyű a kézre. A hangsúly, ahogy azt a cím is mutatja, a romulánokon van, illetve szövetségükön a Klingon Birodalommal (és nem, sem Kirk, sem az Enterprise nem bukkan fel a képregényben, még csak egy fél képkocka erejéig sem). Byrne a tévé show olyan klasszikus részeinek a hátterét világítja meg, mint a Balance of Terror (az Enterprise és egy romulán csatahajó harca, egyben a romulánok első felbukkanása), az Errand of Mercy (a klingonok első megjelenése, amiben egy felsőbbrendű faj erővel békét kényszerít a háború felé sodródó Föderációra és Klingon Birodalomra) és a The Enterprise Incident (Kirk ellopja a romulánok álcázó berendezését). Nem csak hogy bemutatja a romulánok és a klingonok szempontjati, de ténylegesen össze is köti ezeket az epizódokat egy hosszabb, komplex történetté úgy, hogy közben teljes tisztelettel viseltetik irántuk, vagyis egy ujjal sem nyúl hozzájuk. És, bár a sztori önmagában, az eredeti részek ismerete nélkül is érthető, talán mondanom sem kell, hogy igazán élvezni azok fogják, akik pontosan tudják, hogy mihez pakolja hozzá Byrne ezt a tetemes mennyiségű új információt.
A sorozat középpontjában Gaius áll, annak a romulán hajókapitánynak a fia, aki az említett Balance of Terrorban elesett az Enterprise-zal vívott harcban. A The Hollow Crownban, anyja és a szövetséges klingonok hosszú ármánykodásainak köszönhetően a birodalom uralkodója lett, akit megszállott bosszúvágy hajt Kirk és hajójának elpusztítására. Persze a helyet korántsem ilyen egyszerű. Byrne árulások és intrikák egy rendkívül komplex hálóját szövi, amiben véd- és dacszövetségesek egymást szúrják hátba fél pillanatnyi gondolkodás nélkül. Minden a hatalom, a bosszú és a szex körül forog, és még az egyetlen igazán tiszteletre méltó karakter (az említett romulán kapitány) halálát is csak mocskos politikai játékokhoz használják fel. Romlott világ ez, romlott karakterekkel, akiket viszont Byrne olyan mesterien ír, hogy mégis képesek vagyunk időről-időre azonosulni, ha nem is konkrétan velük, de céljaikkal mindenképp. Ez köszönhető a rajzoknak is: Byrne fantasztikusan kifejező mimikával ajándékozza meg a szereplőket, minden egyes rezdülés tökéletesen a helyén van. A hátterek, az űrbéli jelenetek szintén mind tökéletesen kidolgozottak, realisztikusak és kellemesen régivágásúak (mellesleg a színezés is elsőosztályú), a saga végleg levetkőzte az Alien Spotlight még kissé túlzó vonásait és zavaró színvkavalkádját. Byrne kétségkívül mestere lett az eredeti Star Trek sorozat világában játszódó képregényeknek – mind íróként, mind rajzolóként. Minden rajongónak abszolút kötelező vétel.
Underground #1
Történet: Jeff Parker Rajz: Steve Lieber Kiadó: Image Comics
Emlékeztek még a ’90-es évek akciófilmjeire, amiket több-kevésbé a Die Hard sablonjára húztak rá? Így volt pl. Die Hard a buszon (Féktelenül), Die Hard a hegyekben (Cliffhanger), Die Hard egy hokimeccsen (Hirtelen halál), Die Hard az Alcatrazon (A szikla) – és most, a jelek szerint, lesz Die Hardunk egy barlangban is. Méghozzá nem mástól, mint Jeff Parkertől, aki eleddig vidámabb hangulatú képregényeiről volt híres, és nem csak a Marvel berkeiben (ld: X-Men: First Class, Agents of Atlas), hanem azokon kívül is (ld: Mysterious the Unfathomable). Az Underground viszont egy nagyon is komoly történetnek tűnik, aminek kiindulási pontjában egy jól ismert konfliktus áll. Egy gazdaságilag alaposan megrokkant kisváros melletti, természeti kincsekkel teli barlangot a polgármester turistalátványossággá akar változtatni, állítólag azért, hogy fellendítse a városka helyzetét, de valójában alighanem azért, hogy saját pecsenyéjét sütögesse. Főhősnőnk, Wesley Fisher parkőr azonban szeretné megőrizni a barlangot eredeti állapotában, és tudja, hogy ha megnyitják a nyilvánosság előtt, akkor a turisták tönkreteszik ezt a pótolhatatlan természeti kincset. Amikor néhány helyi lakos dinamittal tör utat magának a barlangba, és bennreked Wesley társa is, a nő a segítségére siet – míg az elkövetők szeretnék eltüntetni tevékenységük nyomait.
