Usagi az abszolút Jó. Tűpontos morális mérce, megingathatatlan erkölcsi szobor, az élet, az ártatlanság, a szépség szerelmese és védelmezője. Ha ez egy kicsit giccsesen, túlzóan hangzik, és nem kifejezetten izgalmasan, az csak azért van, mert az ember – köszönhetően főleg a piacot elárasztó amerikai művészetnek – hajlamos „nyugatisan” gondolkodni. Amiben a tengerentúli és a keleti kultúra metszéspontján manőverező Stan Sakai mérföldekkel jár államokbeli kollégái előtt, az pont az efféle abszolútumoknak a megkapóan természetes ábrázolása. Usagi lényege, hogy bár lépten-nyomon segíti az ártatlanokat (kedvességgel, munkával vagy karddal, amire szükség van), és egy pillanatig sem habozik szembeszállni a gonosszal, legyen akármekkora túlerőben, nem dicsfényben fürdőző hős. Mindez számára annyi, mint másnak munkába indulni. Nem is – annyi, mint kifújni az orrát, mint egyik lábát tenni a másik után, mint lélegezni. Számára ezt jelenti az élet.
És ha nem volna ennyi tennivaló, ha nem kellene kardjával osztania az igazságot a világban, akkor csak vándorolna, élvezné a tájat, az emberek társaságát, az életet. A gazdátlan (nyúl)szamuráj, Usagi, mindenekfelett békét és megnyugvást keres. Sorozatának 10. kötetében ízelítőt kapunk abból, hogy mi lenne, ha megtalálná. Mondjuk, algát termesztene (a Kaiszo egy újabb érdekes és érzékletes "ismeretterjesztés" a korabeli társadalomról, életmódról), vagy épp bármilyen más, szükséges munkát végezne ott, amerre jár. Persze pusztán ebből nem lehet hosszú távon moralitástörténeteket írni, meg egyébként is, a világ egy kicsit zűrösebb hely ennél, így Sakai újra és újra nindzsákat, útonállókat és korrupt törvényszolgákat hoz Usagi nyakára. De a harcok között és alatt is áthatja a könyvet az a bámulatos tisztaság és egyszerűség, ami egyszerre jellemző a főszereplő lelkére és az író-rajzoló meseszövési technikájára.
Az Élet és halál között a nyúlszamuráj kalandgyűjteményeinek egyik legkevésbé konzisztens darabja. A sok rövid sztoriból összeálló kötet csak tessék-lássék alkot egészet, az egyes történetek között nagyon halovány, vagy olykor semmiféle kapcsolat nincsen, nemhogy tartalmi, de néha még tematikai értelemben sem. A Fekete lélek a többitől teljesen elütő horrorisztikus felhangok mellett még azért is kilóg a sorból, mert Usagi egy pillanatra sem bukkan fel benne (karaktereivel később még találkozunk majd), A bonc története pedig egy szimpla, de erőteljes, szűk négy oldalával is katartikus példázat a becsületről és a szamurájkódexről. A többi sztoriban a főhős a szokásos igazságtalanságokat gyógyítja kardjának élével, jellemzően egy-egy visszatérő figura segítségével (Kicune, Csizu).
A kevés átívelő szál miatt a 10. kötet nem olyan emlékezetes, mint az eposzi léptékű Körök vagy Daisó, de megvan a maga funkciója, már csak azért is, mert szükség van kisebb, „egyszerűbb” sztorikra is az említett nagyok között. És Sakai kihasználja ezt az alkalmat a múlt felelevenítésére, Usagi karakterének újrabemutatására: a kezdő oldalak felvázolják a főhős hátterét és jellemét, így az utána következő, minden előismeret nélkül is élvezhető pikareszk sztorik a teljesen új olvasók számára is egy ideális belépési pontot jelentenek a nyúlszamuráj világba. Igen, jól hallottad, nincs kifogás, nincs „de ez már tíz kötet, az túl sok” nyavalygás. Mész, veszed, olvasod, örülsz.
Teljes svunggal akartam magam belevetni a Sjöwall-Wahlöö páros legendás krimisorozatába, amelyet általában a Martin Beck-szériaként szeretnek emlegetni, helytelenül (Beck csak egyike a regények állandó főhőseinek.) Meglehetős meglepetésként ért, hogy összesen kettőt adtak ki nálunk a tízből: az ehelyütt tárgyaltat és egyik remekművüket, a Gyilkos a háztetőn-t (utóbbit már nem a Fekete-, hanem az Albatrosz-sorozatban.)
Az, hogy a magyar könyvkiadás ennyire elhanyagolta Sjöwallékat (élettársak voltak; a férfi, Per Wahlöö harmincöt éve halott, azóta az asszony egyetlen könyvet sem írt) egyrészt azért meglepő, mert az európai krimi, mint műfaj többek között nekik köszönheti mai formáját, másrészt meg azért sajnálatos, mivel a könyveik eszméletlenül jók.
Mostanában a skandináv krimik nagyon mennek, elég csak Stieg Larsson brutálisan sikeres Millennium-trilógiájára, Henning Mankell Wallender-regényeire vagy az izlandi Arnaldur Indridason Sveinsson-krimijeire gondolni. Tisztességesen megírt, modern munkák, tele olyasmivel, amit mára az olvasók kötelezően elvárnak a skandináv krimiktől: zord időjárást, zárkózott embereket tele emocionális problémákkal, szadizmust és mazochizmust, valamint piába menekülést doszt.
Na most Sjöwallék szintén valami hasonlóban utaztak (igaz ugyan, hogy a szexuális deviancia, a korszellemnek megfelelően, messze nincs túlreprezentálva a munkáikban, ettől függetlenül előfordul), mégis, jobban csinálták mindenkinél. A Beck-széria darabjai rendkívül ügyesen kiegyensúlyozott regények - míg a modern skandináv detektívek történetei vagy túlságosan komorak, vagy patológiásan kegyetlenek (vagy csak éppenséggel unalmasak), addig Beck és kollégái, a stockholmi gyilkossági csoport detektívjei egy realista, teljesen életszerű közegben mozognak, valós magánéleti problémákkal küzdenek, gondjaik és örömeik pontosan olyanok, mint bármelyikőnkéi. Nem esnek túlzásokba.
Sjöwall és Wahlöö saját bevallása szerint marxista szempontból szeretett volna a nagyvárosi bűnözés és bűnüldözés problémájához közelíteni, és könyveik segítségével szociális látleletet adni a hatvanas-hetvenes évek urbánus káoszáról. Mint mission statement, ez szinte kiáltványként hat - szerencsére könnyű kézzel vitelezik ki céljukat, egy-két egyértelműen agitprop bekezdésen kívül szélsőbalos nézeteik nem bukkannak felszínre, sőt. Tökéletes beleérzéssel viszonyulnak a rendőri munkához, és emberként festik meg a zsarukat, ami persze azt is jelenti, hogy a ló túlsó oldalára sem esnek át, és romantizálni sem romantizálják a figuráikat. Beck és kollégái igen gyakran viselkednek bután, sőt, rohadék módjára, nemcsak a gyanúsítottakkal, de egymással is. A melóval jár. Ám legyenek bármilyen személyiségek is - Kollberg egy pitiáner tetű, Larsson egy türelmetlen seggfej vagy éppen Beck, akinél unalmasabb fickót elképzelni sem lehetne - egyvalami közös bennük. Őrülten jó detektívek.
Az elveszett tűzoltóautó egy ház felrobbanásával indul. A szerencsétlenségben több ember is életét veszti, és a rendőrök már épp dobnák az ügyet, amikor kiderül, hogy a tüzet egy apró, maszek detonátor indította be. A nyomozás menetét Sjöwallék részletesen, pontosan tárják elénk - újságírók voltak mindketten -, és a detektívek magánéleti gubancainak feltárásával, interakciójuk finom humorával és a személyiségeik különbségéből adódó feszültséggel remekül kidíszítik a szinte egész Skandináviát átszövő krimit. Csak miután befejezi az ember a könyvet, azután eszmél rá, micsoda elegáns, precíz, tökéletesen kimunkált regény.
Utóiratként megjegyezném, hogy a Beck-regényekből a mai napig tucatnyi filmfeldolgozás készült, még Bacsó Péter is rendezett egyet. A koprodukciónak A svéd, akinek nyoma veszett volt a címe.
Amikor először hallottam ennek a filmnek a készítéséről, úgy voltam vele, hogy valószínűleg vagy nagyon jó lesz, vagy nagyon rossz (az esélyek úgy kb. 10-90 arányban oszlottak meg). Nem lett igazam: a ’82-es Carpenter-klasszikus prequelnek álcázott remake-e tömény középszer, az a fajta, ami után egy „na és aztán” vállrándítással jövök ki a moziból. Most mondjam, hogy jobb lett volna, ha inkább nagyon szar? Akkor legalább emlékeznék rá még jövő ilyenkor is.
A remake prequel annak a norvég, sarkvidéki kutatócsoportnak a történetét meséli el, aminek Kurt Russell és társai a ’82-es filmben már csak a maradványait találták meg. De mivel szegény jenki nézőket nem lehet holmi európai bagázs viszontagságaival traktálni, a rejtélyes űrhajóra bukkanó csapat az államokból kér értő segítséget Dr. Kate Lloyd személyében (merthogy Norvégiának nincsenek valamirevaló tudósai). A Földre pottyant jármű százezer éve jégbe fagyott túlélőjét, mint kiderül, nagy hiba elvinni a kutatóbázisra, mert ott természetesen elszabadul, és izgalmas univerzális játékokra kényszeríti az embereket, úgymint fogócska, bújócska, „ki kicsoda”.
Nem meglepő módon, A dolog teljes egészében Carpenter klasszikusának megoldásait hasznosítja újra. Hivatalosan ugyan prequel, és kezdve a főszereplőjével, aki kizárólag azért nő, hogy senki ne akarja Kurt Russellhez hasonlítani (szegény Mary Elisabeth Winsteadnek annyi szerepet sem írtak, amennyit a ’82-es legutolsó mellékszereplőjének, pedig már Carpenter művét sem a hejdenagyon rétegzett karakterei miatt szerettük), a helikopteres-kutyaüldözős epilógusáig, amit a kapcsolódási pont kedvéért ad hoc módon ragasztanak a finálé után, mindent meg is tesz, hogy annak tűnjön. De valójában a legegyszerűbb, legszégyentelenebb remake, ami konkrét jeleneteket és cselekményelemeket nyúl le az „eredetiből” (még egy nem túl meggyőző Russell-utánzatot is kapunk Joel Edgerton személyében) – persze anélkül, hogy bármit hozzátenne.
Ennek ellenére is működik egy darabig: a vértesztet helyettesítő fogtömésteszt közel olyan feszült, mint az eredetiben, a „ki a lény, és ki az ember” játék sokadszorra eljátszva is vérfagyasztó, a sarkvidéki atmoszférát a jobb jelenetekben szinte vágni lehet, és úgy általában, az elsőfilmes Matthijs van Heijningen Jr. meglepően ügyesen (és egy kicsit szimpatikusan oldschoolan) vezényli a stábot, az operatőrtől a vágón át a norvég mellékszereplőkig. A film végül a forgatókönyvön vérzik el. A dramaturgiai zökkenők és az üres karakterek még hagyján, de az, hogy A dolog az utolsó harmadára levetkőzi minden markáns identitását, vagyis elsöpörve a pszichológiai-bizalmi aspektusokat, egy szörnnyel, sötét helyiségekben való kergetőzéssé, s így tucathorrorrá degradálóik, megbocsáthatatlan (az űrhajóbeli finálé ráadásul jégcsákánnyal bassza szét az említett sarkvidéki atmoszférát).
Maga a címszereplő vagy nagyon jól néz ki, vagy (köszönhetően a helyenként igen gyenge CGI-nak) nagyon rosszul, viszont még előbbi esetben sem képes az alaktalan-formátlan, gusztustalan iszonyatmasszát arra a gyomorgörcsszintre emelni, amin a ’82-es film horrorjelenetei a mai napig vannak (az abban látott, kétarcú rém jár ehhez a legközelebb, amit viszont túl sokáig mutogatnak, és túl triviális körülmények közt). És persze a remake prequel kiábrándítóan sokszor él olcsó ijesztgetésekkel, tolerálhatatlanul sikongó zenével, és olyan fogásokkal, amik már tíz éve is elavultak voltak (megmozdul a „fal” a főszereplő mögött, vagy: ha zajt hallasz magad mögül, miközben tudod, hogy egy szörnnyel vagy egy helyiségben, akkor fél percig tart, amíg megfordulsz, mert annyira be vagy szarva).
Olyan ez a film, mint a főszereplője: látszólag tökéletes másolat, úgy tűnik, hogy megvan benne minden, ami az eredetit azzá tette, ami, de a teszten már nem megy át. Inkonzisztens, önálló életre kelő darabokra esik szét, amik futnak, amerre látnak, amíg emlékezetünk tisztítótüzében jól megérdemelten el nem hamvadnak.
A legújabb, színes-szagos, gyönyörű(?) hongkongi-kínai koprodukcióban készült wuxia csodáról, azaz a The Sorcerer and the White Snake-ről tulajdonképpen nem is érdemes kritikát írni, hiszen elég csak belinkelni hozzá az A Chinese Fairy Tale-ról írottakat és az abban olvasottak betűről betűre igazak rá. Szerencsére azért annál a remekműnél jobban sikerült, bár azért ez nem túl nagy eredmény.
Papíron Ching Siu-tung legújabb rendezése nagyon jól mutat. Már maga Ching is egy legenda, akinek a 80-as és 90-es évekből sok felejthetetlen klasszikus (pl. a Chinese Ghost Story trilógia, a Swordsman filmek, stb.) fűződik a nevéhez. Hozzá kell tenni azonban, hogy az elmúlt 10 évben alig rendezett valamit (Naked Weapon, An Empress and the Warriors) és azok sem lettek túl nagy dobások. A szereposztás sem akármilyen, hiszen Jet Li-t sikerült megnyerni a szerzetes szerepére, a mellékszereplők között pedig Vivian Hsu, Charlene Choi, Miriam Yeung, Chapman To és Lam Suet is feltűnik, míg a mandarin vonalat a popsztár Eva Huang és Wen Zhang képviseli.
A fehér kígyó története az egyik legtöbbször feldolgozott kínai legenda, aminek különféle variációit szinte minden kínai ismeri. Érdekes módon a filmes feldolgozások közül az egyik legelső a japán Toho nevéhez fűződik 1956-ból és az első színes anime 1958-ban is ezt a történetet dolgozta fel. A leghíresebb feldolgozás azonban egyértelműen Tsui Hark 1993-as Green Snake-je, ami abból a szempontból is különleges, hogy nem a fehér, hanem a zöld kígyó szemszögéből mutatja be a történetet. Sajnos óhatatlan, hogy az ember az új változatot is a Green Snake-hez hasonlítsa és akárcsak a többi felújított mozi (Chinese Fairy Tale, Sex & Zen 3D) esetében volt, sajnos ez is csalódás.
Ennek persze több oka van. Az első és legfontosabb a koncepció. Valójában a sztori csúnyán háttérbe van szorítva a számítógépes animációkkal feltuningolt látványvilág mögött, azaz sokkal inkább kap a néző egy kissé kétes minőségű technikai bemutatót, mintsem egy korrekt történetet. Ez főleg annak fényében furcsa, hogy valójában a számítógépes trükkök színvonala jóindulattal is csak közepesnek mondható, semmi újat, vagy rendkívülit nem vonultatnak fel közöttük. A fantázialények kidolgozottsága felemás, a repülő lények mintha különféle amerikai fantasy mozikból lennének importálva (egyikükkel ráadásul Jet Li egy az egyben Gandalfot idézve harcol), a csábító rókadémonok teljesen korrektek, a kígyók kivitelezése viszont gyenge, egy pillanatra sem vetül fel a nézőben, hogy valódi lényeket lát. Ezeknél is illúziórombolóbbak azonban a debil beszélő kisállatok, amik mintha valamelyik Disney rajzfilmből keveredtek volna ide. Cuki nyuszi, béna teknős és nagyon lopottnak tűnő patkány (L’ecsó) színesíti ezeket a figurákat, amik beemelése a történetbe csak annyi értelmet hordoz, hogy néhány hongkongi sztár cameo szerephez jusson.
Modern wuxia történethez méltóan(?) valódi akciójelenetet nagyon keveset lehet látni a mintegy 100 perc során. Látványos kungfu helyett levegőben végzett karkörzésekkel irányított kövekben, kardokban, gerendákban lehet gyönyörködni, azonban ezek közül a leglátványosabbnak hitt kardos jelenetet már lelőtték a tavalyelőtti Storm Warriors-ban, a többi pedig nem sokkal látványosabb, mint a ’98-as Storm Riders hasonló jelenetei voltak. Nem túl hízelgő a filmre, hogy az évekkel ezelőtti koprodukciók CG trükkjei (pl. Hero, House of the Flying Daggers) jócskán felülmúlják az itt durrogtatott arzenált.
A kevés igazi akció ellenére felettébb érdekes Jet Li azon véleménye, hogy még sosem fáradt el forgatáson úgy, mint itt. Ez persze simán igaz lehet, hiszen a CG trükköknél is kellett ugrálni, valamint a tényleges bunyók felvételekor figyelnie kellett arra, hogy kellően visszafogja magát, hiszen legtöbbször harcművészetet nem tanult lányokkal kellett bunyóznia. De olyan külföldi forrást is találni, ami szerint egyszerűen csak kezd öregedni...
előzetes
A meglehetősen háttérbe szorult történet sajnos szintén hagy némi kívánnivalót maga után. Ahogy a Chinese Fairy Tale esetében tették, úgy itt is megváltoztatták a hangulatot és a szirupos romantikus drámát erőltették, ahol csak lehetett. Főhőseink fájdalmas arccal, könnyekkel a szemükben töltik idejük nagy részét, még kígyóként is. Persze igyekeztek a forgatókönyvírók poénokat is beleszőni a történetbe, nem sok sikerrel (a debil beszélő kisállatok debil vicces kisállatokként is rettenetesen irritálóak voltak). Egyedül Miriam Yeung, Chapman To és Lam Suet cameo-ja volt valóban szórakoztató.
Talán az eddig írtakból is látszik, hogy a The Sorcerer and the White Snake ebben a formában csak egy szükségtelen felújítás, amivel egyrészt a mandarin piacból szeretnének pénzt kitermelni, másrészt elsősorban a fiatalabb korosztályt igyekeznek megnyerni. Az ő számukra talán nem annyira zavaró a sztori sekélyessége és a trükkök különféle nagy mozisikerekből való összelopkodása (a fentebb már említettek mellett pl. a szerzetes segédjének metamorfózisa a Chinese Odyssey-t idézi).
Zárszóként annyit, hogy azért néhány pozitívumot is a film javára lehet írni, ha nem is túl sokat. Úgy látszik, Jackie Chan után Jet Li is rálépett az idősödő mesterek szerepeinek útjára, ami határozottan jól áll neki. A sztori elején látható fesztivál megvalósítása gyönyörű (amíg szét nem rombolják), valamint hatalmas dícséretnek tekinthető az is, hogy az aláfestő zenék alulról közelítik a Green Snake hihetetlen hangulatot árasztó dallamait. Ha pedig a fehér kígyó kalandja helyett a zöld kígyó és a szerzetes segédjének kalandjára helyezték volna a hangsúlyt, lehet, hogy egy sokkal érdekesebb történetet lehetett volna összehozni, míg ha a kissé szürke Eva Huang helyett a sajnos csak néhány percet kapó Vivian Hsu kapja a főszerepet, akkor a legendában szintén fontosnak számító nőiesség is sokkal erőteljesebb lenne.
Milyen lehet egy napjainkban játszódó film noir, ahol a detektív a Twitter és a Foursquare segítségével keresi a gyilkost? Két amatőr filmes elképzelte és leforgatta az alábbi alig 4 perces szellemes és szórakoztató rövidfilmet.
Közkívánatra ("búúú!") folytatjuk kissé egyenetlen időközönként jelentkező podcast-sorozatunkat, és erre mi sem megfelelőbb alkalom, mint Halloween közeledte. Rusznyákdzsí és jómagam csapata az ösztrogéngejzír Selmeczi Nórával egészül ki (twitterenemitt találjátok őt), és mint ahogy majd azt ti is meg fogjátok tapasztalni, a csaj egy eleddig nélkülözött színvonalat hoz a geekek közé.
A podcast folyamán átbeszélt filmek a The Woman, az Attack the Block és a Poltergeist. Bár a Melancholiába is bele-belecsapunk, úgy döntöttünk, annak alapos kibeszélését meghagyjuk a következő alkalomra.
Jöttek a válaszok a kérdéseinkre szép számmal, sokan még lelkes személyes megjegyzéseket is fűztek a megfejtésekhez – a vak is látja, hogy mennyire szeretitek/szeretjük ezt a könyvet. Azonban a hibás válaszok tanúsága szerint az egyik kérdés (akaratlanul – hát persze) kissé szemétre sikeredett, de szerencsére voltatok sokan, akik nem hagyták megvezetni magukat. Annál is inkább örömünkre szolgál a játék lezárása, és a nyertesek kihirdetése.
Először is, lássuk a megfejtéseket:
1. Orson Scott Card mely másik híres sorozata jelent meg itthon? (Végül éppúgy félbehagyva, mint annak idején a Végjáték ciklus.) Teremtő Alvin/Alvin Maker
2. Orson Scott Card egy híres szuperhős eredettörténetét is megírta képregényes formában. Ki ő? Vasember
3. A Végjáték egyik legfontosabb mellékszereplője később saját könyvet és sorozatot is kapott. A neve? Bean
4. Ki az a német rendező, aki évekig fontolgatta a Végjáték megfilmesítését? Wolgang Petersen
5. Ki írta és rajzolta a Végjáték tavalyelőtt megjelent képregényes adaptációját? Chris Yost (írta), Pasqual Ferry (rajzolta)
Ezen az utolsó kérdésen meglepően sokan elvéreztek (a többire csak nagyon szórványosan érkezett rossz válasz), úgyhogy egy kis magyarázat: A Végjáték képregényes adaptációja két ötrészes minisorozat formájában jelent meg: Ender’s Game: Battle School, Ender’s Game: Command School. Mindkét sorozatot Yost írta és Ferry rajzolta. Akik ennél több írót és rajzolót soroltak fel, azoknak a válaszait nem tudtuk elfogadni – Mike Carey és Sebastian Fiumara pl. a Végjáték ikerkönyvét, az Ender’s Shadow-t adaptálták képregényre, nem magát a Végjátékot. (Sokan láthatóan a Wikipedia szócikkból másolták ki az alkotók neveit, ahol pechjükre a Végjáték-ciklus összes könyvének írói-rajzolói ömlesztve szerepelnek.) Jó páran önszorgalomból megadták az adaptáció címeit is, és ezek közül egyetlen válasz sem bizonyult helyesnek – de mivel a cím eleve nem is volt kérdés, ezeket a válaszokat (ha a szerzőket helyesen feltüntették bennük) mérhetetlen jóindulattal elfogadtuk.
A nyertesek: Horváth Gábor Peregi Tamás Nagy László
Gratulálunk nekik, természetesen e-mailben is értesítjük őket, nyereményüket pedig postán kapják majd meg a Dain Kiadó jóvoltából. A többieknek is köszönjük a lelkes részvételt, ők ajándékukat a könyvesboltokban vehetik át, némi anyagi ellenszolgáltatás fejében.
A The Womant rettenetes élmény végignézni. Bőven túlvan az emberek úgy 99%-ának a komfortzónáján, a maradék 1%-ot meg mielőbb el kell zárni. De nem azért nyomasztó és brutális, mert van benne ujjleharapástól kettévágáson és mellbimbólenyesésen át szívkitépésig minden, ezek a hatáskeltő eszközök csak illusztrálják mindazt a lelki poklot, amiben a film a nézőt kínozza. Mert nehogy bárki azt higgye, hogy ez valami olcsó torture porn a Fűrész-féle konzumbaromságok sorában – a The Woman (noha van egy rape & revenge vetülete is, de ez teljesen mellékes) nagyjából azon a csapáson halad, amin Simon Rumley Red, White & Blue-ja, csak még tovább megy rajta. Nem pusztán az emberek közti normál kommunikáció, hanem az egész istenverte civilizáció szenved ki benne. Vérmocskosan.
A film már rögtön a sundance-es premier napján gondoskodott magának egy kisebb botrányról, és azóta is erősen megosztja a kritikusokat és a közönséget. Nem csoda, elvégre Jack Ketchum áll mögötte, aki örömmel és kíméletlenséggel rángatja el olvasóit az emberi természet legvisszataszítóbb bugyraiba – ld. A szomszéd lányt, vagy akár a Redet, amit éppen a The Woman rendezője, Lucky Mckee adaptált nagyvászonra. McKee most Ketchum két korábbi regényének, az Off Seasonnak és az Offspringnek a folytatását forgatta le. Utóbbiból készült egy 2009-es, minden szempontból unalmas és amatőr film, ami említést csak azért érdemel, mert az itteni címszereplőt már abban is Pollyanna McIntosh játszotta. És bár a The Woman közvetlenül az Offspring után veszi fel az események fonalát, ne gyötörd magad a (mozgóképes) előzménnyel: teljesen irreleváns, ami történik benne, a film önmagában is tökéletesen érthető és élvezhető. Élvezhetőt mondtam volna? Na, ez kurvára nem jó szó volt.
Ordas sablon, de elnézve az utóbbi évek felhozatalát a műfajban, sajnos mégis egyre többet kell ismételgetni: az igazi horror az, ami belülről jön. Az emberből. Azt pedig nehéz a szó hagyományos értelmében véve élvezni – de ki mondta, hogy baj, ha a művészet ennél messzebbre mutat? A The Womanben a családfő elvileg azért viszi haza az erdőben talált kannibál vadnőt, hogy felesége és gyerekei segítségével civilizálja, de persze, hogy a kísérlet visszafelé sül el. A pincében láncra vert fogoly olyan lesz, mint egy élő igazság-, pontosabban, személyiségszérum: eltünteti a fogvatartói által viselt maszkokat, egyesével hámozza le róluk a civilizáció rétegeit, mi meg már meg sem lepődünk rajta, hogy az első pillantásra normál, boldog család mosolygós arcai mögött miféle szörnyetegek rejlenek. És ez a horror, nem a patakzó vér.
Persze azt mondani erre a családra, hogy eleve diszfunkcionális, olyan, mint azt mondani Norman Batesre, hogy enyhén instabil. Az apa egy nőgyűlölő zsarnok, a feleség egy belül már rég darabokra tört, sztoikus báb, a fiuk - apuci tanítványa - egy pszichopata, a nagyobbik lányuk közel katatón, a kisebbiknek meg annyira nincs fingja a világról, jóról és rosszról, hogy ugyanazzal az arccal nézi a vérfürdőt, amivel reggelizik. A nő nem csinál semmit (eleinte), csak ott van. Ő az áldozat, őt kínozzák, a puszta jelenlétével hozza felszínre a vidéki Amerika polaroid látszatboldogsága alatt gyűlő szennyet. Már akkor nevetünk, amikor leharapja az apa egyik ujját, mire az rákiált leütött, elrabolt, láncra vert fogolyára, hogy „ez nem civilizált”.
Civilizáció? Az úgy illan el a semmibe, mint egy hosszú és unalmas vicc gyatra csattanója. De McKee és Ketchum ennél egy szűkebb területen is markáns véleményt fogalmaz meg – a nők és a férfiak viszonyáról. Itt minden nő áldozat, kezdve a fiúk által a kerti partin gyötört kislánytól az otthoni „idillbe” katasztrofálisan rosszkor besétáló tanáron át a lelkileg rég lemészárolt feleségig. És persze a férfiak a tettesek. Ezt az igazságtalanságot korrigálja a vadnő, totálisan és megállíthatatlanul, mint valami természeti erő, amikor az utolsó harmadban teljesen elszabadul a pokol, és vele együtt ő is. És ráadásul nem a férfiakat öli meg először, hanem a feleséget. Aki csak tűrt, és engedett, és szemlélt – és ez elég. A The Woman moralitása brutális, de igazságos. Akkor is hibás vagy, ha csak hagyod, hogy valakivel szörnyűség történjen. És akkor is, ha hagyod, hogy magaddal. Lehet, hogy sok, csak az orráig látó feminista akad majd fenn ezen a megjegyzésen, de ez egy minden rezdülésében feminista film.
Pollyanna McIntosh félelmetesen jó. Mivel karaktere értelmesen beszélni nem, csak morogni, hörögni, vicsorogni tud, és a játékidő nagy részében egy falhoz van láncolva, csak az arcára és a szemére hagyatkozhatott. És látszik is rajtuk minden, a gyűlölet, a harag, a vád, az empátia, a kérlelés. Az apa szerepében Sean Bridgers a tökéletes Szörnyeteg, csupa szadizmus, kegyetlenség és gonoszság, ami gyomorforgatóan nyájas és udvarias maszkban keresi az ürügyet az elszabadulásra. Talál. Mesteri, ahogy átadja magát belső késztetéseinek, valódi önmagának, akárcsak az, ahogy Ketchum és McKee időről-időre leheletfinom humort közvetítenek rajta keresztül – félreértés ne essék: ez a humor nem feszültségoldó és kellemes, hanem aljas és nyomorult.
A rendezés hibátlan, a vágás csodálatos, néhány jelenet rémálomszerű megkomponálását, érzelmi- és sokkhatását tanítani lehetne, ráadásul rég láttam horrort, amiben zenét és csendet ilyen jól használtak. McKee bő egy órán át készíti a terepet, fokozatosan mutat meg egyre többet a maszkok mögötti valóságból, a „normálist” egyre súlyosabb atrocitásokkal hagyjuk magunk mögött. De megkockáztatom, hogy a legsokkolóbb mégis az az első, apró pofon, amit a férj szinte lazán és mellékesen oszt ki a feleségének. Mert figyelmeztetés nélkül jön, azonnal szétbassza az addig felvázolt családi viszonyokat, és már akkor előrevetíti mindazt a poklot, ami ránk vár. Ott van benne a Gonosz, abban az egy, minden későbbi eseményhez képest még gyermekien ártatlan pofonban, a legrettenetesebb Gonosz, az a fajta, ami lassan, de megállíthatatlanul szivárog át a triviális fogmosós, estipuszis, munkábaindulós mindennapok szövetén.
Egy ideje már terjengett a pletyka képregényes körökben arról, hogy a Punisher: War Zone brutális bukásának ellenére a FOX egy élőszereplős tv sorozatot szeretne indítani a Frank Castle-el, alias Punisher-el a főszerepben. A dolog per pillanat odáig eljutott, hogy hamarosan hivatalosan is bejelntik a pilot epizód bemutatójának dátumát.
A sorozat ha mindenigaz 1 órás epizódokkal operálna, és az executive produceri székben az az Ed Bernero nevezetű egykori New York-i rendőrtiszt fog csücsülni, akinek igencsak benne volt a keze anno a Criminal Minds-ban (Gyilkos Elmék), és a Third Watch-ban (Harmadik Műszak) is. Na ez volt a jó hír. A rossz pedig az, hogy állítólag igyekeznek átértelmezni a Megtorló karakterét azzal, hogy kvázi Batman-t csinálnak belőle. Frank Castle ugyanis a tervezett sorozatban egy New York-i rendőrtisztként képzelik el, aki esténként, amolyan plusz műszakban koponyás polóban ossza az igazságot New York utcáin.
Sem a gyönyörűen stílusos és intelligens Gattaca, sem a kissé ugyan egyenetlen, de bátor és szatirikus Fegyvernepper után nem gondoltam volna, hogy Andrew Niccol nevét valaha is abba a hollywoodi pöcegödörbe dobom, ahol pl. Zack Snyderé van. Azért ő jutott az eszembe, mert bár teljesen más jellegű film, a Lopott idő pont azon a színvonalon vegetál, mint a „látnoki erejű rendező” (hogy is van az a netes rövidítés… ROTFL) idei Sucker Punch-a (igen, annyira rossz), csak ez ráadásul még megpróbálja azt az illúziót kelteni a nézőjében, hogy szól is valamiről. De nem. Ráadásul ez a legkisebb problémája.
A jövőben járunk, az emberiség fizetőeszköze az idő. A modern genetikának köszönhetően mindenki csak 25 éves koráig öregszik, akkor viszont egy óra kezd ketyegni az alkarján, ami a haláláig hátralévő időt mutatja. Vannak, akiknek több ezer, vagy akár millió évük van, de a nagy többségnek sosincs 24 óránál több ideje, vagyis napról napra él – szó szerint. Közéjük tartozik Will Salas (Justin Timberlake, akkora átéléssel, mint egy kómás beteg) is, aki azonban egy reggel egy teljes évszázadot kap egy gazdag öngyilkostól. Erre persze a bűnözők mellett a hatóságok is üldözni kezdik (élükön Cillian Murphyvel, aki laza és tökös, hiszen nem csak bőrdzsekit visel, de ráadásul még rágózik is!), mert az mégsem lehet, hogy egy szegénynegyedből előkúszó senkiházi felborítsa a dolgok „természetes” rendjét. Salast egy gazdag apuci pici lánya, Sylvia Weis segíti (Amanda Seyfried és Timberlake közt annyi a szexuális feszültség, mint egy koszos pocsolyában).
Azt most hagyjuk, hogy a legendás sci-fi író, Harlan Ellison perli Niccol forgatókönyvét, amiért szerinte lenyúlta benne egy 1965-ös novelláját, mert, valljuk be, kettőjükön meg az ügyvédeken kívül ez a kutyát sem érdekli. Szóval, disztópikus, high concept thriller. Vegyük sorra. A disztópiák akkor működnek, ha elmondanak valamit a társadalomról, ha a jövőkép, amit felvázolnak, kényelmetlen és rémisztő, mert a magjában ott van a maga körül vadul csapkodó, pusztító emberi természet. És akkor magunkra ismerünk, és egy kicsit rosszul érezzük magunkat, amíg be nem toljuk a következő gyorskaját a környezetszennyező autónk volánjánál. A Lopott idő nem mond szart sem a világról, csak annyit, és azt is szájbarágósan, hogy vannak benne nagyon szegények és nagyon gazdagok. De ehhez nem kell filmet nézni, elég kimenni az utcára.
