filmkritika

Beach Spike

Amíg Kínában az állampárt egy abszolút komolyan vehetetlen, ráadásul az évszakhoz sem túlságosan passzoló propagandafilmmel igyekezett szórakoztatni a népet, addig Hongkongban ugyanakkor egy könnyed, a klasszikus kungfu mozik összes kellékét tartalmazó igazi nyári mozival igyekeztek kiszolgálni a közönséget. A mostani hongkongi mozi általános színvonalából kiindulva nem is rosszul, úgyhogy következzék filmkritikának álcázva egy röpke hongkongi popkultúra bemutató, avagy hogyan kell modern kantoni mozit gyártani.

Nézzük a régóta működő, bár mostanában sajnos egyre inkább háttérbe szoruló receptet. Egy jó kis kungfu akcióhoz feltétlenül szükséges néhány ügyes, tehetséges, de még az összes technikát el nem sajátított főhős. Kell egy öregedő, hőseinkkel egy hajóban evező kungfumester. Kell néhány nagy tudású, a főhősökével ellenkező terveket szövögető ellenség. Kell egy kevéske patriotizmus. Kell néhány titkos technika, aminek csak az öregedő kungfumester van a birtokában és természetesen csak főhőseinknek hajlandó megtanítani. Kell némi humor, egy szerelmi szál és az elmaradhatatlan történet végi bajnokság, ahol főhőseink szembeszállhatnak az ellenséggel. Na meg persze néhány olyan fordulat, ami egyébként is bunyóra ad okot.

Még néhány évvel ezelőtt is rengeteg, ennek a receptnek valamelyik variációján alapuló film készült Hongkongban, azonban ahogy egyre szorosabbra fonódnak a szálak a mandarin nyelvű piaccal és annak igényeivel, úgy csökken egyre inkább a számuk. Idén a Beach Spike előtt tulajdonképpen csak Sammo Hung Choy Lee Fut című piff-puff mozija tartozott ide, de hiába vonultatta fel Kane Kosugi-t és Sammo fiát a főszerepekben, valahogy nem tudták az arányokat eltalálni benne. Leginkább csak olyan hibákról maradt nevezetes, hogy Sammy Hung biciklivel ment a kávézóba, bunyózott és bicikli nélkül ment haza (a forgatókönyvíró biztos részeg volt), valamint arról, hogy az ellenfelek között megtalálható volt egy rendkívül fantáziadús X-Man nevű illető is. Az eddig csak egy bukásként elkönyvelt animációs filmmel (Little Gobie) próbálkozó, teljességgel ismeretlen reklámfilmes és animátor, Tony Tang második rendezői kísérletére szintén ezt a klasszikus receptet igyekezett megvalósítani, teletűzdelve a modern hongkongi filmek elmaradhatatlan kellékeivel. Nagy kockázatot nem vállalt vele, hiszen a gyatra Choy Lee Fut-ot nem tűnt lehetetlennek felülmúlni. Azért igyekezett biztosra menni és a kungfu kellékeket egy másik sportágra erőltette rá, afféle Shaolin Soccer módra és a strandröplabda látványvilágának megfelelő szereplőket kerített mindehhez.

Strandröplabda! Emberek, strandröplabda! Ráadásul női strandröplabda! A színészi képességek amúgy sem elsődlegesek a könnyed hongkongi filmekben, de egy bikinis sportághoz pláne illendő a külső alapján válogatni. Tony Tang pedig nem teketóriázott és a (többek között épp általa rendezett) fehérnemű reklámokban híressé vált modellt, Chrissie Chau-t tette meg főszereplőnek, mellé pedig a szintén modellkedő, de cukipop énekesnőként is tevékenykedő Theresa Fu-t választotta ki. Nekik kell felvenniük a harcot a (mellesleg kissé műanyag) Jessica C, Phoenix Valen párossal.

Érdekel valakit még ezek tudatában a sztori? Néhány szót azért érdemes szólni róla. Főhőseink a tengerparton éldegélnek, a part melletti kajáldában dolgoznak, szabadidejükben pedig vagy buliznak, vagy röplabdáznak. A közelben azonban lakik egy (figyelem, itt a (lokál)patriotizmus!) félig külföldi család, akik fel akarják vásárolni a környéket, hogy egy hatalmas beruházást hajtsanak végre. Ez skandalum, a fene ezekbe a külföldiekbe, akik ráadásul nem is szívesen beszélnek kantoniul, inkább angolul gügyörésznek. Ezt csak egy röplabda párharccal lehet megoldani, persze ehhez szükséges a felkészülés és a titkos technika elsajátítása éppúgy, mint egy kissé röhejes (erről majd később) Rómeó-Júlia kapcsolat.

Mint a legtöbb ilyen, belső piacra készült hongkongi alkotás, úgy a Beach Spike sem elsősorban a tartalmával igyekezett felhívni magára a figyelmet, sokkal inkább a benne szereplő hírességek ilyen-olyan, sokszor bulvár elemeket sem nélkülöző ügyeivel. Chrissie Chau bikinireklámjáról már volt szó, de például sokáig tartották magukat azok a híresztelések, hogy az öreg kungfumestert a nagy Bolo Yeung fogja eljátszani, valamint egy ideig képben volt a mostani legfőbb mókamester, Ronald Cheng és a Connected-ben feltűnt félig német Ankie Beilke szerepeltetése is. Végül persze egyikük sem vállalta a felkérést.

Miközben mind Chrissie Chau, mind a Bro5 (ők a mellékszereplő fickók) filmet népszerűsítő videoklipje (cantopop forever!) elárasztotta a helyi tévécsatornákat, a bulvársajtó felváltva cikkezett Chau kisasszony három hónapos röplabdaedzést is magába foglaló felkészüléséről, hogy egyszerre forgatta ezt a filmjét Patrick Kong Marriage with a Liar-jával (nappal bikiniben röplabda itt, esténként szexjelenetek ott, elég fárasztó lehetett), illetőleg Anthony Wong Chau-sang kirohanásáról. Hongkong legdühösebb embere (legalábbis Simon Yam szerint), aki amúgy a legjobb arc arrafelé, név szerint pont Chrissie Chau-t említette, miközben jó szokása szerint elmondta sommás véleményét, ezúttal a modellből sztárrá váló leányzókról (szabad fordításban: „segghülye az összes”). Chau valószínűleg nem értett egyet felhőtlenül Wong-gal, a nézettségnek azonban biztos jót tett ez a disputa is.

Igazi HK mozihoz méltóan a Beach Spike sem szűkölködik akciójelenetekben. Ezek egy része valódi, koreografált kungfu, ám ahogy az lenni szokott, a szereplők többsége nem képzett harcművész, így a szokásos agyonvagdosott, hellyel-közzel látványos bunyókat kapjuk. Főleg Theresa Fu mozdulatai voltak viccesek, egy az egyben a pár évvel ezelőtti Twins filmek ügyeskedéseit idézik. Az akrobatikus jelenetek nem rosszak, ráadásul kiemelik a lányok nőiességét is. Kár, hogy viszonylag kevés van belőlük.

A lényeg persze a röplabda bemutatása, amiben talán legjobban átjön a rendező reklámfilmes múltja. Nagyon menő belassított jelenetek, ezek között gyors vágások, szuperközelik (nem csak az arcokra, hanem a taktikát mutató hátsókra is ráfókuszálnak), továbbá perverz, kitüntetett figyelem a szenvedés legelemibb bemutatására, azaz az összes szereplőt legalább egyszer premier plánban pofán találja a labda (természetesen belassítva, hogy az arrafelé is nagy számban előforduló celeb hater-ek boldogok legyenek). Sajnos folyamatos játékot keveset mutatnak, pedig az sokat dobott volna a színvonalon. Ehelyett a sportfilmek egy béna kliséjét vették elő, megpróbálták a végsőkig dramatizálni a mérkőzéseket, főleg a döntőt. Persze ekkorra már elérik azt is, hogy a néző mind a négy résztvevővel szimpatizáljon.

A film annak ellenére is módfelett szórakoztató (persze elsősorban guilty pleasure-ként), hogy a fentieken kívül is jó néhány idétlen, vagy éppen igénytelen dolog tarkítja. A bajnokság helyszíne például egy töksötét raktárépület, ami a 80-as évek nullköltségvetésű akciófilmjeit idézi, 2011-ben ennél azért többre számítana az ember. A már említett Rómeó-Júlia viszony Rómeója a félig külföldi család legkisebb fiacskája, aki a két nővérével ellentétben annyira tipikusan kínainak néz ki, hogy a néző egyből azon kezd el gondolkodni, hogy tudott-e arról a családfő, hogy a feleségnek a postással volt viszonya. Az öreg kungfumester titkos trükkje meglehetősen erőltetett, ráadásul a betanulására fordított idő sem tart túl sokáig. Mindez persze kit érdekel, ha a reklámban már vetkőző Chrissie Chau produkálja magát bikiniben másfél órán keresztül. Ugyan sokkal jobb is lehetett volna az összkép, ha Ronald Cheng is szerepel és hozza a debil poénjait (akkor talán egy újabb Shaolin Soccer-ről lehetne írni), de azért a mindig nagyszerű Lam Suet bohóckodása sem épp utolsó. Soha rosszabb filmet Hongkongból, sőt, a magam részéről örülnék, ha még jópár hasonló könnyed mozit hoznának össze a mandarin piacra szánt ócskaságok helyett. Persze igazi kungfu moziba Jiang Lu-xia-t tegyék, a többibe viszont Chrissie és Theresa helyett/mellett jöhet Stephy Tang és JJ Jia is!

Beginning of the Great Revival

Az első fél órában van valahol egy jelenet, amiben Chow Yun-Fat és Andy Lau tárgyal, miközben Alex Fong a háttérben buzgón figyeli őket. Melyik ázsiafilm rajongó ne kapná fel a fejét egy ilyen szereposztás láttán? Mindez azonban nem egy hongkongi thrillerben látható, hanem a gyűlölet, a megvetés és a közutálat filmjében, a hangzatos című Beginning of the Great Revival-ban. A gyűlölet, a megvetés és a közutálat azonban nem elsősorban a filmnek szól, hanem annak a politikának, ami körülveszi.

A Beginning of the Great Revival ugyanis a kínai állam megrendelésére készült, méltó módon megünneplendő a Kínai Kommunista Párt megalakulásának 90. évfordulóját. A feladatot természetesen Han Sanping, a China Film Group elnöke kapta meg, aki egyrészt régóta ismert arról, hogy elnöki minőségében buzgón bíztatja filmes kollégáit hazafias tartalmú eposzok készítésére, másrészt tökéletes pedigrével rendelkezik ahhoz, hogy sikerrel végrehajtsa a pártvezérek utasításait. Két évvel ezelőtt, a Kínai Népköztársaság megalapításának 60. évfordulójára készített Founding of a Republic-ban már szemléltette, milyen minőségű propagandafilmet tud összehozni. A sztárok tömkelegét (Jackie Chan és Jet Li mellett még tajvani csillagokat is bevetettek) felvonultató gigantikus produkció fogadtatása természetesen akkor is felemás volt, a történelmi tények egyoldalú ábrázolása, helyenként meghamisítása nyilvánvaló támadási felületet eredményezett, természetesen csak Kína határain kívül. Idén ezt a művet kellett a mindenható Han-nak felülmúlnia, ráadásul úgy, hogy se Jackie Chan, se Jet Li nem állt rendelkezésére.

Mondani sem kell, a feladatot nem pusztán sikeresen, hanem tökéletesen végrehajtotta. Több mint száz hírességet vonultat fel a produkció Simon Yam-től Zhou Xun-on keresztül egészen Nick Cheung-ig, a látvány pazar, a propaganda pedig tökéletesen átjön. A sztori? Önálló történet nem nagyon van, tulajdonképpen csak felütötték a Párt által elfogadott történelemkönyvet, összeollózták belőle a fontosabbnak tartott eseményeket és gyönyörűen dramatizálva, kellőképpen pátoszosan, a legmodernebb technikát felvonultatva, kissé szájbarágósan leforgatták őket. A főbb események közötti űrt pedig a fiatal Mao Ce-tung életének bemutatásával (fényezésével?) igyekeztek kitölteni.

Egy ilyen filmet a világ szerencsésebbik felén nem lehet komolyan venni, viszont tökéletesen érthető az a gyűlölet, megvetés és közutálat, ami a külföldi netes oldalakon körülveszi. A kínai állam minden eszközt bevetett annak érdekében, hogy promotálja a produkciót, a közhivatalok alkalmazottainak osztott jegyek eltörpülnek mindamellett, hogy letiltották a negatív kritikákat (állítólag az iMDB portál is emiatt nem elérhető Kínából) és késleltették a nagy amerikai kasszasikerek bemutatóját, hogy magasabb nézettségi mutatókkal tudjanak büszkélkedni. Ez utóbbi egyébként nem volt túl bonyolult művelet, lévén az egyetlen filmeket importáló kínai szervezet maga a China Film Group, a nézettségi mutatókat pedig úgy fest, némi csalásokkal is javították a moziüzemeltetők. Újfent hangsúlyozni szeretném azonban, hogy a gyűlölet nem elsősorban a filmnek szól, csak rajta csattan (pl. van olyan kommentelő az iMDB-n, aki úgy adott rá 1 csillagot, hogy bevallja, nem is látta a produkciót).

Han Sanping mozija ugyanis a maga kategóriájában, azaz a propagandafilmek között egy hibátlan, tökéletes produkció. Amit bemutat, azt annak tükrében érdemes figyelni, hogy kiknek a megrendelésére készült, továbbá arra érdemes figyelni, hogy hogyan tesznek kísérletet a történelmi személyek heroizálására. Aki képes egyfajta görbe tükrön keresztül, ironikusan szemlélni a filmet, annak számára mindez a korabeli kínai történelem ismerete nélkül is szórakoztató lesz.

Az egyoldalúan ábrázolt történelmi események között a legérdekesebbek egyike a császárság végnapjainak bemutatása. A háború kellős közepén a még gyerekkorú császár sárkányt röptet az alattvalójával. A sugallat egyértelmű, egy ilyen rendszer alkalmatlan az ország irányítására. Szintén ez a kategória a császári álmokat dédelgető Yuan Shikai figurája, aki önös céljai érdekében finoman fogalmazva is előnytelen alkut köt a japánokkal. Hatalmas támadási felületet ad, akár öngólnak is nevezhető az 1919 május 4-i diáklázadások pozitív, hősies ábrázolása a 80 évvel későbbi megmozdulások leverőitől. A sor persze hosszan folytatható, de igazán csak az tud belekötni a látottakba, aki tisztában van az akkori kínai történelem szereplőivel és eseményeivel. Tanulás céljára alkalmatlan, az egyoldalúság miatt hiteltelen az egész, érdekességek viszont bőven vannak benne. Számomra az volt a legérdekesebb, hogy mindenféle francia kastélyokkal gyűlt meg a kínaiak baja az első világháború után.

Han rutinos rókaként sok-sok filmes trükköt bevetett annak érdekében, hogy egy szórakoztató propagandafilmet prezentálhasson. Végignézhetünk hősies csatajeleneteket robbanások között vágtató lovasokkal, mesterlövész katonával, noir-okba illő gyilkosságokat, kémkedéseket, intrikákat, Lenin elvtársat, gyönyörű, megható romantikus pillanatokat, Konfuciusz összevetését Marx és Engels tanaival. A szereposztás is figyelemre méltó. Talán meglepő, de Han igyekezett a fiatalokat is a moziba csábítani a sok popsztár nevével. Nem tudom nem imádnivalónak tartani a főszereplő Liu Ye-t a fiatal Mao elvtárs megformálójaként (egyébként tényleg hasonlít rá), egyszerűen zseniális húzás volt a helyi boy wonder-t a későbbi teljhatalmú vezető szerepébe helyezni. Igaz, nem ő az egyetlen, például a fiatal Deng Xiaoping-nek a Super Junior-M fiúcsapat egyik üdvöskéje, Han Geng adja arcát, de kisebb-nagyobb szerepekben feltűnik Wang Lee-Hom és Daniel Wu is, akikért a látottak tanulsága szerint a majd’ 100 évvel ezelőtti lánykák is odavoltak. Sőt, még a kínaszerte körülrajongott orosz énekest, Vitas-t is felvonultatták egy tolmács szerepében, aki egy látványos menekülésben is részt vesz.

Mindezeket technikailag tökéletes kivitelezésben élvezhetjük végig. A látvány elsőrangú, a háborús jeleneteket archív felvételekkel felturbózva, hol fekete-fehérben, hol a technicolor csodákat idéző képi világban ábrázolják. A korabeli kosztümök, tárgyak, autók nagyon szépek (kicsit talán túlságosan is sterilen hatnak), a számítógépes trükkök és animációk pedig sokkal jobbak, mint a Founding of the Republic-ban voltak. Mindenütt fellelhető a monumentalitásra törekvés, rengeteg a statiszta a tömegjelenetekben, nem sajnálták a pénzt semmire, a nagyobb jeleneteket a lehetőségek szerint az eredeti helyszíneken forgatták le.

Az irónia és a pátosz elsősorban a fiatal Mao életét bemutató jelenetekben csúcsosodik ki. Liu Ye, állán a híres-hírhedt bibircsókkal tanul, szónokol, dolgozik, szervezkedik, de érdekes módon kicsit Kitano-hoz hasonlít a jelenléte, sok helyen tűnik fel, de általában a háttérben. Ritkán szólal meg, de a mondanivalója mindig velős. Persze megtalálja a szerelem is Yang Kaihui személyében (a többi feleségéről egy szó sem esik), akivel könnyfacsaróan romantikus módon, a tűzijáték vörös fényében kerül igazán közeli kapcsolatba. Az egész film csúcspontja pedig a címből kitalálható módon a Párt megalapítása, aminek nem is lehetett volna pátoszosabb helyszínt találni, mint egy hajót a tavon, ami a ködben csak sejtelmesen látszik. Az ünnepélyes pillanat bekövetkeztekor pedig a csillogó szemű, lelkes és elhivatott vezetők elérzékenyülve éneklik az Internacionálét, miközben a szépséges Zhou Xun az esernyője alól mosolyogva figyeli őket. Gyönyörű!

Han Sanping valószínűleg rengeteg dicséretet kapott a produkcióért, amiért valóban meg is dolgozott, alkotása tökéletesen megfelel a Párt elvárásainak. Azonban aki tud és hagyják is gondolkodni, az egyszerűen nem tud nem ironikusan közelíteni a látottakhoz és óhatatlanul felmerül benne, hogy új támogatókat biztos nem szerez a rezsim egy ilyen alkotással. Csak azoknak érdemes megnézni, akiket érdekel, milyen egy propagandafilm, valamint tudják a helyén kezelni a látottakat. Nagyon érdekes, hogy a modern filmes technikát hogyan alkalmazzák az ideológia sulykolására, hogy még a legnagyobb sztárok is könnyedén rávehetők ezekre a szerepekre (Liu Ye pályafutása csúcsára ért, érhet valakit nagyobb megtiszteltetés arrafelé, mint hogy magát Mao-t játszhatja el?), egyáltalán az a tudat, hogy 2011-ben ilyen témájú mozival elő lehet rukkolni. A politikát hagyjuk meg másoknak, a filmről nem az ideológia, hanem a film jelentősége miatt készült cikk, hiszen valószínűleg ez lesz az idei legdrágább és legmonumentálisabb produkció odaát. Én a magam részéről újra fogom nézni, mert a catch the star játékban alulmaradtam, Miriam Yeung-ot nem vettem észre a jelenetében, pedig a mai hongkongi sztárok eléggé idegenül festenek a XX. század elejének díszletei között...

Frászkarika

Az 1985-ös Frászkarika a korszak egyik kultikus horrorkomédiája, ami sajátos irányba vitte tovább Hitchcock Hátsó ablakának koncepcióját, és a belőle készült remake kapcsán – ahogy az már csak a jó filmek remake-einél lenni szokott – mindenkiben felmerült az „erre meg mégis mi szükség van?” kérdés. Szerencsénkre szökőévenként egyszer azért érkezik egy újragondolás, ami tényleg újragondolás, és nem csak rutinból másolás, és ami odáig merészkedik, hogy könnyedén felveszi a versenyt az eredetivel. Ebben a szökőévperiódusban a Frászkarika ez a film, ami – urambocsá’ – bizonyos pontokon még javít is az eredetin.

A sztori nagyjából ugyanaz: a gusztustalanul szabályos és tip-top Las Vegas-i külvárosban élő tinédzser, Charley (Anton Yelchin a sztárság útján) gyanítani kezdi, hogy a szomszédba frissen beköltözött Jerry (Colin Farrell egyik legjobb alakítása) egy vámpír. A srác egy vámpírshow sztárja, Peter Vincent (David Tennant szenzációs, majdnem ellopja az egész filmet), barátja, Ed (Christopher Mintz-Plasse vicces, mint általában) és barátnője, Amy (Imogen Poots döglesztő) segítségével próbálja felvenni a harcot a környéket terrorizáló vérszívóval.

A Frászkarika átesett a szokásos modernizálási fázisokon, vagyis a főhős anyja és barátnője már nem sikongató, mimózalelkű áldozatok, hanem határozott, erős, és ha kell, kemény nők (ami már csak azért sem meglepő, mert az író is egy nő), a túlságosan anakronisztikusnak ítélt vámpírkellékek (koporsó) repültek, a hanyatló tévésorozatban szereplő Vincentből pedig egy menő, goth vegasi vámpírshow sztárja lett. A cselekményben is vannak jelentősebb változtatások (Jerry egészen a fináléig magányos farkas, Ed pedig már a film kezdete előtt tud róla, vagyis ezúttal a főhősé a kezdeti szkeptikus szerepe), de a történet szíve ugyanaz, és ami a legfontosabb, hogy a remake is megtartotta a horror és a komédia közti tökéletes egyensúlyt. Frappáns és vicces (bár az Alkonyatnak kiosztott pofonok a „kötelező” jellegük miatt már fárasztók kicsit), ugyanakkor ijesztő, sőt, helyenként még félelmetes is, a finálé pedig hosszabbra, egyben intenzívebbre és (naná) véresebbre nő.

A színészek kiválóak, és a legtöbb esetben jobbak, mint az eredetiben. Yelchin nagyszerűen hozza az ügyesen eltalált átlagtinédzsert, aki szerencsére se nem egy napszemüveges keménycsávó, se nem egy szerencsétlen lúzer. Farrell macskaszerű mozgásával és rémisztő, „nyugi, csak megöllek” mosolyával valóban olyan, mint egy ragadozó, ahogy azt az egyik szereplő megjegyzi. Rá, Mintz-Plasse-ra és Tennantra is igaz, hogy olyan túlzó jellemvonásokkal felruházott karaktereket személyesítenek meg, amiknél komolyan fennállt a túljátszás, és így a röhejessé válás veszélye, de mindannyian tudták, hol a határ. (Ed ugyan az eredetiben sokkal jobb, de Mintz-Plasse szerencséjére máshogy áll hozzá a szerephez, meg sem próbálja frenetikus elődjét majmolni).

A jó színészek alá meglepően intelligens forgatókönyv dolgozik: a jelenet, amiben Jerry átmegy Charley-hoz, hogy egy sör ürügyén kiderítse, mit tud róla, szenzációs. A srác idegesen matat a hűtőben, a vámpír a küszöbön áll, mert addig ugye nem léphet be a házba, amíg annak lakója be nem invitálja – amit az kínos egyértelműséggel igyekszik elkerülni. A dialógus egy pontján Jerry megbizonyosodik róla, hogy Charley tudja, nem pirítóssal táplálkozik, és nyájas csevejét észrevétlenül csúsztatja el a nem explicit, de nem is túlzottan burkolt fenyegetés felé – viszont a szövegkönyv nem rágja szánkba ezeket a fordulópontokat, hagyja, hogy a színészek végezzék a dolgukat, és hogy sodródj a jelenet lendületével. És sodródsz is vele, meg még a későbbiekkel is, egészen a legvégéig.

PS: a 3D tragikus. Ugyan az időnként a néző arcába fröccsenő vér hatásos, de a kép homályos, szellemképes és még a szokottnál is sötétebb (ami sötétkék, az még a világosabb jelenetekben is feketének látszik)

Zöld Lámpás

Zöld és gagyi, mi az? Ó, csak Martin Campbell újabb hamvába holt próbálkozása arra, hogy bebizonyítsa, nem csak James Bondot tud jól rendezni. Hollywood legfrissebb gigantikus pénznyelője a sebtében, több író több különböző szempontja alapján összegányolt, szív és lélek nélküli futószalagtermék tipikus példája, aminek esetében a rossz híre ismeretében feltett „annyira mégsem lehet rossz, ugye?” kérdés már fél óra után elpárolog a horkolások között. Hal Jordan, a tökös, de felelőtlen vadászpilóta egy nap egy haldokló lila földönkívülire bukkan, akitől megörököl egy nagyhatalmú zöld gyűrűt. Ezzel a gyűrűvel a viselője, ha elég nagy az akaratereje, bármire képes. Jordan így lesz tagja a Zöld Lámpások alakulatának, ami hosszú évezredek óta vigyázza a rendet a galaxisban – és hamarosan tesztelheti a gyűrűje képességeit és saját akaraterejét, ugyanis egy sárga, világokat pusztító, félelemmel táplálkozó rém, Parallax tart a Föld felé. A nagy kérdés, hogy ébren vagy-e még, amikor odaér.

A Zöld Lámpás a DC egyik legrégibb hőse, még 1940-ben látott napvilágot, alig egy, illetve két évvel Batman és Superman után – bár akkor még egy másik karakter, Alan Scott viselte a gyűrűt, első és legismertebb utóda, az aktuális mozifilm főszereplője, csak jóval később, 1959-ben lépett színre. És sajnos van vele egy komoly probléma: roppant unalmas és fantáziátlan figura. Az összes nagy szuperhősnek megvan a maga markáns sajátossága. Pókembernek ott a „nagy hatalom és nagy felelősség”, nameg a mindennapok problémáival civilként való szembenézés, Batmannek ott van a szülei halála és a megszállottsága, és még a sótlan Superman is felmutathatja abszolút jóságát, nemességét és emberfelettiségét. Hal Jordant a legkreatívabban is maximum annyival lehet jellemezni, hogy „egy fickó, aki jót akar tenni”. A képregényben ezt a hiányosságot mozgalmas, szövevényes, látványos és grandiózus  történetekkel kompenzálták (már amikor sikerült nekik), és ezt kellett volna tenniük a film íróinak is. Ehelyett a szokásos langyos eredetsztorit erőltetik, és felelőtlen vagányt csinálnak a főhősből, hogy a CGI-t és a 3D-t bámuló lurkók torkán a popcorn és a kóla mellett csússzon valami mondanivaló is.

A forgatókönyvet négy író tákolta össze, és a végeredmény olyan inkonzisztens, hogy csak a vetítőgép tartja egyben. A sci-fi alapot horrorisztikus, thriller és vígjátéki elemek tarkítják, nem beszélve a kínos romantikus drámázásról, de semmi nincs a helyén, sem hangulatilag, sem tematikailag. Jordan poénkodásai a Vasember egysorosainak ötlettelen másolatai (a kegyelemdöfést a bíróság elé citálandó magyar fordító adja meg), a legfőbb sci-fis látványosság, Oa úgy néz ki, mintha a Thorbeli Asgard és valamelyik Star Wars bolygó keresztezése lenne, a félelmetesnek szánt főgonosz a maga gomolygó sárga felhőben ripacskodó koponyájával azonnal nevetségessé válik, amint megszólal (az „addig tűrhető, amíg ki nem nyitja a száját” elv egyébként az összes karakterre áll), az idegen lények és a gyűrűvel végrehajtott trükkök pedig többször nem csupán táncolnak, hanem pofával előre átzuhannak a nevetségesség határán. Avagy kemény 200 millió dollárral ismét demonstrálta Hollywood, hogy attól, hogy valami működik egy adott médiumban (esetünkben képregényben), még korántsem biztos, hogy ugyanabban a formájában működni fog egy másikban is (esetünkben filmen).

A cselekmény olyan ad hoc módon botladozik előre, hogy arra az egyetlen értelmes magyarázat az lehet, hogy túl sokszor írták át a forgatókönyvet, mindenki mást adott hozzá, és húzott ki belőle, és senki nem törődött vele, hogy a végső változatnak van-e még bármi értelme. Komplett jelenetek feleslegesek (Jordan a családjával, útja Oa-ra a finálé előtt), mások hiányoznak (a kettes számú gonosztevő, Hector Hammond elszabadulásakor a semmiből bukkan fel a főhős, hogy honnan jött, miért és hogyan, és honnan tudta, hogy jönnie kell, az rejtély), megint mások egyszerűen félkészek és összecsapottak (Sinestro és a „legerősebb” Lámpások támadása Parallax ellen), Jordan barátja pedig úgy tűnik el a filmből félúton, mintha soha ott sem lett volna (bár bizonyos szempontból nem is volt, hisz nem csinált semmi érdemlegeset).

Látványos, emlékezetes akciók sincsenek, a csaták vagy teljesen ötlettelenek (ami a főhős gyűrűjének tulajdonságait tekintve a szokottnál is nagyobb bűn), vagy izzadságszagúak és röhejesek (zuhanó helikopter megmentése a semmiből kreált autóversenypályával – nem, nem fejtem ki), a világokat pusztító gonosz és a naprendszereken átívelő cselekmény ellenére pedig soha nem jön át az események grandiózus mivolta. A színészek többségükben laposak, akárcsak a karaktereik. Ryan Reynolds semmilyen, Blake Livelynak nagyobb a dekoltázsa, mint a tehetsége, Peter Sarsgaard úgy ripacskodik, mint még soha, Tim Robbinsnak valószínűleg új bútorok kellettek a nappalijába, azért írt alá, egyedül Mark Strong (Sinestro) képes némi tényleges színészi játékot és karizmát felmutatni. Aki jó mozgóképes Zöld Lámpást akar, az inkább nézze meg a szintén idei animációs filmet, a Smaragd Lovagokat. Minden téren köröket ver erre a gagyi zöldségre.

A Chinese Fairy Tale

Parasztvakítás II, avagy hogyan lehet a modern technikával kiüresíteni egy legendát. Úgy látszik, Hongkong is kezd kifogyni az ötletekből és szép sorban kezdik a hatalmas mandarin nyelvű piacra rátukmálni a közepesnél is gyatrább felújításokat, gyönyörűen(?) újracsomagolva. Pedig az új keresztségben Chinese Fairy Tale címet kapott Chinese Ghost Story-ból ennél sokkal-sokkal többet is ki lehetett volna hozni, ami különösen annak tekintetében érthetetlen, hogy a Sex & Zen 3D-vel ellentétben nem jött-ment senkik, hanem valóban nagy nevek működtek közre a produkcióban.

A rendező, Wilson Yip az elmúlt pár évben látványos akciófilmjeivel keltett feltűnést, a wuxia és a fantasy terén azonban mindezidáig teljesen járatlannak számított. Nem úgy a főszereplők, akik között megtalálható a rutinos nagyágyú (Louis Koo), a megbízható karakterszínész (Fan Siu-Wong), a régi legendás nevek (Kara Hui, Elvis Tsui), valamint a mostanában felkapott cukiság, Liu Yi-Fei is. Mindannyian játszottak már ilyen filmekben, mégis, talán csak Louis Koo nyújt elfogadhatót.

Mégsem ők az okai annak, hogy a Chinese Fairy Tale úgy fog bekerülni a köztudatba, mint egy teljességgel felejthető, ráadásul abszolút szükségtelen remake. A fő probléma az eredeti változat hangulatának teljes hiánya, az eredetiséget abszolút nélkülöző, töményen giccses látvány és a rosszul megváltoztatott történet. Igen, hiába hangoztatta Wilson Yip, hogy nem remake-t forgat, hanem csak egy hasonlót, mint Tsui Hark remekműve, nagyjából annyi a különbség, mint az Infernal Affairs és a Tégla között, azaz amit megváltoztattak benne, azért mindért kár volt.

A történet két démonvadász harcát, a félénk adószedőt és a cuki démont állítja középpontba, főgonosznak pedig megmaradt az ezeréves fa-démon. Yip és stábja beillesztett egy gyatra szerelmi háromszöget a sztoriba, amit megspékelt az egyik démonvadász tépelődésével, továbbá szentelt egy kis időt a falusiak bajainak szemléltetésére is. Ez így leírva nem tűnik soknak, de a röpke másfél órába mégsem fér bele, igazán egyik szereplővel sem tud a néző rokonszenvet érezni.

Valószínűleg a zseniális ’87-es alkotás szeretete miatt elfogult vagyok, de az új változat egyszerűen semmiben sem ér fel hozzá, a sokat hangoztatott modern technika pedig különösen sokat ront rajta. Állítólag azért is szükséges volt újraforgatni, mert a több mint 20 éves trükkök mára elavultak, nem nyújtják már azt a hatást, mint annak idején. Ez elképzelhető, bár sosem fogom megérteni, hogy ezek a rajzfilmszerű, mindenfajta realitást nélkülöző (az a rókaszerű rózsaszín izé például), a történethez semmit hozzá nem adó effektek mitől lennének jobbak, mint mondjuk a hihetetlen kreativitást felvonultató, huzaltechnikával életre keltett fa-démon. De a CG csak a jéghegy csúcsa, ha csak ennyit változtattak volna a történeten, még megbocsátható lenne, de sajnos nem csak erről van szó.

Ching Siu-Tung és Tsui Hark klasszikusa alapvetően három karakterre épült. Az öreg démonvadász (Wu Ma) időnként szarkasztikus dumájára, a félénk adószedő (Leslie Cheung) jóakaratára és a démon (Joey Wong) drámájára, illetőleg kettejük románcára. Mindezt megtűzdelték zseniális poénokkal (Wu Ma részeg tánca ugye megvan mindenkinek?), lenyűgöző, egyéni látványvilággal, remek zenével és nagyszerű hangulattal. Kellett ennél több?

Úgy látszik, igen. Yip és stábja hozott még egy démonvadászt, a jócskán megfiatalított eredetit pedig némi lelki válsággal sújtotta. Kettejük harca miatt kiveszett a történetből a könnyedség és a remek hangulat, a behozott, elsősorban a tajvani popballadákra emlékeztető csöpögős romantikus dráma abszolút nem hiteles. Viszont, ha a történet középpontjába kettejük párharcát illesztik bele és azon polemizáltak volna, hogy jó, vagy rossz dolog démonokat irtani, még egy egész érdekes mozi is kikerekedhetett volna. Csakhogy, ahogy a film végén látható, a stáb Leslie Cheung emlékére igyekezett leforgatni a történetet, tehát be kellett valahogy zsúfolni az adószedő figuráját is a sztoriba. Ez még talán nem lett volna túl nagy baj, azonban egy olyan szürke és jellegtelen színészt sikerült találni a noname Yu Shao-qun személyében, aki képtelen azt a rokonszenvet kiváltani a nézőből, ami a nagy popsztárnak kisujjból ment annak idején. A démont alakító kínai üdvöske, Liu Yi-Fei szépnek szép, helyenként még szexinek is nevezhető, de hiányzik belőle Joey Wong vonzó eleganciája, aki egyszerre tudott visszafogott és kihívó is lenni, ráadásul még egy patakparti kő is jobb mimikával rendelkezik nála.

Egy vérbeli wuxia legnagyobb erénye a lenyűgöző harci jelenetek sokasága. A jó Wilson Yip igyekezett is megtenni minden tőle telhetőt, hogy így legyen a Chinese Fairy Tale esetében is, a végeredmény azonban több, mint felemás. A huzaltechnikás részek egész látványosak, bár sajnos sok közöttük a közeli felvétel, amin alig látszik valami. Az egyik nagy ugrást viszont már nem a hagyományos módszerrel, hanem a lusta emberek eszközével, a számítógépes grafikával készítették el, meg is látszik rajta. A természetfeletti erők felvonultatását az animékre emlékeztető, giccsesen túlfestett, színes ködökkel, energianyalábokkal igyekeztek szemléltetni, ahogy ezt már Andrew Lau The Storm Riders-e óta megszokhattuk. Biztos sokaknak tetszik, de nekem sose lesz a kedvencem ez a megoldás.

A Chinese Fairy Tale tehát egy modern, középszerű hongkongi wuxia, amit a mandarin dialektusból is következően alapvetően a mandarin piacra szántak. Úgy látszik, még mindig megvan a szigetlakók felsőbbrendűség érzete, mondván, az anyaországnak a gagyit is minőségként lehet eladni. A kasszasiker már csak a sztárok miatt is garantált, de a számítógépes trükkök tömkelege mögött eltűnni látszik az az eredetiség, ami miatt annak idején beleszerettünk a hongkongi filmekbe. Az új változat szépnek szép, látványosnak látványos, még vicces jeleneteket is pakoltak bele (a pösze falusi milyen kis hülye, ugye?), de kong az ürességtől és a minőségi humor teljesen kiveszett belőle. Ha továbbra is erre tart a hongkongi filmipar, akkor nem már nem sokáig lesz érdemes figyelni rá...

Equus

Nehezen képzelhető el frappánsabb metafora a pszichológiára annál, mint amit a Peter Shaffer színdarabjából készült film mutat. Szemérmetlenül ironikus: színe a fonákja, és nem lehet figyelmen kívül hagyni, ragasztja magára a tekintetet – mint a fügefalevél. Minő kár, hogy a szintén Shaffer által jegyzett szövegkönyvnek hála mindez olyan részletezett közelségbe kerül, úgy tolul a néző arcába, hogy azt könnyedén elfoghatja az undor. Az Equus annyira túlmagyarázott, hogy kritikát írni róla teljesen felesleges.   

Az idén áprilisban elhunyt Sidney Lumet nem csekély életművet hagyott ránk, melynek nagyságát talán az is hűen érzékelteti, hogy nehéz volna egyértelmű csúcspontot kijelölni benne, ráadásul a rendező az Equus-t közvetlenül megelőző időszakban fordi lendülettel termelte a klasszikusokat. A féltucat lovat megvakító legény esete azonban – sajnos – a Serpico, A kánikulai délután és a Hálózat árnyékai nélkül, saját jogon is számot tart a nagyközönség feledékenységére. Hiába mond legalább olyan fontosat rólunk, mint a Hálózat.

Nyilván szélesebb tömegek érdeklődését kelti fel a televízió, a média optimistán szatírának is vélhető látlelete, mint egy ósdi mitológiákba révülő elmebaj vontatott, redundáns diagnózisa. Pedig nem is állhatna közelebb egymáshoz a két darab: mindkettő a vallásról szól, az áhítatról és a kultuszról – a változatlan esszenciáról és az adaptív kulisszákról. A Hálózat mindezt árnyaltabban, kevésbé didaktikus módon valósítja meg, jobban mondva esetében a didaxis ténye, a didaxis – cselekménybeli – elsajátítása is a példázat része, mert hát ezek volnának a média rítusai. Lumet kiváló stílusérzékének köszönhetően a tévé „dühös prófétájának” szavait ablakokból skandáló statiszták látványa egyidejűleg sarkall nyerítve vihogásra és valamiféle keserédes önvizsgálatra.