Ennyiből is látszik, hogy a sztori arcátlanul egyszerű. Vannak rosszfiúk, vannak jófiúk, és van köztük egy konfliktus, ami a felvezetés után, vagyis a következő résztől kezdve, valószínűleg egy lendületes thrillerbe torkollik – miközben a háttérben diszkréten meghúzódik némi öko-tanulság. Az Underground nem is a történet, hanem a kivitelezés miatt jó. Parker lendületesen ír, a cselekmény gyors, de nem elkapkodott – van idő a karakterek bemutatására (egy rendkívül személyes, nem mellesleg ötletes és bájos hálószoba jelenetből ismerjük meg Wesley-t), az utolsó részletéig és lakójáig hiteles város hangulatának ábrázolására, mégis, már az első rész végén elérkezünk ahhoz a cliffhangerhez, ami egyértelműen jelzi: innentől az akcióé lesz a főszerep. Kicsit ugyan szkeptikus vagyok, hogy a továbbiakban mit lehet kihozni ebből a koncepcióból, mert az, hogy a kergetőzés nem a felszínen, hanem a föld alatt folyik majd, kevésnek tűnik az üdvösséghez – az extrém környezet nyújtotta változatosság önmagában csak limitált ideig tartja fenn az érdeklődést. Viszont mégiscsak Jeff Parkerről van szó… nameg Steve Lieberről, akit úgy látszik, vonzanak az efféle extrém környezetek, hisz ő rajzolta a Whiteout és Whiteout: Melt című antarktiszi thrillereket is (adaptációjuk egy hét múlva a mozikban). Az Underground látványvilága azonban nem is lehetne a Whiteoutétól eltérőbb. És ez nem csak a melegséggel teli tarka színvilágnak köszönhető, Lieber maga is barátságosabb, lágyabb vonásokat használ (ez főleg az arcokon figyelhető meg), amik néha már-már a rajzfilmes hatás szélén egyensúlyoznak – de végül mindig megmaradnak a realisztikus ábrázolásmód keretein belül. Kellemes olvasmány, mindenképp érdemes lesz odafigyelni rá – már csak azért is, mert bárhová tartson is Parker a sztorival, egyértelműen még csak most jön a java.
Vincenzo Natali sci-fi horrorjában két tudós azzal szórakozik, hogy különböző állatok génjeiből újfajta hibrideket hoznak létre. Az alábbi klipben megtekinthetjük, ahogy az Adrien Brody és Sarah Polley alakította páros megpróbálja befogni az egyik elszabadult szörnyszülöttet. A téma nem tűnik túl eredetinek, de Del Toro az egyik producer, úgyhogy reménykedjünk.
Belevetem magam a kopott, nyikorgó és rettentően kényelmetlen fotelomba, kezemben egy sárga-fekete borítójú könyvvel. Belekortyolok a nem sokkal korábban odakészített whiskeymbe, csak előtte kidobom belőle a jeget. Kell bele, hogy lehűtse, de utálom, ha felhígítja a piát. Belenézek a könyv fedőlapján lévő ijedt szemekbe, amitől a hideg hirtelen átfut a hátamon. Sin City - A sárga rohadék – hehe, jó kis cím, bár angolul mintha valahogy keményebben hangzana. Nem gond, tudjuk miről van szó. Nem is tökölök tovább, izgatottan csapom fel a fedelet. Az első oldalon koromfekete alapon nagy fehér betűk hirdetik, hogy beléptem Sin Citybe. Frank Miller bűnös városába.
Újabb korty a gabonapárlatból. Erőt merítek, mielőtt alámerülnék Basin City mocskába. Egy szexi lány és néhány nem túl bizalomgerjesztő alak kontrasztos képét követően elkezdem olvasni az első fejezetet. A sztori már ismerős. Annak a Rodriguez nevű fószernek a filmjéből. Gyorsan haladok az oldalakkal. Nem azért mert sok az egész-oldalas kép, sőt, azokon hosszasan el is időzöm. Hanem mert a tempó nagyon feszes, a szövegeket egyszerűen falom. Baszki, így mindjárt a végére is érek.
Egy öreg, kiégett zsaruról szól, akinek már döglödik a ketyegője. Éppen a nyugdíj előtt áll. Ez a Hartigan tipikus ponyvahős, öntörvényű kopó, akinek nem parancsol senki. Bírom az ilyet. Miller állítólag Piszkos Harryről mintázta. Ijesztő egy figura, egy X-alakú heg virít a homlokán, de valójában a termete, meg a durva vonalakkal rajzolt barázdált arca az, ami igazán bizarrá teszi. Szóval ez az öreg zsaru megment egy 11 éves kiscsajt, Nancy Callahan-t (Piszkos Harry!), akivel egy perverz ürge éppen valami durva dolgot készül elkövetni. Hartigan nem tököl, elintézi a fickót, és hát…khm…megcsonkítja, mondjuk így, oké?! De ez a kisköcsög nem akárki ám, hanem a város urának, a Roark nevű szenátornak a kölke, szóval Hartigan alaposan belenyúlt a szarba. Az apuci persze elintézteti Hartigan-t, nagyon durván. Mindent az ő nyakába akarnak varrni, de a zsernyák kussol, nem vall be semmit. Még miután napokon át rendszeresen elpicsázzák egykori kollégái, akkor se. Így aztán leültetik, hogy a sitten rohadjon el. Hartigan nem törik meg, tartják benne a lelket a levelek, amiket a vézna kis Nancy Callahan küldözget neki állnéven. Számára csak az a fontos, hogy a kiscsaj biztonságban legyen.
Öntök egy újabb adagot, de most már hanyagolom a jeget. Francba, már a felénél tartok, pedig csak nemrég kezdtem el. Hol is tartottam? Megvan!
