Nem is olyan régen egy egyedülálló képregényes kezdeményezés indult útjára a világháló berkeiben, legnagyobb örömünkre egyik szerkesztőségi tagunk vezénylete alatt. A Random virtuális képregénymagazin a lelkes és önfeláldozó csapatmunka iskolapéldája, egy ingyenesen, több formátumban is letölthető (egészen pontosan erről a címről), fekete-fehér képregényantológia, mely egyelőre szigorúan papírmentesen posztapokaliptikus, dark fantasy, urban fantasy és humoros zsánerekkel támadja be az olvasók látóidegeit. Az ötlet debütálásakor kapott hideget és meleget is, de az első kísérleti szám után az alkotók úgy tűnik nem vesztették el lelkesedésüket: erről faggattuk a Random főszerkesztőjét, Chavezt, a képregényes fórumokon és a Filmvilág oldalain ólálkodó titokzatos yakuzaszakértőt, a Geekz saját, külön bejáratú Keyser Söze-jét, akivel nem hogy még egyetlen munkatársunk sem találkozott személyesen, hanem mindössze egyetlen rosszul fókuszált képünk van róla (amin ÁLLÍTÓLAG látható).
- Bár a Képregény.net és a Geekz törzsolvasói már ismerik a Chavez nicket, de azért mégis megkérnélek, hogy mutatkozz be a kevésbé tájékozottaknak. - Helló, Chavez vagyok, a Képregény.net és a Geekz törzsolvasója.
- Miért gondoltad, hogy szükség lenne egy ilyen kezdeményezésre? - Kicsit messziről megyek neki, oké? Az én korosztályom (kora 30-as) már többnyire a nyugati popkultúra bűvöletében nevelkedett, viszont legalább annyi szép emlékünk van még az akkori hazai vonalról is. Gyerekként valahogy nem tűnt úgy, hogy jelentősebb színvonalbeli különbség lenne az itthon kapható magyar és a külföldi képregények között, és ma már tudom, hogy valóban nem is nagyon volt. Ezt az állapotot jó lenne visszaállítani. Persze tisztában vagyok vele, hogy mára alaposan megváltoztak a körülmények, de ugyanakkor az előnyükre is változtak a dolgok, hiszen mostanra elvileg sokkal több eszköz és lehetőség lett adott, hogy végre versenyképes magyar képregények születhessenek, és hogy kialakuljon egy komolyabb hazai képregénykultúra. Én magam azonban úgy látom, hogy ezekkel a lehetőségekkel nem igazán tudnak vagy akarnak élni az emberek, és a magyar képregény egy helyben topog. - Kis példányszámú szerzői kiadványok, stripgyűjtemények, művészi ujjgyakorlatok, klasszikusok újrakiadásai, pár oldalas képregényeket tartalmazó gyűjtemények készültek és készülnek is szép számban, ami jó és szükséges, de ezek is csak ugyanazon belterjes képregényes közösséghez jutnak el. Márpedig a képregénykészítés szerencsés esetben földrajzi elhelyezkedéstől független, vagyis magához az alkotáshoz elvileg ugyanazok a lehetőségek állnak rendelkezésére az embereknek itt, mint mondjuk Amerikában vagy Franciaországban, vagyis arányaiban itt sincs kevesebb tehetséges ember, és még annak sincs akadálya, hogy akár "sztárrajzolókat" is adjunk valamikor a nagyvilágnak. Szélesebb olvasóközönség pedig értelemszerűen azért nincs elég, mert a hazai megjelenések jelenleg még a hazai ízléssel sem nagyon versenyképesek, nem hogy a nagyvilágival. - Márpedig én biztos vagyok benne, hogy ha megfelelő színvonalú magyar művek születnének, azok közel olyan népszerűek lehetnének, mint a divatos külföldi címek, szerintem ugyanis a magyar ember szívesebben venne magyar képregényt, ha az valóban jó, mert hát mégis csak közelebb érezheti magához ezeket a történeteket, még akkor is, ha azok például egy olyan műfajban készültek, aminek itthon nem igazán vannak komoly hagyományai. (Ez szinte mindegyik jelentősebb képregényes műfajra igaz, sajnos.) Tehát ezt az űrt kellene valahogy betölteni, és ezt a nemes feladatot próbálja felvállani a Random is, illetve sokkal inkább csak megindítani valami folyamatot.
Café Postnuclear - VW vázlat (Budai Dénes)
- Miért éppen virtuális képregényantológia? - Ami a webes megjelenést illeti, először is úgy gondoltam, hogy nézzük meg előbb, hogy sikerül-e megvalósítani ezt az elképzelést, illetve hogy hogyan fogadják majd az emberek a végeredményt. Ha azt akarjuk, hogy ez valóban a tömegeknek szóljon (és ne csak kizárólag a jelenlegi képregényfanoknak), akkor az lesz a legjobb, ha magát a tömeget kérdezzük meg, hogy mi a véleménye róla. Így azonnali visszajelzést kapunk, amit aztán tudunk hasznosítani a következő számok készítése során. Továbbá a webes felület remek lehetőséget biztosít, hogy minél több emberhez jutassuk el a produktumot. (Meg aztán amúgy sincs egy árva kanyink a kiadatására. :) ) - Virtuális képregényantológia pedig azért lett, mert bár a képregény a monitoron is csak képregény, de miért ne csináljuk úgy, mintha egy valóban létező magazin szkennelt változatát olvasnák az emberek? Borítóval, szerkesztői levéllel, impresszummal, tartalomjegyzékkel. A kezdetektől fogva úgy terveztem, hogy egy flash lapozóban is hozzáférhető legyen, hogy legalább a hangulata legyen meg a papíralapú képregényeknek. Így aztán tényleg virtuális lett a magazin.
- Miért Random néven fut a projekt? - Olyan nevet akartam, ami rövid, egyszavas, van jelentése, nem túl elcsépelt, lehetőleg minden nyelven jelentsen valamit és jól nézzen ki pólóra nyomva. :) A Random Black Bird nevű rajzolónk ötlete volt (aki sajnos idő előtt kiszállt a projektből). A Random már csak azért is jó név,mert a véletlenszerűség vonatkoztatható úgy általában a képregényekre és erre az antológiára is. Persze szó sincs róla hogy random válogatnánk a magazinba, de mégis a sokféleség jellemzi. (Egyébként India legrégebb óta futó humormagazinját is Randomnak hívják. 2008-ban indult. :))
A Titkárnő (korábban Office Girl) színesben (Lőrinczi Balázs)
- Van-e hazai vagy külföldi példa, ami hatással volt a Random születésére? - Virtuális magazinként nincs, legalábbis én nem nagyon olvastam még ilyesmit. Képregénymagazinként viszont a legfőbb előkép a nagyszerű brit 2000AD, valamint egykori személyes kedvencem, a Vampi magazin, illetve más egyéb európai és amerikai fekete-fehér populáris képregényantológiák, de természetesen csak jellegükben igyekszünk követni őket, érthető okokból mi azért kicsit rugalmasabbak szeretnénk lenni.
- Mik a közeli és távoli célkitűzéseitek, és milyen közönséget akartok megnyerni magatoknak? - Természetesen elsősorban szeretnénk minden egyes számmal növelni a magazin színvonalát, és általa pedig az olvasótábor méretét. Ezekhez nélkülözhetetlen, hogy odafigyeljünk az olvasói kritikákra és visszajelzésekre. Mostanra már számos vélemény és kritika befutott hozzánk, amik alapján már sokkal megfontoltabban tudjuk készíteni a folytatásokat, hiszen a visszajelzések eléggé összhangban voltak egymással. Persze megalkudni se fogunk. Annak is örülnénk, hogy ha minél több tehetséges rajzoló és író jelentkezne nálunk, hogy minél változatosabbak maradhassunk. A távolabbi cél természetesen a rendes, nyomtatott magazinként való megjelenés, de fontos, hogy abban az esetben is a lehető legolcsóbb áron lehessen hozzájutni a Randomhoz, mert különben semmi értelmét nem látom lejönni a webről. - A Random koncepciójának és reklámstratégiájának egyik eleme, hogy megpróbáljunk kitörni a képregényes körből, és olyan emberekhez is eljutassuk a műveinket, akik eddig különösebben nem érdeklődtek a képregények iránt, de látva, hogy magyar gyártmányról van szó, talán jobban odafigyelnek rá. Ehhez pedig több, mint ideális az, hogy ingyen letölthetőek, illetve online olvashatóak vagyunk.
A város legendái alternatív borító (Lőrinczi Balázs)
- Kinek vagy kiknek az ötlete volt eredetileg és ki segített a kibontásában? Hogyan és mi alapján válogattátok össze a projektben résztvevőket? - Az alapötlet csak részben az enyém, hiszen korábban már másoktól is olvastam, hogy hasonló képregényekkel és antológiákkal képzelik el a népszerűsítést. Amikor korábban sokat elégedetlenkedtem amiatt, hogy miért nem születnek itthon inkább a nagyobb tömegeket is érdeklő műfaji képregények, mindig azt kaptam, hogy nincs fizetőképes kereslet, meg a rajzolóknak se ideje, sem pedig motivációja ilyenekre, én pedig ezt bár megértettem, de egyszerűen nem akartam elfogadni. Közben ezzel egy időben meg azt láttam, hogy sorra bukkannak elő a remek kézügyességgel megáldott rajzolók, viszont néhány dícsérő kommenten kívül nem nagyon motiválta őket semmi, legfeljebb egy-egy pályázat nevetséges díjai. - Rossz volt nézni, hogy itt ez a sok ügyes ember, akik szorgalmasan rakosgatják fel a blogjaikra az új rajzaikat vagy a komplett képregényeiket, de teljesen céltalanul, és már két gratuláló kommenttel is elégedettek lehettek. Félő volt, hogy idővel kiábrándulnak az egészből. Miután nekem volt egy célom, nekik meg szabad kapacitásuk (és profi rajzolók amúgysem álltak volna szóba velem), úgy gondoltam, hogy laikus kibicként megpróbálom a két dolgot összehozni. Gondoltam legrosszabb esetben is csak pár újabb képregény született volna, és még pár ember, aki átkozza a nevemet. Így aztán szóltam néhány ilyen ráérős rajzolónak, és írtam egy felhívást is a képregény.net fórumára, amire rövid időn belül meglepően sokan jelentkeztek, jobb és gyengébb képességűek, ismert és ismeretlenebb nevek egyaránt, így aztán csak válogatni kellett. Persze a jelentkezők közül is volt aki csak jött, és ment, de aki maradt, az a mai napig lelkismeretesen dolgozik, és én rendkívül büszke is vagyok rájuk.
Így született a Rossz bőrben - a forgatókönyv első oldala by Emtrexx (Ács Zsolt)
- Be tudnád mutatni pár szóban a rajzolókat és a forgatókönyvírókat? - A blogon már megtettem: klikk ide. - A két jobbkezem egyébként Balakin és Emtrexx, akik a képregényalkotáson túl még a többi grafikai melóval is foglalkoznak. (Kiadványtervezés, promóplakátok, tipográfiai dolgok, beírás, bubizás, a blogot pedig Emtrexx egyedül rakta össze.) De sokat segít Horváth Henrik is, tanácsokkal, bedolgozásokkal egyaránt. Nélkülük sehol nem tartanánk. A Random stábban egyébként sokan vannak (és még többen leszünk is), de ők majd csak később fognak debütálni, viszont a munkákból ugyanúgy kivették a részüket, amiért hála és tisztelet.
- Az öt képregény zsánerei tudatosan lettek kiválasztva vagy már meglévő elképzeléseket kellett összekoordinálni? - Értelemszerűen kizárólag olyan zsánerekben gondolkodunk, amik a szélesebb közönséget, illetve az átlag képregény, videójáték, és film fogyasztó geekeket is elsősorban érdekelheti. Nem határoztam meg konkrétan, hogy minden típusból legyen egy, de persze nem árt, ha van némi szórás. Az Árnyékfalu pár oldala például már létezett Gombalovasék oldalán, megtetszett, és felkértem, hogy folytassa, de a Város Legendái első része is már készen volt korábban is, az alapján kerestem meg Balakint. A többi menet közben született, de nem volt kiadva parancsba, hogy pl. akkor most egy posztapokaliptikus sztori rendel.
- Szerkesztőként milyen problémákkal kellett szembenézned az antológia feletti bábáskodás során, illetve mennyi időbe telik összehozni egy 104 oldalas kiadványt? - Egy ingyenes antológiánál ha lehet, még talán nehezebb is az akaratérvényesítés, mivel itt az alkotók ingyen dolgoznak, de szerencsére az én elképzeléseim nagyrészt találkoznak a többiekével, így menet közben meglett a kellő összhang, és ahogy haladtunk előre, úgy nőtt a munkakedv is. Sok mindent közösen csinálunk, véleményezzük egymás dolgait, tanácsokat adunk, besegítünk ebbe-abba, de néha kénytelen vagyok vétózni, illetve végszavazni, nehogy szétszaladjanak a lovak és sérüljön a koncepció. Az indulás egyébként nem volt döcögésmentes, nehéz volt rátalálni a helyes munkamódszerre és sajnos eleinte egy csomó rajzoló eljátszotta a szürkeszamarat abban a bizonyos ködben, amit elég nehezen viseltem. Az első pár hónapban rengeteg idő ment el a toborzással, a helyes útirány megtalálásával, és a saját sztorik kidolgozásával, de miután összeállt minden, onnantól már felgyorsult a munka. A következő szám elkészítéséhez már negyedennyi idő is elég lesz.
Színes Rossz bőrben borító (Lőrinczi Balázs)
- A tervek szerint milyen hosszúak lesznek az első számban elindult sorozatok és vannak-e új címek kilátásban? - A Rossz bőrben összesen 6 részre van tervezve, a Város Legendáinak ez a sztorivonala 4-re, de az Árnyékfalu is még pár részig eltart, akárcsak az Első naptól az utolsóig, a Café Postnuclearral kapcsolatban pedig idézem az írót: "kábé az Utolsó Ítéletig folytatható", de elsőként valószínűleg abból is csak egy pár epizódot csinálunk. A legtöbb sorozatot úgy tervezzük, hogy az bármikor újratölthető legyen, és ha indokolt, akkor vissza lehessen hozni később. Jó lenne ha majd egyszer a rajongók nyomására kellene újra elővenni valamelyiket. - Az első szám megjelenését követően szerencsére ugrásszerűen megnőtt a jelentkezők száma, így biztos is, hogy a jövőben még lesz néhány új cím, de a következő számot is már szeretnénk bővíteni. A jelenleg futó sorozatok pedig garantáltan folytatódni fognak. Viszont ügyelni kell arra is, hogy ne haladjuk meg a saját kereteinket.
- Milyen hazai szerzőket látnátok szívesen a Random oldalain? - Nem hinném, hogy lenne ma olyan magyar szerző, akinek a neve garancia lenne bármire is a képregények esetében. Én a közértes nénitől is szívesen látnék bármit, ha az szórakoztató, színvonalas, és illik a profilunkba.
A King Kong, az X-men és District 9 filmek effekteiért felelős Patrick Kalyn készített egy sci-fi rövidfilmet. Mind a büdzsét, mind az elkészítés idejét igencsak megszabta. A munkálatok elvégzésére mindössze két napot és 10.000 dollárt fordított. A készítő célja, hogy munkájával meggyőzzön pár fejest a projekt sikerességéről és később vászonra is vihesse elképzeléseit. A cselekmény 2031-ben játszódik, amikorra már teljesen feléltük a Föld fosszilis energiaforrásait. Apokalipszis hangulat, elkeseredett kísérletek jellemzik a Föld hétköznapjait. Az egyik alternatív energiaforrás utáni kísérletsorozat során valami balul sül el, és a katasztrófát elsimítandó egy elit csapatot küldenek a helyszínre. A katonák azonban oda érkezvén egészen furcsa dolgot találnak. A film az ugrás után tekinthető meg.
A japán Revoltech figurasorozat legújabb darabjának kidobozolása. A csomaggal való bénázást nézzétek el, bele kell rázódnunk ezekbe a kidobozolásokba. :) (némelyik extrémebb szóképzésen szintén tegyétek túl magatokat, pl. "megveszett a csomag". :)
ZIMMER FERI 2: "Macséta dont teksz!" ordítja a pofámba a szomszédban lakó hülyegyerek. "Feri, kész a vacsora!" vágom vissza neki az év legjobb bemondását az év legjobb magyar közönségfilmjéből, ami egyben az első hazai horrorvígjáték is. Ja, és teknikailag sem utolsó, fordítva van forgatva vagy mi, ehhez én nem értek. Anyámnak is nagyon tetszett!
TRON - ÖRÖKSÉG: az idén leszek 38 éves. Anyám azt mondja, ha már nem vagyok hajlandó elköltözni, legalább mosogassak el magam után. Na, ezért szeretek én moziba járni, addig sem baszogat senki. Külön köszönet Hollywoodnak, hogy mostanában szinte kizárólag több mint kétórás mozikban gondolkodik. Az originál TRON szexuálisan meglehetősen sivár tinédzserkorom egyik szép emléke (az első magömlésem is ehhez a filmhez fűződik), úgyhogy nagyon várós volt a felújítás/folytatás. Sajnos a 3D-ét nem nekem találták fel, mert a szemüveg nyomja az én szemüvegemet, és ha nem veszem le az egyiket, akkor öt perc után kisebesedik az orrom. A zenéjét meg kell említenem, mert nagyon jó, pedig utálom a punkzenét.
MR. NOBODY: "Ha cselekszel, légy olyan, mint a folyó, ami folyik, csöndesen, átadva magát a nagyobb energiának." - Paolo Coelo.* *Ha éppen bevásárlóközpontban vagyok, pár órára mindig bemegyek az Alexandrába olvasgatni (anyám addig bevásárol a Teszkóban). Ebből is látszik, hogy nem vetem meg az elgondolkodtatóbb, művészi alkotásokat, pláne ha hideg van odakünn és az A-Csapatra már elfogyott a jegy. Sokat morfondíroztam, hogy Az Eredet vagy a Mr. Nobody kerüljön rá a listámra, az előbbi mellett szól, hogy nyolc perccel hosszabb, viszont nekem még mindig nem sikerült megszokni Di Caprio tejfeles búráját. Persze a Mr. Nobodyban is akadtak meglehetősen unalmas részek, meg nem is igazán értettem a cselekményt, na de hát ezért művészfilm a művészfilm, mert ha mindenki értené, akkor nem lenne az. Érted?
EXPENDABLES - A FELÁLDOZHATÓK: mindig is olyan muszklikat akartam, mint amilyen Sylvester Stallonénak van, de egyelőre csak a hónaljszőrzetem erősödik rendületlenül :):) Félre a tréfával, mert ez egy nagy faszaság ám (nem faszság, faszaság - olvasni se tudsz, te idióta?), ha hangalámondással adták volna, akkor tán még a Kobránál is rulezesebb lenne! Néha azért jó lett volna látni, ki kivel verekszik éppen, na de egy akciófilmben ez legyen a legnagyobb baj. Wostry Ferenc ezt írja róla: "Az Expendables igazából tényleg egy nyolcvanas-évekbeli akciófilm." Úgy hallottam, hogy az idén megkezdik a Moszkva tér átépítését. Anyám szerint az a hely tök ugyanúgy néz ki, mint a nyolcvanas években. Ez csak úgy eszembe jutott.
RÉMÁLOM AZ ELEM UTCÁBAN: Mondtam már, hogy óriási horrorfilmrajongó vagyok? A kedvenceim: Gótika, A Vörös Sárkány 2: Hannibál ébredése és Stephen King (jó film - W. F.). Az eredeti változatot nem láttam, de a Michael "Az Isten" Bay felügyelte felújítások úgyis mindig jobban sikerülnek, mint az eredetiek, nézd csak meg a Texaszi Láncfűrészes rimékjét, ha mered! Ez is egy nagyon félelmetes horror, a főgonosz például weszternkalapot visel és egy olyan csíkos pulóvert, amilyet anyám kötött nekem tavaly karácsonyra. Brrrr....
BLACK SWAN: Röstellem bevallani, de ezt a filmet illegális úton töltöttem le az internetről. Na de mit tegyen a magyar ember, ha a töketlen forgalmazók már megint egy hónap késéssel mutatják be nálunk? Most őszintén, ki tud ennyi időt várni bármire is?! Még tavaly röppent fel a hír, hogy korunk legnagyobb formátumú rendezője, Darren Aronofsky kezébe adják a Robotzsaru újráját. Már javában folyt a forgatás, mikor valami Paul Verhoeven nevű kis senki (az 1962-es, szerintem nagyon gagyi Robotzsaru rendezője) megfenyegette a producereket, hogy beperli őket, ha túlságosan is hasonlítani fog az ő eredetijéhez. Így aztán kénytelenek voltak bizonyos változtatásokat eszközölni a forgatókönyvön. Anélkül, hogy elszpojlerezném a dolgot, a film egy amnéziás balerináról szól (Natalie Portman, korunk legnagyobb formátumú színésznője), aki New York legkeményebb negyedében lesz rendőrnő. A BalletCop (így becézik munkatársai) az FBI "Hattyúk Tava" fedőnevű akciójának a része, de többet nem is árulok el, csak annyit, hogy avége láttán még anyám is beájult!
Ez volt Deliria idei Top 10-e. Hogy miért csak 6 film? Ilyen jegyárak mellett? Na húzzál a búsba, mert rádküldöm anyámat!
A menyasszonyod halott. Megölte egy kegyetlen, fiatal lányokra vadászó sorozatgyilkos. Fájdalmad elviselhetetlen, csak egyvalami képes valamelyest elnyomni: a tettes iránt érzett rettenetes gyűlöleted. De mihez kezdesz a gyilkossal, ha megtalálod? Az nem elég, ha megölöd. Tönkretett életek egész soráért nem kompenzál egy gyors, fejbe küldött golyó. Meg kell „ölnöd” újra és újra. Szenvedéssel, kínnal és félelemmel kell megtöltened életének minden pillanatát, kerüljön akár újabb életekbe, újabb fájdalmakba, vagy a lelkedbe, nem számít. Nem ismersz már sem Istent, sem embert, sem törvényt.
Az I Saw the Devil a népszerű beskatulyázás ellenére nem sorozatgyilkos-film, de aki ismeri a rendezőt, az ezen nem lepődik meg. Legyen szó akár a Két nővérről, akár a Keserédes életről, Kim Ji-woon művei rendre túllépnek annak a zsánernek a keretein, amikbe a jámbor néző első, de akár még sokadig pillantásra is automatikusan betuszkolná őket (e tekintetben a The Good the Bad and the Weird persze kakukktojás). Az I Saw the Devil is csak az első felvonásban követi a sorozatgyilkos-thrillerek tipikus dramaturgiáját. Egy titkos ügynök, Dae-hoon jár a pszichopata Kyung-chul nyomában, miután az megölte menyasszonyát, és még bőven a játékidő első felében rá is talál. Innentől viszont egy bizarr, vérmocskos macska-egér játék veszi kezdetét, aminek nyertesei nem, csak vesztesei lehetnek.
Az I Saw the Devilt úton-útfélen Park Chan-wook bosszú trilógiájához hasonlítják, de az analógia bizonyos szempontból sántít, ugyanis Kim Ji-woon filmje éppen ellenkező irányba viszi a bosszúmotívumot, mint honfitársa. Míg a trilógia egyes darabjaiban a rendező ötletesen és merészen csavargatja, és komplikálja a megtorlás témáját (az Oldboyban már az sem világos, ki a bosszúálló, és ki az áldozat), Kim Ji-woon épphogy az esszenciájáig csupaszítja le azt. Itt csak a féktelen gyűlölet és az elemi, mindent felemésztő, szadista, bestiális bosszúvágy létezik. Amikor Dae-hoon megtalálja Kyung-chult, félholtra veri, és miután elrejt benne egy nyomjelzőt, szabadon engedi. Mielőtt a gyilkos újra ölhetne, hogy kielégítse beteg szükségleteit, Dae-hoon újra lecsap, és újra félholtra veri. Az I Saw the Devil egy végletekig vitt profanitás.
A gyűlölettől elvakult főhősön kívül mindenki más számára nyilvánvaló, hogy bosszúhadjárata nem folytatódhat örökké. Valami rosszul sül majd el, ismét ártatlanok fognak meghalni, és az már Dae-hoon hibája lesz, hiszen ő engedte szabadon a gyilkost – újra és újra. Mi lesz vele mindezek következményeként? Mi történik valakivel, aki kizárólag annak szenteli önmagát, minden tettével és gondolatával együtt, hogy ártson egy másik emberi lénynek, legyen az bármily romlott – vagy akár maga a gonosz? Az angol címet akár ki is lehetne egészíteni: Láttam az Ördögöt, és eggyé váltam vele. Ezzel a korántsem eredeti, de mindig hatásos mondanivalóval igyekszik az I Saw the Devil túllépni önmagán, valami többé, valami mélyebbé válni egy tematikailag és stilisztikailag is extrém bosszúthrillernél, és ez az, amin elcsúszik, és lemarad a „remekmű” jelzőről.
Dae-hoon metamorfózisa elnagyolt, kibontatlan, arról, hogy éppolyan szörnnyé válik, mint azok, akiket üldöz, főleg egy-két dialógusból értesülünk csak. Az pedig sosem jó, ha mellékszereplők explicite mondanak ki olyat, amit megmutatni kellene, főleg ha arról van szó, ami a mű gerincét és morális tanulságát jelenthetné. Így a zárójelenetben a semmibe, sírva elsétáló főhős képei nem váltják ki azt a katarzist, amiért Kim Ji-woon dolgozott. Hiányzik hozzá a lelki viharok ábrázolása, a történet pszichológiai aspektusának megfelelő kidomborítása. Pedig Lee Byung-hun tökéletesen alkalmas volna karakterének komplexebb megformálására. Minimalista játéka duzzad a felszín alatt örvénylő érzelmektől, arca egy mimikai oximoron: kifejezéstelen és gyűlöletet sugárzó. A több éves szakmai pihenő után visszatérő Choi Min-sik az ő kiváló ellentétpárja: nem fojt el semmit, minden az arcára van írva, harsány és természetes. Övé a látványosabb szerep, és ezt ki is élvezi.
Hogy vizuálisan a film lenyűgöző, az Kim Ji-woontól egyáltalán nem meglepő. Azt a látványvilágot hozza, ami mérnöki pontosságú, mégsem hat ridegnek és kiszámítottnak. Már a nyitójelenet hóesésbeli gyilkossága is székhez szögez, a gyönyörű képek és az extrém brutalitás párosítása megunhatatlan lesz, amíg világ a világ. És félreértés ne essék, az I Saw the Devil rendkívül brutális film – még úgy is, hogy a legdurvábbnak ítélt, nagyjából másfél percet (többek közt emberi testrészek megetetését kutyákkal) kivágták a mozikban forgalmazott verzióból. Persze megint a megkerülhetetlen hiányosságnál lyukadunk ki: az erőszak és a képi világ közti kontraszt akkor lenne igazán sokkoló, ha jobban látnánk előbbinek a főhősre gyakorolt hatását. Mert a lélek pusztulása mindig nyomasztóbb, mint a testé.
Bad Lieutenant: Port of Call New Orleans. Csak azért mert szupernyugodtan beszél, és ezzel egyfajta guru benyomását kelti, Herzogról az a tévképzet alakult ki, hogy nincsen humora. Aki valaha végighallgatta valamelyik hosszabb interjúját vagy elolvasott egy, a rendezőről szóló interjúkötetet, az tisztában van vele, hogy éppen az ellenkezője igaz. Herzog a filmrendezők egyik legviccesebbje. A Bad Lieutenantnak (1992) ez a se nem folytatása, se nem parafrázisa pedig az év legszórakoztatóbb filmje: abszurd poénok hegye, amelynek a tetején a szenzációs alakítást nyújtó Nic Cage trónol, aki az Arizónai ördögfióka (Raising Arizona, 1989) óta nem volt ennyire jó.
A fantasztikus Róka úr (The Fantastic Mr. Fox). Wes Anderson kreatív szempontból azt hiszem ezzel a filmjével megmentette a karrierjét. Az elsőtől az utolsó másodpercig ötletekkel és varázslatos vizualitással teletömött stop-motion animációs tökéletesség.
Heartless. Philip Ridley az urbánus káoszra önmaga érzelmeinek teljes erejű feltárásával reagáló, a tisztaság után kétségbeesetten kapkodó horrormeséje helyenként esetleg túlságosan naívnak hathat ebben a cinikus mozikorban, ám éppen emiatt a Heartless azon kevés 2010-es filmek egyike, amely képes katarzist kelteni.
Outrage. Kitano visszatért, csak éppen nem úgy, ahogy azt tőle egy évtizednyi köldöknézés után elvárták. Az Outrage jakuzafilm, ez tagadhatatlan, mindössze annyi a bibi, hogy az író-rendezője kiírtotta belőle azt a fajta költőiséget, amely a korai munkáit ítészkörökben oly népszerűvé tette. A film másfél óra extrém erőszak és sunyi, gátlástalan cselszövés nihilista katyvasza, egyetlen szimpatikus figura vagy akár csak könnyed pillanat nélkül. Kitanónak már nincsenek illúziói.
Red Hill. Apokaliptikus (de nem apokalipszis utáni!) modern ausztrál bosszúwestern: lényegretörő, nagyon brutális és baszott izgalmas. Ennyit tudni róla épp elég.
Stool Pigeon. Dante Lam lassan nyugodtan nevezhető auteur-nek: akciódrámái (pl. The Beast Stalker, Fire of Conscience és természetesen a Stool Pigeon is) a rendőr-bűnöző viszony keresztmetszetén át a becsület, a magány és a kötelesség gyilkos erővel lefelé (halálba, pokolba, feledésbe) rángató betonsúlyát igyekeznek széjjelvésni - mi lehet a közepén, mi adja a modern maszkulin egzisztencia kétségbeesett hajtóerejét? Passiójáték, amelynek az első percétől sejthető, hogy nem lesz jó vége, legalább is a szereplői számára, a finálé ugyanis pont az a fajta féktelen-hongkongis, amelyben megy a csapkodás-kaszabolás-amputálás, hullanak a testrészek, a nézőnek meg tátva marad a szája.
True Grit. A részleteket őrületes precizitással kidolgozó, a lágy humort és a kalandot tökéletesen elegyítő gyönyörű, lírai adaptációja Charles Portis remekművének. Annak ellenére, hogy páran otthagyják benne a fogukat, ez a Coen testvérek legmainstreamebb filmje.
Az ázsiai filmek rajongójaként mindig nagy bajban vagyok ezekkel az év végi összesítőkkel, mert amíg a kis hazánk mozijaiban vetített friss távol-keleti filmek száma a legkerekebb szám felé konvergál, egyszerűen nem lehet a teljes kínálatból csemegézni. A DVD kiadások megjelenése gyakran fél évvel lemaradva követi a mozikba kerülést (főleg a japán darabok esetében), amikhez meg hozzá lehet jutni, gyakran csak a helyi piacra készülnek, felirat nélkül. Mindezek tükrében a most összeállított lista szinte biztos, hogy március-április tájékán mosolyfakasztónak fog tűnni, hiszen még rengeteg jónak ígérkező produkció vár megtekintésre. Azért így is mintegy 90 film közül igyekeztem kiválogatni a szerintem legjobbakat, remélhetőleg sok vitára okot adva, amit majd a kommentekben lehet lefolytatni.
Zebraman 2 – Attack on Zebra City
Akárcsak tavaly, idén is Miike Takashi a kedvenc, legújabb elvetemült agymenése magabiztosan halad tovább a Yatterman által megkezdett úton. Bővebb kritika itt.
Time Traveller aka Toki wo kakeru shoujo
A 40 éves regény fiatalosabb adaptációt kapott, mint valaha, ráadásul több zsánert egyesít magában remek arányokban. Bővebb kritika itt.
