Van valami mélységesen elkeserítő abban, hogy a hatvanas-hetvenes évek európai és ázsiai kultikus műfaji klasszikusaira manapság a kutya sem kíváncsi - mármint egészen addig, amíg Hollywood elő nem ássa őket egy fejés erejéig, azaz ki nem hozzák odaát DVD-n Quentin Tarantino ajánlásával, vagy az említett fékezhetetlen, ámbátor (pozitív és negatív értelemben is) gyermeki rajongású rendező nem csinál belőle egy paródiába hajló pastiche-filmet. Mi pedig Európában jó áron visszavásároljuk tőlük kirakósdarabkánként saját filmtörténelmünket - mondhatnánk némi cinizmussal (és egy kicsit nagy mellénnyel).
Ilyenkor a tisztalelkű filmgeek bizony komoly dilemmába kerül afölött lamentálván, hogy kezdjen-e kínos, hipster-szagú panaszkodásba arról, hogy ő már akkor szerette a spagettiwesterneket, a szamurájfilmeket, a nácis kalandfilmeket vagy éppen a kreatív gusztustalanságukkal egymásra licitáló olasz horrorfilmeket, amikor még nem volt hivatalosan is menő, avagy legyen-e inkább hálás, amiért így legalább kevésbé süllyednek a feledés homályába eme csiszolatlan gyémántok. (Arról már nem is beszélve, hogy mennyire jogos kulturális kizsákmányolásról beszélni olyan művek kapcsán, amelyek eleve az akkori kor szellemében, azaz a friss amerikai divatot pofátlanul másolva születtek meg, legyen szó a proto-slasherek művészi hajlamokkal terhelt giallo-utódairól, vagy éppen a klasszikus krimi-trió - Bullit, Piszkos Harry, A francia kapcsolat - nyomán kisarjadó olasz rendőrfilmekről).
Disclaimer: esztéták nagyon érdekes eszmefuttatásokat írnak a "trash", "exploitation", "B-film" és más szomszédos fogalmakról, ezek a finom különbségtételeket azonban itt nem használtam. Továbbá hajlamos vagyok összemosni nagy költségvetésű tömegfilmeket igényes műfaji filmekkel és félig viccből leforgatott trashfilmekkel, mert mai befogadóként szíve joga a nézőnek nem annak tudatában és tükrében élvezni egy filmet, hogy elismert mű vagy sem, híres-e a rendezője, annak idején soknak számított-e a költségvetése stb., hanem pusztán csak élvezni.
Nem állítom, hogy tudom a helyes választ a felvetett filmes trash-újrahasznosítás helyes megítélésének kérdésére, annyi azonban bizonyos, hogy az említett szerelmetes korszak varázsát, amikor fiatal rendezők nácikat (Indiana Jones), rosszindulatú tengeri szörnyeket (Cápa) vagy mesei sci-fi elemeket (Star Wars) olyan igényes filmekbe és főként olyan lelkesen pakoltak bele, hogy lépten-nyomon szubzsánereket teremtettek, ma már senki nemigen tudja újraalkotni. Pontosabban, ideát nem is nagyon próbálják, az USA-ban pedig nem tudják, mert a közönségnek mindent kamaszosan kontrasztosra, túlzóra kell fogalmazni, a gonosz fatálisan, feloldozhatatlanul gonosz, a jó pedig akkor is jó, ha gonosz, a morális dilemmák feloldódnak, a történetek szépen véget érnek, mintha nem lenne elég szürke festék hozzá, hogy az átmenetek, a cinikus igazságok, az élet sunyi kis kompromisszumai és kisstílű titkai, azaz az elköhécselt fingások és alkalmatlan pillanatban jelentkező merevedések is a vászonra kerüljenek. (Ez is Új-Hollywood egyik árulása, mert ők, annak idején, egy-két szűkös évtizedig képesek voltak erre, de a közönség kinevelésénél megtérülőbb volt inkább elkurvulni, és ezért ma már laza is csak görcsösen tud mindenki lenni.)
Persze, túlzok és egyszerűsítek, ez már az ötödik-sör-után-vitázni lelkiállapotom, de egyszerűen utálom, hogy mostanában minden menő blog és hírportál állandóan a “geekek korszakáról” meg a “geekek felemelkedéséről” ír. Szerintem ugyanis egyáltalán nem annyival frankóbb ma geeknek lenni, mint egy vagy két évtizeddel ezelőtt, és ezt nem azért mondom, mert hiányolom a belső körös ízét a dolognak, a szubkulturális jelleget, a klubozást meg az összekacsintásokat, hanem azért, mert a mennyiségi túlzások mellett egyre inkább eltűnik az, ami miatt valóban jó volt ez az egész. Mert a nagyi főztjének ízét nem lehet nagyüzemben, három kontinenst ellátó gyárban előállítani - de a százezer nagyi korszaka helyett most pont a General McNagyi King Holding mammutcég korszaka köszöntött be, és a spenót ugyan már fos ízű, de legalább baromi sok van belőle, és muszáj örülni neki, mert “hiszen te régen is szeretted a spenótot, nesze itt van kétszáz liter naponta, most akkor tömjed és fizess”.
Nem akarok Batman VS Godzillát, IMAX-os Raptorjézust, a vikingek a zombirobotok ellen filmet - pedig milyen vicces és kreatív lenne, tudom! tudom! - nincs szükség új Vissza a jövőbe-mozira digitálisan fiatalított Michael J. Foxszal akkor sem, ha technikailag lehetséges, nem kell nyolc mozifilmes adaptáció Tolkien egy frissen felfedezett lábjegyzetéből, sőt nem akarok folytatást még a Fireflynak sem, meg Cowboy Bebop film sem kell Keanu Reevesszel, és Yoda fiatalkori kalandját sem akarom játszani okoskarórán (pedig akkoriban még nem okoskodott, hanem fülpillán pörgött meg csapkodott a fénykarddal, ahogy az díszjedihez illik). Nem akarok mást, csak hogy az álomgyár-kártyavár újra bedőljön, és jöjjön most el pár évtizedre az írók, a rendezők, a kreatív alkotóművészek új generációjának kora, legyen lehetősége új történeteknek sarjadni a romokon, és a nézőknek némi ideje megtanulni - nézni. Az erőszak fájjon, a szex legyen erotikus, hogy a pornó újra pornográf lehessen, és ne gusztustalan, teljesítménykényszertől gúzsba kötött élsport, a fantáziát ne pixelben mérjék - és én máris kész leszek szemet hunyni az amatőrszínészek, az olcsó megoldások, a kisebb szakmai hibák felett.
Neo-exploitation: van új szemét a Nap alatt?
Egy szellemes megfigyelés szerint a történelmi korszakok, kultúrák fejlettségének jó fokmérője az emberek és az ürülékük távolsága (a ház mögé szarástól az egyiptomi, kapacitásuk elérésekor befalazott illemhely-szobákon és a középkorban az utcán folyó fekálián át a vízöblítéses vécéig). Nos, talán ehhez hasonlóan a szeméttermelés is a fejlődés egy fokmérője, legalábbis úgy tűnik, a kapitalizmus legfejlettebb, legmagasabb bástyái durván köröket vernek a fejlődő országokra, illetve a pár évtizedes eredményekre. Pont filmszemét-termelésben maradjunk alul?...
A neo-exploitation, ha kreativitásban nem is, legalább stiláris mértéktelenségével próbál újat hozni, ily módon megragadni igyekszik a gyaloglás közben is buzgón Tartalmat Fogyasztó, városi kutyaszar-aknákon kívül a villogó-felugró ablakokat is kerülgető derék polgárok figyelmét (akik ugyan két óráig nem bírnak egyetlen mozifilmre koncentrálni, de közben a három másik helyszínen zajló buliról szóló tudósításokat szinkronban húzzák magukra, egyúttal saját pillanatnyi lelkiállapotukról is naprakész tudósítást nyújtva a spanoknak - ez az újfajta hangalámondás bizony egyre gyakoribb multiplex-élmény).
Márpedig aminél fogva a legkönnyebb és legbiztosabb megragadni és megvezetni a modern embert, az továbbra is (és egyre inkább) táplálékának, azaz az információnak a begyűjtésére szolgáló legfontosabb szerve - a szem. Évtizedekkel ezelőtt még ráérős, intelligens krimit volt érdemes forgatni a megfigyelés és megmutatás anatómiájáról (Kamerales és Hátsó ablak), a VHS-korszak már sötétebb energiákat szabadított el (Videodrome), az internet pedig még explicitebb követőket hozott: a lábnyomok egészen a Fűrész szériáig és az elmúlt évek európai művész-kínzáspornó filmjeiig (A betolakodó, Mártírok, Egy szerb film) vagy a Black Mirror visszafogottabb média-kritikájáig vezetnek, melyek aligha jöttek volna létre a net sötét bugyraiban csereberélt, az ingyenes terjesztéstől eltekintve snuffnak is beillő, valódi sokk-videókig (iraki lefejezés, orosz csavarhúzós-kalapácsos gyilkosságok és társaik).
A japán neo-exploitation például gyakorlatilag semmi jelentős tematikai újdonságot nem tudott felmutatni a '90-es évek remekművei óta (Tetsuo, Ichi the Killer stb), csupán az elembertelenedő életmódot illusztráló, az egekbe emelkedő ingerküszöböt megugorni próbáló képek bizarr, agresszív támadásának fokozásával kivívott tizenöt percnyi hírnevet váltja aprópénzre (ugyanis mindig a legutóbbi az “eddigi legdurvább”). E filmek temérdek szexuális fétise, a történelmi motívumok (a szamurájfilmek ismerős kelléktára) exploitív beemelése és ilyen módon a bőkezűen mért popkult szószért hálás közönség kiszolgálása pedig mind a '70-es években bejáratott fogás (women-in-prison filmek, pinku eiga-filmek stb).
Ma a gyors és erős képek működnek, amelyek a harctéri fegyverek automatizáltságával és agressziójával állnak maguknak talált céljukra, és nem tágítanak, valamint a falatonként kínált youtube-videók (technikai profizmusban nagyon komoly amatőr rövidfilmes csatornák léteznek már - láttam múltkor egy, a Half-Life 2 gravity gunjával lebegtetett tárgyakkal és szereplőkkel teli kreatív gegfilmecskét, hát én az ilyen igényes gamer-kényeztetést tudnám nézni 15 percnél jóval hosszabb ideig is...).
Ez tehát a “hogyan”, a “mit” pedig jóval egyszerűbb: bármit ki lehet használni, ami brand, és ami nem az, azt brandesíteni kell, azonnal. Nem kellenek felesleges, mert elhagyható körülmények, jellemvonások, apró nüanszok. A szereplők ruházata legyen könnyen fröccsönthető, hajstílusa azonnal felismerhető, barátai és társai politikailag korrekt sztereotípiák alig álcázott variációi. Segít, ha a cselekmény is egyszerű sémákra bontható, mert nem fárasztja el a gyanútlan nézőt: látványos CGI harcjelenetből legalább egy trailernyi kell, ezeket pedig instant dialógusokkal és utazás-szekvenciákkal kell összekötni - csakúgy, mint egy átlagos akció-platformer vagy FPS játékban.
Ennek megfelelően vígan burjánzik a közeljövőben elkerülhetetlenül bekövetkező kulturális szingularitási pontjukat előjelző művek két csoportja is: a videojáték-grafikájú filmek (a Transformers 3. egy akciójelenetét konkrétan konzoldemónak néztem egy Media Marktban, amíg Shia LaBeouf fejét nem mutatták egy pillanatra - és azután is - pedig még csak azt sem mondhatom el magamról, hogy “kihagytam egypár évtizedet a videojátékokból az egyetem óta...”), illetve a filmszerű videojátékok (lásd a pazar látványvilágú és nevetségesen kevés valódi választási lehetőséget kínáló Call of Duty-szériát, továbbá a hangsúlyt a történetmesélésre helyező, gyakorlatilag interaktív filmnek titulálható, témájukban is übergeek Telltale Games szériákat (Jurassic Park, The Walking Dead, Fables: The Wolf Among Us) vagy épp David Cage játékait). A fúziót lehetetlen megakadályozni, ha egyszer egy olyan elcsépelt cselekmény-darabokra redukált, hihető és eredeti mese-vázra igényt egyáltalán nem tartó mű sem okoz komolyabb felzúdulást, ami neonízű rágógumi-látványvilágában és primer ösztönökkel gyurmázó kommunikációs eszközeiben leginkább egy játéktermi demóra hasonlít (Sucker Punch) - sőt gyanútlan geekek veszik védelmükbe: “hiszen csak szórakoztatni akart”. A Sharknado pedig nem is próbálja tagadni, hogy itt semmilyen igény nem lesz figyelembe véve, hiszen a tagline: "Enough said".
Talán maradi vagyok, talán öregszem - de azzal igazán nem lehet megvádolni, hogy gyerekkori emlékeim és a nosztalgia húz vissza. Én annak a generációnak a tagja vagyok, amelyik az internettel nőtt fel, valahogy mégis a '70-es évek exploitationjének adom meg magam szívesebben, nem a mai, szégyentelenül nyomulós porszívóügynök-filmeknek.
De hát kinek a géppuskás pap, kinek a szexuálisan túlfűtött papné, ugyebár…
Mondják, a művészek gyakran szenvedésből, fájdalomból, félelemből, azaz főként negatív emberi érzelmekből merítenek szikrát nagy marékkal, ha ihletre van szükségük. Biztosan van olyan író, aki nem elsősorban eme módszert érezné magáénak, de James Ellroynál valószínűleg kevesebb elcseszett élettörténetű író élt: az elvált szülők ma talán már gyakori gyerekélmények, a hajléktalan életmód, a bűnözés és a börtön kevesebbeknek jut ki, édesanyjának brutális kivégzése azonban valószínűleg élethosszig hátrahagyhatatlan trauma lesz az író számára.
Az L. A. Quartet első két kötete talán még közelebb esik a hagyományos detektívregényekhez, habár a hősökről már itt is foszlik a szimpatikusan rosszfiús, tökös modorosságokat köpködő, morálisan mégis biztos alapokon álló cselekvő férfi macsó máza, és a nyomozás lefolyása is élesen eltér a megszokottól (hosszú üresjáratok, zsákutcák, több hónapos vagy éves ugrások).
A Szigorúan bizalmas (L. A. Confidential) azonban már félúton található a lefordíthatatlan című White Jazz felévezető úton (jó, jó, Fehér jazz néven hozták ki itthon...). Monoton, eltompító szakzsargon-litániák váltakoznak szűkszavúan, de testközelinek érezhető, valós időben leírt* erőszak-jelenetekkel, pergő párbeszédekkel, és persze a belső monológokkal, amelyek nélkül a rengeteg, összekuszálódó, több száz oldalon kibomló történetszál gyakorlatilag fogyaszthatatlan volna. A nyelvi dekonstrukció azonban itt még nem válik határozottan dominánssá, mint a Fehér jazz-ben, inkább csak a cselekményhez illő stíluselem. (Az Underworld USA trilógia egyébként még tovább - számomra már végképp túlzásba - viszi ezt, gyakorlatilag már nem is prózában vannak megírva: egyenesen regényvázlattá redukálják a történetet, ezeken tán még az edzett Cormac McCarthy-rajongók is fásulttá válhatnak.)
A Fekete Dália és A nagy sehol önmagukban is értelmezhető művek, folytatásaik azonban néhány pár szavas emlékeztetőn kívül nem sok segítséget kínálnak a karakterek múltjának megismerésében, márpedig a hasonszőrű, nagyívű történettel rendelkező tévés sorozatokhoz hasonlóan (The Wire, The Shield, Breaking Bad, Sons of Anarchy etc) itt is a karakterek lassú, feltartóztathatatlan süppedése adja a regények lélekrohasztó hangulatának nagyobbik (és maradandóbb) részét. Vannak, aki morálisan kopnak annyira vékonyra, hogy képtelenek értelmesen tovább funkcionálni, mások függőségüket nem tudják hátrahagyni (Ellroy ezt is első kézből tapasztalta meg), a sorsukat irányítani képtelen gyenge vagy balszerencsés karakterek pedig egyszerűen a körülményeknek áldozatul eső statiszták - csakúgy, mint a pixelhalmok, akiket gyerekkorodban GTA-val úgy kentél az aszfaltra, hogy talán észre sem vetted.
A regényből 1997-ben film is készült igazi sztárparádéval (Guy Pierce mint Exley, Kevin Spacey mint Vincennes és Russel Crowe mint White mind kiváló választás). Noha a kvartett alatt megismert karaktereket kétségkívül szívmelengető érzés a vásznon viszontlátni, az alkotásnak sem a szükségszerű rövidítés, sem a Hollywoodra oly jellemző kontrasztosítás (ővele együtt illik érezni, mert alapvetően azért jó fej, na ő viszont a rossz bácsi, pfuj!), sem a politikailag korrektté kozmetikázás (kőkemény fajgyűlölet jelzésszintűvé gyengítése), sem pedig a korhatár-besorolás miatt elkövetett szemérmes beállítások nem tettek jót a filmnek. A szálak elvarrása, a film utolsó harmada pedig kurva nagy pofára esés, mert természetesen muszáj ellenfényes happy enddel zárni.
Ellroy varázsát viszont pontosan fatalista világszemlélete adja: igenis mindenki saras, a múlt jóvátétele utolérhetetlen délibáb, a hibák kitörölhetetlenek, és csakis azért nem mondhatni, hogy mindenki a velejéig gonosz, mert az ösztöneit, büszkeségét, gőgjét és mohóságát követve a szereplők néha-néha elkövetnek olyasmit is, amivel - alkalmilag - azonosulni tudunk. Hollywood a fekete-fehér sakktáblát szereti, ám a tömegfilm fröccsöntött cinizmusa soha nem lesz annyira valódi, mint a leghétköznapibb apró megalkuvás magunkban vagy egy sunyi oldalvágás másnak. Gotham/Sin/etc City csak azért koszol össze, hogy aztán megfürdethessen és feloldozhasson (számomra még a Nolan-féle Batman-trilógia is A holló goth-romantikától átfűtött hangulatát idézi), Ellroy Los Angeles-ét a lehető legemberibb gőg és gyarlóság formázta ilyenné, így a fenti fantasztikus tájaknál jóval közelebbi rokona mondjuk egy éjjeli fél kettes Blaha Lujza térnek vagy egy csúcsszezonos hajnali siófoki stripnek, tekintve az elveszett emberek tömegét, akik semmivel sem épebbek, nemesebbek vagy gátlásosabbak, mint Ellroy bármelyik bűnöse, és húszból egyből kinézem, hogy ha megúszhatná, lopna, verne és ölne is annyit, mint ők.
De ők is ugyanúgy szoktak szerelmesek lenni, ugyanúgy küszködnek és ugyanúgy szenvednek, mint bárki más, és nehéz éles határvonalat húzni közéjük és magunk közé. Na, és igaziból ez a kurva ijesztő.
*: Krimiregények virtuális sebességének témájában lásd Umberto Ecotól a zseniális Hat séta a fikció erdejében című kötetet.
Vallásos és filozófiai érdeklődésű emberekkel, filantrópokkal és részeg kamaszokkal remekül el lehet beszélgetni arról, hogy az ember alapvetően jó-e vagy rossz. A szeretet vagy a gonoszság gyökerezik-e mélyebben bennünk? (Lásd a témában a zseniális Sunset Limited című kamaradrámát.) Minden háborús hír, bombázás és iskolai lövöldözés után kivirágoznak a Facebook falán "az ember a leggonoszabb állat" jellegű kinyilatkoztatások, szomorú smiley-val a végükön, ahogy a négyes-hatoson két megálló között lecsap a morális megvilágosulás egy-egy okostelefonos tizenévesre. Csakhogy a "jó" és "rossz" fogalma ködös és pontatlan, függvénye földrajzi helynek, életkornak, nemnek, lelkiállapotnak és még ki tudja, minek - éppen ezért olyan alkalmas filozófiai rágcsának vagy drámák alapanyagának. A valóság azonban sokkal földhözragadtabb: úgy tűnik, az ember a többi fejlett életformához hasonlóan csupán belülről származó indíttatásainak engedelmeskedni próbáló élet-játékos (Richard Dawkins, pontosabban Desmond Morris szavaival élve: géngép). Nem jó és nem rossz: ugyanolyan állat, mint a többi. És ez sokaknak még szörnyűbb gondolat, mintha alapvetően a sátáni gonoszság örökségét kellene hordoznunk.
Eme méltatlanul mellőzött eurokult krimi, a Rabid Dogs hősei a '70-es évek szétzilált, morálisan talajt vesztett, politikailag forrongó, túlságosan is sok belső ellenségképet cipelő olasz társadalmának termékei, mondhatni salakanyagai, veszett kutyák, akiknek nincs vesztenivalójuk, ezért teli szájjal röhögve, a konstans pusztulás állapotában kapaszkodnak elszabadult ösztöneik pórázának végén.
Egy elfuserált, erőszakos rablási kísérlettel indítunk, a csapat egy tagja sérült, menekülésükhöz pedig rabolniuk kell egy autót, utasaival egyetemben: az aggódó apával és beteg kisfiával, akik éppen a kórházba igyekeztek. A túszul ejtett utasok kénytelenek nekivágni az autópályának, elhagyva a várost, és az sem járul hozzá a kocsiban uralkodó hangulathoz, mikor kényszerből egy fiatal lány is csatlakozik a társasághoz...
A szűk másfél órás film nagy része ebben a zárt térben játszódik, fojtogató atmoszférában, forrongó indulatok között, ám a hasonló szituációkban megszokott nagy hallgatások és félbeszakadt mondatok helyett itt a mozgástér hiánya és az erősen korlátozott lehetőségekkel dolgozó operatőri munka ellenére nyersen lüktetnek a gyakorlatilag valós idejű történések, szélsőséges hangulatok között vergődik és kiutat kínáló megoldási lehetőségek mellett vágtat el a cselekmény és a kis autó egyaránt. Ezen a lefelé tartó spirálon száguldva a komor végkifejlet garantált, csupán a "kik?" és "hogyan?" kérdése lebeg a levegőben, és - habár túl sokféle végkifejletre nem számít a néző - azért az utolsó jelent így is meglepetést garantál. És olyan utóízt, mintha az ember szájába pisáltak volna.
A Rabid Dogs (Cani arrabbiati, 1974) gusztustalan, izzó erejű, céltalan, páratlan alkotás a Sötét Utasról (bocs, Dexter, mindannyiunknak van ilyen...), mellyel kényelmetlenség tekintetében számomra csak kevesen (Last House On The Left, Szalmakutyák, Hozzátok el nekem Alfredo García fejét, Man Bites Dog, Ex Drummer...) veszik fel a versenyt. A hippikorszak holtteste még bűzlik, és gátlástalan, piti bűnözők uralják a világot.
És megoldás nincs, mert probléma sincs. Csak veszett kutyák.
Cory McAbee egy méltatlanul ismeretlen, amerikai függetlenfilmes (rendező, forgatókönyvíró, színész) és zenész, aki mindkettő hobbijában kreatív, önfejű és nagyon tehetséges szerző - a szívem egyik kitüntetett zugában tanyázik évek óta. Filmesként szerzői életművét építgeti (az American Astronaut és a Stingray Sam két hatalmas adósságom a Geekz blognak), zenészként intelligens humorú dalokat ír (a bandája neve The Billy Nayer Show), de biztonságos távolságban marad attól a bosszantóan modoros hipsterségtől, ami a művészileg és szövegileg az átlag zenekaroknál egyébként vállaltan nagyobb igényű lo-fi, hálószobapop és art-punk vonalat manapság oly gyakran jellemzi. Már a Stingray Sam forgalmazásával is kilépett a hagyományos terjesztési csatornák közül (ingyenesen megnézhető epizódonként jelentette meg a neten, csakúgy, mint egy évvel azelőtt Joss Whedon a Dr Horrible's Sing-Along Blogot), most pedig új, korszakalkotó lépésre szánta el magát: új, The Embalmer’s Tale című filmötletét a Captain Ahab's Motorcycle Club névre keresztelt klub/művész kollektíva segítségével szeretné elkészíteni. Jelentkezni gyakorlatilag bármilyen posztra lehet, bárhonnan a világból. Ilyenkor sajnálom nagyon, hogy nem az USA-ban élek, mert egy ekkora őrületbe szívesen fejest ugranék...
"Szar sört olcsón is ihatok!", fakadt ki egy jeles barátom, mikor az Erzsébet téri nyitott bisztróban egy hatszáz forint körüli Tuborg korsó árat pillantottunk meg egy ártáblán. Hasonló érzés kerített hatalmába engem is a nemes egyszerűséggel Riddick címre hallgató filmet, Richard B. Riddick karakterének immáron sokadik mozgóképes kalandját nézve. Ennyire bűnrossz, vizuálisan fárasztó, intellektuálisan nézőjén egyenesen erőszakot tevő filmet ugyanis sokkal kevesebb melóból és pénzből is meg lehetett volna csinálni, a maradékot pedig valami értelmesebbre költeni, például szobrot állítani David Hasselhoff mellszőrének vagy szimfonikus feldolgozást csinálni a Scooter életművéből - lényegében mindegy, csak ne ezt!
Pedig Riddick keménytökű, csillagszemű űrjuhász, kinek tarkóján összefutnak ugyan a ráncok egy-egy nehéz helyzetben, ám azután sorra megoldja azokat, ha kell, nyers erőszakkal, esetleg komoly sérülések begyűjtésével és a felépülést követő nyers erőszakkal, vagy akár féktelen macsóságuk miatt kudarcba fulladó kommunikációs kísérletekkel, azaz dehogy, az azokat követő nyers erőszakkal. Ostoba, sekélyes és erőszakos ugyan, ellenben szívós és strapabíró, így igazi korunk hőse, korunk problémáival. Ismerős, amikor (SPOILEREK!) szét akarsz csapni mindenkit? Megvan, amikor megdugnál egy nőt, de leszbi, és miattad megtér? Vágási Feri, amikor beszólnak, és megígéred az osztást, és amikor tényleg, az büntet?... Nos, Riddick is pont ilyen, ezért annyira szerethető(?). Térj be bármelyik plázába, és wannabe-riddickek között fogsz pattogni bicepszről bicepszre, homlokodon BWM-s kulcstartók és aranyórák nyomaival.
Természetesen nincs igazam. Se jó, se rossz, se semmilyen ízlésben nincs demokrácia, kinek-kinek mi tetszik, ő dolga - csak Hollywoodban van demokrácia, és a nézők szavaztak. Végül is ez már a harmadik egész estés film a kánonban (elkészültéhez Vinnie saját házát is kénytelen volt elzálogosítani a forgatás befejezése érdekében, ami voltaképpen egész becsülendő is lehetne, ha volna bármi szerethető a filmben), de készültek rövidfilmek és játékok is, sőt állítólag derék színészünk további két folytatást tervez. Talán Uwe Bollt kellene megnyernie a tervhez...
A Riddick tipikusan az a fajta film, amiről teljesen felesleges írni, mert épeszű ember úgysem vár el tőle minőségi szórakozást, sőt semmilyen szórakozást sem (és akkor ennek függvényében vagy megnézi, de ugye nem tud csalódni, vagy nagy ívben elkerüli), így őt felesleges tájékoztatni ezen szórakozás nemlétéről potenciális megtekintés esetén. Az összes többi ember pedig baromi jót fog derülni rajta, és egyáltalán nem érdekli őket senki véleménye az ügyben (amit persze az ő szempontjukból nagyon is jól csinálnak, hiszen engem sem érdekel, ha egy művészfilm-rajongó értéktelennek titulálja a '70-es évekbeli horror-kedvenceimet - és a dolog éppen ezen szubjektivitása teszi olyan nehézzé érvényes kritika megfogalmazását egy ilyen esetben).
Amit viszont képtelen voltam feldolgozni, ez volt: egy olyan film, melynek története, fordulatai, valamint szereplőinek színészi játéka kizárólag a 8-12 éves korosztály fantáziájában ill. készségtárában fellelhető panelokból építkeznek (számítógépes játéknak elmenne az egész, ahogy van...), hogyan szerepeltethet olyan korhatár-szigorító jeleneteket, mint az emberi test csonkítása, darabolása, illetve a legdurvább: pucér(!) női mell? Ez vajon hogy megy át a szigorú producereken? Nem éri meg kizárni a film közönségét a filmről, halljátok-e!
Továbbá: ha már egyszer egy csapat ember csapnivaló forgatókönyvből, vacak színészekkel, ráadásul úgy tűnik, kellő tőke nélkül nekiáll leforgatni egy potenciális bukást, az "Annyira rossz, hogy az már jó" csúcsa felé menetelve miért vetik meg lábukat szilárdan az "Annyira rossz, hogy az még bőven kurvaszar" völgyében? Miért nem lehet amúgy Feast módra simán csak kifordítani pár sablont, szembeköpni pár elvárást és röhögni egy nagyot? Miért kell a végén büszkén komolyan vennie magát?
A Riddick nem tehet arról, hogy teljesen véletlenül múlt héten néztem újra az Alien sorozat első két részét és a Mad Maxet (melyekből bőségesen merít, és melyek stáblistájának egyetlen betűjéhez sem ér fel), mint ahogy azt sem volna teljesen igazságos felróni neki, hogy mennyivel jobb az összes többi megidézett film is, amelyből műfaji kliséit összelopkodták. Mégis, valamit előbb-utóbb muszáj lesz tenni az önmaguk okán is fájdalmasan rossz fércművek garmadája ellen (a közelmúltból: 10,000 B.C., G.I. Joe, A titánok harca, Sucker Punchstb), melyek "egyszerűen csak szórakoztatni" kívánnak, ám olyan mértékű szándékos és időleges(?) elhülyülést igényel, hogy egyáltalán élvezni lehessen őket, ami túl fárasztó ahhoz, hogy szórakoztató legyen, mert különben hamarosan nem lesz más.
Ha Neil Gaiman az osztálytársam lett volna általánosban, valószínűleg vagy azonnal összehaverkodunk, vagy utáltuk volna egymást. Könyvmoly voltam én is, abból a kínos fajtából, aki a focimeccsek és bunyók zajait száz méterről, egy fa alatt olvasgatva szerette hallgatni, és akit a tanárok örökké a pad alatt olvasásért szívattak. Ugyanakkor sosem volt merszem végleg hátat fordítani a szociális kötelezettségeknek, a semmiről folyó csevegéseknek vagy - később - a közös ebédekre szorítkozó ismeretségeknek. Rémületem magam számára is meglepő, sőt komikus volt, mikor ráébredtem: a felnőtt-társadalom nagy részét ugyanolyan sekély, unalmas emberek teszik ki, akik között gyerekként örökké elvegyülni próbáltam, hiszen végül is pontosan ők nőttek fel és nem változtak semmit, csak tehetősebbek és tán még erőszakosabbak lettek. És nekem még asszisztálnom is kell lelketlen tobzódásukhoz, mert a művészlelkeket megvetik, a gyengéket kinevetik, az érzékenyeket eltapossák...
Túlzok, persze. De Gaiman tehet róla! Úgy húz ki engem bármely írásával komfortzónámból, a megszelídített álmok és letört fantáziák mocsarának békés süppedéséből, mint dugót a palackból. Talán ezért szeretem és irigylem (titkon, szégyenkezve) leplezetlen, sőt már-már pozőr romantikus lelkületét régóta. Ám személyes szimpátiámon felül azért is érvelnem kell gyarapodó életművének fontossága mellett (biztos vagyok benne, hogy a világirodalmi kánonban a legnagyobb fantaszták oldalán fogjuk emlegetni), mert őszinte, nyílt rajongása témái iránt ugyanúgy rettenetesen hiányzik napjaink könyveiből, filmjeiből, sorozataiból, nyilatkozataiból, vicceiből, sértéseiből, párbeszédeiből és érzéki sóhajtásaiból, mint ahogy önkritikus, de irónia-mentes hangneme.
Gaiman - ezért is - hiánypótló.
