Egyéb

Mert oly sötét az éj 2.

Félsz lemenni a pincébe? Mindössze tíz lépcső lefelé... Éjjel nézd!

Mert oly sötét az éj 1.

Mától kezdve egy héten keresztül, pontban éjfélkor hét félelmetes rövidfilmet prezentálunk nektek, amelyeket természetesen csak éjszakának idején érdemes megnézni. Íme az első, a He dies at the end.

Avatar - előzetes

Megérte a várakozás?

Venture Brothers 4. szezon - előzetes

A legjobb amerikai rajzfilm nem a Simpsons (*már* nem), nem a South Park vagy a Family Guy (bár utóbbi sosem volt az), hanem a Cartoon Network felnőtteknek szóló Adult Swim elnevezésű programcsokrába tűzött szenzációs Venture Brothers, amely egyszerre szuperhős-paródia, gyilkos, éjfekete komédia és high drama. A negyedik szezon nemsokára indul, aki pedig teheti, szerezze be az első három szezon dvd-jét, esküszöm nem bánja meg, a sorozat annyira teli van epikus akcióval és gyilkos poénokkal.

Így készült Romero új zombifilmje

Az alábbi 5 perces werkben a színészek agyondícsérik Romerót, ez a kevésbé érdekes rész, sokkal izgalmasabb, hogy látni is a Mestert munka közben, na meg a sztoriból is el lehet csípni ezt-azt. Kiderült egyébként az is, hogy végül nem Island of the Dead, hanem Survival of the Dead lesz a film címe, és elkészült az első plakát is. A haloványabbra sikeredett Holtak földje után a Holtak naplója engem meggyőzött arról, hogy nem szabad még leírni Romerót, így ezt a filmet is kíváncsian várom.

Legion - előzetes

Ördög és pokol, micsoda impozáns kis nyálcsorgatásra ingerlő trailer! Angyalok és démonok, poszt-apokaliptika és Dennis Quaid. A Legion sztorija pisztáciahéjban: a bibliai végitélet utáni világban néhány ember egy kamionos pihenőben reked valahol a dél-nyugaton, és hamarosan kiderül, hogy a pincérnő a szíve alatt hordja az új Messiást. Aki még ezt az előzetest elnézve is fanyalog, azt már tényleg nem tudom, hogy mivel lehetne felcsigázni. Pedig biztos lesznek ilyenek... 

Geexkomix 10.

Kicsit ugyan csalódott vagyok, hogy a múlt héten (technikai okokból) elmaradt Geexkomix miatt nem tört ki forradalom, de gondolom, most már tényleg mindenki készíti a molotov koktélokat, úgyhogy talán örömmel halljátok, hogy ehelyett ma újabb képregényes összefoglalót olvashattok az ország legfrankóbb blogján. Lesznek itt vikingek, jedik, feltámadt hullák, mumusok, katonák, háborúk, hősök, gonoszok, és akkor a Pókember 600. számáról, nameg Rozsomák haláláról még nem is beszéltünk.

Amazing Spider-Man 600

Történet: Dan Slott, Stan Lee, Mark Waid, Bob Gale, Zeb Wells, Marc Guggenheim
Rajz: John Romita Jr., Marcos Martin, Coleen Doran, Mario Alberti, Derek Donovan, Mitch Breitweiser
Kiadó: Marvel Comics

Mostanában egymást érik a Marvelnél a nagy csinnadrattával beharangozott jubileumi számok. Nemrég estünk túl a Thor 600-on, a Captain America 600-on, nemsokára jön a Daredevil 600, most pedig kedvenc hálószövőnk első sorozata érte el szintén a 600. részt. Eme alkalmat a kiadó May néni, és J.J. Jameson apjának esküvőjével ünnepli meg, ami valahol ironikus, hisz egy korábbi jubileumi számot (a 400.-at) épp azzal tettek emlékezetessé, hogy Peter nagynénjét megölték (ezt aztán összevissza retconálták később, a hírhedt Clone Storyval kapcsolatosan). Persze egy szimpla kis esküvő önmagában még nem elegendő egy ekkora eseményhez, úgyhogy Dan Slott beleírta a sztoriba Doctor Octopust is, aki az évek során (többek közt Pókitól) kapott marhanagy pofonok miatt haldoklik, és jó szupergonoszhoz méltón stílszerűen kíván távozni az élők sorából: át akarja venni az irányítást New York infrastruktúrája felett, méghozzá jó szándékkal, úgy gondolja ugyanis, hogy ezzel megkönnyítené az ott lakók életét. Igenám, csak közben az elméje által uralt város fogja magát, és hősünk ellen fordul, mert bár a doki nem akar már foglalkozni hősünkkel, elfojtott gyűlölete és tudatalattija erősebb annál, semhogy csak úgy hagyja hálóhintázni a felhőkarcolók közt. A buliba beszállnak a Bosszú Angyalai és a Fantasztikusok is, közben meg Jameson akadályokat gördít az esküvő elé, de a végén természetesen minden jóra fordul. A házasságkötési hercehurca a szokásos klisékkel és szentimentalizmussal van tele, de egyrészt ide ez is kell, másrészt Slott azért ezeket ellensúlyozza néhány jól eltalált poénnal és dialógussal. A Dock Ock szál akciódús, lendületes és ötletes, és bár csodát itt sem kell várni (hacsak nem John Romita Jr.-tól, aki az utóbbi egy-két évben teljesen levetkőzte irritáló stílusát, és gyönyörűen letisztult, stílusos vonásokkal dolgozik), hoz egy élvezhető színvonalat, amit az írótól már megszokhattunk – a nyitó bunyójelenet pedig, a szupergonoszokat tömörítő Névtelen Bárban, Fenegyerek mellékszereplésével, frenetikus. De a csúcspont persze mégis egy bizonyos vörös szépség visszatérése, akit Romita olyan eszméletlenül dögösen rajzol meg, amilyennek (bármily nagy szavaknak is tűnjenek ezek) ritkán láthattuk bő 40 év alatt.

Minthogy jubileumi számról van szó, a Slott-féle fősztori mellett még egyéb rövid történetekkel (és vicces fake borítókkal) is gazdagodunk. Az első ilyet maga a nagy öreg, Stan Lee jegyzi, és Póki egy pszichiáternek beszél benne identitásválságáról. Kicsit kevésbé sikerült viccesre, mint amilyennek a Mester szánta, sőt, helyenként erőltetett is, de összességében azért jókat lehet kacarászni rajta. Mark Waid szívmelengető kis szösszenete egy egyszerű, de egyszerűségében mélyen emberi flashback-epizód a kis Peter és Ben bácsi szereplésével, Bob Gale egy jópofa, de csak mérsékelten vicces pároldalassal jelentkezik, amiben hősünk kisgyerekek elmélkedését hallgatja arról, hogy Pókember mennyire cool, Zeb Wells pedig némileg erőltetetten viccelődik a hírhedt Pókmobillal kapcsolatban. És természetesen mindig bízhatunk Marc Guggenheimben, hogy szolgáltatja a mélypontot: May néni egy giccses, felesleges és mesterkélt jelenetben engedélyt kér Bentől a sírjánál, hogy hozzámehessen az idősebb Jamesonhoz. Összességében kellemes kis jubileumi számot kapunk, aminek egyébként is, minőségtől függetlenül ott a helye a rajongók polcain.

Fantastic Four 569

Történet: Mark Millar, Joe Ahearne
Rajz: Stuart Immonen
Kiadó: Marvel Comics

Elmond valamit egy író munkájáról, ha a legjobban akkor érzi magát az ember, amikor végigolvasta az egészet, és tudja, hogy több baromságot már nem kell elviselnie. Na, ilyen érzés volt befejezni Mark Millar 16 részes Fantasztikus Négyes történetét, ami (te jó ég!) még 2008 februárjában vette kezdetét. Volt itt minden: ostoba párhuzamos világos kavarások, gagyi óriásrobot, gigászi logikai bakik, nagy és otromba pózolások, mesterségesen felfújt, megoldhatatlannak tűnő, majd pedig egy laza vállrándítással mégis feloldott konfliktusok, röhejesen eltúlzott gonoszok, megalomán hülyeségek és egy Bryan Hitch, aki tehetségéhez képest meglepően ritkán állt a helyzet magaslatán. Millar harmatgyenge írói teljesítményére jellemző, hogy a színvonalon már az sem volt képes rontani, hogy az egyre ritkuló megjelenések miatt, a felpörgetés érdekében, az utolsó két részhez fedélzetre hozták a képregényes berkekben nímand Joe Ahearne-t. Na jó, elismerem: azért voltak Millarnak jó pillanatai. A karakterekkel helyenként kifejezetten ügyesen bánt, többnyire szépen megőrizte a szuperhőscsaládra jellemző hangulatot, bájt, humort és könnyedséget, viszont akárhogy töröm is a fejem, ennél több pozitívum sehogy sem jut eszembe. Történetei inkoherensek, zagyvák, átgondolatlanok, ostobák voltak, akciói (főleg hozzá képest) elsietettek, kidolgozatlanok, és korántsem elég epikusak – ez utóbbi pedig olyan, mintha Garth Ennis írna egy Megtorlót, amiben Frank nem öl meg senkit.

A legrosszabb pont a végére jutott. Az utolsó sztori a Master of Doom címet viseli, és egy röhejesen nagyhatalmú gonoszról szól, aki karlendítéssel pusztít egész csillagokat (!), és aki, ahogy azt a cím is mutatja, egykor Doom mestere volt – most pedig nem különösebben elégedett azzal, hogy régi tanítványa egy tetves kis közép-európai országot igazgat, és a Fantasztikus Négyes rendszeresen homokzsáknak használja. Úgyhogy meg akarja ölni őt, a Fantasztikusokat, és ha már úgyis erre jár, az egész világot – de persze kellemetlen meglepetés vár rá. Ez egyébként Doommal kapcsolatos, és egyáltalán nem is rossz – passzol hozzá és a sztorihoz, és olyan szintre emeli a figurát, ami az egyik legjelentősebb változtatást jelenti egy élvonalbéli Marvel karakternél az utóbbi jópár évben – kérdés, hogy nem fogják-e kiretconálni a fenébe, de ez még a jövő zenéje. Viszont az itt-ott megbúvó jó pillanatok és érdekes ötletek sem képesek feledtetni, hogy az egész képregény milyen elképesztően trehány módon van megírva. Elvileg csúcspontok jönnek csúcspontok után (Doom mestere régi önmaga ellen, a Fantasztikusok a Mester ellen, és végül Doom szintén ellene), és mégis, az írók erőlködése ellenére minden súlytalan és érdektelen marad, egy percig sem lehet átérezni az események monumentalitását. Aztán jön a kegyelemdöfés a Ben-Debbie kapcsolat nyilván meghatónak szánt, de sajnos igen sablonos és buta lezárásának formájában, és ezen a ponton már csak a rajzoló, Stuart Immonen tartja bennünk a lelket, aki meglepő módon simán lekörözi elődje, Bryan Hitch munkáját. De ez persze az üdvösség látszatához is kevés. És ami igazán szomorú, hogy nem emlékszem, hogy ebben a sorozatban bárki is írt volna valami igazán kiemelkedő sztorit azóta, hogy John Byrne hat év után leköszönt 1986-ban. Talán Millar utódja, Jonathan Hickman változtat majd ezen. Ideje lenne.

Northlanders 19

Történet: Brian Wood
Rajz: Danijel Zezelj
Kiadó: Vertigo Comics

„Odin farkasai vagyunk, akik azért vannak itt, hogy felszögezett Istenetekhez küldjenek titeket!” Ha egy ilyen, amúgy piszkosul hangzatos mondat egy vikingekről szóló sztoriban hangzik el, az ember már szinte látja is maga előtt a durva, kemény, izmos, szakállas, bárdot lóbáló, jól megtermett férfit, akinek száját e szavak mennydörögve elhagyják. De Brian Wood Northlanders című sorozatának kétrészes, The Shield Maidens című képregényében egy nő mondja ezt, ráadásul rögtön azután, hogy bazinagy lándzsát döfött keresztül egy szász katonán, aki pedig már valószínűleg előre nyalta a szája szélét a hosszas megerőszakolás örömére. Bizony, vikingekről született történetekben ritka a fontos női szereplő, nemhogy a női főszereplő – itt viszont utóbbiból van mindjárt három, a többi karakter meg leginkább csak azért bukkan fel, hogy a frissen megözvegyült asszonyok hol trükkök segítségével, hol puszta, nem várt erővel kibelezzék őket. 868-ban járunk, amikor a szászok felgyújtanak egy viking falut Dániában, és megölnek mindenkit – illetve majdnem mindenkit. Csak három nő marad életben, akik halott férjeiket és gyerekeiket hátrahagyva egy kis erődbe menekülnek, amit mindenfelől víz vesz körül, és csak apálykor közelíthető meg. A szászok azonban nem mondanak le róluk, és megkezdődik az ostrom: három nő száz férfi ellen.

Wood remek sorozata újra és újra nagyszerű történetekkel kápráztatja el az olvasókat, és hosszú, drámai sztorijai (mint pl. a nemrég véget ért The Cross and the Hammer) épp olyan szórakoztatóak, mint rövidebb, kevésbé epikusabb ujjgyakorlatai. Bizony, kár volna a The Shild Maidenst annyival elintézni, hogy azért érdekes és bizonyos szempontból különleges, mert nők kaszabolnak benne a jól megszokott férfiak helyett. Először is, Wood mestere a narrációnak, és annak segítségével tökéletesen teszi az egyik nő szemszögét az olvasóévá, és mutatja be, hogy mennyire példátlan ez a helyzet, amiben a főszereplők férfiak nélkül kénytelenek küzdeni az életükért egy olyan világban, amiben mindent az erősebb nem maszkulin hozzáállása határoz meg. Nincs is más választásuk, mint hogy hitük szerint egyszerűen a végzetükre bízzák magukat, kardot, lándzsát, kést fogjanak, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Brutálisan egyszerű reakció ez, ami nélkülöz mindenféle felesleges sírás-rívást az elhullott családtagokkal és az igen csekélynek tűnő túlélési esélyekkel kapcsolatban, és ami afféle sorsdrámává emeli a súlyos feminista felhangokkal (nem kell sok katonának elhullania, hogy a kőkemény férfiak alaposan fosni kezdjenek a három nőtől) feltöltött akciókat. A megoldás, vagyis az erődből való menekülés pedig fantasztikus: Wood babonát, misztikumot mos bele a történetbe, de csak bizonyos karakterek szemszögén keresztül, egyébként pedig mindkét lábbal a realitás talaján marad. Daniel Zezelj rajzai részben tökéletesen megfelelnek a mű stílusának, a vázlatos képek absztrakt, itt-ott egészen impresszionista jellege fantasztikus hangulatot teremt, és óriási erővel viszi előre a cselekményt (az állandó fenyegetettséget sugalló színezés is elsőosztályú) – néha viszont inkább visszavesz a mű hatásából, főleg ha a főszereplők arcát nézzük, amik szinte megkülönböztethetetlenek egymástól. De azért a The Shield Maidens összességében e téren is bőven pozitív benyomást tesz.

The Stuff of Legend 1

Történet: Mike Raicht, Brian Smith
Rajz: Charles Paul Wilson III
Kiadó: Th3rdworld Studios

Örülhet a képregénygeekek szíve, és nem is kicsit: az utóbbi egy év egyszerűen fantasztikus volt, hiszen szinte minden hónapban indult legalább egy olyan új sorozat valamelyik kisebb-nagyobb kiadónál, amelyre újra és újra azt kellett mondanom, hogy „ez akár az év legjobbja is lehet” (ld. pl: The Unwritten, Madame Xanadu, Unknown Soldier, Chew). És most itt van a The Stuff of Legend, ami talán még ezek közül is kiemelkedik: tényleg ritkán van alkalmunk ilyen erőteljes, ilyen mesterien megírt és gyönyörűen megrajzolt, ilyen fantáziadús és gördülékeny comicot olvasni, ami ráadásul képes arra, hogy egyszerre szóljon minden korosztályhoz. Elég sötét és brutális, hogy a felnőttek tetszését is elnyerje, ugyanakkor elég mesés hangulatú, hogy a gyermekek is élvezzék. A koncepciót úgy lehetne a legkönnyebben leírni, mint a Toy Story találkozását a Ryan közlegény megmentésével, előbbi hangsúlyosan komikus jellege és utóbbi pátosza nélkül, megspékelve egy nagy adag klasszikus fantasy behatással, és második világháborús allegóriákkal. A négyzet alakú, nagyformájú képregény egy gyerekeknek szóló képeskönyvet sejtet, de senki ne hagyja magát becsapni a külsőségek által (ilyen szempontból a The Stuff of Legend leginkább a mesteri Mouse Guardhoz hasonlítható) – bár úgyis, már az első oldalak után nyilvánvaló lesz, hogy honnan fúj a szél. Ugyanis már a felütés is meglehetősen sötét, sőt horrorisztikus: 1944-ben, Brooklynban, egy kisfiút elrabol az ágyából a mumus (Boogeyman), és magával viszi a „Sötétségbe” (vagyis a szekrényajtón túlra). Játékai ezután életre kelnek, és néhányan, a fiú kedvenc katonájával, az Ezredessel az élen, a család kutyájával kiegészülve, elhatározzák, hogy gazdájuk után mennek, és épségben visszahozzák őt.

Az ezt követő kép mintha a normandiai partraszállásról készült volna: halott katonák egész tömege fekszik csata után egy szögesdrótokkal és lőállásokkal teli tengerparton, maga az összecsapás pedig a nyolc főből álló felmentősereg és a mumus hadai közt megdöbbentően intenzív és kegyetlen. Mert ahogy átlépnek Brooklynból a gonosz birodalmába, a játékfigurák is megváltoznak. A kedves külsejű plüssmackó igazi medve lesz, aki üvöltve tépi és szaggatja a mumus pribékjeit, a szótlan indián figura harcos hercegnővé avanzsál, aki késével mosolyogva aprítja a redneck katonákat és így tovább. Az írókról lerí, hogy a történetmesélés mesterei: nincs egy darab panel és szó sem, ami ne vinné előre a cselekményt, többek közt nem vacakolnak hosszú karakteranalízisekkel sem, inkább tetteiken keresztül, röviden, de roppant hatékonyan definiálják a szereplőket, és apró, de nagyon fontos csavarokkal (egymás közti kapcsolatrendszerük, a fiúhoz való viszonyuk és persze játékfunkciójuknak megfelelő természetük és motivációik) egészítik ki őket. Az első rész vége felé tiszteletét teszi maga a főgonosz is, aki a vártnál kevésbé elrugaszkodottabb a valóságtól, viszont annál hatásosabb, és bizonyos pillanatokban félelmetesebb. Igaz, az egyik játékfigura árulásra csábítása a képregény egyetlen gyenge pontja (minthogy klisés és kiszámítható), de a karakter szempontjából ez is tökéletesen indokolt. Említettem már, hogy a rajzok gyönyörűek? Charles Paul Wilson III elképesztően kifejező mimikával ruházza fel a szereplőket, és csalhatatlan érzékkel egyensúlyoz a realizmus és a fantasy határvidékén, erőlködés nélkül rajzolva emberi vonásokat az állatfigurákra is – a barnás színvilág pedig csodálatosan anakronisztikus benyomást kelt. Csak egy szavam van rá: tökéletes.

Ultimatum 5

Történet: Jeph Loeb
Rajz: David Finch
Kiadó: Marvel Comics

Vannak ugyebár ezek az ún. „recap page”-ek, amikben egy-egy szám legelején elmondják, mi történt a korábbi részekben. Namost, az Ultimatum 5-ben ez így hangzik: „Pusztítás söpör végig a bolygón. Magneto a tettes. Több hős is megfizette a végső árat. És most Magnetót meg kell állítani.” És az a vicc az egészben, hogy ezzel nem hagytak ki semmit, ennyi történt ebben a minisorozatban. Magneto mindenféle katasztrófákat szabadított a világra, amiknek következtében egy rakás karakter random körülmények közt elpatkolt. Na és? Mostanra teljesen világossá vált, hogy az egész Ultimatum csak egy röhejes, mondvacsinált ürügy arra, hogy a kiadó valami nagynak álcázott eseménnyel zárhassa le az utóbbi években súlyos hírnévcsorbulást szenvedett Ultimate részleg első korszakát, és ennek farvizén olyan történeteket indítson útnak, amiket baromi coolnak, merésznek és nagyszabásúnak ígérnek. Ja, hogy annak ígérték az Ultimatumot is? Szép kilátások… Az mindenesetre biztos, hogy egy ilyen új kezdet nem sok jóval kecsegtet a jövőre nézve. Szóval, ott tartottunk az előző, katasztrofálisan szar rész végén, hogy a még élő és mozgó hősök megrohamozták Magneto erődítményét, hogy végre leszámoljanak vele egyszer és mindenkorra. Ez meg is történik, méghozzá annak köszönhetően, hogy Nick Fury felébreszti a gyerekei halálába érzelmileg belerokkant, félőrült tömeggyilkos lelkiismeretét, aki párszáz millió ember lemészárlása és Rozsomák elhamvasztása után két perccel hirtelen elsírja magát, térdre borul, és kifakad: „Mit tettem?” Őszintén remélem, hogy ezt Jeph Loeb is sűrűn kérdezgeti magától mostanában.

Bele se kezdek az orbitális logikai hibák felsorolásába – százszor több van belőlük, mint ahány értelmes szó az egész sztoriban, kezdve azzal, hogy a hősök fémfegyverek hadával felszerelkezve mennek megvívni az utolsó csatájukat Magnetóval, aki… mi is az ő képessége? Nem a mágnesességet uralja véletlenül? Továbbá, meg sem kísérlem számba venni, hány karakter, hányszor cselekszik teljesen önmagából kivetkőzve, alapvető jellemvonásaival szembepisálva – de vegyük csak mondjuk a Lényt, aki hirtelen kíméletlen hóhérrá lép elő, ahogy Fátumot egyetlen kézmozdulattal (!) kinyírja – ráadásul mosolyogva. Talán egyszer Loeb még ír egy Ultimates 4-et, aminek a Fantasztikus Négyes sziklaembere lesz a főgonosza, és egy durva cliffhangerben, az utolsóelőtti számban kiderül róla, hogy valójában egy perverz, szadista, pedofil tömeggyilkos, aki az összeroppanó koponyák hangjára élvez el. Egyébként, ahogy az Ultimates 3-ban, Loeb most is ellövi a nagy, sztori utáni fordulatot, amiben kiderül, hogy az egész esemény mögött valójában valaki teljesen más állt – és mit mondjak, baromi unalmas és irritáló már az egész. Legalább az akciók lennének látványosak, ötletesek és jól strukturáltak… de nem. Ilyen kulimunkával összegányolt jeleneteket nem látni mindennap – a csata hevében a főszereplők megállnak gyászolni Logant egy egyoldalas képen, Magneto meg, aki két másodperccel azelőtt még a mutáns húsának hamuvá égetésével volt elfoglalva, hirtelen sehol sincs, és legközelebb szobájában látjuk feküdni, és vérezni (amíg be nem jön Fury, hogy fejének szegezzen egy pisztolyt – egy fémpisztolyt). A sztori, a karakterek, a dialógusok, az akciók, minden, de tényleg minden, úgy ahogy van, katasztrofális. David Finch próbálja menteni a menthetőt, de ilyen színvonalú írást Michelangelo festményeivel sem lehetne felturbózni. Ez a minisoroat csak egy barbár kéz által összehányt hullahegy, ami olyan szuperhősök tetemeiből épül, akik kicsit többet érdemeltek volna annál, hogy haláluknak se értelme, se jelentősége, se drámaisága, se semmilye ne legyen. Még arra sem méltó, hogy a WC-n lehúzzuk. Különb nála, ami normál esetben tűnik el a lefolyóban.

Unknown Soldier 10

Történet: Joshua Dysart
Rajz: Alberto Ponticelli
Kiadó: Vertigo Comics

Lassan első évének végéhez érkezik Joshua Dysart tavaly indult sorozata, ami ennek megfelelően pár hónappal már túlvan a karakter és az alapszituáció felvázolásán, és bár az író még mindig nem tette világossá, hogy a pacifista hős miért is változott a címbeli Ismeretlen Katonává, a sztori szinte minden egyes számmal jobb és jobb – ami nem kis szó, mert már a legelső is baromi jó volt. Az utóbbi időben a Vertigo egymás után importálja felnőtt sorozatokba a régi, ezüst- és bronzkori DC sorozatokat (ld. még: House of Mystery, Madame Xanadu), és egyelőre mind közül ez a legizgalmasabb és a legtöbb lehetőséggel kecsegtető. Az Unknown Soldier eredetileg egy második világháborús katonáról szólt, aki arca összeroncsolódása után egyfajta szuperkémként hajtotta a vizet a szövetségesek malmára (nem utolsósorban Hitler kinyírásával), de Dysart ebből a koncepcióból csak töredékeket vett át. Az ő hőse, Lwanga Moses egy pacifista ugandai orvos, aki véletlenül keveredik az ország véres konfliktusába, és maga is megdöbben, hogy egy belső, kegyetlen, és őt vérprofi gyilkolásra késztető, illetve azt lehetővé tevő hangnak köszönhetően mennyire félelmetesen jól helytáll benne. Az első sztori leginkább azzal foglalkozott, hogyan változik meg Moses, és hogyan találja meg új célját, aminek elérésében semmi, sem akadályozhatja meg, még szerető felesége sem: a kormány ellen harcoló lázadók vezetőjének megölését.

A most harmadik részénél tartó Easy Kill azonban váratlanul egy teljesen új irányt vett: Mosest a sors összehozta egy csoporttal, ami több ország politikai menekültjeit tömöríti, és aminek sajátos terve van arra nézve, hogy irányítsák a világ figyelmét Afrikára. Meg akarják ölni a jótékonysági körúton lévő híres amerikai színésznőt, Margarat Wellst, és beállítani azt a lázadók tettének – ráadásul ehhez Moses segítségét kérik. Dysart úgy ír egy fordulatos, akciódús, lendületes képregényt, hogy közben számos érdekes témát és kényelmetlen kérdést vet fel. Ahogy az eredeti Unknown Soldier, úgy ez is aköré a gondolat köré épül, hogy egyetlen ember tette (vagy éppen egyetlen ember halála) is képes nagy változásokat hozni, és ehhez pont jól passzol az a morális dilemma, ami egy ártatlan nő életét helyezi szembe egy egész szenvedő kontinens helyzetének lehetséges javulásával. És ezek még csak a globális szintű témák, legalább ilyen izgalmas a precíz gyilkológéppé váló pacifista orvos karaktere, aki önmagában egy hatalmas, és látszólag feloldhatatlan ellentmondás, aki ebben a számban egy szörnyű hibát követ el, és aki nem csak a lázadókkal, hanem önmagával is állandó háborúban áll. Fantasztikus Moses álmokon és más karaktereken keresztül fenntartott kapcsolata a feleségével is, akivel mellesleg már jó ideje nem találkozott – de a köztük lévő kötelékek elszakíthatatlanságát Dysart rendkívül szépen, hitelesen, érzelemgazdagon, és minden giccs nélkül ábrázolja (és ha már álmok, ez a rész tartalmazza az utóbbi idők képregényeinek egyik legnagyszerűbb szürreális jelenetét). Alberto Ponticelli munkáját nem lehet eléggé dicsérni: roppant erőteljes, nyers, naturalisztikus vonásai a mű hangulatának tökéletes vizuális leképezései, egyszerű de hatásos oldalszerkezetivel pedig igazi profiként vezeti az olvasó szemét. Ha akarnék se tudnék belekötni semmibe.

War of Kings 6

Történet: Dan Abnett, Andy Lanning
Rajz: Paul Pelletier
Kiadó: Marvel Comics

Szerencsére a Marvelnél van más nagy haddelhadd is az Ultimatumon kívül, és annak színvonalára nem lehet panaszunk. Ez persze nem meglepő, hiszen amióta Keith Griffen a kirobbanó erejű 2006-os Annihilationnel visszairányította a figyelmet a kiadó akkor már évek óta tetszhalott űrrészlegére (és nem mellesleg porig alázta a párhuzamosan futott, jóval nagyobb hírverést kapott, de jóval kevésbé érdekes Civil Wart), a kiadó galaktikus témájú képregényeiben egymás után születnek a jobbnál jobb történetek. Az Annihilaton után jött a következő nagy crossover, az Annihilaton Conquest, és közben Dan Abnett és Andy Lanning útnak indított két máig nagyszerű sorozatot, a Novát és a Guardians of the Galaxyt – mindezekeknek, és egy Secret Invasion tie-innek az eseményei vezettek a most véget ért War of Kingshez, amiben a korábbi történetekben már amúgyis megtépázott galaxison ismét egy monumentális háború hullámai söpörnek végig. A ludas ezúttal az Uncanny X-Men képregényekből importált harmadik Summers testvér, Vulkán, aki Ed Brubaker ideje alatt átvette a Shi’ar birodalom irányítását, és most pusztító bolygóközi hódításba kezdett. Útjában csak a Black Bolt vezette Inhumans, és az immár alájuk tartozó kree nép áll, és a két király e háborújába a fél univerzum beleremeg.