Taipei Exchanges
Amíg 2009-ben a kínai közönségfilmek törtek fel nagyon, addig idén már a tajvaniakra is érdemes volt odafigyelni. A régi motoros kultrendező, Hou Hsiao Hsien producerként több filmet is jegyzett, mindegyik nagyon jól sikerült (One Day, Au Revoir Taipei), de a két nővér fura kávéházát bemutató Taipei Exchanges lett talán a legjobb közülük. Nem történik benne szinte semmi, de a remekül eltalált, álomszerű hangulat, valamint a háttérül szolgáló Taipei képei magával ragadják az embert.
Aftershock
A kínai filmgyártást mostanában belengő monumentalitás és hazafias szemlélet természetesen nem hiányozhat Feng Xiaogang művéből sem, ám jóval kevésbé zavaró, mint a legtöbb Han Sanping producerkedésével készült darab esetében. Az 1976-os Tangshan földrengésnek emléket állító film egy darabjaira szakadt család szereplőin keresztül igyekszik bemutatni a katasztrófa máig tartó hatásait. A helyenként túlzásba vitt drámai jeleneteket bőven ellensúlyozza Zhang Jingchu nagyszerű játéka, ami lazán az év legjobb színészi alakítása.
Dream Home
Kedvenc HK rendezőm, Pang Ho-Cheung két filmmel is jelentkezett idén, a szintén nagyszerű Love in a Puff-fal szemben azért választottam a Dream Home-t, mert pörgősebb és látványosabb szórakozást kínál, valamint nem szükséges hozzá a hongkongi közélet ismerete. Bővebb kritika itt.
Golden Slumber
Nakamura Yoshihiro nagy kedvvel adaptálja Isaka Koutarou regényeit, így nem kerülhette el a sorsát a Golden Slumber sem. Aki látta a korábbi adaptációkat (The Foreign Duck, the Native Duck and God in Coin Locker, illetve a Fish Story), annak ismerősek lesznek az egyes elemek, de a zseniális, a film noir-ok legjobbjait idéző felütés, a szokatlan karakterek és a kiszámíthatatlan fordulatok végig fenntartják a feszültséget, az összképet pedig a sztori második felét belengő fura könnyedség sem rontja el.
Detective Dee and the Mystery of the Phantom Flame
Amióta Tsui Hark visszatért kínai nyelvterületre, eléggé szedett-vedett produkciókkal tudott csak előállni (a Missing bűn rossz volt, az All About Women meg jellegtelen). Most viszont végre egy olyan műfajba vetette bele magát, amihez ért is, így sikerült egy látványos és fordulatos kalandfilmet összehoznia. Nekem csak a túlzásba vitt, kétes minőségű számítógépes effektek nem tetszettek benne, a hatalmas sztárparádé a szereplők között és a mindig lenyűgöző kínai fantasy elemek azonban bőven ellensúlyozták mindezt.
Bushido Sixteen
Kellemes meglepetés volt ez a tinédzserfilm, amiben egy szinte fiúként nevelt kendóbajnok és egy hétköznapi lány számos buktatót tartalmazó barátságát követhetjük nyomon. Rengeteg kendócsata, némi filozofálgatás (nem csak a kendó harci stratégiáiról), jópofa poénok teszik emlékezetessé a sztorit, a szereposztás pedig abszolút telitalálat, mind a faarcú Narumi Riko, mind a szertelen Kitano Kii tökéletes választás volt az eredeti manga karaktereihez.
71: Into the Fire
Ugyan a koreai filmipar évek óta gyakorlatilag önmagát ismétli (hol van már a 2000-2005 közötti, klasszikusok garmadáját hozó időszak?), azért időnként még képesek 1-1 normális mozit összehozni. A koreai háború idején, amikor az északiak vadul hódítottak még dél irányába, 71 frissen besorozott diákra hárult egy iskola és a mellette vezető út védelme. Ahogy az az ilyen filmekben lenni szokott, az ő belső kis konfliktusaikra, felnőtté válásukra és hősiességükre koncentrál a történet. Mint háborús film is nagyon látványos, nagy költségvetésű, minden részletére odafigyelt a stáb a forgatáskor. Egyedül azt tudom felróni "hibájául", hogy kicsit sablonos (és japánosan drámaira van hangolva), de ez a háborús filmek legtöbbjére ugyanígy elmondható. Ahogy pedig elnézzük a mostani koreai helyzetet és a 2010-es csetepatékat, valószínűleg jövőre várható még néhány hasonló darab.
14 Blades
Valószínűleg Donnie Yen a jó évei közé fogja elkönyvelni a 2010-est, hiszen ha jól számolom, nem kevesebb, mint három főszerepet is eljátszott, ráadásul nem is akármilyen hősök bőrébe bújhatott bele. Igazából a 14 Blades helyén nyugodtan állhatna a Legend of the Fist: The Return of Chen Zhen, vagy a Yip Man 2 is, de valahogy úgy éreztem, filmként talán ez a Donnie darab állt össze leginkább, ez volt a leglátványosabb és a legszórakoztatóbb a három közül, arról nem is beszélve, hogy ebben még az álarcos szuperhősnél is elborultabb fizimiskája van.
2010 számomra a lufik éve volt: némelyik nagyot pukkant, némelyik csendben eresztett le, de tény, hogy a legtöbb film, amit vártam, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A Kick/Ass és a Scott Pilgrim túlpörgetett, ízléstelen esztétikája taszított (pedig utóbbiból élveztem és végigolvastam a képregényt), az Expendables, ha szórakoztatott is, sajnos sokkal többnek próbált látszani, mint ami (Stallone fejének látványa pedig kifejezetten fájt), a látványfilmek (Clash Of The Titans, Tron) üresen kongtak, még a híresebb rendezők előre beharangozott filmjei (Shutter Island, Inception) sem bizonyultak akár csak újranézésre érdemesnek sem (az egy dolog, hogy egyáltalán nem volt bennük semmi eredetiség, de a rengeteg újrahasznosításhoz képest még csak szerények, kiegyensúlyozottak sem voltak). Így hát - miközben rövidke toplistámat megírtam - kénytelen-kelletlen azzal az érzéssel zártam az évet, hogy valószínűleg rossz filmeket néztem: jövőre Hollywood helyett talán Ázsiára vagy legalábbis a kisebb független filmekre volna érdemes koncentrálni.
FOUR LIONS - Idén talán ez a film volt számomra a legkellemesebb meglepetés, egy bátor, pofátlanul inkorrekt szatíra Angliából, négy szerencsétlen muszlim fiatalról, akik akár egy Jóbarátok-szerű sorozatba is elmennének, ha éppen nem akarnák felrobbantani magukat valami civil embertömeg közepén. Bárkinek tiszta szívvel ajánlom!
BLACK SWAN - Elegáns női párdarab Aronofskytől a tavalyi (szintén remek) A pankrátorhoz. Az utolsó fél óra kissé önismétlő, és aki jártas az animékben, annak a történet sem lesz túl eredeti (nem írok többet, hogy ne spoilerezzek), de nagyon jól megrendezett, igen erős hatású film ez, remek színészi alakításokkal (Natalie Portman, Vincent Cassel).
CATFISH - Alapvetően nem szeretem a dokumentumfilmeket, de ezt a fura történetet elmesélő egy óra húsz percet úgy néztem végig, hogy abszolút lekötött. Ez itt az igazi Facebook-film! Utánaolvasni nem érdemes, nem csattanóra van kihegyezve, de azért jobb, ha nem tudja előre az ember a végét.
FANTASTIC MR FOX - Tavalyi, de nálunk csak idén mutatták be, és akkor is csak dvd-n, pedig ha a két évre együttesen egyetlen filmet mondhatnék csak a legjobbnak, én ezt mondanám. Mert annyira kibaszottul jó érzés megnézni! Akárhányszor!!!
UGLY AMERICANS - A sorozatok különdíját egyértelműen ennek a kattant, kiszámíthatatlanul csapongó animációs komédiasorozatnak kell adnom. Elegáns parabola az amerikai bevándorlók beilleszkedésének problémájára, egyben groteszk paródiája a divatos fantasztikus ifjúsági filmeknek (Harry Potter, Twillight és társai) - nehéz nem szeretni.
Én annyit nem unatkoztam még filmek közben életemben, mint 2010-ben. Hogy a hiba kinek a készülékében keresendő, az talán mindegy is, de idei toplistám összeállításakor szigorúan csak olyan filmek jöhettek számításba, amik nézése közben valamért tátva maradt a szám...
ÍGY NEVELD A SÁRKÁNYODAT (How to Train Your Dragon)
Az év legkellemesebb meglepetése volt ez a tökéletes tempójú mese, amely tele van érzelemmel, humorral és csodás kalandokkal! John Powell zenéje pedig annyira jó, hogy hónapok óta alig tudom kikapcsolni!
EREDET (Inception)
Az Inception majdnem olyan jó, mint amilyen a híre: megvalósítását tekintve Nolan magnum opus-a, aki azonban a mesélés terén volt már hatásosabb is. Ám ez a granduiózusan díszletezett, kiválóan eljátszott és szenvedélyesen elkészített mozi így is kétségtelenül az idei év legnagyobb filmes eseménye volt!
A FELÁLDOZHATÓK (The Expendables)
Egész Hollywoodban Stallone ért legjobban ahhoz, hogy úgy nosztalgiázzon, hogy ne váljék nevetségessé! Most a '80-as évek akciófilmjeinek állít emlékművet: páratlanul dinamikus ütközetek, csonttörő közelharcok, régimódi one-linerek és kedvesen bumfordi bölcsességek! Mi pedig hálásan morzsolunk el egy könnycseppet, ahogy elmúlt évtizedek legnagyobb akciófilm-sztárjai közösen bevetésre indulnak!
A PRÓFÉTA (Un prophete)
Audiard bűnfilmje egészen különleges mozi: egyszerre a börtönbeli küzdelmek aprólékos dokumentációja és nagy ívű gengszterballada. Ez az elképesztő magabiztossággal levezényelt, aprólékosan felépített és fantasztikusan eljátszott mozi a maga két és fél órájával úgy repül el, mint egy szempillantás!
DREAM HOME Az idei év egyik legkeményebb mozija volt ez a társadalmi drámával oltott vériszamos slasher, amely ugyan esetenként kissé lendületét veszít, de legjobb pillanataiban olyan embertelenül brutális, hogy nem tudtam volna a tükörbe nézni, ha szó nélkül megyek el mellette. És egyébként is, hongkongi film nélkül nincs év végi toplista!
AZ AMERIKAI (The American)
Corbjin melankolikus és gondolkodó bérgyilkos-mozija az év legegységesebb, legkompaktabb darabja volt: lassan, méltósággal építkező cselekmény, hajszálpontosan megkomponált látvány, és George Clooney elemi erejű színészi jelenléte. Egy film aminek mindene a helyén van, az esze éppúgy, mint a szíve!
KICK/ASS
Oké, én nem ismerem a képregényt, de így számomra tökéletes volt ez az remek tempójú, egyedi szuperhősfilm, amelynek nemcsak az év legjobb akcióit de a legkeserűbb kacajait is köszönhetem. Matthew Vaughn egyszerűen nem tud hibázni!
Szerencsére sok jó film volt 2010-ben – de sajnos kevés volt, ami igazán megrengette a földet, amitől leesett az állad, amitől gombóc került a torkodba és görcs a gyomrodba, ami után felálltál, egy ideig csak bámultál magad elé, majd mormogtál valami olyasmit az orrod alatt, hogy „igen, baszki, az ilyenek miatt lettem szerelmes a filmekbe”. Sok remekműjelölt csak egy-egy fontos apróságon csúszott el a finisben: a Kick-Ass eltöketlenkedte a képregény kompromisszumokat nem ismerő szatirikus élét, A közösségi háló minden ízében tökéletes alkotás, épp csak szeretni nem nagyon lehet, az I Saw the Devil pedig minden gyönyörűsége és brutalitása ellenére közel sem tudott olyan mélyen gázolni a szereplők lelkében, mint a vérben. És persze voltak olyan nagy csalódások is, mint az Expendables és a Scott Pilgrim (de olyan kellemes meglepetések is, mint a Száguldó bomba). Úgyhogy 2010 filmtermésétől egy top 8-cal búcsúzom – mert az 5 kevés, a 10 meg sok lenne.
Black Swan
Végre egy film, ami felér a hype-jához. A sztori egyszerű, de a kivitelezés felülmúlhatatlan. Amit Natalie Portman csinál, főleg a finálé „átváltozásjelenetében”, azért minden létező díjat a lábát csókolgatva kell átadni neki. Darren Aronofsky pedig gyönyörű egyensúlyt talált a Rekviem egy álomért érzékeket ostromló audiovizuális orgiája és A pankrátor meglepő letisztultsága között.
Eredet
Nagyjából Christopher Nolan az egyetlen rendező ma Hollywoodban, aki úgy képes milliókat megszólító blockbustereket csinálni, hogy egyszer sem veszi hülyére a nézőt. A Transformerseket és társaikat szánalmasan mentegető, az igazi filmrajongó gyomrát felforgató konformista érvek (pl. „nem kell sokat várni tőle, ez csak egy látványmozi”) jólesően szükségtelennek bizonyultak az Eredet esetében is.
Köntörfalak
Még csak vagy 10-15 éve mondogatom, hogy a magyar filmgyártásnak nem feltétlenül sok pénz kell, olykor egy jó ötlet, és egy maréknyi jó színész is elég – meg kell csak nézni Richard Linklater dolgait. Hányszor álltam fel úgy a Mielőtt felkel a Nap vagy a Visszajátszás után, hogy „ilyet mi is tudnánk”. 2010-ben Dyga Zsombor bebizonyította, hogy tudunk is: egy lakás, három karakter, egy régi titok, mesteri forgatókönyv, remek színészi játék, semmi tipikusan magyaros modorosság. Red Hill
A magányos hős belovagol az Isten háta mögötti poros, belterjes kisvárosba, és szörnyű bosszút áll azokon, akik évekkel korábban tönkretették az életét. Százszor láttuk már ezt a filmet, ez a modern környezetben játszódó, kisköltségvetésű western mégis más. Mert mi van, ha nem a szótlan, kifejezéstelen arccal revansot vevő Clint Eastwood vagy, hanem egy az áldozatok közül, akikért eljön? Most már tudjuk, nagyjából hogy érezhették magukat mondjuk a Fennsíkok csavargója szerencsétlen gazemberei. Revans
Kisrealista bosszúdráma az osztrákoktól: egy félresikerült kisvárosi bankrablás nyomasztó, lelket felőrlő következményeinek nyers, sallangoktól mentes bemutatása. Tematikai és stilisztikai szempontból is az I Saw the Devil antitézise – és jobb is annál. Tökéletesen kerek, kiforrott, jellegzetesen európai alkotás, annak minden pozitívumával, és minden negatívuma nélkül.
Toy Story 3
Amíg még mindig készülnek olyan filmek, amik képesek megszólítani bennem az elvileg rég elszunyókált kisfiút, addig nem aggódom – sem a filmgyártásért, sem saját magamért. A Toy Story amúgy valószínűleg az egyetlen trilógia a filmtörténetben Leone dollár-triumvirátusán kívül, aminek minden darabja jobb az előzőnél. Csak ezt már tényleg ne folytassák, mert nincs hová – a sztori nem folytatódhat, a színvonal nem emelkedhet.
Szemekbe zárt titkok
Az év filmje. Szerelmi történetbe ágyazott kőkemény, naturalista krimi, ami számtalan erénye mellett még az agyonkoptatott bosszúmotívumhoz, és az azzal kapcsolatos megszállottsághoz is képes hozzátenni valami újat.
Varga Katalin balladája
És ha már bosszú… Peter Strickland filmje a bűn, a bűnhődés, a megbocsátás és a moralitás drámája, ami az önmagában is lenyűgöző erdélyi tájat szimbólumként használja fel a címszereplő kudarcba (?) fulladó megtorláskereséséhez. Avagy mi van, ha kiderül, hogy akit gyűlölsz, megvetsz, és a Föld eltakarítani való söpredékének tartasz, valójában nem rossz ember?
Egy vallomással kezdem: a temérdek új, esetleg már véget ért, illetve most futó sorozat folyamatos monitorozása és pótlása mellett vajmi kevés időt tudok szentelni a mainstream mozira. Az ázsiai és az európai oldal majdhogynem teljes elhanyagolása miatt rámszakadt temérdek film az utóbbi hetekben, ami mellé még jócskán volt amerikai vonatkozás is. Személyes és személyemtől távol álló okokból kifolyólag, a kezdeti dara először abbamaradt, majd az észhez térést követően az amerikai filmekre redukálódott. Emiatt listám nem tekinthető mérvadónak, ha a cél az volt, hogy fedjük le a 2010-es év összes filmalkotását – ami ugyebár alapjában véve embertelen feladat – ugyanakkor tájékozódó jellegűnek és számomra reprezentatívnak tökéletesen megállja a helyét – ezek az alkotások nyerték el egy sorozataddikt tetszését a mögöttünk hagyott évben.
Ha/Ver (Kick Ass)
Amennyire röhejes és irritáló a magyar címe, annyira szórakoztató és tanulságos maga a film. Szórakoztató mert: ki ne tudna jót mulatni egy lúzer srác képregényhőssé avanzsálásán, akit ráadásul olyan arcok vesznek körül, mint a Big Daddy szerepében sziporkázó Nicolas Cage vagy a 13 éves – „megmutattam a világnak, hogy igenis vannak tehetséges gyerekszínészek és remek castingosok” – Chloe Moretz. És tanulságos, mert bebizonyította, hogy az iszonyatos mennyiségben ránk zúduló képregényadaptációk között, igenis vannak gyöngyszemek.
Az amerikai (The American)
Anton Corbijn debütálása visszarántotta a film-noir műfaját a mozik képernyőjére és természetesen az sem vált hátrányára, hogy egy olyan eladható karakter vitte a hátán, mint George Clooney. Parádés játékával engem ismét sikerült lenyűgöznie, a fényképész pedig remélem az Oscar-ig viszi, mert egész egyszerűen mesés, lehengerlően gyönyörű bepillantást ajándékozott számunkra munkájával.
Scott Pilgrim a világ ellen (Scott Pilgrim vs. the World)
Abban a pillanatban, hogy befejeztem a képregényt nyomtam is le az entert. Az első tíz percben meg tudtam volna ölni az összes karaktert. Az összeset. Utána félelmetesen jól esett. Ha Rusznyák kolléga azt vallotta, hogy ő már kiöregedett ebből, akkor én büszkén hirdetem: még jócskán benne vagyok!
A feláldozhatók (The Expendables)
Stallone bombasikert ígért, őrületes reklámkampányba kezdett és végül könnyeket csalt a ’80-as évek akciófilmjein felnőtt generáció szemébe. Szerencsére örömkönnyek ezek, hiszen ha a parádés szereposztás nem volna elég, akkor csak jusson eszünkbe milyen volt az a pillanat, amikor Terry Crews először elővette…
Machete
Számomra az év egyik legjobban várt és legszemtelenebbül beharangozott filmje, hiánypótló, ahogyan a The Expendables is az volt. Elhozta mindazt, amit eddig csak az álmainkban remélhettünk: Danny Trejo főszereplőként való debütálása, Jessica Alba számítógéppel készült hátsó fele (sick?), Antal Nimród magyar egypercese, Michelle Rodriguez csúcsra járatott belépője és Steven Seagel nagy visszatérése: Veni, Vidi, Vici.
A közösségi háló (The Social Network)
Aaron Sorkin-nak valaki rugdossa vissza a valagát a tévéhez. Lehengerlő dialógusok, nagyszerű alakítások. Jesse Eisenberg már a Kalandpark óta toplistás nálam. Most sokkal nagyobbat alakított. Reznor-t zenéjét imádom. Fincher mostani filmje ismét egy átütő alkotás lett, amit a legjobb alapanyagokból raktak össze, aprólékosan fűszereztek és zseniálisan főztek meg.
Eredet (Inception)
2010 megkerülhetetlen filmje. Nem csupán a rendező volta miatt, de nem is az őrületes marketingből kifolyólag. Pofás kettőség: a kritikusok és a közönség kedvence. Már csak azért is itt a helye a listán, mert végre rácáfolt a halom bugyuta, erőltetett blockbuster-re.
Gru (Despicable Me)
Előbújt belőlem a gyerek. Az egész film alatt tízévesnek éreztem magam, alig fértem a bőrömben. Rémaranyos karakterek. Pont annyira van telve érzelmekkel, hogy ne hasson giccsesnek. Magasan verte az összes többi animációs filmet és végleg megnyugtattam magam, hogy leendő gyermekemnek is lesznek majd nagyszerű mesék.
Tolvajok városa (The Town)
Ben Affleck második rendezése nem egy friss rendező munkáját idézi. A listámon a helye megkérdőjelezhetetlen, már csak a Boston iránti határtalan imádatomból kifolyólag, amiért minden bizonnyal a Robin Cook és a Boston Memorial Hospital felelősek. Heiszt filmnek indult, végül egy lenyűgöző tisztelgéssé vált Affleck szülővárosa iránt. A szenvedély mindig is csodálatos dolgokat kreált.
Terhes társaság (Due Date)
A Bored to Death az év egyik legkiválóbb sorozata. Ebben szerves részt vállal Zach Galifianakis, aki kivételesen jó színész. Robert Downey Jr. csak emelt az egész színvonalán, bár kezdek egyre bizonyosabb lenni abban, hogy ezt az egyetlen karaktert képes hozni. De ezt marha jól. A Másnaposok után külön felüdülés.
A változtatás jogát fenntartom. Mégpedig azért, mert három olyan alkotás is maradt még, amit nem volt lehetőségem megnézni. Mindhárom megkapja a megelőlegezett bizalmam: a 127 hours, már csak azért is, mert szenvedélyem a szikla és falmászás. A Black Swan, a rendező és a főszereplő személye, és persze a sok mélyen tisztelt kritikus méltató recenziója miatt. A harmadik pedig a True Grit, amihez nincs is nagyon mit hozzáfűznöm, adja magát.
Estére buli helyett. Vagy közben. Mr. Plinkett szétharapja, kivesézi, megforgatja és kiköpi a A Sithek-bosszúja filmet. Már az első mondatával. Figyeld csak.
Clive Barker: Vérkönyvek, első és második kötet (The Books of Blood).
A borítók (így újévkor ne káromkodjunk, úgyhogy visszafogom magam) több mint problematikusak, a fordítás szintén, mégis a tény, hogy majd harminc év késéssel kezembe foghatom Barker újító erejű novelláskötet-sorozatának első két könyvét, olyanfajta megnyugvással tölt el, amelyet az ember legfeljebb egy potenciálisan halálos végkimenetelű baleset túlélése után érez.
Ballard örök témája, hogy hogyan változtatja meg az egyént a modern élettér. A Karambol klasszikus regény két emberről, akik egy technokrata világban kutatnak érzelmeik után, és ehhez az autó mint katalizátor van segítségükre. Aktuálisabb, mint valaha.
James Ellroy: A nagy sehol (The Big Nowhere)
Ellroy az isten. Egy szexuálisan deviáns, erőszakimádó, gyakran gyerekes isten, és írjon bármit is, én elolvasom. A nagy sehol a híres „L.A.-kvartett” összetartó téglája – talán nem akkora remekmű, mint a Szigorúan bizalmas vagy a hihetetlen, Magyarországon ezidáig ki nem adott White Jazz, de majdnem.
Robert A. Heinlein: A hold börtönében (The Moon Is A Harsh Mistress)
Most őszintén, hogy lehet egy ilyen szenzációs címet félrefordítani? Na mindegy. Heinlein műfaji mérföldköve végre Magyarországon is megjelent, elég ok ez az elégedettsére. Politika, a mesterséges intelligenciához való óvatos hozzáállásra való felhívás és az egyén személyes szabadságának korlátait felmérő-feszegető futurista gondolatrobbanás. A science-fiction egyik legnagyobb klasszikusa.
Don Winslow: Barbár állatok (Savages)
Don Winslow könyve ott van a legtöbb külföldi, 2010-es toplistán, joggal. Eddigi könyveivel izgalmasan-szépen építgette az utat ennek az akciórohamnak, amely szó szerint letehetetlen. Szenzációs, véres, vad ponyva.
Dan Simmons: Hyperion
Az epikus űropera (persze van másmilyen űropera?), vallásfilozófiai eszmefuttatás, a Canterbury mesék és a Sötétség szíve keveredése: Isten és az élet értelmének keresése egy olyan univerzumban, ahol az emberiség szánalmas ambíciói túlnyúlnak lehetőségein. Heinlein könyve mellett az amerikai science-fiction másik megkerülhetetlen mérföldköve. Remélem a folytatás kiadása sem késik soká.
Baráth Katalin: A fekete zongora
Baráth Kati, a kis pikszi, azon kevés magyar krimiíró közé tartozik, aki nem kizárólag műfaji toposzokból építkezik és reménykedik benne, hogy a hangulati elemek majd elviszik hátukon a történetet. A Fekete zongora átgondolt bűnügyi regény, amelyben elsősorban a sztori a lényeg. Hát ilyet Hungáriában!
Charles Willeford: Springer testvér fekete miséje
Willeford Ellroy és Jim Thompson mellett a kedvenc szerzőm, úgyhogy ez a többé-kevésvé feledésbe merült regénye kimondott ajándék. A Springer testér fekete miséjét még nem a fridzsider-mód nihilista Willeford jegyzi (aki majd olyan könyveket tesz le az asztalra, mint a Hoke Mosley-regények), de már ez a fiatalabb verziója is tisztában van vele, hogyan működik a világ: nincsenek illúziói, tudja, hogyan kell fogni a kést.
A nagy balhé címen eleddig egy közismert amerikai film futott (The Sting), a Budapest Filmnek hála mostantól mindenki kedvére keverheti össze a kettőt. De ez legyen a legkisebb baj, hiszen felnőtt már egy generáció, amelynek Jackie Chanről nem a Project A jut eszébe, hanem a kereskedelmi tévékben agyonjátszott Balhé Bronxban (Rumble in the Bronx), rosszabb esetben a Rush Hour valamelyik része. Persze Chan életútja régen sem volt csupa mesterművekkel kikövezve; ott a borzasztó Leszámolás Hongkongban (The Protector) vagy azon korai kungfu filmjei, melyek papírtokban gyűjtik a port a diszkontáruházak polcain. Ezekkel ellentétben a Project A igazi csúcskategóriás Jackie Chan, színészi és rendezői pályájának egyik mérföldköve.
A történet a múlt század elejére visz vissza minket, mikor a töketlen brit vezetés megpróbálta felvenni a harcot a Dél-Kínai-tengeren randalírozó kalózokkal. Az alulfinanszírozott, utolsó hajóit is elveszejtő hongkongi parti őrség leszerepelt alakulatát végül jobb híján besorozzák a szárazföldi rendőrség kötelékébe. A két rendfenntartó egység közti antagonizmusé a főszerep a harsány slapstickkel dobálózó kezdésben (tengerésztiszt Jackie Chan vs. kiképzőcsendőr Yuen Biao), aztán Sammo Hung simlis fazonja közreműködésével kibontakozik egy illegális fegyverüzlet szála - végül mindenki a kalózok titkos főhadiszállásán köt ki egy össznépi nemulassra.
A legtöbb klasszikus hongkongi sikervígjátékhoz hasonlóan a Project A egésze is vignette-ekből áll össze. Ez a hollywoodi sémától eltér, emiatt aztán a darabosnak tűnő szerkezet emlékezetes nagyjelenetek sorozatával hálálja meg magát (a biciklis üldözés, Sammo játéktermi verekedése, a majdnem snuffként végződő óratornyos fejreesés), és a tekercsről tekercsre ugráló dramatikának köszönhető az is, hogy az irdatlan tempóban sodródó sztori utolsó harmadában is marad elég szufla, ekkor lépnek ugyanis színre a legelején beígért kalózok, élükön a zseniális alakítást nyújtó Dick Weijel.
Talán a kreatív és üzleti szempontokból egyaránt alulteljesítő Battle Creek Brawl, a Dragon Lord, valamint a szupergagyi Fantasy Mission Force keltette frusztráció hozhatta ki Chanból azt a nézők kegyeit megcélzó, szinte emberfeletti tenniakarást, ami a Project A minden képkockáját áthatja. Nem csak azt kellett bebizonyítania, hogy még a tradícionális kungfu filmek hanyatlása után is van helye a mozivásznon, de rendezőként is a legjobbak közé akarta beverekedni magát. Első „modern”, kaszkadőrmutatványokra építő rendezése a kantoni opera és a hollywoodi burleszkek játékos felújítása mellett az akkor éppen puszipajtás Sammo Hung munkáival mutat rokonságot – a pofonok fullosan csattannak (az eredetileg 12-es korhatárbesorolás az általam vásárolt dvdén át volt matricázva 16-ra!), a 2.35-ös vászon minden szegletét belakó rendezés sziporkázó, ráadásként a Golden Harvest mindehhez olyan kulisszákat biztosított, amiknek láttán a Shaw Bros főnökeit megüthette a guta (a kalóztanya egy kisebbfajta díszlettervezői mestermunka).
Maga a szerep is új perspektívát nyitott Chan számára. A Police Story sorozat lényegében ugyanezt a bűnözők és angol vezényszavakat mantrázó felettesek közé szorult közszolga-karaktert vitte tovább, a humorosan anti-kolonialista felhang nyílván jó viszhangra talált az otthoni közönség körében. A záró képsort - melyben hőseink egy tutajon hagyják el a helyszínt, mögöttük a vízben evickélő kimentett angol túszokkal – nem lehet másként értelmezni, mint a híres hong kong spirit győzelmét a brit gyarmatosítók megalkuvó, korrupcióra hajlamos rendszere felett.
Most komolyan, ahhoz, hogy valaki ennyire kiismerjen egy játékot, mennyit kellett gyakorolnia? És ha évek óta ki sem lépett a szobájából, használt-e katétert?
Az ún. Reacher-regények iszonyatos tempóban születnek a bestseller író tollából, aki gyermeki odaadással és fantasztikus szenvedéllyel ülteti egyre újabb és újabb cselekményekbe kedvenc karakterét. 1997 óta már tizenöt könyvet hagyott maga után a témában, mi magyarok pedig - a General Press kiadónak hála -, ezek közül tizennégyet magyar nyelven is élvezhetünk. Jack Reacher az amerikai hadseregben élte le az életét. Apja tengerészgyalogos volt, akit egyik állomáshelyről a másikra követett az egész család keresztül-kasul a világ legegzotikusabb és legzordabb helyein. Reacher leszerelését megelőzően 13 évig szolgált. Mint katonai rendőr(!). Majd kétméteres magasságával, százhúsz kilójával, kivételes intelligenciájával és lenyűgöző problémamegoldó készségével szép karriert futott be az amerikai hadseregnél. Child Jack Reacher-e az abszolút badass, akivel nem találkoznál szívesen egy sötét sikátorban. Saját döntéséből nomád életet folytat. Bejárva az országot, amit egész eddigi életében szolgált, mégsem látott még sohasem. Ezzel elég bonyodalmat is szolgáltat a könyvek cselekményéhez, mert abban biztosak lehetünk, hogy a baj mindig rátalál. Hol két kisváros – Hope és Despair – között ütközik problémába, hol Texas tikkasztó sivatagában stoppol le valakit, vagy éppen New York forgatagában próbál meg helytállni. Most éppen buszbalesetet szenved egy tucat nyugdíjassal egyetemben. Dél-Dakota egy városában, Boltonban találja magát télvíz idején. Mínusz harmincöt fok, egy hetvenéves tanú, egy brazil maffiózó, egy motoros banda, ami metamfetamint árul és egy újonnan épült szövetségi börtön. Mindez két dolgot jelent: bajt és Jack Reacher nem nyugvó haragját.
