Egyéb

Paranormal Activity 2-előzetes

Most komolyan, volt aki az első részen megijedt? Ugyanezt az ötletet (mert ez nem film, maximum vidámparki mókázás, annak meg gyenge) a Ghostwatch már 1992-ben elsütötte, ezerszer jobban.

Harry Potter és a Halál ereklyéi-előzetes

Megérkezett a teljes előzetes a Harry Potter befejező részéhez, ugyanis kettébontják a történetet a hosszúsága és a bővebb kifejtés végett. Az előző két részt is jegyző David Yates ül a rendezői székben, az effektekkel minden rendben lesz, a sztorit meg ismerjük, nagyon befolyásolni nem tudják.

True Blood

A vámpírok mindig is szerves részét képezték a fantasztikus irodalomnak, rengeteg alkotót ihlettek, akik néha hasonló, néha teljesen különböző módon interpretálták mindezt műveikben. A Nosferatun és Anne Rice klasszikusain át eljuthatunk a modern vámpírtörténetekig, ahol már egy jól kitaposott út áll a szerzők rendelkezésére és rajtuk múlik, hogyan használják ezt fel. Mindig megvan a hátulütője annak, ha valaki nagyon elrugaszkodik a hagyományoktól, hiszen az ilyen szerzeményeket, nehéz leerőszakolni a műértők torkán. Az ilyesfajta témában készülő alkotások mindig meg fogják osztani a nézőket, de ha megpróbálunk egy kicsit elvonatkoztatni és kevésbé konzervatívnak lenni, máris igazi gyöngyszemekre lelhetünk a modern alkotások között.

A True Blood Charlaine Harris nagysikerű kötetein alapul, és egy remek példája annak, miképpen lehet egy nagyszerű regényt tv-képernyőre vinni. Többek között ezen sorozatnál is érzékelhető, hogy az HBO feltámadt hamvaiból, amihez csak nyúlnak, arannyá válik a kezükben. Ezt a második reneszánszot erősíti az is, hogy nem csak rajongók népes táborára lelt a True Blood a kábeladó berkeiben, hanem 2008-2009-ben több díjat is besöpört, mint az Emmy és a Golden Globe,  a kritikusok pedig zabálták, mint kedélyállapotfokozót szokás pszichedelikus koncertek előtt. A második évad végére, 4 millió nézőt számláló produkció nem véletlenül lett oly sikeres. Alan Ball, akinek olyan művek fűződnek a nevéhez, mint az Amerikai szépség vagy a Sírhant művek, nagyszerű módon nyúlt hozzá a már meglévő történethez és művészi magasságokba emelte a nézők képernyőhöz ragasztását. Gondolok itt a gondos odafigyeléssel kidolgozott cliffhangerek-re, amik mellett szinte lehetetlen elmenni. Magába szippant, nem enged, és amikor már úgy gondolod, neked semmi sem okozhat meglepetést, vesz a történet egy 180 fokos fordulatot, te pedig vakargathatod az állad, amíg ismét le nem nyugszanak a kedélyek.

A sztoriról röviden: japán tudósoknak szintetikus vért sikerült előállítaniuk, ami végre meghozta a lehetőséget a vámpíroknak, hogy több évezred múltán megmutassák magukat a nyilvánosságnak. Külön szakszervezetük van, embereik a kormányban és feltett szándékuk, hogy kivívják a teljes egyenjogúságot.  A történet, egy Louisiana-i kisvárosban játszódik, Bon Temps-ban, ami önmagában megalapozza a déli, forró és fülledt atmoszféráját a sorozatnak. Főhősünk, Sookie Stackhouse (Anna Paquin), különleges képesség birtokában van, azonban ő sem tudja miért, hiszen ezen kívül nincs benne semmi különönleges. Egy kocsmában pincérnő, van egy idióta öccse, egy nap viszont fenekestül felfordul az élete azzal, hogy beleszeret egy vámpírba. Bill Compton (Stephen Moyer), aki egy 140 éves individualista vámpír, hasonló vonzalmat érez a lány iránt, ám az ilyesfajta kapcsolatok mindig is problémákat szültek.

A dolog persze nem ilyen egyszerű, rengeteg fogaskerék zakatol a háttérben és a történet nem is túl lassú, de nem is túl gyors folydogálásával, egyre kidolgozottabb univerzumban találjuk magunkat. A vámpírok mellett feltűnnek alakváltók, vérfarkasok, maenadok és kezd kibontakozni a vámpír konklávé is, lassan teljes képet kaphatunk, sajátos hierarchiájukról.

Az egyedi karakterek, a feszes történetvezetés, az itt-ott elejtett információmorzsákkal való játszadozás, mind-mind a sorozat nagyszerűsége mellett szólnak. A vér és az erotika naturalista megjelenítése, nem pusztán szenzációhajhász, de abban is biztos vagyok, hogy jelentős része van, a siker övezte sorozatban. Tipikusan olyan szórakozás ez, amit az HBO pofiljára találtak ki, mesterien ötvözve a nézők idegein való táncolást az egyéni karakterek drámájával. Az egyetlen negatívum, amit fel tudok róni a sorozattal szemben, a kezdetben idegesítő akcentus, amellyel gondolom próbálták autentikusabbá tenni a sorozatot, de ehhez is hamar hozzá lehet szokni, a végén már fel sem tűnt. Amit még ki szerettem volna emelni az a főcím. Ennél profibb összevágással, ami ennyire visszaadta volna az adott sorozat hangulatát, nem nagyon lehet találkozni. 

Nyári sorozat lévén, az év közbeni promózás, nagyon fontos, de a True Blood készítői még ezt is a tökélyre voltak képesek fejleszteni. A 3. évad premierjét megelőzően, poszterek, kisfilmek és trailerek garmadája látott napvilágot, remekül kihasználva ezzel, a napjainkban oly megszokott, hype effektust. A mostani évad, a múlt héten startolt, szerettem volna egy összegzővel kezdeni és becserkészni eme sorozatot a geekblog sűrűjébe, hamarosan pedig jelentkezem a harmadik évad első részének kritikájával.

Rampage

Egy vallomással kezdem. Nekem igazából semmi bajom Uwe Boll filmjeivel (sokkal inkább azokkal, akik szinte már sportot űznek a rendező lejáratásából, miközben nyilvánvaló, hogy ezek az emberek még nem láttak igazán rossz filmeket életükben). Én egyik filmjét sem élveztem kevésbé, mint a kedd esti RTL Klubos világpusztulós, óriáshalas szarokat. De tovább is megyek a penge élén! Egy ideje már kimondottan tudom szeretni is Boll munkáit, és ha így folytatja, akkor még az sem kizárt, hogy egyszer a rajongója is leszek. Mert, hogy Boll egy ideje ugyanis fejlődik. Méghozzá rohamosan és pozitív irányba. Nem. Nem viccelek.

Ennek a fejlődésnek az első jeleit már a Postal-nál észre lehetett venni, mikor is kiderült, hogy ennek a meg nem értett német "zseninek" azért van humora és önkritikája is, bár a film ennek ellenére is felejthető egy katyvasz volt. Ekkoriban következett be nála az a megmagyarázhatatlan fordulat, amikor is az eleve felesleges és értelmetlen videójáték adaptációkat hirtelen realistább és kifejezetten provokatív témákra cserélte le. A Tunnel Rats egy átlagos, ám teljesen nézhető vietnami háborús film, a minimalista/dokumentarista stílusban forgatott Stoic pedig megrázó feldolgozása egy pár évvel korábbi németországi esetnek. (A siegburgi börtönben három rab folyamatosan vegzálta, majd öngyilkosságba kényszerítette negyedik tásukat.) Ezek után Boll elkészítette pályája eddigi legjobb filmjét, a Rampage-t.

Boll ezúttal is olyan témához nyúlt, amire manapság érzékenyen reagál a közvélemény. Az egyre gyakoribbá váló iskolai lövöldözések és utcai ámokfutások elkövetőinél ugyanis legtöbbször pont az olyan filmeket és egyéb tartalmakat teszik felelőssé, mint pl. ez is. Provokáció? Nem valószínű. Sokkal inkább egy merész ötlet.

A szintén minimalista eszközökkel filmre vitt történet egyetlen nap eseményeit mutatja be, egyetlen ember szemszögéből. Bill (Brendan Fletcher) egy átlagos külvárosi lúzer, aki egyszer csak besokall saját jelentéktelenségétől, a környezetétől, úgy általában a külvilág közönyétől, és attól, amivel haverja Evan (Shaun Sipos) folyton tömi az agyát, miszerint az egész világ megérett a pusztulásra. Egyik reggel aztán Bill elköszön a munkába menő szüleitől, majd magára ölti saját gyártású páncélöltözékét, felpakolja az automata fegyvereit, és elindul, hogy halomra ölje a fél várost.

Boll saját elmondása szerint egy anti-hollywoodi filmet akart csinálni, ami valljuk be, sikerült is neki (bár sokak szerint eddig is ilyeneket csinált). A maga módján sokkoló, ám a fekete humortól sem mentes film teljesen öncélúnak tűnik, egészen addig, amíg aztán a végén egy nagyszerű fordulat teljesen más megvilágításba nem helyezi a korábbiakat. Az emitten most le nem lövendő slusszpoén kellemes meglepetésként hat, pláne mivel a nézők addigra már azt gondolnák, hogy Boll semmi másról nem akart filmet csinálni, mint egy tömegmészárlásról.

Pedig igazából arról csinált. Ahogy Bill végigmegy az utcákon (miután a levegőbe repítette a kisváros rendőrségét) mindenkire válogatás nélkül lő. Hidegvérrel, és sajátos humorérzékkel felszerelve mészárolja le a halálra rémült fodrásznőket, az ügyetlen pincérnőt, vagy a kávézó kiszolgálóját, aki korábban kevés habot tett a kávéjára. Alacsonyabb ingerküszöbbel fel is háborodhatnánk ezen a sok halálon, de a film kerüli a vér és a halál részletesebb bemutatását, nem nagyon ismerjük meg azokat, akik aztán golyókkal a testükben ottmaradnak a földön. Ők egyszerűen csak arctalan húsdarabok. Hiszen a filmben pont erről beszélt Evan, Bill haverja, aki mit sem sejt arról, ami a városban folyik. A Föld túlnépesedett, az emberek a pénzt és az egót hajtják, és tulajdonképpen haszontalanokká váltak. Ezt a szájbarágós kamu-messzidzst erősíti a filmet végigkísérő rádió és tv-hírek hangjai is, amik folyamatosan háborúkról, öko-katasztrófákról, globális felmelegedésről és a többi emberi nyomorról szóló híreket szajkóz.

A jó német érdekes módon időközben megtanulta a feszültségteremtést is. Az egyik legjobb példa erre az az emlékezetes jelenet, ahol Bill bemegy egy Bingo terembe, amiről köztudott, hogy az unatkozó amerikai középosztály legszánalmasabb figuráinak gyűjtőhelye. Hol máshol várná az ember a legjobban, hogy egy ilyen idealista ámokfutó kitárazzon, ha nem itt?! A felfegyverzett helyi Terminátorról tudomást sem vesznek az emberek, játszanak tovább. Bill sétál, kötekedik, provokál, eszik egy szendvicset, de csak nem akar kitörni a pánik a sok zombi között. Ekkor emberünk egyszer csak fogja magát, és békésen távozik. ("You guys don't need my help at all.") Pont az ilyen meghökkentő, szinte már zseniális húzás az, amit a legkevésbé vártam volna Boll-tól.

Brendan Fletcher valami egészen kiválóan produkál, ahogy a mellékszereplők is meggyőzően természetesek tudnak maradni, kerülve a realitás érzetét romboló hatásvadász nagyjeleneteket. A film legnagyobb gyengéje sajnos az elmúlt években idegesítő divattá vált shaky cam. Hiába akarták ezzel hihetőbbé tenni a történéseket, a Rampage szinte élvezhetetlen lett miatta, szóval most a minőség helyett, főleg a rázkódás miatt kaphatunk hányingert.

Ez a film más, mint aminek kívülről látszik. Cinikus, meghökkentő, hangulatos, hatásos, kicsit megbotránkoztató, olykor vicces is. Boll most nagyon odatette magát, és én egyre kíváncsibb vagyok, hogy milyen úton halad majd tovább. Ha a videójátékoktól és a vele járó szörnyektől és egyéb lényektől képtelen elszakadni, akkor továbbra is a netes fikázók céltáblája marad. Ha viszont ebbe az irányba halad tovább, akkor talán van esélye a renomé rendbetételére is. Én mindenesetre kíváncsian várom pl. a Darfur-t, amiről szintén elég jó dolgokat hallottam.

Sehr gut Uwe!

Szergej Lukjanyenko: Ugrás az űrbe

Pjotr Hrumov a Transzaero galaktikus teherfuvarozó társaság pilótája, aki rozoga, de megbízható űrhajóján idegen bolygókra szállít olyan egzotikus bóvlikat, mint papagájok és verebek vagy éppen kézzel festett napnyugtát ábrázoló tucatkeretbe foglalt képek, hiszen a Galaktikus Konklávé uralta űrben egyedül az emberek képesek elviselni a más fajok számára őrülettel járó Ugrást. A térváltás képessége predesztinálta az emberiséget, hogy az Erős fajok által diktált szabályok szerint betagozódjanak a Gyenge fajokra szabott speciális szerepkörök egyikébe és a galaxis hordáraivá, űrfuvarosaivá váljanak. Minden jel arra mutat, hogy Pjotr is a nagyapja támogatta űrkamionos lét eufóriát okozó Ugrásai közt fogja eltölteni egész életét, amikor a Hyxiről indított start után egy potyautast fedez fel a hajóján: a magát Karelnak nevező Számláló ugyancsak a Gyengék közé tartozik és egy olyan üzenettel érkezett, ami alapjában forgatná fel az Erősek által felállított galaktikus hierarchiát. Nem csak hogy a pusztító erejű hajókkal rendelkező, rágcsálószerű alarik, a szimbióta, alakváltoztatásra képes kualkuák és az elképesztő szellemi képességekkel rendelkező, élő komputerek, a számlálók, szövetséget ajánlanak az emberiségnek, hanem éppenséggel Pjotr nagyapján keresztül akarják felvenni a kapcsolatot egy olyan terv beindításához, amihez évek gondos előkészítése után egy elképesztő felfedezés adja meg az utolsó löketet.

Szergej Lukjanyenko (az első igazi orosz blockbuster, az Éjszakai őrség írója) nem sokat szórakozik, az Őrség-sorozathoz hasonlóan klasszikus kliséket ragad meg és míg amott a számtalanszor csontig rágott vámpírok, farkasemberek és boszorkányok mítoszára adott új és friss köntöst, itt az Utolsó csillagharcos megfáradt koncepciójába fecskendez új életet (amely archetipikus mese a könyv felénél váratlan műfaji fordulatot vesz): itt is a főhős vállain nyugszik nem csak a Föld, hanem az egész ismert Univerzum megváltásának terhe, ám annyira bájos és megkapó látásmóddal, ami az orosz szerzők sajátja. Az emberiség a Konklávé technikailag legfejletlenebb faja, az űrben még mindig kerozinnal közlekednek, a leszállás többnyire inkább becsapódás az idegenek űrkikötőinek kifinomult irányítórendszere nélkül, a CD-ről bebootoló navigációs komputernek néha órákba telik elvégeznie az Ugráshoz szükséges számításokat, de ugyanez az elmaradottság teszi lehetővé, hogy a fejlettebb technológiákat azonnal megsütő és adattárolókat tisztára pucoló térváltás technikájának birtokosai legyünk. No és persze az is segít, hogy míg más fajok elméje összeomlik, mi orgazmusként éljük meg az Ugrást...

A regény talán legnagyobb érdeme, hogy félúton hirtelen átfordul űroperából társadalomfilozófiai elemzésbe, ugyanolyan szórakoztató módon, mint azt Swift tette a Gulliver utazásaiban vagy Montesquieu a Perzsa levelekben. Lehet-e a nagyobb jó érdekében az egyén érdekei fölé helyezni a közösség érdekeit olyan mértékben, hogy az az egyéniség teljes elfojtásával járjon? Felhatalmaz-e arra, hogy a gyermekkortól kezdett kondícionálással olyan utópiát hozzunk létre, melyben már gondolatrendőrségre sincsen szükség? A gondos tervezés, az abszolút és állandó kontroll, a választás szabadságának illúziója eredményezhet-e egészséges és boldog társadalmat? A kérdések és az azokra kapott válaszok nem újak, de Lukjanyenkonak sikerül a tudományos-fantasztikus elemekkel és a földi történelemre vonatkozó parafrázisokkal felráznia őket. A könyvnek ugyanakkor két komolyabb hátulütője van: az egyik az, hogy valójában egy fél könyvet tartunk a kezünkben, az utolsó fejezet szinte kiált a folytatásért (ami egyébként már meg is jelent: Ugrás az ismeretlenbe), a másik a címválasztás, ami köszönőviszonyban sincs az eredetivel (The Stars Are Cold Toys) és vélhetőleg a Sztrugackij-fivérek híres regényének magyar címére próbál utalni (Ugrás a jövőbe). Mindettől függetlenül sajátos ízű, karakterisztikus és mindenekelőtt remek sci-fit kapunk, melyben bár nagyobb hangsúly kerül a társadalomkritikára, mint a karakterekre, nem fogjuk megbánni, ha belevágunk. Azért készítsük oda jó előre a második részt az éjjeliszekrényre, nehogy úgy járjunk, mint a Birodalom visszavág végén...

Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2009
Fordította: Weisz Györgyi
Eredeti cím: The Stars Are Cold Toys
Oldalszám: 415

Red-előzetes

Nem tudom utoljára mikor vigyorogtam ennyire egy előzetes alatt: Warren Ellis (zseni) nyúlfarknyi képregényének adaptációja az utóbbi évek legfantasztikusabb szereposztását mondhatja magáénak. Bruce Willis, Morgan Freeman, Mary-Louise Parker, John C Reilly, Helen Mirren, Julian McMahon, Brian Cox, Ernest Borgnine, Richard Dreyfus... Jesszus. És maga a film is viccesnek tűnik. Bár én már csak azért megveszem majd a mozijegyet, hogy Helen Mirrent géppuskával a kezében lássam.

The Mexican Stand-off #15: Szabó Zoltán Ádám

Fritz Zoltán karikatúrája

A képregényes interjúsorozat megállíthatatlanul robog tovább, ebben az epizódban a Kepregeny.net egyik szerkesztőjét szegeztük a falhoz, aki egyúttal a Panel című képregényes szakfanzin születése felett is bábáskodott és zoli79 felhasználónéven érhető tetten az internet blogoszférájában, valamint a témába vágó fórumokon. A Továbbra bökve megtudhatjuk mikorra datálható a képregényrajongók többségének netes coming out-ja, hogyan lehet összegründolni egy saját kiadású szakmagazint és interjúalanyunk miért nem szereti az Alfabéta-díjat. Excels... izé, egészségetekre!

- Bemutatkoznál röviden azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy csak a nick neveden ismernek?
- Szabó Zoltán Ádámnak hívnak és 1979-ben születtem egy akkor még 6 tagú családba, mely idővel 11-re bővült (szülőkkel). 1986 óta élek Magyarországon, Szegeden. Képregényes fronton leginkább a Kepregeny.net szerkesztőjeként, a Panel főszerkesztőjeként ismerhetnek. Ezek mellett sok minden másba is beleártottam magam, de azok az előbb felsoroltaknál is kevésbé exponált helyzetek.
- Talán sokan furcsának találhatják, de a képregény nem az első számú szerelmem, a zene mindig megelőzte, de valahogy úgy alakult, hogy igazán aktív képregényes fronton lettem. Talán azért, mert itt többet tehet az "ügy" érdekében egy magamfajta hobbista.

- A képregényrajongók netes Mekkájának, a Kepregeny.net-nek az egyik alapítója vagy. Honnan jött az ötlet, mikor és kikkel hoztátok létre a weboldalt ?
- Erről nem engem kellene kérdezni, ugyanis nem voltam ott az induláskor. Ha gondolod, megkérdezheted, hogy és mikor kerültem oda. :) A kezdetekről nekem csak tanult információim vannak, nem megélt élmények, de azok megállják a helyüket, néhány hónapja alaposan beleástam magam a témába, hogy összefoglaljam a KN történetét. Valami miatt ez még nem került ki az oldalunkra, de majd utánajárok, mire várunk... :)

Rajz: Zorro de Bianco

- Akkor újra nekifutok:szóval hogyan és mikor is kerültél a Knet szerkesztői közé?
- Az oldalra 2003 év végén bukkantam. Az index.hu fórumán ajánlották nekem, miután hazai underground képregények felől érdeklődtem. (Akkoriban teljesen logikus felvetésnek tűnt, hogy amikor éppen semmilyen képregényt nem lehet kapni, legyenek underground próbálkozások – úgy tűnik ezzel a felvetésemmel néhány évet siettem.) Tehát a KN-en kaptam egy nemleges választ erre, de cserébe megragadott egy másfajta pezsgő underground színtér. Sokat hozzátenni a honosításhoz, szkenneléshez nem tudtam, de az rögtön lejött, hogy itt többről szól ez az egész.

Borítófotó: Birkás Péter

- Visszatérve a kérdésre: 2004 év közepén a fórumban nyitottam egy Sajtószoba nevű témát,a minek az volt a célja, hogy összegyűjtsük a hazai sajtóban megjelent képregényes témájú cikkeket. A fórum kereteit hamar kinőtte a kezdeményezés, így mano felajánlotta, hogy a következő fejlesztés alkalmával (zakkant az ember: évente teljesen kicseréli a honlapot) beiktat egy Cikk modult, aminek én leszek a gazdája. Nagy megtiszteltetésnek vettem a feladatot és örültem a lehetőségnek is, hogy egy értékes archívumot létrehozzunk. Ez végül 2005 nyarán valósult meg, majd még ebben az évben, teljes admin jogokkal felruházott. Ez a sztori azért is érdekes, mert regisztrációmat követően kifejezetten sokat piszkáltam a rendszergazdákat és bombáztam őket javaslataimmal, kritikáimmal. Gondolom, ha már megértetni nem tudtak velem alapvetéseket, akkor inkább rámruháztak valamit, hogy elhallgassak végre.
- Manoval egyébként kifejezetten jól kijövünk, ami kifejezetten nagy dolognak számít. :) Ha valamiben nem értünk egyet, megmondom neki a véleményemet, de ha valamihez nagyon ragaszkodik, akkor ráhagyom és sokszor fordítva. Egészen más területen vannak mániáink, így nyugodtan megtehetjük ezt. Ha sarkítani szeretnék, akkor ő inkább a designra, a technikai felépítésre érzékeny, én inkább a kiegyensúlyozott tájékoztatásra, témakezelésre. De a legfontosabb, hogy tiszteletben tartom, hogy mégis ő kaparja ezt az oldalt össze, ő a főnök, neki ez az oldal a szerelme, nekem talán inkább a Panel – annak ellenére, hogy tudom, hogy a KN szerepe sokkal-sokkal fontosabb.

Brazil: Gödör

- Ha jól tudom, a Knet eredetileg honosítóoldalként működött, mi késztetett titeket a váltásra ?
- Ebbe azt hiszem már elég nagy beleszólásom volt. Biztos átkoznak is érte. :) Ezt meg kellett lépnünk, ugyanis a KN fejlődésének hosszú távon már gátat szabott. Nem lehet komolyan venni egy olyan lapot, ami szerzői jogi szempontból aggályos tartalommal van teli.
- Ezenkívül én magam úgy éreztem, hogy a honosítás már nem hasznos a hazai képregényes ügy szempontjából. Amikor túlkínálatról beszélhetünk évek óta, ne mondja nekem senki, hogy nem kapja meg a maga ízlésének megfelelő cuccokat magyar nyelven. És ha mégsem ? Talán ideje körbenézni és szélesíteni a horizontot. Én elhiszem azt, hogy egyesek legeslegnagyobb kedvenceit nem adjuk ki (végülis erre elég nagy az esély, amikor világszerte ezerszámra ontják havonta a képregényeket), de ahhoz hasonlóakat már biztosan. Kamaszkoromban beszartam volna már ennek a választéknak a harmadától is.
- Tisztában vagyok azzal, hogy nézeteim e téren nem tesznek túl népszerűvé honosítói körökben, dehát ez van. Számomra az az elsődleges cél, hogy itthon egy erős képregénykultúra verjen gyökeret, aminek egyik alapvető feltétele az erős kiadói háttér.
- Az elvi elképzeléseken túlmenően néhány gyakorlati körülmény is okot adott a váltásra : a honosítóoldalak száma és választéka jelentősen kibővült, decentralizálódott, valamint a kepregeny.net is egyre inkább távolodott a kezdeti honosítás + hírek + fórum felállástól a hírportál + fórum felé, így logikusan következett, hogy erősítsük meg azt a vonalat, amit más nem tud nyújtani és ne foglalkozzunk azzal, amit mások is ellátnak.
- Mindettől függetlenül én tiszteletben tartom a honosítók tevékenységét, de a dolgokat a helyükön kell kezelni. Leginkább egyesek szkennelői tevékenységét tudom értékelni, rengeteg elfeledett dolgot hoztak újra felszínre, későbbi kutatásokhoz és egyebekhez nyújtanak segítséget.

Borítórajz: Feki

- Hogyan kezdődött az együttműködés a magyar képregénykiadókkal ?
- Úgy, hogy a kepregeny.net fórumán szépen egymásra lelt mindenki : kiadók, szerkesztők, alkotók és olvasók, akikből aztán kikerültek a későbbi aktív szereplők. Tehát innentől természetes, hogy a kepregeny.netet nem tudják megkerülni, hiszen egyrészrt az az első számú információforrás képregényvonalon, de nem is szeretnék megkerülni, hiszen egy olyan közösségről van szó, melynek ők maguk is tagjai. Egy szép nagy család. Ez utóbbira egyébként már több külső szemlélő is rámutatott – ez most nem is tudom, hogy jó-e vagy rossz.
- De azért vannak olyan kiadók, akik nem aktív tagjai ennek a "beszűkült szubkultúrának", ilyenek a nagykiadók (Cartaphilus, Egmont) és vannak akik tartják a kétlépés távolságot, amivel nincs is gond.
- Miután szervesen alakult ki a jelenlegi helyzet, úgy időnként külön erőfeszítést okoz mindkét fél részéről, hogy egy-két rögzült, de meghaladott dolgon változtassunk.

- Mi a különbség a Knet kezdeti formája és a mai között ? Hová tart ez a képregényes portál, mik a tervek a jövőre nézve ?
- Azt hiszem korábban részben ezt megválaszoltam. A kezdeti KN nagyrészt a honosításra épült, ennek köszönhette népszerűségét. De azt mindig kiemelem, hogy ez a kezdetektől is csak egy aspektus volt. A másik a képregényesek tömeges "coming outja". :) A fórum olyan közösséget jelentett egy olyan időben (2003), amikor a mezőny itthon az abszolút mélypontját élvezte. Egy jó alkalom arra, hogy mindent tiszta lappal újraformálhassunk, és ehhez nagyon sok tenniakarás párosult. Mindez a KN-nél összpontosult. Ekkoriban én pl. kizárólag a forum miatt jártam fel a KN-re. A kezdeti és a mai KN között az a különbség, hogy kezdetben mi is, mások is még keresték a helyüket. Ezt, ahogy mások is, úgy mi is megtaláltuk már és leülepedtek a dolgok. Sokak ezt úgy élik meg, hogy unalmasabbá váltak a dolgok, dehát ez törvényszerű.
- A jövőre nézve nincsenek nagy terveink, vannak gondjaink, amiket meg akarunk oldani.

Geek: E=mc3

- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a Knettel kapcsolatos munkádért kaptál ?
- Nem emlékszem ilyenre. A kepregeny.net egyedüliként csinálja azt, amit csinál, így nincs mihez képest kiemelni. Egy eset viszont megmaradt bennem : 2004-ben megkerestem a Filmvilágot azzal, hogy a cikkeiket archiválni szeretném, vagyis engedélyt kértem utánközlésre. (Ez akkor még csak egy fórum felületet takart.) Az emailt gondolom átpasszolták a helyi képregényes embernek, Varró Attilának, aki aztán készségesen belement és mellékesen gratulált a honlaphoz. A dolog érdekessége, hogy akkoriban nem tartoztam a stábhoz, de mégis jólesett, hogy olyanok, mint ő is figyeli a KN-t. Jólvan na, régen volt !
- Egyébként a Kn-re mindig úgy tekintek, mint sok ember tényleges csapatmunkája, így az őt érő dicséreteket, vagy szidalmakat nem veszem személyesen. Nem volt a kérdés része, de ilyen téren a Panelt sokkal személyesebben élem meg.

- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ?
- Építészmérnökként végeztem, egyetem után hazahúztam Szegedre. Diplomamunkám egyébként egy budapesti képregényközpont volt. :) Építéshatósági ügyintéző vagyok, amit perverz módon még élvezek is. A jövedelem szerény, de másnak munkája sincs, tehát nem panaszkodom. Emellett tervezni, tervezőmunkatárskodni is szoktam, ami a kényszeren kívül hasznos is, így nem felejtem el a szakmámnak a másik felét.
- Persze, időnként bevillan, milyen jó lenne, ha hivatásként foglalkoznék a képregénnyel, de amellett, hogy a szakmámat szeretem is művelni, ennek a helyzetnek megvan az az előnye, hogy anyagilag függetlenként, tisztán nyúlhatok a képregényhez. Egészen másképpen nézne ki a kepregeny.net, a Panel, ha ezekhez komolyabb anyagi függés kötne és azokat ugyanilyen függés más dolgokhoz. Más, nem biztos, hogy rosszabb, vagy jobb. Ha már itt tartunk: azt tartanám ideálisnak, ha hazajövet kereset-kiegészítésként nem mindig terveznék, rajzolnék, hanem ezek a képregényes mellékesek is hoznának valamit a konyhára. Félre ne értsetek: ha az embernek van két gyereke és egy felesége, akkor el kell számolnia idejével. Szerencsére ez az egész nem okoz nagy súrlódásokat otthon, amit mutat az is, hogy családalapítás óta sikerült összehozni 6+2 Panelt és a Kn-t is napi rendszerességgel szerkesztem.

Borítórajz: Fritz Zoltán

- Te alapítottad Magyarország első képregényes szaklapját, a Panelt. Hogyan sikerült ezt tető alá hoznod és kik segítettek benne ?
- Ez jó rég volt ! Az ötlet abból az alaphelyzetből indult, hogy ha érdeklődöm egy terület iránt, akkor szeretek azokkal foglalkozó lapokat, magazinokat (és persze könyveket) olvasni. Wantedet, Z Magazint, Rockinformot, Filmvilágot minden hónapban megvettem és alaposan át is rágtam magam rajtuk. Nagyon jó kiindulópontot jelentettek. Képregényes fronton ugyanezt nem tehettem meg. Szóval tenni kellett valamit. Akkor úgy éreztem, hogy ha magam nem hozom össze, akkor más se fogja.
- Egyébként ez az ötlet is elég régóta ott volt a fejemben, azt hiszem azóta, amikor itthon megjelentek a Szukits kiadványok és az addig egycsatornás kiadás egy időre többpólusúnak tűnt, amihez hasznosnak tartottam volna, ha lenne egy ezt átfogó független lap, ami segíti az olvasókat kiigazodni.
- Bocsánat, elkalandoztam megint ! Az alapötletet még 2005 év végén vetettem fel Kemenes Tamásnak, majd sok óra dc++ és msn chat után nagyjából körvonalazódott a dolog. Tamás sok tekintetben pontosan az ellentétem, így nagyon hasznosak voltak a vele való konzultációk. Ezt követően összeírtuk, kik azok, akik megfeleltek az alábbi szempontok egyikének: az átlagnál nagyobb ismerettel rendelkezik a képregényekről (ill. annak egy fajtájáról), vannak értelmes gondolatai és mindezeket értelmes formában papírra tudja vetni. Ha valamelyik feltétel tekintetében hadilábon állt, akkor azzal úgy voltunk, hogy sebaj, majd kedves rugdosással helyrehozzuk. És itt megint visszautalnék a KN-re : ezeket a feltételeket remekül le lehetett mérni a fórumról. Ekkoriban még nem volt blogtúltengés, sőt, képregényes blog talán összesen egy volt, tehát önjelölt írókból nem volt éppen túlkínálat.
- Ezeket a személyeket aztán sorra felkerestük és az első gárdával köremailek és kocsmázások segítségével kialakítottuk a designt, a leendő rovatokat, a lap nevét, stb. Mindent kibeszéltünk ekkoriban, ami a későbbiek során kicsit elsorvadt, de azért fennmaradt. Volt néhány elv, amit akkoriban felállítottunk és a későbbiekben is igyekeztünk azoknak megfelelni. Az egyik ilyen volt, hogy az addigra kialakuló klikkeken, gittegyleteken felülálljon a lap. Éppen ezért voltak olyan szerzők, akiket nem is kerestünk meg a legelején és később is inkább tudásukra kíváncsian a magánszemélyt, nem pedig valamelyik szervezet képviselőjeként.
- Ami az anyagi részét illeti : alaposan körbejártam előzőleg, mi a reális példányszám, mekkora az az ár, amit ezért el lehet kérni, stb. Ezeket egyébként – utólag megítélve – elég jól belőttük. Ami a kezdőtőkét illeti, apai örökségem utolsó forintjait fordítottam az első két számba.
- Visszatérve még a segítségre: dr. Palotai János volt tanárom indirekt módon rengeteget segített, mert ő bírt rá még másodéves egyetemistaként, hogy foglalkozzak filmelmélettel. A TDK, OTDK felkészülések elindítottak azon az úton, aminek eredményeként mára többé kevésbé meg tudom értetni magam írásban. Ez így nem hangzik túlságosan bizalomgerjesztőnek, de higgyétek el, volt olyan időszakom a Műegyetemen, amikor úgy éreztem, hogy kezdek elfelejteni beszélni is.