Bármilyen remek a War of Kings, meg kell mondjam, ez az első általam olvasott olyan crossover, aminek a tie-injei jobban sikerültek, mint a főesemény. A Nova Corps frontvonalak közt, a konfliktus gócpontjában rekedt tagjainak elsöprően lendületes története, és a Guardians of the Galaxy szedett-vedett csapatának kereszttűzbe kerüléssel végződő békemissziója azt az egy aspektusát ragadta meg a sztorinak, ami az egyébként nagyszerűen megírt, fordulatos War of Kinsből mindeddig egy kicsit hiányzott: a lehengerlő monumentalitást. Szerencsére ez a monumentalitás most, a befejező részhez, megérkezett végre ebbe a minibe is. Király a király ellen, azaz Vulkán és Black Bolt döntő összecsapásának lehetünk szemtanúi, miközben az Inhumans ura az egész galaxis drasztikus megváltoztatására készül, hogy egyszer és mindenkorra megszüntessen minden konfliktust (ez egyébként egy kissé elsietett, kevésbé átgondolt eleme a sztorinak). A végső harc olyan, amilyennek ezektől az íróktól elvárjuk: székbeszögezően lendületes, epikus, és kő kövön nem marad benne. A képregény szerencsére emocionális szempontból is erőteljes lezárást kap (az utolsó oldal gyönyörűen szomorú) a súlyos veszteséget elszenvedett, árulást elkövetett Gladiator sorsa pedig épp olyan ígéretes a jövőbeli történetekre nézve, mint a tér és idő szövetében keletkezett „lyuk”. Paul Pelletier képei rutinosak, hatásosak és dinamikusak, kreatív, a sztorinak plusz lendületet adó panelelrendezését pedig különösen nagy dicséret illeti. Hiába, három év után a Marvel Univerzum egyik legizgalmasabb területe még mindig az űrrészleg…

Blackest Night 2
A feltámadt holtak hatalmas pusztítással a nyomukban ámokfutnak a DC Univerzumban, vagyis Geoff Johns parádésan indult nyolcrészes minisorozatának második felvonásában folytatódnak az elhalálozások és az újjászületések – ám nem csak előbbiekben, de utóbbiakban sincs köszönet. A történet természetesen több szálon fut, és már az eheti megjelenésekből is nyilvánvaló, hogy némelyiküknek csak a kezdetét láthatjuk majd ebben a miniben – hisz pl. Deadman sztorija a Blackest Night: Batmanben folytatódik tovább. Ez egy kicsit furcsa helyzetet eredményez, mintha a főesemény dolgozna a tie-inek keze alá és nem fordítva (ilyesmire volt példa a Marvel tavalyi Secret Invasionében is), márpedig ez nem feltétlenül tesz jót az előbbinek. Aggódni persze nem kell, mert Johns ettől függetlenül ügyesen kézben tart mindent. Ez a rész főleg a visszatért Aquaman és Martian Manhunter elleni harcról szól, azzal a nem különösebben meglepő tanulsággal, hogy a Fekete Lámpásokat nem lehet megölni (hiszen már halottak). Epikus, lendületes, sötét és őrülten szórakoztató, Ivan Reis képei pedig gyönyörűek. Csak azért van egy apró hiányérzetem, mert a Zöld és a Fekete Lámpásokon kívül a színspektrum többi „képviselője” még nem keveredett bele a konfliktusba – de nyilván ez csak idő kérdése. Hátravan még hat rész, és ha azok is olyan jók lesznek, mint az első kettő, akkor egy szavunk sem lehet majd.

Star Wars: Invasion 2
Nem, csak nem akar ez a sorozat beindulni. Unalmasan, összecsapottan, a benne rejlő lehetőségeket teljesen kihasználatlanul hagyva indult, és sajnos pontosan úgy is folytatódik. Pedig a 25 évvel a Jedi visszatér eseményei után játszódó sztori, ami a Yuuzhan Vong Új Köztársaság elleni inváziójáról szól, tényleg ígéretes téma, ráadásul benne van Luke Skywalker, és most már Han és Lei három gyermeke is, akik természetesen jediknek tanulnak. Ahogy az első részben, lerohant szülőbolygójáról megszökött főszereplő, Finn herceg is, de képzése olyan elkapkodottan és hiteltelenül van ábrázolva, hogy rossz nézni – ráadásul a füzet végén már indul is a Yuuzhan Vong ellen. Olyan ez, mintha egy katona kiképzése abból állna, mielőtt csatába küldik, hogy „nesze, ez a puska, itt a ravasz, ezt kell meghúzni, és abból a végéből repül ki a golyó – most pedig menj”. De még ennél is röhejesebb az az elvileg szerető és gondoskodó anya, aki semmiképpen nem hajlandó a megszálló seregek rabszolgája lenni, mert az borzalmas dolog – inkább hagyja, hogy lányát vigyék el helyette. A rajzról sem tudok jókat mondani, sőt: a Finn fénykardos gyakorlatát bemutató duplaoldalas kép egész egyszerűen értelmezhetetlen (mégis, mi a franc történik ott?), ráadásul a képregény struktúrájába sem passzol, olyan, mintha teljesen véletlenül került volna a füzetbe. Nem biztos, hogy a harmadik számra rászánom majd azt a 10 percet…

Ultimatum – X-Men: Requiem
Tudom-tudom, joggal merülhet fel a kérdés, hogy miután a crossovert az év legnagyobb mocskának bélyegeztem, mégis mi a fenéért kínzom magam a tie-injével. Nos, az Ultimate X-Men ugyebár véget ért, és (legalábbis egyelőre) az Ultimate Spider-Mannel ellentétben nem is indul újra – úgyhogy ez az egész széria hattyúdala, és ugyan ez a széria finoman szólva nem volt emlékezetes (főleg az utóbbi két év történeteit nézve), gondoltam, ha már mindegyik füzeten végigrágtam magam, nem az epilógust fogom kihagyni. De akár ki is hagyhattam volna, mert rohadtul unalmas, érdektelen és felesleges az egész. Röviden? Kitty visszaszerzi a S.H.I.E.L.D.-től Rozsomák holttestét, amit a csapat a többi halott taggal együtt eltemet, aztán harcol egy kicsit pár harmatgyenge motiváció által vezérelten, a semmiből felbukkanó gonosszal, és aztán mindenki hazamegy. Részletesebben? Á, nincs mit. Röhej az egész. A coolnak szánt pillanatok kínosak, a dialógusok csikorognak, nyekeregnek, az akciók unalmasak, ötlettelenek, a frissen bemutatott, és aztán pár oldal után ki is nyírt új karakter, Assemble pedig úgy, ahogy van, borzalmas, úgy. Annyi pozitívumot tudok mondani, hogy a rajzok egész szépek, és legalább nincs nagy giccses sírás-rívás az elesett bajtársak felett – de a naplementés záróképet azért nem tudták kihagyni.

Becstelen brigantyk

A Hitler elleni merénylet témakörét mostanában a Valkűr tette kevésbé vonzóvá, de szerencsére Quentin Tarantino volt annyira okos rendező, hogy ne erre az egyetlen mozzanatra hegyezze ki filmjét. A Becstelen brigantyk az átverések mozija. Semmi sem az, aminek látszik, még maga a film sem.

Az első, ami eszünkbe jut a két és fél órás játékidő elteltével, hogy direktorunk végre egy saját lábán is megálló opuszt rendezett, ahol nem kell percenként találgatnunk, vajon éppen melyik kedvencétől idéz éppen (bár sok rajongója épp ezért szereti). A mozi szeretete ezúttal is átitatja a vásznat, de most nem idézetek formájában, hanem úgy, hogy a fő helyszín is egy mozi és az oda szervezett díszbemutató, ráadásul a szereplők gyakran vitatkoznak korabeli német és hollywoodi filmekről.

Eddigi gyakorlatával ellentétben a Becstelen brigantyk forgatókönyvén közel tíz éven keresztül dolgozott, és az átgondoltság tükröződik is a vásznon. Tarantino híres a zseniális dialógusairól, de a Kill Billben és a Halálbiztosban ezek gyakran már öncélúvá váltak. Az volt az érzésünk, mintha minden figura szájából maga a rendező beszélne, és nem a karaktereihez formálta volna a párbeszédeket. Ennek a hibának most nyoma veszett, és a kiváló dialógusok már teljes mértékben a figurákat szolgálják. A franciaországi tejfarmon játszódó nyitójelenetben a Christoph Waltz alakította náci tiszt nemcsak a fantasztikus színészi alakításnak, hanem a papírra vetett mondatoknak is köszönheti egyediségét és félelmetes kisugárzását, és a többi figura is messzi van az egydimenziósságtól.

A Becstelen brigantyk nem az, aminek látszik. A trailer alapján még simán gondolhattuk, hogy egy II. Világháborús környezetbe helyezett, akciódús Kill Billel lesz dolgunk, ahol majd megkapjuk A piszkos tizenkettő és a Vaskereszt idézeteket, ám a filmben a legtöbb konfliktust egy asztal körül ülve, párbeszéd formájában oldják meg, és alig-alig látunk akciót. Továbbá ha valaki főszereplőként könyveli el Brad Pittet, jókorát téved, ugyanis a sztár szerepe inkább csak fontosabb mellékszerep, ráadásul Aldo Raineként leginkább csak passzívan szemléli az eseményeket, és nincs alkalma átvenni felettük az irányítást, a francia és német ajkú szereplőgárdával ellentétben.

A film tempójában a Jackie Brownt idézi, ahol szintén ráérősen hosszú jelenetekben, a párbeszédek közben bontották ki a figurákat és konfliktusaikat. Az események ezúttal kronológiai sorrendben bontakoznak ki előttünk, maximum egy-egy rövidebb visszaemlékezés szakítja meg a cselekménysort, és a rendező abban is hű maradt önmagához, hogy figurái a lehető legváratlanabbul pusztulnak el, tehát egy Tarantino moziban senki sincs biztonságban. Az elhíresült mexican standoffra (szereplők valamilyen fegyverrel/fegyverekkel kölcsönösen sakkban tartják egymást) is mutat be új és fantáziadús példát, tehát rendezőnk úgy tudott önmagához képest újítani, hogy közben számos stílusjegyét megőrizte.

A film befejezése különösen merész és izgalmas, ráadásul a visszafogott stílus miatt Tarantino ezúttal talán azokat is meggyőzheti, akiknek máskor egyszerűen túl sok szokott lenni. Az egyetlen, amit sajnálhatunk, hogy nem az eredetileg főszereplőknek szánt Michael Madsent és Tim Rothot láthatjuk a vásznon, mivel velük a brigantyk csapata valószínűleg sokkal harapósabbra sikerülhetett volna.

Cargo - előzetes

Ivan Engler svájci rendező kitartó ember: 8 különböző verzióját készítette el a Cargo című sci-fi-jének, majd miután összeszedte a költségvetést 2000 körül, pechjére történt egy 9/11, a befektetők pedig kivették a pénzüket. Nem adta fel, és ha az eredeti büdzsé töredékéből is, de 8 év alatt elkészítette a filmet. A törénetben semmi új: egy kereskedelmi űrhajón a legénység hibernálva utazik, egyedül Laura, a főhős van ébren, 4 hónapig kell szolgálatot teljesítenie, ámde kiderül, hogy annyira mégsincs egyedül. A klisék ellenére a képivilág izgalmasnak tűnik, és különben is: mikor láttunk utoljára egy jó svájci sci-fit?

Pokolba taszítva

Alison Lohman sírban turkál, gennyet nyel, vért spriccel, és egy öregasszonyt rugdos. Mi pedig, amikor már azt hittük, hogy Hollywood feláldozta Sam Raimit a nyálas szuperhősfilmek oltárán, egyszercsak visszakapjuk a rendezőt olyannak, amilyennek sok-sok évvvel ezelőtt ismertük, és szerettük meg: egy lelkes mozimágusnak, aki egyszerre hozzá ránk a frászt, és dolgozza meg rekeszizmainkat.

Pedig idestova több mint 10 éve, hogy az egykor nagy becsben tartott Raimi értékelhető filmet készített (A szimpla ügy), értékelhető horrorért pedig még mélyebbre kell ásnunk a filmográfiájában. Szerencsére azért nem felejtette el, mitől is döglik a légy ebben a műfajban, és ellentétben a Pókember adaptációkkal, a bő egy évtizede tervbe vett Pokolba taszítva leforgatásával nem köpte szembe saját magát sem. A film a zombis, vámpíros, sorozatgyilkosos, szellemes, szörnyes vérontásoknál jóval kevésbé felkapott átkok témáját tette magáévá, főhőse pedig egy fiatal hitelügyintéző lány, Christine Brown, aki magára haragít egy vénasszonyt, amikor a karrierlétra mielőbbi megmászása érdekében visszautasítja kérését, hogy késleltesse házából való kilakoltatását. A nő megátkozza Christine-t, aki lassan ráébred, hogy a Lamia nevű démon három napig fogja kínozni, mielőtt végleg magával ragadja, és lerántja a pokolba.

A Pokolba taszítva jól bevált séma szerint épül fel: egy bevezetőben előrejelzik nekünk a főhősre váró borzalmakat, és szegénykénk fejére a karakterek felvázolása után nem sokkal már hullik is az átok – aztán jön a hatástalanítására tett kísérletek sora, természetesen egy okkult szakértő segítségével, a kudarcok és a teljes reménytelenség (meg egy macska elföldelése) után az édes bosszú, majd pedig a kellemesen szemét csavar a végén. A cselekményt tehát rutin szülte, de ez sosem jelentett problémát Raiminél, hisz humora és ötletei segítségével már az Evil Dead filmekben is frenetikusan el tudta adni a legbanálisabb szituációkat is. Nincs ez másként most sem: bravúrosan egyensúlyozik az ijesztő, undorító jelenetekben bőven megmártózó horror és a játékosan túlzó, eszement komédia között, burleszkszerű haláltánccá fokozva Christine vesszőfutását. Mindezt szépen megtámogatják a többnyire szándékosan sarkított mellékkarakterek, a karót nyelt anyósjelölttől a szkeptikus vőlegényen át a kétszínű, aljas munkatársig, akiknek fő funkciója az, hogy a rémisztő jeleneteket helyzetkomikumokkal párosítsák (ld. a férjjelölt szüleinél elköltött megismerkedős vacsorát, amibe Lamia természetesen belerondít).

A rajongók persze hőbörögtek, amikor kiderült, hogy Raimi a PG-13-as besoroláshoz igazítja a filmet, de bármennyire is szeretnek manapság belekben turkálni a gagyibbnál gagyibb Fűrész-folytatások és lelki társaik, egyrészt a horror színvonala még mindig nem áll egyenes arányosságban a kiöntött vér mennyiségével, másrészt pedig a Pokolba taszítva a fenti korhatár keretein belül is kellően ijesztő és gusztustalan. A vér ugyan csak egyszer spriccel, és akkor is komikus elemként, de a játékidő során mindenféle testnedvek folynak mindenféle nyílásokba, ahová nem kellene nekik, és ez általában semmivel sem kevésbé sokkoló, mint egy premier plános szívkitépés… sőt! A Pokolba taszítva talán egyetlen nagy hátránya a menthetetlenül viszonyítási alapot jelentő Evil Dead filmekkel szemben a főszereplő személye: Alison Lohman sem karakteréből, sem színészi játékából adódóan nem emelkedik a szürke átlaghősök felé, az őrülten cool Bruce Campbellhez meg hasonlítani sem érdemes. Persze láncfűrészkezű hősünkkel egyrészt nem működött volna a történet morális tanulsága (mondjuk az elvicceléseknek köszönhetően itt is csak alig), másrészt meg neki amúgyse hitte volna el senki, hogy nem rugdossa vissza Lamiát egészen a Sátán küszöbéig, miután felnégyelte az átokszóró vén ribanc hulláját.

Fantastic Mr. Fox - előzetes

Wes Anderson ezúttal a stopmotion-animációs egész estés mesefilmek területén próbálja ki magát, és az előzetesből ítélve meglehetősen élvezhető, amit összehozott. Egyes fanyalgók szerint az animáció maga darabosabb, mint azt például Henry Selicktől és hasonlóktól megszokhattuk. Hát nem tudom... a szuperül animált, de túlrendezett és túldíszletezett, és éppen emiatt inkább nyomasztó, mint szórakoztató Coraline után ez a sármos film szerintem felüdülés lesz. Készült a mese- és ifjúságiregény-írók királyának, Roald Dahlnak a könyve alapján.

Iron Man 2 - teaser

Comic Con-ról kiszivárgott előzetes.

Where the wild things are - előzetes

Ebből klasszikus lesz, akárki meglássa.

Elhunyt John Hughes

Ezzel a pár sorral ennek az embernek tartozom. Mint ahogy mindazok, akik a nyolcvanas években nőttek fel és hagyták, hogy az évtized popkultúrája körbefolyja, keresztülfolyja őket, tartoznak neki egy percnyi megemlékezéssel. Hughes alkotta meg gyerekkorunk legrelevánsabb klasszikusait, a nonkonformizmus magját gyerekagyakba plántáló Ferris Bueller-t; a Sixteen Candles-t, az egyik legtökéletesebben megírt tinivígjátékot; a Weird Science-t, amely hibátlanul fogja csokorba a kamaszfiúk frusztrációit és vágyálmait; a Planes, Trains and Automobiles-t, amely minden szájbarágás nélkül ébreszt rá minket arra a tiszta felelősségre, amellyel embertársaink iránt tartozunk és a Breakfast Club-ot, a tinédzser angst legtökéletesebb tárgyalását.

Elképesztő könnyedséggel, precizitással és káprázatos humorral megírt munkák, egy egész generáció meghatározó filmjei. Egy irigylésre méltó tehetség alkotásai, aki tegnaptól nincs többé. Nyugodjon békében, Mr. Hughes.

Bronson

(Köszönjetek szépen szerkesztőségünk legújabb szerzeményének, Klág Dávidnak. Mer' ez az ő cikke. -- W. F.)

Everything I've ever done
Everything I ever do
Every place I've ever been
Everywhere I'm going to - it's a sin
(Pet Shop Boys: It's A Sin)

Charles Bronson, született Michael Gordon Peterson, lassan 35 éve ül börtönben. Nicholas Winding Refn filmje szerint egy percet sem bánt meg belőle. Amikor először a zárkájába vezetik, zokog, de utána már csak arra tud gondolni, hogyan tudna hírnevet szerezni magának. Magánzárka? Az neki csak tréningszoba. Bolondok háza? Nem rossz, csak tele van kettyósokkal. A szigorúan őrzött börtön? Csak egy hotel. Ahonnan semmi szándéka sincs kikerülni.

Bronson életéről rengeteg vicces részletet lehetne felemlegetni, de az internet jóistene erre teremtette a wikipédiát. Amíg meg nem néztem Refn filmjét, elképzelésem sem volt, hogy ki "Anglia legerőszakosabb rabja". Amikor a filmnek vége lett, tényekből nem tudtam meg sokkal többet, de azt igen, milyen ezzel a vadálattal összezárva. Don Logant nem szabad visszautasítani, Mr. Eddie-vel vigyázni kell az autóutakon, de Charles Bronsont messze, messze el kell kerülni, mert sosem tudjuk, meddig égett le a képzeletbeli gyújtózsinórja. A film elején csuromvéresen várja, hogy a smasszerek kinyissák a ketrecét, de nála fel sem merül, hogy békésen engedelmeskedjen. Az első belépésre üt. Ilyen figuráknak csak mások képzeletében kellene léteznie.

És mégis létezik, ott ül a wakefieldi börtönben, és már létezik filmen is, Tom Hardy elképesztő alakításában. A legközelebbi színészi munka, amihez egyáltalán hasonlítani lehetne, az Eric Bana a Chopperben, de míg Bana ausztrál banditája egy alapvetően extrovertált figura volt, addig Hardy addig ketyeg egymagában, amíg egyszer csak fel nem robban – nem is nagyon lehet más lehetősége, hiszen az utóbbi harmincöt évből alig került ki a zárkából. Más barátja nincsen, csak a saját teste. Fizikuma tökéletes, az utolsó felvonásra már abszurd módon az: az emberfeletti izomember a Bronson szerint a börtönökben születik, és ha mindegy így megy tovább, ott is hal meg, megszédülve a javulás/összeomlás körkörös örvényében.

Mert a Bronson esetében nehéz sztoriról, vagy narratíváról beszélni. Minden csak körbe-körbe halad, nincsenek konfliktusok, nincsenek csavarok, nincsenek mellékszálak, fontosabb mellékszereplők, csak egy ember, aki egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed a saját pszichéjébe, aki finoman szólva is leszarja a társadalmi normákat (Charlie-t két hónapra kiengedik, de akkor is inkább vidéki sufnikba jár verekedni, mint zöldségeshez). De be kell vallani, a faszi meglepően jó brandet gyúrt magából, még mindig többen követelik a szabadonbocsájtását, azzal az indokkal, hogy soha nem ölt meg senkit.

Meglepő módon Refn egyáltalán nem glorifikálja Bronsont, de mindent megtesz, hogy ikonikussá tegye. A film egyetlen támadható felülete a stílus, illetve bocsánat, a STÍLUS. Mert Refn – az általam imádott Pusher-trilógia dokumentarista kisrealizmusával ellentétben – egészen Kubrickhoz nyúl vissza: ugyanaz a rideg, ontológikus megfigyelés, ugyanaz a ”gyönyörűvé tett” erőszak, mint a Mechanikus narancsban (a hasonlóságra még a korai trélerek is rájátszottak), de átszűrve a dán rendező nagyon erős stilizálásán. Minden kép kékben, pirosban és sárgában pompázik, minden zene bombasztikus és fülsiketítő (Pet Shop Boys még sosem volt ennyire zsigeri). Néha ez a ridegség nem áll jól a Bronsonnak, néha viszont annyira tökéletesen passzol, hogy a hideg kiráz.

G.I. Joe: A Kobra árnyéka

A G.I. Joe kifejezés a második világháborúban született: ez volt az "ágyútöltelék" eggyel finomabb megnevezése (a G.I. a Government Issue - Állami Tulajdon - rövidítése). Ennek ellenére a hatvanas években, miközben dühöngött a vietnámi háborúnak nevezett katonai és politikai katasztrófa, a Hasbro elhatározta, hogy ezen a néven dob piacra akciófigurákat. Az volt a cél, hogy a Barbie-babák által nem lefedett piaci szegmenst - értsd: a fiúkat - is meghódítsák. Annyira bejött a cégnek a dolog, hogy rövid úton képregények, majd rajzfilmek következtek - míg végül eljutottunk idáig: Lorenzo di Bonaventura, aki vastagon beírta magát a képregényfilmek történetébe, ezt is eladta, ezúttal a Paramountnak. Azonban ami - módjával - működött a Transformers esetében, az itt nem: nem átallom kijelenteni, hogy az év legostobább, legélvezhetetlenebb és mindenekelőtt legrosszabb filmje a G.I. Joe.

Szaladjunk végig a történeten, amelyet a forgatókönyvírók (a 300-zal debütált Michael Gordon, a Négy tesót jegyző Paul Lovett és a karrierjét a Joey-val kezdő Stuart Beattie) elfelejtettek megírni: McCullen (az első újkori Doktor, Christopher Eccleston), a nagyon nagyhatalmú skót fegyvergyáros piacra dobja a nanorobotos robbanófejet, amelyik bármit megeszik. Ezt szállítják a - ki tudja miért odahelyezett - Kirgizisztáni fegyvergyárból az amerikai hadsereg nagyon jófej és kőkemény katonái, Duke (a VilosCohaagen kolléga által nemrég megkritizált Bunyó főszereplője Channing Tatum - csak én érzem úgy, hogy nagyon hülye neve van?) és Kioldó (Marlon Wayans), aki szintén jó fej, de legalább nem annyira idegesítő, mint akik majd ezután jönnek. A kis konvojra azonban lecsap egy titokzatos, a létező legmodernebb technikát használó csapat, akik aztán - vajon miért - csak hőseinket hagyják életben.

A semmiből a segítségükre siető nagyon titkos, nagyon komoly alakulat, amelyben ott van az összes hülye nevű egyén: Kőkemény (Adewale Akinnuoye-Agbaje), a néma nindzsa Kígyószem (Ray Park) és a nagyon okos wookie íjász Shana "Scarlett" O'Hara (az egyébként nagyon csinos Rachel Nichols). Mint látható, simán röhögőgörcsöt kapna a Hezbollah legradikálisabb harcosa is a csipet-csapattól. Azonnal kiderül persze, hogy valakik nagyon nagy dologra készülnek, és a címbéli nagyon titkos és nagyon profi szervezet fogja ezt megakadályozni. Ha ez még nem lenne elég, akkor a bérgyilkosok vezetője nem más, mint Duke excsaja, a Bárónő.

Hogy átérezze a kedves olvasó, miért is ez a legszörnyűbb film az idén, lássuk sorban: a történet végletekig egyszerű, és az is sokat ront rajta, hogy megírása közben nyilván az eredeti Csillagok Háborúja trilógiát nézték az írók: a fináléban lezavart félórás ütközet koreográfiája például egy az egyben a Jedi visszatérből van - de a hologrammos kommunikátort vagy Darth Vadert - pardon, Rexet, a gonosz Doktort is említhetném. Azonban Lucas filmjeihez képest sokkal ostobább és értetlenebb az egész, tele olyan logikai vagy pusztán karaterbeli mellényúlásokkal, amelyeket két árva, viccesnek szánt félmondat próbál enyhíteni. Nem tudom, vajon szándékosan ilyen a film, vagy valami végleg elromlott Stephen Sommers agyában a Múmia sokadik része óta.

Ha a forgatókönyv és a figurák tragikusak, akkor legalább a színészek lehetnének jók. De nem azok - nem meglepő módon egyedül két angol vendégjátékos, Christopher Eccleston és Jonathan Price kísérli meg egyáltalán a színészi játékot. Számomra a film meglepetése Arnold Vosloo visszatérése, aki helyére teszi a filmet: ez itt kérem igazi rossz értelemben vett szenny - szegény Vosloo nem erre a munkájára lesz a legbüszkébb. Adewale Akinnuoye-Agbajéra is  szívesebben emlékszem Mr. Ekoként, ahol legalábbb játszott, nem úgy, mint itt. Dennis Quaid pedig inkább emlékeztetett a súlyosan alkoholista, de amfetamin-tablettákkal mozgóképessé varázsolt Boris Jelcinre mint a világ legtökösebb katonai alakulatának parancsnokára. A két jelenetben feltűnő Brendan Fraser jelenléte pedig teljesen érthetetlen - jó, jó, láttam a Múmiát, de ennyire nem kell jófejnek lenni. Sienna Miller viszont gyönyörű, és elképesztően jól néz ki - maradjunk ennyiben.

Szóval a forgatókönyv értékelhetetlen, a színészek rosszak vagy rosszul játszanak, marad tehát a Michael Bay-féle menedék: a látvány. Nos, látvány az van. A tervezők elővettek néhány, két évvel ezelőtti Doctor Who díszlettervet, a Kobra bázisát benépesítették Anubis kull harcosaival és a Star Trek: Deep Space Nine beáldozható egyenruhásaival, a többit pedig a pirotechnikusokra és a kaszkadőrökre bízták. A speciális effektekről ugyanaz jutott eszembe, mint amikor a 2012 előzetesét láttam: röhejesen sok. Az akciójelenetek önmaguk paródiáivá válnak, ezen az érzésen mélyít, amikor Marlon Wayans bohóckodik egy sort - azt is olyan színvonalon, mint Sas József a pusztaszabolcsi hakni második órájában Lorán Lenkével. Ennél azonban jóval kínosabb, hogy beállításról beállításra megismételték a Halálcsillag mindkét elpusztítását - az Isten szerelmére, még Halálsugár is van! - csak éppen az űr helyett a jégsapka alatt.

Két okból adok egy csillagot: egyrészt kevesebbet nem lehet, másrészt Sienna Miller - mint korábban is megállapítottam, gyönyörű. (Apropó, ha keresne, név és cím a szerkesztőségben.) Rövid úton belátható, hogy a G.I. Joe egyenértékű a Street Fighterrel - bár az utóbbin valahogy mégis jobban szórakoztam. Ellentétben Steven E. de Souza borzalmával, sajnos ennek lesz folytatása. Egyetlen kérdésem maradt csupán: ezt mégis hogy gondolták?

Satan's Little Helper

A horrorvígjáték és a horrorparódia csak papíron hálás műfaj: bár az utóbbi a zsánerhez tartozó alkotások száma megsokszorozódott – pedig Mel Brooks a Drakula halott és élvezi óta rendezőként lényegében nyugdíjazta magát – néhány instant klasszikus kivételével legtöbbjük a középszerűség dögletes bűzébe burkolózott. Minden Hullajóra és Haláli hullák hajnalára egy egész Horrora akadva-sorozat jut, s a kortárs horror legnépszerűbb műfaja mellett (zombifilm) a másik leggyakoribb célpontot a magában is gyakran a komikummal kacérkodó slasher jelenti. A szubjektív kamerán keresztül szuszogó maszkos gyilkosok fénykorukban is hamar gúnyolódás céltáblájává váltak (Student Bodies), s rémtetteiket már a kezdetektől idézőjelek és éjfekete humor kísérték (lásd a Rémálom az Elm utcában vagy a Silent Night, Deadly Night-sorozatok példáját, de tegye fel a kezét, aki még soha nem röhögte el magát valamelyik autentikus, Jason Voorhees-féle "kreatív kill"-en).

Majd’ egy évtizeddel a trend kifulladása után Wes Craven a Sikoly-szériával éppen a fokozott önreflexió és a humor beemelésével támasztotta fel a műfajt – s a tinihorror, mint olyan, azonnal bele is döglött, mikor e kettőt elhagyva elkezdte magát komolyan venni –, de még olyan jobb sorsra érdemes komikusok, mint a Super Troopers-szel azért bizonyított Broken Lizard Comedy Group is képesek a mai napig úgy gondolni, hogy egy slasherparódia még mindig vicces lehet (nem jött be). Ám a Club Dread és a Haláli hullák évében egy igazi öreg róka is megnyilatkozott, hozzáfűzve saját lábjegyzetét a horrorvígjáték kérdésköréhez, s bizonyítva, hogy a humor és a borzalom elsősorban csupán az elméletírok szerint üti egymást.

Jeff Lieberman már korábban is csinált furákat: amellett, hogy a Just Before Dawnt sokan a nyolcvanas évek egyik legjobb slasherjének tartják, rendezőnk már a hetvenes években belemászott a divatműfajokba, rendesen szét is barmolva őket – attól függetlenül, hogy nem minden esetben paródiáról volt szó. A Squirm, minden freudista nedves álmaként, a gyilkoskukacos horrorfilmek és a szerelmi-háromszög történetek metszéspontjára próbálta pozícionálni magát, valójában nem sok sikerrel, viszont annál több harapós homokféreggel és egy kellemes fináléval. A legendás gilisztáshorrorral egy évben készült, még annál is legendásabb Blue Sunshine pedig a jó öreg őrület-drog toposzával játszott el, a mai napig élvezhető módon. Mindez nem homályosítja el azt a tényt, hogy Jeff Lieberman karrierjének legbetegebb projektje kétségkívül a Végtelen Történet 3 forgatókönyve volt, ami után rendezőnk lényegében egy évtizednyi hallgatásba burkolódzott (mondjuk, meg tudom érteni). A visszatérést jelentő Satan’s Little Helper ránézésre nem sok jóval kecsegtetett: HD-kamerával forgatott agymenés aprópénzből, ráadásul slasherkomédia, lerágott csont, meg úgy egyáltalán, minek? Egy dolog miatt máris megérte: Lieberman, mainstream kollégáival ellentétben, mert olyan igazán vérgeci lenni.

A kis Dougie hamisítatlan protogeek: egész nap a kis kvarcjátékán (ennek neve a Satan’s Little Helper) lógó kis görcs, saját anyja és nővére kivételével mindenki rühelli, és a film körüli beszélgetések egyik kardinális kérdése, hogy akkor ő most retardált vagy csak kicsit. A játék lényege: segédkezni a Sátánnak a legkülönfélébb gonosztettek véghezvitelében, úgymint terhes nő elütése bevásárlókocsival (50 pont), vak emberrel ugyanez (100 pont), ésígytovább. A minden ízében idegesítő kiskölyköt csak az választja le a kisképernyőről, hogy itt a Halloween és a jelmezes lejmolás ideje. (Némiképp megnyugtató, hogy ahogy nálunk felváltotta a húsvéti tojást a papírpénz, úgy a tengerentúlon is megfigyelhető ugyanez a tendencia: Dougie anyukája már egydollárosokkal várja látogatóit.) Beöltözik a Sátán Kicsiny Segítőjének, nekivág a kisváros utcáinak és egyszercsak összefut munkáltatójával. Mármint valakivel, aki Sátánnak öltözött, vagy talán az is, de egy biztos: embert ölni azt szeret és cseppet sem bánja, ha egy kvázi-retardált kisfiú mellészegődik, hogy sok-sok móka és kacagás közepette néhány cizellált gyilkosság mellett a kvarcjáték gegjeit is valóra váltsák.