Mielőtt még valaki: nem ez tette merésszé, profetikussá a Hálózatot. Arra ott van Ned Beatty nagymonológja a százalékokról, a Tőkéről, mely a legromantikusabb, legelvetemültebb eretneket is korrumpálni igyekszik, beolvasztandó azt a média klérusába, hogy füleinek kedves evangéliumot hirdessen. A messzi-messzi hitelcsomagok és adósságplafonok szorongatóan paranoid atmoszférájában érdemes újrahallgatni a márkák és multik, a „Természet” (!) nemzetgazdaságokat körberöhögő „új rendjét”, melyet az előrelátó cyberpunk is csak évekkel később lakott be és rendezett át a tudományos-fantasztikum díszleteivel.

A Hálózat kattant hírbemondójához hasonlatosan a Richard Burton által megformált pszichiáter, Martin Dysart is a zeniten túli, megcsömörlött, kiégett, meghasonlott karakter, aki „lerántja a leplet korunk képmutatásáról”, de míg előbbinek megadatik a hősi mártíromság – és roppant vicces –, Dysart doktor szenvelgéssel határos tépelődésre van kárhoztatva: jó diagnosztaként rekonstruál, egy visszatérő lázálma azonban megbénítja, hivatását-hitvallását átértékelve, életére visszapillantva megdermed. Ahogy Lót neje. 

Antropológiai ambícióihoz igazodva az Equus hajlamos a sűrítésre, az általánosításra: sztereotípiába hajló szereplők asszisztálnak a lovakat megsebző Alan Strang (Peter Firth) kissé szinkretista rítusmixtúrájához. Anyjának hite bruttóregisztertonnában mérhető, apja bigottan ateista, neveltetését prüdéria és érzéketlenség övezi; az így adódó érzelmi vákuum magába szívja az összes hozzáférhető hagyományt, jelképet és gesztust, amiben a spirituális élmény lehetősége lappang. Dysart terápiája fokozatosan fedi fel Alan (a törzsi totemizmuson, Dionüszosz kentaurjain át az úrvacsoráig számtalan liturgiát megidéző) kultikus viszonyát a lovakkal, melyet egy egyre jobban elfeledett igény, a szakrális aktusok eksztázisa hevít. Annak a pontnak az áhítása, ahol – Eliade szavaival – a profán tér formátlan tágassága megszűnik. Nyihaha rétjén, telihold alatt, míg a lovarda tulaja a naivak álmát alussza, meztelen és bonthatatlan egységet alkot ló és lovas, a nappal felszerszámozva engedelmeskedő haszonállat és a saját lábain esetlenül csoszogó Alan.

Az Equus központi dilemmája nem az, hogy egy, a lovakkal valószerűtlenül meghitt kapcsolatba kerülő ember hogy képes azokat ilyen brutális módon megcsonkítani, hanem hogy szüksége van-e orvosi segítségre? Joga van-e bárkinek meggyógyítani őt? Beteg-e Alan egyáltalán? Sőt: Alan a beteg? Létezik-e a lelki szükségletek kívánatos és abszolút kategóriája – vagy Durkheim tudja jól, és a deviancia a társadalom, kultúrák és korok függvénye, a normát a megbélyegzés szertartásaival erősítő paraméter?

Dysart végtelenségig citált álma találóan rántja ki a szekularizált ember alól felvilágosodott meggyőződését: a pszichiáter papi álarcban, felszentelt tőrrel, rutinszerű mozdulatokkal boncolja az oltárra szegezett áldozatokat, százszámra. Hogy mi ebben a találó? Hogy nem álom. Dysart pap. Istene a ráció, a mentális egészség, a Normalitás. Az embernek mindig van istene – aki mindig féltékeny a többi, pogány istenre.

Dysart ujjai Alan torkán, pengéje még a bordákon innen. Az álarc mintha lassan lecsúszna.

Színpadias kiállásaival Lumet, vagy inkább Shaffer filmje túlságosan transzparenssé teszi magát – még akkor is, ha egyrészt ez a fajta forráshűség írói koncepció, másrészt Alan rítusaival szemben az álombéli oltárjelenet csak verbális megjelenítést kap –, akadnak elnagyolt mozzanatok a történetben (mint amilyen a tapasztalt pszichiáter sebezhetősége, vagy akár a befejezés), ami elgémberedik a sok bölcselkedéstől, mégsem sikerül teljesen elcsépelnie a kérdést: „árthat az ember többet valakinek annál, hogy elveszi a hitét?”

Sex and Zen 3D – Extreme Ecstasy

Parasztvakítás I, avagy a marketing diadala. Régóta köztudott, hogy a hongkongi filmipar alapvetően a szórakoztatásra épít és nagyon ritka, hogy a művészi színvonal miatt válik egy-egy mozijuk emlékezetessé. A hazug marketingkampány azonban viszonylag újkeletű dolog arrafelé. Így hirtelen visszaemlékezve a Triple Tap rémlik fel, amit Charlene Choi szexi két pisztolyos poszterével reklámoztak be, aztán szegényke úgy 5 percet játszott a filmben, akkor is valami sírós nővérke szerepében. Azonban egy ilyen bocsánatos kis trükk sehol sincs a Sex & Zen 3D marketinges stábjának agresszív nyomulásához képest, amivel nem csak Hongkongban, hanem gyakorlatilag világszerte hatalmas várakozást gerjesztettek a film iránt.

Hogy odahaza nagy a hype, az még akár rendben is volna, elvégre nem volt olyan régen a 90-es évek eleje, a category III mozik sikerhullámának időszaka. Még az is elfogadható, akár örömtelinek is nevezhető, hogy a helyi filmipar iránt nem túlzottan érdeklődő emberek is özönlöttek a moziba, mondván, ilyet még nem láttak. Arról viszont már nem szólnak a cikkek, hogy milyen fejjel jöttek ki, például az idősebb asszonyságok a vetítésekről. Pedig ez lenne az igazán érdekes, hiszen ennyire talán még sose verte át őket senki.

Nézzük meg egy kicsit az átverős kampány hazug jelszavait. Azt harsogták mindenhol, hogy ez a világ első 3D-s erotikus mozija. Aki olvas Geekz-et, az tudja, hogy ez egy szemenszedett hazugság, hiszen az a koreai Natali. Mindenhol, még a magyar neten is arról cikkeznek olyan emberek, akik nem látták a filmet, hogy itt majd 3D-ben ringó keblekben lehet gyönyörködni. Nem igaz, van ugyan a filmben 3D, de az erotikus jelenetekből véletlenül(?) kimaradt. A túlfűtött erotikát már nem is említem, a film eleji jelenetek esetében még csak-csak lehet ilyesmiről beszélni, a történet második felében láthatóak viszont már jócskán túlesnek a jóízlés határain, már persze csak abban az esetben, ha az lett volna a cél, hogy új rajongókat szerezzenek a stílusnak. Vér, különféle kínzóeszközök és egy elborult elméjű főgonosz. Sajnos csak erre tellett a forgatókönyvíróktól. A Sex & Zen új világából a Zen-t sajnos kifelejtették, pedig eredetileg pont ez volt az egésznek a lényege, ami leginkább kiemelte a hasonló produkciók hosszú sorából.

A Sex & Zen új világa? Bizony, bizony, a projekt fő producere, Stephen Siu a világon semmi újat nem talált ki, egyszerűen csak fogta a 20 évvel ezelőtti, mára legendává nemesedett Sex & Zen-t (annak is ő volt a producere) és rittyentett belőle egy lebutított, ostoba, szado-mazo elemekkel jócskán feltuningolt másolatot. Helyenként emlékeztet ugyan az eredetire a sztori, de aki csak az új részt nézi meg, nem fogja érteni, hogy mit is szerettek ezen annyira két évtizede. A szintén forrásként megjelölt, 17. századi Li Yu regényt, az itthon is megjelent A szerelem imaszőnyegét pedig már-már bűn ezzel a produktummal egy lapon emlegetni.

A sztorira egyáltalán nem érdemes sok karaktert pazarolni, úgyse emiatt fogják végigszenvedni a vállalkozókedvűek ezt a valamit (filmnek nem nagyon nevezhető). Fiatal főhősünk feleségül vesz egy leányzót, leginkább amiatt, hogy ne legyen másé, ám az ágybeli teljesítményével sem ő, sem az újdonsült feleség nem elégedett. Hősünk a téma avatott szakijainak nyomába ered és belebotlik az extrém dolgokat gyűjtő hercegbe, akinek gyűjteményében a legjobb nők is megtalálhatóak (kackac, a középszerű japán pornós kiccsajok, Hara Saori és Suo Yukiko azért nem biztos, hogy oda kellene tartozzanak). Hősünk bele is vág a gyakorlatozásba, azonban nem gondol bele, hogy a karma oda-vissza működik...

A film technikai kivitelezése nyugodt lélekkel nevezhető botrányosan rossznak. A mindenhol beharangozott 3D egyszerűen gagyi, nézegethetünk digitálisan megrajzolt, térhatású esőcseppeket, pénzérméket, késeket, meg virágszirmokat. Tulajdonképpen még a rossz emlékű Ninja Assassin béna térhatású jeleneteit sem sikerült felülmúlnia a hangzatos nevű China 3D Digital Entertainment Ltd. cégnek. Kínos. A mindenki által várt térhatású szexjeleneteknek pedig semmi nyoma, aki 3D-ben akar ringó kebleket nézegetni, az kénytelen lesz igaziakat keresni magának. Egyébként a számítógépes grafika, amit aránylag sok jelenetben vettek igénybe, igencsak hullámzó színvonalú. A rajzfilmszerű nyitójelenet teljesen rendben van, sőt, egész stílusos, viszont például a „világ legöregebb emberének” produkciója szánalmasan gyenge, akárcsak a harcjelenetekben felvonultatott trükkarzenál. Ennek erőltetését amúgy sem tudom hová tenni, még nagyon messze van az az idő, amikor ezekkel a trükkökkel át tudják majd verni az emberi szemet, teljesen hiteltelenné és élvezhetetlenné teszi az akciókat.

Adott a kérdés tehát, hogy valóban ennyire rossz-e a Sex & Zen 3D? Nos, a válasz az, hogy igen, valóban, ám aki csak egy kicsit is benne van a hongkongi film világában, az ezen egy pillanatig sem csodálkozik. Fentebb már volt szó róla, a kantoni szoftpornó hullám a 90-es évek első felében volt a csúcsponton és egyik legsikeresebb darabja pont ennek a mozinak az eredeti változata. Nem csak maguk a filmek lettek legendásak, hanem azok szereplői is, hiszen Amy Yip, Ellen Chan, Lily Chung, Loletta Lee, Pauline Chan, Teresa Mak neve mind a mai napig fogalom, nem kis részben amiatt, hogy többen közülük már sztárként váltottak át az erotikára és mutatták meg magukat. Az ellenkező irányú útra pedig a legjobb példa Shu Qi, aki fiatalon még Penthouse modellként illegette magát, ma pedig már a legjobban fizetett sztárok egyike.

A mai kantoni felhozatalban ilyesmire nem lehet számítani. Ugyan a mostani sztárok (pl. az isteni JJ, a cuki Stephy Tang, Chrissie Chau, Michelle Wai) legalább olyan szépek, mint a 20 évvel ezelőttiek, de az imázsukba nem fér bele a vetkőzés (még a 2008-as Edison Chen szexbotrányba belebukó Gillian Chung és Cecilia Cheung esetében sem), ebben a filmben is csak a modell Vonnie Lui-t (vicces a dublőrös meztelen jelenete) és a nevesincs Leni Lan-t sikerült felvonultatni. Az elmúlt pár évben készült, a Sex & Zen 3D-hez hasonlóan igen gyenge szoftpornó próbálkozások (pl. Forbidden Legend: Sex & Chopsticks) az alacsony költségvetést japán import lánykákkal igyekeztek palástolni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ráadásul a közízlés sem olyan, mint régebben, hiszen mára a legszexisebb, még eladható alkotások az olyan csodák, mint a melltartó fetisiszta Chan Hing-ka La Lingerie-je, vagy a mára perverz tatává szelidült Wong Jing hülyeségei. A komolyra hangolt, helyenként brutális sztorikért vissza kell nyúlni a 90-es évek elejére.

A Sex & Zen 3D tehát igazi parasztvakítás, tökéletes csomagolással nyújtja a nagy semmit a nézőnek, még 3D-s moziban sem érdemes megnézni, mert nem az a 3D benne, amire mindenki kíváncsi. Teljesen kiveszett belőle az eredeti változat hangulata és finom humora, akárcsak a Zen, csak a (sokszor erőszakos) szex maradt meg. Az anyagi sikere mindezektől függetlenül garantált, de reméljük, ha készül újabb produkció ebben a „műfajban” (nem biztos, hogy kellene ezt erőltetni), azt egyrészt egy normális rendező (ki a fene ez a Christopher Sun?) kell, hogy levezényelje, másrészt olyan stáb kell hozzá, akik tudnak hangulatot teremteni. A folyamatos nyögdécselés minden, csak nem hangulatteremtő, elég hamar baromi idegesítővé válik. Zárásul egy jótanács: mindenki kerülje el olyan messzire, amennyire csak bírja!

Amerika Kapitány: Az első bosszúálló

Már a neve is gáz. És az a csillagos-sávos ruha… Ez a karakter annyira giccses, annyira egysíkú és over-the-top, hogy csakis propagandának szánhatták – és valóban. Teremtői, Joe Simon és Jack Kirby nyílt állásfoglalásnak szánták a képregénye első számának borítóján Hitlert pofánverő Amerika Kapitányt a náci Németországgal szemben, már egy évvel azelőtt, hogy az Egyesült Államokat Japán bebombázta volna a háborúba. Ilyen születési körülményekkel nem csoda, hogy a Marvel írói az azóta eltelt 70 évben is egyfolytában izzadnak, hogy érdekes vonásokkal ruházzák fel a faék egyszerűségű figurát – általában persze eredménytelenül. Az első egészestés mozifilm rendezője (Micsoda? Dehogyis volt 1990-ben Amerika Kapitány adaptáció… mondom, hogy nem volt!), Joe Johnston megkerülte a problémát. Az első felvonást leszámítva egyáltalán nem törődött a karakterrel, egyszerűen csak behajította egy félvállról írt, de látványos és kellemesen régimódi háborús akcióforgatagba, hadd sodorja magával a lendület.

És sodorja is, ahogy kell. Steve Rogers igazi bátor, eltökélt hazafi hatalmas amerikai szívvel, aki alig várja, hogy a tengerentúlon, a nemzet többi katonájával együtt tegye, amit tennie kell. Csak az a baj, hogy olyan kicsi és vézna, hogy egy óvodás is elverné az uzsonnatáskájával (az 1,84 magas, izmos Chris Evanst digitálisan hervasztották össze) – így aztán jelentkezési kérelmét újra és újra visszautasítják. De nem adja fel, és végül megakad rajta egy Németországból dezertált tudós szeme (Stanley Tucci), aki egy titkos kormányprogram keretében amerikai szuperkatonák előállításán fáradozik. Elszántságának és szívének köszönhetően Rogers lesz az első számú jelölt, aki a beavatkozás után nagyobban, gyorsabban, erősebben indul Európába német seggeket rugdosni, és Amerika Kapitány névvel az ország szimbólumává válni.

Mivel a karakter nem nácik, hanem egy Hitler seregéből kiszakadó, és világuralomra törő, Hydra nevű szervezet ellen vonul, a tökéletes, urambocsá’, „felsőbbrendű” szőke emberpéldány II. világháborús Németországgal szembeni harcának iróniája sajnálatosan elsikkad, viszont így legalább azonnal kap egy ideológiáktól mentes, szuperhőshöz méltó (vagy éppen James Bondhoz, bár van, hogy a kettő ugyanaz) megalomán szupergonoszt. Ő a Vörös Koponya, a német szuperkatona program némileg félresikerült terméke, akit Hugo Weaving személyesít meg. Az ő karaktere és játéka a film egyik legnagyobb ereje: persze, az „ultimate” gonoszról, egy minden tekintetben túlzó, kicsit sem félelmetes figuráról van szó, aki alá a nem túl okos, viszont roppant szórakoztató forgatókönyv minimum 20 percenként ír egy dramaturgiailag halálfelesleges jelenetet, csak hogy újfent megmutathassa, hogy mekkora seggfej. Weaving nagyon jól elkapja a szerepet, egész lénye, mimikája totálisan over-the-top, de még pont az önnön paródiájává válás határán innen. Evansnak negyven perc után már nincs más dolga, mint hogy elszánt és tökös legyen, szuperkatonává válását követően a külső és a belső tulajdonságainak disszonanciája semmivé foszlik, és igaz, hogy ennél talán többet is lehetett volna kezdeni vele, de most őszintén: minek? Közben Tommy Lee Jones is jól elvan az egyféle arckifejezéssel járó-kelő ezredes szerepében.

A film csak annyira veszi komolyan magát, amennyire muszáj, finom iróniájánál és jópofa pillanatainál (mint a klasszikus „a halál torkába dobott ártatlant mented, vagy a rosszfiút üldözöd” jelenet mosolyra fakasztó feloldása) is örvendetesebb azonban az, hogy a nagy, büszke nemzeti öntudat a félve várt patetikus nagymonológok helyett karikatúra formájában üti fel a fejét (a főhős propaganda körútja), és még a szerelmi szálat és a nagy hősi önfeláldozást sem lihegik és nyálazzák túl. Látványból pedig van bőven, akrobatikus harcok, bőrruhába és –maszkba bújt fanatikus német katonák, szuperfegyverek, misztikus energiaforrások, lángok martalékává váló hatalmas, titkos katonai bázisok és gigászi robbanások tarkítják a vásznat, és noha a cselekményvezetésben és az akciókban is akadnak aránytalanságok, vágási gikszerek és persze hülyeségek, az egész annyira kellemesen oldschool, hogy nem lehet rá haragudni. Mondhatnám, hogy majdnem olyan, mint a rendező geekkörökben nagyra tartott Rocketeerje, de csak majdnem – mert ez az akciók közt sem olyan rohadtul unalmas, mint amaz.

Működik a fan-service is. Szerencsére nem tolakodóan, de akadnak nevek (pl: Phineas Horton vagy Dum Dum Dugan), amik csak a rajongóknak fognak mondani valamit, és persze Stan Lee-től Samuel L. Jacksonig megkapjuk a most már kötelező, elvárt cameókat is. Szokás szerint érdemes a stáblista utánig maradni, ezúttal nem csak egy plusz jelenet miatt, hanem azért is, mert láthatunk egy rövid, és lényegében semmitmondó, mégis fasza Avengers teasert. Nincs más hátra, mint elégedetten várni Joss Whedon filmjét – a „felvezetők”, a Hihetetlen Hulk kivételével mind jól sikerültek, és kétlem, hogy pont a Firefly alkotójában csalódnánk majd.

Harry Potter és a Halál Ereklyéi – II. rész

„It all ends”, hirdetik a plakátok, én meg azon gondolkodom, mit lehet elmondani egy egyetlen grandiózus történetet elmesélő filmsorozat utolsó felvonásáról – pontosabban, mit számít, hogy mit mondok el? Aki amolyan „varázslókölykös ostobaság” vállvonással viszonyul a Harry Potter világához, azt úgysem győzi meg semmi, hogy rohanjon megnézni a finálét, akit pedig már korábban, többé vagy kevésbé, de magával ragadott a mágia, azt semmi nem tántorítja el ugyanettől. És mióta az ötödik résszel a Warner végleg a brit tévéből érkezett David Yates kezébe adta a filmeket, rendezői szempontból sem érik meglepetések az embert. Úgyhogy örömmel jelenthetem, a Halál Ereklyéi 2. része nagyjából mindenki elvárásainak eleget fog tenni. Ugyanolyan varázslókölykös ostobaság, és ugyanolyan filmes mágia, mint a korábbiak.

A történetismertetést átlépem. Komolyan, ha ezen a ponton nem tudod, hogy miről szól a film, nem is értem, miért érdekel egyáltalán, és miért olvasod ezt a cikket. Minthogy Rowling sorozatának utolsó könyvét a stúdió két filmre vágta, a Halál Ereklyéi 2. nagyrészt egyetlen lendületes, monstre finálé, a végső, mindent (és ezúttal tényleg mindent) eldöntő csata részletekben gazdag, lehengerlő krónikája. Yatesnek egyrészt könnyű dolga volt, hiszen leszámítva az első fél órát, egyetlen grandiózus akciójelenetet kellett levezényelnie, és ez egy rutinos fantasy-akció rendezőnek, amilyenné ő vált az utóbbi években, kész ajándék. Másrészt viszont nehéz dolga volt, hiszen leszámítva az első fél órát, egyetlen grandiózus akciójelenetet kellett levezényelnie, és ez veszélyes a történet érzelmi világára és karaktereire nézve.

Yates szerencsére megtalálta az egyensúlyt, és megcsinálta a harmadik legjobb Pottert Az azkabani fogoly és A Tűz Serlege után. A fináléban trollok, kőszoborkatonák, mágusok, óriáspókok, sárkányok harcolnak, halnak, és menekülnek, robbanások, legendás varázstárgyak, lángtenger és összeomló épületek között. Roxfort ostromának képei puszta, nyers erővel gyűrik maguk alá a nézőt, és ennek a végső összecsapásnak már csak a felvezetése is jó húsz perc. A csata közben pedig sorsok teljesülnek be, csókok csattannak el (röviden és ízlésesen, senkinek nem kell túlzott romantikázástól tartania), fontos karakterek hullanak, titkokra derül fény, és a lenyűgöző látványelemeket rendre emocionális csúcspontok váltják. Ez adja az utolsó felvonás igazi erejét: Yates hét filmen át folyamatosan kibontott, gondozott, és mélyített barátságot, szeretet, gyűlöletet ránt össze egyetlen hatalmas érzelmi gócpontba, immár szépen megcsiszolódott rendezői eszköztárával (roppant ügyes és szimpatikus iparos vált belőle – talán idővel válhat még belőle több is).

A brit színészgárda színe-java örömmel tapicskol a monumentalitásban, blockbuster még nem dicsekedhetett ennyi nívós névvel. Közülük vannak, akik jobban járnak (Maggie Smith végre akciózhat, ha nem is sokat), és vannak, akik rosszabbul (Emma Thompsonnak egy mondat, és nettó három másodperc (!) jut), de a pálmát természetesen Alan Rickman viszi el, még Ralph Fiennes félelmetes és groteszk Voldemortja és Neville, azaz Matthew Lewis meglepő tündöklése ellenére is. Piton karaktere jelenti a Harry Potter legfőbb bizonyítékát arra, hogy Rowling fantasztikusan tud mesélni. Utolsó jelenete megrázó, szívhez szóló, ereje egészen az epilógusig kitart, és a film lelkévé válik. És még a főszereplő trió mindhárom tagjának is sikerült színészileg felnőnie – kinek jobban, kinek kevésbé, de most először a „nagyok” közt sem lehet különösebb panasz rájuk. Ami még fontosabb, hogy Harry karaktere is kikerekedett végre: sokkal aktívabb, cselekvőbb hős, mint az eddigi részekben, már nem csak sodródik az eseményekkel, és nem folyton a barátai meg a véletlen húzzák ki a bajból.

Ugyanakkor mindez nem teszi semmissé, amit a Halál Ereklyéi 1. részéről írtam bő fél évvel ezelőtt: hiba volt kettévágni az utolsó részt (mármint kreatív szempontból – hogy financiálisan olyan kurvanagy üzlet volt, amilyet a Warner évek óta nem csinált, az más kérdés). Így kaptunk egy csaknem két és fél órás prológust, meg egy alig több mint két órás finálét (a nyolcadik film a legrövidebb az összes Harry Potter közül). Előbbi döcög, botladozik, szájal, és szájal, és untat, utóbbi meg rohan, dübörög, és székbe szögez. Senki ne mondja nekem, hogy nem lehetett volna kihozni a kettőből egy végig egyenletes színvonalú, háromórás mozit. De ez már késő bánat: a lényeg most az, hogy lezárult egy 14 éves korszak, méghozzá szépen, kielégítően, a könyv-és filmsorozat hatalmas hírnevéhez méltón.

Hosszú álom

Egész Hollywood meg volt őrülve a 19 éves Lauren Bacall és a 45 éves Humphrey Bogart románcától – kivéve Howard Hawkst, a rendezőt, aki összehozta őket erősen Casablanca-utánérzetű filmjében, a Szegények és gazdagokban. A mellesleg házas Hawks egy kicsit maga is beleesett a gyönyörű, fiatal színésznőbe, de nem tudott versenyezni a Sam Spade-féle lazaságot és sármot kisujjból hozó Bogarttal. A rendező és színésze többször összekapott a forgatáson, a kedélyeket Jack Warner csillapította – de a szerelmespár, köszönhetően a körülöttük keletkezett médiafelhajtásnak, nem csak személyes, hanem kreatív szempontból is keresztbe tett Hawksnak. Mire a film dobozba került, a stúdió fejesei rájöttek, hogy Bogart és Bacall közt korántsem izzik annyira a levegő a vásznon, hogy komolyan profitálhatnának való életbeli románcukból. Hawksnak egy sor jelenetet újra kellett forgatnia, és elbillentenie a film lényegét a magánkopó és a gazdag úrilány szerelme felé.

Ehhez, úgymond kapóra jöttek a második világégés eseményei – 1943 után már nyilvánvaló volt, hogy csak idő kérdése, hogy a szövetséges bakancsok Berlin rommá bombázott utcáin kopjanak, Hollywoodban pedig féltek, hogy a harcok végeztével drasztikusan esik majd a nézőknek a háborús filmek iránt mutatott érdeklődése. Így aztán azok bemutatását siettették, míg néhány egyéb projektet – köztük a Hosszú álmot – jegeltek. Az első verzió már 1945 elején készen volt, ám mivel csak jó másfél évvel később került mozikba, Hawsknak volt ideje a stúdióigényeknek megfelelően alakítani rajta. 1946 azóta minden film noir rajongó egyik kedvenc éve – nem pusztán azért, mert a Hosszú álom a zsáner egyik leginkább kiemelkedő darabja, hanem azért is, mert magát a zsánert is az keltette igazán életre.

Bár a noir „hivatalosan” már az 1941-es A máltai sólyom óta sínen volt, a háború évekig szabotálta a kibontakozását. A stúdiókban úgy gondolták, hogy a sötét alakokkal, becstelenséggel, gyilkosságokkal és amoralitással teli hardboiled krimik nem rezonálnak jól a nemes harccal, amit a haza bátor fiai a tengerentúlon vívnak, hogy egy őrült rezsimjétől megóvják a világot. 1946-ban aztán végre átszakadt a gát: jött A postás mindig kétszer csenget, Az óra körbejár, a Gilda, A gyilkosok és a The Blue Dahlia, csak hogy a legismertebbeket említsük. De mind közül a Hosszú álom volt a legjelentősebb. Raymond Chandler regényéből (és többek közt William Faulkner forgatókönyvéből) Hawks egy sötét, szövevényes, energikus noirt forgatott, ami mind karaktereit, mind témáit, mind képi világát tekintve a műfaj abszolút esszenciája.

A felütés tipikus: a magándetektív Philip Marlowe elvállal egy rutinszerű megbízást. Egy zsarolót kell lekapcsolnia, aki egy gazdag, haldokló tábornok folyton bajba kerülő lányain próbál élősködni. De kár strapálnia magát, lekapcsolja a fickót valaki más, három golyóval. Mire hősünk kettőt fordul, újabb hulla bukkan fel, és ez még csak a kezdet. A cselekmény a tucatnyi, egymással mindenféle kétes kapcsolatban álló karaktereivel igen bonyolultan gördül előre, és csaknem teljesen zavarossá válik – a Hosszú álom notóriusan nehezen érthető film, a fáma szerint nem csak Hawks és az írók, de maga Chandler sem tudta mindig, hogy honnan fúj a szél. De mind a regény, mind a film szolgál valami mással a szokásos „whodunit” kérdésen felül, amire érdemes figyelni – épp csak az a valami nem ugyanaz.

Chandler könyve a szilárd elvek szerint élő férfi helyzetét (és kiábrándulását) vizsgálta egy tejesen elvtelenné vált világban, de ennek vászonra ültetését az akkori amerikai filmkészítést több szempontból is gúzsba kötő Hayes-kódex ellehetetlenítette. A regény sok eleme (a gyilkos személye, az egyik áldozat és sofőrjének homoszexuális kapcsolata, a rendőri korrupció, az erőteljes szexualitás, és úgy általában, a szinte sokkolóan erkölcstelen miliő) vagy egyáltalán nem, vagy jelentős változtatásokkal, tompításokkal jelenik meg a filmben, a történet zárása pedig teljes átírást kapott. Hawks így a stúdió „finom” sugallatára a két sztár kapcsolatát helyezte előtérbe. A Hosszú álom annak krónikája lett, hogyan talál egymásra két ember a körülmények ellenére, egy hullákkal, bizalmatlansággal, hazugságokkal és átverésekkel fertőzött közegben. És Hawksnak ténylegesen sikerül ezt a kényszerű pluszt a film lelkeként eladnia.

Ezért nem kevés hálával tartozik színészeinek: mindketten ragyogóak, fantasztikusan festenek együtt, egymásra vetett pillantásaikban tombolnak a vágyak és a (nem mindig pozitív) érzelmek. Bogart hozza a tőle szokásos, hidegvérű, cinikus és laza figurát (csodálatos dialógusokkal teli forgatókönyv dolgozott alá), és bár külsőre messze jár mindenféle tipikus férfiideáltól, stílusával, lazaságával, szarkazmusával, foghegyről beszélésével elhiteti velünk, hogy bármilyen nő másodpercek alatt elalél tőle. Bacall pedig az esszenciális femme fatale: gyönyörű, őrjítő, hol szigorú, hol pajkos, észbontóan rejtélyes, észbontóan elegáns, észbontóan nő (hihetetlen, hogy mindössze 20 éves volt a forgatás alatt). Amikor ezek ketten egy éjszakai lokál asztalánál ülve lóverseny-metaforában beszélnek a szexuális aktusról, a kép szinte szétreped az erotikus feszültségtől (a cenzorok pedig szerencsére mindig is elég hülyék voltak, hogy ilyen okosan megírt, többértelmű dialógusoknak legfeljebb az egyik olvasatát fogják fel).

A mellékszerepekben is remek alakításokkal találkozunk. Elisha Cook Jr., a noirok alacsony, gyáva rosszfiúja most egy higgadt, szimpatikus ember, aki kisnövését nagy adag tisztességgel kompenzálja (nem is él sokáig), Bob Steele nyúlfarknyi szerepében is emlékezetes a profi, jéghideg gyilkosként, Martha Vickers pedig mérhetetlenül buja és amorális, kár, hogy karakterének súlyát alaposan csökkentették a könyvhöz képest (féltek – nem minden ok nélkül – hogy elhomályosítaná még Bacallt is).

Az átírt befejezésnek köszönhetően sajnos le kell mondanunk Marlowe szenzációsan megírt könyvbeli záró monológjáról, amiből csak úgy üvölt a hasztalan frusztráció és a keserű beletörődés. Pedig micsoda jelenet lehetett volna ebből az egyébként is leharcoltan festő Bogarttal! Karaktere itt gyökeresen eltérő módon búcsúzik, ami azonban majdnem olyan erőteljes, mint a regénybeli. Hawks a gyilkossal való végső konfrontáció során (erre egyébként a zsaroló halálának helyszínén kerül sor, ahova a cselekmény újra és újra visszatér, a bűn és az immoralitás fókuszpontjává avatva a házat) alkalmat ad Marlowe-nak arra, amire Chandler nem adott. Kiélheti a benne felgyülemlett dühöt és frusztrációt, így biztosítva, hogy a zárójelenetben rámosolyoghasson szerelmére, ahelyett, hogy a világ mocskosságán tűnődve merülne bele a whiskey-s poharába. Ahogy vicsorogva tüzel fegyvertelen (!) ellenségére, kihajtva azt saját embereinek géppuskacsövei elé, Bogart szinte félelmetes.

Figyelembe véve a film és a könyv eltérő hatásmechanizmusát, Hawks helyesen döntött. Chandler akciót nélkülöző, kizárólag dialógusokra építő fináléja prózában nagyszerűen működik, de a mozgókép ennél drámaibb szálelvarrást követel meg, amit Max Steiner feszült zenéjével és Sidney Hickox dinamikus képeivel a rendező magabiztosan szállít. Bár a regény lényege adaptálás közben elveszett, került a helyére más – és ez egyszer a stúdiónak igaza volt. Nemcsak a sztárrománcot sikerült pénzzé tenniük, de – Hawsnak hála – a film is mestermű lett a saját jogán, akárcsak a könyv. Még ha kicsit másképp is.

Space Battleship Yamato

Amióta a mozifilmes technika túlhaladta a makettekkel és egymásra vetített képekkel felvértezett, relatíve olcsón előállítható sci-fi történeteket, azóta nem nagyon készítettek ilyesmit a Távol-Keleten, szinte csak mutatóban létezik néhány, kevéssé ismert darab. A japán közönségfilmek fejlődését azonban remekül szemlélteti, hogy az utóbbi 1-2 évben egyre bátrabban nyúltak hozzá a korábban csak rajzfilmváltozatban elképzelhető téma megvalósításához, ráadásul nem is rossz eredménnyel. Mindezek mellett pedig mostanában reneszánszukat élik a kicsit nosztalgikus hangvételű, az 50-es, 60-as, 70-es éveket megidéző alkotások, amik hullámát évek óta hatalmas lendülettel igyekszik kiaknázni elsősorban a Toho stúdió. Ezt a hullámot Yamazaki Takashi indította el még 2005-ben az Always–Sunset on Third Street-tel, majd még ugyanabban az évben nekilátott egy még nagyobb dobás előkészületeihez. Ez lett öt évvel később az egyszerre múltidéző és hipermodern Space Battleship Yamato.

A Toho négy év tervezés után végül 2009 őszén kezdte meg a forgatást, amiből mintegy 9 hónap a számítógépes effektek kidolgozásával telt. A stúdió jó szokása szerint nem sajnálta a pénzt a projekttől, az eredetileg tervezettnél még 2 millió dollárral többet is fordítottak rá, összesen 24 milliót, ami nagyjából megegyezik a szintén megalomán 20th Century Boys trilógia epizódonkénti költségvetésével. Külön érdekesség, hogy a főcímdalt az Aerosmith énekese, Steven Tyler készítette a filmhez, (ha minden igaz) első szóló próbálkozásaként. Kicsit fura volt nem japán előadótól hallani a végefőcímet, de a Toho már az Amalfi-ban is vitt véghez hasonlót, ott Sarah Brightman haknizott nekik.

Yamazaki számára már korábban sem volt ismeretlen terület a science fiction, hiszen rendezőként első szárnypróbálgatásait (Juvenile, Returner) is ebben a műfajban tette meg, illetve már a 80-as évek végétől kezdve jópár film vizuális trükkjeinek elkészítésében működött közre, sőt, az animék terén (többek között a Giant Robo rajzfilmben) is csiszolgatta képességeit. Ilyen háttérrel pedig tulajdonképpen nem is volt kérdéses, hogy amint lehetősége lesz rá, előrukkol egy igazi, nagyköltségvetésű, látványos sci-fivel.

De mi is ez a Space Battleship Yamato? Avatatlan szem számára egy afféle Star Trek ripoffnak tűnhet, amibe némi Star Wars beütés is keveredett, de akár több egyéb híres hasonló mozi elemeit is fel lehet benne fedezni. Azonban egyáltalán nem arról van szó, hogy innen-onnan összeszedték az ötleteket, majd gyúrtak belőle valami egyéninek látszó dolgot. Ha leszámítjuk a világűrben játszódó történetek behatárolt, sablonos „színhelyeit” (űrhajó irányítóterme, kisűrhajók cockpit-je, stb.), már nyilvánvalóvá válnak a jellegzetesen japános részletek. Maga a címszereplő űrhajó sem akármilyen, hiszen a valaha készített legnagyobb hadihajó, a II. világháborús császári flotta büszkesége, a Yamato ihlette, olyannyira, hogy a formát meg is hagyták, csak a fegyverzetét és a hajtóművét változtatták meg egy kicsit a környezetnek megfelelően. De nem maradhatott ki az óriás robot (á la The Mysterians), a családtagként funkcionáló kütyü (á la Yatterman), a vakító fény elleni védőszemüvegek (á la Cosmic Rescue) és a sor még hosszasan sorolható.

A sztori 2199-ben játszódik, amikor is a Föld felszíne már öt éve lakhatatlan a földönkívüli Gamirasu népség sugárzóan jótékony tevékenysége következtében. Az emberi faj utolsó reménysége a földfelszín alatt, titokban kifejlesztett Yamato űrhajó, ami Okita kapitány vezetésével, többek között a balhés Kodaival is a fedélzeten elindul az Iskandar bolygó felé a sugárzás ellenszeréért.

Egy igazi hősies eposzt követhetünk tehát figyelemmel, amiben nyoma sincs annak a könnyedségnek és lazaságnak, ami a fentebb már említett, híres amerikai darabok jellemzője volt. Sci-fi-ként tökéletesen működik, a Yamato univerzumot nagyon szépen valósították meg, ami nem véletlen, hiszen Yamazaki egyértelműen erre helyezte a fő hangsúlyt. A teljes játékidőből mintegy 65 percet és több, mint 500 vágást tartalmaz a számítógépes grafika. Szerencsére a minősége csak a földönkívüli élőlények animációjakor nem az igazi (de én realisztikusan animált lényt még nem láttam soha), viszont a földönkívüliek polipszerű űrhajóinak megvalósítása különösen látványosra sikerült. Grandiózus csatákban sincs hiány, ráadásul még „földharc” is színesíti a látottakat. A nosztalgiafaktor sem elhanyagolható, bár ezt valószínűleg csak azok tudják igazán értékelni, akik látták annak idején a rajzfilmsorozatot. Néhány szereplőt kihagytak, valamint megváltoztattak (eredetileg jóval kevesebb nő volt a figurák között), viszont az űrhajó berendezései igencsak a 70-es évek technikáját idézik.

Némiképpen zavaró lehet a japán közönségfilmekre olyannyira jellemző túldramatizáltság, a hosszas, szívszorító drámai pillanatok, amik helyenként már-már röhejesen túlzásba lettek véve. Főhőseink aktív érzelmi életet élnek, miközben az ellenség űrhajója a végső pusztításra készül, vagy éppen a warp-ra már ki lett adva a parancs, nem is beszélve a kellő ideig mindig mellélövöldöző földönkívüliekről. Az elnyújtott, hosszas drámai pillanatok miatt egyébként sokkal inkább a közelmúlt II. Világháborús eposzaira (Yamato, Battle Under Orion) hajaz a történet, mintsem a világ vezető sci-fi szösszeneteire, sajnos azonban a történetmesélés színvonala elmarad tőlük. Yamazaki e tekintetben nem ér fel a kortárs japán rendezők között etalonnak számító Shinohara Tetsuo munkáihoz.