Szóval eltelt 8 év, és amikor nem jön több levél, Hartigan aggódni kezd, és ezért inkább bevall mindent a szabadságáért cserébe. Kiengedik, és elindul megkeresni a már 19 éves Nancy Callahan-t, de észreveszi, hogy egy bizarr kinézetű sárga színű rohadék jár a nyomában, és az utolsó pillanatban döbben rá, hogy alaposan elcseszte. Pont ő volt az, aki elvezette őket Nancy-hez. De ekkor már késő, Nancy észrevette Hartigan-t, a hősét, a megmentőjét. Innentől már mindketten bajban vannak.
Száguldanak a fekete-fehér és sárga színű oldalak a szemem előtt, folyik az akció, mintha csak egy fura régi filmet néznék. Elképesztő dolgokat művel ez a Miller, bár ezt eddig is mindenki tudta róla. A képi és a szöveges narratíva valami elképesztő, az egész formailag kevesebb, mint egy megsárgult papírú vaskos ponyva-krimi vagy egy kopott kópiájú film noir, mégis sokkal több náluk. Ahogy olvasom, szinte hallom a fejemben Hartigan rekedtes, érces hangját, Roark gusztustalan röfögését, a vézna kis Nancy Callahan ijedten csilingelő hangját, a rendőrautók szirénáinak visszhangját. Ráizgulok, ahogy a már 19 éves Nancy izgatóan vonaglik a rúdon. Látom, ahogy Hartigan fájdalomtól eltorzult arccal a földre rogy az egyik szívroham során, az arcomhoz kapok és megpróbálom letörölni a vért a képemről, ami a péppé vert Hartigan-ről fröccsent rám. És szinte érzem az orromban annak a sárga rohadéknak a bűzét. Az egész oldalas kompozíciók adják meg a sztori hangulatát, az egész sava-borsát, a szöveg nélküli rajzok, de olykor még a koromfekete oldalak is többet mondanak szinte, mint a szavak.
És máris vége. A francba! Kiiszom a maradék whiskeyt, rágyújtok egy staubra, és közben még megnézem, a kötet végén lévő képgalériát, a 4 darab Sin City ihletésű rajzot, melyeket négy kollégájának a fantáziájára és ceruzájára bízott Miller. És hagyom magam lenyűgözni az eredeti füzetek borítóinak színes rajzait felvonultató másik galéria által. Csodálatosak, egyszerűen hiba lett volna kihagyni őket, és bár ezek jól néznek ki színesen, azért a képregény így, feketén-fehéren az igazi.
Leégett a cigim, elfogyott a piám, véget ért a negyedik Sin City kötet. Mielőtt elindulok a dolgomra, még elgondolkodom egy kicsit.
A Sin City megjelentetése az egyik legjobb dolog, ami a hazai képregénykiadással csak történhetett. Azt ember nem is hívhatja magát igazán képregény-rajongónak, ha nincs legalább egy Sin City kötet a polcán. A sárga rohadék már a negyedik a sorban, és remélhetőleg ezzel még nincs vége. Kicsit elkéstem, elismerem, már egy éve, hogy megjelent ez a kötet, de ez most mindegy. Ez egy klasszikus, bármikor újra elővehető, és akkor is ugyanígy fog hatni ránk. Sokan, sokszor elmondták már, talán már én is, de Frank Miller egy zseni. Klasszikusok alapján alkotott klasszikust. A régi ponyvák és noirok legjobb elemeit vegyítette a saját kicsit beteges fantáziájával és sajátos rajzstílusával, és létrehozott egyfajta posztmodern rajzolt film-noirt, vagy inkább hívjuk csak neo-noirnak.
Végül eszembe jut, hogy milyen hihetetlen, hogy annak idején pont a Sin City kapcsán próbálta megbélyegezni a képregényeket valami seggfej firkász. Azt hiszem, hogy a Sin Citynek legalábbis, nem kell megvédenie magát. Most pedig megyek, még el kell intéznem valakit....
"Ha a megfelelő Sikátorba fordulsz, Sin Cityben bármit megtalálsz."
Sin City – A Sárga Rohadék
Írta: Frank Miller Rajzolta: Frank Miller Fordító: Benes Attila (Heltai Olga filmfordítása alapján) Műfaj: Neo-noir, krimi Kiadó: Fumax Oldalszám: 240 oldal Ár: 3790 Ft
Az alábbi tréler magáért beszél... A hasonló című 1951-es filmben Charlton Heston és Peter Lorre játszotta a főszerepet, és bizony a helyszínek, a karakterek és a történet is nagyjából ugyanaz.
Természetesen egy ál-trailerről van szó, amelyben valaki összeszedte azokat a jeleneteket a különböző filmekből, amelyek Spielbergéket "inspirálták". A tanulság? A jó merítés fél siker. (A másik felét a tehetség és az időzítés adja.)