A Satan’s Little Helper fő erőssége, hogy Lieberman paródia helyett mert vérbeli komédiát forgatni. Filméjének fő humorforrását nem a kívülről fújt műfaji sémák és filmidézetek kiforgatása jelenti (lásd például a Friedberg/Seltzer-páros végtermékeit), hanem elsősorban a „félreértések vígjátéka”, megfűszerezve néhány olyan valóban emlékezetes kreatív killel, mint a festőecsetként használt házimacska (aminek látványára vélhetően millió Postal 2-rajongó kapott a szívéhez). Lieberman le sem tagadhatná exploitation-gyökereit: az olyan, szinte örök tabukat, mint a (retardált) gyerekekkel és terhes nőkkel nem baszakszunk, a lehető legkéjesebb vigyorral szegi meg, mintegy visszarepítve nézőjét olyan csodás filmek aranykorába, mint a Grizzly vagy a Night of the Lepus. Bár lassan indul be, a Satan’s Little Helper attól a pillanattól a székhez szegezi nézőjét, hogy feltűnik a vásznon Joshua Annex és az ő feledhetetlen jelmeze. Mert valljuk be, ennek a Sátán-rucinak még Varg Vikernes is csudájára járna.

Kicsit azért elszomorító, hogy egy ütős tengerentúli horrorkomédiához egy immár több mint hatvan éves direktorra volt szükség. Pár apróságtól eltekintve, mint a pocsék színészi játék (ide mondjuk megfelel), a Satan’s Little Helper üdítő darab, abszurd és kegyetlen, mint a legjobb South Park-epizódok, és csont nélkül maga mögé utasítja a manapság a műfajban készült alkotások legjavát. A Satan's Little Helper kicsinyes gonoszsága csupán az Iglesia-féle Day of The Beastben látotthoz mérhető, de ha mindez túlzás volna, a legszebb geek-érvek egyike még mindig Lieberman mellett áll: olyan rossz, hogy már jó.

Kétéves a Geekz - születésnapi sörözés

Megkésve bár, de kurvára nem törve jelentjük be, hogy azon halálmegvető olvasóink, akiknek esetleg ingerenciája támadna meginni velünk egy sört (vagy urambocsá akár többet is), ezt megtehetik

augusztus 21-én, pénteken, a Mikszáth téren 20 órától

ahol kocsmákkal körbevéve, árnyas környezetben üli meg majd a szerkesztőség a Geekz második szülinapját (pénztet hozzá' magaddal, mi csak a zseniális társaságot biztosítjuk, a piádat magad fizeted!)

Hol a Mikszáth tér? Hát itt, loser!

Várunk tehát minden érdeklődőt nagy szeretettel - akik esetleg nem ismernének minket, és fogalmuk sincs melyik asztalhoz kellene odasomfordálniuk, azokat a kollégák az alábbi telefonszámokon szivesen útbaigazítják:

Olorin (Csaba) 06 20 597 5568
Santito (Krisztián) 06 70 257 6375
Sepi (Laci) 06 20 320 4274

The Womb-előzetes

Fliegauf Benedek első angol nyelvű, természetesen nemzetközi koprodukcióban készült filmjének főszereplője Eva Green, aki balesetben elhunyt szerelmének klónját hordja ki saját méhében... Az előzetes alapján a film meditatív és gyönyörű, gondolom ez senkit nem lep meg (az operatőr Szatmári Péter.)

Death Note - A Halállista #1-3

Sokáig próbáltam ellenállni a Death Note-nak, de végül engem is beszippantott. Pedig nem is olyan régen még abszolút semmit nem tudtam róla, csak laikus külső szemlélőként tapasztaltam, hogy a világ mangafíl közönségét mennyire megbabonázta ez az egész ”brand”. Manga, animesorozat, és élőszereplős filmek, sőt, még egy regény és videójátékok is szerepelnek a repertoárban. Népszerűségüket jól mutatja, hogy az első három és egyben legfontosabb médium már debütált itthon is, az animesorozatot két csatorna (igaz nem országos) is műsorára tűzte, és már DVD-n is hozzáférhető, a filmeket pedig moziban, majd a tv-ben is láthattuk, és egy éve már magát a mangát is olvashatjuk.

A Mangafan kiadó tehát valamilyen szinten a biztosra fogadott, mikor a Death Note kiadása mellett döntött, és jó eséllyel ez a cím is lesz a kiadó zászlóshajója. Még úgy is, hogy a rajongótábor jelentős része már valószínűleg kívülről fújja az egészet a külföldi beszerzéseknek és mindenféle scanlation-öknek köszönhetően.

Oba Tsugumi író és Obata Takeshi mangaka közös közreműködéséből született ez a 12 kötetes mangaszéria, mely eredetileg 2003-ban, a Weekly Shōnen Jump című magazinban jelent meg, majd miután kötetek formájában is megjelent, egyből az eladási listák élére is ugrott. Ezt természetesen hamarosan követték a külföldi kiadások is, köztük a magyar.

Az alapszitu morbid, de szerencsére sok lehetőséget is rejt magában. Ryuk a halálisten elvesztette a Halállistáját, amit a Földön egy Yagami Light nevű eminens diák talál meg. A Halállista szabályai szerint, aki megtalálja, annak nem csók jár, hanem a lista birtokjoga, azaz onnantól ő használhatja azt. Akinek a neve a listába kerül, annak harangoztak, vagyis az illető hamarosan feldobja a pacskert. A lista mellé még jár maga Ryuk is, akit csak a lista aktuális tulajdonosa láthat, hallhat. Light, aki amúgy is nagyon unta már a kispolgári jófiúságot, a lista segítségével nem éppen szerény életcélt talált magának: egy tökéletes világot akar teremteni, vagyis meg akarja tisztítani a Földet a gonoszságtól, ezért szépen sorban nekiáll kigyomlálni a bűnöző elemeket, akiket a média gyakorlatilag tálcán kínál neki azzal, hogy megmutatja őket, ráadásul Light apja a rendőrség egyik magas rangú nyomozója, így fontos belső információkhoz is juthat. Light élvezi a hatalmat, és már egyfajta Istennek képzeli magát. A rendőrség a titokzatos gyilkost Kira-nak nevezi el (a Killer japánosan ejtve), és minden eszközzel megpróbálja felhajtani az önbíráskodó fantomot, de ha Light/Kira úgy látja, hogy kiléte veszélybe kerül, akkor attól sem riad vissza, hogy még a rendőrség sorait is megritkítsa. De komoly ellenfele akad a még titokzatosabb és kissé furcsa L személyében, aki legalább ugyanolyan zseniális elme, mint Kira, és aki a rendőrség munkáját segítve próbál Kira nyomára akadni. A Death Note kettejük bravúros szellemi párharcáról, vagy ha úgy tetszik egymás elleni macska-macska játszmájáról  szól. A listának még számos szabálya van, ezeket Light is fokozatosan ismeri meg, és nagyon ötletesen a kötetek fejezetei között össze is foglaltattatnak a számunkra.

Az első kötetben miután Light birtokába kerül a lista és megismerkedik Ryuk-kal, a fiú rögtön ki is próbálja az új szerzeményt. Ryuk-nak pártatlannak kell maradnia, de feltétlenül szimpatizál a fiú megszállottságával és éles eszével. Közben a rendőrség és az Interpol is felfigyel a sok gyanús halálesetre, melyek oka általában szívroham. Light apjának vezetésével speciális nyomozócsoportot alakítanak, és L segítségével hamarosan jelentős következtetésekre jutnak, Light pedig eközben egyre többet tud meg a listáról, például, hogy az áldozatoknak a nevét és a kinézetét is ismernie kell, valamint, hogy akár a halál körülményeit is befolyásolhatja. A második kötetben folytatódik a párharc Kira és a rendőrség, illetve L között. A fiú gyanúsított lesz, és ezért egy FBI ügynököt állítanak rá, de Kira erre rájön és végez vele, ezzel viszont tovább erősítve a gyanút maga ellen. L felhatalmazást kér, hogy Light szobáját bekamerázzák, de a fiú a fokozott óvatosságának köszönhetően erre is rájön, így ügyesen elkerüli a lebukást. A rendőrök eközben szintén egyre több dologra jönnek rá a gyilkosságok természetét illetően. A harmadik kötet során L, aki még mindig gyanúsítottként kezeli Light-ot, felfedi magát a fiú előtt, sőt arra kéri, hogy segítsen neki a nyomozásban. Abban bízik, hogy talán elárulja magát, Kira pedig úgy gondolja, hogy így könnyebb lesz a lebukást elkerülni. Mindketten meglepődnek, mikor az eddigiekhez képest szokatlan halálesetek történnek, és úgy néz ki, hogy van egy második Kira is.

A Death Note zsenialitása a rettentő alapossággal átgondolt, közben pedig végig feszült és izgalmas történetben rejlik, mely szó szerint olvastatja magát. Minden mondatnak, szónak, eseménynek jelentősége van, és minden egyes cselekedet befolyással bír a későbbiekre. Elképesztő írói tehetség és nem szokványos elme kell egy ilyen sztori megírásához. Olyan, mint valamiféle szövevényes pszicho-krimi, ám valahogy a Death Note esetében mégis sokkalta könnyebb az egészet felfogni. Nincs üresjárata, nem kezd elterelő mellékszálakba az író, nem próbál egyik karakterre sem ráerőltetni semmilyen felesleges jellemrajzot, a szereplők a történettel együtt formálódnak, de soha nem kapunk többet belőlük, mint amire feltétlenül szükség van, mégis úgy érezhetjük, hogy mindent tudunk róluk. Yagami Light jóképű, ám hűvös, magába zárkózó tinédzser, akiről valóban elhisszük ezt a fajta megszállottságot, mivel nincs is veszélyesebb egy unatkozó nagyszerű elménél, mikor hatalmat kap. L maga a titokzatosság, egyelőre nem is tudunk meg róla semmit, pedig nagy szemei, üres tekintete és szokatlan testhelyzetei miatt már ránézésre sem éppen szokványos fiatalember. Ryuk pedig Halálisten létére egy eléggé bohókás figura.

A történet gördülékenysége példát mutató lehetne, mangakötetet még ilyen gyorsan nem olvastam ki, pedig azzal sem vádolható, hogy sok akció és kevés szöveg van benne, éppen ellenkezőleg. A rajzokról is csak elismerően nyilatkozhatok, egyáltalán nem spórolós, aprólékos, minden részletre kitérő realista rajzok, melyekben minden szereplő jól elkülöníthető a másiktól. A hátterek is mind kidolgozottak, a szereplők arcai jól tükrözik az aktuális hangulatukat, és amit mindenképpen megjegyeznék, hogy Obata elképesztően szép női arcokat tud rajzolni, Sayu, Light kishúga bájos és cuki, de az FBI ügynök özvegye Naomi a legszebb női manga karakter, amit manapság láttam. Ami a küllemet illeti, a Death Note kötetek egyértelműen az idehaza megjelent legszebb mangák, a külső pordzsekik (a dust jacket magyarosítva by én) szinte külön műalkotások, enyhén gótikus hangulatúak, figyelemfelkeltőek és szép színesek. Polcunk éke lehet majd a teljes sorozat. Sajnos a belső színes oldalakról kénytelenek vagyunk lemondani (gondolom költségtakarékos megalkúvásról lehet szó), és extrák sem nagyon vannak (ezek mondjuk nekem annyira nem is hiányoznak), az első kötet végén van két kis illúzióromboló strip, meg pár rövid mondat az alkotókról, a szokásos „utálja a spenótot, de szereti a sört” stílusban.

Be kell, hogy valljam, tévedtem, mikor előítéletesen azt gondoltam, hogy a Death Note nem más, mint az emo-s ifjúság egyik túlhypeolt bestsellere. Ez ugyanis egy remekül kitalált misztikus pszichológiai thriller/krimi, ami valóban minden korú és nemű ember számára ajánlható, és ami véleményem szerint kimondottan mangára termett mű, nyugati képregényben nem is igazán lehetne jól megalkotni. Engem már a sorozat negyede is teljesen felcsigázott, és a manga után mindenképpen próbát fogok tenni az animével és a filmekkel is. Ha nem is a legjobb, de a leginkább ajánlható manga a hazai piacon. (A hazai kiadás azóta már a negyedik kötetnél tart!)

Death Note – A Halállista #1-3

Írta: Oba Tsugumi
Rajzolta: Obata Takeshi
Fordító: Nikolényi Gergely
Típus: Shonen
Kiadó: Mangafan
Oldalszám: ~ 200 oldal
Ár: 2000 Ft

Inglorious Bastards

Tegye mindenki a szívére a kezét: lehet nem szeretni egy olyan filmet, amiben Fred Williamson szivarral és vidám grimasszal a szájában, félkézzel, lazán tartott géppuskával kaszálja az egyetlen rövid sorozat után is tucatjával hulló náci tetveket, miközben csak a levegő nem robban körülötte? Az 1978-as Inglorious Bastards egyike azon csapnivaló exploitationöknek, amik minden sutaságuk ellenére, illetve részben pont azok miatt, rohadtul szórakoztatók – nem csoda, hogy Quentin Tarantino számára is inspirációt jelentett.

1944-ben járunk Franciaországban. Az amerikai katonai rendőrség egy rakás foglyot (gyilkost, tolvajt, dezertőrt stb) szállít a hadbíróságra, amikor a konvojt megkóstolja egy német vadászgép. Az őrök és a rabok többsége odalesz, de utóbbiak közül öten elmenekülnek, és úgy döntenek, hogy a semleges Svájc felé veszik az irányt. Útközben maguk mellé vesznek egy saját hadserege elől szintén szökésben lévő német katonát (naná, hogy Adolfnak hívják), de végül akarva-akaratlanul is belecsöppennek egy veszélyes küldetésbe, mely az ellenség egy rakétarendszere, és az azt szállító vonat ellen irányul.

Enzo G. Castellari beszédes című spagettiwesternekkel (Go Kill Everybody and Come Back Alone) szerzett hírnevet magának a ’60-as években, és mindig elég vastag volt a képén a bőr ahhoz, hogy neves elődök munkáit másolja műveiben, akár a történetet, akár a stílust illetően (1980-as Great White című horrorját kitiltották az észak amerikai mozikból, mert a Universal pert indított ellene Spielberg Cápájának plagizálásáért – és nyert). Az Inglorious Bastardshoz (olasz címének nagyjábóli fordítása: az a rohadt páncélvonat) lényegében összemosta a Piszkos tizenkettőt a Kelly hőseivel, megfűszerezte némi Sam Peckinpah-stílussal, aztán jól roskadásig rakta soha véget nem érő akciókkal, egy rakás B-színész által alakított, foghegyről beszélő karakterrel, egy kis rasszista felhanggal, tökpucéran fürdőző és szintén tökpucéran harcoló német katonalányokkal, és egyéb bájos exploitaton elemekkel.

A késztermék egy szinte nonstop lődözéssel és robbantgatással teli, üresjáratok nélkül száguldó háborús akció, amiben nem telik el 10 perc úgy, hogy legalább egy tucatnyi náci köcsög ne harapna fűbe, de, csak hogy a keménykedés sose lankadjon, ha véletlenül épp nincsenek a közelben lekaszálandó krautsok, címbeli hőseink jobb híján egymás közt harcolnak. Az akciójelenetek persze sokszor megmosolyogtatóan gagyik (és nem csak az ugyanazokról a robbanásokról újra és újra bevágott képek miatt), de van egy nagyon fontos kivétel: a frenetikus finálé semmiben nem marad el a korszak vérprofi háborús stúdiófilmjeitől sem. A vonat elleni támadás ötletes, látványos, vagány, piszkosul jól fényképezett és vágott, és azt látva maximálisan érthető, miért utalnak sok helyütt úgy a rendezőre, mint az európai Sam Peckinpah-ra (vagy a szegény ember Peckinpah-jára, hogy egy alighanem még találóbb aforizmát idézzek).

Persze így sem lehet ezt komolyan venni, de Castellari mindannyiunk nagy örömére nem is várja el, hiszen a hullahegyek állandó poénkodások közepette emelkednek, a szereplők pedig már szinte arcátlanul lazák. Bo Svenson, a szedett-vedett csapat, részben „leszarom” habitusú, részben viszont nagyon is patrióta vezetőjének szerepében annyira cool, hogy kezdetben le se veszi a napszemüvegét, Fred Williamsonnak meg napszemüveg se kell, hogy cool legyen. Neki elég egy soha el nem fogyó szivar, miközben minden fedezék nélkül, félkézzel szórja az ólmot az ellenre, és zavartalanul hányja a halálfelesleges kommandós bukfenceket a robbanó bombák közepette. Látszik a vigyorán, hogy imád nácikat lyuggatni. Mi pedig imádjuk nézni őt közben. Az egykori maffiatag, mellesleg arrogáns, kötözködő és cinkos vigyorú szemétláda, Tony (Peter Hooten játssza, egészen kiválóan), a harsány, enyves kezű Nick, és a beszari műszerész, Berle, nagyszerűen egészítik ki a nyilvánvalóan kicsit sem eredeti, viszont pokolian szórakoztató csapatot (sőt, még maga Castellari mester is feltűnik egy náci tiszt szerepében).  Az sem mellékes, hogy ezek a karakterek, ha arra kerül a sor, úgy képesek meghalni a jó ügy érdekében, hogy semmit sem veszítenek rohadék image-ükből, és nem rángatják le a filmet egy nyálban fürdő amerikai megváltástörténet megalázó szintjére. Az Inglorious Bastards még megkérdőjelezhető pillanataiban is a ’70-es évek egyik legtökösebb exploitation filmje. Szórakoztató, akár egy haldokló náci.

 

A Serious Man-előzetes

A Coen testvérek új filmje, úgy néz ki, a Burn After Reading által kitaposott ösvényen megy tovább, a fehér férfi útkeresését vizsgálja ismét, egy neurotikusét egy kaotikus világban. Bár már a No Country-nak is valami hasonló volt a mélyén...

Friday the 13th Part 2

Az új, 2009-es Péntek 13 filmről itt olvashattok.

Kb. tizenöt évvel ezelőtt láttam utoljára, így engem is meglepett, hogy a Péntek 13-nak ez a Steve Miner által rendezett első folytatása (1981) jobb film, mint az előzmény, Sean Cunningham legendás slasherje (1980). Nem ilyesmire emlékeztem, pedig ez a helyzet: könnyedebb, viccesebb, gyorsabb - szórakoztatóbb.

Ám sajnos nem véresebb. A Paramount az első rész kapcsán nyomást gyakorolt a cenzúrabizottságra, az MPAA kénytelen volt vágatlanul mozikba engedni a Péntek 13-at, ám nem felejtettek: a második (és majd a harmadik) részt szarrá vágták, a mai napig csak csonkított formában lehet ezekhez a filmekhez hozzájutni, még a múlt hónapban Amerikában kiadott Deluxe Edition-ök is a kevésbé véres verziókat tartalmazzák. Bár az is igaz, hogy a vágások nem igazán feltünőek, maradt még épp elég vér a filmben (általában az első részre mondják, hogy Mario Bava Reazione a catena (1971) című műfajteremtő munkájának a koppintása, csakhogy ez a második rész többmindent vesz át (szeretkező pár átszúrása lándzsával, hentesbárd az arcba, stb.))

A Péntek 13 ettől a filmtől kezdve franchise, és a szó terminus technicusi értelmében éppen emiatt nem is igazán folytatás, hanem remake, apróbb változtatásokkal. A legfontosabb ilyen "apróbb" változtatás, hogy amíg Cunningham filmjében Voorhees néni csonkolta a csacska tinédzsereket, addig ebben a második epizódban már színre lép a kisfia, a huszadik század filmek mitológiájának talán leghírhedtebb gonosza, Jason (hokimaszk helyett egyelőre krumpliszsákot hord a fején, a maszk majd a harmadik epizódban jön.)

A sztori alap-slasher-klisé: egy csapat tini (akik egyaránt a harminchoz vannak inkább közel) vakációzni érkezik a Kristály-tóhoz. Figyelmeztetik őket, hogy eszükbe ne jusson átruccanni az elhagyatott nyári táborba, ami szintén a tó közelében van. Mindenféle legendák veszik körül, vízbe fúlt, aztán az életbe visszakalimpáló kölkökről, a bosszúszomjas anyjukról és hasonló kellemességekről. Ők persze magasról tojnak a figyelmeztetésekre, jól rá is basznak. Jön Jason, kezében a macsetével, és határozottságának hatására többen elhagyják a végtagjaikat.

Az, hogy a film működik, főleg Steve Minernek köszönhető. Rendezése tempójának köszönhetően a Friday the 13th Part 2 egy pillanatra sem válik unalmassá. Nincs benne semmi eredeti, az hótziher, sehol egy váratlan fordulat vagy a műfajtól szokatlan megoldás, de ilyesmit behozni nincs is szándékában. Ez a második Péntek 13 csak egy gördülékeny, élvezhető slasher, és annak teljesen jó.

A final girl-t ezúttal Amy Steel játssza, talán az egész széria legjobb final girl-je. Szexi, okos, mindenképpen szimpatikusabb, mint Adrienne King az első részben (King szerepe ebbe a filmbe is átnyúlik, ő lesz Jason első áldozata.) Jasont ezúttal Warrington Gillette alakítja, aki, a későbbi természetfeletti monstrumokkal ellentétben nagydarab, ám emberi méretekkel rendelkező agyamentként hozza mindenki kedvenc sorozatgyilkosát. A krumpliszsák meg lekerül, nemsoká.

Bunyó

A nyári mamutköltségvetésű blockbusterek tömegében jólesik némi valósághűség. A Felon tavaly kellemes meglepetést okozott, de a Bunyó idén nem fog.

Egy kisvárosi srác, Shawn MacArthur sztorija ez, aki üres zsebbel érkezik New York-ba és  a sors összehozza egy helyi szélhámossal, Harvey Boardennel, aki felfedezi tehetségét a bunyózáshoz. Menedzserévé lép elő, és nagy pénzt helyez kilátásba - feltéve ha hajlandó néhány street fight meccsen részt venni.


A filmet nézve felidéződnek a hetvenes évek klasszikus bunyósfilmjei: John Houston Bunyósokjának mester-tanítvány kapcsolata, Walter Hill A nagy bunyósának hétköznapi hősiessége, és persze Rocky elismerésért való küzdelme a közönyös világban.

Az „Őrangyallal, védtelenül” Sundance-nyertes rendezőjén látszik, hogy már-már scorsese-i elkötelezettséggel foglalkozik New York kisstílű utcai életével, a stricik, kurvák és zsebtolvajok New York-jával, de a megvalósítás sajnos már nem mérhető a mesterhez. Nem kelt feszültséget, csak vezeti Shawnt egyik bunyótól a másikig, a karakterek eléggé egysíkúak, a dialógusok nyögvenyelősek. A történet logikusan építkezik, de vannak hihetetlen jelenetek, amik zárójelbe teszi az egész sztorit. (Csak egy bár van egész Brooklynban, ahol véletlenül mindenki jelen van? Egyik napról a másikra lesz a vidéki srácból profi utcai harcos? A metrós edzés pedig már csak egy erőtlen félmosolyra fakaszt.) A film kétharmadánál átvált svindler-filmbe, de ezt is lehető legsablonosabban  és feszültségmentesen teszi. Látszik, hogy a mű az Éjféli cowboy drámaiságát szeretné elérni, de csak az Oroszlánszív közhelyességéig jut.

Czapsky kamerája fakó színekkel dolgozik a fent említett valósághűséget erősítendő, míg az akciójeleneteknél Jason Bourne-ösen közel megy a harcoló felekhez (néha már olyan közel, hogy szédülés fog el a rángatózó kamera miatt). Az akciójelenetek egyébként realisztikusak - a harcoló kaszkadőröknek és színészeknek eltörhetett pár porca.
A film zenéjében a hetvenes évek blaxploitation muzsikái keverednek mai hip-hoppal: az összhatás egész kellemes.

Van egy szociális olvasata is a filmnek, nevezetesen, hogy a multikulturalizmus elnyomja a fehér férfit. A főhős – feltehetőleg - déli származású ír katolikus, aki a bűn hierarchiájának legalján áll. Felette állnak a kisebbségek, akiknek származása nem egyértelmű, pl. mozdonyszőke latinók, Martinez nevű kínai. A naív, vidéki hős egyedül áll az öntudatos feketék és sunyi mexikóiak erdejében, de a végén fölébük kerekedik.

A privátim is alabamai Channing Tatum (Step Up 1-2, Közellenségek) szimpatikusan játssza a nagyvárosba került vidékit és passzol az egyedülálló anyát játszó Zuley Henaóhoz, aki a Dukai Regina Hasonmásverseny kolumbiai győztese. Kettősük a konyhai jelenetnél vicces és érzékeny egyszerre. Luis Guzmán nem erőltette meg magát a simlis latino szerepében, de így is ő a cast legjobbja. Csak Terrence Howardot (Ray, Vasember) tudnám feledni! Az egyébként remek karakterszínész itt csak lassítja a jeleneteket, a mester-tanítvány kapcsolat alig érezhető, az összreakciói kimerülnek egy-egy bamba nézésben.

Összességében egy nézhető B-film, ami röpköd, mint a pillangó, de nem szúr úgy, mint a méh.

Fighting. USA. 2009. Rendezte: Dito Montiel. Írta: Dito Montiel és  Robert Munic. Producer: Kevin Misher, Andrew Rona, Kim Surowitz. Fényképezte: Stefan Czapsky. Zene: Jonathan Elias és David Wittman. Szereplők: Channing Tatum, Terrence Howard, Zuley Henao, Luis Guzmán és még sokan mások. 

Hellraiser kocka

Láttál már olyan filmet, ami közben az jutott eszedbe, hogy a következő egy hétben vagy konstans merevedésed lesz, vagy egyáltalán nem fog felállni? (A hölgyek nekik megfelelően variálják át a kérdést.) Clive Barker Hellraiserének mocskos, visszataszító, mégis, betegesen izgalmas szexualitása cafatokra tépett emberi testekkel és erőteljes szadomazochista felhanggal borzolja az idegeinket – olyan kombináció ez, amit senki nem felejt el egyhamar. És a szélsőségek közti határokat elmosó, szélsőséges érzelmeket kiváltó horror két folytatásával együtt, végre-valahára egy tisztességes kiadvány formájában érhető el itthon. Nagy örömünkben nyúzzunk meg együtt valakit!

HELLRAISER

„We’ll tear your soul apart.” Egyetlen mondat, és kész, beszartál. Ami kínos, mert ez a játékidő vége felé hangzik el, és akkor már nem sok minden fér a gatyádba. A horrorfilm a történetének egyik legsótlanabb korszakát élte éppen, amikor Clive Barker úgy döntött, hogy vizuális formában önti a gyanútlan nézők nyakába az 1986-os The Hellbound Heart című művének rettenetes rémálmait. És hogy miért is voltak azok a nézők gyanútlanok? Mert az említett kisregény témája és stílusa sehogyan sem passzolt az akkori mozis trendekhez. A’80-as évek második a roppant felkapott slasher lassan kezdett megfulladni saját, paródia felé hajló folytatásainak vérében, a horror jobbára egyenlő volt az idétlen maszkjuk alatt légzésproblémákkal küszködő, kinyírhatatlan/túl sokszor kinyírható sorozatgyilkosokkal, és a lengén vagy sehogy nem öltözött agyhalott, majd pedig ténylegesen halott tinilányokkal – és nem nagyon jutott eszébe senkinek, hogy ezen változtatni kéne. Freddy, Jason és Michael Myers két ámokfutása között azonban mozikba került a humort és iróniát nem ismerő Hellraiser, ami kényelmetlen hatékonysággal juttatta eszébe a közönségnek, hogy milyen az igazi, borzalmakkal és rettegéssel teli, zsigerekig hatoló horror.

Julie és Larry nem kifejezetten boldog házasságban élnek. A nő titokban viszonyt folytatott férje testvérével, Frankkel, akit egy rejtélyes, minden határon túli kínt és gyönyört ígérő kocka kinyitása után nehezen összeszámolható darabokra szakít szét néhány pokolbéli teremtmény – épp abban a házban, ahová a házaspár újonnan beköltözik. Egy kis baleset eredményeképp Frank vére utat talál Larry padló alatti maradványaihoz, amik így életre kelnek – vagy legalábbis afféle féléletre. Franknak Julie segítségére és rengeteg vérre van szüksége ahhoz, hogy ismét teljes emberré váljon, még mielőtt a kocka hatalmához kötődő kenobiták rájönnek, hogy megszökött poklukból. Az egész gorefest középpontjában pedig ott áll Larry mit sem sejtő tinilánya, Kirsty.

A Hellraiserben ugyan van egy sikoltozó fiatal szépség, de semmi másban nem hasonlít a kor jellegzetes zsánerfilmjeihez. Barker első egészestés rendezését leginkább úgy lehet jellemezni, mint egy horrorba oltott szadomazochista szerelmi történetet, egy szexuális kielégületlenség és frusztráció fűtötte családi tragédiával a középpontban. Itt még nem a híres kenobiták az igazi ellenségek, sőt, nem is igazán gonoszok ők, csupán teszik a dolgukat – azt viszont megállíthatatlanul, ripacskodás és üvöltözés nélkül, jéghideg precizitással. Ezek ellen nem tehetsz szart sem, hiába fogsz kést, baseballütőt, akármit, még csak a közelükbe sem jutsz, ha megjelennek, legfeljebb menekülhetsz, de azzal sem mész sokra. Nyilvánvalóan idegborzoló megjelenésük mellett ezért is olyan átkozottul félelmetesek, na meg azért, mert szinte semmit nem tudunk róluk, így az ismeretlentől való rettegést jelképezik. De az igazi gonosz persze már megint az ember: a vágy, a szex és a gyilkosság minden idők egyik legfelkavaróbb és legbizarrabb szerelmi háromszögét rajzolja ki, amelynek résztvevői tökéletesen alkalmasak rá, hogy a gyönyör utáni hajszában segítség nélkül is elpusztítsák önmagukat – a kenobiták csak ennek a nélkülük is gusztustalan viszonyrendszernek a rothadt gyümölcseit aratják.