A másik neuralgikus pont, a főszereplő Kodai-t alakító Kimura Takuya is egyértelműen kellemes meglepetést okoz a játékával. A nézőcsalogatóként szerződtetett popsztár ki tudott bújni a főleg a tévésorozatokban rá jellemző egoizmusából és kellő alázattal hozza a karakterét, a filmre szerencsére nem úgy fognak emlékezni, mint egy újabb Kimutaku mozira. Ez egyébként a stáb valamennyi tagjára igaz, Yamazaki jó érzékkel válogatta össze a színészeket, bár a hosszú tervezési fázis során néhány cserét is el kellett követnie. A leglátványosabb csere a félig brazil Kuroki Meisa, akinek helyét eredetileg a félig algír Sawajiri Erikának szánták, ám ő időközben otthagyta a showbusiness világát. Popsztár helyett popsztár lépett a helyére, szerencsére Kuroki kisasszony ezúttal jóval többet hozott ki a szerepéből, mint tette a rettenetes Assault Girls-ben. A kissé sablonos, papírvékony jellemű mellékszereplők közül személyes kedvencem a Bayside Shakedown mindig feszült Muroi-ját alakító Yanagiba Toshiro, aki ezúttal egy mindig feszült űr-Muroi-t formál meg, csak most Sanada a neve.

Ugyan a Space Battleship Yamato korántsem tökéletes alkotás, meg kell hagyni, a Toho az utóbbi időben elég jó úton jár. Egymás után kerülnek a mozikba a nosztalgikus témát meglovagoló hi-tech alkotásaik, amikkel a nézettség növelése sem elképzelhetetlen, hiszen nem csak a mai tinédzsereket, hanem az ezeken a sztorikon felnőtt generáció(ka)t is becsalogatják a mozikba. A Yamato űrhajó kalandjain felnőtt generációból pedig több is van, hiszen az 1974-ben startolt anime sorozat ma is fut, népszerűségére pedig mi sem jellemzőbb, mint az a tény, hogy az eredeti hajót megépítő Kure város Yamato múzeumában egy egész emeletet szenteltek az animének. Always, Yatterman, Time Traveller, 20th Century Boys, Ballad, Space Battleship Yamato. Nem rossz lista, ráadásul a konkurrencia sem tétlenkedik a műfajban (pl. Cyborg Girl, Fish Story, stb.). Ha a 2011-es felhozatal is hozza majd azt a színvonalat, mint az elmúlt 2 év, nem lesz okunk panaszra.

Transformers 3.

Annak idején, amikor el kellett végeznem a Bevezetés a Kommunikációelméletbe című kurzust az egyetemen, akkor tanultunk a Használat és kielégülés-modellről. Anélkül, hogy untatni akarnám a Kedves Olvasókat, csak annyit jegyeznék meg, hogy az elmélet atyjai, Jay Blumer és Elihu Katz szerint az emberek saját szociális és szociokulturális igényeik kielégítésére használják a médiát. Ez a rendkívül hosszú és okosnak tűnő mondat azt jelenti, hogy Önnek ezúttal összesen két választási lehetősége van: 1. A Transformers 3 egy rakat szemét, amelyre nem érdemes pénzt kidobni, és különben is. 2. A Transformers 3 valami állatira zseniálisan szenzációs valami, és különben is.
 

Tévedés ne essék: hogy a Kedves Olvasó melyik mondatot választja, arra nekem nincs semmilyen behatásom - hiszen ezt Ön, mint a befogadó már akkor eldöntötte, amikor tavaly decemberben megnézte az első teaser trailert. Vagy 2007-ben, amikor végigülte/szenvedte az első Transformerst. Vagy akkor, amikor először látta a Pro7-en a rajzfilm-sorozatot. Szóval az elkövetkező négyezer karakterben szerfelett érdekes, tanulságos, de mindenekelőtt vicces moldáv anekdotákkal fogom szórakoztatni Önöket.

Oké, lebuktam, nem tudok egyetlen moldáv anekdotát sem. Viszont érdemes újraolvasni Beyonder kolléga cikkét a Transformers: A bukottak bosszújáról, minden szava igaz most is. Ezúttal a probléma gyökere valahol ott van, hogy a Transformers 3 - és itt most megkockáztatom Rusznyák Csabi örök gyűlöletének kiérdemlését - nem rossz. Félreértés ne essék, a "jó" filmhez továbbra is annyi köze van, mint a BKV-nak a közösségi közlekedéshez - de hogy beskatulyázzam: az első résznél cseppet jobb, a másodiknál ezerszer élvezhetőbb.

Ne próbáljunk meg esztétizálni: aki látott egy Michael Bay filmet, az látta az összeset. Ugyanazok az alsó gépállásból rávariózott hősi pózok, lens flare effektek vannak benne. Indie-rocknak álcázott szenvelgés a romok előtt. Ugyanaz az ostoba, idegesítő, sírásra ingerlő humor, mint az előző részekben - szerencsére ezúttal nincs Megan Fox lábát erőszakoló kisrobot, annál is inkább, mivel nincs Megan Fox. Michael Bay MESTER olyasvalakivel akarta helyettesíteni, akiben "másmilyen kvalitások" rejteznek. Hogy ezt egy Rosie Huntington-Whiteley nevű devoni fruskában találta meg… nohiszen. Szerepe szerint szépnek kell lennie, ami... A kommentekben a csajnak ezt a kvalitását érdemes lenne megvitatni.

Mert ha kibekkeljük az első másfél órát - amely idő alatt akár megnézhetünk egy normális filmet is - az utolsó óra egymerő robbanó-nagyot-durranó-helikopterbalett. Tényleg. Érthetővé válik számunkra, miért is akarnak sztrájkba lépni a hollywood-i utómunkások: állítom több speciális effekt van a film egy kockájában, mint mondjuk annak idején Megan Fox-ban. Minden felrobban-szétlövik-nekimegy-összeomlik - és ehhez nem volt szükség az Emmerich-barokk olyan csacskaságaira, mint mondjuk a Fehér Házra dobott repülőgép-anyahajó.

Nem írtam semmit a történetről. Igazából nincs mit - felbukkan itt az űrverseny, Csernobil, lerombolják Chicagót meg egy közel keleti - iráni lobogókkal bőven megtűzdelt - atomfegyver-lerakatot. Nem írtam a színészekről - de ez egy Michael Bay film, úgyhogy szükségtelen. Elég az hozzá, felbukkan a filmben John Malkovich és John Turturro. És sajnos maga Buzz Aldrin is. Személyesen. Ennyi bebukott svájcifrank-hitelest csak maximum a Kétlyukú Borozóban láthat az ember.

A cikilavina ellenére mégis van értelme a Transformers 3-nak: itt, a recesszió és a stúdiók kápói által uralt kis medencében ha nem akarunk illegálisan filmet nézni, de nincs pénzünk állandóan mozizni, akkor bátran üljünk be erre a filmre - ugyanis tartalmazza az összes idei nyári kasszasiker alkotóelemét: gyors autókat, jó nőket és az USA-t szarrá bombázó űrhajókat. Shia Lebubust sajnos el kell hozzá viselnünk.

Hanna

Joe Wright olyan megilletődötten ülhetett a Hanna rendezői székében, mint a címszereplő a világtól elzárt CIA börtön szuperbiztonságos kihallgatószobájában, rettegve, hogy a nézők és a kritikusok zártláncú tévén keresztül figyelik: mit keres ez a Jane Austen és Ian McEwan adaptációkon szocializálódott angol egy akciófilm közelében? Nem tudja, hogy közönségbarát európai művészmozik után Tom Tykwer módon karriergyilkosat lehet bukni egy kevésbé közönségbarát amerikai zsánerfilmmel?

„Adapt or die” – tanácsolja a kiugrott titkosügynök, Erik Heller (Eric Bana), és Wright alkalmazkodik, de még hogy! A Hanna kockáról-kockára hallgattatja el a szkeptikusokat, legalább olyan hatékonyan, ahogy a könyörtelen harcossá nevelt kislány (Saoirse Ronan) egyenként végez az utána küldött bérgyilkosokkal. Akárcsak Anton Corbijn az errefelé már agyondicsért Amerikaival, Joe Wright is megcsinálta a tökéletes zsánerfilmet, megbolondítva a korábbi mozijaiban már jól működő vizuális gegekkel, a tekintélyes színházi múlttal rendelkező David Farr történetmesélős ötleteivel és a ’70-es évekbeli európai krimiket idéző életszagú hangulattal.

A Léon, a profi által kiképzett Mathilda és a Tűzgyújtó Charlie McGee mehetnek vissza a játéksarokba – a gyilkos kedvű kislányok között Hanna az új akciókirálynő. Kontinenseken keresztül, titkosszolgálatokkal a nyomában tart a célpontja felé, teljesen valószínűtlen helyeken és figurák között - Isaacs, az excentrikus henchman (Tom Hollander) valószínűleg egy Jarmusch-film forgatásáról tévedt ide, a Hanna-val összebarátkozó félbolond neohippi családnak pedig bérelt helye lenne a David Lynch életműben. A filmben az első percektől fogva visszafordíthatatlanul összefolyik az egyszerre abszurd és véresen komoly családi bosszútörténet a tündérmesék gyönyörűen fényképezett világával – Hanna útjelzői szupernóvaként robbanó csillagok, a Grimm-testvérek és az űrutazó Lajka kutya. A végcél pedig a gonosz boszorkány Marissa Wiegler (Cate Blanchett Irina Spalko üzemmódban) berlini búvóhelye. „She won't stop until you're dead, or she is.” – határozza meg a játékszabályt Erik, a nagybetűs akció pedig elindul: Saoirse Ronan és Eric Bana hozzáértően koreografált jelenetekben csapnak össze kisebb CIA kommandókkal, a Chemical Brothers ütős beat-jeire. Míg a Tűzgyújtó, az Őrjöngés vagy az X-Akták, és úgy általában az elmúlt évtizedek államellenes paranoia-thrillerjeinek főhősei újra és újra a rendszer ELŐL menekültek, Hanna és Erik már a film legelején kategorikusan a rendszer ELLEN fordulnak, és ez olyan kezdőlökést ad a sztorinak, aminek a lendülete két órán át kitart.

A film hangulata azonnal beránt: ott vagyunk, amikor Hanna egyedül vonszolja haza a tundrán a százkilós szarvast, kiszáradt szájjal bolyong a sivatagban, vagy éppen teljes erőből nekivág valakit egy kikötői fémkonténernek. A csúcspont Eric Bana megérkezése a német fővárosba– az áll-leejtő shot öt perc alatt többet mond a Bourne-csapda után valószínűleg a világ titkosügynökeinek állandó találkahelyet biztosító Berlinről, mint legutóbb az Ismeretlen férfi másfél órában. Az elhagyott Spreepark pedig Alwin Küchler operatőr (referenciája: Napfény) kameráján keresztül a legnyomasztóbb vidámpark, amit az Eljövendő szép napok óta filmre vittek.

És hát Saoirse Ronan fantasztikus – már a Vágy és vezeklésben is lenyűgöző volt, ahogy alakításában Briony Tallis ellenszenves, tudálékos kislányfigurából Shakespeare-i gonosztevővé változott, és a lány azóta is csak a legjobbakkal dolgozik (legutóbb Peter Weir új mozijában - The Way Back). Wright szerencsére a 16 éves lányt nem lolitásítja Luc Besson-módra – sőt, a film kétséget sem hagy afelől, hogy Hanna egy jobb sorsot érdemlő, de teljesen aszexuális szörnyeteg, akinek mégis minden lépéséért drukkolni kell.

Joe Wright megcsinálta, amire csak a legnagyobb képesek: sikeres világirodalmi adaptációi után még képes volt komolyan venni és hibátlanul megfilmesíteni egy straight-to-DVD szagú történetet. Filmkészítéshez való hozzáállás: csillagos ötös, és ha zsánerfilmről van szó, akkor az ilyen rendező maga a földreszállt geek-isten. A filmből pedig folytatást akarok: még keményebb akciókkal, még progresszívebb zenével, még betegebb henchmanekkel és persze a szégyentelen B-filmes science-fiction szállal.

Insidious

Alattomos egy film ez. Úgy állsz fel utána, hogy dühös vagy. Ebben még nincs semmi különös, egy rossz film hajlamos dühíteni az embert. De csak pár percig – utána vállat vonsz, elfelejted, és már egy másik film jár a fejedben, esetleg egy kellemes, borozgatós este, az esedékes bevásárlás, egy szép lány, vagy az idegesítő szomszédod és a seggfej főnököd. De az Insidious alattomos egy film. Van pofája jól indulni, sőt, idővel egészen szenzációssá válni. Te meg csak követed az eléd tett mézesmadzagot, mohón, kiéhezve és hálásan, és mire rájössz, hogy a madzag vége nem egy mézes bödönhöz, hanem egy kis kupac kutyaürülékhez van kötve, már késő. Ott állsz dühösen. Alattomos egy film ez.

Pedig azért voltak intő jelek. Pl. James Wan. Mert oké, hogy – bárki bármit is mond – a Fűrész a maga idejében viszonylag friss és pofás kis próbálkozás volt, de azóta csak túlrendezett hulladékokkal szemetelt bele a filmvilágba. És ugye, az ember már csak fintorogva mondja ki azt is, hogy házas horror. De tényleg: már megint? Minek? Nyilván a sznob/elvakult horrorrajongó (a tetszőleges aláhúzandó) beszél belőlem, de úgysem lesz soha semmi, ami felülmúlja, mondjuk A ház hideg szívét vagy akár a Poltergeistet. És mégis, a film első fele piszkosul jól működik, méghozzá pont azért, mert tud olyat, amit azok is tudtak, és amit a zsánerben sajnos kevesek tudnak mostanság. Atmoszférát teremt. A visszafogott, elegáns tempóban, ma már ritkán látott méltósággal csordogáló cselekmény lassan növekvő feszültsége hihetetlenül jól felépített és kivitelezett ijesztgetésekben kulminálódik újra és újra, amíg már szabályosan feszengsz a székedben, és tartani kezdesz a soron következő jelenettől.

Nem mintha a sztori bármi újdonsággal szolgálna: jól szituált házaspár három gyerekkel beköltözik egy új házba – naná, hogy kísértetjárta (illetve nem egészen, ezzel kapcsolatban van egy szintén nem túl eredeti, de azért ügyes csavar). A nő (Rose Byrne) egyre több furcsaságra lesz figyelmes, és bár férje (Patrick Wilson) eleinte nem hisz neki, miután egyik fiuk minden orvosi magyarázatot kikerülő módon kómába esik, nyilvánvalóvá válik, hogy valami nem stimmel. A Kis Kísértetházas Horror Határozó ezen a ponton követeli meg a „szakemberek”, azaz a szelleműzők történetbe hozását. Jönnek is, menetrend szerint, és itt kezd szétesni a film. Utolsó kellemes meglepetése, hogy a kis csapat vezetője se nem egy excentrikus, bogaras zseniőrült, se nem egy riasztó hangú és külsejű emberfajzat, akire 10 lakástulajdonosból 9 azzal csapná rá az ajtót, hogy „inkább a szellemek, bazmeg” – hanem csak egy átlagos, idős hölgy.

Onnantól, hogy a családnak van profi segítsége, a bezártság, egyedüllét és tehetetlenség érzései által gerjesztett feszültség percek alatt elpárolog, és az ijesztgetések, amik a film első felében még a tapasztaltabb horrorrajongókat is megugraszthatják a székükön, elkezdenek kiszámíthatóakká válni, túl hosszan és túl átlátszóan vezetik fel őket.  És ez a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy az összes visszafogottság és elegancia megy a kukába, hogy átadja a helyét a James Wanra jellemző olcsó és primitív hatásvadászatnak, a túlzóan harsány, hivalkodó, klipes képi és zenei megoldásoknak - és ezzel nagyjából egy időben, a megfoghatatlantól való rettegés a katasztrofálisan rendezett kapcsolatfelvételi kísérletben kiábrándító fizikai adok-kapokká aljasodik. Ráadásul ötlettelen és következetlen az egész. A rém, aki a kisfiúra pályázik, hol emberi léptékben mozog, hol meg egyik pillanatról a másikra „teleportál” innen oda (ha a cselekmény nem a filmben teremtett világ szabályai, hanem a forgatókönyvíró görcsös, önkényes erőlködései szerint halad, az régen rossz), és egyébként is, csak addig félelmetes, amíg lerajzolva, vagy egy-egy pillanat erejéig látjuk. Mikor az apa belép az „asztrálvilágba”, hogy megmentse az abban elveszett, halottak és démonok által fenyegetett fiát, az immár falon mászó, ripacskodó mumus félelemfaktora egy rosszkedvű, túlsminkelt cirkuszi bohóc szintjére redukálódik.

Apropó, „asztrálvilág”: ennek ábrázolása kimerül annyiban, hogy a normál díszletek közé beokádnak egy kis füstöt, hadd gomolyogjon, amíg a főhős egy se vége, se hossza jelenetben ide-oda botorkál, esik, csodálkozik, és kergetőzik, és dulakodik mindenféle ijesztőnek szánt karikatúrákkal, akik remélhetőleg véletlenül tévedtek oda a szomszédos Haunted House Movie forgatásról. Ja, nem igaz: kicsit a fényerőt is leveszik. (Ez majdnem olyan ötletes, mint hogy az ős Star Trek sorozatban arról lehetett megkülönböztetni az amúgy tökugyanolyan idegen bolygókat, hogy éppen lila vagy sárga színű az égboltjuk.) A fináléra az Insidiousból egy primitív, dögunalmas vásári horror-light lesz (ekkorra a PG-13-at is megsínyli), ami a kötelezően szar végső csavart sem felejti el lenyomni a torkunkon. Mintha az első és a második felét nem is ugyanaz rendezte volna. A baj csak az, hogy bár a második felét szívesen elfelejtenéd, az első nem hagy nyugodni. Nincs annál rosszabb, mint amikor valami menthetetlenül rosszban látod a potenciált a nagyszerűségre. Alattomos egy film ez. Alattomosan pocsék.

X-Men: Az ellenállás vége

Emlékszünk még Magneto szökésjelenetére az X2-ben? Hasonlítsuk össze egy kicsit az X-Men 3 Golden Gate relokációs szekvenciájával (vagy akár a mobil börtönkonvoj elleni támadással). Megvan Ian McKellen hűvös, elegáns mosolya az előbbiben, miközben az őröket öli? És megvan a „szarni próbálok a wc-n, de belémszorult…” arckifejezése az utóbbiban? A különbséget a színészi instrukciók jelentik, amik előbbinél Bryan Singertől, utóbbinál Brett Ratnertől származtak. A Csúcsformában filmek rendezője olyan nevetséges mimikákra és cirkuszi porondra illő kalimpálásokra kényszerítette McKellent, hogy rossz volt nézni, ahogy a veterán színész hülyét csinál magából. Ez csak egy példa azon primitív rendezői eszközök közül, amikkel Ratner lejtőre rugdosta a mindaddig magas színvonalat képviselt X-Men franchise-t.

 
A trilógia záródarabja félig már ott elbukik, hogy két nagy, fontos témát akar belepasszírozni az alig 100 perces játékidőbe. Az írók egyrészt a Chris Claremont-John Byrne duó klasszikus Dark Phoenix Saga-ját vették alapul (az egyik legjobb X-Men képregény, annak idején itthon is megjelent), másrészt pedig a Joss Whedon-John Cassaday duó Cured című sztoriját. Előbbi egyenesen következik a második filmből: Jean Grey halála után a Főnix feltámadása, és világra szabadulása volt a következő lépés, és ebben a történetben rengeteg potenciál van, ami kiaknázva gyönyörű, intenzív, komplex és tragikus befejezést szolgáltathatott volna a sorozatnak. A Cured a mutánsok „meggyógyításának” témáját vetette fel, ez pedig szintén alkalmas lett volna a franchise ívének folytatására és lezárására, mind tematikai, mind karakterszempontból.

A kettő együtt azonban nem megy: túl sok ez egy viszonylag rövid filmhez, ami ennyi karaktert mozgat. És hiába iktatja ki Ratner már az elején Küklopszot, akit az első két rész is holtsúlyként cipelt magával, ha közben tucatnyi más karaktert hoz be a képbe, anélkül, hogy bármit is kezdene velük. Legtöbbjüknek egy-két mondat, egy-két rövid akció jut csak, valamirevaló dramaturgiai szerep nélkül – ha a felüket kihajítanánk, a történet nem csorbulna semmit. A második filmben megvillantott Kolosszus pl. végig a főszereplők mellett áll, és harcol, miközben jó, ha háromszor megszólal, és nem tudunk meg róla semmit, Pyro, akit olyan ügyesen vezettek fel, tucatgonosszá válik, Ellen Page Kittyje csak arra kellett, hogy a szinte teljesen mellőzött Vadóc és Jégember közti problémát (előbbi képességei miatt nem érhetnek egymáshoz) egy unalmas szerelmi háromszög(szerűség)re butítsák le, Vinnie Jones pedig, vélhetően megintcsak Ratner színészvezetésének köszönhetően, rettenetesen ripacsul alakítja Bulldózert („I’m the Juggernaut, bitch!”).

Pedig a második főcím előtti jelenet még a singeri hagyományok megtartását ígéri: a kisfiú Warren Worthington, a későbbi Angyal, fürdőszobájában sírva, remegve csonkítja meg szárnyait, miközben apja dörömböl az ajtón – ebben a jelenetben benne van mindaz a kirekesztettség, kétségbeesés és félelem, amiről az előző filmek szóltak. Csakhogy az írók vele sem tudnak mit kezdeni a későbbiekben. Kapcsolata az apjával kibontatlan (holott tőle származik a „gyógyszer”, ergo motivációja és a fiához való viszonya rendkívül fontos), döntései nem karakterfejlődésből, hanem a cselekmény minél gyorsabb előrerugdosásából származnak, a végső csatabéli felbukkanása pedig egyenesen kínos. Rozsomák közben annyira előtérbe került, hogy (ezért is) felesleges volt külön filmet csinálni neki, már ennek is lehetett volna Wolverine a címe – a többi karakter csak egy fokkal csinál többet, mint az Origins filmben a neki asszisztáló mellékszereplő-sereg. Még indokolatlanul hosszú, felesleges vagdalkozós töltelékjelenete is van (beszivárgás Magneto táborába).

Ratner egyik akciótól rohan a másikig, és bár ezek többnyire igencsak pofásan néznek ki (a legjobb a Grey-ház amortizálása, gyönyörűen felvett, és vágott, érzelmi csúcsponttal is szolgáló geekálom), nincs súlyuk és jelentőségük, mivel a Singer által olyan ügyesen felépített karakterek hirtelen teljesen kiüresednek, és felhígulnak az újonnan érkezettek között. Elveszett az X-Men szíve, lelke és agya, és hiába volt a költségvetés csaknem triplája az első résznek, a CGI-orgia nem kárpótol a történet emberi oldalának semmivé foszlásáért. Ráadásul az utolsó két jelenetben (az egyik már a stáblista utáni) Ratner még saját, merészebb húzásait is semmissé teszi. Szerencsére, a finálé minden pofátlan hatásvadászata (hídlebegtetés), ostobasága (Magneto egyedül ki tudná nyírni a célpontját, minden segítség nélkül) és ötlettelensége (Magneto seregének nagy részét úgy aprítják az X-ek, mintha csak normál emberek lennének) után Ratner és írói azért csak képesek összehozni egy Főnix-Rozsomák jelenetet, ami nem csak, hogy látványos, és visszaad valamit a képregénybeli Dark Phoenix Saga erejéből és nagyságából, de emocionálisan is roppant hatásos pontot tesz a sztori végére. Nem teljes kudarc – de főleg azért nem, mert ezelőtt már volt két film, aminek érzelmi-tematikai alapjaira Ratner építhetett.

Too Late for Tears

Byron Haskin 1949-es noirja nem szűkölködik zseniális jelenetekben, de van egy, ami, bár előre ránézésre ártalmatlan, és hétköznapi, kiemelkedik azok közül is. A szituáció ismerős: egy nő félreáll az út mellett az autójával, és rövidesen megáll mögötte egy másik kocsi is. Egy férfi száll ki belőle, hetykén, magabiztosan. A helyszín a semmi közepe. A nő védtelen, sebezhető. Senki más, amerre a szem ellát. Te pedig megmerevedsz a székben, és szuggerálni kezded a képernyőt: ne bántsa, ne bántsa… mármint a nő. A férfit. Mert utóbbi az, aki veszélyben van. Mert előbbi addigra már eltett láb alól legalább két embert. Mindkettőt azután, hogy elcsábította, és eljátszott velük, mint cica a gombolyagával. Íme, Lizbeth Scott a film noir történetének egyik legkegyetlenebb femme fatale-ja.

Jane Palmer szerepében a színésznő, akinek karrierje az ’50-es évek második felére sajnos elpárolgott, egy szívverésnyi idő alatt képes átlényegülni ártatlan tekintetű szépségből jéghideg, manipulatív gyilkossá. Ilyet persze láthattunk rengeteg noirban, de Roy Huggins pompás forgatókönyve emeli a szokásos tétet: Jane nem egy társadalom perifériájára szorult bűnöző, nem egy megkeseredett, excentrikus özvegy, nem holmi gengszterfeleség, hanem egy hétköznapi háziasszony. Mit mond ez el (illetve mondott el már akkor) az amerikai társadalom rendre cukormázzal öntözött középosztályáról? A Too Late for Tears egyike azon kevés filmeknek a zsánerben, amik képesek az utca mocskát és aljasságát teljes egészében integrálni a tisztes polgárok ártatlan mindennapjaiba – és ami azt illeti, inkább botorkálnál egy koszos sikátorban, rablók és torokmetszők között, mint ülnél egy takaros kis lakásban, köntösben, Jane-nel a kandalló mellett.

Gyilkosságaira az egyik legnépszerűbb bűn készteti: a kapzsiság. A film elején még nem tudjuk, de később nyilvánvalóvá válik, hogy rettenetes szegénységben nevelkedett, és nem annyira egy férfihoz ment hozzá, mint inkább a jóléthez és a biztonsághoz. És amikor egy esti autóút alkalmával valaki tévedésből 60 ezer dollárral tömött táskát dob a kocsijukba – egy zsarolónak szánt fizetség – Jane meggyőzi becsületes férjét, Alant, hogy ne menjen vele a rendőrségre. A pénzzel kapcsolatos sokadig szóváltásuk után a nő úgy dönt, ha a férfi golyóval a hasában, nehezékkel a lábán nyugszik majd egy tó fenekén, az megoldja a dilemmát.

De nem a naiv és ostoba férj az utolsó, aki Jane csapdájába esik (és nem is az első: volt már egy férje korábban, aki tisztázatlan körülmények közt távozott az élők sorából). Az ajtón Danny Fuller kopogtat – a pénzzel teli táskának az ő autójában kellett volna landolnia. A férfi arrogánsan, agresszíven ront rá a nőre, fenyegeti, pofozza, nincs számára menekvés. Jane hárít, könyörög, kérlel, végül időt nyer. Mire Fuller egy-két találkozással később feleszmél, máris a nő ujjai köré van csavarodva, hogy mozdulni sem tud. Lebilincseli a szépsége, izgatja a hidegsége, megrémiszti a kegyetlensége. Jane az ellentmondást nem tűrő, veszélyes keményfiúból idővel egy remegő-reszkető, szánalmas részegest farag, aki, ha még képes volna gondolkodni, döbbenten ébredne rá, hogy ő elérte morális határait (nem hajlandó gyilkosságra), és hogy Jane-nek nincsenek olyanjai.

Fuller szerepében Dan Duryea fantasztikus átalakuláson megy át, élete egyik legerősebb alakítását hozza. Ritkán játszott szimpatikus karaktereket, és eleinte itt sem azt teszi. De lassan, ahogy agresszorból áldozattá válik, elnyeri a néző kegyeit, és Jane sógornője, Kathy mellett, ő válik a film szívévé. Mire részegen leszállítja Jane-nek a mérget, amivel a nő el akarja tenni láb alól a gyanakvó Kathyt, már megtört ember. Ahogy átadja az üveget, azt mondja, akitől vette, megjegyezte, hogy nem olyan alaknak tűnik, mint amilyenekkel általában üzletelni szokott – azaz nem úgy fest, mint egy gyilkos. Duryea maga a megtestesült szomorúság és világfájdalom, amikor egy keserű nevetés után egyenesen Jane szemébe nézve még hozzáteszi: „I wonder what he would’ve said if you bought the stuff.”

A színen addigra feltűnik még egy férfi, Don Blake, aki Alan egy második világháborús bajtársának adja ki magát, és aki segíteni akar Kathynek bátyja eltűnésével kapcsolatban. Jane rajta is kipróbálja bájait, de pechjére Blake figyelmét inkább Kathy kelti fel. A nőiesség totális hatalma semmivé foszlik, amikor érdektelenséggel találja szembe magát – vagy a szexuális vágynál is erősebb motivációval, merthogy Blake nem az, akinek mondja magát. Jane menekülne a férfitól, akit kivételesen nem tud manipulálni, de hiába. A bevezetőben felvázolt jelenet után, a film fináléjában, Mexikóban vagyunk, és ez az a pont, ahol az addig hibátlan film túl sokat és túl gyorsan akar elérni. Jane történetének végére Huggins és Haskin egy remekül felvezetett jelenetben tesznek pontot, aminek klimaxa azonban valósággal üvölti, hogy „sorsszerű és metaforikus vagyok”. Kicsit visszafogottabb és elegánsabb szálelvarrás dukált volna, de a Too Late For Tears így is a film noir műfajának egyik legméltatlanabbul elfeledett gyöngyszeme, amihez a hulla fölött szállingózó bankjegyek pazar záróképül szolgálnak.

Super 8

J.J. Abrams és Steven Spielberg gyerekes-szörnyes retró sci-fit forgatott, mindössze 50 millióból, nagy nevek, nagy franchise-ok és 3D nélkül, eredeti forgatókönyvből. Ez így rögtön két dolgot jelent: a Super 8 a nyár többi hollywoodi dirrdurrjához képest jókora hátránnyal indult a pénztáraknál, és jókora előnnyel nálunk, akik a ’70-es, ’80-as évek blockbusterein nőttünk fel. Nagyjából valóra váltak a reményeink: ugyan nincs benne semmi, amit eddig ne láttunk volna százszor, ráadásul kevés híján szétesik a végére, de így is egy kellemesen nosztalgikus érzéseket ébresztő, jobbára ügyesen megírt sci-fi, ami a „mi lett volna, ha E.T. nem olyan aranyos és ártalmatlan” gondolat mentén elszórakoztatja a nézőt, ha tovább nem is, a stáblistáig biztos.

1979-ben, egy kisvárosban, néhány gyerek egy filmfesztiválra forgatja filmjét egy Super 8-as kamerával, amikor egy tehervonat kisiklik, és letarolja a környéket. Röviddel ezután megjelenik a hadsereg, lezárja a katasztrófa helyszínét, a városkában pedig lassan szaporodni kezdenek a furcsaságok: műszaki alkatrészek tűnnek el autókból és háztartásokból, a kutyák a szomszédos városokba menekülnek, és embereknek veszik nyoma. Valami volt a vonaton, ami most elszabadult.

Két franchise (Mission Impossible, Star Trek) után ez Abrams első mozifilmje, amit saját, eredeti forgatókönyve alapján rendezett – és a legjobb is. Az expozíció szenzációs: fantasztikus korhangulat, zombis horror-krimit forgató, moziőrült gyerekek (roppant mulatságos kisfilmjüket megnézhetjük a stáblista alatt) a felnőtté válás útjának elején, csonka családban, filmes relikviákkal teli szobákban. Noha a Star Trek már előrelépés volt az M:I3-hoz képest, Abrams egyik bombasztikus produktuma után sem hittem volna, hogy valaha azt írom majd róla, van érzéke a klasszikus stílusú történetmeséléshez. A Super 8-ban szépen elidőzik a karakterekkel, az életükkel, a kapcsolataikkal, mielőtt akár csak megszellőztetné, hogy nem egy tinikről szóló feelgood drámát nézünk. Mire a posztmodern húzások és parasztvakítások nélküli, nyílegyenes kaland elkezdődik, mindenkit ismerünk, és mindenkiért aggódunk – köszönhetően a nagyszerűen kiválasztott gyerekszínészeknek is, akik játékában nyoma sincs a szokásos maníroknak.

Abrams később sem felejti el, hogy kik a főszereplők, és hogy egy tinédzser éveinek elején járó lurkó drasztikusan másképp reagál extrém körülmények között, mint egy tökös, felfegyverzett hős – a Super 8-ban végig megvan a hihetetlen eseményekre való ártatlan rácsodálkozás bája és ereje, és az utolsó fél óráig minden más is remekül működik. Az egy-két akciójelenet lélegzetelállító, a lendület magával ragad, a karakterek szerethetők, a köztük lévő konfliktusok életszerűek, a katasztrófával kapcsolatos rejtvény darabkái éppen a kellően lassú, felcsigázó tempóban állnak össze. De mikor mindenre fény derül, és már csak a bonyodalom megoldása és a finálé van hátra, akkor a film seggreül, és jobbára csak „tudjuk le minél előbb” attitűddel vakarózik a stáblistáig.

Abrams túl szabályosan, túl szépen, és túl gyorsan varrja el a szálakat. A finálé sem látvány-, sem érzelmi szempontból nem képes a film csúcspontjává válni (ellenben, legalább nincsenek felesleges epilógusjelenetek), az egyébként komoly konfliktusok (két apa, vagy éppen apa és fia között) hanyagul odavetett félmondatokban kapnak látszatmegoldásokat, a nagy kaland és az elhunyt édesanya motívumának összekapcsolása pedig teljesen esetleges és indokolatlan. Ugyan a Super 8-ban még ekkor is van annyi spiritusz és vonzerő, hogy határozottan pozitív érzéssel keljünk fel a vetítés után, de azért az a bizonyos „mennyivel jobb lehetett volna” tüske csak szúrja az oldalunkat.

És persze felmerül a kérdés: mivel a film hangulatának egy igen nagy százalékáért a nosztalgiafaktor a felelős, mit fog találni benne a mai tizenéves, aki már nem Spielbergeken, hanem Bayeken nőtt fel? A langyos első hétvégi eredmények alapján nem sokat, de ez legyen az ő problémájuk. A magam részéről én örülök, hogy olyanoknak is készülnek nagy nyári filmek Hollywoodban, akiket nem csak óriásrobotok és szuperhősök érdekelnek.

X-Men 2

Rozsomák állati dühvel aprítja a Xavier iskoláját megszálló katonákat, Magneto az egész emberiséget kiirtaná, Pyro pedig egy idillikus kertvárosi környéket változtatat tüzes pokollá.  Az első X-Men rejtőzködésről és félelemről szólt, a második már visszavágásról és az indulatok elszabadulásáról. A társadalom kivetettjei nem bujkálnak többé, hanem minden erejükkel és elszántságukkal kiállnak az ügyük mellett – kerül, amibe kerül. Már a nyitójelenetben emelkedik a tét: egy Árnyék nevű mutáns elszabadul a Fehér Házban, átverekszi magát a testőrök gyűrűjén, és kevés híján megöli az elnököt. A megtorlás nem marad el: a mutánsgyűlölő William Stryker katonai akciójának célja az egész faj elpusztítása. 

A meglepően sikeres első rész után Singer nagyobb költségvetésből gazdálkodhatott, és több képregény elolvasása után úgy döntött, Chris Claremont 1982-es graphic noveljét, a God Loves, Man Kills-t (minden idők egyik leghíresebb X-Men comicja) veszi alapul. Abban a történetben Stryker egy tiszteletes volt, aki mutánsellenes indulatokat szított, elrabolta Xaviert, Küklopszot és Vihart, és megpróbálta előbbi és a Cerebro segítségével eltörölni a mutánsokat a Föld színéről. Singer a graphic novel sok elemét meghagyta a filmhez (az X-ek és Magneto szövetségét is), de a tiszteletesből katona lett, aki ráadásul a Rozsomákon végzett kísérletekért is felelős.

A nagyobb büdzsé merészebb, grandiózusabb akciójelenetekkel járt (az új komponista, John Ottman zenéje is jóval agresszívabb, mint elődjéé volt), sőt, az X2 az első szuperhősadaptáció, ami maximálisan képes volt vizuálisan kihasználni a szuperképességekkel rendelkező karakterekben rejlő lehetőségeket. Mert bár az első részben is nagyszerűek voltak az akciók, de addig a pontig nem készült semmi, ami ilyen hatásosan, kreatívan mutatta volna be egy-egy hős elképesztő erejét. Árnyék tombolása a Fehér Házban az egész széria máig egyik legerősebb akciója, és ha már akrobatika, az összes eddigi Pókember-szekvencia elbújhat mellette. Rozsomák úgy kaszálja a gyerekrabló katonákat, mintha csak szélben lengedező búzaszálak lennének (az iskola megtámadásának jelenete miatt első körben R-es besorolás járt – Singernek vágnia kellett), Vihar tucatnyi tornádóval rázza le az őket üldöző vadászgépeket, Magneto szenzációs szökésjelenete a műanyag börtönből a film egyik csúcspontja (amit ott csinál, az jóval több, mint holmi rendőrautóemelgetés). Xavierről pedig megtudjuk, hogy akár több milliárd embert is képes volna megölni néhány pillanat alatt.

Egy lehetőség mellett sajnos elmegy a film, az pedig az emberek minderre adott reakciójának ábrázolása. Merész húzás lett volna Singer részéről, hogy az előítéletek és gyűlölködés ellen felszólaló filmbe tegyen egy „de”-t, és utaljon rá, hogy épeszű ember aligha érezheti magát biztonságban egy olyan világban, amiben egy mutáns őt és az egész várost/országot, ahol él, egy gondolattal kinyírhatja a földgolyó másik feléről, ha épp úgy ébred fel reggel, hogy ehhez szottyan kedve. Főleg, hogy a sztorit Singer kiegészíti Jean Grey Főnix-erejének manifesztálódásával, ami máig az egyik legjobb képregénybeli megjelenése a „túl nagy hatalom” motívumának. Mivel azonban a fenyegetésre reagáló ellenség egy személyes motivációk által vezérelt szélsőséges bigott (egysíkú szerepében Brian Cox olyannyira brillírozik, hogy könnyűszerrel felér Patrick Stewarthoz és Ian McKellenhez), a témának ez az aspektusa elsikkad.

Viszont a kitaszítottság érzetét a Jégember otthonában játszódó jelenetben a rendező még jobban adja vissza, mint az első részben. Saját testvérének árulása is fájdalmas, de ez a direkt elutasítás semmi ahhoz képest, amiben anyja részesíti a fiatal mutánst. A kertvárosi látszatboldogság összes manírjával mosolyodik el (akár egy Született feleség), és kérdezi meg túlzóan ártatlan hanglejtéssel: „Have you ever tried… not being a mutant?” Amikor Pyro néhány perccel később rászabadítja a lángokat az érkező rendőrautókra, az ezután majdnem indokoltnak és kielégítőnek hat. A mutánsok helyzetét néhány rövid, de ügyesen elhelyezett, jól megírt dialógus árnyalja tovább, legyen szó akár Vihar és Árnyék, akár Árnyék és Mystique szóváltásáról – az elfogadás igénye, a békés beletörődés, a dacos „akkor szarok rá” attitűd és az elfojtott vagy éppen szabadjára engedett düh, mint válasz a külvilág hozzáállására, mind megjelenik a filmben.

