"What makes a man a man? A friend of mine once wondered. Is it his origins? The way he comes to life? I don't think so. It's the choices he makes. Not how he starts things, but how he decides to end them." - Agent Myers
Nehezen képzelhető el nagyobb fegyvertény annál, mintha az ember dédelgetett teremtményét olyasvalaki karolja fel, aki még nálánál is jobban szereti, márpedig pontosan ez történt Guillermo del Toro és Mike Mignola esetében: a visszahúzódó, gazdag képzelettel bíró kövér kisfiúból extrovertált, szörnyfetisiszta kövér nagyfiú vált, és miután a Blade 2-vel megütötte Hollywoodban a jackpot-ot, egyszer csak azon vette észre magát, hogy ezüsttálcán kínálják fel neki képregénygeek rajongásának örökös tárgyát, amelynek megfilmesítési jogát hét évvel ezelőtt szerezte meg magának, pontosan erre a pillanatra várva. Hát csoda, ha szemrebbenés nélkül gázolt át három szuperprodukcióra való felkérésen (Blade: Szentháromság, Harry Potter és az azkabani fogoly, Alien vs. Predator), hogy a gyöngyvászonra álmodhassa a vasalóállú, ballonkabátos, pokoli felmenőkkel rendelkező fenegyereket?
Hellboy 1993-ban debütál a San Diego Comic-Con Comics oldalain, del Toro forgatókönyve pedig már 1998-ban készen áll, azonban azokban az években a képregényadaptáció kifejezés felér egy szitokszóval a filmstúdiók szemében. A Mátrix, az X-Men és a Pókember sikerei (ezen persze főleg a box-office eredményeket értsük) szerencsére megváltoztatják ezt a szemléletmódot, de kedvenc Hell-fanboy rendezőnknek (említettem már, hogy a publikus emailcíme abe_sapien@hotmail.com?), így is véresen komoly közelharcot kellett vívnia a Revolution Studios nagyokosaival, hogy Mike Mignola képregényuniverzumának esszenciája érintetlen maradjon. Olyan elmebeteg kérdések hullámait állta rendíthetetlen kősziklaként, mint "Nem lehetne a főszereplő átlagos ember, aki csak akkor változik át Hellboy-já, ha feldühítik? Biztos benne, hogy vörös színűnek kell lennie? Biztos, hogy Hellboy-nak kell hívni?", és még a főszereplőre tett életképtelen javaslatokat (The Rock, Vin Diesel) is sikerült ártalmatlan vízpermetté hasítania.
"I wanna make this the Last Emperor of cheesy monster movies." - Guillermo del Toro
Amilyen nehéz dolga a stúdióval volt, annál jobban egymásra találtak Hellboy szülőatyjával: mindketten éltek-haltak a szörnyekért, imádták a képregényeket, a B filmeket és a 30-as évek ponyváit. Del Toro így fogalmazta meg barátságuk alapját: "Mindketten hiszünk abban, hogy bármit is akarj tudni az emberekről, azt mind megtanulhatod a szörnyfilmekből, és bármit is akarsz megtudni a szörnyekről, azt megtudhatod az esti hírekből." Ennek a rendkívüli összhangnak és mozijuk sorsának megpecsételése a főszereplő személyének megtalálása volt, melyet legnagyobb megdöbbenésükre és örömükre, egymástól függetlenül, Ron Perlman személyében véltek felfedezni. Ugyan Mignola kevésbé, del Toro már annál tudatosabban döntött Perlman mellett, hiszen az a színész, aki hibátlanul el tudja játszani a neandervölgyit a Tűz háborújában, Salvatore-t a Rózsa nevében és Vincent-et a Szépség és a Szörnyetegben, tökéletes választás a komoly sminkes munkát igénylő Hellboy szerepére. És mexikói rendezőnknek nyugodtan hihetünk, hiszen ért hozzá: ő alapította meg Mexikó első speciális effektekkel foglalkozó cégét, a Necropia-t...
A forgatókönyv, amennyire lehet, követi a Hellboy képregényeket, hiszen a gerincét a Seed of Destructiontrade paperback cselekménye alkotja, ám a Végzet Jobb Keze rendeltetésének és Hellboy előre megírt sorsának revelációja már a Right Hand of Doom és a Box Full of Evil történetekből lett átemelve. A moziadaptáció érdekében tett kisebb-nagyobb változtatások arra utalnak, hogy ez Mignola univerzumának inkább amolyan párhuzamos valósága, mintsem a képregények szolgai feldolgozása: Hellboy eredetileg a Világ Legnagyobb Paranormális Nyomozója cím birtokosa, s mint ilyen, létezése ismert a Föld lakossága előtt, 1952-ben az Amerikai Egyesült Államok tiszteletbeli emberi lénnyé avatja, ötvenedik születésnapján pedig a Life magazin címlapjára kerül. A filmben ezzel szemben a kormányszervek titkos fegyvere, létezése hétpecsétes titok, csak amolyan városi legendaként kísérti az amerikai nép tudatalattiját. A Lizhez fűződő baráti kapcsolatból itt izzó szerelem, a zseniális tudós Kroenenből óraműre járó acélhideg gyilkológép lesz, Abe Sapien pszionikus képességekre tesz szert, Raszputyin pedig hüllőemberek helyett lovecrafti démonszolgákkal állít csapdát hőseinknek egy orosz temetőben a Cavendish kúria elhagyásával.
Abe Sapien: [after probing the sealed door] Behind this door, a dark entity. Evil, ancient and hungry. Hellboy: [sighs] Oh, well. Let me go in and say hi.
Legnagyobb szerencsénkre del Toro nem csak a forgatókönyvhöz, de minden máshoz értő kézzel nyúl: három különböző speciális effektusokkal foglalkozó csapat dolgozik a keze alá, élükön a neves Rick Bakerrel, a látványvilágért Mignolán kívül olyan nevek felelősek, mint egy bizonyos Tsutomu Nihei nevű úriember, aki a Blame című mangájával híresült el a szélesebb közönség előtt, a casting pedig a telitalálat Perlman mellett a kígyótestű Doug Jones, a vérprofi John Hurt, a gyönyörű Selma Blair és a szórakoztatóan vicces Jeffrey Tambor alkotta csapatot sorakoztatja fel. Ne feledkezzünk meg a cseh szupersztár (mégiscsak Prága volt a forgatás helyszíne, ugye) Karel Roden-ről sem Raszputyin szerepében, és a bögyös Biddy Hodson-ról, akinek karakterét a hírhedt 1975-ös exploitation film, az Ilsa, She Wolf of the SS szadista főszereplőnője inspirálta. Rupert Evans színészi kvalitásaival tulajdonképpen semmi bajom, csupán a karakterével (akit én még a BPRD főhadiszállás kapuja előtt lőttem volna keresztül a Szamaritánussal), ami gyakorlatilag más célt sem szolgál, mint a harmatgyenge szerelmi szál felvezetését és a normál, átlagos ember beemelését a freakshow keretei közé (szerencsére a film második részében nyomát sem látjuk sem neki, sem ennek a megalkuvó koncepciónak).
Abe Sapien: [while stitching up Hellboy's shoulder] How long did he touch you? Hellboy: I don't know? About 5 seconds? Abe Sapien: [pulls three eggs out of his shoulder] Touched you five seconds, laid three eggs. Hellboy: Didn't even buy me a drink.
Ha már megalkuvásnál tartunk, ez az egyik legfájóbb pontja a filmnek és az egyetlen, amiben del Toro fejet hajtott a stúdió előtt a potenciális nézőközönség megnövelése érdekében: a PG-13-as besorolás azt a paradox helyzetet állítja elő, hogy a vásznon embereket falnak fel, hánynak kardélre és petéznek tele kis Sammaelekkel, ellenben egy csepp vér sem folyik, nehogy kiheverhetetlen nyomokat hagyjon a filmre beülő kisgyermekek lelkivilágában. A vérpermet szimulálására találta ki Ron Perlman a metróban vívott harci jelenetben, hogy rágógumigolyóautomatával vágná szájon az undok Sammy-t, hogy a kiszóródó golyók jelöljék a sérülések súlyosságát: ebből végül falból kitéphető telefonkészülék és csilingelő pénzérmék lettek egy klasszikus Hellboy-os one-liner-el súlyosbítva: "It's for you!"
Minden igyekezet, belefektetett tehetség és lelkesedés ellenére a film éppenhogy csak kiemelkedik a középszerből, még a rengeteg, rajongók számára elhelyezett utalás ellenére is, mint például az orosz temetőben feltámasztott és háton cipelt hulla, ami a The Corpse című történet egyik fő motívuma, a Hellboy-nak betalicskázott szekérderéknyi palacsinta mint a Pancakes zseniális kétoldalasának hommage-a vagy éppen a BPRD főhadiszállás egyik üvegvitrine mögött pihenő torzó (Longinus Lándzsája mellett), aki nem más, mint Roger, a Homonkulusz az Almost Colossus-ból. A mérsékelt siker annak is köszönhető, hogy az USA-ban a Hellboy éppen akkor került a mozikba, amikor Mel Gibson Passiója, és a déli államokban a filmszínházak egyes esetekben kerek-perec megtagadták, hogy egy ördögös filmet vetítsenek a Passióval párhuzamosan. Más mozikban ezt a faramuci helyzetet azzal oldották meg, hogy "Hello, Boy" címmel hirdették a Pokolfajzat kalandjait...
Astaroth, Grand-Duke of the Infernal Regions: - What's all the noise about? Mammon: - It is the boy. He has eaten the pancake. Haborym: - He will never come back to us now. Astaroth: - Truly this is our blackest hour.
Bár a film a Hellboy univerzum kompromisszumokkal felhígított változata, a kötelező jellegű szerelmi szállal és az X-Men-ből kölcsönzött (és azóta elkoptatott) meg nem értett szörnyetegek toposszal, mégis több szempontból hozzátesz (például Sammael és a Szamaritánus) a képregényes alapanyaghoz, ezzel kiemelkedve a képregényadaptációk tengeréből. Kétségkívül nem egy Casablanca, de a három dvd-s extra kiadása nem véletlenül produkált olyan eladásokat, ami lehetővé tette a második rész megvalósulását (na jó, segített a Faun labirintusának sikere is). Könnyed szórakozás, képregénygeekeknek pedig egyenesen kötelező!
Alapvetően ellene vagyok a szigorú alapokra helyezett gyereknevelésnek, de ha a vallásosan bigott és indok nélkül kegyetlenkedő módszerek egyenes úton vezetnek az olyan filmek születéséhez, mint a Cronos, az Ördöggerinc (The Devil’s Backbone), a A Faun labirintusa, valamint a Hellboy II – Az Aranyhadsereg, akkor azt hiszem már holnap megkérem Guillermo del Toro nagyanyjának a kezét. A bevallottan elcseszett gyerekkorral bíró rendező ugyanis az ő áldásos tevékenységének köszönhetően menekült saját és mások fantáziavilágába, falta megállás nélkül a képregényeket, a hetvenes évek horrorfilmjeit és a ponyvákat, ami a Mike Mignola-val született barátságához, majd a Hellboy képregények szélesvászonra adaptálásához vezetett.
(Figyelem: a cikk nyomokban spoilereket is tartalmazhat!)
A mozipénztáraknál viszonylag szerényen muzsikáló Hellboy - Pokolfajzat sötét tónusú, lovecrafti alapvetése után az időközben A-listás rendezővé avanzsált del Toro úgy döntött, hogy ezúttal a Hellboy-univerzum ír és kelta tündérmesék alkotta aspektusát tárja fel a nézők előtt, ami visszanyúl a Mignola képregényeiben is felhasznált eredeti mitologikus gyökerekhez: a tündérek világának lakói rosszindulatú, veszedelmes teremtmények, akik embergyerekeket lopnak és emberi ujjakat ropogtatnak csemege gyanánt (The Corpse), romos tornyokból terrorizálják a környező falvak lakóit (Iron Shoes) vagy éppen szerencsétlen áldozatuk fejét állatfejre cserélik (The Troll-Witch). A téma tökéletes választás volt a hatalmas büdzsé elköltéséhez, és del Toro nem is fogta vissza magát: az Éjszakai szülöttei (Clive Barker Nightbreed-je, 1990) és Jim Henson Fantasztikus labirintusa (Labyrinth, 1986) óta nem láttunk ilyen elképesztően látványos szörnyparádét, a kis Hellboy esti meséjében megelevenedő történet a Zsinóronra (Strings, 2004) hajazó, marionettszerű megvalósítása zseniális húzás, a fogtündérek hátborzongatóak, a csörlőláncos fémkézzel harcoló Mr. Wink Mignola személyes kézjegyeként tündököl (mint Hermann von Klempt mechanikus gorillájának, a Kriegaffe #10-esnek az inkarnációja), a Trollpiac Brooklyn-híd alatt rejlő színes forgataga Neil Gaiman Soseholjának (Neverwhere) és Csillagporának (Stardust) legjobb pillanatait idézi, a kétórás film számomra egyik legmeghatározóbb pillanata pedig a lenyűgözően bizarr Halál Angyala, aki egyúttal kijelöli Hellboy végzetét is.
A tündérmesei elemek mellett (hetvenszer hetven katonát számláló sereg, a goblinnak felajánlott három tárgy) biztos vagyok benne, hogy minden valamirevaló geek elmorzsol legalább egy könnycseppet a meghatottságtól, a film annyira hemzseg az hommage-októl. A cím akárha egy Doc Savageponyva borítójáról ugrott volna le, a fajtáját utolsóként képviselő Erdőisten és Hellboy összecsapása csodálatos főhajtás Ray Harryhausen Titánok harcának (Clash of the Titans, a görög mitológia minden idők legjobb feldolgozása) és Miyazaki Mononoke Hime-jének előtt, a szerelmes Hellboy tévéjén pedig a Bride of Frankeinsein látható.
A vizuál- és utalásorgia feletti ömlengés után azonban térjünk át a film Achilles-sarkára, úgymint a történet, ami mint olyan, szinte nem is létezik (ami pedig igen, az annyira kiszámítható, hogy az első 20 perc után borítékolni lehet a film utolsó jelenetét), illetve követi a Hellboy képregények alapreceptjét, vagyis: valami ocsmányság üti fel a fejét, fenyegetve az emberiséget, Hellboy nyomoz (értsd: először véresre vereti magát, majd halomra pofozza az ellene felvonult szörnysereget), a főgonosz felfedi terveit, majd Hellboy pár jól irányzott ökölcsapással orbitális pályára állítja, végül pedig egy szarkasztikus megjegyzéssel napirendre tér a dolog felett. Esetünkben a tündérvilág főnemesi családjának hercege dönt úgy, hogy népe eleget bújkált már a világukat lassan felemésztő, kiüresedett lelkű emberek elől, és felébresztve az eonok óta szunnyadó, legendás Aranysereget visszahozza a tündérek aranykorát. Mindez rendben is lenne, ha Mignola egy pár tízoldalas képregényéről beszélnénk, de itt a Sony két órás szuperprodukciójáról van szó, így az egészet csupán del Toro dramaturgiai érzéke és a szinte folyamatosan pörgő, gondosan felépített, látványos akciójelenetek mentik meg.
A szereplőgárda szinte ugyanaz, mint az első részben, hiányzik ugyan Myers ügynök (nekem ugyan nem, mindig is idegesített az a csupasz állú, idegesítően jófiú karaktere), akit Hellboy áthelyeztetett az Antarktiszra, ellenben kapunk egy új tagot, a német Johann Krauss személyében, akinek lelke egy szeánsz során elszakadt a testétől és most ektoplazma formájában létezik egy speciálisan neki készített szkafander védelmében. A hideg, precíz, papírformát követő Krauss (a Family Guy és az American Dad társszerzője és szinkrontálentuma, Seth McFarlane tolmácsolásában) hamar megtalálja a hangot Tom Manning-el, a BPRD vezetőjével, akinek érthetetlen módon ezúttal a csetlő-botló, komolyan nem vehető bohóc szerepe jutott, ami az első részhez képest komoly visszalépés, életrekeltője, Jeffrey Tambor szempontjából pedig egyenesen sajnálatos.
Hellboy szerepét továbbra is mintha Ron Perlman-re öntötték volna, Doug Jones is brilliáns, mint Abraham Sapien, Selma Blair pedig ugyanolyan gyönyörűszép Liz Sherman, mint Hellboy első kalandjában. Hellboy szarkasztikus one-linerei továbbra is elég viccesek, még Abe karakterének is jutott néhány jó pillanat, valamint hatalmas kudos del Toro-nak, amiért sikerült úgy tálalnia az I Can't Smile Without You-t, hogy még az én torkomon is sikerült lenyomnia Barry Manilow-t, ráadásul még másnap is a fejemben zakatolt az a hülye dal. Ellenben ami az érzelmes jeleneteket illeti, Abe és a tündérhercegnő kapcsolata a legfinomabban szólva is sutára sikeredett. Érdemes még megemlíteni Luke Goss brit popsztárt, aki Nuada herceget alakítja elég meggyőzően a rengeteg smink alatt, ami egy újabb párhuzam a Fantasztikus labirintussal: ott a manókirályt David Bowie játszotta.
Mindent összevetve a Hellboy 2 szó szerint fantasztikus szórakozást nyújt, én szinte gyermeki örömmel csodálkoztam rá a Trollpiac szörnyseregletére és leesett állal néztem az akciójeleneteket: elvarázsolt még a bosszantó negatívumai ellenére is és vajon kell-e ennél több ebben a szörnyen szürke világban?
(Végül pedig ne feledjük: ez Etyekwood első nagyszabású szuperprodukciója, szóval ki ismerte fel elsőre Kamarás Ivánt és Oroszlán Szonját?)
Olcsóbb fogás aligha létezik annál, mint amikor a recenzens a recenzálás nehézségeiről panaszkodik rögtön a recenzió legelején, ahelyett, hogy egyből belevágna a közepébe, és jól megmondaná (keményen, férfiasan), hogy hánycsillag. Mégis muszáj erre pazarolnom a karaktert, mert lehetetlen nem elmélázni azon, hogy egy efféle filmmonstrumot hogyan kéne / szabadna megközelíteni. Kezdhetnénk az IMDB-s őrülettel, Ledger halálával, vagy azzal, hogy az amerikai kritikusok mely nagy klasszikusokkal vetették össze a filmet. Ebbe a zsákutcába most, a kedves olvasók engedelmével, nem mennék bele. Nem csak azért nem, mert lesznek bőven, akik ezt (jobb ötlet híján) helyettem is megteszik, hanem mert A sötét lovag megérdemli, hogy a bulvár és hype helyett csak a filmre koncentráljunk. A továbbiakban tehát lelkendező laudáció vagy csakazértis fikázás helyett, higgadtnak tervezett, de szubjektív értékelés következik. (Utamat böhömnagy SPOILEREK szegélyezik majd.)
Nolan három évvel ezelőtti, újratöltött Batmanjében látszólag helyén volt minden. Mesteremberesen kidolgozott, de némileg steril és hideg munkának tűnt, ahol a rendező, mint egy stréber diák, felmondta a kötelező tananyagot. Nem lehetett belekötni, de valami hiányzott. Utólag már könnyű megmondani: a Joker.
Batman / Wayne önmagában unalmas figura, maszkban munkaköri kötelessége az érzelemmentes keménykedés, civilben pedig kénytelen az üresfejű átlagmilliomost alakítani. Christian Bale ráadásul, a maga introvertált alkatával, bármilyen zseniális színész, még inkább elidegeníti tőlünk ezt a karaktert (kontrasztként gondoljunk Clooney Batmanjére – vagy inkább ne). A nemezisnek ennél fogva harsánynak, izgalmas, extrovertáltnak kell lennie. A Batman: kezdődik!-ben hiányzott ez a figura, itt adott. Ez a Joker azonban nem az a Joker. Nicholson verziója gyámoltalan cserkészfiú a Ledger által alakított karakterhez képest. Előbbi egy kisstílű, nagyon is emberi bohóc, akit izgatnak a földi örömök – Vicki Vale, példának okáért –, utóbbi viszont ezeken már rég túl van. Se múltja, se identitása, se anyagi motivációi nincsenek. Nevezhetjük egyszerű pszichopatának, de több annál: szimbólum. Ő az a kisördög, aki a rajzfilmekben, vígjátékokban a főhős vállán ücsörög, és állandóan a rosszra próbálja csábítani gazdáját. Itt nem egy embert, hanem egy egész várost és egy egész eszmét próbál korrumpálni. Nem azért, mert a bűn kifizetődőbb, hanem mert jó látni, hogy a jó pofára esik. Ledger Jokerét irritálja a rend, és a káosz nagyköveteként le akar mindent amortizálni.
Vele szemben áll a rend képviselője, Harvey Dent, a Fehér Lovag, aki arra hívatott, hogy kisöpörje a fertőt Gothamből. Fiatal, bátor és idealista: tökéletes alany Joker játszmájában. A tét: bebizonyítani, hogy egy ilyen embert is meg lehet fosztani a hitétől, és szét lehet zúzni a reményeit. A játékostárs a harmadik pólus, a Sötét Lovag, igaz – és ez a legördögibb Joker tervében – ő nem is tudja, hogy egy játékban vesz részt. Joker arra alapoz, hogy ő és Batman épp ugyanolyanok, társadalomkívüliek, pszichopaták mindketten. Vagy ők azok, akik egyedül normálisak – csak nézőpont kérdése. Épp ezért, Joker nem is akarja elpusztítani Batmant, mert szüksége van a játszótársra.
Nagy kár, hogy ezt Nolanék mind jól a szánkba is rágják.
Először Alfred mondja ki a tutit Joker igazi természetéről („Some men just want to watch the world burn.”), majd Dent vetíti előre saját végzetét („You either die a hero or you live long enough to see yourself become the villain.”), végül maga Joker is összefoglalja röviden a fenti bekezdést („ I don't want to kill you! What would I do without you? Go back to ripping off mob dealers? No, no, you... you complete me.”)
Már a Batman: kezdődik!-re is jellemző volt, hogy a szereplők szinte mindent kimondtak. A főgonosz Ra's Al Ghul-tól Wayne barátnőjéig mindenki szorgalmasan elszavalta, hogy mit jelképez a saját karaktere. Jellemező jelenet, amikor Bruce apját lelövik, és az nem azt mondja, ami ilyenkor elvárható lenne („aaaaaaaaarrrghhhh”), hanem (visszautalva korábbi tanításaira) belenéz a kis Bruce szemébe, és elsuttogja, hogy „Ne félj”.
Abban a filmben minden egyes jelenet, szereplő, fű, fa, bokor valamiféleképpen a fő témára (bosszú jogossága, felelősségvállalás kérdése) rezonált, és ez a monománia ugyanúgy jellemző A sötét lovagra is. Az, ahogy Nolan megrajzolja a három karakter viszonyrendszerét, hibátlan. Joker és Batman komplementer-jellegének felvetése nem csak, hogy logikusan következik a cselekményből, de a gondolat hű a képregényhez is, azaz Alan Moore legendás Gyilkos tréfájához, de ugyanígy megemlíthető még a Morrison-McKean féle Arkham elmegyógyintézet is, mint inspiráció. Világos tehát a képlet, hogy ki kinek az oldalán áll, ki mit képvisel és mit szimbolizál.
Megismételném: a film koncepciója tökéletes, Nolan tudja, mit akar mondani, és azt is mondja. Lehet viszont, hogy néhol inkább mutatnia kéne. Kicsit bátrabban, kicsit expresszívebben. Ha nem kapnánk meg minden tanulságot előemésztve, több misztikum maradna a filmben, ráadásul a célul kitűzött realizmust és pszichológia hitelességet is jobban szolgálná, ha nem lennének annyira stilizáltak a dialógok. (Külön bekezdést érne, hogy mennyire számít realista megközelítésnek az, amikor Batman 20 métereket zuhan, mégsem lesz kutya baja sem, holott tudjuk, hogy szuperereje speciel nincsen.)
És, ha már a hitelességnél tartunk, úgy érezem, a film kulcspillanata, Harvey Dent (fizikai deformációját követő) lelki átváltozásának - vagy kevésbé költőien: bekattanásának - megindoklása gyenge lábakon áll. Odáig érthető, hogy Dent dühében bosszút áll a patkánnyá vált rendőrök családján, de hogy utána Gordon ellen fordul, az érthetetlen. Neki tudnia kellene (és tudja is), hogy ha csak egyetlen tisztességes rendőr van Gothamban, akkor az épp Gordon. A másik problémás jelenet Joker hajó-robbantós pszichológiai kísérlete, melynek végén, egy kétségkívül hatásos jelenetben, mind a jómunkásemberek, mind a fegyencek visszautasítják, hogy gyilkossá (és a gyilkolásban cinkossá) váljanak a túlélés érdekében. Ezzel megdől Joker tétele („You'll see, I'll show you, that when the chips are down, these uh... civilized people, they'll eat each other.”), győz az emberben lakozó emberség az állatias ösztönök felett. Mindez szép, de hol marad a realizmus? Ki hiszi el, hogy hasonló helyzetben az emberek „nem zabálják fel egymást”?
Akkor lenne valóban sötét A sötét lovag világa, ha Nolan elég bátor lenne ahhoz, hogy igazat adjon Jokernek.
Ez így inkább tűnik halivudi megoldásnak, kompromisszumnak a gyengébb gyomrú nézők felé, mint a film világából következő logikus fejleménynek. Tegyük gyorsan hozzá: egy PG13-as filmhez képest így is rendkívüli mélységekig merészkednek el az alkotók. Nincs igazi happy end, és ha az imént kifogásolt morális felmentést nem számítjuk, a film végig tartja magát a borongós, reménytelenséget sugalló hangulathoz. A sötét lovagot nézve tényleg átérezhető, milyen az, amikor a korrupció, az erkölcsi rothadás felemészt egy egész várost. Káosz, entrópia, apokalipszis előtti hangulat: nyilván nem véletlen, hogy sokaknak egyből a 9/11 utáni megtébolyodott Amerika jutott eszébe. Később ráadásul, a Batman által alkalmazott „kínzás” és törvénytelen lehallgatás apropóján még arról is elmélázhat a néző, hogy a terroristák (itt: a Joker) elleni harcban meddig lehet elmenni. Ez az olvasat azonban, szerencsére, már nincs belénk sulykolva.
És most jönne a lelkendezős rész, arról, hogy miért zseniális, a felsorolt hibák ellenére is, A sötét lovag. Hogy nem csak Ledger, de Aaron Eckhart is tökéletes a szerepében (Bale-t felesleges említeni, ő mindig az), hogy a szövevényesnek tűnő cselekményszálak egy pillanatra sem válnak követhetetlenné, hogy a fordulatok tökéletes ritmusban vannak adagolva, hogy az akcióbetétek brutálisan jók és – igen – sokszor még viccesek is, hogy a látszólag funkciótlan hongkongi kiruccanás se lóg ki a filmből, vagy hogy még a jamesbondos Q-koppintás is jól áll neki.
Ehelyett inkább arról, hogy mi is a legnagyobb erénye A sötét lovagnak. Ahogy egy kolléga is megállapította az aintitcoolon, Nolan felnőttszámba veszi a szereplőit és a nézőit is, úgy, ahogy azt képregényfilmben előtte még soha nem tette senki. Banálisan fog hangzani, de ez a film nem képregényfilm, hanem csak FILM, így, nagybetűvel. Vegytiszta szórakozást nyújt, de közben rendkívül okosan – mégha néha túl bőbeszédűen is – aktuális problémákat vet fel, és komplex morális dilemmákat prezentál. Kábé itt kezdődik a művészet.
A sötét lovag / The Dark Knight (amerikai, 2008)
Rendezte: Christopher Nolan. Írta: Christopher Nolan, Jonathan Nolan és David S. Goyer. Kép: Wally Pfister. Zene: James Newton Howard és Hans Zimmer. Szereplők: Christian Bale (Bruce Wayne / Batman), Heath Ledger (Joker), Aaron Eckhart (Harvey Dent), Michael Caine (Alfred), Maggie Gyllenhaal (Rachel), Gary Oldman (Gordon), Morgan Freeman (Fox). Feliratos. 152 perc
A nemzeti filmgyártás fontos. Nemcsak azért, hogy súlyos milliókat öljünk nézhetetlen filmek tucatjaiba, hanem mert bármikor kialakulhat egy generáció, akik olyat tesznek le az asztalra, ami nemcsak saját hazájukban, de a nagyvilág számára is érdekes lehet. A kisebb filmkészítő nemzeteket a legizgalmasabb figyelni, mikor jön egy-egy felfutási hullám. Pl. a hatvanas-hetvenes években csehek coming outoltak, a kilencvenesekben dánok, a kétezresekben a dél-koreaiak. A nyolcvanas évek eleje Hollandiáé volt. A mából visszanézve az akkori generációban lényegesen több volt, mint amit később mutattak (Dick Maas - A lift, George Sluizer - Nyom nélkül, Marleen Gorris - Törött tükrök). Közülük egy rendező maradt állva, aki még Hollywoodban is beváltotta a hozzá fűzött reményeket: Paul Verhoeven.
1983-as thrillere, a De Vierde Man (A negyedik férj) összeurópai sikert aratott, ami felkeltette az érdeklődést a rendező iránt és próbaprojektként a nagyköltségvetésű Flesh and Blood-ot kapta Hollywoodtól, ahol a kendőzetlen középkorban mutatta be, hogy nála jobban kevesen értenek a szex- és erőszakábrázoláshoz. A siker közepesnél nem volt nagyobb, de a film nyilvánvalóvá tette, hogy Verhoeven nagy költségvetéssel is tud bánni. (Ekkor vesztek úgy össze kedvenc színészével, Rutger Hauerrel, hogy a mai napig sem beszélnek. Ugyan volt egy békülési kísérlet, pont a Robotzsaru címszerepe kapcsán, ám Hauer ezt elfoglaltságaira hivatkozva mégis visszautasította.) Verhoeven ekkor végleg áttette a székhelyét Hollywoodba, ám egy ideig kizárólag csapnivaló forgatókönyvekkel bombázták (állandó írója, Gerard Soeteman Hollandiában maradt). Többek között hozzávágtak egy, a jövőben játszódó Frankeinstein-történetet is, amit az íróasztalán hagyott, unta, rosszul volt tőle. Felesége olvasta végig, és hívta fel a figyelmét a történetben rejlő potenciálra. Az ő útmutatásai alapján fűzte fel később a sztorit az „amerikai liberalizmus fasizmusa”-szálra.
Alex Murphy közrendőr (Peter Weller ikonikus alakításában) áldozatául esik a közeljövő Detroitját rettegésben tartó gátlástalan bűnbandának, akiket a pszichopata Boddicker (Kurtwood Smith) vezet. Senki nem sejti, hogy Boddicker összejátszik a várost gyakorlatilag irányítása alatt tartó óriásvállalat, az OCP vezető menedzserével (Ronny Cox), a cégnek ugyanis érdekében áll a lehető legolcsóbban felvásárolni a telkeket, hogy a régi várost lerombolva a saját utópiáját építhesse fel a helyén. Kozmetikai parasztvakítás-képpen az OCP a maga szuperrendőr-programjával igyekszik a lakosságot leszedálni, és ennek a bizonyos szuperrendőrnek az emberi tényezőjét éppen Murphy roncstestének pislákoló tudata szolgáltatná. Enter Robocop...
Az író Neumeier szerint a történet félúton van Dredd bíró és a Vasember között, amiben van némi igazság, bár maga a szkript egy sima bosszútörténet. Valaki vért akar ontani a lelki békéjé helyrehozatala végett. Nem sokkal szofisztikáltabb alapvetés, mint pl. a Death Wish-é - ám itt lép be az európai látásmód, amely érdekessé, izgalmassá teszi a sima akciósztorit. Mert milyen társadalmat is látunk? Amelyik legnagyobb örömét az ostoba tévékomédiákban leli. Amely a hírek közé ékelt reklámokban élvezkedik, miközben a hatalom csúcsain politika és gazdaság ölelkezik egymással, és a civil tényező csak és kizárólag vásárlóerő szempontjából létezik számukra.
Nincsenek leosztva a női-férfi szerepek, mindenki egyenlő - közös rendőrségi zuhanyzó, egységesen rövid frizurák (az androgün megjelenés teljesen meg is felelt a nyolcvanas évek divatjának, bővebbet tán a Boy George-Annie Lennox páros tudna mesélni). A rendőrök sztrájkolnak a minimálisan elvárható munkafeltételeik javításáért, amíg a vállalat- konglomerátum értelmetlen katonai fejlesztésekbe (ED- 209) öli a pénzt. Senkit nem zavar, hogy a nagyívű városfejlesztési projectbe bele van kódolva az alsó (fizetőképtelen) néposztályok szisztematikus (nemcsak elűzése, hanem) kiírtása.
Verhoeven kiváló Hitchcock-tanítványnak bizonyul (amely érdem nem tévesztendő össze Brian de Palma izzadtságszagú Hitchcock-mániájával.) Hitchcock főhősei gyakran küzdenek erős pszichotikus zavarral – és lehet–e nagyobb mentális problémánk mint emberi mivoltunk elvesztése? „Másodszor is végig kell menni az ösvényen”- írja Chabrol a mester hőseiről (utalva arra, hogy Hitchcock kétszer vezeti végig karaktereit ugyanazokon a dramaturgiai pontokon, pl. Psycho, Szédülés, Madarak, stb.), Murphy is kétszer kerül a shotgunok kereszttüzébe. A rendezői cameót is kipipálhatjuk a bulijelenetnél. A szőke nő ugyan hiányzik, de ezt a karaktert Verhoeven mindig az erős akaratú, aktuálisan kedvenc színésznőjének tartogatja (Hollandiában: Renee Soutendijk, USA-ban: Sharon Stone.)
A másik jelentős rendezői kézjegy a kereszténység. Verhoevent már a 80-as évek elejétől foglalkoztatta a hit rendszere (de nem ragadt le a külsődleges jegyek megidézésénél, mint Woo, többek közt ettől is különleges a De Vierde Man). A Robotzsaru-ban feltárul egy indusztriális világ születés-halál misztériuma: akkor hoznak létre, jössz létre, amikor a hatalmasok akarják, és el is pusztíthatnak, ha úgy kívánják. A rendőr kivégzése (csak a rendezői változatban) felfogható keresztrefeszítésnek is (bár a fejlövés töviskorona- jellegét vitatnám). Az emblematikus sisaklevételkor megmutatja magát kollégájának, Lewis- nak, akképpen, ahogy a feltámadás után Jézus felemeli a csulyáját a tanítványok előtt. A bevetések mintha csodatételek lennének, de a Jézus-parafrázis a végső leszámolásnál egyértelmű igazán. A vízen járó kiborg mögött a roncstelep, a sóderhegyeivel és vasdarabjaival maga a realizmus és az apokalipszis tökéletes kevercse.
Noha az ember-gép meghasonlása előrevetíti a kilencvenes évek fő problémáját, az identitáskeresést, itt még újdonságként hat: Murphy a film végén a neve kimondásával egyirányúvá teszi a folyamatot, az értelem legyőzi a szoftvert. A gúnyos, fiktív médiainzertek ötlete valószerűvé, átélhetővé, sőt profetikussá teszi a történetet. (A Robotzsaru és a Videodrome a nyolcvanas évek legelőretekintőbb két filmje. - W. F.)
A kékesszürke, poroszosan visszafogott képek éles kontúrral rendelkeznek, hála Verhoeven egyik kedvenc operatőrének, Jost Vacano-nak (Das Boot). Nem hódol be sem az MTV-esztétikának, sem az apokalipszis-filmek káoszának. A relatíve alacsony költségvetés nem látszik a trükkökön. A kor legjobb szakemberei dolgoztak rajtuk napi 16-18 órát. A stop-motion trükkök harryhauseni minőséggel rendelkeznek (Phil Tippett akcióban), a Robotzsaru-jelmezt a zseniális Rob Bottin építette meg.
A zenei főtéma ugyan emlékeztet a Frankeinstein menyasszonya egyik betétjére, ennek ellenére Basil Pouledouris egyik legjobb munkája. A katonai induló-szerű szerzeményei tökéletesen keverednek az epikus, már-már rózsamiklósi hangszereléssel.
Mivel nem vagyok éppenséggel fegyverbuzi, a mordályok elemzésébe nem mennék bele (csak ízelítőként: a Robotzsaru-pisztoly egy átalakított Beretta M93R -mindenki ilyet akart felsőben).
Adott egy erősen B kat. sztori és alacsony költségvetés, amiből a tehetséges alkotógárda alulértékelt színészekkel a szarból kemény munkával, kreativitással aranyat tudott csinálni. Ez hiányzik a mai Hollywoodból.
A remake-et Aronofsky készíti. Fuck him.
Robocop. USA 1987. Rendezte: Paul Verhoeven. Írta: Edward Neumeier és Michael Miner. Producer: Jon Davison és Arne Schmidt. Fényképezte: Jost Vacano. Zene: Basil Poledouris. Szereplők: Peter Weller, Nancy Allen, Ronny Cox, Kurtwood Smith és mások.