Kovács Péter: Sötétkor

- Hogyan határoznád meg a Panel helyét a képregénnyel foglalkozó médiumok között ? Pontosan mi ez ? Fanzin, szakmagazin, esszé- és képregényantológia ?
- Az első felére : nyomtatott képregényes sajtótermékből van összesen kettő, a Buborékhámozó és a Panel. A kettő közti különbséget az olvasókra bízom.
- A második felére : szakmagazin, ami a mezőny méretéből fakadóan kvázifanzinként üzemel. Sokat gondolkodtam a lap meghatározásán, már csak azért is, hogy az érdeklődő számára világos legyen, mit tart a kezében. Ha azt mondom, hogy "film, filmes, filmművészeti folyóirat", akkor egyértelmű, miről beszélünk, de miután a képregény szorosan kötődik a nyomtatott sajtóhoz, így a "képregény-folyóirat" félreérthető a helyzetünkben és egyáltalán nem magától értetődő, hogy egy képregényekkel foglalkozó magazinról van szó. Ezért is nyúltunk a "szaklap" meghatározáshoz, ami kicsit fellengzősen hangzik, dehát, sosem volt jobb ötlet…
- A Panelben számról számra igyekeztünk/igyekszünk átfogni a képregény teljes spektrumát, tehát foglalkozunk mindennel a mangától az amerikai szuperhősökig, az alternatívtól a kommerszig, de hogy ez ne legyen semmitmondó, egy fix értékrend végig észlelhető kellett, hogy legyen. A Panel egyúttal egy szócső is, ami a szerzők által fontosnak tartott gondolatokat, témákat, ismeretet egy szélesebb közönséggel megosztotta.
- Tulajdonképpen egy elég színes lap lett a Panel, mert mindenki előtt más előképek lebegtek. De ezt jól kordában tartotta az, hogy folyton arra igyekeztünk válaszolni, milyennek kell lennie egy képregényes szaklapnak, magazinnak az adott közegben, az adott pillanatban.
- Ennek ellenére a lap nem kötődik közvetlenül az aktualitáshoz, hiszen ahhoz nagyon ritkán jelenünk meg.

- A Panel kiadása jelenleg határozatlan idejű szünetet tart. Mi ennek az oka és mik a távolabbi terveid a magazinnal ?
- Ez elég prózai : pénz és idő. Egy-egy szám megjelentetése rengeteg munkával és pénzzel jár. Megtérülnek az egyes számok, de több évbe telik, mire ez megtörténik, és az is fagyipénzenként, vagyis nem észlelhető módon, míg a kiadásnál egy egyszeri százezerforintos költséget megérez a háztartás. Szeretném folytatni, de ehhez amellett, hogy a megfelelő időt biztosítani kellene, még az új irányvonalat is meg kéne határozni.

- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ?
- Az első képregényes élményemre tisztán emlékszem : bátyám kikölcsönzött a helyi könyvtárból egy Tintint (azóta megtudtam, hogy a Fekete sziget volt az, amit magyarul is olvashatunk!), ez valamikor 83-84 körül lehetett, mert olvasni még nem tudtam, éppen ezért nagyon irigyeltem azokat, akik már rendelkeznek ezzela képességgel. A borító és az egyik slapstick poén bevésődött agyamba.

Borító: Geek

- Egy másik fontos korai képregényem Zórád Könyves királya volt, mellyel még odaát találkoztam. Időnként mesélt belőle anyukám, de inkább róla. Arról, hogy ő kislánykorában ezeket olvasta, stb. Egészen fura elképzelésem lett így a magyar képregényekről. Hatalmas lapok, festői képek (technika + bellítások), szövegbuborék sehol, stb.
- Kb. akkor, amikor ideérkeztünk indult a Góliát, Bobó, már futott a Kockás, ezeket vettük. És sok minden mást is. Volt, amit már akkor fenntartásokkal kezeltem, dehát a választék adott volt.
- A következő momentum megint csak bátyámhoz köthető, 1988-ban előfizetett a Punisher War Journalra, amelyeket ide Szegedre postázott ki a Marvel. Ezeket nagyon izgalmasnak találtam, de bátyám nem engedett hozzájuk két okból : nem nekem való és vigyázott az állapotukra. Megjegyzem, hogy később az összeset kivágta a kukába, mert meggyőződött arról, hogy ezek károsak. Ehhez persze ismerni kell a Megtorló sorozatot, ami a gonosz és visszaeső bűnözők kezelésére ad egy nem túl korrekt választ. :)
- 1989-től aztán elindult itthon a dömping, amit igyekeztem követni: Semictől gyakorlatilag minden, kivéve, amit akkoriban nagyon gagyinak tartottam, Asterix az Egmonttól, Megtorló és Conan a Heppiend magazinban, Botond, stb. A kor állapotaira jellemző volt, hogy sok mindenről önhibámon kívül lemaradtam. Időközben a Mozaikra is rákaptam. Kaptam egy 20 cm magas kupacot kölcsönbe, kb. 1984-től 1989-ig, így gyorsan rágtam át magam egy olyan szakaszon, ami normális esetben évekig tartott volna. Szerintem emiatt is találtam akkor nagyon furának azt a koncepciót, miszerint a történet úgy halad előre, hogy ritkán köszönnek vissza a megismert díszletek (mellékszereplők, helyszínek). De mégis szüntelen. Ez a gyökértelenség egyszerre volt lehangoló és magával ragadó.
- Nagyon fontos volt Rusz Lívia akkoriban megjelent két albuma, aminél először láttam azt, hogy magyar képregény teljesen szórakoztató, mégsem a(z általam ismert) külföldi mintákat majmolja. Persze, itt kiragadtam néhány képregényt, de a teljes 10 év körüli olvasmányélményeimhez hozzátartozott sok akkor futó cucc is.
- Alsó tagozatban az osztályteremben nyitottunk egy képregénytárat, ahova mindenki behozta a saját cuccait és a többiek mind olvashatták. Ekkor találkoztam először Rejtő-Korcsmárosokkal. Félmeztelen csajok?! Durva. Ennek is vicces vége lett, de sajátosan magyaros történet: ki lettek nevezve a vezetők (vagy azok kinevezték magukat, már nem emlékszem), azok kialakították a maguk frontjaikat, aztán az egész egy nagy veszekedésbe torkollott. A tanárnéni pedig megszüntette a veszekedést kiváltó képregénytárat. Persze azok szívták meg, akik csak szórakozni akartak.
- Szóval ezek voltak a kezdetek. Szerelem első látásra és azóta is kitart. Az más kérdés, hogy volt életemben kb. 2 év, amikor a hazai választék teljes visszaesése miatt teljesen képregények nélkül maradtam.

Vincze Nóra: Egy szomorú szörny sztori

- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ?
- Öhm, ez nehéz kérdés. A Jam most nagy kedvencem, így megnevezem annak egyszemélyes alkotóját, Bernie Mireault-t. Ez egy nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején melehetősen nyögvenyelősen futó kanadai sorozat, mely úgy szuperhős képregény, hogy egyáltalán nem az. Nem nevezném egyértelműen műfaji játéknak, de még paródiának sem, ilyen téren a Concrete-hez hasonlítanám. Ezt a cuccot egyébként azért is kedvelem annyira, mert felidézi a kora kilencvenes évek hangulatát, az akkori (fehér) amerikai underground zenei színtér képregényes párjának is nevezhetném.
- Mostanában leginkább francia/belga szerzőket olvasnék, de franciául nem tudok, így rá vagyok utalva az angol nyelvű fordításokra, ráadásul ezeket sokkal-sokkal nehezebb levadászni, szóval kutatómunka és kaland van mindegyik album mögött, ami a polcomon áll. Neveket kértél: Charlier-Giraud (Blueberry), Bilal-Christin párosok, Cazá korai dolgai.
- Amerikaiak közül kedvencek : V for Vendetta, Scalped, Jonah Hex, Gotham Central.
Mondhattam volna ennél elborultabb dolgokat is, melyeket szintén kedvelek, és ettől sokkal kúlabbnak tűnnék, de az igazság az, hogy én általában azokat kedvelem, ahol a kommersz zsánerképregényekhez valami extrát hozzátesznek alkotóik, de ez a plusz még nem nyomja agyon a művet. Fegyelem és a mesterség biztos tudása kell ehhez.
- A régiek közül Gugi Sándor, későbbiek közül Rusz Lívia, kilencvenes évekből Feki, Három madár műhely, Fujkin István, kortársak közül pedig nem szeretnék senkit se szembedícsérni. Kivéve Lénárd Lacit, aki szerintem a tavalyi év írója volt, dehát az Alfabéta előválogatáson sem jutott túl. És annyit hozzátennék, hogy a Panelben még olyan képregényt nem hoztam le, ami ne tetszett volna.
- Na, erre eléggé összevissza válaszoltam, nehéz ezt összefoglalni. Kérdezd meg inkább a kedvenc zenekaraimat, azokat föl tudnám sorolni, képregényeknél könnyebb műveket megnevezni.

- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)?
- A tevékenységemből fakadóan elég sokakkal, vagy úgy is mondhatnám, hogy az éppen adott feladattól függően bárkivel. De természetesen vannak olyanok, akikkel gyakrabban találkozom, barátibb a viszony. Ilyenek a szegedi alkotók, rajongók, akikkel régebben igazi geekbulikat rendeztünk. De említhetném még manot, Horváth Henriket is, akikkel napi kapcsolatban vagyok.

Laczinger Mátyás: Fingvin

- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes rendezvények?
- Az előnyöket mind elmondták az előttem lévő alanyok. Valóban nélkülözhetetlenek. Mi is rendezvényekre időzítve jelentettük meg a Paneleket.
- Talán azt tudom elképzelni hátrányként, hogy időben koncentrálttá teszik a megjelenéseket, amit egy átlagos pénztárcájú vásárló nem bír követni. Nomeg ezek a rendezvények a sok ismerős arccal hajlamos elfeledtetni, hogy léteznek mások is a „keménymagon” kívül.

- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik…
- Vészmadarakat már 2006-ban is lehetett hallani a lufi kippukkadásáról, de mégsem történt meg. Egyébként is : kicsi ez a lufi, egyelőre még fújni kéne, hogy durranjon. Magyarán van még hova fejlődnünk. Kétségtelen, hogy lassulás megfigyelhető, de ez azzal is együttjár, hogy sokan racionalizálják tevékenységüket, vagyis egyfajta koncentrálódás figyelhető meg.
- De ami ennél fontosabb, sőt, a legfontosabb, hogy hazai alkotások terén töretlen a lendület. A tavalyi év sokkal inkább szólt a saját képregényeinkről, mint az azt megelőzőek. Nagyon sokan látják már az önkifejezés, a mesélés lehetséges formájának a képregényt. Ha ez utóbbi tendencia folytatódik, akkor nincs mitől tartani.

Feki: Vérvonal

- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?
- Sosem tetszett, most sem tetszik. De azért részt vettem minden évben a zsűrizésben. :)

- Ezt kifejthetnéd bővebben, mert kíváncsi lennék rá...
- Alapból nem kedvelem a díjakat, főleg olyan területeken, ahol nem fizikai alapmennyiségekkel lehet mérni a teljesítményt. Amikor egy művészeti ágban kihirdetjük a legjobbat, akkor azt csakis hazugsággal tehetjük meg. Kiemelünk a kupacból egy művet, amit majd a média – ha egyáltalán érdekli a téma – felemelhet és nyugodt szívvel elfeledhet mindenki mást. Ez a torzítás sehol nem tükrözi azt a bizonytalanságot, amivel a kiválasztás megtörtént.
- Miután a kezdetektől fel lettem kérve zsűrizésre, láthattam, hogy működik a kiválasztás. Ennek során rengeteg kivetnivalót tapasztaltam, de a legtöbb szinte lényegtelen, saját apró mániáim. De néhány fontosabbat megemlítenék: sosem volt kibeszélős zsűrizés, vagyis mindenki emailen leadja, kik a kedvencei, aztán kész. Lehetőség nincs arra, hogy meggyőzzük egymást. Egy másik, hogy nem minden évben volt olyan választék, ami alapján rendes versenyt lehetett volna hirdetni az adott kategóriában. Tavalytól kétlépcsős zsűrizés zajlik: az előzsűriben vagyunk mi geekek, akik mindent elolvasunk, aztán van egy végső zsűri, aki a továbbjutott 5 jelöltből választ egyet. Ennek a zsűrinek az összetétele lehetőleg szakírók, szakértőkből tevődik össze, de valahogy mindkét évben a képregényhez így vagy úgy köthető, de leginkább „kocaolvasókból” jött össze. Ennek előnye, hogy lehetőség van kicsit elszakadni a belterjességtől, de hátránya, hogy nem igazán mérvadó értékítéletük. Akármilyen zseniális is legyen egy fanboy cucc, sosem lesz díjazott, majdhogynem műfaji kérdés a díjazás.
- Persze, látom, hogy ezek eléggé támadható ellenérvek, de akárhogy is: tudomásul veszem, hogy ez nem az én díjam, hanem az MKSZ-é, így a hibák egyszeri jelzésén túl nem érdekel, hogy azokat ki is küszöbölik-e. Sőt: előző kérdésben rosszul mondtam: nem tetszésről van szó, hanem egész egyszerűen nem érdekel ez a díj.

- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről?
- Nem vagyok tagja és miután nem vagyok alkotó, így nem is nagyon jöhet szóba a tagságom.
- Bevallom, hogy erről sincs túl jó véleményem. Feleslegesen intézményesít olyan dolgot, ami nem is kívánja az intézményi hátteret. Ha csak egy alkotóközösségről lenne szó, akkor azt mondanám, hogy semmi gond. Éppen a szervezettsége és a komoly csengésű neve miatt felülreprezentált képregényes berkeken belül és kívül, aminek van egy torzító hatása.
Ráadásul nekem sokszor az az érzésem, hogy ők maguk sem tudják, mit kívánnak ezzel az egésszel kezdeni.
- Olvastam legutóbbi áldozatotokkal, Fritz Zoli barátommal készített interjút és az MKA taglalásánál félmondatokból kiolvasható minden, amiért az egyesületet nem kedvelem. Nem mennék bele jobban, nem hiszem, hogy itt kívánatos lenne egymás szidalmazása és ehhez hasonlók. Különben is: vihar egy teáscsészében. :)

Emtrexx: Szavannák, fekete nők...

- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?
- E tekintetben nem hiszem, hogy sok újat tudnék mondani...

- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét?
- Fel kell nőnie egy olyan generációnak, amely már saját maga tapasztalja meg, hogy a képregény ugyanolyan szerteágazó forma, mint a film, az irodalom. Legtöbb haveromnak már hiába adnék kölcsön mondjuk olyan kötetet, melyről úgy gondolom, hogy nyelve, témája neki megfelelő lenne, őneki a képregény, mint forma már fárasztó, könnyebb egy regényt elolvasnia (ezt sokszor egyébként magamon is tapasztalom: nagyobb éberséget kíván). Rengeteg olyan képregény jelenik meg, melyek potenciális olvasói még rutinból megvetik a képregényt. Egy nem olyan régi hazai felmérés szerint a képregények megítélése romlik az iskolázottság szintjének növekedésével. Hogy akarunk így eladni itthon egy posztmodern detektív képregényt, melynek konkrét cselekménye a második oldal után ködbe vész?
- De én azért bizakodó vagyok, ha fenntartjuk ezt a jelenlegi helyzetet, és esetleg még kicsit hatékonyabbá tesszük (pl. a kifelé mutatkozó feszteken mindenképpen javítani kéne), akkor ezek a gátak megszűnnek. 1938 és 2005 között a képregényre rárakódott minden kornak megfelelően egy-egy sztereotípia, melyek ellen igazán sosem küzdöttek tudatosan a mindenkori aktív szereplők (kivétel talán az 1990-es évek legelejének hamvába holt kísérletei). Nagyon fontos, hogy ezeket már kezdjük felszámolni, tényleg csak ki kell várni az eredményét.
- Mindettől függetlenül én úgy látom, hogy már rövid távon is ki lehetne aknázni a hazai alkotásokban rejlő lehetőségeket. Nem fogunk olyan angolról, franciáról, japánról fordított képregénnyel találkozni, mely saját problémáinkról, helyzeteinkről mesélne hitelesen. A Moszkva tér, Kontroll, Üvegtigris, Valami Amerika, Jancsó új korszakának első filmjei és néhány más hazai film viszonylagos közönségsikere (és most nem fesztiválsikerekre gondolok) nekem azt bizonyítja, hogy a magyar közönség hálás annak, ha viszontlátja magát, környezetét és kifejezetten értékeli, ha valaki mellébeszélés helyett mer aktuális lenni.

- Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ?
- Simán ! Sok is. Elárulok néhányat, miután úgyis megvalósíthatatlanok :
- Szívesen szerkesztenék egy újságosoknál kapható képregénymagazint. Olyat, mint a Panel, csak a gyakori megjelenéséhez igazodó tartalommal, így több aktualitással és kisegítő infóval bírna.
- Belevágnék még egy összeurópai, olcsókivitelű képregénysorozatba is. Havonta más album anyagát közölnénk le, amihez még hozzávágnánk néhány apróságot is. Aki lapozott át Stripotekát, az kb. tudja, milyen lenne. Hiányzik a piacról egy olyan valami, ami nagy példányszámú, könnyen elérhető, de a tartalma (nem a minősége!) „bizonytalan”, így sok ember lenne kitéve a folyamatos újdonságoknak. Az Eduárd ezzel megpróbálkozott, de az, hogy befürdött még nem tántorítana el.

Fotómontázs: Szabó István

- Ezen kívül eszembe jutott kb. fél éve, hogy csinálnék egy hazai syndicate-et, vagyis egy olyan céget, mely közvetítene alkotók és lapok között. Lenne egy strip-portfolióm ötven hazai alkotótól, amivel házalnék újságoknál, magazinoknál. A strip megint egy olyan műfaj, ahol a közönséget legkönnyebben a hazai alkotók találhatják meg, kicsit a karikatúrához hasonlítható ebből a szempontból. Egy lap ritka esetben fizetné ki a képsorgyártást, de ha hárman befizetnek rá, még összejöhet a dolog. Kapásból fel tudnék sorolni 10 olyan alkotót, aki ugrásra készen vár egy ilyen megbízást. Az persze más kérdés, hogy ki bírná ötlettel minden nap, de hát ez csak élesben derülhet ki.
- Aztán van egy olyan tervem is, hogy Krámer Péterrel megírjuk a hazai underground képregény történetét. Ez egy fekete folt mindenki számára; képregénytörténészeink (Kiss Feri és Kertész Sándor) nem igazán foglalkoznak ezzel a témával, a politikai szamizdat, a rockzenei fanzinek ismerői pedig nem igazán képregényrajongók, nem is foglalkoznak a témával. Ötletelés erejéig ebbe már bele is vágtunk, de aztán felismertük, hogy nincs időnk ezen túllépni.
- Volt egy olyan elképzelésem is, hogy indítanék egy K európai képregénysorozatot, mely körbe-körbe járjuk a régiót, helyi szakértők bevonásával kiszemezgetjük a legjobb dolgokat, lefordítjuk magyarra és kiadjuk valami hatalmas példányszámba (100-nál több nem menne el belőle…) Ennek B variációja valamivel életképesebb lehetne, de jóval több szervezést igényelne: hasonló hülyékkel közös nemzetközi kiadás, ahol egymás nyelveire fordítjuk az anyagokat.

- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ?
- Nem jut eszembe semmi. Jól megvagyok így.

- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél?
- A kulturális tárca (van most ilyenünk?) fejétől kérdezném, hogy nem-e akarna megdobni egy támogatással?

Szabó Zoltán Ádámmal a Panel saját blogján is összefuthattok

Előzetes-Inception

Cristopher Nolan már bizonyított a The Dark Knight-tal, most Leonardo DiCaprio-val készít egy olyan filmet, ami elkalauzol bennünket a tudatalattinkba, és nagyrészt az álmokban játszódik. Az eddigi előzetesektől eldobtam az agyam, a mostani a karaktereket hivatott bemutatni 2 percben. Szerencsénkre nem kell már sokat várnunk rá. Hazai bemutató: 2010 júl. 22. 

Predators-előzetes - ez már véres!

Van remény.

Halloween (1978)

Gyilkos jár a kertek alatt. Éjszaka van, az utcák üresek, de valaki ólálkodik a jól szituált családi ház udvarán. Aztán már bent van a házban. Türelmesen halad előre. A lakás nyugodt, meghitt, az asztalon ünnepi gyertyák. Az alak álarcot húz, konyhakést szerez, aztán brutálisan végez az emeleten tartózkodó fiatal lánnyal. Nem sokkal később Michael Myers, ez az ártatlan szemű kisfiú bohócjelmezben, már álarc nélkül várja szüleit a ház előtt. Az apa és az anya szavak nélkül is látják: baj van. Az eddig szem-perspektívában, vágás nélkül mozgó kamera felemelkedik és távolodni kezd. Felülnézetből látjuk a kétségbeesett házaspárt, fehérre meszelt családi házukat és autójukat: az általuk megtestesített amerikai kertvárosi idill darabjaira hullott. 

(A filmben 1963-mat írunk. Néhány héttel később gyilkos járt Dallasban, az elm utcai könyvtár ötödik emeletén. Orvlövész végzett az Egyesült Államok elnökével. A nagyformátumú "Mr. President" által megtestesített amerikai álom darabjaira hullott.)

Michael Myerst elmegyógyintézetbe zárják. Dr. Loomis (Donald Pleasence) tudja, kivel - mivel - áll szemben. Nem meggyógyítani akarja a beteget - csak azt, hogy sose engedjék szabadon. 15 évvel később, egy viharos éjszakán azonban visszatér Haddonfield-be - és a többi már filmtörténet, ikonográfia:  John Carpenter's Halloween (A '80-as évek végi magyarországi moziforgalmazásban: A rémület éjszakája). Alapmű, slasher klasszikus, rengeteg kétes értékű folytatás és másolat (Prom Night - A Szalagavató fantomja, Péntek 13, Rosemary gyilkosa stb.) ihletője, posztmodern horror-hommage-ok (Sikoly) alapvetése, két emberiség elleni bűntett Rob Zombie remake forrása. A "final girl" és a "scream queen" varázsszavak legelső hivatkozási pontja.

Az akkor 30 éves Carpenter éppen fesztiválról fesztiválra vitte zseniális nagyvárosi westernjét, A 13. rendőrörs ostromát, amikor  találkozott Irwin Yablans és Moustapha Akkad producerekkel, meg az ő felesleges 300 000 dollárjukkal, akik láttak fantáziát a fiatal rendezőben, és így született meg a Halloween. A film hatalmas siker volt, összesen 60.000.000 dollár bevételt hozott. Moustapha Akkad utána jórészt ebből a franchise-ból élt, míg 2005-ben öngyilkos merénylő végzett vele Jordániában, a hírhedt ammani robbantásban. Az eredeti koncepció egyszerű slasher lett volna (az erősen grindhouse-hangulatú The Babysitter Murders címmel), de a producerek, Carpenter és akkori barátnője (és jónéhány későbbi klasszikusának közreműködője) Debra Hill viszont hozzátettek némi Halloween-misztikát, és a '70-es - '80-as évek amerikai horrorfilmjeinek elmaradhatatlan burkolt társadalomkritikáját, nyilvánvaló freudi áthallásokkal.

21 napos rohammunka következett, az alacsony költségvetésű filmkészítés minden velejárójával, hibájával. De kit zavar, hogy ugyanabban a jelenetben hol vizes a fű, hol nem, a háttér pedig egyszer tele van parkoló autókkal, egyszer pedig üres? Mit számít, hogy a kaliforniai kisváros, ahol a stáb forgatott, tele volt pálmafákkal, amiket egyenként kellett kitakarni? Nem beszélve arról, hogy mekkora munka volt tavasszal elszáradt falevelekkel teleszórni a környéket... És a casting sem lehetett semmi, pl. találni egy kisfiút, aki az éjszaka közepén szívesen mászkál konyhakéssel a kezében. (A híres nyitójelenetben állítólag maga Debra Hill fogja a kést.)

De ehhez a filmhez tényleg mindenki szívét-lelkét adta, volt, hogy saját gyerekeiket hívták statisztálni. Dean Cundey, Carpenter későbbi állandó operatőre, csodálatos munkát végzett. A kamera szinte sosem áll egy helyben, és ezzel a nyugtalan hangulattal is folyamatosan adagolja a feszültséget. Hol távolról, objektíven követi az eseményeket, hol a szereplő nézőpontjából, bántóan közelről érzékelteti Michael Myers durva mozdulatait, a lemészárolt tinédzserek kiszolgáltatottságát. A kihalt utcákon futkározó, és monoton halloweenes mondókákat skandáló gyerekek temetői hangulatot adnak Haddonfieldnek, de az elmegyógyintézetből szökött, az országút mellett bóklászó ápoltak jelenete is felejthetetlen.  Mindezt minimális vérrel és erőszakkal, de maximális feszültséggel. Közben pedig végig szól a zene, a híres zongoratéma, amit Carpenter állítólag gyermekkorában tanult apjától, és ami ma már nem hiányozhat egyetlen valamirevaló horrorfilmzene-válogatásról sem. 

Egyébként talán ez Carpenter legszemélyesebb filmje: Laurie Strode-nak egy régi barátnőjét hívták, kollégái - például Dan O'Bannon - után is szívesen keresztelt el figurákat a filmben, a haddonfieldi utcákat pedig saját szülővárosa utcái alapján nevezte el. És közben tanmesét mond az amerikai kertváros jövőjét képviselő gyerekekre leselkedő gonoszról, aki - ami - akár éveket képes várni, csak hogy a legváratlanabb pillanatban lecsaphasson. Ezt a kertvárosi félelmet gondolta aztán tovább például a Rémálom az Elm utcában sorozat, hogy aztán csak a '90-es évek végén kerüljön elő újra az amerikai moziban - de akkor már csak a meleg szomszédokkal haverkodó, füvező Kevin Spacey-től, vagy a telefonbetyár Philip Seymour Hoffmantól kellett volna félni... Carpenter a maga idejében még nem finomkodott, ő konyhakéssel támadt a kertvárosi idillre, Michael Myers személyében, aki az amerikai álomra szabadított megállíthatatlan pusztítás, aki újra és újra támad. Áldozatai megpróbálnak elfutni, de ő sosem kezdi üldözni őket. Céltudatos, határozott léptekkel halad - tudja, hogy úgyis utolér mindenkit. És ez olyan kimondatlan természetfeletti magasságba emeli a filmet, hogy már senki nem gondolkodik azon, hogy egy elmegyógyintézetben felnőtt ember hol tanult autót vezetni és hogyan talál vissza a szülővárosába.

Michael figurájában pont az a durva, hogy nincs eredettörténet és magyarázat - nem az anyja halála miatt gyilkol, mint Jason, nem a szülőkön áll bosszút, mint Freddy, nem a pokolből jött, mint Pinhead. Egyszerűen csak bekattant, és megöl mindenkit. Fucked up kid with a fucked up knife, ahogy a Limp Bizkit mondaná. (Rob Zombie pont ezt értette teljesen félre a remake-ben, ahol vulgárpszichológiával és konyhamisztikával próbált eredettörténetet írni - pont ezzel vette el a figura lényegét. Carpenter végső vágásában talán éppen ezért nincsenek benne Michael Myers gyerekkori jelenetei az elmegyógyintézetben.)

De a Halloweenben nem csak Michael Myers a fenyegetés, hanem a látszólag idilli kisváros egészét átjárja a félelem. A szülők rettegnek, hogy gyermekeik irányíthatatlanná válnak: Annie (Nancy Loomis) egyáltalán nem törődik apja, a jó szándékű rendőr (Charles Cyphers) figyelmeztetéseivel - Michael hamarosan végez vele. A szeretkezni készülő Lynda (P.J. Soles) és barátja először félve közelítenek a hálószoba felé, aztán erőszakos halálukkal középkori módon bűnhődnek az ártatlanság elvesztéséért. A kés csak Dario Argento-nál ennyire egyértelműen fallikus szimbólum - a gyilkosságot telefonon végighallgató Laurie nem is tudja eldönteni, hogy barátnője örömében vagy fájdalmában sikít. Laurie egyébként még szűz, beteges félelemmel menekül Michael kése elől, pedig tudja, hogy az ártatlanságnak vége, és a kés felett át kell vennie az irányítást, aztán használnia kell Michael-lel szemben.

Carpenter slasherjében még az álarc sem egyszerű horrorfilmes kellék: nyilvánvaló, hogy Michael csak mögötte érzi magát biztonságban. Sosem veszi le, mindig letépik róla: először a szülei, 15 évvel később pedig Laurie (Jamie Lee Curtis). Michael mindkét alkalommal üres tekintettel néz a kamerába: mintha egy másik bolygóról jött volna, akár a filmbéli tévében is látható Dolog (The Thing From Another World). Hátborzongató a párhuzam az alakváltó földönkívülire rátaláló naív tudósok és a sorozatgyilkos létezését az utolsó pillanatig tagadó haddonfield-i rendőrség között. És egyértelmű hommage a nagy előd, Howard Hawks, és persze Hitchcock előtt. Dr. Loomis neve a Psycho-ból tűnhet ismerősnek, és Jamie Lee Curtis nem titkoltan azért kapott itt főszerepet, mert annak a Psychoban szereplő Janet Leigh lánya.

Ha már szereposztás: a titkos favorit - a "scream queen" typecasting-ból csak hosszú idő után kiemelkedő Jamie Lee Curtis mellett - Donald Pleasence. Kult-arc, és Dr. Loomis talán a nagyközönség számára (Bud Spencer-Terence Hill rajongókat kivéve) legemlékezetesebb szerepe, amit még négy folytatásban is továbbvitt. A ballonkabátos pszichiáter keveset beszél, de attól a pár mondatattól végigfut a hátunkon a hideg. Személyében a szörnyvadász Van Helsing találkozik Paul "Bosszúvágy" Kersey-vel: először őrült jósként próbálja figyelmeztetni az álmos kisváros szkeptikus seriffjét a közelgő veszélyre, aztán saját maga járja az éjszakát, pisztollyal a zsebében. Ami a temetőőrnek morbid kísértetsztori, a rendőrségnek pedig egyszerű bűntény, azt Loomis véresen komolyan veszi, és orvos létére fegyverrel a kezében indul a szörny ellen, aki kisvárosi diáklányokra vadászik.

A Halloween három évtizeddel az elkészülése után is döbbenetes erővel hat. Jóval több ez, mint egy low-budget tinihorrorr, amit majd minden október végén valamelyik kereskedelmi tévé lead az éjszakai műsorsávban. A fiatal John Carpenter nem kötött kompromisszumokat: abból az amerikai ünnepből csinált vérfürdőt, aminek a lényege pont az, hogy a gyerekek kinevetik a halált. Hiszen kísértetek állítólag nincsenek - de John Carpenter (pályafutása során nem utoljára) megmutatta, hogy de még mennyire, hogy vannak.

USA, 1978. Rendezte: John Carpenter. Producerek: Moustapha Akkad, John Carpenter és Debra Hill. Fényképezte: Dean Cundey. Zene: John Carpenter. Vágó: Charles Bornstein és Tommy Lee Wallace. Szereplők: Jamie Lee Curtis, Donald Pleasence, Nancy Kyes, P. J. Soles, Charles Cyphers és mások.

Kanál vs. kanál, avagy a szörnyen lassan gyilkoló gyilkos az elképesztően hatástalan fegyverrel visszatér

Richard Gale (pihent agyú amatőr filmes) ál-trailerét (The Horribly Slow Murderer with the Extremely Inefficient Weapon) anno a Geekzen is bemutattuk, a szellemes kisfilm egyetlen hibája a 10 perces terjedelme volt, de úgy tűnik, a rendező tanult belőle, mert a folytatást már rövidebbre vette. Ennél többet nem is ér ez poén. Akinek tetszett az első, nyugodtan megnézheti ezt is.

Chuck

A jelenleg futó, amerikai sorozatok közül kettő van, ami kifejezetten geek-ekkel foglalkozik, és ilyen értelemben elsődleges célközönsége is mi vagyunk. Az egyik a CBS műsorán futó, Smart is The New Sexy mondattal fémjelzett szituációs komédia, a The Big Bang Theory (nálunk Agymenők), a másik az NBC talán egyetlen valamirevaló sorozata, a Chuck. Utóbbit szeretném most bővebben kifejteni, de a fizikusok is sorra fognak kerülni a közeljövőben. Az archívumot lapozgatva rátaláltam, Beyonder kolléga egy pilotkritikájára, amiben egy nem túl optimista felhangot véltem felfedezni, mind a sorozat jövőjét, mind a koncepcióját illetően. Be kell valljam, ha annak idején nekem is a pilotról kellett volna írnom, hasonlóan vélekedtem volna.