Már egyszer említettem, hogy nindzsabuzik vagyunk (ami ugye sokkal jobb, mintha buzi nindzsák volnánk). Só Kosugi szelleme újra köztünk jár, úgy tűnik, hogy a shinobik a közeljövőben kezdenek újra visszaszivárogni a mozivásznakra, de ez a "ninja revival" nem csak a már itt is promotált Ninja Assassin-ben, vagy a némileg komolyabb japán Kamui Gaiden-ben merül ki, itt van még az egyszerűen csak Ninja nevet kapott, és szintén bemutatásra váró amerikai produkció, ami szerintem sokkal jobbnak tűnik, mint a Ninja Assassin. A Scott Adkins nevű, eddig még nem túl ismert angol harcművész színész főszereplésével készült film látszólag szintén a modern techno-nindzsákat preferálja, ami nem is baj, elvégre haladni kell a korral. Hogy melyik film a jobb, azt majd meglátjuk és megírjuk! Addig is a badass kinézetű nindzsákat, számos ripittyára lövöldözést és pörgős karateparádét tartalmazó trailert a tovább után érdemes keresni, ugyanis ott van.
Bónusz ajándék a trailer mellé egy rakás extra, amik több és jobb minőségűbb jeleneteket is tartalmaznak a filmből, éppen ezért a spoilerekre érzékenyek kerüljék! Hogy ezek után a DVD-re mit tesznek majd extraként, azt mondjuk nem tudom. Érdeklődőket az alábbi linkre való klikkelés vezetheti eredményre: http://www.traileraddict.com/tags/ninja
Geek Alert!!! Az alábbiakban egy japán-orosz anime előzetesét tekinthetitek meg, mely ugyan már megjárt néhány fesztivált, de a világprömier még csak mostanság fog megtörténni. A sztori azt hiszem kedves lesz mindnyájunk szívének, az ugyanis telis-tele van geekségekkel. A második világháború idején egy különleges képességekkel bíró szovjet tinédzserekből álló speciális egység felveszi a harcot a megszálló német erőkkel, egészen pontosan egy gonosz okkult náci tiszttel, aki azt tervezi, hogy életre kelti a 12. századi Szent Kereszt lovagrend tagjait és hadsereget állít fel belőlük. Az ötlet orosz, a technikai kivitelezés japán (Studio 4°C), némi kanadai kontárkodással kiegészítve. Egyebet nem is kell mondanom! Kérem haladjanak
Egy lány meztelen holttestére bukkannak egy észak-olasz kisváros melletti tó partján. A film nemzetisége és a kiinduló helyzet miatt adja magát a jellegzetesen olasz krimik, a giallok felemlegetése. Aldo Lado gialloiból (Who Saw Her Die, Malastrana) ismerős melankolikus, tragédiát sejtető atmoszféra hajnali ködként telepszik rá erre a filmre is. Másrészről nem árt észben tartani, hogy manapság Dario Argenton kívül már senki nem próbálkozik a műfaj életben tartásával - A giallo mesterének kései filmjein kívül az Eyes of Crystal a kivétel, ami erősíti a szabályt – és igazából neki is fel kellene hagynia vele, mert a sorozatos önismétléseivel csak a saját legendáját rombolja.
Visszatérve a Tó leányára, ott kísért benne az elődök szelleme, de ha a zsáner bombasztikus stílusjegyeire várunk, hogy feltűnjenek, akkor csalódnunk kell. Andrea Molaioli rendezői debütálása visszafogott, minimalista munka, mindig csak sejtet, és alig mutat meg valamit. Nélkülöz mindenfajta vizuális extravaganciát, burjánzó szexualitásnak híre-hamva sincs, hiányoznak a gondosan megkoreografált gyilkosságok, valamint a pezsgő nagyváros helyett rurális környezetben bonyolódik a cselekmény. A helyszín miatt még eszünkbe juthat Lucio Fulci Don't Torture a Duckling című alkotása, mivel a vidéki táj hasonló dramaturgiai szerepet tölt be mindkét filmben. Mindkettő a perifériára száműzi szereplőit. A Tó leánya az Alpok vonulatai között megbúvó kisvárosban és környékén játszódik, Olaszország északkeleti csücskében, Udinese tartományban, Fulci pedig Szicília kopár, napégette táját választotta helyszínül filmjének. Hiába azonban a viszonylagos periférikus helyzet, Olaszország gazdasági-társadalmi kettéosztottsága ragyogóan szembetűnik a két helyszínt látva. A Don't Torture a Ducklingban a vallási hiedelmek, babonák még társadalomalkotó szerepkörrel bírnak, az alpesi kisváros közösségéből azonban már csak a gyerekeket és a „falu bolondját” hozza lázba a tóról szóló legenda. Már csak ők hisznek abban, hogy valóban él egy kígyó a vízben, és aki a hüllőnek a szemébe néz, az örökre elalszik. A gazdaságilag prosperáló, jóléti Észak-Olaszországban nincsen helye már az ilyen ósdi babonáknak, a tartományi székhelyről kirendelt nyomozó is a gyilkosság racionális magyarázatát kezdi kutatni.