Aki fikázta Jet Li-t, színészi képességeinek hiányára hivatkozva, annak ajánljuk a Múmia legújabb részét. Először is nagyon hiteles, ahogy a zsarnoki császárt alakítja, utána meg az is eléggé szeren van, ahogy pár perccel később a már megöregedett zsarnoki császárt alakítja! Ezt követően úgy csinál, mint aki megkövül… Komolyan: egy arcizma se rezzen! Ezután meg háromfejű sárkányt és egy rottweilerbe oltott óriásorángutánt is úgy hoz, hogy etológus a talpán, aki megmondja, hogy nem az. De ezenkívül meg úgy karatézik, ahogy Bruce Lee se, és biztonsági kötelek nélkül tolja a verekedős jeleneteket is – direkt figyeltem, és mondhatom: tényleg nem voltak kötelek! Jet Li a jetik fejét alaphangon ordítja le, ha mérges, valósággal lángol a tekintete – meg az egész karaktere nagyon ott van, de nemgyengén ám – és amikor az íjászai kilövik a nyilakat, és azok eltakarják a Napot… hát, olyat filmen azt hiszem, még nem láttunk! Mielőtt megvádolnátok: a film még ennyire sem veszi komolyan magát. (Hogy ez a hangnem mennyire tradicionális, azt a korábbi részek ismeretének hiányában nem tudom megállapítani.) És ha ez a komikus intonáció a folytatásokat sújtó szíkvelitisszel (Többet! Hangosabbat! Nagyobbat! ... Többet!) párosul, akkor bizony a végeredmény jobb esetben is egy Zuzu Petasszal folytatott társalgással egyenértékű.
Van egy nagyon rossz Jet Li (posztja asszem császárjelölt), aki e rosszaságához hűen az általa ismert világ trónjánál szerényebb ülőalkalmatossággal nem éri be, szabadidejét meg kedvtelésszerű, ám egyben hatékony szaporulatszabályzással ütögeti el, ahogy egy globálisan gondolkodó kínaihoz illik. Ráadásul a telhetetlenséget nem félvállról veszi: halhatatlan akar lenni, ezért a vonatkozó, titkos információkat egy mutatós boszival hozatja el (egy vidéki könyvtár teológia polcáról), aki az őt kísérő tábornokával eredményesen kamatyol. Jet berág (mer ő is kanos a nőre), rúg, vág, killel – de a boszi megátkozza, és… na, itt elvesztettem a fonalat. Mindegy, Brendan Fraser feltámasztja a meg jól átkozott Jetet valamikor a huszadik század közepén, hogy aztán megölje, remélhetőleg végleg.
A gond csakcsupán annyi, hogy a Jet formálta antagonista már életében is olyan trükköket villantott, hogy annak láttán David Copperfieldtől kezdve Zseniális Teknősön át Teller Edéig bezáróan minden bűvész szájában összefutna a nyál. Fogalmazzunk úgy, ha nem mainstream filmről lenne szó, rá fogadnék.
A klasszikusok közé a Lopakodóval magát már mikor befilmező Rob Cohen ezúttal olyasfajta rugalmassággal pakolgatja a fokozatokat és cseréli a helyszíneket, mint egy kiesőjelölt valamelyik tehetségkutató stand up comedy kiírás regionális selejtezőjében. Az agyagkatonák, sárkányok, jetik, kínainagyfalak, zombik, elixírek és egyéb, vonatkozó mitológiai találmányok aktivált jelenlétével feltüzelt forgatókönyv a szakállukban botladozó poénokkal kiegészülve a tökéletes érdektelenség és az arcpirító kiszámíthatóság másfélórás egyvelegét garantálják.
Najó, amikor a fapados repülő egzaltált landolása közben a jak pakolja telibe az egészségügyi zacskót, az valóban meglepett.
A vetítésen egyébként akadtak konszenzuális kacajok (ha jól számoltam, ötször-hatszor), tehát az én ketyerémben is lehetnek hibák, mégis, mindenképp minősíti a túinván termék kaland-szegmensét, hogy a mozgalmasabb jelenetek izgalma legfeljebb a vevőket árleszállítással csalogató grill-pultéval vetekszik. Persze, van abban azért valami torokszorító drukk, amikor bemondja a nő a hangosba, és hirtelen minden bevásárlókocsi meglódul a sült csirkék irányába, de hogy egy múmiákkal és egyéb oszló szerzetekkel roskadásig rekrutált eposz legfélelmetesebb képsorában Fraser épp egy csendes patakban pecázik (nyakába szúródik a saját horga), az lazán ciki. (Cohenék stílusérzékét jellemzi, hogy ezt a valóban horrorisztikus balesetet is elviccelik.) A Rachel Weisz-et váltó Maria Bellonak gyors fodrászcserét javasolnánk, a Jet szívére – antik bökővel – pályázó Choi, mármint Jessey Meng viszont ne váltson semmi pénzért: a játékidő túlnyomó részét tündi frufruban végigugráló spiné a Geekz hagyományosan roppant szigorú értékbecslésekor egy csillaggal járult az összesített osztályzathoz. Szúrnánk a némbert, na.
A másik ötöd sem a névtelenségükkel mindig mindent megúszó animátorok számláját terheli (félreértés ne essék: nagyjából hihető, hogy a kiszáradt bőrű agyagkatonák és a bemeszesedett csontkollekciók mozgáskultúrája akár ilyen darabos is lehet egy last-minute megidézést követően), hanem, tá-ttá-dááám: Anthony Wongét, ki elnyűhetetlenségét ezúttal is bizonyítja. Az ölében robbanó bomba annyit se árt neki, mint másnak a lejárt napolaj, karizmája palástolhatatlan és megfejthetetlen, de sajnálatunkra Cohen csak nagyon szűk teret enged a Jet modernkori tábornokát megtestesítő színésznek.
Ja, és a Jetik. Először epilálatlan pankrátorokként tűnnek fel, majd egy átmozgató rögbi edzést rögtönöznek, végül beállnak hegyimenteni. Jó szándékú, önzetlen társaság, segítenek, ahol tudnak, szó se róla, de hogy a kakaós csigától hogy lett ilyen kondijuk, az számomra örök rejtély.
A mai alkalommal térjünk vissza ismét a meggymárkaszínű múltba, poroljuk le a Skoda 120L hátsó ülése mögött becsempészett Gold Star videókazettákat, amelyeken kuriózumokra is lelhetünk. Így jártam a jelen recenzió tárgyával is.
Abosszútörténet szerint egy arizonai kisvárosban vagyunk, ahol a fiatalokat egy autós banda tartja rettegésben. Különösen vezérük, Packard (Cassavetes). Egy nap azonban feltűnik egy mattfekete turbó, ami felveszi velük a versenyt. Ezidőtájt bukkan fel a városban a jóképű Jake (Sheen) is, aki megtetszik Kerry-nek (Fenn). Ez viszont nem tetszik Packardnak, akit a lány visszautasított. A banda tagjai folyamatosan fogyatkoznak a „Fantom”–mal vívott végzetes kimenetelű autóversenyek okán, ami már feltűnik a rendőrfőnöknek (Quaid) is.
Még 1985-ben jött ki a tinifilmek két meghatározó mérföldköve: a Nulladik óra és a Vissza a jövőbe. (Ezzel meg is született a két végpont: az első reálisan ábrázolja a tinikaraktereket és gondokat, míg a másik idealizálja az átlagtinédzsert.) Ennek a gyorsan jött reneszánsznak köszönheti létét A fantom is: megpróbál különböző motívumokat összelopkodni: Mad Max 1-2, Csillagember, Christine - nyúl mindenhonnan. Az író-rendező nem tudta eldönteni, mit is csinálna legszívesebben: akciót, sci-fit, romantikus filmet, thrillert... Az autós üldözések izgalmasak, de a narratív részeken úgy elcsúszik az egész, mintha teflonnal burkolták volna a videószalagot. A sztorinak különösebb iránya nincs: a szereplők csak lézengenek, majd egyszer csak kipurcannak autóbalesetben, azt jóccakát.
A téma, a szereplők, a célcsoport kívánnák az MTV-esztétikát, ám a rendező sivatagos világvége-hangulatot próbál teremteni, ami erősen felemásra sikerül. A világ 86-ra-ra túljutott a lehetséges apokalipszistól való félelmén - Gorbacsov még a májfoltjával együtt sem volt olyan félelmetes ellenség, mint Brezsnyev a szemöldökével. (Hát még a politikájuk közti különbség!)
A színészek alakítása nem épp shakespeare-i, de egy tinifilmtől nem is várható el. Az egyetlen, aki próbál megharcolni a karaktere mélységének hiányával, az Nick Cassavetes, de erejéből is csak komoly küzdelemre futja a humortalan dialógusokkal. Charlie Sheen utolsó filmje volt ez a Szakasz előtt. Sherilyn Fenn jól hozza a naivát - de méltatlanul kevésszer tűnik fel és idegesítáően túlöltözve.
A mellékfigurák döbbenetesen hülyék - az elején még szórakoztatóak, de a végén már fárasztóak, különösen a fagyállót és csavarlazítót felváltva kortyoló Skank. És mennyi dauervizet használtak Rughead frizurájához? Természetesen az amerikai kisember ellenségei ők: punkok, akik mindent csak szétkúrnak maguk körül a balhé kedvéért.
A fantom-ot felfoghatjuk a „nyolcvanas évek Halálos iramban”-jának is, pláne a gátlástalan General Motors-product placement miatt. A főhős Knight Rider-es Dodge M4S tanulmányautójától kezdve a Larry Shinoda tervezte kólásüveg-Corvette-en át a Pontiac Firebird-ig felvonul az összes nyolcvanas évekbeli cool amerikai verda.
Az egyetlen elem, amibe nem lehet belekötni- az a soundtrack. A főcímzene mellett megszólal a Mötley Crüe, Ozzy, Billy Idol, stb. Még Bonnie Tyler sem tudja lerontani az összképet, pedig nagyon igyekszik.
Vannak filmek, amik szépen öregszenek - A fantom nem tartozik közéjük. Csalódott vagyok, depresszív, még a nosztalgiafaktor sem segít sokat. Ideje újra beletúrni a kazik közé!
The Wraith. USA 1986. Rendezte: Mike Marvin. Írta: Mike Marvin. Producer: John Kemeny, Buck Houghton. Fényképezte: Reed Smoot. Zene: Michael Hoenig és J. Peter Robinson. Szereplők: Charlie Sheen, Sherilyn Fenn, Nick Cassavetes, Randy Quaid és mások.
Egy évvel a Rambo 2. egetverő sikere után Sylvester Stallone forgatókönyvíró / népfia / megasztár és George Pan Cosmatos rendező újabb bődületes baromságot forgatott, egy szórakoztató csúcs-trasht, amely a nyolcvanas évek akciófilmjeinek összes kortünetét magán hordja, ezért valamennyi geek számára kötelező darab. Spoiler-hegyek.
Mint ahogy azt a ma már klasszikus, hatásvadász felütésben megtudjuk: a mocskosan imperalista Amerikában 24 percenként megölnek egy embert, illetve 250 nőt erőszakolnak meg naponta. Ezzel összefüggésben, egy fasisztoid szervezet a Föld lakosságának kiirtására törekszik. Mottójuk tiszta és világos: "csak az erősek maradhatnak." Munkájukat módszeresen végzik, két kalapácscsapkodós szeánsz között minden éjszaka megölnek egy, azaz egy embert, akik őt testületileg gyengének ítélnek. De sajnos nem számolnak M. Cobretti felügyelővel (vajon ki játssza?), aki a dauerolt hajú svéd modell, Ingrid (a dán Brigitte Nielsen) védelmében jól seggbe rúgja édes mindnyájukat. Az emlékezetes felütésben Kobra közli a film mottóját:
„Dögvész vagy, és én a gyógyszer.”
("You're a disease and I'm the cure.")
Miközben a tehetetlen rendőrség úgy véli, egyetlen sorozatgyilkossal, a titokzatos Night Slasherrel van dolguk, aki egy hónap alatt 16-szor ölt (!), Cobretti egy megejtően izgalmas kórházi jelenetsor után vidékre csempészi védencét. Egy motelben szállnak meg, ahol végre következhet a várva várt szexjelenet. Cosmatos ezt kihagyja, hogy filmje ne hasonlítson olyan szemtelenül a Terminátorra. Helyette motoros-furgonos banditákat vet be a kész arzenállal rendelkező Kobra ellen. És Kobra lő. Ötből ötször talál, őt azonban mágikus erőtér védi a rá záporozó golyók elöl. Ha úgy véli látványos jelenetnek kéne következnie, nem lézeres irányzékú gépfegyverét, hanem egyik kézigránátját használja.
(Egy barátom szerint azért kellett a vallási-náci szektának ezen a ponton motorosbanda jelleget is magára öltenie, mert a méltán hírhedt Menahem Golan és Yoram Globus producerek diszkont áron jutottak motoros kaszkadőrökhöz.)
Cobretti, a boldog nyolcvanasok letűnt hőse mai szemmel szánalmasan nevetségesen néz ki túlméretezett napszemüvegében (ami most megint divat), bőrdzsekijében, az örökösen a szája szélén lógó gyufaszállal, kezén fekete kesztyűvel. A munka megszállottja nem a szavak embere, érzelmi téren meglehetősen félénk, ja, és kesztyűben, ollóval eszi a pizzát (ez nekem nagyon tetszik). Van egy lerobbant, régi vágású kocsija, amit egy kapcsoló felkattintásával turbóra lehet állítani. Csoda, hogy ez az okos járgány nem beszél.
Stallone minimálisra redukálja a jellemrajzot és a love storyt. Ő maga egyébként a Rocky 4. forgatásán találkozott Nielsennel, akit rögtön feleségül is vett. Egy emlékezetes jelenetben Kobra így udvarol Ingridnek, miután az megtudta, hogy nevében az M. nem más, mint Marion Cobretti:
Kobra: "Hozott mentőövet?"
Ingrid: "Miért?"
Kobra: "A krumplijai megfulladnak a kecsöpben."
Mivel Cosmatos érezte, hogy a sovány sztori a legjobb esetben is csak tíz hullával kecsegtet, az utolsó fél órában kábé ötven embert legyilkoltat hősével, hogy a Rambo 2. arányszámait tartsa. A fasisztoid, egyházi színezetű motorosbanda két kalapács-összecsapkodás között egy emberként vetődik a gyűlöletes Cobretti felügyelőre, az pedig jó rendőrként végez is velük. Tárgyalás? Ugyan minek:
„A bírók kiengednék az összeset”.
illetve:
"Think a maniac who blew a kid's heart out for nothing should have rights?"
Mintha csak Dredd bíró korai felszólamlását hallanánk.
A végső leszámolás egy kohóban játszódik, ahol a legellenszenvesebb képű gonosztevő (Brian Thompson, hatalmas kultarc) brutális véget ér. Kobra egy percre elbizonytalanodik, vajon az önbíráskodás a megfelelő eszköz-e, azonban hamar rádöbben, ezen az országon már csak egyedül ő segíthet. Miután az ellenséggel végzett, hősünknek gondja van rá, hogy megsebesített kollégáját feldobja némi viccelődéssel, egyúttal régi hivatalbeli konkurensének behúzzon egy hatalmasat. Mi marad hátra? Cobretti motorra pattan álmai asszonyával, előtte a lenyugvó nap, aláfestésként szörnyű zenei alapok a Mozartos Sylvester Levay repertoárjából...
Hát csoda, hogy a Kobra gyerekkorom egyik kedvenc filmje? Nem elég, hogy számtalanszor láttam az elmúlt években - és mindig rettentő lelkesedéssel -, deképregénybenis megvolt Fazekas Attila zseniális rajzaival és Cs. Horváth Tibor szövegével, ami még inkább kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem. Fontos, hogy mindenképp az eredeti szinkront keressük (felteszem, Schéry András remekműve), bár a Warner-féle DVD-kiadás feliratában olyan rejtett gyöngyszemekre bukkanhatunk, mint a "gyere, te szopósmajom!"
Fun fact: Joel Silver producer 1994-ben bejelentette, hogy Paula Gosling Tiszta játszma című regényéből filmet forgat, a főszereplő pedig Sylvester Stallone lesz. Csak eztán jöttek rá, hogy - a stáblista szerint - a Kobra is ugyanezen a regényen alapul. Stallone gyorsan kiszállt, a helyére William Baldwin érkezett.
Az, hogy a szuperhősök jók, evidenciának tűnhet. Addig, amíg meg nem ismerkedünk Hancockkal (Smith). A cuccait egy igényesebb hajléktalan se venné magára; ha nem az utcán alszik, lakókocsijába vonul vissza - de ha baj van, úgy szedi ki a bűnözőket a kocsiból, mint más a konzervkukoricát.
Csak egy a probléma vele: akcióival tetemes költségeket okoz a városnak. Ekkor talál rá egy sikertelen PR-menedzser (Bateman), aki azt javasolja, vonuljon önként börtönbe, így egy idő után megnő a bűnözés és a nép a szabadságát fogja követelni. Ezzel párhuzamosan vonzalom alakul ki Hancock és a menedzser felesége, Mary között (Theron).
A film gyakorlatilag két részre szakad. Az elsőt viszi az alapötlet ereje, érezni Berg humorát, Will Smith sem rossz, bár egyre inkább Larry Fishburne-ösödik. A poénok ülnek és jó ritmusban jönnek. A második részre elfogy a muníció és a szuperhősség kerül bonckés alá, de minek? Az első felében deheroizál - a másik felében istenít. Vaddöfakk? Nagyobb feladat kideríteni az értelmét, mint kaukázusi kefirről megállapítani a fogyaszthatóságát.
Hiányzik azonban a megnövekedett erővel arányos felelősségérzet: morális dilemma nélkül nincs szuperhős. Akit képességei predesztinálnak emberfeletti feladatokra, mit érez az átlagemberrel szemben, akit simán eltaposhatna? Mit érez saját, korábbi énjével szemben?
A forgatókönyv első változata ’96-os keltezésű, megfordult Jonathan Mostow-nál, Michael Mannál - akik szerepet is vállaltak a film elkészítésében. A sztori a „Hősök” és a „Berlin felett az ég” között lavírozik valahol. A PG-13-as besorolásnak "hála", lezárása ártalmatlan
A speciáleffektek John Dykstra munkáját dícsérik - nem ütik meg ugyan pl. a Pókember szinvonalát, de nem rosszak. A színészek közül mindenki hozza azt az átlagot, amit egy nyári blockbuster megkíván, a zene is a langyosság határán egyensúlyoz - John Powell-től inkább a Bourne-témát jegyezzük meg.
Érthető, hogy igény van erre a filmre. Ismerjük be, nincs fekete szuperhős - hacsak Darth Vader-t nem tekintjük annak. Az amerikai gyerekek 20%-a Halloween-kor üveges tekintettel néz a félliteres Dr. Pepper mélyére és ismét felveszi a tavalyi Shaft-jelmezt.”De idén Hancock leszek!”- hangzik majd többmillió kicsi szájról a film megnézése után. A Sony- Columbia főnökei ezekre a boldog arcocskákra gondolhattak, mikor kipengettek 150 millió dollárt 92 percért. Mással nem indokolható.
Hancock. USA 2008. Rendezte: Peter Berg. Írta: Vincent Ngo és Vincent Gilligan. Producer: Akiva Goldsman, Michael Mann, Jonathan Mostow, Will Smith. Fényképezte: Tobias A. Schliesser. Zene: John Powell. Szereplők: Will Smith, Jason Bateman, Charlize Theron és mások.
Úgy látszik, hogy (a most még) Madonnáné, alias Guy Ritchie megunta a papucsférj szerepet, és újra rendezőként szeretne ismert lenni. Az októberben bemutatásra kerülő filmje a szokásos trendi akció/vígjáték lesz, telis-tele erős akcentussal bíró brit színésszel. Az előzetes nem rossz, de a hátasdobás nálam legalábbis elmaradt.
Történt 2004-ben, egy évvel a Gyűrűk Urás záróepizód nyálas tengerparti búcsúja után, hogy kijött egy orosz film, az Éjszakai őrség – szintén könyvadaptáció –, amely a jó és a rossz erők harcáról regélt, tele volt vámpírokkal és az egésznek olyan érdekes, lendületes, nem-amerikai stílusa volt, hogy odaát néhányan felkapták a fejüket, aztán izgatottan tárcsázták producer ismerőseiket: hoppá, vigyázó szemeteket keletre vessétek! Aztán 2006-ban jött a folytatás, a Nappali őrség, Hollywood pedig lecsapott a tehetségét már bizonyított friss húsra, és rábízta a Wanted című képregény-adaptációt, afféle bemutatkozó kűrnek. Timur Bekmambetov megérkezett (Oroszországból szeretettel): útját sportladával repkedő Angelina Jolie, szétfröccsenő agyak, nyolc napon túl gyógyuló sérülésekre fogyasztott gyógyvodka és más, Hollywoodban szokatlan jelenségek jelzik.
A történetet nagy vonalakban Beyonder már ismertette a képregényről írt kritikájában, röviden azért mégis összefoglalnám, mert egyrészt leendő nézői közül valószínűleg kevesen olvasták az említett forrásművet, másrészt olyan egyértelmű filmes áthallásokat tartalmaz, melyek mindenkinek fel fognak tűnni.
Hősünk egy depressziós, fásult irodakukac, unalmas munkával, csalárd barátnővel és idegesítő „legjobb baráttal”: tervei és vágyai nincsenek, igazi amerikai módjára marokszám nyeli a nyugtatót, és már annyira befásult az egészbe, hogy az önmegvalósítás, a változtatás álma sem kerülgeti többé. Cinikus, ütősre megírt pársoros mondatokkal narrálja ezt el nekünk ő maga, miközben percenként riad fel vacak, szűkös lakásában vagy éppen az Enter billentyű lenyomatával homlokán (ismerős?). Mindez megváltozik azonban (igazi VHS-kazetták borítójának hátuljára illő mondatkezdés, nem?), amikor a közértben Angelina Jolie jelentőségteljesen a pofájába bámul. A srácról kiderül, hogy apja tagja volt egy gyilkosokból álló ősi szövetségnek, és mellesleg épp aznap lőtték fejbe egy toronyház tetején…
A Wanted ízig-vérig látványfilm, gátlástalanul az, és amíg nem próbál több lenni, egész jól működik is - azaz a játékidő első harmadában. Pofás lett az apró szilánkokra robbanó üvegfelület, a toronyház-ugrás („elsőre senkinek sem sikerül…” – ja nem, az egy másik film) meg a komikusan vagány tűzharcok, no és persze szélesvásznon lassított felvételben, majd kimerevített képen mutatott fejlövést is ritkán lát az ember. Az autós üldözés szintúgy profi munka, Jolie túljátszott lazasága, az elképesztő(en irreális) trükkök és hősünk hétköznapian természetes trágársága remekül összeillenek.
Mindez azonban addig tart csak, amíg el nem ér a film arra a pontra, ahol muszáj elkezdenie adagolni a lényegi információkat szegény irodakukac srácnak és az akciójelenetek látványorgiája alól kiszabadult nézőnek a történetről, melynek alkatrészei és csavarjai nyugtalanítóan ismerősek. A Wanted ráadásul olyan popkulturális alapvetésekből nyúlt (és most nem számít, hogy a film csak a képregényt dolgozza fel), mint a Star Wars-hoz hasonlóan totálisan köztudatba épült Mátrix 1. vagy a komoly ítészek által gyakran alábecsült, fölöttébb zseniális Harcosok Klubja (még az Ikea bútorok is előkerülnek – mi ez, ha nem kikacsintás?).
Az erős forgatókönyv hiánya a pörgős, ötletes képi megoldásokkal teli felvezetésben még nem annyira zavaró, de a későbbiekben határozottan kínossá válik. Morgan Freeman rutinosan és magabiztosan adja ugyan elő a szövegeit, amik viszont még egy tucatgyártott számítógépes játékban is kínosan hangzanának. Jolie-nak más dolga nincs, mint lazulni és szexisen kinézni, de vele is jól kicsesztek, mert gyakran határozottan hullaszerűen fest a vásznon (talán nem Romerótól kellett volna elkérni a sminkeseket?). Talán még a furcsa bérgyilkos fazonok lettek a legjobbak, nyilván Bekmambetov hatása miatt (a vodka meg a matrózsapka legalábbis bizonyosan neki köszönhető), de akkor már inkább megnézem újra az Éjszakai őrséget, ahol meg minden szereplő egyénire sikerült...
Érdekes amúgy, hogy az amerikai filmek mennyire hajlamosak alábecsülni az emberi életet és túlbecsülni a családi kapcsolatokat. Mindenféle morális és filozófiai vitába való belemerülés vágya nélkül kérdezem: odaát tényleg ennyire ütnek milliomodszorra is az „ő volt a te apád!”, „hiszen az apám volt!” és más, hasonló jellegű drámai egysorosok? Nem unják már ezt a motívumot a nézők - és persze az írók? A moralizálás persze nem tisztem (egyébként is azt vallom, hogy egy átlagos felnőtt ember képes kezelni a valóság és a fikció fogalmát, ezért ezt határozottan fel kell tételezni a nézőkről is – fenébe a cenzúra akármilyen formájával!), de egyvalamit azért meg kell említenem: az ősöreg filmes problémát, miszerint a főszereplők által véghezvitt (bér)gyilkosságokat valahogyan elfogadhatóvá kell tenni a nézők számára, ha azt szeretnénk, hogy beleéljék magukat a helyzetükbe, a Wanted meglehetősen kifogásolható – vagy, ha úgy tetszik, suta – módon oldotta meg, amit a film közepi túlmagyarázás sem tesz indokoltabbá vagy értelmesebbé.
Szóval igencsak vegyes a végeredmény: az eredetiség nyomokban lelhető csak fel (de akkor már ezerszer inkább valamelyik Őrség-film), a látvány pedig brutális ugyan, de a harcjelenetek nem sokkal szebbek és egyáltalán nem ötletesebbek, mint a Golyózáporban (Shoot ’Em Up), ami viszont épeszű sztorival bírt és még az esetleges komolykodást is sikerült nagy ívben elkerülnie. (Monica Bellucci pedig százszor szebb, mint Angelina Jolie – minimum!) A forgatókönyv írója pedig egyedül a Google szó leggyakoribb és legköznapibb használatáért érdemel dicséretet (vagy talán büntetést, nem tudom).
Tény, ami tény: nagyvásznon büntet a számítógép-izzasztó effektparádé (a Wanted-ot sima tévén megnézni időpazarlás volna) - kár, hogy a döcögős, félrecsúszott, komolytalan mondanivalót is le kell nyelni hozzá). Jó szívvel azonban csak azoknak tudom ajánlani a filmet, akik vagy nem látták Fincher és a Wachowski testvérek fentebb említett filmjeit (elégszer), vagy nem zavarja őket, hogy lépten-nyomon ráismernek majd ezekre (és persze felrémlenek majd John Woo heroic bloodshed-akcióopuszai, meg az Orvlövész (Shooter) meg a Willard…).
Amerikai, 2008. Rendezte: Timur Bekmambetov. Írta: Michael Brandt és Derek Haas. Fényképezte: Mitchell Amundsen. Zenéjét szerezte: Danny Elfman. Vágó: David Brenner. Szereplők: James McAvoy, Morgan Freeman, Angelina Jolie, Terence Stamp és mások.
Jelen írás nem az eleven, mozgékony jelennel foglalkozik, hanem a távoli, elrozsdált múlttal. Mikor még vehettünk ballonos szódás jaffaszörpöt, de már inkább kólát hörpöltünk, hittünk a 2010-re felépülő csillagvárosokban, pedig még a kalákában épülő családi házhoz sem lehetett huzalszeget kapni. S amíg a vodkapárát lehelő, pizzányi tányérsapkát hordó Jevgenyij vígan csurgatta a kerozint a katonai bázisok talajába, mi vagy a piros műbőrülésű mozikban szurkoltunk a csillagos- sávos lobogónak, vagy csempészett hangalámondásos videókazettákat bámulva drukkoltunk a Videoton Supercoloron át a kapitalista világrend két őrének: Arnoldnak vagy Sylvesternek.
(A suliudvarokon komoly sérüléseket lehetett összeszedni, ha valaki kiállt az egyik hős mellett - az ellentábor ellenérzései azonnal gáncsolásban és Triál-matekdobozzal végrehajtott kalapácsvetésben manifesztálódtak.)
Esetünkben Arnoldon a sor, hogy szétrúgjon néhány, USA érdekeit veszélyeztető segget. Hát lehet nem szeretni egy olyan sztorit, amiben a hegyek közé visszavonult veterán elitalakulatos John Matrix lányát elrabolja egy puccsra készülő latin-amerikai akarnok, hogy rákényszerítse a jelenlegi elnök megölésére?! Mátrixot repülőre rakják, de megszökik - 11 órája van, hogy megtalálja és kiszabadítsa a lányát, leszámoljon a diktátorral és mellékesen egy teljes hadsereggel.
Megjelennek a nyolcvanas évek Amerikájának gondjai: japán autó vagy Cadillac, banánköztársaságok ” ki tudja kommunista-e”- jellegű ezredesei, és persze a hős, aki megmenti Amerikát. Nem volt mentes a háborúktól a korszak: a bejrúti bombázások (lásd bővebben (hol?) Chrudinák Alajos interjúit Arafattal a Tangerine Dream főcímű Panorámában), granadai partraszállás, Laosz, Angola, stb. A vietnami kalandból azt a következtetést vonta le a reagan-i vezetés, hogy a haditechnikát kell fejleszteni, mert a dollármilliárdokkal tökéletessé csiszolt fegyverzettel megnyerhető minden háború. A tapasztalatok nem ezt mutatták. A gerilla-módszerek ellen a mai napig nincs hatásos ellenszer, látható az öt éve tartó iraki kalandnál is. Ha már a valóságban nem sikerült megnyerni minden háborút, legalább filmen tegyük meg!- hangzott a jelszó és lőn.
A trükk és képmanipuláció-mentes akciójeleneteket nézni még ma is élvezet. Ahogy a fék nélküli, kéttonás Chevrolet Blazer zúdul alá az erdőben, előrevetíti Arnold leszámolását. Semmi finomkodás, elegancia - marad a puszta brutalitás. (Vic Armstrong, a nyugati világ legjobb akciórendezője szerint is a Schwarzihoz leginkább passzoló harcmodor, ha egyszerűen berúgja az ajtót és kész. Lehetetlen megcáfolni. Már a futás se áll jól neki, hát még, ha kungfuzna!). A repülőgép-szekvenciát az „57-es utas”-ban egy az egyben nyúlták le, a gép kerekén való kuporgással együtt, az egyedüli különbség a divatban van: a Schwarzi vajszínű zakóját váltotta Wesley Snipes laza bőrdzsekije.
„Cindy: What happened to Sully? Matrix: I let him go.”
A plázajelenetben egyértelművé válik Arnold fizikai fölénye. A szabály itt is érvényesül- a biztonsági őrök a mosónőkhöz hasonlóan korán halnak-, pláne, ha egy kommandóst akarnak elfogni. A dekoráción való Tarzan- lengést is übereli, mikor kiszaggat a helyéről egy telefonfülkét, benne Sullyval, a kis szerencsétlen végrehajtóval, aki ekkor még megmenekül, de nemsokára már egy popeye-nyi alkaron függ az élete- kiszámítható végeredménnyel. Matrix lassan felgöngyölíti az egész ügyet.
„Cindy: Where are we going? Matrix: Shopping.”
Ám a film legemlékezetesebb része csak ezután jön: a bevásárlás a fegyverboltban, a letartóztatás, majd a menekülés. Cindy szerencsétlenkedése a rakétavetővel tökéletes példája, hogy hogyan lehet egyszerre vígjátéki és akciódús egy jelenet.
„General Kirby: Leave anything for us? Matrix: Just bodies.”
Végre eljutunk a szigetre, ahol Arius tábornok készül a puccsra, hadseregével együtt. Elértünk ahhoz a részhez, ahol Arnie leginkább kibontakoztathatja képességeit- felfegyverzi magát. Az a 20 másodperc adja meg a film savát-borsát: a hős háborúba indul. Nem is akárhogy. Egyszemélyes hadseregként vág rendet a latin szabadságharcosok között- M-15-sel, Desert Eagle- lel, Claymore- aknával- a végén már vasvillával és flexkoronggal. Kétség sem férhet hozzá, hogy képes lenne bolgár meggybefőttből is atombombát fabrikálni- a ’la MacGyver-, ha akarna. De nem akar, csak ölni az ellent.
„Bennett: You're a dead man, John! Matrix: Bullshit!”
És persze még hátravan a nagy leszámolás- késpárbaj a kazánházban. A gőzben repkednek a beszólások és a veseütések a két ellenfél közt- de csak egy maradhat. Ezt persze Matrix lánya is végignézi- későbbi pszichiátriai kezeléséről nincs tudomásom, de nem is fontos. Itt nincs helye sem érzelgősségnek, sem férfiatlan tötyögésnek.
Steven E. de Souza (48 óra, Die Hard) forgatókönyve a politikai kontextusokat leszámítva is kellően fordulatos, plusz Arnie egymondatos beszólásai itt kezdenek büntetővé válni. Az eredetileg kiszemelt Walter Hill helyett a tisztes iparos, Mark L. Lester dirigálta a stábot és tökéletesen hozta a tőle elvárt szerepet- korrektül összetartotta a jeleneteket és tempót adott a filmnek. A filmből árad a tesztoszteronszag- kétajtós szekrények szaladgálnak mindenfelé, a nők hangsúlyosan vékonyak, kicsik, védtelenek. Az akció- és a vígjátéki elemek nem ütik egymást- a showdown pedig maga az megtestesült önparódia. Arnie vs. latin hadsereg- fix egyes.
Kedvenc testépítőnk nem is fa, hanem épületfa arccal „játssza” végig a filmet- de pont ez az érzelemmentesség passzol a karakterhez. Rae Down Chong főleg bongyor hajzuhataga miatt emlékezetes, Dan Hedaya meg képtelen hibázni. Nagy felfedezés Vernon Wells- ha túltesszük magunkat a szétszteroidozott Freddie Mercury- arcélen, megérezzük a fenyegető gonoszságot. Az ausztrál bányász nem játssza túl a bosszúszomjas sidekick-et, méltó ellenfele Schwarzi-nak.
Zeneileg abban a korszakban vagyunk, mikor a hair-rock és az italodisco két irányból végzi aknamunkáját egy teljes generáció látens homoszexuálissá tételében. A Power Station végefőcímdala (We fight for Love) az előbbihez áll közelebb- de még a vállalható kategórián belül lavírozik. A filmzene pusztán a 48 óra főtémájának újrakeverése- James Horner gyakorlatilag abból élte végig a nyolcvanas éveket.
Míg a Terminátor túl pesszimista, a Rambo túl politikus, a Kommandó szórakoztató. Soha nem ül le, soha nem válik unalmassá. Erőszakos, humoros, nem veszi komolyan saját magát - tökéletes szórakozás mindenkorra.
Commando. USA 1985. Rendezte: Mark L. Lester. Írta: Jeph Loeb, Matthew Weisman, Steven. E. de Souza történetéből Steven E. de Souza. Producer: Joel Silver. Fényképezte: Matthew F. Leonetti. Zene: James Horner. Szereplők: Arnold Schwarzenegger, Vernon Wells, Rae Down Chong, Dan Hedaya és mások.
Amikor először láttam meg a The Machine Girl előzetesét, már tudtam, hogy eléggé kétesélyes lesz a dolog. Mert bár nyilvánvalóan kiváló szórakozást ígér egy szemrevaló japán leányzó, akinek egy hatalmas géppuskát applikáltak a baljára, hogy azzal szó szerint véres cafatokká lője az ellent, de ugyanakkor mindez magában hordozza azt a veszélyt is, hogy a dolog hamar sekélyessé, és túlzottan öncélúvá válik, amit már a felénél megun az ember. Az előzetes és Noboru Iguchi rendező korábbi filmjei alapján már nagyjából tudtam, hogy mire számítsak, a baj pedig pontosan az, hogy végül azt is kaptam, amire számítottam, de sajnos semmi többet.
Ezúttal mintha a nagyobb elvárások terhe nyomta volna a rendező vállát, és ha nem is szalonképesebb, de valamivel konzekvensebb filmet akart volna készíteni, mint például a hasonló analógiájú Sukeban Boy. Az alapsztori egy hagyományos bosszútörténet, ami a filmet tekintve természetesen most is csak másodlagos: Ami öccsét és annak barátját halálba szekálják az iskolai nehézfiúk, erre a lány bosszút esküszik. A dolgot nehezíti, hogy a gyilkos fiatalok vezére egy ősi nindzsa klánból leszármazott jakuzafőnök fia, és az egész családja olyan hibbant, hogy a Texasi Láncfűrészes Mészárlás famíliája órákat vehetne tőlük. Ami első találkozása velük a lány bal alkarjába került. Ekkor a meggyilkolt öcs (szintén meggyilkolt) barátjának szülei egy a csonkra szerelhető géppuskával ápgrédelik Ami-t, majd ők is csatlakoznak hozzá a bosszúhadjáratban.
