2018 legjobb filmjei

Pár hónappal ezelőtt kifejezetten kétségbeejtőnek találtam az idei felhozatalt, még azzal együtt is, hogy 2018-ban a szokottnál kevesebb filmet láttam – de az év végére sok mindent sikerült pótolni, úgyhogy most összességében elégedett vagyok. Kaptam maradandó élményeket hollywoodi és független produkcióktól, amerikai, ázsiai és európai filmektől, mindenféle műfajban és stílusban. A tradicionális listázás helyett inkább afféle évértékelőt írtam – a nagyobb kedvenceket félkövérrel emeltem ki, de sorrend értelemszerűen nincs, kivéve egyetlen esetet, ez pedig: 

AZ ÉV FILMJE: Sosem voltál ittLynn Ramsey története relatíve egyszerű, viszont minden alkotóeleme zseniális: Phoenix óriási alakítása, az utolsó vágásig és beállításig tökéletesen átgondolt, mesteri rendezés, a sűrű, fojtogató atmoszféra, a teljes játékidőt átható mélységes emberség, az empátia katarzisában kicsúcsosodó pokoljárás. Ritka emocionális és audiovizuális élmény. Hogy az év filmje, az nem kifejezés – az évtized filmjei között is ott lesz. 

A nagyokAh, Hollywood… se veled, se nélküled, szeretlek, gyűlöllek. Minden évben tucatnyi gigászi és méregdrága hype-pal felfújt generikus SEMMIT okádsz ki magadból, mégis mindig akad legalább néhány filmed, amely mellett képtelenség főhajtás nélkül elmenni. Idén kisebb-nagyobb meglepetésre az animációs részleg vitte a pálmát: a Pókember: Irány a Pókverzum! lehengerlően egyedi és energikus látványvilággal, a szuperhős-eredet toposzának ügyes felfrissítésével, az akció, a humor, a báj, a stílus és a dögös zene mesteri keverékével hódított, az elődjéhez hasonlóan frappáns, izgalmas és vicces A Hihetetlen család 2. pedig újabb bizonyítéka Brad Bird kreativitásának. És ha már szuperhősök, komoly dicséret illeti a Russo-testvéreket is, akik a „túl sok karakter” problémáját egy váratlan mesterfogással küszöbölték ki a Végtelen háborúban: Thanost tették meg főszereplőnek. Ami a hagyományosabb akciófilmeket illeti, Christopher McQuirre és Tom Cruise párosa tarolta le a mezőnyt az iszonyatos mennyiségű energiával és tesztoszteronnal felturbózott Mission: Impossible: Utóhatással, amely köröket ver a sorozat előbbi (pedig szintén szórakoztató) etapjára. Az eddigiekkel teljesen ellentétes, befelé forduló film az Első ember, Chazelle eddigi legjobbja: csendes és kifinomult, de a hűvös felszín alatt kavargó érzelmekkel teli emberi dráma a Holdra szállásról. 

A véresekMióta a stúdiók rájöttek, hogy a horrorban egészen kis befektetéssel lehet nagyot kaszálni, erre a műfajra is rátelepedett a hype, amely sokszor csak blikkfangos középszerűséget leplez (a Hang nélkültől a Bird Boxig). Az év egyetlen nagy dirrel-durral érkező és tényleg hatásos horrora meglepő módon az új Halloween: nem csak a rég megdöglött és holtában többször megerőszakolt franchise-t élesztette újra, nem csak visszatért az eredeti gyönyörködtető egyszerűségéhez, de a slasher műfaji szabályszerűségeit is okosan megvariálta. Mind a brit The Ritual, mind Gareth Evans Apostle-ja váratlan végletekig viszi szépen felvezetett koncepcióját, és bár utóbbi ambiciózusabb, komplexebb, felkavaróbb, előbbi nyersesége és egyszerűsége is kifizetődik. A Mandy egy éteri szerelem-álomból csúszik át vérmocskos mindfuck-akcióhorrorba, a legjobb (őrült) oldalát hozó Nicolas Cage-dzsel, az Overlord pedig vérbő, lendületes, szimpatikusan tisztaszívű második világháborús B-horror. A sci-fiből áthajló darabok között Alex Garland Annihilationje és Leigh Whannell Upgrade-je lépett át egy komolyabb minőségi küszöböt: előbbi talán túl sokat markolna, ezért bicsaklik meg olykor-olykor minden nagyszerűsége ellenére, utóbbi viszont teljes sikert arat egyszerűbb, zsigeri, tökös, no-bullshit attitűdjével – az év egyik legszórakoztatóbb filmje. Az amerikai termésből nem is veheti fel vele a versenyt semmi, csak a szinte páratlanul nyugtalanító, fájdalmas, kínos lassúsággal bőr alá férkőző Örökség. Az év horrorja címet részemről mégis az indonéz Satan’s Slaves (Pengabdi Setan) kapja: Joko Anwar szektás/természetfeletti idegőrlője döbbenetes eleganciával építi fel vészterhes atmoszféráját, és nem mulasztja el összekötni a borzalmakat a karakterek sötét (családi) drámájával. 2018 nagy meglepetése. 