Lehet, hogy velem van a baj és túlságosan megszállottja lettem már Lee Child munkásságának, de az igazat megvallva nem éreztem a könyvön egy szemernyi minőségcsökkenést sem. Ugyanazzal az izgalommal forgattam, mint az előző tizenhármat. Külön élvezetet jelent számomra minden egyes apró információmorzsa, amivel bővíthetem igencsak hiányos ismereteimet Reacher múltjáról, érzelmi hátteréről. Egy különösen zárkózott, mogorva, bárkinek is nehezen megnyíló embert ismerhetünk meg a főhősben, aki a maga módján ugyancsak szerethetővé válik, akár egy regény elolvasása után is. A különböző történetek - kivétel nélkül - minden alkalommal szolgálnak valamilyen plusz információval, és ha kisebb részben is, de ennek köszönheti a sorozat párját ritkító sikerességét. A mostani regény szemléletes példa erre, hiszen nemcsak a karakter múltjának egy lényeges pontját tárja fel előttünk az író, hanem fény derül arra is, hogy mi Jack Reacher kedvenc könyve (kacagás).
A könyv 61 óra eseményeit tárja elénk, ami a megszokott, komplex módon felépített cselekményt szállítja az olvasónak. Reacher-nek 61 óra áll rendelkezésére, hogy megakadályozza az idős asszony meggyilkolását, aki tanúként folyamatos veszélyben van. A lineáris történet rengeteg kisebb, viszont annál kevesebb nagyobb csavart tartalmaz, ezt lehet talán egyedül felróni Lee Child számlájára. Aki számtalan krimin edződött már, azt nem fogja meglepni semmi sem. Nem is ettől kell várnunk a csodát. Az a fantasztikus élmény, amit minden alkalommal képes elérni nálam az író egy könyve, az a koherens egészből fakad. Nincs jelen vontatottság, amit sok krimi/thriller/horror író képtelen kikerülni. A kezedbe veszed, elkezded olvasni és letarol, mint egy úthenger. A zseniális karakter, akivel nekünk geek-eknek kicsit sem esik nehezünkre azonosulni, folyamatos szórakoztatást nyújt oldalak százain keresztül. Csattannak a pofonok, törnek a csontok, potyognak a fogak, repülnek a golyók. És az első hulla csak a kezdet.
Child jelen regénye szakít a hagyományokkal, és most először egy többrészes történetet ereszt útjára. A megszokottakhoz hűen itt is rengeteg karaktert mozgat, mégsem esik darabjaira a történet. A feszes, tömör és lényegre törő dialógusok ezt a regényt is éppúgy jellemzik, mint a többit. Nincs ez máshogy az elsőre talán furcsának tűnő rövid, pattogós mondatokkal sem. A történet szalad, magával sodor és egyre beljebb és beljebb rángat bennünket, míg lógva nem hagyja főhősünket, a cliffhanger évtizedes hagyományának megfelelően.
A bonyodalom java részét (a 61 órát), természetesen lezárja, de nyitva hagy az útközben többfelé ágazó szálak közül jópárat. Kíváncsian várom az angolul már megjelent folytatást, mivel bízom az író rátermettségében és fantáziájában. Ez az ötletekből kifogyhatatlan fickó, minden bizonnyal zseniálisan helyezi majd vissza a húrra a pengetőt, újabb többszáz oldalnyi szórakoztatást biztosítva nekünk. Fagyos, magányos téli éjszakákra kifejezetten ajánlott.
Kiadó: General Press Kiadás éve: 2010 Fordította: Gieler Gyöngyi Eredeti cím: 61 Hours Oldalszám: 360
Ha sosem láttad még Joe Dante zseniális Gremlins-ét, akkor kommunista vagy, és semmi keresnivalód ezen az oldalon. Ha viszont láttad a filmet, akár csak egyszer is, nem valószinű hogy az alábbi kis jelenetet, amelyben Phoebe Cates megosztja a nézőkkel gyermekkori traumáját, valaha is elfelejted.
Kösz, hogy egész évben velünk voltatok és olvastatok minket - mi megyünk tovább, mint az úthenger, és magunkkal rántunk benneteket! Szentestére íme a legjobb karácsonyi horrorfilm trailere (korábban már írtunk róla).
Tegnaptólsaját Youtube-os csatornával is rendelkezik a Geekz. Érdemes rá feliratkozni, mert egyrészt korábbi videóinkat mind idegyűjtjük majd, másrészt az összes jövendő riportunk, kidobozolásunk (hogy az mi, majd meglátjátok) és mozis sáskajárásunk (szintén: majd meglátjátok) is erre a csatornára töltődik majd fel. Természetesen, ettől függetlenül mind be lesz kötve ide a Geekzre egy-egy poszt formájában.
Már maga a cím akkora nosztalgiával vágja kupán az embert (legalábbis az én korosztályomat mindenképpen, elvégre nagyjából ezeken a képregényeken nőttünk fel), hogy nincs az az Isten, hogy ne zsákoljon be egy példányt a Kinping új szuperhősös antológiájából – elvégre 13 éve vehettük utoljára kezünkbe az akkor még füzetformátumú (ó, a hőskorszak…) képregényt. Az Új Marvel Extra emellett azért is olyan üdítő, mert az itthon kapható szuperhősképregények többségével ellentétben nem akar trendi, komoly és világmegváltó lenni – a kiadó összeválogatott négy könnyed, kellemes, vicces történetet, amik írói (Stan Lee, Peter David, Joe Kelly, Dan Slott) azt az egyetlen célt tűzték ki maguk elé, hogy mosolyt csaljanak az olvasó arcára, és elszórakoztassák őket néhány hosszú perc erejéig.
A kötetet az Amazing Spider-Man 47. száma, és annak tréfás átirata, a Deadpool 11. része foglalja keretbe. Mindkettő, de főleg előbbi, unikumnak számít itthon: Stan Lee klasszikus történeteivel ritkán találkozik a magyar olvasó, mivel nyilvánvalóan túlságosan kockázatos vállalkozásnak számítana egy ilyen poros (jelen esetben 1967-es) comic kiadása. Lee azonban nem hiába vált legendává: még ha egyes megoldásait és fordulatait meg is rágta az idő fogsora, a stílusáért a mai sztárírók egy jó része is odaadná a fél karját. Akik még nem ismerik a mester munkásságát, azok meg fognak lepődni rajta, hogy dialógusai és poénjai mennyire frissnek hatnak ennyi idő után is. A Deadpoolban (ha valaki még nem ismerné a szájmenős zsoldost, fogja magát, és olvasson utána – itt bőven nincs elég hely rá, hogy korrektül elmagyarázzam, miért az utóbbi kb. 30 év egyetlen ikonikussá vált karaktere a mainstream szuperhősök világából) Joe Kelly ezt a sztorit állítja a feje tetejére: főhőse véletlenül visszautazik a múltba, és akaratlanul is belekeveredik Pókember és Kraven csetepatéjába. Minimum kétpanelenkénti gyilkos beszólásokkal és popkulturális utalásokkal megtűzdelt, teljesen komolyan vehetetlen, és épp ezért abszolút szimpatikus agymenés, ami gyönyörűen forgatja ki az eredeti comic cselekményét.
A közös Pókember-Fáklya történet Dan Slott egy 2005-ös minisorozatának utolsó része, de mielőtt bárki hőbörögni kezdene, tökéletesen érthető és élvezhető önmagában is. És különben is, ez a kötet szíve: a két főhős szokásosan lendületes és vicces csipkelődései és rosszfiúverései után a jópofa kaland egy kellemes, meghitt jelenetben csúcsosodik ki, amiben a Fantasztikus Négyes tagjai kvázi családjukba fogadják Pókembert. Nem sok író van a szuperhősbizniszben, akinél egy ilyen bensőséges esemény ne válna giccsessé, de Dan Slott tud úgy finoman és visszafogottan a szívhez szólni, hogy közben végig megőrzi a humorérzékét is. A „Peter Parker egy túszejtés során elmutogatja Fáklyának, hogy ő a Pókember” jelenet meg már szinte önmagában megéri a kötet árát. És a legjava még mindig hátravan: a Hulk egy frenetikus karácsonyi sztori, amiben az itt éppen szürke, és intelligens behemót a télapónak öltözött, depressziós Rinóval csap össze, csak hogy aztán kénytelenek legyenek eljátszani az ott kóválygó gyerekeknek a Mikulást és a Krampuszt (ez a képkocka önmagában hasfalszaggató). Az egész egy nagy vicc, és annak a lehető legjobb – de hát ennél kevesebbet nem is várunk Peter Davidtől. Maga a kötet példás kivitelezésű: bár a Kingpintől megszokottan, sajnos kisebb a szabványméretnél, de ez egyrészt megmutatkozik az árban is, másrészt bőven kárpótol érte a tömérdek karakterleírás és háttérinformáció, és szerencsére a fordítás is gördülékeny lett, a poénok ugyanúgy hatnak magyarul is, mint angolul. Folytatást, de ízibe!
Vampirella: Vérszomj
Herótom van már tőle, hogy bármerre nézek, vámpírokat látok – könyvek, filmek, sorozatok, a tetves vérszívókat egyszerűen nem lehet kikerülni. És mégis, képregényformában nem zavar, mert a horror eleve fájdalmasan alulprezentált nálunk (legalábbis amíg jövőre meg nem jelenik nálunk is a Walking Dead). Így a Kingpin döntése, hogy meglovagolja a Twilight által kavart hullámokat, nem csak érthető, de talán még szimpatikus is. És ugyan Vampirella karakterének aligha van érdemi lecsapódása itthon, a hölgy kellően lengén öltözik, modellalkatú, jókora mellei vannak, és szívesen tép szét vámpírokat és egyéb rémségeket a két puszta kezével – mi másra vágyhatna egy geek? James Robinson és Joe Jusko kétrészes comicja 1997-ben jelent meg, és függetlenül attól, hogy élvezetes történet, némileg furcsa választás a magyar piacra. A sztori a főhősnő halála után játszódik, méghozzá a pokolban, aminek része Vampirella szülőföldje, Drakulon is. Anyja, Lilith lassan elveszti erejét, minek következtében vagy ő hal meg, vagy Drakukon, amin uralkodik – a nő inkább utóbbit ítéli pusztulásra, ezt pedig Vampirella, és rejtélyes módon felbukkanó szerelme, Adam Van Helsing nem hagyhatja annyiban. Az egyetlen gond ezzel a kiadvánnyal az, hogy a cselekmény és a karakterek mögött akkora háttértörténet húzódik meg, aminek dialógusokban való zanzásított meg-megidézése önmagában nem semlegesíti az azt nem ismerő olvasó zavarát – jó lett volna egy-két olyan ismertető oldal, amihez a marveles kötetekben már hozzászoktunk. Ha ettől eltekintünk (és egy kis utána olvasás a hiányzó információknak senkinek nem kerül pár percénél többe), a Vérszomj gond nélkül szállítja, amire vállalkozik: ugyan egyszerű, mint egy faék, de dögös, véres, iszonyú hangulatos (a pokol-Drakulon halott, kiszáradt, vörös látképe lélegzetelállító, Joe Jusko festményei valósággal életre kelnek), és megvan benne a témához szükséges epikus erő is. A halottak csontjaiból emelt templom hátborzongató, amikor pedig Van Helsing egymagában, vigyorogva, harcra készen áll szemben a pokol seregével, akkor nincs geek, aki ne vigyorogna ugyanolyan szélesen, mint ő.
Az első jelenetben még csak két pár cipőt látunk, ahogy gazdáik egy pályaudvaron igyekeznek az induló vonat felé. És már tudjuk, hogy baj lesz. Tudjuk, hogy a rikítóan kontrasztos, már-már bohócszerű fekete-fehér cipő viselője valamiképp agresszorként lép majd fel a fegyelmezett, hagyományos fekete lábbelijében lépkedő férfi életében. És valóban: onnantól kezdve, hogy cipőik véletlen összekoccanása kommunikációt szül köztük, nyomasztó és sötét, gyilkossággal és felszín alatt forrongó szexualitással szegélyezett útra lépnek, aminek végén életre-halálra menő összecsapás várja őket egy megvadult vidámparki körhinta őrült forgatagában.
Két férfi két problémával. Guy Haines sikeres teniszjátékos, akinek felesége, Miriam megcsalta, és akitől szeretne elválni, hogy hozzámehessen új szerelméhez, Anne-hez, egy szenátor lányához. De a „boldogságot mindenfelé kereső” Miriam nem hajlandó kilépni a házasságból. Bruno Anthony „anyuci kicsi fia”, egy átlagember, akinek apja a szálka a szemében – meg van ugyanis győződve róla, hogy fia nem épelméjű, és segítségre van szüksége. Bruno röviddel összeismerkedésük után, sajátos ajánlatot tesz Guynak: megöli neki Miriamet, ha Guy cserébe végez az ő apjával. Mivel mindketten idegeneket gyilkolnának meg, látszólag nem lenne motiváció, amiből a rendőrség ki tudna indulni. Guy elneveti a dolgot, de Bruno hamarosan teljesíti az „alku” rá eső részét.
Miriam meggyilkolása az egyik legjobb jelenet, amit Alfred Hitchcock valaha forgatott. Bruno távolról követi, és figyeli az esti, kisvárosi vidámparkban szórakozó és kacérkodó nőt, akit még fel is ajz az idegen távolról sem diszkrét érdeklődése, dacára annak, hogy két vele lévő udvarlója nyilvánvalóan szexuális kompenzációra számít fáradozásaiért cserébe. Bruno a „szerelmesek alagútján” is áthág csónakjával a nő és hódolói nyomában, és amikor egyedül marad, megközelíti. Csak Miriam arcát látjuk, ahogy megfordul, szemüvegén visszatükröződik a beazonosítása érdekében, Bruno által gyújtott öngyújtó lángja, majd a férfi két keze elkapja a torkát. A zene, a szokásostól eltérően, nem sikkant fel ijedtében (Dimitri Tiomkin score-ja egyébként végig lenyűgöző), Miriam száját nem tudja hang elhagyni, szemüvege nesz nélkül huppan a puha, füves talajra. A némaságot még nyomasztóbbá teszi, hogy az addig briliáns módon visszafogott jelenetet ezután a nő leesett okuláréján, nyugtalanítóan torz képként tükröződve látjuk tovább. Nem mintha Robert Burks operatőrnek nagy szüksége lenne efféle trükkökre, játéka a fény-árnyék hatásokkal egyébként is az egyik legemlékezetesebb a film noirok történetében (ezért és a Meggyónomért is jobban megérdemelte volna az Oscart, mint a későbbi Fogjunk tolvajt!-ért.)
Brunót Robert Walker játssza, aki addig leginkább kedves fickókat alakított filmjeiben. Bizalomgerjesztő, joviális arca itt kis idő elteltével sajátosan cinikus maszkjává válik a mögötte megbúvó gyilkos zsarolónak. És Walker félelmetesen jó: robbanásra kész, ravasz, alattomos pszichopata, akinek megnyerő mosolya mögül figyelmeztetés nélkül tör elő a női nyakakat szorongató vadállat. A film egy újabb csúcspontja, amikor Bruno, ahogy mindenfelől beszivárog Guy életébe, megjelenik a főhős leendő apósának partiján, és két idős nőt kezd szórakoztatni a gyilkossággal kapcsolatos elméleteivel. Mikor meglátja Anne húgát, Barbarát, aki hasonlít Miriamre, az egyik idős nő mímelt, játékos fojtogatása halálosan komollyá válik. A jelenet hátborzongató: a kamera először Barbara arcát mutatja, ahogy kiül rá az iszonyat, majd Brunóét, ahogy úrrá lesz rajta valami vérfagyasztó megszállottság, és zsigereinkben is érezzük, hogy kezeivel valami szörnyűséget művel a képen kívül.
A két főszereplő kapcsolata jóval összetettebb és mélyebb annál, amit a zsarolás és a gyilkosság témái önmagukban megszabnának. Hitchcock egyszerre teszi őket egymás ellentéteivé, és egymás kiegészítőivé. Bruno Guy sötét vágyainak megtestesülése (látjuk utóbbi leplezhetetlen zavarát, amikor a másik ajánlatot tesz a felesége megölésére), Guy pedig átszakított már néhány célszalagot életében, amire a még mindig önmagát kereső, és bizonytalanságát csaknem gyerekes öltözködéssel túlkompenzáló Bruno mindeddig képtelen volt. Ennek ellenére, viszonyukra a tipikus jó-rossz szembenállásnál sokkal jellemzőbb a rossz és a gyenge küzdelme: Bruno ez egyszer biztos magában, pontosan tudja, mit akar, míg Guy félelemmel és bűntudattal telve sodródik (ártatlansága dacára is csatlakozik az árnyékok közt – és (kerítés)rácsok mögött! – bujkáló antagonistához, amikor a rendőrök megérkeznek a házához felesége halálhírével), és csak reagálni képes, csak akkor cselekszik bármit is, ha már nincs más választása.
Kapcsolatukat tovább bonyolítják a hol jobban, hol kevésbé rejtett homoszexuális felhangok. A kiindulási pontként felhasznált Guy-Anne-Miriam szerelmi háromszög Guy-Anne-Bruno szerelmi háromszöggé módosul, és bár ez csak utalások szintjén van jelen, nyilvánvaló, hogy az anyjával élő, elfojtott vágyakkal teli Bruno nem kizárólag az apja megöletése miatt jár Guy nyakára. Kérdéses ugyan, hogy Hitchcock mennyire szánta ezt a vonalat hangsúlyosnak (mindenesetre ne feledjük, hogy már eljátszott ezzel a motívummal A kötélben is, amiben az itteni főhőst alakító Farley Granger feminin vonásokkal gazdagította cinkostársi kapcsolatát John Dallal), de az tény, hogy a karakterek bármelyik interakciójába könnyedén belelátható. (Patricia Highsmith eredeti regényében ez legfeljebb nagyon finom sugallatként van jelen.)
Az elfojtott vágyak és a felgyülemlett feszültség végül a gyilkosság színhelyéül is szolgáló vidámparkban robban ki, Guy és Bruno végre nem csupán verbális, hanem fizikai ütésváltása során. A rendezőhöz méltón a finálét egy hosszú, párhuzamos suspense szekvencia vezeti fel (Guy teniszmeccse és Bruno erőlködése, hogy kihalássza a csatornába esett bizonyítékot, amivel besározhatja a főhőst), a tényleges összecsapásnak pedig epikus hangulatot kölcsönöz, hogy egy elszabadult, ámokfutó körhintán játszódik le (megintcsak: nem minden szexuális felhang nélkül). A főszereplők erőviszonya még itt is változatlan marad: Guy pusztán a vakszerencsének köszönhetően kerül ki győztesen az élethalálharcból. És ugyan Highsmith könyve teljes egészében mellőzte a happy endet, mivel Hitchcock máshogy bonyolítja a cselekmény fonalát, nála nincs értelme „büntetni” a főhőst. A film minden szempontból inkább szól Brunóról, mint a szituáció viharaiban hánykódó Guyról, így ez azon kevés noirok egyike, amiknek erejét nem csökkenti a pozitív végkicsengés.
És ha mindez még nem lenne elég, az Idegenek a vonaton ráadásul megfogalmazta a film noir egyik legfontosabb alaptételét is (természetesen Bruno szájából hangzik el): „Mindenkinek az életében van valaki, akitől meg akar szabadulni.”
Az ezévi Hungarocomix több dologban sem hasonlított a tavalyira. Először is a Mangafannal (és a Holdfény teammel) karöltve szervezték meg a Millenárison, a Jövő Házában december 18-án, repkedő mínuszokban, másodszor pedig ezúttal nem én, hanem Rusznyák kolléga tántorgott be félig vak denevérként a rendezvényre. A metrón hosszas (és egyoldalú, értsd: ő nem volt képes értelmes kommunikációra) vita során megállapítottuk, hogy nem másnapos, hanem még mindig be van rúgva, ugyanakkor fejet hajtottunk a tény előtt, miszerint a főnökét sokkal rosszabb állapotban hagyta stabil oldalfekvésben egy kínai étterem asztallapján, legalábbis utolsó emlékei szerint. Ehhez képest sokkal hamarabb átjutott az ellenőrzőponton, míg én az öcsémmel (aki ugyancsak velünk tartott) kritikus szemmel tanulmányoztuk a színes jelmezekbe beöltözött, hosszasan kígyózó sort a bejárat, a ruhatár és a mosdók előtt és végül úgy döntöttünk, hogy a szabadon hagyott bőrfelület mennyisége egyenesen arányosan jogosítja fel a 14 és 20 közötti hölgyeket arra, hogy egy véletlenszerűen kiválasztott manga vagy anime szereplőire próbáljanak hasonlítani.
A metróbeléptetőkhöz hasonlatos kapun átjutva mellbevágott a zsongás, amit a több száz kavargó látogató keltett (mindez mindössze másfél órával a kapunyitás után), akiknek legalább harmada viselt valamiféle jelmezt (a magát fénykarddal bebiztosított Boba Fett azért még nekem is túl kemény volt, ezért kitértem az útjából), valamint a nagyszínpad felől dübörgő zene és meg kellett állapítsam, hogy képregényes rendezvényen még sosem láttam egyszerre ennyi embert. Ugyan semmiféle útmutatást nem találtam, noha igencsak elkelt volna a nyomasztóan hatalmas csarnokban, félelmetes dedukciós képességeimmel rájöttem, hogy az emeleten található félreeső és kevéssé fűtött teremben kezdődik a filmes beszélgetés, ahol mindenképpen meg akartam nézni Rusznyák kolléga produkcióját, különös tekintettel véralkoholmennyisége által erősen csökkent kognitív képességeire. Csalódnom kellett, mert meglehetős összeszedettséggel válaszolt Wostry főszerkesztővel vállvetve Hamlet kérdéseire, aki némileg megilletődött annak hallatán, hogy a Transformers és a Sherlock Holmes nem képregényfilm. Megtudhattuk továbbá, hogy Wostry szenszei kedvenc filmes képregényadaptációja a mai napig az 1978-as Superman, illetve a 2010-es felhozatalból jobb híján a Vasember 2 vihette tudhatta magának ezt a kétes dicsőséget. A következő év legreménytelibb produkciója a zsánerben a Kenneth Branagh rendezte Thor, illetve a Matthew Vaughn nevével fémjelzett X-Men: First Class lesz (az ugyancsak várólistás olasz Dylan Dog film azonban sajnos közel sem játszik majd egy ligában ezekkel). Szóba került még a Marvel tudatos karakterfilmépítkezése (Captain America, Thor, Iron Man, Nick Fury), ami a jövőbeni Avengers-adaptációban (magyarul: a Bosszú Angyalai) csúcsosodik ki és a hollywoodi álomgyár meglepő ötlettelensége, minek folytán állandóan szuperhős eredettörténeteket erőszakolnak le a torkunkon (és valószínűleg ez lesz a Ryan Reynolds-féle Green Lantern veszte is).
Miután eddigre mindenkinek megfelelő keménységűre kristályosodott az agyvize a hidegtől (rutinosan nem tettem le a kabátom a ruhatárban) a képregényes beszélgetés következett a 2010-es év rendezvényeiről és megjelenéseiről, amit Sápi Marci vezetett, a beszélgetőpatrnerei pedig Kiss Feri (a magyar képregény történetének krónikása és a Képregény Kedvelők Klubjának alapítója), Árva-Szabó Péter (forgatókönyvíró és x fegyver), Felvidéki Miklós (író/rajzoló és Noname büszke apukája), valamint jómagam voltak. Egyetértettünk abban, hogy a 2010-es év legsikerültebb rendezvénye a szegedi képregényfesztivál volt, legfontosabb megjelenései pedig a Berlin, a Lencsilány, a Cartaphilus presztízskiadványai (Sandman, Hellboy, Setét Torony) és mindannyian elégedettek voltunk a friss élményként éppen feldolgozás alatt álló Hungarocomix (és persze Animekarácsony, mert ez a része nyilvánvalóan hangsúlyosabb volt) Comic Con-os hangulatával. Kiss Feri mesélt a kilencvenes években Kertész Sándor (ugye emlékszünk: ő volt az aki a kilencvenes évek elején olasz befektetők segítségével útjára indította a Menő Manó, Krampusz és Pimpa magazinokat) erőfeszítéseinek köszönhetően rendezett többnapos (!) képregényes összejövetelekről, melyeknek szerves részét képezték a fellépő zenészek (mint például Benkő Dániel, akinek a fejében Bakfark Bálint zenéjéből mára sajnálatos módon csak a fark maradt meg) és a tokaji borospincék tartalmának szigorú ellenőrzése. Ami a 2011-es megjelenéseket illeti, engem érhetett a megtiszteltetés, hogy bejelentsem a The Walking Dead első trade paperbackjének (vagyis az első hat füzet gyűjteményes kiadásának) tavaszi megjelenését magyarul a Kepregeny.hu gondozásában, illetve Felvidéki Miki is elárulta, hogy a száz oldalas Némajáték című képregényét a Nyitott Könyv adja majd ki. Ekkorra már meglepően sok csinos lány szivárgott be a hímnemű nézők sorai közé, ami egyértelműen azt jelezte, hogy közeledünk a műsoridőnk végéhez és hamarosan a Mondo magazin szervezte beszélgetés következik. Ehhez a jelenséghez köze volt az egy órás programcsúszásnak is, valamint annak, hogy kissé felborult a beszélgetések sorrendje is és Pilcz Roli tartott első versenyzőként előadást a hatodik Kalyber Joe kötetének megjelenése kapcsán.
Miután megtörtént az animés hatalomátvétel, végre lemehettem a földszintre, hogy végigjárjam a kiadók pultjait. A Vad Virágoknál kezdtem, akik máris egy gyönyörű történettel fogadtak, miközben belelapoztam az új Kázmér és Huba kötetbe (ami a nyolcadik a sorban és az Annyi a tennivaló! címen fut), miszerint bár a büfében nem kapható alkohol, de az élelmes tündérek és lidércvadászok olyan hatékony módszert dolgoztak ki erre, hogy délután egykor már a biztonságiak kísértek ki egy nagyobb testalkatú amazont, akinek sikerült összehánynia kolléganője csizmáját. A Pesti Könyv standjánál megtudtam, hogy a Lucky Luke (a sorozat a tizenharmadik köteténél tart) idősebb vásárlói viszonylag rosszul viselték a zsongó fiatalok tömegét, ellenben volt aki öt-hat füzetet vitt magával, hogy a gyerekeiknek és ismerőseiknek is jusson belőle. A Nyitott Könyvnek szerencséje volt a Scott Pilgrim harmadik és negyedik részével, mert az ebben a környezetben tökéletes mimikrit alkalmazó kötetek borgként asszimilálták az asztal mellett elhaladó, főleg mangára szakosodott közönség tagjait. Ezután legnagyobb meglepetésemre a Beholder kiadó standjába botlottam, ahol 500 forintért vesztegették a regényeik nagy részét: érdeklődésemre kiderült, hogy végleg felhagynak a könyvkiadással és a kártya- és webes alkalmazású játékok fejlesztésére koncentrálnak. Bayer Tóni asztalánál menetrendszerűen bezsákoltam a Buborékhámozó és a Nero Blanco Comix aktuális számát (mindkettő megszűnik és ezentúl egy magazinban fognak megjelenni), illetve az érdekesnek tűnő Hidegbékét, amit Kuczora Zsolt írt és rajzolt. A kispéldányszámú szerzői cuccok után az MKA régóta várt antológiájának, a Pinkhellnek az új számát dedikáltattam az alkotókkal és perverz örömmel söpörtem be párat az asztalukon hentergő kalózzombimatricákból. Mivel a Kingpin két szokatlan címmel is előrukkolt, úgy döntöttem, hogy beszerzek egy dögös vámpírt is a legendás Vampirella személyében, illetve a Marvel Extrát, hiszen nem mondhatni, hogy tematikus szuperhősös antológiákból Dunát lehet rekeszteni idehaza. Találkozhattam a Berlin kiadójával, a végtelenül szimpatikus Orosz Lászlóval, aki fél éves munkával maga fordította le a képregényt és döntött úgy, hogy saját pénzén nyomtat belőle 1200 példányt. Az ilyen szintű jó értelemben vett megszállottság tiszteletet érdemel, így aztán remélem nem csak kritikai sikert könyvelhet el majd magának. A rövid körút a Fumax négy roskadásig megrakott asztalánál ért véget, ahol őszinte ámulattal konstatáltam, hogy képesek voltak megtartani józan eszüket (na jó, Vladinál már erősen rezgett a léc) annak ellenére, hogy közvetlenül a reggel óta folyamatos vetésforgóban működő karaokeszoba mellett ütötték fel a sátrukat.
Sajnos a főszínpadon zajló eseményeket nem tudtam követni, mert annyi ismerőssel találkoztam, hogy száz métert sikerült megtennem uszkve két és fél óra alatt, de tisztában voltam vele, hogy míg az emeleten folyamatosan megy a rajz- és kártyaverseny, a földszinten pedig konzolozni és karaokézni lehet, addig lezajlott egy Pinkhell-bemutató és egy cosplay produkció, amiről lemaradtam. Bár határozottan kezdtem vén trottynak érezni magam a beöltözött 15-20 évesek között, mindenért kárpótolt egy értő biccentés, amit egy negyvenes éveiben járó rohamosztagossal váltottam, aki egy szelíden szörcsögő Darth Vadert kísért. Látogatóként összességében egy jól sikerült rendezvény volt (bár a kiadók részéről hallottam panaszos hangokat a várttól elmaradt eladások miatt), de nem tudtam szabadulni két kínzó kérdéstől, miközben két rajzolóval és az öcsémmel a közeli Marxim sörözőbe vonultunk feldolgozni a friss élményeket: mi a fenéért nem vettem meg a kuponos pultnál kapható szkafanderes Kane-t (with or without arctámadó) és vajon melyik animében szerepelhet a nyakörves párját pórázon vezető möszjő vagy lady, ami olyannyira népszerű volt a jelmezek között? Persze az is lehet, hogy szubkultúrát tévesztettem...
A cím ne tévesszen meg senkit, ugyanis a most tárgyalandó történetnek ahány kiadása volt eddig, annyiféle angol fordítást kapott. Ha úgy írjuk le, hogy Toki wo kakeru shoujo, akkor valószínűleg mind az animerajongók, mind a régóta a japán mozit követők már tudni fogják, miről is van szó. Aki pedig nem tartozik egyik kasztba sem, annak bőven elég annyit tudnia, hogy ez a történet is ott lesz 2010 legjobb japán közönségfilmjei között.
A 60-as évek második felében Japánt elárasztották a különféle elborult sci-fi-k és fantasy-k, a filmstúdiók egymással versengve forgatták az őrültebbnél őrültebb produkciókat. Ekkoriban voltak a csúcson a mozikat elárasztó hatalmas szörnyek, űrhajók és földönkívüliek (meg a yakuzák, de ők más cikkbe tartoznak), amik a tévé háztartásokba betörésével együtt fokozatosan a japán mindennapok szerves részeivé váltak. Persze nem csak a képernyőn lehetett ilyesmibe belefutni, hanem az újságos standok és a könyvesboltok polcai is rogyadoztak a tudományos-fantasztikus kötetek súlya alatt. Egy fiatal író, Yasutaka Tsutsui álmodta meg a tudta nélkül időutazásba keveredő iskoláslány történetét, amit folytatásos történetként jelentetett meg két ifjúsági magazinban is, majd 1967-ben könyv alakban is a boltokba került. Viszonylag sikeres alkotásnak számított, de a befutására még várni kellett egy keveset.
