Mindenféle apropó nélkül íme egy jelenet a legendás kanadai komédiasorozatból, az SCTV-ből, a hetvenes évek végéről. Egyszerre remek paródiája a horrorfilmeknek és az akkori 3D-őrületnek, amely rendkívül gyorsan lecsengett - az efféle baromságoknak ez szokása, a mostani 3D-hullám sem tart már soká. A jelenetben látható Catherine O'Hara, Eugene Levy és a zseniális John Candy, aki manapság úgy hiányzik az amerikai vígjátékokból, mint egy falat kenyér (a figura akit játszik Charles Laughton paródiája az Island of the Lost Souls-ból (1933)).
Véget ért a Lost. Az elmúlt évtized kétségkívül legjelentősebb műfaji sorozata befejeződött. Ezt a gondolatot sokáig kell még ízlelgetnie a rajongóknak, mire igazán megbarátkoznak vele. Előbb azonban a finálén kell túltenniük magukat, amely éppen olyan lett, amilyen a sorozat maga: helyenként hatásvadász, korántsem zökkenőmentes, mitológiailag megfoghatatlan és borzongatóan drámai. Hogy mindez kielégítő lezárás-e, az attól függ, ki milyen szemmel nézte a sorozatot.
Ahogyan közeledtünk a záró epizód felé, vált számomra egyre nyilvánvalóbbá, hogy a rejtélyek másodlagos szerepet fognak játszani. A legégetőbb kérdésekre még időben megkaptuk a válaszokat, hogy az utolsó, bő másfél óra a karakterekre lehessen kihegyezve. Ezzel a gondolattal hamar azonosulni tudtam, hiszen a mitológiában hasonlóan gazdag Battlestar Galactica ugyanezt a megoldást választotta, és a Lost esetében is tartottam, hogy elsődlegesen a szereplőiről kell, hogy szóljon. Csakhogy túl sok olyan befoltozatlan hézag maradt, amelyeket nem tudok megbocsátani a készítőknek.
A Lost készítői, mikor túlnőttek rajtuk a saját maguk által feldobott misztikumlabdák, fogták magukat, és karakterdrámának deklarálták a sorozatukat. Abban bíztak, hogy ha ezt a felfogást erőltetik, akkor büntetlenül állíthatják a fantasztikumot a fantasztikum szolgálatába. Ott hibáztak, hogy a Lostban a rejtélyek és a karakterek gyakran külön úton jártak, az előbbiek nem az utóbbiak változását és fejlődését szolgálták.
Bár efféle prekoncepciók nélkül álltam neki a finálénak, amellett mégsem tudtam szó nélkül elmenni, hogy a legújabb mitológiai elemre, a Fénylő Lyukra végül semmilyen magyarázatot nem kaptunk. Ugyanolyan borzalmasan papírmasé MacGuffin lett, mint a Gyűrűk Ura Egy gyűrűje. Beszélik róla, hogy milyen gigászi ereje van, de számunkra ennek csupán a töredéke látszik.
Ráadásul ez sem volt konzekvens módon végigvezetve: korábban láttuk, ha egy ember bekerül a lyukba, akkor egy meglehetősen irritáló hangú füstgomolyag formájában távozik, amely nem kedveli a hamuval körbeszórt földterületeket. Erre később rácáfoltak, amikor Jack teste landolt odabent, majd különösebb élettani következmények nélkül bukkant elő újból a sziget egy másik pontján.
Elfogadom én, hogy a Fénylő Lyuk komplexebb entitás annál, mint hogy egy szalagos számítógép módjára rendre szmogot gyártson az emberinputból. A lyukról azonban lényegében semmit sem tudtunk meg a létezésén kívül, és így még a leginkább keményvonalas rajongóktól is komoly fan-wankinget igényel, hogy decens magyarázatot szolgáltassanak az összefüggéstelen funkcióira.
A fantasztikumot nem lehet egy vállrándítással elintézni. Hogy a zsáner szabályai követelik-e meg, vagy az emberi beidegződések, nem tudom, de nem lehet valamire azt mondani, hogy azért viselkedik így, mert természetfeletti. Nem kell, hogy hajmeresztő kvantumfizikai elméletekbe bocsátkozzanak, csak határozzák meg előre a jelenségek szabályszerűségeit, és ne a bűvészkalapjukból rántsák elő őket, amikor a sztori épp úgy kívánja. Ezt egy olyan produkció esetében, amely a premisszáját az ember és az emberen túli közötti feszültségre építi, becsapásnak hívják.
Lépjünk túl a fantasztikumon, elvégre ez egy karaktercentrikus finálé volt. Az úgynevezett flash-sideways, vagyis a tévesen alternatív valóságra hitt kitekintésünk volt lényegében az egész évad egyetlen olyan cselekményszála, amelyben valódi események történtek. Az egész koncepcióra adott magyarázat nekem összességében tetszett, de már szörnyűnek érzem kimondani, hogy ez is hazugságra és becsapásra épült, nem is beszélve az érdektelenségéről.
A történetben sosem az a fontos, hogy hova jutunk a végén, hanem az, hogy hogyan jutunk odáig. A flash-sidewaysről mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy látszik valami értelmes kimenetele. Mivel az írók az utolsó pillanatig nem voltak hajlandók elárulni, hogy miről is szól ez a kitekintés, az évad legjobb szála elkerülhetetlenül ellaposodott. Nem lehet olyan karakterekbe bizalmat fektetni, akikről azt sem tudjuk, van-e céljuk, vagy léteznek-e egyáltalán.
Miután összeállt a kép, és kiderült, hogy minden azért történik velük, hogy átléphessenek a fizikai világbeli problémáikon, letehessék a horgonyaikat, amelyek ide kötik őket, az egész szezon értelmet nyert, de a kifordított narratívát ez még nem tette működőképessé.
Mindemellett az egész alternatív cselekmény azzal a képpel indított, hogy a sziget a tenger mélyén nyugszik, megközelíthetetlenül. Érthető, hiszen azt a tévhitet kellett bennünk elültetni, hogy ezen az idősíkon felrobbant Jack bombája. Csakhogy az nem derült ki, hogy a sziget Hurley vezetése alatt megsemmisült-e, így ez a feldobott labda megmaradt annak, ami: a néző arcul csapásának.
Ebben a metavalóságban a szereplők egy idealizált élethelyzetbe kerültek, amely elősegítette a felülemelkedésüket. Ehhez képest miért kerültek egyesek sokkal nehezebb, vagy egyszerűen teljesen más szituációba, mint amilyenben eredetileg éltek? Miért nem könnyítették meg a saját dolgukat a saját maguk által kreált fiktív világban? Hát mert a nézőnek azt kellett hinnie, hogy ez a bomba okozta párhuzamos univerzum.
A teljes sorozat legszebb karaktermomentumai, legerősebb alakításai mégis ezekhez a kitekintésekhez köthetők. A szerelmesek találkozásai hamar repetitívvé váltak (nem értem, hogy Sun és Jin számára miért most és miért így következett be az emlékdömping, miért nem történhetett volna egy korábbi epizódban), ezért Kate és Jack összeborulásánál már ásítoztam, de az érzelmi csúcspont minden bizonnyal Juliet és Sawyer közös jelenete volt.
Hasonlóan nedves tekintettel kísértem figyelemmel Ben és Locke beszélgetését a ravatalozó előtt. A sorozat két doyenje, Terry O’Quinn és Michael Emerson alakítása tette igazán hitelessé a megbocsátás pillanatát, nem a gyönge forgatókönyv, amely elfelejtett lehetőséget teremteni Ben számára, hogy jót cselekedjen a szigeten, és kiérdemelje a néző és Locke bocsánatát.
Minden színész a szokásosnál kiemelkedőbb teljesítményt nyújtott, de az epizód két meglepetésembere Matthew Fox és Jorge Garcia voltak. Garcia túl tudott lépni a karaktere skatulyáján, és roppantul megindítóan alakított, amikor Jack kinevezte Hurley-t vezetővé. Fox jelenetek egész sorában képes volt arra, hogy az arcán érzelmek sokaságát vegyítse, teljességgel el tudta velem feledtetni a megszokott bárgyú nézését.
A szigeten játszódó jelenetek a háttérbe szorultak, és a többségükről jobbnak is látom megfeledkezni. Locke és Jack végső konfliktusa dilettáns párbeszédekre épült, majd a crescendóját a nyolcvanas évekbeli akciókat és a távol-keleti szamurájfilmeket idéző képsorban érte el.
A deszaturált színvilág, a meredeken zuhogó eső, a hatásvadász zene, a lassított felvételek, a csalóka vágás és a késért folytatott tusakodás alapján nem tudtam eldönteni, egy Michael Bay-reklámot vagy egy B-mozit nézek-e. Lehet, hogy nem figyeltem eléggé, de az sem volt teljesen világos számomra, hogy egy olyan szigeten, amely hemzseg a fövenyes partszakaszoktól, miért egy sziklaszirt mellett horgonyozza le valaki a csónakját, illetve miért süt hét ágra a nap harminc másodperccel az évszázad vihara után.
Az írók jól választották ki, mely karakterek maradjanak a szigeten, és melyek távozzanak. Egyedüliként Desmond pontos szerepe nem tisztázódott bennem. Richard Alpert végső feloldása, hogy öregszik, nélkülözhetetlen volt, de szívesebben megnéztem volna, mit csinálnak ők a szigeten kívül, mint hogy huszonnyolc szerelmespár egymásra találását ismételjék előttem.
Carlton Cuse és Damon Lindelof biztonsági játékra vállalkoztak, mégis ellentmondásos finálét tettek le az asztalra. A huszonegyedik századra egyáltalán nem jellemzően – megkockáztatom, fantáziátlanul – totális happy enddel zárták a történetüket. A vallási felhangokat a Battlestar Galacticához hasonlóan obskúrus utalgatások szintjén tartották azzal, hogy a ravatalban elhelyezték az összes nagyobb vallás jelképét. Nem a természetfelettiben való hit fontossága volt a Lost végső kicsengése. Azt Ben példáján láttuk, mégis univerzálisan igaz minden szereplőre. A megváltás elnyerhető, csak hinni kell hozzá valamiben, és, ha lehet, bírni kell egy közösség támogatását.
Az még csak hagyján, hogy a Michele Soavi és Pupi Avati mellett legtehetségesebb aktív európai rendező, Philip Ridley újra kamera mögé állt (utolsó filmje az 1995-ös, mindenféle értelemben fantasztikus Passion of Darkly Noon volt), de ráadásul a Heartless állítólag "az utolsó 20 év legjobb brit horrorfilmje." Ridleytől ez a legkevesebb.
Amíg sok jobb sorsra érdemes szerző (írók, rendezők etc) megállás nélkül forognak a sírjukban műveik félreértelmezése, gyenge adaptációi vagy pusztán elfeledése miatt, addig Douglas Adams minden bizonnyal mosolyog: életműve, különös tekintettel a Galaxis Útikalauz-"trilógiára" (végül öt rész készült el kiadói nyomásra, de igazából az első három könyv alkot szoros egységet és a színvonalukat a két folytatás nem éri el), máig idézett, sőt bálványozott művek, viccei az internetes közösség nyelvi közkincsei közé léptek.
Őrá emlékezünk ezen a napon, és arra, hogy aki igazán klufi, sahár fickó, az mindig tudja, hogy hol van a törülközője - meg persze kicsit amolyan egymásra eszmélés is ez az egész, jééé, nem csak a neten lehet fanokkal találkozni Ugyan azon lehet vitatkozni, hogy szükséges volt-e a "Kocka Büszkeség Napjával" összevonni a Mester előtti tisztelgést (geek != kocka), és az is kérdéses, hogy mit fog csinálni együtt egy csapat vadidegen Douglas Adams-fan, amíg józanok (a felvonulás helyszínétől jópár megállónyira kijelölt kocsmában néhány Gégepukkasztó után biztos fellazulnak az emberek), az azonban biztos, hogy legyél hentes, taxis, vezérigazgató, csapos, asztalos vagy ordinary sararimen egy irodai kuckóban, ha igazi stoppos vagy, ezen a napon törülközővel a nyakadban flangálsz!
The Sword #24 Történet és rajz: Jonathan és Joshua Luna Kiadó: Image Comics
A mainstream szórakoztatásban dolgozó alkotók közt kevesen vannak, akikbe szorul egyrészt annyi kurázsi, másrészt meg annyi kreativitás, hogy csak úgy falhoz vágják a közönség elvárásait, aztán valami egészen mást csináljanak, és ráadásul jól jöjjenek ki belőle. Mindeddig Lunáék sem feltétlenül voltak ilyenek, mert bármily nagyszerűnek is bizonyult előző, Girls című sorozatuk, a befejezést túlságosan lágyra, boldogra, szépre és kerekre komponálták az egyébként zseniálisan bizarr horrorrémélom egészéhez képest. De a szintén a 24. részével véget érő The Sword más lapra tartozik: itt már nincsenek kompromisszumok, nincs megfelelni vágyás, nincs stílustörés, a finálé pontosan olyan torokszorítóan brutális és tragikus, mint amilyennek lennie kell. Hogy pontosan mi történik, azt természetesen nem árulhatom el, de ezzel a húzással a már eddig is fantasztikusnak bizonyult The Sword hivatalosan is belépett a kilencedik művészet modern remekművei közé. És aki ennek ellent akarna mondani, azt küldjétek csak hozzám: várom szeretettel, karddal, géppuskával, gránátokkal és atombombával.
A The Sword egy napnál is világosabb és egy pontnál is egyszerűbb dramaturgia mentén haladt: a sorozat négy nagyobb sztorirészletre osztható fel, az elsőben a három halhatatlan testvér lemészárolta Dara Brighton családját, aki ezután bosszúhadjáratra indult, a maradék háromban pedig a lány, a címbeli kard birtokában egymás után, egyenként levadászta a gyilkosokat. A 23. részben megbűnhődött az utolsó is, csak hogy aztán kiderüljön, Justin, aki az egész őrület kezdete óta Dara barátjaként tetszelgett, valójában a negyedik testvér, Phaistos, akinek évezredek óta halottnak kellene lennie. Ez a cliffhanger egy újabb nagy, epikus összecsapást helyezett kilátásba, egy grandiózus finálét, amiben Dara szembeszáll a tüzet uraló halhatatlannal. És ez az a pont, ahol Lunáék sutba vágják a konvenciókat. Nincs csata, nincs újabb revans, és senki nem öl meg senki mást, a szerzők minden korábbit felülmúló akció helyett inkább emocionális csúcsponttal zárják a történetet. Nincs is ebben semmi különös egy olyan szuperhőselemeket is tartalmazó akció-fantasy esetébenn, ami a grandiózus háttér és a hatalmas összecsapások mellett végig kiemelten nagy gondot fordított az emberi tényezőre – mert ez az, aminek Lunáék igazán mesterei. Legyen a sztori bármily elrugaszkodott a valóságtól, a karakterek minden döntésükkel, tettükkel, gondolatukkal és reakciójukkal együtt végig megkapóan valóságosak maradnak (ez köszönhető annak is, hogy a testvérek döbbenetesen kifejező mimikát képesek az arcukra varázsolni). Így Phaistos döntése és Dara sorsa az utóbbi évek legkatartikusabb sorozatbefejezését eredményezik: a The Sword a veszteség és a bosszú tragikus, hatalmas erejű meséjévé válik.
Aladdin: Legacy of the Lost #3
Történet: Ian Edginton Rajz: Stjepan Sejic Kiadó: Radical Publishing
Ennek a történetnek szüksége van egy jó forgatókönyvíróra, egy rutinos rendezőre, egy szimpatikus színészgárdára, és úgy 150 millió dollárra – ha megkapná, azzal elkészülne az utóbbi évek legnagyszerűbb fantasy-kalandfilmje. De tényleg: amikor az ember olyan szarokra van utalva a zsánerben, mint a frissen vászonra köpött Perzsia hercege, és aztán elolvas egy ilyen hatalmas képzelőerővel életre keltett képregényt, mint a Legacy of the Lost, az Aladdin mítosz újraértelmezése, akkor óhatatlanul is felmerül benne, hogy nagyon rossz helyre ment a pénz. Ian Edginton háromrészes minisorozata (ami amúgy epizódonként csaknem 50 oldalas) ugyanis mind narratíváját, mind látványvilágát tekintve üvölt a szélesvászonért: a szó legjobb értelmében vett klasszikus fantasy-kaland, telis-tele nemes hősökkel és aljas gonoszokkal, gyönyörű nőkkel és fantasztikus szörnyetegekkel, egzotikus helyszínek egész sorával, hatalmas csodákkal, és az egész világot átitató mágiával. És akárcsak egy hollywoodi blockbuster, nem túl komplikált: egyenes, mint a nyíl, gyors sodrású, egyszerű és hatásos – némi egészséges humorérzék elkelt volna belé, de ezt leszámítva minden tökéletesen a helyén van benne, ami egy szórakoztató kalandhoz kell. Az első rész még hűen követi a klasszikus történetet (a varázsló meggyőzi Aladdint, hogy szerezzen meg neki egy lámpát egy barlangból, ám a fiú, éppen előbbi árulásának következtében, maga fedezi fel a lámpa titkát, és építtet magának az abból kiszabaduló dzsinnel egy pompás kastélyt), de a másodikban Edginton elkanyarodik a népmesei elemektől, és egyre inkább egy epikus fantasyvé dagasztja a sztorit. A harmadikban csúcspontjára ér ez a folyamat. Megismerjük a varázslók ősi történetét, és kiderül, hogy hőseinkre (Aladdinnak, egy hercegnőnek, és az utazásukhoz csatlakozó Sinbadnak) jóval nagyobb feladat vár nevük tisztázásánál és bosszújuk beteljesítésénél: a gonosz varázsló a dzsinnek segítségével újra akarja formálni az egész világot. Stjepan Sejic gyönyörű, élénk színvilággal életre keltett, fotorealisztikus festményei a Radicaltól már megszokott színvonalat hozzák, és úgy passzolnak a lendületes kalandtörténethez, mint kesztyű a kézhez. Aki nem hiszi, járjon utána: a képek, amelyeken a gonosz varázsló lebegő palotájában leereszkedik a földalatti királyság gyomrába (a monumentális finálé helyszíne), lehengerlőek. Hollywood manapság úgyis nyakig van a képregényekben, igazán szétnézhetnének a Radical háza táján.
Amazing Spider-Man #631
Történet: Zeb Wells Rajz: Emma Rios, Chris Bachalo Kiadó: Marvel Comics
Hétről-hétre követem ezt a képregényt, és hétről-hétre képtelen vagyok megválaszolni, hogy miért. Most már évek óta nagyon mélyen van a Pókember, és ezen a néhány jól sikerült sztori sem volt képes változtatni – elvégre az, hogy már csak statisztikai alapon is be kell csúsznia időnként egy-egy olvasható sztorinak, még kevés az üdvösséghez. De aztán valaki ír valami olyat, mint most a Shed című történet második része, és ilyenkor mindig feltámad a remény. És kivételesen még csak nem is vagyok különösebben meglepve: Zeb Wells a leginkább megbízható írója a jelenlegi hálószövő-gárdának, Chris Bachalóval együtt meg szinte csodákra képes. De azért csak kezdjük a negatívumokkal: az első nyolc oldalt valami rejtélyes oknál fogva még nem Bachalo, hanem Emma Rios rajzolta, és kettejük stílusa a legkevésbé sem akar passzolni. Ráadásul van egy felesleges és béna prológusunk is, amiben a hihhhetetlenül badass Kaine (a rosszemlékű Clone Saga maradványa) jajveszékelve menekül a 11 éves kis Kraven-csaj elől – na, az ilyen pillanatok miatt van akkora szarban ez a sorozat. De aztán Wells visszatér a fősztorihoz, amiben Pókember ezúttal Curt Connorsszal, vagyis a Gyíkkal kénytelen szembeszállni (természetesen a hónapok óta tartó Gauntlet történetfolyam részeként, de ez most ne érdekeljen minket). Utóbbi a hálószövő egyik legrégibb ellensége (még a hatodik Pókember füzetben bukkant fel, 1963-ban), ami azt jelenti, hogy az ő karakterét is szanaszét írták már az utóbbi csaknem öt évtizedben – de olyannyira tragikus gonosznak még kevesen tudták ábrázolni, mint Wells itt. Connors kétségbeesetten küzd elméje épségének megőrzéséért, és a benne lakozó, belőle előtörő Gyík személyiség kontrollállásáért, már csak azért is, mert a rettenetes szörnyeteg célpontja Billy, az ő fia. A lehetőségek száma roppant behatárolt: vagy Connors visszanyeri az uralmát önmaga fölött (valószínűtlen), vagy Pókember érkezik éppen időben, hogy pár jól irányzott pofon kiosztásával megmentse a fiút (minden bizonnyal). Ez egy mainstream szuperhősképregény, ami azt jelenti, hogy nincs harmadik opció, vagyis nem történhet meg, pl. az, hogy a Gyík ráveti magát a gyerekre, és széttépi, és felfalja, és Connors személyisége meghal a fiával együtt, és csak az őrjöngő szörnyeteg marad. Ugye? Öööö… Hoppá… Olcsó hatásvadászat vagy az állóvíz merész felkavarása? Utóbbi mindenképpen, előbbitől pedig a kivitelezés menti meg a képregényt. Wells fantasztikus érzelmi erővel ír, pusztán néhány rövid sorral képes igazán megrázóvá formálni Billy halálát, amit meg Bachalo művel, az kész mágia, az a három oldal, amin a Gyík felfalja a fiút, zseniális, nincs rá jobb szó: természetesen nem látni semmit, mégis, az egész zavarbaejtően intenzív, félelmetes, és gyönyörűen absztrakt. Ha nem lenne ott a képregény elején az a nyolc oldal, megkapná az öt csillagot is.
Batman: The Return of Bruce Wayne #1
Történet: Grant Morrion Rajz: Chris Spouse Kiadó: DC Comics
A Batmannel nem voltam olyan türelmes, mint a Pókemberrel, és a főcímet már hónapokkal ezelőtt hagytam a fenébe. De itt szerencsére volt alternatíva: Grant Morrison Batman & Robinja a tavalyi év egyik legjobb új sorozata volt, és bár az idei részek már nem olyan erősek, azért továbbra is szórakoztató olvasmánynak bizonyul. Most pedig ugyanez a Grant Morrison végre belefog abba a sztoriba, amire oly sokan várnak már oly régóta. Bruce Wayne ugye elvileg „meghalt” a rosszemlékű Final Crisis végén, és az első Robin, Dick Greyson lépett a nyomdokaiba, már ami a denevérjelmezes igazságosztást illeti. Persze mindenki tudta, hogy a DC egyik legfontosabb karaktere csak ideiglenesen lesz távol – mostanra kiderült, hogy Bruce nem halt meg, hanem valahogy, valamiért elveszett az időben. Ez a hatrészes minisorozat a visszatérésének a krónikája, ahogy a történelem előtti időkből, amnéziájával küszködve, lassan eljut a modern Gothambe. Vagyis minden rész egy más történelmi periódusban játszódik majd (és mindegyiket más rajzolja) – Grant Morrison szavaival: Batman vs. történelem. Nagyon frappáns. Túl azon, hogy Amerika Kapitány tavaly hasonló módon tért vissza a „halálból” (és ugye mind emlékszünk, hogy az a képregény milyen rosszul sült el?), a legjobban az aggaszt, hogy úgy tűnik, az író sokkal inkább akarja szórakoztatni magát, mint az olvasóit. Interjúiban lelkesen ecseteli, hogy minden rész egy főhajtás lesz az ’50-es évekbeli őrült Batman ponyvák felé (ősemberes, kalózos, magánnyomozós stb.), de ha az egész csak ennyiből fog állni, az régen rossz. Egy ilyen monumentális, korszakokon átívelő eseménynek nem az író rajongói lelkesedését kellene kiszolgálnia, hanem mondania kellene valamit a karakterről. Az első rész alapján nincs szó ilyesmiről: Batman belekeveredik két törzs harcába, elfogják, egy denevérpajzsos őskori „Robin” (borzalmasan erőltetett koncepció) megmenti, majd hősünk ugrik a következő történelmi időszakba, éppen mielőtt megjelenik egy időgéppel Booster Gold, Zöld Lámpás és Superman, csak hogy utóbbi megjegyezze, ha Bruce visszatalál a XXI. századba, „mindenki meghal”. Mélyebb tartalom, jelentőség és értelem nélkül ez a minisorozat annak a veszélynek van kitéve, hogy egy felesleges, öncélú, és egyáltalán nem batmanes kalandforgataggá váljon, ami nem arról szól, amiről szólnia kellene. És Chris Spouse rajzai sem tudtak meghatni: robosztus ősemberei, unalmas arckifejezései, elnagyolt hátterei és mérsékelten dinamikus akciói legfeljebb egy viszonylag élvezhető középszert hoznak. De még hátra van öt rész, úgyhogy a remény él: hátha innen már csak felfelé megy a színvonal.
B.P.R.D.: King of Fear #5 Történet: Mike Mignola, John Arcudi Rajz: Guy Davies Kiadó: Dark Horse Comics
Azt kell mondjam, hogy egy kicsit becsapva érzem magam. A King of Fear utolsó, ötödik részét a Dark Horse azzal a szöveggel harangozta be, hogy ez fog pontot tenni a B.P.R.D. immár jó pár éve tartó békaszörnyes sztorijának végére. Ha még emlékszünk, ez a fenyegetés a Plauge of Frogs című történetben ütötte fel a fejét 2004-ben, de az utóbbi időben visszakövethettük az eredetét egészen a legelső, Hollow Earth című minisorozathoz, ami még 2002-ben jelent meg. Szóval elvileg a The Warning, a The Black Goddess és a King of Fear minikből álló trilógia lett volna az egész lehengerlően nagyszabású történetszál lezárása. De az utolsó rész aligha zár le bármit is, sőt, épp ellenkezőleg. Amellett, hogy részben nyitva hagyja az eddigi sztoriszálakat, egyrészt behoz olyan régieket is, amiknek korábban nem volt közvetlen közük ezekhez az eseményekhez (Garden of Evil), másrészt pedig behoz teljesen újakat is, amiknek segítségével megváltoztatja a B.P.R.D. státuszát (és nem mellesleg jó néhány karakterét is) – a szervezet mostantól nemzetközi, vagyis nem az amerikai kormány, hanem az ENSZ fennhatósága alá tartozik. Ez a jövő szempontjából mind szép és jó, és a képregény elolvasása után biztosak lehetünk benne, hogy a továbbiakban is remek irányban halad majd a sorozat (augusztusig kell várni a Hell on Earth-re), de akárhogy is nézzük, mindaz, amit ebben a számban kapunk, édeskevés egy ötrészes mini (hát még egy háromszor ötrészes trilógia) befejezésének. Főleg úgy, hogy az előző füzet egyértelműen egy epikus finálét helyezett kilátásba, amire itt hiába is várunk. Ha eltekintünk a prekoncepcióktól, egy kicsit akkor is furcsa a helyzet. A negyedik szám cliffhangere után a képregény napokat ugrik előre az időben, amikor is Manning igazgató, Kate Corrigan és Johann Kraus az ENSZ-nek számolnak be az eseményekről (az rejtély, hőseink hogy jutottak ki a Liz által tüzes pokollá változtatott barlangrendszerből) – vagyis mindarról, ami a mini nagy fináléja kellett volna, hogy legyen, pár képkockányi flashbackből és híradófelvételből értesülünk. Merész húzás ez Mignola és Arcudi részéről, de többségében működik, mert a sorozat 68 rész után elért egy olyan pontra, ahol ez a módszer hajlamos nem rombolni, hanem fokozni az apokaliptikus események hatását. Hogy hogyan? Azzal, hogy a címlapon is látható, toxikus felhőt eregető, Kalifornia fölé magasodó fallikus óriásszörny elszabadulását egyáltalán nem mutatják meg (és miért is legyenek repetitívek: láttunk már ilyet korábban), az írók azt üzenik: ez már nem nagy dolog. Ide jutott a világ, a gonosz erői ott munkálkodnak mindenütt, nem kell többé csodálkozni rajta, ha felbukkan egy városokat a puszta lépteivel eltipró lovecrafti rettenet, így hát nem is feltétlenül kell sok-sok epikus beállítást elpazarolni rá. Félelmetesen hatásos koncepció, ami új szintre emeli a sorozatot: a szörnyűséges, a felfoghatatlan, a mindennek a végét jelző, a megdöbbentő immár szinte hétköznapivá vált. Hogy ezt mennyire volt bölcs dolog fináléként ellőni, az már más kérdés. Így még Guy Davis szokásosan fantasztikus rajzaival együtt is azt kell mondanom, hogy bármilyen remek a King of Fear, a B.P.R.D. normál (azaz kivételesen magas) színvonalához képest ez a szám egy egészen kicsit csalódás.
Siege #4
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Olivier Coipel Kiadó: Marvel Comics
Kár érte: olyan jól indult. A Marvel aktuális megacrossovere már onnantól kezdve szimpatikus volt, hogy nem akarták 6-8 részig húzni, mindössze négy füzetet szántak rá. Ami persze logikus, hiszen egyetlen, nem különösebben bonyolult csatajelentről van csupán szó, amit nem lehet, pontosabban, nem érdemes sokáig nyújtani. És az első három rész a maga monumentális, esztelenül dinamikus módján pokoli szórakoztató volt, ráadásul a látványos akció mellett képes volt remek karakterpillanatokkal és hatásos – ha nem is különösebben meglepő – fordulatokkal szolgálni. De a befejezés sajnos csalódást okoz. Hiába epikus, összességében meglepően hanyagul megírt. Az nagyon is rendben van, hogy Norman Osborn bukásának és őrületének folyamata a Sentry/Void elszabadulásában kulminálódik, és hogy az Asgard ostromába belépő hősöknek a legnagyobb csatát végül nem is az országot irányító gonosztevővel, hanem saját társukkal kell megvívniuk – itt fizetődik ki a karakterrel kapcsolatos rengeteg utalás az utóbbi hónapokból, évekből. Vagyis fizetődne ki. Sajnos hiába olvastam el kétszer is a képregényt, még most sem értem, hogy tudták a hősök pusztán nyers, fizikai erővel legyőzni az ily módon elvileg legyőzhetetlen Sentryt, akinek korábbi galibák alkalmával mindig valamilyen mentális úton kellett elkenni a száját. A mindeddig sokszor, és masszívan megalapozott sérthetetlenségét, és szinte isteni mivoltát (mint tudjuk, egyszer patthelyzetig harcolt Galactusszal) aligha ellenpontozza az, hogy Thor megkínálja néhány villámmal, Vasember pedig a fejére pottyant egy helicarriert. Szóval ez a végső csata, bár kétségkívül baromi jól néz ki (Olivier Coipel, mint általában, most is elemében van, képei gyönyörűek), finoman szólva nem valami következetes, és így nem is igazán kielégítő – erősen foghíjas befejezése ez Bendis ígéretes Sentry-sztoriszálának. És ez sajnos nem az egyetlen baja a Siege 4-nek. Ahelyett, hogy az író tisztességesen lezárná a történetet, az utolsó hat oldalt inkább az új kezdetre, a Heroic Age felvezetésére „pazarolja”. Hasonlóan járt el már a Secret Invasonnél is, aminek utolsó lapjain a Dark Reignt exponálta be, de ott még ügyesebb volt, nem szórta ugyanis szét az invázió közvetlen következményeit a különböző képregényekbe, mint itt. A New Avengers és a Dark Avengers utolsó számának idevágó oldalai sokkal inkább ebbe a füzetbe kellettek volna, hogy kerüljenek, a regisztrációs törvény eltörlése és Steve Rogers kinevezése Amerika új „főrendőrévé” pedig maradhatott volna amazokra. Persze értem a döntést: egy nyilvánvalóan rengeteg vevőt célzó crossovert nem lehet cakkpakk lezárni anélkül, hogy az olvasókat ne csábítaná az új kaland kezdetére – még ha ez a dramaturgia rovására is megy. Ahogy mondtam: kár érte.
The New Avengers Finale
Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Bryan Hitch Kiadó: Marvel Comics
Asgard ostromának végeztével új fejezet nyílik a Bosszú Angyalai (és úgy általában, a Marvel Univerzum) történetében. Ennek jeleként az eddigi sorozatok e hónapban mind befejeződnek, és a következő hetekben újak indulnak helyettük. A New Avengers némileg kakukktojás, minthogy a név megmarad: újraszámozva és új csapatösszeállítással (illetve nyilvánvalóan új koncepcióval), de ismét elstartol június közepén. És addig is itt van nekünk ez a különkiadás, ami egy epilógus a Siege-hez, és epilógusként is keresztbe lenyeli a crossover fináléját, úgy, ahogy van. Pedig ha lehet még annál is egyszerűbb: a csapat megindul, hogy levadássza az asgardi csata végeztével a helyszínről elmenekült Hoodot és Madame Masque-ot, akik utóbbi apjánál, Nefaria bárónál keresnek menedéket, mielőtt kisurrannának az országból. Aztán annak rendje és módja szerint megtalálják, és leverik őket. Ilyen egyszerű az egész, nincsenek fordulatok, meglepetések, csak nyílegyenes sztori van és szuperdinamikus akció. És ami a lényeg: hangulat. Hőseink a Civil War óta végzik úgy a dolgukat, hogy közben kénytelenek árnyékokban élni, a hatóságok és saját egykori társaik elől is bujkálni, de most, az ostromot követő órákban szó sincs ilyesmiről: kezükbe veszik a dolgok irányítását, és gyorsan, hatékonyan, kíméletlenül levadásszák a gazembereket, akik az utóbbi időkben olyannyira megkeserítették az életüket. És az olvasó számára is van valami roppant kielégítő abban, ahogy végre minden óvatosság, visszafogottság és megfontoltság nélkül, minden erejüket latba vetve, rászabadítják magukat a rosszfiúkra, mintha semmi más nem számítana. A leszámolás Nefaria otthonában ennek megfelelően elemi erejű: ugyan rövid, de annál intenzívebb és brutálisabb, öröm látni, hogy Bendis nem fogta vissza magát –így nem fogják vissza magukat karakterei sem. Valóságos bűnös élvezet nézni, ahogy Rozsomák széles vigyorral az arcán felbukkan a semmiből, hogy kis katonákra vágja a bárót. Hogy is mondják Amerikában? You don’t want to fuck with these guys. Mert végülis ez volna a szuperhősök lényege, nem igaz? Ha nem viselkedsz, előbb-utóbb felbukkannak az életedben, és szétrúgják a segged. Csakhogy a Civil War óta nem igazán tehettek így, nem igazán lehettek önmaguk – mostanáig. Úgyhogy ez a sorozatfinálé legalább annyira prológusa a Heroic Age-nek, mint epilógusa a Siege-nek, és egyben roppant meggyőző bizonyíték arra, hogy Bendis kiválóan helytáll majd „klasszikus” Bosszú Angyalai sztorik írójaként is - nyilván nem véletlen már az sem, hogy itt Nefaria bárót, a csapat egy régi ellenségét tette meg fő antagonistának. Grandiózus fináléhoz pedig sztárrajzoló dukál: Bryan Hitch-nek, akinek sosem felejtünk el hálálkodni, amiért Warren Ellisszel megteremtették a szélesvásznú képregény fogalmát, voltak jobb és rosszabb pillanatai is az utóbbi egy-két évben, de itt gond nélkül hozza azokat a dögös, lendületes, epikus képsorokat, amik tőle elvárhatók. Ugyan a csapat történetét a korábbi számok grandiózus kétoldalasainak újrahasznosításával és Luke Cage monológjával felelevenítő befejezés igen óvatlanul egyensúlyoz a giccs határán, de ennyi érzelgősség ehelyütt megbocsátható – sőt, valahol talán még szükséges is. Főleg ha azt vesszük, hogy ezzel Bendis szépen keretbe zárta saját sorozatát, hiszen annak idején a „klasszikus” érának búcsút mondó Káosz hasonló epilógussal ért véget.
Dark Avengers #16 Történet: Brian Michael Bendis Rajz: Mike Deodato Kiadó: Marvel Comics
Kicsit az az érzésem, hogy Bendis mindenképpen akart még egy utolsó, Siege utáni számot írni ehhez a sorozathoz, mielőtt Osborn bukásával– természetesen – végleg befejeződik, de egyszerűen nem volt hozzá elég mondanivalója. Így aztán, amilyen fantasztikusak a képregény utolsó oldalai, olyan feleslegesek és unalmasak az elsők. Egyrészt, mert nem történik bennük semmi, amit már ne tudnánk a Siege 4-ből (a Dark Avengers tagjait letartóztatják, a csapatnak befellegzett, új nap van virradóban), másrészt, mert mindazt, amit már úgyis tudunk, az író ráadásul érdektelenül és bután mondja el újra. Ha valamiről, hát ennek a számnak a (hamis) angyalok saját bukásukra adott reakcióiról kellene szólnia. Osborn esetében ez rendben is van (erről később), de a többiek? Oldalak telnek el azzal, hogy a nagy csata végeztével ketten szökni próbálnak, csak hogy pár panellel később a hősök egy-egy jól irányzott ütéssel a helyükre verjék őket. Helykitöltésen kívül ez az instant, se nem elég látványos, se nem elég izgalmas, se nem elég akármilyen akció nem jó semmire. Aztán következik Daken szökése, amire megint feleslegesen megy el öt oldal, annak ellenére, hogy pár panelen is meg lehetett volna oldani – ezután, és csakis ezután kezd el egyre jobb és jobb lenni a képregény. Thor és Phobos (a Sentry által széttépett isten, Ares fia) beszélgetése már egy nagy lépés a helyes irányba, az Amerika új főrendőrének kinevezett ex-Amerika Kapitány, Steve Rogers, és Osborn ex-jobbkeze, Victoria Hand jelenete pedig kétségkívül a sorozat eddigi színvonalát képviseli. Hand remek karakter, akinek megvoltak a maga okai, amiért az egykori Zöld Manó szolgálatába állt, és akit Bendis mindez idő alatt végig képes volt árnyaltan ábrázolni, határozott távolságot tartva közte és őrült főnöke között. Azzal pedig, hogy a Marvel valóságos erkölcsi és ideológiai szobrán, Rogersen keresztül „bocsát meg” neki, ügyesen győzi meg az olvasót arról, hogy bármit tett is ez a nő, helyén van a szíve – és hogy van még jövője is. De a leginkább hatásos képsorok természetesen Osbornhoz kötődnek. Ahogy ül a cellájában, és önmagával (pontosabban másik énjével) vitatkozva igazolja tetteit (némileg tragikus módon nem teljesen eredménytelenül!), egyszerre mutatva meg hatalmas egóját, uralkodási vágyát, nagyságra törekvését, önámítását és őrületét, az tökéletes lezárása a karakter azon szakaszának, ami még Warren Ellis Thunderboltsával kezdődött. És itt a korábbi felesleges jelenetekkel láthatóan küszködő Mike Deodato is remekel: Osborn arcán ott van minden. Gyönyörű befejezés, jobbat kívánni sem lehetne. Kár a füzet első feléért.
The Sentry – Fallen Sun
Történet: Paul Jenkins Rajz: Tom Raney Kiadó: Marvel Comics
Aligha tagadhatja bárki, hogy Paul Jenkinsnek köszönhetjük a messze legjobb Sentry-történet, ami valaha született (és itt természetesen a legelsőre gondolok). Ezt csak a tisztesség és az egyensúly kedvéért tartottam fontosnak megjegyezni, mert mostantól igaz az a kijelentés is, hogy Paul Jenkinsnek köszönhetjük a messze legpocsékabb Sentry-történetet, ami valaha született. Barátaim, óvakodjatok a Fallen Suntól. De jobban meggondolva, mégse, inkább mindenképpen olvassátok el. Mert a piac ugyan nem szűkölködik pocsék képregényekben, de efféle ganét nem vehet minden nap kezébe az ember, úgyhogy már csak a puszta tapasztalat miatt is érdemes ráfanyalodni. Tény persze, hogy Jenkinsnek nem volt könnyű dolga. A Sentry meghalt a Siege végén, és rámaradt a feladat, hogy örök vadászmezőkre távozásáról, és életéről ehelyütt megemlékezzen. Namost, normál hosszúságú képregényt írni egy szuperhős temetéséről trükkös dolog. Tíz esetből tízszer az lesz a vége, hogy egykori bajtársai először kölcsönösen elsírják egymásnak a bánatukat, majd egyenként kiállnak, hogy elmondják, az elhunyt milyen hatalmas hős és nagyszerű barát volt, és mielőtt minden gyászoló szomorúan belebámul a lemenő Napba, még levonnak valami csodálatosan amerikai tanulságot az illetővel kapcsolatban. És itt pontosan ez történik, Jenkins egy muslincafingnyi kísérletet nem tesz arra, hogy eltérjen a bevett formulától, és ne adj isten, tényleges érzelmi hatást váltson ki az olvasóból (bár bizonyos szempontból talán a gyomor felfordulását is tekinthetjük érzelmi hatásnak – ez esetben én kérek kurvanagy elnézést). És ami az unalmas, apatikus rajzok mellett az egészet még rosszabbá teszi, hogy mindez egy olyan karakterrel kapcsolatosan történik, akit soha nem sikerült igazán közel hozni a közönséghez, és akinek a többi hőssel való kapcsolata is felületes volt. Ha Vasembernek a szíve szakad meg Amerika Kapitány halála miatt, azt elhisszük, mert jókora közös történetük van, és barátokként, bajtársakként, sőt, néha, nagyritkán, ellenségekként, rengeteg dolgon mentek keresztül együtt – és mi mindennek tanúi voltunk. A Sentryről viszont csak onnan tudjuk, hogy sok hősnek az állítólagos barátja volt, hogy ezt jó sok képregényben jó sokszor elmondták. Olyan ez, mintha egy utcán megfagyott, névtelen hajléktalant államfőnek kijáró tisztelettel temetnének el, és csodálkoznának, hogy elmaradnak a síró százezrek. Ezt érezhette Jenkins is, ezért az utolsó pillanatban kitalálta, hogy valamikor régen a Sentry és Vadóc jókat kufircoltak együtt. Gondoljunk bele ebbe egy pillanatra… Vadócról van szó, életének egyik központi, tragikus aspektusa évtizedeken át az volt, hogy nem élvezhetett semmiféle intimitást másokkal, anélkül, hogy ne bántotta volna őket. Erre most, sokkal később, pár félmondatból, teljesen mellékesen szerzünk tudomást valamiről, ami egy hatalmas jelentőségű emocionális esemény kellett, hogy legyen a karakter számára… csak hogy Jenkins traktálhasson minket valami sekélyes, erőltetett látszatdrámával, egy olyan figura kedvéért, ami a kutyát nem érdekli? Gyanítom, van pár ezer Vadóc-fan, aki mostanság gyakran emlékezik meg az író felmenőiről. A Fallen Sun mögött nincs történet, nincs tartalom, nincs érzelem. Nincs semmi. Csak frusztráció van és émelyítő giccs.
A Danny Trejo mit jelent mexikóijul, "straight to video"? Ez nem a remek Johnnie To-film előzetese, sajnos, az a film már lement. Áramvonalas földműves nicknevű olvasónk guglizó ujját nem sajnálva akadt erre a frissropogós gyöngyszemre, amely úgy néz ki mint egy kalap szar: digitális álkaristolások a kópián ("kópián", milyen kópián, ez szar videóra forgott), ami már a Grindhouse-nál is agyalágyult ötlet volt, semmi büdzsé és természetesen Mr. Trejo, akinek úgy látszik vannak rajongói mert még mindig hagyják hogy filmeket forgasson ahelyett, hogy azt csinálná, amire született és cracket árulna a sarkon. A szeme sarkába odabaszott liternyi műkönny csodás. Szinésziskola.
Képregényes interjúsorozatunk folytatódik, most egy szárnyas szuperhős alkotója kerül terítékre: Vass Róbert Ágoston, a Nukleáris Baromfi című füzete ugyanis éppen a már emlegetett 6. Képregényfesztiválra jelenik meg. El lehet-e gáncsolni egy kakast, aki éppen könyvelési dokumentumokat cipel a fénymásoló felé illetve az idegen bolygóról származó lakótársaknak valóban a szájukban van-e a szaporítószervük? Mindezen igen fontos kérdésekre megkapják a válaszokat, akik a továbbra kattintanak... - Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal… - Vass Róbert vagyok, harminc éves, és eddig a Panel különszámokban jelent meg egy idegenes-lakótársas sorozatomból két rész, A Kretén magazinban egy-két egyoldalas nyulas-hörcsögös stripem, valamint szintén a Kreténben, a Képregény info ingyenes fesztiválújságban és a Nero Blanco Comixban néhány történet Ágostonnal, a nukleáris baromfival a főszerepben. Ezen kívül a Műszaki Egyetem egyik lapjába rajzoltam stripeket, amik nyilván egy szűkebb közönséghez juthattak el. - Rajzoltam egy Nero Blanco epizódot is a megboldogult Eduárd magazinban, de az sajnos nem sikeredett úgy, ahogy szerettem volna, mert elég rossz passzban voltam akkoriban.
- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ? - Az első, amire konkrétan emlékszem, az a Kockás 6. száma volt, amit nagymamám falujának ABC-jében vettünk unokatestvéreimmel. Óvodás voltam, az utána következő pár számot ezerszer felolvastattam apámmal, úgyhogy a szöveget kívülről megtanultam, és később egyedül beazonosítgattam a betűket. Így tanultam meg olvasni.
- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ? - Azt hiszem, az előző válaszból elég egyértelműen kiderül, hogy eléggé hozzámnőtt a képregény, mint olyan. Pár éve próbálkoztam színészkedéssel, valamint évekig danolásztam egy kórusban, ahova ma is visszajárogatok. Ezek nagyon szép emlékek, de az igazat megvallva inkább kontárkodásnak nevezném őket.
- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ? - A stílusomat – gondolom -, minden befolyásolja, ami valami miatt tetszik, de ezek ritkán tudatos dolgok. Az az igazság, hogy nem vagyok túlzottan sokoldalú, a rajzaimmal ritkán vagyok elégedett, bőven van helye a fejlődésnek. Az eszközhasználatomra egy dolog van döntő hatással, ami manapság már inkább megszokás, mint kényszer: amikor 2004-ben (újra) elkezdtem képregényeket rajzolni, lehetőségek híján azt terveztem, hogy fénymásolt formában osztogatom majd őket. Így egyszerű fekete-fehér, még szürkeárnyalatokat is nélkülöző rajzokat kellett csinálnom, amiket lehúzok a fénymásolón és kész. Ez a módszer később is megmaradt, még a színes stripjeim is olyanok, hogy ha photoshopban kikapcsolom alóluk a színezett réteget, a vonalas rajz önállóan is megállja a helyét. - Ez egyébként még 2008-ban is jól jött, amikor a régi, egyetemi újságban részint színesben megjelent stripjeimet osztogattam fénymásolt formában a Képregénybörzén, Ártalmatlan képregények címmel. - Amúgy amikor a fent említett stripeket rajzoltam, az elején még a 100%-ban kézzel rajzolt anyagokat fénymásolat formájában adtam le a szerkesztőségbe. Később kiböjtöltem egy szkennert, és elkezdtem géppel feliratozni, javítgatni a dolgokat. Egy idő után azt vettem észre, hogy az eredeti rajzokat egyre inkább összegányolom, mondván, majd utólag kiklikkelgetem belőle a gázos részeket. Néhány hónap múlva úgy éreztem, hogy ez minőségromláshoz vezetett, ezért úgy döntöttem, hogy amit lehet, inkább szabad kézzel csinálok. - A legutóbb megjelent képregényeimnél kb. 95%-ban azt látod kinyomtatva, amit a papírra lerajzoltam. Csak akkor javítok bele géppel, ha pl. valaki figyelmeztet, hogy rossz a szórend a feliratokban, vagy észreveszek valami ordas hibát. Sőt : Hülyeségnek tűnik, de legtöbbször ilyenkor utólag, leadás után leülök, és az eredeti rajzokon, a papíron manuálisan is kijavítom a dolgot. Ez tényleg már csak "babonából" történik. - Érdekes volt viszont hallani, hogy Lakatos István is hasonlóképpen áll hozzá néhány ilyen aprósághoz, ami a végleges, kinyomtatott képregényen mondjuk nem is látszik, mégis ragaszkodik hozzá, hogy pl. az összes Lencsilány képregény ugyanolyan fajta lapra készüljön. - Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ? - Nem nagyon szeretnék kliséket puffogtatni, de kiszámíthatatlan, hogy honnan jön valami inspiráció. Valami, amin gondolkodom, olvasmányok, ilyenek. Újabban érdekes módon helyszínek is adnak ötleteket. Legutóbb például felmerült bennem, hogy mi lenne, ha a Nukleáris Baromfi összecsapna valami szörnnyel a Ferenciek terén, és ebből nőtt ki egy négy oldalas kis sztori. Vagy az, hogy Ágoston a Hortobágyon vándorol, és próbálja megtalálni a haza vezető utat.
- Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy az összes képregényem kb. egy nagy idézetgyűjtemény. Általában a magam szórakoztatására elrejtek egy csomó kis utalást mindenfélére, ami éppen eszembe jut, aztán magamban jót szórakozom rajtuk, és csak bízni tudok benne, hogy egyszer majd valaki, aki a képregényt olvasta, rábukkan a forrásműre, és derengeni kezd neki, hogy ezt már valahol látta/hallotta. - Brazil csinálta meg a Johnny Fellow-ban, hogy a belső borítón leírta, hogy honnan merítette az inspirációkat. Ez volt az egyetlen, ami nem tetszett abban az egyébként hihetetlenül jó füzetben. Miért lőné le az ember már az elején ezeket a dolgokat? Majd az olvasó vagy megtalálja, vagy nem, és ha önállóan megtalálja, akkor esetleg megörül neki. - Az idézet/lopás/hommage témával kapcsolatban egyébként az az elvem, hogy ez csak amolyan „hab a tortán” kategória lehet. A történetnek önmagában is értelmezhetőnek kell lennie, aztán aki megtalálja a Wass Albert vagy Nagy Lajos idézeteket az meg majd röhög egyet szépen magában.
- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai? - Először is remélem, hogy még az út elején járok. Világéletemben képregényrajongó voltam és rajzoltam, de most így utólag belegondolva valamilyen szinten értékelhető képregényeket csak 2004-ben kezdtem el készíteni. - Akkoriban még tartott ez a néhány éves képregényínség, amit tarthatatlan állapotnak véltem. Kitaláltam, hogy mivel abban az időben diákmunkaként plakátokat ragasztgattam Budapest felsőoktatási intézményeiben, csinálnék egy ilyen kis fénymásolt füzetet, és otthagynám pár suliban, kollégiumban. Ez volt a „lakótársam egy idegen bolygóról jött” sztori, ami később a Panel különszámában is megjelent. - Ezután a legjobb haverom közbenjárásának köszönhetően műegyetemi lapnak rajzoltam stripeket két féléven keresztül kéthetente – amíg meg nem elégelték. Ebben nyilván az játszott közre, hogy valószínűleg valami Garfield-szerűt szerettek volna, nem pedig ilyen értelmezhetetlen, esetenként kísérletezgető cuccokat. Mindenesetre a határidőiknek köszönhetem, hogy ezek a képregények megszülettek. Az összes strip elolvasható egyébként a blogomon, amit kifejezetten erre a célra hoztam létre. - A fentiek miatt amikor kb. fél évvel ezután újra beindult a képregényes élet, már tudtam vinni egy portfoliót az első képregényfesztiválra az Almássy térre. Ezeket szétosztogattam pár embernek, és így rajzolhattam végül is a Kreténbe.
- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ? - Mindig örülök, ha pozitív visszajelzéseket kapok. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az idei Alfabéta-jelölés nem esett jól. Egyszerűen örülök, ha valakinek bejön, amit csináltam. Ennél egyébként sokkal gyakoribb, hogy értetlenül bámulnak rám a legújabb sztori elolvasása után. Éppen ezért igyekszem elkerülni, hogy a képregényeimet a jelenlétemben olvassák. Így legalább nem kell az illetőnek magába fojtania, hogy nem érti, szar.
- A szívednek legkedvesebb műveid ? - Mindig a legújabb, bár tulajdonképpen mindegyik kedves. Kevés vállalhatatlan van köztük. - Tavaly egyébként úgy éreztem, újabb művészi magasságokat értem el, amikor az Állati emlék című Ágoston-kalandban sikerült többé-kevésbé értelmezhetően előadnom azt a jelenetet, amikor egy felnőtt férfi elgáncsol egy kakast, aki éppen könyvelési dokumentumokat cipel a fénymásológép felé. Kicsit tartottam is tőle, hogy további meghódítandó csúcsok hiányában elvesztem a motivációt, és talán soha többé nem tudok majd képregényeket csinálni. - Amúgy nyilvánvaló számomra, hogy ezzel a jelenettel érdemeltem ki azt, hogy azt a sztorit Alfabétára jelöljék.
- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ? - Épp most végeztem el az utolsó simításokat a Bayer Tóni segítségével megjelenő Nukleáris Baromfi füzeten, ami részben a korábban megjelent, ma már nem igazán hozzáférhető epizódokat tartalmazza, de minimum a fele teljesen friss anyag. Mivel napi tíz-tizenegy óra munka mellett nyomom hónapok óta, most kezdenek épp kétségeim támadni afelől, hogy egyáltalán olvasható lesz a cucc, de remélem, hogy nem lesz nagyon gázos.
- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ? - Végzettségem szerint építészmérnök vagyok, de nem tervezőként, hanem egy kivitelező cégnél dolgozom. Hálistennek még van munkám, bár az örökös bűnbak, a Válság eléggé megszorongatta az építőipart. - Épp a napokban gondolkoztam azon, hogy jobb is ez így, hogy nem grafikával foglalkozom egész nap, mert ha pl. sztoribordoznom kellene napi nyolc órát, nem valószínű, hogy lenne erőm munka után otthon nekiállni ingyér önmegvalósítani.
- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ? - Először is a képregényesek kedvéért leszögezném, hogy azon kevesek egyike vagyok, akik imádják John Romita Junior jelenlegi stílusát, és Stuart Immonen rajzait, amiért ezúton mindenkitől elnézést kérek. Egyébként eléggé mindenevő vagyok. A klasszikusok (pl. Watchmen, Maus, Sandman) természetesen megvannak - azt hiszem, nem számít nagy revelációnak, hogy ezek nagyszerű művek. - Ezek mellett mindig változnak a személyes kedvenceim. Jelen pillanatban Peter Bagge Buddy nevű képregényhősének kalandjait röhögöm végig kb. huszadszor, valamint egy londoni út óta a Mad-re emlékeztető, de sokkal maróbb humorral operáló Viz magazinra kattantam rá. - Egyébként tervezem, hogy ha a mostani rajzolással kész leszek, a blogomon bemutatok pár olyan sorozatot, amelyek nekem nagyon bejönnek, de itthon keveset hallani róluk. - A magyar rajzolók közül, amíg anyagilag megengedhetem magamnak, igyekszem mindenkit követni - mindig beszerzem az épp megjelenő szerzői képregényeket. Hosszas gondolkodás után nem tehetek mást, mint hogy Korcsmáros Pált nevezem meg, mint a legfontosabb magyar képregényest, bár hozzá kell tennem, hogy a korszak, amelyben dolgozott szerintem eléggé megkötötte az akkori alkotók kezét.
- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe ? - Nem igazán tudom,hogy van-e ilyen személy, illetve hogy egyáltalán én része vagyok-e ennek a szóban forgó képregényes életnek... Rajzolgatok, ha kész vagyok valamivel, továbbítom pár embernek, kijárok a rendezvényekre, de valahogy mindig úgy alakult, hogy csak néhány szót váltottam azokkal, akiket ismerek, nem igazán bandázok, vagy ilyesmi.
- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)? - Ahogy fentebb is kifejtettem. Képregény.netet, más alkotók blogjait, ill. néhány külföldi képregényes oldalt szabadidőmtől függően naponta megnézek. Néha Kemenes Tamás szól, ha van valamije, amit szeretne, ha megrajzolnék.
- Milyen közös munkáitok voltak eddig? - Az első a Sztív, aki annyira gonosz, hogy az már szinte elviselhetetlen!!!! című egyoldalas volt, ami a Kreténben és a Panelben is megjelent. Ezen kívül a tavalyelőtti @rc képregénypályázatra is neveztünk egy stripsorozattal, aminek a címszereplője egy Pali nevű figura volt. A pályázat végkimenetele eléggé homályos/követhetetlen volt számomra. Az a lényeg, hogy nem nyertünk, de azért ebből a sorozatból csináltunk vagy 10-15 stripet azóta.
- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik…
- Én a saját szólókiadványok hiánya miatt számszakilag nem tudom megállapítani, hogy ez mennyi kiesést jelent. Nyilván a gazdasági világválság nem igazán segítette a képregénykiadókat sem. Nekem leginkább az tűnik fel, hogy a friss megjelenésekről valamivel kevesebb visszajelzést lehet olvasni a fórumokon (pl. Knet). Ugyanakkor pedig egyre több érdekes szerzői kiadvány jelenik meg. Tehát bizakodó vagyok, kreatív szempontból mindenképpen.
- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)? - Nemhogy nem hátráltatnak, de nem is tudom, mi lenne itt ezek nélkül. Én a képregényvásárlásaim kb. 95%-át a rendezvényeken bonyolítom le, az új megjelenésekről a K.neten értesülök.
-Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak? - Csatlakozom ahhoz, amit Brazil mondott. Amikor megalapították a díjat, talán nem tűnt úgy, hogy van értelme, de manapság már jelenik meg annyi magyar cucc, hogy ne kelljen az összes azévi megjelenést jelölni. A média figyelmének felkeltésére is alkalmas. Mekkora volt már az az index videó tavaly a díjazottakkal?
- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről? - Tagja voltam 2005-2006 között, de több dolog miatt fel kellett ezt függesztenem. A kilépésemnek elég prózai okai voltak, ezeket szívesen részletezem, de nem túl izgalmas a téma. Az MKA munkáját nagyra tartom, bár az az érzésem, hogy náluk is egy kevésbé pörgős időszak van most, én legalábbis kevesebbet hallok felőlük. Persze elképzelhető, hogy ez az én tájékozatlanságomnak tudható be. - Az utóbbi két Pinkhell nagyszerű volt.
- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni? - Tudja a fene. Öt évvel ezelőtt volt pár tévé/nyomtatott interjú a képregényesekkel, szerintem hébe-hóba még ma is előfordul. Nem hinném, hogy különböző lenne a helyzet, mint bármilyen más szubkultúra esetében.
- Mi a véleményed a Magyar Képregénykiadók Szövetségének terveiről és a hirtelen stratégiaváltásukról? - Megint csak nem nagyon tudok óriási revelációértékű kijelentéseket tenni (vazz, lehet, hogy nem is kéne ezzel az interjúval foglalni a biteket…), hisz egyelőre nem vagyok képben a háttérben zajló folyamatokat illetően. Nyilván az alakulás óta megváltoztak a viszonyok, és nem ok nélkül történt ez a változtatás sem. Mindenesetre én végül is úgy döntöttem, belépek a szövetségbe, mert úgy érzem, hogy a frissen módosított tagsági díj és az ellenében felkínált kedvezmények aránya alapján semmiképp nem bukom majd rajta NAGYON sokat, aztán majd év végén levonom a tanulságot, és eldöntöm, hogy jövőre is érdemes-e maradnom, tudok-e bármit hozzátenni a szervezet működéséhez.
- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét? - Talán az eddigiekből kiderült, hogy a szabadidőmben többnyire egyfolytában a képregényeken jár az agyam, így elég sokszor osztogattam az észt a témában ismerőseimnek. Valószínűleg baromira unták, csak nem akartak megsérteni azzal, hogy elhajtanak a francba. Elég furán fogalmazott Futaki Attila a legutóbbi indexes interjúban, hogy "le kell tolni az emberek torkán a képregényt" vagy valami ilyesmi… Szerintem meg fel kell kelteni az érdeklődésüket, és kész. Ma már bőven vannak olyan magyarul is megjelent művek, amiket esetleg lehet mutogatni, ajándékba adni, stb. az erre fogékonyaknak. A túlzott erőltetés, kéretlen prédikálás inkább csak árt.
- Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ? - Ha meg lehetne élni abból, hogy egész nap képregényeket firkálgatok, biztos, hogy a korábban említett "idegen lakótársas" képregényt folytatnám, ameddig bírom. Ezeket már régóta tervezem folytatni, de ez sokkal-sokkal nehezebb, mint Ágoston-epizódokat összehozni. Az idegen lényeset ugyanis egy ilyen folytatásos, karakterközpontú sorozatnak tervezném, míg a baromfi sztorik inkább a "high-concept" kategóriába sorolható történetek. Egyszóval: Ha Ágostonnak írok valamit, annak a következményeivel nem kell foglalkoznom majd három év múlva, de az idegenes meg egy ilyen szappanopera-szerűség, amit logikusan, egymásra épülve kellene felépítenem, ráadásul úgy, hogy az olvasó ne unjon bele a várakozásba. - (Ettől eltekintve annyit azért megjegyeznék halkan azoknak, akik olvasták/olvasni fogják az Ágoston-füzetet: "Entrópia": It’s Happening, pípöl! - Max. jön előtte egy-két rövidebb epizód.)
- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ? - Nehéz kérdés, és nem biztos, hogy tudnám a választ. Nem feltétlenül azok a képregényhősök a kedvenceim, akiknek belebújnék a bőrébe.
- Na de mégis… Pick one… - Na jó, akkor legyen az egyik aközül a két rendőr közül, akik a magyar Pókember újság 7. számának tizennegyedik oldalán megtalálják Pókembert a tetőn. A bajuszos.
- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél? - Szabó Zoltán Ádámtól kérdezném azt, hogy nagyon megharagudna-e, hogy ha amíg nincs új Panel illetve Panel különszám, más lapoknak is adnék új epizódokat az idegen lényes sorozatból? Nyilván, ha jön új Panel, abba is csinálnék újakat. Mi a véleményed, Zoli?
Számítógépes játékokból hagyományosan pocsék filmek készülnek, és a Perzsia hercege roppant hagyománytisztelő mozi: pont olyan pocsék, mint elődei. Nem olyan meglepő ez. Sokaknak már Jake Gyllenhaal leszerződtetése is intő jel volt (valljuk be, színészi képességeitől függetlenül, igen nagy jóindulattal megy csak el perzsának, meg úgy általában, akcióhősnek is), amit a lelketlen, lapos előzetes csak megerősített. De arra a zagyva, ostoba, dögunalmas, sebtében vászonra kent pixelganéra, ami két órán keresztül, gépies könyörtelenséggel csak ömlik, és ömlik a szenvedő néző arcába, még így se nagyon számíthatott senki.
Dastant (Gyllenhaal) gyerekkorában vette magához a perzsa király, amiért egyszerű utcagyerekként meglepően nagy bátorságról tett tanúbizonyságot. Felnőve testvérei oldalán harcol egy szent város ostromában, ám a nyertes csatának keserű következményei lesznek. A királyt meggyilkolják, a gyanúsított pedig Dastan, akinek a bevett város hercegnőjével, Taminával (Gemma Arterton) kell elmenekülnie, és végül megakadályoznia, hogy áruló nagybátyja (Ben Kingsley még sosem volt ilyen rossz ripacs) megkaparintsa az Idő Tőrét. Ha ugyanis ezt a tőrt, amivel vissza lehet utazni az időben, beledöfik valami akármibe, elszabadul valami izé, és elpusztul a világ, és ezt csak Tamina akadályozhatja meg, mert ő a mittudoménkicsoda. Vagy valami ilyesmi… Őszintén szólva, a filmnek még az a röhejesen vékonyka sztorija is annyira zagyva és érdektelen, hogy a kutyát nem érdeklik a két vagdalkozás közt, félmondatokban elhadart részletek.
A Perzsia hercege csak egy újabb nagy, jéghideg, szenvtelen hollywoodi erődemonstráció, ami két dologtól szaglik már messziről: a pénztől meg az inkompetenciától, ami a „szorgalom és hülyeség” párosának álomgyári megfelelője. Szíve persze nincs, márpedig az elengedhetetlen volna egy olyan kalandfilm esetében, amit többek közt egy elvileg sármos főhős és egy elvileg hihetetlenül gyönyörű főhősnő (elvileg, mert amúgy mindketten unalmasak és szárazak) ellenségeskedéssel induló, csipkelődős nemek harcával folytatódó, és tüzes szerelemben végződő kapcsolata, és egy nagy családi konfliktus határoz meg. Mivel az egész kontár iparosok rutinmunkája, kínosan kiszámítható menetrend szerint követik egymást a fordulatok, és a botrányosan klisés mellékkarakterek (nemes apa, forrófejű fiú, éles nyelvű hercegnő, nagydarab, hűséges néger harcos, pénzéhes, de aranyszívű bandavezér stb) elhalálozásai, miközben a cselekmény mindenféle dramaturgiai és dinamikai megfontolás, mindenféle humor, báj és stílus nélkül, mechanikusan csörtet egyik ostoba és ötlettelen akciójelenettől a másikig. És mivel a sok rohangálás, ugrabugrálás és kaszabolás középpontjában egy olyan tőr áll, ami képes visszafordítani az időt, már egészen korán nyilvánvaló, hogy az írók milyen irányba viszik majd a finálét – más kérdés, hogy addigra a néző már annak sem tud örülni, hogy jól tippelte meg a befejezést.
És ha már finálé: kusza, élvezhetetlen, sőt, egyenesen irritáló pixelhalmaz. Az írók olyannyira képtelenek bevonni a nézőket az eseményekbe, olyannyira képtelenek definiálni, hogy mit látunk a vásznon, hogy amikor a főhős és a főgonosz valami örvénylő homokban repked és pörög, elveszítjük az igen kevés maradék kapcsolódási pontunkat is az egészhez. „Legyen benne homok, legyen nagy, és kerüljön sokba”, nagyjából ennyi lehetett az effekteseknek adott instrukció. Játékadaptációk esetében (sajnos) klasszikus, vagy ha úgy tetszik, sablonos észrevétel, de hiába, most is meg kell jegyezni: többet kellett volna foglalkozni a sztorival, a dialógusokkal és a karakterekkel, és kevesebbet azzal, hogy a kamera úgy közelítsen rá egy lerombolandó objektumra, a karakter pedig úgy ugráljon és fusson a falon, ahogy a játékban volt látható.
Rohamléptekkel közeledik a 6. Képregényfesztivál és most szombaton, május 22-én a hagyománynak megfelelően a Gödörben támad, ezúttal is komoly meglepetésekkel szolgálva: a hazai képregényes életet már eleve alaposan felbolygatta az addig utópisztikus elképzelésnek tűnő Sandman és a Watchmen magyar kiadása, ám úgy tűnik a kiadók idén még erre is rádobnak egy lapáttal és olyan nehézsúlyú versenyzőket vetnek be, mint Hellboy, a keményöklű, de még nálunk is emberibb démonnyomozó, Scott Pilgrim, a kanadai Szexbombák basszusgitárosa, akinek a klasszikus videojátékok díszletei között kell megküzdenie barátnője hét ex-pasijával vagy Lencsilány, Lakatos István szeretnivaló és bátor mesefigurája, aki elképesztő fantáziával megteremtett világban néz szembe a bugabúval, a filmvászonba zárt óriással és a fekete csönddel. És ez még csak a lista kezdete...
A több színtéren is zajló reklámhadjárat megelőző csapásként öt képregényes kiállítást (Budapesti Képregény- és karika-túra) és egy Pesti Est különszámot (múlt csütörtöktől elvileg hozzáférhető a szokásos terjesztőhelyeken) fiadzott, valamint bekúszott a kisebb mozik reklámblokkjai közé, így senki ne lepődjön meg, ha a Corvinban, a Toldiban vagy az Uraniaban szembekerül ezzel a reklámspottal:
Ami a megjelenéseket illeti, senkinek nem lehet egy szava sem, hiszen a mangarajongók két csemegét is kapnak a Fumaxtól, az egyikben a világ nemzeteinek sztereotípiái kelnek életre a mangakarakterek archetípusaiban (Hetalia), a másikban maga a Sötét Lovag ered egy sorozatgyilkos nyomába Nacume Josinori interpretálásában (Batman: Halotti maszk). Rég várt folytatások is megdobogtatják majd egyesek szívét, lesz itt Largo Winch negyedik kötet (Business Blues), ami lezárja a harmadik albumban megkezdett történetet, a Sin City ötödszörre Dwight és Miho kettősére összpontosít (Családi értékek), Kázmér és Huba a hetedik alkalommal hétköznapi valóságunkba beépített hószörnyekkel veszi fel a harcot (Kázmér és Huba:A vérszomjas hómutánsok támadása), Marjane Satrapi Persepolisának kvázi spin-off-ja, az Asszonybeszéd Márzsi nőrokonságát helyezi a középpontba.
A Setét Torony rajongói is készíthetik a pénztárcájukat a Roland sagáját kiegészítő képregényre (Stephen King: A Setét Torony – A harcos születése), a most már rendszeres visszatérőnek számító Aleksandar Zograf pedig betekintést enged furcsa világába az Elhasznált világ oldalain. A szerzői képregények és a képregényes szakmagazinok is Godzillát megszégyenítő cunamihullámban érkeznek, a megbízható rendszerességet tartó Nero Blanco Comix 7 – Buborékhámozó 9 kettőst egészíti ki a BH Dargay-különszáma és a Spiderham-et, Flaming Carrot-ot és Krypto-t megszégyenítően hősies Ágoston, a nukleáris baromfi saját füzete, őket követik a klasszikus magyar képregények újrakiadásai, Sarlós Endre (A matador / A lambadakirálynő), Sebők Imre (Jó széllel francia partra) és Fazekas Attila (Sci-fi klasszikusok 2) képviseletében.
A lista korántsem teljes, érdemes követni a folyamatosan frissülő Knet oldalát, hiszen a maga idejében úttörőnek számító Képregényiskola második kiadásáról is csak a napokban hullott le a lepel (ráadásul Sváb József dedikálja is a művét, melynek értékén még a Scott McCloud könyvek megjelenése sem csorbított egy fikarcnyit sem), valamint ott megtalálható a Fesztivál részletes programja is, a népszerű tombolával (amit remélhetőleg megint Halmos Ádám fog vezetni), a frissen meg- (vagy át-, nézőpont kérdése) alakult Magyar Képregény Szövetség toborzójával és az olyan rendkívül érdekesnek ígérkező beszélgetésekkel is, mint például a A magyar képregény sikerei és esélyei külföldön és az India képregényes világa.
Ha ez még nem lenne elég, olyan neves vendégek tisztelik meg jelenlétükkel a rendezvényt, mint Igor Kordej horvát rajzoló (X-Men, Tarzan, Star Wars, L’Histoire Secrete), Darko Macan horvát forgatókönyvíró (Hellblazer, Star Wars, Cable), Aleksandar Zograf szerb rajzoló és Pran Kumar, az „indiai Walt Disneyként” emlegetett illusztrátor-képregényszerző. Mindegyikükkel készült interjú, ami megtalálható a Buborékhámozó 9-es számában. Újra átadásra kerül az Alfabéta-díj, melynek zsűrijében ismét képviselteti magát a Geekz blog is. A jelöltekről és a zsűri összetételéről bővebb információt találtok itt.
Röviden és velősen: az elkövetkezendő négy napban mindenki gyakoroljon pragmatikus aszkétizmust, egyrészt, hogy lelkileg rákészüljön az eseményre, másrészt, hogy az evésen és iváson megtakarított pénzt elkölthesse képregényre szombaton a Gödörben (alkoholra is lehet, de az teljességgel opcionális, ámbátor bocsánatos bűn). Az aznapra más terveket szövögető sötét alakok természetesen egyházi átok (vigyázat, nem a levegőbe beszélek, már a pápáról is készült képregény!) és viselkedésjavító terápia terhe alatt azonnal olvassák el az 5. Magyar Képregényfesztiválról szóló beszámolónkat és azonnal revideálják az elképzeléseiket. Én szóltam.
A kilencvenes évek vériszamos, izzadtságos vesszõfutásnak bizonyultak Argento számára. Fogta magát, Amerikába helyezte át a székhelyét, azt hitte, ha adaptálja az ottani filmes érzékenységet (=higít), mûvészi kompromisszumokat köt, akkor bejön neki a big biznisz, a világ szétteszi neki lábait. Tévedett. A Trauma minden szinten bukott, Argento hazakullogott. A langyos giallo rossz giallo.
Az 1995-ös Il Sindrome di Stendhal-t már nem ilyen könnyû leírni, bár szívesen tenném, mert számomra nézhetetlen. Argento ebben a filmben félreteszi az összes olyan eszközt, amelyek miatt horrortól könnyes szemû rajongók ezrei csókolják a lába nyomát. Se igazi titok (csak nevetséges titok-kezdemény), se gyönyörû fahrtok (egy-két kivétellel), se atmoszféra nincs a filmben. Asia Argento, Dario lánya a világ legrandább szõke parókájában egy obersturmbahnführerre emlékeztetõ árja erõszaktevõ elõl menekül, megöli, aztán az feltámad, aztán mégsem. A Stendhal szindrómánál volt elõször érezhetõ Argento a skatulyából való kitörés iránti igyekezete. A történetmesélés bevett struktúrájának felborításával, a tõle megszokott látványos megoldások hanyagolásával, a karakterek alaposabb ábrázolásával karrierjében úgy szeretett volna új fejezetet kezdeni, hogy nem akarta elárulni rajongóit és megtagadni saját természetét: a giallót akarta gyökeresen megújítani. Az egyetlen bibi az, hogy a film szörnyû. Fentebb felsorolt tulajdonságai mellett agyonbeszélt, ritmustalan és a csúcspontok - egy Argento-filmnél ezek mindig a cerebrális, mérnöki precizitással megtervezett gyilkosságok - nevetségesek. Argento és a rossz rendezés? Elõfordulhat egyáltalán ez a párosítás?
Bezony. Sõt ha lehet ilyet mondani, a Magyarországon forgatott Il Phantasme della Opera még sokkal, de sokkal elviselhetetlenebb, csõd minden szempontból. Didaktikus, tele gusztustalan szinészi alakításokkal (amelyek közül persze a magyarok a legborzalmasabbak, komolyan, amit a Bubik mûvel abban a filmben, azt valami komoly testi fenyítéssel kellene büntetni), undorítóan fényképezve, és olyan a forgatókönyve, hogy az még vécépapírként is karcolná a seggemet. Elfogynak az érvek, feleslegesek a jelzõk: a Fantom Argento legrosszabb filmje.
A rajongók zúgolódni, elégedetlenkedni kezdtek. "Hol a régi Dario, akinek véres-gyönyörû vízióin a nemzedékünk nevelkedett?!" És Argento is elégedetlenkedett, lóvé szempontjából. A fenti filmek hatalmas, hamvas lekváros buktáknak bizonyultak a mozipénztáraknál. Anno tehát tarthatatlan volt az állapot. Argento hosszas tépelõdés után szögre akasztotta új látásmódját, mûvészi törekvéseit pedig lehúzta a vécén. A tömegnek a régi Dario kell. Dariónak pénz kell. A megoldás egyértelmû.
Moretti felügyelõ (Max Von Sydow) meg van gyõzõdve arról, hogy sikerült egy brutális gyilkosságsorozat végére pontot tennie: az ún. "törpe-gyilkosságok" elkövetõjét, a kisnövésû krimiírót holtan találják. Mindössze tizenhárom évnek kell eltelnie ahhoz, hogy - a mostanra nyugdíjba vonult, meglehetõsen szenilis - Moretti felülvizsgálja a nyomozással kapcsolatos korábbi nézeteit: a rendõrség újra megnyitja az aktát, mivel valaki ugyanazzal a módszerrel, egy morbid gyermekdal szövegét hûen követve kezd fiatal nõket kaszabolni. Moretti szövetkezik a régi gyilkosságsorozat egyik áldozatának mára felnõtt fiával, Lorenzóval, és együtt indulnak a friss évjáratú õrült nyomába. A gyilkos azonban egy lépéssel mindíg elõttük jár, és mikor a törpe csontvázát valaki elrabolja a családi kriptából, sõt, még az író édesanyját is meggyilkolja, a nyomok végleg összekeveredni látszanak. A nyomozópáros egyetlen esélye a rejtély megoldására az marad, ha elõször a múlt sötét titkait állnak neki megfejteni...
A Sleepless több is, kevesebb is, mint visszatérés a régi, látványos giallókhoz. A Sleepless-ben Argento önkannibalizmusa mutatkozik meg: tartalmilag semmi, de abszolúte semmi eredeti vagy új nincs benne. Minden fordulat, csavar és motiváció a korábbi filmek valamelyikébõl köszön vissza. A Sleepless-ben Argento riszájklingol. A gyermekkor traumái, az ödipális horror, a diszfunkcionális családok, a szülõi szeretet hiánya és az általa hagyott ûr betöltésére irányuló vágy, illetve a belõle fakadó õrület Argentónál már harminc évvel ezelõtt is téma volt - és az igazat megvallva akkor jobban bánt vele. Szerencsére a mérleg másik serpenyõjét lefelé billentõ tényezõk túlsúlyban vannak. Von Sydow minden ízében profi alakítása központja a filmnek, valóságos horgony, amely nem hagyja, hogy az olasz szinészgárda sokszor fröcskölõsen túlspilázós tagjai (amelyek közül természetesen kivétel a nagy Gabriele Lavia, Lorenzo egyik barátjának, Giacomo apjának szerepében) az örvénybe evezzék a filmet. Az Oscar-díjas Ronnie Taylor (Gandhi) kamerája, amely képtelen volt egyetlen normális plánt befogni a Fantom-ban, most egy eltökélt sebész precizitásával ontja a kristálytiszta, analitikus képeket. Bár hiányzik belõle egy Luciano Tovoli (Tenebre) grandeur-je, sikerül "felnõnie" a feladathoz. A zenét pedig újra a Goblin jegyzi, az a progresszív-metál banda, amely Argento legjobb hetvenes évekbeli filmjeinek muzsikáját is komponálta. Dübörög a gótikus orgona alapú horror-szintipop - kis rajongó-szívem ilyenkor kihagy egy ütemet.
Sõt, még egyet, mikor Argento suspense-módba kapcsol, mert gyerekek, íme az igazság: ma a világon nincs még egy olyan rendezõ, aki úgy tudna bánni az izgalommal, mint az öreg Dario. Ebbõl a szempontból még talán jobb is az új film, mint a korábbi klasszikusok (kivétel ez alól a Tenebre fináléja, amely suspense grand guignol par excellence). Az elsõ gyilkosság, a vonaton, a virtuóz vizuális megoldásoknak, a hozzáértõ késleltetéseknek, hirtelen sokkoknak és aláfestõ muzsikának bámulatos audiovizuális orgiája. A finálé alatt meg lerágod a körmöd. Aztán a melletted ülõét.
Nota bene érdemes elcsámcsogni, fõleg ezekben a neo-prûd idõkben a film brutalitásán. Bár véleményem szerint Argento legkegyetlenebb filmjei a Tenebre és az 1988-as Opera, a Sleepless a vigyorgó harmadik. Ujjamputációk, orális trauma (hehe), fejlövés és etcetera: a film vérben tocsog, öncélúan erõszakos és fáj - utóbbi ritkaság a ma mozivilágában.
SPOILERES!!! Az Opera (1987) Argento technikai szempontból legkiforrottabb filmje, egyben utolsó igazán kiváló alkotása. Szórakoztató, kegyetlen és gyakran zavaros érzéki zuhatag, amelyben a logika és a motiváció néha döbbenetesen hibádzik, ám ha a néző meglazítja kissé az elvárásait, maradandó emlékkel gazdagodhat.
Mikor Maria Checkovát, a világhírű dívát a pármai operaház előtt elcsapja egy autó, szerepébe a tapasztalatlan Bettynek (Cristina Marsillach) kell beugrania, aki átütő sikernek bizonyul Lady Macbeth szerepében. A közönség és a kulisszák mögötti stáb is – főleg Marco, a rendező (Ian Charleson), aki egyébként horrorfilmjeiről híres – elégedett vele. Betty hamar megbánja gyorsan jött hírnevét: egy ismeretlen, fekete csuklyát viselő férfi ered a nyomába, aki ugyan fizikailag nem tesz benne kárt, ám támadásai alkalmával megkötözi a lányt, és annak szemei alá egy sor tűt ragaszt, hogy ne tudja lezárni a szemhéjait, és kénytelen legyen végignézni az őrült által elkövetett bestiális gyilkosságokat. Betty tudatalattijából fokozatosan előtör egy, a gyermekkorában látott homályos emlékű emberölés, melyet eddig elnyomott magában, és amely a jelenlegi gyilkosságokra kísértetiesen emlékeztet...
Cristina Marsillach legenda: Argento, aki maga sem könnyű természet, sosem boldogult még színésznővel nála nehezebben. Egyetlen forgatási nap sem múlt el valamilyen viharos konfrontáció nélkül. Érdekesen hozza azt a szexuálisan tapasztalatlan szépséget, amelyet a szerep megkíván, bizonyos szempontból ő a meghosszabbítása Jessica Harper Suspiria-beli figurájának. Argento alteregóját Ian Charleson alakítja, magabiztosan és arrogánsan. Kellőképpen érzékelteti, hogy a szerep és a valóságos személy közt mennyire erős a párhuzam, hogy 1985-ben, a Phenomena befejezése után a maceratai Sferisterio Színház igazgatója felkérte Argentót a Rigoletto színpadra vitelére. A készülő előadás extrém tervei jóval a premier előtt kiszivárogtak, és a közfelháborodás miatt az igazgatóság kénytelen volt Argentót leváltani, aki az eseten felpaprikázta magát, és egy, az operaház színfalai mögött settenkedő őrült történetének megfilmesítésébe fogott.
Az élvezetes alakítások ellenére a film igazi erőssége Ronnie Taylor (Richard Attenborough: Gandhi – 1982) fantasztikus fényképezése – a tárgyalt film után még kétszer dolgozik együtt Argentóval, az Az operaház fantomja (1998) és a Nem tudok aludni (Non ho sonno, 2001) alkalmával, de ezek képi világa messze nem ér fel az Operáéval. A kamera állandóan mozog, olyan helyekre kukucskál, csusszan be, ahová egy normális filmben sosem; a szubjektív kamerabeállítások tömege igyekszik minket erőszakos módon rábírni a gyilkossal való azonosulásra. Ám Argento nem áll meg itt: az operaelőadás során tucatnyi holló repked össze-vissza a színpadon, úgyhogy gólyaperspektíva helyett a hollóperspektívából is kivehetjük részünket (a fináléban az a fahrt, amelynek során az épület kupolájában körbe-körbe repülő madár szemén keresztül látjuk a nézőközönséget – és sejtjük, hogy akire leszáll, az a gyilkos lesz – a vizuális kreativitásnak olyan példája, amelytől a nézőnek tényleg leesik az álla.)
Technicolor színburjánzásnak ezúttal semmi nyoma: bár a szélesvásznú kompozíciók továbbra is rendkívül elegánsak (többek között ebben is különbözik a film a későbbi Taylor–Argento kollaborációktól), a film színvilága realista, szürke-fémes, amelyben így sokként hat, ha kifröccsen az élénkvörös vér. Ráadásul a képek kontrasztja nagyon erős, így az Opera fényképezését akár a David Fincher által népszerűvé tett stílus előfutárának is tekinthetnénk. Argento folytatja a Phenomenában megkezdett eltávolodását a Suspiria és az Inferno hagymázas fantasyjétől vagy a Tenebre futurisztikus álrealitásának látványvilágától.
Az Opera zenéje minden, csak az nem, amit a cím alapján várnánk: Argento azzal, hogy zeneszerzők egész csapatát szerződteti, garantálja a stílus-kakofóniát. Brian Eno, Bill Wyman és Claudio Simonetti (ex-Goblin) a tettesek: a film énekeseinek torkából előtörő áriák szó szerint megütköznek az elektronikus szinti-szólamokkal és a dübörgő heavy metallal. Kontrasztteremtés a rendező célja, és ezt – a Phenomenával ellentétben, ahol a legrosszabb helyeken szólalt meg a metal – itt érdekes módon sikerül létrehoznia, élvezetes formában tálalnia. A kemény zene persze főleg a gyilkossági jelenetekben hatásos.
Az Opera szédítően brutális film, még argentói viszonylatban is. Ez természetesen összefügg központi témájával, amelyet a szemei alatt egy sornyi tűt viselő Betty-t megpillantva nem túl nehéz dekódolni: az erőszak mentális hatását az individuumra, több szinten is; a filmbéli figurára és a tehetetlen nézőre. Argento mintegy erőszakot követ el mindkettőn: a tűkkel kapcsolatos szadista ötlete akkor támadt, mikor látta, hogyan takarják el filmjei vetítése során a nézők a szemüket a véres részek közben. Az Operában ezek kegyetlenség-kvóciensét megduplázza, csak félig-meddig öncélúan: az antagonista aberrált szexuális múltjához, mint kiváltó okhoz köti őket. A gyilkos élvezettel csúsztatja végig kését, a fallikus szimbólumot a megkötözött Betty testén: nála szex és fájdalom ugyanolyan örömforrás.
A voyeurista fixáció, amely a gyilkost, Santini felügyelőt hajtja, a múltban gyökeredzik: Betty anyja kényszerítette őt arra, hogy embereket öljön. Az asszony végignézte a gyilkosságokat, de sosem „jutalmazta meg” a férfit, sosem engedte az ágyába, pedig Santini csak erre vágyott. A jelent újra csak a múlt fertőzi meg – az évtizedeken átható női/anyai agresszió, mint a Mélyvörösben –, a gyilkolásra és a gyilkosság látványára való igény, a szexuális penetrációra és a fájdalom okozására való vágy – mindezt a gyilkos szexuális aberrációja és valószínű impotenciája táplálja. Santini a film végén megvallja Betty-nek a lány anyjával évekkel ezelőtt fenntartott szadomazochista kapcsolatát; csakhogy a szexuális vágy nem volt kölcsönös, a nő nem vette őt komolyan, inkább csak mint buta gyerekre tekintett rá. Most Betty az ő kapcsolata a múltba, a kötelék egy ember emlékéhez, akit végül szintén megölt.
Santini a Tenebre-ben látható flashback-sorozathoz hasonlóval vizionálja ezt a hajdani kapcsolatot. Ezek a fantáziálások elsőre a kontextustól teljesen különbözőnek tűnnek, még szubjektív képzelgésekként is nehezen fogadhatóak el. Logikájuk inkább metaforikus, mint oksági, mivel a sztorival fenntartott kapcsolatukra inkább csak utal a forgatókönyv – a kettő közt az összefüggés pusztán asszociatív. „Az Opera a pasolini-i értelemben poétikus film. Ezt úgy értem, hogy minden kamerafahrtnak megvan a maga pszichológiai interpretációja.” (Maitland McDonagh)
Argento a film végén egy tőle szokatlan narratív trükköt vet be: megduplázza a finálét. Santini látszólag halálát leli az operaház égő kottaraktárában, ám később mégis felbukkan Betty és Marco alpesi nyaralójában. Az őrült megöli Marcót, és Betty is csak azért menekül meg, mert felölti anyja démoni vonásait – beigazolva azt, amit Santini sugdosott állandóan a fülébe, miközben a szeme láttára embereket ölt: „Épp olyan vagy, mint anyád”.
A képregényes interjúsorozatunk nem torpan meg, csak ide-oda tántorgott a hét napjai között, akár egy hajósrummal feltankolt Vanek úr, míg rá nem talált az Alfabéta-díjas képregények között menetelő Pestblog.hu egyik szerzőjére, Ábrai Barnabásra, aki még nem döntötte el, hogy bepereli-e a Geekz blogot plagizálásért vagy sem. Az az egy szerencsénk, hogy állítólag igencsak szereti a házipálinkát... - Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal… - Nevem Idősebb Zárójelben Geek. - Ez hát mindazonáltal úgy esett, hogy rajzoltam és Geek becenéven futottam (ezért mellesleg tervezem, hogy beperelem a geek.blogot, plagizálásért). Nagyon régen egy kedves ismerősöm, aki azóta már japán rajzfilmeket is feliratoz, jelezte, hogy léteznek olyan emberek, akik pénzt fognak adni azért, amit szabadidőmben rajzolok. Nem hazudott. Mivel akkor cikinek tartottam a Brutálisnak és a Morbidnak dolgozni, megkértem a főszerkesztőt, Onot, hogy ne írja ki az Ábrai Barnabás nevet, melyen emberek ismernek 1975 november egy óta (igen, az ember csakis Halottak Napján szülessen), hanem íme, itt egy becenév: Geek. - Ha jól emlékszem, ez volt a bevezetőben: "És új grafikus is csatlakozott hozzánk, Ábrai Barnabás (Geek)"... Köszönöm szépen Ono, mindig figyeltél rám. Épp csak telefonszámom nem tette ki. - Azóta sokkal aljasabb munkákat is csináltam már. No thanx zenekarnak képregény, Pesti Est, Gamestar, story boardok, Zap magazin, Pestblog.hu, Sushi Strip, Pinkhell, éééééééés még sokan mások.
- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ? - Hát ha nem számitjuk a Hahotát, akkor néhány holland Tarzan képregény vette el szüzességemet. Láttam már, hogy ez a képregény dolog ínyemre van, de a zuhanás ott következett be, mikor 23 éve nagyamamám kivitt az ecseri piacra, és egy rumgőzös öregembernél 5 forintért lehetett kapni Tarzan és Korak képregényeket, igényesen lefektetve a koszba. Ott elvesztettem az agyam. Eszméletlen jó volt. Mai napig megvannak. Táncoltak a színes oldalak, hallottam Tarzant, láttam tetteit, és mikor senki nem figyelt, akkor Tarzan nyilván én voltam. Azóta kinőttem ebből, ma már Wolverine-nek képzelem magam. - A képek közé elképzelhetted mi történik, fejemben átírva a holland szöveget saját zagyvaságokra. Később csak a képregények miatt megtanultam angolul és németül, szóval most már nagyjából el tudom olvasni a holland Tarzant is.
- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ? - Első és egyetlen. Nem csalom meg soha. Akartam képregényíró vagy -rajzoló lenni, végül a játékiparban kötöttem ki 5 éve, de a médium szeretete örök. Annyira nem rajzoltam sose jól, hogy ebből éljek, sokat kellett volna "edzeni" és amúgy is az írás foglalkoztatott mindig jobban, de a kettő együtt a legviccesebb. Nagyszerű hobbi.
- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ? - Szeretem, ezt a kérdést, nehéz kihagyni a "kemény anyagokkal dolgozom" beszólást... A befolyások változóak voltak mindig is. Korszakokra köthetőek. Tizenöt évesen hihetetlen lázba tudtam jönni Clark Kent kék piros rucijától is, és nem zavart, hogy kivül hordja az alsó naceszt, később aztán elaléltem a durva Youngblood karakterektől, akiknek nagyobb a fegyvere, mint a lakásom, és negyven-ötven foguk van. Aztán beleszerettem a Swamp Thing és társaiba.... Aztán Grant Morrison Invisibles és Filth, ami talán a kedvencem. Az a jó a képregényben, hogy van már akkora, mint a film. Mindig van másik, mindig van hova menni, mindig felfedezésre vár. Bárki megtalálhatja a magáét. Ha neked kell egy ökleivel igazságot szerző zoknifejű hős megkapod, ha el akarsz gondolkodni megkapod... Ha sírni és nevetni szeretnél, az is a tied. Ha perverz japán fetisiszta vagy, és olyan kislányokra gerjedsz, akik polipokat nyomkodnak magukba... na ja... azt is megkapod. Mindig van tovább. Van jó és rossz és mesteri és művészi és kommersz képregény. - Nagyon leegyszerűsítve négy dolog befolyásol: grafikai stílusok, amik különösen tetszettek (pl: Eric Canete, Zalozabal), filmek, amik megfognak ezért, vagy azért (pl: Szellemkutya, Royal Tenenbaums), zene (pl.: dEUS, Rammstein), amire valami idióta ismerősöm rákattint. Ez az előző három kategória bármelyike lehet (pl.: Doom Patrol, Shade the Changing Man). Átkozott Jákói Dávid!!! - Azt hiszem semmi rendkivülit nem tudok mondani erre, csak zen semmiségeket, mint a "hatással van rám, ami hatással van rám"... - Munkamódszer alatt az effektíve rajzot értitek? Sztorik ugyanis bárhonnan jöhetnek. WCn ülve, felriadva álomból, beszélgetés valakivel, egy cikk olvasása után, és aztán érlelődik fejben, leírogatom a mondanivaló sarokpontjait és utána már csak ki kell tölteni a hézagokat. Olyankor már magát írja a sztori. Rajz szempontjából meg egy nagyon laza ceruzarajzzal kezdek. Ezek annyira egyszerűek, hogy általában csak én látom mi van mögötte. Kérdezd meg szegény Horváth Henriket, ő tudna neked sírni erről. Mindig könyörgött, hogy dolgozzam ki jobban a cerkarajzokat. A ceruza után kihúzom papiron általában, és scan. Utóbbi időben előfordult, hogy egyből a gépen rajzoltam wacomon, hogy időt spóroljak, és mert lusta vagyok. Nem szeretek szöszölni, ha egy fekete-fehér oldalam nincs kész két óra alatt, sose lesz kész. - Utána jön a halál. Más néven Photoshop. Ne érts félre, csodás találmány, de gyűlölök ülni felette. Azt hiszem ezért lettem Art direktor inkább. Sokkal jobb tehetséges embereknek azt mondani, hogy "ott még állíts a kontraszton... hmmm... túl lila..." - Anyagok... rotring cerka, radír, bármi, ami feketén karcol... Lehet filc, vagy toll, akár tus is, meg koszos fogkefe (utóbbival fantasztikus effekteket lehet csinálni, ha tintát teszel rá és maszkolsz, aztán fröcskölöd a lapot).
- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ? - Meglepő módon képregényeket olvasok :) Néha egy-egy könyv befigyel. Most a Pride, Prejudice and Zombies mesterművet olvastam, elötte pedig Chuck Palahniukot. Őt szeretem. - Kevés tv, sok sorozat, BSG forever. Inspirációt mindig azok jelentik, akik sokkal jobbak, és levágnád a kezed értük. Nekem ezek pl. Warren Ellis, Alan Moore, Grant Morrison, Mark Millar. Rajzolók közt kár is keresni. Túl sokan vannak, és oldalakat tele tudnék írni. A hazaik közül nagy kedvenceim Gáspár Tamás, a mocskos Cserkuti Dávid, Havancsák Gyula, és még vagy 10 másik ember, akik most biztos megsértődtek, hogy nincsenek név szerint említve. Hú, meg van valaki, akit nagyon hiányolok pl. Buttinger Gergő. Ezer éve eltűnt, amiért le kell vágni a fejét, és rozsdás szögeket verni a körmei alá, mert vicces volt, amit művelt.
- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai? - Mindig is rajzoltam képregényt, a polc tele van velük, sztem vagy 1000 oldal felett. Persze ez 87 óta, szóval 2000 előtt nem számít, az a 600 oldal ment a fióknak. (Punkman, Tequila, Time Breaker, Krapman és társai...) Rengeteg gyerekes erőszakos szemetet tudtam mindig is legyártani :) Első fontos állomás biztosan a Morbid, Szaft vonal. Tudom alantas, de sokat tanultam, és értékelték az olvasók, ami meg kedvet adott a rajzhoz, íráshoz. Aztán a Kalandor játék, majd a mindenféle megjelenések. (dolgoztam Gamestarba,Pesti Estbe, hollywoodi filmnek, stb.) Aztán az MKA-szerű idők, amikor Pinkhell és Sushi Strip futott. Most már sok éve játékiparban vagyok, először pályát építettem, aztán koncept rajzok, és cinema készítés, játék designt is írhattam, meg történetírás, most meg art direktorkodom. Ami a történetírást illeti, a Crysis Warhead magyar hangjára vagyok büszke, amit Gelencsér Péterrel írtunk pár nap alatt, és nagyon szerették. Ami meg legkevésbé sikerült a Mytran Wars volt PSP-re. Ott sajna annyi tartalmat vágtunk, hogy szétesett a történet kohéziója, de azért a MW mindenképp saját gyerek, szóval nem rúgnék bele soha. A dolgok 90%-át rajzoltam, belekotyogtam a designba, pályaépítésbe. - Következő szép lépcső az lesz, hogy végre láthatom a San Diego Comic Con-t, mert Futaki Attila nagyon kedvesen meghívott és megyünk berúgni, plusz meghúzni Warren Ellis szakállát.
Borítógrafika: Tikos Péter
- A Pinkhell-kezdeményezés születéséről mesélnél egy kicsit? - Hááá mikó még a sztyeppén legelésztünk a többi dinoszaurusszal, akkó gyütt ugyi hát, hogy na akkó, csinájjuk, meg toljuk azt a képregény szekeret. Sok éve volt, nem tiszták az emlékeim. Legyen saját kiadvány, ahol publikál mindenki, ez volt a cél. Ezek után jött a név választás. Én akkor még viccesen meg is jegyeztem, hogy bármi legyen, csak ne rózsaszín pokol, mert se nem megszólító, se nem vidám, se nem magyar. Aztán arra emlékszem, hogy nyilván az lett, és megjelentünk benne. Ma már persze mindegy, hisz márkanév, és akár Ukkmukkfukk is lehetne a címe, de akkor komoly lelki sérüléseket okozott ez nekem.
- A Pestblog.hu kinek az ötlete volt és hogyan készült el a forgatókönyv? A címválasztást mi inspirálta ? - A blog közös munka volt. Sajnálom, hogy csak az első rész készült el, még lenne sok történet. Az alapokat rég írtam, egy korábbi ötlet alapjaira. Zsombor a Rohamtól kérte, hogy írjunk valami sorozatot, ami a mai közönséget is megfogja és van esélye, hogy érdeklődést vált ki. A koncepció az volt, hogy fedezzük már fel, hogy igenis klassz Budapesten is képregényhősnek lenni. Nem kell cikinek tartani kis hazánkat, nemcsak Hulk és Pókember ragadhatja el a fantáziád. Lehet itt atomikus beszélő majom, éjjel egymással harcoló graffitik, villamossínek, amik a város ereiként szolgálnak, és nem használt utak, amik új dimenziókat nyitnak. Angyalok, Buda és Pest lelkei, amint harcolnak a lakókért. Főhősünk meg beszámol az egészről a blogon. Kicsit a Warren Ellis féle Transmetropolitan is a fejemben volt. Aztán megbeszéltük Emtrexxel, hogy ő rajzolná, készítettem pár fényképet neki segitségképp, mert nem ismeri Pestet. Viszonylag gyorsan megvolt a cím is. Igazából annyi volt a kérdés, hogy Pestblog, vagy Budapestblog legyen. Mindig is úgy volt, hogy egy srácról szól majd, aki meg akarja írni élményeit, és a blog egy egyszerű választás volt olyanvalaki számára, aki nem tud bejutni még újságírónak sem. A blogot meg kell találni, és fel kell fedezni.
Borítógrafika: Zorro de Bianco és Tikos Péter
- Aztán leültem Csabával, aki már akkor írt is a Rohamnak. Minden oldalt tudtam, le is vázlatoltam, csak nem akartam a szöveget is írni. Átadtunk neki egy storyboard-szerűen megrajzolt dolgot, megbeszéltük mi történik az oldalon és minek kell elhangoznia, és ő megírta a buborék szövegeket, amiket aztán még átnéztünk és javítottunk. Ugyanezt a rajzos dolgot csináltuk Emtrexxel is, és oda-vissza dobáltuk, hogy mi hol legyen. Aztán Emtrexx és Zorgika feldobták az alapszíneket és buborékokat, visszaküldték nekem, én meg rádolgoztam ezekre kicsit... - Az egésszel csak annyi a bibi, hogy ez egy első rész. Akkor ütne igazán bármekkorát, ha kijöttek volna a következő részek. Akkor tudnánk megmutatni, hogy beindul a blog, hogy milyen városi legendákat tudunk legyártani, és hogy mi is lesz hősünk sorsa.
- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ? - Nem tudnám megmondani. Csinálni jó, ha elismerik még jobb. Elismerés volt, hogy adtak érte pénzt... Később, hogy meghívtak ide-oda, hogy leveleket kaptam. Az is vicces volt, mikor sok-sok éve a Sushi Strip révén jöttek emberek és aláíratták, és elfogyott. Az egyik legszebb elismerés Boros-Szikszai párostól jött (jobbulást Gábor). Ránéztek egy rajzomra és azt mondták, hogy "hmmm... ez nem is olyan szar!" Egy másik alkalommal online Liam Sharppal beszélgettem és több rajzomat megdícsérte és befavorizálta. Na akkor madarat lehetett volna fogatni velem. Igen, így belegondolva mindig az esik a legjobban, amikor olyan valaki dícsér, akit tisztelek.
- A szívednek legkedvesebb műveid ? - Shaolin Dead Girl mindenképp... Most már beszélhetek róla. Úgy volt egy ideig, hogy a Crytek játékot csinál belőle. Sajna nem született megegyezés a Sonyval és áttettek minket egy xbox projektre. Iiiiiiiiiiiiiilyen közel voltunk hozzá és akkor most nagyon nagyon boldog lennék. - Szeretem a Gábor Miki által írt Pétert. A Bábel 2012-t, és a Pestblog.hu-ra is elég büszke vagyok, amit Csabával és Emtrexxvel csináltunk.
- A Shaolin Dead Girl projektedről mondhatnál még pár szót... - Hát a képregény maga egy elég hektikus hullámvasút utazás, összegyúrva két alapvető szerelmemből... Hetvenes évek zombi és kung fu filmjei... Megpróbál a mese mellett arra is figyelni, hogy kultikus, régimódi is legyen. - Szerintem azért a cím önmagáért beszél. Nagymellű félmeztelen zombi lány kung fu tudással száll szembe a gonosszal :) ja és Francine Dee játszotta volna :) Mivel ez annyira szörnyen gyenge még kimondva is, hogy megérdemli a komoly kezelést. Ha a komédiát komolyan veszed, és tisztelettel nyúlsz hozzá, akkor remélhetőleg kult lesz belőle. A Farrelly testvérek ennek mesterei. - A játék kicsit komolyabb volt, sokat merítve a keleti mondavilágból, a kínai mitológiából, meg elég komoly mechanikák és ötletek voltak a képességek mögé gondolva, amik a pályaépítést és játék mechanikát segítettek volna. Még új health system is volt leírva. Készültek modellek, konceptek, dokumentációk, szép lett volna. :)
- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ? - Hát sajna semmi. Lusta öreg ló vagyok. Sokat kivesz a munka belőlem. Egész nap grafikusokat kell terelni. Csak hogy tudd, ez olyan munka, mintha LSD-zett macskákat akarnál terelni egy réten. Nagyon szeretek mindenkit, aki nekünk bedolgozik a Digital Realityhez, de ettől kihullik a hajad. Az óvónő megfogalmazás sokkal közelebb áll az igazsághoz, mint az art direktor cím. A baj, hogy tele lennék ötletekkel és szívesen csinálnám, csak venni kéne a fáradtságot. Régen simán belefért, hogy 9 óra után otthon még 5 órát rajzoltam és írtam. Ma már örülök, ha élek, hogy hazaértem és Luca barátnőm ad egy puszit. Ja és van macskám is :) PIXIE!
- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ? - Digital Reality egyik projektjének vagyok a művészeti vezetője.
- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ? - Túl sokan vannak... És miért? Mert szerintem ők a legjobbak... Csak, hogy ez ne legyen ennyire lapos válasz, nesze lista: Adam Kubert, Ashley Wood, J.H. Williams, Sean Gordon Murphy, Tom Raney Bryan Hitch, Mike Mignola, Chris Bachalo, Adam Hughes, Norm Breyfogle, S.Platt, Travis Charest, Jae Lee, Leinl Yu, Liam Sharp, Eric Canete... nem bírom ki.... be kell valljam... ROB LIEFELD!!! AAAAAAAAAAAAAAArgh... Most már tudjátok sötét titkomat...
- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)? - Kicsit le vagyok maradva szociálisan, hisz alig tartom a kapcsolatot a fórumon. Akikkel meg tartom, ott általában azért is, mert dolgozunk együtt vagy barátok vagyunk. Horváth Henrik, Tikos Peti, Sánta Kira, Varga Zsolti, Sallai Peti, Futaki Attila, Ács Zsolt (Emtrexx), Cserkuti Dávid, Gáspár Tamás, Boros Zoltán, Szikszai Gábor...
- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik… - Elég nehézkesnek látom. Megszaladt az öröm pár éve, hogy már nem ciki a képregény, aztán mindenki be akart szállni, és pofára estek, hogy ez nem is olyan gyors hírnév, meg meggazdagodás, most kicsit letisztult. Maradtak a szívből-lélekből teperők, a keselyűk és az okosak, akik mindig jobban csinálnák, és majd ők megmondják. Szeretlek Chavez, te édes kicsi troll, csináljunk makrancos kémiai retard gyermeket egy éjjel! Meg ne feledjük, hogy kicsik vagyunk. A matek a legegyszerűbb itt. Tegyük fel, amcsiban a lakosság egy ezreléke olvas... Ugyanezt az arányt tartva ott el fogsz adni 25 000 példányt valamiből. Ugyanez az arány nálunk csak úgy 150 főt tenne ki. Ilyen szempontból sose lesz a képregény nagyon populáris nálunk. Bár rengeteget segít a sok hollywoodi film. Sztem továbbra se lesz egy üzletág itthon, de ha születik szeretetből és lelkesedésből néhány jó dolog, akkor minden megtörtént, aminek meg kell történnie.
- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)? - Nem én vagyok akit erről kérdezni kell. Alig járok el ezekre, régen sokkal többet jelen voltam, de belefáradtam sokunkba. Olyan magyar narancs ez a mi kis képregény világunk. Kicsit sárga, savanyú, de esszük, mert más nincs. Szóval gondolom a fórum hasznos. Én magam jobb szeretm csinálni, mint beszélni róla. Kicsit redundánsnak érzem. Olyan nehéz elképzelni, hogy meg akarjam osztani valakivel, hogy igen láttam az Iron Man kettőt, és tök jó volt ugye? De hát ez egyéni szoc problémám, emberek évek óta tudnak arról beszélni, hogy a Hulk vagy Superman az erősebb. Szűk baráti körben nyilván mindenki tudja, hogy nem vagyok normális, és ott ezeket megbeszéljük. - Nem olvasom már két éve a knetet, épp most jelentkeztem vissza, kérdeztem is mizu. Nagyon tudok haragudni azokra, akik pl. elmondják, hogy bezzeg ha ő csinálná akkor... Meg a hülye Futakinak könnyű, mert... mittomén csak!!! Attilának rengeteg hibája van, de jó srác, és sokat tett azért, hogy kint megjelenjen. Ugyanezt a rögös utat nyomja Boros és Gáspár is, és kintről nem látni mennyi munka ez. Azok akik beszólnak nem tudnák csinálni. Én erről többet nem is tudok mondani, rágódjanak rajta a net trollok. - Itthon meg abból kell főzni, ami fentmarad, mert nem lehet képregényből megélni jól. Sajna még mindig látszik a kis gondolkodás... Magyar vagyok, tehát ha nekem nem jó, akkor dögöljön meg a szomszéd tehene is. Adja Galaktusz, hogy ne legyen igazam.
- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak? - Én úgy hallottam, hogy beszélnek róla. És hogy akik részt vesznek, meg a közönséget is érdekli. Valaki szólt, hogy asszem jelölve vagyok közvetve idén, ami vicces. - Hírverés és érték, amit képvisel. Ez határoz meg bármilyen díjat. Kit érdekel az Oscar, ha három ember nézi. Szerintem ez egy jó dolog, hogy kezdik komolyan venni az Alfabétát. Tök helyes, hajrá, hajrá!
- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről? - Voltam, de aztán kiegyeztünk egy döntetlenben. Sok időt, és energiát elvett, egyre kevésbé voltam aktív és lelkes. A legjobbakat kívánom nekik, én most nem vagyok aktív, így pihenőpályára parkolt az MKA tagság számomra. Tudom elég kontroverzális, sokan beszólnak nekik, és szerencsére ők se restek visszadumálni :) Ez egészséges, de a céljukat kicsit prioretizálni kéne. Különben sose mozdulnak ki onnan, ahol vannak.
- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni? - Olyan amilyen. Lehetne rosszabb, bár nehéz elképzelni hogy. Egy interjún bemutattak, mint Kovács Géza... Egyszer kiírták mögém, hogy a Marvel kiadó szerkesztője vagyok, és hogy teljes legyen a kép, végig Batman képeket vetítettek be. Más alkalommal Vass Réka mosolyogva elmondta, hogy szerinte a képregény hülyeség, és nem is érti minek van, aztán ugyanavval a mosollyal odatartotta a mikrofont, hogy "neked mi a véleményed?" - Van még hova menni. Csak ehhez sármos, sokat küzdő, értelmes figuráknak be kell jutnia a médiába, akik el tudják adni, hogy a képregény „cool”. Egy megasztárral is beérném már lassan. Kell egy V for Vendetta karakter, aki az élre áll és eljuttatja a tömegekhez a revolúciót. Imádom, hogy Bayer Tóni mennyit foglalkozik mindennel és isten áldja érte, hogy nála egy nap 36 órából áll (komolyan nem értem, hogy van ideje ennyit fórumozni. Van teóriám, miszerint klónozza magát). De te elkezdenél olvasni képregényt, ha a Kultúrházban azt mondják, a Batman nem gagyi? Ha végre Hugh Jackman azt mondja, a képregény klassz, másnap egymillió vásárló szalad le a képregényboltba. Isten törje el a lábam, amiért egyáltalán kimondok ilyet, de még a Győzikére is többen odafigyelnének... Jajj, kivert a hideg a gondolattól... Lépjünk tovább.
- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét? - A "tudom, hol laksz és nálam van a lányod" mindig működik. - Gerilla mozgalom is kell, de a médiában kell megvívni a harcot, és vigyázni ki és mit üzen. Divatosnak kell eladni. Ha egy dagadt 47 éves szemüveges Down-kóros srác (isten szeresse kicsi lelkét), aki anyukájával él azt mondja, olvass képregényt, mert az YO, akkor a képregény nyilván lúzereké. Szedjél össze egy Görög Zitát, egy Ákost, és tedd be őket műsorokba képregényes trikókban. A sorozatokban legyen valaki, aki néha megjegyzéseket tesz, mint a Kill Bill kettőben David Carradine Superman-monológja. Mindig légy finom és határozott. Ne mondd, hogy jó, hanem mutasd! Ne mondd, csináld! Marketingeld a dolgot, ne csak háborogva ríjj, hogy mert bezzeg a batka manó és a szuper manus... Az a belterjes dolgokhoz vezet, ami itt már kőkeményen ki is alakult. Ettől megint kiver a víz. Semmi se öl meg jobban egy mozgalmat, mintha egy érdeklődő feljön egy fórumra és ugyanazt a 20 embert találja ott, akik arról beszélgetnek, hogy most akkor Steve Rogers platinaszőke, vagy csak olyan német übermensch? Nagyon ajánlom, hogy nézzük meg a külföldi fórumokat, milyen ott. Én pl. a geek híreimet a www.toplessrobot.com ról szedem.
- Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ? - Hogyne. Megcsinálnám az MKA-val a régi álmunkat. Egy világ végén levő kocsmában emberek ülnek, és mindenkinek van egy tanulságos meséje, melyeket különböző rajzolók jelenítenének meg. Amolyan városi legendák elevenedének meg. Lost és X-akták közti dolog. Nagyon sok ötlet van hozzá, és nagyot ütne. Aztán ott van ugye Shaolin Dead Girl, a drágám. Csinálnék egy szuperhős csapatot is, de nagyon földire és komolyra véve. Ezen kivül még millió dolog. Filmet és játékot is jó volna csinálni. Alapvetően olyasmit csinálnék, mint most. Magam köré gyüjteném a kedvenc művészeimet és terelgetném a macskanyájat.
- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ? - Legközelebb Batman áll, mert ember, és te is lehetnél Batman. Sose lehetnél Superman. De nem szeretnék Batman lenni, mert nem látok jól a sötétben és beakadna a hülye köpenyem, és ezért iszonyúan elkennék az arcom. Szívesen lennék MODOK. Ő a legjobb!!!
- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél? - Cserkuti Dávidtól. "Figyu, van még egy szál cigid?" - Emtrexxtől. "Mikor jelenik meg a 12 óra?" - Futakitól. "Itthagyjuk a csajokat és benyúlunk Karen Berger szoknyája alá?" - Tikos Petitől. "Még mindig nincs kész???" - Pilcz Rolitól. "Ez most komoly?" - Attól a szép rohamos lánytól. "És ha senki nem látja, akkor se?"
Ebből lett a cserebogár: Ridley Scott arra vállalkozott, hogy bemutassa Robin Hood legendájának eredetét – ki volt ő, és miért vált törvényenkívülivé, aki a gazdagoktól lopott, hogy adhasson a szegényeknek? Hollywood az utóbbi években több próbálkozást is tett arra, hogy mítoszokat és legendákat csupaszítson le egy lehetséges valóságmagig – és e próbálkozások (Trója, Artúr király) rendre kudarcot vallottak. Ez a jelek szerint kevés volt hozzá, hogy elbátortalanítsa Scottot, dacára annak, hogy az eredeti tervek drasztikusan másról szóltak. A 2007-es (még Nottingham című) forgatókönyv hőse a törvényenkívüli igazságosztóról szóló korábbi művek gazembere, Nottingham Seriffje volt, vagyis a film kivételesen az ő szemszögéből mutatta volna be az egyébként unalomig ismert eseményeket. Végül ettől a koncepciótól Scotték olyan messzire kerültek, hogy a Seriff csak időről-időre bukkan fel, jelentéktelen mellékszereplőként, afféle komikus mellékzöngeként, akinek szerencsétlenségein a néző jókat kárörvendhet. A legenda híján maradnak a középkori filmektől megszokott udvari intrikák és gazságok, időnkénti csatajelenetekkel, amikben szürke karakterek vagdalkoznak, látszólag minden ok nélkül.
A XII. század legvégén Oroszlánszívű Richárd utolsó csatáját vívja hosszú, 10 éves hadjáratában, napokkal hazatérése előtt Angliába – ám egy szerencsés várvédő túl jól irányzott nyila utat talál magának a király nyakába, a csatamezőn kipurcanó fenség ostoba testvére meg Anglia trónjára. Miközben a franciák az udvar árulója, Sir Godfrey segítségével készülnek lerohanni az arrogáns és inkompetens uralkodó miatt a polgárháború felé sodródó országot, a Richárd alatt szolgált Robin Longstride, néhány bajtársa társaságában, Nottinghambe érkezik, és akarva-akaratlanul is belekeveredik a kaszabolásokba.
A Robin Hood, ha nem is feltétlenül rossz, de teljesen érdektelen és felesleges film. Az önnön legendájától megfosztott karakter minden cél és ok nélkül botladozik, háttérben a messze nem eléggé epikus történelmi tablóval, és semmiféle meggyőződés vagy tűz nincs benne, de még csak élet sem. Mintha mindenhova véletlenül kerülne oda, és mindent teljesen félvállról csinálna. Amolyan „na jó, ha már úgyis itt egy szép nő, akkor beleszeretek”, és „na jó, ha már úgyis itt egy csata, akkor megvívom” attitűddel vesz részt az eseményekben, és amennyi gondot az írók fordítottak a motivációira és a hátterére, a néző egyáltalán nem lepődne meg, ha a film bármelyik pontján csak úgy meggondolná magát, és ellovagolna valahova, maga mögött hagyva az egész hóbelevancot. Russell Crowe mindenestre biztosan jobban járt volna, ha így tesz a forgatáson, mert szinte üvölt róla, hogy rohadtul unja a banánt – annyi erő és lelkesedés van a játékában, mint egy agyonütött szúnyogban, és sajnos ugyanez áll Cate Blanchettre is, aki a menetrend szerinti szép mosolyokat leszámítva semmit nem képes nyújtani. Hogy kettejük közt mennyire szikrázik a levegő, arra már kár is kitérni, de egyébként nem járt jobban a szerepével Mark Strong és William Hurt sem.
Ha pedig egy akció-kalandban nincs kivel azonosulni, és nincs kiért izgulni, akkor a legnagyszerűbb csatajelenetek is feleslegesek – nem mintha itt beszélhetnénk ilyenekről. A harcok közepesen látványosak, nem érződik rajtuk semmi különösebb kreativitás, ahogy a 130 milliós költségvetés sem, a dögös lassításban kilőtt nyílvessző meg már majd’ két évtizede is legalább ilyen jól nézett ki, amikor még Kevin Costner állt a hátterében. A sherwoodi zsiványokra előreutaló, random felbukkanó gyerekbanda meg kifejezetten kínos történetelem. Egyedül a rutinos operatőri munka, a kellemes zene, és a soványka szerepébe is sikerrel életet lehelő Max Von Sydow menti, ami menthető – de legyünk őszinték, itt bizony nem sok minden menthető. Valaki szólhatna már Hollywoodnak, hogy a legendák okkal legendák: nem kell a „valóságot” keresni mögöttük, mert elvész a lényeg.
Vegyétek úgy, hogy most írásban ordítottam egyet... Tsui Hark visszatér a wuxiához, ráadásul egy Dee detektív-történet a jelek szerint fantasztikus vizualitású adaptációjával!, amely talán feléleszti a hetvenes évekig virágzó krimiwuxiák (pl. Gu Long-adaptációk) tradícióját. Dee detektív, eredeti nevén Di Ren Jie egy Tang dinasztiabeli igazságügyi hivatalnok volt, akinek ítélőképességéhez és nyomozati szaktudásához legendák illetve detektívhistóriák kötődnek. Ő volt a késő-ókori, kínai Sherlock Holmes. Nyugaton a Robert Van Gulik holland diplomata által lefordított Celebrated Cases of Judge Dee és a később Gulik által szerzett Dee-regények tették népszerűvé (utóbbiak közül kettő jelent meg magyarul: A kínai haranggyilkosság esete és a Gyilkosság Kantonban.) A filmet szeptember 9-én mutatják be Kínában.
A nyolcvanas évekre a Golden Harvest (Raymond Chow és Leonard Ho cége) felnőtt a vezető Shaw Brothers közelébe, akik okkal pánikoltak be a törekvő vetélytárs láttán. (A pálya szélén épp csak melegít John Woo és Johnny To, Tsui Hark viszont már sorban forgatja fiatalos filmjeit.) Ezért az egykor szebb napokat látott stúdió legsikeresebb, bár kissé koros sztárrendezőjét, Chang Cheht kérte fel a hősi feladatra: olyan filmet kell forgatnia, amely visszahozza Shawék népszerűségét.
Chech a hongkongi filmgyártás egyik legkarizmatikusabb alkotója (Félkarú kardozó, Öt venom) volt, a hatvanas évek végétől hibátlanul és nyílegyenesen építette a Shaw Bros. népszerűségét. Erről bővebben főszerkünk értő cikkében: itt ésitt ).
A recenzió alá vett filmnél maga a történet kungfufilmekből gyakran visszaköszön: két egymással rivalizáló iskola harca áll a középpontban. A "gonosz" iskola vezetője, Mr. Kang felbérel egy csapat nindzsát (élükön egy japán szamurájjal) azért, hogy likvidálja a másik iskolát. Azonban homokszem kerül a gépezetbe, méghozzá egy komoly homokszem, Shao, aki túléli a mészárlást. Bosszút fogad és elutazik egy öreg sifuhoz, hogy megtanulja tőle a ninjitsu művészetét. A fusiban végzett áldozatos gyakorlásnak hála, friss tudással és új társaival felvértezve megbosszulja barátai és mestere halálát. A harcostársak sem akárkik, öt természeti elem megtestesítői - az Arany (kalapjuk visszaveri a fényt), a Fa (fának álcázzák magukat), a Víz (víz alatt támadnak), a Tűz (petárdaként robbanó fegyvereket használnak) és a Föld (talaj alól bukkannak elő).
A hangsúlyozottan stúdiódíszletek között mozgó történeten az áporodottság finom porrétege ül. A mesterséges színezék-világ a hetvenes évek elején-közepén nem mutatott rosszul, de már 82-ben idejétmúltabb volt, mint a tavalyi MÁV-menetrend. A költségvetés alacsony volta sokhelyütt visszaköszön (díszlet, jelmez), a kameramozgás sem egetverő (hirtelen zoomok, hátrakocsizások). A történetvezetési tempó szintén kissé lassúnak tűnik a mából nézve, de ha nem vesszük szívünkre a zselés szaloncukor alufóliájába burkolt arany ninjákat és hasonló ízlésbeli aberrációkat, el kell ismerjük, hogy egy elképesztően szórakoztató mozival van dolgunk. A koreográfia, az akrobatikus mozdulatok koncentráltsága és szépsége lenyűgöző. Ezt az élményt még a dialógusok esetlensége sem képes lerontani ("Ez mérgezett! Nem tudom használni az erőmet három hónapig!")
A karakterek magukon viselik a rendező jellegzetes kézjegyeit - férfiak vériszamosan küzdenek, harcolnak, a nők szinte nem is léteznek, vagy legalább is nem számítanak ebben a idea-univerzumban. Chech félreismerhetetlen jegye az a véres erőszak, aminek segítségével végül is előreviszi a történetet: Shao bosszúvágya és dühe legyőz minden egyéb emberi érzést. Chech mindig is nagy figyelmet fordított a fegyverek bemutatására: szinte elveszünk a szúró- vagó- ütő- és rúgószerszámok garmadájában. A jó- és rosszfiúk egyaránt használnak egyedi fegyvereket, ez még izgalmasabbá teszi a küzdelmeket (ne akadjunk fenn pl. a sztaniolbaltán - a szórakoztatás igénye felülír minden józan emberi megfontolást.)
Cheh mindig is különös érzékkel választotta ki "színészeit"- az idézőjel indokolt, hiszen egy látványosan kivitelezett li he tui többet ér nála, mint Sztanyiszlavszkij teljes életműve. Valódi harcművészek kerültek ki a szárnyai alól pl. az Öt venom szereplőgárdája teljesen saját nevelésű volt. Az Öt ninja elemnél nem tudott kedvenc színészeivel forgatni, de a fizikai teljesítmény így is elképesztő.Nincs Bruce Lee legendája, se Jackie Chan harcművészeti börleszkjei, pusztán a test test elleni küzdelem. Így a harci jelenetek a Cheh-sztenderdnek megfelelően kitűnően szerkesztettek, energikusak, találékonyak, de meglehetősen valószínűtlenek. És akkor még meg sem említettük a ninja-trükkök egész tárházát: eltűnés, megsokszorozódás, stb. Az egyszeri geeknek könnybe lábad a szeme a harcok végkimenetelekor prezentált vegytisztán naturalista képeken, pl. az egyik harcos a végső összecsapáskori széttépésekor.
A film az USA-ban rendkívüli népszerűségnek örvend, feltehetőleg a gore-jelenetek és egyfajta nosztalgia miatt: egy olyan korszak egyik utolsó filmje ez, mikor az egyedülálló harci jelenetek tartottak össze egy filmet. Színes, kosztümös és véres, humoros és akciódús szórakozás.
Ren zhe wu di. 1982. Hongkong. Rendezte: Chang Chech (Yi Yang Chang). Írta: Chang Chech és Kuang Ni. Producer: Mona Fong és Run Run Show. Fényképezte: Wen Yung Huan. Zene: Stephen Shing (Chin Yung Shing) és Chun Hao So. Szereplők: Ricky Cheng (Tien-chi Chen ), Tien Hsiang Lung, Meng Lo, Wai-Man Chan és még sokan mások.
Ahhoz képest, hogyaz első részsztorija és a folytatásé között tizenhárom év telik el, Ip Man (Donnie Yen) és a felesége (Lynn Xiong) semmit nem öregszenek. Ez csak az első megemészteni való azok számára, akiknek túlságosan fontos egy film valósághűsége. Persze aki egy hongkongi kungfufilmre efféle motyóval ül be, az meg is érdemli.
Ip Man kénytelen elhagyni Fushant, és családjával Hongkongba költözik. Egy bérház lapos tetején nyitja meg az iskoláját (manapság egy bankárnak is nehezére esne kifizetni egy ilyen hongkongi ingatlant. Location, location, location!) Eleinte kenyérre is alig van pénzük, nem jön senki tanítványnak, aztán beállít hozzájuk Wong Leung (Huang Xiaoming), aki úgy néz ki mint Bruce Lee, úgy is viselkedik mint Bruce Lee, de mégsem Bruce Lee. Ip Man ad az arrogáns suhanc szájára, aki ettől fogva persze tisztelni kezdi, és a haverjait is becsábítja a kungfuiskolába. Az intézmény már épp kezdene felfutni, amikor a tanítványok összekülönböznek a konkurrens Hung Gar-iskola nebulóival, és kész a kálvária, Ip Man pedig kénytelen tudásáról számot adni Hongkong kungfumestereinek tanácsa előtt, amelynek élén maga Sammo Hung áll...
Semmi eredetiség. A motívumok és újfajta megoldások teljes hiánya. Az összes gwajló aljas mocsok rasszista szemétláda, ráadásul szokás szerint tehetségtelen, fröcsögős-túlspilázós marhák alakítják őket. És mégis, ez az istenverte film működik. Mert.
Az első rész egy elegáns, kissé unalmas történelmi melodráma volt, ami a kungfutradíció tiszteletéről szólt. A Ip Man 2 viszont már egy vérbeli kungfufilm, minimális számú üresjárattal. Váratlan fordulatokra ugyan senki ne számítson láttán, de amit vállal, azt maradéktalanul teljesíti. És éppen ezért nem zavaróak a klisék, amelyek kungfufilm-elődök százaiból köszönnek vissza: hogy Ip Mannak ki kell harcolnia az iskolája presztízsét az új városban, hogy legnagyobb kínai riválisa a tudása láttán lassan a barátja lesz, vagy az üzenet, hogy az ellenséget nem a csungkók, hanem a gwajlók, a barbár idegenek között kell keresni. Az első filmben a japánok, ebben az angolok a féreg, amely Kína testén rág (a brit főgonoszokat olyan erővel játssza pár, kizárólag ordítani képes kutyaütő, hogy egy idő után, az alakítások cikisége érzetének elillantával mi is maradéktalanul gyűlölni kezdjük őket.)
Sammo Hung koreográfiája káprázatos, valódi kontaktosként hat, ellentétben az első részével. Ebben is van drótozás rendesen, de nem zavaró mennyiségben. Jobb a harcjelenetek tempója, lefolyásuk simább, ütősebb, látványosabb. Donnie Yen a főszerepben továbbra is szimpatikusan sztoikus, de a film igazi sztárja (természetesen) Hung Kam Bo. Párbajuk a film közepén a Ip Man 2 csúcspontja, így hát sokat elmond a folytatás nyers erejéről, hogy a Rocky-szerű finálé végén az ember szinte maga is tapsolni kezdene Donnie Yennek (bár ezek a bunyóversenyes lezárások mostanában kissé túlságosan is elharapóztak (Fearless, Ip Man 1, True Legend), nem ártana hanyagolni őket.) A mellékszerepekben olyan öreg sztárok tűnnek fel, mint Fang Siu Wong vagy a Five Deadly Venoms egyike, Lo Meng (úgy látszik mostanában Lo Meng-reneszánsz van, Dante Lam zsarufilmjében, a Fire of Conscience-ben és a Gallants című nagyszerű kungfu-vígjátékban is szerepet kapott.)
És ennek a filmnek a végén már Bruce Lee is besétál az edzőterembe...
A film alcíme Chen Zhen visszatér. Chen Zhen Bruce Lee karaktere volt az 1972-es Fist of Fury-ban, aminek a végén lelőtték. Andrew Lau Wai Keung (Szigorúan piszkos ügyek) most újraéleszti. A figurát ezúttal Donnie Yen játssza, ő száll szembe a japánokkal (hogy a popkulturális zavarodottság még nagyobb legyen, az előzetesből ítélve a Green Hornetes Kato kosztümébe bújva gyakja majd a megszállókat.)
Szóval, egy kardozó szamurájnyúlról van szó. A képregényt nem ismerőknek (bár mivel a sorozat itthon is a nyolcadik köteténél tart, remélhetőleg már nem nagyon van ilyen) ez a koncepció elsőre megmosolyogtató lehet, de Stan Sakai karaktere már 1983 óta kitörölhetetlenül része az amerikai comicpiacnak, ergo nyilván tud valamit. Igen, amerikai piac: noha Sakai maga Japán születésű, az államokban él, és angol nyelven írja Usagi Yojimbo (magyarul: nyúltestőr) kalandjait, mindannak ellenére, hogy azok testestül-lelkestül esszenciálisan japánok. Az ily módon a nyugati és a keleti képregények határvidékén burjánzó sorozat rendkívül széles palettáját nyújtja a magas szintű szórakoztatásnak: Sakai ír kalandokról, totális háborúkról, intrikákról, démonokról, kísértetekről, becsületről, tollának ugyanolyan érzéke van a horrorhoz és az akcióhoz, mint a komédiához és a moralitástörténethez.
Az Usagi Yojimbo a XVII. század eleji, feudális Japánban (a popkultúrális szempontból is igen jelentős Edo korszak elején) játszódik, főhőse pedig egy rónin, azaz gazdátlan szamuráj, aki különösebb cél nélkül vándorol az országban, és különféle kalandokba, harcokba keveredik, ellenségekkel és barátokkal találkozik. Az alapvetően pikareszkjellegű történetmesélés időről-időre egy több szálat és mellékkaraktert összehozó sztoriban kulminálódik (így pl. a negyedik kötetben, A sárkányüvöltés összeesküvésben, mely az előző három könyv gondos expozícióinak gyümölcseit aratja le), miközben egyre többet tudunk meg hősünk múltjáról, gyerekkoráról, szamurájjá válásáról és küzdelmeiről.
A japán történelem és popkultúra vastagon ott van a képregényben. Már maga a főhős is a híres kardforgatóról, Miyamoto Musashiról kapta a nevét, és rengeteg utalást találunk benne egy egész sor híres műre, Kurosawa filmjeitől kezdve a Zatoichi-történeteken át a Magányos Farkas és kölyökig, kiegészülve a japán folklór és mitológia természetfeletti elemeivel, mint az onik (ogrék, démonok), a júreiek (szellemek), az obakemonók (alakváltó szörnyek) vagy éppen az őszt megtestesítő Aki-Onna. Mindezek ellenére azonban egyáltalán nem szükséges semmilyen előismeret a sorozathoz, a történetek tökéletesen működnek és szórakoztatnak anélkül is, hogy az olvasó felismerné a történelmi és kulturális utalások tömkelegét. Az Usagi csak merít a fentiekből, de nem támaszkodik rájuk, és főleg, nem kérkedik ismeretanyagával.
Dacára annak, hogy a sorozatban úgy hullanak az emberek (pontosabban az antropomorf állatok), mint a legyek, az Usagi Yojimbo bátran ajánlható gyerekeknek is – sőt, egyenesen javasolható. Usagi egy sziklaszilárd morális értékrend szerint él, aminek példamutató ereje abszolút – és mind tudjuk, hogy tanítani szórakoztatva lehet igazán. Ugyanakkor nyúlszamurájunk nem egyszerűen az erkölcsösség szürke és unalmas szobra, hanem nagyon is gyarló és emberi figura, aki így természetesen hajlamos hibákat elkövetni – de mindig elég bölcs ahhoz, hogy tanuljon belőlük. Jellemének integritása a sorozat talán legfontosabb alapköve, hiszen ez sarkallja újra és újra arra, hogy kiálljon a jó ügy érdekében, bármilyen erők álljanak is szemben vele. És mégis, mindennek ellenére csak egy szinte közönséges vándor marad, aki egyszerűen követi a szíve szavát, és nem csinál belőle nagy ügyet. Olyasvalami ez, amit az amerikaiak nem tudnak: náluk egy ilyen karakter gyorsan nagy hősöknek kijáró pátoszba és magasztosságba csomagolva találná magát, és ezzel le is lehetne húzni a wc-n mindenestül. Usagi lényege épp az, hogy ő nem hős: ő csak éli az életét.
Szintén kevésbé jellemző a nyugati képregényekre az, ahogy Sakai az érzelmekkel bánik: különösebb körítés, giccs és csiricsáré nélkül, egészen puritán, életszerű módon mondat ki és mutat meg igazi, mély érzéseket, alkalomadtán akár csak egy-két, roppant kifejező képkocka, és jól eltalált mondat segítségével. És amúgy is az amerikai képregénypiac egyik legelegánsabb, legügyesebb történetmesélője. Képregényeiben nincs egyetlen felesleges panel, minden kép előre viszi a cselekményt, minden szónak értelme, jelentősége van, nincsenek üresjáratok és sallangok, az események határozottan gördülnek előre, egészen a nemegyszer katartikus befejezésig. A (természetesen fekete-fehér) képi világ ennek az írói stílusnak a tökéletes párja: az arcok csak néhány egyszerű, többnyire rajzfilmesen bájos vonásból épülnek fel, de hatalmas kifejezőerővel képesek megjeleníteni a szereplőkben dúló érzelmeket, a hátterek pedig olykor meglepően kidolgozottak, részletekben gazdagok. Különösen hatásos, ahogy Sakai az időjárást a hangulatteremtés szolgálatába állítja – a már említett A sárkányüvöltés összeesküvésben (az eddig megjelent kötetek közül a leginkább epikus) odáig megy, hogy az egész történetet egy tomboló vihar fokozataira komponálja meg, ami a fejezetek címadásában is megmutatkozik (Felhők tornyosulnak, Süvölt a szél stb.).
Az itthon kiadottak közül még a Körök című hatodik könyvet kell mindenképpen kiemelni, ami a tartományok közti, szamurájokat és nindzsákat, illetve az összes fontos visszatérő mellékkaraktert is szerepeltető, nagyszabású csaták után Usagi személyes történetét juttatta el addigi, megrázó erejű emocionális csúcspontjára. A legutóbbi, nyolcadik kötet pedig (A halál árnyai) egy szokásosan izgalmas vegyesfelvágott, amiben éppúgy találunk akciódús kalandot (vendégszerepelnek a Tini Nindzsa Teknőcök), mint komikus kitérőt (egy frappáns sztori az Usagi-világban folyton felbukkanó, eddig haszontalannak vélt gyíkokról), tanulságos moralitástörténetet, természetfeletti izgalmakat, egy megható mesét egy gyászoló anyáról, és egy újabb nagy szeletet főhősünk múltjából. A féléves rendszerességgel megjelenő Usagi Yojimbo következő adagja ősszel várható – az államokban már a Dark Horse-os etap is a 128. résznél tart (mivel ez egy teljes egészében szerzői képregény, 1983 óta több kiadónál is jelentek meg részei), és remélhetőleg eljön az idő, amikor majd ezek is kijönnek nálunk. Mert a Sin City mellett ez a legjobb itthon kapható sorozat jelenleg. Szóval, ha még nincs Usagi a polcodon, akkor indulj a legközelebbi könyvesboltba. Most.
A Mozinet aBudapest című új filmjük május 12-i vetítésére ingyenjegyeket ajánl fel azoknak a szerencséseknek, akik küldenek egy üres levelet azinfo@mozinet.hucímre és akiket ezek közül természetesen kisorsolnak. A vetítés 18.30-kor kezd a Csepel Cinemában.
A Ringu rendezőjének, Hideo Nakatának ez a nemzetközi koprodukcióban készült filmje pszichothillerként hirdeti magát - remélem tele lesz meglepetésekkel, ugyanis a trailer szinte az egész filmet elmeséli... Jöjj és lásd hogyan szenvednek és basznak ki egymással a modellkülsejű depressziósok!
Christopher Nolan új, júliusban érkezőfilmjénekteljes előzetese. Állítólag zseniális, úgyhogy nem nézem meg: legyen minél nagyobb a meglepi a moziban. Aki nem akar várni, kattanjon a továbbra.
Ez is véget ért. Ideje volt, ha engem kérdeztek. Ez az a sorozat, aminek valahogy sosem sikerült kiaknáznia a benne rejlő potenciált. Dacára annak, hogy kifejezetten ígéretesen indult, és végig akadtak remek pillanatai, melyek legalább egy-két oldal erejéig kirántották a nagy büdös átlagból, a Crossed nem tudta elterelni a figyelmet arról, hogy nem tartott sehová, és nem szólt semmiről, amikor meg mégis szólt valamiről, akkor rettentő szájbarágós és demagóg módon tette. Garth Ennis képregénye egy különösen aljas, globális járvány utáni világ panoptikuma. Ez annyit tesz, hogy a túlélők 9 részen át ténferegnek erre-arra a posztapokaliptikus vidéken, és közben fogyatkoznak, mint a 10 kicsi néger, meg történik velük ez-az. Az egyes füzetek „cselekményei” általában csak e folyamatos halálesetek miatt nem cserélhetők fel egymással, egyébként viszont a történetnek nincs semmiféle íve, és a karakterek is csak fizikailag utaznak, hiába bizonygatja (értsd: rágja szájba) a főhős a nyolcadik szám vége felé, hogy kezdenek embertelenekké válni. Ez különösen annak fényében kelt komoly csalódást, hogy Robert Kirkman The Walking Deadjében kényelmetlen hitelességgel éljük át ugyanazokat a gyötrődéseket és fájdalmakat, amiket Ennis itt képtelen átadni, bármennyire is erőlködik. És sajnos minél jobban erőlködik, annál izzadságszagúbb az egész.
