A célegyenesbe értek a Telltale Games játékfejlesztői. A folytatásos kalandjáték első epizódját decemberre ígérik. Addig is kidobtak egy trailert, hogy megkeserítsék azt a pár napot, ami még a megjelenésig hátra van. Annyi biztos, hogy a hangulatot tökéletesen eltalálták: a kocsi, a szereplők, a zene, a macskás óra a falon. Minden stimmel. Tegyük azért hozzá, a nosztalgia önmagában még nem üdvözítő, azért még kell izgulni, hogy vajon a trilógiához méltó, fordulatos és szórakoztató kalandokba keveredik-e McFly és Doc.
Képregényes interjúsorozatunk folytatódik, és bár sajnálatos módon a Galaktikomix megjelenése határozatlan időre eltolódott, azért minket még mindig főként a szerzők érdekelnek, akik az antológiában jelentek volna meg, így most a reflektorfényt Horváth Henrikre (és részben Árva-Szabó Péterre) irányítjuk, hogy megtudjuk hogyan lehet a javunkra fordítani az alvászavarunkat, hogyan kell kihúzóként a neten keresztül munkát találni és mit keres az esküvői tortán a kutyaszar. Instant felvilágosodásért katt a továbbra!
- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal… - Sziasztok! Horváth Henrik vagyok, 37 éves amatőr terrarista. Szolnokon lakom. A lányom szerint feledékeny vagyok (ami teljesen igaz), a barátnőm szerint nem jó irányból eszem az almát.
- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ? - A legelső képregény amire emlékszem egy Asterix volt az IPM Junior Alfában. Ezen kívül a szokásos '80-as években megjelent képregényeket olvastam, gyűjtögettem én is.
- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ? - Nem első látásra szerelem. Második látásra sem. Különösebben szerelemnek sem nevezném. Számomra az egész csak időtöltés. Volt egy időszak, amikor nagyon súlyos alvásproblémáim voltak, konkrétan 2-3 órát aludtam naponta. Már sírni sem tudtam a fáradtságtól, de aludni nem tudtam. Akkor szoktam rá az éjszakázásra. Az alvászavar elmúlt magától, de a meló megmaradt. Most már alhatnék is, de elvesztegetett időnek tartom.
- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ? - Nincs saját stílusom. Nagyon keveset rajzolok és amit mégis, azt mindíg teljesen különböző stílusban készítem el. A munkamódszerem pofonegyszerű, leülök és teszem a dolgom. Ha digitális úton dolgozom, akkor Mac+Wacom kombó, ha analóg módszerrel (ami nagyon ritka), akkor bármiakármilyen tus és toll-ecset eszközöket használok.
- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ? - Össze-vissza olvasok mindent, gyakran válogatás nélkül. Felsorolásként csak néhány a kedvenc íróim közül: Stephen King, Stanislaw Lem, Isaac Asimov... Általában egész nap nézek :-) , de ha monitor a irányába nézek, akkor azon nagyon gyakran megy westernfilm.
- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai? - Ez egy hosszú unalmas történet lesz :-D Jó régen kezdődött (akkoriban néhány éve könyvillusztrátorként dolgoztam), amikor is az a kolosszális ötletem támadt, hogy szabadidőmben képregényeket fogok színezni. Szépen nekiültem az internetnek és az összes képregénykiadó címét, elérhetőségét összegyűjtöttem amit a gugliban megtaláltam. Jó sok volt. Elküldtem kb 250 levelet és legalább 350 e-mailt. Összesen 2 választ kaptam :-) Az egyik elutasító volt, a másik pedig munkát ajánlott, illetve azt, hogy dolgozzam ingyen és így próbáljak rutinra, ismeretségekre szert tenni. Na, ezt én akkor teljesen elfogadhatatlannak tartottam. - Aztán egy alkalommal véletlenül ráakadtam eg y oldalra, ahol álláshirdetéseket, megbízásokat találtam. Szépen elkezdtem írogatni rájuk, és rá kellett döbbennem, hogy nemhogy fizetős, de ingyen munkára sem nagyon akartak alkalmazni :-) - Aztán mégiscsak kaptam megbízásokat innen-onnan, aztán újra és újra. Nem különösebben tartottam számon eddig, hogy kinek-mit-mennyit melóztam, de úgy néz ki érdekli a népeket az ilyesmi, ezért összebrusztoltam egy listát az eddigi publikált munkáimról és/vagy kiadóiról. - Tessék megbecsülni, nem volt egyszerű 5 évre visszamenőleg kikeresni minden szirszart, bár szerintem így sem teljes. Tehát minden ömlesztve-rajzolóként-kihúzóként-színezőként közreműködtem a : Panel, Nero Blanco Comix, Galaktika, Pinkhell, Füles Évkönyv, ZAP, Tomster Hihetetlen Kalandjai, Mátyás Antológia, besegít ettem a Képes Kiadónak itthon, külföldre dolgoztam az Image, Good Cat/Bad Cat, Arcana, Alterna Comics, Radio TAK/Local Act Comics, Brain Scan Comics, Earthbound Comics, Dimestore Productions és még néhány nem publikus kiadóknak.
- Mi idehaza nyilván a magyar munkáiddal találkozhattunk, mondanál konkrétan néhány külföldi képregénycímet, amin dolgoztál és milyen minőségben (rajzoló/kihúzó/színező)? - A teljesség igénye nélkül néhány cím: Risers minisorozat (kihúzás, borítószínezés, tónusozás, Alterna Comics), Winter War minisorozat (kihúzás, borítószínezés, tónusozás, Earthbound Comics), Tales of the Star Light Drive-in (kihúzás, Image), Serial (borítókihúzás és -színezés, Brain Scan Comics)...
- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ? - Újabb felkérés egy leadott munka után.
- A szívednek legkedvesebb műveid ? - Minden olyan képregényt, amin ilyen-olyan formában dolgoztam, kedvelek.
Ennél a pontnál megidézzük a Galaktikomix antológiába Henrik által rajzolt, Art of Noise munkacímen elkezdett képregény forgatókönyvíróját, Árva-Szabó Pétert (akit többen inkább nickjén, weapon x-ként ismernek és már készült vele interjú a sorozat keretében), hogy felfedjen nekünk pár műhelytitkot a Vas világ a rend készítéséről.
- Dióhéjban és spoilermentesen mi a Vas világ a rend sztorija és hogyan született az alapötlet? - Talán a sztori annyira nem is jó szó, inkább csak szituációnak nevezném. Egy alternatív jelent igyekszünk bemutatni, ami görcsösen kapaszkodik a múltba, és ellenáll mindenfajta innovációnak, a modernséget pedig két kézzel igyekszik kigyomlálni a hétköznapokból. A hatalmon lévők nem csak azt deklarálják, hogy minden ami jó, és előrébb viszi a társadalmat, az a múlt értékeiben gyökeredzik, hanem kinyilvánítják egyúttal, hogy az ezzel ellentétes, újító törekvések üldözendőek. Az 1984 és az Equilibrium után szabadon természetesen itt is az emberi szellem csapdába ejtése a cél, de a módszer azért külsőleg különbözik, hiszen nem a nihilizmust akarják az emberekbe táplálni, hanem egy olyan értékrendet erőltetnek, mely egyébként ténylegesen bárki épülésére válna. Vannak persze ellenállók, akik sajátos módon éppen azt a popkultúrát védik tűzzel-vassal, ami ellen olyan sikk manapság kikelni. Képzelj el egy olyan világot, ahol a technót kell védened a népdaloktól. - Az ötlet egyébként nagyon régi, még 2006 körül írtam a forgatókönyvet egy Rohamos pályázatra. Aztán persze azt a pályázatot is törölték, mintha sosem lett volna. Utána porosodott kicsit a dolog, majd a Galaktika hívószavára előcsalogattam a fiók mélyéről. Aztán persze kiderült, hogy ez a pályázat is megy a levesbe. Remélem nem valami rossz csillagzat alatt született a képregény.
- Honnan ismered Henriket és miért éppen őt kérted meg, hogy dolgozzon veled ezen a képregényen? - Henriket lassan 5 éve ismerem a k.net kapcsán, még Szabó Zoli ajánlotta őt rajzolónak. Az első közös munkánk után folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, és valamikor 2007 körül neki is állt megrajzolni ezt a képregényt, de aztán félbemaradt a dolog. Sosem gondolkodtam más rajzolóban. Miután a Rohamos pályázat befuccsolt, egyből Henrik jutott eszembe, és mivel ő is megszerette a sztorit, teljesen természetes volt, hogy egyszer összehozzuk majd. A Galaktika csak apropót adott a dolognak.
- Milyen problémákkal találtátok szembe magatokat, így hogy egy pályázatra kellett felkészülnötök? - Az első probléma az volt, hogy a pályázat első fordulójáig Henrik gyakorlatilag semmit nem tudott foglalkozni a dologgal, márpedig le kellett adni vázlatokat és oldalterveket is. Hála a magasságos MSN messengernek és lustaságomnak, valami ezer éves skicceit össze tudtam kotorni a merevlemezem legmélyebb bugyraiból, és azokat küldtük el. Nagy blöff volt, de bejött. Onnantól kezdve folyamatosan gond volt Henrik akut időhiánya. Piszok nehéz ezt szerelemből csinálni, pláne annak aki meló mellett rendszeresen vállal egyéb munkákat is. Minden tiszteletem H-nak, hogy be tudta fejezni. Probléma volt még a szöveggel is ezen kívül, mert még mindig nehezen lövöm be, hogy mennyi betűt bír el egy ol dal, márpedig a képregényt nem lehetett széthúzni a végtelenségig, ezért nekem kellett erőteljesen ritkítanom. Ez egyébként nyilván általános írói betegség. :) - Persze mindezek a dolgok eltörpülnek amellett, amivel az elmúlt időszakban kellett szembenéznünk: hiába készültünk több, mint egy éven át, most meghiúsulni látszik az egész. Azt hiszem, ez eléggé taccsra tett mindannyiunkat, nem tudjuk még, hogyan tovább. Abból a szituációból, hogy kapunk x összeget tiszteletdíj gyanánt, és megjelenik a képregény egy nagy példányszámú antológiában, mely újságárusi terjesztésbe kerül, eljutottunk oda, hogy ha beteszünk x összeget (ami egyébként nincs), akkor ki tudjuk hozni 200 példányban és árusíthatjuk majd a börzén, kopott, zöld asztalok mögül. Tegye fel a kezét, aki pályázatra (kvázi megrendelésre) képregényt akar készíteni Magyarországon...
- Mi hír az Elsőkről? - Az Elsők köszöni jól van. Készülget szépen komótosan, de nem tudjuk még, milyen formában és pontosan mikor jelenik majd meg. Számolgatunk, osztunk-szorzunk, és mindig az jön ki, hogy "na, az, úgy biztos nem". Hiszünk nagyon a képregényben, de azt hiszem mindannyian borzasztóan szkeptikusak vagyunk a jövőt illetően. Hogy jót is mondjak azért: csatlakozott a csapathoz időközben Kovács Péter, aki értékes tanácsokkal és előrajzolással segít kialakítani a végleges formát. A stílus megvan, a forgatókönyv végleges, itt is csak azon múlik minden, hogy a fizetős munkák mellett, mikor van Janinak ideje és ihlete foglalkozni a dologgal. Magánkiadáson törjük a fejünket egyelőre, és ha így lesz, akkor helyet kap a kiadványban egy másik idő előtt búcsúzó steampunk pályázati anyag, jelesül Budai Dénes Gépjárómű című alkotása. Ő áll jobban jelenleg. :)
Most pedig visszaadjuk a szót Henriknek, elvégre mégiscsak az ő fejéhez szegezzük a fegyvert.
- Mi a munkamódszeretek, hogyan fordítod le Péter forgatókönyvét képekre, milyen gyakran egyeztettek? - Elolvasom amit ír. Elképzelem, valahogy mintha filmet néznék. Megpróbálok belőle képeket kiragadni és azokat megrajzolni. Ez általában inkább csak hasonló ahhoz, mint amit ír. Nem ugyanaz. - Olyanok lesznek a rajzok amilyenekre sikerülnek. Sajnos egyáltalán nem tudatos, ezért nem vagyok jó rajzoló. Sosem egyeztetünk, a rajz rám marad teljesen. Szar módszer, de lelkes amatőrök vagyunk, ami a végeredményen is látszik. - Nem jó, ha én rajzolok. Az én asztalom a kihúzás, ez bebizonyosodott már párszor. Geek egyszer azt mondta metodista vagyok, sohasem unom meg és egyenletes amit csinálok.
- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ? - Egy tetováló stúdióban dolgozom.
- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ? - Először egy csomó hírességet akartam itt felsorolni, de aztán rájöttem, hogy "személyesen" is ismerek pár rendkívüli figurát. Kurt, Sam, Mike, Keith és még sokan mások, akik hisznek abban, amit csinálunk. Nyavajgás nélkül éveken keresztül beáldozzák a szabadidejüket azért, hogy másokat szórakoztassanak. - Hasonló mozgolódás indult nem túl rég itthon is, ha a srácok (Hajrá Random!!!) végigviszik, bővül a lista. Hazai alkotók közül Geek komámat és Vass Ricsit emelném ki név szerint, igazságtalanul sok tehetség jutott mindkettejüknek.
- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe ? - Nem emlékszem pontosan. Szerintem mano barátom és az aliensonline.hu volt az első lépcső. Amúgy is nagyon sokat köszönhetek neki! Köszi manóka!!!! Illetve Zoli79 és a Panel. Pont a minap emlegettük a régi msn csörtéket, amik során születtek meg a számok. Jó volt.
- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)? - Napi-heti rendszerességgel levelezek-beszélek egy csomó jóbaráttal, ismerőssel. Mivel senkit nem szeretnék kihagyni, ezért inkább a tételes felsorolástól eltekintenék.
- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? - Nem különösebben részletezném. Befektetni nem akar senki, de mindenki profitot akar. A nulláról kellene kezdeni és nem a csúcson, ahogy sokan próbálják....
- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)? - Ezek a kezdeményezések a képregénnyel amúgy is foglalkozó nagyérdemű közösségnek szólnak, létesültek. Remek szórakozás egy börzén vagy találkozón azokkal a barátokkal múlatni az időt, akikkel amúgy év közben csak MSN-en tudunk kommunikálni. A képregénnyel kapcsolatba kerülő emberek táborát nem hiszem hogy ezek nagymértékben bővítenék.
- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak? - Kiváló kezdeményezésnek tartom, és talán idővel komolyabb presztizs értékkel fog bírni. Bár halkan hozzáteszem, hogy évről évre szinte ugyanazok a nevek kerülnek jelölésre, tehát lesz aki sosem lesz díjazott és van aki már többször is lett. Ami nem baj :-)
- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről? - Nem vagyok tag. Szerintem az Akadémia és a Pinkhell egy reklámfelület. A magyar képregényes életben pedig, minimális energia befektetéssel is rendkívül jól lehet érvényesülni.
- Ugyanez áll az MKSZ-re is? - Szerintem a magyar helyzetbe úgy illik bele az MKSZ mint esküvői tortára a kutyaszar. A baj, hogy egy olyan egylet jött létre ami megkerülhetetlen és a kiadók érdekét képviseli. A tagok pénzéből gazdálkodnak és próbálják a képregényt népszerűsíteni (nagyobb piacot teremteni) amiből sosem lesz magyar képregény. - Aki nem lép be, ellehetetlenül, pl tízszeres asztalárakkal a rendezvényeiken. Úgy tűnik, hogy egy bármilyen szerzői kiadványból, a fesztiválon eladható, maximum 100-150 darabból befolyó "haszonra" tart igényt a Szövetség, 40 000Ft-os bérleti díj formájában. Értem én, hogy egy fesztivál megszervezése kiadói oldalról milliós tétel, de talán ezzel szembeállítani pityi pál 300Ft-os fénymásolt füzetkéjéből befolyó profitot, röhejes.
- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni? - Fogalmam sincs. Nem nézek TV-t, és nagyon ritkán olvasok újságot. Ebből kifolyólag ötletem sincs, hogy min kellene változtatni. Nagy általánosságban, talán ha a médiában hitelesnek (nem tudnék neveket mondani, talán nincsenek is) számító személy behatóbban foglalkozna témával, az jót tenne a műfajnak.
- Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ? - Általában kis lépésekben tervezek és éppen ezért nem is dédelgetek elérhetetlen(nek tűnő) álmokat. Szeretném hinni, hogy egyenként haladva minden re sor kerül el őbb-utóbb. Az élet rövid, de amire jut belőle azt meg fogom csinálni.
- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ? - Dredd Bíró.
- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél? - Geektől: Van még abból a fahéjas almateádból?
Az Anilogue fesztivál sajnos hagyományosan a technikai hibák és szervezésbeli bakik jegyében telik – ennek a fesztiválnak pedig jó eséllyel az a Kells titka vetítés volt a mélypontja, amin én is részt vettem. Negyed óra késéssel adták le az Anilogue támogatói spotot, ezt tíz perc szünet követte, majd ugyanaz a spot újra. Végül elindult a film is, magyar helyett angol felirattal (emiatt egy gyerek végig azt kérdezgette a szüleitől, hogy mi is történik éppen…), de az 5.1-es hangrendszert valaki rosszul dugta be valahova, így a dialógus fele nagyon halkan és tompán hallatszott (aki játszott már ilyesmivel otthon, ismeri ezt a hangzást), csak a feliratok alapján követhettük a sztorit. Tíz perc után azért sikerült keresni valakit, aki ért hozzá, de hogy ezek után miért kellett újraindítani a filmet az elejéről?...
A Kells titka kedves, ám kissé túlságosan is eklektikus mese. A helyszín egy apátság, ahol a szerzetesek legszívesebben minden idejüket kódexek írásával és illusztrálásával töltenék, ám vezetőjük az aranyért portyázó és fosztogató északi népek támadásától tartva minden erejét és minden szabad embert felhasználva egy hatalmas fal építésén fáradozik. Unokatestvére Brendan, a tizenéves főhős, aki eleinte próbálja enyhíteni a feszültséget közte és a szerzetesek között, ám mikor Aidan testvér, a legendás kódexfestő az apátságba érkezik, magával ragadja a félkész, csodálatos könyv varázsa, és nagybátyja ellen fordul. A támadás végül valóban bekövetkezik, ám Brendan legnagyobb problémája mégis a befejezetlen könyv a különleges oldallal, amit úgy tűnik, ő hivatott megfesteni.
A film elszántan egyensúlyozik a főbb történetszálak között: az írországi apátság valós történelmi eseményei összefonódnak a misztikus, A vadon hercegnőjét idéző erdei tündéres szállal és magának a könyv elkészülésének történetével, a túl sok téma azonban némileg tudatzavaros hatást eredményez: (vallás)történelemben vagy a programfüzetben tájékozatlan nézőnek például nehéz felismerni a valós adalékokat, a gyerekek pedig az apátság belső intrikáit követhetik nehezen, hiába élvezik annyira a főként őket célzó mágikus erdei kalandokat.
A Kells titka megrajzolását a kecskeméti magyar rajzfilmstúdióban végezték, amire mindenképpen büszkék lehetünk. Technikailag nincs is probléma a látványvilággal, azonban maga a rajzstílus koncepciója számomra elidegenítőleg hatott a történettől: a nagyfokú stilizáció inkább a Samurai Jack-et idézi, mintsem Hayao tematikailag hasonló történeteit (hiába esett a rendező választása éppen Magyarországra a magyar népmesék animációi miatt).
A One Piece: Erős Világ ettől minden ízében különböző élmény volt, melyre a közönség különböző csoportja valószínűleg egészen másképp tekintettek. Egy több száz részes anime-sorozathoz készült ugyanis a film, méghozzá szám szerint a tizedikként. Na már most, aki a sorozatot nem ismeri, az egészen biztosan úgy nézett a moziban, mint Rozi ugyanott (egy ilyen cipőben járó újságíró ismerősöm a film után megkérdezte: ez most mennyire számított jónak?), aki pedig a One Piece keményvonalas rajongója, igazi jól informált „belsősként” ülhetett be a vetítésre, temérdek kényeztetésre számítva magától a sorozat szülőatyjától, Eiichiro Odától.
Én valahol a kettő között voltam (kb 120 epizódot és egy filmet láttam, utána a Dragon Ball-ból már ismerős rétestészta-effektus és az erőteljes színvonalcsökkenés miatt abbahagytam a sorozatot), de mindenképpen szerettem volna moziban is tanúja lenni Monkey D. Luffy kapitány (aki a kulcstartómon is ott figyel…) és legénysége kalandjainak.
Az Erős Világ e tekintetben felülmúlta a várakozásaimat: nagyvásznon egészen elképesztő hatása volt a One Piece-ből megszokott monumentális harcoknak. Eiichiro Oda pedig semmit nem akart a véletlenre bízni, és eszméletlenül túlzásba vitt mindent. A szereplők speciális képességeitől a lebegő szigetek vadállat-lakosain át (a rendező mindig is szerette a groteszk kinézetű fantázia-lényeket) a több mint félórányi összecsapás-jelenetekig minden egyetlen célt szolgál: gigantikus, megalomán szobrot állítani a sorozatnak, megköszönve a rajongók kitartó lelkesedését (a temérdek bikinis-cicis fanservice képbeállításról nem is beszélve). Az egyre komolytalanabb túlzások, az erőltetett történetvezetés és a néhány kifejezetten gyermetegre sikerült poén azonban még nekem mint (mára kevésbé aktív, ám még mindig büszke) anime-rajongónak is túl sok volt. Régóta remélem, hogy egyszer eljön a pillanat, mikor Oda hátat fordít a biztos üzleti sikernek (legalább egyetlen film erejéig!), és egy komor, gyomorba vágóan kemény és jócskán realisztikusabb filmet készít a sorozathoz, mely néhány szálat le is mer zárni (lásd: Serenity és a Firefly-sorozat). Erre azonban, úgy tűnik, még várni kell - az Erős Világ csak keményvonalas rajongóknak ajánlható.
A film noir és a pályafutása nagy részében a bűn témáját boncolgató Alfred Hitchcock összepárosítása teljesen evidensnek tűnik, ám nyilván oka van annak, hogy ebben a műfajban, viszonylag sok próbálkozása ellenére, csupán egyszer sikerült maradandót alkotnia (Idegnek a vonaton). És az ok egyszerű: Hitchcock a suspense mestere volt, de a film noir jóval több, mint „csak” suspense. A film noir az erkölcsi vákuumról szól, az ellenállhatatlan, romba döntő vágyról, az emberben lakó gonoszról, a világ mocskosságáról, a hatalmas szürkeségről, ami a leginkább csak elméletben létező fehér és fekete közt húzódik. Márpedig Hitchcock legtöbb filmje (ideértve a nagy klasszikusokat is) inkább egy adott, briliáns módon kidolgozott szituációra épül, és nem annyira az emberekre, akik belekeverednek. Így a lélek mélyén kutakodni igyekvő Meggyónomnak pont a legizgalmasabb, legérdekesebb aspektusa marad kiaknázatlan: az emberi tényező.
Logan atyának egy nap szörnyű bűnt gyón meg gondnoka, Otto Keller: meggyilkolta az ügyvédet, akinél kertészként dolgozott. Logan természetesen az ügyben nyomozó rendőrség kedvéért sem törheti meg a gyónási titoktartást, viszont ebből adódó zavart viselkedésével felhívja magára a figyelmet. Amikor kiderül, hogy az áldozat zsarolta feleségét, Ruth-ot és Logant, amiért azok régen viszonyt folytattak egymással, a pap válik az első számú gyanúsítottá.
Paul Anthelme 1902-es színdarabja tökéletes noir-alapanyag. Tele van morális dilemmákkal, bűnnel (erkölcsivel és kriminológiaival), vággyal, tragédiával és eleve, az elképzelhető legtisztább típuskarakterek egyikét (pap) keveri egy mélyen felkavaró, mocskos szituációba. Ebben a műben Logannek és Ruth-nak van egy törvénytelen gyereke, és előbbi az akasztófán végzi Keller tette és önnön hite, meggyőződése miatt. Hitchockot és íróit nem lehet hibáztatni, amiért ez utóbbiakat megváltoztatták az adaptációban – a cenzorok haragja azonnal lesújtott volna. Viszont messze nem ezek a film egyetlen elmulasztott lehetőségei, és a többire már nehezebb bármiféle mentséget találni.
Szerepéből adódóan a főhős passzivitásra van kárhoztatva: nem tehet mást, mint kivárja, hogyan alakulnak a dolgok körülötte, hiszen a rendőrséggel nem szabad beszélnie, Kellerrel pedig – érthető okokból – nem akar. A tétlenség nehéz kiindulási pont egy krimiben, de Hitchocknak elvileg van miből dolgoznia. Logan és a gyilkos kapcsolata gazdag táptalaja lehetne egy feszültségteljes, ellentmondásos érzelmektől izzó drámának, ám a kettejük közti kommunikáció félúton teljesen elsikkad, és a film inkább Logan és Ruth sokkal kevésbé érdekes és jelentős szerelmi szálát domborítja ki, nem utolsósorban egy szükségtelenül hosszú flashback formájában.
A főszereplő végig egydimenziós marad, szilárd (avagy: unalmas) szobra egy olyan meggyőződésének, aminek alapjait az írók látványosan elmulasztottak lefektetni. Krisztusi áldozathozatalát ráadásul kicsit sem kifinomult eszközökkel rágják szájba, gondolataiba merülésekor minimum a kép felét be kell töltenie egy ágaskodó Jézus-szobornak. Hitchcocktól ennél elegánsabb megoldásokhoz szoktunk. És Keller még ennél is rosszabb, ő maga a megtestesült sztereotípia: hazug, aljas, manipulatív, kicsinyes, arcátlan és alakoskodó, de csak hogy teljesen biztosak legyünk benne, hogy tényleg az ördöggel cimborál, ráadásul még német is. A film akkor fut végleg vakvágányra, amikor a finálét a nem különösebben tapasztalt írók (egyikük a magyar származású Tábori György) egy unalmas és sablonos bírósági tárgyalásra hegyezik ki, majd egy kínosan kiszámítható és következetlen deus ex machinával oldják fel a konfliktust. Pedig Hitchcock itt végre teljes joggal hozhatná előtérbe a suspense-t, amihez kevesek értettek nála jobban, de a Meggyónom még ezen a téren is középszerű marad.
Ellenben a képi és zenei kivitelezés első osztályú: Robert Burks, aki a rendező állandó operatőre volt az ’50-es évektől, pályafutásának egyik legelegánsabb, legkifejezőbb, igazi noir-esszenciaként értékelhető munkáját tette le az asztalra. A néző arcába tolt Krisztus szobrok hatását persze ő sem tudta visszafogottabbá tenni, de a látszólag nyugodt és letisztult képeken el-eluralkodó súlyos sötétség, a hosszú árnyékok és az éppen elkapott mimikák (mint a gyónás utáni reggeli jelenetében) tökéletes leképezései a felszín alatt háborgó érzelmeknek, az első két jelenet (Keller hazatérése és gyónása) vizualitása pedig egyenesen lehengerlő. Ugyanez a kifejezőerő a fő erénye Dimitri Tiomkin zenéjének is – a komponista, némileg félretéve saját, főleg westernekben kamatoztatott masszív motívumait, lágy hegedűvel zengett gyönyörűen, ugyanakkor (bal)sejtelmesen romantikus dallamokat. Zenéje sokkal többet elmond a Loganban dúló érzelmi viharokról, mint Montgomery Clift alakítása vagy a forgatókönyv.
Színészi oldalról a filmet a karizmatikus Karl Malden cipeli a vállán, a tántoríthatatlan, következetes nyomozó szerepében. A főhőst alakító Cliften ellenben látszik, hogy nem szokott ilyen passzív, visszafogott karakterekhez, és a magába forduló ember arckifejezését gyakran összetéveszti a teljes kifejezéstelenséggel, míg a szerelmeként tündöklő Anne Baxter egyszerűen csak halovány – O. E. Hasse pedig nem tehet mást, minthogy átadja magát a figuráját elmosó sztereotípiáknak. Nagy kihagyott lehetőség a Meggyónom. Izgalmas, fordulatos krimiként éppúgy működhetett volna, mint lelkek mélyére hatoló, morális témákat boncolgató drámaként, de végül csak egy gazdag és értékes életmű lábjegyzete lett belőle. Ki emlékezne rá ma, ha nem Hitchcock neve állna rajta?
A rövidfilm-válogatások mindig az egyik legérdekesebb részét jelentik számomra az Anilogue-nak, mert igazi ötletbörzék ezek - ugyan nincs annyi idejük elmesélni egy történetet vagy bemutatni egy karakter fejlődését, mint egy egész estés filmnek, a tapasztalat szerint sokszor jót tesz a szűkös keret, legalábbis a kísérletező kedvet és kreativitást tekintve. A Kreatív szabályok hét filmecskés gyűjteményét a zsűri horvát producerként tevékenykedő hölgytagja szedte csokorba, és igen vegyes képet mutattak.
Az első művet - Felkiáltottam az élet ellen. Vagy épp érte. - nem is nevezném történetnek, a remek (komor és indusztriális) muzsika, a dialógusok és zajok hiánya, valamint a monoton, rézkarcokat idéző látványvilág inkább egy szürreális zenei klippet idézett (a Varjú ugrott be a Másféltől). A nyitány egy hajtóvadászat, egy szarvascsorda menekül az őket üldöző vadászkutyák ellől, majd megtorpannak és ellenük fordulnak. A lezárás azonban egy vicces csattanó helyett nyitott, az emberi jellemet és civilizációt az emberi szereplők és szavak hiányában is sikerrel elemzgető audiovizuális mantra. Bejött igencsak! Itt bele lehet nézni.
A külvárosban meglepett, de nagyon: nem hittem volna, hogy Schrammon, Ichi The Killeren, száz másik nyomasztó és felkavaró filmen edződött lelkemet (illetve inkább testemet...) egy 11 perces finn experimentális rövidfilm ennyire képes felkavarni. Ne vegyétek ezt dicséretnek - egy horrorfilm vagy egy torokszorító thriller jó értelemben keni falhoz az embert, A külvárosban viszont hangos és idegesítő zaj-aláfestéssel, a hallásküszöb felső frekvenciatartományát rágcsáló visító dialógusokkal és főleg rengeteg gyorsan mozgó, zavaróan életlen, végül másodpercenként tucatszor felvillanó fekete-fehér vászonnal kíván kibaszni a nézőjével, de nagyon. Persze díjat is kapott - gratulálok. Az pedig csak természetes, hogy semmiféle figyelmeztetés nem hangzott el előtte sem írásban, sem szóban (habár a szerencsétlen magyar szervezőcsajtól az is nagy teljesítmény volt, hogy bele mert szólni a gerjedő-sípoló mikrofonba, köszönés helyett egy "utálok mikrofonba beszélni" nyitó mondattal...), márpedig ha történetesen a pánikbeteg barátommal vagy az epilepsziás ismerősömmel jöttem volna el a vetítésre, biztosan el kellett volna hagynunk a termet (én így is egész este rosszul voltam - talán nekem is van valami hajlamom ilyesmire?). Ezek pedig nem olyan ritka betegségek, hogy ne lehessen gondolni rá - ha még egy ostoba videójáték is figyelmeztetni a nézőt, a hiperintelligens experimentális filmeket is megértő és megbecsülő zsűritag miért nem tudja? A filmet amúgy itt megnézhetitek, ha ezek után valaki kedvet kapott (fene a gusztusát...), bár kétlem, hogy ugyanazt nyújtja, mint egy sötét, kicsi moziteremben harsogva, ahol a vászon kitölti az ember látómezejét.
A Moranaigazi felüdülés volt: pesszimista és sötét ez is, de legalább nem üvöltött és villogott, simán csak unalmas volt. Hőse egy teletetovált vadász egy furcsa világban, repülő kutyákkal és non-stop dugó struccszerű lényekkel... vagy inkább öltönyös üzletember egy összeomlott infrastruktúrájú földi városban? Füst, drogosok, kiáltások, lövések, polgárháborús hangulat.
Hasonló témákhoz nyúlt az ötletes animációs megoldásokkal dolgozó, ám kelletténél éppen kétszer hosszabb Leviathanis, robotként mozgó emberekkel, akik minden nemzetiség zászlaja alatt egy lerombolt templom(?) romjai között meztelenül táncolnak és mosolyogva késeket mártogatnak egymásba, miután bugos PC játékokat idéző pixelfelhős remegéssel életre keltek. Amikor egy percen keresztül csak préssel szétrobbantott, vért és agyvelőket fröcskölő fejeket láthattunk, miközben büszke, himnikus indulók szóltak (okay, OKAY, WE GET IT!!!) - ettől is besokalltam elég hamar.
Az Ő, ki mér sokkal elegánsabb és - talán éppen ezért - sokkal nyomasztóbb volt.Olyan az egész, mint egy, a szokásosnál kicsivel nyomasztóbb Mrozek novella: elbutult és alultáplált emberek karavánja járja a kopár sivatagot, rendre lehajolva egy-egy földre esett müzlis dobozért vagy csokiszeletért. Nem látnak, nem hallanak: szemük előtt képernyők vetítik arcukba a szünet nélküli reklám-mannát. Vezetőjük a Termékeket szaró Bohóc-szörny, egyetlen reményük pedig a képernyőjét leszakító renegát ember, aki végül is inkább öngyilkos lesz, a karaván pedig kihal.
Az Ebéd volt a kedvencem és a begyűjtött nevetések alapján a közönség is díjazta a felüdítő humort (csak az én mániám, hogy egy animációs rövidfilm vagy legyen vicces, vagy legyen meglepő?). Itt gyalázatos angol kiejtéssel ismerteti velünk pár segítőkész narrátor az alapvető fontosságú vendéglátási szokásokat. Nagy adag szocreál és önirónia, hasznos tanácsok, a helyszíneket (ebédlő, konyha, társalgó) összekötő stop-motion animációs betétek és sok elborult arc - ez jól működő receptnek bizonyult.
A piacot szintén élveztem, ez volt a legegyszerűbb darab, szintén sok stop-motion-nel (zöldségaprítás és -mosás, befőttek elrakása stb). Életképek, gyorsított felvételek és persze megszólaló piacosok, finom kapitalizmus-kritika az importált gyümölcsökkel és zöldségekkel kapcsolatban, az áru tapogatása és az ezt övező ellenérzések - egyszóval minden, ami egy piacra kell.
Összességében nem estem hanyatt "a zsűri bemutatkozásától", habár a nyitó és a két záró alkotást sikerült szívembe zárnom - a hétből ez talán nem is rossz arány. Az Anilogue fesztiválok szokásos szervezetlensége pedig a Toldit sem kímélte, bár itt beérték egy szolid késéssel és a bizonyos egészségügyi figyelmeztetés mellőzésével (lásd fent), az Urániás vetítéseken sokkal ordasabb égések is történtek - de erről majd holnap.
George R. R. Martin fantasy-eposzának első könyvéből az HBO minisorozatot készített, jövőre fogják bemutatni. A sorozatot, amely eddig négy darab Biblia-vastagságú kötetet ellett, csak felsőfokú jelzőkkel tudom illetni - én, aki egyébként nem vagyok fantasy-rajongó, fantasztikusan élveztem ezeket az intrikával és vasas vérízzel teli, a szokásos fantasy-baromságoktól mentes kemény regényeket. Az előzetes valamivel kevésbé monumentálisra sikerült, mint vártam...
Ez már megint egy mindenféle különösebb tartalmat nélkülöző bejegyzés, mindössze azért hoztam létre, hogy a kommentekben elmondhassátok és megbeszélhessük, hogy szerintetek melyek az év legjobb filmjei. A szerkesztőségi toplisták majd január elején kerülnek ki a Geekzre.
Találós kérdés: hogy lehet rossz egy olyan film, amiben Helen Mirren estélyiben lyuggat szitává egy autót egy böhömnagy gépágyú segítségével? Egy tökéletes világban erre a „sehogy” lenne a helyes válasz. De csak ha még esetleg nem tudnánk, Robert Schwentke gyorsan a tudomásunkra hozza, hogy nem egy tökéletes világban élünk. A Red a „hogy pocsékoljunk el egy remek színészgárdát” versenykiírás idei győztese. Kínos akciókomédia, ami unalmas lövöldözésekkel, fárasztó egysorosokkal, nem létező történettel és olcsó poénokkal próbál lépést tartani Bruce Willisszel, Morgan Freemannel, John Malkovich-csal és Mirrennel, akik még lábukat lógatva is zsebrevágják az egész produkciót. Igen, sajnos egyáltalán nincs nehéz dolguk.
