Bár a filmszakma terén még várat magára ideig-óráig, az animáció a magyar és a külföldi mezőnyben is egyaránt magas színvonalat képvisel. A kreativitásnak, látványorgiának (elvileg) nem szab határt már a pénz, csak a gép- és munkaidő, ráadásul animációs téren kiváló történetekben sincs hiány.
Itthoni filmfesztiváljaink mind tartogatnak meglepetést animációs kategóriákban, az Anilogue – régebben AniFest – programja viszont csak és kizárólag ebben a műfajban ígér igényes és garantáltan minőségi repertoárt.
Idén Budapesten hat animációs nagyjátékfilm premierjén lehet jelen, aki időben foglal jegyet. Aki látta a Csuklónyiszálók című filmet, annak például külön ínyencség lehet az író novellájából készült izraeli-ausztrál bábanimáció, a $9.99. Trailer alapján iszonyat tündérinek ígérkezik, kicsit máshogy, mint a Jona-Jona pingvin japán anime. Az iszonyat tündéri szókapcsolat talán nem állja meg a helyét az animerajongók további két kedvencénél: az Előőrs - nél és a Tövisek ura című filmnél, utóbbi sci-fi - thriller, amihez kiállítás is tartozik. Tavaly Chak Patton Holt tér című szintén idegörlő opuszához volt interaktív játékprak a meglepetés, de a szervezők idén is várnak hasonlóval. Látható lesz többek közt az idei Sundance nyitó Mary és Max is, bájos történetű gyurmafilm az Oscar-díjas Adam Elliot rendezésében, olyan színészek közreműködésével, mint Philip Seymoure Hoffman és Toni Collette. Hát igen.
Az egyéb válogatásokhoz és a mindig érdekes kisiflm blokkokhoz pedig, íme ízelítőnek az egyik tavalyi közönségkedvenc, amelynek rendezője, Alexeev Alexej idén a zsűriben lesz biztosan jelen. Magyar animációs filmekre külön blokk nyújt majd rátekintést, a harvardi és a hosszú nevű, de annál termékenyebb és felszereltebb baden-württembergi régió filmjei mellett
A fesztivál Budapesten november 25.-e és 29.-e között él, Bécsben december 3.-ig. A második helyszínre a szép város mellett a digitálisan felújított Habfürdő című alapfilm miatt is érdemes ellátogatni. Eltelt tehát ez az év is, a felhozatal színvonal tekintetében maradt a tavalyi, igen magas és változatlanul ígéretes
Anilogue a Toldi és Uránia moziban, november 25 és 29 között.
Remélhetőleg nem csupán péntek tizenharmadikának köszönhetően, hanem minimum hagyományteremtő szándékkal az EuShorts rövidfilmfesztivál blokkjai közt – a hazai fesztiválpalettán egyedüliként – helyet kapott egy öt kisfilmből álló horror-válogatás is. Svájci-spanyol kannibálwesterntől (Dead Bones) ötperces nunsploitationon (Lulu nővér) át odabaszós német áldokumentumfilmig (Munka, mindenkinek) terjedt a repertoár, aminek egyetlen szembetűnő hiányossága akadt, hogy a horrorban amúgy pont erős franciákat egy film sem képviselte benne – ahogy mondjuk a skandinávokat sem.
A blokkot rögtön egy igazi ínyencfalat nyitotta: az Elvarázsolt kastélyt rendezője, Koldo Serra (BackWoods) a Titanic-liebling Nacho Vigalodóval (Időbűnök) közösen írta, így a spanyol képviselet az összeállítás egyik legletisztultabb darabját jelentette. A szimpla, mindazonáltal fokozottan önreflektív alaphelyzet szerint egy szerencsés jelentkezőn az extrém rémület sajátosságait vizsgálják, akinek csupán két szabályt kell betartania: nem vehet részt aktívan a körülötte zajló eseményekben, és nem hagyhatja el a kísérlet meghatározó segédeszközét jelentő széket. A szkeptikus és vércinikus főhős lelkiállapotának változásait papírforma szerint a moziszékben ülő, szintén paralizált nézőnek is át kellene élnie, és az ellenállást végül sikeresen megtörő pofátlan sokkeffektekkel nagyjából sikerül is. Perfekt puhítás másfél órányi horrorkodás előtt.
Szóval, svájci-spanyol kannibálos-fejvadászos western, bónuszként egy amolyan Motel-Kettős-belezős Ruggero Deodato-cameóval. Utóbbi valószínűleg nagyban megdobta a Dead Bones túlélési esélyeit, mert Olivier Beguin munkája elsősorban kuriózumértékkel bír: hasonlóan a műfajkevercselésre épülő, mostanában készült western-horrorokhoz (The Burrowers, Cowboy Killer, Halott madarak – utóbbi legalább egy kicsit jó), a Dead Bones annyira nem vicces, mint lehetne. Belezés oké, lövöldözés oké, zárópoén oké, de semmi extra – plusz egy egyszer már látott, de másodjára is király cameo.
Az összeállítás egyetlen filmje, melynek esetében semmilyen érdemi ellenérv nem szolgál az „ez hogy került ide?” – kérdésre, a gyilkos stoppos toposzával játszogató, címében is meghökkentő Stoppos. Ivar Leon Menger kereken húsz perces kisfilmje a zseniális Munka, mindenkinek-hez hasonlóan szintén a németeket képviseli – erre frankón rá is erősít a film elejére biggyesztett Brecht-idézettel, ami azok számára is lelövi a poént, akiknek az átlátszó alapszituáció láttán esetleg nem esne le azonnal –, így végképp érthetetlen módon bitorolta a nem kevés játékidőt más versenyzők elől. Ha már sötét éjszaka, magányos autókázás és sorozatgyilkos stoppos – és nem Az országút fantomja – akkor inkább megéri újranézni a Larry Cohen-féle Pick Me Up-ot. Az legalább eredeti módon van elbaszva.
A Stoppos okozta sokk után Philip John öt percbe sűrített nunsploitationjével kínált némi felüdülést: cicik, megvillanó fanszőrzet és válogatott kínzások Joe D’Amato és Walerian Borowczyk legszebb hagyományait követve. A kiszámítható végkifejletet tökéletesen ellensúlyozza az éjfekete humor, az exploitation-hommage látványos felvállalása és a kurta játékidő – móka, kacagás és hidegvizes fürdő az összeállítás legjobb és legrosszabb filmjei közt feszülő könnyed átvezetésben.
A zárlat előtt felmerült egyik legmarkánsabb kérdés: vajon miképp lehetséges, hogy az eddigiekben egy csepp fantasztikum sem szivárgott be a Csak egy kis sokk névre keresztelt blokk filmjeibe – de az első két filmet látva ezt valószínűleg a torture porn-divat áldásos/áldatlan (nem kívánt áthúzandó) hatásának tudható be. A Munka, mindenkinek végül kitöltötte ezt a hiányt is, ráadásképp – megfelelve a Paranormal Activity, [Rec], Alive in Jo’burg képviselte trendnek – áldokumentumfilm formájában. Thomas Oberlies és Matthias Vogel jó érzékkel a horror-összeállítás végére illesztett munkája minimum egy igen vastag paraszthajszállal társai fölé magasodott, miközben minden kockájából áradt az amatőr filmkészítés iránti sodró lelkesedés és bónuszként a munkanélküliség kérdésében is felettébb humánus módon foglalt állást.
Szerencsére azért az EuShorts keretein belül egy-két kisfilm még képviseli a műfajt – mint az Ez itt Európa-blokkba illesztett A Pearce nővérek perverz animációja –, de a sajnos csupán egyszer levetítésre került Csak egy kis sokk is maradéktalanul betöltötte feladatát. Figyelemreméltó mérleggel zárva az estét, ötből négy valóban élvezetes/emlékezetes film pergett a nagyvásznon, bizonyítva, hogy a műfajnak külön programpontként is bőven lenne helye a hazai fesztiválokon – reméljük, hogy ha trendet nem is sikerült indítania, az Eushorts horrorblokkja legalább a rövidfilm-fesztivál keretein belül megkapja megérdemelt folytatását, mondjuk jövőre, és lehetőleg gyilkosstoppos nélkül.
Sajtóanyag. 2009 november 13-17, Toldi mozi. A rövidfilmnek fesztivál kell, amiből minél több van, annál jobb. A november 13-a és 17-e között a Toldi moziban megrendezésre kerülő EuShorts filmfesztivál ötven darab populáris, a nemzetközi filmfesztiválokon már bizonyított filmet mutat be Európa 19 országából, nagyvásznon, sok ember előtt.
Mivel sokan sokfélét szeretünk, arra törekedtünk, hogy a lehető legváltozatosabb rövid kalandokat nyújtsuk: bemutatunk transzplantációs rockoperát (Szívdobbanás - Hjartslag), bekukkanthatunk egy apácazárda gonosz titkaiba (Lulu nővér - Sister Lulu), átélhetjük, milyen lehet 91cm-re önmagunktól élni az életünket (Skhizein), vagy végigzongorázhatunk egy bimbódzó szerelem ürügyén a filmművészet műfajain (1 fiú - 1 lány - Boy Meets Girl). A vetített filmek között lesz az Oscar-díjas Játékország (Toyland), a Berlinalén díjat nyert Az új fiú (New Boy) is. És ha már élménymegosztás és filmkommunizmus, akkor ne feledjük el a felelősöket sem: a fesztivál ideje alatt itt lesz többek közt Reto Caffi, az Oscar-díjra jelölt A vonal mentén (Auf der Strecke) rendezője, James Lees, a Kérj bocsánatot (Apologie Line) alkotója, valamint az Elizabeth Marre - Olivier Pont rendezőpáros, akiknek Manon az aszfalton (Manon sur le bitume) című rövidjét ugyancsak jelölte idén az Akadémia.
A fesztivál november 13-án, pénteken 20 órakor dobbant, a nyitóvetítést egy egész blokknyi rövid horror, valamint a Lamantinok DJ szettje zárja.
November 14-én, szombaton a Hammer of Gods és a kaliforniai Six Organs of Admittance fog fellépni a Toldi mozi nagytermében.
Miközben Kevin Macdonaldot üldöztük vagy éppen hadakoztunk Miskolc Város Közterület-felügyelőségével, lezajlott az ország egyik, említésre méltó nemzetközi filmfesztiválja, a Cinefest - immár hatodjára. Ahogy a díjátadón elhangzott, mindenki örül, mindenki boldog: rengeteg jó filmet vetítettek, sok volt az érdeklődő, telt házzzal mentek az előadások és jó programok voltak az elmúlt kilenc napban. Ha a sajtóosztályt kérdezik, ez volt a Cinefest fennállása óta a legjobb év.
Sajnos mi ezekből a sikerekből nem sokat láttunk. Hétköznapokon alig néhány tucatnyian lézengtek a fesztiválnak helyet adó Művészetek Házának környékén, jobbára ők is a fesztál főtámogatója által kiállított lakókocsi körül üldögéltek. Egészen péntekig kellett várni a fesztiválhangulatra: az azt megelőző napokon legkésőbb este tízkor mindenki felszívódott, és a miskolci Művészetek Háza teljesen kiürült, mint a hatodik kerület képviselő-testületének vágyálmaiban Budapest. Ugyan a szervezők megtettek mindent, nem tudtak olyan helyet kialakítani, ahol az emberek találkozhattak volna a filmesekkel: az avatatlan szemlélő megint úgy gondolhatta, hogy a szakma saját magára kíváncsi, de rajtuk kívül senki más. Kár, hogy csak a hétvégi programok voltak ennyire népszerűek, mert azok jól sikerültek - de hogy az Avas kilátót addig nem mászom meg, amíg liftet nem építenek bele, az biztos.
De maradjunk témánál: A felsorakoztatott filmek közül a legtöbb magyar alkotással már találkozhattunk a Filmszemlén, egyedül talán az animációs blokkban találtunk olyanokat, amelyeket érdemes volt megnézni. A nemzetközi mezőny valóban erős volt - a fesztivál fődíját, a Pressburger Imre-díjat a finn Thomas nyerte - személy szerint nem ennek a kicsit szentimentális, öregedésről szóló filmnek adtam volna hanem a bolgár Ziftnek, ennek a kicsit film-noiros, szürreális darabnak, amelyről mindenki, akit kérdeztem, a fődíjat várta. Persze a mi szempontunkból leginkább érdekes film Duncan Jones Moonja volt - itt a trailer - amelytől mást vártam ugyan, de nagyon jó kis film Sam Rockwellel és Kevin Spaceyvel a főszerepben - meg is kapta a kritikusok díját. A kisfilmes díj nyertesét sem találtuk el, nem a Socarrat nyert, hanem pont az általunk nem kedvelt német Schautag kapta: a hamburgi iskola szokásos - magas - gyártási színvonalán készült, de hosszú, vontatott és unalmas.
Filmfesztivált értékelni - főleg itthoni fesztiválokat - nagyon nehéz: nem lehet elvárni ugyanazt a kozmopolita pezsgést, mint mondjuk Cannes-ban vagy Karlovy Vary-ban. A filmek is sokrétűek, és pont ez minden fesztivál csapdája: hogyan lehet a sokszínűség és a minőség között úgy egyensúlyozni, hogy mindenkinek jó legyen - és ez persze lehetetlen. A magam részéről a műfaji fesztiválokat szeretem, sokkal egységesebb a mezőny és egyszerűbb dönteni a filmek között, míg egy "hagyományos" fesztiválon szinte lehetetlen összevetni egy - mondjuk - romantikus komédiát egy - csak hogy hasra ütésszerűen mondjak egyet - igazi, vérbeli köldöknézős művészfilmmel, és ez a zsűri dolgát nagyon megnehezíti, akárcsak az egész mezőny értékelését. De nem ez a lényeg; jó kis fesztivál a Cinefest, és megéri ellátogatni jövőre is - de érdemes csak a hétvégére jönni. Mindezek mellett Miskolc olyan város, amit nehéz elhagyni: főleg azért, mert úgy van kitáblázva, hogy ne is lehessen.
"300 millió forintot raboltak el egy miskolci pénzszállítóautóból"- ásítja a rádió reggel, amint Vilos kollégával Miskolc felé tartunk. A Cinefestre igyekszünk, reggel kilenc körül már magunk mögött hagytuk Budapestet, éppen holland és lengyel kamionokat kerülgetünk.Szemünk dagadt, fáradtan bámulunk az Avas szürke tekintetébe - míg el nem érünk a Művészetek Házáig, a fesztivál központjáig. A szervezőcsajok kedvesek és csinosak, a szállást azonnal intézik - szokatlan élmény ez a camusi közönyhöz szokott kritikusnak.
A szállás keresése közben belefutunk két helyi koszterületfelügyelőbe, akik a Half Life-ból ismert arctámadóként tapadnak ránk és azonnal levágnak öt ruppóra - gránitkemény tekintetüket nem hatja meg sem a fesztiválpassunk, sem a pesti rendszám, sem az a tény, hogy a legközelebbi behajtani tilos tábla háromszáz méterrel korábban volt kitéve. Közben megtudjuk, hogy még mindig nem találják az elrabolt 350 milliót.
Kétórányi parkolóhely-vadászat után sikerült végre összefutnunk Urunkkal és Parancsolónkkal (a főszerkesztővel), akinek ebéd közbeni élménybeszámolójából kiderül, hogy filmet ugyan nem sokat látott, viszont Hungler Tímea, miskolci misszióra küldött pösti származású kolléganő oldalán tegnap fél órát állt sorba egy szelet sonkáért. A rádióból dallamosan üvölt Bon Jovi, és a hír, hogy a rendőrök kitartóan keresik a 400 milliót.
A filmfelhozatal főleg a skandináv vonalra épül, svéd és finn kis- és nagyfilmek- fárasztó humor, alkohol, depresszió, sötét és tél. A hó kivételvel mindez megtalálható szállodai szobánkban is. Ha már finn film, akkor elmondhatjuk, hogy a The home of dark butterflies hozza a finn kötelezőt, csak annál talán valamivel művibb és patetikusabb. A kisjátékfilm blokkokból elsőre csak egyet vettünk: az első film, a német Schaumal egy közlekedési baleset előzményeit és következményeit mutatja be. Egy gyerekcsapat kövekkel dobálja a felüljáróról az alattuk elhaladó kocsikat, mígnem egyszer telibe találják az egyik autót. Érdekesnek tűnt, de pár perc után rájövünk, hogy hosszú, unalmas, és rosszul szerkesztett.
A magyar Vallomás már jobban indul, apa és lánya újbóli kapcsolatfelvételéről szól; Az apa próbál belelátni rég nem látott lánya életébe, de ő nem hagyja, majd kiderül a kapcsolatfelvétel valódi oka is. A színészi játék (Lukács Andor és Tóth Orsi) nem rossz, érezni a rendező érintettségét, de túlbeszélt és sajnos a konfliktusok elég elnagyoltak.
Ezek után már a spanyol Socarrat -tól már nem is várunk semmit, de meglepetésünkre megtaláltuk a fesztivál egyik legjobbját: a mindössze tízperces film egy átlagosnak nem mondható (vagy spanyol mércével mérve normális) családot mutat be, ahol a nagyapa fontos bejelentésre készül: Vilos és jómagam díjesélyesnek tartjuk, de majd szombaton kiderül. Addig is folytatjuk missziónkat, amelynek célja: nézhető filmeket találni egy nemzetközi fesztiválon. Mielőtt bárki rákérdezne: nem mi loptuk el az 500 milliót.
A Geekblog elhozza nektek a világsztárokat: Kevin Macdonalddal készült interjú - egy kis csavarral a tovább után. A beszélő fej Klág, a kamera VilosCoohagen, jómagam a volánnál.
Íme hát véget ért Budapest egyetlen olyan nemzetközi filmes eseménye, amelyre érdemes is elmenni. (Ez utóbbi kijelentést majd felülvizsgálom, de még csak április van és a Filmszemle nem ebben a ligában játszik) A 16. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon volt minden, az amerikai romantikus komédiától a tajvani drámáig - és már csak egy évet kell aludni a következőig. A következőkben három kedvenc filmet és három nagy csalódást osztunk meg, szigorúan szubjektív szempontok alapján a Kedves Olvasókkal:
1. Időbűnök:
Érdekes módon nem csak a kommentelőket, de környezetemet is megosztja ez a film. A spanyol kisköltségvetésű thriller szerintem akkor is a fesztivál legjobbja: okos, feszes, és minden peseta (akarom mondani eurocent) a vásznon van. Nem világmegváltó szenzáció, csak egy nagyon nagyon jól megcsinált film - ami akár az instant klasszikus címre is sikerrel pályázhat.
2. Fehér nászéjszaka
Még egy ok amellett, (vagy ellene, nézőpont kérdése) hogy mindenképpen Izlandra kell költözni. Ha annak idején Reykjavík ejtett rabul, akkor most néhány zátony messze gyakorlatilag mindentől. Baltasar Kormákur (aki szerencsére nem csak jobbnál jobb filmeket csinál, de gyakorlatilag visszajáró vendég a Titanicon) megint csinált egy filmet, amire nem akartam bemenni, de végül nem bántam meg: időnként mulatságos, groteszk kisszigeti humor, komoly kérdések és dilemmák, végül pedig egy olyan örökérvényű tanulság, amely azért nem kerget rögtön a jeges északi tengernek - ellentétben Hilmir Snaer Gudnasonnal. Nem véletlenül kapta a fesztivál közönségdíját.
3. Az üldöző
Nos, ez az, amire nem találok magyarázatot. Valószínűleg azért tetszik, amiért a kutyák a hátukon hengergőznek: nem tudom, de jól esik. Pedig hosszú, - több mint két óra, és gyakran unalmas is - sokáig ki sem derül, hogy mi a műfaja, (beismerem, most sem tudom) és egyébként meg nem egy nagy durranás. A dél-koreai exzsaru - most strici - lányai eltünedeznek, mígnem teljesen véletlenül rájön, hogy egy pszihopata férfi rabolja el és öli meg őket. Innen kezdve finom és kevésbé finom dél-koreai politikai utalások, sajátos jelenetek, számtalan feldobott labda - amelyekből a két óra alatt nem sokat csapnak le, de talán erre ment ki a játék. A film, olyan, mint a történet, amit elbeszél: nem tudod, hányadán állj vele, ki akarsz jönni, de valamiért ott maradsz és végignézed.
Most pedig következzen a hármas szégyenlista:
1.9 mm
Hát igen, belga dráma... Nagyjából ennyit szeretnék hozzáfűzni.
2. Felsőbb erő
Egy sokat ígérő történet ismét a napfényesnek nem csúfolható, kisstílű izlandi alvilág mindennapjaiból: David a pancser nagyra tör, majd nem történik semmi - időnként van néhány jó, valamivel több érdekes és egy rakás szar poén, utalások a sehonnan a semmibe, és Michael Imperioli legrövidebb vakációja az európai filmbe - és még ő a legjobb az egészben. Nagyon csalódott voltam, többet vártam tőle.
3. A gyilkos
Ha valamivel ki lehet kergetni a világból, ha fel lehet bosszantani valamivel, akkor az az, ha átvernek: itt van ez a film, (nem a legeredetibb alapötlettel) amelyből nagyon jó kis thriller lehetett volna. Vagy vígjáték. Ehelyett kapunk 91 percnyi melodrámát, sehonnan sehová vezető karakterekkel - talán a pénzügyi tanácsadó az, aki valahogy meg van írva, de ő sem eléggé - ostoba dialógusokkal és monológokkal. Most a Truffaut rajongók fogják be a fülüket, de egészen pontosan így ír és rendez filmet egy filmkritikus. Önmagának való, önismétlő borzalmas franciafilm-sztereotípia - erre pedig senkinek semmi szüksége.
Ez volna hát a szubjektív lista a 16. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál felhozatalából: remélem a szervezésen fognak javítani, és valaki egy kicsit az egész dolog hóna alá nyúl, mert nagyszerű fesztivál lehet ebből - mondjuk egyfajta hazai Karlovy Vary. Vagy ilyesmi.
És ez is eljött: utolsó bejelentkezés a Titanic filmjeiből amúgy klasszikus fesztiválválogatással: Egy dán thriller, egy izlandi vígjáték és egy japán társadalmi szatíra.
A jelölt alapvetően nem bonyolult film: főhősünk Jonas Bechmann ügyvéd, aki szintén jogász édesapja halálát próbálja feldolgozni. Meg van győződve róla, hogy a kétes üzelmekkel foglalkozó Claes Kiehlert tetette el láb alól, miután apjának nem sikerült őt felmentenie egy gyilkosság alól. Egy ferde éjszaka után azonban egy szállodai szobában ébred - és a zuhany alatt egy szőke lány megfojtott holtteste hever. Innen kezdve egy nagyszabású üldözéses-zsarolásos film veszi kezdetét, néhol egész jeleneteket lopva A szökevényből, hogy azután a végére minden kiderüljön. Alapvetően nem rossz darab és kellően feszes is a maga műfajához, de sajnos a csavarok annyira kiszámíthatóak, hogy legkésőbb a film közepére mindenki ki tudja találni, ki is áll az egész mögött. Egyébként látszik, hogy nem keveset áldoztak a filmre, és noha van benne felesleges túlzás, mégis rendben van. Nem fogja megváltani a világot, de egy élvezetes, sodrós thriller - többek között mosogatásra is jó.
Folytassuk a nem is olyan távoli Izlandon, ahol David egy helyi kisstílű bűnbanda nem túl sikeres álmodozó költője. Amikor - sokadjára - kidobja barátnője, új főbérlőjében öccse gyilkosát ismeri fel. Mivel a bandából is kidobják, hiszen használhatatlan, ezért különös tervet sző: bebeszéli társainak, hogy a magányos férfi valójában az izlandi alvilág (hehe) legendás figurája, aki most tért vissza Mexikóból. Sajnos a forgatókönyvben rengeteg felbukkanó lehetőségből szinte semmit sem hasznosítottak - és ezért szomorú az egész igazán. A Felsőbb erő első húsz perc ígéretes, utána azonban átfordul mélységes unalomba az egész; a jól kitalált figurákkal gyakorlatilag nem történik semmi, a rendező - itt csak tippelek - Maffiózók-mániáját kielégítő Michael Imperioli pedig két teljesen lényegtelen jelenetben bukkan fel - viszont ekkor uralja is a vásznat. Mondjuk nem olyan nehéz: a főszereplő Petur Johann Sigfusson inkább emlékeztet Kevin Smith fiatalkori énjére, és bánatos szemein kívül más színészi képessége nem nagyon van. A legjobb karakter a stáblista végén saját casting-videójában (amúgy teljesen értelmetlenül feltűnő) Stefan Schaefer, aki importált németként - érdekes módon - a legviccesebb egyben legérdekesebb figura a filmben. Aki szereti, ha szakállas emberek bámulnak ki ablakokon, valamint szívbetegsége nem engedi a gyakori poénokat, akkor ez ideális film megtekintésre és gyors elfelejtésre.
És ekkor elérkeztünk a Big Man Japanhoz, akarom mondani A legnagyobb japánhoz: az áldokumentumfilm - vagy mi a szösz - főszereplője az író/rendező Hitoshi Matsumoto, aki elsőre átlagos, negyvenes tokiói férfinek tűnik, aki nem áll éppen élete fénypontján: magányosan tengeti napjait egy kunyhóban, és szeretne háromezer dollárral többet keresni. Aztán persze kiderül, hogy ő a "Legnagyobb japán", aki megvédi Japánt az időnként rá támadó - betegebbnél betegebb kinézetű - szörnyektől. Ha ez még nem lenne elég, a nézettsége folyamatosan csökken, és egyre többen panaszkodnak az általa okozott károkra. Háát... hm... nem is tudom. Érteni vélem, mire megy ki a játék: társadalomkritika ez a javából. Van itt minden, a múltidézéstől kezdve, amikor még a "Nagy ember" hős volt, és mindenki tisztelte egészen a jelenig, amikor már senki sem akarja igazán az egészet. Mégis a tradíciók, a hagyomány életben tartja ezt az egész jelenséget. Lényegében apró, finom humoros mozzanatoktól a bizarr, már-már transzcendentális befejezésig mindenféle jó benne van, aki szereti a japán filmeket en bloc, annak ez is tetszeni fog, legalább egy kicsit. Ettől még tartom, hogy túl hosszú.
Igen, tudjuk, hogy az Edison és Leo igazándiból stop-motion mozi, a Southampton-New York vonalon pedig egy árva korallképződmény sincsen, de ez minket annyira sem aggaszt, mint Smith kapitányt 1912-ben a jégjelentés. Sőt, ha el is nyelnének minket a vogon esztétika dada habjai, mi akkor is odacsapunk az agynak! Megkapaszkodni: most az animációs filmek jönnek.
Akik azt hitték, hogy a Chelsea kapusának életét feldolgozó Soderbergh dolgozat az egyetlen biopic a fesztiválon, azok benézték: Neil Burns első egészestése George Tolles novellája alapján gyurmázza meg Thomas Alva George T. Edison mozgalmas életét. Burns állítólag sokat kilincselt a Discovery és a National Geographic csatornáknál új megközelítésű életrajzával, míg végül a vállalkozóbb kedvű Titanicnál kapott főműsor-idős besorolást… Hoppá, úgy látom kimerült az elem a naptáramban… most már mindegy, legyint megbocsátóan a főszerk, a továbbiakban Erős Antónia száraz tényszerűségével tudatom, hogy a Mary Shelley tudóstoposzára Karl May-es indiántematikát, Tim Burton gótikájára Peter Jackson-i splattert hegesztő, eklektikus kalandfilm cselekményén ugyan bőven lehetett volna még mit barkácsolni, olajozni – mindenekelőtt, hogy kevesebb helyen kotyogjon –, a helyzetkomikumok színvonala sem túl egyenletes, ám a karakterekben azért akad humor. Nem is arról van szó, hogy a kleptomán Edison hozzávetőlegesen minden nőt blokkolna, vagy hogy az egyik kísérletétől tartósan felvillanyozódott fia, Leo elektromos eredetű füst kíséretében ejakulál, inkább a technikai megvalósítás, és a kevésbé szalonképes formai ötletek honorálhatóak derűvel. Van, amelyik figurának például csótány, másiknak kutyagumi a szemöldöke, és a morbiditást ennyivel nem pipálták ki Burnsék – de most jut eszembe, hogy Peter Jacksont már említettem.
A várva várt, az áhított szkeccs, a Fél(ek) a sötétben enyhe csalódás volt; a stilárisan szerteágazó kollekció inkább hasonlít egy animációs szak eminenseinek minőségben erős szórású, de egyaránt kockázatkerülő vizsgamunkáihoz, mint „napjaink legjobb illusztrátorainak és képregény-rajzolóinak” nonstop remekléséhez. Formanyelvi erődemonstráció – igazi finesz, lelemény nélkül. A jobb rálátás érdekében most növekvő tornasorba állítjuk ezeket a biztoskezű haknianimátorokat.