Szerencsére az azóta eltelt 3 év alatt minden gyermekbetegségét levetkezve, a legszórakoztatóbb network tévés sorozattá nőtte ki magát. Az akció és vígjáték óvatos elegyítésére apelláló, geek központú sorozatban mindkét műfaj szerelmesei megtalálhatják a számukra tetsző elemeket és azoknak sem kell csalódniuk, akik a kütyük megszállotjai vagy odavannak az "arculcsapós" fordulatokért.

Az elején tényleg nehezen, döcögve indult be a gépezet, nem jutottunk egyről a kettőre, a részek csak teltek és teltek, míg úgy nem látszott, semmi sem mentheti meg a sorozatot az első évad utáni kaszától. Aztán egy csapásra megváltozott az atmoszféra. A párbeszédek és a poénok sokkal gördülékenyebbé váltak, a készítők pedig elkezdték erősen szerializálttá változtatni az addig procedurális sorozatot. 

A történetről röviden: főhősünk Chuck (Zachary Levi), a Buy More-ban dolgozik, mint számítástechnikai eladó, ő a Nerd Herd részleg vezetője. Az élete félresiklott, az egyetemet nem tudta befejezni, ambíciója nincs, van egy nővére, aki folyton noszogatja, hogy szedje már össze magát és kezdjen valamit az életével. Chuck kiköpött mása Morgan (aki egyben a legjobb barátja is), együtt dolgozik vele a Buy More-ban egy nagy rakás idiótával egyetemben. Egy nap Chuck kap egy furcsa e-mailt, amiről később kiderül, hogy a CIA teljes adatbázisát tartalmazta képek formájában és mindez "bekerül" az agyába, ahonnan bármikor bevillanhat, ha valamihez kapcsolódót lát. A tengernyi szupertitkos információval a fejében hősünk élete fenekestül felfordul, hiszen azonnal rátalál a CIA és az NSA egy-egy ügynöke, akik kezdetben természetesen likvidálni akarják. Döntésüket az változtatja meg, hogy az adatbázis elpusztult, így Chuck az egyetlen, akinél/akiben fellelhetőek a nemzetbiztonsági adatok.

A kezdeti likvidálási akció végül kényszermegoldással zárul, így Chuck kap egy-egy testőrt, mindkét ügynökségről. A CIA részéről, egy szemrevaló hölgyeményt, Sarah Walker-t, (Yvonne Strahovski), míg az NSA-től az örökké mogorva, kívülről kegyetlennek tűnő ex-zsoldost, John Casey-t, (Adam Baldwin). A kezdeti örökös védelem, később átalakul csapatmunkává és Chuck egyre jobban beletanul abba, milyen is egy kém élete, persze teszi mindezt a maga bugyuta módján.

Ha mindössze ennyi lenne a sorozat, sose váltam volna megszállottjává, a különböző mellékszereplők azok, akik igazán színessé és szórakoztatóvá teszik számunkra ezt a heti 40 percet. Chuck nővérének vőlegénye, Devon „Captain Awesome” Woodcomb, (Ryan McPartlin), a Buy More vezetője, az örökös fánkzabáló Big Mike (Mark Cristopher Lawrence) és a Jeffster duó hétről hétre szállítja nekünk a poénokat. A második, de főleg a harmadik évad már sokkal komolyabb hangvételűre sikeredett, emellett iszonyatos cliffhangerek jellemzik majdnem végig, ezért szeretnék tartózkodni a mélyebb elemzéstől és meghagynám ezt a kritikát egyfajta ajánlónak.

Iszonyatos fejlődésen esett keresztül a Chuck, ez nagyban látszik a karaktereken és a történetszálak mesteri kezelésén, mindazonáltal a könnyed, laza hangvétel minden egyes alkalommal mosolygásra ad okot, valahányszor látja az ember.

The Green Hornet - előzetes

Megérkezett a The Green Hornet első előzetese. Ha valaki még nem hallott volna a projektről: egy klasszikus, 1930-as évekbeli rádiójáték első mozifilmes adaptációjáról van szó. Tévében (és képregényekben) a maszkos igazságosztó már többször felbukkant, először a 40-es években, legutóbb pedig egy 1966-os sorozatban. Utóbbiban a médiamogulból önjelölt szuperhőssé vedlő főszereplőt Van Williams alakította, ázsiai sidekickjét pedig maga Bruce Lee. A sorozat hangvétele, az ugyanabban az évben indult Adam West-féle Batmannel ellentétben, teljesen komoly volt, Michel Gondry feldolgozása viszont inkább vígjátéknak tűnik, amit Seth Rogen bekasztingolása is jelez. További szereplők: Cameron Diaz, Christoph Waltz, Edward Furlong, Tom Wilkinson, Edward James Olmos. Nem rossz lista, és Gondry sem ügyetlen, de van egy olyan érzésem, hogy az eredeti felállás jobban működött volna: az első hírek ugyanis még arról szóltak, hogy a zseniális Stephen Chow ül a rendezői székbe, és ő alakítja az ázsiai sidekicket is. Amerikai bemutató: jövő január.
 

Transformers 3: forgatási képek

A minősíthetetlen második rész és a Megan Fox körüli botrány után elindult a Transformers 3 forgatása. Egy lesifotós kapta lencsevégre az alábbi képeket, az egyiken történik is valami (irgalmatlan mosoly a marine arcán, mondjuk én is vigyorognék egy akkora puskával a vállamon), a másik képen pedig sikerült lekapnia a Fox kisasszonyt helyettesítő eyecandy-t, a Victoria's Secret modelljét, Rosie Huntington-Whiteley-t.

A pokol hét kapuja

A cikk elkészülte után egyik kolléga szólt, hogy mi már egyszer írtunk erről a filmről... na mindegy, Fulcit eleget tárgyalni úgysem lehet.

A Zombi 2 (1979) sikere után Lucio Fulci karrierje drasztikusan irányt változtatott, a rendező teljesen ráállt a vérontást központjukba állító filmekre, ami azért sajnálatos, mivel a megfelelő forgatókönyv birtokában Fulci korábban egészen kiváló, narratív és technikai szempontból egyaránt kimagasló munkákat volt képes összehozni. Rendezői karrierje 1959-ben kezdődött, egész sor commedia all'italiana-t rendezett - több ilyennek Toto, az olasz vígjátéksztár volt a főszereplője.

A hatvanas és hetvenes években westernek, giallók és krimik tucatjait instruálta, a horrorba a Zombi 2 sikerével teljesen véletlenül toccsant bele. Igaz ugyan, hogy korábbi munkáiban is gyakran felbukkan az erőszak, de a fantasztikum hiányzott belőlük. A zoom előszeretettel való alkalmazása, a döntött beállítások és hasonló kísérletező kedvű játszadozások azok a formai motívumok, amelyeket karrierjének második felébe, a véresbe átmentett a, fogalmazzunk úgy, mainstreamből.

Hogy a Pokol hét kapuja (E tu vivrai nel terrore - L'aldilà másnéven The Beyond másnéven Seven Doors of Death - 1981) Fulci legjobb zombifilmje-e, az ízlés kérdése. A Zombik városa (Paura nella città dei morti viventi másnéven The Gates of Hell másnéven City of the Living Dead - 1980), minden őrültségével egyetemben, dramaturgiai szempontból hatásosabb, lezártabb. A Pokol hét kapujának forgatókönyve azonban tartalmaz olyan kiszámíthatatlan, lenyűgöző fordulatokat, ötleteket, hogy nyugodtan nevezhetjük minden idők legszürreálisabb zombifilmjének.

A történet 1927-ben kezdődik, de úgy, mintha meg sem akarna állni: egy csapat paraszt sáskarajként özönli el azt a lousianai motelt, amelynek pincéjében egy rossz hírű festő szállásolta el magát. A fáklyákat lengető falusiak jófajta százas szögekkel a falhoz erősítik a művészlelket, és azon nyomban le is öntik oltott mésszel, utóbbi tettük folyományaként a festő húsa széjjelfolyik. Az átlagosnál edzettebb megfigyelőképességgel rendelkező néző ebben a jelenetben megfigyelheti, hogy a meszesvödröt először meglóbáló paraszt kezére is ráfröccsen a mész, ám ő ezt észre sem veszi - hiába na, a vidéki élet megedzi az embert!

Fél évszázaddal később a gyönyörű Lisa örökli meg a motelt (amely természetesen, nomen est omen, a pokol hét kapujának egyikére épült - egy másik kapuját én is ismerem, Pesterzsébeten van) és azon nyomban nekilát  kitataroztatni a lerobbant építményt. Sajnos a renoválásnak több áldozata is lesz, hullik a munkaerő: a víz- és gázsszerelőnek egy, a pince mocskából előbugyborékoló zombi kinyomja a szemét, mások az állványzatról zuhannak le, egy értelmiségit pedig pókok(!) tépnek széjjel. Szerencsére Lisának vannak szövetségesei is, pl. a vak Emily meg a vakvezető kutyája, akinek olyan a hangja, hogy már abból egyértelmű, valami nem kóser vele (Emily hangjáról van szó, nem a vakvezető kutyáéról.)

Fulci ebben a filmjében két lábbal tapos a gázpedálra. Silence is sickening, ugyebár, Lydia Lunch szerint. A filmben a formális komponensek saját életet élnek, amely ezt a már eleve zakkant rémmesét, amelynek szereplői gyakran úgy viselkednek mint a hóttidióták, egy rendkívül hangulatos képregény-paralelldimenzióba vezetik át: a rendezőnek sikerül a cirkuszi látványosságok tudatosan művi horrormegfelelőit beleágyaznia egy klasszikus rémfilmalapba. Fulci burleszk-mesevilágában a szélben hajladozó fák olyan hangot adnak ki mint egy fűrésztelep műszak idején, ha fejbe lőnek valakit az görögdinnyemód szakad, az araszoló tarantulák zajait pedig mintha törött üvegcserepet majszoló zsiráfok hangfelvételeiből állították volna össze. De ami a legfurcsább, hogy működik! Ha az ember megadja magát a film prolisármjának, az olyan, mintha Alice-szal együtt minket is beszippantana a rókalyuk, de Csodaország helyett egy diliházban érnénk földet, ahol nem minden ápolt jóindulatú.

A film tele van emlékezetes, egyedi, a rokonfilmekből hiányzó ötletekkel: a befejezés hátborzongató-metafizikus, és eleve a debilfilozófiának az extrém gore-ral való kombinációja ahogy végig van vezetve a filmen, az zavarba ejtő. Fabio Frizzi muzsikája remekül illik a Pokol hét kapujának művi-gótikus természetéhez, mint ahogy Sergio Salvati fényképezése is: hogy elegáns lenne, azt nem lehet ráfogni, de idegbeteg zoomjaival, a mélyélesség állandó variálásával tökéletesen hozza a mindent félvállról vevő őrületet. Ezek után már meglepődni sem lehet azon a jeleneten, mikor a film egyik főszereplője a zombikkal való összecsapás során pisztolyát a csövén(!) keresztül tölti meg. Requiescat in pace, Lucio.

Batman fan film: City of Scars

Aaron Schoenke írta és rendezte, valamint állta a 27.000 dollárra rúgó költségeket, mégis elenyészőnek tűnik ez a pénzmennyiség az alábbi, valamivel több, mint 30 percet látván, hiszen egy lenyűgöző korban élünk, ahol ilyenre és ehhez hasonlókra képesek a sima HD-kamerák. A film hivatalosan július 18-ig tekinthető meg streamelve, utána gondolom, csak fizetős csatornákon lesz elérhető. A tovább után a teljes szinopszis olvasható, alatta pedig megtekinthető a film.

"When the Joker escapes from Arkham and murders the parents of a young boy, Batman recalls the pain of losing his own parents as a child. He is pushed past his limits to the point where his focus becomes revenge on all who stand in his way, including many of Gotham’s underworld. Finally, Batman is forced to look at the psychological profile of his own mind and accept the consequences of his life to find resolve."

- Jason Moore

City of Scars:

The Last Airbender: 4 nemzetség videó

Iszonyatos a hype M. Night Shyamalan legújabb filmje körül. A július 2-i amerikai bemutató egyre csak közeleg, és a megannyi trailer és poszter után végre közelebbről is szemügyre vehetjük a különböző nemzetségek területeit. A Nickelodeon egyik animációs sorozatából adaptált nagyszabású mozifilm 4 nép köré épül, melyek mindegyike különböző képességekkel bír. A Víz, Levegő, Föld és Tűz népei mind számukra specifikus helyen élnek, melyek lenyűgöző aprólékossággal lettek kidolgozva. Az alábbi videókban körberepülhetjük ezeket a területeket, a továbbiakban pedig reménykedhetünk abban, hogy a látvány mellé kapunk valami mondanivalót is.

A Víz nemzetsége:

A Levegő nemzetsége:

A Föld nemzetsége:

A Tűz nemzetsége:

The Good Guys

Először egy rövid bemutatkozással szeretném kezdeni. Artemis vagyok, geek-ké válásomról nagyrészt nagybátyám tehet, aki tízéves koromban a kezembe nyomta Asimov mester Alapítvány trilógiáját. Azóta könyvek, filmek és sorozatok százait fogyasztottam el, hasonló és kevésbe hasonló kategóriában, ennek köszönhetően vagyok most itt, hogy átadjam egy részét ennek az időközben felhalmozódott információnak. Nagyrészt sorozatos, filmes hírekkel fogok jönni, illetve tervezek jónéhány könyvkritikát is, nem lesz hiány semmiből sem, ígérem.

Csapjunk is a lovak közé, egy igazán aktuális sorozat a mostani kiszemeltem, nevezetesen a FOX legújabb üdvöskéje a Good Guys, ami azonnal kedvencemmé vált és remélem hasonlóan fog másoknak is, akik velem együtt odavannak az oldschool megoldásokért. Egy kicsit Guy Ritchie filmjeit idézi a sorozat, a beállítások és a képernyőn megjelenő feliratok miatt, amelyekre mindig fel van építve valami poén. Igen ez egy kőkemény akcióvígjáték, ami főként a karakterekre épít és teszi ezt brilliánsan.

Adott egy kiöregedő, antigeek rendőr, aki a billentyűzet verésén kívül nem nagyon ért a számítógépekhez, ráadásul egy Skynet féle összeesküvéssel gyanúsítja őket, meg persze ott van a tökéletes ellentéte, a fiatal, számítógépekhez értő, karrierista pali, aki büntetésként került a részleghez. Részlegüket talán túlzás is annak nevezni, hiszen pitiáner bűntények megoldásával foglalkoznak (pl. ellopott párologtató, feltört cukorkaautomata), amelyek aztán elvezetnek egy sokkal nagyobb bűntényhez. Az egészben az a legjobb, hogy a történet és a karakterek nem erőltetettek, általában ez szokott lenni a legnagyobb problémája a hasonló típusú koncepcióknak.

A másik dolog amire még kiválóan építkeznek az alkotók, az az idővel való játszadozás. Mondok egy példát: megmutatják nekünk, hogy mi lesz 5 perc vagy fél óra múlva, ami általában egy nagyon vicces jelenet, majd szépen visszatekerik az egészet és láthatjuk hogyan jutottak hőseink abba a kínos szituációba. Tudom nem új dolog, de mégis egy apró gyöngyszem, amit remekül kihasználnak.

Aztán itt vannak a mellékszereplők, akikről egyre többet tudunk meg, ahogyan bajszos főhősünk életébe is egyre mélyebb betekintést nyerhetünk minden egyes résszel. Ő ugyebár több évtizeddel ezelőtt megmentette a kormányzó fiát és azóta is felemlegeti mindezt, mint a rendőrszakma fénykorát, nameg a híres neves partnerét is Frank-et, akiről később kiderül, hogy pont hősünk miatt kapott idegösszeroppanást. A sorozatban van persze akció is, ha az eszement, vadul ide oda lövöldözést annak lehet nevezni, vagy a pisztolyát nevetségesen forgatni tudó fószert lehetne még felhozni, aki rögtön az első részben felbukkan, mint a világ második legjobb bérgyilkosa.

Az akció, a félnótás rosszfiúk és a kimaradhatatlan helyzetkomikumok elengedhetetlen kellékei az ilyesfajta humornak, akinek mindez bejön nem fog csalódni ezt megígérem. Eddig 3 részt élt meg a sorozat, az első évad 12 részes lesz, ami viszont aggasztó lehet az a pocsék nézettség, így nem feltétlenül számíthatunk 2. évadra. Ez a minőségen semmit sem változtat, az eddigi 3 rész hozta a pilot-tal megalapozott színvonalat, én csak reménykedni tudok egy második évados folytatásban, mivel kezd a szívemhez nőni és ki nem kapható mindig, egy sírva röhögős 40 percre.

Loreley's Grasp

Korábbi nagy cikk a rendező, Amando De Ossorio "vakhalottas" filmjeiről + még egy spanyol horror

Nagy a pánik a német kisvárosban: fiatal lányokat támadnak le éjnek idején, és kihasítják a szívüket! Csak nem a mondai Lórelei áll a setét történések megett, a homéroszi, dallal tengerészeket halálba csábító nimfák e teuton változata? De sose félj, Tony Kendall, született Luciano Stella már útrakelt, hogy a legendáriumi machinációk vérpöttyözte függönye mögé nézzen! Csíkos gatyás nyomozása lassan, de biztosan szül eredményt: a Lórelei a szupermilf Helga Liné, aki teliholdkor emberméretű Godzillává változik (csak randább és karmosabb.)

Segítőjét, a szintén a Niebelungenlied-ből megidézett Alberichet - valószínűleg a mondauniverzum legnagyobb törpéje - Louis Barboo és a sebhelye játssza. A tó mellett, amelyben Lórelei lakik, terül el Poroszország legöregebb tinédzsereit oktató lejányiskolája. A dvd-n a spanyol verzió van, ami azt jelenti, hogy a csajok le ugyan nem vetkezhetnek, Generalissimo Franco ezt annak idején szigorúan megtiltotta, de a cicijüket mindenféle szörnyek szertefrecskelhetik. Totál szőke mind, ami azt jelenti hogy még a barnák is debilek, tőmondatok és párnacsaták a maximum, ami tőlük telik.

Tony Kendall közéjük szállásolja el magát (nem hülye!), szakmájára nézve vadász, és bevallott célja a titokzatos szörny leszedése. Profizmusa némileg megkérdőjelezhető, a csíkos és fehér gatyáiban azonban impozánsan pózol, saját szexualitásába vetett magabiztossága figyelemreméltó. Elke, a frigid igazgatónő (aki ugyanannyi idős, mint a tanítványai) beleszeret Tonyba, és nem nézi jó szemmel, ahogy a tinilányok(haha!) legszívesebben szó szerint széjjelszednék. Tony koncentrációját ennyi nő elvonja a melóról, Lorelei jó pár mellkasba beletúr, mire a végső összecsapásra sor kerül.

Amando De Ossorio Loreley's Grasp című 1974-es filmje szuperszórakoztató. Egy negyedmásodpercre sem sikerül a német, rögvalós környezet illúzióját keltenie (Fassbinder csókoltatja), a díszletesek valószínűleg mesekönyv-illusztrációkból dolgozhattak, a falusi boltok cégtáblái ordítva hirdetik "Élelmiszer", "Kocsma", stb. Tony Kendall leginkább a Kommissar X-sorozat címszereplőjeként (ezek alacsony költségvetésű Bond-koppintások), valamint jó pár spagetti westernből ismert. Helga Liné a maga masszív nőiségében szenzációsan néz ki, és a film egyetlen negatívuma, hogy nem veti le azt a kisestélyit, amelyet a mocsár legdzsuvásabb részein való általtúrázása során is hősiesen visel. A kaszkadőr, aki a szörny gumiancúgjába passzírozva lejányok szívét szakajtja ki, kiszakajtás közben rendesen le is taperolja őket - ki hibáztathatná! A csajok mellett még Németország legjobban öltözött vak koldusát és egy professzort is elintéz, utóbbinak megmurdelésekor pisaminta fröccsen az arcába, az meg savas, annak minden utóhatásával. Na de minek is fékezne a film - előre Helgával a Valhallába, így lesz érdekes a túlvilág!

GeexKomix 30.

Predators #1-2

Történet: Marc Andreyko, David Lapham
Rajz: Guilherme Balbi, Gabriel Guzman
Kiadó: Dark Horse Comics

Alig több mint két hét van hátra az Antal Nimród-Robert Rodriguez duó nevével fémjelzett új Predator filmig, és a marketinggépezet már zakatol is rendesen – illetve tényleg? Mert ahhoz képest, hogy nyakunkon a rasztafejű földönkívüliek következő vadászata, meglepően kicsi a felhajtás. De ami számunkra most a lényeg, hogy képregényes prequel azért készült hozzá, és annak ezen a héten már a második száma jelent meg (a mini amúgy négy részes, tehát még két füzet várható). A sorozatban két különálló történet fut, az egyik Laurence Fishbourne karakterére, Nolandre koncentrál (Welcome to the Jungle), a másik pedig Adrien Brody figurájára, Royce-ra (A Predatory Life).

Utóbbi ugyebár a film elején fog csak a predatorok vadászatra fenntartott bolygójára érkezni, úgyhogy a sci-fi rajongók számára ez a sztori nem tartogat sok csámcsognivalót. Zsoldos (anti)hősünk az afrikai dzsungel közepén készül kiiktatni egy kormányellenes lázadók uralta falut, amikor rájön, hogy a másik oldal is bérelt magának néhány amcsit, akik szeretnek baszomnagy fegyverekkel lófrálni a kezükben. Rémegyszerű kis sztoricska ez (talán ezért is jut rá részenként mindössze hat oldal – az egész együttvéve sem lesz több egy normál hosszúságú képregénynél), aminek egyetlen funkciója az, hogy eladja Royce karakterét „bad motherfuckernek”, akinek persze azért vannak elvei is. Pl. nem hajlandó csak úgy nőket és gyerekeket mészárolni. Nem, még pénzért sem. Elég nyilvánvaló, hogy merre tart a dolog: rendez egy kis vérfürdőt az ellenség sorai közt, a végén meg jól elrabolják, hogy elvigyék őt a vadászok bolygójára. Nabumm. A Welcome to the Jungle viszont már eleve a bolygón játszódik, hiszen tudjuk, hogy mire a film cselekménye kezdetét veszi, Noland már éveket húzott le ott. A történetet azonban egy friss érkező, Drake szempontjából ismerjük meg, aki azután akad össze Nolanddel, hogy társait a ragadozók már mind lekaszálták, és aki, napnál is világosabb, nem fogja megérni a film elejét. Ennek is csak annyi a haszna, hogy belénk plántálja, ez a Noland egy nagyon kemény csávó, igazi, tökös, gránátokat szaró, napalmot pisáló szuperkatona. Szóval nincs itt semmi igazán érdekes. Ugyan a képregény egyáltalán nem rossz, de a vak is látja, hogy abszolút nincs semmi létjogosultsága azon túl, hogy kapcsolt termék legyen egy remélhetőleg sikeres Predator filmhez. A rajzok is átlagosak, sőt, majdhogynem unalmasak, ráadásul a színészek megjelenítése is csak Brody esetében sikerült: a büdös életben nem jöttem volna rá magamtól, hogy a Welcome to the Jungle rejtélyes fekete bakája Laurence Fishbourne-re akar hasonlítani.

Batman #700

Történet: Grant Morrison
Rajz: Tony Daniel, Frank Quitely, Scott Kolins, Andy Kubert, David Finch
Kiadó: DC Comics

Batman tavaly volt 70 éves, most pedig a nevét viselő sorozat elérte a 700. számot. Erre az alkalomra természetesen valami nagy durranás kellett, és bár pár hónapja még sokan hihettük, hogy ez a nagy durranás magának Bruce Wayne-nek a visszatérése lesz, ez az esemény (ami a The Return of Bruce Wayne lapjain egyébként folyamatban van) említés szintjén is alig jelenik meg a jubileumi számban. Viszont ha Bruce nem is, Grant Morrison visszatért a címhez, ami azóta haldoklik, hogy… nos, egészen azóta, hogy 2006-ban először elkezdte írni. A pöcegödörből az utána, 2009-ben következett Judd Winick és Tony Daniels sem tudták kirángatni a képregényt (sőt), úgyhogy hosszú idő óta ez az első Batman füzet, ami igazán élvezetes (amellett, hogy persze messze van a tökéletességtől). És az élvezhetőséghez éppen hozzájárul az is, hogy Morrision egy minden jelenlegi történetszáltól független, saját lábán álló sztorit írt a jeles alkalomra – természetesen amolyan morrisonosan, úgyhogy tele kell lennie az egésznek az ezüstkorra való utalásokkal. Sőt, nem csak utalásokkal: a három részre bontott történet három címe (Yesterday, Today, Tomorrow) is egyértelmű teszi, hogy az író az időben kalandozik, egy-egy pillantást vetve a Sötét Lovag múltjára, jelenére és jövőjére, és összekötve azokat egy bonyolult, időutazást magában foglaló gyilkossággal. A három idősík egyben három különböző Batmant is jelent. A Yesterdayben természetesen még Bruce van a maszk alatt, és sidekickjével, Robinnal, épp legnagyobb ellenségeik, Joker, Macskanő, Rébusz, a Kalapos és Madárijesztő fogságában sínylődnek. Az író lubickol az ezüstkori hangulatban (amihez sajnos Tony Daniel önmagában egyébként roppant tetszetős rajzai túlságosan modernek): Batman székhez kötözve fenyegetőzik, hogy mindjárt szétpofoz mindenkit, Joker botcsinálta komikusként parádézik, és mindenki vígan kommentálja, hogy éppen mit és miért csinál. Morrison ügyesen sáfárkodik elődei stílusjegyeivel, az meg már más lapra tartozik, hogy személy szerint kezd nagyon alaposan kilenni a tököm a DC-t mostanság elborító nosztalgiahullámmal. A Today, amiben már az egykori Robin, Dick viseli a denevérálarcot, leginkább azért emlékezetes, mert Frank Quitely rajzolja, természetesen gyönyörűen – kár, hogy az utolsó pár oldalnál a sokkal kevésbé kompetens Scott Kolins helyettesíti. A Tomorrow-ban pedig Damien, a jelenlegi Robin lesz Batman, és személyiségéből adódóan sokkal brutálisabb, mint elődei (az, hogy egy összevert bűnözőt mutáns patkányok sorsára hagy, már némileg túlzás), de a show-t az új, jövőbeli Kétarc lopja el, nameg Adam Kubert, aki, Quitely ide vagy oda, rajzolóként a füzet legjavát nyújtja. Van még egy afféle epilógus is (And Tomorrow…), amiben egy-egy David Finch-féle oldalban nyerünk bepillantást távolabbi és/vagy párhuzamos jövők és Batmanek világába. A különböző korszakokon átívelő gyilkossági szál lényegében csak egy ürügy, hogy Morrison kiélhesse magát, de (ellentétben a The Return of Bruce Wayne-nel) szerencsére ezt úgy teszi, hogy az olvasó is jól szórakozik közben, nem csak ő. Az üzenet pedig (Batman mindig lesz, bármi történjék is) illő a jubileumi számhoz, még ha a karakterhez nem is feltétlenül (a DC sok-sok „öröklődő” szuperhősének sorába pont a Sötét Lovag nem tartozott bele – legalábbis az utóbbi időkig). És akárhogy is, az utolsó oldal sorával (még 700-at!) nem tudok vitatkozni.

Daytripper #7

Történet és rajz: Fábio Moon, Gabriel Bá
Kiadó: Vertigo Comics

Az utóbbi hónapokban a világ internetes közösségének képregényrajongó tagjai azon morfondíroztak, hogy egész pontosan miről is akar szólni, mit is akar mondani az ikerpár Fábio Moon és Gabriel Bá tízrészes sorozata, a Daytripper. És ezt kapd ki: ez már a hetedik rész, és senkinek nincs róla fogalma még most sem. Ennek ellenére nem valami David Lynch vagy Richard Kelly-féle mindfuckra kell gondolni, bőven nem. A Daytripper minden egyes része egy teljesen kerek, egyértelmű, a nyílnál is egyenesebb sztorit mesél el. A trükk az, ahogy ezek az egyes részek kapcsolódnak egymáshoz. Ugyanis mindegyik egy Brás de Oliva Domingos nevű, nekrológokat (majd, mint ebben a részben látjuk, könyveket) író férfiről szól, életének különböző szakaszaiban (a cím mindig a főszereplő aktuális életkorát jelöli), és mindegyik a halálával ér véget – legyen szó akár ostoba balesetről, akár sorsszerű csapásról, akár értelmetlen gyilkosságról. A nagy kérdés természetesen az, hogy Moon kihoz-e ebből valamit a sorozat végére, lesz-e valami megoldás, valami, ami megmagyarázza, és egyben indokolja ezt a koncepciót. Egy részem reméli, hogy igen, egy másik részem meg reméli, hogy nem. Előbbi lehetőségben a trivialitás veszélye rejlik (a tököm sem kíváncsi egy párhuzamos világokat iderángató magyarázatra), utóbbiban pedig az „akkor ez most mi volt?”-féle értetlenkedő pislogás. De ha sikerül egy kicsit eltekintenünk attól, hogy mint emberek, általában véve mindig, mindenre, pontosan klappoló magyarázatot várunk, akkor látni fogjuk, hogy a Daytripper egy fantasztikus képregény – Báék kurvára tudnak írni, na. Olyannyira, hogy az eddigi számok alapján ez a sorozat azon comicok közé fog tartozni, amiknek komoly irodalmi értéket szokás tulajdonítani. A testvérek nagyszerűen ragadnak meg hétköznapi élethelyzeteket, csodálatos érzékkel mutatnak be egy sor átlagembert, vagy, hogy a lehető legegyszerűbben fogalmazzak, a lehető legjobban kifejezve, hogy mitől is olyan zseniális a Daytripper: gyönyörűen mesélnek magáról az Életről. És ha valaki nagyon akar magyarázatot Brás sok-sok halálára, akkor egy rövid agyalás után biztos talál magának kielégítőt (pl. az író azt akarja kifejezni, hogy mennyire kiszámíthatatlan az élet), de még az is lehet, hogy végül kap valamit Báéktól is: most először tűnik ugyanis úgy, mintha az egyes füzeteket a főszereplőn kívül is összekötné valami. A hatodik részben Brás meg akarta keresni eltűnt barátját – és most, a hetedikben meg is teszi (bár a körülmények mások), méghozzá tragikus következményekkel. A rajz, akárcsak a sztori, lebilincselő. Bá és Moon képei elegánsak, ugyanakkor van bennük egy nagy adag lazaság és könnyedség is, a mimikák és gesztusok roppant kifejezőek, Dave Stewart színei pedig szokásosan hangulatosak. A Daytripper valami új, valami egyedi. Valami eredeti. Valami olyasmi, amiből nem hogy húsz, de egy hasonló sincs az amerikai piacon. Csiszolatlan gyémánt.

The Terminator 2029 #3

Történet: Zack Whedon
Rajz: Andy MacDonald
Kiadó: Dark Horse Comics

A harmadik résszel befejeződik a Dark Horse új terminatoros minisorozata, de mint az utolsó oldalon kiderül, csak azért, hogy utat adjon a szeptemberben induló második felvonásnak, ami The Terminator 1984 címmel fog futni. Már ez is azt engedi sejtetni, hogy az alkotók végül mégiscsak belepiszkálnak a filmek sztorivonalába is. És valóban: ennek a füzetnek a nagy része azzal telik el, hogy egy alaposan megöregedett Kyle Reese arról győzködi a főszereplőt, Bent, hogy annak idején John Connor visszaküldte őt 1984-be, hogy megvédje anyját, Sarah-t, és hogy a terminátorral vívott harc után először emberek, majd a Skynet hatalomátvételét követően gépek fogságában sínylődött egészen mostanáig, azaz 2029-ig (khm, nem egészen így emlékszem rá, de mindegy…). Ben persze eleinte nem hisz neki, de aztán Kyle képes bizonyítékkal szolgálni, és arra kéri barátját, hogy menjen vissza ’84-be, és fogságba esése után szabadítsa ki – már csak azért is, mert egykori fogvatartóinak nyilván nagy szerepük volt a Skynet létrehozásában. Kissé zavaros ennek a mininek a szerkezete. Az első két rész a gépek és az emberi ellenállás háborújáról szólt, aztán a második szám végén felbukkant az öreg Kyle, minek következtében mindez hirtelen lényegtelenné vált, és most úgy tűnik, mintha ez a három füzet csak egy prológus lenne egy másik sztorihoz, ami ősszel folytatódik majd. A dramaturgiai szempontból így jelentéktelenné vált jövőbeli küzdelem bemutatásának akkor lett volna értelme, ha a sorozatot olyanoknak is szánják, akik nem sokat tudnak a Terminator filmek világáról, de mivel a folytatás egyértelműen az első rész cselekményével fog érintkezni, nyilván nincs szó ilyesmiről. Whedon ráadásul elég primitív módon motiválja a főhősét. Ben eleinte nem akar visszautazni az időben, mert itt van neki szerelme, Paige – már ezen a ponton fájdalmasan nyilvánvaló, hogy az író hogyan tervezi megváltoztatni Ben terveit, és hiába reménykedünk benne, hogy valami más süljön ki a dologból, sajnos igazunk lesz. A barátnő meghal, hősünknek pedig nincs maradása, uzsgyi a múltba, hogy megakadályozza jelen minden tragédiáját. A szeretett nő kinyírása pusztán a főszereplő motiválásának céljából egy kicsit már alapból primitív húzás, de nagyon sok múlik a kivitelezésen. És az, hogy Paige a semmi közepén belefut egy random mászkáló terminátor öklébe, finoman szólva is pocsék megoldás. Mégis: kíváncsi leszek a folytatásra, érdekes lesz látni, hogy tudja Whedon úgy alakítani Ben szerepét az első film cselekményében, hogy az lényegében ne változzon semmit. A mérleg pozitív oldalát nyomja még Andy MacDonald hatásos, szimpatikus, az érzelmeket nagyszerűen kezelő, nem túl sötét, mégis kellően szikár képi világa is. Összességében mindez egy közepesre elég.