A high concept: az idő, mint fizetőeszköz, jó ötlet, de Niccol soha nem képes továbbgondolni azt annak legtriviálisabb megnyilvánulásainál. Vagy százszor látjuk a filmben (a hamar frusztrálóvá váló, gagyi hangeffekt kíséretében), ahogy valaki percekkel, órákkal, napokkal fizet valamiért, azokért dolgozik, időt vesz el valakitől, vagy éppen ad másoknak, mintha attól félne az író, hogy a hülye néző elfelejti, miről is van szó. De a háttér, hogy miért működik így a világ, és pontosan hogyan, arra csak homályos utalásokat kapunk – egy félmondatban szóba kerül a túlnépesedés, de enyhén szólva rohadtul nem tűnik úgy, mintha túl sok ember mászkálna a díszletek közt. Mi is ennek a rendszernek a lényege? Miért kell mindenáron fenntartani? Azon gondolkodtam, miben változna a film, ha nem az időről lenne szó benne, hanem csak a régi, jó öreg pénzről: semmi lényegesben.
Ami pedig a thrillert illeti: a film unalmas, lassú, és repetitív. A Logan futása és a Freejack nyomdokain járó narratíva félúton átcsap egy minden lélek és motiváció nélküli modern Robin Hood történetbe, ami ötlettelen, se nem látványos, se nem izgalmas akciókkal próbálja felturbózni az egy helyben toporgó, teljesen következetlen, még hangulatilag sem egységes, és esetleges fordulatokkal operáló, vécépapírnak sem elég szofisztikált forgatókönyvet. És akkor még bele se mentem a dialógusokba, amikben sikerül ellőni minden létező közhelyet és giccses instant bölcsességet, az összes idővel kapcsolatos primitív szóviccel együtt, ami Niccolnak eszébe jutott. (A minden érzelem és hangsúlyozás nélküli szinkron olyan rettenetes, hogy külön bekezdést érdemelne.)
A Lopott időben az egyetlen említésre érdemes teljesítményt Craig Armstrong zeneszerző nyújtja – vagyis, még az életében először digitális kamerával dolgozó Roger Deakins sem tudja hozni a tőle megszokott színvonalat. Másrészt miért is erőlködne? Ez egy szombat délelőtti tévéfilmnek is csapnivaló lenne.
A Hyperion bukása nem egyszerűen folytatása, sokkal inkább kiterjesztése a már meglévő műnek, felduzzasztása egy nagyszerű felütésnek. Éppen ezért nem vonatkoznak rá a folytatások szabályai sem. Amiben mégis példaértékűnek tekinthetjük, az az, hogy Simmons ismét csavar egyet a dolgokon, a struktúrát teljesen átdolgozza, megadva az újszerűség hangulatát számunkra. Ha mindezek ellenére, két különálló részként szeretnénk összehasonlítani a köteteket, rádöbbenünk arra, hogy a második mellett eltörpül az első. A Hyperion a 28. század képzeletbeli világára való ráhangolódás eszköze, szerteágazó cselekményével felkészítés egy gigantikus történetre. A sokak számára ellenszenves cliffhanger is efelé mutat, a zarándokok éneke baljósan cseng a fülünkben, mintha maga az író súgná: kapaszkodjatok.
A két kötet kiadása között eltelt év nem csak a frusztrációt okozó cliffhanger miatt problémás. A több, mint 500 oldalt felölelő Hyperion dugig van adatokkal, a cselekmény megértése végett nélkülözhetetlen információkkal, apró, megbúvó részletekkel. Nem kevés szorongást okozott ez nekem is, amikor elkezdtem a második részt, ugyanis arra már nem volt időm, hogy előtte újraolvassam az elsőt. A történet előrehaladtával azonban azt vettem észre, hogy egyre több dolog ugrik be, egyre több jelenet elevenedik meg előttem. Az író tisztában van könyvének monumentalitásával, és a kritikus pontokra fókuszálva, akár egy-egy félmondattal segít előhozni a rég elfeledettnek hitt momentumokat.
A struktúra, ahogy fentebb említettem teljesen megváltozik. Az eddig egyes szám első személyben való mesélés helyett egy külső szemlélő narratívája jelenik meg. A teljes regényt átszövő személy nem más, mint egy újabb kibrid (egyfajta android, akit egy elhunyt ember személyiségével ruháznak fel), Joseph Severn, akinek álmai a zarándokokkal, ébrenléte pedig a Hegemónia vezetőivel teremti meg a kapcsolatot. A cselekmény ettől darabos lesz, de egyáltalán nem rossz értelemben ez. A hirtelen félbehagyott jelenetek filmszerűvé teszik a cselekményt, kizárólag a feszültséget hivatottak növelni, a végén nincs keserű szájízünk, hiszen a soron következő szereplő cselekedetei éppoly izgalmasak, mint társaié.
Az író az eddig különálló történetekben megjelenő műfajok közti határokat elmossa, egyszerre alkalmazva a horror (a Shrike váratlan felbukkanásai, fenyegető mivolta és velejéig romlott cselekedetei), a fantasy (a sci-fivel szembemenő, megmagyarázhatatlan, már-már mágikus történések), a krimi (a klasszikus nyomozás elemeinek megjelenése) és a katonai sci-fi (a Számkivetettek elleni háború és Kassad frenetikus megmozdulásai) elemeit. Az egybeforrt spekulatív fikciót pedig költői képek és letisztult gondolatok sokaságával megtöltve kétségkívül szépirodalmi magasságokba repíti: “ Valahol a távolban fémet átszelő fém ultrahangsikolya hasított a levegőbe; a közelből elektronikus nihilzene csikorgott.”
A mű számos erénye közül kiemelkednek a vallás és a hit különböző tézisei, mind a gépek, mind az emberek meggyőződésein keresztül. Evolúció és vallás házassága kezd kirajzolódni előttünk, ahogy mindkét oldal megrögzött istenkeresése ugyanarra a konklúzióra jut. Gépektől való függésünk egy másik fontos sarkpontja a műnek, kérdésünkre a válasz pedig nem is lehetne kegyetlenebb.
Simmons a történet fő szálait elvarrja, élvezhető egésszé téve számunkra a két regényt, de hagy magának a folytatásra is jócskán alapanyagot (a következö rész, az Endymion, mely háromszáz év múltán veszi fel újból a fonalat jövő ugyanekkora van beígérve). Jövőképe minden ridegsége és időbeli távolsága ellenére közel áll hozzánk, könnyen tudunk azonosulni négyszáz évvel későbbi társadalmunkkal. Karaktereiben azonnal megtaláljuk a közöset, azt az akaratot, ami világunk fennállása óta konstans: céljaik elérése végett olyan messzire mennek, ameddig csak lehet, és ha kell még azon is túl.
Olyan könnyű lenne A vizsgát arról a végéről megfogni, hogy milyen tipikus magyar gyermekbetegségek nem gyengítik a hatását, hogy a hazai filmgyártás milyen jellegzetes buktatóit kerüli el, hogy az ’56-os mozik mely poros műfaji és tematikai szabályait hagyja figyelmen kívül, de a legjobb benne pont az, hogy nem kell az akaratlanul is várt negatívumok hiánya felől megközelíteni. Mert Bergendy Péter második rendezése az a fajta színtiszta műfaji film, amiből Magyarországon, két-háromévente készül egy (az utolsó Gigor Attila A nyomozója volt): intelligens, izgalmas, stílusos, és az utolsó pillanatig pontosan tudja, hogy mit akar.
A vizsga középpontjában nem ’56 és utóhatásai állnak, azok csak a színfalakat képezik. És bár ezek a színfalak igen beszédesek (ld. a rendszerbe bedarált értelmiségieket az ügynök-tartótiszt kapcsolatok ábrázolásában, vagy a HATALMAT, ami a megfelelő ember egyetlen pillantásában ott van, és azonnal kinyit minden ajtót), a lényeg, hogy köztük olyan kortól és helyszíntől függetlenül fontos emberi értékek kerülnek kereszttűzbe, mint a lojalitás, a szeretet, a barátság és a mentorság. Ennek köszönhető, hogy államvédelmis tisztek ide vagy oda, a szereplőkben végig embereket látunk, és nem egy elnyomó rendszer kegyetlen katonáit, avagy – ha úgy tetszik – szörnyetegeit. (Ami azt illeti, csodálkozom is, hogy ezen még senki nem picsogott…)
Thrillerről lévén szó, Köbli Norbert forgatókönyvíró nem a korszak politikai aspektusait, hanem a hangulatát képezi le a narratívára. 1957-ben járunk, senki nem bízhatott senkiben, a szomszédod, a barátod is lehetett kém, besúgó vagy éppen ellenforradalmár, nem mondhattál akármit, még az orrodat sem fújhattad ki akármikor. Ennek megfelelően A vizsga nézője sem tudja, hogy éppen honnan fúj a szél: nagyjából 20 percenként érkeznek a sztorit olykor teljesen átértékelő csavarok, folyamatosan elcsúsznak a szempontok és a viszonyok, mire beleélnéd magad az aktuális status quo-ba, már szalad is a szőnyeg a lábad alól.
Eleinte úgy tűnik, minden a fiatal államvédelmis tartótiszt, Jung András (Nagy Zsolt) körül forog, de ahogy felbukkan felettese és mentora, Markó Pál (Kulka János), akinek az a feladata, hogy tesztelje pártfogoltjának a rendszer iránti hűségét, egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy ez az ő filmje. A finálé már teljes egészében rá fut ki, és addigra szinte az összes többi szereplőt is egészen más fényben látjuk.
A szép és tehetséges Hámori Gabriella ártatlan szerelmesből válik potenciális áldozattá, majd összeesküvővé, de a legnagyobb metamorfózis Scherer Péternek jut. Már-már félelmetes, ahogy a jelentéktelen, szürke fogaskerék a cselekmény feszes előregördülése során valami egészen mássá mutálódik. Csak azért nem tudja teljesen ellopni a show-t, mert Kulka szerepe látványosabb. Nagy Zsolt sem lóg ki, profi és jéghideg, a színészi játék mellett pedig a forgatókönyvet is dicséret illeti, amiért a néző szimpátiáját egyik karakterről tologatja a másikra.
A szűkös költségvetés alig-alig látszik meg A vizsgán. Az egyetlen napot felölelő cselekmény mindössze néhány helyszínen bonyolódik (két-három lakás, egy-két utca), a jelmezek és díszletek teremtette korhangulat tökéletes, a revelációk sorozatával vert karakterek a hideg, kopár külsők, a sötét, fényekkel és árnyékokkal ügyesen játszó belsők stílusos, fojtogató noir atmoszférájának súlya alatt nyögnek. A filmet egyébként fényképezőgéppel vették fel, de ezt csak azért tudom, mert utánaolvastam – nem látszik rajta. Roppant hatásos munka – az, hogy ráadásul olyan szempontból és úgy dolgozza fel a magyar történelem egy szeletét, ahogy arra még nem láttunk példát, már „csak” bónusz.
Holnap jön a napokban megjelent folytatás, a Hyperion bukásának kritikája.
A tényről, hogy az emberiség nem érdemli meg a tudományos haladás gyümölcseit, meggyőződhet, aki végigolvassa mondjuk az Index bármelyik belpolitikai cikkének kommentjeit. „Egy vírus vagyunk, amelyik cipőt hord”, szajkózta egykor Bill Hicks, a popkulturális próféta, és istókuccse, igaza volt. Pedig nem vagyok pesszimista alkat.
Na és mi lesz velünk, ha kiszabadulunk a kozmoszba? Vagy ami potenciális áldozatainkra nézvést jobban nyom a latban, mi lesz azokkal a szerencsétlen intelligenciákkal, akikbe/amelyekbe belefutunk? Belegondolni is rossz. Stephen Hawking szerint az efféle találkozásoktól inkább nekünk van félnivalónk. Ebben nem vagyok olyan biztos.
Simmons remekművében is ez remeg ott valahol, láthatatlanul: ki és mi valójában a fókusza ennek a bibliányi űroperának? Az emberiség üdvözülése vagy éppenséggel a bennünk lakozó veszély? Fontos kérdés egyáltalán, hogy megérdemeljük-e a túlélést?
A regény nem amiatt nagyszerű, mert formai szempontból Chaucer Canterbury meséinek struktúráját veszi át. A regény annak ellenére nagyszerű, mert a Canterbury mesék struktúráját veszi át. Az efféle keretek közé szorított, a különböző figurák történeteit elsőre egymással összefüggéstelennek tűnő novellák segítségével elmesélő szerkezet szörnyű: ingatag, nyikorog. Egyetlen egy esetben működik, ha eposzi példabeszéd használja. A Hyperion pedig az.
A regény lenyűgözően ambíciózus, évszázadokat és fényévmilliárdokat átszelő társadalmi keresztmetszet, amelynek persze még ez a bizonyos bibliányi hosszúság sem elég - csakhogy egy olyan emberiség és emberiségtörténet kritikája, amely még nem létezik. Simmons technológiai, teológiai és szociális szempontból, természetesen töredékesen ugyan, de képes elénk tárni a világegyetembe kirajzott emberiség egy potenciális jövőképét. Hatalmas munka, babramunka, lenyűgöző.
Hét zarándok igyekszik a célja felé a vadregényes Hyperionon, a közelgő inváziós flotta hírére a bolygót pánikszerűen elhagyó lakossággal szembe menetelve. A legendás szörnyisten, a Shrike lakóhelyére igyekeznek eljutni, aki az ún. időkriptákat őrzi: egy helyet, ahol visszafelé folyik az idő. A hosszú bandukolást igyekeznek izgalmassá tenni, no meg egymás titkait felfedni, amelynek legkézenfekvőbb módja, hogy sorra feltárják társaik előtt zarándoklatuk okát. Történeteik az olvasó előtt fellebbentik a fátylat a Föld haláláról, a kirajzás óta eltelt évszázadok történetéről, a faj vélt céljáról a kozmoszban (a valóság ábrázolása a könyv és folytatásainak legfőbb titka), fejlődésünk lehetséges útjairól és arról a lehetetlen helyzetről, amikor szembe találjuk magunkat egy valódi, létező istennel, és ő minden, csak nem emberi.
Simmons virtuóz módon dobálózik a műfajokkal, melodrámát, akciót és (legérezhetőbben) horrort kever a science-fictionbe - időnként olyan elszántsággal, hogy a végeredmény már-már patetikusnak mondható, ám ettől függetlenül nem esik át a ló túlsó oldalára. A vándorok történetei magukban, novellaként is megállják a helyüket, és mesélőik lélekmorzsoló erővel szivárognak át a papíron: nem egy elbeszélés zárul letaglózó katarzissal.
A könyv vége felé épp csak elkezd összeállni a kép. Kezdünk némi fogalmat alkotni egy kaotikus, az emberiség felé semilyen érzelmet nem tápláló világegyetemről, amelyben a háttérből a humánokat irányító mesterséges intelligenciák kibertere talán valóságosabb a miénknél, és az univerzum egyetlen biztos pontja egy vérszomjas, időn és fizikán felül álló fenevad, amelyet semmilyen lény, sem ember és sem intelligens gép nem tud kordában tartani.
A regény annyira jó, annyira komplex, hogy mikor ukmukfukk véget ér, attól többen idegrohamot fognak kapni. Semmi pánik, a folytatás, a Hyperion bukása már megjelent.
Ha valaki még nem értesült volna róla, Orson Scott Card Hugo és Nebula díjas sci-fi klasszikusa, az itthon is nagy népszerűségnek, sőt, kultusznak örvendő Végjáték (Ender’s Game) hosszú-hosszú évek után végre ismét kapható a magyar könyvesboltokban. A Dain kiadó új fordításban jelentette meg a második kiadást, és fel is ajánlott nekünk három példányt, amiket az alábbi, a művel és a szerzőjével kapcsolatos kérdésekre helyes választ adó olvasók közt sorsolunk majd ki. Tessék beljebb fáradni a pihekönnyű kérdések megszemléléshez. Ha pedig nem tudnád, hogy mi is az a Végjáték, akkor először is ostorozd magad négy és fél órán át, majd okosodj ki a cikkünkkel.
Tehát a kérdések:
1. Orson Scott Card mely másik híres sorozata jelent meg itthon? (Végül éppúgy félbehagyva, mint annak idején a Végjáték ciklus.) 2. Orson Scott Card egy híres szuperhős eredettörténetét is megírta képregényes formában. Ki ő? 3. A Végjáték egyik legfontosabb mellékszereplője később saját könyvet és sorozatot is kapott. A neve? 4. Ki az a német rendező, aki évekig fontolgatta a Végjáték megfilmesítését? 5. Ki írta és rajzolta a Végjáték tavalyelőtt megjelent képregényes adaptációját?
A válaszokat a geekblog@index.hu címre várjuk, a tárgyba írjátok be, hogy „Végjáték nyereményjáték”. Beküldési határidő: 2011. november 28, éjfél. A három szerencsés postán kapja meg a nyereményét.
Amerikában olyat bukott, hogy ihaj, nálunk pedig a forgalmazó épp most halasztotta el a sajtóvetítés időpontját egy héttel. Ennek örömére íme egy pár perces videó, amelyben Carpenter remekművének szereplői az új változatot/prequel-t/faszomtudja-mit nézik, és a maguk zord módján véleményt alkotnak róla.
Egészen tavalyig, míg a Code Red ki nem adta dvd-n, ez a kanadai suttyó-slasher (eképp próbálom, a magam szerény eszközeivel a „backwood-slasher”-alműfaj elnevezését némileg megmagyarítani) a Rituals szinte csak a legelvetemültebb horroristák előtt volt ismert. Bár ha jobban belegondolok, attól még, hogy kihozták dvd-n, a helyzet ugyanaz maradt... Frank Trebbin Angst sitzt neben dir (A félelem melletted ül) című mammut-enciklopédiája (úgy értem a mérete gigantikus, de egyébként nem ősállatokat, hanem horrorfilmeket elemez) és Stephen King Magyarországon is megvásárolható Danse Macabre-ja egyaránt dícséri, bár King, sőt pontosabban az ügynöke, épp hogy csak említést tesz róla a könyvben.
A Rituals a kanadai exploitation-hullám csúcsán, 1977-ben készült. Peter Carter filmje, mint a backwood-slasherek általában, John Boorman remekműve, a Deliverance (Gyilkos túra) által lefektetett alapokra épít, ám társaitól különbözik abban, hogy egyrészt a forgatókönyve a műfaji átlagnál sokkal kidolgozottabb, másrészt színészeinek alakítása is kiváló.
Carter, Boormannal ellentétben a hangsúlyt nem a természet és a városi ember ellentétére helyezi, ő nem egy allegóriát igyekszik vászonra vinni. Hősei egy csapatnyi orvosprofesszor, akik műhibáik emlékét, illetve az ezzel járó lelkiismeret-furdalást igyekeznek elűzni évről évre megrendezett macsótúrájukkal. Az istenkomplexusos kanfalkát a mindig remek Hal Holbrook vezeti, de megtaláljuk köztük a kanadai Lawrence Dane-t is, aki pl. a Scanners-ben domborított emlékezeteset. Embertársaikhoz való hozzáállásuk, mint az orvosoké általában, hideg és vércinikus, ám kegyetlen vicceik a torkukra forranak, mikor egy ismeretlen elkezdi őket levadászni. Vitáik fedik fel a témát, amibe a film szike-mód, természetesen a maga exploitationista eszközeivel, belevágni vágy: a morális abszolútumok és az etika összecsapásáról mesél.
Először a csizmáiknak vész nyoma. Kellemetlen dolog a kegyetlen erdőség közepén, már-már végzetes. Ám ez csak a kezdet, ezután követőjük sebességet vált, és módszerei drasztikusabbak lesznek: egy fegyverként remekül beváló méhkassal, valamint egy medvecsapdával (szenzációs jelenet) kaszabolja tovább hőseinket, akiknek egyértelműen csak akkor esik le, hogy valaki vadászik rájuk, amikor rátalálnak társuk levágott fejére.
Ami a filmből a korábban már megemlített kiváló színészeken kívül nagyszerű horrort csinál, az a hihető dialógusokat halmozó, reális figurákat alkotó forgatókönyv. Bár a Rituals nem fetreng a kiontott vérben, időnként olyan vehemenciával lép a kegyetlenség gázpedáljára, hogy az embernek elakad a lélegzete (az effekteket Carl Fullerton készítette, aki később olyan filmekben volt maszkmester, mint az 1980-as Péntek 13, vagy a Bárányok hallgatnak). A gyilkos, az orvosok mindent félvállról vevő attitűdjének áldozata, illetve az ő szomorú históriája átérezhető, fájdalmas szálat fűz a történetbe, és meghökkentően erős kérdéseket ad fel a nézőnek egyéni felelősségről, illetve szimplán a szánalom fontosságáról.
Carter rendezése szintén dicsérni való: sikerül a környezetet pont annyira fenyegetővé tennie, mint az orvosok életére törő őrültet. A sötét, ősidőkből hátramaradt erdő, a robogó vizű folyók, a kopár hegyek, amelyeken át kell vágniuk, épp azt a fajta személytelenségre törekvő rosszindulatot sugározzák, amely az orvosok lényének is sajátja. A reménytelenség vidékén túráznak ezek az elveszett emberek. Megváltoztathatja-e bármelyiküket is ez a tortúra, ez a rituálé? Már ha közülük egy is életben marad.
A film rendkívül izgalmas – az alkotók igazi hozzáértéssel fonják a suspence hálóját, amelynek a közepére a finálé fekete-rettenetes pókját biggyesztették. Maga a finálé is csak aláhúzza a film alaptémáját, azt, hogy az önfejűség és az önzőség szabotálja, az intellektuális felsőbbrendűség illúziója pedig éppenséggel nem garantálja a minőségi emberlétet.
A Rituals egy fantasztikusan jól sikerült un. „sleeper” – olyan film, amelyet kevesen ismernek, pedig megérdemelné, hogy sokkal több rajongója legyen. Kegyetlen slasher erkölcsről, felelősségről, lelkiismeretről, megbánásról – tele medvecsapdákkal, lefejezésekkel és kurva méhkasokkal. Brrrrrr.
Update: Játékunk lezárult és emailben kiértesítettük a három szerencsés nyertes zombiolimpikont, egyszóval mindenki, aki részt vett a játékban sürgősen csekkolja a levelesládáját (a helyes megfejtések a poszt kommentjei között találhatóak)...
A Képregény.hu felajánlásából három kötetet sorsolunk ki a Geekz olvasói között a The Walking Dead - Élőhalottak második kötetéből, ami az Úton alcímet viseli (micsoda? eddig egy Amazonas menti kis kunyhóban éltél egy csapatnyi cerkófmajom társaságában és nem tudod mi ez? azonnal pótold ezt a blaszfémiának is beillő hiányosságot). Ahhoz, hogy rátehessétek a kezeteket a három kötet valamelyikére, mindössze válaszolnotok kell 5 egyszerű és a zsánerhez kapcsolódó kérdésre. Aki elsőként küldi be a helyes választ az összes kérdésre, az automatikusan az egyik képregény boldog birtokosává válik, a másik kettőt a többi helyes válasz beküldői között sorsoljuk ki. Lássuk hát a kérdéseket!
1. Mi a leghatékonyabb és sokoldalúbb fegyver zombiapokalipszis esetén Max Brooks Zombie Survival Guide-ja szerint?
2. Mi a Dellamorte Dellamore című Michele Soavi film főhősének kedvenc olvasmánya?
3. Ki írta azt a Marvel minisorozatot (aminek egyébként több folytatása is született), amiben a zombivá változott Peter Parker felfalja Mary Jane-t és May nénikét?
4. Melyik az a 2010-ben készült (és nem túl fényesre sikerült) horrorfilm, amelynek főszereplője egy képregényhős, aki nem mellesleg az olasz fumettik egyik legnépszerűbb sztárja?
5. Ki veszi át Tony Moore-tól a The Walking Dead képregénysorozat rajzolását a hetedik számtól? A válaszokat a geekblog@index.hu emailcímre küldjétek The Walking Dead nyereményjáték címmel a tárgyban. A beküldés határideje 2011. október 13-a éjfél, eredményhirdetés másnap, a nyeremények átvétele október 16-án a 22. Képregény Börzén vagy pedig postai úton.
A Geekz bloggerei (Rusznyák Csaba, Nagy Krisztián) is részt vesznek az Odeonba szervezett filmvetítés utáni beszélgetésben, a részletes műsort lentebb találjátok az MKSZ tolmácsolásában...
A Magyarhangya csapata (akik életet leheltek a közösségi mozizásba) és az MKSZ szervezésében indul útjára a Comic-Live-Club nevű rendezvénysorozat, mely során egyedileg meghirdetett vetítésekre kívánjuk összehívni a képregényfilmek rajongóit. Noha már betáraztunk premier előtti vetítéseket, elsőként mégis egy korábbi sikerfilmmel nyitjuk a rendezvénysorozatot.
A film: Kick/Ass Október 17-én (hétfőn) 20:00-tól az Odeon Lloyd moziban (1136 Hollán Ernő u. 7. – a Jászai Mari térnél).
Jegyárak: Felnőtt: 950 Ft Diák: 650 Ft
A vetítés köré természetesen egyéb programokat is kerítünk, hogy igazán jól érezzük magunkat. Sőt, a játékok nyertesei ingyenes belépőt kapnak a következő vetítésre.
18:00 – Képregénybe ugró (játékfeltételek alább) 19:00 – Comictivity (játékfeltételek alább) 20:00 – Köszöntő, bevezető 20:15 – Kick/Ass 22:30 – Képregénybe ugró és Comictivity eredményhirdetés 22:40 – Nagy Krisztián és Rusznyák Csaba vezetésével egy kis képregényes-filmes betekintő a Kick/Ass világába 23:30: Zárás
A program teljes idejére a Komikon az Odeonba költözik.
A játékokra 2-4 fős csapatok jelentkezését várjuk. Nevezni lehet az info[kukac]kepregeny[pont]info e-mail címen és a helyszínen (de ahhoz pontosan érkezzetek). A csapatoknak mindkét játékban össze kell mérniük tudásukat egymással és a legtöbb pontot gyűjtő csapat nyeri meg az ingyen jegyeket.
Képregénybe ugró: képregény oldalakat kell “újraszinkronizálni” megadott témára. A csapatok egymásnak adják a helyszínen a témákat.
Comictivity: klasszikus activity (körülír, mutogat, rajzol), melynek feladványait az itthon megjelent képregények borítóiból válogatjuk össze.
Amit a filmnek nem sikerült maradéktalanul elérnie, azt a zenének igen: beszippantott. Cliff Martinez score-ja egy lassan, álomszerűen folydogáló meditatív, ambientes elektronikus lüktetés. Főtémáról, dallamokról, szerkezetről és visszatérő motívumokról felesleges beszélni, ez az a zene, aminek értékét, hatását egyszerűen csak azon lehet lemérni, hogy bűvkörébe vonja-e a hallgatót az aurája vagy nem – sajnos/szerencsére ez sokkal több esetben fog függni magától a hallgatótól, mint a zenétől. Martinez munkája csendben, már-már alattomosan kúszik be a bőr alá – eleinte elandalít, kényelembe, biztonságba, szépségbe ringat (Rubber Head, I Drive), majd lassan felbukkan a feszültség (They Broke His Pelvis), és az album felénél már nem tud nem elfogni a nyugtalanság. A pulzáló elektronika egyre több baljós hangot rejt, az After the Chase feszengésre késztető, fémes nyitánya és főleg a Skull Crushing gonosz zúgása után egyértelmű, hogy egy veszélyes világban vagyunk. Aztán az utolsó előtti szám, az On the Beach, gyönyörűen visszacsinálja az egészet: a kakofón, már-már horrorisztikus hangzás lassan éteri szépségű melankóliába csúszik. Vagy mondhatnám úgy is: katarzisba. De kurvanagyba ám.
Martinez zenéje olyan, mintha egy klasszikus, ’80-as évekbeli krimi szintis-popos zenéjét aktualizálták, és turbózták volna fel a mai hangzásvilágnak megfelelően, és a rendező pontosan ezt akarta elérni – „modern retro”, a kifejezés minden furcsa és szimpatikus ellentmondásával (na, igen… a zene ebben is ügyesebb egy fokkal, mint maga a film). Van még öt betétdal is az album elején, a Kavinsky & Lovefoxxx eszméletlenül szexi Nightcalljától Riz Ortolani álomszerű Oh, My Love-jáig, és ezek stílusukban nem csak hogy tökéletes összhangban vannak Martinez score-jával, de ráadásul a The Chromatics Tick of the Clockjának hála szinte észrevétlenül csúszunk át egyik blokkból a másikba. Borítékolom, hogy messze nem mindenkinek fog tetszeni, de én megelőlegezek a lemeznek egy helyezést az éves TOP10-ben.
Tyler Bates: Conan the Barbarian
Azzal kezdem, hogy teszek egy hatalmas szívességet Tyler Batesnek, és NEM hasonlítom a munkáját Basil Poledouris 1982-es, monumentális klasszikusához. Ez egyben egy szívesség saját magamnak is, mert ha belemennék a hasonlítgatásba, csúnyán érne véget ez az írás. Természetesen a dolog már ott hibádzik, hogy egy Conanhoz a producerek egy Tyler Batest kérnek fel, aki az elmúlt években számtalanszor bizonyította inkompetenciáját – legemlékezetesebben a 300 kapcsán, ami után a neve szinte eggyé forrt a „plágium” szóval. Ugyanakkor a hollywoodi viszonylatban szerény, 70 milliós költségvetésű filmről legfeljebb remélni lehetett, hogy jó lesz, de racionálisan senki nem adott volna érte egy lyukas garast sem, szóval kit érdekel? Bates mindenesetre hozta, amit „vártunk” tőle: egy sablonos, ötlettelen, koncepciók és struktúra nélküli score-t, ami a szimfonikusok, kórusok, egzotikus hangszerek és elektronikus betétek teljes bevetése ellenére is (mi mindent tudott volna kezdeni egy ilyen eszköztárral egy tehetséges komponista…) félelmetesen semmilyen marad – és itt a „semmilyen” a kulcsszó. Még a „rossz” jelzőt is sajnálom használni a zenére, mert még annyi benyomást sem tett rám, hogy zokon vegyem, és bosszankodjak miatta. Olyan üres és jellegtelen az egész, mintha Tyler filmelőzetesekhez készült random zenéket, vagy inkább, zenei mintákat dobált volna egymás után, kivéve, hogy még azok fülbemászó dallamossága is hiányzik belőle. Ha fel is bukkan néha egy-egy érdekesnek tűnő ötlet/motívum (mint a His Name is Conan vadromantikus melódiája), gyorsan hamvaiba hal – semmi nincs kibontva, kidolgozva, ráadásul ilyen sótlanul használt férfikórussal is ritkán találkozni.
Harry Gregson-Williams: Cowboys and Aliens
Sok mai amerikai filmzene küzd azzal a problémával, amivel a Cowboys and Aliens, de ez a probléma talán egyetlen másik esetében sem ennyire szembeszökő. Arról van szó, hogy a score-ok többsége ugyanúgy hangzik – hiába más a hangszerelésük, a dallamviláguk, a ritmikájuk, hiába vannak az egyikben a szimfonikusok túlsúlyban, és hiába támaszkodik a másik inkább az elektronikára, mégis egymással felcserélhető „instant” zenéknek tűnnek. Egyszerűen nincs bennük olyan erős, uralkodó tematikai motívum, ami jellegükben, hangulatukban érdemi különbséget tenne köztük, még akkor sem, ha maga a film, amihez íródnak, erre explicite lehetőséget ad. Mint a Cowboyok és űrlények. Már a cím tele van izgalmas zenei ígéretekkel: a film két markáns jegyekkel bíró zsáner vegyítése, vagyis Harry Gregson-Williamsnek úsznia kellene az ötletekben. Ehelyett kapunk tőle egy score-t, ami néhány westernes gitárbetétet leszámítva íródhatott volna bármilyen más kalandfilmhez, vagy akár egy modern akciómozihoz is. Könnyen elképzelhető, hogy ez nem az ő hibája, hanem a kezét lefogó producereké, de a végeredmény attól még ugyanaz: egy sematikus, unalmas zene, ami sem cowboyok, sem űrlények jelenlétéről nem nagyon árulkodik. Az album a Jake Lonergannal nyit, ami a főtéma prezentálásával kecsegtet: a zenekart gitárok színesítik, a dallam kellemes, és ez kezdetnek teljesen korrekt – innen még lehetett volna egy nagyon jó zenét is csinálni, de ahelyett, hogy Gregson-Williams később variálná, kiteljesítené ezt a témát, hagyja lógni a levegőben, és alig veszi elő. Félkész és befejezetlen marad, a vezérmotívum szerepét pedig átveszi egy tempósabb, de végül hasonlóan kibontatlanul és kihasználatlanul maradó westernzene az A Kid, a Dog & a Woman-ben. Ez a téma a Jake’s Armyban éri el csúcspontját, de még a teljes zenekar erőteljes rázendítése is kevés, hogy igazán mély benyomást tegyen. Az album többi részét főleg ráépítkezés nélkül maradó ritmikai alapok, atmoszférikus morajlások és enyhén disszonáns feszültségfokozó hangok teszik ki. Elszomorító középszer.
Ramin Djawadi: Fright Night
Ramin Djawadi enyhén szólva nem a szívem csücske (a Titánok harcához sikerült összeizzadnia nagyjából 5-6 percnyi egészen korrekt zenét, és egész eddig pályafutásából ennyit tud felmutatni), és a kultikus ’80-as évekbeli horrorfilm remake-jében éppúgy nem volt semennyi bizodalmam, mint ahogy a score-jában sem. És mindkét esetben pozitívan csalódtam. A főtéma (Welcome to Fright Night) magasan a legjobb, ami a komponista kezei alól valaha kikerült – távol a tőle megszokott klisés, műanyag hangzásvilágtól, Djawadi itt már-már Christopher Young vizein evez, és horrortémában nehéz ennél nagyobb dicséretet kiérdemelni. A szimfonikusokat egy, a mű védjegyévé váló ritmikus orgonahanggal egészíti ki – ez diktálja a tempót, míg a vonósok és különösen, a mélyen zengő elektromos cselló gótikus, vészterhes hangulatot teremt, ám mindeközben érezni benne egy kis kellemes játékosságot is. Ez a motívum rendszeresen felbukkan az albumon, legfurcsább és leghatásosabb inkarnációja a How to Kill the Vampire-ben és a Let’s Kill Something-ban jelenik meg – előbbiben Djawadi vad ütemekkel és szintetizátorral rockosítja, utóbbiban elektromos gitárral varázsolja modernesen coollá. Az albumvégi Fright Nightban pedig hosszabban és még inkább kiteljesedve hallhatjuk, és a nyitótétellel így szépen keretbe foglalja a lemezt. A score többi része viszont, bár nem rossz, nem is nyújt semmi különöset. Rémült hegedűk, iszonyatos ritmikai váltások, ijesztgető sokkeffektek követik egymást – Djawadi túl szorosan követi zenéjével az eseményeket, ahelyett, hogy az atmoszférát erősítené. A filmet nagyjából kiszolgálja, de önálló hallgatásra nem ajánlott. Szóval bőven még van mit tanulnia Christopher Youngtól. De legalább most először érezni a munkáján, hogy van benne spiritusz.