Az áttörést 1972 hozta meg, amikorra már beköszöntött az idol-korszak, ami nemcsak a japán populáris kultúrát, hanem a szépségideált is gyökeresen megváltoztatta és az addigi elegáns, visszafogott ikonok helyét nemes egyszerűséggel átvették az iskoláslányok. Ekkor készült el a Time Traveller (érdekes módon „japánul” is Taimu Torabera címen) legelső tévés adaptációja, a főszerepben a 15 éves Ryouko Shimada-val. A sztori mind a mai napig az egyik legnépszerűbb alkotás, a regény több utánnyomást is megért, nagyjából 10 évente készült újabb tévés adaptáció belőle, amikben mindig az adott kor legnépszerűbb idoljainak egyike kapta a főszerepet (a ’85-ös változatban Yoko Minamino, a ’94-esben Yuki Uchida, a 2002-esben pedig Natsumi Abe), ráadásul az időközben vígjátékaival híressé vált Tsutsui saját regényének paródiáját is elkészítette.
A történet mozikba kerülésére egészen 1983-ig kellett várni, amikorra a regény második utánnyomásának jogait megszerző Kadokawa cégcsoport filmes részlege elkészült a forgatókönyvvel. Az amúgyis elsősorban tinédzserfilmekben utazó Kadokawa nem bízott semmit a véletlenre, rutinos rendezőjüket, Nobuhiko Obayashi-t ültették a rendezői székbe (ő rendezte többek között a House-t, az Exchange Student-et és az Aimed School-t is), a főszerepre pedig három féltett üdvöskéjük egyikét, Tomoyo Harada-t választották ki. A film akkoriban nagy siker volt, mai szemmel nézve azonban eléggé elavultnak tűnik, főleg a nagyon kezdetleges vizuális effektek furák, de az itt-ott kissé nehezen követhető történet miatt is kritikával lehet illetni. Mellette szól viszont, hogy aránylag hűen követi a regény cselekményét, valamint a gyönyörű helyszín, ugyanis a megannyi legendás japán film díszleteit adó üdülővárosban, Onomichi-ben forgatták.
Az időről időre felbukkanó tévés feldolgozások miatt egyáltalán nem merült feledésbe a történet, ráadásul többen is úgy voltak vele, hogy a remek alapötlet megéri a további csiszolgatást. Az ezredforduló után három különböző képregényes feldolgozás is elindult, ezek közül az első igazából csak áthelyezte a szereplőket a modern korba, a második egy spinoff, ami azért érdekes igazán, mert az szolgáltatta az alapjait a 2006-os anime feldolgozásnak, míg a harmadik, Minoru Hashiguchi munkája megváltoztatta az addigi nézőpontot és a főhőse az 1-2 napos időbeli ugrálás helyett valódi időutazásba bonyolódik.
Ez utóbbi megfilmesítése a 2010-es új, nagy dérrel-dúrral beharangozott moziváltozat. A regényből adaptált alapsztori javarészt egy jellegzetesen japános tinédzser dráma volt, amit egy kicsit megfűszereztek az időugrásokkal, ezúttal viszont a tinédzser dráma kicsit háttérbe szorult, az időben ugrálás konkrétan egy darab nagy ugrást takar, új elemként pedig megjelennek a korok között utazós történetek jellegzetességei. További érdekesség, hogy a japán filmipart mostanában láthatóan átható nosztalgiahullám jegyében a fő szál a 70-es években játszódik.
A sztori főhőse Kazuko lánya, Akari, egy tipikus mostani tinédzser lány, aki kénytelen-kelletlen belekeveredik anyja dolgaiba és végül neki kell beváltania egy ígéretet Kazuko helyett. Ehhez pedig vissza kell mennie a ’70-es évek első felébe, ahol az ígéret teljesítése mellett jópár érdekes kalandba is belebonyolódik.
Egy felújításnak, vagy folytatásnak mindig fontos eleme, hogy mennyire sikerült rokonítani az eredeti változattal. A forgatókönyvírók igyekezete tetszetősre sikeredett, hiszen mind Kazuko, mind Gorou, mind Fukamachi jelen van az eredeti szereplők közül (sajnos fiatalkori önmaguk halovány mása csak a ’83-as arcoknak), ráadásul számtalan apró utalás van a korábbi változatokra. A producerek viszont már kevésbé álltak a helyzet magaslatán, hiszen hiába röppentek fel olyan híresztelések, hogy a még mindig aktív Tomoyo Harada fogja a mamát eljátszani, végül ez nem jött létre. Viszont az animével annyiban sikerült a kapcsolatot megteremteni, hogy Makoto szinkronhangja, Riisa Naka alakítja Akari-t.
Az időutazást tartalmazó történeteknek éppúgy megvannak a maguk kliséi, mint például a romantikus vígjátékoknak, vagy a sportfilmeknek. A Time Traveller is igyekszik élni ezekkel, véleményem szerint kicsit felemás végeredménnyel. Magának az időutazásnak az ábrázolása a közepes minőségű CG használatával so-so, van benne féreglyuk, meg sok sok szám és visszafelé forgó óra, ha akarom, hihető, ha akarom nem. A régi korba visszacsöppent modernkori lány próbálkozásai arra, hogy higgyenek neki, jópofák, természetesen előkerül a mobiltelefon éppúgy, mint az iskolatáskában felejtett újság. Van viszont egy nagy baj az egésszel, hogy kábé ugyanezt játszotta el nem is olyan rég Hirosue Ryouko is a Bubble Fiction-ben, igaz, ő 1990-be utazott vissza egy mosógéppel. Az időparadoxon és a múlt megváltoztathatatlanságának kliséje szintén szerves részét képezi a történetnek, a jövőből érkezett ember alakja egész futurisztikus lett, valamint a digitálisan megvalósított 2698 sem sikerült rosszul.
A film legerősebb összetevője egyértelműen az, ahogyan a ’70-es éveket megvalósították. A helyszíneket remekül eltalálták és még olyan apróságokra is odafigyeltek, mint a korabeli álomautó makettjének reklámja a kirakatban. De ez még tulajdonképpen mind semmi, hiszen a lényeg a mellékszálak egyik legfontosabbját jelentő „film a filmben” rész, amiben néhány barát egy amatőr sci-fi-t igyekszik leforgatni papírmakettekkel. Ez a társaság az igazi értéke az egész filmnek, egy az egyben olyanok, mintha valamelyik Koji Wakamatsu agymenésből, vagy a korabeli Godzilla filmekből léptek volna ki. Nem véletlen persze, hogy ekkora hangsúlyt fektettek erre, hiszen a japán filmipart amúgy is belengi egyfajta nosztalgiahullám mostanában, feltételezésem szerint azért, hogy az idősebb korosztályokat is becsalogassák a mozikba. A retródivatot valószínűleg az ’50-es években játszódó Always kezdte pár évvel ezelőtt, azóta viszont se szeri, se száma a hasonló alkotásoknak. A fentebb már említett Bubble Fiction mellett többek között a 20th Century Boys és a Fish Story egyik idősíkja, a Little DJ, az Oppai Volleyball, de még akár a Yatterman is besorolható a 70-es éveket megidéző alkotások közé.
Érdekes módon, hiába van eléggé háttérbe szorítva, még így is működik a filmben a tinédzserfilm hatás. A japánok amúgyis nagyon erősek ebben a zsánerben és ide is sikerült belezsúfolni a rengeteg egyéb mellé azt, ahogy a főszereplő lány szinte észrevétlenül komolyodik meg, éli át az első szerelmet a filmes Ryota-val és válik jóval felnőttesebbé a történet végére. A szerepet egyébként nagyszerűen alakította a talán legtehetségesebb fiatal japán színésznő, Riisa Naka, aki ezúttal a tökéletes Yamato Nadeshiko megtestesítője, nyoma sincs a játékában a Zebraman 2-ben mutatott extravaganciának. Az eredeti történetből visszaköszönő karakterek fiatalkori arca igencsak halovány, főleg az időutazó Fukamachi tűnt nagyon mamlasznak, de ők úgyse érdekelnek senkit, hiszen ott vannak helyettük a zseniálisan megformált, világmegváltó hangulatban levő filmesek, köztük a Ryota-t alakító Nakao Akinobu, aki pár évvel ezelőtt egy másik Kadokawa klasszikus tévés felújításában, a Sailor Suit & Machine Gun-ban is főszerepet játszott.
A gyakorlatilag ismeretlen, elsőfilmes Masaaki Taniguchi igencsak jól indította karrierjét, hiszen az eddigi négy mozifilmes adaptáció közül egyértelműen ez sikerült a legjobban, köszönhetően annak, hogy a 70-es évek beemelésével rengeteget hozzá tudott adni az eredeti sztorihoz. Reméljük, nem tűnik el és az újabb munkái is hozzák majd ezt a színvonalat.
Holnap, 18-án szombaton aHungarocomix magyar képregénykiállítás és vásárkeretében 12 óra 30-tól az Index munkatársa, Szűcs Gyula (ex-Geek) beszélget Rusznyák kollégával és velem a múlt, a jelen és a jövő képregényfilmjeiről a Jövő Házában, az emeleti "Mondo" teremben. Ha olyasmi kifejezések hagynák el a szánkat, mint pl. "dekonstrukció", nyugodtan gyertek ki a kerekasztalhoz és adjatok egy pofont.
Amikor a tudományos-fantasztikus irodalom klasszikus és kultstátuszt élvező nagyágyúit emlegetjük, sajátos módon viszonylag ritkán bukkan elő Stanislav Lem, Isaac Asimov, Ray Bradbury, Arthur C. Clarke és Philip K. Dick (Orson Scott Cardot csak azért nem említem, mert ő még pelyhes állú legényke hozzájuk képest, bár már belekezdett az apoteózis folyamatába) mellett a Sztrugackij-fivérek neve, ha mégis, akkor minden bizonnyal a Piknik az árokparton (vagy Sztalker, ha úgy jobban tetszik) Tarkovszkij-féle filmváltozata és legutoljára a belőle készült rendkívüli atmoszférával rendelkező játék kapcsán, holott egy komplett univerzumot hoztak létre regényeikkel, amikre azonban szinte már csak a késő harmincas éveiken túljutott pre-geekek emlékeznek a Kozmosz Fantasztikus Könyvek és a hozzá szorosan kapcsolódó Galaktika magazin áldásos tevékenysége miatt. Ezt a fájdalmas hiányt pótolja most a Galaktika kiadó a Kammerer-trilógia első darabjával, mely egy olyan szintet állít fel a hazai sci-fi kiadások terén, amit egyhamar nehéz lesz megugrani, pontosabban nagyon remélem, hogy sokszor sikerül és magyar trekkiek ezrei kapnak agyérgörcsöt a felismeréstől, hogy milyen a minőségi sci-fi (ha esetleg valami hasonló jelenség zajlik le Magyarországon, mint a Flashforward első részében, akkor azonnal tudni fogjátok, hogy mi történt).
Az együtt a műveltség és intelligencia elképesztő kevercsét adó szovjet testvérpár közül Arkagyij angol és japán fordítóként ismertette meg honfitársaival Harry Harrison, Simak és Abe Kobó munkásságát, míg Borisz csillagász-asztronómusként tudományos munkáival emelkedett ki kollégái közül. Az emberarcú sci-fi képviselőiként, Ivan Jefremov munkáiból (a képbe helyezés végett lásd Az Androméda-köd és A bika órája című műveket) inspirálódva teremtették meg regényeiken keresztül a fejlődésének delelőjén (innen a Delelő-univerzum elnevezés) lévő emberiség történetét, ami egy megvalósult utópisztikus kommunista jóléti társadalomnak köszönhetően már túljutott az egyén szükségleteinek kielégítésén és figyelmét más bolygók, kultúrák, társadalmak megsegítése felé fordítja. Nem véletlen hát, hogy a Lakott sziget főszereplője, Maxim Kammerer, a Szabad Kutatások Csoportjának újonca, aki világok felfedezésére indult, hogy a jelentései alapján a nála okosabbak eldöntsék érdemes-e progresszorokat küldeni az adott planétára, tökéletes személy arra, hogy könnybelábasztóan gyönyörűséges társadalomkritikát kapjunk az összes diktatórikus rendszer működésének sajátosságairól és a manipulált emberek világszemléletéről.
Az elképesztően ártatlan és naív (gyakorlatilag kalandja végéig nem jön rá, hogy űrhajója nem meteortalálat miatt kényszerült leszállásra, hanem légvédelmi ágyúk szedték le), erkölcsileg egy magasabb szinten létező Maxim szemén keresztül egy olyan társadalom tárul elénk, ami tökéletesen érthetetlen és barbár lehetne, ha nem ismernénk fel benne saját világunk legvisszataszítóbb vonásait. Az Ismeretlen Atyák irányította, a legutolsó atomháború pusztításából éppen talpraálló, de mégis szomszédaival állandó háborúban álló, militarista-totalitárius országban a fullasztó, kikerülhetetlen propaganda, a légszennyezettség, a nyomasztó szegénység, a pártfunkcionáriusok vak engedelmessége és bürokratizmusa teljesen megbénítja hősünket, aki lelki tisztaságával teljes egyedüllétre van kárhoztatva. Nem véletlen, hogy a regény 1971-es megjelenéséhez a szovjet cenzorok szorgos munkájára volt szükség: az első kiadásban minden a Szovjetúnióra utaló jelet német hangzásúra cseréltek, így lett az ismeretlen Atyákból Mindenható Teremtők, a kormánytisztviselőkből kancellárok és bárók, a gárdistákból légiósok, Maxim Rosztiszlavszkijból és Pável Grigorjevicsből pedig Maxim Kammerer és Rudolf Sikorski. A peresztrojka utáni újrakiadásokban aztán ezek helyreigazításra kerültek, a főszereplő családnevének kivételével, a kontinuitás megtartása végett.
A Lakott sziget robinzonád, pikareszk- és fejlődésregény egyszerre, Mak Szim (ahogy barátai és szövetségesei nevezik el) beutazza a kontinens minden szegletét, a társadalom minden szintjét, teljesen tudatosan felépített szerkezet keretében (erre utalnak a fejezetek címei is: Robinson, a Gárdista, a Terrorista, az Átnevelendő, a Földi ember) változik meg és jut el arra a következtetésre, hogy kiválasztottságának tudatában nem tehet mást, mint megpróbálja megbuktatni azt a rendszert, ami tudatmanipuláló eszközökkel tartja markában az embereket és degradálja marionettszínházzá az életüket. A regényt élvezhetőségét újabb szinttel emelik meg a nagyszerű fő- és mellékszereplők (Guy Gaal, Kaan bácsi, Cacsu kapitány, Zef és Vadkan), a sziporkázó ötletek (félresikerült kísérletek során létrejött intelligens kutyák, a pszichiátriai betegek gondolataiból sugárzott tévéadás, a déli sivatagokban rejtőzködő mutánsok) és Weisz Györgyi kiemelkedően magas színvonalú fordítása. Hibátlan és kihagyhatatlan, esszenciális sci-fi, amin még a kissé jellegtelen borító sem tud csorbát ejteni. Ötcsillagos, minden öntudatos geek polcára való csemege.
Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek Kiadás éve: 2010 Fordította: Weisz Györgyi Eredeti cím: Obitajemüj osztrov Oldalszám: 348
Te díszítsd csak nyugodtan a fát, csomagold az ajándékaidat, majszold a bejglit, látogasd meg anyádékat - az igazi férfiak viszont nem a Jézuskára várnak, hanem Szegálra meg a Vandammra! Kung Fu Kriszmesz!
Véget ért az AMC zombis sorozatának első évadja. A csatorna időbeosztása és a készítők egyéb elfoglaltsága miatt csonkára, hat részesre sikerült felvonásról nehéz véleményt alkotni, hiszen az egész nem volt több, mint egy elnyújtott expozíció. Nem segít az sem, hogy az epizódok hullámzó színvonalon teljesítettek, nyilvánvalóvá téve, hogy az írók nem találtak még fogást a matérián.
Az elsietett történetszálak és az erőltetett mondanivalók közepette elvesztek a karakterek, ami a legegyértelműbben az ötödik részen, a Wildfire-ön tükröződött. Amint hiányzott a történet vezérfonala, a szereplők képtelenek voltak elvinni a hátukon a show-t. Pedig nagyszerű jellemtanulmánynak indult a darab: a remekül eltalált cold openek során folytatva ezúttal Rick beszél a CB-n Morganhez, illetve inkább magához. A szavaiból remény és elkeseredettség sugárzik, ezzel felütve az epizód hangulatát. Andrea gyászolása Amy felett szívbemarkoló, de még őt sem sikerült megismerni eléggé ahhoz, hogy azonosulni tudjunk a lelki tusájával.
A Shane-Lori-Rick szerelmi háromszög alakulása az egyik legelhibázottabb szála a sorozatnak. Lori sótlan, érdektelen, amin Sarah Wayne Callies fogalmatlan játéka sem segít, míg Shane-nek meglenne a lehetősége egy izgalmas, ambivalens, vívódó karakterré válni, de sem az írók képességei, sem Joe Bernthal alakítása nem elegendőek ehhez. Amikor fegyvert emelt Rickre, végképp elveszett a remény, hogy a barátja józanabb eszű komplementere legyen. Az írók az könnyebb utat választották, és antagonizálták Shane-t, az egész konfliktust faék egyszerűségűvé degradálva, hogy véletlenül se legyen kérdéses, kinek kell szurkolnunk.
Persze meg lehetne érteni Shane tépelődését, hiszen ismerjük azokat az eseményeket, amelyek következtében ide jutott (ezt az évadzáró még tovább árnyalja a cold opennel, amely igyekszik felmenteni őt). Érthető, hogy egyre labilisabbá válik, de ha az írók kisebb lépésekkel haladnának, könnyebben tudnánk azonosulni vele (vagy meg sem próbálnák árnyalni a karakterét, és legalább egyértelmű lenne a helyzet).
A nyögvenyelős és fantáziátlan szerelmi konfliktus mellett szerencsére egyre több teret nyernek a mellékszereplők is – miközben az érdektelenebbektől fokozatosan megszabadulunk. Norman Reedusnak és Jeffrey DeMunn-nak nem is kell nagy szerepet írni, képesek néhány mozdulattal vagy arckifejezéssel többet árnyalni a karaktereiken, mint mások egy egész rész alatt. Emlékezzünk Darylre, ahogy néma, elismerő biccentéssel búcsúzott Jimtől, illetve Dale-re, ahogy döbbent és szkeptikus arccal meredt Shane-re, amikor rajtakapta, hogy Rickre fogja a puskáját.
A cselekmény erőltetettségét ez sem feledteti, különösen zavaróak az olyan mondvacsinált konfliktusok, mint az a vita, amely során eldöntötték, hogy merre induljanak. A Shane által javasolt Fort Benning egyáltalán nem volt olyan messzire (100 mérföld), hogy ne lehessen arra tenni egy kitérőt autóval.
Hasonlóképp mesterséges a feszültségkeltés a fináléban is, Dr. Jenner megjelenésével. A járványkutató akár a Lostból is kiléphetett volna, hiszen a neki feltett kérdésekre olyan válaszokat ad, amelyek még több kérdést szülnek. A járványügyi központ high-tech jellege pedig annyira elütött a sorozat világától, hogy önkéntelenül is arra számítottam, magyarázatokat fogok kapni. Kizárólag Noah Emmerich bizalomgerjesztő és meggyőző alakításának köszönhető, hogy elsőre nem akadtam fenn ilyesmin.
Ez a kis kiruccanás a science fictionbe ráadásul nem is sikerült zökkenőmentesen. A mesterséges intelligencia egy beszélő számítógéppé degradálódik, funkciója azonban a cselekmény szempontjából nincsen, csupán ügyetlen szemfényvesztés. Nem illik a sorozat realizmusába, földhözragadtságába. Az epizód számos ponton megbukik a technológiai pontatlanságokon. Mi értelme egyáltalán üzemeltetni az AI-t, ha fogyóban az áram? Egy MRI mióta csinál ilyen látványos 3D-s felvételeket? Hogy sikerült Jennernek a zárt berendezésbe benyúlni egy pisztollyal, és meghúzni a ravaszt anélkül, hogy az elektromágnesesség kitépje a kezéből a fegyvert?
Ilyen értelemben a TS-19 nem volt más, mint egy rettentő költséges filler: egységbe zárt a története, és stílusában, hangulatában egy egyalkalmas kitérőnek felel meg a sorozat zsáneréből. Az ilyen kísérletezések alapvetően üdvözlendők, hiszen a változatosságra szükség van, de ha céltalanok és ügyetlenek, akkor ki tudják zökkenteni az egész epizódot. A remeteségében lassan megkattanó tudós archetípusa még csak-csak működött, de az egyéb műfaji elemekről az sütött, mintha egy technofób találta volna ki őket. Darabontéknak nem áll jól a sci-fi.
A megmenekülés a központból a sorozattól méltatlanul erőltetett módon próbált izgalmat generálni. A korábbi, zombis összecsapásoknak köszönhetően lassan megszoktuk, és szinte el is várjuk, hogy egy ilyen jelenet a székbe szögezzen bennünket. Ehhez képest a katarzis teljesen elveszett a záró képsorokból, mivel az mivel az odáig vezető negyven perc is nehezen azonosulható, félresiklott volt. Bear McCreary egyre inkább kibontakozó zenéje mentette a menthetőt, ami, mondanom sem kell, sokkal jobban illett a jelenethez, mint a Wildfire utazásos montázsa alá véletlenszerűen beillesztett John Murphy-szerzemény.
Az egész finálén érződött a kapkodás, a sietős lezárás, és a kényszeredetten feltuningolt drámaiság. Hatásosabb lett volna, ha Jenner már az elején szembesíti azzal a vendégeit, hogy nem tudnak távozni az épületből. Ha erre a konfliktusra épült volna az egész epizód, az érdekfeszítő lehetett volna.
A The Walking Dead nagy hibája egyelőre az, hogy nem tud hosszú távon gondolkodni. Az epizódokon átívelő problémák vagy rosszul vannak kezelve (mint a szerelmi háromszög), vagy elkallódnak (mint Merle, akiről az öccse teljesen megfeledkezett). Az egyes részek tematikusak, van elejük, közepük és végük, valamint egy ehhez kapcsolódó mondanivalójuk. Ehelyett egészében kellene őket kezelni, és összefüggőbben, organikusabban építeni a cselekményt.
Talán ez a hat epizód csak arra kellett, hogy az írók felvonultassák a teljes eszköztárukat, megmutassák, mennyi minden rejlik a sorozatban. Így viszont a The Walking Deadnek nincs egy önálló hangja, tematikus vezérfonala, ezért darabjaira hullik. A következő, tizenhárom részes etapnak mindenképpen összeszedettebbnek kell lennie, hogy ne csak a kimagasló technikai megvalósítás, és néhány emlékezetes alakítás vigye el a hátán.
Egyéb megjegyzések:
Az nagyszerű, hogy a feleségverő Ed és a neje viszonyát alaposabban bemutatták, mint a képregényben, de egy kicsit túlzásnak éreztem, ahogyan kitöltötte a halott férjén a haragját Carol. Lehet ennyire utálni valakit?
Ha nem lett volna elég a deus ex machinákból, sikerült az eddig leginkább csúcsra járatott feszültséget feloldani a leginkább légbőlkapott módon, amikor Carol előhúzta a zsákjából Rick gránátját. Tényleg ennyire képes Darabont írógárdája? Nem hiszem.
Megértem, Andrea miért akart a központban maradni, és megértem, Dale miért próbálta lebeszélni róla. De vajon Jacquinek hogy esett, hogy vele senki sem törődik? És ez csak egy példa a kapkodós írásra, ami ezeket a részeket jellemezte.
Hammett már a címadással sem szarozott – és nem is túlzott. 1929-es első, és egyben korszakalkotó regényének névtelen, egykedvű, amorális főhőse úgy aratja le a Poisonville-ként csúfolt kisváros, Personville bűnben és vérben fürdőző gazembereit, mint a kombájn az érett gabonát. A könyv érdemeit nem lehet túlbecsülni: amellett, hogy több klasszikus filmnek szolgáltat inspirációul (KurosawaA testőrétől Leone Egy maréknyi dollárért című westernjén át Coenék A halál keresztútján című remekéig), megteremtette a hardboiled krimi műfaját, és egy csapásra berángatta az addig arisztokratikus körökben virágzott crime fictiont a sötét alakokkal és hullákkal teli, koszos városi utcákba.
A Véres aratás a valaha írt egyik legfeszesebb, legeseménydúsabb és legcinikusabb krimi. Hammett a tipikus felütést egy elszabadult gyorsvonat sebességével sodorja tovább egy egyre komplikáltabb és egyre több karaktert mozgató, esztelenül intenzív vérfürdővé, amiben gyorsabban hullanak az emberek, mint bármelyik ’80-as évekbeli amcsi akciófilmben. Rögtön olyan merészen rajzolja fel az új zsáner határait, hogy hosszú évekig nem lesz senki, aki olyan messze jutna benne, hogy feszegetni tudná azokat. Az író hírhedt, több művében is felbukkanó hőse, a Kontinentális Detektívügynökség soha meg nevezett nyomozója (a Continental Op) már eleve úgy érkezik Personville-be, hogy nem tudja meg, milyen feladatot szánt neki megbízója – az illetőt ugyanis közben eltették láb alól. A „szimpla” gyilkossági ügy az olvasó megdöbbenésére rögtön az első néhány fejezetben megoldódik, csak hogy aztán gombamódra szaporodjanak a sötét alakok, a sötét alakokból váló hullák, és a mindezzel kapcsolatos problémák. A keményöklű, cinikus magánnyomozótól, a számító, pénzre izguló femme fatale-on át a főhős gyanúba keveredéséig, a Véres aratás tálcán kínál mindent, amit egy hardboiled krimitől elvárunk – és még többet is.
Megbízójának halála után a Continental Op a rend kedvéért új ügyfelet keres (az elhunyt apját), de főleg saját szakállára áll neki megtisztítani a gengszterek uralta korrupt várost. Manipulációinak, hazugságainak és átveréseinek hála Personville összes fegyvert birtokló lakosa habzó szájjal fordul egymás ellen. Érdemes hozzátenni, hogy Hammett, aki 1915 és 1922 közt maga is detektívként dolgozott a Pinkerton ügynökségnél, saját bevallása szerint minden karakterét olyanokról mintázta, akikkel hétévnyi munkája alatt találkozott, illetve akikről ez idő alatt tudomást szerzett. Gondoljunk a várost uraló Elihura, aki lassan elveszti trónját azon gengszterek miatt, akiket anno ő maga hívott, hogy vessenek véget a munkások lázongásának. Gondoljunk a Suttógónak becézett Max Thalerre, akinek a puszta emlegetése is félelmet szül a legtöbbekben. Gondoljunk a végsőkig kacér és anyagias, romlott másodosztályú dámára, Dinah Brandre, és a nyájas modorú, alamuszi rendőrfőnökre, Noonanre, akinek mindig van egy kés a keze ügyében, hogy állítólagos barátai és szövetségesei hátába vághassa. Félelmetesen jól ábrázolt, a legszélsőségesebb körülmények közt is hiteles figurák mind.
És persze ott van maga a főszereplő, a cinikus és romlott, a szabályokat nem egyszerűen megkerülő, hanem egyenesen eltaposó magándetektív alfája és ómegája. Csak a cél számít neki, az eszközök nem, és amolyan „miért ne” vállrándítással lát neki Personville megtisztításának. Nem annyira erkölcsi kötelesség vezérli, mint inkább az, hogy nincs jobb dolga. Vagy az az egyszerű ösztön, amivel az ember félrerúg egy útjában lévő szemétdarabot, csupán mert nem kéne ott lennie. Más téren is távol áll mindenféle ideális hőstípustól: 40 felé jár, nincs különösebben jó formában, sőt, túlsúlyos, szívesebben manipulálja az eseményeket és az azokban résztvevőket a háttérből, minthogy aktívan tegyen valamit az ügy érdekében, és nem hisz semmiben, legfeljebb az emberek alapvető aljasságában. Érzelmileg üres, nem különösebben érdekli és hatja meg semmi, ugyanolyan közönnyel viselkedik, amikor ügyfelével beszél, mint amikor egy ital- és drogmámoros éjszaka után arra ébred, hogy a mellette fekvő gyönyörű nő mellében egy kés áll, a kést pedig az ő keze markolja. Hammett nem fecsérel időt rá, hogy magyarázza a jellemét, lelkivilágát. Minden szájbarágás, de még a leghalványabb célzás nélkül is világos, hogy miért olyan, amilyen. Ha mégsem találnád ki, élj le egy-két évtizedet kétszínű zsarolók, aljas gyilkosok és köpönyegforgató álrendőrök között – gyanítom, hogy rá fogsz jönni.
Hammett eszméletlen mennyiségű cselekményt zsúfol a szűk 300 oldalba. Leírásai rövidek, de élettel telik és lényegre törőek, dialógusai elevenek és frappánsak, nincs olyan oldal, amin ne történne valami, nincs olyan sor, amit ki lehetne hagyni – ennél kompaktabb regényt írni lehetetlen. A szövevényes sztori robbantások, merényletek, gyilkosságok, pálfordulások és géppuskaropogások közepette vágtat a befejezés felé. A legtöbb fejezet önmagában egy bűnügy elmesélése, de az eleinte epizodikusnak tűnő szerkezet lassan egy meglepően grandiózus történetté áll össze, amiben a tét az egész város sorsa, és benne mindenkié. És a könyv teljes mértékben kortalan. Figurái, szituációi, helyszínei (az igazi főszereplő, a lepusztult, rusnya kis bányászváros, aminek portréját Hammett már az első oldalon szenzációsan megfesti, lehetne akár egy gőzölgő metropolisz is), de még nyelvezete is, mind megállják a helyüket a mai napig. Üt, mint egy cigarettafüstös szobában elfogyasztott üveg whisky.
Újabb szerkesztőségi szerzemény, Berzerker kolléga lép színre ezzel a cikkel.
Minden országnak megvannak a maga popkultúrális ikonjai filmes, irodalmi és zenei téren egyaránt. El Santo pedig legalább akkor kultfigurája a mexikói filmgyártásnak, mint a törököknek Cüneyt Arkin!
Santo maga a celluloid folklór! Egyszerre jelképezi az igazság rendíthetetlen szobrát, a nemzeti hőst, a nők álmát, és a 100% maszkulanitást! Karaktere talán európai szemmel nézve kissé furcsának tűnik, és népszerűségének miértje szinte felfoghatatlan, de az eredetileg Rodolfo Guzman Huerta nevű úriember 1942-ben szinte egyedül tette brutálisan népszerűvé a klasszikus pankrációt Mexikóban.
A lucha libre-t, vagyis a mexikói pankrációt (nyersfordításban annyit tesz "szabad küzdelem") egy bizonyos Salvador Lutteroth nevezetű emberke honosította meg Mexikóban, miután egy texasi útján találkozott a műfajjal és annak elképesztő népszerűségével. A hazai kampány részeként 1934-ben meghívott Amerikából egy helyi pankrátort, akit csak szimplán a maszkos emberként mutattak be a közönségnek. A showt persze hangos siker követte, amely folyományaként Lutterorth egy egész kis maszkos pankrátor kolóniát épített ki a lucha libre számára pozitív és negatív karakterek felvonultatásával. Ebben az időszakban különböző maszkos birkozók tömkelege árasztotta el a mexikói pankráció piacát, melyek között Huerta eleinte csupán egy volt a sok közül. Alexandre Dumas A vasálarcos című regénye által inspirált név és az ezüstszínű maszk csak ezek után, egészen pontosan 1942-ben került a legendás El Santo kerek kobakjára.
Miután Huerta végigharcolta a 40-es éveket eleinte „rudo”-ként (negatív karakter), majd később „technico”-ként (pozitív karakter) valóságos hisztéria alakult ki körülötte, ami odáig fajult, hogy az 50-es évek elején saját képregényt indítottak a nevével. A dolog olyan szinten bejött, hogy közel 35 éven keresztül töretlenül futott a sorozat Mexikóban. Az 50-es évek legfontosabb eseménye azonban, amely később rendkívül nagy hatással volt Santo karrierjére az volt, hogy 1958-ban felkérték első filmszerepére.