Hogy a neurotikus lét-tépelődést derékszögű- és görbevonalzóval megszerkesztő Pierre Di Scuillo mi a fészkes lótúrót keres ebben a barncsban – na, az ilyen rejtélyek miatt nem marad munka nélkül Eric von Däniken. A geometrikus szenvelgés ráadásul nem átall az epizódok között – azaz több ízben – feltűnni. Kár és nemkicsit. Blutch hispán nemese hasonló elánnal sétáltatja végig az antológián szénsötét vérebeit, és politikai allegóriája ugyan egyszerűbb, mint egy lerágott csont, alkalomadtán mégis egészen közel sikerül vinnie a nézőt a Pedigree Pálság húsbamaróan kényelmetlen zsigeri élményéhez. Romain Slocombe és Marie Caillu szentül hitték, hogy a rémálmok zsírkrétával agyonfirkált labirintusában lehetetlen békésen elszenderedni. Jelentem: majdnem tévedtek.
A Jerry Kramsky és Lorenzo Mattotti nádasából leselkedő, rémisztően egyszerű szörny-gegek stílus- és hangulatbeli szépségükből fakadóan hagynak emléket maguk után. Az ausztrál testvérgyilkos druszája, Charles Burns sajnos kevésbé szuggesztív textúrát választott. Kontúros rajzainál jobbat is el tudnék képzelni a pszichoszexuális mutációkat Cronenberg figyelmével mustráló, del Torosan bogaras szerelmi történethez. A kanadai direktor vírus definícióját mindig fel lehet tenni a lejátszóba: kicsit ugyan már recseg, de sosem lesz idejétmúlt. A részletek végletes szelektálását hirdető Sin City hiú árnyékaiból sandít kifele Richard McGuier és Michel Pirus kísértethistóriája, mely nemcsak képeiben, de dramaturgiájában is egyaránt kiforrott – ez az az elegancia, ami sajnos nem jellemző a szkeccs egészére. Csont-fehér, utolsó snittje a Fél(ek) a sötétben legijesztőbb befejezése.
Az igazi, geekpróbáló horrort Makoto Shinkai szervírozta. Az új Miyazakiként ünnepelt anime maestro három epizódban mesél az első és másfeledik diákszerelemről, az elvesztett és az elszalasztott lehetőségekről – valamint az eme liliomlila, rügyzöld és barackszín emlékek kútjából egyre üvegesebb tekintettel kivödrölt emocionális nihilről. Én nem kérdőjelezem meg az órányi giccs létjogosultságát. A tizenévesek padok között lopva átpöckölt fidibusz-lírája talán az egyetlen forma, amiben a banális, az ügyetlen pátosz valóban igaz és tényleg szép. A sakura (cseresznye-virág) kultusz és az Einsteini relativitás játszóházi egymásra sandítása sem érdemel körmöst: a cseresznyevirág szirmai 5 centimétert hullnak egy másodperc alatt, éteri nyugalommal, de hogy lehet kihúzni egyetlen másodpercet a havazás miatt egy helyben veszteglő szerelvényen, ha lassan már csak órányi késéssel érhetünk el – Őhozzá? Sőt, az egész anime narratív kongása is inkább valamiféle melankolikus duruzsolásnak hat.
Tehát nem vitatom, hogy Shinkai-san lávsztorija a Tokio Hotel koncikon elsápadt plázavámpírok androgün hordáira csupaszín keresztet vetve újra fontolandóvá tette azt a szóösszetételt, hogy gyerekkori érzelmesség, de bármennyire is legitim ez a makulátlan képekből és adekvát naivitásból megfestett, borzalmasan édes szépség, bármennyire is szeretném elfogadni, a záróakkordokat szolgáltató, j-pop kareoke alatt egyértelművé vált: nekem ehhez nincs gyomrom. A screenshootok ugyan magukért beszélnek, mi azonban nyomatékosítanánk, hogy blogunk rendszeres olvasói körében a Másodpercenként 5 centimétert csak és kizárólag a hétpróbás erősidegzetűeknek ajánljuk.
Ahogy lassan közeledik a 16. Titanic vége, szerencsére befutnak az igazán megnézésre érdemes filmek - és még vasárnapig be lehet őket pótolni. Mára egy izlandi Csehov-átirat és egy spanyol thriller jutott.
A Fehér nászéjszaka Csehov Ivanovjának átirata: Jon, az irodalomprofesszor éppen nősül, a nála tizennyolc évvel fiatalabb Thorát venné el. A közelgő esküvőre azonban árnyékot vet hősünk jelentős tartozása leendő anyósa felé, de ennél nagyobb problémája is van: előző felesége halála miatt érzett bűntudata nem hagyja nyugodni. Aki látta Baltasar Kormákur első filmjét a 101 Reykjavíkot, annak nem fog nagy meglepetéssel szolgálni, mindenki más viszont azonnal Izlandra akar majd költözni. Az egész film egy kicsit Szentivánéji álomhoz hasonló, ahogy maga a sziget is, mindenki egy kicsit lökött. Kissé darabosnak tűnhet attól, hogy oda-vissza ugrál az időben, de nincs ezzel semmi baj. Hilmir Snaer szerintem még Viggo Mortensent is bármikor le tudná játszani gyakorlatilag bármiben. Ha behatóan ismerném az izlandi filmművészetet, biztosan a többieket is emlegetném, de laikusként legyen elég annyi, hogy aki szereti a kissé bohókás, ugyanakkor mégis komoly dilemmákról szóló filmeket, az meg fogja találni ebben a számítását.
Másodjára következzen az Időbűnök c. spanyol thriller. Azt már eddig is sejtettük, hogy nem kell a szomszédba menniük a spanyoloknak egy kis ijesztegetésért, gondoljunk a [REC]re vagy a Nyisd ki a szemed!-re, de Nacho Vigalndo (aki a forgatókönyvét is jegyzi a filmnek) valami olyasvalamit hozott össze nem túl sok pénzből, amely után mindenki megnyalhatja mind a húsz ujját - már ha nem irtózik az ilyesmitől. Főhősünk, Hector véletlenül visszautazik egy órát egy időgépben - és ezzel olyan események láncolatát indítja el, amelyből nem kerülhet ki győztesen. A pofonegyszerű történet viszont úgy van előadva, hogy arra nem lehet panasz, pergő, precíz és kiválóan eljátszott darab, Karra Elejalde pedig tökéletes választás a főszerepre. Túlzás nélkül mondhatom hogy ezt mindenkinek látnia kellene - és ha hinni lehet a híreknek, már készül a hollywoodi remake belőle, Cronenberg nevét hallottam harangozni. Nem lesz könnyű dolga: az Időbűnök egy nagyon összeszedett, remek film, amelyben maximálisan kiaknázták a benne rejlő lehetőségeket.
Ezen a napon olyasmi történt, amelyre ritkán volt példa: ezúton megkövetem a belga filmművészetet. A fejetlen ember kezének címe nem ígért sok jót, mindenesetre az előző napok kellemetlen belga-francia egyvelegéből nem tűnt nagyon ki. Aztán kihunytak a fények és olyasmi kezdődött, amire egyáltalán nem számítottam.
Az alaphelyzet a következő: Eva, a műugrólány egy versenyen elvéti az ugrást és beveri a fejét: két héttel később ébred fel a kómából, és meglepve tapasztalja, hogy szeretett bátyját a föld nyelte el, és apja aki az edzője is egyben pedig nagyon furcsán viselkedik. Eva bátyja keresése közben összetalálkozik két nagyon furcsa és rémisztő alakkal. A nyomok a brüsszeli Koekelberg katedrálishoz vezetnek, ahol testvére - aki, miután elhagyja az apjuk által gyermekeinek álmodott műugrókarriert, szobrásznak állt - kiállítása volt, de ott sem tudnak róla. Családja egyre nehezebben tolerálja Eva hajthatatlan vágyát, hogy megtalálja bátyját, majd később szembe kell néznie a ténnyel, hogy talán apjának is köze van az eltűnéséhez.
Az első képtől az utolsóig remekül kitalált, hangulatos kis családi thrillert kapunk, megfelelő ijesztegetéssel, nagyszerű szereplőkkel (kiemelném az apát játszó Ulrich Tukurt), végre jó dialógusokkal és megfelelő játékidővel; számomra hatalmas meglepetés volt a film. Noha nem fogja forradalmasítani a műfajt, mindenesetre nagyszerűen összerakott darab, amiben minden a helyén volt. Annyival emelném mondjuk a Szauna fölé, hogy nincs benne felesleges érzelgősség vagy túlideologizált szimbólumrendszer: egészen kézzelfogható lesz Eva lassú őrülete, ahogyan próbálja összerakni közelmúltja darabkáit, hogy eljusson az igazsághoz, mi is történt a verseny előtti éjjel... de ennél többet nem mondok, inkább nézze meg mindenki, aki szereti a jó thrillert és nem feltétlenül vágyik arra, hogy az alkotók lépten-nyomon Hitchcock parafrázisokkal tömjék a fejét.
Azt hiszem sok mindent elmond egy fesztiválról, amikor a tévészpotja izgalmasabb mint a műsoron lévő filmek - és sajnos a cím nem a véletlen műve, de ez majd kiderül lejjebb.
Ha tegnap A gyilkosról azt írtam, hogy a francia film szégyene, akkor Az Akárki megteszi bízvást megkaphatná a belga-francia film szégyene kevéssé megtisztelő címét: Adott Camille a furcsa lány, aki szülővárosáig követi Costát a csavargót. Róla elég hamar kiderül hogy megerőszakolta a lányt, aki ezért szerelmével üldözi a férfit. Harmadiknak pedig egy meglehetősen kíváncsi rendőr kerül a képbe, csak hogy teljes legyen a földi boldogság. Ennél unalmasabb, kifejezéstelenebb, valóságtól elrugaszkodottabb ömlengést csak egy befüvezett, álmodozó szűz bölcsészlány adhat ki magától egy üveg pálinka elfogyasztását követően a bretagne-i parton. Mielőtt megkérdezik: nem, nem tetszett. Nagyon sok mindent inkább javasolnék e helyett a - khm - film helyett.
Szerencsére békésebb vizekre evezhetünk a Berlin Calling kapcsán: Icarus a legendás berlini techno DJ életéből kaphatunk egy száz perces szeletet, tele (gondolom) jobbnál jobb zenével. Akár mondhatnánk hogy a film inkább Paul Kalkbrenner hosszúra nyújtott promóvideója, szerencsére azért valamivel több történik, mint a sokszor látott drogos-bulizós-fejlődős filmekben. Nem tudhatom mennyiben éltrajzi a történet, mindenesetre a főhős hiteles, a vágás és a képek profik, úgyhogy aki szereti az ilyesmit - mármint a német technót - annak örömet fog okozni, a magam részéről én visszatérek a Human Traffichez.
Röviddel a múzsa vizitációját követően odafordultam a négyeshatoson a szintén fesztiváli élményeit emésztgető, kedves leányhoz, hogy megkérdezzem, mit szól a címben szereplő kis szójátékhoz. Az arcán hirtelen átfutó, jeges döbbenet biztosított afelől, hogy Laár András és Sas József szellemiségének esszenciális ötvözetétől nem szabad tágítanom. A rátarti felhasználó-barátságtalanság hasonló lelkülete vezérelhette a finn Odalenn készítőit. Valószínűsíthetően a Titanic rendezőinek kegyes gesztusa, hogy ezt az opust hajnali tízre fűzték be: körülbelül ilyesmi lehetett volna Uwe Boll vizsgafilmje, ha történetesen Stephen King egy kiadatlan, korai novelláját álmodja vászonra. De tényleg, ez valami szörnyen szar.
Helyszín kórház, szereplők a mumusok által migrénig kergetett kislány, az őt agyvizsgálatra kísérő apa, a további tomográfiai procedúrák mellett érvelő, csini nővérke, egy unszimpi menedzser, a fekete biztonsági őr meg egy sejtelmes hajlesz. Áramkimaradás, liftbeszorulás, mindenki-más-eltűnése, működésképtelen órák, mogorva manifesztációk, tépelődések, ilyesmik. Valahol valóban értékelendő, hogy Pete Riski a legkisebb kockázatot sem vállalva kanalazta össze a szóba jöhető kliséket, hogy mind a sokk-effektek, mind az elhalálozási sorrend, mind a tizedik percben borítékolható végkifejlet vonatkozásában ritka figyelmet tanúsított még a szívbeteg nézők iránt is (filmtörténelem második legdevalválódottabb gegje szerintem lassan újra erény), ám Varró Attila hangalámondása nélkül egy időtlen kínszenvedés lett volna ez a 87 perc. A titokzatos rémlények első nyíltszíni támadását követő, heves viták egyik sorát például az addig megszokottnál két árnyalatnyival blazírtabban sikerült felkonferálni, a mondat pedig az volt, hogy „Tömegpszichózis – a seggem.”
Elképzelhető, hogy Attila munkásságának volt némi köze a vetítés során kórusban felharsanó derűhöz.
Beyonderrel egy-egy „sajtos croissant” után (olyankor hol vannak a fogyasztóvédelmisek, amikor egy sajtreszelékkel behintett, elfuserált pogácsát sóznak rám eme néven kilókilencvenér?) ültünk neki a második fogásnak, ami már nem csak nyomokban tartalmazott szórakoztató összetevőket. A szintén az Északi fények szekcióba nevezett, szintén finn Szauna az 1595-ös Nagy Északi Háború végeztével deklarálandó, homályos határvonalat húzza meg – bűn és bűnhődés között. A naiv térképészt és jóval többet látott, lelkiismeretileg jóval terheltebb bátyját Antti-Jussi Annila direktor ha nem is a leghatározottabb dramaturgiával, de roppant eltökéltséggel veszejti el, finoman kihasználva az alapszituációban rejlő lehetőségeket. Adrien Lyne vagy éppen Guiseppe Tornatore hasonszőrű munkái után egy ilyen allegorikus cselekmény-vezetés puszta formalitásnak tűnhet (igen, ez valóban nem véletlen szófordulat volt), egy leheletnyi, ám felesleges számszerű utalás ellenére azonban Annila nagyon jól keveri kártyáit. A helyenként igazán félelmetes Szauna nem erőlteti túlságosan a szimbolikáját, a megjelenített lélektani folyamatok pedig pont ezért olyan szuggesztívek – még ha a finn rendező sokkal mohóbb és türelmetlenebb is, mint Tarkovszkij.
A bűn mélysége szekció: Na Hong-Jin: Az üldöző. Dél-Korea tavalyi slágere lefitymáló üzenet az europid mainstreamnek. Züllött figurákkal csordultig pakolt, muzeális thriller alapszitu elvetemült hangnemi váltásokkal, mely közönségsiker ÉS zaftaddikt geektől a diegézis titkait elmélyülten fürkésző teoretikusig igen sokakat sarkallhat elismerő csettintésre. Az eltűnt kurvái után nyomozó, korrupt strici (ő volna a protagonista) és az annak alkalmazottait kalapáccsal és vésővel amortizáló kliens fogócskájának az elsőfilmes Hong-Jin időben, térben igen szűk korlátokat szab, kicsit ennek is köszönhető, hogy a narratíva (második megtekintésre már gyanúsan konzekvensnek tetsző…) esetlegességei minimum elnézhetőek. Mindenképpen kiemelendő Az üldöző humora, ami még Bong Joon-Ho jobb pillanatait is megidézi – nem is egyszer –, ideértve a Hollywoodi előadásban általában affektáns, emitt mégis eleven, természetes helyzetkomikumokat, merő arckifejezéseket (még ahogy pofozkodva verekednek, abban is van valami komolyan esetlen, valami mesterkéletlenül mókás), vagy például az empatikus társadalombírálatot, melynek keretében bohém flegmasággal tudják le többek között azokat az erőszakos rendőri visszaéléseket, amik miatt hét évad óta tesznek éjt nappallá Jack Bauerék. Dőreség volna figyelmen kívül hagyni az eme, örömtelibb szakaszok közé ékelt erőszak-futamokat, melyek addig vannak kitartva egyenként, mint Oh Dae-su alagsori magánszáma – bárminemű stilizáció nélkül. It’s hammer time!
Péntek van - illetve volt, hiszen a cikket is éppen szombaton írom - és még csak most kezdünk belelendülni: a mai felhozatal szerencsére gazdagabb mint az ezt megelőző napi volt. Jófajta bosszúfilmeket láttunk két megközelítésből:
Az első a Mocsok c. hongkongi film Derek Kwok Chi-kin rendezésében. Ha láttuk a várost éjjel, most megláthatjuk milyen sötét is valójában: Jan a korrupt és kallódó zsaru (Shawn Yue) az egyik helyi triádvezérnő (sic!) fiának eltűnése után belekerül egy szinte végtelennek tűnő bosszúhadjáratba, amikor is jó szokás szerint a végére mindenki mindenkit kinyír - !SPOILER! érdekes módon a triádvezérnő (aki megjegyzem a legjobb figura a filmben) fia megkerül, zárójelbe téve az azt megelőző másfél órányi kemény és meglehetősen naturalista vérengzést. A tempó hongkongi filmtől szokatlanul lassú és talán eg fokkal érzelgősebb a kelleténél, de szerencsére ez nem fogja elvonni nagyon a figyelmünket. Ha nem is hibátlan darab, de mindenképpen ajánlom, ha mást nem az akciójelenetek miatt: ezekről garantáltan nem a pekingi opera fog eszünkbe jutni. Véresek és fájdalmasak.
Akár csak a versenyprogramban futó 9 mm a törökországból honosított Taylan Barman tollából, aki - amint a katalógus büszkén hirdeti - nem járt filmes iskolába. Ellenben biztosan megnézte az elmúlt tizenöt év hazai termését: régen láttam már filmet, amely kevésbé érintett meg, mint a főszereplő család (Nadine, a kábszerosztályos nyomozónő, Roger, az alkoholista, nyomorék (sic!) férj és Laurent a klasszikus kamasz) tragédiája. Aki szereti a kisrealista, "eszköztelen" filmeket, ez is tetszeni fog neki.
De térjünk vissza a bosszúhoz: Az apokalipszis lovasa egy apa megrázó bosszúhadjáratát mutatja be, amibe egy problémás tinédzser stoppos, Alice is belekeveredik. Ez a film olyan mint Ausztrália: vad, kegyetlen és furcsán beszélik az angolt. Mindezek mellett a főszereplők, Peter Marshall és Caroline Marohasy is nagyon jók. Egy mondatban összefoglalva: ez itt kérem az ausztrál Nem vénnek való vidék.
"Az egyetlen normális filmfesztivál a városban!" - dohog mellettem a felajzott, feltűnően filmszakos egyetemistának kinéző egyén. Egyelőre nem foglalok állást sem mellette sem ellene; éppen a mozgólépcsőn igyekszünk felfelé a Blahán. Reggel van, ilyenkor normális emberek munkába mennek - vagy éppenséggel felébrednek, mi néhányan meredten előreszegezett tekintettel próbáljuk elkerülni a kéregetők, perui zenészek és szórólaposztók hadát. Most mi megmásszuk azt a jéghegyet - pusztán azért, mert ott van. Amikor befutok, alig féltucatnyi ember lézeng az Urániában: az aulában ráadásul sötét is van, még fel sem kapcsolták a villanyt. Ekkor ráeszmélek: egy órával azelőtt értem ide, hogy bármi is elkezdődött volna, ezért átfutottam a szomszédba egy hamburgerért, amely a legszebb City Grilles időket idézte: mustár, kecsap, csalamádé, patkányhús.
Visszatértemkor belefutok Beyonder kollégába. Egy ideig tanakodunk, hogyan is alakítsuk a menetrendet: ötvenhat filmből választhatunk, és elég sok minden érdekel minket - illetve elég sok mindent kellene megosztanunk a Tisztelt Olvtársakkal is - úgyhogy a tervezgetést egy időre félrerakjuk, kezdődik a - nyitófilmet leszámítva - az idei, 16. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál első, hivatalos és sajtóvetítése, még pedig A behajtó c. kazah gengszterfilmmel.
Akan Szatajev, a kazah Herendi Gábor: ahogy a katalógusból megtudhattuk ezzel a filmmel szeretné megteremteni a kazah közönségfilmet: amit eddig tudni lehetett, hogy hazájában kétmillió dollárt (!) hozott, ami hazai léptékkel sem kevés pénz. A sztori dióhéjban egy nagyon kemény bokszoló/behajtó/gengszterjobbkéz életét meséli el: tisztes munka a vágás, látszik hogy sok pénzt és energiát fordítottak arra, hogy filmnek is nézzen ki. Ezzel sajnos ki is fújt az egész: valószínűleg a kazah színjátszás színe-java szerepelhetett - fájdalom, nem tudtam elmélyülni a témában eléggé - de sokszor nem történik semmi, pedig mintha akartak volna írni cselekményt vagy valamit. Az életpálya leírása megfelel a szokásos kelet-európai eseményeknek: összeomlik a Szovjetunió, megjelennek a gazdag emberek meg a kemény emberek, elkezd mindenki bőrdzsekit hordani, a gazdag emberek kezdetben Camaróval járnak Don Johnson-féle bordó zakóban (á la Nash Bridges), majd feltűnik az egykori szerelem aki aztán hősünk asszonya lesz - ehhez kapcsolódik a kedvenc párbeszédem a hős és partnere között: "- Most nagyon boldognak érzem magam. - - Én meg elváltam." Nem tudom, hogy a fordítók hibája vagy a forgatókönyvé, de a párbeszédek vastagon belülről súrolják a cikihatárt. Aztán történik mindenféle dolog, és megölik hősünk főnökét egyben fogadott bátyját, és eljön a bosszú ideje - mire a Behajtót leszúrják egy parkolóban. Ekkor közli, hogy ennyi volt - és már el is telt a nyolcvan perc. Ha valakit érdekel, azért érdemes vele egy próbát tenni. Vannak benne jó dolgok, a legjobb az, hogy nem olyan hosszú.
Ezek után még volt negyed órám - Beyonder kolléga nem várta meg az előző film végét - hogy felkészüljek a több mint két órás Gomorrára. Ha szerették annak idején a Polip című kultuszsorozatot, nos ebben a filmben nyoma sincs ennek. Olyan, mintha dokumentumfilmet néznénk: minden groteszknek tűnő jelenetével együtt iszonyatosan valóságosnak hat. Elhisszük, hogy ennél borzasztóbb lét kevés van, mint klánok közé szorulva élni kis medencénktől nem is olyan messzire. Ez egy olyan világ, ahol a Camorra a minden; a tűzoltóság, mentők, rendőrség. Ők a bátyád, az apád, az anyád, a feleséged, a főnököd. Nekik adod mindened és ők adnak neked mindent. És ahol a miniszterelnököt nem Silvio Berlusconinak, hanem Pietro Berettának hívják. Előre szólok, hosszú, nem a legfelemelőbb film, de megéri. Nem a leggeekebb darab, de ez még csak az első nap, a java majd ez után jön...
Holnap startol a Titanic, a Geekz szokás szerint idén is ott lesz a fedélzeten. Az már biztos, hogy nem fogjuk mind az 56 filmet megnézni, de felsoroljuk azt a 16-ot, ami a katalógus alapján érdekesebbnek és a profilunkba vágónak tűnik.
A bűn mélységei
Mivel eredendően éjsötét lelkülettel rendelkezünk mindannyian, a tervek szerint idén is A bűn mélységei szekcióból fogunk a legtöbbet csemegézni. A merítés széles: dél-koreai, hongkongi, osztrák, olasz, spanyol, belga, ausztrál vagy kazah (!) film is szerepel a kínálatban.
Mocsok Ching toi, hongkongi, 2008
Rendező: Derek Kwok Chi-kin
Szereplők: Shawn Yue, Bonnie Xian, Louis Fan, Matt Chow
A Sham Shui Po nevű városrészben vagyunk lecsúszott zsaruk, a népi Kínából származó, tartózkodási engedély nélküli prostituáltak, alsókategóriás triádvezérek és indiai rablógyilkosok között. Amikor egy triádvezér nő fia eltűnik, a hatalmi felépítmény roskadozni kezd. Jan (Shawn Yue), a korrupt zsaru megbízást kap a gengszterdámától, hogy szálljon rá a rivális banda vezérére, Tongra, akit fia elrablásával gyanúsít. Amikor Tongot Jan jelenlétében megölik, a hajléktalan bérgyilkos pedig Jan kedvenc örömlányának 11 éves unokahúgával kezd barátkozni, a véres leszámolás már nem várat magára sokáig… Derek Kwok rendező a divatos, túlpörgetett tempó helyett a hangulatteremtésre helyezi a hangsúlyt, és melankolikus pillanatokkal ellenpontozza a kirobbanó erőszakot. Az eredetinek nem mondható elemekből Kwoknak remek arányérzékkel sikerült megalkotnia az év egyik legjobb hongkongi filmjét.
Az üldöző Chugyeogja, dél-koreai, 2008
Rendező: Na Hong-Jin
Szereplők: Kim Yun-Seok, Ha Jung-Woo, Seo Yeong-Hie, Jung In-gi
Zavarodott elméjű sorozatgyilkost vesz üldözőbe egy volt rendőr, akit korruptsága miatt rúgtak ki egykor, és most lányokat futtat Szöulban. Az üzlet haldoklik, és Jun-Ho jobb híján egy influenzás lányt szervez be, aki azonban elődeihez hasonlóan csakhamar eltűnik. Jun-Ho kénytelen maga nyomozásba kezdeni: azt gyanítja, hogy a konkurencia csábítja át magához a lányait, ezért először a versenytársaknál néz körül. A gyanúsított rács mögé kerül, de a lányoknak továbbra sincs nyoma. A stricivé lett rendőr versenyfutásba kezd az idővel, hogy megtalálja őket, mielőtt a férfi tizenkét órával később kiszabadul. A kanyargós történetben a feszültség fő forrása a korrupt, kegyetlen és közömbös koreai rendőrség, melyet a szintén nem makulátlan lelkiismeretű Jun-Ho belülről is jól ismer. A rosszfiúkra vadászó főhős figurája eltér a műfajban megszokott sablontól: a jó nem válik el egyértelműen a rossztól. A társadalomkritikával vegyített feszes thriller 2008 legnézettebb filmje volt Dél-Koreában.
Az apokalipszis lovasa The Horseman, Ausztrália, 2008
Rendező: Steven Kastrissios
Szereplők: Peter Marshall, Caroline Marohasy, Brad McMurray, Jack Henry
Christian az ausztrál sivatagon halad keresztül, és a lánya halála jár a fejében. Az a videofelvétel nyugtalanítja, amit a posta hozott nemrég névtelen feladóval, és amelynek képein idegen férfiak bántalmazzák a lányát a tragédia előtt. Az apát egyszerre gyötri a gyász és a bosszúvágy. Útközben felvesz egy bajba jutott lányt, és kettejük között különös kapcsolat szövődik. A tizenéves Alice azonban nem is sejti, hogy Christian bosszúhadjáratának melléktermékeként minden megállónál hullákat hagynak maguk mögött. A szédítő akciójeleneteket finom, drámai pillanatok váltják, és a kevéssé ismert színészek is erős alakításokat hoznak. Az apokalipszis lovasa a gyász, a megbocsátás és a bosszú megrendítő meséje.
Csontdaráló Der Knochenmann, Ausztria, 2008
Rendező: Wolfgang Murnberger
Szereplők: Josef Hader, Josef Bierbichler, Birgit Minichmayr, Christoph Luser
Brenner, a volt nyomozó egy eltűnt férfi után kutatva egy bizarr vidéki vendéglőbe, a sült csirkéjéről híres Löschenkohl csárdába érkezik. Ahogy az már Brenner eseteiben lenni szokott, a pincében működő csontzúzó masina kulcsszerepet játszik a rejtélyben, melynek felgöngyölítése során Brenner maga is halálos veszedelembe kerül. A csábos fiatal kocsmárosnő ugyanis oly mértékben elcsavarja a derék detektív fejét, hogy az örülhet, ha sikerül a nyakán tartania. A Csontdaráló immár a harmadik film Wolf Haas bestsellerei nyomán az állandó alkotótriótól: a forgatókönyv Wolfgang Murnberger rendező, a főszerepet alakító Josef Hader, illetve a regényíró közös munkája. „Nehéz a Csontdaráló műfaját meghatározni. Egyszerűen ellenáll minden besorolásnak. Ezúttal igyekeztünk közelebb kerülni a szereplőkhöz, többet látunk Brennerből mint emberből. Szerelmes lesz, minek következtében úgy tűnik, kedvesebb emberré válik. Most is sok azonban a kemény, erőszakos jelenet. A történet egy olyan figuráról szól, aki éppoly erős, mint Brenner. Pontosan követni lehet a folyamatot, hogyan kerül ez az illető az erőszak spiráljába anélkül, hogy akarná. Remélem, a közönség képes lesz együtt érezni vele a film jelentős részében, legalábbis addig, amíg el nem durvulnak a dolgok.” (Wolfgang Murnberger)
A fejetlen ember keze Où est la main de l’homme sans tête, Belgium, 2007
Rendező: Guillaume Malandrin, Stéphane Malandrin
Szereplők: Cécile de France, Ulrich Tukur, Bouli Lanners, Jan Hammenecker
Eva Sanders 25 éves műugró, nemzetközi versenyek győztese. Példás sportoló, életét a tízméteres ugrásoknak szenteli, edzője a saját apja, Peter. Egy alkalommal elvéti ugrását, beveri a fejét és kómába esik. Amikor két héttel később magához tér, eszébe jut a macskája, melyet még a baleset előtt bátyjára bízott, de nemcsak a macskát nem leli, a fivére is eltűnt. Eva a keresésükre indul, és egyre inkább erősödik benne a gyanú, hogy eltűnésükhöz apjának is köze lehet. Ki kell derítenie az igazságot, még ha ez örökre meg is változtatja az életét és apjához való viszonyát.