Barker életművének egyik legjellemzőbb motívuma, a totális ellentétek közti határok következetes eltörlése, a Hellraiserben is megjelenik. A kín és a gyönyör kettőse elválaszthatatlanul vonul végig a filmen, minthogy így vagy úgy, de mindenki előbbit keresi, és utóbbinál köt ki, és ami még fontosabb, hogy akár közvetlenül, akár közvetetten, de minden szexuális aktus (mely soha, még csak véletlenül sem a szerelem gyönyörű kiteljesedése, sőt) félelemmel, szenvedéssel és halállal párosul. Ez a csodálatosan visszataszító, vérmocskos, nem egyszer nekrofíliába hajló erotika pedig éppoly felzaklató, mint a brutális haláljelenetek sora. Ahogy kampó hasít lassan az emberi húsban, és egy egész test szakad darabokra (fontos, hogy realisztikusan kivitelezve, túlzás, sőt, megkockáztatom, hatásvadászat nélkül), a film csendben túllép azon a ponton, ahol a néző szimplán csak szörnyülködik, és megérkezik oda, ahol e szörnyülködés ellenére még többet és még többet akar. Így ülteti át Barker a Hellraiser kín-gyönyör ellentétjét egyenesen a néző elméjébe – és a „mindfuck” kifejezés akkor még bőven nem is létezett…

Ezt az egyedülállóan ambivalens hatást erősíti Christopher Young score-ja is, ami megérdemli, hogy tiszteletére új bekezdésbe kezdjek. Barker maga nyilatkozta, hogy a stáb tagjai közül Young tett hozzá a legtöbbet a filmhez, és munkáját elhallgatva, ezt nehéz is kétségbe vonni. Ahogy az író-rendező, úgy ő is szembement a kor elvárásaival, melyek kevés kivételtől eltekintve (úgymint A légy Howard Shore-tól vagy az Életerő Henry Mancinitől) egyszerű szintetizátoros klimpírozásokat szültek a műfajban. Young inkább fogott egy szép nagy zenekart, és olyan sötéten gyönyörű, gótikus, egyszerre nyomasztó és furcsán felemelő táncra perdítette a hangszereket, ami igazi, epikus szintre emelte a vérrel locsolt családi perpatvart. Pedig eleinte még a Coil nevű, az industrial zenei műfajban meghatározó banda dolgozott a filmen, szóval nem sokon múlt.

Minden eddig részletezett erénye ellenére a Hellraiser bőven nem ért volna ennyit székbe szögező vizualitása és még mai szemmel is életszerű, hatásos effektjei nélkül. A sötét, árnyékokkal teli, kékes képi világ nyomasztó atmoszféráját ellenállhatatlanul fokozzák a lassú, ínycsiklandozó gore-ral bőségesen feltöltött, azelőtt ritkán látott aprólékossággal és merészséggel kidolgozott kínhalál-jelenetek, és nem utolsósorban a bőr nélküli, s így igen ijesztő kinézetű, rémisztően amorális pszichopata, Frank állandó jelenléte, akinek percekig tartó „újjászületése” a film egyik csúcspontja. A legendás maszkmesternek és effektesnek, Bob Keennek bőven volt alkalma kitombolnia magát, érdemeit pedig csak növeli, hogy röhejes egymilliós költségvetés állt a filmesek rendelkezésére. De a ’80-as évek egyik legjobb horrorja (ami még jobb már csupán egy kevésbé hullámzó színvonalú színészi játékkal lehetett volna) sok mai társával ellentétben nem pénzből született, hanem puszta lelkesedésből, akaraterőből és kreativitásból. És ez általában ki is fizetődik: a mozis bevételek az említett összeget megtizenötszörözték, a Doug Bradley által hátborzongatóan alakított fő kenobitából Pinhead néven a műfaj egyik felejthetetlen, ikonikus alakja vált, a Hellraiser pedig bebetonozott helyet szerzett magának a nagy horrorok panteonjában. This film is our pleasure.

HELLBOUND: HELLRAISER II

Nincs is annál rosszabb, mint amikor egy nagyszerű filmet a folytatásban saját alkotója erőszakol meg, majd pedig szed darabokra, és rak össze belőle valami (majdnem) egészen mást. Clive Barker pedig pontosan ezt tette. A Hellraiser második részének ugyan már csak producere és társírója volt, a rendezői székében pedig Tony Randel (Def-Con 4) ült helyette, így nem ő az egyetlen, aki megérdemelné, hogy néhány kampó beakadjon a bordái közé – de még így is furcsa látni, hogy hagyta, hogy az általa teremtett mítosz ennyire más irányt vegyen, és így felcserélődjenek benne a súlypontok. Mert bár a Hellbound alig pár órával játszódik csak az első felvonás után (és mindössze hetekkel annak premierjét követően kezdték forgatni), mégis annyira különbözik tőle, amennyire az csak a cselekmény ilyen közvetlen folytatásánál lehetséges.

Kirsty a kenobiták és saját családtagjai által elszabadított pokolnak köszönhetően elmegyógyintézetben tér magához (egyébként miért van az, hogy a természetfeletti borzalmakat átélt áldozatok mindig nagyokat csodálkoznak, hogy senki nem hiszi el a sztorijukat?), ami még nem lenne olyan nagy baj, az viszont, hogy pszichiátere, Dr. Channard, történetesen megszállottja a puzzle kockáknak, amik a kenobitákat meghívják a világunkba, már kicsit ciki. Ahogy az is, hogy Julie, a lány gyilkos mostohaanyja feltámad, akárcsak Frank az első részben, és innen az út egyenesen a pokolba vezet. És ezt nem jelképesen kell érteni.

Az elsőfilmes Peter Atkins és Barker nem sokat pöcsöltek a forgatókönyvvel. Egy kis vérontás, egy kis menekülés, és nesztek, kész a film, ami láthatóan a folytatások klasszikus „legyen még nagyobb” (vagy esetünkben: még brutálisabb) szabálya szerint készült - de mint oly sokszor, a fokozás itt is csak a gore-ra vonatkozik (na és a fantasztikus zenére, ami a síron túli kórussal kiegészülve még epikusabb és gótikusabb). Igaz, arra legalább nem lehet panasz: van itt mitől undorodni bőven, folyik a vér, szakad a hús, és amikor egy elmebeteg borotvával igyekszik lekaszálni csupasz testéről a képzelt bogarak és férgek seregét, akkor még a legedzettebb horrorgeek is kísértésbe esik, hogy elfordítsa a fejét. De persze nem fogja, és ez benne a szép. Kár, hogy a gusztusos effektek és az ínyenc csonkítások mögül kifelejtették a filmet, és főleg, azt, ami az első részt naggyá tette.

A kín és a gyönyör kettőssége, a felkavaró, bizarr szexualitás ugyan itt is jelen van, de csak ismétlés szintjén, és úgy is csak félgőzzel. Ez, azonkívül, hogy a gore mellett nincs idő kevésbé direkt, de hosszútávon hatásosabb és elegánsabb horrorelemek alkalmazására, annak is köszönhető, hogy a szereplők sokkal haloványabbak és érdektelenebbek. Hiába látjuk Juliát bőr nélkül, még így, és pokolbéli kulisszák közt sem olyan fenyegető, mint kalapáccsal a kezében, egy homályos padlásszobában, a néma Tiffany teljesen felesleges adalék, Frank rövid jelenetében pedig bőven nincs elég spiritusz. Úgyhogy egyedül az eleinte még csendes, visszafogottságában rémisztő Dr. Channard tartja a frontot (színészileg Kenneth Cranham zsebrevágja a filmet), de amikor kenobitává alakul, sajnos rajta is úrrá lesz a ripacskodási kényszer. És ezzel elérkeztünk a film legnagyobb problémájához.

Az első rész hátborzongató, titokzatos rémálom alakjairól, akik már akkor is félelmetesek voltak, ha csak álltak, és néztek maguk elé, lehámlik a titokzatosság rétege, és egy eredettörténetet kerül a helyére. Öreg hiba ez olyan karaktereknél, amiknek beszaratásfaktora nem kis részt az őket körüllengő misztikus ködnek köszönhető: általában igaz, hogy minél inkább tisztítod ezt a ködöt, annál triviálisabb lesz, amit mögötte találsz. Tessék: jön az új kenobita, ami fél perc alatt elintézi a régieket, ezeket az ijesztően amorális, érinthetetlen, legyőzhetetlen pokolfajzatokat, akik ráadásul haláluk előtt eljátsszák a Darth Vader szindrómát. Az első filmben ilyesminek még csak a gondolata is abszurd lett volna, és hiába van mindennek nagyjából logikus magyarázata, az a végeredményen nem változtat. (Egyébéként – és ez Frankre is vonatkozik – hogy a fenébe hal meg valaki, aki már halott, és a pokolban van?) Magának a pokolnak az ábrázolása viszont egy ideig baromi hatásos, de a sok rohangálás a tökugyanolyan sötét folyosókon és csarnokokon egy idő után már masszívan unalmassá és önismétlővé válik – ahogy a kenobiták esetében, a kevesebb itt is több lett volna. Az ellenben bravúros ötlet, hogy az elmegyógyintézet alagsora is egyfajta pokolként jelenik meg – talán még szörnyűbbként, mint az igazi. 

Szóval itt kezdődik el a kenobiták klasszikus gonoszokká degradálásának folyamata, itt húzzák le a wc-n az emberi gonoszság és szexualitás gyomorforgató táncát, és itt esik bele a Hellrasier az elcsépelt folytatások csapdájába, annak ellenére, hogy korábban pont azok ellenpontjaként indult. De ez még csak a folyamat kezdete, úgyhogy a Hellbound, vérző sebei ellenére egy nagy adag jóindulattal nézhetőnek titulálható.

HELLRAISER III: POKOL A FÖLDÖN

Clive Barker vérére mondom, ezt már nem kellett volna. Ha a második résszel abbahagyják a sorozatot, már akkor is eggyel több film van a kelleténél, de a Pokol a Földön tényleg kiborította a bilit (hát még a további folytatások). Ezt Barker is érezhette, mert Anthony Hickox (Waxwork) e kenobita kínzóeszköznek való harmadik felvonása után inkább fogta magát, és kiszállt az egész hóbelevancból (már ennek is csak executive producere volt, szóval a sztorihoz nem sok köze lehetett, és egyébként sem nagyon rejti véka alá, hogy nem elégedett a sequelekkel). A Hellraiser III. elköveti a legnagyobb hibát, amit elkövethet, és Pinheadet egy egyszerű tucatgonosz szintjére alacsonyítja, aki csak abban különbözik az átlagos szörnyektől/démonoktól, hogy némileg jobban néz ki náluk, és van néhány ütős egysorosa.

A történet még banálisabb, mint a Hellboundban. Pinhead egy bizarr külsejű oszlopba zárva várja, hogy új életre keljen, és amikor az oszlop egy éjszakai bár fiatal, seggfej tulajdonosának, J.P-nek a birtokába kerül, ez be is következik (annak megmagyarázásával, hogy hogyan és miért, nem pöcsölnek az alkotók). Az emberi személyiségétől különvált Pinhead (akinek eredetéről sajnos még többet tudunk meg) el akarja pusztítani a kockát, hogy ne maradjon semmi, amivel vissza lehet őt küldeni a pokolba (arról szelíden kussolnak az írók, hogy több kocka is létezik), és ebben csak egy ambíciózus riporternő, Joey akadályozhatja meg. Miért? Hát, csak mert.

A feleslegesen hosszan elnyújtott, dögunalmas expozíció után (több mint félideig kell várni, hogy Pinhead elszabaduljon, és itt nincs bizarr családi dráma, ami addig lekötné a nézőt), nevetségesen sótlan főhősnőnk azzal tölti a hátralévő játékidőt, hogy a szögarcú kenobita elől menekül, kezében a kockával. A gyönyör és a kín rettenetes, bizarr tánca odavan, a helyére pedig egy szupereredeti „állítsuk meg a gonoszt, mielőtt káoszt szabadít a világra”-féle cselekmény kerül. Az alkotók nyilván szeretnék, ha egyszerűen elfelejtenénk, hogy az illető korábban se gonosz, se káoszhozó nem volt. Ebben a részben teljesedik tehát be a Hellboundban megkezdett folyamat: az egész sorozatnak elveszik a lényege, és az egykor eredeti, sajátos koncepció hiányában bekerül a sok ostoba, felesleges és ötlettelen folytatáshorror lélekvesztőjébe.

Ez egyben azt is jelenti, hogy a félelmetes Pinheadből egy rohanó nőt fenyegető sétatempóban üldöző, közepes slasherbe való természetfeletti tömeggyilkos válik, aki válogatás, ok és értelem nélkül öl mindenkit, aki elé kerül, csak azt nem, akit igazán kéne neki – mert ugyan hatalmában áll felrobbantani a fél utcát a menekülő Terri körül, benne mégsem tud egy karcolásnál nagyobb kárt tenni. Ráadásul az áldozataiból általa teremtett kenobiták annyira cikik, hogy benzines palackokat hajigálnak. Még jó, hogy kalasnyikovot tárazni nem látjuk őket. Ellenben egyiküknek legalább van egy kamera a fejében, és olyan filmes bukéjú beköpései vannak, hogy „Ready for your close-up?” – merthogy halála előtt operatőr volt, nagy poén, mi? De már az ígéretesen induló diszkós mészárlásnál világos, hogy az egész filmet ki lehet vágni a kukába: a vérfagyasztóan nyugodt Pinhead helyére egy hisztérikusan röhögő, ripacskodó Freddy-klón kerül, és a hangsúly a nyomasztó brutalitás és atmoszféra helyett azon van, hogy minél több pihentagyú, rajzfilmszerű halálnemmel (repülő CD-k, tőrbe formált jégkockák) keltsék a nézőben a kreativitás illúzióját. Úgyhogy még a gore sem ér sokat.

Összességében az egyetlen, ami dicséretet érdemel a Pokol a Földönben, az Pinhead remek templomi jelenete, és az egész mű humora – de sokat segítene, ha ez a humor legalább szándékos lenne.

A KIADVÁNY

Doboz

Kézenfekvő ötlet volt, hogy a három első filmet tartalmazó doboz a kenobitákat előhívó puzzle kockát formázza – jól is néz ki, bár kivitelezése egyszerű (az angol verzió azért jóval pofásabb és elegánsabb, és egy kis füzet is tartozik hozzá), és némileg kiábrándító, hogy a mágnessel rögzített, „kétdimenzióssá” lenyíló oldalak kockaformáját összecsukott állapotukban egy sima, üreges, vékony kartondoboz tartja meg. Kicsit nehézkes a lemezek be- és kivétele is, de összességében kétségkívül baromi jól mutat a polcon, és egy rajongónak mindenképpen nagy öröm kézbe venni.

Kép és hang

A Hellraiser filmek ugyebár már korábban is kaphatók voltak itthon, de a Vertex legendásan szar kiadásait inkább nem lőném be viszonyítási alapnak. Szerencsére a Navigátor Film DVD-inek egyáltalán nincs is szükségük rá, hogy a mélyponthoz viszonyítsuk őket. Felújított, és nem mellesleg cenzúrázatlan, szélesvásznú képet és hangot kapunk: főleg az első két film fest szépen, és noha a  harmadik színvilága még lehetett volna kicsit teltebb, összességében az is teljesen rendben van. Az angol DTS és 5.1 ugyan közel nem dolgozik olyan intenzitással, mint egy mai film esetében, de Christopher Young zenéje összehasonlíthatatlanul jobban szól ezekben, mint a surround magyar szinkronokban, amik általában egyébként sem túl meggyőzőek.

Extrák

Hellraiser
Az első film lemezén rögtön három audiókommentáron is végigrághatjuk magunkat. Az elsőben Clive Barker egyedül, a másodikban Ashley Laurence-szel, Pete Atkins moderátori felügyelete alatt beszél és sztorizgat, főleg a forgatás körülményeire, kulisszatitokra és érdekességre koncentrálva – bár sok az átfedés a kettő között, a rajongóknak mindenképpen érdemes meghallgatniuk őket. A harmadik egy magyar szakértői kommentár Lunczer Gáborral (Fangoria), Hámori Dániellel (kritikus és maszkmester) és szeretett főszerkesztőnkkel, Wostry „valamicskét értek a horrorfilmekhez” Ferenccel, ebben főleg a film hatásmechanizmusát és Barker életművét boncolgatják, alaposan kitérve többe közt a folytatásokra is (kár a bosszantó alapzajért a háttérben).

A Clive Barker interjú valójában nem Clive Barker interjú, hanem egy korabeli ötperces forgatási kisfilm, amiben a stábtagok főleg a sztoriról beszélnek, és arról, hogy milyen frankó mozit csináltak. Ellenben a Doug Bradley interjú már tényleg az, aminek írják, és Pinhead megszemélyesítője bő 10 percen keresztül beszél a szerepről, a maszkról, a Barkerrel való megismerkedéséről, és megemlít egy egészen érdekesnek hangzó elveszett jelenetet is. A leghosszabb werkben (Hellraiser: Feltámadás) a stáb tagjainak, a szereplőktől kezdve a zeneszerzőn, a maszkmesteren és a jelmeztervezőn át a rendezőig, 20 perc jut, hogy saját szempontjukból röviden elmondják a lényeget a film születéséről, készítéséről és utóhatásairól. Ha nincs időd és türelmed végigülni a három audiókommentárt, akkor ez kiváló summázása a Hellraiserrel kapcsolatos fő tudnivalóknak. Az extrák kimerítő sorát négy mozis és egy tévés előzetes zárja. Példás felhozatal.

Hellbound: Hellraiser II   
Itt már csak két audiókommentárunk van, egy az íróval és a rendezővel, egy pedig szintén velük (ellentétben a lemezen és a csomagoláson feltüntetett információval, ami csak a rendezőt említi), plusz Ashley Laurence-szel. Szokásos sztorizgatás, kulisszatitkok mögé pillantás, és egymás dicsérete folyik, mérsékelten érdekes, kissé száraz módon, de legalább van. Kapunk még néhány rövid, főleg a sztorira és a karakterekre koncentráló korabeli interjút, egy jóval érdekesebb, negyedórás visszatekintést a fontosabb stábtagokkal, egy újabb interjút Doug Bradleyvel, és egy sor előzetest. Tisztességes mennyiség és minőség.

Hellraiser: Pokol a Földön
A filmek színvonalával együtt csökken a kommentárok száma is: ide már csak egy jutott, Anthony Hickox rendezővel, és Doug Bradleyvel, az viszont elég szórakoztató, mert a szokásos anekdotázások mellett igen jó hangulatban végig is poénkodják a filmet. Közben azért szeretnének meggyőzni minket, hogy jó filmet csináltak, de ebbe inkább nem megyek bele. Ami a többi extrát illeti, a szokásos Bradley interjú mellett, amiben a színész a film elkészültének bajos körülményeire is kitér, van egy hasonló a vidáman sztorizgató Hickoxszal, és kapunk még egy előzetest meg egy korabeli, elég semmitmondó, ötperces werket is. Nem valami sok, de színvonalas, és így is több, mint amit a Pokol a Földön érdemel.

Extra lemez
A legfontosabb ezzel a lemezzel kapcsolatban az, hogy rákerült Barker két korai rövidfilmje, a Salomé és A tiltott (sajátos vizualitású, elborult Oscar Wilde és Faust átdolgozás), amelyeket a többi készítővel együtt fel is vezet, azaz mesél céljukról és születéseiknek körülményeiről. A maradék extra négy, több mint 10 perces interjú Ashley Laurence-szel, Andrew Robinsonnal, Tony Randellel és Kenneth Cranhammal. Mindannyian arról beszélnek, hogyan kerültek kapcsolatba a sorozattal, hogy alakult a karrierjük előtte és utána, és mit gondolnak most a Hellraiser film(ek)ről. Laurence-ről emellett kiderül, hogy igazi mókamester (frenetikusan utánozza az átlag ostoba tinipicsát), Andrew-ról pedig, hogy nem kenyere a süketelés: elmondja, hogy rögtön tudta, a második rész pocsék lesz, de ettől függetlenül elvállalta volna a neki felkínált szerepet, ha hajlandók lettek volna kifizetni neki ugyanazt a gázsit, amit az első részért kapott. (Véleményét egyébként Laurence sem nagyon rejti véka alá, csak ő finomabban, nőiesebben fogalmaz.)

ÖSSZEGZÉS

Ami a filmeket illeti, van itt egy remekmű, egy gyenge közepes, és egy fekáliatömb. A kivitelezés viszont egyöntetűen szép, a doboz, a kép- és a hangminőség rendben van, és az extrák iránti éhséget is gond nélkül csillapítja a kiadvány. Akinek mindhárom film tetszik (már ha létezik ilyen), annak nyilván kihagyhatatlan, akinek az első kettő, annak is kötelező, akinek meg csak az első… nos, abban az esetben, ha megszállott rajongó és gyűjtő, akkor alighanem neki is megéri (de azért nem árt megjegyezni, hogy a három film immár külön-külön is kapható).

Comic Con 2009: Hogyan válj igazi filmessé

Oké, vannak pillanatok, amikor még én is imádom ezt a fasz Tarantinót... Sam Raimi és Del Toro is okosakat mond.

Itáliát látni és meghalni - az olasz poliziesco-filmek, 1. rész

Vannak, akik a Francia kapcsolat-ra esküsznek, mások a Bullitt-ot emlegetik fel ilyenkor; számomra minden idők leggyönyörűbb járműves tombolása Umberto Lenzi 1976-os Napoli Violenta-jában található: egy crossmotor tombol végig a város sikátorain, terein és gyalogátkelőin, egy rendőrautóval a nyomában. A motor vázához erősített kamera szinte áldozatként szemléli végig a szó szerint hajmeresztő produkciót, Franco Micalizzi elképesztően cool zenéje által aláfestve a város nem egy lakosa esik majdnem áldozatául a filmesek nyilván engedély nélkül rögzített produkciójának. Az amerikai mozi egyik ősrégi fogása járatódik csúcsra a szemünk láttára, az üldözés fetisizálódik, már-már orgazmikus hatást váltva ki a nézőben. Ott akarsz lenni azon a motoron, vágtatva megállíthatatlanul, életre, halálra, törvényre ügyet sem vetve. Bellissima.

Piszkos paszta

A II. világháború után Európa legéletképesebb filmgyára, az olasz, mint a hosszú távon működőképes filmes struktúrák általában, a műfaji termékeiből élt. Egyik zsánerhullám követte a másikat, általában valamilyen amerikai szupersiker tematikus koppintása volt a kiindulópont, amely, ha a kasszáknál jelentős bevételre tett szert, klónok százainak gyártását indította be. Persze ha ugyanabban a műfajban ilyen mennyiségű másolat születik, kivédhetetlen, hogy ne kerüljön ki pár igazi remekmű is közülük.

Leone Dollár-filmjei több mint hétszáz spagetti westernt eredményeztek, ezeknek jó része 1963 és 1974 között készült, és a giallók, az olasz krimi-horror hibridek is Mario Bava 1964-es Sei donne per l’assassino és Dario Argento 1969-es L’ucello dalle piume di cristallo című klasszikusai nyomán nyertek financiális létjogosultságot.

A poliziottesco (többes számban: poliziotteschi – de a poliziesco kifejezés is használatos), az olasz rendőrfilm azonban egyértelműen Amerikából kapta a kezdőlökést, Don Siegel 1971-es Piszkos Harry-je és Friedkin Francia kapcsolat-a, valamint a Keresztapa azok a formai és tartalmi elemeikben szimpatikus, mert importálható kaptafák, amelyek igazságaira, féligazságaira az akkori olasz valóság is többé-kevésbé ráhúzható volt. Az első, igazi poliziottescónak az egyébként Bud Spencer–Terence Hill-filmjeiről ismert Steno (született Stefano Vanzina) 1972-es évjáratú La polizia ringrazia című munkáját tekintjük. Érdekes, hogy míg magát a műfajt Európában a Siegel-film sikere hívja életre, és annak motívumai vezérlik – individualista, a saját értékrendje szerint cselekvő rendőr a rendszerrel és a bűnözőkkel egyaránt szembeszáll –, addig az egyik Piszkos Harry-folytatás, a Magnum ereje (Magnum Force, 1973) egy az egyben lekoppintja a Steno-film sztoriját.

Valaki könyörtelenül és jéghideg-megfontoltan teszi el láb alól az alvilág prominens személyiségeit. Túlságosan olajozottan halad, túl sok információ van a bűnözőkről a birtokában: az ügy kinyomozásával megbízott Bertone felügyelőben (Enrico Maria Salerno) felébred a gyanú, hogy a kivégzések mögött esetleg rendőrök állhatnak. Mikor az önjelölt hóhérok egy fiatal tolvajt szemelnek ki célpontjukként, Bertone saját maga igyekszik megvédeni a fiú életét, még azelőtt biztonságba helyezni őt, mielőtt hulláját az újságok címlapján látná viszont.

A „method actor” Salerno teljes meggyőződéssel, visszafogottan játssza szerepét, az olasz műfaji filmekben állandóan feltűnő Mario Adorf pedig kiismerhetetlen intrikus kerületi ügyészként. A film fináléja az ilyetén, többé-kevésbé szociális eredetű konfliktusokat feszegető rendőrfilmekéhez hasonlóan hidegfejű, cinikus: Bertone kénytelen felismerni, hogy a gyilkosságsorozat mögött álló, totális befolyással rendelkező szervezet őt magát is csak felhasználta.

Revolver a zsánerfiókban 

Még a műfaj legodaadóbb rajongóinak is nehezére esik pontosan behatárolni, mely filmek poliziottescók. Szó szerint persze rendőrfilmet jelent a kifejezés, de minden létező, bűnözőkkel, zsarukkal teli hetvenes évekbeli olasz kommerszet idesorolunk, több mint háromszázat: szadista mód brutális akciófilmeket és noirokat; könnyed, képregényes-kalandos játszadozásokat, maffia-eposzokat és sexploitation-elemekkel átszőtt gengsztervígjátékokat egyaránt. Az olaszok persze készítettek már korábban is krimiket, a hatvanas évek vége felé például több olyan is mozikba került, melyek egyenesen megelőlegezték a következő évtized urbánus paranoiája szülte akciófilmeket.

Carlo Lizzani fantasztikus Banditi a Milano-ja (1968) egy, a valóságban is megtörtént rablássorozatra alapozza a forgatókönyvét. A bandavezért Gian Maria Volonte adja (szerény véleményem szerint itt élete legjobb alakítását nyújtja), a nyomában pedig az a Tomas Milian kajtat, aki majd a poliziottesco egyik emblematikus sztárfigurája lesz. Damiano Damiani Il giorna della civetta (1968) és Elio Petri Oscar-díjas Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében (Indagine su un cittadino al di sopra di ogni sospetto, 1970) című munkája, bár távol állnak a műfajiságtól, a maguk komoly, realista vagy éppen cinikus, de mindig analitikus hozzáállásával megalapozzák a városi erőszakot a hetvenes években vezérmotívumként választó műfajt. Ezek a hatvanas éveket lezáró expozék letisztult olasz krimiknek nevezhetők, egyelőre amerikai befolyás nélkül. Éppen ezért még nem igazi poliziottescók.

Egész Itália forrongott akkoriban: a vidékről, főként délről a városokba migráló szegénylakosság keltette feszültség, az állami segítség elmaradása és az ebből következő nyomor és elképesztően erős bűnözési hullám a teljes olasz társadalmat marta, mint a veszett kutya. Lépten-nyomon önjelölt forradalmárok, csökött ideológiák által életre hívott, bármilyen rémtettre képes terroristacsoportok ütötték fel a fejüket. Pánik az összes vonalon: az elmebaj efféle burjánzásával a rendfenntartó erők alkotmányellenes, már-már fasiszta módszerekkel voltak kénytelenek szembefordulni. A milánói Piazza Fontana elleni 1969-es bombamerénylettel végképp kirántották az épelméjűség szőnyegét Itália alól, megelőlegezve a hetvenes évek nihilista káoszát, a Vörös Brigádok majd egy évtizeden keresztül tartó rémuralmát (amely majd az Aldo Moro-gyilkossággal tetőzik 1978-ban), a bűnözés addig sosem látott uralmát – és persze azt a mozis műfajt, amely az egészet, exploitation-filmekhez illően jól kihasználja.

A környezet neorealista módon valóságfüggő, de a figurák a spagetti western karakter-toposzaira hagyatkoznak, sőt, akár tekinthetjük a poliziottescókat urbanizált spagetti westerneknek is: ez a macsó archetípusok műfaja, akik mellett a nők csak objektumszerepet tölthetnek be. A rendőrök vagy magányos farkasok, akik rendszerrel és a bűnöző szeméttel egyaránt szembemennek, vagy olyan mértékben asszimilálódtak már a deviánsokkal, hogy azoktól megkülönböztethetetlenek. A gengszterek (ha profik!) hidegek, mint a sarki jég; minden lépésük ki van kalkulálva, hiszen egy ilyen világban a legkisebb melléfogás is méretre szabott betoncipőt eredményezhet számukra. Senki nem bízhat senkiben, szó szerint.

Hogy a képlet még ennyire se legyen egyszerű, a poliziottesco a giallókkal is keveredik: a whodunit-krimiknek ez a tipikusan olasz, véres grand guignol-csúcspontokkal teleszórt változata gyakran a szociális fertőben turkáló rendőrmunkát helyezte kizárólagos fókuszába, néha még akciójelenetekkel sem átallott színesíteni a történet palettáját, és ezekben az esetekben bizony beszélhetünk poliziottesco-giallo hibridekről, mint a La polizia chiede aiuto (1974, Massimo Dallamano) vagy a Giornata nera per l’ariete (1971, Luigi Bazzoni).

A folytatás itt olvasható.

(A cikk először a Filmvilág 2009. áprilisi számában jelent meg.)

A végzetes merénylet

Képzeljünk el egy olyat, hogy az Első világháborút követően nem csak Erdély kerül Romániához, de az ország egésze, és most, 2009-ben, már csak a Román Birodalom egyik prefektusaként létezik a néhai Hunnia, miközben elkeseredett magyar terrorista csoportok küzdenek – mindhiába – az önállóságért. Nos, nagyjából épp ennyire hangozhat rémisztően egy átlag koreainak A végzetes merénylet alaphelyzete, amelyben Korea a Japán birodalom egyik államaként funkcionál, mivelhogy ebben a párhuzamos világban a japánok (Amerika szövetségeseként) megnyerték a Második világháborút. A film eleji feliratok mesterien hergelik a (koreai) nézőt, kiderül például, hogy 1988-ban (Szöul helyett) Nagoyában rendezték az Olimpiát, 2002-ben pedig Japán volt a futball világbajnokság házigazdája – tökegyedül. És lehet tovább is fokozni: a korai terroristák ellen küzdő rendőrpáros egyik fele koreai felmenőkkel bír, de maga is japánul beszél és japán módra él, jelezve, hogy már nem csak Korea szűnt meg, hanem a koreai identitás sem létezik.