A Red az a fajta (képregény)adaptáció, aminek alig van bármi köze az eredetihez. Warren Ellis és Cully Hamnerháromrészes minisorozata egy erőszakban tobzódó, melankolikus ügynökballada, ami sziklából faragott arcú, állig felfegyverzett, úthenger főszereplőjét napjaink bürokrata puhapöcseinek okulására állította szembe az elkorcsosult modern világgal. A comic gerince (a Régi és az Új összecsapása) a filmben néhány random elejtett megjegyzéssé degradálódott, a konfliktus keserű, már-már abszurd oktalanságát felváltotta egy unalmas összeesküvés, az „egyszerű mint a faék” dramaturigát (a főhőst megpróbálják kinyírni, mire ő nyír ki mindenkit, aki egyáltalán tud róla, hogy a világon van) pedig megfejelték egy rakás teljesen új karakterrel, és (naná) egy-két szerelmi szállal. Ja, és persze komédiát csináltak az egészből. De nem is volna ez baj. Sok jó adaptáció létezik, ami csak kiindulási pontnak használja az eredetit (bár a teljes műfajváltás azért meredek), és mégis működik. A Red alkotói viszont lecseréltek egy egyszerű, de hatásos koncepciót egy eladhatóbbra, amibe nem tudtak életet lehelni.
A képregényhez képest a filmbe pakolt összes plusz matéria ellenére a sztori ugyanolyan szimpla maradt, a forgatókönyv főleg azzal van elfoglalva, hogy feldobálja a labdát a színészeknek – igaz, ők legalább le is csapják. Willisnek elég rutinból hoznia a tökös, megállíthatatlan szuperügynököt, fegyverrel a kezében neki bármit elhiszünk, bár nem egyszer tűnik úgy, mintha csak unalomból vállalta volna a filmet. Morgan Freeman kisujjból rázza ki a tőle megszokott joviális nagypapaszerepet, ami mindig jól áll neki, John Malkovich pokoli élvezetesen játssza túl az évtizedekig LSD-vel agymosott, paranoiás félbolondot, Helen Mirren meg született jéghideg dáma, akiről soha nem hittem volna, hogy ilyen jól áll a kezében egy géppisztoly. Karl Urban, Mary-Louise Parker és Brian Cox „csak” megbízhatóan asszisztálnak, viszont a legendás Ernest Borgnine kurta szerepében is telitalálat, mint a CIA-archívum mindentudó őskövülete. Akcióvígjáték mivolta ellenére a Red igazi színészfilm. És ez ebben a műfajban nem valami jó.
Ha az írónak és a rendezőnek feleannyi fantáziája és gógyija lett volna, mint a castingosnak, a Red az év egyik nagy meglepetése lehetett volna. Sajnos a könnyed, laza hangulatot, ami ahhoz szükségeltett volna, nehéz erőszakkal kreálni – általában vagy jön spontán, vagy nem, és ha mindenképpen sulykolják, az csak ront a helyzeten. Akad ugyan néhány szórakoztató egysoros és pár kielégítő karakterpillanat, de még ezek a színészek sem tudnak csodát tenni, ha a forgatókönyv mindegyikükkel kapcsolatban ugyanazt a poént sütögeti el újra és újra. Az ötletek gyorsan elfogynak, legyen szó akár akcióról, akár humorról, a két elnagyolt romantikus szál még poénszinten sem működik, a cselekmény minden igyekezet ellenére kínosan lassan csoszog előre, a félperces epilógustól meg már a legtapasztaltabb néző is a szék alá süllyed szégyenében. Hogy lehet, hogy egy olyan film, amiben pont a nagyöregek abszolút energikus, fiatalos játékkal kápráztatnak el, maga mégis egy nagypapás modorú és tempójú teadélutánná válik? De ez már nem találós kérdés, hanem költői.
Ha valahol szóba kerülnek a hongkongi filmek, szinte pillanatok alatt beskatulyázzák őket a beszélgető felek, hogy arrafelé csak olyan produkciók készülnek, amikben a kínaiak 20 métereseket ugranak, a levegőben kardoznak, vagy éppen különféle harcművészeti ágakban csépelik egymást. Ez a kialakult kép persze egyáltalán nem véletlen, a helyi filmtörténet szerves részét, sőt, talán a leghosszabb fejezetét képezik ezek az alkotások. Még napjainkban is viszonylag sok mozit forgatnak, amiknek savát-borsát a bennük felvonultatott akció- és kaszkadőrjelenetek adják, azonban ezen filmek aránya évről évre csökken. A helyüket egyrészt átvették a szinte kizárólag csak a helyi közönség számára forgatott kommersz vígjátékok, másrészt időről időre előkerülnek olyan fiatal filmesek, akik megpróbálják felkavarni kicsit az állóvizet.
Jó 10 évvel ezelőtt ilyenek voltak például a Pang ikrek, akik a horror műfajában hoztak újat a Szem című próbálkozásukkal, ám paradox módon ezzel meg is ölték a műfajt, mert azóta szinte kizárólag csak a Szem sikerét koppintó, dögunalmas alkotások kerültek ki a stúdiókból. Rajtuk kívül pedig mindenképpen érdemes megemlíteni a talán legtehetségesebb fiatal rendezőt, Pang Ho-Cheung-ot (nem összetévesztendő a Pang ikrekkel!), aki eredetileg novellaíróként kezdte pályafutását és talán ennek is köszönhetően mindig képes előállni valami eredeti ötlettel.
Ugyan Pang filmográfiája még nem túlságosan hosszú, de mindenképpen tiszteletre méltó, hogy mindössze 37 évesen már 9 rendezés van a háta mögött úgy, hogy a helyi filmipar mágnásai inkább a rutinos öreg rókákat részesítik előnyben, kizárólag a biztos bevételt szem előtt tartva.
Pang stílusának két legjellemzőbb elemét érdemes talán kiemelni, mégpedig a fekete humort, amit sokszor szarkazmussal is vegyít, illetőleg azt a képességét, hogy remek érzékkel választja ki a hétköznapok azon problémáit, amikből aztán valami egészen váratlan sztorit lehet összerakni. Debütáló filmjében, a You Shoot, I Shoot-ban bérgyilkosokat kísérgetett egy forgatócsoport, afféle reality show paródiaként, a szintén remek szójátékot címűl kapott Beyond our Ken-ben a fiatalok párkapcsolatait boncolgatta, az AV-ben a pornóforgatásokat parodizálta, majd jöttek a komolyabb hangvételű filmjei. Az Isabella-ban még kicsit suta módon próbálta Wong Kar-Wai munkáit másolni, az Exodus viszont már minden ízében jellegzetesen Pang mozi. Egy ideig úgy tűnt, hogy kifogyott az ötletekből, hiszen a Trivial Matters-ben saját, még fel nem használt novelláiból készült rövid történeteket ollózott össze, majd hosszú szünetet tartott és csak idén tért vissza, igaz, mindjárt két remekművel. Az év elején bemutatott Love in a Puff a nemrég bevezetett szigorú dohányzásellenes törvényt boncolgatja a dohányosok szemszögéből, míg a most, a sok szócséplést követően végre elemzésre kerülő Dream Home témája a magyar néző számára is kedves lehet, hiszen saját lakásra szert tenni a hongkongi kisember számára hasonlóan nagy terheket jelent, mint idehaza.
A témát igencsak drámainak gondolná a néző, de a rendező munkásságát ismerve biztos volt, hogy egy nem hétköznapi húzással áll elő. Pang pedig egyáltalán nem okoz csalódást, sőt, visszahozza a ’90-es évek elején óriási népszerűségnek örvendett category III mozik véres brutalitását, ugyanis a saját lakásra áhítozó call centeres nő történetéből egy hamisítatlan slasher-t hozott össze.
A történet felépítése nem kicsit hatásvadász, már a nyitó képsorok egészen elképesztő végkifejletet sejtetnek, majd rövidesen az is kiderül, hogy két idősíkban zajlanak az események. Egyetlen éjszaka történéseit szakítják meg időnként a flashback-ek, amikből végül összeáll a kép, hogy mi is vezetett el idáig. Pont ez az egyetlen dolog, ami miatt némi kritikát kaphat a film, ugyanis (a pár évvel ezelőtti japán 2LDK-hoz hasonlóan) hiába jó önmagában mind a drámai, mind a slasher rész, a két zsáner összehangolása nem sikerült tökéletesen, eléggé erőltetett, ahogyan főhősnőnk a mindenki által megalázott és kihasznált irodistából könyörtelen gyilkológéppé válik. Erre persze nyugodtan lehet mondani, hogy mégis, egy slasherben mindez kit érdekel? Csak épp annyira vezetik le ezt a szálat (eléggé kisarkítottan persze), hogy a helyi viszonyokban jártas néző (ne feledjük, elsősorban ez a produkció is a hongkongi belpiacra készült!) már azonosulni tudjon a főhősnővel.
Pang már korábbi filmjeiben is nagy hangsúlyt fektetett a képi világra, ezúttal a többek között Ann Hui-val is együtt dolgozó operatőr, Yu Lik-wai felelt a minél látványosabb jelenetek megvalósításáért. A slasher jelenetek gondos alapossággal vannak a végletekig kidolgozva, szerencsére egyáltalán nem olyan primitív, ötlettelen és igénytelen kivitelezéssel, mint a mostanában divatos japán gore produkciókban, hanem (többé-kevésbé) hitelesen, hihetően, bár a fájdalom kimutatása egyik mellékszereplőnek sem volt éppen az erőssége. A rendező hírnevéhez méltóan pedig hiába a véres brutalitás, a jelenetek többségében megtalálható a jellegzetes fekete humor.
A főszerepet Macau leggazdagabb kaszinótulajdonosának egyik lánya, az ennek ellenére saját jogán befutott Josie Ho alakítja, aki egyébként producerként is jegyzi a filmet. Ez utóbbi tisztségében rengeteget veszekedett a rendezővel, mondván, az eredeti tervekhez képest túlságosan brutálisra sikeredett a forgatókönyv, azonban Pang nem volt hajlandó semmiféle kompromisszumra. A vita egészen odáig fajult, hogy Ho egy külön teasert is leforgatott, aminek gyakorlatilag a Victoria Bay-beli képeket leszámítva semmi köze a végleges változathoz. Josie egyébként tökéletesen alkalmas volt erre a szerepre, hiszen a sok-sok fiatal helyi színésznőcskével ellentétben nem elsősorban a külsejével érte el azt, amit elért, ráadásul nem is kötődik a nevéhez az a fajta „cukiság” és „aranyosság”, mint például a hozzá hasonlóan a 30-as évei közepén járó Miriam Yeung-hoz. Josie-ből egyszerre lehet kinézni a szürke kisembert és a vadállatot.
Mégis, a Dream Home nem miatta lett olyan élvezetes, amilyen, hanem Pang Ho-Cheung elborult ötleteinek köszönhetően. A category III filmek fénykorát idéző, tabut nem ismerő brutalitás mellett a férjek hűtlenségét taglaló feleségek dumái, a főhősnőt minden téren maximálisan kihasználó „lovag”, vagy a hangosan bulizó társaság obszcén és gusztustalan pillanatai ugyanúgy jellegzetes görbe tükröt mutatnak a helyi társadalomról, mint a történet fő szála. Valószínűleg nem ez lesz az év legjobb hongkongi filmje, de a legtöbb vitát és botrányt kiváltó igen, így mindenképpen érdemes rászánni az időt!
December 22 nem jöhet el elég hamar - Charles Portis remekművénekez az új adaptációja olyannyira jól fest, amennyire egy film csak festhet... Pillanat, ezt hülyén fogalmaztam, de értitek mire gondolok... Íme 3 darab nyúlfarknyi előzetes, amelyek amerikai tévéreklámokként futnak.
Az animáció - animációs vagy színészekkel forgatott filmben, videójátékokban és más szoftverekben egyaránt - hihetetlen mértékben fejlődött az elmúlt 10 évben, mára már elértük azt a szintet, hogy még a gyakorlott szemet is megzavarhatja egy profin elkészített CGI jelenet. Ennek azonban igen komoly erőforrásigénye van, a kézzel készített animációhoz pedig kevesen mernek ragaszkodni. A zászlóvivők az USA, Franciaország és Japán, hozzájuk nehéz felérni, búsulunk gyakran itt Európa keletebbik felén - a szerb Technotise azonban nem csak hogy teljesen vállalhatóan néz ki, de még azzal a szexepillel is rendelkezik, ami miatt nem csak egy sablonos cyberpunk a 90-es évek eleje óta elkészült több tucatból.
Az elődöket azért nem tudná (és szerencsére nem is akarja) letagadni a film: bátran használja a sablonokat (kell is neki, sokkal inkább műfaji film, mint filozófikus szerzői avagy művészfilm, habár az is van benne), a Ghost In The Shell-t és az Akirát egész konkrétan is megidézi.
Edit egy egyetemista lány, aki egy nehéz vizsga sokadik elbukása után úgy dönt, drogdíler/utcai sebész ismerősénél beültet a bőre alá egy illegális katonai implantot, amely idegeihez csatlakozva ellátja őt minden korábban elraktározott információval. A lánynak azonban nem csak a tanulási sebessége, hanem az étvágya és furcsa módon szervezetének vasigénye is varázslatosan megnövekedik, később pedig már víziókat is lát. Hamarosan rájön, hogy a beültetett gép terjeszkedni kezdett a szervezetében... A saját testében lakozó ismeretlen horror mellett ráadásul a lopott katonai fejlesztést kereső hatóság is fenyegeti Editet.
A cyberpunk (vagy a rendező által tákolt kifejezéssel élve: cyberfolk) műfaj megszokott történetelemei természetesen mind előkerülnek, a pörgető drogoktól a VR/AR (Virtual ill. Augmented Reality) alkalmazásokon át az implantokig meg az arctalan multikig, de szerencsére könnyeden, a néző előismereteire építve jelennek meg, véletlenül sem túlmagyarázva. A dialógusok pedig teli vannak remekül eltalált, unott-kopott-agresszív utcai szlenggel, szurkákkal és belső viccekkel. Ez teszi igazán plasztikussá a főszereplőt és haverjait, akik napjaikat drogozással, extrém (veszélyes) sportokkal, dugással és más szórakoztató tevékenységgel töltik. A lassanként kifejlődő központi szálat ezek az epizódok kísérik végig, és végül épp ők adják meg a film egyéni ízét.
A látványvilág, mely számomra központi fontosságú egy animációs filmnél, igényesen megrajzolt, még a mozgásfázisokkal való észrevehető spórolás sem bontja meg az összhatást - engem egyedül a főhősnő néha kissé furára-butára rajzolt arca zavart olykor (talán éppen azért, mert más jelenetekben, főleg mikor meztelen, annyira dögösen fest), és a zenék is menők - valóban meglepően összeszedett és élvezetes film ez.
Fun fact a végére, ajándékba: a tengernyi lelkesedéssel és imádattal elkészített, de ismeretlenségre kárhoztatott szerb animációs filmet állítólag egy kamu trailer miatt a történetekre, alapanyagra mindig (ám kiváltképp a legnagyobb kreativitást igénylő történetek, azaz sci-fi-k és fantasy-k esetében) éhes Hollywoodban kérhetetlenül meg fogják filmesíteni. Az eredmény pedig - tekintve, hogy a Technotise legfőbb erényeit odaát a kreatív-keselyűk csapata még bármiféle érdemi munka megkezdése előtt ki fogja vágni a szemétbe - borítékolhatóan érdektelen lesz.
Bár ki tudja? Bekmambetovot is elcsalták végül - hátha meghagyják benne a kelet-európai ízt és azt a kilátástalanságot és kallódás-érzetet, amit errefelé mi annyira megértünk (és talán a világháború miatt a japánok is, az Akirában gyönyörűen jelen van ez az ízig-vérig cyberpunk jellemző)... akkor még volna is értelme tán a megfilmesítésnek.
Imádtuk a Disctrict 9-et, Blomkamp kevés pénzből és rengeteg kreativitásból elkészült sci-fi filmje újabb bizonyíték volt rá, hogy aki tudományos fantasztikumra vágyik, nem feltétlenül Hollywoodra érdemes szegeznie vigyázó szemeit (ahonnan leginkább csak a gyatra Phillip K Dick feldolgozások érkeznek sorra, de inkább ne tennék). Hogy egész estés film lesz-e ebből, vírusmarketingként terjesztett reklám vagy bármi más, még nem tudni, de mindenesetre a halra és disznóra is hasonlító lény oldalára bélyegzett AGM Heartland cégnév állítólag már le van védetve.
A The Walking Dead negyedik része egyben a legjobb is volt a pilot óta. Aggodalmakkal telve álltam hozzá, hiszen az írója az a Robert Kirkman, aki a képregény párbeszédeit előszeretettel fogalmazza dagályosan és szájbarágósan, és inkább mond, mint mutat. Ehhez képest az eddigi legkevésbé didaktikus epizódot szállította, nagyon is hatékonyan alkalmazva „a kevesebb néha több” elvét, amelyet Darabont olyan mesterien mutatott be a premierben.
A cold open megkapó felvételeihez Amy és Andrea üresnek induló párbeszéde társul, amely gördülékenyen hajlik át abba a meghittségbe, amely ebben az epizódban a tábort belengi. Még a megszállottan ásó Jim okozta konfliktus sem teremt különösebb feszültséget, épp csak annyira baljóslatú, hogy ne érezzük túl békésnek a látottakat.
Ezzel kontrasztban a városbeli események nem is lehetnének vészterhesebbek. A fordulatokban, revelációkban gazdag cselekmény közepette sem sikkadnak el a karakterek, különösen Darylt sikerült Kirkmannek jól megfognia. Ahogy az várható volt, a nyilazós redneck az agressziója ellenére józan és ésszerű tud lenni, a mérlege a hasznosság javára billen. Gyakori archetípus a sorozatokban a rebellis, de azonosulható (gyakran közönségkedvenc) szereplő, amit eddig Daryllel szerencsére sikerült elkerülni. Ő nem az a pozitív karakter, aki pusztán az inkonvencionális módszereivel szerez magának ellenségeket, hanem ténylegesen más elvek vezérlik, mint a főhősöket.
Az epizód alapjául szolgáló történet unalomig ismert: a szereplők az erkölcs nevében irracionálisan nagy kockázatot vállalnak, bízva abban, hogy megőrizhetik a lelkiismeretük. Még a sok szempontból újítónak tartott Battlestar Galactica is megcsinált egy epizódot, amelyben egyetlen ember megmentéséért sokakat veszélybe sodortak (You Can’t Go Home Again), ám a The Walking Dead szembement a kiszámítható befejezéssel. A mentőakció nem járt sikerrel, és a hősködés is a lehető legrosszabb következményekkel zárult. A tábor őrizetlenül hagyása katasztrófához vezetett, amire Shane figyelmeztette is őket, és ez teljesen átrendezheti a karakterek eddigi erőviszonyait.
Rick morális fölénye innentől kezdve elértéktelenedett, Shane gyakorlatiassága vitathatatlanul győzedelmeskedett fölötte. A két karakter közti potenciális konfliktuslehetőségre (Lorira) újabb réteget helyez ez a szembenállás, ami messzemenőkig érdekfeszítőbbé teszi a kettejük kapcsolatát. Mindkét karakter más irányba indult el, mint ahogyan a képregényben ismertük meg őket, ám az, ahogyan erre a pontra eljutottak, sokkal természetesebbnek, kézenfekvőbbnek hat.
Ugyanez már kevésbé mondható el a Vatosszal való összetűzés feloldásáról. A városban szerveződött latinó közösség teljesen eredeti ötlet a sorozatkészítőktől, és a hasonlók közül ennek a funkciója a leginkább egyértelmű. Remek húzás volt túlélőket helyezni a városba, és a történetbe is sikerült szervesen, mégis váratlanul beilleszteni őket.
Sajnos a Vatos és Rickék konfliktusának kiéleződése döcögősre sikerült. A feszültség nem volt érezhető a túsztárgyalásos jelenetekben, és a válogatott, badass beszólások zápora is több volt a kelleténél. Az ezt követő fordulat Mama Felipe megjelenésétől kezdve nem akart működni. A Vatosról kiderült, hogy valójában békepárti kisunokák, akik az idős hozzátartozóikat védik a lepukkant otthonban, de az emocionális hatása elmaradt ennek a felismerésnek. Ennek ellenére a jelenet tanulsága miatt megbocsáthatónak tartom a kivitelezésbeli hibákat, hiszen megmutatta, hogy nem lehetetlen embernek maradni a világ végén sem. A Vatos vezetője, Guillermo beszámolója arról, hogy milyen lehetetlen, mégis fontos célok tartják az embereiben a lelket, egészen felemelő volt.
Az epizód végére visszatértünk a képregény által kitaposott ösvényhez. A tábort ért zombitámadás teljesen más kontextusba került, ugyanakkor a cselekménybe sikerült effektíven és szervesen beépíteni. Dicséret jár Johan Renck rendezőnek, aki a kaotikus állapotokat és a szörnyűségeket elképesztően életszerűen tudta bemutatni. Laurie Holden kiemelkedő alakítást nyújtott, szívszaggató volt látni a haldokló húga teste fölötti agóniáját.
További észrevételek:
Egy Merle-mértékű tökösséggel nem biztos, hogy vitatkoznék, de lehet, hogy elég lett volna eltörni a hüvelykujjamat, ha ki akarom húzni a kezem a bilincsből.
A városbeli, állkapcsától megfosztott zombilánynál durvábbat televízióban valószínűleg még nem mutattak.
Greg Nicotero még mindig nem bízik a statisztáiban, ismét magát maszkírozta el, hogy beugorjon megharapni Amyt. Ettől még egy kicsit sántított a jelenet, az Amyt játszó Emma Bell lassabban már nem is próbálhatott volna menekülni a támadója elől.
Ritkán készül monstre hollywoodi produkcióhoz olyan zene, amire azt lehet mondani: ez ehhez a filmhez túl intelligens. A francia Alexandre Desplat azonban sosem arról volt híres, hogy kirobbanó szimfonikus orkánokkal járult hozzá az álomgyár blockbustereinek epikus erejéhez – így aztán már eleve meglepő az, hogy felkérték a tinivarázsló franchise-hoz. Hogy az mennyire meglepő, hogy nem sikerült őt rávenni, kövesse elődei grandiózus meseszerűségének példáját, más kérdés. Viszont így lett egy olyan Harry Potter zenénk, ami legtöbbször úgy hangzik, mintha egy nagy gonddal elkészített, kreativitásban fürdőző kisköltségvetésű fantasyhez íródott volna. És ez nem is hangzik rosszul, ugye? Csakhogy Desplat pechjére a filmzene bizony alkalmazott művészet – és a film hallhatóan üvölt a talán egyszerűbb, de mindenképpen monumentálisabb hangzás után.
A Harry Potter franchise-nak mindig is sanyarú zenei sorsa volt. Az első két részhez a maestro John Williams komponált, és túl azon, hogy megteremtette a filmsorozat muzikális identitását máig teljes mértékben meghatározó főtémát (Hedwig’s Theme, amit viszont utódai paradox módon alig-alig használnak), nem sok emlékezeteset tett le az asztalra. A harmadikhoz azonban beérett a munkája: score-ja érettebbé, összeszedettebbé, tematikusabbá, és egész egyszerűen, sokkal élvezetesebbé vált. Az élet ilyenkor szokott osztani egy „keserű irónia” feliratú kártyát, és a folytatásra a franchise el is búcsúzott a végre bemelegedett Williamstől. Jött viszont helyette Patrick Doyle, akinek komorabb, grandiózusabb, masszívabb (illetve helyenként érzékenyebb) dallamvilágával még elődjét is sikerült felülmúlnia. Nem maradt sokáig. Az ötödik részre a tévéfilmes David Yates hozta magával a tévéfilmes Nicholas Hoopert, és a Harry Potter zenei világa egy csapásra fantáziátlanabbá és szürkébbé vált. A hatodik filmre Hooper sokat javult, de a fináléra már Williams visszahozásáról kezdtek susmogni. Ebből aztán nem lett semmi, viszont fedélzetre került a főleg lassú, érzelem- és ötletgazdag melódiáiról híres Desplat, aki az utóbbi években már kóstolgatta a fantasy műfaját (Az arany iránytű, Alkonyat: Újhold).
Ami azonnal szembetűnik, hogy Desplat jócskán alulkomponálta a filmet. Apró, okos kis zenei fogások érzékeltetik a szereplőkben dúló érzelmeket, kétségeket, bizonytalanságot és félelmet, meglepően visszafogott vonósfutamok festik alá az akciójeleneteket, a horrorisztikus hangulatot halk, baljós, szinte „felszín” alatti morajlások erősítik. Az album egészéből hiányzik az erő, az intenzitás, az epikusság – amikor Harryék a fejvadászok elől menekülnek az erdőben a finálé előtt, a jelenet valósággal ordít egy kétségbeesést tükröző, szimfonikus kavalkádért, de csak sorsszerűséget közvetítő, vészterhes hangokat kapunk. Ez egy kisebb filmben megállná a helyét, de ide kevés. Hiába tekinthetők jogosnak a korábbi zenék mellett is felmerült érvek, mik szerint a sorozat egyre komorabbá válása indokolja Williams csaknem 10 éve lefektetett témáinak elvetését, azért ez még mindig egy családi fantasy, és nem egy súlyos sorsdráma, egy monstre hollywoodi produkció, és nem egy szerény szerzői film. Ha csata van, dübörögjenek a hangfalak, ha meghal valaki, sírjanak a hegedűk, ha romantikáznak a vásznon, fülbemászóan andalogjon a zenekar. Desplat visszafogottsága, urambocsá’, intelligenciája sajnos hátrányára válik egy ilyen filmnek.
Ami a konkrét motívumokat illeti, ahogy Doyle és Hooper, ő is tesz elődei munkájára. Szinte csak nyomokban használja Williams főtémáját, és azon kívül semmit nem vesz át sem tőle, sem a többiektől – viszont száz százalékig belerakja a filmbe a saját stílusát (ahogy azt tette az Alkonyat esetében is). A zenekart kórusok és speciális hangszerek (pl. mandolin és akusztikus gitár) egészítik ki, de utóbbiaknak vajmi kevés lehetőségük van hallatni a hangjukat, és valami észrevehető pluszt adni a műhöz. Desplat próbál új témákat csempészni a zenébe (pl. írt egy motívumot az utazó triónak, egyet a halálfalóknak), de azok nagyon el-elszórtan bukkannak fel, és képtelenek bármiféle struktúrát teremteni. Pedig az album eleje még roppant ígéretes; különösen a Snape to Malfoy Manor, aminek jellegzetesen desplat-s varázslatossága nagyon szépen érzékelteti a film műfaját és mágikus elemeit, ugyanakkor tónusa figyelmeztet, hogy már nem az első részek vidám kis gyerekmeséinél tartunk. A komponista a Harry családi házból való kimenekítését aláfestő Sky Battle-ben csap először a lovak közé, és bár harsog a zenekar, és helyükön vannak az ütemek, vagyis határozottan érezni, hogy nem egy amatőr vetette papírra a hangjegyeket, nincs iránya, identitása a tracknek, kohézió híján pedig hamar szétesik. De hát tudjuk, hogy Desplat-nak sosem az akciók voltak a nagy erősségei (ezt még később is lesz alkalma demonstrálni, pl. a Rescuing Hermionéban).
Ellenben a csendesebb, meghittebb pillanatokat – ahogy az elvárható – sikerül jól elkapnia. A Harry and Ginny zenekarral kísért lágy zongoraandalgása, a Ron Leaves mélabús vonósai, és a Hermione’s Parents teljes elmúlásérzetet közvetítő melankóliája az album csúcspontjai közé tartoznak. A legemlékezetesebb szám azonban a Ministry of Magic, ami a már-már latinos hangulatú Lovegood mellett az egyetlen, ami megőrzött valamit a sorozat első felének játékosságából, miközben menetelésszerű tempójával azért emlékeztet rá, hogy a szereplők, akik épp beszivárognak a Mágiaügyi Minisztériumba, most is nagy veszélyben vannak.
Önmagában az album kellemes hallgatnivaló, főleg ha az ember figyelmet szán azoknak a kifinomult zenei megoldásoknak, amik Desplat-ra annyira jellemzőek – de az átütő erő így is hiányzik belőle. Film alatt viszont a már említett okokból még kevésbé működik. A kérdés, hogy mi lesz ebből az utolsó részre. Lehet, hogy a komponista abban bontja majd ki igazán azokat az új motívumokat, amiket itt felvezetett? Lehet, hogy egyben sokkal koherensebb lesz majd a két film? Másrészt viszont annak nagyjából harmadát fogja majd kitenni a nagy finálé, a roxforti csata – és azt is megállapítottuk már, hogy Desplat nem akciókat fest alá a legjobban. Úgyhogy ezen a renomén még ronthat és javíthat is. Előbbit nagyon nem kéne, utóbbira meg nagy szükség volna (ahogy maga a film esetében is). De akárhogy nézem, úgy lett volna kerek a dolog, ha visszahozzák Williamst.
Tegnap este megkezdődött az Anilogue 2010, továbbra is két helyszínen (Budapest és Bécs), sok-sok meghívott vendéggel, európai rövidfilmes versenyprogrammal, hazai premierekkel és persze a kemény magnak megrendezett 300 perces animációs maratonnal. Jó Anilógást mindenkinek - mi a magunk részéről igyekszünk minél több geek filmről kritikát kanyarítani nektek. Ajánlók és programok a tovább után!
A fesztivál Budapesten november 24 és 28 között zajlik a budapesti Uránia és Toldi mozikban. Jan Švankmajer, a mára klasszikussá vált cseh rendező új filmje, a Túlélni az életet(elméletben és gyakorlatban) igazi mély víznek ígérkezik, csakis gyakorlott úszóknak! Švankmajer művét rendhagyó, pszichoanalitikus vígjátéknak nevezi, és életműve utolsó darabjának szánja.
Ínyencek örülhetnek a háromszoros Oscar-jelölt Belleville randevú rendezőjének új művének, Az illuzionistának is. A filmet Jacques Tati 1956-os forgatókönyvéből készítette Sylvain Chomet. Nem véletlen, hogy a rajzolt főszereplő kísértetiesen emlékeztet Hulot úr figurájára. (Trailer)
Mamoru Hosodától - akit máris kineveztek az új Hayao Miyazakinak - aNyári háborúkat láthatjuk, mely egy hagyományos japán család és egy világméretű közösségi portált uraló terrorista közötti gigantikus összecsapást mutat be. Kérdés, hogy a mű mennyire lesz hozzáférhető az animés előképzettséggel nem rendelkező nézők számára (Miyazaki ereje számomra éppen abban áll, hogy univerzális mesélő, könnyű ráhangolódni kortól, nemzetiségtől függetlenül). De a hardcore animéseknek sem kell aggódniuk, a lehengerlő lendületű és végeérhetetlen (rágógumi-rétestészta (R)CoVboy) One Piece sorozathoz készült film az ő igényeiket is biztosan kielégíti.
Lesznek azonban komorabb művek is szép számmal: a Viszlát, Mr. Christie! című társadalmi szatírát gyilkos humorúnak és nyomasztónak mondják, a Technotise: Edit és én igazi k-európai hangulatú szerb cyberpunk sem tűnik épp gyerekmesének és a Metropia is igazi kőkemény disztópiának ígérkezik.
Dagadhat szerencsére hazafiságtól is kebelünk, bár (természetesen) csak koprodukció miatt: a Kells titka című, Oscar-jelölt mozi ugyan ír-belga-francia gyártásban készült, de a mágikus kelta-viking történet míves rajzi kidolgozása nagyrészt a kecskeméti rajzfilmstúdió szakértelmét dicséri.
2092-t írunk. Nemo Nobody (Jared Leto) 118 éves. Ő áll a figyelem középpontjában világszerte, bármilyen jelentéktelennek is tűnik kezdetben. Mégis, minden figyelem ellenére végtelenül magányos. Egyedül van, mivel ő az egyetlen ember, akit nem telomerizáltak. Halandó a halhatatlanok között.
Jaco Van Dormael 13 év hosszú szünet után tért vissza a Mr. Nobody című filmmel, amiben olyan témákat pedzeget, mint az egyéni döntésszabadság, a kvantumfizika, vagy éppen a velünk született gyermeki kíváncsiság. Dormael létfilozófiai alkotása sokszor nyúl jól bevált eszközökhöz, mégis tud újat mutatni ennek a mostohán kezelt műfajnak a keretein belül. A Mr. Nobody nem más, mint egy tudományos fantasztikumba ágyazott karakterdráma, de a fantasztikum itt sokkal inkább valóság, ahogy főhősünk is a teljes emberiség megtestesítője.
Tegyük fel, hogy az idő nem lineáris. Múlt, jelen, jövő. Mi, a véletlennek köszönhetően csak a múltra emlékszünk. Nemo születésétől fogva a jövőre is emlékszik.
A film a jövőben indít. Egy pszichiáter faggatja az öregre maszkírozott Jared Letó-t életéről. Később egy riporter látogatja meg, aki ugyancsak tapasztalatairól kérdezi az urat. Nemo Nobody rekedtes hangon elmesélt történetei kezdetben zavarosak, később teljes ellentmondásba fulladnak. Mintha több ember életét követnénk nyomon. A kilencéves Nemo válaszút elé érkezik, amikor apja és anyja úgy döntenek hogy külön folytatják életüket. A szülők azok, akik ez elé az embertelen, egy gyermeki elme számára már-már felfoghatatlan döntés elé állítják hősünket Az anyjával vagy az apjával maradjon, viselve a választás minden következményét. Alternatívák tömkelege tárul az ifjú Nemo elé, akinek döntenie kell, miközben mérlegel.
A film felvázolja számunkra a lehetséges történéseket többféle szemszögből. Az erősen fiktív időkezelés sokak számára zavaró lehet, de a sokszor tragikus, még többször szentimentális ábrázolásai egy átlagember életének nem is lehetnének találóbbak. A sci-fi talán legnagyobb erénye, hogy miközben többé-kevésbé el is rugaszkodik a valóságtól, sokszor találóbban képes ábrázolni a realitást, mint bármilyen másik zsáner. Itt sem kell megdöbbennünk azon, hogy nem nyerünk közelebbi betekintést a feltételezett utópia mindennapjaiba, hogy a marsi utazás egyetlen célja egy ígéret betartása és semmi más. A hangsúly az egyénen van, és ezzel együtt az egész emberiségen, létének mozgatórugóin, döntéseinek kíméletlen következményein.
Dormael folyamatosan kérdez filmjével. Hol a 9 éves Nemo szájába ad filozófiai kérdéseket, hol egy televíziós műsor keretében boncolgatja a húrelméletet és annak huszonhat dimenzióját. A szemléltetés mindig látványos és elgondolkodtató, de mindig nyitva is marad. A rendező – nagyon okosan - nem is akar válaszokat adni. Megelégszik a kérdések feltételével, az alternatívák felvázolásával, majd az egészet a nézőre hagyja, döntse el ő mi ebben a tanulság, képzelje tovább, adjon hozzá a történethez. Bevon minket alkotásába, ahol még azt a kérdésünket is válasz nélkül hagyja, hogy a több mint nyolcvan évvel később kialakult társadalom utópia-e vagy netán disztópia.
A film egészen a végéig zavaros, miközben nem hagyja nyugton a nézőt, bekúszik a bőre alá, így késztetve őt gondolkodásra. Apró döntéseink meghatározó voltának kiemelése egyáltalán nem egyedi ötlet. A Pillangó effektus juthat azonnal eszünkbe, amivel a Mr. Nobody is foglalkozik, bár az általa felvázolt magyarázat sokkal árnyaltabb, kevésbé didaktikus. A kvantumfizikai felvetések, a negyedik dimenzióként bemutatott idő illetve ezen dimenziók kibővítése miatt talán a Donnie Darko-val állítható párhuzamba leginkább. Ezenkívül, ha narratíva szempontjából vizsgáljuk meg, inkább a Nagy Hal ugorhat be.
Dormael európai szinten kiugró költségvetésből dolgozott (több mint 50 millió dollár), ami észre is vehető a lenyűgöző látványban és a remek zenében. A műfajok kitűnő elegyítése jellemzi az 53 éves rendező munkáját, aki egy tágabb értelmezését nyújtja az univerzumban betöltött szerepünknek, kapcsolataink mivoltának és döntéseink mibenlétének. A viszonylag hosszú, 138 perces játékidő súlyos mondanivalóval zárul, ami személyre szabottan rengeteg értelmezést nyerhet. A lényeg mégsem a filmben van, hanem benned, a nézőben, aki a film hatására, önnön elnevezésére reflektálva, gondolkodni kezd.