The Thanos Imperative #1

Történet: Dan Abnett, Andy Lanning
Rajz: Miguel Sepulveda
Kiadó: Marvel Comics

Minden úgy kezdődött, hogy 2006-ban, amikor az egész amerikai képregényipar a Civil War csinnadrattájától volt hangos, csendben belopózott annak árnyékában egy másik marveles crossover, az Annihilation, ami a színvonalat tekintve úgy elkente Mark Millar egyébként pofás kis blockbusterének a száját, hogy öröm volt nézni. A Marvel addig sok éven át hanyagolt űrrészlege azóta új aranykorát éli, köszönhetően főleg a Dan Abnett – Andy Lanning duónak, akik a Nova és a Guardians of the Galaxy című sorozatuk lapjain szárnyaló fantáziával navigálnak a klasszikus szuperhős történetek és az esztelenül epikus űroperák izgalmas határvidékén. Ennek legújabb állomása a The Thanos Imperative, ami a legutóbbi crossoverből, a War of Kingsből nőtt ki. Annak fináléjában, az egymás ellen harcoló erők utolsó, monumentális összecsapása egy törést („The Fault”) eredményezett a tér és idő szövetében, és a főszereplők most ennek a levét készülnek meginni: a Fault túloldalán ugyanis egy másik univerzum van, amiben az Élet végképp győzedelmeskedett a Halál felett. És ez ugyan nem hangzik rosszul, de ha hozzátesszük, hogy az élet, egyfajta rákként, ott addig burjánzott, amíg be nem töltötte az egész mindenséget, és most, mindenféle csápos szörnyűségek formájában készül tovább terjedni a mi univerzumunkba… nos, ez már mindjárt nem hangzik olyan jól. És hogy hogy jön a képbe a címben szereplő Thanos, az őrült titán, akit nemezise, Drax még az említett Annihilation végén megölt? Először is úgy, hogy feltámad (aminek egyáltalán nem örül), másodszor pedig úgy, hogy ő a halál avatárja, azaz célpontja a halál nélküli világ lakóinak, és ezzel együtt fegyver hőseink kezében az utóbbiak ellen. A minisorozat első része felsorakoztatja egymással szemben az ellenségeket, meghúzza a frontvonalakat, és előrevetít egy (remélhetőleg) Annihilation nagyságú és intenzitású haddelhaddot – azt pedig már rég tudjuk, hogy ezek milyen nagyszerűen szoktak sikerülni ennek a duónak az értő kezei között. A füzet látványos, lendületes, és a Marvel galaktikus játszóterének összes jelenleg fontos karakterét magába foglalja, úgy, hogy egy pillanatig sem érezzük túlzsúfoltnak a sztorit. Az egyetlen, amivel nem lehetünk teljesen elégedettek, az a képi világ: Miguel Sepulveda, noha láthatóan tehetséges iparos, nem képes olyan hatásosan és erőteljesen megragadni az esemény monumentalitását, mint a kiadó űrrészlegének már sokszor bizonyított alkotói (Andrea DiVito, Paul Pelletier, Tom Raney). Emellett a színezővel sem ment túl jól az együttműködés, ugyanis a karakterek körvonalai néha túlságosan markánsak, és egyfajta furcsa kifestő-hangulatot kölcsönöznek az egésznek. De mindent összegezve: pokoli jó szórakozásnak nézünk elébe.

Kapitány és katona

Kegyetlen és isteni: Peter Weir a Master and Commander-ben újra együtt dolgozott a Gallipolli, a Veszélyes élet éve és a Last Wave operatőrével, Russell Boyddal. A végeredmény történelmileg ugyanannyira hiteles mint korábbi munkáik, ám ami fontosabb, hogy a film epikus szépsége egyenesen lehengerlő. A Master and Commander döbbenetet kelt: részleteiben obszcesszív, a kor megidézésében, legyen szó akár a Galapagos-szigetek állatvilágának felfedezéséről vagy a technológiára való rácsodálkozásról, már-már ördögien kiforrott. Weir számára nem jelent gondot a régi és az új, babona és tudomány, ösztön és kalkuláció összecsapásáról filmet csinálni, legjobb alkotásai az egyén a tradícióval megvívott harcáról és arról szólnak, mit nyer a modern ember az ősi szokások a friss matériába való belegyúrásával.

A harcban edzett "Szerencsés" Jack Aubrey a H. M. S. Surprise kapitánya. Azt a parancsot kapja, hogy vadássza le az Acheron nevű francia csatahajót, amely a brit konvojokat fosztogatja Brazília partjainál. Az Acheron azonban nagyobb, gyorsabb és modernebb a Surprise-nál, első összecsapásuk alkalmával a franciák meglepik és majdnem elsüllyesztik az angolokat. Aubrey menekülni kényszerül - csak hajszálon múlik, hogy nem hagyják ott a fogukat. A kapitányt ettől fogva egyaránt hajtja a megbízatása elvégzésének vágya és sértett büszkesége: őrült hajszába fog, fel-alá hajózik Dél-Amerika partjai mentén az ellenséget kutatva, és csak barátja, Maturin, a hajóorvos képes, mintegy Aubrey lelkiismereteként, a kapitányt végzetes helyzetekben jobb belátásra bírni.

A csatajelenetek kataklizma-szerű ereje a Gallipolli lövészárkos összecsapásainak füstjét és rezes vérízét sprickolja az orrba meg a szájba, ám a film lényege az értékek megöröklésének problematikája. Aubrey a tisztjeinek vacsora alkalmával Nelson admirális nagyságáról mesél, a sebesült Blakeney kadétnak pedig egy, az admirális stratégiájáról szóló könyvet ajándékoz. A Master and Commander az egyén méltó utódjának megtalálásáról szól, illetve ennek a megtiszteltetésnek a kiérdemléséről; az élet ciklikusságának elfogadásáról és a munka és feladatteljesítés általi definiálásáról. A Master and Commander Michael Mann Utolsó mohikánja óta a legfelemelőbben maszkulin mainstream film: a férfiasság kultuszát valódi, primér, alfa voltában tárgyalja, melyet tradíció és rítus egyszerre húz vissza és taszít felfelé, elismerve nagyszerűségét.

Crowe, ha formában van, a legerősebb jelenléttel rendelkező modern filmsztár, képes egyszerre parancsoló mégis érzékeny lenni, acélos elszántságának és önmarcangolásának pillanatai egyaránt meggyőzőek. Weir mindig maszkulin hősökkel a főszerepben készítette a legjobb filmjeit, tökéletesen megragadva a látens konfliktust machismo és a közeledő modernitás által az egyénre erőltetett romantikus intellektualizmus között. A Master and Commander szinte felemészti a nézőjét: a felszínen a tökéletes hajós kalandfilm, valódi drámája azonban annak kitárgyalásában rejlik, hogyan lesznek a fiúkból férfiak - és felveti: utóbbinak talán több útja is van.

China Miéville: Armada

Volt idő, amikor töménytelen mennyiségben, válogatás nélkül faltam a fantasy és sci-fi regényeket: mindegy volt, hogy minőségi műről van szó, a tizedik Dűne-másolatról vagy a századik Tolkien-nyúlásról. Előbb-utóbb azonban besokall az ember, újat akar és igazit, így hát finnyásan válogat és egyre óvatosabban áldoz (áldoz! milyen kifejező szó!) szabadidejéből egy ismeretlen könyvre.

A Perdido pályaudvar, végállomás - China Miéville első magyarul megjelent regénye – véletlenül talált meg, gyanakodva méregettem az érdekes címet, a pofás címlapot, az ígéretes ismertetőt. Aztán oldalanként magába szippantott a könyv: olvasmányos volt, könnyed, mégis mélyen kidolgozott, tapintható világgal és szereplőkkel. Komoly elvárásokkal kezdtem bele az Armadába.

A világ ugyanaz (Bas-Lag), a helyszín különböző: a történet szereplői Új-Crobuzonból indulnak el Nova Esperium fegyencgyarmata felé, ki önként menekülve, ki rabságban tartott újraformáltként (büntetésből thaumaturgiával eltorzított csápos mutánsok és gőzgépre forrasztott húsú emberek). Mielőtt azonban elérnék távoli úticéljukat, kalózok ütnek rajtuk, és erőszakkal elhurcolják őket Armadára, egy több ezer egymáshoz épített hajóból álló úszó városra.

Armada – ő a regény igazi főszereplője (ez indokolhatja a magyar címet, az angol ugyanis „The Scar”, a második kötetben előkerülő Világsebre utalva). Nem Bellis, az antipatikus, besavanyodott (néha azért dug, de véletlenül sem élvezi) kvázi-narrátor, nem is Tanner Sack, a félig polippá formált, Új-Crobuzonból kitaszított és Armadában otthonra talált újraformált, nem is Uther Doul, a Nagymenő És Hűvös Fickó (minden fantasy-ban kötelező elem, általában valamiféle kardművész – itt is…), nem is a perverz, mazochista, saját arcaikat ugyanazon minták mentén megsebző Szeretők, bár csupa remekül kidolgozott karaktert mozgat Miéville, és hál’ istennek nincs kedvence köztük, nincsenek az olvasónak tálcán felkínált azonosulási pontok, se könnyen utálható szereplők…

De a főszereplő mégis Armada. Apránként ismerjük meg a pallókkal és függőhidakkal összekötött hajók végtelenjét és különös lakóit, a minden körülmények között élni kész és képes emberek (és más fajúak) csoportjait és kasztjait, a városrészeket, a politikai frakciókat(!) – mindig csak egy-egy befogadható méretű benyomást kapunk, és megállás nélkül durrannak az ötlet-petárdák… Csak egy példa: a gőzhajók és vitorlások végtelenjében egy tartósított bálnatetem is a város részét képezi, mely csupán egy könnyű sörsátort bír el magán…

Imádnivaló a könyv erős koherenciája: a szerző ugyanazzal a könnyedséggel (komolysággal?) vezényel le egy monumentális vállalkozást, melyben mérnökök, munkások és thaumaturgiához értő tudósok tömegei dacolnak a látszólag lehetetlennel, mint egy hétköznapi kínos beszélgetést vagy éppen egy szexjelenetet egy tizenéves fiú és egy roncsolt testű nő között, aki a combjait sem tudja széttárni a lábára épített miniatűr gőzmozdony miatt… Ugyanaz az aprólékosság, természetesség és türelem.

Sajnos a történetről nem mondhatok sokat – az első kötet igen lassan építkezik, de a második elején már vastagon olyan csúcspont-jelenetek sorjáznak, hogy az embernek fogalma sincs, hogy hova viszi még őt tovább onnan a sodrás... És ha a Perdido varázslatos komplexitását nem is éri utol az Armada (a szűk térbeli határok azért mégis korlátozzák valamennyire a lehetőségeket, ha nem is az író képzeletét), azért így is varázslatos mű, az utóbbi évtized legjobbjai közé tartozik, regényként és hazai megjelenésként egyaránt – gyönyörű címlapfestménnyel és néhány figyelmetlenségből elkövetett félrefordítással és elgépeléssel tarkított, de tisztességes magyar fordítással. 

Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Juhász Viktor
Eredeti cím: The Scar
Oldalszám: kb 700 (2 kötet)

The Mexican Stand-off #14: Fritz Zoltán

Nem vonultunk mesterségesen indukált kómába vagy menekültünk tiltott pszichedelikus szerek kreálta párhuzamos valóságba, egész egyszerűen egy hetes pihenőt tartottunk, egyszer mi is berú... kiszusszanhatjuk magunkat, nemde? A lemaradást bepótolandó a képregényes interjúsorozat hasábjain Fritz mester intertextuális ámokfutását követhetitek figyelemmel, aki olyan ikonikus figurákkal hozta izgalmi állapotba a Magyar Képregényfesztiválra betévedő újságírókat, mint a teveborjú nagyságú, kikericssárga csirkék és aki nem mellesleg olyan produkciók egyik elkövetője, mint a Macskafogó második része vagy a Hungarikum című animációs sorozat.

- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal…
- 1979 május idusán születtem Kecskeméten, de Kerekegyházán töltöttem gyerekkorom, itt élnek a felmenőim. Én már 11 éve Budapesten élek. Kecskeméten jártam művészeti gimibe, mi voltunk az első képzőművészetis osztály Kecskeméten. 1998-ban felvettek az Iparművészeti Egyetemre (most MOME), itt diplomáztam szilikátipari tervező szakon (kerámikus), egy évre rá rajz-és vizuális kultúra nevelő szakon (rajztanár).
- 2004-ben alapítottunk pár barátommal egy animációs és művészeti stúdiót ART7 néven (www.art7.hu), ami 2009-ig működött, itt rendező, művészeti vezető szerepet töltöttem be. Több animációs sorozat, reklámfilm, videóklip, e-learning a nevünkhöz kötődik.
- 1999 óta használom elég komoly szinten a Flash nevű programot, a munkáim 90%-a ebben készül. 2005 óta tanítom a magyar hivatalos ADOBE oktatóközpontban. 2004-től az MKA elnökségi tagja vagyok. Nyomtatásban a Pinkhell, Panel, Nero Blanco, PTSD antológia (első, és egyetlen) hasábjain jelentem meg eddig-tudtommal.

- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ?
- Több képregényre is emlékszem, talán a legelső egy Bedeco-s kakósdoboz belső cimkéjén volt, de mintha a Dörmögő Dömötörben is lettek volna képregények, a Donald rágó alap. Emlékszem még egy mára már atomjaira bomló Tesz-Vesz városra, meg egy 1965-ben nyomott SICC-re, ami a mai napig a polcomon kiemelt helyen van. Ez azért is hiteles, mert telefirkáltam gombolyagokkal, ami 1-2 éves koromban lehetett. Ami egyértelműen képregény-képregény, és nagyon szerettem, az a Mozaik, és az Alfában és Fülesben megjelent képregények voltak. Sajnos a szüleim egyiket sem olvasták, havonta 1-2x amikor eljutottam unokabátyámékhoz, ezzel tudtak csak lecsillapítani. Emlékszem nyaranta addig nem hagytam nyugton őket, amig a padláson elő nem keresték a gondosan kartondobozba rendszerezett újságokat, amiket csak ott náluk olvashattam, haza nem lehetett vinni. Később be is köttették őket, annyira szétolvastam mindet. Micsoda szeánsz volt, sok tábla csokit, vagy egy egész matchbox készletet adtam volna egy sorozatért, ami a 80-as évek elején nagy érték volt. Talán ezért is tanultam meg gyorsan olvasni, mert nagyon izgattak ezek a történetek. Elsős lehettem, amikor karácsonyra Mozaik előfizetést kaptam, a mai napig emlékszem az első újságomra: Sándor szülőfalujában az árvíz elmossa az értékes arannyal teli csuprot, amit a három manóval kezdenek keresni. Valahogy elkeverednek egy szuroktóhoz, amibe beleragad, és valami diadalív tetejéről lepiszkált szoborra felmászva menekül meg. A kis haspók Califax eközben pisztrángot süt. Az Alfákban Leonard, a feltaláló volt a kedvencem. Ugyanígy unokatesómnál találkoztam először Kockással, Hahotával, sajnos ezek nagy részét elnyelte a padlás, és a kazánház. Emlékszem még volt egy csomó magyar animációsfilm képregény adaptációm is, Vuk, Macskafogó, Veréb Vili, Erdő kapitánya, Szaffi... ezeket szerintem unokaöcséim bedolgozták, mire észbe kaphattam volna, fogalmam sincs hova lehettek. Aztán jöttek a Kandi lapok, sokáig Garfield gyűjtő voltam, van egy amerikai nyomású Garfield könyvem is.

- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ?
- Édesanyámtól örököltem talán a rajzolás iránti tehetségem, sajnos a szülei Őt nem tudták támogatni. Elég korán elkezdtem rajzolni, eleinte marokra fogtam, úgy rajzoltam, emlékszem elég nehezen tanultam meg normálisan fogni a rajzeszközt. Óvodában már kiszúrták milyen gyorsan, és sokat rajzolok, szerettem rajzolni, vágni, ragasztani, de érdekes módon festeni a mai napig nem szeretek. Ahol felnőttem (akkor még falu széle), elég kevés korombéli gyerek volt, én voltam a legkisebb és legkövérebb, emlékszem sokat csúfoltak, talán emiatt is ültem sokat otthon. Volt a konyhánkban egy kis asztal, székkel, meg egy szekrény, ami nekem volt berendezve, hazaértem az oviból, leültem, és mint egy második műszak elkezdtem rajzolni, beesteledett, fürdés, fekvés. Minden másnap hozta a szomszédunk a Tanácsházáról a rontott stencileket (fénymásoló őse), aminek a hátuljára gyönyörűen lehetett rajzolni. Pár éve megsomolyogtam a másik oldalon található TSZ, meg KISZ jegyzőkönyv rontott verzióit. Elég nagy mennyiségben használtam az eszközöket, egy filctollkészlet nem bírt ki egy hetet se, pedig csak kontúrozásra használtam. Az első komolyabb nap után már ecettel kellett utántölteni az ICO tollakat (újra lehet kapni, nosztalgia), emlékszem először a fekete, szürke, kék, lila, piros színek fogytak ki ebben a sorrendben. A legutolsó a sárga volt, ekkor már szomorú voltam, hogy vége a mókának. A legtöbbet talán golyóstollal rajzoltam. Radírt csak matekórán használtam, meg később amikor felsős lettem, nem szerettem hibázni, de ha rontottam is rajzot, inkább újrakezdtem. Tulajdonképpen én biztosítottam a gyújtós utánpótlást, a legjobbak félre vannak rakva valahol otthon a szekrény tetején. Anyám állítása szerint az első általam beazonosított, és felismerhető rajz egy kacsát ábrázolt.
- A legjobban a nyarakat utáltam, mert olyankor segíteni kellett kukoricát kapálni, szőlőt kötözni, barackot szedni, csak hétvégén lehetett rajzolni, gyurmázni, a TV nézés felejtős volt, ráadásul csak este volt adás, hétfőn egyáltalán nem. Nagyon szerettem a rajzfilmeket, néha volt egy-két Menő Manó, hétvégenként meg Flintstones és Foxi Maxi. A Foxi Maxi mindig vasárnap reggel volt, amikor templomba kellett menni, talán ez lehet az egyik ok, ami miatt a mai napig utálok templomba menni, bármilyen céllal is. Később keddenként kora este voltak a sorozatok, 80 nap alatt a Föld körül Willy Foggal, és Nils Holgersson kalandjai. Mai ésszel felfoghatatlan, de akkor még nem volt internet, mobiltelefon se, a kedvenc sorozatainkat még csak videóra se tudtuk venni. Megtanultam jól megfigyelni a kedvenc rajzfilmfigurákat, és ezeket kezdtem el rajzolni. Elég sok füzetsarkába, emlékkönyvbe rajzoltam Nilset, Kalánka nénit, meg Mofli, az utolsó koalát, ha valami miatt, talán ez volt, amivel kiemelkedtem a többiektől, nem voltam se kiemelkedően jó tanuló, se futó, pedig falun mint tudjuk ez a két legfontosabb túlélési lehetőség.
- Negyediktől járhattam rajz szakkörre, ami megnyitotta a lehetőségek tárházát, agyagozhattam, ami már régóta érdekelt. 3 éves koromban elhatároztam kosárfonó, fazekas, rajzfilmkészítő akarok lenni, ez volt a második a sorban. Nem voltam túl ügyes, de lelkes, és valamit megláttak bennem, és elkezdtek segíteni terelni, rábeszélték szüleim, ha szeretem csinálni, hadd csináljam. Később Kecskeméten megtanultam korongolni, majd egy érdekes fordulattal felvettek a Kecskemét történetében első, 93'-ban induló gimnáziumi szintű művészeti szakközépbe. Itt rengeteget kaptunk a művésztanárainktól, azt hiszem második szüleinkként tiszteltük őket, nyilván mert mi voltunk az első tanítványaik, mi pedig igazi mesterként tiszteltük őket, a mai napig fontosak számomra. Itt kezdtem el csőtollal, vágottvégű tollal rajzolni, gyártani a képregényeket. Pont ebben az évben szeptemberben indult el a Kretén című újság, ami szintén szorosan kötődik a kacskaringós utamhoz. A gimis rajzok összefűzve a mai napig megvannak a polcon. Hosszabb képregényeket talán még általánosban rajzoltam, gimiben inkább a pár kockások, szópoénok mentek, ezeken a mai napig szoktunk röhögni, ha összejövünk. Az első sárga csirkék is ebből az időből valók.

 - Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ?
- Folyamatosan hatással vannak rám dolgok, szeretem a stílusgyakorlatokat, nagyon fontosnak tartom a megújulásra való képességet. Gyerekkoromból mindenképpen kiemelném a rajzfilmsorozatokat, a fentebb említett képregényeket.
- Figuraépítésben talán a klasszikus Disney arányokból építkezek, kompozíció szempontjából nagyon szeretem a régi Mozaik, Leonard részletességét, minden kis rész ki van használva, sokadszorra nézve is fel lehet fedezni új dolgokat. Az egyszerűség szempontjából kedvelem a Hanna – Barbera világát. Főleg a rövidebb képregényeket, strip-eket, pár oldalasokat szeretem, talán Garfield miatt. Az amerikai "szuperhősös" képregények sosem tudtak lekötni, egyedül Batman, a köré épített kultusz miatt. Sokszor fontosabb számomra a művészi kifejezésmód, mint a történet, talán a művészeti tanulmányaim miatt. Van jó pár Stripburgerem, ebben elég elvetemült dolgok találhatóak. A céltalan, ordenáré, közhelyes képregényeket viszont nem kedvelem, ebből a szempontból elég konzervatív vagyok.
- Gimiben elég sok új dologgal találkoztam, emberileg, és szakmailag is mestereink voltak, személyesen tudtak fogllakozni velünk, jól meglátták kinek mire van szüksége. Mivel mi voltunk az elsők, rengeteg energiát kaptunk tőlük, mindenképpen hatással voltak rám.
- Gimi után az egyetemen volt a következő nagyobb művészeti dózis. Elég erős évfolyamunk volt, többen is képregényeznek közülünk, Stark Attila, Orosz Ricsi, Kárpáti Tibi, Dorcsinecz János, akik hirtelen eszembe jutnak, de nem akarok senkit sem megbántani, hogy kihagyom, tuti még tudnék mondani neveket.
- Munkamódszer... Alapvetően türelmetlen ember vagyok, szerencsére szakmámból kifolyólag megtanultam várni, türelmesnek lenni, gondolkodni. Sikerült átfordítani a türelmetlenséget hatékonysággá, ehhez nagy segtségemre van a számítógép. Szeretem a sokszorostható, duplikálható elemeket, a digitális eszközök használatakor a dinamikus munkamódszert, bármikor vissza lehessen nyúlni elágazásokhoz, és ne csak lineárisan lehessen megoldani egy feladatot. Fontos az előkésztés, ez a sikeres munkák titka.
- Az, hogy milyen eszközzel dolgozok, a feladat határozza meg. Nem szeretem magam lekorlátozni. Kényelmességből mostanában már hamarabb nyúlok a tablet PC-hez, vagy digitalizáló táblához, de szeretek ceruzával, szénnel, ecsetfilccel rajzolni, vagy tussal, festékkel kísérletezni. Régi vágyam, hogy kerámia felületre interpretáljak történeteket. Ennek igazából csak időbeli, és financiális akadálya van, elég költséges szakma. Otthon van egy kis műhelyem, de már évek óta nem dolgoztam benne sajnos, sokszor hiányzik az agyag vagy porcelán.

 - Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ?
- Nem vagyok nagy képregényfaló. Szeretem a művészi igényű képregényeket, ezek kötnek le. Nagy Previews fogyasztó vagyok, ebből informálódok, ami elsőre megfog, vagy tetszik, utánakeresek neten. Inspirációnak talán ez a legjobb forrás ami elérhető. Neten rákeresve alkotókra, blogokra tovább lehet felgöngyölíteni a szálakat.

- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai?
- Gyerekkoromról már meséltem, az elég meghatározó volt. Elég sokat ültem a lehetőségekhez képest a TV előtt, mivel még net nem volt, sajnos most pótolom :)
- Fontos volt számomra a kerámia, sajnos a könnyűipart a Távol-Kelet tönkretette, ha lennének még azok a hazai kerámia gyárak, amik tizenéve még megvoltak, tuti valahol tervező vagy műhelyvezető lennék, vagy lenne egy kis saját manufaktúrám. Egy komolyabb műhelyhez a hely meg is lenne, de képtelenség még akár versenyről beszélni az import kerámiákkal szemben. Egyetemre nem vettek fel elsőre, fiatalnak találtak, az időt hasznosan töltve fél évig dolgoztam Kecskeméten a Kecskemétfilmnél, mint kulcs-fázisrajzoló, majd fél évig szintén Kecskeméten a Nemzetközi Kerámia Stúdióban. Ez az egy év alapozta meg tulajdonképpen a szakmai életem. Mivel azt gondoltam, a kerámiát otthon nem lehet megtanulni, az volt a koncepció, hogy ezt viszem végig, ezért felvételiztem az Iparra kerámia szakra. Rengeteg figurát terveztem, rajzoltam a suli mellett, ehhez kapcsolódik egy nagyon kedves, és meghatározó történet.
- Érettségi után a racionálisan gondolkozó, és kemény kezű Apám kijelentette, érettségi megvolt, felvételi nem sikerült, el kell mennem dolgozni. Körbejártuk a környék kerámikusait, de minden hely telített volt. Hazafele mentünk a kocsival, és a szokásos lemezt hallgattam, „Látod fiam, megmondtam, hogy művészetből nem lehet megélni”. Hirtelen bevillan, hogy még sosem voltam a rajzfilmstúdióban Kecskeméten, szeretek rajzolni, hátha akad valami rajzos munka (98-ban művészeti gimik rajzversenyén elég jól szerepeltem). Bementem, de a szokásos koreográfia, elakadtam a titkárnőknél, nincs felvételi, jöjjek vissza 3 hónap múlva. Erősködtem, hogy ez most fontos, és a főnökkel akarok beszélni, de nem sok sikerrel. Ebben a pillanatban nyílt az iroda ajtaja, és kilépett az igazgató, akit már a helyi újságokból ismertem, egyből odaugrottam, a titkárnő lassú volt, engem meg motivált, hogy nem akartam kocsmában dolgozni, földeken kapálni, vagy a faluban lovakat ganézni :) Szokásos reflex szöveg, nincs felvételi, jöjjek vissza 3 hónap múlva, de aztán annyira hajthatatlannak tűnhettem, hogy behívott az irodába. Nekem már az is elég volt, ha azt mondja, valaki, ó igen érdemes ezzel foglalkozni, akkor ez éltet, és valahogy kibekkelem az időt a felvételi idejéig. Kitettem az összefűzött rajzmappám, amiben a képregényeim, figuraterveim voltak. Elég feszült percek voltak, annyi maradt meg bennem, hogy látom ahogy egyre jobban ráncolja a homlokát, fintorog, hármat lapoz, kinyit egy másikat a közepén, fintorgás, rámnéz, vissza a rajzokra, majd becsukja. Ez körülbelül 2 perc alatt lezajlott, és közben semmi megjegyzés, vagy kritika. Ezután elhangzott eddigi létezésem egyik legfontosabb mondata: „Holnap kezdhetsz nálunk, kapsz egy rajzasztalt!” Majdnem leszédültem a székről, remegő térdekkel búcsúztunk el, tulajdonképpen egy hollywodi történet is lehetett volna. A rákövetkező 1-2 hónapot az egy éves animációs képzés anyagának a hipergyorsaságú végigrajzolásával töltöttem, majd utána rögtön már gyártásba is kerültem. Ez az időszak nagyon kedves számomra, itt szedtem fel azokat az alapokat, ami az animációhoz elengedhetetlen, legyen az bármilyen technika.
- Egyetem alatt több kisebb animációs filmben résztvettem, mint animátor, ekkor kezdtem ide-oda stúdióknak is bedolgozni, vagy az egyetemen valami suli feladatba. Az elég sűrű egyetemi évek alatt, képregények, rajzfilmek, 3 hónapos ösztöndíj Barcelonában (Stark Attilával), aktív HÖK-özés, párhuzamos tanár szakos diploma, aktív közösségi élet lassan elvezetett oda, hogy 2003 közepére megfogalmazódott többünkben, hogy összefogjuk a szakmai életet, és csinálunk egy stúdiót. Ez a szál elhalványult, de 2004-ben egy váratlan helyzet okán egy RTL KLUB-nak készülő animációs sorozatba csöppentem. Animátorként kezdtem a csapatban, de 2 hónap után úgy alakult, hogy a rendezőjévé, művészeti vezetőjévé váltam. Le is gyártottuk 86 x 1 percben Naná kalandjait, ezt a Kölyökklubban Ördögh Nóri vezetésével lehettet látni hétvégenként hajnalban. Sikerült egy jól működő csapatot építeni, akikkel elég intenzíven tudtunk termelni. A weboldalamon részletesen felsorolom a munkáinkat, akit érdekel elolvashatja részletesen, sőt képeket, videókat is lehet találni, ezek mind meghatározó munkák voltak, rengeteg tapasztalattal. Talán ez is motivál abban, hogy a tudásom átadjam a tanfolyamaimon, elég hiteles képet kaptam a hatékony gyártási rendszerekről.

- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ?
- Képregényes díjaim nincsenek, a többiekről a CV-ben írok. Elismerések közül az őszinte, személyes elismerések a legértékesebbek, amikor egy kollega őszintén elmondja, mi az ami tetszik abban amit csináltam, vagy éppen mi az amit javítana. Időnként amikor mélyponton vagyok elolvasom a youtube-ra feltöltött filmekhez kapcsolódó kommenteket, az őszinte, és elégedett kommentek talán díjjal fel nem cserélhetők soha, sokat jelentenek számomra.

- A szívednek legkedvesebb műveid ?
- Minden munka valami miatt kedves vagy különleges. Vannak feketebárányok is, de természetesen ezeket is vállalom. Az egyik animációs filmsorozatunk például elég nagy sajtóviszhangot kavart, a magyar South Parknak definiálták. Sajnos hülye magyar szokás, hogy valamihez hasonlítunk valamit, de elismerésnek vettem, ez a munkánk például ha nem is hordoz művészeti értéket, a füstje miatt szívesen emlékszem rá. Elég intenzív projekt volt, 3 hónap alatt gyártottunk le 15 emberrel 80 perc animációt, amivel szerintem beírtuk magunkat a hazai animációs gyártás történetébe :) Azóta tudom milyen erős motivációs tényező a határidő...
- Többször szó esett a képregény és rajzfilm kapcsolatáról, nálam ezek szervesen kapcsolódnak egymáshoz, az animációs film nem létezhet képes forgatókönyv nélkül, ami tulajdonképpen egy képregény. Ebből a szempontból ha nem is a legkedvesebb, de elég meghatározó munkám az Égig érő paszuly, ami a Pinkhell nulladik számában jelent meg. Azért emelném ki, mert ezt többször feldolgoztam, gimiből indult az első verzió. Talán kevesen tudják, hogy a rajz.film.hu weboldalon volt régen egy képregényes rovat, oda is rajzoltam egy verziót, talán 2000 magasságában. Animációs filmben 2007-ben interpretáltam, talán ez a legjobban körbejárt munkám.
- Ide is van egy kedves történetem: 2005-ben a Gödörben volt az első mega MKA kiállítás, ide készültünk nagy hungarocellből kivágott figurákkal. Én sárga csirkéket gyártottam, elég sokat, amiből elég többet el is loptak. A maradékot elajándékoztam, talán otthon van még egy-két eredeti a padláson, azóta szállóigévé vált, hogy "lopják a csirkéket", valaki látott a Gödörből őrült módjára kirohanni egy embert, hóna alatt egy csirkével, és mint egy trófeát tartotta maga előtt. Ezekre a dolgokra szívesen emlékszik vissza az ember.

- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények?
- Több képregényötlet is van, általában ezekről nem szívesen beszél az ember babonából. A képregény az a dolog az életemben ami habár fontos, prioritásban mégsem az első helyen szerepel, így lassan vagy gyorsan, de intenzíven szoktam dolgozni. Tervek közt szerepel, hogy beszállok a Pernye sorozatba pár egy oldalas képregénnyel, szeretnék komolyabban elmerülni az egy oldalas képregény műfajában. Sokan ismerhetik a képregényes rendezvényeken készülő egyoldalasokat, ezeket szeretném rendszerezve publikálni a neten. Az alkotók közt vegyesen vannak műkedvelő amatőrök vagy a szakma mesterei is.
- Szeretek zenével foglalkozni, időnként koncertekre menni vagy gitározgatni a szobában, ezzel kapcsolatban is vannak ötletek. A napokban kezdtünk el beszélgetni egy hazai rockabilly bandával, hogy csináljunk valami képregényt, de ez még nagyon az elején tart. Régi vágyam, egy rockandrolltól hangos jampi képregény rajzolása, nagyon szeretem a hidegháborús korszak hangulatát.

- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ?
- Jelenleg a KEDD animációs stúdióban dolgozom, projecttől függően vezető animátorként, művészeti vezetőként, ahogy éppen alakul. Egy nagy munka utolsó fázisain dolgozok éppen. Bartos Erika Bogyó és Babóca képes mesekönyvét adaptáljuk a stúdióban animációs filmre, 26 x 4 perces részekben. December óta dolgozom a rendezővel, Krizsanics Atoninnal a képes forgatókönyveken megállás nélkül. Körülbelül 3500-4000 panel lehet ami eddig elkészült rajzban, elég feszes gyártási ütemtervvel. A napi munkám mellett aktívan oktatok.

- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ?
- Sok kedvencem van, nevekkel hadilábon állok. Akiket sikerült megjegyeznem, a rajzi világuk miatt fontosak számomra. A teljesség igénye nélkül : Uderzo, Jamie Hewett, Ashley Wood és Mike Mignola. Hazaiak közül nagy tisztelője vagyok Vass Ricsinek, szeretem Cserkuti Dávid költői vonalvezetését, Gáspár Tamár precizitását, Zorro laza ecsetkezelését, Laczinger Mátyás egyszerűen frappáns és direkt odaütősen tahó kockáit, Tamási Anti brilliáns képi világát, sajnos ő kicsit kivonult a hazai vérkeringésből. Régebben a Pesti Estből gyűjtöttem Gróf Balázs stripjeit, és rendszeresen olvasom Csordás Dani blogját. Ezt most egy szusszra írtam, még tudnám folytatni a listát ...

- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe ?
- A 2004-es rajz.film.hu-s Vadkelet pályázat kapcsán fogalmazódott meg egy képregényes egyesület alapítása. A május 1-i eredményhirdetés utáni nem hivatalos alapítás után kis csönd lett, majd a szintén ebben az évben rendezett Hungaroflash pályázat eredményhirdetése után már egy kisebb csapat elindult egyet sörözni a Darkness Horror nevű vendéglátóipari egységbe. Utólag visszanézve ez volt az első ismerkedős, nem hivatalos közgyűlése a Magyar Képregény Akadémiának. Ezután felgyorsultak az események, kiállítások, első képregényfesztivál ...

- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)?
- A 2004-es nagy képregényes bumm óta azt gondolom elég aktívan részt vettem az eseményeken részben szervezőként, alkotóként, így elengedhetetlen, hogy személyesen ismerjem a mozgatórugókat, alkotókat. Fórumozásra elég kevés időm jut, elég egysíkúvá vált a művészeket sokszor oktalanul sárdobáló, hőbörgő hangulat, nyilván engem ez a része érint.
- Ha van valami érdekes hozzászólás, akkor körlevélben ezt megvitatjuk, hozzászólunk, általában személyesen szeretem ezeket intézni. Akit ismerek és beszól, privát megkeresem, és ha szép szóval nem is, általában rövidre zárjuk a vitákat. Régóta azt gondolom, hogy általában csak infóhiány miatt vannak konfliktusok, ezeket gyorsan lehet orvosolni. Blogokat szoktam olvasni, ezek be vannak állítva, figyelem, ha valami újdonság van tudom követni.

 - Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik…
- Azt gondolom ez a torpanás már 2-3 éve jelen van, illetve már előre lehetett látni a jeleket, szerintem aki komolyabban benne volt a sűrejében nem érte meglepetés. Főleg azt látom, ami körülöttem zajlik, az alkotók nagy része a megélhetését küzd, első a munka, sokszor a képregényrajzolásra már nem is marad idő. A kiadóknak szintén megvan a maguk keresztje. Voltak igazán sikeres rendezvények, meg kevésbé sikeresek is, ezekből igyekszünk levonni a következtetéseket, és pozitív irányba kimozdulni a helyzetből. Egyébként a nagy bumm a semmihez képest nagyot szólt, odafigyeltek ránk, a legtöbbet kihoztuk akkor a dologból. Nem kis dolog volt elkezdeni, de talán valamit fenntartani sokkal nehezebb, mint elindtani. Ezt a gyerekcipőt fogjuk hamarosan levetni azt remélem.
- Aktívan részt vettem az MKA-MKSZ érdekegyeztetésében, összefonódás elősegítésében, sokat várok az új helyzettől, talán együtt tudunk előre lépni.

- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?
- A felsorolt médiumok, rendezvények elengedhetetlen kellékei a szakmai életnek, fontosnak tartom a létezésüket, ami hosszútávon működik arra szükség van, ami felesleges, azt meg az idő úgyis megoldja.

- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?
- Az előbbi gondolathoz csatlakozva elengedhetetlennek tartom a szakmai elismerést. A kivitelezés minőségével kapcsolatosan vannak észrevételeim, de ezek hamarosan orvosolódni fognak a terveink szerint.

- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről?
- Az MKA egyik alapító tagjaként sokáig alelnöki funkciót töltöttem be. Elég sok helyre, külföldre is utazhattam és installáltam a kiállításainkat, „promóztam”, ebből is látszik milyen fontosnak tartom a szakmai összefogásunkat. Sokakban ellenszenvesen hangzik a név, ezért több nem MKA tag már nyíltan is támadott minket emiatt. A fintorgóknak el szoktuk mesélni, hogy az elején amikor a nevet kerestük, hosszútávon gondolkoztunk. Természetesen fontos szempont volt, hogy olyan legyen a név, amit komolyan lehet venni – sokszor lehet találkozni a sztereotípiákkal, hogy képregényt csak gyerekek olvasnak- emellett több plusz jelentéssel is bír. Az akadémia szónak van egy közösséget, csoportot definiáló jelentése is, általában az emberek a hagyományosan akadémizmus szó alatt a betokosodottan, zárt közösségben élő, poros zakójú, nagyszakállú, maradi társaságot értik. Úgy vélem ilyenről esetünkben szó sincs, nyitottak vagyunk, bárki jelentkezhet tagnak. Van alapszabály, ami nyilvánosan megfogalmazza a csatlakozási feltételeket, például a tagság ítéli meg, hogy a csatlakozni vágyót alkalmasnak, szakmailag megfelelő színvonalúnak érzi-e, hogy bevegye a csapatba. Ezzel szeretnénk egy minőségi szintet fenntartani, ami szerintünk elengedhetetlen összetevője egy a magát komoly célokkal rendelkező társaságnak. Aki kikéri a véleményünket, ha nem is azonnal, de válaszolunk, illetve nem tudok olyanról, hogy bármelyik rendezvényen ne beszélgettünk volna a minket megkeresőkkel, véleményünket kikérőkkel. Tervezünk képregényes kurzusokat, és reményeink szerint évtizedek múlva már egész más jelentése, csengése lesz a képregény akadémia kifejezésnek.

- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?
- Médiától, műsorvezetőtől, riportertől, és mindezek együttes felkészültségi szintjétől függően változik a képregény megítélése. Talán nem hiú ábránd, hogy a sok cikk, riport egy idő után egyre komolyabb művészeti ágként definiálja majd a képregényt. Ezen dolgozunk, az utókor majd eldönti jól vagy rosszul.

- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét?
- Stratégia rengeteg van, talán a legfontosabb az őszinteség és a hitelesség. Ha valaki odateszi magát, történet és vizuális megjelenítés terén, az olvasó megérzi, ezt máshogy nem lehet, talán ez a siker egyik összetevője.

- Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ?
- Realista embernek gondolom magam, igyekszem a hely-idő-körülményekből kihozni a legtöbbet ami tőlem telik. Akik ismernek tudják, hogy elég maximalista tudok lenni. Tudom milyen megvalósíthatatlan tűnő terveket kivitelezni, azt is tudom milyen végigizzadni, talán emiatt váltam realista emberré :)

- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ?
- 5-6 éve az egyik farsangon, amikor az első Asterix film kijött, Obelixnek öltöztem. Derékig érő hosszú hajam ki volt hidrogéneztetve és be volt festve vörösre, ettől elég répaszínű narancssárga lett, hitelesen hozva Obelix hajszínét. Az alkat is adott volt, csak másnap hitte el mindenki, hogy az igazi hajam volt rajtam. Sajnos azóta már a hajamról is csak szinte múlt időben tudok beszélni, Anyám szokott vigasztalni, az okos ész nem tűri a hajat, de sztem ez nem így van :)

Fritz Zoli egy helyre gereblyézett munkáit megtalálod a blogján

Most látszom, most nem látszom

Szász Attila Most látszom, most nem látszom című kisjátékfilmje 2005 óta magyarparaszthajszálnyi-nagyságú legendává lett, megjárta a nemzetközi fesztiválokat, és (megint csak: ungárise viszonylatban ez szinte hallatlan) egyöntetűen pozitív kritikákat kapott. A neten ezek közül több is fellelhető (csak angolul - magyar kritika eddig a pillanatig nem készült róla), és meg lehet nézni, el vannak ájulva a filmtől.

Mert íme, Peter Strickland mesteri Katalin Vargája után újra itt egy honi zsánerfilm (pontosabban kisjátékfilm, még pontosabban a műfajiságot csak nyalogatja, sőt, legpontosabban: Stricklandet igazából pár évvel megelőzi, csak éppen szinte hozzáférhetetlen, még a netről sem lehet letölteni, úgyhogy simán beszélhetünk róla mint aktualitásról) amely működik. Furcsa leírni ezt a tényt, szörnyű, hogy külön ki kell emelni, de nincs mese, magyar viszonylatban, csődtömeg filmek garmadáján az ember magamagát, mint a lefolyón általküzdve kell, hogy ordítsa: ez a film meg van rendezve, ez a film működik.

("Feri, meg van rendezve? Hogy érted ezt? Minden film meg van rendezve! - Nem, kedves, csak a képzeletemben létező beszélgetőpartnerem, akivel ha szóba elegyedek, anyámék meg a rokonok rám akarják hívni a Hárshegyet: idén nyáron is (többek között) egy olyan rendező filmjét küldtük Cannes-ba, aki igazándiból színházat vesz filmre, de a filmrendezés olyan messze áll tőle, mint Indiana Jones Prousttól. Épp ezért ha valódi filmrendezőre akadunk, becsüljük meg.)

A Most látszom, most nem látszom jobban működne, ha a központi konfliktust nem kezelné misztériumként, mivel a csavar, amelynek leleplezését a készítők a film csúcspontjaként akarják eladni, már az első perctől sejthető, sőt, mondhatnám nyilvánvaló. Ha ez a fél órás film csupán egy házaspár drámája lenne, akiknek meg kell küzdeniük az őrjítő gyásszal, a legborzalmasabb fájdalommal, amely szülőbe csak belecsaphat, tökéletes lenne. Így, ebben a formában, a szerkezete némileg nyikorog, megbicsaklik, CSAKHOGY!

Éppen az teszi végtelenül szimpatikussá, hogy Szász nem hajlandó drámát csinálni belőle - a Most látszom, most nem látszom egy gyönyörűen fényképezett mood piece, zsánerfilm amely büszke a műfaji DNS-ére, elegáns kísértetfilm. Épp ideje, hogy a rendező csináljon valami egész estés cuccot - állítólag már idén lesz belőle valami.

Nisi Masa forgatókönyv-mosodája

A Nisi Masa nemzetközi ifjúsági szervezet idén is meghirdeti rövidfilmes forgatókönyvíró pályázatát 18-28 év közötti fiatalok számára.

Idén-az eddigi évek pályázataitól eltérően- a forgatókönyv témáját nem köti meg a szervezet, szabad tematikában lehet nevezni.

A verseny 23 országban (Albánia, Ausztria, Bulgária, Horvátország, Csehország, Észtország, Finnország, Franciaország, Németország, Magyarország, Olaszország, Koszovó, Luxemburg, Makedónia, Hollandia, Portugália, Románia, Oroszország, Szlovákia, Szlovénia, Spanyolország, Svédország, Törökország) kerül meghirdetésre, minden ország képviselőcsoportjához csak az adott ország állampolgárságával rendelkezők pályázhatnak.

A pályázaton csak eredeti forgatókönyvek vehetnek részt. A művet magyar, illetve angol nyelven is be lehet nyújtani. Terjedelme nem haladhatja meg a 20000 karaktert. (Körülbelül 10-20 perc közötti vetítési idejű filmterveket várunk)

A pályázat leadási határideje: 2010. július 31.

Az országos zsűri a három legjobb írásokat juttatja tovább a nemzetközi bírálócsapathoz, akik végül kiválasztják az összes országból beérkezett pályázatok közül a legjobb 25 művet. A legjobb 25 forgatókönyv írójának nyereménye a European Short Pitch projekten való részvételi lehetőség.

A magyar országos zsűri
Ruttkay Zsófia, forgatókönyvíró ( a zsűri elnöke)
Alföldi Nóra, filmkritikus
Harmi Gábor, az SZFE forgatókönyvíró szakos hallgatója

A European Short Pitch két rendezvényből álló forgatókönyvfejlesztő kurzus, melynek első fele a 2011. január 10-15. között a franciaországi Moulin d’Andé-Céci-ban (íróknak fenntartott rezidencia) lezajló workshop, ahol a résztvevők professzionális szkriptdoktorokkal fejleszthetik tovább tervüket. Az elkészült forgatókönyveket márciusban mutathatják be neves producerek előtt.

Az elkészült forgatókönyvet és a kitöltött pályázati űrlapot postai úton az alábbi címre kell eljuttatni 2010 július 31-ig: Budapest, 1133 Hegedűs Gyula utca 63.

A forgatókönyvet rtf formátumban a crastibi@gmail.com Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse. címre is kérjük elküldeni.

Az országos zsűrinek legkésőbb 2010. szeptember 5-én kell meghozni döntését.

A pályázat teljes kiírása, a European Short Pitch tájékoztatója, és a jelentkezési lap itt érhető el.

HA/VER

Szuperhős-mozi. Azon gondolkodom, vajon hogyan lehetne elmagyarázni ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren bárkinek is, mi az a szuperhős; akinek nincs pártállása, pártállami múltja, nem hord kipát vagy főpincérruhát. Csak egyszerűen megvéd minket a gonoszoktól. Lehet, hogy ennek mély történelmi-társadalmi okai vannak, lehet, hogy túl cinikusak és fáradtak vagyunk - de ezzel ugyanígy vannak a tőlünk nyugatabbra élők is. Lehet, hogy túl rosszul élünk, túl sok gondunk van ahhoz, hogy álmodozzunk - de a leghíresebb szuperhősök mind gazdasági világválságok és háborúk árnyékában születtek. Nincs válaszom sajnos, de azért megpróbálom elmagyarázni, miért is érdemes szuperhős-mozit nézni, legfőképpen - a forgalmazó sajátos humorérzékének köszönhetően HA/VERre keresztelt Kick/Asst.

Tanultabb, képregényekben jártasabb kollégáim jobban tudják, de remélem a kedves Olvasók nekem is ehiszik, hogy Mark Millar 2008-ban megjelent első Kick-Ass füzete - ha mást nem - friss levegőt engedett a mutánsok, szuperemberek és sötét lovagok által uralt szuperhős közegbe. A film is nagyrészt követi az eredeti történetet: a címszereplő, Dave Lizewski (Aaron Johnson) átlagos gimnazista New Yorkban, szokásos problémákkal, plátói szerelemmel, de főleg képregényekkel. Ez utóbbiak inspirálják arra, hogy maga is kosztümöt öltsön, és önjelölt igazságosztóként járja a várost. Persze nem a huszonegyedik század elején lennénk, ha a hős nem dokumentálná tetteit és nem szerezne magának párezer követőt a Másik Amerikában Népszerű Közösségi Oldalon (a továbbiakban MANKO). Egy alkalommal azonban kis híján túl korai véget ér szuperhős-pályafutása, amikor néhány erősebben felfegyverzett drogdílerrel találja szemben magát. Szerencséjére feltűnik két sokkal kvalifikáltabb hős, Hit-Girl (Chloe Moretz) és Batmanra nagyon hasonlító kosztümben Big Daddy (Micsoda véletlen! Nick Cage!). Innentől kezdve a dolgok tényleg komolyra fordulnak, és a hármas megkezdi a leszámolást Frank D'Amico-val (Mark Strong), a város nagyhatalmú drogkereskedőjével.

Figyelmes olvasók - vagy akik már látták a filmet - észrevehették, hogy szándékosan sarkítottam a sztorin, ennél szerencsére jóval többről szól a Kick/Ass. (Nem fogom használni a magyar címet, egyszerűen nem visz rá a lélek.) Az egyszerű mozibajárónak azt tudom mondani, hogy tele van jóféle seggberúgásokkal, (Értik, ugye?) akciójelenetekkel, tinédzserkori vágybeteljesítő dugással, mondjuk-úgy romantikus szállal és Mark Stronggal, aki ismét bebizonyítja, miért érdemes brit színészre bízni a gonoszember szerepét. A többieket már nehezebb meggyőznöm: a rendező az a Matthew Vaugh, akinek a Csillagport köszönhetjük, társírója pedig az a Jane Goldman, aki szintén az előbb emlegetett filmen dolgozott. Ennek ellenére - vagy talán azért, mert csak elkészülte után fogadta be a Universal Studio - pazar darab a Kick/Ass: kicsit érződik azért rajta a Csillagpor-betegség (elég sok sztorit és karaktert mozgat a film és ezért nem kap mindenki elég időt), de alapvetően rendben van. Még Nicolas Cage is, pedig hajlamos szokott lenni a teátralitásra; most azonban jó helye van a filmben enyhén kattant, bosszúszomjas, exrendőrből lett köpönyeges igazságosztóként.

Mark Strong mellett az igazi erősség a mindössze tizenhárom éves Chloe Moretz alakítása. (személyes megjegyzés: remélem elkerüli őt a gyerekszínészek szokásos további életútja) Ha a tehetségének felét szét lehetne osztani a magyar filmes színészek között, egy éven belül tízszeresére növekedne a magyar filmek nézettsége (Tisztelet a kivételnek persze). Visszatérve a filmre: a karaktereknek van némi mélysége, van épkézláb története és remek hangulata - amit nem lehet elmonani az elmúlt idők látványos filmjeiről - és nem kellett ehhez rohamtempóban 3D-síteni sem.

Centurion-előzetes

A Doomsday ellenére én még mindig bízom Neil Marshallban (mert a Descent továbbra is a 2000-es évek legjobb horrorfilmje) és a Centurion új előzeteséből ítélve a(z egykori?) rajongóknak valóban korai lenne még kiátkozniuk az európai zsánerfilmnek ezt a továbbra is ígéretes rendezőjét.

UPDATE: A filmet a Mokép hozza be "A kilencedik légió" címen augusztus 26.-ától!

Centurion - Red Band Trailer
Uploaded by dreadcentral. - Watch feature films and entire TV shows.

Boardwalk Empire, 2. előzetes

Scorsese is comin'.

Rudyard Kipling: Kívánságok háza

Vendégbloggerünk, Elmeboy, egy könyvkritikával teszi le kézjegyét a Geekz blogra.

Joseph Rudyard Kipling neve hallatán a legtöbb hazai olvasó jobbára kizárólag a Dzsungel könyvére és egyéb, gyerekkorunkból ismerős állattörténeteire asszociál, némelyeknek esetleg beugrik még Kim című regénye – dacára annak, hogy a szerzőben Nobel-díjjal is kitűntetett világirodalmi óriást tisztelhetünk, itthon valami miatt kevésbé él a köztudatban. Pedig terjedelmes életműve megannyi sokat méltatott (és részint vitatott) cikket, novellát, verset és regényt foglal magába – sőt, egyesek egyenesen a novella egyik legfőbb megújítójaként tartják számon.

Bár munkásságának nagy része az életében központi szerepet betöltő gyarmati világgal foglalkozik, a mesés, fantasztikus motívumok sem álltak távol tőle (ha akarjuk, a Dzsungel könyvét gyakorlatilag értelmezhetjük proto-fantasyként is): a Kívánságok háza kilenc ilyen elbeszélését tartalmaz. A (tudományos-)fantasztikus besorolás azonban némiképpen megtévesztő, mert bár valóban mindegyik történet tartalmaz valamilyen mesés elemet, ezek szerepe alapvetően a nagyon is valóságos témák sűrítése, kidomborítása, kézenfekvő tehát a kiadvány hátlapján is megemlített H.G. Wells-szel és George Orwell-el vont párhuzam.

A novellák zöme tudományos és/vagy társadalmi kérdésekkel foglalkozik, az egyetlen kivétel talán maga a címadó, ami egy már-már költői szépségű mese a női szerelemről és önfeláldozásról. Ezen túl azonban valójában Kipling korának és roppant széleskörű érdeklődésének lenyomatát kapjuk, a fantasztikus elemek néhol kifejezetten csak ürügyként szolgálnak egy-egy gondolat kifejtésére – így például a Csakis az igazat című, amelynek tetemes hányadát ugyan két tengeri szörnnyel való meghökkentő találkozás teszi ki, lényegében viszont az igazság és az arról való tudósítás problémáját boncolgatja.

A történeteket olvasgatva rögtön szembeszökő Kipling szerfelett akkurátus, polihisztori szemléletmódja, az elmélyült, precíz tárgyi tudás – példának okáért az Összekovácsolódott hajó, melyben egy első útjára bocsátott és viharba keveredett teherszállító alkotóelemei vitáznak egymással, gyakorlatilag egy korabeli gőzös részletekbe menő technikai leírása. Ugyanígy sokat megtudhatunk Marconi távírójáról, vagy éppen a méhkaptárak működéséről, mindezt nagyon is olvasmányos formában. Kipling ezekre a tényekre építi fel mondanivalóját és spekulációit, és ebből a szempontból nagyon is közel áll a modern tudományos-fantasztikus írókhoz.

Ha már elhangzott a szó: megdöbbentő, mai szemmel mennyire aktuálisnak és modernnek hatnak ezek a többnyire századeleji keletkezésű novellák, mind tartalmi, mind formai szempontból. Egyrészt roppant sokrétűek – bár fentebb némiképpen önkényesen két jól elkülöníthető kategóriába soroltam őket, némelyük pusztán a felszínen ilyen könnyen dekódolható. Másrészt, bár jól tetten érhető a kor technikai fejlődésébe vetett, a századfordulóra egyébként is jellemző lelkes hit, Kipling soha nem áll meg a puszta rajongásnál, hanem a rácsodálkozást követően nyomban gondolkodóba esik, kérdéseket és lehetséges válaszokat fogalmaz meg, vagy legalábbis sejtet.

Ez a fajta ambivalencia különösen a társadalmi kérdésekkel foglalkozó elbeszélésekben nyilvánul meg. Kipling megítélése ebből a szempontból egyébként sem egyértelmű: köztudottan a brit imperializmus és a gyarmatosítás lelkes híve volt, írásai azonban jóval érzékenyebb szemléletmódról tanúskodnak. Ilyen a kötet záró, két, szorosan összefüggő novella is (Az éjszakai postával, Egyszerű, mint az ABC). Ezekről már különösebb kertelés nélkül ki lehet jelenteni, hogy bizony a sci-fi műfajába sorolhatók, hiszen az író itt egy 2000-re datált fiktív társadalmat skiccel fel néhány elegáns, és roppant eredeti vonással (az első novella végén található, vagyis annak majdnem felét kitevő jövőbeli újság – olvasói levelestül, apróhirdetésestül – ma is abszolút formabontónak hat). Az elképzelt jövőben az emberiség meghódította az eget, olyannyira, hogy a légi közlekedés nem csak mindennapossá, hanem egyenesen kulcsfontosságúvá vált. Ennek következtében az eredetileg a forgalom irányításával foglalkozó szervezet, az ABC (Aerotranszportot Bonyolító Csoport) idővel egyre több kiváltságra tesz szert (hiszen bármibe beleszólhat, ami a közlekedéssel kapcsolatos, márpedig minden kapcsolatos a közlekedéssel), míg végül kimondva-kimondatlanul a Planéta teljhatalmú urává válik. Per se elnyomásról vagy önkényuralomról ugyanakkor szó sincs, az utópisztikus jövőben az emberek hosszú életűek, kiegyensúlyozottak és boldogok, ez alól egyedüli kivételt a demokrácia elavultnak bélyegzett eszméjét hirdető maréknyi renitens jelenti. Nehéz azonban eldönteni, Kipling melyik oldalon foglal állást, vagy hogy állást foglal-e egyáltalán, hiszen bár a történéseket az ABC joviális tagjainak szemén keresztül láttatja, a befejezés végül egészen mást sugall (az írások nagy részére egyébként is jellemző a nagyjából egy bekezdésnyi, frappáns csattanó).

Kipling jelen kötetben összegyűjtött novellái összességében lenyűgöző, olvasmányos, elgondolkodtató és nem utolsó sorban közel egy évszázad távlatából szemlélve is frissnek ható művek. Ide kívánkozna a szokásos „új oldaláról ismerhettük meg az írót”, ami azonban valószínűleg nem lenne helytálló, hiszen megkockáztatom, hogy a legtöbben amúgy se ismertük. Nem baj, kezdetnek ez a válogatás tökéletesen megteszi, hiszen bár ez alapján tényleg méltán sorolhatjuk őt a korai tudományos-fantasztikus írók között, az is nyilvánvaló, hogy tehetsége, gondolatai okán témaválasztástól függetlenül is érdemes lehet közelebbről megismerkedni munkásságával.

 

Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2010
Fordította: Kollárik Péter
Eredeti cím: The Wish House
Oldalszám: 288

Sin City: Ultimate Noir

A Sin City Frank Miller életművének betetőzése. És nem csak a siker szempontjából, hanem tematikailag is. Alig volt 22 éves, amikor rajzolni kezdte a Fenegyereket, és már akkor egy sokkal sötétebb, noirosabb külsőt kölcsönzött neki, mint amit az olvasók addig megszokhattak. Amikor íróként is átvette a képregényt, a vak igazságosztó azonnal nyakig merült az utca mocskába és a végzetes következményekkel járó szerelembe – Miller ezzel (és későbbi Batman történeteivel) lényegében integrálta a hardboiled krimit a szuperhős comicba. Az évek múlásával kipróbálta magát ugyan más műfajokban is (300, Give Me Liberty, Hard Boiled), de a noirhoz mindig visszatért, és ezzel a sorozattal addig fokozta, túlozta annak jellegzetességeit, ameddig csak az lehetséges volt – a Sin Citynél nem létezik noirabb noir.

Bár a „piszkos krimi” a ’20-as, ’30-as évek detektívregényeiben gyökeredzik (főleg Dashiell Hammettnek és James M. Cainnek köszönhetően talált magának utat a krimi az arisztokratikus körökből a sötét nagyvárosi sikátorokba), de maga a noir kifejezés, annak vizuális jegyeivel együtt, a ’40-es, ’50-es évek amerikai bűnügyi filmjeivel kapcsolatban terjedt el. Az első ránézésre is látszik, hogy a műfaj sajátosságai (erősen kontrasztos, expresszionista jellegű képi világ, keményöklű férfiak, gyönyörű és veszélyes nők, mind elkárhozott és bűnös, érzelmileg vagy mentálisan sérült lelkek, hangulatteremtő, cinikus narráció, a mindenhol jelenlévő erőszak, halál, bűnözés és erkölcstelenség nyers, illúziók nélküli ábrázolása) kivétel nélkül megtalálhatók a Sin Cityben, de ennél többről van szó. Miller ezeket a sajátosságokat a végletekig fokozza: elvet minden árnyaltságot és visszafogottságot, és a noir körülírására használt címszavak legtisztább, legelemibb jelentései mentén definiálja az általa teremtett világot. Nem jelzők vannak, hanem abszolútumok. Nem sötét, hanem Sötétség, nem gonosz, hanem Gonoszság.

Már a helyszínül választott város, sőt, a város beszédes neve is ezt példázza: Sin City (a Basin City rövidítése) valósággal úszik a bűnben. A minden sarkon leselkedő torokmetszők, gengszterek és keményfiúk mellett a rendőrség, az egyház és a politikusok képviselte masszív, legmélyéig korrupt hatalom élősködik az átlagembereken – nem mintha utóbbiak közt burjánzana az ártatlanság. Itt mindenki bűnös, mindenkinek van valami vaj a fején, mindenki megérdemli, hogy itt éljen, ebben a lepusztult pöcegödörben, ahová soha nem süt a Nap (minden jelenet sötétben játszódik), és amit úgy áztat állandóan az eső, mintha a mocskát akarná elmosni – persze hiába. A betolakodókat pillanatok alatt szitává lyuggató kurvák uralta Óvárosba, Sin City vöröslámpás negyedébe, a rendőrök sem merészkednek be, akik pedig, tekintettel a körülményekre, nehézfegyverzettel, teljes testpáncélban végzik még rutinjárőrözéseiket is. Állandósult szükségállapot, ami a polgárok védelme helyett a kizsákmányolásukat biztosítja. Jellemző, hogy a külvilág, néhány kósza és homályos utalást leszámítva, nem is létezik. Nincs hová menni, csak Sin City van, az ott lakóknak ez jelenti az élet kezdetét és végét, és ezt erősíti a város sajátosan anakronisztikus kortalansága is (a modern világot és a noir aranykorát egyszerre idéző környezet).

A karakterekre ugyanez a szélsőségesség jellemző. A főszereplő antihősök, a viharos múltú, gyilkos Dwighttól a brutális, kinyírhatatlan erőszakemberig, Marvig, kőkemény, tűzön-vízen, hullahegyen-vértengeren mindenáron, minden eszközzel átgázoló férfiak, a tipikus protagonistákra jellemző erő és elszántság manifesztációi. S noha mindegyikükről elmondható, hogy ragaszkodnak saját elveikhez (még a vérgőzös bosszúhadjárata kellős közepén járó Marv is megjegyzi, hogy nem ölhetsz anélkül, hogy biztosan tudnád, az illető megérdemli), csupán kettejükről mondható el, hogy „tiszta” lelkűek. A talpig becsületes és tisztességes Wallace-ról, akit szerelme elrablása kényszerít ámokfutásra (Hell and Back), és a teljesen önzetlen nyomozóról, Hartiganról, aki önzetlenségének meg is fizeti az árát (A sárga rohadék). Bármilyen okból veszik is fel a kesztyűt, dolguk nem könnyű: ellenségeik egytől-egyik lelkiismeretlen gonoszok, sőt, igazi szörnyetegek, sokszor szinte szó szerinti értelemben is. A Roark-fiú (a sárga rohadék maga) pedofil, perverz, szadista gyilkos, akit az életét mentő kezelések sora sárga rémalakká deformál, láthatóvá téve lelkének romlottságát, apja, a szenátor, riasztóan ragyás pofájú, hatalomtól és korrupciótól pöffeszkedő öltönyös fenevad, tiszteletes testvére, egy visszataszító, horrorba illő gnóm, akinek protezsáltja, a néma, halálra kínzása közben is mosolygó Kevin valóságos démon. Akár a főhősökről, akár az antagonistákról van szó, e jellemvonásaik oly radikálisak és hangsúlyosak (nincsenek egyéb fontos karakterisztikáik, amik árnyalnék, tompítanák a képet), hogy néhány szereplőt, Marvtól Kevinen át a „halálos kis” Mihóig, csaknem a mítoszok félisteneinek szintjére emelnek. És nem kapunk hozzájuk eredettörténeteket sem nehéz gyermekkorral, nagy szegénységgel, erőszakos, vagy épp szemük láttára meggyilkolt apával, szerencsétlen körülmények miatti bűnbeeséssel és más hasonló toposzokkal – nincs rájuk szükség. Ezeket a figurákat, ezeket az abszolútumokat két dolog határozza csak meg: a város, amiben élnek, és jelenlegi önmaguk.