James Newton Howard: Green Lantern
Newthon Howard enyhén szólva szerencsétlenül választ filmeket mostanában. Tavaly Az utolsó léghajlítóra és Az utazóra pazarolta a tehetségét (többek között), idén pedig a Zöld Lámpásra. Persze az, hogy a film csapnivaló, a score szempontjából még nem jelent semmit – Az utolsó léghajlító is csapnivaló volt, Newton Howard mégis fantasztikus zenét komponált hozzá. A Zöld Lámpással már nem ez a helyet (alighanem van egy határ még a nagyszerű művészeknél is, hogy meddig képesek, khm, salakanyaggal kreatívan dolgozni). A Zöld Lámpás egy szemétdomb, ahol a szemetet (vélhetően) korábbi filmekből kidobott, fel nem használt muzikális ötletek és unalmas elektromos minták jelentik. Nyoma sincs a score-ban annak, hogy egy eposzi(nak szánt) szuperhős-sci-fihez íródott, ahogy annak sem, hogy a szerzője egyébként képes monumentális és gyönyörű szimfóniák komponálására. Newton Howard az utóbbi években sokkal többször és sokkal bátrabban használja az elektronikát, mint korábban, aminek eddig inkább csak hátrányát láttuk (a Salt pl., bár tempós kis akciózene volt, sokkal inkább hangzott egy John Powell műnek), de ennyire még nem nyúlt mellé. A főtéma (ha van olyan egyáltalán – két végighallgatás után sem tudom, és nem is érdekel) teljesen elveszik az átgondolatlan és totálisan lelketlen elektronikus zagyvaságban (a Drone Dogfightot soha életemben nem akarom még egyszer hallani), a legapróbb zenei megoldások is máshonnan ismerősek (a Genesis of Good and Evilben már John Williams Superman-motívumának felcsendülését vártam), és az a kevés, viszonylag következetesen végigvitt, kivételesen nem ütem-, hanem dallamközpontú szám is csak a közepes szintet üti meg (We’re Going to Fly Now). Ja, és a tököm tele van már az elektromos gitár kurvanagy hollywoodi divatjával. Boldog-boldogtalan túlhasználja, akár van értelme, akár nincs.
Patrick Doyle: Rise of the Planet of the Apes
Úgy látszik, Doyle-t bedarálta Hollywood – de bár minden művészt úgy darálna be, ahogy őt… A komponista, akinek munkái bő húsz év alatt kis túlzással csak néha-néha kerültek a plázákba (Harry Potter IV, Eragon), idén két blockbusterhez is írt (a másik a Thor volt), jövőre pedig a Pixar Brave-je van soron. Az új Majmok bolygója filmhez szerzett score-jában hasonlóképp egyensúlyozik a mainstream, hollywoodi hangzás és a saját, klasszikusabb, méltóságteljesebb stílusa közt, mint a Thor esetében, bár a végeredmény talán még annál is kielégítőbb. Az album identitását (igen, ennek van olyanja, kedves Harry Gregson-Willams és még sokan mások) a rögtön az elején feldübörgő egzotikus ütősök és vad vonósfutamok, illetve a néha felhangzó vokálok afrikai jellege határozza meg. A film maga is a fekete kontinensen nyit, és Doyle innen indítja, és vezeti végig fő tematikai jellegzetességeit, ahogy a majmok is onnan „indulva” járnak a magasabb intelligencia és az emberek elleni lázadás útján. A vezérmotívum természetesen Ceasarhoz kapcsolódik: gyengéd, lágy fafúvós melódia formájában találkozunk vele, hogy a cselekmény alakulásával hősi színezetet kapjon, és a fináléra monumentálissá dagadjon. Valahogy így kell ezt csinálni. Megvan a ritmus, a dallam, és megvan mögötte a következetes művészi koncepció is. Akad még egy-két visszatérő motívum a zenében, ezek közül a legizgalmasabb és leghatásosabb (nevezzük „kiszabadulás” témának) a Buck is Released-ben hangzik el először: dübörgő dobokhoz masszív rezesfutam csatlakozik, ahogy Ceasar kiengedi ketrecéből a hatalmas gorillát – később a Zoo Breakoutban halljuk újra. A zene valósággal dagad, lüktet a zabolátlan energiától, a szabadjára engedett erőtől. A legkifejezőbb motívum, amit idén hallottam. Remek score, igazi felüdülés a sok unalmas, egykaptafás Transformers, Green Lantern és Cowboys & Aliens között.
Otthoni apokalipszis: a helyszín ugyan kicsi, elszeparált, és a világ maradék 7 milliárd emberét nem érdekli, de azoknak, akik ott vannak, totális és abszolút. A 11. rész vége valami olyasmi, amilyenhez foghatóval jó, ha ötévente találkozunk mozgóképen. Brutális erejű és letaglózó. Az évad addigi szálai mesterien futnak össze egy elviselhetetlenül feszült és emocionálisan felkavaró gócpontba, Walter White, középiskolai tanárból lett metamfetamin gyártó házában halálfélelem, téboly, hisztéria és kétségbeesés uralkodik. És ez még csak nem is a fináléja a Breaking Bad negyedik szezonjának. Ekkor még két rész hátra van. (Az írás némileg spoileres lesz.)
Félreértés ne essék: a Breaking Bad a jelenleg futó amerikai sorozatok legjobbja. Nem az egyik legjobbja, hanem a legjobbja. Mindenféle Trónok harca, Sons of Anarchy és Boardwalk Empire csak másodhegedűs lehet mellette. Vince Gilligan show-jának középpontjában egy férfi folyamatos és visszafordíthatatlan erkölcsi leépülése áll: a középkorú Walter White azért kezdett metamfetamint főzni egykori diákja, Jesse Pinkman segítségével, hogy gondoskodjon családja jövőbeli szükségleteiről, mielőtt a rák elviszi. A nemes cél érdekében tett egyre súlyosabb és immorálisabb lépések, amellett, hogy lejtőre rugdosták kényelmes, de jelentéktelen és eseménytelen kispolgári életét, lehámozták róla az elégedettség maszkját, és felszínre lökték minden elfojtott frusztrációját.
Ahogy a makogó, gyámoltalan Walter, az őt alakító színészistenség, Bryan Cranston kezei alatt e frusztrációk és kényszerűségek hatására átlényegül eredetileg pusztán „falnak” teremtett drogkereskedői alteregójává, a veszélyes és kérlelhetetlen Heisenberggé, az félelmetes. És idővel az eredeti, nemes célok elpárolognak: a harmadik évadban Walter és Jesse (Aaron Paul állja a sarat Cranston mellett) belekerült a jéghideg, kőprofi alvilági üzletember, Gus Fring hálójába, és a sokkoló finálé egyértelművé tette, hogy a negyedikben minden a menekülésről, a kiútról fog szólni – és, hogy nem lesz könnyű.
Gus a televízió történetének egyik legkarizmatikusabb rohadéka. Giancarlo Esposito játékával egy szinte matematikailag kimért, végletekig metodikus és szenvtelen karaktert teremtett, aki testileg-lelkileg egy az üzlettel, amit folytat – soha nem tesz vagy mond olyat, aminek nincs közvetlen köze alvilági tevékenységéhez, soha nem látjuk drogkereskedésének vagy az azt leplező étteremhálózatának a körein kívül. Plusz valami kurvára intelligens és félelmetesen számító. Igaz, az évadnyitányban az írók pont elméretezték őt, és a túl hosszúra nyújtott, túl coolra tervezett torokmetszős jelenet során a sorozat történetében (a mexikói bérgyilkosok után) másodszor, a karakter életében először és utoljára fordult hatásvadász modorosságba a stílusos elegancia, de négyévente egy-két ilyen megbocsátható.
Walter erkölcsi zuhanása a fináléra eléri a mélypontot, és ezzel Jesse a korábbinál is tragikusabb figurává válik. Mert végül rájövünk, hogy Walter éppúgy manipulálja, ki- és felhasználja őt, mint Gus, és éppúgy nem riad vissza semmilyen mocskos módszertől. Jesse azt hiszi, ura az eseményeknek, ura a sorsának, holott csak egy egyre inkább elkopó ütközőként szolgál Gus és Walter között. Mindketten az ő kegyeit keresik: Gus azért, hogy végleg kiiktathassa Waltert, anélkül, hogy ő elsétálna, és ellehetetlenítené az üzletét, Walter azért, hogy biztosítsa önnön életben maradását. A „főhős” a kezdeti szimpatikus karakterből végleg egy manipulatív szemétládává vált – korábbi kispolgári esetlenségének időnkénti felszínre bukkanásai (mint amikor jó egy percig nem esik le neki, hogy ügyvédjének asszisztense éppen meg akarja zsarolni) az alvilági machinációkkal és gyilkosságokkal kontrasztban nem ironikusak és mulatságosak többé, hanem szánalmasak és visszataszítóak. A fekete humor helyét átveszi a közelgő tragédia súlyos árnyéka.
Végül ide lyukad ki a dolog: vagy Walter és Jesse, vagy Gus. Nincs már helye kompromisszumoknak és félmegoldásoknak. Előre tudjuk, hogyan fog zárulni az évad, hiszen a folytatás ismeretében egyetlen megoldás lehetséges, de ez nem baj, mert az igazi dráma nem attól működik, hogy meglepő. Hanem attól, hogy erőteljes, zsigerekig hatoló, és akkor is elkapja a tökeidet, ha tudod, hogy mire számíts. Különben is: hiába vagyunk tisztában vele, hogy a főszereplők itt még győzni fognak, hiába jönnek ki az alvilági kapcsolatokból akár – fizikailag – karcolásmentesen, saját környezetük, és a köztük forrongó titkok és aljasságok elől nincs menekvés. Gilligan még egy utolsó, az eddigieknél hosszabb (16 részes) évadot tervez, és ne legyenek illúzióink: a négy éven át halmozódott szenny és salak, aminek tetején a szereplők egyensúlyoznak, senkit nem kímélve fog összeomlani, barátok közti és családon belüli erőszakot szülve, Jesse és Walter mellett utóbbi DEA ügynök sógorát, Hanket, és – minden bizonnyal – Gus visszatérő jobbkezét, Mike-ot is maga alá temetve. Van egy olyan érzésem, hogy kíméletesebb lett volna, ha a szereplőket a gengsztervilág vérezteti ki.
A saját középszerű életébe kivételes kémiai képességei ellenére is beletörődött kisember olyan örvényt kreált, amibe mindenkit magával ránt maga körül. Felesége, Skyler (Anna Gunn az egyik legerősebb női mellékszerepben, amit az utóbbi években írtak) már visszavonhatatlanul elmerült férje mocskában, fia, Walter Jr. még csak a felszínt, az álcát látja, de ez sem fog örökké így maradni. Család, szeretet, ház, autó, egzisztencia, hagyaték – mindazt, amiért Walter eredetileg a drog világába lépett, lassan akaratlanul is elpusztítja. Fentebb írtam, hogy a sorozat egy ember erkölcsi leépüléséről szól. De ez így túl kicsinyes, ennél többről, ennél horrorisztikusabbról van szó. A Breaking Bad egy komplett emberi élet rettenetes dekonstrukciója.
Stanley Kubrick 27 éves volt, amikor harmadik egészestés filmjét, a Gyilkosságot forgatta – sok rendező a fél karját odaadná érte, hogy pályafutása csúcsán, évtizedes tapasztalattal a háta mögött adjon ki ilyen színvonalú munkát a kezei közül. És bár maga Kubrick csinált ennél sokkal nagyobb és sokkal fontosabb filmeket később (minek köszönhetően a Gyilkosságra sokán szinte csak lábjegyzetként tekintenek az életművében), jobbakat aligha. Ez az 1956-os, fatalista noir (The Killing, Lionel White regényéből) az ekkor már hanyatlásnak indult zsáner késői ékköve, egyben a 6 évvel korábbi Aszfaltdzsungel indította „caper” filmek alműfajának netovábbja. És ott van benne Kubrick művészi hitvallása is, feketén-fehéren, ráadásul a művész és a gengszter közt meglepően, de érzékletesen felvázolt párhuzamban. Ahogy a sakkozó verőember, Maurice mondja: „A gengszter és a művész a tömegek szemében ugyanaz. Csodálják és imádják őket, de mindig ott szunnyad bennük a vágy, hogy lássák, ahogy dicsőségük csúcsán elpusztulnak.” És el is pusztulnak (legalábbis előbbiek), mert ez a sorsuk.
Adja magát a párhuzam John Huston 1950-es, a caper filmek alfájának számító Aszfaltdzsungelével: mindkettőben egy nagy értékű rablást tervez egy csapatnyi elszánt megélhetési bűnöző, a tökéletesen kidolgozott terv azonban végül tökéletesen kisiklik, és a rablókat magával ragadja egy végzetszerű örvény – ráadásul mindkettőben Sterling Hayden a főszereplő. Kubrick Jim Thompson dialógusaival felturbózott műve formabontóbb: az idősík feldarabolásával, és egyazon cselekményelemek többször, több szemszögből való ábrázolásával (előbbiben nem, utóbbiban alighanem úttörő a Gyilkosság) feszült figyelemre kényszerít, és túl azon, hogy az egyébként nyílegyenes sztorit kreatív mozaikká bontja le, hamar elülteti a nézőben a végzetszerűség érzetét is. Valahányszor másodszor látjuk ugyanazt az eseménysort, az eleve elrendeltség mindig egy kicsit nagyobb súllyal nehezedik a történetre, és a finálé sem véletlenül van úgy előkészítve, hogy a vak is lássa, mi lesz a lóversenypályáról megfújt kétmillió dollár sorsa.
Míg Huston az Aszfaltdzsungelben némileg szentimentális módon, melegséggel és szimpátiával viszonyult gengsztereihez (a zárójelenetben, a szűk belsők után kinyíló totállal és Rózsa Miklós zenéjével szabályosan elsiratja haldokló főhősét), addig Kubrick vagy jéghideg távolságtartással, vagy (mint a végkifejletben) kegyetlen cinizmussal tekint rájuk. Előbbit demonstrálja többek közt a narráció is, amit viszont ironikus módon a stúdió fejesei erőltettek a rendezőre, ugyanis féltek, hogy a nézők anélkül nem lesznek képesek követni a megbolondított időszerkezetet. A „mesélő” színtelen, tárgyilagos hangon kommentálja az cselekményt, metodikusan közli az aktuális időt, percre pontosan, mintha egy rendőrségi diszpécsert, vagy – ahogy felette áll az eseményeknek, és felette áll a szereplőknek – egy testetlen, omnipotens entitást hallanánk. Még annyi érzelem sincs benne, mint a korszak realista rendőrségi drámáinak szenzációhajhász narrátoraiban (ld. A meztelen város).
Ezt a dokumentarista stílust erősítik a cselekményt szinte híradószerűen kiegészítő lóversenyes felvételek, és az eredeti helyszíneken, naturális módon felvett külső jelenetek – viszont teljesen elvetik azt a noir legszebb hagyományaihoz hű épületbelsők, amikben a szűk, sötétbe burkolózó helyiségeket, és a bennük kuporgó, az életük balhéjára készülő szereplőket gyakran egyetlen fényforrás világítja meg. A legendás operatőr, Lucien Ballard éles kontrasztjainak és sűrű árnyékainak látványos stilisztikai bravúrja szöges ellentétben áll az említett külsőkkel, tovább erősítve az „ember tervez, Isten végez” motívumot. Amint a rablók elhagyják jellegzetesen noiros környezetüket (avagy: túllépnek a tervezési fázison), és kilépnek a való világba, elvesztik a kontrollt, dől, romlik, és pusztul minden, míg végül legtöbbjüket épp a saját odújukban éri utol a sors, egyetlen szerencsétlenül elsülő sörétes puska formájában, egyetlen végzetes pillanat alatt.
A kontroll, mint mindig, az egy gyenge láncszemnek köszönhetően veszik el, és Kubrick cinizmusára jellemző, hogy ez a gyenge láncszem az egyetlen, amit gondosan és részletesen felépít. Mindenki más, beleértve a főhőst, Johnny Clayt (Hayden), egy-két jellemvonással szinte hanyagul felruházott, homályosan motivált figura, és ugyan életszerűségükhöz hozzátesz egy-egy apró, ügyes jelenet (pl. Mike összeszólalkozása munkatársaival az öltözőben), messze nem olyan kidolgozottak, nem olyan hús-vér emberek, mint George Peatty (Elisha Cook Jr., a noirok örök „kisembere”), aki azért száll be a balhéba, hogy kielégítse felesége, Sherry pénhézségét. A nagyszerű Mary Windsor, akire Kubrick a Hajszál híján-ban figyelt fel, egy magas, szőke, számító szépséget, egy esszenciális femme fatale-t játszik, beleadva az ahhoz szükséges összes megnyerő esztétikát és visszataszító romlottságot. George egy töketlen nyomorultnak fest mellette, egy senkinek, akit bárki, bármikor ide-oda pofozhat – és az is. Sherry természetesen megcsalja, és amit a balhéval kapcsolatban pofátlanul nyilvánvaló manipuláció útján kihúz belőle (George akkora balek, hogy amíg nem díszítik sörétek az arcát, fel sem merül benne, hogy átverik, és kihasználják), azt kisstílű gengszter szeretőjének adja tovább (Vince Edwards, a Murder by Contract bérgyilkosa) – így kerül a fentebb említett puska a rablókkal teli szobába.
Visszatérve az Aszfaltdzsungelre, Huston hősei leginkább önmagukat hibáztathatják tervük kisiklásáért (saját társuk árulja el őket, többen is önnön ostobaságuk miatt buknak el), Kubricknál viszont kizárólag külső körülmények játszanak szerepet, és Sterling Hayden karaktere az első balkanyar után nem is tud mást tenni, mint sodródni az eseményekkel. Hatalmas a kontraszt a rablás feletti totális kontroll, és az azutáni menekülés esetlegessége, fejetlensége között. Johnny számára néhány valószerűtlenül bizarr, noirosan álomszerű másodperc jelenti a vízválasztót. 15 perc késéssel érkezik a rablás utáni találkahelyre, és épp akkor parkol le az épület előtt, amikor a vérző és kába George kitántorog az ajtón a nyílt utcára, fényes nappal rázuhan autójának motorháztetejére, és őt még csak észre sem véve feltápászkodik, továbbinog a saját kocsija felé, és haldokolva elhajt valahová. A néző már ezen a ponton tudja: Johnny akár ki is szállhatna, hogy ott várja be a szirénaszóval érkező rendőröket, és bevalljon mindent. Neki azonban szüksége van még egy utolsó gonosz tréfára a sorstól, hogy eljusson a végkövetkeztetésig, és beletörődjön: „What’s the difference?”
Ez a tréfa a fináléban csattan, a film fatalizmusának kiteljesedésekor. Johnny hosszasan gyömöszöli a pénzt egy újonnan vásárolt, mégis kopott, működésképtelen zárral ellátott, „csak-a-szentlélek-tartja-egyben” bőröndbe, majd a repülőtéren egy újabb külön jelenetben próbálja feleslegesen meggyőzni a személyzetet, hogy felvihesse magával a gépre. Közben már látjuk az idegesítő nyugdíjas néni idegesítő kis körömpiszok kutyáját, és tudjuk, hogy a végzet fogaskerekei forognak, és kattognak, és előre látjuk, hogy vezet a sok kis apróság láncreakciószerűen az elkerülhetetlenhez. Johnny csak áll, és nézi, ahogy szétnyílt bőröndje pénzt havazik a repülő turbinája mögött, és hiába mondja neki szerelme, hogy fusson, tudja, hogy nincs értelme. Nyugodtan, türelmesen várja, hogy a két biztonsági ember kilépjen a reptéri váróból, hanyagul kivegyék tokjukból a pisztolyaikat, és felé induljanak – ők sem sietnek, nincs miért, a kép is kimerevedik, nincs már mit mutatni. A dolgok úgy vannak, ahogy lenniük kell.
Két gyors szolgálati közlemény:fórumunk dizájnja cseppet megújult(tényleg csak leheletnyit), olvassátok, ha van kedvetek, írjatok is bele. Ez az egyik, a másik, hogy kedden 20 órakor az Odeon moziban levetítik a Vizsga című magyar filmet, amit kollégánk, Köbli Norbert írt - ha ingerenciátok támad, nézzétek meg.
Ki ne szeretné az olyan történeteket, amik egy-egy történelmi esemény, vagy katasztrófa valóságtól eltérő kimenetelén alapulnak? Akár a science fiction alkotók által olyannyira kedvelt párhuzamos világok kliséjét nézzük, akár a poszt-apokaliptikus sztorikat, többségük valami hasonló helyzetből indul ki. Elolvadtak a sarkkörök jégtakarói, elfelejtették felfedezni Amerikát, megérkezett a jégkorszak, atomháború tört ki, a németek nyerték a II. Világháborút...
Ez utóbbi talán a legérdekesebb, hiszen a természeti katasztrófák által megtizedelt emberiség elszigetelt apró csoportjainak küzdelme helyett egy egész elképzelt alternatív világrendet lehet ráépíteni. Ráadásul egy olyan világét, amiben magyarok is vannak. Akár úgy is, ahogy Trenka Csaba Gábor regényében olvasható, bár már rögtön az elején ki kell jelenteni, hogy a regénynek mindez csak a hátteréül szolgál.
A történet főhőse Lajtai Gábor, aki a háborúban győztes németekkel való szövetség jutalmául kapott gyarmaton, az Egyenlítői Magyar Afrikában látja meg a napvilágot, annak is Hungarovill városában. Az ő szemszögéből, fura visszaemlékezésén keresztül nyerhetünk betekintést ebbe a nagyszerűen összerakott, lenyűgöző alternatív valóságba, aminek megismerése talán az egész regény legszórakoztatóbb eleme. Igaz ugyan, hogy Gábor életét és tapasztalatait követi a regény, jókora részt szentelve gyerekkorának, iskolás éveinek, felnőtté válásának és nőügyeinek (szerelmi szál nincs, ez egy óriási plusz), de mindezek követése közben egyre többet tud meg az olvasó egyrészt az Egyenlítői Magyar Afrikáról, másrészt az ottani magyarok lelkivilágáról.
Meg persze a világról, amihez csak további adalék, hogy a regény eredetileg 1990-ben jelent meg (bár ez már a tovább finomított változat) és mai ésszel olvasva még érdekesebbek a benne felsoroltak. Minden szuperhatalom kényszert érez arra, hogy Afganisztánban demoralizálja hadseregét, minden eszme kiüresedik egyszer, a magyarságot pedig a gyarmaton is csak ugyanaz foglalkoztatja, mind idehaza. A világon mindig ugyanazok a porfészkek a tűzfészkek (még ha Bászra a legmodernebb város is), meneküléshez pedig egy Skoda a megfelelő járgány.
A könyv tehát több szempontból is működik. Felületesen szemlélve egy jól eltalált kalandregény, ami javarészt egzotikus helyszíneken, ismeretlen kultúrákban játszódik, amiket magyar szemszögből ismerhetünk meg. Másrészt remekbe szabott lélektani írás, amiben nem csak az idegen világban töltött gyermekkor, a felnőtté válás, a lányok felfedezése és a fennálló fals irányítás magától értetődő kihasználása van érzékletesen bemutatva, hanem úgy általában a borongós magyar léleké is. Könnyen lehet, hogy sokak számára inkább emiatt marad majd emlékezetes a regény. Harmadrészt pedig (és a fentiekből is következően számomra ez nyújtotta messze a legtöbbet) nagyszerű politikai elemzés, amiben a fennálló rendszer (azaz a fasizmus) hibáinak, lezüllésének a folyamatát éppúgy remekül mutatja be a szerző (az őslakók magyarosodásának problémái zseniálisak), mint az egyes eszmék összehasonlítását (akár a tanárok végtelen vitája, akár a középiskolai lázadó időszak nagyszerű példa), vagy a hatalom rendszertől független működését.
Egy kicsi és egy nagy bajom volt csak vele. A kicsi, hogy a regény maga túl rövid, még szívesen elidőztem volna Hungarovillben, hogy jobban megismerjem azt a világot. A nagyobb pedig az, hogy ha már a 90-es években a kezeim közé kerül, valószínűleg még nagyobb élményt nyújtott volna.
Kijött az első trailer, és tele volt bokszoló robotokkal. A Vasököl afféle tökös, sportos-akciós geekfilmnek tűnt Hugh Jackmannel. Aztán kijött a második trailer, és tele volt egy kisfiúval, akinek az első előzetesben még írmagja sem volt. A Vasököl afféle családi feelgood mozinak tűnt, amiben úgy mellesleg vannak bokszoló robotok is. Nyilvánvaló volt, hogy a film pozicionálása első körben félrement. Hollywood fogta Richard Matheson Steel című 1956-os novelláját (egy Twilight Zone epizód is készült belőle), és telepakolta egy jó adag szentimentalizmussal, ami a robotpofonok közti űrt hivatott kitölteni. Vagy a szentimentális jelenetek közti űrt töltik ki a robotpofonok? Na, mindegy. A cél nyilván az volt, hogy becsábítsák a mozikba azokat a férfiakat/fiúkat is, akiket aktuális barátnő hiányában épp senki nem rángatna be egy apa-fiú „drámás” dizni filmre. Nekik – és mindenkinek, akit esetleg a fő mézesmadzagként elhúzott robotbunyó izgatott fel – üzenem: ne dőljenek be.
A marketing nagyrészt a robotokra épült, de a készítők tudták, hogy nehéz eladni az amerikai nagyközönségnek valamit, amiről nem hajtogatják folyton, hogy „szíve van”. Ugyanis akkor a nézőnek nincs meg az az illúziója, hogy értéket néz, azt pedig nem szereti. A Vasökölben az érték, a „szív” az apa-fiú kapcsolat, ami a lecsúszott exbokszoló, Hugh Jackman és az elhanyagolt-elhagyott kölyke, Dakota Goyo közt feszülve veszi ki a részét az évi hollywoodi sablonkvóta eléréséből. Az, hogy e kapcsolat köré verekedő robotok sorakoznak fel, a történet gerince szempontjából mellékes. Jackman lehetne autóversenyző, golfozó vagy szponzorálhatna nyugdíjas sakkozókat – a film két fő aspektusa közt ennyire szoros a logikai, vagy bármilyen kapcsolat.
A robotos jelenetek közepesen érdekesek. Ugyan van elszórtan egy-két látványos, jól koreografált momentum, de egyrészt az átélést, az emocionális kötődést nem könnyíti a „ha szétverik a főhős masináját, majd összetákol egy másikat” sztorielem, másrészt a harcok összességében laposak és fantáziátlanok. Szerkezetük százéves sablonokat követ, és szégyentelenül primitív feszültségkeltő eszközökkel dolgozik (ha hőseink robotja a meccs elején hatásosan osztja a pofonokat, a végére biztos leverik, és veszít, ha kezdetben verik majdnem ronccsá, akkor végül összekapja magát, és győz). A főszereplők Atom nevű robotjának értelmi, érzelmi (?) képességeivel kapcsolatos megjegyzések meg egy darabig lógnak a levegőben, aztán minden további nélkül elfüstölnek a semmibe (egy komplett, majdnem teljesen kivágott mellékszálat sejtek emögött – a másik lehetőség a drabálisan trehány írás).
A film állítólagos lényege, az apa-fiú kapcsolat, amelynek súlypontjai teljesen esetlegesen kapcsolódnak a bokszos szálhoz, még ennél is rosszabb formában van. Roskadozik-rogyadozik-dögledezik a cselekmény a mondvacsinált konfliktusoktól („én egy seggfej vagyok, jobbat érdemelsz nálam”), azok rettenetesen felszínes feloldásaitól („nem tudok gondoskodni egy gyerekről – de tudsz – na, jó”), a didaktikus párbeszédektől, a karikatúraszerű mellékkarakterektől, a minden alap nélküli önmarcangolásoktól („nem vagyok elég jó”), és az amerikaias szólamoktól („meg tudod csinálni”). Avagy újabb „dráma”, ahogy azt Hollywood elképzeli: a főhősök szenvednek (persze csak úgy szépen, kényelmesen, semmi komoly), újabb és újabb akadállyal találják szembe magukat, majd szimplán eldöntik, hogy akkor is ők lesznek a királyok, mire varázsütésre megoldódik minden probléma, és mindenki sír a végén a boldogságtól. Jól meggondolva, ez a 2011-es A szív bajnoka, csak Sandra Bullock helyett Hugh Jackmannel, rögbi helyett meg robotboksszal. És még annál is sokkal nyálasabb és unalmasabb.
Wong Ching Po hongkongi akciófilmje a hetvenes-nyolcvanas évek japán sentai és tokusatsu filmjeit idézi meg, illetve van benne valami, a kora-kilencvenes évek hongkongi filmjeinek hangulatára jellemző is (ezt természetesen kizárólag a trailer alapján állítom.) Egy animerajongóról szól, aki igazságtevő szuperhősnek áll.
Szóval van az a vicc, hogy egy kurvát megfojt egy gyilkos egy lepukkant sikátorban. A halálsikolyokra odacsődülnek a járókelők, megállnak a halottnál, mire a sikátorból kiugrik, mit ugrik, fejjel előre kivetődik a tettes, rajta egy hatalmas, masszív bagolymaszk. Megáll a hullához gyűltekkel szemben, és agresszív, kihívó táncba kezd az összetéveszthetetlenül ’80-as évekbeli jazzes poprockzenére, mire az emberek hasonlóan agresszív ellentánccal reagálnak. Ahogy a jelenettől távolodik a kamera, megpillantjuk a díszlet szélét, és a színpadot, amin mindez lejátszódik. Egy színházban vagyunk, egy társulat egy gyilkosról szóló musicalt próbál. De ez még messze nem a vicc poénja.
A többek közt Lamberto Bava, Joe D’Amato és Dario Argento kezei alatt érlelődött Michele Soavi (a ’94-es Dellamorte Dellamore-ért is neki kell hálát rebegni) első rendezésének nyitójelenete bámulatosan megkomponált. A giallóra az átlag horrornál is jobban jellemző, hogy folyamatosan a néző nyugalmi, aktuális érzelmi állapotának kibillentésére törekszik, és nem csak az ijesztgetéssel és félelemkeltéssel – az egész, álomszerű harmóniában mozgó képi és zenei eszköztár azért van, hogy diszorientáljon, és ezt nehéz jobban csinálni, mint a Deliria felütésében (a film egyébként a tengerentúlon Stage Fright, itthon pedig Lámpaláz címen futott). Alig kezded el nézni, Soavi rögtön kirúgja alólad a széket, és épphogy feltápászkodsz, máris integethetsz a lábad alatt lévő szőnyegnek is. Nem mintha a Deliria giallo lenne (noha annak stílusjegyeitől is dagadozik a játékidő, tehát a párhuzam nem véletlen), direktori debütjéhez Soavi a slasher vériszamos mezejére lépett – pont a ’80-as évek második felében, amikor a zsáner már teljesen kifulladóban volt (a giallo nemkülönben).
És ez a slasher, a dramaturgiáját tekintve, nyílegyenes és pofonegyszerű. Az említett társulat fogyatkozni kezd, amikor egy elmegyógyintézetből megszökött, nem kicsit zakkant gyilkos keveredik a teljesen lezárt színházba, ahonnan így reggelig nincs kiút. A „whodunit” fel sem merül, kezdettől fogva tudjuk, hogy ki a tettes, és ebből a tudatunkból semmiféle filmvégi fordulat nem kísérel meg kiforgatni minket, sőt, még csak a kaszaboló motivációiban sem merül el a forgatókönyv. Öl, és kész. Minek komplikálni? A cselekmény négy fal közé szorítása ugyan messze nem jellemzője a zsánernek, de több-kevesebb sikerű próbálkozások akadtak rá (az 1980-as Terror Trainben egy vonatban folyik a vér, két évvel a Deliria után pedig egy szupermarket éjszakai műszakja zsugorodik az Intruderben). Itt viszont a színházas helyszín plusz pikantériát kölcsönöz a műnek, a tény, hogy a gyilkos maga is színész volt, aki saját kollégáit már lemészárolta, nemkülönben – bár ez majd csak a csattanóval válik igazán hangsúlyossá.
A film nem hagyja ki a színdarabbéli és a valódi gyilkos párhuzamos jelenlétének ziccerét. A tettes magára ölti a bagolymaszkot, és a színpadra megy, naná, hogy a próba kellős közepén, amikor a maszkot viselő karakternek meg kell ölnie az egyik szereplőt. A rendező magából kikelve üvölti a „színészének”, hogy „Öld meg! Öld meg!”, és mire a többiekkel együtt rájön, hogy a gyilkosság túlságosan is kurvára hiteles, egy kicsi indiánnal máris kevesebb, és egy zseniálisan megkomponált jelenettel máris több van. Soavi ezt követően rohamtempóban veszejti el a karaktereket, és az utolsó, szinte szöveg nélküli, lenyűgöző fél órára nem marad más, csak a tettes és a „final girl” hosszúra nyúló párharca. Nem mellesleg, ezekkel a szereplőkkel (ellentétben a tipikus slasherek késhegyre született tölteléktinijeivel) együtt tudsz érezni, hús-vér figurák, minden szimpatikus és ellenszenves vonásukkal együtt, a seggfej rendezőtől a meleg tréfamesterig. Nem akarod, hogy meghaljanak – hát, peched van.