Ritkán kavarják fel manapság a horror állóvizét, és többnyire azok a ritka alkalmak sem a vérbe és unalomba egyszerre fulladó modern alműfajnak, a torture pornnak köszönhetők. De az ausztrál Sean Byrne első egészestés vértúrája kivétel: a The Loved Ones úgy fürdeti gore-ban a nézőt, hogy törődik a történettel, a karakterekkel, és ráadásul még mondani is akar valamit. De ami még fontosabb, hogy a válogatott kegyetlenségeknél sokkal nyomasztóbb a késsel vágható atmoszféra. Képzeld el, hogy a Texasi láncfűrészes mészárlás gyomorforgató, idegtépő vacsorajelenete egy óráig tart. Amit itt kapsz, az majdnem olyan jó (majdnem, mert ugyanolyan jó nem lehet – ugyanolyan jó semmi nem lehet).
Brent fél évvel van túl autóbalesetén, amit ő ugyan szerencsésen túlélt, apja azonban nem. Azóta is bűntudat és fájdalom gyötri, és ezen még tüneményes barátnője, Holly sem tud segíteni. Amikor Lola, az iskola fekete báránya elhívja az évzáró bálba, és ő nemet mond, a lány apja segítségével elrabolja, és brutális kínzásoknak teszi ki. George A. Romero mondta, hogy ő nem érti a torture porn filmeket, mert hiányzik belőlük a metafora. Ez az, amire a The Loved Ones rácáfol, és ettől jár mérföldekkel az olyan öncélú bélzuhatagok előtt, mint a Mártírok, a Fűrész-folytatások, vagy, hogy ne csak Amerikát rángassuk mindig elő, a Frontiére(s). Noha Byrne filmje messze nem az első, ami a felnőtté válást egy horrorisztikus témával állítja párhuzamba (ld. még: Ginger Snaps, Near Dark), ez a párhuzam itt a legfájdalmasabb és leghúsbavágóbb (szó szerint).
Lola és Bőrpofáéval vetekedő, félelmetesen bizarr családja közvetve-közvetlenül felelős a kisváros tinédzsereinek minden kínjáért. Ők az elvesztett szülők miatti gyász, az eltűnt testvér okozta depresszió, a kínzó bűntudat, a szűnni nem akaró fájdalom, az élet kiüresedése és reménytelensége. Ők maguk a „teenage angst”. A főszereplő egyik barátjának és egy gót lánynak a sztoritól látszólag teljesen független, a mindenfajta romantikától fényévekre álló, keserűséggel teli randevúja is ezt a vonalat erősíti, és váratlanul egy új réteggel gazdagítja a filmet.
A tinédzserléttel járó állandó változások és bizonytalanságok fájdalmai, félelmei Brent nyomasztóan hosszú kínzásában csapódnak le. Sean Byrne megteszi nekünk azt a szívességet, hogy mielőtt belecsapna a lecsóba, közel hozza hozzánk a főszereplőt. Brent nem a hasonló témájú horrorok tipikus kirakatfigurája, aki mindenhová vigyorogva megy, az egész iskolában népszerű, csak a dugáson jár az esze, és valósággal könyörög azért, hogy felkoncolják, hanem egy hús-vér ember, akinek frusztrációjával, gyökerezzék bármiben, könnyű azonosulni. Lola pedig, ellentétben a horrorok jellegzetesen szótlan, maszkos gyilkosaival, akik nem tudnak nem coolak lenni, egy hátborzongatóan visszataszító, megszállott, pszichopata kis picsa (Carrie hozzá képest kispályás).
Kislányos modorából sugárzik a hamis, hazug ártatlanság, frappáns megjegyzései, élcelődései akár furán aranyosak is lehetnének, ha nem fúróval a kezében tenné őket, egy székében lassan elvérző fiúnak intézve. (Robin McLeavy szenzációsan jó a szerepben.) Ez mindenesetre egy pofátlanul gonosz és sötét humort kölcsönöz a filmnek, ami paradox módon nem oldja, hanem fokozza a vagdalkozásokból, fúrós-forróvizes házi lobotómiából, lábat a padlóhoz szögezésből, és egyéb hasonló kegyetlenségekből adódó nyomasztó hangulatot. Amikor Lola és apja kövekkel próbálják lekényszeríteni a kétségbeesésében fára mászott Brentet, akár egy kártevő rágcsálót, az az utóbbi évek egyik legambivalensebb jelenete. Byrne egyébként is szeret egyensúlyozni az abszurditás határán, és úgy tud beledobálni a filmbe „zombivá” aljasított áldozatokat, vérfertőzést és egyéb finomságokat, hogy végig koherens marad.
Humorának, metaforájának és a gore gondos adagolásának hála a The Loved Ones nem csak elkerüli a torture porn jellegzetes csapdáit, de egyben lehetségesnek mutatja, hogy most már az ausztrál horrorfilmesekben is több a fantázia, mint az amerikaiakban. Sean Byrne agya mindenképpen van elég beteg ahhoz, hogy ezentúl oda akarjunk figyelni rá.
Peter Chan (Warlords, Comrades - Almost A Love Story) rendezi ezt a nagyköltségvetésű harcművészeti filmet, amelyet már a forgatás során kismillió helyre sikerült eladni. A főszerepeket Donnie Yen, Takeshi Kaneshiro és a legendás Jimmy Wang Yu alakítják, utóbbinak 17 éve ez az első filmszerepe. Egyes sajtóhírek szerint a film Chang Cheh monolitikus mérföldkövének, a One-Armed Swordsman-nek lesz a re-make-je, bár a szinopszis ezt meghazudtolja: Kaneshiro egy detektívet alakít, aki két gyilkosság felderítése végett érkezik valami festői faluba, ahol első számú gyanusítottja a mindeféle sötét titkot takargató Donnie Yen lesz. Íme a minap a sajtó rendelkezésére bocsátott fotók - az összes közt nekem a második és az utolsó lúdbőrözteti végig a hátamat. Az ott Wang Yu, az eredeti One-Armed Swordsman...
Damian Nenow és a lengyel Platige Image animációs stúdió közös filmje a négy éve készülő Paths of Hate. Úgy néz ki, a héten végre valóban bemutatják, és az alább megtekinthető rövid, repülőgépes párbajt megidéző részlet rendkívül ígéretes.
Nincs már új a nap alatt – hogy is lehetne? Egy több milliárd dollár értékű franchise tulajdonosai nem az utolsó felvonással fognak kockáztatni. Minden be van biztosítva, minden ki van találva, minden meg van csinálva, ahogy azt kell, a Halál ereklyéi egy abszolút tudatosan kimunkált termék. És aki azt hiszi, hogy a befejezés kettédarabolásában nem csak üzleti szempontok játszottak szerepet, az téved: hiába van alkalmunk jobban elmerülni J. K. Rowling világának gazdagságában, a döcögő cselekmény, az elnyújtott játékidő és az üresjáratok sora folyton emlékeztet minket, hogy egy 140 perces prológust látunk.
Ettől az érzéstől a film sosem képes megszabadítani a nézőt – mintha a cselekmény nagyon akarna tartani valahová, ahová soha nem érkezik meg, és hiába a csöpögős, tengerparti temetésjelenet, sem emocionálisan, sem tematikusan nem képes erőteljes fináléval szolgálni. Lehet, hogy a hardcore rajongók morogtak, amiért az utóbbi részekben fontos dolgokat kellett kihagyni a játékidő emberi léptéken belül tartása érdekében, de legalább nem ült le a sztori (és így még a gyalázatos ötödik könyvből is tudtak egy viszonylag élvezetes filmet faragni). Most, hogy minden belefér, mindent bele is pakoltak, de az információk eseménytelen dialógusokban és közjátékokban való csöpögtetését a próza sokkal jobban viseli, mint a mozgókép – különösen egy hollywoodi kaland-fantasy, amiben a sok-sok keresésnek, lelkizésnek és morfondírozásnak nem kurta és fantáziátlan, egy-két perces akciókban kellene lecsapódniuk. A Halál ereklyéi menthetetlenül szétesik, és ezen az epizodikusságot eleve engedélyező road-movie jelleg sem segít.
Harry, Ron és Hermione szökésben vannak. Voldemort lassan teljesen átveszi az irányítást a varázsvilág felett, mostanra övé a minisztérium és a Roxfort is. A trió az ellenségük lelkét tartalmazó horcruxok nyomában van, mert azok elpusztítása után lesznek csak képesek legyőzni Voldemortot. A könyvnek határozottan jót tett, hogy Rowling kiszakította a cselekményt a már túlságosan is megszokott iskola falai közül, de David Yates és csapata nem tudott mit kezdeni az ígéretes szituációval. Hiába a horrorisztikus hangulat, a vér, a szenvedés és a félelem, a sötét, szürkés színvilág, a szereplőket háborús partizánszerepbe kényszerítő történet, atmoszférateremtésben még mindig mérföldekkel kullognak Alfonso Cuarón harmadik felvonása mögött.
A szenzációsan baljós hangulatú, főcím előtti bevezető után a cselekmény azonnal nekiiramodik, de amint az első akciójelenet zaja elül, behúzott kézifékkel igyekszik tovább, és majdnem olyan élettelenül, lelketlenül és gépiesen követi a könyv egyes állomásait, mint annak idején Chris Colombus első két adaptációja. Yatesék elmesélnek mindent, amit el kell (legalábbis majdnem: egy-két fontos apróságról még így is elfeledkeznek, pl., hogy miért kell Harrynek mindenképpen elhagynia az otthonát, mielőtt nagykorúvá válik), csak a szív, a lélek, a stílus és a tempó hiányzik belőle. Ugyan a főszereplők közti kapcsolatháló jól működik, de annyira nem, hogy egy ilyen filmet elvigyen a vállán.
A képi világ rutinos, de ötlettelen, a zene (meglepő módon) a sztori természetéhez képest túlságosan visszafogott, a vágás egyenetlen, a szereplők meg olyanok, amilyenek. A felnőttek ugyebár a brit színészet krémjéből kerültek ki, és ennek megfelelően alakítanak, Daniel Radcliffe-től, Rupert Grinttől és Emma Watsontól pedig úgyis csak azt várjuk el, hogy ők legyenek Harry, Ron és Hermione. Profi, jól kiszámított, iparosmunka ez, a baj csak az, hogy sokkal több is lehetett volna. Mondjuk ha Yates helyett Cuarónt vagy Guillermo Del Torót ültetik a rendezői székbe, ha már többé-kevésbé felajánlkoztak. Persze Isten ments: ők még a végén mertek volna valami egyedit vinni a franchise-ba, és azt mégsem szabad.
Az alábbi három villámkritika a Pest Estnek készült, de most már utánközölhetőek.Nem lesz nálunk az efféle kurtafurcsaság divat, de minek menjenek veszendőbe...
Egy komoly ember
A Coen testvérek legújabb, a mizantrópia általuk korábban már oly sokszor végigtúrázott mezsgyéjén vágtató szatírája a létezés legkellemetlenebb kérdésire igyekszik választ adni. Vagyis hogy éppenséggel nem: Coenék szerint az élet céljának, és egy esetlegesen létező isten kegyetlenségének okait kutatni teljességgel felesleges, hiszen az univerzum irányító ereje a káosz, és ha van valami, amiben bízhatunk, az a bizonytalanság. Jób könyvének parafrázisa és a kvantumfizika meglepően plasztikus kitárgyalása egyetlen filmben.
A lány, aki a tűzzel játszott
Lisbeth Salander figurája egy modernizált Paul Kersey, így a Stieg Larsson bestseller-szériájának alapján készült filmek sem többek, mint a Bosszúvágy női főszereplős mutációi. Szadizmusban és mazochizmusban fetrengő feminista fantáziák, amelyben a hősnő mártírrá lesz, kígyóként vedli le nemi jellegét, és lelkileg férfivá változik, a mostanában sikeres, magát túlságosan is komolyan vevő, depresszióbarát skandináv krimikörnyezetben. A trilógiának ez a második része még az első epizód nagyfilmes ambícióit is eldobja: eredetileg a svéd tévének készült.
Social Network
Rögtön feltárom a prekoncepciómat: Fincher egyik filmjét sem szeretem (nem, még AZT sem.) A vizualitása untat – olyan nála minden, mintha kávéval öntötték volna le -, a figurái műviek. A Social Network sem dobatta el velem az agyam: bár Aaron Sorkin forgatókönyve fordulatos és a párbeszédei egyszerre idézik meg a harmincas évek un. screwball komédiáit és az élet valós, kommunikációs abszurditását, Fincher rendezése nem engedi, hogy a néző a figurák közelébe merészkedhessen. Csilivili vádirat marad így a film, valamiféle modern szociális lélektelenségről a leplet lerántani igyekvő produktum, csakhogy gyenge a keze: rángatja ugyan azt a leplet, de nincs ereje ahhoz, hogy valóban leleplezze, amit alatta vélni lát.
Serena Bramble los angelesi videoművész etűdje, amelyet egy januári film noir vetítéssorozat felvezetéseként mutattak be. Valószinűleg a legjobb videoklipp-közeli cucc, amit idén láttam.
A mai nap került nyilvánosságra ez a fotó a két év múlva bemutatásra kerülő Judge Dredd rebootból, melyen Karl Urbant láthatjuk végre Dredd szerkóban. A kép alapján megállapítható, hogy a klasszikus képregényes dizájntól némileg eltértek, az S/M fétis felhangoktól sem mentes ruhát és a Lawgiver-t modernebbre cserélték, a sisak viszont szerencsére maradt a megszokott. A forgatás pár napja kezdődött, a bemutató pedig majd csak 2012-ben lesz. A képért haladjon tovább, polgár.
Az első részminden idők egyik leghatásosabb és legjelentősebb horrorfilmje, egyben a hetvenes évek legjobb amerikai filmje is. A folytatás semmiféle, ehhez hasonló mérföldkő-jelleggel nem rendelkezik, ami akár még zavarba ejtő is lehet: a 74-es film hatására a néző nem egy efféle, behatárolt ambíciókat babusgató második részt várna. Míg a klasszikus eredeti – zseniális grindhouse-címe ellenére – minimális vérmennyiséget potyogtatott a vászonra, a Texas Chainsaw Massacre 2 egyenesen fetreng a kegyetlenségben és a gore-ban.
A TCM 1986-os továbbgondolása az ízlésbeli határokon bakanccsal tipró fekete komédia. Tobe Hooper az első részt is annak szánta, csakhogy a hetvenes évek közönsége nem volt a kannibálcsalád ámokfutásának szatírikus felhangjaira túlságosan vevő, a poénok elszálltak a fejük felett. A folytatás éppen ezért előtérbe hozza a humort, sőt a maga bumfordi, tomboló módján beledörgöli az orrunkat. A film vicceinek, hangulatának perverz természetes azonban megkíván egy bizonyos, a transzgresszióra fogékony ízlésvilágot – mikor gyerekként, először láttam, borzalmas Vicós videokazettán (a szinkront mintha egy repülőgép bekapcsolt turbinája mögött vették volna fel), utáltam a TCM2-t. Mára egyaránt megváltoztam én is, meg a véleményem is.
A Texas Chainsaw Massacre 2 egy őrületesen szórakoztató film – na persze csak azokat fogja elszórakoztatni, akiknek van némi affinitásuk az indusztriális, csilihúsnak való hullafelhasználáshoz, a koponyát fedő bőrrétegen való elcsámcsogáshoz és a láncfűrészes párbajokhoz. Ilyen fazon vagy? Na, akkor mehetünk tovább.
Hooper és a 74-es film forgatókönyvírója, Kim Henkel egy kannibálokkal teli város történetét álmondta meg folytatásképpen, ám a produkciós cég, a Cannon (Golanglóbusz, tudjuk) nem volt hajlandó a megfelelő költségvetéssel ellátni őket, sőt, Henkelt lecserélték L. M. Kit Carsonra, akivel teljesen átíratták a szkriptet. Így lett igazándiból a TCM2 a TCM-nek egyfajta paródiája.
Míg a 74-es film egy nihilista rémálom, amely az emberi degenerációból adódó társadalmi és egyéni izoláció végletes formáival játszadozik el, addig a folytatás, bár nem kevésbé vad (sőt!), ugyanennek a problémakörnek a vidámparki verziója. Egyetlen visszafogott alakítás sincs a filmben; mindenki úgy ágál, mintha levegő után kapkodna. Leatherface maszkját ezúttal Bill Johnson húzza magára, ő ugyancsak paródiáját adja a 74-es filmben megismert kultikus figurának: állandóan pörög-forog-táncol, hatalmas, idióta gyerek, aki a film protagonistáját, a rádiós műsorvezetőnőt egy ponton a (szerencsére kikapcsolt) láncfűrészével szeretné megdugni. Ahogy említettem, ez a film nem a szubtilisségéről híres.
Sokat elmond a TCM2 ízlésbeli túrakedvéről, hogy még csak nem is Leatherface a film legbetegebb figurája, hanem a bátyja, Chop Top (Bill Moseley), ez az őrült vietnámi veterán, akinek egy sebesüléséből kifolyólag vaslappal bélelték ki a koponyáját. Kedvenc szokása, hogy egy felhevítette acélkampóval a sebes fejbőrét vakargatja és az onnan lekarmolt bőrdarabkákat megeszi. Moseley pszichotikus rajzfilmfiguraként játssza, akiből már a legelső pillanattól elképesztő fenyegetés sugárzik.
Az eredeti filmből egyetlen figura lett átmentve, a családfő, a Szakács (Jim Siedow), aki sorra nyeri a texasi csiliversenyeket a meghatározhatatlan összetevőkből összerottyantott egytálételével - ez a csilifőzőcske az egyetlen olyan mozzanat a filmben, amely bármilyen szociális kritikának tekinthető, a kommerszkultúra megfricskázásának. Az otthon melegében persze a Szakács az öccseihez hasonló fröcsögős dilinyósként viselkedik – tiszta szerencse, hogy a nyomukban egy ugyanilyen eszement jár, Lefty Enright hadnagy, akinek az unokaöccsét a Sawyer család még az első filmben dolgozta fel. Dennis Hopper a legszebb kékbársonyos veszettséggel áll a figurához, ordít miközben izzad miközben zavartan bámul miközben talán azt sem tudja hol van miközben két kezében egy-egy berregő láncfűrésszel ered a kannibálok nyomába. A fináléban a Leatherface-szel vívott láncfűrész-párbaja egyenesen fenséges, csakúgy, mint Sawyerék földalatti labirintusának lenyűgöző díszlete.
Tom Savini effektjei pályafutásának majdhogynem legsikerültebbjei – némelyik olyannyira reális és szadista mód fantáziadús, hogy gyerekként és (kvázi) felnőttként is rosszul lettem tőlük: ebből a szempontból nem változott a filmhez való hozzáállásom. Minden egyéb perspektívából azonban igen; most már kimondottan szeretem ezt az eszement, ízléstelen, gyakran kimondottan undorító, vad filmet, amely elődjének hangulati reciproka, (egyben az egyik utolsó igazán jó amerikai horrorfilm) és úgy sejtem, Hooper pontosan valami ilyesmit akart összehozni.
A The Walking Dead eljutott az első évadja feléhez. Az előző két epizódban meghatározták a sorozat tónusát és a szabályszerűségeket, továbbá meghúzták a morális erővonalakat, most pedig itt az ideje az eddigi ismereteink elmélyítésének. A Tell It to the Frogs egy színtiszta karaktertanulmány, amely az esetek többségében meglepően hatékonyan működik. Túllépünk azon, hogy az apokalipszis csupán a zombik elől menekülést jelentse, és szembesülünk a világvége egyéb következményeivel is.
A pilotéhoz hasonló, nyomasztó cold open roppantul hatásos: Michael Rooker magával ragadóan adja elő a lassacskán megbomló elméjű Merle Dixont, aki hol átkozza Jézust, hol könyörög hozzá. Ez az a bátor televíziózás, amit leginkább a Breaking Badtől szokhattunk meg. Nem egy egyértelmű cliffhangerre építi fel a bevezetőt, hanem a nem is egészen evilági, megfoghatatlan képi-zenei összhanggal szippantja be a nézőt.
Az írók a továbbiakban is ügyesen bánnak az epizód hangulatváltásaival. Glenn megérkezése a táborba bennünket is a karakterek közé ránt, hogy az önfeledtséget gördülékenyen kövesse a Grimes család katarktikus újraegyesülése. Andrew Lincoln fantasztikusat alakít a jelenetben, mérföldekkel maga mögé utasítva a tágra nyílt tekintetű Sarah Wayne Calliest és a bizonytalan Joe Bernthalt. Külön köszönet Gwyneth Horder-Payton rendezőnek, hogy a háttérben ácsorgó táborbeliek változatos arckifejezéseit nagyon finoman engedte csak be a képbe, nem hangsúlyozta túl a jelenet emelkedettségét.
Az epizód egyik erénye éppen ez a visszafogottság, amely még mindig át-átcsap a túlzott egyértelműségbe, de az írók eszközei láthatóan egyre inkább csiszolódnak. A főbb karaktereket szépen árnyalják, de az újonnan behozott mellékszereplők továbbra is bumfordi kezekkel összeragasztott papír-masé figurák (ez teljesen természetes, kell is ilyeneknek lenniük).
Shane-en sikerült fogást találni, a Rick érkezése okozta feszültsége nagyon jól felépítve csapódik le kétszer is a virtigli őstulok Eden. Később az alantassága újra megmutatkozik, amikor a naiv Carlon keresztül igyekszik Lori kegyeiben maradni, ahelyett, hogy rögtön beszélne a nővel. Lori reakciója számomra csalódás, mert értelmetlenség volt leszögeznie, hogy Shane nem találkozhat Carllal. Egy ekkora táborban, ráadásul úgy, hogy Shane a férje legjobb barátja, ez elég sok kellemetlenséget okozhat. Igaz, hogy Lori viselkedése összhangban van a képregénybeli énjével, ahol ugyanilyen kategorikusan utasította el Shane-t, de már azt sem találtam hitelesnek.
Rick idealizált figurájának kevesebb árnyalat jut, de a Lorival és Carllal közös jeleneteiből megismerhetjük a nem túl bonyolult, családemberi oldalát. A sátorban a kisfiával folytatott tőmondatos, jelentést alig, de visszafogott érzelmeket annál inkább hordozó beszélgetése akár Az útból is származhatott volna. A viszonya a feleségével ugyancsak végtelenül bensőséges, intim, régen láttam ennyire természetes ábrázolását egy párkapcsolatnak a tévében. A párbeszédük a legkevésbé sem mesterkélt, tökéletesen tükrözi, hogy mennyire egyszerűek ezek az emberek maguk is. Örömteli látni, hogy képes erre a visszafogottságra is ez a show.
Rick és Shane dinamikája máris érdekfeszítőbb, mint amit vártam, hiszen nem az az előbbi első dolga, hogy kivívja a jó vezető szerepét. Amíg Shane a táborban tartja fenn a rendet (egyelőre kevés sikerrel), addig Rick hősködik, így végeredményként még két erős és rokonszenves karaktert is nyerhetünk, még kiélezettebb konfliktussal. Felnőni látszik melléjük T-Dog és Glenn is, ha kifejlett enseble show-vá érik a The Walking Dead, akkor bennük nagy jövőt látok.
Daryl Dixon szerepében öröm volt látni Norman Reedust. Ha hosszú távon marad, akkor ő lehet az a negatív karakter, akire égető szüksége van a sorozatnak: kompetens, hovatovább nélkülözhetetlen a vadászati tapasztalata miatt, ugyanakkor kibírhatatlan és veszélyes. Lehet, hogy hozzá képest a feleségverő Ed egy kezesbárány, cserébe viszont haszontalan a tábor számára. Reedus jelenléte erős, és van benne valami összeszedettség, célirányosság, ami Michael Rooker karakteréből hiányzott.
Itt térnék ki a sorozat eddigi legundorítóbb zombijára is, a kósza szarvasevőre. Még mindig újszerűen tudják bemutatni az élőholtakat és a meggyilkolásukat (az a brutális verés, amit kapott, hátborzongatóan embertelen volt), és a fenyegetettséget is egy újabb szintre emelték vele.
A táborbeli légkör bemutatása valósághű, a kisvárosias miliőből származó emberek felfogását hűen tükrözi a nemi szerepekről, a prioritásokról az életben. Ritka az olyan sorozat, ahol ennyire sok hétköznapi, egyszerű embernek kell szurkolnunk, akik nem attól lesznek izgalmasak, hogy a kiemelkedő erényeikhez kiemelkedő hátulütők párosulnak, hanem a természetességükből fakadóan. A The Walking Dead jó irányba tart, a csoportdinamika, a felvezetett konfliktusok maguktól értetődőek, nem erőltetettek. Úgy fest, ez a hat epizód cselekmény tekintetében sem vállalja túl magát, és ez a fontolva haladás végül ki is fog fizetődni.
További észrevételek:
“Why would you risk your life for a douchebag like Merle Dixon?” “Hey! Choose your words more carefully!” “No, douchebag is what I meant.”
Az ínyenc vadhúskedvelő zombi szerepében a maszkmester, Greg Nicotero volt, és ez csak az egyik cameója a sok közül.
A vita, amely abból alakult ki, hogy tényleg érdemes-e visszamennie Ricknek a városba, végig hiteles és magától értetődő volt, éppen ezért szomorú, hogy egy olyan erőltetett magyarázattal kellett lezárni, hogy walkie-talkie-k frekvenciájára nem lehet ráállni más adó-vevővel.
Valahogy Daniel Craig és Harrison Ford nagyon összepasszol... Újabb amerikai konceptfilm (egy potenciálisan sikeres, hajánál fogva előrángatott ötlet köré írtak forgatókönyvet), de remélem, működik, mert a főszereplőket kedvelem, és a scifi a westernnel való elkeverése általában jól szokott sikerülni (lásd pl. a Tremors-t.)
Általában nem bírom Danny McBride-ot, de tagadhatatlan, hogy ez az előzetes nagyon vicces és McBride jónak tűnik a szerepben. Az szintén szerencse, hogy a film inkább tűnik a hetvenes-nyolcvanas évek Sword and Sorcery-mozijai paródiájának, mint a szrönyű Gyűrűkúrásnak.
A jövő nyár temérdek blockbusternek ad majd lehetőséget a kiugrásra. A lista végtelenül hosszú, ami csak azt a tényt erősíti meg, hogy itt bizony nem egy pár alkotás nagyon el fog hasalni. Az alábbi Zöld Lámpás előzetes nekem olyan félig késznek tűnik és ez alapján nem mondanám, hogy a populáris képregénykarakter mozivászonra költöztetése hatalmas siker lesz. A jövő nyár azonban még messze van, lesz idő a csiszolgatásra és merem remélni, hogy kezdenek majd valamit a gagyi CGI-vel. Egy teaser trailer már bejárta korábban az internetet, az ugrás után a teljes előzetes tekinthető meg.
A Fringe egy üde színfoltját képezi a jelenlegi science-fiction tévésorozatok felhozatalának. A Stargate franchise közepes színvonalú harmadik nekifutása, nem hozta meg a kellő áttörést, míg az utóbbi hetek egyik legrosszabb híre a Battlestar Galactica kitűnő spinoffjának, a Caprica-nak a kaszája volt. Hozzá kell tenni, hogy majdnem egy időben ezzel a bejelentéssel adtak hírt arról is, hogy szabad utat engedtek egy újabb spinoffnak, a BSG: Blood and Chrome-nak. A Syfy többi sorozatáról inkább nem ejtenék szót, maradjunk annyiban, hogy a műfaj szerelmeseinek jobban esik mostanában egy az átlagoson valamennyire túlmutató sci-fi, mint egy falat kenyér. A Fringe már az első évad során is képes volt valami olyasmit elérni, amit társai meg sem tudtak közelíteni, és mostanra kijelenthetjük, végleg levetkőzte a kezdeti lámpalázat, kinőtte a kezdetben még meglévő gyermekbetegségeit, és hétről hétre egyre csak halmozza az izgalmakat. A harmadik évad már struktúrájában is végtelenül spoileres, így csak az kattintson a tovább mögé, aki tisztában az előzményekkel illetve a legfrissebb résszel.
A készítők merész húzása teljesen felborította az eddigi lassú víz partot mos koncepciót. Ahelyett, hogy egy részen belül ugrálnánk a párhuzamos világok között, kaptunk egy olyan formátumot amire az eleddig fanyalgók gárdájának sem lehet egyetlen rossz szava sem. Minden rész csak az egyik „oldallal” igyekszik foglalkozni, és a folyamatos váltásoknak köszönhetően egy eddig sohasem tapasztalt dinamikusságot vehetünk észre, mely kitűnően példázza a sorozat fejlődését. A részeket még mindig egy ügy köré építik fel, de az éppen aktuális univerzumtól eltekintve, utalásokban burjánzó, eddig kiválóan megírt történetnek lehettünk szemtanúi. Ha egy laikus szemszögéből figyelnénk a történteket, egy-egy részre koncentrálva, akkor nem meglepő ha azt mondom, hogy egyrészről egy teljes mértékben élvezhető, másrészről egy követhetetlen szegmenst kapunk végeredménynek. Remekül megtalálták itt az egyensúlyt az alkotók, ami a folyamatos érdeklődést hivatott fenntartani, mégpedig úgy, hogy ne fussanak ki az ötletekből idő előtt.
A színészek közül mindenképpen ki kell emelnem Anna Torv-ot. Remek példája az ő színészi játéka a pozitív és negatív premisszáknak. Olivia Dunham karakterét megformálva az első évad során kapott ő hideget, meleget. Inkább hideget. Így megrökönyödve fogadta el mindenki a tényt, hogy (kívülről) játszi könnyedséggel hozza a két karaktert, az embert próbáló akadályt leküzdve, bitang erőssé nőtte ki magát, mint központi karakter. A fanfárok természetesen ennek az elsőre negatív megítélésnek köszönhetően érkezhetnek, de a végeredményt tekintve semmit se vonnak le a színészi játék értékéből. John Noble őrült zsenije még annyi dicséretet megérdemel, főleg az eddigi részekben koncentráltan jelen lévő drámai oldalát figyelembe véve. A harmadik évad ezzel ellentétben, az amúgy is brillírozó Joshua Jacksont emeli ki. Peter Bishop karakterét a középpontba helyezve, az olyan aprónak tűnő, nüansznyi dolgoktól, mint az apa-fiú kapcsolat boncolgatása, vagy az egyéni döntésszabadság, eljutunk világunkat megkérdőjelező gondolatokig.
A másik „oldalról” fokozatosan tágítják tudásunkat, minden egyes apró információnak létjogosultága van a köré épített univerzumban. Az ember olyan dolgokra csodálkozik rá, ami eddig magától értetődőnek tűnt, mégis a tudat, hogy most már birtokosa az adott morzsának, alapjaiban változtatja meg, a benne kialakult képet. Gondolok itt a borostyán karanténok szerepére, ami jobban kibontva betekintést engedett számunkra abba, hogy családok ezrei veszítették el szeretteiket, akik még lehet, hogy most is élnek és közöttük lehetnének. A kormánynak azonban nem áll érdekében ezt a titkot felfedni, ugyanis a következmények rombolóan hatnának a társadalom egészére. Ördögi kör. Találkoztunk már hasonló döntésbeli nehézségekkel, főleg a világot ténylegesen irányító hatalmi szervek köreiben, de itt nem az újszerűségen van a hangsúly, hanem az emlékezetes megvalósításon. És ez csak egy példa volt a sokból.
A Fringe harmadik évada formabontó, merész és körömrágóan izgalmas. A készítők látszólag a saját határaikat feszegetik, de én bízom benne, hogy újra és újra képesek majd meglepni minket az évad során. Az egyetlen, ami aggódásra adhat okot, az az egyre inkább csökkenő nézettség. A FOX sosem arról volt híres, hogy kesztyűs kézzel bánt volna sorozataival, de ez általánosságban elmondható a network tévék programmingjáról. Bizakodásra adhat okot viszont az, hogy a sorozatot ilyen módon nem lehet a végtelenségig folytatni és a készítők igencsak meghatározott elképzelésekkel rendelkeznek a Fringe jövőjét illetően. A harmadik évad után még kettő, maximum három évaddal lehet számolni, azt követően pedig egy jelentős űrrel, ami a science-fiction sorozatok eme gyöngyszeme fog maga után hagyni. Ha előbb nem találja elkaszálni a FOX. God help us all.
A kritika Elmeboy nickű vendégbloggerünk klaviatúrájából született, a vállra emelést és az esetlegesen azt megelőző kátránybaforgatást illetően vele kell időpontot egyeztetni.
A reinkarnálódott Galaktika a közelmúltban kampányszerűen dobja piacra a miénknél boldogabb tájakon abszolút kánonnak számító, itthon azonban kevésbé vagy egyáltalán nem ismert sci-fi és fantasy szerzők emblematikus (vagy legalább annak felfogott) műveit, jelen írás tárgya is az ilyen, szándékában hiánypótló kiadványok sorát gyarapítja. Sajnos nem szükséges túl komplex elemzés annak kimutatására, hogy gyakran miért csak szándékukban hiánypótlóak ezek a megjelenések, hiszen bár maga a célkitűzés nemes és megsüvegelendő, a tényleges kivitelezés olykor már-már horizontális mélyrepülésben húz el a léc alatt. A kiadó azt nem látszik észrevenni, hogy egy-egy jól csengő név vagy ígéretes cím édeskevés a boldoguláshoz, ha a magyar változat otromba ügyetlenkedései maguk alá gyűrik az eredeti erényeit. Mint ahogy történt ez most is.
Guy Gavriel Kay kanadai író meglehetősen magasan jegyzett, renomés múltra visszatekintő alakja a kortárs fantasztikus irodalomnak, öreg motoros, aki már Christopher Tolkien-nek is segédkezett a Szilmarilok összegereblyézésében, azóta pedig kezdetben még klasszikus angolszász motívumokban dúskáló (mint a fő műveként számon tartott The Fionavar Tapestry), később pedig erősen történelmi ihletettségű történeteivel öregbítette hírnevét (Tigana, The Lions of Al-Rassan, The Sarantine Mosaic). A 2008-ban World Fantasy-díjat bezsebelt Ysabel is utóbbiak közé tartozik, viszont már itt felmerül a kérdés, mi alapján is döntött úgy a Galaktika, hogy éppen ezen a regényen keresztül mutatja be a hazai olvasótábornak Kay-t. Erősen motoszkál bennem a gyanú, hogy az elsődleges indok a borítón megemlíthető World Fantasy-díj lehetett, mert bár bevallottan semmi egyebet nem olvastam még a szerzőtől, az Ysabel a magyar megjelenés hiányosságain túllendülve is erősen középszerűre sikerült ujjgyakorlatnak tűnik, külhoni recenziókat böngészve pedig az is kiderül, hogy maguk a hívek sem ezt jegyzik a mester legsikerültebb műveként.
A cselekmény már a hátlap alapján meglehetősen semmitmondó és érdektelen, de rutinos olvasó ezen még nem akad fenn, lehet ebből még bármi. Csak éppenséggel nem lesz. Merthogy mi is történik?
Hát ez az. Iménti kérdés ugyanis messze nem pusztán retorikai jellegű: minek utána négy héten keresztül, tíz-húsz oldalanként küzdöttem előre magam arcom verejtékével (komolyan, nem sok ennél nyögvenyelősebben leküzdhető könyvvel találkoztam), a végén totálisan értetlenül álltam a rejtvény előtt, hogy ezt a cselekményt miért is volt muszáj ekkora terjedelemben kiteregetni, miközben alig egy kisregényre való van benne. Nagy a kísértés, hogy egy az egyben lepötyögjem most a hátlapszöveget, annyira nem érzem magamat képesnek arra, hogy bármi érdemit hozzátegyek az ottaniakhoz, de véleményemet alátámasztandó igyekszem egy fokkal specifikusabb lenni.