Az Óceán az út végén melankolikus szembenézés a gyermekkor mágikus, rejtelmekkel és hihető csodákkal teli korszakának lezárulásával. Kerettörténetében a felnőtt főhős-alteregó egy családtag temetése utáni protokoll-siránkozásról meglógva ellátogat régi házukhoz, és megelevenedik előtte egy történet, amelyre emlékszik, de amelyet felnőttként elhinni - vagy talán helyesebb volna úgy fogalmazni: felfogni, helyes módon érzékelni - már nem képes. Ez a nosztalgiával súlyosbított skizofrén szituáció a regény központi gondolata. A két - transzcendens módon, gyermeki ösztönösséggel látó és a kopár, éppen felnőttként tükör által homályosan néző - tudatállapot a kis tavacska mellett ülve nem alternatívaként, hanem szuperpozícióként létezik a férfiben, azaz egyszerre két igazság létezik - az ellentmondást Gaiman csak az utolsó oldalakon élezi ki igazán, majd oldja fel tapintattal és kímélettel.
Narrátorunk húga zavaró zümmögés és bezzeg-tesó a kamaszkori emlékeiben, apja túl erős és - ezt felismerni is egy kis darab felnőtté válás - esendő maszkulin hatás, anyja szürke asszisztens: fantáziáira egyik sem fogékony, hobbijait egyik sem osztja. A szabadság, szárnyaló álmok és eldugott zugok után áhítozó fiúnak a szigorú nevelőnő jelenti az igazi, fojtogató terrort, a felnőtteket saját vágyaikkal gúzsba kötő és megrontó hazug gépezetet, a mohó érdekelvűség Kis Gömböcét, a vak kapitalista ál-paradicsom erőszakos kerítőjét - a szándékos elnagyoltsággal felfestett karakter messzire vezető képzettársításokra ad lehetőséget a kézenfekvő, az író más műveiben is felbukkanó mitikus magyarázat mellett (melyet nem árulhatok el).
A rémes felvigyázó (többféle értelmezési síkon értelmezhető) ellenpontját a Szentháromságot idéző, zseniálisan eltalált fél-család, a három különböző generációt és identitást képviselő nőalak jelenti. Hogy boszorkányok-e, istenek vagy szellemek, vitatható, de megnyugtató jelenlétük és ismerős voltuk tagadhatatlan, szinte sugárzik a lapokról. Alighanem a nagymama személye lehet az egyik olyan kulcs, ami az emberek többségét meg tudja nyitni, lelki alkattól és nemtől függetlenül (nemhiába annyira népszerű reklámszlogen a "nagymama kedvenc" akármilye), itt is ő a legkedvesebb, biztonságot ígérő karakter, de a kisfiú a szomszédban lakó titokzatos, bizalomgerjesztő ideál-anyuka és a nővé érés előtt álló lány felé is hamar nyit. És persze egyedül úgysem lenne esélye a nálánál nagyobb gonosz (vagy inkább önérdekű) hatalmak ellen.
Rövidsége erénye a regénynek: Gaiman mindig remek ötleteket hoz, de hosszabb művei gyakran a végük felé torpannak meg kicsit, vagyis inkább éppen a hirtelen, váratlan irányba felpörgésük árulkodó, novellái azonban kiváló ritmusúak. Legújabb könyve az arany középutat járja: rövid, hatásos, bármikor újraolvasható madeleine-regény, mely (talán a Sosehollal vagy az Amerikai istenekkel szemben) a felnőtt fantasy műfajában kezdőknek és járatosaknak egyaránt ajánlható.
Egyszer Londonban töltöttem pár napot, szokás szerint csórón, de aztán egy barátságos (szegről-végről ismerős) kocsmatársaság egyik tagja szállást ajánlott, így lett rá pénzem, hogy hozzájuk csapódjak inni. El is indultunk taxival valami illegálkocsmába (este 10 után a pubok zárva vannak), én meg egy darabig állati menőnek éreztem a helyzetet, csakhogy a srácok a taxiban nem arról kezdtek beszélgetni, hogy melyik sör a legfinomabb, ki mikor csempészte be utoljára vagy bármely más egészséges férfitémáról, hanem arról, hogy London mennyire unalmas, no de New York, az a tuti, ott karcolják a jövőt. És benne lehetett ebben a pozőrség meg a karrier-vágyaik (valami félamatőr britpop banda voltak), de az tuti, hogy Európa egyik legpezsgőbb városának éjszakai életét pásztázva az ablakból én nem igazán tudtam azonosulni a problémával. Aztán fél órával később, a kocsmai korsó-ár háromszorosáért ihatatlanra hűtött nulla-harminchármas sört kortyolgatva egy húsz négyzetméteres pincében, ahol rajtunk kívül csak egy öreg prosti unatkozott a sarokban, azt gondoltam magamban: bassza meg, de otthon lennék, Pesten, valamelyik jó kis krimóban.
Talán minden emberben kiolthatatlanul ott van ez a fajta elégedetlenség. Mi magyarok biztosan imádunk utazni és bezzeg-nyugatonozni is, de néha, hasonló helyzetekben nagyon meg tudja csapni az embert, hogy feslettsége és kiéltsége ellenére is milyen szerethető, ezerarcú, vagány város Budapest, és ezzel minden hazafiságtól vagy világpolgárságtól függetlenül nagyon is tisztában érdemes lenni. Az Egyszervolt, László Zoltán könnyed, színes urban fantasy regénye pedig remek illusztráció eme tételhez: kreatív és furcsa szituációkkal tarkított, közben mégis kellemesen egyszerű felnőttmese, karakterei esendően szerethetőek, viccei meghökkentőek, keserűsége pedig sajnálatosan ismerős.
A regény főszereplője, Harlan (furcsa neve híres sci-fi író előtti tisztelgés), ismerős jellem: könnyen magára ismerhet benne bárki, aki szokott néha kirévedni munkahelyén az ablakon, aki szerint nem érdemes mindent a lehető legracionálisabban szemlélni, és aki nem hisz a hétköznapi, apró csodákban, mert tudja, hogy vannak - vannak, mert érdemes a lehetséges értelmezések közül azt választani, hogy vannak, mert ennyi romantika talán belefér. Helyét nem találó, kissé szerencsétlen geek alkat - de hát alkalom szüli a hőst! Egy szándékosan nem tisztázott, személyét illető félreértésen kívül pedig pontosan ez a hozzáállás az, ami végül is belesodorja őt a váratlan kalandokba (és ez a nyomósabb ok!), ami alkalmassá teszi a látásra, a Sherlock Holmes-i legvalószínűbb tény elfogadására (a Phillip K. Dick regények, a Truman Show, a Mátrix és temérdek más posztmodern történet megalapozott, sötét paranoia-képzete ez, és Amélie szürreálrózsaszín párizsképe meg a fekete pikk kártyalap felismerésének képessége a kiváló Interstate 60 / Úttalan útban).
A második valóság szabályai, belharcai, a végső tét csak lassanként tárulnak fel Harlan - és így az olvasó - előtt, az albérlő-lét, a pesti nők és buszsofőrök szeszélyei, a romkocsmák veszélyei vagy a gyakran akaratlanul is intim közelségbe kerülő szomszédok azonban az első oldaltól kezdve ismerős nagyvárosi díszletként szolgálnak hősünk váratlan fordulatokkal teli csetlés-botlásaihoz.
A kopottasabb motívumokat (főszereplőt érintő rejtélyes emlékezetkiesések és titokzatos múltbeli trauma, ellenszenves férfi-nő viszonyból rügyező vonzalom, deus ex machina megmenekülések) egészen zseniális epizódok és karakterek feledtetik, ilyen például a Vágó nevű, hátborzongató(an ismerős) bürokrata hivatalnok, kinek cinizmusa mögött mániákus törvény- és hagyománytisztelet rejtezik (esetleg éppen fordítva?), vagy egy tökéletesen bizarr és kényelmetlen kvázi-hármas szexjelenet, ami ennek ellenére izgató és életszagú, még akkor is, ha sosem próbáltunk hasonlót. És akkor a tihanyi visszhang-hölgyről, a parlament-mélyi goromba óriásról vagy a Westend pláza vízesése mögött élő lényekről még nem is beszéltem!
A magabiztos lazasággal bevezetett népmesei hősök, a vicces (és csak helyenként erősebben megírt) dialógusok, valamint az óvatos, napi politikától mentes filozofálással patinásított nyomozás-történet bőven elég okot adnak arra, hogy tizenéves unokaöccsünktől kezdve nyitott szemléletű nagynénénkig bárkinek a kezébe nyomjuk a regényt, ha éppen nem nekünk támad rá kedvünk, rövidsége és gördülékenysége pedig arra, hogy apróbb hibái ellenére ugyanúgy élvezzük, mint egy pohár hűs rozét egy pesti kerthelyiségben, ha már a Balatonra épp nem volt időnk leruccanni a hétvégén.
Az Egyszervoltnak bármelyik esetben helye lehet a táskánkban.
Emlékszem, amikor kisgyerek koromban - talán általános iskolás sem voltam még - bementem szüleim szobájába, és feltettem az öregemnek a kérdést: "Apa, mi az az internet?", ő meg magyarázni kezdett valamit sok-sok hálózatba kötött számítógépről. Azt hiszem, nem sok fogalmunk volt akkoriban (a 90-es évek első felében), hogy mennyire át fogja formálni a net hétköznapi életterünket, gondolkodásmódunkat, kultúránkat és kommunikációs készségeinket, de az elsőként eszmélő vizionáriusok is csak bátor és kissé ködös analógiák mentén tapogatóztak a téma körül még egy évtizeddel korábban.
Csakhogy azóta lassan, de biztosan nyomul előre a rajta gubbasztó trendsetterekkel és fejlesztőmérnökökkel együtt az a vékony vonal, ami elválasztja az unalmas jelent és a sci-fi szagú jövőt. Előbbit a techblogok hírrovatában vágyható, másnap a négyeshatoson mások kezében látható technológiák jellemzik, utóbbit pedig az a jellegzetes folyamat, ahogy a fantasztikum az újabb fejlesztési áttörések és polgári piacot elérő megoldások hatására leolvad az emberi tudás/csinálás/érzékelés vágyainak régóta ostromolt csúcsairól: a valódi 3D-ről (hányszor változott már meg alapjaiban, mit is jelent ez a szó igaziból?!), a VR/AR rendszerekről, a robotikáról, a repülés képességéről vagy az űr meghódításáról. (A valóságshow reklámjaiból finanszírozott Mars-expedíció megszellőztetett terve már kifejezetten bizarr...)
A WWW 1 egy kanadai sci-fi könyvtrilógia első része, melynek középpontjában az öntudatra ébredő internet és egy műtét után azt meglátni képes matekzseni kislány áll, és az első könyvben más nem is nagyon történik.
Hősünk, Caitlin 15 éves, akit vakságáért a természet kimagasló matematikai tehetséggel és idegesítő stílussal kárpótolt. Egy japán tudós egy új orvosi eljárás tesztelési lehetőségéért cserébe (a vakság oka meglehetősen speciális) a látás lehetőségét kínálja neki, amikor azonban beültetik az implantot, a valódi világ helyett furcsa vonalak jelennek meg, melyek gráfszerűen egymásba kapcsolódva egy nagy hálózatot rajzolnak ki - úgy tűnik, a wireless kapcsolaton keresztül a japán egyetemnek adatokat küldő implant valós idejű, 100%-ig exkluzív vizuális reprezentációvá változtatja az eközben lassan tudatára ébredő internetet.
Ez utóbbi töredezett monológokban rajzolódik ki előttünk, a "Gondolkodom, tehát vagyok"-tól induló világháló időleges tudathasadásként éli meg a nagy kínai tűzfal ki-bekapcsolgatását (ezt egy meglehetősen érdektelen történetszál írja le, vírussal, titkolózó kínai kommunista rezsimmel és álnéven blogoló kínai hekkerekkel), majd emberi szavakat talál a dolgokra (hiszen a mi tudásanyagunkon nevelkedik), végül pedig rálel a netet figyelő kislányra, első barátjára... ("Szép, felemelő történet", gépeli róla épp e pillanatban az Öntudatosan Nevelő Szülők Szövetségének egyik kiadványát szerkesztő háromgyerekes anyuka, "mely biztosan megkedvelteti csemetéjükkel a fizikát és a számítástechnikát, és még egy vicces csimpánz is van benne, aki webkamerán beszélget egy orángutánnal!")
Persze, cinikus vagyok egy kicsit, vagy talán csak túlkoros a könyvhöz (bár erre előzetesen nem számítottam) - de úgy érzem, ennél sokkal többet ki lehetne hozni a témából. Robert J. Sawyer kacsintgat egy picit a Gaia-elmélet felé, és nehéz nem látni a párhuzamot a vakságból gyógyulás és az internet feleszmélése között, de ettől a ciklus első kötete ugyanolyan fárasztó olvasmány marad rövid hossza ellenére is: jelenetei és karakterei kifejezetten sablonosak, stílusa részletgazdag, ám arcpirítóan naiv. A regényben igazán negatív jellemvonású szereplők például nincsenek (a könyv legnagyobb érzelmi csúcspontja a látás visszatérését leíró elnyújtott, szentimentális epizódon kívül az, hogy egy eladdig ügyetlenül udvarló srác erőszakosan megcsókolja Caitlint egy középsulis bálon, ráadásul miután dohányzott!, és a lány szerint visszaélt az ő helyzetével).
Pedig izgalmas lehetőség ez, még ha igen elrugaszkodottnak hat is, és ha a technoguruk Szent Grálja, a mesterséges intelligenciák fejlesztése nem is halad látványosan napjainkban. De hát nem ma is feldolgozhatatlan-e informatikai szempontból az emberi agy mérete és bonyolultsága - ha ez tehette lehetővé az öntudat szikrájának megjelenését, nem járhat a mennyiségi növekedés minőségi különbséggel a számítógépes kapacitás hasonló módon való növekedésével? Az interneten ma már sokféle példa hozható arra, hogyan lehet a számítógépek képességeit egyesíteni, ezzel különleges lehetőségeket elérve, a vírussal fertőzött zombiszámítógépek hordáitól az egy gépnek túlságosan hosszadalmas fizikai számítások elvégzésén át többek között titkosítási módszerek feltörésére, új megoldásokra kényszerítve a szakmát.
Csak éppenséggel ezt a más alapokon épülő, más módon érzékelni képes tudatot elképesztően nehéznek tűnik reálisan lefesteni. Platón barlang-hasonlata a Ghost In The Shell óta népszerű motívuma a cyberpunknak, úgy látszik, kiszivárog a kevésbé punk, ám a közeljövőt kapirgáló sci-fibe is, de a gép hangja falsul cseng emberi hangon. (Mások persze elkerülik a problémát, mint Gibson a vudu-istenekké hasadt AI-val, vagy egy emberek által létrehozott keretet használnak az önálló(?) tudat fogalmának körüljárására, mint Kubrick vagy akár a rovatunkban korábban kivesézett Victor Milán regény).
Robert J. Sawyer a "suspension of disbelief" hatásra támaszkodva biceg át a téma által kijelölt legizgalmasabb filozófiai-technológiai kérdéseken (elégedetten megérkezve a világháborús bűnökön szörnyülködő net-tudatig - kit érdekel, honnan és hogyan születik egyáltalán határozott morális ítélőkészsége egy ilyen lénynek, mely érzelmeket tud életre hívni?), de még saját potenciális olvasóit, a neten nevelkedett generációt is hülyének nézi (pontosabban fél elveszteni a nem idetartozókat), mikor a számítógépes alapműveleteket részletezi, a billentyűzetparancsokra vagy a google keresésfinomító lehetőségeire pedig speciális belsős technikaként tekint.
Ezért érzem úgy, hogy a WWW 1 - Világtalan egy régimódi, de tematikailag naprakésznek szánt, lassan beinduló sci-fi a (tudományosságát és fantasztikusságát tekintve egyaránt) naivabb fajtából, mely stílusát és eredetiségét tekintve pedig főként (ha nem kizárólag) tiniknek ajánlható.
Jóleső érzés, ha Kapitalizmus Kapitány hálás geek-minionjainak golyóit masszírozza egy-egy imádott univerzumot bővítő művel, márpedig a Deus Ex játék világa, maroknyi kiváltságos másikkal, mindenképp a figyelemre-rajongásra érdemesek közé tartozik. A cyberpunk politikai cinizmusa, az önmérsékletre képtelen nyugati civilizációk várható "luxushab-a-lepusztultságon" hangulata, a technokrata übermenschek több ezer éve mitizált határokat áttörő puzzle-teste, egyszóval az összes fontos toposz mind megvan benne, és mellé a valószerűséget növelő töméntelen szubtext, mellékküldetés. Sikerének titka nem utolsósorban a többféle, igencsak különböző lehetséges játékstílus sugallata is: ami elérhető, ami megúszható, ami a másik fölé helyezhet minket, azt az embereket akarni és birtokolni fogják. ("If you know about the Game, you are playing the Game", ahogy a mindfucker graffitibölcsesség mondja.)
Ám akármilyen jó érzés az efféle visszalátogatási lehetőség egy ismert univerzumba, a videojátékokból lett regények minimum gyanúsak, nívójuk gyakorta csak a legkisebb igényszintű fanboyokat elégíti ki, és vélhetően őket is csak a következő játszható epizód megjelenéséig.
Amiért az Ikarosz-hatás mégis felkeltette a figyelmemet, az egyrészt a játék történetének összetettsége és ezzel összefüggésben az utalások, fellelhető szövegek szokványosnál magasabb mértékű igényessége, irodalmisága (egyébként a játéknak köszönhetem az azóta nagy kedvencemmé vált Az ember, aki csütörtök volt könyvtippet), másrészt pedig Warren Spector közreműködése (akár komoly volt - gondoltam előre -, akár csak egy capuccinonyi beszélgetés a borítószöveg-kedvéért). Habár a harmadik epizód nem ért fel számomra a nagy őshöz, a jelenlegi kínálatból így is kimagasló igényességű játékélményt nyújtott, mely a gép elől felállva is képes volt velem maradni, töprengésre, sőt tépelődésre késztetni.
A regény sztorija, bár szépen illeszkedik a Human Revolution történetébe és annak szereplői közül is sokat felvonultat (például az összes, harcban Adam Jensen által legyőzött főellenséget), nem válik erőltetetté, sikerül egy részben független főszál köré felfűzni az ismerős helyszíneket, karaktereket. Hősei esendők: az ex-zsoldos céges katona, aki tudja, nem teheti meg, hogy megkérdőjelezze parancsait, mégis rákényszerül, egyre kényelmetlenebb helyzetekbe kerülve, vagy a magasabb cél érdekében feláldozott amerikai titkosszolgálati ügynök, aki a saját szakállára kezd nyomozni (és mellesleg fiatal, csinos nő). Igaz ugyan, hogy sorsukat többé-kevésbé borítékolni lehet, indítékaik nem túl bonyolultak, gesztusaik direktek és könnyen belátható, néhol sablonos helyzetekbe sodorják őket - de hát egy efféle könyv mégiscsak elsősorban egy fiatal gamer közönséget céloz meg.
Ami azonban a kellemes ponyvaregény-élménnyel és a helyenként szemöldökráncolásra késztető egyszerű, buta megoldásokkal szemben meglepetést okozott az Ikarosz-hatásban, az az volt, hogy (a borító ígéreteivel és a játék alapján várhatóakkal szemben) fő témájául nem a Human Revolution központi problémáját választja - jelesül: meddig, milyen személyes áldozatok és növekvő társadalmi ellentétek árán tudjuk géppé változtatni testünket, elválasztható-e ettől tudatunk és így tovább -, hanem egy másikat, nem kevésbé cyberpunkosat, nem kevésbé izgalmasat. Így szól: egy olyan világban, ahol a profitorientált, történelmi hagyatékokkal, vallások és tradíciók által az államoknál sokkal kevésbé megkötött nagyvállalatok válnak a legfontosabb gazdasági és politikai tényezővé, milyen és kik által meghúzott határok mentén tudjuk kijelölni új életterünket? Több ezer év alatt kialakult világ-óramű pattogzik szét e kérdések mentén jelenleg, a MI életünkben, és a problémák sokkal égetőbbek, aktuálisabbak, mint az, hogy beszarik-e majd egy vagány halálugrás közben milliomos-csemeték és elit kommandósok kiberlandolókája vagy hogy tényleg elvárják majd céges állásinterjún az éjjellátást.
Warren Spector hatása volt ez, vagy sem, esetleg csak én láttam bele ennyire hangsúlyosnak - ezért érdemes volt.
Mindig öröm egy hazai képregény megjelenése, hát még ha egy terjedelmesebb darabról van szó, melyet ráadásul a Libri könyvkiadó dob piacra: ilyenkor feléled az emberben a remény, hogy a képregény elfoglalhatja méltó helyét a polcokon, akár az irodalom címszó alá soroljuk be, akár méltó módon önállóan beszélünk e művészeti ágról, mint ahogy a könyvesboltokban is saját polcot szokott kapni. A képregény ráadásul Hegedűs Márton egyemberes, lelkesedésből és... szóval valószínűleg főleg lelkesedésből végigvitt projektje volt, és minden kockáján érezni az odaadást úgy a médium, mint a témái, a történet főbb alkotóelemei iránt. A cselekmény egy határozottan Egyesült Államok-szerű, félig fiktív, múltbeli elemeket jövőbéli látomásokkal keverő helyszínen játszódik, ahol tökös rockabilly motívumok elegyednek a végtelen országutak és a vándor életmód jenki lelki alapvetéseivel; a jazz zene divatos, de már létezik technológia a hús egybeforrasztásához a vassal, a járgánnyal. És az egésznek mégis van valami magyar íze - mintha egy James Dean-rajongó, de cronenbergi rémképekkel fertőzött, és Hobó koncerteken nevelkedett magyar rendező tervezte volna leforgatni China Miéville forgatókönyve alapján, Mississippiben, a 21. század sokadik évtizedében.
A filmes párhuzam már csak azért is működik, mert a képregény vizuális világa határozottan emlékeztet a forgatásokon használt storyboardok vázlatos, ám filmszerű, mozgásban könnyen elképzelhető, optimalizált stílusára. Szerepe lehet ebben persze annak, hogy egy alkotó készítette a történetet és a rajzokat, hogy vélhetően nem volt garantálható a megjelentetés vagy az anyagi megtérülés, de értékeljük az alkotást saját jogán: a több szálon futó cselekménynek és a temérdek színes, mozgóképes álomból ismerős érzésekkel megtöltött helyszíneknek van egy erős filmes hatása, melynek eredményeképpen a jelenetek megrajzoltságuk egyszerűsége ellenére, könnyedén megélednek képzeletünkben. Szokni kell kicsit, az biztos, az élvonalbeli képregények kidolgozottabb látványvilága nekem is sokat segített volna, cserébe viszont filmet olvashatunk, ha úgy tetszik.
A Slusszkulcs Klán cselekménye vándorzenészeket, életüket romantikus elszigeteltségben és nyakig olajosan töltő, pusztaságban élő autószerelőket, őrült prédikátorokat és a Mad Max szériarosszembereire emlékeztető fosztogató autós bandákat mozgat, a három-négy főszereplőhöz kötődő szálakat folyton kuszálja, de szeretettel időzik apró, hangulatos képeken is, mint a bárját záró, csinos, de lassacskán öregedő bártulajnő, vagy a piás, fekete szaxofonos fiatal, kanos, cinkos zenésztársai, akik türelmes ingerültséggel tartják egyenesben az öreget, mikor az éppen összekuszálódott lábakkal érkezik a koncertre (akinek volt valaha amatőr vagy bármilyen bandája, annak ez ismerős lehet...).
Egyszemélyes "alkotóbrigádjához" - és hogy kicsit anyagiaskodjak, igen alacsony árához - képest a kötet relatíve vastag és nagy alakú, nem egyperces olvasmány. Szerencsés ötlet volt (a Ponyvaregényre emlékeztető módon) rövid epizódokra tagolni a cselekményt, a Slusszkulcs Klán örkényi, tojásfőzés közbeni egyperces adagokban fogyasztva ugyanolyan kellemes olvasmány, mint egy ültő helyben befejezve. A látvány egyszerűségéért és a legizgalmasabb téma (az emberi test kocsiba forrása-forrasztása) elnagyoltságáért, kihasználatlan lehetőségeiért pedig kárpótoljon minket a hazai szerzemény fölötti büszkeségünk. Producerek, hagyjátok a siralmas magyar komédiák sokadik folytatásait, próbáljátok meg inkább ebből az ötletből filmet forgatni az Alföldön, Chevrolet és Cadillac helyett szakadt Mocskvicsban és Wartburgban furikázó autóőrült ex-vállalkozókkal és csavargó népzenészekkel, a rendezői székben Pálfi Györggyel, ha szabad kérni - én befizetek rá!
A horror-vígjáték igen trükkös műfaj, mert a helyzetkomikumok magas száma és a karakterek tréfás eltúlzása könnyen megöli a feszült, rettegést keltő hangulatot. Ennek ellenére a próbálkozások száma nem csekély, de kevesen tudják megközelíteni a legjobbakat (van, ki a Hullajót tartja a trónra érdemesnek, én a magam részéről a Haláli hullák hajnalára szavazok).
A Grabbers - mely a Titatic filmfesztiválon Csáposok néven fut - kis költségvetésű, ám igényes és jól megírt darab Írországból, melyben a humort a remekül eltalált főszereplő páros (középkorú, cinikus, piás rendőr és frissen érkezett, lelkes, ifjú női kollégájának ellentéte-vonzalma), valamint az írek alkoholista hajlamairól szóló sztereotípiák jelentik, a rémületet pedig az űrből érkezett csápos szörnyek famíliája, ami - mint hamarosan kiderül - csakis a részeg emberek húsát nem szereti...
Mi más lehet egy ilyen helyzetre a megoldás, mint a mit sem sejtő falusiak tömegének rendőri irányítással való, jól szervezetten leitatása? Közben valahogy majdcsak sikerül megoldani az invázió problémáját is is. Mindenkinek irány tehát a Winchester Pub - akarom mondani, annak a kis ír falubeli megfelelője, egy erőddé avanzsáló, hangulatos kocsma.
A Grabbers legnagyobb előnye, hogy nem próbál több lenni, mint egy hangosan röhögős, lehetőség szerint beszeszelt állapotban megnézett szörnyfilm, amivel egy péntek este megpróbáljátok szétcsapni a haverokkal a szürke hétköznapok fasiszta, emberevő rémuralmának emlékeit (nem viszik például kínos túlzásba az önreflexiót, és a híres elődfilmek megidézését, mely hibát sok hasonszőrű alkotásban elkövetik). Ennek ellenére tisztességesen teljesít a váratlan és látványos halálnemek számát tekintve is, és az így kialakuló fekete humor jól idomul a szintén nem teljesen pol.korr. alkesz-poénokhoz.
A pálmát mégis az arcra és stílusra is a Drót McNultyját idéző férfi főszereplő viszi, az ő csetlése-botlása, megfelelni próbálása, valamint kedves függőségével szembeni ambivalens viszonya adja. Hardcore absztinensek kevésbé fogják élvezni, de ha támasztottál már valaha kocsmapultot csütörtök este azon morfondírozva, hogy mi a fenének vártál ennyit a héten az első megnyugtató, békés berúgásoddal, baromira fogod élvezni a filmet.
A magyar sci-fi olyan, mint a becsületes pesti pincér: találkoztál már olyannal, aki talán látott egyet valamikor, de ahhoz mégiscsak túl kevés van belőle, hogy saját kategóriát nyissunk nekik.Ettől függetlenül viszont képtelenség nem kíváncsinak lenni, ha az ember arról hall, hogy egy maréknyi hazánkfia kevés pénzből, de annál több lelkesedésből összehozott egy 3D-s, teljes egészében számítógéppel animált, "arthouse", rejtvényfejtős sci-fi-t, amit külföldi fesztiválokon is nyomnak. A receptoraim pedig izgatottan jeleznek, függetlenül attól, hogy az egyik fesztivál honlapján egy méltató megemlíti, hogy ő volt az egyetlen, aki végignézte a filmet, vagy attól, hogy a "művészfilm" jelzőtől kicsit megborzongok, bár tudom, az sehol sem számít annyira szitokszónak, mint nálunk.
És a receptoraimnak igazuk van, mert a Cycle teljesíti, amit ígér: nehezen nézhető, metaforákkal túlterhelt, és helyenként tagadhatatlanul low budget, emellett viszont kreatív, meglepni képes, lehengerlő vizuális erővel rendelkező, sőt helyenként kifejezetten gyönyörű magyar cyberpunk sci-fi. Komolyan!
Száz ilyet egy újabb Valami üvegtigris helyett!!!
A nyitó jelenetben a 2001: Űrodüsszeiát idéző pszichedelikus fények között száguldunk, töredezett rádióadás-darabkákból próbálunk informálódni hősünk és valamiféle bázis viszonyáról és a közelgő veszélyről, de nem értünk többet az egészből, mint ő, egy megfáradt arcú, értetlen férfi szkafanderben. Egyik pillanatban egy maszkos férfival beszélget, aki öngyilkos lesz, majd ellebeg, később a Hold gyomrában, hosszú, sötét folyosókon vándorolva hallgatja a rádió által kiköpött törött figyelmeztetéseket szörnyekről és a közelgő ködről, mely mindent elborít, majd 80-as éveket idéző, bömbölő szintizenére táncoló űrhajósok közé nyit be, akik a világ utolsó buliját próbálnák élvezni, ha legalább egy kis drog lenne náluk...
Kubrick művének nyílt és visszatérő megidézésén túl Douglas Adams szatirikus humora, Shinya Tsukamoto noise zenével agyonkarcolt képsorai ugranak be, Cory McAbee zenés alter-western-sci-fi filmjei, aztán egy pillanatra megmutatja magát a tipikus magyar ugar és a balsorsukban pácolódó senyvedő emberek, akikről talán nem magyarságuk, de kelet-európaiságuk mindenképp messziről látszik, csak hogy mindezt Call of Duty-t vagy más modern FPS-t filmanyagra vetítő jelenet váltsa. Hagyom magam. Melyik kacsintás vicc, melyik utalás szándékos? Nem érdekel. Mint egy jóféle őszinte dugás egy házibulin - élvezem, hogy játszik velem a film, nem kérdem meg, tényleg nem múlt-e harminc, ő sem firtatja, hogy tényleg dolgozni húzok-e el másnap kora reggel.
A cselekmény stílusában, méretében illeszkedik a történethez. A kis költségvetés apróságokban mutatkozik meg: hősünk kopasz és arcát sokszor eltakarja retro bubi űrhajós sisakja, szintén kopasz titokzatos beszélgetőpartnere maszkot visel, mely száját is takarja, egy-egy közeliben a szájak, fejek mozgása mesterkélt - ennyi. Ellenben a mélységélességgel való játék, a képzajok, a levegőben szálló koszok vagy időben megfagyott kövek hatása tökéletesen profi, és valósággal beránt a jelenet hangulatába.
Lehetetlen egy ilyen projektet a legnagyobb nyugati stúdiók több tucat stábtaggal évekig készített animációs műveivel összemérni, vagy felróni neki bármit, ami pusztán a rengeteg pénz hiányának köszönhető. Azt viszont merem és szeretném kritizálni, amely problémák megoldhatóak lettek volna önmérséklettel vagy egy határozott szerkesztő segítségével (még ha egy sokáig húzódó szerelemgyerek-produkciónál nem is lehet az ilyesmi könnyű döntés).
Két nagyobb bajom van a filmmel. Az egyik a kézikamerás jelleg, habár helyenként nagyon hatásos, rettentően túlhasznált, a film közepe felé szabályosan fájni kezdtek a szemgolyóim (Kissé meglepődtem, hogy Koltai Róbert a film egyik executive producere, aki ráadásul pár székkel arrébb lazán végignézte a sajtóvetítést - én lennék ilyen puhány, hogy fele annyi idősen sem bírtam szemmel?...) A másik pedig az, hogy az alapötletben egész egyszerűen nincsen elegendő történés egy egész estés produkcióhoz, így a film önismétlő lesz (még ha ez koncepció is, értem én), egyes jelenetek pedig kifejezetten fárasztóak és unalmasak. De még a dialógusok sem elég sokszínűek, nem tudnak vagy nem mernek elkalandozni az agyonismételt alapoktól (a köd, a barlanghasonlat, "ugrópont", mi is történik itt? - holott erre a történet felénél választ kapunk). Annak viszont nagyon örültem, hogy a fiatalos szleng, a káromkodások szépen, gördülékenyen meg voltak írva.