A nők, akikért, illetve akikkel szemben a főszereplők újra és újra harcba szállnak, a gyönyör és a halál avatárjai, a totális femme fatale-ok. Míg a klasszikus film noirokban általában a legelvetemültebb végzet asszonya is képes érzésekre, bűnbánatra (sőt, esetenként pálfordulásra is), pontos szándékai, tettei, céljai és morális értékei nem egyszer a végsőkig tisztázatlanok (mint pl.. Jean Simmons az Angyalarcban), addig Miller nőinek nincsenek rétegeik. Ők vagy jéghidegek, teljesen amorálisak és velejéig romlottak (Ava, az Ölni tudnál érte gyilkos, manipulatív ribanca, Delia, az áldozatival ágyba bújó, kékszemű bérgyilkos), vagy éppen a másik végletet képviselik: Nancy, a sztriptíztáncos és Shellie, a pincérnő ártalmatlan, az élet viharában hánykódó naivák, akiknek semmi keresnivalójuk ebben a véráztatta városban. De mint a noirban általában, minden miattuk történik, akár vétkesek, akár ártatlanok. A buja, lenge öltözetű, gyönyörű nők miatt, akik akarva-akaratlanul is bűvkörükbe vonják, és ezzel gyakran pusztulásba hajszolják a vonzerejüktől elvakított férfiakat, és iszonyatos vérfürdőket indítanak el, legyen szó akár egyszerű bosszúról néhány kedves szó és egy jó numera emlékére (A nehéz búcsú) vagy egy ostoba baleset miatt (Családi értékek), akár a tiszta szerelem megóvásáról (A sárga rohadék, Hell and Back). Utóbbi amúgy is ritka kincs Sin Cityben: a szerelmet általában vagy vérbe fojtják, vagy elárulják, nem csoda, hogy a szereplők hajlandók érte megjárni a poklok poklát. Legtöbbször meg is teszik.

A noir egyik legikonikusabb eleme természetesen a sajátos képi világ, és a Sin City ennek is a határait feszegeti. A zsáner egyik utolsó klasszikus darabjának tartott, Orson Welles-féle A gonosz érintése az expresszinoista fény-árnyék játékok és kontraszthatások talán legmarkánsabb példája, sőt, a noir-stilisztika tökélyre fejlesztése a hagyományos filmes eszközök segítségével. A képregény azonban megengedheti, sőt, természetéből adódóan meg is követeli magának, hogy stilizáltabb legyen, mint a mozgókép, és Miller ezt ki is használta. A bűnös város abszolút kontrasztokban jelenik meg, nincsenek szürkeárnyalatok sem (ez az egy sajátossága van a comicnak, amit még a 2005-ös moziadaptáció sem mert vállalni), sőt, kiemelt dramaturgiai jelentőségű pillanatokban a mindent elborító feketeséget csak egy-két emberalak hófehér sziluettje töri meg (sokszor ez a módszer tompítja valamelyest az egyébként szélsőségesen véres erőszakot is). A szereplők szinte mindig árnyékba vagy súlyos eső- és hóesésekbe burkolóznak, mintha csak a város fel akarná falni őket, arcuk nem ritkán csak egy haloványan derengő folt a szó szerinti és jelképes sötétség közepén. Leszámítva a Hell and Back drogmámáros epizódjának őrült kavalkádját, a szín ritka vendég a Sin City lapjain, és a Roark-fiú beteges, romlott természetének kihangsúlyozásán kívül (A sárga rohadék) mindig a sztori femme fatale-jainak halálos vonzerejét emeli ki, szinte természetfeletti szépségekké magasztosítva őket (a címbeli dressz A piros ruhás nőben, a szintén címbeli szempár a Kékszeműben).

A Sin City tipikus példája a „style over substance”-nek. A sztori általában mellékes, és a klasszikus krimik csavarossága nyomokban sem érhető tetten rajta. Az egyes történetek a létező legegyszerűbb toposzokból táplálkoznak (döntő többségük a bosszúmotívumra épít), amik olykor egyetlen hosszú mészárlásmaraton ürügyéül szolgálnak (erre a legjobb példa az itthon most megjelent Családi értékek).  Cserébe viszont Miller addig fokozza a noir stílusjegyeit, ameddig csak a műfaji határokon belül lehetséges, és ez nem puszta szófordulat. A képregény már így is esztelenül „over-the-top”, és ha csak még egy lépéssel továbbmenne, ha karakterei még karcosabban narrálnák a sztorit, ha gonoszai még szörnyszerűbbek, femme fatale-jai még romlottabbak, sikátorai még erőszakosabbak volnának, azonnal és menthetetlenül önmaga és a műfaj paródiájává válna. Hogy ez nem történik meg, az Miller stílusérzékének köszönhető: pontosan tudja, hogy meddig mehet el, hogy hol az a pont, ahol már meg kell állnia. Így a Sin City valóban a noir legjavát nyújtja, legalábbis egyvalamit leszámítva: a zsánerre jellemző klasszikus elegancia, lévén eredendően nem fér össze az önmaga határait ostromló stílussal, automatikusan elveszik. De ez alacsony ár a végeredményért: a Sin Cityvel valami újat, formabontót, merészet és egyedit kaptunk. Nagyszerű noirok szerencsére azóta is akadnak a képregénypiacon, sőt, talán jobbak is, de ezt a sajátos bravúrt még senkinek nem sikerült Miller után csinálnia.

Egyenesen a Fesztiválról, 1. rész: Largo Winch 4, Scott Pilgrim 1-2

Májusban volt nekünk egy képregényfesztiválunk – már megint, és ez jó. A rendezvény idén már hat éves, de még mindig olyan benyomást kelt, mintha legfeljebb kettő lenne – és ez nem jó. De megjelent sok szép és jó friss képregény, és ez viszont fantasztikus. Közülük első körben az utóbbi évtized egyik nagy, független képregénysikerét, a Scott Pilgrimet, és az itthon már szinte csak becsületből és lelkesedésből kiadott, de hazájában bombasikerű Largo Winch-et vesszük górcső alá.

Largo Winch: Business Blues

A francia képregényeknek sajnos immár hagyományosan hányatott sorsuk van itthon. A Largo Winch negyedik része hosszas vajúdás után született csak meg a magyar piacra, és így is csak 400 példányszámban – persze nem lehet hibáztatni a kiadót, sőt. Dicséretes dolog, hogy az első három rész bukása után még mindig nem mondanak le a farmernadrágos milliárdos ólomzáporokkal és üzleti machinációkkal teli kalandjairól. A Business Blues a második, az Ellenséges felvásárlással indult Largo-történet lezárása, amiben tetőfokára hág a W konszern és a Fenico vállalatcsoport nem csupán dollárokra, de vérre is menő küzdelme. Jean Van Hamme gyönyörűen fonja össze az összes, a cselekmény fősodrához látszólag alig-alig kapcsolódó mellékszálat, hogy a cégbirodalmak összecsapása mögött felvillantson egy riasztó összeesküvést, ami messze túlmutat a puszta vállalati szkanderozáson. Merthogy az a hatalom, ami az efféle konszernek kezében van, nem csak részvényesek, de államok sorsát is eldöntheti, és Amerikának vannak agyafúrt ellenségei, akik nem feltétlenül bombákban és tornyokba vezethető repülőgépekben gondolkodnak. Van Hamme-nak ez a nagyvállalati manipulációk veszélyeiről szóló kommentárja szépen, visszafogottan húzódik meg a cselekmény hátterében – van a fickónak stílusérzéke, ez azon is látszik, hogy amikor az olvasó már éppen kezdené unni az üzleti bonyodalmakat ecsetelő, némileg száraz jeleneteket (merthogy az írónak esze ágában sincs lebutítani a témát), mindig beszúr egy roppant ügyesen és látványosan komponált, adrenalint pumpáló akciót. És az összes eddigi közül a Business Blues fináléjában látott a leginkább lehengerlő. Az ellenségei elől menekülő, és az idővel versenyt futó főhős egy szédületes tempójú, filmszerű hajszában igyekszik megmenteni a céget, és közvetve talán fél Amerikát, és ahogy Van Hamme és rajzolója, a gyönyörűen részletgazdag és lendületes képekkel dolgozó Philippe Francq ezt a szcénát kivitelezik, azt Hollywoodban is megirigyelhetnék. A bónusz pedig az a panel, amin Largo, közvetlenül a totális káosz és pusztítás után, meg sem lazult nyakkendővel, halálos hidegvérrel, sármos mosollyal, alig kócos hajjal, az ablakon keresztül, az utolsó utáni pillanatban érkezik meg a sorsdöntő gyűlésre. Style, baby, style. James Bond is csettintene. Gyerekek, vegyétek ezt a képregényt, ne hagyjátok, hogy ez legyen az utolsó…

Scott Pilgrim 1-2

A 2000-es évek egyik legnagyobb meglepetésképregénye kétségkívül a hatrészes, mangaformátumban megjelent Scott Pilgrim volt (az utolsó etap júliusban jön ki Amerikában, a mozifilmes adaptációhoz igazítva), ami ahhoz képest, hogy független, hazánkban teljesen ismeretlen comic, bámulatos gyorsasággal szivárog be a magyar piacra. A Nyitott Könyvműhely a Képregényfesztiválra hozta ki nem csupán az első, de mindjárt az első két kötetet (Scott Pilgrim kivételes átlagélete, Scott Pilgrim a világ ellen), és ha minden igaz, még idén várható a harmadik is (feltételezhetően a film őszi premierje mellé). Bryan Lee O’Malley keleti és nyugati történetmesélési technikát és stílusvilágot bátran ötvöző Scott Pilgrimjének fő- és címszereplője egy 23 éves, perspektíva és életcél nélküli, egy saját bevallása szerint pocsék bandában játszó srác, aki egy lepukkant lakás szakadt matracán kénytelen osztozni meleg lakótársával, és aki csak azért nem szarik teljesen a világra, mert ahhoz tudomásul kellene vennie, hogy létezik. Rutinból élt életét váratlanul felrázza a nagy szerelem: Ramona Flowers, az amazonos futár, először álmaiban jelenik meg, majd teljes életnagyságban is. Minden töketlensége ellenére Scott elnyeri a lány kegyeit, de az igazi próbatétel csak ezután következik: ha meg akarja tartani őt, meg kell küzdenie hét gonosz expasijával. A Scott Pilgrim egy roppant kedves, bájos és őszinte „komédia az életről” koncepcióval indul, tele szimpatikus és nagyszerű karakterekkel, eleven, sziporkázó dialógusokkal és popkultúrális utalások tömkelegével. És aki gyanútlanul veszi kezébe az első kötetet, arra a vége felé szép kis meglepetés vár: O’Malley agyának elszállása következtében ugyanis egy koncert közepén az addig földön járó képregény egészen a sztratoszféráig ugrik, és a főszereplő egy videójátékba illő, szuperhősszerű küzdelmet folytat le Ramona egyik tetőt átszakítva érkező exével. Hogy ez hogy lehetséges, az lényegtelen, az író nem traktál minket mondvacsinált magyarázatokkal, a „stílustörést” teljes lazasággal és természetességgel vágja a képünkbe, és elvárja, hogy ugyanilyen hozzáállással fogadjuk. És így is fogunk tenni, mert addigra a Scott Pilgrim lendülete, energiája és életkedve rég magunkkal ragadott, és egyszerűen tudomásul vesszük, hogy az exekkel vívott élethalálharc ugyanúgy része az életnek, mint a kellemetlen szakítások és az anyagi problémák – posztmodern mágikus realizmus. A mangás képi világ egyébként pofátlanul egyszerű, de az arcokra kiülő érzelmeket egy-két alapvonás segítségével is nagyszerűen ragadja meg az alkotó. És ne feledjtétek: a 64-ütéses kombó a nyerő.

Mortal Kombat: Rebirth

Egyelőre nem készül új Mortal Kombat-film, de ha készülne, és Kevin Tancharoen rendezné, akkor kábé így nézne ki. Az alábbi hét perces videót a hírek szerint azért forgatták le, hogy megszondázzák a népet, lenne-e igény egy hasonló stílusban készített filmre. Egy biztos: az első Mortal Kombat-nél csak jobb lehet.

The Losers

Számomra egy percig sem volt kétséges, hogy Andy Diggle Eisner díjra is jelölt kiváló képregénysorozatából film fog készülni valamikor. Már annak idején az első szám elolvasása után kapásból az volt az első gondolatom, hogy ez bizony filmfeldolgozásért kiállt, sőt, akár egy Tv-sorozatot is el tudtam volna képzelni belőle, így aztán nem ért nagy meglepetésként, amikor meghallottam, hogy a tengerentúlon már licenszelik is a cuccost.

A film a képregényhez hasonlóan irtózatos iramot diktál. Csak semmi tökölés, azonnal durr bele a dzsungel közepébe, és az első akciódús 15 percben gyorsan le is tudjuk a Vesztesek eredettörténetét, majd némi újraszerveződés után máris  Amerikában folytatódik a laza beszólásokkal és vagány rockzenével kísért non-stop akciófolyam, ahol is hőseink, illetve hát Veszteseink nem sok időt hagynak maguknak két bevetés között. Látványos robbanások, állandó golyózápor és kisebb-nagyobb belső konfliktusok kísérik működésüket. Akció terén nem is vall különösebben szégyent a film, bár manapság már nem nagy kunszt az ilyen jeleneteket meggyőzőre megcsinálni, persze a vértől és a leszakadó testrészektől most is megkíméltek minket, de ennek okait nyilván ismerjük.

Sylvain White nem éppen egy rutinos rendező, szerencsére mégis egészen jól ráérzett a stílusra. Az eredeti képregény „badass”-ségét, laza humorát, és hangulatát is sikerült egészen jól megidéznie, és megpróbálta mindezt még tetézni a jól megválasztott zenével is, ami egyébként fontos része lett a filmnek. A soundtrack meglehetősen eklektikus, de mégis teljesen patentos. A Journey nyálas 80’s rockja, az alternatív csapatok lassulós témái, a Tom Morello által kísért rap, vagy a legendás Black Betty remekül megférnek egymás- és John Ottman eredeti zenéje mellett, és azt hiszem ez az, amiben mindenképpen a film élvez előnyt a képregénnyel szemben.

The Losers

- We are talkin’ about declarin’ war on the Central Intelligence Agency.
- They started it.

Ritka a képregények világában az olyan sorozat, mint a The Losers: a színtiszta akciók ugyanis általában a mainstream szuperhőscomicokra maradnak, míg a felnőtteknek szóló műfaji alkotások többnyire igyekeznek az akció mellett valami mást, valami többet (drámát, szatírát stb) is nyújtani, és azt hangsúlyossá tenni. Jó példa erre Peter Milligan mentális- és identitásproblémákat középpontba állító Human Targetje, amit éppen mostanság butítottak le a tévének egy szimpla akciósorozattá. Idén Andy Diggle The Losersét is utolérte a megfilmesítési láz, de ezen a sorozaton nem volt mit butítani: ez ugyanis eleve egy őrült tempót diktáló, intenzív akcióthriller, és nem több. És ez pontosan így van jól.

A címbeli vesztesek egy speciális katonai alakulat tagjai, akiket egy bolíviai akció során elárul titokzatos, Keyser Söze-szerű CIA-s összekötőjük, Max. Minthogy a külvilág ezután halottnak hiszi őket, az ötfős csapat (illetve egyikük kezdeti árulása után már csak négyfős csapat) a rejtélyes, dögös és halálos Aisha segítségével lopásokból, betörésekből, titkos akciókból és szabotázsokból álló magánháborút indít ellenségük ellen. Hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy Max valami nagy dobásra készül, ami átrajzolja majd a világ politikai térképét, és rajtuk áll, hogy útját állják.

Diggle tudja, mi kell a népnek: tempó, látvány, humor és tökösség. Semmi más nem számít. A karakterek a gyönyörű, gyilkológép ügynöknőtől a szótlan mesterlövészen és a lelkiismeretes családapán át a dumagép computergeekig legjobb esetben is csak elnagyolt vázlatok, a sokáig némileg erőltetett misztikus ködben tartott antagonsita pedig gonosz és fanatikus, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, ráadásul a vele kapcsolatos fordulat is igen hamar kikövetkeztethető. Emellett a viszonylag intelligens és gondos cselekményszövés ellenére a sztori sem nő túl az egyszerű sablonbosszú határain, ám Diggle képes rá, hogy mindezt a pofátlan szimplicitást a javára fordítsa. Egyrészt, mert a csapatdinamika kiválóan működik, ugyanis az író képes rá, hogy két lábon járó kliséibe mindössze egy-két jól elhelyezett, rövid jelenet segítségével életet leheljen, és a tipikus, felszínes tökösdumáknál sokkal hatásosabban győzze meg az olvasót arról, hogy igen, néhányan ezek közül a srácok közül meghalnának egymásért. Másrészt pedig, mert ezek a karakterek egyáltalán nem tartoznak a feltétel nélkül szerethetők közé: ahogy pl. Diggle a levágott füleket gyűjtő Aishával játszik az amúgyis meglepően merész és durva fináléban, azt tanítani kellene – egyébként az övé az utóbbi tíz év egyik legcoolabb lelépése is („Ninety-nine…” hell, yeah!)

Az egyszerűség mögött ugyan megbújik némi kommentár a kormány erőforrásait saját céljaikra használó, államokkal és ártatlan életek millióival játszó háttéremberekről és mocskos, manipulatív politikai játékokról, de a lényeg természetesen nem ez. Hanem az akció. A The Losers egy filmszerű (ami azt illeti, valósággal vászonra született), iszonyatosan pörgős thriller, ami azzal a kompromisszumok, érzelgősség, patetikusság és mondanivalósulykolás nélküli nyers őserővel mesél, amit egyre ritkábban érhetünk tetten a hollywoodi produktumokban. A képregény szinte szétrobban az energiától és a lazaságtól, egymást érik a hajmeresztő üldözések, tűzharcok és igazi badass pillanatok, amik ugyan telis-tele vannak a zsánerre jellemző túlzásokkal, de a hitelesség csorbulása a kutyát sem érdekli, ha egyszer láthatóan az alkotók sem veszik vérkomolyan magukat, és egyetlen céljuk, hogy szórakoztassanak – azt pedig maradéktalanul el is érik. 

Kevés képregény van, ami az akciófilmek túlpörgetett őrületét ilyen hatásosan képes visszaadni a paneleken. Diggle fantasztikus érzékkel tud akciót írni, Jock pedig tökéletes partnere a filmszerű élmény elérésében (volt egyébként pár vendégrajzolója is a sorozatnak), merthogy ennél intenzívebb képi világot nehéz volna teremteni. Vaskos kihúzásokkal erősített vonásai ugyan durvák, sőt, néha egyenesen vázlatosnak tűnnek, de amikor érzelmeket kell az arcokra festenie vagy akciójeleneteket kell rajzolnia, akkor a comic valósággal szárnyal, panelstruktúrája és dinamikája lehengerlő. Pokoli élvezetes olvasmány, ami szerencsére meg sem próbál többnek látszani annál, ami. Most pedig végre ott van, ahova már rég kerülnie kellett volna: a mozikban.

Harry Potter és a halál ereklyéi-teaser

Az MTV Movie Awards a hétvégén megvillantotta az utolsó Potter-könyv adaptációjának előzetesét. Ha jól tudom, a sorozat meglehetősen népszerű a fiatalok körében.

Norvég nindzsa - előzetes

Jelentős agymenésnek tűnő film a Náci Zombik (Dead Snow) producereitől, egy elsőfilmes rendezésében. A történetnek vannak valós alapjai: a főhős, Arne Treholt létező személy, norvég szociáldemokrata politikus és diplomata volt, akit a Szovjetúnió részére történő kémkedéssel vádoltak, '84-ben börtönbe is került, ahonnan '92-ben szabadult. A filmben azonban ő a jó fiú, egy hazafias nindzsa klánt vezet, éberen őrködve Norvégia függetlensége felett. Az előzetes alapján meglehetősen kaotikusnak tűnő izé a slashfilm szerint a 70-es évek eurokrimijeit és a nindzsafilmek kliséit ötvözi a Black Dynamite-hoz hasonló stílusban.

Hogyan csináljunk látványos szörnyfilmet a semmiből?

Illetve a majdnem semmiből. Gareth Edwards Monsters című filmjét májusban mutatták be Cannes-ban és nagyon jó kritikákat kapott. A film összköltségvetése állítóleg mindössze 15000 dollár, de úgy néz ki, mintha ezerszer ennyiből forgatták volna. A rendező elmondja, mindezt hogyan hozta össze.

Rémálom az Elm utcában 2010

Michael Bay folytatja keresztes hadjáratát a gyermekkorunk ellen: rebootolta, ezzel egyidejűleg le is rombolta az utolsó mítoszunkat, Freddy Krueger hátborzongató történetét. Wes Craven 1984-es, kultikus filmjének feldolgozását úgynevezett újragondolásként hirdették, ehelyett azonban ügyetlen kopipésztelést kaptunk, amelyből épp azok az apróságok hiányoznak, amelyek működőképessé tették az eredetit.

Bizonyos filmek egyszerűen idejétmúlttá válnak, és megérnek arra, hogy frissítsék őket a korszellemhez, a nézői elvárásokhoz. A Rémálom az Elm utcában magán viselte a nyolcvanas évek tinihorrorjainak inkább kínos nyomait, ráadásul a folytatások formájában 2003-ig tartó abúzus sem tett jót a patinásodásának. Robert Englund ikonikus karaktere önmaga paródiájába fordult, épp ideje volt, hogy valaki gatyába rázza.

Biztatóak is voltak a 2010-es remake első jelei. A főszerepre az egyetlen szóba jöhető színészt, Jackie Earle Haley-t választották (akinek még azt is megbocsátjuk, hogy megint Rorschach-hangon beszél). A maszkmesterek gondoskodtak arról, hogy kevésbé gumiszerű, valósághű, mégis kísérteties legyen az összeégett arca. Wesley Strick és Eric Heisserer azt ígérték, a forgatókönyvük tiszteletben tartja az 1984-es eredetit, és nélkülözi Freddy olcsó poénjait, Samuel Bayer pedig a hatalmas kliprendezői renoméja révén adott némi izgalomra okot.

A film megtévesztően tökösen indít, rögtön a felütésben egy kreatívan erőszakos halálesettel hozza ránk a hidegrázást. Sajnos azonban ez marad az egyetlen eredeti gyilkosság, a többi vagy Wes Craven előtt emel kalapot, vagy unott ötlettelenségbe fullad. Némi frissességet hozhatna a mitológiába, hogy az inszomniás karakterek néhány pillanatra bele-belesüllyednek egy éber alvásba, és ezzel végképp összemosódnak számukra a határok álom és valóság közt, csakhogy ez a lehetőség is kifullad egy-egy kiszámítható ijesztegetésben.

Samuel Bayer próbálkozása mindenesetre dicséretes, hiszen a sótlan és repetitív álomjelenetekből kicsikarta a lehető legtöbb feszültséget. Bár attól messze van a film, hogy a karfánkat tépdessük tőle rémületünkben, de tud olyan atmoszférát teremteni, amelyen átszűrődik Freddy fenyegető jelensége és az áldozatainak klausztrofóbiája is.

Egyértelműen Heissererék számlájára írható a film összes hibája. Az első egyharmadig főhőst sem sikerült találniuk a történethez, mert akiket annak hihettünk volna, azok sorban elhullottak. Ráadásul úgy szabadultak meg tőlük, hogy előbb belengették némi szerelmi szál és egy nyomozás lehetőségét, és csak ezt követően rántották ki alólunk a szőnyeget. A tinédzserekből hiányzik minden tinédzserség, annyi műsoridőt pedig egyikük sem kap, hogy legyen okunk szurkolni értük.

A harmincadik percben jutunk el odáig, hogy megismerjük a protagonistákat, a nörd fiút és a nörd lányt, ám ekkor már rég lemondtunk arról, hogy megpróbáljunk azonosulni bárkivel is. Nem segít rajtunk Rooney Mara üres tekintetű alakítása sem, amellyel a hősnő klasszikus karakterfejlődését is befogadhatatlanná teszi számunkra. Az ő párja a kezdetben szkeptikus Kyle Gallner (nem ő az egyetlen tévészínész a stábban), aki a nagyszerű alakítása ellenére sem tudta kedvelhetővé tenni az érdektelen, hol motivált, hol motiválatlan karakterét.

A jobb írói húzások közé sorolom azt, hogy újragondolták Freddy Krueger eredetsztoriját. Wes Craven eredeti koncepcióját porolták le, és pedofilt csináltak a gyerekgyilkosból, aki azért tér vissza a halottaiból, hogy végezzen azokkal, akiket korábban megrontott. Ugyan ez a változat kevésbé erőltetett, mint a korábbi filmé, mégis sikerült olyan ellentmondásokba bonyolódni általa, amelyeken többször is megbicsaklik a film. Senkitől sem akarom a fordulatok élményét elvenni, úgyis szembeötlőek ezek a logikai hézagok. Elég kiemelnem azt az apróságot, hogy sosem derül fény arra, mi szüksége egy gyermekmolesztálónak az ujjkarmokra a való életben, azon kívül, hogy elősegítik a lebukását.

Összességében nézve a 2010-es A Nightmare on Elm Street mindenképpen a Platinum Dunes stúdió jobb remake-jei közé sorolható. Bayer képei és Steve Jablonsky megbízható színvonalú zenéi megteremtik azt a hangulatot, amelyről a kaszabhorrorok többsége csak álmodozni mer. Jackie Earle Haley méltó a szerephez, az ő jelenléte és kiszámíthatatlansága nélkül feleannyit sem érnének az álomjelenetek, azt pedig a Little Children óta tudjuk, hogy nem kell neki maszk, hogy baljós pedofillá változzon.

A film azonban rengeteg potenciáltól fosztja meg magát a szolgai homage-ok jegyében, emellett olyan tehetségeket tékozol el, mint Connie Britton vagy Clancy Brown. A lustaságra utaló logikai bukfencek megbocsáthatatlanok, a sekélyes karakterek pedig egyszerű tehetségtelenséget feltételeznek. Sam Bayertől, hacsak el nem ment a kedve egy életre az egész estés produkcióktól, remélhetőleg láthatunk tisztességesebb munkákat is, de azt legalább már tudjuk, hogy A dolog remake-je biztosan nincs jó kezekben Eric Heisserernél.

Új Expendables-teaser

Jönnek...

GeexKomix 29.

Avengers #1

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: John Romita Jr.
Kiadó: Marvel Comics

A gonoszok ideje lejárt. Norman Osborn rács mögött rohad, „sötét uralma” véget ért, a Marvel Univerzumba beköszöntött a „hősi kor”, vagyis a Heroic Age, így a szuperhősöknek nem kell többé bujkálniuk: több éves, súlyos teher esik le a vállukról, és végre ismét önmaguk lehetnek. Ez a változás egyben alkalmat jelent Brian Michael Bendisnek is, hogy bebizonyítsa, képes „igazi” Bosszú Angyalai képregényt írni. Mert ugye annak idején az egyetlen ilyet (Káosz) arra használta, hogy lerombolja, majd teljesen újjáépítse a mítoszt, míg későbbi próbálkozásai (a Mighty Avengersben) finoman szólva hagytak némi kívánnivalót maguk után. De már pár hete, a New Avengers fináléjában kaptunk egy kis kóstolót abból, hogy milyen az, ha úgy istenigazából beleveti magát a „tradicionális” Avengers stílusba – és ezt az új sorozat első számában is demonstrálja. Az Avengers 1 minden, aminek egy Bosszú Angyalai képregénynek lennie kell: nagy, színes, mozgalmas, látványos, epikus, és természetesen benne vannak a legnagyobb hősök, akiket csak a Marvel Univerzumban össze lehet trombitálni.

A manapság dívó, fárasztó trendekkel ellentétben Bendis szerencsére nem pöcsöl sokat az új csapat összeállításával. Alig vagyunk túl a füzet felén, és máris pörögnek az események, ez a tempó pedig mindenképpen dicséretes. Igaz, ezért cserébe kapunk egy meglehetősen ostoba és elcsépelt panelt, amin az új főmufti, Steve Rogers, címszavakban elmondja (nem annyira a hősöknek, mint inkább az olvasónak), hogy kit miért választott. De ezért a sutaságért kárpótolnak a Bendisre jellemző remek karakterpillanatok (Thor és az új Amerika Kapitány szóváltása, Rogers és Vasember rövid vitája, Pókember és Sólyomszem vicces pársorosa), amik alapján sokat várhatunk a majdani csapatdinamikától. Majdanitól, mert itt még nincs sok csapatmunka. Hirtelen feltűnik Kang, Thor amolyan istenesen megkínálja egy baszomnagy villámmal (ez összesen két oldal, de fantasztikusan néz ki), aztán mindenki leáll beszélgetni. Hőseinknek ugyanis „Vissza a jövőbe” módba kell kapcsolniuk, hogy megállítsák jövőbeli gyermekeiket, mielőtt azok ostoba tetteikkel elpusztítják a világot – legalábbis Kang szerint. Ha a koncepció ismerősnek tűnik, az nem véletlen: Bendis itt a két évvel ezelőtti Next Avengers rajzfilm karaktereit emeli át a képregény világába (ritka folyamat, általában ez pont fordítva történik), ami furcsa megoldásnak tűnik, de egyelőre működik. És akkor a rajz: John Romita Jr.-tól sokan féltek, mert többször bizonyította már, hogy a szuperhőszsáner nem a legmegfelelőbb számára (khm, World War Hulk, khm), de itt kitesz magáért, és akárcsak Bendis, bizonyítja, hogy nem véletlenül került a címbe. Nem minden karaktert rajzol ugyanolyan jól (különösen a nők járnak pórul), de összességében elegánsan szálkás vonásai roppant hangulatosak, a jelenetek dinamikája lehengerlő, Kang már említett felbukkanása pedig magáért beszél. Ha ilyen lesz a Heroic Age, én baromi vevő vagyok rá.

Madame Xanadu #23

Történet: Matt Wagner
Rajz: Amy Reeder
Kiadó: Vertigo Comics

Nagy lelkesedéssel kezdtem anno olvasni ezt a sorozatot. Az első, több ezer évet felölelő, fantasztikusan epikus és varázslatos sztori az egyik legütősebb Vertigo sorozat ígéretét zengte, úgy tűnt, új kedvenc van születőben. Most viszont inkább úgy tűnik, Matt Wagner képregénye azon az úton van, amire a House of Mystery is rátévedt, nem sokkal indulása után: a középszerűségén. Már a második sztori (Exodus Noir) sem volt olyan erőteljes, mint az első, de a rajzai és a hangulata még bőven megmentették, és azt még felfoghattuk egy átmeneti, apró visszaesésnek a következő nagylélegzetű történet előtt. Most ez a történet, a nyolcrészes (!) Broken House of Cards véget ért, és marad az értetlenkedő kérdés: ennyi volt? Erre kellett nyolc füzetet áldozni? Pedig milyen jól indult: a főhősnő Nimue és gonosz testvére, Morgana, történelem előtti időkbe visszanyúló konfliktusát Wagner egy kívülálló, átlagos háziasszony mágikus eredetű szenvedésein keresztül exponálta be, hogy aztán hosszú, izgalmas és érdekes oldalakon keresztül taglalja a nővérek említett konfliktusának gyökerét és növekedését, párhuzamosan mesélve el közben a varázslók korának leáldozását, és az ember felemelkedését. A Broken House of Cards nagy problémája az, hogy mindez a felvezetés és a flashbackekben elmesélt háttértörténet sokkal hatásosabbnak bizonyul, mint a jelenben játszódó, tényleges cselekményszál, amiben Wagner egy pofátlanul vékonyka sztorival dolgozik, pofátlanul sokáig. Persze mégiscsak itt kerül sor a nővérek nagy, végső (?) harcára, így nem engedhette, hogy ennek jelentőségét elnyomják a flashbackek, de erre nem az a megoldás, hogy ami kevés a kezében van, azt az unalomig nyújtja, és beleerőszakol egy teljesen felesleges mellékkaraktert, akinek amúgy nincs semmi komoly dramaturgiai szerepe. „Mr. Johnról” van szó, aki természetesen nem más, mint a Martian Manhunter. És most inkább nem is térek ki arra, hogy mennyire jó ötlet egy vertigós címbe belecsempészni a mainstream DC univerzum egyik szuperhősét (semennyire). Sajnos a nagy finálé sem túl fantáziadús: az önismétlésekkel és időhúzásokkal hizlalt konfliktus zenitjében Nimue és Morgana állnak egymással szemben, ősi nyelven átkokat kiabálnak, van sok fény meg füst meg furcsaság meg hókuszpókusz, aztán hősnőnk győzedelmeskedik. Amy Reeder persze mindezt szépen, hangulatosan rajzolta meg, de ez még kevés ahhoz, hogy igazán jól szórakozzunk. Egyelőre lejtőn van a sorozat, és ha ez így megy tovább, megint eggyel kevesebb képregény lesz, amit olvasnom kell. Kár lenne.