Huerta azonban semmiképpen sem akarta feladni pankrátori pályáját, így úgy döntött, hogy egyszerre próbál érvényesülni mindkét területen, és 58-ban leforgatott két filmet Fernando Osés vezénylete alatt Kubában. Bár ezen első két filmjében (El Cerebro del Mal, és a Hombres Infernales) csupán mellékszerepet töltött be El Incognito mellett, filmes karrierjének későbbi sikerei miatt neve mégis belekerült mindkét film címébe. A dolog hátterében egyértelmű gazdasági okok húzódtak meg, hiszen filmes pályájának hála El Santo a 60-as évek derekára még mocskosabbúl híresebb lett, mint azelőtt. Az első abszolút értelemben vett Santo film tehát az 1961-es Santo contra Los Zombies című remekmű volt.
A történet középpontjában egy nem csupán mexikói mércével mérve attraktívnak számító hölgy áll, aki elveszettnek hitt apját szeretné megtalálni. Jó pógár révén fel is keresi a helyi szervet, és vázolja nekik a szituációt, miszerint apja, az ismert egyetemi professzor Haiti-ről való visszatérését követően egyszerűen eltűnt. Az öreg éppen a Haiti zombi kultuszról fabrikált össze egy könyvet az eltűnése előtt. A rendőrség a „mindenki rohadtul gyanús” elvet bevetve meg is kezdi a professzor keresését. Mindeközben a városban egy titokzatos rablássorozat veszi kezdetét, amelyet elpusztíthatatlan zombi armada követ el időről időre. A rendőrség tehetetlen a hathatatlan zombikkal szemben így hát bevetik az ultimate aduászt, El Santot a lucha libre legyőzhetetlen hősét, aki, amikor ideje engedi szívesen állítja kidolgozott muszklijait az igazság szolgálatába! Hősünk hamar összetűzésbe is kerül a zombikkal, akik eleinte jól helyben is hagyják őt, ám El Santot nem olyan fából faragták, hogy csak úgy le lehessen nyomni. Mérhetetlen erejének, és technikai felkészültségének hála (vagy egy batbarlang szerű kuckója ahonnan szó szerint MINDENT lát egy monitoron) hamar nyomára bukkan a zombi „sereg” mögött álló titokzatos alakokra, és fény derít a professzor eltűnése mögötti rejtélyre.
Akinek még sosem volt szerencséje egyetlen Santo kalandhoz sem, az vélhetően képtelen elképzelni azt, hogy mi a franc lehet szórakoztató egy ilyen primitív filmben. Bár a lucha libre filmekre általában igaz az a közhely, hogy ha egyet láttál, láttad az összest, azonban a különböző filmeket körülölelő varázslatos báj, és ártatlanság bármikor képes mosolyt csalni az erre fogékony nézőközönség arcára. A mexikói hombrék pedig rohadtul gerjedtek az ilyesmire akkoriban. A Santo filmek tehát csupán minimális igények kielégítésére alkalmasak, azonban mindezt mégis rettenetesen profin és szórakoztatóan teszik. Huerta összes filmjére ráhúzható ugyanazon dramaturgia, és ez alól természetesen a műfajteremtő Santo contra Los Zombies sem kivétel. A nyitányban legalább 10 percig csodálhatjuk, ahogy a ringben lezúzza egy vetélytársát, majd a ringen kívül teszi ugyanezt, szigorúan félmeztelenül, esetleg később az adott kor helyi divatirányzatainak megfelelően egy vagány garbóban, majd ha nem fáradt el nagyon, akkor még a film végén visszatér a kötelek közé egy kis csetepatéra.
A színészek hozzák a szokásos színvonalat, amely alulról súrolja az alsó-pöszmétei amatőr szini társulat által felállított mércét, amit egyébként tökéletesen egészít ki a primitív forgatókönyv, és a Santo köré mérnöki pontossággal megkoreografált akcióorgia. Vannak filmek, amiknek jól áll a pénztelenség és az egyszerűség, és ez a film ilyen. Külön figyelmet érdemel az a jelent, amikor, Santo üldözőbe veszi a három menekülő zombit (felhívnám a figyelmet a „menekülő zombik” kifejezésre), akiket a gonosz maszkos cselszövő ellen egy bomba segítségével robbant apró cafatokra.
Santo technikai repertoárja (zsebrádió, mindent látó monitor, és egyéb okosságok) szintén megér egy misét, és az egész így együtt, megspékeltve a spanyol nyelv szépségével valami olyan elképesztően mulatságos és szórakoztató nemesfémmé olvad össze a 90 perc körüli játékidő alatt, hogy az már történelem. A lucha libre filmekhez azonban kell egyfajta „gyomor”, és itt most nem éppen ezen filmek gore faktorára gondolok. Sokkal inkább arra, hogy nem árt, ha megvan az emberben egyfajta fogékonyság a meglehetősen speciális mexikói paktrátorfilmes hagyományokra és az ezekkel párosuló végletekig komolytalan végeredményre. Azonban ha ez megvan, akkor a végeredmény egy maximálisan szórakoztató másfél óra lesz, azt garantálom!
Kezd beindulni az Oscar-verseny, és a Golden Globe közé is tette az idei jelöltjeit. Coen-ék hiánya kissé meglepő, de a musical/vígjáték kategória egyenesen röhejes.
De inkább beszéljen a jelöltek listája, íme:
Legjobb film – Dráma
Black Swan The Fighter Inception The King's Speech The Social Network
Legjobb film – Musical/Vígjáték
Alice in Wonderland Burlesque The Kids Are All Right Red The Tourist
Legjobb férfi főszereplő – Dráma
Jesse Eisenberg (The Social Network) Colin Firth (The King's Speech) James Franco (127 Hours) Ryan Gosling (Blue Valentine) Mark Wahlberg (The Fighter)
Legjobb női főszereplő – Dráma
Halle Berry (Frankie and Alice) Nicole Kidman (Rabbit Hole) Jennifer Lawrence (Winter’s Bone) Natalie Portman (Black Swan) Michelle Williams (Blue Valentine)
Legjobb férfi főszereplő – Musical/Vígjáték
Johnny Depp (Alice in Wonderland) Johnny Depp (The Tourist) Paul Giamatti (Barney’s Version) Jake Gyllenhaal (Love and Other Drugs) Kevin Spacey (Casino Jack)
Legjobb női főszereplő – Musical/Vígjáték
Annette Bening (The Kids Are All Right) Anne Hathaway (Love and Other Drugs) Angelina Jolie (The Tourist) Julianne Moore (The Kids Are All Right) Emma Stone (Easy A)
Legjobb férfi epizódszereplő
Christian Bale (The Fighter) Michael Douglas (Wall Street: Money Never Sleeps) Andrew Garfield (The Social Network) Jeremy Renner (The Town) Geoffrey Rush (The King's Speech)
Legjobb női epizódszereplő
Amy Adams (The Fighter) Helena Bonham Carter (The King's Speech) Mila Kunis (Black Swan) Melissa Leo (The Fighter) Jacki Weaver (Animal Kingdom)
Legjobb rendező
Darren Aronofsky (Black Swan) David Fincher (The Social Network) Tom Hooper (The King's Speech) Christopher Nolan (Inception) David O. Russell (The Fighter)
Legjobb forgatókönyv
127 Hours (Danny Boyle, Simon Beaufoy) Inception (Christopher Nolan) The Kids Are All Right (Lisa Chodolenko, Stuart Blumberg) The King's Speech (David Seidler) The Social Network(Aaron Sorkin)
Legjobb betétdal
"You Haven’t Seen The Last Of Me" (Burlesque) "Something’s Got a Hold on Me" (Burlesque) "Coming Home" (Country Strong) "There’s A Place For Us" (The Chronicles of Narnia - Voyage of the Dawntrader) "I See The Light" (Tangled)
Legjobb zene
127 Hours (A.R. Rahman) Alice in Wonderland (Danny Elfman) Inception (Hans Zimmer) The King's Speech (Alexandre Desplat) The Social Network (Trent Reznor, Atticus Ross)
Legjobb animációs film
Despicable Me How to Train Your Dragon L'illusionniste Tangled Toy Story 3
Legjobb idegennyelvű film
Biutiful Io sono l'amore Le concert Kray Hævnen
Legjobb sorozat – Dráma
Boardwalk Empire Dexter The Good Wife Mad Men The Walking Dead
Legjobb sorozat – Musical/Vígjáték
30 Rock Big Bang Theory The Big C Glee Modern Family Nurse Jackie
Legjobb mini-sorozat, vagy tévéfilm
Carlos The Pacific The Pillars of the Earth Temple Grandin You Don't Know Jack
Legjobb férfi főszereplő mini-sorozatban, vagy tévéfilmben
Idris Elba (Luther) Ian McShane (The Pillars of the Earth) Al Pacino (You Don't Know Jack) Dennis Quaid (The Special Relationship) Édgar Ramírez (Carlos)
Legjobb női főszereplő mini-sorozatban, vagy tévéfilmben
Hayley Atwell (The Pillars of the Earth) Claire Danes (Temple Grandin) Judi Dench (Cranford) Romola Garai (Emma) Jennifer Love Hewitt (The Client List)
Legjobb férfi főszereplő sorozatban – Musical/Vígjáték
Alec Baldwin (30 Rock) Steve Carell (The Office) Thomas Jane (Hung) Matthew Morrison (Glee) Jim Parsons (Big Bang Theory)
Legjobb női főszereplő sorozatban – Musical/Vígjáték
Toni Collette (United States of Tara) Edie Falco (Nurse Jackie) Tina Fey (30 Rock) Laura Linney for (The Big C) Lea Michele (Glee)
Legjobb férfi főszereplő sorozatban – Dráma
Steve Buscemi (Broadwalk Empire) Bryan Cranston (Breaking Bad) Michael C. Hall (Dexter) Jon Hamm (Mad Men) Hugh Laurie (House)
Legjobb női főszereplő sorozatban – Dráma
Julianna Margulies (The Good Wife) Elisabeth Moss (Mad Men) Piper Perabo (Covert Affairs) Katey Sagal (Sons of Anarchy) Kyra Sedgwick for (The Closer)
Legjobb epizódszereplő sorozatban, mini-sorozatban, vagy tévéfilmben
Scott Caan (Hawaii Five-0) Chris Colfer (Glee) Chris Noth (The Good Wife) Eric Stonestreet (Modern Family) David Strathairn (Temple Grandin)
Legjobb női epizódszereplő sorozatban, mini-sorozatban, vagy tévéfilmben
Hope Davis (The Special Relationship) Jane Lynch (Glee) Kelly Macdonald (Broadwalk Empire) Julia Stiles (Dexter) Sofía Vergara (Modern Family)
Egy olyan széria harmadik évada zárult nemrég, amelyet furcsa kettősség jellemez. A motoros vagányok krónikája hálistennek egyre nagyobb népszerűségnek örvend, ugyanakkor a kritikusok elismerését is képes volt kivívni. Míg a hajdani érában talált volna magának méltó ellenfelet (The Wire, The Shield), addig a mostani felhozatalról már nem mondható el ugyanez. Félelmetes, hogy Kurt Sutter milyen sebészi pontossággal végzi a dolgát, ami olyan sokrétű és mindent magában foglaló, hogy látatlanban is folyamatosan a kalapomat emelgetem. Már-már mániákus megszállottsággal, istentelen odaadással és rengeteg szenvedéllyel készíti alkotását – nekünk pedig nincs más dolgunk, mint leülni és élvezni. A formabontó koncepció akár a rovására is válhatott volna a sorozatnak, de az írországi kiruccanás végül kerek egésszé vált, megannyi szereplőt mozgatott és nem utolsó sorban rengeteg, eddig lappangó titokra derített fényt. Az ugrás után folytatom az évad részletekbe menő kitárgyalását, így spoilerek itt-ott előfordulhatnak.
Charming biztonságot nyújtó városából ismeretlen helyre evezett a klub, ami az eddig tapasztaltak után a legkeményebb próbatétel elé állította a srácokat. A múlt kényes részleteiben való vájkálástól kezdve, félelmetes pálfordulásokon át, olyan cselekménynek lehettünk szemtanúi, ami rengeteg újdonságot, izgalmat és színt hozott a SoA világába. A főszál, - ahogy azt a második évad mesteri cliffhangeréből már sejteni lehetett – az Abel utáni hajszáról szólt. A bosszú és megtorlás gondolatai súlyosan megülték a levegőt, mindemellett korántsem lehettünk biztosak a szereplők hűségében. Az egyik legellentmondásosabb és legkiismerhetetlenebb karakter, Kellan Ashbey atya, akit James Cosmo alakít nagyszerűen az egész évad során. A legutolsó pillanatig nem lehetünk meggyőződve arról, hogy kifelé viseltetik hűséggel.
A kezdetektől fogva egy végletekig unszimpatikus emberként ismerjük meg, aki körmönfont hazugságai árán irányít a háttérből. Sem ember, sem isten előtt nem hunyászkodik meg, kizárólag önös érdekeit szem előtt tartva szövögeti saját hálóját. Mindazonáltal ha összes cinizmusunkat félretesszük és leküzdjük magunkban azt az érzést, ami azt diktálja, hogy ott helyben a képernyőn keresztül megfojtsuk, akkor észrevehetjük azt a morálisan helyénvaló elvet, ami cselekedeteit irányítja. Utolsó jelenetével végül mindenki számára bizonyítja, hogy számára John Tellernek tett ígérete a legfontosabb, és ennek érdekében akár saját magát is képes feláldozni.
Míg Belfast városában dúl az IRA-n és a klubon belüli csendes háború, addig Charmingban, az óceán túloldaláról próbálja Agent Fucking Stahl irányítani a történéseket. A naiv kurva talán a legellenszenvesebb karakter, akivel volt szerencsém találkozni az általam nézett sorozatok kapcsán. Kezdetben arra gondolhatnánk, hogy saját hazugságaiba fog belefulladni, de ahogy haladunk a történettel, egyre inkább az kezd tudatosulni bennünk, hogy ez a nő kikezdhetetlen, számára minden összejön és nincs remény arra, hogy kicsinálják. A végén persze erre is megkapjuk a cáfolatot és az utolsó rész egyik legjobb – ha nem a legeslegjobb – jelenetete, amikor Opie Stahl arcába vágja, ami az első évadtól fogva a nyelve hegyén volt – „Ő is ezt érezte”.
Jax hovatartozása felől is lehetnek kétségeink. Miért? Mert mi más késztetne egy apát, hitével és meggyőződésével ellentétes dolgokra, mint gyermeke elvesztésének tudata. A harmadik évad legnagyobb erénye ennek a szálnak a végig vitele volt. Muszáj volt pontot tenni a végére, és ezt az akadályt is sikeresen vették, mindenféle logikai bukfenc nélkül.
Az elkeseredett hajsza Jimmy O'Phelan után átgondolatlannak tűnő elhatározásokra sarkallotta a klubot, amit Gemma velük szökése, a Damoklész kardjaként felettük lebegő börtönbüntetés és nem mellesleg tengernyi összeesküvés tetéz. Sutter képes a nézőt álomba ringatni, miközben nyílegyenesen tart az általa kijelölt cél felé. A kevés mellékvágányt nem számítva minden apró mozzanatnak megvan a jelentősége. A Sons of Anarchy ezen évadával végleg kinőtte magát, és bizonyította, hogy képes a folyamatosan magas színvonal és eszméletlen minőség szállítására. Mindenféle giccs nélkül megragadja az embereket érzelmeik révén. Külön erőssége még Kurt Sutter víziójának, azok a mesterien megkomponált képsorok és az aláfestésül szolgáló, remekül eltalált zenék.
A kérdés: hogyan tovább. A börtön egy újabb egzotikus helyszínt jelentene, újabb konfliktusokat és eddig nem látott problémákat. A Jax apja által írt levelek ismét megingathatják, az amúgy sem sziklaszilárd Jax-et, ami ismét az elkerülhetetlen káosz szélére sodorja SAMCRO-t. Clay és Gemma keménykezű irányítása és folytonos manipulációja nem tarthat majd soká, és mikor Jax kezébe kerül a döntés joga, megvan rá az esély, hogy teljesen más irányt vegyen a Sons of Anarchy élete. Véleményem szerint kettő, maximum három évad van még a szériában, ami bőven elegendő az összes szál elvarrására és egy kerek, lezárt történet manifesztálódására.
Ha eddig bárkinek is kétsége lett volna afelől, hogy talál-e valamit, ami megfelelő pótlékul szolgálhat a The Wire és a The Shield helyett, azt biztosíthatom róla, megtalálta. Továbbmegyek. A pótlék vagy helyettesítő nem megfelelő kifejezés a szériára. Sokkal helyénvalóbbnak találom, ha innentől kezdve egyenrangú félként kezeljük a legnagyobbakkal a motoros vagányok történetét. A SoA kikapcsol, elgondolkodtat, morálisan és emocionálisan kibillent. Mindenkit kinyír maga körül. Apelláta? Nincs.
Amikor 1997-ben a Deep Blue néven anyakönyvezett, szilíciumalapú létforma elpicsázta Kaszparovot, talán a legoptimistább szkeptikusok is nyeltek egyet sunyiba. Pedig Sztaniszlav Stanisław Lem és Artur C. Clarke, meg még számos további jövőlátó már mikor megregélte, hogy az értelem veszélyes ajándék, e tárgykörbe tartozó adományát talán még most is bánja Isten – ha és amennyiben Nietzsche évszázados kórboncnoki diagnózisa hibás volt. (Ha!)
Természetesen szórakoztató aktus a reprodukció hetedikes bioszkönyvekben részletezett metódusa, a modern ember számára mégsem volt soha semmi annyira ellenállhatatlan, mint a szűzi nemzés, a valódi teremtés. A számítástechnika fejlődésével kézenfekvő tere nyílt eme törekvéseknek – valahol ott, azok között a rézkábelek, mágnesszalagok meg korongok között, ahol a feszültség egyszer esik, egyszer meg nem esik. Aztán megint van, hogy esik. Érted?
Najó, te igen, de Steven Lisberger úgy volt vele, hogy nem biztos, hogy mindenki vágja. A szakmai ambíciókon és a profán megélhetésen túl ez mocorgott benne, amikor a látványos (korabeli árkádjátékok formanyelvéhez igazodó) megszemélyesítés eszközéhez nyúlva 1982-ben elénk varázsolta a kiberteret, egy számítógép belső világát. (Nem teljesen bizonyos, hogy William Gibson két évvel később kizárólag máshonnan merítette az ember-alakú programok ötletét.) Persze, a grafikája ma már olybá gánynak hat, hogy talán egy Paint is méltatlankodva engedne elmenteni valami hasonlót, mellesleg akkorra már több évtizedes sci-fi hagyománya volt a mesterséges intelligenciával szembeni, borúlátó cinizmusnak. Godard Alphavillejében Alpha 60, a 2001: Űrodüsszeiaban HAL, vagy a Colossus: a tiltott tervben Colossus és Guardian mérsékelt érdeklődéssel viseltettek a Robotika első két törvénye iránt, ráadásul elég magasról, a Tron Fő Vezérlő Programja mindössze egy sokadik verzióként próbálta kiiktatni az egyenletből az emberiséget. Mert hisz ez adja a frankeinsteini toposz eme továbbgondolásának savát, borsát: a kreatúra, amely jobban tudja a frankót, mint a kreátor – akinek nyugdíjas éveire imigyen olyan komfortos perspektívák maradnak, mint pl. a szisztematikus kipusztulás, az érzelemsivár vegetáció vagy gombelemnek lenni.
A megjelenítés (animációba ágyazott színész és az informatikai egységek, műveletek antropomorfizálása) mellett volt egy szintén nem makulátlanul eredeti, de találó svungja a Tronnak: a film vallásháborúként tüntette fel programozó és program lehetséges viszonyát. A Southpark erre rátett pár blaszfém lapáttal, amikor a folytonosan forgó, vörös elmenyalábot (a Fő Vezérlő Programot) átkeresztelték Mózesnek, majd besorolták őt pár kurrens szent közé – hogy a Szuper Legjobb Barátok tanácsadójaként tegye hasznossá magát.
FVP nagyjátékfilmes karrierjének markánsan tett be, hogy a gyermekpornóra kattant Jézus és a naphosszat hernyózó Buddha mellett derűsen rotálja a földiepret egy minimalista rajzfilmben, a Tron: Örökséggel debütáló Joseph Kosinski keze alá dolgozó féltucat írnok már nem is számolt vele, mint főgenyával, inkább a megszemélyesítés mozdulatát vitték tökélyre. A „rácsban” rekedt Kevin Flynn (Jeff Bridges) ellenlábasa (instant doppelgänger jelleget kölcsönözve a filmnek) a saját képére és hasonlatosságára teremtett program, Clu (Jeff Bridges), akinek feladata a tökéletes rendszer megalkotása - eredetileg Flynn jobbján. De hát a tökéletesség nem elérhető cél, te kis oktondi Clu, hanem inspiratív és folyvást mozgásban tartó eszme, bizony ám! – ahogy azt Mr. Bridges a finálé közben elégikus ünnepélyességgel mondja tollba egy éppen arra lófráló operatőrnek.
Ehhez a gondolatisághoz szervesen, sőt, talán egész tetszetősen idomul egy evolucionista szál, ám sajnos mindössze sietős visszaemlékezések formájában kerül tálalásra a szájberszpész történelme, fejlődési stádiumai; a virtuális dns-spirál ötlete kibontatlan marad. Flynn és Clu pont emitt csúcsosodó szemléleti szembenállását – ahogy azt már mondottam volt – inkább tételesen elmondják, minthogy megmutatnák.
1982-ben Kevin Flynn a szerzői jog nevében kelt síkra a virtuális térben, és dörgölt oda egy komolykodó fityiszt a neolibcsi imperiálkapitalizmusnak, és a sequel idealizmusa sem adja alább, nem ám. A történet szerint Kevin 85-ös „eltűnése” óta flegmázó fia, Sam Flynn (Garrett Hedlund) a copyright-ot tagadó anarchisták jelszavát (A tudás mindenkié!) lobogtatja, apja cégének sorsát az ellen irányuló, sajátkezűleg végrehajtott hackertámadások erejére viseli szívén.
Az árvaságtudattal felnitrózott posztpubertás dac természetesen nem idekünn, hanem: odabenn fog kibontakozni, illetve beérni, ahol a script már pedzegetett leleményének köszönhetően a fiú egyszerre küzdhet apja oldalán – és harcolhat vele szemben. A Hedlund amúgy decens, miatta talán majdnem annyi csajszi kap vödröt maga alá, amennyi tenyér megizzad Quorra (Olivia Wilde) látásától. (Ő egy ilyen izé, asszem.) Mellettük még megemlítendő a Zuse-t formáló Michael Sheen. Hogy az ő alakításában a gépházon belüli kütyük melyikét tisztelhetjük, azt Kosinskiék is csak kínvallatás után tudnák körülírni, de hogy a színész rojtosra analizálta Jim Carrey Rébuszként prezentált mozgáskultúráját - tuti. A végeredmény olyasmi, mint amikor Király L. Norbert nekiveselkedik egy Tina Turner dalnak. (Mi célja - kérdem én - egy olyan kísérletnek, ami nem lát ki a hendikep árnyékából, ha a lehetetlen létezéséről anélkül is meg lehet bizonyosodni, hogy szénné égetnénk magunkat?)
A Várós. és a Mekkora jó már? bölcseleti tradíció akadémikus lényeglátásával emlékezzünk meg a látványvilágról, ami: jó. Akkora jó. A tónusaiban, svenkjeiben néhol Sötét lovagosan borús atmoszférából kajlán lóg ki a szinkron, amely, valami érthetetlen oknál fogva, egy letűnt évezred szlengjét teszi magáévá. Sőt, lehet, hogy a megőszült Jeff Bridges szájából semmilyen jelenetben, semmilyen filmben és semmilyen korban nem hatott volna kúlul, hogy: „Spurizzunk!” Vagy de?
A lopakodó taktikát és a közelharci bunyót frenetikusan ötvöző Arkham Asylum, az egyszerűen csak "Batman-szimulátor"-nak becézett játék végre videojáték fronton is helyére tette a képregényhősök renoméját. Jövőre érkezik a folytatás, az alábbi teaser-videóból pedig kiderül, hogy Batman nemezise ezúttal a Christopher Lee hangján megszólaló Hugo Strange lesz. Badass.
Tegnap megbízható marketinggel körítve jelentették be a kétezres évek legfontosabb sci-fi játéksorozatának záró epizódját, a Mass Effect 3-at. Ugyan hivatalosan ez eddig még nem történt meg, a fejlesztők soha nem titkolták, hogy a sorozatot trilógiának tervezik. A nagy hír mégsem a bejelentés ténye, sokkal inkább a megjelenés közelsége, amit jövő ilyenkorra datálnak (a miheztartás végett: a második rész év elején jött ki). Én nem tudom, hogyan sikerül egy ilyen volumenű fejlesztéssel ilyen - kvázi - rövid idő alatt végezni, tudván hogy 30-40 óra játékidőt tartogat minden egyes epizód, a cselekmény komplexitása pedig páratlan (amelynek egyik kritikus eleme, hogy a fontos döntéseket a játékos hozza meg).
Akinek a játékkal még nem volt dolga, annak erősen ajánlott kijátszani az eddigi részeket (vagy olvassa el amásodik rész kritikájáta Geekz-en), amíg mozikba nem kerül a játékfilmváltozata vagy el nem készül a soron következő epizód (utóbbira a bejelentés alapján előbb fog sor kerülni). De mindenekelőtt itt a trilógia záró akkordjának trailer-e, mely már sejtet valamit a végső csata helyszínéről (nem nagy titkot árulok el, hogy az alaposan leamortizált Föld lesz az). Lapozás után.
Már az eddigi trailerek sem haboztak belénk táplálni az arra vonatkozó infót, hogy Benny Chan új filmje micsoda sztárparádéval rendelkezik majd, és ez a sorban harmadik előzetes is csak elmélyíti ezen érzetet. Gazdag film lesz, vizuális és spirituális szempontból egyaránt - spirituálisan csak annyira persze, amennyire egy kommerszfilm az lehet.
Úgy látszik, ma Anthony Hopkins-nap van! El kell ismernem, ez egy meglehetősen hatásos előzetese annak a filmnek, amelyet nagyrészt nálunk forgattak és az utóbbi évek egyik leghatásosabb horrorjának ígérkezik. Hopkins totális Lecter-üzemmódban fog benne működni, ahogy látom. A könyv sem rossz.
Ahhoz képest hogy a Marvel képregényhősei közül Thor a legkevésvé emberközeli (azonosulni vele lehetetlen), és a filmesek a politikai korrektség nevében valahogy belekevertek egy ázsiai színészt is a Valhallába, és kedveljem bármennyire is, Anthony Hopkins szemkötőjének láttán röhögőgörcsöt kapok, szóval mindezek ellenére a film nem néz ki rosszul...
A magyar filmszakma kocsmája mostanság bezzeg hangos (munkálkodik a Cimbalmos), így hangsúlyozottan fordítom vigyázó szemeimet a megtisztulásra váró magyar film felé. De hiába; az Üvegtigris 3-ban az a legbosszantóbb, hogy a sorozatból egyetlenként benne rejlik egy jó film örökké beváltatlan ígérete. A történet szerint Lali bekattan és elköt egy luxuskocsit, amit ügyvéd tulajdonosa szeretne visszakapni. Budapestre kerül és belekóstol a pazarló, dekadens, rózsadombi világba, nőkkel ismerkedik, pénzt mos, még egy ékszerbemutatóra is elkeveredik. A többiek pedig vissza akarják téríteni a nagyvárosból.
A forgatókönyvben benne van az a teljes aránytévesztés, ami a bohóctréfákat választja érzelmes/komoly pillanatok helyett, és ami az egész filmen végigvonul. Az epizódokat először próbálták egy átfogó sztorira felfűzni, ami dicséretes, de a végeredmény olyan mint a szombat hajnali hányásfoltok a körúton- minden zöldség benne van, de felesleges volt. A fordulatok légből kapottak és kidolgozatlanok (Lali amnéziája), a dialógusok pergők, pár vegyes minőségű poénnal is szolgálnak (negatív példa: „-Itt mindenki hülye? -Itt? Mindenki!”). De pár „bazmeg!” már nem vicces, pár jó poén még nem film.
Ahhoz kellenének karakterek, de típusoknál senki nem több. Meg színészek is. Az állandó csapat hozza az ásító rutinú semmit. Rudolf a Beugróban ezerszer látott eszköztárából dolgozik, Csuja böfög, Gáspárnak meg van parókája. Figyelmet érdemel Besenczi Árpád rendőre, mert ő visszafogottan teszi a dolgát. Az újak közül Kamarás Iván „játékának” gerincét adja, hogy toporzékolás közben felsőteste úgy hintázik, mint Ray Charles a Hit the Road Jack alatt. Méltó párja Pikali Gerda, aki a mozi utolsó sorában ülő rövidlátó betépett holdkórosnak játssza el a megcsalt feleséget. Szabó Erikának ugyan integrálnám a függvényét, de a vonzó fénytörésen túl benne rejlik egyedül az akarás, hogy selyempapír mélységű szerepét jól játssza. Az operatőri munka magyar filmes standardhoz képest pocsék, a zene szóra sem érdemes, a termékelhelyezések sastamási értelemben véve finomak.
Az egész franchise hordozza azt a káeurópai tragédiát, hogy az embereknek nincs közük a saját életükhöz. Ebben a részben is benne van a geopolitikai helyzetünk okozta társadalmi- szociális viszonyok keltette pszichoszomatikus torzulás, az erőforrások feletti rendelkezés korlátozottságának frusztrációja, de Rudolf mégsem válik a magyar Pasolinivé, mert ez puszta poénforrás. Pláne, ha a saját egót simogatjuk szálirányban tollpihével (ez már a midlife crisis egyik jele!) A nagy pénz közelébe kerülés, jó nők megfektetése, a luxusélet lehellete utáni keserű kiábrándulás lehet hosszan érlelt élettapasztalat, de Rudolf, mint rendező minimálisan jelenik meg a filmben (akkor is saját jeleneteinél). Pedig kellett volna próbálni a színészekkel, rendezői koncepciót alkotni, vagy tenni bármit, amit egy rendező szokott.
De így az egész olyan, mint Uhrin Benedek fasza - úgy tűnik, mintha lenne, de nincs és akkor is minek.
Üvegtigris 3. Magyarország, 2010. Rendezte: Rudolf Péter. Írta: Buss Gábor Olivér, Hársing Hilda, Rudolf Péter. Producer: Kovács Gábor, Pataki Ági. Fényképezte: Kapitány Iván. Zene: Hrutka Róbert. Szereplők: Rudolf Péter, Csuja Imre, Reviczky Gábor, Gáspár Sándor, Szabó Erika és még sokan mások.
Az alapvetés elég egyszerű (Resident Evil az űrben), ettől függetlenül a maga módján már az első rész is idegtépően hangulatosra és fröcsögősen vérbőre sikerült. A folytatás nagyszabásúbbnak látszik.
Történet: Grant Morrison Rajz: David Finch Kiadó: DC Comics
A legjobb, ami erről az egész „Batman meghalt, de mégse, csak az őskorban rekedt, de mégse, mert ugrál előre az időben, egészen annak legvégezetéig” hajcihőről elmondható, hogy végre vége van. Minden tiszteletem Grant Morrisoné, de amit a Sötét Lovaggal csinált az utóbbi években, az finoman szólva problémás volt (leszámítva a Batman & Robin első évét). A The Return of Bruce Wayne, ami a főhős jelenbe való visszatérésének krónikája volt, egy rettenetesen fárasztó olvasmánynak bizonyult, amiben az író kiélhette minden ezüstkori nosztalgiával, zsánerjátékokkal és agylövő sci-fivel kapcsolatos hóbortját – ő biztos kurvajól szórakozott, amikor írta, de értelme nem sok volt, élvezeti értéke meg még kevesebb. Úgyhogy tudjuk le annyival, hogy a végén Bruce visszatért. Mivel mind az új, mind a már meglévő Batman sorozatok folynak tovább a maguk medrében, erre a különszámra hárult a feladat, hogy összekösse azokat a The Return of Bruce Wayne-nel, és elmondja, amit az új status quo-ról tudnunk kell.