Időbűnök Los Cronocrímenes, Spanyolország, 2007
Rendező: Nacho Vigalondo
Szereplők: Karra Elejalde, Candela Fernández, Bárbara Goenaga, Nacho Vigalondo
Az ördögien agyafúrt időutazásos thrillerben – melynek máris készül az angol nyelvű remake-je – a középkorú Hector rémálmait látjuk megelevenedni. Miután a nyaralójához közeli erdőben megpillant egy meztelen nőt, Hector nyomozni kezd, ám nemsokára egy fegyveres idegen támad rá, és menekülnie kell. Hamarosan kiderül, hogy nincs menekvés: a nyomok Hector saját közelmúltjába vezetnek… „Nacho Vigalondo bemutatkozó nagyjátékfilmje remekül példázza, hogy ha jó a forgatókönyv, kevés pénzből is lehet remek időutazásos filmet készíteni. Adott egy B-filmes cselekmény precíz írástechnikával, egyszerű stílussal és egy rokonszenvesen laza főhőssel – aki rá se ránt, amikor az idő összezavarodik körülötte –, és az eredmény egy felejthetetlenül friss mozi.” (Jonathan Holland)
A gyilkos Le Tueur, Franciaország, 2007
Rendező: Cédric Anger
Szereplők: Grégoire Colin, Gilbert Melki, Mélanie Laurent
A pénzügyi befektetéssel foglalkozó Leo Zimmerman hőn szeretett kislányáért él. Példás élete fenekestül felfordul, amikor betoppan irodájába egy Dimitri Kopas nevű férfi. Zimmerman számára hamar kiderül, hogy Kopas nem átlagos ügyfél, hanem azért jött, hogy megölje őt. Eluralkodik rajta a félelem, s mikor már aludni sem tud, elhatározza, hogy szemtől szemben találkozik gyilkosával, és különös alkut ajánl neki. A film leleményes módon mutatja be gyilkos és áldozat figuráját. A félős, de céltudatos üzletember a hidegvérű Kopasnak egy olyan csatában válik ellenfelévé, amely mindkettőjüket örökre megváltoztatja. Cédric Anger első nagyjátékfilmjéhez két erős karaktert választott, akik Párizs festői sugárútjain túl, a kínai negyedhez közel eső, kietlen vidéken mozognak. A minimalista, de stílusos, thrillerbe torkolló film Kopas könyörtelensége ellenére humánus lezárást kap.
Északi fények
Idén főleg műfaji jellegű filmekkel vannak jelen a skandináv országok. Aki látta a Csak egy szerelmesfilmet, a Vérvonalat, az Engedj be-t az tudja, hogy újabban nem csak a dogmában, de a thrillerben, krimiben és horrorban is egyre jobbak arrafelé. Remélhetőleg ezt igazolja majd az idei válogatás is.
Borzasztó boldog Frygtelig lykkelik, Dánia, 2008
Rendező: Henrik Ruben Genz
Szereplők: Jakob Cedergren, Kim Bodnia, Lene Maria Christensen, Lars Brygmann
Robertet, a koppenhágai rendőrt egy szakmai ballépése miatt átmenetileg egy dél-jutlandi kisvárosba helyezik át. A szokványosan lomha és borongós napon a nagyvárosi férfi érkezése kíváncsiságot csal a helyi lakosok rideg arcára. A rendőrtiszt, aki igyekszik a nagykönyvben megírtak szerint cselekedni, hamar összetűzésbe kerül a helyiekkel, és lassan rájön, hogy a békés vidéki élet felszíne alatt sötét titkok rejlenek. Genz groteszk drámáját Erling Jepsen (A sírás művészete) egyik regénye inspirálta, mely eredeti módon vegyíti a bűnügyi, western és horror elemeket: a rendező sajátos formai megoldásokkal és lenyűgöző hitelességgel teremti meg a zavart közösségben uralkodó különös atmoszférát. „Azt akartam, hogy a film olyan legyen, mint egy szürreális rémálom egy párhuzamos világban, ahol a dolgok valóságosnak tűnnek, mégis minden el van tolódva egy kissé” – mondja a rendező.
Felsőbb erő Stóra planið, Izland, 2008
Rendező: Olaf de Fleur Johannesson
Szereplők: Petur Johann Sigfusson, Eggert Thorleifsson, Michael Imperioli (! - szerk.)
Fapofával és fagyos humorral jelenik meg a filmben az izlandi maffia, melynek egyik helyi bűnszervezetébe egy önjelölt költőt is bevesznek. Amikor az uzsorázó banda legfiatalabb tagja a főbérlőjében ismeri fel kisöccse vélt gyilkosát, merész tervet sző: bebeszéli társainak, hogy a magányos férfi valójában hírhedt szélhámos, akit utoljára Mexikóban láttak. Olaf de Fleur nem próbálja hitelessé tenni gengsztereit. Ellenkezőleg, szándékosan halmozza a hihetetlen szituációkat, amik Davidet végül a furcsa bűnszervezet élére repítik. A Maffiózókból importált Michael Imperioli és a film producere, aki a német csaló szerepét játssza, sokat hozzáad a képtelen történethez, melynek minden kockáján átsüt a filmezés öröme.
A jelölt Kandidaten, Dánia, 2008
Rendező: Kasper Barfoed
Szereplők: Nikolaj Lie Kaas, Tuva Novotny, Kim Bodnia, Ulf Pilgaard
Jonas Bechmann ügyvéd (Nikolaj Lie Kaas) odaadóan szolgálja a rendszert mindaddig, míg egy nap sötét zsarolási ügy áldozata nem lesz. Ekkor a kezébe veszi a dolgok irányítását, és üldözőbe veszi azokat, akik megfenyegették. Semmi sem az azonban, aminek látszik. Jonas a zsarolás nyomán apja másfél évvel azelőtti rejtélyes haláláról tud meg új információkat, és szemben találja magát egy sokat próbált szélhámossal, Claes Kiehlerttel. Rá kell döbbennie, hogy ebben a veszélyes és kiismerhetetlen világban általa befolyásolhatatlan erőknek van kiszolgáltatva. „Kasper Barfoed rendező múlt és jelen képeinek váltogatásával remekül teremti meg a káosz nyugtalanító atmoszféráját. Jonashoz hasonlóan mi is csak találgathatunk, mi vajon az igazság. Mesteri cselekményvezetése, jellegzetes hangzásvilága és az emlékezetes alakítások teszik a filmet az utóbbi évek egyik legkiválóbb európai noirjává.” (Sarah Lutton)
Odalenn Dark Floors, Finnország, 2007
Rendező: Pete Riski
Szereplők: Skye Bennett, Noah Huntley, Dominique Mcelligott, Leon Herbert
Ben tomográfos agyvizsgálatra viszi a kórházba autista kislányát, Sarah-t, de amikor megrendül bizalma a kezelésben, úgy dönt, erőszakkal is elviszi onnan a kislányt. Menekülésük közben a lift áramkimaradás miatt leáll, és ők három idegennel összezárva kénytelenek megvárni, míg az ajtó kinyílik. A kórház folyosóit elnéptelenedve találják. Csakhamar megcsonkított holttestekre bukkannak, és egy titokzatos, sötét világ szörnyei támadnak rájuk. Rá kell ébredniük, hogy a csoport megmenekülése egyedül a kislányon múlik. Az eurovíziós dalfesztivál finn győztese, a Lordi játssza a film betétdalát, és az együttes tagjai alakítják a horrorfilm főszerepeit is. „A Lordi athéni győzelme után Mr. Lordi egy interjúban utalt rá, hogy fel kellene hívnom őt, amit meg is tettem. Akkor vetette fel ennek a kórházban játszódó horrorfilmnek az ötletét, amely az amerikai slasher hagyományát követné, enyhe japán beütéssel” – meséli a film producere, Marcus Selin.
Szauna Sauna, Finnország, 2008
Rendező: Antti-Jussi Annila
Szereplők: Ville Virtanen, Tommi Eronen, Viktor Klimenko, Rain Tolk, Kari Ketonen
1595-öt írunk – a hosszú svéd-orosz háborúnak vége. Két testvér, Knut és Erik, a Finnország és Oroszország határát kijelölő bizottság tagjai szörnyű bűnt követnek el: hagynak meghalni egy fiatal lányt. Amikor csapatuk egy felderítetlen mocsárvidéken halad át, a lány kísértete utoléri őket. Az eltikkadt férfiak egy névtelen faluban keresnek menedéket, ahol egy szaunára bukkannak. A fivérek megbocsátást keresve lépnek a szaunába, hogy lemossák magukról bűneiket… „A Szauna arról szól, hogyan képes felemészteni az embert a bűn és a bűntudat. A kivitelezés mesteri – a vizuálisan rendkívül erős Jade Warrior rendezőjétől nem meglepő módon. Annila ismét a művészfilm és a műfaji film közti határvonalat igyekszik áthidalni. A film a keményvonalas horror rajongóinak valószínűleg csalódást okoz majd, de annál nagyobb gyönyörűséget szerezhet azoknak, akik a hangulatokkal és gondolatokkal is eljátszó borzongatást kedvelik.” (Todd Brown)
Animációk és vígjátékok
Idén csak három animációs film szerepel a programban, és azok is inkább a szerzői(bb) vonulathoz tartoznak, de nem fogjuk kihagyni egyiket sem. A vígjátékok közül egy „retrokomédiát” ajánlunk, meg egy japán durvulatot, aminek épp nemrég csodálkoztunk rá a trélerére.
Edison és Leo Edison and Leo, Kanada, 2008
Rendező: Neil Burns
Edisonék nem egy átlagos család. George T. Edison, az őrült tudós szorgalmasan munkálkodik laboratóriumában új találmányain. Habár briliáns elme, elég fura alak. Egy gyerekkori vonatbaleset miatt például a fogaival hall, felfedezéseivel pedig állandóan veszélybe sodorja hozzátartozóit. Egy nap valóban megtörténik a legrosszabb: egyik fia, Leo elektromossá válik, s emiatt hátralévő életében senkit nem érinthet meg. Miután tíz évig barátok nélkül él, Leo végül Zella személyében lel társra. Edison azonban új anyát keres fiai számára, ezért lenyúlja Leo barátnőjét. „Neil Burns animációs filmje egy szürreális, XIX. századi fantáziavilágban játszódik, és stop-motion animációs technikával készült. A rendező és animátor csapata George Toles novellája alapján noiros, gótikus hangulatú tündérmesét kreált. Az Edison és Leo átütő teljesítmény, mind vizualitása, mind tartalma miatt. Története során mindvégig meglepetéseket szerez.” (Jesse Wente)
A Mese a cseresznyevirágokról című első epizódban megismerjük Takakit és barátját, Arakit, akik egyformán szeretik a könyveket, és akiket egyformán szeretnek gúnyolni a többi gyerekek. Akkor is tartják egymással a kapcsolatot mobilon és e-mailen, amikor szüleikkel elköltöznek. Egy újabb költözés előtt Takaki meg akarja látogatni Arakit, de a vonatút végtelenül hosszúra nyúlik és ismeretlen állomásokon vezet át. Az Űrhajósok címet viselő második részben magányos fiatalemberként látjuk viszont Takakit a Tanegasima-szigeten, amint SMS-eket ír Arakinak, amiket aztán soha nem küld el, miközben egy magányos fiatal lány, Kanae – akinek elsuttogott monológjai szolgálnak narráció gyanánt – arra készül, hogy szerelmet valljon a fiúnak. A harmadik, mában játszódó epizód, amely a Másodpercenként 5 centiméter címet kapta, magányos szobákban és Tokió személytelen miliőjében játszódik. Takaki kiábrándult felnőtt, aki céltalanul bolyong a városban, és csodálkozva megtorpan, amikor egy ismerősnek látszó nő vele szemben keresztezi a vasúti síneket.
Fél(ek) a sötétben Peur(s) do Noir, Franciaország, 2007
Rendező: Blutch, Charles Burns, Marie Caillou, Pierre Di Sciullo, Lorenzo Mattotti, Richard McGuire
Ambiciózus animációs film napjaink legjobb illusztrátoraitól és képregény-rajzolóitól. A munkát a Canal+ művészeti vezetője, Etienne Robial koordinálta, hogy a legjobbat hozza ki az alkotókból, akik a félelem témáját járták körül. Itt ugyanis minden a félelemről szól, legyen annak tárgya képzelt vagy valós, és emlékeztessen bár William Burroughs rémmeséire, David Cronenberg testhorror sokkeffektjeire, a japán horrorkultúrára, vagy éppen David Lynch szürreális pánikkeltésére.
A film Charles Burns történetével kezdődik, melyben egy gyanútlan tinédzser válik egy vonzó lány áldozatává. Jerry Kramsky és Lorenzo Mattotti kisfilmjében az emberek egy mocsár környékén tűnnek el nyomtalanul, Blutch munkájában pedig egy spanyol nemesembert látunk, aki négy vérszomjas kopójával járja egy város szűk utcáit áldozatot keresve. A fotográfus, filmes és festő Romain Slocombe és Marie Caillou a 11 éves Sumako történetét meséli el, aki egyre valósabb rémálmok fogságába esik egy pszichiátriai intézetben, míg a festő Richard McGuire és Michel Pirus meséjében egy kopasz, bajuszos férfi kénytelen rádöbbenni, hogy az elhagyatott ház, ahol menedéket keresett, nem a legbiztonságosabb hely a környéken. A sort Pierre Di Sciullo zárja, aki ügyesen kivitelezett, absztrakt inzertekkel illusztrálja az emberi sors hiábavalóságát. A film az Animatic néven ismert technológia segítségével készült, amely közvetlenül köti össze a sztoribordot a számítógépes grafikával.
Adventureland amerikai, 2007
Rendező: Greg Mottola
Szereplők: Jesse Eisenberg, Kristen Stewart, Ryan Reynolds, Martin Starr, Bill Hader, Kristen Wiig
1987 nyara: James Brennan friss diplomával a zsebében álmai nyaralására készül Európába. Ám amikor szülei megvonják az út anyagi támogatását, James-nek nincs más választása, mint munkát vállalni a helyi vidámparkban. Isten veletek német sörök, világhírű múzeumok és édes francia lányok! James-t ezen a nyáron türelmetlen apukák, plüssmackók és vattacukorért nyivákoló gyerekek várják. A rémálomba illő nyár azonban életre szóló kalandba fordul, amikor James pont ott talál rá a szerelemre, ahol a legkevésbé számít rá. Greg Mottola író-rendező saját élményei alapján készítette el filmjét, amelyen érződik a pontos hely- és emberismeret. Jesse Eisenberg alakítása egyszerre szívbemarkoló és szórakoztató, A tintahal és a bálna mellett az Adventurelandben is bizonyságát adja, mennyire ért az ifjúkori szorongás kifejezéséhez. Az Adventureland mulatságos felnőtté válási története mindazokhoz szól, akik dolgoztak már embert próbáló munkahelyeken, mégsem cserélnék el az élményt semmiért.
Furcsa állapotba kerültem a szombati filmek után - nem lehet egyértelmű döntést hozni róluk. Megvannak az előnyeik, amiket eddig a magyar film nélkülözött (történetvezetés, karakterek, színészek), de mindig akad valami, amitől lefelé görbül az egyszeri néző szája.
Pater Sparrow 1 című filmje - tanult kollégám szerint a legnehezebben kereshető film p2p-ben – már délelőtt feladja a leckét.
Már a film elején két kellemes meglepetés ér: az egyik a stílusos feliratozás, másik a gyönyörű Kerekes Vica.
A történet szerint egy világhírű könyvesboltban eltűnik minden könyv és helyükre statisztikai adatokat tartalmazó könyvek kerülnek - leírva az egész emberiség egyetlen napját. Ezután nyomozás kezdődik, hogy ki tette ezt, de a vezető nyomozó sem tudja kivonni magát a könyv magnetikus hatása alól.
Az értékelés nehézségét az okozza, hogy filmként nehezen értelmezhető. Filozófiai értekezés az emberről (Tarkovszkij a partvonalnál melegít), kissé idejétmúlt treatment - kritika a zárt intézetekben folyó „gyógykezelés”-ekről, totalitárius rendszerekről, az információ hatalmáról - bibliai áthallásokkal. Ilyen töménységgel heroincsempészek dolgoznak.
Sparrow elköveti a tipikus elsőfilmes hibát - mindent bele akar pakolni egyetlen filmbe, de ezt a legjobb módon teszi. Formailag nincs olyan technika, amit ne használna - álomjelenetek az egyre gyönyörűbb Kerekes Vicával és az egyre erősebben káromkodó Mucsi Zoltánnal, dokumentumfilmek a végveszélybe rohanó emberiségről, fiktív médiainzertek.
A film szerkezete rendben is van, de a dialógusoktól sokszor állt fel a szőr a hátamon (persze: még a Dörmögő Dömötör minden sorát is elhiszem, ha Sinkó László mondja). Az sem tesz jót, hogy minden szereplő egyben narrátor is. A képi világ szuggesztív, egyedi, sokat segít ebben Tóth Widamon Máté kamerája. Stanislaw Lemet adaptálni mindig kihívás és az 1 hibái ellenére sem rossz.
Más tészta Pálfi György Nem vagyok a barátodja. A kísérőfilm aranyos, az óvodások minden mondatukkal meglepnek, a vágásra, szerkesztésre nem lehet panasz.
Ami viszont utána jön, az már nélkülözi ezeket az erényeket. Tipikusnak gondolt emberek mindennapi életét hivatott bemutatni a film, a történetek folyamatosan egymásba indáznak. A tévés képi világ eleinte zavaró, de megszokható. Az már kevésbé, hogy a rendező megcsinálta ’81 legjobb filmjét. Úgy nyúl vissza a Budapesti Iskolához, ahogy nem kellene. Dokumentummal kívánja hitelesíttetni saját fikciós verzióját a mai magyar emberi viszonyokról. Az amatőr és a félamatőr szereplők improvizálnak, de a rendezői koncepció szerint úgy hajtja végig figuráit az úton, hogy közben elvész a történet logikája (A félhülye Jimmy mit keres a Markó utcában? Miért lop amatőr módon a gazdag csaj?) Érdekes következménye van a csak negatív figuráknak: nincs viszonyítási alap, és a karakterek érdektelenné válnak. Erénye műnek, hogy egy pillanatra megváltozhatnak az erőviszonyok két ember beszélgetésében, hol egyik, hol másik kerül fölénybe és ezt izgalmas látni.
Hadd legyek megengedő, Pálfi egykor megharcolt a jóindulatért és a művész nem költségvetés, hogy mérlege évente 3%-kal javuljon. Ha ez lenne az első filmje, még rendben is lenne, de a Hukkle vagy a Taxidermia után kevés.
És ha már a kispénzű filmeknél tartunk: vasárnapra maradt Szajki Péter Intim fejlövésének bemutatója. Van szerencsém ismerni az író- rendezőt, ezért is lepődtem meg annyira, mikor közölte, hogy 7 millióból forgat egy kamaradarabot (fél miniszteri autó, ára hacsak nem ragaszkodunk az alufelnihez. )
Négy férfi ül egy éjszakai bárban és a blazírtan bámulják a placcon vonagló csajokat. Négy kapcsolat jut kátyúba ugyanaznap és mindenki itt próbál kompenzálni. Aztán látjuk, hogy mi történt velük, hogy ide jutottak.
Sajátos, hogy az érzelmi kapcsolatok defektusait testi deformitásokból vezeti le - a költségvetés szorításában pusztán verbálisan - (ép testben ép lélek?) és szembemegy a sztereotípiákkal: a fiatal, potens srác nem kefél, a kedves mackóból előtör az előítélet, a jóképű menedzsert elhagyják. Élő karakterek léteznek a vásznon, amit az erős színészi játék külön ki is hangsúlyoz. (Huszár Zsolt és Kovács Lehel rezdülései többet mondanak egész regényeknél.) Számomra a sztorik lezárása is a helyén volt - kevesen tudnak olyan szomorúsággal bonbont enni, mint Gáspár Tibor. A dialógusokban akadnak kevésbé jól hangzó mondatok is, a rejtett célok is mérsékelten figyelhetők meg, de egy ennyire beszélő, arcokra és mondatokra koncentráló filmben megesik. A látvány videós, de legalább az operatőr, Petrik András keze stabil. Egy-egy zoomnál elcsodálkozom, de nem zökkent ki a történetből.
Hallatlanul szimpatikus elsőfilm, remek forgatókönyvvel, erős konfliktusokkal. Szajki keményen csapta le a névjegyét a magyar filmszakma asztalára.
Szemle van, és nem a kínos és a még kínosabb között kell választani. Szokatlan. A fáradtság egyre jobban kiül az arcomra és a májfunkcióimra, de már csak két nap és aludhatok!
Dobó István nem baszta le úgy Mekcseyt, ahogy engem a főszerk: „Azért van a Filmszemle, hogy filmekről írjunk és ne sörözgetésekről!”- mondta az Úr hangja és nem kifejezés, mennyire igaza volt!
Csütörtökre muszáj volt összeszedni magam és tenyérbe köpve munkához látni. Érdekelt az amerikai Daniel Young Pinprickje, de hiába rohantam lóhalálban a vetítésre, mert egyórás csúszással kezdődött- a Szemlén eddig egyedülálló módon technikai problémák adódtak. A történet szerint egy átlagos tinilány rejteget a szekrényében, egy férfit, aki megunván a helyzetet kiszökik a lányszobából és az anyjának kezdi csapni a szelet.
A film teljes magyar stábbal, angol nyelven forgott, amiből Nagy Ervin a bevándorló férfi karaktere miatt jól kijött, Rátóti Zoltán kevésbé, ugyanis teljesen újraszinkronizálták. És ha már Nagy Ervin: a Terézanyu környékén volt benne egy Christian Bale-es sárm, de ebből a vénájából mostanában ritkán vesznek vért. Már a Kaméleonban is a minimálprogramot hozta, de az ottani másfél arckifejezését sikerült félre csökkentenie. Rachel Blake az önbizalomhiányos anyát érzékenyen játssza, Laura Greenwood pedig egyenesen a kamasz Scarlett Johanssonra emlékeztet- megjelenésben és játékban egyaránt (ahogy Lolitaként bugyiban mászkál a fehér alsós férfi előtt, na az a csábítás szinonimája).
Szerkezetileg minden a helyén van, de valami mégse stimmel. Az a fajta „családi thriller”, ami pl. kevésbé a Ragyogásban, inkább The Glass Houseban működött, itt egyáltalán nem. Szépen kidolgozottak a karakterek, a viszonyrendszerek, filmes idézetek is akadnak, de a film második fele menthetetlenül unalomba fullad. Szecsanov Martin képei sem lennének rosszak, de mivel kékre fényeltek mindent, kevés a megragadó momentum bennük.
Este volt a Papírrepülők bulija, ahol sikerült egy darab pultnál kiszolgálni a Szemlében megfáradt filmeseket- ebből adódott, hogy félórákat kellett sorba állni egy –egy korsó frissítőért. Az alkotók szimpatikusak voltak, az átlagéletkor 25 körül, a csajok csinosak- hát csoda, hogy ottfelejtettem magam? Reggel arra ébredtem, hogy két fejem van és a nagyobbik van belül. Rém kellemetlen, mivel megvolt a jegyem magára a filmre- csak illene megnézni. Gyakorlatilag a lét- nemlét határmezsgyéjén sikerül időre bediffundálni a Kongresszusi Központba.
A Papírrepülők hét kisebb sztori összessége, főszerepben a mai tizen-, huszonévesekkel. Az első percekben azt hittem, én vagyok hülye, mikor különböző karakterek dumáltak egymás után a legkisebb összefüggés nélkül. Hol egy költöztető brigáddal vagyunk, máskor két dj-vel, utána egy magányos íróval, satöbbi. A megkezdett történetek csak huszadik percben kezdődnek előlről, kronologikusan, addig magamra vagyok hagyva a sötétben. A történetek között semmi összefüggés nincs (egyszer, már majdnem sikerült felfedeznem egy kapcsolatot, de később kiderült, hogy nem az volt).
A költségvetésből adódóan a jelenetek az egysnittes Fliegauf- iskolát követik- szerencsére szuperközelik nélkül. A szereplők félig amatőrök, vagy tán egészen azok és ez a dialógusok rovására megy. Mindössze két hibájuk van: túlírtak vagy nem megírtak. Ami lényeges: mindenki jófej, a karakterek között nincsenek konfliktusok, néha úgy éreztem, mintha a bespeedezett Horváth Ádám remixelné a Szomszédokat. Látszik, hogy Szabó Simon érti a szubkultúrákat, de írással nem kellene töltenie az idejét. Czomba Albert kamerája állandóan mozog, lévén kézből operálta végig a filmet, ami fontos stíluselem, de félóra után belefáradt a szemem. A film egyértelműen legjobb momentuma: a zenéje. Ilyen stílusos magyar soundtracket még nem hallottam. Szinte ugrál az elektronikus műfajok között:d&b, jungle, downtempo, ambient- Jeszenszky Zsolt legyek, ha megmondom még mi. Fanyalgok itt, meg hibákat látok- de mifaszt akarok? Lendkerekes golfcipőt, kakasos nyalókát, maláj kurvát? Végtére is egy szimpatikus elsőfilm, pláne, hogy költségvetése 12 millió – óne állami pénz. Gratula!
Levezetésként belevágtam két kisjátékfilmbe - Forgács W. András Z!je egy magyar zombi egy napját mondja el. A no budget film kihasználja a lehetőségeit (sok ötlet van benne, pl. a hamburgerevés remek), a poén is ül a végén, de hosszabb a kelleténél és az üresjáratok nem tesznek jót egy kisfilmnek (nagyfilmnek se). Regula Gergely Kikapcsolódása jobban átgondolt darab, feszesebb, egységesebb. Egy megkötözött ember próbál kiszabadulni, miközben a tévén egy műsorvezető őrjöng a helyes megfejtéssel betelefonálókért. Stílusos, nem unalmas, formailag is a helyén van. Tetszik.
És itt kell megemlítenem egy fontos dolgot. Az idei szemlén nyolc elsőfilmes nagyjátékfilmrendező indul. Ez biztató. Az viszont kevésbé, hogy a filmek, hmmm…kevésbé belemenősek, „korrektek”. Nagy hibái nincsenek, kábé szól valamiről, de látszik, hogy az író, a rendező kevesebb anyagot- erőt- energiát fordított rá, mint kellett volna. Belátom, ez is előrelépés a köldöknézős korábbiakhoz képest, de a filmekben nincs szenvedély. Többre becsülik a pohár víz tisztaságát, mint a tenger erejét. Nem mennek bele (vagy nem mernek belemenni?) részletesen egy problémába, megelégszenek a fecsegő felszínnel. És ha így kezdik, mi lesz belőlük húsz év múlva? Persze ezt a merengést csak az ideiglenes dehidratáció okozta, lévén csak két rendező filmjét láttam- bízom a többiekben.
VilosCohaagen kolléga ugyan jelezte, hogy én nem kívánok írni a Szemle filmjeiről, ez azonban csak részben igaz. Ennek oka az, hogy egyrészt tanult barátom szerintem erre a feladatra szakmailag sokkal rátermettebb, így a kihívás oroszlánrészét teljes nyugalommal (úgymint nem furdal a lelkiismeret, hogy ezáltal én kihúzom magam a munka alól) reáhagyom, másrészt én cserébe a teher egy részét mégis csak le kívánom venni a válláról, hiszen senki nem várhatja el tőle, hogy filmítészként még a borbíró szerepét is ő töltse be. Így hát amolyan hűséges Sancho Panza-ként, aki pontosan tudja, mire van szüksége gazdájának (de pontosabb lenne a meghatározás, ha a szuperhősképregényekben a supervillain-ek henchmen-jeire hivatkoznék, akik még nem sidekick-ek, de már nem is minion-ok), megérkezése előtt komoly felderítést végeztem a vetítések helyszínének alkoholrajzi természetéről, ami egy igen meglepő, teljes mértékben tudományos alapokon nyugvó felfedezéshez vezetett: a MOM Parkot a gyalog tőle 3 percnyire elterülő Pali bácsi sörözőjének ellenpólusaként építették, mintegy ellensúlyozva az olcsó házisör, a frissen sült fasírt és a tökélyre fejlesztett lilahagymás zsíroskenyér szenthármasát. A tény, hogy ehhez egy Paulaner sörfőzdét tartalmazó bevásárlóközpontot kellett emelni, magáért beszél.