A karakterfelállás a néhány új szereplő ellenére nem sokat változott az első részhez képest. A hangsúly még mindig Rozsomákon van, Vihar és (főleg) Küklopsz szerepe megint elsikkad, a Főnix-szál miatt csak Jean kap nagyobb teret, mint korábban. Mystique még inkább badass, mint az elsőben, Magneto szintúgy – hideg mosolya, ahogy az őröket leölve megszökik a börtönből, hátborzongató, ellenben Xaviert hamar kispadra ültetik. Az újak közül, a már említett Coxot leszámítva, Alan Cumming viszi a prímet, aki mázsányi maszk és smink alatt is képes meglepő érzékenységgel életre kelteni a mélyen vallásos Árnyékot, illetve a Pyrót alakító Aaron Stanfordnak akadnak még remek pillanatai. A többiek csak asszisztálnak, pl. Kelly Hu, mint Halálcsapás, noha kétségkívül dögös és cool, csak azért van a filmben, hogy Rozsomáknak most is legyen kivel vívnia egy kegyetlen közelharcot, Kolosszus pedig csak egy pillanatra villant – igaz, az egy hamisítatlan geek momentum.

A cselekmény egy masszív, közel egyórás fináléban kulminálódik – ingoványos talaj az ilyen, de Singer képes egyben tartani, és hatásos, látványos, grandiózus füzérré fűzni a sok egymást követő akciójelentet. És a végükön egy emocionális csúcspont várja a nézőt, hősi önfeláldozással, valódi, átélhető gyásszal, és az egyik legjobb, legkövetkezetesebb folytatás-sejtetetéssel, amit valaha láthattunk. Hogy azt a folytatást végül sikerült elrontani, az kár, de más tészta – az X-Men 2, ha nem is feltétlenül jobb, mint az első, mindenképpen méltó folytatás, stílusos, emberi, és nem csak akciók vannak benne, hanem gondolatok is. Singer pedig, remélem, sokat ostorozta magát, amiért a ráadásul balul elsült Supermant választotta a harmadik X helyett.

Red, White & Blue

Bár a varrásánál foszlik, Simon Rumley első amerikai filmje mégiscsak az utóbbi idők legerősebb horrorja – horror, amiben nincs semmi természetfeletti, az őrülete pedig csak a mindennapok kilátástalanságából, szexuális patológiájából, a figurák borzalmas családi hátteréből és felejteni vágyott emlékeink keserűségéből buzog elő.

Erica egy ordas kurva. Minden este másik férfinak kínálja fel magát. Akivel egyszer lefeszik, azt többet látni sem akarja. Nem csak hosszútávú szexuális, de semmilyen emberi kapcsolata nincsen. „Trófeáinak” fényképeit egy fotóalbumba gyűjti, ez egyetlen olyan tulajdona, ami számára értékkel bír.

Frankie kezdő rockzenész, olyan, amelyikből tizenkettő egy tucat. Cseppnyi tehetség azért motoszkálhat benne meg a bandájában, mert Európából már érdeklődnek utánuk. Frankie egyedül gondoskodik rákbeteg anyjáról, szerencsére a mama állapotában mostanában javulás állt be. Frankie még a barátnőjével is kibékül, pedig a lány megcsalta.

Nate egy magának való háborús veterán, kitüntetéssel szerelték le. Született szadista, aki Irakban képes volt nagyszerűen kamatoztatni vallatótehetségét. Ericával szemben azonban Nate-nek szüksége van az emberi kedvességre, és ezt nem is titkolja.

Ez hát Simon Rumley alapvetése – három párhuzamosan futó élet, kettő közülük szomorú, de van köztük reményteljes is. És amikor a három összetalálkozik, borzalom születik. Rumley egyetérteni látszik Sartréval: „a pokol a másik ember”. Mivégre az apró kedvességek, az intimitás, a szex, ha mindent elrontunk, ha minden rosszra fordul, és ennek okát csak magunkban kereshetjük?

Nehéz a dolgom, mert még azt a film felénél bekövetkező fordulatot sem szeretném lelőni, amelyik a három élettörténetet összekapcsolja, új, rettenetes lendületet ad nekik és kilöki őket a kiszolgáltatottság, a kínzás és az ölés univerzumába. Rumley független filmes, mer sokkolni, ugyanakkor mer non-kommersz is lenni. A film tempójával illetve azzal, ameddig hajlandó elmenni a kegyetlenség megmutatásában, egyaránt beint az elvárásoknak. Noah Taylor és Amanda Fuller alakítása hibátlan, Marc Senter a rockzenész szerepében viszont ugyanolyan kiegyensúlyozatlanul játszik, mint korábbi szerepeiben, lásd pl. a 2006-os The Lost-ot.

Rumley brit, és a film címével, illetve a filmben állandóan jelen lévő amerikaizászló-motívumokkal egyfajta manifesztóját akarja adni az Amerikáról alkotott véleményének (nem véletlen, hogy Nate profi vallatótiszt – az USA-ban a mai napig nem tudnak napirendre térni a 9/11 után terroristának vélt személyek megkínzása felett): egy olyan társadalom leírását kíséreli meg a rendelkezésére álló / kézreálló eszközökkel, a filmes erőszak eszközeivel, amely társadalom végleg megvált az interperszonális kapcsolatok szépségébe vetett hit illúziójától, és meg sem próbálja azt visszaszerezni. Ahol az egymás közti kommunikáció helyébe a szex, a kegyetlenség és a pénz tranzakciói lépnek, és aki tisztaságra vágyik, az elveszett.

Don't Go Breaking My Heart

A világgazdasági válság többek között a hongkongi filmiparra is nagy hatással volt, amit a kisebb-nagyobb filmstúdiók különféle eszközökkel igyekeztek csökkenteni. Két egyszerű megoldás volt, vagy teret engedtek a hatalmas ütemben bővülő kínai igényeknek, vagy inkább nem forgattak semmit. Közvetve ez az egyik fő oka annak, hogy az elmúlt 2 évben alig akadt említésre méltó mozi arrafelé, a számottevőek pedig szinte kivétel nélkül kínai koprodukcióban készültek. Szerencsére 2010 második felére azért elkezdtek kilábalni a gödörből, így végre, a 2009-es, kissé fantáziátlan Vengeance után újabb Johnnie To filmet vehetünk górcső alá. Egy romantikus vígjátékot. Azaz mégsem, mert csak első pillantásra tűnik annak, valójában inkább a tökéletes példa arra a törekvésre, hogy milyen eszközökkel lehet a kínai közönség igényeit teljességgel kiszolgálni.

Johnnie To és a romantikus vígjáték? Elsőre fura párosításnak tűnik, holott korántsem az. Aki járatos a hongkongi mozik terén, bizonyára kapásból vágja az olyan nagy sikerű klasszikusokat, mint a Needing You, a Wu Yen, a Help!!!, a Love on a Diet, a Love for All Seasons, vagy éppen a Yesterday Once More. Mind Johnnie To nevéhez fűződik és mind nagy kasszasiker volt a maga idejében. Ennek fő oka, hogy amíg a rendező menő zsarus thrillerjeit imádták a külföldi kritikusok és a relatíve kicsi ázsiafilm-rajongó réteg, addig odahaza a kutyát nem érdekelték (hiába a HKFA díjak), túl nagy bevételre nem számíthattak. Bármilyen fura is, a helyi közönséget elsősorban nem a fegyverropogással és a lenyűgöző kungfu koreográfiákkal lehet becsalogatni a moziba, hanem a félromantikus mókázással, amik java részében nem is a történet a lényeges, hanem a bennük szereplő sztárok bohóckodása.

Nem meglepő tehát, hogy a rendező, aki egyébként több interjúban is kijelentette, hogy nem számít, milyen műfajban kell dolgoznia, a lényeg, hogy rendezhessen, két év után elsőre egy nagy profittal kecsegtető mozival jelentkezett. Ám amíg a fentebb felsorolt korábbi művei elsődlegesen a hongkongi belső piacra készültek, a Don’t Go Breaking My Heart már teljesen más koncepció szerint lett leforgatva egy megkerülhetetlen másik célközönség, a kínai anyaországbeliek számára.

To-nak persze nem ez az első próbálkozása a nyitásra a mandarin nyelvterület felé, ám a 2008-as Linger hiába vonultatta fel a talán legszebb kínai színésznőt, Li Bing Bing-et, nagyon gyengére sikeredett. Azóta azonban kitört egy furcsa hullám, sorban készülnek, többnyire az anyaországban, a sikeres, gazdag nőkről szóló mozik, akik menő munkahelyeken, elképesztő luxusban tengetik édes-bús napjaikat, viszont a wuxia mozik hősőihez hasonlóan szerencsétlenek a párkapcsolatokban. Úgy látszik, ez most a trend arrafelé, ők a követendő példák, ami elég fura képet fest a modern kínai társadalomról. Az egyetlen értékmérő a pénz, a sokszor nem annyira tökéletes lovag pedig már fehér ló helyett minimum Aston Martin-nal érkezik. Aki látta a Go, Lala Go-t, a Color Me Love-ot, a What Women Want-ot, a You Deserve to be Single-t, a Perfect Wedding-et, vagy az All About Love-t, az pontosan tudja, miről is van szó.

Ezt a hullámot igyekezte Johnnie To is meglovagolni, mégpedig szokás szerint Wai Ka-Fai társaságában. Wai jegyzi a forgatókönyvet is az egykoron MilkyWay Creative Team tagként funkcionáló Yau Nai-Hoi társaságában. Akárcsak korábbi munkáikban (elsősorban a Sparrow-ra gondolva), úgy ezúttal sem törekedtek arra, hogy koherens, logikai hibáktól mentes scriptet állítsanak össze, hanem lazán egymás mögé tették a humorosnak és meghatónak gondolt jeleneteket, amik nem feltétlenül következnek egymásból (szerencsére nem olyan látványos ez, mint a Sparrow-ban volt). A hangulatot nagyon jól eltalálták, bár ez nagyban köszönhető a mindig megbízható alakítást nyújtó férfi színészeknek, benne van az isteni JJ Jia is, a sztori viszont, ahogy egyre inkább közeledik a végkifejlet, úgy válik egyre kínosabbá, a lezárás pedig óhatatlan, hogy valaki számára nem tartogat happy endet.

Ez utóbbi persze egyáltalán nem meglepő, ugyanis a valahol elromlott kapcsolatok boncolgatása a leginkább közkedvelt dolgok egyike arrafelé, elég csak a népszerű kínai dalok szövegeire gondolni. A történet középpontjában ráadásul egy szerelmi háromszög van, ami csak tovább bonyolítja a boncolgatási lehetőségeket. Ezekre nem szánnék időt itt a cikken belül, mert van egy ennél sokkal érdekesebb jelenség is a filmben. Ez pedig a mandarin nyelvterület felé tett gesztusok összessége, amik meglepően sok helyen fellelhetőek. Az első a szereplőválasztás, hiszen a női főszerepet a pekingi származású Gao Yuanyuan kapta, aki annak ellenére, hogy a külsejét tekintve kicsit szürke (kábé egy összement Gigi Leung és egy sótlan Fiona Sit keverékének tűnik), három hongkongi alfahímet is a magáénak tudhat (Terence Yin, Louis Koo, Daniel Wu). A második a mandarin dialektus intenzív használata, ami már évek óta egyre erőteljesebben érezhető a hongkongi filmekben, a harmadik pedig a végkifejlet, azaz az, hogy a boldogságot nem Hongkongban, hanem az anyaországban, esetünkben Suzhou-ban lehet megtalálni.

A rendezőpáros persze amennyire lehetett, igyekezett a hongkongi igényeknek és szokásoknak is megfelelni, így bekerültek a kantoni vígjátékok népszerű elemei a való életre történő kikacsintásokkal (pl. Faye Wong híres dalára romantikáznak), viccesek a nyílt termékelhelyezések (még a Maserati autószalon kínálatát is végigböngészheti a néző) és persze egy kis szerep erejéig benne van az isteni JJ Jia is. Az, hogy mind JJ, mind a borzalmasan affektáló orosz bombázó jobban néz ki, mint Gao kisasszony, nem számít, a főszerep Gao-é.

Talán nem véletlen az sem, hogy a műfajhoz méltóan nem a női, hanem a férfi szereplők brillíroznak elsősorban. Daniel Wu mindig minden szerepben nagyon jó, ráadásul ezúttal szinte két teljesen különálló karaktert alakít. Terence Yin szokás szerint csak néhány percre látható és az általa már ezerszer eljátszott búval bélelt figurát hozza, míg Louis Koo ezúttal a nőre lágyuló, de egyébként minden eszközzel a célja felé hajló, kissé (nagyon) ellenszenves macho-t hozza, némileg túljátszva a szerepet, de még talán a ripacskodáson belül. Pech, hogy pont Daniel Wu a riválisa, őt nehéz túljátszani. Mindhárman sokat adnak saját magukból, sokszor nem is lehet eldönteni, hogy most Shen Ran-t, vagy a popsztár Koo-t láthatjuk. Ízlés kérdése, hogy ez előny-e, vagy hátrány, nekem tetszett.

A MilkyWay tehát egy igazi MilkyWay mozival jelentkezett, jó hosszú idő után. Ugyanez elmondható Johnnie To-ról is, ám a film nemzetközi fogadtatása korántsem lesz olyan kedvező, mint a zsarus thrillerjei esetében, viszont mindenképpen az érdemei közé tartozik, hogy az újgazdag kínai nők sztorijait feldolgozó hullám eddigi talán legjobb darabja, veri még a hollywoodi remake-ket (What Women Want, Color Me Love) is. Új zsarus thrillerre azonban még várni kell, a Life Without Principle ugyanis csak majd valamikor jövőre érkezik. Reméljük, a Don’t Go Breaking My Heart sokat hoz a konyhára és így további thrillerek is megvalósulhatnak.

X-Men: A kívülállók

Malcolm X és Martin Luther King szuperképességekkel: az X-Men koncepciójában már Stan Lee idejében is benne volt a civiljogi mozgalmakkal való párhuzam, de azt Chris Claremont erősítette meg igazán a ’70-es években. Mire az első X-Men adaptáció sokkal később a mozikba került, a mutáns allegória már legalább annyira rímelt a homoszexualitásra, mint a faji kisebbségekre. Vagyis nyilván nem tett rosszat a filmnek, hogy egy meleg rendező, Bryan Singer dirigálta, aki így nem hagyta, hogy a mondanivaló elsikkadjon az akciók javára. A 2000-es X-Men a maga sikerével (egy évvel a Pókember előtt) nem csak elindította a szuperhősfilmek máig tartó hullámát, de egyben az első volt, ami a látvány és a lendület mellett tudott szívvel, lélekkel és aggyal is szolgálni, vagyis tökéletes kombinációját nyújtani a szórakoztató nyári mozinak és a komoly filmkészítésnek.

Persze a szuperhősfilmek alfája mindörökre Richard Donner 1978-as Supermanje marad (Christopher Nolan is bevallottan arról mintázta a Batman Beginst), de annak a filmnek máig nehezen megbocsátható hibája a főgonosz elbagatellizálása és az idővisszaforgatós ostobaság (a „suspension of disbelief” egy dolog, de a „killing of disbelief”…). Tim Burton Batmanje pedig inkább volt egy szürreális Jack Nicholson show, mint stabil lábakon álló szuperhősfilm, főleg, hogy sikerült benne a főhős alapvető motivációit a Jokerrel való konfrontációra degradálni. Az eredeti képregénysorozathoz hűen, Singer és írói az X-Menben egy adott problémára két masszív ideológiai szempontot húznak rá, hogy aztán az így szépen motivált karaktereket ezek mentén ütköztessék. És ez az ideológiai háttér messze nem csak egy kutya szájából kirángatott ürügy az akciójelenetekre, ez az egész film betonbiztos alapja.

A mássággal, a kisebbséggel szemben fellépő agresszió már a nyitójelenetben jelen van, ahogy egy zsidó kisfiút elszakítanak szüleitől egy náci haláltáborban, a második világháború idején. A történelem megtanítja a fiút arra, hogy aki nem olvad be, azt elpusztítják – belőle lesz Magneto, az emberek által félt és gyűlölt új faj, a mutánsok Malcolm X-e, aki szélsőséges eszközökkel küzd fajtájának fennmaradásáért. Egykori barátja, Xavier professzor, a mutánsok Martin Luther Kingje, a békés együttélés megteremtéséért harcol – ideológiai nézeteltéréseik már a film elején túllépnek a verbális vitákon.

Az X-Men kívülről és belülről is ügyesen vizsgálja a mutánsoknak a világban betöltött szerepét. A külső szemlélő Robert Kelly szenátor, az egyetlen fontos nem mutáns karakter: a kongresszusi jelenetben, ahol a mutánsok regisztrálását szorgalmazza, a hallgatóság egyetértően tapsolja meg előadását, egyértelművé téve, hogy álláspontja nem csak az övé, hanem az egész emberiségé. A holokausztot megidéző nyitánnyal együtt ezek a pillanatok már azelőtt egy ellenséges, félelemmel és gyűlölettel teli környezetbe helyezik a szereplőket, hogy egyáltalán megismernénk őket. A film szürkés-kékes, hideg képi világából végig csak úgy üvölt az elidegenedettség és a kirekesztettség – hiába álmodik Xavier a békés együttélésről, a mutánsokat nevelő iskoláját maga is titokban tartja a világ elől, ahogy saját képességeit is.

A belső szempontok még izgalmasabbak: Xavier és Magneto, akik már-már abszolútumok a maguk sziklaszilárd elveivel, az ideológiai hátteret szolgáltatják, míg a tinédzser Vadóc, akinek most manifesztálódnak képességei, a téma személyes, tragikus aspektusait képviseli. Első jelenete, amiben életében először csókol meg egy fiút, csaknem végzetes következményekkel, a pubertáskor és a mutánslét már a képregényekben is rég lefektetett analógiájának riasztó és fájdalmasan életszerű demonstrációja. Singerék cool antihősükkel, Rozsomákkal párosítják össze, furcsa apa-lánya-haver kapcsolatuk képezi az emberi melegség szigetét a film egyébként nyers, kevéssé szívderítő atmoszférájában („balesetük” ráadásul az egész széria legsokkolóbb jelenete). Ezért cserébe persze az egyéb mellékszereplők, élükön a jellegtelen Küklopsszal, és a felesleges Viharral (Halle Berry az egész trilógia során elégedetlen volt a szerepével), elsikkadnak a ma már rendkívül szűknek számító másfél órás játékidő során. Az ellenben, ahogy Magneto egyik csatlósát, Mystique-et, egyetlen jól elhelyezett mondattal árnyalják, kisebbfajta forgatókönyvírói bravúr – a film okosabb annál, semhogy egyértelmű vonalat húzzon a Jó és a Rossz közé.

Mindez a koncepció csak jó színészekkel működhetett: ugyan Ian McKellen már akkor is kicsit öreg volt az akciózáshoz (pedig itt még kevesebbet követeltek tőle e téren, mint a folytatásokban), de alakítása roppant energikus és szenvedélyes, tökéletes ellenpontja Patrick Stewart nyugodt, bölcs, hasonlóan erőteljes Xavierének. Anna Paquin (Vadóc) nem először, és nem is utoljára bizonyított, Hugh Jackman esetében pedig önmagáért beszél, hogy annyira eggyé vált a popkultúrába pedig már évtizedekkel azelőtt bebetonozott karakterrel, ahogy az hasonló figurák esetében senkinek nem sikerült még Christopher Reeve-en kívül.

A film tempós, Singer nem húzza az időt eredetsztorikkal, az X-Men jóval a film kezdete előtt is létezik már, a nézőt elkapja az a ritka érzés, hogy a karaktereknek hosszú és gazdag történetük van. Az akciójelenetek többnyire rövidek, de kemények, dinamikusak és intenzívek – a rendezés elsőosztályú, a vágás pontos és hibátlan, Michael Kamen zenéje sokkal inkább hűvös, mint hősies, és ha kell, meglepő érzelmi többletet ad a képekhez. A finálé ugyan kevésbé grandiózus, mint bármelyik folytatásé, viszont legalább olyan hatásos. A Szabadság-szobor teteje, mint csatatér (túl azon, hogy a mutánsok ügye természetesen szépen rezonál mindazzal, amit a fáklyát tartó hölgy képvisel), tűzijátékkal a háttérben, Singer dirigálásában, egy szimpla test-test elleni küzdelemnek is olyan epikus erőt kölcsönöz, amihez más filmekben egész háztömböknek kell megsemmisülniük. Rozsomák és Kardfogú vadállati összecsapásában annyi nyers, kegyetlen brutalitás van, amennyit ritkán látunk PG-13-as moziban.

Az X-Men máig a legjobb képregényadaptációk közt van, pedig nem volt könnyű szülés. Először James Cameron kacérkodott vele a ’90-es évek elején, mielőtt inkább továbbállt a Pókemerhez (az is ugyanígy összejött neki…), majd a következő években több stúdión és tucatnyi újraíráson ment át. Singer maga is többször visszautasította a felkérést, mondván, hogy ez „csak egy képregény”. Nem szép előítélet pont tőle, de aztán vette a fáradságot, hogy beleolvasson a sorozatba. Mind örülhetünk neki, hogy így tett.

Caterpillar

Ha a japán filmvilág fenegyereke (nem, nem Miike Takashi!) véletlenül új filmmel jelentkezik, az sok szempontból méltó a figyelemre. Nemcsak azért, mert egy újabb megosztó, vitákra alapot adó, megbotránkoztató alkotásra lehet számítani, hanem elsősorban amiatt, hogy a saját bevallása szerint minden filmstúdióból kitiltott, örök lázadó és kompromisszumképtelen rendező sikeresen összekalapozott újra annyi tőkét, hogy forgathasson. Igen, Wakamatsu Koji-ról van szó.

Wakamatsu kalandos fiatal éveinek köszönhetően nemcsak megjárta a poklot (ha kellett, újságot hordott ki, de yakuzáknak is segédkezett, ami miatt 1957-ben fél évet a sitten is eltöltött), hanem éppen elegendő tapasztalatot szerzett ahhoz, hogy elsősorban a periférián vegetálókról, vagy éppen a társadalomból kitaszítottakról forgassa filmjeit. A pinku eiga korszak legelején már a filmesek között sertepertélt, 1963-ban debütált az Amai wana (Édes csapda) című produkciójával, amit rengeteg hasonló, alacsony költségvetésű film követett. Hamar híressé vált a remek hangulatteremtő képessége, a hipnotikus aláfestő zenéknek és persze a többi pinku rendező munkáinál jóval extrémebb munkáinak köszönhetően, leginkább csak úgy emlegették, hogy a pinku műfaj Kurosawa Akira-ja.

Elborult, sokszor brutális és kegyetlen művei miatt folyamatosan harcban állt a Nikkatsu stúdióval, akik fogyaszthatóbb produkciókat szerettek volna bemutatni. Mivel Wakamatsu jó 10 évvel megelőzte a korát, így nem is lehetett más a harc vége, minthogy 1965-ben megalapította saját független stúdióját, a Wakamatsu Productions-t. A sors fura fintora, hogy évekkel később a Nikkatsu teljesen átállt az éppen Wakamatsu által elkezdett pornográf művek futószalagon történő előállítására. Azért az öreget sem kellett félteni, egészen a 70-es évek közepéig évente 5-10 új, hihetetlenül kis összegből (néhány 10 000 dollárból) elkészített, de nagyon hatásos mozival jelentkezett.

Művei a felszínen, a tájékozatlan néző számára brutális, öncélúan pornográf sztoriknak tűnnek, azonban mindegyikben erősen jelen van a külföldi néző számára sokszor észrevehetetlen, érthetetlen szimbolizmus. Karakterei és az azok közötti, sokszor egyenlőtlen viszony szinte mindig politikai üzenettel bír, ám valószínűsíthetően a korabeli moziőrült japán férfiak között nem ezen bátor és szélsőséges politikai nézetek miatt voltak népszerűek a filmjei.

Egy, a tabudöntögető, szélsőséges hangvételű politikai üzenetekkel, valamint extrém szexjelenetekkel operáló rendező nem is találhat jobb alapanyagot magának, mint a szintén sokat kritizált író, Edogawa Rampo munkái, azok közül is egy 1929-ben megjelent, de hamar be is tiltott novella, a Caterpillar. Edogawa beteg elméje számtalan filmest megihletett már az évek folyamán, sőt, a 2005-ös Rampo Noir-ban Sato Hisayasu meg is rendezte már a történet filmváltozatát. Azonban nem Wakamatsu-ról lenne szó, ha nem dolgozta volna át az egészet a saját szájíze szerint. Régi jóbarátja, Adachi Masao segítségével olyannyira sikerült átformálnia a sztorit, hogy nem is került Edogawa neve a szerzők közé, ami persze csak a jóindulatú megközelítés. A rosszindulatú szerint egyrészt minek kellett volna megemlíteni, hiszen odahaza mindenki ismeri a történetet, másrészt lehet, hogy fizetni kellett volna Edogawa örököseinek, az meg nem fért volna bele az amúgyis nagyon szűkös keretbe. Meg egyébként is, miért adna tiszteletet az örök lázadó bárkinek is?

A sztori egyszerű, ugyanakkor mellbevágó, kezdve a címével, ami a hazatért veterán gúnyneve. A háborús filmek legtöbbjében csak a hősöket látjuk, esetleg a halottakra pazarolnak még némi időt, hogy tiszteletet adjanak nekik, a megnyomorodott sebesültek és az ő további sorsuk tabunak számítanak. Wakamatsu itt csap bele a lecsóba, amikor is bemutatja, micsoda képtelen helyzetekbe torkollik egy, a második világháború idején hazaszállított, hősként kezelt emberi roncs visszakerülése a társadalomba. A kezdeti sokk után magára marad az istápolásával a felesége, aki a kommunikációs nehézségek (csak a néző érti, mi zajlik a két főhős fejében) és a háborús hős jelleme, illetőleg nemi vágyai miatt finoman fogalmazva sincs irigylésre méltó helyzetben. Az isten háta mögötti faluban történtek pedig valahogy mindig kapcsolatban vannak a háború eseményeivel.

A két főszereplő sem akármilyen játékkal járul hozzá az élményhez, a már sok filmben bizonyított Terajima Shinobu tökéletesen hozza az őrület határán egyensúlyozó feleséget (az idei Berlini Filmfesztivál Ezüst Medve díját is elnyerte), de Kasuya Keigo tekintete is emlékezetes jópár jelenetben. A rendező régi filmjeivel összehasonlítva semmilyen kifáradás, kompromisszum, vagy nosztalgiázás nem érezhető, a Caterpillar méltó a Wakamatsu életműhöz. Nagyszerű érzékkel mutatja be a háború értelmetlenségét, ahol a „háborús hős” (a hőssé válásának módja is jellemző) vásári mutatvánnyá válik, ahol a nő kifelé szerető feleségnek tűnik, de kitölti minden keservét, bosszúját valakin, ahol a háborúsdiból kimaradt férfiak megvetettnek számítanak. Erőteljes, nyomasztó, húsbavágó, helyenként gyomorforgató, azaz pont olyan, amilyennek egy vérbeli Wakamatsu filmnek lennie kell. Egyetlen nagyobb hibája, hogy már nem vagyunk a 60-as években, így nem lesz akkora visszhangja, mint mondjuk a Violated Angels-nek volt. Ettől függetlenül biztosak lehetünk benne, hogy az úriember már tervben levő két újabb munkája is hozza majd a hasonló színvonalat.

X-Men: Az elsők

Üzenem mindenkinek, aki azzal mentegeti a csapnivaló Transformerseket, Álomháborúkat és társaikat, hogy „de hát ez csak egy látványfilm, nem kell tőle fasza akcióknál többet várni”: az X-Men prequel cáfolhatatlan bizonyítéka annak, hogy egy hollywoodi nyári szuperprodukció nem csak szemkápráztató és akciódús lehet, de intelligens, drámai, sőt, karakterközpontú is. És mindettől még mindig egy hollywoodi nyári szuperprodukció marad, nem pedig egy bergmani babérokra törő rétegfilm. Ellenben a harmadik résszel és a rozsomákos előzménnyel devolválódott franchise ennek hála visszamutálódott évekkel ezelőtti állapotába, és ismét régi fényében ragyog. Thor ide, Kick-Ass oda, A sötét lovag óta nem láttunk ilyen jó képregényadaptációt.

Noha Vaughn eleve az utóbbi évek egyik legígéretesebb hollywoodi rendezője, eddigi filmjei mindegyikében csavart egy nagyot az adott zsáneren – az X-Men az első munkája, amiben mindent komolyan vesz. Bryan Singer, az X1-2 direktorának felügyelete alatt elviszi a félelmekről, gyűlöletről és paranoiáról szóló franchise-t az 1962-es Amerikába – azaz a paranoia melegágyába. A korszakhangulat és az X-Men ideológiai bázisának összepárosítása telitalálat. Ahogy a Kuba partjaitól nem messze, pattanásig feszült helyzetben farkasszemet néző szovjet és amerikai flotta minden egyes tisztje és matróza elhűlve nézi a köztük, égen-földön-vízen csatázó „istenembereket”, a mutáns és az emberi faj békés együttélését propagáló Xavier reményei pillanatok alatt oldódnak fel az ismeretlentől való zsigeri félelemben és a több száz torkolattűzben.

A film hosszú és izgalmas utat jár be, mire eljut erre az akcióorgiával erősített drámai és emocionális csúcspontra. Ahogy a legelső X-Men, ez is a náci lágerben kezdődik (ami azt illeti, az akkori nyitójelenet teljes újrahasznosításával), ahol Kevin Bacon a Mengele képére gyúrt Sebastian Shaw szerepében borzongatja az ember hátát, és olyan leckét ad a fiatal Eric Lensherrnek, ami egész hátralévő életében haraggal és gyűlölettel fogja hajtani. Felnővén, Eric összeakad a jól szituált környezetben nevelkedett, reménnyel és idealizmussal teli Charles Xavierrel, akivel szinte semmi közös nincs benne – kivéve, hogy mindketten mutánsok, és akárcsak a CIA, mindketten a hidegháborút a saját céljai elérése érdekében forrósító másik mutáns, Shaw nyomában járnak. Hogy megállítsák, elkezdik összegyűjteni a világ „tehetséges fiataljait” (a csapatösszeszedős jelenet jó eséllyel fan favorite lesz).

A forgatókönyv kezdettől fogva éles kontrasztba állítja a két főhőst. Míg gyerekkorukban Charles nyitott szívvel fogadja be az életébe a háza konyháját kiraboló másik mutánst, addig Eric a táborban szenved, és nézi végig anyja halálát. Míg előbbi évekkel később az egyetemen tanulja a genetikát, és igyekszik felkészíteni az emberiséget a mutánsok elterjedésére, és elfogadásukra, addig utóbbi rettenthetetlenül, jéghidegen folytatja a világban bujkáló nácik utáni bosszúhadjáratát. Találkozásuk és barátságuk éppoly sorszerű, mint kapcsolatuk későbbi megromlása. Kettejük nézetei közt két másik mutáns, Charles gyerekkori barátja, az alakváltó Raven, és a CIA fiatal technikai zsenije, Hank ingadozik. Abból, ahogy az írók ennek a négy karakternek a világhoz, az egymáshoz, és az önmagukhoz való viszonyát formálják, és azt mindegyikük esetében logikusan, érzelmekben gazdagon, hibátlanul viszik végig, sok pályatársuk tanulhatna.

Néhány egyéb mellékkarakter (mindkét oldalon) persze menthetetlenül elsikkad, de nem annyira, hogy zavaró legyen, a James Bond-filmekből kölcsönzött főgonosz figurájába pedig, noha meglehetősen egyoldalú a többiekhez képest, Kevin Bacon lehel látható örömmel életet. Persze a show-t így is a két főhőst alakító James McAvoy és Michael Fassbender lopja el – főleg utóbbi, mert neki jutott a hálásabb feladat. Az írók könyörtelenül rángatják a fiatal Magneto figuráját az érzelmi skála szélsőséges pontjain át, és Fassbender mindegyik esetben szinte hipnotikus erővel és energiával remekel. A mellékszereplők közül Jennifer Lawrence emelkedik ki Ravenként, különösen egy Hankkel közös jelenetben, ahol egyetlen pillantása több fájdalomról és csalódásról árulkodik, mint egy egész oldalnyi monológ tenné. És Vaughnnak van is annyi esze, hogy bízik a színészeiben és a képek erejében, és nem érzi szükségesnek, hogy mindent szájba rágjon.

A több mint két órás játékidő, és a mindössze két nagy akciójelenet ellenére (de nyugi: azok olyanok is, nem csak látvány-, de ötletszempontból is) az X-Men lehengerlő tempót diktál. Vaughan nem hagyja lankadni a figyelmet, gyorsan váltogatja a helyszíneket (sokszor a nagyszerűen használt zene változatlansága köti össze őket), határozottan viszi előre a cselekményt, még némi humorra és egy jópofa cameo-ra is jut ideje – ezt a történetet, mindezzel az információmennyiséggel nem sokan tudták volna ennyi idő alatt, ilyen színvonalon hozni. Mire eljutunk a már említett kubai fináléhoz (megjegyzem, a 125 miliós költségvetés minden egyes centje kőkeményen ott van a vásznon, és innen is csókoltatom a Karib 4 névre hallgató sötét és dögunalmas pénznyelőt), minden karakter tökéletesen be van lőve – azaz ténylegesen érdekel minket, mi történik velük, nem csak a tűzijátéknak örülünk. És még csak azzal sem fogom degradálni a maximális értékelést, hogy bocsánatkérően hozzáteszem: „…ebben a pocsék nyári szezonban…” Nem csak azért, mert egy pofás Thor és egy még pofásabb Fast 5 után egyelőre nem is néz ki olyan rosszul ez a szezon, hanem azért is, mert az X-Men bármelyik másikban is kiérdemelte volna az öt csillagot.

Másnaposok 2.

Messziről hangokat hallasz, miközben minden sötét. Hullámokban nyered vissza az eszméletedet, és a sötétből lassan kirajzolódnak ismeretlen tárgyak körvonalai. Lassan kinyitod a szemed - nem akarod, de muszáj. Felülsz, és nem tudod hol vagy - melyik lakásban, melyik városban, melyik kontinensen. Az első gondolatod mindenképpen az, hogy "Hol vagyok?" amit szorosan követ a második, legalább ugyanekkora horderejű kérdés: "Hogy kerültem ide?" Valamikor 2008 táján így ébredt fel Todd Phillips, és két dolog villant be elméjébe az azt megelőző éjszakából. Az egyik Mike Tyson kitörölhetetlen arca volt - ami még nem lenne akkora probléma. A nagyobbik baj a második képpel volt: látta magát, amint aláír a Cool túra 2-höz. Hirtelen nagyon nagy szüksége lett néhány liter hideg vízre.

Egy évre rá, nagyjából akkor, amikor a fentebb említett katasztrófa elárasztotta Latin Amerika benzinkútjainak polcait VHS-en, talán ez volt a második legjobb komédia 2009-ben - és ez nagyon nagyon rosszul hangzik. Miért, kijött-e Hollywood abban az évben bármi értékelhetővel? Jó, ott volt a Mall Cop - de látta azt valaki rajtam kívül? Ebben az űrben olyan volt a Másnaposok, mint az egyetlen hűtőben maradt sör: nem számít a márkája, jó lesz. Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy a Másnaposok rossz lett volna: nemrégiben újra megnéztem, és nem rossz - de korántsem annyira zseniális, mint amilyenre emlékszünk. Mert 2009 olyan volt mint az a bizonyos las vegasi éjszaka: volt benne minden, és reggel úgy ébredtünk, mintha végiglovagolt volna rajtunk egy huszárszázad - ilyenkor jólesik a hűs folyadék.

Mivel az év tizedik legnyereségesebb filmje volt, a stúdió számára nem volt kérdés: folytatást neki. Nem szeretem a folytatásokat, és azt hiszem, mindenki számára világos, miért. Mert a folytatások - és itt most William Goldmant idézem - prosti filmek. Nem azért készülnek, mert annyi, de annyi mindent nem tudtak a készítők az első részbe belezsúfolni - ha így lenne, a következő filmjüket csinálnák, nem folytatásokat. Ennek megfelelően a második - ne adj' Isten harmadik-negyedik-ötödik-reboot-hetedik - részek nem szoktak jók lenni, nem csak az előző részhez képest, de egyébként sem. A készítők inkább a sok sok pénzre gondolnak, mint a munkájukra. Nem beszélve a Másnaposok 2 forgatását kísérő, teljesen felesleges gigászi PR kampányról, amely leginkább a Valkűrt kísérő hírinvázióra emlékeztetett - nem attól fogja több ember megnézni a filmet, hogy ki cirkuszolt kinek a cameója miatt - Paul Giamatti jelenléte kárpótol mindenkit minden előre belengetett, de be nem tartott hülyeségért.

Ezt csak a mértéktartás kedvéért soroltam el, ugyanis meglepő dolgot állítok: ugyan a Másnaposok 2-őt ugyanez a főleg pénzügyi szükség hívta életre, és ha nagyon szőrszálhasogató akarok lenni, akkor semmit, de semmit nem tesz hozzá az előző filmhez - mégis működik. A sztori ugyanaz nagyjából mint két éve: a Farkasfalka - a közhelyszámba menő fogorvos Stu (Ed Helms, aki saját ligájában veri meg bármelyik hollywoodi komikát), a közhelyszámba menő macsó Phil (Bradley Cooper megint izzad) és Zach Galifianakis (gyakorlatilag ugyanabban a karakterben, mint eddig bármiben) ezúttal Stu thaiföldi esküvőjére mennek - és ébrednek fel egy szépnek nem nevezhető reggelen Bangkokban, egy lepukkant szállodában.

Nincs ehhez mit hozzátenni. Ugyanaz, mint a Másnaposok, csak nagyobb a lépték eggyel - kétség sem férhet hozzá, hogy a Másnaposok 3 a Holdon fog játszódni. És mégis, el lehet adni kétszer ugyanazt. Todd Phillips nem felejtett el rendezni, a színészek jól játszanak, és noha nem lépünk túl a majom-ladyboy-kábítószer által határolt klasszikus thaiföldi toposzokon, élvezzük, nevetünk, mert akárhogy is, jól van megírva. Miképpen az első Másnaposok, ez sem fogja megváltani a világot - de arra jó, hogy százkét percre elfelejtsük az adóbevallást, a lassan megszűnő metrót vagy bármit, ami éppen a kedvünket rontja. Egyedül egy kérdésem van: minek van a filmben Justin Bartha?