Értem én, hogy az ilyen típusú filmekben felesleges bármiféle ésszerű dolgot is keresni, de számomra akkor is nagyon zavaró volt, hogy ez az extrém gore-orgia, sokszor átcsap egy fárasztó és bugyuta paródiába. Mert míg jól elnevetgéltem a csontvázig legolyószórózott nindzsán, vagy az ujj-sushin, addig bizonyos részek esetében már úgy éreztem, mintha az effektek minősége és mennyisége akarná diktálni az iramot. Az egy dolog, hogy az erőszak öncélú, de amikor ezeknek a túlzott és céltalan használata elkezdi aláásni a film alapjait, az már egyáltalán nem tesz jót neki. Goreból is megárt a sok.
A trükkök a maguk szintjén kezelve egyébként szenzációsak, és bár nem árt óvatosságra inteni az érzékenyebb nézőket, azt kell, hogy mondjam, ez a fajta komolyanvehetetlen abszurditás általában véve sokkal szórakoztatóbb, mint a The Machine Girl történetét jellemző fekete humor. Bár elismerem, régen röhögtem akkorát, mint amikor megláttam az Ami-ék által legyilkolt tinédzser nindzsák gyászoló szüleiből összeálló csapatot, a Super Mourners Gang-et (Szuper Gyászoló Csapat)!
Mivel maga a történet és a karakterek is csak alibiből vannak, színészi alakításokról sem igazán beszélhetünk, elnagyolt és túljátszott szerepekről annál inkább. Az Ami-t alakító első filmes Minase Yashuro civilben szofterotikus J-idol, akinek a kamera előtti tapasztalata kimerül a fürdőruciban való hempergésben, társnője Asami pedig ugyanezt csinálja, csak fürdőruha nélkül. De mégis szeretjük őket, mert mindegyikük ultraszexi és a Shakespeare drámák amúgy sem állnának nekik jól.
A filmben az összes japán filmes sztereotípia helyet kapott, így a nindzsák, jakuzák, cuki iskolai egyenruhás csajszi, méterekre és literszámra spriccelő vér, harcművészet, szamurájkard, nemi erőszak(kísérlete), egyedül talán a szex maradt ki, nyilvánvalóan okkal. Tehát ha vevők vagyunk az ilyesmire, akkor tobzódhatunk a mókában, de valami még akkor is hiányzik. Persze tudom, hogy a The Machine Girl még csak véletlenül sem akar több lenni, mint aminek látszik, de aki hozzám hasonlóan már több ilyen jellegű filmet is látott, annak ez már valahogy kevés. Pontosan az történt, amitől féltem: a vérzivatarok és a testrész-esők, a közéjük beékelt vékony kis történettel együtt egy idő után unalmassá válnak, a meglepetések elfogynak, végül a másfél óra leteltét egy kellemes, de nem túl maradandó élménnyel nyugtázhatjuk.
A The Machine Girl valójában olyan, mint egy olcsó seinen (felnőtteknek szóló) manga, amibe a lehető legtöbb exploitation elemet belesűrítették, hogy aztán az átmeneti élvezetet okozó egyszeri abszolválás után a kukában, vagy legfeljebb a polc mélyén kössön ki. Guilty pleasure a javából, házibuliban haverokkal remekül el lehet rajta sörözgetni, de aligha hiszem, hogy időtálló klasszikus lesz belőle.
The Machine Girl. Japán, 2008. Rendezte: Noboru Iguchi. Írta: Noboru Iguchi. Producer: Yoshinori Chiba, Yoko Hayama, Satoshi Nakamura, John Sirabella. Fényképezte: Yasutaka Nagano. Vágó: Kenji Tanabe. Zene: Takashi Nakagawa. Szereplők: Minase Yashiro, Asami, Taro Suwa és mások.
A Most Waited 2008 válogatásunkban már szó esett a Death Race 2000 című legendás grindhouse film remake-jéről, David Carradine helyett a mindenki által hőn kedvelt B-filmes színésszel, Jason Statham-mel - bár a rendező, Paul W.S. Anderson ragaszkodik hozzá, hogy nem újraforgatja a filmet, csupán "arra építkezik". Nos, akárhogyan is van, megjelent néhány gyönyörű nagyfelbontású kép a neten, és a tömény Death Race 2000/Cannonball/Mad Max/stb feeling annyira mellbevágott, hogy szokásomtól eltérően nem a legmutatósabb cickókat tettem be ide, hanem a brutális verdákat.
A többi kép (az említett bombázóval, Statham-mel, még több verdával) ezen az oldalon tekinthető meg néhány bennfentes infóval egyetemben, amit a riporter a forgatási helyszínen csipegetett össze.
Minden idők legrosszabb filmje: vita nincs. Cirka háromezerben a Földet a pszikló faj tartja rabigában. A megszállók kormányzója (Travolta, a képen középen) maga mellé vesz egy hegyvidéki parasztfiút (Barry Pepper), de az hamar ellene fordul, és az idegenek elleni felkelés élére áll. L. Ron Hubbard, a tehetségtelen író, ám annál tehetségesebb egyházalapító csodálatosan ócska történetéből Roger Christian, az egykori Oscar-díjas csodagyerek gyalázatosan rossz, lassított felvételekkel teletömött szcientológia-reklámot forgatott. Valamennyi beállítása olybá tűnik, mintha Giles Nuttgens operatőrnek erősen oldalra húzna a feje, vagy mintha egy technikus állandóan a kamerán könyökölt volna forgatás közben. Az idegesítően vinnyogó Travolta a Rés a pajzson legfárasztóbb modorában vezeti elő rasztafrizurás, kutyafejű tatárját, a mindig kiváló Forest Whitaker (a képen jobbra) vele tart ezen a szörnyű kálvárián egy botrányosan rossz szerepben. Pepper pszikló maszk nélkül is gyötrelmes alakítást nyújt. Vegyük a Dr. Moreau szigete leggyötrelmesebb percét; itt ez a perc ismétlődik száztizenhétszer egymás után.
CHARLIE KETTŐS ÉLETE (The Truth About Charlie, 2002) Az Amerikai fogócska (1963) nézhetetlen, idegesítő remake-jét csak azoknak ajánljuk, akik perverzül vonzódnak a nagy rendezők katasztrofális bukásaihoz. Csak indokolt esetben hivatkozom a Háború a Földön-re, ezt most ilyen. Jonathan Demme filmje minden képzeletet alulmúlóan rossz, rossz, és csak egyre rosszabb. A forgatókönyv meglehetős hűséggel követi Peter Stone eredetijét, és egy hagyományosabb tálalásban gyenge közepesként muzsikálna. Ami igazán borzalmassá teszi a darabot, az a színészi játék, a casting és a színészvezetés: Mark Wahlberg önirónia és meggyőződés híján játssza Cary Grant szerepét, míg a mellékszereplők leginkább az utca emberére emlékeztetnek. Mindenért Demme a felelős, aki a párizsi helyszíneket ürügyül használja arra, hogy kamaszos Kifulladásig-rajongását kiélje (jump cut-ok vannak, akciójelenetek nincsenek). A máskor oly remek Tak Fujimoto kézből operálja végig a filmet, spontaneitás és energia helyett amatőr, művészkedő hangulatot teremtve. Sajnáljuk Thandie Newtont: Audrey Hepburn szerepében ő az egyetlen őszinte ember a stábban.
FÜGGŐSÉG (Twisted, 2004) Tökéletesen elbaltázott sorozatgyilkos-thriller, a műfaj mélypontja. Ashley Judd (aki kicsit sokszor játszotta már ugyanezt a szerepet), a frissen kinevezett nyomozó esténként filmszakadásig felönt a garatra, reggel pedig saját magát (!) gyanúsítja a San Fransiscót rettegésben tartó titokzatos gyilkosságokkal. Ez a nevetséges dramaturgia egészen a végkifejletig kitart, amikor is a forgatókönyv végleg elborul, és minden addigi történést negligál. Samuel L. Motherfuckin' Jackson és Andy Garcia ennél mélyebbre nem is süllyedhetne a megbízható mellékszereplésben. Az elgyötört ábrázatú Judd próbálkozik valamiféle férfiasan tökéletes jellemábrázolással, de a szerepe mérhetetlenül ellenszenves (nincs olyan pasi a cselekményben, akivel le ne feküdt volna). Szinte hihetetlen: ezt az emberiség elleni merényletet Az igazak rendezője, Philip Kaufman követte el.
MENNYDÖRGŐ ROBAJ (Sound of Thunder, 2005) A kétezres évek egyik legelátkozottabb produkcióját előbb a prágai árvíz, majd a gyártó cég (Franchise) csődje sújtotta – előbb Pierce Brosnan főszereplő, majd Renny Harlin rendező is új projekt után nézett. A film végül elkészült, két évvel később be is mutatták, és éktelenül megbukott – teljesen megérdemelten. Már a sztori is problémás (hiába Ray Bradburytől ered): egy futurisztikus szafari beleavatkozik a múltba, és ezzel olyan időhullámokat (ha-ha) szabadít el, melyek Roland Emmerich-féle katasztrófákat keltenek a modern Los Angelesben. Legalábbis papíron. A trükkökre ugyanis elfogyott a pénz. A T-Rex még csak röhejes, de a felbőszült dínómajmok felháborítóak. A díszletek, kosztümök, párbeszédek mind-mind szánalmasak; Peter Hyamstől nem is várnánk mást A muskétás után. A legszánnivalóbbak a színészek (Edward Burns, Ben Kingsley és a Braveheart szépsége, Catherine McCormack), akik itt tették végleg taccsra karrierjüket.
EGYEDÜL A SÖTÉTBEN (Alone in the Dark, 2005) A mérsékelten népszerűtlen komputeres játék hipnotikusan szar filmváltozatában egy okkult régész (Christian Slater, ki más?) egy rég letűnt faj üzenetét fejtegeti, melynek saját árvaházas múltjához és egy titkos kormánykísérlethez is köze lehet. Khm. Dr. Uwe Boll (irodalomból doktorált) nem is érti, miért bántják, hiszen amit letett az asztalra, az külsőre pont olyan, mint egy film. Csakhogy a steadicam és az avid felhasználói szintű ismerete rendezővé nem, legfeljebb operátorrá teheti az embert. A nyitó felirat olyan hosszú és értelmetlen, hogy fetrengve röhögtük végig. A röhögés sajna alábbhagy, mikor a három felvillantott szál (á la X-akták) végül sehová sem vezet – legfeljebb A bolygó neve halál huszad rangú koppintásába. A lényeg, hogy szörnyek legyenek benne. Slater és Stephen Dorff mínuszba viszik át lenullázott karrierjüket; Tara Reid gyötrelmes antropológus. EGY GYILKOS AGYA (Mindhunters, 2005) Ebben a katasztrofálisan félresikerült, nézhetetlen sorozatgyilkos-thrillerben maroknyi FBI-gyakornok érkezik a kihalt szigetre, hogy átessen a kiképzés utolsó fázisán. Ám mikor egyikőjük gyilkolni kezd, a játék iszonyúan komolyra vált. Renny Harlin (mi lett veled?) fércműve, a Beavatás és a Stallone-féle D-Tox rokona két évig állt dobozban, végül újraforgatva, újravágva, röhejes speciális effektusokkal került a mozikba. Rendezőnktől egyetlen értelmes akcióra sem telik, az idióta forgatókönyvnek a világon semmi értelme, a színészek egyöntetűen csapnivaló alakítást nyújtanak. Christian Slater (már megint) és Val Kilmer alig pár percre tolja be a képét, ezzel is növelve a film B-faktorát, LL Cool J karrierje mélypontjára jut a belső ellenőr szerepével.
KÍGYÓK A FEDÉLZETEN (Snakes on a Plane, 2006)
Olcsó, igénytelen szörnyfilm „a pofátlanság határa” kategóriából. Egy FBI-ügynök (Samuel L. Motherfuckin' Jackson) repülőre ültet egy szemtanút – a gépen azonban mérgeskígyók szabadulnak el, hogy megakadályozzák a vallomástételt. Ez a minősíthetetlen Z-film a címe okán hamar az amerikai film Uhrin Benedekje lett. David R. Ellis (aki Ronnie Yu helyére ugrott be) az internetes rajongáson felbuzdulva még néhány véresnek-viccesnek szánt jelenetet is hozzáforgatott, de az összképen ezek sem javítanak. Az első néhány jelenet még szórakoztatón szar, a többi már csak szimplán szar – az alkotókból hiányzik az a gyilkos humor, amely Peter Jackson vagy Joe Dante korai zsengéit naggyá tette. A fényképezés, vágás, díszlet, forgatókönyv – rosszabb, mint egy nyolcvanas évekbeli tévésorozatban; a színészek idegborzolóak. Jackson autopilótán nyomja le azt a három-négy mondatát, egyébként nem sok vizet zavar.
ULTRAVIOLA (Ultraviolet, 2006) Végzetesen félrecsúszott képregény-adaptáció A kaptár nyomdokain. A tisztavérűek uralta steril világban egy fertőzött forradalmár (Milla Jovovich) oltalmába vesz egy kisfiút (Cameron "Spooky" Bright), aki génállományával új reményt hozhat a kilátástalan küzdelembe. Vagy ilyesmi. Kurt Wimmer a kultikus Equilibrium után ezzel a nézhetetlen, zéró büdzséjű Z-filmmel lepett meg minket, amely a Penge és az Underworld mellett éppen saját korábbi munkájából lop a legtöbbet. A komputeres animáció siralmas, a cselekmény átláthatatlan, a párbeszédek felmondhatatlanok – az egész olyan, mint egy pornófilm szexjelenetek nélkül. Jovovich rutinból hozza a cool csajszit, körötte a rent-an-actor ügynökség legtehetségtelenebb tanulói kapnak szerepeket – Nick Chinlund és Sebastian Andrieu mint rosszfiúk már Háború a Földön-mélységeket érnek el. Wimmer szerint a kudarc oka, hogy a stúdió elvette tőle a filmet, és kivágott belőle 30 percet. A BARBÁR (Pathfinder, 2007) Az 1987-es, Oscarra is jelölt norvég kalandfilm nézhetetlen remake-jében egy Amerikában nevelkedett viking (Karl Urban) saját népe ellen fordul, mikor a partraszálló norvégok lemészárolják indián barátait. Marcus Nispel (aki A texasi láncfűrészes-remake-kel hívta fel magára a figyelmet) alacsony költségvetésű filmje sötét, monoton és érthetetlen: egy érzelemmentes analfabéta műve katasztrofális operatőri munkával, kivehetetlen akciójelenetekkel és ellenszenves szereplőkkel. Clancy Brown és Ralph Moeller arcát az összes jelenetben sisak fedi (ez nagy mínusz!); Urban kifejezéstelenül rohangál.
FOGSÁGBAN (Captivity, 2007) Felháborítóan kretén Fűrész-koppintás A misszió és A skarlát betű hajdan nagy nevű rendezőjétől; igazi szemét. Egy nyávogó Paris Hilton-imitátort (Elisha "24" Cuthbert) elrabol, és fogva tart egy „titokzatos” rajongó, aki tényleg annyira szörnyen titokzatos, hogy egy újszülött is rögtön leleplezné. Közben mintha kínozná is, de mégsem. És mintha a Tortúra… de végül az sem. Joffé nyilván örült, hogy legalább munkát kapott, mégha ebben az igénytelen orosz-amerikai thrillerben is. A forgatókönyv unintelligenciája arra nem fogékonyaknál is epilepsziás rohamot válthat ki. Cuthbert siralmas, nála csak a cellaszomszédját játszó Daniel Gillies rosszabb.
A Studio 4°C, a Production I.G és a Madhouse koprodukciója az a 6 epizódból álló, 6 különböző stílust felvonultató és 6 különböző animerendező által jegyzett miniszéria, amely június 28-án kerül majd dvd-n az amerikai boltokba. Ígéretes.
Nagy ünnepségre gyűlik össze a világ apraja s nagyja, ti. az amerikai elnök (bennfenteseknek csak Potus, President Of The United States, you know) meghirdeti a világbékét, de ahogy a pódiumra lép, mindjárt puska dörren, ami gyaníthatóan legalábbis késlelteti, hogy szépségkirálynők százainak álma váljon valóra.
Ha úgy sejted, kedves olvasó, hogy nem ez a forradalmian eredetinek vaskos eufemizmussal sem nevezhető alaphelyzet miatt érdekes Pete Travis gyöngyvászon debütálása, akkor jó nyomon jársz. Ha azonban elárulom, hogy a merényletet megelőző és az azt követő percek történéseit követhetjük nyomon újra meg újra a főbb szereplők társának szegődve, mindig a kirakósjáték újabb és újabb darabkájához jutva ezáltal, akkor valószínűleg felkiáltasz: „Ja, Rashomon".
Bizony-bizony, a Nyolc tanú személyében az A vihar kapujában-nak egy újabb lelkes „követőjét" köszönthetjük. Azért persze nem kell megijedni, jó hollywoodi szokás szerint nem az objektív és a szubjektív valóság szembeállításának egy dirr-durr filmbe cseppet sem illő problematikájában, mindössze a szerkezeti játék tekintetében köszön vissza a Rashomon. (Jut eszembe, ugyan annak megvitatása, hogy az évtizedek folyamán milyen átalakuláson ment keresztül a Rashomon-dramaturgia, kétségtelenül kimerítené mostani elmélkedésünk kereteit, de szerintem az utolsó szöget alighanem a notórius celluloidrosszcsont Brian De Palma ütötte a szubzsáner koporsójába azzal, hogy a Snake Eyes-ban kimondta az igazságot, miszerint a modern korban a mindenhol jelenlévő kamerák gyorsan rövidre zárják a „Mi is történt valójában?" kérdést.)
Az egész film legfontosabb ötletforrásának azonban nem is annyira az A vihar kapujában és az annak történetvezetési módszerét másoló mozifilmek tekinthetők, sokkal inkább a jelenkori televíziózás néhány legérdekesebb sorozata.
Legközelebbi rokonai Graham Yost másfél évadot megélt Boomtown-jaés a már hatodik napján is túllevő 24; míg előbbitől a korábban látottakat folyton újabb megvilágításba helyező Rashomon-technikát, addig utóbbitól a politikai közeg mellett a valós idejű ámokfutást és az óramű pontossággal érkező cliffhangereket örökölte. Oldalági rokonai között pedig ott találjuk a kortárs televízió kétségkívül legnagyobb hatású sorozatát, a Lost-ot, közös vonásuk a néhány ecsetvonással felvázolt mini-melodrámák mellett a semmiből felbukkanó újabb történetszálak bevonásának technikája.
Mindez mit sem ér azonban, ha a forgatókönyv sajnos nagyon felületes, így ami nagyszerűen működik a már több hónapja, sőt éve megismert szereplők esetében, az könnyen elvérzik a múlt nélküli papírmasé figurák világában. Hiába az egymásra licitáló fordulatok a scriptben, ha a karakterek teljesen érdektelenek maradnak számunkra, nem csoda, hogy a színészek is kényelmetlenül érzik magukat a dramaturgiai súlytalanság állapotában. Szívinfarktust nem fogtok kapni egyik szereplőért való aggódásotok miatt sem, ezt garantálhatom.
Kár érte, mert a film egyébként technikailag igen jól van kivitelezve, ami nem meglepő, hiszen a kamera mögött egy igazi profit, az iráni származású Amir M. Mokrit, míg a keverőpultnál a mérsékelt sikerességű rendezői vargabetű után a Casino Royale-lal „hazatalált" vágólegendát, Stuart Bairdöt üdvözölhetjük.
A Vantage Point alapjában nem több, mint egy tisztességesen összetákolt, jó húzású, de hamar kifulladó akciófilmecske, sokkal érdekesebb tehát, ha úgy tekintünk rá, mint a döglődő amerikai közönségfilmnek a fénykorát élő televíziózáshoz írt szerelmi vallomására.
De előbb egy kis Dél-Kelet Ázsia. A Megfigyelés alatt ugyan szabvány hongkongi thriller, de a jobbik fajtából. Az alapötlete olyannyira pofátlan, olyannyira egyszerű, hogy kardjába dőlhet minden magyar rendező, hogy ezt nem ő találta ki.
A megfigyelési egység hétköznapjaiba pillantunk be, egy újonc leányzó (Kate Tsui) és pocakos, öregedő főnöke (Simon Yam-ot nagy öröm újra látni) kettőse révén. Egy banda ékszerboltokat rabol ki, vezetőjük (Tony Leung Ka Fai) pontosan megtervezi az akciókat és mindenen rajta tartja a szemét, még a rablás közben is. Csakhogy mindenhol térfigyelő kamerák vannak, gyakorlatilag lehetetlen nyom nélkül eltűnni. A banda azonban alaposan megizzasztja a megfigyelőket. De a végén győz a jó és elhull a rossz, ahogy azt vártuk is. Nem nagy történet, az elsőfilmes Yau Nai-Hoi azonban kétszáz százalékon teljesít. Azzal ugyanis, hogy a történet szerint megfigyelésről van szó, példának okáért három különbőző, utcán sétáló személy is önmagában izgalmas lesz. Ezáltal garantáltan folyamatos az akció akkor is, ha éppen nem történik semmi érdemleges a fent említett grasszáláson kívül.
Mindezt elektronikus alapú zene festi alá, megadva a film tempóját. A képek egyszerűek, nincsenek szépelgő beállítások, ehelyett svenkek, zoomok és kamerarángatások sorakoznak egymás után, mondhatni sebészi pontossággal. Kevés elsőfilmestől látni, hogy sikerrel oldanak meg nagy bonyolultságú jeleneteket, de itt minden hibátlan. A kedvencem mégis az, amikor Simon Yam megsérül és a saját vérében fekszik egy sötét folyosón, Kate Tsui pedig Tony Leung-ot keresi a szakadó esőben. Brutális, egyben érzelmes pillanat. Azaz csodaszép. Ilyet mifelénk ritkán vetítenek, pláne 35 milliméteres filmről nem.
A Menj békével Dzsamil már nem ennyire jó, de ettől függetlenül nagy mozi, egyenesen a dán Zentropa műhelyéből, ráadásul 2008-as, szóval vadonatúj. A történet közhelyes, vagy ha úgy tetszik olyan ősi témát jár körül, amit már az ókori görögök is dramatizáltak. De azt hiszem ez most túlságosan kevés. Dzsamil megölte Omart bosszúból, de Omar ismerősei és rokonai most az ő – és családja - vérét akarják. Gyakorlatilag ennyi az egész. Nincs sok mellékszál, azokkal is legfeljebb a karakterek rokonságát ismerjük meg, magukat a karaktereket azonban alig. Itt minden dialógus egyetlen célt szolgál, hogy szereplőink hosszasan értekezzenek arról, hogy az erőszak rossz és nem Istentől való.
Márpedig ugyanazt az Istent imádják hőseink, hiszen arabok, de ellenségeskedésüket a személyes bosszún túl a még Dániában is meglévő szunnita-siíta ellentét csak tovább szítja. Merthogy Koppenhágában vagyunk, csak éppen ez alig derül ki a képekből, ahogy a filmben is folyamatosan kizárólag arab beszédet hallunk. De az arcok nagyon súlyosak és hitelesek, a filmbeli egyiptomival nem szívesen futnék össze egy sikátorban még nappal se, nemhogy éjszaka. A fényképezés enyhén túlvilágított, barnás tónusú képekből áll, a zene pedig izgalmasabb filmet sejtet a valóságosnál, de ismétlem: hibái és hiányosságai ellenére ez nagy mozi. Nagy vászonra való.
Akárcsak Ole Bornedal tavalyi filmje, a Csak egy szerelmesfilm. Morbid thriller keveredik itt családi drámával, szerelmesfilmmel és film noir-ral. Nem teljesen sikeresen, de mindenképp egyénien.
Jonas rendőrségi fotós, aki véletlenül okozója lesz egy karambolnak. Amikor meg akarja látogatni a kómába esett Juliát, a lány családja őt hiszi Sebastian-nak, Julia barátjának. Jonas kezdi elhanyagolni saját családját és egyre többet jár be a lányhoz, aki az álomból felébredve alig emlékszik korábbi életére. De valami nincsen rendben. Valaki teherbe ejtette Juliát, amíg kómában feküdt, ráadásul egyre több emlék ugrik be a múltból, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a kedves és törődő személy mellette nem lehet az, akinek mondja magát. Hogy még nagyobb legyen a káosz, még a halottnak hitt Sebastian is felbukkan.
A kollégákkal való viccelődés pillanataiban, vagy a kórházi jelenetekben nem nehéz felfedezni azt a Bornedal-t, aki az Éjféli játszmá-t készítette, de azóta érettebb, komolyabb lett. Morbiditás terén Bornedal most megelégszik a szituációk megalkotásával, de nem feszíti túl őket, ezért csak minimális számú poént helyez el. A látomásos víziókhoz való érzékét azonban ismét megcsillogtatja. A karambol jelenete szinte mágikus szépségű, legalábbis abban a változatban, amikor lassítva látjuk, ahogy a betört szélvédő darabkái Julia arca körül kavarognak a levegőben. Máskor történetszálak, múlt és jelen váltakoznak egy jelenetben, amit például egy zeneszám, Vivaldi Négy évszakja kapcsol össze. A hideg színek, a Juliát körbevevő rengeteg fekete szinte mindig baljós hangulatot jeleznek, de Bornedal azért arra is gondot fordít, hogy a kórházi zöld bensőségesebb legyen, mint Jonas otthonának, steril kékje és barnája. Az ablakon kitekintve magasvasút és egy építkezés látványa fogadja a férfit, amit csak tetéz felesége féltékenysége. Nem csoda, hogy Jonas ebbe a bizarr kapcsolatba menekül.
Nagyon ki van dolgozva, nagyon ki van találva és egymás mellé van illesztve, de hiába vannak döbbenetesen nagy jelenetek, a sok ritmusváltás miatt a film egésze valahogy távol marad tőlem. Nem történt semmi baj, Ole Bornedal ismét előrukkolt egy klassz filmmel, de továbbra is a Dina vagyok az ő legjobbja.
A Vérvonal-ról már annyit és annyi jót írtak tavaly az országos napilapok, hogy az alapján már rég a moziban kellene lennie. A Titanic ritkán hagy ki ilyen ziccert, a sajtóvetítésen is annyian vannak, mint eddig még soha.
Nehéz, rideg, barátságtalan, ennek ellenére izgalmas mozi. Feszült stílusát a karcos, nyers képek, kézikamerázás és az állóképek váltakozása adja. Elhagyatott, sivár mezőket, hullámzó tengert látunk, meg vad, hófödte hegyeket, mellettük egyhangú lakótelepi házakat, ahol örökösen fúj a jéghideg szél. A kísérőzene olyan, mintha egy siratókórus énekeltetnének és mindez együtt rendkívül nyomasztó.
Márpedig ez a film legnagyobb erénye. Az izlandi hangulat megragadása. A 101 Reykjavik rendezőjét ezúttal sem a történetmesélés érdekli. Igaza van, mert a hozott anyag, amiből dolgozik, pár eredeti ötlettől eltekintve közhelyszerű. Ha úgy tetszik, ősi alaptoposzokra épül. Viszont jól van megírva.
Gyilkosság történik egy izlandi kisvárosban, de a nyomozás során harminc évvel ezelőtti eseményekkel találnak kapcsolatot. Meg képbe kerül a Génkutató központ is, a mondanivalót is ez a mellékszál hordozza. Merthogy a genetikai információkkal való visszaélés rossz és csúnya dolog, sugallja a film, bár alig észrevehetően. Ami a nyomozás egészét illeti, főleg verbálisan megszerzett információkra épül, de azért nem szükölködünk a véres-mocskos részletekben sem.
A karakterekre viszont különös gondot fordított a rendező. Az idős, tapasztalt, egyedül élő rendőr, akihez évek után hazamegy elcsatangolt lánya – például tűpontos. Láncdohányos, ráadásul szenvedélyes húszabáló. A kedvence a húsleves és legalább kétszer látjuk, hogy birkafejet eszik, ami körülbelül annyira bizalomgerjesztő kaja, mint a ház specialitása volt az ExistenZ-ben. Társa, a fiatal kezdő zsaru, tökéletes ellentéte. Természetesen nem bírja a dohányfüstöt és vegetariánus. És így tovább, minden szereplőnk plasztikus, szerepeljen bármennyire keveset is, ráadásul csak pár tulajdonságát emelték ki. És ha ez nem lenne elég, a filmbe időnként klasszikus idézeteket csempésztek, a végső, temetőben játszódó jelenetben előadott Hamlet-hommage egyenesen fantasztikus. De vigyázat! Ahogy az lenni szokott az agyonhype-olt filmeknél, utólag mindig kiderül, hogy nem is olyan édes a gyümölcs.
A cikk valódi szerzője Lehota Árpád, aki ezúttal sem volt hajlandó regisztrálni magát.
Az első Terminátort (az akkor még csak feltörekvő Arnold Schwarzenegger) pont a megfelelő helyre (Los Angeles) és időpontba (1984) hozta az időgép: virágkorukat élték az apokalipszis-mozik, negatív utópiák, atomháború söpört végig a Földön (Mad Max 1-2-3), ill. amerikai metropoliszok váltak romhalmazzá (Menekülés New Yorkból). Az akkor még kevéssé ismert, B-kategóriás horrorokon (Piranha 2) edződött James Cameron filmje azonban - egy időutazós csavarral - az utópiát a mába helyezi, de a Terminator jelenjének Los Angelese nem sokban különbözik a túlnyomórészt a jófiú Kyle Reese (Michael Biehn) visszaemlékezéseiből megismert romvárostól, hiszen az emberi civilizáció amúgy is halálra ítéltetett, a katasztrófa árnyéka ott lebeg a város Szárnyas fejvadász-ból visszaköszönő koromsötét égboltján. Kyle a jövőben gerillaharcos, és ezt a szerepet 1984-be érkezvén sem kell levetnie, csak a harctér ezúttal egy nagyáruház raktárépülete, üldözői rendőrök, menedéke szemeteskonténer.
Hál'istennek Cameron nem tudott, és valószínűleg nem is akart elszakadni B-filmes gyökereitől: a Terminator kellemesen alacsony költségvetésű, eredeti helyszíneken forgatott mozi, megismételhetetlenül fenyegető hangulattal, még a '80-as évek kötelező borzalmai (Linda Hamilton frizurája és szintipop betétdalok) ellenére sem. Az akkoriban - orwelli év! - kötelező jellegű hidegháborús paranoiának megfelelően a Hatóság, mint funkcióját vesztett intézmény fokozottan jelen van a filmben, és folytatásaiban is - eloször csak buta, a hősöket félreértő, fogva tartó rendőrök képében, majd maga az egyenruha lesz az ellenség álcája. Az első rész terminátora - a Halloween visszajáró réméhez hasonlóan - rendőrautóval cirkálva kutat a parkolóházban elrejtőzött hősök után, a folytatásban T-1000 pedig rendőrré változva próbál célpontjához közel kerülni, a kamera közben ironikusan közelít szolgálati kocsijának "szolgálunk és védünk" matricájára. A Kormány természetesen titkos fegyverépítési projektben érdekelt, pedig hol vagyunk még az X-akták világméretű összeesküvés-elméleteitől… A hősök két frontos háborút vívnak, egyrészt a gyilkos kiborgok, másrészt a veszélyt fel nem ismerő emberiség ellen, paradox módon annak megmentéséért.
Hősök. Sarah Connor (Linda Hamilton) az Idegenek ellen irtóhadjáratot indító Ellen Ripley és a Mélység titka kutatónőjéhez hasonló, mondhatni tipikus cameroni hősnő, jellemfejlődése, fizikai-lelki átalakulása mintaszerű. Adott egy butuska pincérnő, aki történelmi kulcsszerepét csak vonakodva hajlandó felismerni, és csak a szeretett férfi önfeláldozása után lényegül át igazi harcossá. Az első film végén még csak elszánt tekintetét látjuk, ahogy Mexikó felé autózik, a második részben azonban már - az Aliens Vasquezéhez hasonlóan - erősítő gyakorlatokat végezve látjuk viszont, majd ketrecbe zárt vadállatként támad az orvosokra, majd kudarcaiból tanulva magába zárkózva, hideg fejjel (még amikor a tanácstalan rendőröktől tudomást szerez a második terminátor felbukkanásáról, akkor sem veszti el gépies önkontrollját) tervezi szökését. Mikor elhatározza Miles Dyson (Joe Morton), az atomháborút kirobbantó szupercomputer, a Skynet megépítéséért felelős kutató meggyilkolását, maga is elszánt és kérlelhetetlen terminátorrá válik - Cameron előszeretettel mutatja ezután az első film terminátorának pózaiban, ezzel is érzékeltetve a törést személyiségében. Sarah azonban több egyszerű gyilkológépnél: poszt-modern szűzanyaként (ő is az emberiség megváltójának anyja, aki ismeretlen, jövőből érkező apától esik teherbe), anyatigrisként száll harcba fiáért. Csúcspont, amikor a T2 fináléjában "Állj el az útból, John!" felkiáltással támad a T1000-re, és lehetetlen nem észrevenni a hasonlóságot a fogadott kislányát az idegenektől védelmező Ellen Ripley-vel.
Sarah a görög mondák vak jósnőjéhez, Kasszandrához hasonlóan prédikál a világvége eljöveteléről, egyetlen kincse elátkozott tudása, nem véletlen, hogy a második rész végén T-1000 pont a szeme világától akarja megfosztani, akárcsak a saját végzetére egy pillanat alatt ráeszmélő kórházi biztonsági őrt, Lewist. A Terminator 2 egyszeri és megismételhetetlen mainstream akciófilm, akkor készült, amikor a közönség buta feketerendőr/fehérrendőr/kutya típusú krimi-vígjátékokon tengődött, a hong-kongi filmnyelvet még nem importálta John Woo, és Michael Bay is csak reklámfilmeket rendezett. Szakmai szempontból James Cameron legjobb filmje: zseniálisan megírt forgatókönyvvel, üresjárat nélkül, a történet pörög, mint a Duracell-nyuszi, minden mondat a helyén van, az idézhető párbeszédek és bemondások száma végtelen, gondoljunk csak a klasszikussá vált "Hasta la vista, baby"-re és társaira. A történet szórakoztatóan eljátszik az időutazás-paradoxonával, Vissza a jövőbe-módon ismétel az első filmből jeleneteket, párbeszédeket és ügyesen kihasználja a lelketlen gépemberben rejlő jellemfejlődési potenciált ("Nem öldökölheted csak úgy az embereket!" - "Miért nem?"). A mellékszereplőnek szánt alakok, még ha csak pár percre bukkannak is fel, de akkor olyan intenzitással vannak jelen, hogy az ember újra és újra fel tudja idézni John nevelőszüleinek (az Aliens Vasquez-e szakadt proletárasszony szerepben!) vagy Silberman, a rendőrségi pszichiáter mimikáját. A forgatókönyvnek többek között ez az egyik olyan bravúrja, amit a harmadik rész írói képtelenek voltak megismételni. Cameron döbbenetesen letisztult formanyelvvel és színvilággal dolgozik, radikálisan eltér az első rész realista, néha kézikamerával felvett képeitől, itt nincs nagyvárosi szemét és por, a környezet még a sivatagban is videojáték-szerűen steril, többnyire sárga, fekete vagy gonoszul kék szűrőkön keresztül látjuk a világot. Tetszetős.
A videojátékok világa egyébként is erősen jelen van, és nem csak a vizualitásban: 1992-t írunk, a számítógépes játékok is akkor indultak igazán fejlődésnek, nem véletlen, hogy John Connort is egy játékteremben látjuk viszont a film első jeleneteiben, nyilvánvaló párhuzam az emberiség elpusztítását tervező Skynet elleni későbbi háborújára, egyébként pedig az egész mozi egy két és fél órás videojáték, amely felvonultatja a műfajra jellemző legfontosabb akció-típusokat. Van itt minden, az autós-üldözéstől kezdve a kézitusán át a célbalövésig. Szintén a film erőteljes, mondhatni letaglózó hatását erősíti a jelenetek hajszálpontos koreográfiája, talán csak Sam Peckinpah és John Woo dolgoztak ennyire tervszerűen: itt minden gesztusnak, minden mozdulatnak jelentősége van, a lépések is centire pontosan koppannak, a fegyvereket egy művészitornász kecsességével tárazzák - és meg kell hagyni, a színészek remekül végzik a dolgukat. Schwarzenegger még mindig a robosztus, barbár őserőt megtestesítő óriás, sugárzik belőle a John Milius által kitalált conani-nietzschei-übermenschi imidzs, tökéletesen kidolgozott izomzatú gyilkológép, mindkét film nyitányában szupermenként a társadalom szemetében tesz rendet - kötekedő punkokat vagy bunkó kamionsofőröket ver össze, sértetlenül éli meg az időbeli áthelyezést, míg a nagyon is emberi Kyle Reese hatalmas fájdalmakkal, magzatpózba merevedett újszülöttként érkezik az időn át.