A világ eme nyolcadik csodáját természetszerűleg azonnal zarándokhelynek nyilvánítottuk így teljes mértékben érthető, hogy vallásos bódulatunkban oly gyorsan szállt tova az idő, hogy mire felébredtünk az óidők táltosait is megszégyenítő szent révületből, már a Szemle aznapra tervezett utolsó filmtekercsei peregtek.
A szerdai, második napot már az előző nap megszerzett tudás birtokában kezdtük, így a dokumentumfilmekre fordíthattuk teljes figyelmünket. Nyilván megosztva az időnként megjelenő, rendkívül dekoratív hostesshölgyek között. Az első kiszemeltünk, A kémek a porfészekben, a dokuk legszellemesebb címével büszkélkedhet, és maga a téma is igen tetszetős: a hetvenes évek magyar rögvalóságában ténykedő, Szudánban a CIA által kémnek beszervezett Rimner Gábor személyes története. Van itt minden, ami csak a Kádár-korszak kémei szem-szájának ingere: féltégla méretű hangfelvevő, karórába épített mikrofonnal, asztali, korunkbeli tűzőgépre hajazó öngyújtóba szerelt poloska, ballonkabátujjból kibújó Szokol rádióantenna, mint a lézeres puskamikrofon őse. A szudáni vadászkés markolatába rejtett mikrofilmolvasó használatához amolyan magyarosan és karcosan életszagú jelenet párosul: hősünk hurkapálcikákkal szocreál porcelán mélytányérba öntött előhívó folyadékba tunkolja a postán kapott levelet, hogy a belefűzött mikrofilmet kiáztassa és egyúttal elő is hívja. Az atomcsapásnál is pusztítóbb női féltékenység ezúttal egy tizenkét éves börtönbüntetésben és a Magyarországon tárolt nukleáris ballisztikus rakéták létének felfedésében kulminálódik (természetszerűleg már csak a szovjet csapatok kivonulása után), az azóta átlagos halandólétbe kényszerült, teljes rehabilitációjáért küzdő, és a Hazáért érdemrenddel kitüntetett Rimner pedig döbbenten és értetlenül áll a kádári politikai ítéletekkel a mai napig jogfolytonosságot vállaló magyar hatóságok előtt.
Miután kitámolygunk a vetítőteremből, megállapítom, hogy újfent átlagon felüli tervezőkészségemnek (mert ugye a logisztikai érzékemet épp tegnap temettük) és velem született, ámde hosszú évtizedeken keresztül gondosan csiszolgatott és így félelmetes hatékonysággal forgatott lustaságomnak köszönhetően elégedetten vigyorogva integethetek VilosCohaagennek, amint bánatos kutyatekintettel útra kél a messzi Bem mozi felé a szomorúan kopogó, szürke esőben, míg én a következő három dokumat ugyanebben a teremben fogom abszolválni.
A Mit tudjátok ti, ki vagyok én! a szenvedélybetegeknek, ezenbelül főként drogosoknak és alkoholistáknak segíteni kívánó Megálló Csoport Alapítvány munkáját mutatja be 2001 és 2007 között készített felvételek segítségével. A mikroközösségben érettségire, diplomára készülő fiatal ugyanúgy megtalálható, mint családos, munkanélküli tanárember, akiket a közös probléma köt össze: nekik a Megálló horgony, ami lelassítja a kinti "normik" rohanó, kiszámíthatatlan világát, és időt ad nekik a gondolkodásra és a szóban át nem adható tapasztalatok, tudás megosztására, mely egyben felkészülés a rájuk leselkedő kinti élettel szemben. Hasonló témájú dokut láttunk már, a film első fele nélkülöz minden rendező elvet, a módszertani gyakorlatokat pedig csak az ismeri fel, aki valamennyire tájékozott az individuálpszichológiában és a csoportos képzések terén. A rendezés csak később talál magára, amikor egy Palermóba tett utazás fonalára fűzi fel a történéseket és rátér a személyes vallomásokra. A film súlyát növeli, amikor a vetítés végén a nézők sorai közül előjönnek a film készítői és néhány szereplő. Mit mondjak, örülök, hogy csak külső szemlélőként ültem végig mindezt. Ismételten konstatálom mekkora kár, hogy a mozi területén nem kapható alkohol, valamint azt is, hogy én minden bizonnyal örök visszaeső lennék.
A következő film témája ugyancsak nem ismeretlen, de egy személyes vonatkozás, egy magyar lány teszi igazzá a címet az Afrika közel van - Lilla naplójából esetében. Az Ugandában több mint húsz éve zajló háború szörnyűségeit összeszedetten és tudatosan állítják párhuzamba az alkotók a főszereplő önkéntes Magyarországon töltött napjaival és erőfeszítéseivel, hogy kézzelfogható (utcai lomtalanítás során összeszedett játékok és ruhadarabok), majd szemfelnyitó és kijózanítólag ható (beszámoló, könyv és kiállítás) segítséget hozzon. A szörnyű részletek, mint a kéthetente tartott HIV szűrés, melynek mérlege 30-35%-ban pozitív, a szomszéd faluban megerőszakolt fehér nő esete, amit a hiedelem, miszerint fehér nővel hálás kigyógyít az AIDS-ből indukált, és a kisgyerekek rajzain falusiakat lemészárló támadók egy teljesen abszurd és mégis valós világot tárnak elénk. A forgatókönyv csak a végén bicsaklik meg, ahol Lilla (ugyan megrázó) felolvasást tart az egyik túlélő vallomásából, ám ez olyan érzetet kelt, mintha az eddig a dokuban többször megemlített A háború gyermekei című könyv kísérőfilmje lenne.
Számomra mégis a harmadik, legrövidebb, egyben legkifejezőbb, remekbeszabott Csempelevél volt a nap sikerfilmje. A téma kevésbé felzaklató, mint az előző kettőnél, a kivitelezés azonban jóval profibb: a szomorúan vidám videónaplót vagy inkább üzenetet egyedül a Brazíliából Lisszabonba került Nober Sanders narrálja, aki álmait feladva, a megélhetés érdekében kitanulta a portugál csempe, az azulejo festését, hogy aztán a kislánya segítségével, vidám derűvel békéljen meg helyzetével. Avagy ahogy azt Benjamin Button-nak is összefoglalják: "Két dolog számít: az, hogy mit kapsz az élettől, és hogy mit kezdesz vele". Így hát ezzel a tanulsággal a zsebemben elvonultam a Paulanerbe és a nap befejezéseként szép lassan elkortyolgattam egy korsó könnyfakasztóan fenséges rozssört. (A kémek a porfészekben, a Csempelevél és az Afrika közel van a filmklik.hu-n a Szemle ideje alatt ingyen megtekinthető.)
Majd’ egy évtizeddel az ezredforduló után, egy esős, szürke, kolorsztár délután asztmás Ikaruszok és másnapos Tátra villamosok kezdenek gyűlni a BAH-csomópont köré. Nem véletlenül, mert kezdetét vette a 40. Magyar Filmszemle a MOM Parkban. (Ami nem ’65-ös Pécsi Első Magyar Játékfilmszemlétől származtatja magát. Ott nyert a Húsz óra és díjazott lett a Tizedes, meg a többiek, az Így jöttem, a Nehéz emberek. Ezt a nosztalgiát hozza elő belőlem régi dicsőségünk - már azon kívül, hogy késel az éji homályban.)
Már a sajtós kártya kiváltása okoz némi izgalmat, Santito kolléga előbb veszi fel, de semmi baj, mert rámtelefonál, hogy inkább mégis én írjak a Szemléről, mert ő egy hétig csak a korsók és a pincérlányok fenekére kíván nézni. Pazar.
A Csörsz utcai megállóban csak a charlton heston-i izomzatú Ben Hur-kocsis nénik taposnak le - nem vonul fel se a Magyar Gárda, se a Baloldali Front. Mi van Budán, tífusz?
Már itt, a villamosmegállónál kiderül, hogy Santitóval simán buknánk logisztikából, de a kommunikációs nehézségeket legyőzve sikerül találkoznunk - a felemelő pillanat nem nélkülözi sem a Stanley-Livingstone páros bizonytalanságát, sem Spencer és Hill egymásrautaltságát.
Az érthetően felfokozott hangulat csillapítására közös megegyezéssel egy környéki Hangulatkarbantartó Vállalat kihelyezett üzemegységébe térünk, ahová köteleiktől elszabadult Gripenek módjára zuhanunk be. Némi alkoholizációs kirándulás közben tárgyaljuk meg a stratégiát: minimálkockázattal, az elérhető legnagyobb haszonnal kecsegtető műveket preferáljuk, tekintettel a játékfilmekre. Mivel az első két nap dokus, a cél azonnal annulálódik.
Innentől kezdve, felelősségünk nem lévén, elkezdünk a csaposlány elképesztő dudáira gúvadni, míg rajongásig tisztelt főszerkesztőnk ránk nem förmed, hogy ideje lenne melózni is, így testületileg átvonulunk a MOM Parkba.
Maga a plázahangulat azonnal megérint, sőt pofán is csap - fehérnadrágos lányok beszélgetnek pufidzsekis fiúkkal gyorséttermi asztalnál a Vivi pírcingjének (sic!) oly talányos helyéről - ha az IQ-t söpörni lehetne, nem lenne tele a lapát.
A legfelső emeleten gyűlik a filmszakma, hogy ünnepelje a magyar filmet, a közönséget… és végül, de utolsósorban saját magát. Vad kézjeleket hintek a levegőbe néhány pálya- és vetélytárs felé. Hát igen, összefújja a szemetet a szél. Az enteriőr a belsőépítész rémálma, de mégis sikerült otthonosabbá tenni a fonott székekkel; ez a maximum, amit ki lehet hozni a műanyag ajtókból és a csillagosszőnyegből. Igazság szerint épp kezdődne egy film, de inkább egy üveg birspálinkára koncentrálunk, gondosan takarva a negyvenkilós in-kálos előtt- és eszmét cserélünk olyan fontos kérdésekben, mint lenni vagy nem lenni, kinek a pap, kinek a papné.
Lassan az üvegajtókat helyükre emelik gondos kezek - mára bezár a bazár, hazamennek a legények.
Holnap is lesz nap. Akkor legalább egy filmet meg kéne nézni, ha már a magyar film ünnepe van.
Nehéz helyzetben vagyok, amikor az Evangelion 1.0: You Are (Not) Alone-ról kell írnom, méghozzá több szempontból is. Egyrészt komoly közös múltunk van (vigyázat, személyes vallomás következik!): a Neon Genesis Evangelion az első animék között volt, amiket évekkel ezelőtt megnéztem (a Ghost In The Shell-lel, az Akirával és a Cowboy Beboppal együtt – mindnek nagy része volt abban, hogy anime-rajongó lettem). Ennek megfelelően hosszú ideig trónolt a toplistám élén, különféle netes avatárjaim pedig kizárólag Shinji-t ábrázoló képek közül kerültek ki. Aztán, sok töprengés és elemezgetés után végül lassanként egy rossz sejtés kerített hatalmába: Hideaki Anno (a sorozat legfőbb írója), akármilyen jó munkát is végzett, nem véletlenül ködösít olyan sokat. A rengeteg feltett kérdésre azért nem válaszol, mert nincs válasz.
A másik nehézséget a legendássá vált sorozat vadhajtásai, a későbbi egészestés film-változatok jelentik. Mi szükség van a történetet újra elmesélő, összefoglaló Death & Rebirth-re? Az End Of Evangelion jogossága még érthető, elvégre az eredeti széria egyébként is sok vitát kavart, váratlan és az addigi eseményektől totálisan, már-már érdektelenül elforduló befejezése helyett egy másik alternatív végjátékot mutatott be. De az új, négy részesre tervezett, Rebuild Of Evangelion filmeknek megint mi értelme van? Üzletileg persze világos a döntés, ugyanazért még egyszer be lehet kasszírozni egy csomó pénzt – már meg is jelent egy, az eredetinél még egy századdal debilebb című rendezői, extrás változat (Evangelion: 1.01 You Are (Not) Alone: Limited Design Edition) – de nem szégyenteljes dolog így megcsúfolni egy klasszikust? (A Ghost In The Shell készülő, „feljavított” változatáról inkább most ne is beszéljünk...)
Az Evangelion alapötlete, lecsupaszítva és pőrén szemlélve, nagyon egyszerű: különféle lelki problémákkal küszködő gyerekek gigászi harci robotokat vezetnek szintén hatalmas méretű és különlegesen erős szörnyetegek ellen. Csak éppen, a nagymama vasárnapi leveséhez hasonlóan, amilyen egyszerű a recept, annyira figyelmes, aprólékos, profi az elkészítés és a tálalás. A szereplők tizenéves életkora nyilván a célcsoportnak megfelelően lett belőve, de később azért kapunk rá egy (meglehetősen gyenge) indoklást is. (Igazán nem lényeg, semmilyen sci-fi vagy fantasztikus történet nem működik bizonyos mértékű rendelkezésre álló befogadói fantázia nélkül.) Az ember legkaotikusabb, legkiszolgáltatottabb életkorában vergődő kamaszkorú szereplők lelki világa azonban olyan aprólékosan van feltérképezve és kanalanként adagolva megmutatva, szélsőségekbe eső paráktól a finoman ábrázolt szexuális ébredésig, hogy az még a hozzám hasonló szkeptikusokat is el tudja varázsolni (sokadszorra is).
Hideaki Anno a klasszikus, drámai elemeket tartalmazó alkotásokban különösen népszerű fogás szerint többféle, néhány egymástól szögesen eltérő tulajdonsággal és mindükben közös bizonyítási vággyal rendelkező karaktereket mozgat egy alaposan kitalált, de jónéhány kérdést nagyvonalúan átugró, tehát egyszerre valóságos és stilizált (mesei) háttér előtt. Shinji a főszereplő és egyben a kézenfekvő azonosulási pont, ő apja szülei nélkül nevelkedett, mígnem apja magához nem hívatja. Ő a Földre érkező, angyaloknak nevezett, pusztító erejű lények elleni harc vezetője (a szervezet neve NERV), fiát pedig érzelmi zsarolás és jó emberismeretről tanúságot tevő kiszámított lépésekkel veszi rá a harcra. Akit azonban fojtogat a főhős töketlenkedése (a sorozatban kicsit hosszabbak ezek a részek, a filmmé gyúrás közben szerencsére inkább ezeket vágták, mint az akciót), annak még mindig ott van Shinji két (jóval férfiasabb) haverja vagy éppen a harcias vörös cica, Asuka. Rei, a kék hajú Joker kártya, kissé szociopata beütésű a viselkedése, mintha hiányozna a személyisége – erre legalább kapunk magyarázatot.
Az Evangeliont, még ha csöppet azért méltatlan is a párhuzam, a Twin Peaks-hez tudnám hasonlítani annyiban, hogy a klasszikus szappanoperai fordulatokat (otthagyások, visszatérések, szerelmi tépelődés, gonoszak és jók szerepcseréi stb) olyan titokzatosan, ügyes arányérzékkel és érdekes ruhában szerepelteti, hogy a néző egyáltalán nem érzi magát átverve.
Az aprólékosan felépített és némi (konyha)filozofálgatással kevert drámai töltet mellett a széria másik ütőkártyája a mechák és az angyalok zseniális koncepciója és kidolgozottsága. Az előbbiek (Evangelion a becsületes nevük és nem is teljesen robotok, de psszt!) ember-gép interfész jellemzői, fegyverei és irányítási mechanizmusa és a NERV bázis felépítése mind a sci-fi tudományos oldalához közelebb fekvő remek ötletek. Ügyes az is, hogy az absztrakt, szokatlan formák és az antropomorf arányok és testrészek keverésével mindkét oldalon harcoló órási „lényekre” sikerült valami megfoghatatlanul ijesztőt, borzongatót keverni, és ez az Evák berserk módjánál különösen jól érvényesül.
Az Evangelion mélyelemzésébe két okból sem szeretnék belemenni: egyrészt tartom, hogy úgy el van maszatolva minden (és olyan kevés nyomot kapunk), hogy ha a készítők tudták is, miről beszél, nézőként túl sok követ kell odahordani, hogy bármit fel lehessen építeni belőle. (A net tele van freudiánus olvasatokkal, amire én csak annyit tudok mondani, hogy Freud okos ember volt, de ez esetben az egó-szuperegó-id főszereplő-megfeleltetést még mindig erőltetettnek érzem: a szivar nem mindig fasz. (Félreértés ne essék, ettől még ugyanúgy szeretem ezt a Hideaki Anno által teremtett, dühöngő szörnyekkel teli furcsa, pusztuló világot...)
A másik ok pedig az, hogy még csak az első darabjánál tartunk a Rebuild Of Evangelion című négyrészes filmsorozatnak, és máris előkerültek olyan szereplők és témák, amik csak az eredeti sorozat legvégén, így tehát van rá esély, hogy a Shinji tehetetlenségét és szorongásait hangsúlyozó jelenetek erőteljes megvágásával végre gatyába rázzák és kerek lezárással fejezik be a történetet. Ez és a számítógéppel feltupírozott, mégis az eredeti látványvilágba simuló akciójelenetek, ha nem is indokolják, de feledtetik a sorozat újramelegítésének mégiscsak leginkább üzletileg indokolható döntését.
Hogy melyik volt az idei Anilogue fesztivál legjobb filmje, arról fogalmam sincs, bár jelentős összeggel mernék rá tippelni, hogy a Libanoni keringő illetőleg az Idióták és angyalok közül valamelyik, ám miután egyiket sem tudtam megnézni, csupán a legvéresebbet tudom megnevezni.
A Holt tér története pofátlan nyúlás: a horror és a sci-fi műfajának nevezetes darabjai adnak benne randevút egymásnak. Valamikor a jövőben játszódik a cselekmény – e nélkül ugyebár nehéz lenne sci-finek (is) nevezi a filmet – az USG Ishimura névre keresztelt űrhajón. Útja során elvetődik egy kihaltnak tetsző bolygóra, ahol is rejtélyes felépítményre bukkan a legénység, melyet a kapitány és a vallásosabbak kegytárgynak vélnek. Magukkal viszik a roppant bizarr izét a fedélzetre, és ez, ahogy az már lenni szokott, nagy böszmeségnek bizonyul a későbbiekben.
A hajón ugyanis egyre furcsábban kezdenek viselkedni az emberek, érzik, hogy valakik át akarják venni a hatalmat a testük felett, és e gondolat oly rémítő, hogy a kellemesebb alternatívát választva, inkább önkezükkel vetnek véget az életüknek. Akinek viszont ez nem sikerül, az valóban átváltozik, valamilyen óriási, ízelt lábakkal és karmokkal támadó alien-zombivá (szak. kif.: necromorphs). Egyedül a biztonsági főnök(nő) Alissa Vincent és maroknyi csapata próbál szembeszállni az egyre gyorsabban szaporodó szörnysereggel –némileg spoileresen fogalmazva: – szerény (rész)sikerekkel.
A Holt tér igazság szerint nem nagyon érdemli meg, hogy ennyi karaktert pazaroljunk rá, mint hentelős akció-horror ugyanis csak egy szimpla „B-filmnek” feleltethető meg, a különbség csupán csak annyi, hogy a kliséket animált formában vezeti elő. Az egyszeri néző nem is igazán értheti, miért kellett ezt a korrekten kivitelezett, gore-ban szerencsére bővelkedő, de mégis csak másodlagos frissességű filmet legyártani. A válasz egyszerű: a Holt tér az Electronic Arts kapcsolt terméke, az azonos nevű akciójátékot hivatott népszerűsíteni. Története a játék előzményeként szolgál, így nyugodtan tekinthetjük a filmet egy átlagosnál hosszabb és jobban kidolgozott intrónak.
Hasonló trükköt – azaz, hogy előbb született meg a termék, és csak utána a képregény vagy a film – már láttunk (He-Man, Transformers), úgyhogy ezen kár lenne fennakadni. Hogy kvalitásai alapján a Holt tér bemutatása az Anilogue-on indokolt volt-e, az már egy másik kérdés.
Megkezdődött a 2008-as Anilogue fesztivál (mit megkezdődött, a budapesti szakasza hamarosan véget ér!), amikor is az Uránia és a Toldi moziban békésen vegyülnek az animációs film hardcore fanatikusai a kisgyermekes anyukákkal, a csoportosan érkező egyetemistákkal és a gyanakvó pillantású borostás újságírókkal. Első szemlénk során egy rövidfilm-válogatást és egy japán egészestés filmet szemrevételeztünk (meg a hostess-lánykákat egy új horrorjátékkal ingyenesen kipróbálható XBOX 360 gépeknél).
A kockákból épült ház az a fajta lírai, hangulatokra és benyomásokra építő rövidebb alkotás, aminek emellett egy érdekes alapötletből is sikerül a legtöbbet kihoznia. Kis város, csekély alapterületű házakkal, melyeket az emelkedő vízszint miatt tulajdonosaik kocka alakú újabb emeletekkel folyamatosan bővítenek fölfelé: enyhén szürreális, sci-fi-be vagy még inkább Miyazaki Hayao-filmbe illő a téma, melyet a kopottas, megsárgult látványvilág tovább erősít.
Finom, romantikus-bölcs történetecske ez egy magányosan éldegélő öregemberről, aki az éppen aktuális feljebb költözés közben véletlenül leejti kedvenc pipáját. Van ugyan másik, ő mégis búvárruhát ölt és megindul a mélybe. Ahogy áthalad a már otthagyott, régebbi szobáin, a múltjában is elkalandozik, rövid flashback-eket láthatunk feleségéről és gyerekeiről, ily módon a film a térbeli, vertikális mozgás (süllyedés) mellé az időben hátrafele haladó emlékfüzért rendel. A vízzel telt szobák, a kellemes, nyugodt zene, a szomorkás, de a halált elfogadó, megnyugvó hangulat jellegzetesen japán ízt kölcsönöz a filmnek.
A "Play Doh" gyurmából megformázott nyulakat szerepltető Sony Bravia reklám funkcióját és másfél perces hosszát tekintve is kilóg kissé a többi alkotás közül, de melyet a folyamatos, életszerű mozgás, a tekintélyes mennyiségű felhasznált és megmozgatott gyurmatömeg, valamint a rengeteg közreműködő precíz munkája (az ugrás közben a nyulakat tartó állványokat sehol sem lehet kiszúrni, csak a netes promóképeken), abszolút lenyűgöző hatással bír. (A youtube-on is megtekinthető - nem ugyanaz, mint vásznon, de azért így is élvezhető.)
A Kártevők kétségkívül a legnagyobb költségvetésből és a legtöbb számítógépes munkával készült mű a Világpanoráma csokorjából, de - legyen akármilyen szépen kivehető az összes szőrszál a szereplőin (ürgék? mormoták? sajnos alacsonyak a zoológus skilljeim) -, maga a történet kiszámítható és ismerős mederben folydogál, ráadásul meglehetősen önkényesen vezeti elő a cselekményét. A mező közepén élő rágcsáló életébe egyik pillanatról a másikra robban bele (gyakorlatilag szó szerint) egy hatalmas metropolisz. Búcsú a természettől, belesüppedés a robotba, a fásultságba, a szmogba és a piszokba: nem éppen kellemes, talán túlságosan is sarkos kép a modern nagyvárosi ember életéről. A film vége azonban kellően váratlan ahhoz, hogy ne unjuk el magunkat, a megjelenő lebegő, polip-szerű lények pedig A vadon hercegnője című Miyazaki klasszikust idézik. Érdekes hatást keltenek egyébként a rajzfilmszerű testarányokkal, de már-már az Uncanny Valley-be merészkedően életszerű arckifejezéssel rendelkező karakterek (a környezet ugyanígy igen realista). Erőteljes lett a város fullasztó, komor cyberpunk hangulatú megjelenítése is, de a befejezés egyértelművé teszi: azért mindennek ellenére a Kártevők mégiscsak egy mese marad.
A Variációk Mariloura című műről sajnos nem tudok sokat mondani, ugyanis a felirat sajnos lemaradt róla (remélem, hogy csak figyelmetlenségből vagy technikai malőr okán), márpedig egy meglehetősen szöveg-orientált, a francia újhullámra emlékeztető filmről van szó. A látványvilága igen különös, sajnos képtelen vagyok megmondani, hogy hogyan csinálták és egészen pontosan mit imitál, mindenesetre, ööö... nagyon egyéni. (Értékelni a fentiek fényében nem mernek.)
Ha a fenti francia alkotástól eltekintünk, a Maraton a - ha szabad így mondanom - legértelmetlenebb, "se füle, se farka" darab ebből a válogatásból. A koncepció az Egy éjszaka egy városban című, szintén cseh stop-motion animációs filmre emlékeztet (egy tejfelszerű ködbe fulladó maratont láthatunk, melynek résztvevői végül békésen repkednek a házak felett), ám kicsiben a furcsa környezetben, nem feltétlenül koherens egésszé összeálló furcsa események hangulatteremtő ereje egész egyszerűen nem működik. Pedig a karakterek jók (tulajdonképpen nem ismerjük meg őket, mégis azonnal mindenki nevetett a jellemkomikumokon - olyan ez, mint a Svejk, hozzánk magyarokhoz közel áll a cseh gondolkozásmód, vágjuk a poénokat).
A Hot Dog tipikus Plympton-szösszenet, annál is inkább, mert az általa oly kedvelt idióta kutya-tematikát használja. Ezúttal tűzoltónak akar beállni a lelkes, ám fölöttébb szerencsétlen és balfék eb, innen pedig sorra jönnek a várható, klasszikus börleszk-ízű gegek és a groteszk poénok. A jóval sötétebb humorú és egyben komolyabb Idióták és angyalok után (kritika hamarosan!) kifejezetten üdítő volt egy lazább "Plymptoon". (Nem tartozik ide, de what the hell: ha valakit érdekel, beszkennelem a tavalyi dedikálás alkalmával kapott, külön kérésre alul meztelen Marilyn Monroe-t ábrázoló firkámat.)
A Születés egy rövid, ám igen leleményes jelenet, mely egy kalitkába zárt madár vergődését az újra és újra bevágott, magát az animáció elkészítését dokumentáló felvételek hangjára rímelteti. A zsírkréta sercegése és a papír zörgése az ismétlődő, egyre vadabb rohamokat és a ketrec rázkódását festi alá. Ötletes, rövid és magával ragadó posztmodern egyperces ez, mely ékesen illusztrálja az Anilogue fesztivált olyan érdekessé tevő tényt: az animációs filmek határtalan lehetőségeket biztosítanak a fantáziának.
A kedvencem mégsem ez, hanem a Skhizein lett: ez a visszafogott, száraz modorban előadott, pasztellszínekkel és szerényen a háttérbe húzódó rajzolással rendelkező szürreális történet fantáziadús és igen humoros illusztráció a kordában tartott skizofrénia esetéhez, mellyel a főhős - aki azt képzeli, hogy a teste pontosan 91 centiméterrel arrébb van, mint ahol látszik - kénytelen megtanulni együtt élni. Örkény-novellába illő a helyzet: a férfi maga is tisztában van azzal, hogy az agyával van valami gond, és nem a különös meteor fordította így fel az életét, de mit csináljon, ha egyszer nem tud kimenni az ajtón, csak mellette a falon keresztül? És a helyzet csak egyre rosszabbodik...
Az erdő zongorája egész estés, másfél órás film. A kockákból épült házhoz hasonlóan szintén nagyon japán, ezt már az első jelenetek félreismerhetetlenné teszik, melyek Kai, az általános iskolás transfer student beilleszkedési nehézségeit mutatja. De nem ő az egyetlen kívülálló az osztályban: Shuhei, bár jóval szegényebb családból származik (anyja prostituált, de ez egyébként szemmel láthatóan egyiküket sem zavarja), szintén odavan a zongorázásért. Megszállottságuk alapja azonban különböző, és kettejük története során a szertelen, önkifejezési indíttatású zeneszeretet ütközik meg a professzionális, ám hideg, a technikai brillírozást és az érzelmi töltetet is robotikus gyakorlással elérni kívánó zongoratudással.
Ha túlzott eredetiséggel nem is vádolható a film, van, ahol eléri a kitűzött célt és működni kezd a varázslat (főleg a vége felé, a viccesebb részeknél), de sajnos a szükségesnél kicsivel több drámát és kevesebb humort alkalmaz a film, ráadásul él azokkal a tipikus egyszerűsítésekkel és sztereotípiákkal, amiket, ha már ennyire zongora és klasszikus zene-központú a szüzsé, igazán elkerülhetett volna. Persze igaz, vélhetően nálam fiatalabb (tizenéves) lehet a célközönség, és a profi zenészek elszántságát, harcait, szorongásait is jól elkapta a rendező, de erre így akkor is csak egy erős közepest mernék adni.