Kurosawa retrospektív: Veszett kutya

Kurosawa első igazi remekművét, egyben egyik legjobb filmjét, maga a Mester nem szerette. Elégedetlenségének oka az volt, hogy úgy vélte, kitűzött célját nem sikerült elérni. És ugyan ebben egyet kell értenünk vele, hozzá kell tennünk: jobb is így. A rendező, aki saját kiadatlan regényét Ryuzo Kikushima segítségével adaptálta vászonra (ők ketten még sokszor dolgoztak együtt, a Véres tróntól A testőrön át a High and Low-ig), kedvenc írója, Georges Simenon stílusában akarta elkészíteni a filmet, de szándéka ellenére az végül nem egy feszes detektívtörténet lett – hanem sokkal több annál. A cselekmény gerincét adó nyomozás mögött az 1949-es Veszett kutya egy kínzóan realista látlelete a keserűséggel, kilátástalansággal teli, háború utáni japán társadalomnak, és az abban vergődő-hánykolódó embernek. A feszültségek, frusztrációk egy rendőr ellopott, és bűncselekményekre használt szolgálati fegyvere kapcsán jutnak forráspontjukig.

A gyilkossági nyomozónak frissen kinevezett Murakamit (Toshiro Mifune, az első „Kurosawa-állandó”, játéka intenzív, mint mindig) egy különösen fülledt napon, egy zsúfolt buszon fosztja meg coltjától egy zsebtolvaj. Ez már eleve súlyosan megalázó, és a férfi az önmarcangolás, feletteseinek viszonylag enyhe büntetése, és lemondásának elutasítása után azonnal elvegyül a nagyváros utcáin, hogy a tettes és a fegyver nyomára akadjon – de a helyzet tovább romlik, amikor coltjával rablást, majd gyilkosságot követnek el. Murakaminak a veterán Sato detektív (Takashi Shimura, a második „Kurosawa-állandó”, most is bölcs és nyugodt) segít a nyomozásban, de az ő útmatatásai ellenére sem képes kiverni a fejéből, hogy a gyilkosban és benne sokkal több a közös vonás, mint szeretné.

Simenon mellett Kurosawa Jules Dassin pusztán egy évvel korábbi A meztelen város című noirját, pontosabban annak dokumentarista realizmusát jelölte meg inspirációként. Ahogy ott, a detektívmunka itt sem kemény tekintetekből, ajtók berúgásából, Sherlock Holmest megszégyenítő dedukciókból, trükkökből és bűnözők elveréséből áll, hanem nyomasztóan hosszú várakozásokból, az apró nyomok lassú és precíz lekövetéséből és fárasztó lábmunkából. A film leghíresebb jelenetében (ami a cselekmény szempontjából ironikus módon szükségtelenül hosszú) a háborúban harcolt Murakami magát veteránnak „álcázva” merül el Tokió utcáinak hétköznapi mocskában és tömegében, piti bűnözők és szegények között kutatva. A képek (sok dokumentumfelvétellel, amit a Godzilla későbbi rendezője, Ishiro Honda rögzített) nyomasztóan monotonok – Kurosawa egyik lepusztult, túlzsúfolt helyszínről vág a másikra, mégis minden ugyanolyan, és a néző hamar ráébred, hogy ebbe a reménytelen, vigasztalan közegbe illik maga Murakami is.

A főszereplőnek az arctalan sokasággal, sőt, a bűnözőkkel való azonosulása a film mondanivalójának alappillére. A fegyverét ellopott nő, akinek – bizonyíték hiányában – csak a jóindulatában bízhat, végül megszánja Murakamit, és elmondja neki, amit tud. Sőt, fizet neki egy sört és egy kis ételt, melléfekszik a szabad ég alatt, és a csillagok szépségéről beszél neki. A háború utáni Japánban uralkodó állapotok még az ellentétes pólusokat is közel hozzák egymáshoz, a mindennapi szenvedések rendőrt és bűnözőt is összekötnek – a legkétségbeesettebb pillanatokban is megnyilvánuló mély humanizmus Kurosawa pályafutásának egyik állandó jellemzője.

Ennek a végpontja természetesen a Murakami és a fegyverével ölő Yusa (Isao Kimura, belőle lett A hét szamuráj fiatal Katsushirója) közti párhuzamok feltárása. Mindketten a háború veteránjai, mindkettejük vagyonát ellopták, amikor hazatértek a frontról – egyikük a bűn felé fordult, a másik rendőr lett. Sato számára ennyi elég, hogy protezsáltját jónak, Yusát rossznak bélyegezze, de a tipikus zöldfülű-veterán felállás itt ideológiailag fordított. A tapasztalt Sato fekete-fehér világnézete elavult a háború utáni világban, és nem elég a front borzalmait átélt Murakaminak, akit gyötör, hogy nem képes azonosítani a hasonló körülmények szülte döntések közti éles különbséget. Nem tudja megfogni azt a pillanatot, ami nem a bűnbe lökte, mint Yusát, hanem egy tisztességes élet felé. A neveltetés, a környezet, a tapasztalatok vagy pusztán valamiféle véletlen játszott közre? Kurosawa nem ad választ, marad a kétely, a bizonytalanság, és Murakami megszállottjává válik a nyomozásnak. Bár a Yusa és közte lévő különbség világosan megmutatkozik a tetteikben, a hasonlóságok még a legvégén is makacsul tartják magukat.

Amikor végre találkoznak, és a cselekmény kifut a bő két órája várt fináléra, a gondosan épített feszültség nem egy precízen koreografált összecsapásba torkollik, drámai ököl- és pisztolypárbajjal (ellenben a hajszaindító pillanat, az első szemkontaktussal és a felismeréssel, igazi képi bravúr). A testőr vagy A hét szamuráj lenyűgöző akciójelenetei még váratnak magukra, Kurosawa, pályájának ebben a szakaszában másképp viszonyul az erőszakhoz. Ahogy A vihar kapujában esetében, a harc itt is esetlen, nyomorúságos, piszkos és kétségbeesett, híján van mindenféle dicsőségnek és hősi manírnak. Murakami és Yusa földön, vízben, sárban hemperegnek, koszosan és kimerülten, a köztük lévő hasonlóságok vizuális megerősítéseként néhány beállításban még megkülönböztetni sem lehet őket.

Mintegy végső cáfolataként Sato egyszerű „jó-rossz” felfogásának, a végül megbilincselt, és saját életének borzalmával, önutálatával szembesülő Yusán szánalmas, rettenetes sírógörcs lesz úrrá, ahogy egy virágmezőn vonaglik, miközben a háttérben éneklő gyerekek haladnak el. A kontraszt csaknem túl markáns, csaknem erőltetett, csaknem giccses – csaknem. Kurosawa már akkor is pontosan tudta, meddig feszegethetők a hatásos történetmesélés érzelmi-dramaturgiai határai (ld. még Sato és Yusa korábbi, mesterien filmezett konfrontációjának csaknem túlzó késleltető eszközeit). Yusa egy szenvedő ember, egy roncs, gyilkos és áldozat egyszerre, akit a történelem megrágott, és a társadalom kiköpött. Az őt és a hozzá hasonlókat sanyargató vágyak és szükségletek felkavaróan gyönyörű ábrázolása az a jelenet, amiben barátnője megmutatja Murakaminak a drága ruhát, amit Yusa a rabolt pénzből vett neki. A nő felveszi, pörög-forog benne, miközben hisztérikusan rikoltozik „örömében”. A főszereplő megkövülve nézi őt egy gótikus horrorokat idéző beállításban: kint az eső zuhog, és az ég dörög, bent a nő táncoló árnyéka vetül a férfi szinte rémült alakjára – a masszív társadalmi elégedetlenség és kilátástalanság, a soha be nem teljesülő vágyak, az áthidalhatatlan osztálykülönbségek, mint valami sarokból kiugró rém, úgy vetik rá magukat Murakamira. A film kiállítása egyébként is pazar: a néhány erőteljes, dinamikus képi csúcspont sem homályosítja el a többi jelenet visszafogottabb vizuális ötletgazdagságát, a mélységélesség variálásától a nyomasztó tömegjelenetekig.

És ha már osztálykülönbségek: ez volt Kurosawa egyik kedvenc témája, amihez mindig visszanyúlt. Markánsan ott van A hét szamurájban is, 1963-as krimijében, a High and Low-ban pedig ez minden konfliktus alapja. A Veszett kutyában az említett jelenet mellett van még egy, ami ezt a motívumot veszi elő. Újabb erőteljes kontrasztként, Murakami és Yusa küzdelmét egy lágy Mozart darab festi alá, amit egy tehetős nő játszik zongorán, egy közeli ház nyitott ablakánál. Yusának három tölténye maradt, Murakami fegyvertelenül találja szembe magát vele. Végsőkig elszánt, kemény tekintete csöppnyi kétséget sem hagy afelől, hogy mindhárom golyót belelöveti magába, ha ez az egyetlen módja, hogy kivegye ellensége kezéből a további gyilkolás lehetőségét (Mifune játéka itt szinte félelmetes erejű). Az első lövés eldördülésekor a zongorázó nő feláll, kinéz az ablakon, és ahogy meglátja a távolban, fák között egymással szemben álló két rongyos, koszos alakot (akár egy szamurájfilmben), csak ásít, és teljes érdektelenséggel fordul vissza a zenéjéhez. A szakadék áthidalhatatlan, a pórnép kicsinyes drámái még akkor is irrelevánsak a felsőbb rétegeknek, ha az ő küszöbükön játszódnak le. Csak egy férfi üldözi megszállottan, fáradhatatlanul a saját árnyékát – avagy az embert, aki lehetett volna, és aki kevés híján lett is.

Winter's Bone - A hallgatás törvénye

Egy évvel a Nem vénnek való vidék után kijött egy Red című film (amit azóta is nehézkes másoknak ajánlani, mert mindenki a tavalyi hollywoodi komédiára asszociál).  Cselekményében és megjelenésében is végtelenül egyszerű volt. Egy öreg fickóról szólt, akinek pár fiatal srác kinyírja a kutyáját, és ez nem hagyja nyugodni őt. Százszor stilizáltabb és kiélezettebb bosszútörténeteket is láttunk már, mégis őrülten hatásos volt, mert rendelkezett azzal a komor, sorsszerű, civilizált világunk máza által rejtett, de belőlünk kiirthatatlan őserővel, ami miatt két férfi néha egymásnak megy, hogy vért fakasszon. Ez az embernél-istennél erősebb természeti törvény tette annyira hatásossá az említett Coen-filmet is (ahogy McCarthy minden regényét), és emiatt akkora gyomros a szintén igen puritán, de a Redtől még jobb Winter's Bone. Csak itt a gyengébbik(?) nemé a főszerep...

Nincs mese, oda kell figyelni a puncis filmesekre! A Hurt Locker után itt a következő női rendezőjű, kemény, szikár remekmű (mondanám, hogy férfi-film, de épp az a jó, hogy nem csak az). A Winter's Bone (bocsássatok meg, utálom az eredeti cím költőiségét a VHS-es korszak B-film szagú sablonosságra cserélő magyar címet) sem akciójelenetekkel, ökölpárbajokkal és erőszakos jelenetekkel dolgozik, végig digitális kézikamerát használ, zenét alig, effekteket egyáltalán nem, ráadásul az egészet helyszínen és temérdek amatőrszínésszel vették fel, de az első (véleményem szerint szándékosan házimozi-hangulatú, a nézőt lelassító-bevonó) tíz perc után ez már senkinek nem fog feltűnni.

Hősünk egy hallgatag, 17 éves lány, akinek jelleméről kezdetben annyira keveset tudunk, hogy nehéz azonosulni vele, és még később is, amikor (kizárólag megfigyelőként, egy-egy jelenet tükrében) lassan megismerjük, inkább megfigyelőként mellette állva érezzük magunkat, mintsem a bőrében. A történet is lassan adja meg magát: az apa lelépett, az anya megőrült (nem kommunikál senkivel, csak létezik), a kistestvérek fiatalok az érdemi munkához, a családfenntartás súlya csakis a lány vállát nyomja. Mivel azonban a feltételes szabadlábon levő apa nem jelenik meg egy tárgyaláson, az óvadékként zálogba helyezett ház és erdő - a család teljes vagyona - veszélybe kerül. Elő kell keríteni a férfit, akit látszólag semelyik családtagja nem szeret, senki sem árul el róla semmit és senki sem próbál meg segíteni a kilátástalan kutatást folytató lányon.

A balladaszerű történetvezetés és az információvisszatartás módszere a karakterek bemutatásától a konkrét, kézzelfogható kérdésekig (mi történt az apával? miért viselkedik mindenki olyan furcsán? mit mer kockára tenni hősnőnk, hogy megtudja az igazságot?) megtölti az egyszerű képeket, a zárkózott arcokat, és hihetetlenül intenzív feszültséggel ruházza fel a filmet. Minden, amit egy hasonló történetben megszoktunk, és itt nincs - a könnyes jelenetekben csúcsosodó melodráma, az amerikai szellem számára szent morális Igazság keresése -, éppen hiányával teszi még erősebbé a suta beszélgetéseket, a csupasz gesztusokat, a sétálós átvezető jeleneteket, a kiismerhetetlen pillantásokat. Ez a lány csak enni akar, és enni adni a családjának. És ehhez szenvednie kell, és másoknak szenvedést okoznia.

Persze az apja különbözik bármely más embertől a lány szemében is, aki éppen nem az apja, de ez csak egy sokadlagos információ, valahol hátul, és csak pár másodpercnyi játékidő teszi egyértelművé. A család az család, ugyanakkor vadállat is, mint minden más ember. (Kedvenc jelenetem, mikor valaki a saját nagyapjához küldi a lányt, majd hozzáteszi: "Vigyázz vele! Nekem ő a nagyapám, és még én is nagyon figyelek, hogy mit mondok neki...") Veszélyes film, mert egész másféle valóságot mutat, mint amit mi nézők bizonyára sokan, kényelmesen berendezett életünkben körülnézve látunk. És mégis érezzük, hogy mennyire igaz az is - sőt mennyire igazabb és alapvetőbb.

Nem mondok többet a cselekményről, szándékosan nem mondtam eddig sem sokat. Nézzétek meg, ne várjatok semmi nagyot, finom film ez, csendben kell befogadni. És utána csendben bámulni magunk elé. Hiába ülünk civilizációnk akármilyen tornyán, jó néha emlékeztetni magunkat, hogy még mindig a dzsungelben vagyunk, és hogy minél közelebb jutunk a létfenntarthatóság határához, annál hamarább készen állunk fogfehéret villantani.

Winter's Bone - A hallgatás törvénye (2010)
Rendezte: Debra Granik
Írta: Debra Granik és Anne Rosellini, Daniel Woodrell regénye alapján

A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken

Kötelességemnek érzem azzal a vallomással kezdeni, hogy tetszettek az eddigi Karib-filmek. Igen, mindegyik. Mert igaz, hogy a színvonal folyamatosan csökkent, de még az elnyújtott, és helyenként erőltetett harmadikban is több ötlet és humor volt, mint öt másik tetszőleges hollywoodi megafilmben együttvéve. Lehet, hogy Gore Verbinski csak egy iparos (bár a Rango után már ebben sem vagyok olyan biztos), de annak roppant ügyes. Viszont a negyedik etapra Rob Marshall ült helyette a rendezői székbe, és akárhogy töröm a fejem, nem tudom elképzelni a stúdiófejeseknek és a producereknek azt a gondolatmenetét, ami ehhez a rendezőválasztáshoz vezetett. „Egyértelmű, adjuk oda Marshallnak a könnyed, pörgős, kreatív, akciódús, látványos nyári blockbustersorozatunk új részét, hiszen ő csinálta a…” Chicagót? A Kilencet? Az Egy gésa emlékiratait? Mégis melyiket tekintették referenciának egy Karib-sequelhez? De jobban belegondolva, tökmindegy, mert már a forgatókönyvnél bukik az egész. Meg Johnny Deppnél.

Depp a 2000-es évek elején – nem kisrészt pont az első Karib-filmnek köszönhetően – a földkerekség egyik legcoolabb színészének számított, viszont az eltelt 10 évben rohamosan váltak egyre unalmasabbá azok a ripacskodó manírjai, amikkel Tim Burtont is folyton boldogítja. Idétlenkedése mostanra elveszítette minden varázsát, de ez persze nem csak az ő hibája: a negyedik Karib, bár ugyanazok írták, mint az előző hármat, humortalan, sótlan, erőltetett és fárasztó, márpedig nincs annál rosszabb, amikor egy olyan harsány, karikatúraszerű figura szájába, mint Jack Sparrow lapos és mesterkélt poénokat adnak. Ha már előre tudjuk, hogy melyik szituációban hogyan, sőt, milyen grimasszal fog reagálni, és már a csattanó felvezetésének legelején világos, hogy fél perc múlva min várják majd el az alkotók, hogy röhögjünk, az régen rossz. Hányszor lehet pl. elsütni azt a poént egyetlen filmben, hogy a főhős azt hiszi, megmenekült, majd amikor megfordul, szembetalálja magát harminc puskás emberrel?

A cselekmény ezúttal a fiatalság forrása körül bonyolódik. Az örök élettel kecsegtető vízre pályázik a spanyol flotta, a (nem minden hátsó szándék nélkül) Barbossa vezette brit hajóhad, Sparrow régi szerelme, Angelica, és az ő apja, a kalózok réme, Feketeszakáll. A karaktereket összekötő kapcsolati hálóban lenne fantázia, de az alkotóknak egyszer sem sikerül meglepniük a nézőt, és mind az apa-lány, mind a férfi-nő viszony reménytelenül üres, mesterkélt, és teljesen híján van a legalapvetőbb emocionális töltésnek is. Még Barbossa és Feketeszakáll küzdelme lehetett volna a film legélvezetesebb aspektusa (már csak Geoffrey Rush és Ian McShane miatt is), ha nem úgy vetik oda az egészet, ahogy az ember a válláról pöcköl le egy ráhullott levelet. A pap és a szirén szerelmi szála pedig nem több játékidőt növelő tölteléknél.

Persze Penelope Cruz Keira Knigthley helyett mindig jó választás, de a vicc az, hogy inkább Orlando Bloomot helyettesíti, mint őt – ha azt a néhány csókot kivágnánk a filmből, a Depp és Cruz közti acsarkodás semmiben nem különbözne a Turner-Sparrow szál hűséggel és árulással egyszerre fűszerezett barátom-ellenségem viszonyától, és a két alapvetően szimpatikus színész sem tudja hitelesen eladni a rettenetesen szárazra írt vadrománcot. Csak attól, hogy felváltva vívnak és csókolóznak, még nem fog automatikusan izzani köztük a levegő.

És senki ne reménykedjen benne, hogy majd az akciók kárpótolják, ugyanis a filmnek meglepő olcsóságszaga van. A legnagyobb látványelem néhány hanyagul megkoreografált, ügyetlenül vágott, csoportos kardozás valami sötét helyszínen (kocsma, barlang), ami az első három rész Errol Flynn-akrobatikát és Buster Keaton-bulreszket frenetikusan vegyítő küzdelmei után annyira érdekes, mint pár bárányfelhő az égen. És nincsenek óriásszörnyek, nincsenek tengeri csaták, nincsenek guruló malomkerékben vívott harcok, egyedül a szirének támadásának jelenetébe szorult egy ebihalfingnyi spiritusz, de az akcióhoz láthatóan semmilyen érzékkel nem rendelkező Marshall majdnem tönkrevágja azt is. Az idei nyár egy tetszőleges hollywoodi megaprodukciójának előzetesében (!) több a látványelem, mint az egész Karib 4-ben. Szóval mi a tökömre ment el az a 150 millió dolláros költségvetés? Ja, hogy csak Depp visszaédesgetéséhez 35 millió kellett? Az a pénz is jó helyre ment…

PS: a 3D a legtrehányabb, amit nem utólag konvertált filmben láttam eddig.

Paul

"...amióta az ősember először mászott elő barlangjából és felemelte tekintetét a csillagos égboltra, azóta tűnődünk azon, van-e ott valaki..." zengi a planetárium ezerszer túltekert és átmásolt magnója. "...Vajon egyedül vagyunk-e a Világegyetemben? Mi van a csillagokon túl?" Ez a fajta fennkölt magasztalása az esti égboltnak egészen addig működött, amíg felnézve éjszakánként a biztosító-társaságok, sörreklámok neonfénye és az ezerszer áldott halálsárga közvilágítás végleg el nem zárta tőle a városi embert. A kíváncsiság - noha a közoktatás és a tudományos-ismeretterjesztésen élősködő bukott asztrofizikusok mindent megtettek - szerencsére megmaradt bennünk. És ennek egyenes ági következménye a tudományos-fantasztikum.

Simon Pegg és Nick Frost munkásságát remélem senkinek sem kell bemutatnom. Na jó, mégis, hiszen vannak terjedelmi szabályok, aminek meg kell felelnem. A Paul két főszereplő-forgatókönyvírója ugyanúgy kezdte pályáját, mint bármelyik jelenleg kurrens angol humorista: a kilencvenes évek közepén néhány szkeccssorozat (többek közt az Asylum, amiben Pegg először találkozik Edgar Wright-al), majd miután összehoznak egy mára már kultikussá vált szitkomot (Spaced, 1999-2001), öles léptekkel elindulnak Hollywood irányába. Hogy mégsem úgy végzik, mint mondjuk (with all due respect, sir) Steve Coogan, annak egyetlen oka van: ezek ketten még mindig nyolcéves, nem is geek-ek, hanem borzasztó nördök, akik hosszú hosszú jeleneteket képesek idézni A Birodalom visszavág-ból, vagy éppen klingonul káromkodni. Ők ketten mindent tudnak az elmúlt szűk hatvan év bármelyik sci-fijéből - és ezt a tudást úgy tudják átadni, hogy észre sem veszi az ember, sőt: jól szórakozik. Még ha nem is veszi észre az utalásokat.

Tudom mire gondolnak, és igazuk van: hogyan tudnék elfogulatlanul írni egy olyan filmről, amely az összes eddigi izzadtságszagú próbálkozást egy laza mozdulattal a szemétbe vág, és olyan műfajparódia(?), vígjáték(?), roadmovie(?) keveredik belőle, hogy a fal adja a másikat. Vagy csak az van, hogy már régóta vártam bármire, ami tényleg megmozgat, bevon a saját világába, ezért nem kérdőjelezem meg, bármit is tegyen? Lehet. De nem ezért készülnek a filmek?

Ha már így a negyedik bekezdésnél rátérhetek a Paul-ra, akkor le kell szögeznem egy-két dolgot: ez a film nem váltja meg a világot. Nem hoz forradalmat vizualitásával, nem teszi elavulttá Arisztotelész Poétikáját. Ha úgy vesszük, nincs benne semmi olyasmi, amit eddig még soha nem láttunk volna. A Paul egyszerűen annyit tesz, amire ma Hollywood legnagyobbjai is csak nehezen képesek: 104 percen át mindenfajta kompromisszum vagy megkötés nélkül szórakoztat. Az alap - mondhatni - teljesen banális: két angol geek a Comic-Con-ról összeakad egy űrlénnyel, Paul-lal, akivel - és a hozzájuk csapódó újjászületett keresztény lánnyal (Kristen Wiig) menekülniük kell helyi nagyfiúk, a lány apja valamint a Fekete Ruhás Osztag - Jason Bateman, Bill Hader és Joe Lo Truglio hármasa - elől.

Nem ezért jó a film. Talán azért, mert nem is akar többnek látszani. A történet teljesen pontosan, lépésről lépésre jól kitalált, következetesen végigvezetett, tanítani lehetne - és itt a Fanboys-ra pillantok rosszallóan, aki jól teszi, ha összehúzza magát. A figurák egytől egyik jól kitaláltak, mi több, a színészek személye is mind-mind utalás valamilyen popkultúrális dologra - még hogy nincsenek geek nők: Jane Lynch. Sigourney Weaver. Blythe Danner. Órákig lehetne sorolni az akár csak egy percre is feltűnő alakokat, filmes idézeteket - az milyen már, amikor Paul ott ül Az elveszett frigyláda fosztogatóinak utolsó jelenetében látható raktárban, és Steven Spielbergnek ad tanácsokat az ET-hez? Miért játssza a wyoming-i kocsma countryzenekara a Cantina Band-et? Hányszor hangzik el ugyanazzal a hangsúllyal a "Bízz bennem"? És egyik sem erőltetett, mindegyiknek helye van - és ha valaki a Holdon töltötte az elmúlt negyven évet, akkor is érteni fogja. Ha valami, akkor ez a film mindenképpen megérdemli a figyelmet és az öt csillagot - és most lehet fikázni.

Hobo with a Shotgun

A Tarantino-Rodriguez duo Grindhouse munkacímű double feature filmje állítólag visszahozta az exploitation-t a köztudatba. Szerintem meg ott volt az előtte is, csak az embernek néha nem ártana tovább látnia az orránál. Tény és való, hogy a két hírhedt úriember „mérsékelt” sikerű filmje (és akkor még finoman fogalmaztam), ha másra nem is, arra mindenképpen jó volt, hogy egy picit szélesebb kör számára is érdekessé tegye a filmvilág feketebárányát. Azonban ennél több jelentőséget nem kívánok tulajdonítani a két egyébként meglehetősen felemás filmnek, amelyek közül egyedül Rodriguez munkáját tudtam értékelni.

A folyamatnak hála a szélesebb körben prezentált ultraerőszakos low budget filmek közül néhány az elmúlt 5 évben eljutott arra a szintre, hogy ha nem is blockbuster-hez mérten, de pár tízezer dollárnál jelentősebb költségvetéssel bírt. A grindhouse filmekhez készített fake trailerek közül pedig a különösen nagy érdeklődésnek örvendő darabok (mint pl. a Machete) önálló egészestés mozit kaptak. Valami ilyesmiről van szó Jason Eisener Hobo with a Shotgun című filmjének esetében is.

Anno ugyanis a film trailere a nemzetközi SXSW versenyen debütált, amelyet Jason Eisner meg is nyert vele, és a szakmai elismerésen túl kamu trailerként hozzácsapták a Tarantino-Rodriguez páros grindhouse filmjének kanadai bemutatóin. Nem sokkal ezek után Eisner megkapta a támogatást és a lehetőséget az Alliance Films-től és a Telefilm Canada-tól, hogy látomásából egy egész estét betöltő önálló celluliod szörnyet készítsen. A felhasználható keret dollárban kifejezve nagyjából 3 millát tett ki, melyet jórészt a speciális effektusokra, és Rutger Hauer-re fordítottak. A többi szereplő maximum a kanadai tv filmes világban jártasabb nézők számára lehetnek ismerősek.

A film egy fülnek kellemes kis kedvcsináló muzsika támogatásával indul, mely képsorokon keresztül tanúi lehetünk, ahogy egy szakadt csöves egy tehervonat egyik „kupéjában” megérkezik Hope Town-ba. A kisváros azonban a nevével ellentétben meglehetősen távol áll a remény és a lehetőségek Mekkájától. A helyi lakosokat ugyanis egy családi vállalkozásba bujtatott szervezett bűnözői csoport tartja rettegésben. Az öreg csöves eleinte tétlenül nézi, ahogy mészárolják a kisváros ártatlan lakóit, aztán egy ponton túl úgy érzi, hogy ideje a tettek mezejére lépnie, és amolyan egyszemélyes hadseregként száll szembe a városka elnyomóival. Ehhez természetesen egy jófajta csöcsös farmos menyecske is dukál a főhős oldalán.

Az elhangzottak alapján még akár azt is mondhatnánk, hogy a film komolyan vehető, vagy annak próbálja venni magát, de szerencsére rohadtúl nem így van. Bár talán már önmagában is meglehetősen groteszk elképzelés egy olyan trash, exploitation kategóriájú mozi, amely bármilyen szintén is okítani próbálja a nézőt. Annak ellenére mondom ezt, hogy nem egy, nem két példa van rá a 60-as 70-es évekből, azonban 2011-ben már maga az elgondolás is finoman szólva röhejes. Tökéletesen tisztában volt ezzel a rendező Jason Eisener is, így hát azt a megoldást választotta, amellyel a leginkább képes megfogni a nézőt. Ez pedig a pofátlanul morbid humor, a töménytelen mennyiségű gore, és az önirónia, amelyre a ”The Plague” elnevezésű vasálarcos démon duo legszebb metafora, amit valaha újkori moziban eddig láthattunk.

A film komolytalan stílusához totálisan komolytalan szereplők, és az a színészi bravúr társul, mellyel még az ízlésesség határain belül sikerült tartani a karakterek túljátszását. Az egyensúly fenntartása a film teljes hosszában gyakorlatilag kizárólag Rutger Hauer kezében van, hiszen egyedül az ő színészi zsenialitása által megformált kimért szűkszavú csöves karakter viseli el a komolyságot. A többi szereplő bár néhol meglehetősen pökhendi és már-már gusztustalanul túljátszott, mégis kvázi kioltja ezt a főszereplő köré font csipetnyi szánalom, és sajnálatot keltő jellemábrázolás.

A korszak (mármint a 60-as 70-es évek) filmjeinek képi világát a technicolor hatás hivatott megteremteni, amely Eisener talán legjobb húzása volt. A gusztustalanul giccses rikító színekben pompázó képi világ, és a hozzá integrált föcim, már a film első pár percében képes elérni a kellő hatást, és nyilvánvalóvá tenni az amúgy is egyértelmű ars poeticát. Ami utána jön az már csak hab a tortán. Igaz, hogy a film viszonylag lassan és talán egy picit nehézkesen indul, de amikor felpörög, akkor aztán csak úgy ömlik a néző nyakába értelmetlen erőszak. Amit ugyanis az utolsó fél órában látunk az szinte leírhatatlan. Akinek már a Machete erőszakszintje felborzolta a kedélyeit, az a Hobo with a Shotgun-ba bele se kezdjen! Kiömlő belek, szétlőtt fejek, és ledarált végtagok tarkítják a film utolsó képsorait, amelyhez olyan tökéletesen passzol a technicolor színorgiája, hogy már szinte költészet.

Mindent egybevetve a Hobo with a Shotgun tökéletesen képes reprezentálni mindazt, amit a 40-50 éve exploitation-nek nevezünk. Megvan benne a kellő alázat, a humor, az elmaradhatatlan brutalitás és az összes olyan tényező, amely képes lehet egy ilyen filmet szórakoztatóvá tenni. A megtekintése közben nem egyszer hagyta el hangosan a számat az „aztakurva”, és a „hubazmeg” kettős verbális kombinációja, ami tegyük hozzá nem kis dicséret. Megmondom őszintén, hogy soha nem gondoltam volna, hogy képes lesz egy film 2011-ben így meglepi. De sikerült!

Utolér

Dyga Zsombor a leginkább beskatulyázhatatlan a kortárs magyar rendezők közül. Érdemi pályafutását egy jópofa lakótelepi komédiával, a Tesóval kezdte, ezt követte siralmasan érdektelen és humortalan akcióvígjátéka, a Kész cirkusz, hogy aztán tavaly a Köntörfalak című zseniális kamaradrámájával bizonyítsa, hogy nem szabad őt leírni, és egyszersmind adjon egy jó nagy barackot azoknak a fejére, akik a pénzszűkét jelölik meg démonként, ami nem hagyja kibontakozni a hazai filmgyártás kreativitását. Most meg thrillert csinált – és tudjuk, hogy itthon úgy kell a jó műfaji film, mint a víz a sivatagba. Annál is inkább szomorú, hogy Dyga tehetsége és a tagadhatatlan szükségesség ellenére most sem kaptunk jó zsánermozit.

Az Utolér nagyszerűen indul: a gondosan felvázolt karakterek vagy rögtön az első pár percben rejtélyek közepette találják magukat, vagy már rég állandó, nyomasztó feszültségben élnek. Az egyedülálló anyuka, Margó (Ónodi Eszter) nem találja a kisfiát, akit a rendőrség egy másik gyerek eltűnése ügyében akar kihallgatni, egy magát túlhajtó, zaklatott, kialvatlan mentőorvost (Andy Heffler) egy olyan beteghez hívnak, aki tragikus emlékeket ébreszt benne, egy másik anyuka (Bartsch Kata) pedig arra lesz figyelmes, hogy valaki szellemként követi, és titokzatos üzeneteket hagy neki. Az expozíció mesterien fokozza a feszültséget, szimpatikus, emberi karaktereket helyez el életszerű szituációkban, és folyamatosan birizgálja a nézőt a „vajon miért történik mindez?” kérdéssel. Azonban amikor rájövünk, hogy mi a kapcsolat a három, látszólag független történetszál között, a film szétesik, és a színészek remek alakításai, az operatőr lendületes, trükkös munkája, és a vágás dinamikája mind kevesek ahhoz, hogy újra összeragasszák.

Egy párhuzamosan futó szálakra épülő film esetében sok minden azon áll vagy bukik, hogy azok a szálak hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Lovas Balázs forgatókönyvíró suta fordulatként akarja eladni ezt a kapcsolódási pontot, pedig az bő fél óra után még a naivabb nézőknek is nyilvánvaló. Innentől borul minden: a dialógusok recsegnek és nyikorognak, ahogy erőltetett rébuszokban beszélő gazdáik izzadva próbálják úgy előrelendíteni a cselekményt, hogy ne lőjék le azt a poént, amit már mindenki tud. Ráadásul a végéhez közeledve egyre több az ordító logikátlanság is, ami módszeresen kiöli a filmből annak említett, nyugtalanító életszerűségét. Csak hogy egyet kiemeljek: milyen anya állítja őrködni kisgyerekét egy (potenciálisan gyilkos) pedofil házához, míg ő odabent kutat, ahelyett, hogy hívná a rendőrséget?

De csak a legvégén válik igazán világossá, mekkora kudarc is az Utolér. (Innentől spoilerek következnek, úgyhogy aki szeretné a moziban felbosszantani magát, az ugorja át ezt a bekezdést). A film trükkje, hogy a három szál valójában egy szál, vagyis a cselekmény nem térben, hanem időben van megbontva, és egy pedofil férfi tettei és azok következményei körül bonyolódik, 7 éven át. Ezzel a szerkezettel a néző figyelme a szálak kibogozására, majd pedig a fonal megtartására fókuszálódik, és ennek következtében elsikkadnak a sztori egyéb aspektusai. Pedig a kegyetlen hangulatú (egy ízben csaknem torture pornba forduló) thrillernek egy többgenerációs sorsdráma az alapja, aminek erejét kár volt beáldozni egy olyan cirkuszi mutatványért, ami még csak nem is működik. Az Utolér az egyéb hibái ellenére is sokkal jobb lett volna normál idősíkban elmesélve, megbontását nem tudom nem parasztvakításként értékelni.

Nincs ennél szomorúbb: egy rakás tehetség dolgozott a filmen, és az eredmény csak egy közepesre elég. Gyerekek, legközelebb nem divatot kell majmolni, hanem „csak” egyszerűen történetet mesélni. Menni fog, korábban is megcsináltátok már.

 

Halálos iramban: Ötödik sebesség

Amikor tíz évvel ezelőtt kijött a Halálos iramban, az addig tetszhalott állapotban lévő magyar kisipar egyszeriben feltámadt. Elég volt szétnéznünk az utcán, hogy tucatnyi körbeneonozott, irgalmatlan vasalódeszkát csomagtartón cipelő Swifteket, métervastagon fényezett, egykor szebb napokat látott CRX-eket lássunk. Abban az időben a Hajógyári sziget környéke megtelt benzingőzzel, égett gumiszaggal, másnap pedig összetört homasitás dísztárcsák maradványaival. Ha olyasvalaki lennék, mint a már ezerszer elátkozott egykori floridai ügyvéd, Jack Thompson, akkor most azt kellene írnom, hogy Rob Cohen felelős a hazai diszkóbalesetek kilencven százalékáért.

A Halálos iram által felépített világ tangabugyis pin-up girl-jeivel, brutálisan túltuningolt autóival és nem utolsó sorban Vin Diesel atlétájával olyannyira jövedelmező volt, hogy készült hozzá folytatás. Rögtön három. És itt a negyedik. Ugyan a Tokiói hajsza szó szerint a világ másik végére menekült az elődök sikerei elől, a Universal hamar rájött, hogy hiába a legszebb, hatvanezer árnyalatúra fényezett hachiroku (elnézést az angol átírásért), hiába a legendás tokiói autópályák, bizony szükség van az eredeti arcokra. Úgyhogy a már bevált Justin Lin mellé leszerződtették az első rész szereplőit, és elkészült - az első rész címéből egy rag leválasztásával elkészített - Halálos iram. Itt mindenki vett egy nagy levegőt - nagyszerű, újra elővettük, újra bejött, örülünk. Most legyen végre egy kis csend, szereljük le a sportkipufogó-véget, anyáék úgyis gyűlölik.

Hát nem így történt, sőt: itt a folytatás, amelynek leginkább az Ocean's Five lenne megfelelő cím. Hőseink egészen Brazíliáig menekülnek a hatóságok elől, hogy aztán egy utolsó - de tényleg utolsó - balhé után abbahagyják az egész autós-rablós cselekményt. Persze egy pillanatig se gondoljuk, hogy két év múlva nem fog jönni a következő  Még Halálosabb az Iram, vagy Az Iram Mindig Halálos - erről a végefőcím után feltűnő Eva Mendes biztosít minket. A történet megértéséhez sajnos szükség van az előző rész ismeretére - ennek ellenére azoknál a jeleneteknél, amikor éppen nem vezetnek gyorsan, nem néznek ki szexin vagy nem lőnek halomra fegyvereseket a riói favellák között, könnyen az az érzésünk lehet, hogy a Paula és Paulina 323. epizódját látjuk. Szappanoperás a történet nagyon - van itt halál és terhesség, apai emlékek, nagy-nagy családi összetartás - ami nem lenne baj, nem ezért nézte meg nyolcmilliárd ember az eddigi részeket. A probléma ott kezdődik, hogy sajnos a közepére nemhogy leül a történet, hanem szó szerint kerti sütögetésbe kezd. Nyugodtan ki lehetett volna dobni a lelkizéseket, nem ezért nézzük.

Hanem az akció miatt. Új családtaggal gyarapodik a szereplőgárda, mégpedig Dwayne (The Rock) Johnsonnal, aki hatalmas masztodonként dúlja fel Riót a három csibész (Paul Walker, Jordana Brewster és persze Vin Diesel) után. Szuperkülönítményének fellépése hibátlanul összefoglalja az Egyesült Államok külpolitikáját: Bazi Nagy és Félelmetes fegyvereikkel benyomulnak, halomra lőnek mindenkit, majd amikor túlerővel találják szemben magukat, visszavonulnak. Édes dolog látni, amint a Szikla majdnem sír, mikor szembetalálkozik néhány tucat utcai versenyzővel, akik valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva jobban fel vannak fegyverezve, mint a Magyar Honvédség egésze. Azt hiszem Fallúdzsa ostroma nézhetett ki így annak idején.

Persze hamar lesz indok a bosszúra, amelynek célja szegény Joaquim de Almeida lesz - de ő legalább portugál, nem úgy mint Elsa Pataky, akinek a jelenlétét egészen pontosan nem értem, de szimpatikus és jól játszik, úgyhogy nem baj. Igyekeztek mindenki mást is összeszedni az eddigi részekből, Matt Schulze az elsőből, Tyrese Gibson a másodikból, Sung Kang a harmadikból - a többiek meg a legutóbbiból. Igazi, kínosan feszengős osztálytalálkozó-hangulatot varázsolnak a külvárosi elhagyott gyárba, ahol Az olasz meló módjára készülnek a Százmillió Dolláros Rablásra.