Hiába a címbeli hasonlóság Raymond Chandler, Lady in the Lake című detektívregényével, Sanzio felügyelő szöges ellentéte Chandler nagypofájú, bicskanyitogató modorú privát kopójának, Philip Marlowe-nak. Annál nagyobb a hasonlóság viszont a Morgan Freeman által alakított, bölcs nyomozóval a Hetedikből, vagy, hogy friss és hazai példát hozzak, a Bűnös Budapest nyugdíjból visszahívott rendőrfelügyelője is ebbe a mindenki által ismert archetípushoz tartozik. Ők azok, akik már mindent láttak, amit a szakmában lehetett. Sanzio felügyelő (Toni Servillo, a 2007-es Velencei Filmfesztiválon a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat nyerte el alakításáért) is közéjük tartozik tehát, azonban a bűnüldözéssel eltöltött évek nem múltak el nyomtalanul, kiültek viharvert arcára. Szomorúan néz maga elé, és csak akkor érzi magát elemében, ha kérdéseket tehet fel. Egy nem részletezett fiaskó következtében, megrekedt a ranglétrán, ezért is kaphatta ő ezt a jelentéktelen bűnesetet. Emberiessége azonban nem sorvadt el, a „vén rókákra” jellemző rezzenéstelen elszántsággal veti bele magát a nyomok felgöngyölítésébe. Ő a film megfáradt, de még mindig érző lelkiismerete, ahogy Gittes a Kínai negyedben, úgy Sanzio felügyelő is szinte mindegyik képkockán jelen van.
Egymás után hallgatja ki a fiatalon elhunyt lány rokonait, szerelmét, ismerőseit. A krimi hagyományaihoz híven, mindenki gyanús, az apa, az irigy nővér, a „falu bolondja”, a hokiedző, a házaspár akinél baby-sitterkedett, és hiába süti el egyikük azt az ordas közhelyet, hogy az ilyen kisvárosban nem maradhat semmi titokban, mégis érződik, hogy mindenki rejteget vagy elhallgat valamit. A film egyik nagy erénye, hogy a gyanúsítottak egyike sem red herring, egyikük sem azért van odavetve, hogy még pár percnyi játékidővel el lehessen odázni a gyilkos lebuktatását. Minden egyes gyanúsított kihallgatása közelebb viszi a nézőt és a nyomozót annak a bonyolult viszonyrendszernek a megértéséhez, ami a helyi közösség tagjait összeköti és amelynek központjában a lány állt. Mindenki kizárólag szuperlatívuszokban beszél az elhunytról. De akkor miért kellett meghalnia? Azért mert mindenkinél jobb volt? A válasz a kérdésre csak lassanként dereng fel, mivel a film mesterien él a késleltetés eszközével. Erre kiváló példa, amikor a felügyelő egy home-videot néz. A meggyilkolt lányt követi mindenhova a kamera, a felvétel kezd egyre kényelmetlenebbé válni. A felügyelő arcizmai megfeszülnek, a lány fokozatosanelveszti a türelmét, végül nevén nevezve a kamera másik végén álló voyeurt, felszólítja, hogy hagyja ezt abba. Minden apró előrelépés a nyomozásban felér egy homlokon csapással. És minden új nyomért meg kell szenvednie Sanzionak, mivel a kisvárosban élő emberek átlényegültek az őket körülvevő hegyvidéki tájjá, kövekkel feltöltött folyómederré, sötétzölden hullámzó hegyekké. Nyoma sincs bennük a heves mediterrán vérmérsékletnek. (Ez persze azért is van, mert a film alapjául szolgáló krimi (Don't Look Back) Norvégiában játszódik.) Érzelmeiket magukban rejtegetik, mint a hegyek, a gyomrukban futó búvópatakokat. És titkaik csak a felügyelő gondos vallatómunkájával kerülnek a felszínre. Ez a kínkeserves folyamat tükröződik a film gépi zörejeket, vonósokkal keverő zenéjében (Modern Institute) és a film tempójában is, amely az Alpok völgyeit kivájó gleccserek sebességéhez hasonlatos.
Lehet szimpla whodunnitként nézni a Tó leányát és azt találgatni ki lehetett a gyilkos és miért tette, de emellett van egy másik rétege is a filmnek. A filmbeli konfliktusok majdnem mindegyike a generációk közti szakadékra vezethető vissza. Sanzio felügyelő jegyzi meg rosszallóan, látva egyik kolléganőjénak öltözékét, hogy manapság rejtegetik növekő hasukat a várandós nők. És ez a távolságtartás később sem változik. Szülők értetlenkedve figyelik, hogy mit csinálnak a gyermekeik, nincs kulcsuk hozzájuk, nem tudnak a közelükbe férkőzni. Sanzio felügyelő sem kivétel, képtelen kommunikálni a tinédzserkorú lányával, úgy vallatja vacsora közben, mintha egy gyanúsított lenne. Nyomozása a tóparton talált lány gyilkosa után, egyben kutatás egy rég elvesztett kapocs után, ami összekötötte a saját gyermekével. Azonban hiába sikerül megoldania a bűntényt, megnyugvást – ahogy a „falu bolondja” is – csak a misztikumban talál. Életében talán először nem racionálisan értelmez egy jelet, nem a legvalószínűbb eshetőségre következtet belőle, hanem arra, ami a lányának a legkedvezőbb. És ez az oly' emberi tulajdonság néha elég a családi békéhez.