Holnap jövünk további kritikákkal, addig is vegyetek jegyet az Idióták és angyalokra, mert az jó nektek. Stay tuned!
Utolsó napunk Udinében a horror jegyében telt. A válogatás, gótikus, fétisiszta szubkultúrák színes-fekete követőit és persze a műfaj rajongóit egyaránt a moziba vonzotta.
Bár szerettünk volna, de nem sikerült felkelni a 9 órakor vetített Nakata Hideo filmre, a Kaidan-ra. Számunkra a nap első filmje a remake-gyanús thai horror, a The Screen At Kamchanod volt. Az ötlet elég gazdag: rejtélyes filmtekercs kerül a mozikba, vetítése közben szellemek kísértik a nézőket. A titok megoldása lassan fejtődik meg, de mégsem ül le a sztori, a filmet a váratlan hang és képhatások tartják életben, a meglepő fordulatig. Szinte biztos vagyok benne, hogy hamarosan elkészül sztárokkal és angol nyelven a feldolgozás.
Ezután kivártuk, hogy az olaszok végezzenek a sziesztával és kinyissanak a jobb éttermek. Kedvenc helyünkön még így ís mi voltunk az elsők. Kiéhezve vetettük rá magunkat az étlapra, majd a kajákra. A kiszolgáló személyzetnek jó napja volt, paradicsomos szendvicset, spagettit meg nyalókát kaptunk ajándékba, a sonka, pizza, carbonara mellé, amikért fizettünk, de bőven megérte. Épp vagyok éhes, de ha csak felidézem a pasta emlékét, beindulnak a pavlovi reflexeim.
A tökéletes ebéd után egy kifejezetten idegesítő filmet fogtunk ki, a Guard Post-ot. A rendező már vetítés előtt figyelemztetett, hogy filmje nem igazán horror, de hogy ennyire nem az, azt senki nem gondolta volna. Fészkelődtem, helyezkedtem, de több okból sem mentem ki róla: túl jól voltam lakva, középen ültem és naivan reménykedtem a csattanóban. Hát kár volt. Minden úgy történt ahogy azt, fogjuk rá, logikusan ki lehetett következtetni a már látott hasonló filmek alapján. Elszeparált katonai egység rejtélyes vírussal fertőződik meg, de még ez is úgy megy ahogy szokott: az áldozatok agresszívá, aztán ragyás zombikká válnak, de nem is mindegyik, csak úgy randomra néhány. Lehet nem viselt meg volna ennyire, ha tudok szundítani, de ehhez sajnos nagyon kényelmetlenek voltak az ülések.
Bár Wostryék le akartak beszélni a következő moziról, lelkiismeretesen mégis beültünk a Body című thai pszicho-horrora: H. G.-vel nem akartuk a Guard post-tal zárni ezt a remek fesztivált. Jól döntöttünk. A film közepénél a kapott szavazócédulán betéptem a 4-es számot, ennyit adtam volna ugyanis az addigi néha érdekes, bár cseppet lassú, hallucinációkra épülő narratívát alkalmazó nyomozásra. Ilyet már láttunk, de a csattanó ja ötösért kiáltott. Hiába: a jó kezdés és befejezés a legfontosabb, de emellett elképesztő volt az a bátorság is, ahogy a készítők a 3D animációt ki merték használni, még úgy is, hogy ennek minősége a nevetségesség határán egyensúlyozott. A merész és eredeti mozit, hosszú, hangos tapssal köszönte meg a közönség.
Szerencsére még csak kicsivel voltunk 1 után, reménykedhettünk, hogy valahol még kiszolgálnak minket. Megtörve az elmúlt éjszakák tapasztalatitól a lapos olasz bulikat illetően, elmentünk a fesztivál szervezte reggae partira. Wostry és K.G. ebben nem vettek részt, de H. G-val tettünk egy kísérletet. Meglepően sokan voltak: ilyen pici helyen, ennyi embert, szar zenére táncolni még nem láttam (nem a műfajjal, a dj-vel voltak problémák). Jobban tettük, ha kimentunk a szórakozóhely elé, ahol kb. kétszer annyian álltak piával a kezükben, mint ahányan bent elfértek volna. Tehetetlenül ácsorogtunk, mert az olasz ismerőseink vagy elmentek vagy nem érkeztek még meg és mindenki klikkeskedett. Már épp haza akartunk indulni, amikor HG kért egy utolsó szál cigit a mellettünk nézelődő ázsiaitól. Beszélgetni kezdtünk és pár mondat után kiderült, hogy az előző cikkben már említett Our Town rendezőjével, Jung Kil-young-gal állunk egy járdán!
Nagyon örültünk, mert, mint írtam, volt pár flashback, amit kevésbé értettünk a filmjéből, megkértük illedelmesen, hogy magyarázza el ezeket, amit szívesen megtett. Miután megtudta, hogy mi is foglalkozunk filmmel, kölcsönösen meginterjúvoltuk egymást az otthoni és akoreai helyzetről. Az Our Town az első nagyjátékfilmje, szinte hihetetlen, de kilenc hónap alatt készült. Három hónap volt az írás, három a készítés, majd három az utómunka. Filmje közepes siker volt, csak Szöulban 400ezren látták. Korea filmes egyetemén végzet, ahova, mint azt tegnap Jeong Byung-Gaktól megtudtuk elég kemény bejutni. Abban az évben mikor Jeung Kil-young felvételizett ezren akartak bekerülni.
Példaképe Lee Chang-dong. Ő volt az, aki felfedezte őt, Days of Flowers című kisjátékfilmje után. Megkérdeztük, hogy ismer-e magyar filmet, amire kis gondolkodás után azt mondta leutenanledl. Gondolkoztunk és elismételettük vele párszor, míg beugrott a Redl ezredes. Ezenkívül még a Mephisto-t látta, Szabó István ugyanis tananyag Koreában. Megható volt és nagyon jólesett, ilyen barátságos filmessel találkozni, ha másért nem, ezért megérte megnézni ezt a bulit.
A zene véget ért, a polizia időnként lecsekkolta a terepet, értelmetlen volt tovább maradnunk. Megkerestük, kedves olasz újságíró barátunkat Lino-t. Róla még nem meséltem, de a legjobb arc volt Udinében. Meginvitáltuk a Sziget fesztiválra, ő meg minket Milánóba, ezután elbúcsúztunk.
Másnap Wostry hajnali 8kor ébresztett. A gyönyörű napsütéses reggelen nehéz szívvel vettük rá magunkat az indulásra. Hazafelé utunk nem volt annyira mozgalmas. Találtunk olyan rádióállomást, ami egész út alatt hallgatható zenét sugárzott, így Kernt a kesztyűtartóba száműzhettük az utazás idejére. El se tévedtünk, a benzin sem fogyott ki, 8 óra alatt hazaértünk Budapestre, még úgy is, hogy egy órát kavarogtunk míg kijutottunk Udinéből. Pesten a szmog és dugó közepén, elcsigázva köszöntünk el egymástól. Megbeszéltük, hogy jövőre is jövük, ha lehet egész hétre vagy tovább.
Ennyi volt, gyerekek. Yvonne is búcsúzik. Ajánlom mindenkinek, ha teheti nézzen sok ázsiai filmet, utazzon el Olaszországba és olvasson Geekzblogot.
Miután kipihentük az út izgalmait, a hétfőt egy laza 4 és fél órás produceri találkozóval kezdtük, akit ez nem érdekel, ugorjon egy bekezdést a filmekre.
A fesztivál vendégei olyan neves szakmabeliek voltak, mint Marco Müller, Peter Loehr, Yasuhiro Mase, Jeong Byung-Gak, az EU média támogatásért felelős biztosa Grazna Wojcieszko, Frederico Tsui és Oh Jung-Wan. A téma többnyire a koprodukciók lehetősége és az ázsiai filmek európai szerepeltetése volt. Ez utóbbinak ma főleg a fesztiválok adnak teret, a filmes látókör szélesedésével pár éve már art és multiplex mozikban is nagy ritkán találkozunk ázsiai filmekkel, bár a kontinens töménytelen mennyiségben és legtöbbször kiváló minőségű filmet ont magából, ezeknek még mindig csak elenyésző százaléka jut el legálisan az európai közönséghez. Ezen a helyzeten sokat változtatna egy jól működő koprodukciós háló kiépítése Európa és Ázsia közt, úgy tűnik, most éljük a születő együttműködések hajnalát. Marco Müller bíztatónak találja a helyzetet, már készül az első ázsiai-olasz történelmi film és Marco Polo utazásának megfilmesítéséről is tárgyalnak, emellett ő is egyike a visszajáró FarEast vendégeknek, aki kiemelte a fesztivál kapcsolatépítő szerepét a két kontinens között. Hasonlóan, a fesztivál dicséretével kezdte előadását, Peter Loehr, amerikai származású producer, aki 97-ben megalapította Kína első függetlenfilmes stúdióját, a Creative Artist Agencyt. Loehr nagy jelentőséget tulajdonít a koprodukcióknak, maga is szívesen hoz össze nemzetközi filmeket, hiszen a filmnyelv és filmgyártás eszközeinek egységesülésével, a piac is egyre inkább nemzetközivé válhat. Ezzel szemben a hongkongi Media Asia vezetője, Frederico Tsui kevésbé látja értelmét az Európával való együttműködésnek. Rövid és őszinte válaszaiból nagyjából kiderült, hogy Kínában egyrészt óriási közönsége van a hazai mozinak, másrészt van elég pénzük, hogy a piac fenntartsa önmagát. Nem éri meg tehát alkalmazkodniuk az európai közönség ízléséhez vagy a koproducerek szándékaihoz. A japán televíziós producer Yasuhiro Mase, aki hazájában sikerfilmek készítésére specializálódott (Memories of Matsuko, Nana) a Wasabi óta maga is készít koprodukciókat. Nehézségét abban látja, hogy Japánban a sikerfilmek, mangák, bestsellerek vagy sorozatok alapján készülnek, amik Európában kevésbé vagy egyáltalán nem ismertek, ugyanúgy, mint a filmekben szereplő japán sztárok. Néhány felkapott rendező vagy underground szerzői filmen kívül tehát csak koprodukcióban kerülhet ázsiai filmnyelv az európaival kapcsolatba. Jeong Byung-Gak, a filmes pályázatokkal, továbbképzéssel és oktatással is foglalkozó koreai KOFIC stúdió vezetője, bár hazájában kevés koprodukció készül (miért is készülne sok? a tavalyi „rossz” évükben 117 koreai film készült és ezek nézettsége óriási volt), szintén nyitottnak tűnt a témával kapcsolatban. Harmi a kávészünetben a koreai csereprogramok felől érdeklődött. Megtudtuk, hogy Koreában évente 32 diákot vesznek fel, egyéves képzésre, ezután a 32-ből a két legtehetségesebb mehet továbbtanulni. Igaz, ők jócskán kapnak támogatást a filmjeikre. Ez aztán az elitizmus.
Ezután pizzáztunk egy nagyot, és végre elkezdtünk filmeket nézni: elsőnek a Funuke című japán fekete komédiára ültünk be. Két fiatal lány kegyetlen testvérharcára az istenhátamögötti faluban, mindkettejük célja Tokyo és a hírnév. Az idősebb testvér, Sumika színésznő akar lenni, álmaiért még ölni is képes, húgát, Kyomit pedig Sumika szadista hajlamai ihletik népszerű horror-manga képregényei rajzolására. A sikeres képregények mindent kitálalnak a nővérről, viszont pénzt hoznak és lehetőséget, cserébe csak Sumika bosszúját kell elviselni. Izgalmas helyzet, ha hibát kell benne találni, az talán a tempója, ha még feszesebb, mondjuk mínusz félórával töményebb, tökéletes is lehetett volna.
Rögtön ezt követően Pang testvérek akciómoziját, a Detective-et néztük meg, ami bár úgy volt beharangozva, mint „break between horrorfilms”, ennek ellenére elég sokkoló, izgalmas breaknek sikerült. Nem áll tőle távol az ismertebb Pang-filmek egy-egy eleme, ezt majd a csattanó leleplezi, de van akit például a Hetedikre emlékeztetett. Ez azért túlzás, bár a Detective is erős darab. A cuki Aaron Kwok, rendőr barátja segítségével rejtélyes gyilkosságsorozat után nyomoz, az áldozatok mind ismerték egymást, mégis nehéz kibogozni az egymás közti kapcsolat szálait. Gyilkosságnak látszó öngyilkosság, öngyilkosságnak álcázott gyilkosság. A darabkák szép lassan összeállnak, a néző pedig elégedetten távozik a moziból.
Napunkra kedvenc irányzatunk, a pink cinema egy gyöngyszeme tette fel a koronát. A Love Master főszereplője egy férfigésa, aki hivatása szerint nőknek szerez szexuális örömöket. Tehetségének híre gyorsan terjed, mígnem egy dögös, de teljesen frigid hoszteszlány nem lesz a megrendelője. Miután a lányt nem sikerül még a csúcs közelébe sem juttatnia, főszereplőnk, Kagurazaka útnak indul, hogy megismerje az életet és az igaz szerelmet. A Love Master egy manga képregény feldolgozása, ebből következően fordulatos, izgalmas és érzéki, tele kimonókkal és tradícióval. Éjféli filmnek tökéletes, a történet és a szex- bunyójelenetek a DV minőséget is feledtetik. Magyar pink mozit akarok! Másnap a fesztivál legjobb filmjeként beharangozott Our Townnal kezdtünk. A Detective-vel ellentétben az Our Town inkább belső titkokra, mint akcióra épít, a történet bonyolult szövevénye két gyilkos és egy rendőr megfeszített áldozatokban összefonódó közös sorsának. Egy városban azonban sok a három gyilkos, macska-egér játékuk csak tragikus véget érhet. Izgalmas és intelligens film, mint a karakterek és az azokat alakító színészek játéka, csak európai szemmel nehéz követni a sok-sok flashbacket, tele nagyon hasonló koreai arcokkal.
Éjféltől egy maláj zombifilmre, a Zombi Kampung Pisangra ültünk be. Érdekes élmény volt. A vetítés alatt folyamatosan hagyták el a termet a nézők, a rendező pedig bealudt a filmjén. Bennünk is megfordult a gondolat, hogy elmenekülünk és kifújjuk magunkat, de aztán a maláj filmgyártás iránt érzett rokonszenvünk a teremben tartott minket, hozzáteszem nem bántam meg. A történet akár egy 15 éves, burokban felnőtt tv-junkie fejéből is kipattanhatott volna: egy faluban bezombulnak az emberek, akik meg nem, azok megpróbálják felvenni a harcot az élőhalottakkal. Ez volt életem első maláj filmje, tele olyan fricskákkal és parodisztikus elemekkel, amelyket az valószínűleg jobban megért, aki ismeri ezt a filmnyelvet. Bár hálás lettem volna, ha a Zombi Kampung Pisangot mondjuk fele ennyi ideig kell néznem, a ripacskodás, gagyi zombik, súlyos történet és visítás felkeltették a maláj filmkultúra iránti érdeklődésemet. A film után Harmi elkérte a rendezőtől, Mahmat Khalidtól a névjegyét, közben egy maláj-magyar koprodukció lehetőségét beszélték meg. Reméljük összejön.
A nap zárásaként bulizni mentünk tegnapelőtt is, és az előtt is. Ha azt gondolná bárki is, hogy Itália a partik országa, hát nagyon téved. Igaz mi most csak az udinei helyzettel szembesültünk, de ez szinte megdöbbentő volt. Éjfélkor bezár a kocsmák 90%-a, a maradék pedig maximum hajnali 2-ig van nyitva. A fesztivál ugyan a hét minden éjszakájára szervezett bulit, minden nap más zenei irányzatot helyezve középpontba, ha viszont odamentünk a megjelölt helyre, akkor már nem hogy zene nem volt, de kiszolgálás sem. Érthetetlen, pedig Udine egyetemi város, a filmesek meg eddigi tapasztalataim szerint társasági emberek. Visszavonom tehát, hogy Udine olyan, mint Miskolc. Van amiben több, van amiben kevesebb. A Cinefesten legalább éjféltől kezdve megszűnt a magyar fesztiválszervezés összes problémája, táncoltunk vagy legalább ittunk hajnalig. Egyelőre nem adjuk fel, hiszen egy horror-nap után nem hiszem el, hogy csak nekem esne jól egy hajnali sör.
A Geekz-krú két tagja, no meg rajongva tisztelt főszerkesztőnk, jelenleg éppen Udinében, a távol-keleti filmek mustráján múlatja az időt. Az alábbiakban Yvonnebeszámolóját olvashatjátok az utazásról és a megérkezésről. Filmekről majd holnap.
Jól hangzik, ha azt mondom, hogy filmfesztiválra megyek: újságírók, filmesek közé, Ázsia filmes terméséből csemegézni, szinte ingyen. Csak akkor fogtak gyanút az otthoniak, amikor „az, aki kivitt” a meetingpointra, meglátta W.-t. Itt kéne hatásszünet és nagy levegővétel, mert hát aki ismeri, tudja, hogy a maga fizimiskája, tarkopasz kobakjával, egészen szélsőséges következtetésekre engedheti az embert, személyét illetően, elsőre. De azért tetőtől talpig dzsogingban, két nagy sporttáskát cipelve meglátni…szóval az nekem vicces, de van akinek ijesztő. Az összhatást csak színezte a szemüveg, és élcelődtünk, hogy épp csak egy félkilós fuksz hiányozna az összeállításhoz. Tehát ő a csapatvezető, mondtam, és már szinte elkezdtem volna felsorolni az érdemeit, meg dicsérni a jellemét, amikor a búcsúzkodás rövidre zárta a beszélgetést. Mi is elindultunk.
Az út magyar szakasza gyorsan telt és visszafogottan. Néztünk ki az ablakon. Feri megpróbált visszavágni, de az én gyönyörű lábszárvédőm és felemás zoknim is kevés volt ahhoz a melegítőnadrághoz, amit viselt. Harmi nagyon jól vezet, K.G. belemerülhetett valami versek olvasásába, mi meg maradtunk kedvenc témáinknál: az ajzószereknél és a filmgyártás jövőjénél. Magam is meglepődtem, hogy a társasághoz képest milyen simán megy minden, K.G-t nem ismertem, de róla is sok mindent el tudtam képzelni, miután elmondta, hogy gyermekkorát egy vadregényes malomban töltötte. Békés utunkat, egy ausztriai pihenővel szakítottuk meg. Egyidőben érkeztünk ide egy turistabusznyi futballhuligán tizenévessel, akik alapból sem voltak túl fegyelmezettek, de amikor egy másik busszal megérkezett egy őket filmező, kiöregedett rockerekből álló stáb, elszabadult a pokol. Petárdákat gyújtottak és németül kezdtek indulókat szavalni. Indultunk tovább. Győzött a megérzésem, eddig túl könnyen ment minden. Ausztria közepén rájöttünk, hogy a google randomra kidobott útvonaltervéhez nem fogjuk tudni tartani magunkat, ezért inkább rövidebb és egyszerűbb utat választottunk, aminek a következménye egy több órás kavargás lett Ausztria csodálatos hegyei közt. A látvány tényleg megérte: „Szép Magyarország, de kezdi elveszteni a hatását”, Feri indítványozta, hogy ez legyen a cikk alcíme, én azonban ezzel nem értettem egyet. Fontos részlet ugyanis, hogy Harmi autójában, csak kazettáról lehet zenét hallgatni. Két darab ilyenünk volt a kocsiban: Hofi, amit már Ausztria elején végigröhögtünk, és Kern András próbálkozása, mert zenének nem nevezném, azt, amit rádióállomások híján kellett elszenvednünk. Modulációját és teljesen összefüggéstelen szövegét hallgatva, azon gondolkodtam, hogy hiába a természet minden szépsége, ami fogva tartja lelkemet, az ez: tényleg leírhatatlan! Engem az is meglepett, hogy Kernnek egyáltalán eszébe jutott ilyesmit összehozni, de azt nem tudom most sem felfogni, hogy volt ember a földön, aki megengedte, hogy ilyen förmedvényt hangszalagra rögzítsenek. Hasonlítani nem is tudnám mihez, mert ez Kernen kívül mindenkire sértő lenne… Egyszer sikerült befogni egy jó adót, zajosan, de hallgathatóan leadták Morricone klasszikusát, a Profi főcímdalát. Mialatt ez ment, némán meredtünk a havas hegycsúcsokra, sziklákra, tavakra. Megható pillanat volt.
Közeledtünk az olasz határ felé. A benzinszintjelző pedig elérte a kis, piros sávot, idegesen remegett, kigyulladt, jelezve, hogy az autónak is megvannak a maga igényei, sürgősen meg kéne állnunk egy tankolni. Úgy döntöttünk spórolunk, nem pénzeljük az OMV-t és majd inkább olasz részen állunk meg, hiszen a határ után biztos lesz egy benzinkút belátható időn belül. Hát nem volt. Csak mentünk tovább üresedő tankkal, egyik alagútba be, a másikból ki. Minden más esetben örültem volna, ha nem zavarja meg semmi a táj szépségét, most viszont elég alaposan. Elképzeltem, ahogy lerobbanunk egy ilyen több kilométeres szűk alagútban. Körülöttünk meg csak torlódik, nő a kocsisor. Olasz tempóban kijönnek értük, elvontatnak vagy nem... Jézus! És még mindig nem jött szembe egy benzinkút sem, csak egy tábla, ami jelezte, hogy a következő 36 kilométerre lesz. Egyedül K.G. élvezte a helyzetet, idegesítően jól érezte magát, míg mi némán ültünk és a benzinszintjelzőre meredtünk. De bevált, tényleg azon gondolkodtunk, mikor üssük le, és nem azon, hogy pl. mióta is jövünk üres tankkal? Végre az út másik oldalán megláttunk egy kutat, persze OMV-t. K.G. és Feri halált megvető bátorsággal átszaladtak kannásbenzinért. Nem úsztuk meg olcsón, a kanna drágább volt, mint maga az üzemanyag, de így is örültünk neki. Betöltöttük és indultunk tovább. Következő kanyar után újabb tábla jelezte a legközelebbi benzinkutat: 56 kilométerre.
Udinéhez közeledve, a hegyek is kezdtek eltünedezni. Harmival érdeklődtünk a hely felől. Kiderült, hogy Udine nem az a kis hegyi városka, aminek elképzeltük a meséltek alapján, igazából nem is látni onnan a hegyeket. Sőt, nem csak, hogy akkora, mint Miskolc, de olyan is… Szerencsére kiderült, hogy ez erős túlzás, az viszont nem, hogy csak félpanziót kapunk. Harmival néha összenéztünk, miközben ezek a részletek kiderültek, közben a magnóból továbbra is Kern szólt. A helyzettel megbékélve értünk be Udinébe, végül már együtt énekeltük a magnóból hallatszódó értelmetlen és gyakran ismétlődő refrént. „Persze tudjuk jól…”
Udinében szintén fogalmunk sem volt, hogy hova kell menni. Nem nagyon olvastuk el a hospitality leveleket, a nyomtató meg valamiért mindenkinél épp a napokban mondott fel. Egyre idegesebbek lettünk, én különösen, mikor Harmi nekiment egy padkának. K.G., a legfelelősségteljesebb ember köztünk, most is megőrizte a hidegvérét. Több tucat olasz segítségével, egész Udine bejárása után, végül megérkeztünk a hotelba, egy időben egy másik magyar csapattal, akik 3 órával utánunk indultak és velük együtt értek oda.
Na de, akkor pár szót arról, hogy mit is keresünk mi itt: A Far East FilmFestival már 10. éve vonzza Udinébe az ázsiai szórakoztatófilm kedvelőit, a világ minden tájáról. Ez az egy hét jó alkalom, a kapcsolatépítésre, kikapcsolódásra, bulizásra és a tömény, válogatottan jó ázsiai filmek élvezetére. A fesztivál szervezőjét még csak látásból ismerem, de érdekes élettörténete van. Francesco mozdonyvezető volt, majd nyugdíjazása után világjárással kezdett foglalkozni, így építette ki azt az ismeretségi hálót, aminek köszönhetően el tudja hozni ide ázsia legelborultabb és legütősebb játékfilmjeit, egy-egy jeles alkotóval együtt. A szervezés mellesleg nagyon jó, és nem csak magyar viszonyokhoz mérten. Nem csoda, hogy a fesztivál kezdi kinőni magát, bár a mai bulin nem volt nagy nyüzsgés, a filmekre kemény sorbanállás van és harc az ülőhelyekért. Ami minket illet, közülünk W. számít tapasztaltnak, ő már volt itt tavaly, keni-vágja az ázsiai filmes témát, sőt ezeket a filmeket igazából már egy - kettő kivételével mind megnézte otthon. Harmi szereti a filmeket, az ázsiaikat és mindenfélét, az olcsó fesztiválokat és persze a PARTIT, kb. engem is ezek motiváltak. K.G. kicsit kilóg, olyan szempontból, hogy nem szereti a filmeket, az olasz bort viszont igen, úgyhogy annyira mégsem.
Ennyit az első napról. Filmeket nem néztünk viszont elégedetten konstatáltuk, hogy jó helyre érkeztünk, ahol isteni a pizza, a fagyi és kedvesek az emberek.
A jövő hét folyamán több napos beszámolót készít a Geekblog kiküldött stábja (pontosabban Yvonne, mert mindenki más lusta) az Udinei Távol Keleti Filmek Fesztiváljáról. Rövid filmkritikák, a helyszínen készített disturbing fotók!
De előbb egy kis Dél-Kelet Ázsia. A Megfigyelés alatt ugyan szabvány hongkongi thriller, de a jobbik fajtából. Az alapötlete olyannyira pofátlan, olyannyira egyszerű, hogy kardjába dőlhet minden magyar rendező, hogy ezt nem ő találta ki.
A megfigyelési egység hétköznapjaiba pillantunk be, egy újonc leányzó (Kate Tsui) és pocakos, öregedő főnöke (Simon Yam-ot nagy öröm újra látni) kettőse révén. Egy banda ékszerboltokat rabol ki, vezetőjük (Tony Leung Ka Fai) pontosan megtervezi az akciókat és mindenen rajta tartja a szemét, még a rablás közben is. Csakhogy mindenhol térfigyelő kamerák vannak, gyakorlatilag lehetetlen nyom nélkül eltűnni. A banda azonban alaposan megizzasztja a megfigyelőket. De a végén győz a jó és elhull a rossz, ahogy azt vártuk is. Nem nagy történet, az elsőfilmes Yau Nai-Hoi azonban kétszáz százalékon teljesít. Azzal ugyanis, hogy a történet szerint megfigyelésről van szó, példának okáért három különbőző, utcán sétáló személy is önmagában izgalmas lesz. Ezáltal garantáltan folyamatos az akció akkor is, ha éppen nem történik semmi érdemleges a fent említett grasszáláson kívül.
Mindezt elektronikus alapú zene festi alá, megadva a film tempóját. A képek egyszerűek, nincsenek szépelgő beállítások, ehelyett svenkek, zoomok és kamerarángatások sorakoznak egymás után, mondhatni sebészi pontossággal. Kevés elsőfilmestől látni, hogy sikerrel oldanak meg nagy bonyolultságú jeleneteket, de itt minden hibátlan. A kedvencem mégis az, amikor Simon Yam megsérül és a saját vérében fekszik egy sötét folyosón, Kate Tsui pedig Tony Leung-ot keresi a szakadó esőben. Brutális, egyben érzelmes pillanat. Azaz csodaszép. Ilyet mifelénk ritkán vetítenek, pláne 35 milliméteres filmről nem.
A Menj békével Dzsamil már nem ennyire jó, de ettől függetlenül nagy mozi, egyenesen a dán Zentropa műhelyéből, ráadásul 2008-as, szóval vadonatúj. A történet közhelyes, vagy ha úgy tetszik olyan ősi témát jár körül, amit már az ókori görögök is dramatizáltak. De azt hiszem ez most túlságosan kevés. Dzsamil megölte Omart bosszúból, de Omar ismerősei és rokonai most az ő – és családja - vérét akarják. Gyakorlatilag ennyi az egész. Nincs sok mellékszál, azokkal is legfeljebb a karakterek rokonságát ismerjük meg, magukat a karaktereket azonban alig. Itt minden dialógus egyetlen célt szolgál, hogy szereplőink hosszasan értekezzenek arról, hogy az erőszak rossz és nem Istentől való.
Márpedig ugyanazt az Istent imádják hőseink, hiszen arabok, de ellenségeskedésüket a személyes bosszún túl a még Dániában is meglévő szunnita-siíta ellentét csak tovább szítja. Merthogy Koppenhágában vagyunk, csak éppen ez alig derül ki a képekből, ahogy a filmben is folyamatosan kizárólag arab beszédet hallunk. De az arcok nagyon súlyosak és hitelesek, a filmbeli egyiptomival nem szívesen futnék össze egy sikátorban még nappal se, nemhogy éjszaka. A fényképezés enyhén túlvilágított, barnás tónusú képekből áll, a zene pedig izgalmasabb filmet sejtet a valóságosnál, de ismétlem: hibái és hiányosságai ellenére ez nagy mozi. Nagy vászonra való.