A Cycle olyan, mint a rég nem látott középsulis barátod, aki vendégségbe jön hozzád: nyers a stílusa, bár ügyesen vált lazába, és meglepő húzásokkal szórakoztat, mégis fárasztó hallgatni - így az este végére, bár őszintén mondod neki, hogy jó volt újra látni, közben az is eszedbe jut, miért csak évente egyszer van rá energiád. De azt kívánom, azt kérem az összes fogékony hazai filmestől, legyenek "profi szakmabeliek" vagy lelkes amatőrök: még ilyet, még sci-fi-t meg fantasztikus filmet meg krimit, horrort, csiszoltabbat, rutinosabbat, de addig is legalábbis lelkeset, olyat, mint ez...
A képeslap-romantikával átitatott Ázsia-imádat ugyanúgy a nyolcvanas évek báját öregbíti, mint a keménytökű rosszfiúk fekete izompólóra felvett zakói, a levehetetlen napszemüvegek vagy a kócos hajú nyakig farmer csajok: tinifiúk Kung Fu stílusban csapkodták egymást a suli udvarán, csajok a nyugati titkosügynökök fejét elcsavaró keleti gésa-szépségekre irigykedtek, sőt még Van Damme és Steven Seagal is ázsiai harcművész akart lenni – és akkor a nindzsákról még nem is beszéltünk. Igaz ugyan, hogy a jobbára a B-kategória kelléktárába sorolódó karakterek és kultúrális mozaik-darabkák hitelessége egy kínai gyártósoron fröccsöntött neonszínű Buddha nyakláncéval vetekedett, de zabáltuk őket így is.
Mindez remekül megágyazott a másik oknak, amiért Japán kiemelt helyet foglalhat el a cyberpunk műfaj helyszínei és forrásául szolgáló kultúrái között: az informatika területén felmutatott technikai fölényük, valamint már-már őrületbe hajló precizitásuk, tökéletességre törekvésük remekül rímelt az akkoriban kialakuló technokrata, exponenciálisan emelkedő órajelre kattogó zsáner igényeire. Nem csoda, hogy a cyberpunk műfajt nyugati oldalról körülhatároló-megteremtő külföldi regényekben (Neurománc, Snow Crash) éppúgy megkerülhetetlennek tűnnek a japán elemek, mint – természetesen – a mára alapművé vált mangákban (Akira, Appleseed, Dominion, Ghost in the Shell).
A '86-os Cybernetic Samurai-tól emiatt egyszerre vártam kreatív ős-cyberpunk ötleteket és ponyvás cheesy/guilty fun-t. Örömmel jelenthetem: megkaptam mindkettőt.
A harmadik világháború utáni, nukleáris fegyverek ütötte sebeit nyalogató világban rég leköszönt államformák, és kényszerűség által kialakított társadalmi berendezkedések bukkannak fel. Japán visszatért a szigorú tradíciókövetéshez: a második világháború utáni modernitás korszakát patriarchaizálódott, erőszakos világ váltja. Kormány van, ám valójában a nagyvállalatok irányítják az országot, az ő folyamatosan változó erőviszonyaik, az éppen aktuális piacvezetők iránti irigység, a kormány önkényes piaci szabályozást végző tagjaival folytatott színfalak mögötti tárgyalások alakítják a játékszabályokat.
A nyitányban az erősen hendikepes Dr Elizabeth O'Neill-t eme kegyetlen világnak egy védett zugában ismerhetjük meg. Leszbikus, öregedő, tolókocsis amerikai kutatónőként próbál érvényesülni, egyetlen fegyvere az esze, ő ugyanis az egyik örök sci-fi vágyálom, a mesterséges intelligenciák szakértője. A Yoshimitsu TeleCommunications klán a cégbirodalom méretét tekintve a kisebb mammutok egyike, hála azonban a szamurájlelkű CEO, az öreg cégalapító Yoshimitsu innovatív, bátor hajlamainak, hatalmas technológiai fölényre tesznek szert, mikor az amerikai kutató és nemzetközi csapata életre hívja az első valódi mesterséges, virtuális személyiséget.
Az egyik legérdekesebb része a könyvnek, ahogy a komplex programozással megalkotott, fejlett problémamegoldó készséggel rendelkező AI-k és az Elizabeth valódi álmát, az emberi kiszámíthatatlansággal, daccal, érzelmekkel bíró valódi öntudat közti különbséget kapargatja, vagy ahogy Elizabeth fejlesztési módszerét ismerteti, mely az emberi evolúcióhoz hasonló, a mutáció apró hibáit az életképesebb lény felé vezető út lépéseiként használja fel. Victor Milán nem riad vissza a sok oldalon át folyó, hard sci-fi-re jellemző elmélkedésektől sem, melyeket romantikus epizódok, meglepően hosszú virtuális szexjelenetek, zsoldoscsapatok ütközeteinek leírásai és aprólékosan ismertetett politikai ármánykodás dialógusai váltanak. A nagy hatalmú, elektronikus cégtudat-felhőt egyre nagyobb magabiztossággal kezelő TOKUGAWA ugyanis olyan piaci fölényt jelent, amelyet sem az állami szervek, sem a konkurensek nem néznek jó szemmel...
A történet élvezeti értékét nagyban befolyásolja, hogy túl tudunk-e lépni a történet ezen, az egyik központi karakterén át kommunikált, a fikció dialógusainak hitelessége mögül néhol kikandikáló nagyon amerikai motívumon: egy intelligens, nyílt látókörű (saját hazájával bizonyos okok miatt amúgy is hadilábon álló) amerikai mennyivel japánabb tud lenni a múltjukra nem büszke Tékozló Japánoknál.
Ami miatt el lehet lépni e mellett a (számomra egyébként gyakran bosszantó) amerikai kultúrgyarmatosító attitűd mellett, az, hogy Milán nem szimpatizál egyik hősével sem annyira, hogy gyengéire, hibáira ne mutasson rá. Bőven lesz időnk megkedvelni, de megutálni is a vizionárius, de saját lelki defektjeitől megszabadulni képtelen Elizabeth-et, az egyrészt megkapóan emberi, másrészt viszont örökké szögletes gondolkodású, emiatt szociopatának ható kibernetikus szamurájt, TOKUGAWA-t, és a bonyolult, többször fókuszt és főszereplőt(!) váltó történet többi szereplőjét.
Helyenként naiv és ponyvaregényes fordulatokkal élő, mégis igényesen megszerkesztett történettel bíró, okos, és ami a legjobb, meglepni képes könyv a Cybernetic Samurai, mely a cyberpunk, a hard sci-fi és a poszt-apokaliptikus, atomháborús történetek elemeit keveri, mindezt a Hagakure, a híres-hírhedt szamurájkódex borzongató világszemléletével nyakon öntve. Érdemes próbát tenni vele - ráadásul ha ráérzel az ízére, a folytatást is biztosan élvezni fogod.
Pont tegnap néztem meg, ha nem is nagy várakozással, de mindenképpen jó szórakozást remélve, a Femme Fatale-t, amely egy túlértékelt rendező egyik legrosszabb filmjének bizonyult. Az igazsághoz persze hozzátartozik: annyi exploitív meztelenség még éppen van benne, hogy ne lehessen mondani, nem nyújt semmi szórakoztatást egy hétfőtől megfáradt férfiembernek, de szeretni azért mégsem lehet, mert összeszedetlen, következetlen, ostoba és pofátlanul didaktikus.
Valószínűleg ezen negatív élmény hatására volt kisebb gyomros a Megtört város (amelyet az interneten jóindulattal sokan szintén neo-noirnak próbálnak kategorizálni), mint számítottam rá - sőt egészen nézhetőnek bizonyult, bár ebben a zseniális formát hozó Russel Crowe mellett az is közrejátszhatott, hogy a RottenTomatoes.com 25%-os átlagos értékelésétől megrettenve én komoly kínokra készültem...
De azért fájt így is éppen eléggé, hogy egy élvonalbeli(nek mondott) színészeket szerepeltető hollywoodi filmbe ma éppen csak annyi kreatív munkát és értelmes ötletet pakolnak bele, mint egy átlagosan lapos, budget árú lövöldözős konzoljátékba - vagy éppen a Drót című sorozat bármelyik hosszabb jelenetébe.
Már ott bakit vét a film, hogy főhőse kifejezetten ellenszenves, pedig együttérzésünkre egyre növekvő mértékben számít. A nézői ellenszenv kiváltó oka a film felütése, egy magát megadó gyanúsított öntörvényű meggyilkolása, melynek jogosságát a film nem feszegeti. Ez a trauma talán a karakter drámai töltetet biztosítaná, nem tudjuk meg: nincs se rendesen megírva, se rendesen eljátszva, se a film végén tisztességgel feloldva. Az ex-zsaru magánnyomozó karaktere így motivációiban, reakcióiban hiteltelenné válik, ráadásul nehezítésként Mark "Kőarc" Wahlberg formálja meg, aki még a Shooterbeli teljesítményét is alulmúlja (tényleg, a Boogie Nights-on kívül, ahol egy buta és botegyszerű jellemet kellett játszania, van ennek a fickónak érdemi alakítása?). A film a többi esélyét is elcseszi: a cselekmény fordulatai sablonosak, az akciójelenetek során - sajnos már megszokott módon - élvezhetetlenül rángatják a kamerát és a zoomot, a finálé pedig nemcsak hogy megtippelhető, de az addig izzadtsággal, túlzásokkal és sértő egyszerűsítések árán kiharcolt pozőr-cinikus hangulatot is tönkreteszi.
Két dolog van, ami miatt mégsem merő kín a Megtört város. Az egyik Russel Crowe már említett remeklése: New York újraválasztásáért kampányoló, hétköznapi módon erőszakos és elegánsan sunyi polgármesterét alakítja, két lábon járó apakomplexum-alapanyag, férfias és kemény, a fizikai és szellemi megfélemlítés és megszégyenítés módszereit egyazon könnyedséggel bevető lelki terrorista. (Egyébként pedig ő a filmben megállás nélkül zajló, a Dallast is megszégyenítő whisky-vedelés egyetlen hiteles versenyzője is - Marky Mark, vedeld csak a teát, ha Russel Crowe úgy szisszent még egy korty után is, hogy érzi az ember, a forgatáson is ragaszkodhatott egy igazi scotch-hoz, úgysincs esélyed alkoholistát játszani...)
A másik, ami le tudja kötni a nézőt, nem a film szövetébe szándékosan beleszőtt hozzávaló, inkább játékos analitikus nézőpont: a poszt-9/11 filmek után most poszt-Irak-kudarc/siker filmek jönnek majd? (Lásd még: Zero Dark Thirty.) Hősünk már az a zsaru, akinek még indokait sem kell megismernünk a gyilkolásra, és azt sem kérdezi meg tőle senki (utólag sem!), hogy vajon indokolt-e egy beszélgetés közben politikusokat ütni, falhoz verni, vízben fojtogatni vagy fegyverrel fenyegetni, ha látszólag ugyanannyi idő alatt békésebben is el lehetett volna intézni a dolgot. Jack Bauer elbújhat, Bill Taggart még csak nem is dühös, mikor kegyetlenkedik, inkább csak közömbösen figyeli-hagyja, ahogy a forgatókönyv egy komornak szánt, de a 21. századi jelenünk kibaszott valóságát még így is csak ovismód utánozni próbáló cselekményen marionett-bábuként rángatja végig. (Amerika, elszámolsz-e előbb-utóbb magaddal, vagy maradsz a mentség-kaptafánál?)
Ti meg nézzétek inkább újra a Drótot, de tényleg!
MEGTÖRT VÁROS Broken City, 2013 Rendezte: Allen Hughes
Van egy japán film, Suicide Club című, amely lenyűgöző erejű jelenettel indul: középiskolás korú lányok és fiúk hosszú lánca vár a metró peronján, kézen fogva állnak, egy gyermekdalt énekelnek, és ahogy a szerelvény közeledik az állomáshoz, előrelépnek és a sínek közé ugranak egyszerre, mintha csak egy játszótéren volnának, a szerelvény fékezni kezd, hiába, nagy sebességgel csapódik a testek tömegébe, belső szerveken csúsznak a fékező kerekek, a metró és a peron közti résen hektoliter vér fröcsköl ki az utasokra... Borzongató erejű képsor, talán a legerősebb filmes tömeges öngyilkosságot ábrázoló jelenet.
A Harmónia is eme szigorú vallási-kulturális tabu megsértéséből meríti borzongató töltetét. Az embertömegek eltökélt, fatalista lemming-halálának aktusát ösztönösen - jobb híján? - a modern civilizációs életmódunkat átszövő frusztrációhoz kötjük. Dühödt érzelmi agresszivitása ellenére mégis intellektuális, pszichológiai horror-rím ez, Camus Közönyének rambó-testvére, fémmé kovácsolt, borotvaélesre fent spleen a torkunkon. Ebben a hidegen, élettelenül paradicsomi világban, melyből a betegségeket, a genetikai hibákat, sőt még a csúnyaságot is száműzték, az egészség közüggyé vált, a test köztulajdonná, az egyén egyetlen helyes döntési halmaza pedig altruista közérdekké. Szép az új világ, csak rettenetes a felismerés: mi - legalábbis az, amit ma így hívunk - már nem is kellünk bele.
A történet három lány sorsát kíséri végig, kezdve a tinédzserkorukban közösen megkísérelt öngyilkossággal, melybe csak egyikük hal bele, folytatva a kettő másik kísérletével, ahogy feldolgozni próbálják árulásukat - a túlélést. Kirie Tuan lázadozik az ökotársadalom ellen, Mihie Miach-al, a fiatal lánytrió halott szellemi vezérével folytat végtelen, öngyűlöletbe és szégyenbe csomagolt eszmecseréket, és veszélyes afrikai kiküldetéseket szükségessé tevő munkát folytat a modern világ határain túlra, hogy szabadon dohányozhasson és alkoholt fogyaszthasson, ez ugyanis lehetetlen lenne a civilizáció óvó karjai között, mígnem a katasztrófa méretű tömeges öngyilkosság utáni nyomozás személyes eredményekre nem kezd vezetni.
A Harmónia az egyik legfurcsább disztópia, amelyet valaha olvastam, Philip K. Dick regényeihez hasonló elidegenítő, rémisztő jóslat, melyben nem egy erőszakos, a 20. századi értelemben vett diktatórikus rendszer, hanem egészségügyi és közbiztonsági értelemben is tökéletes társadalom fenyegeti az emberi személyiséget. Számomra tovább növeli PKD-vel való párhuzamot, hogy itt is a legszétesettebb, látnoki nagyotmondások működnek a legjobban, hideg borzalmat injekciózva a bőrünk alá, míg a hagyományosabb műfaji elemek jobbára sablonosak, így művinek hatnak, a párbeszédek suták, a zárlat pedig hangulatromboló és majdnem annyira szükségtelen, mint a regényt végigkísérő, XML-re hajazó EML tag-ek (a rövidítés az Emoticon Markup Language kifejezést jelöli).
Azt hiszem, a Harmónia azon kevés esetek egyike, amikor egy mű értelmezésében valóban segít (és nem csak bulvár-éhségünket csillapítja-serkenti) a művész magánéletének egy tragikus darabkája: Itó Projekt a rákkal folytatott hosszú évek küzdelmei alatt írta és halála előtt egy évvel fejezte be ezt a regényt, melyben az emberiséget betegségeitől, fájdalmaitól végképp megszabadító, paradicsominak hangzó korszakáról kiderül: csupán langyos pokol.
William Gibson írta valahol, hogy míg a sci-fi írók azt próbálják kitalálni, mennyire lesz fejlett hétköznapi valóságunk tíz év múlva, ha az ember elmegy Japánba, megnézheti a saját szemével, milyen lesz öt év múlva. Lehet benne valami: míg az USA-ban pár éve siker tudott lenni az Én, a robot feldolgozása, Tokióban már rég emberformájú robotoktól lehetett eligazítást kérni, ha egy utas megtévedt kissé a metróvonalak labirintusában. Ez járt a fejemben, miközben a Harmóniát olvastam.
Nem kétlem, hogy Itó Projekt jóslata pontos, még ha innen, Közép-(Kelet?-)Európából kissé meg is kell erőltetnünk a képzeletünk, hogy elképzeljünk egy ennyire tökéletesen egészség-orientált államképet. De aki előtt felrémlett valaha a konstans digitális hangyacsata nagyfelbontású képe mögött a jóléti társadalmak képessége arra, hogy vak mammutként tiporjanak át azon az Egyénen, kinek szobra elé igyekeznek éppen, hogy a földet csókolják lábai előtt - na, az be fog szarni, de nagyon.
Ritkán van olyan program Budapesten, amiről aztán teljesen egyértelmű, hogy tisztavérű geek-ek hatalmas tömegét fogja vonzani - ha úgy tetszik, kötelező esemény. (A Ghost In The Shell premier ugrik be példaként, vagy a témájában is kapcsolódó Pixelhősök bemutatós beszélgetés, ahol is megható volt korombeliekkel és 20 évvel idősebbekkel együtt ovációval köszönteni CoVboy-t, ki CoV-ért, ki az 576-ért.)
A Game On kiállítás sokunk számára ilyen volt, és ha esetleg kihagytad volna annak ellenére, hogy szeretsz játszani és nem a CoD 4-gyel kezdted, ma van az utolsó alkalom, hogy bepótold. (Ha ügyes vagy, még egy kupont is megcsíphetsz, amivel fele áron is megnézheted a kiállítást.) De továbbmegyek: ezt akkor is élvezni fogod, ha igenis ma kezdted, vagy esetleg eddig csak szenvedője voltál valaki más játékfüggőségének - mint a csajom annak, mikor másfél órára a vécén ragadtam egy PSP-vel meg egy különösen csúnya bossfight-tal...
Na, az ilyen őrülteknek kötelező (volt) a Game On, a többieknek csak melegen ajánlott.
Az eszméletlen mennyiségű játékot, amelyet a kiállítás felsorakoztat, kipróbálható formában, spéci mecha-kontrollerekkel, húszéves, vektoros 3D szemüvegekkel és tucatnyi másik nyalánksággal egyetemben, meg sem próbálom felsorolni, olvasni is fárasztó lenne, nem is jegyzeteltem... Elég legyen annyi, hogy öt óra ottlét után engem úgy kellett kidobni a szekusoknak, pedig istenuccse, arra számítottam, hogy két-három óra alatt a végére érek a kínálatnak. Nem tagadom: rettentően élveztem a játékok eme féktelen, határok nélküli habzsolását, kor és nem szerint meglepően sokszínű társaságban (igen, a fiatal, csinos gamer csajok relatíve magas száma meglepett, és itt még csak nem is a visongós 12-14 éves anime con-os közönségre kell gondolni).
Szeretnék ugyanakkor néhány kritikus észrevételt is megfogalmazni a Game On-nal kapcsolatban. A kiállítás főleg a konzolos játékokra, illetve magukra a konzolgenerációk sorára koncentrál, némi kultúrtörténeti visszatekintéssel a kezdetekre. Ez után azonban senki nem fogja kezünket, követhető időrend nincsen, tematikus csak hellyel-közzel, sok tábla nem is volt kirakva a falra, csak letámasztva valahová, de a maradék ismeretterjesztő szöveget is nehéz volt elolvasni a sötétben, nem voltak informálódásra alkalmas kivilágított sarkok. Az, hogy néhány öregebb konzol megadja magát ilyenkor, ennyi konzol esetén meg lehet érteni, de a lefagyott gépeket újra lehetett volna indítani. Műszakilag hozzáértő kezelőszemélyzetből azonban egyet sem láttam, kizárólag biztonsági embereket (akik viszont zárás előtt 15 perccel meglehetősen erőszakosan hajtották ki a jónépet), még a lemerült Wii távirányítókban sem cserélte senki az elemet. Ehhez képest már csak apróság, hogy a férfivécé nem működött, nőiből is csak az egyik.
Nem tudom, hogy csak a kiállítás végére fáradt el ennyire a dolog vagy nem, mindenesetre nem fizettem kevesebbet én sem a jegyért, mint aki az elején jött. Nagy kár, hogy ilyen dolgokra nem figyeltek, de még ezek sem voltak képesek elrontani az összességében pozitív élményt. Amolyan Yodás zárásként: "Game on, I will!"
Most induló KIBERKEDD című rovatunkban klasszikus és kevésbé ismert sci-fi műveket rántunk virtuális mikroszkópunk alá,különös tekintettel cyberpunk filmekre, könyvekre és képregényekre. Kommentben hadba szállni és célpontokat ajánlani ér!
Van Örkénynek egy egypercese, mely a lényegi cselekmény, leírás, sőt a kerek, állítmányt tartalmazó mondatok teljes elvonásával a történetmesélést puszta alkotóelemeire redukálja: a helyszín-elemek, tárgyak és események tételes felsorolása (kerékpárnyom, kiáltás, amalgámtömés) még kirakósjátéknak is kevés, nincsenek támpontok, a jelenet sokadik deriváltjából nem előállítható, százféleképp összeilleszthető darabokban hever előttünk.
A Cypher persze nem tör a narráció mibenlétét boncolgató groteszk remekmű babérjaira, melyeket akár Umberto Eco is megirigyelhetne, a párhuzamot csupán az említett csavaros, nagyravágyó, ám meglehetősen kis költségvetésű alkotás inkoherenciája, vázlatossága kínálja fel. Aprólékosan elmesélt, menekülési lehetőséget nem kínáló kontroll-, megalo- és infomán disztópia helyett stílusosan tálalt leltárt kapunk, mely nagy mértékben elvárja a nézői, a történetmesélővel szembeni gyanakvás félretevését. De nem akarok igazságtalan lenni, sem bárkit elijeszteni az amúgy is sovány választék eme vitathatatlan jogosságú képviselőjétől: a film minden hibája mellett szerethető, és bőven rendelkezik vitathatatlan érdemekkel is.
Vincenzo Natali filmjét, ha kellene, cyberpunk sci-fi-ként kategorizálnám. Jogosnak érzem a fenti metszet megjelölését: bár a legtöbb cyberpunk mű lényegénél – nem létező definíciójánál? – fogva tartalmaz tudományos-fantasztikus elemeket, egyes képviselői inkább tekinthetőek akciófilmnek (Johnny Mnemonic), mások kísérleti horrornak (Tetsuo & a nyomában kisarjadó japán cyberpunk hullám) vagy abszurd vígjátéknak (Brazil), mint klasszikus értelemben vett sci-fi-nek. A Cypher cselekményét, mint oly sok társa az elmúlt évtizedből, klausztrofób mikrokörnyezetbe zárja, nem kis részben Philip K. Dick stílusának és művei népszerűségének, valamint kényelmes adaptációs lehetőségeinek köszönhetően. Jelen esetben ez a nagyvállalati kémkedés nagyvonalúan felrajzolt környezetét jelenti, az eleve paranoid cyberpunk így kapja meg az összeesküvésekkel teli kémfilmek csavaros fordulatokban és sokatmondó, ám kevés szilárd halmazállapotú tudást kínáló párbeszédekben dús körítését.
Hősünk kémként kezdi meg pályafutását a történet elején, ám hamarabb válik kettős ügynökké, mint hogy kimondhatná, hogy háromperkettő, aztán hármassá, aztán tetszés szerinti hatványkitevőjűvé, de megnyugtató, hogy mintha ő maga legalább annyira el lenne veszve támpontok híján, mint a néző. Így hát nyugodtan hátradőlhetünk és várhatunk a csavaros, Agatha Christie-t idéző zárlatra, ami épp csak annyival a vége előtt kitalálható, hogy ne kelljen megállítani a filmet a három akciós Straropramen indukálta pisiszünetre.
Könnyebb azonban a karosszékből felállva a negatívumokon élcelődni - gondolok itt elsősorban az aprólékosság fentebb fejtegetett hiányára, a mellékszereplők ábrázolásának elnagyoltságára és a sablonos fordulatokra -, mint a film pozitív tulajdonságait anélkül méltatni, hogy a meglepetés erejét el ne rontsuk. Márpedig Natali ráérzésének vannak olyan, már-már Terry Gilliam-et vagy Jean-Pierre Jeunet-t idéző meglódulásai, mint például a zseniális és horrorisztikus agymosott konferencia tűpontos szatírája.
Én pedig - habár hasonlóan felemás érzelmekkel viseltetek a lehengerlően kezdődő, csalódást keltően továbbvitt és lezárt Kocka iránt is, mely talán a későbbiekben még terítékre kerül - az ilyen pillanatok miatt érzem úgy mégis, hogy van remény: a régóta pletykáktól övezett Neurománc megfilmesítés (mely ki tudja, valaha elkészül-e egyáltalán, és hogy valóban Natali rendezheti-e), ha tökéletes nem is lesz, legalább meglepetéseket tartogat majd.
És ez több, mint amit napjaink mainstream filmtermésének 95%-a elmondhat magáról.
Huszonegy gramm. Azt mondják, ennyi az emberi lélek súlya. Vagy egy minőségibb papírlapnak. Az Oszama főhőse vékonyabb az utóbbinál: Joe-nak hívják, magánnyomozó, whisky-t vedel és alig van ügyfele, míg egy nap be nem állít hozzá egy titokzatosan viselkedő nő egy megbízással és egy kimeríthetetlen biankó hitelkártyával. Ismerős? Az olvasó gyanakodni kezd, joggal: én is hátra-hátrapillantok a villamoson zavaromban, vajon mikor ugrik elő az író, mikor leplezi le magát, hogy kandi kamera, szabad nevetni?
Nem, nevetni nem szabad, legfeljebb összemosolyogni és nekiveselkedni a rejvényfejtésnek. A szöveg beszélgetni akar és provokál, Fekete Cipőjű férfiakat és ősrégi filmes utalásokat dobál ránk, a Big Brother valóságshow-ra kacsintgat - nincs mit tenni, be kell szállni a játékba. Joe közben már könyékig jár a nyomozásban, de a nyomok kuszák, mindenki le akarja beszélni a kutakodásról, ráadásul néha még össze is verik. Who Watches The Watchmen?
Az Oszama poszt-cyberpunk fél évszázaddal PKD után, mikor az összeesküvés-elméletek és a politikai krimik véletlenül sem találhatóak meg még a retró-étlapon sem, a terrorizmust viszont hiába unjuk, csak nem tudjuk megérteni, felcímkézve polcra tenni. Hipszter 9/11 blues, kicsit másképp.
A leplezetlen műfajkeverés és az utalások, idézetek sokasága rég nem számít újdonságnak sem a nyomtatott, sem a mozgóképes fickióban. Az emberi kultúrát pár kattintásnyi távolságra összerántó szélessávú csodaország hatására ráadásul muszáj egyre szisztematikusabban kezelni a rengeteg elérhető alkotást, így a kényszeresen kategorizálásnak köszönhetően megszokottá vált, ha egy filmet, könyvet vagy zenét négy-öt műfaj stiláris metszetében igyekszünk elhelyezni. Az Oszama elsőre zavarba ejtő eklektikussága nem erény, hanem lehetőség: nem gyakran olvashatunk ugyan személyes emlékekkel teli, alternatív valóságban játszódó noir / paranoid krimi / melodráma / fantasztikus regényt, de a fő kérdés az, hogy mit hoz ki ebből Lavie Tidhar?
A szerző sokszínű kulturális háttere (élt izraeli kibucban, Dél-Afrikában, Ázsiában és Londonban is) egyszerre előny és hátrány: Tidhar érezhetően sok hatásból tud dolgozni, az átlag olvasó számára ismeretlen helyzeteket is élethűen, részletgazdagan ír le, legyen szó vientiáni városképről, kabuli utcákról, new york-i, geek-ektől nyüzsgő "con"-okról vagy éppen londoni kocsmákról. De hátrány is, mert talán nehezebb fogódzót találnia, nehezebb arányokat tartania, mérlegelnie, hogy mi az, amire több magyarázatot kell szánni. Igazi világpolgáros elveszettség-érzet jön át a lapokon, de a történetnek ez szerencsés módon talán még előnyére is válik.
Tidhar Madeleine-sütije egy öngyilkos merénylet robbanása: az Oszama ügyesen úsztatja át a fókuszt a regény első felében hangsúlyos rejtvényfejtésről a lírai, személyesebb, megfoghatatlan cselekményű második részre. Itt már tényleg az emlékek kavarognak sűrű folyamként - amely áradásban még a főszereplő karaktere is oldékonynak mutatkozik -, mert rengeteg ember elfojtott emléke sejlik fel, kiknek gazdái tán felerészben már halottak, amerikai repülőroncsba csavarodtak vagy közel-keleti városok konzulátusai előtt robbantak fel buszokban vagy szakadtak szét gyalogosan.
A másik fele pedig emlékezik, megértés helyett is. Így bomlik fel végül személyes, feldolgozandó tragédiák rémisztően nagy felbontású mozaikjává azon ködös fiók tartalma a fejünkben, ahova azt a bizonyos néhány órás híradó-adást pakoltuk 9/11-ről meg a tengernyi rövidke újsághírt öngyilkos merényletekről azelőtt és azóta is. És Tidhar valószínűleg pont ezt akarta.
Szeretem, ha egy könyv már az alapötletével megfog, mert egész egyszerűen annyi érdekes könyv, képregény és tucat más médiumban elmesélt történet szerepel a listámon, hogy egyre nehezebbnek érzem türelmesen időt adni a nehezebben induló alkotásoknak, kivéve, ha nagyon bízok a szerző(k)ben. Ez persze közös élménye minden jóravaló geeknek, sőt minden olyan internet-használónak, akinek van legalább 1 db érdeklődési köre. A probléma csak az, hogy az ötletes indulást sokszor a fantasztikus könyvek tág műfaji határai között is csak nyögve-nyelősen navigálni képes, klisés kivitelezés követi.
A Zoo City szerencsére azon regények közé tartozik, melynek nem ver át a hátsó borítón található összefoglalója, se nem éled fel hiába az első pár fejezet után az olvasói remény: ha a felütés beindítja a fantáziád, akkor az egészet kajálni fogod.
A könyv az alternatív valóságban a komoly bűnt elkövetett emberek mellé megmagyarázhatatlan oknál fogva egy állat szegődik, melytől a nagyobb fizikai távolság elviselhetetlen fájdalmat okoz, esetleges elpusztulása pedig a tulajdonos néhány percen belüli gyors lefolyású és elkerülhetetlen halálával jár. Az állatok azonban a sok kényelmetlenség mellett - képzeld el, milyen lehet mondjuk egy tarajos sünnel vagy egy tarantulával a kocsidban (dzsekidben) mászkálni egész nap, akit még etetned is kell! - egy különleges képességgel, "shavival" is felruházzák a vétkest, akik gyakran ebből próbálnak megélni valahogyan.
Az állatosodás ugyanis a komoly bűnök miatt társadalmi kirekesztéssel is jár történetünk színhelyén, Dél-Afrikában (a Föld más-más vidékein különféle módon reagálnak rá a népek), és mivel rejtegetni csak ideig-óráig lehet őket, a megbélyegzettek gyorsan a társadalom peremére sodródnak ebben az amúgy sem túlságosan gazdag és biztonságos országban.
Hősünk állata egy lajhár - nem a legpraktikusabb méret... -, shavija pedig az elveszett tárgyak megtalálása. Ez a képesség persze ideális egy jó kis szövevényes, nyomozós történethez, mely jó pár meglepő szituációt tartogat. Ilyet azonban olvastunk már sokat, a könyv sokkal inkább köszönheti sikerét és egzotikumát johannesburgi helyszínének: az USA nagyvárosainak gangsta rap-jét vagy a legújabb New York-i menőzős szlenget mindenki vágja, aki amcsi sorozatokat vagy filmeket néz, Dél-Afrikáról ellenben sokkal ritkábban hallunk (én konkrétan csak egy filmre, a Tsotsi-ra tudok visszaemlékezni).
A Zoo City legnagyobb erénye azonban számomra mégis az, hogy elbaszott poszt-posztmodern világunkban, a kötelező műfajkeverés és az ötlettelenség korszakában olyan merészen és lazán képes saját hangján megszólalni, hogy azt egészen felüdítő volt olvasni. A fantasztikus történet-alap és a detektívregényeket idéző nyomozós-rendőröket kerülgetős cselekményváz gyönyörűen összeáll a dél-afrikai országok valóságára rámutatni kívánó, már-már tényfeltáró hangulatú epizódokkal, nem sértő a személyes és országok feletti felelősség kérdését feszegető moralizálás sem, és működik a szerelmi (vagy inkább magánéleti) szál is, mert végre tényleg életszagú.
Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, nagyon megnyerő volt számomra az a nehezen meghatározható hangulat, ami azzal jár, mikor az író mindent csak közelről mutat meg, de mégis úgy érezzük, mintha felsejlene az egész kép és összeállna valamilyen általános érvényű mögöttes tartalom, ami a maga valójában mérete, banalitása miatt vagy más okból nem elmondható. Számomra William Gibson ennek a módszernek a mestere, a címlapon a tőle vett idézet méltatja a Zoo City-t. És ezúttal a keserű szájíz elmarad, nem csak írók mutyiznak: Lauren Beukes stílusérzéke tényleg kiváló, és ez még csak a második könyve. Érdemes figyelni rá.
Bevallom, nemrég találtam csak rá Simenonra, pedig ifjabb koromban (na, ezen a többiek most biztos röhögnek) faltam a detektívtörténeteket és a krimiket. Imádtam Conan Doyle-t, megvolt az Agatha Christie korszakom is, megtaláltam Poe klaszikusait, később azonban elkezdtem bizonyos értelemben túlfeszítettnek, túl romantikusnak érezni a különleges nyomozási módszereket, a zseniális meglátásokat, a kitalálhatatlanságuk miatt megsejthető váratlan befejezéseket. Mert az élet nem ilyen, vagy csak nagyon ritkán ilyen, mint ahogy az igazi noir sem fekete-fehér, mert a bűn éppen attól ijesztő, hogy nem éjfekete, hanem mindenkiben ott lapul és mindenki szürke, a rendőri munka pedig minden bizonnyal sokkal nagyobb részt bürokrácia, mint automata fegyverek teli tárjainak kiürítése punk hajú dél-amerikaiakra vagy ökölpárbaj szőke orosz testépítőkkel repülőgépek hajtóművei előtt állva...
Szóval öregszem, na. A Drót egy epizódja nagyobbat üt, mint egy James Bond-film, a Sin City-t gyerekfilmnek látom egy régi olasz vagy francia krimihez képest - és, mielőtt teljesen elfelejteném, miről is kezdtem írni: igaza volt Tandorinak (kit a könyv hátulján idéz a kiadó), Simenon tényleg zseniálisan jól ír.
A kísértetek nem Maigret-regény: kisvárosi, zárt közösségben játszódó krimitörténet, egyben régi vágású regény, Maugham-ot idéző dióhéjban összefoglalt életutakkal, származások és házasságok által kijelölt sorsokkal és rigorózus napirendekkel. Hossza azonban barátságosan rövid, stílusa gördülékeny, cselekménye pedig távolról sem lomha, így nem válik nyomasztóvá, fullasztóvá.
Az elbeszélés stílusát és lényegében az egész könyv hangulatát meghatározó alapötlet az elbeszélő személye: miután bevezeti a tipikus amatőr, önjelölt nyomozó karakterét (a szembeszomszédot, a szegény származású, de igen dolgos Kachoudas szabómestert), Simenon magát a magányos öregasszonyok éjszakai gyilkosát, a köztiszteletben álló Léon Labbé kalapkereskedőt teszi meg főszereplőnek. A könyv feszültségét az ő motivációjának és mindennapi élete egy-két meglehetősen bizarr részletének rejtélyén kívül így különös, a szokásostól eltérő módon éppen az adja, hogy az olvasó Léonnal együtt próbálja kitalálni, mit csinál, mire gondol éppen Kachoudas, ki társadalmi státuszát tekintve jócskán Labbé úr alatt áll, ellenben szemtanújává válik az egyik gyilkosságnak a sokból.
És Labbé úr ezt furcsa módon még csak nem is bánja, sőt!
A macska-egér játék lassanként, fantaszikusan megírt hétköznapi jelenetek és a berögzült közösségi életben megjelenő apró törések, jelentéktelen eltérések során bomlik ki a két szomszéd között (reggeli üdvözlés boltnyitáskor,esti kártyaparti a kocsmában), és a várhatótól igencsak eltérő módon ér véget. De A kísértetek nem a váratlan fordulatok és merész leleplezések története, sokkal inkább kis bűnökön hizlalt ember-szagú gonosztettek krónikája: keserű életszerűségével borzongató.
Ha valaki a 21. században némafilmet forgat, az még egyértelműbb gesztus, mint a fekete-fehér film, mert annál is elidegenítőbb, szokatlanabb, ingerszegényebb a mai nézők számára. A kérdés tehát elsősorban nem az, hogy nagy tömegeket fog-e lenyűgözni az alkotás (nem fog), vagy hogy hogyan fog rá reagálni az IMAX 3D filmek közönsége (sehogy, mert véletlenül sem fogják megnézni), hanem az, hogy egy némafilmekkel közelebbi ismeretségbe került, ne adj' isten szerelembe esett nézőt leköt-e. Továbbá ott az első (film a filmben) jelenettől kezdve a levegőben vibráló kérdés: a mindannyiunkban megbúvó nosztalgiát célozta be inkább a rendező egy ízig-vérig korhű némafilmmel vagy posztmodern, gondolkodós-ironikus stílusgyakorlattá futtatja ki majd filmjét?
Nos, a felütésből ez még nem egyértelmű: George Valentin a vászon mögül nézi saját filmjének utolsó képkockáit, majd egymillió dolláros vigyorral a színpadra lép, és - süket tapsviharban hajbókol, a filmszínház zenekara már pihen, de A némafilmes hangsávját nemsokára újra egy szimfonikus zenekar foglalja el egyedüliként, a szereplők pedig csupán mimikával, gesztusokkal, olykor - ha nagyon muszáj - szöveges inzertekkel kommunikálnak.
A történet is ismerősen indul: a gazdag, sikeres színészt a véletlen sodorja össze egy csinos rajongójával, ki szintén a mozgóképek világába vágyakozik, s bája, tánctudása hamarosan szerepet is szerez neki. Mr Valentin úriember, de feleségével rossz a viszonya, Peppy Miller viszont elbűvölő, fiatal, csinos és még rajong is érte. A várható következmények pedig legalább annyi gondot zúdítanak a filmsztár nyakába, mint a "rettegett" új médium, a hangosfilm megérkezése. ("A közönség friss húst kíván, márpedig a közönség sohasem téved, George", mondja John Goodman hollywoodi nagykutya karaktere vállvonogatva, szájában kötelező szivarral, szeláví!-fejjel.) Az árral szemben úszókkal pedig tudjuk, mi történik...
A némafilmes tehát kitaposott úton halad: egy kicsi mindenből, inkább tiszteletadás és emlékmű egy korszaknak, mint a némafilm médiumával valódi játékot, párbeszédet kezdeni merő posztmodern mű. Az ősöreg amerikai toposzok, egy ember felemelkedését és bukását illusztráló jelenetek ennek megfelelően jobban is működnek, kerek egészt alkotnak, melyet a hangosfilmes momentumok csak alkalmanként, hangsúlyos helyeken bontanak meg.
Mégis, a filmet pont ezek az (elsőre) váratlan disszonáns pillanatok teszik egyedivé - csakúgy, mint Peppy-t rajzolt anyajegye -, mely a kissé hosszú játékidő ellenére is igen szórakoztató lehet a múltba utazni kedvelők számára. Ebben pedig legalább akkora szerepe van a remek színészgárdának (és a mesebeli intelligenciájú kiskutyának, akit lehetetlen nem imádni), mint a frappáns lezárásnak, mely utólag mutat rá a történet egy olyan kirakósdarabkájára, melyről addig észre sem vettük, hogy hiányzik.
Nagyon szeretem a meséket. Gyerekkoromban is szerettem őket. Szociológusok tanulmányaiban és szakkönyvekben feldolgozott téma, hogy miként jön létre egy nép mese-kincstára, hogyan rétegződnek egymásra egy adott területen belül a népmesék, a városi történetek… Lényegében: hogyan dolgozzák fel a fölnőttek a világ szabályait, következetlenségeit, és hogyan adják át azt egyszerűsítve, a formálatlanabb gyermeki tudat számára becsomagolva a következő generációnak. De én nem bánom, hogy erre a területre sosem tudtam ennyire tudatosan, analitikus igénnyel nézni, mert a legszebb élményeim mindig kicsit titokzatosak, lényegében gyermekiek maradtak. Talán ezért lettem „geek”. Talán mindannyiunkra igaz ez, nem tudom. Hagyjuk magunkat elvarázsolni, hagyjuk az Eszünket félreállni, utat adni a teremtő erőnek, a Képzeletünknek.
Sajnálom, ha kicsit túl személyesre sikerült a felütés. De a Dobozváros ezt tette velem. Visszarepített a gyermekkoromba, amikor Lázár Ervin meséit faltam sorra. (Már régebben elhatároztam: az én kölykeim biztos, hogy nem tévé-tápon, hanem Lázár Ervin-koszton fognak felnőni!) Fantasztikumban gazdagok, de klisék erőltetett utánzása nélkül, magyarok, de nemzetiszín szalag nélkül, humorosak, de nem súlytalanok, mert mindig ott figyelt bennük egy kis szomorúság is (jött föl a lépcsőn…), kontrasztnak. Ahogy és amit Lakatos István mesél, az ugyanezért kötött le engem.
A történetről nem mondanék túl sokat, mert nem szabad. Gyönyörűen bontakozik ki a szüleitől elszakított gyermek alapszituációjából, aki egy merőben ismeretlen világba csöppen, rácsodálkozva az eleddig rejtett titkokra és konfliktusokba keveredve az új szabályokkal. Valójában tehát ismerős módokon éli meg a hétköznapi felnövekvéssel járó folyamatokat, de mindezt egy fantáziadús, sziporkázó ötletekkel teli világban, a mágikus realizmus kelet-európai hagyományainak megfelelően. A mese (fontosságához és szépségéhez mérve csúnya kifejezéssel illetett) nevelő célzatú tartalmai őszintén, de feltűnés nélkül simulnak az elbeszélés szövetébe, kezdve a család szerepén, a felelősségtudaton és környezetvédelmen át egészen a legizgalmasabb – és véleményem szerint a szerző által is kiemelten kezelt – mondanivalóig, a fantázia és kreativitás védelmének egyre sürgetőbb feladatáig.
Nem áll szándékomban egyet sem ellőni a sűrűs sorakozó csúcspontok közül (legfeljebb ami amúgy is kitalálható a borítóból és az ajánló szövegből), úgyhogy legyen elég ennyi, kedvcsinálónak: a tó víztömegével végrehajtott műveletek, a háztetőn leszánkázás, a sárkányos üldözés, a patkánycsapat politizálása, az elveszett játékok terme és még száz másik jelenet késztetett elismerő, belső szemeimmel az epizódot vizualizáló körbepillantásra vagy éppen hangos felkuncogásra tömegközlekedési járműveken, utastársaim megrökönyödésére. (Az egyikük meg is kérdezte a könyv címét…)
A (fekete-fehér) illusztrációk természetesen nagyon szépek, számukban és méretükben is szerények, mígnem a kellő előkészítés után (tudjátok, Zalán nagyon szerette a képregényeket!) egy gyönyörű, Stanislaw Lemet idéző, mese-a-mesében fejezet erejéig le nem dobják fékjeiket, hogy végre kitörjenek a margóról, szétfeszítve a próza kereteit. Így végül mégsem hazudtolja meg magát István, és a gyanútlan, meseregényt olvasó gyerek, ha csak pár oldal erejéig is, de igazi KÉPREGÉNYT böngésszen (ki tudja, tán életében először – mert a papa napilapjának comic stripje ebben a mezőnyben nem ér pontot). És helyén van az egész, mert a könyv az könyv, nem ijesztő, megvehető, eladható. De suttyomban azért becsempészi a képregényt is otthon a polcra...
Van egy anekdota, amelyben egy híres humoristának azt mondja egy politikus: „Ön egy komikus – vicceljen!”, mire az így felel: „Ön politikus – hazudjon!” Már a könyv felénél sejtettem, valakinek rám kell majd szólnia, hogy bizony kritizáljam meg szúrósan összevont szemöldökkel a Dobozvárost, mielőtt összeborzolom a haját és talán egy fröccsöt is keverek neki. Nos, megtörtént, méghozzá a szerző által személyesen, úgyhogy kritizálok: habár a korszellemhez igazodó (vagy inkább azzal feleselő) intertextualitás, az önreflektív utalások a képregények és filmek világára hozzáadnak a regény bájához és abszolút létjogosultságuk van, mégis úgy éreztem, hogy a kelleténél eggyel többször szerepelt (általában egy-egy fejezet legelején) a zsánerfilmek toposzaira való direkt utalás.
A történet azután olykor szembemegy az elvárásokkal, máskor nagyjából megfelel nekik, például egy előre sejthető és valóban bekövetkező deus ex machina fordulat formájában, de néhol úgy éreztem, magyarázat nélkül is világos volna még egy fiatalabb korú olvasó számára is a cselekmény viszonyulása az adott műfaji kliséhez, legyen az „juszt se!” ellenszegülés vagy éppen az adott toposz (megfelelő arányérzékkel való alkalmazás esetén egyébként sem elítélhető, sőt részben elvárt) felhasználása.
Márpedig a szerző arányérzékével nincs gond, a magyarázatok talán csak védekezésképpen vagy valóban a gyermek olvasók kedvéért kerültek be. (Érdekes egyébként, van egy tizenkét éves unokatestvérem, aki Spongyabobon és más pörgős szövegű, groteszk fordulatokkal és felnőtt poénokkal telitömött rajzfilmsorozatokon edződött, és engem nagyon meglepett, hogy mennyire vette a felnőttek vicceit, mennyire értette a komolyabb filmeket, amiket alkalmanként megnézett velem és idősebb testvéreivel.)
A hátsó borító tíz évnél idősebb gyerekeknek ajánlja a könyvet, amihez én nyugodt szívvel hozzávettem volna a felnőtteket is, mert szürke, inges-nyakkendős gumiembernek kell lenni, hogy valaki ne élvezze a Dobozvárost. Az a gyermek pedig, aki egy kis szomorúságot vagy a világ érzéketlenségének, fenyegető voltának egy kisebb dózisát nem tudja kezelni, már a nagycsoportot sem éli túl az óvodában.
Egy jelenet volt csak, amit túlzottan erősnek tartok: amikor Zalán egy vonatszerelvény aljába zárva utazik, miközben nyakába folyik egy öntudatlan, elkábított felnőtt ürüléke, még engem is sokkolt kissé, és nem biztos, hogy egy tizenpáréves kölyök könnyen álomba tudna merülni ilyen képek után. Az összes többi ijesztés, vér és halál sokkal kezelhetőbb, indokoltabb, még ha nem is mindennapibb. (Az viszont én is vallom: torz, jellemző kortünet, hogy a mindennapi élettel járó olyan negatív témákat, mint az öregség, halál vagy a szexualitás, sokkal jobban szégyelli, rejtegeti a média és a szórakoztatóipar, mint a gyilkolást és a háborút.)
A Dobozváros nem az a regény, amit Hollywood filmsiker-szériaként adaptálna, és nem csak azért, mert történetesen nem angolul írták meg, párral odébb tőlünk. Kicsit túl darabos, túl merész, gyorsan kapcsol az érzelmi regiszterek között. De ez a legjobb benne. Partnernek tekinti az olvasót, legyen az átlagosnál csak pörköltfoltos fogpiszkáló-hegynyi szöggel nyitottabb felnőtt vagy olvasni tudó gyermek (a szó átvitt értelmében, azaz nem elég ismerni a betűket, meg kell tudni érteni őket, sőt szeretni tudni - meggyőződésem, hogy aki tud olvasni, az szeret is, valamit, akármit, ami hozzá közel áll). Ennyire ritka kincs ma, hogy fáradtságot kell venni – pedig elég csak egész kis kiszerelésben –, hogy az olvasó kulcsot kapjon egy másik világhoz. Ami ráadásul a sajátja.
P.S.: Tessék kézbe venni egy könyvesboltban! Tessék beleolvasni, és két óra múlva körülnézni, hogy miért esteledett be közben az utcán! Még nem késő, tessék megvenni Karácsonyra - mindenkinek!
Az Árnyak az Animus Kiadó "Skandináv krimik" sorozatában látott napvilágot, de véleményem szerint sokkal közelibb rokona a klasszikus görög drámáknak, mint a "ki tette?" kérdés feszültségére építő, vagy éppen a legősibb, legegyértelműbb emberi bűn, a gyilkosság elkövetésének indítékait, körülményeit és következményeit boncolgató krimiknek. Nem azt elemzi, hogy hogyan jut el egy ember a gyilkosságig és hogyan hat rá tette utólag; vizsgálódásának középpontjában sokkal inkább szereplőinek lelkiállapota áll, hangsúllyal a szó második részén.Saját problémáik, életüket alapjaiban meghatározó örökség-sorsuk börtönébe fagyott karaktereket ismerhetünk meg, a mozgás pedig kevés - igaz, mikor mégis van, hangos roppanással tör szét életeket. De felbukkan a drámák egy kedvelt toposza is: az öröklött bűnök és hajlamok elől nincs menekvés, a végzete mindenkire ott vár valamelyik sarok mögött, miközben az emberek buzgón menetelnek felé. A bűnhődés itt bűn nélkül, avagy elkövetése előtt is alanyi jogon jár.
Gerda Parssonnak, az egyedül élő öregasszony a halála senkit sem érdekel, ezért a halálát elrendezni köteles szociális munkás beletúr a néni famíliájának krónikájába. Gerda, a házvezetőnő karaktere körül bontakozik ki lassanként a Ragnerfeldt család titkokkal teli története, élükön Axellel, az ünnepelt, Nobel-díjas íróval és író feleségével, örökségét gondozó író fiával és annak író feleségével, egy szülei által elhagyott másik íróval és annak (még a többieknél is depressziósabb) író barátjával. (Csak nem az írók lelkivilágáról próbál valamit elmondani Karin Alvtegen? Vagy csak szeret magából és író ismerőseiből kiindulva karaktereket teremteni? A kérdés nem hagy nyugodni. Vagy talán mégis.)
Mondják, a műfajoknak kialakulnak kötelező elemei, a zsánersztorik legjobbjai azonban éppen azzal válnak erőssé és emlékezetessé, ahogyan eltérnek a konvencióktól. Nos, egyvalami biztos: nem ez a könyv fogja lerombolni sztereotípiáinkat a sötét, depresszív érzelmekről, melyek a skandináv jóléti társadalmak megélhetési problémák által kevéssé borzolt felszíne alatt lappanganak. Svédországban mindenki iszik, csak az nem csalja élettársát, aki eleve egész életében magányos, és csak az nem utálja szüleit, akinek már meghaltak, vagy aki eleve nem is ismerte őket. Illetve, ha jobban belegondolok, még ő is...
Ha elkapott az Engedj be! (oppardon, Hívj be!) és a Tetovált lány óta fertőző skandináv-mánia, jó eséllyel az Árnyak is be fog jönni, mert nem szégyenlősködik, machetével vágja fel karaktereit a lélektani boncasztalon, és tömény, katartikus jelenetekkel zárul. Első fogyasztóként azonban könnyen megfekheti a gyomrotokat, ahogy az enyémmel is tette - ha érdekel, mindenképpen Karácsony előtt állj neki, így legalább könnyebb lesz elviselni az ünnepeket körülvevő álszent giccsparádét. De hát A kitaszított és az Árulás (már címükkel is kellemes perceket ígérő) írójától ne is várjon kevesebbet az ember.
Lukács György teljesen meggárgyult - ez már tény, a Star Wars őstrilógián felcseperedett geek világ hitetlenkedését már rég felváltotta a csendes, izzó, telhetetlen harag. Még a beígért buzerálatlan verziókat is sajnálja tőlünk, miközben lassan, apránként megszentségteleníti a legnagyobb (ha nem is egyetlen) dolgot, amiért jelent valamit a neve a filmes világban. Mi bosszúból - bár messze álljon tőlünk, hogy ötleteket akarjunk adni neki a további rémtettekhez - összeállítottunk egy listát azokról a változtatásokról, amiket még nem szenvedett el szerencsétlen gyerekkori jóbarátunk, az Őstrilógia.
10. Yoda nem hal meg. Az ok a változtatásra: Lucas eredetileg sem akarta kinyírni Yoda-t, csak az akkori technika sajnos nem volt elég fejlett a Lucas elképzelései szerinti, a 6. epizódot záró bulijelenethez, ahol Yoda örömében össze-vissza szaltózik, pörög és akrobatikus koktélmixerkedik a vadul pislogó Ewokokkal.
9. Leia nem Luke-ot csókolja meg az 5. epizódban, hogy Han Solo-t iriggyé tegye, hanem Chewbacca-t. Az ok a változtatásra: Az Amerikai Vallásos És Konzervatív Gyerekpszichék Felett Őrködő Szülők szövetsége szerint a jelenet incesztust sugallmazott, hiszen később kiderül, hogy a szereplők között vérségi kötelék van.
8. Han Solo nem lövi le Greedo-t. Az ok a változtatásra: Lucas szerint Han még mindig nem tűnt elég pozitív szereplőnek, miután beleeditálta az eredeti jelenetbe, hogy Greedo előbb lő. Az új verzióban Greedo rálő Han-ra, leönti sörrel, majd lehugyozza a Millenium Falcon-t, Han erre tejszínhabos tortát dob az arcába és elmenekül.
7. Jabba még több jelenetet kap. Az ok a változtatásra: Az epizódot közötti koheranciát erősítendő, Jabba még több jelenetben felbukkan, többek között elcsúszik Yoda háza mögött a Dagobah bolygó mocsarában és az AT-AT lépegetők alatt Hoth bolygó hóviharában.
6. Nem Luke feje tűnik fel Vader sisakjában a barlangos látomásjelenetben. Mikor Luke a Dagobah bolygón Yoda segítségével Jedi lovaggá képzi magát, látomásában levágja Vader fejét, a sisakban azonban Hayden Christensen feje látható. Az ok a változtatásra: Ugyanaz, ami a 6. epizód végi, halott Jedi-mesterek jelenésekor eszközölt változtatások esetében (azaz: ???).
5. A Han Solo lefagyasztása előtti párbeszéd máshogy zajlik le. Az új verzió: LEIA: Szeretlek! HAN: Én is szeretlek, drágám! Az ok a változtatásra: Egy olyan pozitív szereplő, mint Han Solo, nem válaszolna úgy, hogy "Tudom" - miféle példát mutatna ez a fiataloknak?
4. Lando Carlissian nem fekete. Az ok a változtatásra: Miért pont a fekete legyen az áruló? Nem pol.korr., nagyon nem az. Lando-t digitálisan ki kell fehéríteni.
3. Amikor felrobban az Alderaan, Vader felüvölt: "YEEEEEEEEEESSS!!!" Az ok a változtatásra: Lucas úgy érezte, Vader nem fejezte ki eléggé érzelmeit az eredeti jelenetben, amikor csak hallgatott.
2. Luke és az öreg Ben Kenobi arcának CGI-s átrajzolása. A végleges (haha) változatban mindkettejük arcát Hayden Christensen fogja játszani. Az ok a változtatásra: Mark Hamill színészi teljesítményével Lucas még Mark motorbalesete előtt sem volt teljesen elégedett, így ráadásul még a két Skywalker közötti családi kapcsolat is észlelhetőbb lesz, a Koherencia érdekében természetesen. A Kenobit játszó színész, Alec Guinness pedig interjúkban panaszkodott, hogy miután visszatért szerelméhez, a színházi színészethez, a nézők csak a Star Wars miatt jöttek el megnézni, amiből neki már elege volt. Lucas ezért az ő arcát is kicserélte Haydenére, amire CGI-vel szakállat is animáltak.
1. Star Wars 4-6. epizód REMAKE Az ok a változtatásra: Lucas eredetileg is olyan filmeknek képzelte el a Star Wars őstrilógia három epizódját, amikben a számítógépes grafikával létrehozott monumentális csatajelenetek fontosságban és a kigondolásra ráfordított időben is látványosan felülmúlják a párbeszédeket, karakterrajzokat és logikai koherenciát, csak akkor ezt a számítógépek teljesítménye és saját ifjúkori kreativitása még nem engedte meg.
Egy évvel a Nem vénnek való vidék után kijött egy Red című film (amit azóta is nehézkes másoknak ajánlani, mert mindenki a tavalyi hollywoodi komédiára asszociál). Cselekményében és megjelenésében is végtelenül egyszerű volt. Egy öreg fickóról szólt, akinek pár fiatal srác kinyírja a kutyáját, és ez nem hagyja nyugodni őt. Százszor stilizáltabb és kiélezettebb bosszútörténeteket is láttunk már, mégis őrülten hatásos volt, mert rendelkezett azzal a komor, sorsszerű, civilizált világunk máza által rejtett, de belőlünk kiirthatatlan őserővel, ami miatt két férfi néha egymásnak megy, hogy vért fakasszon. Ez az embernél-istennél erősebb természeti törvény tette annyira hatásossá az említett Coen-filmet is (ahogy McCarthy minden regényét), és emiatt akkora gyomros a szintén igen puritán, de a Redtől még jobb Winter's Bone. Csak itt a gyengébbik(?) nemé a főszerep...
Nincs mese, oda kell figyelni a puncis filmesekre! A Hurt Locker után itt a következő női rendezőjű, kemény, szikár remekmű (mondanám, hogy férfi-film, de épp az a jó, hogy nem csak az). A Winter's Bone(bocsássatok meg, utálom az eredeti cím költőiségét a VHS-es korszak B-film szagú sablonosságra cserélő magyar címet) sem akciójelenetekkel, ökölpárbajokkal és erőszakos jelenetekkel dolgozik, végig digitális kézikamerát használ, zenét alig, effekteket egyáltalán nem, ráadásul az egészet helyszínen és temérdek amatőrszínésszel vették fel, de az első (véleményem szerint szándékosan házimozi-hangulatú, a nézőt lelassító-bevonó) tíz perc után ez már senkinek nem fog feltűnni.
Hősünk egy hallgatag, 17 éves lány, akinek jelleméről kezdetben annyira keveset tudunk, hogy nehéz azonosulni vele, és még később is, amikor (kizárólag megfigyelőként, egy-egy jelenet tükrében) lassan megismerjük, inkább megfigyelőként mellette állva érezzük magunkat, mintsem a bőrében. A történet is lassan adja meg magát: az apa lelépett, az anya megőrült (nem kommunikál senkivel, csak létezik), a kistestvérek fiatalok az érdemi munkához, a családfenntartás súlya csakis a lány vállát nyomja. Mivel azonban a feltételes szabadlábon levő apa nem jelenik meg egy tárgyaláson, az óvadékként zálogba helyezett ház és erdő - a család teljes vagyona - veszélybe kerül. Elő kell keríteni a férfit, akit látszólag semelyik családtagja nem szeret, senki sem árul el róla semmit és senki sem próbál meg segíteni a kilátástalan kutatást folytató lányon.
A balladaszerű történetvezetés és az információvisszatartás módszere a karakterek bemutatásától a konkrét, kézzelfogható kérdésekig (mi történt az apával? miért viselkedik mindenki olyan furcsán? mit mer kockára tenni hősnőnk, hogy megtudja az igazságot?) megtölti az egyszerű képeket, a zárkózott arcokat, és hihetetlenül intenzív feszültséggel ruházza fel a filmet. Minden, amit egy hasonló történetben megszoktunk, és itt nincs - a könnyes jelenetekben csúcsosodó melodráma, az amerikai szellem számára szent morális Igazság keresése -, éppen hiányával teszi még erősebbé a suta beszélgetéseket, a csupasz gesztusokat, a sétálós átvezető jeleneteket, a kiismerhetetlen pillantásokat. Ez a lány csak enni akar, és enni adni a családjának. És ehhez szenvednie kell, és másoknak szenvedést okoznia.
Persze az apja különbözik bármely más embertől a lány szemében is, aki éppen nem az apja, de ez csak egy sokadlagos információ, valahol hátul, és csak pár másodpercnyi játékidő teszi egyértelművé. A család az család, ugyanakkor vadállat is, mint minden más ember. (Kedvenc jelenetem, mikor valaki a saját nagyapjához küldi a lányt, majd hozzáteszi: "Vigyázz vele! Nekem ő a nagyapám, és még én is nagyon figyelek, hogy mit mondok neki...") Veszélyes film, mert egész másféle valóságot mutat, mint amit mi nézők bizonyára sokan, kényelmesen berendezett életünkben körülnézve látunk. És mégis érezzük, hogy mennyire igaz az is - sőt mennyire igazabb és alapvetőbb.
Nem mondok többet a cselekményről, szándékosan nem mondtam eddig sem sokat. Nézzétek meg, ne várjatok semmi nagyot, finom film ez, csendben kell befogadni. És utána csendben bámulni magunk elé. Hiába ülünk civilizációnk akármilyen tornyán, jó néha emlékeztetni magunkat, hogy még mindig a dzsungelben vagyunk, és hogy minél közelebb jutunk a létfenntarthatóság határához, annál hamarább készen állunk fogfehéret villantani.
Winter's Bone - A hallgatás törvénye (2010) Rendezte: Debra Granik Írta: Debra Granik és Anne Rosellini, Daniel Woodrell regénye alapján
Mindig jó érzés egy könyvet elkezdeni, ami már a nulladik pillanatban felkelti az ember érdeklődését - olyan ez, mint szóba elegyedni egy csajjal, aki már a bár túlsó oldaláról izgalmasnak tűnt. A Bestiárium hangulatos borítóval és a szerepjátékozással töltött "régi szép időket" felidéző címével egyből megfogott, még ha a hátoldal ajánlói és a kis felbontású kép a fülszövegben elővigyázatosságra is intett (bár egyik sem kell magát a könyvet jellemezze, tudom - de hát én már csak ilyen előítéletes olvasó vagyok).
Hősünk Xeno, igazi multikulti hátterű bronxi srác, európai és hazulról hozott mítoszokkal terhelt felmenőkkel (Amerikai istenek, valaki?), a szülésbe belehalt anyával, fiát elhanyagoló tengerész apával, vietnami harci tapasztalattal és az ezekből következő megannyi komplexussal. Az iskolában csak a történelem érdeklni, és mivel egyes családtagjaitól első kézből hallott fantasztikus állatokról (sőt halott nagyanyja rókává változik és lelép - hát ki tudná ezt feldolgozni?), a bestiáriumok megszállottjává válik, különös tekintettel a Bibliával egyidősnek mondott Karaván Bestiáriumra... amit azonban sokan kutattak már és több száz éve nem sikerült a nyomára akadni.
Műfaji szempontból igazi kajla fülű keverék a regény. A mitológiai elemek és a különös szörnyetegek ígérő ellenére nem áll közelebbi rokonsággal a fantasztikus kalandregényekkel, sokkal inkább a pár éve Dan Brown által divatba hozott történelmi kultúr-krimik sorába áll be, ahol a hősök több száz éve végbement események és több ezer éves tárgyak után nyomoznak. Ilyen esetekben mindig fontos kérdés, hogy a könyv univerzumában megtörténnek-e valóban a természetfeletti vagy mágikus események, vagy hőseink racionális magyarázatot találnak-e a látszólag megmagyarázhatatlanra.
A Bestiáriumban hamar eldől: csudálatos, ma is rejtőzködve létező lények márpedig léteznek a Földön (bár a többféle olvasatok rajongói felfoghatják őket a főhős fantáziájának vadhajtásaiként is, ha igazán szeretnék kilúgozni a könyv legizgalmasabb fűszerét). Ám a szerző sosem megy igazán közel a témához, a fantasztikus irodalom rajongói éppen csak borzongani kezdenek majd egy-egy jelenetnél, elképzelvén valami nem létezőt (amely varázslatos érzés véleményem szerint minden saját fantáziájában vándorolni kedvelő geek számára kultúrális örömeinek alapélménye) amikor a szöveg már rég száraz kultúrtörténelmi tényeket sorol vagy Xeno sikertelen könyvtárazással, archívumok kutatásával eltöltött napjait ismerteti.