Röviden a lényeg, hogy a főhős úgy dönt, ideje a bűn elleni háborút globális szintre emelni. Mostantól két Batman lesz: Dick Greyson is marad a gúnyájában, és továbbra is Gothamben rak rendet, Bruce pedig járja a világot, és ott csap le, ahol arra a legnagyobb szükség van (ennek az új Batman, Inc. című sorozat lesz a krónikája). A The Return tehát főleg az új szituáció felvázolásáról szól, bár emellett belekezd egy új sztoriszálba is. Az teljesen helyénvaló, hogy a karakternek ezen a fordulópontján azzal a bizonyos denevérrel kezdődik a képregény, ami annak idején berepült Bruce Wayne kúriájának ablakán, ötletet adva neki a jelmezéhez. Morrison ad egy kis hátteret a dologhoz (ti., hogy mégis mi a tökömért zúz keresztül egy denevér egy ház ablakán), majd rögtön vág Batman globális hadjáratára. Maga az új koncepció ígéretes és veszélyes egyszerre. Egyrészt Bruce mindig is nagyon erős szálakkal kötődött Gothamhez, és furcsa lesz részben elszakítani ezeket a szálakat (bár David Finch Batman: The Dark Knight című új sorozatában továbbra is láthatjuk majd szülővárosában akciózni), másrészt a bűn elleni hadjáratának egy teljesen logikus következő lépcsőfoka a terjeszkedés. Kérdés, hogy meg tudják-e tartani Batmant olyannak, amilyen, az új körülmények közt – és ez azért kérdés, mert ennek a karakternek valahol maga Gotham is a része. És persze ebből bajos lesz visszalépni, ha rosszul sül el a dolog: egy ilyen mély megszállottságtól vezérelt figura nem vonhat csak úgy vállat, és mondhatja, hogy „hát ez nem jött be, szűkítsük vissza a dolgot Gothamre”. Maga a The Return egy korrekt képregény: David Finch stílusa fantasztikusan passzol a Sötét Lovaghoz (jobban, mint bármihez, amit a Marvelnél rajzolt), a cselekmény pedig a jól elhelyezett akcióknak köszönhetően kellően dinamikus. Viszont nagyon érződik az átkötés és bevezetés jellege, és így önmagában bajosan állja meg a helyét. Jobb lett volna, ha Morrison itt még csak a status quo lefektetésére koncentrál, és nem kap bele máris egy új sztorifolyamba.
Hellboy: Double Feature of Evil
Történet: Mike Mignola Rajz: Richard Corben Kiadó: Dark Horse Comics
Idén már volt egy Hellboy egyrészes a Mignola-Corben duótól, és most itt van egy újabb. Nem mintha panaszkodnék. Ezek a kis különálló történetek remek alkalmat nyújtanak Mignolának, hogy kicsit kinyújtóztassa a lábát, és egy rövid időre elszakadjon a sorozat súlyosan sorsszerű, világvége felé menetelő sötét cselekményétől. Az eredmény, mint mindig, maximálisan kielégítő (Mignola valószínűleg genetikailag képtelen lehet rá, hogy rosszul írja a Hellboyt), de ezúttal (akárcsak a már említett mexikói sztori esetében) Richard Corben az, aki ellopja a show-t. A Double Feature of Evil, ahogy a címe is sejteti, két rövid történtet tartalmaz, amiket az alkotók egy frappáns keretben prezentálnak nekünk: hullák nézik őket egy régi, elhagyott moziban, aminek falai tele vannak plakátozva a ’30-as évek legendás universal-horrorjaival. Az első sztori a Sullivan’s Reward, aminek címszereplőjét újabb és újabb gyilkosságokra kényszeríti a titokzatos körülmények közt ajándékba kapott háza. Hellboyt hívja segítségül, de persze már a kevésbé gyakorlott olvasónak is nyilvánvaló, hogy hátsó szándékai vannak. A cselekmény rég bejáratott sablon szerint alakul: Hellboy tudomást szerez valami rosszról, Hellboy odamegy, Hellboy bajba kerül, Hellboy szétver mindent, Hellboy a romhalmaz tetején, szakadt ruhamaradványaiban ülve, rágyújt egy cigire. A toposzok ezúttal némi helyénvaló, költői igazságszolgáltatással egészülnek ki (ld. a címbeli jutalmat). Tökös, laza és hátborzongató – ezek a jelzők a Hellboy világán kívül ritkán járnak együtt. A horrorfaktort viszont itt Corben erősíti a legjobban, aki többek közt azért is olyan jó választás a címhez, mert – teljesen nyilvánvalóban – meg sem próbálja majmolni Mignola stílusát. Sajátosan groteszk vonásai tökéletesen alkalmassá teszik az emberi gonoszság képi megjelenítésére – ahogy az aggodalmaskodó, félelemben élő Sullivan pálfordulása után szemmel láthatóan is egy visszataszító vigyorú, őrült szarházivá avanzsál Corben ceruzavonásainak hála, az valami zseniális. A rajzolónak még jobban fekszik az amúgyis komikus felhangokkal színezett második sztori, a The House of Sebek, amiben egy múzeumi relikviaárus őrül meg, és kelt életre néhány múmiát. Ez azon szösszenetek egyike, amik csak egy frappáns kis csattanóra épülnek, és a főhős alig csinál bennük valamit. Persze, porrá üt egy-két gyolcsba tekert sétáló hullát, de igazából csak azért van ott, hogy elejtsen néhány száraz megjegyzést, és a végén egykedvűen, fanyar humorral levonja az események tanulságát, még akkor is, ha az annyira nyilvánvaló, hogy semmi szükség nincs is rá, hogy levonják (pl. „sosem jó ötlet felbosszantani egy alligátorfejű istent”). Az ilyesmi Mignolának rutinmunka – ami nem baj, mert ilyen rutinmunkából százat is végig tudnék olvasni. Könnyed, szórakoztató és frappáns – de mint mondtam, ezúttal az igazi babérokat Corben aratja le.
Northlanders #34
Történet: Brian Wood Rajz: Riccardo Burchielli Kiadó: Vertigo Comics
A Northlanders 34-gyel véget ért Metal című sztori komoly törést jelent a sorozat életében. Brian Wood vikingekről és körülöttük élő emberekről szóló képregénye mindeddig olyan önálló történeteket prezentált az olvasóknak, amik ugyan fiktív eseményeket meséltek el, de azt valós történelmi háttér előtt tették. Most azonban hirtelen életre kel a norvég mitológia, mágusok, istenek, feltámadó holtak, és óriássá növő emberek népesítik be az időszámításunk 700. évében járó Norvégiát. Nem értem a változás okát. A Northlanders tökéletesen jól megvolt úgy is, hogy a valóság talaján állt, emberekről, sorsokról, szokásokról, kultúrákról mesélt, és ehhez semmiféle hókuszpókuszra nem volt szüksége. Lehet persze írói szabadsággal, a megújulás szükségességével és hasonló jól hangzó frázisokkal érvelni Wood döntése mellett, de az igazság az, hogy bőven elég misztikus/fantasys/sci-fis hablatyba csomagolt képregény van odakint így is – nem kellene olyanoknak is beállni a sorba, amik a változatosság kedvéért az egyszerű valóságot és az emberi drámát helyezték előtérbe. Belegondolni sem merek pl., hogy mi lett volna az év egyik legjobb sorozatából, a Daytripperből, ha a végére Bras „sok halálát” szépen, flottul elmagyarázták volna valami misztikus vagy tudományos-fantasztikus rizsával. Na, hasonlóan nincs értelme a Northlanders elfantasysítésének sem. Eleve nehéz ezen túllépni, főleg, hogy az olvasó, a korábbi sztorikkal a háta mögött, ameddig csak lehet, akaratlanul is racionálisan áll hozzá a természetfeletti elemekhez (azaz: nyilván képzelődések, álmok, kábítószeres fantáziák stb). De próbáljuk önmagában kezelni a Metalt, minden prekoncepció híján. A sztori középpontjában egy fiatal viking harcos, Erik áll, aki olyannyira rossz szemmel nézi a keresztény hittérítők alamuszi beszivárgását a norvég területekre, hogy felgyújtja a falujában busás ezüst fejében építtetett templomukat, és leöli papjaikat. Csak egy folyton megalázott, Ingrid nevű albínó lányt hagy életben, akivel együtt menekülnek – ahol „menekül” egyenlő azzal, hogy megtisztítják a keresztényektől a vidék összes viking faluját, akár akarják lakosaik, akár nem. A cselekmény egyszerű, és noha vannak pontjai, amik képesek hatással lenni az olvasóra, a misztikus szálak szaporodásával egyre érdektelenebbé válik minden. Ami egy keményfejű, hajthatatlan, és meggyőződéséért akár saját társai hulláján is átgázoló viking személyes történetének indult, abból egy istenek által dróton rángatott bábu vérgőzös ámokfutása lesz. Riccardo Burchielli képei pedig éppolyan zavarosak és unalmasak, mint a sztori. Erik egy nagy, értelmi fogyatékos melákra emlékeztet, arcvonásai egy kisgyerekeknek szóló rajzfilm animációs komplexitását viselik magukon – ráadásul az akciók rondák és csaknem követhetetlenek. Ezzel megszületett a Northlanders első csalódást okozó etapja. Oké, háromévente egy ilyet lenyelünk. De több ne legyen.
The Thanos Imperative #6
Történet: Dan Abnett, Andy Lanning Rajz: Miguel Sepulveda Kiadó: Marvel Comics
A Marvelnek már 2005 óta (akkor verte porrá az Annihilation a Civil Wart, ha pénzügyi siker szempontjából nem is, minőségiből mindenképpen) az űrkalandjai a legszórakoztatóbbak és legepikusabbak. Dan Abnett és Andy Lanning tudják, mitől döglik a légy: pár év alatt elindították a kiadó két legjobb új sorozatát (Nova, Guardians of Galaxy) és kivételesen olyan crossovereket hoztak tető alá, amik nem csak a megalomániáról és a minél több zsé bekaszálásáról szóltak. A legutóbbi ilyen a The Thanos Imprerative, ami egyenesen a Secret Invasionből kinőtt War of Kingsből nőtt ki. Az akkori háború végén egy hatalmas hasadék („The Fault”) nyílt a tér-időben, amiből ebben a hatrészes minisorozatban mindenféle gonosz, sötét, halott és undorító mászik elő, hogy megfertőzze a mi univerzumunkat. A szokásos felállást Abnették egy üdítő ötlettel kavarják meg: abban a másik, a Faulton túli világban („Cancerverse”) nincs többé halál, így az élet szinte rákként burjánzik benne – bájos csavar tehát, hogy a halál helyett most az élet a „gonosz”, annak köszönhetően szabadul el a káosz az univerzumban. És ugyan hogy lehet legyőzni a halál nélküli életet? Hát Thanos, a halál avatárja segítségével. A szerzők olyan képtelenül epikus méretűre dagasztják a cselekményt, hogy nem lehet nem eltátott szájjal olvasni. A Faultból kiáramló hatalmas gonosznak nem csak a hősök próbálják útját állni, hanem a világunk absztrakt, kozmikus erői, és Galactus is – és vesztésre állnak. Ilyen grandiózus eseményekkel nehéz úgy játszadozni, hogy átélhető és komolyan vehető maradjon, de Abnették mást sem bizonyítottak az elmúlt öt évben, mint hogy kivételes érzékük van a monumentális űroperához. És bár a konfliktus megoldása (ahogy Thanos átveri az ellenséget) elég átlátszó és könnyen kikövetkeztethető, a képregény mégis működik, mert a szerzők egy nagy lépéssel továbbviszik a sztorit a Cancerverse-ből érkező fenyegetés leverésénél. A finálét Thanos tragédiájára és ebből eredő, masszív dühére hegyezik ki, ami két főszereplő életébe kerül (vagy legalábbis úgy tűnik – mert azért mégiscsak Marvelről van szó…). A szuperhősök halála mindig magában rejti a giccs, a pátosz veszélyét, de Abnették nagyszerű érzékkel vezénylik le a karakterek végső rohamát, és az elmaradhatatlan temetésjelenetet is megnyugtatóan rövidre fogják, és képesek a jó ízlés határán belül tartani. Itt nincs mibe belekötni – talán a rajz lehetne kissé részletekben gazdagabb, talán lehetne valamivel stílusosabb, egyedibb, de összességében így is tökéletesen szolgálja a forgatókönyvet. Aggodalomra csak azért lehet okunk, mert bármit csinálnak is Abnették ezután, ezt már tényleg istentelenül nehéz lesz fokozni.
Wolverine: The Best There Is #1
Történet: Charlie Huston Rajz: Juan Jose Ryp Kiadó: Marvel Comics
Inkább The Worst There Is. De komolyan. Ilyen szar Rozsomák történetet régen olvastam, pedig a kanadai mutánssal egyébként sem bántak kesztyűs kézzel a kontár írók az utóbbi években. De most nagyképűen magamra öltök egy prófétagúnyát, és azt mondom, hogy előre tudtam, hogy ez lesz, legkésőbb az előzetes oldalak közlésénél. Néhány oldal teljesen ki volt feketítve, és rá volt írva, hogy „túl erőszakos ahhoz, hogy megmutassuk”. Ahhh, uggggyan máár, hová szarjak? A szánalmas marketingfogás a borítóval folytatódik. Jó nagy betűkkel a cím alatt: Parental Advisory! Még alatta (hátha az olvasó hülye): Not for kids! Igen, így felkiáltójellel. Ja, bocsánat. A „not” szó még alá is van húzva. Biztos, ami biztos. Bele se kellett lapoznom a képregénybe, hogy tudjam, pocsék lesz: egy olcsó ürügy valami vérengzős-kaszabolós „sztorira”, amit jobb híján azzal próbálnak eladni, hogy rohadtul brutális. És tudod mi a legviccesebb? Hogy még csak ez sem igaz. Nem csak hogy a történet nulla, nem csak hogy a karakterek borzalmasak, nem csak hogy a dialógusokat fáj olvasni, nem csak hogy a főhőst hívhatnák Pistinek is, mert pont annyi Rozsomák van benne, mint a szomszéd srácban, de még a röhejes hatásvadászattal beígért brutalitásnak is csak a füstje nagy. Persze, Logan kaszabolja a rosszfiúkat, lenyes egy-két fejet, de hát mikor nem? Ennél sokkal durvább dolgokat láttunk mondjuk Chris Yost és Craig Kyle X-Force-ában – és annak még értelme is volt. De a legjobban az a stilisztikai mesterfogás tetszik, amihez akkor nyúlnak a szerzők, amikor Rozsomák elszabadul egy elfogott mutánsok illegális harcára létrehozott arénában: véreznek a panelek. Nem, bazmeg, nem viccelek. A keretek vörösek, és a „vér” úgy csurog bele a képkockákba. És a végén egy oldalnyi széles panel van, ami csak az ikonikus SNIKT szóból áll (mellesleg azután, hogy Rozsomák már kieresztette a karmait). Ez utóbbi megoldásnak egyébként pont ötször örülhetünk a 24 oldal során. És a van még egy utolsó, nagy poén: miközben véres panelekkel, levágott fejekkel és tudálékos figyelmeztetésekkel sulykolják az olvasóban (aki itt az esetek többségében inkább csak átlapozó lesz), hogy ez milyen kegyetlen képregény, és mennyire kizárólag és szigorúan és csakis és különben is felnőtteknek szól, fogják magukat, és csillagokkal cenzúráznak ki minden csúnya szót. Csúnya alatt pedig nem csak a „fuck”-ot kell érteni, hanem pl. az „ass”-t is. És tudom, most értekeznem kellene a történetről, de igazság szerint kurvára nincs kedvem. Amúgyis tipikus „style over substance” akar lenni az egész, csak éppen hiányzik belőle a „style”. (Mert a félreértések elkerülése végett: a túlzásba vitt erőszak önmagában még nem stílusos.) Legalább a képi világot szeretném dicsérni, főleg, mert Juan Jose Ryp, ha nem is egy istenadta szupertálentum, azért évek óta az Avatar megbízható rajzolója, aki olyanokkal dolgozott már együtt, mint Alan Moore és Warren Ellis. De nem tudom, mert műve kaotikus és ronda, főleg ami az arcokat illeti. Hiába hittem, hogy a Wolverine: Originsnél már nem nincs lejjebb…
Beregi nem normális. Vagy legalább is megszállott. Éppen emiatt szenzációs ez a könyv. Ha nem bűzlene gusztustalan-mód valamiféle marketingnek, azt mondanám, talán a legideálisabb karácsonyi ajándék idén a magamfajta későhuszas-koraharmincas komputerjáték-őrülteknek. Á, francokat, nem körözök a kelkáposzta körül: ez *a* legideálisabb karácsonyi ajándék!
Érdekes, hogy nemrégiben jelent meg angolszász nyelvterületen Tristan Donovan Replay – The History of Video Games című munkája, amely éppen azt a területet nem érinti, vagy csak minimális átfedéssel, amit Beregi kihagyott, és vice versa, hiszen Beregi a hősi kezdetektől eltekintve kizárólag a számítógépes játékokra koncentrál, a konzolokat hanyagolja. A Replay a megfelelő komplementere a Pixelhősöknek. De vissza az utóbbira, ami több szempontból is jobb könyv.
A borító már-már túl autoriter, monolitikus-fekete, színnel csak visszafogottan befreccsentve, ám mikor szemtől-szembe kerülünk azzal az információmennyiséggel, amit a könyv tartalmaz, onnantól a komor kéreg magától érthetődőnek hat: ez itt kérem kőkemény popkultúrális történelem, amelynek valódi jelentőségét majd tényleg csak az idő (további) múlása fogja megmutatni. És hogy alapos munka, az nem kifejezés.
A belbecs már színpompás, engem kissé a tíz-tizenöt évvel ezelőtt divatban lévő játékszaklapok layoutjára emlékeztet (Vagy most is ilyenek? Már nem tudom mikor vettem utoljára nyomtatott játékmagazint.) Nem kötözködés, sőt! A belívek szabálytalan változatossága tökéletesen illik a témához, egy Alien-módra a kulturális mellkasból előrobbanó jelenség-embrióhoz, amely aztán a környezetében elkezdett mindent felzabálni. Beregi stílusa tényszerű, nem öncélúskodik: annyi a közölni való információ és olyan mennyiségű a könyvben felhasználásra kerülő illusztráció, screenshot és játékborító-reprodukció, hogy egész egyszerűen nincs hely stiláris játszadozásra. Szinte leírni sem tudom azt a bőséget, amely tartalmi és vizuális szempontból a lényege ennek a kötetnek. Játékok ezreit igyekszik műfajuk és elkészültük évének alapján besorolni, tartalmi alapvetésükkel minket megismertetni, a gamék evolúciójának fájára őket felaggatni. Szót ejt mindenkiről, aki élt és mozgott és jelentős volt játékfejlesztői területen, legyen akár grafikus, zeneszerző, programozó, MINDEGY.
A kiváló könyvből akkor lesz szuperkibaszottőrültjó, amikor végre elérkezik a hazai szcéna kitárgyalásához, és az ecceri-mucsai olvasó háta borzongani nem kezd, hiszen évtizedek távlatából felsejlik éppen azoknak az eseményeknek vagy éppen azoknak a fazonoknak az arca, akiket Beregi megidéz. Nyilván, az általam egyébként megvetett nosztalgia itt csorbítja objektivitásomat, de a fenébe is, emlékszem én a játékcsere-partikra, a Komputer Karácsonyokra, a Commodore Világra (utóbbinak egykori főszerkesztője, CoVboy (Kiss László) a mai napig a magyar számítógépes újságírás legjobb tollú szerzője, akinek stílusa nem csak komputerközeli- , de mezei újságírópályára is rálökött többünket.)
A könyv minden egyes példányához jár egy régi játékokkal csurig teli lemez. C64, Amiga, PC gamék százai várják rajta, hogy egykori élvezőik újra velük élvezzenek, és a lamer júzerek esetleg megmutassák a kölkeiknek, a fater mire verte az ABC Turbóját. Persze lehet kevésbé direkt is fogalmaznotok.
Átkozott Michael Bay, az előzeteseivel mindíg jól felizgatja az embert, aztán a film maga állandóan valami felmpumpált bénaság. Ez a teaser is milyen jó má', aztán lefogadom, a film egy rakás baromság lesz...
Akinek ingerenciája támad bedobni velünk pár sört, az megtalál minket 11-én, szombaton este 8-tól a Moszkva téri Trombitásban. Utóbbi nem egy ember, hanem egy piálda.
Úgy kellett már egy szórakoztató magyar képregényantológia a hazai piacra, mint egy golyó a zombi fejébe. A Random bő 100 oldalnyi vámpíros-posztapokaliptikus-szörnyes-szuperhősös-robotos folytatásos geeksztorikkal (szám szerint néggyel) kényezteti az olvasókat, és ha még van is hová fejlődnie (és van), ilyen start után nem aggódunk a létjogosultságáért. Ugyan az antológiáknak többnyire sanyarú sorsuk van itthon (sőt, nem csak itthon, az utóbbi években az amerikai piacokon is döglődnek), de a Randomnak van néhány komoly előnye az eddigiekkel szemben: egyrészt, online megjelenésének hála, mindenki számára ingyen hozzáférhető, másrészt pedig sokkal kevésbé eklektikusabb, mint mondjuk a Fekete Fehér Képregényantológia volt, csak hogy a legkézenfekvőbb példát említsem. Talán nem pont a fiatal, ígéretes, és főleg, lelkes alkotókat tömörítő kezdeményezés lesz az, ami kimozdítja a magyar képregényt a purgatóriumból, amiben néhány éve, a nagy fellendülés lecsengése óta rohad, de hogy már most, egy nappal a debütálása után is egy egészen üde és szükséges színfoltja neki, az biztos. És ennyi pofázás elég is bemelegítőnek.
A Randomnak már az írót, rajzolót kereső felhívása is egyértelművé teszi, hogy kurvára nem óhajt beállni az entellektüel rétegnek szóló művészi erőlködések sorába. Helyes. Van belőlük elég, jó is, rossz is. A Random inkább sci-fit, horrort, fantasyt és akciót szabadít az olvasóra, és lerí róla, hogy nem hajlandó vérkomolyan venni magát. Ennek jegyében, a nyitó képregény (A város legendái) mindjárt egy erős szatirikus felhangokkal színesített, hamisítatlanul magyarszagú szuperhőstörténet, amiben egy szedett-vedett ötfős jelmezes paprikajancsi-banda veri vizenyősre a város rosszfiúit. A világot nem akarják megmenteni, viszont baromira bepipulnak, ha nem járnak menetrend szerint a buszok. Lőrinczi Balázs munkája még nagyrészt kiforratlan: a legtöbb karaktert sem jellemvonásai, sem meglehetősen elnagyolt ceruzavonásai nem különböztetik meg egymástól kellőképpen, és helyenként a dramaturgia (jelenetváltások, fontos pillanatok kiemelése) is igen döcögős. Viszont kétségkívül jópofa, és amit az előbbi pályákon veszít, azt ötleteivel, beszólásaival („A 21. században élünk, ez pedig egy buzibár. Ki nem fordul meg itt?”), pofátlan humorával és jóleső politikai inkorrektségével szépen visszanyeri. Ha figurái több egyedi vonást kapnának, történetmesélési technikája gördülékenyebb, képi világa pedig összeszedettebb lenne (nameg egy kicsit bátrabban is lehetne vagdalkozni azzal a szatirikus éllel, ha már…), akár az egész antológia legjobbja is lehetne.
Így ez a cím holtversenyben jut a következő két képregénynek. Az Árnyékfalu (Gombalovas tollából) egy középkori horrortörténet, aminek főhőse arra tér haza hittérítő háborújából, hogy egy titokzatos szörnyeteg tizedeli falujának lakóit. Grafikailag ez a legkiforrottabb mű (pedig „borítója” még meglehetősen semmitmondó), és egyben az is, amelyik a legjobban kihasználja az antológia fekete-fehér jellegét. A falu határában emelt bálványok hátborzongatóan festenek a borongós háttér előtt, a disznóhúzta szekér vágtája és menekülése pedig az egész gyűjtemény legdinamikusabb akciójelenete. Az Árnyékfalu történetileg is élen jár, az összes cím közül ezen látszik leginkább a tudatos alkotói szándék, ami már magabiztosan túllépett a „van egy cool ötletem, valamit kezdeni kellene vele” fázison, és rövidsége ellenére is abszolút hitelesen képes megteremteni egy érezhetően gazdag háttérrel bíró alternatív valóságot.
Szűcs Gyula és Budai DénesCafé Postnuclearja ez utóbbiban még ügyesebb, és ettől válik emlékezetessé. Hiába nincs benne semmi eredetiség, hiába szaglik attól, hogy egy Mad Max utánérzés, hangulatteremtő ereje olyan brutális, hogy az olvasó nem tehet mást, mint hogy átadja magát az élménynek. Ebben persze nem kis része van annak, hogy a tipikus posztapokaliptikus szcenáriónak ezúttal Magyarország ad helyszínt. A bogárhátú, a Pécs és Dombóvár felé mutató útjelző tábla, az ÁFOR kút, és nem utolsósorban, a nem akármilyen gonosz módon felhasznált Moncsicsi figura mind büszke mosolyt csal az olvasó arcára. Ennek ellenére a Café Postnuclear sorsa a legkétesebb. Bármily pokoli élvezetes az első rész, ez egyelőre nem több egy fantasztikus hangulatú posztapokaliptikus panoptikumnál – a kérdés az, hogy ezt a gondosan, gyönyörűen, lelkesen bemutatott, és aprólékosan, szemet kényeztetően megrajzolt világot milyen történettel és milyen karakterekkel sikerül majd benépesíteni a folytatásban. Mert az első szám még megélhet pusztán a jövőképéből, de a többi már nem.
A Rossz bőrben (Ács Zsolt és Lőrinczi Balázs comicja) egy vandálkodó, céltalan életet élő fiatal története, aki egy zűrös éjszaka után vámpírként ébred. Legfőbb erénye, hogy iróniával, helyzetkomikumokkal és erőltetett drámai felhangok nélkül ábrázolja egy sehová se tartó, üres életet élő generáció hétköznapjait – már amennyire azok hétköznapok maradnak, miután az ember vérszívóvá válik. A természetfeletti vonal, ha a szerzők jól játsszák ki, humoros és maró metaforája lehet az említett életmódnak, egyébként pedig a comic mintha Christopher Moore itthon is kapható, frenetikus vámpíros-halálos komédiáinak nyomán akarna elindulni. Ha így van, az messze nem egy rossz kiindulási alap. A Rossz bőrben ezzel együtt kissé döcögősen indul (a bevezető a randalírozással még akkor is feleslegesen hosszú, ha később plusz jelentősége lesz), és humora sem egyenletes – a „molesztáló” jelenet, noha baromi vicces, szinte abszurditásig vitt poénjával kilóg a képregény egészéből. Viszont karakterrajz terén kiemelkedik társai közül.
Az utolsó történet, Az első naptól az utolsóig egy újabb Gombalovas-dolgozat. Fő erénye, hogy akárcsak az Árnyékfalu, nagyszerűen megrajzolt: a szerző nem szarozik, rögtön egy futurisztikus csata kaotikus frontvonalára hajítja az olvasót, és rögtön kiéli robotháborús hajlamait. Dramaturgiailag ugyan helyenként lehetne összeszedettebb (nem mindig világos, hogy ki lő kire), de látványvilága és képeinek dinamikája, monumentalitása lehengerlő. A sztori (a két háborúzó fél beveti a robotokat, és a csatában felőrlődnek az emberek) egyszerű, de hatásos, és bevezetőként mindenképpen megállja a helyét. Egyetlen komolyabb hibája, hogy nincs kiért izgulni: a karakterek inkább csak üres bábok, akik minden oldalon elkiabálnak két-három parancsszót, de egyébként a csata forgatagában mindenki afféle megkülönböztető jegyek nélküli egyenember marad. Ez persze akár még tudatos koncepció is lehet - részben az effélék miatt is jó volna tudni, hogy az egyes sztorikat milyen hosszúságúra tervezik az alkotók.
A Random első számában helyet kapott képregények mindegyike egy-egy érdekes, és életképes ötletre épül, innentől kezdve pedig csak abban különböznek egymástól, hogy mennyire látszik az ötleten túli alkotói fázis kiforrottsága. Mindegyik sztorinak akadnak grafikai és/vagy forgatókönyvi döccenői, némelyiknek kevesebb, enyhébb, némelyiknek több és komolyabb, de összességében mindegyik szórakoztató. Olyannyira, hogy a mellette való érveléshez még csak nem is kell feltétlenül hozzátenni, hogy „és legalább a miénk”.
Ami Hongkongban Herman Yau, az Japánban Takashi Miike. Mindketten már karrierjük elején megalapozták hírnevüket erőszakos, tabukat nem ismerő rétegfilmjeikkel, hamar szert téve egy viszonylag kicsi, de nagyon lelkes és kritikus rajongótáborra. Mindketten szorgos iparosként állnak elő újabb és újabb rendezésekkel, ám amíg Yau egyre inkább beleszürkül a hongkongi tucatrendezők közé, addig Miike képes volt úgy megújulni és tovább fejlődni, hogy az újabb (egyébként Yau munkáihoz hasonlóan hullámzó színvonalú) filmjeit rendre kritizáló régi rajongók ellenére egyre növeli ismertségét. Ennek fő oka, hogy amíg korai rendezései elsősorban külföldön lettek kultfilmek, addig mostanában már inkább a japán közönségfilmek alkotói közé tartozik. Különlegessége pedig abban rejlik, hogy pont annyit tartott meg karrierje elejének jellegzetességeiből, amikkel még teljesen egyéni stílust képvisel, de már a hétköznapi japán mozirajongó ízlésének is megfelel. Ennek a törekvésnek nagyszerű példája legújabb filmje, a Zebraman 2.
A Zebraman első része hat évvel ezelőtt Miike egyik legelső próbálkozása volt a popcorn mozik világában. Legtöbb munkájához hasonlóan ez is egy manga adaptációja, Reiji Yamada 2004 januárja és 2005 márciusa között futott képregénye szolgáltatta az alapokat. Miike nagyon jól választott, hiszen Yamada meglepően összetett sztorit és karaktert hozott létre, az amerikaias álarcos szuperhős klisét teljesen megbolondította azzal az üzenettel, hogy a főhős igazából csak a saját, kudarcokkal teli életét próbálja megváltoztatni a hóbortos öltözettel, amivel ráadásul egy valóban létezett 70-es évekbeli sorozat főhősét majmolja. A moziváltozat felemás eredményt hozott, a Miike rajongók szidták, mint a bokrot (nem hajlandóak azóta sem elfogadni, hogy az egyre érettebb stílusú rendező már nem kizárólag véres és brutális filmekben gondolkozik), a manga rajongóinak a szuperhőssé válással lehetett baja (a képregényben nincsenek a hősnek szuperképességei), akinek pedig fogalma nem volt, mi is ez az egész, az azt hozhatta fel, hogy a film túl hosszú és vontatott lett, ráadásul inkább a szolíd vígjáték jellegre fókuszált az akciók helyett.