Akárcsak Ole Bornedal tavalyi filmje, a Csak egy szerelmesfilm. Morbid thriller keveredik itt családi drámával, szerelmesfilmmel és film noir-ral. Nem teljesen sikeresen, de mindenképp egyénien.
Jonas rendőrségi fotós, aki véletlenül okozója lesz egy karambolnak. Amikor meg akarja látogatni a kómába esett Juliát, a lány családja őt hiszi Sebastian-nak, Julia barátjának. Jonas kezdi elhanyagolni saját családját és egyre többet jár be a lányhoz, aki az álomból felébredve alig emlékszik korábbi életére. De valami nincsen rendben. Valaki teherbe ejtette Juliát, amíg kómában feküdt, ráadásul egyre több emlék ugrik be a múltból, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a kedves és törődő személy mellette nem lehet az, akinek mondja magát. Hogy még nagyobb legyen a káosz, még a halottnak hitt Sebastian is felbukkan.
A kollégákkal való viccelődés pillanataiban, vagy a kórházi jelenetekben nem nehéz felfedezni azt a Bornedal-t, aki az Éjféli játszmá-t készítette, de azóta érettebb, komolyabb lett. Morbiditás terén Bornedal most megelégszik a szituációk megalkotásával, de nem feszíti túl őket, ezért csak minimális számú poént helyez el. A látomásos víziókhoz való érzékét azonban ismét megcsillogtatja. A karambol jelenete szinte mágikus szépségű, legalábbis abban a változatban, amikor lassítva látjuk, ahogy a betört szélvédő darabkái Julia arca körül kavarognak a levegőben. Máskor történetszálak, múlt és jelen váltakoznak egy jelenetben, amit például egy zeneszám, Vivaldi Négy évszakja kapcsol össze. A hideg színek, a Juliát körbevevő rengeteg fekete szinte mindig baljós hangulatot jeleznek, de Bornedal azért arra is gondot fordít, hogy a kórházi zöld bensőségesebb legyen, mint Jonas otthonának, steril kékje és barnája. Az ablakon kitekintve magasvasút és egy építkezés látványa fogadja a férfit, amit csak tetéz felesége féltékenysége. Nem csoda, hogy Jonas ebbe a bizarr kapcsolatba menekül.
Nagyon ki van dolgozva, nagyon ki van találva és egymás mellé van illesztve, de hiába vannak döbbenetesen nagy jelenetek, a sok ritmusváltás miatt a film egésze valahogy távol marad tőlem. Nem történt semmi baj, Ole Bornedal ismét előrukkolt egy klassz filmmel, de továbbra is a Dina vagyok az ő legjobbja.
A Vérvonal-ról már annyit és annyi jót írtak tavaly az országos napilapok, hogy az alapján már rég a moziban kellene lennie. A Titanic ritkán hagy ki ilyen ziccert, a sajtóvetítésen is annyian vannak, mint eddig még soha.
Nehéz, rideg, barátságtalan, ennek ellenére izgalmas mozi. Feszült stílusát a karcos, nyers képek, kézikamerázás és az állóképek váltakozása adja. Elhagyatott, sivár mezőket, hullámzó tengert látunk, meg vad, hófödte hegyeket, mellettük egyhangú lakótelepi házakat, ahol örökösen fúj a jéghideg szél. A kísérőzene olyan, mintha egy siratókórus énekeltetnének és mindez együtt rendkívül nyomasztó.
Márpedig ez a film legnagyobb erénye. Az izlandi hangulat megragadása. A 101 Reykjavik rendezőjét ezúttal sem a történetmesélés érdekli. Igaza van, mert a hozott anyag, amiből dolgozik, pár eredeti ötlettől eltekintve közhelyszerű. Ha úgy tetszik, ősi alaptoposzokra épül. Viszont jól van megírva.
Gyilkosság történik egy izlandi kisvárosban, de a nyomozás során harminc évvel ezelőtti eseményekkel találnak kapcsolatot. Meg képbe kerül a Génkutató központ is, a mondanivalót is ez a mellékszál hordozza. Merthogy a genetikai információkkal való visszaélés rossz és csúnya dolog, sugallja a film, bár alig észrevehetően. Ami a nyomozás egészét illeti, főleg verbálisan megszerzett információkra épül, de azért nem szükölködünk a véres-mocskos részletekben sem.
A karakterekre viszont különös gondot fordított a rendező. Az idős, tapasztalt, egyedül élő rendőr, akihez évek után hazamegy elcsatangolt lánya – például tűpontos. Láncdohányos, ráadásul szenvedélyes húszabáló. A kedvence a húsleves és legalább kétszer látjuk, hogy birkafejet eszik, ami körülbelül annyira bizalomgerjesztő kaja, mint a ház specialitása volt az ExistenZ-ben. Társa, a fiatal kezdő zsaru, tökéletes ellentéte. Természetesen nem bírja a dohányfüstöt és vegetariánus. És így tovább, minden szereplőnk plasztikus, szerepeljen bármennyire keveset is, ráadásul csak pár tulajdonságát emelték ki. És ha ez nem lenne elég, a filmbe időnként klasszikus idézeteket csempésztek, a végső, temetőben játszódó jelenetben előadott Hamlet-hommage egyenesen fantasztikus. De vigyázat! Ahogy az lenni szokott az agyonhype-olt filmeknél, utólag mindig kiderül, hogy nem is olyan édes a gyümölcs.
Mivel hétvégén mindenki ráér mozizni, a szombat-vasárnapi vetítéseken már igazi fesztiválhangulat uralkodik. A barátokkal, kollégákkal való találkozás öröme mindenkit lázba hoz. A filmek? Alig valakit. Ez nagy baj, mivel a most levetített opusok többnyire nagyságrenddel jobbak annál, mint amit utólag gondolnak róluk.
„Végig arra vártam, hogy történni fog majd valami” – meséli barátnőjének egy göndör hajú lány a Fél Nelson vetítése után az Uránia mozi bejárata előtt cigizve. Nos ebben a filmben valóban nem arab terroristáktól mentik meg a világot, de állig felfegyverkezett dinoszauruszok sem rohanják le Washingtont és még elképzelhetetlenül sok, címoldalra való izgalmas dolog nem történik meg benne. Ehelyett csendes kis drámát kapunk egy felnőtt és egy gyerek barátságáról. Bár igaz a mondás, hogy aki keveset markol, az keveset fog, de a lényeg, hogy azt kézben lehessen tartani. Ryan Fleck rendező sikerrel veszi az akadályt.
Dan Dunne történelemtanár egy általános iskolában. A közel- és régmúlt eseményeit szinte filozofikus megközelítéssel, az ellentétes erők küzdelmeként okítja diákjainak. A 13 éves nebulók csillogó szemmel ülnek minden órán, pedig olyan komoly dolgokról esik szó, mint például az osztályharc, a szegregáció elleni és egyéb polgárjogi küzdelmek. A kitüntetett figyelem nem csak annak köszönhető, hogy Dan olyan laza, akár egy nagy gyerek, hanem mert a tanulókat közvetlenül is érinti mindaz, ami az óráin elhangzik. Legtöbbjük ugyanis fekete, vagy latin. Brooklynban vagyunk. Dan főnöke, az igazgatónő is fekete, kollégái között pedig indiai tanárnő is található.
Bár több olyan momentum is akad a filmben, ami arra csábít, hogy Dan testi-lelki szétcsúszását úgy értelmezzük, mint a fehér-angolszász férfi tragédiáját, aki elvesztette dominanciáját ebben a multikulturális világban, én azért megmaradnék az emberi dráma szintjén. Ez ott kezdődik, hogy Dan egyik diákja, egy Drey nevű fekete kislány rátalál a tanárára a mosdóban, amint éppen cracket szív. Drey mamája rendőr, aki annyit dolgozik – illetve az osztályharcos tematikát figyelembe véve fogalmazhatnék így is: dolgoztatják – hogy nemhogy szabadságra, jóformán haza sem tud menni. A kislány viszont jól tanul, Dan pedig kötelességének érzi, hogy kihúzza a lányt abból a közegből, amelybe kényszerült. Nem ő lenne az egyetlen. Egykori diákjai közül nem egy mára egyetemista lett. Csakhogy Dan esténként keményen piál és hát ugye drogozik is. Drey egyfelől pont a legrosszabbkor kerül az életébe, ugyanakkor a megmenekülés lehetőségét is ő jelenti.
Lassú film, ráadásul gondolkozni is kell rajta néha, mivel semmit sem rág a szánkba. A fényképezés viszont kiemelendő. Andrij Parekh kézikamerája nemcsak passzol a főhős lelkivilágához, de amikor nem a szereplőkre koncentrál, akkor a nyomasztóan szűk belsőkben képes észrevenni az izgalmas részleteket. Ryan Gosling pedig átéléssel, hitelesen hozza a rá osztott figurát. Tizenvalahány éve az akkor kuriózumnak számító ázsiai akciómozik mellett az ilyen független filmek miatt szerettük meg a Titanicot. A Félhold nem hordoz ilyen súlyos mondanivalót, viszont majdnem a fesztivál egyik meglepetésfilmje lett, az első óra gyakorlatilag hibátlan.
A kurdok nagyra becsült énekesét, Mamo-t már élete alkonyán éri a megtiszteltetés, hogy felléphet az iraki kurd közönség előtt is. Iránban vagyunk, 2003-ban, nem sokkal Szaddám után. Mamo az útra magával viszi tíz fiát, akik mind zenészek, de az iraki-iráni határ nem átjáróház, a katonák errefelé akár kutyákkal is megkeresik az átcsempészni kívánt személyeket. És mivel az egyik fiúnak azt jósolja a falu bölcse, hogy nagy baj történik velük az út során, Mamo-t egy idő után különös látomások kezdik gyötörni. Saját magát látja, amint egy koporsóban fekszik, amit aztán egy fekete ruhás nő – akiről a film végén kiderül, hogy Niwemang-nak, azaz Félholdnak hívják, vagyis ő a címszereplő – húz magával a hóban. Ismerős, ugye? Ezt az elemet bizony a Navigátor – Egy középkori odüsszeia című Vincent Ward filmből emelték át, le sem lehet tagadni. Nem is kell. Főleg, mert a film második felében ugyan felfejlik helyenként a dramaturgia laza fonala, de ez az egy szál mindvégig következetes marad. Vagyis működik.
A fényképezés az iráni Kiarostami vagy Jafar Panahi filmekkel ellentétben nem realista, inkább szándékoltan artisztikus, ami sokkal jobban illik ehhez a misztikus mese-elemekkel átszőtt road movie-hoz. Van is mit filmre venni. Irán ugyanis csodaszép és mivel mostanság nem sűrűn kirándulunk arrafelé, ’strange effect’-ben gazdag. A 2000 méter feletti hegyek látványa megunhatatlan, de láthatunk kakasviadalt, szó szerint fapados buszbelsőt, a busz végében egyetlen fotellel és vaskályhával (!). Van kurd temetési szertartás, hegyi falvak, na és az iraki-iráni határ, aminek vonalát egy széles völgyben kilométerhosszan húzódó kőrakás jelzi, ameddig csak a szem ellát.
A guatemala-i Las Cruces kamerája viszont nem jut messzebb egy kis indián falut övező dzsungelen. Ezt őszintén sajnálhatjuk, mivel a falucska nem túl izgalmas közeg és a történet is untig ismert, ugyanis a Hét szamuráj adaptációjáról van szó.
1986-ban járunk, már vége a háborúnak, de a hadseregnek nem szóltak, ezért a katonák folytatják az öncélú öldöklést. Hét gerilla elhatározza, hogy márpedig ők megvédik a közeli falucska, Las Cruces ártatlan lakóit.
Diplomatikusan fogalmazva ehhez gerilla-filmkészítés dukál. Rafael Rosal lelkes, de amatőr gárdával dolgozik, ami végig mosolyogtatóvá teszi erőfeszítéseit. Színészi játékról nem beszélhetünk, az operatőrtől viszont kapunk pár szép kompozíciót. De mivel lámpákra már nem futotta, ha az éjszakai jeleneteknél nincs gyertya vagy tábortűz, akkor nem sokat látunk. Igaz, amúgy sincs nagyon mit.
A környezet ugyanis nem túl látványos, ami pedig az akciójeleneteket illeti, gyakorlatilag senkit nem látunk meghalni, a film végi petárdadurrogtatástól és némi lövöldözéstől eltekintve ami izgalmas lehet, az off-screen történik. Kedvencem a kiképzés jelenete, ami mindössze egy körsvenkből áll. Pár falusi fadarabokkal a kézben kúszik a földön, de olyan lassú tempóban, mintha dolgoznának. És hát – ahogy azt arrébb svenkelve látjuk is - nem szakadnak meg a munkában. Hogy akkor miből áll a 85 perc? Dumából, szánalmas vekengésből és olcsó filozofálgatásból. Megtudjuk, hogy a hadsereg rossz, a gerillák jók, a nép viszont mindig csak szenved. Az egyetlen érdekesség, hogy a falusiak eredeti indián nyelven beszélnek, amit errefelé ritkán van szerencsénk hallani.
Csak hát ez a történetmesélés mégsem hagy nyugodni… Szóval, ha az akciót kihagyjuk az eredetiből, a maradékot pedig szolgaian lemásoljuk, akkor egy olyan forgatókönyvet kapunk, ami hemzseg a következetlenségektől és az elvarratlan szálaktól. Hondurastól Kolumbiáig talán nagy sikerrel vetítették, talán még tévére is sikerült eladni a világnak azon felén. Ebben most nem volt semmi cikizés, hiszen mi is mindig megnézzük a saját sztárjainkat, a hasonló színvonalú filmekben is.
Végezetül pedig az Egy éjszaka egy városban című cseh, régimódi stop-motion animációs film. Illetve kisfilmfüzér, mert ahogy a producer a vetítés után elmondta, eredetileg egyetlen kisfilm készült volna csak, de mivel azt lehetetlen moziban forgalmazni, hozzáforgattak három másikat.
Az első húszperces egy kopott háztömb lakóiról szól, akiknek mind van valami bájos perverziójuk. Ez kissé emlékeztet a Svankmajer-féle Gyönyör összeesküvői-re, de a hasonlóság megmarad az alapötlet szintjén. Látunk idős bácsikát, aki rovarokkal játszik cirkuszosdit az étkezőasztalkán. Egy másik polgár vadászruhába öltözik és az erdőnek berendezett nappaliban, lemezjátszóról bejátszott vadállathangok kíséretében puskával céloz medvének öltöztetett kutyájára. És így tovább. De mindenhol ott vannak a bogarak.
A második történet négy évszak történetét meséli el egy korosodó fa és szomszédja, egy hal barátságán keresztül. Ez aratta a legnagyobb sikert, nem véletlenül. Amikor a kocsmában a fa a lábbeliként viselt cserépbe önti az italt, az tényleg nagyon vicces, ahogy az is, amikor a fa riadtan felébred a rémálomból, amelyben szétfűrészelik, majd tűzre vetik.
A harmadik kisfilmben egy botfülű utcazenész kap egy új fület, amit a régi helyére illesztve a hallása ugyan nem javul meg, de a kézügyessége páratlan lesz. Egyetlen gond van csak – állandóan festeni akar, méghozzá Van Gogh stílusában… A negyedik epizód számomra nem volt emlékezetes, ettől függetlenül – ahogy az az eddigiekből is kiderülhetett - egy megnézést mindenképp megér a film. Azt viszont kicsit furcsállom, hogy épp a producert hívták meg, mivel a szokás szerint igényes fesztiválkatalógusból csak egyvalaki hiányzik minden stáblistáról. A filmkészítés lelke és motorja. A producer.
Coltpörgető cowboyokkal és több hektónyi ingyen borral folytatódott csütörtökön a 15. Titanic Filmfesztivál. Villámkép mindenféle újságírói szinvonal megütésének igénye nélkül.
A nyitófilmben a féllábú Christian Bale kísérte a 3 óra tízes börtönvonathoz Russell Crowe-t, aki villával is ugyanúgy képes gyilkolni, mint a duplacsövűvel. A westernzsáner feltámasztása után az állófogadáson én is villával gyilkoltam volna, amiért felfalták előlem a legfinomabb szendvicseket, de végül egy tál pörkölt, na meg a hatodik pohár rozé jobb belátásra bírt. Hangulatjelentés a Titanic első napjáról.
Horváth Csaba főpolgármester-helyettes rövid nyitóbeszédet ígért, de nem sikerült betartania. Bevallom, a „visszamásznak az emberek a Titanicra”-kaliberű képzavarokkal súlyosbított tíz perces magánszámát átaludtam. Az biztos, hogy a kínosan elegáns szoci az utolsó mondataiban örömmel üdvözölte a francia és az amerikai mellett a japán és a spanyol nyelvű filmeket, de szerintem nem tudta, hogy ilyenek már a két évvel ezelőtti Titanicon is voltak (pl. Csillagos délidő, Az íj, Toro Negro, stb.).
Mundruczó Kornél már csak két percet kapott. Az ifjú rendező, aki idén benne van a rendezvény nemzetközi zsűrijében, nosztalgiázással nyitott: „A Titanic egyidős a Szigettel. Itt láttunk először távol-keleti alkotásokat és a Dogma-filmeket is.” Utóbbi alatt természetesen Lars von Trier munkáit értette, de aki Kevin Smithre asszociált, azt sem lőtt nagyon mellé, mert a Shop Stop-ot is a Titanicon mutatták be először. A rendezvény sorhajókapitánya és kormányosa, Horváth György szintén a régi időkre emlékezett a kerek évforduló kapcsán, és néhány sztorival egészítette ki a megnyitó elején lepergetett titanicos összeállítást: korábban szerettek volna elhívni egy 2 méter 20 centisi rendezőt, de ő a repülőn csak első osztályon tudott volna utazni ”Erre akkor nem volt pénzünk. És most sincs.” Megszólaltak még a Titanic idei, godzillás-alumíniumkocsis szpotját egy éjszaka alatt összerakó fiatalok is, utána viszont a pisztolypörgető, tábortűz mellett éneklő (és verekedő) cowboyoké volt a főszerep, két teljes órán át.
A film után mindenki az Uránia második emeletére nyargalt, nehogy lecsússzon az ingyenpiáról, és a honi filmkritikus élet doyenjeinek társaságáról. Míg Wostry mester órákig tartó kapcsolattartó túrája bevégeztével P.P.-t ölelgette (nagyon helyes csaj!) (az nem kifejezés :) - WF), Cohaagen és én - jobb híján - a borospoharakat. A Filmhu üdvöskéje, L.A. elsuhant párszor az asztalunk mellett, és mint mindig, ezúttal is megigézett a gyönyörű szemeivel. A csajok nevét viszont, akik rendszeresen felbukkannak az ilyen bulikon, most sem tudtam meg (Kérdezd meg tőlük, bazmeg :) - WF). Az index.hu avengere, VL amúgy szintén ott volt az állófogadáson, és a süteményes asztaltól nem messze magyarázta kollégájának, hogy a westernfilm végén szerinte Russel Crowe-nak Indiana Jones módjára a kölyök fejébe kellett volna nyomnia a saját kalapját, mert ez így csak a régi zsáner ismételgetése, meglepő filmvégi fordulatok nélkül.
u.i.: A szőke lánynak, akivel még az Uránia emeletén akadt össze a tekintetünk, mikor a sokadik vörösborral locsoltam a pörköltet, aztán mikor utánuk rohantam, eltűnt az Astoria felé menet, csak annyit üzennék: szeretem! (Jézus... - WF)
A sztárokkal és Oscar-jelöléssel megterhelt Börtönvonat Yumába eléggé kilóg a zömmel elsőfilmeket felmutató idei mezőnyből. James Mangold megbízható iparos, aki igyekszik a nézői elvárásoknak megfelelni, többnyire sikerrel. Westernje feszes akciódramaturgiát követ, véres és brutális tűzpárbajokkal, a köztes jelenetekben pedig súlyos párbeszédekkel, hogy pontosan tudjuk, szereplőink éppen merre járnak a nagy jellemfejlődésben.
Dan Evans (Christian Bale) polgárháborús veterán, aki a harcok során vesztette el egyik lábfejét. Azóta családot alapított és egy farmon gazdálkodik, de a felvett kölcsönt nem tudja visszafizetni. Szilárd jellem, akivel rosszul bánt a sors. Kapóra jön neki, amikor a szomszéd városban elfogják a hírhedt Ben Wade-et. A rablógyilkost azonban el kell juttatni a bíróságig, azt megelőzően pedig Contention-be, egy vasútállomásig. Evans 200 dollárt kap, amiért kiséretül szegődik, a pénzzel megmentheti a farmját és bizonyíthat a fiai előtt is, akik eleinte a banditát tartják példaképnek. Nem is ok nélkül.
Ben Wade ugyanis okosabb és coolabb, dacára annak, hogy hidegvérű gyilkos. Bár nem a Biblia szerint él, de ismeri annak tanításait. Még gyerekkorában hagyta ott az édesanyja egy pályaudvaron, úgyhogy megtanulta az életben maradás leckéjét. Modora rendkívül megnyerő, de a felszín alatt egy másik, erőszakosabb énje lapul. Nehéz szerep, de Russell Crowe-nak ideális. Hogy a befejezést, a figurában végbe menő változást mennyire képes elhitetni, az egyéni megítélés kérdése. Nálam nem ment át, számomra a börtönvonat bizony kisiklott.
Ennek ellenére profi alkotás, minden kockáján érződik, hogy sokat költöttek rá és rengetegen dolgoztak rajta. Közülük most mégis csak pár mellékszereplőt emelnék ki. Jó látni Gretchen Mol-t és Luke Wilson-t, de gyanítom, hogy a nagy kedvenc Ben Foster lesz, aki az örök második figura a rablóbandában. Ő már ránézésre is ijesztő. Mivel hiányzik belőle az a stílus, ami egy született vezető sajátja, kisebbségi komplexusát kegyetlenséggel kompenzálja. A fejvadászt alakító Peter Fonda szerepeltetése pedig főhajtás a nagy western-idol, Henry Fonda előtt is.
A Külvárosi ámokfutás már a tavalyi programban is szerepelt, de akkor nem jutott el hozzánk. Áldokumentarista visszaemlékezéssel indul a film és minden tíz percben megszakítja a cselekményt egy hasonló magyarázó betét. Ez legfeljebb időtartamban tesz hozzá, ráadásul felesleges komolyságot kölcsönöz az egyébként jópofa és szórakoztató történetnek.
Katrina Skinner 19 éves, szőke és bár molett, tetszik minden férfinak, akiknek vágyait még az sem lohasztja le, hogy Katarinának gyermeke, sőt egy pasija is van. Amikor bátyja, Danny levágja a pénztári eladó fejét egy elbénázott rablásban, majd ezért évekre rács mögé kerül, Katarina bepöccen. Előbb barnára festi a haját, majd elhatározza, hogy újra tárgyaltatja az ügyet, a pasijával, Rusty-val pedig elköltözik a városból. Hogy ezt mégis miből finanszírozná? Természetesen a szülői házért kapott pénzből. A tervnek csak egyetlen személy szabhat gátat. A szülői ház lakója és tulajdonosa, a papa, akit ezért el kell tenni láb alól. A terv kissé kacskaringós elintéséhez egy rendőr és Danny jóbarátjának elcsábításán keresztül vezet az út.
Adva van tehát egy unszimpatikus főhősnő, akit az istenért sem lehet megszeretni, de léteznek ilyen nők, személyesen is ismerek párat. Nagyobb baj, hogy hiába jók a dialógusok, a film a felénél menthetetlenül elveszti kezdeti lendületét. Ez csak részben köszönhető a már említett áldokumentarista betéteknek, a tempó lassulásáért leginkább a fényképezés és a vágás okolható. Nem rossz film, van hangulata is, de igazán csak az ausztrál Magic Dirt zenekar ’I’m a sucker for your love’ című punk-szerzeménye marad belőle emlékezetes.
Külvárosból a Cselek című lengyel filmben is akad bőven. Vigasztalan és elhanyagolt vidéken járunk, mintha az egész település egyetlen nagy rozsdaövezetet alkotna. Egyedül az olasz multicég képviseli a tisztaságot, a modernséget, a kiemelkedés lehetőségét. Nem véletlen, hogy az amúgy egy szocreál étteremben felszolgáló és mosogató fiatal lány, Erka is olaszul tanul és kíméletlenül ostromolja a HR-est, hogy állást szerezzen. Amikor azonban nagy nehezen meghallgatási lehetőséget kap, elkésik, az új időpontban pedig már el sem megy az interjúra. Marad minden változatlan. Merthogy erről szól a film. A változatlanságról. Legalábbis a felnőttek világában.
Erkát minden nap motoron viszi el a barátja, az egyik háztetőn minden délután elszunyókálnak az öregek, stb. Amikor már negyedszerre látjuk mindezt, kaparni kezdjük a szék karfáját, jobb esetben elalszunk. De ha végig kibírjuk a zsibbasztóan hosszú 95 percet, akkor láthatjuk, hogy Erka kisöccsének, a vakációját töltő Stefeknek sikerül beavatkoznia az eseményekbe.
Eleinte ő is az elhaladó vonatokat nézi nap mint nap, két menetrendszerű járat között pedig ólomkatonákat állít fel a talpfákon, aztán feszülten várja, hogy vajon melyiket dönti el a felette dübörgő vonat. Egyik nap azonban észrevesz az állomáson egy férfit, akiről azt hiszi, hogy ő az apja, aki évekkel ezelőtt lelépett. Erka nem hisz neki, de a film végére kiderül, hogy tényleg ő a fater.
Kellemetlen film, amit nehéz befogadni, de napokkal később már sokkal jobb emlékeket őrzünk róla. Ráadásul egy nagy jelenete is van. Amikor Stefek a feléje dübörgő vonat előtt a kezével megálljt parancsol, a vonat pedig megáll. A masiniszta szemszögéből ekkor látjuk, hogy valójában nem Stefek, hanem egy piros lámpa volt a hirtelen fékezés oka. Nos, ez varázslatosan szép. És a filmből még azt is megtudjuk, hogy a cukrászda lengyelül: Cukiernia.
A spanyol-argentin Virágzó narancsfák megtekintése közben viszont azon gondolkoztam, hogy vajon látta-e ezt a filmet bárki is, mielőtt a programba válogatta. Szoft-erotikus thriller műfajba sorolnám, de sajnos mind műfaji, mind művészi filmként megbukik. A pszichoanaltikus főhősnőt Malénának hívják és amolyan szemüveges, szürke kisegér, akinek a rendelői kanapéján heverésző ügyfelek a legváltozatosabb közhelyeket puffogtatják az ellenkező nem iránti érzéseikről. De mivel mindez egyetlen író műve, a főhősnőnk gondolatai sem sokkal elmésebbek.
Egyik este az autójából észreveszi, hogy egy férfi bántalmaz egy prostit a parkban. Malena egy kővel fejbe vágja az ipsét, aki meghal, de a prostituált tudja, mi a teendő és egy elhagyott építkezésen megszabadulnak mindketten a holttesttől. Mint az másnap a tévéből kiderül, az áldozat egy rendőr. Malena egyszerre kivirul, miniszoknyás dívává változik, majd összebarátkozik és szexuális kapcsolatot létesít előbb az özveggyel, majd az ügyben nyomozó rendőrtiszttel, Sabinával is.
Eddig fogjuk rá, hogy rendben van. A néző ezután viszont kezdi elveszíteni a fonalat és a türelmét. Kiderül, hogy a halott rendőr a saját zsebére is dolgozott és ebben az ügyben Sabina is benne van. De hogy ez izgalmas és érdekes legyen, profi író és rendező szükségeltetik, nem pedig egy műkedvelő. Elég hiteltelen, hogy amikor Malena leleplezi magát, az özvegy ezt vállrándítással elintézi, ahogy a perdöntő bizonyíték is nevetséges módon kerül elő. Valamelyik tartományi kábeltévén talán elmegy az ilyesmi, de egy filmfesztiválon semmi keresnivalója. A vetítés után lehetőség nyílt a rendezővel való személyes találkozásra. Antonio Gonzáles Vigil-t ugyan nem, de a teremből fejvesztve menekülőket én is láttam.
Alig mászok fel a lépcsőn a moziszintre (idén először), máris sokkhatás ér: a Tégla üdvözlésképpen orvul, de barátságosan leordítja a fejem. Rendes ember: nyilván azért teszi, hogy legyen mivel indítanom a szemlebeszámolót. Köszönöm, Mr Tégla!
A Mammut-fikázás kötelező elem az efféle szubjektív tudósításokban, úgyhogy én ki is hagynám, legyen elég annyi, hogy már a helyszín(választás) is remekül szimbolizálja a magyar film jelenlegi elcseszett helyzetét, ezért nincs miért reklamálnunk. És igen, a sajtóiroda tényleg egy szőrmeboltban van!