Ez nem a Harry Potter, ez sokkal inkább a Száz év magány: a Varázslat csupán illúzió, a mágikus realizmust megteremteni célzó hatáselem, mellyel Nicholas Christopher saját élményeiből táplálkozva Xeno Atlas életét és a lassanként kibogozgatott, látványos befejezéssel nem rendelkező történelmi szálat színesíti. "Intellektuális regény", írják mindenütt a Bestiáriumról (a hátulján is), és talán túlságosan is az akar lenni, egybegyúrva filozófiát, csodákat, szerelmet, történelmet, háborút, családi múltat.
Nem lehet számon kérni egy könyvtől olyat, amit az nem akart teljesíteni (jelesül: fantasztikus kalandregényt), hiába Bestiárium a címe. De hát olvastam én már nagyon jó könyvet a szerelemről, a történelemről, háborúk árnyáról meg a többi témáról is (a Diadalív árnyékában például e három téma remekül megfér), de a Bestiárium nekem nem egy lélegző egész, hanem egy darabokból összerakott dolog, hasonlatosan az oroszlántestű, madárfejű, ló lábú és ki tudja még, milyen lényekhez, amiket a függelékben a szerző lelkiismeretesen felsorol. Mindenből egy pici, és mégis, egyik sem igazán. Ez az, ami miatt nekem hiányérzetem van a regénnyel kapcsolatban - és ami miatt a Márquez-rajongók és a Dan Brown-fanok lecsapnak majd rá. Ők valószínűleg nem fognak csalódni benne.
Kiadás: Metropolis Media Group Kft, 2010 Hossz: 305 oldal, ára: 2990 Ft
Aki ismeri Dario Argento-t (munkásságát, de lehetőleg az arcát is), annak nem kell semmilyen kommentárt fűznöm ehhez a kristálycukor-reklámhoz. Aki nem ismeri, annak meg hiába mondanék bármit - tessék pótolni!
2010 számomra a lufik éve volt: némelyik nagyot pukkant, némelyik csendben eresztett le, de tény, hogy a legtöbb film, amit vártam, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A Kick/Ass és a Scott Pilgrim túlpörgetett, ízléstelen esztétikája taszított (pedig utóbbiból élveztem és végigolvastam a képregényt), az Expendables, ha szórakoztatott is, sajnos sokkal többnek próbált látszani, mint ami (Stallone fejének látványa pedig kifejezetten fájt), a látványfilmek (Clash Of The Titans, Tron) üresen kongtak, még a híresebb rendezők előre beharangozott filmjei (Shutter Island, Inception) sem bizonyultak akár csak újranézésre érdemesnek sem (az egy dolog, hogy egyáltalán nem volt bennük semmi eredetiség, de a rengeteg újrahasznosításhoz képest még csak szerények, kiegyensúlyozottak sem voltak). Így hát - miközben rövidke toplistámat megírtam - kénytelen-kelletlen azzal az érzéssel zártam az évet, hogy valószínűleg rossz filmeket néztem: jövőre Hollywood helyett talán Ázsiára vagy legalábbis a kisebb független filmekre volna érdemes koncentrálni.
FOUR LIONS - Idén talán ez a film volt számomra a legkellemesebb meglepetés, egy bátor, pofátlanul inkorrekt szatíra Angliából, négy szerencsétlen muszlim fiatalról, akik akár egy Jóbarátok-szerű sorozatba is elmennének, ha éppen nem akarnák felrobbantani magukat valami civil embertömeg közepén. Bárkinek tiszta szívvel ajánlom!
BLACK SWAN - Elegáns női párdarab Aronofskytől a tavalyi (szintén remek) A pankrátorhoz. Az utolsó fél óra kissé önismétlő, és aki jártas az animékben, annak a történet sem lesz túl eredeti (nem írok többet, hogy ne spoilerezzek), de nagyon jól megrendezett, igen erős hatású film ez, remek színészi alakításokkal (Natalie Portman, Vincent Cassel).
CATFISH - Alapvetően nem szeretem a dokumentumfilmeket, de ezt a fura történetet elmesélő egy óra húsz percet úgy néztem végig, hogy abszolút lekötött. Ez itt az igazi Facebook-film! Utánaolvasni nem érdemes, nem csattanóra van kihegyezve, de azért jobb, ha nem tudja előre az ember a végét.
FANTASTIC MR FOX - Tavalyi, de nálunk csak idén mutatták be, és akkor is csak dvd-n, pedig ha a két évre együttesen egyetlen filmet mondhatnék csak a legjobbnak, én ezt mondanám. Mert annyira kibaszottul jó érzés megnézni! Akárhányszor!!!
UGLY AMERICANS - A sorozatok különdíját egyértelműen ennek a kattant, kiszámíthatatlanul csapongó animációs komédiasorozatnak kell adnom. Elegáns parabola az amerikai bevándorlók beilleszkedésének problémájára, egyben groteszk paródiája a divatos fantasztikus ifjúsági filmeknek (Harry Potter, Twillight és társai) - nehéz nem szeretni.
Az Anilogue fesztivál sajnos hagyományosan a technikai hibák és szervezésbeli bakik jegyében telik – ennek a fesztiválnak pedig jó eséllyel az a Kells titka vetítés volt a mélypontja, amin én is részt vettem. Negyed óra késéssel adták le az Anilogue támogatói spotot, ezt tíz perc szünet követte, majd ugyanaz a spot újra. Végül elindult a film is, magyar helyett angol felirattal (emiatt egy gyerek végig azt kérdezgette a szüleitől, hogy mi is történik éppen…), de az 5.1-es hangrendszert valaki rosszul dugta be valahova, így a dialógus fele nagyon halkan és tompán hallatszott (aki játszott már ilyesmivel otthon, ismeri ezt a hangzást), csak a feliratok alapján követhettük a sztorit. Tíz perc után azért sikerült keresni valakit, aki ért hozzá, de hogy ezek után miért kellett újraindítani a filmet az elejéről?...
A Kells titka kedves, ám kissé túlságosan is eklektikus mese. A helyszín egy apátság, ahol a szerzetesek legszívesebben minden idejüket kódexek írásával és illusztrálásával töltenék, ám vezetőjük az aranyért portyázó és fosztogató északi népek támadásától tartva minden erejét és minden szabad embert felhasználva egy hatalmas fal építésén fáradozik. Unokatestvére Brendan, a tizenéves főhős, aki eleinte próbálja enyhíteni a feszültséget közte és a szerzetesek között, ám mikor Aidan testvér, a legendás kódexfestő az apátságba érkezik, magával ragadja a félkész, csodálatos könyv varázsa, és nagybátyja ellen fordul. A támadás végül valóban bekövetkezik, ám Brendan legnagyobb problémája mégis a befejezetlen könyv a különleges oldallal, amit úgy tűnik, ő hivatott megfesteni.
A film elszántan egyensúlyozik a főbb történetszálak között: az írországi apátság valós történelmi eseményei összefonódnak a misztikus, A vadon hercegnőjét idéző erdei tündéres szállal és magának a könyv elkészülésének történetével, a túl sok téma azonban némileg tudatzavaros hatást eredményez: (vallás)történelemben vagy a programfüzetben tájékozatlan nézőnek például nehéz felismerni a valós adalékokat, a gyerekek pedig az apátság belső intrikáit követhetik nehezen, hiába élvezik annyira a főként őket célzó mágikus erdei kalandokat.
A Kells titka megrajzolását a kecskeméti magyar rajzfilmstúdióban végezték, amire mindenképpen büszkék lehetünk. Technikailag nincs is probléma a látványvilággal, azonban maga a rajzstílus koncepciója számomra elidegenítőleg hatott a történettől: a nagyfokú stilizáció inkább a Samurai Jack-et idézi, mintsem Hayao tematikailag hasonló történeteit (hiába esett a rendező választása éppen Magyarországra a magyar népmesék animációi miatt).
A One Piece: Erős Világ ettől minden ízében különböző élmény volt, melyre a közönség különböző csoportja valószínűleg egészen másképp tekintettek. Egy több száz részes anime-sorozathoz készült ugyanis a film, méghozzá szám szerint a tizedikként. Na már most, aki a sorozatot nem ismeri, az egészen biztosan úgy nézett a moziban, mint Rozi ugyanott (egy ilyen cipőben járó újságíró ismerősöm a film után megkérdezte: ez most mennyire számított jónak?), aki pedig a One Piece keményvonalas rajongója, igazi jól informált „belsősként” ülhetett be a vetítésre, temérdek kényeztetésre számítva magától a sorozat szülőatyjától, Eiichiro Odától.
Én valahol a kettő között voltam (kb 120 epizódot és egy filmet láttam, utána a Dragon Ball-ból már ismerős rétestészta-effektus és az erőteljes színvonalcsökkenés miatt abbahagytam a sorozatot), de mindenképpen szerettem volna moziban is tanúja lenni Monkey D. Luffy kapitány (aki a kulcstartómon is ott figyel…) és legénysége kalandjainak.
Az Erős Világ e tekintetben felülmúlta a várakozásaimat: nagyvásznon egészen elképesztő hatása volt a One Piece-ből megszokott monumentális harcoknak. Eiichiro Oda pedig semmit nem akart a véletlenre bízni, és eszméletlenül túlzásba vitt mindent. A szereplők speciális képességeitől a lebegő szigetek vadállat-lakosain át (a rendező mindig is szerette a groteszk kinézetű fantázia-lényeket) a több mint félórányi összecsapás-jelenetekig minden egyetlen célt szolgál: gigantikus, megalomán szobrot állítani a sorozatnak, megköszönve a rajongók kitartó lelkesedését (a temérdek bikinis-cicis fanservice képbeállításról nem is beszélve). Az egyre komolytalanabb túlzások, az erőltetett történetvezetés és a néhány kifejezetten gyermetegre sikerült poén azonban még nekem mint (mára kevésbé aktív, ám még mindig büszke) anime-rajongónak is túl sok volt. Régóta remélem, hogy egyszer eljön a pillanat, mikor Oda hátat fordít a biztos üzleti sikernek (legalább egyetlen film erejéig!), és egy komor, gyomorba vágóan kemény és jócskán realisztikusabb filmet készít a sorozathoz, mely néhány szálat le is mer zárni (lásd: Serenity és a Firefly-sorozat). Erre azonban, úgy tűnik, még várni kell - az Erős Világ csak keményvonalas rajongóknak ajánlható.
A rövidfilm-válogatások mindig az egyik legérdekesebb részét jelentik számomra az Anilogue-nak, mert igazi ötletbörzék ezek - ugyan nincs annyi idejük elmesélni egy történetet vagy bemutatni egy karakter fejlődését, mint egy egész estés filmnek, a tapasztalat szerint sokszor jót tesz a szűkös keret, legalábbis a kísérletező kedvet és kreativitást tekintve. A Kreatív szabályok hét filmecskés gyűjteményét a zsűri horvát producerként tevékenykedő hölgytagja szedte csokorba, és igen vegyes képet mutattak.
Az első művet - Felkiáltottam az élet ellen. Vagy épp érte. - nem is nevezném történetnek, a remek (komor és indusztriális) muzsika, a dialógusok és zajok hiánya, valamint a monoton, rézkarcokat idéző látványvilág inkább egy szürreális zenei klippet idézett (a Varjú ugrott be a Másféltől). A nyitány egy hajtóvadászat, egy szarvascsorda menekül az őket üldöző vadászkutyák ellől, majd megtorpannak és ellenük fordulnak. A lezárás azonban egy vicces csattanó helyett nyitott, az emberi jellemet és civilizációt az emberi szereplők és szavak hiányában is sikerrel elemzgető audiovizuális mantra. Bejött igencsak! Itt bele lehet nézni.
A külvárosban meglepett, de nagyon: nem hittem volna, hogy Schrammon, Ichi The Killeren, száz másik nyomasztó és felkavaró filmen edződött lelkemet (illetve inkább testemet...) egy 11 perces finn experimentális rövidfilm ennyire képes felkavarni. Ne vegyétek ezt dicséretnek - egy horrorfilm vagy egy torokszorító thriller jó értelemben keni falhoz az embert, A külvárosban viszont hangos és idegesítő zaj-aláfestéssel, a hallásküszöb felső frekvenciatartományát rágcsáló visító dialógusokkal és főleg rengeteg gyorsan mozgó, zavaróan életlen, végül másodpercenként tucatszor felvillanó fekete-fehér vászonnal kíván kibaszni a nézőjével, de nagyon. Persze díjat is kapott - gratulálok. Az pedig csak természetes, hogy semmiféle figyelmeztetés nem hangzott el előtte sem írásban, sem szóban (habár a szerencsétlen magyar szervezőcsajtól az is nagy teljesítmény volt, hogy bele mert szólni a gerjedő-sípoló mikrofonba, köszönés helyett egy "utálok mikrofonba beszélni" nyitó mondattal...), márpedig ha történetesen a pánikbeteg barátommal vagy az epilepsziás ismerősömmel jöttem volna el a vetítésre, biztosan el kellett volna hagynunk a termet (én így is egész este rosszul voltam - talán nekem is van valami hajlamom ilyesmire?). Ezek pedig nem olyan ritka betegségek, hogy ne lehessen gondolni rá - ha még egy ostoba videójáték is figyelmeztetni a nézőt, a hiperintelligens experimentális filmeket is megértő és megbecsülő zsűritag miért nem tudja? A filmet amúgy itt megnézhetitek, ha ezek után valaki kedvet kapott (fene a gusztusát...), bár kétlem, hogy ugyanazt nyújtja, mint egy sötét, kicsi moziteremben harsogva, ahol a vászon kitölti az ember látómezejét.
A Moranaigazi felüdülés volt: pesszimista és sötét ez is, de legalább nem üvöltött és villogott, simán csak unalmas volt. Hőse egy teletetovált vadász egy furcsa világban, repülő kutyákkal és non-stop dugó struccszerű lényekkel... vagy inkább öltönyös üzletember egy összeomlott infrastruktúrájú földi városban? Füst, drogosok, kiáltások, lövések, polgárháborús hangulat.
Hasonló témákhoz nyúlt az ötletes animációs megoldásokkal dolgozó, ám kelletténél éppen kétszer hosszabb Leviathanis, robotként mozgó emberekkel, akik minden nemzetiség zászlaja alatt egy lerombolt templom(?) romjai között meztelenül táncolnak és mosolyogva késeket mártogatnak egymásba, miután bugos PC játékokat idéző pixelfelhős remegéssel életre keltek. Amikor egy percen keresztül csak préssel szétrobbantott, vért és agyvelőket fröcskölő fejeket láthattunk, miközben büszke, himnikus indulók szóltak (okay, OKAY, WE GET IT!!!) - ettől is besokalltam elég hamar.
Az Ő, ki mér sokkal elegánsabb és - talán éppen ezért - sokkal nyomasztóbb volt.Olyan az egész, mint egy, a szokásosnál kicsivel nyomasztóbb Mrozek novella: elbutult és alultáplált emberek karavánja járja a kopár sivatagot, rendre lehajolva egy-egy földre esett müzlis dobozért vagy csokiszeletért. Nem látnak, nem hallanak: szemük előtt képernyők vetítik arcukba a szünet nélküli reklám-mannát. Vezetőjük a Termékeket szaró Bohóc-szörny, egyetlen reményük pedig a képernyőjét leszakító renegát ember, aki végül is inkább öngyilkos lesz, a karaván pedig kihal.
Az Ebéd volt a kedvencem és a begyűjtött nevetések alapján a közönség is díjazta a felüdítő humort (csak az én mániám, hogy egy animációs rövidfilm vagy legyen vicces, vagy legyen meglepő?). Itt gyalázatos angol kiejtéssel ismerteti velünk pár segítőkész narrátor az alapvető fontosságú vendéglátási szokásokat. Nagy adag szocreál és önirónia, hasznos tanácsok, a helyszíneket (ebédlő, konyha, társalgó) összekötő stop-motion animációs betétek és sok elborult arc - ez jól működő receptnek bizonyult.
A piacot szintén élveztem, ez volt a legegyszerűbb darab, szintén sok stop-motion-nel (zöldségaprítás és -mosás, befőttek elrakása stb). Életképek, gyorsított felvételek és persze megszólaló piacosok, finom kapitalizmus-kritika az importált gyümölcsökkel és zöldségekkel kapcsolatban, az áru tapogatása és az ezt övező ellenérzések - egyszóval minden, ami egy piacra kell.
Összességében nem estem hanyatt "a zsűri bemutatkozásától", habár a nyitó és a két záró alkotást sikerült szívembe zárnom - a hétből ez talán nem is rossz arány. Az Anilogue fesztiválok szokásos szervezetlensége pedig a Toldit sem kímélte, bár itt beérték egy szolid késéssel és a bizonyos egészségügyi figyelmeztetés mellőzésével (lásd fent), az Urániás vetítéseken sokkal ordasabb égések is történtek - de erről majd holnap.
Az animáció - animációs vagy színészekkel forgatott filmben, videójátékokban és más szoftverekben egyaránt - hihetetlen mértékben fejlődött az elmúlt 10 évben, mára már elértük azt a szintet, hogy még a gyakorlott szemet is megzavarhatja egy profin elkészített CGI jelenet. Ennek azonban igen komoly erőforrásigénye van, a kézzel készített animációhoz pedig kevesen mernek ragaszkodni. A zászlóvivők az USA, Franciaország és Japán, hozzájuk nehéz felérni, búsulunk gyakran itt Európa keletebbik felén - a szerb Technotise azonban nem csak hogy teljesen vállalhatóan néz ki, de még azzal a szexepillel is rendelkezik, ami miatt nem csak egy sablonos cyberpunk a 90-es évek eleje óta elkészült több tucatból.
Az elődöket azért nem tudná (és szerencsére nem is akarja) letagadni a film: bátran használja a sablonokat (kell is neki, sokkal inkább műfaji film, mint filozófikus szerzői avagy művészfilm, habár az is van benne), a Ghost In The Shell-t és az Akirát egész konkrétan is megidézi.
Edit egy egyetemista lány, aki egy nehéz vizsga sokadik elbukása után úgy dönt, drogdíler/utcai sebész ismerősénél beültet a bőre alá egy illegális katonai implantot, amely idegeihez csatlakozva ellátja őt minden korábban elraktározott információval. A lánynak azonban nem csak a tanulási sebessége, hanem az étvágya és furcsa módon szervezetének vasigénye is varázslatosan megnövekedik, később pedig már víziókat is lát. Hamarosan rájön, hogy a beültetett gép terjeszkedni kezdett a szervezetében... A saját testében lakozó ismeretlen horror mellett ráadásul a lopott katonai fejlesztést kereső hatóság is fenyegeti Editet.
A cyberpunk (vagy a rendező által tákolt kifejezéssel élve: cyberfolk) műfaj megszokott történetelemei természetesen mind előkerülnek, a pörgető drogoktól a VR/AR (Virtual ill. Augmented Reality) alkalmazásokon át az implantokig meg az arctalan multikig, de szerencsére könnyeden, a néző előismereteire építve jelennek meg, véletlenül sem túlmagyarázva. A dialógusok pedig teli vannak remekül eltalált, unott-kopott-agresszív utcai szlenggel, szurkákkal és belső viccekkel. Ez teszi igazán plasztikussá a főszereplőt és haverjait, akik napjaikat drogozással, extrém (veszélyes) sportokkal, dugással és más szórakoztató tevékenységgel töltik. A lassanként kifejlődő központi szálat ezek az epizódok kísérik végig, és végül épp ők adják meg a film egyéni ízét.
A látványvilág, mely számomra központi fontosságú egy animációs filmnél, igényesen megrajzolt, még a mozgásfázisokkal való észrevehető spórolás sem bontja meg az összhatást - engem egyedül a főhősnő néha kissé furára-butára rajzolt arca zavart olykor (talán éppen azért, mert más jelenetekben, főleg mikor meztelen, annyira dögösen fest), és a zenék is menők - valóban meglepően összeszedett és élvezetes film ez.
Fun fact a végére, ajándékba: a tengernyi lelkesedéssel és imádattal elkészített, de ismeretlenségre kárhoztatott szerb animációs filmet állítólag egy kamu trailer miatt a történetekre, alapanyagra mindig (ám kiváltképp a legnagyobb kreativitást igénylő történetek, azaz sci-fi-k és fantasy-k esetében) éhes Hollywoodban kérhetetlenül meg fogják filmesíteni. Az eredmény pedig - tekintve, hogy a Technotise legfőbb erényeit odaát a kreatív-keselyűk csapata még bármiféle érdemi munka megkezdése előtt ki fogja vágni a szemétbe - borítékolhatóan érdektelen lesz.
Bár ki tudja? Bekmambetovot is elcsalták végül - hátha meghagyják benne a kelet-európai ízt és azt a kilátástalanságot és kallódás-érzetet, amit errefelé mi annyira megértünk (és talán a világháború miatt a japánok is, az Akirában gyönyörűen jelen van ez az ízig-vérig cyberpunk jellemző)... akkor még volna is értelme tán a megfilmesítésnek.
Imádtuk a Disctrict 9-et, Blomkamp kevés pénzből és rengeteg kreativitásból elkészült sci-fi filmje újabb bizonyíték volt rá, hogy aki tudományos fantasztikumra vágyik, nem feltétlenül Hollywoodra érdemes szegeznie vigyázó szemeit (ahonnan leginkább csak a gyatra Phillip K Dick feldolgozások érkeznek sorra, de inkább ne tennék). Hogy egész estés film lesz-e ebből, vírusmarketingként terjesztett reklám vagy bármi más, még nem tudni, de mindenesetre a halra és disznóra is hasonlító lény oldalára bélyegzett AGM Heartland cégnév állítólag már le van védetve.
Tegnap este megkezdődött az Anilogue 2010, továbbra is két helyszínen (Budapest és Bécs), sok-sok meghívott vendéggel, európai rövidfilmes versenyprogrammal, hazai premierekkel és persze a kemény magnak megrendezett 300 perces animációs maratonnal. Jó Anilógást mindenkinek - mi a magunk részéről igyekszünk minél több geek filmről kritikát kanyarítani nektek. Ajánlók és programok a tovább után!
A fesztivál Budapesten november 24 és 28 között zajlik a budapesti Uránia és Toldi mozikban. Jan Švankmajer, a mára klasszikussá vált cseh rendező új filmje, a Túlélni az életet(elméletben és gyakorlatban) igazi mély víznek ígérkezik, csakis gyakorlott úszóknak! Švankmajer művét rendhagyó, pszichoanalitikus vígjátéknak nevezi, és életműve utolsó darabjának szánja.
Ínyencek örülhetnek a háromszoros Oscar-jelölt Belleville randevú rendezőjének új művének, Az illuzionistának is. A filmet Jacques Tati 1956-os forgatókönyvéből készítette Sylvain Chomet. Nem véletlen, hogy a rajzolt főszereplő kísértetiesen emlékeztet Hulot úr figurájára. (Trailer)
Mamoru Hosodától - akit máris kineveztek az új Hayao Miyazakinak - aNyári háborúkat láthatjuk, mely egy hagyományos japán család és egy világméretű közösségi portált uraló terrorista közötti gigantikus összecsapást mutat be. Kérdés, hogy a mű mennyire lesz hozzáférhető az animés előképzettséggel nem rendelkező nézők számára (Miyazaki ereje számomra éppen abban áll, hogy univerzális mesélő, könnyű ráhangolódni kortól, nemzetiségtől függetlenül). De a hardcore animéseknek sem kell aggódniuk, a lehengerlő lendületű és végeérhetetlen (rágógumi-rétestészta (R)CoVboy) One Piece sorozathoz készült film az ő igényeiket is biztosan kielégíti.
Lesznek azonban komorabb művek is szép számmal: a Viszlát, Mr. Christie! című társadalmi szatírát gyilkos humorúnak és nyomasztónak mondják, a Technotise: Edit és én igazi k-európai hangulatú szerb cyberpunk sem tűnik épp gyerekmesének és a Metropia is igazi kőkemény disztópiának ígérkezik.
Dagadhat szerencsére hazafiságtól is kebelünk, bár (természetesen) csak koprodukció miatt: a Kells titka című, Oscar-jelölt mozi ugyan ír-belga-francia gyártásban készült, de a mágikus kelta-viking történet míves rajzi kidolgozása nagyrészt a kecskeméti rajzfilmstúdió szakértelmét dicséri.
Kering egy meglehetősen heves indulatokat keltő szerepjáték a neten. Pár száz kilobájt az egész, a 90-es évek elejét idéző szöveges kezelőfelülettel. A játszható karakter egy névtelen-arctalan CIA ügynök, akinek egy ismeretlen férfi kínvallatása a feladata. Nem tudjuk, mivel vádolják, illetve hivatalosan nem is vádolják, mert akkor nem egy eldugott pincében ülne egy székhez kötözve. Ha úgy szeretnénk, tarthatjuk őt országunk biztonságát fenyegető elszánt terroristának vagy akár hazaáruló politikusnak is, nincs jelentősége: a mi feladatunk csupán annyi, hogy szisztematikusan minél több fizikai fájdalomnak vessük alá az elgyötört férfit, hogy végül Bevalljon Mindent. És ennyit tud az egész program. Apránként, porcikánként redukálhatjuk öntudatlan ronccsá a foglyot, egyszerű szöveges parancsok begépelésével (melyeket saját magunktól kell kitalálni, nincs semmilyen “help menü”), de mindent csak egyszer tehetünk meg vele. Ha elfáradunk vagy kimerítettük kreativitásunkat, befejezhetjük a "játékot", a program pedig megmondja, hogy a kétszázvalahány-féle kínzási módszerből hányat találtunk meg.
Trükkös ez az egész. Hogy a fejlesztő szándéka mi volt, fogalmam sincs, de kétlem, hogy sok ember van, aki képes valóban beleélni magát a játszható karakter szerepébe és nem undorodni magától. Az igazi főszereplő az ismeretlen férfi - ő az, aki akár mi is lehetnénk. Gyakran hallani olyan érveket a neten (és a nyugati média és az amerikai popkultúra is eléggé alátesz ennek), hogy “képzeld el, hogy egy terrorista végez az egész családoddal - hogy éreznéd magad?”. Ez a program egy másik kérdést tesz fel: “képzeld el, hogy ártatlan vagy, de mégis bűnhődnöd kell, el fognak hurcolni és meg fognak kínozni, ráadásul teljesen törvényesen, az állam nevében - hogy éreznéd magad?“. (Vagy, ahogy a neten olvastam: miért éppen egy érzelmileg felindult, tiszta fejjel gondolkozni nem képes gyászoló ember nézőpontját tegyünk magunkévá, miért ne egy munkába átlagember helyébe képzeljük magunkat, akit betuszkolnak egy kisbuszba és zsákot húznak a fejére?)
A Kis testvér, ez a neo-cyberpunk ízű ifjúsági regény ezt a (sajnálosan) aktuális témakört járja körül, különös figyelmet fordítva a megfigyelés és megfigyeltség helyzeteire és a magánélet fenyegetettségére. Korunkban játszódik, pontosabban egy alternatív valóságban, ahol a 2001. szeptember 11-i terrortámadást egy második követi San Franciscoban. Hőseink az átlagosnál csak egy kissé geek-ebb középiskolások, akik szabadidejükben az iskolákban felszerelt járás-elemző kamerákat cselezik ki vagy éppen live action szerepjátékot játszanak a kissé paranoiddá vált Frisco utcáin. A város legforgalmasabb hídja elleni bombatámadást azonban hatalmas káosz követi, amit a Belbiztonsági Minisztérium emberei úgy számolnak fel, hogy mindenkit elvisznek, akit csak érnek. Az egyik pillanatban még az utcán futsz a bódult és megvadult tömegben, értetlenül, az agyontaposástól vagy a megkéseléstől rettegve - a következő pillanatban zsák kerül a fejedre, a kezed hátrabilincselik, és visznek valahova, és a következő órát így töltöd. Meg a következő napot. Meg az azutánit...
Bár elsőre Marcus (a.k.a. w1n5t0n), az önjelölt hekker tinédzser nem annak a főhősnek tűnik, akivel egy komolyan vehető cyberpunk könyv hőseként könnyen azonosulni tudnánk (mert - félreértés ne essék - ízig-vérig cyberpunk regény ez és nem Tom Clancy-s terrorista-elhárítós akcióponyva vagy tinire hangszerelt James Bond-regény, akármilyen tökös dolgokat is visz véghez Marcus később), a robbantás utáni események szubjektív leírása közben a könyv pillanatok alatt beránt minket ebbe a kényelmetlen nézőpontba: akármi is történt, a terrortámadás valódi hatása eltörpül azok az intézkedések mellett, amik a történtek kivizsgálása érdekében az állam rákényszerít a polgárok tömegeire.
Szerencsére Cory Doctorow mindezen igen súlyos témákat úgy tudja felvetni, hogy megtartja a fiatal hősök szemszögéből adódó kalandregényes hangulatot (minek következtében a Kis testvér első felét-kétharmadát nem olyan rohadt nyomasztó érzés olvasni, amennyire indokolt lenne), sőt még William Gibson fantasztikusan posztmodern meglátásait idéző poénokra is futja. “Az egyikük fekete volt, a másik kettő fehér, bár közülük az egyik latin származásúnak tűnt - mindegyiknél fegyver volt. Az egész úgy festett, mintha egy Benetton reklámot összekevertek volna egy kis Counter Strike-kal”, írja egy helyütt, én meg úgy érzem magam, mintha egy realisztikus sci-fi-hangulatú krimiregény helyett egy Cracked.com cikket olvasnék.
Nagyon okos, nagyon időszerű könyv - és azok közé tartozik, amiből biztosan nem látunk majd hollywoodi tiniverziót, gonosz, de lebukott politikussal (katonatiszttel) és sírós-felszabadulós zárlattal, a háttérben a jó öreg csillagos-sávossal. (Vagy ha igen, az biztos jele lesz annak, hogy ideje lesz Tibetben kolostorba vonulnom és kivájnom a szemeimet.) Gyönyörű például, ahogy kimondatlanul, de folyamatosan ütközteti az USA két legnagyobb szentségét: az Alkotmányt (“... Land of the Free and Home of the Brave”) és az ország büszkeségét, önvédelmének fontosságát, azaz megléphető nemzetbiztonsági lépések jogosságát. Az utolsó néhány fejezet egyenesen hátborzongató (a fikciót végleg félretevő utószóról nem is beszélve) - és ez a súlyos tartalom végig egy könnyed ifjúsági sci-fi regénynek van álcázva...
Egyetlen dolgot sajnáltam: odáig nem mer elmenni az író, hogy nyíltan kimondja, igenis van akkora magánélet-áldozat, ami már önmagában sem éri meg a (nemzet)biztonság növelését és a lehetséges terroristacselekmények elkerülését. (Megáll ott, hogy olyan érzékelő rendszer nem működtethető, ami nagyobb hibával dolgozik, mint ahány potenciális egyedet - jelen esetben terroristát - fel kellene ismernie. Klasszikus mérnök-probléma ez, de gyönyörűen és közérthetően tálalja.) De nem is baj, így is elég kegyetlen a gyomros a saját maguk ellen játszó, elfuserált, megalomán, “control-freak” nyugati országokról. Igazi megoldás nincs, nemhogy elérhető - csak vergődő kisemberek vannak az arctalan rendszerben. Kőkemény neo-cyberpunkot faragott Doctorow, legalább olyan okosan és merészen kritizálva az Egyesült Államokat, mint Gibson. Ha idáig eljutottál a cikkben, tudod, hogy el kell olvasnod.
Kiadó: Metropolis Media - Galaktika Fantasztikus Könyvek Kiadás éve: 2010 Fordította: Csörgő Norbert Eredeti cím: Little Brother Oldalszám: 384 oldal
Batman az egyik legizgalmasabb szuperhős-karakter: egyrészt nincs semmilyen természetfeletti képessége, csupán egy elszánt és magát alaposan kiképzett ember, másrészt Stan Lee Marvel-sztárjaitól eltérően távolról sem hasonlít egy fogkrémreklám-mosolyú, hordómellű, all-american rögbikapitányra (a jófiúk mindig unalmasak, nem igaz?). Igazi zárkózott figura ő, kinek sötét köpenyére rengeteg szerző vetítette már rá saját fantáziáját, újabb és újabb adalékokat adva a kánonhoz - úgy a képregény, mint a film médiumát használva. Nacume Josinori ezúttal a mangák jellegzetességeit használta fel történetéhez, kihasználva Batman maszkja és a japán nó színház álarcai közti hasonlóságot.