Robocop #4

Történet: Rob Williams
Rajz: Fabiano Neves
Kiadó: Dynamite Entertainment

Rob Williams láthatóan és kétségtelenül elhatározta, hogy addig fokozza az egész Robotzsaru-világ eredeti koncepcióját, ameddig csak lehetséges. Az első mozifilm után játszódó sorozatban megvannak mindazok az elemek, amik már Verhoevennél is nagyszerűen működtek (a folytatásokat felejtsük el), de Williams, ha lehet, mindegyikre (Murphy ragaszkodása emberi mivoltához, a várost felemésztő totális vállalati korrupció, a rendőrség gépesítése stb.) rátett még egy lapáttal. Az irány, amibe a karaktert és a történetet viszi, határozottan ígéretes, más kérdés, hogy a negyedik, befejező rész nem igazán tudja beváltani az első füzet ígéreteit. Ha ez egy minisorozat lenne, akkor bizony csalódással kellene búcsúznunk Robótól, de szerencsére ez csak egy ongoing sorozat első sztorija (Revolution) volt, így pedig egészen más szempontok szerint kell tekintenünk rá: a kérdés, hogy mennyire hatásos, mint felütés, a válasz pedig az, hogy nagyon is. Williams kompromisszumok nélküli szatirikus éllel gazdagítja még a látványos akciókat is (az OCP PR harci robotjai leradíroznak az égről egy híradós helikoptert, mert „nem tetszik nekik”), és gond nélkül integrálja a Robotzsaru világába az olyan modern sci-fikre jellemző tudományos vívmányokat, mint a virtuális valóság és az elme átültetése egy másik testbe, az élet meghosszabbítása céljából. Pár dologgal kapcsolatban viszont kicsit kilóg a lóláb: az OCP továbbfejlesztett ED-209-esei, a háznyi (!) nagyságú ED-309-esek már meghaladják a szatirikus túlzás határait (ellenben a hatalmas kéziágyukkal küzdő, röhejes egysorosokat – „Metal motherfuckers!” – ordibáló, „robotagyat” zabáló Voglerrel), és inkább az öncélúság és ostobaság tartománya felé közelednek. Már csak azért is, mert ilyen méretű rendfenntartó robotok egész egyszerűen nem lehetnek praktikusak. A filmben látott 209-esnek még ironikus és vicces hátulütője volt, hogy képtelen volt lépcsőt mászni, viszont ezek a monstrumok már egy szűkebb utcába sem férnek be. Másrészt az sem tesz jót a finálénak, hogy Murphy egy számítógépes rendszert meghackelve állítja le a Detorit utcáin folyó mészárlást – nem csak antiklimatikus, de a karakterre sem jellemző. Egyébként is, meglehetősen hirtelen van vége a képregénynek, mintha a nyomdában elfeledkeztek volna az utolsó egy-két oldalról. De összességében élvezetes olvasmány ez (Fabiano Neves képei pedig mintha élettel telibbek és dinamikusabbak lennének, mint pár hónappal ezelőtt), arról legalábbis mindenképpen meggyőzött, hogy érdemes továbbra is követni a sorozatot.

The Walking Dead #72

Történet: Robert Kirkman
Rajz: Charlie Adlard
Kiadó: Image Comics

Felmerül a kérdés: hány igazán jó történetet lehet kihozni egy posztapokaliptikus zombihorrorból, mielőtt önismétlővé válik? Merthogy lássuk be, a lehetőségek limitáltak: a szereplőket időnként lehet cserélgetni, de a szóba jöhető szituációk száma, amikbe kerülhetnek, határozottan véges. A túlélők menedéket keresnek, és végül találnak, de az élőholtak rájuk törnek, úgyhogy menekülniük kell. És újra: keresés, menedék, élőholtak (vagy gonosz emberek), menekülés. És újra… Minden elismerésem Robert Kirkmané. Immár hat éve, folyamatosan, üresjáratok nélkül hozza ki az abszolút maximumot ebből a vékonykának tetsző koncepcióból, és valahányszor azt hinnénk, több újdonságot már nem tud mutatni, fogja magát, és kurvára ránk cáfol. És a jelek szerint most valami olyan húzásra készül, amitől mindenki ki fog esni a székéből. Lássuk csak: a főszereplők már számtalanszor harcoltak zombikkal, és menekültek előlük, amikor berendezkedtek egy lezárt börtönben, kisebb magánháborút kellett folytatniuk egy közeli kisváros pszichopata ura ellen, majd pedig kannibálokkal voltak kénytelenek szembeszállni. Ezzel azt hiszem, kipipálhatjuk a zsáner összes nagy toposzát. Mi lehet a következő lépés egy olyan sorozat számára, aminek középpontjában minden vérengzés ellenére sosem az élőholtak elleni elkeseredett harc, hanem az ember állt, az ember, aki ennek a harcnak a hatására a személyiségét megsemmisítő morális kompromisszumokra kényszerül, és lassan, fokozatosan elveszti önnön emberségességét? A válasz logikus, csak azért nem jutott eszünkbe, mert olyan drasztikus és merész, hogy egy Kirkman-kaliberű és tökösségű író kell hozzá. Ezt kapd ki: most a főhősökből lesznek az agresszorok, most ők lesznek a rosszfiúk. Rick és társai ugyanis az utóbbi részekben találtak egy csinos kis közösséget, ami egy külvilágtól elbarikádozott városkában igyekszik olyan normális életet élni, amilyet csak lehetséges egy zombik ellepte Földön. Az emberek dolgoznak, főznek, szórakoznak, partikat tartanak, és tárt karokkal várják maguk közé hőseinket is – csakhogy nem könnyű beilleszkedni a „normál” életbe az utóbbi hosszú hónapok borzalmai után. Michonne nem tudja kiverni a fejéből a zombikaszabolásokat, és leüvölti a háziasszony fejét, aki egy ilyen világban a főztje miatt aggódik, Glenn vendéglátóik után kémkedik, és Rick… Rick már nem bízik senkiben. És nem tetszik neki, hogy nem tarthatnak maguknál fegyvert. És nem tetszik neki, hogy szabályokat akarnak rájuk erőltetni. És nem tetszik neki, hogy nem az ő kezükben van az irányítás. Az út, amire Kirkman most vezeti a főszereplőket, újabb brutális fordulópontot jelenthet a sorozat történetében. És azt már tudjuk, hogy nem nagyon van olyan, amit nem mer meglépni, úgyhogy a magam részéről alig várom, hogy elszabaduljon a pokol.

The Mexican Stand-off #13: Vincze Nóra

A mostani képregényes interjúnkban egy fehér hollót, egy képregényrajzoló hölgyet mutatunk be, aki talán a legfiatalabb is az eddigi versenyzőink közül, van saját Szomorú szörnye, részt vett a Scott McCloud által útnak indított nemzetközi mezőnyű 24 órás képregényrajzoláson, jelenleg pedig gőzerővel dolgozik a... ööö... Gőzplüss című steampunk képregényen Árva-Szabó Péterrel.

- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal…
- Esetleg biztos (: Vincze Nóri vagyok, 22 éves, és nagyon szeretek rajzolni. Meg képregényeket olvasni, meg filmeket, animációkat nézni, meg úgy általában művelődni. És bírom a csigákat is.

- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ?
- Már egész kicsi korom óta olvastak nekem (amíg én nem tudtam magamnak) képregényeket. Azt hiszem a Pimpa, Bobó, Góliát voltak a legeslegelsők, de úgy első, amit rendszeresen járattunk is az a Múmin volt.

- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ?
- Mindig is szerettem rajzolni és 8 évesen már tudtam hogy képregényrajzolással akarok foglalkozni. Szóval azt hiszem igen, ez szerelem volt első látásra. (:

- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ?
- A Garfield volt a Múmin után az, ami leginkább a képregényrajzolásra sarkallt. Aztán olyan 11 évesen, a kereskedelmi adók által sugárzott Dragon Ball, majd később, a betiltása után mint a mangák úgy általában inspiráltak. Aztán volt egy kellemetlen időszak, a tinédzserkorom, mikor nem sokat alkottam, csak annyit amennyit a művészeti szakközépsuliban elvártak. (Hogy miért volt kellemetlen ez az időszak, azt nem kívánnám részletezni, túl hosszú lenne.) Szóval öncélú dolog nem sok született. Viszont sokat olvastam és próbálkoztam írni is, de bevallom, ez annyira nem ment. Az érettségi után, mikor a szakmai évemet csináltam, kezdtem újra intenzívebben alkotni. Ezúttal inkább a nyugati képregények és rajzfilmek inspiráltak, és egyre jobban próbáltam a saját stílusomat keresni, amit a mai napig valamilyen szinten teszek. Szeretem a klasszikus grafitot, használok copic filceket, aquarell festéket, és van digitalizló táblám is, de nem tudok még vele olyan jól színezni, mint tradícionálisan.

- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ?
- Mindent imádok, ami 1900-tól úgy kábé az 1980-as évekig ez a korszak magába foglal. Különösen a 40-es éveket, a háború, a jazz, a maffiózók, gengszterek időszakát. Foglalkoztat az öregedés, a múlt gondolata is. A főiskolán sok jó filmmel találkoztam, klasszikusokkal, történelmi filmekkel, és olvasni is leginkább olyan könyveket szoktam, amik a fenti témákat kimerítik.

- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai?
- A legfontosabb talán az volt, mikor először jelentek meg képregényeim nyomtatott formában. Ez olyan 19 éves korom körül történt, ha jól emlékszem. Mégha nem is olyan nagyszabású magazinokban, mint a Pinkhell, de számomra ez akkor is fontos esemény volt. Leginkább annak örültem, hogy valaki felfigyelt rám, és még tetszett is neki, amit csinálok. És talán ami még ennél is fontosabb, hogy bíznak bennem.

- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ?
- Hát, díjat még nem kaptam, csak kisebb pénzbeli juttatásokat meg elismerő, pozitív kritikákat amik kishitű természetem lévén nagyon értékesek a számomra. Igazság szerint az építő kritikát is örömmel fogadom, mert rámutatnak arra mi jó és mi nem, mit kellene változtatni esetleg.

- A szívednek legkedvesebb műveid ?
- Hmm. Nem is tudom így hirtelen. Talán a Szomorú szörny sztori és a 24 órás képregényrajzolásra (Múzeum) készített műveim. Elsősorban azért, mert ezek saját történetek amellett, hogy én rajzoltam őket. A többi alkotásom adaptáció, de persze ez nem jelenti azt, hogy nem leltem örömöm a rajzolásukban. (:

- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ?
- Jelenleg a Gőzplüss képregényen dolgozom közösen Árva-Szabó Petivel és Horváth Henrikkel. Emellett újfent kaptam munkát Kiss Feritől egy négy oldalas képregényre a Fülesbagolyba. Van egy saját sztorim is, amit lassan már másfél éve tervezgetek, hogy webképregény formájában nyilvánosság elé tárok. Ez leginkább a szabadidőm függvénye lesz, mikor is következik be, de mindenképp szeretnék kezdeni vele valamit.

- Mesélnél egy kicsit bővebben a Gőzplüssről ?
- A Gőzplüssről annyit, hogy 3 kis háziállatról, egy mókusról,egy halról, egy hörcsögről és gazdájukról, Arnoldról a kisfiúról szól, akiknek meg kell menteniük a várost Zagy professzortól. Zagy professzor a a 3 állatka ex-gazdájának minősül, ő ruházta fel az állatokat különleges kütyükkel. Egyelőre még csak stoyboard és szinopszis szinten van, ha minden jól megy, szeptember elejére kész lesz. A karakterek mondjuk már megkapták végleges formájukat. Azt hiszem Flórián, a mókus a kedvencem, mert olyan kis hebehurgya.

- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ?
- Főiskolai hallgató volnék, Eger városában. Reményeim szerint szeptemberben is az leszek, csak akkor már az Iparművészeti Egyetemen.

- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ?
- Hát akad egy pár. Külföldiek közül szeretem Hergét, Jim Davist, Bill Wattersont, Alessandro Barbuccit, Der-shing Helmert, Tracy J. Butlert, Eiichiro Odát, Monkey Puncht és Akira Toriyamát. És még mindig van, csak nem jut eszembe mindenki. Magyarok közül Lakatos István és Zorro de Bianco munkái tetszenek. Istvánnak a figurái, Zolinak a dinamikája tetszik. Na meg Fekete Imre, Marabu és Göndöcs Gergely infantilis humora. 100%-ig jó értelemben infantilis :D

- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe ?
- Bayer Tóninak és a Panel magazinnak köszönhetem első megjelenéseimet (két képregény jelent meg párhuzamosan). Tóni mai napig előzékenyen támogat, ahol csak tud, és Kiss Feri is lát bennem valamit, úgyhogy azt hiszem, nincs különösebb okom a panaszra (:

- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)?
- Mostanában Petivel konzultálok, Bayer Tóni és Kiss Feri szokott még írni néha, ha szükség van rám. (: Weboldalügyileg általában a képregény.neten és a MKA blogján szoktam művelődni.

- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik…
- Igen emlékszem pár éve mekkora előrelépést tett a szakma. Van egy olyan érzésem, mintha most tényleg stagnálna a dolog egy kicsit. De nem igazán tudnám megmondani, igaz-e a feltevésem. Annyi biztos hogy a manga szekció nem panaszkodhat, de talán pont emiatt nem mozog a dolog másik fele, a fanok stílusi beskatulyázottsága miatt. Saját tapasztalaim alapján, - konkrétan a főiskolán - azt vettem észre, hogy a művészet még mindig nehezen emészti meg a képregényt mint vizuális műfaj, szimplán azért, mert nem fogadja el annak. A fiatalabb, modernebb felfogással rendelkező tanáraim vevők a dologra, de annyira nem hangoztattam magamról a képregényes szeretetemet a főiskolán, ezen okokból.

- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?
- Szerintem semmiképp nem hátráltató tényezők. Ha már egy bizonyos közeg igényli ezeket, akkor már segítséget nyújt szerintem. Nekem tetszik például, hogy külföldi vendégeket hívunk meg, és az ötórás képregényrajzolást is szeretem (én ne szeretném, aki a hét minden napján rajzol? :) )

- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?
- Az én szemszögemből nézve elég jó motiváló tényező, hogy elismerik a munkámat és még díjat is kapok érte. Bár amíg nem tapasztalom meg az átadással járó érzést, addig csak találgathatok.

- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről?
- Nem vagyok az Akadémia tagja, bár mondták már, hogy jelentkeznem kéne. Én úgy érzem, még nincs elég tapasztalatom és technikai tudásom (itt inkább a digitálisra gondolok) hozzá, de lehet, később teszek egy próbát. Számomra mind minőségileg, mind színvonalban értékes példái a szakmának, továbbra is csak sok sikert tudok kívánni nekik.

- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?
- Az emberek esetében sajnos elég nehéz gyökeresen megváltoztatni az általános nézeteket bizonyos dolgokról. Valószínűleg a már fent említett művésztanáraim leragadtak az ismertebb képregényeknél, és nem ismerik ennek a műfajnak a művészibb oldalát. Az is elég rossz tényező szerintem, hogy a legtöbb felnőtt ember úgy gondolja a képregény gyerekeknek való, komolytalan akármi, minek is olvassam. Az elmúlt 5-6 évben ez azért elég jó irányban változott, sok pozitívumot elmondhatunk, de szerintem még mindig lehetne jobb és jobb. Csak azt nem tudom, hogyan.

- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét?
- Hm, mondjuk minden képregény vásárlása esetén egy ingyen pia? : D Viccen kívül, szerintem egy kiadvány megjelenése sokat számít. Ha az ember futólag betéved egy könyvesboltba vagy bárhová, általában a jól kinéző cuccokon akad meg először a szeme. Persze tudom a nyomtatás eleve drága dolog, főleg színesben… Igazából halvány lila gőzöm sincs, hogyan tudnék meggyőzni valakit spontán, hogy képregényt vegyen.

- Vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ?
- Ha egyszer adaptálhatnék, (mondjuk mikor rám zúdulna egy szabadidőcsomag, ami duplázódik vagy kamatozik bizonyos időközönként) akkor a Berzsián és Didekit megrajzolnám. Az egyik kedvenc mesekönyvem minimum háromszor ha nem többször kiolvastam. Vagy ha nem ezt, akkor Italo Calvino: A Nem létező lovag kisregényét. Nemrég kezdtem el egy novelláskötetét olvasni, ezt a történet kifejezetten tetszett belőle.

- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ?
- Szeretnék újra olyan kaliberű gyerek lenni, mint Kázmér. Én is sokszor játszottam a plüsseimmel, szerettem saját világokat elképzelni, videojátékozni stb. Egyszerűen jó volt gyereknek lenni, és szeretném megtartani a gyermeki énemet. Azt hiszem ennyi kell is ahhoz, hogy valaki képregényrajzoló legyen. :)

- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél?
- Bárkivel szívesen elbeszélgetnék, hogyan dolgozik, mi inspirálja stb. Szimpla eszmecsere egy sör mellett, csak hogy valami klasszikus példát említsek :) Előfordult már, hogy ilyen úton jutottam hasznos tanácsokhoz. Az már más kérdés, én tudok-e adni másnak. =P
 
Vincze Nórit megtaláljátok a DeviantArton is.
Az angouleme-i 24 órás képregényrajzolás során született Múzeumot pedig itt olvashatjátok el.

Az első képek a The Walking Deadből és a Captain Amerikából

Két képregényadaptáció, és furcsamód a másodikból közölt kép ad okot nagyobb izgalomra.
Nem mintha épeszű ember valamirevaló geek jobban várná a csillagos-sávos pizsamás szuperamerikai szuperkatona szuperhős kalandjait, mint Robert Kirkman zseniális posztapokaliptikus zombihorrorjának drámai túlélőodüsszeiáját, de ez az első kép csak arra jó, hogy kijelentsük, ok, nem baszták el az élőholtakat. Nem hiszem, hogy sokan emiatt forgolódtunk volna álmunkban… (Darabonték amúgy ma kezdték a sorozat forgatását.)

Viszont az alábbi koncepciós rajzból már látjuk, milyen jelmezbe bújik Chris Evans Kapiként, és ha tényleg így fest majd a vásznon is, az bizony baromi kellemes meglepetés. A mellkas-csillag kicsinyítésével és a piros szín szinte teljes száműzésével ugyanis sikerült jelentősen csökkenteni a maskara giccs- és röhejfaktorát (láthatóan az Ultimate-verzióból indultak ki amúgy). Egész elfogadhatóan néz ki, még az se érdekel, hogy túlságosan modern benyomást kelt ahhoz képest, hogy a pajzs elsősorban második világháborús nácik fogait fogja majd lazítani. Csak ezt az Evans gyereket kéne kurvagyorsan kirúgni… Meg a rendezőt… na mindegy.

 További képek itte.

Solomon Kane

A Gonosz megszívta: magára haragította Robert E. Howard rosszkedvű, puritán fegyverforgatóját, aki addig nem nyugszik, míg végleg ki nem rugdossa követőit az esős Angliából. Conan atyjának második leghíresebb karaktere most először költözik a szélesvászonra (mellesleg teljes egészében európai pénzből), és az aktuális trendeknek megfelelően részletes eredettörténetét ismerhetjük meg, méghozzá egy trilógiának szánt projekt első felvonásának keretein belül. Van itt kaszabolás, mágia, mindent elborító sötétség, sár, mocsok és szar időjárás, gonosz és vérpatak minden fa mögött: démonok, boszorkányok, istentelen fattyak, kardélre!

Solomon Kane a ’20-as, ’30-as években irtotta a gonoszt a Weird Tales című ponyvamagazin lapjain, és mivel viszonylag kevés, és rövid sztori született csak vele (mindegyik elérhető magyarul is a Solomon Kane történetei című könyvben), népszerűsége sosem közelítette meg a pár évvel később született kimmériai barbárét. Így is akadt azonban képregény és szerepjáték, ami köztudatban tartotta a karaktert, és Philip José Farmer is beválasztotta őt híres World Newton Familyjébe, ami tekinthető az Alan Moore-féle League of Extraordinary Gentlemen előképének is. Halhatatlanságának következő lépcsőfoka a mozifilm volt: az írói és rendezői teendők hosszú keresgélés után Michael J. Bassett kezei közt landoltak, akinek eleddig a nem kifejezetten jó Deathwatch-t és a nagyon is jó Wildernesst köszönhettük – sajnos a Solomon Kane inkább az előbbi színvonalát hozza.

1600-ban a címszereplő zsoldos Afrikában aprítja az ellent az angol királynő, de főleg a meggazdagodás nevében, amíg meg nem jelenik neki egy démon, hogy ő márpedig most elvivé a lelkét az ördögnek. Kane meg inkább megtartaná. Sikerül is meglógnia, és visszatérve Angliába elhatározza, hogy megmenti üdvösségét: egy kolostorban bujkál a gonosz elől, csendes és békés életet élve. Egy évvel később azonban kénytelen útra kelni, és otthon híján céltalanul vándorolni, amíg egy ártatlan lány megmentése érdekében szembe kell szállnia a környéket uraló fekete mágussal és seregével.

A Solomon Kane remek tempóban indul, és azonnal beszippantja a nézőt. Bassett biztos kézzel vezeti a főhőst a kegyetlen öldöklésektől a békés megváltáskeresésig, ami a Pete Postlethwaite alakította apa családjának jeleneteiben éri el zenitjét – és fordulópontját. Mert persze, hogy Kane jótevőiben gonoszok kardjai mártóznak meg, gyorsan visszaterelve őt az öldöklés útjára. Eddig a pontig az akcióktól a karaktereken át minden nagyszerűen működik, de aztán a következő lényeges dramaturgiai elemre egészen az egyébként is kissé összecsapott fináléig kell várni, addig pedig jobb ötletek híján Bassett kénytelen töltelékjelenetekkel húzni az időt. Az üresjárat nyúlik, és nyúlik (a közhelyes családi múlt, és az arra épített fordulat is ront a helyzeten), a film meg csak azért nem esik szét, mert a rendező piszkosul jól ért az atmoszférateremtéshez, és a sztori halálosan komoly mivoltát sötét képi világgal, borongós zenével, állandó, baljóslatú esőzésekkel húzza alá, miközben mellőz minden trendi poénkodást. Kane-nek nincsenek cinikus, vagy ironikus megjegyzései, sem menő egysorosai, csak megy előre és öl, elszántan és mogorván, kezében karddal, szívében Istennel, lelkén kárhozattal. James Purefoy egyébként ideális a szerepre – igaz, színészileg nem kellett megszakadnia, de súlyos baritonja mindenképpen jót tett a karakternek.

Egy epikusabbra komponált fináléval és egy gatyába rázott forgatókönyvvel a Solomon Kane akár nagyon jó is lehetett volna – a potenciál kétségkívül megvolt benne. De egyszeri szórakozásnak így is megteszi, az alapok lefektetésével pedig a folytatások talán majd biztosabban állnak a lábukon.

Bad Blood

Családi perpatvar hongkongi módra: miután a triádfőnök apuka volt olyan balga, hogy Kínában seftelt hamis bankókkal (ugye arrafelé nem szeretnek pöcsölni a hatóságok: puff, golyó a fejbe), egymás után kezdenek hullani az örökösök. A tét természetesen nem csak egy zsáknyi pénz, hanem az alvilág egy jelentős szeletét uraló gengszterbirodalom vezetői pozíciója is. Két nagy kérdés van. Az egyik, hogy ki a felelős a gyilkosságsorozatért: az ártatlankának tűnő lány, Audrey? A kurvától született kívülálló fiú, Calf? Esetleg az ő protezsáltja, a néma kungfu csaj, Dumby? Vagy a vezéri posztot gyorsan magáévá tevő Funky? A másik nagy kérdés, hogy mindez ki a tökömet érdekel. Előbbire kapunk választ, utóbbira soha.

Dennis Law (Fatal Contact) filmje saját túlbuzgó ambíciójában fuldoklik. Az aprópénzből összegányolt produkció a látványos harcművészeti elemek mellett drámai húrokat igyekszik pengetni, de a szirupos zenei aláfestés roppant kifinomult technikájával (Figyeljé’ néző, most kell elérzékenyülni! Figyelsz? Na? Érzékenyülsz már???) kiemelt karakterpillanatok semmit nem képesek megmozgatni az emberben, hacsak nem a rekeszizmokat. Nincs két olyan figura, akik közt bármiféle érdemleges, vagy akár hiteles interakció állna fenn, akár az érzelmi skála pozitív, akár negatív oldalán, ez pedig a családi mészárlások potenciális emocionális intenzitását olyan mélyre rugdossa, hogy annál már az sem volna kevésbé izgalmas, ha vadidegenek öldösnék egymást minden ok nélkül. Így pedig még a gondosan tragédiára komponált befejezés is ásításokba torkollik.

A Bad Blood egyébként is katasztrofálisan strukturált film. Dennis Law-nak fingja sincs róla, hogy kell felépíteni egy történetet, össze-vissza hajigálja egymás után a jeleneteket, mindig sikerül oda beszúrnia a flashbackeket, ahová a legkevésbé valók, feleslegesen sokat időz lényegtelen eseményekkel, viszont elsiet fontos dolgokat – egy pofátlanul egyszerű sztorit fárasztó zagyvasággá kuszál. Az egész szerencsétlenségből csak a szépen megkomponált, és egész pofásan fényképezett harcjelenetek érnek valamit, de azok is inkább csak akkor, amikor a néma Dumbyt alakító Jiang Lu Xia alázza a rátámadó sokaságot (kézzel, bottal, késsel, amit csak akarsz – ha a csetepaték kreativitásából csak egy csöppet átmentettek volna a történetbe és a figurákba, beljebb lenne a film). Bár ehhez is hozzá kell tenni, hogy a hathatós pofonokból jócskán kijut a hitelességnek is, főleg a vége felé. A rutinos szarházi, Simon Yam szolgál még kellemes pillanatokkal, kétségkívül emlékezetes pl., ahogy dögös, térdig érő sárga ballonkabátban áll neki kardozni nővérével. De sok lapot neki sem osztottak. Újabb hongkongi tucatvagdalkozás a süllyesztőnek.

Dennis Hopper (1936-2010)

A kilencvenes évek elején egy sereg jobb-rosszabb akciófilmben figyeltem fel Dennis Hopperre. A Speed, a Waterworld vagy éppen a Super Mario Bros. gonosztevőjeként rutinos, de unott színésznek tűnt, aki olyan sok filmben játszott, és olyan sokszor játszotta ugyanazt a rosszfiú / pszichopata-szerepet, hogy az arca elhasználódott, devalválódott - Hollywoodban és a nézők szemében is. Érdekes jelenségnek tartottam, egy percig sem unalmasnak, de rögtön feltűnt, hogy hajlamos a túljátszásra, és egész lénye, karaktere valahogy az önparódia határán táncol. Különösen igaz volt ez, mikor a kilencvenes évek végén végleg átnyergelt a B-mozikra (Űrkamionosok, Tycus, a halál üstököse, A fegyverek dallama stb.). Rengeteget dolgozott (minél jobban elértékelendett az arca, annál több filmben), de számomra a kétezres években maradandót nem alkotott.

Csak később esett le (a Bilincs és mosoly nézése közben), hogy Hopper az ötvenes években kezdte karrierjét, James Dean, Marlon Brando és Paul Newman partnereként (Deanre - akiért rajongott - külsőre is hasonlított), a method actor-ok nagy generációjának tagjaként (szinte gyerekként) - s hogy valaha fiatal, ígéretes, jó színész volt. Első mozija a Haragban a világgal volt, karrierje tehát 55 évet ölel fel. Bevallom, nem sok alakítását láttam az ötvenes-hatvanas évekből, de ez minden bizonnyal számára is egy statikus és frusztráló periódus volt, mert 1969-ben, 33 évesen úgy döntött, hogy megírja és megrendezi első filmjét, és megmutatja, hogy - a dohos hollywoodi mozikkal ellentétben - milyennek látja a valódi Amerikát. Ez volt a Szelid motorosok (bizony, Hopper rendezte), egy európai hatás alatt született, kísérletező film, mely hihetetlen kasszasikerként új korszakot nyitott Hollywoodban, és egy generáció meghatározó alkotásává vált. A rendező-főszereplő pedig az új korszak egyik legnagyobb ikonjává.

A Szelid motorosok után Hollywood és Európa szélesre tárta előtte kapuit, gurunak tartották, sámánnak, aki észrevett valamit világunkról, amit mások nem - neve bekerült a lexikonokba, filmkritikusok és fesztiváligazgatók szajkózták, motorosok és hippik ragasztották a falra a képmását. Sztár lett, nagy ember, akitől sokat vártak. Hopper ezzel nem tudott, vagy nem akart élni. Második rendezése, az 1971-es The Last Movie (tudtommal nálunk nem forgalmazták) - immár Peter Fonda nélkül - óriási kínlódások árán született meg, s mivel a Universal stúdió zavarosnak - vállalhatatlannak - találta Hopper végső vágását (egy évig dolgozott rajta), be sem mutatták rendesen. A teljes képhez tartozik, hogy hősünket a forgatás és a vágás idejére - de igazából a teljes hetvenes évekre - beszippantotta egy feneketlen alkohol- és kábítószerörvény, amelynek egészen a nyolcvanas évek elejéig rabja maradt. (Saját bevallása szerint napi 28 üveg sört ivott, meg rumot, aztán rádobott három gramm kokót... bizony, mindennap.)

A hetvenes elveszett évtized Hopper karrierjében. Hollywood a költséges fiaskó és sorozatos botrányai után nem állt vele szóba, de Európába még hívták. Említésre méltó Wim Wenders Az amerikai barát (1977) című filmje, melyben a címszerepet játszotta Bruno Ganz oldalán. Két évvel később Coppola kamerája elé állt az Apokalipszis most-ban. Egy szétszívott, félnótás fotóst keltett életre - valószínűleg hű lenyomata ez annak, hol tartott éppen saját életében.

A nyolcvanas évek közepére Hopper kijózanódott, és rendezőként, színészként karrierje legtermékenyebb korszakába lépett. Hollywood is megbocsátott neki, bár - mintegy vezeklésül  - sokszor osztották rá a piás rosszfiú szerepét. A Rablóhal-ban (1983, szintén Coppola) Matt Dillon és Mickey Rourke apját játszotta, amit 1986-ban két nagy alakítás követett: a piás edző A legjobb dobás-ban (ezért Oscar-díjra jelölték), egy meglepően megejtő figura, illetve Frank, A kék bársony pszichopatája - Hopper legmerészebb, legfélelmetesebb alakítása, "a kisbaba, aki baszni akar."

Ahogy színészként visszatért az önbizalma, Hopper újra kedvet kapott a rendezéshez, és hat év alatt négy filmet készített. Ebből a Backtrack (1989) totális kudarc (Alan Smithee álnéven) - hiába vetkőzik benne Jodie Foster; a Díszkíséret (1994) ártalmatlan móka (két tengerész a dutyiba kíséri Erika Eleniakot); a Forró nyomon (1990) és a Színek (1988) viszont egészen jó filmek. Előbbi szexi, stílusos film noir Don Johnsonnal, utóbbi urbánus zsarufilm a faji feszültségekről - Sean Penn és Robert Duvall párosával.

Hősünk a kilencvenes években ötödszörre is megnősült, s hogy kiterjedt családját eltartsa, s költséges szenvedélyét, a műgyűjtést kielégítse, sok-sok munkát vállalt. Szerencséje volt, Hollywood zsíros szerződéseket kötött vele. Nem balhézott, így a stúdiók bíztak benne - s bár sokszor kapott rosszfiú-szerepet, őszbe forduló hajával, mélyülő ráncaival immár nem fenegyereknek, hanem konszolidált karakterszínésznek tűnt a hollywoodi pénz- és szereposztók szemében. Sokszor játszott felületesen, rutinból (mint a Red Rock West bérgyilkosát), vagy vérlázítóan (mint a Super Mario Bros. gyíkkirályát), de remekelt is, mint a Tiszta románc-ban (1993) Christian Slater apjaként, a Waterworld (1995) füstölő Hook kapitányaként, vagy a Forráspont (1993) Rozsdásaként - számomra ez a legemlékezesebb szerepe.

Hopper meghalt. Nagy figura volt kiterjedt életművel. Fogalom. Egyéniség. aki bátran kiállt, és bármit csinált, azzal magára vonta a figyelmet. Ha jó volt, nagyon jó, s ha rossz, akkor nagyon rossz - de a mozi főbűnét sosem követte el. Nem untatta a közönséget. Ezért minden geek nevében meghajtom főmet előtte. Isten nyugosztalja.

Zöld zóna

Paul Greengrass PR-bombák foszladozó árnyékában loholó játékfilmje az évtized egyik slágerrejtélyét viszi vászonra, hogy végül azzal a naiv ábrázattal csodálkozzon a valóságra, ahogy Palik pillantotta meg a célegyenesben felbukkanó Damon Hillt. Hát hogy tűnt volna el? Hát semmi sem tűnik el! Az Arrows-Yamaha sem, a PR-bombák meg pláne nem. Azok ott vannak, ahol akarjuk, hogy legyenek, és ijesztő gyorsasággal alakulnak át. Például wécécsészévé. Ami kevéssé gyanús ugyan, de az ilyesmi csak az ideológiailag képzetleneket tévesztheti meg.

Ő lenne a kötelességtudó Miller hadnagyvagytizedesvagymi (Matt Damon), aki a jóhiszemű, hazafias nép jóhiszemű, hazafias reprezentánsaként a 2003-ban Irakban előre nyomuló katonai erők egyik speciális csoportját vezeti: feladatuk titkos forrásból származó információk alapján tömpuszfegyek (TÖMegPUSZtítóFEGYverek) lefoglalása – volna. Azonban csak üres üzemek, tátongó raktárak, por és nemradioaktív hamu fogadják. A precíz, nagyköltségvetésű harcászati szándék kézzelfogható nyomai helyett a minimális életszínvonal biztosításának mauzóleumai.