A helyszín Szöul, a nyitányban terroristák hatolnak be egy toronyházban rendezett kiállításra, de a JBI, azaz a japán FBI alakulatai egy meglehetősen intenzív tűzpárbajban végeznek velük. Az akciófilmes felütés után rögtön bejön egy krimiszál is: Sakamotónak, a koreai származású nyomozónak feltűnik, hogy a terroristák ugyanazt a félhold alakú, ősi kegytárgyat próbálták elrabolni, amit cirka 20 évvel korábban valakik már majdnem elloptak. Próbálná kideríteni, hogy mitől olyan értékes ez a tárgy, egy ponton azonban, amikor a szálak elvezetik egy titokzatos japán alapítványhoz, a felettesei elveszik tőle az ügyet.

A szituáció ismerős lehet a hollywoodi akciófilmekből, és a folytatás is hasonló. A hősök ezen a ponton szoktak szembenézni a múltjukkal, és Sakamoto is erre kényszerül. Megtörténik az, ami már az alaphelyzetben kódolva volt: hősünkből szép lassan előbújik az elnyomott, szégyellt-gyűlölt koreai identitás, amely folyamatot némileg gyorsítja, hogy a koreai ellenállás egyik vezetője egy belevaló terroristalány, akit mintha már korábbról ismerne.

Technikai szempontból majdhogynem kifogástalan a film, ez persze egy koreai műfaji mozi esetében nem annyira meglepő. Lee Si-myung író-rendező, akinek ez a debütálása, remekül ötvözi a sci-fik eszköztárát a noiros hangulatokkal – talán csak a nagyívű zenéből vehetett volna vissza egy kicsit –, de a nyilvánvaló nyugati hatások mellett John Woo is megidéződik a tűzpárbajok során. Működik a politikai utópia is, egészen a film kétharmadáig, ekkor viszont (spoiler?!) jön egy időutazós csavar, és az addig egészen hiteles sztoriból zagyvaság lesz. Kár, mert az alaphelyzet többet ígért, és a színészek is egy komolyabb finálét érdemeltek volna (a japán rendőrt a kiváló Tôru Nakamura alakítja, a koreait pedig Jang Dong-Kun, aki a szerep kedvéért japánul is megtanult.)

A KIADVÁNY

Ellentétben a Cinetel-féle kiadványok többségével, a képminőség ezúttal nem hibátlan, néhol elég fakóak a színek. Az eredeti (5.1-es) hang rendben van, a szinkron szokás szerint gyenge és élettelen, a film mellé viszont kivételesen extra is jár: egy 'Így készült', amiben szerencsére senki nem mondja el, hogy milyen baromi jó volt együtt dolgozni a többiekkel, helyette rövid forgatás-részletek vannak egymás után vágva, mindenféle felesleges kommentár nélkül.

ÖSSZEGZÉS   

Akciófilmnek kiváló, sci-fi-ként és politikai utópiaként nagyon sokáig működik, de akit nem zavarnak az időutazós filmek logikai bukfencei, az még a finálét élvezheti. A verdikt ugyanaz, mint az eddig vizslatott Cinetel-kiadványok többsége esetén: ha nem is hibátlan a film, 990 pénzt megér.

Kiadó: CINETEL
Kép: 16:9 (1:85:1)
Hang: koreai/japán 5.1
Magyar 2.0
Felirat: magyar
Megjelenés: 2008. január
Bolti ár: 990 Ft

ÉRTÉKELÉS:
Film: 5/3
Kép: 5/4
Hang: 5/5
Extrák: 5/3
Külcsín: 5/3
 

GEEXKOMIX 9.

Vigyázzatok, meneküljetek, féljetek, mert ezen a héten galaxisszerte feltámadnak a holtak! Megremeg a Föld, leszakad az ég, és senki sincs biztonságban: itt a legfeketébb éjszaka, a Blackest Night, az év nagy-nagy képregényes durranása, ami úgy indul, hogy levegőt se tudsz venni az olvasása közben. És bár egész világunk a pusztulás szélén áll, azért Chavez mesterrel nem mulasztjuk el bemutatni nektek az utóbbi két hét egyéb érdekes megjelenéseit sem. Lesz itt... hú, túl sok ahhoz, hogy csak úgy felsoroljam, inkább kerüljetek beljebb, de csak óvatosan, fejeket lehajtva, menekülésre készen...

Amazing Spider-Man #599

Történet: Joe Kelly
Rajz: Stephen Segovia, Marco Chechetto, Paolo Siqueira, Amilton Santos
Kiadó: Marvel Comics

Helyesebben: The Amazing(ly Twisted) Osborn Family. Merthogy az American Son nem is igazán Pókemberről szól, hanem a két Osbornról, Normanről és Harryről, a szabad világ új seriffjéről és az eltévelyedett ifjúról, apáról és fiáról. Ez a sztori utolsó része, és így a végén azt kell mondanom, hogy összességében Kelly kissé csalódást okozott. Jól indult ez, aztán még jobb lett, ahogy egymás után érkeztek a pofás ötletek és a karakterek közti konfliktusok, de az előző részben megbicsaklott a koncepció, és ezt már a bunyóval teli finálé sem tudja korrigálni. A bonyolult, abszurd családi kapcsolatrendszereket az író egyszerű jó-gonosz szembenállásra degradálta, és belefojtotta az egészet egy nagy csihi-puhiba – ami viszont se nem különösebben ötletes, se nem különösebben látványos, se nem különösebben logikus. Mert az azért még egy szuperhősképregényben is túlzás kicsit, hogy Harry magára ölt egy Vasemberszerű páncélt, és 5 másodperccel később már olyan profi az irányításában, hogy az apját is leiskolázza vele. De tekintsünk el ettől az apróságtól, vannak itt más, nagyobb bajok is – és csak most, a sztori végén jöttem rá, hogy mi közülük a legnagyobb.

Norman és Pókember, itt van a kutya elásva. Az egykori Zöld Manó ugyebár őrült, pszichopata, és közben totálisan megszállottja a hálószövőnek, de ez a megszállottság az American Sonban egyáltalán nem mutatkozik meg. Szól ugyan egy fél dialógus arról, hogy Norman terve nem csak az utódlásának biztosítása volt, hanem közben Póki eltaposása is, de ez csak ront a helyzeten. Mert ha hősünk úgy keveredik bele a szituációba, hogy nemezise nem számít rá, és egészen más dolgokra összpontosít, az egy dolog. Így viszont elvárható lett volna, hogy Norman mutasson valamit abból a megszállottságból, és hogy ne valami másik terv melléktermékeként próbálja kicsinálni nagy ellenségét. Kelly elfeledkezett róla, hogy itt egy olyan emberről van szó, aki a teljes téboly szélén táncol, és bármikor belezuhanhat a szakadékba – főleg, ha Pókemberről van szó. És a vicc az, hogy a vele kapcsolatos rögeszméjét Warren Ellis ezerszer jobban ábrázolta a Secret Invasion előtti Thunderbolts sztorikban, pedig azokban a hálószövő még csak egy fél panel erejéig sem tűnt fel. Az összképen nem segít az sem, hogy ezen a számon négy rajzoló volt kénytelen dolgozni, és bár stílusuk szerencsére nem különbözik túlságosan (ami azt illeti, korrekt iparosok mindannyian), mégis zavaróak a váltások. Mark Chechetto és Paolo Siqueira érdemli meg, hogy kiemeljem, előbbi apa és fia harcának utolsó, duplaoldalas képéért (nagyszerű kompozíció), utóbbi pedig azért a beállításért, amiben Harry szó szerint és jelképesen is elsétál a legyőzött Normantől, Pókival a háttérben. Ez egyébként egy katarziserejű kép lehetne, ha megfelelő írói tartalom támasztaná alá. Minthogy nem teszi, a végeredmény csak egy nagyon erős közepesre elég. Még mindig a New Ways to Die az utóbbi évek legjobb Pókembere.

Blackest Night #1

Történet: Geoff Johns
Rajz: Ivan Reis
Kiadó: DC Comics

A halott szuperhősök feltámadnak a DC univerzumban. De nem, ezúttal nem a szokásos módon. Ezúttal a feltámadás nem jár újjáéledéssel. Ezúttal halottak maradnak. Hát lehet valaminek ennél geekzesebb témája? Itt van kérem az év brutálisan meganagy képregényes földzengése és égindulása, a Blackest Night, ami akkora eseménynek ígérkezik, mint tavaly a Secret Invasion és a Final Crisis együttvéve. Geoff Johns, a DC legnagyobb mágusa már évek óta tervezgeti Green Lantern képregényeiben ezt a mindent elsöprő sztorit, aminek már a felvezetése is mocskosul epikus és kirobbanó erejű volt – úgyhogy ha csak egy DC történetet olvasol idén, vagy ha csak egy szuperhősöst, sőt, ha csak egy képregényt, az ez legyen. Mert már az első rész olyan sebességgel startol, hogy pár oldal után simán állva hagyja az említett tavalyi crossovereket, mindenestül. De lássuk csak, miről is van szó. Az utóbbi évek talán legnagyszerűbb szuperhőssorozatában, a Green Lanternben Geoff Johns már elhintette a fény közelgő háborúját: nem csak a színspektrum zöldje bír hatalommal, hanem a többi is, és mostanra mindegyik köré megalakult egy-egy sereg (Kék, Vörös és egyéb Lámpások), ami különböző jelszavak alatt (szerelem, düh, félelem, remény stb) végzi tevékenységét a galaxisban. Az elmúlt hónapokban kirajzolódtak köztük a frontvonalak, de arra ők sem számítottak, hogy egy másik erő is belép majd a játékba: a halál, vagyis a Fekete Lámpások. Az ő céljuk rémisztően egyszerű: „Mindannyiunkat elragad a halál. És az univerzum végre békére lel.” Hű, a jó #&@% életbe!

A Blackest Night tehát a halál körül forog – de ez alatt nem csak annyit kell érteni, hogy a Fekete Lámpások jönnek, és leölnek mindenkit, akit érnek, nem. Az egész képregénynek az elmúlás a központi témája, az egykor másodrangú rosszfiúból félelmetes, őrült, nekrofil gonosszá avanzsált Black Hand hátborzongató nyitó monológjától kezdve a szuperhős-társadalom nemrég elhunyt tagjainak keserű számbavételén át annak sztoikus elfogadásáig, hogy a korai halál megkerülhetetlen része ennek az életmódnak. Fantasztikus az a kétoldalas kép is, amin Hal megmutatja a nemrég visszatért Barry Allennek, „távolléte” alatt hány társuk esett el az igazság védelmében. Johns tucatnyi szálon indítja el a történetet, és azt, ami annak idején egy újabb nagy Green Lantern eseménynek tűnt a Sinestro Corps War nyomdokain, pillanatok alatt kiterjeszti az egész DC univerzumra. A minden oldallal egyre grandiózusabb nyitány elképesztő jelenetek egész sorát szabadítja az olvasóra: a rég elhunyt, ezernyi Zöld Lámpás zombiként való feltámadásának, a Final Crisisban megölt J’onn megjelenésének, illetve egy nagy, fontos szuperhős meggyilkolásának már csak egyike is elég lett volna egy olyan cliffhangerhez, ami után a rajongó sírva kaparja a falat a következő szám megjelenéséig. És a legszebb az egészben az, hogy Johns jó szokásához híven tudja, a nagy epikusság semmit nem ér a humán tényező nélkül. Így aztán arra is fordít gondot, hogy a fontosabb karaktereket megajándékozza egy-egy nagyszerű dialógussal, és bebiztosítsa, hogy a közelgő galaxisléptékű konfliktus ne csak lelketlen, látványos csihi-puhi legyen, de emocionális erővel is rendelkezzen, és középpontjában az ember álljon. És hogy említést tegyünk a tortán csúcsosodó habról is, a crossovert Ivan Reis rajzolja, aki tökéletes választásnak bizonyult: képei gyönyörűek, szuperdinamikusak, részletgazdagok, a történethez méltó nagyszabásúak, nem riad vissza bennük a vértől és a brutalitástól sem, oldalszerkezetei mesteriek, és képes olyannyira félelmetesnek ábrázolni az élőholt Fekete Lámpásokat, hogy azt bármilyen felnőtteknek szóló horrorképregény megirigyelhetné. Hibátlan. Kihagyhatatlan. Ha így folytatják az alkotók, erről a miniről még átkozottul sokáig fogunk majd beszélni.

Creepy #1

Történet: Alex Toth és sokan mások
Rajz: Angelo Torres és sokan mások
Kiadó: Dark Horse és sokan mások:)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Creepy nevű amerikai horrorképregény-antológia. Ez a 60-as évek közepén indult, kéthavonta megjelenő 48 oldalas magazin, bármily meglepő is, de rövid és fekete-fehér horror történetekkel igyekezett kárpótolni a meglehetősen vérszegény képregénykód-érában élő, de mégis rajzolt borzalmakra vágyó geekeket, mivel jellegéből következően a magazinnak nem kellett viselnie az erőszakmentességre kötelező álszent billogot. A nagysikerű, és közben testvérlapokat (Eerie, Vampirella) is fialó magazin végül a kiadó csődje miatt 83-ban jobb létre szenderült. A jogok nehézkes megszerzése után, a Dark Horse kiadó az elmúlt években vaskos kötetekbe foglalva újra kiadta a korábbi számokat, majd pedig nekiállt reanimálni a legendás magazint is. Képregény-kód ide vagy oda, az Uncle Creepy nevű saját figura prezentálásában bemutatásra került pár oldalas képregények azért nem éppen azok a vérben és belekben tocsogó horrorsztorik voltak, sokkal inkább egyszerű misztikus rémtörténetek, melyek főleg az utolsó panelekbe zsúfolt, általában nem túl hangos csattanóra voltak kihegyezve. Az újra életre keltett Creepy nem is változtat ezen a recepten, ugyanolyan pár oldalas kellemes ponyva-szösszeneteket kínál, bár természetesen a történetek valamelyest azért modernebb ízt kaptak, és persze olykor többet enged meg magának a rajzok terén is, mint anno. Az első szám 5 új és egy klasszikus, korábban már megjelent sztorit rejt.

Az újak közül a The Curse egy folytatásos történet felütése még csak, a Hell Hound Blues egy lemezritkaságokat gyűjtő páros legújabb fogásáról szól, a Chemical 13 egy koncentrációs táborban játszódik, ahol a németek egy új kísérleti vegyszert próbálnak ki a gázkamrában, az pedig nem várt eredményt hoz, az All the help you need egy nem éppen szokványos fogyókúrás tábort mutat be, a Loathsome lore pedig csak egy kétoldalas rövidke Sister Creepy tálalásában. A klasszikus újraközölt történet a Daddy and the Pie egy szomorkás és tanulságos mese egy lezuhant földönkívüliről, akit egy vidéki család befogad, ezzel kivívva a városi emberek nemtetszését. Egyik történet sem hoz túl sok eredetiséget, de persze rövidségük miatt ez nem is várható el. A Daddy and the Pie az, amelyiket a leginkább el tudnék képzelni hosszabb formában, vagy akár még regényben vagy filmen is. Persze a többieknek sincs szégyellni valójuk, de a katarzis élmény a legtöbbnél elmarad, vagy túl kiszámítható, vagy pedig túl erőtlen a vége. A rajzok változatosak, egytől-egyik tökéletesen illenek a történetekhez, nyoma sincs semmi, az antológiákra gyakran jellemző absztrakt baromkodásnak. Az új Creepy a régi hagyományt követi, ugyanúgy egyszerűen és terhelésmentesen szórakoztat, mint egykoron, de felmerül a kérdés, hogy vajon ebben a mai színes-szagos, ingerekben és horrorképregényekben gazdag világban egy ilyen kissé oldschool antológia mennyire lehet sikeres?
Írta: Chavez

Dead Run #2

Történet: Andrew Cosby, Michael Alan Nelson
Rajz: Francesco Biagini
Kiadó: Boom! Studios

Újabb posztapokaliptikus témájú minisorozat esett le az amerikai képregényipar termékeny fájáról. Az Eureka írója, Andrew Cosby, és a Boom! Studios Cthulhu sorozatainak szerzője, Michael Alan Nelson ugyanis úgy gondolták, tök jó ötlet egy négyrészes comicban összeházasítani a klasszikus Mad Maxet a XXI. század akciócsökevényével, A szállítóval, és az egészet megfűszerezni egy kis doomsdayes hangulattal. Az eredményül kapott sztori egy nem nevesített világégés után játszódik, amikor is csak a gigászi falakkal körülvett nagyvárosokban létezik valamiféle civilizáció, köztük pedig több száz, sőt ezer mérföldeken át csak a kopár, halott pusztaság, tele ezer veszedelemmel. A városok közti kapcsolatról hírnökök gondoskodnak, akik gyors autókon száguldoznak, és barátságtalan mutánsokat meg fosztogatókat vakarásznak le a seggükről a halálos futamok során. Hipertökös, szupersofőr, kihaénnem főhősünk, Nick egy ilyen hírnök, aki most (naná) élete legnagyobb kihívásával szembesül: egy csomagot kell leszállítania San Franciscóba, vagy különben elrabolt, és ketrecbe zárt húga kegyetlen kínok közt szenved majd ki. A gond csak az, hogy a Friscóba vezető utat Halálfutamnak nevezik, merthogy (naná) mind közül a legveszélyesebb, és emberemlékezet óta (naná) csak egyetlen sofőrnek sikerült visszatérnie róla. Az a bizonyos (naná) bölcs öreg azonban óva inti hősünket, és nem hajlandó segíteni neki – még szerencse, hogy dögös, talpraesett és (naná) cserfes lánya sokkal inkább hajlamos az együttműködésre.

Hétről hétre érkeznek olyan képregények, amik annak ellenére is szórakoztatók, hogy láthatóan, sőt felvállaltan sablonok egymásra hajigálásából élnek, de a saját ötletet és szikrányi eredetiséget ennyire nyíltan nélkülöző szerzői sorozatot nem sokat láttam még. Peresze ez a téma nem is igazán követeli meg a fenenagy kreativitást, és ezt tudják az írók is: láthatóan nem törték magukat. Olyannyira nem, hogy itt csak a cselekmény létezik, semmi más nem számít. A világ pusztulásának körülményeiről, vagy egyáltalán, a hírnökök lazán felskiccelt életmódjától eltekintve, ennek a posztapokaliptikus társadalomnak a működéséről nem tudunk meg semmit, és a karakterek is csak hanyagul odakent archetípusok, nagyjából két darab jellemvonással, amelyek közül egyik sem olyan, amire ne mernénk mérget venni, még mielőtt a borítónál továbbhaladunk. Szóval a Dead Run egyszerű, mint a zombinyelv, és ahogy az ebben a zsánerben lenni szokott, pont ebben rejlik a bája. Meg szerencsére Francesco Biagini nyers, vázlatos, a darabjaira hullott világot szépen megjelenítő rajzaiban és az erőteljes színvilágban is. A lényeg, hogy aki egy kemény csávónál, egy belevaló kiscsajnál, egy fasza verdánál, néhány tökös akciónál meg egy rakás ocsmány mutánsnál többet vár, annak nem való ez a képregény.

Robot 13: Colossus #1

Történet: Thomas Hall
Rajz: Daniel Bradford
Kiadó: Blacklist Studios

Magasságos, véresszájú vámpírsereg, micsoda bődületes Hellboy koppintás ez! És ami még rosszabb, ráadásul van pofája eszméletlenül szórakoztatónak lenni! Pedig elég volt belelapoznom, hogy eldöntsem, élvezettel fogom cafatokra szedni Thomas Hall új sorozatának első részét, erre most dicsérni leszek kénytelen. Ez már több a soknál. A sztori végtelenül egyszerű: egy halászhajó kihúz a tengerből egy izét, ami elsőre egy búvár hullájának tűnik (koponya egy merülőruhára rímelő búra alatt), de aztán kiderül, hogy valami szörny, vagy élőhalott, vagy robot (a képregény címe alapján alighanem utóbbi) vagy… izé. Mindenesetre amnéziás izé. Aztán csak úgy felbukkan egy hatalmas vörös csápos… izé, és ez a két izé aztán 10 oldalon keresztül harcol egymással. Aztán kapunk egy bepillantást a főszereplő eredetébe, amiből végülis nem derül ki semmi olyan, ami után az „izé” szót felcserélhetnénk valami másra, és finito. Mindez olyan szégyentelenül kevés szöveggel, hogy az egészet végig lehet olvasni öt perc alatt, pisi, kaki, kávé- és cigiszünet beiktatásával. Nem tűnik valami nagy dobásnak, mi? És persze most jön a java, merthogy meg kell magyaráznom, hogy ennek ellenére miért olyan jó mégis.

Először is, ha a főszereplőt kicserélnénk Hellboyra, ugyanez lenne az eredmény, vagyis a hasonlóság (itteni hősünk kiforrott eredettörténete hiányában) tagadhatatlan – stílusban, hangulatban, akcióban, a karakter viselkedésében, mindenben. Hopp, ez nem feltétlenül érv amellett, hogy a képregény jó… de ahogy Mignola, úgy Thomas Hall is fantasztikus érzékkel mesél történetet. A Robot 13 tempója feszes, a főszereplő és a tengeri szörny összecsapása fantasztikus, és az egész 24 oldalban nincs egy darab felesleges betű, panel és ceruzavonás, gyönyörűen kiszámított és hatásos minden. Az eleddig sovány sztori felütésnek tökéletesen megteszi, arra meg nem nagyon lehet következtetni, hogy innen milyen irányt vesz majd, és hasonlóan elemzésre alkalmatlan a főhős alig felskiccelt alakja is. Szóval egyelőre marad a rajz. Daniel Bradford bámulatos munkát végzett, képi világa szinte tökéletes rekonstrukciója egy átlagos Mike Mignola képregénynek, és ezt valahogy egyszerűen képtelen vagyok hibaként felróni neki. Rengeteg üresen hagyott háttér van, előtte sok-sok fekete és vörös színárnyalattal, vagyis a hangulatot erőteljes kontrasztok sora határozza meg. Mindeközben a vonalak ismerősen nyersek, egyszerűek és szögletesek. Bradford talán csak annyiban tér el „mesterétől”, hogy kifejezőbb, eltúlzottabb mimikákat használ (az első, a tengeri szörny által elragadott matróz arcára valóságos lovecrafti terror ül ki), és még kevésbé bajlódik a hátterekkel – azok szinte nem is léteznek számára. Lutri ez a képregény – bármi lehet belőle, de egyelőre, az első rész alapján, megéri a pénzét.

B.P.R.D. 1947 #1

Az új Hellboy univzerumban játszódó minisorozat, ahogy azt a címe is mutatja, két évvel a második világháború vége után játszódik, és mint ilyen, a B.P.R.D. 1946 folytatása. Namost az 1946-tól nekem nem nagyon sikerült hanyatt esnem, eddig a legkevésbé lenyűgöző felvonása volt az egyébként nagyszerű sorozatnak. Utódján ez szerencsére nem látszik meg, az 1947 magabiztosan hozza mindazt, amit egy B.P.R.D. minitől elvárunk. Bruttenholm professzor összeállít egy katonákból álló csapatot, hogy a segítségükkel fényt derítsen egy rakás S.S. fogoly brutális, és nyilvánvalóan természetfeletti lemészárlására. A nyomok egy hátborzongató kastélyhoz vezetnek, ami kapcsolatban áll egy majd kétszáz évvel korábban alkotott zeneszerzővel, akinek egyik operája úgy felzaklatta a közönséget, hogy felgyújtották az egész épületet. Ahogy az már lenni szokott, az első rész főleg az új karakterek felvezetésével és bemutatásával telik, amin keresztül Mignola ad egy ügyes ízelítőt a háború borzalmaiból is. Persze a képregényen elsősorban kísérteties, természetfeletti hangulat uralkodik, ahogy azt el is várjuk. Akció még nincs is, csak ennek a fenyegető, kényelmetlen atmoszférának a gondos, aprólékos építgetése. Remek nyitány, és maximálisan megfelelnek az igényeknek Gabriel Bá és Fábio Moon abszurdan szép, kontrasztos, nyers, és persze kissé mignolás képei is.

Captain America #601

Ed Brubaker Amerika Kapitány sorozata kezdettől fogva rendkívül magas színvonalon mozgott, és sok olyan olvasót is meggyőzött, akiket maga a karakter a legkevésbé sem érdekelt korábban (igen, én is közéjük tartozom). De a The Death of Captain America című sztori befejezése óta a képregény leült kicsit, és csak úgy komótosan elvan korrekt, de nem kiemelkedő történetekkel. Nemrég pedig elindult a Reborn című mini, amiben Amerika Kapitány visszatér az élők közé (személy szerint nem örülök neki), és amíg az le nem fut, magában a fősorozatban Brubakernek nincs más dolga, mint hogy tölteléksztorikkal valahogy elüsse az időt. Az első ilyet ebben a számban látjuk: Nick Fury és Bucky a Civil War kapcsán beszélgetnek, és utóbbi (kissé erőltetett árukapcsolással) felidézi egyik sötét második világháborús kalandját, amikor neki és a Kapitánynak vámpírokkal gyűlt meg a bajuk Belgiumban. Sajnos rémegyszerű, kicsit sem félelmetes, sőt, kifejezetten unalmas az egész, és a legendás Gene Colan festményszerű rajzai is kissé furcsák és esetlenek, főleg, ami az arcokat illeti – persze lehet, hogy ezek egy Tomb of Draculában nagyszerűen mutatnak, de itt mégiscsak egy szuperhősképregényről van szó, és valahogy rémesen idegenül hat az egész. Eddig bőven a leggyengébb része az amúgy nagyszerű sorozatnak.

Channel Evil #1

A Renegade Arts Entertainment 2007-ben jött létre, és az alapító atyák között olyan neveket találhatunk, mint pl. a veterán skót képregényíró, Alan Grant, vagy a horrorfilm legenda Doug „Pinhead” Bradley. A vállalkozás célja horror témájú képregények, rajzfilmek és filmek készítése, illetve publikálása. Első képregényüket, a négy részesre tervezett Channel Evil-t maga Grant jegyzi íróként, az egyedi rajzokat pedig Shane Oakley-nak köszönhetjük meg, ha esetleg összefutunk vele a buszon. A felütés ígéretes: Jez, a beképzelt, és a nézettség kedvéért még a botrányokozástól és a megalázástól sem visszariadó műsorvezető egy női médiumot hív meg a műsorába, aki egy több ezer éves egyiptomi istent szokott „közvetíteni” (channeling – érteeed?!). A médium elmondja a szkeptikus műsorvezetőnek, hogy erre valójában bárki képes, és ha nem hiszi, próbálja ki ő is, akár ott, egyenes adásban. Jez meg is próbálja, és egyszer csak már nem a kétkedés szólal meg belőle, hanem Baal, egy gonosz ősi isten, aki a világ és az emberiség pusztulását ígéri. Jez megdöbbent, a nézettségi mutató pedig átütötte a plafont. Kimondottan újszerű az alapötlet, valamint a tálalásra sem panaszkodhatunk. A történet gyors tempójú, a karakterek érdekesek, és bár a fekete-fehér, kevés, ám annál markánsabb vonalakból álló egyszerű rajzok első ránézésre furcsák lehetnek egy horrorhoz képest, de valójában nagyon jó kis noir-os fílinget kölcsönöznek a hasonló hangulatú sztorinak. Elég izgalmasnak ígérkezik a folytatás is, és ha abban sem kell csalódnunk, akkor talán érdemes lesz odafigyelni erre az új kiadóra is.
Írta: Chavez

Chew #2

Egy gyorséttermi alkalmazott egy levágott ujjat talál egy hamburgerben, hősünknek pedig, hogy kiderítse, kihez tartozott, meg kell ennie. Nem a hamburgert, hanem az ujjat. Ami már rohad. És büdös. A „kajalátnok” nyomozó frenetikusan bizarr, vicces kalandjai immár a szövetségieknél folytatódnak, ahol rögtön kap egy seggfej főnököt, egy nehéz ügyet, egy haragos gengsztervezér bosszúját a nyakába, és némi kilátást egy remélhetőleg igencsak furcsa szerelmi afférra. John Layman remekbe szabott képregényének második része ugyan nem olyan eleven, abszurd és poénos, mint az előző volt (nem kis részt azért, mert eredeti társával hősünk sokkal jobb párost alkotott, mint mostani, szintén kajalátnok, jól megtermett, kung-fu bajnok partnerével), de még mindig piszkosul szórakoztató, és ebben nagy szerepe van Rob Guillory kellemesen rajzfilmes, abszurd képi világának is. Egyébként furcsa, hogy egy új sorozat így indul, mint a Chew, hogy részenként majdnem egy teljesen kerek történetet mesél el. Persze a háttérben már alakulnak a hosszabb kifutást igénylő szálak, és van egy olyan érzésem, hogy ha azok kerülnek előtérbe, a komik tényleg maximálisan beváltja majd az első szám alapján hozzá fűzött reményeket.

Do Androids Dream of Electric Sheep? #1

Azzal illik kezdenem, hogy Philip K. Dick minimum egy félisten, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? pedig minden idők egyik legnagyszerűbb sci-fije. Szóval bármilyen adaptációjáról legyen is szó, annak alaposan fel kell kötnie a gatyáját. Nos, a Boom! Studios felkötötte (Dick regényét a lehető leghűbben, 24 részben akarják képregényesíteni), de aztán sajnos gyorsan le is csúszott. Minthogy a szöveg betű szerinti átvétele Dick írásának (az pedig ugye finoman szólva, igen magas színvonalú), a képregényt inkább csak az alapján lehet megítélni, hogy rajzaival milyen színvonalon vizualizálja az eseményeket. Tony Parker pedig nem igazán van a helyzet magaslatán: képei teljesen átlagosak és érdektelenek, a színező meg nagyon igyekszik életet lehelni beléjük, olyannrai, hogy igyekezetén bizony érződik az izzadságszag. Ami pedig a legrosszabb, hogy ez csak külsőleg képregény, valójában azonban inkább hasonlít egy képeskönyvre – nincs benne semmi, ami a képek hiányában ne lenne érthető, azok csak puszta illusztrációk. Nekem ennyi elég is volt belőle. De legalább a borítója pofás.

Star Trek Crew #5

Ezt nevezem esszenciális Star Treknek. John Byrne nagyszerű minisorozatának utolsó része természetesen továbbra is az őssorozat pilotjának nő elsőtisztjéről, „Egyesről” szól, még a kinevezése előtti időkből. A sztori épp azzal kezdődik, hogy az Enterprise kapitánya arról faggatja hősnőnket, miért utasítja egymás után vissza az előléptetéseket – a frappáns válasz csak később, a képregény utolsó paneljában érkezik, és így a karakter jövőjével kapcsolatos találgatások és kérdések szépen keretbe zárják a történetet. A hajó ezúttal rendkívül nagyszabású és monumentális események ügyében nyomoz: egy rakás naprendszer egyszerűen eltűnt. Nem elpusztult, felrobbant, vagy bármi ilyesmi, hanem eltűnt, mintha soha nem is létezett volna, és a nyomozás a távoli jövőbe, mindenható lények machinációihoz vezet. Byrne, mint általában, mesterien építi fel a cselekményt. Az alaphelyzet szinte felfoghatatlanul epikus, a rejtély kellően érdekes és kibogozhatatlannak tűnő, a dialógusok intelligensek és gördülékenyek, a megoldás ötletes és nagyszerű. Az egyik legjobb jelenet az, amelyikben a fiatal Spock (igen, már ő is itt van) rosszul lesz, miközben társai beszélgetnek, és mindazon, ami a jelenet falszerű hátterének tűnt, lassan szemek nyílnak. Hátborzongató. Tökéletes. Rajongók számára kihagyhatatlan.