Összkép? Az akciójelenetek kellemesek, van benne egy-két szép üldözés á la GTA, nincs erőszakosan, utólag 3D-sítve, igazából szó nem érhetné a ház elejét. Mégis olyan az egész, mint egy turbófeltöltős autó a valóságban: kábé 3-4 ezerig komolyan húz, majd jön a turbólyuk, várunk, türelmetlenül dobolunk az ujjainkkal a kormányon, majd hatezertől újra gyorsul még egy kicsit. Csak addigra már mindenki elment mellettünk.

Egy szerb film

Az Egy szerb film korántsem azért tekinthető a kínpornóként megbillogozott alműfaj díszpéldányának, mert megélhetési kéjelgés és valószerűtlen mérvű bántalmazások egyidejű megjelenítésével múlat mintegy száz percet, sokkal inkább farizeusi igyekvése okán, mellyel az alantas vágyak kielégítésének alantasságát vagy épp egyszerűségét cáfolja. Tekintete kancsal: bőszen kacsint csekélyszámú cinkosa felé, a művészi koncepcióját érő támadásokra készülve pedig hóna alatt zsírosít egy görbe tükröt. Rajta felirat: „GÖRBE TÜKÖR!!!44!!!!!” A rendező eme lelemény korlátai között próbál minden leírt és kimondhatatlan határt átlépni, amiben mondjuk Bret Easton Ellis olvasóinak szemében érdektelen kudarcot vall, de filmjében legalább basznak újszülöttet. Mert van, akinek minden vicc új.

Higgadjatok le, nem kell megbotránkozni. Most nem – csak – a társadalom hármas felosztásáról fogok értekezni, miszerint van a hülye tömeg, van a hülye szubkultúra, és vagyunk én és aki lájkol. Ki tudja, talán még a filmről is esik szó. Impossible is nothing.

Kezdeném a tényekkel, az alkotók neveivel, de a mentálmedián kedvesen megsimogatja a tarkóm, és elfele tekeri a fejem: az ízlésficamok normatív középértékeként hitelesített imdb keresője hallgatólagosan szabotálja adatgyűjtő próbálkozásaim, hogy ha netán sátáni véletlenek összejátszása következtében az „a serbian film” karakterszekvencia beütődne a rubrikába, például a macsek egy fordítva feltett Mester és Margaritáról ugrik a klaviatúrára péntek tizenharmadikán, szegény pszichém ne legyen kitéve semminek, aminek nem kéne. Cím szerint keresve nincs találat. A konszenzus szerint ha a vásznon látok egy újszülöttet, akivel igényeinek előzetes felmérése nélkül létesít szexuális kapcsolatot egy százkilencvenes, tagbaszakadt kopasz, akkor az nekem rossz, míg nem vagy nem annyira rossz, ha – a lényeglátó cenzurális teljesítményeknek köszönhetően – öt helyett mindössze három snitt erejére vagyok kitéve eme fertelmetes borzasztóságnak.

A cenzúra és a tekintélyes vállait aggodalmaskodva pöckölgető érdekek leginkább azt hagyják figyelmen kívül, hogy miközben még az Egri csillagok filmváltozatára is tizenkettes karikát követelnek, mesterségesen gerjesztik a – mellesleg évezredes hagyományú – erőszak-ábrázolás igényét. Amekkora árkot ásnak a néplélek és a média tematikailag érintett zsánerei közé szemből, akkora földhidat hánynak össze a másik oldalon. A futószalag és a másodpercenkénti elévülés termelői közegében a creative killing látszólag a leghatékonyabb eszköze lehet a horrornak, ami komolyabb népszerűségnek azonban csak akkor örvendhet, ha elébe megy a morális pánikoknak. Erőszaktétel közben lefejezni, vagy a tagbaszakadt kopaszt szemüregen keresztül jól megszeretkezni – csak majdnem elég.

Ú, de gáz vagy, hallod, ez nem öncélú, és ennek mondanivalója van, hallod, ez egy ilyen álleglória! Ezt se tudod?

És valóban, hogy-hogy nem, egy-két jól időzített szövegkönyvi célzással csak fény vetül Srdjan Spasojevic alkotásának elvetemülten humanista indíttatására. A pervi producer (Vukmir) snuffjának főszerepét elvállaló, nyugdíjazott pornósztár (Milos) története Salo, avagy Sodoma 120 napjának egyenesági leszármazottjaként leplezi le magát; itt és most márpedig megértődik (újra…), hogy bánik a Hatalom az emberrel.

Spasojevic egyetlen képet használ: a penetráló lompos képét, poetikája imigyen majdnem olybá cizellált, mint amaz utcagyereké, aki egy valag igekötő és a baszni ige biztos birtokában fejez ki – nem elképzelhetetlenül gazdag gondolatiságából – mindent. Ahogy Pasolini, a töprengető utalásoktól, iróniától mentes, otromba szimbolikán kívül semmit nem tud felhozni a mentségére, de míg az olasz kultusztrutyi és több kortárs horror naturalizmusa hatékonyan fokozza az obszcén és a morbid mint esztétikai minőségek zsigeri hatását, az Egy szerb film magas színvonalú kivitelének köszönhetőn (a plánozás és a világítás ákategóriás mozikat idéz) egyszerűen elidegenít. Még a magyarázó flashbackek kézikamerás felvételei is játszi könnyen unhatók. (Naná, hogy okosabb a film annál, mintsem lineáris legyen.)

Különösen esetlenre, kifutás nélkülire sikerednek a film azon visszatérő képsorai, melyben a destruktív parázna vágy az ártatlan gyermeki tekintettel szembesül, de a Srjdan Todorovic által amúgy hitelesen megformált Milost legalább zavarja az, amit Spasojevic és írótársa, Aleksandar Radivojevic egy flegma lapozással letudnak.

A fő bibi nem abban van, hogy a direktor úr gyöngéden árnyalt meszidzse („A Hatalom szétkúrja a Családot, szétkúrja a Népet”) nettó semmit mond Szerbia és-vagy Montenegró (vagy bármely ország…) amaz társadalmi problémáiról, melyeket állítólagosan leképezni igyekszik, hanem hogy a direktor úr taknyot árul spanyolviaszként. Az erőszak, mint durvafizikai érdekérvényesítés, kb. mindig a hatalom megnyilvánulása, a valaki, valakik feletti önkényes hatalom birtoklására irányuló aktus. Michael Myerstől (például a WASP értékrend szorítása) Jigsawig (teszem azt a demokrácia függönye mögül szadisztikus kéjsóvárgással leskelődő Nagy Testvér, lásd klágiánus olvasat) a legtöbb antagonista az elnyomó hatalom valamilyen mérvű absztrakciójaként iparkodik mérsékelni a túlnépesedést. A hatékony műfaji horror, vállalva az irracionalitás, az „öncélúság” felelősségét, kérdéses tudatossággal, ezeket a fenyegetéseket teszi közszemlére, ezeket szelepesíti, és vonatkozó, egyéb közhelyek.

Spasojevic melák allegóriája pusztán ürügye az izzadtságszagú extremitásoknak, legitimációs habiszti. És ahogy diktafonjaiból a Fűrész halálra vált léleksebésze sem a filmbeli áldozatoknak vagy a kínpornó hallatán is fanyalgó közönségnek recsegi az erkölcsi, spirituális megújhodás ígéretét, pontosan úgy az Egy szerb film sem más, hanem önkéntes hívei számára teszi önmagát morálisan elfogadhatóbbá. Azoknak, akik lélekben sokkalta érettebbnek és erősebbnek és mokányabbnak vélik magukat, mint, mint mondjuk egy ma született bárány.

Fekete eső

„Megérkezni Tokióba, s onnantól már mint film vagy valami különösen kegyetlen videojáték.” – Vágvölgyi így indul várost nézni a „Tokyo Underground”-ban, és valószínűleg Ridley Scott is ezt látta, amikor a Fekete eső stábja megérkezett Oszakába. Nem véletlen, hogy amerikai filmesek nagyon ritkán teszik be a lábukat a szigetországba, és akkor is inkább elbújnak az ambient hangulatú szállodájukban (Lost in Translation). Mert egy japán metropolisz a gaijin-nak legalább annyira idegen, mint az „old blade runner”-nek a 21. századi szmogos-neonfényes Los Angeles, vagy a Nostromo legénységének az LV-426 magányos bazaltoszlopai. Amikor 1989-ben két oldschool amerikai zsaru - Nick Conklin (Michael Douglas) és társa, Charlie Vincent (Andy Garcia) - a gyilkosság miatt Amerikában letartóztatott jakuzával, Sato-val (Yusaku Matsuda) Oszakába repült, az idegenvezető nem lehetett más, mint Ridley Scott.

Persze Sato már a film elején megszökik, a new yorki nyomozók pedig saját módszereikkel indulnak utána a számukra teljesen ismeretlen kultúrában - nyomukban a szabálykövető irodakukacokkal teli japán rendőrség és a katana-val a kézben motorozó jakuzák. Egy Ridley Scott kaliberű filmesnek a Párbajhősök, Alien, Blade Runner mesterhármassal a háta mögött ez a sztori ujjgyakorlat lehetett – ő mégis klasszikust rendezett belőle. A Fekete eső így lett a ’80-as évek – többek között a Scott testvérek által megteremtett - videoklip-esztétikájának legszebb darabja, az évtized végére elhasználttá vált giccses megoldások és a felesleges művészkedés - sajnos éppen a kistestvér Tony Scott késői filmjeiben elszabadult agyonszűrőzés, nézhetetlenné vágás - nélkül.

Oszaka képeibe Ridley Scott első látásra beleszerethetett. A Fekete Esőt emiatt az olyan apró vizuális ötletek, fények, beállítások teszik korlátlan mennyiségben újranézhető mozivá, mint egy hajnali üldözés közben az úttisztító gépen és a biciklivel munkába induló japán munkásokon pár másodpercre elidőző kamera, vagy egy-egy közeli a science fiction-be illő gyárkéményekre. Néhány megoldás még évek múlva is visszaköszön: a füstös-véres vágóhidat Ridley Scott a Hannibal nyitó rajtaütésénél idézi fel, és valószínűleg James Cameron-t is megihlette a rivális japán bandák acélgyári leszámolása, mikor helyszínt keresett a Terminator 2 fináléjához. Golfpályát pedig ennyire fenyegetően-gyönyörűen legközelebb Michael Mann mutat a Bennfentesben.

A stábnak ugyanakkor folyamatos gondjai voltak a japán hatóságokkal és be sem tudták fejezni Japánban a filmet: a szőlőültetvényen zajló saras-motoros végső leszámolást végül Kaliforniában kellett felvenni. Nyilván emiatt Scott Oszaka iránti rajongása is ellentmondásos képeket szül: az Amerikából érkező repülőről még a Blade Runner nyitányához megtévesztően hasonló, lenyűgöző panorámát mutat, de a riasztóan idegen architektúrájú, kihalt és halált ígérő sikátorok már a Nostromo folyosóit juttatják eszünkbe. És a ventillátorok is még mindig ugyanolyan egyhangúan forognak, mint a Blade Runner valamelyik elhagyatott tömbházában - 1989 Oszakája a szókimondó bőrdzsekis new yorki zsarunak épp annyira science fiction, mintha 2019 Los Angelesében járna.

Nick Conklin nyomozónak ezek után nem is lehet más választása, minthogy egy (szárnyas) fejvadász fanatizmusával eredjen a jakuza nyomába, miközben a replikáns Leon Kowalski arroganciájával osztja ki az utána szaglászó belső elhárítás öltönyöseit a Blade Runner Voight-Kampf tesztjére emlékeztető kihallgatási jelenetben. A Fekete eső antagonistája is a rendszeren kívül (pengeélen) létező replikáns: Roy Batty Sato, a mentora (teremtője?) ellen fellázadt jakuza.

A Fekete Eső elsősorban Michael Douglas filmje, aki friss Oscar-díjasként, csúcsformában alakítja ezt az inkább Sylvester Stallone-típusú szerepet. Nick Conklin folyamatosan megszegi az eljárási szabályokat, lefejeli a nagyképű gyanúsítottat és Hans Zimmer életművének egyik legütősebb főtémájára tör-zúz a tetthelyen. A tartásdíjra valót utcai motorversenyeken keresi meg, és amikor meggyújt egy bankjegyet, majdnem annyira cool, mint Chow Yun Fat a „Szebb holnap”-ban. Douglas a figurát pár évvel később San Francisco-ban játssza újra: a nyers modorú Nick Conklin-t még nem engedték volna be Johnny Boz klubjába, de a „másik Nick”, az Elemi Ösztön Nick Curran-ja a bőrkabátot már elegáns öltönyre cserélte - a keze viszony ugyanolyan gyorsan eljár a szemtelenkedő kollégákkal és a flört Sharon Stone-nal is annyira kihívó, mint a Fekete eső megközelíthetetlen „amerikai gésájával” (Kate Capshaw). Mindegy, hogy az ellenfél a működésképtelen igazságszolgáltatás, vagy az ököljogon alapuló japán alvilág – Douglas alakításában mindkét figura ugyanaz a rendszerrel megszállottan szembemenő, kompromisszumképtelen, az igazságához körömszakadtáig ragaszkodó férfi. Nem meglepő, hogy a Fekete eső emblematikus képe lett az emberfelettien hatalmas kamion előtt megtorpanó és fegyvert rántó Michael Douglas. „I know how it is, I know how it will be, when all the rest are gone, I'll be holdin’ on”- énekel a Nick-félékről Gregg Allman a főcímben, miközben a zsaru a brooklyni napfelkeltében motorozik. Még ha a gésák a nyomozás elején ki is nevetik, nincs kétség, hogy a film végén a pszichopata jakuzával a kezében rúgja be az őrszoba ajtaját.

A felszín: tipikus ’80-as évek-beli amerikai akció-krimi, a jól ismert „kultúrák összeütközése” vonalon, ahol a new yorki nyomozók láncdohányosok és ócska papírpohárból hörpölik a kávét, a japán kollégák dilettáns bürokraták, az örömlányok idétlenül vihorásznak, a jakuzák motorjához pedig szériatartozék a kidülledt szem. (A szereposztás titkos favoritja egyébként Ken Takakura, aki hibátlanul hozza a karót nyelt Masahiro nyomozót és a legnagyobb természetességgel csinál bolondot magából például egy karaoke bárban - az Andy Garcia-val közösen előadott duett a film legvidámabb jelenete.)

A mélység: Ridley Scott következetes rendezése, Howard Atherton és az őt váltó Jan de Bont operatőr gyönyörű képi világa, és persze Michael Douglas és Yusaku Matsuda belemenős játéka - Yusaku már halálos betegen játszotta Sato-t, és nem sokkal a forgatás után elhunyt rákban. (Szerepét egyébként az Ágyúgolyó futamban már egyszer japánnak eladott Jackie Chan-nak is felajánlották, de ő visszautasította – elvi kérdés, hogy sosem játszik negatív figurát.)

És a csúcspont: az idős jakuza főnök, Sugai (Tomisaburo Wakayama) monológja a fekete esőről. Katartikus – mint Ripley végszavai a mentőkabinban, vagy Roy Batty utolsó mondatai a zuhogó esőben. Tears in black rain? A Fekete eső óta zsarufilm nem mert ekkorát ütni.
 

Thor

Az, hogy a Shakespeare-specialista Kenneth Branagh kezei alatt a Thor egy szuperhősköntösbe öltöztetett királydrámává vált, nem meglepő, az, hogy hosszú évek után végre megemberelte magát, és az V. Henrik óta a legjobb rendezését szállította, már inkább. Mert ugyan igaz, hogy immár a skandináv mondakör is áldozatul esett a mindent demisztifikáló hollywoodi trendeknek, és hogy a mennydörgés istenének, illetve így most már csak „fiának” története feláldozza a pontos jellemfejlődést a tempó oltárán, mindezt legalább stílusosan, dögösen, szemet gyönyörködtetően teszi. A Thor a nyár első meglepetése, az álomgyár első idei monstre produkciója, amiért tényleg érdemes moziba menni, egyben az utóbbi évek legjobb szuperhősfilmje, leszámítva Nolan Batmanjeit.

Először a már említett keserű pirula: Branagh filmjében Thor, Odin és a többiek nem istenek, pusztán egy másik dimenzió, egy másik világ lakói (ezért lehet fekete Heimdall és ezért lehet Hogun „ázsiai”). Miután annak idején a Trójából is teljesen kipucolták a misztikumot, és az Artúr királyból is száműzték a mágia minden csíráját, ez már aligha meglepő, más kérdés, hogy mi szükség volt rá. Ennyire nem venné be az amerikai (és többnyire keresztény) átlagnézők gyomra a pogány istenségek koncepcióját? (Az isten szót a forgatókönyv egyébként úgy kerüli, mint a pestist*, sőt, Stellan Skarsgard karaktere többször is legyerekmesézi az egész skandináv mitológiát, úgy ahogy van.) De legalább így ironikus módon kéz a kézben háborodhatnak fel az irodalmárok és a Marvel-zombik, ilyesmire pedig még úgysem volt példa az emberiség történelmében.

Odin, Asgard legfőbb istene uralkodója, két fia, Loki és Thor közül utóbbit választja utódjául, ám arroganciájával és gőgösségével a trónörökös megszegi a népe és a jégóriások közti törékeny békét, a háborús káosz szélére sodorva hazáját. Apjának nincs más választása, minthogy száműzze őt: erejétől megfosztva küldi a Földre, a halandók közé, ahol egy mutatós (naná) tudóscsaj és kis csapata veszi gondjaiba. Thornak vissza kell szereznie hatalmát, hogy megakadályozza trónra törő testvérének terveit, amik mindkét világot veszélyeztetik.

A történet egyszerű és végig kiszámítható, de paradox módon éppen ebben rejlik az ereje: Branagh és írói olyan ősi, örökzöld toposzokkal dolgoznak (a testvérviszálytól az irigy, szeretetre éhes fiúig), amik egy nem mitológiai témájú filmben csúnyán csikorognának, itt viszont nem csak elemükben vannak, de pontosan arra az „életnagyságnál nagyobb” szintre emelik a Thort, ahol annak lennie kell. Kivételesen az akciók sem öncélú, megalomán erőfitogtatások, hanem fontos, a cselekményt előrelendítő dramaturgiai elemek – nem mellesleg pedig látványosak, dinamikusak, tökösek, és bár túl sok nincs belőlük, ami van, az átkozottul hatásos. Amikor az első 20 percben a főhős a pörölye segítségével keresztülrepült egy gigantikus óriásszörny fején, megnyugodtam, mosolyogva hátradőltem, és konstatáltam magamban, hogy igen, jó helyen vagyok.

Tekintetbe véve a lendületes harcjeleneteket, az asgardi intrikákat, a családi drámát, a kötelező, de szerencsére jópofa és nem erőltetett humort, nem csoda, hogy a jellemfejlődésre nem maradt elég idő – normál esetben ezt elintézhetnénk egy legyintéssel, mondván, hogy egy ilyen film nem erről szó. Csakhogy a Thor nem kis részt pontosan erről szól: megváltástörténet egy dölyfös, arrogáns harcosról, aki belátja hibáit, és jobb istenné emberré (vagy mivé…) válik. Ez a folyamat itt igencsak elnagyolt, de cserébe legalább Loki motivációi túlmutatnak a "gonosz vagyok, ezért gonoszságokat kell cselekednem" szinten, és egyébként is, a forgatókönyvnek ezért a hiányosságáért végül a színészgárda egész szépen kárpótol. Nagy, szájtátásra késztető alakításra ugyan senkinek nincs lehetősége, még az Odinként pózoló Anthony Hopkinsnak sem, a főhős emberi oldalát kigyúró Natalie Portmannek meg még úgysem, de mindenki szimpatikus a szerepében, Chris Hemsworth-szel az élen, aki szerencsére jóval több, mint egy izmos szépfiú. Természetesnek hat, az alkalmankénti komikus pillanatok épp olyan jól állnak neki, mint a jégóriások arrogáns vigyor következtében való felaprításai, és legkésőbb a Skarsgarddal való piálása során mindenki a szívébe zárja a karakterét. A fanok pedig örülhetnek a most már megszokott cameóknak is, Jeremy Rennerétől Stan Lee-én át Samuel L. Jacksonéig.

A Thorból könnyen Hollywood egy újabb ostoba, giccses és gagyi pénznyelője válhatott volna (az előzetesek inkább ezt sugallták), de Branagh a színházvilágból hozott pompás eleganciával egy grandiózus, gyönyörű kiállítású, szépen, trendi hatásvadászatok nélkül elmondott mesévé dagasztotta – és egy újabb izgalmas lépcsőfokká Joss Whedon jövőre érkező Avengers-mozijához. ’Tis done!

* Legalábbis a szinkron alapján.

Nude

A cím magáért beszél, de tévútra visz, ugyanis Onuma Yuuichi filmje nem egy egyszerű pinku a sok közül, hanem egy igazi japán dráma, ami a pornóiparral foglalkozik. Igaz, ez csak annyiban az egyébként finoman fogalmazva sem nagy nevű rendező érdeme, hogy remekül választott témát, hiszen a Nude a 2010-ben visszavonult pornósztár, Mihiro önéletrajzi regényén alapul, amiben a 28 évesen is kislányos külsejű leányzó azt igyekezett bemutatni, hogy hogyan is keveredett ő bele ebbe a világba, valamint, hogy milyen is a japán AV ipar belülről.

A régóta pornónagyhatalomnak számító Japánban persze nem Mihiro volt az első fecske, aki regényírásra adta a fejét. Az iparág egyik legelső és mindmáig talán legismertebb alakja, a tragikus sorsú Iijima Ai félig-meddig önéletrajzi ihletésű írása, a Platonic Sex az ezredforduló környékén abszolút bestseller volt (mintegy 2 millió példányban fogyott), mozifilm és két részes tévés adaptáció is készült belőle (és Hirosue Ryoko is megemlékezik róla a 2007-es Bubble Fiction: Boom or Bust-ban). Sok-sok más lányhoz hasonlóan Iijima is mindenáron ki akart törni a pornós megbélyegzettségből, ami elég jól sikerült neki, a regény mellett tévés személyiségként is befutott, ám halála előtt nem sokkal, 2007-ben labilis idegrendszere és depressziója miatt visszavonult.

Iijima regényében viszonylag kevés teret szentelt a pornónak, inkább azt próbálta meg bemutatni, hogy miken ment keresztül (illetve a regényben szereplő lánynak) odáig, hogy nem maradt más választása, ha pénzhez akart jutni, csak a filmezés. Mindezek mellett pedig szinte segélykiáltásokként ábrázolja azokat a reménytelen helyzeteket, áldozatként is megbélyegzettséget, amikből a gyakorlatilag magára maradt főhős nem tud kilépni, bárhogy is próbálkozik, valamint a lány jellemfejlődését, hogy éppen miben hisz, mit tart élete céljának. Ezekből is látszik, hogy egy igen sötét, szuicid hangulatú, kemény történetről van szó, amivel kimondottan az egyik célja volt a szerzőnek, hogy lebeszélje a lányokat arról, hogy a felnőttfilmek világába belépjenek.

Mihiro regénye nem tartalmaz semmi ilyen utalást, valószínűleg azért, mert teljesen más módon, saját akaratából keveredett ebbe a világba. Átlagos iskoláslányként, érettségi után került Tokióba, ahol sok más sorstársához hasonlóan arról ábrándozott, hogy ő is híres lesz és szerepelhet a tévében. Aztán Shibuya-ban egy scout fűt-fát ígért neki és elkezdődött az idolkarrier, eleinte fotómodellként, majd AV filmek főszereplőjeként. Nem is ez lenne az érdekes része a történetnek, hanem az, ahogyan bemutatja, hogy hogyan reagáltak erre a barátai és a párja.

Azzal együtt, hogy ezekre a reakciókra viszonylag sok időt szántak, a filmben valahogy kevésnek hatnak, a nézőt nem éri igazán meglepetés (szinte minden fordulatra a „hát ez várható volt” kifejezés aggatható rá), nincsenek a lelki drámák kellőképpen, sokkszerűen kidolgozva, ráadásul kevés a mellékszereplő. Mihiro szülei például egyáltalán nem jelennek meg, pedig minden bizonnyal az ő hozzáállásuk lett volna a legérdekesebb (egy másik lány apja bukkan csak fel egy röpke jelenet erejéig). A forgatások furcsaságai meglepően jól vannak ábrázolva (a lány szemszögéből mutatva igen komikus kép tárul a néző elé), a lélektani dráma tekintetében pedig Mihironak az ezzel kapcsolatos érzései vannak leginkább érzékletesen bemutatva.

A film azzal is igyekszik kibújni a pinku bélyeg alól, hogy a mainstream filmek szereplői játszanak benne, a scout-ot a rutinos Mitsuishi Ken, Mihiro legjobb barátnőjét a tiniidol Satsukawa Aimi, magát Mihiro-t pedig Watanabe Naoko alakítja, akinek ez volt az első meztelen szerepe. Érdekesség, hogy az igazi Mihiro is feltűnik néhány percre, mégpedig a filmbeli Mihiro afféle mentoraként. Talán jobb lett volna, ha eljátsza inkább saját magát, biztos, hogy hitelesebb lett volna, mint a rá egyáltalán nem, Kuroki Meisa-ra viszont annál inkább hasonlító Watanabe.

Sajnos a film csak Mihiro karrierjének elejét mutatja be és pont a fentebb már említett lényeg maradt ki belőle, hogy vajon szembe mert-e nézni a közvetlen környezetével és a baráti körével a filmezés után, vagy akár az, hogy talált-e bármiféle új társaságot magának. Emiatt csak egy érdekes, ám kihagyott lehetőségektől hemzsegő történetet kap a néző, amit egyébként simán lehetne folytatni, bár nem biztos, hogy megéri, ha továbbra is kerüli a lényeget. Annyi viszont bizonyos (és valamennyire a filmben is be van mutatva), hogy neki is összejött elég sok minden abból, amire a tragikus sorsú Iijima vágyott, hiszen gagyi idolpop énekesnőként, tévésorozat szereplőként és jópár (szintén elég gyengécske) v-cinema hősnőjeként is sikerült bemutatkoznia.

Bad Biology

A kritika beérkezésekor a szerkesztőségben pezsgőt bontottunk - Yvonne épp két éve ígérte meg, hogy ír erről a filmről. - W. F.

A Bad Biologyban megvan mindaz, amit a romantikus filmekben ruha takar: cicik, puncik, péniszek, de az is, amit a pornófilmekből hiányolunk: dráma és érzelem. Frank Henenlotter comeback (cumback?) mozija a történetmesélés öntörvényű útját járja, erre már a főhős első mondatánál ráeszmélünk: „I was born with seven clits” ("Hét csiklóval születtem").

Jennifer egy nagyon b.v. csaj, szerethető, kedves, magányos lány. A szeme szomorúságot és gyengédséget sugároz. Nem vágyik másra, csupán békét hozó kielégülésre, azaz egy férfira, aki nem ijed meg a mutáns vaginájától, illetve túléli gyakori és heves orgazmusait. Hiába, ha egy hatvan év fölötti fickó (Henenlotter) akar mondani valami újat a szerelemről, érdemes odafigyelni a mondandójára. A lány potenciális párja egy helyes, visszahúzódó fiú hatalmasra nőtt farkával küszködik hasonlóképp reménytelenül. Tanulság a srácoknak: ha tizenéves korodban szteroidokkal kezded lőni a mütyükédet, bizony előfordulhat, hogy később ebből gondok fakadnak. ("Mütyükéd", úristen... - W. F.)

A Bad Biology egyértelműen kicsavarja a megszokott, nyálas romantikus filmek dramaturgiáját azzal, hogy szexuális freakeket választ meg főszereplőinek, akik felett nemi szerveik veszik át az irányítást. A kivitelezés pornófilmesen trash, néha thrillerbe vált, emiatt teljesen szubjektív, mikor és kinél üti meg a fogyaszthatóság kritikus küszöbét. A film furcsa bája két tényezőnek köszönhető igazán: a szelíd, már-már őszintének ható romantika a szokatlan alapötlettel való elkeverésének és a rendkívül bénán animált szörnybébik cameójának. Ők szupertrash hangulatot hoznak magukkal az amúgy is powerty row filmbe, így például a film vége felé egyre fontosabb szerephez jutó szörnypénisz még a normálisabb motívumok közé sorolható.

Hogy jönnek a képbe a szörnybébik? A hétcsiklós lány, Jennifer nem csak az orgazmusát éli meg extrém-intenzíven, hanem élete más eseményeit is, nála például nem kilenc hónap a terhesség, hanem mindössze két perc: hopp, és máris kiszlottyan belőle egy apró torzszülött!

Az efféle fantáziadús ízléstelenségek remek ellenpontjai a film öntörvényű kedvességének. Jennifer az általa szex közben kipurcantott férfiakról készített fényképek szőnyegén maszturbál. Például. Szexhorroros viszonyítási alapként: egy Jean Rollin vagy Jess Franco filmnél nehéz eldönteni, hogy azt a történelmi távlat láttatja-e elképesztően érzékeny mozinak vagy valóban az, a Bad Biology szeretete figurái iránt azonban már jóval egyértelműbb.

Sikoly 4

A horror azon műfajok közé tartozik, amik a legnehezebben újulnak meg, amik egy-egy jellemző irányzatukat teljesen kivéreztetik, mielőtt továbblépnek. Jó, ha évtizedenként egy olyan alkotás készül, ami képes új mederbe terelni a zsáner életét, és azzal sem mindig járunk jól (ld.: Fűrész). Wes Craven 1996-os posztmodern, önreflektív Sikolya sajátosan ironikus hatással volt kortársaira: olyan slasherek hullámát indította el, amiknek pont a frappáns kifigurázása emelte be a popkultúra halhatatlanjai közé. Még ironikusabb, hogy a harmadik résszel (ahol Kevin Williamson forgatókönyvírót felváltotta Ehren Kruger) már maga a Sikoly is azoknak az unalmas horrortoposzoknak a csapdájába esett, amikből egykor gúnyt űzött. Bő 10 éves ugrás az időben: Craven azóta sem csinált sikeres filmet, Williamson elfeledett tévéíróvá alacsonyodott, a sorozat triumvirátusa, Neve Campbell, Courtney Cox és David Arquette eltűnt a süllyesztőben, ráadásul az az önreflektív, posztmodern felfogás, ami az eredetit kiemelte a tömegből, lassan minden második filmnek sajátja. Szóval mi keresnivalója van ma a mozikban egy Sikoly 4-nek?

Williamson és Craven, a jelenlegi trendeknek megfelelően, a remake-ekre fenik a késüket. A Sikoly 4 alaphelyzete, hogy a Woodsboróba egy évtized után visszatérő Sidney körül az első gyilkosságsorozathoz hasonlóan kezdenek hullani az emberek, de főleg a tinilányok. A probléma ezzel a koncepcióval az, hogy a remake-eknek nincsenek olyan egyértelműen és frappánsan kifigurázható közös jegyeik, mint a slashereknek, vagy akár a folytatásoknak úgy általában – annyi biztosan nem, hogy egy erre épülő filmet elvigyenek a hátukon.

A remake-ek – túl azon, hogy rendre rosszabbak – hagyományosan véresebbek, zajosabbak és szájbarágósabbak, mint az eredeti, de egyébként ugyanazokhoz a műfaji szabályokhoz tartják magukat, mint amazok. Így a Sikoly 4 folyamatosan hangoztatott alaptézise, hogy a „szabályok teljesen megváltoztak”, csupán mesterkélt, alap nélküli jelmondat marad, amit ráadásul sehogysem sikerül ténylegesen érvényesíteni a cselekményben (mellesleg „az eddigi szabályokat felejtsd el” kártyát már kijátszották a harmadik részben is – hasonlóan hatástalanul).

Kár mindezért, mert az aktuális metafilmes posztmoderncirkuszt briliánsan birizgáló nyitójelenet még egy roppant okos és vicces mozit vetít előre. De az ötletek hamar elfogynak, a műfaji fricskák laposak és/vagy az előző részekből újrahasznosítottak, és hiába adják hozzá a mixhez a modern idők közösségi oldalait, a Facebook és a Twitter időnkénti, sajnos különösebb koncepció nélküli felemlegetése nem pumpál annyi friss vért a gyilkosságok előtti telefonos rémisztgetésekbe, hogy megmentse azokat az unalomtól – maguk a gyilkosságok pedig, bár minden eddiginél brutálisabbak, kínosan ötlettelenek (áldozatot kergetni, párszor falhoz vágni, majd leszúrni). Túl jól ismerjük már ennek a franchise-nak a trükkjeit, és a Williamson-Craven duó (ami félúton, ki tudja, miért, kiegészült Krugerrel is) semmi újat nem tud mutatni, így a negyedik rész ugyanúgy jár, mint a harmadik – azokat a hibákat követi el sorra, amiken gúnyolódnia kéne.

Az eredeti színésztrió visszatérése természetesen örvendetes, de lássuk be: Courtney Cox bazi öreg már, szegény Neve Campbell meg annak látszik. Karaktereiket haloványra, érdektelenre írták, a többi csajnak meg még a nevét sem tudjuk megjegyezni, annyira jellegtelenek, és annyira nem érdekel minket, hogy mi történik velük – ágyútöltelékek mind, egyedül Hayden Panettiere karakterébe sikerült némi életet lehelni. A filmelemző horrorfan, Rory Culkin is csak sótlan utánérzete az első két rész Jamie Kennedyének. Elmond valamit a szereplőkkel való mostoha bánásmódról, hogy a tucatnyi jónő ellenére valószínűleg a férfiakban is a még mindig szimpatikus David Arquette figurája fog a legjobbam megmaradni.

Természetesen az alkotók már most egy új trilógiában gondolkodnak, így egyértelmű, hogy egy kellően tökös befejezéstől is elgyávultak – pedig több ponton is igen szemét és meglepő módon lehetett volna lezárni a filmet, ami valamit javíthatott volna az összbenyomáson. Így pozitívumként marad néhány jó poén, egy-két pofás beszólás… és más semmi. Egy cseppnyi vér nem maradt ebben a franchise-ban.

Ölésre ítélve

A civilizáció rétegei leválaszthatatlannak tűnnek rólad, amíg életed normális mederben folyik. De kerülj váratlanul extrém helyzetbe, ahol a puszta túlélésért kell harcolnod, és ezek a rétegek úgy hámlanak le rólad, mint a Napon megégetett bőr – csak sokkal gyorsabban. Alatta pedig csak az ösztönlény van, az állat. Legalábbis ezzel áltatjuk magunkat. Valójában az esszenciális ember van alatta. Aki nem ismer szabályokat, törvényeket, ideológiákat, csak a különbséget élet és halál között, és azért a különbségért öl és rabol, ha kell.

A veterán lengyel rendező, Jerzy Skolimowski filmje nyers, naturalista thriller a túlélésről, egyben a legletisztultabb filmkészítés markáns példája: az Ölésre ítélve a képek elemi erejével mesél, hóban, fagyban űzött főszereplője soha egyetlen szót sem szól, sőt a más karakterektől elhangzó, kisszámú dialógus is mind teljesességgel irreleváns. Tavaly a Velencei Filmfesztivál Quentin Tarantino vezette zsűrije ennek a filmnek ítélte a fődíjat, Vincent Gallo pedig a legjobb színésznek járó kupát vihette haza. Skolimowski műve kétségívül merész és provokatív darab, végül minden erénye ellenére mégis kevesebb lesz a részei összességénél.

Mohammed (nevét csak a stáblistából tudjuk meg) valahol a Közel-Keleten (a film egyik helyszíne sincs konkretizálva) esik nyugati katonák fogságába, miután hármukat felrobbantja egy RPG-vel. Kihallgatások és kínzások sorozata után valahol Európában balesetet szenved az őt szállító furgon, és a pillanatnyi zűrzavart kihasználva, elmenekül. Mögötte fegyveres katonák, előtte a jéghideg, ismeretlen, behavazott vadon.

Skolimowski a témából adódó evidenciákat ignorálva, alaposan kigyomlált a filmből minden politikai felhangot (bár megkockáztatom: egy fordított szituációban, vagyis ha menekülő amerikai katonát üldöznének afgánok/irakiak, nem működne a film). Azt sem tudjuk, hogy Mohammed valóban terrorista vagy csupán a körülmények áldozata, hiszen a történet elején semmilyen fegyver nincs nála, és akkor veszi magához egy halott katona rakétavetőjét, amikor úgy látja, hogy nincs más választása. Karakterével kapcsolatban egyvalami fontos igazán: az, hogy ember. A kihallgatások kegyetlen módszereinek sincsenek érezhető amerikaellenes aspektusai, pusztán a menekülés szükségességét hangsúlyozzák.

Kiállítását tekintve a film hibátlan. A rendezés, operatőri munka párját ritkítóan erőteljes, akár lélegzetelállító totálképekben kell visszaadnia a vadon zabolátlan szépségét, és az abban reménytelenül elveszni látszó, aprócska embert, akár feszült közelikben kell érzékeltetnie a menekülő főszereplő félelmét és kilátástalanságát. Vincent Gallo maga is képes egy árva szó nélkül eladni az ideológiától, jellemvonásoktól, egyáltalán, minden megkülönböztető jegytől megfosztott, absztrakció szintjére süllyesztett karaktert. Az Ölésre ítélve hiányosságai a forgatókönyvnek róhatók fel.

Thrillernek Skolimowski műve nem elég gyors és dinamikus, az emberi túlélés drámájának pedig túl felszínes és repetitív. Minthogy Mohammed már rögtön az első jelenetben, a sötét barlangban, RPG-vel a kezében remegve és fújtatva is olyan benyomást kelt, mint egy űzött, sarokba szorított vad, nem beszélhetünk arról, ami a film lényege lehetett volna, és talán kellett volna, hogy legyen: az elállatiasodás folyamatáról. Az epizodikus, és egy idő után újat mutatni képtelen cselekményt kényelmes deus ex machinák (sebesült kutya, segítőkész nő) lendítik előre, a régi életet fel-felvillantó flashbackek inkább kizökkentenek, mint segítenek.

Pedig ez utóbbiakból próbál kinőni a filmnek egy másik, álomszerű, szürreális aspektusa, ami azonban nem kerül kontextusba, és csak lóg a levegőben, sosem lépve túl a konvencionális thriller/dráma határmezsgyéjén. Amennyiben a minden mást irrelevanciába taszító túlélési ösztön színtiszta egyszerűségének tartalmi-formanyelvi leképezése volt a cél, Skolimowksi kétségkívül diadalmaskodott – de nehéz szabadulni az érzéstől, hogy ennél többet is elérhetett volna, hogy a csaknem tökéletes részek végül egy messze tökéletlen (bár még ezzel együtt is hatásos) egésszé álltak össze.