Ma, vagyis tegnap kezdődtek el a játékfilmek vetítései. A sajtó nagytudású képviselői először Forgács Péter Saját halál című, videóra forgatott kétórás filmjét tekinthették meg, ezt – bár éreztem, hogy a geekz olvasóiban mérhetetlen hiányérzetet fogok az elmaradt beszámolóval kelteni – elblicceltem. Hajdu Szabolcs Off Hollywoodjára már sokkal kíváncsibb lettem volna, elvégre a rendező eddigi munkái sem okoztak számomra csalódást (kedvencem a szuperszínes Tamara), de itt nem részletezhető okok miatt végül csak a következő vetítésre, Fliegauf Benedek Tejútjára jutottam be.
Ahogy a rendező a vetítés utáni beszélgetésen elárulta, a külföldi fesztiválokon vagy formalista blöffnek, vagy egy zseniális zen műalkotásnak szokták tartani a filmet. Nos, az utóbbit semmiképp nem merném megkockáztatni, ahhoz azért még ebben a minimalista formában is túl nyilvánvalóak a rendező szándékai. A koncepció lényege, hogy 7-8 perces beállításokat látunk, a kamera mozdulatlan, a tájképszerű totálokon általában egy-egy csigalassú emberi tevékenység vagy mozdulatsor figyelhető meg, miközben különféle indusztriális zörejek-zajok hallatszanak. Mélyelemzésre nem mernék vállalkozni, már csak azért sem, mert bárhogy is igyekeztem ébren maradni, a film kétharmadánál pár percre átváltottam stand by üzemmódba. (Ha valaki a konténeres epizód „tartalmáról” tud felvilágosítással szolgálni, az a kommenteknél tegye meg. Kösz!) A jobban sikerült kompozíciók képei viszont megmaradtak bennem, csak arra nem sikerült rájönnöm, hogy mi célt szolgál ez az egész „képzőművészeti kísérlet”.
Végül, a minden idők legborzalmasabb magyar moziplakátjával büszkélkedő Lányokat mutatták be azoknak, akik novemberben lemaradtak róla. Így jártam én is, és utólag sajnálhatom, mert Faur Anna filmje a ’97-es taxisgyilkosságról hibái ellenére is émelyítően hitelesen adja vissza a magyar rögvalót. Értékelni persze ezt csak azt tudja, aki az utóbbi 5-10-15 évben végignézte, hogy szenvednek a nagynevű magyar rendezők azzal, hogy életszerű karaktereket teremtsenek. Itt sikerül, a tapló taxisok, az elvadult kamaszok meg a teljesen tompa szüleik túlságosan is ismerősek. (Az a családi ebéd a bevásárlóközpontban…!) A Lányok a Friss levegőhöz hasonlóan elsőfilm, és ahhoz képest nem látszik rajta. Színészei Zsótér Sándortól Mundruczó Kornélon át Péterfy Boriig zseniálisak, és Fullajtár Andreát csak azért nem említem, mert ő mindig az. A két francia színésznő is remek, csak az utószinkron ne lenne olyan zavaró...
A film az Anilogue Fesztivál programjának keretében került levetítésre.
Amerikai rendező ritkán készít animét, a Tekkonkinkreet esetében azonban pontosan ez történt, ráadásul egy Japánban jól ismert manga, a Black And White adaptációjáról van szó. Két fiú, két testi-lelki jóbarát éli különös mindennapjait egy Treasure Town nevű városban: mindketten a Macskák nevű fiatal banda tagjai, családjuk nincs, lopkodnak és ügyeskednek, hogy pénzhez jussanak (a „gyerekek felnőtt szerepben” tipikus anime toposz). Treasure Town egy furcsa, képzeletbeli város, részleteiben azonban mégis nagyon valóságos, ízig-vérig japán hely, zsúfolt és kaotikus, amiben többféle hatalmi játszma zajlik párhuzamosan: a rendőrök a jakuzák ellen küzdenek, akik közt belső viszályt szít egy különös üzletember (merőben más alapokra helyezné a szervezet működését), a városban már-már természetfeletti ügyességgel közlekedő – ugráló, kúszó, repülő, minden zuhanást túlélő – gyerekbandák pedig készek megküzdeni mindenkivel, aki veszélyezteti életterüket.
A két főszereplő, Black és White, erősen jelképszerű névvel rendelkeznek, és a film erre az elejétől fogva nagyon rájátszik. Fehér kissé feminin jellem, a benyomások embere, gyakran túláradóan jókedvű („I’m happy, I’m happy”, énekli, miközben ide-oda sodródik lassan a levegőben), néha viszont elsírja magát az időjárás miatt. Egyedül valószínűleg teljesen életképtelen volna, Treasure Townnal azonban valamiféle furcsa spirituális kapcsolatban áll, megérzései sorra beigazolódnak. Fekete az ellentéte: sokkal érettebb és komolyabb, mindenben ő gondoskodik Fehérről (aki még a cipőfűzőjét sem tudja bekötni), nem húzódik sem a jakuzák, sem a rendőrök védelmébe és egész jól verekszik. Viselkedése kevés érzelmet árul el, hangulata általában borús és pesszimista. Az ő kettejük életén keresztül ismerjük meg a várost, ezek talán a film leghangulatosabb és legötletesebb jelenetei. Később lassanként belelátunk a jakuzák és a rendőrök életébe is, mígnem a furcsa üzletember, Snake megjelenésével minden felbolydul, hatalmas, beláthatatlan kimenetelű változások kezdődnek, annyi azonban biztos, hogy Fehér jobban szorong, mint bármikor: valami szörnyű készülődik…
Az animék, bár történetileg általában komolyabbak a nyugaton nagy nézőközönség számára készített animációs filmeknél, hajlamosak a sablonokat használó, egyszerű, végletes karakterábrázolásra, amikor a figurák konfiktust okozó jellemvonásai egy-egy sorozat alatt, szép lassan a végletekig tornázva, erős drámai töltetet biztosíthatnak a végjátékhoz. Ugyanezt egy filmben persze jóval nehezebb elérni, hiszen másfél-két óra alatt kell megfelelő mélységeket biztosítani a szereplőknek. A Tekkonkinkreetnek nem is igazán sikerül a fent említett bravúr, és bár a mangát nem olvastam, az az érzésem, hogy a „kisebb jelentőségű” jelenetek, történetelemek közül kényszerűségből sokat kihagytak (pedig éppen ezek működnek úgy-ahogy a filmben), a külső hatásra kialakuló érzelmi drámát azonban, ami Fekete és Fehér, és persze sok más szereplő közt létrejön, mind bele akarták zsúfolni a filmbe. Ez jelentős problémát okoz, így ugyanis egyszerűen nincs ideje megszokni a nézőnek a szereplőket, a nagyon erős jelképhasználat (például rengeteg beszélő név van: Black, White, Rat, Snake – ez nem éppen a finomabb fogások közé tartozik) pedig sematikussá teszi a film hangulatát.
A komplex, több síkon működő történetnek nem csak a főszereplőkkel, hanem más témákkal kapcsolatos mondanivalója sem tud igazán kibontakozni két órában. A tradíciók és a haladás szembeállítása például jellegzetes japán toposz, amely a filmben meglehetősen szájbarágósan jelenik meg Patkány, az öreg jakuza, és Kígyó, a furcsa, idegennek tűnő üzletember ellentéte által: előbbi nosztalgiával gondol a piros lámpás házra, ahol a fiúk olyan fontos tapasztalatokat szereznek meg, a pénzt a hagyományos eszközökkel szedné be a jakuzának, a rendőrökkel pedig egészen jól kijön, utóbbi pedig gátlástalan és sikerorientált, aki a kupleráj helyére több profitot hozó vidámparkot épít, ellenségeit pedig egyszerűen kivégezteti. Az eddigre jócskán túlzásba vitt melodramatikus töltet ellenére hasonlóan seszínű lett a filmvégi, Akirát és Neon Genesis Evangeliont idéző csúcspont, ahol a cselekmény kissé elrugaszkodik a valóság talajáról, Fekete pedig – hosszú belső dialógusokat folytatva – szembenéz saját magával.
A látványvilágra azonban semmilyen panasz nem lehet: végig gyönyörűen kidolgozott hátterek és stílusosan stilizált szereplők gördülékeny animálását élvezhetjük (utóbbi talán a Kemonzume óta divat, persze itt kevésbé szélsőségesen alkalmazták, mint ott). Egy animációs filmben a vizuális aspektus bizony kiemelt fontossággal bír, a készítők pedig szemmel láthatólag nem spóroltak a munkával. Nem rossz film tehát a Tekkonkinkreet, de – vélhetően az amerikai rendezőnek köszönhetően – a film ámulattal és lelkesedéssel fejteget olyan, túlságosan is ismerős témákat, amelyen más filmek hamarabb továbblépnének, a túl nagy falat történet pedig csak egyszerűsítve, sematizálva fér el ekkora tányéron. De hát egy újszülöttnek minden vicc új, ahogy mondani szokás, az ázsiai filmvilággal most ismerkedő és főleg szentimentalitásra hajlamos érdeklődők tehát ne riadjanak el: nekik nagy élményt fog nyújtani a Tekkonkinkreet.
Az afféle tudósításnak is van létjogosultsága, ami egy olyan filmfesztiválról szól, amelynek keretében össz egy filmet néz meg az ember? Bár mos' má' tökmindegy, ezt a bejegyzést riportként sorolom be... Asszem tavaly sem vittem túlzásba Pécsett a mozibajárást, a vetítéseket körbebástyázó rendezvények, események, meg egyáltalán, az éjszakába hajló "terepszemle" (értsen ez alatt mindenki azt, amit akar) épp eléggé lefoglalja a feladatát a legkisebb distrakció okán mellőzni igyekvő újságírót.
Ha alkoholgőztől ködös emlékeim nem csalnak (kénytelen vagyok reájuk hagyatkozni, ugyanis a Pécsett töltött öt nap alatt egy büdös szót sem jegyzeteltem), odaérkeztem délutánján (miután egy kellemes belvárosi panzióban kerültem elszállásolásra) a Káel Csaba Mester és tanítványok című, a nemrégiben elhunyt Illés György emlékére leforgatott dokumentumfilmsorozatának első részét néztem meg. Ennek az epizódnak Zsigmond Vilmos volt a beszélő feje, ő emlékezett vissza a legendás operatőrre, illetve saját karrierjét is végigkommentálta. A film után magának Zsigmond Vilmosnak tehettünk fel kérdéseket, sőt, egy szuperhiperprivát sajtófélóra (amelyen a lelkes fiatal zsurnalisztáktól kezdve a seggnyaló profiig mindenki felfordult) bevégeztével még egy képre is hajlandó volt összeállni velem (amely képet, amint megkapom a pécsi fotóskolléga gépéből - igen, még fényképezőmasinát sem vittem magammal! -, belinkelem ide.) Este felé valahogy az Uránia mozi (mer' olyan ott is van!) környékére kerültem (hogy hogyan, nem emlékszem), ahol összefutottam Cs. S.-val, akit rövid, Szinház- és Filmművészeti Egyetemes előadássorozatom alkalmával ismertem meg. Szerencsére pont a Boldog új élet legvégére értem oda, így nem kellett végigszenvednem újabb másfél óra Tarkovszkij-imitációs angstot (a Szemlén már megtörtént). Ehelyett a haverral elzarándokoltunk egy lepattant, barlangszerű szórakozóhelyre, ahová, hiába esemeseztem, Cs. S. nem jött utánunk, amit, most már elárulhatom (neki is), bizonyos okokból kimondottan sajnálok... ;)
A szerdai napon került sor a fesztivál azon attrakciójára, amely miatt én személy szerint lementem, a Fade In Script Consulting első közép-európai un. pitchfórumára, amelynek keretében anyagi támogatással egyelőre nem rendelkező forgatókönyvírók "elpiccselhetik", eladhatják munkáikat prominens európai producereknek. A versenyzők (mert végül is ez verseny volt, csikorogtak a fogak az idegességtől) fejenként uszkve negyed órával rendelkeztek arra (a közönség kérdéseinek megválaszolásával egyetembern), hogy felkeltsék agyszüleményeik iránt az érdeklődést.
A pitchfórumra a legendás sasfészekben, a Hotel Kikeletben került sor, amelynek promófilmjében egykor Kabos Gyula domborított. Odafelé kollégámmal megpillantottuk a hegyre halál- és rádióhullámokat megvető bátorsággal felfelé caplató Boros Lajost (a hotel gangját reparáló melósok elaléltak tőle, úgyhogy be tudtam tájolni a számomra hallgathatatlan Bumeráng célközönségét). Kollégám felvetette, hogy esetleg álljunk meg neki és vigyük fel a Kikeletbe, de nagyon rövid eszmecsere után ezt elvetettük: a kocsi öt személyes, és ketten már ültünk benne.
A rendezvény szervezése előtt le a kalappal, és a forgatókönyvírók teljesítménye előtt szintén. A nap folyamán összesen tizenhárom "piccset" hallgathattunk végig, közülük a legjobbakat pénzzel is jutalmaztak, arról már nem is beszélve, hogy a legéletképesebb (értsd: legeladhatóbb) szkriptek a producerek közt vevőre is találtak. A nap lezárásaként a Trafik elnevezésű szórakozóhelyen jött össze a társaság, ahol az interkontinentális-szakmai kapcsolatok még jobban elmélyültek. A day well spent.
Csütörtökön, hajnali 11 órakor betámolyogtam a produceri szövetség nyílt ülésére, amelyet Kálomista Gábor privát okokból, az alelnök pedig az előző, Trafikban eltöltött éjszaka miatt volt kénytelen mellőzni. Az ülést a Filmünnep igazgatója, Szekeres Dénes vezette végül le. Többek között szó esett arról, hogy a produceri szövetség saját tagjait és a tőlük független producereket egyaránt be akarja sorolni egyfajta önös pontrendszer alapján, amelynek bizonyára főleg a kívülállók fognak örülni...
Pénteken az Illést és tanítványait bemutató dokumentum-filmsorozatból két etap ment le, az elsőnek a nemrégiben elhunyt, zseniális Kovács László ("My name is not Vilmos!"), a másodiknak maga Illés György volt a középpontjában. A vetítés befejeztével Grünwalsky Ferenccel beszélgettünk az operatőri hivatás mai állapotáról, és a csávó, mint már sokadszor, lenyűgözött az intelligenciájával. A traccsparti után átdzsaltunk az Uránia moziba, megnézni Szomjas György új filmjét, a Nap utcai fiúk-at, amelynek Grünwalsky volt az operatőre.
Este többedmagammal bepofátlankodtam Jancsó Miklós 86. születésnapjára, amely tény ("há' ezek kik?") nem csak enyhén volt ciki, annak ellenére, hogy kaptunk egy tessék-lássék meghívást - kösz, Hosszú! ;) Bár lehet hogy nem kellene a pofámnak égnie, észrevettem ott más hivatlan zsurnalisztát is (youknowwhoI'mtalkingabout...) Miután bezabáltunk a mások pénzén, felkerekedtünk és átmentünk az egyetemi ifjúság és borzalmas jazz zenészek által frekventált Dante kávézóba, ahol órákon keresztül fűztem egy csaj fejét.
Hazautazásom reggelén még üvöltöztem egy egészségeset az árengedményes jegyet a kurva istennek sem kiadni akaró MÁV-alkalmazottal (energikus fellépésem hiábavaló volt, baszott rám, teljes árút kellett vennem, annak ellenére, hogy állítólag a MÁV megegyezett a fesztivállal arról, hogy a visszaútra már csak minimális árú helyjegyet kell váltani.) Így épp a megfelelő hangulatban (és egy frissen beszerzett náthával) érkeztem meg a lehangolóan szürke Budapestre.
Mielőtt oktondi lajstromba venném a Kis és Animációs filmek szakaszában összegereblézett, debütáns darabokat, felhánytorgatnám a Pannónia Étterem újabb igénytipró mesterfogásait, és megidézném a díjkiosztó szándékolatlan, bohém humorát, ejtenék pár szót a dokumentum szekcióba végtelen nyugalommal besorjázó, Tibet, a száműzött országra keresztelt másfélórásról. Egyrészt érdemes és tanulságos 90 percig nézni, hogy a leglételemibb emberi jogokba vetett hit, illetve a magukat azokkal kiplakátoló, dülledtkeblű hangoskodók ténykedése (értsd: hangoskodása) a leggyámoltalanabb anyagi érdekek ébredésekor – tehát, amikortól számítanak a dolgok – már legfeljebb odvas fabatkát érnek (mert, ugyan ki a tök húzna újat a gazdasági szuperautoritás Kínával?). Továbbá szerfelett szórakoztató a zimankós Tibet nagyhatalmilag tűzzel-vassal kergetett futball válogatottjával való akárcsak felületes ismerkedés.
Evidensnek tűnhet, hogy főleg Mao Ce-tung-ék nézték ferde szemmel (ééérted) a gyolcsaikat szilaj mozdulattal letépő, vad önkívületben labdakergető szerzeteseket, pedig nem. A negyvenes években a régens láma maga tiltotta be a focit, mondván túlságosan elvonja a kolostor meditatív mezőnyének figyelmét a magasztosabb alfa-állapotoktól. Az indiai és nepáli menekülttáborok liberálisabb közege azonban már eme esendően földi, infantilis ösztönök termékeny táptalajának bizonyult. 2001-ben odáig fajult a „tibeti” labdarúgás, hogy egy országgal, elismert döntéshozó szervvel, államformával, urambocsá: saját ingatlannal nem rendelkező népség (kollektív identitásának legzajosabb demonstrációjaként) Grönland hasonló szakágbeli legjobbjainak eresztette nemzeti tizenegyét. Az első válogatott mérkőzés a szervezés elméleti síkjairól nem a legkönnyebben lépett a rögvaló zöld gyepjére, Kína ugyanis embargóval fenyegette meg a fagyos szigetországot. (Noha a nézőtéren ezalatt csak az én vihogásom törte meg az unott csendet, a kommentekben igazán megnyugtathatna valaki, hogy ennek az internacionális (sport)diplomáciai háromszögnek azért – ha csak iciri-picirit is, de – van egyfajta, mosolycsalogatóan groteszk bája.) Az eredmények azóta sem túl hízelgőek, mégis, feszengő magyarázkodás helyett az edző minduntalan mámor-ittas szavakban emlékezik fiai heroikus helytállásáról. És – annyi sok szövetségi kapitányunkkal ellentétben – neki hiszek.
6782334169 kisjátékfilmről nem egykönnyű írni: a hangulatukban, narratíve, képileg, koncepcionálisan, mindenhogyan szerteszét irányuló alkotások szúrós kesze-kuszaságként nehezen megragadható, nem túl kritikusbarát egyveleget képeznek. Szerencsémre több celluloid-jelölt is feltekerhető egy gondolatilag közös nevezőre, mely mélyén az az égető kérdés lapul, hogy létezhet-e nehezebben kikúrálható kór az információs társadalomban szövődő (pár)kapcsolatok számára, mint az effektív kommunikáció-képtelenség?
Egyértelműen nemleges válaszok egész hada került vetítésre. Az izraeli Noisy Silenceben szakítás után értetlenül álló, magányos srác szobájában legelész körbe a kamera a különböző használati- és dísztárgyakon, s közben megszólaltatja az azokhoz fűződő emlékeket, imigyen rekonstruálva a románc hanyatló ívét. Az ugyanezen nemzeti színekben induló On the Same Floor apa, fia és egy kettejük viszonyát nem elhanyagolhatóan megmérgesítő prostituált triászát meséli majdnem solondzi bizarrsággal, a rövidfilmek tétován elszabott terjedelmében (ez utóbbi tünetet egyébként a fesztivál legtöbb versenyzője szenvedte): elfojtott, artikulálatlan vágyak és sunyi érdekérvényesítés a panelben. A görög House of the Olive Trees egykoron lelkes szerelmesei is hasonlómód nem tudják kibeszélni a tartós boldogság útját álló problémáikat.
A spanyol direktorok finoman és jó érzékkel: humorba panírozták vonatkozó kikeltéseiket. A Game Therapyban az elridegült férjet, feleséget egy szembeszomszéd házaspár vegzálja játékos utánzással, a határsértés illúziójával kecsegtető kapcsolatfelvétel azonban kudarcra ítéltetett. A The Relief egyetlen jelenetében az átellenes műszakok miatt párpercessé csökevényesülő, kizárólagos együttléteiket érzelemszegény megtermékenyítési kísérletekkel elütő házasok esnek egymás genitáliáinak. A rutinná vált nyalakodások és dugaszolások alatt a látszólagos fesztelenség ellenére képtelenek érdemleges, intim párbeszédre. Kompakt, aranyos, sőt: happy enddel kecsegtető hispán etűd a Wavelength, melynek forgatókönyve egymástól pár méterre araszoló autók sofőrjeit boronálja össze az autórádió, egy kívánságműsor és maroktelefonok által relativizált távolságokon keresztül. Azért van remény.
A communication breakdown legszellemesebb megfogalmazásával, a Delay-jel Florian Kaltenbach hozakodott elő, történetének zenész (…) hőse ugyanis egyszer csak arra ébred, hogy problematikus hosszúságú fáziskéséssel hallja meg a hangokat. Így válik legitimmé az az érthetelen passzivitás és közönyös lomhaság, ami miatt barátnője és munkatársai korábban hátat fordítottak neki. A verbális, illetve egyéb adatátviteli rokkantság tárgykörébe sorolhatnánk továbbá a páciensét titkolható információk reményében péppé-pürévé hiába agyaló kihallgató tiszt (Lullaby for a Boy), valamint a halálos kimenetelű tragédiát indirekten mobiljához való nem értésével okozó nyugdíjas apuka történetét (The Incident), de ennyire azért nem vagyok vicces.
Kellemesen szőrborzoló gegparádé a Bad Dreams című svéd horror, okos, de ívtelen tragédiamozaik a rendezőként Inárritu ösvényein meginduló Elvind Holmboe-Salmón A Tooth for an Eye-ja, és nem árt tudni André Hörmann poroszosan pedáns, fatalista filmjéről, a breathless-ről sem, mely az új autók illatába bóduló, jóléti társadalmat szembesíti önnön dehumanizáltságával.
A nagyjából egységes minőség a korábban már citált, vágás nélkül körbefahrtolt Utóirat szerzőjének segítségével érte el legfájdalmasabb mélységeit. Érthetetlen, hogy Fogaras Gergely az ízlésesen precíz Utóirat után (amiért idén újra előtte landolt a Kodak különdíja – joggal) hogy tudott egy ilyen, szinte minden szempontból akkurátusan szar valamivel előhozakodni (merő elrettentésül írom le a címét: Jamais Vu). A főszereplő ikerbigék bokszerfeszegető szépsége képtelen volt kompenzálni a szövegkönyv, a fényképezés, az elbeszélés, a vágás, a stb. sajgó dilettantizmusát. Mindezt durván tetézte, hogy a két nő a száját beszédre is használta. Ahh, Kovi milyen jó kis filmet rittyentett volna ebből a szürreális lávsztoriból, ugyanezzel a casttal…
A terítékre kerülő 16 animációs film ambícióit tekintve brutális szélsőségekről tett tanúbizonyságot. Akadtak ötletszerénységben az íztelen-szagtalan wc-illatosító reklámokat alulmúló-féleségek (Solomon Grundy, The last Cigarette, Visszaszámlálás), mely – legfeljebb rutinszerző ujjgyakorlatokként funkcionáló – rajzocskák inkább csak bátor egyszerűségük miatt értékelhetőek. A Sebaj Tóbiás zsíros gyurmavilágát és gyermeki bumfordiságát felidéző Closed, és a szexuálisan édin túlhevített, kisiskolások érzelmeivel elhancúrozó Lupe & Bruno stop-motion munkák már leleményesebb, dinamikusabb dolgozatok. Hasonló technikákat használ a szlovák The Fable about Nail is, ahol azonban a megszemélyesítés gáláns írói gesztusaként egy barkácsműhely szerszámai kelnek életre: beverődni félő szög és eltökélt kalapács szenvedélyes macska-egér harca sarkallta ha nem is körömrágcsáló, de majdnem indulatos szurkolásra a mozi közönségét. Hasonlóképpen északi szomszédjaink műve a kavicsokból, törmelékekből (mások szerint müzliből) megformált, bátran játékos Pik a Nik. A százfogú polipszörnnyel való viaskodásba torkolló, békés, tengerparti kutyasétáltatás valódi dráma: az idilli és horrorisztikus történések között egy (igaz, talán csak zabpehelyből kirakott) jellem fejlődését csodálhatjuk.
A már éppen nem aktuális pc játékok cgi felkészültségét hirdető The Wrath – a Jamais Vu szerepét eme szekcióban betöltve – mutatja meg, minél nincs alább. Önértékelési zavarban szenvedő, cselekményt túldimenzionáló zene és göcsörtös dramaturgia jellemzi ezt a látványosan becsvágyó, feleslegesen sokdimenziós, shyamalani csattanóval fárasztó kísértethistóriát.
Andy Garnica ZinQuenta-ja kifinomult módozatokkal zsákmányolja ki a mélységélességben rejlő lehetőségeket, mindemellett megkapóan egzotikus, saját (?) mitológiát hív életre. A germán illetőségű Eels (rendezte Martin Rahmlow) megjelenítésében, forgatókönyvében, szellemiségében egyaránt a legelegánsabbnak találtatott nálam. Hogy az esténként mindig lába-kélő, női aktszobor után méretes kofferrel, ólomlábakon bolyongó, bronzbőrű, ballonkabátos vándor morbid és ókori szimbólumokkal zsúfolt, filozofikus útja hova tart, és miért, azt ugyan nem tudom, a filmet mégis átitatta egy őszinte komorságú, plátói sóvárgás, ami az Eels kötelező érvényű beszerzésére ösztönöz.
A programfüzet tanúsága szerint voltak még nagyjátékfilmek, a speciális kategória pedig „Roma-kép” alcímmel gyűjtött magába további darabokat. Ezekről meg látatlanban ugye nincs értelme. A Produceri Fórum a „kreatív” kifejezés unos-untalan ismételgetésével próbált a szakma begyöpösödött megítélésén változtatni, míg a Fiatal Kritikusok kerekasztal-beszélgetése során csak nem sikerült egyetérteni abban, hogy akár elitista magaslóról, akár glossza-orientált bulvárcinizmussal, de ma Magyarország kritikusi társadalma lényegében képtelen úgy nyúlni a mainstream popkultúrához – a képregényhez hasonlatosan –, ahogy illene.
Hiába szólt rám a Főnök, hogy ajándék lónak nem illik a tátongó fogágyát se, én mégis feltennék egy frivol kérdést: láttatok már olyan rántott sajtot, aminek panírja – oldalanként – vaskosabb, mint a… a „sajt”? Mert én igen. Mindegy, a díjátadáshoz már csak kellemes, mókás emlékek fűznek. Az időrendben első két plakett címzettje igazolt hiányzását töltötte valahol máshol, az ettől némileg elkedvetlenedett konferanszié pedig lélekben talán túlságosan is ráállt a nyertesek mellőzhetőségére. Ennek elsődleges okfolyományaként a nevük hallatán már a színpadra feldzsaló díjazottak közül is nem egy lett házon kívülinek nyilvánítva. A főállásban Duna Televíziónál műsorvezető D. Tóth Kriszta vállának gyengéd kocogtatásával nyomatékosított, szláv törtségű „ájm eksöli hír” mondatnál akkor, ott, kevés tréfásabbat vehetett volna szájára az ember.
Aki, hozzám hasonlóan, csak mostanában szembesült a Cinefest, mint amolyan létével, az – még ha alkalomadtán simulékony PR szólamok tolmácsolásában is, de – innen elsajátíthatja a kezdeményezés hivatalos leglényegét. Én saját élményeimre szorítkoznék.
A kiérdemelhetetlen színvonalú szállás kapcsán (sokadjára) szembesülhettem azzal, hogy Wostry atyánk ma biza brand – azt ugyanis személyesen intézte egy jól irányzott, blazírt nézéssel –, az étek azonban a Nagy Vezérnek köszönhető eme földi javakkal mélységes kontrasztban ácsorgott. A Pannon étteremnek ezúton üzenném, hogy semmi bajom az éppen hogy szignifikatív mennyiségű (6, azaz hat darab cafat) csirkeaprólékkal alig-alig meghintett, fél kiló tepsis krumplival, ám mindezt „Brassói aprópecsenye” felségjelzés alatt asztalra vezényelni par excellence vendéglátó-ipari kibaszás. Velem. Persze, ott ezt nagy gyáván lenyeltem. A rendezvénynek helyt adó két filmszínház közül eleddig csak a restauráló állványzattal a lehető legrosszabbkor álcázott Kossuth Art Mozihoz volt szerencsém. Panaszkodni az illetékesek felkészültségére igazán nincs okom, az egy-két óránként fejüket felütő technikai gikszerek gyorsan orvoslásra kerültek, az ilyenkor el-elcsattanó poénok pedig pillanatokra mintha összébb is kovácsolták volna a kifinomult nagyérdeműt.