Chas. Balun méltán legendásnak nevezhető, bár rövid életű horrormagazinja, a Deep Red először fanzine formátumban látott napvilágot, és ennek a műfajtörténeti mérföldkőnek a scannelt változatát tölthetitek le ezen a linken (vagy a képre kattintva), szeretettel. A Deep Red a nyolcvanas évek amerikai horrorboomjának csúcsán, 1986-ban jött ki. Főszerkesztője, Balun egy olyan cikkírási stílussal próbálkozott, amely egyesíti magában a humort és a személyességet a szaktudással - és amely stílust jómagam is továbbvinni próbálok. A Deep Red az akkoriban sajnálatos módon már túlságosan kommercializálódni kezdő Fangoria mellett a legjelentősebb műfaji publikáció volt, és a mai napig a legjobb, Amerikában valaha megjelent horrormagazin.
.jpg)
.png)
.jpg)
Üdvözlet néktek, panelfalók! Az eheti étlapon (is) csupa érdekesség szerepel, így például egy romulán uralkodó Enterprise elleni bosszúhadjárata, John McClane járőrévei, egy öngyilkos hajlamú, dögös szuperhősnő, egy die hardos-barlangos akció, és nem utolsósorban egy (na, ezt kapjátok ki!) okkult fantasy-noir. Csupa szupergeekeknek való képregény, nem? Most mondjátok, hogy nem vagyok jó hozzátok…
21 évvel az első rész után, végül a Die Hard sorozatot is elérte a képregényesítés manapság egyre nagyobb hulláma. Howard Chaykin új minije, ahelyett, hogy folytatná az eddig négy részes történetet, (szerencsére) inkább a múltba réved, és bő egy évtizeddel a Nakatomi toronyházbéli terroristairtás előttre kalauzolja az olvasót, az 1976-os zsúfolt, bűnözőkkel, összetört álmokkal és korrupcióval teli New Yorkba, ahol John McClane még egyszerű járőrként koptatja a járdát. De lehetne ő akár Joe Smith is, mert az, hogy John McClane-ről van szó, kizárólag abból derül ki, hogy elhangzik a neve. És nem csak azért, mert ahogy a „legutóbbi”, PG-13-as McClane, úgy ez sem cigizik, nem iszik, és nem káromkodik (plusz véres trikót sem visel, bár ez még változhat), és egyáltalán, nem csinál semmi olyasmit, ami alapján felismerhető lenne, és a nagyváros hangulatát ecsetelő, iszonyúan szófosó narráció sem passzol hozzá. (Ezt a helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a borítón látottaktól eltérően, a Stephen Thompson rajzolta figura még csak távolról sem rímel Bruce Willisre.) Itt most lehetne azzal okoskodni, hogy de hát hősünk itt még egy másik ember, aki talán majd pont a most következő események hatására válik azzá, akinek megismertük, de részemről ezt nem is tudom eléggé magasról leszarni. McClane-nek ugyanis baromira nincs szüksége semmiféle mostanság divatos eredettörténetre.
Az Exodus Noir ötödik, záró epizódjában Madame Xanadu végre szemtől szemben áll a titokzatos Al Narral, aki démoni kutyája kíséretében üzletembereket öldös New Yorkban, 1940-ben. Matt Wagner ötrészes sztorija némileg elmarad a sorozat 10 részes, évszázadokat felölelő nyitányától, de tény, hogy annak epikus, korszakokon és kontinenseken átívelő, karaktereket és egy egész világot megalapozó cselekményével nem veheti fel a versenyt egy legfeljebb pár hét leforgása alatt lejátszódó, urbánus környezetbe helyezett krimi. Még akkor sem, ha a „krimi” címkével igen durván leegyszerűsítettem ezt az igencsak sokoldalú, és roppant ügyesen összerakott képregényt. Az Exodus Noir ugyanis városi fantasybe oltott noir, okkult nyomozással fűszerezve, és kiegészítve egy flashback szállal, ami fél évezreddel korábbra visz, a spanyol inkvizíció idejébe, egyenesen egy tragikus szerelemi történet kellős közepébe – rendkívül hatásos és jól sikerült műfaji-stilisztikai keverék, amiből akár hosszútávon is érdekes dolgokat lehetne kihozni, csakhogy Wagner (sajnos?) a következő számmal már ugrik is az ’50-es évekre. 
A francba. És ha hozzáveszem, hogy bő három és fél éve várunk már erre a sorozatra (Brian Michael Bendis még a 2005 decemberében indult minije, a Spider-Woman: Origin után helyezte – akkor még nagyon közeli – kilátásba), akkor ennél jóval cifrább szavak is idekívánkoznak. Mert aki anno olvasta a Bendis-Maleev páros szenzációs Daredevil sorozatát az alighanem lélegzetvisszafojtva várta már a nagyszerű duó új közös munkáját, Bendis régi álomprojektjét. Most, lassan egy évvel a Secret Invasion után, több halasztás és tologatás után végre-valahára megjelent a Spider-Woman első része – de örömtánc helyett sírni volna kedvem. Bendis ugyanis, az első rész alapján, ha nem is vészesen, de határozottan mellényúlt. Már maga a kiindulási alap is döcögős: címszereplőnk, Jessica Drew ugye a skrullok áldozata, elrabolták, majd pedig királynőjükkel helyettesítették őt, aki hadserege élén lerohanta a Földet. Vagyis jelenleg Jessica invázióval, földönkívüli ellenséggel való asszociációkat eredményező arca az egyik leggyűlöltebb az egész bolygón, ahogy mondja: még a barátai is utálják őt. De miért is? Nyilvánvalóan a mindig felvilágosultnak, intelligensnek ábrázolt szuperhősöknek van annyi gógyijuk, hogy ne közösítsék ki egyik régi barátjukat, csak mert valaki az ő külsejét felhasználva hirdetett háborút az emberiség ellen. Nem? Szörnyen banális koncepció ez, amely már a Secret Invasion utolsó lapjain is zavaró volt – de így, egy egész sztori kiindulási pontjaként, egy karakter lelkiállapotának, motivációrendszerének alapjaként egyenesen röhejes. Persze magyarázhatjuk azzal, hogy csak Jessica érzi úgy, hogy társai gyűlölik, de ez is csak afféle légből kapott magyarázat, ostoba ürügy arra, hogy Bendisnek rendelkezésére állhasson egy depressziós karakter. Mint annak idején Fenegyerek – ám a nagy különbség az, hogy az ő személyes pokoljárását még brutális erővel, megkérdőjelezhetetlen hitelességgel tudta alátámasztani. 