A rákövetkező években Yamada és Miike is más munkákkal volt elfoglalva, utóbbi szép sorban állt elő az újabb és újabb nagy költségvetésű alkotásokkal. Mind a The Great Yokai War-ról, mind a Like a Dragon-ről, mind a két Crows Zero-ról, mind a God’s Puzzle-ről elmondható, hogy valami hiányzott belőlük ahhoz, hogy emlékezetes produkciókként emlékezzünk vissza rájuk. A rendező szempontjából viszont remek fejlődési állomások voltak, hiszen a Great Yokai War-ban a digitális technika használata, a Like a Dragon-ben a gyönyörű, rajzfilmszerű képi világ, míg a God’s Puzzle-ban az elborult sztori jelent meg. A két Crows Zero véleményem szerint minden szempontból zsákutca, ezek az ostoba, élvezhetetlen sulis-bunyós borzalmak a japán mozi legalját képezik.
Paradox módon pont a két Crows Zero között érkezett meg az első olyan Miike alkotás, ami immáron egyben tartalmazza mindazt, ami felé egyrészt a rendező tart, másrészt azt, ami felé a japán mozinak is kellene haladnia. A Yatterman egy 70-es évekbeli rajzfilm élőszereplős feldolgozása, amiről csak szuperlatívuszokban érdemes írni, hiszen ebben már minden benne volt, ami a Zebraman 2-t is naggyá teszi. A jellegzetes, helyenként pajzán, sőt, pornográf poénok, az igencsak elborult, abszurd sztori, a zseniálisan megformált szereplők (elsősorban a negatív karakterek), a (majdnem) tökéletes látvány rengeteg számítógépes trükkel feltuningolva és a modern japán filmsikerekben fontos szerepet kapó betétdal is megtalálható benne.
Nagyjából a Yatterman mozikba kerülésével egyidőben jelent meg Yamada új Zebraman sorozata, a még most is futó Attack on Zebra City. Nem is lehetett kérdéses, hogy a moziváltozatot ismét Miike rendezze meg, viszont az eltelt 6 évben nemcsak a rendező, hanem a japán filmipar is rengeteget fejlődött, így sokkal magasabb elvárásoknak kellett megfelelnie a produkciónak. Egy újabb egyszerű vígjáték már nem lehetett volna sikeres, hiszen közben olyan elborult, jövőben játszódó, sci-fi elemekkel megspékelt alkotások kerültek a mozikba, mint a My Cyborg Girlfriend, a 20th Century Boys trilógia, vagy éppen a Fish Story. Szerencsére Miike már a Yatterman-nal megmutatta, hogy képes a kihívókat túlszárnyalni és a Zebraman folytatásával megalkotta élete eddigi legjobbját.
A történet 15 évvel az első rész után játszódik, de az előzmények ismerete nem szükséges az élvezhetőségéhez, önállóan is könnyen érthető, egy-két apró utalást leszámítva. Egy őrült tudós, aki hatalmát nem kis részben „lányának”, Zebra Queen-nek köszönheti, átvette a totális hatalmat Japán felett és átkeresztelte a fővárost Zebra City-re. A rendet úgy tartják fent, hogy minden nap délután 5-kor egy megadott helyen a városban feltűnnek a hatalom rohamosztagosai, akik módszeresen levadásszák a szükségtelennek ítélt embereket. Egy ilyen akció elszenvedése után kezd el a tisztességben(?) megőszült egykori tanárember visszaemlékezni, hogy ki is volt ő korábban, illetve, hogy mi is az ő küldetése.
Hogy miért is ez Miike eddigi legjobb filmje? Ennek rengeteg összetevője van. Az első és talán legfontosabb, hogy az egész produkció egy komolyan vett, de abszurd történetnek tűnik, pedig valójában csak egy paródia. Ha a dolgok mélyére nézünk, akkor teljesen világossá válik, hogy a megszokott szuperhősös sztorik mellett a japán idol- és popzenei ipar, a szenzációhajhász média, a lökött tokusatsu tévésorozatok, a komolyan vett sci-fik, sőt, a társadalomkritikát tartalmazó egyéb művek is szép sorban kifigurázásra kerülnek, de szerencsére nyoma sincs a paródiákra jellemző olcsó, más filmeket megidéző poénoknak. A legváratlanabb helyeken kerülnek elő a pajzánságok, tabuk nélkül vannak ábrázolva a negatív szereplők (a rohamosztagosok náci karlengetésétől kezdve a hidegvérű gyilkosságokig), a szuperhős pedig elég sokáig inkább szánnivaló figurának látszik, mintsem egy világot megmenteni képes valakinek. A „gonoszok” tevékenysége ugyan némiképp hasonlít a 20th Century Boys Tomodachi-jának világuralomra töréséhez, ám az androgün tudós sorsa teljesen másképp alakul, egyúttal pedig elgondolkodtató, hogy milyen politikai változástól tartanak a japánok, ugyanis az ezekhez hasonló totális uralom feltűnően gyakran fedezhető fel a filmjeikben.
Miike tehát valósággal lubickol az ötletekben, szinte az összes jelenetben megtalálható valami csak rá jellemző momentum. Az első klip és a filmbeli jelenetek összevágása fantasztikus, minden mozdulat ritmusra történik, igazi látványorgia, ahogy a gépfegyveres rohamosztagosok bemasíroznak a jpop sláger refrénjére. A sztori lezárása pedig minden téren elképesztően abszurd, egyetlen hibája, hogy a záró képsorok bántóan ismerősek egy réges-régi, még talán az Alfa magazinban olvasott képregényből.
A rendező mellett a jó érzékkel összeszedett színészi gárda is sokat hozzáad a produkció élvezhetőségéhez. A Miike filmek öreg motorosa, Sho Aikawa minél idősebb, annál kifinomultabb játékra képes, az ősz hajú, fáradt öregember megformálása tökéletesen sikerült neki. Viszont a Yatterman-hoz hasonlóan itt is a „gonosz” karakterek az érdekesebbek. A talpig feketében lófráló Zebra Queen-t a modellből tehetséges, sokszínű színésznővé avanzsált Riisa Naka alakítja (még csak nem is hasonlít a Time Traveller-beli énjére), akinek ezúttal szinte csak extravagáns modellként kellett hoznia magát, elképesztően szexi és vonzó, igazi femme fatale. Az már csak hab a tortán, hogy a két beékelt videoklip jobban néz ki, mint bármelyik aktuális jpop videó (egyébként ezek is aktuális jpop videók, a Oricon slágerlistán idén egészen a 22. helyig jutott a maxi, az első hely a film szerint majd 15 év múlva várható), Riisa pedig a visual kei bandák megjelenését idézve is szexisebb, mint Koda Kumi, Ayumi Hamasaki és az AKB48 együttvéve. A mellékszereplők között a magát tényleg szuperhősnek képzelő színész (az ő lélektanának ábrázolása a mellékszálak egyik fénypontja), a szamurájerényt megtestesítő testőr (kár, hogy nincs vérbeli harcjelenete) és az androgün külsejű tudós (akit egyébként a debil nevű humorista, Guadalcanal Taku alakít) játékát érdemes kiemelni.
A japán mozinak tehát nagy nyeremény, hogy az egykori kultrendező, Takashi Miike otthagyva a feltehetően előbb-utóbb csak önismétlésbe torkolló extrém B-filmeket, most már végleg(?) belépett a mainstream világába, ugyanis remélhetően fel fogja forgatni azt az állóvizet, amit a tévésorozatok világából érkezett, a másfél-két órás időtartamot értelmesen megtölteni nem tudó, az operatőri bravúrok iránt érzéketlen rendezők uralnak jelenleg (tisztelet a kivételnek). Remek témaválasztásai, gyönyörű képi világa és legfőbbképpen a helyi filmiparra nem jellemző pörgős tempója követendő irányként szolgálhat sokak számára. A rendezőt ismerve valószínűsíthető, hogy soron következő művei, a 13 Assassins, a Nintama Rantaro, a Seppuku és a Takeru is hasonló színvonalúak lesznek, azaz a rendező régi (elsősorban külföldi) rajongói továbbra is nélkülözni fognak, ha nem barátkoznak meg ezzel az új irányvonallal.
A Plasztikmédiás Angeldaynek hála íme a szombati kerekasztal-beszélgetés teljes videója. Az esemény apropója Beregi Tamás (elárulom) szenzációs, a komputerjátékok történetével foglalkozó könyve - a kritikát róla épp most írom, és a Könyvesblogra és ide egyszerre fog kikerülni. A videóról csak annyit, hogy ahányszor CoVboyhoz került a mikrofon, vissza kellett fognom magam, nehogy örök fanboyként artikulálatlanul ordítozni ne kezdjek. :)
A minapi langyos előzetes után az HBO internetre lökte ezt a sorozat forgatásáról készült mini-dokumentumfilmet, amely visszaadja a szériába, a készítőibe és a Sátánba vetett hitemet. Mikor megláttam a sárkánykoponyákat, már tudtam, én ebben csalódni nem fogok.
Nem is olyan régen egy egyedülálló képregényes kezdeményezés indult útjára a világháló berkeiben, legnagyobb örömünkre egyik szerkesztőségi tagunk vezénylete alatt. A Random virtuális képregénymagazin a lelkes és önfeláldozó csapatmunka iskolapéldája, egy ingyenesen, több formátumban is letölthető (egészen pontosan erről a címről), fekete-fehér képregényantológia, mely egyelőre szigorúan papírmentesen posztapokaliptikus, dark fantasy, urban fantasy és humoros zsánerekkel támadja be az olvasók látóidegeit. Az ötlet debütálásakor kapott hideget és meleget is, de az első kísérleti szám után az alkotók úgy tűnik nem vesztették el lelkesedésüket: erről faggattuk a Random főszerkesztőjét, Chavezt, a képregényes fórumokon és a Filmvilág oldalain ólálkodó titokzatos yakuzaszakértőt, a Geekz saját, külön bejáratú Keyser Söze-jét, akivel nem hogy még egyetlen munkatársunk sem találkozott személyesen, hanem mindössze egyetlen rosszul fókuszált képünk van róla (amin ÁLLÍTÓLAG látható).
A King Kong, az X-men és District 9 filmek effekteiért felelős Patrick Kalyn készített egy sci-fi rövidfilmet. Mind a büdzsét, mind az elkészítés idejét igencsak megszabta. A munkálatok elvégzésére mindössze két napot és 10.000 dollárt fordított. A készítő célja, hogy munkájával meggyőzzön pár fejest a projekt sikerességéről és később vászonra is vihesse elképzeléseit. A cselekmény 2031-ben játszódik, amikorra már teljesen feléltük a Föld fosszilis energiaforrásait. Apokalipszis hangulat, elkeseredett kísérletek jellemzik a Föld hétköznapjait. Az egyik alternatív energiaforrás utáni kísérletsorozat során valami balul sül el, és a katasztrófát elsimítandó egy elit csapatot küldenek a helyszínre. A katonák azonban oda érkezvén egészen furcsa dolgot találnak. A film az ugrás után tekinthető meg. 
A menyasszonyod halott. Megölte egy kegyetlen, fiatal lányokra vadászó sorozatgyilkos. Fájdalmad elviselhetetlen, csak egyvalami képes valamelyest elnyomni: a tettes iránt érzett rettenetes gyűlöleted. De mihez kezdesz a gyilkossal, ha megtalálod? Az nem elég, ha megölöd. Tönkretett életek egész soráért nem kompenzál egy gyors, fejbe küldött golyó. Meg kell „ölnöd” újra és újra. Szenvedéssel, kínnal és félelemmel kell megtöltened életének minden pillanatát, kerüljön akár újabb életekbe, újabb fájdalmakba, vagy a lelkedbe, nem számít. Nem ismersz már sem Istent, sem embert, sem törvényt. 
Az I Saw the Devilt úton-útfélen Park Chan-wook bosszú trilógiájához hasonlítják, de az analógia bizonyos szempontból sántít, ugyanis Kim Ji-woon filmje éppen ellenkező irányba viszi a bosszúmotívumot, mint honfitársa. Míg a trilógia egyes darabjaiban a rendező ötletesen és merészen csavargatja, és komplikálja a megtorlás témáját (az Oldboyban már az sem világos, ki a bosszúálló, és ki az áldozat), Kim Ji-woon épphogy az esszenciájáig csupaszítja le azt. Itt csak a féktelen gyűlölet és az elemi, mindent felemésztő, szadista, bestiális bosszúvágy létezik. Amikor Dae-hoon megtalálja Kyung-chult, félholtra veri, és miután elrejt benne egy nyomjelzőt, szabadon engedi. Mielőtt a gyilkos újra ölhetne, hogy kielégítse beteg szükségleteit, Dae-hoon újra lecsap, és újra félholtra veri. Az I Saw the Devil egy végletekig vitt profanitás. 
Dae-hoon metamorfózisa elnagyolt, kibontatlan, arról, hogy éppolyan szörnnyé válik, mint azok, akiket üldöz, főleg egy-két dialógusból értesülünk csak. Az pedig sosem jó, ha mellékszereplők explicite mondanak ki olyat, amit megmutatni kellene, főleg ha arról van szó, ami a mű gerincét és morális tanulságát jelenthetné. Így a zárójelenetben a semmibe, sírva elsétáló főhős képei nem váltják ki azt a katarzist, amiért Kim Ji-woon dolgozott. Hiányzik hozzá a lelki viharok ábrázolása, a történet pszichológiai aspektusának megfelelő kidomborítása. Pedig Lee Byung-hun tökéletesen alkalmas volna karakterének komplexebb megformálására. Minimalista játéka duzzad a felszín alatt örvénylő érzelmektől, arca egy mimikai oximoron: kifejezéstelen és gyűlöletet sugárzó. A több éves szakmai pihenő után visszatérő Choi Min-sik az ő kiváló ellentétpárja: nem fojt el semmit, minden az arcára van írva, harsány és természetes. Övé a látványosabb szerep, és ezt ki is élvezi. 
Az ázsiai filmek rajongójaként mindig nagy bajban vagyok ezekkel az év végi összesítőkkel, mert amíg a kis hazánk mozijaiban vetített friss távol-keleti filmek száma a legkerekebb szám felé konvergál, egyszerűen nem lehet a teljes kínálatból csemegézni. A DVD kiadások megjelenése gyakran fél évvel lemaradva követi a mozikba kerülést (főleg a japán darabok esetében), amikhez meg hozzá lehet jutni, gyakran csak a helyi piacra készülnek, felirat nélkül. Mindezek tükrében a most összeállított lista szinte biztos, hogy március-április tájékán mosolyfakasztónak fog tűnni, hiszen még rengeteg jónak ígérkező produkció vár megtekintésre. Azért így is mintegy 90 film közül igyekeztem kiválogatni a szerintem legjobbakat, remélhetőleg sok vitára okot adva, amit majd a kommentekben lehet lefolytatni.
Szerencsére sok jó film volt 2010-ben – de sajnos kevés volt, ami igazán megrengette a földet, amitől leesett az állad, amitől gombóc került a torkodba és görcs a gyomrodba, ami után felálltál, egy ideig csak bámultál magad elé, majd mormogtál valami olyasmit az orrod alatt, hogy „igen, baszki, az ilyenek miatt lettem szerelmes a filmekbe”. Sok remekműjelölt csak egy-egy fontos apróságon csúszott el a finisben: a Kick-Ass eltöketlenkedte a képregény kompromisszumokat nem ismerő szatirikus élét, A közösségi háló minden ízében tökéletes alkotás, épp csak szeretni nem nagyon lehet, az I Saw the Devil pedig minden gyönyörűsége és brutalitása ellenére közel sem tudott olyan mélyen gázolni a szereplők lelkében, mint a vérben. És persze voltak olyan nagy csalódások is, mint az Expendables és a Scott Pilgrim (de olyan kellemes meglepetések is, mint a Száguldó bomba). Úgyhogy 2010 filmtermésétől egy top 8-cal búcsúzom – mert az 5 kevés, a 10 meg sok lenne. 
Egy vallomá
Beregi Tamás: Pixelhősök.
J. G. Ballard: Karambol (Crash)
James Ellroy: A nagy sehol (The Big Nowhere)
Robert A. Heinlein: A hold börtönében (The Moon Is A Harsh Mistress)
Don Winslow: Barbár állatok (Savages)
Dan Simmons: Hyperion
Baráth Katalin: A fekete zongora
Charles Willeford: Springer testvér fekete miséje
A legtöbb klasszikus hongkongi sikervígjátékhoz hasonlóan a Project A egésze is vignette-ekből áll össze. Ez a hollywoodi sémától eltér, emiatt aztán a darabosnak tűnő szerkezet emlékezetes nagyjelenetek sorozatával hálálja meg magát (a biciklis üldözés, Sammo játéktermi verekedése, a majdnem snuffként végződő óratornyos fejreesés), és a tekercsről tekercsre ugráló dramatikának köszönhető az is, hogy az irdatlan tempóban sodródó sztori utolsó harmadában is marad elég szufla, ekkor lépnek ugyanis színre a legelején beígért kalózok, élükön a zseniális alakítást nyújtó Dick Weijel.
Maga a szerep is új perspektívát nyitott Chan számára. A Police Story sorozat lényegében ugyanezt a bűnözők és angol vezényszavakat mantrázó felettesek közé szorult közszolga-karaktert vitte tovább, a humorosan anti-kolonialista felhang nyílván jó viszhangra talált az otthoni közönség körében. A záró képsort - melyben hőseink egy tutajon hagyják el a helyszínt, mögöttük a vízben evickélő kimentett angol túszokkal – nem lehet másként értelmezni, mint a híres hong kong spirit győzelmét a brit gyarmatosítók megalkuvó, korrupcióra hajlamos rendszere felett.
Az ún. Reacher-regények iszonyatos tempóban születnek a bestseller író tollából, aki gyermeki odaadással és fantasztikus szenvedéllyel ülteti egyre újabb és újabb cselekményekbe kedvenc karakterét. 1997 óta már tizenöt könyvet hagyott maga után a témában, mi magyarok pedig - a General Press kiadónak hála -, ezek közül tizennégyet magyar nyelven is élvezhetünk. Jack Reacher az amerikai hadseregben élte le az életét. Apja tengerészgyalogos volt, akit egyik állomáshelyről a másikra követett az egész család keresztül-kasul a világ legegzotikusabb és legzordabb helyein. Reacher leszerelését megelőzően 13 évig szolgált. Mint katonai rendőr(!). Majd kétméteres magasságával, százhúsz kilójával, kivételes intelligenciájával és lenyűgöző problémamegoldó készségével szép karriert futott be az amerikai hadseregnél. Child Jack Reacher-e az abszolút badass, akivel nem találkoznál szívesen egy sötét sikátorban. Saját döntéséből nomád életet folytat. Bejárva az országot, amit egész eddigi életében szolgált, mégsem látott még sohasem. Ezzel elég bonyodalmat is szolgáltat a könyvek cselekményéhez, mert abban biztosak lehetünk, hogy a baj mindig rátalál. Hol két kisváros – Hope és Despair – között ütközik problémába, hol Texas tikkasztó sivatagában stoppol le valakit, vagy éppen New York forgatagában próbál meg helytállni. Most éppen buszbalesetet szenved egy tucat nyugdíjassal egyetemben. Dél-Dakota egy városában, Boltonban találja magát télvíz idején. Mínusz harmincöt fok, egy hetvenéves tanú, egy brazil maffiózó, egy motoros banda, ami metamfetamint árul és egy újonnan épült szövetségi börtön. Mindez két dolgot jelent: bajt és Jack Reacher nem nyugvó haragját.
Új Marvel Extra #1
Herótom van már tőle, hogy bármerre nézek, vámpírokat látok – könyvek, filmek, sorozatok, a tetves vérszívókat egyszerűen nem lehet kikerülni. És mégis, képregényformában nem zavar, mert a horror eleve fájdalmasan alulprezentált nálunk (legalábbis amíg jövőre meg nem jelenik nálunk is a Walking Dead). Így a Kingpin döntése, hogy meglovagolja a Twilight által kavart hullámokat, nem csak érthető, de talán még szimpatikus is. És ugyan Vampirella karakterének aligha van érdemi lecsapódása itthon, a hölgy kellően lengén öltözik, modellalkatú, jókora mellei vannak, és szívesen tép szét vámpírokat és egyéb rémségeket a két puszta kezével – mi másra vágyhatna egy geek? James Robinson és Joe Jusko kétrészes comicja 1997-ben jelent meg, és függetlenül attól, hogy élvezetes történet, némileg furcsa választás a magyar piacra. A sztori a főhősnő halála után játszódik, méghozzá a pokolban, aminek része Vampirella szülőföldje, Drakulon is. Anyja, Lilith lassan elveszti erejét, minek következtében vagy ő hal meg, vagy Drakukon, amin uralkodik – a nő inkább utóbbit ítéli pusztulásra, ezt pedig Vampirella, és rejtélyes módon felbukkanó szerelme, Adam Van Helsing nem hagyhatja annyiban. Az egyetlen gond ezzel a kiadvánnyal az, hogy a cselekmény és a karakterek mögött akkora háttértörténet húzódik meg, aminek dialógusokban való zanzásított meg-megidézése önmagában nem semlegesíti az azt nem ismerő olvasó zavarát – jó lett volna egy-két olyan ismertető oldal, amihez a marveles kötetekben már hozzászoktunk. Ha ettől eltekintünk (és egy kis utána olvasás a hiányzó információknak senkinek nem kerül pár percénél többe), a Vérszomj gond nélkül szállítja, amire vállalkozik: ugyan egyszerű, mint egy faék, de dögös, véres, iszonyú hangulatos (a pokol-Drakulon halott, kiszáradt, vörös látképe lélegzetelállító, Joe Jusko festményei valósággal életre kelnek), és megvan benne a témához szükséges epikus erő is. A halottak csontjaiból emelt templom hátborzongató, amikor pedig Van Helsing egymagában, vigyorogva, harcra készen áll szemben a pokol seregével, akkor nincs geek, aki ne vigyorogna ugyanolyan szélesen, mint ő. 
Az első jelenetben még csak két pár cipőt látunk, ahogy gazdáik egy pályaudvaron igyekeznek az induló vonat felé. És már tudjuk, hogy baj lesz. Tudjuk, hogy a rikítóan kontrasztos, már-már bohócszerű fekete-fehér cipő viselője valamiképp agresszorként lép majd fel a fegyelmezett, hagyományos fekete lábbelijében lépkedő férfi életében. És valóban: onnantól kezdve, hogy cipőik véletlen összekoccanása kommunikációt szül köztük, nyomasztó és sötét, gyilkossággal és felszín alatt forrongó szexualitással szegélyezett útra lépnek, aminek végén életre-halálra menő összecsapás várja őket egy megvadult vidámparki körhinta őrült forgatagában. 
Az ezévi Hungarocomix több dologban sem hasonlított a tavalyira. Először is a Mangafannal (és a Holdfény teammel) karöltve szervezték meg a Millenárison, a Jövő Házában december 18-án, repkedő mínuszokban, másodszor pedig ezúttal nem én, hanem Rusznyák kolléga tántorgott be félig vak denevérként a rendezvényre. A metrón hosszas (és egyoldalú, értsd: ő nem volt képes értelmes kommunikációra) vita során megállapítottuk, hogy nem másnapos, hanem még mindig be van rúgva, ugyanakkor fejet hajtottunk a tény előtt, miszerint a főnökét sokkal rosszabb állapotban hagyta stabil oldalfekvésben egy kínai étterem asztallapján, legalábbis utolsó emlékei szerint. Ehhez képest sokkal hamarabb átjutott az ellenőrzőponton, míg én az öcsémmel (aki ugyancsak velünk tartott) kritikus szemmel tanulmányoztuk a színes jelmezekbe beöltözött, hosszasan kígyózó sort a bejárat, a ruhatár és a mosdók előtt és végül úgy döntöttünk, hogy a szabadon hagyott bőrfelület mennyisége egyenesen arányosan jogosítja fel a 14 és 20 közötti hölgyeket arra, hogy egy véletlenszerűen kiválasztott manga vagy anime szereplőire próbáljanak hasonlítani.
A cím ne tévesszen meg senkit, ugyanis a most tárgyalandó történetnek ahány kiadása volt eddig, annyiféle angol fordítást kapott. Ha úgy írjuk le, hogy Toki wo kakeru shoujo, akkor valószínűleg mind az animerajongók, mind a régóta a japán mozit követők már tudni fogják, miről is van szó. Aki pedig nem tartozik egyik kasztba sem, annak bőven elég annyit tudnia, hogy ez a történet is ott lesz 2010 legjobb japán közönségfilmjei között.
A 60-as évek második felében Japánt elárasztották a különféle elborult sci-fi-k és fantasy-k, a filmstúdiók egymással versengve forgatták az őrültebbnél őrültebb produkciókat. Ekkoriban voltak a csúcson a mozikat elárasztó hatalmas szörnyek, űrhajók és földönkívüliek (meg a yakuzák, de ők más cikkbe tartoznak), amik a tévé háztartásokba betörésével együtt fokozatosan a japán mindennapok szerves részeivé váltak. Persze nem csak a képernyőn lehetett ilyesmibe belefutni, hanem az újságos standok és a könyvesboltok polcai is rogyadoztak a tudományos-fantasztikus kötetek súlya alatt. Egy fiatal író, Yasutaka Tsutsui álmodta meg a tudta nélkül időutazásba keveredő iskoláslány történetét, amit folytatásos történetként jelentetett meg két ifjúsági magazinban is, majd 1967-ben könyv alakban is a boltokba került. Viszonylag sikeres alkotásnak számított, de a befutására még várni kellett egy keveset.
Az áttörést 1972 hozta meg, amikorra már beköszöntött az idol-korszak, ami nemcsak a japán populáris kultúrát, hanem a szépségideált is gyökeresen megváltoztatta és az addigi elegáns, visszafogott ikonok helyét nemes egyszerűséggel átvették az iskoláslányok. Ekkor készült el a Time Traveller (érdekes módon „japánul” is Taimu Torabera címen) legelső tévés adaptációja, a főszerepben a 15 éves Ryouko Shimada-val. A sztori mind a mai napig az egyik legnépszerűbb alkotás, a regény több utánnyomást is megért, nagyjából 10 évente készült újabb tévés adaptáció belőle, amikben mindig az adott kor legnépszerűbb idoljainak egyike kapta a főszerepet (a ’85-ös változatban Yoko Minamino, a ’94-esben Yuki Uchida, a 2002-esben pedig Natsumi Abe), ráadásul az időközben vígjátékaival híressé vált Tsutsui saját regényének paródiáját is elkészítette.
Ez utóbbi megfilmesítése a 2010-es új, nagy dérrel-dúrral beharangozott moziváltozat. A regényből adaptált alapsztori javarészt egy jellegzetesen japános tinédzser dráma volt, amit egy kicsit megfűszereztek az időugrásokkal, ezúttal viszont a tinédzser dráma kicsit háttérbe szorult, az időben ugrálás konkrétan egy darab nagy ugrást takar, új elemként pedig megjelennek a korok között utazós történetek jellegzetességei. További érdekesség, hogy a japán filmipart mostanában láthatóan átható nosztalgiahullám jegyében a fő szál a 70-es években játszódik..jpg)
Egy felújításnak, vagy folytatásnak mindig fontos eleme, hogy mennyire sikerült rokonítani az eredeti változattal. A forgatókönyvírók igyekezete tetszetősre sikeredett, hiszen mind Kazuko, mind Gorou, mind Fukamachi jelen van az eredeti szereplők közül (sajnos fiatalkori önmaguk halovány mása csak a ’83-as arcoknak), ráadásul számtalan apró utalás van a korábbi változatokra. A producerek viszont már kevésbé álltak a helyzet magaslatán, hiszen hiába röppentek fel olyan híresztelések, hogy a még mindig aktív Tomoyo Harada fogja a mamát eljátszani, végül ez nem jött létre. Viszont az animével annyiban sikerült a kapcsolatot megteremteni, hogy Makoto szinkronhangja, Riisa Naka alakítja Akari-t.
A film legerősebb összetevője egyértelműen az, ahogyan a ’70-es éveket megvalósították. A helyszíneket remekül eltalálták és még olyan apróságokra is odafigyeltek, mint a korabeli álomautó makettjének reklámja a kirakatban. De ez még tulajdonképpen mind semmi, hiszen a lényeg a mellékszálak egyik legfontosabbját jelentő „film a filmben” rész, amiben néhány barát egy amatőr sci-fi-t igyekszik leforgatni papírmakettekkel. Ez a társaság az igazi értéke az egész filmnek, egy az egyben olyanok, mintha valamelyik Koji Wakamatsu agymenésből, vagy a korabeli Godzilla filmekből léptek volna ki. Nem véletlen persze, hogy ekkora hangsúlyt fektettek erre, hiszen a japán filmipart amúgy is belengi egyfajta nosztalgiahullám mostanában, feltételezésem szerint azért, hogy az idősebb korosztályokat is becsalogassák a mozikba. A retródivatot valószínűleg az ’50-es években játszódó Always kezdte pár évvel ezelőtt, azóta viszont se szeri, se száma a hasonló alkotásoknak. A fentebb már említett Bubble Fiction mellett többek között a 20th Century Boys és a Fish Story egyik idősíkja, a Little DJ, az Oppai Volleyball, de még akár a Yatterman is besorolható a 70-es éveket megidéző alkotások közé..jpg)
Érdekes módon, hiába van eléggé háttérbe szorítva, még így is működik a filmben a tinédzserfilm hatás. A japánok amúgyis nagyon erősek ebben a zsánerben és ide is sikerült belezsúfolni a rengeteg egyéb mellé azt, ahogy a főszereplő lány szinte észrevétlenül komolyodik meg, éli át az első szerelmet a filmes Ryota-val és válik jóval felnőttesebbé a történet végére. A szerepet egyébként nagyszerűen alakította a talán legtehetségesebb fiatal japán színésznő, Riisa Naka, aki ezúttal a tökéletes Yamato Nadeshiko megtestesítője, nyoma sincs a játékában a Zebraman 2-ben mutatott extravaganciának. Az eredeti történetből visszaköszönő karakterek fiatalkori arca igencsak halovány, főleg az időutazó Fukamachi tűnt nagyon mamlasznak, de ők úgyse érdekelnek senkit, hiszen ott vannak helyettük a zseniálisan megformált, világmegváltó hangulatban levő filmesek, köztük a Ryota-t alakító Nakao Akinobu, aki pár évvel ezelőtt egy másik Kadokawa klasszikus tévés felújításában, a Sailor Suit & Machine Gun-ban is főszerepet játszott.
Amikor a tudományos-fantasztikus irodalom klasszikus és kultstátuszt élvező nagyágyúit emlegetjük, sajátos módon viszonylag ritkán bukkan elő Stanislav Lem, Isaac Asimov, Ray Bradbury, Arthur C. Clarke és Philip K. Dick (Orson Scott Cardot csak azért nem említem, mert ő még pelyhes állú legényke hozzájuk képest, bár már belekezdett az apoteózis folyamatába) mellett a Sztrugackij-fivérek neve, ha mégis, akkor minden bizonnyal a Piknik az árokparton (vagy Sztalker, ha úgy jobban tetszik) Tarkovszkij-féle filmváltozata és legutoljára a belőle készült rendkívüli atmoszférával rendelkező játék kapcsán, holott egy komplett univerzumot hoztak létre regényeikkel, amikre azonban szinte már csak a késő harmincas éveiken túljutott pre-geekek emlékeznek a Kozmosz Fantasztikus Könyvek és a hozzá szorosan kapcsolódó Galaktika magazin áldásos tevékenysége miatt. Ezt a fájdalmas hiányt pótolja most a Galaktika kiadó a Kammerer-trilógia első darabjával, mely egy olyan szintet állít fel a hazai sci-fi kiadások terén, amit egyhamar nehéz lesz megugrani, pontosabban nagyon remélem, hogy sokszor sikerül és magyar trekkiek ezrei kapnak agyérgörcsöt a felismeréstől, hogy milyen a minőségi sci-fi (ha esetleg valami hasonló jelenség zajlik le Magyarországon, mint a Flashforward első részében, akkor azonnal tudni fogjátok, hogy mi történt).