Vegyük a kilencedik rész (és egyben az egész sorozat) fináléját. Mintha csak az író az utolsó két számra kapott volna észbe, hogy valamit kezdenie kell a karaktereivel, ezért gyorsan kitalálta, hogy az emberségesség megőrzése érdekében kettejüknek vissza kell utazniuk, hogy eltemessék egyik útközben elhullott társukat (a kisfiú Patricket). Nyilvánvaló, hogy távollétükben a csapat maradékát lemészárolják az őrjöngő fertőzöttek, de ez esetben még a kiszámíthatóság volna a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy Ennisnek muszáj egy háromoldalas monológban kimondatnia a főhősével, hogy a fertőzöttek az emberi gonoszság megtestesítői – és teljességgel érthetetlen, hogy mi volt ezzel a célja. Talán valami fordulatnak szánta? Valami meglepő lepellerántásnak az emberi természetről? Ha igen, annál rosszabb, mert ezzel minden olvasó tisztában volt már jó ideje, a napnál is világosabb volt az elejétől kezdve, hogy ez a fertőzöttek koncepciójának lényege. És akkor még nem is említettem a befejezést, amiben a főhős és a főhősnő elsétál a naplementébe – egy kutyával az oldalukon. Még jó, hogy nem énekelnek közben. Ez még annak ellenére is gáz, hogy azért a Crossed fináléja messze esik a happy endtől – amolyan sajátosan édeskeserűnek lehetne mondani. De ez nem is feltétlenül számít, hisz anno a Preacher hősei totális happy endben lovagoltak bele az alkonyatba, az mégsem giccses volt, hanem katartikus. A záróképek esetében bizony sok áll vagy bukik azon, hogy mennyire érezzük közel magunkhoz a karaktereket, akik szerepelnek rajtuk. Ezesetben semennyire. Így aztán a Crossed egyértelmű kudarc.
Free Comic Book Day Május eleje van, és ez azt jelenti, hogy itt a 2002 óta Észak-Amerikában minden évben (a hónap első szombatján) megtartott Free Comic Book Day ideje. Ennek lényege, hogy a kontinens független képregényboltjai bagóért kapnak a kiadóktól speciális, direkt erre az alkalomra készített képregényeket, amiket ingyen adnak át bárkinek, aki betér hozzájuk. A mozgalom lényege természetesen az új olvasók megnyerése, illetve a régiek visszacsábítása – ennek alkalmából szemezgettem kicsit az idei választékból.
Atomic Robo: Flight of the Terror Birds
Történet: Brian Clevinger, Scott Wegener Rajz: Scott Wegener Kiadó: Red5 Comics
Érdekelne, Brian Clevingernek hogyan támadnak ilyen ötletei. Esetleg felébred reggel, és azt mondja: ma írni fogok egy sztorit, amiben egy tudományos kommandót vezető intelligens, harcedzett robot a dél-amerikai dzsungelbe megy, hogy kihaltnak hitt, esőerdei óriáscsirkéket találjon („hivatalos” nevük, ha esetleg érdekel: Terror Madár!)? Gondolom, ez éppolyan jó magyarázat, mint bármi más. És tudod, mit? Amit Atomic Robo keres, azt meg is találja. Pontosabban az esőerdei óriáscsirke (Terror Madár!) találja meg őt. Aztán felkapja, és magával hurcolja, hogy… hogy megegye? Áh, az olyan snassz. Madarunk egy repülőgéproncsban él, amin van egy lyuk, pont az ő fészke alatt. És igen, Robónkat szemelte ki, mint eszközt, amivel ezt a lyukat betömheti. Totál agymenés. És fantasztikusan működik. A legjobb az Atomic Robóban, hogy sok-sok hasonló jellegű művel ellentétben, sosem érezni rajta, hogy az írója erőlködne. Épp ellenkezőleg, Clevinger fantasztikusan ért a komédiához (bár most épp volt társírója a rajzoló, Scott Wegener személyében, szóval gondolom, a dicséret őt is megilleti), és teljes természetességgel dől belőle a hülyeség. Egymást érik a totálisan elszállt, őrült ötletek (ld: esőerdei óriáscsirke – Terror Madár!), féloldalanként záporoznak az olvasót röhögőrohamokba hajszoló beszólások („Ezek a legkevésbé kihalt madarak, amikkel valaha találkoztam.”), és az egész valami elképesztően és imádnivalóan laza. Ez a Free Comic Book Dayre megjelent kis szösszenet mindössze 10 oldalt tesz ki, de több az ötlet és a poén benne, mint 10 másik, normál hosszúságú amerikai képregényben együttvéve. A rajzok (akárcsak a sztori és stílus) a sorozattól megszokottak: Wegener vázlatos, csak a legszükségesebb részletekkel „bonyolított” képeinek van egyfajta magával ragadó, komikus bája, ami tökéletesen passzol Clevinger agymenéséhez. Totális szórakozás, mint mindig. Terror Madár!
Iron Man/Thor
Történet: Matt Fraction Rajz: John Romita Jr. Kiadó: Marvel Comics
A Free Comic Book Day rendszerint pont időben érkezik egy nagy képregényfilm premierje mellé – idén a Vasember 2-höz sikerült „igazítani” május első szombatját (az amcsik ugyebár még csak ezen a hétvégén láthatják Tony Stark második kalandját, nálunk egy héttel korábban volt a bemutató), úgyhogy nem csoda, hogy a Marvel egy Vasember képregényt dobott a piacra a jeles alkalom kapcsán. (Ráadásul alighanem az egyetlent az idei kínálatból, ami normál hosszúságú, nem csak 10 oldal körüli). És mivel a filmben már fifikás módon beharangozzák a jövő nyáron érkező Thor mozit is, egy team-up lett a dologból, amiben a technokrata zseni az asgardi isten oldalán száll harcba a jó ügy érdekében. A nyitány lehengerlő: Thor áll egy thaiföldi tengerparton, harci pózban, kezében a pöröllyel, és rettenthetetlenül parancsol a felé közeledő, hatalmas szökőárnak: „Yield.” Hiába. A mennydörgés istene nem tud többé parancsolni sem a mennydörgésnek, sem semmiféle időjárási jelenségnek. A ludas Tony Stark – persze csak közvetetten. Annak idején ugyanis kifejlesztett egy rendszert, aminek segítségével fegyvert lehet faragni az időjárásból – és (meglepetés!) ez a rendszer most rossz kezekbe került. Arrogáns, „leszarom a Földet” milliárdosok Stark találmánya segítségével terraformálni kezdték a Holdat, hogy majdan az lehessen az új otthonuk – csakhogy ennek persze csúnya mellékhatásai vannak a kék bolygóra nézve. Úgyhogy hőseink elrepülnek a Holdra, szétvernek minden ördögi masinát, és rafinált módon megbüntetik a tetteseket – költői igazságszolgáltatásról van itt szó, bizony ám. Matt Fraction láthatóan rutinból írta meg a képregényt: jó a tempója, egyszerű, és bár kicsit elkapkodott (majdhogynem röhejes), de hatásos a sztorija, korrektek a dialógusai, viszont nincs benne semmi különös – mármint eltekintve az említett, impozáns nyitójelenettől, ami esszenciális Thor-pillanat. Gyanítom, az egyetlen, amit igazán, teljes szívvel élvezett munkája közben, az a játszadozás Thor és Vasember korántsem ideális kapcsolatával (merthogy mióta a mennydörgés istene visszatért a halálból, és megtudta, mi mindent művelt Tony a Polgárháborúban, nem mennek valami simán köztük a dolgok). Hasonlóan rutinos (annak minden pozitív és negatív oldalával együtt) John Romita Jr. rajza is: hozza, ami tőle alapvetően elvárható. Kellemes kis olvasmány, de kétlem, hogy bárkinek az emlékezetében megragadna.
Mouse Guard: Spring 1153
Történet és rajz: David Petersen Kiadó: Archaia Studio Press
Ha valakinek olyan amerikai képregényt akarsz ajánlani, ami minden korosztály számára tökéletes szórakozást nyújt, két szó: Mouse Guard. David Petersen 2006-ban kezdte írni a szokatlan formátumú (azaz négyzet alakú) képregényt, ami az antropomorfizmust az állatokra vetítve, egy középkori egértársadalom elitgárdájáról szól. De hadd nyugtassam meg gyorsan azokat, akik egy disney-szerű, édes-bájos-idillikus állatkavilágot képzelnek maguk elé – rossz úton járnak. Ha már referencia, inkább Watership Down vonalon gondolkozzanak. Petersen ugyanis egyrészt olyan anatómiailag pontos egereket rajzol, amennyire csak lehetséges úgy, hogy közben ezek az egerek intelligensek legyenek, fegyverekkel harcoljanak, és két lábon járjanak, másrészt, noha természetszerűen még így is van némi kedves bájuk, nagyon is marconák, szívósak és ha kell, utolsó csepp vérükig kaszabolják az életükre törő ellent. Eddig két minisorozat jelent meg (Fall 1152, Winter 1152), most pedig, köszönhetően a Free Comic Book Daynek, kapunk egy kis ízelítőt abból, hogy milyen irányt vesz Saxon, Kenzie, Sadie és Lieam története a majdan megjelenő Spring 1152-ben (amire viszont sajnos még várni kell, mert Petersen előbb két prequel minit tervez Black Axe és Winter War címmel). A tél elmúltával az egerek a téli álmukból ébredő ragadozókkal kénytelenek szembenézni, miközben senki nem tudja, hogy hová tűnt el Lieam, és miért. A 12 oldalnyi képregény tehát egy átmenet két mini között, így története sem igazán van: inkább csak afféle helyzet- és hangulatjelentés a gárda vezetőjének, Gwendolynnek a narrációjával. Az egerek fáradhatatlanul dolgoznak, harcolnak, vadakat ejtenek el, és élelmet gyűjtenek – hogy pontosan miért (nem szimpla önfenntartásról van ugyanis szó), az csak az utolsó oldalon derül ki. A Petersen által megálmodott egérvilág lebilincselő: nyers, veszélyes, sokszínű és rendkívül gazdag, az olvasó minden egyes számban megtud róla valami újat, anélkül, hogy bármikor is azt érezné, „okítják”, vagy épp a szájába rágnak valamit. A képek pedig ehhez méltón gyönyörűek. Egyszerre realisztikusak és stilizáltak, modernek és archaikusak, és bámulatos hatékonysággal kel életre bennük az apró szereplők számára átkot és áldást egyszerre jelentő természet. Egyetlen baj van ezzel a sorozattal: nem elég gyakran jelenik meg.
The Stuff of Legend: Golem’s Pass
Történet: Mike Raicht, Brian Smith Rajz: Charles Paul Wilson III Kiadó: The3rd World Studios
A tavalyi év egyik legizgalmasabb és legszórakoztatóbb új képregénye kétségkívül a The Stuff of Legend volt, amiben egy kisfiú játékai átkeltek a mumus birodalmába, hogy bármi áron visszaszerezzék tőle elrabolt gazdájukat. Az első rész igazi meglepetés volt: a Toy Storyt és a Ryan közlegény megmentését a fantasy keretei közt vegyítő történet tele volt az amerikai képregényiparban ritkán látott frissességgel, intenzitással és eleganciával. A remek karakterek, a fantasztikus erővel életre hívott, komor mesevilág, és nem utolsósorban, a roppant hatásos csatajelenetek után pedig valami merészen más következett. A második felvonásban hőseink egy bizarr, sőt, egészen szürreális városkába kerültek, aminek kétszínű polgármestere egy veszélyes, szó szerint bőrükre menő játékba kényszerítette őket. A cselekmény szempontjából ugyan mindennek nem volt sok jelentősége, tekintve, hogy a lényegi sztorit egy jottányit sem vitte előre, de sajátosan furcsa közjátéknak, ami a mumus világának egy újabb szeletéről lebbentette fel a fátylat, tökéletes volt. Most sajnos júliusig kell várnunk a folytatásra (The Jungle), éhségünket addig is csak a Free Comic Book Dayre megjelent kilenc oldal csillapíthatja valamelyest. A kisfiú megmentésén fáradozó hőseink a Golem’s Passban belebotlanak az ellenség egy őrjáratába, amit sikeresen leszerelnek egy rövid, de intenzív csata után. Percy, a gyáva malac aggódik, hogy rájuk talál a mumus hadserege, míg a többiek azon morfondíroznak, hogy mit tegyenek az ellenség egyik életben maradt katonájával. Egyszerű kis közjáték ez, aminek se szerepe, se értelme nincs azonkívül, hogy felhívja magára azoknak a figyelmét, akik vannak olyan pechesek, hogy még nem olvasták az eddig megjelent füzeteket. De mivel a Free Comic Book Daynek pont ez a lényege, a konklúzió csakis az lehet, hogy az alkotók sikerrel jártak: ebből a parányi ízelítőből is látszik, hogy milyen érdekes, izgalmas és lenyűgözően ambivalens világot teremtettek, és hogy milyen gyönyörű, meseszerű, mégis nyers és realisztikus, szépiás képekkel keltették azt életre.
War of the Supermen #0 Történet: James Robinson, Sterling Gates Rajz: Eddy Barrows Kiadó: DC Comics
A Superman címek nem tűntek valami egészségesnek az utóbbi egy-két évben, és a DC-nek erre valamiért az volt a megoldása, hogy továbbra is ugyanúgy csinált mindent, mint addig. Persze, most már itt toporog a sarkon J. Michael Straczynski, hogy átvegye a Supermant a gyengélkedő James Robinsontól (hála az égnek), de attól még tény marad, hogy a kiadó bő másfél éves szerencsétlenkedése a tucatcímeknek fenntartott 30 ezres példányszámú eladás környékére rugdosta le az Acélemberrel kapcsolatos képregényeket. Ezen nem segített az sem, hogy egyik „nagy” esemény érte a másikat (szó szerint) – miért is segített volna? A New Krypon után rögtön jött a World of New Krypton, azután rögtön jött a Last Stand of New Krypton, és épphogy az véget ért, máris itt a War of the Supermen. Zsibbasztó. Erőlködnek, erőlködnek, az olvasó meg csak unottan ásít a végeérhetetlen, sietve összezagyvált haddelhaddokat látva, amikről üvölt a kétségbeesés, hogy észrevegyék őket: „idenézzetek, milyen nagy és epikus és szuper vagyok, és egyébként is!” A Free Comic Book Day keretein belül megjelent War of the Superman 0 (én a DC helyében már az ezután érkező Straczynski-érát népszerűsítettem volna, de hát ők tudják) egyetlen hatásos képpel szolgál: az utolsóval, amin több ezer szupererejű kryptoni repül a Föld felé, hogy megkezdjék az emberiség elleni háborújukat. Már csak egy jó sztorit kellett volna írni elé, hogy legyen valami súlya is. De James Robinson és Sterling Gates még azt is elbarmolták, ami eddig jó volt – jelesül Zod karakterét. A World of New Kryptonban sikerült az íróknak árnyaltabban ábrázolni az általában teljesen egysíkú gonosztevőt, és erre ráadásul tökéletes okuk is volt: az egykori kryptoni város, Kandor megmentése után értelemszerűen nem a hódítás volt a célja, hanem az immár meglévő otthona és népe védelme. Ez a fordulat távolról sem csinált jófiút belőle, de kétségkívül jóval több volt egy vérben forgó szemű, üres gazembernél – mostanáig. Robinson és Gates pár hanyagul odavetett félmondattal eltörlik a karakter összes olyan motivációját, ami érdekessé tette, és visszaalacsonyítják egy önző, bosszúszomjas, vérengző szemétláda szintjére. Ehhez készséggel asszisztál Eddy Barrows is, aki olyan gonosz vigyorokat és sötét tekinteteket rajzol neki, amiket látva még Joker is visszamenekülne Arkhamba. Maga a cselekmény pedig iszonyúan lapos: Superman üvöltözve, felháborodva, falakon áttörve csörtet Zod elé (New Kryptonon nincsenek ajtók?), hogy számon kérje rajta tetteit, mire a gazember csatlósai leverik. Superman feláll, dühöng egy kicsit, megint leverik. Aztán még egyszer feláll, kioszt pár pofont, és (na, vajon, mi történik?) megint leverik. Valahol kétségkívül bámulatra méltó, hogy egy írópáros képes ilyen repetitív lenni mindössze 13 oldal keretein belül. Fárasztó és felesleges képregény ez, amire az egyetlen mentség, hogy ingyen adják – így legalább jó eséllyel elrettent pár olvasót attól, hogy ténylegesen beruházzon egy Superman képregényre, legalábbis addig, amíg végre meg nem érkezik Straczynski, hogy megmentse a napot.
Már azt hittétek, hogy megúszhatjátok, de nem, a Geekz-es képregényes interjúsorozat következő epizódjában ezúttal Felvidéki Miklóssal támadunk, aki a laza eleganciájú és érzékeny rókát (a neve Senki, Odüsszeusztól tanulta a trükköt), a lánynevű, ámde keményöklű Johnny Cash dalszereplőt és az elsöprő erejű szuperképességekkel rendelkező pantomimest sorakoztatja fel maga mellett, hogy megossza velünk a véleményét a képregényekről, az Alfabéta-díjról és úgy en bloc mindenről kis hazánkban.
-Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal…
- Felvidéki Miklós vagyok, és szeretem a képregényeket.
- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ?
- Azt hiszem egy Tini Titán Teknőcök képregény lehetett. Óvodás koromban odavoltam értük, emlékszem, hogy apám olvasta fel a buborékokban lévő szöveget, én pedig állandóan a figurákat rajzoltam. Amikor általános iskola vége felé elkezdtem újra képregényeket venni, össze is gyüjtöttem az összes hiányzó számot a magyar Pókemberekből, meg párat más megjelenésekből.
- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ?
- Nem tudom, számomra nem direkt önkifejezési mód a képregény, inkább a legkézenfekvőbb "művészeti ág". A festményekkel ugyanis néha az a bajom, hogy nem tudom mi történt a kép előtt és után, a film és animáció (amit mellesleg épp tanulok az egyetemen) pedíg túl drága és bonyolult és hosszadalmas folyamat. Egy egész estés képregényt egyedül is össze tudok dobni, egy filmet? Nem igazán...
- Nem tudom a kérdésre válaszoltam e ezzel, mindenesetre szeretek gitározni meg énekelni is, de nem annyira mint képregényeket rajzolni.
- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ?
- Hát amit kb állandóan járatok, az a Hellboy meg a BPRD. Ezek nem szigorú ongoingok, de azért havonta egy-két füzet ki-ki jön vagy az egyikből vagy a másikból. Ezen kívül 2-3 havonta egy-egy tpb is becsúszik ha épp van pénz rá. Mostanság leginkább a rajzolói oldalak és blogok inspirálnak, fantasztikus, hogy a világ minden pontján kurvajó rajzolók nyomatják fel a cuccaikat a netre, én pedig egyből láthatom, erőt meríthetek egy munkához vagy firkálhatok valami marhaságot, amit aztán én töltök fel.
- Mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ?
- Leginkább a klasszikus tus papíron megoldásban hiszek, persze a fotosop számomra is nélkülözhetetlen segítség és mostanában egyre gyakrabban használom a digitális rajztáblát is. A munkamódszerem nagyon egyszerű, szerintem sokan dolgoznak így. Kitalálok valami sztorit és rajzolok egy A/5-ös méretű vázlatot az oldal elrendezéséről és a képek kompozíciójáról, ezek alapján készítek egy ceruzarajzot, amit aztán kihúzok tussal, beírom a szövegeket és kiszínezek a gépben.
- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai?
- Hát (remélem) még igencsak az út elején járok. De kétségtelen, hogy az első Noname képregényem megrajzolása, az Art Comix és a Fumetto-díj vagy a Zsuzsi meghatározó állomás volt.
- Hogyan kaptad ezt a két díjat és mely műveidért?
- Amikor az Art Comixra beadtam a Noname addig kész összes részét, nem annyira hittem a sikeremben, de hirtelen minden bejött. Pár nappal a Képregényfesztivál előtt felhívott Halmos Ádám, aki asszem kiírója volt ennek a pályázatnak, hogy menjek el a díjátadóra, mert valamire mindenképp számíthatok. Ekkorra a knet fórum fan art rovatba feltöltött rajzaim miatt az MKA-ba is meghívást kaptam. Kb így kerültem be a magyar képregényes életbe. Aztán egy évre rá még épp 18 alattiként sikerült a 3. díjat elhalásznom a Fumettón, de végülis csak egy nagy készlet színes ceruzát kaptam, szóval nem volt nagy dobás, mindenesetre jól esett a helyezés.
- A Zsuzsi keletkezéséről mesélhetnél pár szót. Ha jól tudom, ennek már jelent meg egy előfutára, miért döntöttél úgy, hogy átdolgozod és egy füzetben jelenteted meg a Johnny Cash számra felfűzött történetet?
- Az egész asszem abból indult ki, hogy Bayer Tóni akart valami új antológiát, amiben mindenféle hazai meg nem hazai cucc van. Ez volt a Papírmozi. Annak idején nagyon beleástam magam Johnny Cash munkásságába és szerettem volna valami olyan ponyvás képregényt összehozni, ami egyrészt ebben a miliőben játszódik, másrészt valamennyire kifejezi tiszteletemet Cash iránt. Habár a Boy Named Sue-t pont nem ő írta, úgy éreztem ez még simán belefér. Sajnos azonban az első 2 rész nem aratott osztatlan sikert, így a harmadik Papírmoziba nem is került Zsuzsi. Tóni azonban meg volt győződve arról, hogy ebből kell valamit csinálni, így asszem kb egy évvel később kicsit átdolgozva kihoztunk egy 24 oldalas füzetet, ami csak részben tartalmazta a Papírmoziban megjelent cuccokat. Anyagi sikert ez sem aratott, de a legalább jó kritikákat kapott.
- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ?
- 18 évesen valamilyen érthetetlen indokból elküldtem pár rajzomat Guy Davisnek aki megdícsért és azt mondta, hogy ő ennyi idősen nem tudott így rajzolni (ez biztos kamu, de azért kedves volt tőle).
- A szívednek legkedvesebb műveid ?
- A Noname sorozat legtöbb része. Ezek voltak az első olyan munkáim, amik nem akartak egy szuperhős zsánert követni.
- Lesz valaha gyűjteményes Noname kötet?
- Gondolom, egyszer ilyen is lesz. De ahhoz még kicsit foglalkoznom kéne a karakterrel, mert mostanában nemigen rajzoltam semmit sem, amiben benne volt Noname.
- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ?
- Épp a Néma Játék című képregényemen dolgozom. Ha ezt befejeztem, még nem tudom mihez kezdek. Jó lenne valami olyan képregényes műfajban kipróbálnom magam, ami itthon még nem honos.
- Miről fog szólni a Néma Játék? A neten már közzétett oldalakból úgy tűnik, hogy egy pantomimes lesz a főszereplő és teljesen mellőzni fogod a dialógusokat…
- Á nem, lesz benne dialógus rendesen. Ez egyfajta kiforgatott szuperhős történet. A főszerepben tényleg egy pantomimes van, aki valósággá tudja alakítani, amit eljátszik. Ugyanakkor amikor erre a képességére ráeszmél, megnémul. A történet során pedíg csupa olyan helyzetbe kerül, ami talán nem annyira természetes egy szuperhős eposzban. A sztori két síkon játszódik, így a történettel párhuzamosan megfigyelhetünk egy alkotói gárdát, akik azon dolgoznak, hogy a történetet megírják.
- A 2009-es HungaroComix-ra rukkoltatok elő egy egészen egyéni kezdeményezéssel. Kik vettek részt a Fa*zzine elkészítésében és miért csak 30 példány jelent meg belőle? Mire odaértem, már elkapkodták…
- Egy totál trash fanzine képregénynek készült, amit pár haverommal dobtunk össze. Míg Lanczinger Matyi és Fritz Zoli már jól ismert alakjai voltak a színtérnek, Juhász Márk, Csepella Olivér és László Márk munkái képregényben eddig nem tűntek fel. A Pinkhellt folyton az a bírálat érte, hogy nem olvasóbarát, meg művészkedő. Ez teljesen nonszensz. Ha valaki elolvassa a Fa*zzinet, máris olvasóbarátnak tűnik a Pinkhell. Ebben a fénymásolt füzetben ugyanis egy ponton sem volt az a törekvés, hogy megfeleljünk az olvasói igényeknek. Minden munka csupán önnön és egymás szórakoztatására készült. Mivel összesen 30 darab került nyomtatásba akkorra, várható volt, hogy elfogy. Ennek a fő oka az volt, hogy többre nem futotta a büdzséből. Ha rendelkezésre állt volna komolyabb anyagi tőke, szerintem a 100 példányt is simán megpróbálhattuk volna. Ugyanakkor az explicit tartalmak miatt azt sem bánom, hogy túl sok emberhez nem jutott el. Akárhogy is, az első Fa*zzine anyaga elérhető lesz az internet segítségével, amint lesz időm feltölteni.
- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ?
- Animációt tanulok a Moholy Nagy Művészeti Egyetemen.
- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ?
- Mike Mignola a kedvencem. Tudom ez közhely, de akkor is ő a legjobb. Ha végiglapozom egy munkáját, egyből rajzolni támad kedvem. Magyarok között is sok a jó rajzoló, de nincsenek kiemelt kedvenceim.
- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)?
- Az MKA több tagjával vagyok jobb viszonyban, Lanczinger Matyival szoktam dumálni, Fritz Zoli és Tamási Anti itt lakik egy háztömbnyire, szóval néha átugrom hozzájuk, hogy megegyem a kajájukat. Van még pár haverom a színtéren, de mivel mindenkinek megvan a maga dolga, jóformán csak a rendezvényeken futunk össze. És persze Szabó Jenővel és Tikos Péterrel is állandó a kapcsolat, bár nem heti rendszerességű.
- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik…
- Nem hinném, hogy megtorpannánk, én úgy érzem inkább realizálódik a helyzet. Amikor megvolt ez a BUMM, mindenki mindent nekiállt kiadni, emiatt sok dolog nem jött be. Most is vannak kiadványok, amik évről évre jönnek ki. Nincs annyi, ez igaz, de egy ekkora országban nem elvárható, hogy egy masszív képregényolvasói tábor legyen. Vagyis egyelőre nem. Ez nem azt jelenti, hogy elégedett vagyok, hiszen a magyar kiadványok sokkal kevesebb embert érdekelnek, mint a külföldiek. Sőt bevallom őszintén, én se sok képregényt veszek, túl kevés pénzem van és túl kevés rajzoló tetszik.
- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?
- Nekem a Börze a kedvencem. Van benne valami közvetlenség, ami hiányzik ezekből a fesztiválokból. A Knet nagy szolgálatot tesz a hazai képregényolvasóknak, minden friss megjelenésről írnak itt és minőségi kritikák is felkerülnek az oldalra, ami nagyon hasznos. Természetesen napi szinten csekkolom. Minden fórum és rendezvény sokat segít.
- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?
- Mivel nem nyertem meg tavaly MEGVAN A VÉLEMÉNYEM EGY RAKÁS SZAR AZ EGÉSZ! Dehogyis, szerintem tök jó ez az Alfabéta-díj, örülök, hogy van ilyen. Ez is egy olyan kezdeményezés, amin látszik, hogy vannak emberek, akik komolyan veszik ezt az egészet.
- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről?
- Tagja vagyok és "büszke vagyok rá"! Néha úgy érzem az MKA rosszmájú viccelődések céltáblája, amit nem igazán értek.
- Talán a név miatt van, de mi egyáltalán nem tartjuk magunkat valami következő MTA-nak. Ez csak egy poén, a Képregény Akadémia csak egy kupac képregénykedvelő, akik szabadidejükben néha összedobnak egy-egy újságot. Így problémám sem lehet vele sok.
- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?
- A képregény a médiában mindig egy dedós fos lesz, akármit is teszünk, ez egy skatulya, nem is érdemes vele foglalkozni. Minek elmagyarázni egy ostoba riporternek, hogy a képregény király, ha valaki nem érez rá a varázslatra, hát egészségére.
- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét?
- Már van barátnőm. Háháhá, ez jó volt! Nem. Fogalmam sincs, ha valakit nem érdekel a képregény, az ne olvassa, ha meg érdeklődik a dolog iránt, akkor meg személyfüggő. Talán a napilapokba tennék képregényeket, mint ahogy annak idején Amerikában, vagy itthon. Ez itt is, ott is beválni látszott. Az átlagember szerintem simán tudná szeretni a képregényt, csak nincs kedve utánajárni a dolgoknak. Ha rendszeres olvasmányai oldalaira tennénk, akkor viszont egy idő után tuti horogra akadna. Meg persze a képregényes filmek is segítenek.
- De ez nem az én küldetésem ;)
- Guillermo del Toro számtalanszor hangoztatta, hogy réges-régi álma, miszerint filmet forgat Lovecraft Az őrület hegyei című kisregényéből. Úgy tűnik az álom lassan valósággá válik. Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ?
- Épp most teljesítek be egyet, a többi még nem kristályosodott ki, de jó lenne hatalmas képregényrajzoló lenni, akinek filmek készülnek a karaktereiből és a különböző figurák és videójátékok jogdíjaiból él.
- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ?
- Mindenképp Lobster Johnson. Ő a király.
- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél?
- Matyi, mikor adod vissza azt a Hard Boiled Detective Stories kötetet, baz?
A Tarantino Grindhouse-ához összedobott macsétás, aprítós, darálós kamu-trailer annyira bejött a közönségnek, hogy ez a rendező Robert Rodriguez-t mindjárt egy bűntető egészestés játékfilm leforgatására sarkallta. A főszerepben ki más, mint a balta-arcú mexikói, Danny Trejo, aki macsétával aprít, forgótáras gépfegyverrel darál, robbantgat, levegőben repül és remélhetőleg súlyos egysorosokkal bűntet. Mellette olyan jobb napokat látott akciósztárok tűnnek fel, mint a faarcú Steven Segal vagy az egyre mélyebbre süllyedő Robert Deniro (aki ugyan sosem volt akciószár, de az idejét sem tudom mikor játszott el utoljára fajsúlyosabb szerepet) és a kötelező jónők, Jessica Alba, Lindsey Lohan és Michelle Rodriguez. Igazi B-mozis ínyencségnek néz ki ez a straigh-to-dvd utánérzéstől bűzlő filmcsemege.
Idén is elmentünk Udinébe, megnézni, mi a helyzet a Távol-keleten, pontosabban, mi jön át onnan a XII. Far East Film Festival megbízható szűrőjén. Wostry most nem viselt joggingot, bár túlságosan nem nézhettünk ki megbízhatónak az olasz határőrök szerint, akik igazoltatás közben szép nyelvükön olyasmit énekeltek hangosan, hogy… Oh Sole Mio. Kis papírnézegetés és alapszavas kommunikáció után átengedtek a határon és még el sem tévedtünk, máris megérkeztünk a városba, ahol idén a tavalyinál még több látogató nyüzsgött a fesztivál központ körül/előtt, és akik egy éjszaka megtanították nekünk a „top három” nevű játékot. Mivel ennek a játéknak semmi értelme nem is fejtem ki a menetét, nézzük mi a helyzet a filmekkel.
Első nap a nagyköltségvetésű kínai történelmi eposz, a The Message volt a fesztivál „főműsoridőse”. Két kódfejtőnő véres leszámolásokkal tarkított napjainak krónikája a II. világháború idején. Egy kastélyban katonai tisztek, kódfejtők és politikusok összezárva várják, hogy kiderüljön, vajon ki közülük az áruló. Ennek a nyomozásnak és a gyanúba keveredett áldozatok brutális kínzásainak köszönhető, hogy ez a drámai darab thrillernek számít. A cél a hatás, a borzalom és a néző lenyűgözése. Ennyire egy hollywoodi produkción sem látszik az elszórt pénz, szó szerint beleszédültünk a gigantikus fahrtokba, amiket kézikamerás közelik tarkítottak. Számomra meglepő volt egy modern propagandafilmet látni, mivel az egész végeredményben Kína egységének fontosságáról szólt, és arról, hogy milyen apró, értéktelen semmiség az emberélet, ha egy birodalomról sorsáról van szó.
Ezzel ellentétben Teddy Chen hongkongi Bodyguards and Assassin-ja hasonló mondanivalójával képes bennmaradni a jó ízlés határain. A XX. század első évtizedében járunk, amikor Kína még az angolok befolyása alól próbált kikászálódni. A feladat megakadályozni egy Szun Jat Szen ellen tervezett merényletet. Hősies, patetikus és magával ragadó film. Azt például különösen szerettem, amikor a közönség tapssal fogadott egy várhatóan izgalmasnak ígérkező harcjelenetet; olyat, amelyikben egy ember puszta kézzel és harctudással legyőz ötven felfegyverzett zsoldost. Szuper volt! Engem ezek a pillanatok mindig meghatnak, ugyanúgy, ahogy a szereplők arcán legördülő hatalmas könnycseppek.
Másik kellemes élményem volt egy thai tinifilm, a Dear Galileo. Igen, ez ijesztően hangzik, de Udinében az a jó, hogy az ember betéved olyan filmekre, amiket amúgy nem nézne meg a prekoncepció miatt, és lám-lám átértelmeződik egy műfaj. A Dear Galileo szereplője két kedves, csinos, thaiföldi tinilány, akik elhatározzák, hogy az egyetem és az otthoni unalom helyett Európában próbálnak szerencsét. Londoni feketemunka, párizsi szerelem és bájos akcentus. Néhol leülős, de egyébként nagyon kedves, megmosolyogtatós film.
A fesztivál nagy szeretettel várt vendége Chapman To volt, aki filmje, a La Comedie Humaine premierjének fényét emelte jelenlétével. Ez a fekete komédia alaposan megválogatta a közönségét, a távol-keleti humor furcsán fogyasztható darabja engem is meglepett. A történet szerint egy visszataszító geek - aki ráadásul forgatókönyvíró is -, megment egy bérgyilkost. Kettejük szép lassan kialakuló barátságának színes és tényleg ínyenceknek való története olyan karaktereket állít középpontba, akik hasonlítanak a mindennapok elmebetegeihez. Egyébként a fesztivál „top három” jelenete közül az egyik biztos az, amikor a forgatókönyvíró és a bérgyilkos filmcímekkel és kötőszavakkal adnak elő egy hosszú dialógot, amiben a bérgyilkos elhazudja saját kitalált történetét.
A „top három” jelenetbe tartozik még a Dream Home című iszonyat-horror egyik gyilkossága. Nem tudom láttátok-e a Biblioteque Pascalt. Na, ha igen, akkor jelzem, hogy ebben a filmben egy hasonlóan brutális jelenetet látunk, mint Hajdu Szabolcs filmjének végén, csak itt a szenvedő alany egy kilenc hónapos terhes nő, akinek előtte totálban látjuk egy valószínűleg a magzat halálával járó balesetét. Durva. Én azt hiszem itt hagytam ott a filmet, amit Wostry a sajtósoknak fenntartott számítógépen nézett, de moziban valószínűleg szívinfarktusok sorát okozza majd, már ha forgalmazásra kerül egyáltalán. Ezen kívül a fesztivál „horror napja” nekem a Possessed című dél-koreai inkább vicces, mint félelmetes kliségyűjteményben merült ki.
Maradandó viszont a Titanic fesztiválon is bemutatott Running Turtle (Száguldó Teknős) című Lee Yeon-Woo film. Főszereplője egy lecsúszott rendőrtiszt, igazi lúzer, aki egy szuperszexi kung-fu-harcos rosszfiút próbál elfogni egymaga. Nehéz könnyű szívvel neki drukkolni, de a hajszát a kitartás dönti el.
Lúzer a főszereplője a Gallants című hongkongi akciónak is, amely a hetvenes évek kungfu sztárjait szerepelteti, ők persze időközben megöregedtek és jelenleg már jócskán túl járnak a hatvanon. A történet szerint egy kungfu mester kómába esik, tanítványai pedig harminc évet várnak kitartóan, míg a mester egy véletlen folytán felébred. A rigolyás vénember pszichózisának köszönhetően nem hajlandó felismerni öreg tanítványait, ezért a történésekbe véletlenül belecsöppenő szerencsétlen Cheungot nevezi ki első számú harcosának. Persze megvan mindenkinek a maga ellenlábasa, ami jó kis harcjelenetekre ad okot. Kiderül, hogy a nyugdíjasoknak is jó áll a kungfu.
Főleg hatvanas évekbeli klasszikusokat vetítettek a fesztivál elitmozijában, a Visionarióban Nudes! Guns! Ghosts! jelszóval. Ishi Teruo filmek és kedvencünk, a Bloody Sword of 99th Virgin szerepeltek a repertoárban. Kiemelt éjszakai vetítésen a Women of Whirlpool Island-et lehetett végignézni. A fesztivál közönség díjasa, a Castaway On The Moon sajnos kimaradt, ahogy sok más jó film is. Mindenestre idén is remek volt, katartikus és pihentető. Még elbírtuk volna viselni az udinei életet, de összevesztünk a szállásadóinkkal. Remélem jövőre elfelejtik.
Szépen épülget a szélesvásznú Marvel Univerzum: a Vasember 2-ben a Fekete Özvegy és az immár evidens Nick Fury mellett feltűnik Amerika Kapitány pajzsa és Thor pörölye is, ráadásul hősünket besorozzák az Avengersbe (azt hiszem, a magyar fordításnak hála, hozzá kell szoknunk a ’Bosszúállók’ névhez). A lényeg mégis az, hogy elődjéhez hasonlóan, a második rész egy közel tökéletes, könnyed (kora)nyári akciófilm, azon kevés szuperhősmozik egyike, amikbe a pixeláradat mellé fért szív, lélek, agy és humor is. Egyébként is, arra a filmre, amiben Robert Downey Jr. egy sármos, géppuskaszájú, nőcsábász feltaláló-milliomost játszik, nem lehet haragudni.
A Vasember 2 nagyjából ott folytatódik, ahol az első rész véget ért – épp csak Tony Stark időközben kiharcolta a világbékét (aranyos egyébként, ahogy egy ilyen teljességgel képtelen fordulatot elintéznek annyival, hogy „már megtörtént” – fogadjunk, hogy sosem mernek majd csinálni egy Vasember 1.5-öt!). Ez viszont még nem jelenti azt, hogy ne küszködne komoly problémákkal. 20 éve halott apja múltjából felbukkan egy rosszkedvű orosz zseni, Ivan Vanko (Mickey Rourke), aki szövetkezik hősünk vállalati riválisával, a fegyvergyáros Justin Hammerrel (Sam Rockwell tökéletesen visszataszító féreg), hogy beteljesítse bosszúját Tonyn, akit szorongat a nemzetbiztonság is, mert a csillagok és sávok fejesei nem nézik jó szemmel, hogy két whiskey közt csak úgy hősködik, lődöz és robbantgat a világban, ahogy épp jólesik neki. Ráadásul a Vasember technológia, ami életben tartja, közben lassanként meg is öli.
A Tony felett gyülekező viharfelhők ellenére a folytatás szerencsére megőrizte az első rész könnyed, „pusztítsuk a rosszfiúkat, de a fő, hogy közben baromi jól szórakozzunk” attitűdjét. A cselekmény, a manapság tipikus hollywoodi pixelszörnyetegekkel ellentétben, nem rohan fejvesztve egyik akciótól a másikig, az alkotók tisztában vannak vele, hogy a nézők nem attól éreznek és izgulnak együtt a karakterekkel, hogy egymás után tíz robbanás előterében látják őket. Így aztán bőven hagynak időt arra, hogy Tony és társai elmerüljenek az iróniát csöppet sem nélkülöző, kellemes hangulatú, szópárbajokkal teli jelenetekben, amiknek hála többek lesznek a látványt kiszolgáló báboknál: hús-vér emberek, akiknek még a csaknem idétlenségig fajuló pillanatokat (DJ-ző Vasember, páncélos házi csetepaté Tony és Rhodey közt) is mosolyogva nézzük el.
Ez annak ellenére vonatkozik mindenkire, hogy a ráöntött szerepben (megint) lubickoló Robert Downey Jr. lemossa a vászonról az amúgy igen tekintélyes méretű és kaliberű mellékszereplő gárdát, és one-man-show-t csinál a filmből. Ezt a legjobban a Rhodey szerepét Terrence Howardtól átvett Don Cheadle sínyli meg, akinek bizony nem sok lapot osztottak, nameg Mickey Rourke, aki derekasan, és majdnem feleslegesen küzd a félelmetesen alulmotivált (utoljára a Star Trek Nero-jának volt ilyen érdektelen és összecsapott háttere) és sztereotipizált orosz gazember bőrében (szerencsére Rockwell kompenzál). Scarlett Johansson és Samuel L. Jackson jól elvannak, de furcsamód a legjobban a valósággal ragyogó Gwyneth Paltrow, és a Tony testőreként domborító rendező, Jon Favreau járt.
Amikor pedig akcióra kerül a sor, akkor meghallgatásra találnak a geekek imái. A kétórás filmben ugyan csak két nagy haddelhadd van, de azok piszkosul látványosak, dinamikusak és ötletesek (és nem utolsósorban láthatók, azaz nincsenek szarrá vágva), bármelyik játszva zsebre vágja az első rész elsietve odakent fináléját. Ja, és ha jót akarsz magadnak, kivárod a stáblista végét. Iron Man rocks.
Nem tágítunk egy tapodtat sem és folytatjuk a magyar képregényes élet legjobb arcainak bemutatását, ezúttal a Kép-sorok kategóriában az idei Alfabéta-díjra jelölt Tomstert vesszük elő, hogy meséljen nekünk kedvenc kétdimenziós gyermekéről (meglepetés!) Tomsterről, aki egyben Kalyber legjobb cimborája, ott, ahol a két sajátos képregényuniverzum összeér.
- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal… - Pásztor Tamás a becsületes nevem, de a hazai képregényes életben Tomster néven ismernek inkább. 2001 körül jelentek meg az első rajzaim és képregényeim a Szaft és Morbid magazinokban. Azóta voltak kisebb képregények a Panelben, a Fekete-Fehér Képregényantológiában, az Eduárdban, a Nero Blanco Comixban, valamint a szegedi fősulis lapban, a Tűben is. Készítek illusztrációkat a PC Guru magazinnak is 2007 óta. Lassan öt éves a Tomster hihetetlen kalandjai képregényem, igazából ez a fő vonal, minden más csak mellékág. Emellett karikatúrákat csinálok, logókat, illusztrációkat és plakátokat szerkesztek. És mindjárt 26 leszek, basszus.
- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ? - Nagyon valószínű, hogy a Nils Holgersson volt az első, a nyolcvanas évek végén, amikor még olvasni sem nagyon tudtam. Anya olvasta nekem mindig, és a sokadik olvasáskor, ha kihagyott egy-egy bubit, rászóltam, hogy ott még bizony lennie kell valaminek.
- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ? - Rajzból jó voltam, a pad és a füzetek mindig tele voltak firkálva. De népdalverseny is volt, meg sportolni is szerettem. Amikor a kosaraskártya gyűjtési láz tombolt, akkor meg voltam róla győződve, hogy NBA-s kosárlabdázó leszek. Kisebb koromban pedig polgármester szerettem volna lenni. A rajzolás viszont végig megmaradt.
- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ? - Nagyon sok hatást fel lehetne sorolni, igazából a 90-es évek trafikjaiban megjelent képregényeken nőttem fel én is, mint nagyon sokan mások. Nils Holgersson, Tini Ninja Teknőcök, Tiszta Dili és az X-Menen kívül az összes hétköznapi értelemben vett szuperhősös füzet. A munkamódszerem nagyon egyszerű, van egy B4-es vázlatfüzetem, egy Rotring ceruzám és egy radírom. A rajz nem sok idő, gépen többet pepecselek a progikkal.
- Kíváncsi lennék milyen szoftvereket és megoldásokat használsz… - Két szoftverrel dolgozom a scan után, Photoshop és Illustrator. PS-ben színezgetek, a szövegek és a vektoros dolgok pedig Illuban készülnek. A Flash animációs részét is tudom használni, de arra nagyon ritkán van mostanában szükségem.
- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ? - Sajnos az olvasást mostanában megint hanyagolom, mert sorozatjunkie lettem. Még filmeket is csak ritkán nézek, a 20 és 45 perces sorozatok pont beférnek az alvás előtti kis időbe. Dexter, Így jártam anyátokkal, Két pasi meg egy kicsi, 24, Flashforward, X-akták… túl sok van. A Tomsternél az inspirációt a való életből szoktam csenni mostanában. Ha van valami vicces helyzet, már izzik is a körte a fejem fölött, hogy „stripgyanús”. Pilcz Rolival az MSN beszélgetések fele ilyen.
- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ? - Nem húzták még le nagyon képregényeimet, inkább jókat kapok rájuk. És a barátnőmnek is tetszik, amit csinálok, szóval ezek az igazi elismerések. Koska Zoli belerajzolta a Tomstert a Firka Comics egyik füzetébe, és úgy vettem meg, hogy nem is tudtam róla; az például tök jólesett.
- A szívednek legkedvesebb műveid ? - A Kázmér és Huba az egyik kedvencem, a másik pedig a Goon, nagyon tetszik a stílusa. A saját képregényeim közül pedig a Nero Blanco Comixban megjelent Az Alfabéta-díjas képregény című kis 3 oldalas szösszenet szerintem egész jól sikerült. De lesz egy 2 oldalas Tomster az új Kingpin válogatásban, annak meg nagyon kíváncsi vagyok a fogadtatására.
- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ? - Jó lenne egy új Tomster füzet, végülis gyűlik is hozzá az anyag. Szeretnék Tomster rajzfilmeket is készíteni, de ez még most belegondolva kegyetlen távol van. Van még egy képregénytervem, amit egyelőre még csak gondolatban szövögetek. A karakterek nagyrésze már megvan, de korai még erről beszélni, még a fejemben sem teljesen tiszta a dolog. Az biztos, hogy egy nagyobb volumenű dolog lenne, legalább négy füzetnyi. És gyakran töröm azon a fejem, hogy hogy lehetne megújítani és átkonvertálni a képregényes műfajt az internetre. De sajna még nem nagyon jutottam semmire.