Bár itt-ott érzékelhető, hogy az írói ambíció ennél valamivel magasabbra céloz, végső soron szabvány tinifantasy-t kapunk: a helyszín Provence, az idő a jelen, főszereplőnk pedig a tizenöt éves Ned, aki jobbára tökéletes tétlenségre kárhoztatva kísérgeti egy újabb albumon dolgozó sztárfényképész apját és annak stábját. Hogy jelenlétét mi indokolja, azt nem tudjuk meg, a felnőttek mindenesetre leginkább koloncként kezelik, ennek megfelelően maga is szolid érdektelenséggel viszonyul a szituációhoz. Micsoda szerencse, hogy kisvártatva belefut Kate-be, egy korabeli amerikai lányba, majd még inkább kisvártatva ők ketten egy rosszarcú, gyanús úriemberbe, akit éppen valami közelebbről nem meghatározott, obskúrus tevékenységében sikerül meglepniük az Aix-en-Provence-béli Saint-Sauveur katedrálisban, így megkezdődhet a váratlan fordulatokkal teli, izgalmas nyomozás Dél-Franciaország történelmi légkörű tájain, miközben Beltaine pogány ünnepe – állítólag vészjóslóan – közeleg. De nem kezdődik. Azaz valahogy mégis, a legnagyobb kérdés azonban az marad, hogy miért és mi után. Apránként kiderül, hogy Ned egy évezredes léptékű, természetfölötti játszmába csöppen, persze maga számára is megfejthetetlen módon kulcsszereplőként. A középpontban egy szerelmi háromszög áll, ami akkortájt vette kezdetét, mikor a rómaiak kipaterolták a keltákat a mai Provence környékéről, résztvevői pedig a címszereplő, trójai Helénaként picsáskodó Ysabel, valamint két, kegyeiért egymásba bármikor nagy elánnal hegyes tárgyakat mártani kész férfi: egy kelta és egy római (illetve néhol görög, de hogy pontosan melyik, az a szerző kifejtése szerint mindegy is, így minket se sűrűn érdekel). Ők hárman öltenek korról korra újra testet, hogy némi pofonváltás közepette eldöntsék, ki is a nagyobb tenyészbika, ám mivel ezúttal Melanie, Ned apjának bájos asszisztensnője is a küzdelem áldozatává válik, modernkori szereplőgárdánk hevenyészett akcióba lendül, hogy akármi. Az egészhez lelkesen (na ja...) asszisztál még néhány, olykor farkasalakot öltő ősi lélek, egy morcos druida, meg egy időről időre felbukkanó, a főszereplőre konspiratíve kacsintgató misztikus vadmalac, akiről aztán nem is tudunk meg többet, cserébe a vége felé az írói tehetetlenség döbbenetesen olcsó deus ex machina-ként dobja be a levesbe, hogy aztán vigyázó szemeink előtt kibontakozzon valami zavaros fejtegetés múlt és jelen folytatólagosságáról és a régi idők napjainkban is tetten érhető jelenlétéről.
A probléma abban rejlik, hogy terjedelméhez képest az Ysabel-be egyáltalán nem szorult elég titokzatosság, sok kideríteni való nincs, ezért Kay is fájdalmas lassúsággal, végig blöffölve, a cselekményt fölösleges szöszmötöléssel felvizezve maszatolja szét sovány kis rejtélyét a 400 oldalon. A felvezetés lassú és körülményes, mint a hivatali ügyintézés; bőven a regény felénél járunk, mire kezd leesni, mi is lesz itt a történet fő fonala, de ez – majd maga a kifejtés és a befejezés is – szintén annyira karcsú, súlyozott fordulópontoktól mentes, hogy a végén nem értjük, mi késztetett minket a továbblapozásra, ha csak nem a hitetlenkedés, hogy egy epikus fantasynek szánt regény ennyire lapos legyen, no meg a makacs ragaszkodás ahhoz, hogy márpedig valaminek történnie kell. Nem sokat segít az sem, hogy a fő- és mellékszereplők egyaránt pár sietős vonással lettek felskiccelve, voltaképpen a nemük, életkoruk és öltözködésük alapján van még a legjobb esélyünk megkülönböztetni őket, és ez nem túlzás: Ned apjának két tökéletesen funkciótlan munkatársát, Greg-et és Steve-et a végére sem sikerült szétválasztanom, bár akkorra már azt is beláttam, hogy felesleges. Ugyanakkor mindannyian döbbenetesen elfogadóak a körülöttük zajló természetfeletti eseményekkel szemben. Egy percig sem akad fenn senki a bagollyá vagy farkassá változó, évszázadok óta halott lelkek jelenlétén és egyéb furcsaságokon, vagy mikor Melanie-t elragadják a földöntúli erők, Ned reakciója nagyjából kimerül abban, hogy „úristen, ezt hogy mondom el apunak”. Így lehet, hogy olvasóként is motiválatlan passzivitás közepette sodródunk az esetlegesen sorjázó eseményekkel. Nem izgulunk, nem találgatunk, nem lepődünk meg, nem vonódunk be, a csoda és a titokzatosság légköre messzire elkerül minket.
Bár e sorok bizonyára roppant kedvezőtlen színben tüntetik fel a regényt, igazságtalannak érezném, ha csak ennyire szorítkoznék: motívumaiban, célkitűzésében, hangulatában nem feltétlenül rossz az Ysabel, csak éppen nem is annyira jó. Amolyan szódával elmegy kategória, de a máshol fellelhető méltatások alapján minimum adnék még egy esélyt Kay-nek. Viszont kizárólag eredetiben.
Itt érkezünk el ugyanis ellenérzésemnek a már a bevezetőben is meglebegtetett fő okához, jelesen hogy ebben a formájában miért is élvezhetetlen a könyv: a magyar kiadás úgy igénytelen, ahogy van, olvasás közben tehát nem árt, ha figyelmeztetjük magunkat, hogy a mű minden valószínűség szerint komoly minőségromláson ment keresztül. A külalak ugyan másodlagos, de azért nem is teljesen elhanyagolható szempont, az Ysabel pedig már ez alapján a „Minden könyv 100 Ft” feliratú turkálóládába való. A hányadék rózsaszín alapszín még hagyján, bár öntudatos férfiemberként okozott némi feszengést, ha éppen a metrón találtam olvasni, de a szemmel láthatólag fél óra alatt összephotoshoppolt borítómotívum, melyen egy már perspektívájában is sántító római, görög, izé nem is tudom, milyen oszlop emelkedik ki a T-1000-es összeállására hajazó tócsa közepette egy istenverte iPod-ból tényleg mindent visz. Ott van még az eredetiben nem szereplő, egy harmadrangú utazási iroda prospektusát idéző alcím (hogyaszongya Provence varázslatos arca), amely nem tudom, a szerkesztőnek vagy a fordítónak jutott-e eszébe, mindenesetre némi józan mérlegelést igényelt volna. Átlagos olvasóként, Kay nevét nem ismerve eszem ágában nem lenne leemelni az Ysabel-t a könyvesbolt polcáról, nem is tudom, milyen közönséget akartak ezzel a koncepciójában és kivitelezésében egyaránt elhibázott külsővel megcélozni, már ha egyáltalán szerepet játszottak ilyen megfontolások. Ami azonban végképp hazavágja a magyar változatot, az a fordítás, ha ugyan lehet ezt a kifejezést használni.
Azt hiszem, Sohár Anikót sokaknak nem kell bemutatni, neve már a Terry Pratchett könyvek meggyalázása kapcsán hírhedté vált a fantasy rajongók köreiben. Viccen kívül külön tanulmányt érdemelne, mennyire nem megy neki, legyen elég annyi, hogy az Ysabel-t is lendületesen elkaszálta. A szöveg köszönőviszonyban sincs a magyar nyelvvel, gyakorlatilag minden oldalon szerepel két-három olyan mondat, amit némi angoltudással csont nélkül vissza lehet tükrözni eredetibe és/vagy ilyen formában magyarul közel értelmetlen. Összességében az a benyomásom, hogy a fordító súlyosan félreértelmezi a szöveghűség követelményét - akad itt még szép számmal félrefordítás, múltidőből jelenbe ugrálás egy mondaton belül, fiatalosnak szánt, valójában rettenetesen erőltetett és nevetséges szlengszerűség, az angolban teljesen indokolt, magyarul viszont tök fölösleges és az olvasást megakasztó, dőlten szedett kifejezések sokasága, és még sorolhatnám. Még csak az sem állítható, hogy szerkesztetlen nyersfordítással lenne dolgunk, annál sokkal rosszabb a helyzet: gonoszkodásnak tűnhet, de felmerült bennem a kérdés, hogy Sohár tulajdonképpen milyen nyelven beszél, mert hogy magyarul és angolul nem, az itteni teljesítménye alapján erősen valószínűsíthető. Nem akarok fölöslegesen személyeskedni vagy gyalázkodni, de áldásos lenne a honi fantasy kiadásra, ha többet nem engednék fordítani, hiszen gyaníthatóan az Ysabel is jóval többet tud, mi ami ezek alapján lejön, és ha Kay nem találja meg itthoni potenciális olvasóit, az igenis javarészt rajta múlhat.
Mindezek fényében a lenti értékelés kéttényezős: bár a sztoritól sem vágtam hanyatt magam, alapvetően akár még elviselhető lett volna, így megelőlegeznék magának a regénynek egy erős közepest, Kay-nek pedig, hogy népszerűségét egyéb, jobban sikerült munkáinak köszönheti. A magyar kiadás azonban annyira – mondjuk ki – gyalázatos, itt pedig óhatatlanul a kiadványt (is) értékeljük, hogy marad ennyi. Kár.
Kiadó: Metropolis Media - Galaktika Fantasztikus Könyvek Kiadás éve: 2009 Fordította: Sohár Anikó Eredeti cím: Ysabel Oldalszám: 384 oldal
Mi történik, ha a Szamuráj (Alain Delon), a Mestergyilkos (Charles Bronson), a Profi (Jean-Paul Belmondo), Dumbo (Chow Yun-Fat), Jason Bourne (Matt Damon), a Szellemkutya (Forest Whitaker) és a Magányos Férfi (Isaach De Bankolé) két akció között összefutnak egy Depeche Mode-klip forgatásán? Hát csendben megisznak egy pohár cappuccinót (illetve a Magányos Férfi szigorúan két espresso-t), Anton Corbijn pedig a háttérből filmezi őket. A tavaly a budapesti Ludwig múzeumban is kiállító, a Depeche Mode videók egyedi képi világát megteremtő élő klasszikus fotós-kliprendező három évvel az Ian Curtis biopic (Control) után újra mozifilmet forgatott.
Az amerikai ’70-es évek krimijeit idéző filmplakátja, vagy a Herbert Grönemeyer melankolikus zenéjével kísért filmelőzetese sokat ígért: egy Corbijn-kaliberű vizuális művész szándékai komolyak, ha helyet kér az „ez az utolsó meló, utána kiszállok” címkéjű zsánerben. És a mai hollywoodi férfiszínészek közül erre George Clooney a legjobb partner: ő az, aki már évek óta megengedheti magának, sőt, láthatólag élvezi, hogy a nevével az átlagosnál furcsább, a fősodorba semmiképp sem sorolható filmekre csábítson be embereket. Olyan nézőket, akiket amúgy nem feltétlenül érdekelne a meghökkentő mesében bolondozó róka úr, az elidegenedett egek ura, vagy Jack, a következetesen oldschool amerikai bérgyilkos. Aki Clooney lenyűgözően visszafogott alakításában Neil McCauley középkorban ragadt rokona: a los angelesi high-tech apartman helyett szerzetesi cellához hasonló szobájában él, fekvőtámasz-felülés-fegyverszerelés napirenddel, mentorának (Johan Leysen) a Heat emlékezetes „30 másodperces szabályához” hasonló tanácsa („Don't make any friends...”) szerint, mobiltelefon nélkül („I'm not good with machines...” – mostanában lásd még: „Machete don't text.”). Nem csak pap barátjának (Paolo Bonacelli - a Herceg a Salo-ból) nyilvánvaló, hogy a múltja erőszakos: de azt csak nekünk engedi látni, hogy a fajtája is veszélyeztetett, mint a filmbeli Gran Sasso e Monti della Laga nemzeti park pillangója.
Balul sikerült akciója után a csendes dél-olasz kisvárosban, Castelvecchio-ban meghúzódó Mr. Butterfly látszólag csak kávézóról kávézóra sétálgat, valójában Jason Bourne módjára rögzíti az agyában a sikátorok labirintusát, és még az italt is behűti a pikniknek álcázott lőgyakorlathoz, ha az igazoltató rendőrök bort kóstolnának. És utoljára a T-101-est láttuk olyan gépiesen fegyverneveket felmondani, mint amikor Jack elsorolja egy puska elkészítésének szempontjait. Az amerikai azonban korántsem terminátor: a svédországi nyitójelenetben annyira coolan kortyolgatja a whisky-t és öleli a nőjét, mintha Roger Moore-t helyettesítené valamelyik James Bond film felütésében, és ahogyan Clara-t (Violante Placido – Cattani felügyelő lánya) nézi… Clooney legalább akkorát játszik a szemével, mint utoljára Johnny Depp a Közellenségek mozis fináléjában. A már említett „utolsó melót” vérprofim végrehajtó, de közben el-elálmodozó Jack mintha fél lábbal már nem is ebben a világban élne: a méregdrága italt kiönti, de a hófehér lepkét észreveszi – Anton Corbijn képein Castelvecchio purgatórium.
Hihetetlenül szimpatikus és ritka alkotói koncepció Corbijntől, hogy filmbeli alteregójához, a magát fotósnak álcázó Jackhez hasonlóan szerény, vállalja a korlátait („I don’t think God is too interested in me...”): nem akarja lemásolni, megújítani vagy felülmúlni a zsáner klasszikusait. Pontosan tisztában van azzal, hogy a zseniális Leone-hommage alatt a nézők figyelmét nem a bárból kisétáló George Clooney, hanem a háttérben bekapcsolt tévén futó Volt egyszer egy vadnyugat egyik kulcsjelenete fogja lekötni. A mozis elődök előtti hommage-ok sokaságában a legnagyobb főhajtás egyébként egyértelműen Sergio Leone előtt történik: a városba érkező Jack-et gyanúsan méregető helyiek, a kisváros vasútállomásán való idegtépő várakozás, vagy a „majdnem standoff” a lepattant benzinkút parkolójában mind-mind az olasz mestert idézik. Ahogy a történet kibontakozik, Jack egyszerre lesz Frank, a hidegvérű gyilkos, a villámgyors Harmonica, a sebesülten is továbblovagló Cheyenne, de még a rosszlánnyal szerelembe eső Brett McBain is. De az amerikai bátran merít, ahonnan érdemes: a mesterlövészek golyói Michael Mann-i pontossággal és hangokkal csapódnak be, egy párbeszéd a pappal („Ever wanted to be anything other than…”) szintén a nagy klasszikus Heat-et idézi, a bordélyház fényei Lynch világából ismerősek, a fináléban feltűnő Mária-szobor meg valamelyik John Woo leszámolásból érkezett.
Anton Corbijn tehát tudja, milyen elődök előtt kell meghajolnia, ha ebben a műfajban kirándul, ugyanakkor azt is, hogy mi az, amit ő hozzá tud adni a zsánerhez. („You understand the mechanisms.” – jegyzi meg Jacknek a pap.) Fotós háttere miatt magától értetődően még a leghétköznapibb beállítás - egy nyilvános telefon, egy ablaktábla, egy pályaudvari menetrend - is lenyűgöző, simán megállná a helyét külön fényképként bármelyik kortárs művészeti múzeumban. Az amerikai a várakozás filmje, ahol a kamera néha még olyan részleteken is türelmesen elidőzik, mint egy tolakodó pincér vagy egy harsányan kockás abrosz. Corbijn olyan döbbenetes műgonddal tervezi meg az egymást követő képeket, mint a cukrászok a filmbeli pasticceria kirakatába való, autentikus olasz süteményeket. És azt sem engedi, hogy George Clooney manírjai, Herbert Grönemeyer kísérőzenéje, vagy a National Geographicba való olaszországi tájak a történet fölé nőjenek. Corbijn stílusa leginkább Anthony Minghella eleganciáját idézi – talán nem véletlen, hogy valamelyik bárban felcsendül a Tehetséges Mr. Ripley betétdala, „Tu vuò fà l'americano”… És miközben Jack várakozik, a történet lassan, kiszámíthatóan, de hipnotikus erővel halad előre. A filmtörténetben számtalanszor elmesélt bérgyilkos-balladához Corbijn mindössze a saját különleges kompozícióit és gyönyörű képeit adja hozzá - és pont ezzel alkot nagyon emlékezeteset.
A Galaktikomix gőzpunk képregényantológia aktualitása kapcsán folytatjuk a magyar képregényes élet szereplőivel készített interjúsorozatunkat az egyik legjobban várt cím, a Kittenberger készítőivel, elsősorban Somogyi Györggyel, hiszen Brazilt (avagy Tebeli Szabolcsot) már egyszer puskavégre kaptuk egy korábbi alkalommal. Megtudjuk miért nincs magyar Galambember sztorink, ki is tulajdonképp Kaputykin Ambrúzió, mit keres egy mechanikus orrszarvú Kongó Szabadállamban és melyik ismert író-riporter szerint is a Kittenberger a legjobb hír a házi pálinkafőzés legalizálása óta. Egy kattintás és mindenki magasabb műveltségi régióba kerül...
- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal… - 1968. augusztus 14-én születtem Újpesten. Iskoláim elvégzése után a Szikra lapnyomdában kezdtem dolgozni mint korrektor, és ekkortól kettős életet éltem. A nyomdai vonalon keresztül eljutottam a számítógépes grafikus státusig, majd a jelenlegi állásnélküliségig. - Másik énem először egy underground zenekarban gitározott és szövegeket írt, majd újságíróskodott és novellákat írogatott. - Az első sci-fi novellám 2002-ben jelent meg az Átjáró magazinban, Quetzalcoatl címen. Később a Rohamban és a Galaktikában is jelentek meg novelláim. Emellett egyre jobban foglalkoztatott a forgatókönyvírás, ezért előbb tanultam valamit a televíziós sorozatírásról, majd amennyire csak lehetett, beleástam magam a forgatókönyvírás rejtelmeibe. Jelenleg Dunakeszin élek a párommal, és három égetnivalóan aranyos fiammal.
- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ? - Hű, ez nagyon nehéz kérdés, mert gyerekkori amnéziában szenvedek. Ami biztos: szüleim járatták és gyűjtötték is a Fülest. Később nekiálltam és kivágtam belőle a képregényeket, majd lefűztem magamnak, úgy olvastam. Zórád és Korcsmáros nekem a mai napig nagy idol. Aztán volt két skandináv eredetű füzetem. Az egyikben Läderlapennel (erre a szóra máig tisztán emlékszem), akiről később kiderült, hogy Batman, és ebben Robinnal ügyködött valami smaragd megszerzésén, szerepelt benne Superman is, valamint Flash, a szupergyors fickó, meg egy gumiember és egy kőarc. A másik pedig egy Tarzan képregény volt, illetve birtokoltam még egy Pif könyvet is.
- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ? - Ezeket imádtam, persze, Pifet konkrétan le is rajzoltam, ma is őrzöm a képet, de aztán, az Alfa-Kockás-exjugoszláv-Asterix és Lucky Luke korszak után kicsit elfeledkeztem erről a műfajról. Mint fent már említettem, gitározni kezdtem, majd jött a zenekar, aztán az írás.
- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ? - Hatévesen kezdtem el olvasni és ezt azóta sem hagytam abba. Gyerekként megvolt nekem az éjjel takaró alatt zseblámpával olvasott Karl Maytól a nyaranta falt vadászkalandokon át a tankönyvként bekötött Rejtőig bezárólag minden. Szüleim jóvoltából kb. 5000 darabosra duzzadt a könyvtárunk, és én mindent elkövettem, hogy végigolvassam az egészet. Szóval rengeteget olvastam, talán igazságtalan is lenne, ha bármelyiket kiemelném, mint befolyásoló tényezőt. Végül is azt hiszem, az elmúlt negyvenkét évem úgy ahogy van, hatással volt rám, mindarra, amit írok, vagy ahogyan írok. - Mégis az írók, akiket a legjobban szeretek: Philip K. Dick, Chandler, Bradbury, Sztrugackij, Capek, Milne, Bulgakov, Heller, Mailer, Szerb Antal, Rejtő, Karinthy, a Monty Python és az abszurd, D. Adams, Woody Allen... most hirtelen ennyi jutott eszembe, de napestig sorolhatnám. Talán annyi nyilvánvalóvá vált ebből, hogy fontosnak tartom a humort. - Aztán nagyon nagy hatással volt rám Umberto Eco: Hat séta a fikció erdeiben esszékötete, William Goldman: Mit is hazudtam című könyve, valamint a barátom, akit úgy tíz éve ismertem meg egy internetes fórumon. Ő nagyon nagy segítségemre van ötletelésben, sztoriépítésben. - Állítólag van stílusom, legalábbis mondtak már ilyet, sajnos számomra ez nem ennyire egyértelmű, mert ha az lenne, akkor sokkal könnyebben menne az írás. - A munkamódszerem pedig nagyon egyszerű: mivel lusta vagyok, általában kerülöm a nyitott word doksikat. Netezgetek, olvasgatok. Aztán hirtelen rám tör a pánik, és úgy vélem, hogy nem tudom megírni, amit szeretnék. Párom ekkor nyugszik meg, mert szerinte ettől a pillanattól már sínen vagyok. Na és a pánik után gyorsan megírom az anyagot, amit aztán félreteszek, majd úgy egy-két hónap után átnézem és átírom.
- Mostanában miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ? - Jelenleg három könyvet olvasok: egy Heinlein sci-fit, Bukowski Hollywood című regényét és az Akira második kötetét. - Filmekben is a sokféleséget kedvelem. Főbb kedvenceim a sci-fi és a noir, na meg a vígjáték és az animációs filmek. Gyermekeim miatt főleg mesefilmeket nézek, szerencsére megszerettettem velük Miyazakit, szóval most az egyik nagy kedvenc jelenleg a Laputa, emellett a Pixar filmek. Legnagyobb döbbenetemre emellett imádják A karácsonyi lidércnyomást, aminek én is örülök, szívesebben teszem be ezt a lejátszóba, mint valami fantáziátlan marhaságot. - Emellett rendszeresen nézem a Chuckot, állítólag függő lettem.
- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ? - Idén egy filmes pályázatra beadott forgatókönyvem különdíjas lett, és a zsűri szakértő része nagyon lelkesen nyilatkozott a pályázatomról. Az első három helyezett filmes múlttal érkezett, úgyhogy outsiderként szerintem ez komoly elismerés. - Aztán nem olyan rég Frei Tamás egyik interjújában zseniálisnak nevezte a megjelenés előtt álló Kittenberger-képregényünket, és nem tagadom, ez jól esett. - Mégis talán az, amikor a nagyobbik fiamnak kitaláltam egy új mesét, és másnap kérte, hogy újra mondjam el. Persze ez nem igazán munka.
- Meg lehet tudni, hogy mi a forgatókönyv címe és miről szól (már ha nem köti a kezed szerződés) ? - A címe: Isten éltesse Józsi bá'! Stílusában egy áldokumentumfilmbe oltott fekete komédia lenne, egyfajta negatív utópia. Leginkább a District 9-hoz hasonlítanám, de idegenek és UFO-k nélkül. A történetről túl sok mindent nem szeretnék elmondani, talán csak annyit, hogy egy nyugat-magyarországi kisvárosban Józsi bácsi hetvenedik születésnapján kezdődik, ahonnan az öreg egy furcsa EU-s törvény miatt elmenekül.
- A szívednek legkedvesebb műveid ? - A Kittenberger-projekt. Na jó, még régebben írtam egy mesét, Kaputykin Ambrúzió csudálatos kalandjai címmel, bevallom, azt szeretem a legjobban. És ez a legnagyobb szívfájdalmam is, mert bár rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, mostanáig nem találtam olyan kiadót, amelyik megjelentetné. Szóban, sőt írásban is többször eljutottunk oda, hogy érdekli valamelyik kiadót, aztán különböző, főleg anyagi okok miatt mindig visszakoztak.
- Mesélnél nekünk Kaputykin Ambrúzióról ? - Ez a mese két kisfiúról szól. Egyikük igen élénk fantáziával megáldva meséket talál ki, aztán egyszer csak a Málna utcából a Mesebirodalomban találják magukat, ahol Philleás király megbízásából meg kell menteniük a világot. Nem egy bonyolult történet, én leginkább a Terry Pratchettes humorát szeretem benne, jól szórakoztam, amikor írtam.
- Honnan jött az ötlet, hogy belevágj a Steampunk pályázatba és mi alapján döntöttél úgy, hogy Brazillal próbálsz szerencsét ? - Brazillal már régről ismertük egymást, és többször volt róla szó, hogy készítünk valamit együtt, aztán valahogy mindig másként alakult. 2009 tavaszán először ő keresett meg, hogy éppen ráér, valamit összedobhatnánk, sztorit keresett. Átküldtem neki a novelláimat, talán el is olvasta, de nem mozgatta meg annyira. Ám közben nekem már fejemben volt a Kittenberger képregénysorozat ötlete, és barátommal elkezdtük a sztorikat is gyártani hozzá. Elmeséltem Brazilnak, akinek megtetszett a karakter és az a két-három sztoriváz, ami akkortájt már kialakult. - Karaktervázlatokat rajzolt, és úgy nézett ki, hogy ebből lehet valami. Aztán összefutottam Burger Istvánnal, a Galaktikától, és elmeséltem neki az ötletet. Neki is tetszett, mondta, hogy érdekli. Oké, mondtam, akkor dolgozunk rajta. Elég összetett történetet raktunk össze, legalább tíz különböző sztori szinopszisa van lejegyezve. Ebből a Kittenbergeres történetek Afrikában és Indiában játszódnak, és inkább a misztikusabb, kalandregényesebb vonalat képviselik, a két fiatal magyar kalandor társáé pedig főleg sci-fisebb, steampunkosabb elemeket tartalmaznak. Az eredeti tervekben ők csak a negyedik részben találkoznak, és az ötödik részben van egy közös kalandjuk, aztán szétválnak az útjaik. - Aztán egyszer csak kiírták a Steampunk pályázatot. Felhívtam a Galaktikát, hogy mégis, akkor mi legyen a mi projektünkkel? Ti is benne vagytok, mondták, várjuk az anyagot. Így jutottunk arra, hogy a közös kalanddal nevezünk, mivel Kittenberger a főhős, csakhogy ő általában nem annyira steampunkos világban mozog... kivéve ez a rész, de itt is minimál a steampunk elem, de talán ezért érdekes ez a sztori, hogy mégis Afrikában játszódik, és már ott is van a technika. Van ebben valami szimbolikus, akárcsak a minket inspiráló Kittenberger eredeti történetében.
- Össze tudnád foglalni röviden és spoilermentesen a Kittenberger sztoriját ? - 1907-ben Bomában egy kocsiban holtan találják Lord Sinclairt, az angol titkoszolgálat főnökét. Halála előtt azonban megbízást adott két fiatal magyar kalandornak, valamint Kittenbergernek, hogy kutassanak fel Kongó Szabadállamban egy különös orrszarvút. Közben egy belga nyomozó is megbízást kap arra, hogy Kongóban megkeressen egy eltűnt tudóst. A három magyar nekiindul a küldetésnek, és miközben az ügy végére járnak, folyamatosan szembe kerülnek a belga titkosszolgálat embereivel. A két szál pedig természetesen keresztezi egymást. - A sztori alapötletét amúgy Kittenberger Kálmán Kifaru című novellája adta, amiben egy orrszarvú a végén nekimegy egy vonatnak, mert ellenséget lát benne, és így elpusztul.
- Milyen együtt dolgozni Brazillal ? Hogyan oldjátok meg, hogy az kerüljön a papírra, amit te elképzelsz, hiszen a rajzoló mindenképp a saját stílusán keresztül szűri át a látványvilágot ? - Fontos, hogy ez a képregény mindenképpen csapatmunkában készült, és ez jó lecke volt mindannyiunknak. Voltak erős képek, amiket mindenképpen szerettem volna, hogy úgy legyen, ahogy elképzeltük, és végül így is lett. Az akciójelenetekben pedig Brazil kapott teljesen szabad kezet, azt nem is akartam leírni, mert nem is nagyon lehetett volna. Csak annyit, honnan indul az akció és hol végződik, és hány oldal van rá. Aztán Brazil megrajzolta, én meg megírtam hozzá a dialógusokat. Talán a legjobb négy oldal így született. Az elején tartottunk jó néhány összejövetelt, ahol elkészültek az oldaltervek. Itt kiderültek a forgatókönyv hiányosságai, hibái, és menet közben átírtunk sok mindent. Meghallgattuk egymás javaslatait, végül döntöttünk, hol így, hol úgy. Remélem, végül ebből a lehető legjobban jöttünk ki. - Azért ha most kezdenénk bele, sok mindent másképp csinálnánk, a munkát még szervezettebbé kéne tenni, sokkal precízebbé.
- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ? - Rengeteg ötletem van, idén összeírtam: tizenkilenc különböző alkotás áll, vagyis inkább halad, valamilyen tempóban. - Régóta dolgozom egy komolyabb, modern hasonmás-regényen, ami jelenleg körülbelül 40%-ig kész. A meglévő állítólag nagyon jó, de sajnos mindig félreteszem egyéb munkák miatt. Annak a megírásához egyszerűen más tudatállapot szükséges. - A díjazott kisfilm-ötlet megtetszett egy producernek, aki nagyjáték filmet készítene belőle. - Ugyanezzel a producerrel egy tévéfilm és egy Márai-adaptációként készülő nagyjátékfilm forgatókönyve is gyártás alatt áll. A forgatások kezdete még a jövő zenéje, mivel ez a szakma leginkább egy teljességgel kiszámíthatatlan hullámvasúthoz hasonlít.
- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ? - A mára megbukott nagy társadalmi kísérlet, a kommunizmus után másik lehetetlen vállalkozásba vágtam a fejszémet. Íróként próbálok megélni. Tizennyolc éves korom óta folyamatosan alkalmazotti munkaviszonyban voltam, és ez idén januárban véget ért. Arra gondoltam, itt az ideje a bátorságnak, és végre azt csináljam, amit a legjobban szeretek. Hogy majd a távoli jövőben, amikor a vízespohárban úszó fogsoromat bámulom este, ne az járjon a fejemben, hogy bazz, meg se próbáltam.
- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ? - Annyira nem vagyok jártas a témában, és nem is rendelkezem elég nagy névsorral. Nálam az alap a Kázmér és Huba, még a régi Tiszta diliből szerettem meg őket, annyira, hogy a macskáinkat is róluk neveztük el annak idején. Szóval akkor legyen Bill Watterson külföldről. A humora és az életszemlélete miatt. Egyik fiam pont olyan csibész, mint Kázmér. Emellett Alan Moore-t is nagyra tartom. Őt a történetszövése miatt. Itthonról természetesen Brazil, szerintem nem is kell mondanom, miért. Régről pedig Zórád és Korcsmáros.
- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe ? - Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor a Liszt Ferenc téren üldögéltünk a barátommal, és kitaláltuk a szomorú pesti madárember figurát, Galambot, akit több vicces történetbe akartunk beletenni. Eredetileg ifjúsági filmként gondoltunk rá, mint karakterre, aztán elmeséltem Zsombornak (Roham), akinek nagyon megtetszett az ötlet, és összehozott egy képregényrajzolóval. Közben beszéltem Brazilnak is erről, akivel ugyanazon a melóhelyen dolgoztunk, és ő szívesen megrajzolta volna, de akkor a Bürokratákon dolgozott, szóval mondta, hogy térjünk rá vissza úgy három év múlva... ő mindig ilyeneket mond. Aztán egyszer még Futaki Attilával is beszéltünk erről, ő is szívesen megrajzolta volna, de Zsombor már döntött... és odaadta a már említett első rajzolónak, aki meg elvállalta a munkát, majd sajnos teljesen félreértette az egészet, és mindenféle egyeztetés nélkül megrajzolta. Tele hibával, ami után nyilván mi sem álltunk hozzá megfelelően, lehet, túlreagáltuk, majd a javítások nem készültek el, végül az egész a fiókban maradt. - Ez is fájó pont az életemben, összesen két történet forgatókönyve készült el, és az úgymond kész képregény.
- Mennyiben más képregényhez forgatókönyvet írni, mint filmhez ? Gondolom az egyik lényeges különbség az, hogy nem köti a kezed a büdzsé kérdése a megvalósítható jeleneteket illetően… - Ez érdekes kérdés. Annyira nem más, mint ahogy elsőre tűnhet. Számomra a képregény amúgy is leginkább olyan, mint egy különleges storyboard. A történetet úgy találtuk ki, hogy látványos jelenetek, képek jöjjenek létre, olyanok, amiket egy rajzoló, jelen esetben Brazil, szívesen megrajzolna. Ez olyan, mint a filmnél a jó jelenet. Egy filmes forgatókönyv megírásánál sem érdemes visszafogni a fantáziát, első körben legalábbis. Aztán úgyis kiderül, hogy miért nem érkezhet meg a vonat az állomásra (túl drága), és jön az átírás. A képregénynél meg kiderül, hogy amit egy oldalra képzeltünk, az nem jó, mert akkor túl kicsi lesz az egyik kép, és akkor nem látszik rendesen, hogy mi van az asztalon. Már jön az átírás itt is. Szóval szerintem nincs nagy különbség. - Amiben leginkább más, hogy a filmes forgatókönyv hosszabb.
- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)? - Rendszeresen Brazillal és Yuyuval, aki régi barátom. Valamint Zsomborral is találkozom néha. A Kepregény.netre és az MKA-ra rá szoktam nézni néha, van-e valami újság.
- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik… - Nos, erről nehéz véleményt mondani, részben, mert kívülálló vagyok, és ezt gyakran meg is kapom, valamint hallottam a realista álláspontot és azt is, hogy miért nem lehet többet elérni. Ezekkel nem érdemes vitába szállni, szép magyaros gondolatok. - Kívülről nézve a magyar képregény-szakma alapvetően nagyon hasonlít a magyar filmes szakmára. A publikum, a hazai olvasó és néző sokadrangúnak látszik ebben a kapcsolatban, mintha nem a minél szélesebb olvasó és néző réteg megszólítása-elérése lenne a cél, hanem nagyon is úgy tűnik, hogy főleg maguknak (egyfajta önkifejezési terápiaként), és egymásnak készítik, igazi munkájuk mellett, a műveket. Én is szeretem ezt a kis társaságot, akik egymás hátát veregetik, ha valaki produkál valamit. Az elégedettség eléréséhez minden adott: a megjelenés, az elismerés és a honor is. Kicsi megjelenés, kicsi elismerés, kicsi honor. Aztán lehet búsulni, hogy csak ennyi volt benne. - Pedig az internet és a globalizmus a mi kezünk alá is játszik. Piacnak akár, kis túlzással, ott az egész világ. Persze, a tehetségen túl, rengeteg akarat, sok-sok munka és nagy adag szerencse is kell hozzá. Riasztóan sok dolgon múlik a siker, de teljes erőbedobással van értelme belevágni. - Ehhez még hozzáfűzném Futaki Attila gondolatait: Szerinte azért nem tudnak az amúgy igen tehetséges magyar rajzolók kijutni külföldre, mert képtelenek nyomás alatt dolgozni és tartani a határidőket.
- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak? - Minden díjazás jó ötlet, hiszen reklámértékkel bír. Hiába nem tudja az átlagolvasó, hogy kicsoda X. Y., de ha odaírják mellé, hogy kétszeres Mindegy Milyen-díjas, azért azt gondolja, hogy hűha, ez már valamilyen szint. Nem tagadom, 2010-ig kimondottan bosszantott, hogy nincs Legjobb író-díj, hiszen jó sztori nélkül nincs sikeres képregény. Nem véletlenül rakta össze a magyar nyelv a kép és a regény szóból ennek a művészeti ágnak a nevét. A rajzoló felel a kompozícióért, a színekért, a képért, az író pedig a történetért, a dialógusokért. Ebből, és természetesen még sok minden másból, áll össze a képregény. De hál' istennek már az írók is számítanak, és így helyes szerintem.
- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről? - Hm, most mondjam azt, hogy nem szeretnék olyan klubnak a tagja lenni, ami elfogadna engem tagnak? Sajnos nem ismerem annyira az MKA-t és a tevékenységét, hogy véleményt mondhassak róluk, persze, ha jobban belegondolok, ez is egy vélemény. Tényleg, én, aki ráadásul képregényt írok, miért is nem ismerem őket annyira?
- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni? - Tény: Magyarországon nincs nagy kultúrája a képregénynek, az embereket az olvasásra nevelték, ez sokáig csak megtűrt gyerekműfaj volt. A megítélése jelenleg valahol a semleges, érdektelen és közönyös közelében van. Olykor tapasztalható némi fellángolás, aztán elül. Akadnak szent őrültek, akik mindent elkövetnek a népszerűsítésért, nekik örök hála és köszönet. Aztán mindig jön egy új hír, és a képregény eltűnik. Most, hogy ezen eltöprengtem, talán ennek a legfőbb oka, hogy egy képregény elkészítése nagyon hosszadalmas és magányos folyamat. Itt van a mi Kittenbergerünk. Több mint másfél éve készül, és így nagyon nehéz a folyamatos érdeklődést fenntartani. Tegyük fel, megjelenik, tegyük fel, tényleg jól sikerül és sikeres lesz, és mi mindent elkövetünk, hogy a lehető legtöbben megismerjék. Felkapja a hírnév, szóval minden olyan, mint egy álom, ezzel lenne tele a média. Egy napig, akár egy hétig. Aztán? Újabb egy-másfél év múlva jönne a következő rész. - Változtatni kétféleképpen lehet. A nehezebb és hosszabb út, hogy kitartó munkával a lehető legtöbb és legjobb képregényt készítjük el, amelyekből egy vagy akár több is nemzetközileg is sikeres lesz, emellett ismert magyar médiaszemélyiségeket állítunk a képregény ügye mellé. Például elmentem Szombathelyig azért, hogy beszéljek Frei Tamással a Kittenberger-képregény miatt, akinek a kávézójában kiállítottunk tizenöt oldalt. Ezután a beszélgetés után a Vaskarikának adott interjújában, ami eleve a könyvéről és a kávézóról szólt, a következőket mondta: „Éppen most, hogy megjöttem, feltűnt, hogy milyen zseniális ez a Kittenberger képregény a falon.„ - A másik lehetőség egyszerűbb és gyorsabb, és persze sokkal rázósabb. Az MKA tagjai meztelenül mézbirkóznak majd egyet a Gödörnél, mondjuk minden kedden és pénteken, én Brazillal beköltözöm a Való Világ Villába, meleg barátsággal, Bayer Tóni pedig külön valóságshowt kap az összes kereskedelmi csatornán egyszerre, amiben páros hónapokban nővé operáltatja magát, páratlanokban meg vissza. Fél éven belül garantálom, hogy a csapból is a képregény fog folyni. - Ezek így nagyon sarkított példák, de a két irány ez.