Persze meg lehetne érteni Shane tépelődését, hiszen ismerjük azokat az eseményeket, amelyek következtében ide jutott (ezt az évadzáró még tovább árnyalja a cold opennel, amely igyekszik felmenteni őt). Érthető, hogy egyre labilisabbá válik, de ha az írók kisebb lépésekkel haladnának, könnyebben tudnánk azonosulni vele (vagy meg sem próbálnák árnyalni a karakterét, és legalább egyértelmű lenne a helyzet).
Ez a kis kiruccanás a science fictionbe ráadásul nem is sikerült zökkenőmentesen. A mesterséges intelligencia egy beszélő számítógéppé degradálódik, funkciója azonban a cselekmény szempontjából nincsen, csupán ügyetlen szemfényvesztés. Nem illik a sorozat realizmusába, földhözragadtságába. Az epizód számos ponton megbukik a technológiai pontatlanságokon. Mi értelme egyáltalán üzemeltetni az AI-t, ha fogyóban az áram? Egy MRI mióta csinál ilyen látványos 3D-s felvételeket? Hogy sikerült Jennernek a zárt berendezésbe benyúlni egy pisztollyal, és meghúzni a ravaszt anélkül, hogy az elektromágnesesség kitépje a kezéből a fegyvert?
A The Walking Dead nagy hibája egyelőre az, hogy nem tud hosszú távon gondolkodni. Az epizódokon átívelő problémák vagy rosszul vannak kezelve (mint a szerelmi háromszög), vagy elkallódnak (mint Merle, akiről az öccse teljesen megfeledkezett). Az egyes részek tematikusak, van elejük, közepük és végük, valamint egy ehhez kapcsolódó mondanivalójuk. Ehelyett egészében kellene őket kezelni, és összefüggőbben, organikusabban építeni a cselekményt.
Hammett már a címadással sem szarozott – és nem is túlzott. 1929-es első, és egyben korszakalkotó regényének névtelen, egykedvű, amorális főhőse úgy aratja le a Poisonville-ként csúfolt kisváros, Personville bűnben és vérben fürdőző gazembereit, mint a kombájn az érett gabonát. A könyv érdemeit nem lehet túlbecsülni: amellett, hogy több klasszikus filmnek szolgáltat inspirációul (Kurosawa A testőrétől Leone Egy maréknyi dollárért című westernjén át Coenék A halál keresztútján című remekéig), megteremtette a hardboiled krimi műfaját, és egy csapásra berángatta az addig arisztokratikus körökben virágzott crime fictiont a sötét alakokkal és hullákkal teli, koszos városi utcákba. 
Újabb szerkesztőségi szerzemény, Berzerker kolléga lép színre ezzel a cikkel.
Huerta azonban semmiképpen sem akarta feladni pankrátori pályáját, így úgy döntött, hogy egyszerre próbál érvényesülni mindkét területen, és 58-ban leforgatott két filmet Fernando Osés vezénylete alatt Kubában. Bár ezen első két filmjében (El Cerebro del Mal, és a Hombres Infernales) csupán mellékszerepet töltött be El Incognito mellett, filmes karrierjének későbbi sikerei miatt neve mégis belekerült mindkét film címébe. A dolog hátterében egyértelmű gazdasági okok húzódtak meg, hiszen filmes pályájának hála El Santo a 60-as évek derekára még mocskosabbúl híresebb lett, mint azelőtt. Az első abszolút értelemben vett Santo film tehát az 1961-es Santo contra Los Zombies című remekmű volt.
A színészek hozzák a szokásos színvonalat, amely alulról súrolja az alsó-pöszmétei amatőr szini társulat által felállított mércét, amit egyébként tökéletesen egészít ki a primitív forgatókönyv, és a Santo köré mérnöki pontossággal megkoreografált akcióorgia. Vannak filmek, amiknek jól áll a pénztelenség és az egyszerűség, és ez a film ilyen. Külön figyelmet érdemel az a jelent, amikor, Santo üldözőbe veszi a három menekülő zombit (felhívnám a figyelmet a „menekülő zombik” kifejezésre), akiket a gonosz maszkos cselszövő ellen egy bomba segítségével robbant apró cafatokra.
Egy olyan széria harmadik évada zárult nemrég, amelyet furcsa kettősség jellemez. A motoros vagányok krónikája hálistennek egyre nagyobb népszerűségnek örvend, ugyanakkor a kritikusok elismerését is képes volt kivívni. Míg a hajdani érában talált volna magának méltó ellenfelet (The Wire, The Shield), addig a mostani felhozatalról már nem mondható el ugyanez. Félelmetes, hogy Kurt Sutter milyen sebészi pontossággal végzi a dolgát, ami olyan sokrétű és mindent magában foglaló, hogy látatlanban is folyamatosan a kalapomat emelgetem. Már-már mániákus megszállottsággal, istentelen odaadással és rengeteg szenvedéllyel készíti alkotását – nekünk pedig nincs más dolgunk, mint leülni és élvezni. 
Míg Belfast városában dúl az IRA-n és a klubon belüli csendes háború, addig Charmingban, az óceán túloldaláról próbálja Agent Fucking Stahl irányítani a történéseket. A naiv kurva talán a legellenszenvesebb karakter, akivel volt szerencsém találkozni az általam nézett sorozatok kapcsán. Kezdetben arra gondolhatnánk, hogy saját hazugságaiba fog belefulladni, de ahogy haladunk a történettel, egyre inkább az kezd tudatosulni bennünk, hogy ez a nő kikezdhetetlen, számára minden összejön és nincs remény arra, hogy kicsinálják. A végén persze erre is megkapjuk a cáfolatot és az utolsó rész egyik legjobb – ha nem a legeslegjobb – jelenetete, amikor Opie Stahl arcába vágja, ami az első évadtól fogva a nyelve hegyén volt – „Ő is ezt érezte”.
A kérdés: hogyan tovább. A börtön egy újabb egzotikus helyszínt jelentene, újabb konfliktusokat és eddig nem látott problémákat. A Jax apja által írt levelek ismét megingathatják, az amúgy sem sziklaszilárd Jax-et, ami ismét az elkerülhetetlen káosz szélére sodorja SAMCRO-t. Clay és Gemma keménykezű irányítása és folytonos manipulációja nem tarthat majd soká, és mikor Jax kezébe kerül a döntés joga, megvan rá az esély, hogy teljesen más irányt vegyen a Sons of Anarchy élete. Véleményem szerint kettő, maximum három évad van még a szériában, ami bőven elegendő az összes szál elvarrására és egy kerek, lezárt történet manifesztálódására. 
Amikor 1997-ben a Deep Blue néven anyakönyvezett, szilíciumalapú létforma elpicsázta Kaszparovot, talán a legoptimistább szkeptikusok is nyeltek egyet sunyiba. Pedig 
FVP nagyjátékfilmes karrierjének markánsan tett be, hogy a gyermekpornóra kattant Jézus és a naphosszat hernyózó Buddha mellett derűsen rotálja a földiepret egy minimalista rajzfilmben, a Tron: Örökséggel debütáló Joseph Kosinski keze alá dolgozó féltucat írnok már nem is számolt vele, mint főgenyával, inkább a megszemélyesítés mozdulatát vitték tökélyre. A „rácsban” rekedt Kevin Flynn (Jeff Bridges) ellenlábasa (instant doppelgänger jelleget kölcsönözve a filmnek) a saját képére és hasonlatosságára teremtett program, Clu (Jeff Bridges), akinek feladata a tökéletes rendszer megalkotása - eredetileg Flynn jobbján. De hát a tökéletesség nem elérhető cél, te kis oktondi Clu, hanem inspiratív és folyvást mozgásban tartó eszme, bizony ám! – ahogy azt Mr. Bridges a finálé közben elégikus ünnepélyességgel mondja tollba egy éppen arra lófráló operatőrnek.
Az árvaságtudattal felnitrózott posztpubertás dac természetesen nem idekünn, hanem: odabenn fog kibontakozni, illetve beérni, ahol a script már pedzegetett leleményének köszönhetően a fiú egyszerre küzdhet apja oldalán – és harcolhat vele szemben. A Hedlund amúgy decens, miatta talán majdnem annyi csajszi kap vödröt maga alá, amennyi tenyér megizzad Quorra (Olivia Wilde) látásától. (Ő egy ilyen izé, asszem.) Mellettük még megemlítendő a Zuse-t formáló Michael Sheen. Hogy az ő alakításában a gépházon belüli kütyük melyikét tisztelhetjük, azt Kosinskiék is csak kínvallatás után tudnák körülírni, de hogy a színész rojtosra analizálta Jim Carrey Rébuszként prezentált mozgáskultúráját - tuti. A végeredmény olyasmi, mint amikor Király L. Norbert nekiveselkedik egy Tina Turner dalnak. (Mi célja - kérdem én - egy olyan kísérletnek, ami nem lát ki a hendikep árnyékából, ha a lehetetlen létezéséről anélkül is meg lehet bizonyosodni, hogy szénné égetnénk magunkat?)
Ahhoz képest hogy a Marvel képregényhősei közül Thor a legkevésvé emberközeli (azonosulni vele lehetetlen), és a filmesek a politikai korrektség nevében valahogy belekevertek egy ázsiai színészt is a Valhallába, és kedveljem bármennyire is, Anthony Hopkins szemkötőjének láttán röhögőgörcsöt kapok, szóval mindezek ellenére a film nem néz ki rosszul...
A magyar filmszakma kocsmája mostanság bezzeg hangos (munkálkodik a Cimbalmos), így hangsúlyozottan fordítom vigyázó szemeimet a megtisztulásra váró magyar film felé. De hiába; az Üvegtigris 3-ban az a legbosszantóbb, hogy a sorozatból egyetlenként benne rejlik egy jó film örökké beváltatlan ígérete. A történet szerint Lali bekattan és elköt egy luxuskocsit, amit ügyvéd tulajdonosa szeretne visszakapni. Budapestre kerül és belekóstol a pazarló, dekadens, rózsadombi világba, nőkkel ismerkedik, pénzt mos, még egy ékszerbemutatóra is elkeveredik. A többiek pedig vissza akarják téríteni a nagyvárosból.
Ahhoz kellenének karakterek, de típusoknál senki nem több. Meg színészek is. Az állandó csapat hozza az ásító rutinú semmit. Rudolf a Beugróban ezerszer látott eszköztárából dolgozik, Csuja böfög, Gáspárnak meg van parókája. Figyelmet érdemel Besenczi Árpád rendőre, mert ő visszafogottan teszi a dolgát. Az újak közül Kamarás Iván „játékának” gerincét adja, hogy toporzékolás közben felsőteste úgy hintázik, mint Ray Charles a Hit the Road Jack alatt. Méltó párja Pikali Gerda, aki a mozi utolsó sorában ülő rövidlátó betépett holdkórosnak játssza el a megcsalt feleséget. Szabó Erikának ugyan integrálnám a függvényét, de a vonzó fénytörésen túl benne rejlik egyedül az akarás, hogy selyempapír mélységű szerepét jól játssza. Az operatőri munka magyar filmes standardhoz képest pocsék, a zene szóra sem érdemes, a termékelhelyezések sastamási értelemben véve finomak.
Az egész franchise hordozza azt a káeurópai tragédiát, hogy az embereknek nincs közük a saját életükhöz. Ebben a részben is benne van a geopolitikai helyzetünk okozta társadalmi- szociális viszonyok keltette pszichoszomatikus torzulás, az erőforrások feletti rendelkezés korlátozottságának frusztrációja, de Rudolf mégsem válik a magyar Pasolinivé, mert ez puszta poénforrás. Pláne, ha a saját egót simogatjuk szálirányban tollpihével (ez már a midlife crisis egyik jele!) A nagy pénz közelébe kerülés, jó nők megfektetése, a luxusélet lehellete utáni keserű kiábrándulás lehet hosszan érlelt élettapasztalat, de Rudolf, mint rend
Batman: The Return
Idén már volt egy Hellboy egyrészes a Mignola-Corben duótól, és most itt van egy újabb. Nem mintha panaszkodnék. Ezek a kis különálló történetek remek alkalmat nyújtanak Mignolának, hogy kicsit kinyújtóztassa a lábát, és egy rövid időre elszakadjon a sorozat súlyosan sorsszerű, világvége felé menetelő sötét cselekményétől. Az eredmény, mint mindig, maximálisan kielégítő (Mignola valószínűleg genetikailag képtelen lehet rá, hogy rosszul írja a Hellboyt), de ezúttal (akárcsak a már említett mexikói sztori esetében) Richard Corben az, aki ellopja a show-t. A Double Feature of Evil, ahogy a címe is sejteti, két rövid történtet tartalmaz, amiket az alkotók egy frappáns keretben prezentálnak nekünk: hullák nézik őket egy régi, elhagyott moziban, aminek falai tele vannak plakátozva a ’30-as évek legendás universal-horrorjaival. Az első sztori a Sullivan’s Reward, aminek címszereplőjét újabb és újabb gyilkosságokra kényszeríti a titokzatos körülmények közt ajándékba kapott háza. Hellboyt hívja segítségül, de persze már a kevésbé gyakorlott olvasónak is nyilvánvaló, hogy hátsó szándékai vannak. A cselekmény rég bejáratott sablon szerint alakul: Hellboy tudomást szerez valami rosszról, Hellboy odamegy, Hellboy bajba kerül, Hellboy szétver mindent, Hellboy a romhalmaz tetején, szakadt ruhamaradványaiban ülve, rágyújt egy cigire. A toposzok ezúttal némi helyénvaló, költői igazságszolgáltatással egészülnek ki (ld. a címbeli jutalmat). Tökös, laza és hátborzongató – ezek a jelzők a Hellboy világán kívül ritkán járnak együtt. A horrorfaktort viszont itt Corben erősíti a legjobban, aki többek közt azért is olyan jó választás a címhez, mert – teljesen nyilvánvalóban – meg sem próbálja majmolni Mignola stílusát. Sajátosan groteszk vonásai tökéletesen alkalmassá teszik az emberi gonoszság képi megjelenítésére – ahogy az aggodalmaskodó, félelemben élő Sullivan pálfordulása után szemmel láthatóan is egy visszataszító vigyorú, őrült szarházivá avanzsál Corben ceruzavonásainak hála, az valami zseniális. A rajzolónak még jobban fekszik az amúgyis komikus felhangokkal színezett második sztori, a The House of Sebek, amiben egy múzeumi relikviaárus őrül meg, és kelt életre néhány múmiát. Ez azon szösszenetek egyike, amik csak egy frappáns kis csattanóra épülnek, és a főhős alig csinál bennük valamit. Persze, porrá üt egy-két gyolcsba tekert sétáló hullát, de igazából csak azért van ott, hogy elejtsen néhány száraz megjegyzést, és a végén egykedvűen, fanyar humorral levonja az események tanulságát, még akkor is, ha az annyira nyilvánvaló, hogy semmi szükség nincs is rá, hogy levonják (pl. „sosem jó ötlet felbosszantani egy alligátorfejű istent”). Az ilyesmi Mignolának rutinmunka – ami nem baj, mert ilyen rutinmunkából százat is végig tudnék olvasni. Könnyed, szórakoztató és frappáns – de mint mondtam, ezúttal az igazi babérokat Corben aratja le. 
A Northlanders 34-gyel véget ért Metal című sztori komoly törést jelent a sorozat életében. Brian Wood vikingekről és körülöttük élő emberekről szóló képregénye mindeddig olyan önálló történeteket prezentált az olvasóknak, amik ugyan fiktív eseményeket meséltek el, de azt valós történelmi háttér előtt tették. Most azonban hirtelen életre kel a norvég mitológia, mágusok, istenek, feltámadó holtak, és óriássá növő emberek népesítik be az időszámításunk 700. évében járó Norvégiát. Nem értem a változás okát. A Northlanders tökéletesen jól megvolt úgy is, hogy a valóság talaján állt, emberekről, sorsokról, szokásokról, kultúrákról mesélt, és ehhez semmiféle hókuszpókuszra nem volt szüksége. Lehet persze írói szabadsággal, a megújulás szükségességével és hasonló jól hangzó frázisokkal érvelni Wood döntése mellett, de az igazság az, hogy bőven elég misztikus/fantasys/sci-fis hablatyba csomagolt képregény van odakint így is – nem kellene olyanoknak is beállni a sorba, amik a változatosság kedvéért az egyszerű valóságot és az emberi drámát helyezték előtérbe. Belegondolni sem merek pl., hogy mi lett volna az év egyik legjobb sorozatából, a Daytripperből, ha a végére Bras „sok halálát” szépen, flottul elmagyarázták volna valami misztikus vagy tudományos-fantasztikus rizsával. Na, hasonlóan nincs értelme a Northlanders elfantasysítésének sem. Eleve nehéz ezen túllépni, főleg, hogy az olvasó, a korábbi sztorikkal a háta mögött, ameddig csak lehet, akaratlanul is racionálisan áll hozzá a természetfeletti elemekhez (azaz: nyilván képzelődések, álmok, kábítószeres fantáziák stb). De próbáljuk önmagában kezelni a Metalt, minden prekoncepció híján. A sztori középpontjában egy fiatal viking harcos, Erik áll, aki olyannyira rossz szemmel nézi a keresztény hittérítők alamuszi beszivárgását a norvég területekre, hogy felgyújtja a falujában busás ezüst fejében építtetett templomukat, és leöli papjaikat. Csak egy folyton megalázott, Ingrid nevű albínó lányt hagy életben, akivel együtt menekülnek – ahol „menekül” egyenlő azzal, hogy megtisztítják a keresztényektől a vidék összes viking faluját, akár akarják lakosaik, akár nem. A cselekmény egyszerű, és noha vannak pontjai, amik képesek hatással lenni az olvasóra, a misztikus szálak szaporodásával egyre érdektelenebbé válik minden. Ami egy keményfejű, hajthatatlan, és meggyőződéséért akár saját társai hulláján is átgázoló viking személyes történetének indult, abból egy istenek által dróton rángatott bábu vérgőzös ámokfutása lesz. Riccardo Burchielli képei pedig éppolyan zavarosak és unalmasak, mint a sztori. Erik egy nagy, értelmi fogyatékos melákra emlékeztet, arcvonásai egy kisgyerekeknek szóló rajzfilm animációs komplexitását viselik magukon – ráadásul az akciók rondák és csaknem követhetetlenek. Ezzel megszületett a Northlanders első csalódást okozó etapja. Oké, háromévente egy ilyet lenyelünk. De több ne legyen. 
A Marvelnek már 2005 óta (akkor verte porrá az Annihilation a Civil Wart, ha pénzügyi siker szempontjából nem is, minőségiből mindenképpen) az űrkalandjai a legszórakoztatóbbak és legepikusabbak. Dan Abnett és Andy Lanning tudják, mitől döglik a légy: pár év alatt elindították a kiadó két legjobb új sorozatát (Nova, Guardians of Galaxy) és kivételesen olyan crossovereket hoztak tető alá, amik nem csak a megalomániáról és a minél több zsé bekaszálásáról szóltak. A legutóbbi ilyen a The Thanos Imprerative, ami egyenesen a Secret Invasionből kinőtt War of Kingsből nőtt ki. Az akkori háború végén egy hatalmas hasadék („The Fault”) nyílt a tér-időben, amiből ebben a hatrészes minisorozatban mindenféle gonosz, sötét, halott és undorító mászik elő, hogy megfertőzze a mi univerzumunkat. A szokásos felállást Abnették egy üdítő ötlettel kavarják meg: abban a másik, a Faulton túli világban („Cancerverse”) nincs többé halál, így az élet szinte rákként burjánzik benne – bájos csavar tehát, hogy a halál helyett most az élet a „gonosz”, annak köszönhetően szabadul el a káosz az univerzumban. És ugyan hogy lehet legyőzni a halál nélküli életet? Hát Thanos, a halál avatárja segítségével. A szerzők olyan képtelenül epikus méretűre dagasztják a cselekményt, hogy nem lehet nem eltátott szájjal olvasni. A Faultból kiáramló hatalmas gonosznak nem csak a hősök próbálják útját állni, hanem a világunk absztrakt, kozmikus erői, és Galactus is – és vesztésre állnak. Ilyen grandiózus eseményekkel nehéz úgy játszadozni, hogy átélhető és komolyan vehető maradjon, de Abnették mást sem bizonyítottak az elmúlt öt évben, mint hogy kivételes érzékük van a monumentális űroperához. És bár a konfliktus megoldása (ahogy Thanos átveri az ellenséget) elég átlátszó és könnyen kikövetkeztethető, a képregény mégis működik, mert a szerzők egy nagy lépéssel továbbviszik a sztorit a Cancerverse-ből érkező fenyegetés leverésénél. A finálét Thanos tragédiájára és ebből eredő, masszív dühére hegyezik ki, ami két főszereplő életébe kerül (vagy legalábbis úgy tűnik – mert azért mégiscsak Marvelről van szó…). A szuperhősök halála mindig magában rejti a giccs, a pátosz veszélyét, de Abnették nagyszerű érzékkel vezénylik le a karakterek végső rohamát, és az elmaradhatatlan temetésjelenetet is megnyugtatóan rövidre fogják, és képesek a jó ízlés határán belül tartani. Itt nincs mibe belekötni – talán a rajz lehetne kissé részletekben gazdagabb, talán lehetne valamivel stílusosabb, egyedibb, de összességében így is tökéletesen szolgálja a forgatókönyvet. Aggodalomra csak azért lehet okunk, mert bármit csinálnak is Abnették ezután, ezt már tényleg istentelenül nehéz lesz fokozni. 
Inkább The Worst There Is. De komolyan. Ilyen szar Rozsomák történetet régen olvastam, pedig a kanadai mutánssal egyébként sem bántak kesztyűs kézzel a kontár írók az utóbbi években. De most nagyképűen magamra öltök egy prófétagúnyát, és azt mondom, hogy előre tudtam, hogy ez lesz, legkésőbb az előzetes oldalak közlésénél. Néhány oldal teljesen ki volt feketítve, és rá volt írva, hogy „túl erőszakos ahhoz, hogy megmutassuk”. Ahhh, uggggyan máár, hová szarjak? A szánalmas marketingfogás a borítóval folytatódik. Jó nagy betűkkel a cím alatt: Parental Advisory! Még alatta (hátha az olvasó hülye): Not for kids! Igen, így felkiáltójellel. Ja, bocsánat. A „not” szó még alá is van húzva. Biztos, ami biztos. Bele se kellett lapoznom a képregénybe, hogy tudjam, pocsék lesz: egy olcsó ürügy valami vérengzős-kaszabolós „sztorira”, amit jobb híján azzal próbálnak eladni, hogy rohadtul brutális. És tudod mi a legviccesebb? Hogy még csak ez sem igaz. Nem csak hogy a történet nulla, nem csak hogy a karakterek borzalmasak, nem csak hogy a dialógusokat fáj olvasni, nem csak hogy a főhőst hívhatnák Pistinek is, mert pont annyi Rozsomák van benne, mint a szomszéd srácban, de még a röhejes hatásvadászattal beígért brutalitásnak is csak a füstje nagy. Persze, Logan kaszabolja a rosszfiúkat, lenyes egy-két fejet, de hát mikor nem? Ennél sokkal durvább dolgokat láttunk mondjuk Chris Yost és Craig Kyle X-Force-ában – és annak még értelme is volt. De a legjobban az a stilisztikai mesterfogás tetszik, amihez akkor nyúlnak a szerzők, amikor Rozsomák elszabadul egy elfogott mutánsok illegális harcára létrehozott arénában: véreznek a panelek. Nem, bazmeg, nem viccelek. A keretek vörösek, és a „vér” úgy csurog bele a képkockákba. És a végén egy oldalnyi széles panel van, ami csak az ikonikus SNIKT szóból áll (mellesleg azután, hogy Rozsomák már kieresztette a karmait). Ez utóbbi megoldásnak egyébként pont ötször örülhetünk a 24 oldal során. És a van még egy utolsó, nagy poén: miközben véres panelekkel, levágott fejekkel és tudálékos figyelmeztetésekkel sulykolják az olvasóban (aki itt az esetek többségében inkább csak átlapozó lesz), hogy ez milyen kegyetlen képregény, és mennyire kizárólag és szigorúan és csakis és különben is felnőtteknek szól, fogják magukat, és csillagokkal cenzúráznak ki minden csúnya szót. Csúnya alatt pedig nem csak a „fuck”-ot kell érteni, hanem pl. az „ass”-t is. És tudom, most értekeznem kellene a történetről, de igazság szerint kurvára nincs kedvem. Amúgyis tipikus „style over substance” akar lenni az egész, csak éppen hiányzik belőle a „style”. (Mert a félreértések elkerülése végett: a túlzásba vitt erőszak önmagában még nem stílusos.) Legalább a képi világot szeretném dicsérni, főleg, mert Juan Jose Ryp, ha nem is egy istenadta szupertálentum, azért évek óta az Avatar megbízható rajzolója, aki olyanokkal dolgozott már együtt, mint Alan Moore és Warren Ellis. De nem tudom, mert műve kaotikus és ronda, főleg ami az arcokat illeti. Hiába hittem, hogy a Wolverine: Originsnél már nem nincs lejjebb… 
Úgy kellett már egy szórakoztató magyar képregényantológia a hazai piacra, mint egy golyó a zombi fejébe. A Random bő 100 oldalnyi vámpíros-posztapokaliptikus-szörnyes-szuperhősös-robotos folytatásos geeksztorikkal (szám szerint néggyel) kényezteti az olvasókat, és ha még van is hová fejlődnie (és van), ilyen start után nem aggódunk a létjogosultságáért. Ugyan az antológiáknak többnyire sanyarú sorsuk van itthon (sőt, nem csak itthon, az utóbbi években az amerikai piacokon is döglődnek), de a Randomnak van néhány komoly előnye az eddigiekkel szemben: egyrészt, online megjelenésének hála, 
Ami Hongkongban Herman Yau, az Japánban Takashi Miike. Mindketten már karrierjük elején megalapozták hírnevüket erőszakos, tabukat nem ismerő rétegfilmjeikkel, hamar szert téve egy viszonylag kicsi, de nagyon lelkes és kritikus rajongótáborra. Mindketten szorgos iparosként állnak elő újabb és újabb rendezésekkel, ám amíg Yau egyre inkább beleszürkül a hongkongi tucatrendezők közé, addig Miike képes volt úgy megújulni és tovább fejlődni, hogy az újabb (egyébként Yau munkáihoz hasonlóan hullámzó színvonalú) filmjeit rendre kritizáló régi rajongók ellenére egyre növeli ismertségét. Ennek fő oka, hogy amíg korai rendezései elsősorban külföldön lettek kultfilmek, addig mostanában már inkább a japán közönségfilmek alkotói közé tartozik. Különlegessége pedig abban rejlik, hogy pont annyit tartott meg karrierje elejének jellegzetességeiből, amikkel még teljesen egyéni stílust képvisel, de már a hétköznapi japán mozirajongó ízlésének is megfelel. Ennek a törekvésnek nagyszerű példája legújabb filmje, a Zebraman 2.
A rákövetkező években Yamada és Miike is más munkákkal volt elfoglalva, utóbbi szép sorban állt elő az újabb és újabb nagy költségvetésű alkotásokkal. Mind a The Great Yokai War-ról, mind a Like a Dragon-ről, mind a két Crows Zero-ról, mind a God’s Puzzle-ről elmondható, hogy valami hiányzott belőlük ahhoz, hogy emlékezetes produkciókként emlékezzünk vissza rájuk. A rendező szempontjából viszont remek fejlődési állomások voltak, hiszen a Great Yokai War-ban a digitális technika használata, a Like a Dragon-ben a gyönyörű, rajzfilmszerű képi világ, míg a God’s Puzzle-ban az elborult sztori jelent meg. A két Crows Zero véleményem szerint minden szempontból zsákutca, ezek az ostoba, élvezhetetlen sulis-bunyós borzalmak a japán mozi legalját képezik.
Nagyjából a Yatterman mozikba kerülésével egyidőben jelent meg Yamada új Zebraman sorozata, a még most is futó Attack on Zebra City. Nem is lehetett kérdéses, hogy a moziváltozatot ismét Miike rendezze meg, viszont az eltelt 6 évben nemcsak a rendező, hanem a japán filmipar is rengeteget fejlődött, így sokkal magasabb elvárásoknak kellett megfelelnie a produkciónak. Egy újabb egyszerű vígjáték már nem lehetett volna sikeres, hiszen közben olyan elborult, jövőben játszódó, sci-fi elemekkel megspékelt alkotások kerültek a mozikba, mint a My Cyborg Girlfriend, a 20th Century Boys trilógia, vagy éppen a Fish Story. Szerencsére Miike már a Yatterman-nal megmutatta, hogy képes a kihívókat túlszárnyalni és a Zebraman folytatásával megalkotta élete eddigi legjobbját.
Hogy miért is ez Miike eddigi legjobb filmje? Ennek rengeteg összetevője van. Az első és talán legfontosabb, hogy az egész produkció egy komolyan vett, de abszurd történetnek tűnik, pedig valójában csak egy paródia. Ha a dolgok mélyére nézünk, akkor teljesen világossá válik, hogy a megszokott szuperhősös sztorik mellett a japán idol- és popzenei ipar, a szenzációhajhász média, a lökött tokusatsu tévésorozatok, a komolyan vett sci-fik, sőt, a társadalomkritikát tartalmazó egyéb művek is szép sorban kifigurázásra kerülnek, de szerencsére nyoma sincs a paródiákra jellemző olcsó, más filmeket megidéző poénoknak. A legváratlanabb helyeken kerülnek elő a pajzánságok, tabuk nélkül vannak ábrázolva a negatív szereplők (a rohamosztagosok náci karlengetésétől kezdve a hidegvérű gyilkosságokig), a szuperhős pedig elég sokáig inkább szánnivaló figurának látszik, mintsem egy világot megmenteni képes valakinek. A „gonoszok” tevékenysége ugyan némiképp hasonlít a 20th Century Boys Tomodachi-jának világuralomra töréséhez, ám az androgün tudós sorsa teljesen másképp alakul, egyúttal pedig elgondolkodtató, hogy milyen politikai változástól tartanak a japánok, ugyanis az ezekhez hasonló totális uralom feltűnően gyakran fedezhető fel a filmjeikben.
A rendező mellett a jó érzékkel összeszedett színészi gárda is sokat hozzáad a produkció élvezhetőségéhez. A Miike filmek öreg motorosa, Sho Aikawa minél idősebb, annál kifinomultabb játékra képes, az ősz hajú, fáradt öregember megformálása tökéletesen sikerült neki. Viszont a Yatterman-hoz hasonlóan itt is a „gonosz” karakterek az érdekesebbek. A talpig feketében lófráló Zebra Queen-t a modellből tehetséges, sokszínű színésznővé avanzsált Riisa Naka alakítja (még csak nem is hasonlít a Time Traveller-beli énjére), akinek ezúttal szinte csak extravagáns modellként kellett hoznia magát, elképesztően szexi és vonzó, igazi femme fatale. Az már csak hab a tortán, hogy a két beékelt videoklip jobban néz ki, mint bármelyik aktuális jpop videó (egyébként ezek is aktuális jpop videók, a Oricon slágerlistán idén egészen a 22. helyig jutott a maxi, az első hely a film szerint majd 15 év múlva várható), Riisa pedig a visual kei bandák megjelenését idézve is szexisebb, mint Koda Kumi, Ayumi Hamasaki és az AKB48 együttvéve. A mellékszereplők között a magát tényleg szuperhősnek képzelő színész (az ő lélektanának ábrázolása a mellékszálak egyik fénypontja), a szamurájerényt megtestesítő testőr (kár, hogy nincs vérbeli harcjelenete) és az androgün külsejű tudós (akit egyébként a debil nevű humorista, Guadalcanal Taku alakít) játékát érdemes kiemelni.