A kicsikThe Ballad of Buster Scruggs: harsányan vicces, elviselhetetlenül szomorú, torokszorítóan szép, megrendítően tragikus. Coenék Netflixre érkező westernantológiája a vadnyugati toposzok kreatív panoptikuma, olyan, mint egy kizárólag gyémántokkal teli zsákbamcsaka – na jó, az utolsó szegmens kicsit csalódás, de a Zoe Kazan-féle The Gal Who Got Rattled-től már egyértelműen nincs feljebb. Szintén netflixes a brit Calibre, ennek azonban méltatlanul kevés reflektorvény jutott: a borzalmas fordulatot vevő vadászhétvége drámai története mind cselekményvezetésében, mind kivitelezésében nyers, egyszerű, vérprofi és precíz – kompakt, kényelmetlenül realisztikus thriller. Hasonlóan áramvonalas a lecsúszott, alkoholista exzsaru (a remek John Hawkes) saját szakállára folytatott vidéki nyomozása a Small Town Crime-ban, egy remek karakterekkel feldobott, olykor kedélyes hangulatú, olykor azonban nagyon is harapós kisvárosi noirban. Egészen más jellegű a Freaks: invenciózusan, tanítani valóan felvezetett sci-fi-thriller megtippelhetetlen kifutással, egy népszerű alzsáner roppant ügyes megvariálásával. Az európai frontról: a valós eseményeket gyötrelmes realizmussal feldolgozó Utoya, július 22.-én levegőt sem lehet venni, A bűnös az egyhelyszínes és (majdnem) egyszereplős (drámába forduló) thriller hatásmechanizmusának tankönyvi példája lehetne, a Gun City pedig egy meglepően nagyszabású és ambiciózus zsarueposz a 1920-as évek elejének barcelonai forrongásairól. Bár az előbbiektől némileg elmarad, nem érdemes szó nélkül elmenni a svéd The Unthinkable mellett sem, amely valószínűtlenül kis költségvetésből hoz ki egy egészen grandiózus történetet egy Svédország elleni rejtélyes, nagyszabású támadásról. 

A távol-keletiekEzt a kategóriát szintén a már említett Satan’s Slaves vezeti (Indonézia egyébként is egyre határozottan tör be a nemzetközi piacra az első The Raid óta, és ha már itt tartunk, említsük is meg mindjárt a The Night Comes for Ust, Timo Tjahjanto totálisan elszállt, őrületes, szügyig véres csontzúzdáját). Azt követően talán az A Taxi Driver az év legjobb ázsiai eresztése: a valós eseményeken alapuló, dél-koreai történelmi dráma már csak Song Kang-ho és Thomas Kretschmann karakterének kiválóan megfestett kapcsolata miatt is figyelemreméltó, és akkor még nem is szóltunk a kvangdzsui mészárlás megrendítő képsorairól vagy a finálé csúcs izgalmas, akciófilmeket megszégyenítő taxis hajszájáról. A szuperhősőrület a távol-keletet sem hagyja hidegen, erről tanúskodik a dél-koreai Psychokinesis és a japán Inuyashiki, mindkettő sajátos hangulatú, alapvetően bensőséges, végül mégis grandiózussá dagadó film üdítően atipikus hősökkel. A Fülöp-szigetekről a Chedeong and Apple (nyugdíjas leszbikusok szökésben a hatóságok elől, egyikük Louis Vuitton táskájában viszi férjének levágott fejét) című komikus-szívmelengető road movie bűvölt el – komoly versenyben van az év legpimaszabb filmje címéért a dél-koreai The Outlaws-zal, amelyben Vic Mackey és Piedone folyton panaszkodó, kicsit korrupt, de jólelkű keveréke (Ma Dong nagyszerű a szerepben) iskolázza le a szöuli alvilágba bepofátlankodó kínai gengsztereket. A Gyújtogatók ezzel szemben roppant alattomosan csúszik át romantikus drámából egy egyre nyomasztóbb borzalomba. Zárásként visszakanyarodunk a horrorhoz: a XVII. századi, feudális Koreában játszódó Rampant a királyellenes összeesküvések és a zombijárvány sajátos és ötletes darabja. 

A drámák/nemgeekekEzt a kategóriát öt film vezeti, amelyek között különösen nehéz lenne bármiféle sorrendet felállítani: a második világháborús, roppant felkavaró, abszurditásba hajló német Der Hauptmann, az erőszakon alapuló emberi kapcsolatok tablóját nyújtó olasz Dogman, az erős politikai áthallású családi drámával nyomasztó orosz Szeretet nélkül, az amerikai élsport, média és társadalom szatírája, az Én, Tonya, valamint a kellemetlenül életszagú, mégis felemelő Floridai álom. Mindenképpen meg kell még említenem a Ne hagyj nyomot!, a Blindspottingot (frappánsan és könnyedén beszél súlyos társadalmi problémákról), a Három óriásplakát Ebbing határában-t (tonális problémái dacára), az Elit játszmát (Sorkis bármiből nagyon jó filmet tud csinálni), a Szólíts a neveden-t (szinte még a Suspiriát is megbocsátom Guadagninónak) és a First Reformed-ot (a Taxisofőr teljesen új kontextusban – és működik) – sőt, a Kszi Simont is, mert bár csúnyán elgiccsesedik a végére, ennél jobb romantikus-iskolás tinikomédiát nagyon rég láthattunk (megkapja továbbá az év dilettáns magyar címe elismerést is). 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!