Ami a leginkább megkülönbözteti a Deliriát a szokásos slasherektől (főleg az amerikaiaktól), az a sajátosan álomszerű, szürreális hangulata, ami miatt előszeretettel sorolják a giallók közé. Persze: egy színházban öldököl benne egy elmebeteg, aki egy hatalmas bagolymaszkot visel. Ez valami olyasmi, ami sosem válik konvencionálissá, valami, amihez sosem szoksz hozzá. Innen nem nehéz szürreálisnak lenni. De amikor ez a gyilkos a próbababákkal teli színpadon egyfajta bizarr tablóvá rendezi lefejezett, kettévágott, megcsonkított áldozatainak holttesteit, és leül közéjük, mint egy fáradt munkásember, aki a hosszú nap után hazatér a családjához, és végre békére lel, na, az közel van ahhoz a hatáshoz, amit a Texasi láncfűrészes mészárlás vacsorajelenete keltett (közel – mert ahhoz a jelenethez bármi más legfeljebb közel lehet). És Soavi még ezt is tudja fokozni: a véres horrorszínház rejti az utolsó életben maradt szereplő menekülésének (szó szerinti) kulcsát, amit a hátborzongatóan némán és mozdulatlanul pihenő gyilkos orra elől kell elemelnie (van itt egy olyan beállítás, amitől beszarsz), miközben egy ventillátor fehér tollfelhővel szórja be az egész helyszínt, és szól a zene. Csodálatos.
Hogy a dramaturgiailag halálfelesleges epilógus a debütáló rendező pimaszságának, magabiztosságának, túl sokat akarásának vagy mindegyiknek köszönhető, az rejtély, viszont amellett, hogy a nyitánnyal együtt rafinált, a negyedik falat lebontó, önreflektív keretbe foglalja az egész művet, még meg is fricskázza a kaszabolós horrorok egyik legelkophatatlanabb kliséjét (na, ez a vicc poénja). Annyira nem nagy meglepetés, a rendező már korábban is játszadozik a műfaji sablonokkal: az egész mészárlás ideje alatt a színház előtt őrködő két rendőr csak azért van a filmben, hogy a néző újra és újra azt várja, mikor nyírja ki őket a gyilkos. Soha. A Deliria ezek nélkül is a ’80-as évek legjobb slashere lenne, ezekkel együtt még inkább az. Ahhoz persze már későn érkezett, hogy új életet leheljen a döglődő zsánerbe, így annak teljesen ki kellett szenvednie, mielőtt ’96-ban Wes Craven sikeresen defibrillálta. Soavi filmje szerelmi vallomás egy utolsókat rúgó műfajhoz – és egyben a megfejelése is legtöbb addigi képviselőjének.
Boulet újabb piktogramos sztripjéből megtudhatjuk mit (ne) tegyünk, ha a szomszédban túl nagy vehemenciával dolgoznak a... ööö... tudjátok mit, olvassátok el a Tovább! után...
That's right, bitches - a Helovín Horror Cselendzs idén is visszatér, hogy azt a kevés szociális kapcsolatotokat is elrabolja tőletek, amely horrorista léteteket összeköti a külvilággal!
A szabályok egyszerűek, mint egy késszúrás: október 31-e éjfélig annyi horrorfilmet kell megnézzetek, amennyit csak tudtok, és mindegyik filmről legalább pár mondatos összefoglalót kell ide, a kommentek közé firkantanotok. A nyertes elnyeri a szerkesztőség tagjainak tiszteletét, amivel ugyan az életben nem értek semmit, de legalább olcsón megússzuk. (Na jó, nem, idén felajánlok egy kézzelfogható nyereményt: pár szuperritka horrorfilmet.)
Kezdhetitek! (Ide kattintvaszemrevételezhetitek az elmúlt évek cselendzseit, mind jó móka volt!)
Aki az 50-es évek sci-fi klasszikusait kedveli, olyan nagyon rossz ember már nem lehet, vagy ha mégis, az ízlésével biztos nincs semmi baj. Izing Róbert szereti a korszak B-mozijait, ez már a könyve címét és borítóját látva kiderül. Stimmelnek az óriási hiberbolikus betűk, a tervező még a legendásTiltott bolygóplakátjából is kikopipésztelt egy részletet, ami más esetben nem lenne éppen elegáns megoldás, itt azonban pont illik koncepcióba ez pofátlan húzás. Gátlástalan, hatásvadász sci-fi ponyva, idézőjelek között – ezt üzeni a cím és a borító. Izing ötlete, hogy egy mifelénk nem létező – és elsősorban filmes formában ismert – műfajt magyarít, egészen jó. Már csak meg kellett volna írnia rendesen.
A történet úgy indul, mint „a legrosszabb hollywoodi filmekben” (a szerző szíves közlése - 14. oldal). Feltűnik néhány repülő csészealj New York felett, és porig rombolja a város nevezetességeit, mintegy pedagógiai jelleggel. A teljesen tanácstalan amerikai vezetés üzenetet kap Magyarországról. Mint kiderül, ez a kis, jelentéktelen kelet-európai ország maga is rendelkezik néhány UFÓ-val és hajlandó az Egyesült Államok segítségére sietni, természetesen csak bizonyos feltételek teljesülése esetén. A magyarok azt is tudni vélik, mikor és hol támadnak újból az idegenek, és vállalják, hogy megvédik Amerika népét.
Izing, ahogy azt egy vérbeli sci-fiben illik, természetesen magyarázatot ad a magyar csodára. A prológus szerint 1947. július 2-án nem csak Roswellben zuhant le egy azonosítatlan repülő tárgy, hanem a magyar Alföldön is, utóbbi azonban teljesen épen maradt, így a technológiát szabadon tanulmányozhatták a helyi tudósok egy Amerikából hazahívott professzor vezetésével. Az azóta eltelt 60 évben a Garázs névre keresztelt földalatti komplexumban létrehozták a Pumi típusú csészealjakból álló magyar űrflottát, a legnagyobb titokban.
Izing ötlete van annyira kidolgozott, hogy akár komolyan is vehette volna, miközben komolytalan rejtői burleszket is írhatott volna belőle. Ehelyett mintha nem tudta volna eldönteni, hogy mit akar. „Izgalom! Feszültség! Csészealjak!” – áll a hátsó borítón, de az olvasónak csak az utóbbiból jut. Ponyvaként akkor lenne értékelhető a produkció, ha Izing képes lenne egy fordulatos, pergő történetet elmesélni, nem csak a jól ismert kliséket felsorolni. A klisék persze gondosan idézőjelbe vannak téve, ahogy manapság illik, de ettől még klisék maradnak, az olvasó meg közben elalszik.
Szatíraként ugyanakkor meglehetősen ártalmatlan a könyv. Mégpedig azért, mert a szerző csak az arrogáns és nagyképű amerikaiakon élcelődik, nagyjából úgy, ahogy azt a Team America tette. Trey Parkerék azonban saját maguknak tartottak görbe tükröt, míg Izingnél a magyarok kivétel nélkül intelligens, tettre kész, bátor és nemeslelkű emberek, vagy ha van is valami apróbb jellemhibájuk, a könyv végére levetkőzik. Ebben az utópiában Magyarország és a magyar nép, a magyar politikusok (!) játsszák el a világmentő Amerika szerepét, és mindez amennyire szépen hangzik, pont annyira szellemtelenül és érdektelenül van tálalva.
A könyv legnagyobb problémája mégsem ez, hanem hogy Izing belekeveri az akció-scifivel vegyített szatíra műfajába a melodrámát. A mellékalakokkal nincsenek problémák, ők igazi karikatúrák, helyenként még szórakoztatóak is, az öt fiatal magyar sztárpilóta – hőseink – ellenben pont olyanok, mint akik a Barátok köztből léptek volna elő. Az UFÓknál is nagyobb rejtély, hogy miből gondolta azt Izing, hogy az inváziós sci-fire vagy éppen ennek paródiájára izguló olvasót érdekli a hősök szerelmi élete, pláne ilyen terjedelemben. A könyv borítója és szinopszisa azt sugallja, hogy az olvasó nagyjából azt kapja, amit ígérnek neki, se többet, se kevesebbet. Elvileg így működik egy jó ponyva. A Támadás az űrből! valóban ponyva, de sajnos nem az igazi.
Jövő hét csütörtökre, a nyugdíjas terminátort alakító Michael Caine filmjének egyik legelső hazai vetítésére nyerhetnek jegyet a Puskin Moziba azon szerencsések, akik az alábbi kérdésre helyesen válaszolnak (kivételesen nem valami agyalágyultan egyszerűt találtunk ki.) A pontos időpontot a nyertesekkel levélben tudatjuk, akik a Budapest Film Zrt. és a Vertigo Média jóvoltából mozizhatnak.
A válaszokat ide kérjük. A levél tárgyába írjátok bele: "Harry Brown". A kérdés pedig a következő: melyik Caine filmből származik az alábbi kép? (ha a kezdőoldalon vagy, kattints a "tovább"-ra.)
(A cikksorozat előző részei itt, itt és itt találhatók.)
All-Star Western
Ez a címe ellenére egyelőre majdnem egy Jonah Hex sorozatnak tűnik – még az írók, Justin Grey és Jimmy Palmiotti is ugyanazok, akik a Hex szériát az utóbbi években vitték. És mint első szám, határozottan ügyes. A főhőst, kiszakítva szokásos környezetéből, a XIX. század végén rohamosan fejlődő Gothambe helyezi, és egy klasszikus stílusú krimitörténetbe keveri, így a karaktert már ismerők is kapnak valami frisset – az új olvasóknak pedig közben narráció segít Hex megismerésében. De a legjobb húzás az írók részéről, ami igazán érdekessé és izgalmassá teszi a felállást, hogy ez a narráció nem a főhősé, hanem Amadaus Arkhamé (a majdani Arkham elmegyógyintézet megalapítójáé), aki a személyét meglehetős fenntartásokkal kezelő rendőrségnek segít elkapni egy sorozatgyilkost, és ehhez Hexet is felbérli – munkájuk közben pedig pszichológiai elemzésnek veti alá. Az All-Star Western elsősorban ennek köszönhetően működik – az antihős természetét boncolgató orvos narrációja sokkal eredetibb és hatásosabb, mint az ilyenkor tipikus, komor-tökös-badass szövegelés. A sztori, már ami a sorozatgyilkost illeti, egy az egyben egy Hasfelmetsző Jack koppintásnak/analóginak tűnik, de a lényeg, hogy Palmiotti és Grey jól szövik a szálakat, és a narráció mellett szépen kihangsúlyozzák azt is, hogy a vadonban élő fejvadász mennyire nincs elemében a nagyvárosban – kezdve a „nyomozási” módszereivel (a kocsmák vendégeinek módszeres összeverése) a jól felvezetett cliffhangerig. A nyers, durva vonású rajzok pont passzolnak a történethez, az atomszférához nagyban hozzájáruló színezés pedig külön öröm. Új és régi olvasóknak egyaránt ajánlott, fasza kis western, üde színfolt a mindenféle szuperhősös cuccok közepette.
Aquaman
Superman, Green Lantern és Flash után Geoff Johns most Aquamant is személyesen veszi a szárnyai alá. Nyilvánvaló, hogy vele lesz a legnehezebb dolga: sosem tartozott a DC népszerűbb hősei közé, ráadásul nem egyszer vált gúnyolódások céltáblájává „halszerű” képességei, és a halakkal való „kommunikációja” miatt. Johns meg is célozza a figurának ezeket az aspektusait, hogy már most, az első számban elejét vegye a hasonló, új kedvencét degradáló hozzáállásnak – és ez nem a legjobban sül el. Értem én, hogy szeretné, ha az olvasók komolyan vennék Aquamant, de egy kicsit visszafogottabban kellett volna eljárnia ez ügyben, mert így úgy tűnik, hogy a jelenetek/dialógusok fele arra az intésre van felépítve, hogy „na, jól figyeljetek, ez a karakter nem vicc, világos?” Ezek után kész csoda, hogy sikerül őt méltóságteljesnek, a szó legigazibb értelmében vett „hősinek” ábrázolni. Egyébként ettől eltekintve az első szám figyelemreméltó: Johns rögtön megosztja az olvasóval a főhős egyik legfontosabb aspektusát (a szárazföld és a víz, avagy a két otthon, a két világ közti vívódás), az új ellenségeket pedig roppant egyszerű, ugyanakkor roppant hatásos módon vezeti fel. Az ismeretlent jelképező, félelmetes lények megjelenése adja a képregény keretét, záró mondatuk pedig („There is food up here.”), amikor először úsznak a felszínre, és pillantják meg az embert, hátborzongató. Ebből akár még nagyon jó dolgok is kisülhetnek. Az biztos, hogy Ivan Reisen ez nem fog múlni, az ő rajzai ugyanolyan szépek, fenségesek, kifejezők és lendületesek, mint mindig. Aki még nem olvasott Aquamant, de valamelyest érdekli a karakter, annak most kell megragadnia az alkalmat, és megismerkednie vele.
Batman: The Dark Knight
Annyi problémám van Paul Jenkins és David Finch képregényének nyitójelenetével, hogy azt sem tudom, hol kezdjek bele. Ah, igen: a narráció. A legelső mondat a füzetben: „Fear is a cannibal that feeds upon itself.” Biztosan úgy gondolták, hogy ez olyan faszán hangzik, de sajnos inkább hülyén, mert amellett, hogy hatásvadász, értelme sincs sok. Múlt héten Scott Snydert dicsértem, amiért olyan okosan használta a főhős narrációját, nem puszta hangulatkeltésre, de a karakterek és a város bemutatására is. Itt az ellenkezőjét látjuk: Jenkins és Finch is kitaláltak egy koncepciót, amire felfűzik a Sötét Lovag gondolatatait, és ez a félelem megszemélyesítése. Éppcsak az egész erőltetett, és amikor Batman a végén közli, hogy a félelem ott van minden sarokban és árnyékban, a félelem azonban nem tudja, hogy ő, hol van, már röhejes is. Egyébként maga a sztori is meglehetősen hasonlít Snyder már említett Batmanjéhez az előző hétről: Bruce Wayne egy jótékonysági estélyen (ahová egyenesen a Batwingből kiugorva, háztetőkön át, útközben átöltözve érkezik – inkább bele sem megyek, hogy ez mekkora hülyeség) bejelenti egy újabb nagy, sokmilliós városfejlesztési projektjét, majd pedig megy Arkhamba, hogy leverjen egy rablázadást. Nagyjából minden azon múlik, hogy a cliffhangerben feldobott Kétarcú-szálból mi lesz később, de így elsőre ez még Finch szokásosan élvezetes rajzai ellenére sem túl meggyőző – egész pontosan, nincs benne semmi, ami normál esetben (értsd: ha nem Batmanről lenne szó) továbbolvasásra sarkallna, és ez ugyebár nem az első eset a karakter reboot utáni életével kapcsolatban (ld. még: Batman and Robin). Az egész olyan, mintha rutinból, kapkodva, egy óra alatt írták volna meg az egészet, mert szorított a határidő.
Green Lantern: New Guardians
Ezt nagyon furcsa volt olvasni. Először is, összességében remek képregényről van szó, amiben Tony Bedard hatásosan vitelez ki egy jó ötletet: a különböző színű Corpsok mindegyikének egyik tagját egyszerűen elhagyja a gyűrűje (adott esetben akció közben, ami a szerencsétlen pacák szavatosságának idő előtti lejárását eredményezi), és mindegyik valamiért a Zöld Lámpás Kyle Raynert választja új gazdájául, aki pillanatokkal később, mint „tolvaj” találja szembe magát a többi Corps képviselőivel. Oké, az, hogy a világegyetem mindenféle különböző részeiről indult gyűrűk mind ugyanabban a percben érnek ugyanabba a célba, enyhén szólva karóba húz mindenféle logikát, de ha túllépünk ezen, akkor egy nagyszerű jelenetet kapunk, ami tökéletesen adja át a „what the fuck” érzést, és amellett, hogy egy érdekes és grandiózus rejtélyt prezentál, még vicces is. Amit viszont nem értek: miért kell az első hét oldalt ellőni arra, hogyan kapta meg annak idején Kyle a gyűrűt? Az nem érv, hogy ez a nyitány az új olvasóknak szól, hiszen nekik fingjuk sem lesz a többi karakterről, a többi Corpsról és gyűrűről, és ugye tudjuk, hogy a Green Lantern franchise-t eleve nem érinti a reboot, vagyis ezek a képregények elsősorban továbbra is azoknak szólnak, akik eddig is olvasták őket. Hasonlóan felesleges Kyle kétoldalas, nagy mentőakciója is. Mintha Bedard kitalálta volna a fasza kis cliffhangerét (Kyle vs. mindenki más), és eldöntötte volna, hogy nem akarja rögtön az első számban megmagyarázni, mi történik, és aztán kapott volna észbe, hogy „de ez még nem tesz ki egy teljes füzetet” – így aztán hozzáadott némi (lényegében irreleváns) tölteléket. Szerencsére a sztori bőven van olyan érdekfeszítő, hogy elvigye a hátán ezt a furcsaságot, és Tyler Kirkham képei is jók. De remélem, hogy a folytatás már zökkenőmentesebb lesz.
I, Vampire
Igen, tudom, már tele van a tököd a vámpírokkal. A szerelem és a vámpír szó egy mondatban való használatától meg már okádsz – és most itt az I, Vampire, ami két egymásba szerelmes vámpírról szól. De azért csak tedd félre a rókazacskódat, felejtsd el a gagyi borítót is, és figyelj: Andrew és Mary, „a kárhozottak királynője” négyszáz éve szeretik egymást, és ez idő alatt a férfi, aki fajtájának egy különös példánya (nem szomjazza az emberi vért), képes volt visszafogni a nőt, és annak alattvalóit, és rábírni őket egy békés együttélésre az emberekkel. Ami persze annyit jelentett, hogy rejtőzködtek, és tehénvéren éltek. Mary azonban most úgy dönt, hogy a szerelem nem minden: a vámpírok felsőbbrendűek, uralkodásra születtek, arra, hogy a Föld az övék legyen, és ideje ennek megfelelően viselkedniük. A képregény két idősíkon fut, az egyikben mindketten próbálják meggyőzni a másikat az igazukról, a másikban (az azt követő reggelen) pedig Andrew arra ébred, hogy Mary az éjszaka folyamán, amíg ő utolsó szeretkezésük után aludt, megindult hadseregével az emberiség ellen. Joshua Hale Fialkov szenzációsan vegyíti a szerelmesek tragédiáját az apokaliptikus vámpírháború képeivel, forgatókönyve azért olyan elemi erejű, mert nem enged benne az olcsó érzéseknek: nincsenek sírdogálások, sóhajtozások, nagy vallomások és látványos szívfájdalmak, semmi, amiről ordít, hogy tinilányok zsebkendőfogyasztását stimulálja. Két ember (vámpír) van csak, akik a végsőkig kiállnak a meggyőződésük mellett, akkor is, ha ez a boldogságukba kerül – tudomásul veszik, hogy mit kell tenniük, és megteszik. Így Mary búcsúleve Andrew-nak hatalmas erejű: „Nem tudod megakadályozni, ami történik, de meg fogod próbálni. És én csak még jobban foglak szeretni ezért.” A következő képen hullahegyek borítják a város utcáit. És milyen gyönyörű hullahegyek: Andrea Sorrentino képei lélegzetelállítóak, tele vannak erővel, lendülettel, szenvedéllyel, beállításai, oldalkompozíciói mind tökéletesen eltaláltak – a csaknem monokróm színezés szintén hibátlan. Brutális erejű első szám. Lefogadom, hogy J.M. DeMatteis (a 30 évvel ezelőtti, eredeti I… Vampire írója) is büszke most.
Justice League Dark
Általában véve nem vagyok a híve annak, hogy egy nagy ellenség fenyegetésének súlyát úgy érzékeltessék, hogy a szóban forgó gonosz pillanatok alatt lever normál körülmények közt szinte leverhetetlen hősöket – és itt pontosan ez történik, csak épp Peter Milligan azért okosabb az átlagnál. A képregény közepén Superman, Wonder Woman és Cyborg próbálják útját állni egy furcsa, misztikus erőnek, ami azonban fél perc alatt taccsra teszi őket, minden erőlködés nélkül. Mire erre a pontra eljutunk, Milligan már javában adagolja a szörnyűségeket, furcsaságokat, horrorisztikus képeket és narrációkat, és tudjuk, hogy valaki valami nagyon nagy szart keverget a világban. Pusztán a veszély természetéből világos, hogy Supermannek (akiről minden geek tudja, hogy földönkívüli mivolta amúgysem védi a mágiától) és társainak esélye sincs. Balról be a DC misztikus/természetfeletti területen tevékenykedő karakterei: Madame Xanadu, Zatanna, Deadman, Constantine és Shade. Illusztris lista, egy jó író nagyszerű dolgokat kezdhet velük (persze Constantine beolvasztása a mainstream DC-be nyilván nem kevés embernek fáj). Milligan pedig jó író (igen, tudnám sorolni egy ideig a teljesen elbaszott képregényeit, de akkor is), és az a Justice League Darkból is azonnal játszik, hogy fantasztikus atmoszférát képes teremteni. A kétoldalas tömegkarambolba torkolló felütés brutálisan erőteljes (kár, hogy Mikel Janinnál jobb rajzoló nem állt rendelkezésre, az ő képei messze nem elég stílusosak és dinamikusak ehhez), és ezután Milligan még minden egyes oldallal emeli a tétet – igaz, sajnos nem a füzet végéig. Batman és Zatanna jeleneténél megtorpan a lendület, ezt követi a tipikus „csapatösszeszedős” rész, míg végül az utolsó kép sötét víziója visszarántja az olvasót a történet velejébe. Szóval: csak majdnem tökéletes.
Superman
Egyre furább nekem az az irány, amit a DC Superman karakterével vett – nem mintha egyáltalán egyértelmű volna az irány, mert több lehetséges is van. De mindegyik fura. Először is ott a Justice League, amiben arrogáns, pökhendi módon lóbálja a farkát, hogy ő milyen faszagyerek. Aztán ott van Morrison Action Comicsa, amiben egy afféle szociális érzetű, „a nép hőse” figura, most meg itt van George Perez Supermanje, amiben egy szótlan, dühös harcos. Valami hiányzik… a karakter hatalmas szíve, a totális erkölcsi felsőbbrendűsége, a teljes tisztasága. Superman elvileg ott van a képregény majdnem minden oldalán, mégsem látom őt sehol. Látok egy kék-piros jelmezes fickót, ahogy valami hatalmas, idegen tűzlénnyel csatázik Metropolis felhőkarcolói fölött, és egy szemüveges újságírót, aki szenvedélyesen érvel a régi Daily Planet lerombolása, és az újság új kezekbe kerülése ellen, de nem látom azt a karaktert, aki 70 éve az egyik legnagyobb fiktív morális iránytű a világon. A problémához alighanem az is hozzájárul, hogy Perez nem narráltatja vele a sztorit (ahogy Morrison sem tette), így mindig kívülről, mások szemén át látjuk őt. De ez önmegában még nem jelentene semmit – egyszerűen Perez nem úgy írja Supermant, ahogy kéne. És ha már Perez és írás… Istenem, valaki állítsa már le ennek az embernek a szófosását. Miért kell valakinek mindig pofáznia a háttérben, és másodszor is lenyomnia a torkunkon szöveg formájában azt az információt, amit a képekből úgyis megkapunk? Perez régi motoros, nem igaz, hogy nem tudja: a képek funkciója nem a történet puszta illusztrációja, hanem maga a történetmesélés. Ez egy képregény, az Isten szerelmére, nem egy képeskönyv! Ez így nagyon nincsen rendben. Lehet, hogy a sztori amúgy érdekes, látványos (Jesús Merino rajzai kiválóak, bár azt nem értem, Perry White miért néz ki úgy, mint Magneto a ’80-as években), talán még izgalmas is, de a szófosás kinyírja az egészet.
Blackhawks: Meg sem próbálok úgy tenni, mintha akár csak hallottam volna erről a sorozatról korábban. A háborús széria (amiből voltak mozis sorozatok, rádiójátékok és könyvek is) 1941-ben indult, és pilóták kis elitcsapatáról szólt, akik mindenféle veszélyes küldetésekben ritkították az ellenség sorait. Chuck Dixon 1987-ben leporolta a koncepciót, és elkészítette a maga verzióját, most meg itt van ez a mindenféle high-tech kütyükkel teli új változat, ami afféle kémes-háborús-kaland akar lenni. Vagy másképp szólva: egy G.I. Joe ripoff. És katasztrofálisan van írva. A nyitó akciójelenet olyan zavaros, átláthatatlan struktúrájú, hogy még most sem tudom pontosan, hogy mi történt benne, és miért. A sztorinak vannak mérsékelten érdekes aspektusai, de összességében épp olyan unalmas, mint a karakterek, a rajz pedig alulról verdesi a közepest. Egy sort nem akarok többet olvasni ebből.
Teen Titans: A tipikus középkategória: langyos sztori, átlagos történetmesélés, konvencionális rajz, egy-két jó ötlet, egy-két eltalált pillanat. Egy titokzatos kormányügynökség (az, amelyikkel a Superboyban már találkoztunk, egyébként annak a képregénynek a sztorijába a Teen Titans első száma közvetlenül bekapcsolódik) tinédzser szuperhősöket vadászik le, hogy aztán a saját céljaira használja őket. Tim Drake, Batman egykori partnere (most: Red Robin) próbálja megelőzni a bajt, és felkeresi a rosszarcok következő célpontját, Wonder Girlt, még mielőtt rátalálnak. Egy kis lövöldözés, némi robbanás, és jöhet a cliffhanger. A képregény mérsékelten szórakoztató, van nagyjából egy jelenete, ami tényleg jó (ahogy Tim elbánik a lakosztályába betörő ellenségekkel), az utolsó oldalak pedig talán továbbolvasásra sarkallnak majd – de nem vagyok biztos benne. Nos… Scott Lobdelltől amúgy sem vár sokat az ember.
The Flash: A Flash: Rebirth-öt annak idején még úgy vártam, mint a messiás (elvégre élénken élt bennem Geoff Johns előző hasonló projektjének, a nagyszerű Green Lantern: Rebirth-nek az emléke), de enyhén szólva elmaradt a várakozásoktól, és az ezután indult új sorozat sem sikerült valami fényesre. Johns helyét a reboot után Francis Manapul és Biran Buccellato veszik át, és sokkal jobb munkát ők sem végeznek. A fő probléma, hogy a karakter menthetetlenül lapos, annak ellenére, hogy mindenféle olyan dolog történik vele (egy régi barát felbukkanása rosszfiúként, majd halála, majd újbóli felbukkanása jófiúként), aminek meg kellene kavarnia benne a dolgokat annyira, hogy érdekessé váljon számunkra. Még lehetne fejtegetni a miérteket, hogyanokat, de nincs kedvem belemenni: az az igazság, hogy ez egy trehányul megírt képregény, és bár nem vészesen rossz (köszönhetően Manapul szép, tiszta, szimpatikus rajzainak is), nem győzött meg arról, hogy követnem kell. The Fury of Firestorm: The Nuclear Men: Teljes érdektelenség. Lehet egyébként, hogy mostanra jó alaposan be is sokalltam a rengeteg lapos, középszerű comictól (örülök, hogy vége az „új 52” egy hónapjának), és már gyorsabban eljutok a tűréshatáromig, mint az elején, de akárhogy is, ezt a képregényt még alig kezdtem el olvasni, máris untam. Untam a nagyon-nagyon-nagyon gyilkos és profi gazembereket, az érdektelen tiniszereplők pitiáner marakodásait, a bőrszínkérdés teljesen ostoba kezelését, egyáltalán, felesleges felvetését, a menetrendszerűen érkező dirr-durr akciót, meg a hatásvadász „mi a fasz van?” cliffhangert. Pedig Gail Simone alapvetően egy jó író – lehet, hogy hiba volt a nyakába akasztani Ethan Van Scivert… aki amúgy társírói, és nem rajzolói minőségben van jelen. Kár, mert utóbbi esetben alighanem jobban jártunk volna. The Savage Hawkman: Hawkman háttértörténete az átlagosnál zavarosabbak közé tartozik a DC-nél, talán nem is baj, hogy Tony S. Daniel – a jelek szerint – a maga módján próbálja gatyába rázni a karakter múltját és jelenét. Nem tudom ugyan biztosan, hogy mindaz, amit most látunk az első számban, mennyire épít korábbi sztorikra, és mennyire minősül teljesen újnak, de sejtésem szerint nagy százalékban az utóbbiról van szó. Carter igyekszik megszabadulni a Hawkman identitástól, de ugye ha sikerrel járna, ez a képregény nem létezne – úgyhogy máris felbukkan valami démonszerű földönkívüli izé, ami ellen muszáj felvenni a kesztyűt. Ugyan semmi igazán kiemelkedő nincs a füzetben (hacsak nem Philip Tan gyönyörű, és gyönyörűen színezett képi világa), mégis lendületes olvasmány, az az „egyszerű, de hatásos” típus. Az túlzás, hogy megvett kilóra, de van benne annyi potenciál, mind sztori-, mind karakterszempontból, hogy ne akarjam kihagyni a folytatást. Voodoo: A harmadik wildstormos cím a Stormwatch és a Grifter után, ami a rebootot követően a DC mainstream univerzumában landol – noha a történetben ennek egyelőre semmi nyoma. Nincsenek szuperhősök, még csak utalás sincs rájuk, csak a főszereplő van, aki egy emberként pózoló földönkívüli sztriptíztáncosnő. S mint ilyen, a képregény nagyjából háromnegyedét azzal tölti, hogy sztriptíztáncol, miközben egy kormányügynök mohó szemei figyelik. A füzet telis-tele van fehérneműben vagy anélkül flangáló/pózoló/vonagló nőkkel – na, vajon kiknek szól? Ettől függetlenül Ron Marz sztorija akár még jó is lehet, de első számnak ez igencsak vérszegény, és pont azért, mert az eye candyre megy el az oldalkapacitás nagyrésze, a tényleges történet meg csak annyit halad előre, ami úgy 6 oldalba is kényelmesen belefért volna. Dunsztom sincs, mi lesz ebből, de túlzottan nem érdekel, annak ellenére sem, hogy nem rossz – a majdan aktuális kedvem fogja eldönteni, hogy elolvasom-e a folytatást.
PS: Ezzel ugyan végére értünk az új 52-nek, de pár napon belül még jelentkezem egy (rövidebb) összefoglaló cikkel, amiben a végső benyomásaimat összegzem. Nos… előre kell bocsátanom, hogy nem szivárványos-napsütéses-örömódás cikk lesz.
A világ legjobb mozijában évről évre megrendezik a Fantastic Filmfestet, és ennek a szó szerint szenzációs filmfesztiválnak a keretében mindenféle zseniális programokat is szerveznek. Az egyik állandó ilyen a hírességek vitapartija, a napokban pl. Elijah Wood és Dominic Monaghan csapott össze a World of Warcraft létjogosultságának témáját kivesézendő. Marha vicces tíz perc.
“A drogból levezethető a “gonosz” vírus alapképlete: a szükség algebrája. A “gonosz” mindig a teljes hiány, a szükség képében jelenik meg....A drogmániás beteg, csak azt teszi, amit ez a betegség diktál. A veszett kutya nem tud mást, csak marni.”
William S. Burroughs
A pokol lényegét egyféleképpen lehet megragadni: át kell élni, leásni a mélyére, magunkba szippantani, de vigyázva elkerülni azt a pontot, ahonnét már nincs menekvés. “A pokol gyönyörűen sűrített látomása” - ajánlja nekünk James Ellroy a könyvet, és mennyire igaza van. Csak ez a pokol a fentebb idézett Meztelen Ebéd által felfestett alapképlet következménye. A mák, a kokain és a később megjelenő metamfetamin szükségként jelentkeznek a társadalomban, és eltörlik a hétköznapi kereskedelem konvencióit. A termék válik az ügyféllé, az ügyfélből pedig termék lesz. Ezt a témát járja körüll Winslow regénye a lehető legalaposabban, minden szempontot bemutatva, miközben hagyja, hogy lelkünk együtt szálljon alá a cselekménnyel oda, ahol csak egy törvény van: mindig az erősebb kutya baszik.
A probléma bemutatására az író különböző szociális háttérrel, ambícióval és foglalkozással rendelkező szereplőket választ. Egy prostituált, akit elképesztő gyorsasággal szippant be a szakma, egy pap, akinek megrendül a hite istenben, és egy bérgyilkos, akiből csak egy véletlen folytán lesz gyilkológép. A történet mégis két szereplő köré összpontosul, a hullámok ebből a két pontból csapnak ki, hogy aztán a fizika törvényeinek megfelelően hol erősítsék, hol kioltsák egymást. Art Keller, aki egészen fiatalon szembesül a drog mindent elsöprő erejével és gonoszságával, egész életét arra teszi fel, hogy felülkerekedjen ezen a szörnyetegen, még akkor is, amikor minden veszni látszik. Miguel Angel (Tió) Barrera, a mexikói drogbáró ebből a szempontból tökéletes ellentéte a bosszúra szomjas drogügynöknek. Kettejük párharca kormányokon és emberéletek százain ível át, hogy egy díszletek nélküli világba kalauzoljon minket, ahol nincs fekete és fehér, csak a kiábrándító és keserűséggel teli szürke.
A lecsupaszított, szabályoktól mentes világ egyébként végig jellemző a regényre, ebből fakadóan a szereplők sem állíthatók fel egy-egy pólus köré. Nincs jó és rossz, vágja az arcunkba Winslow a már oly sokszor elregélt formulát. Az ellentétes érdekek mögött sokszor olyan emberek bújnak meg, akiknek nagyon is hasonlóak a vágyaik. A családra vagy sokkal inkább a szeretetre vágyás egyaránt megfigyelhető. Mindenki azért él, hogy szeretve legyen, ha már nincs senki, aki szeretné, nincs értelme az életének.
A majd hatszáz oldalas regény megannyi szereplőt mozgat temérdek helyszínen, az elmaradhatatlan mexikói városok mellett betekintést nyerünk New York méltán híres kerületébe, a Pokol konyhájába is. A szereplők és helyszínek mellett a rasszok sem maradhatnak el: írek, olaszok, amerikaik, mexikóiak - az etnikai orientáltság mindegy, a drogot nem érdekli a bőrszín. Ahogy nem érdekli az sem, hogy felhasználója gazdag vagy szegény, éppúgy lubickol a New York-i proli és a Hong Kong-i üzletember vérében, hogy aztán egy életre függővé tegye mindkettőjüket.