The Unknown #3

Mark Waid sorozata afféle misztikus detektívtörténetként indult egy látnok nyomozóval, de mostanra inkább csak a nagy misztérium maradt, megfűszerezve némi elegánsan horrorisztikus hangulattal. A halálos beteg Catherina Allingham, pengeéles eszű testőre hathatós segítségével a halál utáni élettel kapcsolatos kérdésekre igyekszik választ találni. Ehhez egy ellopott, koporsószerű mérleg a McGuffin, ami állítólag képes lemérni a lélek súlyát. A nyomok végül egy elmegyógyintézetben dolgozó paphoz vezetnek, akinek feladata az, hogy őrizze az élet és a halál titkát, és hogy megakadályozza, hogy bárki átlépjen a kettőt összekötő ajtón. Szóval megvan a gonosztevőnk, aki egy elég félelmetes jelenetben rögtön az elején agyonlő egy kisfiút – csak hogy tudjuk, hányadán állunk vele. Az előző szám adrenalinrobbantó vonatos akciója után most ismét az atmoszférán van a hangsúly, egy nagyszerű gonosszal, egy remek helyszínnel, egy kiváló főszereplővel, és egy olyan cliffhangerrel, ami után egyszerűen képtelen vagyok megtippelni, hogy Waid mit is akar majd elérni az utolsó résszel, vagy hogy egyáltalán milyen irányba viszi majd a sztorit. Ez pedig nem egy gyakori érzés manapság, úgyhogy a The Unknown már csak ezért is megéri a pénzét.

Ninja Assassin - előzetes

A Geekz szerkesztőségének egy része fanatikus ninjarajongó (velem az élen!), szóval az alábbi trailer jó esetben orgazmus közeli állapotba hozza őket, rosszabb esetben konkrétan orgazmust is okoz. James McTeigue rendező és a Wachowski fivérek (vagy nővérek?) filmje persze már egy ilyen stílusos modern nindzsa-akciófilm lesz, tele speckó effektekkel, de hát ki nem tojja le, ha egyszer vannak benne nindzsák!!!!!! (Vagyis vanzsák!)

Harry Potter és a Félvér Herceg

A Potter sorozat Birodalom visszavágja: sötétség, halál, gyilkosság, titkok, feltámadó hullák és gonosz minden sarkon, de azért van idő becsípett Hermionéra, bimbódzó tiniszerelmekre, féltékenységi rohamokra és egy frenetikusan bolondos Jim Broadbentre is.

A Harry Potter sorozat nagy utat járt be azóta, hogy az émelyítően családbarát Chris Colombus rátette kezét az első két könyvre, és kisgyerekeknek szóló lagymatag felolvasóestet tartott belőlük. Utódjai, Alfonso Cuarón (máig az övé a széria legjobb darabja), Mike Newell és David Yates, már szerencsére tudták, hogy a Potter regények, bármit mondjanak is az antifanok, nem csak kölyköknek szólnak, hanem minden korosztálynak. És legkésőbb azóta, hogy a negyedik részben J. K. Rowling meglépte az addig elképzelhetetlent, és megölt egy roxforti diákot, tudtuk, hogy jönnek itt még sötét idők. Hát most itt vannak: a színészek komolyan vehető szintre cseperedtek (Emma Watson szépen ki is domborodott, vajsörös becsípését meg tovább is elnéztem volna), a napsütéses ovis környezetből jellegzetesen borongós, ködös-esős angliai vidék lett, a mellékszereplők hullani kezdtek, a kedves kis mese meg lassan inkább egy pszichothrillerre emlékeztet.

A Félvér Hercegben immár szinte minden a Sötét Nagyúr, Voldemort múltja és lehetséges jövője körül forog – méghozzá anélkül, hogy egy villanásnyi flashbacket leszámítva az őt alakító Ralph Fiennes egyáltalán felbukkanna benne. Dumbledore Harry segítségét kéri annak kifundálásában, hogy hogyan állhatják útját a hatalomra törő gonosz mágusnak, és ez persze veszélyes kalandok egész sorához vezet. Voldemort csatlósainak ugyanis megvan a maguk küldetése uruk győzelmének bebiztosításához, amiben nagy szerep jut a Harry örök ellenlábasának számító Dracónak is.

Az eddigi adaptációk közül a Félvér Herceg tér el leginkább az alapjául szolgáló könyvtől: az alkotók innen elvettek, oda hozzátettek, amott kicseréltek valamit, sok apróságot meg elhagytak. Ezek miatt a hardcore rajongók ugyan hőböröghetnek, hogy szentségtörés (borítékolható, hogy fognak is), de a kirohanások után is ott tartunk, hogy a lényeg, vagyis a cselekmény váza, és ami talán még fontosabb, az egész mű hangulati világa, stílusa érintetlen maradt, és korántsem biztos, hogy ez minden apróság belezsúfolásával is elmondható lett volna. Egyetlen, valóban megbocsáthatatlan módosítás történt: a nagy roxforti csata szőrén-szálán repült a történet végéről, így a mű egyébként roppant hatásos emocionális csúcspontja az azt körülölelő epikus összecsapás nélkül óhatatlanul veszít erejéből (az alkotók a csonkítást azzal indokolták, hogy a hetedik könyv végén hasonló csata folyik az iskolában, és nem akarták ismételni magukat – dacára annak, hogy Rowlingnál működött). Kicsit olyan ez, mintha A király visszatérben Aragorn, Gandalf és a többiek Minas Tirith fehér kőfalai mögött vakargatták volna az állukat, miközben Frodóék a Végzet Hegyén küszködtek.

Akadnak még kisebb-nagyobb aránytalanságok és sutaságok, részben mert akárcsak a könyvben, Harry barátai most először itt sem aktív részesei a cselekménynek, részben pedig mert az alkotók egy zsáknyi műfajjal bűvészkednek (a fantasy kap még egy kis drámai, tiniszerelmes, komikumi, sőt, horririsztikus mellékízt is), és az átmenet köztük nem mindig szerencsés, még ha önmagukban mind meg is állják a helyüket. Általában azért sikerül fenntartani az egyensúlyt, főleg mert annak legkényesebb eleme a romantikázás, abban pedig a Félvér Herceg csaknem hibátlan: a főszereplők amolyan kamaszosan kusza, túlkomplikált és felfújt nőügyei megmosolyogtató bájjal és finom humorral oldják feszültséget. Így a film a kevés akció ellenére is lendületes, a két és fél óra hamar elszáll, egyébként pedig a néző pontosan azt kapja, amit egy jó Harry Potter adaptációtól elvár: szokásosan színvonalas trükköket, elegánsan borongós, gyönyörű képi világot, varázslatos zenét (nemcsak Yates, de komponistája, Nicholas Hooper is összekapta magát az előző, igencsak semmilyenre sikerült felvonás óta), és remek brit színészek egész sorát.

A show-t, mint mindig, most is Alan Rickman lopja el, még oly kevés jelenetével is, a kedvére, ízléssel bolondozó Jim Broadbent (az új bájitaltanár, Horace Slughorn szerepében) pedig újabb kiváló adalék az illusztris gárdához. A fiatalok is egyre jobbak, Emma Watson és Rupert Grint már egész meggyőző, és bár Daniel Radcliff még mindig a leggyengébb láncszem, rajta is határozottan látszik a fejlődés. Érdemes viszont megemlíteni a kisgyerek (Hero Fiennes-Tiffin) és tizenéves Voldemortot alakító színészeket is, akik egészen hátborzongatóan játszanak, és a Sötét Nagyúrnak az egész filmet meghatározó, fenyegető jelenléte nem kis részben az ő érdemük (meg persze a kriptahangulatú flashbackeké, amikben szerepelnek). Harry Potter szekere 1997 óta robog, és bár könyves pályafutása után hamarosan a mozis is befejeződik, mágikus ereje még mindig töretlen. A hatodik rész nem egyszerűen csak jó szórakozás, de röhögve maga mögé utasítja a nyár többi blockbusterét. Az meg, hogy ez inkább a Félvér Herceget dicséri, vagy amazokat minősíti, már más kérdés.

OÁÁÁÁÁÁÁ!!! OÁÁÁÁÁÁÁ!!! Kétéves a Geekblog gigaposzt

2007 júliusában támadt egy ötletem: csinálni kellene egy ilyen izét... És azt hiszem, ezeknek a magas szintű minőségi elvárásoknak sikerült is megfelelnünk. Mára a Geekblog - ezek vagyunk mi, csak segítségképpen mondom - több ezer napi olvasóval büszkélkedhet (losers...), mi írjuk a legjobb netes kritikákat (fák jee), és úgy általában, szépek vagyunk és szenzációsak.

Törzsolvasóinkkal micsoda kalandokon estünk át együtt! A közös élmények! Hisz együtt anyáztuk Parrát, együtt kaptunk a fejünkhez Beyonder kétszázadik Tarantino-közeli bejegyzése láttán és egy emberként nyúltunk a szótár felé, Santito valamely obskúr francia képregényről szóló cikke olvastán. Ilyen emlékeket nem vehet készpénzért az ember.

Alább, hogy legyen valami tartalmi látszatja is a dolognak, az évforduló megünneplése okán összeállítottuk A FILMES GONOSZTEVŐK ABSZOLÚT LISTÁJÁT, amely természetesen messze nem abszolút, és egyáltalán nem kell vele egyetérteni.

Valamikor augusztus elején lesz egy sörözés, az évfordulót megünneplendő, amelyre szeretettel várjuk majd az olvasókat is. Részletek akkor.

Köszönöm tehát nekik két év munkáját: Beyonder, Bobszenkler, Chavez, Kemenes Tamás, Kerékgyártó Yvonne, Köbli Norbi, Linkovic Csumovszky, Nik, Parraghramma, Ramiz, Ringsider, Olorin, Santito, Sepi, Tóth Csaba, the_silencer, Tweek és Vilos Cohaagen.

Jók vagytok, na.

------ Wostry Ferenc

A FILMTÖRTÉNET LEGFASZÁBB FŐGONOSZAI

Christopher Lee

Most őszintén, ki szállhat szembe vele? Ő egymaga a modern éra legjobb Drakulája, a figurát megújító, megállíthatatlan, arisztokratikus vérszomjas óriás, illetve úgy általában az eurokult leghíresebb gonosztevője, rosszemberek tucatjainak megformálója. Nemrégiben lovaggá avatta a királynő. Sir Chris forever!

Peter Cushing

És akkor természetesen hogyan is feledkezhetnék meg a komplementeréről (bár ez így, hogy "komplementer", kissé tiszteletlen jellemzés, hiszen Cushing semmivel sem rosszabb szinész Lee-nél, sőt, ő *a* kedvenc szinészem, és a Hammer halhatatlan klasszikusainak, főleg a Frankenstein-filmeknek elmaradhatatlan, megállíthatatlan, leállíthatatlan antagonistája. Na meg persze ki más mondhatja el magáról, hogy egyedül neki köszönhető egy teljes bolygó elpusztítása? Még Darth Vadernek is elakadt a reszelős lélegzete.
(W)

Cary-Hiroyuki Tagawa

A nyolcvanas-kilencvenes évek hollywoodi filmgyártásának első számú, hazai gyártású (japán-amerikai apától), kvintesszenciális ázsiai főgonosza (mint ahogy Joan Chen és Tia Carrere ugyanezen vonal femme fatale-ja). A karizmatikusan pökhendi Chun Shin mester olyan B-filmek rosszarcú mid-bossaként kezdte, mint a Kickboxer 2 és a The Perfect Weapon, míg végül karrierje egészen az end boss fokozatig ívelt, ami a Showdown in Little Tokyo és a Mortal Kombat című emlékezetes opuszokban csúcsosodott ki (a legújabb hírek pedig a Tekken főgonosz, Heihachi Mishima megformálásáról regélnek).

Michael Ironside

A lassan a kétszázadik szerepénél tartó kanadai olyan legendás gonosztevők alakítója, mint Cronenberg Danny Revok-ja, a Spacehunter félig őrült és félig gép Overdogja, és Vilos Cohaagen jobbkeze, Richter, így nem csoda, ha annyira beleégett a kollektív köztudatba, hogy bár a mi magyar törpe-univerzumunkban csak könyvborítóra került a Boros-Szikszai páros jóvoltából, de a Superman: The Animated Series sorozatban ő adta a DC képregényuniverzum kozmikus főgonoszának, Darkseid-nek a hangját (a Splinter Cell Sam Fisherét pedig tudjuk be apró botlásnak).
(Santito)

Clancy Brown

„It's better to burn out...than to fade away!” kiáltotta fülsértően reszelős hangján Kurgan, az orosz sztyeppék fekete lovagja miután kezet nyalt egy megdöbbent papnak, és ezzel a megnyilvánulásával egy életre szóló ars poetica-t kölcsönzött számomra. Kurgan über-badass karaktere azóta az egyik legnagyobb személyes favoritommá vált, és valljuk be, a Hegylakó is főleg miatta volt jó. Clarence J. Brown, a harmadik, tekintélyes, ám nagyrészt mégis csak másodosztályú filmekből álló pályáját számos hasonlóan ikonikus sátáni figura szegélyezi, ami nyilván sokban köszönhető meglehetősen férfias orgánumának, és hát a nem túl megnyerő kinézetének is. A Remény rabjai szadista smasszere („Igazán viccesen fogsz kinézni, mikor fogatlanul szopod majd a farkam”), a Csillagközi invázió ugyan nem gonosz, viszont kőkemény kiképző őrmestere („Az ellenség nem tudja megnyomni a gombot, ha lefoglaljuk a kezét”), a Pathfinder félelmetes megjelenésű viking vezére, és főleg a Carnivale istenien ördögi Justin Crow testvérének („Eljöttem, hogy ítélkezzem és megvessem a fajtátokat!”) szerepe minden egyes megtekintés alkalmával ugyanúgy képes megborzongatni az egyszeri nézőt és az elvakult rajongót egyaránt. Brown valójában sokkal többet érdemelne, hiszen messze jobb színész, mint amit a filmográfiája sugall, de az biztos, hogy ha a nevét nem is, a fizimiskáját szinte már mindenki ismeri.

Michael Wincott

Michael Wincott tökéletesen illik Clancy Brown mellé, hiszen szintén nem egy kimondottan jóképű, de egy ugyancsak jellegzetesen markáns hanggal megáldott színészről van szó, akit ezek miatt ugyanúgy főleg a negatív szerepeiről ismer széles e világ és abban megannyi filmszexuális ember. A karakteres arcú színész (akinek mellesleg a zs-kategóriás harcművész sztár Jeff Wincott az édesbátyja) személyemet először az egyik abszolút kedvenc filmemnek számító Holló darkos főgedrájaként győzött meg arról, hogy érdemes lesz felírni a nevét valahova. De a két évvel korábbi 1492: A Paradicsom meghódítása című Ridley Scott eposzban is gyakorlatilag elhomályosította a színésztársai játékát, mint Moxica, a bennszülötteket rabigába hajtani kívánó kegyetlen spanyol nemes. Wincott játszott maffiózót a Rómeó vérzikben, klasszikus irodalmi ellenlábast két Dumas feldolgozásban is (a Három testőrben Rochefort-ot, a Monte Christoban Dorleac-ot), megszállott ékszertolvajt, akit Eddie Murphy üldöz a Metroban (nem a földalattin üldözi, hanem az azonos című, gyengécske akciófilmben), még megszállottabb emberrablót, akit viszont Morgan Freeman hajkurászott A pók hálójában (ez szintén a film címe). Wincottot a hangja és az arcberendezése szintén arra ítélte, hogy életében főleg szeretve utált filmes gonosztevőket alakítson, aminek persze mi csak örülhetünk, pláne, mivel hiteles gonoszt eljátszani nem tud akárki.
(Chavez)

Ronny Cox
„Újjáépítési program! Pótalkatrészek 25 évig! Kit érdekel működik-e vagy sem?!”

A vasárnap délutáni matinék jóságos doktorbácsijából avanzsált a reagen-i csillagos-sávos világ gonoszává. Visszafogott elegancia, gátlástalan politikai és gazdasági hatalomvágy, neves iskola diplomája: bárki megmondja, hogy pénzügyminiszter vagy tömeggyilkos. És mint olyan, nem piszkolja be a kezét, csak kiadja a parancsot- míg mások végeznek az áldozatokkal. Ha Dick Jones vezeti a cégedet- nem lesz többé vetélytársad!

Rutger Hauer
„Mondd utánam: Meg… akarok… halni.”

A paulnewman-i arcél egyaránt alkalmassá tette művészfilmek és a „direct to DVD”- kategóriára, de Roy Batty és John Ryder után már mindenki őt akarta europid gonosznak- és meg is kapta. Kézzel- lábbal harcolt a „gáncsnélküli lovag” karakterekért, de hiába: Rutger örökre a mentálisan zavart elmék archetípusa marad. És pluszpont az Őrült Stone-ért!
(Vilos Cohaagen)

Danny Trejo

Csak nézz rá! Szeretnél vele találkozni egy sikátorban az éjszaka közepén? A francba, egy napsütéses mezőn sem szeretnék. Olyan az arca mintha bazaltsziklából faragták volna bunkóval, a mosolyától sírva fakadnak a gyerekek (meg a felnőttek), és csúnyábban tud nézni, mint Clint Eastwood. Nem is csoda, Trejo úgy került a sittről a filmvilágba, mint valami balhéba: egy másik börtönviselt filmes, a híres-hírhedt Edward Bunker figyelt fel rá, mint a Szökevényvonat egyik statisztájára, és emlékezett rá, hogy egy ideig együtt rohadtak egy cellában. Bűnronda fizimiskája azóta rosszarcú keménycsávók szerepének egész sorárával ajándékozta meg Trejót, családi ökörségekben (Kémkölykök, Hat nap, hét éjszaka) tökös akciófilmekben (Con Air, Hulla, hó telizsák) és vérmocskos geekálmokban (Desperado, Alkonyattól pirkadatig) egyaránt ő volt a legnagyobb mocsadék.

Peter Stormare

Ha valakit felkérnek a Sátán eljátszására, az többnyire biztos jele annak, hogy az illető jó úton van a nagy szarházikat megformáló színészek panteonjába. Igaz, Stormare pont a khm, kétes értékű Constantine-ban szemétkedhetett, mint a nagy patás (ráadásul a nagy pillanat Reevesnek jutott, ahogy bemutatott neki félúton a mennyországba), de volt ő még agyament ruszki gengszter a Bad Boys II-ben, maffiavezér A szökésben, gusztustalan snuff-film király a 8 MM-ben, emberrablói pályáról álmodozó nihilista pornósztár A nagy Lebowskiban, arrogáns, agresszív dinótáp Az elveszett világban és persze riasztóan csöndes, őrült, gyilkos vadember a Fargóban. És nem utolsó szempont, hogy nem csak csúnyán nézni tud, hanem tényleges színészi játékra is képes. Vessük csak össze a Bad Boys II eltúlzott paródiáját és a 8 MM hátborzongatóan kegyetlen és brutális, mégis elegánsan visszafogott rohadékát. Öröm nézni.
(Olórin)

Tim Curry

Bár első emblematikus szerepe a Rocky Horror Picture Show őrült dokija volt, életre szóló sebeket főképp Stephen King Az című regényének adaptációjában okozott. A cirka harmincévente feltámadó, gyerekekkel táplálkozó rémség megformálásában ugyan nem nehéz észrevenni a Rocky Horror campjének hatását – ripacskodás ezerrel –, de működött, és legalább annyit ártott a cirkuszi bohócok reputációjának, mint John Wayne Gacy áldásos tevékenysége. Curry azóta is ripacskodik tovább – hátborzongatóan túljátszott antagonista-szerepben láthatjuk pl. a Szétcsúszvában – de Pennywise-t azóta sem überelte.

Angus Scrimm

Későn jövőknek: Don Coscarelli már jóval a Bubba-Ho-tep előtt letett ezt-azt az asztalra. A ’79-ben indult és negyedik részével ’98-ban zárult Phantasm-széria csak a Freddy Krueger/Robert Englund duóhoz mérhető állócsillagot lőtt fel horrorklasszikusok sötét egére. A mind a négy alkalommal Scrimm által alakított „Magas Ember” keresztül-kasul utazgat Amerikán, hogy kihalt kisvárosokat maga mögött hagyva törpe-zombi-hadsereget gyártson, és maga legyen a „Holtak Ura”. Scrimm – aki tényleg baszott magas – senkivel össze nem téveszthető orgánuma és karizmája talán már magában elég lett volna a széria sikeréhez, de mindez megbolondítva repülő gyilokgömbökkel meg Reggie Bannisterrel: tuti recept. Hősünk manapság Larry Fessendennel kollaborál, de a dologból még nem sült semmi átütő – bár az I Sell The Dead felettébb ígéretesnek tűnik.
(sep)

Jack Nicholson

Tudom, hogy valami sokkal B-filmesebbet, geekebbek, kevésbé ismertet kellene most mondanom, de egyrészt egy pár kedvencemet már ellőtték a kollegák fentebb, másrészt amit Nicholson a Ragyogásban művel, az valami annyira kiborító és hátborzongató, hogy tizedszerre is összeszarom magam rajta (és nem érdekel, hogy épp mennyit drogozott akkoriban meg hogy alkesz volt-e vagy sem!). És akkor még a Joker-szerepről nem is beszéltünk, akit még a valóban rendkívüli Heath Ledger-változat sem tud elfeledtetni velünk.

Gary Oldman

A jó öreg VHS-korszakban két pofára zabáltam a maguknak igen alacsony minőségi szintet célul tűző B-kategóriás amerikai akciófilmeket, melyek közös jellemzője volt az ultra-maszkulin, sebezhetetlen, olajosan csillogú izomzatú főhősön kívül még az ultrageci, többszörösen unszimpatikus, általában orosz akcentusú Rosszbácsi (ez a kifejezés vajon mennyire volt széles körben elterjedt? ez azon szavak egyike, amiről sosem tudtam, hogy nem csak én és a családom használja-e). Gary Oldman Az elnök különgépében különösen markánsan testesíti meg a tipikus szovjet antagonistát magával az amerikai elnökkel szembeszállva, de nem csak a fentiek miatt áll a listán: ő az is, aki oly' bájosan ripacskodik az Ötödik elemben és olyan jéghidegen profin a Leon a profiban.
(Ramiz)

Dennis Hopper

Kevés hozzá hasonló pszichopata rohangál Hollywoodban, ma már ugyan lenyugodott, de a 60-as, 70-es években, amikor ipari mennyiségben tolta az orrába a kokaint, saját kollégái is rettegtek attól, hogy az amúgy is paranoiás és zavart színész-rendező egy elborultabb pillanatában rájuk támad egy nagykéssel. Karrierje kezdetén is sokszor osztották rá a gonosz szerepét, főleg westernekben, de soha nem érezte magát annyira elemében, mint Frank Booth-ként Lynch Kék bársonyában. Jellemző, hogy több színész is visszautasította az elmebeteg gengszter szerepét, Hopper viszont azzal hívta fel Lynch-et, hogy „Nekem kell játszanom Franket, mert Frank én vagyok!” A többi filmtörténelem.

Frank Silva

Frank Silva kilóg ebből a díszes kompániából, és nem csak a magassága miatt. Az ősz hajú, hosszúkás arcberendezésű férfiú soha nem készült színésznek, és ha egyetlen szerepét leszámítjuk, soha nem is vált azzá. Kellékesként dolgozott a Twin Peaks forgatásán, amikor is Lynch meglátta őt a díszletben ügyködni, és úgy megrémült a látványtól, hogy felkérte Bob szerepére. Annak, aki gyerekként vagy kamaszként látta először a Twin Peakset, valószínűleg örökre beleégett a retinájába az ágy mögött guggoló, démoni pofával vicsorgó Bob látványa. Silva sajnos már nem él, ’95-ben, 45 éves korában hunyt el, de bérelt helye van rémálmainkban.
(Beyonder)

Anthony Wong

Nem, basszátok meg, Anthony Wong nem az az űbercool rendőrfelügyelő, aki tökéletesre szabott Armani öltönyben pompázik Christopher Doyle kamerája előtt az Infernal Affairs-ben. Illetve nemcsak az! Számunkra sokkal fontosabb, hogy ő a hongkongi csúnyafilmek, a 90-es évek elején fénykorúkat élő „Category III" mozik vérrel és spermával koronázott királya. A szubzsáner valamennyi méltán elhallgatott rendezőjével dolgozott Danny Lee-től Ivan Lai-ig, legmaradandóbb gaztetteit pedig Herman Yau irányítása alatt követte el. Kettejük közös bűnlajstromát olyan párját ritkító ocsmányságok tarkítják, mint a legendás The Untold Story és a vágatlan formájában máig fellelhetetlen rape és exploitation fesztivál, az Ebola Syndrome. Mainstream szerepei hiába is rehabilitálták az elmúlt tíz évben, ő nekünk már mindig csak az az ember marad, aki miatt érintetlenül toljuk el magunktól a dim-sumot...
(ringsider)

Dögkút 1. - Horrorrádió Budapest

Egyelőre a Free Cinema különkiadásaként jelentkezik a műsor - horror minden mennyiségben. Vendégem a stúdióban Bozók Gyuri (Berzerker) haverom. Aktuális dvd-megjelenésekről, illetve Argento élvezhető korszakáról dumálunk. A zenei betétek Goblin és az Omen soundtrack. A műsor az első file tizenhatodik percében kezdődik, a Suspiria főcímzenéjével.

http://tilos.hu/online/2009/07/16/1630.mp3

http://tilos.hu/online/2009/07/16/1700.mp3

http://tilos.hu/online/2009/07/16/1730.mp3

Last Train from Gun Hill

Bár John Sturges legnépszerűbb filmje a Hét mesterlövész (amelyet soha a büdös életben nem sikerült megkedvelnem, már gyerekként sem szerettem), munkásságának fennmaradó része szinte csak jobb filmekből áll (A nagy szökés, Újra szól a hatlövetű, Bad Day in Black Rock és sok másik.) Ez az 1959-es western a legizgalmasabb munkái közé tartozik, egyfajta High Noon-parafrázis, csak éppen Zinnemann filmjénél kevesebb benne a prédikálás és nagyobb a bodycount.

A legelső jelenet a kegyetlenségével teremt hangulatot: két sehonnai üldözni kezd egy indián nőt és a kisfiát. Leszorítják a lovaskocsit az útról, a nőt megerőszakolják és megölik. A fiúnak sikerül megszöknie, és belovagolnia a közeli kisvárosba, ahol az apja, Matt Morgan (Kirk Douglas) a seriff. A gyilkosok nem sejtik, hogy az indián nő Morgan felesége és a fiú anyja volt. Bár sikerül még az előtt meglépniük, hogy Morgan a tetthelyre érne, menekültükben hátrahagynak egy egyedi összeállítású nyerget, amelybe egy monogrammot szőttek. "CB", azaz Craig Belden (Anthony Quinn) - Morgan egykori jóbarátja. Vajon ő lenne az egyik gyilkos, ha pedig nem, mi köze hozzájuk? Morgan vállára kapja a nyerget, és vonatra száll Gun Hill irányába, ott van ugyanis Beldennek hatalmas birtoka.

Morgan nem teketóriázik, visszafojtott dühe szinte a fülén párolog kifelé: tudja-e Belden, kik lehetnek a gyilkosok? Az egyiknek friss vágás éktelenkedik az arcán, ahol Morgan felesége az ostorral megvágta. Belden, Quinn fantasztikus alakításában, egyetlen pillanat alatt válik magabiztos, nagyhangú sármőrből sunyi bűnrészessé, aki biztosítja egykori vértestvérét, hogy fogalma sincs, melyik embere lehet a bűnös - annak ellenére, hogy a fia, az a gerinctelen féreg, meg a hasonlóan jókiállású haverja épp előző nap értek haza valami kiruccanásból, ló és nyereg nélkül. Ráadásul a fia arcán friss ostorvágás nyoma díszeleg...

Morgan villámgyorsan átlát a szitán, több évtizedes gyakorlata van a gazemberek kiismerésében. Ott rögtön leteszi Belden előtt a nagyesküt: az esti kilenc órás vonattal elmegy a városból, és Belden fiát meg a haverját is viszi magával.

Ettől fogva a film egy, az idő és fenyegetés satujába zárt, pisztolyt markoló kéz. Morgan viszonylag könnyen foglyul ejti a Belden fiút, de a városból kijutni nincs lehetősége. Egy emeleti motelszobában barikádozza el magát, a gyilkost az ágyhoz bilincseli, és kénytelen egyedül visszaverni Belden több tucat emberének ostromát, mert a város polgáraitól, akit Belden már réges-rég kilóra megvett, nem várhat segítséget.

Egyedül Belden nője, Linda, az egykori kurva segít neki (Carolyn Jones, a későbbi Mortitia Adams alakítja) bár annál többet, hogy szerez neki egy lefűrészelt csövű vadászpuskát, ő sem tehet. Az éjszaka leszálltával, a kilenc óra közeledtével Morgan elkeseredett játékba kezd, amire a túsza és ő maga is rámehet.

Szinésziskola, ami ebben a filmben folyik. Kirk Douglas valami emberfeletti módon karizmatikus, szinte szétveti a gyűlölet és a bosszúvágy, de egy pillanatig sem játssza túl. Quinn ugyanilyen káprázatos a kapitalista macsóként, akinek semmiféle morális gátja nincs, és a külvilág felé mutatott értékrendje csak álca, céljai érdekében a legalantasabb mocsokságtól sem riad vissza. Carolyn Jones gyönyörű és határozott, pragmatikus és sebezhető. Belden elleni lázadása a saját függetlensége elnyerése érdekében tett öngyilkos cselekedet, mégis meglépi, mert nincs már lehetősége.

Sturges rendezése hibátlan, a filmben egyetlen elvesztegetett másodperc sincs. Az izgalmakat mesteri módon srófolja felfelé, a fináléra az ember szinte bábszinházban érzi magát: fennhangon győzködi a hőst és fújolja a gonoszokat. A leszámolás végzetszerű és elkerülhetetlen, mert egy ilyen úton végig kell menni. A man's gotta do what a mans gotta do.