Talán még ironikusnak is tűnhet, hogy miután egy feltehetően kisszámú, roppant eltökélt csoport az USA-t s az egész világot megrengetve igazolta a MacGyver-i lelemény hatékonyságát és realitását, a washingtoni döntéshozó-gépezet az üdvösséghez vezető utat az ellenség államilag dotált, intézményes fegyverkezésében vélte meglátni. A koholt vádakat, a közvélemény manipulálását követően szinte össznemzeti, globál-politikai, stbstb. megnyugvással ért volna fel pár, a fegyverzetellenőrzési bizottság pecsétjét nélkülöző uránatom vagy akár egy kémcsőnyi influenza – bármi, amiből dábjúemdí (tömpuszfegynek látszó tárgy) fabrikálható. Sziklák, hegyek gördültek volna le a sebzett, haragtól elvakított szívekről, de az ekkora geológiai képződmények még Mohamed kérlelésére sem mozdulnak meg szívesen. Marad például a mozgóképes önvizsgálat, a popkulturális szembenézés, mely egyrészt bátor dolog, műfaji kellékek között meg még viszonylag kényelmes is.

A sors flegma iróniájának tudható be az is, hogy a Zöld zóna hét év – történelminek mondható – távlatából, az Obama-érában, körülbelül annyira inkorrekt politikailag, mint anno volt a Zöldsapkások. Hét év, hol van már az? És hol van már az az esti adás 2002 novemberében a Comedy Centralon...

Persze, ilyen volumen, ilyen költségvetés mellett nem lehet csak úgy és csak akkor odamondani, amikor a szerzőnek kedve szottyan, Greengrass legújabb kiáltványa – a korábbiakkal ellentétben – azonban technikailag is legfeljebb jóindulattal sorolható a konzervatív, de tisztességes filmek közé. A közel-keleti szituációt tematizáló akcióthrillerek (A királyság, Hazugságok hálója) ártalmatlan és kedvesen didaktikus sorába tagozódik ahelyett, hogy a néző eszére (Syriana), vagy toleranciaküszöbére (Redacted) apellálva tenné próbára a nemzeti önbecsülést.

(...van nálatok, és én ezt fogom vállalni! DE VAN!!! DE VAN!!!)

Ez a betagozódási törekvés ott rángatózik minden kockán. A lyukról lyukra egyre tanácstalanabbul futó Millerék történetének egy semmiből elősántikáló helyi hazafi ad olyan svungot (Allah ex machina? Mindegy. Magánakció a szolgálat rovására? Mindegy.), ami a végefőcímig kitart: egész véletlenül a legkeresettebb iraki tisztet látta feketézni egész véletlenül másfél sarokkal arrább. Akit a Hazugságok hálójában sem zavart, hogy szpesöl édzsönt Leo Dicaprio egy fejkendőtől kiköpött arabbá avanzsálhat, azt ez sem fogja, a fényképezés viszont minden bizonnyal. Nem láttam a werket, de ha kiderül, hogy légkalapács volt a kamerák oldalára erősítve, a szemem nem fog rebbenni – amennyiben addig még visszanyerem ezt a képességemet. (A kompozíció, mint snitten belüli strukturáló-elv egyesek számára megszűnt létezni.) Hasonlóképp kontraproduktív a képek straight-to-youtube zajszintje: legalább 3 különféle durvaságú nyersanyagot alkalmaz Greengrass, bizonyára a terek stilárisan kitáblázott elválasztására, no meg a tudósítások hiperrealizmusának visszadaása végett.

Kár, hogy ezzel nincs összhangban a dinamikus, de itt-ott elnagyolt történet és a kidolgozottnak tűnő érdekellentétek mentén egymásnak feszített, de unalomig ismert sorokat puffogtató vázlat-figurák. A műholdképek geometrikus tisztasága, valamint az iraki rögvalót széltében, hosszában kitöltő közigazgatási és egzisztenciális káosz közötti távolságnak nincs különösebb hírértéke. A nagy kérdés, a tét talán még játékfilmes körökben is túltárgyalt és agyonreflektált, amin természetesen az sem segít, ha a tanulságok kimondása előtt bátran rácsapunk a CapsLockra. Továbbmegyek: sőt.

A Greengrass-életműn belül talán a CIA ábrázolásának új árnyalata tarthat számot érdeklődésre. Ahogy a Bourne-filmekben, a hírszerzési ügynökség most is a slag rossz végén van, ám ezúttal tehetetlen, bürokratikus korlátok közt fel-alá sertepertélő intézmény, melyet egy jól irányzott telefon a Pentagonból bármikor megbéníthat. Hogy a direktor mennyire megalapozottan mosdat és veszi le a Cég válláról a felelősség egy részét, kérdéses, a CIA akkori igazgatója, George Tenet – szintén megkérdőjelezhetően objektív – önéletrajzi könyvében mindenesetre feketén, valamint fehéren nyilatkozik.

A továbbiak őt idézem, de ha netán lenne, akit meglephet a történet csúcspontja, ne vegyük el az örömét, szóval: SPOILER!

Tenet kvázi beismeri, hogy az Irak ellen felhozott fegyverkezési vádak makulátlanul hipotetikusak. Szaddam Husszein nagy valószínűséggel a környező országok elrettentése miatt akadályozta az ENSZ ellenőröket a tömpuszfegyek keresgélésében - mímelve, hogy van rejtegetnivalója. Holott az Öböl-háború után végleg letett az ilyesmiről. Igazából nem volt semmije.

Hát hogy tűnhetett volna el, Damon?

Robert Charles Wilson: Pörgés

Egy végzetes napon, az Elsötétedés éjjelén egyszer csak kihunynak a csillagok a Föld nevű bolygó egén, eltűnik a Hold, az orbitális pályán keringő műholdak pedig megpörkölődött, döglött bogarakként zuhannak vissza a felszínre. Összeomlik a tömegkommunikáció, a Világháló, megszűnnek a hosszú távú telefonrendszerek, használhatatlanná válik a GPS. Az emberek egyik-napról a másikra elveszítik a tájékozódóképességüket mind a fizikai, mind a spirituális világban, amikor kiderül, hogy planétánkat egy burok veszi körül, ami elzárja az Univerzum többi részétől, mi több, borostyánba, időzárványba börtönzi - egy földi nap alatt a membránon kívül több, mint százmillió év telik el. Napunk szinte elképzelhetetlen tempóban öregszik és az emberiség kénytelen szembesülni azzal az elkerülhetetlen ténnyel, hogy kábé negyven év múlva egész egyszerűen elnyeli a Földet. Plusz-mínusz pár év.

A Pörgés, a 2006-os év Hugo-díjas regénye ízig-vérig tudományos-fantasztikus mű, erőteljes hangsúllyal a tudományoson, ugyanakkor olyan mesterien adagolja azt, hogy egy reáltudományok felé kevésbé nyitott olvasót sem zökkent ki a tempójából. A könyv ennél persze többet is képes felmutatni, hiszen Robert Charles Wilson arra is keresi a választ, hogyan viselkedik az egyén és a társadalom egy szinte megfoghatatlan, globális fenyegetés árnyékában. Mi történik, ha az első kapcsolatunk a földönkívüli élettel nem lézerfegyverekkel felszerelt tripodok inváziójának vagy barátságos diplomáciai küldöttség képében történik, hanem a bolygó sarki pólusainál elhelyezett két lebegő építménnyel, amik idő-dilatációs rezervátumba kényszerítik a tehetetlenül szemlélődő bolygónkat? Valamiféle kísérlet lenne ez, hogy a Feltételezettek megfigyeljék, mihez kezd az emberiség a biztos pusztulás tudatában? Vajon a vallásba, a hedonizmusba, az öngyilkosságba menekülnek? Megpróbálják figyelmen kívül hagyni a jelenséget és tovább élni a hátralévő életüket, mintha mi sem történt volna? Vagy felveszik a kesztyűt és megpróbálják kideríteni mi történik, sőt visszavágni az ismeretlen és elképzelhetetlen technológiával rendelkező entitásoknak?

A regény három főszereplője három különböző válasszal szolgál a szinte felfoghatatlanul bizarr helyzetre. Tyler Dupree legjobb barátjával, Jason Lawtonnal és annak húgával Diane-nel együtt szemtanúja a csillagok kihunyásának, hogy aztán az elkövetkezendő harminc évben az ő átlagember szemén keresztül követhessük, amint tudós-géniusz barátja megszállottan kutatja a Pörgés titkát a kormánykörökben befolyásos apja által létrehozott Napközeli Alapítvány erőforrásainak segítségével, míg Diane, akibe narrátorunk reménytelenül szerelmes, az Új Királyság nevű, keresztény-hedonista mozgalom lelkes aktivistája lesz. A flashback-szerkezetű történet olyan ügyesen szedi össze a lényeges információkat a Membránt megfejteni vágyó, elképzelhetetlenül ambíciózus projektről, hogy egy pillanatig sem tűnik erőltetettnek és a szereplők közti kapcsolat fejlődése ugyanúgy fenntartja érdeklődésünket, mint a burok rejtélyének feloldására tett erőfeszítések krónikája. A Napközeli Jason vezetésével ugyanis nem kevesebbre törekszik, mint a Nagy Exodusra: a Mars terraformálására és kolonizálására, hogy a földiek leszármazottai-ősei egy egészen más perspektívából vizsgálhassák a jelenséget, mi több, a segítségünkre siethessenek. Szédítő belegondolni: egy kvázi időutazásszerű jelenség során míg arra várunk, hogy a közlekedési lámpa zöldre váltson, addig marsi dinasztiák születhetnek és bukhatnak el, egy másodperc Odakinn három, egy perc százkilencven, egy óra tizenegyezer-négyszáz, egy hónap 8,3 millió év. Az Istent játszó tudósok munkája meghozza gyümölcsét, ám ekkor valami olyasmi történik, amire álmukban sem gondoltak volna...

A Pörgés nem hogy nem fullad kliséhalomba, de eredeti ötletek sziporkáznak húsz-harminc oldalanként és a végjáték is jobbára kiszámíthatatlan, az pedig már csak hab a tortán, hogy egy trilógia első darabja, ezt követi az Axis (Tengely) és a Vortex. Mindent összevetve nyugodtan kijelenthetjük, hogy az utóbbi évek egyik legjobb hard sci-fi teljesítménye Arthur C. Clarke szellemében.

Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Gálvölgyi Judit
Eredeti cím: Spin
Oldalszám: 422

The Mexican Stand-off #12: Haránt Artúr

Képregényes interjúsorozatunk rendületlenül halad előre a kijelölt úton, a mai epizódunkban a modern Mátyás király, Nero Blanco legújabb inkarnációja és a pamutgombolyító Rozsomák rajzolójával beszélgetünk, aki Bruce Lee megidézése után kiosztja a saját Alfabéta-díját is.

- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal…
- Tagja vagyok a Magyar Képregény Akadémiának, kábé 3 éve, eleinte színezőként és most már képregényrajzolóként is. Nálam a képregényolvasás kimaradt nagyon sokáig, körülbelül az MKA-ba belépés idejére tehető az is, hogy elkezdtem ismerkedni a műfajjal.

- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ?
- Erre nem emlékszem, csak szüleim mesélték, hogy amikor kicsi voltam még, faterom hazahozott egy csomó olasz nyelvű képregényt és én annyira megilletődtem, hogy adtam neki egy pofont. Meg volt talán egy-két Kockásom asszem, amit unokatesóimtól örökölhettem, később általános iskolában volt egy Pókemberem is, de nem nagyon emlékszem rá. Gimiben Kretén előfizető voltam két évig, utána szinte semmilyen képregényt, vagy ahhoz köthető dolgot nem olvastam.

- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ?
- Nemrégóta tanulom a képregénykészítést, előtte rajz szakos fősulira jártam, nem mondanám arra sem, hogy szerelem volt, jóideje próbálom nem túl komolyan venni ezt az egész alkotósdit. Nem vagyok rajongó típus, de ha valamibe belevágok, próbálok céltudatos lenni. Meglátjuk mennyire sikerül elmélyülni a képregénykészítésben.

- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ?
- Stílus/befolyás : Egyszer Bruce Lee-t faggaták a stílusáról, és (tömören) azt válaszolta, hogy "nem hiszek stíusokban, nem hiszek olyanban, hogy japán harci stílus, kínai harci stílus, vagy bármilyen harci stílus... alapvetően minden embernek két keze és két lába van, szóval a stílusok nem különálló emberekhez tartoznak ... ha nincs stílusod és csak azt mondod, « itt vagyok én, mint egy sima emberi lény, vajon hogyan tudom kifejezni magam », ez az útja annak, hogy csinálj magadnak egy stílust, mert a stílus az kristályosodás, a haladás és növekedés útja".
- Persze ő sem saját kútfőből tanulta a harcművészetet, de ő sem úgy értette szerintem, hogy nem járt kitaposott ösvényeken. Abban egyetértek vele, hogy ezeknek az előösvényeknek a tettenérése nem lényeges annak a tudásával, aki járt azokon (mindegy milyen mértékű az a tudás). Gondolom nem kell mondani, hogy nem tartom magam a képregény Bruce Lee-jának, csak példa volt, nem hasonlat. Nem elemzem magam melyik ösvény köszön vissza a munkáimon, annyi biztos, hogy nem csak vizuális médiumok vannak rám hatással. Jelenleg még a képregényrajzolásban kiscsoportos vagyok, erre lehet tartalmasabb választ tudnék adni 10 év múlva.
- Munkamódszer : Teljesen belemászok a papírba (vagy adott esetben a monitorba), olyankor takarékon megy szinte mindenem, ami a rajzoláshoz nem kell, az ki van kapcsolva és olyan vagyok, mint egy lelketlen zombi. Utána kihúzom a fejem a papírból, csinálok valami mást, hogy kiürüljön a fejemből az előző munka, aztán visszamegyek a papír fölé és azt gondolom, hogy ez bénaság meg mi a sz*r ez itten. Folytonosan váltakozik a munkára való koncentrálás és a munka kritizálása (ennek hatékonyságát csak az idő és a lustaság tudja befolyásolni), de ahogy beszéltem másokkal ez szinte majdnem mindenkinél így van. Egyébként eddig nem volt két ugyanolyan munkafolyamat két különböző munkámnál. Később valószínűleg az eszközeim száma csökken majd, most még szeretek kísérletezni. Digitális grafikával pár éve foglalkozom, előtte leginkább hagyományos technikákat tanultam.

- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ?
- Nem szoktam sokat olvasni, de a kedvenc a könyveim, amelyeket pár éves kihagyásokkal mindig újraolvasok : Marqueztől a 100 év magány, Steinbecktől a Kedves Csirkefogók, és Émile Ajartól az Előttem az élet.
- Nézni leginkább vígjátéksorozatokat szoktam, nagyjából ezek a kedvenceim : Monty Pyton repülő cirkusza (plusz a nagy filmek), Red Dwarf, Freaks and Geeks, Lucky Louie, Curb Your Enthusiasm, Futurama, Ren and Stimpy, meg mostanában kaptam rá nagyon Nyomi szerencsétlen utazásaira. Hirtelen ezek jutnak eszembe, de általában, ha rátalálok egy igényes vígjáték sorozatra, maradéktalanul bekebelezem.
- Képregények esetében az olyan szerzőket szeretem, akik a mi világunkból merítkeznek. Nem szoktam fantasyt, horrort és olyan dolgokat olvasni, amihez nincsen semmilyen kötődésem. Persze nem a saját ízlésem szerint osztályzom a műfajokat, szerintem egy hiperkommersz Pókember történetben is lehet találni értéket.

- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai?
- A legfontosabb számomra, hogy hihetek az Úrban, számomra Őnála nincsen fontosabb senki és semmi. Ezen kívül minden jó és rossz dolog fontos volt, ami velem történt, vagy amit én tettem, ez kalapált azzá, aki vagyok.

- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ?
- Nem tudom melyik volt a legértékesebb. Szeretek kritikákat olvasni a saját munkáimról, ráadásul most olyan szakaszban vagyok, amikor nem szégyen a negatív kritika, amúgy sem vagyok vállveregetés-függő, általában zavarni is szokott. Persze ez nem azt jelenti, hogy így válogatom a visszajelzéseket a zsebembe, de szerintem a következetesen megfogalmazott építő kritika értékesebb tud lenni, mint egy hosszabban-rövedebben megfogalmazott "ügyes vagy, Arti".

- A szívednek legkedvesebb műveid ?
- Kicsit utálom mindet, kisebb-nagyobb mértékben, általában minél régebbi, annál jobban utálom. Most a legkedvesebb a Bluestrip, ami a Pinkhell 7-ben lesz. Remélem lesz folytatása is, ha addig meg nem utálom :)

- Te tervezted meg a Nero Blanco karaktert? Már volt egy pár inkarnációja más rajzolók által, de nekem a tiéd jött be eddig a legjobban...
- Nekem a Lanczinger-féle jött be eddig a legjobban. A sajátomról annyit tudok elmondani, hogy annak idején amikor belevágtam, az mozgatott, hogy kipróbáljam magam mennyire menne a határidős képregényrajzolás. Vagyis azt a képregényes alaptételt akartam leellenőrizni magamon, hogy "tilos sok ideig bíbelődni egy oldalon". És az is fontos volt, hogy meg legyen kötve a kezem, vagyis olyat rajzoljak, amit magamtól soha nem rajzolnék (amikor belevágok valamibe, nem jó, ha mindig a saját fejem után megyek). Hamar ki is derült számomra, hogy bőven van még mit tanulnom. Nem voltam elégedett vele, most sem vagyok az. Annyi pozitívum mégis van számomra, hogy egy enyhe minőség javulás szerintem észrevehető az általam rajzolt 4 résznél az elsőtől a legutóbbiig. Reméljük egyszer méltó kivitelezést kap Nero. Addig is, ajánlom kezdő vagy haladó képregény rajzolóknak, nagyon jó lehetőség volt, sokat tanultam közben.
- A karakter: Kicsit keszekuszán rajzoltam az elején (néha teljesen más volt Nero arca két különböző panelen), utána már beleállt a kezembe a figura. Az eredeti karakterleírásban, ha jól tudom metroszexuális volt kinézetét tekintve. Az elején még nem láttam szóbeli leírást, csak az előképeket ismertem. Ha jól emlékszem a kezdeteknél mondtam is Tóninak, hogy a karaktereket kicsit át fogom alakítani. Lehet nem örül, hogy a saját teremtményéről önkényesen írok, de szerintem Nero karakteréhez jobban illik a dandy-s lazaság :) Kis határátlépések az eredeti karaktertől valahol jót is tesznek olyan esetben, amikor ugyanazt a karaktert több író és rajzoló kelti életre egymás után. A Nero Blanco-val úgy érzem egy lépcsőfokot sikerült megmásznom, a jövőben pár fokkal izmosabb akadályokkal akarok megverekedni. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy legyengéllem az utóbbi Nerokat, csak a terjedelmük miatt jelentettek kisebb kihívást. Érdekes, hogy ez utóbbi az íróknál fordítva van inkább. Ilyen korlátok mellett Szabó Jenő profin teljesítette az ő részét szerintem. Nero trükkjei mellé jó hangulait elemeket illesztett be, és kitalálta az idézetes gondolat bubit, legalábbis máshol nem láttam még hasonlót. Remélem, hogy még lesz lehetőségem vele dolgozni.

- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ?
- Bluestrip folyamatban. Tervezett van sok, de ami még nem létezik, arról nem szoktam beszélni (nyilvánosan).

- Mikor fog megjelenni a Bluestrip?
- Várhatóan a Pinkhellben ősszel. Már előre látom a kritikákat, ha lesznek egyáltalán :) Nem igazán képregény, hanem csak a képek és a szavak közti kapcsolattal való játszadozás, nincs története, a poénokon meg nem nagyon lehet nevetni. Én magam is azt tartom fontosabbnak, hogy egy képregénynél az olvashatóság és a hangulat és a történet az elsődleges, főleg a hosszabbaknál, de rövid terjedelemnél szerintem pont olyan fontos, hogy vizuálisan is masszírozva legyen az olvasó szeme. Ezen a most következő Bluestripen ezt (is) szeretném elérni, hogy elidőzzön az oldalakon az olvasó, és esetleg még vissza is térjen. Én magam is e kétféle módon fogyasztom a képregényeket, a képregényolvasó szemem és a látványélvező szemem külön használom. Aki olvasta a korábbi részt lehet majd jobban fogja értékelni az ízét.

- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ?
- Bluestrip. Amúgy meg munkanélküli vagyok. Csak én még zenélni sem tudok :)

- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ?
- Külföldi szerzők : Stan Sakai. Először nem gondoltam volna, hogy "olyan mesefigurák" ilyen profi történetekbe vannak öntve, aztán öcséméktől a kezembe került az első kötet, azóta mindig elolvasom, később a rajzokat is megszerettem. Azért ő, mert kristálytiszta a nyelvezete. Szinte minden Usagi oldal akár iskolapéldája lehetne egy képregényes eszköznek. Szeretem benne, ahogy tisztelettel bánik az olvasóval, vagyis nem kell egy külön nyelvet megtanulni ahhoz, hogy megértsem mit akar mondani, mindig ügyel arra is, hogy a különböző japán kultúrális utalások ismerete nélkiül is élvezetes legyen az adott történet. Ennek lehet az az oka, hogy jelenleg ő a kedvencem, mert nagyon nehezen tudok képregényt olvasni, a legapróbb döccenő is ki tud dobni az adott rajzolt világból. Szerettem még Satrapitól a Persepolis első részét is.

- Hazai szerzők : A humoros szerzőket kedvelem. Régi Kreténekből egy csomót lehetne felsorolni, de nem sorolom fel, mert félek kihagynék valakit (meg nem is ugrik be hirtelen pár név). Erről is később kellene megkérdezni, elég nagy lemaradásokkal küszködök.
- Külföldi rajzolók : Nathan Fox, Tomer és Asaf Hanuka, José Muñoz, Rael Lyra, Rafael Grampá, Eduardo Risso, Kent Williams meg még sokszáz. Egyébként csomót nem ismerek sajnos. Kábé hetente szokott belémvágni (főleg régi rajzolók megismerésénél), hogy "ezt is miért nem ismertem ?!".
- Hazai rajzolók : Zabos Csaba, Tebeli Szabolcs, Felvidéki Miklós (őt a szerzők közé is beírhattam volna), ezen kívül még sok mindenki rajzait csípem, de ők azok akiknek először mindig a rajzait nézem meg, és csak utána olvasom el a történetet is. Meg van egy rajzoló, aki ugyan nem képregényrajzoló, de már lehetett látni ilyen fórumon is a nevét a Galaktikás pályázat egyik döntőjében : Czakó József. Ha egyszer lenne neki is egy képregénye, akkor simán bekerülne az első kedvenceim közé (a képregényes listán).
- Az én saját alfabétám, ha szabad ilyet : Kép-regény kategóriában Felvidékitől A fiú akit Zsuzsinak hívtak, Kép-novella kategóriában Pap Károly - Graphit: The Gang, Kép-perc kategóriában Péteri -Cserkuti : Fohász. Ez utóbbinál tömörebb, drámaibb egyoldalast még nem láttam. Kép-csík kategóriában meg Szentgyörgyi Ottó papírjai, de egyébként ez a sorrend lehet változni fog, ha olyanok készülnek a jövőben, ami jobban tetszene. Ja és még a szerzői kiadványok közül eddig nekem Menráth Andrástól a Karantén volt, ami tetszett, nem tudnám megmondani miért. Látom a nyílvánvaló sebeit, de nekem éppen ezekkel együtt bejött.

- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe ?
- Fórizs Geri révén. Fősulin koliban egy szobában laktunk, azóta haverok vagyunk, ő szólt a Gemini színező pályázatról, mert előtte nem sokkal kiszíneztem neki phötöshöppel az egyik képregényét (A Boncolás), utána nem sokkal később az ARC 56-os plakát kiállításánál is közreműködtem Zorrónak köszönhetően, utána jöttek ezek a képregényes ügyek sorjában.

- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)?
- Fórizs Gerivel, meg olykor a többi MKA taggal.

- Mennyire tartod elképzelhetőnek, hogy más írókkal dolgozz együtt (mondjuk Kemenes Iván vagy Árva-Szabó Péter?)
- Távolabbi jövőben esetleg, mert már van nálam egy hosszabb forgató Andok Tamástól, de erről semmit, amíg meg nem csinálom legalább félig. De kettejük közül, inkább Árva-Szabó Péter áll közel az én alkotói ambícióimhoz.

- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik…
- Nem tudok erről sokat, nem követem figyelemmel. Annyit talán, hogy sokkal több a kiadvány és a potenciális képregényvásárlók száma meg nem változott. Ha ez így van, az végülis valahol jó, mert magában hordozza annak lehetőségét, hogy versenyt szül, vagyis ez akár jelentheti azt is, hogy a jobb képregények részesülnek előnyben, ami másokat is arra ösztönöz, hogy ne lustuljonak el. Persze nem tudom, hogy ez a valóságban is így hat-e a készítőknél, rám így nincsen hatással, én csak simán lusta vagyok.

- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?
- Egyértelműen segítenek. Feltételezhető, hogy valaki azt gondolná, hogy ezek közül valamelyik hátráltatna?

- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?
- Szerintem klassz dolog.

- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről?
- Az MKA tagságom szinte egyidejűleg történt a képregénnyel való barátkozásom kezdetével. Bevallom, akkor elég keveset tudtam a képregény készítésről (nem mintha most prof lennék), de ekkor már tagja volt Fórizs Geri az MKA-nak, akinek addigra már néhány képregényét színeztem. Azóta is számomra leginkább alkotó közösség a MKA, emellett tudom, hogy a képregénykészítésen kívül vannak más célkitűzései is. Ezek közül nem mindet érzem magaménak, de az, hogy én ezt így élem meg is mutatja: az MKA nem egy homogén társaság, sokféle érdeklődési körű és ambíciójú emberből áll (az alkotói stílusokról nem is beszélve). Összefoglalva: Nem akarom véleményezni a tevékenységét, mert a helyes inkább az lenne, ha egyenként véleményezném az összes tag tevékenységét külön-külön. Ez utóbbit meg tiszteletbeli okokból nem tehetem meg, mert valljuk be én eléggé kispöcs vagyok a többi taghoz képest (a képregényes arénában).

- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?
- Nemtom. Erre a divatos válasz az lenne, hogy a média rosszul közvetíti ezt is, de engem ez nem izgat. Nem keverem a mainstream média nyelvezetét azoknak a médiumoknak a tartalmával, ahol az adott területre specializálódnak (például képregényre). Vagyis, ha valakit érdekel – például a képregény - az tud keresni információkat róla, és nem a reggeli műsorokból és a fókuszból szedi azokat, ha éppen ott találkozik velük. A rómaiak vagy régebb óta tudják, hogy a tömeggel csak úgy lehet beszélni, mint egy szellemi fogyatékossal, de ez még nem jelenti azt, hogy az egyén is hülye lenne. Én nem akadok ki ezen. Ha az adott téma speciális fóruma nem sérül, akkor nincs gáz.

- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét?
- Ez feltételezné azt a premisszát, hogy meg akarnám hódítani a képregényt nem ismerők szívét :) Stratégiám van, de csak még egy lépéssel hátrébb arra, hogy először is olvasható és élvezhető képregényeket készítsek, ha éppen arra vetemedem. Persze örülök, ha ezeket valaki el is olvassa (másként nem is lenne értelme), a további lépésekben tanácstalan vagyok, de nem is agyalok ezen jelenleg.

- Vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ?
- Nincsenek. Nekem inkább kvalitási korlátaim vannak. Örülnék, ha már ott tartanék, ha csak a körülmények korlátoznának.

- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ?
- Megvagyok a saját bőrömben, de mindig érdekelt milyen lehet egy rajzolt világban mozogni.

Haránt Artúr blogját itt lehet áttúrni újabb illusztrációkért. 
Képregényei közül online elérhető a Blues Strip 1, A csomag és A Mátyás király lopni járt,
de elérhető a Deviantarton és a Flickeren is.

The Descent: Part 2

Azt talán még nem teljesen kínos leírni jelző gyanánt, hogy posztmodern, de a folytatások, újrák és előzmények feletti rutinlamenta valszeg már most ciki, úgymond kajakra. A platformorientált gyártásszemlélet korában a leglezártabb, legkerekebb darabok sem kerülhetik el sorsukat, már a Titanic második részéről szóló viccet is mintha beárnyékolná valamifajta elégikus szorongás. Mindenből csinálható minimum még egy. Abból meg megin’.

Eme definíciós erővonalak mentén – az eddig vágói feladatkörben üzemelő – Jon Harris is belekóstolt, milyen recikláló élmunkásnak lenni. Újrakoreografálta Sarah és a többiek klausztrofóbiára és jégcsákányra komponált haláltáncát – ugyanott, többek között Sarah-val… Nem okozott az ilyesmi nagyobb problémát Bobby Ewingnak és Ellen Ripleynek sem, meg különben is, annyira zavaros volt az első rész vége, annyira bonyi…

Harrist vélhetőleg olyan szolid ambíciók görnyesztették, minthogy megmutassa: a barlangba nemcsak csajok járnak szopni. A hatokat kereső hatóságok és barlangászok kisszámú csoportja ereszkedik le a pokolból mégiscsak kijutó, jelzésértékűen összekaristolt és szemlátomást kedveszegett Sarah társaságában. Ő szól, hogy ezt nem kéne, ám még egy Stohl Bucis legyintésre sem méltatják, az egyik eltűnt lány ugyanis valami fejes ivadéka. (You know, who i’m talkin about.) Ebben persze megvan a pikantéria lehetősége.

De csak az.

A félés és rettegés és megijedés első részben igénybevett hatáselemeinek megismétlése, lényegében tökhasonló ütemezéssel, alig ígérhet több szórakozást és meglepetést, mint teszem azt a Cannibal Holocaust után pár évvel egy rosszul sikerült természetfilm, melynek sugárzásáról a Discovery Channel szakkollégiumai kegyeleti okok miatt legalább egy óráig vitatkoznának. Talán kettőig. Aztán leadnák.

Ami sajnálatos, az a projekt körül bábáskodók névsora (Marshall, Watkins), hisz egy ilyen orbitális hendikeppel induló projekt (sequel + remake) összekufircolása nyilvánvalóan nem a szakmai rátermettségüket demonstrálja. Ami az első részből kilóra átemelhető, azokból raktak dupla gombóccal, alaposan ignorálva az imigyen felboruló arányokat. A szörnyek közt akad nagyobb, muszkulárisabb, jól kidolgozott fonott kaláccsal hastájékon. Akkor sem lenne kevésbé szörnyszerű, ha egy fehér, teleszkópos bot sértődött lóbálása közepette hörögné, hogy „This. Is. Cave!” A hajtűvel vagy – a Frontiere(s)ből kopipésztelt módon – metszőfogakkal eszközölt nyaki-ütőér műtétek is mindössze izzadtságszagú kísérletek az első rész stilárisan aláhúzott gender-szemléletének, állatiasító pragmatizmusának felidézésére.

A barlang húsbavágó miliőjét nem csak az omlékony járatok, az erős alulvilágítottság és a vaksi éhenkórászok dögszagú lehelete adta, hanem a megfontoláson, morálon, megbocsátáson messze túli, gyakorlatias életösztön és spontán düh pedigré keveréke – mely mérlegelési margón kívülre pöccinti a dilemmát: Marshall remekében, ha a szembenálló felek összefognak, vajon több esélyük lett volna túlélni?

A második epizód ethosza - az eltelt filmidő következtében akár igazolhatóan - már mást diktál. Harris amolyan pubertáskori hisztiként meglebegteti előképe feszültségeit, energiáit, hogy a konfrontációkat instantmód ki is békítse, a részvét és a hősiesség ideáinak erőteljes beszivárgása mellett. Nem mondhatnók minimális túlzás nélkül, hogy e jelenetek láttán az összes dél-amerikai tévésorozat producere mobilér nyúl, de az előzmények fényében eléggé nyálak, na.

A film vitathatatlan értékszegmenseiről is essék szó, elvégre a természet olyan intim csodáinak diszkávöris indiszkrécióval történő ábrázolására vetemedik, mint amilyenek a barlangi fitneszklub ürítési szokásai. Közepesen hosszas töprengéseket követően nem tartom kizártnak, hogy az alkotók ezzel egyfajta undort szándékoztak kelteni.

-Ez nem lenne mégis jobb a harmadik részben?
-Felejtsd el, Neil! Az már teljesen ki van centizve. Még a végén meg kéne vágnom a szexjelenetet...

Gallants-előzetes

Hadd idézzek az áprilisi udinei ázsiafilmes fesztiválról készült riportomból: "A fesztivál legviccesebb filmje Derek Kwok Gallants-a, amely, ha hozzám hasonló old school kungfufilm-rajongó vagy, maga a mennyország. Micsoda szereplőgárda! Leung Siu Lung, Chen Kuan Tai, Michael Chan, Teddy Robin Kwan! Megtarthatjátok a kikent-kifent, fiatal sztárokat, ezeknek a vénembereknek a kisujjában több a tehetség, élet és tudás, mint a dzsordzsklúnikban, andzselinadzsolikban vagy - hogy földrajzilag relevánsak maradjunk - Lee Byung-hunokban (guglizd meg) összesen. Szenzációs, kőkemény akciókoreográfia és remek poénok keverednek kedves pátosszal ebben a komédiában - a hongkongi filmek szerelmeseinek kötelező." Mivel a film nemsokára széles körben is forgalmazásba kerül, összeraktak neki egy trailert. Már csak a klasszikus-kungfufilmes főcím miatt megéri megnézni a Gallants-ot.