A cselekmény hátterében halványan megbúvó politikai és egyházi mozgolódások a történet előrehaladtával válnak egyre élesebbé. Betekintést nyerhetünk a CIA megbotránkoztató ténykedésébe, abba, ahogy a kormányok saját polgáraikat nem kímélvén próbálnak előre jutni és a csalárd, több száz éve vizet prédikáló katolikus egyház klérusába. A végeredmény mindenhol ugyanaz: a kisebb, úgymond elviselhető rossz, ami az átlagembereket és a szegényeket nyomorítja meg, még mindig jobb, mint egy, a hatalmasokat sújtó kórság.
Winslow remekül teszi a csupasz adatokat érdekessé. Prózája lényegre törő, összeszedett és sokszor brutálisan tényszerű. Ezeket erősíti a jelen időben megírt párbeszédek és történések sora, ami kezdetben zavaró, mivel kizökkent a ritmusból, de pár fejezettel később már megszokottá válik. Az alkotás olyannyira sodró lendületű, hogy már-már mozgóképért kiált, ami (adná az Isten) remélhetőleg egy HBO sorozat keretein belül fog megvalósulni.
A könyv elolvasása után fikarcnyi kételyünk sem maradhat afelől, hogy évek kutatómunkájához és az író keserű tapasztalatához volt szerencsénk. A drog elleni háború harminc évét látjuk magunk előtt, temérdek kínt és szenvedést, egy igazságtalan életet. A hit, a politika és a filozófia kérdéskörei nagyszerűen forrnak egybe. A zsigerekig nyomasztó történet belénk mar, letaglóz, majd tényként közli velünk könyörtelen mondanivalóját: a háború már rég elveszett, és mi még csak nem is tudunk róla.
A Tűzgyújtó King korai regényei között a leggyengébb (ha már itt tartunk: hogy a Végítéletért miért vannak annyian oda, nem nagyon értem: az eleje jó, de a második fele egy monumentális roncs. Kingnek amúgy sem igazán van érzéke az eposzokhoz, hacsak a zseniális Az-t nem tekintjük eposznak. A gyér Setét Torony-sorozat például számomra már-már olvashatatlan.) A Tűzgyújtó az első olyan könyve, amely mögül hiányzik az inspiráció meglétének érzete, a kéziratban pedig valószinűleg egy zsíros csekket használt itatóspapírnak. Témáit is itt önkannibalizálja először.
Ahhoz képest, amennyi minden történik benne, istentelenül túl van írva. King és a szófosás mára szinte szinonimává lett, csakhogy az olyan szikár remekműveiben, mint a Carrie, A ragyogás vagy A holtsáv, egyetlen elvesztegetett szó sincs. A Tűzgyújtó olvasása során azonban többször is azon vettem észre magam (és már másodszor erőszakoltam meg magam a könyvvel, először a régi Maecenas-féle kiadást olvastam, még a hősi időkben), hogy azt kívánom, lódulna meg már a cselekmény, ne pofáznának ennyit, ne lenne benne ennyi ismétlődő mozzanat, hasonló párbeszéd. Simán ki lehetett volna szerkeszteni belőle egész fejezeteket, csakhogy King a regényt akkoriban írta, amikor a szerkesztők már nem merték a kéziratait drasztikusan megcsonkítani.
A történet főhőse Charlie, a hétéves kislány. Képes tüzet gyújtani pusztán az akaratával. A szülei egyetemista korukban átestek egy katonai kísérleten, mindketten megzakkantak, mindenféle különleges képesség fejlődött ki bennük, fucking freaks. A gyerek a kromoszómáik keveredésének okán igazi csodafegyverré lett, akire a hadsereg meg a titkosszolgálat (utóbbinak Műhely a könyvben a fedőneve, egész jó elnevezés) egyaránt vadászik. Charlie anyját megkínozzák és megölik, a kislány pedig kénytelen a mások agyában akaratával turkálni nem szégyenlő faterjával elmenekülni. Bujkálnak amíg tudnak, de a legvégletesebb kegyetlenségre is képes rosszemberek végül mégis fogjul ejtik őket, majd rabsága hosszú hónapjai alatt megpróbálják rávenni a lányt, hogy képességeit állítsa az állam szolgálatába.
A Tűzgyújtó legjobban az eredetiség ütőeréből vérzik. King történeteiről sosem lehetett azt állítani, hogy túlságosan újszerűek lennének, de ehelyütt, pofátlanul, a korábbi regényeit riszájklingolja: Charlie egy gyermekkorú Carrie White, csak éppen telekinézis helyett tüzet képes gyújtani. A sztori előrevitelének mechanizmusa klisészerűen b-filmes, a szereplők természetének egyértelműsége unalmas – vagy nagyon jók, vagy nagyon rosszak. Csak pocsolyamélyek. Az egész túlságosan kiszámítható, a finálé lefolyása kb. a könyv felétől többé-kevésbé egyértelmű.
A könyv egyetlen igazi pozitívuma a főgonosz figurája, aki King egész életművének egyik leghatásosabb karaktere. A két méter magas, roncsolt arcú, gonosz indián néha a rasszista karikatúra-lét szélén egyensúlyzik, ám sosem csobban bele: túlságosan okos és jóval elvetemültebb mindenkinél, kapcsolata a kislánnyal hátborzongató, kvázi pedofil, de szerencsére mellőzi a testiséget. Maga az életre kelt, bosszúért kiáltó történelem, aki-ami köp a szimpátiánkra. Cormac McCarthy büszke lenne rá. Fuck the white man.
Nincs még egy „szuperhőspózolásos” cliffhanger a képregények történetében, amit látva az olvasó így maga alá szarik a gyönyörűségtől. Frank Miller és David Mazzuchelli mérföldkőnek számító Born Againjében (Daredevil 227-233, 1986) a Vezér megtudja Fenegyerek titkos identitását (drogfüggővé süllyedt exbarátnője, Karen Page árulja el egykori szerelmét egy adag heroinért), és módszeresen tönkreteszi őt. Háza, munkája, egzisztenciája elvesztése után Matt Murdock, immár egy hajléktalan roncs, az őrület határán vegetál – amíg a Vezér be nem küldi a Pokol Konyhájába a tébolyulttá kondicionált szuperkatonát, Nuke-ot, hogy végezze be a munkát. A fél városrészt lángok emésztik, mire a főhős beavatkozik. Nuke, akinek adrenalinszintjét (és így pusztításfaktorát) különböző színű pirulákkal szabályozzák (a vörös az „ultimate”, a harci pirula), egy helikopterből osztja a halált, amikor a főhős elhajított botja megtalálja a fejét. „Give me a red!” fordul a pilótához, az ezt követő (szöveg nélküli) képen pedig ott áll maga a vörös ördög, mint valami rettenetes, dühös isten, csatára készen, lángokkal a háttérben. Nuke is fucked.
A jelenet felépítése, dinamikája lehengerlő, és ne felejtsük el, hogy ekkorra ráadásul Fenegyereket már a sztori első száma óta (a megjelenések idejét nézve, fél éve) nem láttuk jelmezben. Ez a definitív, kvintesszenciális „a hős belép” momentum, amit Nuke egysorosa briliánsan készít elő – ugyanakkor messze több egyszerű hatáskeltésnél. Egyrészt ez a panel jelképezi Murdock újjászületését, másrészt, ahogy Mazzuchelli rajzolja őt, ellenfényben (szinte minden, amit a tűz általában szimbolizál, ott van a képen), kis túlzással csak a sziluettjét mutatva, egy végsőkig elszánt pózban, sötétbe burkolózva, arcvonások nélkül, mintha nem is ember volna, hanem egy pusztító természeti erő, ami a gonoszt készül elsöpörni.
Pár napja a Torontói Filmfesztiválon a hollywoodi stúdiók szó szerint egymásra licitáltak, csak hogy megszerezhessék Frédéric Jardin új krimijének re-make jogait, és egyébként is állítólag ez volt a fesztivál legjobb filmje. Rendkívül izgalmas, fordulatos thriller, minimális pénzből.
Argentoklasszikus giallóját(egyben egyik utolsó igazán jó filmjét) minden tisztességes horrorista ismeri. Hogy mennyire benne él a rajongói fejekben még ma is, arra jó példa ez a fanvideo, amely a film egyik leghíresebb jelenetét idézi meg, Lego figurákkal a főszerepben! Tök ari gore!
Már az első is egy kalap szar volt, és ez is az lesz, de ne mondja a sok kis zseni, aki ezt, és a Fűrész-filmeket meg az efféle gyér torture pornt horrornak tartja, hogy nem teszünk a kedvére. Úgyhogy nesztek, Human Centipede 2. "Full sequence", jaj, majdnem elfelejtettem megemlíteni.
A Geekz az elmúlt pár évbennagy erőkkelvonult ki aCineFestre, az ország egyik, ha nem a legjobb filmfesztiváljára. Nem volt ez másképp idén sem, írnám, ha szeretnék a kedves olvasó pofájába hazudni, de ilyesmire, természetesen, soha nem vetemednék. A mulasztásnak egyébként egyszerű okai vannak: a korábbi stábból egyik (most is jelenlévő) kollégánkat időközben leigazolta az [origo] Filmklubja, egy másik szerzőnk az egyik forgalmazóhoz szerződött, a harmadik lebetegedett, a negyedik éppen Londonban tartózkodik, rajongva tisztelt főszerk.-ünk pedig csak az utolsó napokra érkezett a festői Miskolc városába, szociális reprezentáció céljából. Sajnos sokkal több időt én sem tudtam a fesztiválon tölteni, sikerült viszont mozgóképeket is látnom (!), a hajtás után ezekről ejtek néhány karaktert.
Előtte pár mondatban a személyes rész: nem csak a Fesztiválon jártam először, de a városban is. Előbbi nagyjából olyannak bizonyult, amilyennek azt a kollégák korábban lefestették, utóbbi pedig barátságosabbnak a hírénél, a sétálóutcás belvárosra legalábbis nyugodtan büszkék lehetnek a helyiek. A Fesztivál ideális környezetben van, a Művészetek Háza előtt igazi fesztiválhangulat fogadott, amit az sem tudott mérsékelni, hogy érkezésemkor az előzetesen beígért The Carbonfools helyett a Vad Fruttik hergelte a népet a téren. A vetítőtermek ugyan lehetnének nagyobbak (volt film, amelyre nem sikerült bekönyökölnöm magam), a székek kényelmesebbek, de a körülményekre összességében – és magyar viszonylatban – nem lehet panasz.
Az elsőként abszolvált film az osztrák Lélegzés volt, amely a Dardenne-testvérek nyomdokain haladva próbálta bemutatni egy gyilkosság miatt elítélt 18 éves fiú újrakezdési kísérleteit. A srác engedélyt kap rá, hogy munkát vállaljon a börtönön kívül, elszegődik egy temetkezési vállalathoz, ezzel párhuzamosan nyomozni kezd az anyja után, aki még gyerekként lepasszolta őt egy árvaháznak. Karl Markovics rendezése keveset vállaló, de azt maximálisan teljesítő szerzői film, hiteles főszereplőkkel, életszagú szituációkkal és egy meglepően pozitív hangulatú végkicsengéssel – talán ennek is köszönheti, hogy végül elnyerte a Cinefest fődíját. Az említett Dardenne-filmek kedvelőinek nyugodtan ajánlható a dolgozat.
Hasonló korú főszereplőt mozgat a holland R U There (Ott vagy?) is, a dán Jitze profi gamer, csapatával éppen egy Tajpejben rendezett videojáték-bajnokságon vesz részt. (Illene tudni, hogy melyik játékban versenyeznek, de ebben a műfajban nem vagyok otthon. Valami kommandós-háborús-lövöldözős.) Az utcán sétálva tanúja lesz egy közlekedési balesetnek, egy motoros a szeme előtt hal szörnyet. A rendező nem sulykolja belénk, de valószínűleg ez az élmény az, amit kizökkenti a srácot a pixelek világából. Egyre kevésbé tud a játékra koncentrálni, helyette az egyik csinos tajvani hostess-lánnyal próbál közelebbi kapcsolatba kerülni. Az Ott vagy? tulajdonképpen tanmese arról, hogy milyen az, amikor egy geek felfedezi, hogy a monitoron is túl van élet, de a film szerencsére nem sugallja azt, hogy mindenről a gonosz számítógépes játékok tehetnek, sőt a két főszereplő IRL-románca először épp a Second Life világában teljesedik be.
A két férfitörténet után következett két női: a Martha Marcy May Marlene és A láthatatlan nő. Utóbbi gyakorlatilag variáció a Fekete hattyúra, még akkor is, ha a hasonlóság nyilván csak a véletlen műve. Félénk balerina helyett itt egy hasonlóan tapasztalatlan fiatal színésznő a főhős, aki főszerepet kap a hírhedt sztárrendező új darabjában. Egy szexéhes, vad nőt kellene eljátszania, pont az ellentettjét saját személyiségének. Amíg Aronofsky (rém)álomjelenetekkel és a pszichohorror-klisék bevetésével mutatta be ahogy a főhős szép lassan bekattan, addig a német Christian Schwochow marad a szokványosabb lélektani dráma keretei között. A láthatatlan nő a maga műfajában viszont épp olyan profi produkció, mint a Fekete hattyú, a dán Stine Fischer Christensen pedig ugyanolyan meggyőző alakítást nyújt, mint Natalie Portman.
A Martha Marcy May Marlene-ben is egy alaposan meghasonlott fiatal lány a főszereplő. Martha (Elizabeth Olsen alakítja, aki pont úgy néz ki, mint Maggie Gyllenhaal és Scarlett Johannson nem létező közös gyereke) két évig egy kommunaszerű szektában él, majd megszökik és a friss házas nővéréhez költözik. Sean Durkin elsőfilmesként rögtön megkapta a rendezői díjat a Sundance-en, nagyjából megérdemelten, még akkor is, ha a történet helyenként lehetne egy kicsit feszesebb, a játékidő meg rövidebb. Forgatókönyvíróként még van hova fejlődnie, mert a fináléra láthatóan semmi jó ötlet nem jutott az eszébe, így a film olyan tragikus hirtelenséggel ér véget, mint anno a Maffiózók sorozat.
A Cinefest szervezői a rendezői díjas film mellett elhozták a Sundance nagydíjasát is, a kritikusok által hasonlóképpen körbelaudált ausztrál Animal Kingdomot. David Michôd szintúgy elsőfilmes író-rendezőként állt elő egy majdnem hibátlan produkcióval. A Tolvajok városához hasonlóan itt is egy olyan közösség áll a középpontban, amelyben a bűnözői életforma (konkrétan a fegyveres rablás) része a családi tradícióknak, de itt már semmilyen romantikának nincs helye. A sztori szerint a 17 éves Joshua, miután anyja heroin-túladagolásban meghal, nagyanyjához költözik, ahol négy, bankrablásokból élő nagybátyja mellett akkor sem tudna kívülálló maradni, ha akarna. Rablóakcióból történetesen egyet sem látunk, ez már az a rész, ahol a rendőrség egyesével kezdi levadászni a testvéreket, Joshuának pedig döntenie kellene, hogy melyik oldalra áll. Az Animal Kingdomnak pont az az egyetlen hibája, hogy a (narrátor) főhőse, nem túl markáns személyiség, ami ugyan dramaturgiailag indokolható (ezért sodródik bele az eseményekbe), de talán szerencsésebb lenne, ha a rendező engedné a nézőnek, hogy egy kicsit jobban megkedvelje.
A szervezők péntek estére egy sajátos brit double feature-t iktattak a programba, két olyan filmet, amely nagyjából ugyanott, Dél-London lepukkant panelvilágában játszódik, és hasonló dolgokat feszeget, nagyon különböző módszerekkel. A Harry Brownt friss bemutatónak nehéz lenne eladni, tekintve, hogy már 2009-es Best of összeállításunkban is szerepelt, a londoni zavargásoknak hála viszont ismét aktuálissá vált Michael Caine Grand Torino-ja. Daniel Barber filmjének történetvezetése némileg kiszámítható, de akad jó néhány zseniális jelenet benne (mint például Harry Brown dealernél tett látogatása), a kiváló fényképezés pedig nagyvásznon érvényesül csak igazán. A Rusznyák kolléga által már feldolgozottIdegen arcokat (Attack the block) is nagy élmény volt moziban látni, a poénokat vette a közönség – így néz ki egy tökéletes arányérzékkel összehozott műfajkevercs.
Lehet, hogy az idei CineFest programjában voltak kirívóan gyenge filmek, az ott töltött két nap alatt viszont én nem találkoztam eggyel sem, ami csak kisebb részben tudható be magas tűrésküszöbömnek, nagyobbrészt inkább annak köszönhető, hogy az idei valóban jó érzékkel összeválogatott, erős és markáns program volt. Ha a kormányzat megfelelő szervei és a főszponzor Jameson is úgy gondolja, jövőre ugyanitt kellene folytatni.
Nem tudom mikor volt utoljára szerencsénk egy ennyire tökéletes párosításhoz: David Wong kultikus horrorregényét (nagyon érdemes elolvasni) a Phantasm és a Bubba Ho-Tep zseniális rendezője, Don Coscarelli filmesítette meg. A szereplőgárda sem semmi: Paul Giamatti, Clancy Brown, Doug Jones, ésatöbbi, ésatöbbi...
Bármennyire is magával ragadó a fantasy világteremtő ereje, ha mechanizmusainak köszönhetően adós marad, hogy is mondjam: pont a Varázslattal. Nem kell a jegybank elnökének lenni annak belátásához, hogy a futószalagon fosott dolgoknak biz nemigen nő az értéke; ha a szilfa sem tűri szótlanul az önkényes erdőgazdálkodást, ha egy standard labdajáték sem képzelhető el mágikus cirokseprűk nélkül, ha a dzsedi már a budiajtót is telekinetikusan csukja, a varázslat inkább csak díszlet, jobb esetben dramaturgiai rutin, amit aligha kísérhet döbbenet, a mesékből kiábrándult ember szőrmeresztő rácsodálkozása. Amelyik történet természetesnek veszi a varázslatot, az nem szólhat a természetfelettiről, amelyik csodára nem kell várni, az csak trükk.
A kiragadott példákból azért adódik, hogy ez a jelenség nem teljesen a fantasy sajátja, legalább annyira az enciklopédikus-megalomán szándék járuléka, és különben is, minden műfaji film elsődleges célja, hogy a fagyi ne nyaljon vissza, hogy az ezeréves hatáselem – ezer év ide vagy oda – hasson. A Trónok harcának első évadja egyszerre értelmezhető az ilyetén inflálódás elleni hatékony módszernek, valamint a zsánerrel szemben deklarált állásfoglalásnak.
Pedig az HBO bábáskodásával képernyőre vitt sorozat irodalmi forrásának, a script szerzésében is tevékeny George R. R. Martin regényciklusának már a címét is jóllakott kuncogás övezi: „Tűz és jég dala”, naivitás és patetizmus szalutál egymásnak, de akkora rössel, ahogy csak fantasyben szokás. A két őselem azonban nem vulgárfreudi polaritást előlegez, hanem térbeli kulisszát a történéseknek, keretet, melynek személyisége van, nem is annyira meglepő módon nagyjából kettő.
Az északival, a Jéggel, rögtön az expozícióban szembesülünk. A tény, hogy egyhúszas spalír helyett tizenemeletes jégfal látja el a civilizáció elkerítésének feladatát, a puszta MÉRET érzékelteti az azon túl ólálkodó mitikus fenyegetettséget. A hólepte erdők kékszemű szörnyeményei nem csupán vörös heringként csörtetnek a fogyasztói elvárások elé, misztikus-zaftos jelenetekben bővelkedő epizódokat ígérve, de egyúttal megtestesítenek egy agresszív, maszkulin jelenlétet, ami a reprodukció kevésbé fennkölt, legalábbis gusztustalan módozataival tesz kísérletet az emberi világba való behatolásra.
Délről egy sokkal kifinomultabb igyekezet sejlik, egy fokozatosan érlelődő, lappangó erő. Nem tudni milyen távol van, pontosan merről érkezik majd – az a kevés, tengert ölelő, mediterrán nagytotál semmilyen támponttal nem szolgál (v.ö. az jégfalnál pontosan definiált terjeszkedési lehetőséggel, a negatív péniszként húzódó alagúttal), de egészen biztosak lehetünk benne, hogy a birodalom trónjáról egykoron letaszított Targaryen dinasztia visszatérésre készülő árva testvérpárja nem azért kap kitüntetett figyelmet részről részre, mert a technikai nehézségek (sereg nettó hiánya, átkelés a nagy vízen) majd úgyis elszontyolítják őket. A fogát a déli vadak lovasságára fájlaló Víserys Targaryen (Harry Lloyd) negédesen közli a barbár vezérrel való érdekházasság ötletétől kevéssé elaléló húgocskájával, hogy ha kell, az összes ősemberrel, azok összes lovával megbaszatja őt. A törékeny, szelíd és merengő Daenerys (Emilia Clarke) arcán átcaplat a felismerés: hát ja, igazából neki még ennyi ötlete sincs arra, hogy lehetne toborozni.
Mert ekkor ő még minden dekorativitása ellenére egy minden szempontból üres és éretlen női test, amit tíz epizód viszontagságai termékenyítenek meg, hogy a bágyatagon botorkáló szűz végül az anyaság misztériumát immanens büszkeséggel megtestesítve álljon a „Vastrón”, a jogos juss birtokba vételének feladata elé.
Magasak az oddsai annak, hogy a papíron sárkány felmenőkkel bíró Targaryenek és a hózombik közé Martin érdekfonadékból sző gubancos shakespeare-i királydrámát klasszicista monológ-használattal és Camus alaptézisével, miszerint a jó tragédiában mindenkinek igaza van, ám hogy-hogy nem, az intrika kényelmesen, az esélytelenek nyugalmával feszül rá a cselekményre. A Trónok harca pazar arányérzékkel veti el a sulykot önnön demisztifikálásában, a Stark és Lannister család konfrontálását széles spektrumon színre vivő történetfolyamban egyrészt lassan minden mondabeli elem kiüresedik, minden vonatkozó szövegkönyvi utalás blöffként, egyre halkabban pukkan ki, ugyanakkor az egyre súlyosbodó érzelmi-erkölcsi sanyargatottsággal párhuzamosan növekszik a varázsütésre érkező sorsfordulat, sőt, a sorsfordulat ígéretének igénye.
Nyilvánvaló, hogy kik a Jók jók (igen, Starkék a jók), így a rosszak is viszonylag rövid idő alatt kisakkozhatók, mindezt a cast visszafogott, precíz fiziognómiás paraméterekkel nyomatékosítja, ellenben a morális skála kényelmetlenül árnyalt. A jók csak a kompromisszum vállalásának képességével jobbak a rosszaknál, Ned Stark (Sean Bean) megalkuvásai (kezdve a család kormányzói szerepkörért történő elhagyásától a hamis tanúvallomás kikényszerítéséig), ahogy a többieké, valahol a becsület és a kisebb rossz elve közötti, ingoványos határsávba szorulnak, minden döntés kárvallottjai között lesz annak meghozója és szerettei. Mintha Martin a mítoszok hősiessége helyett valamiféle kispolgári eszmét részesítene előnyben, protagonistáit nem tetteik, egyéni döntéseik, hanem a következmények tűrése jelöli.
A rosszak pedig? Ők kevésbé kényszerülnek kompromisszumra. Lannisterék pénzelik a királyt, aki saját zsebből egy szolidabb udvari afterparty hírét sem tudná világgá kürtölni, és akkor hol van még a helyőrség napidíja. (A sematikus, ám cinikusan valósághű társadalomképről legyen elég ennyi.) Martin a fantasy szociális érzéketlenségén túlmutatva érzelmileg motivált karakterek életszagosan ellentmondásos közösségeként ábrázolja Lannister famíliát is, a fejedelmi státuszú családfőtől, aki a tábori sátorban saját kezűleg pucol konyhakészre egy vadkant szarvast két ütközet között, egészen az inceszt fogantatású, elkényeztetett kishercegig.
A kishercegig, akinek már a patológiásan sunyi tekintetéből dereng, hogy egy tőről metszett gyökér, seggében a királyi kézműves által gravírozott ezüstkanállal, foghegyről hirdet ítéletet, azonban a végrehajtás szemlézéséhez már nincs gyomra – de hát őt is csak anya szülte. A Trónok harca első évadja az anyák története. A kis gyökerét sokéves házastársi hanyagoltság mellett babusgató Cersei Lannisteré (Lena Headey). A fiait tigrisként védelmező Catelyn Starké (Michelle Fairley). A nővé válás összes krízisén keresztültuszakolt Daenerys Targaryené, aki mindenkinél jobban ég a vágy, hogy anya lehessen.
Martin nem kicsit, hanem sokkal bánik bátrabban a nemiséggel, mint a fatökű Tolkien. A szexualitásban alkalmanként valósággal dagonyázó sorozatot felületesen szemrevételezve könnyen adódhat a verdikt, miszerint koncepciója kimerül a „Nem rossz, nem rossz, de mit szólnál még több csöcshöz?” produceri direktíva érvényesítésében. A Trónok harca ravaszabb ennél. Akadnak ihletetten kiköbcentizett jelenetek, melyekben a mell nemes egyszerűséggel ellenpontozza, erősíti a sorozat anyakultuszát. Daenerys első felbukkanását nem véletlenül ölelik mellekbe fullasztott szekvenciák (a törpe Lannister (Peter Dinklage, a sorozat legszórakoztatóbb figurája) bordélyházi tiszteletköre, illetve Daenerys esküvőjének statisztái), ahogy az anyai funkció és az erotika egészségtelen metszetében sem véletlenül üti fel fejét riasztó cezúra – mint Catelyn húgánál, aki trónusán a napirend tárgyalása közben szoptatja hétévesforma gyerekét.
Ezek nélkül Daenerys csupasz alakja nem válhatna azzá, amivé: a szexus konnotációitól megfosztott ősi anyaszimbólummá. Daenerys Targaryen végül nem holmi tűzről trükkösen pattant menyecske módjára, hanem Magma Materként lép elő – olyan katarzis kíséretében, amit fantasy alatt még sosem tapasztaltam.
Az első 10 rész kivételes teljesítmény, amit a sorozat készítői valószínűleg nem is akarnak, és nem is tudnának megismételni. A realista karakterrajz miatt a műviség határán táncoló díszletek a későbbiekben sem fognak behorpadni, a sokstatisztás monumentalizmus, az eposzi seregszemlék hiányban a harcászati kijelentések vélhetőleg továbbra is súlytalanok maradnak, ez a katarzis, ez a Varázslat viszont minden bizonnyal a nyitó évad privilégiuma marad. A késleltetésen alapuló keretes szerkezet, a szuverén szimmetria a soron következő évadok, a Tűz és jég dala további adaptációinak tekintetében - valószínűleg - érvényét veszti. De erről biztosat csak George R. R. Martin időmilliomos olvasói mondhatnának.
(A cikksorozat előző részei itt és itt találhatók.) Batman
Egy efféle reboot/relaunch legnagyobb kockázatát az ún. high profile címek jelentik. Mert ha egy másod-, harmadélvonalbeli képregény új első száma rosszul sül el, az egy dolog, de ha egy Batman rossz startot vesz, az egy kisebb katasztrófával ér fel. A DC, amennyire lehetett, biztosra ment, és ráállította a Sötét Lovagra új szupersztárját, az American Vampire és a reboot előtti Detective Comics íróját, Scott Snydert – és ő meg is tette, amivel megbízták, vagyis szállított egy sötét, hatásos, piszkosul jól megírt sztorit. Rögtön a felütés remek: Batman az Arkhamban harcol legnagyobb ellenségeinek egy kisebb hadseregével (Gyilkos Krok, Kétarc, Madárijesztő stb – mindennek biztos semmi köze a hamarosan megjelenő Arkham City játékhoz…), méghozzá a Jokerrel vállvetve. Ha ez nem ösztönzi továbbolvasásra a népet, akkor semmi. És ugyan ez a rejtély gyorsan megoldódik, nemsokára helyébe lép egy másik, egy különösen kegyetlen gyilkosság képében. Ekkorra túlvagyunk egy kicsit talán hosszúra nyújtott, de érdekes városépítései projekt taglalásán (avagy Snydernek arról is vannak elképzelései, hogy mihez kezdjen a Bruce Wayne alteregóval), és Damien eddigi legjobb beszólásán (úgy értem, a karakter egész történetében). Greg Capullo képei fantasztikusan stílusosak és elegánsak, akciói sötétek és dinamikusak, karaktereinek mimikái pedig ritka kifejezők – ahogy pl. Bullockot rajzolja, az fantasztikus. De a füzet legnagyobb erénye mégis annak demonstrálása, hogy mennyit képes hozzáadni egy képregényhez egyetlen apró, de jól kivitelezett ötlet. Snyder a másoknál sokszor unalomba fulladó és feleslegessé váló noiros narráció egészét egy ügyes „játék” gerincére húzza fel: a Gotham Gazette hetente közöl egy rovatot, amiben a város lakóinak kell legfeljebb három szóval befejezniük a „Gotham is…” kezdetű mondatot. Snyder kezében ez több jópofa ötletnél: ezen keresztül definiálja a várost, a karaktereket, és szépen végigvezeti az egész comicon, hogy aztán ezen keresztül definiálja a cliffhangert is (ami enélkül fabatkát sem érne). Csodálatos. Az eddigi legjobb klasszikus stílusú szuperhősös képregény az új 52-ből, új és régi olvasók egyaránt essenek neki!
Birds of Prey
Duane Swierczynski krimiregényekkel kezdte, majd a Marvelnél a comicok világába került, és (többek közt) két évig vitte a Cable sorozatot, meglehetősen hullámzó színvonalon. Most átigazolt a DC-hez, és nincs könnyű dolga: a Birds of Prey mindig is afféle rajongói kedvenc volt, különösen Gail Simone – hosszú – ideje alatt. A várakozások így természetesen magasak voltak, de az első szám alapján úgy tűnik, Swierczynski meg tudott felelni a legtöbbnek. A sztori középpontjában Black Canary és Starling áll (a borítón látható többi jócsajt egyelőre felejtsük el, Poison Ivyval együtt, ők ugyanis még nincsenek jelen – a csapat majd csak később áll össze), akik egy utánuk szaglászó riportert próbálnak megmenteni egy rakás rejtélyes bérgyilkostól (egyébként bőven akadnak utalások régiebbi eseményekre, de összességében egy új olvasó sem fogja elveszettnek érezni magát). Az író a szuperhősakció és a noir metszéspontjába helyezi a képregényt (egyik se túl meglepő), és ügyesen csinálja: az akciók gyorsak, lendületesek és jól koreografáltak, az esős-templomos helyszín pedig plusz ízt az összecsapásnak (egyébként egy-két jól elhelyezett flashbacktől eltekintve az egész füzet egy hosszú akciójelenet). A rejtély, amit a karaktereknek majd ki kell bogozniuk, az első pillanattól kezdve jelen van, a cliffhanger pedig hatásosan, sőt, majdhogynem sokkolóan emeli a tétet. A legüdítőbb az egészben mégis a szöveg: Swierczynski remek dialógusokat ír, amik úgy közvetítik a „tökös” csajokos/femme fatele-os érzést, hogy közben híján vannak minden modorosságnak és erőlködésnek. Szórakoztatóak, frappánsak, életszerűek és még viccesek is, ha kell. Jesus Sais képei sem okoznak csalódást: lendületesek és hangulatosak (különösen a külsős, esős jeleneteknél – nem bánnám, ha egy színtiszta krimiben/noirban is kipróbálná magát), a csajokat pedig sikerül dögösre, de nem hivalkodóan dögösre rajzolnia. Innen már az is elég, ha tartják a színvonalat, de ha esetleg még emelnék is…
Catwoman
Enyhén szólva nem vagyok nagy rajongója Judd Winicknek. Sosem olvastam tőle egyetlen igazán jó képregényt sem, a Batmanei néha egészen katasztrofálisak voltak – és az új 52-ben indított sorozata, a Batwing sem győzött meg róla, hogy érdemes odafigyelni rá. Viszont ebben a Catwomanben kivételesen van fantázia. Az első szó, ami az eszembe jut a képregényről, az a „szexi”. Persze a szuperhőscomicok általában igyekeznek szexik lenni, különösen azok, amiknek vannak dögös női karaktereik (márpedig a szuperhőscomicoknak csak dögös női karaktereik vannak). Nagy mellek, még nagyobb dekoltázsok, feszülő jelmezek – de a Catwoman nem ilyen hivalkodó, ilyen tipikusan profán módon szexi. Stílusosan, afféle könnyed eleganciával az: az első oldalak, amiken Selina félig felöltözve menekül az éppen tűz alá vett lakásából, fantasztikus, és ebben nagy szerepe van Guillem March gyönyörűen túlzó rajzainak, finoman a komikum felé hajló arcmimikáinak, eszméletlenül dinamikus, vad szögeinek, és annak, hogy még a szövegdobozokat is kreatívan, a tökéletes oldalkompozíciót szem előtt tartva helyezi el. Ebből az első öt oldalból sok rajzoló tanulhatna. A sztori maga egyébként nem nagy szám, úgyhogy akár át is ugorhatjuk, és rátérhetünk a következő „szexiségre” – Batman és Macskanő egy jó nagyot kefél a képregény végén, félig jelmezben (ebből amúgy megtudjuk, hogy az új „világban” nem ismerik egymás titkos identitását). Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ennek a jelenetnek a felépítése és karakterdinamikája megfelel a Sötét Lovagról általában kialakult képnek, de itt, ebben a címben megengedhetünk magunknak egy megbocsátó „ki nem szarja le” vállvonást, aztán pedig már nincs más dolgunk, mint hogy élvezzük a szokásos szuperhősképregényekhez képest (de persze csakis azokhoz képest) némileg hosszú és explicit pásztorórát. Nem tudom egyébként, hogy ez volt-e Winick szándéka, de engem ezen a ponton sokkal jobban érdekel Batman és a főhősnő kapcsolata, mint utóbbi felrobbantott lakása és rablási tervei. Akárhogy is: abszolút vevő vagyok a folytatásra.