A T2 gonosza, a T-1000-t megformáló Robert Patrick hajlékony, kecses, és egyébként is, arcszerkezetében van valami határozottan macskaszerű, tekintete folyamatos fenyegető figyelem, a legkisebb rezdülésre is reagál - megismételhetetlen figura, nem csoda, hogy egy életre hozzánőtt a T-1000 szerepe. Edward Furlong szintén telitalálat, a 90-es évtized emblematikus tinédzsere, poszterre való MTV-kölyök, motorozik, fehér létére a lázadó fekete zenekar (Public Enemy) pólóját viseli és egyébként is az akkor trendi botránybandát, a Guns N' Roses-t hallgatja, sőt, a számítógépes bűnözéshez is ért egy picit (hihetetlen, hogy volt idő, mikor menő volt hackernek lenni). Szerepe borotvaélen táncol a "cool" és az "idegesítő" között, bár utóbbi felé billen az egyensúly, amikor a poszt-hidegháborús, politikailag korrekt történelemleckét mondja fel szájbarágósan ("Az oroszok a szövetségeseink!"). Egyáltalán, ez a folytatás már gyökeresen eltér elődje sötét, reménytelen világképétől - a 90-es évek optimista világszemlélete szerint a világvége elkerülhető, az emberiség megmenthető, csak a majd tudtán kívül tömeggyilkossá váló Dyson önfeláldozása szükséges hozzá. Az eredetileg tervezett befejező képsorokon még maga a futurisztikus Fehér ház is feltűnt volna, hintázó gyerekekkel és egy békésen megőszült Sarah Connorral, de ennyi édesség már a készítők gyomrának is sok volt, úgyhogy a dvd-kiadás "törölt jelenetek" fejezetében végezte.
Cameron mindkét filmben maximálisan kiélheti a gépek iránti már-már perverz vonzalmát, és ezúttal (az Aliens-szel és a Mélység titká-val ellentétben) ez nem megy a nézhetőség rovására, sőt. A jövőben játszódó jelenetekben feltűnő gép-szörnyek megfelelően érzékeltetik a jövendő háború szörnyűségeit, a jelen gépei pedig egyszerűen "csak" ellenségesek. A T1 halálosztója először gépzenére, a Tech-Noir nevű klubban csap le Sarah Connorra, a hősöket kétszer is telefonok-üzenetrögzítők árulják el, ez a szál T2 hazatelefonálós-jelenetében is újra felbukkan. A célpontok robogókon, rozoga autókon menekülnek, a terminatorok pedig nagyságrendekkel fenyegetőbb és gyorsabb kamion-monstrumokkal vagy helikopterekkel üldözik őket, Brad Fiedel fülbevágó szintetizátor-témájára.
Mit lehet mindezek alapján elmondani a nagyszabású marketinggel (T3-sátor a Szigeten, például) körített harmadik részről? A T3 Akhillesz-sarka nem más, mint James Cameron távolléte, és ezen nem segít sem a Vajna/Kassar producerpáros holywoodi rutinja, vagy Schwarzenegger már jól bevált manírjai. A film forgatókönyve izzadtságszagúan több szálra próbál koncentrálni, de rögtön az első 10 perc után darabokra hullik, mint a lefagyasztott T-1000-es. A jelenetek legalább 5 perccel hosszabbak, mint amilyennek lenniük kellene, hiányzik az a feszes szerkezet, ami miatt a T2 annyira hibátlanul működött. Az új figurák - a felnőtt John, barátnője, Katherine, vagy maga TX - kidolgozatlanok, mondhatni egydimenziósak. A pozitív karakterek azonosulásra alkalmatlanok, még szurkolni is nehéz értük. A film okosan meg is kímél minket a felesleges érzelmi munkától - valahogy sosem érezzük veszélyben a szereplőket, nincsenek éles szituációk, csak öncélú akciózás, ez legjobban az amúgy profin megcsinált daruskocsis üldözésnél derül ki - hiába a látvány és a pirotechnika, ha hiányzik a feszültség.
Pedig Jonathan Mostow, ez a másodvonalbeli iparos egyszer már forgatott idegtépően izgalmas mozit, a méltatlanul alacsony nézettségű A félelem országútján-t (Breakdown), a remek Kurt Russell foszereplésével. A Terminator 3-ban egyedül Schwarzenegger figurája működik, mert a tőle megszokott gesztusokkal és mondatokkal dolgozik, sőt, egy-két kifejezetten humoros önparódia-pillanatot is megenged magának - bár a napszemüveges poénok túlsúlya miatt néha azt gondolhatjuk, hogy a jövőből ezúttal egy betegesen narcisztikus fetisisztát küldtek az emberiség megmentésére, aki taktikai hibát taktikai hibára halmoz - figyeljük meg a benzinkút-jelenetet, a T2 hátborzongatóan racionális cyborgja vajon mit csinált volna ilyen szituációban?
Az új terminátor, Kristina Loekken szupermodell harmatgyenge, a gonosznak szánt pillantásokon kívül többre nemigen futja tőle, a fenyegető sétálás/még fenyegetőbb futás üzemmódot váltogatja, a többit elvégzi a speciális effektusokért felelős team. Claire Daines azt játssza, hogy ő Sandra Bullock, több-kevesebb sikerrel - hiba, hogy ezzel egy kultikus sorozat harmadik részében próbálkozik. Meglepő módon a legnagyobb szkepticizmussal várt Nick Stahl a legjobb, abszolút hitelesen folytatja figurája fejlődésének az azóta magát szétdrogozott Edward Furlong által megszabott irányát.
Az alkotók vitán felül legeredetibb húzása a zene teljes hiánya, pedig a stáblista szerint van zeneszerző, ennek ellenére én zenét egyetlen, drámainak szánt jelenetben fedeztem csak fel. A Brad Fiedel-féle Terminator-téma csak a záró stáblista aláfestéseként hallható. A történetben éktelenkedő lyukaknál (a T2-ben a kis csapatnak még több táskányi fegyverre volt szüksége, hogy betörjenek a Cyberdine irodaházába, a hősök itt csak úgy ki-be járkálnak szupertitkos katonai bázisokba) csak az erőltetett politikai korrektség bántóbb, a jó terminator természetesen nem öl embert, de még a minimális, az életszerűséghez azért elengedhetetlen durvaság is hiányzik a filmből, ennél a vasárnap délelőtti Cartoon Network felhozatal is fröcsögősebb. Kis tisztelettel és tehetséggel ha nem is az első két rész színvonalát megközelítő, de legalább nézhető-szórakoztató mozit forgathatott volna Mostow és csapata, csak sajnos nem így történt: az égbekiáltó hibák és butaságok elvonják figyelmünket a valóban szórakoztató jelenetekről, például a mindhárom filmben felbukkanó Doktor Silberman vicces beugrójáról, vagy Arnold még mindig büntető egysoros beszólásairól.
Az első két rész rajongóinak olyan ez a folytatás, mintha valamelyik kedvenc gyerekkori kisautójukat festették volna át. Szép-szép, de rondább, mint volt, és már nem ugyanaz. A fentebb már dicsért reklámkampánynak köszönhetően a film sikeres lett, de ez akkor sem feledteti a tényt, hogy itt valakik egy valaha átütő és kultikus akciófilmről, illetve egy öregedő, egykori megasztárról próbálnak újabb bőröket lehúzni, pedig ha a T2-vel nem csak a stáblistán ("készült James Cameron karakterei alapján") találkoztak, tudhatnák: az élő szövet után már csak a belső fémváz marad.
A halálosztó (The Terminator). USA, 1984. Rendezte: James Cameron. Producerek: John Daley, Derek Gibson és Gale Anne Hurd. Írta: Gale Anne Hurd, William Wisher és James Cameron. Zene: Brad Fiedel. Fényképezte: Adam Greenberg. Vágó: Mark Goldblatt. Szereplők: Arnold Schwarzenegger, Linda Hamilton, Michael Biehn, Lance Henriksen és mások. Terminátor 2: Az ítélet napja (Terminator 2 - Judgement Day). USA, 1991. Rendezte: James Cameron. Producerek: Gale Anne Hurd, Mario Kassar, B. J. Rack, Stephanie Austin és James Cameron. Írta: William Wisher és James Cameron. Zene: Brad Fiedel. Fényképezte: Adam Greenberg. Vágó: Mark Goldblatt. Szereplők: Arnold Schwarzenegger. Linda Hamilton, Edward Furlong, Robert Patrick és mások. Terminátor 3: A gépek lázadása (Terminator 3 - Rise of the Machines). USA, 2003. Rendezte: Jonathan Mostow. Producerek: Vajna András, Hal Lieberman, Joel B. Michaels, Gale Anne Hurd és Colin Wilson. Írta: Michael Ferris és John D. Brancato. Fényképezte: Don Burgess és Bob Seresin. Vágók: Neil Travis és Nicolas De Toth. Zene: Marco Beltrami és Brad Fiedel. Szereplők: Arnold Schwarzenegger, Nick Stahl, Claire Denes, Kristanna Loken és mások.
Hogy lett megint hétfő? A förtelmesen népszerű Indy-sorozat negyedik, ám mégsem utolsó felvonásában a Frigyláda forgatásáról kotyogunk ki soha, sehol, senkinek elő nem adott titkokat. A DeLorean* száguld tovább, és meg sem áll május 22-ig!
(* = Kedves kötekedni vágyó Olvasó!** Nagyon jól tudom, hogy a DeLorean egy másik klasszikus Spielberg-filmben szerepel, amelynek Spielberg ráadásul csak producere - na jó, executive producere -; a DeLorean előcitálásával pusztán arra kívánok ráutaló magatartást tenni, hogy a geekzblogot olvasva időgépben érzi magát az ember.)
(**= Akinek nem inge, ne vegye marhára.)
A Frigyláda forgatása 1980. június 23-án vette kezdetét Franciaországban. A repülőről leszálló Spielberget a francia vámtiszt állítólag így üdvözölte: „Te jó ég, Steven Spielberg! A harmadik típusú cápa!” A rendező La Rochelle-ben, a világháborús német dokknál látott hozzá a 85 naposra tervezett forgatásnak. Itt megtalálta a jelenethez szükséges tengeralattjárót is, amelyet még a Bavaria filmstúdió épített a Das Boot-hoz (bizony, ugyanaz az u-boot!).
Bár a cselekmény Egyiptomban játszódik, Lucas hosszas huzavona után a Csillagok háborúja forgatási helyszíne, Tunézia mellett döntött. A kairói jeleneteket egy Kis Kairó nevű tunéziai városban vették (vagy mondhatom: vettük) fel, ahol egy totál kedvéért több mint háromszáz antennát szedettek le velünk a tetőkről. A hatszáz helyi statiszta folyton megtréfálta a stábot, amennyiben előszeretettel felejtették el, hol is kéne állniuk. "Vantu ugalu embör!" - röhögtek össze gyakran (ez tuniszul annyit tesz, hogy "sztupid szakállas fehérembör!").
A honvágynál jobban csak az ötvenfokos forróság, a „tüzes levegő” és a szúnyogok gyötörték a filmeseket. Mint minden turista, mi is folyamatos hasmenéssel küzdöttünk. Spielberg úgy tudta elkerülni a gyomorbántalmakat, hogy nem volt hajlandó mást enni, csak a Londonból hozott konzervjeit. Egy nap megmutatta nekem, hogy sokszor fel se melegíti, csak kinyitja, és belapátolja őket. Ettől úgy meghatódtam, hogy összetegeződtünk. (Spielberg kedvence egyébként a hagymás-babos Globus volt.)
A legcudarabbul John Rhys-Davis (alias Glóin fia, Gimli) járt. Ezt az (akkor még) életerős színészt akkor szerződtették, mikor Danny DeVito, az eredeti jelölt tévészerződésére (Taxi-sorozat) hivatkozva lemondta Sallah szerepét. Rhys-Davis, aki - surprise, surprise - Afrikában nőtt fel, máig tisztázatlan, koleraszerű betegségbe esett, és hetekig negyven fokos lázzal nyomta az ágyat. (Felépült. Múlt héten találkoztunk, jól van. A koleraszerű betegség kolera volt.)
Ford - akit mi viccesen csak "Hannibálnak", néha "Han"-nek szólítottunk -, ragaszkodott hozzá, hogy a kaszkadőrmutatványok többségét saját maga hajthassa végre. Ezzel szinte naponta beszerzett egy újabb sérülést. „Egy húszmilliós mozi főszereplőjét azért csak nem ölik meg - szólt gyenge érvelése. Aztán persze rá kellett jönnie, hogy a filmezés legnehezebb része, hogy menőnek kell tűnni akkor is, mikor egy repülő átgördül az ember a lábujjain. Han legalábbis azt mesélte (ezt saját szememmel nem láttam), hogy rágurult a lábára egy repülőgép (!), de mivel Frank (Marshall, a producer - A szerk.) nem merte helyi orvoshoz vinni, férfiasan folytatta a forgatást, mintha mi sem történt volna.
Akár így, akár úgy, Ford vitán felül szívét-lelkét kitette a filmért. Meg sem fordult a fejében, hogy a közönség egy kalap alá veheti Indiana Jones és Han Solo figuráját, mivel: „Solo űrhajós kapitány. Néha benyög valami szellemeset, de mint a Star Wars minden szereplője, ő is egydimenziós (Harrison Ford téved, és ezért lakolnia kell - A szerk). Csak annyiban hasonlít Dr. Jonesra, hogy ő is zsoldos, kalandor. Indy összetettebb, kidolgozottabb, emberibb karakter. Érzékeny, sebezhető, jó humorú. Felkelti a nézők érdeklődését, szeretnénk többet megtudni róla.”
A klasszikus piactéri jelenet az eredeti tervek szerint gondosan kimunkált harci koreográfiára épült volna, de mivel a fél stábbal együtt Hannibalt is kínozta a tunéziai étrend, képtelen volt bonyolult testmozgásra. Óránként kellett a vécére rohannia. Így hát mikor a „csapó!” elhangzása után ismét szólította a természet, hosszas küzdelem helyett egyszerűen csak keresztüllőtte a helyi vagányt. Steven persze úgy meséli, hogy az egész az ő ötlete volt, hogy két napi forgatást megspóroljon magának és a stábnak. Lehet, hogy neki van igaza, mert az eredetileg hat hétre tervezett észak-afrikai forgatást a stáb végül négy és fél hét alatt abszolválta.
Spielberg szerint „a filmtörténet három legjobb kaszkadőre” dolgozott a Frigyládán: Glenn Randall, Terry Leonard és Vic Armstrong (utóbbi neje, Wendy Leach volt az összes női szereplő dublőre). Armstrong - Harrison Ford dublőre, kiköpött mása (akkor még legalábbis) – csakis szuperlatívuszokban beszélt nekem a közös munkáról, mikor új filmje munkálatai 2006-ban Budapestre szólították: „A Frigyláda-ban minden elképzelhető kaszkadőr-mutatvány terítékre került, méghozzá a lehető legmagasabb színvonalon. Az akciófilmek hosszú évekig nem tudták felülmúlni, amit ott alkottunk.” Aztán jött a Szabadság, szerelem.
A legbonyolultabb jelenethez Spielberg a second unit rendezőjét hívta segítségül. Ez volt karrierjében az első eset, hogy egy komoly, komplett feladatot a másodstábra bízott. A veterán Michael Moore (nem a kólás, puskás, sültkrumplis) Glenn Randall és Terry Leonard közreműködésével 6-8 hétig forgatta a teherautós üldözést, a film legemlékezetesebb jelenetét. Leonard ötlete volt, hogy Indy átmásszon a mozgó autó alatt. Míg Randall vezetett, ő többször is végrehajtotta ezt az öngyilkos manővert. Moore és társai a teherkocsi haladási irányába kilométer hosszú árkot ástak, hogy Leonard elférjen a kocsi alatt, de így sem úszta meg sérülés nélkül (tulajdonképp azóta is kórházban fekszik).
Lucas csak elvétve tűnt fel a tunéziai forgatáson (mint előszeretettel hangoztatta, ő "nyugdíjba ment"). Nem követelőzött, nem utasítgatott – az alku úgy szólt, a forgatáson Spielberg a főnök, az előkészítésben és a vágásban pedig Lucas. Adott esetben szívesen segített, például leforgatta a másodstáb néhány jelenetét. Lucas szerint a közös munka titka, hogy „Stevennel a véleményünk sosem tér el homlokegyenest egymástól.” Spielberg: „A producer és a rendező közti egészséges kapcsolat híve vagyok. És néha bizony ráfér a rendezőkre egy erőskezű producer.” Ámen.
Spielberg életében először forgatott Angliában. A hollywoodi produkciók a hetvenes-nyolcvanas években előszeretettel választották a jól képzett brit stábot és a kötetlenebb munkaügyi előírásokat. Spielberget a patinás Pinewood stúdió híre vonzotta, hiszen ott készültek a James Bond-filmek, de Lucas javaslatára végül az Elstree, a Csillagok háborúja és a Superman műhelye mellett döntött. Itt, az Elstree stúdióban rögzítették a klasszikus nyitójelenetet (a hatalmas kőgolyó Spielberg ötlete volt), itt építette fel Norman Reynolds látványtervező a belső tereket, itt engedték szabadjára a kígyókat, tarantellákat, patkányokat.
A frigyláda rejtekhelyéül szolgáló gigászi csarnokdíszletben szinte elveszett az a kétezer kígyó, amelyeket a padlón szórt szét a stáb. Spielberg összefüggő, tekergőző „kígyószőnyeget” képzelt el, így Frank Marshall további négyezret kígyót hozatott Dániából (CGI? Ugyan már!). Ezt az egyetlen jelenetet tíz napig forgattuk, tonnányi valódi kígyóval. (Egy kígyót eltettem emlékbe, az e-bayen árulom, ha valakit érdekel.)
Otthon, Los Angelesben Karen Allen olyan felkészülten érkezett az olvasópróbákra, hogy Spielberg rendre őt hozta fel pozitív példaként a hozzám hasonló hanyag kollégák előtt. De Allen (akit mi Karennek hívtunk) még soha korábban nem forgatott akciófilmet. Nem küzdött rosszfiúkkal egyiptomi piactéren, nem lovagolt a sivatagban, nem vonszolták a hajánál fogva (vagyis mi nem tudtunk róla), és nem lakott tíz napig kígyók között. Spielberg így vigasztalta, mikor egy hosszú nap végén sírva omlott a vállamra: „Karen, itt és most vége az Al Pacino-féle drámatagozatnak. Isten hozott Sam Peckinpah akcióiskolájában!” Karen válaszul lezúzta az arcát (nem is igaz - A szerk.).
Spielberg a rendelkezésre álló 85 helyett 73 nap alatt fejezte be a négy kontinenst érintő forgatást, és ezzel egy valag pénzt megspórolt a Paramountnak. „1975: Cápa. 1977: Star Wars. 1981: Az elveszett frigyláda fosztogatói” – így szólt a stúdió marketingszlogenje. A filmet 1981. június 12-én mutatták be kiemelkedően sok: 1708 amerikai moziban. A Frigyláda három nap alatt 8,3 millió dollárt hozott a konyhára, s végül meg sem állt 242,4 millió dollárig. Ezzel a Csillagok háborúja és a Cápa mögött minden idők harmadik legsikeresebb filmje lett.
A cikket írván felhívtam George-ot és Stevent (akit mi csak Steve-nek szólítottunk), hogy így, 28 év távlatából, ugyan már, dobjanak meg egy-egy exkluzív quote-tal, hogy Wostry Ferenc főszerkesztő uram is örülhessen. George egy hosszú percig gondolkodott, aztán így szólt: "A Frigyláda azon ritka esetek egyike, mikor a forgatókönyv és a film is jobb lett a vártnál." "Nem úgy, mint a Howard, a kacsa?" - kérdeztem vissza reflexből, de George skype-ját megtámadhatta valami vírus, mert a válaszra hiába vártam.
Steven (nekünk csak Steve) nagy rohanásban volt, mikor felvette a telefont. Nemrég újra megnézte a filmet a lányaival, és azt tapasztalta, hogy a Frigyláda "azon kevés filmjeim egyike, melyeket objektíven végig tudok nézni, és nézőként is végig tudok szórakozni." "Nem úgy, mint a Terminál?" - kérdeztem vissza reflexből, de Steve ekkor kapott egy hívást Hu Jintaótól. Azt ígérte, visszahív.
(Következik: Így készült A végzet temploma! Soha, sehol, senkinek infók egyenesen George szájából! Hannibal hátát töri! Steve szerelmes lesz! Akció, kaland, romantika elsőkézből second hand!)
Újabb hétfő, újabb epizód. Észre se vesszük, úgy rohannak a hetek május 22-ig,A kristálykoponya királysága premierjéig. Persze jó társaságban ez nem meglepő...
1980 tavaszára egész Hollywood arról beszélt, hogy Spielberg és Lucas, a két irigyelt zseni közös filmen dolgozik. Állandó beszédtémát szolgáltatott a casting-folyamat, amelyen minden valamirevaló fiatal színész megfordult. A meghallgatásokat rendhagyó módon a Lucasfilm konyhájában tartották - állítólag Spielberg ötletére, hogy feloldják a színészek gátlásait. Az első turnust mindennap délelőtt kilencre hívták be, a napi második kört pedig délután kettőre. A kilencre érkezők főztek ebédet a kettőre érkezőknek.
Az ártalmatlan sütés-főzés tizennégy hosszú héten át zajlott, a rengeteg fölös süteményt nap mint nap a Lucasfilm száz dolgozója kényszerült elfogyasztani. Spielberg egyetlen dologban volt biztos a kezdetektől: hogy a női főszerepet (melyet Lawrence Kasdan - useless fact: - a felesége nagyanyja után nevezett el Marionnak) akkori barátnőjére, Amy Irvingre fogja osztani - aztán ez a szilárd meggyőződése is elpárolgott, amikor váratlanul szakítottak. (Irving annak idején Leia hercegnő szerepére is jelentkezett, Lucas túl fiatalnak találta, és tovább passzolta De Palmának a Carrie-hez. Spielberg ekkor kezdett el vele randizni. 1980-ban szakítottak, aztán 1983-ban megint összejöttek. 1985-ben gyerekük is született, rá négy évre elváltak.)
A Marion szerepére jelentkező ismeretlen művésznők közül Sean Young (a Szárnyas fejvadász replikánsa) és Debra Winger (a Becéző szavak hősnője) egészen a próbafelvételig jutott - aztán egy bizonyos Karen Allen jött, látott, és győzött. Spielberg egyszerűen tökéletesnek találta a törékeny barna lányt, aki néhány éve a Party zóna csapatában tűnt fel, és aki - mitagadás - feltűnően hasonlított Amy Irvingre.
Indiana Jones figurája már jóval nagyobb fejtörést okozott az alkotóknak. Spielberg és Lucas fél évig kereste az ideális főhőst, akit - mint említettük - Steve McQueen és Humphrey Bogart keverékeként képzeltek el. Az eredeti koncepció szerint egy totál ismeretlen színészre osztották volna a szerepet (mint Bryan Singer nemrég a Superman-filmnél), de ahogy eredménytelenül teltek a hónapok, végül már minden potens fiatal színészt meghallgattak. Tim Matheson (a Meztelenek és bolondok nőcsábásza), Peter Coyote (az E.T. későbbi kulcsosa) és John Shea (akit leginkább Lex Luthorként ismerhetünk a Lois és Clark-ból) mind-mind az utolsó fordulókban véreztek el. A casting direktorok Jeff Bridgest javasolták, de a fenegyerekek róla valamiért hallani sem akartak. Aztán Marcia Lucas (George felesége) egy szép napon felvetette Tom Selleck nevét.
Jól-van-Tom-szelek-et a kutya sem ismerte akkortájt, talán bajsza sem volt még (na jó, volt). Legnagyobb szerepét a Kóma-ban játszotta, és kábé két percig volt a vásznon. Behívták, meghallgatták, és mindenki odáig meg vissza volt tőle. Spielberg ott helyben kész is volt rá osztani Hollywood legkapósabb szerepét. Csakhogy.
Ott volt a Magnum. Selleck még a meghallgatás előtt aláírt az új tévésorozatra, és szerződése tenyérnyi mozgásteret sem engedélyezett a számára. Esélye sem volt, hogy kiugorjon belőle, így kénytelen volt nemet mondani Spielberg ajánlatára. (Hollywood ironiája, hogy a színészek általános sztrájkja miatt 1980 nyarán le kell állítani a Magnum forgatását. Selleck csak lógatta a lábát, míg a Frigyláda munkálatai zökkenőmentesen folytak a sztrájktól érintetlen Londonban.)
Fent: Tom Selleck és Sean Young az egyik próbafelvételen
Magnum, P.I. távozásával Lucas és Spielberg elvesztette legkomolyabb jelöltjét, mindössze három héttel a forgatás megkezdése előtt. Spielberg azon volt, hogy feladja a kilátástalan kutatást, és inkább elhalasztja a forgatást, amikor is mágikus dolog történt vele. Beült a moziba, és - paff! - ott helyben megtalálta a tökéletes Indiana Jonest.
A mozi A Birodalom visszavág-ot játszotta.
Lucas már a forgatókönyv írásakor gondolt rá, hogy Harrison Fordot kéri fel Indy szerepére, de - később legalábbis úgy magyarázta - nem akarta, hogy Ford az legyen neki, mint De Niro Scorsesének. Hol is állt ekkor Harrison Ford a karrierjében? Sokáig asztalosként tevékenykedett, míg Lucas szerepet nem osztott rá második filmjében (American Graffiti). Aztán a Csillagok háborúja szereplőválogatásakor Lucas zsákutcába jutott, és az utolsó pillanatban Fordot kérte fel Han Solo megformálására.
Mint az űropera valamennyi szereplője, Ford is egy csapásra híres lett. De az ismertség átok is volt a Star Wars színészeinek. Mint Mark Hamill és Carrie Fisher kudarcokkal teli karrierje példázza, a sorozat hihetetlen népszerűsége skatulyába zárta őket. A Hanover Street és a Rabbi a vadnyugaton bukása után Hollywood erősen kételkedett abban, hogy Ford más szerepkörben is megállná a helyét.
Ekkor jött A Birodalom visszavág, és vele egy árnyaltabb, felnőttebb Han Solo-imázs. Ekkor, ott a moziteremben, három héttel a forgatás megkezdése előtt látta meg Spielberg Fordban azt a humort, emberséget, kvalitást, amelyet Indiana Jones figurája megkövetelt. A vetítés után rohant a telefonhoz, és tárcsázta Lucast. „Harminc-negyven éve nem termett Harrisonhoz fogható sztár Hollywoodban - lelkesedett barátjának. - Egyszerre könnyed, mint Errol Flynn és vagány, mint Humphrey Bogart. És én őt akarom a főszerepre.”
Oké, ez hihetetlen de az új Steve Carrell-film bemutatója, amely a hatvanas évek ikonikus komédiasorozatának felturbózott filmváltozata, vígjátékként és akciófilmként egyaránt működni ígérkezik.
Neil Marshall az ISTEN. Ez a három filmrészlet is bizonyítja (jó, a második elég erős koppintás egy bizonyos Cameron-filmből, de még ezt is el lehet nézni neki, főleg mikor a rendező ennyire nyilvánvalóan szeretné, hogy ráismerjünk a hasonlóságra.)
Mikor már azt hinné az ember, hogy a filmesek végképp elhasználták minden sokk-patronjukat, és az összes tabu ledőlt (persze ez távolról sem igaz - ugyanakkor egy ilyen tévképzet egészséges művészi fejlődést indíthat meg egyes alkotókban. Még az is előfordulhat, hogy a puszta meghökkentés helyett - sőt, ami még jobb, mellette! - eredeti ötleteken kezdik törni a buksijukat), jön egy film, melynek láttán egész társadalmi rétegek háborodnak fel, vonulnak utcára, verik a nyálukat.
Kinji Fukasaku Battle Royale-ja ilyen.
Persze társadalmi rétege válogatja. Japánban, sőt mondhatni minden olyan helyen, ahol moziforgalmazásba került - és kevés ilyen akadt, elhihetitek, a videó meg a DVD pedig nem számít, az túl intim, nincs demonstrációs vonzata -, a tiltakozók jobbára vagy olyanok voltak, akik egzisztenciális biztonságban érzik magukat, vagy pedig olyanok, akik az irányító establishment részei. Mint általában.
A Battle Royale ugyanis a jófajta, veszélyes fajta film.
Annak ellenére, hogy messze nem tökéletes. Némelyik figura motivációja erőltetett. Tombol benne a melodráma - minderről bővebben majd később. Mégis, ami jó a filmben, az olyannyira eltalált, hogy meg sem lehetett volna csinálni ügyesebben. Ezt nem pusztán a technikai és egyéb, hasonló aspektusaira értem, hanem az elviekre is. A Battle Royale éppen a megfelelő kérdéseket teszi fel, és ami a lényeg, a legjobbkor.
A közeljövő Japán kormánya tehetetlen (ez már a film). A társadalom megveszett. Erőszak minden szinten - és szinte minden. Hatalmas a munkanélküliség. Szelepként megszületik a Battle Royale-törvény, amely egyrészt a panem et circenses-elv utóbbi aspektusát, másrészt pedig az államhatalom mindenhatóságát hivatott jelképezni. Mi EZT IS megtehetjük, és ha sokat ugrálsz, te is erre a sorsra juthatsz. A BR-törvény előírja (és egyszer a valóságban is elő fogja, ezt lefogadom), hogy évente egy véletlenszerűen kiválasztott középiskolai osztályt deportáljanak valami közelebbről meg nem nevezett, néhány négyzetkilométer alapterületű szubtrópusi szigetre. A gyerekek mindegyike kézhez kap valamilyen fegyvert - már ha éppen szerencséje van, mert akár egy hajszárítót vagy egy teniszütőt is kioszthatnak neki -, illetve rájuk erősítenek egy robbanóanyaggal és detonátorral telitömött nyakörvet, aztán uccu, gyilkoljon, ki merre lát. Amennyiben a mészárlás megkezdése utáni harmadik napon egynél több résztvevő marad életben, a sziget agyközpontja távirányítással az összes túlélő nyakörvét felrobbantja.
A film első negyedórája a gyerekek eszméletre térésével (egy buszkirándulás során altatják el őket), megdöbbenésével, a pánik kiteljesedésével illetve a szabályok ismertetésével telik (Fukasaku és a forgatókönyvírók itt elkövetnek egy ordas hibát: bár rögtön a legelső jelenetben láthattuk, amint a tévé az előző év Battle Royale-jának győztesét az egekig magasztalja, az "idei" gyerekeknek még sincs még a leghalványabb fogalmuk sem arról, hogy egyáltalán mi is az a BR). Takeshi Kitano óriásit alakít Kitano (hihi), az osztály egykori tanárának szerepében, aki önként jelentkezett az idei BR levezénylésére. Ez az életunt, ám egyben bosszúvágytól fűtött karakter önparódiája (az igazi) Kitano a japán társadalomban és popkultúrában elfoglalt-elfogadott, lázadó, stand-up komikus, hatalomellenes, reakciós, mindig-a-fiatalok-pártját-fogó szerepének. A színész érezhető élvezettel játsza ezt a mindenféle pozitív jellemvonást nélkülöző, egyszerre félelmetes és nevetségesen szánalmas figurát.
Mikor az egyik lány visszabeszél neki, egy kést hajít a homlokába.
Ettől kezdve olajozottan halad a fegyverek szétosztása. Egyesével hajtják ki a gyerekeket a sötét éjszakába, és néhány perc múlva már egy másik lány hever holtan a füvön, nyíllal a nyakában - de ezt már nem Kitano lőtte ki...
Fukasaku a japán Spielberg (pontosabban valami nagyon hasonló volt, míg meg nem halt), karrierje során jórészt mainstream filmeket készített. Amerikai párjától abban különbözik, hogy ha társadalomkritikára adja a fejét, akkor az eredményt értő kézzel szövi a film anyagába, nem százas szöggel veri bele. A BR alapkoncepciójából adódó, a fasiszta állam felé haladásunktól való félelem mellett a mindenfajta generációs ellentétek feloldhatalanságába való belenyugvás - megoldásuk? csak erőszakkal! - is kiérződik a filmből.
Negyvenkettes osztálylétszám mellett, az összes gyilkosságot szigorúan bemutatva, a film nem húzza felesleges dolgokkal az időt. A Battle Royale nagy része azzal telik, hogy tizenéves gyerekek (és ezek tényleg tinédzserek, nem úgy mint az amerikai filmekben, ahol huszonéves ripacsok alakítanak náluk fiatalabbakat) a legkülönbözőbb módokon - általában jó véresen - elteszik egymást láb alól. Az eszközökben nem válogatnak; hideg fejjel, ravaszul cselekszenek. Ha születnek is szövetségek, azok vagy valamilyen félreértés okán, vagy pusztán hideg számításból gyorsan felbomlanak. A korábbi barátok helyén gyilkosok és áldozatok maradnak csak. Mindegy, hogy tipikus, agyatlan, a japán csajokra oly jellemzően kawaii lányokról, vagy önként a BR-ra jelentkező ifjú pszichopatákról van szó: ha elérkezettnek látják az időt, mindenki meghúzza a ravaszt, megsuhintja a baltát vagy húsba mártja a kést. Fukasakuéknak nincsenek illúzióik sem a fiatalokkal, sem az idősebb generációkkal kapcsolatban. Kitano és a katonák egyértelműen egy olyan idősebb korosztályt szimbolizálnak, amely nagyon is tisztában van azzal, hogy bizonyos fokig ők felelősek ezekért az ifjú, befolyásolhatatlanná és irányíthatatlanná vált, hidegvérű "cápákért". Ám az okok keresésével már felhagytak. Marad a beletörődés, és szórakozásképp a Battle Royale. It's no country for old men.
A film leggyengébb pontjai a szimpatikus(nak szánt) karakterek. A főhős szerelmespárt mintha valami ideggyenge shojo-mangából vágták volna ki, ráadásul nyálas melodráma-csíkot húznak maguk után: már attól is könnybe lábad a szemük, ha egyiküknek a retyóra kell kimennie. Fájdalmas klisé mindkettő. Azonosulni egyenesen lehetetlen velük: a fiú túl lányos, a csajnak pedig érezhető problémái vannak az összetett mondatokkal. A néhány, a sziget komputereit meghekkelő újkori Koji Wakamatsu-típusú tiniterrorista meg egyenesen nevetséges. Bár a BR többé-kevésbé szatíra, azért az effajta humortól megkímélhették volna a nézőt.
Az alapanyagként szolgáló, Magyarországon is kiadott könyv, illetve maga a sztori (amely minden, csak nem eredeti, lásd legklasszikusabb példaként a The Most Dangerous Game-et 1932-ből) azonban van annyira tabubreaker, hogy nem hagyja magát tönkretenni. Fukasaku vizuálisan letisztult, elegáns stílusának köszönhetően a film nem süllyed le exploitation-szintre - sajnos, teszem hozzá. Ez az alapötlet valamivel radikálisabb formát kívánt volna. Bár a vér hektoliter szám folyik, a kegyetlenség ábrázolása nem megy túl egy bizonyos határon, sőt, már-már multiplexesen tömegkompatibilis, így akár mint akciófilm is élvezhető lehetne, ha nem gyerekek gyilkolnák egymást benne. Viszont mivel gyerekek gyilkolják egymást benne, a néző feszeng kegyetlenül.
Május 22-én in a theater near you elszabadul az Indiana Jones-sorozat várva várt negyedik epizódja, A kristálykoponya királysága. Új, hétfőnként jelentkező sorozatunkkal a premierig hátralévő, fájdalmasan hosszú három hónapot szeretnénk legalább lélekben megrövidíteni...
Miután Lucas "nyugdíjba ment" (lásd cikksorozatunk első részét), és Spielberg elvállalta a Frigyláda rendezését (cca. 1978), a fenegyerekek két dologban állapodtak meg. Spielberg leforgatja Meztelenek és bolondok című filmjét, közben pedig egy közösen kiválasztott író dolgozni kezd a végső forgatókönyvön. Spielberg éppen akkoriban olvasott egy Modern szerelem című kéziratot. Átküldte Lucasnak, és bizalommal ajánlotta figyelmébe a szerzőt: Lawrence Kasdant. A szkript olyannyira elnyerte Lucas tetszését, hogy egyből két komoly munkára szerződtette a mindössze 30 éves írót: a Frigyláda, illetve A Birodalom visszavág megírására (a Modern szerelem 1981-ben került vászonra John Belushi főszereplésével).