 

A mestergyilkos

Láttak már olyan filmet, amiben Jack Nicholson nem mosolyog? Vagy olyat, amiben Megan Fox nem jó nő? Forgatott-e bárki is olyan jelenetet, amelyben Arnold Schwarzenegger Proustot olvas fel féllábú eritreai kisgyerekeknek? Ugye hogy nem. Ha rá van írva a plakátra, hogy Jason Statham, nem gondolja senki, hogy éppen egy Tarr Béla filmet fog látni. Nyilván lesznek autósüldözések, nagy robbanások, véres csonkolások és izzadó cicik. Ha a Kedves Olvasónak ennyi elég, akkor itt be is fejezheti az olvasást: irány a mozi.

Továbbra is a bérgyilkosok élete a legérdekesebb dolog a Földön. Mintha nem készült volna róluk már eddig is vagy féltucat film. Vagy néhány száz regény. Ha körülnézünk, mindenki megtalálhatja a maga ízlésének megfelelő bérgyilkos-történetet: a Jim Jarmusch (Az irányítás határai) és John Woo (A bérgyilkos) által határol területen belül és kívül mindenki megtalálhatja a szívének kedves variánst. A mestergyilkos az 1972-es Mestergyilkos remake-je, amiben Charles Bronson játszotta Arthur Bishop-ot, a csendes és profi - ki nem találják - bérgyilkost. A történet szerint főnöke elárulja Bishopot, aki bosszút áll. Ne nézzenek ilyen meglepetten, minden bérgyilkosos filmnek ez a története.

Az előző két bekezdés azt hiszem elég jól megmutatja, hogy problémáim vannak ennek a kritikának a megírásával. Jason Statham jól játszik, Ben Foster úgy néz ki, mint egy bostoni kocsmatöltelék, Donald Sutherlandet megint kinyírják a tizedik percben. Hiányérzetem van. Gyorsan belekerülünk az események sűrűjébe - hogy aztán ugyanolyan gyorsan ki is jöjjünk onnan, percekig bámulva, amint a bérgyilkos feltesz egy klasszikus zenei lemezt a rendkívül hájend Bang&Olufsen lemezjátszóra. Megint egy remek akciószekvencia - aztán hallgathatunk louisianai közhelyeket az életről. Nem tudom, hogy Richard Wenk (A Forgatókönyvíró, Aki Megírta Richard Donner Utolsó Filmjét) vagy a rendező akart-e többet egy sima bérgyilkosos-jasonstathames akciófilmnél, de a Tomb Raider után tévére ítélt Simon Westnek most nem sikerült eltalálnia a ritmust.

Mert ha - teszem azt - csak egy sima bérgyilkos-bérgyilkos-nagyfőnök szentháromságban született akciófilm lenne, el tudnám intézni azzal, hogy "jó-jó, de inkább előveszem John Woo hongkong-i munkáit, ha maradandóra vágyom". Azonban A mestergyilkos három-négy jelenetenként belekezd valami nagyívűbe - hogy aztán félúton rájöjjön, hogy ő "csak" egy akciófilm, úgyhogy folytatja valami mással. A "finom utalásnak" szánt apróságok elnagyoltak, mint egy T-72-esen a hegesztési varratok. Az óvatos "figyelj, ezek is emberek, jóóó?" módra beletuszkolt életképekkel és karaktermélyítésre szánt közhelyes marhaságokkal csak vesztegetik az időnket. Pont annyira, hogy kizökkenjünk, és magunk elé meredve azon kezdjünk gondolkodni, vajon elzártuk-e a gázt otthon. Sajnos a filmet semmi sem tudja megmenteni a totális happy endtől - amely legalább annyira kiábrándító, mintha Josselin Beaumont elsétált volna A profi utolsó jelenetében. Talán majd a következő film, amire az lesz írva, hogy "Jason Statham". 

13 Assassins

Érthető okokból nincs még egy olyan filmes zsáner, ami annyira elválaszthatatlanul és utánozhatatlanul kötődik Japánhoz, mint a szamurájfilm műfaja. A japán mozi a hőskortól kezdődően egészen a 70-es évekig ontotta magából a híres történelmi események feldolgozásait éppúgy, mint a háborúk korában, vagy éppen már a Tokugawa érában játszódó kitalált történeteket. Az utóbbi időben azonban ez a lendület megtört, az elmúlt években szinte egyáltalán nem forgattak akciódús, vérbeli jidaigeki-ket, inkább ezek felhígult, más műfajokkal kevert mutációi (pl. Ballad, Chonmage Purin, Goemon, Tajomaru, stb.), vagy gyenge felújítások kerültek a mozikba. Ez utóbbiak között megtalálható volt a szinte jelenetről jelenetre újraforgatott Tsubaki Sanjuro, a rosszul átértelmezett The Last Princess és Zatoichi, valamint a szintén a vak masszőr kalandjait feldolgozó női változat, az Ichi is. A saját ötleteken nyugvó, modern jidaigekik sokkal inkább a drámára fókuszálnak, mintsem az akcióra, így például minden szépsége ellenére Yamada Yoji trilógiája (Twilight Samurai, The Hidden Blade, Love and Honor) sem hozta azt, amire a műfaj rajongói már ki tudja, mióta áhítoznak. Épp ezért lett 2010 egyik leginkább (egyúttal legszkeptikusabban) várt alkotása Miike Takashi első vérbeli szamurájfilmje, az akciódús 13 Assassins, ami egyébként szintén egy felújítás.

Kudo Eiichi 1963-as eredeti változata igazi klasszikus, egy remekül felépített, tökéletesen elmesélt és gyönyörűen kivitelezett mozi, ami méltán kapott helyet mind a Toei legnagyobb dobásai között, mind pedig a japán filmtörténetben, ugyanis a több mint 30 perces záró csata hossza mindmáig rekord. A 17 Ninjas után ez volt a második darabja az az évben startolt, magyarul kissé furán hangzó „csoportos ellenállás” jidaigeki sorozatnak, ami a Toei egyik védjegyévé vált a későbbiek során. A sorozat epizódjainak közös jellemzője volt a valós történelmi tényeken alapuló kiindulópont, az elnyomó uralkodóval szembeni csoportos lázadás, ami mindig látványos csatákba torkollott, valamint a tűéles fekete-fehér képi világ. A 13 Assassins esetében a főgonosz Matsudaira Naritsugu kitalált személy, alakját és az egész történetet Tokugawa Ienari sógun uralkodásának eseményei ihlették.

Matsudaira Naritsugu a sógun mostohaöccse, aki a sógun távollétében uralkodói jogokkal van felruházva. Brutalitása és bosszúálló természete messze földön híres, eltávolítása a hatalomból az egész ország érdeke lenne, ám ez hivatalos úton nem történhet meg. Így a legnagyobb titokban kapja meg a küldetést Shimada Shinzaemon, aki bizalmasaival együtt belefog az öngyilkos terv kidolgozásába, mai szóhasználattal élve egy kommandós akciót kell végrehajtania. Nemcsak a Naritsugu-t kísérő hatalmas túlerőt kell legyőznie, hanem az uralkodó stratégáját, az egykoron vele együtt tanuló Hanbei-t is.

Magától adódik a kérdés persze, hogy egy érdemes-e egy ilyen filmet újraforgatni, hiszen a történethez sok újat nem lehet hozzátenni, a látvány fokozása pedig sokszor öncélúvá válik. A legtöbb esetben a válasz egyértelműen a nem lenne, ám ezúttal nem ennyire egyértelmű a döntés, hiszen mégiscsak a kortárs japán film világszerte (Kitano mellett) legismertebb alakja, Miike Takashi rendezéséről van szó.

A forgatókönyvön nem változtattak sokat, néhány karakter teljesen más hátteret kapott (a legszembetűnőbb a „paraszt szamuráj” helyett ezúttal az erdőben összeszedett Koyata figurája), Shinzaemon pedig zene helyett a szerencsejátékkal győzi meg Shinrokuro-t, mi a helyes út (valószínűleg Yakusho Kouji nem tud úgy játszani a shamisen-en, mint a legendás Kataoka Chiezo). A csapat összeszedése és a tervezés nem annyira kidolgozott, nincs olyan részletesen elmesélve, mint Kudo munkájában (ez egyébként az egész filmre igaz), ezek helyett látványos,  bár nem feltétlenül szükséges jelenetek kerültek vászonra: két seppuku elkövetése, valamint a brutális Naritsugu brutalitásai a maguk valójában. Ugyan jelenleg csak a nemzetközi forgalmazásra szánt, megvágott változat elérhető, így remélhetőleg ez csak ennek a verziónak a hibája, de nagyon hiányzott a filmből Hanbei első trükkje, aminek köszönhetően Kudo nagyon ügyesen mutatta meg, hogy mindkét oldalon értékes emberek igyekeznek túljárni egymás eszén. Ettől függetlenül a karakterek ábrázolása meglepően jó, sőt, vannak köztük jobbak is, mint a legendás elődben. Hirayama, Shinrokuro, Koyata, de még Naritsugu alakítója is beférne az eredeti stábba.

Ahogy arra számítani lehetett, a felújítás legnagyobb erőssége a látvány. Lélegzetelállítóak a tömegjelenetek, gyönyörűek a háttérül szolgáló tájak, a grandiózus nagy csatajelenet helyszínéül szolgáló díszletről pedig talán az az információ is elegendő, hogy mintegy 200 millió yen-ből hónapokig építették. A lerombolása kevesebb ideig tartott, amiben nagy szerepet kaptak az eredeti változatból teljesen kihagyott pirotechnikai eszközök és mozgó torlaszok, 13 hősünk ezúttal fejlettebb kommandós arzenál segítségével igyekszik megtizedelni a jóval népesebb ellenséges haderőt. Sajnos a robbantások gyakorlására egyetlen mondat utal csak egy visszafogott poén kíséretében és az építkezés haladásának szemléltetésére sem pazaroltak túl sok időt.

Mint film, Kudo munkája szebb és kidolgozottabb Miike verziójánál. A klasszikus filmkészítés erényeit gyönyörűen tálalja, ügyesen használta ki színészei egyéb képességeit is, aminek legszebb példája a fentebb már említett shamisen játék, nem utolsó sorban pedig a narrátor használatával a legjobbkor adagolja az információkat. Annak ellenére, hogy Miike nem tudott az eredeti változat fölé nőni, egyáltalán nincs oka szégyenkezésre, ugyanis pont annyit változtatott a forgatókönyvön és a hangulaton, ami elég ahhoz, hogy a mai kritériumoknak megfeleljen. Igyekezett a lehető legkonzervatívabb módszerekkel dolgozni, ennek megfelelően nagyon kevés számítógépes trükköt vetett be (jómagam csak a digitális vért vettem észre), saját magát is a produkciónak rendelte alá, azaz ezúttal szinte teljesen kimaradtak a rá jellemző extremitások (azért a film elején Naritsugu „játékával" nem hazudtolta meg önmagát) és amennyire lehetett, igyekezett szembemenni a mostani trendekkel, hiszen hősei között kevés a fiatal, jóképű karakter, míg a feszültséget finom, visszafogott poénokkal igyekezett a mai igényekhez igazítani.

Miike Takashi és a főszereplő, Shinzaemon-t megformáló Yakusho Koji is több interjúban elmondta, hogy sajnálják, hogy mostanában szinte teljesen kihalt a mozikból a jidaigeki műfaja és szeretnék, ha ez a folyamat ezzel a filmmel a visszájára fordulna. Hogy ez így fog-e történni, az még a jövő zenéje, mindenesetre az esély megvan rá, hiszen az ő közreműködésükkel készült új változat nagyjából egyenrangúnak tekinthető Kudo eredetijével. Ha annak a hatását is tudják hozni (azon ritka sztorik egyike volt, amiből előbb készült a film és utána a regény), akkor lehet, hogy egy XXI. századi jidaigeki hullám előtt állunk. Az első lépés ezirányba már meg is történt a mozikba kerüléssel egyszerre startoló mangával. A folytatás pedig Miike-n nem fog múlni, ha a március 11-i események nem tettek neki keresztbe, hamarosan érkezik a Seppuku felújítása is.

Aszfaltdzsungel

„Crime is only a left-handed form of human endeavor.”

A nyitójelenetben a keménykötésű Sterling Haydent látjuk, ahogy egy kihalt városrész oszlopai közt bujkál a távolban cirkáló rendőrautó elől. És máris „bent” vagyunk. Az alvilág piszkos, veszélyes, sötét bugyraiban, és ezúttal nem külső szemlélőkként, nem ártatlanul bajba keveredett, tisztes polgárokként, nem az utca megtisztításáért dolgozó detektívekként, hanem lecsúszott, napról-napra élő, a világtól elidegenedett piti gengszterekként. Mi vagyunk a rablók, és ha kell, a gyilkosok, akik végrehajtanak egy nagy, tökéletes, és elronthatatlan melót, ami az első alkalommal tökéletlennek bizonyul, és elromlik, és onnantól kezdve várhatunk, menekülhetünk, küzdhetünk, de nincs visszaút. Az életünk lassan összeomlik.

Mindössze 10 év alatt John Huston két hatalmas mérföldkövet adott az amerikai filmgyártásnak – és most ráadásul csak egy műfaj, a krimi keretein belül beszélünk. Az 1941-es A máltai sólyommal elindította a pár év alatt rendkívül népszerűvé vált film noirok hullámát, az 1950-es Aszfaltdzsungellel pedig merészen megváltoztatta a képet, ami azok sötét karaktereiről alakult ki a nézőkben. Ellentétben a ’30-as évek megalomán, abszolút uralomra törekvő, ámokfutó gengsztereivel (Kis cézár, ami éppúgy W. R. Burnett egyik könyvén alapszik, mint az Aszfaltdzsungel) és a ’40-es évek kiábrándult, olykor saját szubkultúrájukból is kilógó antihőseivel (Magas Sierra, aminek szintén Huston írta a szkriptjét), ezek az alvilági alakok egyszerű emberek, örömökkel, gondokkal, vágyakkal, erényekkel és hibákkal, mint mindenki más, csak történetesen nem cipőt pucolnak, buszt vezetnek, vagy irodában dolgoznak, hanem bankot és ékszerboltot rabolnak ki. Nem hatalomról meg luxusvillákról ábrándoznak, hanem elvesztett családi farmjuk visszavásárlásáról, vagy szűkölködő feleségeik és gyerekeik életének egy fokkal kényelmesebbé tételéről. A „gonoszságok” mögé hétköznapi, emberi érzelmek és célok kerültek, amikkel a nézők azonosulni tudtak – az Aszfaltdzsungel humanizálta a bűnözőket, a cenzorok pedig csak pislogtak zavarukban.

Ezekkel az addig példátlanul realisztikus és árnyalt karakterekkel készítette el Huston az első igazi „heist”-filmet, ami részletesen mesél el egy bűncselekményt a tettesek szemszögéből (pedig a könyvben még a rendőrség, itt csupán a legszükségesebbre redukált szempontja volt a hangsúlyos). Az Aszfaltdzsungel egy ékszerrablás története, a később tipikussá váló, hármas tagolásban: 1: a csapat összeszedése, és a felkészülés, 2: a rablás kivitelezése (a 10 perces, zene nélküli jelenet önmagában hagyományteremtő, bár ennek a feszültségdózisán a későbbi „utánzók” némelyike még sokat emelt), és félresikerülése, 3: a menekülés és a tragikus következmények. Az olyan ’50-es évekbeli noiroktól kedve, mint Dassin Rififije és Kubrick The Killingje, az olyan későbbi klasszikusokon át, mint az Ocean’s Eleven és Az olasz meló (nem beszélve ezek remake-eiről), a kortárs A banki melóig, mind Huston remekművére vezethető vissza.

A rablás szellemi gazdája a börtönből frissen szabadult lángelme, a vérprofi és jéghideg, ugyanakkor udvarias és kellemes modorú úriember, Erwin Riedenschneider (Sam Jaffe majdnem ellopja az egész filmet), de a sztori a folyton leégett, piti, ám öntudatos és büszke erőember, Dix Handley körül forog. Sterling Hayden élete alakítását nyújtja, tökéletes a szerepben, leszámítva talán csak a film noir örök dühös emberét, Robert Ryant, senki nem tudta volna akár csak hasonlóan jól hozni ezt a karaktert. Ő, Riedenschneider és társaik azért is nyerhetik el oly könnyen a nézők szimpátiáját, mert bűnöző mivoltuk ellenére van bennük becsület és lojalitás, ami a körülöttük lévőkből – még azokból is, akik a törvény másik oldalán operálnak – látványosan hiányzik. A bukméker Cobby, akin keresztül a banda a balhét szervezi, a rendőrség első nyomására feldobja a társait, az ügyvéd Emerich, aki a pénzt adja a művelethez, megpróbálja átverni őket, hogy egyedül léphessen le a zsákmánnyal, a körzet nyomozója pedig természetesen pofátlanul korrupt, és csak a saját zsebére dolgozik.

A filmben ugyan nincs klasszikus értelemben vett femme fatale, a nőknek mégis fontos szerep jut, ahogy jellemző módon csak annyi időre lépnek elő a háttérből, hogy akaratlanul is jóvátehetetlen károkat okozzanak. A betegeskedő feleségére ráunt Emerich azért kényszerül társai elárulására, mert egy fillére sincs, amióta fiatal, szexbomba szeretőjét tartja el (Marilyn Monroe valósággal ragyog – nem véletlen, hogy Joseph L. Mankiewicz ezt látva szerepet adott neki a Mindent Éváról című filmjében), Riedenschneider pedig azért kerül rendőrkézre, mert megbabonázva bámul egy érzéki táncot lejtő tinédzserlányt egy útszéli bárban, ahelyett, hogy a mexikói határ felé iszkolna. Dix barátnője, Doll (Jean Hagent később az Ének az esőben-ért jelölték mellékszereplői Oscarra), ugyan sem közvetve, sem közvetlenül nem felelős semmiért, viszont tökéletesen illik a szürke, búbánatos, ütött-kopott városképhez éppúgy, mint a leharcolt Sterling Haydenhez – nyoma sincs rajta mindannak a bájnak és ragyogásnak, ami a korabeli stúdiófilmekben a női szereplőket jellemezte.

Ebből a tökéletesen sötét, faltól falig bűnnel tapétázott noir panoptikumból csak a példásan tisztességes, dicső bűnellenes keresztes hadjáratot folytató rendőrkapitány karaktere lóg ki (valószínűleg a stúdió nyomására került a filmbe a korrupció ellenpontjaként, aminek akkoriban nagyon nem örültek a cenzorok, és a filmek felé ezt az ollójuk csattogtatásával kommunikálták). A sztori végén egy tökéletes politikus géppuskaszájával ontja kliséktől recsegő, didaktikus példabeszédét bűnről és igazságról, aminél más filmben és más körülmények közt csúnyán kilógna a lóláb. De Huston az egészet zárójelbe teszi, mert mindez a piszkos zsarun kiakadt újságírók mikrofonjainak kereszttüzében hangzik el, és ily módon irhamentő kirakatszövegnek hat, amiből szinte érezni a cinizmust, és az iróniát (ami egyébként sem állt távol a rendezőtől, ld. még: a hőn áhított ékszerzsákmány a cselekmény sorsszerű előre gördülése folytán nemhogy értéktelenné, de ráadásul teherré válik).

Akció szinte egyáltalán nincs az Aszfaltdzsungelben, tempója ennek ellenére gyors és töretlen. Az erőszak csak egy-két alkalommal szabadul el, de akkor hirtelen és intenzíven, és még azelőtt vége van, hogy a néző feleszmélne: a sorsdöntő események egy-két pillanat alatt játszódnak le, aki például a rablás utáni elszámolás során egyet pislog, az lemarad a több végzetes következménnyel is járó ólomcseréről. A film többnyire drámaian csendes, Rózsa Miklós zenéje összesen két alkalommal csendül fel (az elején és a végén), Huston inkább a díszletekkel, a helyszínekkel teremt atmoszférát. A ritkán felbukkanó városi képek sötétek és ridegek, a cselekmény főleg kopott, lelakott, súlyos árnyékokkal terhelt belsőkben bonyolódik, ami erősíti az elidegenedés, a klausztrofóbia egyre hangsúlyosabb, depresszív érzetét. Ahogy közeledünk a végkifejlethez, a még élő és szabadon lévő bandatagok körül mintha zsugorodna a tér, mind a kamerabeállításoknak, mind a helyszíneknek köszönhetően.

Aztán a zárójelenetben a szűk belsők kinyílnak, és kint találjuk magunkat a természetben, távol a koszos, bűnös nagyváros zajától, ahogy Dix végre eljut családja egykori farmjára, aminek visszavásárlása volt élete álma. De nem pénzzel a zsebében érkezik, hanem golyóval a hasában. A sztori első felében lövik meg, lassú haldoklása bő egy órát tesz ki a vásznon, amivel Huston már-már operai szintre emeli sorsának beteljesülését. Itt, a főcím óta először, teljes pompájában harsan fel a zenekar is, hogy hatalmas érzelmi erővel támogassa a tragikus véget, az elmúlt óra klausztrofób közelképeinek feszültsége pedig egy gyönyörű totál szomorú katarzisában oldódik fel. A halál a régóta visszatartott levegő kieresztése. A vállakat nyomó súlyok legördülése. Megkönnyebbülés, megpihenés. Az Aszfaltdzsungel benne van Huston három legjobb rendezésében, és nála ez nem kis szó.

Őrült küldetés

Eric Tsang klasszikusára sokan emlékezhetnek a mai harmincas-negyvenes korosztályból, az Őrült küldetés ugyanis azon hongkongi filmek közé tartozott, amelyek eljutottak hozzánk is a nyolcvanas években, először német szinkronnal súlyosbított hangalámondásos verzióban, majd hagyományos videoforgalmazásban. Nem csak nálunk, de szinte mindenhol nagy sikerrel futott, így ’83 és ’89 között készült is belőle négy folytatás. Akinek akkoriban volt szerencséje a szériához, nyilván jóleső nosztalgiával nézi újra, és nem különösebben érdekli, hogy jól öregedett-e avagy sem. Ami engem illet, anno nem láttam egy részt sem, így most viszonylag elfogulatlanul ejtenék pár bekezdést az első filmről, a Black Mirror által kiadott DVD kapcsán.

Az Őrült küldetés: blődli. Humora infantilis, színészei ripacskodnak, története zavaros és széteső. És mégis szórakoztató. Nem a felsoroltak ellenére, hanem éppen ezért. Aki persze ismeri Jackie Chan korai munkásságát, vagy a nyolcvanas-kilencvenes években készült hongkongi vígjátékok legjavát, az pontosan tudja, miről van szó. Az Őrült küldetés legfeljebb annyiban más, amennyiben az elsők közt mixelte össze a műfajparódiát a helyzetkomikummal és az akciófilmes elemekkel. Tsangék gyakorlatilag válogatás nélkül merítettek minden népszerű szériából, kezdve a James Bondtól a Mission Impossible-ön át a tévés krimisorozatokig. Már a történet alapja is lenyúlás: egy ’74-es brit komédiát (Ooh... You Are Awful; amerikai változatban: Get Charlie Tully) dolgoztak át, anélkül, hogy ezt bárhol feltűntették volna. Jelentős különbség viszont, hogy míg az angol eredetiben az elrejtett pénzük után futkosó szélhámosok a főszereplők, addig az Őrült küldetésben a King Kong művésznévre hallgató mestertolvaj mellett két nyomozó is előtérbe kerül, és krimikomédia helyett sajátos buddy movie lesz a filmből.

A történetre nem érdemes túl sok karaktert vesztegetni, úgyis csak ürügyként szolgál. Adott a már említett King Kong, aki elrabol néhány értékes gyémántot, pechére pont a maffiától, akik rá is küldenek egy Fehér Kesztyű névre hallgató bérgyilkost. A rendőrfőnök Nancy Ho felügyelőt állítja az ügyre, akihez csatlakozik az amerikai Kodojak nyomozó. Miután begyűjtik King Kongot, közösen próbálják Fehér Kesztyűt és bandáját is elkapni.

Leírva mindez nem tűnik akkora hülyeségnek, a gyakorlatban viszont, ahogy haladunk előre a filmben, úgy kerül egyre inkább zárójelbe a krimiszál, és helyette az egymással állandóan civakodó három főszereplő magánszámát élvezhetjük. A Jackie Chanre emlékeztető King Kongot Sam Hui alakítja, aki akkoriban népszerű popsztár volt (énekesi népszerűséget színészkarrierré konvertálni ezek szerint nem mai divat), a vadóc rendőrnőt az akciósztárnak és komikának is kiváló Sylvia Chang,  a Louis de Funes-t idéző balfék Kodojakot pedig a zseniális Karl Maka, aki megérdemelten nyerte el a HKFA Legjobb Színész díját ’83-ban.

A KIADVÁNY
A borító szerint 16:9-es képarányban szemlélhetjük meg a filmet, de szerencsére tévedett a szerkesztő: az eredeti 2:35:1-es formátum van a lemezen. A kínai hangsáv messze van a tökéletestől, de vállalható, az eredeti magyar szinkron viszont pont úgy szól (tompán és halkan), mint a rojtosra nézett VHS-ek. A kiadónak, felteszem, nem volt pénze / lehetősége új szinkront készíteni, de a régit azért megpróbálhatták volna feltuningolni, mert a végeredmény így a fájlmegosztókon keringő barkács DVD-t idézi, még ha a retrohangulat garantált is.

AZ EXTRÁK
Egy olyan film esetében, amellyel a hazai nézők jelentős része először szemcsés VHS kazettán találkozott, a szélesvászon bőven megteszi extrának. Ha nem vagyunk ilyen jóindulatúak, akkor sincs értelme reklamálni a bónusz matériákat, abból ugyanis még az Anchor Bay 4 lemezes kiadására sem jutott.

ÖSSZEGZÉS
Nagyon szigorúan, mai szemmel nézve 3 és fél csillagnál semmiképpen sem érdemel többet a film, a poénok minősége messze nem olyan egyenletes, mint a műfaj legjobbjaiban, még ha az old school akciójelenetek és a színészek jutalomjátéka némileg kárpótol is ezért. Más kérdés, hogy aki Bud Spencer és Terence Hill munkásságán vagy Louis De Funes filmjein nőtt fel (mint jómagam), az jobban szórakozik az efféle agyzsibbasztó blődliken, mint amennyire bemeri vallani.
 
Kiadó: Black Mirror
Kép: 2:35:1
Hang: kínai surround, magyar surround
Felirat: magyar

és fél

Sorsügynöség

Mit csináljon az ember, ha ígéretes fiatal forgatókönyvíró Hollywoodban? Vehet például drága autókat, járhat a legmenőbb klubokba, hogy aztán - gondolom - elégtételt érezve minden középiskolai megaláztatásért végighallgassa, amint összesúgnak, amint belép. "- Azta... - Mi van? - Ne nézz oda, ott jön... mondom, ne nézz oda, ott jön George Nolfi. Tudod, az a csóka, aki egy valag pénzért eladott két forgatókönyvet, mielőtt megcsinálta volna a PhD-jét filozófiából... Ne nézz így, ő írta az Ocean's Twelve-t meg A Bourne-ultimátumot... Jó, ott volt A testőr is, de azt most hagyjuk, szóval... érted. Muszáj ráköszönnöm." És ő mosolyog, és azon gondolkodik, vajon meddig fognak még emlékezni rá. Írni már nem nagyon van kedve - most komolyan, hallgassa a hülyébbnél hülyébb rendezőket és az ő "művészi meglátásait"? Belenéz a légkondicionált, füstmentes levegőbe, amelyben keveredik a konyak és a "természetes hatóanyagokat tartalmazó" citrusillatú légfrissítő, és elmereng. "Bezzeg Tony Gilroy... Ő az igazi király, ha van kedve, csak úgy összedob egy filmet a haverjaival."

"Ha belegondolok, én meg jóban vagyok Matt Damonnal, elvégre írtam két sikeres filmet neki." Ha elég közel ülnénk hozzá, hallanánk, ahogy kattannak a fogaskerekek. Mikor hazaér, ránéz a könyvespolcra, és találomra levesz egy könyvet. "Hmmm..." gondolja "Hát persze. Ő lesz a megoldás." És leveszi a Philip K. Dick novelláskötetet a polcról. Amióta a szerző 1982-ben elhunyt - és bemutatták a Szárnyas fejvadászt - nem nagyon telik el év, hogy valaki ne próbálná meg adaptálni valamelyik művét. Jelen esetben az Adjustment Team-re esett a választás, amely egy meglehetősen paranoid hangulatú novella - érthető, és nem csak azért, mert az ötvenes évek közepén született. 

Ha valaki eddig a bekezdésig nem jött volna rá, nos, akkor most szólok: innentől kezdve nem fog szó esni Philip K. Dick-ről. Sem más, a science fiction műfajához tartozó dologról. Mert a Sorsügynökség - noha az előzetesek alapján úgy tűnhetett - nem sci-fi. Hanem romantikus film, amibe némi misztikusságot akart csempészni az író/rendező - ki nem találják - George Nolfi. Rögtön a tizenötödik perc környékén merül fel a kérdés először az emberben, hogy minek. Fel-alá mászkál néhány egészen tisztességes színész, (John Slattery, a régen látott Terence Stamp és Anthony Mackie) akiket úgy öltöztettek fel, mintha az 1960-as római olimpián lennének a szovjet delegációt kísérő KGB ügynökök. Szerepel egészen pontosan két darab Ford SUV, néhány érdekesen izgő-mozgó ábrákkal díszített könyv, New York Ajtajai, meg egy neoklasszicista irodaház. Ezekről kellene elhinnünk - meg a bőrkabátos-rohamsisakos statisztákról - hogy ők lennének a Sorsügynökség, akik azon ügyködnek, hogy a Sors Könyvében leírtak úgy legyenek, ahogy az meg van írva.

Ha ezen túl tudunk lépni - márpedig muszáj, ha már beülünk rá - akkor koncentráljunk a valódi sztorira. Adott a fiatal, ambiciózus szenátorjelöltünk, David Norris (Matt Damon, ha nem jöttek volna rá), aki ha nem követne el egy-két csacskaságot, akkor már rég megválasztották volna. Csacskaság alatt persze - hiszen ez Hollywood - nem nokiásdobozokat vagy nagy értékű, állami pénzen vett luxusautókat értünk, hanem egy kocsmai verekedést meg egy fenékmutogatást valami egyetemi bulin. Az elvesztett választás éjszakáján összefut a balett-táncos Elise-el. Sajnos ennek a találkozásnak nem kellett volna megtörténnie - innentől Davidnek versenyt kell futnia a látszólag mindenható - valójában a történet megfelelő pontjain kellően tehetetlen - Sorsügynökséggel, ha együtt akar maradni a lánnyal.

Ez a film legtisztességesebb része: nincs mellébeszélés, ez kérem romantikus film. Az ezen jeleneteket megszakító sci-fi jellegű epizódok inkább kellemetlen mellékhatásai az alkotói szándéknak - miszerint lőcsöljünk minél több információt szegény nézőre. A misztikusságot a túlírt dialógusok, a túlmagyarázott háttér-információk jobban oldják, mint az Ismert Vízkőoldómárka a lerakódott szennyeződést a konyhai csaptelepről.

"Most akkor nézzük meg, vagy ne?" merülhet fel a kérdés teljes joggal a Kedves Olvasóban. Ha Ön történetesen rajongója Philip K. Dicknek, és rossz néven veszi, ha rajongása tárgyát íly rútul kihasználták alantas pénzszerzés céljából - nos, akkor ne nézze meg. Sőt, írjon kommentet, amelyben a Nagy Gonosz Stúdiót hibáztatja a világban található minden rosszért. Ha viszont Ön képes túllendülni az ilyesmin, és már régóta szerette volna elvinni kedvesét egy romantikus filmre, amelyet aztán nem kell letagadnia barátai-kollégái előtt - nos, akkor foglaljon helyet péntek estére. Azért az éttermet Önnek kell majd kiválasztania.

Álomháború

Vannak alkalmak, amikor a kritikusnak le kell küzdenie egy zsigeri késztetést. Azt, hogy a cikkében ne foglalkozzon struktúrával és érvekkel, hanem csak írja le egymás után az összes létező trágár szót, amit ismer, és a végén ajánlja az egészet jó szívvel a film rendezőjének. A baj az, hogy ha így tennék, a kritika ugyanazt a színvonalat képviselné, amit az Álomháború, és azt a színvonalat magára valamit is adó ember nem vállalja fel – ami persze elmond egy s mást az író-rendezőről, Zack Snyderről.

Adott öt szép, és többnyire lengén öltözött, fiatal lány (Emily Browning, Jena Malone, Jamie Chung, Abbie Cornish, Vanessa Hudgens), akik puszta kézzel, karddal, gépfegyverekkel és repülőgépekkel óriásszamurájok, sárkányok, steampunk zombinácik és robotok ellen harcolnak, hogy kivívják szabadságukat. Mindez persze csak egy frissen megözvegyült, nyerészkedő mostohaapa által elmegyógyintézetbe paterolt, és éppen lobotómián áteső lány képzeletében játszódik le, de tegye fel a kezét az az egészséges férfieember, aki kicsit sem izgult rá az iménti röpke sztori summázásra – elvégre ez a film eye candy láthatóan azért készült, hogy egy fáradt, laza estén kielégítse kellemesen alantas igényeinket. Nincs kéz a magasban, ugye? Nos, van egy rossz hírem: Snyder kibaszott mindnyájatokkal.

A sztori nyilvánvalóan egy blöff, olyannyira, hogy a szót idézőjelbe kellene tenni. Már az a koncepció, hogy az egész film csupán álom (vö: halálközeli élmény/képzelet szüleménye/párhuzamos világok végtelenje…), egy buta és roppant olcsó ürügy arra, hogy az író letéphesse magáról a logika, a racionalitás és a valóság szabályainak minden láncát, és szó szerint azt csináljon, amit akar. De legyen, menjünk bele a játékba, elvégre éppen Snyder miatt volt némi bizodalmam a filmben. Nem azért, mert az eddigi pályaíve oly makulátlan (hajjaj, attól messze van), hanem mert úgy tűnt, ez az ő asztala: neki esztelen, mindenféle cool, és akár inkonzisztens ötletektől roskadozó vizuális orgia áll(hatna) jól, nem egy olyan rétegzett, komplikált mű, mint a Watchmen, amit nyomorult flótás csak félreérteni és butítani tud. De hiába.

Az Álomháború az otromba, zajos, zagyva, lelketlen, visszataszító Hollwood-szörnyetegek egyik legaljasabbika. Az hagyján, hogy rettenetesen sablonos, hogy nincs története és nincsenek karakterei, ezen már alig szisszenünk fel. De hogy csapnivaló még az is, aminek kedvéért megpróbálnak úgy csinálni, mintha igenis lennének, már megbocsáthatatlan. Az első egy-két akciójelenetet még viszonylagos érdeklődéssel bambulja a néző, de az agyatlan, iszonyúan túlspilázott és értelmetlen, érzékeket ostromló, és végül teljesen elzsibbasztó audiovizuális CGI roncsderbi egy papucsállatka szintjére degradálja a szerencsétlent, míg már saját létezéséről sincs tudomása. Hiába szépek a robbanások, hiába lélegzetelállító némelyik trükk (egy-egy számítógépes karakternél hihetetlenül érezni azok (fantom)tömegét), ha Snyder azt hiszi, hogy a stílus a képek szarrá vágásával, lassításával, szűrőzésével és effektezésével egyenlő.

És még csak nem is ez teszi be végleg a kaput. Még csak nem is az, hogy az akciók közti dramturgiai kötőanyagok mennyire szánalmas dialógusokkal próbálják azt az illúziót kelteni a nézőben, hogy amit lát, annak van értelme (az arcpirítóan first person shooter felépítésű Csata: Los Angeles után idén ez gyors egymásutánban már a második film, aminek legfeljebb konzolon lenne a helye, nem vásznon). És főleg nem az olyan naiv és felesleges (de azért csak felmerülő) kérdések, hogy egy 20 éves, ’50-es években élő lány hogy tud olyan futurisztikus, steampunk és egyéb fantasyvilágokat álmodni, amilyeneket egy mai tinédzser képzel el. Hanem az, hogy sok amerikai pályatársához hasonlóan, Snyder nem elégszik meg azzal, hogy szórakoztatni akarjon. Neeeeem. A pokolba a sok töketlen, pojáca, pancser hollywoodi rendezővel, aki nem elég, hogy nem tud leforgatni egy tisztességes akciójelenetet, és legalább távolról érdekeltté tenni a nézőt a főhős sorsában, de ráadásul szentül hiszi, hogy megosztandó életbölcsességei vannak, amik nélkül az emberiség szegényebb lenne.

Levezetem: szép harcoslányok (!) küzdenek sárkányokkal (!!), óriásszamurájokkal (!!!) és zombinácikkal (!!!!), és a rendező úgy gondolja, hogy a filmje komoly (!!!!!) és fontos (nincs annyi felkiáltójel a világon). Ezért aztán a lányok mentora, Scott Glenn, minden akció előtt magvas szerencsesüti szövegekkel buzdít csatára, és a Nagy Záró Monológban, a kép fontoskodó elsötétülése, és a szirupos zene elhallgatása után (avagy: figyelj, most valami kurva nagyot mondok!) még a Tanulságot is úgy kell undorral felöklendeznünk. Köszönöm Hollywoodnak, hogy ismét megtanított minket valamire az Élet Fontos Dolgai közül. Blockbustereinek két robbantás közt odavetett naplementés/esős bölcsességei nélkül mindannyian reménytelenül el lennénk veszve a világban.

a Truck Rascals filmek

Ez a dolgozat nem egy hagyományos értelemben vett filmkritika lesz, mert olyat egyszerűen nem lehet írni a Toei talán legnagyobb 70-es évekbeli dobásáról. Sima véleménynyilvánítás helyett ez valójában egy szerelmi vallomás, ami azt igyekszik bemutatni, hogy mi minden kellett ahhoz, hogy ez, a korabeli japán mozi összes pozitívumát, szépségét és egyediségét felvonultató, fantasztikus hangulatú sorozat létrejöhetett. Igen, voltak ennél elborultabb, durvább, elegánsabb, vagy épp meghatóbb filmek, valószínűleg mindenki tud a Truck Rascals (Torakku Yaro) helyett saját kedvencet felsorolni, de olyan mozit, amiben minden benne van, ami a kort jellemezte és ekkora hatása volt a japán társadalomra, már nem annyira biztos.

A Toei filmstúdió 1975-re kezdett kicsit kifogyni a sikerekből, hiszen a 2-3 évvel korábban még aranybányának számító pinky violence darabokra már a kutya sem volt kíváncsi (már szinte csak a Nikkatsu egyre durvább próbálkozásai számítottak érdeklődésre), ráadásul ekkorra a régóta nagy profitot termelő, brutális yakuzafilmek nézettsége is visszaesett. Szükség volt valami új ötletre, ami kevésbé extrém világban játszódik és amivel be lehetett csalogatni a mozikba a pornográf és a horrorisztikus elemektől visszariadó nézőket is.