Szóval a filmek.
A Dokumentum szekciót az ír-izraeli együttműködésben fogant Children of Allah nyitotta, a késői érkezés miatt erről azonban módfelett nehezemre esne nyilatkozni. A spanyol Manuel Jiménez Núnez abszolválta La aldea perdida-hoz (The Lost Village) már volt szerencsém. Az andalúziai Almonte-i estében békés tömeg gomolyog. Szórványos ordítások, udvarias tülekedés – valami ilyesmi lehetett a hangulat az idei The Rolling Stones koncert közép-hátsó soraiban. Az éj tapintatos sötétjébe bugyolált népömleny a nappali kistotálokban azonban már sokkal inkább az 1969-es Altamonti fesztivál színpadközeli őrjöngését eleveníti fel, amikor – többek között – a Sympathy for the Devil alatt a biztonsági szolgálatot ellátó Pokol Angyalai halálra szúrtak egy pódiumra tápászkodó feketét. Sérültekről, ad absurdum halálesetekről nem értesülünk, ráadásul az eksztatikus áhítat címzettje ezúttal pont, hogy nem Lucifer: a helyiek által abszolút autentikusként tisztelt Szűz Mária szobor a körmenet főszereplője. A szakrális téboly mégis megszólalásig hasonló. Sőt, azon is túl. Az akusztikus aláfestésként nyilatkozó helyiek kegyetlen egyszerűséggel beszélnek szűzhöz fűződő érzelmeikről, élményeikről.
De honnan ez a vallási, vegetatív imádat?
Az intézményi kereteket félgőzzel eltipró hevület (az Egyház finoman szólva sem rajong ezért az esztelen lelkesedésért) eredetét, gyökereit talán nagyobb dioptriaszámú nagyítóval sem lelné a – mind plánozási, mind kulturális szempontokból is – inkább csak távolságtartó felülnézetekig bátorkodó rendező. A tökéletes elhivatottság megmagyarázhatatlan és megkérdőjelezhetetlen, az arctalan, homogén, s egyben tántoríthatatlan, céltudatos biomassza pedig annak jegyében minden évben megsétáltatja a giccses maskarába öltöztetett Máriát. A meginterjúvoltak főcím alatt történő, egyenkénti meg-megmutogatása feleslegesen töri meg a tömeg egységét, ateista szemeknek így is elgondolkodtatóan fájdalmas a kollektív őrület ilyetén látványa.
Geller-Varga Zsuzsanna alkotása, a Zsinagógát vegyenek! már főleg közelikkel operál, személyesebb, aprólékosabb, gondolati ritmikája a szereplők hol esendően önzetlen, hol álszenten nyerészkedő perspektíváiba enged nyugodt bepillantási lehetőséget. Jogi, üzleti, morális és – igen, ilyen is van:– érzelmi érdekek feszülnek egymásnak: jelzálog-kölcsön esetében nyitogatható kiskapuk, ingatlan osztás, államhivatali dilettantizmus, no meg a Holocaust fel-felderengő árnyéka (amibe oly sok mindent lehet jól elrejteni) mar játékidőért, miközben a teljes felújításra váró, kőszegi zsinagóga lassan porrá és hamuvá erodálódik.
A Drogzarándokok (Szalay Péter) nehezen bevehető sorsfordulatokkal terhelt rehabilitációs túra, amit a kezelő orvos penetráns, cinikus megjegyzései tesznek talán emlékezetessé. Negyedannyi ideig (8 perc) sem tart a Kelj Fel Anyám… című, minden narráció, és – ha jól rémlik – zene nélküli etűdöcske, érdes-nyers témája mégis jóval tovább karistolja az emlékezetet. Székely Róbert filmjében egy fogyatékos, árva fiú napját szemlézhetjük, aki a mentális hendikeppel látványosan élők látszólag indokolatlan vigyorával gürcöl megállás nélkül az agrártevékenységek nyomasztóan széles skáláját érintve. No komment.
Vannak köztünk olyanok, kik a valóság csorbítatlan, sorkövető leképezési próbálkozásainak láttán indulatosan, torz kajánsággal nevetnek fel. Ezeknek töredéke ráadásul meg is akarja mutatni, hogy máshogy is meg lehet mutatni. Az akármit. A mindent. Vagy éppen a semmit. Sanyarú csillagállások mellett eme elvetemült egyedek tompora alá költségvetés szorulhat, a Cinefest pedig az illendő emancipáció zászlaja alatt kénytelen versenyprogramjában nekik szerény kis kategóriát biztosítani. Nem tagadom, hogy a 100 percbe nonstop sűrített, 12 „Kísérleti film” helyenként serkentőleg hatott az endorfin-háztartásomra, a közkedvelt angolszász szócsokor, a „What The Fuck?!?” artikulálatlan üvöltésének szándéka azonban majd minden alkotás alatt felhorkant bennem.
Volt itt kérem minden, mi szem-fülnek ingere. Vállaltan egyszerű élménykép (Traumtanz, Aranypart, Holnemvolt). Klasszikus jazzt megidéző, vágói-ritmikai stílgyakorlat (Dubus). Poháramortizáló formalista blöff a tenisz monotóniájáról (77 Years of Déjá Vu). Hétperces, bámulatosan unalmas, fekete-fehér cigireklám hardcore dohányosoknak (Portrait of my Father). Videodrome-i mélységekbe kívánkozó, felületes metaforadüledék a televízió hatalmáról, öntudatáról (The Screen Game). Experimentális izéktől szokatlan érthetőséggel előadott, szentimentális nosztalgiasnitt (Utóirat). Provokatívan öncélú stroboszkópia, melynek ámulatba ejtően irritatív soundtrackjén akárha Rammstein Iva Bittovával alkalmilag kooperálva próbálna egy Albert Einstein Bizottság dalt előadni – visszafelé. (Nyári egyenlet). A The Five Obstructions önreflektív lelkesedésével saját magát boncolgató, majd a Hülye Járások Minisztériumának homage-ává avanzsáló, negyedórás dilemmamaraton (Performing Life #2). Ez utóbbi legalább felteszi a szekcióra vonatkoztatható, udvariatlan, NAGY kérdést: „Should this movie have a philosophical touch?”
Ugyanakkor fel-felvillantak nagyobb terjedelemért kiáltó, tematikailag ígéretes kezdemények is. A Sanghaj újjáépítésének kényszerében ledózerolt szegénynegyedek animált képsorait, valamint a százemeletesek didaktikusan kitartott totálját látva nem kell sokáig dekódolni az üzit, az Under Construction-t jegyző Zhenchen Liu mindeközben el-eldurrant egy-egy olyan instant sokkpatront, ami után még sokáig csenghet az ember lelki füle. Az egyik dokumentarista inzertben kilakoltatás előtt álló (fetrengő), hajlott korú asszony panaszolja sorsát az operatőrnek zokogva. Kántálva… Énekelve… Ismétlem: WTF?!? Szintúgy szociografikus érzékenységről, és hasonló elhivatottságról vall a kategória messze leglendületesebb, legötletesebb és – nem utolsósorban – legviccesebb darabja, az ALPHAVILLE 2007 d.C. A szamba országából nevező Paulinho Caruso virtuóz szarkazmussal dekázgat el Godard klasszikusának brutálisan hörghurutos és hasonlóképp hatásvadász, felvezető narrációjával, majd apokaliptikus cowboyt vezényel a felső tízezer ellen, és amíg a röpke mozi abszurd humorát szenvedjük, kalapos lovasunk lasszójával gúzsba köti a fejlődő országok nyomoráról elkallódó tekintetet. Engem jobban meghatott, mint az Isten városa.
Miközben Kevin Macdonaldot üldöztük vagy éppen hadakoztunk Miskolc Város Közterület-felügyelőségével, lezajlott az ország egyik, említésre méltó nemzetközi filmfesztiválja, a Cinefest - immár hatodjára. Ahogy a díjátadón elhangzott, mindenki örül, mindenki boldog: rengeteg jó filmet vetítettek, sok volt az érdeklődő, telt házzzal mentek az előadások és jó programok voltak az elmúlt kilenc napban. Ha a sajtóosztályt kérdezik, ez volt a Cinefest fennállása óta a legjobb év.
De maradjunk témánál: A felsorakoztatott filmek közül a legtöbb magyar alkotással már találkozhattunk a Filmszemlén, egyedül talán az animációs blokkban találtunk olyanokat, amelyeket érdemes volt megnézni. A nemzetközi mezőny valóban erős volt - a fesztivál fődíját, a Pressburger Imre-díjat a finn Thomas nyerte - személy szerint nem ennek a kicsit szentimentális, öregedésről szóló filmnek adtam volna hanem a bolgár Ziftnek, ennek a kicsit film-noiros, szürreális darabnak, amelyről mindenki, akit kérdeztem, a fődíjat várta. Persze a mi szempontunkból leginkább érdekes film Duncan Jones Moonja volt - 
Filmfesztivált értékelni - főleg itthoni fesztiválokat - nagyon nehéz: nem lehet elvárni ugyanazt a kozmopolita pezsgést, mint mondjuk Cannes-ban vagy Karlovy Vary-ban. A filmek is sokrétűek, és pont ez minden fesztivál csapdája: hogyan lehet a sokszínűség és a minőség között úgy egyensúlyozni, hogy mindenkinek jó legyen - és ez persze lehetetlen. A magam részéről a műfaji fesztiválokat szeretem, sokkal egységesebb a mezőny és egyszerűbb dönteni a filmek között, míg egy "hagyományos" fesztiválon szinte lehetetlen összevetni egy - mondjuk - romantikus komédiát egy - csak hogy hasra ütésszerűen mondjak egyet - igazi, vérbeli köldöknézős művészfilmmel, és ez a zsűri dolgát nagyon megnehezíti, akárcsak az egész mezőny értékelését. De nem ez a lényeg; jó kis fesztivál a Cinefest, és megéri ellátogatni jövőre is - de érdemes csak a hétvégére jönni. Mindezek mellett Miskolc olyan város, amit nehéz elhagyni: főleg azért, mert úgy van kitáblázva, hogy ne is lehessen. 
A filmfelhozatal főleg a skandináv vonalra épül, svéd és finn kis- és nagyfilmek- fárasztó humor, alkohol, depresszió, sötét és tél. A hó kivételvel mindez megtalálható szállodai szobánkban is. Ha már finn film, akkor elmondhatjuk, hogy a The home of dark butterflies hozza a finn kötelezőt, csak annál talán valamivel művibb és patetikusabb. A kisjátékfilm blokkokból elsőre csak egyet vettünk: az első film, a német Schaumal egy közlekedési baleset előzményeit és következményeit mutatja be. Egy gyerekcsapat kövekkel dobálja a felüljáróról az alattuk elhaladó kocsikat, mígnem egyszer telibe találják az egyik autót. Érdekesnek tűnt, de pár perc után rájövünk, hogy hosszú, unalmas, és rosszul szerkesztett. 
Ezek után már a spanyol Socarrat -tól már nem is várunk semmit, de meglepetésünkre megtaláltuk a fesztivál egyik legjobbját: a mindössze tízperces film egy átlagosnak nem mondható (vagy spanyol mércével mérve normális) családot mutat be, ahol a nagyapa fontos bejelentésre készül: Vilos és jómagam díjesélyesnek tartjuk, de majd szombaton kiderül. Addig is folytatjuk missziónkat, amelynek célja: nézhető filmeket találni egy nemzetközi fesztiválon. Mielőtt bárki rákérdezne: nem mi loptuk el az 500 milliót. 
Utolsó napunk Udinében a horror jegyében telt. A válogatás, gótikus, fétisiszta szubkultúrák színes-fekete követőit és persze a műfaj rajongóit egyaránt a moziba vonzotta.
Nagyon örültünk, mert, mint írtam, volt pár flashback, amit kevésbé értettünk a filmjéből, megkértük illedelmesen, hogy magyarázza el ezeket, amit szívesen megtett. Miután megtudta, hogy mi is foglalkozunk filmmel, kölcsönösen meginterjúvoltuk egymást az otthoni és akoreai helyzetről. Az Our Town az első nagyjátékfilmje, szinte hihetetlen, de kilenc hónap alatt készült. Három hónap volt az írás, három a készítés, majd három az utómunka. Filmje közepes siker volt, csak Szöulban 400ezren látták. Korea filmes egyetemén végzet, ahova, mint azt tegnap Jeong Byung-Gaktól megtudtuk elég kemény bejutni. Abban az évben mikor Jeung Kil-young felvételizett ezren akartak bekerülni.
Ismét csak Yvonne beszámolója következik:
Rögtön ezt követően Pang testvérek akciómoziját, a Detective-et néztük meg, ami bár úgy volt beharangozva, mint „break between horrorfilms”, ennek ellenére elég sokkoló, izgalmas breaknek sikerült. Nem áll tőle távol az ismertebb Pang-filmek egy-egy eleme, ezt majd a csattanó leleplezi, de van akit például a Hetedikre emlékeztetett. Ez azért túlzás, bár a Detective is erős darab. A cuki Aaron Kwok, rendőr barátja segítségével rejtélyes gyilkosságsorozat után nyomoz, az áldozatok mind ismerték egymást, mégis nehéz kibogozni az egymás közti kapcsolat szálait. Gyilkosságnak látszó öngyilkosság, öngyilkosságnak álcázott gyilkosság. A darabkák szép lassan összeállnak, a néző pedig elégedetten távozik a moziból.
Éjféltől egy maláj zombifilmre, a Zombi Kampung Pisangra ültünk be. Érdekes élmény volt. A vetítés alatt folyamatosan hagyták el a termet a nézők, a rendező pedig bealudt a filmjén. Bennünk is megfordult a gondolat, hogy elmenekülünk és kifújjuk magunkat, de aztán a maláj filmgyártás iránt érzett rokonszenvünk a teremben tartott minket, hozzáteszem nem bántam meg. A történet akár egy 15 éves, burokban felnőtt tv-junkie fejéből is kipattanhatott volna: egy faluban bezombulnak az emberek, akik meg nem, azok megpróbálják felvenni a harcot az élőhalottakkal. Ez volt életem első maláj filmje, tele olyan fricskákkal és parodisztikus elemekkel, amelyket az valószínűleg jobban megért, aki ismeri ezt a filmnyelvet. Bár hálás lettem volna, ha a Zombi Kampung Pisangot mondjuk fele ennyi ideig kell néznem, a ripacskodás, gagyi zombik, súlyos történet és visítás felkeltették a maláj filmkultúra iránti érdeklődésemet. A film után Harmi elkérte a rendezőtől, Mahmat Khalidtól a névjegyét, közben egy maláj-magyar koprodukció lehetőségét beszélték meg. Reméljük összejön.
A Geekz-krú két tagja, no meg rajongva tisztelt főszerkesztőnk, jelenleg éppen Udinében, a távol-keleti filmek mustráján múlatja az időt. Az alábbiakban 
Az út magyar szakasza gyorsan telt és visszafogottan. Néztünk ki az ablakon. Feri megpróbált visszavágni, de az én gyönyörű lábszárvédőm és felemás zoknim is kevés volt ahhoz a melegítőnadrághoz, amit viselt. Harmi nagyon jól vezet, K.G. belemerülhetett valami versek olvasásába, mi meg maradtunk kedvenc témáinknál: az ajzószereknél és a filmgyártás jövőjénél. Magam is meglepődtem, hogy a társasághoz képest milyen simán megy minden, K.G-t nem ismertem, de róla is sok mindent el tudtam képzelni, miután elmondta, hogy gyermekkorát egy vadregényes malomban töltötte. Békés utunkat, egy ausztriai pihenővel szakítottuk meg. Egyidőben érkeztünk ide egy turistabusznyi futballhuligán tizenévessel, akik alapból sem voltak túl fegyelmezettek, de amikor egy másik busszal megérkezett egy őket filmező, kiöregedett rockerekből álló stáb, elszabadult a pokol. Petárdákat gyújtottak és németül kezdtek indulókat szavalni. Indultunk tovább.
Közeledtünk az olasz határ felé. A benzinszintjelző pedig elérte a kis, piros sávot, idegesen remegett, kigyulladt, jelezve, hogy az autónak is megvannak a maga igényei, sürgősen meg kéne állnunk egy tankolni. Úgy döntöttünk spórolunk, nem pénzeljük az OMV-t és majd inkább olasz részen állunk meg, hiszen a határ után biztos lesz egy benzinkút belátható időn belül. Hát nem volt. Csak mentünk tovább üresedő tankkal, egyik alagútba be, a másikból ki. Minden más esetben örültem volna, ha nem zavarja meg semmi a táj szépségét, most viszont elég alaposan. Elképzeltem, ahogy lerobbanunk egy ilyen több kilométeres szűk alagútban. Körülöttünk meg csak torlódik, nő a kocsisor. Olasz tempóban kijönnek értük, elvontatnak vagy nem... Jézus! És még mindig nem jött szembe egy benzinkút sem, csak egy tábla, ami jelezte, hogy a következő 36 kilométerre lesz. Egyedül K.G. élvezte a helyzetet, idegesítően jól érezte magát, míg mi némán ültünk és a benzinszintjelzőre meredtünk. De bevált, tényleg azon gondolkodtunk, mikor üssük le, és nem azon, hogy pl. mióta is jövünk üres tankkal? Végre az út másik oldalán megláttunk egy kutat, persze OMV-t. K.G. és Feri halált megvető bátorsággal átszaladtak kannásbenzinért. Nem úsztuk meg olcsón, a kanna drágább volt, mint maga az üzemanyag, de így is örültünk neki. Betöltöttük és indultunk tovább. Következő kanyar után újabb tábla jelezte a legközelebbi benzinkutat: 56 kilométerre.
Na de, akkor pár szót arról, hogy mit is keresünk mi itt: A 
A sztárokkal és Oscar-jelöléssel megterhelt Börtönvonat Yumába eléggé kilóg a zömmel elsőfilmeket felmutató idei mezőnyből. James Mangold megbízható iparos, aki igyekszik a nézői elvárásoknak megfelelni, többnyire sikerrel. Westernje feszes akciódramaturgiát követ, véres és brutális tűzpárbajokkal, a köztes jelenetekben pedig súlyos párbeszédekkel, hogy pontosan tudjuk, szereplőink éppen merre járnak a nagy jellemfejlődésben.
Katrina Skinner 19 éves, szőke és bár molett, tetszik minden férfinak, akiknek vágyait még az sem lohasztja le, hogy Katarinának gyermeke, sőt egy pasija is van. Amikor bátyja, Danny levágja a pénztári eladó fejét egy elbénázott rablásban, majd ezért évekre rács mögé kerül, Katarina bepöccen. Előbb barnára festi a haját, majd elhatározza, hogy újra tárgyaltatja az ügyet, a pasijával, Rusty-val pedig elköltözik a városból. Hogy ezt mégis miből finanszírozná? Természetesen a szülői házért kapott pénzből. A tervnek csak egyetlen személy szabhat gátat. A szülői ház lakója és tulajdonosa, a papa, akit ezért el kell tenni láb alól. A terv kissé kacskaringós elintéséhez egy rendőr és Danny jóbarátjának elcsábításán keresztül vezet az út.
Egyik este az autójából észreveszi, hogy egy férfi bántalmaz egy prostit a parkban. Malena egy kővel fejbe vágja az ipsét, aki meghal, de a prostituált tudja, mi a teendő és egy elhagyott építkezésen megszabadulnak mindketten a holttesttől. Mint az másnap a tévéből kiderül, az áldozat egy rendőr. Malena egyszerre kivirul, miniszoknyás dívává változik, majd összebarátkozik és szexuális kapcsolatot létesít előbb az özveggyel, majd az ügyben nyomozó rendőrtiszttel, Sabinával is.
Alig mászok fel a lépcsőn a moziszintre (idén először), máris sokkhatás ér: a 
Ahogy a rendező a vetítés utáni beszélgetésen elárulta, a külföldi fesztiválokon vagy formalista blöffnek, vagy egy zseniális zen műalkotásnak szokták tartani a filmet. Nos, az utóbbit semmiképp nem merném megkockáztatni, ahhoz azért még ebben a minimalista formában is túl nyilvánvalóak a rendező szándékai. A koncepció lényege, hogy 7-8 perces beállításokat látunk, a kamera mozdulatlan, a tájképszerű totálokon általában egy-egy csigalassú emberi tevékenység vagy mozdulatsor figyelhető meg, miközben különféle indusztriális zörejek-zajok hallatszanak. Mélyelemzésre nem mernék vállalkozni, már csak azért sem, mert bárhogy is igyekeztem ébren maradni, a film kétharmadánál pár percre átváltottam stand by üzemmódba. (Ha valaki a konténeres epizód „tartalmáról” tud felvilágosítással szolgálni, az a kommenteknél tegye meg. Kösz!) A jobban sikerült kompozíciók képei viszont megmaradtak bennem, csak arra nem sikerült rájönnöm, hogy mi célt szolgál ez az egész „képzőművészeti kísérlet”. 
Végül, a minden idők legborzalmasabb magyar 
Amerikai rendező ritkán készít animét, a Tekkonkinkreet esetében azonban pontosan ez történt, ráadásul egy Japánban jól ismert manga, a Black And White adaptációjáról van szó. Két fiú, két testi-lelki jóbarát éli különös mindennapjait egy Treasure Town nevű városban: mindketten a Macskák nevű fiatal banda tagjai, családjuk nincs, lopkodnak és ügyeskednek, hogy pénzhez jussanak (a „gyerekek felnőtt szerepben” tipikus anime toposz). Treasure Town egy furcsa, képzeletbeli város, részleteiben azonban mégis nagyon valóságos, ízig-vérig japán hely, zsúfolt és kaotikus, amiben többféle hatalmi játszma zajlik párhuzamosan: a rendőrök a jakuzák ellen küzdenek, akik közt belső viszályt szít egy különös üzletember (merőben más alapokra helyezné a szervezet működését), a városban már-már természetfeletti ügyességgel közlekedő – ugráló, kúszó, repülő, minden zuhanást túlélő – gyerekbandák pedig készek megküzdeni mindenkivel, aki veszélyezteti életterüket. 
A komplex, több síkon működő történetnek nem csak a főszereplőkkel, hanem más témákkal kapcsolatos mondanivalója sem tud igazán kibontakozni két órában. A tradíciók és a haladás szembeállítása például jellegzetes japán toposz, amely a filmben meglehetősen szájbarágósan jelenik meg Patkány, az öreg jakuza, és Kígyó, a furcsa, idegennek tűnő üzletember ellentéte által: előbbi nosztalgiával gondol a piros lámpás házra, ahol a fiúk olyan fontos tapasztalatokat szereznek meg, a pénzt a hagyományos eszközökkel szedné be a jakuzának, a rendőrökkel pedig egészen jól kijön, utóbbi pedig gátlástalan és sikerorientált, aki a kupleráj helyére több profitot hozó vidámparkot épít, ellenségeit pedig egyszerűen kivégezteti. Az eddigre jócskán túlzásba vitt melodramatikus töltet ellenére hasonlóan seszínű lett a filmvégi, Akirát és Neon Genesis Evangeliont idéző csúcspont, ahol a cselekmény kissé elrugaszkodik a valóság talajáról, Fekete pedig – hosszú belső dialógusokat folytatva – szembenéz saját magával. 
A spanyol direktorok finoman és jó érzékkel: humorba panírozták vonatkozó kikeltéseiket. A Game Therapyban az elridegült férjet, feleséget egy szembeszomszéd házaspár vegzálja játékos utánzással, a határsértés illúziójával kecsegtető kapcsolatfelvétel azonban kudarcra ítéltetett. A The Relief egyetlen jelenetében az átellenes műszakok miatt párpercessé csökevényesülő, kizárólagos együttléteiket érzelemszegény megtermékenyítési kísérletekkel elütő házasok esnek egymás genitáliáinak. A rutinná vált nyalakodások és dugaszolások alatt a látszólagos fesztelenség ellenére képtelenek érdemleges, intim párbeszédre. Kompakt, aranyos, sőt: happy enddel kecsegtető hispán etűd a Wavelength, melynek forgatókönyve egymástól pár méterre araszoló autók sofőrjeit boronálja össze az autórádió, egy kívánságműsor és maroktelefonok által relativizált távolságokon keresztül. Azért van remény.
A terítékre kerülő 16 animációs film ambícióit tekintve brutális szélsőségekről tett tanúbizonyságot. Akadtak ötletszerénységben az íztelen-szagtalan wc-illatosító reklámokat alulmúló-féleségek (Solomon Grundy, The last Cigarette, Visszaszámlálás), mely – legfeljebb rutinszerző ujjgyakorlatokként funkcionáló – rajzocskák inkább csak bátor egyszerűségük miatt értékelhetőek. A Sebaj Tóbiás zsíros gyurmavilágát és gyermeki bumfordiságát felidéző Closed, és a szexuálisan édin túlhevített, kisiskolások érzelmeivel elhancúrozó Lupe & Bruno stop-motion munkák már leleményesebb, dinamikusabb dolgozatok. Hasonló technikákat használ a szlovák The Fable about Nail is, ahol azonban a megszemélyesítés gáláns írói gesztusaként egy barkácsműhely szerszámai kelnek életre: beverődni félő szög és eltökélt kalapács szenvedélyes macska-egér harca sarkallta ha nem is körömrágcsáló, de majdnem indulatos szurkolásra a mozi közönségét. Hasonlóképpen északi szomszédjaink műve a kavicsokból, törmelékekből (mások szerint müzliből) megformált, bátran játékos Pik a Nik. A százfogú polipszörnnyel való viaskodásba torkolló, békés, tengerparti kutyasétáltatás valódi dráma: az idilli és horrorisztikus történések között egy (igaz, talán csak zabpehelyből kirakott) jellem fejlődését csodálhatjuk.
Andy Garnica ZinQuenta-ja kifinomult módozatokkal zsákmányolja ki a mélységélességben rejlő lehetőségeket, mindemellett megkapóan egzotikus, saját (?) mitológiát hív életre. A germán illetőségű Eels (rendezte Martin Rahmlow) megjelenítésében, forgatókönyvében, szellemiségében egyaránt a legelegánsabbnak találtatott nálam. Hogy az esténként mindig lába-kélő, női aktszobor után méretes kofferrel, ólomlábakon bolyongó, bronzbőrű, ballonkabátos vándor morbid és ókori szimbólumokkal zsúfolt, filozofikus útja hova tart, és miért, azt ugyan nem tudom, a filmet mégis átitatta egy őszinte komorságú, plátói sóvárgás, ami az Eels kötelező érvényű beszerzésére ösztönöz. 
Geller-Varga Zsuzsanna alkotása, a Zsinagógát vegyenek! már főleg közelikkel operál, személyesebb, aprólékosabb, gondolati ritmikája a szereplők hol esendően önzetlen, hol álszenten nyerészkedő perspektíváiba enged nyugodt bepillantási lehetőséget. Jogi, üzleti, morális és – igen, ilyen is van:– érzelmi érdekek feszülnek egymásnak: jelzálog-kölcsön esetében nyitogatható kiskapuk, ingatlan osztás, államhivatali dilettantizmus, no meg a Holocaust fel-felderengő árnyéka (amibe oly sok mindent lehet jól elrejteni) mar játékidőért, miközben a teljes felújításra váró, kőszegi zsinagóga lassan porrá és hamuvá erodálódik.
Ugyanakkor fel-felvillantak nagyobb terjedelemért kiáltó, tematikailag ígéretes kezdemények is. A Sanghaj újjáépítésének kényszerében ledózerolt szegénynegyedek animált képsorait, valamint a százemeletesek didaktikusan kitartott totálját látva nem kell sokáig dekódolni az üzit, az Under Construction-t jegyző Zhenchen Liu mindeközben el-eldurrant egy-egy olyan instant sokkpatront, ami után még sokáig csenghet az ember lelki füle. Az egyik dokumentarista inzertben kilakoltatás előtt álló (fetrengő), hajlott korú asszony panaszolja sorsát az operatőrnek zokogva. Kántálva… Énekelve… Ismétlem: WTF?!? Szintúgy szociografikus érzékenységről, és hasonló elhivatottságról vall a kategória messze leglendületesebb, legötletesebb és – nem utolsósorban – legviccesebb darabja, az ALPHAVILLE 2007 d.C. A szamba országából nevező Paulinho Caruso virtuóz szarkazmussal dekázgat el Godard klasszikusának brutálisan hörghurutos és hasonlóképp hatásvadász, felvezető narrációjával, majd apokaliptikus cowboyt vezényel a felső tízezer ellen, és amíg a röpke mozi abszurd humorát szenvedjük, kalapos lovasunk lasszójával gúzsba köti a fejlődő országok nyomoráról elkallódó tekintetet. Engem jobban meghatott, mint az Isten városa.