Johnny Mnemonic

Van egy csomó szépirodalmi író, akiknek a szövegei egyenesen a filmvászonra kívánkoznak. Ott vannak Rejtő regényei, zseniális karaktereivel és párbeszédekben elsütött nyelvi leleményeivel (csak neki megvolt az a balszerencséje, hogy rossz helyre és rossz időben született), vagy mondjuk Raymond Chandler, forgatókönyvbarát valós idejű cselekményvezetésével, tökös beszólások tömkelegével és cinikusan maszkulin férfifiguráival (remek noirjait tisztességgel filmre is vitték persze). Mások, nem kevésbé nagy hatású írók, gyakorlatilag adaptálhatatlanok: Lovecraft finom szövésű horrorja például rendre szétszakadt vagy felismerhetetlenné mutálódott vérszomjas és kézzelfogható – azaz megmutatható – rettenetre áhítozó, mohó rendezők kezei között. William Gibson is az utóbbiak közé tartozik, bár a későbbiekben a cyberpunk műfaj, melynek születésében múlhatatlan érdemei vannak, jópár popkulturális remekművet életre hívott.

CYBERPUNK SOROZAT, 2. RÉSZ:
William Gibson VS Hollywood, avagy Vissza a 80-as évek jövőjébe!

A Johnny Mnemonic (Mnemonik János – ügyes névválasztás!) egy Gibson korai korszakából származó rövid novella, mely későbbi műveivel ellentétben könnyen követhető és akciódús, így könnyű falatnak ígérkezett egy sci-fi-akciófilmhez. Főhőse egy adatcsempész, aki fejébe rejtett chip segítségével titkos és igen értékes információkat továbbít, melyekhez ő maga sem fér hozzá. Johnny-nak istenigaziból a töke kivan veszélyes és megterhelő munkájával, így keresetét a beültetett implant eltávolítását szolgáló műtétre gyűjti. Ám balszerencséjére "Ez Lesz Az Utolsó Melóm" közben hektoliteres szarhömpöly szakad a nyakába, így nemsokára a komplett jakuzával a nyomában kell menekülnie, hogy (1) megszabaduljon a veszélyes adatoktól, (2) kiműtse a fejéből a chipet és (3) még csak meg se dögöljön közben. Na és most jöhet a VHS kazetták hátsó borítós ismertetőjét záró három pont: …

Két nagy probléma van a filmmel: a túlzsúfoltság és az értelmetlenül csapongó cselekmény. Épkézláb forgatókönyv híján – melynek írója nehezen ítélhető el Gibson novellájának meggyalázásáért, lévén mindkettőt ő írta – a Johnny Mnemonic inkább a külsőségekben tobzódik: átveszi a legbárgyúbb csavarokat és műfaji sablonokat a 80-as évek akciófilmjeitől és sci-fijeitől (Dolph Lundgren szerepeltetése sokat elárul), telipumpálva a sztorit felesleges lövöldözésekkel (jellemző módon az eredetileg még „very technical boy”-ként jellemzett Johnny itt többször menti meg telidrótozott testőrnőjét, mint fordítva). Az ezekre rálicitálni kívánó nagyszabású film végi összecsapás pedig felváltja a novella legjobb pillanatát, a lehengerlően zseniális ötletre épülő („…Kulturális sokkal ölte meg őt.”) záró küzdelmet.

Gibson valószínűleg zavarba jött a lehetőségtől, hogy egyenesen a nagyvászonra ír, szájkosaruktól megfosztott producerek figyelő szemével a tarkóján, és Hollywood elvárásainak még azon az áron is meg akart felelni, hogy túlterheli, agyonnyomja saját művét. Mert pontosan ez történt, és csak a néző jóindulatán múlik, hogy felfigyel-e az értékes pillanatokra, értékeli-e a kivételesen megfelelő helyre került és szerényebb hozzáadott ötleteket, mint például a film eleji lövöldözés közben bevillanó anime jelenetek a háttérben futó tévé képernyőjéről, vagy a hálózat meglepően pofásan, mégis szöveghűen (egy másik mű, a Neurománc szövegére gondolok) sikerült vizuális megjelenítése, melyből kiderül, hogy az internet mégsem pusztán Csövek Sorozata…

És így hiába az agyi chip okos metaforája (információs túlterheltség, azaz az információ begyűjtése helyett a szelekció felértékelődése – Gibson talán mindenkinél előbb észrevette ezt), hiába a internacionális nagyvállalatok működésének továbbgondolása (tessék utánanézni, hogy a japán rendőrségnek hogy fő a feje, amiért a fehérgalléros jakuzák nagyvállalatait olyan nehéz megkülönböztetni a tisztessége, azaz csupán az üzleti mélyvíz nagyhalainak szokványos gengszterkedéseit meglépő mamutcégektől), a film leginkább csak a cyberpunk-rajongó konzolzsokéknak fog bejönni. Ők értékelni fogják a VR-cuccokat (a kesztyűt és a szemüveget, mint a billentyűzetnél felhasználóbarátabb ember-gép interface hardvert). A kevésbé technológia-mániás geekeket viszont csak azok az ajándék percek fogják szórakoztatni, amikben kisebb szerepekben igazi kult színészek (Udo Kier, Takeshi Kitano) tűnnek fel.

Watchmen - kivágott jelenet

A Watchmen közelgő DVD és Blu-ray megjelenése apropójából felkerült a netre az egyik legfontosabb kivágott jelenet, amelyben Hollis Masonnal, az egykori Nite Owl-lal végez pár suhanc.

Eden Lake

Egy barátomnak pár másodperccel, miután ajánlásomra megtekintette az Eden Lake-et, hogy-hogy nem, sikerült egyidejűleg lenyomnia a Shift és Delete billentyűket. Igen, pont ott volt a kijelölés. Nem, nem a fájlcsere etikussága felett érzett kétely, ad absurdum: bűnbánat munkált benne. Inkább indulat, düh – ám nem telt el újabb pár másodperc, és megbánta. Hölgyeim és uraim, íme a (tavalyi) év horrorfilmje.

Az öreg kontinens kortárs horrorja nagy kedvvel szurkapiszkálja a legérzékenyebb kriminológiai darázsfészkeket, hogy aztán a stilizáció, a pastiche vagy még magasztosabb ambíciók mentén nyerjen egérutat az agresszív, s egyben konstruktív politikai inkorrektség árnyai (lehetőségei) elől. Lassan nincs gall főcím a helyi zavargások megidézése nélkül – de utoljára Kassovitz volt, aki ugyan kitüremkedő publicisztikai törekvésekkel, ám direkten ábrázolta azt az égető problémát, ami manapság olcsó hivatkozási ponttá devalválódott… pont az imént említett igénybevételei miatt. A markánsan műfaji angol horror-újhullám rendezői (Bassett, Marshall) közül társadalmi érzékenységével, hívatlan beszédmódjával tűnik ki James Watkins. Lehet, hogy egyszerűen csak hülye a kódoláshoz, mindenesetre a médiából fröcskölő szar (ami ugye: van) neki nem fel-felsejlő kontextus, kvázi táptalaj, hanem maga a lételem, mint halnak a víz. Csak egy kicsit sűrűbb, és ugye, van egy emlékezetes bukéja is.

Az Nagy Testvér intézménye mögé groteszk pillantási szöget szolgáltató Én pici szemem forgatókönyvébe is eltökélten firkált Watkins, ezúttal meg – először melegítve direktori széket – nagyon jó érzékkel tett transzparensé egy morózus zsánert, mely zsáner őstípusának emlékei minden jóravaló filmbarát szívében ott berregnek, ott kell, hogy berregjenek. A rural gothic térbeli pozicionálása miatt amúgy is alkalmas mindenféle metaforák szerinti olvasásra, az értékrendbeli áthidalhatatlanságok és társadalmi feszültségek bősége az Eden Lakeben provokatív, már-már hatásvadász és okító, mindemellett – ami a legfontosabb – ignorálhatatlan közvetlenséggel ölt testet, testeket.

És ezek a testek (mondhatnók: Ők) krónikus fekélyként hemzsegnek mindenütt, a belvárosokban, a külvárosokban, a békés vidéken és a nyomor sújtotta területeken, a brixtoni gettónegyedtől Lyon kültérségein keresztül Kiskunlacházáig. Pimasz és virulens nyavalya ez, melyet a különböző országokban különböző büntethetőségi korhatárral próbálnak kordában tartani. A jogalkotók még az évi statisztikák újabb kerek rekordjai után is csak vitázgatnak, egy mélynövésű román blahai bökdösődésétől pár héttel később már legfeljebb csak a lesántult blogja hangos, Gordon Brown angol miniszterelnök pedig a videojátékok cenzúrázásában pillantja meg a gyógyító fényt. Hát, hunyoríthatott volna kicsit tovább.

Azoknak a jégkorszakiaknak, akiket most olvasztottak ki (és legutóbb Ace of Baset hallgattak és mindig lefagyott a netjük): az Eden Lake a kiskorú bűnözés trendi tematikájának kikeltése. Talán a leghúsbavágóbb, legarcátlanabb – a filmfamília enfant terrible-je.

A korspecifikus általánosítások kategorikusságát elkerülendő azért jegyezzük meg, hogy a gyermeki lélek sötét oldala mindig ihlető erővel kísértett, William Golding morbid karikatúrájától (A legyek ura), vagy Bunuel lassan szintén hatodik ikszbe lépő, szociografikus mehíkói kiruccanásától (Elhagyottak) – és visszább – bőven sorjáznak a gonoszság infantilis toposzai. Mégis, ezekben a süvölvényekben eleddig meg volt az összetartó, közösségi jelleg; akár az ínség ölén nevelkedtek, akár bandákba szerveződve lázadtak egymás ellen, akár célirányosan és rituálisan hancúroztak felnőttek belsőségeiben. Ez az eszménykép lassan opálosodni látszik, a kertek alatt ma már az absztrakt Michael Myers rögrealista jogutódjai közül is nem egy cangázik.

Talán Haneke ábrázolta a (jólétben…) magára szakadt, értékrend és világkép híján, unalomból szadista generáció torzóját a legfélelmetesebben. A Benny’s Videoban és a Funny Gamesben is szerepeltetett Arno Frisch alakja-alakjai (a két film közötti 5 évben természetszerűleg nőtt karaktereivel „együtt” a színész) azt a tenyérbemászóan előzékeny l’art pour l’art gyilkost hozták kellemetlen közelségbe, aki ugyanazzal az ártatlan ábrázattal és ugyanannyira tét nélkül kérdezi meg az időt, mint árulja el tulajdon szüleit, vagy mint ahogy a hullámsírba lök egy nyári szomszédot.

Az Eden Lake fő férge, Brett (Jack O'Connell) a frisch-i cinizmust alpári akcentussal és kegyetlen lobbanékonysággal cizelláló, par excellence vérgeci, már a nézésével majdnem annyit ront az ontológiai státuszodon, mint a farzsebében szomjúhozó tapétavágóval. Az a fajta, akivel vagy szembeszegülsz, vagy borzongva követed legzordabb utasításait is – tolerálni, elfordulni tőle nem lehet. Ő is jómódú, ugyan munkás „család” „tagja”. A gyermekszoba fogalmát legfeljebb építészeti terminusként ismerő szülei ingerülten és félrészegen másznak ki a jakuzziból, amikor annak tisztaságát már de facto feszélyezi a fiuk által kavart slamasztika, hogy… hogy kezet emeljenek. (Kinek a vétkeiért?)

De az Eden Lake egyetlen azonosulási felületet biztosító, középosztálybeli házaspárjának addigra már: mindegy. Ja, igen, a sztori szerint ők ruccannak le vidékre, az édeni tóhoz sátrazni, meg csobbanni egyet. Brették csőrét azonban bassza a munka utáni, megérdemelt pihi puszta látványa. Először csak kicsit, aztán – a miheztartás végett – nagyon. Úgy sincs jobb dolguk.

Watkins a műfaji hagyományoknak kéjes örömmel engedelmeskedik (kérges  konfliktuskezelés, visszakanyarodások, a bestiális átlényegülés mozzanatai, stb.), és e narratív keretek között engedi szabadjára életrevaló kollektív érzék, bárminemű tisztelet és – metaforikus értelemben – gyökér nélküli csellengőit. Az alfahím Brett köré gyűlt bagázs erkölcsileg gyenge nemet mondani, amikor még lehetne, és mentálisan erőtlen ahhoz, hogy bevégezze, amit elkezdett. Talán éppen hogy stilizált figurák, de egy késhegynyit sem horgadnának ki azokból a galerikből, amik a Youtube-on és a MySpace-en vezetik fel territoriális torzsalkodásaikat – hetykén téve a hintalovat a Scotland Yard és a különféle médiumok ártalmasságát hirdetők tompora alá.

A hasonlóan lényegretörő, noha sokkal halkabb szavú RED mindenünnen kinézett mostohabátyjaként az Eden Lake az impulzív és tabudöngető erőszak-kitörések kakofóniájával páratlan feszültséget teremt, melyből csak nem akar kifogyni, ráadásul – a maga gyönyörűen duhaj lelkületével – bátorkodik berongyolni az etnikai kérdések konnotációs csalitosába is. Az angol mezben naplopó, arab taknyoska – a vendégmunkások asszimilációs erőfeszítéseinek bizarr leképezéseként – csalja lépre az értelmiségi párt. Brett köszönet gyanánt felgyújtja őt... Az ilyen játszi gyengéd áthallások bársonyos puhasággal süppednek a film léleksimogató idilljébe. Ha nem hiszed, nézd meg. Aztán, ha jobban érzed magad tőle, „nyugodtan” töröld le.

Ennél közelebbről ezt az élményt nyolc napon belül gyógyuló sérülésekkel úgy sem lehet megúszni.

Ja, és kétéves a Geekz. Boldog születésnapot evribádi!

GeexKomix 8.

Már alig vártátok a pénteket, mi? Na nem holmi vacak hétvége miatt, hanem mert tudjátok, hogy most van ideje az új GeexKomixnak. És ha ideje van, akkor itt is van: ezúttal Santitóval merülünk nyakig a mainstream amerikai képregények világába, ahol találtunk többek közt egy új Star Wars, egy új Mike Mignola és egy új Predator képregényt, modernkorba ültetett görög mítoszokat, fejbelőtt, és órákig kínzott Pókembert, őrült, tömeggyilkos „Supermant”, és természetfeletti gyilkosságok egész sorát. És ez persze még nem minden…

Amazing Spider-Man 598

Történet: Joe Kelly
Rajz: Paolo Siqueira, Marco Checchetto
Kiadó: Marvel Comics

Közeleg a 600. Amazing Spider-Man, és mindjárt itt van Joe Kelly American Sonjának befejező része is. Ez a sztori egy kicsit elkapkodott motivációval (Póki: „hipp-hopp, úgy döntöttem, kicsinálom Norman Osborn – csak mert”), de ettől függetlenül kifejezetten ígéretesen indult, és bár volt egy-két bukkanó az úton (az a bizonyos bosszantó „gyikossági kísérlet”, és a zavaró tény, hogy hősünk pókösztöne hol működött, hol nem, attól függően, dramaturgiailag épp hogy volt kívánatos), egészen eddig tisztességgel helytállt. És nagy baj szerencsére most sincs vele, csak sajnos olybá tűnik, hogy Kelly a képregény karakterei közt feszülő izgalmas és meglehetősen összetett viszonyrendszert lebutítja egy egyszerű fekete-fehér, jó-rossz alapra, amiért nagy kár. Egyrészt ugye ott van Norman és fia, Harry kapcsolata, amit a jobb írók mindig is színesnek, bonyolultnak, és többrétegűnek ábrázoltak – mindeddig így tett Kelly is, de most az egykori Zöld Manó érzéseit a velejéig gonosz, „hulljon a férgese” szintre degradálja. Ehhez jön még Harry és a terhes Lily viszonya, amiben szintén sok lehetőség volt (már majdnem kezdett úgy tűnni, hogy a röhejes Menace karakternek lesz valami értelme), és ami szintén egy „gonosz vigyorral felfedem előtted a nagy átverést, aminek szánalmas áldozata vagy”-féle fordulatban hamvad el. Mindez az American Son eddig ügyesen szőtt szálainak, érdekesen gyúrt karaktereinek arcul köpése. Kár.

De essen szó végre kedvenc falmászónkról is, aki ugyebár Venomként lopakodott be az oroszlán barlangjába, és akit Norman rövid úton leleplezett, és fejbelőtt. Ja, fejbe. De a Venom-maszk a Fantasztikus Négyes Reed Richardsának keze munkáját dicséri, így hát nem csoda, hogy egy golyó alig kottyan meg hősünknek. Azóta viszont Norman és csapatának vendégszeretetét élvezi, és Sólyomszem azzal tölti az idejét, hogy a kését élesíti rajta (ehhez persze stílszerűen átvedlik Célpont jelmezbe – többek közt az ilyen apró, elvileg magától értetődő, mégis remek ötletek miatt szeretjük Kellyt). Szóval kínzás folyik, nem is akármilyen, de a hálószövő még vérrel teli szájjal is képes elsütni pár poént – noha a hangsúly most érezhetően nem a humoron van. Viszont van egy gondolata a mi pókunknak, ami több mint sírvaröhögős. Ugye magára húzott egy spéci Venom-maszkot, de emellett még csak nagyon vázlatos terve sem volt arra nézve, hogyan szabadítja majd ki Harryt (mondhatnánk úgy is, hogy fejetlenül belerohant egy igen durva szituációba), és miután összeverik, főbelövik, és órákig vagdossák, asszongya: „Azt hiszem, hiba volt idejönnöm.” Ah, Sherlock fiam, biztos vagy benne? Frenetikus. Nem tudom, szándékosan az vagy sem, de frenetikus. Kár, hogy ilyen jelzőket nem lehet elsütni a rajzokkal kapcsolatban. Siqueira és Checchetto (én 10 percig röhögtem ezen a néven – ne legyetek olyan gonoszok, hogy követitek a példámat) borzalmasan otromba, eltúlzott mimikával dolgoznak (a harmadik oldalon Harry úgy néz ki, mint egy ötéves, akivel most közölték, hogy a Télapó nem létezik), és bár a panelelrendezésben vannak jó ötleteik, Harry menekülése Lily elől egy rémesen zavaros, pocsékul kivitelezett jelenet. Remélem, az utolsó rész még húz majd az összpontszámon, bár innen nézve az csak egy nagy, végső, össznépi bunyónak tűnik, a karaktereken meg az már nem fog segíteni.

Greek Street 1

Történet: Peter Milligan
Rajz: Davide Gianfelice
Kiadó: Vertigo Comics

Sosem értettem igazából, hogy egy olyan kiapadhatatlan kincsesbányát, mint a görög mitológia, miért nem aknázott még ki az utolsó morzsáig egy képregényíró sem, most hirtelen csak Bill Willingham ugrik be (Thessaly: Witch for Hire), Neil Gaiman Sandman-je is érinti ujjbeggyel a téma felületét, a Marvel gyalázatos Héraklészét és Árészét meg inkább gyorsan felejtsük is el. Dráma, szerelem, vérfertőzés, intrika, csodák, hősök: úgy tűnik Peter Milligan, aki bár már veteránnak számít a Marvel (X-Force, X-Statix) és a DC (Enigma, The Human Target) berkeiben, de még nem sikerült igazán nagyot dobbantania, ezúttal beletenyerelt a lehetőségbe, ami Willingham-et is ismertté tette. Hiszen amit a Greek Street első, 1 dolláros vevőcsalogató áron piacra dobott számában találunk, az bizony felkérés egy táncra, le lehet porolni a klasszikus tudásunkat, előrángatni az elfeledett hősöket, hiszen a londoni Soho-ban játszódó történet egy magical underground-ot sejtet, amit ógörög hősök, boszorkányok és szörnyetegek népesítenek be. A közelebbi helyszín a kulturális olvasztótégely aranymetszése, a Greek Street, ahol még egy híres magyar étterem is található (The Gay Hussar), és hongkongi bandák csapnak össze olaszokkal.  

A történet több szereplőre fókuszál: egy éjszakai sztriptízbár királynői méltósággal viselkedő táncosnője Médeiát és Agamemnónt emlegeti meghökkent kliensének, a főhős, Eddie lefekszik a saját anyjával, aki ötévesen árvaházba adta, csak hogy lássa vajon emlékszik-e rá, ám az a felismerés pillanatában balszerencsésen nyakát szegi, egy családja által őrültnek tartott gót lány inkább kikaparná a szemét, minthogy állandóan a jövő látomásai kínozzák, a Dédalosz nevű nyomozó gyilkossági helyszínén megjelenik, majd titokzatos módon eltűnik három vészterhes nőalak és egy szörnyeteg szedi emberalakban az áldozatait az utcákon. Ez mind-mind abba az irányba mutat, hogy itt (remélhetőleg) egy Fables hosszúságú és 100 Bullets szereplőgárdájának mennyiségével vetélkedő urban fantasy-t kapunk, a mitológiai történetek ügyesen átszabott parafrázisaiba öltöztetve. A felvezetés ígéretes, a rajzoló tökéletesen passzol a témához, most már csak az kell, hogy a sorozat megtalálja a közönségét.
Írta: Santito

Irredeemable 4

Történet: Mark Waid
Rajz: Peter Krause
Kiadó: Boom! Studios

Alternatív szuperhőstörténelemből láthattunk már eleget, a sort maga a Marvel kezdte a What if…? füzetekkel, majd a DC folytatta az Elseworlds történetekkel és láttunk már Supreme Power-t Straczynskitől és Black Summer-t Warren Ellistől. Miben nyújt tehát újat az Irredeemable, milyen jóvátehetetlen dolog történt Mark Waid (Kingdom Come, 52, Captain America) alternatív univerzumában létező omnipotens Superman alteregó életében? Miért pusztít el milliós városokat, vadássza le hajdani társait és tartja rettegésben az egész világot Plutonian, Amerika hajdan szerény, hatalmas szívű cserkészfiúja? Maga a mód némileg taszít, ahogy a képregényszakma valóságos szupersztárja már előre hideg fejjel megtervezett pénzfialó gépezetet épít a címre (speciális 500 példányos korlátozott kiadás, a trade-ek egyszerre csak négy számot foglalnak magukban, négyféle borítóvariáns, „Mark Waid is Evil” pólók), kollégájához, Mark Millarhoz hasonlóan, aki a középszerből éppen csak kiemelkedő Kick-Ass-t adta el úgy Hollywoodnak, hogy a csak hatodikszámánál tartó (nyugodtan nevezhetjük így) brand,még be sem fejeződött.  

Az aggodalmam, miszerint a nagy aranylázban elsikkad maga az arany, egyelőre alaptalannak bizonyult, a sztori nagyon szépen halad a maga útján, veterán képregénygeekeket is felkészületlenül érő csavarokkal, gyönyörűen felépített jelenetekkel. Amikor antihősünk az első részben a Batmanhez hasonló Hornet egész családját elhamvasztja egy pillantásával, még szakít egy pillanatot arra, hogy feltegye a kérdést az utoljára maradt kislánynak („Ugye tudod ki vagyok, Sarah?”), majd a fülébe súgva meg is válaszolja azt magának („Szuperhős”), vagy amikor a képességeivel szemben tehetetlen Qubitnek felajánlja, hogy válasszon ki tízet a halálraítélt milliókból, azután a maradékot porrá omlasztja („Pontosan ilyen érzés”), Waid szinte sebészi pontossággal, szépen, lassan hámozza le a rétegeket a Plutonian személyiségéről, hogy a végén (egészen pontosan a tizenkettedik részben) a lelkiismeretes lélekbúvári munka meghozza a gyümölcsét. A tébolyultnak tűnő cselekedeteknek pontosan körülhatárolható mozgatórugói vannak és éppen az ezek felfedésére irányuló folyamat az, ami nagyszerűen van levezényelve, így a hajdani társak folytatta nyomozás a Plutonian pszichéjének  mélyére ásásához még a 2009-es év egyik legkellemesebb meglepetése is lehet.
Írta: Santito

Madame Xanadu 12

Történet: John Wagner
Rajz: Michael Wm. Kaluta
Kiadó: Vertigo Comics

Matt Wagner remekül indult sorozata a harmadik negyedévében elfáradt kicsit, úgyhogy pont jókor jött a 11. számmal beköszöntött téma- és hangulatváltás. Igaz, a címszereplő mágus és a rejtélyes, kifürkészhetetlen Phantom Stranger évszázadokon átívelő szerelmi (vagy valami afféle) története, háttérben a történetelem vérzivataros eseményeivel, eredetibb és izgalmasabb koncepció, mint egy újabb természetfeletti nyomozós sztori, de mivel a kivitelezés mindeddig hibátlan, megbocsáthatjuk Wagnernek a kisebb ambíciókat. És persze fontos szempont az is, hogy a sorozat jellegének változása korántsem ad hoc, hanem nagyon is indokolt és következetes, hiszen a főszereplő eddigi kalandjainak következményeként kerül sor rá. Madame Xanadu egyébként egy régi DC karakter, még a ’70-es évek végéről, aki sok „kollégájához” (így legutóbb az „ismeretlen katonához”) hasonlóan megtalálta útját a mainstream univerzumból a kiadó imprintjének, a felnőtteknek szóló Vertigónak a világába. A Merlin által megátkozott varázslónő (eredeti nevén: Nimue) története most ért el arra a pontjára, amin eredeti inkarnációjának feladatát veszi magára – azaz segítséget nyújt azoknak, akik valamiféle természetfeletti veszedelemmel néznek szembe. Az eddigi részek szépen megágyaztak ennek a koncepciónak: Nimue évszázadokon keresztül sodródott, járta a világot, kultúrákat ismert meg, birodalmak felemelkedését és bukását élte át, és mivel látja a jövőt, hosszú ideig őrlődött, hogy beavatkozzon a történelem menetébe, vagy se. A 10. számban végül elérkeztünk a XX. századba, hősnőnk pedig végre megtalálta békéjét és célját egy mágikus bolt (illetve nyomozóiroda) formájában.

Ez a füzet az Exodus Noir című ötrészes sztori második felvonása, és a legfontosabb vele kapcsolatban az, hogy valósággal kényezteti a szemet. Michael Wm. Kaluta (ő tervezte anno a karaktert a DC-nek, és ő rajzolta a ’70-es, ’80-as évekbeli sorozat borítóit is) képei gyönyörűek, részletgazdagok, élettel telik, és fantasztikusan jelenítik meg a ’40-es évekbeli New York hangulatát, nem is beszélve a roppant kifejező mimikákról (panelkezelése nemkülönben bravúros). Ha már noirról van szó, én bizony kíváncsi vagyok, hogy működtek volna Kaluta erőteljes vonásai fekete-fehérben, másrészt viszont Dave Stewart elegáns, visszafogott színvilágát mindig öröm látni. Ami a sztorit illeti, Nimue egy titokzatos Al Nar nevű figura után nyomoz, aki egy roppant fenyegető megjelenésű fekete kutyával mutatkozik, és bizonyos üzletemberek, akikkel kapcsolatba kerül, sorra elégnek – belülről. Ehhez jön még egy sor flashback az 1493-as Spanyolországban (itt Wagner megidéz egy valódi történelmi alakot, Tomas de Torquemada inkvizítort – és bizony Kaluta segítségével sikerül egészen félelmetesnek ábrázolnia), ahol Nimue leszbikus örömökön osztozik egy fiatal lánnyal. Hogy a két szál közt mi a kapcsolat, az egyelőre rejtély, de Wagner nyilván szépen összeköti majd őket, és addig is mindkettő érdekes és olvasmányos, kellően baljós, de nem túl sötét hangulattal. Nekem ugyan hiányzik a sorozat első fél évének stílusa, de a Madame Xanadu így is jó irányba tart – nem lehet panaszunk.

Predator 1

Történet: John Arcudi
Rajz: Javier Saltares
Kiadó: Dark Horse Comics

Pár hete indult csak újra útjára a Dark Horse-nál az Aliens sorozat, és most megérkezett a szintén újraindított Predator első száma is – méghozzá ugyanattól az írótól, John Arcuditól. Arcudi tehetséges fazon, ezt bárki tanúsíthatja, aki olvassa a B.P.R.D.-nál írt remek történeteit, és persze az említett Aliens is ígéretes kezdetnek bizonyult. Viszont ezzel a Predatorral, ezzel gondok vannak, és sajnos nem is kicsik. Pedig a felvezetés még egész pofás. A helyszín a véres konfliktusokkal, belharcokkal és terroristákkal teli Dél-Afrika, egy ilyen környezet pedig tökéletes egy Predator-sztori számára. A képregény egy zsoldosokkal kísért vállalati konvoj elleni támadással indul, amit terroristák kezdenek el, de persze a rusnya földönkívüliek fejeznek be. Semmi különös, pofonegyszerű felütés, de ennél többre nincs is szükség. Eztán jönne a főszereplők bemutatása, a mellékszereplők fokozatos eltűnése, és a keményfiúk ráébredése arra, hogy itt bizony vadásznak rájuk. Arcudi azonban nem pöcsöl ilyen apróságokkal: gyorsan megmutatja nekünk a biztonsági csapat tökös, nemtörődöm, kihaénnem főnökét, akinek feladata, hogy vállalatvezetőket szállítson egy veszélyzónában A pontból B pontba, meg a tökös, hurrápatrióta katonai összekötőt, és felvázol köztük egy teljesen érdektelen konfliktust, aminek a füzet végére érve úgy tűnik, hogy egyébként sem lesz semmi szerepe a későbbiekben.

Merthogy a konvojra persze lecsapnak a Ragadozók, az emberek pedig annak rendje és módja szerint hullani kezdenek. Namost ez engem a legkevésbé sem tudott érdekelni, tekintve, hogy ezek az emberek még papírmasé figuráknak sem mondhatók. A két említett karakteren kívül senki nem kap semmiféle egyéniséget, még csak felületesen sem, úgyhogy tőlem aztán négyelhetik, nyúzhatják, és ölhetik őket halomra nyugodtan. Érdekes egyébként, hogy míg az Aliensben Arcudi méltóságteljes lassúsággal vezette fel a sztorit, és még a füzet végére érve sem lehetett tudni, hogy igazából miről is fog szólni az egész, a Predatorban már az első rész végén megkapjuk az első konfrontációt a főszereplő és a féltucatnyi űrlény között. De minek? Hol van itt az áldozatok becserkészése, a „bakker, vadásznak ránk”-féle megvilágosodás, a jellegzetes, predatoros hangulat, miért kell fejjel előre belerohanni az első nagyszabású akciójelenetbe, ahol rögtön egy egész utca robban fel? És az első támadás után mégis mi a francért állnak a Ragadozók ott a lángoló kocsik közepette, miközben csak úgy… bámulnak ki a fejükből? Hol vannak a rejtőzködések, a lopakodások? Mindeddig a történet egy jottányit sem változna, ha a Predatorokat felcserélnék benne terroristákra, eltekintve attól, hogy úgy lenne értelme, és nem tiporna lábbal kultikus karaktereket. A rajz sem segít sokat: Javier Salteres vonásai vázlatosak, képei kidolgozatlanok, mimikái eltúlzottak, hátterei üresek – az utolsó oldal a röhejesen unalmas cliffhangerrel pedig egyenesen bűnronda. Mindjárt köpök is egyet.