John Byrne rászabadításával az eredeti Star Trek sorozat korszakára és karaktereire, az IDW Publishing a rajongók legnedvesebb álmait váltja valóra. Azt az író már a Kirk kapitány kalandjai előtt játszódó Crew című sorozattal is bizonyította, hogy fantasztikusan otthon érzi magát ebben a világban, mind a sztori, mind pedig az atmoszféra szempontjából, és nincs ez másként romulános történetében sem. Bár a Schism egy háromrészes mini első felvonása, egyben folytatás is. Byrne a Star Trek: Alien Spotlight – Romulans és a Star Trek: The Hollow Crown című képregényekkel (összesen három rész) indította útjára a politikai manőverekkel, átverésekkel, ármánykodásokkal teli sztorit, mely természetesen úgy passzol az eredeti tévésorozat bizonyos epizódjaihoz, mint kesztyű a kézre. A hangsúly, ahogy azt a cím is mutatja, a romulánokon van, illetve szövetségükön a Klingon Birodalommal (és nem, sem Kirk, sem az Enterprise nem bukkan fel a képregényben, még csak egy fél képkocka erejéig sem). Byrne a tévé show olyan klasszikus részeinek a hátterét világítja meg, mint a Balance of Terror (az Enterprise és egy romulán csatahajó harca, egyben a romulánok első felbukkanása), az Errand of Mercy (a klingonok első megjelenése, amiben egy felsőbbrendű faj erővel békét kényszerít a háború felé sodródó Föderációra és Klingon Birodalomra) és a The Enterprise Incident (Kirk ellopja a romulánok álcázó berendezését). Nem csak hogy bemutatja a romulánok és a klingonok szempontjati, de ténylegesen össze is köti ezeket az epizódokat egy hosszabb, komplex történetté úgy, hogy közben teljes tisztelettel viseltetik irántuk, vagyis egy ujjal sem nyúl hozzájuk. És, bár a sztori önmagában, az eredeti részek ismerete nélkül is érthető, talán mondanom sem kell, hogy igazán élvezni azok fogják, akik pontosan tudják, hogy mihez pakolja hozzá Byrne ezt a tetemes mennyiségű új információt. 
Emlékeztek még a ’90-es évek akciófilmjeire, amiket több-kevésbé a Die Hard sablonjára húztak rá? Így volt pl. Die Hard a buszon (Féktelenül), Die Hard a hegyekben (Cliffhanger), Die Hard egy hokimeccsen (Hirtelen halál), Die Hard az Alcatrazon (A szikla) – és most, a jelek szerint, lesz Die Hardunk egy barlangban is. Méghozzá nem mástól, mint Jeff Parkertől, aki eleddig vidámabb hangulatú képregényeiről volt híres, és nem csak a Marvel berkeiben (ld: X-Men: First Class, Agents of Atlas), hanem azokon kívül is (ld: Mysterious the Unfathomable). Az Underground viszont egy nagyon is komoly történetnek tűnik, aminek kiindulási pontjában egy jól ismert konfliktus áll. Egy gazdaságilag alaposan megrokkant kisváros melletti, természeti kincsekkel teli barlangot a polgármester turistalátványossággá akar változtatni, állítólag azért, hogy fellendítse a városka helyzetét, de valójában alighanem azért, hogy saját pecsenyéjét sütögesse. Főhősnőnk, Wesley Fisher parkőr azonban szeretné megőrizni a barlangot eredeti állapotában, és tudja, hogy ha megnyitják a nyilvánosság előtt, akkor a turisták tönkreteszik ezt a pótolhatatlan természeti kincset. Amikor néhány helyi lakos dinamittal tör utat magának a barlangba, és bennreked Wesley társa is, a nő a segítségére siet – míg az elkövetők szeretnék eltüntetni tevékenységük nyomait. 