Spielberg és Kasdan 1979 januárjában öt napra Lucas házába költözött, hogy kidolgozza a főhős figuráját és a cselekmény fő tartópilléreit. Amolyan James Bond-utánérzetre készültek a Dr. No nyomvonalán, de már az első este rá kellett döbbenniük, hogy tévúton járnak. Indiana Smith már most szemüveges professzor és ostoros kalandor egyben. Nem ölthet magára egy harmadik személyazonosságot.
Spielberg szavaival: „Indy nem lehet James Bond, nem lehet szmokingos playboy. Mindig is régimódi akcióhősként képzeltem el: romantikus, ravasz, keményöklű simlisként. Az első jelenetekben unalmas professzornak tűnik, aztán felölti a bőrzekéjét, a kalapját, és oda a makulátlan külleme. Ráadásul James Bond mindig nyer. Indy nem.”
Kasdan szenvedélyesen érvelt amellett, hogy felejtsék el az egész Bond-asszociációt, és a klasszikus kalandorok esszenciáját rajzolják meg Indiana karakterével. A hetvenes évek Bond-filmjei, magyarázta, amúgy is elszakadtak a valóságtól és a közönségtől. Néhány óra elteltével Lucas is beadta a derekát. Abban már mindhárman egyetértettek, hogy a főhősnek nem lehetnek természetfeletti képességei.
Spielberg és Lucas ugyanazokon az olcsó, pergő, trükkökkel teli kalandfilm-sorozatokon (Spy Smasher, Masked Marvel, Commando Cody, Tailspin Tommy) nőttek fel. A harmincas-negyvenes években közel kétszáz ilyen széria futott a mozikban, heti négy epizóddal, míg a tévésorozatok érthető módon halálra nem ítélték őket. Legfőbb gyártójuk, a Republic cég 1959-ben bezárta kapuit. (Spielberg kölyökként rendszeresen beszökött a korhatáros filmekre. A Scottsdale-i Kiva Filmszínházban ült minden szombaton, és végigizgulta a legújabb epizódokat.)
Míg Spielberg és Lucas tehát a Republic-szériákat és ezzel gyermekkoruk szombati matinéit szerették volna feleleveníteni, Kasdan inkább a klasszikus, Errol Flynn- és Clark Gable-féle kalandfilmekhez kívánt visszanyúlni úgy, hogy Humphrey Bogart és Steve McQueen szelleme is tetten érhető legyen a vásznon. A forgatókönyv végül is a két koncepció határán született meg.
Az ötnapos brainstorming végén Spielberg két dolgot javasolt. Az elsőt, hogy Indy legyen alkoholista, elvetették. A másodikat azonban, hogy a főhőst Smithről Jonesra kereszteljék át, elfogadták. Spielberg rámutatott, hogy az Indiana Smith név túlságosan emlékeztetett egy Steve McQueen-film (Nevada Smith) címére. Az „Indianát” azonban megtartották, hiszen így hívták Lucas hűséges alaszkai malamutját, azt a medveméretű kutyát, akiről korábban Csubakka figuráját is mintázta. A megbeszélés végén kezet ráztak, és Lucas emlékeztette társait: „Filmtörténelmet írunk.”
Lucas eredetileg arra gondolt, hogy saját maga fogja finanszírozni a filmet, de cash-flow problémái adódtak. Mikor rájött, hogy kénytelen társul hívni a nagy stúdiókat, elhatározta, hogy „Hollywood legnagyobb üzletét” csikarja ki belőlük. A fenegyerekek pontosan tudták, hogy közös produkciójuk olyasmi, amiért a stúdióigazgatók magányos estéiken imádkoznak az Úrhoz. Ezért olyan kemény feltételeket iktattak a stúdióknak küldött ajánlatukba, melybe még a rinocéroszbőrű veteránok is belesápadtak.
Végül a Paramount akkori feje, a kasszasiker-gyáros Michael Eisner (később a Disney teljhatalmú ura) vállalta, hogy a szokásos 35%-os részesedésnél kevesebbért is finanszírozza a méregdrága projektet. Cserébe kiharcolta, hogy a Frigyláda – és az esetleges folytatások - jogai örökre a Paramountot illessék. Lucas ebbe azzal a feltétellel egyezett bele, hogy nélküle nem készülhet egy folytatás sem. Az elveszett frigyláda húszmilliós költségvetése pontosan annyi, amennyibe a Cápa és a Csillagok háborúja együttesen került. Spielberg akkoriban hírhedt volt arról, hogy messze túllépi a költségvetést (ráadásul a Meztelenek és bolondok közben hatalmasat bukott), így Eisner komoly kötbér-rendszert iktatott bele a szerződésbe.
Hogy garantálják a forgatási ütemterv betartását, Spielberg és Lucas a produceri posztra egy olyan fiatalembert szerződtettek, akiről sok jót hallottak már. Frank Marshall másodosztályú filmek gyártásával kezdte karrierjét a legendás Roger Corman New World Pictures cégénél, majd Peter Bogdanovich és Walter Hill producereként lépett át a fősodorba. Spielberg a hetvenes évek közepén ismerkedett meg vele, és megtapasztalta, hogy Marshall B-filmes múltjának köszönhetően kitűnően bánik pénzzel és idővel. Marshall (aki később feleségül vette Spielberg asszisztensét, és maga is rendező lett) feladata producerként nem a kreatív folyamattal volt kapcsolatos (tehát pl. nem szólt bele a forgatókönyvbe), inkább gyártási szempontból felügyelte a forgatást.
Lucas az executive produceri státuszt tartotta fent magának, noha egy másik executive producert is munkába állított volt osztálytársa, Howard Kazanjian személyében. „Nagy szükségünk volt valakire, aki mellettem eljátssza a rosszfiút. Nehéz ilyen helyzetben keménynek maradni. Tudtam, hogy Howardnak menni fog” – magyarázta döntését. Spielberg közben kiválasztotta Douglas Slocombe operatőrt és Michael Kahn vágót. Míg Kahn vágta Spielberg utóbbi két filmjét (és azóta az összeset), a nagy öregnek számító Slocombe csak felületesen ismerte rendezőjét: sok másik kollégája mellett két hetet dolgozott a Harmadik típusú találkozások felvételein (ez utóbbi film 12 operatőrt emésztett fel, de csak Zsigmond Vilmos kapott érte Oscart). A legfontosabb posztokat tehát betöltötték, ideje volt nekiállni a szereplőválogatásnak.
(A jövő héten kiderül, hogyan követte el élete legnagyobb baklövését Tom Selleck, és miért kellett meggyőzni Lucast arról, hogy Harrison Ford az igazi Indiana Jones.)
Május 22-én in a theater near you elszabadul az Indiana Jones-sorozat várva várt negyedik epizódja, A kristálykoponya királysága. Új, hétfőnként jelentkező sorozatunkkal a premierig hátralévő, fájdalmasan hosszú három hónapot szeretnénk legalább lélekben megrövidíteni...
Steven Spielberg 1967-ben egy diákfilm-fesztiválon ismerkedett meg George Lucas-szal. Mindketten szégyentelenül ifjak és tehetségesek voltak, egyformán fűtötte őket a becsvágy, és mindketten éltek-haltak a moziért. Egyszóval semmi sem menthette meg őket az életre szóló barátságtól... Spielbergnek felettébb tetszett Lucas rövidfilmje, a THX 1138:4EB című kísérleti sci-fi (a nagyfilm elődje).
Saját szavaival: „Halálosan irigy voltam. A THX jobb volt, mint az én összes rövidfilmem együttvéve. Többé nem John Ford, Walt Disney, Frank Capra, Federico Fellini, Alfred Hitchcock vagy David Lean volt a példaképem, hanem egy korombeli fiatalember, akivel akár versenyre is kelhettem.”
Spielberg és Lucas egyformán popularista szellemben gondolkodott a mozi szerepéről. Szemben Scorsese keleti parti urbánus vagy Coppola európai művészi indíttatásával, a nyugati part fenegyerekei minden tudásukkal és tehetségükkel a közönséget kívánták szórakoztatni, és „nem vették olyan komolyan magukat.”
A THX-ből három évvel később Francis Coppola támogatásával egész estés játékfilm készült. Lucas számára mégis az 1973-as esztendő – és egy másik műfaj - hozta meg a sikert, mikor nosztalgikus időutazásra invitálta az American Graffiti közönségét.
Lucas 1974-77 között Csillagok háborúja című főművén dolgozott. Az alkotási folyamat során többször is kikérte a fenegyerekek véleményét ("movie brats" - így hívják a hetvenes évek meghatározó rendezőnemzedékét). Több egybehangzó emlékirat szerint Spielberg volt az egyetlen, aki teljes mellszéleséggel kiállt az űropera nyersvágása mellett, miután a stúdió még az utolsó napon is azzal fenyegette meg Lucast, hogy elveszi tőle a filmet, és valaki mással vágatja meg. Maga Lucas olyan régóta volt a projekt rabja, hogy maradék objektivitását is elvesztette iránta. Számunkra hihetetlennek tűnhet, de olyannyira nem bízott a Csillagok háborúja sikerében, hogy az idegösszeomlás szélén, a premier előtt egy héttel szó szerint elmenekült az országból.
Mint minden májusban, most is rejtekhelyére, Hawaiira utazott, ahol Spielberg is éppen vakációját töltötte. Akárcsak Lucas, ő is épp akkor fejezett be egy gigantikus sci-fit (Harmadik típusú találkozások), így hát volt mit megvitatniuk. Különösen mikor május 25-én hívás érkezett Hollywoodból: szó sincs bukásról, a Csillagok háborúja mindent elsöprő blockbuster. Az emberek hosszú tömött sorokban várakoznak a mozipénztárak előtt. Mindenki erről beszél; Spielberg Cápa-ja óta nem látott ilyen kulturális fenomént az ország.
Lucas és Spielberg a strandon süttették a hasukat. Úsztak. Homokvárat építettek. És ahelyett, hogy kreativitásukat is szabadságra küldték volna, a tengerparti levegőn megalkották a nyolcvanas évek legnagyobb kalandorát.
- Hallottál már a Frigyládáról? – kérdezte egy nap Lucas.
Spielberg azt hitte, barátja Noé bárkájáról érdeklődik, hiszen az angolban mindkét bibliai ereklyének az ark a kulcsszava. Lucas elmagyarázta, hogy a Szövetség Ládája, amelyben a zsidók a Tízparancsolatot őrizték, máig az okkult tanok egyik mitikus ereklyéje. Hitler a harmincas években állítólag minden követ megmozgatott, hogy megszerezze, és általa növelje az erejét.
Mi lenne akkor, vetette fel Lucas, ha egy amerikai kalandor lenne a kibontakozó történet főhőse? Mondjuk Indiana Smith - nappal unalmas professzor, éjjel a régészet James Bondja, női szívek elrablója, műkincsek értője, keményöklű gazfickó, aki folyton keresztbe tesz a náciknak?
A James Bond-motívum azonnal megragadta Spielberg képzeletét. Mint évekkel később kifejtette: „Világéletemben James Bond-filmet akartam rendezni. Mikor a United Artists 1974-ben szerződést kínált, kapásból azt kérdeztem tőlük, rendezhetem-e én a következő epizódot. Azt mondták, nagyon sajnálják, de ilyen megtiszteltetés csak angolokat érhet.”
Lucas ekkor már négy éve küzdött a Frigyláda-projekttel, de nem jutott egyről a kettőre. 1975-ben egy tehetséges fenegyerekkel, Philip Kaufmannal három hétig dolgozott a forgatókönyvön, és neki ígérte a rendezés jogát is. De mikor nemrég rákérdezett, mesélte Lucas most Spielbergnek, Kaufman egyéb elfoglaltságaira hivatkozva nemet mondott a felkérésre.
Spielberg sem mondott rögtön igent, és a dolgot egyelőre annyiban is hagyták. Aztán hat hónappal később Lucas rácsörgött, és egyértelműen nekiszegezte a kérdést: „Van kedved megrendezni?” Volt. Nagyon is. Csak egyvalami nyugtalanította: „Miért nem te, George? Végül is a te sztorid. Rendezd te.” Lucas nagy levegőt vett, és lakonikusan így válaszolt: „Az nem lehet. Én nyugdíjba megyek.”
(Jövő hétfőn kiderül, hogyan lett Indiana Smithből Indiana Jones, és az is, hogyan lett Tom Selleckből Harrison Ford.)
Stallone nemcsak vérmocskos ércszobrot emelt a '80-as évek akciómozijainak, de olyan agyvelőfröccsentő képsorokkal pakolta tele új filmjét, amik mellett a Ryan közlegény partraszállós jelenete agyonnyugtatózott Zen-Buddhisták körmenetének tűnik utólag.
Húsz évvel az afganisztáni kalandja után a pocakot eresztett Rambo Thaiföld kanyargó dzsungelfolyamain csónakázik, legendás íját pedig épületbontás helyett, pecázásra használja. De nem sokáig élvezheti a nyugdíjas éveket, mert ismét meg kell kötnie a fejkendőt, hogy egy tegeznyi nyíllal és egy rohamkéssel ledarálja valamelyik random ázsiai ország (ezúttal Burma) hadseregét. A rajongó pedig a moziból hazaérve már keresi is a helyet a dvd-polcon a Rambo IV duplalemezes kiadásának!
A film elején egy csapatnyi látványosan pacifista misszionárius azt hiszi, néhány elsősegélycsomaggal és egy hátizsáknyi Bibliával véget lehet vetni a Burmában 60 éve dúló genocídiumnak - de legalábbis vissza lehet terelni egy aprócska kareni falu életét a rendes kerékvágásba. Térképük nincs, csak határtalan optimizmusuk. Ami még akkor is kitart, mikor a dzsungeltúrához idegenvezetőnek felfogadott Rambo a szemük előtt lövi fejbe a szeretetszolgálat hölgytagjára (Julie Benz) pályázó folyami kalózokat. A nyúlszájú izomhegy nem igazán érti, miért kell egy dögös szőkének olyan vidékre utaznia, ahol az utolsó orvhalász is úgy néz ki, mint egy szexfüggő ősember és egy új-guineai kannibál szerelemgyereke. Azt pedig végképp nem, hogy a misszionáriusok miért nem visznek magukkal fegyvereket, mikor arrafelé az puskaropogás az egyetlen nyelv, amit mindenki ért.
Aztán persze megtörténik a baj: a burmai katonai kormány egyik zsebdiktátora lemészárolja az embereivel az egész falut, a misszionáriusokat meg behajítja egy ketrecbe, disznóeledelnek. Mikor Rambo hetekkel később egy paptól megtudja, hogy a korábbi utasai nem tértek vissza a faluból, végigcsinálja ugyanazt, amit az előző három részben. Torkon döf vagy cafatokra lő mindenkit, és közben olyan instant bölcsességeket dünnyög, mint a trailer óta klasszikussá nemesedett "Élj a semmiért, vagy halj meg valamiért!"
Mikor először olvastam arról, hogy új Rambo-film készül, nem tartottam jó ötletnek. Aztán láttam, hogyan támasztja fel, és lövi azonnal térden a Die Hard-jogok tulajdonosa a láncdohányos McClanet, ifjúkorom kedvenc világmegmentőjét. És onnantól már rendre egy nagypapakorú Rambó bukkant fel rémálmaimban, aki Bud Spencer-mozdulatokkal csapja halántékon a rá rohamozó statisztakatonákat, vigyorogva hívja fel az egészséges táplálkozásra a figyelmet egy doboz gabonapehellyel a kezében, és a piros fejkendős kisfiának magyarázza el, mit kell tenni, ha megmarja egy mérges kígyó a dzsungelben.
Szerencsére Sly nem az a felpumpált bicepszű, buta fickó, mint aminek évtizedek ezelőtt bebetonozta magát a köztudatban. Íróként és rendezőként sem gyalázta meg a Rambo-szériát egy rosszul összefércelt negyedik résszel. Pedig az Afganisztános 3. rész után simán jöhetett volna egy újabb, ami széttárt lábbal vágja magát hanyatt az aktuális amerikai külpolitika-doktrína előtt: például ha az állig felfegyverzett izomhegy kifüstöli Oszamát a pakisztáni barlangrendszerekből. Stallone maga nézett utána, hol tiporják sárba szöges bakanccsal az alapvető emberi jogokat, így esett a választása Burmára, ahol már 60 éve módszeresen gyilkolják a karen kisebbséget. Igaz, ebből az évtizedes konfliktusból a néző sajnos csak a főcím előtti híradórészletekből értesül, már ha egyáltalán látja, és nem a büfénél áll sorba popcornért.
Mert Burma igazából csak ürügy, hogy Rambo ismét a dzsungelben harcolhasson. A világban bőven akadna más hely is, ahol egy eszement fegyverbuzi az úr. Az a fajta, aki szerint a segélyszállítmányok őt, meg a piálós-kurvázós zsoldosait illetik meg - és nem a kölyköket, akikből pont azok a taposóaknák csináltak féllábú nyomorékot, amiket ők ástak el az előző héten, szórakozásképp. Rambo simán géppuskázhatna Szudánban, Ruandában vagy Szomáliában, lődözhetne robbanónyilakat Sierra Leonében vagy Libériában. Rambo azonban egy vietnámi veterán a filmes kánonban, és a rajongók is jobban örülnek, hogy ha olyan helyen kezd rendcsinálásba, ahol térdig süpped a nyúlós sárba és megállás nélkül csorog a hátára az esővíz.
Slynak egyfelől tökéletesen sikerült hoznia a régi Rambo-feelinget. Másfelől viszont tobzódik az arcpirítóan hatásvadász jelenetekben, és ez egyáltalán nem tesz jót a filmnek. A gyerekek közvetlen közelről lelövésénél, és a síró anyák legéppuskázásánál már csak az a jelenet borzasztóbb, amikor a hiénaként vihogó őrmester a „Juss át a vízben úszó rizsföldön, amibe taposóaknákat dobáltunk!” című játékkal a falusiakat futásra, a nézőket pedig könnyes orrfújásra kényszeríti. Ezek látán persze hogy felmegy a pumpa az izomagyú háborús veteránban, és a film második felében módszeresen kibelez, felrobbant, és agyonlő mindenkit. Ezekről a képsorokról viszont már nehezen lehetne rosszat mondani.
Szinte másodpercenként repülnek el leszakadt végtagok a levegőben, és annyi vér fröccsen a kamerákra, amihez képest a Ryan közlegény emlékezetes partraszállós jelenete békés esküvői menetnek tűnik. Szerencsére Stallone azzal is tisztában volt, hogy ezt a mészáros munkát csak a ’80-as évek akciófilmjeiben volt divat egyetlen zöld atlétatrikós szuperkatonával elvégeztetni, ezért Rambo most kapott maga mellé egy szakasznyi mocskos szájú zsoldost. Az végeredmény így már nem a Predátor magányos dzsungelharcára hasonlít, hanem a Kannibál Holocaust és az Elitalakulat (jó értelemben vett) keverékére.
A vérfürdőt követő utolsó jelenetsor zseniális. Végre kiderül, hova ment volna Rambo 26 évvel ezelőtt, ha Brian Dennehy, a gecizős kisvárosi sheriff nem hozza elő belőle a tömegmészáros állatot. A Rambo 4 egy többé-kevésbé korrekt befejezése a trilógiának – ha azután nézzük meg, hogy végigpörgettük mindhárom részt. A ’80-as évek hangalámondásos videókazettáin felnőtt énem simán csillagos ötöst adna rá. A bennem bujkáló kordzakós, SZTK-szemüveges bölcsész (akinek a film eleji hajókázás fullasztó légköre sokkal jobban bejött, mint a lövöldözés) viszont csak annyit mondana az újratöltött Rambóra: ez bizony kevés, mint neonáci az MTK B-középben. Szerencsére hamar elhallgattattam.
Kire számítson Amerika – és a világ komcsikat félő fele –, ha még Muhammad Ali is megtagadja a bevonulást (3 éve és ideiglenesen a nehézsúlyú világbajnoki öve bánta…), és a nagyhatalom gáláns, önzetlen gesztusának véghezviteléhez szerencsevadász suhancok mellé nyeszlett főiskolásokat kénytelen besorozni? Kire számítson Amerika, amikor a CBS felvételeit, a Newsweek és a Time hasábjait habzsolva olyan képpel szembesül a jóravaló, fiát visszaváró all-american family, amely még csak távolról sem emlékeztet a John Wayne főszereplésével tukmált Zöldsapkások morálisan igazolt, tiszta, precíz, heroikus hadviselésére?
Az Egyesült Államok a nappaliban vesztette el azt a háborút, mely – mint az összes többi, XX. századi, és azt követő háborúja – önmagában tökéletes látleletét adja a valós, fizikai frontoktól távol székelő omnipotencia harcászati, mármint: üzleti és marketing mechanizmusainak. A háborús szimpátia kiharcolására hadba rendelt tévés tudósítás ugyanis visszájára fordult: az anarchia, a Hollywood által korábban és többnyire azóta is pátosszal palástolt naturalizmus, és a sokszor népirtásba hajló módszeresség látványa (lásd pl. My Lai mészárlás) a politikai érdekek ellenében folyamatosan szította a közvéleményt. Az Amerikai hadviselés – továbbá a világpolitikai szerepvállalás – a saját reklámjába bukott bele. És, ezt a reprezentáció okozta presztízsveszteséget, ha nem is csak reprezentációval lehet orvosolni – de azzal a legkifizetődőbb. Igen, ott a nappaliban – ahol egy jól irányzott hitrege felér a legdörgedelmesebb propagandával…
Első vér
John J. Rambo toposza eleinte ugyan pont hogy nem konzervatív, simulékonyan lojális irodalmi, illetve filmes matériaként rontott a közösségi tudatra. David Morrell (első) 1972-es regénye, a First Blood nagyfokú szociális érzékenységének köszönhette sikerét. Akkoriban már égető társadalmi probléma volt a testileg-lelkileg posztraumatikus veteránoknak nem pusztán a rehabilitációja, de egyben elfogadása, megtűrése is. A köz nem méltóztatott élni a differenciált véleményképzés lehetőségeivel, magas rangú döntéshozó és tábori felcser hazaérkezésekor egyaránt élvezhette a kollektív undor áldatlan hatásait. Morrell reménnyel, társadalmi megoldással nem kecsegtető, már-már parabolisztikus műve szikár nyelvezetű, árnyalt szereplőit okosan konfrontáló, brutális részletekben térdig gázoló, fatalista darab.
Ted Kotcheff dekáddal későbbi, azonos című akcióklasszikusa, az utolsó komponenst (a fatalizmust!) leszámítva, hasznosítja a feldolgozandó anyag hozzávalóit. Hogy a különféle arányok hogyan, s minként változtak az adaptálás hosszas diskurzusai, a bele-belekontárkodók szerteágazó művészi aspirációi folytán, az részleteiben talán túlmutat ezen írás terjedelmén, ám könnyen belátható, hogy az Eastwoodtól Al Pacinón át Hoffmanig ívelő, eredménytelen castolási hacacárét követően címszerepbe landoló, már íróként is elismert Sylvester Stallone pennája igen vastagon fogott a végleges scriptet illetően. Így már akkor borítékolható volt, hogy a vászonra kerülő másfél órát Kubrick, avagy Cronenberg önkényesen forráshű szerzőisége helyett a jól látványos cselekményt és a jól érthető megmondást középpontba rántó, kommercialista szándék vezényli majdan.
Ezért kell Holydaylandben mindent, akarom mondani: MINDENT!!! felrobbantani és szarrá lőni figyelemelterelés címszó alatt, és ezért kell a Trautman ezredeshez intézett, naaagy monológban kifejteni azt, ami akkorra már – 1982-t írunk – a fű zöldségéhez mérhető trivialitássá silányult. Ám nem hiába viszi el a szánalmas giccsig Sly az explicit didaxist (most is röhögnöm kell, ha Stallone pöszén interpretált, szipogós „I can't find your legs!” sorait felidézem), odaát habzsolják ezt a fajta emelkedettséget, ráadásul gondolni kell a nézők szellemi kalibráltságára is.
A valószerűtlenül sokat durrantó és nyisszantó Rambo figurájának népszerűsége, túl azon, hogy tökéletesen illett a nyolcvanas évek fizikálisan túlfeljesztett, kvázi-aszexuális celluloid héroszainak sorába, tipológiailag sokkal mélyebb, általánosabb gyökerekhez vezet.
Rambo egy háborús habitusában komoly igazoltsági hendikeppel pironkodó nemzet eszményi, elérhetetlen katona-képe. Akit hidegen hagy az individuális lehetőségekkel zaklató Amerikai Alkotmány, a liberalizmus, amely alapjaiban teszi nevetségessé a militarista szigornak való megfelelést. Hisz ő a tökéletessé tenyésztett biomorf fegyver, aki, mint ilyen, ráadásul csak és kizárólag az ölés aktusában bír létezni („Killing is (as easy as) breathing”), és ennek elsődleges okfolyományaként arra is magasról szarik, hogy bornírt seriffeket a Sziklás-hegységben, túlórázó vietkongokat Indokínában, orosz katonákat Afganisztánban, avagy a burmai diktatúra milíciáit amott kell látványos körülmények között életképtelenné tennie. Nem hozza zavarba a 9/11 előtt lényegében értelmezhetetlen „honvédelem” fogalmi üressége. Mindenütt jó, de legjobb, ahol ölni lehet. S ha ez még nem lenne elég, Rambo hideg perfekcionizmusához, indián és német őseinek köszönhetően, pont az a harci fanatizmus társul, amely a fentiek miatt szinte genetikailag van a Hamburger népéből kikódolva.
Modernkori spártai sportvitéz ő, akit csak a folytonos harc tud domesztikálni. Rambo az a katona, akivel nemcsak a megbomlott Walter E. Kurtz ezredes „nyerte” volna meg a Vietnami háborút, de „még” (vagy „már”, kinek hogy tetszik) Lyndon B. Johnson is.
A figura globális-korosztályos popularitását ezen felül az olyan műfaji finomságok biztosították, mint a vezetés közben sem eresztett, baszomnagy bökő, vagy hogy a lelkem a létrán is úgy kaptat felfele, mintha fogadásból nem használhatná a lábait. Kotcheff a regényt Rambo előállításáig követi, odáig vágható is az önnön előítéleteik béklyójában intézkedő rendőri apparátus és a Rambo közti feszültség. A (forgató)könyv briliánsan játszik rá a toleranciára való, sztereotípiák csökkentette hajlandóságra, a látványos szökési szekvenciát követően azonban saját, jól kitaposott, mainstream ösvényeit szántja a történet. Sly humanista vonásokkal árnyalja a vérszomjas vietnami veteránt, a nemzetőrség szerepeltetésével parodisztikus hangulattal hígít, és akkor az elmismásolt befejezés még lajstrom közelébe sem került.
A teljes képhez hozzákívánkozik még, hogy a kamera mögött az a pápai születésű Andrew Laszlo hunyorgott, aki a koreai háborúban két évig szolgált operatőrként.
Második bőr
Nem tudni, Sylester Stallone színészi kvalitásairól, vagy kivételes ideológiai flexibilitásáról tanúskodik-e az 1985-ös év, a Vietnamban segédkező, szovjet katonai erők megregulázását (Rambo: First Blood Part II, ebben a részben Indokínában felejtett rabokat kutat fel és menekít ki mindenki kedvenc Jánosa) követően mindenesetre azért veri péppé-pürévé Dolph Lundgrent, hogy utána még drámaibb felvezetéssel beszélhessen szív keresztmetszetű lyukat a moszkvai közönség hasába (Rocky IV).
Tulajdonképpen a második epizódtól kezelhető a széria a „klasszikus”, beavatkozó amerikai jelenlétet legitimáló, szórakoztatóipari installációként. Már az első rész társadalom-kritikusan ágaskodó középső ujja sem látszott tisztán annak fenenagy patetikus ködjében, azt követően azonban a hangsúly végleg az önzetlen, segítő szándék vezérelte, idegen földön zajló, attraktív harcászati műveltekre került: Rambo egyszemélyes különítményként végrehajtott küldetései jól kivehető tartományokban rímeltek a Reagan-éra operatív külhoni ténykedéseire (grenadai puccs, líbiai bombázások, Irán, a nicaraguai ellenzék valamint az afgán mudzsaheddinek munícióval történő támogatása).
A majdnem büntetően szar második rész ugyan hébe-hóba még vádlón mutogat a sunyin gaz kormányra (hadifoglyok hátrahagyása), és pár patrióta passzussal tudja le a kötelező tanulságot, ezzel mindössze annyit ér el, hogy az államokbeli lakosság kétharmadát hülyére veszi. A korszak vietnamos, fogolyszabadító akciófilmjei is tetemes részt vállalnak a közvélemény ilyetén formálásában (értsd: hülyítésében) – elég csak Norris vonatkozó munkásságát emlegetni –, ráadásul annyira hatékonyan, hogy még Kongresszusi vizsgálat is indult a dzsungelben raboskodókért való, felesleges, páni aggodalom elcsitítása végett.
A film írásakor netes jegyzőkönyvek tanúsága szerint James Cameron is a közelben kolbászolt, bár ebből vajmi kevés, ha egyáltalán érződik. A kőbuta szövegkönyv, az alkalomadtán Tom és Jerry közvetlenségét idéző score, a Martin Kove félék által tálalt alakítások (a Walt Disney: Nehéz napok a Föld nevű bolygón Jessije már a The Last House on the Leftben is csak a hangulat hathatós szabotálására volt jó), és a lassított dagonyázások ellenpontjaként fokozott ramboid brutalitás és side-kick pozícióban egy egzotikus eye-candy (Julia Nickson-Soul, balra) siet a totális nézői érdektelenségtől megóvni a filmet.
A zsáner törvényszerűségeinek, valamint az egyre nagyszabásúbb koreográfiának köszönhetően kérlelhetetlenül mitizálódik Rambo karaktere, aki már nem kivételes képességű katona, sokkal inkább a mindenhol ott leselkedő, ingerült militáns entitás, amely valamilyen, földöntúli dühvel felvértezve mindig képes még durvábban megkötni a fejpántját, és sosem rest bepancsolni egy jelentőségteljeset a keveseket bürokratív megszokásból ignoráló fejeseknek. Mindezzel nem is lenne gond, ám a fent hánytorgatott kellemetlenségeken túl a széria jegyzői a Trautman-Rambo féle, mester és tanítványa viszonyt sem átallják infantilizálni. E folyamat a harmadik fejezetben éri el legszánalmasabb mélységeit.
Harmadik műszak
Emlékszem, 1991-ben még rendszeres szombat délutáni program volt a trilógiává bővült széria záró darabjának megtekintése. (A rögzült menühöz tartozott még a Véres sport, valamint az Amerikai nindzsa 2 is. Ahogy Dudikoffék beugranak a szikláról a motorcsónakba – valaki?) Mindennemű nosztalgikus befolyásoltság nélkül is tartható: az 1988-as keltezésű akció-opus (Rambo III) ma is megállja a helyét. A film nem csupán mértékteremtő erőszakossága miatt (108 halott) került be a Guinness aktuális kiadványába, de rekord volumenű, 63 milliós büdzséjének köszönhetően is. Namármost: a 63 millió dollár utolsó centje is úgy robban fel, hogy belecseng az érzékeit mocskos szórakozásra buján megnyitó néző füle, a helikopter elől lovon menekülő Rambo snittjei pedig késő-romantikus francia festményként is létjogosult művészeti letétemények lennének.
A rendezői székbe a második részben még csak a helikopteres üldözést dirigáló Peter MacDonald huppant, aki a világpolitikai lecsóba oly kíméletlen lazasággal csapott bele, hogy az elvtársak tán azóta is törölgetik a piros trutyit élre vasalt, funkcionárius öltönyeikről.
E rész színtere ugyanis a szovjet-afgán „front”, ahova a békés útra (meg)tért Rambót Trautman hiába hívja népfelszabadítani. Ám mikor az ezredes által személyesen vezetett akció (mudzsaheddik fegyverrel történő támogatása) kudarcba fullad (kábé annyi idő alatt, mint ezt a tagmondatot elolvastad), Sly búsképű kolosszusa Micimackó teatralitásával eszközölt, hosszas gondolkodások eredményeképpen jobbnak látja mégis megélezni a rég használt pengét. Kiszabadítja az apjaként tisztelt kiképzőtisztet, akinek méltósága innentől a rajongók emlékezetének homályába vész. Kimért tálalású, parancsértékű ajánlatok helyett Trautman a gázárkorrekció után sóvárgó nyugdíjasok türelmetlenségével kérdezgeti egykori beosztottját, hogy akkor most hogy is tovább. A ruszkikon persze ez sem segít: illetlen elszántsággal népírtó és elnyomó hatalomként kerülnek megjelenítésre… és minden technikai felsőbbrendűségük ellenére a Sötét Oldalhoz hasonlatosan húzzák a jóval rövidebbet.
A végleg megroggyant államháztartást orvosolandó Gorbacsov ekkoriban már javában tárgyiasította a peresztrojka és a glasznoszty tételeit, a premier idején a csapatok Afganisztánból történő kivonása csak hónapok kérdése volt. A forgatókönyv körül megint – illetve még mindig – bábáskodó Stallone és Morrell azonban addig ütötte a vasat, amíg meleg volt: kapva kaptak az alkalmon, hogy a szovjetek erőszakos külpolitikai szerepvállalásának köszönhetően, ha csak szubtextuális megfontolásból is, de besuvaszthatják a sorozat „deklarált” vietnami tematikájába a harmadik felvonást is. (Micsoda önkritika, ééérted?) Hogy ebből az egészből a néző megint csak a csillagsávos lobogó alatt véghezvitt, altruizmussal kacérkodó, kommandós beavatkozást látta?
Nem kérdés, mint ahogy az sem, hogy szűk másfél évtized alatt hogy vált paródiává az afgán „terroristákat” (az orosz terminológia így illette a fegyverrel ellenszegülő mudzsaheddiket) támogató Rambo története. Legfeljebb arra érdemes rádöbbeni, hogy az Egyesült Államokat kurvára nem érdekli, hogy kinek kell a demokráciája. A pénz (olaj, egyéb érdekeltség) beszél, a többiek meg ugathatnak. Ráadásul napjaink médiája már nem a negyven évvel ezelőtti, 1.0-s – ma már titkos receptek és szabályozott étrend szerint kerül a Hír a csámcsogva szemlélők elé. Az egyik filmbeli afgán szabadságharcos arra a „konstruktív” nyilvánosságra hiába apellál, amit reményei szerint Trautman kiszabadítását követően nyerhet meg magának, népének. Olyan: nincs.
Epilógus (?)
A kilencvenes évekre leáldozott a méretes bicepszeknek. Az amcsi hadviselés személytelen, orvosi precizitású, távirányítással eszközölt műveletek mérnöki sormintájaként idegenítette el magától az igazi hősi eposzok lehetőségét is. A franchise-nak, úgy tűnt, leáldozott. Aztán mostanság, amikor nemhogy nem ciki, hanem egyenesen kötelező kűr a feldolgozás, kedvenc nyúlszájú bokszolónk leporolja legnagyobb szerepeit, hogy… persze-persze, hogy tisztelettel emlékezzen meg róluk.
Ne legyenek (ön)kritikus hangvételre, frivol ki-bekacsintásokra áhítozó illúzióink (a lefitymáló tónusokat – magától értetődő természetességgel – a humanitárius misszió ábrázolásakor vetik latba…), a burmai szüzsé, lett légyen bármennyire is fikciós anyag, Ridley Scott Sólyom végveszélybenjéhez, vagy az Antoine Fuqua rendezte, Bruce Willissel és Monica Belluccival hirdetett A nap könnyeihez hasonlatosan, ha nem is széttárt lábbal, de hanyatt vágja magát az (aktuális) amerikai külpolitika hivatalos intézményei előtt. A negyedik rész (nemes egyszerűséggel Rambo) ezen érdekképviseletek kezébe engedelmesen simuló mitológia letéteményese ugyanúgy, mint a Vietnami háborút dacból csakazéris megnyerő második epizód, s mint a kéretlen, szovjet agresszió ellen segítő jobbot nyújtó harmadik.
Mentségére legyen mondva a kivitele. A maga Stallone rendezte, bénítóan technokrata negyedik rész valami lefegyverző következetességgel mer gyönyörűen brutális lenni. Rövid, kompakt, nem lelkizik, csak darál, pontosabban szaggat. Emberi testeket igen-igen nagy hatékonysággal, igen-igen nagy tempóban. Meg merem kockáztatni, hogy a népirtás fogalmát Sly ezzel a filmmel közelebb hozta europid emberhez, mint előtte bárki más. Ilyen extremizált műfaji körülmények között hatásvadászatról nem érdemes beszélni, még a zsáner sokkalta szerényebb dolgozatai sem operálnak finom, realista árnyalatokkal. A nagy összecsapást lezáró, színpadi áthallásoktól nem teljesen mentes, (komikumba éppen ezért hajló) hazafias hevület mégis redukcióért kiált. A nyugállományba siető Rambo utolsó, szerfelett mozgalmas munkanapjának végén büszkén tekint az alant épp fellélegző, megmentett (felszabadított, megváltott, etc) kareni közösségre, megrándult bal vállára pihenteti jobb karját (lényegében himnusz-pozitúra), és méltóságteljes nyugalommal tűri, ahogy diadalittas dallamok kíséretében a kamera alulról és lassan, szép lassan körbesvenkeli…
És még kérditek, miért szenved azóta is sárgaságban Michael Bay?