- Guillermo del Toro számtalanszor hangoztatta, hogy réges-régi álma, miszerint filmet forgat Lovecraft Az őrület hegyei című kisregényéből. Úgy tűnik az álom lassan valósággá válik. Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ? - Hivatásos álmodozó vagyok. De többek közt del Toro is bizonyíték arra, hogy rajtam kívül bőven vannak még, akik úgy vélik, nincsenek megvalósíthatatlannak tűnő tervek. Rossz magyar szokás az okokat keresni a megfutamodásra. Az akadályokat legyőzni kell, a mentalitásunk viszont arra késztet minket, hogy a harc helyett még újabbakkal riogassuk magunkat. Én is úgy gondolom, hogy nincs lehetetlen. Az egyik, jelenleg nem aktuális, elképesztően arcátlan tervem az, hogy a Kittenbergerből film legyen.
- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét? - Elsőként a témával: mi, jelenleg egy jó értelemben vett, populáris akció-kaland képregényt készítünk magyar hősökkel. Olyat, amit gyerekként szívesen olvastam volna magam is. Látom, hogy az én fiam már most mennyire imádja az elkészült képeket, a rengeteg járművet. - Nincs birtokunkban a tökéletes recept, mi is csak reménykedünk, hogy a Kittenberger jó lesz. Emellett amennyi lehetőségem csak van, mindent el fogok követni, hogy minél több olvasóhoz eljussunk.
- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ? - Kázmér.
- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél? - Yuyutól és magamtól is kérdezem, mikor iszunk egy jófajta házipálinkát?
Mivel úgy gondoltuk, hogy nem lehet teljes egy interjú egy közös munka kapcsán, ha nem szólaltatjuk meg a másik szerzőt, megkerestük a Kittenberger rajzolóját, Brazilt is...
- Veled már egy régebbi interjú során megismerkedhettek az olvasók, de röviden mutatkozz be kérlek... - Sziasztok! Tebeli Szabolcs aka Brazil, képregényrajzoló. Korábban a Bürokraták, Johnny Fellow komikokat rajzoltam, illetve pár SMS csíkot. Jelenleg a Kittenberger képregényt simogatom kész állapotba, egy másik vonalon pedig két nagyvárosi suttyó - Rolee & Ricsy - történetét rajzolom. Miközben ezt csinálom, agyalok a Johnny Fellow folytatásán. Minél többet dolgozom, annál őrültebb ötleteim vannak hozzá.
- Hogyan találkoztál Somogyi Gyurival és honnan jött az ötlet, hogy együtt pályázzatok a Galaktika kiírására? - Gyurit elég régóta ismerem, korábban ugyanannál a cégnél dolgoztunk együtt, mint napszámos grafikusok. Később a születő Roham magazin kapcsán ismerkedtünk össze, és elkezdtünk ötletelni egy leendő közös projekten. Ez lett a Kittenberger. Mikor eldöntöttem, hogy megrajzolom, a Galaktikás buli már csak hab volt a tortán, egész egyszerüen hozzáigazítottuk a projektet az éppen kiírt pályázathoz. Így született a történetünk mögé egy visszafogott steampunk-háttér.
- Akadtak-e nehézségek a forgatókönyv adaptálásakor? Gyuri már írt azelőtt is képregényhez forgatót, ez könnyebséget jelentett? - Ami az elején nehézséget jelentett, hogy elég különbözőek az írott cselekményről elgondolt képi asszociációink, de ehhez az aprósághoz nem volt nehéz alkalmazkodnom. Korábban már mindketten dolgoztunk képregényen, amíg én a Bürokratákkal foglalkoztam, Gyuri épp a galambemberes sztorit rakta össze. Aztán 2009 tavaszán újra találkoztunk, ekkor elkezdtem ráhangolni magam a Kittenbergerre. Karaktervázlatok, oldaltervek stb. Mikor elkezdtem rajzolni, már a fejemben volt az egész, a gyártás alatt pedig csak pár alkalommal voltak rövidebb-hosszabb kihagyásaink, szóval azt lehet mondani, hogy lassan de zökkenőmentesen haladt a közös munka. - Eredetileg fekete-fehérnek készült vagy eleve színesben gondolkoztatok? - Én eleve szinpompás képregényben gondolkodtam, laza akvarell-hátterekkel álmodtam, kevés határozott kontúrral a karaktereken. Nos, a végeredmény teljesen más lett. Mivel a gyorsaság nagyon fontos szempont volt, így nem váltottam eszközt, és maradt a jól bevált rajztoll. A képek így elég részletesek lettek, sok karakter téblábol rajtuk. Az elkészült oldalakat Bárány Áron barátom festette markertollakkal, jelentősen meggyorsítva ezzel a melót. Jelenleg az általa festett cuccokat retusálom vidáman.
- A látványvilágban mi inspirált, honnan vetted az ötleteket? - Főleg Miyazaki látványvilága inspirált, mikor a sztori készült. Az ő történetei hosszúak, sok karaktert és helyszint mutatnak be, akárcsak mi. A másik film amit ronggyá néztem az az Indiana Jones sorozat volt. Rengeteg korabeli fotót, öltözéket, épületet, járművet, miegyebet is tanulmányoztam mielött elkezdtem dolgozni. Az igazat megvallva a szerkezetek mechanikájának megfejtésére ritkán gondoltam az alkotás alatt, - ez alól talán csak egy motorbicikli kivétel. Inkább arra törekedtem, hogy minden kütyün látható legyen pár stílusjegy, fémfogantyú, szelepek, fogaskerekek, mágnesbizgentyű... ilyesmik. A karakterekre sokkal több gondot fordítottam, a benszülöttek, és a belga force publique-os katonák öltözékét például elég sokféleképpen lehet variálni. Nincs két egyforma belőlük.
Magyar horror! - részben. 1993-ban két koprodukciós giallo készült, Argento olasz-amerikai Traumaja, és az olasz-magyar The Washing Machine Ruggero Deodatotól. Lehet vitatkozni azon, hogy a Trauma mennyire el van amerikanizálva, Deodato filmjénél a kulturális keveredés nem is kérdés: 98% benne az olasz mozarella és egy csipetnyi a Hungarian touch!
Az egyszerű, és mégis totálisan konfúz módon elmesélt történet egy gyilkossággal kezdődik, ami talán meg sem történt. A mosógépben talált hulla eltűnik, a lakás tulajdonosai, a három nővér egymásra mutogat, mindenkinek megvan a saját verziója mi lett Jurijjal a nagymosás után (Csehov és Rashomon in one!). "Megette a macska" hangzik az egyik lehetséges megoldás (sicc!), az ügyben nyomozó felügyelő pedig csak néz, mint a moziban. Elemi Ösztön, dear Watson....
Ha belegondolok, magam sem tudom, hogy pontosan mi is volt a mosógéppel meg a Jurijjal, ugyanis bizonyos dolgok elvonták a figyelmemet. Először is a film Budapesten játszódik, viszont a szkript szerint az ex-Szovjetunióban vagyunk. Ezt a geográfiai csúsztatást az égvilágon semmivel sem próbálták meg leplezni azt leszámítva, hogy a karaktereknek orosz neveket adtak. Végigvezetnek minket a főváros összes jelképén (mind a kettőn: Parlament, Lánchíd), a felügyelő pedig egy Magyar Köztársaságos rendőrigazolványt tol mindenkinek az arcába.
Na és a Tomi Szuper mosópor - vajon mennyit fizettek Tomiék, hogy ők kerüljenek a címszereplő neve fölé? Persze miután megteltünk önnön környezetünk látványával,van még mit sasolni.
Cicik. Ennyi szexet még giallóban is ritkán látni. Ha megjelenik a színen egy nő, az tuti, hogy pillanatok alatt megszabadul kosztümjétől és tart egy kis alsónemű-bemutatót. És ez nem Röltex, hanem olasz dizájner lingerie. Tudták jól, mitől döglik a légy (meg hogy a forgatókönyv egy nagy rakás pasztaszósz), ezt a produkciót a lányok viszik el a hátukon. Őket elnézve felötlött bennem, milyen gyorsan vesztek ködbe azok az idők, a kilencvenes évek eleje - tupírozott parókák, szintipop, hajmetál -; mai szemmel avittabnak tűnik az egész, mint Shaft búrája.
No de ez mégiscsak egy Argento-style krimi a Cannibal Holocaust rendezőjétől, szóval mi van a pucában? Nos, nem sok, mindössze egyetlen brutálisabb jelenet (csak a vágatlan verzióban), inkább a karnális élvezeteken, és az eszméletlenül banális narratív fordulatokon van a hangsúly. Szépen, elegánsan van fényképezve, a polgári szobabelsők a magyar art-direktort dícsérik, bár azt a matyós falvédőt hanyagolhatta volna.
A Mosógép (vagy "Vortice mortale", ha így jobban hangzik) egy überstílusos, de fafejű thriller, amit a magas sleaze-faktora a nézhető kategóriába emel. A '90-es években giallótól ennél többre nem nagyon számíthattunk.
Történet: Robert Kirkman Rajz: Ryan Ottley Kiadó: Image Comics
Vannak jelenetek, amik még az abszolút képregényszűzek és laikusok számára is mindennél meggyőzőbben demonstrálhatják annak a tételnek az igazságát, hogy a comic nem az irodalom holmi lebutítása, hanem egy saját, markáns narratív jellegzetességekkel rendelkező művészeti ág, ami képes olyan hatások elérése, amikre a könyv, vagy ha már itt tartunk, a film nem. Ilyen az Invincible 75. számában Viltrum elpusztítása, ami sem prózában, sem mozgóképen nem működne ilyen jól. 14, szinte dialógus nélküli oldal: miután egy fegyverrel, ami úgy képes áthatolni minden létező anyagon, mint kés a vajon, keresztüllövik a bolygó magját, a három renegát viltrumite (köztük a címszereplő főhős) a sugár nyomában átrepül a planétán, törmelékhalommá robbantva az egészet – de a csata az éppen felrobbanó bolygó körül is folyik tovább. Érzékeket ostromló, őrült intenzitás – mi lehet ennél epikusabb? Ez a jelenet pont annyira monumentális és emberfeletti, hogy még épp felfogható és átélhető legyen. Ennél nincs tovább. Ez az „ultimate destruction” jelenetsor. Michael Bay bekaphatja. Ryan Ottleynak meg szobrot kell emelni.
Csak pislogok, ahogy az amerikai kritikusok egymás sarkára taposva hajtogatják, hogy milyen felesleges a hat (!) egymás utáni kétoldalas kép ebben a jelenetben, és hogy hiába hosszabb a füzet a szokásosnál, ez nem igazolja a magasabb árat, mert a sok szöveg nélküli duplaoldal miatt ugyanolyan gyorsan átolvasható, mint egy átlag comic. Sajnálom őket, ha számukra egy képregény értéke attól függ, hogy mennyi időbe telik elolvasni, még inkább sajnálom őket, ha ilyen rajzokat egy-két másodperces pillantás után ellapoznak, és mennek is tovább (ezen a jelenetsoron hosszú percekig legeltetheti a szemét az ember), és sajnálom őket, ha nem érzik a pusztán képekkel való mesélés elemi erejét. Ráadásul Kirkman olyan grandiózus eseményeket ábrázol (nem véletlenül The Viltrumite War a jelenleg futó sztori címe, hadd ne mondjam, hogy az utóbbi hat év sztorifolyam kb. egy az egyben ebben kulminálódik), amik nem csak megengedik, de egyenesen megkövetelik ezt a fajta, epikus, „szélesvásznú”, nagytotálokkal teli történetmesélést. Persze, Viltrum felrobbanását akár 4 oldalban is meg lehetett volna oldani 14 helyett. Csak tizedakkora hatása sem lenne. Ennek pont így kellett történnie. De hogy essen szó végül arról is, hogy mire ez a hajcihő… A Bolygók Koalíciója ugye háborúban áll a Supermant is megszégyenítő erővel bíró, hódító viltrumite-okkal, akiknek egyik renegátja, árulója vezeti magát a Koalíciót. A főhőssel, az ő apjával, és még néhány sétáló/repülő nehéztüzérséggel úgy döntenek, hogy egyenesen az ellenség küszöbére viszik a harcot. Vagyis szinte a képregény egésze egy nagy csata, ahogy az előző számok is azok voltak. De ezen a ponton éppen erre van szükség – bőven volt idő karaktereket analizálni, történetet bonyolítani, emocionális kötelékeket kialakítani (és Kirkman mesterien műveli mindezeket, gondoljunk csak a The Walking Deadre), és nagyon helyesen, azok jelentik azt az alapot, amin ez a monstre összecsapás nyugszik – illetve nyugszik a szart, háborog, robban és dörög. Az Invincible (még mindig) a legjobb jelenleg futó szuperhősképregény a piacon. Pont.
Avengers #6 Történet: Brian Michael Bendis Rajz: John Romita Jr. Kiadó: Marvel Comics
Brian Michael Bendist gyakran érte az a kritika, hogy nem tud igazi Bosszú Angyalai történeteket írni, hogy az ő képregényei (a minőségtől függetlenül) egészen más stílusúak és hangulatúak, mint az itthon is megjelent Káosz című crossover előttiek. Hogy ez mennyire igaz, és hogy ha igaz, akkor mennyire probléma, most nem tartozik ide – most az tartozik ide, hogy a Siege után újraindult Bosszú Angyalai első történetének végeztével Bendis bizonyítja, hogy de, nagyon is tud abszolút klasszikus stílusú szuperhős csihipuhit írni – és nagyon is jól. Ez a sztori magában foglal mindent, amiért az ilyen jellegű képregényeket szeretik az olvasók. Nemes, elszánt hősök és hatalmas gonoszok, grandiózus, térben és időben ugráló cselekmény, és persze a világvége, a totális pusztulás veszélye. A történet lényege, hogy Kang és Ultron jövőbeli háborújába az egész tér-idő kontinuum beleremeg, és totális katasztrófával fenyegeti az egész univerzumot. A Bosszú Angyalainak egyrészt a jövőbe kell utazniuk, hogy meggyőzzék a megalomániás Ultront, hogy hagyja legyőzni magát, mielőtt a harcokba az egész mindenség belenyikkan, másrészt a jelenben kell gátat vetniük a felhasadt tér-idő szövetből érkező mindenféle fenyegetéseknek. Először is, fontos megjegyezni, hogy füzetformátumban a sztori közel sem működik olyan jól, mint kellene neki – Bendis ritkán tud sok szereplőt úgy mozgatni, hogy a cselekmény menete megfeleljen a hónapról-hónapra megjelenő 24 oldalas comic követelményeinek. Havi bontásban olvasva az Avengers így szétesőnek, elaprózottnak tűnhet. De ha leülsz, és egyben végigolvasod a hat füzetet (avagy a majdan megjelenő kötetet), akkor kapsz egy olyan pofátlanul epikus, szédületesen sodró lendületű, monstre szuperhőscomicot, hogy szemed-szád eláll tőle. Már az is egy remek megoldás, ahogy a végén visszakanyarodik az első rész elejéhez, és ezzel nem csak keretbe zárja a hat részt, hanem teljesen megváltoztatja néhány karakterrel kapcsolatos álláspontunkat, az pedig egyenesen mesteri, ahogy összeköti a különböző karaktereket, csoportokat és érdekeket, és nem erőltet bele a végére egy marhanagy szuperhősbunyót, hanem hagyja, hogy a történet a maga módján, szépen kifusson. Sőt, még azt is megteheti, hogy puszta közjátékként (!) ideiglenesen behoz a képbe egy olyan gonoszt, mint Apokalypse. A karaktereket mindeközben nagyszerűen írja. Természetesen nem jut elegendő idő mindenkire, de ez egy lendületes akcióképregénynél már csak így van. Viszont olykor elég egyetlen panel, és néhány sor, hogy a lényegénél ragadjon meg egy-egy figurát. Pl. amikor Ultron felszólítja Rozsomákot, hogy húzza vissza a karmait, majd részletesen, hosszan ecseteli neki, hogy miért nem tudna amúgysem kárt tenni benne velük. Mire a kanadai mutáns csak rámordul, hogy akkor ne aggódjon miattuk. Iszonyú jól megírt comic. És iszonyú jól megrajzolt. John Romita Jr. alighanem elérte karrierje mélypontját a World War Hulkkal, de alaposan elszállt stílusát azóta sikerült visszaterelnie élvezhető keretek közé – sőt. Vonásai nyersek, mégis elegánsak, és határozottan tudja, hogyan kell életre hívni egy jelenetet, hogyan kell változtatni a panelek méretét, elhelyezkedését és látószögét a maximális hatás érdekében. Nem hittem volna – de szinte tökéletes párost alkotnak Bendisszel.
Detective Comics #870 Történet: David Hine Rajz: Scott McDaniel Kiadó: DC Comics
A tököm tele van Bruce Wayne halálával és visszatérésével. Az egész koncepció eleve elhibázott, és ami még rosszabb, hogy csupa unalmas halandzsát sikerült csak kihozni belőle – bár az egész Batman franchise amúgyis padlón van, mióta Grant Morrison ráerőltette az agymenéseit (na jó, a Batman and Robin kivétel, az többnyire még mindig élvezetes, bár már rég nem mozog az sem azon a magas színvonalon, mint tavalyi indulásakor). Úgyhogy már nagyon hiányzott egy igazi, ötletes, intenzív, időutazásos-feltámadásos-szappanoperás-világvégés bullshit nélküli, klasszikus Batman történet. David Hine pedig pontosan ilyet szállított a most véget ért, négyrészes Impostorsszal. A sztori onnan indult, hogy a városban feltűntek, és egyre gyarapodtak, majd erőszakosabbá váltak a bohócruhákba öltözött Joker-imposztorok – Gotham többi polgárának reakciója azonban nem marad el, és tömegével kezdtek megjelenni az ellenük harcoló Batman-imposztorok. A két frakció pár hét leforgása alatt valóságos hadszíntérré változtatta a várost – és mindennek középpontjában egy meghasadt elméjű ember állt, aki évekkel korábban ártatlanul szenvedő kívülállóként bonyolódott bele Batman és Joker egyik összecsapásába. Winslow Heath karaktere alighanem a legjobb és legeredetibb gonosz, akit az utóbbi jónéhány évben akár a Marvel akár a DC kiizzadt magából. Rég találkoztam ilyen tragikus, de egyáltalán nem erőltetett, jól átgondolt, kreatív háttértörténettel, és Hine mindennek a következményeit is fantasztikusan jól írja meg. A négy rész alatt lassan, fokozatosan szabadul el a pokol Gothamben, jól látható az a folyamat, ami során a kezdeti kis konfliktusok lassan mindent felemésztő háborúvá fajulnak, a kontraszt a szinte ártatlan bohócruhás pajkosságok és az egész várost pokoljárásra kényszerítő káosz közt lehengerlő. A finálé kétoldalas csúcspontja, amiben Batman és Heath állnak az egymással harcoló sok száz bőregér és Joker imposztor gyűrűjében, felejthetetlen. Így kell felépíteni egy történetet, így kell kiaknázni egy jó ötlet lehetőségeit – az Impostors azon ritka szuperhősképregények egyike, amikben az író az összes feldobott labdát hibátlanul lecsapja. Na jó, talán egyet kivéve: az egész imposztor-témára rá lehetett volna húzni még egy réteget azzal, hogy kidomborítják, Dick viseli a denevérgúnyát, nem pedig a még mindig visszatérőben lévő Bruce – azaz maga Batman is egyfajta imposztor. Vagy mégsem? A karakter végig úgy viselkedik, mintha Bruce lenne, és úgy tűnik, Hine elhatározta, hogy leszarja a problémát: egyetlen alkalommal sem mondják ki a sztoriban a főhős polgári nevét. És mivel az Impostor szinte bárhová beilleszthető lenne a kontinuitásba (semmi nem köti az egyéb jelenlegi eseményekhez), Batman itt lehet Bruce is és Dick is. Ez egy kicsit zavaros így, de a lényeg akkor is az, hogy kapunk egy iszonyúan jól megírt sztorit, a kelleténél talán kicsit komolytalanabb, de összességében hatásos képi világgal (az említett duplaoldalas panel pl. nagyszerű). Nem ez a lényeg?
Superman: Earth One Történet: J. M. Straczynski Rajz: Shane Davis Kiadó: DC Comics
Superman eredetét annyiszor mesélték már el (vagyis: mesélték újra), hogy számon tartani is nehéz. A képregényeknél maradva: itthon a legtöbben John Byrne magyarul is megjelent The Man of Steel című minisorozatából ismerik az Acélember történetét, de aztán ezt felülírta Mark Waid 2003-as Birthrightja (amiből a jelek szerint a Warner kölcsönözni fog néhány sztorielemet az előkészületi fázisban lévő új mozifilmhez), amit viszont a Geoff Johns-féle idei Secret Origin vágott ki a kontinuitás ablakán. És most itt az Earth One, ami a szokásos füzetformátum helyett eredeti graphic novelként jelenik meg – ez viszont elvileg egy minden eddigitől teljesen különálló történet (a DC az Earth One sorozattal valami olyan kunsztra törekszik, mint anno a Marvel az Ultimate világgal), ami tiszta lappal akar indítani a karakterrel kapcsolatban, és akár új olvasók számára is azonnal befogadhatóvá kívánja tenni – vagyis semmilyen előismeret nem szükséges hozzá. A korábbi eredettörténeteket azért kellett mégis megemlíteni, mert pár változtatást leszámítva J. M. Straczynski semmit nem tesz hozzá a mítoszhoz. Új lap vagy sem, modernizálás vagy sem, az írónak nincsenek érdekes ötletei. Persze a lehetőségek még egy ilyen „reboot” esetében is alaposan behatároltak, de ahhoz képest, hogy Straczynskinek, aki alapból egy piszokjó író, szinte élete vágya volt, hogy Supermant írjon, meglepően unalmas lett a végeredmény. A nagy gondolat az, hogy a főhős nem akar az emberiség nagy segítője lenni – csak arra vágyik, hogy normális életet éljen, és mindent megadjon özveggyé vált anyjának. Straczynski ezért személyes okokkal sarkallja a Supermanné válásra: a Krypton nem természetes okokból pusztult el, hanem egy ellenséges támadásnak köszönhetően, és a fajirtásért felelős gonosztevő most a Földet fogja szétrobbantani, hacsak hősünk nem lép színre. Clark Kent Supermanné lényegülésének folyamata olyannyira direkt, már-már kínosan kiszámított, hogy nincs benne semmi izgalmas, semmi spontán, és komolynak szánt vívódása (mely leginkább abban merül ki, hogy sokat sejtetően bámul maga elé) is lepereg az olvasóról. A pusztító, idegen haderővel való szembeszállást megszakító családi flashbackek rettenetes didaktikussággal sulykolják a karakter lényegét, pedig vélhetően katarzist szeretnének kiváltani. Mindennek köszönhetően a főhős csak egy árral sodródó szerencsétlen, akiből hiányzik mindaz az egyszerű, de markáns jellem, ami miatt Superman az, aki, ráadásul Shane Davis, bármily tetszetősek legyenek részletekben gazdag, realisztikus rajzai, már-már kínosan igyekszik, hogy folyamatosan arcán tartsa azt a csendes szenvedést és őrlődést, amit Stracyzsnki forgatókönyve képtelen kellően megalapozni. Rendszerint, amikor egy csata kezdetén, vagy annak hevében az arcunkba tolnak egy tipikusan pózolós, egészoldalas, afféle „a hős belép” Superman-képet, az működik, bármilyen elcsépelt is, mert hozzátartozik a karakterhez – itt viszont mesterkéltnek hat, mert acélember helyett egy suhancot kaptunk. A mellékszereplők pedig vagy el lettek rontva (Jimmy – azaz most már csak Jim – figuráját annyira próbálja komollyá és XXI. századivá tenni az író, hogy csúnyán átesik a ló túloldalára), vagy teljesen sótlanok, mint a se íze-se bűze Lois. Byrne idejében egy nő erősnek, határozottnak és karakánnak való ábrázolása még lehetett újdonság, de ma önmagában már épp olyan unalmas, mint akkoriban a sikongató, megmentésre váró nőcske. Kicsit nehéz szívvel adok rá mindössze két csillagot, mert annyira nem rossz, de a fenébe is, egyáltalán nem érzem, hogy Straczysnki megdolgozott volna a közepesért. Rohadt unalmas az egész, és ráadásul nem hiszem, hogy csak a már tapasztalt, sok Supermant olvasott közönségnek az.
The Unknown Soldier #25
Történet: Joshua Dysart Rajz: Alberto Ponticelli Kiadó: Vertigo Comics
Dysart sorozatán a kezdettől fogva érezhető volt, hogy az író bőven nem csak szórakoztatni akar – sőt, nem is csak szórakoztatni és elgondolkodtatni. Hanem üzenni is. Mondanivalója volt Afrikáról, gyerekhadseregekről, népirtásról, moralitásról, és ez nem egyszer provokatívnak, zavarba ejtőnek és merésznek számított. És úgy látszik, ez még a Vertigónál sem járja. Az Unknown Soldier, minden kritikai magasztalás ellenére sosem találta meg igazán a közönségét, ezzel a 25. számmal véget ér. Fájdalmasan nyilvánvaló módon, bőven idő előtt. Függetlenül az utolsó sztori színvonalától, amiben Dysart mindent megtesz, hogy úgy varrja el a szálakat, mintha eleve ennyi füzetre tervezett volna előre, érezhető, hogy még az elején jártunk Moses történetének, amikor hirtelen kénytelenek voltunk rögtön a legvégére ugrani – érezhető, hogy Dysart ennél jóval nagyobb és komplexebb utat akart bejáratni karakterével. Így aztán akármi is csinált ebben az utolsó 4 részben, az eleve elsietettnek tűnik. Ettől eltekintve azonban, a Beautiful World című sztori erőteljesre sikeredett. Dysart megmutatja nekünk a kezdetet és a véget. Hogy hogyan vált Moses azzá, aki, milyen titkos kiképzéseken esett át, és mi sült el rosszul (az író itt beleszövi az eredeti Unkown Soldier történet is, és hivatalosan is utódjává teszi a főszereplőt), és hogy mi várja az útja végén, hogy hogyan zárja le kapcsolatát feleségével, és hogy hogyan próbálja véghezvinni eredeti célját, azaz megölni Joseph Konyt, az LRA vezetőjét. A finálé egy mostanra klisévé vált dramaturgiai fogásra épül, amiben úgy tűnik, Moses elérte minden célját, sőt, még többet is, mint remélt, de aztán kiderül, hogy mindez csak egy haldokló képzelgése. De Dysart szerencsére nem a „jé, ezt csak álmodta” fordulatra hegyezi ki a dolgot – már az első néhány oldal után nyilvánvaló, hogy nem a valóságot látjuk, sokkal korábban, mint hogy az író ténylegesen megmutatja nekünk Moses holttestét. Dysartot inkább az emocionális hatás érdekli, az pedig lehengerlő. Keserű és gonosz gúnyt űz a potenciális happy endből, ahogy a katonák eldobják fegyvereiket, és énekelnek, és nevetgélnek, ahogy Moses felesége felbukkan a semmiből, és szerelmes ölelésben forr össze vele, háttérben a szó szerint rózsaszínű naplementével, körülöttük virágokkal és táncoló gyerekekkel és a világbéke ígéretével, ahogy a főhős tettei minden élő ember szívében felébresztik a szeretetet (a megagiccs ábrázolásában Ponticelli nagyon elemében van). Dysartnak nincsenek illúziói – olyannyira nincsenek, hogy teljesen merészen felrúgja a mainstream történetmesélés egyik legalapvetőbb szabályát, azaz, hogy a főhős soha, semmilyen körülmények közt nem bukhat el. Mindig el kell, hogy érje a célját, és még ha az életébe kerül is, akkor is egyértelműnek kell lennie, hogy megérte az áldozat, hogy volt értelme a halálának, hogy ez egy jó halál volt. Nem állhat fel úgy az olvasó (avagy néző), hogy a főhős a semmiért hagyta ott a fogát. Márpedig itt pedig pontosan ez történik. Amikor a végén számot vetünk mindazzal, amit Moses tett, kénytelenek vagyunk belátni, hogy csak annyit ért el, hogy lyukat lövetett az agyába egy gyerekkatonával. Ennek drámai súlyát és a reménytelenség érzetét csak kevéssé tompítja az egyébként teljesen felesleges és erőltetett utolsó oldal, amiben Dysart azért mégiscsak odadob egy csontot az olvasónak: a főhős szellemisége tovább él. Ezért kár volt – és azért is, hogy a történet nem futhatta ki azt az ívet, amit az író szánt neki. De összességében: az Unkown Soldier katartikus őszintesége, és polírozatlan nyersessége nagyon fog hiányozni az amerikai képregénypiacról.
A Half-Life játék már sokakat inspirált különböző művek kapcsán. Brian Curtin egy igazi hardcore Half-Life rajongó, aki idejét és pénzét nem kímélve hozta össze az alábbi rövidfilmet. Az alkotás mindössze 1200 dollárból készült, gyönyörű beállításokkal és elképesztő CGI-vel. A rajongói film ismét rácáfol a dollár milliókból készült művekre, mivel bizonyítja azt, hogy a rajongás és a kreativitás szüleménye többet ér minden blockbusternél. A majd két perces film megtekinthető az ugrás után.
Baj van velünk "értelmiségiekkel". Miután több-kevesebb diplomát szereztünk különböző egyetemeken, felhalmoztunk némi családot-lakáshitelt és egynél több Hemingway-kötetet, másképpen látjuk a világot. Minden komoly, jelentőségteljes, mi több, drámai az életünkben. Rettegünk mindattól, ami messziről is klisének tűnhet - minden művészeti alkotásban, írásműben vagy filmben az elmélyültséget, az elvontságot keressük. Lehet, hogy nincs igazam, de kétségbeesetten próbáljuk megkülönböztetni magunkat a "szürke tömegtől", hogy műveltségünk és képzettségeink kiemelnek minket a "másikok" közül. Eszünkbe sem jutna tudatosan "gyermeteg" dolgokkal foglalkozni, olyasmivel, ami egyszerű, de mégis örömet okoz. Ilyen például a vasútmodellezés.
Aki tizennégy évesnél idősebb, és vasútmodellekkel foglalkozik, arra gyanakodva nézünk. Hogyhogy "nem nőtte ki"? Pedig valaha - és most engedtessék meg nekem némi szexizmus a kérdésben - minden kisfiú imádta a vasutat. Nem létezett gyerekszoba legalább három Piko kocsi nélkül - a tehetősebbeknél még Santa Fe matricás igazi amerikai szettet is találhattunk. Aztán sokunk úgy pubertás kora hajnalán elfordult a vonatoktól - és ide helyettesítse be ki-ki a maga krónikus rigolyáját. Pedig aki látszólag még mindig kicsi kocsikat bámul körözni egy terepasztalon, valójában sokkal boldogabb ember, mint mi, akik megrökönyödve bámuljuk őt - talán valahol a lelkünk mélyén kicsit irigyelve is.
Tony Scott is közéjük tartozik. Bár nincs tudomásom arról, hogy lenne otthon a szoba-konyhában valahol elbújva egy szekrény kisvonatokkal, a Száguldó bombában Pennsylvania az ő saját kis terepasztalává válik. Ugyanúgy, ahogy a fent emlegetett vasútmodellező kolléga, javaslom mi is térdeljünk le a szőnyegre tologatni a mozdonyt egy kicsit. Csak vigyázzunk, nehogy a szőnyeg szálai rátekeredjenek a tengelyre.
Így indul a Száguldó bomba is: Randy Hickey A nevem Earl-ből hanyag, mint az egyszeri MÁV dolgozó: leugrik a mozgó tehervonatról, hogy átbillentsen egy váltót - a szerelvény persze annak rendje szerint el is szabadul. Miután minden kísérelt a megállítására sikertelen - mégis, hogyan akarsz megállítani egy majd' egy kilométer hosszú és száztízzel robogó vonatot? - Tony Scott kötelező főszereplőjén, Denzel Washingtonon és Kirk kapitányon - akarom mondani Chris Pine-on, mielőtt a fanatikus trekik megölnek - múlik a pennsylvaniai Stanton lakóinak sorsa.
A film elején hatalmas betűk hirdetik: "Igaz történet alapján." Ebből csak annyit higyjünk el, hogy kilenc évvel ezelőtt Ohióban valóban elszabadult egy hasonló szerelvény, de hogy a CSX vasúttársaság szóvivőjét idézzem: "Minden simán ment." Persze így nem lehet látványos filmet csinálni, úgyhogy Mark Bomback (A Boszorkány-hegy) forgatókönyvíró jelentősen felturbózta a történetet - és Denzel Washington karakterét. Ha valaki visszakeresi a Hajsza a föld alatt kritikáját, ott azt írtam, hogy minden páros Tony Scott film élvezhető - ezt a Száguldó bomba mindennél jobban igazolja. Lassan indul egy kicsit - de nem annyira, mint mondjuk a hasonló közegben játszódó Szállítmány - és nincs is Tony Scott módra annyira apróra vágva. Szerencsére felismerték a készítők, hogy a történet önmagában is elég látványos, - nem tudom, a Kedves Olvasók hogy vannak vele, de nincs vonzóbb-félelmetesebb érzés, mint amikor egy tehervonat elhúz előttünk - nincs szükség külön vizuális balettre.
A nagy vasszörnyek mellett persze kötelező gyakorlatként megint összetörnek vagy egy tucatnyi rendőrautót, de amennyire nem illet ez a Hajsza a föld alattba, most annyira jól működik itt. Színészi fronton is rendben van a film: van itt tökös diszpécsercsajunk (Rosario Dawson), seggfej elnökhelyettesünk (Kevin Dunn), hosszúkabátos cowboyunk hűséges Dodge Ram-je nyergében (Lew Temple) és persze Denzel Washington szélesvászonban. Azt írnám igazi munkásosztály-hősköltemény ez, de szerencsére lefogja a kezement a nyolcéves önmagam. Megyek is vissza a szőnyeg mellé - vár a Taurus-om. Igaz, csak Piko ez is.
A Sztrugackij testvérek Piknik a senki földjén című regényét többször, többfajta adaptáció is sújtotta: a Tarkovszkij-féle, az ugyebár klasszikus, a PC- és konzolverzió már nem annyira. Utóbbinak a produkciós cége, aGSC produkáljaezt a ruszki tévésorozatot, íme az előzetes.
A Guts hatalmas váltást jelent a The Walking Dead premierjéhez képest. Igaz, hasonlóan magas szintű kivitelezéssel vonultatja fel a zsáner legjellemzőbb eszközeit, de sokkal hatásvadászabb és felszínesebb, mint a felvezetése. A mozifilmes tempóhoz szokott Frank Darabont kissé elhamarkodja egyes karakterek felépítését, közben pedig máris moralizálni akar, pedig mindkettőre bőven lenne ideje. Az elnagyoltsága ellenére remek pillanatokkal szolgál ez az epizód, és amikor működik, akkor nagyon működik.
Shane bemutatása számomra teljesen félrecsúszott. Az őt alakító Joe Bernthal neve felbukkan a főszereplők között, tehát várhatóan hosszú távra terveznek vele, ehhez képest sikerült villámgyorsan antagonizálni. A nyitó jelenete a legrosszabb tinihorror-kliséket is megszégyeníti, csak egy igazi tuskó lehet képes a szerelmét ijesztegetni egy erdőben (igaz, már a lámpakapcsolós monológja is sejtette, hogy igazi véglénnyel van dolgunk).
Később Darabont úgy sulykolja belénk, hogy Shane mennyire rossz vezető: képes összereszteni a csapat rasszistáját a fellelhető összes kisebbséggel, és a táborban maradottakkal is szembehelyezkedik, amikor nem hajlandó a többiek megmentésére sietni. Sokkal izgalmasabbá válhatna az elkerülhetetlen konfrontációja Rickkel, ha kidomborítanák Shane decensebb oldalát, amelyre szintén láttunk utalásokat Rick kórházi ágyánál.