Egy öreg, kiégett zsaruról szól, akinek már döglödik a ketyegője. Éppen a nyugdíj előtt áll. Ez a Hartigan tipikus ponyvahős, öntörvényű kopó, akinek nem parancsol senki. Bírom az ilyet. Miller állítólag Piszkos Harryről mintázta. Ijesztő egy figura, egy X-alakú heg virít a homlokán, de valójában a termete, meg a durva vonalakkal rajzolt barázdált arca az, ami igazán bizarrá teszi. Szóval ez az öreg zsaru megment egy 11 éves kiscsajt, Nancy Callahan-t (Piszkos Harry!), akivel egy perverz ürge éppen valami durva dolgot készül elkövetni. Hartigan nem tököl, elintézi a fickót, és hát…khm…megcsonkítja, mondjuk így, oké?! De ez a kisköcsög nem akárki ám, hanem a város urának, a Roark nevű szenátornak a kölke, szóval Hartigan alaposan belenyúlt a szarba. Az apuci persze elintézteti Hartigan-t, nagyon durván. Mindent az ő nyakába akarnak varrni, de a zsernyák kussol, nem vall be semmit. Még miután napokon át rendszeresen elpicsázzák egykori kollégái, akkor se. Így aztán leültetik, hogy a sitten rohadjon el. Hartigan nem törik meg, tartják benne a lelket a levelek, amiket a vézna kis Nancy Callahan küldözget neki állnéven. Számára csak az a fontos, hogy a kiscsaj biztonságban legyen.
Száguldanak a fekete-fehér és sárga színű oldalak a szemem előtt, folyik az akció, mintha csak egy fura régi filmet néznék. Elképesztő dolgokat művel ez a Miller, bár ezt eddig is mindenki tudta róla. A képi és a szöveges narratíva valami elképesztő, az egész formailag kevesebb, mint egy megsárgult papírú vaskos ponyva-krimi vagy egy kopott kópiájú film noir, mégis sokkal több náluk. Ahogy olvasom, szinte hallom a fejemben Hartigan rekedtes, érces hangját, Roark gusztustalan röfögését, a vézna kis Nancy Callahan ijedten csilingelő hangját, a rendőrautók szirénáinak visszhangját. Ráizgulok, ahogy a már 19 éves Nancy izgatóan vonaglik a rúdon. Látom, ahogy Hartigan fájdalomtól eltorzult arccal a földre rogy az egyik szívroham során, az arcomhoz kapok és megpróbálom letörölni a vért a képemről, ami a péppé vert Hartigan-ről fröccsent rám. És szinte érzem az orromban annak a sárga rohadéknak a bűzét. Az egész oldalas kompozíciók adják meg a sztori hangulatát, az egész sava-borsát, a szöveg nélküli rajzok, de olykor még a koromfekete oldalak is többet mondanak szinte, mint a szavak.
Leégett a cigim, elfogyott a piám, véget ért a negyedik Sin City kötet. Mielőtt elindulok a dolgomra, még elgondolkodom egy kicsit.
Egymás után hallgatja ki a fiatalon elhunyt lány rokonait, szerelmét, ismerőseit. A krimi hagyományaihoz híven, mindenki gyanús, az apa, az irigy nővér, a „falu bolondja”, a hokiedző, a házaspár akinél baby-sitterkedett, és hiába süti el egyikük azt az ordas közhelyet, hogy az ilyen kisvárosban nem maradhat semmi titokban, mégis érződik, hogy mindenki rejteget vagy elhallgat valamit. A film egyik nagy erénye, hogy a gyanúsítottak egyike sem red herring, egyikük sem azért van odavetve, hogy még pár percnyi játékidővel el lehessen odázni a gyilkos lebuktatását. Minden egyes gyanúsított kihallgatása közelebb viszi a nézőt és a nyomozót annak a bonyolult viszonyrendszernek a megértéséhez, ami a helyi közösség tagjait összeköti és amelynek központjában a lány állt. Mindenki kizárólag szuperlatívuszokban beszél az elhunytról. De akkor miért kellett meghalnia? Azért mert mindenkinél jobb volt? A válasz a kérdésre csak lassanként dereng fel, mivel a film mesterien él a késleltetés eszközével. Erre kiváló példa, amikor a felügyelő egy home-videot néz. A meggyilkolt lányt követi mindenhova a kamera, a felvétel kezd egyre kényelmetlenebbé válni. A felügyelő arcizmai megfeszülnek, a lány fokozatosanelveszti a türelmét, végül nevén nevezve a kamera másik végén álló voyeurt, felszólítja, hogy hagyja ezt abba. Minden apró előrelépés a nyomozásban felér egy homlokon csapással. És minden új nyomért meg kell szenvednie Sanzionak, mivel a kisvárosban élő emberek átlényegültek az őket körülvevő hegyvidéki tájjá, kövekkel feltöltött folyómederré, sötétzölden hullámzó hegyekké. Nyoma sincs bennük a heves mediterrán vérmérsékletnek. (Ez persze azért is van, mert a film alapjául szolgáló krimi (Don't Look Back) Norvégiában játszódik.) Érzelmeiket magukban rejtegetik, mint a hegyek, a gyomrukban futó búvópatakokat. És titkaik csak a felügyelő gondos vallatómunkájával kerülnek a felszínre. Ez a kínkeserves folyamat tükröződik a film gépi zörejeket, vonósokkal keverő zenéjében (Modern Institute) és a film tempójában is, amely az Alpok völgyeit kivájó gleccserek sebességéhez hasonlatos.