Szerencsés, hogy Nacume sajátjává meri tenni a témát: míg a felvetett kérdéseket tekintve úgy érezhetjük, számít az olvasó Batman-figurával kapcsolatos korábbi ismereteire és épít más írók munkásságára is (kétségkívül erős a hasonlóság például a hazánkban is kiadott Arkham Asylummal, ahol a Denevérember szintén a saját valódi jellemén és indítékain tépelődik), a történet maga "belülről" megáll a saját lábán: az Óvilágot, azon belül is a komor Angliát idéző gotham-i gótika nyomai eltűnnek, hirtelen minden japánná válik, Bruce Wayne eltolható papírfalak között, szamuráj-szerelésben, kezében katanával küzd láthatatlan ellenségével és a színházi maszkokként materializálódó, számára egzisztenciális fenyegetésével.
A kötet olvasása közben végig az az érzés kísértett, hogy a szerző (manga-ka) kölcsönkérte a Batman-karaktert, kivágta őt eredeti környezetéből és hurkapálcikára ragasztotta, hogy nyugodtan bábozhasson vele hazai pályán - mintha valóban csak egy kinyomtatott képregény egy fekete-fehér papírdarabkájáról volna szó. Talán mások könnyebben elfogadják majd a Mangásító-Transzformációt, számomra hiányzott a mocsok, az ódon, égbe nyúló építmények és a piszkos utcasarkok.
Nagyobb baj azonban, hogy Nacume érdemben semmit sem tud hozzátenni a sötét lovag karakteréhez, amit ne láttunk volna már: hiába szélesebb a már-már disszociatív személyiségzavarként azonosítható hasadék a Wayne-személyiségek között, mint eddig bármikor, az öntudat fenyegetettsége nehezen átérezhető. A drámai dialógusok és monológok, a sablonos képi metaforák, valamint a harcjelenetek látványos, jelképes pózai valóban színházat idéznek, vélhetően a koncepció szerves részét képezve, ám egyúttal erős elidegenítő hatásuk is van. Batman egyéniségének fenyegetettsége ezúttal nem belülről emésztő intim pokolra, inkább egy kontrasztosan megvilágított, színpadias, poros rémfilmre emlékeztet az 50-es évekből, amiben ma már semmi ijesztő nincs.
A Halotti maszk meglepően pozitív értékeléseket (is) kapott a neten - hiába, napjaink egyik legnépszerűbb szuperhőse és a világszerte virágzó manga-mánia találkozása némi borítékolható biztos sikerre biztosan számíthatott. Én mégis csak azoknak a manga-rajongóknak ajánlom, akiknek bármi jobban ízlik, ha bőven megszórják a japán popkultúra szokásos kellékeivel (és kérlek ne vegyétek ezt sértésnek, mindenkinek megvannak a maga gyengéi - én például az ártatlan tekintetű, hosszú combú és véletlenül mindig éppen alsóneműben megjelenő nőkért vagyok hálás bármilyen filmnek vagy képregénynek, akármilyen indokolatlan is a jelenlétük). Abban ugyanis biztos vagyok, hogy ez a könyv se mangaként, se Batman-történetként nem nyújt semmi kiemelkedőt.
A műfaji filmeknek megvannak a maguk jellegzetes, kifogyhatatlan energiájú feszültségforrásai, amik bármilyen történetnek meg tudják adni a szükséges töltést. Ami a tinivígjátékoknak a szüzesség elvesztése és a slasher-horroroknak a heveny sorozatgyilkolási hajlammá fejlődő gyermekkori trauma lehet, az a bűnfilmeknek a tiszta élet reményben végrehajtott utolsó nagy meló, a család szentségével ellenszegülő személyes vágyak vagy éppen a sehová sem vezető, mégis legyőzhetetlen bosszúvágy. A belső kör nem átallja rögtön mind a három zsánerelemet felhasználni, megfejelve egy problémás apa-fiú kapcsolattal, és legnagyobb erénye éppen az, hogy görcsös eredetiségre törekvés helyett őszintén felvállalja a műfaji sablonokat, sikerrel építve őket harmonikus egésszé.
Milo, a Franciaországban tevékenykedő örmény gengszter-família feje néhány évvel ezelőtt egy szerencsétlen akcióban elvesztette egyik fiát, így a család továbbörökítésének feladatát megmaradt utódjának szánja. Antont azonban, bár tiszteli a család értékét, sokkal inkább szerelme, idős nagyanyja ápolója foglalkoztatja: szállót szeretne nyitni, kiszállni az Életből („The Life” - bár ezzel a kifejezéssel így csak angol nyelvű művekben találkoztam) és tiszta lappal folytatni. Ezt azonban nem csak konok, eszközökben nemigen válogató édesapja akadályozza meg, de az a bizonyos lövöldözésbe torkolló rablás során egyik emberét elveszítő nyomozó is, aki hideg fejjel, de már-már megszállott elszántsággal dolgozik a Malakian klán leleplezésén és felszámolásán.
A belső kör szereplői egyszerű, világos indíttatású emberek, és a hangsúly az embereken van: esendőek, többé-kevésbé tisztában vannak hibáikkal, de készek – talán szakmájukból is adódó – fatalizmussal menni előre, engedelmeskedve az őket körülvevő törvényeknek, hasztalan viaskodva a józan ésszel. Ezt a kíméletlenül szomorú világot tökéletesen festik alá a disszonáns, merengő zongoratémák is, és a színészek is remekelnek: ott van Reno kiöregedett karaktere és bikaszerű jelleme, ahogy belül emészti magát, és ellenpontja, az érzelmes fiatal csikó (Gaspard Ulliel egyáltalán nem tapasztalatlan a filmezésben, és amolyan igazi krimis megjelenése van, remélhetőleg látjuk még), de kiváló az ápolónő madárka-karaktere is, aki csendesen figyel, ismeri a világ mocskát és nem is akar sokat, csak egy kis darab boldogságot - és persze a bosszúéhes, mégis türelmes nyomozó, kinek szakmailag profi, de olthatatlan bosszúvágyát nem sikerül félretennie, még ha az korlátozza és veszélyezteti is őt és kollegáit...
Nem rovom fel a film egyes elemeinek, főként a befejezésnek kiszámíthatóságát - végtére is egy ízig-vérig zsánerdarabot nézünk, megszoktuk a sablonokat, sőt szeretjük őket, ha jól vannak tálalva, és arra itt nem lehet sok panasz. Az egyetlen igazi hiba egy örökölt betegség, az utóbbi évek francia krimijeinek közös átka: A belső kör még jobb, sokkal jobb film lehettt volna, ha egy kicsit szárazabban fogalmaztak volna, mértékletesebben bántak volna az érzelmekkel a készítők. Ideje már visszavenni a melodrámából és visszatérni a fénykor szikárságához.
Érdekes megfigyelni, hogy az öregedő sci-fi írók gyakran - időben és térben is - egyre közelebbről választanak témát. Ez történt például William Gibsonnal is utóbbi két könyve esetében, és Arthur C. Clarke is tagadhatatlanul rengeteg kéznél levő anyagot használt fel e késői regényéhez: a Végső bizonyítás legalább annyira (sőt talán még inkább) szerelmi vallomás Srí Lankához, ahol életének utolsó fél évszázadát töltötte, mintsem hagyományos hard sci-fi.
Bár a matematikus főhős (természetesen nem európai vagy amerikai - az utóbbi időben a nyugati szórakoztató média valahogyan mindig keletebbre keresi a zseniket) megszállottsága a Fermat-tétellel kapcsolatban legalább annyira a tudomány túlsúlyát ígéri a fantasztikummal szemben, mint maga a cím, az ifjúsági regényre hajazó kezdet után hamar felbukkan jónéhány mókás (amúgy szuperintelligens) idegen faj, a Földön játszódó események pedig figyelmeztetés nélkül fordulnak politikai krimibe, majd néhány terrorista-parával átitatott akciójelenet után útiregénybe oltott családi történetbe (mintha csak Stanislaw Lem és Tom Clancy is besegített volna) - és még mindig csak a könyv felénél járunk!
A főhős Randzsit Szubramanian, az éles eszű, ám szociális kapcsolatait tekintve nehézségekkel küzdő fiatal egyetemista, aki életcéljának a Fermat-tétel megoldását tekinti (a Wiles-tétel matematikus szemmel rettentően ronda és egyáltalán nem elegáns levezetését nem is igazi megoldásként elismerve). Ez végül sikerül is neki, meglehetősen iszonytató körülmények között, ám élete innentől a feje tetejére fordul, a riporterek és matematikusok hadán kívül érdeklődni kezd iránta az Egyesült Államok is, egy whisky-vedelő amerikai katona alezredes képében, és legjobb barátja is újra felkeresi, aki közben villámgyorsan lépked felfelé a világpolitika szamárlétráján. De mielőtt a limbióták és gépéltűek hada elérné a Földet, bevetésre kerül a Hangtalan Mennydörgés nevű szuperfegyver, Észak-Korea jó útra tér és mindenki vidáman énekelne, ha az emberi önzés és hatalomvágy nem fenyegetné továbbra is a világot a három gonosz nagyhatalom képében (kommunizmus és kapitalizmus itt már egyre megy)...
A Végső bizonyítás rengeteg, Arthur C. Clarke-ot és Frederick Pohl-t foglalkoztató téma kaotikus egyvelege, mely előszeretettel időzik el részleteken, miközben a lényegi, csúcspontra tartó cselekmény még a háromszázadik oldalon sem kezdődött meg. Nem tudom, hogyan oszlottak meg a két szerző között az írói feladatok, de egy erős kezű szerkesztő minden bizonnyal jót tett volna a könyvnek (persze ki meri meghúzni azt, amit efféle híres írók keze alól került ki?). Az olvasónak ugyanis folyton az az érzése, hogy két nagy mesélő ült le egy áhítatos hallgatóság elé, és egymást túllicitálva beszélnek, élvezettel rágódva a szavakon, és közben észrevétlenül megfojtják az amúgy sem igazán erős vagy eredeti történetet.
Persze az is lehetséges, hogy hiába a félrevezető cím, a zseni főhős és a részletesen ismertetett matek szakkörös feladványok, a Végső bizonyítást valójában nem is tudományos-fantasztikus műnek szánták - felfeljebb álcázták - alkotói, a könyv utolsó harmadára ugyanis (szó szerint) univerzális humanista erkölcsi üzenete határozottan fontosabbnak tetszik, mint a logikus végkifejlet. A szerzők az olyan, olvasónak szóló kiszólásoktól sem riadtak vissza (“breaking the fourth wall”), mely a fikciót általában tudományosan valóságosnak eladni kívánó műfajtól idegenek, de legalábbis szokatlanok. Ilyen megjegyzés például az, hogy a főhős által eladdig sikertelenül ostromolt Fermat-tételről az utószóban bővebben olvashatunk.
A Végső bizonyítás remek példája annak, amikor egy könyv egyszerre túl sok és túl kevés: a sok, önmagában is erős és kihívást jelentő téma és történetszál egymást akadályozza, az írók pedig mintha meg sem próbálnák szorosabbra fogni a gyeplőt, dagályos stílusban ecsetelik Radzsit kalandjait (ráadásul helyenként azzal a tipikus bosszantó, a fiatalságot barátságosan leegyszerűsítő, így lekezelő stílusban), miközben az egész Földet érintő politikai játszmák Disznófejű Nagyurai és az idegen fajok képviselői egyaránt sablonos, gyerekesen leegyszerűsített papírmasé figurákként jelennek meg, ide-oda tipegve asszisztálva az érthetetlenül befolyásossá váló főszereplőknek, akik a világ közepén - Srí Lankán - állva megmentik a világot (lényegében nem csinálva semmit).
Akármilyen jó szívvel veszi kézbe az ember, sehogy sem áll ez össze, még a legvégére sem. Csak gyűjtőknek ajánlott, és nekik is csak az apró részletek kedvéért.
Kiadó: Metropolis Media Group Kft - Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat Kiadás éve: 2010 Fordította: J. Magyar Nelly Eredeti cím: The Last Theorem Oldalszám: 436 oldal
A Blade Runner több szempontból is emlékezetes film: az egyik legjobb sci-fi film és egyben a legsikerültebb Philip K. Dick feldolgozás, Vangelis zenei témái legendásak, Harrison Ford és Rutger Hauer pedig egyaránt remekül játszik. A címe viszont, akárhányszor is láttam, mindig érthetetlen volt - jól csengő, izgalmas, de semmi köze nincs a történethez. A Pengefutár, mely már a címlapon is hálátlan sorsát reklamálja („Az igazi Blade Runner”), végre lerántja a leplet a rejtélyről. Alan E. Nourse Blade Runner című regénye 1975-ben jelent meg, s miután Hollywood megtalálta, William S. Burroughs írt belőle irodalmi forgatókönyvet. Ridley Scott azonban, bár a jogokat megvásárolta, végül csak a fogós címet használta fel, a történet Philip K. Dick könyvéből (Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal?) származik.
Fantáziadús és jól megírt regény a Pengefutár - bár szerelmese vagyok Ridley Scott filmjének, mégis kár, hogy ennek a könyvnek csak a címe került bele a filmtörténelembe. Igazi céltudatos sci-fi: figyelmesen, de céltudatosan bontja ki a főszálat, ahogy körbejárja témáját, és közben kevés szóval, de pontosan jellemez minden mást, hogy otthon érezhessük magunkat (csak részben) idegen világában is.
A cselekmény a közeljövőben játszódik az Egyesült Államokban, mely továbbra is büszkén lobogtatja a demokrácia és egyenlőség zászlaját, de valójában egy önellentmondásos, sokféle népcsoport és társadalmi réteg érdekellentétei által feszített ország (csakúgy, mint a valóságban). Bizonytalanul tévelygő hajóra hasonlít, melyet mindenki másmerre akar kormányozni a gazdaság- és társadalompolitika komor jéghegyei között. A legveszedelmesebb ezek közül pedig a működésképtelenné válással fenyegető egészségügyi rendszer, melyet csak a társadalom egyre kisebb hányada vesz igénybe.
Hogy hogyan jutottunk idáig? Az egyre tökéletesebb gyógymódok és technológiák miatt az emberi élet hosszabb lett, a korábban halálos betegségek kordában tarthatóak, megszelídíthetőek. Csakhogy a betegséget hordozó gének megmaradtak, és elszaporodtak az emberi fajban, hiszen az is képes volt utódokat nemzeni, akit korábban kiszűrt volna a természetes szelekció. Az emberi génkészlet veszedelmes sebességgel hígul és korcsosul - ezt mutatta ki egy tudományos kutatás, mely túlságosan is nagy hírverést kapott és melynek alapján a kormány egy átgondolatlan törvényt hozott: csak az jogosult orvosi eljárásra, aki hajlandó lemondani szaporodóképességéről.
Gyógyítás ivartalanításért...
Mindenki másnak - a modern orvoslást elvből ellenző naturistáknak, a saját vagy gyermekük szaporodóképességét féltve őrző szülőknek, az egészségbiztosítást amúgy sem fizetni képest szegényeknek és a társadalom peremén vergődőknek - marad az illegális, föld alatti orvoslás, tökéletlen eszközökkel, szűkös gyógyszerkészletekkel, állandóan az államhatalom elől rejtőzködve.
Sánta Billy pengefutár. Fiatal fiúknak való munka ez, mely a feketepiac nagykereskedői és orvosai közti kapcsolattartást szolgálja, a büntethetőség életkora alatti védőmezőben mindkét felet védve. A pengefutárokat nem zárják be évekre, nem veszik el orvosi diplomájuk és vagyonukat, ha esetleg elkapnák őket pár fecskendővel. Ettől persze még nem válik kevésbé rizikóssá a munkájuk, főleg nem akkor, amikor Billy és orvos kollegája, Doki egy influenzajárvány idején a szokásosnál sokkal több agyhártyagyulladásos esetre lesz figyelmes...
Tudományos-fantasztikus elemek, az orwelli disztópikus társadalom előképei, 20. századi, de ma is minden ízében érvényes és aktuális társadalomkritika - ez mind benne van a kötet első részét képező rövid regényben.
Ezután egy újabb címoldal következik, az irodalmi forgatókönyvé, melyet a Meztelen ebéd drogos szimfóniájáért is felelős Burroughs jegyez - és ez a lapozás talán a legizgalmasabb élmény a könyv olvasása során: a vászonra adaptálhatóság kérdései, a transzformáció izgalma, a két írás közötti feszültség dolgozik az olvasó fejében.
Burroughs-ra nem persze lehet felkészülni. Eleve hálátlan dolog egy összetett, aprólékos regény után egy szükségszerűen nyers, lecsupaszított filmvázlatot elolvasni (mekkora csalódás volt nekem a Sztrugackij fivérek Piknik az árokpartonja után a Sztalker vázlat-novellája!), de egy beat-költőt úgysem érdekelnek az ilyesmik: a regény nagy részét teljességgel kihagyja, legfeljebb utalva egy-egy létfontosságú jelenetre, más részeket (dialógusok, mondatok) egy az egyben beidéz, olykor többször is, aztán kifacsarja a cselekményt, kirántja az egész alapszituációt a történet alól, mint bűvész az asztalterítőt, és persze a végeredményt teleszórja más írásaiban is előszeretettel felbukkanó motívumaival: álló faszok, kamaszfiúk álló fasszal, ejakuáló álló faszok, síkosítóval bekent álló faszok és persze drogozás határok nélkül.
Nos... igen...
De mégis érdemes! Mert leköt, mert kiszámíthatatlan (a mai ötlet-éhes, másolást másoló világunkban ez már önmagában hatalmas erény számomra) és mert úgy burjánzik benne a fantázia, hogy abból Hollywood teljes kreatív-gárdája elélne hónapokig. Persze nem árt némi edzettség Burroughs-hoz, és hogy Ridley Scott végül csak a címet használta fel az irodalmi forgatókönyvből, végül is érthető. De aki élvezte a regényt, és némi nyitottsággal (vagy szükséges mennyiségű tudatmódosító szerrel) nekiül - pontosabban: magára engedi - ezt a beat-prózába oltott depresszív, pszichedelikus sci-fi-zanzát, azon ígérem, úgy fog áttiporni ez a harminc oldal, mint egy bulldózer. Mint egy LSD-vel és ondóval borított, rémálmokból kovácsolt, szeméttelepeken felhizlalt, tizenkétezer őrült majom által meghajtott bulldózer.
Én szóltam!
Kiadó: Metropolis Media Group - Galaktika Fantasztikus Könyvek Kiadás éve: 2010 Fordította: Tamás Dénes Eredeti cím: Blade Runner, Blade Runner - A Movie Oldalszám: 270 oldal
Volt idő, amikor töménytelen mennyiségben, válogatás nélkül faltam a fantasy és sci-fi regényeket: mindegy volt, hogy minőségi műről van szó, a tizedik Dűne-másolatról vagy a századik Tolkien-nyúlásról. Előbb-utóbb azonban besokall az ember, újat akar és igazit, így hát finnyásan válogat és egyre óvatosabban áldoz (áldoz! milyen kifejező szó!) szabadidejéből egy ismeretlen könyvre.
A Perdido pályaudvar, végállomás - China Miéville első magyarul megjelent regénye – véletlenül talált meg, gyanakodva méregettem az érdekes címet, a pofás címlapot, az ígéretes ismertetőt. Aztán oldalanként magába szippantott a könyv: olvasmányos volt, könnyed, mégis mélyen kidolgozott, tapintható világgal és szereplőkkel. Komoly elvárásokkal kezdtem bele az Armadába.
A világ ugyanaz (Bas-Lag), a helyszín különböző: a történet szereplői Új-Crobuzonból indulnak el Nova Esperium fegyencgyarmata felé, ki önként menekülve, ki rabságban tartott újraformáltként (büntetésből thaumaturgiával eltorzított csápos mutánsok és gőzgépre forrasztott húsú emberek). Mielőtt azonban elérnék távoli úticéljukat, kalózok ütnek rajtuk, és erőszakkal elhurcolják őket Armadára, egy több ezer egymáshoz épített hajóból álló úszó városra.
Armada – ő a regény igazi főszereplője (ez indokolhatja a magyar címet, az angol ugyanis „The Scar”, a második kötetben előkerülő Világsebre utalva). Nem Bellis, az antipatikus, besavanyodott (néha azért dug, de véletlenül sem élvezi) kvázi-narrátor, nem is Tanner Sack, a félig polippá formált, Új-Crobuzonból kitaszított és Armadában otthonra talált újraformált, nem is Uther Doul, a Nagymenő És Hűvös Fickó (minden fantasy-ban kötelező elem, általában valamiféle kardművész – itt is…), nem is a perverz, mazochista, saját arcaikat ugyanazon minták mentén megsebző Szeretők, bár csupa remekül kidolgozott karaktert mozgat Miéville, és hál’ istennek nincs kedvence köztük, nincsenek az olvasónak tálcán felkínált azonosulási pontok, se könnyen utálható szereplők…
De a főszereplő mégis Armada. Apránként ismerjük meg a pallókkal és függőhidakkal összekötött hajók végtelenjét és különös lakóit, a minden körülmények között élni kész és képes emberek (és más fajúak) csoportjait és kasztjait, a városrészeket, a politikai frakciókat(!) – mindig csak egy-egy befogadható méretű benyomást kapunk, és megállás nélkül durrannak az ötlet-petárdák… Csak egy példa: a gőzhajók és vitorlások végtelenjében egy tartósított bálnatetem is a város részét képezi, mely csupán egy könnyű sörsátort bír el magán…
Imádnivaló a könyv erős koherenciája: a szerző ugyanazzal a könnyedséggel (komolysággal?) vezényel le egy monumentális vállalkozást, melyben mérnökök, munkások és thaumaturgiához értő tudósok tömegei dacolnak a látszólag lehetetlennel, mint egy hétköznapi kínos beszélgetést vagy éppen egy szexjelenetet egy tizenéves fiú és egy roncsolt testű nő között, aki a combjait sem tudja széttárni a lábára épített miniatűr gőzmozdony miatt… Ugyanaz az aprólékosság, természetesség és türelem.
Sajnos a történetről nem mondhatok sokat – az első kötet igen lassan építkezik, de a második elején már vastagon olyan csúcspont-jelenetek sorjáznak, hogy az embernek fogalma sincs, hogy hova viszi még őt tovább onnan a sodrás... És ha a Perdido varázslatos komplexitását nem is éri utol az Armada (a szűk térbeli határok azért mégis korlátozzák valamennyire a lehetőségeket, ha nem is az író képzeletét), azért így is varázslatos mű, az utóbbi évtized legjobbjai közé tartozik, regényként és hazai megjelenésként egyaránt – gyönyörű címlapfestménnyel és néhány figyelmetlenségből elkövetett félrefordítással és elgépeléssel tarkított, de tisztességes magyar fordítással.
Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek Kiadás éve: 2008 (első kiadás) Fordította: Juhász Viktor Eredeti cím: The Scar Oldalszám: kb 700 (2 kötet)
Amíg sok jobb sorsra érdemes szerző (írók, rendezők etc) megállás nélkül forognak a sírjukban műveik félreértelmezése, gyenge adaptációi vagy pusztán elfeledése miatt, addig Douglas Adams minden bizonnyal mosolyog: életműve, különös tekintettel a Galaxis Útikalauz-"trilógiára" (végül öt rész készült el kiadói nyomásra, de igazából az első három könyv alkot szoros egységet és a színvonalukat a két folytatás nem éri el), máig idézett, sőt bálványozott művek, viccei az internetes közösség nyelvi közkincsei közé léptek.
Őrá emlékezünk ezen a napon, és arra, hogy aki igazán klufi, sahár fickó, az mindig tudja, hogy hol van a törülközője - meg persze kicsit amolyan egymásra eszmélés is ez az egész, jééé, nem csak a neten lehet fanokkal találkozni Ugyan azon lehet vitatkozni, hogy szükséges volt-e a "Kocka Büszkeség Napjával" összevonni a Mester előtti tisztelgést (geek != kocka), és az is kérdéses, hogy mit fog csinálni együtt egy csapat vadidegen Douglas Adams-fan, amíg józanok (a felvonulás helyszínétől jópár megállónyira kijelölt kocsmában néhány Gégepukkasztó után biztos fellazulnak az emberek), az azonban biztos, hogy legyél hentes, taxis, vezérigazgató, csapos, asztalos vagy ordinary sararimen egy irodai kuckóban, ha igazi stoppos vagy, ezen a napon törülközővel a nyakadban flangálsz!
Hatalmas videóba futottam bele a minap, mely néhány réges-régi, pixelhalmokból álló, de szívünknek oly' kedves 2D-s játék - Mario, Donkey Kong, Wolfenstein, Aladdin stb - főellenségei osztják beosztottjaikat (szóval a final boss-ok a minion-jaikat, értitek), kábé az épp nemrég halálos ítéletett kapott Hitler-videók stílusában, amiért még mindig nem sikerült megállítani a főhőst, azaz a játékost. Az én kedvenc poénom: "Do not hide power-ups, I know that you have hidden them, but he will find them, so STOP HIDING THEM! Even behind blocks!", de van még jópár. Videó a tovább után.
Újabb szép példája született a különféle popkulturális médiumok közötti átjárhatóságnak - vagy, kevésbé elegánsan fogalmazva, Hollywood újabb szobrot épített az amerikai szórakoztató-ipar ötlettelenségének. A titánok harca (Clash Of The Titans) ugyanis bár alapvetően az azonos című 1981-es fantasztikus film újrafeldolgozása, mégis több vonatkozásban sokkal inkább emlékeztet a God Of War című videojáték-sikerszériára (nagyon konkrét jelenet-nyúlásokra kell itt gondolni), melynek legújabb képviselője túl van egymillió eladott példányon a PlayStation 3 konzolon. Márpedig, mivel a Prince Of Persia nyomdokain haladva várhatóan ez a játék is megfilmesítésre kerülhet a közeljövőben, a kisördög azt súgja az ember fülébe, hogy A titánok harcának a piac kegyetlen törvényei szerint muszáj volt beelőznie az amúgy éppen a saját '81-es filmes eredetijéből építkező God Of War játék-adaptációt... Welcome to the jungle!
Sajnos nem ez az egyetlen pofátlan nyúlása a filmnek: az Argos városát megvédeni induló, sokszínű tagból álló és érdekszövetséget kötő maroknyi csapat egy az egyben a Gyűrű Szövetségének felel meg, a halálig hősies küzdelmet bemutató patetikus képsorok és a szánalmasan hiteltelen, a jellegzetes nagyvállalati életérzés részeként világszerte elterjedt, de még mindig nagyon amerikai ízű motivational speech-jelenet a 300-at idézi, a jósnő-szörnyek tenyérben ülő szemgolyója pedig a Faun labirintusát, de nem maradhat el a Trójából és más történelmi filmekből ismert ókori demokrácia-példázat sem, amelyet szandálba és tógába öltözött egydimenziós karakterek prezentálnak.
Itt van tehát egy történet, melynek az alacsony sorból induló, de hőssé váló és a fullos félisten-modellcsajt is bezsebelő self-made man főhősétől kezdve az összecsiszolódó (félelmüket, büszkeségüket legyőző) csapattagokon át a "how to fight like an expert for dummies" ezerszer látott jelenetéig egyetlen váratlan és előre nem megjósolható eleme sincsen. Van továbbá egy, "The Rock" Sziklánál vagy Steven Seagal-nál alig több arcjátékra képes főszereplő (akinek legnagyobb járulékos érdeme, hogy játszott az Avatárban és így becsalogat egy csomó nézőt, na meg hozzá van szokva a zöld fal és zöld bábuk előtti felvételekhez), meg néhány tehetségesebb, ám merev és illogikusan viselkedő karakterekbe börtönzött színész (Ralph Fiennes és Liam Neeson, aki lejjebb adott igényeiből, és Jedi után már csak főistent játszik). Mit lehet ezekkel kezdeni?
Bármit! Ma, az Álomgyárból Pénzgyárrá avanzsálódott Hollywoodban már úgyis az a tét, hogy beül-e elég néző legalább egyszer a filmre, hogy megtérüljön a rengeteg CGI borsos ára. És be fog, mert csábítanak a monumentális harcjelenetek, meg persze bizsergető az újra felkapott 3D-s technológia is, az Avatár farvizén sokan el tudnak evickélni.
Igaz ugyan, hogy James Cameron rengeteget energiát ölt imádott gyermekébe, igaz, hogy több száz embernyi stáb dolgozott évekig azon, hogy Pandora valóban tökéletes illúzióját kínálja a - nem is létező - valóságnak, A titánok harcáról pedig csak menet közben döntötték el, hogy 3D-s mozikban fogják vetíteni, de hát azok a nézők, akik csalódottsággal fogják szemlélni a legfeljebb két-három különböző síkban levő papírmasé figurák látványát, melyek leginkább a karácsonyi, kinyitható, kartonból készült minibetlehemeket idézik (két és fél dének szokták ezt nevezni), azok már úgyis kifizették a belépődíjat...
A néző pedig, jobb híján, nézi a Sam Worthington-nél is faarcúbb (haha) sivatagi szörnyvarázsló-dzsinnpredátorokat ((R) by Santito) meg a Krakent, ami pontosan addig néz ki ijesztően, amíg ki nem jön a tengerből, és azon gondolkozik, miközben a sok félszívvel odakent digitális effekt ömlik a képébe, hogy itt róla bizony megint megfeletkeztek a nagy hűhőban.
Kevés ijesztőbb dolog létezhet, mint az érzés, hogy az ember nem bízhat a saját érzékeiben, sőt emlékeiben sem - de ha ráadásul az egész világ teljes egyetértésben próbálja cáfolni az általunk észlelt valóságot, hogy egy másikat, sokkal szörnyűbbet állítson a helyére, mintha mindenki összebeszélt volna ellenünk, az biztosan ezek közé tartozik. Az elmegyógyintézetek azonban éppen az ehhez hasonló félelmek markában vergődő emberekkel vannak teli, ahol a többiekkel szembeni bizalmatlanság a legnagyobb közösségi szervező erő - nem éppen ideális terep egy nyomozáshoz.
Márpedig a Leonardo DiCaprio által alakított szövetségi ügynöknek pontosan az Egyesült Államok legjobban őrzött elmegyógyintézetébe kell utaznia, hogy a külvilágtól elzárt, meredek sziklafalakkal övezett zord szigeten megtaláljon egy beteget, aki egy zárt és éjjel-nappal őrzött cellából tűnt el. A szökés lehetetlensége csak az első nehézség, amivel a főszereplőnek meg kell küzdenie, és nem is a legnyugtalanítóbb: valamiért a börtönsziget összes alkalmazottja ellenségesen viselkedik vele, még az intézet vezetői is titkolóznak, ráadásul a saját múltjának árnyaival is meg kell küzdenie a férfinak (sajnálom, egy ekkora ordas nagy filmes klisé megérdemli ezt a csontig koptatott frázist).
Nehéz olyan filmről spoiler-mentes írni, aminek már az előzeteséből sejthető minden nagyobb fordulat (lásd még: a három percben mindent összefoglaló Avatar-trailer), ami viszont nem, azok a történet-elemek és meglepetése a film legnagyobb erényeit jelentik. Még ennél is hálátlanabb azonban sok évvel ezelőtt ragyogó legendás kultrendezők - Lynch, Cronenberg, Tsukamoto és sokan mások - újabb filmjeiről objektív véleményt alkotni.
Egyfelől nyilvánvaló gátlástalanság ugyan számon kérni rajtuk, hogy minden filmjükkel túlszárnyalják vagy legalábbis elérjék életművük legértékesebb darabjainak zsenialitását, másrészt viszont aligha akad olyan filmőrült, aki ne szomorodna el a szíve mélyén, amikor Scorsese - akinek olyan korszakalkotó filmeket köszönhetünk, mint az Aljas utcák vagy a Taxisofőr vagy a Dühöngő bika - koncertfilmek vagy feldolgozások készítésével múlassa idős korának értékes napjait.