Egyelőre azonban túlságosan fontos az, hogy főhős pozitív szerepét abszolút módon egyértelműsítsék, és mindent ennek vessenek alá. Ennek az áldozatául esik Michael Rooker karaktere, a rasszista Merle Dixon is. Feltétlenül támogatom és ünneplem az eredeti alapanyagtól való eltéréseket, de Merle fölösleges kellék volt. Ha csak kicsit is ambivalensebb lett volna, nem pedig egy őrjöngő vadbarom, rögtön érthetőbbé vált volna, mit keres a csapattal a városban, és az összetűzés is érdekfeszítőbb lehetett volna.
Így pusztán annyi jelentősége volt, hogy Ricknek lehetőséget biztosított egy Clint Eastwood-momentumra Barátságos biztos úrként. Kétségtelen, hogy Andrew Lincoln meggyőzően hozza a tökös, badass seriffet, sikerül a kiszámítható és klisés jeleneteket is eladnia. Ugyanakkor hamar fárasztóvá válhat, ha ilyen töményen kapjuk az idealizált vezető jellemvonásait. Arra sincs szükség, hogy azon moralizáljunk, vajon kik az igazi ellenségeink, a zombik vagy az emberek. Ezt minden posztapokaliptikus fikció boncolgatja, így a kérdés súlytalanná válik, amíg nem adnak neki megfelelő mélységeket, megalapozott konfliktusokat.
Ebben a részben fény derül Rick egy fontos tulajdonságára, amikor kijelenti, hogy bárki, aki a családja és az ő közötti útba áll, az rosszul jár. A “cél szentesíti az eszközt”-mentalitás még táptalaja lehet számos ellentétnek, ha hajlandók az írók egy ennek megfelelő irányba elvinni őt.
Érdekes szerepet játszhat még ebben Andrea, akit rögtön a kezdetektől erős női karakterként pozicionálnak, és halványan párhuzamot is vonnak a közte és Rick, illetve Lori és Shane között. Laurie Holden alakításában biztosan ő lesz a sorozat legjelentősebb nőalakja, megvan benne a lehetőség arra, hogy egyszerre tudjon tragikus és karizmatikus lenni.
Míg a mondanivaló és a jellemábrázolások meglehetősen sekélyesek ebben a fázisban, addig a műfajban rejlő potenciált maximálisan kihasználja Darabont. Az X-akták és a Breaking Bad hagyományait magával hozó Michelle McLaren rendezése magával ragadó, pont annyit használja a kézikamerát, amennyi elég ahhoz, hogy beszippantson bennünket is a zombik közé. A feszültségteremtése mesteri, a gyomorforgató részek pedig annyira gyomorforgatóak, hogy még úgy is sokkoltak, hogy fel voltam készülve rájuk.
A zombiapokalipszises tematika esszenciája volt ez az epizód a horror és az akció elegyével, ezt a lécet nem is lesz érdemes megugrani. Most már mehetünk tovább a karakterek mentén. A következő részt Darabont együtt írta Charles H. Egleevel és a Sons of Anarchytól kölcsönzött Jack LoGiudicével, a rendezői székben pedig a SoA- és Shield-veterán Gwyneth Horder-Payton fog ülni, tehát összeszokott gárdával lesz dolgunk.
Végezetül néhány egyéb megjegyzés:
Steven Yeun kitűnő választás volt Glenn szerepére, improvizatív színészként jól érzi magát a tőrőlmetszett comic relief-szerepben, és a poénjai is remekül működnek.
Bear McCreary visszafogott, mégis ötletgazdag zenéje mellett nehéz szó nélkül elmenni. A disszonáns hegedűszólamai túlmutatnak a műfaj megszokott keretein, a legrémisztőbb pillanatok alá bejátszott bluesgitáros riffekkel pedig maga mögött is hagyja azokat.
Az epizód ismét kiemelkedő nézettséget ért el, a legfontosabb célcsoportban, a fiatal férfiak körében még gyarapodni is tudott, így az AMC habozás nélkül berendelte a második, kétszer ilyen hosszú évadot.
A legendás Panna Rittikrai visszatér a rendezői/koreográfusi székbe (aki nem ismerné az 1984-es Born To Fight-ot, azonnal szerezze meg valahonnan), és ennek a trailernek az alapján a film még őrülten brutálisabb (értsd: szenzációsabb) lesz a szokottnál is. Bár az is igaz, hogy az utolsó pár filmje sajnos nem sikerült a legjobban, honfitársai beelőzték (Gareth Evans ugyan született brit, a thai pénzből és szinészekkel készült Merantau például mérföldekkel jobb volt az Ong Bak 2-nél és 3-nál egyaránt, utóbbiakat Rittikrai rendezte), ám úgy néz ki, a Bangkok Knockouttal hozza a régi formáját. Full Contact!
A Quantum csendjét alapul vevő Bond játék után, az MGM az Activision-nel és a Bizarre Creations-el karöltve készítették el, a most novemberben megjelent James Bond 007: Blood Stone című akciójátékot. Az ok, amiért egy újabb játék készítésébe vágtak, - ahelyett, hogy az új Bond filmet forgatnák - végtelenül egyszerű. Az MGM Studios több hónapja súlyos financiális gondokkal küszködik, ami több filmjüket vétózta meg. Ebbe a szerencsétlen helyzetbe került őfelsége ügynöke is, de ha filmet nem is, egy új játékot azért kapott. Lássuk be így sem jártak rosszul a akciójátékok és a Bond filmek szerelmesei. A játék képes ötvözni azokat a dolgokat, amelyek annyira jellemzőek az MI6 titkos ügynökével foglalkozó alkotásokra. Akció, monumentalitás, látvány és pörgős játékmenet. Ezeket a tulajdonságokat összecsomagolva, egy csipetnyi történettel meghintve tárják elénk azt a játékot, ami bizonyítani szeretné, hogy James Bond-nak igenis van helye a videó játékok univerzumában.
Bázisugrás egy katonai helikopterről, motorcsónakos üldözés, temérdek rosszarc hatástalanítása hangtompítós pisztolyunk segítségével, közelharctudásunk fitogtatása, egyik fedezékből a másikba ugrás, és még a játék el sem kezdődött. A visszatekintve aprónak tűnő küldetést teljesítettük, felgördül a függöny és a filmekből már megszokott intró során egyre erősödik bennünk az érzés, hogy ez egy nagyszerű játék lesz. Az Athénban játszódó bevezető közben belekóstolhatunk picit mindenbe. Közelharci leszereléseinket a játék egy úgynevezett "Focus Aim" ponttal jutalmazza, melynek segítségével később bármely célpontunkat egy lövéssel leteríthetjük. A mostani játékokból már elmaradhatatlan "motion blur" effekt és a hihetetlenül részletgazdag környezet teszi számunkra még realisztikusabbá a játékot. Az athéni miniküldetés végeztével kezdetét veszi az igazi misszió, ami Isztanbulba kalauzol bennünket, ahol egy eltűnt személyt kell felkutatnunk. A cselekmény végig lineáris marad, apróbb csavarokkal, az elengedhetetlen összeesküvés elméletekkel, tömegpusztító fegyverekkel. Mindezek mellett egy kis intrika és ármány is képviselteti magát, bár csak nagyon halványan. Nem is ez a legnagyobb előnye a játéknak, de még így is testhosszal vezet, a mostanában egyre inkább trendnek tűnő, nulla történettel megáldott játékok előtt.
A Blood Stone nem szorul komplex, mindent átható cselekményre, hiszen maga az akció olyan fenemód élvezhető, hogy rögtön elfelejtkezünk arról, mit miért csinálunk. Maga a játék egy pillanatra sem ül le, egyszerűen nem enged szabadulni. Egymást váltják az izgalmasabbnál izgalmasabb lövöldözések és harcok, csak azért, hogy utána jobbnál jobb kocsikba vagy éppen csónakba pattanhassunk, és kezdetét vegye egy príma kis autósüldözés. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy az irányítást méltassam egy kicsit. Kezdetben kicsit féltem az üldözős/menekülős részektől, de meg kell hagyni, a készítők itt is remek munkát végeztek. Ne számítsunk semmilyen komolyabb autószimulátort megközelítő minőségre, az irányítás része bőven jobb, mint amire számítottam, nekem ennyi elég is volt. A játék elején kapunk egy okostelefont, ami segítségével különböző kódokat törhetünk fel, bizonyítékokat gyűjthetünk, helyszíneket analizálhatunk, plusz ha átváltunk rá egyfajta radarként mutatja ellenségeink helyzetét. A megoldások hol kreatívra hol kevésbe kreatívra sikerültek, sok fejtörésre ne nagyon számítsunk ez a játék nem erről szól.
Nekem PC-n volt lehetőségem a játékot végigvinni, ahol az irányítás ugyancsak nem hagyott maga után kívánnivalót. Nem éreztem egyszer sem nehézkesnek a billentyűzet plusz egér kombót, más platformokról nem nagyon tudok nyilatkozni, de a PC-s verziónál is van lehetőségünk gamepad használatára.
A gyengeségekre és hiányosságokra rátérve, hagy beszéljek egy kicsit a célzásról, a lövés mechanizmusáról és a sebzésről. Megdöbbentőek számomra a mai játékok végletekig leegyszerűsített fegyverpárbajai. Kicsit megrántod az egeret, az ellen feje máris a célkeresztben, klikk, klikk. Az egész olyan, mintha a játék saját maga is segítene a célzásban egy rávezető paranccsal vagy valami hasonlóval. Bizonyára elfogult vagyok, mivel több évig elég magas szinten űztem a Counter Strike sportját, de ahogy egy kicsit körbekérdezősködtem kiderült, nem vagyok egyedül a problémával. És akkor el is érkeztünk a játék legfőbb hibájához. A leegyszerűsített lövöldözés, - ami gyorsan hozzá is teszem baromi szórakoztató és látványos - és a gyorsan, összeütközés nélkül is teljesíthető pályarészletek miatt, nagyon hamar elfogynak a pályák és azon vesszük észre magunkat, hogy már vége is van. Azt el sem tudom képzelni, hogy "Recruit" módban, - ami a legegyszerűbb játékmódot takarja - mennyi idő lehet végigvinni, de nekem a legnehezebb módban tartott hat óráig. Tegyük hozzá, hogy nem hajtottam arra, hogy minden "öcsívmentet" összeszedjek, egyszerűen hátradőltem és átadtam magam a cselekménynek. A másik nagy hibája a játéknak a sebzés. Nálam a headshot, az headshot. Had ne kelljen már kétszer is főbe lőnöm azt a terroristát. Vicces volt látni, hogy bármely fejfedővel megáldott ellenség esetében, a headshotot követően, a kérdéses fejfedő lerepült, legyen az sapka, kalap vagy rohamsisak, és csak a második fejlövést követően lelte halálát sapkás ellenünk. Véleményem szerint, egy olyan játéknál, mint a Blood Stone, ami a minél tökéletesebb realisztikusságra törekszik, megengedhetetlen az ilyesfajta hiba.
A fegyverek tárháza ugyanakkor burjánzik a gyönyörűségekben: rohamfegyverek, aknavetők, többfajta pisztoly, gépfegyverek, sőt az egyik pályán még sokkoló pisztoly is előfordul. A mesés helyszínek, mint Burma, Bangkok, Szibéria vagy éppen az elkápráztató Monaco hihetetlenül részletgazdagok, precízen kidolgozottak. A pályák nem egysíkúak, az akciók sem fulladnak unalomba, hála a változatos helyszíneknek és megoldásoknak. Egy kontinenseken átívelő pörgős utazás ez, ami soha nem pihen, együtt lélegzik veled, és minden hibája ellenére felejthetetlen szórakozást nyújt, mind a Bond-filmek, mind az akciójátékok szerelmeseinek. Ha a Quantum csendje nem is, de a Blood Stone teljes mértékben bizonyította azt, hogy James Bond karakterének igenis helye van a videó játékok között is.
Sammo Hung volt 86-ban a Golden Harvestnél a tai lo tai, a „legnagyobb testvér”, értsd: az atyaúristen. Csak füttyentenie kellett, és minden és mindenki a rendelkezésére állt, legyen szó akár óriási költségvetésről, a cég teljes díszlet- és kosztümtáráról vagy az akkori, hongkongi sztárállatkertről. 1986-os szuperprodukciója, a Millionaire’s Express (Foo gwai lit che (szó szerint: Gazdagok vonata)) az összes effajta lehetőségét a végletekig kihasználja.
Míg nyugaton a nyár és a karácsonyi szezon a mozis csúcsidőszak, addig Hongkongban a kínai újévre gyúrnak a filmesek (ezt mindig január 21. és február 21. között, a február 4-éhez legközelebb eső újhold napján tarják.) A világban seftelő kínaiak milliói igyekeznek ekkor hazajutni, családi körben ülni meg az ünnepet, és ők is, meg akik eleve otthon maradtak, azok is gigantikus tömegekben mennek moziba, és leginkább a hazai sztárok friss filmjeire kíváncsiak. 86-ban a Millionaire’s Express volt a film, amellyel a Golden Harvest újévkor robbantani szándékozott.
Un. ensamble-filmek készülnek manapság is mindenütt – filmek, amelyekben nincs igazán főszereplő: a forgatókönyv számos színésznek megadja a lehetőséget, hogy egyformán kitűnhessen. Az amerikaiak imádták az ilyen mozikat a hatvanas években, és a super-ensamble komádiáikkal, amelyekben szinte csak sztárok virítottak (pl. It’s A Mad Mad Mad World, 1968), kisajtolták ezekből a filmekből az utolsó dollárt is. A Millionaire’s Express ezeknek a hongkongi változata. Amerre csak néz az ember, sztárt lát: olyasvalakit, akiért az ázsiai filmek rajongói még manapság is megőrülnek, hiszen a nyolcvanas évek volt a hongkongi filmipar minőségi csúcspontja. Bocs, de Brad és Angelina nekem semmit nem jelent.
Sammo Hung, Yuen Biao, Kenny Bee, Richard Ng, Lydia Shum, Eric Tsang, Lam Ching Ying, Cynthia Rothrock, Richard Norton, Wu Ma, Yukari Oshima, Rosamund Kwan, James Tien, Wang Lung Wei, Jimmy Wang Yu, Shek Kin, Yuen Kwai, Hwang Jang Lee, Yuen Hua, Lau Kar Leung... Fú, és a felsorolásnak még csak a felénél sem tartok. Jackie Chan kivételével mindenki feltűnik ebben a filmben, aki számított akkoriban, hasonló sztárparádét csak az 1991-es Banquet mondhat magáénak, csakhogy az meg már nem igazán nevezhető filmnek, a Banquet valóban nem más, mint hírességek celluloidra rögzített pofavizitje (egy gigantikus kínai árvíz túlélőinek megsegítése végett készült.) Kenny Bee szerepét Sammo először Jackie Channek szánta, de nem tudtak megfelelő időpontot egyeztetni, ugyanis Jackie épp az Istenek fegyverzete első részét forgatta.
Ekkora sztárparádé mellett szinte mondani sem kell, hogy a forgatókönyv esetleges, ugyanakkor meglepő, hogy – megint csak: a több tucat híresség a filmbe suvasztása ellenére – legalább ennyire működik. Kissé epizodikus, de ez egy, a maximális szórakoztatáson kívül mást semmit fel nem vállaló (épp elég ez is!) akciókomédiánál nem probléma.
A XX. század elejére pozicionált sztori egyszerű: Shanghaiból indul a kizárólag milliomosokat szállító expresszvonat, amelynek utasaira és értékeire rengeteg bandita feni a fogát. Sammo egy szerencsevadász/stricit játszik (akinek a lelke természetesen jó, hogyan is lehetne vele másképp azonosulni), aki visszatér szülőfalujába, azzal a nemes céllal, hogy a sínek felrobbantásával a falu mellett elhaladó vonatot megállítsa. Így az utasok kénytelenek lesznek napokat tölteni a faluban, és ott természetesen pénzt költeni, felvirágoztatva a helyi gazdaságot, ennek szirmaiból remélhetőleg Sammo pénztárcájába is hullik. Hősünk azonban nem számol a falu újonnan megválasztott, talpig becsületes vezetőjével (Yuen Biao), a korrupt, útonállóságra avanzsáló rendőrfőnökkel (Eric Tsang) és embereivel, meg azzal a több tucat banditával, akiknek szintén a vonatra fáj a foguk.
Sammo Hung rendezői zsenialitását dícséri, hogy képes ezt az egész káoszt, féltucatnyi sztoriszálat és sztárok meg statiszták százait összefogni, sőt nemcsak összefogni, de az évtized egyik legszórakoztatóbb filmjét szőni belőlük. A félelmetesen korán elhunyt kíváló forgatókönyvíró, Barry Wong főleg a helyzetkomikumra épít, de sima slapstick is van a filmben dögivel, és éppen a rendezés könnyedtségének valamint a szinészekből áradó elképesztő szimpatikusságnak köszönhető, hogy a poénok nem hatnak bárgyúnak, sőt, egy-két szenzációs is eldörren (mikor Eric Tsang és a csapata megtámadja a száguldó vonatot, húsz évvel ezelőtt is, meg most is szó szerint dőltem a röhögéstől.) Ilyen sztárfelhozatalnál elkerülhetetlen, hogy egyes momentumok ne egyértelmű kikacsintások legyenek a hongkongi filmtörténelemre, például mikor a Wong Fei Hung apját alakító Jimmy Wang Yu meg a kisfia és a 99 epizódot megért fekete-fehér Wong Fei Hung-szériában a mester állandó ellenségét alakító Shek Kin és a gyereke ugyanabban a kupéban utazik. Természetesen belekötnek egymásba...
Sammo Hung akciókoreográfusi zsenialitását dícséri, hogy a harci jelenetek és a stuntok ugyanolyan főszereplőjévé lépnek elő a filmnek, mint a sztárok. Sammo amúgy is minden idők legjobb akciórendezője (Lau Kar Leung, Yuen Kwai, Yuen Woo Ping és Ching Siu Tung mellett), így akkoriban, karrierjének csúcsán nem csoda, hogy semmi nem fogta vissza, teljesítménye behozhatatlan, utánozhatatlan. A harcok változatossága, ereje és lendülete lélegzetelállító, bonyolultságuk őrületes. A film negyedórás fináléja tele szenzációs bunyókkal, amelyeknek párosításai joggal lettek klasszikussá: Sammo Cynthia Rothrock ellen, Richard Norton Yukari Oshima ellen, Yuen Biao Dick Wei ellen...
A tudásnak és akrobatikának egyetlen tomboló fergetege ez a lezárás, és mégis, egy korábbi pillanat az, ami legjobban megragad a nézőben, még a film elejéről. Szinte csak egy odadobott momentum, mintha semmiség lenne: mikor Yuen Biao, miután kimentett egy lányt egy égő házból, a ház tetejéről, mintegy tíz méter magasságból leugrik, minden védelem nélkül. A kőkemény talajon ér földet, aztán felpattan (nincs vágás), odarohan a tűzoltókhoz és parancsokat kezd osztogatni.
A hazai képregényszcénával foglalkozó interjúsorozatunk egy különösen örvendetes megjelenés kapcsán mászik ki Swamp Thing-ként az aggkori (hja, harminc felett...) feledés mocsarából és tér vissza a Geekz virtuális hasábjaira, mégpedig a tervek szerint a december 18-i Hungarocomixon debütáló első magyar steampunk képregényantológia, a Galaktikomix apropóján. Reményeink szerint mind a hat történet szerzőit kifaggatjuk eddigi munkásságukról, elsőként Szabó Leventét, aki Jules Verne klasszikus víziót gyúrta át saját szájíze szerint az Irreverzíbilis című sztoriban és aki súlyos és kétoldali robotmániában szenved, isten áldja ezért a fejlövéséért. Lesz szó még Ashley Wood és Mike Mignola stílusgyakorlatokról, egy lepkegyűjtögető borzról, valamint egy mélyűri térképész kalandjairól egy szemétbolygón, szigorúan a Tovább után.
- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal… - Szabó Levente vagyok, és remélem fogok senkit elijeszteni ezzel a beszélgetéssel - ha helyenként nagyon negatívnak tűnök, az csak azért van, mert inkább a partvonalon lófráló kivülállónak tekintem magam a képregény világában, aki szotyizik, sörözik és néha viccesen bekiabál a meccs közben. :) - Hivatalosan egy budapesti szabadúszó grafikus vagyok... meg egy csomó minden más is amit még felsorolni is sok lenne. Tulajdonképpen bármi ami megjelenhet nyomtatásban az érdekel engem, ezért nem is tartom maga képregényesnek a szó szoros értelmében. A Geekz olvasói talán a Steampunk pályázat kapcsán olvashatták a nevemet, mert az antológiában - ha majd egyszer megjelenik - szerepelni fog az én pályamunkám is.
- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került? - A mai napig érthetetlen számomra, de édesanyám mindig is támogatta ezt a szenvedélyemet. Tulajdonképpen minden megvolt amit akkoriban csak kapni lehetett: rengeteg Hahota, szinte az összes Kockás, Bucószetti, aztán párhuzamosan a Marvel képregények meg a Garfield sorozat. - De ha választanom kell, akkor a rövid életű Vampi sorozatot kell mondanom mint meghatározó emlék – sose fogom megérteni, hogy hogyan jelenhetett meg ez a sorozat Magyarországon, annyira jó volt! - Aki esetleg nem ismerné: 1989-ben indult ez az érettebb korosztályt célzó magazin, ahol a legjobb külföldi fekete-fehér képregényeket jelentették meg (Moebius, Breccia, Goodwin és még mások is a nagy kedvenceim) Összesen 7 számot és egy különkiadást ért meg, de a mai napig nincs párja ennek a lapnak!
- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál? - Ez egy régi, újra meg újra előkerülő passzió számomra. A művészeti gimnázium és az egyetem alatt egyeltalán nem foglalkoztam a dologgal, annyi minden más érdekelt – pl. Grafika, design, tipográfia, rajzi- festészeti fejlődés, nomeg a sörözés és a csajozás :) - De a diploma után következő években a szabadúszós munkáktól gyorsan befásultam, és kerestem a lehetőséget valamilyen egyéni projectre. Mivel senki sem kopogtatott az ajtón egy jó sztorival, ezért kénytelen voltam leülni és kitalálni magamnak az egészet – de számomra is meglepő módon, ez sokkal élvezetesebb volt mint amire számítottam. - A végeredmény a sCRAP című képregény lett, ami sok hibával rendelkezik, de mégis egy jó munkának tartom.
- Tudnál róla mesélni bővebben? - A képregény főhőse Gus, egy mélyűri térképész, aki egy ostoba baleset miatt kényszer leszállást hajt végre egy ismeretlen bolygón – itt rövid téblábolás után összefut a a másik két főszereplővel, BOBbal [valójában 303] a csúcskategóriás harci robottal és az őrült szuperszámítógéppel, Errollal. Úgy gondoltam, hogy az ő kalandjaikat mesélném el a szeméttelep bolygón - miután meggyőzi őket, hogy nem kell egy fémdarabbal agyonverniük... - Bár korántsem tudok olyan jól angolul mint szeretném, mégis angolul kezdtem el írni a történetet, mert annyira zavart ahogy automatikusan az általános iskolás fogalmazás panelekhez nyúlok – nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy nem vagyok író, és ezzel tisztában is vagyok - tehát ez nem manír, inkább csak kényszermegoldás volt. Az elkészült első rész három kisebb történetből áll – tehát nem egy összefüggő eposzban, hanem több kisebb, változó hangulatú szösszenetben gondolkodtam – mert a frissesség volt a fő szempontom. - A mai napig szívesen gondolok rá, mert egy jól összerakott munkának tartom, de nem biztos, hogy folytatni fogom mint hobbi tevékenység, mert ahhoz túlságosan időigényes.
- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol? Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt? - Egy időben sokat nézegettem más művészek munkáit, de aztán tudatosan leszoktam róla - egyrészt nyugodtabban alszom azóta, másrészt csak így lehet eléggé befelé figyelni, és fejlődni, fejleszteni a saját stílusát az embernek. Próbálok nem konkrét művészekre koncentrálni, hanem általában a designra, vagy például a filmekben a dramaturgiára figyelni, hogy inspiráljanak. Ez valamivel több agymunkát igényel, és tiszta mindenféle plágiumtól. - Könyvekben szinte mindent fogyasztok a szépirodalomtól sci-fin, szociológián át a ponyváig, de nemrég olvastam újra Tolkien Szilmarilok könyvét és persze újra látványterveket akarok hozzá készíteni... :)
- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai? - Gimiben (Pécsett a Művészeti Szakközépben) alkalmazott grafikát tanultam és úgy éreztem, hogy ez minden szakmák legjobbika, aztán az egyetem mellett elkezdtem dolgozni, és hamar megtanultam, hogy a csilivili albumokban remek dolgok vannak, de a megélhetési grafika nagyjából annyira kreatív, mint futószalagon sajtot csomagolni... - Szerencsére ekkor felfedeztem magamnak a látványtervezést (concept art) és egy pár évig szinte csak ezzel foglalkoztam, de sajnos a fizetős munkák itt se a tomboló kreativitásról szóltak, így maradt a hobbirajzolás, ha mesélhetnékem támadt – erre pedig a a képregény a lehető legjobb média, ha az ember egyedül dolgozik. :) - Ebből a folyamatból persze sokat profitáltam, mert amit grafika, a storyboadok és a látványtervek kapcsán tanultam, az nagy előnyömre válik a képregény rajzolás közben.
- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál? - Amikor a párom fejbedobott egy gombóc zoknival, hogy azonnal keressek kiadót a sCRAPnek, mert ha képes leszek a fiókban hagyni porosodni, akkor még egy seggberúgást is kapok... - Őszinte pillanat volt. :)
- Végül mi lett a sCRAP sorsa és láthatunk-e belőle ízelítőt ? - Voltam a New Yorkban a ComicConon, és beszéltem pár kiadóval, de a többség túlságosan artisztikusnak tartotta az anyagot a közízlésnek, így nem lett a dologból semmi, nekem meg időközben egyre jobban szúrta a szemem a képregény egy óriási hibája – és itt hadd emlékeztessek mindenkit, hogy ez egy hobbi képregénynek indult az elején, csak jobban sikerült, mint vártam – mégpedig az, hogy ez egy Ashley Wood stílus koppintás (bár a legjobb koppintás amit valaha láttam :)) hiába raktam bele egy csomó pluszt időközben. - Ezért egy idő után már nem erőltettem a kiadást, mert nem akartam, hogy erről ismerjenek az emberek – a steampunk képregényemet emiatt sokkal jobban szeretem, mert az minden porcikájában az enyém.
- A szívednek legkedvesebb műveid? - Kevés munkám felel meg az elvárásaimnak, és még kevesebb bírja az idő próbáját. Az Irreverzíbilis még mindig tetszik, illetve van egy-két látványtervem, amit bármikor szívesen megmutatok, de tényleg csak 1-2 munkáról beszélek.
- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények? - Júniusban fejezetem be a 32 oldalas Irreverzíbilist (khm... pontosan, ahogy kiírásban szerepelt csúszás nélkül), utána nagyon ki voltam purcanva, és gondolni se bírtam egyéni projectekre. De most megint van kedvem valami újat csinálni, csak legyen benne robot!
- Össze tudnád foglalni, hogy miről szól az Irreverzíbilis (spoiler nélkül persze) és honnan jött hozzá az ötlet ? - A sztori szép lassan alakult ki, az elején csak arra koncentráltam, hogy minél erősebben jelenjen meg a Jules Verne regényeiben megismert századfordulós világ - innen jött a nyitókép, a német főváros, majd az Akadémia ötlete - a többi már ment magától (illetve pont akkoriban fejeztem be Hawkingtól Az idő rövid története című könyvet, aminek bizonyos részei nagyon inspiráltak.) - A történet szerint a hatalmas Német-Európai Birodalom fővárosában kezdődik, ahol főhősünk – Lord Craighton, a brit tudós – előadást hívott össze, hogy beszámoljon tudományos expedíciójának eredményéről. Különösen fontos kérdéseket vet fel az előadás során, amivel megkérdőjelezi az évtizedek óta egyeduralkodó akadémiai nézeteket, ezzel nagy port kavarva fel a jelenlévők közt. - Persze a képregény nagy része nem a dohos előadó teremben zajlik – különben kétlem, hogy bárki végigolvasná - hanem a főhős visszaemlékezésével mi is betekintést nyerünk az expedíció végső felfedezésébe!
- Mivel foglalkozol jelenleg civilben? - Lakásfelújítással! Kihívás a javából – ehhez képest a napi munkám csak sétagalopp a délutáni napsütésben. :D - De amiért pénzt fizetnek, az többnyire rengeteg storyboard, kereskedelmi grafika, néha látványterv és elvétve egy-egy képregény projekt, amiknek a többsége még így sem látja meg soha a napvilágot.
- Van olyan munkád, amit már esetleg láthattunk, csak nem tudtuk, hogy te követted el? - Az Agave kiadó Őfelsége Sárkányai sorozat borítóit, a Battle Royale borítót illetve a Vodafone és Sport szelet kampányaihoz készítettem illusztrációkat, amiket talán láthattak az olvasók, akik pedig sokat játszanak és ismerős nekik a Digital Reality név, esetleg ismerik a most készülő Sinemora című játék plakátját, amit szintén én készítettem.
- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért? - Kétlem, hogy bárki leváltaná az első helyről Mike Mignola mestert, de utána komoly versenyben van Ashley Wood és Chris Ware. - Azt hiszem elég jól jellemez engem ez a lista...
- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe? - Hát leginkább véletlenül. :) Ha a Steampunk képregényt nézzük, azt például azért vállaltam, mert a barátommal Marton Zsolttal (http://cirongraphics.blogspot.com) akartam együtt dolgozni – és tudtam, hogy ő imádja a steampunk stílust – de végül nem jutott rá ideje, így egyedül kellett leadnom a bemutató anyagokat. - Mivel minden rostán átment az anyag, ezért természetesen végigcsináltam a pályázatot és nem is bántam meg, de magamtól biztos kihagytam volna.
- Tudsz olyat mondani, akivel szívesen dolgoznál együtt a haza képregényszcéna szereplői közül ? - Természetesen a barátaimmal (akiket itt is megemlítek) bármikor, de a hazai alkotók többségét nem ismerem személyesen. Gáspár Tamás szimpatikus figurának tűnik, és persze a munkái meg egészen magas minőséget képviselnek – vele szívesen elkezdenék akár egy hobbi projectet is. - De kétlem hogy ez valaha megvalósulna. :)
- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot? - Mint mondtam, én nem vagyok kifejezetten képregényes, így nem csoda, ha nem osztom az észt a fórumokon, és a kiadók sem a képregényeim miatt keresnek meg. Persze biztos minden más lesz ha megjelenik a Steampunk antológia, és a megrendelők egymás sarkát tapossák majd, hogy képregényt rendeljenek tőlem :D
- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik… - Ez természetes. Budapest is csak 1 millió lakossal rendelkezik, így nem fog a végtelenségig növekedni a képregényes tábor – illetve nincs is akkora hagyománya, mint a francia, belga vagy japán területen. - Ettől függetlenül, én nagyon örültem, hogy pár év alatt ekkora teret nyert a műfaj! Ismerve a hazai viszonyokat, talán egy olcsó, fekete-fehér, rendszeresen megjelenő képregény antológiával lehetne nagyobb elismerést szerezni hosszú távon.
- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)? - Hátráltatni semmiképp, de azt sem állíthatom, hogy ezek a fesztiválok olyan sokat segítenének egyes alkotókon – mint ahogy nem is ez a céljuk (talán egy-egy ember kap emiatt plusz megrendelést, de ez ritkaság számba megy szerintem). Inkább arra jók, hogy az alkotók megismerhetik egymást és egy sör mellett elbeszélgessenek.
- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak? - Egy szűk, szakmai réteg díjának tartom, ami szinte biztos hogy semmit nem mond az utca emberének - de nekem pont ettől válik értékessé! - Kevesen vagyunk alkotók, még kevesebben vannak akik igazán magas minőséget képviselnek, ezért ha máshol nem is, de egymást közt nagy jelentőséggel bír az Alfabéta-díj.
- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről? - Nem, és nem is tervezem. Egyébként remek csoportosulásnak tartom az MKA-t, sok kiváló művész van a tagok között és szoktam is a blogot olvasgatni, de nekem már többször adódott problémám más önszervező csapatokkal, ezért többé nem csatlakozom inkább sehová. - Az a helyzet, hogy borzasztóan kritikus vagyok mindenkivel, (legfőképp magammal szemben) és ezt általában nem szokták tolerálni. Ha valakinél rajzi hibát látok, az nem is olyan nagy baj, de nem tudok csöndben maradni, ha ízlésbeli problémákkal találkozom, vagy ami még rosszabb: a manír mögé akarják rejteni a rajzi hiányosságokat. (Természetesen a kezdőket mindenben bátorítani kell, én nem is rájuk gondoltam)
- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét? + Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni? - A míves grafikával és a mondanivalóval rendelkező sztorival! :) - Itthon még hosszú évekbe telik mire az emberek fejében megváltozik a képregényről alkotott vélemény, és ez csak úgy lehetséges, ha folyamatosan jó minőségű, mondanivalóban is erős képregények jelennek meg. - Szerintem nagy előrelépés volt Odegnál Róbert A hívója, Futaki-Nikolényi páros Spirálja, illetve a Roham magazin autonóm grafikai világa, de félek, hogy nem lesz sok követője ezeknek a minőségi példáknak.
- Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék? - Szeretném a sCRAPet folytatni mint animáció vagy mint játék – de annyi mindent kéne hozzá tanulni, hogy talán sose lesz rá elég időm, hogy belekezdjek...
- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél? Ki áll a legközelebb hozzád? - Hűha... őszintén, ezen még sose gondolkodtam... De talán Kázmérra esne a választásom. - Szeretném újra olyan tisztán látni a világot mint ő.
Szabó Levente munkái a saját weboldalának galériáiban csodálhatók meg (www.briskgraphics.com), innen ragadtunk ki teljességgel szubjektív (ámde tudományos) módszerrel párat, amikhez az alkotója készséggel fűzött kommentárt.
– Mire készült a francia Piroska és a farkas illusztráció? - Ez egy francia Piroska és a Farkas illusztrációs pályázatra készült, ahol teljes szabadságot kapott minden alkotó. Sajnos nem jutottam be a válogatásba, de mégis nagyon szeretem ezt a munkát.
– Hová küldted be ezt a Mike Mignola-stílusú képregényoldalt? - Egy külföldi freelancer munka kapcsán kellett egy teszt oldalt készíteni, ahol kifejezetten Mignola stílusban kellett dolgozni. Örömmel vállaltam a feladatot, bár magamtól sose utánoznám a Mestert – ahhoz túlságosan szeretem –, de mivel direkt ezt kérték, ezért elkészítettem az oldalt. Ezúttal örültem, hogy nem kaptuk meg a munkát, így elkerültem a morális válságot, de a megrendelő nagyon elégedett volt a képregényemmel.
– Te készítetted a Battle Royal magyar könykiadásának borítóját? - Igen, ez egy elég régi munkám, de még mindig jól esik látni, ha meglátom valakinek a kezében. Készültek promóciós matricák is a megjelenésekor, azok még jobban néztek ki, bár nem tudom hogy végül kikerültek-e az utcára...
– Látom illusztráltál mesekönyvet, tudnál erről mondani pár szót? - A Csodaceruza kiadónak készítettem a könyvet Békés Pál történetéhez. Nagyon kedves kis könyv, egy lepkegyűjtögető borzról szól, illetve az élet apró szépségeiről. Ha minden igaz, akkor hamarosan megjelenik Oroszországban is.
– Mi az az Iron Knight? - Apró részlet az egyik örök kedvencemből - Stanislaw Lem Kiberiáda című könyvéből – az első történet szerint a fagyos kristály világ messzeföldön híres kincseit három kóbor űr(robot)lovag próbálja ellopni, de mindezt hasztalanul, hiszen ezek a kincsek nem létezhetnek máshol, csak ezen az egy bolygón. A képen az első – vas – lovag látszik, bár a történet szerint amint belép a légkörbe túlhevül, és azonnal megolvad alatta a jég, majd az óceánba merül.
– Ugyanez a kérdés áll a Two of Pentacles-re... - Lassan egy éve, hogy a conceptart.org weboldalon meghirdették a Team Character Of The Week pályázatot, amin részt vettünk két barátommal Czakó Józseffel és Kozma Dáviddal és az igen előkelő negyedik helyen végeztünk. - A téma a tarot kártya volt, és a pakliból kiválasztott karaktereket a csapatok szabadon értelmezhették, így mi a sci-fi irányba mentünk – ebből az egyik kártyám a Two of Pentacles.