- Ezek szerint a Tomsterrel kapcsolatban továbbra is stripgyűjteményben gondolkodsz vagy várható egy olyan transzformáció, ami a Kalyber Joe-val történt? - Most azt mondom, hogy marad a saját formátum, döntő többségben maradnak a képsorok, de tenni fogok mellé ilyen 2-3 oldalas rövid sztorikat. Ha sikerül megoldani, szeretnék majd az új füzetbe színes lapokat is, a maradék fekete-fehér cuccokat pedig felturbóznám szürkeárnyalatosra. Nagyobb terjedelmű Tomsterben nem gondolkodok.
- Hogyan sikerült megnyerni a Kingpin Kiadót, hogy megjelenjen az első Tomster füzet? - Hajnalig ittunk, és részegen aláírta nekem a szerződést. :) Viccen kívül, ismerem Tomit már pár éve személyesen is, és igazából annyit tettem csak, hogy írtam neki, hogy lehetne-e ilyet. És lehetett. Egyébként Tónit környékeztem meg először és a Képes Kiadót, mert mégis csak Tóni volt az, aki először engedte publikálni. Meg igazából ő nekem mindig segített, legalábbis mindig úgy éreztem, ezért nem volt kérdés, hogy őt keresem először. Nekik akkor nem úgy voltak a dolgaik, hogy egy ilyet bevállaljanak, így megkerestem Tomit is, aztán pár levél alatt meg is egyeztünk. Szerencsés vagyok, hogy bevállalta ezt a dolgot, és egy rossz szavam sem lehet semmire, de tényleg. Egyébként pár hete egyeztünk meg a Tomster 2-ről. :)
- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ? - Közfoglalkoztatás-szervezőként dolgozom a helyi munkaügyi központban.
- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ? - Kedvencek talán Bill Watterson és Eric Powell. Powell képregényeinek a hangulata az, amit talán követendőnek tartok. A rajzaiból sokat tanulok. A magyarok közül van sok rajzoló, akinek nagyon tetszik a munkája. Ott van legalább a fél MKA, főleg Gáspár és Cserkuti munkái. Pilcz Roli nagyon szépen színez, Horváth Henrik pedig ügyes kihúzásban. Írót viszont nem igazán tudnék mondani.
- Igen, azt észrevettem, hogy Zord és Dr. Végh is mintha csak a Goon univerzumból léptek volna elő… ezek szerint valami hasonlóban gondolkodsz, amikor a képregénytervedről beszélsz ? - Igazából igen, hasonlóban. Csak nagyon kevés humorral, több akcióval és krimivel. De sajnos ez még tényleg csak a jövő zenéje, valószínűleg előbb jön ki egy új Tomster füzet.
- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe ? - Fórumoztam ezerrel a fősuli alatt. Míg mások előadásra jártak, én a képregény.net fórumján művelődtem – műveletlenkedtem. Bayer Tóni tolt be először az FF Képregényantológiába. Másik oldalról pedig szintén szerencsés voltam, mert Szegeden tanultam, és ott elég jó kis képregényes társaság van, ezt bizonyítja a tavaly évvégi képregényfesztivál sikere is. Szeged a legkirályabb hely Magyarországon.
- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)? - Pilcz Rolival már akkor barátok voltunk, amikor még Kalyber és Tomster sehol nem volt (Na jó, Kalyber már ugrásra kész volt a fiókból). Igazából nemcsak ő az egyik legjobb barátom, de mélyen meghajlok az elszántsága és a szorgalma előtt. Nagyon büszke vagyok rá. Henrik papa állandó csapattársam, jóformán nem dolgozok nélküle. Harza Tomival is a kezdetekkor megismerkedtem, ahogyan Birkás Petivel is. De ott van még Tóni, Szabó Zoli, mano és a többiek. Elég sok embert ismerek a fórumokról, de kíváncsi vagyok sokakra, akikkel személyesen még nem beszélgettem.
- Elképzelhetőnek tartasz még egy ahhoz hasonló képregényes közreműködést, mint a kneten megjelent karácsonyi játék volt? Mondjuk Koska Zolival és Pilcz Rolival? - Persze, szerintem jó buli volt. Bár szívesen átadnám a stafétát egy következő szervezőnek, aki összeszedi a társaságot egy újabb kép erejéig. Igazából az lenne a legjobb, ha mindig más karolná fel, és így teremtenénk egy kis hagyományt. És nem zárkózom el az új ötletektől sem, jó lenne valahogy rátromfolni az elsőre.
- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik… - Különösebben nem aggódok senkiért és semmiért. 5-6 éve néhány ember észrevette, hogy eltűntek a képregények, és kihasználva ezt felpörgették a dolgot. Aztán többen is rájöttek, hogy van még hely az esernyő alatt, és kész, egyszerűen megszaporodtak. Ha nem jönne ki újdonság 3 évig, még akkor is minden börzén rengeteg pénzt elkölthetnék, és számomra még olvasatlan képregénnyel mennék haza. Senkit sem hibáztatok semmiért, minden új megjelenés király. Egyszerűen csak arról van szó, hogy picit lassíthatnak is a kiadók, gondolkozhatnak más megoldásokon.
- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)? - Szerintem nemcsak, hogy segítenek, de nélkülük nem is nagyon tudsz érvényesülni, ha kishal vagy. Ha most ismerkednék a hazai színtérrel, csinálnék egy legalább 10-20 oldalas anyagot, elmennék a fesztiválra és kezébe nyomnám a profilban hasonló képregényeket kiadó uraknak. Meg csinálnék egy gyakran frissülő blogot, amit módjával reklámoznék az illetékes fórumokon, közösségi oldalakon. A kezdeményezések is királyak. De kezdeményezni jóval könnyebb, mint szorgalmasan végigvinni, és igazából ezt kéne szem előtt tartani minden új kiadványnak, fórumnak, csoportnak és blognak.
- Melyik kiadványt várod a legjobban a 6. Képregényfesztivál újdonságai közül? - Tájékozatlanságom palástolására gyorsan megnéztem a várható újdonságokat, de megnyugodtam, mert még nem túl nagy a lista, és a jelenlegi pár képregény közül sajna még egyik sem érdekel igazán. A Scott Pilgrimbe valszeg belelapozok, aztán majd látom. Azt hiszem inkább pótolok lemaradásokat. Van mit...
- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak? - Mivel ez az egyetlen hazai képregényes elismerés, így a birtokában lenni egy ilyennek mindenképp megnyugtató dolog. Elismerés, de nem iránymutatás.
- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről? - Volt úgy, hogy be szerettem volna lépni, de aztán átgondoltam, és rájöttem, hogy nekem nem érné meg. Ma meg már nem bánom, hogy nem próbálkoztam. Szerencsés vagyok, hogy a Kingpin kiadta a Tomstert, és Tomi nagyon rugalmas velem, szóval viszonylag független vagyok. Az MKA nekem kívülről egy nagy képregényes banda, akik tök jól viszik a dolgaikat, és mivel már nem új a dolog, ezért valószínűleg jól is csinálják.
- Mi a véleményed a Magyar Képregény Szövetség megújulásáról? - Egyelőre nem foglalnék állást ezzel kapcsolatban, előbb megvárom, hogy a többi alkotó hogyan viszonyul a dologhoz. Azt lehet látni, hogy egyfajta miniatűr "Civil War" bontakozhat ki a dologból, ki áll mellé, ki van ellene. :) Egyelőre még nem léptem be. Jó volna látni már, hogy ki van benn, és ki nincs.
- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni? - Biztosan lehet rajta változtatni. Kell pár csókos szerkesztő a reggeli műsorokban, és az online napilapoknál. Pókemberes póló kell a Megasztár döntősére, és kell egy pozitív kisugárzású képregényeket bújó fiatal srác a Barátok köztbe. Vagy meg kéne venni a pénzosztásokért felelős nagyfiúkat, hogy többet toljanak a képregénybe. Nem tudom. Bár a többi ország képregényes életét nem ismerem, de az én szememben a hazai élet összetartónak tűnik, nem túl terebélyes. Lehetne csinálni egy forradalmat. Egy alapötlet kell, amit felkaphatna a sajtó. Nem tudom, tényleg agyalok sokat ilyeneken, jó lenne valami merészet kitalálni.
- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ? - Nos, Dr. Manhattan vagy az Ezüst Utazó tuti izgalmas lenne!
Jövő héten többek között az udinei ázsiafilmes fesztiválról tudósítunk - pontosabban Yvonne írja majd a cikkeket, én csak twittelek. Aki kíváncsi az utóbbira,kövessen.
Történet: Jonathan Hickman Rajz: Dustin Weaver Kiadó: Marvel Comics
Alighanem az év eddigi legjobb Marvel képregényéről van itt szó: Alan Moore LoEG-jének találkozása Warren Ellis tudományos hablattyal teletömött alternatív történelmi agymenésével, az egyik legnagyobb amerikai kiadó mainstream univerzumában – ráadásul mindez attól az írótól, aki a Nightly Newst adta nekünk (meg az egyre unalmasabb Secret Warrirorst is, de ezt ne most vessük a szemére). A S.H.I.E.L.D. a Marvel világának titkos történetét hivatott felfedni. Alapkoncepciója az, hogy az emberiségnek már a Fantasztikus Négyes felbukkanása előtt is léteztek nagyhatalmú védelmezői, akik szuperképességek híján a tudomány segítségével szálltak szembe a kék bolygót fenyegető erőkkel. Jelmondatuk T. S. Elliot után szabadon: „This is not how the world ends”. Ezt mondja Imhotep, mielőtt roppant hadseregét (tagja többek közt az egyiptomi Moon Knight és a fiatal Apocalypse is) krisztus előtt 2620-ban nekiereszti a Brood inváziónak. Ezt mondja Zhang Heng 114-ben, mielőtt szemtől szemben áll egy Celestiallal, és Da Vinci, mielőtt 1503-ban elhagyja a Földet, hogy megállítson egy rejtélyes erőt, ami elszívja a Nap energiáját. És ezt mondja Galilei, mielőtt 1582-ben elűzni készül a bolygófaló Galactust. Várj, ezt leírom még egyszer: Galilei vs. Galactus. Hűarohadtéletbe, mi lehet ennél coolabb? Mark Millar eheti a kefét mindennel, amit valaha csinált.
Persze a S.H.I.E.L.D. első része már-már pofátlanul hatásvadász, hiszen nagyrészt ezekből a fent említett pillanatképekből áll, és ilyen ötletekkel, pontosabban ötletcsírákkal, könnyű lenyűgözni az olvasót. Hickman az egész füzetet annak szentelte, hogy érzékeltesse az olvasóval, milyen hatalmas, az egész civilizáció sorsára kiható események játszódtak le a történelem közemberek számára beláthatatlan kulisszái mögött. És mivel ez egy első szám, aminek fő funkciója az, hogy megragadja az olvasó üstökét, és a sorozat további vásárlására ösztönözze, ez teljesen rendben is van. Főleg, hogy Hickman pontosan tudja, hogy azzal a módszerrel, amivel itt él, egyszer arathat csak sikert: úgyhogy szépen felvázolja a rejtélyes erők birtokában lévő fiatal főhőst is, akit 1953-ban tagjai közé ránt a világ biztonságára évezredek óta ügyelő S.H.I.E.L.D., és a röpke 34 oldal során találkozik barátokkal, ellenségekkel, és főleg, egy egész életöltőre elég rejtéllyel. Az összes hatásvadászatával együtt ez egy briliánsan felépített képregény. Az olvasó egyik ámulatból a másikba esik, záporoznak rá a titkok, a kérdések, és a finoman, sorok közt elrejtett utalások és információtöredékek, amiken jó sokat lehet csámcsogni, és amik egy olyan világot rajzolnak ki, ami tízszer izgalmasabb, érdekesebb és fantáziadúsabb, mint a kortárs Marvel univerzum – és mindeközben még jobban is néz ki, mint a mai füzetek többsége. Dustin Weaver képei hihetetlenül részletgazdagok, realisztikusak, lendületesek és stílusosak, egyszerűen öröm rájuk nézni. Sugárzik belőlük valami megfoghatatlan tisztelet a korszakok iránt, amiket életre keltenek – és ez köszönhető az ízléses színezésnek is, ami fényévekkel jár a mai számítógépes trendek előtt. Végre valami igazán eredeti a Marveltől.
The Spirit #1
Történet: Mark Schultz Rajz: Moritat Kiadó: DC Comics
Tavaly a 32. számmal véget ért a DC 2006-ban indított Spirit sorozata – bár akkor már amúgyis régesrég halott volt, hisz az utánozhatatlan Darwyn Cooke távozását nem viselte túl jól a cím. Most, az agyonreklámozott és halálra hype-olt First Wave részeként, újabb Spirit ongoing indul (az azzal egyidőben elstartolt Doc Savage társaságában), ezúttal Mark Schultz (Xenozoic Tales) irányítása alatt – legalábbis kezdetben, merthogy Schultz csak az első két számot írja majd. Társa addig is a Moritat álnéven dolgozó Justin Norman (Elephantmen), aki viszonylag tűrhető választás volt a Will Eisner örökségét továbbvivő képregényhez. Azért csak viszonylag tűrhető, mert bár ügyes iparosember, de ha már munkájával a Mester nyomdokain próbál lépkedni (márpedig láthatóan ez volt a szándéka), akkor csinálhatta volna kicsit jobban is. Hogy mást ne mondjak, lehetett volna bátrabb a karakterek enyhe karikaturisztikus vonásait illetően, és ügyesebb a tipikusan „eisneres” trükkök alkalmazásában. Az első oldalon pl. a „Spirit” felirat ténylegesen kirajzolódhatott volna magukból az épületekből, ahelyett, hogy csak úgy áll közöttük a városkép közepén, a harmadik oldalon pedig vigyázhatott volna rá, hogy ne csak sokadik nézésére tűnjön fel, hogy a hat panel egy szót (természetesen a Spiritet) formáz ki. Egyébként meg a címszereplő figurája túlságosan „keményfiús”, nincs meg benne az a könnyedség, ami Eisnernél jellemezte. Ezeket leszámítva egészen hangulatosak és lendületesek a képei, arról meg már nem ő tehet, hogy a színező az állandó szürkés árnyalataival dögunalmas munkát végzett. Maga a sztori sem vált meg semmilyen világot. Hősünk már annyira bögyében van az alvilágot uraló Octopusnak, hogy a gazember ráküld egy állítólag megállíthatatlan európai bérgyilkost – aki egyben egy bombázó nő is természetesen (Schultz megteszi nekünk azt a szívességet, hogy nem Oroszországból származtatja – a tököm tele van a „legyőzhetetlen”, ultrakemény, szőke ruszki hit-manekkel). Az első szám teljes egészében azt a célt szolgálja, hogy az olvasó megismerhesse a karaktereket, így aztán az író gyorsan végigzavarja a Spiritet minden ehhez szükséges lépcsőfokon: rosszfiúk összeverése, információszerzés az utcán inkognitóban, diskurzus Dolan rendőrkapitánnyal. Egyszóval: alapozás. Annak is túl egyszerű, ráadásul többnyire humortalan és stílustalan, de majd meglátjuk, később kinövi-e magát valami érdekesebbé. Feltéve, hogy egy ilyen gyenge közepesre elegendő indítás után még érdekelni fog a következő rész.
Star Wars: Purge – The Hidden Blade Történet: Haden Blackman Rajz: Chris Scalf Kiadó: Dark Horse Comics
Nem kéne ezt erőltetni. Az első Purge one-shotot még John Ostrander írta, és afféle prológusként szolgált a 2006-ban elstartolt, nagyszerű Dark Timeshoz. A képregény egy hónappal A sith-ek bosszúja után játszódott, és egy csapat túlélő jediről szólt, akik kénytelenek voltak szembeszállni Darth Vaderrel. Tökéletesen élvezetes, jól megírt, dinamikus kis sztori volt, ami még érzelmileg is tudott hatni az olvasóra, annak ellenére, hogy pozitív karakterei bemutatására alig néhány oldala volt. Aztán tavaly év végén jött a Seconds to Die, ami olyan érdektelen és unalmas volt, hogy már arra sem emlékszem, egyáltalán mi történt benne (már azonkívül, hogy Vader abban is levadászott egy jedit). És most itt a The Hidden Blade, ami úgy felesleges, ahogy van. A gond már a koncepcióval kezdődik: egymástól független one-shotok, amik mind arról szólnak, hogy Vader utánamegy egy túlélő jedinek, és aztán kinyírja. Mégis hányszor lehet ezt eljátszani? Bizony: egyszer. Ez meg már a harmadik. Olyan is, de nem csak emiatt. A The Hidden Blade-ben a császár egy erdős bolygóra rendeli jobbkezét, hogy védje meg a lépegetőgyárat a helyi bennszülöttek támadásaitól. Azt nem tudjuk meg, miért nem bombázza szarrá a Birodalom az űrből a fél erdőt, benne mindenkivel, aki nem visel fehér sisakot, ahogy azt sem, hogy miért az ellenség szájába telepítettek egy kulcsfontosságú gyárat. Meg azt sem, miért gondolják úgy a rohamosztagosok, hogy jó ötlet kimenni a megvédendő létesítmény falain kívülre, és fedezék nélkül, egy helyben állva várni a felbőszült ellent. És hadd tegyem hozzá: ennyi baromság, és még csak a legelső oldalon járunk. A nagy meglepetés (sic!) persze az, hogy a szívós bennszülötteket egy jedi és a tanítványa segíti. Kitaláljátok? Vader rájön, sorban megkeresi, és megöli őket (figyelemreméltóan rövid és ötlettelen küzdelmekben), de közben a helyiek furfangos módon porig rombolják a gyárat, a császárnak meg összeszaladnak a ráncok a homlokán, és hátrahagyja „hősünket” a bolygón, hadd elmélkedjen a kudarcán. Ez az utolsó panel, ahogy egy homokozó mellett felejtett kisgyerekként mered a távozó űrhajó után (kár, hogy nem biggyesztettek mellé egy gondolatbuborékot, benne ezzel: „shit!”), kezében a bigyóval, aminek segítségével a bennszülöttek kibasztak vele, majdnem olyan gáz, mint újjászületése utáni „nooooo”—ja A sith-ek bosszújában. Mégis, a képregényt majdnem megmentik Chris Scalf gyönyörűen visszafogott és ízléses színvilággal megtöltött, lendületes, realisztikus festményei. Legyen szó akár akcióról, akár dialógusról, a középpontban álló karakterekről, vagy a háttérről, munkája lenyűgöző – különösen az, hogy képes karaktert adni magának a bolygónak is. Kár, hogy erre volt kénytelen vesztegetni a tehetségét.
The Unwritten #12
Történet: Mike Carey Rajz: Peter Gross, Kurt Huggins, Zelda Devon Kiadó: Vertigo Comics
Ha ez így megy tovább, meg fogom alapítani az „Emeljünk szobrot Mike Carey-nek” klubot. A fickó jó három éve nyűgözött le először, amikor megírta az utóbbi, nem is tudom, monjduk tíz év alighanem legjobb X-Men történetét (Supernovas, és igen, tudom, hogy a tíz évbe beleesik Morrison New X-Menje is), de még az a teljesítmény is eltörpül amellett, amit a The Unwirttenben visz véghez. Ez a sorozat már a legelső számtól kezdve lenyűgöző volt, és azóta csak egyre jobb és jobb. Carey egy fantasztikus világot teremtett, amit minden egyes számmal egyre gazdagabbá, izgalmasabbá és érdekesebbé tesz, és olyan lelkesedéssel és vehemenciával mesél róla, amire kevesen képesek manapság az amerikai képregényiparban. A 12. szám egy afféle tölteléksztori, amiben még említés szintjén sem jelennek meg az állandó szereplők, és még így is maga mögé utasít szinte mindent, amit idén olvastam eddig. Történetünk főhőse Mr. Bun, egy nyúl, aki egy csinos kis nyúlüregben él, egy idillikus, micimackószerű mesevilágban, ahol minden állatka ruhákban jár, és mindenki kedves mindenkivel. Csakhogy Mr. Bun valójában egy ember, Pauly Bruckner, aki évekkel ezelőtt megpróbálta ellopni Wilson Taylor térképét (ami most fiánál, azaz a sorozat főhősénél, Tommy Taylernél van) a való világban, és a férfi büntetésből száműzte az irritálóan mézesmázos gyerekkönyv világába. Találós kérdés: ha te kerülnél egy ilyen mesébe, ahol minden idilli és dögunalmas, mennyi időbe telne, hogy láncfűrésszel essél neki az összes „jajdeédi” állatkának? Mr. Bun/Pauly pechjére kénytelen megelégedni egy saját gyártású nyílpuskával. Célja, hogy megölje a gyerekkönyv írónőjének mesebeli alteregóját, Miss Lizát, remélve, hogy halálával összeomlik az egész mézeskalácsvilág. Csakhogy ez a világ nem is hagyja magát olyan könnyen. Már maga a koncepció is nyerő, sőt, szinte lehetetlen elrontani: a mocskosszájú, „tele a tököm mindennel” bűnöző émelyítően bájos mesekörnyezetben való kalandozása egyértelműen kárörvendésre okot adó sorsot, és főleg, gonosz humort követel meg, Carey pedig láthatóan baromi jól szórakozik, miközben eleget tesz e követelésnek. A sztori ötletes, vicces és kellemesen bizarr, sőt, a maga poénos módján még félelmetes is. És a képi világ is nagyszerű. A sorozat állandó rajzolója, Peter Gross ezúttal „csak” a vázlatokért volt felelős, durva vonásait Kurt Huggins és Zelda Devon ruházták fel igazi, gyerekkönyves külsővel. A képregény kifinomultságára egyébként jellemző, hogy még a dialógusok betűtípusai is aszerint változnak, hogy aki éppen beszél, az ténylegesen egy karakter ebben a mesében, vagy „kívülről” jött, mint Mr. Bun/Pauly. Röviden: a The Unwritten egy éve indult, és azóta megszilárdította pozícióját abban a ligában, amelyikben csak néhány másik amerikai sorozat képes játszani rajta kívül – mint a The Walking Dead és a Scalped.
Hatalmas videóba futottam bele a minap, mely néhány réges-régi, pixelhalmokból álló, de szívünknek oly' kedves 2D-s játék - Mario, Donkey Kong, Wolfenstein, Aladdin stb - főellenségei osztják beosztottjaikat (szóval a final boss-ok a minion-jaikat, értitek), kábé az épp nemrég halálos ítéletett kapott Hitler-videók stílusában, amiért még mindig nem sikerült megállítani a főhőst, azaz a játékost. Az én kedvenc poénom: "Do not hide power-ups, I know that you have hidden them, but he will find them, so STOP HIDING THEM! Even behind blocks!", de van még jópár. Videó a tovább után.
Az ország kimcsi-rajongói összefogtak, és zúdítják a nyakunkba a Hyundait: májusban még ha akarnál sem tudnál elszaladni a világ leghíresebb demilitarizált övezetének közvetlen közelében lakó filmesek elől. Az Urániában ez lesz:
Május 10. (hétfő): A gyilkos hangja (kisterem, 17:00), Nemzeti válogatott (nagyterem, 19 és 21 órától). Május 11. (kedd): Egy szépség portréja (kisterem, 17:00), A bronzérmes (nagyterem, 19 és 21 órától). Május 12. (szerda): A maszkos sztár (kisterem, 17:00), Bocsánat (nagyterem, 19 és 21 órától). Május 13. (csütörtök): Remekmű (kisterem, 17:00), Repülj, Heo Dong-gu! (nagyterem, 19 és 21 órától). Május 14. (péntek): Egy mázsás bombázó (kisterem, 17:00), Pletykalavina (nagyterem, 19 és 21 órától).
Az Örökmozgóban pedig május 5-én, 18 órakor indul a koreai filmklub. Első film: Castaway on the Moon.
26-án estig várja a forgalmazó arevans-jatek@mozinet.hucímre az alábbi kérdésre a megfejtéseket: az idei Magyar Filmszemle melyik alkotásában alakított főszerepet Andreas Lust? A Revans-ban is ő a lead. A nyertesek jegyeket nyernek a 28-i, 19 órás előadásra a Csepel Cinemába.
Ülök a moziban, egy órája megy a Brooklyn mélyén, és az órámra való sűrű pillantások közepette azt kérdezem magamtól, mit tudtunk meg eddig. Richard Gere szenved, mert egy kiégett, öreg kopó, ráadásul igazi balfék, és a töke tele van a világgal. Don Cheadle szenved, mert beépített zsaruként szarrá ment az élete, és a töke tele van a világgal. Ethan Hawke szenved, mert a rendőri fizetésből nem tudja eltartani a családját, és a töke tele van a világgal. Mindenkinek a töke tele van a világgal, de egyébként senkivel nem történik semmi – pedig túl vagyunk a játékidő felén. Antoine Fuqua sokadszor bizonyítja, hogy egyfilmes rendező. A bő lére eresztett Brooklyn mélyén keretei közt rengeteget beszél, de a sok rizsa közt csak egyvalamit tud mondani: hogy szar az élet. Köszönjük, Mr. Fuqua.
Ahogy a Kiképzés, úgy a Brooklyn mélyén is a rendőri munka mocskába, legaljába kalauzolja el a nőt, aki persze tudja, hogy a témában úgysem fognak soha jobbat csinálni, mint a The Shield, de azért arra a klisédzsungelre, amibe itt kergetik, mégsem számít. Az élete egyik legpocsékabb alakítását nyújtó Gere rögtön az első jelenetében szenvedő arccal a szájába veszi a pisztolyát, majd sóhajtozva ledönt egy pohár whiskey-t. Én vagyok eltévedve, vagy tényleg ordas nagy sablon volt az alkoholista, öngyilkos hajlamú, kiégett zsaru karaktere már 20 évvel ezelőtt is? (A kérdés költői.) Ugyanez a „kifinomultság” jellemzi a film egészét, beleértve a színészi játékot. Ha Ethan Hawke dühös vagy elkeseredett, akkor muszáj ezt üvöltözve, hadonászva, és hevesen gesztikulálva adnia a néző tudtára. Fuqua ugyanis nem bízik sem a színészei adottságaiban, sem a közönsége intelligenciájában, és fogalma sincs arról a visszafogottságról, azokról a nüanszokról, amik ahhoz kellenek, hogy egy ilyen súlyosan (és főleg: erőltetetten) borongós atmoszférájú film ne váljon önmaga paródiájává.
A három történetszálból egyedül Don Cheadle-é élvezetes valamennyire, az ő karaktere az egyetlen, akit meg tudunk érteni, akivel hellyel-közzel képesek vagyunk azonosulni. Tudjuk, hol siklott ki az élete, értjük, miért hozza azokat a döntéseket, amiket, és nem utolsósorban, a bajtársiasság, a becsület, a barátság értékei hajtják előre a fim utolsó etapjában. (Más kérdés, hogy szerencsétlen Wesley Snipes figurájának egyetlen értelme, hogy bosszúba hajszolja Cheadle-t.) Ezzel szemben Gere egy unalmas, bután és összevissza motivált, kiégett roncs, ráadásul fogalmunk sincs róla, hogy miért az – csak azt tudjuk, hogy sajnálnunk kellene, mert más is döngeti a kurvát, akihez rendszeresen eljár. Az élet nagy tragédiái, ugyebár… Hawke karaktere meg olyan hülye, hogy képtelenség együtt érezni vele. Aki nem tudja eltartani háromgyerekes családját, az nem csinálja fel negyedszer is a feleségét. Aki veszélyes magánakcióra készül, hogy ellopja egy rakás gengszter pénzét, az nem csatolja le magáról a golyóálló mellényt, mielőtt elindul. Aki nem akarja, hogy kollégái megtalálják, az nem hagyja ott a mobilját az asztalán, mint valami intő jelet, pont amellett a papír mellett, amin jól láthatóan bekarikázta a célállomása címét.
A fináléban Fuqua persze összefonja a szálakat, de katarzis helyett félelmetesen giccses, tipikusan amerikai záróképet kapunk (avagy: a remény és megváltás mindig ott vár rád a sarkon, mindegy mekkora szarban gázolsz), előtte meg egy sor egészen kínos jelenetsort, amikben egy mindenféle egészséges visszafogottságra képtelen rendező metaforák segítségével igyekszik tanulságokat lenyomni a néző torkán. El lehet képzelni…
A heti rendszerességgel és óramű pontossággal szerdán érkező képregényes interjúsorozatunkban ezúttal sem tartunk szünetet és a nagyközönség számára a Roham magazinban debütáló, majd az asztalfiókból kiteleportáló Johnny Fellow űrnavigátor kalandjaival a geek szívekbe magát belopó Brazil lesz kénytelen élvezni lőporos vendégszeretetünket egy beszélgetés erejéig.
- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal… - A név Tebeli Szabolcs aka Brazil - képregényrajzoló. Szép napot mindenkinek! A legtöbbeknek a Bürokraták sorozat miatt lehetek ismerős - a Roham magazin első számaiból -, illetve a Johnny Fellow navigátorból. Van egy comic strip szériám a Panel képregényes szaklapban ShortMessageService címmel. Ezenkívül satöbbi. Azért említem ezeket a címeket, mert közel állnak hozzám, és a mai napig kapok visszajelzéseket róluk mindenféle lényektől.
- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került? - Ez olyan régen volt, hogy már nem tudom visszaidézni, de valószínüleg egy Kockás, vagy egy Mozaik füzet volt az első a nyolcvanas évek hajnalán.Van egy konkrét emlékem egy francia Pif magazinról kb öt éves koromból, amit egy újságos kirakatában vettem észre, - akkoriban még ki lehetett fogni feketén szervált külföldi képregényeket bármelyik bódéban - és addig nyúztam az ősöket, amig meg nem vették nekem. Azonnal megfertőződtem és én is rajzolni kezdtem. Amelyik sztori folytatásos volt, ahhoz kanyarítottam egy befejezést. Egy darabig másoltam a figurákat, később mentek a skiccek fejből is. A legtöbben így kezdik, én sem vagyok más.
- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál? - Mindig képregényt rajzoltam. A világ legtermészetesebb dolga volt, kb mint másnak a zene. Persze hamar rájöttem, hogy ha erre alapozni szeretnék egy életpályát, akkor annak meglesz az ára, így hát a rajzolást mindentől és mindenkitől függetlenül csináltam. A Művészeti suliban film és mozgóképszakon végeztem, de a mozi csak nem tudott annyira megfogni, mint a képregény. A filmkészítés túl összetett dolog, rajzolni sokkal jobb. Ezenkívül ha már önkifejezésről van szó pingáltunk jópár graffitit olyan '95 -'98 környékén, a megfelelő aláfestőzenével. :) Sajna pár évnél tovább ezt nem lehetett csinálni, illetve addigra a képregénnyel már eléggé belsőséges viszonyom volt. Viszont a firkálás sem volt egy haszontalan elfoglaltság, mert megismertem egy teljesen más alkotási módszert és hozzáállást. Szó szerint akciófestészet volt. Arról nem is beszélve, hogy olyan alkotók inspiráltak, akiknek semmi közük a képregényhez, én viszont kaptam tőlük eleget. Például a Delta INC és MODE2. Ebből a “korszakomból” maradt vissza a Brazil nick. :)
- Milyen hatások befolyásolták a stÌlusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol? - Erre nehéz válaszolni elsőre, mert azok az alkotók akiknek a munkái hatással vannak rám, épp nem abban a stílusban dolgoznak, mint én. A legközvetlenebbül talán Ron Frenz és Joe Rubinstein rajzai befolyásoltak a Pókemberből, - Jack Kirbyt is miattuk kezdtem kedvelni - de utólag nézve McFarlane hatása volt rám a legnagyobb. Amúgy soha nem kerestem tudatosan egy stílust amihez igazódjak, mint ahogy iskolát sem. Egyrészt nem volt rá lehetőség, másrészt ragaszkodtam a saját elképzeléseimhez. Kezdetben sok tesóval dolgoztam, mivel másokat is megfertőzött a szenvedélyem, de az alkotói folyamat elég embertpróbáló volt a számukra. Én pedig egyszerűen nagyon régóta és "gyakran" rajzoltam emlékezetből a legegyszerűbb eszközökkel: pár csőtollal és ecsettel. Szeretem magam festeni a képeket, akvarellel, vagy ecolinnal. Nekem személy szerint a digitális szinezés néha nagyon tud fájni, de ha már elkerülhetetlen a TFT bámulása, általában azon vagyok, hogy minimálisra csökkentsem a retusálással töltött időt. Mialatt ezt írom a tettestársam/asszisztensem épp egy oldal kifestésével taszít közelebb minket a célhoz. A cél egy fasza kalandos képregény elkészítése.
- Van már munkacíme is? Pár szót mondhatnál róla, ha nem hétpecsétes titok… - Persze! A munkacíme Fabriqué en Belgique. Elsőre én is nehezen mondtam ki. :) Már régóta terveztünk egy közös melót Somogyi Gyurival. Ennek első állomása ez a történet, amihez Kittenberger Kálmán kalandjai adják az alapot. Amikor megismerkedtem ezekkel a kalandokkal, azonnal az Indiana Jones jutott eszembe. Pontosabban derengeni kezdett egy ahoz hasonlóan izgalmas és fordulatos cselekmény vázlata. Ennyit elég is volt tudnom. Ez pont az a fajta cselekmény, amit bárki szívesen rajzolna. :) - Az első skicc valamikor tavaly nyáron készült. Kicsit később bejött a képbe a galaktika pályázat, és megvolt a háttér is a cselekmény mögé. Ez lett a Steampunk. Elsőre fogalmam sem volt, hogy fog az kinézni az én tolmácsolásomban. A környezet megteremtését főleg arra alapoztam, hogy a XX. század elején még nem létezett a rozsda. Minden gépezet friss találmány volt, készen arra, hogy használja őket az ember. Úgyhogy többnyire Ghibli filmeket néztem, anyaggyüjtés címszó alatt. Pár szerkezetet már korábban is tudtam fejből, a többi rajzolás közben jön magától. - Egyszerre három oldalon folyik a munka, így mindig válogathatok a képek között, frissen tartva az ötleteket. A festéssel megkerestem egy barátomat Agnust, akivel korábban már ügyködtem szombathelyi kiállításokon és falakon. Ha ez a buli összejön, remélem marad a csapat még egy körre.
- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt? - Nincs abszolut etalon képregény amit gyakran forgatok. Az európai alkotók közül Tardi és Schuiten albumai kerülnek elő gyakran, illetve Otomotól az Akira. Most épp William Goldmantól olvasom a Which Lie Did i Tell-t, ami a forgatókönyvírás nehézségeiről szól ugyan, de én kapásból lefordítom minden szavát a képregénykészítés nyelvére. Persze csak, ha ráérek. :) A frissen szerzett albumokat sincs időm elolvasni, úgyhogy azokból jelenleg biztos nem szerzek inspirációt. Azt munka közben főleg zenéből szerzem. :) - Az alkotás folyamatát nagyon lehet szeretni, ha az ember már érti, és átlátja. Ahhoz nem kell ihlet, hogy ugyanazt a figurát le tudd rajzolni több beállításban oldalakon keresztül. Maximum a lelkesedés fogy el idő előtt, tehát azzal kell takarékoskodni. Sok oldalról kell megközelíteni a melót, mert mindig találhat az ember új nézőpontokat, esetleg valaki más szemén keresztül próbálhatja nézni a saját alkotásait. Ez nagyon hasznos tud lenni, ha az illető egy kívülálló, azaz nem képregényolvasó.
- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai? - Attól függ, hogy melyik utat nézzük. Egyrészt az alkotás teljesen személyes ügy, és minden mástól független, másrészt a képregénynek csak akkor van értelme, ha a végén az emberek kezébe kerül, és visszakapsz tőlük valamit. Nekem a legtöbb macerát az okozza, hogy megtaláljam a balanszot a kettő között. Elég sok képregényem pihen a fiókban, amikhez vissza akarok térni, de kiadni nem feltétlenül akarom őket. Komolytalannak hangzik? :) - A Johnny Fellow pont ilyen képregény, már hat éve kész volt, mikor a Rohamnak elküldtem. Hiába, néha rámragad az írók/kiadók kóros publikálási láza. Az gondolom világos, hogy mindenki azért csinálja ezt, mert szereti csinálni. Csakhogy túl jól van kitalálva a folyamat, így hát csak egyféleképpen lehet csinálni. Például első körben kell egy író. Megkerülhetetlen állatfajta. Második körben ebből kifolyólag félre kell tenni az önkifejezősdit, és a saját forrásból táplálkozást, azaz konkrétan azt/akkor/úgy rajzolni, amit kell, nem azt amit szeretnénk. Ott kezdődik a meló. A legfontosabb állomások éppen azok a pillanataim, amikor érzem, hogy jó dolog fog kisülni az együttműködésből anélkül, hogy A.) túl sok kompromisszumot kötnék, vagy B.) egy komplett hülyének nézném a másik felet. A vége sokszor kudarc, de amikor nem, az kurvajó tud lenni.
- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál? - Őszintén? Egy nagy rakás pénz, amiről jó sokan álmodnak közülünk. Ezt az elismerést akkor még nem tudtam értékelni eléggé, azaz sok buli lett a vége, és kevés rajz. - Mindemellett, egy kiadatlan képregényemért kapott őszinte respekt maradt a legemlékezetesebb amit egy barátomtól kaptam. A történet címe Traveller. Két kiránduló sztorija akik eltévednek az erdőben és még azelött kell kitalálniuk mit tegyenek, hogy elfogy a kaja, vagy jönne egy bazinagy vihar. Az első sztorim volt, amin kitartóan és folyamatosan dolgoztam. Na az az elismerés olyan értékes volt, hogy meg is ártott. Azóta néha kirándulok és igyekszem elveszni az erdőben. :)
- A szívednek legkedvesebb műveid? - Ugyanez a sztori talán. Illetve az INK fanzin első és egyetlen száma 2001-ből, amire a leginspirálóbb közös munkaként emlékszem vissza. Bár a rajzolás csak az én dolgom volt, sok tesó segített a karakterekben. Ja és van egy összesen talán 200 oldalra rúgó nyakatekert és véres gengszersztorim, ahol minden szereplő valamilyen állatfigura. A főnök egy macsek, de volt disznó, meg farkas is a csapatban. Három évet dolgoztam rajta, és ezalatt sok minden történt velem. Sőt, visszaolvasva ez az egyetlen történet, amin akár kapásból újra dolgozni tudnék. Sok dühös négert kell hallgatnom közben, akkor nagy baj nem lenne vele. :)
- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények? - Jelenleg két projekt jár a legközelebb a kiadáshoz. Az egyik két béna kiscsávó baromkodásairól szól, akik überkirály gengsztereknek képzelik magukat. - ők Rolee és Ricsy. Furcsa humoruk van, annyit mondhatok. :) A szaftos sztorit Gémes Ádám kolégának köszönhetem, aki valszeg épp képregényt olvas, amíg én mással vagyok elfoglalva. :) Sajna a napok rövidek, ha az ember egy rajzasztal mellett mulat, de látok rá esélyt, hogy még idén kiadható állapotba hozzuk a cuccot. - Johnny Fellowhoz is szívesen visszatérnék egy album erejéig. Az a forgató itt-ott még lyukas, de ennél a sztorinál ötletekből nincs hiány, a történet már úgyis régóta megvan. Viszont sok múlik a Steampunk antológia sikerén. Ha a Kittenbergeres sztori tetszeni fog az olvasóknak, akkor lendületből csinálunk kell egy folytatást.
- Mivel foglalkozol jelenleg civilben? - Nappal is ugyanazt csinálom, mint éjszaka. Egy multinál pislogok ki a fejemből, storyboardokat, ötleteket öntök formába - reklámosdi folyik. Remek gyakorlat, izgalmas környezetben, érdekes emberekkel. Néha macerás egész álló nap rajzolni, de tulajdonképpen laza skiccek sorozatát kell tolnom folyamatosan. Ennyi az egész. Hívjuk akárhogy, az csak hátvakarás ahhoz képest amit a képregényrajzolás igényel tőlem. Főleg a határidők közeledtével szokott nehézségekbe ütközni a két munka találkozása egy laza red-bull diéta keretein belül. Viszont hatalmas előnyt nyújt, mert így meg tudom szervezni a saját melómat. Elengedhetetlen feltétel, hogy az ember tudja előre, hogy mit fog csinálni két-három egymást követő napon, és ehhez ragaszkodnia kell, akkor is ha meglepetés éri. Szó sincs semmiféle mámorittas semmibe bámulásról. Az majd a nyáron lesz aktuális.
- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért? - Ez változó erősen. A mai szuperhőskomikokat például nem követem, de a 20-30 évvel ezelöttieket még most is tudom élvezni, szóval jöhet Walter Simonson, Barry Smith, Kaluta és kortársaik minden mennyiségben. Kedvelem a szép tollrajzokat. Moebius is olyan tag, akivel kapcsolatban elfogult vagyok, meg persze Otomo Katsuhiro. Jelenleg épp Dan Clowes, a Hernandez tesók, Derek Kirk Kim, és Taniguchi a kedvenc, főleg az egyszerü történetmesélőkéjük miatt. A magyar alkotók közül elsőre Felvidéki Miklós, meg a Kalyber csávó jut eszembe. Az elöbbi az egyszerű rajzok, az utóbbi az egyszerű történetmesélés miatt.
- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe? - Valamikor '02 környékén megtalált az internet, én meg megtaláltam a képregény.net-et ahol az "élet" zajlott. A mai főszereplők legtöbbje a fórumon lett ismerős, de a tényleges szárnybontogatós játszótér 2005-ben az épp születő Roham magazin volt. A Bürokraták volt az első komolyabb munkám Oroszlány Blázzsal és Németh Áronnal. A teljesitményemmel messze nem voltam elégedett, épp ezért fasza lett volna ha időben összejön a gyűjteményes kiadás valódi ütős és kidolgozott rajzokkal - gördülékeny cselekménnyel. Négyszínnyomásban természetesen. Igazából szívesen viszatérnék ehhez a projekthez is, mert túl sok munka van benne ahoz, hogy veszni hagyjam. De az élet pörög tovább, és túl sok múlik a véletlenen.
- Bennem is felmerült, hogy egy Bürokraták gyűjteményes kötetére lenne érdeklődés. Van azért még rá esély, hogy kiadásra kerül vagy satuba kell fogatni hozzá Zsombor kezét? - Ahogy ismerem rajta semmi nem múlik, ellenben rajtam és az írókon annál több. Azt mondanám, hogy amikor készült a cucc, még nem voltam tisztában vele mire is vállalkoztam valójában. Egy-két epizód oké, de egyszuszra letolni egy albumot az más. A lelkesedés megvolt, de a rutin nem. Én pedig nem olyan albumot akartam, ahol ez meglátszik. A túl sok kompromisszum pedig nem tett jót a lelkivilágomnak, és persze az albumnak sem. Szóval előbb rutin, aztán album. - Ahhoz, hogy az ember rutinos legyen bármiben, egy kis nyomást kell rá gyakorolni. Bármikor tudnod kell rajzolni, akármilyen körülmények között. Ezt a módszert egy kocsmában a legkönnyebb gyakorolni, és eddig egy spontán jött nagymama-portré volt az, ami közel volt a másik végponthoz - lármás, izgága, ismeretlen családi körben. Az utóbbiból kell több. :) Ezenkívül ahogy a körülmények engedik, folyton cipelni kell a rajzokat egyik helyről a másikra, hogy ne csak otthon rajzolja az ember ugyanazt a képregényt, hanem egyszerre több helyen. Ha valaki már ezzel kel és fekszik, és nem hagy alább a lendület, meglesz a rutin. És nem fog számítani, hogy épp süt a nap, vagy esik az eső. - Most, hogy már van pár deka rutinom, egyszerűen csak vissza kell térnem a Bürokraták albumhoz, és újra összerakni a csapatot. Kicsit macerás ez a nosztalgia feeling, de ha egyszer ebből lesz a jó képregény, akkor jövőre visszatérhetünk rá - ki tudja. Addigra remélem már legalább egy kiló rutinom lesz a storyboardok rajzolásából, plusz a Kittenbergerből.
- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)? - A weben többé-kevésbé rendszeresen lefigyelek mindenkit, kezdve a napot a Kockafej bloggal, folytatva a k.nettel. Személyesen viszont ritkán adódik alkalom egy laza sörre, a Rohamos csapaton kívül. Nem mintha nem volna kedvem hozzá, de úgy érzem, hogy más alkotókkal eszmét cserélni munka közben kéne, nem pedig elötte vagy utána, "nyaralás" közben fesztiválidőszakban. A munka jellegéből adódóan elég nehéz összehozni közös alkotást, közös projekt hiányában. És nem két vagy három embernek kéne megszerveznie egy közös projektet, hanem mondjuk huszonkettőnek. Jelenleg pedig örülök, hogy adottak a feltételek a saját szekérhajtásomhoz. - Emlékszem mikor Bp-re költöztem, kábé másfél évig nem is rajzoltam semmit, csak olvastam, és fórumoztam a k.net-en. Amióta ismét aktív rajzolás folyik, igyekszem elkerülni, hogy a saját helyemről gondolkodjak, valami képzeletbeli palettán. A neten mindenütt csak különböző dolgok dobozokba pakolásáról folyik az élet. A képregényes előadásokon néha elhangzik olyan, ami érdekel és kiváncsivá tesz, de többnyire a non-stop okoskodást látom, amik nem rám tartoznak. A meló ennél sokkal egyszerűbb.
- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik… - Az a véleményem, hogy ha az utóbbi mondatot holnap a Blikk címlapján látnánk viszont, akkor egy időre helyrejönne a dolog. Aztán később kéne egy újabb headline. A bummok már csak ilyenek - hamar lapoz utána az ember. :) - Persze, remek lenne ha több fogyna a magyar cuccokból, és frankón bejönne a buli mindenkinek az alkotókon át a terjesztőkig. Jelenleg nem buli, de azért jól el vagyunk látva új olvasnivalóval, és van miből válogatnia minden korosztálynak, ha betér egy könyvesboltba körülnézni. Részemről ez épp jó így. Next!
- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)? - Képregényes rendezvényekre járni egyfajta hóbortos elfoglaltság, amik néha nagyon inspirálóan hatnak, de ha alszom rájuk egyet már csak a pörgés emléke marad utánuk, plusz pár ember akikkel jó érzés találkozni és eldumálni. Főleg a börzéken szoktam magam jól érezni, néha a többi esemény kicsit linóleumszagúnak tűnik. Igyekszem nem "szakmabeliként" látogatni ezeket a fesztiválokat, csupán egyszerű érdeklődőként, ahogy anno elkezdtem. Ezzel a hozzáállással felvértezve úgy látom, a rendezvények megfelelnek annak, amire szánták őket. Azaz különböző emberek betérnek, látnak ezt-azt, és otthagynak egy kis lóvét. Tökéletes!
- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak? - Pár év távlatából egyre inkább hasznosnak gondolom ezt a díjat, egyébként amikor az első pár körben osztották, teljesen feleslegesnek tartottam. Értékelem az elismerést, de számomra inkább csak zavart okozott az erőben. Öt éve valóban nagyon begyorsult a képregényes élet, és ezt meg kellett ünnepelni, hagyományt teremteni. De én magamnak rakom a mércét, bummoktól függetlenül. Végső soron minél több idő telik el, az Alfabéta-díj annál fontosabb lesz, és egyre nagyobb hírértékkel bír majd. Ez tuti.
- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről? - Egyenlőre nem vagyok tagja semmilyen szervezetnek, de figyelemmel kísérem mi az ábra feléjük. Az utóbbi két Pinkhell számban már kezdett formát ölteni az a fajta történetírás, amit sokan várnak tőlük. Az első számokban érdekes felütéseket láttam, de történetnek nyoma sem volt. Kicsit a korai Image Comics hozzáállására emlékeztet az, ami velük történik. Különböző utakat járó alkotók együttműködnek/vagy egymással párhuzamosan működnek és a végeredmény - Pinkhell - kicsit kaotikus lesz. Ami a csövön kifér az jöhet. Ezenkívül nagyon sok rajzoló koma munkája függ más tevékenységektől. Gondolom főleg a reklámtól. De mivel nem vagyok ott, nem szavatolhatom amit csinálnak. Sokan vannak, és különböznek.Valamikor a jövőben talán szeretnék együttműködni velük, de még lila gőzöm sincs, mit akarok tőlük. A Roham magazin esetében sokkal tematikusabb a szerkesztői folyamat, bár ettől függetlenül az is ugyanolyan kaotikus. Lelkesedés az van...
- Az eddig a magyar képregénykiadókat tömörítő Magyar Képregény Szövetség nemrégiben nyitott a képregényolvasó nagyközönség felé, bárki tag lehet, aki támogatni szeretné a hazai képregénykiadás ügyét. A tagok különféle kedvezményekben és exkluzív kiadványokban részesülhetnek. Mit gondolsz erről a kezdeményezésről? - Ahogy tudom, a Képregény Szövetségnek bárki tagja lehet, aki az átlagnál jobban érdeklődik a dolog iránt illetve úgy érzi, hogy le tud tenni valamit az asztalra, elősegítve ezzel, hogy jobban menjen a buli. Ez így szép és kerek, én ha csatlakoznék, azt ezért tenném, és nem az ingyen kiadványokért, vagy a kedvezményekért. Jelenleg nem vagyok tag, de lehet, hogy megfontolom a jövőben. Az elmúlt években rengeteg ember - kiadók/csoportok dolgoztak azon, hogy sok jó cucc kerüljön a kölkök könyvespolcaira, szóval a munkájuk fontos és jár nekik a respekt. Meg az évi 20 pénz tagsági díj sem olyan kibirhatatlan, talán csak annyi a gáz, hogy csigalassan bővül az érdeklődők köre, és többnyire mindig ugyanazokon az embereken múlik minden.
- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni? - A legtöbben akik újságírással vagy műsorszórással foglalkoznak pozitívan állnak hozzá a képregényhez, csak épp nem olvassák őket, így megszerettetni sem tudják közvetlenül az emberekkel. Inkább összegyúrják más dolgokkal amit a tömegkultúrából beszippantottak, és amiről azt gondolják, hogy vágják a témát. Sorozatokkal, mozifilmekkel, játékokkal, zenével. Ennek a katyvasznak a vége az, hogy mindenkinek lesz valami véleménye a dologról, de továbbra sem fog olvasni senki. De ez nem baj, nekem elég ha csak azok olvassák a képregényeimet, akiket érdekel. - A magam részéről úgy általában a nemzetközi "képregényes életet" egy képzelt életnek gondolom, amiből rengeteg ember próbál valódi eseménydús életet csinálni, ilyen-olyan okokból, és eszközökkel a világ különböző pontjain. Számomra az egészben csak az alkotás valódi. Arról a szóról pedig, hogy "média" egy birka jut eszembe, aki még azelött próbál bégetni, hogy más birkáktól megtanulta volna a helyes bégetés csalafinta fortélyait. Egyenlőre semmi közöm hozzá, hogy ki béget és micsodát. Inkább rajzolok. :)
- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét? - Attól függ kiről van szó. Egy laikusnak általában a Bone sorozatot vagy a Blankets kötetet javaslom. Az utóbbit főleg a csajoknak. - Ami pedig a tömegeket illeti, a képregény soha nem fog nagy adagokban lemenni a torkukon, mivel költséges móka és a belemagyarázott okoskodásokkal együtt csak mérsékelten szórakoztató. Az ember a weben szerzi az információt mindenről ami érdekli, és arról is, ami nem. Így a képregényekről is. Az ebédidő közeledtével megelégszik ennyivel, a tartalom pedig másodlagossá válik. Nem kell, hogy olvasson, elég tudnia róla, ha megjelent valami. Egyszerű. - Amúgy egy jó képregényt bárki elfogad ajándékba, vagy ha az utcán az arcába tolod, de hogy fizessen is érte rendszeresen? Felejtsd el! Másrészt rengeteg féle képregény van minden kategóriában. Kázmér és Hubát például az égvilágon mindenki olvas. Mit kéne még azon kívül megmutatni az embereknek? Inkább le kell lassítani őket, hogy értékelni tudják, és gondolkodhassanak rajta. - De hogy válaszoljak egy frappánsat, a legközelebbi Fradi meccsen mindenkinek egy Napirajzot nyomnék a kezébe a lelátón sétálgatva - bónusznak a kereplő mellé.
- Guillermo del Toro számtalanszor hangoztatta, hogy réges-régi álma, miszerint filmet forgat Lovecraft Az őrület hegyei című kisregényéből. Úgy tűnik az álom lassan valósággá válik. Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék? - Ha valamit sokat hangoztatnak, akkor előbb utóbb megjelenik pár opció a témával kapcsolatban. Természetesen vannak tervek a jövőre nézve, de igazából mindegy melyik képregényemen dolgozom, az erőfeszítés ugyanaz lesz, tehát függetlenül a témától, gondolatban mindig több cuccon is dolgozom. Amikor az egyik projekt véget ér gyakorlatilag a következő lélegzetvétellel már tudom csinálni a következőt. De nem vagyok robot, zene az kell minden alá.
- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél? Ki áll a legközelebb hozzád? - Ogami Itto lennék. Mindig résen, bármire készen. Vele különben sem szokott olyan sok minden történni. :)
- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél? - Futaki Attilától sok mindent kérdeznék, korábban is kaptam tőle pár tanácsot, amik hasznosnak bizonyultak. De inkább csak nézném ahogy dolgozik, aztán ha ő akarja úgyis mondana valami okosságot.
James Cameron elmehet a picsába... Ha olyan embert akartok látni, aki tényleg a legjobb a saját területén, sőt, igazi zseni, ám mindezt csendes visszafogottsággal élvezi ki, hát íme a számítógépes játékok istene, akit mindenki olyan ismer, aki az utóbbi 20-30 évben komolyabban foglalkozott a komputerjátékokkal, és aki ezúttal a michigani egyetemen vezetett le egy 48 órás játéktervező-versenyt - miközben ő maga is összerittyentett egy gamét. Gotta love Sid.
Két nap az egész, de már hagyománya van, és a hangulat nagyon jó! Aki tud, menjen. Íme a hivatalos sajtóközlemény:
2010.ápr.23-24-én kerül megrendezésre a VI. Göcseji Amatőr Filmszemle. A filmvetítések mellett, rock-pop és jazz koncert a szabadtéri színpadon, érdekes beszélgetések az alkotókkal, városunk prominens személyeivel az aulában. Csapolt sör és ételfinomságok biztosítják rendezvényünk fesztivál hangulatát. Várunk minden érdeklődőt, ingyenes rendezvényünkre a 25 éves Zalaegerszegi Televízió épületébe, a Kossuth u. 45-49 szám alatt. Bővebb információ és részletes program awww.gocsejfilm.hu weboldalon, és a plakátokon.
Egy döglött alligátort visz a víz, nekicsapja a folyópartnak. Annyi benne az élet, mint Giorgioban (Alessio Boni) a lelkiismeret. A dél-amerikai őserdő nyomott-párás, gatyarekkentő hőségében kiloccsantja bajtársa agyát: a forradalomnak vége, és csak a barátja papírjaival tud hazajutni. Az ideáljai a zöld pokolban töltött éveivel együtt elenyésztek, már csak az Itáliába való visszatérés gondolata foglalkoztatja, egy új élet, az újrakezdés reménye. Hogy ezt milyen eszközökkel éri el, számára édes mindegy.
Persze mint életében minden, ez sem megy zökkenőmentesen, a hazatérés után röviddel lekapcsolja az olasz rendőrség terroristelhárító-osztaga, amelyet a szadista, és ha lehet még Giorgiónál is gátlástalanabb Anedda felügyelő vezet (Michele Placido életének talán leghálásabb szerepében). Giorgiónak két évet kell leülnie, egy réges-régi bombamerényletben való bűnrészessége miatt ítélik el. Szabadulása után egyik ex-rabtársa jól menő lokáljában lesz mindenes.
Az egyik állandó vendég kellemetlen méretű adósságot halmoz fel náluk, és Giorgio, mint mindenben, ebben is megtalálja a maga hasznát: a vendég gyönyörű felesége (Isabella Ferrari) a testét kell adja neki férje számláját kiegyenlítendő. Mikor aztán a lokál tulajdonosa rájön, hogy Giorgio az összes létező módon lenyúlta őt, kiadja az útját, ám még előtte kettőbe töreti a kezét. Így az asszony feletti hatalma is elillan, az ő beteg kapcsolatuknak is vége lesz.
Giorgio epét köp az egész világra, a pitiáner lelke elégtételért kiált, és kivel is lehetne jobban együttműködni a bosszúállásban, mint a velejéig korrupt Aneddával? A zsák megtalálja a foltját, és kettejük gyümölcsöző együttműködése véres bűncselekmények egész sorozatát eredményezi.
Ám legyenek akármennyire elvetemültek, idővel a vérrel szerzett pénzbe is bele lehet unni. Giorgio kiszáll, tisztes civil életet szeretne magának, ártatlan, gyönyörű nőt, akinek sejtelme sincs arról, micsoda szörnyhöz ment feleségül. És mivel az életben nincs igazság, mindez összejön neki. Csakhogy Anedda rátalál, és megkéri egy utolsó szivességre...
Michele Soavi Arrivederci amore, ciao című filmje tematikus továbbgöngyölítése a rendező 1993-as remekművének, aDellamorte Dellamore-nak. Mi lehet a férfi szerepe a hipermodern korban, amikor a romantika, a becsület és a hasonló tiszta értékek már szinte csak felszínes patinaként léteznek? Francesco Dellamorte még az ideálok embere volt, aki tiszta célokat kutatott, vagy legalább is a valódiságukat; Giorgio Pellegrinit az élet már megszabadította a tévképzeteitől, sőt szinte minden olyasmitől, amitől őt még embernek lehetne nevezni. Szikár szociopataként születik újjá, bújik elő a dzsungelből, aki kihasználja azt, hogy embertársai esetleg még rendelkezhetnek nehány illúzióval.
Mikor a film utolsó félórája szinte kamaradarabbá szűkül, Giorgio és menyasszonya, Roberta (Alina Nadelea) macska-egér harcára korlátozódik, a férfi kétségbeesett igyekezettel próbálja hazugságok és mindenféle cselvetés által elhitetni kedvesével, hogy ő mégsem az a rablógyilkos, amelynek a bizonyítékok mutatják. Abba bukik majdnem bele, hogy értékrendet fabrikál magának, és illúziót az elérhető boldogságról, ám Soavi jéghideg, cinikus filmjében ilyesmivel csak a lúzerek hitegetik magukat. Az utolsó pillanatban észretér, és elveti azt, amiben olyan igazán sohasem hitt.
Akinek a Polip, becíhungzvájze Cattani felügyelő az olasz maffia elleni sikertelen szerencsétlenkedése kedves gyermekkori emlék, az semmiképpen ne adja a fejét erre a filmre, ugyanis ideáljai romba dőlnek: Placido olyan aljas szemét geciként hozza Aneddát, hogy egy Jack Nicholson is csak órákat vehetne tőle. A főszerepet játszó Alessio Boni kígyószerű, delonos hidegsége tökéletes: Giorgio kiismerhetetlensége, majd lelke álarcának kis híján való széttöredezése pontosan ilyen szinészt kíván.
A szenzációs fényképezés révén Soavi, Argento egykori asszisztense, Giovanni Mammolotti operatőrrel együttműködve egységes és eredeti képi világot teremt. Gyönyörű fahrtok, átgondolt, fantáziadús kompozíciók adnak a kegyetlen történetnek intenzív, feszes keretet. A zenét jórészt hatvanas évekbeli klasszikusokból válogatták össze: Caterina Caselli fülbemászó címadó dala mellett érdemes kiemeli Adamo La notte című slágerének a lokál belsejét feltérképező montázsra való rávetülését: kép és hang ilyetén, hátborzongató-gyönyörű együttesével manapság ritkán találkozni. De ez a legkevesebb, amit a Pupi Avati mellett legjobb európai rendezőtől, Michele Soavitól elvárhat az ember.
Újabb szép példája született a különféle popkulturális médiumok közötti átjárhatóságnak - vagy, kevésbé elegánsan fogalmazva, Hollywood újabb szobrot épített az amerikai szórakoztató-ipar ötlettelenségének. A titánok harca (Clash Of The Titans) ugyanis bár alapvetően az azonos című 1981-es fantasztikus film újrafeldolgozása, mégis több vonatkozásban sokkal inkább emlékeztet a God Of War című videojáték-sikerszériára (nagyon konkrét jelenet-nyúlásokra kell itt gondolni), melynek legújabb képviselője túl van egymillió eladott példányon a PlayStation 3 konzolon. Márpedig, mivel a Prince Of Persia nyomdokain haladva várhatóan ez a játék is megfilmesítésre kerülhet a közeljövőben, a kisördög azt súgja az ember fülébe, hogy A titánok harcának a piac kegyetlen törvényei szerint muszáj volt beelőznie az amúgy éppen a saját '81-es filmes eredetijéből építkező God Of War játék-adaptációt... Welcome to the jungle!
Sajnos nem ez az egyetlen pofátlan nyúlása a filmnek: az Argos városát megvédeni induló, sokszínű tagból álló és érdekszövetséget kötő maroknyi csapat egy az egyben a Gyűrű Szövetségének felel meg, a halálig hősies küzdelmet bemutató patetikus képsorok és a szánalmasan hiteltelen, a jellegzetes nagyvállalati életérzés részeként világszerte elterjedt, de még mindig nagyon amerikai ízű motivational speech-jelenet a 300-at idézi, a jósnő-szörnyek tenyérben ülő szemgolyója pedig a Faun labirintusát, de nem maradhat el a Trójából és más történelmi filmekből ismert ókori demokrácia-példázat sem, amelyet szandálba és tógába öltözött egydimenziós karakterek prezentálnak.
Itt van tehát egy történet, melynek az alacsony sorból induló, de hőssé váló és a fullos félisten-modellcsajt is bezsebelő self-made man főhősétől kezdve az összecsiszolódó (félelmüket, büszkeségüket legyőző) csapattagokon át a "how to fight like an expert for dummies" ezerszer látott jelenetéig egyetlen váratlan és előre nem megjósolható eleme sincsen. Van továbbá egy, "The Rock" Sziklánál vagy Steven Seagal-nál alig több arcjátékra képes főszereplő (akinek legnagyobb járulékos érdeme, hogy játszott az Avatárban és így becsalogat egy csomó nézőt, na meg hozzá van szokva a zöld fal és zöld bábuk előtti felvételekhez), meg néhány tehetségesebb, ám merev és illogikusan viselkedő karakterekbe börtönzött színész (Ralph Fiennes és Liam Neeson, aki lejjebb adott igényeiből, és Jedi után már csak főistent játszik). Mit lehet ezekkel kezdeni?
Bármit! Ma, az Álomgyárból Pénzgyárrá avanzsálódott Hollywoodban már úgyis az a tét, hogy beül-e elég néző legalább egyszer a filmre, hogy megtérüljön a rengeteg CGI borsos ára. És be fog, mert csábítanak a monumentális harcjelenetek, meg persze bizsergető az újra felkapott 3D-s technológia is, az Avatár farvizén sokan el tudnak evickélni.
Igaz ugyan, hogy James Cameron rengeteget energiát ölt imádott gyermekébe, igaz, hogy több száz embernyi stáb dolgozott évekig azon, hogy Pandora valóban tökéletes illúzióját kínálja a - nem is létező - valóságnak, A titánok harcáról pedig csak menet közben döntötték el, hogy 3D-s mozikban fogják vetíteni, de hát azok a nézők, akik csalódottsággal fogják szemlélni a legfeljebb két-három különböző síkban levő papírmasé figurák látványát, melyek leginkább a karácsonyi, kinyitható, kartonból készült minibetlehemeket idézik (két és fél dének szokták ezt nevezni), azok már úgyis kifizették a belépődíjat...
A néző pedig, jobb híján, nézi a Sam Worthington-nél is faarcúbb (haha) sivatagi szörnyvarázsló-dzsinnpredátorokat ((R) by Santito) meg a Krakent, ami pontosan addig néz ki ijesztően, amíg ki nem jön a tengerből, és azon gondolkozik, miközben a sok félszívvel odakent digitális effekt ömlik a képébe, hogy itt róla bizony megint megfeletkeztek a nagy hűhőban.
A Fészek Klub most induló vetítéssorozata mögé teljes mellszélességgel odaállunk: olyan filmeket szeretnének vetíteni, amelyek nem untatják halálra a nézőket. Első adagként a zseniális Shane Black filmjeit nyomják le, akinek stílusa ugyebár meghatározta a nyolcvanas évek végének, a kilencvenes évek elejének amerikai akciófilmjeit. A részletes műsort lásd a mellékelt képen - menjetek el minél többen! A vetítéseket egy-egy magyar forgatókönyvíró vezeti be.
...és eljött a vég: befejeződött a Titanic Filmfesztivál. Most következne egy rövid felsorolás látogatottsági statisztikából és más számokból - ettől eltekintenék. Következzenek a nyertesek, akik közül alig egyet-kettőt találtunk el.
Mint minden évben, most is volt közönségszavazás, amelynek győztese A fantasztikus Róka úr lett - mi is szerettük Wes Anderson filmjét - második a Hátralévő életed első napja lett, a harmadik pedig A Vörös Kápolna című dokumentumfilm - erre sajnos nem kaptam jegyet, pedig nagyon szerettem volna látni. Úgy látszik nem múlhat el fesztivál diákzsűri nélkül, az ő díjukat az Elly története kapta - idézhetném az indoklást a miértekről, de még én sem értem a végére a megfejtésnek.
A háromfős nemzetközi zsűri, Nick James, Tiina Lock és Gothár Péter A bőrön is áthatol című filmnek adta a Hullámtörők díjat - majd ezek után következett a díjátvétel rendkívül kínos aktusa, amikor a film rendezője, Esther Rots az interneten keresztül köszönte meg a zsűrinek és a közönségnek - mellette volt a film zeneszerzője, Dan Geesin, aki egy "Néha összevizelem magam, ha nevetek" feliratú pólót gondolt alkalomhoz illőnek. Az estét és a fesztivált Az út zárta - amivel kapcsolatban ugyanolyan vegyesek az érzelmeim, mint az eseménnyel kapcsolatban: igaz, még mindig ez az egyik legjobb fesztivál az országban - de valahogy úgy érzem, évről évre kevesebb filmért éri meg eljönni rá.
Cronenberg lassan húsz éve nem rendezett horrort, rajongói mégsem pártolnak el mellőle, ami jórészt a kanadai auteur kiszámíthatatlanságának köszönhető. Nemcsak témaválasztásai bizonyulnak érdekesnek, de az is, ahogy ezeket a látszólag teljesen különböző történeteket feldolgozza. Vajon aKarambol fetisiszta szoftpornó volt vagy apokaliptikus vízió? Az eXistenZ szatíra vagy médiakritika? Számos könyv próbálja megmagyarázni a hírhedt „Cronenberg-project”-et, a rendező életművét, és egyiknek sem sikerül: a filmjei lényege kicsúszik a kritikusok ujjai közül.
A History of Violence helyszíne szintén egyedi, legalább is cronenbergi szempontból: egy álmos, unalmas amerikai kisvárosban találjuk magunkat, az Egyesült Államok „heartland”-jének közepén, ahol soha semmi nagyszabású nem történik, és a lakóinak éppen ez kell. Tom Stallnak (Viggo Mortensen) is megfelel a középosztálybeli tespedés: ő a helyi étterem tulajdonosa, mindenki kedves ismerőse, két gyerek apja, aki húsz éve él boldog, (mert?) eseménytelen házasságban.
Csakhogy egyetlen este, sőt, néhány perc alatt kifordul tengelyéből a teljes léte: két mindenre elszánt bűnöző ki akarja rabolni az éttermet, és a jelek szerint az ott tartózkodókat is rövid úton eltennék láb alól. Tom reflexszerűen cselekszik, támad, és szó szerint kivégzi a rablógyilkosokat. Az országos média hírszárnyaira veszi a kisváros hősét, pedig Tom ezt szerette volna a legkevésbé.
Néhány nappal az éttermi mészárlás után egy feketébe öltözött, hátborzongató alak, Carl Fogarty (Ed Harris) sétál be Tom életébe. A félszemű férfi azt állítja, hogy Tom a kisváros lakói előtt elhallgatta személyazonosságát, és valójában egy volt gengszter, Joey Cusack, aki nem mellékesen Fogarty szemét is kikaparta egykor. Fogarty megpróbálja rávenni Tomot valódi személyisége újbóli elfoglalására, és a visszatérésre a nagyvárosba, bátyjához, Philadelphia gengszterfőnökéhez.
Bármelyik rendező egyszerű akciófilmet fabrikált volna a történetből, de Cronenberget a problémafelvetés érdekli. Mit akarunk az élettől, kik akarunk lenni, és a kettő egyesülése: kivé kell válnunk ahhoz, hogy elérjük, amit szeretnénk? Tom fia (Ashton Holmes), bár megpróbálja, képtelen beilleszkedni a kisvárosi miliőbe, annak ellenére, hogy a társadalmi elvárásokat és apja tanácsait ezek követésére egyaránt betartja. Csakhogy amikor kénytelen konfrontálódni a ténnyel, hogy apja az erőszak által válik hőssé, ráébred, hogy egyrészt Tom középosztálybeli kivetülése csak álca, valamint hogy az általános társadalmi morál szolgai követése valószinűlg mégsem a járandó út céljaink elérése érdekében (hogy Cronenberg szintén osztja ezt a vélekedést, azt maga sem rejtette soha véka alá.)
Az identitásválság kezelésében Cronenberg szintén mester, és a témát pl. Lynchnél (Lost Highway) sokkal okosabban viszi filmre. Fogarty nem tágít, állandóan Tom nyakára jár, mint egy kígyóbűvölő, úgy próbálja (fenyegetés, zsarolás segítségével) előhívni a férfi valódi énjét, amely a hurok szorulása okán lassan valóban megmutatkozik. Vajon tényleg csak pusztán reakció ez a krízisre, vagy az emberkígyó nagyon is boldog, hogy levetheti hamis bőrét? Cronenberg a társadalom által reánk kényszerített szerepek képmutató természetét kritizálja – a különböző álcák személyiségfacsaró hatását, amely alatt az igazi, a civilizáció által megvetett brutális én csak a lehetőségre vár. És amikor Tom (pontosabban akkor már Joey) visszatér az anyaméhbe (bátyja, akit William Hurt alakít, házának belseje vérvörös és kényelmes és hívogató és puha), akkor lesz csak igazán nyilvánvaló, miért illik bele a History of Violence a Cronenberg-projectbe…
Az erőszak kérdése, pontosabban az erőszak alkalmazásának kérdése a rendező filmjeiben még sosem került ennyire előtérbe. Tom csapdába kerül: ha nem folyamodik erőszakhoz, a szerettei bánják, ha viszont bepiszkolja a kezét, felfedi saját magát (több szempontból is.) Tudatosul benne, hogy mind fenevadak vagyunk, csakhogy a végső túlélés nem ezen múlik: a legfontosabb, hogy a kevés valóban fontos civilizációs értéket, szeretteink iránti törődésünket az ID-vel valamilyen egyensúlyba hozzuk. Az erőszak néha elkerülhetetlen, de nem mindig rossz. Használhatjuk elnyomásra vagy védelemre – és ez a legelemibb, ez dönt ember-voltunkról. A lényegünk, mélyen.
Rohamléptekkel közeledik a 17. Titanic Filmfesztivál vége - de a Geekz egyszemélyes hadteste tartja magát és nem pihen - hacsak nem fogják kedves, fehér ruhás emberek elvonszolni egy megfelelő egészségügyi létesítménybe. Hogy így hogyan fogok gépelni, az fontos de nem megoldhatatlan probléma. Mai merítésünkben egy dán börtönthriller, egy izraeli dráma és egy amerikai antiromantikus film található.
Az R nyomasztó helyen játszódik. Főhőse, Rune késelésért kapott büntetését tölti a börtönben, ahol próbál nem feltűnni senkinek, nem avatkozni bele senkinek a hatalmi játszmájába. Persze ez egyáltalán nem sikerül neki egy olyan helyen, ahol szigorú hierarchia és pontos adok-kapok alapján zajlik az élet. A fiúnak idővel sikerül kedvezőbb pozíciót kiharcolnia ügyességével - a kétharmadnál érkező csavart pedig nem árulom el. Nemcsak a helyszín ahol játszódik nyomasztó, az egész film is az - viszont rendkívül idegesítő zenét sikerült szerezni hozzá, ami időnként alapvetően öli meg az élményt. A szereplők nagyon eltaláltak - egyikük társaságában sem szeretnék néhány percnél többet eltölteni - és az atmoszféra is végig feszült. Ismét egy érdekes thriller skandináviából.
Az Érzelmi pótlék című izraeli dráma egy olyan 30-as fiatalember életébe enged bepillantést, akinek problémái vannak a nőkkel. Nem egyszerűen önbizalomhiányos, hanem egyszerűen retteg az intimitástól. Eli - a főhős - ezért különleges terápiára jár. Nálunk szinte teljesen ismeretlen, de az óceán túlsó felén elterjedt a helyettes, vagy partnerpótléknak nevezhető szexuális terápia - ennek során Hagarral, a helyettessel gyakorolják a kapcsolat és az intimitás velejáróit. Ha valaki ennyire bezárkózik, mint Eli, annak komoly oka lehet - és ez a végére kiderül, felborítva egész világát, sőt a családjáét is. Az ötvenhét perces film a Titanic legrövidebb filmje - talán azért, mert nem sok minden történik benne. Az elején még úgy tűnik, hogy a szexualitás mellé egy kis fojtgatás is kerül, de ez a túlerőltetett vonal később érthetetlen módon teljesen eltűnik. Érdekes a szituáció, de Tali Shalom Ezer filmje nem jut annál tovább, mint hogy felvesse a problémákat és megmutassa a főhős különös világát - de hiányzik a folytatás, hogy vajon mihez kezd ezek után - ez már érdekes lenne.
Végezetül egy újabb amerikai független film a modoros, álproblémákkal terhelt fajtából: a Szép kis szakítás egy a huszas éveikben járó fiatal párról szól, akik elunva egymás társaságát úgy döntenek, szépen lassan együtt számolják fel kapcsolatukat - ez azonban koránt sem olyan egyszerű dolog. Szemlátomást a két alkotó-főszereplő terápiás céllal készítette ezt a filmet, de a katalógusban olvasható hízelgő összehasonlításokkal ellentétben (még hogy az Y generáció Annie Hallja. Egyáltalán: mi az az Y generáció?) a film modoros, unalmas és cseppet sem vicces - nehezen is fogadja be az ember New York fiataljainak hétköznapi súlyos gondjait, főleg nem a korábban látott szenvedéssel teli háborús filmek után. Lehet, hogy ha adok a Szép kis szakításnak még egy esélyt, akkor nem leszek ennyire borúlátó - de érzésem szerint ha a Titanic-on szereplő alkotásokból kellene értékelni az amerikai független filmet, akkor elég nagy bajban lennénk.
A 17. Titanic Filmfesztivál napjai meg vannak számlálva: mint mindig, most is az utolsó napokra jutnak az igazán elgondolkodtató filmek. Tartsanak ki, Kedves Olvasók, nincs sok hátra. De ami most jön, az rázós lesz.A mai nap a komoly hangvételű filmeké: halál és mészárlás Nankingban, halál és mészárlás egy névtelen afrikai országban és halál Jeruzsálemben.
Az Élet és halál városa a harmincas évek végének Kínájában játszódik, amikor is az előrenyomuló japán hadsereg elfoglalja az akkori fővárost, Nankingot. Az ostrom kezdetén lépünk be a történetbe, majd egy japán katona, a német nagykövet egyik asszisztense és egy, az ostromban harcolt és az azt követő mészárlást túlélő kínai kisgyerek szemein keresztül láthatjuk az ázsiai hadszintér egyik legkegyetlenebb epizódját. Monumentális és letaglózó a film: nem csoda, hogy Japánban kiverte a biztosítékot, válogatott kegyetlenkedéseket, nemi erőszakot és rengeteg halált láthatunk. Az első húsz perc csatajelenetei mellett A hős alakulat csak a gyertyát tarthatja reszkető kézzel: fekete-fehér, kézikamera és az ember rögtön a fülében érzi az adrenalin pezsgését. Aztán nagyon gyorsan el is szégyelli magát: a japánok halomra ölik az elfogott kínai katonákat, megrázóak a képek, amikor ameddig a szem ellát nem látunk mást, csak holttesteket. Körülbelül öt-tíz percenkét érkezik egy nemi erőszak, vagy más, borzasztó, megalázó és rettenetes cselekedet - és a film két és egy negyed óra hosszú. Látszik, hogy a körülbelül háromszázezer áldozatot követelő nankingi mészárlás milyen mély, és máig nem felejtett sebet ejtett Kínán.
Ha ez nem lenne elég, akkor tegyünk egy kis kitérőt a jelen Afrikájába, ahol egy meg nem nevezett országban dúl a polgárháború. Emberek menekülnek platós teherautókon, bicikliken, meg ahogy tudnak, gyerekkatonák szaladgálnak AK-47-essel a kezükben, amely nagyobb, mint ők maguk. Ebben a milliőben próbál a White Material főhősnője, Maria minden figyelmeztetés ellenére a kávéültetvényén maradni és betakarítani a termést. Hogy igazából mit keres még Afrikában, amikor senki sem látja őt ott szívesen, az nem derül ki a filmből, maximum a katalógus nyújthat némi támpontot: otthonának érzi azt az országot, amelyet már senki nem mer sajátjának tekinteni. A kézikamerás, modoros, időnként nyaralási videónak kinéző filmben ismerős arcok is feltűnnek, a főhősnő Isabelle Huppert, de mellette van Christopher Lambert és Isaach De Bankolé is - érdekes, hogy ezzel a színészgárdával sem sikerült kiváltani semmilyen érzelmet. A film nem mond többet Afrikáról, mint amennyit időnként az esti híradóban ne látnánk egyébként: nagy kár érte.
A végére a Hét perc a mennyországban című izraeli filmet hagytam. Galia, a film főhősnője, aki egy buszrobbantást követően próbálja tovább élni az életét: vőlegénye belehalt sérüléseibe, őt magát pedig csak egy mentős kitartása mentette meg, pedig hét percet a klinikai halál állapotában töltött. Egy évvel az eset után még mindig a történtek hatása alatt van, amikor valaki elküldi neki a robbantás után elveszett nyakláncát. Galia nyomozásba kezd, hogy kiderítse, mi is történt vele egyáltalán azon a napon, - nem emlékszik ugyanis semmire - amikor megismerkedik egy titokzatos férfival, Boazzal. Viszonyt kezd vele, de a lányt körülvevő nyugtalanító jelenések egyre erősebbek lesznek, és semmi sem az, aminek látszik. Omri Givon első nagyjátékfilmje értelmesen és érzékenyen nyúl a témához: finom eszközökkel, nem harsány vagy hatásvadász módon érzékelteti, min megy keresztül egy túlélő - és magát a buszrobbantást itt tegyük zárójelbe, lehetett volna egy sima autóbaleset is - hogyan próbálja meg feldolgozni a történteket és továbblépni. Szép és kedves film így egy kemény nap után.
Csütörtök (tehát ma) délután fél öttől a Tilos Rádióban maga a mindenre elszánt tudósítónk, a bolgár művészfilmektől és a hosszútávú kapcsolatot követelő sajtóscsajoktól sem rettenő Bob Saint Clair fog képviselni minket a Tilos Rádió Free Cinema című műsorában. A téma természetesen a Titanic.
Szerda van, a nap mintha kezdené meggondolni magát, és óvatosan végigsimítja a Rákóczi utat. A sanyarú, szürke művészfilmek után a mai nap az animációs filmeké - de a végére így is jut egy élőszereplős darab.
Kezdjük egy kis misztikummal: az emberiség megteremté a Gépet, amely fellázad ellene és elpusztítja - a Mátrix vagy a Terminátor alapszituációját látjuk a 9 című film kezdő képsorain. A teljesen élettelen, posztapokaliptikus világban rongybaba szerű lények próbálnak túlélni. A legutolsó darab elkészültét teremtője, az öreg tudós már nem élhette meg, így a címszereplő egyedül vág neki az ízlésesen lerombolt városnak - hogy aztán a végére az legyen a tét, kié a jövő. Nem azt mondom, hogy csalódást keltene a 9: a látványvilág nagyon hangulatos, látszik, hogy sokat izzadtak a grafikusok. Sikerült koherens egész világot teremtenie a készítőknek - csak közben senki sem gondolt arra, hogy esetleg valami történetre is szükség lenne. Nem hibáztatom a forgatókönyvírót, Pamela Pettlert - akit egyébként Tim Burton hozhatott a projektbe, ő írta a Halott menyasszonyt - mert nincs semmi baj a történettel, csak annyi, hogy elejétől végig kiszámítható. Iskolapélda, a "Hős útja" dramaturgia minden pontja óraműpontossággal történik. A karakterekre sem vesztegettek sok időt, mind klasszikus, egyéniség nélküli archetípus - sokat elmond, hogy a címszereplő hangja Elijah Wood - és egész fejezetek kerültek át az elmúlt harminc év sci-fi terméséből, legyen az a MacGyver módra Terminátorokat gyártó gép a Világok harcából, vagy éppen a Jedi visszatérből lopott utolsó jelenet - megjegyzem ez nagyon nem kellett volna. Nincs semmi baj a 9-el - csak el kell felejteni a sajtóanyag hangzatos ígéreteit.
A következő film a Kutyám, Jerry Lee... akarom mondani, a Kutyám, Tulipán című J. R. Ackerley nagy sikerű regényének animációs adaptációja: A történet főhőse maga Ackerley, aki kutyájával töltött tizennégy évét meséli el - teljesen hagyományos, mondhatnánk oldschool 2D animáció. Kedves és megindító történet, tele viccesebbnél viccesebb jelenetekkel, az ötvenes évek Londonjával és hamisítatlan brit humorral. Ezek után furcsa belegondolni, hogy a hamisítatlan brit élményt két amerikai, Paul Fierlinger és neje, Sandra rendezése adja. Aki ismeri Ackerley munkáit, annak biztosan tetszeni fog a film - aki még nem, az rögtön kedvet kaphat hozzájuk. Mindenképpen érdemes megnézni, már csak a számtalan, képeken elrejtett poén miatt.
Visszatérve a misztikus vonalra, itt van Simon Fellows filmje, a Malőr csodaországban, ami - nem meglepő módon - Lewis Carroll történetének át-és újragondolása: Alice, az amerikai lányt - miután két öltönyös férfi üldözi - elüti egy taxi Londonban. Itt veszi kezdetét az utazás Csodaországban - vagyis a helyi alvilág köreiben - ahol különös, szürreális alakokba botlik. Mondhatnánk azt, hogy ebben a filmben találkozik Guy Ritchie és Tim Burton - akkor egy kicsit felértékelnénk a filmet ahhoz képest, ami. A rendező, Simon Fellows eddigi, igaz nyúlfarknyi filmográfiájában túlnyomórészt egyenesen DVD-re megjelent Jean-Claude Van Damme filmek vannak. Talán a Malór csodaországban egyfajta kiugrás szeretett volna lenni a kiöregedett akciósztárok világából - annak nem rossz, de még lehetne rajta csiszolni. Időnként meg-meg csillan annak a lehetősége, hogy valami egyedi keveredjen ki a meglehetősen kusza történetből és bonyolultan szerkesztett figuráiból, de sajnos a végére tisztán látszik, hogy itt még a rendező azért nem tart. Várjuk ki, hátha a következő filmje meggyőz arról, a rendező nem csupán a következő Guy Ritchie epigon.
A point’n’click kalandjátékról már sokszor és sok helyütt megírták, hogy halott. Az állítás természetesen túlzó, de az tény, hogy a kilencvenes években élte a virágkorát a műfaj, hogy aztán a múlt évtizedben drasztikus mértékben veszítsen népszerűségéből, és feloldódjon olyan új kezdeményezésekben, mint a MMORPG, vagy az interactive movie (erre példa a nemrég megjelent Heavy Rain). Manapság már csak ritkán jelenik meg tradicionális kalandjáték, és azok is csupán egy kicsiny, de annál lelkesebb szubkultúrát tudnak sikeresen megszólítani. A műfaj kedvelőinek, tehát minden egyes új megjelenés piros betűs ünnepnek számít, és ez hatványozottan igaz a Whispered World esetében. Ugyanis a kézzel rajzolt, tüneményes hátterek a régi idők klasszikusait juttathatják az ember eszébe. A Kyrandia fantáziavilágához hasonló univerzumba kalauzol el minket a játék. A főhőse Sadwick, a bohóc akit a sors a tinédzserkor minden hátulütőjével megvert: önbizalomhiányos, bizonytalan, legszívesebben azon nyomban megszabadulna a vándorcirkuszt üzemeltető családtagjaitól. Ahogy az lenni szokott, mégis egyedül neki van arra esélye, hogy megmentse a világot a végső pusztulástól.
A demó (innen letölthető) több mint biztató, a német játékfejlesztők által kitalált világ amolyan kedvesen melankolikus hangulatot áraszt, az ősz, az enyészet színei az uralkodóak, de azért semmi sincs túl komolyan véve - az aznapra kiszabott házimunka jobban felzaklatja Sadwicket, mint a világvége közeledtének a híre. Az egyedüli veszélyforrást abban látom, hogy a pubertáskorú bohóc szerencsétlenkedései egy idő után idegesítővé válhatnak. A teljes verzióra sem kell már sokat várni: április végére igérik.
A hazai képregényes élet szereplőit megszólaltató interjúsorozatunkban ezúttal a Kalyber Joe, az eddigi legstabilabb és leghosszabb életű magyar szerzői karakter megalkotójára rántottunk fegyvert, hogy megtudjuk mi köze a piaci kofáknak a képregénykiadáshoz és hogyan válik egy spirálfüzet segítségével egy szegedi frissen diplomázott tanárból dzsungel- és sivatagjáró kalandor, valamint arról is lekerül a lepel, hogy melyik kedvenc francia nyelvű fantasy képregénysorozatához készített Pilcz Roland Geekz-exkluzív hommage-t.
- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal…
- Pilcz Roland vagyok, diplomás munkanélküli. :) Ami talán csúnyábban hangzik mint amilyen. Valójában most kapom kézhez a rajztanári diplomámat.... 8 éves kitartó főiskolai kalandozásaim után. Mentségemre szóljon, hogy világéletemben képregényt rajzoltam az iskolapadban, és ez itt sem volt másként. Főiskolai éveim alatt adtam ki képregényem, a Kalyber Joe eddigi öt részét.
- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ?
- Talán a legkorábbi képregényélményeim többek között az Alfa újságban levő Astérix és Willám Will-ek, a Kockás, a Bucó Szetti Tacsik, Fazekas Attila Csillagok Háborúja feldolgozása voltak. De egyébként számtalan kedvencem volt. Garfield, Pókember, Transformers, Spawn... ajajj...
- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ?
- Alapvetően a filmek miatt kattantam be, és valahol a szívem mélyén mindig filmben gondolkoztam az alkotás kapcsán. Ezért nem is vettem olyan túl komolyan a képregényezést. Ez segített végülis egy olyan tapasztalat megszerzéséhez, amiben nem a hiperlátványos rajzok voltak a főszereplők, hanem a történetszövés. Mindig nagy rajzos hírében álltam, de önmagában sosem éreztem a rajzot célnak. Inkább egy eszköznek.
- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ?
- Nagy gatással volt rám a korai években testvérem, aki maga is rajzolóként kezdte. Sokkal jobb volt mint én, és ezért pofátlanul másoltam őt, ami kiváló hatással volt a fejlődésemre. Később különböző népszerű képregény- és popkultúrális hatások értek, mint a Dragon Ball vagy a Spawn... szerintem ezeken a korszakokon a 90-es években minden kezdő képregényes átesett, és - szerencsés esetben - egy idő után a tapasztalat birtokában tovább is állt tőlük.
- Muszáj megemlítenem az első Amerikajjji’ képregényemet, amit tesómmal 97-98 körül rendeltünk. Ez a Star Wars – Heir to the Empire első füzete volt. Megváltoztatta az életemet. Olivier Vatine rajzai egy olyan világot tártak fel előttem, amiről addig nem is sejtettem, hogy létezhet. Akkor még persze nem tudtam, hogy mekkora szerencsém volt, hiszen a sors úgy akarta, hogy az első amerikai képregényem valójában francia alkotók munkája volt, egy olyan stílusban, mely kuriózumnak számít kint is. Én akkor azt hittem, hogy ez lehet ott az átlagszínvonal, de valójában a jéghegy csúcsa ért ide a tengeren túlról.
- Ezután Vatine stílusát másoltam rendíthetetlenül. És bár örök elégedetlen voltam, utólag látva kalapot emelek az akkori énem előtt, mert zsenge korom ellenére elég magas szintre fejlesztettem azt a stílust. A Kalyber ettől egy gyökeresen más irány volt minden szempontból. Ott csak a történetre koncentráltam, igazából egyátalán nem vettem komolyan. Mintha két külön hobbi lett volna. Végül ugye beleszerettem a Kalyberbe, de a mai napig mintha az egy más dimenzió lenne.
- A munkamódszerem megint megérne egy misét :) Dióhéjban : Kialakul a fejemben az ötlet, a sztori alapjai, és ezt azonnal leskiccelem, összeírom. Ez olyan 70-30 arányú rajz és szöveg. Ebből egy spirálfüzetnyi massza lesz (a Kalybereknél az első rész pl 2db spirálfüzetet töltött meg. Hozzá kell tenni, hogy már akkor sokat terveztem a későbbi részeket is). Ezt a masszát kivonatolom egy ún. forgatókönyvbe, ami egy olvasható vázlatverziója lesz a végleges anyagnak. Ez alapján kezdem a rajzolást. Klasszikus módon, ceruzával, majd tussal, végül számítógépen megy fel a szín és a szöveg. Nem használok semmi különleges anyagot. Ma már olyan jó kis golyóstollakat lehet kapni, hogy a csőtollamat is szegre akasztottam. Öregvagyokémmáahhoz... Egy Vatine-jellegű stílus persze lehet hogy többet kívánna, de a Kalybernél egyszerűbb vonalas rajzokat készítek, amihez szuperül megértjük egymást ezekkel az eszközökkel.
- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ?
- Hű, vegyük sorra : Rendszeresen olvasni, a nem-képregény kategóriában nem is olyan régen kezdtem csak el. Az utóbbi pár évben lett nagy kedvencem Rejtő Jenő és Jules Verne. Rendíthetetlenül gyűjtöm az összes könyvüket. Rejtő humora és stílusa óriási hatást tett rám. Vernénél inkább a konzervatív/romantikus énem éli ki magát. Nagyon szeretem az 1800-as évek hangulatát, és tervezek is ebben alkotni. Talán még korai erről beszélni, de a fiókban (és az agyamban) érlelődik egy steampunk-jellegű képregényem.
- Na azért olvasok "komolyabb" dolgokat is. Imádom Kurt Vonnegut írásait, Hellert, Goldingot, Hemingwayt. Oly sok a jó könyv és oly kevés az idő !
- Képregényeket nem fogyasztok annyit mint lehetne. Scaneket gyakorlatilag nem olvasok, így van néhány sorozat amit minden áron beszerzek. Imádom pl a Donjon (Torony) sorozatot amiből az összes angol kiadás megvan. Sajnos az eredetitől kissé le van maradva (12 kötet / 24 albumnyi lesz most tavasszal), de még így is meglepő, hogy Amerikában egyáltalán megy a széria. Gyűjtögetem még a legtöbb Star Wars kiadást, kedvencem a Knights of the Old Republic, mely szerintem nem csak a Star Wars, hanem az általános amerikai mainstream között is egy nagyon erős anyag. De szeretem még a Blueberryt, Blacksadet, Largo Winchet, Astérixet...
- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai?