A Viharsziget legalább nem remake, csupán könyvadaptáció, egy igazi hatásvadász pszicho-thriller, mely egyaránt kölcsönöz az 50-es évek krimijeitől, a cyberpunk paranoia-szimfóniáitól, sőt a túlcsorduló melodrámától sem visszariadó ázsiai mozitól is, eredetiség azonban kevés van benne. Az utóbbi idők terméséből főként az 1408 című felejthető horrort juttatja a néző eszébe, ami szintén tobzódott a váratlan jelenetekben és a valóságot kifacsaró vizuális testcselekben, és ugyanúgy monotonná is vált, mint emez - csak az a film legalább jóval rövidebb volt.
Persze, Scorsese-t viszi a rutin, gyönyörűek a képek és minden színész a helyén van (DiCaprio különösen tündököl, mindig is utáltam az arcát, de ezúttal tényleg kiválóan játszik), nem is lenne semmi gond, de aztán a játékidő felénél eljön a pont, ahol a lappangó titok feszültségén lovagló krimiszálba belekeveredik egy másik téma.
És ez a téma (nem lövöm le!) olyan, ami önmagában is bőven elég volna egy filmnek, a magvát a nácik erőszakolták bele a világ agyába, aztán a feszült 50-es években beköltözött az emberiség tudatalattijába, a főhős pedig a második világháborús emlék-sebei miatt rezonál rájuk (részt vett a dachau-i haláltábor feltárásán... talán a film legerősebb képsorai ezek, Band of Brothers-hangulat a vásznon, néma csend a nézőtéren).
Na ez az a pont, ahol igazi fordulatot vehetne a történet (a könyvet nem olvastam, nem tudom, az merre megy tovább), ahol bátor lehetne, eredeti, alattomosan lecsapva a nézőkre és beleégve az agyukba - és ez az a pont, ahol a film meghátrál és a hátralévő több mint egy órában ugyanazt az egy poént ismételgeti a normalitás szubjektivitásáról, amit amúgy Poe már remekül elmondott egy novellában, Brad Pitt a 12 majomban és még ki tudja, hol és hányan. Azt pedig végképp nem lehet hová tenni, hogy a többször hivatkozott tézist Scorsese miért vélte szükségesnek egy külön monológ során szájba rágni.
Feszültséggel teli, de hatásvadász (ha nem is bántóan) és elkoptatott eszközökkel operáló film ez - az imdb-s top 250-es listába kerülése bohó tévedés, csak annyira komolyan vehető, mint legutóbb Scorsese "életmű-Oscarja" egy remek hongkongi krimi lemásolásáért.
A szörnyek a könnyen elérhető rettegés (megharap! széttép! felfal!) és végső soron az ugyanilyen egyszerűen elérhető megváltás (puff, meghalt) élményét kínálják. Félelemre márpedig szükségünk van, és a mozi felfedezése óta buzgón kínálja nekünk a megtisztító, a valódi életünk hétköznapi szorongásaival szemben az üres vászon előtt hátrahagyható Félelmet. A rémeket ráadásul még feltalálni sem kellett, csak képekbe önteni a folklórok, mesék, legendák régóta jól bevált archetípusait.
Egyes lények persze jobban állták az idő próbáját, mint mások, az utóbbi idők vámpír-dömpingje azonban óhatatlanul hozta magával a farkasember feltámasztását is. Megvolt rá az esély, hogy ő is tini-környezetbe helyezve éled majd újjá ("Teenage werewolf rule, okaaaay!", szól a fülemben a Stray Cats örökbecsűje), illetve ez részben meg is történt.
A Farkasember azonban a Twillight szériában másodhegedűst játszó barátságos, kigyúrt, jóképű indián-farkasainál jóval közelebb helyezkedett a múlt század eleji alapművekhez: a maszkok, az ártatlan áldozatok, sőt akár hozzátartozók brutális lemészárlása miatt sokkal élesebb a bűn és bűnhődés kérdésköre, érthetőbb az önmarcangolás és valódibb a rettenet is. A romantika, a vak és eltéphetetlen szerelem azonban itt is jelen van.
Benicio Del Toro egy Amerikában élő színészt alakít, aki csak egy előadás miatt utazik vissza szülőföldjére, Angliába, ám testvére szörnyű meggyilkolása ott tartja. A fiatal és csinos özvegynek ugyanis ígéretet tesz: megtalálja a gyilkost. A sötét, ködös, hideg színekben tobzódó környezet leginkább az Álmos-völgy legendáját idézi, a helyiek itt is többet tudnak, a cigányok a farkasember-mítosz kötelező elemeként szintén megjelennek, az állhatatos Scotlan Yard-nyomozó karakterét pedig Smith ügynök és a sötét napszemüveg huszadik század eleji megfelelője, brutális arcszőrzete játssza.
Ki a farkasember? Kit fog még megharapni? És egyáltalán, ki mit tud? Klasszikus krimielemek nyomán indul meg a történet, ám a fátyol jóval a harmadik felvonás előtt fellebben, és - bár az erőszakos cselekmények száma nem csökken - a feszültséget egyre inkáb belső harcok, lelki vívódások keltik.
Nem a főszereplő, hanem egy másik karakter az (nem akarok poénokat lelőni, bár nem nehéz előre kitalálni a történéseket), aki egészen más fénybe helyezi a rémfilmek lényegi elemét, az identitás-keresést, melyet a havi ciklussal bekövetkező elfajzás tesz szükségessé. A középiskolai klikkekbe tömörülő, lényegében egészen sikeres szociális életet élő tinivámpírokkal szemben itt egyértelműen lehetetlen az időszakos szörny-lét emberi öntudatba való integrálása.
Sajnos azonban a film nem elég bátor ahhoz, hogy szakítson a hagyományokkal - persze az is lehet, hogy ez nem bátorság kérdése, és éppen a hűséges újrafeldolgozás volt a producerek célja, szembehelyezkedve a korszak divatjának behódoló vámpírfilmekkel. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy ez a vicc csak az újszülötteknek lesz új, mindenki másnak hosszúnak tűnik majd a játékidő.
Azt azonban meg kell hagyni, a színészek kiválóak, különösen Anthony Hopkins a hideg, szigorú apa szerepében - tény, a Cannibal Lecter-es beütés talán csak a néző fejében adódik hozzá a karakterhez, de a színész kiválasztása a szerepre minden bizonnyal tudatos rendezői döntés volt. Horror-rajongók nagy örömére pedig brutalitás terén sincs szégyellnivalója a produkciónak, a készítők semmitől nem rettentek vissza: a negyed óránként bekövetkező teliholdakat letépett állkapcsok, feltépett torkok, kiontott belek és lecsapott fejek kísérik.
Farkasember-mítosz ide vagy oda, a legijesztőbb jelenetek mégsem a transzformációt bemutató jelenetek a kinövő karmakkal és az ínyből bőséges vérzés során kitüremkedő fogakkal, sem nem a vadászat-epizódok a sötét erdőben (bár moziban akkora hangerővel harsannak fel az ijesztés-effektek, hogy mindenki megugrott pár centit a székében), hanem az elmegyógyintézetes jelenet. Az a lassan jéghideg vízbe csörlőzött szék, a leszíjazott páciens rémülten meredő szemei, az utolsó lélegzet a csobbanás előtt... ez a kép az, amitől verejtékben úszva riadok majd fel a következő teliholdkor.
A legélesebb, minden mást felülíró gyermekkori emlékem Van Damme-ról az, hogy minden filmjében többször is lement spárgába, vagy éppen fel, mert lábait falak közé feszítve is meg tudta csinálni, széttárva combjait (a nemi szerv tájékának mutogatása a férfiasság hangsúlyozásának jele...), szóval állandóan spárgázott, obszcén módon, a természet törvényeinek fittyet hányva, 180 fokban nyitva lábait, tisztára mint a G. I. Joe játékkatonáim, mikor tűrőképességeiket (egyúttal végtagjaikat) feszegettem.
Amit nem tudtam Van Damme-ról, az viszont az volt, hogy temérdek tizenkettő-egy-tucat akciófilmje mellett szerepelt egy kifejezetten hangulatos poszt-apokaliptikus sci-fi-ben is - a Cyborg eddig kimaradt az életemből.
Impozáns a felvezetés: világégés utáni tájkép (egy vírus lökte fel a bizonytalan egyensúlyú civilizációt, a többit elvégezte az emberiség), roncsok és füstök és törmelék mindenütt, a kamera szenvtelenül siklik át egy keresztre feszített, de előbb minden bizonnyal megerőszakolt és megkínzott meztelen nőn... Aztán megszólal egy hang, az összeomlásról beszél, anarchiáról, éhezésről, aztán a dögvészről és az utolsó életben maradt tudóscsapatról, akik a járvány ellenszerén dolgoznak, hogy visszaállítsák a világot korábbi állapotába. Így fejezi be: "Visszaállítani? Minek? Szeretem a halált! Szeretem a szenvedést! Szeretem ezt a világot!"
Lassan végigborzongunk - a narrátorban valahogy ösztönösen bízik az ember, ő nekünk mesél, biztosan barát. Hát itt kurvára nem az, hanem ki akar nyírni, mert egy vadállat, mert élvezi, csakis azért. Egyszeri fricska volt ez, többet nem szólal meg mesélőként a szörnyű hang, csak majd a főgonosz szájából, de ez is bőven elég volt, a Félelem már megszületett.
A Félelem nem csak bennünk született meg, hanem a főhősben is, a fiatal Van Damme-ban, már régen. Idealista fiatalember ő, a "csak magammal törődök" álarc már az első jelenetben is átlátszó, tiszta tekintet rejtezik mögötte. Egy kutya világban le kell menni kutyába, csak úgy lehet túlélni - de úgy meg minek. Ezt lehet kiolvasni a szeméből. A múltja kísérti - borzalmas körülmények között vesztett el egy nőt, akihez végre, lassanként, kötődni mert, a nő gyerekei pedig a fosztogatókhoz kerültek, a civilizáció nélküli, morálisan mélybe hullott emberiség élősködő, hulladék-zabáló patkányai közé...
Flashback-ekben ismerjük meg a történteket, hősünk félbeszakadt álmaiból ismerve meg az antagonistát, egy irgalom nélküli raszta hajú szörnyeteget. A szeme valótlanul kék, az elérhetetlen hőmérsékleti nullpont kékje. A neve... Nos, nagyon sajnálom, de a neve Fender Tremolo. És nem titkolhatom azt sem el tovább, hogy a főszereplőt pedig Gibson Rickenbackernek hívják. Tényleg sajnálom. Nem tehetek róla. (Viszont van rá egy százasom, hogy honnan sikerült pénzhez jutnia a producernek, és hogy melyik támogató fizetett többet.)
A film címe amúgy egy másik történetelemre utal, egy kiborgizált nőre, aki a fejében szállít létfontosságú adatokat A-ból B-be, mellyel legyőzhető a szörnyű vírus és megmenthető a Föld. Nem túl fontos. Kellett egy cím, kellett egy Föld-megmentés. Nem érdekli különösebben se a főhőst, se minket. Csak Van Damme számít, a bosszúvágya, dühből és félelemből keverve. És a félmeztelen, kigyúrt férfitestek, acélos ökölcsapások a fejre, ködös tekintetek, áldozatok mindkét részről. Nyolcvanas évek, óh!
Tulajdonképpen, ha őszinték vagyunk, az egész film Svarci-féle frontális puszik sorozata, csak autó nélkül. Aki félrerántja a kormányt, veszít. Túl kell feszíteni a húrokat Gibson-on, hogy le tudja végül győzni Fendert.
Aki azonban e nevek alapján torzított, zsíros akkord-tömböket hall lelki füleivel, szőrös rockos zenéket, mintha szögesdrótot húznának keresztül a hallójáratán (mint mondjuk a zseniális Electric Dragon 80.000 Volt-ban), az csalódni fog. Szolgáljon vigaszul, hogy helyette gyönyörű (és nagyon is ismerős - Köbli Norbi biztos tudni fogja, honnan) szinti témák szólnak, lágyak és kegyetlenek mégis. Nyolcvanas évek, óh!
A Cyborg legnagyobb előnye, hogy pofátlanul egyszerű és őszinte. Olyan, mint egy csavargó, aki azzal áll eléd este az utcán, hogy piálni akar: lehet, hogy ronda és toprongyos, de legalább nem próbál a pofádba hazudni, mint mindenki más aznap, és ezért máris kedveled egy kicsit. A sztori tisztára mint a Mad Max-é? A sivatagban keresztre feszítős jelenet meg a Conan, a barbárból ismerős nagyon? Na és? Ki ad egy szart? (Bocsánat, ez angolul határozottan jobban hangzik.)
Egy óra húsz perc az egész, egy maszkulin mozis szobor, és mégis ki tud futni valahova. A végletek könnyűek, a végletek elfogadhatatlanok: a harcnak nem szabad hátat fordítani, a fegyvert nem szabad letenni, de az emberség elől sem lehet elmenekülni. Nem az a Hős, aki nem veszít, hanem aki képes veszíteni, és mégis visszamenni a vadonba.
Nem rossz, egyáltalán nem rossz egy velejéig bé B-filmtől.
Az 50-es évek össznépi hidegháborús parája annyira sikeresen beleégette a világvége fenyegető rémét az emberiség kollektív tudatába, hogy azóta sem sikerült szabadulnunk tőle, és jó eséllyel nem is fogunk, amíg világ a világ (nyugi, most már tényleg nemsokára vége!). Az atomháborút olykor felváltják az alakváltó űrlények, a megállíthatatlan vírusok vagy a türelmetlen és robbanékony meteorok, de az tény, hogy milliószor majdnem lepusztult már a Föld a filmvásznakon, és tán még többször nem csak majdnem.
Az azonban közös a legtöbb egészséges lelkületű poszt-apokaliptikus valóságban, hogy a világégések egy kicsit lágyszívűek: sosem törekszenek a tökéletesen sikeres munkára. Egy-két tökös hőst és antihőst ugyanis mindig életben hagynak, és meztelen nőket is meg benzinfaló guruló isteneket, hogy legyen elég Ratata és Vruummm és Aaah! Aaah!. A Rock 'n' roll szamuráj (eredeti címe: Six String Samurai) nem árul zsákbamacskát: az első perctől világos, hogy a maszkulin töltetet ezúttal a huszadik század oly népszerű hathúros fétisei és a sokszor bevált élesre fent katanák hivatottak szolgáltatni.
Ezek után remélem senkit nem lep meg, ha azt mondom, hogy Elvis a Király - nem, most tényleg: ő Amerika királya -, és Las Vegasban lakott, ami a világ közepe az óceán másik oldalán és halála óta a trónkövetelők úticélja. Pontosan ide tart hősünk, nyomában egy hallgatag fiúval, akit lépten-nyomon megpróbál valaki másra sózni, és felettébb goromba vele, de persze azért nem minden nem arany, ami nem fénylik...
Látszólag minden adott tehát egy kiadós ökörködéshez, a poszt-apokaliptikus környezet és az erőteljes B-filmes hangulat pedig igazán nem lehet gátja a kibontakozásnak: senki nem vár el logikus cselekményvezetést vagy aprólékosan felépített jellemeket egy szótlan Buddy-Holly klón rockandroller haramiák tucatján vágja keresztül magát, hogy zenei párbajt vívhasson Elvis koronájáért. A komolytalanság azonban sohasem helyettesítheti a kreativitást, ahogy azt minden gyakorlott rossz-film rajongó jól tudja. Csak egyetlen módon lehet igazán elbukni: ha a néző unatkozik.
A Rock 'n' roll szamuráj azonban, sajnos, a sokat ígérő alapötleten túl nem sokat tud nyújtani, azaz nem teljesíti a saját maga által gerjesztett elvárásokat: hiányoznak a valóban látványos összecsapások, a vadállat zenei betétek és lenullázott világban játszódó filmektől elvárható fura figurák. Minden kicsit túl finom, még a humor is - pedig az aztán igazán nem pénz vagy technikai szakértelem kérdése. De nem próbál a film titokban komolyabb mondanivalót sem átadni vagy minimális eredetiséget csempészni a drámaibb jelenetekbe.
Kár érte, nem volt pedig olyan magasan az a léc. Hogy a fáradhatatlan, minimálpénzből megvalósított, simán újranézhető ökörködés mennyire nem teljesíthetetlen, arra pedig jó példa a több szempontból hasonló, rengeteg műfaji paródia-elem tartalmazó Straight To Hell. Összeszedetlennek összeszedetlen az is (talán még sokkal inkább), de annyival ötlettel telibb és változatosabb, hogy még!
A Doktor Parnasszus és a képzelet birodalma című legújabb Gilliam-opusz a felnőtteket is tárt karokkal váró, kíméletlen és ezerarcú giga-vidámparkok filmes megfelelője: kész színészparádé hozza a hátán a koktélcseresznyével teliszórt habos humor-hegyeket, szédítően agyament a látványvilág, zúgó fejjel jössz ki és máris visszamennél - de egy héttel később már messze nem lesz olyan éles az emlék. Az etalon, a Brazil által magasra tett lécet semmiképp sem ugorja meg.
Terry Gilliam megszállott mesélő - a szó legklasszikusabb értelmében -, aki imádja szabadjára engedni zabolátlan fantáziáját a vásznon. A hirtelen műfajváltások és a jelzés nélküli, hosszú álomjelenetek azonban nehezen követhetővé teszik műveit az avatatlan néző számára - hogy a szokatlan karakterekről, szürreális helyszínekről vagy éppen az erőteljes groteszk humorról már ne is beszéljünk.
Ennek megfelelően nem is csoda, hogy produkciói rendre veszteségesen pattannak le a lomhán totyogó mainstream masszív kitinpáncéljáról, és azt beszélik, sötét hollywoodi éjjeleken még a legkötélidegzetűbb producerek is verejtékben úszva riadnak fel néha, mert azt álmodták, hogy Gilliam legújabb filmtervén dolgoznak...
A Doktor Parnasszus forgatását ezenkívül még egy közismert tragédia, a főszerepet játszó Heath Ledger váratlan halálesete is megnehezítette. Gilliam azonban nem adta fel és nem alkudott meg: az eredmény nem tökéletes, messze nem tisztára csiszolt - de minden pillanatban kiszámíthatatlan, és ezért máma már akkor is hálásnak illenék lenni, ha nem lenne az egész olyan átkozottul szórakoztató. A fickó ugyanis, hű sidekick-jével, Charles McKeown-nal együtt ezúttal is egy beszpídezett szélvész sebességével ontja magából az ötleteket.
A történetről eddig nem sok szó esett, és nem is fog, a Doktor Parnasszus ugyanis tipikusan az a film, amiről minél kevesebbet tudsz, annál jobban fogod élvezni. A mefisztói alapokra épülő alaphelyzetet (a főhős örök életet, majd fiatalságot vesz az ördögtől, aki cserébe a még meg sem született lányra tart majd igényt 16 éves korában) a Doktor Parnasszus és a Tom Waits által megformált Ördög közti újabb fogadások tovább bonyolítják, és ha ez nem volna elég, sok jelenet (különösen az álomvilágban játszódóak) leszakad a főszálról, önmagában is növekedni kezd, mint egy pszichedelikus lázálom, és ez az egész filmet meglehetősen kuszává teszi.
Az epizódikusságra pedig az a megoldás is rátesz egy lapáttal, amit Heath Ledger pótlására találtak ki, miszerint minden fantáziavilágban valaki más játssza majd el őt. Depp erős (de fórral indul, alapból is erősen hasonlít Heath Ledger-re), Jude Law egyszerre utánozza Ledger-t és Depp-et (oké, oké, csak szemétkedek...), Colin Farrel pedig gyengén és zavarosan játszik, ráadásul ő kapta a legfontosabb drámai szerepet. Lily Cole arca inkább furcsa, mint csinos, de valószínűleg pont ez volt a cél - a hivatalos 16 éves korból viszont eléggé kilóg, pláne amikor melltartóban hever a csónakban...
A leghálásabb dolga talán az öregeknek van: Christopher Plummer dülöngélése és fetrengései egyszerre emlékeztetik az embert valami kedves öreg alkesz ismerősére és hozzák mégis az esélytelen lecsúszottság Nyugati aluljáró-szagú hétköznapi horrorját. Tom Waits pedig, ha lehet, még jobban élvezi a pipec ördög karakterét (ő amúgy rövid filmszerepeiben mindig önmagát hozza - illetve azt a színpadi persona-t, akit magából és a fantáziájából megformált).
Határokat nemigen ismer és könnyen túlzásokba esik, de őrületét nehéz nem kedvelni - Terry Gilliam újabb pszichedelikus hullámvasúttal gazdagította életművét.
Ha az ember akar egy igazán jó egykötetes képregényt készíteni, mely nem szappanoperákba illő érzelmi viharokkal próbálja lekötni olvasóját, nincs tele a tizenéves szívek hullámhosszán daloló magányos, virtuóz harcosokkal, se cinikus, rigalánc-laza beszólásokkal meg kificcenő mellbimbókkal, szüksége van néhány fontos készségre. Ezek a következők: kifogyhatatlan fantázia, érző szív, kellő szerénység, remek humorérzék és egyéni rajzstílus. Akira Toriyama rendelkezik mindezzel, a Sandland-del pedig üde színfoltot festett a poszt-apokaliptikus történetek sivár pusztaságába.
Talán túlzás volna azt állítani, hogy az említett manga-ka neve széles körben ismert Magyarországon, ám ha azt mondom, Son Goku, te jó eséllyel azt mondod, kámehámehá!, és ez azért nagy szó abban az országban, ahol a legnézettebb tévéműsorok szellemi nívója még egy átlagosnál igénytelenebb papucsállatkát sem elégítene ki. A Dragon Ball-nak nevezett világméretű jelenség azonban elérte hazánkat is. Emlékszem, amikor középsuliban az egyik srác házilag varrt narancssárga harcosruhában, kék gumicsizmában és belőtt séróval jött farsangra - el nem tudom mondani, mekkora sztár volt!...
Egyszóval keményen kult lett a sorozat (persze még mindig messze nem annyira, mint a képregény-mázlista franciáknál), amiben az ominózus ORTT általi késő éjszakára száműzésének és az azt követő VHS kazettákon való terjesztésnek is nagy szerepe lehetett. (Érdemes megjegyezni azt is, hogy az 1984 és 1995 között készült, komoly mennyiségű kötetre rúgó Dragon Ball sorozat jóval szolidabb stílusban indult, és csak a későbbiekben fagyott bele az örökös hirig állapotába, rendszeres elhalálozásokkal ill. feltámadásokkal, hegyek szétpofozásával és szigorú monoton növekvő harci erő értékekkel.)
No de félre a Dragon Ball-lal! A Sandlandcímű egykötetes mangával 2000-ben Toriyama újra békésebb vizekre evezett, bár a hasonlat nem igazán helytálló: a történet ugyanis egy sivatagos, posztapokaliptikus Földön játszódik, ahol éppen a vízből van a legnagyobb hiány. Démonokból azonban nincs: ezek a jellegzetes Toriyama-lények különböző tulajdonságokkal és megjelenéssel bírnak, az emberiséggel pedig nincsenek éppen jóban.
A képregény a félreérthetetlen, animékben gyakori környezetvédő üzenet mellett erős társadalomkritikus éllel bír, sőt magát az emberi fajt is pellengérre állítja. A démonok legfontosabb közös jellemvonása például az, hogy csínytevésre való hajlamuk ellenére sosem volnának képesek olyan szörnyűségekre, amikre a jó öreg homo sapiens még egy békés vasárnap délután is bármikor készen áll. Kedvenc jeleneim egyike: Beelzebub, Lucifer fia - aki mellesleg apja által el van tiltva a túlzásba vitt PlayStation-özéstől... -, teljesen elhűl, sőt megretten, mikor értesül róla, hogy Rao seriff gyilkolt már a háborúban... Ilyet egy tisztességes démon Toriyama világában sosem tenne meg!
Természetesen mint minden valamirevaló kalandos történetre, a Sandland-re is áll a tétel, miszerint kell egy csapat! Jelesül: egy bátor és a végsőkig elszánt katona áll össze egy csomó, vízre és élőhelyre áhítozó démoni fajzattal, hogy kiderítsék az emberiségen uralkodó gonosz diktátor titkát, aki hatalmát a vízre kivetett monopóliumára alapozza és a népet az egekig emelt, megfizetethetetlen adóval sújtja. De az igazságig hosszú és rögös út vezet, jellemfejlődéssel, nehéz, férfias döntésekkel valamint a tisztességgel való szembenézés Japánban oly kedvelt toposzával.
Akira Toriyama igazi mesélő, aki pillanatok alatt be tud mutatni egy plasztikus, hihető jellemű karaktert, úgy, hogy bár csupa apró és egyszerű gesztust használ, mégis eléri, hogy teljes beleéléssel nevessünk rajta, együttérezzünk vele, drukkoljunk neki. És ami a leginkább zavarba ejtő: egyszerre temérdek ugyanilyen alapossággal kitalált szereplőt használ, akiket aztán összehoz, és állandóan ütközteti őket, közben néha bedob egy-egy újabbat, hogy végén a párkockás gegek és néhány oldalas epizódok epikus történetté álljanak össze - fütyül, mi meg táncolunk.
Könnyed remekmű 9-től 99 éves korig, többszöri újraolvasásra!
A hetvenes évek zavaros viszonyai több olyan különleges eurokult alműfajt is életre hívtak Olaszországban, melyek máig kicsiny, de masszív rajongótáborral bírnak, fénykoruk azonban már a 80-as évek előtt véget ért. Próbálkozások persze akadnak néha, de még giallo-fronton sem éppen számosak (legutóbb még a nagy Dario Argento-nak sem igazán sikerült megidézni önmagát), poliziesco-k helyett pedig manapság az öregedő francia színészekkel kell beérni a hamisíthatatlanul keserű ízű európai bűnfilm rajongóinak.
A Calibro70 lehetetlent vállalt és ahhoz képest egész szépen teljesít: minimálpénzből igyekeztek összehozni egy klasszikus olasz rendőrfilmet, pontosabban annak élet- és kis híján mérethű utánzatát. (A témával ismerkedőknek ajánlom Wostry Feri cikkjét: 1. rész, 2. rész). Lelkes és elszánt múltidézés ez, pattogós muzsikákkal (ehhez pedig itt található a kötelező hanganyag), lepukkant rejtekhelyekkel, hosszú hajú és különös beceneveken nyomuló gengszterekkel, vödör vízbe fojtogatással, bankrablással - és egyetlen, megkerülhetetlen bökkenővel.
A "rajongóktól rajongóknak" címkével ellátható filmanyag Achilles-ina az az egyszerű tény, hogy ma nem akkor van, és minden, ami negyven éve helyt állt és ösztönből, vad hévvel reagált a valóságra, ma már történelemkönyv lapjaira kívánkozó illusztráció egy letűnt korszakhoz. Mint a lovagi játékok: minden hasonlít az eredetire, de mégsincs tétje a küzdelemnek.
No persze a szűk utcákon, fekete macskaköveken suhanó Alfa Romeo látványa így is szívmelengető, a feszes muzsika varázslatosan ismerős hangulatú és azok a frizurák, garbók és napszemüvegek is remekül hozzák a korabeli hangulatot. Mégis, az összhatás túlságosan mímelt, és a film csak akkor kezdi igazán otthon érezni magát a bőrdzsekijében, amikor könyökkel kitöri a virtuális vitrin üvegét, kirohan a képzeletbeli Filmtörténeti Múzeum "Bűnfilm" terméből az utcára, és ott féktelen dühöngésbe kezd - viszlát, drága '70-es évek!...
Így válik fél óra után egy ügyetlen pastiche elegáns kalapemeléssé és egyben posztmodern fricskává. Hogy ennek ki mennyire örül, személyes ízlésének függvénye, de a hosszan kitartott záró kép egészen biztosan mosolyt - mit mosolyt! őrült nagy vigyort - varázsol mindenki arcára, aki vágja a témát. És őnekik ajánlom, ha eddig nem hozta össze volna vele őket a jósors, a Franco Nero főszereplésével készült, youtube-on is fellelhető ötperces neo-noir-spagettiwestern-szösszenetet is. Mert vagyunk, akik a múltban inkább otthon érezzük magunkat, mint a jelenben, legalábbis ha filmekről van szó...
Van egy csomó szépirodalmi író, akiknek a szövegei egyenesen a filmvászonra kívánkoznak. Ott vannak Rejtő regényei, zseniális karaktereivel és párbeszédekben elsütött nyelvi leleményeivel (csak neki megvolt az a balszerencséje, hogy rossz helyre és rossz időben született), vagy mondjuk Raymond Chandler, forgatókönyvbarát valós idejű cselekményvezetésével, tökös beszólások tömkelegével és cinikusan maszkulin férfifiguráival (remek noirjait tisztességgel filmre is vitték persze). Mások, nem kevésbé nagy hatású írók, gyakorlatilag adaptálhatatlanok: Lovecraft finom szövésű horrorja például rendre szétszakadt vagy felismerhetetlenné mutálódott vérszomjas és kézzelfogható – azaz megmutatható – rettenetre áhítozó, mohó rendezők kezei között. William Gibson is az utóbbiak közé tartozik, bár a későbbiekben a cyberpunk műfaj, melynek születésében múlhatatlan érdemei vannak, jópár popkulturális remekművet életre hívott.
CYBERPUNK SOROZAT, 2. RÉSZ: William Gibson VS Hollywood, avagy Vissza a 80-as évek jövőjébe!
A Johnny Mnemonic (Mnemonik János – ügyes névválasztás!) egy Gibson korai korszakából származó rövid novella, mely későbbi műveivel ellentétben könnyen követhető és akciódús, így könnyű falatnak ígérkezett egy sci-fi-akciófilmhez. Főhőse egy adatcsempész, aki fejébe rejtett chip segítségével titkos és igen értékes információkat továbbít, melyekhez ő maga sem fér hozzá. Johnny-nak istenigaziból a töke kivan veszélyes és megterhelő munkájával, így keresetét a beültetett implant eltávolítását szolgáló műtétre gyűjti. Ám balszerencséjére "Ez Lesz Az Utolsó Melóm" közben hektoliteres szarhömpöly szakad a nyakába, így nemsokára a komplett jakuzával a nyomában kell menekülnie, hogy (1) megszabaduljon a veszélyes adatoktól, (2) kiműtse a fejéből a chipet és (3) még csak meg se dögöljön közben. Na és most jöhet a VHS kazetták hátsó borítós ismertetőjét záró három pont: …
Két nagy probléma van a filmmel: a túlzsúfoltság és az értelmetlenül csapongó cselekmény. Épkézláb forgatókönyv híján – melynek írója nehezen ítélhető el Gibson novellájának meggyalázásáért, lévén mindkettőt ő írta – a Johnny Mnemonic inkább a külsőségekben tobzódik: átveszi a legbárgyúbb csavarokat és műfaji sablonokat a 80-as évek akciófilmjeitől és sci-fijeitől (Dolph Lundgren szerepeltetése sokat elárul), telipumpálva a sztorit felesleges lövöldözésekkel (jellemző módon az eredetileg még „very technical boy”-ként jellemzett Johnny itt többször menti meg telidrótozott testőrnőjét, mint fordítva). Az ezekre rálicitálni kívánó nagyszabású film végi összecsapás pedig felváltja a novella legjobb pillanatát, a lehengerlően zseniális ötletre épülő („…Kulturális sokkal ölte meg őt.”) záró küzdelmet.
Gibson valószínűleg zavarba jött a lehetőségtől, hogy egyenesen a nagyvászonra ír, szájkosaruktól megfosztott producerek figyelő szemével a tarkóján, és Hollywood elvárásainak még azon az áron is meg akart felelni, hogy túlterheli, agyonnyomja saját művét. Mert pontosan ez történt, és csak a néző jóindulatán múlik, hogy felfigyel-e az értékes pillanatokra, értékeli-e a kivételesen megfelelő helyre került és szerényebb hozzáadott ötleteket, mint például a film eleji lövöldözés közben bevillanó anime jelenetek a háttérben futó tévé képernyőjéről, vagy a hálózat meglepően pofásan, mégis szöveghűen (egy másik mű, a Neurománc szövegére gondolok) sikerült vizuális megjelenítése, melyből kiderül, hogy az internet mégsem pusztán Csövek Sorozata…
És így hiába az agyi chip okos metaforája (információs túlterheltség, azaz az információ begyűjtése helyett a szelekció felértékelődése – Gibson talán mindenkinél előbb észrevette ezt), hiába a internacionális nagyvállalatok működésének továbbgondolása (tessék utánanézni, hogy a japán rendőrségnek hogy fő a feje, amiért a fehérgalléros jakuzák nagyvállalatait olyan nehéz megkülönböztetni a tisztessége, azaz csupán az üzleti mélyvíz nagyhalainak szokványos gengszterkedéseit meglépő mamutcégektől), a film leginkább csak a cyberpunk-rajongó konzolzsokéknak fog bejönni. Ők értékelni fogják a VR-cuccokat (a kesztyűt és a szemüveget, mint a billentyűzetnél felhasználóbarátabb ember-gép interface hardvert). A kevésbé technológia-mániás geekeket viszont csak azok az ajándék percek fogják szórakoztatni, amikben kisebb szerepekben igazi kult színészek (Udo Kier, Takeshi Kitano) tűnnek fel.