- Jól látom, hogy készítettél David Brin könyvhöz is borítót? - Igen, de ez is csak egy kósza pályázati anyag :) a CGSociety.com által meghirdetettUplit Universe pályázatra készítettem ezt a képet, bár nem fejeztem be (ahhoz még kéne 2-3 óra munka) mert túlságosan könyvborítós lett, nem pedig látványterves, de ettől nekem még jobban is tetszett!
Tegye fel a kezét az, akit érdekel, hogy hogyan született az integrált áramkör. Senki? És hogy ki volt az első barátnője Henry Fordnak? Éppen mit vacsorázott Albert Einstein, amikor megalkotta a speciális relativitáselméletet? Pedig az imént felsorolt három dologból kettő nélkül manapság nem tudjuk elképzelni az életet - a harmadik pedig közrejátszott abban, hogy nem lettem mérnök. A közösségi háló arról szól, hogy hét éve Mark Zuckerberggel szakított a barátnője, amelynek következtében… nos, azt hiszem majdnem mindegyik olvasó fel tudja mérni, mekkora hatással van rá a Facebook néven ismert jelenség.
Igen, ilyen kis dolgokon múlnak a nagy dolgok - csak nem feltétlenül érdemelne többet a dolog, mint hogy megmaradjon jól hangzó anekdotának, amely már hatszor körbejárta a várost, mire először találkozunk vele. Persze fontos és roppant érdekes dolgokról szól a film - de nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy túl korán készült el. Nem akarok okosabbnak tűnni, mint egy ötödikes, de manapság milliárdosok bukkannak és buknak naponta el, miért pont Zuckerberg története lenne érdekes?
A kerettörténet szerint meghallgatáson vagyunk - az egykori legjobb barát, majd pénzügyi igazgató, majd mindkettőtt elbukó Eduardo Saverin (Andrew Garfield, a következő Pókember) perre vitte a szakítást Mark Zukerberggel. Közben szépen lassan megtudjuk, hogy jutott el a harwardi koleszszobából - Sean Parker Napster alapító segítségével (Justin Timberlake tökéletes alakításában) - az első milliárdjáig. Közben zajlik egy másik eljárás is - a legelitebb klub legelitebb triója, az evezősbajnok Winklevoss ikrek (Armie Hammer mindkét szerepben) és Divya Narendra (Max Minghella. Igen ANNAK a Minghellának a fia) azzal vádolják, hogy ellopta az ötletüket, amiből milliárdokat csinált.
Sokan nem fogják szeretni ezt a filmet. Számtalan olyan ember lesz, aki majd azt mondja: hosszú és unalmas. Mit érdekel engem, hogy hogyan bulizik a kollégiumok felső tízezre? Vagy hogy mi a hasfájása a harwardi közgazdászhallgatónak? Hol van itt bármi, amit itt, az én nyomorult kis közép-európai életemben hasznosítani tudok?
Nem biztos, hogy a főszereplő lesz az: a filmben látott figura - Jesse Eisenberget az Adventureland óta bírom, de most még egyet rátett ezzel az alakítással - ugyanis nem a mostanában kedvelt "kiállhatatlan, antiszociális zseni, de attól még szeretnivaló" kategóriában indul: igazi, tőről metszett seggfej szegény. És még csak nem is tudja, nem számít hányszor vágják a fejéhez. Duzzogó, sértett nyolcéves a játszótéren, és ezt még akkor is nehezen lehet neki megbocsátani, hogy ha a Facebookot tekintjük a legnagyobb találmánynak a kétélű balta óta. Ha valaki, akkor ő lenne a legalkalmasabb kortárs Bond főgonosznak - pont ez a gyermeteg mivolta teszi félelmetessé. Útban a siker és a milliárdok felé pedig nem olyan egyszerű eldönteni, kit tartunk meg magunk mellett. Karakterfejlődést ne is várjunk - erre nincs mód - inkább csak kapunk egy elég átfogó és alapos jellemleírást, amely csak azért nem fordul át Zukerberg-gyalázásba, mert Aaron Sorkin - a film írója - iskolát nyithatna pengeélen táncolásból.
Mert ha van a színészeken túl valaki, aki megérdemli a méltatást, akkor az ő: filmekben jártasabb emberek ismerik a nevét - Egy becsületbeli ügy, Charlie Wilson háborúja, na és a nálunk Az elnök emberei néven futott sorozat köthető a nevéhez sok minden más mellett. Még a vízállásjelentést is úgy tudja megírni, hogy az ember végig a karfát markolja izgalmában. David Fincher elég intelligensen állt a könyvhöz, hagyja azt haladni a maga útján - az evezősverseny Muszorgszkijra hangszerelve csodás megoldás.
Nagyszerű film nagyszerű alkotóktól - egyetlen kérdésem maradt csupán: mindez kit fog érdekelni?
Zack Galafini... illetve Snyder munkásságának megvannak a rajongói, bár én a csávóban nem látok mást egy, a közepesnél jobb vizuális érzékkel megvert számítógépbuzinál. Ez a CGI-filmje is tele lesz csecse-színpompás akcióval, meg lesz neki egy legkevésbé sem eredeti forgatókönyve, benne papírvékony kliséfigurák. A Fűrész-generációnak persze több nem kell. Ha jól látom a Sucker Punch egy az egyben filmre vitt videojáték lesz, ezeket mega Del Toro mondta épp a minap, hogy nem kellene erőltetni, egy szuverén kommerciális művészeti formát meg kellene hagyni a saját médiumában.
Hasonló témájú poszttal már szolgáltunk a múltban, akkor sokatok tetszését elnyerte a Terminator 2 opera "feldolgozása". Mivel mi itt a Geekblogon elvetemült rajongói vagyunk a '80-as évek akciófilmjeinek, nem állhattuk meg, hogy megmutassuk nektek, a Commando musical változatát. A tettesek nem mások, mint a Conan musicalt is szállító Jon és Al Kaplan. A végeredmény pedig magáért beszél. Mindez a tovább után egy több, mint három perces videó keretében.
Kering egy meglehetősen heves indulatokat keltő szerepjáték a neten. Pár száz kilobájt az egész, a 90-es évek elejét idéző szöveges kezelőfelülettel. A játszható karakter egy névtelen-arctalan CIA ügynök, akinek egy ismeretlen férfi kínvallatása a feladata. Nem tudjuk, mivel vádolják, illetve hivatalosan nem is vádolják, mert akkor nem egy eldugott pincében ülne egy székhez kötözve. Ha úgy szeretnénk, tarthatjuk őt országunk biztonságát fenyegető elszánt terroristának vagy akár hazaáruló politikusnak is, nincs jelentősége: a mi feladatunk csupán annyi, hogy szisztematikusan minél több fizikai fájdalomnak vessük alá az elgyötört férfit, hogy végül Bevalljon Mindent. És ennyit tud az egész program. Apránként, porcikánként redukálhatjuk öntudatlan ronccsá a foglyot, egyszerű szöveges parancsok begépelésével (melyeket saját magunktól kell kitalálni, nincs semmilyen “help menü”), de mindent csak egyszer tehetünk meg vele. Ha elfáradunk vagy kimerítettük kreativitásunkat, befejezhetjük a "játékot", a program pedig megmondja, hogy a kétszázvalahány-féle kínzási módszerből hányat találtunk meg.
Trükkös ez az egész. Hogy a fejlesztő szándéka mi volt, fogalmam sincs, de kétlem, hogy sok ember van, aki képes valóban beleélni magát a játszható karakter szerepébe és nem undorodni magától. Az igazi főszereplő az ismeretlen férfi - ő az, aki akár mi is lehetnénk. Gyakran hallani olyan érveket a neten (és a nyugati média és az amerikai popkultúra is eléggé alátesz ennek), hogy “képzeld el, hogy egy terrorista végez az egész családoddal - hogy éreznéd magad?”. Ez a program egy másik kérdést tesz fel: “képzeld el, hogy ártatlan vagy, de mégis bűnhődnöd kell, el fognak hurcolni és meg fognak kínozni, ráadásul teljesen törvényesen, az állam nevében - hogy éreznéd magad?“. (Vagy, ahogy a neten olvastam: miért éppen egy érzelmileg felindult, tiszta fejjel gondolkozni nem képes gyászoló ember nézőpontját tegyünk magunkévá, miért ne egy munkába átlagember helyébe képzeljük magunkat, akit betuszkolnak egy kisbuszba és zsákot húznak a fejére?)
A Kis testvér, ez a neo-cyberpunk ízű ifjúsági regény ezt a (sajnálosan) aktuális témakört járja körül, különös figyelmet fordítva a megfigyelés és megfigyeltség helyzeteire és a magánélet fenyegetettségére. Korunkban játszódik, pontosabban egy alternatív valóságban, ahol a 2001. szeptember 11-i terrortámadást egy második követi San Franciscoban. Hőseink az átlagosnál csak egy kissé geek-ebb középiskolások, akik szabadidejükben az iskolákban felszerelt járás-elemző kamerákat cselezik ki vagy éppen live action szerepjátékot játszanak a kissé paranoiddá vált Frisco utcáin. A város legforgalmasabb hídja elleni bombatámadást azonban hatalmas káosz követi, amit a Belbiztonsági Minisztérium emberei úgy számolnak fel, hogy mindenkit elvisznek, akit csak érnek. Az egyik pillanatban még az utcán futsz a bódult és megvadult tömegben, értetlenül, az agyontaposástól vagy a megkéseléstől rettegve - a következő pillanatban zsák kerül a fejedre, a kezed hátrabilincselik, és visznek valahova, és a következő órát így töltöd. Meg a következő napot. Meg az azutánit...
Bár elsőre Marcus (a.k.a. w1n5t0n), az önjelölt hekker tinédzser nem annak a főhősnek tűnik, akivel egy komolyan vehető cyberpunk könyv hőseként könnyen azonosulni tudnánk (mert - félreértés ne essék - ízig-vérig cyberpunk regény ez és nem Tom Clancy-s terrorista-elhárítós akcióponyva vagy tinire hangszerelt James Bond-regény, akármilyen tökös dolgokat is visz véghez Marcus később), a robbantás utáni események szubjektív leírása közben a könyv pillanatok alatt beránt minket ebbe a kényelmetlen nézőpontba: akármi is történt, a terrortámadás valódi hatása eltörpül azok az intézkedések mellett, amik a történtek kivizsgálása érdekében az állam rákényszerít a polgárok tömegeire.
Szerencsére Cory Doctorow mindezen igen súlyos témákat úgy tudja felvetni, hogy megtartja a fiatal hősök szemszögéből adódó kalandregényes hangulatot (minek következtében a Kis testvér első felét-kétharmadát nem olyan rohadt nyomasztó érzés olvasni, amennyire indokolt lenne), sőt még William Gibson fantasztikusan posztmodern meglátásait idéző poénokra is futja. “Az egyikük fekete volt, a másik kettő fehér, bár közülük az egyik latin származásúnak tűnt - mindegyiknél fegyver volt. Az egész úgy festett, mintha egy Benetton reklámot összekevertek volna egy kis Counter Strike-kal”, írja egy helyütt, én meg úgy érzem magam, mintha egy realisztikus sci-fi-hangulatú krimiregény helyett egy Cracked.com cikket olvasnék.
Nagyon okos, nagyon időszerű könyv - és azok közé tartozik, amiből biztosan nem látunk majd hollywoodi tiniverziót, gonosz, de lebukott politikussal (katonatiszttel) és sírós-felszabadulós zárlattal, a háttérben a jó öreg csillagos-sávossal. (Vagy ha igen, az biztos jele lesz annak, hogy ideje lesz Tibetben kolostorba vonulnom és kivájnom a szemeimet.) Gyönyörű például, ahogy kimondatlanul, de folyamatosan ütközteti az USA két legnagyobb szentségét: az Alkotmányt (“... Land of the Free and Home of the Brave”) és az ország büszkeségét, önvédelmének fontosságát, azaz megléphető nemzetbiztonsági lépések jogosságát. Az utolsó néhány fejezet egyenesen hátborzongató (a fikciót végleg félretevő utószóról nem is beszélve) - és ez a súlyos tartalom végig egy könnyed ifjúsági sci-fi regénynek van álcázva...
Egyetlen dolgot sajnáltam: odáig nem mer elmenni az író, hogy nyíltan kimondja, igenis van akkora magánélet-áldozat, ami már önmagában sem éri meg a (nemzet)biztonság növelését és a lehetséges terroristacselekmények elkerülését. (Megáll ott, hogy olyan érzékelő rendszer nem működtethető, ami nagyobb hibával dolgozik, mint ahány potenciális egyedet - jelen esetben terroristát - fel kellene ismernie. Klasszikus mérnök-probléma ez, de gyönyörűen és közérthetően tálalja.) De nem is baj, így is elég kegyetlen a gyomros a saját maguk ellen játszó, elfuserált, megalomán, “control-freak” nyugati országokról. Igazi megoldás nincs, nemhogy elérhető - csak vergődő kisemberek vannak az arctalan rendszerben. Kőkemény neo-cyberpunkot faragott Doctorow, legalább olyan okosan és merészen kritizálva az Egyesült Államokat, mint Gibson. Ha idáig eljutottál a cikkben, tudod, hogy el kell olvasnod.
Kiadó: Metropolis Media - Galaktika Fantasztikus Könyvek Kiadás éve: 2010 Fordította: Csörgő Norbert Eredeti cím: Little Brother Oldalszám: 384 oldal
Guillermo del Toro vezényelt le egy interjút a Scott Pilgrim vs. the World DVD/Blu-Ray megjelenésének kapcsán. Az eseményen jelen volt még Bryan Lee O'Malley is, a képregény szerzője. Nagy szerencsénkre lencsevégre kapták a beszélgetést, ami igen jó hangulatban telt el, és még az is kiderül belőle, hogy Micheal Cera ha akar, tud vicces/jófej is lenni. Az említett filmen kívül szóba került még a Flash Gordon, sőt még a Batman is, plusz del Toro is beszélt nekünk a videó játékokkal kapcsolatos véleményéről. Az ugrás után megtekinthető a teljes interjú 11! videóban. Ne tessék megijedni a videók átlag két percesek, lepörög gyorsan.
A 2011-ben bemutatásra kerülő Amerika kapitány film nem kevés sajtóanyagot tudhat már maga mögött. A média legkülönbözőbb forrásaiból ömlik ránk a rengeteg háttércucc. Most az Entertainment Weekly jóvoltából kerültek ki képek a készülő filmből eszméletlen felbontásban. A Marvel és a Paramount koprodukciójában készülő film főszerepére Chris Evans-t válogatták be, míg ősellenségét Red Skull-t, Hugo Weaving fogja majd játszani. A tovább után megtekinthető az internetre kikerült nyolc kép, és az alábbi linkre kattintva elérhetőek nagy felbontásban is.
Alább a Tilos Rádió Free Cinema című műsorának különkiadását tölthetitek le, benne Berzerker kolléga és jómagam. Kismillió horrorfilmen zakatolunk végig, dvd-ket ajánlunk, illetve olyan filmeket, amelyek Halloweenes hangulatba hullasztják a halandót.
Képregényes interjúsorozatunk folytatódik, és bár sajnálatos módon a Galaktikomix megjelenése határozatlan időre eltolódott, azért minket még mindig főként a szerzők érdekelnek, akik az antológiában jelentek volna meg, így most a reflektorfényt Horváth Henrikre (és részben Árva-Szabó Péterre) irányítjuk, hogy megtudjuk hogyan lehet a javunkra fordítani az alvászavarunkat, hogyan kell kihúzóként a neten keresztül munkát találni és mit keres az esküvői tortán a kutyaszar. Instant felvilágosodásért katt a továbbra!
A Kells titka kedves, ám kissé túlságosan is eklektikus mese. A helyszín egy apátság, ahol a szerzetesek legszívesebben minden idejüket kódexek írásával és illusztrálásával töltenék, ám vezetőjük az aranyért portyázó és fosztogató északi népek támadásától tartva minden erejét és minden szabad embert felhasználva egy hatalmas fal építésén fáradozik. Unokatestvére Brendan, a tizenéves főhős, aki eleinte próbálja enyhíteni a feszültséget közte és a szerzetesek között, ám mikor Aidan testvér, a legendás kódexfestő az apátságba érkezik, magával ragadja a félkész, csodálatos könyv varázsa, és nagybátyja ellen fordul. A támadás végül valóban bekövetkezik, ám Brendan legnagyobb problémája mégis a befejezetlen könyv a különleges oldallal, amit úgy tűnik, ő hivatott megfesteni.
A One Piece: Erős Világ ettől minden ízében különböző élmény volt, melyre a közönség különböző csoportja valószínűleg egészen másképp tekintettek. Egy több száz részes anime-sorozathoz készült ugyanis a film, méghozzá szám szerint a tizedikként. Na már most, aki a sorozatot nem ismeri, az egészen biztosan úgy nézett a moziban, mint Rozi ugyanott (egy ilyen cipőben járó újságíró ismerősöm a film után megkérdezte: ez most mennyire számított jónak?), aki pedig a One Piece keményvonalas rajongója, igazi jól informált „belsősként” ülhetett be a vetítésre, temérdek kényeztetésre számítva magától a sorozat szülőatyjától, Eiichiro Odától.
A film noir és a pályafutása nagy részében a bűn témáját boncolgató Alfred Hitchcock összepárosítása teljesen evidensnek tűnik, ám nyilván oka van annak, hogy ebben a műfajban, viszonylag sok próbálkozása ellenére, csupán egyszer sikerült maradandót alkotnia (Idegnek a vonaton). És az ok egyszerű: Hitchcock a suspense mestere volt, de a film noir jóval több, mint „csak” suspense. A film noir az erkölcsi vákuumról szól, az ellenállhatatlan, romba döntő vágyról, az emberben lakó gonoszról, a világ mocskosságáról, a hatalmas szürkeségről, ami a leginkább csak elméletben létező fehér és fekete közt húzódik. Márpedig Hitchcock legtöbb filmje (ideértve a nagy klasszikusokat is) inkább egy adott, briliáns módon kidolgozott szituációra épül, és nem annyira az emberekre, akik belekeverednek. Így a lélek mélyén kutakodni igyekvő Meggyónomnak pont a legizgalmasabb, legérdekesebb aspektusa marad kiaknázatlan: az emberi tényező. 
Ellenben a képi és zenei kivitelezés első osztályú: Robert Burks, aki a rendező állandó operatőre volt az ’50-es évektől, pályafutásának egyik legelegánsabb, legkifejezőbb, igazi noir-esszenciaként értékelhető munkáját tette le az asztalra. A néző arcába tolt Krisztus szobrok hatását persze ő sem tudta visszafogottabbá tenni, de a látszólag nyugodt és letisztult képeken el-eluralkodó súlyos sötétség, a hosszú árnyékok és az éppen elkapott mimikák (mint a gyónás utáni reggeli jelenetében) tökéletes leképezései a felszín alatt háborgó érzelmeknek, az első két jelenet (Keller hazatérése és gyónása) vizualitása pedig egyenesen lehengerlő. Ugyanez a kifejezőerő a fő erénye Dimitri Tiomkin zenéjének is – a komponista, némileg félretéve saját, főleg westernekben kamatoztatott masszív motívumait, lágy hegedűvel zengett gyönyörűen, ugyanakkor (bal)sejtelmesen romantikus dallamokat. Zenéje sokkal többet elmond a Loganban dúló érzelmi viharokról, mint Montgomery Clift alakítása vagy a forgatókönyv. 
Hasonló témákhoz nyúlt az ötletes animációs megoldásokkal dolgozó, ám kelletténél éppen kétszer hosszabb 
Találós kérdés: hogy lehet rossz egy olyan film, amiben Helen Mirren estélyiben lyuggat szitává egy autót egy böhömnagy gépágyú segítségével? Egy tökéletes világban erre a „sehogy” lenne a helyes válasz. De csak ha még esetleg nem tudnánk, Robert Schwentke gyorsan a tudomásunkra hozza, hogy nem egy tökéletes világban élünk. A Red a „hogy pocsékoljunk el egy remek színészgárdát” versenykiírás idei győztese. Kínos akciókomédia, ami unalmas lövöldözésekkel, fárasztó egysorosokkal, nem létező történettel és olcsó poénokkal próbál lépést tartani Bruce Willisszel, Morgan Freemannel, John Malkovich-csal és Mirrennel, akik még lábukat lógatva is zsebrevágják az egész produkciót. Igen, sajnos egyáltalán nincs nehéz dolguk.
A képregényhez képest a filmbe pakolt összes plusz matéria ellenére a sztori ugyanolyan szimpla maradt, a forgatókönyv főleg azzal van elfoglalva, hogy feldobálja a labdát a színészeknek – igaz, ők legalább le is csapják. Willisnek elég rutinból hoznia a tökös, megállíthatatlan szuperügynököt, fegyverrel a kezében neki bármit elhiszünk, bár nem egyszer tűnik úgy, mintha csak unalomból vállalta volna a filmet. Morgan Freeman kisujjból rázza ki a tőle megszokott joviális nagypapaszerepet, ami mindig jól áll neki, John Malkovich pokoli élvezetesen játssza túl az évtizedekig LSD-vel agymosott, paranoiás félbolondot, Helen Mirren meg született jéghideg dáma, akiről soha nem hittem volna, hogy ilyen jól áll a kezében egy géppisztoly. Karl Urban, Mary-Louise Parker és Brian Cox „csak” megbízhatóan asszisztálnak, viszont a legendás Ernest Borgnine kurta szerepében is telitalálat, mint a CIA-archívum mindentudó őskövülete. Akcióvígjáték mivolta ellenére a Red igazi színészfilm. És ez ebben a műfajban nem valami jó.
.jpg)
Ezzel kontrasztban a városbeli események nem is lehetnének vészterhesebbek. A fordulatokban, revelációkban gazdag cselekmény közepette sem sikkadnak el a karakterek, különösen Darylt sikerült Kirkmannek jól megfognia. Ahogy az várható volt, a nyilazós redneck az agressziója ellenére józan és ésszerű tud lenni, a mérlege a hasznosság javára billen. Gyakori archetípus a sorozatokban a rebellis, de azonosulható (gyakran közönségkedvenc) szereplő, amit eddig Daryllel szerencsére sikerült elkerülni. Ő nem az a pozitív karakter, aki pusztán az inkonvencionális módszereivel szerez magának ellenségeket, hanem ténylegesen más elvek vezérlik, mint a főhősöket.
Sajnos a Vatos és Rickék konfliktusának kiéleződése döcögősre sikerült. A feszültség nem volt érezhető a túsztárgyalásos jelenetekben, és a válogatott, badass beszólások zápora is több volt a kelleténél. Az ezt követő fordulat Mama Felipe megjelenésétől kezdve nem akart működni. A Vatosról kiderült, hogy valójában békepárti kisunokák, akik az idős hozzátartozóikat védik a lepukkant otthonban, de az emocionális hatása elmaradt ennek a felismerésnek. Ennek ellenére a jelenet tanulsága miatt megbocsáthatónak tartom a kivitelezésbeli hibákat, hiszen megmutatta, hogy nem lehetetlen embernek maradni a világ végén sem. A Vatos vezetője, Guillermo beszámolója arról, hogy milyen lehetetlen, mégis fontos célok tartják az embereiben a lelket, egészen felemelő volt.
Ritkán készül monstre hollywoodi produkcióhoz olyan zene, amire azt lehet mondani: ez ehhez a filmhez túl intelligens. A francia Alexandre Desplat azonban sosem arról volt híres, hogy kirobbanó szimfonikus orkánokkal járult hozzá az álomgyár blockbustereinek epikus erejéhez – így aztán már eleve meglepő az, hogy felkérték a tinivarázsló franchise-hoz. Hogy az mennyire meglepő, hogy nem sikerült őt rávenni, kövesse elődei grandiózus meseszerűségének példáját, más kérdés. Viszont így lett egy olyan Harry Potter zenénk, ami legtöbbször úgy hangzik, mintha egy nag
2092-t írunk. Nemo Nobody (Jared Leto) 118 éves. Ő áll a figyelem középpontjában világszerte, bármilyen jelentéktelennek is tűnik kezdetben. Mégis, minden figyelem ellenére végtelenül magányos. Egyedül van, mivel ő az egyetlen ember, akit nem telomerizáltak. Halandó a halhatatlanok között.
A film a jövőben indít. Egy pszichiáter faggatja az öregre maszkírozott Jared Letó-t életéről. Később egy riporter látogatja meg, aki ugyancsak tapasztalatairól kérdezi az urat. Nemo Nobody rekedtes hangon elmesélt történetei kezdetben zavarosak, később teljes ellentmondásba fulladnak. Mintha több ember életét követnénk nyomon. A kilencéves Nemo válaszút elé érkezik, amikor apja és anyja úgy döntenek hogy külön folytatják életüket. A szülők azok, akik ez elé az embertelen, egy gyermeki elme számára már-már felfoghatatlan döntés elé állítják hősünket Az anyjával vagy az apjával maradjon, viselve a választás minden következményét. Alternatívák tömkelege tárul az ifjú Nemo elé, akinek döntenie kell, miközben mérlegel. 
A film egészen a végéig zavaros, miközben nem hagyja nyugton a nézőt, bekúszik a bőre alá, így késztetve őt gondolkodásra. Apró döntéseink meghatározó voltának kiemelése egyáltalán nem egyedi ötlet. A Pillangó effektus juthat azonnal eszünkbe, amivel a Mr. Nobody is foglalkozik, bár az általa felvázolt magyarázat sokkal árnyaltabb, kevésbé didaktikus. A kvantumfizikai felvetések, a negyedik dimenzióként bemutatott idő illetve ezen dimenziók kibővítése miatt talán a Donnie Darko-val állítható párhuzamba leginkább. Ezenkívül, ha narratíva szempontjából vizsgáljuk meg, inkább a Nagy Hal ugorhat be. 
Ritkán kavarják fel manapság a horror állóvizét, és többnyire azok a ritka alkalmak sem a vérbe és unalomba egyszerre fulladó modern alműfajnak, a torture pornnak köszönhetők. De az ausztrál Sean Byrne első egészestés vértúrája kivétel: a The Loved Ones úgy fürdeti gore-ban a nézőt, hogy törődik a történettel, a karakterekkel, és ráadásul még mondani is akar valamit. De ami még fontosabb, hogy a válogatott kegyetlenségeknél sokkal nyomasztóbb a késsel vágható atmoszféra. Képzeld el, hogy a Texasi láncfűrészes mészárlás gyomorforgató, idegtépő vacsorajelenete egy óráig tart. Amit itt kapsz, az majdnem olyan jó (majdnem, mert ugyanolyan jó nem lehet – ugyanolyan jó semmi nem lehet). 
Kislányos modorából sugárzik a hamis, hazug ártatlanság, frappáns megjegyzései, élcelődései akár furán aranyosak is lehetnének, ha nem fúróval a kezében tenné őket, egy székében lassan elvérző fiúnak intézve. (Robin McLeavy szenzációsan jó a szerepben.) Ez mindenesetre egy pofátlanul gonosz és sötét humort kölcsönöz a filmnek, ami paradox módon nem oldja, hanem fokozza a vagdalkozásokból, fúrós-forróvizes házi lobotómiából, lábat a padlóhoz szögezésből, és egyéb hasonló kegyetlenségekből adódó nyomasztó hangulatot. Amikor Lola és apja kövekkel próbálják lekényszeríteni a kétségbeesésében fára mászott Brentet, akár egy kártevő rágcsálót, az az utóbbi évek egyik legambivalensebb jelenete. Byrne egyébként is szeret egyensúlyozni az abszurditás határán, és úgy tud beledobálni a filmbe „zombivá” aljasított áldozatokat, vérfertőzést és egyéb finomságokat, hogy végig koherens marad. 
Nincs már új a nap alatt – hogy is lehetne? Egy több milliárd dollár értékű franchise tulajdonosai nem az utolsó felvonással fognak kockáztatni. Minden be van biztosítva, minden ki van találva, minden meg van csinálva, ahogy azt kell, a Halál ereklyéi egy abszolút tudatosan kimunkált termék. És aki azt hiszi, hogy a befejezés kettédarabolásában nem csak üzleti szempontok játszottak szerepet, az téved: hiába van alkalmunk jobban elmerülni J. K. Rowling világának gazdagságában, a döcögő cselekmény, az elnyújtott játékidő és az üresjáratok sora folyton emlékeztet minket, hogy egy 140 perces prológust látunk. 
Harry, Ron és Hermione szökésben vannak. Voldemort lassan teljesen átveszi az irányítást a varázsvilág felett, mostanra övé a minisztérium és a Roxfort is. A trió az ellenségük lelkét tartalmazó horcruxok nyomában van, mert azok elpusztítása után lesznek csak képesek legyőzni Voldemortot. A könyvnek határozottan jót tett, hogy Rowling kiszakította a cselekményt a már túlságosan is megszokott iskola falai közül, de David Yates és csapata nem tudott mit kezdeni az ígéretes szituációval. Hiába a horrorisztikus hangulat, a vér, a szenvedés és a félelem, a sötét, szürkés színvilág, a szereplőket háborús partizánszerepbe kényszerítő történet, atmoszférateremtésben még mindig mérföldekkel kullognak Alfonso Cuarón harmadik felvonása mögött. 
A képi világ rutinos, de ötlettelen, a zene (meglepő módon) a sztori természetéhez képest túlságosan visszafogott, a vágás egyenetlen, a szereplők meg olyanok, amilyenek. A felnőttek ugyebár a brit színészet krémjéből kerültek ki, és ennek megfelelően alakítanak, Daniel Radcliffe-től, Rupert Grinttől és Emma Watsontól pedig úgyis csak azt várjuk el, hogy ők legyenek Harry, Ron és Hermione. Profi, jól kiszámított, iparosmunka ez, a baj csak az, hogy sokkal több is lehetett volna. Mondjuk ha Yates helyett Cuarónt vagy Guillermo Del Torót ültetik a rendezői székbe, ha már többé-kevésbé felajánlkoztak. Persze Isten ments: ők még a végén mertek volna valami egyedit vinni a franchise-ba, és azt mégsem szabad. 
Egy komoly ember
A lány, aki a tűzzel játszott
Social Network
A Texas Chainsaw Massacre 2 egy őrületesen szórakoztató film – na persze csak azokat fogja elszórakoztatni, akiknek van némi affinitásuk az indusztriális, csilihúsnak való hullafelhasználáshoz, a koponyát fedő bőrrétegen való elcsámcsogáshoz és a láncfűrészes párbajokhoz. Ilyen fazon vagy? Na, akkor mehetünk tovább.
Míg a 74-es film egy nihilista rémálom, amely az emberi degenerációból adódó társadalmi és egyéni izoláció végletes formáival játszadozik el, addig a folytatás, bár nem kevésbé vad (sőt!), ugyanennek a problémakörnek a vidámparki verziója. Egyetlen visszafogott alakítás sincs a filmben; mindenki úgy ágál, mintha levegő után kapkodna. Leatherface maszkját ezúttal Bill Johnson húzza magára, ő ugyancsak paródiáját adja a 74-es filmben megismert kultikus figurának: állandóan pörög-forog-táncol, hatalmas, idióta gyerek, aki a film protagonistáját, a rádiós műsorvezetőnőt egy ponton a (szerencsére kikapcsolt) láncfűrészével szeretné megdugni. Ahogy említettem, ez a film nem a szubtilisségéről híres.
Az eredeti filmből egyetlen figura lett átmentve, a családfő, a Szakács (Jim Siedow), aki sorra nyeri a texasi csiliversenyeket a meghatározhatatlan összetevőkből összerottyantott egytálételével - ez a csilifőzőcske az egyetlen olyan mozzanat a filmben, amely bármilyen szociális kritikának tekinthető, a kommerszkultúra megfricskázásának. Az otthon melegében persze a Szakács az öccseihez hasonló fröcsögős dilinyósként viselkedik – tiszta szerencse, hogy a nyomukban egy ugyanilyen eszement jár, Lefty Enright hadnagy, akinek az unokaöccsét a Sawyer család még az első filmben dolgozta fel. Dennis Hopper a legszebb kékbársonyos veszettséggel áll a figurához, ordít miközben izzad miközben zavartan bámul miközben talán azt sem tudja hol van miközben két kezében egy-egy berregő láncfűrésszel ered a kannibálok nyomába. A fináléban a Leatherface-szel vívott láncfűrész-párbaja egyenesen fenséges, csakúgy, mint Sawyerék földalatti labirintusának lenyűgöző díszlete.
Az írók a továbbiakban is ügyesen bánnak az epizód hangulatváltásaival. Glenn megérkezése a táborba bennünket is a karakterek közé ránt, hogy az önfeledtséget gördülékenyen kövesse a Grimes család katarktikus újraegyesülése. Andrew Lincoln fantasztikusat alakít a jelenetben, mérföldekkel maga mögé utasítva a tágra nyílt tekintetű Sarah Wayne Calliest és a bizonytalan Joe Bernthalt. Külön köszönet Gwyneth Horder-Payton rendezőnek, hogy a háttérben ácsorgó táborbeliek változatos arckifejezéseit nagyon finoman engedte csak be a képbe, nem hangsúlyozta túl a jelenet emelkedettségét.
Shane-en sikerült fogást találni, a Rick érkezése okozta feszültsége nagyon jól felépítve csapódik le kétszer is a virtigli őstulok Eden. Később az alantassága újra megmutatkozik, amikor a naiv Carlon keresztül igyekszik Lori kegyeiben maradni, ahelyett, hogy rögtön beszélne a nővel. Lori reakciója számomra csalódás, mert értelmetlenség volt leszögeznie, hogy Shane nem találkozhat Carllal. Egy ekkora táborban, ráadásul úgy, hogy Shane a férje legjobb barátja, ez elég sok kellemetlenséget okozhat. Igaz, hogy Lori viselkedése összhangban van a képregénybeli énjével, ahol ugyanilyen kategorikusan utasította el Shane-t, de már azt sem találtam hitelesnek.
Daryl Dixon szerepében öröm volt látni Norman Reedust. Ha hosszú távon marad, akkor ő lehet az a negatív karakter, akire égető szüksége van a sorozatnak: kompetens, hovatovább nélkülözhetetlen a vadászati tapasztalata miatt, ugyanakkor kibírhatatlan és veszélyes. Lehet, hogy hozzá képest a feleségverő Ed egy kezesbárány, cserébe viszont haszontalan a tábor számára. Reedus jelenléte erős, és van benne valami összeszedettség, célirányosság, ami Michael Rooker karakteréből hiányzott.
A jövő nyár temérdek blockbusternek ad majd lehetőséget a kiugrásra. A lista végtelenül hosszú, ami csak azt a tényt erősíti meg, hogy itt bizony nem egy pár alkotás nagyon el fog hasalni. Az alábbi Zöld Lámpás előzetes nekem olyan félig késznek tűnik és ez alapján nem mondanám, hogy a populáris képregénykarakter mozivászonra költöztetése hatalmas siker lesz. A jövő nyár azonban még messze van, lesz idő a csiszolgatásra és merem remélni, hogy kezdenek majd valamit a gagyi CGI-vel. Egy teaser trailer már bejárta korábban az internetet, az ugrás után a teljes előzetes tekinthető meg.
A Fringe egy üde színfoltját képezi a jelenlegi science-fiction tévésorozatok felhozatalának. A Stargate franchise közepes színvonalú harmadik nekifutása, nem hozta meg a kellő áttörést, míg az utóbbi hetek egyik legrosszabb híre a Battlestar Galactica kitűnő spinoffjának, a Caprica-nak a kaszája volt. Hozzá kell tenni, hogy majdnem egy időben ezzel a bejelentéssel adtak hírt arról is, hogy szabad utat engedtek egy újabb spinoffnak, a BSG: Blood and Chrome-nak. A Syfy többi sorozatáról inkább nem ejtenék szót, maradjunk annyiban, hogy a műfaj szerelmeseinek jobban esik mostanában egy az átlagoson valamennyire túlmutató sci-fi, mint egy falat kenyér. A Fringe már az első évad során is képes volt valami olyasmit elérni, amit társai meg sem tudtak közelíteni, és mostanra kijelenthetjük, végleg levetkőzte a kezdeti lámpalázat, kinőtte a kezdetben még meglévő gyermekbetegségeit, és hétről hétre egyre csak halmozza az izgalmakat. A harmadik évad már struktúrájában is végtelenül spoileres, így csak az kattintson a tovább mögé, aki tisztában az előzményekkel illetve a legfrissebb résszel. 