Az ötlet két szálon született meg. Egyrészt az ekkoriban már régóta nagy barátságban levő Sugawara Bunta és Suzuki Noribumi ötlötte ki, hogy érdekes próbálkozás lenne a yakuzafilmekben kőkemény, abszolút macho figurákkal híressé vált Sugawara-t egy esendőbb, lúzer karakter szerepébe bújtatni. Ugyan Bunta-nak volt már tapasztalata ilyen alakítások terén is (a 70-es évek elején népszerű Mamushi Brothers filmekből),azonban Suzuki tartott attól, hogy mégsem vállalja el a szerepet. Végül sikerült olyan tulajdonságokkal felruházni a karaktert, hogy ne rontsa le túlságosan a színész imázsát, bár mint utóbb kiderült, Sugawara ettől egy percig sem tartott, sőt, kifejezetten érdekesnek tartotta a koncepciót.

Nyílt titok volt, hogy az ötletet a konkurencia, azaz a Shochiku stúdió Tora-san sorozata ihlette, ám Sugawara-t és Suzuki-t ismerve borítékolni lehetett, hogy nem egy mindig kifogástalan eleganciával, végtelen udvariassággal megáldott, szerethető, kétbalkezes, szerencsétlen flótás fog kikerülni a kezeik közül. Pedig még a név is stimmel, hiszen akárcsak Torajiro, úgy a Sugawara által megformált Momojiro nevében is ott van a „ji” karakter, aminek jelentése „következő, második”, azaz már ezzel is született vesztesnek jelölték. Ám amíg Yamada Yoji felfogásában Torajiro megmaradt a plátói szerelmeknél és a nők távolról istenítésénél, addig Momojiro egy pillanatra sem csinál titkot abból, hogy miért imádja a nőket. Csak épp a szerencse kerüli el folyton...

Sugawara másik nagy haverja, Aikawa Kin’ya találta ki a koncepció többi részét. Elég sokáig adta hangját szinkronszínészként a több évadot is megélt, Japánban is hatalmas sikerrel futott amerikai Route 66 sorozat egyik szereplőjének, amiben két fiatal egy Chevrolet Corvette-ben járta az Egyesült Államok útjait, keresvén, hol telepedhetnének le, közben pedig különféle (bűn)ügyeket oldottak meg. Aikawa egy ehhez hasonló hazai road movie-t szeretett volna elkészíteni, barátai pedig kapva kaptak az ötleten. Szintén az ő ötlete volt a kamionosdi is, a legenda szerint a Tokyo-Nagoya autópályán látott egyik korai felcicomázott monstrum adta számára az ihlető szikrát. A sorozat tökéletes ütemben használta ki a nem sokkal korábban kirobbant, úgynevezett „dekotora”, azaz kamion díszítő divatot, ami egyébként, nem kis részben a sorozat hatalmas sikerének köszönhetően, azóta is tombol a szigetországban. További, nem elhanyagolható hatás volt az is, hogy a Toei által kitalált cím (Torakku yarou) hamarosan átszivárgott a kamionos zsargonba, szép lassan a valódi kamionosokra is ráragadt ez a megnevezés.

Természetesen eleinte, a tervezési fázisban nem gondolkodtak még sorozatban, de a forgatások megkezdése előtt, amikor Suzuki Noribumi és egyik forgatókönyvírója, Sawai Shin'ichiro egy kamionnal öt napos adatgyűjtő utazásra indult, már szinte a teljes koncepció összeállt a fejükben, csak a finomítások voltak hátra. Az utazáshoz használt teherautón már ott voltak az Ichiban Boshi gépezetre egy az egyben rákerült szövegek (Yuki no Shimokita és Haguredori) és ekkor állt össze a végleges forgatókönyv. A sorozattá váláshoz azonban az is nélkülözhetetlen volt, hogy az első rész (alcím: Goiken muyou) hatalmas sikert arasson a mozikban, a 800 millió yen körüli bevételt 1975-ben csak a Toho nagyköltségvetésű szuperprodukciója, a The Bullet Train tudta túlszárnyalni.

A forgatókönyv egyébként nagy vonalakban ugyanaz az összes epizódban. Adott a két jó barát, Hoshi Momojiro és Jonathan, akik együtt járják kamionjaikkal az utakat, teljesen eltérő jellemüknek köszönhetően pedig folyton különféle ramazurikba keverednek, amikből legtöbbször egymást kell kimenekíteniük. Ugyan Momojiro tekinthető az igazi főszereplőnek, de Jonathan sem sokkal marad el tőle. Ugyanolyan ütődött, lúzer alak, mint társa, ám vele ellentétben igazi nagycsaládos ember, akit kapzsisága és férfiúi ösztönei időnként tévutakra terelnek, de végül családja és barátai támogatásával mindig visszatalál a helyes ösvényre. Momojiro igazi nagymenőnek tetteti magát, két kedvenc helye van, az egyik a kamionos kajálda, a másik pedig a „toruko”, azaz a bordély, ahol a félmeztelen lányoknak sírhatja el aktuális bánatát. Minden részben belefut az aktuális „madonnába” (az utolsó epizódban kettőbe is), akibe egyből fülig szerelmes is lesz, valamint egy riválisba, aki mindig valami baljós háttérrel rendelkező kamionos rosszfiú.

Az egyes epizódokat egyébként nem maga a történet viszi el a hátán, hanem sokkal inkább a lenyűgöző hangulat, azaz az akció, vígjáték és dráma tökéletes elegye, a későbbiek során egyre inkább előtérbe kerülő „guide book” hatás (Japán egy-egy adott területének legszebb parkjait és fesztiváljait is beleszőtték a kalandokba), valamint a remek érzékkel adagolt humor, amiben éppúgy megtalálhatóak a Suzuki munkáira mindig jellemző, imádnivaló pajzán pillanatok, mint a hősök jellemének gyengeségeire építő, vagy éppen a rendőrséget kifigurázó gegek. Külön kedvenceim a képregényeket és rajzfilmeket idéző jelenetek, amikben a kamionokkal szembetalálkozó járművek találkozás utáni sorsát szemléltetik.

Ha pedig mindez még nem lenne elegendő, akkor további érdekesség, hogy a sorozat védjegyévé vált az is, hogy a mellékszerepekre a kor népszerű sztárjait is sikerült megnyernie a stábnak. Többen közülük saját magukat alakítják (főleg az énekesnők), valamint a negyedik részben külön meglepetésként a japán Overdose, azaz a híres versenyló, Haiseiko is bekerült. Sugawara riválisai között feltűnik Sonny Chiba és Wakayama Tomisaburo (utóbbi nemes egyszerűséggel mint Kozure Okami), Sato Makoto, Tanaka Kunie, Kawatani Takuzo és Kurosawa Toshio, míg a madonnákat olyan híres színész- és énekesnők alakították, mint Shimada Youko, Yumi Kaoru, Harada Mieko és Ishikawa Sayuri, többen közülük betétdalt is előadtak az egyes epizódokban.

Nem lehet szó nélkül elmenni a látványos akciójelenetek mellett sem, amik többek között Jackie Chan későbbi filmjeire (elsősorban a Rendőrsztori sorozatra) is nagy hatással voltak. Elég csak megnézni az ötödik részben Sonny Chiba és Sugawara bunyóját a kajáldában, mintha egy az egyben egy 80-as évekbeli Golden Harvest produkcióból köszönne vissza, holott jó 10 évvel korábban forgatták. A bunyók többsége egyébként is viccesre van hangolva, néhol egészen hihetetlen poénok kerültek a pofonok közé. Ám a verekedéseknél jóval látványosabbak a kamionos üldözések és viadalok, amik többsége valami elképesztően jól van megkoreografálva. Talán a negyedik rész betonkeverőinek összehangolt „munkája” a leglátványosabb, de Big99 hatalmas Peterbiltje, vagy a Jaws monstrumok kergetőzése is nagyon emlékezetes. Ha túl szigorúak akarnánk lenni, akkor talán leginkább a speciális effektekbe lehet belekötni, amikhez a kor színvonalához méltóan maketteket vettek igénybe, de véleményem szerint ezek a jelenetek is rendkívül szórakoztatóak, inkább csak hozzáadnak a hangulathoz, mintsem rontanának rajta (ki ne imádná az olyan jeleneteket, mint amikor a Sugawara vezette makett kamion átrepül az épülő híd még nem összekötött két pillére közötti szakaszon?).

A trükkök mellett a későbbi epizódokban helyenként már-már gagyiba átcsapó, túlzásba vitt újítások lehetnek zavaróak egy kicsit. A hatodik részben Momojiro kísérteteket lát, a hetedikben UFO kutatónak készül, ráadásul attól a résztől kezdve szerepel a rendkívül idétlen Senda Mitsuo, akinek a figurája bohózatba illő, eléggé kilóg a többiek közül (viszont már 1978-ban Space Invaders-ezik!). Valamiért a nyolcadik részből kimaradt a Sugawara és Aikawa által előadott zseniális enka főcímdal is, igaz, az aláfestő zenék abban sem rosszak. Az egyes epizódok hangulata is hullámzó, a késői részekben talán túlságosan is előtérbe került a dráma, amit a stáb is érzékelt és a záró, tizedik részben mindezt igazi klasszikus burleszkjelenetekkel igyekezett ellensúlyozni (igen, tortadobálás is van benne!).

Ugyan a Toei szerette volna továbbvinni a szériát, a 11. rész forgatókönyve el is készült (okinawai színhelyekkel), de Sugawara leszerződött az NHK-val egy nagyszabású tévésorozat főszerepére, így el sem tudták kezdeni a forgatásokat. Nem sokkal később be is jelentették, hogy a Torakku Yaro sorozatot befejezték, a kamionokat pedig eladták. Az Ichibanboshi, azaz a Mitsubishi Fuso F-sorozatának leghíresebb darabja ma is megvan, egy lelkes rajongó vette meg és újította fel, időnként kamionos találkozókon lehet találkozni vele. Jonathan verdája, a Mitsubishi Fuso T652-es sorsa ismeretlen. A két monstrum nemcsak a Toei számára volt hatalmas reklám, hanem a Mitsubishi is sokat profitált belőle, a modellgyártókról nem is beszélve. Az 1/48-as változatból mintegy százezer darabot vettek meg a rajongók, az 1/20-ast (amit a mellékelt videón felvesz egy kisgyerek) pedig ma is lehet kapni, de létezett belőle 1/32-es  távirányításos változat is.

A Toei 1981-ben megpróbálta újra sikerre vinni a felcicomázott kamionokkal hasító hősök sztoriját, ám a Kurosawa Toshio (ő volt a 8. rész riválisa) főszereplésével készült Danpu Wataridori (Kitano Takeshi egyik legelső szerepe!) csúfosan megbukott. Reméljük, azóta sem jutott eszébe senkinek, hogy esetleg felújítsa Momojiro és Jonathan kalandjait, azt a tökéletes összhangot, amit Suzuki Noribumi és stábja összehozott, úgysem lenne képes senki még csak megközelíteni sem.

A rejtőzködő

Kétféle ember olvassa ezt a cikket. Az egyik már a címre pillantva csettint, örül, és azt gondolja magában, „a ’80-as évek egyik legfaszább sci-fi akciója – hú, de baromira szeretem ezt a filmet”, a másik meg, amelyik még nem látta, most elgondolkodhat az előbbekénél üresebb életén. A rejtőzködőben (ismert Gyilkos az űrből címen is) van tökös nyomozó és karót nyelt FBI-os (mondjuk melyik zsarufilmben nincs?), akik közül utóbbi egy földönkívüli (ez már ritkább– persze Dolph Lundgren 1990-es Dark Angele nem keveset köszönhet ennek a filmnek), van benne véres ámokfutásokat rendező parazita idegen, és van benne egy jelenet, amiben a legújabb kocsiját bezsákoló gazdag seggfej kokaint szív az autókereskedővel, az üzlet megpecsételésének örömére. Mondtam már, hogy a ’80-as években vagyunk?

Átlagjoe kirabol egy bankot, agyonlő néhány biztonsági őrt, majd menekülőre fogja egy Ferrarival, amit később egyenesen belevezet egy rendőrségi kordonba. Ahogy félholtan kitántorog a kocsiból, az sem zavarja, hogy vagy 30 fegyver csöve mered rá. Pár órával, pár száz golyóval, és egy halott bankrablóval később egy másik átlagjoe kezd hasonlóan értelmetlen ámokfutásba, és Tom Beck nyomozó kezdi gyanítani, hogy valami rohadtul bűzlik, és nem Dániában. Főleg miután megkapja a nyakába Lloyd Gallagher FBI-ügynököt, aki láthatóan többet tud az eseményekről, mint amibe újdonsült társát beavatja. Becknek lassan be kell látnia, hogy egy testről-testre járó, földönkívüli parazitával állnak szemben – és hogy Gallagher sem a kék bolygó szülötte.

Jack Sholder az 1982-es Alone in the Darkkal már bizonyította, hogy van érzéke a horrorhoz (a rendező bácsiról ehelyütt kialakított pozitív kép megőrzése érdekében feledkezzünk el a Rémálom az Elm utcában második részéről, és mindenről, amit A rejtőzködő után csinált), és ezt az érzékét itt is szépen kamatoztatta. Bár az igazi horrorjelenetek száma alacsony, ami van, az igencsak hatásos (főleg a sztriptíztáncosnővel való leszámolás a tetőn – és nem, ez közel sem olyan szexi, mint amilyennek hangzik), a maradék játékidőben pedig a thriller, az akció és a sci-fi meglepően ízletes, itt-ott egy kis fekete humorral kiegészített keverékét élvezhetjük. Tökös, hangulatos ’80-as évekbeli B-filmről van szó, á la Terminátor (és hadd ne kezdjem sorolni az összes Stallone, Schwarzenegger és társai nevével világra lökött akcióhülyeséget, amiket kis költségvetése ellenére csuklóból maga mögé utasít).

Olyan parazitainváziós filmekkel ellentétben, mint A testrablók támadása, A rejtőzködő nyálkás-gennyes-izés antagonistája nem világuralomra tör, nem leigázni akarja a Földet – csak kurvára jól akarja érezni magát, és ez számára öldöklést jelent, meg pénzt, meg baromi gyors sportkocsikat. Ez a történetbeli visszafogottság a film egyik legszimpatikusabb húzása, határozottan javára válik az atmoszférának. Nincs ármánykodás, nincsenek csillagközi tervek és összeesküvések, csak nyers, brutális, feltartóztathatatlan erő, ami elemi ösztönöket és vágyakat szolgál ki, bármi áron.

Michael Nouri és Kyle MacLachlan duója jól működik, utóbbi meglepően méltóságteljes és visszafogott tud lenni a tipikusan túlírt-túljátszott „idegen a Földön” szerepkörben – olyannyira, hogy még a karakterével kapcsolatos bosszúdrámai beütés is a helyén van.  Jim Kouf forgatókönyve egyébként is intelligensebb, mint legtöbb hasonszőrű társa, dialógusai frappánsak, elevenek (a legjobb a rendőrfőnök ironikus leírása Beckről és az őrsön betöltött szerepéről), és egyszer sem veszi hülyére a nézőt. Sholder energikusan, dinamikusan rendez, az akciók véresek (ha nem is túlságosan), jól megkomponáltak, a finálé pedig, pusztán a hatásos felépítésnek köszönhetően (különösebben nagy látványelemek ugyanis nincsenek benne), az egyik legemlékezetesebb a ’80-as évek műfajfilmjei közül.

Már csak azért is, mert van valami zsigerien félelmetes abban, ahogy egy gyilkos csak jön, és jön feléd, hiába pumpálod ólommal, és látod, ahogy a golyók szaggatják a testét, és fröcsög a vére mindenfelé – csak nem áll meg. Fasza film A rejtőzködő. Igazi korszak- és zsáneresszencia.

 

Ördögök

Mit ér az igazság? Az ártatlan Grandier atyát boszorkányság vádjával készülnek máglyán elégetni. Mert felcsinálta egyik paptársa unokahúgát, és ez nem maradhat megtorlás nélkül. Mert nem viszonozza az őrjítő szexuális frusztrációját bizarr megszállottságig hajszoló, torz Johanna nővér érzéseit, és ezért bűnhődnie kell. Mert az irányítása alatt álló város, Loudon, a hataloméhes Richelieu bíboros erőfeszítései ellenére még mindig őrzi függetlenségét, sőt, megfutamítja az ezt jelképező fal lerombolására kirendelt csapatatot. És ezért el kell őt tiporni. Egy bigott pap bosszúja, egy törtető politikus intrikája, és egy nő gyűlölete, azaz erkölcs, hatalom és szenvedély – mit ér az igazság ezek ellenében? Grandier-nak esélye sincs.

A hírhedt 1634-es, tömeghisztériával, elfojtott szexuális vágyak kirobbanásával és politikai bosszúhadjárattal fűszerezett loudoni ördögűzések a legnagyobb port kavart esetek közé tartoznak a történelemben. Már a maguk korában is vitákat eredményeztek, és különböző elméleteket szültek, történészek és művészek pedig azóta is rendszeresen foglalkoznak velük, könyvek, operák, színdarabok és filmek alapjául szolgáltak. Ken Russell 1971-es, Aldous Huxley regényét alapul vevő feldolgozása mind közül a leghíresebb és egyben (mivel Russellről van szó) a legbotrányosabb. A film már Angliában is elszenvedett némi cenzori beavatkozást (de főként a szexualitás nyílt ábrázolása okán, jókora sikert aratott), mire pedig Amerikába került, tovább csonkították – ott a mai napig nem mutatták be vágatlanul.

Az Ördögök nem egyszerűen azért vívta ki az erkölcscsőszök haragját, mert tele van szexszel és brutalitással – hanem azért is, mert mindez vallási környezetben szabadul el, egyfajta liturgikus perverzióként. Az egyik jelenetben magukból kikelt, ördögi megszállottságot mímelő meztelen apácák egy csoportja kiéhezett tinédzserek gyülekezeteként veti rá magát egy krisztusszoborra. És ez két évvel azelőtt történt, hogy Linda Blair magáévá tett egy feszületet (ha már itt tartunk, az Ördögökben megtalálhatjuk a Friedkin-klasszikus rendezői változatában látható, sátáni „pókasszony” előképét is). A kamera maga is megvadul az orgia forgatagában Derek Jarman lélegzetelállító díszletei között: az egyik alkalommal őrülten zoomol ki-be, ki-be a meztelen apácák tömegéről, a felettük maszturbáló pap szemszögéből, mintha közösülni próbálna a tömeggel.

Az explicit szexben és erőszakban megmártózó film több egy történelmi esemény sokkoló dramatizálásánál. Nyomasztóan apokaliptikus atmoszférájával az Ördögök a hatalom örök korrupciójára mutat rá, közvetetten pedig az egész emberi faj felett mond ítéletet: itt mindenki aljas, ármánykodó, perverz és gonosz, aki pedig nem, azt eltapossák. Bomló hullákkal és erkölccsel nyitunk: egy dekadens színházi előadást protestánsok kerékbetört, rothadó testének panorámája követi, Loudonban közben pestis szedi az áldozatait. Halál, romlás, paráználkodás és hazugság, ameddig a szem ellát. Grandier (Oliver Reed életének egyik legjobb alakítása) sem teljesen makulátlan jellem, a fentiekből ő is kiveszi a részét. Amikor egy szeretője terhes lesz tőle, a nőt és hasában növekvő fattyát vallásos filozófiába csomagolt álszentséggel, önzéssel és cinizmussal kegyetlenül nyugodt hangon zavarja haza.

Mégis, ez a cölibátust megszegő szoknyavadász az egyetlen, aki a pusztulás felé tartó, rothadó világban erkölcsi értékeket képvisel, sőt, minden kínzás és halál ellenében is, a végsőkig kiáll mellettük. És részben talán éppen a cölibátus megszegése miatt. Mert az ördögűzés rituáléi során mindenki másból úgy törnek ki az esetükben mindaddig elfojtott szexuális vágyak, mint egy hatalmas gejzír, ami évek óta fortyogott a felszín alatt. A Grandier-t megszállottan imádó, és az egész tortúrát elindító apácafőnöknőnek, Johannának, groteszk erotikus látomásai vannak, amikben a keresztről leszállt Krisztus-Grandier véres testét csókolgatja, később pedig az egyetlen lehetséges módon teszi magáévá imádottját: üszkös csontmaradványával elégíti ki rég tomboló vágyait, amikor azok már elpusztították értékítéletét és elméjét. Vanessa Redgrave hátborzongató a szerepben, a filmtörténet legvisszataszítóbb, leggyűlöletesebb nőstény ördögei közt a helye.

A többi apáca is beszáll az őrjöngő játékba: a hisztéria és az ördöggel cimborálás vádjától való félelem hatására démonoktól (Grandier-től) megszálltnak vallják magukat, és egyáltalán nem mellesleg, ezen álca alatt kiélhetik leszbikus és egyéb szexuális hajlamaikat. Önkívületi állapotban, blaszfémikus és perverz orgiában hullámzanak, de ez távol áll a hedonizmustól: véres-fájdalmas, és Grendier-re nézve gyilkos lecsapódása, hirtelen és erőteljes túlkompenzálása addigi életmódjuknak. Itt válnak igazán jelentőssé Johanna korábbi szavai, melyek szerint az apácazárdába nem az isteni szolgálat vágya hajtja a nőket, hanem az, hogy akár társadalmi helyzetük, akár rútságuk miatt, nem kellenek sehova máshova. A hely a nyomorúságos életek, a kényszerű döntések és a totális képmutatások panoptikuma, amin Johanna, frusztrációja – hasztalan – kordában tartása érdekében, zsarnokként uralkodik.

A Grandier elleni rágalomhadjáratot egy „professzionális boszorkányvadász”, a tébolyult vallási zelóta, Pierre Barre atya dagasztja förtelmes tömeghisztériává (persze ő sem tudja nem élvezni a köré gyűlt, feltüzelt apácák érintéseit). Hiába szégyeníti meg őt egy odalátogató herceg, és bizonyítja az egész ördögűzési procedúra vásári mivoltát és hamisságát, ezen a ponton az igazságnak már nincs jelentősége. Grandier tárgyalásával, kínzásával, és halálával párhuzamosan semmisül meg mindaz, amiért harcolt. Még az utolsókat rúgja a máglyán, amikor a protestánsok és katolikusok békés együttélésnek utolsó szigete, Loudon falai Richelieu bábja, Laubardemont báró parancsára máris porfelhővé robbannak. Mindez hivatalosan a király nevében történik, de XIII. Lajosnak, aki annak idején ígéretet tett, hogy a város megtarthatja függetlenségét, nincs sok szerepe benne. Pusztán annyi, hogy hagyja, hadd csöpögtessen a bíboros mérget a fülébe, csak hogy zavartalanul folytathassa kedvenc sportját, a madárjelmezbe bújtatott protestáns foglyok céllövészetét. És ha ilyen emberek képviselik a hatalmat, mit várhatunk a pórnéptől?

Grandier a kínzások ellenére is kitart, hiába rugdossák véres csonkká vert lábát, hogy maga kússzon el a tűzhalált jelentő máglyáig, nem tesz vallomást. Utolsó szóváltásukkor Grandier és Laubardemont is azt állítják, ők győztek. Előbbinél ez „csak” erkölcsi győzelmi, utóbbinál politikai, ami viszont azt is jelenti, hogy az erkölcs a bajnokával együtt hal meg. A Jó saját maga részére megnyerte a Rossz elleni küzdelmet (mert igen, a vallási és szexuális rétegek alatt ez az örök harc a szíve a filmnek), de a világ részére már nem tudta. A vádló-intrikáló ördögök elérték a céljukat. A szerencsésebbeknek legalább odadobnak egy csontot, adott esetben szó szerint. Az utolsó jelenetben Johanna Grandier maradványaival maszturbál, nyomorultul, szánalmasan, összetörten. A szerencsétlenebbeknek, mint a férfi meggyötört özvegye, csak annyi marad, hogy üres tekintettel elsétáljanak a semmibe, maguk mögött hagyva Loudon pokollá változtatott városát.

 

Ghost Galleon

Folytatjuk vakhalottas sorozatunkat: ez a film a harmadik a sorban. A negyedik kritikája is újraközlés lesz, de utána érkezik a még soha nem publikált, ötödik epizódról szóló cikk!

De Ossorio és munkatársai számára kreatív problémát jelenthetett a vakhalottak mitológiáját tovább fejleszteni, a történet frissességét fenntartani. Végső döntésként arra jutottak, hogy a sztorit tengerre bocsátják: templomos barátaink nem maradhatnak szárazföldi patkányok, irány a sós víz, a jó levegő!

A Tucker Sportswear igazgatója forradalmi reklámötletet dolgoz ki (amelyet én inkább totális baromságnak neveznék, ami csak arra jó hogy a film hajánál fogva előrángatott történetét beindítsa): a cég legújabb motorcsónakját reklámozandó, kiraknak két, a Barbie Studios(!) alkalmazásában álló szexi fürdőruhamodellt (Kati, Noémi, stb. – az egy dolog hogy a magyar lányok mostanában világszerte népszerűek, de hogy már a hetvenes években is azok voltak, ki hitte volna!) az óceán közepére, akik a megfelelő csinnadratta kíséretében hajóznának be Madrid kikötőjébe, fennen hirdetve a motorcsónak az időjárás mostohaságát álló mindenre-képességét. Csakhogy szar evez a palacsintába: a szárazfölddel mindössze egy nyamvadt rádión kapcsolatot tartó csajok belefutnak egy kísértetgályába, amelynek rakodóterében mindenféle ládák sorakoznak, a ládákban pedig vaklovag barátaink várják a megfelelő pillanatot arra, hogy a friss húsra vessék magukat (a helyükben én is ezt tenném.)

A Blind Dead széria úgy általában nem rogyadozik a magas költségvetés kellemes súlya alatt, ám a jelek szerint De Ossoriónak ezúttal még a szokásosnál is kevesebb pénz állt a rendelkezésére: a gályát össz kétszer mutatja totálból – talán jobb is, ugyanis nagyon valószínű, hogy a filmtörténet legszánalmasabb modellhajójával van dolgunk. Még egy normális jelzőpisztolyt sem engedhetett meg magának a produkció: mikor a bajba jutott modellek segélykérőleg a levegőbe lőnek, egy csillagszóró szikrái “világítják be” a látóhatárt. Seeing is believing .

A lányok felkutatására induló mentőexpedíció, ahhoz képest, hogy egy milliárdos szervezte össze, kétségbeejtően vérszegény: Tucker-t a Barbie Stúdió főnökasszonya, egy, a tengerészlegendák iránt érdeklődő meteorológusprofesszor illetve egy szőke (ajjaj…) fotós csaj kíséri el. A kormánynál Tucker testőre feszít, aki az indulásuk előtti jelenetben erőszakolta meg a fotós lányt, ám a dolog egyiküket sem zavarja különösebben. De Ossorio a nemi viszonyokról kialakított nézetei hagynak némi kívánnivalót maguk után…

A gályára viszonylag könnyen ráakadnak, ám a lányoknak nyoma sincs – és amint felkapaszkodnak a fedélzetre, a kis vitorláshajó, amellyel idáig jöttek, a szemük láttára foszlik semmivé. “Ez a gálya egy másik dimenzió kivetülése! Egy másik világba kerültünk általa!” Hogy mi mindenhez értenek a meteorológusok…

Arról persze fogalmuk sincs, mi a kísértethajó rakománya (nem mintha a másnapi időjárást képesek lennének megjósolni.) Az éj leszálltával templomos barátaink előmásznak szarkofágjaikból, sercegő húsra és az Onedin család legfrissebb epizódjára éhesen…

Bár az El buque maldito (1974) messze nem annyira akció- vagy vérdús, mint a sorozat korábbi epizódjai, ebben is találni hangulatos jeleneteket, még ha nagyítóval is kell keresnünk őket. A film ugyanis zsibbasztóan unalmas – és ha egy történetet még egy leszbikus flesbekk sem képes feldobni, ott aztán tényleg baj van. Onnantól kezdve, hogy a mentőcsapat megtalálja a gályát, szinte semmi nem történik. Hőseink fel-alá kószálnak a fedélzeten, és egyenként a templomosok karmai közé keverednek. Ám ekkor sincs money shot; nem adatik meg nekünk annak kétes, beteg horrorrajongóhoz illő öröme, hogy legalább az effektmesterek munkáján élvezkedhessünk: a fotós lány percekig tartó lemészárlásán (amelynek végkimenetele, elismerem, kellemesen gory) kívül a film szinte teljesen mentes a vértől. Sterilitás és unalom: egy horrorfilm esetében ez végzetes kombináció, gyilkos hatásának elhárítására még az olyan remek színészek, mint a Jack Taylor, Jess Franco egyik kedvence által tett erőfeszítések is hiábavalóak maradnak.

Valami pozítívumot azért csak kellene a filmről mondanom… Várjunk csak, várjunk… Ja igen: a modell lányokkal szívesen áthajóznék én is egy másik dimenzióba! Ááá, túl késő, túl kevés.

Desperate

15 perc múlva éjfél, Steve Randall teherautósofőr az asztalnál ül, és egy pisztoly csövével néz farkasszemet. A fegyver gazdája pontban 12-kor tervezi agyonlőni. Költői igazságszolgáltatás: akkor sütik meg öccsét a villamosszékben rendőrgyilkosság miatt, és ezért Randallt hibáztatja. Az idő kínos lassúsággal vánszorog. A gyilkos utolsó vacsorát ajánl fel, és biztosítja áldozatát, hogy nem akarja megfosztani egyetlen perctől sem. Várnak. Az arcok izzadnak, remegnek, komorak és elszántak. Negyed óra még sosem volt ilyen hosszú – mikor legközelebb az órára nézünk, még mindig csak pár perc telt el, pedig mintha időtlen idők óta várnánk már. A gyilkos sem tudja nem kommentálni: „Who was it said time flies?”

Anthony Mann forgatott jó néhány remek film noirt és westernt, nem egy közülük jobb is, mint az 1947-es Desperate, de ennél a bő ötperces jelenetnél izgalmasabbat egész pályafutása alatt nem rendezett. A helyiség fényviszonyai, az egyre hangosabban ketyegő óra, és az arcokról készült közelik szinte elviselhetetlen feszültséget gerjesztenek, és amikor egy kopogás megtöri a nyomaszó csendet, az olyan, mintha egy bomba robbanna az ajtó túloldalán. Ha Hitchcock látta valaha ezeket a képsorokat, biztosan emelte a kalapját.

A B-noirok egyik névtelen „ismerős arca”, Steve Brodie játssza Steve Randall teherautósofőrt, akit egy régi barátja, Walt Radak felbérel egy éjszakai szállításra. Túl későn ébred rá, hogy a munka illegális – végül egy rendőr életébe és Walt öccsének szabadságába kerül a dolog. Steve-nek menekülnie kell, nem csak a bűnözők, de a rendőrök elől is, ugyanis mielőtt tisztázhatná magát, biztonságba kell juttatnia terhes feleségét.

A Desperate a „világosabb” noirok sorába tartozik, főhőse egy ártatlan ember, akit ismerősei rántanak le a bűn sötétségébe. Mint ilyennek, van esélye a menekülésre, míg az eleve alvilági körökben mozgó noir-hősökre tipikusan ólommérgezés vár a történetük végén. Ez a koncepció itt erősíti a noirok jellegzetes álomszerűségét – Steve mintha egy rémálomba csöppenne, amikor bűnözők gyűrűjében találja magát a félresikerült éjszakai meló után. Eleinte fel sem fogja, mekkora bajban van, gondolja, hogy egyszerűen csak kisétál a lakásból, és háta mögött hagyja az egészet, mint egy kellemetlenül hosszú munkanapot. Egy alapos összeverés kell, hogy ráébredjen a helyzet komolyságára. A brutális jelenetet Mann egy himbálózó mennyezeti lámpa szinte túlvilágian táncoló fényénél veszi fel. Steve immár egy másik világba került.

A Desperate egyenetlen film. Nagyszerűen indul, és nagyszerűen ér véget (az említett „várakozás éjfélre”-jelenet utáni lépcsőházas finálé nem kevésbé emlékezetes), de cselekménye csúnyán elakad félúton, pedig a játékidő alig haladja meg a 70 percet. A szökésben lévő házaspár rokonoknál húzza meg magát, akiknek a kérésükre tartanak egy újabb, „tisztességes” esküvőt, egy seriff majdnem elkapja őket, Walt egy korrupt magánnyomozót bérel fel a megkeresésükre, de ezek nagy része puszta közjátékként zabálja a játékidőt. A nagyjából fél évet felölő cselekmény (a bűntény elkövetésétől a rendőrgyilkos öccs kivégzéséig) ritmusa így megtörik, darabossá, epizodikussá válik, és majdnem a semmibe veszik. Szerencsére Mann időben észbe kap, és folytatja a megfeneklett történetet.

Steve Brodie-tól közepes alakításra futja, és még egy ártatlanul megvádolt hőshöz képest is egy kicsit túl naiv és túl tiszta – olyannyira, hogy amikor a végén fegyvert fog, hogy saját kezűleg vadássza le Waltot, nehezen akaródzik elhinnünk, hogy képes ilyesmire. A film emlékezetes alakítása Raymond Burr nevéhez fűződik: szokása szerint az antagonista, azaz Walt szerepében biztosítja róla a nézőt, hogy időnként végigfusson a hideg a hátán (a legtöbben a Hátsó ablak gyilkosaként emlékezhetnek rá, de Mann legjobb noirjában, a Raw Dealben is ő volt a mumus). Ahogy halálos nyugalommal és tökéletes elszántsággal várja az éjfélt, a gyilkolás, a bosszú pillanatát, az félelmetes. Nem akarnál egy helyiségben lenni azzal a tekintettel. Ott bujkál benne mindaz a sötétség, ami a műfaj sajátja.

Azután

Van egyszer egy Steven Spielbergünk, mint producer: a film nagy lesz és fontos. Aztán van egy Peter Morganünk (Az utolsó skót király, Frost/Nixon), mint író: a filmben szépen kibontott karakterek és remek dialógusok lesznek. Van egy Clint Eastwoodunk, mint rendező: a film elegáns, méltóságteljes és lassú lesz, de ott fog szunnyadni benne az erő is. És van egy halálközeli élmények és túlvilági misztikumok körül forgó történetünk: a film érdekes, elgondolkodtató és katartikus lesz. Ja, és van még egy Matt Damonunk is, de ezt most inkább hagyjuk. Mert előbb sorolt ígéretei ellenére az Azutánnak nélküle is van baja bőven. Ugyanis mindegyik ígéretét megszegi.

Morgan forgatókönyve két ütőkártyát próbál kijátszani: egyrészt a túlvilági élet misztériumáét, másrészt egy karakterközpontú drámáét a halállal kapcsolatos élményekről. Két ilyen kártyával a kezében elég volna, ha csak az egyiket tudná igazán jól használni, a másik tartaléknak is elég lenne. Ehelyett Morgan két tartalékkal dobálózik, történetének egyik aspektusával sem képes mit kezdeni. Az Azután két órája alatt üres és érdektelen karakterek bóklásznak a vásznon, felszínesen ábrázolt dilemmákkal és semmitmondó konfliktusokkal terhelve.

A film csúcspontjára két percig kell várni, utána csak csökken a színvonal: egy cunami (az a bizonyos 2004-es) elsöpör egy thaiföldi tengerpartot (ügyesen megkomponált jelenet, ami sokkal inkább összpontosít a katasztrófa emberi oldalára, mint a pusztítás ábrázolására), magával sodorva többek közt a francia újságírót, Marie Lelayt is. A nő, mielőtt kimentenék, és magához térne, bepillantást nyer a másvilágra. Közben a Föld túlfelén a 12 éves londoni Marcus próbálja feldolgozni ikertestvérének tragikus halálát, és mindent megtesz, hogy valahogy kapcsolatba lépjen a szellemével. Itt jön be a képbe a San Franciscó-i médium, George (Damon akár egy élőhalott, de a többiek sem sokkal jobbak), aki képes beszélni a holtakkal – de képességére átokként tekint, mert megakadályozza benne, hogy normális életet éljen.

Pusztán elmosódó sziluettként megjelenő emberek vakító, fehér ellenfényben – ez Eastwoodék víziója a halál utáni életről. Nem is láttuk még csak úgy 10 az ennedikenszer. Már itt világos, hogy az alkotók semmi újat, semmi érdemlegeset nem fognak tudni mondani a témáról, és tényleg nem. Az egyetlen, amit az Azután kijelent, hogy a túlvilág létezik, de ezen túl nem kapunk semmilyen fogódzkodót, semmilyen misztikumot, semmit, amin rágódni lehetne, semmit, ami arra késztetne, hogy mire a stáblista a végére ér, egyáltalán emlékezzünk rá, hogy milyen filmhez tartozik.

Maradnak a karakterek, és az ő kis drámájuk, amit lehetetlen átérezni, de még csak megérteni is. A forgatókönyv elmegy minden olyan lehetőség mellett, amely segítségével az érzelmi állapotok változásait ábrázolhatná, a szereplők a jelenetek között teszik meg életük nagy lépéseit, képen kívül győzik le belső konfliktusaikat, ott vívják meg legnagyobb harcukat. Ismeritek azokat a tipikus fogyasztószer reklámokat, ugye? Amikben mutatnak egy löttyedt pocakot „előtte”, és egy kockahasat „utána”. Na, az Azután pont ilyen. Látjuk Marie-t zaklatottnak, dekoncentráltnak, majd a végén látjuk nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak. Hogy az a kurva fogyasztószer hogyan művel csodát (sic), azt máig nem tudja sem Isten sem ember.

Kivéve, hogy tudjuk, Marie írt egy könyvet az élményeiről, és a kiadásáig tartó folyamat során meg kellett küzdenie a témával kapcsolatos összes előítélettel, és ez a bátor, kemény és kitartó harc, amivel kiírta magából minden frusztrációját, nyilván hozzájárult a lelki békéjének megleléséhez. Nyilván. Ez a kulcsszó. Mert mindezt, ami a lényeg lenne, onnan tudjuk csak, hogy maga Marie elhadarja egy félmondatban... Ha ezt a fél mondatot kibővítették volna mondjuk bő fél órára, lehetőleg a siralmasan üres és klisés szerelmi szál kárára, az Azután akár jó film is lehetett volna. Ugyanez áll George és Marcus történetére is – katasztrofálisan strukturált mindkettő, és még a kevés hatásos jelenet (mint Damon és Bryce Dallas Howard félresikerülő randija) is recseg valamennyire. Eastwood valódi érzelmek és karakterek híján mesterkéltnek ható melankolikus rendezői stílusa (vagy mondhatnám azt is, hogy nagypapás – hiába, ő sem a régi már, utolsó zseniális filmjét 8 éve csinálta) csak ront a helyzeten, ahogy fantáziátlan és unalmas zenéje is.

Az a filmvégi katarzis, amit emocionális alapok nélkül kennek a vászonra, az nem katarzis, hanem giccs és közröhej. Az a történet, ami kétórányi céltalan szenvelgés után, pusztán megszokásból olyan frázisokra fut ki, mint a „mindig van remény” (copyright by Hollywood), és „a halottakat el kell engedni”, nem egy rendező kezébe való, hanem az író asztalának legalsó fiókjába, amit az „elbasztam” címke jelöl. Az a film, ami még valós tragédiák megidézésével, és egy gyerek halálával sem képes semmit megmozgatni a nézőben, halálra van ítélve. És a filmvilágban semmi nincs azután.