Green Lantern Corps
Green Lantern Corps by Peter J. Tomasi. Mi sülhet el rosszul? Naná, hogy semmi. Elvégre a fickó lassan három éve fantasztikusan írja a sorozatot, amit – mint tudjuk – a reboot/relaunch a legapróbb mértékben sem érintett. Szóval a jól ismert márkát kapjuk, amiben nem lehet csalódni. Na, jó, egy negatívum azért van, hát kezdjük ezzel. John Stewart és Guy Gardner a War of the Green Lanterns eseményei után a Földön igyekeznek polgári munkát találni, amivel elfoglalhatják magukat két univerzummentő akció között. De persze, mivel – Hal Jordannel ellentétben – soha nem titkolták az identitásukat a világ előtt, és sosem viseltek maszkot, senki nem hajlandó alkalmazni őket, vagy a túlságosan idealisztikus elképzeléseik, vagy a velük járó, túlságosan magas kockázat miatt. Úgyhogy úgy döntenek, picsába az álláskereséssel, inkább visszamennek Oára, és konkrét férfimunka (értsd: szétrúgandó seggek) után néznek. Ezzel még nincs semmi baj – csak nem kéne rá nyolc oldalt elpazarolni. Harmad-, sőt, negyedennyiből is megértettük volna a problémát és a döntésüket, és különben is, az átlagemberes picsogást tessék szépen Jordannek hagyni, ez a két karakter, és a Green Lantern Corps ne erről szóljon! Így sajnos a szokásosan ütős és brutális nyitány után kicsit leül a képregény, de amikor Tomasi végre visszarugdossa a srácokat a galaktikus frontra, akkor varázsütésre megjavul minden, és visszakapjuk azt a monumentális, színes, izgalmas, fantáziadús űreposzt, amiért mindig is szerettük ezt a sorozatot – mellesleg Guy és John érkezése Oára és a rövid diskurzus a mindig karót nyelt Salaakkal szenzációsan lendületes, kedves, szórakoztató jelenet. Aztán jön egy kis fajirtásos cliffhanger, és Tomasi szemrebbenés nélkül, zökkenőmentesen adja el a tónusváltást. Mi kell még? Ja, igen: a frankofón területről importált Fernando Pasarin, aki minden tekintetben méltó utódja a széria eddigi rajzolójának, a remek Patrick Gleasonnak. Jó, hogy vannak dolgok, amik nem változnak…
Legion of Superheroes
Ez a múlt heti, katasztrofális Legion Lost ikercíme, így aztán túlzás volna azt állítani, hogy izgatottan vártam. Inkább afféle „ó bassza meg, essünk túl rajta” hozzáállással fogtam bele. Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy soha nem érdekeltek a XXXI. századi tini szuperhősök kalandjai, és néhány Supermannel közös történetükön kívül nem is olvastam velük semmit. De hát ez volna a lényege az egész „új 52”-nek, nem? Hogy új olvasóknak is megmutassák, milyen faszák a DC karakterei. Elvileg igen, de Paul Levitznek erről a jelek szerint elfelejtettek szólni. Merthogy ennyit látok ebből én, az új olvasó: rengeteg soha be nem mutatott karakter járkál, repked és harcol, mindenféle tarka ruhákban, egy jövőben, amiről semmit nem tudok, egy bolygón, amiről fogalmam sincs, egy olyan (hideg)háborúban (?), aminek a szembenálló feleit egyáltalán nem ismerem, és senki nem próbálja tudatni velem, hogy miért kellene mindennek érdekelnie engem. Kösz, Paul. Na, most, tudom, hogy ez kettős mércének tűnik: örülök annak, hogy a Green Lantern képregényeket nem érinti a relaunch, és az írók lényegében leszarják az új olvasókat, annak meg nem, hogy a Legion of Superheroes szerzői ugyanezt teszik. De azért több van emögött, mint egyszerűen az a tény, hogy a Green Lanternt olvastam korábban, ezt meg nem. Előbbinek az általános vélekedés szerint (beleértve kritikusokat és közönséget) a DC egyik, ha nem a legjobb sorozatát (sorozatait) köszönhettük az utóbbi években, elég nagy és jelentős cím ahhoz, hogy egy relaunch-nak ne kelljen feltétlenül érintenie. Ahogy pl. Batman eredettörténetét sem kell elmesélnie Snydernek az új első számban, elvégre az is ismeri, aki soha életében nem olvasott semmilyen képregényt. De a Legion of Superheroes nem ez a kategória, és ha ráadásul hozzávesszük, hogy a múltban már amúgyis keresztbe-kasul-szarrá retconálták az egészet, és több karakter van benne, mint ahány éhező ember Afrikában, ez PONT a tökéletes alkalom lett volna, hogy tiszta lappal indítsanak. De nem, és így maga a koncepció az, ami megbukik. Aki eddig olvasta, és szerette, annak hajrá, jó eséllyel ezután is tetszeni fog neki. De új olvasókat nem akarnék rábeszélni.
Wonder Woman
Valami ilyesmire szoktam azt mondani, hogy „megvettek kilóra”, pedig a zseniális 100 Bullets írója, Brian Azzarello (leszámítva a flashpointos Batmant) eddig nem sok affinitást mutatott a hagyományos szuperhősképregényekhez. Persze elnézve a lefejezett lovakból életre kelő kentaurszörnyeket, és a fiatal nőkből orákulumokat kreáló, majd azokat hamuvá égető istenivadékot, jogosan merülhet fel a kérdés, hogy a Wonder Woman első része mennyiben minősül hagyományos szuperhősképregénynek. De végülis nem számít. Rohadtjó képregénynek minősül, és ez az, ami számít (ami azt illeti, ennek közvetlenül ott a helye a cikk elején dicsért Batman mellett). Azért annyit mégis hozzátennék: Azzarello munkája elég erősen hajlik a horror felé, főleg a címszereplőhöz képest, és nem csak a véres/gore-os/szörnyes értelemben. Van valami rémisztő abban, ahogy az író az istenek és az emberek (illetve állatok) kapcsolatát ábrázolja. Egyrészt magában a tényben, hogy előbbiek számára az utóbbiak csak játékszerek, bármikor felhasználható bábuk, amikkel kapcsolatban még a „feláldozható” szó is bőven túlzó és hízelgő jelentésű, másrészt abban, hogy Azzarello ezt nem emeli ki sem képekkel, sem dialógusokkal, csak tárgyilagosan integrálja a történet sodrásába. És ez azért is olyan szép, mert amikor mindezek után Wonder Woman megjelenik, akkor már eleve felesleges részletezni, hogy ő egy hős – elég látni, hogy mindezektől az indifferens istenektől azonnal, szó és gondolkodás nélkül védelmezi az embereket. Azon ritka alkalmakról van szó, amikor egyszerűen MINDEN működik a képregényben. Még a megmentendő áldozatnak behozott, Zeus gyermekét hordó fiatal nő, Zola is egy erős, jól megírt karakter, és a lehetséges világvégével való dobálózás sem tűnik olyan súlytalannak, mint a hasonló sztorikban általában. Cliff Chiang rajzai ugyan nem a legszebbek, amikkel az új 52-ben találkoztunk, de nem is akarnak azok lenni – viszont kétségkívül markánsak és hatásosak, jól passzolnak Azzarello szuperhőshorror koncepciójához (na tessék, csak sikerült bedobozolni…). Ja, és nem kell előismeret, nem kell tudnod semmit Wonder Womanről ahhoz, hogy élvezd a történetet.
Blue Beetle: A karakterrel kapcsolatos ismereteim meglehetősen hiányosak, Tony Bedard miatt (aki remek Green Lantern Corps sztorikat írt) mégis reménykedve néztem az új Blue Beetle elé. És örömmel konstatáltam, hogy nincs is vele semmi baj – más kérdés, hogy nincs is benne semmi kiemelkedő. Ez egyszerűen csak „korrekt”. A múltban nyitunk, ahol egy idegen bolygót ostromló intergalaktikus fenyegetést ismerhetünk meg, ami végül – egy Zöld Lámpás csak félig sikeres akcióját követően – a Földön köt ki, a maja civilizáció csúcsának idején. Aztán ugrás a jelenbe, ahol eltöltünk néhány feleslegesen hosszú, és sajnálatosan érdektelen oldalt a tinédzser főszereplővel, meg az ő barátaival és családjával. Csupa középszer (ellenben ez a karakter teljes rebootja, a szóval az új olvasók nem maradtak le semmiről). Aztán rosszarcok lépnek akcióba, minek következtében az a bizonyos intergalaktikus fenyegetés (egy veszélyes idegen technológia) összeolvad a hősünkkel, és… és tubikántinyúd. A Blue Beetle különösebb ötletek, fordulatok és az átlagból kiemelkedő megoldások nélkül (noha az átlagnál valamivel jobb rajzokkal), nyílegyenesen mesél el egy holtegyszerű történetet. Egyáltalán nem rossz, de nem hiszem, hogy szükségem van a folytatásra.
Captain Atom: Ehhez hasonlóképp viszonyultam, mint a Blue Beetle-höz – kivéve, hogy az író személye (J.T. Krul, akinek sikerült csapnivaló nyitányt kanyarintania a Green Arrow-hoz) eleve inkább taszított, mint vonzott. De azért a Captain Atom sem egy szörnyen rossz képregény. A rajzok, beleértve a panelelrendezést, helyenként egészen hatásosak, az akciók gyorsak, a patkányszörny, vagy mi, meg egyenesen szenzációsan fest. Más kérdés, hogy utóbbiról egyelőre fogalmam sincs, hogy kapcsolódik az egyébként is papírvékony sztoriba, aminek gerincét az alkotja, hogy hősünk szuperképességei éppen egy nagy válsághelyzet kellős közepén kezdenek furcsán viselkedni. A legnagyobb baj, hogy Krul abszolút semmit nem tesz, hogy közel hozza az olvasóhoz a karaktert – vagyis a képregény ugyanattól a csúnya gyermekbetegségtől szenved, mint amitől a szerző két hete debütált Green Arrow-ja. Hősünk elejétől a végéig bőszen és lelkesen narrálja az eseményeket, de magáról semmit nem árul el, csak folyamatosan közli, hogy éppen mit kell tennie, és hogyan. Így aztán az egyébként egészen ügyesen felvezetett cliffhanger sem vált ki az olvasóból semmit. Kuka.
DC Universe Presents: Egy újabb antológia akkor, amikor minden antológia menthetetlenül megbukik. De ez azért más, mint a többi: a DC Universe Presentsben egyszerre mindig egy sztori fog futni, és amikor az véget ér, akkor veszi kezdetét egy másik – vagyis ez lényegében egy minisorozatokat egy cím alá gyűjtő széria. Az első történet Deadmanről szól, akinek megismerjük az eredetét (vagyis új olvasók is nyugodtan bekapcsolódhatnak) és küldetésének jellegét is, ami kicsit más, mint a korábbi verziókban. Az egykori cirkuszi akrobata, aki halála óta szellemként igyekszik vezekelni egész életének segfejességéért egy Rama nevű istennő utasítására, testről testre száll, hogy mások életét segítse, és terelje a helyes útra. Missziója könyörtelenül szomorú és kétségbeejtő: megnyomorított, túlélői bűntudattól szenvedő veterán katona, hitét megkérdőjelező pap, ártatlanul halálra ítélt fegyenc – azaz egy csomó elveszett ember lelkében barangol. Gyorsan átérezzük a helyzetét, és szimpatizálunk vele – Paul Jenkins remek író (amikor éppen eszénél van), szépen átadja az emberi drámát, rendben vannak Bernard Chang rajzai is (bár nem kiemelkedők), a cliffhanger pedig igen hatásos.
Nightwing: Egy profi (jelmezes) bérgyilkos érkezik Gothambe, a célpontja pedig – nem, nem Nightwing, hanem Dick Greyson. Szerencsétlen nem tudja, hogy a kettő ugyanaz, bár a bunyójuk végeredményét elnézve (az unalmas cliffhangerben Dick félholtan fekszik egy sikátorban, miközben ellensége a végső csapásra készül) ez tökmindegy. Szóval van egy jó nagy harc, ami előtt Dick még felkeresi azt a cirkuszt, amiben annak idején megölték a szüleit, és ami azóta először ismét a városban van. Kyle Higginsnek ezzel a szállal szerencsére bemutatja a karaktert valamennyire (sőt, igazából egészen jól), így ténylegesen sikerül átéreznünk a helyzetét. Nem mellesleg az akcióval egybekötött nyitó monológ is ügyes, amiben Dick a Batmanként töltött idejéről beszél. Szépek a képek is, jók a beállítások, hatásosak az oldalkompozíciók, vizuális szempontból csak a színező ront az összképen a cirkuszos és otthoni részekkel, amik hangulatukban nagyon elütnek a sötét akcióktól – és nem afféle jó, kontrasztos értelemben. Összességében a siker azon fog múlni, hogy a titokzatos támadó mögé Higgins mennyire épkézláb sztorit épít majd. Én biztosan visszatérek, hogy kiderítsem, mert az, hogy az író veszi a fáradságot, és törődik a karakterrel, sosem rossz jel.
Red Hood and the Outlaws: Ennek a képregénynek a legnagyobb pozitívuma az, hogy eltakarította Batman közeléből Jason Toddot (remélhetőleg hosszú időre). Arra szavak nincsenek, hogy mennyire untam már az ottani szarakodását és a Bruce-szal való huzavonáit. Eleve, a mai napig nem értem, miért kellett őt feltámasztani (Judd Winick ugyebár…). Most, Scott Lodbellnek hála, Jason nem Gothamben akciózik, hanem sivatagos, majd trópusi helyszíneken keveredik mindenféle lövöldözésekbe (a comicnak ez a része még kb. rendben van) és furcsa dialógusokba. Hogy mennyire furcsákba? A füzet nem úgy ér véget, hogy „to be continued”, hanem úgy, hogy „to be explained”. Lesz is mit magyarázni, mert fingom sincs, hogy az antihősös-buddy movies felütés hogyan és miért olvadt bele abba a misztikus-fantasys zagyvaságba, aminek már az elején elvesztettem a fonalat. Az egy dolog, hogy prezentálnak egy rejtélyt (mondjuk: ki lőtte le Jockeyt?), de ha már azt sem tudjuk, hogy mi a rejtély (ki csinált mit kivel, egyáltalán csinált valaki valamit valakivel?), akkor baj van. Én ezt annak ellenére sem olvasom tovább, hogy van benne egy fél falatnyi bikiniben akciózó, mindenkivel lelkesen ágyba bújú, aranyos, nagymellű földönkívüli csaj.
Supergirl: Elnézve az első egészalakos képet Supergirlről, azt hiszem, szerelmes vagyok. Mahmud Asmar rajzai gyönyörűek – a címszereplő dögös és ártatlan, veszélyes és sebezhető egyszerre, imádom, ahogy rajzolja őt, és nem mellesleg az új jelmez is remek. A történet kicsit vékony egyelőre, viszont egy első számnak a dolga az, hogy felkeltse az ember érdeklődését, és azt ez megteszi. Michael Green és Mike Johsnon az elején kezdik Supergirl sztoriját: meteoritokkal érkezik a Földre, és fogalma sincs róla, hogy hol van, és hogy került oda. Ahogy amerikai mecha katonák kezdik ütlegelni, rádöbben, hogy a sárga Nap alatt különleges képességei vannak. A képregény jobbára egyetlen akciójelenet, de az írók érzékletesen közvetítik a főhősnő elveszettségét és kétségbeesését, így működik, és persze az sem árt, hogy az akciók – itt elsősorban megint Asmart kell dicsérnem – dinamikusak és látványosak, a szereplők láthatóan erőlködnek, izzadnak, minden panelen történik valami. Abban nem vagyok biztos, hogy Supermant jó ötlet volt máris behozni, hogy elmagyarázza, mi történik (még egy ideig megtarthatták volna a hősnőt a bizonytalanságban), de meglátjuk. Vevő vagyok a folytatásra.
Nem, nem és nem. Egyszerűen nem vagyok hajlandó egy magában ekkora potenciált hordozó sorozatról lemondani, csakis azért, mert az íróknak minden nagyobb jelentőséggel bíró epizód megírása előtt elszáll az agyuk, és egyszerre akarnak minden drogot magukba injekciózni. A True Blood már az ezt megelőző évadban is ötlettelen cirkuszba fulladt, megmutatva, hogyan kell agyonvágni a kezdetben aprólékosan kidolgozottnak tűnő koncepciót. A negyedik szezon első része is így alakult és nem maradt semmi kétség: a sorozat felett eljárt az idő, az írók kifogytak az ihletből. De mindössze pár résznek kellett eltelnie ahhoz, hogy újra magukra találjanak és ugyanazon a magas színvonalon folytatódjon a show, amin négy évvel ezelőtt elkezdődött. Az évad csúcspontja valahol a hetedik rész környékén lehetett, a cselekmény egyre pörgősebbnek, a végkifejlet egyre érdekesebbnek ígérkezett. A rész végi cliffhangerek ugyancsak a sorozat hőskorát idézték, az újabb misztikumok bevezetése pedig egyáltalán nem vált nevetségessé. Míg be nem kellett fejezni az egészet és kiderült, hogy pontot tenni a cselekmény végére még mindig nem tudnak. Az ugrás után igencsak mélyére ásunk a dolgoknak, csak az olvasson tovább, aki érintett a vámpírok, vérfarkasok, vérpumák, alakváltók és tündérek legfrissebb kalandjaiban.
Lassan ott tartunk, hogy nincs olyan karakter, akivel azonosulni tudnánk, holott tömve van a sorozat szereplőkkel és bőven rejlik bennük potenciál. Sookie és Eric románca arra lett volna hivatott, hogy közelebb hozza őket hozzánk, de eszméletlen gyorsasággal fordult giccsbe az egész, és mutatott rá a negyedik évad egyik legnagyobb hibájára: Ericből egyik pillanatról a másikra egy jókora pojáca lett. Kevés igazán badass karakter maradt a szériában, és Eric volt a legtökösebb mind közül. Pont őt megnyomorítani, és egy szerelmi háromszög kedvéért vinnyogós tinilánnyá változtatni olyan dolog, ami mellett egy megveszekedett agyarfüggő sem mehet el szó nélkül.
A Sam és Tommy körül zajló események kezdetben teljesen érdektelenek voltak. Százegyedjére rágtuk ugyanazt a csontot, és Sam új kapcsolata sem volt képes megmozgatni a fantáziánkat. Mégis, a köréjük épített történet és a szálak összefutásából fakadó csavar volt az évad csúcspontja. Az egymástól kezdetben fényévekre ténykedő szereplőket játszi könnyedséggel hozták össze, amiből nem egy átláthatatlan kavalkád született, hanem egy érzelmektől pulzáló karakterdráma.
Ahogy már fentebb említettem, az évadközi történésekkel minden rendben volt. Részről részre képesek voltak borzolni az idegeket, remekül keltettek feszültséget, és rángattak bele karaktereket a legnagyobb bonyodalmakba. Aztán egy idő múlva megmutatkoztak a hibák. Túl sok szereplőt mozgattak, ami egy idő múlva lehetetlenné vált és ennek következtében három dolgot tehettek az adott cselekményszállal: 1. a legkevésbé sem frappáns módon, hirtelen véget vetettek neki (Sam és az öccse, a vérpumák klánja, Alcide és a nője) vagy 2. volt egy nagyszabású tervük, amit több-kevesebb sikerrel végigvittek (Lafayette és Jesus, Jessica-Hoyt-Jason háromszög, Andy és a “V”) illetve 3. egy nagyszerű cliffhanger keretében adták tudtunkra, hogy még fogalmuk sincs (TARA, Andy és a tündérke). Tarához csak annyit, hogy már megindultak a híresztelések, miszerint ilyen vagy olyan formában vissza fog térni a következő évadban, ami ugyebár mindannyiunk nagy örömére szolgál...
Az ötödik évad irányába vegyes érzelmeket táplálok. Egyszer ugyebár adott a két visszatérő karakter, akik önmagukban is borzasztó erősek, de így együtt minimum szétkapják a világot. Ha csak ebből indulunk ki, már akkor is egy újabb izgalmas szezonnal számolhatunk, amit ha minden kötél szakad, akkor is elcipel a hátán Russel Edgington. A másik oldalról vizsgálva viszont félő, hogy újabb túlírási problémába esnek a szerzők, és éppúgy nem tudják feloldani a bonyodalmakat, ahogy az előző évadokban sem.
Usagi az abszolút Jó. Tűpontos morális mérce, megingathatatlan erkölcsi szobor, az élet, az ártatlanság, a szépség szerelmese és védelmezője. Ha ez egy kicsit giccsesen, túlzóan hangzik, és nem kifejezetten izgalmasan, az csak azért van, mert az ember – köszönhetően főleg a piacot elárasztó amerikai művészetnek – hajlamos „nyugatisan” gondolkodni. Amiben a tengerentúli és a keleti kultúra metszéspontján manőverező Stan Sakai mérföldekkel jár államokbeli kollégái előtt, az pont az efféle abszolútumoknak a megkapóan természetes ábrázolása. Usagi lényege, hogy bár lépten-nyomon segíti az ártatlanokat (kedvességgel, munkával vagy karddal, amire szükség van), és egy pillanatig sem habozik szembeszállni a gonosszal, legyen akármekkora túlerőben, nem dicsfényben fürdőző hős. Mindez számára annyi, mint másnak munkába indulni. Nem is – annyi, mint kifújni az orrát, mint egyik lábát tenni a másik után, mint lélegezni. Számára ezt jelenti az élet. 
Amikor először hallottam ennek a filmnek a készítéséről, úgy voltam vele, hogy valószínűleg vagy nagyon jó lesz, vagy nagyon rossz (az esélyek úgy kb. 10-90 arányban oszlottak meg). Nem lett igazam: a ’82-es Carpenter-klasszikus prequelnek álcázott remake-e tömény középszer, az a fajta, ami után egy „na és aztán” vállrándítással jövök ki a moziból. Most mondjam, hogy jobb lett volna, ha inkább nagyon szar? Akkor legalább emlékeznék rá még jövő ilyenkor is. 
Nem meglepő módon, A dolog teljes egészében Carpenter klasszikusának megoldásait hasznosítja újra. Hivatalosan ugyan prequel, és kezdve a főszereplőjével, aki kizárólag azért nő, hogy senki ne akarja Kurt Russellhez hasonlítani (szegény Mary Elisabeth Winsteadnek annyi szerepet sem írtak, amennyit a ’82-es legutolsó mellékszereplőjének, pedig már Carpenter művét sem a hejdenagyon rétegzett karakterei miatt szerettük), a helikopteres-kutyaüldözős epilógusáig, amit a kapcsolódási pont kedvéért ad hoc módon ragasztanak a finálé után, mindent meg is tesz, hogy annak tűnjön. De valójában a legegyszerűbb, legszégyentelenebb remake, ami konkrét jeleneteket és cselekményelemeket nyúl le az „eredetiből” (még egy nem túl meggyőző Russell-utánzatot is kapunk Joel Edgerton személyében) – persze anélkül, hogy bármit hozzátenne.
Maga a címszereplő vagy nagyon jól néz ki, vagy (köszönhetően a helyenként igen gyenge CGI-nak) nagyon rosszul, viszont még előbbi esetben sem képes az alaktalan-formátlan, gusztustalan iszonyatmasszát arra a gyomorgörcsszintre emelni, amin a ’82-es film horrorjelenetei a mai napig vannak (az abban látott, kétarcú rém jár ehhez a legközelebb, amit viszont túl sokáig mutogatnak, és túl triviális körülmények közt). És persze a 
A legújabb, színes-szagos, gyönyörű(?) hongkongi-kínai koprodukcióban készült wuxia csodáról, azaz a The Sorcerer and the White Snake-ről tulajdonképpen nem is érdemes kritikát írni, hiszen elég csak belinkelni hozzá az 
Ennek persze több oka van. Az első és legfontosabb a koncepció. Valójában a sztori csúnyán háttérbe van szorítva a számítógépes animációkkal feltuningolt látványvilág mögött, azaz sokkal inkább kap a néző egy kissé kétes minőségű technikai bemutatót, mintsem egy korrekt történetet. Ez főleg annak fényében furcsa, hogy valójában a számítógépes trükkök színvonala jóindulattal is csak közepesnek mondható, semmi újat, vagy rendkívülit nem vonultatnak fel közöttük. A fantázialények kidolgozottsága felemás, a repülő lények mintha különféle amerikai fantasy mozikból lennének importálva (egyikükkel ráadásul Jet Li egy az egyben Gandalfot idézve harcol), a csábító rókadémonok teljesen korrektek, a kígyók kivitelezése viszont gyenge, egy pillanatra sem vetül fel a nézőben, hogy valódi lényeket lát. Ezeknél is illúziórombolóbbak azonban a debil beszélő kisállatok, amik mintha valamelyik Disney rajzfilmből keveredtek volna ide. Cuki nyuszi, béna teknős és nagyon lopottnak tűnő patkány (L’ecsó) színesíti ezeket a figurákat, amik beemelése a történetbe csak annyi értelmet hordoz, hogy néhány hongkongi sztár cameo szerephez jusson.
Modern wuxia történethez méltóan(?) valódi akciójelenetet nagyon keveset lehet látni a mintegy 100 perc során. Látványos kungfu helyett levegőben végzett karkörzésekkel irányított kövekben, kardokban, gerendákban lehet gyönyörködni, azonban ezek közül a leglátványosabbnak hitt kardos jelenetet már lelőtték a tavalyelőtti Storm Warriors-ban, a többi pedig nem sokkal látványosabb, mint a ’98-as Storm Riders hasonló jelenetei voltak. Nem túl hízelgő a filmre, hogy az évekkel ezelőtti koprodukciók CG trükkjei (pl. Hero, House of the Flying Daggers) jócskán felülmúlják az itt durrogtatott arzenált.
Talán az eddig írtakból is látszik, hogy a The Sorcerer and the White Snake ebben a formában csak egy szükségtelen felújítás, amivel egyrészt a mandarin piacból szeretnének pénzt kitermelni, másrészt elsősorban a fiatalabb korosztályt igyekeznek megnyerni. Az ő számukra talán nem annyira zavaró a sztori sekélyessége és a trükkök különféle nagy mozisikerekből való összelopkodása (a fentebb már említettek mellett pl. a szerzetes segédjének metamorfózisa a Chinese Odyssey-t idézi).
Jöttek a válaszok 
A The Womant rettenetes élmény végignézni. Bőven túlvan az emberek úgy 99%-ának a komfortzónáján, a maradék 1%-ot meg mielőbb el kell zárni. De nem azért nyomasztó és brutális, mert van benne ujjleharapástól kettévágáson és mellbimbólenyesésen át szívkitépésig minden, ezek a hatáskeltő eszközök csak illusztrálják mindazt a lelki poklot, amiben a film a nézőt kínozza. Mert nehogy bárki azt higgye, hogy ez valami olcsó torture porn a Fűrész-féle konzumbaromságok sorában – a The Woman (noha van egy rape & revenge vetülete is, de ez teljesen mellékes) nagyjából azon a csapáson halad, amin Simon Rumley Red, White & Blue-ja, csak még tovább megy rajta. Nem pusztán az emberek közti normál kommunikáció, hanem az egész istenverte civilizáció szenved ki benne. Vérmocskosan. 
Ordas sablon, de elnézve az utóbbi évek felhozatalát a műfajban, sajnos mégis egyre többet kell ismételgetni: az igazi horror az, ami belülről jön. Az emberből. Azt pedig nehéz a szó hagyományos értelmében véve élvezni – de ki mondta, hogy baj, ha a művészet ennél messzebbre mutat? A The Womanben a családfő elvileg azért viszi haza az erdőben talált kannibál vadnőt, hogy felesége és gyerekei segítségével civilizálja, de persze, hogy a kísérlet visszafelé sül el. A pincében láncra vert fogoly olyan lesz, mint egy élő igazság-, pontosabban, személyiségszérum: eltünteti a fogvatartói által viselt maszkokat, egyesével hámozza le róluk a civilizáció rétegeit, mi meg már meg sem lepődünk rajta, hogy az első pillantásra normál, boldog család mosolygós arcai mögött miféle szörnyetegek rejlenek. És ez a horror, nem a patakzó vér. 
Civilizáció? Az úgy illan el a semmibe, mint egy hosszú és unalmas vicc gyatra csattanója. De McKee és Ketchum ennél egy szűkebb területen is markáns véleményt fogalmaz meg – a nők és a férfiak viszonyáról. Itt minden nő áldozat, kezdve a fiúk által a kerti partin gyötört kislánytól az otthoni „idillbe” katasztrofálisan rosszkor besétáló tanáron át a lelkileg rég lemészárolt feleségig. És persze a férfiak a tettesek. Ezt az igazságtalanságot korrigálja a vadnő, totálisan és megállíthatatlanul, mint valami természeti erő, amikor az utolsó harmadban teljesen elszabadul a pokol, és vele együtt ő is. És ráadásul nem a férfiakat öli meg először, hanem a feleséget. Aki csak tűrt, és engedett, és szemlélt – és ez elég. A The Woman moralitása brutális, de igazságos. Akkor is hibás vagy, ha csak hagyod, hogy valakivel szörnyűség történjen. És akkor is, ha hagyod, hogy magaddal. Lehet, hogy sok, csak az orráig látó feminista akad majd fenn ezen a megjegyzésen, de ez egy minden rezdülésében feminista film. 
A rendezés hibátlan, a vágás csodálatos, néhány jelenet rémálomszerű megkomponálását, érzelmi- és sokkhatását tanítani lehetne, ráadásul rég láttam horrort, amiben zenét és csendet ilyen jól használtak. McKee bő egy órán át készíti a terepet, fokozatosan mutat meg egyre többet a maszkok mögötti valóságból, a „normálist” egyre súlyosabb atrocitásokkal hagyjuk magunk mögött. De megkockáztatom, hogy a legsokkolóbb mégis az az első, apró pofon, amit a férj szinte lazán és mellékesen oszt ki a feleségének. Mert figyelmeztetés nélkül jön, azonnal szétbassza az addig felvázolt családi viszonyokat, és már akkor előrevetíti mindazt a poklot, ami ránk vár. Ott van benne a Gonosz, abban az egy, minden későbbi eseményhez képest még gyermekien ártatlan pofonban, a legrettenetesebb Gonosz, az a fajta, ami lassan, de megállíthatatlanul szivárog át a triviális fogmosós, estipuszis, munkábaindulós mindennapok szövetén. 
A raklett-trilógia befejező részében elérkezett a várva várt végső összecsapás: vajon a krumpli győz avagy a teremtője? Kiderül a Tovább! után... 
Egy ideje már terjengett a pletyka képregényes körökben arról, hogy a Punisher: War Zone brutális bukásának ellenére a FOX egy élőszereplős tv sorozatot szeretne indítani a Frank Castle-el, alias Punisher-el a főszerepben. A dolog per pillanat odáig eljutott, hogy hamarosan hivatalosan is bejelntik a pilot epizód bemutatójának dátumát. 
Sem a gyönyörűen stílusos és intelligens Gattaca, sem a kissé ugyan egyenetlen, de bátor és szatirikus Fegyvernepper után nem gondoltam volna, hogy Andrew Niccol nevét valaha is abba a hollywoodi pöcegödörbe dobom, ahol pl. Zack Snyderé van. Azért ő jutott az eszembe, mert bár teljesen más jellegű film, a Lopott idő pont azon a színvonalon vegetál, mint a „látnoki erejű rendező” (hogy is van az a netes rövidítés… ROTFL) idei Sucker Punch-a (igen, annyira rossz), csak ez ráadásul még megpróbálja azt az illúziót kelteni a nézőjében, hogy szól is valamiről. De nem. Ráadásul ez a legkisebb problémája. 
Azt most hagyjuk, hogy a legendás sci-fi író, Harlan Ellison perli Niccol forgatókönyvét, amiért szerinte lenyúlta benne egy 1965-ös novelláját, mert, valljuk be, kettőjükön meg az ügyvédeken kívül ez a kutyát sem érdekli. Szóval, disztópikus, high concept thriller. Vegyük sorra. A disztópiák akkor működnek, ha elmondanak valamit a társadalomról, ha a jövőkép, amit felvázolnak, kényelmetlen és rémisztő, mert a magjában ott van a maga körül vadul csapkodó, pusztító emberi természet. És akkor magunkra ismerünk, és egy kicsit rosszul érezzük magunkat, amíg be nem toljuk a következő gyorskaját a környezetszennyező autónk volánjánál. A Lopott idő nem mond szart sem a világról, csak annyit, és azt is szájbarágósan, hogy vannak benne nagyon szegények és nagyon gazdagok. De ehhez nem kell filmet nézni, elég kimenni az utcára.
Ami pedig a thrillert illeti: a film unalmas, lassú, és repetitív. A Logan futása és a Freejack nyomdokain járó narratíva félúton átcsap egy minden lélek és motiváció nélküli modern Robin Hood történetbe, ami ötlettelen, se nem látványos, se nem izgalmas akciókkal próbálja felturbózni az egy helyben toporgó, teljesen következetlen, még hangulatilag sem egységes, és esetleges fordulatokkal operáló, vécépapírnak sem elég szofisztikált forgatókönyvet. És akkor még bele se mentem a dialógusokba, amikben sikerül ellőni minden létező közhelyet és giccses instant bölcsességet, az összes idővel kapcsolatos primitív szóviccel együtt, ami Niccolnak eszébe jutott. (A minden érzelem és hangsúlyozás nélküli szinkron olyan rettenetes, hogy külön bekezdést érdemelne.)
A Hyperion bukása nem egyszerűen folytatása, sokkal inkább kiterjesztése a már meglévő műnek, felduzzasztása egy nagyszerű felütésnek. Éppen ezért nem vonatkoznak rá a folytatások szabályai sem. Amiben mégis példaértékűnek tekinthetjük, az az, hogy Simmons ismét csavar egyet a dolgokon, a struktúrát teljesen átdolgozza, megadva az újszerűség hangulatát számunkra. Ha mindezek ellenére, két különálló részként szeretnénk összehasonlítani a köteteket, rádöbbenünk arra, hogy a második mellett eltörpül az első. A Hyperion a 28. század képzeletbeli világára való ráhangolódás eszköze, szerteágazó cselekményével felkészítés egy gigantikus történetre. A sokak számára ellenszenves cliffhanger is efelé mutat, a zarándokok éneke baljósan cseng a fülünkben, mintha maga az író súgná: kapaszkodjatok. 