A színészek közül mindenképpen ki kell emelnem Anna Torv-ot. Remek példája az ő színészi játéka a pozitív és negatív premisszáknak. Olivia Dunham karakterét megformálva az első évad során kapott ő hideget, meleget. Inkább hideget. Így megrökönyödve fogadta el mindenki a tényt, hogy (kívülről) játszi könnyedséggel hozza a két karaktert, az embert próbáló akadályt leküzdve, bitang erőssé nőtte ki magát, mint központi karakter. A fanfárok természetesen ennek az elsőre negatív megítélésnek köszönhetően érkezhetnek, de a végeredményt tekintve semmit se vonnak le a színészi játék értékéből. John Noble őrült zsenije még annyi dicséretet megérdemel, főleg az eddigi részekben koncentráltan jelen lévő drámai oldalát figyelembe véve. A harmadik évad ezzel ellentétben, az amúgy is brillírozó Joshua Jacksont emeli ki. Peter Bishop karakterét a középpontba helyezve, az olyan aprónak tűnő, nüansznyi dolgoktól, mint az apa-fiú kapcsolat boncolgatása, vagy az egyéni döntésszabadság, eljutunk világunkat megkérdőjelező gondolatokig.
A Fringe harmadik évada formabontó, merész és körömrágóan izgalmas. A készítők látszólag a saját határaikat feszegetik, de én bízom benne, hogy újra és újra képesek majd meglepni minket az évad során. Az egyetlen, ami aggódásra adhat okot, az az egyre inkább csökkenő nézettség. A FOX sosem arról volt híres, hogy kesztyűs kézzel bánt volna sorozataival, de ez általánosságban elmondható a network tévék programmingjáról. Bizakodásra adhat okot viszont az, hogy a sorozatot ilyen módon nem lehet a végtelenségig folytatni és a készítők igencsak meghatározott 
A kritika 
Cicik. Ennyi szexet még giallóban is ritkán látni. Ha megjelenik a színen egy nő, az tuti, hogy pillanatok alatt megszabadul kosztümjétől és tart egy kis alsónemű-bemutatót. És ez nem Röltex, hanem olasz dizájner lingerie. Tudták jól, mitől döglik a légy (meg hogy a forgatókönyv egy nagy rakás pasztaszósz), ezt a produkciót a lányok viszik el a hátukon. Őket elnézve felötlött bennem, milyen gyorsan vesztek ködbe azok az idők, a kilencvenes évek eleje - tupírozott parókák, szintipop, hajmetál -; mai szemmel avittabnak tűnik az egész, mint Shaft búrája.
Brian Michael Bendist gyakran érte az a kritika, hogy nem tud igazi Bosszú Angyalai történeteket írni, hogy az ő képregényei (a minőségtől függetlenül) egészen más stílusúak és hangulatúak, mint az itthon is megjelent Káosz című crossover előttiek. Hogy ez mennyire igaz, és hogy ha igaz, akkor mennyire probléma, most nem tartozik ide – most az tartozik ide, hogy a Siege után újraindult Bosszú Angyalai első történetének végeztével Bendis bizonyítja, hogy de, nagyon is tud abszolút klasszikus stílusú szuperhős csihipuhit írni – és nagyon is jól. Ez a sztori magában foglal mindent, amiért az ilyen jellegű képregényeket szeretik az olvasók. Nemes, elszánt hősök és hatalmas gonoszok, grandiózus, térben és időben ugráló cselekmény, és persze a világvége, a totális pusztulás veszélye. A történet lényege, hogy Kang és Ultron jövőbeli háborújába az egész tér-idő kontinuum beleremeg, és totális katasztrófával fenyegeti az egész univerzumot. A Bosszú Angyalainak egyrészt a jövőbe kell utazniuk, hogy meggyőzzék a megalomániás Ultront, hogy hagyja legyőzni magát, mielőtt a harcokba az egész mindenség belenyikkan, másrészt a jelenben kell gátat vetniük a felhasadt tér-idő szövetből érkező mindenféle fenyegetéseknek. Először is, fontos megjegyezni, hogy füzetformátumban a sztori közel sem működik olyan jól, mint kellene neki – Bendis ritkán tud sok szereplőt úgy mozgatni, hogy a cselekmény menete megfeleljen a hónapról-hónapra megjelenő 24 oldalas comic követelményeinek. Havi bontásban olvasva az Avengers így szétesőnek, elaprózottnak tűnhet. De ha leülsz, és egyben végigolvasod a hat füzetet (avagy a majdan megjelenő kötetet), akkor kapsz egy olyan pofátlanul epikus, szédületesen sodró lendületű, monstre szuperhőscomicot, hogy szemed-szád eláll tőle. Már az is egy remek megoldás, ahogy a végén visszakanyarodik az első rész elejéhez, és ezzel nem csak keretbe zárja a hat részt, hanem teljesen megváltoztatja néhány karakterrel kapcsolatos álláspontunkat, az pedig egyenesen mesteri, ahogy összeköti a különböző karaktereket, csoportokat és érdekeket, és nem erőltet bele a végére egy marhanagy szuperhősbunyót, hanem hagyja, hogy a történet a maga módján, szépen kifusson. Sőt, még azt is megteheti, hogy puszta közjátékként (!) ideiglenesen behoz a képbe egy olyan gonoszt, mint Apokalypse. A karaktereket mindeközben nagyszerűen írja. Természetesen nem jut elegendő idő mindenkire, de ez egy lendületes akcióképregénynél már csak így van. Viszont olykor elég egyetlen panel, és néhány sor, hogy a lényegénél ragadjon meg egy-egy figurát. Pl. amikor Ultron felszólítja Rozsomákot, hogy húzza vissza a karmait, majd részletesen, hosszan ecseteli neki, hogy miért nem tudna amúgysem kárt tenni benne velük. Mire a kanadai mutáns csak rámordul, hogy akkor ne aggódjon miattuk. Iszonyú jól megírt comic. És iszonyú jól megrajzolt. John Romita Jr. alighanem elérte karrierje mélypontját a World War Hulkkal, de alaposan elszállt stílusát azóta sikerült visszaterelnie élvezhető keretek közé – sőt. Vonásai nyersek, mégis elegánsak, és határozottan tudja, hogyan kell életre hívni egy jelenetet, hogyan kell változtatni a panelek méretét, elhelyezkedését és látószögét a maximális hatás érdekében. Nem hittem volna – de szinte tökéletes párost alkotnak Bendisszel. 
A tököm tele van Bruce Wayne halálával és visszatérésével. Az egész koncepció eleve elhibázott, és ami még rosszabb, hogy csupa unalmas halandzsát sikerült csak kihozni belőle – bár az egész Batman franchise amúgyis padlón van, mióta Grant Morrison ráerőltette az agymenéseit (na jó, a Batman and Robin kivétel, az többnyire még mindig élvezetes, bár már rég nem mozog az sem azon a magas színvonalon, mint tavalyi indulásakor). Úgyhogy már nagyon hiányzott egy igazi, ötletes, intenzív, időutazásos-feltámadásos-szappanoperás-világvégés bullshit nélküli, klasszikus Batman történet. David Hine pedig pontosan ilyet szállított a most véget ért, négyrészes Impostorsszal. A sztori onnan indult, hogy a városban feltűntek, és egyre gyarapodtak, majd erőszakosabbá váltak a bohócruhákba öltözött Joker-imposztorok – Gotham többi polgárának reakciója azonban nem marad el, és tömegével kezdtek megjelenni az ellenük harcoló Batman-imposztorok. A két frakció pár hét leforgása alatt valóságos hadszíntérré változtatta a várost – és mindennek középpontjában egy meghasadt elméjű ember állt, aki évekkel korábban ártatlanul szenvedő kívülállóként bonyolódott bele Batman és Joker egyik összecsapásába. Winslow Heath karaktere alighanem a legjobb és legeredetibb gonosz, akit az utóbbi jónéhány évben akár a Marvel akár a DC kiizzadt magából. Rég találkoztam ilyen tragikus, de egyáltalán nem erőltetett, jól átgondolt, kreatív háttértörténettel, és Hine mindennek a következményeit is fantasztikusan jól írja meg. A négy rész alatt lassan, fokozatosan szabadul el a pokol Gothamben, jól látható az a folyamat, ami során a kezdeti kis konfliktusok lassan mindent felemésztő háborúvá fajulnak, a kontraszt a szinte ártatlan bohócruhás pajkosságok és az egész várost pokoljárásra kényszerítő káosz közt lehengerlő. A finálé kétoldalas csúcspontja, amiben Batman és Heath állnak az egymással harcoló sok száz bőregér és Joker imposztor gyűrűjében, felejthetetlen. Így kell felépíteni egy történetet, így kell kiaknázni egy jó ötlet lehetőségeit – az Impostors azon ritka szuperhősképregények egyike, amikben az író az összes feldobott labdát hibátlanul lecsapja. Na jó, talán egyet kivéve: az egész imposztor-témára rá lehetett volna húzni még egy réteget azzal, hogy kidomborítják, Dick viseli a denevérgúnyát, nem pedig a még mindig visszatérőben lévő Bruce – azaz maga Batman is egyfajta imposztor. Vagy mégsem? A karakter végig úgy viselkedik, mintha Bruce lenne, és úgy tűnik, Hine elhatározta, hogy leszarja a problémát: egyetlen alkalommal sem mondják ki a sztoriban a főhős polgári nevét. És mivel az Impostor szinte bárhová beilleszthető lenne a kontinuitásba (semmi nem köti az egyéb jelenlegi eseményekhez), Batman itt lehet Bruce is és Dick is. Ez egy kicsit zavaros így, de a lényeg akkor is az, hogy kapunk egy iszonyúan jól megírt sztorit, a kelleténél talán kicsit komolytalanabb, de összességében hatásos képi világgal (az említett duplaoldalas panel pl. nagyszerű). Nem ez a lényeg?
Superman eredetét annyiszor mesélték már el (vagyis: mesélték újra), hogy számon tartani is nehéz. A képregényeknél maradva: itthon a legtöbben John Byrne magyarul is megjelent The Man of Steel című minisorozatából ismerik az Acélember történetét, de aztán ezt felülírta Mark Waid 2003-as Birthrightja (amiből a jelek szerint a Warner kölcsönözni fog néhány sztorielemet az előkészületi fázisban lévő új mozifilmhez), amit viszont a Geoff Johns-féle idei Secret Origin vágott ki a kontinuitás ablakán. És most itt az Earth One, ami a szokásos füzetformátum helyett eredeti graphic novelként jelenik meg – ez viszont elvileg egy minden eddigitől teljesen különálló történet (a DC az Earth One sorozattal valami olyan kunsztra törekszik, mint anno a Marvel az Ultimate világgal), ami tiszta lappal akar indítani a karakterrel kapcsolatban, és akár új olvasók számára is azonnal befogadhatóvá kívánja tenni – vagyis semmilyen előismeret nem szükséges hozzá. A korábbi eredettörténeteket azért kellett mégis megemlíteni, mert pár változtatást leszámítva J. M. Straczynski semmit nem tesz hozzá a mítoszhoz. Új lap vagy sem, modernizálás vagy sem, az írónak nincsenek érdekes ötletei. Persze a lehetőségek még egy ilyen „reboot” esetében is alaposan behatároltak, de ahhoz képest, hogy Straczynskinek, aki alapból egy piszokjó író, szinte élete vágya volt, hogy Supermant írjon, meglepően unalmas lett a végeredmény. A nagy gondolat az, hogy a főhős nem akar az emberiség nagy segítője lenni – csak arra vágyik, hogy normális életet éljen, és mindent megadjon özveggyé vált anyjának. Straczynski ezért személyes okokkal sarkallja a Supermanné válásra: a Krypton nem természetes okokból pusztult el, hanem egy ellenséges támadásnak köszönhetően, és a fajirtásért felelős gonosztevő most a Földet fogja szétrobbantani, hacsak hősünk nem lép színre. Clark Kent Supermanné lényegülésének folyamata olyannyira direkt, már-már kínosan kiszámított, hogy nincs benne semmi izgalmas, semmi spontán, és komolynak szánt vívódása (mely leginkább abban merül ki, hogy sokat sejtetően bámul maga elé) is lepereg az olvasóról. A pusztító, idegen haderővel való szembeszállást megszakító családi flashbackek rettenetes didaktikussággal sulykolják a karakter lényegét, pedig vélhetően katarzist szeretnének kiváltani. Mindennek köszönhetően a főhős csak egy árral sodródó szerencsétlen, akiből hiányzik mindaz az egyszerű, de markáns jellem, ami miatt Superman az, aki, ráadásul Shane Davis, bármily tetszetősek legyenek részletekben gazdag, realisztikus rajzai, már-már kínosan igyekszik, hogy folyamatosan arcán tartsa azt a csendes szenvedést és őrlődést, amit Stracyzsnki forgatókönyve képtelen kellően megalapozni. Rendszerint, amikor egy csata kezdetén, vagy annak hevében az arcunkba tolnak egy tipikusan pózolós, egészoldalas, afféle „a hős belép” Superman-képet, az működik, bármilyen elcsépelt is, mert hozzátartozik a karakterhez – itt viszont mesterkéltnek hat, mert acélember helyett egy suhancot kaptunk. A mellékszereplők pedig vagy el lettek rontva (Jimmy – azaz most már csak Jim – figuráját annyira próbálja komollyá és XXI. századivá tenni az író, hogy csúnyán átesik a ló túloldalára), vagy teljesen sótlanok, mint a se íze-se bűze Lois. Byrne idejében egy nő erősnek, határozottnak és karakánnak való ábrázolása még lehetett újdonság, de ma önmagában már épp olyan unalmas, mint akkoriban a sikongató, megmentésre váró nőcske. Kicsit nehéz szívvel adok rá mindössze két csillagot, mert annyira nem rossz, de a fenébe is, egyáltalán nem érzem, hogy Straczysnki megdolgozott volna a közepesért. Rohadt unalmas az egész, és ráadásul nem hiszem, hogy csak a már tapasztalt, sok Supermant olvasott közönségnek az. 
Dysart sorozatán a kezdettől fogva érezhető volt, hogy az író bőven nem csak szórakoztatni akar – sőt, nem is csak szórakoztatni és elgondolkodtatni. Hanem üzenni is. Mondanivalója volt Afrikáról, gyerekhadseregekről, népirtásról, moralitásról, és ez nem egyszer provokatívnak, zavarba ejtőnek és merésznek számított. És úgy látszik, ez még a Vertigónál sem járja. Az Unknown Soldier, minden kritikai magasztalás ellenére sosem találta meg igazán a közönségét, ezzel a 25. számmal véget ér. Fájdalmasan nyilvánvaló módon, bőven idő előtt. Függetlenül az utolsó sztori színvonalától, amiben Dysart mindent megtesz, hogy úgy varrja el a szálakat, mintha eleve ennyi füzetre tervezett volna előre, érezhető, hogy még az elején jártunk Moses történetének, amikor hirtelen kénytelenek voltunk rögtön a legvégére ugrani – érezhető, hogy Dysart ennél jóval nagyobb és komplexebb utat akart bejáratni karakterével. Így aztán akármi is csinált ebben az utolsó 4 részben, az eleve elsietettnek tűnik. Ettől eltekintve azonban, a Beautiful World című sztori erőteljesre sikeredett. Dysart megmutatja nekünk a kezdetet és a véget. Hogy hogyan vált Moses azzá, aki, milyen titkos kiképzéseken esett át, és mi sült el rosszul (az író itt beleszövi az eredeti Unkown Soldier történet is, és hivatalosan is utódjává teszi a főszereplőt), és hogy mi várja az útja végén, hogy hogyan zárja le kapcsolatát feleségével, és hogy hogyan próbálja véghezvinni eredeti célját, azaz megölni Joseph Konyt, az LRA vezetőjét. A finálé egy mostanra klisévé vált dramaturgiai fogásra épül, amiben úgy tűnik, Moses elérte minden célját, sőt, még többet is, mint remélt, de aztán kiderül, hogy mindez csak egy haldokló képzelgése. De Dysart szerencsére nem a „jé, ezt csak álmodta” fordulatra hegyezi ki a dolgot – már az első néhány oldal után nyilvánvaló, hogy nem a valóságot látjuk, sokkal korábban, mint hogy az író ténylegesen megmutatja nekünk Moses holttestét. Dysartot inkább az emocionális hatás érdekli, az pedig lehengerlő. Keserű és gonosz gúnyt űz a potenciális happy endből, ahogy a katonák eldobják fegyvereiket, és énekelnek, és nevetgélnek, ahogy Moses felesége felbukkan a semmiből, és szerelmes ölelésben forr össze vele, háttérben a szó szerint rózsaszínű naplementével, körülöttük virágokkal és táncoló gyerekekkel és a világbéke ígéretével, ahogy a főhős tettei minden élő ember szívében felébresztik a szeretetet (a megagiccs ábrázolásában Ponticelli nagyon elemében van). Dysartnak nincsenek illúziói – olyannyira nincsenek, hogy teljesen merészen felrúgja a mainstream történetmesélés egyik legalapvetőbb szabályát, azaz, hogy a főhős soha, semmilyen körülmények közt nem bukhat el. Mindig el kell, hogy érje a célját, és még ha az életébe kerül is, akkor is egyértelműnek kell lennie, hogy megérte az áldozat, hogy volt értelme a halálának, hogy ez egy jó halál volt. Nem állhat fel úgy az olvasó (avagy néző), hogy a főhős a semmiért hagyta ott a fogát. Márpedig itt pedig pontosan ez történik. Amikor a végén számot vetünk mindazzal, amit Moses tett, kénytelenek vagyunk belátni, hogy csak annyit ért el, hogy lyukat lövetett az agyába egy gyerekkatonával. Ennek drámai súlyát és a reménytelenség érzetét csak kevéssé tompítja az egyébként teljesen felesleges és erőltetett utolsó oldal, amiben Dysart azért mégiscsak odadob egy csontot az olvasónak: a főhős szellemisége tovább él. Ezért kár volt – és azért is, hogy a történet nem futhatta ki azt az ívet, amit az író szánt neki. De összességében: az Unkown Soldier katartikus őszintesége, és polírozatlan nyersessége nagyon fog hiányozni az amerikai képregénypiacról. 
A Half-Life játék már sokakat inspirált különböző művek kapcsán. Brian Curtin egy igazi hardcore Half-Life rajongó, aki idejét és pénzét nem kímélve hozta össze az alábbi rövidfilmet. Az alkotás mindössze 1200 dollárból készült, gyönyörű beállításokkal és elképesztő CGI-vel. A rajongói film ismét rácáfol a dollár milliókból készült művekre, mivel bizonyítja azt, hogy a rajongás és a kreativitás szüleménye többet ér minden blockbusternél. A majd két perces film megtekinthető az ugrás után.
Baj van velünk "értelmiségiekkel". Miután több-kevesebb diplomát szereztünk különböző egyetemeken, felhalmoztunk némi családot-lakáshitelt és egynél több Hemingway-kötetet, másképpen látjuk a világot. Minden komoly, jelentőségteljes, mi több, drámai az életünkben. Rettegünk mindattól, ami messziről is klisének tűnhet - minden művészeti alkotásban, írásműben vagy filmben az elmélyültséget, az elvontságot keressük. Lehet, hogy nincs igazam, de kétségbeesetten próbáljuk megkülönböztetni magunkat a "szürke tömegtől", hogy műveltségünk és képzettségeink kiemelnek minket a "másikok" közül. Eszünkbe sem jutna tudatosan "gyermeteg" dolgokkal foglalkozni, olyasmivel, ami egyszerű, de mégis örömet okoz. Ilyen például a vasútmodellezés.
Aki tizennégy évesnél idősebb, és vasútmodellekkel foglalkozik, arra gyanakodva nézünk. Hogyhogy "nem nőtte ki"? Pedig valaha - és most engedtessék meg nekem némi szexizmus a kérdésben - minden kisfiú imádta a vasutat. Nem létezett gyerekszoba legalább három Piko kocsi nélkül - a tehetősebbeknél még Santa Fe matricás igazi amerikai szettet is találhattunk. Aztán sokunk úgy pubertás kora hajnalán elfordult a vonatoktól - és ide helyettesítse be ki-ki a maga krónikus rigolyáját. Pedig aki látszólag még mindig kicsi kocsikat bámul körözni egy terepasztalon, valójában sokkal boldogabb ember, mint mi, akik megrökönyödve bámuljuk őt - talán valahol a lelkünk mélyén kicsit irigyelve is.
Így indul a Száguldó bomba is: Randy Hickey A nevem Earl-ből hanyag, mint az egyszeri MÁV dolgozó: leugrik a mozgó tehervonatról, hogy átbillentsen egy váltót - a szerelvény persze annak rendje szerint el is szabadul. Miután minden kísérelt a megállítására sikertelen - mégis, hogyan akarsz megállítani egy majd' egy kilométer hosszú és száztízzel robogó vonatot? - Tony Scott kötelező főszereplőjén, Denzel Washingtonon és Kirk kapitányon - akarom mondani Chris Pine-on, mielőtt a fanatikus trekik megölnek - múlik a pennsylvaniai Stanton lakóinak sorsa.
A film elején hatalmas betűk hirdetik: "Igaz történet alapján." Ebből csak annyit higyjünk el, hogy kilenc évvel ezelőtt Ohióban valóban elszabadult egy hasonló szerelvény, de hogy a CSX vasúttársaság szóvivőjét idézzem: "Minden simán ment." Persze így nem lehet látványos filmet csinálni, úgyhogy Mark Bomback (
A nagy vasszörnyek mellett persze kötelező gyakorlatként megint összetörnek vagy egy tucatnyi rendőrautót, de amennyire nem illet ez a Hajsza a föld alattba, most annyira jól működik itt. Színészi fronton is rendben van a film: van itt tökös diszpécsercsajunk (Rosario Dawson), seggfej elnökhelyettesünk (Kevin Dunn), hosszúkabátos cowboyunk hűséges Dodge Ram-je nyergében (Lew Temple) és persze Denzel Washington szélesvászonban. Azt írnám igazi munkásosztály-hősköltemény ez, de szerencsére lefogja a kezement a nyolcéves önmagam. Megyek is vissza a szőnyeg mellé - vár a Taurus-om. Igaz, csak Piko ez is.
Később Darabont úgy sulykolja belénk, hogy Shane mennyire rossz vezető: képes összereszteni a csapat rasszistáját a fellelhető összes kisebbséggel, és a táborban maradottakkal is szembehelyezkedik, amikor nem hajlandó a többiek megmentésére sietni. Sokkal izgalmasabbá válhatna az elkerülhetetlen konfrontációja Rickkel, ha kidomborítanák Shane decensebb oldalát, amelyre szintén láttunk utalásokat Rick kórházi ágyánál. 
Így pusztán annyi jelentősége volt, hogy Ricknek lehetőséget biztosított egy Clint Eastwood-momentumra Barátságos biztos úrként. Kétségtelen, hogy Andrew Lincoln meggyőzően hozza a tökös, badass seriffet, sikerül a kiszámítható és klisés jeleneteket is eladnia. Ugyanakkor hamar fárasztóvá válhat, ha ilyen töményen kapjuk az idealizált vezető jellemvonásait. Arra sincs szükség, hogy azon moralizáljunk, vajon kik az igazi ellenségeink, a zombik vagy az emberek. Ezt minden posztapokaliptikus fikció boncolgatja, így a kérdés súlytalanná válik, amíg nem adnak neki megfelelő mélységeket, megalapozott konfliktusokat. 
Érdekes szerepet játszhat még ebben Andrea, akit rögtön a kezdetektől erős női karakterként pozicionálnak, és halványan párhuzamot is vonnak a közte és Rick, illetve Lori és Shane között. Laurie Holden alakításában biztosan ő lesz a sorozat legjelentősebb nőalakja, megvan benne a lehetőség arra, hogy egyszerre tudjon tragikus és karizmatikus lenni. 
A zombiapokalipszises tematika esszenciája volt ez az epizód a horror és az akció elegyével, ezt a lécet nem is lesz érdemes megugrani. Most már mehetünk tovább a karakterek mentén. A következő részt Darabont együtt írta Charles H. Egleevel és a Sons of Anarchytól kölcsönzött Jack LoGiudicével, a rendezői székben pedig a SoA- és Shield-veterán Gwyneth Horder-Payton fog ülni, tehát összeszokott gárdával lesz dolgunk. .png)
A Quantum csendjét alapul vevő Bond játék után, az MGM az Activision-nel és a Bizarre Creations-el karöltve készítették el, a most novemberben megjelent James Bond 007: Blood Stone című akciójátékot. Az ok, amiért egy újabb játék készítésébe vágtak, - ahelyett, hogy az új Bond filmet forgatnák - végtelenül egyszerű. Az MGM Studios több hónapja súlyos financiális gondokkal küszködik, ami több filmjüket vétózta meg. Ebbe a szerencsétlen helyzetbe került őfelsége ügynöke is, de ha filmet nem is, egy új játékot azért kapott. Lássuk be így sem jártak rosszul a akciójátékok és a Bond filmek szerelmesei. A játék képes ötvözni azokat a dolgokat, amelyek annyira jellemzőek az MI6 titkos ügynökével foglalkozó alkotásokra. Akció, monumentalitás, látvány és pörgős játékmenet. Ezeket a tulajdonságokat összecsomagolva, egy csipetnyi történettel meghintve tárják elénk azt a játékot, ami bizonyítani szeretné, hogy James Bond-nak igenis van helye a videó játékok univerzumában.
Bázisugrás egy katonai helikopterről, motorcsónakos üldözés, temérdek rosszarc hatástalanítása hangtompítós pisztolyunk segítségével, közelharctudásunk fitogtatása, egyik fedezékből a másikba ugrás, és még a játék el sem kezdődött. A visszatekintve aprónak tűnő küldetést teljesítettük, felgördül a függöny és a filmekből már megszokott intró során egyre erősödik bennünk az érzés, hogy ez egy nagyszerű játék lesz. Az Athénban játszódó bevezető közben belekóstolhatunk picit mindenbe. Közelharci leszereléseinket a játék egy úgynevezett "Focus Aim" ponttal jutalmazza, melynek segítségével később bármely célpontunkat egy lövéssel leteríthetjük. A mostani játékokból már elmaradhatatlan "motion blur" effekt és a hihetetlenül részletgazdag környezet teszi számunkra még realisztikusabbá a játékot. Az athéni miniküldetés végeztével kezdetét veszi az igazi misszió, ami Isztanbulba kalauzol bennünket, ahol egy eltűnt személyt kell felkutatnunk. A cselekmény végig lineáris marad, apróbb csavarokkal, az elengedhetetlen összeesküvés elméletekkel, tömegpusztító fegyverekkel. Mindezek mellett egy kis intrika és ármány is képviselteti magát, bár csak nagyon halványan. Nem is ez a legnagyobb előnye a játéknak, de még így is testhosszal vezet, a mostanában egyre inkább trendnek tűnő, nulla történettel megáldott játékok előtt. 
A gyengeségekre és hiányosságokra rátérve, hagy beszéljek egy kicsit a célzásról, a lövés mechanizmusáról és a sebzésről. Megdöbbentőek számomra a mai játékok végletekig leegyszerűsített fegyverpárbajai. Kicsit megrántod az egeret, az ellen feje máris a célkeresztben, klikk, klikk. Az egész olyan, mintha a játék saját maga is segítene a célzásban egy rávezető paranccsal vagy valami hasonlóval. Bizonyára elfogult vagyok, mivel több évig elég magas szinten űztem a Counter Strike sportját, de ahogy egy kicsit körbekérdezősködtem kiderült, nem vagyok egyedül a problémával. És akkor el is érkeztünk a játék legfőbb hibájához. A leegyszerűsített lövöldözés, - ami gyorsan hozzá is teszem baromi szórakoztató és látványos - és a gyorsan, összeütközés nélkül is teljesíthető pályarészletek miatt, nagyon hamar elfogynak a pályák és azon vesszük észre magunkat, hogy már vége is van. Azt el sem tudom képzelni, hogy "Recruit" módban, - ami a legegyszerűbb játékmódot takarja -
Un. ensamble-filmek készülnek manapság is mindenütt – filmek, amelyekben nincs igazán főszereplő: a forgatókönyv számos színésznek megadja a lehetőséget, hogy egyformán kitűnhessen. Az amerikaiak imádták az ilyen mozikat a hatvanas években, és a super-ensamble komádiáikkal, amelyekben szinte csak sztárok virítottak (pl. It’s A Mad Mad Mad World, 1968), kisajtolták ezekből a filmekből az utolsó dollárt is. A Millionaire’s Express ezeknek a hongkongi változata. Amerre csak néz az ember, sztárt lát: olyasvalakit, akiért az ázsiai filmek rajongói még manapság is megőrülnek, hiszen a nyolcvanas évek volt a hongkongi filmipar minőségi csúcspontja. Bocs, de Brad és Angelina nekem semmit nem jelent.
A XX. század elejére pozicionált sztori egyszerű: Shanghaiból indul a kizárólag milliomosokat szállító expresszvonat, amelynek utasaira és értékeire rengeteg bandita feni a fogát. Sammo egy szerencsevadász/stricit játszik (akinek a lelke természetesen jó, hogyan is lehetne vele másképp azonosulni), aki visszatér szülőfalujába, azzal a nemes céllal, hogy a sínek felrobbantásával a falu mellett elhaladó vonatot megállítsa. Így az utasok kénytelenek lesznek napokat tölteni a faluban, és ott természetesen pénzt költeni, felvirágoztatva a helyi gazdaságot, ennek szirmaiból remélhetőleg Sammo pénztárcájába is hullik. Hősünk azonban nem számol a falu újonnan megválasztott, talpig becsületes vezetőjével (Yuen Biao), a korrupt, útonállóságra avanzsáló rendőrfőnökkel (Eric Tsang) és embereivel, meg azzal a több tucat banditával, akiknek szintén a vonatra fáj a foguk.
A tudásnak és akrobatikának egyetlen tomboló fergetege ez a lezárás, és mégis, egy korábbi pillanat az, ami legjobban megragad a nézőben, még a film elejéről. Szinte csak egy odadobott momentum, mintha semmiség lenne: mikor Yuen Biao, miután kimentett egy lányt egy égő házból, a ház tetejéről, mintegy tíz méter magasságból leugrik, minden védelem nélkül. A kőkemény talajon ér földet, aztán felpattan (nincs vágás), odarohan a tűzoltókhoz és parancsokat kezd osztogatni.
.jpg)
Tegye fel a kezét az, akit érdekel, hogy hogyan született az integrált áramkör. Senki? És hogy ki volt az első barátnője Henry Fordnak? Éppen mit vacsorázott Albert Einstein, amikor megalkotta a speciális relativitáselméletet? Pedig az imént felsorolt három dologból kettő nélkül manapság nem tudjuk elképzelni az életet - a harmadik pedig közrejátszott abban, hogy nem lettem mérnök. A közösségi háló arról szól, hogy hét éve Mark Zuckerberggel szakított a barátnője, amelynek következtében… nos, azt hiszem majdnem mindegyik olvasó fel tudja mérni, mekkora hatással van rá a Facebook néven ismert jelenség.
A kerettörténet szerint meghallgatáson vagyunk - az egykori legjobb barát, majd pénzügyi igazgató, majd mindkettőtt elbukó Eduardo Saverin (Andrew Garfield, a következő Pókember) perre vitte a szakítást Mark Zukerberggel. Közben szépen lassan megtudjuk, hogy jutott el a harwardi koleszszobából - Sean Parker Napster alapító segítségével (Justin Timberlake tökéletes alakításában) - az első milliárdjáig. Közben zajlik egy másik eljárás is - a legelitebb klub legelitebb triója, az evezősbajnok Winklevoss ikrek (Armie Hammer mindkét szerepben) és Divya Narendra (Max Minghella. Igen ANNAK a Minghellának a fia) azzal vádolják, hogy ellopta az ötletüket, amiből milliárdokat csinált.
Nem biztos, hogy a főszereplő lesz az: a filmben látott figura - Jesse Eisenberget az Adventureland óta bírom, de most még egyet rátett ezzel az alakítással - ugyanis nem a mostanában kedvelt "kiállhatatlan, antiszociális zseni, de attól még szeretnivaló" kategóriában indul: igazi, tőről metszett seggfej szegény. És még csak nem is tudja, nem számít hányszor vágják a fejéhez. Duzzogó, sértett nyolcéves a játszótéren, és ezt még akkor is nehezen lehet neki megbocsátani, hogy ha a Facebookot tekintjük a legnagyobb találmánynak a kétélű balta óta. Ha valaki, akkor ő lenne a legalkalmasabb kortárs Bond főgonosznak - pont ez a gyermeteg mivolta teszi félelmetessé. Útban a siker és a milliárdok felé pedig nem olyan egyszerű eldönteni, kit tartunk meg magunk mellett. Karakterfejlődést ne is várjunk - erre nincs mód - inkább csak kapunk egy elég átfogó és alapos jellemleírást, amely csak azért nem fordul át Zukerberg-gyalázásba, mert Aaron Sorkin - a film írója - iskolát nyithatna pengeélen táncolásból.
Zack Galafini... illetve Snyder munkásságának megvannak a rajongói, bár én a csávóban nem látok mást egy, a közepesnél jobb vizuális érzékkel megvert számítógépbuzinál. Ez a CGI-filmje is tele lesz csecse-színpompás akcióval, meg lesz neki egy legkevésbé sem eredeti forgatókönyve, benne papírvékony kliséfigurák. A Fűrész-generációnak persze több nem kell. Ha jól látom a Sucker Punch egy az egyben filmre vitt videojáték lesz, ezeket meg
Hasonló témájú poszttal már szolgáltunk a múltban, akkor sokatok tetszését elnyerte a Terminator 2 opera "feldolgozása". Mivel mi itt a Geekblogon elvetemült rajongói vagyunk a '80-as évek akciófilmjeinek, nem állhattuk meg, hogy megmutassuk nektek, a Commando musical változatát. A tettesek nem mások, mint a Conan musicalt is szállító Jon és Al Kaplan. A végeredmény pedig magáért beszél. Mindez a tovább után egy több, mint három perces videó keretében..jpg)
Kering egy meglehetősen heves indulatokat keltő szerepjáték a neten. Pár száz kilobájt az egész, a 90-es évek elejét idéző szöveges kezelőfelülettel. A játszható karakter egy névtelen-arctalan CIA ügynök, akinek egy ismeretlen férfi kínvallatása a feladata. Nem tudjuk, mivel vádolják, illetve hivatalosan nem is vádolják, mert akkor nem egy eldugott pincében ülne egy székhez kötözve. Ha úgy szeretnénk, tarthatjuk őt országunk biztonságát fenyegető elszánt terroristának vagy akár hazaáruló politikusnak is, nincs jelentősége: a mi feladatunk csupán annyi, hogy szisztematikusan minél több fizikai fájdalomnak vessük alá az elgyötört férfit, hogy végül Bevalljon Mindent. És ennyit tud az egész program. Apránként, porcikánként redukálhatjuk öntudatlan ronccsá a foglyot, egyszerű szöveges parancsok begépelésével (melyeket saját magunktól kell kitalálni, nincs semmilyen “help menü”), de mindent csak egyszer tehetünk meg vele. Ha elfáradunk vagy kimerítettük kreativitásunkat, befejezhetjük a "játékot", a program pedig megmondja, hogy a kétszázvalahány-féle kínzási módszerből hányat találtunk meg.
Guillermo del Toro vezényelt le egy interjút a Scott Pilgrim vs. the World DVD/Blu-Ray megjelenésének kapcsán. Az eseményen jelen volt még Bryan Lee O'Malley is, a képregény szerzője. Nagy szerencsénkre lencsevégre kapták a beszélgetést, ami igen jó hangulatban telt el, és még az is kiderül belőle, hogy Micheal Cera ha akar, tud vicces/jófej is lenni. Az említett filmen kívül szóba került még a Flash Gordon, sőt még a Batman is, plusz del Toro is beszélt nekünk a videó játékokkal kapcsolatos véleményéről. Az ugrás után megtekinthető a teljes interjú 11! videóban. Ne tessék megijedni a videók átlag két percesek, lepörög gyorsan..jpg)
A 2011-ben bemutatásra kerülő Amerika kapitány film nem kevés sajtóanyagot tudhat már maga mögött. A média legkülönbözőbb forrásaiból ömlik ránk a rengeteg háttércucc. Most az Entertainment Weekly jóvoltából kerültek ki képek a készülő filmből eszméletlen felbontásban. A Marvel és a Paramount koprodukciójában készülő film főszerepére Chris Evans-t válogatták be, míg ősellenségét Red Skull-t, Hugo Weaving fogja majd játszani. A tovább után megtekinthető az internetre kikerült nyolc kép, és az 
.jpg)
Alább a Tilos Rádió Free Cinema című műsorának különkiadását tölthetitek le, benne Berzerker kolléga és jómagam. Kismillió horrorfilmen zakatolunk végig, dvd-ket ajánlunk, illetve olyan filmeket, amelyek Halloweenes hangulatba hullasztják a halandót.