- Sok korszakon túl vagyok már, amit nem sajnálok annyira. Életem egy nagy fordulópontja volt, mikor végleg letettem a voksom a „profi” képregénykészítés mellett kb 2003-ban. Onnantól elkezdődtek a publikálás évei. Először 2005 elején az Angyali Béke, ami egy jó bemutatkozás volt (Az Új Galaxis antológia 5. részében). Majd már abban az évben a Kalyber 1. Ez elég nagy dolog volt számomra. Megjelent a képregény amit akkor már 10 éve csinálgattam… kézben tartani a saját megjelent műved nem utolsó érzés. Idén, ha minden jól megy, már a hatodik és hetedik kötetemet is kézbe vehetem.
- Most éppen talán egy új korszak kezdeténél vagyok. Vége a sulis éveimnek (8 évig boldogítottuk egymást a Szegedi Egyetemmel). Tanári diploma a zsebben, közelebb a harminchoz mint a húszhoz… hát csak semmi pánik! A java még – remélem – most jön.
- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ?
- Mindenképp az olvasók személyes véleménnyilvánítása. Fesztiválokon rendezvényeken mindig vannak újabb arcok, akik megszólítanak, és elmondják, hogy mennyire tetszett nekik a képregényem. Mintha mindegyik véleményből a saját lelkesedésem egy szelete tükröződne vissza. Amikor már végképp elöntene az elkeseredés, hogy ez egy zsákutca, valahogy megtalál egy pozitív visszajelzés, ami hihetetlen energiákkal képes feltölteni. Mint a sivatag egy kiadós eső után - kivirágzik. Ott vannak a magok, a virágok, csak elő kell őket csalogatni.
- Na tessék, máris mennyire elragadtattam magam. :)
- A szívednek legkedvesebb műveid ?
- Hát a régi Kalyberek még 1995/96-tól, azok örökre az első helyen lesznek a szívemben. Ugyan ezek csúnyácskák, gagyik, komplett elmebetegek, de számomra a legértékesebbek. Tesómmal időről-időre újraolvassuk őket és már a poénok, részletek szállóigeként épültek bele a mi kis mikrovilágunkba. Ez olyan egyedi kincs, amit nem lehetne már pótolni.
- De persze (főleg ahogy örexünk...) egyre szentimentálisabban gondolok vissza a megjelent Kalyber képregényekre is. Már fél évtizede, hogy kijött az első rész. Ez volt ugye az első önálló kiadványom, amire hibái ellenére is büszke vagyok. Emléxem rá, mikor kilenc hónappal a születése előtt elkezdtem rajta dolgozni, és mikor elhoztam őt a nyomdából, heheheh! :)
- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ?
- Hát, időről-időre felmerül bennem egy Kalyber-szünet, amit végül bizonytalan időre elnapolok. :) Jelenleg két Kalyber kiadványon is dolgozom. A sorozat hatodik része remélem idén ősszel már meg is jelenhet. De még előtte készülök egy kis meglepivel is.
- Még két nagy sztorit akarok mindenképp bemutatni (ami legalább 4 füzetet tesz majd ki), aztán’ talán jöhet egy kisebb szünet. De Kalyber volt van és lesz. :) Nem tudom abbahagyni. Biztos vagyok benne, hogy életem végéig el fog kisérni, mert még a gyerek vagy fiatalkori elképzeléseim nagyrészét sem valósítottam meg. Hosszú távon gondolkodok. Ez volt az alapvető célom, és emellett kitartok a továbbiakban is.
- Persze szeretnék más dolgokat is csinálni. A lelkesedés végtelen, az idő és energia véges. De meglátjuk. A steampunk tervem mindenképp megvalósítom egyszer. Ezen kívül vannak egyéb mozgolódások, amikről egyelőre nem is érdemes beszélni.
- A Kalyberből lesz még strip, vagy végleg eldőlt, hogy szélesvásznú kalandok felé vezet az útja ?
- Nem különösebben szívem csücske a dolog, de soha nem mondanám, hogy nem lesz több strip. Sőt, hamarosan nyomtatásban is olvasható lesz az eddigi összes. Ezek általában a normál köteteket szolgálják ki. Ha van egy-egy újság/felület, ahová elfér, akkor sosem habozok kihasználni a lehetőséget a megjelenésre. Nyomulni kell, ezen nincs mit szégyellni. Ez egy jó lehetőség arra, reklám híjján, hogy az emberek orra elé tegyük a figurát. Ugyanakkor veszélyes is, ha ezzel azonosítják a címet. Ezért ahol csak lehet, elmondom, hogy ezek csupán non-canon kiegészítései az egészestés történeteknek. Nem kell őket komolyan venni.
- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ?
- Mint említettem, most fogom megszerezni a diplomámat. De nem valószínű, hogy a tanári pályát választom. Alapvetően nem lenne ellenemre, de a jelenlegi állapotok ez ellen dolgoznak. Egy ideje szabadúszó grafikusként tevékenykedek. Ez jelent storyboardot, képregényt, illusztrációt, kiadványszerkesztést meg kilátástalanságot minden mennyiségben. Bízom benne, hogy ez most már pozitív irányba fog változni...
- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ?
- Ugye Olivier Vatine örök kedvenc és egyfajta példakép marad. Kedvelem még Joann Sfar és Lewis Trondheim lazaságát.
- Magyar alkotók szempontjából vannak még hiányosságaim, de úgy érzem, egyre több tehetséges ember bukkan fel a szó szoros értelmében. Egyesek idő előtt már szerzői kiadványokkal csápolnak, mások 30 után mesterműveikkel a fiókjukban pironkodnak. Az a jó, ha a tehetség és az elhivatottság valahol kiegyenlíti egymást. Ez nem mindig van így. Dehát a jelen helyzetben hiába vagy szuperjó, ha nem vagy elég tökös az érvényesüléshez. Na, máris eltértem a kérdéstől.
- Ha már Sfar : neked hogy tetszett a magyarul is megjelent Rabbi macskája és a Kis herceg adaptáció ? Utóbbi eléggé megosztotta a rajongóit…
- Sajnos a Kis herceget még nem olvastam. A Rabbi macskája nem eccerű'. Viszont tökéletes iskolapéldája, hogy hogyan NE adjunk ki képregényt ma Magyarországon. Én nagyra becsülöm a kiadót a bátorságáért, bár szerintem különbséget érdemes tenni bátorság és felelőtlenség között. Ok, ennek semmi köze a Toronyhoz, de ha csak azt nézzük, hogy ez a sziporkázó humorú, széles rétegek által fogyasztható zseniális képregény az első résszel – őszinte sajnálatomra – megbukott kishazánkban, akkor hogy gondolhatja valaki, hogy ez az elvont, első látásra gyerekkönyvnek tűnő, mégis 14-es karikával (joggal) ellátott képregény majd full-color, keményfedeles kiadásban, háromezerhétszázötven forintért (!!!) nem lesz írtózatos bukás !? A kiadvány eredetileg 2920 Ft-ba került, majd ezt ragasztották át 3750-re. Én ezt a kötetet közel 90%-os kedvezménnyel vettem meg végül, vagyis 500Ft-ért. Nyilván sosem lesz folytatása magyarul, ami pedig azokkal kitolás, akik ennyi pénzt költöttek a kötetre. Most kérdem én, nem lett volna ésszerűbb alábbadni, és mondjuk kiadni feketefehér, puhafedelesben, esetleg integrált kiadásban, ha már ennyire szívügyük a történet ? Ez fél napos tájékozódás kérdése lett volna. Jó dolog a szarvasgomba, de a falusi közértre rábüdösödik.
- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe ?
- Kb 2003-ban vettem fel az első kontaktokat ilyen téren. Volt egy kreatív mozgolódás, amiben részt vettem és már akkor felbukkantak mai "kollégák". Aztán egy ideig újra a magam útját jártam, egészen addig, míg 2005-ben meg nem jelent az Angyali Béke. Később úgy volt, hogy baromi szerencsés leszek, és valaki támogatja a Kalyber teljes kiadását. Emiatt kezdtem egyáltalán bele. Emiatt nyertem hozzá azt a temérdek kitartást. Aztán mikor kész volt az anyag, az egész támogatósdi dugába dőlt. Csakhogy akkor már olyan elszánt voltam, hogy senki sem állhatta a Kalyber megjelenésének útját. Az összes pénzemet, nagyapám örökségét a kiadásba öltem. Akkoriban nagy erőkkel vetettem magam a promo minden formájába. Ez nagyrészt a képregény.net-es ismerkedéseket jelentette.
- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)?
- Hát elsősorban Tomsterrel, akivel már kb 8 éve ismerjük egymást és vagyunk jó barátok. Mivel szegedi vagyok így az ilyen jellegű ismerkedés főként a rendezvényekre korlátozik. Szerencsére kifejezetten jó a kapcsolatom a „kollégákkal”. Szabó Zolival már évek óta „standtestvérek” vagyunk. :) Á, nem is mondok neveket, mert olyan sok jó arc van, és ráadásul utálnék kihagyni valakit. :)
- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik…
- Én már nem gondolom azt, hogy megtorpanna ez a bumm... Hogyha a gazdasági válságban is ennyi új kiadvány jelenik meg, akkor szerintem hacsak nem történik valami nagy változás, akkor ez az eddigi tendencia fog folytatódni. Bár nem lehet tudni, hogy meddig tart még ez a válság, illetve, hogy egyátalán kifelé, vagy befelé megyünk... Mégis, most már érzem elég erősnek a képregényes bázist, hogy a vészharangokat talán nem kell kongatni. Az megint más kérdés, hogy ami eddig volt sincs jól. Sehol sem vagyunk, a piac nem elég, a terjesztés katasztrófa, pénz nincs, kultúra nincs, szóval csak a szokásos: Apokalipszis. Kicsit vörös, kicsit kormos, de a miénk. :)
- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?
- Rendkívüli mértékben. Mindezek nélkül szerintem ott sem lennénk, ahol most vagyunk. A fiatal szerzőknek pedig esélyük sem lenne bemutatkozni, megmutatkozni, az olvasóközönségnek. Mivel általánosan nincs reklám, nincs pénz, nincs igény, így ezek az "intézményesített" támpillérei a magyar képregényes magnak. Már ezekkel meg van teremtve egy állandó kör, egy közösség, ami él, ami dönthet arról, hogy mit választ, vagy mit tart jónak, mert a lehetőség mindenkinek adott, hogy elinduljon. És ez sok ember önzetlen munkája, kitartása, szeretete által jött létre, akiket emiatt köszönet illet. Písz, meg effélék! :)
- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?
- Hehe. Hát ezt nem tudnám megmondani, hogy mennyire figyel oda erre a kemény magon kívül bárki is érdemben. Mindenesetre kell ilyen. Ez is az intézményesítés része. Nyilván egy kialakulófélben lévő dologról van szó, épp úgy, mint maga a hazai képregénykultúra is. Én bízom benne, hogy ezek a dolgok együtt fognak felnőni és beérni, hogy végül egy igazán komoly és akkurátus iránymutatói legyenek a kultúra ezen szegletének.
- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről?
- Nem vagyok tagja. Ez nem egy lázadás részemről, de én általában más dolgokban is a magányos farkas szerepét játszom. Egyedül írok, rajzolok, egyedül intézem a kiadványaim megjelenését, többnyire a terjesztését… Alapvetően nem vagyok híve a túlzott egyesítéseknek. Szeretem, ha a különböző színfoltok a maguk helyén tudnak hatni. Emellett persze jó, hogy van ilyen. Egy saját kiadvánnyal részben azok a képregényesek is bemutatkozhatnak, akik többnyire inkább a grafikusi pályán mozognak, és nem biztos, hogy önálló kiadványba fognának, akár anyagi akár megvalósíthatósági okok miatt. Aki a saját útját akarja járni az pedig nyilván megteheti. Ez választás kérdése.
- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?
- Hu. Hát az nem egyszerű. :) Nem is igazán merném megítélni. Foggggalmuk sincs, hogy mi az a képregény. Az csak egy jobb esetben kuriózum, rosszabb esetben csak egy gyerekes hülyeség. A szegedi képregényfeszt alkalmából eléggé sokat érintkeztem a médiával ez ügyben. Jók a tapasztalataim, mert akit érdekel, az lelkesen követte és kérdezett, ésatöbbi. De ez egy nagy kampány része volt, amit meg kellett csinálni. Önmagától a média magasról letojja a képregényt. Ez kétség kívül a helyzetből adódó evidencia. Ha majd fejlődik a kultúra, talán ez a kérdéskör is változik majd.
- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét?
- Hát a magam részéről próbálok jó dolgokat alkotni. Őszinte nyelven, hangnemben mesélni. És tukmálom a cuccaimat boldog-boldogtalannak. Korábban (most sok ismerősöm el fog mosolyodni az emlékektől) piaci kofaként tukmáltam a Kalt a rendezvényeken. Ezzel mondjuk 10 emberből 6 megállt a standomnál. Amúgy meg mondjuk megállt volna 3-4. Már-már szánalmas kategória, de néha a cél szentesíti az eszközt. Ma már nem vagyok ilyen gátlástalan. Már adnom kell az imidzsemre! :)
- Többször láttalak már Kalyber elmaradhatatlan nyakkendőjével, azt is promóció céljából készíttetted?
- A Kal első részében van rólam egy fantasztikus(an borzalmas) fotó. Na, az egy valódi Kalyber-nyakkendő. Még a kiadás előtt egykéthárom évvel készült ruhafestékkel. Nyilván amennyire elvetemült vagyok, ez adta magát. Később tök jó ötletnek tűnt ez, hogy pólóra nyomtassunk nyakkendőt. Sajnos még olyan fanbázis nincs, hogy lépten-nyomon ilyen pólós embereket látnánk, de azt vettem észre, hogy azoknak is bejön ez, akik nem is tudják, hogy miről van szó. Szóval kellemest a hasznossal. Természetesen ez a tökéletes promóció. :)
- Guillermo del Toro számtalanszor hangoztatta, hogy réges-régi álma, miszerint filmet forgat Lovecraft Az őrület hegyei című kisregényéből. Úgy tűnik az álom lassan valósággá válik. Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ?
- Hát ha megfizetnek, én megcsinálom a Háború és Békét is. :) A viccet félretéve, régebben voltak terveim egy-egy Star Wars vagy Indiana Jones filmet igényesen feldolgozni. Ebben már nem látok fantáziát. Akkor már inkább az eredeti, képregényre íródott sztorik. Egy ilyen címtől ma sem riadnék vissza. Feldolgoznék még sajátosan egy-egy Rejtőt is. Pl a Szőke Ciklon bizonyos részeit kifejezetten láttam magam előtt egy saját feldolgozásban. Verne Némó kapitányát is feldolgoznám egyszer, de csak ha legalább 2 életem volna. :)
- Ha nem képregény, akkor őszintén szólva legszívesebben írnék egy forgatókönyvet az Indiana Jones 5-nek. Illetve a Jurassic Park 4-nek. Ez talán most hülyén hangzik, de komolyan gondolom. Talán nagyhitű vagyok, de ha rámbíznák...! Ó! :)
- Na, a lényeg, hogy Kalyber már nekem olyannyira kinőtte magát az elmémben, hogy a legnagyobb vágyam, hogy úgy haljak meg, hogy mindent megírtam a Kalyberben, amit meg akartam.
- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ?
- Láthatatlan ember van? Az jó volna. Biztos több is. Tudom... Fantasztikus Négyes, de azért csaj nem lennék. :) Ha Kalybert mondanám az nagyon snassz? :) Ezzel most megfogtál. Akkor talán legyen Marvin a Toronyból. Ő jó fej.
- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél?
- Igazából, ha van ilyen, akkor azt szerencsére többnyire van is lehetőségem feltenni. Így most Tomsterhez irányul a kérdésem: "Hát milyen férfi, bazdmeg?"
- Feltételezem ez valamilyen insider joke ?
- Heheh. "Bizony, Jerry!" :) Ez a Dájhárd három (eredeti, káromkodós) szinkronjában van benne, mikor az utcai telefonon egy fejtörőt ad fel meklénéknek Jeremy Irons. A másikat, a bizony Jerry-t pedig kötőszóként használtam egy időben. Többen akartak ezért feketére pofozni, pedig ez is csak Die Hard 3 idézet, mikor az alagútban kérdezi a szállítómunkás McClane-t, hogy meghaltak-e az éppen levesszűrővé lőtt csozék. "Bizony Jerry, attól tartok igen!" :)
The Sword #24
Ennek a történetnek szüksége van egy jó forgatókönyvíróra, egy rutinos rendezőre, egy szimpatikus színészgárdára, és úgy 150 millió dollárra – ha megkapná, azzal elkészülne az utóbbi évek legnagyszerűbb fantasy-kalandfilmje. De tényleg: amikor az ember olyan szarokra van utalva a zsánerben, mint a frissen vászonra köpött Perzsia hercege, és aztán elolvas egy ilyen hatalmas képzelőerővel életre keltett képregényt, mint a Legacy of the Lost, az Aladdin mítosz újraértelmezése, akkor óhatatlanul is felmerül benne, hogy nagyon rossz helyre ment a pénz. Ian Edginton háromrészes minisorozata (ami amúgy epizódonként csaknem 50 oldalas) ugyanis mind narratíváját, mind látványvilágát tekintve üvölt a szélesvászonért: a szó legjobb értelmében vett klasszikus fantasy-kaland, telis-tele nemes hősökkel és aljas gonoszokkal, gyönyörű nőkkel és fantasztikus szörnyetegekkel, egzotikus helyszínek egész sorával, hatalmas csodákkal, és az egész világot átitató mágiával. És akárcsak egy hollywoodi blockbuster, nem túl komplikált: egyenes, mint a nyíl, gyors sodrású, egyszerű és hatásos – némi egészséges humorérzék elkelt volna belé, de ezt leszámítva minden tökéletesen a helyén van benne, ami egy szórakoztató kalandhoz kell. Az első rész még hűen követi a klasszikus történetet (a varázsló meggyőzi Aladdint, hogy szerezzen meg neki egy lámpát egy barlangból, ám a fiú, éppen előbbi árulásának következtében, maga fedezi fel a lámpa titkát, és építtet magának az abból kiszabaduló dzsinnel egy pompás kastélyt), de a másodikban Edginton elkanyarodik a népmesei elemektől, és egyre inkább egy epikus fantasyvé dagasztja a sztorit. A harmadikban csúcspontjára ér ez a folyamat. Megismerjük a varázslók ősi történetét, és kiderül, hogy hőseinkre (Aladdinnak, egy hercegnőnek, és az utazásukhoz csatlakozó Sinbadnak) jóval nagyobb feladat vár nevük tisztázásánál és bosszújuk beteljesítésénél: a gonosz varázsló a dzsinnek segítségével újra akarja formálni az egész világot. Stjepan Sejic gyönyörű, élénk színvilággal életre keltett, fotorealisztikus festményei a Radicaltól már megszokott színvonalat hozzák, és úgy passzolnak a lendületes kalandtörténethez, mint kesztyű a kézhez. Aki nem hiszi, járjon utána: a képek, amelyeken a gonosz varázsló lebegő palotájában leereszkedik a földalatti királyság gyomrába (a monumentális finálé helyszíne), lehengerlőek. Hollywood manapság úgyis nyakig van a képregényekben, igazán szétnézhetnének a Radical háza táján. 
Hétről-hétre követem ezt a képregényt, és hétről-hétre képtelen vagyok megválaszolni, hogy miért. Most már évek óta nagyon mélyen van a Pókember, és ezen a néhány jól sikerült sztori sem volt képes változtatni – elvégre az, hogy már csak statisztikai alapon is be kell csúsznia időnként egy-egy olvasható sztorinak, még kevés az üdvösséghez. De aztán valaki ír valami olyat, mint most a Shed című történet második része, és ilyenkor mindig feltámad a remény. És kivételesen még csak nem is vagyok különösebben meglepve: Zeb Wells a leginkább megbízható írója a jelenlegi hálószövő-gárdának, Chris Bachalóval együtt meg szinte csodákra képes. De azért csak kezdjük a negatívumokkal: az első nyolc oldalt valami rejtélyes oknál fogva még nem Bachalo, hanem Emma Rios rajzolta, és kettejük stílusa a legkevésbé sem akar passzolni. Ráadásul van egy felesleges és béna prológusunk is, amiben a hihhhetetlenül badass Kaine (a rosszemlékű Clone Saga maradványa) jajveszékelve menekül a 11 éves kis Kraven-csaj elől – na, az ilyen pillanatok miatt van akkora szarban ez a sorozat. De aztán Wells visszatér a fősztorihoz, amiben Pókember ezúttal Curt Connorsszal, vagyis a Gyíkkal kénytelen szembeszállni (természetesen a hónapok óta tartó Gauntlet történetfolyam részeként, de ez most ne érdekeljen minket). Utóbbi a hálószövő egyik legrégibb ellensége (még a hatodik Pókember füzetben bukkant fel, 1963-ban), ami azt jelenti, hogy az ő karakterét is szanaszét írták már az utóbbi csaknem öt évtizedben – de olyannyira tragikus gonosznak még kevesen tudták ábrázolni, mint Wells itt. Connors kétségbeesetten küzd elméje épségének megőrzéséért, és a benne lakozó, belőle előtörő Gyík személyiség kontrollállásáért, már csak azért is, mert a rettenetes szörnyeteg célpontja Billy, az ő fia. A lehetőségek száma roppant behatárolt: vagy Connors visszanyeri az uralmát önmaga fölött (valószínűtlen), vagy Pókember érkezik éppen időben, hogy pár jól irányzott pofon kiosztásával megmentse a fiút (minden bizonnyal). Ez egy mainstream szuperhősképregény, ami azt jelenti, hogy nincs harmadik opció, vagyis nem történhet meg, pl. az, hogy a Gyík ráveti magát a gyerekre, és széttépi, és felfalja, és Connors személyisége meghal a fiával együtt, és csak az őrjöngő szörnyeteg marad. Ugye? Öööö… Hoppá… Olcsó hatásvadászat vagy az állóvíz merész felkavarása? Utóbbi mindenképpen, előbbitől pedig a kivitelezés menti meg a képregényt. Wells fantasztikus érzelmi erővel ír, pusztán néhány rövid sorral képes igazán megrázóvá formálni Billy halálát, amit meg Bachalo művel, az kész mágia, az a három oldal, amin a Gyík felfalja a fiút, zseniális, nincs rá jobb szó: természetesen nem látni semmit, mégis, az egész zavarbaejtően intenzív, félelmetes, és gyönyörűen absztrakt. Ha nem lenne ott a képregény elején az a nyolc oldal, megkapná az öt csillagot is.
A Batmannel nem voltam olyan türelmes, mint a Pókemberrel, és a főcímet már hónapokkal ezelőtt hagytam a fenébe. De itt szerencsére volt alternatíva: Grant Morrison Batman & Robinja a tavalyi év egyik legjobb új sorozata volt, és bár az idei részek már nem olyan erősek, azért továbbra is szórakoztató olvasmánynak bizonyul. Most pedig ugyanez a Grant Morrison végre belefog abba a sztoriba, amire oly sokan várnak már oly régóta. Bruce Wayne ugye elvileg „meghalt” a rosszemlékű Final Crisis végén, és az első Robin, Dick Greyson lépett a nyomdokaiba, már ami a denevérjelmezes igazságosztást illeti. Persze mindenki tudta, hogy a DC egyik legfontosabb karaktere csak ideiglenesen lesz távol – mostanra kiderült, hogy Bruce nem halt meg, hanem valahogy, valamiért elveszett az időben. Ez a hatrészes minisorozat a visszatérésének a krónikája, ahogy a történelem előtti időkből, amnéziájával küszködve, lassan eljut a modern Gothambe. Vagyis minden rész egy más történelmi periódusban játszódik majd (és mindegyiket más rajzolja) – Grant Morrison szavaival: Batman vs. történelem. Nagyon frappáns. Túl azon, hogy Amerika Kapitány tavaly hasonló módon tért vissza a „halálból” (és ugye mind emlékszünk, hogy az a képregény milyen rosszul sült el?), a legjobban az aggaszt, hogy úgy tűnik, az író sokkal inkább akarja szórakoztatni magát, mint az olvasóit. Interjúiban lelkesen ecseteli, hogy minden rész egy főhajtás lesz az ’50-es évekbeli őrült Batman ponyvák felé (ősemberes, kalózos, magánnyomozós stb.), de ha az egész csak ennyiből fog állni, az régen rossz. Egy ilyen monumentális, korszakokon átívelő eseménynek nem az író rajongói lelkesedését kellene kiszolgálnia, hanem mondania kellene valamit a karakterről. Az első rész alapján nincs szó ilyesmiről: Batman belekeveredik két törzs harcába, elfogják, egy denevérpajzsos őskori „Robin” (borzalmasan erőltetett koncepció) megmenti, majd hősünk ugrik a következő történelmi időszakba, éppen mielőtt megjelenik egy időgéppel Booster Gold, Zöld Lámpás és Superman, csak hogy utóbbi megjegyezze, ha Bruce visszatalál a XXI. századba, „mindenki meghal”. Mélyebb tartalom, jelentőség és értelem nélkül ez a minisorozat annak a veszélynek van kitéve, hogy egy felesleges, öncélú, és egyáltalán nem batmanes kalandforgataggá váljon, ami nem arról szól, amiről szólnia kellene. És Chris Spouse rajzai sem tudtak meghatni: robosztus ősemberei, unalmas arckifejezései, elnagyolt hátterei és mérsékelten dinamikus akciói legfeljebb egy viszonylag élvezhető középszert hoznak. De még hátra van öt rész, úgyhogy a remény él: hátha innen már csak felfelé megy a színvonal. 
Azt kell mondjam, hogy egy kicsit becsapva érzem magam. A King of Fear utolsó, ötödik részét a Dark Horse azzal a szöveggel harangozta be, hogy ez fog pontot tenni a B.P.R.D. immár jó pár éve tartó békaszörnyes sztorijának végére. Ha még emlékszünk, ez a fenyegetés a Plauge of Frogs című történetben ütötte fel a fejét 2004-ben, de az utóbbi időben visszakövethettük az eredetét egészen a legelső, Hollow Earth című minisorozathoz, ami még 2002-ben jelent meg. Szóval elvileg a The Warning, a The Black Goddess és a King of Fear minikből álló trilógia lett volna az egész lehengerlően nagyszabású történetszál lezárása. De az utolsó rész aligha zár le bármit is, sőt, épp ellenkezőleg. Amellett, hogy részben nyitva hagyja az eddigi sztoriszálakat, egyrészt behoz olyan régieket is, amiknek korábban nem volt közvetlen közük ezekhez az eseményekhez (Garden of Evil), másrészt pedig behoz teljesen újakat is, amiknek segítségével megváltoztatja a B.P.R.D. státuszát (és nem mellesleg jó néhány karakterét is) – a szervezet mostantól nemzetközi, vagyis nem az amerikai kormány, hanem az ENSZ fennhatósága alá tartozik. Ez a jövő szempontjából mind szép és jó, és a képregény elolvasása után biztosak lehetünk benne, hogy a továbbiakban is remek irányban halad majd a sorozat (augusztusig kell várni a Hell on Earth-re), de akárhogy is nézzük, mindaz, amit ebben a számban kapunk, édeskevés egy ötrészes mini (hát még egy háromszor ötrészes trilógia) befejezésének. Főleg úgy, hogy az előző füzet egyértelműen egy epikus finálét helyezett kilátásba, amire itt hiába is várunk. Ha eltekintünk a prekoncepcióktól, egy kicsit akkor is furcsa a helyzet. A negyedik szám cliffhangere után a képregény napokat ugrik előre az időben, amikor is Manning igazgató, Kate Corrigan és Johann Kraus az ENSZ-nek számolnak be az eseményekről (az rejtély, hőseink hogy jutottak ki a Liz által tüzes pokollá változtatott barlangrendszerből) – vagyis mindarról, ami a mini nagy fináléja kellett volna, hogy legyen, pár képkockányi flashbackből és híradófelvételből értesülünk. Merész húzás ez Mignola és Arcudi részéről, de többségében működik, mert a sorozat 68 rész után elért egy olyan pontra, ahol ez a módszer hajlamos nem rombolni, hanem fokozni az apokaliptikus események hatását. Hogy hogyan? Azzal, hogy a címlapon is látható, toxikus felhőt eregető, Kalifornia fölé magasodó fallikus óriásszörny elszabadulását egyáltalán nem mutatják meg (és miért is legyenek repetitívek: láttunk már ilyet korábban), az írók azt üzenik: ez már nem nagy dolog. Ide jutott a világ, a gonosz erői ott munkálkodnak mindenütt, nem kell többé csodálkozni rajta, ha felbukkan egy városokat a puszta lépteivel eltipró lovecrafti rettenet, így hát nem is feltétlenül kell sok-sok epikus beállítást elpazarolni rá. Félelmetesen hatásos koncepció, ami új szintre emeli a sorozatot: a szörnyűséges, a felfoghatatlan, a mindennek a végét jelző, a megdöbbentő immár szinte hétköznapivá vált. Hogy ezt mennyire volt bölcs dolog fináléként ellőni, az már más kérdés. Így még Guy Davis szokásosan fantasztikus rajzaival együtt is azt kell mondanom, hogy bármilyen remek a King of Fear, a B.P.R.D. normál (azaz kivételesen magas) színvonalához képest ez a szám egy egészen kicsit csalódás. 
Kár érte: olyan jól indult. A Marvel aktuális megacrossovere már onnantól kezdve szimpatikus volt, hogy nem akarták 6-8 részig húzni, mindössze négy füzetet szántak rá. Ami persze logikus, hiszen egyetlen, nem különösebben bonyolult csatajelentről van csupán szó, amit nem lehet, pontosabban, nem érdemes sokáig nyújtani. És az első három rész a maga monumentális, esztelenül dinamikus módján pokoli szórakoztató volt, ráadásul a látványos akció mellett képes volt remek karakterpillanatokkal és hatásos – ha nem is különösebben meglepő – fordulatokkal szolgálni. De a befejezés sajnos csalódást okoz. Hiába epikus, összességében meglepően hanyagul megírt. Az nagyon is rendben van, hogy Norman Osborn bukásának és őrületének folyamata a Sentry/Void elszabadulásában kulminálódik, és hogy az Asgard ostromába belépő hősöknek a legnagyobb csatát végül nem is az országot irányító gonosztevővel, hanem saját társukkal kell megvívniuk – itt fizetődik ki a karakterrel kapcsolatos rengeteg utalás az utóbbi hónapokból, évekből. Vagyis fizetődne ki. Sajnos hiába olvastam el kétszer is a képregényt, még most sem értem, hogy tudták a hősök pusztán nyers, fizikai erővel legyőzni az ily módon elvileg legyőzhetetlen Sentryt, akinek korábbi galibák alkalmával mindig valamilyen mentális úton kellett elkenni a száját. A mindeddig sokszor, és masszívan megalapozott sérthetetlenségét, és szinte isteni mivoltát (mint tudjuk, egyszer patthelyzetig harcolt Galactusszal) aligha ellenpontozza az, hogy Thor megkínálja néhány villámmal, Vasember pedig a fejére pottyant egy helicarriert. Szóval ez a végső csata, bár kétségkívül baromi jól néz ki (Olivier Coipel, mint általában, most is elemében van, képei gyönyörűek), finoman szólva nem valami következetes, és így nem is igazán kielégítő – erősen foghíjas befejezése ez Bendis ígéretes Sentry-sztoriszálának. És ez sajnos nem az egyetlen baja a Siege 4-nek. Ahelyett, hogy az író tisztességesen lezárná a történetet, az utolsó hat oldalt inkább az új kezdetre, a Heroic Age felvezetésére „pazarolja”. Hasonlóan járt el már a Secret Invasonnél is, aminek utolsó lapjain a Dark Reignt exponálta be, de ott még ügyesebb volt, nem szórta ugyanis szét az invázió közvetlen következményeit a különböző képregényekbe, mint itt. A New Avengers és a Dark Avengers utolsó számának idevágó oldalai sokkal inkább ebbe a füzetbe kellettek volna, hogy kerüljenek, a regisztrációs törvény eltörlése és Steve Rogers kinevezése Amerika új „főrendőrévé” pedig maradhatott volna amazokra. Persze értem a döntést: egy nyilvánvalóan rengeteg vevőt célzó crossovert nem lehet cakkpakk lezárni anélkül, hogy az olvasókat ne csábítaná az új kaland kezdetére – még ha ez a dramaturgia rovására is megy. Ahogy mondtam: kár érte. 
Asgard ostromának végeztével új fejezet nyílik a Bosszú Angyalai (és úgy általában, a Marvel Univerzum) történetében. Ennek jeleként az eddigi sorozatok e hónapban mind befejeződnek, és a következő hetekben újak indulnak helyettük. A New Avengers némileg kakukktojás, minthogy a név megmarad: újraszámozva és új csapatösszeállítással (illetve nyilvánvalóan új koncepcióval), de ismét elstartol június közepén. És addig is itt van nekünk ez a különkiadás, ami egy epilógus a Siege-hez, és epilógusként is keresztbe lenyeli a crossover fináléját, úgy, ahogy van. Pedig ha lehet még annál is egyszerűbb: a csapat megindul, hogy levadássza az asgardi csata végeztével a helyszínről elmenekült Hoodot és Madame Masque-ot, akik utóbbi apjánál, Nefaria bárónál keresnek menedéket, mielőtt kisurrannának az országból. Aztán annak rendje és módja szerint megtalálják, és leverik őket. Ilyen egyszerű az egész, nincsenek fordulatok, meglepetések, csak nyílegyenes sztori van és szuperdinamikus akció. És ami a lényeg: hangulat. Hőseink a Civil War óta végzik úgy a dolgukat, hogy közben kénytelenek árnyékokban élni, a hatóságok és saját egykori társaik elől is bujkálni, de most, az ostromot követő órákban szó sincs ilyesmiről: kezükbe veszik a dolgok irányítását, és gyorsan, hatékonyan, kíméletlenül levadásszák a gazembereket, akik az utóbbi időkben olyannyira megkeserítették az életüket. És az olvasó számára is van valami roppant kielégítő abban, ahogy végre minden óvatosság, visszafogottság és megfontoltság nélkül, minden erejüket latba vetve, rászabadítják magukat a rosszfiúkra, mintha semmi más nem számítana. A leszámolás Nefaria otthonában ennek megfelelően elemi erejű: ugyan rövid, de annál intenzívebb és brutálisabb, öröm látni, hogy Bendis nem fogta vissza magát –így nem fogják vissza magukat karakterei sem. Valóságos bűnös élvezet nézni, ahogy Rozsomák széles vigyorral az arcán felbukkan a semmiből, hogy kis katonákra vágja a bárót. Hogy is mondják Amerikában? You don’t want to fuck with these guys. Mert végülis ez volna a szuperhősök lényege, nem igaz? Ha nem viselkedsz, előbb-utóbb felbukkannak az életedben, és szétrúgják a segged. Csakhogy a Civil War óta nem igazán tehettek így, nem igazán lehettek önmaguk – mostanáig. Úgyhogy ez a sorozatfinálé legalább annyira prológusa a Heroic Age-nek, mint epilógusa a Siege-nek, és egyben roppant meggyőző bizonyíték arra, hogy Bendis kiválóan helytáll majd „klasszikus” Bosszú Angyalai sztorik írójaként is - nyilván nem véletlen már az sem, hogy itt Nefaria bárót, a csapat egy régi ellenségét tette meg fő antagonistának. Grandiózus fináléhoz pedig sztárrajzoló dukál: Bryan Hitch-nek, akinek sosem felejtünk el hálálkodni, amiért Warren Ellisszel megteremtették a szélesvásznú képregény fogalmát, voltak jobb és rosszabb pillanatai is az utóbbi egy-két évben, de itt gond nélkül hozza azokat a dögös, lendületes, epikus képsorokat, amik tőle elvárhatók. Ugyan a csapat történetét a korábbi számok grandiózus kétoldalasainak újrahasznosításával és Luke Cage monológjával felelevenítő befejezés igen óvatlanul egyensúlyoz a giccs határán, de ennyi érzelgősség ehelyütt megbocsátható – sőt, valahol talán még szükséges is. Főleg ha azt vesszük, hogy ezzel Bendis szépen keretbe zárta saját sorozatát, hiszen annak idején a „klasszikus” érának búcsút mondó Káosz hasonló epilógussal ért véget. 
Kicsit az az érzésem, hogy Bendis mindenképpen akart még egy utolsó, Siege utáni számot írni ehhez a sorozathoz, mielőtt Osborn bukásával– természetesen – végleg befejeződik, de egyszerűen nem volt hozzá elég mondanivalója. Így aztán, amilyen fantasztikusak a képregény utolsó oldalai, olyan feleslegesek és unalmasak az elsők. Egyrészt, mert nem történik bennük semmi, amit már ne tudnánk a Siege 4-ből (a Dark Avengers tagjait letartóztatják, a csapatnak befellegzett, új nap van virradóban), másrészt, mert mindazt, amit már úgyis tudunk, az író ráadásul érdektelenül és bután mondja el újra. Ha valamiről, hát ennek a számnak a (hamis) angyalok saját bukásukra adott reakcióiról kellene szólnia. Osborn esetében ez rendben is van (erről később), de a többiek? Oldalak telnek el azzal, hogy a nagy csata végeztével ketten szökni próbálnak, csak hogy pár panellel később a hősök egy-egy jól irányzott ütéssel a helyükre verjék őket. Helykitöltésen kívül ez az instant, se nem elég látványos, se nem elég izgalmas, se nem elég akármilyen akció nem jó semmire. Aztán következik Daken szökése, amire megint feleslegesen megy el öt oldal, annak ellenére, hogy pár panelen is meg lehetett volna oldani – ezután, és csakis ezután kezd el egyre jobb és jobb lenni a képregény. Thor és Phobos (a Sentry által széttépett isten, Ares fia) beszélgetése már egy nagy lépés a helyes irányba, az Amerika új főrendőrének kinevezett ex-Amerika Kapitány, Steve Rogers, és Osborn ex-jobbkeze, Victoria Hand jelenete pedig kétségkívül a sorozat eddigi színvonalát képviseli. Hand remek karakter, akinek megvoltak a maga okai, amiért az egykori Zöld Manó szolgálatába állt, és akit Bendis mindez idő alatt végig képes volt árnyaltan ábrázolni, határozott távolságot tartva közte és őrült főnöke között. Azzal pedig, hogy a Marvel valóságos erkölcsi és ideológiai szobrán, Rogersen keresztül „bocsát meg” neki, ügyesen győzi meg az olvasót arról, hogy bármit tett is ez a nő, helyén van a szíve – és hogy van még jövője is. De a leginkább hatásos képsorok természetesen Osbornhoz kötődnek. Ahogy ül a cellájában, és önmagával (pontosabban másik énjével) vitatkozva igazolja tetteit (némileg tragikus módon nem teljesen eredménytelenül!), egyszerre mutatva meg hatalmas egóját, uralkodási vágyát, nagyságra törekvését, önámítását és őrületét, az tökéletes lezárása a karakter azon szakaszának, ami még Warren Ellis Thunderboltsával kezdődött. És itt a korábbi felesleges jelenetekkel láthatóan küszködő Mike Deodato is remekel: Osborn arcán ott van minden. Gyönyörű befejezés, jobbat kívánni sem lehetne. Kár a füzet első feléért. 
Aligha tagadhatja bárki, hogy Paul Jenkinsnek köszönhetjük a messze legjobb Sentry-történet, ami valaha született (és itt természetesen a legelsőre gondolok). Ezt csak a tisztesség és az egyensúly kedvéért tartottam fontosnak megjegyezni, mert mostantól igaz az a kijelentés is, hogy Paul Jenkinsnek köszönhetjük a messze legpocsékabb Sentry-történetet, ami valaha született. Barátaim, óvakodjatok a Fallen Suntól. De jobban meggondolva, mégse, inkább mindenképpen olvassátok el. Mert a piac ugyan nem szűkölködik pocsék képregényekben, de efféle ganét nem vehet minden nap kezébe az ember, úgyhogy már csak a puszta tapasztalat miatt is érdemes ráfanyalodni. Tény persze, hogy Jenkinsnek nem volt könnyű dolga. A Sentry meghalt a Siege végén, és rámaradt a feladat, hogy örök vadászmezőkre távozásáról, és életéről ehelyütt megemlékezzen. Namost, normál hosszúságú képregényt írni egy szuperhős temetéséről trükkös dolog. Tíz esetből tízszer az lesz a vége, hogy egykori bajtársai először kölcsönösen elsírják egymásnak a bánatukat, majd egyenként kiállnak, hogy elmondják, az elhunyt milyen hatalmas hős és nagyszerű barát volt, és mielőtt minden gyászoló szomorúan belebámul a lemenő Napba, még levonnak valami csodálatosan amerikai tanulságot az illetővel kapcsolatban. És itt pontosan ez történik, Jenkins egy muslincafingnyi kísérletet nem tesz arra, hogy eltérjen a bevett formulától, és ne adj isten, tényleges érzelmi hatást váltson ki az olvasóból (bár bizonyos szempontból talán a gyomor felfordulását is tekinthetjük érzelmi hatásnak – ez esetben én kérek kurvanagy elnézést). És ami az unalmas, apatikus rajzok mellett az egészet még rosszabbá teszi, hogy mindez egy olyan karakterrel kapcsolatosan történik, akit soha nem sikerült igazán közel hozni a közönséghez, és akinek a többi hőssel való kapcsolata is felületes volt. Ha Vasembernek a szíve szakad meg Amerika Kapitány halála miatt, azt elhisszük, mert jókora közös történetük van, és barátokként, bajtársakként, sőt, néha, nagyritkán, ellenségekként, rengeteg dolgon mentek keresztül együtt – és mi mindennek tanúi voltunk. A Sentryről viszont csak onnan tudjuk, hogy sok hősnek az állítólagos barátja volt, hogy ezt jó sok képregényben jó sokszor elmondták. Olyan ez, mintha egy utcán megfagyott, névtelen hajléktalant államfőnek kijáró tisztelettel temetnének el, és csodálkoznának, hogy elmaradnak a síró százezrek. Ezt érezhette Jenkins is, ezért az utolsó pillanatban kitalálta, hogy valamikor régen a Sentry és Vadóc jókat kufircoltak együtt. Gondoljunk bele ebbe egy pillanatra… Vadócról van szó, életének egyik központi, tragikus aspektusa évtizedeken át az volt, hogy nem élvezhetett semmiféle intimitást másokkal, anélkül, hogy ne bántotta volna őket. Erre most, sokkal később, pár félmondatból, teljesen mellékesen szerzünk tudomást valamiről, ami egy hatalmas jelentőségű emocionális esemény kellett, hogy legyen a karakter számára… csak hogy Jenkins traktálhasson minket valami sekélyes, erőltetett látszatdrámával, egy olyan figura kedvéért, ami a kutyát nem érdekli? Gyanítom, van pár ezer Vadóc-fan, aki mostanság gyakran emlékezik meg az író felmenőiről. A Fallen Sun mögött nincs történet, nincs tartalom, nincs érzelem. Nincs semmi. Csak frusztráció van és émelyítő giccs. 
- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ?
- Amúgy amikor a fent említett stripeket rajzoltam, az elején még a 100%-ban kézzel rajzolt anyagokat fénymásolat formájában adtam le a szerkesztőségbe. Később kiböjtöltem egy szkennert, és elkezdtem géppel feliratozni, javítgatni a dolgokat. Egy idő után azt vettem észre, hogy az eredeti rajzokat egyre inkább összegányolom, mondván, majd utólag kiklikkelgetem belőle a gázos részeket. Néhány hónap múlva úgy éreztem, hogy ez minőségromláshoz vezetett, ezért úgy döntöttem, hogy amit lehet, inkább szabad kézzel csinálok.
- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai?
- A szívednek legkedvesebb műveid ?
.jpg)
- Mi a véleményed a Magyar Képregénykiadók Szövetségének terveiről és a hirtelen stratégiaváltásukról?
Számítógépes játékokból hagyományosan pocsék filmek készülnek, és a Perzsia hercege roppant hagyománytisztelő mozi: pont olyan pocsék, mint elődei. Nem olyan meglepő ez. Sokaknak már Jake Gyllenhaal leszerződtetése is intő jel volt (valljuk be, színészi képességeitől függetlenül, igen nagy jóindulattal megy csak el perzsának, meg úgy általában, akcióhősnek is), amit a lelketlen, lapos előzetes csak megerősített. De arra a zagyva, ostoba, dögunalmas, sebtében vászonra kent pixelganéra, ami két órán keresztül, gépies könyörtelenséggel csak ömlik, és ömlik a szenvedő néző arcába, még így se nagyon számíthatott senki. 
A Perzsia hercege csak egy újabb nagy, jéghideg, szenvtelen hollywoodi erődemonstráció, ami két dologtól szaglik már messziről: a pénztől meg az inkompetenciától, ami a „szorgalom és hülyeség” párosának álomgyári megfelelője. Szíve persze nincs, márpedig az elengedhetetlen volna egy olyan kalandfilm esetében, amit többek közt egy elvileg sármos főhős és egy elvileg hihetetlenül gyönyörű főhősnő (elvileg, mert amúgy mindketten unalmasak és szárazak) ellenségeskedéssel induló, csipkelődős nemek harcával folytatódó, és tüzes szerelemben végződő kapcsolata, és egy nagy családi konfliktus határoz meg. Mivel az egész kontár iparosok rutinmunkája, kínosan kiszámítható menetrend szerint követik egymást a fordulatok, és a botrányosan klisés mellékkarakterek (nemes apa, forrófejű fiú, éles nyelvű hercegnő, nagydarab, hűséges néger harcos, pénzéhes, de aranyszívű bandavezér stb) elhalálozásai, miközben a cselekmény mindenféle dramaturgiai és dinamikai megfontolás, mindenféle humor, báj és stílus nélkül, mechanikusan csörtet egyik ostoba és ötlettelen akciójelenettől a másikig. És mivel a sok rohangálás, ugrabugrálás és kaszabolás középpontjában egy olyan tőr áll, ami képes visszafordítani az időt, már egészen korán nyilvánvaló, hogy az írók milyen irányba viszik majd a finálét – más kérdés, hogy addigra a néző már annak sem tud örülni, hogy jól tippelte meg a befejezést. 