Kult a pult alól
Nem akarok Batman VS Godzillát, IMAX-os Raptorjézust, a vikingek a zombirobotok ellen filmet - pedig milyen vicces és kreatív lenne, tudom! tudom! - nincs szükség új Vissza a jövőbe-mozira digitálisan fiatalított Michael J. Foxszal akkor sem, ha technikailag lehetséges, nem kell nyolc mozifilmes adaptáció Tolkien egy frissen felfedezett lábjegyzetéből, sőt nem akarok folytatást még a Fireflynak sem, meg Cowboy Bebop film sem kell Keanu Reevesszel, és Yoda fiatalkori kalandját sem akarom játszani okoskarórán (pedig akkoriban még nem okoskodott, hanem fülpillán pörgött meg csapkodott a fénykarddal, ahogy az díszjedihez illik). Nem akarok mást, csak hogy az álomgyár-kártyavár újra bedőljön, és jöjjön most el pár évtizedre az írók, a rendezők, a kreatív alkotóművészek új generációjának kora, legyen lehetősége új történeteknek sarjadni a romokon, és a nézőknek némi ideje megtanulni - nézni. Az erőszak fájjon, a szex legyen erotikus, hogy a pornó újra pornográf lehessen, és ne gusztustalan, teljesítménykényszertől gúzsba kötött élsport, a fantáziát ne pixelben mérjék - és én máris kész leszek szemet hunyni az amatőrszínészek, az olcsó megoldások, a kisebb szakmai hibák felett.
Ennek megfelelően vígan burjánzik a közeljövőben elkerülhetetlenül bekövetkező kulturális szingularitási pontjukat előjelző művek két csoportja is: a videojáték-grafikájú filmek (a Transformers 3. egy akciójelenetét konkrétan konzoldemónak néztem egy Media Marktban, amíg Shia LaBeouf fejét nem mutatták egy pillanatra - és azután is - pedig még csak azt sem mondhatom el magamról, hogy “kihagytam egypár évtizedet a videojátékokból az egyetem óta...”), illetve a filmszerű videojátékok (lásd a pazar látványvilágú és nevetségesen kevés valódi választási lehetőséget kínáló Call of Duty-szériát, továbbá a hangsúlyt a történetmesélésre helyező, gyakorlatilag interaktív filmnek titulálható, témájukban is übergeek Telltale Games szériákat (Jurassic Park, The Walking Dead, Fables: The Wolf Among Us) vagy épp David Cage játékait). A fúziót lehetetlen megakadályozni, ha egyszer egy olyan elcsépelt cselekmény-darabokra redukált, hihető és eredeti mese-vázra igényt egyáltalán nem tartó mű sem okoz komolyabb felzúdulást, ami neonízű rágógumi-látványvilágában és primer ösztönökkel gyurmázó kommunikációs eszközeiben leginkább egy játéktermi demóra hasonlít (Sucker Punch) - sőt gyanútlan geekek veszik védelmükbe: “hiszen csak szórakoztatni akart”. A Sharknado pedig nem is próbálja tagadni, hogy itt semmilyen igény nem lesz figyelembe véve, hiszen a tagline: "Enough said".
Mondják, a művészek gyakran szenvedésből, fájdalomból, félelemből, azaz főként negatív emberi érzelmekből merítenek szikrát nagy marékkal, ha ihletre van szükségük. Biztosan van olyan író, aki nem elsősorban eme módszert érezné magáénak, de James Ellroynál valószínűleg kevesebb elcseszett élettörténetű író élt: az elvált szülők ma talán már gyakori gyerekélmények, a hajléktalan életmód, a bűnözés és a börtön kevesebbeknek jut ki, édesanyjának brutális kivégzése azonban valószínűleg élethosszig hátrahagyhatatlan trauma lesz az író számára.
Vallásos és filozófiai érdeklődésű emberekkel, filantrópokkal és részeg kamaszokkal remekül el lehet beszélgetni arról, hogy az ember alapvetően jó-e vagy rossz. A szeretet vagy a gonoszság gyökerezik-e mélyebben bennünk? (Lásd a témában a zseniális 
A szűk másfél órás film nagy része ebben a zárt térben játszódik, fojtogató atmoszférában, forrongó indulatok között, ám a hasonló szituációkban megszokott nagy hallgatások és félbeszakadt mondatok helyett itt a mozgástér hiánya és az erősen korlátozott lehetőségekkel dolgozó operatőri munka ellenére nyersen lüktetnek a gyakorlatilag valós idejű történések, szélsőséges hangulatok között vergődik és k
Cory McAbee egy méltatlanul ismeretlen, amerikai függetlenfilmes (rendező, forgatókönyvíró, színész) és zenész, aki mindkettő hobbijában kreatív, önfejű és nagyon tehetséges szerző - a szívem egyik kitüntetett zugában tanyázik évek óta. Filmesként szerzői életművét építgeti (az American Astronaut és a Stingray Sam két hatalmas adósságom a Geekz blognak), zenészként intelligens humorú dalokat ír (a bandája neve The Billy Nayer Show), de biztonságos távolságban marad attól a bosszantóan modoros hipsterségtől, ami a művészileg és szövegileg az átlag zenekaroknál egyébként vállaltan nagyobb igényű lo-fi, hálószobapop és art-punk vonalat manapság oly gyakran jellemzi. Már a Stingray Sam forgalmazásával is kilépett a hagyományos terjesztési csatornák közül (ingyenesen megnézhető epizódonként jelentette meg a neten, csakúgy, mint egy évvel azelőtt Joss Whedon a Dr Horrible's Sing-Along Blogot), most pedig új, korszakalkotó lépésre szánta el magát: új, The Embalmer’s Tale című filmötletét a Captain Ahab's Motorcycle Club névre keresztelt klub/művész kollektíva segítségével szeretné elkészíteni. 
"Szar sört olcsón is ihatok!", fakadt ki egy jeles barátom, mikor az Erzsébet téri nyitott bisztróban egy hatszáz forint körüli Tuborg korsó árat pillantottunk meg egy ártáblán. Hasonló érzés kerített hatalmába engem is a nemes egyszerűséggel Riddick címre hallgató filmet, Richard B. Riddick karakterének immáron sokadik mozgóképes kalandját nézve. Ennyire bűnrossz, vizuálisan fárasztó, intellektuálisan nézőjén egyenesen erőszakot tevő filmet ugyanis sokkal kevesebb melóból és pénzből is meg lehetett volna csinálni, a maradékot pedig valami értelmesebbre költeni, például szobrot állítani David Hasselhoff mellszőrének vagy szimfonikus feldolgozást csinálni a Scooter életművéből - lényegében mindegy, csak ne ezt!
Továbbá: ha már egyszer egy csapat ember csapnivaló forgatókönyvből, vacak színészekkel, ráadásul úgy tűnik, kellő tőke nélkül nekiáll leforgatni egy potenciális bukást, 
Ha Neil Gaiman az osztálytársam lett volna általánosban, valószínűleg vagy azonnal összehaverkodunk, vagy utáltuk volna egymást. Könyvmoly voltam én is, abból a kínos fajtából, aki a focimeccsek és bunyók zajait száz méterről, egy fa alatt olvasgatva szerette hallgatni, és akit a tanárok örökké a pad alatt olvasásért szívattak. Ugyanakkor sosem volt merszem végleg hátat fordítani a szociális kötelezettségeknek, a semmiről folyó csevegéseknek vagy - később - a közös ebédekre szorítkozó ismeretségeknek. Rémületem magam számára is meglepő, sőt komikus volt, mikor ráébredtem: a felnőtt-társadalom nagy részét ugyanolyan sekély, unalmas emberek teszik ki, akik között gyerekként örökké elvegyülni próbáltam, hiszen végül is pontosan ők nőttek fel és nem változtak semmit, csak tehetősebbek és tán még erőszakosabbak 
Egyszer Londonban töltöttem pár napot, szokás szerint csórón, de aztán egy barátságos (szegről-végről ismerős) kocsmatársaság egyik tagja szállást ajánlott, így lett rá pénzem, hogy hozzájuk csapódjak inni. El is indultunk taxival valami illegálkocsmába (este 10 után a pubok zárva vannak), én meg egy darabig állati menőnek éreztem a helyzetet, csakhogy a srácok a taxiban nem arról kezdtek beszélgetni, hogy melyik sör a legfinomabb, ki mikor csempészte be utoljára vagy bármely más egészséges férfitémáról, hanem arról, hogy London mennyire unalmas, no de New York, az a tuti, ott karcolják a jövőt. És benne lehetett ebben a pozőrség meg a karrier-vágyaik (valami félamatőr britpop banda voltak), de az tuti, hogy Európa egyik legpezsgőbb városának éjszakai életét pásztázva az ablakból én nem igazán tudtam azonosulni a problémával. Aztán fél órával később, a kocsmai korsó-ár háromszorosáért ihatatlanra hűtött nulla-harminchármas sört kortyolgatva egy húsz négyzetméteres pincében, ahol rajtunk kívül csak egy öreg prosti unatkozott a sarokban, azt gondoltam magamban: bassza meg, de otthon lennék, Pesten, valamelyik jó kis krimóban.
Emlékszem, amikor kisgyerek koromban - talán általános iskolás sem voltam még - bementem szüleim szobájába, és feltettem az öregemnek a kérdést: "Apa, mi az az internet?", ő meg magyarázni kezdett valamit sok-sok hálózatba kötött számítógépről. Azt hiszem, nem sok fogalmunk volt akkoriban (a 90-es évek első felében), hogy mennyire át fogja formálni a net hétköznapi életterünket, gondolkodásmódunkat, kultúránkat és kommunikációs készségeinket, de az elsőként eszmélő vizionáriusok is csak bátor és kissé ködös analógiák mentén tapogatóztak a téma körül még egy évtizeddel korábban.
Jóleső érzés, ha Kapitalizmus Kapitány hálás geek-minionjainak golyóit masszírozza egy-egy imádott univerzumot bővítő művel, márpedig a Deus Ex játék világa, maroknyi kiváltságos másikkal, mindenképp a figyelemre-rajongásra érdemesek közé tartozik. A cyberpunk politikai cinizmusa, az önmérsékletre képtelen nyugati civilizációk várható "luxushab-a-lepusztultságon" hangulata, a technokrata übermenschek több ezer éve mitizált határokat áttörő puzzle-teste, egyszóval az összes fontos toposz mind megvan benne, és mellé a valószerűséget növelő töméntelen szubtext, mellékküldetés. Sikerének titka nem utolsósorban a többféle, igencsak különböző lehetséges játékstílus sugallata is: ami elérhető, ami megúszható, ami a másik fölé helyezhet minket, azt az embereket akarni és birtokolni fogják. ("If you know about the Game, you are playing the Game", ahogy a mindfucker graffitibölcsesség mondja.)
Mindig öröm egy hazai képregény megjelenése, hát még ha egy terjedelmesebb darabról van szó, melyet ráadásul a Libri könyvkiadó dob piacra: ilyenkor feléled az emberben a remény, hogy a képregény elfoglalhatja méltó helyét a polcokon, akár az irodalom címszó alá soroljuk be, akár méltó módon önállóan beszélünk e művészeti ágról, mint ahogy a könyvesboltokban is saját polcot szokott kapni. A képregény ráadásul Hegedűs Márton egyemberes, lelkesedésből és... szóval valószínűleg főleg lelkesedésből végigvitt projektje volt, és minden kockáján érezni az odaadást úgy a médium, mint a témái, a történet főbb alkotóelemei iránt. A cselekmény egy határozottan Egyesült Államok-szerű, félig fiktív, múltbeli elemeket jövőbéli látomásokkal keverő helyszínen játszódik, ahol tökös rockabilly motívumok elegyednek a végtelen országutak és a vándor életmód jenki lelki alapvetéseivel; a jazz zene divatos, de már létezik technológia a hús egybeforrasztásához a vassal, a járgánnyal. És az egésznek mégis van valami magyar íze - mintha egy James Dean-rajongó, de cronenbergi rémképekkel fertőzött, és Hobó koncerteken nevelkedett magyar rendező tervezte volna leforgatni China Miéville forgatókönyve alapján, Mississippiben, a 21. század sokadik évtizedében.
A horror-vígjáték igen trükkös műfaj, mert a helyzetkomikumok magas száma és a karakterek tréfás eltúlzása könnyen megöli a feszült, rettegést keltő hangulatot. Ennek ellenére a próbálkozások száma nem csekély, de kevesen tudják megközelíteni a legjobbakat (van, ki a Hullajót tartja a trónra érdemesnek, én a magam részéről a Haláli hullák hajnalára szavazok).
A magyar sci-fi olyan, mint a becsületes pesti pincér: találkoztál már olyannal, aki talán látott egyet valamikor, de ahhoz mégiscsak túl kevés van belőle, hogy saját kategóriát nyissunk nekik.
A képeslap-romantikával átitatott Ázsia-imádat ugyanúgy a nyolcvanas évek báját öregbíti, mint a keménytökű rosszfiúk fekete izompólóra felvett zakói, a levehetetlen napszemüvegek vagy a kócos hajú nyakig farmer csajok: tinifiúk Kung Fu stílusban csapkodták egymást a suli udvarán, csajok a nyugati titkosügynökök fejét elcsavaró keleti gésa-szépségekre irigykedtek, sőt még Van Damme és Steven Seagal is ázsiai harcművész akart lenni – és akkor a nindzsákról még nem is beszéltünk. Igaz ugyan, hogy a jobbára a B-kategória kelléktárába sorolódó karakterek és kultúrális mozaik-darabkák hitelessége egy kínai gyártósoron fröccsöntött neonszínű Buddha nyakláncéval vetekedett, de zabáltuk őket így is.
Pont tegnap néztem meg, ha nem is nagy várakozással, de mindenképpen jó szórakozást remélve, a Femme Fatale-t, amely egy túlértékelt rendező egyik legrosszabb filmjének bizonyult. Az igazsághoz persze hozzátartozik: annyi exploitív meztelenség még éppen van benne, hogy ne lehessen mondani, nem nyújt semmi szórakoztatást egy hétfőtől megfáradt férfiembernek, de szeretni azért mégsem lehet, mert összeszedetlen, következetlen, ostoba és pofátlanul didaktikus.
Van egy japán film, Suicide Club című, amely lenyűgöző erejű jelenettel indul: 
Ritkán van olyan program Budapesten, amiről aztán teljesen egyértelmű, hogy tisztavérű geek-ek hatalmas tömegét fogja vonzani - ha úgy tetszik, kötelező esemény. (A Ghost In The Shell premier ugrik be példaként, vagy a témájában is kapcsolódó 
Most induló KIBERKEDD című rovatunkban klasszikus és kevésbé ismert sci-fi műveket rántunk virtuális mikroszkópunk alá,különös tekintettel cyberpunk filmekre, könyvekre és képregényekre. Kommentben hadba szállni és célpontokat ajánlani ér!
Huszonegy gramm. Azt mondják, ennyi az emberi lélek súlya. Vagy egy minőségibb papírlapnak. Az Oszama főhőse vékonyabb az utóbbinál: Joe-nak hívják, magánnyomozó, whisky-t 
Szeretem, ha egy könyv már az alapötletével megfog, mert egész egyszerűen annyi érdekes könyv, képregény és tucat más médiumban elmesélt történet szerepel a listámon, hogy egyre nehezebbnek érzem türelmesen időt adni a nehezebben induló alkotásoknak, kivéve, ha nagyon bízok a szerző(k)ben. Ez persze közös élménye minden jóravaló geeknek, sőt minden olyan internet-használónak, akinek van legalább 1 db érdeklődési köre. A probléma csak az, hogy az ötletes indulást sokszor a fantasztikus könyvek tág műfaji határai között is csak nyögve-nyelősen navigálni képes, klisés kivitelezés követi.
Bevallom, nemrég találtam csak rá Simenonra, pedig ifjabb koromban (na, ezen a többiek most biztos röhögnek) faltam a detektívtörténeteket és a krimiket. Imádtam Conan Doyle-t, megvolt az Agatha Christie korszakom is, megtaláltam Poe klaszikusait, később azonban elkezdtem bizonyos értelemben túlfeszítettnek, túl romantikusnak érezni a különleges nyomozási módszereket, a zseniális meglátásokat, a kitalálhatatlanságuk miatt megsejthető váratlan befejezéseket. Mert az élet nem ilyen, vagy csak nagyon ritkán ilyen, mint ahogy az igazi noir sem fekete-fehér, mert a bűn éppen attól ijesztő, hogy nem éjfekete, hanem mindenkiben ott lapul és mindenki szürke, a rendőri munka pedig minden bizonnyal sokkal nagyobb részt bürokrácia, mint automata fegyverek teli tárjainak kiürítése punk hajú dél-amerikaiakra vagy ökölpárbaj szőke orosz testépítőkkel repülőgépek hajtóművei előtt állva...
A történet is ismerősen indul: a gazdag, sikeres színészt a véletlen sodorja össze egy csinos rajongójával, ki szintén a mozgóképek világába vágyakozik, s bája, tánctudása hamarosan szerepet is szerez neki. Mr Valentin úriember, de feleségével rossz a viszonya, Peppy Miller viszont elbűvölő, fiatal, csinos és még rajong is érte. A várható következmények pedig legalább annyi gondot zúdítanak a filmsztár nyakába, mint a "rettegett" új médium, a hangosfilm megérkezése. ("A közönség friss húst kíván, márpedig a közönség sohasem téved, George", mondja John Goodman hollywoodi nagykutya karaktere vállvonogatva, szájában kötelező szivarral, szeláví!-fejjel.) Az árral szemben úszókkal pedig tudjuk, mi történik...
Nagyon szeretem a meséket. Gyerekkoromban is szerettem őket. Szociológusok tanulmányaiban és szakkönyvekben feldolgozott téma, hogy miként jön létre egy nép mese-kincstára, hogyan rétegződnek egymásra egy adott területen belül a népmesék, a városi történetek… Lényegében: hogyan dolgozzák fel a fölnőttek a világ szabályait, következetlenségeit, és hogyan adják át azt egyszerűsítve, a formálatlanabb gyermeki tudat számára becsomagolva a következő generációnak. De én nem bánom, hogy erre a területre sosem tudtam ennyire tudatosan, analitikus igénnyel nézni, mert a legszebb élményeim mindig kicsit titokzatosak, lényegében gyermekiek maradtak. Talán ezért lettem „geek”. Talán mindannyiunkra igaz ez, nem tudom. Hagyjuk magunkat elvarázsolni, hagyjuk az Eszünket félreállni, utat adni a teremtő erőnek, a Képzeletünknek.
A történet azután olykor szembemegy az elvárásokkal, máskor nagyjából megfelel nekik, például egy előre sejthető és valóban bekövetkező deus ex machina fordulat formájában, de néhol úgy éreztem, magyarázat nélkül is világos volna még egy fiatalabb korú olvasó számára is a cselekmény viszonyulása az adott műfaji kliséhez, legyen az „juszt se!” ellenszegülés vagy éppen az adott toposz (megfelelő arányérzékkel való alkalmazás esetén egyébként sem elítélhető, sőt részben elvárt) felhasználása.
Az Árnyak az Animus Kiadó "Skandináv krimik" sorozatában látott napvilágot, de véleményem szerint sokkal közelibb rokona a klasszikus görög drámáknak, mint a "ki tette?" kérdés feszültségére építő, vagy éppen a legősibb, legegyértelműbb emberi bűn, a gyilkosság elkövetésének indítékait, körülményeit és következményeit boncolgató krimiknek. Nem azt elemzi, hogy hogyan jut el egy ember a gyilkosságig és hogyan hat rá tette utólag; vizsgálódásának középpontjában sokkal inkább szereplőinek lelkiállapota áll, hangsúllyal a szó második részén.
Egy évvel a Nem vénnek való vidék után kijött egy Red című film (amit azóta is nehézkes másoknak ajánlani, mert mindenki a tavalyi hollywoodi komédiára asszociál). Cselekményében és megjelenésében is végtelenül egyszerű volt. Egy öreg fickóról szólt, akinek pár fiatal srác kinyírja a kutyáját, és ez nem hagyja nyugodni őt. Százszor stilizáltabb és kiélezettebb bosszútörténeteket is láttunk már, mégis őrülten hatásos volt, mert rendelkezett azzal a komor, sorsszerű, civilizált világunk máza által rejtett, de belőlünk kiirthatatlan őserővel, ami miatt két férfi néha egymásnak megy, hogy vért fakasszon. Ez az embernél-istennél erősebb természeti törvény tette annyira hatásossá az említett Coen-filmet is (ahogy McCarthy minden regényét), és emiatt akkora gyomros a szintén igen puritán, de a Redtől még jobb Winter's Bone. Csak itt a gyengébbik(?) nemé a főszerep...
A balladaszerű történetvezetés és az információvisszatartás módszere a karakterek bemutatásától a konkrét, kézzelfogható kérdésekig (mi történt az apával? miért viselkedik mindenki olyan furcsán? mit mer kockára tenni hősnőnk, hogy megtudja az igazságot?) megtölti az egyszerű képeket, a zárkózott arcokat, és hihetetlenül intenzív feszültséggel ruházza fel a filmet. Minden, amit egy hasonló történetben megszoktunk, és itt nincs - a könnyes jelenetekben csúcsosodó melodráma, az amerikai szellem számára szent morális Igazság keresése -, éppen hiányával teszi még erősebbé a suta beszélgetéseket, a csupasz gesztusokat, a sétálós átvezető jeleneteket, a kiismerhetetlen pillantásokat. Ez a lány csak enni akar, és enni adni a családjának. És ehhez szenvednie kell, és másoknak szenvedést okoznia.
A Kells titka kedves, ám kissé túlságosan is eklektikus mese. A helyszín egy apátság, ahol a szerzetesek legszívesebben minden idejüket kódexek írásával és illusztrálásával töltenék, ám vezetőjük az aranyért portyázó és fosztogató északi népek támadásától tartva minden erejét és minden szabad embert felhasználva egy hatalmas fal építésén fáradozik. Unokatestvére Brendan, a tizenéves főhős, aki eleinte próbálja enyhíteni a feszültséget közte és a szerzetesek között, ám mikor Aidan testvér, a legendás kódexfestő az apátságba érkezik, magával ragadja a félkész, csodálatos könyv varázsa, és nagybátyja ellen fordul. A támadás végül valóban bekövetkezik, ám Brendan legnagyobb problémája mégis a befejezetlen könyv a különleges oldallal, amit úgy tűnik, ő hivatott megfesteni.
A One Piece: Erős Világ ettől minden ízében különböző élmény volt, melyre a közönség különböző csoportja valószínűleg egészen másképp tekintettek. Egy több száz részes anime-sorozathoz készült ugyanis a film, méghozzá szám szerint a tizedikként. Na már most, aki a sorozatot nem ismeri, az egészen biztosan úgy nézett a moziban, mint Rozi ugyanott (egy ilyen cipőben járó újságíró ismerősöm a film után megkérdezte: ez most mennyire számított jónak?), aki pedig a One Piece keményvonalas rajongója, igazi jól informált „belsősként” ülhetett be a vetítésre, temérdek kényeztetésre számítva magától a sorozat szülőatyjától, Eiichiro Odától.
Hasonló témákhoz nyúlt az ötletes animációs megoldásokkal dolgozó, ám kelletténél éppen kétszer hosszabb 
.jpg)
Kering egy meglehetősen heves indulatokat keltő szerepjáték a neten. Pár száz kilobájt az egész, a 90-es évek elejét idéző szöveges kezelőfelülettel. A játszható karakter egy névtelen-arctalan CIA ügynök, akinek egy ismeretlen férfi kínvallatása a feladata. Nem tudjuk, mivel vádolják, illetve hivatalosan nem is vádolják, mert akkor nem egy eldugott pincében ülne egy székhez kötözve. Ha úgy szeretnénk, tarthatjuk őt országunk biztonságát fenyegető elszánt terroristának vagy akár hazaáruló politikusnak is, nincs jelentősége: a mi feladatunk csupán annyi, hogy szisztematikusan minél több fizikai fájdalomnak vessük alá az elgyötört férfit, hogy végül Bevalljon Mindent. És ennyit tud az egész program. Apránként, porcikánként redukálhatjuk öntudatlan ronccsá a foglyot, egyszerű szöveges parancsok begépelésével (melyeket saját magunktól kell kitalálni, nincs semmilyen “help menü”), de mindent csak egyszer tehetünk meg vele. Ha elfáradunk vagy kimerítettük kreativitásunkat, befejezhetjük a "játékot", a program pedig megmondja, hogy a kétszázvalahány-féle kínzási módszerből hányat találtunk meg.
Nagyobb baj azonban, hogy Nacume érdemben semmit sem tud hozzátenni a sötét lovag karakteréhez, amit ne láttunk volna már: hiába szélesebb a már-már disszociatív személyiségzavarként azonosítható hasadék a Wayne-személyiségek között, mint eddig bármikor, az öntudat fenyegetettsége nehezen átérezhető. A drámai dialógusok és monológok, a sablonos képi metaforák, valamint a harcjelenetek látványos, jelképes pózai valóban színházat idéznek, vélhetően a koncepció szerves részét képezve, ám egyúttal erős elidegenítő hatásuk is van. Batman egyéniségének fenyegetettsége ezúttal nem belülről emésztő intim pokolra, inkább egy kontrasztosan megvilágított, színpadias, poros rémfilmre emlékeztet az 50-es évekből, amiben ma már semmi ijesztő nincs.
A műfaji filmeknek megvannak a maguk jellegzetes, kifogyhatatlan energiájú feszültségforrásai, amik bármilyen történetnek meg tudják adni a szükséges töltést. Ami a tinivígjátékoknak a szüzesség elvesztése és a slasher-horroroknak a heveny sorozatgyilkolási hajlammá fejlődő gyermekkori trauma lehet, az a bűnfilmeknek a tiszta élet reményben végrehajtott utolsó nagy meló, a család szentségével ellenszegülő személyes vágyak vagy éppen a sehová sem vezető, mégis legyőzhetetlen bosszúvágy. A belső kör nem átallja rögtön mind a három zsánerelemet felhasználni, megfejelve egy problémás apa-fiú kapcsolattal, és legnagyobb erénye éppen az, hogy görcsös eredetiségre törekvés helyett őszintén felvállalja a műfaji sablonokat, sikerrel építve őket harmonikus egésszé.
A belső kör szereplői egyszerű, világos indíttatású emberek, és a hangsúly az embereken van: esendőek, többé-kevésbé tisztában vannak hibáikkal, de készek – talán szakmájukból is adódó – fatalizmussal menni előre, engedelmeskedve az őket körülvevő törvényeknek, hasztalan viaskodva a józan ésszel. Ezt a kíméletlenül szomorú világot tökéletesen festik alá a disszonáns, merengő zongoratémák is, és a színészek is remekelnek: ott van Reno kiöregedett karaktere és bikaszerű jelleme, ahogy belül emészti magát
Volt idő, amikor töménytelen mennyiségben, válogatás nélkül faltam a fantasy és sci-fi regényeket: mindegy volt, hogy minőségi műről van szó, a tizedik Dűne-másolatról vagy a századik Tolkien-nyúlásról. Előbb-utóbb azonban besokall az ember, újat akar és igazit, így hát finnyásan válogat és egyre óvatosabban áldoz (áldoz! milyen kifejező szó!) szabadidejéből egy ismeretlen könyvre..jpg)
Újabb szép példája született a különféle popkulturális médiumok közötti átjárhatóságnak - vagy, kevésbé elegánsan fogalmazva, Hollywood újabb szobrot épített az amerikai szórakoztató-ipar ötlettelenségének. A titánok harca (Clash Of The Titans) ugyanis bár alapvetően az azonos című 1981-es fantasztikus film újrafeldolgozása, mégis több vonatkozásban sokkal inkább emlékeztet a God Of War című videojáték-sikerszériára (nagyon konkrét jelenet-nyúlásokra kell itt gondolni), melynek legújabb képviselője túl van egymillió eladott példányon a PlayStation 3 konzolon. 
Bármit! Ma, az Álomgyárból Pénzgyárrá avanzsálódott Hollywoodban már úgyis az a tét, hogy beül-e elég néző legalább egyszer a filmre, hogy megtérüljön a rengeteg CGI borsos ára. És be fog, mert csábítanak a monumentális harcjelenetek, meg persze bizsergető az újra felkapott 3D-s technológia is, az Avatár farvizén sokan el tudnak evickélni.
.jpg)
.jpg)
Van egy csomó szépirodalmi író, akiknek a szövegei egyenesen a filmvászonra kívánkoznak. Ott vannak Rejtő regényei, zseniális karaktereivel és párbeszédekben elsütött nyelvi leleményeivel (csak neki megvolt az a balszerencséje, hogy rossz helyre és rossz időben született), vagy mondjuk Raymond Chandler, forgatókönyvbarát valós idejű cselekményvezetésével, tökös beszólások tömkelegével és cinikusan maszkulin férfifiguráival (remek noirjait tisztességgel filmre is vitték persze). Mások, nem kevésbé nagy hatású írók, gyakorlatilag adaptálhatatlanok: Lovecraft finom szövésű horrorja például rendre szétszakadt vagy felismerhetetlenné mutálódott vérszomjas és kézzelfogható – azaz megmutatható – rettenetre áhítozó, mohó rendezők kezei között. William Gibson is az utóbbiak közé tartozik, bár a későbbiekben a cyberpunk műfaj, melynek születésében múlhatatlan érdemei vannak, jópár popkulturális remekművet életre hívott.
Két nagy probléma van a filmmel: a túlzsúfoltság és az értelmetlenül csapongó cselekmény. Épkézláb forgatókönyv híján – melynek írója nehezen ítélhető el Gibson novellájának meggyalázásáért, lévén mindkettőt ő írta – a Johnny Mnemonic inkább a külsőségekben tobzódik: átveszi a legbárgyúbb csavarokat és műfaji sablonokat a 80-as évek akciófilmjeitől és sci-fijeitől (Dolph Lundgren szerepeltetése sokat elárul), telipumpálva a sztorit felesleges lövöldözésekkel (jellemző módon az eredetileg még „very technical boy”-ként jellemzett Johnny itt többször menti meg telidrótozott testőrnőjét, mint fordítva). Az ezekre rálicitálni kívánó nagyszabású film végi összecsapás pedig felváltja a novella legjobb pillanatát, a lehengerlően zseniális ötletre épülő („…Kulturális sokkal ölte meg őt.”) záró küzdelmet.
És így hiába az agyi chip okos metaforája (információs túlterheltség, azaz az információ begyűjtése helyett a szelekció felértékelődése – Gibson talán mindenkinél előbb észrevette ezt), hiába a internacionális nagyvállalatok működésének továbbgondolása (tessék utánanézni, hogy a japán rendőrségnek hogy fő a feje, amiért a fehérgalléros jakuzák nagyvállalatait olyan nehéz megkülönböztetni a tisztessége, azaz csupán az üzleti mélyvíz nagyhalainak szokványos gengszterkedéseit meglépő mamutcégektől), a film leginkább csak a cyberpunk-rajongó konzolzsokéknak fog bejönni. Ők értékelni fogják a VR-cuccokat (a kesztyűt és a szemüveget, mint a billentyűzetnél felhasználóbarátabb ember-gép interface hardvert). A kevésbé technológia-mániás geekeket viszont csak azok az ajándék percek fogják szórakoztatni, amikben kisebb szerepekben igazi kult színészek (Udo Kier, Takeshi Kitano) tűnnek fel.