Sonny Chiba munkásságát idehaza sajnos még elég kevesen ismerik, bár azért feltehetőleg él még országunkban néhány hozzám hasonlatos filmgeek, aki otthonában oltárt állított a japán filmipar eme kiválóságának tiszteletére, hogy naponta többször is leborulhasson bálványának nagysága előtt, közben újabb produkciókért, és reménybeli hazai DVD megjelenésekért imádkozva. Pedig Chiba sensei közel 50 éves pályafutása során valószínűleg több kultfilmet tud felmutatni, mint bárki más a filmvilágban, ez persze a közel 150-200 film- és sorozatszerepet tekintve nem is annyira meglepő. Sonny Chiba a harcművészeti filmek legnagyobb élő ikonja, akinek a hetvenes évek óta hatalmas kultusza van Japánon kívül is, míg nálunk az átlagnéző legfeljebb a pár évvel ezelőtt bemutatott Kill Bill-ben találkozhatott csak vele először, nem is sejtve, hogy a Hattori Hanzo-t alakító morcos tekintetű öregúr mögött valójában milyen gazdag életpálya is áll. A legenda a napokban ünnepelte 69. születésnapját, és a Geekz ez alkalomból egy új sorozatot indít, melyben a 6(!) harcművészeti stílusban is mesterfokozattal bíró világsztár legnagyobb kult-klasszikusaiból szemezgetünk. Szóval felejtsétek el Bruce Lee-t, Jackie Chant, Jet Li-t, de még Chuck Norris-t is, mert itt jön ő, a harcos, aki katanájával hadseregeket aprít miszlikbe, aki csontokat zúz porrá villámgyors ütéseivel és rúgásaival, aki emberi szíveket és nemi szerveket tép ki fél kézzel, és akit úgy hívnak, hogy SONNY CHIBA!
GRINDHOUSE KLASSIX-SOROZAT, 5.
1974 igazán termékeny és szerencsés év volt Sonny Chiba számára. Ebben az évben készült el a nemzetközi ismertséget is hozó, és a legnagyobb kult-favoritnak számító The Street Fighter trilógia, az ebből kinőtt négy részes Sister Street Fighter sorozat (Chiba tanítványával, Etsuko Shihomival a főszerepben) első darabja, amit gyakran emlegetnek a SF negyedik részeként, valamint ekkor született a The Executioner című kétrészes akciódús karateorgia is. A The Street Fighter filmek első két epizódjának sikere után nyilvánvalóvá vált, hogy Sonny Chiba és a karate sikerre ítélt párosítás, így mondhatni kockázatmentesen vágtak bele egy újabb sorozatba. A The Executioner végül csak két epizódig jutott, de az első rész még így is Chiba egyik legszórakoztatóbb filmje lett. Megkapunk tőle mindent, ami a feledhetetlen szórakozáshoz nélkülözhetetlen: látványos karate bemutatókat, pikáns humort, macsó főhőst, pucér női testek látványát, képregényekből szalajtott ellenfeleket és exploitation filmhez méltó erőszakfaktort.
Ezek alapján a sztori természetesen nem is lehet túl bonyolult: egy volt rendőr Arashiyama (Ryo Ikebe) hadat üzen a Japánba drogot becsempésző nemzetközi maffiának, és ehhez három kőkemény figurát bérel fel. Egyikük Ryuichi Koga (Chiba), aki a Koga nindzsák leszármazottja, és ezért nemcsak kiváló harcos, de a rejtőzködés képességéhez is kiválóan ért. A második egy volt rendőr Hayabusa (Makoto Sato), aki jelenleg a jakuzák kíméletlen bérgyilkosa, míg a harmadik férfi egy fiatal aikido mester, Sakura, aki viszont éppen a kivégzésére vár a börtönben, ezért őt előbb még ki kell szabadítani. A feladat természetesen Ryuichire vár. Miután együtt a csapat, nincs más dolguk, mint lefülelni, majd felszámolni a dél-amerikai drogcsempész hálózatot, akik egy fiatal nővel csempészik be a drogot a szigetországba, mivel ő politikai mentességet élvez. De a dolog nem olyan egyszerű, mert a három jómadár nem igazán jön ki egymással. Az első rajtaütés során sikerrel járnak, de közben a gengszterek is szereznek erősítést, mégpedig úgy, hogy felbérlik a saját különlegesen veszélyes harcosaikat.
A film elején vicces flashbackek során ismerhetjük meg Ryuichi és Hayabusa előéletét. Láthatjuk pl. amint előbbi gyerekként (a szerepet a még nagyon fiatal Hiroyuki Sanada, Chiba másik tanítványa játssza) a háta közepébe se kívánja a nindzsa létet, de nagyapja mondhatni mégiscsak beléveri a tudást. És megtudjuk, hogy Hayabusa bérgyilkosként nemcsak azt ölte meg, akinek a likvidálásával megbízták, hanem miután az áldozat ráajánlott az árra, még a korábbi megbízóját is hazavágta. A hármas csupa problémás emberből áll. Az öntelt és kezelhetetlen Sakura állandóan kanos, és folyton Arashiyama unokahúgának Eminek a szoknyája alá vágyik, Ryuichi megállás nélkül a pénze miatt aggódik, Hayabusa pedig szereti játszani a főnököt. A film fő humorforrásai ezek az állandó piszkálódások, de a film szerencsére egyébként sem akarja magát túl komolyan venni, így aztán jócskán van min nevetni. Igazán vicces például, amikor a trió egymás után számol le a maffia embereivel, és Ryuichi éppen szeretkezés közben ront rá az egyik rosszfiúra. A bunyó közben Ryuichi ráfekszik az ágyban heverő, méretes keblekkel megáldott afro-amerikai hölgyeményre, majd mikor a kellemes pozíció korábbi bérlője lecsapni készül a betolakodóra, Ryuichi hirtelen félreugrik, így a termetes rosszéletű végül a csajt vágja hasba izomból.
És ha már bunyó. Chiba teljesítménye ismét elképesztő. Követhetetlenül gyors tempóban képes osztani az ütéseket, és itt nincs gyorsított felvétel ám. Egész egyszerűen övé a leggyorsabb ököl a vadkeleten. Bár karaktere most kevésbé brutális, mint amit a Street Fighter-ben láthattunk tőle, de itt sem megy a szomszédba néhány meglepően nyers mozzanatért. Az egyik verekedés alkalmával ugyanis egyenesen kitépi ellenfele egyik bordáját. Ilyet azért nem nagyon látni más harcművész-színészektől, igaz? (Talán nem véletlen az eredeti, és sokkal hangzatosabb japán cím: Chokugeki! Jigoku-ken azaz Telitalálat! Pokoli ököl) A trió ellen felsorakoztatott harcosok tipikus rajzfilmes/képregényes ellenfelek, még nevük is erre hajaz: Lone Wolf, Leone of Sicily, Blazer Nishiyama. Kegyetlen gyilkos kinézetük ellenére többnyire inkább röhejes balfaszok. Ez kiderül többek között abból a jelenetből is, mikor gyakorlásuk során az egyik gorilla termetű fószer leharapja a másik szerencsétlen fülét (lásd a fenti képen), az pedig erről tudomást sem véve, bal kezét az egykori hallószerv helyére tapasztva, egy kézzel harcol tovább. Hiába, az ugyancsak legendás rendező Teruo Ishii nem tudta magát meghazudtolni. A különösen véres és kegyetlen filmjeiről ismert (Shogun's Joys of Torture) rendező már rutinosan pakolta bele a filmbe a különböző gore- és szexjeleneteket. A színészek játéka változó, néhol tudatosan túljátszottak a szerepek, akárcsak a Chibára oly jellemző folyamatos grimaszolások is, de ezek tökéletesen illenek a film b-kategóriás hangulatához.
Rettentő pörgős egy alkotásról van szó, ezért ha az agyunkat nem túlságosan megterhelő szórakozásra vágyunk, akkor ez a mi filmünk. A folyamatos akció, és a humoros részek bőven elvonják a figyelmet a kissé bugyuta történetről, amit amúgy sem nagyon nehéz követni, hiszen az csak egy olcsó alibi a sok ülepszétrúgás felvonultatásához. A film igazi erőssége természetesen maga Sonny Chiba. Karizmatikus egyénisége, és brutális, szinte már emberfeletti harci képességeit látván könnyen megérthető, hogy miért is tartják őt a műfaj véreskezű császárának. Ő nem kérdez, hanem üt. Ő nem kímél, hanem öl. Mert ő Sonny Chiba. Ez elmond róla mindent.
Medve anyám, ez de jó lesz... :) Egy amerikai ismerősöm véleménye, aki már látta a filmet: "Just saw a preview screening of Rambo, it's a mix of the best in Rambo 1-3 with some influence of all the Rambo carbon copies made in europe in the 80's, with some moments feeling like Deliverance and Predator trown in the mix. The result is the second best film of the series. I hope it opens BIG it's that good." Plusz Stallone érdekes részleteket árul el a film gore-tartalmáról: "the film will contain 'reskinning alive, crucifixions and beheadings — with the head remaining on the pole for months."
Na VÉGRE itt az általam (De La Iglesia Oxford Murders-e mellett) legjobban várt film bemutatója. Menekülés New Yorkból + Mad Max + úgy az összes nyolcvanas években készült poszt-apokaliptikus film = Doomsday.
A posztmodern amerikai film története a paranoid film története. Posztmodernnek nevezem ebben az esszében azokat az amerikai filmeket, amelyek 1967 után készültek. Paranoidnak pedig azokat, amelyben a főhős olyan összeesküvésre bukkan, mely nem csak a saját létét (az egyént), de az egész fennálló rendet (a társadalmat) is megkérdőjelezi, és pusztulással fenyegeti. A paranoid film alapmotívuma tehát az objektív valóság szubjektív észlelése (percepciója), e két valóság közti diszkrepancia, valamint a szubjektum mibenlétének kutatása, sőt sokszor az objektív valóság fogalmának tagadása. (SPOILER ALERT!)
ELŐZMÉNYEK Paranoid filmek a posztmodern kort megelőzően is készültek, különösen az ötvenes évek hidegháborús légkörében. De míg ezek azt kérdezték: „vajon a szomszédom kommunista?” „vajon az ott az égen kommunista rakéta?”, addig a posztmodern paranoid film azt is megkérdőjelezi, amiben a hidegháborús néző biztosan hitt, ti. önmagát és vezetőit. Azt kérdezi: „vajon a kormányom kommunista, csak ügyesen titkolja?” „vajon én is kommunista vagyok, csak nem tudom?” (A kommunista helyére ki-ki helyettesítse be az arabokat, replikánsokat, űrlényeket stb.)
Mint annyi más műfajé, a posztmodern paranoid film gyökerei is Hitchcockig nyúlnak vissza. A Szédülés (1958) a film noir és a gótikus horror elemeit is felhasználva sosem látott módon kérdőjelezte meg főhőse percepcióját (már A hátsó ablak is hasonlóval kísérletezett), és manipulálta közönségét; míg az egy évvel későbbi Észak-északnyugat (1959) bevezette a kormányszintű összeesküvés témakörét, és egyben lefektette a hajszamozik összes későbbi kliséjét.
A Szédülés tehát a „ki vagyok valójában?”, az Észak-északnyugat pedig a „mi folyik a világban?” kérdését vetette fel. A posztmodern paranoid mozik kifejlett formájukban ezt a két kérdést ötvözik, és válaszolják meg egyetlen válasszal - mint A mandzsúriai jelölt (1962), melyet a műfaj alapkövének is tekinthetünk. John Frankenheimer filmjében egy rémálmokkal küzdő veterán (Frank Sinatra) nemcsak saját beteges viselkedésére talál magyarázatot, de leleplez egy kormányszintű összeesküvést is, mikor agymosott bajtársát (Laurence Harvey) lelövi. A mandzsúriai jelölt nyugtalanítóan megelőzte korát. A Kennedy-merénylet másnapján a mozik levették műsorukról, és egészen 1987-ig zárolták a kópiáit.
HETVENES ÉVEK Míg a Frankenheimer-filmben külső erők kezdeményezték és irányították az összeesküvést (a szovjetek), addig a hetvenes évek paranoid filmjei már az amerikai kormányon belül keresték az ellenséget. Nem véletlen: a vietnámi háború kudarca, Nixon lemondása és a „nagy Amerika” vajúdása közben megrendült, vagy egészen elveszett az amerikai polgár bizalma kormányában. Nemcsak azt érezte, hogy a vezetőség magára hagyta a mindennapokban (megélhetés, közbiztonság stb.), de azt is, hogy egyenesen ellene dolgozik.
Ezt az élményt fogalmazta meg először a műfaj másik klasszikusa, A Parallax-gyilkosságok (1974), mely A mandzsúriai jelölt-höz hasonlóan profetikusnak bizonyult. Alan J. Pakula nyomasztóan pesszimista filmjét alig nyolc héttel Nixon lemondása előtt mutatták be a mozik. Warren Beatty újságírót játszik, aki nyomozni kezd egy közkedvelt szenátor meggyilkolása ügyében, és rábukkan egy kormányok feletti titkos szervezetre (a Parallaxra), mely a világ minden táján bérgyilkosokat toboroz.
A Keselyű három napja (1975) az első posztmodern paranoid mozi, ahol Amerika kimondva is önmagával harcol. Ez az a film, melynek emlékezetes nyitójelenetében Robert Redford kiugrik egy kávéra, és arra tér vissza munkahelyére, hogy összes kollégáját lemészárolták. Ahogy a CIA egyik vezetője fogalmaz a filmben: ez már nem az ötvenes évek, nem a hidegháború, itt „hiányoznak az átlátható frontok.” Sydney Pollack bátran merített ihletet A Parallax-gyilkosságok-ból (tehette, Pakula filmjét a kutya sem látta) – az eredmény mégis egyedi, olyan klasszikus, melyet az elmúlt harmincakárhány évben újra és újra sikertelenül próbálnak leutánozni.
Látván, hogy Watergate-allegóriáját az amerikai közönség (akkor még) nem értette meg, Pakula úgy döntött, nem kerülgeti tovább a forró kását, és filmet forgat a valódi eseményekről. Így készült el Az elnök emberei (1976), a hetvenes évek egyik legnépszerűbb filmje Robert Redford és Dustin Hoffman főszereplésével, amit még abban az évben egy másik Hoffman-szerep követett (Maraton életre-halálra). John Schlesinger filmjében egy egyetemista döbben rá arra, hogy a náci háborús bűnösök még mindig köztünk járnak (ráadásul Laurence Olivier képében).
Gene Hackman főszereplésével 1977-ben készült egy roppant gyenge Parallax-koppintás A dominó-elv címmel, amelyben kormányszervek fegyenceket bérelnek fel egy-egy politikai merénylet erejéig. Az elnök emberei alapkiindulását használta Spielberg is kasszasikere, a Harmadik típusú találkozások (szintén 1977) forgatókönyvében. Spielberg elmondása szerint eredetileg jóval komorabbnak képzelte filmjét, de aztán a Cápa sikere jókedvre derítette, és a Carter-éra konszolidációját is megérezvén pozitív pontot tett a filmbéli kormány-összeesküvés végére.
Nem mindenki volt ilyen elégedett Jimmy Carterrel. A Kína-szindróma elkötelezetten balos stábja (rendező: James Bridges, főszereplő: Jane Fonda, Jack Lemmon és Michael Douglas) egy potenciális atomerűmű-katasztrófát vázolt fel, melyet a kormány minden erejével igyekszik eltitkolni az újságírók elől. A téma az energiaválság korában nem is lehetett volna égetőbb, ráadásul néhány héttel a bemutató előtt valódi katasztrófa történt Three Mile Island-nél.
Mint a fentiekből kitűnik, a hetvenes évek abszolút hőse az újságíró volt. A Watergate-összeesküvés leleplezése után egy időre komolyan úgy tűnt, hogy a sajtó negyedik hatalmi ág lehet, és direkt ellensúlyként szolgálhat a kormánnyal szemben. Ez az idealizmus a nyolcvanas évekre teljesen kiveszett az amerikai moziból, miután olyan nagyhatású filmek is megkérdőjelezték a sajtó szerepét, mint a Hálózat (Sidney Lumet, 1976) vagy A szenzáció áldozata (Sydney Pollack, 1981).
Bár modern film noirnak szokás nevezni, paranoid egzisztencialista thriller a Kínai negyed (Roman Polanski, 1974) is, mely – furcsán hangzik, de - nagyban emlékeztet a Rosemary gyermeké-re. Hiszen miközben feltár egy Los Angelest behálózó (és végső soron felépítő) összeesküvést, Jack Gittes egész élete a feje tetejére áll: megtudja, hogy szerelme (Faye Dunaway) a saját apjával hál. A film noir egyébként a posztmodern paranoid film előképe, amennyiben a femme fatale karaktere minden esetben magában hordozza az összeesküvés lehetőségét.
Az Ira Levin regényeiből készült paranoid thrillerek a Szédülés - mondjuk úgy - egzisztencialista paranoiáját szőtték tovább. A már említett Rosemary gyermeke (szintén Polanski, 1968) hősnője alól alaposan kihúzzák a szőnyeget, mikor megtudja, hogy férje, orvosa és szomszédjai mind összeesküdtek a Sátán szolgálatára. A Stepfordi feleségek (Bryan Forbes, 1975) a miszticizmust robotokra cseréli; míg A brazíliai fiúk (Franklin J. Schaffner, 1978) öreg nácivadásza (Laurence Olivier mesteri alakítása) klónozott Hitler-gyerekek után kutat egy világot behálózó összeesküvésben.
Nem Levin írta, de ide kívánkozik az Ómen (Richard Donner, 1976), amely a Rosemary eseményeit férfiszemszögből meséli el, illetve a Kóma (Michael Crichton, 1978) – egy doktornőről (Genevieve Bujold), aki fényt derít egy kórházak közti szervkereskedő összeesküvésre, miközben élete is veszélybe kerül.
A paranoia nemcsak a kortárs környezetben játszódó amerikai filmbe furakodott be. A hetvenes években több hasonló alkotás is (elsőként George Lucas művészkedő, monoton sci-fije, a THX 1138) egy olyan jövőbeli társadalom képét villantotta fel, melyben látszólag minden szép és rendezett, de a felszín alatt szörnyű titok lappang. Nyilván az 1984 inspirálta az olyan negatív utópiákat, mint a Zöld szója (Richard Fleischer, 1973), ahol Charlton Heston megrázóbb felfedezést tesz, mint A majmok bolygójá-ban, ti. hogy a jövő Amerikájának alapélelmiszere, a címbéli zöld szója a halottak húsából készül. A Logan futása (Michael Anderson, 1976) Michael Yorkjának pedig arra kellett rájönnie, hogy a szép új világban nem szűkségszerű harmincévesen megöletni magad.
Kortárs science-fiction A testrablók támadása (1978), egy nagyszerű film, mely az 1956-os hidegháborús horrort veszi alapul, és tágítja ki egy kisvárosról az egész országra, kormányra, közintézetekre, metropoliszokra. Philip Kaufman filmjénél kevés paranoidabb és nyomasztóbb látlelet készült a hetvenes évek Amerikájáról. Bár az űrből érkezett óriásvirágok akár a flower power-érát is jelképezhetnénk, A testrablók az egyformaságtól, az univerzalizálódástól való félelemről szól – attól, hogy a néhány éve még lázadó szelíd motorosok (mint a főszereplő Donald Sutherland) elkerülhetetlenül is betagozódnak a társadalomba.
Mivel a bosszúfilmek szinte kivétel nélkül ugyanarra a sémára épülnek, így aztán a számtalan hasonló alkotás közül csak azok tudnak kitűnni, amelyek a lehető legtöbb újszerű elemet képesek ráerőltetni a már ezerszer látott témára. A Death Sentence nem tud felmutatni semmi olyat, amit még ne láttunk volna, kivéve talán a megszámlálhatatlanul sok ostoba hibát, és következetlenséget. De azért nem teljesen reménytelen.
James Wan engem már a Fűrésszel sem igazán nyűgözött le, de a Death Sentence rendezését szerintem kimondottan hiba volt rábízni, mert láthatólag nem tudott vele mit kezdeni. Azzal, hogy nagyobb hangsúlyt fektetett a drámára, megmentette ugyan a filmet az agyatlan akciófilmmé silányodástól, de a végeredmény még így sem túl meggyőző. A film alapjául Brian Garfield 1975-ben megjelent, azonos című könyve szolgált, mely az író egy korábbi bestsellerének, a Death Wish-nek a folytatása. (A Death Wish-ből készült a nálunk is jól ismert 74-es Charles Bronson film.) A forgatókönyv állítólag köszönőviszonyban sincs az eredeti művel, és szerintem ez volt itt az egyik legnagyobb hiba.
Az alaphelyzet ismerős: Nick Hume (Kevin Bacon) tökéletes életet él, a tökéletes családjával. Idősebb kamaszfiával Brendan-nel éppen hazafele tartanak a srác hokimeccséről, amikor megállnak tankolni egy isten háta mögötti benzinkútnál. Ekkor egy álarcot viselő banda rohanja le a kutat, majd miután végeztek a fegyvere után nyúló kutassal, az egyik álarcos elvágja Brendan torkát is. Nick nekiesik a támadónak, és dulakodás közben sikerül letépnie a maszkot a fiatal bandatagról, aki ezután elmenekül a helyszínről. Brendan később meghal a kórházban. A szembesítésen az apa felismeri fia gyilkosát, de a tárgyaláson már érdekes módon azt állítja, hogy nem látta tisztán gyilkost, így a gyanúsítottat végül kénytelenek elengedni. Nick nem véletlenül nem tanúskodott: elhatározta, hogy saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást. Csak ekkor még nem is sejti, hogy ezzel a többi családtagját is veszélybe sodorja.
A sztori nem éppen eredeti, de ez még csak a kisebb baj. A dolog ott hasalt el végképp, hogy ezt nem is próbálták meg elfedni, vagy feljavítani. A kiszámítható és sablonos történetet ráadásul ordas bakik, összecsapott karakterek, valamint utóbbiak néhol már fájdalmasan ésszerűtlen viselkedése húzza le még jobban a középszerűség mocsarába.
Már maga a főszereplő is erősen ingatag lábakon áll. A bosszúálló apa olyan gyorsan váltogat az akcióhős, és a tettei következményeire újra és újra rádöbbenő, kissé idegroncs családfő szerepe között, hogy már azt is hihetnénk, hogy nem is a bosszú vezérli, hanem valami eszelős sorozatgyilkossal van dolgunk. (Pl. hősünk a nagy leszámolás előtt még könyvből tanulja a fegyverhasználatot, és úgy ügyetlenkedik, mint aki még játék pisztolyt sem fogott soha a kezében, majd nem sokkal utána már igazi fegyver-expertként szórja az ólmot, mint valami ex-kommandós.) Ez a kettősség pedig nagyon hiteltelen. Nick viselkedése néhol abszolút megmagyarázhatatlan, és bár a sok illogikus lépésre eleinte még felmentést adhatna a gyász és a fájdalom okozta zavartság, de sajnos még ez utóbbiakat sem nagyon tudjuk elhinni neki. Ezekről igazából nem is Bacon tehet (az ő képességeivel azért már tisztában vagyunk), hanem maga a karakter az, ami ennyire kidolgozatlan, és ez sajnos nem engedi rendesen kibontakozni. Az igazat megvallva, Bacon még így is a lehető legtöbbet hozta ki belőle.
A fia meggyilkolásáért felelős banda viszont már önmagában is egy vicc. Ők is csak egy a filmekben már sokat látott jellegzetes, agyontetovált macsó csürhe, akik többnyire gondolkodás nélkül, vadállatiasan cselekszenek, az ő viselkedésük is gyakran már-már fájdalmasan ostoba (SPOILER: itt gondolok például a forgalmas, nyílt utcán való ész nélküli lövöldözésre, illetve a film talán legkínosabb bakijára, amikor hősünket egyetlen, láthatóan nem halálos lövés után maguk mögött hagyják, abban a tudatban, hogy az illető meghalt. SPOILER VÉGE) Ennek megfelelően a Garrett Hedlund (Eragon) vezette társaság színészi játéka nem is kívánt többet a gonoszul nézésen és a hangos káromkodáson kívül. Érdektelen figurák, amolyan a raktárból előszedett, többször használatos papírmasé rosszfiúk. Természetesen a rendőrség is jelen van a történetben, csak azt tudnám, hogy minek? A nyomozónő (Aisha Tyler) mást se csinál, mint szigorúan okítja Nick-et, és folyamatosan óvva inti attól, hogy saját háborúba kezdjen. De ezen kívül a zsaruk az ég egy adta világon semmit sem csinálnak, se a banda, sem pedig Nick megállítására. És nem azért, mert a törvény megköti a kezüket, hanem csak egyszerűen kispórolták őket a forgatókönyvből. Aki említésre méltó, az a fegyverdílert alakító John Goodman. Rövid jelenléte ellenére is ő a film legjobb, legizgalmasabb figurája, bár karaktere szerintem egy alaposan kihagyott ziccer.
Na, de azért nem ennyire elkeserítő a helyzet, a filmben vannak jól sikerült dolgok is. Az akciójelenetek például elég pofásak (még ha nem is túl reálisak), még néhány tetszetős testroncsolást is láthatunk (a CGI vér teljesen felesleges volt), és a film végén látható Taxisofőr hommage is nagyon bejött, de amit mindenképpen kiemelnék, az a kiváló operatőri munka. John R. Leonetti a film során végig nagyon hangulatos beállításokkal dolgozik, de a parkolóházas jelenetben látható, 2 perces vágatlan snittje igazán elismerésre méltó munka. Nálam ez sokat javított a film élvezhetőségén.
Osztok-szorzok, és jóindulattal végül kihozom közepesre, elvégre nem rég múlt karácsony, és ilyenkor leolvad a jég az ember szívéről. Mert a számtalan idegesítő marhaságoktól eltekintve ez azért nem egy nézhetetlen film, van hangulata is, de hiányzik az a mélysége, ami elfedhette volna a rengeteg kisebb-nagyobb hibát. Továbbra is azt állítom, hogy egy tapasztaltabb rendezővel sokkal emészthetőbb alkotás is születhetett volna, de így a Death Sentence hamar el fog tűnni a süllyesztőben. Addig viszont egy próbát azért mindenképpen megér, de túl sokat ne várjunk tőle, és készüljünk fel a gyakori hajtépkedésre is.
Hogy egy adaptációnak mennyire kell hűnek lennie a forrásműhöz, azon nem érdemes hajba kapni, mégis megfontolásra méltó, hogy egy történet az aktualizáló átértelmezések milyen mérvű abúzusának tehető ki úgy, hogy annak látványos és innovatív hatáselemei persze lenyúlatnak? Mert el kell döntenünk, hogy az eredetiség krokodilkönnyektől sóvirágos emlékművénél szipogunk hosszasan, vagy – amennyiben arra érdemesek – elfogadjuk a parafrázisok létjogosultságát.
Készítői oldalról a szuverenitás sosem kérdés, inkább a haszonelv és a jog dominál. A plágium és/vagy a szüzsén tett duhaj erőszak gyanúja könnyedén elhessegethető például a címmel eszközölt, gyermeteg játékkal. Richard Matheson inverz vámpíros(-zombis) novellája, az I Am Legend először The Last Man on Earth (1964) néven került vászonra, majd az irodalmi találékonyság humán csúcsteljesítményének ragyogó megnyilvánulásaként Omega emberre (The Omega Man) keresztelve élte meg következő celluloid reinkarnációját. Előbbi tulajdonképpen szolgai átirat, mely – sajnos – pont a könyv címadó zárlatát írja felül. A fokhagymáival szorgosan hadonászó Vincent Price fémjelezte film ezért sokáig egész szórakoztató lehetne (a járvány, a bizalmatlanság és a fenyegetettség fokozatos megjelenítése jól kidolgozott narratív pályákon halad), ha a korabeli teatralitás és az alacsony költségvetés (a híradókban szok lenni ennyi félalakos, statikus szűkszekond) nem tenne be a mai igényeknek. 1971-es keltezésű, Charlton Heston címszereplésével invitáló Omega ember Matheson vámpírvadászához hűen ugyan tökös-közönyös mesterlövészként jeleníti meg fajunk utolsó képviselőjét, ám a film - szándékolt félelmetesség helyett egyenesen a komikum érzetével kedvtelenítő, napszemüvegben masírozó - luddita szektája (azok a kontaktlencsék, te jószagú szent szar!) a hangulatot, a szép lassan mindenűvé beszivárgó heroizmus pedig az eredeti által közölni kívántakat kasztrálja kíméletlenül.
Ha felrémlett Mr. Heston a természetesség legszemérmesebb illúziójával sem flörtölő, megfeszített krisztusi pózba történő, záróképi behajtogatása, a karácsonyról megmaradt, fordított keresztben magad elé tartott bejgliket ne engedd le, Robert Neville (Will Smith) ugyanis a könyvben foglaltak hasonló szemenhugyozásával megy mennybe. Francis Lawrence megaprodukciója, a Legenda vagyok elődeihez méltóan tesz Matheson önnön hiú perspektívánk esendőségére rávilágító meséjére, miközben a globális járványt, a magára maradt hőst, és annak degenerált zombikká mutálódott ellenségeit minimális korrekciók kíséretében hasznosította. A vírus ezúttal rákellenes gyógyszer mellékhatásaként kap lábra (Don’t play God! – rivall nézőjére a didaxis), az immúnis Neville doktor pedig a világégés után kérlelhetetlenül ráomló, irdatlan magányában keresi-kutatja a szérumot, mely talán visszafordítja a visszafordíthatatlant.
Will Smitht, mint a szolid őrület peremén vakcina után kutató orvost elfogadni nem is teljesíthetetlen nézői próbatétel, az első félidőben Neville one-man-showja a természet által birtokba vett New York kihalt, gazos utcáin érzékletesebb, mint amennyire unalmas. Neville vadászik, próbababákkal társalog, kutyát mos, házimozizik, míg a pincei laborban oltogatja a patkányokat, hátha az egyiken a betegség gyógyíthatóságának vitathatatlan jegyei jelentkeznek. De: nem. Napnyugtát követően bezárkózik ingatlanjának vastagon páncélozott falai, és interpretáló flasbackekként szolgáló emlékei közé. Mert hisz az éjjel a fényérzékeny zombik, vagy mik napszaka. Amíg a nap fel nem jön, övék a város.
Első felbukkanásuk kellőképpen hatásos, azonban hiába írta már meg mindenki, nekem is kutya kötelességem kitérni a fölöslegesen animált humanoidok kidolgozatlanságára. Az még érthető, hogy az oroszlán és a szarvas párviadalát a zöldek pavlovi óbégatásának elkerülése végett célszerű computer grafikával megvalósítani, de pusztán a szörnyek atletikusabb mozgása és torzabb fiziognómiája miatt erre a technikára hagyatkozni csak és kizárólag akkor vezet kívánatos eredményre, ha a felhasználtnál hozzávetőlegesen tizennégyszer (kiszámoltam!) több energiát és igényességet vetnek be. Mindemellett Neville és veszett ellenfeleinek szembenállása alapvetően zsigeri, illetve magasztos szándékok okfolyománya (őket az éhség hajtja, Neville pedig nem kedvtelésből vadászik rájuk) ennek köszönhetően a novella zavarba ejtő morális kérdésfeltevése élét vesztett, pepita konfrontációként ölt testet, és a forgatókönyv is kínosan ügyel a boldog lezártságra.
A Legenda vagyok posztapokaliptikus atmoszférája nem annyira a lassan teret nyerő, horrorelemekben bővelkedő, akciódús koreográfia, hanem a gyenge kivitel, a triviális érdekellentétekre építkező, jól nevelt cselekmény és a mainstream pátosz szelepein iramlik ki. De akkor most Will Smith világmegmentése jobb, vagy rosszabb, merészebben hű, vagy simulékonyabb filmi átirata Matheson regényének, mint két bátyja? Nem kurva mindegy, ha majdnem 80 milliós nyitó hétvégével debütált?
Asszem, minden az arányokon múlik. Illetve: azok mokány érzékkel történő tévesztésén. Hogy fájhat-e nekünk, amikor Clive Owen frivol középső ujját eltörik, és derülhetünk-e azon, ahogy kajautalvánnyal fizet a fegyverboltban (merthogy a spermabanki biléta nincs nála) – egyszerre, egy filmen belül? Michael Davis legutóbbi munkájában, a horror-komédia Monster Manben már próbálkozott valami hasonlóval (ismeretlen sikerrel), és a Golyózáporra keresztelt 86 perc megkérdőjelezhetetlenül tanúskodik arról, hogy a műfajspecifikus túlzásokban biztos kézzel tart mértéktelenséget. A gegek így viszonzott kioltás helyett erősítik, generálják egymást, a végeredmény pedig aranyosan brutális (vagy fordítva?), valamint viccesen szexi (és fordítva).
Smith (Clive Owen) bőrjakóban lazul a padon egy késő esti órán. És répázik. Nem, még nem úgy, hanem az örökifjú Bugs Bunny – és a reminiszcens posztmodern takarékosság – szellemében: sárga zöldséget eszik. Az éjjeli diéta közben szemtanúja lesz egy terhes nő halálra üldözésének – akit akut szülési fájdalmak is gyötörnek –, és a dramaturgiai előírások értelmében kivételes célzóképességét és érdesen blazírt sármát a látens anya életére törő, 147.6 rosszindulatú ipse ellen veszi igénybe. A roppant, ám sosem eléggé sokak alkalmazója Hertz (Paul Giamatti), aki hol sztoikusan, hol vérmes ingerlékenységgel szemléz, büntet, és vezényel – az első sorból, ahogy egy tökös góréhoz illik. Didaktív feddés gyanánt alkalomadtán seggbe durrantja alkalmazottjait. A Magnummal, természetesen. A mama, mint mondottam menthetetlenül meghal, miután lebabázott. Az újszülött cukipofa hősünk nyakán marad bőgő ballasztként. A társadalmi marginalitás kevéssé törvénytisztelő kegyeltjének azonban nemcsak a szíve, az esze is a helyén: pelenkák pucolása (pfuj…) és rendszeres szoptatás (no, ahhoz már az R besorolás is kevés lenne!) mellett nem tudja letudni Hertz mindenre elszánt és üzletileg eltökélt bandáját, ezért legközelibb női ismerőséhez, az érett, érzéki, észbontó, et cetera kurvához, Donna Quintanóhoz (Monica Bellucci) viszi a kicsit.
Így áll össze a négyes fogat, melyben a szövegkönyv által erősen hanyagolt csecsemő is – ha csak passzívan, de – fontos tényező. A kis Oliver (érted, hogy Twist…) egyszer mintha vonakodna Donna jobb mellének előírás szerinti használatától (szerintem nincs a Földön olyan aszexuális laktózérzékeny, aki egy ilyen ajánlatnak ellen tudna állani), szerepét azonban mindhárom színészecske pazar hitelességgel, mindennemű affekciók és hatásvadász allűrök nélkül hozza. És amikor Smith elmagyarázza neki a lőfegyver alkotóelemeit és használatát, olyan huncut vágyakozással húzza meg szájszélét a bölcsővé bélelt fürdőkádban, hogy beszarsz. (Talán CGI lenne?)
Igazából nem igényel ennyi recenzionista ömlengést a film, hisz igenis: történik benne valami. Smith és Hertz fülcsendítő hajszája nem teszi magát üresbe pár másodpercnél tovább – akkor is csak a zsáner keretein belül (jellemárnyalóan) reális sorok és hallgatások erejére –, mi több, az alapvetés reflektív cinizmusa mellett a Golyózápor penetráns aktuál(?, sicc!)politikai szemtelenségig merészkedik, Andrew Niccol és Michael Moore után sokkal szabadabbul.
A szerethető karaktereken, a lendületes forgatókönyvön és a diszkontkonnotációkon túl korántsem hanyagolható adalék a realitás unalmas talajától bátran, de elegánsan elrugaszkodott, zsiványjó akciókoreográfia, és a mindenre rátehénkedő, kreatív szellemesség, lett légyen verbális, avagy vizuális. Miazhogy! A szövetroncsoló lövészet és a termékeny szexus (továbbá egyéb, vegetatív folyamataink) asszociatív összecsengésétől hangos minden mondat és szitu. Monica eksztatikus nyögéseit Owen precíz lövései tördelik. Értsd, ahogy akarod: a filmben a te variációd is szerepelni fog.