Olyan könnyű lenne A vizsgát arról a végéről megfogni, hogy milyen tipikus magyar gyermekbetegségek nem gyengítik a hatását, hogy a hazai filmgyártás milyen jellegzetes buktatóit kerüli el, hogy az ’56-os mozik mely poros műfaji és tematikai szabályait hagyja figyelmen kívül, de a legjobb benne pont az, hogy nem kell az akaratlanul is várt negatívumok hiánya felől megközelíteni. Mert Bergendy Péter második rendezése az a fajta színtiszta műfaji film, amiből Magyarországon, két-háromévente készül egy (az utolsó Gigor Attila A nyomozója volt): intelligens, izgalmas, stílusos, és az utolsó pillanatig pontosan tudja, hogy mit akar. 
A szép és tehetséges Hámori Gabriella ártatlan szerelmesből válik potenciális áldozattá, majd összeesküvővé, de a legnagyobb metamorfózis Scherer Péternek jut. Már-már félelmetes, ahogy a jelentéktelen, szürke fogaskerék a cselekmény feszes előregördülése során valami egészen mássá mutálódik. Csak azért nem tudja teljesen ellopni a show-t, mert Kulka szerepe látványosabb. Nagy Zsolt sem lóg ki, profi és jéghideg, a színészi játék mellett pedig a forgatókönyvet is dicséret illeti, amiért a néző szimpátiáját egyik karakterről tologatja a másikra. 
Ha valaki még nem értesült volna róla, Orson Scott Card Hugo és Nebula díjas sci-fi klasszikusa, az itthon is nagy népszerűségnek, sőt, kultusznak örvendő Végjáték (Ender’s Game) hosszú-hosszú évek után végre ismét kapható a magyar könyvesboltokban. A 
Carter, Boormannal ellentétben a hangsúlyt nem a természet és a városi ember ellentétére helyezi, ő nem egy allegóriát igyekszik vászonra vinni. Hősei egy csapatnyi orvosprofesszor, akik műhibáik emlékét, illetve az ezzel járó lelkiismeret-furdalást igyekeznek elűzni évről évre megrendezett macsótúrájukkal. Az istenkomplexusos kanfalkát a mindig remek Hal Holbrook vezeti, de megtaláljuk köztük a kanadai Lawrence Dane-t is, aki pl. a Scanners-ben domborított emlékezeteset. Embertársaikhoz való hozzáállásuk, mint az orvosoké általában, hideg és vércinikus, ám kegyetlen vicceik a torkukra forranak, mikor egy ismeretlen elkezdi őket levadászni. Vitáik fedik fel a témát, amibe a film szike-mód, természetesen a maga exploitationista eszközeivel, belevágni vágy: a morális abszolútumok és az etika összecsapásáról mesél.
Carter rendezése szintén dicsérni való: sikerül a környezetet pont annyira fenyegetővé tennie, mint az orvosok életére törő őrültet. A sötét, ősidőkből hátramaradt erdő, a robogó vizű folyók, a kopár hegyek, amelyeken át kell vágniuk, épp azt a fajta személytelenségre törekvő rosszindulatot sugározzák, amely az orvosok lényének is sajátja. A reménytelenség vidékén túráznak ezek az elveszett emberek. Megváltoztathatja-e bármelyiküket is ez a tortúra, ez a rituálé? Már ha közülük egy is életben marad.
Apróbb kihagyás után újra támad a raklett: Boulet ismételten felhívja a figyelmünket a lejárt szavatosságú ételek veszélyeire a Tovább! után...
A Geekz bloggerei (Rusznyák Csaba, Nagy Krisztián) is részt vesznek az Odeonba szervezett filmvetítés utáni beszélgetésben, a részletes műsort lentebb találjátok az MKSZ tolmácsolásában...
Cliff Martinez: Drive
Azzal kezdem, hogy teszek egy hatalmas szívességet Tyler Batesnek, és NEM hasonlítom a munkáját Basil Poledouris 1982-es, monumentális klasszikusához. Ez egyben egy szívesség saját magamnak is, mert ha belemennék a hasonlítgatásba, csúnyán érne véget ez az írás. Természetesen a dolog már ott hibádzik, hogy egy Conanhoz a producerek egy Tyler Batest kérnek fel, aki az elmúlt években számtalanszor bizonyította inkompetenciáját – legemlékezetesebben a 300 kapcsán, ami után a neve szinte eggyé forrt a „plágium” szóval. Ugyanakkor a hollywoodi viszonylatban szerény, 70 milliós költségvetésű filmről legfeljebb remélni lehetett, hogy jó lesz, de racionálisan senki nem adott volna érte egy lyukas garast sem, szóval kit érdekel? Bates mindenesetre hozta, amit „vártunk” tőle: egy sablonos, ötlettelen, koncepciók és struktúra nélküli score-t, ami a szimfonikusok, kórusok, egzotikus hangszerek és elektronikus betétek teljes bevetése ellenére is (mi mindent tudott volna kezdeni egy ilyen eszköztárral egy tehetséges komponista…) félelmetesen semmilyen marad – és itt a „semmilyen” a kulcsszó. Még a „rossz” jelzőt is sajnálom használni a zenére, mert még annyi benyomást sem tett rám, hogy zokon vegyem, és bosszankodjak miatta. Olyan üres és jellegtelen az egész, mintha Tyler filmelőzetesekhez készült random zenéket, vagy inkább, zenei mintákat dobált volna egymás után, kivéve, hogy még azok fülbemászó dallamossága is hiányzik belőle. Ha fel is bukkan néha egy-egy érdekesnek tűnő ötlet/motívum (mint a His Name is Conan vadromantikus melódiája), gyorsan hamvaiba hal – semmi nincs kibontva, kidolgozva, ráadásul ilyen sótlanul használt férfikórussal is ritkán találkozni. 
Sok mai amerikai filmzene küzd azzal a problémával, amivel a Cowboys and Aliens, de ez a probléma talán egyetlen másik esetében sem ennyire szembeszökő. Arról van szó, hogy a score-ok többsége ugyanúgy hangzik – hiába más a hangszerelésük, a dallamviláguk, a ritmikájuk, hiába vannak az egyikben a szimfonikusok túlsúlyban, és hiába támaszkodik a másik inkább az elektronikára, mégis egymással felcserélhető „instant” zenéknek tűnnek. Egyszerűen nincs bennük olyan erős, uralkodó tematikai motívum, ami jellegükben, hangulatukban érdemi különbséget tenne köztük, még akkor sem, ha maga a film, amihez íródnak, erre explicite lehetőséget ad. Mint a Cowboyok és űrlények. Már a cím tele van izgalmas zenei ígéretekkel: a film két markáns jegyekkel bíró zsáner vegyítése, vagyis Harry Gregson-Williamsnek úsznia kellene az ötletekben. Ehelyett kapunk tőle egy score-t, ami néhány westernes gitárbetétet leszámítva íródhatott volna bármilyen más kalandfilmhez, vagy akár egy modern akciómozihoz is. Könnyen elképzelhető, hogy ez nem az ő hibája, hanem a kezét lefogó producereké, de a végeredmény attól még ugyanaz: egy sematikus, unalmas zene, ami sem cowboyok, sem űrlények jelenlétéről nem nagyon árulkodik. Az album a Jake Lonergannal nyit, ami a főtéma prezentálásával kecsegtet: a zenekart gitárok színesítik, a dallam kellemes, és ez kezdetnek teljesen korrekt – innen még lehetett volna egy nagyon jó zenét is csinálni, de ahelyett, hogy Gregson-Williams később variálná, kiteljesítené ezt a témát, hagyja lógni a levegőben, és alig veszi elő. Félkész és befejezetlen marad, a vezérmotívum szerepét pedig átveszi egy tempósabb, de végül hasonlóan kibontatlanul és kihasználatlanul maradó westernzene az A Kid, a Dog & a Woman-ben. Ez a téma a Jake’s Armyban éri el csúcspontját, de még a teljes zenekar erőteljes rázendítése is kevés, hogy igazán mély benyomást tegyen. Az album többi részét főleg ráépítkezés nélkül maradó ritmikai alapok, atmoszférikus morajlások és enyhén disszonáns feszültségfokozó hangok teszik ki. Elszomorító középszer. 
Ramin Djawadi enyhén szólva nem a szívem csücske (a Titánok harcához sikerült összeizzadnia nagyjából 5-6 percnyi egészen korrekt zenét, és egész eddig pályafutásából ennyit tud felmutatni), és a kultikus ’80-as évekbeli horrorfilm remake-jében éppúgy nem volt semennyi bizodalmam, mint ahogy a score-jában sem. És mindkét esetben pozitívan csalódtam. A főtéma (Welcome to Fright Night) magasan a legjobb, ami a komponista kezei alól valaha kikerült – távol a tőle megszokott klisés, műanyag hangzásvilágtól, Djawadi itt már-már Christopher Young vizein evez, és horrortémában nehéz ennél nagyobb dicséretet kiérdemelni. A szimfonikusokat egy, a mű védjegyévé váló ritmikus orgonahanggal egészíti ki – ez diktálja a tempót, míg a vonósok és különösen, a mélyen zengő elektromos cselló gótikus, vészterhes hangulatot teremt, ám mindeközben érezni benne egy kis kellemes játékosságot is. Ez a motívum rendszeresen felbukkan az albumon, legfurcsább és leghatásosabb inkarnációja a How to Kill the Vampire-ben és a Let’s Kill Something-ban jelenik meg – előbbiben Djawadi vad ütemekkel és szintetizátorral rockosítja, utóbbiban elektromos gitárral varázsolja modernesen coollá. Az albumvégi Fright Nightban pedig hosszabban és még inkább kiteljesedve hallhatjuk, és a nyitótétellel így szépen keretbe foglalja a lemezt. A score többi része viszont, bár nem rossz, nem is nyújt semmi különöset. Rémült hegedűk, iszonyatos ritmikai váltások, ijesztgető sokkeffektek követik egymást – Djawadi túl szorosan követi zenéjével az eseményeket, ahelyett, hogy az atmoszférát erősítené. A filmet nagyjából kiszolgálja, de önálló hallgatásra nem ajánlott. Szóval bőven még van mit tanulnia Christopher Youngtól. De legalább most először érezni a munkáján, hogy van benne spiritusz. 
Newthon Howard enyhén szólva szerencsétlenül választ filmeket mostanában. Tavaly Az utolsó léghajlítóra és Az utazóra pazarolta a tehetségét (többek között), idén pedig a Zöld Lámpásra. Persze az, hogy a film csapnivaló, a score szempontjából még nem jelent semmit – Az utolsó léghajlító is csapnivaló volt, Newton Howard mégis fantasztikus zenét komponált hozzá. A Zöld Lámpással már nem ez a helyet (alighanem van egy határ még a nagyszerű művészeknél is, hogy meddig képesek, khm, salakanyaggal kreatívan dolgozni). A Zöld Lámpás egy szemétdomb, ahol a szemetet (vélhetően) korábbi filmekből kidobott, fel nem használt muzikális ötletek és unalmas elektromos minták jelentik. Nyoma sincs a score-ban annak, hogy egy eposzi(nak szánt) szuperhős-sci-fihez íródott, ahogy annak sem, hogy a szerzője egyébként képes monumentális és gyönyörű szimfóniák komponálására. Newton Howard az utóbbi években sokkal többször és sokkal bátrabban használja az elektronikát, mint korábban, aminek eddig inkább csak hátrányát láttuk (a Salt pl., bár tempós kis akciózene volt, sokkal inkább hangzott egy John Powell műnek), de ennyire még nem nyúlt mellé. A főtéma (ha van olyan egyáltalán – két végighallgatás után sem tudom, és nem is érdekel) teljesen elveszik az átgondolatlan és totálisan lelketlen elektronikus zagyvaságban (a Drone Dogfightot soha életemben nem akarom még egyszer hallani), a legapróbb zenei megoldások is máshonnan ismerősek (a Genesis of Good and Evilben már John Williams Superman-motívumának felcsendülését vártam), és az a kevés, viszonylag következetesen végigvitt, kivételesen nem ütem-, hanem dallamközpontú szám is csak a közepes szintet üti meg (We’re Going to Fly Now). Ja, és a tököm tele van már az elektromos gitár kurvanagy hollywoodi divatjával. Boldog-boldogtalan túlhasználja, akár van értelme, akár nincs. 
Úgy látszik, Doyle-t bedarálta Hollywood – de bár minden művészt úgy darálna be, ahogy őt… A komponista, akinek munkái bő húsz év alatt kis túlzással csak néha-néha kerültek a plázákba (Harry Potter IV, Eragon), idén két blockbusterhez is írt (a másik a Thor volt), jövőre pedig a Pixar Brave-je van soron. Az új Majmok bolygója filmhez szerzett score-jában hasonlóképp egyensúlyozik a mainstream, hollywoodi hangzás és a saját, klasszikusabb, méltóságteljesebb stílusa közt, mint a Thor esetében, bár a végeredmény talán még annál is kielégítőbb. Az album identitását (igen, ennek van olyanja, kedves Harry Gregson-Willams és még sokan mások) a rögtön az elején feldübörgő egzotikus ütősök és vad vonósfutamok, illetve a néha felhangzó vokálok afrikai jellege határozza meg. A film maga is a fekete kontinensen nyit, és Doyle innen indítja, és vezeti végig fő tematikai jellegzetességeit, ahogy a majmok is onnan „indulva” járnak a magasabb intelligencia és az emberek elleni lázadás útján. A vezérmotívum természetesen Ceasarhoz kapcsolódik: gyengéd, lágy fafúvós melódia formájában találkozunk vele, hogy a cselekmény alakulásával hősi színezetet kapjon, és a fináléra monumentálissá dagadjon. Valahogy így kell ezt csinálni. Megvan a ritmus, a dallam, és megvan mögötte a következetes művészi koncepció is. Akad még egy-két visszatérő motívum a zenében, ezek közül a legizgalmasabb és leghatásosabb (nevezzük „kiszabadulás” témának) a Buck is Released-ben hangzik el először: dübörgő dobokhoz masszív rezesfutam csatlakozik, ahogy Ceasar kiengedi ketrecéből a hatalmas gorillát – később a Zoo Breakoutban halljuk újra. A zene valósággal dagad, lüktet a zabolátlan energiától, a szabadjára engedett erőtől. A legkifejezőbb motívum, amit idén hallottam. Remek score, igazi felüdülés a sok unalmas, egykaptafás Transformers, Green Lantern és Cowboys & Aliens között. 
Otthoni apokalipszis: a helyszín ugyan kicsi, elszeparált, és a világ maradék 7 milliárd emberét nem érdekli, de azoknak, akik ott vannak, totális és abszolút. A 11. rész vége valami olyasmi, amilyenhez foghatóval jó, ha ötévente találkozunk mozgóképen. Brutális erejű és letaglózó. Az évad addigi szálai mesterien futnak össze egy elviselhetetlenül feszült és emocionálisan felkavaró gócpontba, Walter White, középiskolai tanárból lett metamfetamin gyártó házában halálfélelem, téboly, hisztéria és kétségbeesés uralkodik. És ez még csak nem is a fináléja a Breaking Bad negyedik szezonjának. Ekkor még két rész hátra van. (Az írás némileg spoileres lesz.)
Ahogy a makogó, gyámoltalan Walter, az őt alakító színészistenség, Bryan Cranston kezei alatt e frusztrációk és kényszerűségek hatására átlényegül eredetileg pusztán „falnak” teremtett drogkereskedői alteregójává, a veszélyes és kérlelhetetlen Heisenberggé, az félelmetes. És idővel az eredeti, nemes célok elpárolognak: a harmadik évadban Walter és Jesse (Aaron Paul állja a sarat Cranston mellett) belekerült a jéghideg, kőprofi alvilági üzletember, Gus Fring hálójába, és a sokkoló finálé egyértelművé tette, hogy a negyedikben minden a menekülésről, a kiútról fog szólni – és, hogy nem lesz könnyű.
Walter erkölcsi zuhanása a fináléra eléri a mélypontot, és ezzel Jesse a korábbinál is tragikusabb figurává válik. Mert végül rájövünk, hogy Walter éppúgy manipulálja, ki- és felhasználja őt, mint Gus, és éppúgy nem riad vissza semmilyen mocskos módszertől. Jesse azt hiszi, ura az eseményeknek, ura a sorsának, holott csak egy egyre inkább elkopó ütközőként szolgál Gus és Walter között. Mindketten az ő kegyeit keresik: Gus azért, hogy végleg kiiktathassa Waltert, anélkül, hogy ő elsétálna, és ellehetetlenítené az üzletét, Walter azért, hogy biztosítsa önnön életben maradását. A „főhős” a kezdeti szimpatikus karakterből végleg egy manipulatív szemétládává vált – korábbi kispolgári esetlenségének időnkénti felszínre bukkanásai (mint amikor jó egy percig nem esik le neki, hogy ügyvédjének asszisztense éppen meg akarja zsarolni) az alvilági machinációkkal és gyilkosságokkal kontrasztban nem ironikusak és mulatságosak többé, hanem szánalmasak és visszataszítóak. A fekete humor helyét átveszi a közelgő tragédia súlyos árnyéka. 
A saját középszerű életébe kivételes kémiai képességei ellenére is beletörődött kisember olyan örvényt kreált, amibe mindenkit magával ránt maga körül. Felesége, Skyler (Anna Gunn az egyik legerősebb női mellékszerepben, amit az utóbbi években írtak) már visszavonhatatlanul elmerült férje mocskában, fia, Walter Jr. még csak a felszínt, az álcát látja, de ez sem fog örökké így maradni. Család, szeretet, ház, autó, egzisztencia, hagyaték – mindazt, amiért Walter eredetileg a drog világába lépett, lassan akaratlanul is elpusztítja. Fentebb írtam, hogy a sorozat egy ember erkölcsi leépüléséről szól. De ez így túl kicsinyes, ennél többről, ennél horrorisztikusabbról van szó. A Breaking Bad egy komplett emberi élet rettenetes dekonstrukciója. 
Míg Huston az Aszfaltdzsungelben némileg szentimentális módon, melegséggel és szimpátiával viszonyult gengsztereihez (a zárójelenetben, a szűk belsők után kinyíló totállal és Rózsa Miklós zenéjével szabályosan elsiratja haldokló főhősét), addig Kubrick vagy jéghideg távolságtartással, vagy (mint a végkifejletben) kegyetlen cinizmussal tekint rájuk. Előbbit demonstrálja többek közt a narráció is, amit viszont ironikus módon a stúdió fejesei erőltettek a rendezőre, ugyanis féltek, hogy a nézők anélkül nem lesznek képesek követni a megbolondított időszerkezetet. A „mesélő” színtelen, tárgyilagos hangon kommentálja az cselekményt, metodikusan közli az aktuális időt, percre pontosan, mintha egy rendőrségi diszpécsert, vagy – ahogy felette áll az eseményeknek, és felette áll a szereplőknek – egy testetlen, omnipotens entitást hallanánk. Még annyi érzelem sincs benne, mint a korszak realista rendőrségi drámáinak szenzációhajhász narrátoraiban (ld. 
A kontroll, mint mindig, az egy gyenge láncszemnek köszönhetően veszik el, és Kubrick cinizmusára jellemző, hogy ez a gyenge láncszem az egyetlen, amit gondosan és részletesen felépít. Mindenki más, beleértve a főhőst, Johnny Clayt (Hayden), egy-két jellemvonással szinte hanyagul felruházott, homályosan motivált figura, és ugyan életszerűségükhöz hozzátesz egy-egy apró, ügyes jelenet (pl. Mike összeszólalkozása munkatársaival az öltözőben), messze nem olyan kidolgozottak, nem olyan hús-vér emberek, mint George Peatty (Elisha Cook Jr., a noirok örök „kisembere”), aki azért száll be a balhéba, hogy kielégítse felesége, Sherry pénhézségét. A nagyszerű Mary Windsor, akire Kubrick a Hajszál híján-ban figyelt fel, egy magas, szőke, számító szépséget, egy esszenciális femme fatale-t játszik, beleadva az ahhoz szükséges összes megnyerő esztétikát és visszataszító romlottságot. George egy töketlen nyomorultnak fest mellette, egy senkinek, akit bárki, bármikor ide-oda pofozhat – és az is. Sherry természetesen megcsalja, és amit a balhéval kapcsolatban pofátlanul nyilvánvaló manipuláció útján kihúz belőle (George akkora balek, hogy amíg nem díszítik sörétek az arcát, fel sem merül benne, hogy átverik, és kihasználják), azt kisstílű gengszter szeretőjének adja tovább (Vince Edwards, a 
Ez a tréfa a fináléban csattan, a film fatalizmusának kiteljesedésekor. Johnny hosszasan gyömöszöli a pénzt egy újonnan vásárolt, mégis kopott, működésképtelen zárral ellátott, „csak-a-szentlélek-tartja-egyben” bőröndbe, majd a repülőtéren egy újabb külön jelenetben próbálja feleslegesen meggyőzni a személyzetet, hogy felvihesse magával a gépre. Közben már látjuk az idegesítő nyugdíjas néni idegesítő kis körömpiszok kutyáját, és tudjuk, hogy a végzet fogaskerekei forognak, és kattognak, és előre látjuk, hogy vezet a sok kis apróság láncreakciószerűen az elkerülhetetlenhez. Johnny csak áll, és nézi, ahogy szétnyílt bőröndje pénzt havazik a repülő turbinája mögött, és hiába mondja neki szerelme, hogy fusson, tudja, hogy nincs értelme. Nyugodtan, türelmesen várja, hogy a két biztonsági ember kilépjen a reptéri váróból, hanyagul kivegyék tokjukból a pisztolyaikat, és felé induljanak – ők sem sietnek, nincs miért, a kép is kimerevedik, nincs már mit mutatni. A dolgok úgy vannak, ahogy lenniük kell.
Kijött az első trailer, és tele volt bokszoló robotokkal. A Vasököl afféle tökös, sportos-akciós geekfilmnek tűnt Hugh Jackmannel. Aztán kijött a második trailer, és tele volt egy kisfiúval, akinek az első előzetesben még írmagja sem volt. A Vasököl afféle családi feelgood mozinak tűnt, amiben úgy mellesleg vannak bokszoló robotok is. Nyilvánvaló volt, hogy a film pozicionálása első körben félrement. Hollywood fogta Richard Matheson Steel című 1956-os novelláját (egy Twilight Zone epizód is készült belőle), és telepakolta egy jó adag szentimentalizmussal, ami a robotpofonok közti űrt hivatott kitölteni. Vagy a szentimentális jelenetek közti űrt töltik ki a robotpofonok? Na, mindegy. A cél nyilván az volt, hogy becsábítsák a mozikba azokat a férfiakat/fiúkat is, akiket aktuális barátnő hiányában épp senki nem rángatna be egy apa-fiú „drámás” dizni filmre. Nekik – és mindenkinek, akit esetleg a fő mézesmadzagként elhúzott robotbunyó izgatott fel – üzenem: ne dőljenek be. 
A robotos jelenetek közepesen érdekesek. Ugyan van elszórtan egy-két látványos, jól koreografált momentum, de egyrészt az átélést, az emocionális kötődést nem könnyíti a „ha szétverik a főhős masináját, majd összetákol egy másikat” sztorielem, másrészt a harcok összességében laposak és fantáziátlanok. Szerkezetük százéves sablonokat követ, és szégyentelenül primitív feszültségkeltő eszközökkel dolgozik (ha hőseink robotja a meccs elején hatásosan osztja a pofonokat, a végére biztos leverik, és veszít, ha kezdetben verik majdnem ronccsá, akkor végül összekapja magát, és győz). A főszereplők Atom nevű robotjának értelmi, érzelmi (?) képességeivel kapcsolatos megjegyzések meg egy darabig lógnak a levegőben, aztán minden további nélkül elfüstölnek a semmibe (egy komplett, majdnem teljesen kivágott mellékszálat sejtek emögött – a másik lehetőség a drabálisan trehány írás). 
Szóval van az a vicc, hogy egy kurvát megfojt egy gyilkos egy lepukkant sikátorban. A halálsikolyokra odacsődülnek a járókelők, megállnak a halottnál, mire a sikátorból kiugrik, mit ugrik, fejjel előre kivetődik a tettes, rajta egy hatalmas, masszív bagolymaszk. Megáll a hullához gyűltekkel szemben, és agresszív, kihívó táncba kezd az összetéveszthetetlenül ’80-as évekbeli jazzes poprockzenére, mire az emberek hasonlóan agresszív ellentánccal reagálnak. Ahogy a jelenettől távolodik a kamera, megpillantjuk a díszlet szélét, és a színpadot, amin mindez lejátszódik. Egy színházban vagyunk, egy társulat egy gyilkosról szóló musicalt próbál. De ez még messze nem a vicc poénja. 
És ez a slasher, a dramaturgiáját tekintve, nyílegyenes és pofonegyszerű. Az említett társulat fogyatkozni kezd, amikor egy elmegyógyintézetből megszökött, nem kicsit zakkant gyilkos keveredik a teljesen lezárt színházba, ahonnan így reggelig nincs kiút. A „whodunit” fel sem merül, kezdettől fogva tudjuk, hogy ki a tettes, és ebből a tudatunkból semmiféle filmvégi fordulat nem kísérel meg kiforgatni minket, sőt, még csak a kaszaboló motivációiban sem merül el a forgatókönyv. Öl, és kész. Minek komplikálni? A cselekmény négy fal közé szorítása ugyan messze nem jellemzője a zsánernek, de több-kevesebb sikerű próbálkozások akadtak rá (az 1980-as Terror Trainben egy vonatban folyik a vér, két évvel a Deliria után pedig egy szupermarket éjszakai műszakja zsugorodik az Intruderben). Itt viszont a színházas helyszín plusz pikantériát kölcsönöz a műnek, a tény, hogy a gyilkos maga is színész volt, aki saját kollégáit már lemészárolta, nemkülönben – bár ez majd csak a csattanóval válik igazán hangsúlyossá. 
Ami a leginkább megkülönbözteti a Deliriát a szokásos slasherektől (főleg az amerikaiaktól), az a sajátosan álomszerű, szürreális hangulata, ami miatt előszeretettel sorolják a giallók közé. Persze: egy színházban öldököl benne egy elmebeteg, aki egy hatalmas bagolymaszkot visel. Ez valami olyasmi, ami sosem válik konvencionálissá, valami, amihez sosem szoksz hozzá. Innen nem nehéz szürreálisnak lenni. De amikor ez a gyilkos a próbababákkal teli színpadon egyfajta bizarr tablóvá rendezi lefejezett, kettévágott, megcsonkított áldozatainak holttesteit, és leül közéjük, mint egy fáradt munkásember, aki a hosszú nap után hazatér a családjához, és végre békére lel, na, az közel van ahhoz a hatáshoz, amit a Texasi láncfűrészes mészárlás vacsorajelenete keltett (közel – mert ahhoz a jelenethez bármi más legfeljebb közel lehet). És Soavi még ezt is tudja fokozni: a véres horrorszínház rejti az utolsó életben maradt szereplő menekülésének (szó szerinti) kulcsát, amit a hátborzongatóan némán és mozdulatlanul pihenő gyilkos orra elől kell elemelnie (van itt egy olyan beállítás, amitől beszarsz), miközben egy ventillátor fehér tollfelhővel szórja be az egész helyszínt, és szól a zene. Csodálatos. 
Boulet újabb piktogramos sztripjéből megtudhatjuk mit (ne) tegyünk, ha a szomszédban túl nagy vehemenciával dolgoznak a... ööö... tudjátok mit, olvassátok el a Tovább! után...
Superman, Green Lantern és Flash után Geoff Johns most Aquamant is személyesen veszi a szárnyai alá. Nyilvánvaló, hogy vele lesz a legnehezebb dolga: sosem tartozott a DC népszerűbb hősei közé, ráadásul nem egyszer vált gúnyolódások céltáblájává „halszerű” képességei, és a halakkal való „kommunikációja” miatt. Johns meg is célozza a figurának ezeket az aspektusait, hogy már most, az első számban elejét vegye a hasonló, új kedvencét degradáló hozzáállásnak – és ez nem a legjobban sül el. Értem én, hogy szeretné, ha az olvasók komolyan vennék Aquamant, de egy kicsit visszafogottabban kellett volna eljárnia ez ügyben, mert így úgy tűnik, hogy a jelenetek/dialógusok fele arra az intésre van felépítve, hogy „na, jól figyeljetek, ez a karakter nem vicc, világos?” Ezek után kész csoda, hogy sikerül őt méltóságteljesnek, a szó legigazibb értelmében vett „hősinek” ábrázolni. Egyébként ettől eltekintve az első szám figyelemreméltó: Johns rögtön megosztja az olvasóval a főhős egyik legfontosabb aspektusát (a szárazföld és a víz, avagy a két otthon, a két világ közti vívódás), az új ellenségeket pedig roppant egyszerű, ugyanakkor roppant hatásos módon vezeti fel. Az ismeretlent jelképező, félelmetes lények megjelenése adja a képregény keretét, záró mondatuk pedig („There is food up here.”), amikor először úsznak a felszínre, és pillantják meg az embert, hátborzongató. Ebből akár még nagyon jó dolgok is kisülhetnek. Az biztos, hogy Ivan Reisen ez nem fog múlni, az ő rajzai ugyanolyan szépek, fenségesek, kifejezők és lendületesek, mint mindig. Aki még nem olvasott Aquamant, de valamelyest érdekli a karakter, annak most kell megragadnia az alkalmat, és megismerkednie vele. 
Annyi problémám van Paul Jenkins és David Finch képregényének nyitójelenetével, hogy azt sem tudom, hol kezdjek bele. Ah, igen: a narráció. A legelső mondat a füzetben: „Fear is a cannibal that feeds upon itself.” Biztosan úgy gondolták, hogy ez olyan faszán hangzik, de sajnos inkább hülyén, mert amellett, hogy hatásvadász, értelme sincs sok. Múlt héten Scott Snydert dicsértem, amiért olyan okosan használta a főhős narrációját, nem puszta hangulatkeltésre, de a karakterek és a város bemutatására is. Itt az ellenkezőjét látjuk: Jenkins és Finch is kitaláltak egy koncepciót, amire felfűzik a Sötét Lovag gondolatatait, és ez a félelem megszemélyesítése. Éppcsak az egész erőltetett, és amikor Batman a végén közli, hogy a félelem ott van minden sarokban és árnyékban, a félelem azonban nem tudja, hogy ő, hol van, már röhejes is. Egyébként maga a sztori is meglehetősen hasonlít Snyder már említett Batmanjéhez az előző hétről: Bruce Wayne egy jótékonysági estélyen (ahová egyenesen a Batwingből kiugorva, háztetőkön át, útközben átöltözve érkezik – inkább bele sem megyek, hogy ez mekkora hülyeség) bejelenti egy újabb nagy, sokmilliós városfejlesztési projektjét, majd pedig megy Arkhamba, hogy leverjen egy rablázadást. Nagyjából minden azon múlik, hogy a cliffhangerben feldobott Kétarcú-szálból mi lesz később, de így elsőre ez még Finch szokásosan élvezetes rajzai ellenére sem túl meggyőző – egész pontosan, nincs benne semmi, ami normál esetben (értsd: ha nem Batmanről lenne szó) továbbolvasásra sarkallna, és ez ugyebár nem az első eset a karakter reboot utáni életével kapcsolatban (ld. még: Batman and Robin). Az egész olyan, mintha rutinból, kapkodva, egy óra alatt írták volna meg az egészet, mert szorított a határidő. 
Ezt nagyon furcsa volt olvasni. Először is, összességében remek képregényről van szó, amiben Tony Bedard hatásosan vitelez ki egy jó ötletet: a különböző színű Corpsok mindegyikének egyik tagját egyszerűen elhagyja a gyűrűje (adott esetben akció közben, ami a szerencsétlen pacák szavatosságának idő előtti lejárását eredményezi), és mindegyik valamiért a Zöld Lámpás Kyle Raynert választja új gazdájául, aki pillanatokkal később, mint „tolvaj” találja szembe magát a többi Corps képviselőivel. Oké, az, hogy a világegyetem mindenféle különböző részeiről indult gyűrűk mind ugyanabban a percben érnek ugyanabba a célba, enyhén szólva karóba húz mindenféle logikát, de ha túllépünk ezen, akkor egy nagyszerű jelenetet kapunk, ami tökéletesen adja át a „what the fuck” érzést, és amellett, hogy egy érdekes és grandiózus rejtélyt prezentál, még vicces is. Amit viszont nem értek: miért kell az első hét oldalt ellőni arra, hogyan kapta meg annak idején Kyle a gyűrűt? Az nem érv, hogy ez a nyitány az új olvasóknak szól, hiszen nekik fingjuk sem lesz a többi karakterről, a többi Corpsról és gyűrűről, és ugye tudjuk, hogy a Green Lantern franchise-t eleve nem érinti a reboot, vagyis ezek a képregények elsősorban továbbra is azoknak szólnak, akik eddig is olvasták őket. Hasonlóan felesleges Kyle kétoldalas, nagy mentőakciója is. Mintha Bedard kitalálta volna a fasza kis cliffhangerét (Kyle vs. mindenki más), és eldöntötte volna, hogy nem akarja rögtön az első számban megmagyarázni, mi történik, és aztán kapott volna észbe, hogy „de ez még nem tesz ki egy teljes füzetet” – így aztán hozzáadott némi (lényegében irreleváns) tölteléket. Szerencsére a sztori bőven van olyan érdekfeszítő, hogy elvigye a hátán ezt a furcsaságot, és Tyler Kirkham képei is jók. De remélem, hogy a folytatás már zökkenőmentesebb lesz. 