Rohamléptekkel közeledik a 6. Képregényfesztivál és most szombaton, május 22-én a hagyománynak megfelelően a Gödörben támad, ezúttal is komoly meglepetésekkel szolgálva: a hazai képregényes életet már eleve alaposan felbolygatta az addig utópisztikus elképzelésnek tűnő Sandman és a Watchmen magyar kiadása, ám úgy tűnik a kiadók idén még erre is rádobnak egy lapáttal és olyan nehézsúlyú versenyzőket vetnek be, mint Hellboy, a keményöklű, de még nálunk is emberibb démonnyomozó, Scott Pilgrim, a kanadai Szexbombák basszusgitárosa, akinek a klasszikus videojátékok díszletei között kell megküzdenie barátnője hét ex-pasijával vagy Lencsilány, Lakatos István szeretnivaló és bátor mesefigurája, aki elképesztő fantáziával megteremtett világban néz szembe a bugabúval, a filmvászonba zárt óriással és a fekete csönddel. És ez még csak a lista kezdete...
SPOILERES!!!
Technicolor színburjánzásnak ezúttal semmi nyoma: bár a szélesvásznú kompozíciók továbbra is rendkívül elegánsak (többek között ebben is különbözik a film a későbbi Taylor–Argento kollaborációktól), a film színvilága realista, szürke-fémes, amelyben így sokként hat, ha kifröccsen az élénkvörös vér. Ráadásul a képek kontrasztja nagyon erős, így az Opera fényképezését akár a David Fincher által népszerűvé tett stílus előfutárának is tekinthetnénk. Argento folytatja a Phenomenában megkezdett eltávolodását a Suspiria és az 
Santini a Tenebre-ben látható flashback-sorozathoz hasonlóval vizionálja ezt a hajdani kapcsolatot. Ezek a fantáziálások elsőre a kontextustól teljesen különbözőnek tűnnek, még szubjektív képzelgésekként is nehezen fogadhatóak el. Logikájuk inkább metaforikus, mint oksági, mivel a sztorival fenntartott kapcsolatukra inkább csak utal a forgatókönyv – a kettő közt az összefüggés pusztán asszociatív. „Az Opera a pasolini-i értelemben poétikus film. Ezt úgy értem, hogy minden kamerafahrtnak megvan a maga pszichológiai interpretációja.” (Maitland McDonagh).jpg)
A képregényes interjúsorozatunk nem torpan meg, csak ide-oda tántorgott a hét napjai között, akár egy hajósrummal feltankolt Vanek úr, míg rá nem talált az Alfabéta-díjas képregények között menetelő Pestblog.hu egyik szerzőjére, Ábrai Barnabásra, aki még nem döntötte el, hogy bepereli-e a Geekz blogot plagizálásért vagy sem. Az az egy szerencsénk, hogy állítólag igencsak szereti a házipálinkát...
- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ?
- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ?
- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ? 
- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ?
- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?
- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?.jpg)
- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét?
Ebből lett a cserebogár: Ridley Scott arra vállalkozott, hogy bemutassa Robin Hood legendájának eredetét – ki volt ő, és miért vált törvényenkívülivé, aki a gazdagoktól lopott, hogy adhasson a szegényeknek? Hollywood az utóbbi években több próbálkozást is tett arra, hogy mítoszokat és legendákat csupaszítson le egy lehetséges valóságmagig – és e próbálkozások (Trója, Artúr király) rendre kudarcot vallottak. Ez a jelek szerint kevés volt hozzá, hogy elbátortalanítsa Scottot, dacára annak, hogy az eredeti tervek drasztikusan másról szóltak. A 2007-es (még Nottingham című) forgatókönyv hőse a törvényenkívüli igazságosztóról szóló korábbi művek gazembere, Nottingham Seriffje volt, vagyis a film kivételesen az ő szemszögéből mutatta volna be az egyébként unalomig ismert eseményeket. Végül ettől a koncepciótól Scotték olyan messzire kerültek, hogy a Seriff csak időről-időre bukkan fel, jelentéktelen mellékszereplőként, afféle komikus mellékzöngeként, akinek szerencsétlenségein a néző jókat kárörvendhet. A legenda híján maradnak a középkori filmektől megszokott udvari intrikák és gazságok, időnkénti csatajelenetekkel, amikben szürke karakterek vagdalkoznak, látszólag minden ok nélkül.
Ha pedig egy akció-kalandban nincs kivel azonosulni, és nincs kiért izgulni, akkor a legnagyszerűbb csatajelenetek is feleslegesek – nem mintha itt beszélhetnénk ilyenekről. A harcok közepesen látványosak, nem érződik rajtuk semmi különösebb kreativitás, ahogy a 130 milliós költségvetés sem, a dögös lassításban kilőtt nyílvessző meg már majd’ két évtizede is legalább ilyen jól nézett ki, amikor még Kevin Costner állt a hátterében. A sherwoodi zsiványokra előreutaló, random felbukkanó gyerekbanda meg kifejezetten kínos történetelem. Egyedül a rutinos operatőri munka, a kellemes zene, és a soványka szerepébe is sikerrel életet lehelő Max Von Sydow menti, ami menthető – de legyünk őszinték, itt bizony nem sok minden menthető. Valaki szólhatna már Hollywoodnak, hogy a legendák okkal legendák: nem kell a „valóságot” keresni mögöttük, mert elvész a lényeg. .jpg)
A nyolcvanas évekre a Golden Harvest (Raymond Chow és Leonard Ho cége) felnőtt a vezető Shaw Brothers közelébe, akik okkal pánikoltak be a törekvő vetélytárs láttán. (A pálya szélén épp csak melegít John Woo és Johnny To, Tsui Hark viszont már sorban forgatja fiatalos filmjeit.) Ezért az egykor szebb napokat látott stúdió legsikeresebb, bár kissé koros sztárrendezőjét, Chang Cheht kérte fel a hősi feladatra: olyan filmet kell forgatnia, amely visszahozza Shawék népszerűségét..jpg)
A karakterek magukon viselik a rendező jellegzetes kézjegyeit - férfiak vériszamosan küzdenek, harcolnak, a nők szinte nem is léteznek, vagy legalább is nem számítanak ebben a idea-univerzumban. Chech félreismerhetetlen jegye az a véres erőszak, aminek segítségével végül is előreviszi a történetet: Shao bosszúvágya és dühe legyőz minden egyéb emberi érzést. Chech mindig is nagy figyelmet fordított a fegyverek bemutatására: szinte elveszünk a szúró- vagó- ütő- és rúgószerszámok garmadájában. A jó- és rosszfiúk egyaránt használnak egyedi fegyvereket, ez még izgalmasabbá teszi a küzdelmeket (ne akadjunk fenn pl. a sztaniolbaltán - a szórakoztatás igénye felülír minden józan emberi megfontolást.)
Szóval, egy kardozó szamurájnyúlról van szó. A képregényt nem ismerőknek (bár mivel a sorozat itthon is a nyolcadik köteténél tart, remélhetőleg már nem nagyon van ilyen) ez a koncepció elsőre megmosolyogtató lehet, de Stan Sakai karaktere már 1983 óta kitörölhetetlenül része az amerikai comicpiacnak, ergo nyilván tud valamit. Igen, amerikai piac: noha Sakai maga Japán születésű, az államokban él, és angol nyelven írja Usagi Yojimbo (magyarul: nyúltestőr) kalandjait, mindannak ellenére, hogy azok testestül-lelkestül esszenciálisan japánok. Az ily módon a nyugati és a keleti képregények határvidékén burjánzó sorozat rendkívül széles palettáját nyújtja a magas szintű szórakoztatásnak: Sakai ír kalandokról, totális háborúkról, intrikákról, démonokról, kísértetekről, becsületről, tollának ugyanolyan érzéke van a horrorhoz és az akcióhoz, mint a komédiához és a moralitástörténethez. 
Szintén kevésbé jellemző a nyugati képregényekre az, ahogy Sakai az érzelmekkel bánik: különösebb körítés, giccs és csiricsáré nélkül, egészen puritán, életszerű módon mondat ki és mutat meg igazi, mély érzéseket, alkalomadtán akár csak egy-két, roppant kifejező képkocka, és jól eltalált mondat segítségével. És amúgy is az amerikai képregénypiac egyik legelegánsabb, legügyesebb történetmesélője. Képregényeiben nincs egyetlen felesleges panel, minden kép előre viszi a cselekményt, minden szónak értelme, jelentősége van, nincsenek üresjáratok és sallangok, az események határozottan gördülnek előre, egészen a nemegyszer katartikus befejezésig. A (természetesen fekete-fehér) képi világ ennek az írói stílusnak a tökéletes párja: az arcok csak néhány egyszerű, többnyire rajzfilmesen bájos vonásból épülnek fel, de hatalmas kifejezőerővel képesek megjeleníteni a szereplőkben dúló érzelmeket, a hátterek pedig olykor meglepően kidolgozottak, részletekben gazdagok. Különösen hatásos, ahogy Sakai az időjárást a hangulatteremtés szolgálatába állítja – a már említett A sárkányüvöltés összeesküvésben (az eddig megjelent kötetek közül a leginkább epikus) odáig megy, hogy az egész történetet egy tomboló vihar fokozataira komponálja meg, ami a fejezetek címadásában is megmutatkozik (Felhők tornyosulnak, Süvölt a szél stb.). 
Crossed #9
Érdekelne, Brian Clevingernek hogyan támadnak ilyen ötletei. Esetleg felébred reggel, és azt mondja: ma írni fogok egy sztorit, amiben egy tudományos kommandót vezető intelligens, harcedzett robot a dél-amerikai dzsungelbe megy, hogy kihaltnak hitt, esőerdei óriáscsirkéket találjon („hivatalos” nevük, ha esetleg érdekel: Terror Madár!)? Gondolom, ez éppolyan jó magyarázat, mint bármi más. És tudod, mit? Amit Atomic Robo keres, azt meg is találja. Pontosabban az esőerdei óriáscsirke (Terror Madár!) találja meg őt. Aztán felkapja, és magával hurcolja, hogy… hogy megegye? Áh, az olyan snassz. Madarunk egy repülőgéproncsban él, amin van egy lyuk, pont az ő fészke alatt. És igen, Robónkat szemelte ki, mint eszközt, amivel ezt a lyukat betömheti. Totál agymenés. És fantasztikusan működik. A legjobb az Atomic Robóban, hogy sok-sok hasonló jellegű művel ellentétben, sosem érezni rajta, hogy az írója erőlködne. Épp ellenkezőleg, Clevinger fantasztikusan ért a komédiához (bár most épp volt társírója a rajzoló, Scott Wegener személyében, szóval gondolom, a dicséret őt is megilleti), és teljes természetességgel dől belőle a hülyeség. Egymást érik a totálisan elszállt, őrült ötletek (ld: esőerdei óriáscsirke – Terror Madár!), féloldalanként záporoznak az olvasót röhögőrohamokba hajszoló beszólások („Ezek a legkevésbé kihalt madarak, amikkel valaha találkoztam.”), és az egész valami elképesztően és imádnivalóan laza. Ez a Free Comic Book Dayre megjelent kis szösszenet mindössze 10 oldalt tesz ki, de több az ötlet és a poén benne, mint 10 másik, normál hosszúságú amerikai képregényben együttvéve. A rajzok (akárcsak a sztori és stílus) a sorozattól megszokottak: Wegener vázlatos, csak a legszükségesebb részletekkel „bonyolított” képeinek van egyfajta magával ragadó, komikus bája, ami tökéletesen passzol Clevinger agymenéséhez. Totális szórakozás, mint mindig. Terror Madár!
A Free Comic Book Day rendszerint pont időben érkezik egy nagy képregényfilm premierje mellé – idén a Vasember 2-höz sikerült „igazítani” május első szombatját (az amcsik ugyebár még csak ezen a hétvégén láthatják Tony Stark második kalandját, nálunk egy héttel korábban volt a bemutató), úgyhogy nem csoda, hogy a Marvel egy Vasember képregényt dobott a piacra a jeles alkalom kapcsán. (Ráadásul alighanem az egyetlent az idei kínálatból, ami normál hosszúságú, nem csak 10 oldal körüli). És mivel a filmben már fifikás módon beharangozzák a jövő nyáron érkező Thor mozit is, egy team-up lett a dologból, amiben a technokrata zseni az asgardi isten oldalán száll harcba a jó ügy érdekében. A nyitány lehengerlő: Thor áll egy thaiföldi tengerparton, harci pózban, kezében a pöröllyel, és rettenthetetlenül parancsol a felé közeledő, hatalmas szökőárnak: „Yield.” Hiába. A mennydörgés istene nem tud többé parancsolni sem a mennydörgésnek, sem semmiféle időjárási jelenségnek. A ludas Tony Stark – persze csak közvetetten. Annak idején ugyanis kifejlesztett egy rendszert, aminek segítségével fegyvert lehet faragni az időjárásból – és (meglepetés!) ez a rendszer most rossz kezekbe került. Arrogáns, „leszarom a Földet” milliárdosok Stark találmánya segítségével terraformálni kezdték a Holdat, hogy majdan az lehessen az új otthonuk – csakhogy ennek persze csúnya mellékhatásai vannak a kék bolygóra nézve. Úgyhogy hőseink elrepülnek a Holdra, szétvernek minden ördögi masinát, és rafinált módon megbüntetik a tetteseket – költői igazságszolgáltatásról van itt szó, bizony ám. Matt Fraction láthatóan rutinból írta meg a képregényt: jó a tempója, egyszerű, és bár kicsit elkapkodott (majdhogynem röhejes), de hatásos a sztorija, korrektek a dialógusai, viszont nincs benne semmi különös – mármint eltekintve az említett, impozáns nyitójelenettől, ami esszenciális Thor-pillanat. Gyanítom, az egyetlen, amit igazán, teljes szívvel élvezett munkája közben, az a játszadozás Thor és Vasember korántsem ideális kapcsolatával (merthogy mióta a mennydörgés istene visszatért a halálból, és megtudta, mi mindent művelt Tony a Polgárháborúban, nem mennek valami simán köztük a dolgok). Hasonlóan rutinos (annak minden pozitív és negatív oldalával együtt) John Romita Jr. rajza is: hozza, ami tőle alapvetően elvárható. Kellemes kis olvasmány, de kétlem, hogy bárkinek az emlékezetében megragadna. 
Ha valakinek olyan amerikai képregényt akarsz ajánlani, ami minden korosztály számára tökéletes szórakozást nyújt, két szó: Mouse Guard. David Petersen 2006-ban kezdte írni a szokatlan formátumú (azaz négyzet alakú) képregényt, ami az antropomorfizmust az állatokra vetítve, egy középkori egértársadalom elitgárdájáról szól. De hadd nyugtassam meg gyorsan azokat, akik egy disney-szerű, édes-bájos-idillikus állatkavilágot képzelnek maguk elé – rossz úton járnak. Ha már referencia, inkább Watership Down vonalon gondolkozzanak. Petersen ugyanis egyrészt olyan anatómiailag pontos egereket rajzol, amennyire csak lehetséges úgy, hogy közben ezek az egerek intelligensek legyenek, fegyverekkel harcoljanak, és két lábon járjanak, másrészt, noha természetszerűen még így is van némi kedves bájuk, nagyon is marconák, szívósak és ha kell, utolsó csepp vérükig kaszabolják az életükre törő ellent. Eddig két minisorozat jelent meg (Fall 1152, Winter 1152), most pedig, köszönhetően a Free Comic Book Daynek, kapunk egy kis ízelítőt abból, hogy milyen irányt vesz Saxon, Kenzie, Sadie és Lieam története a majdan megjelenő Spring 1152-ben (amire viszont sajnos még várni kell, mert Petersen előbb két prequel minit tervez Black Axe és Winter War címmel). A tél elmúltával az egerek a téli álmukból ébredő ragadozókkal kénytelenek szembenézni, miközben senki nem tudja, hogy hová tűnt el Lieam, és miért. A 12 oldalnyi képregény tehát egy átmenet két mini között, így története sem igazán van: inkább csak afféle helyzet- és hangulatjelentés a gárda vezetőjének, Gwendolynnek a narrációjával. Az egerek fáradhatatlanul dolgoznak, harcolnak, vadakat ejtenek el, és élelmet gyűjtenek – hogy pontosan miért (nem szimpla önfenntartásról van ugyanis szó), az csak az utolsó oldalon derül ki. A Petersen által megálmodott egérvilág lebilincselő: nyers, veszélyes, sokszínű és rendkívül gazdag, az olvasó minden egyes számban megtud róla valami újat, anélkül, hogy bármikor is azt érezné, „okítják”, vagy épp a szájába rágnak valamit. A képek pedig ehhez méltón gyönyörűek. Egyszerre realisztikusak és stilizáltak, modernek és archaikusak, és bámulatos hatékonysággal kel életre bennük az apró szereplők számára átkot és áldást egyszerre jelentő természet. Egyetlen baj van ezzel a sorozattal: nem elég gyakran jelenik meg. 
A tavalyi év egyik legizgalmasabb és legszórakoztatóbb új képregénye kétségkívül a The Stuff of Legend volt, amiben egy kisfiú játékai átkeltek a mumus birodalmába, hogy bármi áron visszaszerezzék tőle elrabolt gazdájukat. Az első rész igazi meglepetés volt: a Toy Storyt és a Ryan közlegény megmentését a fantasy keretei közt vegyítő történet tele volt az amerikai képregényiparban ritkán látott frissességgel, intenzitással és eleganciával. A remek karakterek, a fantasztikus erővel életre hívott, komor mesevilág, és nem utolsósorban, a roppant hatásos csatajelenetek után pedig valami merészen más következett. A második felvonásban hőseink egy bizarr, sőt, egészen szürreális városkába kerültek, aminek kétszínű polgármestere egy veszélyes, szó szerint bőrükre menő játékba kényszerítette őket. A cselekmény szempontjából ugyan mindennek nem volt sok jelentősége, tekintve, hogy a lényegi sztorit egy jottányit sem vitte előre, de sajátosan furcsa közjátéknak, ami a mumus világának egy újabb szeletéről lebbentette fel a fátylat, tökéletes volt. Most sajnos júliusig kell várnunk a folytatásra (The Jungle), éhségünket addig is csak a Free Comic Book Dayre megjelent kilenc oldal csillapíthatja valamelyest. A kisfiú megmentésén fáradozó hőseink a Golem’s Passban belebotlanak az ellenség egy őrjáratába, amit sikeresen leszerelnek egy rövid, de intenzív csata után. Percy, a gyáva malac aggódik, hogy rájuk talál a mumus hadserege, míg a többiek azon morfondíroznak, hogy mit tegyenek az ellenség egyik életben maradt katonájával. Egyszerű kis közjáték ez, aminek se szerepe, se értelme nincs azonkívül, hogy felhívja magára azoknak a figyelmét, akik vannak olyan pechesek, hogy még nem olvasták az eddig megjelent füzeteket. De mivel a Free Comic Book Daynek pont ez a lényege, a konklúzió csakis az lehet, hogy az alkotók sikerrel jártak: ebből a parányi ízelítőből is látszik, hogy milyen érdekes, izgalmas és lenyűgözően ambivalens világot teremtettek, és hogy milyen gyönyörű, meseszerű, mégis nyers és realisztikus, szépiás képekkel keltették azt életre. 
A Superman címek nem tűntek valami egészségesnek az utóbbi egy-két évben, és a DC-nek erre valamiért az volt a megoldása, hogy továbbra is ugyanúgy csinált mindent, mint addig. Persze, most már itt toporog a sarkon J. Michael Straczynski, hogy átvegye a Supermant a gyengélkedő James Robinsontól (hála az égnek), de attól még tény marad, hogy a kiadó bő másfél éves szerencsétlenkedése a tucatcímeknek fenntartott 30 ezres példányszámú eladás környékére rugdosta le az Acélemberrel kapcsolatos képregényeket. Ezen nem segített az sem, hogy egyik „nagy” esemény érte a másikat (szó szerint) – miért is segített volna? A New Krypon után rögtön jött a World of New Krypton, azután rögtön jött a Last Stand of New Krypton, és épphogy az véget ért, máris itt a War of the Supermen. Zsibbasztó. Erőlködnek, erőlködnek, az olvasó meg csak unottan ásít a végeérhetetlen, sietve összezagyvált haddelhaddokat látva, amikről üvölt a kétségbeesés, hogy észrevegyék őket: „idenézzetek, milyen nagy és epikus és szuper vagyok, és egyébként is!” A Free Comic Book Day keretein belül megjelent War of the Superman 0 (én a DC helyében már az ezután érkező Straczynski-érát népszerűsítettem volna, de hát ők tudják) egyetlen hatásos képpel szolgál: az utolsóval, amin több ezer szupererejű kryptoni repül a Föld felé, hogy megkezdjék az emberiség elleni háborújukat. Már csak egy jó sztorit kellett volna írni elé, hogy legyen valami súlya is. De James Robinson és Sterling Gates még azt is elbarmolták, ami eddig jó volt – jelesül Zod karakterét. A World of New Kryptonban sikerült az íróknak árnyaltabban ábrázolni az általában teljesen egysíkú gonosztevőt, és erre ráadásul tökéletes okuk is volt: az egykori kryptoni város, Kandor megmentése után értelemszerűen nem a hódítás volt a célja, hanem az immár meglévő otthona és népe védelme. Ez a fordulat távolról sem csinált jófiút belőle, de kétségkívül jóval több volt egy vérben forgó szemű, üres gazembernél – mostanáig. Robinson és Gates pár hanyagul odavetett félmondattal eltörlik a karakter összes olyan motivációját, ami érdekessé tette, és visszaalacsonyítják egy önző, bosszúszomjas, vérengző szemétláda szintjére. Ehhez készséggel asszisztál Eddy Barrows is, aki olyan gonosz vigyorokat és sötét tekinteteket rajzol neki, amiket látva még Joker is visszamenekülne Arkhamba. Maga a cselekmény pedig iszonyúan lapos: Superman üvöltözve, felháborodva, falakon áttörve csörtet Zod elé (New Kryptonon nincsenek ajtók?), hogy számon kérje rajta tetteit, mire a gazember csatlósai leverik. Superman feláll, dühöng egy kicsit, megint leverik. Aztán még egyszer feláll, kioszt pár pofont, és (na, vajon, mi történik?) megint leverik. Valahol kétségkívül bámulatra méltó, hogy egy írópáros képes ilyen repetitív lenni mindössze 13 oldal keretein belül. Fárasztó és felesleges képregény ez, amire az egyetlen mentség, hogy ingyen adják – így legalább jó eséllyel elrettent pár olvasót attól, hogy ténylegesen beruházzon egy Superman képregényre, legalábbis addig, amíg végre meg nem érkezik Straczynski, hogy megmentse a napot. 
Már azt hittétek, hogy megúszhatjátok, de nem, a Geekz-es képregényes interjúsorozat következő epizódjában ezúttal Felvidéki Miklóssal támadunk, aki a laza eleganciájú és érzékeny rókát (a neve Senki, Odüsszeusztól tanulta a trükköt), a lánynevű, ámde keményöklű Johnny Cash dalszereplőt és az elsöprő erejű szuperképességekkel rendelkező pantomimest sorakoztatja fel maga mellett, hogy megossza velünk a véleményét a képregényekről, az Alfabéta-díjról és úgy en bloc mindenről kis hazánkban.
- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ? 
- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai? 
- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ? 
- Miről fog szólni a Néma Játék? A neten már közzétett oldalakból úgy tűnik, hogy egy pantomimes lesz a főszereplő és teljesen mellőzni fogod a dialógusokat… 
- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ? 
- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)? .jpg)
- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni? 
Szépen épülget a szélesvásznú Marvel Univerzum: a Vasember 2-ben a Fekete Özvegy és az immár evidens Nick Fury mellett feltűnik Amerika Kapitány pajzsa és Thor pörölye is, ráadásul hősünket besorozzák az Avengersbe (azt hiszem, a magyar fordításnak hála, hozzá kell szoknunk a ’Bosszúállók’ névhez). A lényeg mégis az, hogy elődjéhez hasonlóan, a második rész egy közel tökéletes, könnyed (kora)nyári akciófilm, azon kevés szuperhősmozik egyike, amikbe a pixeláradat mellé fért szív, lélek, agy és humor is. Egyébként is, arra a filmre, amiben Robert Downey Jr. egy sármos, géppuskaszájú, nőcsábász feltaláló-milliomost játszik, nem lehet haragudni. 
- Igen, azt észrevettem, hogy Zord és Dr. Végh is mintha csak a Goon univerzumból léptek volna elő… ezek szerint valami hasonlóban gondolkodsz, amikor a képregénytervedről beszélsz ?
- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik…
- Melyik kiadványt várod a legjobban a 6. Képregényfesztivál újdonságai közül?
S.H.I.E.L.D. #1
Tavaly a 32. számmal véget ért a DC 2006-ban indított Spirit sorozata – bár akkor már amúgyis régesrég halott volt, hisz az utánozhatatlan Darwyn Cooke távozását nem viselte túl jól a cím. Most, az agyonreklámozott és halálra hype-olt First Wave részeként, újabb Spirit ongoing indul (az azzal egyidőben elstartolt Doc Savage társaságában), ezúttal Mark Schultz (Xenozoic Tales) irányítása alatt – legalábbis kezdetben, merthogy Schultz csak az első két számot írja majd. Társa addig is a Moritat álnéven dolgozó Justin Norman (Elephantmen), aki viszonylag tűrhető választás volt a Will Eisner örökségét továbbvivő képregényhez. Azért csak viszonylag tűrhető, mert bár ügyes iparosember, de ha már munkájával a Mester nyomdokain próbál lépkedni (márpedig láthatóan ez volt a szándéka), akkor csinálhatta volna kicsit jobban is. Hogy mást ne mondjak, lehetett volna bátrabb a karakterek enyhe karikaturisztikus vonásait illetően, és ügyesebb a tipikusan „eisneres” trükkök alkalmazásában. Az első oldalon pl. a „Spirit” felirat ténylegesen kirajzolódhatott volna magukból az épületekből, ahelyett, hogy csak úgy áll közöttük a városkép közepén, a harmadik oldalon pedig vigyázhatott volna rá, hogy ne csak sokadik nézésére tűnjön fel, hogy a hat panel egy szót (természetesen a Spiritet) formáz ki. Egyébként meg a címszereplő figurája túlságosan „keményfiús”, nincs meg benne az a könnyedség, ami Eisnernél jellemezte. Ezeket leszámítva egészen hangulatosak és lendületesek a képei, arról meg már nem ő tehet, hogy a színező az állandó szürkés árnyalataival dögunalmas munkát végzett. Maga a sztori sem vált meg semmilyen világot. Hősünk már annyira bögyében van az alvilágot uraló Octopusnak, hogy a gazember ráküld egy állítólag megállíthatatlan európai bérgyilkost – aki egyben egy bombázó nő is természetesen (Schultz megteszi nekünk azt a szívességet, hogy nem Oroszországból származtatja – a tököm tele van a „legyőzhetetlen”, ultrakemény, szőke ruszki hit-manekkel). Az első szám teljes egészében azt a célt szolgálja, hogy az olvasó megismerhesse a karaktereket, így aztán az író gyorsan végigzavarja a Spiritet minden ehhez szükséges lépcsőfokon: rosszfiúk összeverése, információszerzés az utcán inkognitóban, diskurzus Dolan rendőrkapitánnyal. Egyszóval: alapozás. Annak is túl egyszerű, ráadásul többnyire humortalan és stílustalan, de majd meglátjuk, később kinövi-e magát valami érdekesebbé. Feltéve, hogy egy ilyen gyenge közepesre elegendő indítás után még érdekelni fog a következő rész. 
Nem kéne ezt erőltetni. Az első Purge one-shotot még John Ostrander írta, és afféle prológusként szolgált a 2006-ban elstartolt, nagyszerű Dark Timeshoz. A képregény egy hónappal A sith-ek bosszúja után játszódott, és egy csapat túlélő jediről szólt, akik kénytelenek voltak szembeszállni Darth Vaderrel. Tökéletesen élvezetes, jól megírt, dinamikus kis sztori volt, ami még érzelmileg is tudott hatni az olvasóra, annak ellenére, hogy pozitív karakterei bemutatására alig néhány oldala volt. Aztán tavaly év végén jött a Seconds to Die, ami olyan érdektelen és unalmas volt, hogy már arra sem emlékszem, egyáltalán mi történt benne (már azonkívül, hogy Vader abban is levadászott egy jedit). És most itt a The Hidden Blade, ami úgy felesleges, ahogy van. A gond már a koncepcióval kezdődik: egymástól független one-shotok, amik mind arról szólnak, hogy Vader utánamegy egy túlélő jedinek, és aztán kinyírja. Mégis hányszor lehet ezt eljátszani? Bizony: egyszer. Ez meg már a harmadik. Olyan is, de nem csak emiatt. A The Hidden Blade-ben a császár egy erdős bolygóra rendeli jobbkezét, hogy védje meg a lépegetőgyárat a helyi bennszülöttek támadásaitól. Azt nem tudjuk meg, miért nem bombázza szarrá a Birodalom az űrből a fél erdőt, benne mindenkivel, aki nem visel fehér sisakot, ahogy azt sem, hogy miért az ellenség szájába telepítettek egy kulcsfontosságú gyárat. Meg azt sem, miért gondolják úgy a rohamosztagosok, hogy jó ötlet kimenni a megvédendő létesítmény falain kívülre, és fedezék nélkül, egy helyben állva várni a felbőszült ellent. És hadd tegyem hozzá: ennyi baromság, és még csak a legelső oldalon járunk. A nagy meglepetés (sic!) persze az, hogy a szívós bennszülötteket egy jedi és a tanítványa segíti. Kitaláljátok? Vader rájön, sorban megkeresi, és megöli őket (figyelemreméltóan rövid és ötlettelen küzdelmekben), de közben a helyiek furfangos módon porig rombolják a gyárat, a császárnak meg összeszaladnak a ráncok a homlokán, és hátrahagyja „hősünket” a bolygón, hadd elmélkedjen a kudarcán. Ez az utolsó panel, ahogy egy homokozó mellett felejtett kisgyerekként mered a távozó űrhajó után (kár, hogy nem biggyesztettek mellé egy gondolatbuborékot, benne ezzel: „shit!”), kezében a bigyóval, aminek segítségével a bennszülöttek kibasztak vele, majdnem olyan gáz, mint újjászületése utáni „nooooo”—ja A sith-ek bosszújában. Mégis, a képregényt majdnem megmentik Chris Scalf gyönyörűen visszafogott és ízléses színvilággal megtöltött, lendületes, realisztikus festményei. Legyen szó akár akcióról, akár dialógusról, a középpontban álló karakterekről, vagy a háttérről, munkája lenyűgöző – különösen az, hogy képes karaktert adni magának a bolygónak is. Kár, hogy erre volt kénytelen vesztegetni a tehetségét. 
Ha ez így megy tovább, meg fogom alapítani az „Emeljünk szobrot Mike Carey-nek” klubot. A fickó jó három éve nyűgözött le először, amikor megírta az utóbbi, nem is tudom, monjduk tíz év alighanem legjobb X-Men történetét (Supernovas, és igen, tudom, hogy a tíz évbe beleesik Morrison New X-Menje is), de még az a teljesítmény is eltörpül amellett, amit a The Unwirttenben visz véghez. Ez a sorozat már a legelső számtól kezdve lenyűgöző volt, és azóta csak egyre jobb és jobb. Carey egy fantasztikus világot teremtett, amit minden egyes számmal egyre gazdagabbá, izgalmasabbá és érdekesebbé tesz, és olyan lelkesedéssel és vehemenciával mesél róla, amire kevesen képesek manapság az amerikai képregényiparban. A 12. szám egy afféle tölteléksztori, amiben még említés szintjén sem jelennek meg az állandó szereplők, és még így is maga mögé utasít szinte mindent, amit idén olvastam eddig. Történetünk főhőse Mr. Bun, egy nyúl, aki egy csinos kis nyúlüregben él, egy idillikus, micimackószerű mesevilágban, ahol minden állatka ruhákban jár, és mindenki kedves mindenkivel. Csakhogy Mr. Bun valójában egy ember, Pauly Bruckner, aki évekkel ezelőtt megpróbálta ellopni Wilson Taylor térképét (ami most fiánál, azaz a sorozat főhősénél, Tommy Taylernél van) a való világban, és a férfi büntetésből száműzte az irritálóan mézesmázos gyerekkönyv világába. Találós kérdés: ha te kerülnél egy ilyen mesébe, ahol minden idilli és dögunalmas, mennyi időbe telne, hogy láncfűrésszel essél neki az összes „jajdeédi” állatkának? Mr. Bun/Pauly pechjére kénytelen megelégedni egy saját gyártású nyílpuskával. Célja, hogy megölje a gyerekkönyv írónőjének mesebeli alteregóját, Miss Lizát, remélve, hogy halálával összeomlik az egész mézeskalácsvilág. Csakhogy ez a világ nem is hagyja magát olyan könnyen. Már maga a koncepció is nyerő, sőt, szinte lehetetlen elrontani: a mocskosszájú, „tele a tököm mindennel” bűnöző émelyítően bájos mesekörnyezetben való kalandozása egyértelműen kárörvendésre okot adó sorsot, és főleg, gonosz humort követel meg, Carey pedig láthatóan baromi jól szórakozik, miközben eleget tesz e követelésnek. A sztori ötletes, vicces és kellemesen bizarr, sőt, a maga poénos módján még félelmetes is. És a képi világ is nagyszerű. A sorozat állandó rajzolója, Peter Gross ezúttal „csak” a vázlatokért volt felelős, durva vonásait Kurt Huggins és Zelda Devon ruházták fel igazi, gyerekkönyves külsővel. A képregény kifinomultságára egyébként jellemző, hogy még a dialógusok betűtípusai is aszerint változnak, hogy aki éppen beszél, az ténylegesen egy karakter ebben a mesében, vagy „kívülről” jött, mint Mr. Bun/Pauly. Röviden: a The Unwritten egy éve indult, és azóta megszilárdította pozícióját abban a ligában, amelyikben csak néhány másik amerikai sorozat képes játszani rajta kívül – mint a The Walking Dead és a Scalped.
Ülök a moziban, egy órája megy a Brooklyn mélyén, és az órámra való sűrű pillantások közepette azt kérdezem magamtól, mit tudtunk meg eddig. Richard Gere szenved, mert egy kiégett, öreg kopó, ráadásul igazi balfék, és a töke tele van a világgal. Don Cheadle szenved, mert beépített zsaruként szarrá ment az élete, és a töke tele van a világgal. Ethan Hawke szenved, mert a rendőri fizetésből nem tudja eltartani a családját, és a töke tele van a világgal. Mindenkinek a töke tele van a világgal, de egyébként senkivel nem történik semmi – pedig túl vagyunk a játékidő felén. Antoine Fuqua sokadszor bizonyítja, hogy egyfilmes rendező. A bő lére eresztett Brooklyn mélyén keretei közt rengeteget beszél, de a sok rizsa közt csak egyvalamit tud mondani: hogy szar az élet. Köszönjük, Mr. Fuqua. 
A három történetszálból egyedül Don Cheadle-é élvezetes valamennyire, az ő karaktere az egyetlen, akit meg tudunk érteni, akivel hellyel-közzel képesek vagyunk azonosulni. Tudjuk, hol siklott ki az élete, értjük, miért hozza azokat a döntéseket, amiket, és nem utolsósorban, a bajtársiasság, a becsület, a barátság értékei hajtják előre a fim utolsó etapjában. (Más kérdés, hogy szerencsétlen Wesley Snipes figurájának egyetlen értelme, hogy bosszúba hajszolja Cheadle-t.) Ezzel szemben Gere egy unalmas, bután és összevissza motivált, kiégett roncs, ráadásul fogalmunk sincs róla, hogy miért az – csak azt tudjuk, hogy sajnálnunk kellene, mert más is döngeti a kurvát, akihez rendszeresen eljár. Az élet nagy tragédiái, ugyebár… Hawke karaktere meg olyan hülye, hogy képtelenség együtt érezni vele. Aki nem tudja eltartani háromgyerekes családját, az nem csinálja fel negyedszer is a feleségét. Aki veszélyes magánakcióra készül, hogy ellopja egy rakás gengszter pénzét, az nem csatolja le magáról a golyóálló mellényt, mielőtt elindul. Aki nem akarja, hogy kollégái megtalálják, az nem hagyja ott a mobilját az asztalán, mint valami intő jelet, pont amellett a papír mellett, amin jól láthatóan bekarikázta a célállomása címét. 
A heti rendszerességgel és óramű pontossággal szerdán érkező képregényes interjúsorozatunkban ezúttal sem tartunk szünetet és a nagyközönség számára a Roham magazinban debütáló, majd az asztalfiókból kiteleportáló Johnny Fellow űrnavigátor kalandjaival a geek szívekbe magát belopó Brazil lesz kénytelen élvezni lőporos vendégszeretetünket egy beszélgetés erejéig.
- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került?
- Van már munkacíme is? Pár szót mondhatnál róla, ha nem hétpecsétes titok…
- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt? 
- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai?
- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál?
- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények?
- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)?
- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?
- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét?
.jpg)
Újabb szép példája született a különféle popkulturális médiumok közötti átjárhatóságnak - vagy, kevésbé elegánsan fogalmazva, Hollywood újabb szobrot épített az amerikai szórakoztató-ipar ötlettelenségének. A titánok harca (Clash Of The Titans) ugyanis bár alapvetően az azonos című 1981-es fantasztikus film újrafeldolgozása, mégis több vonatkozásban sokkal inkább emlékeztet a God Of War című videojáték-sikerszériára (nagyon konkrét jelenet-nyúlásokra kell itt gondolni), melynek legújabb képviselője túl van egymillió eladott példányon a PlayStation 3 konzolon. 
Bármit! Ma, az Álomgyárból Pénzgyárrá avanzsálódott Hollywoodban már úgyis az a tét, hogy beül-e elég néző legalább egyszer a filmre, hogy megtérüljön a rengeteg CGI borsos ára. És be fog, mert csábítanak a monumentális harcjelenetek, meg persze bizsergető az újra felkapott 3D-s technológia is, az Avatár farvizén sokan el tudnak evickélni.
...és eljött a vég: befejeződött a Titanic Filmfesztivál. Most következne egy rövid felsorolás látogatottsági statisztikából és más számokból - ettől eltekintenék. K
Mint minden évben, most is volt közönségszavazás, amelynek győztese A fantasztikus Róka úr lett - mi is szerettük Wes Anderson filmjét - második a Hátralévő életed első napja lett, a harmadik pedig A Vörös K
A háromfős nemzetközi zsűri, Nick James, Tiina Lock és Gothár Péter A bőrön is áthatol című filmnek adta a Hullámtörők díjat - majd ezek után következett a díjátvétel rendkívül kínos aktusa, amikor a film rendezője, Esther Rots az interneten keresztül köszönte meg a zsűrinek és a közönségnek - mellette volt a film zeneszerzője, Dan Geesin, aki egy "Néha összevizelem magam, ha nevetek" feliratú pólót gondolt alkalomhoz illőnek. 
Rohamléptekkel közeledik a 17. Titanic Filmfesztivál vége - de a Geekz egyszemélyes hadteste tartja magát és nem pihen - hacsak nem fogják kedves, fehér ruhás emberek elvonszolni egy megfelelő egészségügyi létesítménybe. Hogy így hogyan fogok gépelni, az fontos de nem megoldhatatlan probléma. Mai merítésünkben egy dán börtönthriller, egy izraeli dráma és egy amerikai antiromantikus film található.
Az R nyomasztó helyen játszódik. Főhőse, Rune késelésért kapott büntetését tölti a börtönben, ahol próbál nem feltűnni senkinek, nem avatkozni bele senkinek a hatalmi játszmájába. Persze ez egyáltalán nem sikerül neki egy olyan helyen, ahol szigorú hierarchia és pontos adok-kapok alapján zajlik az élet. A fiúnak idővel sikerül kedvezőbb pozíciót kiharcolnia ügyességével - a kétharmadnál érkező csavart pedig nem árulom el. Nemcsak a helyszín ahol játszódik nyomasztó, az egész film is az - viszont rendkívül idegesítő zenét sikerült szerezni hozzá, ami időnként alapvetően öli meg az élményt. A szereplők nagyon eltaláltak - egyikük társaságában sem szeretnék néhány percnél többet eltölteni - és
Az Érzelmi pótlék című izraeli dráma egy olyan 30-as fiatalember életébe enged bepillantést, akinek problémái vannak a nőkkel. Nem egyszerűen önbizalomhiányos, hanem egyszerűen retteg az intimitástól. Eli - a főhős - ezért különleges terápiára jár. Nálunk szinte teljesen ismeretlen, de az óceán túlsó felén elterjedt a helyettes, vagy partnerpótléknak nevezhető szexuális terápia - ennek során Hagarral, a helyettessel gyakorolják a kapcsolat és az intimitás velejáróit. Ha valaki ennyire bezárkózik, mint Eli, annak komoly oka lehet - és ez a végére kiderül, felborítva egész világát, sőt a családjáét is. Az ötvenhét perces film a Titanic legrövidebb filmje - talán azért, mert nem sok minden történik benne. Az elején még úgy tűnik, hogy a szexualitás mellé egy kis fojtgatás is kerül, de ez a túlerőltetett vonal később érthetetlen módon teljesen eltűnik. Érdekes a szituáció, de Tali Shalom Ezer filmje nem jut annál tovább, mint hogy felvesse a problémákat és megmutassa a főhős különös világát - de hiányzik a folytatás, hogy vajon mihez kezd ezek után - ez már érdekes lenne.
Végezetül egy újabb amerikai független film a modoros, álproblémákkal terhelt fajtából: a Szép kis szakítás egy a huszas éveikben járó fiatal párról szól, akik elunva egymás társaságát úgy döntenek, szépen lassan együtt számolják fel kapcsolatukat - ez azonban koránt sem olyan egyszerű dolog. Szemlátomást a két alkotó-főszereplő terápiás céllal készítette ezt a filmet, de a katalógusban olvasható hízelgő összehasonlításokkal ellentétben (még hogy az Y generáció Annie Hallja. Egyáltalán: mi az az Y generáció?) a film modoros, unalmas és cseppet sem vicces - nehezen is fogadja be az ember New York fiataljainak hétköznapi súlyos gondjait, főleg nem a korábban látott szenvedéssel teli háborús filmek után. Lehet, hogy ha adok a Szép kis szakításnak még egy esélyt, akkor nem leszek ennyire borúlátó - de érzésem szerint ha a Titanic-on szereplő alkotásokból kellene értékelni az amerikai független filmet, akkor elég nagy bajban lennénk. 
A 17. Titanic Filmfesztivál napjai meg vannak számlálva: mint mindig, most is az utolsó napokra jutnak az igazán elgondolkodtató filmek. Tartsanak ki, Kedves Olvasók, nincs sok hátra. De ami most jön, az rázós lesz.
Az Élet és halál városa a harmincas évek végének Kínájában játszódik, amikor is az előrenyomuló japán hadsereg elfoglalja az akkori fővárost, Nankingot. Az ostrom kezdetén lépünk be a történetbe, majd egy japán katona, a német nagykövet egyik asszisztense és egy, az ostromban harcolt és az azt követő mészárlást túlélő kínai kisgyerek szemein keresztül láthatjuk az ázsiai hadszintér egyik legkegyetlenebb epizódját. Monumentális és letaglózó a film: nem csoda, hogy Japánban kiverte a biztosítékot, válogatott kegyetlenkedéseket, nemi erőszakot és rengeteg halált láthatunk. Az első húsz perc csatajelenetei mellett A hős alakulat csak a gyertyát tarthatja reszkető kézzel: fekete-fehér, kézikamera és az ember rögtön a fülében érzi az adrenalin pezsgését. Aztán nagyon gyorsan el is szégyelli magát: a japánok halomra ölik az elfogott kínai katonákat, megrázóak a képek, amikor ameddig a szem ellát nem látunk mást, csak holttesteket. Körülbelül öt-tíz percenkét érkezik egy nemi erőszak, vagy más, borzasztó, megalázó és rettenetes cselekedet - és a film két és egy negyed óra hosszú. Látszik, hogy a körülbelül háromszázezer áldozatot követelő nankingi mészárlás milyen mély, és máig nem felejtett sebet ejtett Kínán. 
Ha ez nem lenne elég, akkor tegyünk egy kis kitérőt a jelen Afrikájába
A vég
Szerda van, a nap mintha kezdené meggondolni magát, és óvatosan végigsimítja a Rákóczi utat. A sanyarú, szürke művészfilmek után a mai nap az animációs filmeké - de a végére így is jut egy élőszereplős darab.
Kezdjük egy kis misztikummal: az emberiség megteremté a Gépet, amely fellázad ellene és elpusztítja - a Mátrix vagy a Terminátor alapszituációját látjuk a 9 című film kezdő képsorain. A teljesen élettelen, posztapokaliptikus világban rongybaba szerű lények próbálnak túlélni. A legutolsó darab elkészültét teremtője, az öreg tudós már nem élhette meg, így a címszereplő egyedül vág neki az ízlésesen lerombolt városnak - hogy aztán a végére az legyen a tét, k
A következő film a Kutyám, Jerry Lee... akar
Visszatérve a misztikus vonalra, itt van Simon Fellows filmje, a Malőr csodaországban, ami - nem meglepő módon - Lewis Carroll történetének át-és újragondolása: Alice, az amerikai lányt - miután két öltönyös férfi üldözi
A hazai képregényes élet szereplőit megszólaltató interjúsorozatunkban ezúttal a Kalyber Joe, az eddigi legstabilabb és leghosszabb életű magyar szerzői karakter megalkotójára rántottunk fegyvert, hogy megtudjuk mi köze a piaci kofáknak a képregénykiadáshoz és hogyan válik egy spirálfüzet segítségével egy szegedi frissen diplomázott tanárból dzsungel- és sivatagjáró kalandor, valamint arról is lekerül a lepel, hogy melyik kedvenc francia nyelvű fantasy képregénysorozatához készített Pilcz Roland Geekz-exkluzív hommage-t.
- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ?
- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ?
- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ?
- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ?
- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ?
- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik…
- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?