Ilyen őszintén és büszkén Bé mozi esetében Tarantinós komparációt feltételez az ember, holott a Golyózápor lelki ikre inkább és egész pontosan a Felpörgetve. Annál kicsit naivabb és határozottan oldschoolabb az összehatás, ami ízlés függvényében osztja majd meg a rajongókat. Nálam – Monica erektatív jelenlétén túl – a Golyózápor groteszk(ebb) humora döntött. Répa, mely halálos szúrófegyverként, viseletes zokni, ami babasapkaként funkcionál? Köldökzsinór ellövése, vagy gyűrűsujjra akasztott pisztoly? Ez kérem egy lehengerlő svungú film, mely merész pimaszságában egyenesen ríkatóan vicces.
"Only love can kill the demon." – tévedte a bulvárpróza szánandó pátoszából kaján gúnyt űzve Robert Downey Jr. fergeteges tolmácsolásában legkedvencebb médiagecim, Wayne Gale. Figyelembe véve ezen írás tárgyát, valamint a Zombi reprezentációs fejlődésének egyre virgoncabbul felszántott ösvényeit, e kijelentést remélhetőleg az oktondi kifejtés után sóvárgó tekintetek követik. Hisz: a harmincas, negyvenes évek vudu-folklorisztikus alkotásainak szolgasorban csoszogó, dohos ábrázatú proli-máladékai, kiket Romero hol konzumkritikus, hol a háborús lelkiismeretet légkalapáccsal ütve-furdaló utalásokkal doppingolt naprakésszé, s kik mára már a borítékolható járványok metaforáiként sprintelnek a multiplexekbe, leginkább a halandóságtól, a bomlástól, valamint a lényünk humán privilégiumként féltett, cizellált vonásainak elvesztésétől való félelem fafejű mementói.
A 28 héttel később izgágán hajt fejet elődei előtt, megfelel azok exploitív szórakoztatóipari célkitűzéseinek, ám közel sem tanúsít annyi aktuál-reflekciós hajlandóságot. Juan Carlos Fresnadillo filmjéről lefejtve a statiszta éhenkórászokat és a csalfa sterilitásba burkolózó London posztapokaliptikus totáljait egy egyszerű, ám annál durvább családi dráma bontakozik ki.
Elegendő ilyetén idei élmény hiányában talán csacska hatásvadászat lenne a film elejét 2007 legjobb tizenkét percének titulálni, aki tud jobbat, az hullanyugodtan kommenteljen. A bedeszkázott, fanyar idillben zöldségkonzerveken vegetáló túlélőkre csámcsogva rontó holtak (Élők? Betegek? Zombilógus a talpán, aki tippelni mer) lelkesedése, a pazar érzékkel lóbált kamera (mely a 28 nappal később innovatív DV apparátjával szemben hagyományos kivitelű), a hengerlő ritmus és a hibátlan színészi teljesítményben körvonalazódó, párját ritkítóan realisztikusra firkált jellemrajzok olyan vehemenciával ragadják nyakon a nézőt, hogy… hogy sejthető: ezt az intenzitást képtelenség huzamosabb ideig fenntartani. Felesleges visszasírni az első részt vezénylő, ezúttal producerkedő Danny Boyle-t – ki friss zombifóbiás nyilatkozatai ellenére valahogy mégiscsak egy erősen bomlott szolihuligánnal szabotálja idei projektjét, melynél hibbantabbat köbö a 9-es terv óta nem látott a világűr – Fresnadillo (az általa is szerkesztett) szkriptet többnyire lendületesen és jól helyezett hangsúlyokkal forgatta le, a logikai bicegések és az írói pongyolaság pedig a film familiáris értelmezési irányvonalai mentén egyenesen erénnyé érnek.
A vírus – e sorok írójának hezitatív véleménye szerint – ezúttal pusztán marcona sidekick, a csillapíthatatlan éhség felejthető ürügy csupán, a világégés utáni társadalom újjáépítése, a langyos hangulatú militarizmus és ezek csődje pedig talán csak a forgatókönyv szerzőit, a grafikusokat és a kellékeseket érdekelte – az esedékes határidőkig. No, nem mintha játszi könnyedséggel kifogásolható munkát végeztek volna, a 28 héttel később azonban fiúról, lányról, anyáról és apáról szól. Atyai gondoskodásról és szülői rivalizálásról. A rokoni szeretet fájdalmasan árnyalt, húsbamaró jelenléte pedig irracionális, démoni erőként, célirányosan csócsálgatja a szereplőket.
Az expozícióban feleségét – és mindenkit – vicsorgó vírusgazdák martalékaként maga mögött hagyó apa, Don (Robert Carlyle) London szeparáltan rehabos térségében főgondnokként söprögeti szőnyeg alá árulásának, gyáva racionalizmusának emlékét. A krízist kiérdemelhetetlen mákkal spanyolhonban átüdülő gyermekei érkezésekor színt kell vallania. Hazudik, holott igaza van - vagy legalábbis igaza volt, akkor ott. Nagy jelenet. Majdnem akkora, mint az anyával (akire az űberszuperül őrzött régióból robogón meglógó gyerekek találnak...), Aliceszel (Catherine McCormack) történő találkozása. Itt mutatkozik meg a műfaj elképesztő kifejező ereje: a toposz kellékei tébolyult metaforákká magasztosulnak. A harapás által terjeszthető kór a birtoklási késztetéseket, a közösség vállalást („már közéjük tartozik”), a szemkinyomás a házastárssal szembeni alárendeltség ébresztette, tehetetlen dühöt képezi le. A befogadói gyönyört csak fokozza, hogy a végbrutális érzelmi adok-kapok mellőz minden szentimentalizmust és giccset, ráadás gyanánt pedig elcsattan egy csók, mely majdnem olyan félelmetes és ocsmány, mint amilyen megrendítő. Miután Don letörölte könnyeit, Jack Torrance módszerességével felvértezve dzsalja végig a hátramaradó játékidőt. És ha nem is látszik a szemén: csak a gyermekeit akarja…
Hogy a vírus elszabadul-e, nem áruljuk el, de nyugodjatok meg, a golyók háztetőről ártatlan és szelektálhatatlan tömegbe szórásának, a nagyvonalúan egyetlen snittben mutatott, helikopter-rotoros haj- és testszobrolásnak, kreatív tömegpusztító arzenálok használatának és a lassan, de biztosan fáradó rockriffeknek az apropója nem egy gyermek-elhelyezési per másodfokon hozott ítélete. Vagy mégis? A 28 héttel később iramos, szaftos akcióorgiaként is szemlélhető, ám nem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy mindeközben él azzal az költői precizitással, mely például a Radírfej (atyai félelmek) vagy a Porontyok–féle (zsarnokoskodó anyai féltékenység), bizarrmód analitikus klasszikusok sajátja.
Először is kezdjük egy vallomással: nem igazán vagyok a Hitman játék nagy ismerője, hazugság lenne azt állítani, hogy túlságosan sok kék "X"-et és rózsaszín "O"-t koptattam volna el a 47-es ügynökért való aggódásom során. Így akkor sem szökött fel igazán a vérnyomásom, amikor feltűntek az első képek, majd trailerek a filmváltozatról, és különösebb elvárások nélkül ültem be egy hószagú délelőttön a premier előtti vetítésre. Mégis kiadós csalódás lett a vége! De menjünk csak szép sorjában...
Bármilyen meglepő, a film főhőse egy hivatásos gyilkos, aki, amint azt a főcím alá bepasszintott prológusból megtudjuk, hasonszőrű (illetve "hasonkopasz") társaival egyetemben már a bérgyilkosoviban elkezdte magába szívni e nemes foglalkozás valamennyi csínját-bínját. Ám ahogy az lenni szokott, az egyik akció során minden balul üt ki, és hősünknek...
Eddig és ne tovább a történet taglalásával! Nem mintha olyan hihetetlen fordulatok szegélyeznék főhősünk útját, de semmiképp sem szeretnélek titeket megfosztani az utóbbi évek egyik legostobább forgatókönyvének nyalánkságaitól... Beszéljünk inkább a szereplőkről, akik viszont egytől-egyig csapnivalóak, élükön a 47-est játszó Timothy Olyphanttel, aki mindenféle karizmát és energiát nélkülöző játékával mesterien teszi tönkre a rendező szinte valamennyi kétségbeesett próbálkozását a középszer elkerülésére.
Apropó, rendező: a film dirigálásával a szinte teljesen ismeretlen Xavier Gens-t bízták meg, akiről mindössze annyit lehet tudni, hogy Frontiere(s) című, komoly underground hype-pal körülzsongott mészárszék-mozija a forgalmazói startpisztoly eldördülését várja, no meg azt, hogy Ringo Lam és Tsui Hark mellett is inaskodott. Azt, hogy az előbbi kérlelhetetlen realizmusa vagy inkább az utóbbi megzabolázhatatlan fantáziája hatott rá inkább, jelen munkája alapján igen nehéz megítélni; annyi bizonyos, hogy az agyonszűrőzött képek, a folyamatosan ficánkoló kamera, valamint a rosszul felvett és helyenként kínosan bénán koreografált akciójelenetek nem igazán idézik egyik "mester" klasszikus stílusjegyeit sem.
Annak oka, hogy mindezek ellenére mégsem tudjuk debütáló filmje után gondolkodás nélkül lehúzni a direktort a vécén, az az, hogy kiszivárgott információk szerint a film végső formája bizony elég messzire került eredeti elképzelésétől, amelynek durvulásait meglátva a stúdió maguk alá fosott executive-jai a Die Hard 4.0 szalonképessé kasztrálásával már bizonyított Nicholas De Toth-ot hívták be egy kis utólagos véreltakarításra és kényszerű fazonigazításra.
Van tehát egy kínosan primitív forgatókönyvünk, egy több sebből vérző szereplőgárdánk és egy minden erejével bizonyítani akaró debütáns rendezőnk, akinek kezéből az utolsó utáni percben csavarták ki a karmesteri pálcát. Így hiába a franchise eredeti médiumára tett egy-két cinkos kikacsintás, és a szívet melengetően gyakran spriccelő agyvelő, a Hitman biztos idei döntős a milyen-mozijegyre-ne-költs-több-mint-egy-ezrest versenyben. Ahogy mifelénk mondani szokták: majd megnézzük, ha kijön PC-n...
Johnnie To + Wai Ka Fai + Lau Ching Wan... kell ennél többet mondanom? (Valószinűleg igen, csak nincs kedvem. Vagy talán még annyit: nemrégiben valaki ezen a hasábokon Johnnie Tót Michael Mannhoz hasonlította, de le lett hurrogva. Pedig igen-bizony: To is egyre inkább eltávolodik a narratívától a tiszta impresszió felé, és ugyanúgy a férfifilm ebben az eszköze, mint Mannak.)
Két éve áll dobozban a Blöff rendezőjének negyedik filmje. Mr. Madonna szerint a Revolver erősen a kabbala hatása alatt készült, és talán sosem kellett volna elkészülnie.
Guy Ritchie-filmográfia: A Ravasz, az Agy és két füstülgő puskacső (1998), Blöff (2000), Hullámhegy (2002), Revolver (2005). Mindenki ismeri az első kettőt, senki sem látta a két utolsót. A többszörös Arany Málna-díjas Hullámhegy olyan minősíthetetlenül szarra sikerült - elsősorban Madonna (Ritchie felesége) erőszakos alakításának köszönhetően -, hogy nálunk egyenesen DVD-re ment (még véletlenül se nézzétek meg, legyen elég, hogy én végigszenvedtem). A Revolver pedig... Nos, hivatalosan a mai napig sem láthattuk. 2005-ben forgalmazóként dolgoztam. Luc Besson cége, az Europacorp szokás szerint elküldte nekünk készülő filmjei, így a Revolver forgatókönyvét is. Elolvastam, és botrányosan rossznak, szinte olvashatatlannak találtam. Érzékeltem a műben az ambíciót, akárcsak a zavaros spiritualizmust, az egész nagyon elborultnak, és eladhatatlannak tűnt. Nem vettük meg, passzoltunk a projekten - hiába ígérték Bessonék, hogy a legnagyobb sztárokat nyerik meg a projekthez (akkor még Michael Douglast és Brad Pittet emlegették).
Az első kabbala gengsztermozit végül 2005 őszén bemutatták Londonban egy gyengébb szereposztással, és nagyot bukott (Ritchie állandó producere, Matthew Vaughn még idejében lelépett). Az amerikai forgalmazók ugyanúgy passzoltak, mint mi (a Sony kihátrált a forgalmazási dealből). A kritikusok megint Madonnát hibáztatták, aki szerintük bűbáj alá vonta férjét, elidegenítette jóakaróitól és rajongóitól, mikor teletömte fejét kabbalista zöldségekkel. A kelet-európai jogokat végül az Intersonic vásárolta meg immár másfél éve. Honlapjuk tanúsága szerint a Revolver azóta is bemutatás előtt áll.
Nemrég végre alkalmam volt látni a filmet egy 2-es régiós DVD-n (elérhető itt: www.amazon.co.uk). Jelentem, nem katasztrófa. Messze jobb, mint a Hullámhegy, habár hibái ugyanakkorák, mint erényei. A Revolver különös, mélyen spirituális film, amely hetek óta nem hagy nyugodni. Külsőre olyan, mint a Blöff, Jason Statham most is a főszereplő (és hozzá milyen jól játszik), gengszterekről szól, nagy átverésekről, véres bosszúkról, mesteri kivitelezésben. De nincs benne semmi humor, semmi könnyedség, a párbeszédek fárasztóak, hiányzik az a szellemesség, ami Ritchie első két filmjét kultikussá tette. Ez volt az én nagy bajom vele. (Meg Ray Liotta kínos gengszterfőnök-alakítása...) SPOILER WARNING! Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a Revolver hamarosan maga is kultfilmmé válik, még ha csak egy szűkebb körben is. Az alapkoncepció ugyanis roppant megkapó. Statham arra döbben rá a filmben, hogy az életét irányító belső hang, magyarán a lelkiismerete egy szélhámos, aki születése óta átverte. Hősünk, akárcsak a Mátrix Neója felébred hosszú álmából ("Wake up, Mr. Green", hangzik el többször is), és akárcsak az Apokalipszis, most Kurtz ezredese levetkőzi lelkiismeretét (Ritchie szerint az intézményes vallás a történelem legnagyobb átverése), hogy egy magasabb, isteni szintre léphessen az életben.
Legalábbis ez volt az én megfejtésem Ritchie negyedik munkájáról. Szívesen hallanám a ti véleményeteket is. Ha volt / van lehetőségetek hozzáférni a filmhez, beszéljünk róla. Érdemes. Ritchie mindenesetre megbánta, hogy egyáltalán leforgatta. Új ötödik filmjével, amelyet 2008-ban mutatnak be, szeretne visszatérni a gyökereihez. A RocknRolla producere Joel Silver, a főszereplő Gerard Butler és Thandie Newton. Drukkolunk.
Negatív kritikát írni mindig élvezetesebb, ezért essünk is túl gyorsan a nehezén, azaz a könnyes hangú laudáción. Greengrass rendezőnek és kollégáinak sikerült az a bravúr, ami még a legnagyobbaknak is csak a legritkábban jön össze: méltóan, minőségromlás nélkül fejeztek be egy trilógiát. Sőt, a harmadik Bourne film talán még izgalmasabb és látványosabb is, mint a második. (A Doug Liman rendezte első felvonás annyira eltérő stílusú, hogy ahhoz nem érdemes hasonlítgatni.) A sztori szinte ugyanott folytatódik, ahol az előző részben befejeződött, illetőleg van néhány időugrás, de a koreográfia változatlan: Bourne-t üldözik, Bourne dühös, Bourne nem hagyja magát, Bourne mindenkit legyak.
Ritmust illetően is tartja a szintet Greengrass, vagy talán még fokozza is a tempót, mivel a cselekményt fékező romantikus betétek ezúttal hiányoznak. Maradt viszont John Powell prüttyögős elektronikából, hagyományos vonós muzsikából és többféle dobhangzásból összemixelt filmzenéje, ami tökéletesen festi alá a Moszkvát, Párizst, Londont, Madridot, Tangert és New Yorkot érintő városkép-amortizációs akciótúrát.
És itt kéne következnie a rosszalló recenzionista fejcsóválgatásnak, hogy „szép, ami szép, de miért bízta a rendező megint az operatőri munkát egy Parkinson-kórban szenvedő kollégára?” A sirámok helyett jöjjön inkább a válasz: azért mert Greengrass ravasz. Pontosan tudja, hogy Bourne abszurd kalandjait, és a cselekményen tátongó, elefántcsapda méretű lyukakat legjobban a realizmust sugalló (hazudó) kézikamerás és steady-cames módszerrel tudja elfedni. Másképp hogy tudná túltenni magát a néző azon, hogy Bourne keményebb, mint az új Bond, okosabb, mint Jack Bauer és hallhatatlanabb, mint John McClane és Chuck Norris együttvéve? És azon, hogy miután beleugrott egy üvegablakba, majd széttörtek a fején egy egész fürdőszoba-berendezést, egyetlen vágás se marad az arcán? Vagy, hogy több év kiesés után is jobban ismeri a legfrissebb csúcstechnikát, mint a CIA expertjei? A Bourne-taktika pofonegyszerű: a rángatózó közelképekkel olyan drámai feszültséget kell kelteni, és olyan sebességet diktálni, hogy a nézőnek se ideje, se kedve ne legyen a történet realitásán elméláznia.
A körítés amúgy is lényegtelen, a néző nem arra utazik, hogy megismerje a titkosügynökök világát, hanem, hogy a főhőssel azonosulva átélhesse a legyőzhetetlenség érzését. Bourne ugyanis csak egyszer szívja meg igazán, még az első rész kezdete előtt, amikor elveszíti az emlékezetét, utána viszont egy pillanatig sem lehet sarokba szorítani. Nem tudják komolyan megsebesíteni, nem rabolják el a szeretteit (mert nincsenek is) és nem tudják egyszer sem elkapni. Mindig egy lépéssel az ellenfelei előtt jár, nemcsak erősebb, de ravaszabb is náluk. Vele azonosulni olyan, mint egy FPS játék halhatatlanná cheatelt hősével játszani. Ropognak a csontok, törnek a karosszériák: igazi macsó élvezet. Sallangok, úgy mint kikacsintós humor, csillagsávos patetizmus vagy Casino Royale féle romantikus ömlengések, nincsenek. Ja, hogy közben ez a Jason fiú, Bonddal ellentétben, egyáltalán nem élvezi ezt az egészet? Lényegtelen. Amikor a legvégén beúsznak Moby zseniális Extreme Ways-ének első taktusai, úgyis csak egy konklúzió marad Bourne-t és a trilógiát illetően: COOL!
1968-ban mutatták be Budapesten a Halálfejesek című amerikai motoros filmet. A premier olyan botrányosra sikeredett, hogy a városi folklór szerint maga Kádár János tiltatta be a filmet alig néhány nap után. A Halálfejesek soha többé nem került moziba, a tévé sosem játszotta, és DVD-n sem jelent meg idehaza. Köddé vált, mintha sosem létezett volna. Csak az akkori tinédzserek, mai ötvenesek-hatvanasok fejében él elevenen.
A Halálfejesek hamisítatlan B-film volt; eltűnése nem is lenne tragédia, de vele együtt vesztettük el a Billy Jack (1971) címre keresztelt folytatást is, melyet a hetvenes évek egyik legnagyobb hatású alkotásaként tart számon az amerikai filmszakma. Tom Laughlin filmje nemcsak az első blockbuster címét bitorolja, de a korszak Amerikájának és amerikai filmjének vibrálóan színes, magával ragadó képét nyújtja. A Billy Jack sosem került a magyar közönség elé.
A HALÁLFEJESEK
A Halálfejesek eredeti címe Born Losers, azaz született vesztesek. Tom Laughlin, egy állástalan színész, aspiráns rendező készítette, és a főszerepet is ő játszotta. Laughlin alteregója Billy Jack, a Vietnámot megjárt zöldsapkás, aki büszke fél-indián származására és karatetudására. Billy Jack nemcsak Rambo és Chuck Norris előképe, de valamennyi akcióhős prototípusa, aki két éra határán - Piszkos Harry-hez és Mr. Majestyk-hez hasonlóan - összekötötte a kihaló westerneket a modern, urbánus akciófilmekkel.
A címbéli Halálfejesek egy Pokol Angyalai-szerű motorosbanda, mely rettegésben tart egy kicsiny kaliforniai fürdővárost. Csinos lánykákat kapnak el, és erőszakolnak meg. A seriff tehetetlenül, a lakosság rémülten áll az események előtt. Egyedül a magányos, hallgatag hős, Billy Jack állíthatja meg az „elszabadult gazokat” (ahogy a magyar plakát előrevetíti).
Laughlin filmje a westernek alapkonfliktusait (lásd: Délidő) a korszak divatos, lenézett műfajaival kombinálja: a motoros, az ún. beach party, illetve a hongkongi harcművész-filmekkel. Nem véletlen, hisz a film forgalmazója Samuel Z. Arkoff volt, aki a hirhedt American International Pictures (AIP) nevű cégével olyan műfajokra specializálódott, amelyeket a fiatal közönség igényelt, de a hollywoodi stúdiók presztizs alattinak tartottak. Ezek voltak az ún. exploitation filmek, azaz a marketing, az eladhatóság felől megközelített szenzációhajhász, low-budget opuszok, amelyeket az autósmozik és az ún. B-mozik tűztek műsorukra. A Halálfejesek eredeti szlogenje például így hangzott: „Egy ártatlan lányka a fődíj a világ legmocskosabb játékában!”
Arkoff és cégtársa, Roger Corman egy évvel korábban kasszát robbantott a The Wild Angels (1966) című motoros filmjükkel (Peter Fonda és Nancy Sinatra volt a főszereplő). A Halálfejesek ennek a hullámsodrában került az amerikai mozikba, és aratott nagy sikert – jóllehet, a motorosokat nem az ellenkultúra hőseiként, hanem gonosztevőkként ábrázolta.
Laughlin - aki saját maga gyártotta a filmet, a forgatókönyvet pedig filmbéli partnerőjével, Elizabeth James-szel közösen írta - a www.billyjack.com tanúsága szerint ezzel minden idők (addigi) legsikeresebb független filmjét készítette el. A korabeli kritikák elsiklottak a Halálfejesek felett, bár ahogy az Entertainment Insiders írásából kitűnik („tipikus drive-in film – némi extrával”), megérezték, hogy valami történt.
A filmet a hatvanas évek végén nagy meglepetésre itthon is műsorra tűzték a mozik - valószínűleg elrettentő Amerika-képe miatt. A szigorúan 18 éven felülieknek szóló opusz „kábé két hétig volt műsoron, a Puskin mozitól az Astorián túlig ért a sor a jegyekért, aztán talán az erőszakos jelenetekre hivatkozva betiltották” - írta nemrég Turcsányi Sándor a Magyar Narancs-ban.
Vágvölgyi is hasonlóan emlékszik A Pokol Angyalai-hoz írt előszavában: „Ha már Magyarország: a The Wild One (A vad, Marlon Brando filmje – a szerk.) itt egyidejűleg nem ment, viszont pótszer volt: a hatvanas években vetítették a Halálfejesek c. motoros zsánerfilmet, amely a The Wild One tucatutánzata, viszont a főszereplő magyar hangja Latinovits Zoltán volt, és az egykori megfigyelők megemlítik, hogy a Puskin mozi pénztára előtti sor mélyen a Semmelweis utcában is kanyargott, és még valami felsőbb pártszerv is tárgyalt a film váratlan népszerűségéről, a negatív hatások kiküszöbölésének lehetőségeiről.”
TOM LAUGHLIN
Thomas Robert Laughlin, ez a méltatlanul elfeledett showman Minneapolisban született 1931-ben Clint Eastwood kortársaként. Az egyetemen futballozott, aztán Kaliforniába költözött, hogy példaképei, Marlon Brando és James Dean nyomában színésznek álljon. Miközben egy-két napos szerepeket kapott a tévétől, method acting-et és hapkido karatét tanult. Ebben az időszakban, az ötvenes évek közepén vette feleségül Delores Taylort, aki életre szóló elv- és cégtársa lett, és akitől aztán három gyermeke született.
Hősünk hamar, huszonöt évesen megkapta a nagy kiugrás lehetőségét, méghozzá Robert Altman Áldozatok (1957) (The Delinquents) című dokudrámájában, melyben amolyan oktalanul lázadó tinédzsert formált meg (Altman ugyabban az évben rendezte James Dean-biográfiáját is). Az első főszerepet néhány kisebb követte hollywoodi stúdiófilmekben – de ez az öntudatos Laughlinnak már nem volt elég. Rendezőnek állt, és 1960-65 között négy mikrobudget független filmet készített (ezek nem maradtak fenn).
A Halálfejesek sikere ebben a közegben, a semmiből jött, és miközben a kötelező folytatásra készült, Laughlin három igénytelen horrort rendezett Don Henderson álnéven.
Laughlin az amerikai filmtörténet egyik legérdekesebb figurája; külsőre-belsőre Jack Nicholson és Charles Bronson keverékeként írható le. Akárcsak kortársa, Nicholson (szintén Arkoff embere), ő is multitalentumnak tartotta magát: írt, rendezett, gyártott a színészkedés mellett, és voltaképpen nem is tehetségtelenül. És akárcsak Bronson, a hetvenes évek másik nagy akcióhőse, nemcsak a hallgatag bosszúálló, de az etnikai hős szerepében is tetszelgett (jóllehet egyikük ereiben sem folyt indián vér).
Laughlint kezdettől valamiféle messianisztikus hevület fűtötte, és feleségével együtt makacsul mindig a saját feje után ment („Billy Jack szerint nem férfi, aki nem a maga útját járja”). Miközben naiv elveket hangoztatott a világbékéről és a szocializmusról, ha pénzre került a sor, cinikus kapitalista lett, aki David Ogilvy-idézeteket skandált, és az utolsó fillért is kiverte a stúdiókból és a mozikból. Világnézetében a keleti tanok vadul keveredtek az indián sámánizmussal és a beatnik szocializmussal, nyakon öntve egy jókora adag nárcizmussal.
Ha összegezni kéne, Laughlin mindenekelőtt remek szintetizátor volt. Filmjeiben – feleségével együtt - nagy tanítóként jelenik meg, aki kezét mindig a társadalom verőerén tartja, összegyűjt és szintetizál mindent, amit a popkultúra éppen akkor felböfög. Szintetizál – és pénzre vált. Vagy azt is mondhatnánk, kizsákmányol (lásd: exploitation), ahogy azt a Billy Jack esetében is tette.
BILLY JACK
A Billy Jack a hetvenes évek egyik legszínesebb, legérdekesebb exploitation filmje. Benne van minden, ami a hatvanas évek végéről, hetvenes évek elejéről tudható – Amerikáról és az amerikai filmről. Nem véletlen, hogy bemutatójakor döbbenetes sikert aratott, és máig minden idők legsikeresebb független filmjének számít a maga 58 millió (!) nézőjével.
A Halálfejesek folytatásában Billy amolyan misztikus El Topo-karakterré lép elő, aki harmóniában él a természettel, indián testvéreivel, és totemállatával, a kígyóval. Mindeközben egy „alternatív iskolát” is patronál, pont úgy, ahogy a westernhősök védték az árvaházakat a banditáktól. Az iskolát egy szent életű tanárnő vezeti (Delores Taylor, a rendező feleségének alakításában), aki a westernek apácáit idézi; a banditákat pedig a kisváros redneckjei jelenítik meg.
Nem két generáció áll itt harcban egymással, nem a fiatalok küzdenek az öregek ellen, hanem a WASP-Amerika száll hadba egy új, tágult tudatú Amerikával, mely misztikusan egyesíti a Kolumbusz előtti idők őslakosait a mai fiatalokkal.
A melodramatikus történetben a seriff elzavarja terhes lányát a háztól, azzal vádolván, hogy összefeküdt egy indiánnal. A lányt befogadja az alternatív iskola, de szenvedései ezzel még nem érnek véget, ugyanis az iskola is állandó céltáblája az intoleráns, reakciós kisvárosiaknak. Billy szerencsére kéznél van, és néhány jól irányzott pofonnal helyre teszi a rosszfiúkat.
A Billy Jack ugyanakkor nem (csak) harcművészeti film. Bunyóból kevés akad, és az is meglehetősen fantáziátlan (hiába lassít Laughlin Peckinpah-módra). És nem is csak szociodráma vagy hippifilm. De love story, cinema verité, meditáció és kísérleti színház egyben: ambíciótól duzzadó, létösszegzőnek szánt munka, az ellenkultúra Bibliája.
A központi konfliktus az erőszak kérdése. Hogy mikor jogos, mikor szükséges az erőszak - ha jogos, szükséges lehet egyáltalán. Ezt a kérdést a film szépen végigviszi, és viszonylag intelligensen le is zárja. A Billy Jack legemlékezetesebb képsorai azok, amelyekben fiatal, ártatlan arcok játszanak, énekelnek, vitatkoznak az alternatív iskola falai között – valahogy úgy, ahogy Antonioni remekművében, a Zabriskie Point-ban tették (még a beállítások, kameramozgások is ugyanazok).
Laughlin alkotásában mégis ambíciója a legdicséretesebb. A kivitelezés, a tényleges film messze elmarad rendezője világmegváltó ambícióitól, és leginkább öntetszelgőként írható le. Laughlin közepes színész, mindenki más csapnivaló. Különösen Taylor a tanárnő szerepében (meglepő módon Arany Glóbuszra jelölték a legjobb újonc kategóriájában). A sztori harmatgyenge, a tanulság szájbarágós, a prédikációk átlátszók és végtelenek. Ráadásul a film saját moralizmusa alatt vágja a fát, amikor lassítva ábrázolja a verekedéseket, és két nő megerőszakolását is bemutatja.
A BLOCKBUSTEREK SZÜLETÉSE
A Billy Jack nem is elsősorban művészi értékei miatt maradt meg az amerikai film emlékkönyvében. Hanem azért, mert 58 millió eladott mozijegyével, 79 millió dolláros összbevételével a fimtörténet első blockbustere lett.
Laughlin a National Student Film Corporation nevű cégén keresztül, saját pénzből (800 ezer dollárból) gyártotta a filmet. A forgatókönyvet feleségével közösen írta, a produceri teendőket is együtt látták el. Taylor az utolsó percben a női főszerepre is beugrott (Elizabeth James helyére, aki a Halálfejesek-ben játszott).
A házaspár a poklok poklán ment keresztül, míg a forgatókönyvtől a bemutatóig eljutott. A helyszínkeresés során egy bagollyal találkoztak, ami Taylor szerint azt jelentette, hogy gonosz lelkek nem kívánják a film elkészültét. A gonosz lélek hamarosan meg is mutatkozott a Fox képében. A stúdió korábban vállalta a Billy Jack forgalmazását, de az elkészült művet látva azzal fenyegetőzött, hogy újravágja. Nyomatékul lefoglalta a negatívokat is.
Laughlin és Taylor eddigre teljesen eladósodtak, de most kész voltak újabb kölcsönt felvenni, hogy visszavásárolják a filmet a Foxtól. Abba ugyanis semmiképpen nem akartak belemenni, hogy azt mások vágják meg helyettük. Ekkor lépett a képbe a Warner, amely 1,8 millió dollárért megvette az észak-amerikai forgalmazás jogait. Ahogy az Jonathan Bing és David Hayes Open Wide című könyvében is olvasható, a Warner később ugyanúgy visszakozott, mint a Fox, és az 1971-es bemutató során csak B-, autós-, sőt néhol egyenesen pornómozikba osztotta le a kópiákat. A Billy Jack lassan-lassan, két év alatt 4 millió dollárt gyűjtött így össze.
Laughlin iszonyú pipa lett. Biztos volt benne, hogy olyan terméket tett a piacra, amelyre a reklámszakma mestere, David Ogilvy is büszke lenne. De mindhiába: ha hiányzott mellőle a jó marketingmunka. Laughlin – maga is Billy Jackként cselekedvén – fogta, és beperelte a Warnert, méghozzá egyből 51 millió dollárra. A Warner meghátrált, és 1973-ban újra bemutatta a filmet az amerikai mozikban. A promókampány élén azonban már Laughlin állt.
Hősünknek mozikra volt szüksége, hogy grandiózus tervét valóra váltsa. Méghozzá rengeteg mozira. Kiindulási pontja az volt, hogy ha egy masszív reklámkampánnyal sikerül felkeltenie a közönség érdeklődését, akkor a potenciális nézők bárhol, Amerika bármely mozijában megnézhessék a filmet. Ez a gondolkodás ma már evidensnek tűnik, de a Billy Jack bemutatójáig másként működtek a dolgok az amerikai filmforgalmazásban. A stúdió először néhány nagyobb (vagy éppen kisebb) városban letesztelte az adott filmet, és ezek sikerétől vagy kudarcától függően gyártott vagy nem gyártott több kópiát.
Laughlin olyannyira hitt filmjében, hogy hajlandó volt a moziknak egy fix összeget fizetni, ha újra felveszik műsorukra. Cserében viszont a bevétel 100%-a őt illette meg. Mikor ezzel megvolt, kölcsönt vett fel, és újabb forradalmi lépésre szánta el magát: 2,5 millió dollár értékben tévéspotokat vásárolt. Nem elég, hogy a Billy Jack volt az amerikai filmtörténet első filmje, amit komoly kampánnyal a tévében reklámoztak, de egyből több különböző spot is készült hozzá, melyek mindegyike más-más közönséget célzott meg.
A Billy Jack-re a hivatalos honlap szerint 58 millió jegyet adtak el a 210 millió lakosú USA-ban, ami máig rekord a független filmek között (még A passió sem tudta felülmúlni ezt a nézőszámot). Ahogy azt a szakértők feltárták, szokatlanul nagy volt a visszajáró közönség száma, sokan háromszor-négyszer is megnézték a filmet, amely egy generáció meghatározó alkotása lett.
A sikerhez nagyban hozzájárult a főcím és a végefőcím alatt hallható megasláger (a Coventől a „One Tin Soldier”), mely 1972-ben az amerikai rádiók legjátszottabb felvétele lett, és máig minden idők legnépszerűbb háborúellenes dalának számít. A „One Tin Soldier” két szomszédos népről szól, egyikük a hegyen lakik, másik a völgyben. A völgylakók legyilkolják a hegyieket a kincsükért, de amikor ezt a bizonyos kincset keresik, csak egy követ találnak, és rajta a feliratot: „békét a Földön.”
A Billy Jack két leghatásosabb jelenetét ez a dal festi alá: a főcímet, melyben cowboyok musztángokat (az indiánok vadlovait) hajtanak és fognak be, miközben a kamera helikopterről követi őket a hegyeken át; illetve a zárójelenetet, ahol a fiatalok feltartott ököllel szalutálnak Billy Jacknek a börtön felé vezető úton (a Holt költők társasága előképeként).
BILLY JACK UTÁN
A Billy Jack egetrengető sikere, annyi megharcolt harc után Laughlinon afféle megalománia hatalmasodott el. Politikai tanácsadókat és reklámszakembereket fogadott fel, hogy az újabb folytatást (The Trial of Billy Jack - 1974) minden idők legnagyobb sikerévé avassa. A 170 perces alkotás brutális reklámkampány mellett (3,5 millió dolláros költés csak a tévében) minden idők legerősebb rajtját vette (30 millió dollár 30 nap alatt).
A negyedik rész (Billy Jack Goes to Washington) 1977-ben érkezett meg. Laughlin producere ezúttal Frank Capra jr. volt, a film pedig nem más, mint idősebb Capra Becsületből elégtelen című klasszikusának utánérzete. Nixon bukásával, Carter Amerikájában a Billy Jack-láz hamar lecsengett, és a negyedik részt végül sosem mutatták be a mozikban.
Csalódván a filmiparban Laughlin elmélyült a jungi pszichológiában és az alternatív rákterápiák kutatásában, és ahogy azt a Billy Jack negyedik részében előrevetítette, politikusi pályára lépett (talán Mike Curb, a Halálfejesek zeneszerzője inspirálta, akit a hetvenes évek végén Kalifornia kormányzó-helyettesévé választottak). Hősünk joggal vélte úgy, hogy Hollywoodban szerzett marketingtapasztalait egy esetleges választási kampány során is hasznosítani tudná.
Laughlin politikusként is rögtön nagyot álmodott: a ranglétrát mellőzve egyből a pártelnökségért indult harcba. 1992-ben a Demokrata Párt elnöki székéért folyó küzdelemben a szavazatok 2%-át szerezte meg, majd 2004-ben - immár republikánus színekben - csúfos vereséggel (0,23%) távozott a porondról.
A www.billyjack.com tanúsága szerint a Laughlin-Taylor házaspár ma is él és virul, és telve ambícióval egy új, nagyszabású Billy Jack filmre készül, mely lerántja a leplet George W. Bushról, véget vet az iraki háborúnak, és harmadik utas megoldást kínál a politikából kiábrándultaknak. A Billy Jack For President „sosem látott módon fogja ötvözni a fikciós filmeket a cinema veritével, a reality filmmel, a dokumentumfilmmel és a komputergrafikával”, miközben „politikai, szexuális, spirituális és pszichológiai forradalmat robbant ki.” A 76 esztendős Laughlin személyes videóüzenetben biztosítja a potenciális befektetőket, hogy az új Billy Jack-film minden idők egyik legsikeresebb filmje lesz.