Igen, tudom, már tele van a tököd a vámpírokkal. A szerelem és a vámpír szó egy mondatban való használatától meg már okádsz – és most itt az I, Vampire, ami két egymásba szerelmes vámpírról szól. De azért csak tedd félre a rókazacskódat, felejtsd el a gagyi borítót is, és figyelj: Andrew és Mary, „a kárhozottak királynője” négyszáz éve szeretik egymást, és ez idő alatt a férfi, aki fajtájának egy különös példánya (nem szomjazza az emberi vért), képes volt visszafogni a nőt, és annak alattvalóit, és rábírni őket egy békés együttélésre az emberekkel. Ami persze annyit jelentett, hogy rejtőzködtek, és tehénvéren éltek. Mary azonban most úgy dönt, hogy a szerelem nem minden: a vámpírok felsőbbrendűek, uralkodásra születtek, arra, hogy a Föld az övék legyen, és ideje ennek megfelelően viselkedniük. A képregény két idősíkon fut, az egyikben mindketten próbálják meggyőzni a másikat az igazukról, a másikban (az azt követő reggelen) pedig Andrew arra ébred, hogy Mary az éjszaka folyamán, amíg ő utolsó szeretkezésük után aludt, megindult hadseregével az emberiség ellen. Joshua Hale Fialkov szenzációsan vegyíti a szerelmesek tragédiáját az apokaliptikus vámpírháború képeivel, forgatókönyve azért olyan elemi erejű, mert nem enged benne az olcsó érzéseknek: nincsenek sírdogálások, sóhajtozások, nagy vallomások és látványos szívfájdalmak, semmi, amiről ordít, hogy tinilányok zsebkendőfogyasztását stimulálja. Két ember (vámpír) van csak, akik a végsőkig kiállnak a meggyőződésük mellett, akkor is, ha ez a boldogságukba kerül – tudomásul veszik, hogy mit kell tenniük, és megteszik. Így Mary búcsúleve Andrew-nak hatalmas erejű: „Nem tudod megakadályozni, ami történik, de meg fogod próbálni. És én csak még jobban foglak szeretni ezért.” A következő képen hullahegyek borítják a város utcáit. És milyen gyönyörű hullahegyek: Andrea Sorrentino képei lélegzetelállítóak, tele vannak erővel, lendülettel, szenvedéllyel, beállításai, oldalkompozíciói mind tökéletesen eltaláltak – a csaknem monokróm színezés szintén hibátlan. Brutális erejű első szám. Lefogadom, hogy J.M. DeMatteis (a 30 évvel ezelőtti, eredeti I… Vampire írója) is büszke most. 
Általában véve nem vagyok a híve annak, hogy egy nagy ellenség fenyegetésének súlyát úgy érzékeltessék, hogy a szóban forgó gonosz pillanatok alatt lever normál körülmények közt szinte leverhetetlen hősöket – és itt pontosan ez történik, csak épp Peter Milligan azért okosabb az átlagnál. A képregény közepén Superman, Wonder Woman és Cyborg próbálják útját állni egy furcsa, misztikus erőnek, ami azonban fél perc alatt taccsra teszi őket, minden erőlködés nélkül. Mire erre a pontra eljutunk, Milligan már javában adagolja a szörnyűségeket, furcsaságokat, horrorisztikus képeket és narrációkat, és tudjuk, hogy valaki valami nagyon nagy szart keverget a világban. Pusztán a veszély természetéből világos, hogy Supermannek (akiről minden geek tudja, hogy földönkívüli mivolta amúgysem védi a mágiától) és társainak esélye sincs. Balról be a DC misztikus/természetfeletti területen tevékenykedő karakterei: Madame Xanadu, Zatanna, Deadman, Constantine és Shade. Illusztris lista, egy jó író nagyszerű dolgokat kezdhet velük (persze Constantine beolvasztása a mainstream DC-be nyilván nem kevés embernek fáj). Milligan pedig jó író (igen, tudnám sorolni egy ideig a teljesen elbaszott képregényeit, de akkor is), és az a Justice League Darkból is azonnal játszik, hogy fantasztikus atmoszférát képes teremteni. A kétoldalas tömegkarambolba torkolló felütés brutálisan erőteljes (kár, hogy Mikel Janinnál jobb rajzoló nem állt rendelkezésre, az ő képei messze nem elég stílusosak és dinamikusak ehhez), és ezután Milligan még minden egyes oldallal emeli a tétet – igaz, sajnos nem a füzet végéig. Batman és Zatanna jeleneténél megtorpan a lendület, ezt követi a tipikus „csapatösszeszedős” rész, míg végül az utolsó kép sötét víziója visszarántja az olvasót a történet velejébe. Szóval: csak majdnem tökéletes. 
Egyre furább nekem az az irány, amit a DC Superman karakterével vett – nem mintha egyáltalán egyértelmű volna az irány, mert több lehetséges is van. De mindegyik fura. Először is ott a Justice League, amiben arrogáns, pökhendi módon lóbálja a farkát, hogy ő milyen faszagyerek. Aztán ott van Morrison Action Comicsa, amiben egy afféle szociális érzetű, „a nép hőse” figura, most meg itt van George Perez Supermanje, amiben egy szótlan, dühös harcos. Valami hiányzik… a karakter hatalmas szíve, a totális erkölcsi felsőbbrendűsége, a teljes tisztasága. Superman elvileg ott van a képregény majdnem minden oldalán, mégsem látom őt sehol. Látok egy kék-piros jelmezes fickót, ahogy valami hatalmas, idegen tűzlénnyel csatázik Metropolis felhőkarcolói fölött, és egy szemüveges újságírót, aki szenvedélyesen érvel a régi Daily Planet lerombolása, és az újság új kezekbe kerülése ellen, de nem látom azt a karaktert, aki 70 éve az egyik legnagyobb fiktív morális iránytű a világon. A problémához alighanem az is hozzájárul, hogy Perez nem narráltatja vele a sztorit (ahogy Morrison sem tette), így mindig kívülről, mások szemén át látjuk őt. De ez önmegában még nem jelentene semmit – egyszerűen Perez nem úgy írja Supermant, ahogy kéne. És ha már Perez és írás… Istenem, valaki állítsa már le ennek az embernek a szófosását. Miért kell valakinek mindig pofáznia a háttérben, és másodszor is lenyomnia a torkunkon szöveg formájában azt az információt, amit a képekből úgyis megkapunk? Perez régi motoros, nem igaz, hogy nem tudja: a képek funkciója nem a történet puszta illusztrációja, hanem maga a történetmesélés. Ez egy képregény, az Isten szerelmére, nem egy képeskönyv! Ez így nagyon nincsen rendben. Lehet, hogy a sztori amúgy érdekes, látványos (Jesús Merino rajzai kiválóak, bár azt nem értem, Perry White miért néz ki úgy, mint Magneto a ’80-as években), talán még izgalmas is, de a szófosás kinyírja az egészet. 
Teen Titans: A tipikus középkategória: langyos sztori, átlagos történetmesélés, konvencionális rajz, egy-két jó ötlet, egy-két eltalált pillanat. Egy titokzatos kormányügynökség (az, amelyikkel a Superboyban már találkoztunk, egyébként annak a képregénynek a sztorijába a Teen Titans első száma közvetlenül bekapcsolódik) tinédzser szuperhősöket vadászik le, hogy aztán a saját céljaira használja őket. Tim Drake, Batman egykori partnere (most: Red Robin) próbálja megelőzni a bajt, és felkeresi a rosszarcok következő célpontját, Wonder Girlt, még mielőtt rátalálnak. Egy kis lövöldözés, némi robbanás, és jöhet a cliffhanger. A képregény mérsékelten szórakoztató, van nagyjából egy jelenete, ami tényleg jó (ahogy Tim elbánik a lakosztályába betörő ellenségekkel), az utolsó oldalak pedig talán továbbolvasásra sarkallnak majd – de nem vagyok biztos benne. Nos… Scott Lobdelltől amúgy sem vár sokat az ember.
The Savage Hawkman: Hawkman háttértörténete az átlagosnál zavarosabbak közé tartozik a DC-nél, talán nem is baj, hogy Tony S. Daniel – a jelek szerint – a maga módján próbálja gatyába rázni a karakter múltját és jelenét. Nem tudom ugyan biztosan, hogy mindaz, amit most látunk az első számban, mennyire épít korábbi sztorikra, és mennyire minősül teljesen újnak, de sejtésem szerint nagy százalékban az utóbbiról van szó. Carter igyekszik megszabadulni a Hawkman identitástól, de ugye ha sikerrel járna, ez a képregény nem létezne – úgyhogy máris felbukkan valami démonszerű földönkívüli izé, ami ellen muszáj felvenni a kesztyűt. Ugyan semmi igazán kiemelkedő nincs a füzetben (hacsak nem Philip Tan gyönyörű, és gyönyörűen színezett képi világa), mégis lendületes olvasmány, az az „egyszerű, de hatásos” típus. Az túlzás, hogy megvett kilóra, de van benne annyi potenciál, mind sztori-, mind karakterszempontból, hogy ne akarjam kihagyni a folytatást. 
Nincs még egy „szuperhőspózolásos” cliffhanger a képregények történetében, amit látva az olvasó így maga alá szarik a gyönyörűségtől. Frank Miller és David Mazzuchelli mérföldkőnek számító Born Againjében (Daredevil 227-233, 1986) a Vezér megtudja Fenegyerek titkos identitását (drogfüggővé süllyedt exbarátnője, Karen Page árulja el egykori szerelmét egy adag heroinért), és módszeresen tönkreteszi őt. Háza, munkája, egzisztenciája elvesztése után Matt Murdock, immár egy hajléktalan roncs, az őrület határán vegetál – amíg a Vezér be nem küldi a Pokol Konyhájába a tébolyulttá kondicionált szuperkatonát, Nuke-ot, hogy végezze be a munkát. A fél városrészt lángok emésztik, mire a főhős beavatkozik. Nuke, akinek adrenalinszintjét (és így pusztításfaktorát) különböző színű pirulákkal szabályozzák (a vörös az „ultimate”, a harci pirula), egy helikopterből osztja a halált, amikor a főhős elhajított botja megtalálja a fejét. „Give me a red!” fordul a pilótához, az ezt követő (szöveg nélküli) képen pedig ott áll maga a vörös ördög, mint valami rettenetes, dühös isten, csatára készen, lángokkal a háttérben. Nuke is fucked.
Hasonló korú főszereplőt mozgat a holland 
A Cinefest szervezői a rendezői díjas film mellett elhozták a Sundance nagydíjasát is, a kritikusok által hasonlóképpen körbelaudált ausztrál 
Bármennyire is magával ragadó a fantasy világteremtő ereje, ha mechanizmusainak köszönhetően adós marad, hogy is mondjam: pont a Varázslattal. Nem kell a jegybank elnökének lenni annak belátásához, hogy a futószalagon fosott dolgoknak biz nemigen nő az értéke; ha a szilfa sem tűri szótlanul az önkényes erdőgazdálkodást, ha egy standard labdajáték sem képzelhető el mágikus cirokseprűk nélkül, ha a dzsedi már a budiajtót is telekinetikusan csukja, a varázslat inkább csak díszlet, jobb esetben dramaturgiai rutin, amit aligha kísérhet döbbenet, a mesékből kiábrándult ember szőrmeresztő rácsodálkozása. Amelyik történet természetesnek veszi a varázslatot, az nem szólhat a természetfelettiről, amelyik csodára nem kell várni, az csak trükk.
Délről egy sokkal kifinomultabb igyekezet sejlik, egy fokozatosan érlelődő, lappangó erő. Nem tudni milyen távol van, pontosan merről érkezik majd – az a kevés, tengert ölelő, mediterrán nagytotál semmilyen támponttal nem szolgál (v.ö. az jégfalnál pontosan definiált terjeszkedési lehetőséggel, a negatív péniszként húzódó alagúttal), de egészen biztosak lehetünk benne, hogy a birodalom trónjáról egykoron letaszított Targaryen dinasztia visszatérésre készülő árva testvérpárja nem azért kap kitüntetett figyelmet részről részre, mert a technikai nehézségek (sereg nettó hiánya, átkelés a nagy vízen) majd úgyis elszontyolítják őket. A fogát a déli vadak lovasságára fájlaló Víserys Targaryen (Harry Lloyd) negédesen közli a barbár vezérrel való érdekházasság ötletétől kevéssé elaléló húgocskájával, hogy ha kell, az összes ősemberrel, azok összes lovával megbaszatja őt. A törékeny, szelíd és merengő Daenerys (Emilia Clarke) arcán átcaplat a felismerés: hát ja, igazából neki még ennyi ötlete sincs arra, hogy lehetne toborozni..jpg)
Nyilvánvaló, hogy kik a 
Martin nem kicsit, hanem sokkal bánik bátrabban a nemiséggel, mint a fatökű Tolkien. A szexualitásban alkalmanként valósággal dagonyázó sorozatot felületesen szemrevételezve könnyen adódhat a verdikt, miszerint koncepciója kimerül a „Nem rossz, nem rossz, de mit szólnál még több csöcshöz?” produceri direktíva érvényesítésében. A Trónok harca ravaszabb ennél. Akadnak ihletetten kiköbcentizett jelenetek, melyekben a mell nemes egyszerűséggel ellenpontozza, erősíti a sorozat anyakultuszát. Daenerys első felbukkanását nem véletlenül ölelik mellekbe fullasztott szekvenciák (a törpe Lannister (Peter Dinklage, a sorozat legszórakoztatóbb figurája) bordélyházi tiszteletköre, illetve Daenerys esküvőjének statisztái), ahogy az anyai funkció és az erotika egészségtelen metszetében sem véletlenül üti fel fejét riasztó cezúra – mint Catelyn húgánál, aki trónusán a napirend tárgyalása közben szoptatja hétévesforma gyerekét.
(A cikksorozat előző részei 
Duane Swierczynski krimiregényekkel kezdte, majd a Marvelnél a comicok világába került, és (többek közt) két évig vitte a Cable sorozatot, meglehetősen hullámzó színvonalon. Most átigazolt a DC-hez, és nincs könnyű dolga: a Birds of Prey mindig is afféle rajongói kedvenc volt, különösen Gail Simone – hosszú – ideje alatt. A várakozások így természetesen magasak voltak, de az első szám alapján úgy tűnik, Swierczynski meg tudott felelni a legtöbbnek. A sztori középpontjában Black Canary és Starling áll (a borítón látható többi jócsajt egyelőre felejtsük el, Poison Ivyval együtt, ők ugyanis még nincsenek jelen – a csapat majd csak később áll össze), akik egy utánuk szaglászó riportert próbálnak megmenteni egy rakás rejtélyes bérgyilkostól (egyébként bőven akadnak utalások régiebbi eseményekre, de összességében egy új olvasó sem fogja elveszettnek érezni magát). Az író a szuperhősakció és a noir metszéspontjába helyezi a képregényt (egyik se túl meglepő), és ügyesen csinálja: az akciók gyorsak, lendületesek és jól koreografáltak, az esős-templomos helyszín pedig plusz ízt az összecsapásnak (egyébként egy-két jól elhelyezett flashbacktől eltekintve az egész füzet egy hosszú akciójelenet). A rejtély, amit a karaktereknek majd ki kell bogozniuk, az első pillanattól kezdve jelen van, a cliffhanger pedig hatásosan, sőt, majdhogynem sokkolóan emeli a tétet. A legüdítőbb az egészben mégis a szöveg: Swierczynski remek dialógusokat ír, amik úgy közvetítik a „tökös” csajokos/femme fatele-os érzést, hogy közben híján vannak minden modorosságnak és erőlködésnek. Szórakoztatóak, frappánsak, életszerűek és még viccesek is, ha kell. Jesus Sais képei sem okoznak csalódást: lendületesek és hangulatosak (különösen a külsős, esős jeleneteknél – nem bánnám, ha egy színtiszta krimiben/noirban is kipróbálná magát), a csajokat pedig sikerül dögösre, de nem hivalkodóan dögösre rajzolnia. Innen már az is elég, ha tartják a színvonalat, de ha esetleg még emelnék is…
Enyhén szólva nem vagyok nagy rajongója Judd Winicknek. Sosem olvastam tőle egyetlen igazán jó képregényt sem, a Batmanei néha egészen katasztrofálisak voltak – és az új 52-ben indított sorozata, a Batwing sem győzött meg róla, hogy érdemes odafigyelni rá. Viszont ebben a Catwomanben kivételesen van fantázia. Az első szó, ami az eszembe jut a képregényről, az a „szexi”. Persze a szuperhőscomicok általában igyekeznek szexik lenni, különösen azok, amiknek vannak dögös női karaktereik (márpedig a szuperhőscomicoknak csak dögös női karaktereik vannak). Nagy mellek, még nagyobb dekoltázsok, feszülő jelmezek – de a Catwoman nem ilyen hivalkodó, ilyen tipikusan profán módon szexi. Stílusosan, afféle könnyed eleganciával az: az első oldalak, amiken Selina félig felöltözve menekül az éppen tűz alá vett lakásából, fantasztikus, és ebben nagy szerepe van Guillem March gyönyörűen túlzó rajzainak, finoman a komikum felé hajló arcmimikáinak, eszméletlenül dinamikus, vad szögeinek, és annak, hogy még a szövegdobozokat is kreatívan, a tökéletes oldalkompozíciót szem előtt tartva helyezi el. Ebből az első öt oldalból sok rajzoló tanulhatna. A sztori maga egyébként nem nagy szám, úgyhogy akár át is ugorhatjuk, és rátérhetünk a következő „szexiségre” – Batman és Macskanő egy jó nagyot kefél a képregény végén, félig jelmezben (ebből amúgy megtudjuk, hogy az új „világban” nem ismerik egymás titkos identitását). Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ennek a jelenetnek a felépítése és karakterdinamikája megfelel a Sötét Lovagról általában kialakult képnek, de itt, ebben a címben megengedhetünk magunknak egy megbocsátó „ki nem szarja le” vállvonást, aztán pedig már nincs más dolgunk, mint hogy élvezzük a szokásos szuperhősképregényekhez képest (de persze csakis azokhoz képest) némileg hosszú és explicit pásztorórát. Nem tudom egyébként, hogy ez volt-e Winick szándéka, de engem ezen a ponton sokkal jobban érdekel Batman és a főhősnő kapcsolata, mint utóbbi felrobbantott lakása és rablási tervei. Akárhogy is: abszolút vevő vagyok a folytatásra. 
Green Lantern Corps by Peter J. Tomasi. Mi sülhet el rosszul? Naná, hogy semmi. Elvégre a fickó lassan három éve fantasztikusan írja a sorozatot, amit – mint tudjuk – a reboot/relaunch a legapróbb mértékben sem érintett. Szóval a jól ismert márkát kapjuk, amiben nem lehet csalódni. Na, jó, egy negatívum azért van, hát kezdjük ezzel. John Stewart és Guy Gardner a War of the Green Lanterns eseményei után a Földön igyekeznek polgári munkát találni, amivel elfoglalhatják magukat két univerzummentő akció között. De persze, mivel – Hal Jordannel ellentétben – soha nem titkolták az identitásukat a világ előtt, és sosem viseltek maszkot, senki nem hajlandó alkalmazni őket, vagy a túlságosan idealisztikus elképzeléseik, vagy a velük járó, túlságosan magas kockázat miatt. Úgyhogy úgy döntenek, picsába az álláskereséssel, inkább visszamennek Oára, és konkrét férfimunka (értsd: szétrúgandó seggek) után néznek. Ezzel még nincs semmi baj – csak nem kéne rá nyolc oldalt elpazarolni. Harmad-, sőt, negyedennyiből is megértettük volna a problémát és a döntésüket, és különben is, az átlagemberes picsogást tessék szépen Jordannek hagyni, ez a két karakter, és a Green Lantern Corps ne erről szóljon! Így sajnos a szokásosan ütős és brutális nyitány után kicsit leül a képregény, de amikor Tomasi végre visszarugdossa a srácokat a galaktikus frontra, akkor varázsütésre megjavul minden, és visszakapjuk azt a monumentális, színes, izgalmas, fantáziadús űreposzt, amiért mindig is szerettük ezt a sorozatot – mellesleg Guy és John érkezése Oára és a rövid diskurzus a mindig karót nyelt Salaakkal szenzációsan lendületes, kedves, szórakoztató jelenet. Aztán jön egy kis fajirtásos cliffhanger, és Tomasi szemrebbenés nélkül, zökkenőmentesen adja el a tónusváltást. Mi kell még? Ja, igen: a frankofón területről importált Fernando Pasarin, aki minden tekintetben méltó utódja a széria eddigi rajzolójának, a remek Patrick Gleasonnak. Jó, hogy vannak dolgok, amik nem változnak…
Ez a múlt heti, katasztrofális Legion Lost ikercíme, így aztán túlzás volna azt állítani, hogy izgatottan vártam. Inkább afféle „ó bassza meg, essünk túl rajta” hozzáállással fogtam bele. Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy soha nem érdekeltek a XXXI. századi tini szuperhősök kalandjai, és néhány Supermannel közös történetükön kívül nem is olvastam velük semmit. De hát ez volna a lényege az egész „új 52”-nek, nem? Hogy új olvasóknak is megmutassák, milyen faszák a DC karakterei. Elvileg igen, de Paul Levitznek erről a jelek szerint elfelejtettek szólni. Merthogy ennyit látok ebből én, az új olvasó: rengeteg soha be nem mutatott karakter járkál, repked és harcol, mindenféle tarka ruhákban, egy jövőben, amiről semmit nem tudok, egy bolygón, amiről fogalmam sincs, egy olyan (hideg)háborúban (?), aminek a szembenálló feleit egyáltalán nem ismerem, és senki nem próbálja tudatni velem, hogy miért kellene mindennek érdekelnie engem. Kösz, Paul. Na, most, tudom, hogy ez kettős mércének tűnik: örülök annak, hogy a Green Lantern képregényeket nem érinti a relaunch, és az írók lényegében leszarják az új olvasókat, annak meg nem, hogy a Legion of Superheroes szerzői ugyanezt teszik. De azért több van emögött, mint egyszerűen az a tény, hogy a Green Lanternt olvastam korábban, ezt meg nem. Előbbinek az általános vélekedés szerint (beleértve kritikusokat és közönséget) a DC egyik, ha nem a legjobb sorozatát (sorozatait) köszönhettük az utóbbi években, elég nagy és jelentős cím ahhoz, hogy egy relaunch-nak ne kelljen feltétlenül érintenie. Ahogy pl. Batman eredettörténetét sem kell elmesélnie Snydernek az új első számban, elvégre az is ismeri, aki soha életében nem olvasott semmilyen képregényt. De a Legion of Superheroes nem ez a kategória, és ha ráadásul hozzávesszük, hogy a múltban már amúgyis keresztbe-kasul-szarrá retconálták az egészet, és több karakter van benne, mint ahány éhező ember Afrikában, ez PONT a tökéletes alkalom lett volna, hogy tiszta lappal indítsanak. De nem, és így maga a koncepció az, ami megbukik. Aki eddig olvasta, és szerette, annak hajrá, jó eséllyel ezután is tetszeni fog neki. De új olvasókat nem akarnék rábeszélni. 
Valami ilyesmire szoktam azt mondani, hogy „megvettek kilóra”, pedig a zseniális 100 Bullets írója, Brian Azzarello (leszámítva a flashpointos Batmant) eddig nem sok affinitást mutatott a hagyományos szuperhősképregényekhez. Persze elnézve a lefejezett lovakból életre kelő kentaurszörnyeket, és a fiatal nőkből orákulumokat kreáló, majd azokat hamuvá égető istenivadékot, jogosan merülhet fel a kérdés, hogy a Wonder Woman első része mennyiben minősül hagyományos szuperhősképregénynek. De végülis nem számít. Rohadtjó képregénynek minősül, és ez az, ami számít (ami azt illeti, ennek közvetlenül ott a helye a cikk elején dicsért Batman mellett). Azért annyit mégis hozzátennék: Azzarello munkája elég erősen hajlik a horror felé, főleg a címszereplőhöz képest, és nem csak a véres/gore-os/szörnyes értelemben. Van valami rémisztő abban, ahogy az író az istenek és az emberek (illetve állatok) kapcsolatát ábrázolja. Egyrészt magában a tényben, hogy előbbiek számára az utóbbiak csak játékszerek, bármikor felhasználható bábuk, amikkel kapcsolatban még a „feláldozható” szó is bőven túlzó és hízelgő jelentésű, másrészt abban, hogy Azzarello ezt nem emeli ki sem képekkel, sem dialógusokkal, csak tárgyilagosan integrálja a történet sodrásába. És ez azért is olyan szép, mert amikor mindezek után Wonder Woman megjelenik, akkor már eleve felesleges részletezni, hogy ő egy hős – elég látni, hogy mindezektől az indifferens istenektől azonnal, szó és gondolkodás nélkül védelmezi az embereket. Azon ritka alkalmakról van szó, amikor egyszerűen MINDEN működik a képregényben. Még a megmentendő áldozatnak behozott, Zeus gyermekét hordó fiatal nő, Zola is egy erős, jól megírt karakter, és a lehetséges világvégével való dobálózás sem tűnik olyan súlytalannak, mint a hasonló sztorikban általában. Cliff Chiang rajzai ugyan nem a legszebbek, amikkel az új 52-ben találkoztunk, de nem is akarnak azok lenni – viszont kétségkívül markánsak és hatásosak, jól passzolnak Azzarello szuperhőshorror koncepciójához (na tessék, csak sikerült bedobozolni…). Ja, és nem kell előismeret, nem kell tudnod semmit Wonder Womanről ahhoz, hogy élvezd a történetet. 
Blue Beetle: A karakterrel kapcsolatos ismereteim meglehetősen hiányosak, Tony Bedard miatt (aki remek Green Lantern Corps sztorikat írt) mégis reménykedve néztem az új Blue Beetle elé. És örömmel konstatáltam, hogy nincs is vele semmi baj – más kérdés, hogy nincs is benne semmi kiemelkedő. Ez egyszerűen csak „korrekt”. A múltban nyitunk, ahol egy idegen bolygót ostromló intergalaktikus fenyegetést ismerhetünk meg, ami végül – egy Zöld Lámpás csak félig sikeres akcióját követően – a Földön köt ki, a maja civilizáció csúcsának idején. Aztán ugrás a jelenbe, ahol eltöltünk néhány feleslegesen hosszú, és sajnálatosan érdektelen oldalt a tinédzser főszereplővel, meg az ő barátaival és családjával. Csupa középszer (ellenben ez a karakter teljes rebootja, a szóval az új olvasók nem maradtak le semmiről). Aztán rosszarcok lépnek akcióba, minek következtében az a bizonyos intergalaktikus fenyegetés (egy veszélyes idegen technológia) összeolvad a hősünkkel, és… és tubikántinyúd. A Blue Beetle különösebb ötletek, fordulatok és az átlagból kiemelkedő megoldások nélkül (noha az átlagnál valamivel jobb rajzokkal), nyílegyenesen mesél el egy holtegyszerű történetet. Egyáltalán nem rossz, de nem hiszem, hogy szükségem van a folytatásra. 
Captain Atom: Ehhez hasonlóképp viszonyultam, mint a Blue Beetle-höz – kivéve, hogy az író személye (J.T. Krul, akinek sikerült csapnivaló nyitányt kanyarintania a Green Arrow-hoz) eleve inkább taszított, mint vonzott. De azért a Captain Atom sem egy szörnyen rossz képregény. A rajzok, beleértve a panelelrendezést, helyenként egészen hatásosak, az akciók gyorsak, a patkányszörny, vagy mi, meg egyenesen szenzációsan fest. Más kérdés, hogy utóbbiról egyelőre fogalmam sincs, hogy kapcsolódik az egyébként is papírvékony sztoriba, aminek gerincét az alkotja, hogy hősünk szuperképességei éppen egy nagy válsághelyzet kellős közepén kezdenek furcsán viselkedni. A legnagyobb baj, hogy Krul abszolút semmit nem tesz, hogy közel hozza az olvasóhoz a karaktert – vagyis a képregény ugyanattól a csúnya gyermekbetegségtől szenved, mint amitől a szerző két hete debütált Green Arrow-ja. Hősünk elejétől a végéig bőszen és lelkesen narrálja az eseményeket, de magáról semmit nem árul el, csak folyamatosan közli, hogy éppen mit kell tennie, és hogyan. Így aztán az egyébként egészen ügyesen felvezetett cliffhanger sem vált ki az olvasóból semmit. Kuka. 
DC Universe Presents: Egy újabb antológia akkor, amikor minden antológia menthetetlenül megbukik. De ez azért más, mint a többi: a DC Universe Presentsben egyszerre mindig egy sztori fog futni, és amikor az véget ér, akkor veszi kezdetét egy másik – vagyis ez lényegében egy minisorozatokat egy cím alá gyűjtő széria. Az első történet Deadmanről szól, akinek megismerjük az eredetét (vagyis új olvasók is nyugodtan bekapcsolódhatnak) és küldetésének jellegét is, ami kicsit más, mint a korábbi verziókban. Az egykori cirkuszi akrobata, aki halála óta szellemként igyekszik vezekelni egész életének segfejességéért egy Rama nevű istennő utasítására, testről testre száll, hogy mások életét segítse, és terelje a helyes útra. Missziója könyörtelenül szomorú és kétségbeejtő: megnyomorított, túlélői bűntudattól szenvedő veterán katona, hitét megkérdőjelező pap, ártatlanul halálra ítélt fegyenc – azaz egy csomó elveszett ember lelkében barangol. Gyorsan átérezzük a helyzetét, és szimpatizálunk vele – Paul Jenkins remek író (amikor éppen eszénél van), szépen átadja az emberi drámát, rendben vannak Bernard Chang rajzai is (bár nem kiemelkedők), a cliffhanger pedig igen hatásos. 
Nightwing: Egy profi (jelmezes) bérgyilkos érkezik Gothambe, a célpontja pedig – nem, nem Nightwing, hanem Dick Greyson. Szerencsétlen nem tudja, hogy a kettő ugyanaz, bár a bunyójuk végeredményét elnézve (az unalmas cliffhangerben Dick félholtan fekszik egy sikátorban, miközben ellensége a végső csapásra készül) ez tökmindegy. Szóval van egy jó nagy harc, ami előtt Dick még felkeresi azt a cirkuszt, amiben annak idején megölték a szüleit, és ami azóta először ismét a városban van. Kyle Higginsnek ezzel a szállal szerencsére bemutatja a karaktert valamennyire (sőt, igazából egészen jól), így ténylegesen sikerül átéreznünk a helyzetét. Nem mellesleg az akcióval egybekötött nyitó monológ is ügyes, amiben Dick a Batmanként töltött idejéről beszél. Szépek a képek is, jók a beállítások, hatásosak az oldalkompozíciók, vizuális szempontból csak a színező ront az összképen a cirkuszos és otthoni részekkel, amik hangulatukban nagyon elütnek a sötét akcióktól – és nem afféle jó, kontrasztos értelemben. Összességében a siker azon fog múlni, hogy a titokzatos támadó mögé Higgins mennyire épkézláb sztorit épít majd. Én biztosan visszatérek, hogy kiderítsem, mert az, hogy az író veszi a fáradságot, és törődik a karakterrel, sosem rossz jel. 
Red Hood and the Outlaws: Ennek a képregénynek a legnagyobb pozitívuma az, hogy eltakarította Batman közeléből Jason Toddot (remélhetőleg hosszú időre). Arra szavak nincsenek, hogy mennyire untam már az ottani szarakodását és a Bruce-szal való huzavonáit. Eleve, a mai napig nem értem, miért kellett őt feltámasztani (Judd Winick ugyebár…). Most, Scott Lodbellnek hála, Jason nem Gothamben akciózik, hanem sivatagos, majd trópusi helyszíneken keveredik mindenféle lövöldözésekbe (a comicnak ez a része még kb. rendben van) és furcsa dialógusokba. Hogy mennyire furcsákba? A füzet nem úgy ér véget, hogy „to be continued”, hanem úgy, hogy „to be explained”. Lesz is mit magyarázni, mert fingom sincs, hogy az antihősös-buddy movies felütés hogyan és miért olvadt bele abba a misztikus-fantasys zagyvaságba, aminek már az elején elvesztettem a fonalat. Az egy dolog, hogy prezentálnak egy rejtélyt (mondjuk: ki lőtte le Jockeyt?), de ha már azt sem tudjuk, hogy mi a rejtély (ki csinált mit kivel, egyáltalán csinált valaki valamit valakivel?), akkor baj van. Én ezt annak ellenére sem olvasom tovább, hogy van benne egy fél falatnyi bikiniben akciózó, mindenkivel lelkesen ágyba bújú, aranyos, nagymellű földönkívüli csaj. 
Supergirl
Lassan ott tartunk, hogy nincs olyan karakter, akivel azonosulni tudnánk, holott tömve van a sorozat szereplőkkel és bőven rejlik bennük potenciál. Sookie és Eric románca arra lett volna hivatott, hogy közelebb hozza őket hozzánk, de eszméletlen gyorsasággal fordult giccsbe az egész, és mutatott rá a negyedik évad egyik legnagyobb hibájára: Ericből egyik pillanatról a másikra egy jókora pojáca lett. Kevés igazán badass karakter maradt a szériában, és Eric volt a legtökösebb mind közül. Pont őt megnyomorítani, és egy szerelmi háromszög kedvéért vinnyogós tinilánnyá változtatni olyan dolog, ami mellett egy megveszekedett agyarfüggő sem mehet el szó nélkül.
Ahogy már fentebb említettem, az évadközi történésekkel minden rendben volt. Részről részre képesek voltak borzolni az idegeket, remekül keltettek feszültséget, és rángattak bele karaktereket a legnagyobb bonyodalmakba. Aztán egy idő múlva megmutatkoztak a hibák. Túl sok szereplőt mozgattak, ami egy idő múlva lehetetlenné vált és ennek következtében három dolgot tehettek az adott cselekményszállal: 1. a legkevésbé sem frappáns módon, hirtelen véget vetettek neki (Sam és az öccse, a vérpumák klánja, Alcide és a nője) vagy 2. volt egy nagyszabású tervük, amit több-kevesebb sikerrel végigvittek (Lafayette és Jesus, Jessica-Hoyt-Jason háromszög, Andy és a “V”) illetve 3. egy nagyszerű cliffhanger keretében adták tudtunkra, hogy még fogalmuk sincs (TARA, Andy és a tündérke). Tarához csak annyit, hogy már megindultak a híresztelések, miszerint ilyen vagy olyan formában vissza fog térni a következő évadban, ami ugyebár mindannyiunk nagy örömére szolgál... 
Boulet stripsorozatában ezúttal a reggeli állatságok kerülnek terítékre...