A Billy Jack-sorozat elérhető 1. régiós NTSC DVD-n.
Nehezen képzelhető el nagyobb fegyvertény annál, mintha az ember dédelgetett teremtményét olyasvalaki karolja fel, aki még nálánál is jobban szereti, márpedig pontosan ez történt Guillermo del Toro és Mike Mignola esetében: a visszahúzódó, gazdag képzelettel bíró kövér kisfiúból extrovertált, szörnyfetisiszta kövér nagyfiú vált, és miután a Blade 2-vel megütötte Hollywoodban a jackpot-ot, egyszer csak azon vette észre magát, hogy ezüsttálcán kínálják fel neki képregénygeek rajongásának örökös tárgyát, amelynek megfilmesítési jogát hét évvel ezelőtt szerezte meg magának, pontosan erre a pillanatra várva. Hát csoda, ha szemrebbenés nélkül gázolt át három szuperprodukcióra való felkérésen (Blade: Szentháromság, Harry Potter és az azkabani fogoly, Alien vs. Predator), hogy a gyöngyvászonra álmodhassa a vasalóállú, ballonkabátos, pokoli felmenőkkel rendelkező fenegyereket?
A forgatókönyv, amennyire lehet, követi a Hellboy képregényeket, hiszen a gerincét a Seed of Destruction trade paperback cselekménye alkotja, ám a Végzet Jobb Keze rendeltetésének és Hellboy előre megírt sorsának revelációja már a Right Hand of Doom és a Box Full of Evil történetekből lett átemelve. A moziadaptáció érdekében tett kisebb-nagyobb változtatások arra utalnak, hogy ez Mignola univerzumának inkább amolyan párhuzamos valósága, mintsem a képregények szolgai feldolgozása: Hellboy eredetileg a Világ Legnagyobb Paranormális Nyomozója cím birtokosa, s mint ilyen, létezése ismert a Föld lakossága előtt, 1952-ben az Amerikai Egyesült Államok tiszteletbeli emberi lénnyé avatja, ötvenedik születésnapján pedig a Life magazin címlapjára kerül. A filmben ezzel szemben a kormányszervek titkos fegyvere, létezése hétpecsétes titok, csak amolyan városi legendaként kísérti az amerikai nép tudatalattiját. A Lizhez fűződő baráti kapcsolatból itt izzó szerelem, a zseniális tudós Kroenenből óraműre járó acélhideg gyilkológép lesz, Abe Sapien pszionikus képességekre tesz szert, Raszputyin pedig hüllőemberek helyett lovecrafti démonszolgákkal állít csapdát hőseinknek egy orosz temetőben a Cavendish kúria elhagyásával.
Abe Sapien: [while stitching up Hellboy's shoulder] How long did he touch you? .jpg)
Astaroth, Grand-Duke of the Infernal Regions: - What's all the noise about?
(Figyelem: a cikk nyomokban spoilereket is tartalmazhat!)
A tündérmesei elemek mellett (hetvenszer hetven katonát számláló sereg, a goblinnak felajánlott három tárgy) biztos vagyok benne, hogy minden valamirevaló geek elmorzsol legalább egy könnycseppet a meghatottságtól, a film annyira hemzseg az hommage-októl. A cím akárha egy Doc Savage ponyva borítójáról ugrott volna le, a fajtáját utolsóként képviselő Erdőisten és Hellboy összecsapása csodálatos főhajtás Ray Harryhausen Titánok harcának (Clash of the Titans, a görög mitológia minden idők legjobb feldolgozása) és Miyazaki Mononoke Hime-jének előtt, a szerelmes Hellboy tévéjén pedig a Bride of Frankeinsein látható.
A szereplőgárda szinte ugyanaz, mint az első részben, hiányzik ugyan Myers ügynök (nekem ugyan nem, mindig is idegesített az a csupasz állú, idegesítően jófiú karaktere), akit Hellboy áthelyeztetett az Antarktiszra, ellenben kapunk egy új tagot, a német Johann Krauss személyében, akinek lelke egy szeánsz során elszakadt a testétől és most ektoplazma formájában létezik egy speciálisan neki készített szkafander védelmében. A hideg, precíz, papírformát követő Krauss (a Family Guy és az American Dad társszerzője és szinkrontálentuma, Seth McFarlane tolmácsolásában) hamar megtalálja a hangot Tom Manning-el, a BPRD vezetőjével, akinek érthetetlen módon ezúttal a csetlő-botló, komolyan nem vehető bohóc szerepe jutott, ami az első részhez képest komoly visszalépés, életrekeltője, Jeffrey Tambor szempontjából pedig egyenesen sajnálatos. 
Mindent összevetve a Hellboy 2 szó szerint fantasztikus szórakozást nyújt, én szinte gyermeki örömmel csodálkoztam rá a Trollpiac szörnyseregletére és leesett állal néztem az akciójeleneteket: elvarázsolt még a bosszantó negatívumai ellenére is és vajon kell-e ennél több ebben a szörnyen szürke világban?
HÁBORÚ A FÖLDÖN (Battlefield Earth, 2000)
KÍGYÓK A FEDÉLZETEN (Snakes on a Plane, 2006)
A Studio 4°C, a Production I.G és a Madhouse koprodukciója az a 6 epizódból álló, 6 különböző stílust felvonultató és 6 különböző animerendező által jegyzett miniszéria, amely június 28-án kerül majd dvd-n az amerikai boltokba. 
N
Az egész film legfontosabb ötletforrásának azonban nem is annyira az A vihar kapujában és az annak történetvezetési módszerét másoló mozifilmek tekinthetők, sokkal inkább a jelenkori televíziózás néhány legérdekesebb sorozata. .jpg)
Kár érte, mert a film egyébként technikailag igen jól van kivitelezve, ami nem meglepő, hiszen a kamera mögött egy igazi profit, az iráni származású Amir M. Mokrit, míg a keverőpultnál a mérsékelt sikerességű rendezői vargabetű után a Casino Royale-lal „hazatalált" vágólegendát, Stuart Bairdöt üdvözölhetjük.
A cikk valódi szerzője Lehota Árpád, aki 
A videojátékok világa egyébként is erősen jelen van, és nem csak a vizualitásban: 1992-t írunk, a számítógépes játékok is akkor indultak igazán fejlődésnek, nem véletlen, hogy John Connort is egy játékteremben látjuk viszont a film első jeleneteiben, nyilvánvaló párhuzam az emberiség elpusztítását tervező Skynet elleni későbbi háborújára, egyébként pedig az egész mozi egy két és fél órás videojáték, amely felvonultatja a műfajra jellemző legfontosabb akció-típusokat. Van itt minden, az autós-üldözéstől kezdve a kézitusán át a célbalövésig. Szintén a film erőteljes, mondhatni letaglózó hatását erősíti a jelenetek hajszálpontos koreográfiája, talán csak Sam Peckinpah és John Woo dolgoztak ennyire tervszerűen: itt minden gesztusnak, minden mozdulatnak jelentősége van, a lépések is centire pontosan koppannak, a fegyvereket egy művészitornász kecsességével tárazzák - és meg kell hagyni, a színészek remekül végzik a dolgukat. Schwarzenegger még mindig a robosztus, barbár őserőt megtestesítő óriás, sugárzik belőle a John Milius által kitalált conani-nietzschei-übermenschi imidzs, tökéletesen kidolgozott izomzatú gyilkológép, mindkét film nyitányában szupermenként a társadalom szemetében tesz rendet - kötekedő punkokat vagy bunkó kamionsofőröket ver össze, sértetlenül éli meg az időbeli áthelyezést, míg a nagyon is emberi Kyle Reese hatalmas fájdalmakkal, magzatpózba merevedett újszülöttként érkezik az időn át.
Az új terminátor, Kristina Loekken szupermodell harmatgyenge, a gonosznak szánt pillantásokon kívül többre nemigen futja tőle, a fenyegető sétálás/még fenyegetőbb futás üzemmódot váltogatja, a többit elvégzi a speciális effektusokért felelős team. Claire Daines azt játssza, hogy ő Sandra Bullock, több-kevesebb sikerrel - hiba, hogy ezzel egy kultikus sorozat harmadik részében próbálkozik. Meglepő módon a legnagyobb szkepticizmussal várt Nick Stahl a legjobb, abszolút hitelesen folytatja figurája fejlődésének az azóta magát szétdrogozott Edward Furlong által megszabott irányát.
A Frigyláda forgatása 1980. június 23-án vette kezdetét Franciaországban. A repülőről leszálló Spielberget a francia vámtiszt állítólag így üdvözölte: „Te jó ég, Steven Spielberg! A harmadik típusú cápa!” A rendező La Rochelle-ben, a világháborús német dokknál látott hozzá a 85 naposra tervezett forgatásnak. Itt megtalálta a jelenethez szükséges tengeralattjárót is, amelyet még a Bavaria filmstúdió épített a Das Boot-hoz (bizony, ugyanaz az u-boot!).
Méghozza kettő vadonatúj, 
1980 tavaszára egész Hollywood arról beszélt, hogy Spielberg és Lucas, a két irigyelt zseni közös filmen dolgozik. Állandó beszédtémát szolgáltatott a casting-folyamat, amelyen minden valamirevaló fiatal színész megfordult. A meghallgatásokat rendhagyó módon a Lucasfilm konyhájában tartották - állítólag Spielberg ötletére, hogy feloldják a színészek gátlásait. Az első turnust mindennap délelőtt kilencre hívták be, a napi második kört pedig délután kettőre. A kilencre érkezők főztek ebédet a kettőre érkezőknek. 
Mikor már azt hinné az ember, hogy a filmesek végképp elhasználták minden sokk-patronjukat, és az összes tabu ledőlt (persze ez távolról sem igaz - ugyanakkor egy ilyen tévképzet egészséges művészi fejlődést indíthat meg egyes alkotókban. Még az is előfordulhat, hogy a puszta meghökkentés helyett - sőt, ami még jobb, mellette! - eredeti ötleteken kezdik törni a buksijukat), jön egy film, melynek láttán egész társadalmi rétegek háborodnak fel, vonulnak utcára, verik a nyálukat.
Negyvenkettes osztálylétszám mellett, az összes gyilkosságot szigorúan bemutatva, a film nem húzza felesleges dolgokkal az időt. A Battle Royale nagy része azzal telik, hogy tizenéves gyerekek (és ezek tényleg tinédzserek, nem úgy mint az amerikai filmekben, ahol huszonéves ripacsok alakítanak náluk fiatalabbakat) a legkülönbözőbb módokon - általában jó véresen - elteszik egymást láb alól. Az eszközökben nem válogatnak; hideg fejjel, ravaszul cselekszenek. Ha születnek is szövetségek, azok vagy valamilyen félreértés okán, vagy pusztán hideg számításból gyorsan felbomlanak. A korábbi barátok helyén gyilkosok és áldozatok maradnak csak. Mindegy, hogy tipikus, agyatlan, a japán csajokra oly jellemzően kawaii lányokról, vagy önként a BR-ra jelentkező ifjú pszichopatákról van szó: ha elérkezettnek látják az időt, mindenki meghúzza a ravaszt, megsuhintja a baltát vagy húsba mártja a kést. Fukasakuéknak nincsenek illúzióik sem a fiatalokkal, sem az idősebb generációkkal kapcsolatban. Kitano és a katonák egyértelműen egy olyan idősebb korosztályt szimbolizálnak, amely nagyon is tisztában van azzal, hogy bizonyos fokig ők felelősek ezekért az ifjú, befolyásolhatatlanná és irányíthatatlanná vált, hidegvérű "cápákért". Ám az okok keresésével már felhagytak. Marad a beletörődés, és szórakozásképp a Battle Royale. It's no country for old men.
Steven Spielberg 1967-ben egy diákfilm-fesztiválon ismerkedett meg George Lucas-szal. Mindketten szégyentelenül ifjak és tehetségesek voltak, egyformán fűtötte őket a becsvágy, és mindketten éltek-haltak a moziért. Egyszóval semmi sem menthette meg őket az életre szóló barátságtól... Spielbergnek felettébb tetszett Lucas rövidfilmje, a THX 1138:4EB című kísérleti sci-fi (a nagyfilm elődje).
Stallone nemcsak vérmocskos ércszobrot emelt a '80-as évek akciómozijainak, de olyan agyvelőfröccsentő képsorokkal pakolta tele új filmjét, amik mellett a Ryan közlegény partraszállós jelenete agyonnyugtatózott Zen-Buddhisták körmenetének tűnik utólag.
Mikor először olvastam arról, hogy 
Slynak egyfelől tökéletesen sikerült hoznia a régi Rambo-feelinget. Másfelől viszont tobzódik az arcpirítóan hatásvadász jelenetekben, és ez egyáltalán nem tesz jót a filmnek. A gyerekek közvetlen közelről lelövésénél, és a síró anyák legéppuskázásánál már csak az a jelenet borzasztóbb, amikor a hiénaként vihogó őrmester a „Juss át a vízben úszó rizsföldön, amibe taposóaknákat dobáltunk!” című játékkal a falusiakat futásra, a nézőket pedig könnyes orrfújásra kényszeríti. Ezek látán persze hogy felmegy a pumpa az izomagyú háborús veteránban, és a film második felében módszeresen kibelez, felrobbant, és agyonlő mindenkit. Ezekről a képsorokról viszont már nehezen lehetne rosszat mondani. 
Kire számítson Amerika – és a világ komcsikat félő fele –, ha még Muhammad Ali is megtagadja a bevonulást (3 éve és ideiglenesen a nehézsúlyú világbajnoki öve bánta…), és a nagyhatalom gáláns, önzetlen gesztusának véghezviteléhez szerencsevadász suhancok mellé nyeszlett főiskolásokat kénytelen besorozni? Kire számítson Amerika, amikor a CBS felvételeit, a Newsweek és a Time hasábjait habzsolva olyan képpel szembesül a jóravaló, fiát visszaváró all-american family, amely még csak távolról sem emlékeztet a John Wayne főszereplésével tukmált Zöldsapkások morálisan igazolt, tiszta, precíz, heroikus hadviselésére?
Ted Kotcheff dekáddal későbbi, azonos című akcióklasszikusa, az utolsó komponenst (a fatalizmust!) leszámítva, hasznosítja a feldolgozandó anyag hozzávalóit. Hogy a különféle arányok hogyan, s minként változtak az adaptálás hosszas diskurzusai, a bele-belekontárkodók szerteágazó művészi aspirációi folytán, az részleteiben talán túlmutat ezen írás terjedelmén, ám könnyen belátható, hogy az Eastwoodtól Al Pacinón át Hoffmanig ívelő, eredménytelen castolási hacacárét követően címszerepbe landoló, már íróként is elismert Sylvester Stallone pennája igen vastagon fogott a végleges scriptet illetően. Így már akkor borítékolható volt, hogy a vászonra kerülő másfél órát Kubrick, avagy Cronenberg önkényesen forráshű szerzőisége helyett a jól látványos cselekményt és a jól érthető megmondást középpontba rántó, kommercialista szándék vezényli majdan. 
A figura globális-korosztályos popularitását ezen felül az olyan műfaji finomságok biztosították, mint a vezetés közben sem eresztett, baszomnagy bökő, vagy hogy a lelkem a létrán is úgy kaptat felfele, mintha fogadásból nem használhatná a lábait. Kotcheff a regényt Rambo előállításáig követi, odáig vágható is az önnön előítéleteik béklyójában intézkedő rendőri apparátus és a Rambo közti feszültség. A (forgató)könyv briliánsan játszik rá a toleranciára való, sztereotípiák csökkentette hajlandóságra, a látványos szökési szekvenciát követően azonban saját, jól kitaposott, mainstream ösvényeit szántja a történet. Sly humanista vonásokkal árnyalja a vérszomjas vietnami veteránt, a nemzetőrség szerepeltetésével parodisztikus hangulattal hígít, és akkor az elmismásolt befejezés még lajstrom közelébe sem került.
A film írásakor netes jegyzőkönyvek tanúsága szerint James Cameron is a közelben kolbászolt, bár ebből vajmi kevés, ha egyáltalán érződik. A kőbuta szövegkönyv, az alkalomadtán Tom és Jerry közvetlenségét idéző score, a Martin Kove félék által tálalt alakítások (a Walt Disney: Nehéz napok a Föld nevű bolygón Jessije már a The Last House on the Leftben is csak a hangulat hathatós szabotálására volt jó), és a lassított dagonyázások ellenpontjaként fokozott ramboid brutalitás és side-kick pozícióban egy egzotikus eye-candy (Julia Nickson-Soul, balra) siet a totális nézői érdektelenségtől megóvni a filmet. 
E rész színtere ugyanis a szovjet-afgán „front”, ahova a békés útra (meg)tért Rambót Trautman hiába hívja népfelszabadítani. Ám mikor az ezredes által személyesen vezetett akció (mudzsaheddik fegyverrel történő támogatása) kudarcba fullad (kábé annyi idő alatt, mint ezt a tagmondatot elolvastad), Sly búsképű kolosszusa Micimackó teatralitásával eszközölt, hosszas gondolkodások eredményeképpen jobbnak látja mégis megélezni a rég használt pengét. Kiszabadítja az apjaként tisztelt kiképzőtisztet, akinek méltósága innentől a rajongók emlékezetének homályába vész. Kimért tálalású, parancsértékű ajánlatok helyett Trautman a gázárkorrekció után sóvárgó nyugdíjasok türelmetlenségével kérdezgeti egykori beosztottját, hogy akkor most hogy is tovább. A ruszkikon persze ez sem segít: illetlen elszántsággal népírtó és elnyomó hatalomként kerülnek megjelenítésre… és minden technikai felsőbbrendűségük ellenére a Sötét Oldalhoz hasonlatosan húzzák a jóval rövidebbet. 
A kilencvenes évekre leáldozott a méretes bicepszeknek. Az amcsi hadviselés személytelen, orvosi precizitású, távirányítással eszközölt műveletek mérnöki sormintájaként idegenítette el magától az igazi hősi eposzok lehetőségét is. A franchise-nak, úgy tűnt, leáldozott. Aztán mostanság, amikor nemhogy nem ciki, hanem egyenesen kötelező kűr a feldolgozás, kedvenc nyúlszájú bokszolónk leporolja legnagyobb szerepeit, hogy… persze-persze, hogy tisztelettel emlékezzen meg róluk.
Mentségére legyen mondva a kivitele. A maga Stallone rendezte, bénítóan technokrata negyedik rész valami lefegyverző következetességgel mer gyönyörűen brutális lenni. Rövid, kompakt, nem lelkizik, csak darál, pontosabban szaggat. Emberi testeket igen-igen nagy hatékonysággal, igen-igen nagy tempóban. Meg merem kockáztatni, hogy a népirtás fogalmát Sly ezzel a filmmel közelebb hozta europid emberhez, mint előtte bárki más. 
Sonny Chiba munkásságát idehaza sajnos még elég kevesen ismerik, bár azért feltehetőleg él még országunkban néhány hozzám hasonlatos filmgeek, aki otthonában oltárt állított a japán filmipar eme kiválóságának tiszteletére, hogy naponta többször is leborulhasson bálványának nagysága előtt, közben újabb produkciókért, és reménybeli hazai DVD megjelenésekért imádkozva. Pedig Chiba sensei közel 50 éves pályafutása során valószínűleg több kultfilmet tud felmutatni, mint bárki más a filmvilágban, ez persze a közel 150-200 film- és sorozatszerepet tekintve nem is annyira meglepő. Sonny Chiba a harcművészeti filmek legnagyobb élő ikonja, akinek a hetvenes évek óta hatalmas kultusza van Japánon kívül is, míg nálunk az átlagnéző legfeljebb a pár évvel ezelőtt bemutatott Kill Bill-ben találkozhatott csak vele először, nem is sejtve, hogy a Hattori Hanzo-t alakító morcos tekintetű öregúr mögött valójában milyen gazdag életpálya is áll. A legenda a napokban ünnepelte 69. születésnapját, és a Geekz ez alkalomból egy új sorozatot indít, melyben a 6(!) harcművészeti stílusban is mesterfokozattal bíró világsztár legnagyobb kult-klasszikusaiból szemezgetünk. Szóval felejtsétek el Bruce Lee-t, Jackie Chant, Jet Li-t, de még Chuck Norris-t is, mert itt jön ő, a harcos, aki katanájával hadseregeket aprít miszlikbe, aki csontokat zúz porrá villámgyors ütéseivel és rúgásaival, aki emberi szíveket és nemi szerveket tép ki fél kézzel, és akit úgy hívnak, hogy SONNY CHIBA!
1974 igazán termékeny és szerencsés év volt Sonny Chiba számára. Ebben az évben készült el a nemzetközi ismertséget is hozó, és a legnagyobb kult-favoritnak számító The Street Fighter trilógia, az ebből kinőtt négy részes Sister Street Fighter sorozat (Chiba tanítványával, Etsuko Shihomival a főszerepben) első darabja, amit gyakran emlegetnek a SF negyedik részeként, valamint ekkor született a The Executioner című kétrészes akciódús karateorgia is. A The Street Fighter filmek első két epizódjának sikere után nyilvánvalóvá vált, hogy Sonny Chiba és a karate sikerre ítélt párosítás, így mondhatni kockázatmentesen vágtak bele egy újabb sorozatba. A The Executioner végül csak két epizódig jutott, de az első rész még így is Chiba egyik legszórakoztatóbb filmje lett. Megkapunk tőle mindent, ami a feledhetetlen szórakozáshoz nélkülözhetetlen: látványos karate bemutatókat, pikáns humort, macsó főhőst, pucér női testek látványát, képregényekből szalajtott ellenfeleket és exploitation filmhez méltó erőszakfaktort.
Ezek alapján a sztori természetesen nem is lehet túl bonyolult: egy volt rendőr Arashiyama (Ryo Ikebe) hadat üzen a Japánba drogot becsempésző nemzetközi maffiának, és ehhez három kőkemény figurát bérel fel. Egyikük Ryuichi Koga (Chiba), aki a Koga nindzsák leszármazottja, és ezért nemcsak kiváló harcos, de a rejtőzködés képességéhez is kiválóan ért. A második egy volt rendőr Hayabusa (Makoto Sato), aki jelenleg a jakuzák kíméletlen bérgyilkosa, míg a harmadik férfi egy fiatal aikido mester, Sakura, aki viszont éppen a kivégzésére vár a börtönben, ezért őt előbb még ki kell szabadítani. A feladat természetesen Ryuichire vár. Miután együtt a csapat, nincs más dolguk, mint lefülelni, majd felszámolni a dél-amerikai drogcsempész hálózatot, akik egy fiatal nővel csempészik be a drogot a szigetországba, mivel ő politikai mentességet élvez. De a dolog nem olyan egyszerű, mert a három jómadár nem igazán jön ki egymással. Az első rajtaütés során sikerrel járnak, de közben a gengszterek is szereznek erősítést, mégpedig úgy, hogy felbérlik a saját különlegesen veszélyes harcosaikat. 
A film elején vicces flashbackek során ismerhetjük meg Ryuichi és Hayabusa előéletét. Láthatjuk pl. amint előbbi gyerekként (a szerepet a még nagyon fiatal Hiroyuki Sanada, Chiba másik tanítványa játssza) a háta közepébe se kívánja a nindzsa létet, de nagyapja mondhatni mégiscsak beléveri a tudást. És megtudjuk, hogy Hayabusa bérgyilkosként nemcsak azt ölte meg, akinek a likvidálásával megbízták, hanem miután az áldozat ráajánlott az árra, még a korábbi megbízóját is hazavágta. A hármas csupa problémás emberből áll. Az öntelt és kezelhetetlen Sakura állandóan kanos, és folyton Arashiyama unokahúgának Eminek a szoknyája alá vágyik, Ryuichi megállás nélkül a pénze miatt aggódik, Hayabusa pedig szereti játszani a főnököt. A film fő humorforrásai ezek az állandó piszkálódások, de a film szerencsére egyébként sem akarja magát túl komolyan venni, így aztán jócskán van min nevetni. Igazán vicces például, amikor a trió egymás után számol le a maffia embereivel, és Ryuichi éppen szeretkezés közben ront rá az egyik rosszfiúra. A bunyó közben Ryuichi ráfekszik az ágyban heverő, méretes keblekkel megáldott afro-amerikai hölgyeményre, majd mikor a kellemes pozíció korábbi bérlője lecsapni készül a betolakodóra, Ryuichi hirtelen félreugrik, így a termetes rosszéletű végül a csajt vágja hasba izomból. 
És ha már bunyó. Chiba teljesítménye ismét elképesztő. Követhetetlenül gyors tempóban képes osztani az ütéseket, és itt nincs gyorsított felvétel ám. Egész egyszerűen övé a leggyorsabb ököl a vadkeleten. Bár karaktere most kevésbé brutális, mint amit a Street Fighter-ben láthattunk tőle, de itt sem megy a szomszédba néhány meglepően nyers mozzanatért. Az egyik verekedés alkalmával ugyanis egyenesen kitépi ellenfele egyik bordáját. Ilyet azért nem nagyon látni más harcművész-színészektől, igaz? (Talán nem véletlen az eredeti, és sokkal hangzatosabb japán cím: Chokugeki! Jigoku-ken azaz Telitalálat! Pokoli ököl) A trió ellen felsorakoztatott harcosok tipikus rajzfilmes/képregényes ellenfelek, még nevük is erre hajaz: Lone Wolf, Leone of Sicily, Blazer Nishiyama. Kegyetlen gyilkos kinézetük ellenére többnyire inkább röhejes balfaszok. Ez kiderül többek között abból a jelenetből is, mikor gyakorlásuk során az egyik gorilla termetű fószer leharapja a másik szerencsétlen fülét (lásd a fenti képen), az pedig erről tudomást sem véve, bal kezét az egykori hallószerv helyére tapasztva, egy kézzel harcol tovább. Hiába, az ugyancsak legendás rendező Teruo Ishii nem tudta magát meghazudtolni. A különösen véres és kegyetlen filmjeiről ismert (Shogun's Joys of Torture) rendező már rutinosan pakolta bele a filmbe a különböző gore- és szexjeleneteket. A színészek játéka változó, néhol tudatosan túljátszottak a szerepek, akárcsak a Chibára oly jellemző folyamatos grimaszolások is, de ezek tökéletesen illenek a film b-kategóriás hangulatához. 
Rettentő pörgős egy alkotásról van szó, ezért ha az agyunkat nem túlságosan megterhelő szórakozásra vágyunk, akkor ez a mi filmünk. A folyamatos akció, és a humoros részek bőven elvonják a figyelmet a kissé bugyuta történetről, amit amúgy sem nagyon nehéz követni, hiszen az csak egy olcsó alibi a sok ülepszétrúgás felvonultatásához. A film igazi erőssége természetesen maga Sonny Chiba. Karizmatikus egyénisége, és brutális, szinte már emberfeletti harci képességeit látván könnyen megérthető, hogy miért is tartják őt a műfaj véreskezű császárának. Ő nem kérdez, hanem üt. Ő nem kímél, hanem öl. Mert ő Sonny Chiba. Ez elmond róla mindent.
Na VÉGRE itt az általam (De La Iglesia Oxford Murders-e mellett) 
.jpg)
Mivel a bosszúfilmek szinte kivétel nélkül ugyanarra a sémára épülnek, így aztán a számtalan hasonló alkotás közül csak azok tudnak kitűnni, amelyek a lehető legtöbb újszerű elemet képesek ráerőltetni a már ezerszer látott témára. A Death Sentence nem tud felmutatni semmi olyat, amit még ne láttunk volna, kivéve talán a megszámlálhatatlanul sok ostoba hibát, és következetlenséget. De azért nem teljesen reménytelen.
A sztori nem éppen eredeti, de ez még csak a kisebb baj. A dolog ott hasalt el végképp, hogy ezt nem is próbálták meg elfedni, vagy feljavítani. A kiszámítható és sablonos történetet ráadásul ordas bakik, összecsapott karakterek, valamint utóbbiak néhol már fájdalmasan ésszerűtlen viselkedése húzza le még jobban a középszerűség mocsarába.
A fia meggyilkolásáért felelős banda viszont már önmagában is egy vicc. Ők is csak egy a filmekben már sokat látott jellegzetes, agyontetovált macsó csürhe, akik többnyire gondolkodás nélkül, vadállatiasan cselekszenek, az ő viselkedésük is gyakran már-már fájdalmasan ostoba (
Na, de azért nem ennyire elkeserítő a helyzet, a filmben vannak jól sikerült dolgok is. Az akciójelenetek például elég pofásak (még ha nem is túl reálisak), még néhány tetszetős testroncsolást is láthatunk (a CGI vér teljesen felesleges volt), és a film végén látható Taxisofőr hommage is nagyon bejött, de amit mindenképpen kiemelnék, az a kiváló operatőri munka. John R. Leonetti a film során végig nagyon hangulatos beállításokkal dolgozik, de a parkolóházas jelenetben látható, 2 perces vágatlan snittje igazán elismerésre méltó munka. Nálam ez sokat javított a film élvezhetőségén.
Hogy egy adaptációnak mennyire kell hűnek lennie a forrásműhöz, azon nem érdemes hajba kapni, mégis megfontolásra méltó, hogy egy történet az aktualizáló átértelmezések milyen mérvű abúzusának tehető ki úgy, hogy annak látványos és innovatív hatáselemei persze lenyúlatnak? Mert el kell döntenünk, hogy az eredetiség krokodilkönnyektől sóvirágos emlékművénél szipogunk hosszasan, vagy – amennyiben arra érdemesek – elfogadjuk a parafrázisok létjogosultságát.
Első felbukkanásuk kellőképpen hatásos, azonban hiába írta már meg mindenki, nekem is kutya kötelességem kitérni a fölöslegesen animált humanoidok kidolgozatlanságára. Az még érthető, hogy az oroszlán és a szarvas párviadalát a zöldek pavlovi óbégatásának elkerülése végett célszerű computer grafikával megvalósítani, de pusztán a szörnyek atletikusabb mozgása és torzabb fiziognómiája miatt erre a technikára hagyatkozni csak és kizárólag akkor vezet kívánatos eredményre, ha a felhasználtnál hozzávetőlegesen tizennégyszer (kiszámoltam!) több energiát és igényességet vetnek be. Mindemellett Neville és veszett ellenfeleinek szembenállása alapvetően zsigeri, illetve magasztos szándékok okfolyománya (őket az éhség hajtja, Neville pedig nem kedvtelésből vadászik rájuk) ennek köszönhetően a novella zavarba ejtő morális kérdésfeltevése élét vesztett, pepita konfrontációként ölt testet, és a forgatókönyv is kínosan ügyel a boldog lezártságra. 
Asszem, minden az arányokon múlik. Illetve: azok mokány érzékkel történő tévesztésén. Hogy fájhat-e nekünk, amikor Clive Owen frivol középső ujját eltörik, és derülhetünk-e azon, ahogy kajautalvánnyal fizet a fegyverboltban (merthogy a spermabanki biléta nincs nála) – egyszerre, egy filmen belül? Michael Davis legutóbbi munkájában, a horror-komédia Monster Manben már próbálkozott valami hasonlóval (ismeretlen sikerrel), és a Golyózáporra keresztelt 86 perc megkérdőjelezhetetlenül tanúskodik arról, hogy a műfajspecifikus túlzásokban biztos kézzel tart mértéktelenséget. A gegek így viszonzott kioltás helyett erősítik, generálják egymást, a végeredmény pedig aranyosan brutális (vagy fordítva?), valamint viccesen szexi (és fordítva).
A szerethető karaktereken, a lendületes forgatókönyvön és a diszkontkonnotációkon túl korántsem hanyagolható adalék a realitás unalmas talajától bátran, de elegánsan elrugaszkodott, zsiványjó akciókoreográfia, és a mindenre rátehénkedő, kreatív szellemesség, lett légyen verbális, avagy vizuális. Miazhogy! A szövetroncsoló lövészet és a termékeny szexus (továbbá egyéb, vegetatív folyamataink) asszociatív összecsengésétől hangos minden mondat és szitu. Monica eksztatikus nyögéseit Owen precíz lövései tördelik. Értsd, ahogy akarod: a filmben a te variációd is szerepelni fog. 
Nemrég végre alkalmam volt látni a filmet egy 2-es régiós DVD-n (elérhető itt: www.amazon.co.uk). Jelentem, nem katasztrófa. Messze jobb, mint a Hullámhegy, habár hibái ugyanakkorák, mint erényei. A Revolver különös, mélyen spirituális film, amely hetek óta nem hagy nyugodni. Külsőre olyan, mint a Blöff, Jason Statham most is a főszereplő (és hozzá milyen jól játszik), gengszterekről szól, nagy átverésekről, véres bosszúkról, mesteri kivitelezésben. De nincs benne semmi humor, semmi könnyedség, a párbeszédek fárasztóak, hiányzik az a szellemesség, ami Ritchie első két filmjét kultikussá tette. Ez volt az én nagy bajom vele. (Meg Ray Liotta kínos gengszterfőnök-alakítása...)
Hazai bemutató: 2007. október 25.
És itt kéne következnie a rosszalló recenzionista fejcsóválgatásnak, hogy „szép, ami szép, de miért bízta a rendező megint az operatőri munkát egy Parkinson-kórban szenvedő kollégára?” A sirámok helyett jöjjön inkább a válasz: azért mert Greengrass ravasz. Pontosan tudja, hogy Bourne abszurd kalandjait, és a cselekményen tátongó, elefántcsapda méretű lyukakat legjobban a realizmust sugalló (hazudó) kézikamerás és steady-cames módszerrel tudja elfedni. Másképp hogy tudná túltenni magát a néző azon, hogy Bourne keményebb, mint az új Bond, okosabb, mint Jack Bauer és hallhatatlanabb, mint John McClane és Chuck Norris együttvéve? És azon, hogy miután beleugrott egy üvegablakba, majd széttörtek a fején egy egész fürdőszoba-berendezést, egyetlen vágás se marad az arcán? Vagy, hogy több év kiesés után is jobban ismeri a legfrissebb csúcstechnikát, mint a CIA expertjei? A Bourne-taktika pofonegyszerű: a rángatózó közelképekkel olyan drámai feszültséget kell kelteni, és olyan sebességet diktálni, hogy a nézőnek se ideje, se kedve ne legyen a történet realitásán elméláznia.
Laughlin filmje a westernek alapkonfliktusait (lásd: Délidő) a korszak divatos, lenézett műfajaival kombinálja: a motoros, az ún. beach party, illetve a hongkongi harcművész-filmekkel. Nem véletlen, hisz a film forgalmazója Samuel Z. Arkoff volt, aki a hirhedt American International Pictures (AIP) nevű cégével olyan műfajokra specializálódott, amelyeket a fiatal közönség igényelt, de a hollywoodi stúdiók presztizs alattinak tartottak. Ezek voltak az ún. exploitation filmek, azaz a marketing, az eladhatóság felől megközelített szenzációhajhász, low-budget opuszok, amelyeket az autósmozik és az ún. B-mozik tűztek műsorukra. A Halálfejesek eredeti szlogenje például így hangzott: „Egy ártatlan lányka a fődíj a világ legmocskosabb játékában!”
Laughlin az amerikai filmtörténet egyik legérdekesebb figurája; külsőre-belsőre Jack Nicholson és Charles Bronson keverékeként írható le. Akárcsak kortársa, Nicholson (szintén Arkoff embere), ő is multitalentumnak tartotta magát: írt, rendezett, gyártott a színészkedés mellett, és voltaképpen nem is tehetségtelenül. És akárcsak Bronson, a hetvenes évek másik nagy akcióhőse, nemcsak a hallgatag bosszúálló, de az etnikai hős szerepében is tetszelgett (jóllehet egyikük ereiben sem folyt indián vér).
Laughlin iszonyú pipa lett. Biztos volt benne, hogy olyan terméket tett a piacra, amelyre a reklámszakma mestere, David Ogilvy is büszke lenne. De mindhiába: ha hiányzott mellőle a jó marketingmunka. Laughlin – maga is Billy Jackként cselekedvén – fogta, és beperelte a Warnert, méghozzá egyből 51 millió dollárra. A Warner meghátrált, és 1973-ban újra bemutatta a filmet az amerikai mozikban. A promókampány élén azonban már Laughlin állt.
Csalódván a filmiparban Laughlin elmélyült a jungi pszichológiában és az alternatív rákterápiák kutatásában, és ahogy azt a Billy Jack negyedik részében előrevetítette, politikusi pályára lépett (talán Mike Curb, a Halálfejesek zeneszerzője inspirálta, akit a hetvenes évek végén Kalifornia kormányzó-helyettesévé választottak). Hősünk joggal vélte úgy, hogy Hollywoodban szerzett marketingtapasztalait egy esetleges választási kampány során is hasznosítani tudná.