Star Wars: Invasion 1

Történet: Tom Taylor
Rajz: Colin Wilson
Kiadó: Dark Horse Comics

Star Wars rajongóként mindig öröm látni, ha új képregény indul arról a bizonyos régi, messzi-messzi galaxisról – még akkor is, ha korántsem képes mind megfelelni az elvárásoknak. Ahogy az első jelek szerint ez sem. Az Invasion 25 évvel a Jedi visszatér eseményei után játszódik, és voltaképp a jelenleg is futó Legacy történelmi előzménye: egy távoli galaxis menekült népe, a Yuuzhan Vong megtámadta, és idővel elpusztította a Birodalom megdöntése után létrejött Új Köztársaságot (ennek krónikája a 19 részes The New Jedi Order című regénysorozat). Tom Taylor sorozata a konfliktus kezdetéről szól, amikor az idegenek az ismert galaxis határvilágait ostromolják. És, na igen, ennél több nem is nagyon történik az első részben. Dirr, bumm, bamm, itt a Yuuzhan Vong, fusson, ki merre lát. Egy Artorias nevű bolygót rohannak le elsőként, amelynek királyi családja szétszakad a támadásban: a fiú, Finn, a harcok elején szerencsésen felbukkanó Luke Skywalkerrel a jedi akadémiára megy, a lány fogságba esik, az apa pedig, királyhoz méltón, természetesen a vélhetően rövid életű ellenállás vezetője lesz.

A gond ott kezdődik, hogy a karakterek bemutatására egyáltalán nincs idő – nettó két oldal jut nekik, mielőtt a sztori alig létező felvezetését azonnal felváltja a robbanások és a lövöldözések sorozata. Az akció ural tehát mindent, és minden egyéb másodlagossá válik – de olyan karakterek nélkül, akiket nem ismerünk annyira, hogy izguljunk értük, nem sokat érnek a látványos csaták sem, akkor meg főleg nem, ha az alkotóknak egyszerűen nem sikerül érzékeltetniük a háború epikus méreteit. Mert ahhoz képest, hogy itt egy olyan konfliktus kezdetéről van itt szó, ami később alapjaiban rengeti majd meg az egész galaxist, itt mintha nem is egy teljes bolygó brutális lerohanását, hanem csak valami szedett-vedett kalózhorda városfosztogató akcióját látnánk. Kevés ez ide, nagyon hiányoznak az invázió jelentőségét és méretét érzékeltető totálok, és ezen nem segít a hatásvadász narráció sem („Jönnek. Csak pusztítást, gyötrelmet… és halált hagynak maguk után.” Hűűűűűűhaaaaa…). Az egyetlen igazán jól sikerült pillanata a képregénynek Luke felbukkanása, ahogy megnyugtatóan mosolyog a sarokba szorított menekültekre, zümmögő fénykarddal a kezében, körülötte több tucatnyi idegen katona hullájával. Ez képileg is egészen hatásos, de egyébként Colin Wilson rajzai egyáltalán nem kiemelkedők – noha egy kellemesen élvezhető, átlagos szintet azért hoznak, főleg az akciójelenetekben. Viszont kár, hogy a Yuuzhan Vong úgy néz ki, mint egy borg és egy predator fantáziátlan keveréke, de ez nem ennek a képregénynek a hibája. Akárhogy is: gyenge kezdet.

The Sword 18

Történet és rajz: Luna testvérek
Kiadó: Image Comics

Lunáék két éves futamra tervezték szuperhősjellegű akció-fantasy sorozatukat, ami azt jelenti, hogy a The Sword a következő számmal alighanem megkezdi a fináléját. Lehet, hogy ideje, mert a legutóbbi rész az első jele volt annak, hogy az amúgy kiváló képregény mintha kezdene kifulladni. Dara a családját lemészárolt három halhatatlan közül immár a másodikkal szállt szembe (Knossosszal, aki a négy elem közül a földet uralja) címbéli kardjával, az egyetlen fegyverrel, ami ártani képes nekik – és a kreatívan indult, de túl hosszan elnyújtott harcjelenet végül buta ötletekkel, és a sorozat (a téma és a műfaj ellenére) földhözragadt realizmusához képest képtelen hülyeségekkel érte el a mélypontját. Szerencsére most úgy tűnik, hogy ez csak egy egyszeri botlás volt, amit az alkotók ezzel az ismét nagyszerű füzettel korrigálnak. Tehát Dara és Knossos harcának fináléjáról van szó, amibe az utolsó testvér, Malia is beavatkozik – és mindenki nagy meglepetésére nem a fivére oldalán. Maga az összecsapás Lunáékhoz méltón dinamikus, ötletes, véres és intenzív, és továbbra is fantasztikus, ahogy a szereplők aktuális, sorsdöntő cselekedetei előtt megakasztják a cselekményt, és egy flashbackkel mutatják be, erősítik meg a motivációikat, illetve az esemény érzelmi hátterét.

Sejthető volt, hogy Lunáéknak több van a tarsolyukban annál, semhogy a bosszúszomjas Dara egyszerűen egymás után levadássza a testvéreket, aztán jöjjön a The End felirat. A testvérek közti hűtlenség és konfliktus, a vér kötelékénél is erősebb ambíció és hatalomvágy eddig is ott lappangott a halhatatlanok végig ügyesen ábrázolt, összetett kapcsolatában, most viszont csúcspontjára ér ezzel a fordulattal. Malia azért segít Darának megölni Knossost, mert ő akar lenni az utolsó a fajtájából, az utolsó „isten”, aki majd egyedül uralhatja a világot. Sőt, a képregény végén hősként lép a nyilvánosság elé, aki majd megmenti az emberiséget a gyilkos őrültnek beállított főhőstől. Bizony, kellett ez az ahhoz, hogy a sorozatnak esélye legyen egy igazán nagyszabású befejezésre – Lunáék előtt a még hátralévő részekre most olyan lehetőségek állnak, amikből még sokmindent ki lehet hozni (ott van még a halhatatlanok apja is, akit elő lehet rángatni a fináléra – feltéve, hogy nem csak Knossos képzeletében létezett). A rajzok a szokásosak – és ezt talán egyetlen más rajzoló esetében sem lehet számról számra, sorozatról-sorozatra, évről-évre ugyanígy elmondani. Amióta csak nekiálltak képregényeket készíteni, Lunáék stílusa egy jottányit sem változott (és ami még durvább, színvonalban sem volt ingadozás). Írásukban a legszélsőségesebb körülmények közt is uralkodik a realizmus és az emberközpontúság, rajzukban pedig az egyszerű, de hatásos panelkezelés és a roppant kifejező mimikák (na meg a túlságosan is egyforma arcok, de ennyi még belefér) – ennek a füzetnek éppen Knossos gyönyörűen megkomponált halála a csúcspontja. Óriási öröm látni, hogy a The Sword egy apró bukkanó után ismét sínen van.

Witchfinder: In the Service of Angels 1

Történet: Mike Mignola
Rajz: Ben Stenbeck
Kiadó: Dark Horse Comics

Mike Mignola Hellboy univerzuma egyre terjeszkedik, és terjeszkedik. A jószívű vörös démon után először jött a B.P.R.D., majd belekóstolhattunk Lobster Johnson kalandjaiba, most pedig Sir Edward Grey kap saját minisorozatot, aki annak idején még a Wake the Devilben bukkant fel először egy kisebb mellékszerepben. Érdemes megfigyelni azt a tudatosságot, amivel Mignola építgeti az univerzumát: egyrészről minden sorozata ugyanolyan (különleges képességű, vagy legalábbis roppant jól képzett emberek rejtélyes, természetfeletti esetekben nyomoznak), másrészről viszont teljesen más. A Hellboy a címszereplő személyes végzetét követve mutatja be ezt a veszélyes világot, a B.P.R.D. a szörnyek elleni epikus, sokszor globális küzdelemre koncentrál, a Lobster Johnson a ’30-as évek ponyhvahőseinek reinkarnációja, a Witchfinder pedig a viktoriánus korabeli Angliát idézi meg, vagyis a jól megszokott horrorisztikus hangulatot ismét teljesen új korba és környezetbe helyezi. Sir Edward Grey, őfelsége, a királynő legmegbecsültebb és leghíresebb nyomozója, megmagyarázhatatlan halálesetekre igyekszik fényt deríteni Londonban, 1879-ben. Az áldozatok egy korábbi kutatóexpedíció tagjai, akik rábukkantak egy földalatti városra, egy régi, emberiség előtti civilizáció romjaira – és persze annak rendje és módja szerint, hullani is kezdtek, mint a legyek.

Ebből is látszik, hogy nincs itt semmi eredeti, semmi, amihez hasonlót nem olvastunk már számtalanszor – de ez egy hangulatos ponyvánál soha nem is elvárás, a fő, hogy bármilyen klisékhez is nyúl Mignola (megjegyzem, ezeket már nyugodtan nevezhetjük az ő saját kliséinek), azt ügyesen teszi. A Witchfinder olyan, mintha fognánk Sherlock Holmest, és beleraknánk egy Edgar Allan Poe történetbe (a Morgue utcai gyilkosság egyébként is könnyen beugorhat a képregény olvasása közben), aztán az egészet nyakon öntenénk az elmaradhatatlan lovecrafti motívummal, vagyis az ősi világ szörnyeivel. Megkapjuk a hátborzongató mesét az expedíció sorsáról, a jellegzetes, és ezúttal a viktoriánus London hangulatával keveredő Mignola-atmoszférát, kellő mennyiségű horrort és misztériumot, és persze kapunk egy szépen kivitelezett összecsapást is egy gyilkos démonszerű lénnyel, ami alaposan megdobja az információkat hosszú dialógusokkal ránk zúdító füzet dinamikáját. De az új sorozat legfontosabb eleme természetesen maga a főszereplő: Sir Grey egy mélyen vallásos, racionális, elsősorban az elméjével dolgozó (de a pisztolytól persze nem megrettenő) nyomozó, akit Mignola Hellboyhoz hasonlóan csendes, nyugodt figuraként ábrázol. Múltját egyelőre nem piszkálja, és ez nem is baj, elég érdekes és ígéretes enélkül is. Ami pedig a rajzot illeti, Ben Stenbeck láthatóan Mignola stílusát igyekezett másolni – ez általában rosszul szokott elsülni, de itt nincs gond vele. Igaz, közel sem olyan erőteljesek a kontrasztjai, mint a mesternek, nem bánik olyan jól a hátterekkel és az árnyékokkal, de szerencsére itt van neki Dave Stewart, aki még gyenge rajzokat is képes lenne feldobni fantasztikus színvilágával. A Witchfinder összességében egy remek képregény: újabb minőségi kiegészítés a Hellboy univerzumhoz, ennek pedig csakis örülni lehet.

Astonishing X-Men 30

Véget ért végre Warren Ellis és Simon Bianchi első sztorija az anno Joss Whedon és John Cassadey neve alatt indult sorozatnál. Végre, mert a hatrészes Ghost Box már majdnem egy évvel ezelőtt indult, így az utolsó felvonás mostani érkezése nagy túlzással sem nevezhető kis, elegáns késésnek. És a legszörnyűbb az, hogy még csak nem is feltétlenül érte meg a várakozást. A Ghost Box sztorija olyan végtelenül egyszerű, hogy az már szinte fáj, és igazából Ellis szokásos tudományos blablája (mesterséges mutánsokról és alternatív világokról) sem teszi összetettebbé – legfeljebb intelligensnek tűnik, de valójában nem az. Vegyesek az érzéseim egy újabb őrültté/gonosszá tett régi karakterrel (Forge) kapcsolatban is, úgy látszik, manapság ez a divat X-fronon – lásd még Bishop pálfordulását a Messiah Complexben. Szóval a történetben egyszerűen nincs annyi, hogy igazoljon egy hatrészes comicot, és végül az egész csak Ellis eleven dialógusai, viszonylag ötletes akciói, fanyar, jópofa humora és remek karakterkezelése miatt lesz élvezhető. Sajnos azonban a mérleg másik oldalán ott vannak még Simon Bianchi ordítóan öncélú panelkavalkádjai, az olykor egészen rettenetes és túlzó mimikák, és a kaotikus színek. Összességében egyáltalán nem rossz, de messze nem is győzött meg arról, hogy az új alkotópáros elődjének nyomdokaiba léphet.

Batman and Robin 2

Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna Frank Quitelytől ilyen eszméletlenül gyönyörű képeket – pedig nem volt ám csúnya az All Star Superman sem. De amit ezzel a sorozattal művel, az maga a csoda. Fantasztikus dinamizmus, erőteljes arcjátékok, markáns vonások, lendületes, kreatív panelelrendezés – és mindezt Alex Sinclair bámulatba ejtő színvilága koronázza meg. De a Batman and Robin persze nem csak a rajzai miatt kötelező olvasmány. Grant Morrison új sorozatának második része még az elsőt is felülmúlja, és ez nem kis szó: egyrészt itt van egy egyszerre félelmetes és röhejesen abszurd szupegonoszbanda, akivel hőseink frenetikusan bizarr csetepatéba keverednek. Másrészt Morrison remekül használja a karaktereket, Batman és Robin (korántsem felhőtlen, és ebben a számban első forráspontjára érő) kapcsolatának ábrázolása a képregény szíve és lelke, de Aflred is nagyszerűen működik, mint a bátorítás és a logika hangja. Harmadrészt pedig, az író végre szembeállítja Batmant Gordonnnal (aki persze rögtön tudja, hogy ez a Batman nem az a Batman), még ha csak rövid időre is – de tudjuk, h ogy lesz még ennek is folytatása, és egyelőre mindenféle történeti és érzelmi szál, amit Morrison futtat, roppant érdekesnek és izgalmasnak tűnik. Aki szerint a Batman a denevérképregények zászlóshajója (khm, Judd Winick írja…), az kezdjen elgondolkodni…

Crossed 6
Két rész van hátra, szóval lassan befej eződik ez a sorozat is. Amiért kár, annak ellenére, hogy a Crossed, amelyet Garth Ennis durvábbnak, perverzebbnek és vérmocskosabbnak ígért, mint bármit, amit korábban írt, csak félig-meddig váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Mert  ha  jól meggondoljuk, nem sok minden történt a képregényben az indulása óta. A zomb iszerű járvány (ami az embereket ördögien gonosz gyilkosokká változtatja) kitörése óta a túlélők erdőkben és hegyekben bolyonganak, próbálva életben maradni, és elkerülni a fertőzötteket. És ennyi. A tipikus, mondhatni, klasszikus zombidramaturgiával való párhuzam annyiból is helytálló, hogy Ennis az előzetes elvárásokkal ellentétben sokkal inkább koncentrál a túlélők reakcióira és lelki vesszőfutásaira, mint a tényleges támadásokra és az azokból fakadó gore-ra. Ez persze nem akadályozza meg abban, hogy egy olyan zseniális képpel nyisson, amin. egy összevissza vagdosott, vérző ló rohanva húz maga után egy lánccal hozzákötött, letépett emberi lábat. Ebben a számban egy új „alfahím”, az arrogáns, nagypofájú Brett csatlakozik a csapathoz, és persze hamar összetűzések sorába keveredik Stannel, akinek mellesleg van egy igen szép jelenete egy kóbor kutyával. A csúcspont azonban az öreg Geoff vallomása, amit nem akarok lelőni, de mindenesetre elég bizarr és durva ahhoz, hogy az olvasó úgy tegye le a képregényt, hogy „aztarohadt”. Nem világmegváltó, de jó sorozat – el tudnám viselni hosszabb távon is.

Smash Cut - előzetes

Ígéretes trash, igazi horror legendákkal és korunk legszexibb pornószínésznőjével. A filmben egy nem túl sikeres rendező(David Hess) embereket gyilkol, hogy azok testrészeit kellékként használja fel a következő filmjében.

Shinjuku Incident

Ki gondolta volna, hogy majd látunk valaha olyan filmet, amiben Jackie Chan nem képes elbánni néhány kötekedő suhanccal, viszont parancsra embert öl? Ki hitte volna, hogy láthatjuk majd egyszer, amint a burleszk-kungfu császára éppen egy prostival kefél? Ki gondolta, hogy Jackie egyszer majd egy keserű emberi drámával elkevert véres gengszterfilmben fog grimaszok és akrobatikus mutatványok nélkül, komolyan színészkedni? Szerintem senki, maximum csak reméltük. Hát íme!

Jackie Chan sem lesz már fiatalabb és ezt ő is tudja. Az utóbbi időben többször is hangot adott azon vágyainak, miszerint a visszavonulása előtt még szeretne komolyabb, tartalmasabb filmeket is forgatni, lehetőleg nagyobb hollywoodi nevekkel, vagyis kicsit kilépni a könnyed harcművészeti akciófilmek humoros főhősének már alaposan bepállott karakteréből. A Derek Yee rendezővel forgatott Shinjuku Incident talán az első komoly lépés lehet a cél felé vezető úton. A film kicsit lassan született meg, a rendező ugyanis annyira ragaszkodott Jackie-hez (akivel egyébként régi barátok), hogy hajlandó volt éveket várni az elfoglalt sztárra.

A 90-es évek elején Steelhead a kínai traktorszerelő szerelme, Xiu Xiu (Xu Jinglei) után indul Japánba. Papírok nélkül, illegális bevándorlóként érkezik meg Tokióba, ahol Jie (Daniel Wu) nevű cimborája és a többi kínai bevándorló segítségével próbál megélni úgy-ahogy tud, lehetőleg minél becsületesebben, de előbb-utóbb rákényszerül, hogy piti balhékban is részt vegyen. Teljesen lesújtja, miután megtudja, hogy Xiu Xiu azóta az egyik jakuza csoport főnökének, Eguchi-nak (Masaya Kato, korábban egyébként Ken Watanabe volt a szerepre szánva) a felesége lett. Amikor Steelhead megmenti Eguchi életét, a hálás oyabun felfogadja őt testőrének, és a szolgáltatásokért cserébe pénzt és saját területet ad neki. Steelhead azonban nem igazán tud mit kezdeni a hatalommal, ő nem akar többet, mint legálisan élni és dolgozni Japánban, de a barátai viszont másképpen gondolkodnak. A kábítószer megjelenésével együtt megindul a belső bomlás, ráadásul az Eguchi-val kötött szövetség is igencsak csípi a többi jakuzaklán szemét.

A film valóban inkább a dráma felé húz, ezért szélsebes tempóra ne is számítsunk, ugyanakkor mint gengszterfilm sem vall kudarcot. A Shinjuku Incident a sztorit tekintve akár a kínai Sebhelyesarcú is lehetne, és eleinte látszólag ugyanazt a klasszikus felemelkedés sablont is követi, de Tony Montana-val szemben Steelhead egy erkölcsös, állandóan a morális kételyeivel küzdő figura, aki igazából a légynek sem tud, illetve nem is akar ártani. Nem a hatalomvágy és nem is a pénz hajtja, mindössze biztonságos életre vágyik saját maga és a barátai számára. A bűnözésre is csak a csalódottság, a kilátástalanság és a többi ázsiai banda zaklatásai miatt adta a fejét. Társai eleinte tisztelik, és kiállnak mellette, de a pénz és a hatalom nagy úr, és ezzel a szelíd magatartással nem lehet túlélni Shinjuku-ban. A második félidőben már természetesen jobban felpörögnek az események, több lesz az akció is, és ezzel együtt már gyakrabban folyik a vér is, a jakuzák ugyanis nem igazán válogatnak se időben, se helyszínben, sem pedig fegyverben, ha leszámolásról van szó. Persze a legnagyobb és abszolúte nem hősies „bloodshed” a végére jut, ahol sajnos a jakuzák félelmetes ostroma kicsit kaotikusra sikerült, és a sötét helyszín is sokszor inkább csak sejttet, mint mutat. Mindenesetre valószínűleg ez Jackie legvéresebb mozija, bár szerintem egy kicsit még több is belefért volna, de hát ugye ez mégiscsak elsősorban egy dráma!

És ha már dráma! Jackie alakításáról nehéz nyilatkozni, mivel az általa megformált karakter eleve egy szolid, mérsékelt temperamentumú egyszerű kis figura, amihez azért különösebb erőfeszítéssel járó színészi játék nem igényeltetett. Valljuk be Jackie-t gyakorlatilag sokszor még a sokadrangú mellékszereplők is lejátsszák a vászonról, illetve a képernyőről, de azért a képességeihez mérten, nagyon is tisztességesen oldotta meg a feladatot. (Bevallom nekem azért eleinte nehéz volt megemészteni ezt az olykor teljesen kiszolgáltatott, elveszettnek tűnő karaktert, mert hát a berögződés ugye bennünk van, és ugye az ember automatikusan várja azt a falra felfutós, hátraszaltós rúgást, azt a kabátot a fejre húzós trükköt, meg hogy egy fejtetőre mért ütés után bizarr grimasszal a képén megrázza az öklét fájdalmában.) A Jie-t alakító Daniel Wu játéka viszont mindenképpen említésre méltó, és neki is volt a legnehezebb dolga, mivel az ő karaktere az, aki a film során a legnagyobb átalakuláson megy keresztül, a barátságos, megnyerő fiatalemberből előbb egy megtört és csalódott férfi, majd egy pszichopata junkie válik. (A másik legenda Yasuaki Kurata sajnos ezúttal is csak epizodikus szerepet kapott, mint kíméletlen jakuzafőnök.)

A film technikailag nem különösebben figyelemreméltó, a sztori viszont valójában csak a szokásos gyermekbetegségekkel küzd, vagyis itt-ott ráfért volna még némi utómunka, kicsit több fordulat bele, talán némi támpont sem ártott volna, hogy mennyi idő is telt el közben, valamint néhány karakter kaphatott volna valamivel több funkciót is (a várt romantika pl. nem bontakozott ki, így Jackie újdonsült barátnője ha nem is felesleges, de mindenesetre üresen hagyott karakter lett), de összességében azért kerek minden.
 
A film valójában attól jó, hogy nem kapatja el magát egyik irányba se. A drámai rész sosem megy át túl szentimentálisba, a tempó sem lesz túl cammogós, de eszetlen akciófilmmé sem aljasodik le. A határon mozog valahol, és sajnos pont azt érzem, hogy emiatt fog sokaknál bukni a film. Személy szerint én magam is többet áldoztam volna az akció oltárán, de Jackie Chan saját elmondása szerint nem csak a komikust akarta szögre akasztani egy időre, hanem az akcióhőst is. A Shinjuku Incident viszont így is pont olyan amilyennek vártam: egy kemény gengszterdráma jakuzákkal, ázsiai bandákkal, véres leszámolásokkal és egy a sötétebb oldalát is megmutató Jackie Chan-nel. Nem hibátlan, de igencsak meggyőző bemutatkozás a részéről.

(Az Ázsia szerte áprilisban debütált film végül Kínában mégiscsak tiltólistára került.)

Kungfu kedd #1

Gondolva a harcművészeti filmek után epekedőkre, az alábbi kritikzuhatag az ő étvágyukat igyekszik kielégíteni. Némi infó és minimális benyomás a tárgyalt filmekről, mindenféle minőségi igény nélkül - még régebben írtam őket egy amerikai fórumra. Lesz folytatása.

Bastard Swordsman (1984, Tony Liu) *****

Wuxia-fantasy tökéletesség. Nyaktörő iram, fantasztikus koreográfia, rengeteg fordulatot tartalmazó sztori és lenyűgöző finálé. Inkább érzéki benyomás, mint film. Utána csak döbbenten ülsz.
 

Bat Without Wings (1980, Chu Yuan) **

Horrorelemekkel operáló wuxia, és mint általában Chu Yuan Gu Long-adaptációi, követhetetlenül zavaros. Ha valaha filmnek szüksége volt dramaturgra, akkor ezeknek a feldolgozásoknak bizony szüksége lett volna. A vizuális kivitelezés szokás szerint látványos, de ahogy a történet filmre van víve, az egy katasztrófa. Egész egyszerűen ezeket a nagyon hosszú, epizodikus könyveket nem így kell feldolgozni. És ezen még a Kiss-fejűre pingált Ku Feng sem segít. Ha épp nem regényt adaptál, Chu Yuan csodákra képes, lásd Intimate Confessions of a Chinese Concubine.

Battle Wizard (1977, Pao Hsue-li) ***

Louis Cha Tian Long Ba Bu című, kétezer oldalas wuxia eposzának szuperalacsony költségvetésű trash adaptációja, a fiatal Danny Lee-vel a főszerepben. A film tempója meglehetősen kiegyensúlyozatlan, de a finálé szenzációsan őrült. El lehet persze képzelni, hogy a mammutregényt mennyire hűen dolgozták fel - én például nem emlékszem, hogy lett volna benne kungfu gorilla, a filmváltozatban viszont van!

Bells of Death (1968, Yueh Feng) ****

Áccerű wuxia alapvetés, Outlaw Josey Wales-szerű: főhős családját legyakják, utánamegy a gyilkosoknak. Lendületes, véres. A csúcspont a kopasz, baltás pszichó Ku Fenggel megharcolt párbaj a bambuszerdőben. Rendkívül atmoszférikus jelenet, mint ahogy a film legeleje is, az mikor felkoncolják a családot - extrém vájolensz rögtön kezdésnek, így kell ezt!

Boxer Rebellion ** (1976, Chang Cheh)

Ambiciózus, és a forgatókönyv sem rossz, de Cheh rendezése pongyola, sőt, kimondottan gyatra. A koreográfia szintén gyenge, ráadásul Fu Sheng játssza a főszerepet, aki engem halálra idegesít. Hogyan hozzunk össze nagy költségvetésből olyan filmet, ami kétfilléres tajvani kungfu produkciókra hajaz? Hát így.

Deadly Breaking Sword **** (1979, Sun Chung)

Nagyszerű wuxia a Shaw Bros egyik legjobb rendezőjétől, Sun Chungtól (lásd még tőle a nálunk is megjelent Bosszúálló sasok-at (The Avenging Eagle)). Ez a film is, az Avenging Eagle-hez hasonlóan, a múlt bűneiről, illetve az ezen bűnök által deformált személyiségekről szól. További hasonlóság, hogy ennek szintén Ti Lung, Fu Sheng és Ku Feng a főszereplői. Egyedül Sun Chung filmjeiben viselem el Fu Shenget.) Tang Chia koreográfiája káprázatos.

Dragon Swamp (1968, Lo Wei) ****

Meglepően kompetens módon megrendezett fantasy wuxia (meglepő, mivel a rendező Lo Wei). Bár a történet néha butuska, ám akciódús, kalandos, a koreográfia pedig látványos, csakúgy, mint a díszletek. A főszereplő nem más, mint a Shaw Bros-rajongók szíve csücske, Cheng Pei Pei.

The Flying Guillotine 2 *****

Míg az első rész egy komoly mondanivalóval (a hatalom hogyan korrumpál) rendelkező kungfudráma volt, addig ez a második egy akcióinfernó. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne története, sőt! A fordulatos forgatókönyv a Han ellenállók és a szokásos Csin zsarnok (ezúttal Ku Feng magát a császárt játsza, az első Repülő guillotine-filmben a hányatott sorsú mandarint adta, Chen Kuan Tai szerepét pedig maga Ti Lung viszi tovább) összecsapásáról szól.

Szó szerint nincs egyetlen elvesztegetett perc sem a filmben, még a párbeszédes jeleneteket is állandóan mozgó kamerával vették fel, amely kamera mintha szünet nélkül támadná a szinészeket. Michael Bay film a hetvenes évekből! A párbajok, bunyók és repülő guillotine-os mészárlások következtében kipurcannak párszázan történetünk során - lefejezések, csonkítások napestig -, a vér meg, mint egy folyó zubog. Nagyon-nagyon intenzív, tomboló film, fantasztikus fináléval. Hua Shan munkáiban a tempó mindig brutális, itt nemkülönben. Sun Chung mellett ő a kedvenc Shaw rendezőm.

HEROES OF THE EAST (1979, Lau Kar Leung) ****

A koreográfia gyönyörű (nem csoda: a rendező maga Lau Kar Leung), de én jobban szeretem, ha ennél azért több a sztori. Bár kétségtelen, hogy maga az alapvetés nagyszerű-játékos: Gordon Liu japán csajt vesz feleségül, és a házasságuk azon fut zátonyra, hogy melyikük hazájának harcművészeti stílusai hatásosabbak. A különböző küzdősportok egész sor japán mestere ruccan át Kínába szétrúgni szegény Gordon seggét, persze a nagyarcúaknak fogalmuk sincs, kibe kötnek bele... Az asszony japán csábítóját, Gordon vetélytársát Yasuaki Kurata alakítja, róla Chavez kolléga minden bizonnyal szól majd a kommentekben néhány keresetlent.

Eredményhirdetés - 100th Issue képregényes nyereményjáték

A 100. képregényes posztunk megünneplésére indított játék nyereményei szerencsére több olvasónk vizuálreceptorait is beindították és egész tisztességesen helyt is álltak a megmérettetésben (már nem a receptorok, hanem az olvasók). Értelemszerűen a fehéröves kérdésekre több helyes válasz érkezett, míg a feketeöves kategóriában mindössze ketten találták meg az összes jó megfejtést. A helyes válaszok a "tovább" után következnek, a szerencsés nyertesekkel egyetemben.

Pehelysúly - Fehér Öv

1. Sorolj fel 5 mesehőst, akinek megjelenik az alteregója a Fabulák (Fables) című sorozatban (angolul és magyarul is elfogadjuk a neveket)!

Erre rengeteg lehetséges jó válasz volt, így csak párat a teljesség igénye nélkül: Rózsapiros (Rose Red), Hófehér (Snow White), Ordas Farkas (Bigby Wolf), Szépség és a Szörnyeteg (Beauty and the Beast), Piroska (Red Riding Hood), Maugli (Mowgli), Szindbád (Sinbad), Télapó (Santa Claus)

2. Mi az a két alapanyag, amiből Wormwood megépítette hűséges társát, Pendulumot?

Ingaóra és üres sörösdobozok

3. Kicsoda Abraham Lincoln titkosügynöke Mike Mignola képregényében?

The Amazing Screw-On Head

4. Sorolj fel 5 magyar rajzolót, akinek nyomtatásban jelent meg képregénye!

Itt (szerencsére!) megint sok lehetséges jó megoldás létezett, így hát csak a szemezgetés végett: Zórád Ernő, Korcsmáros Pál, Gugi Sándor, Sebők Imre, Merényi Dániel, Tebeli Szabolcs, Lakatos István, Futaki Attila, Pilcz Roland, Gróf Balázs

5. Melyik képregény társírója és főszereplője Rosario Dawson?

Occult Crimes Taskforce

6. Mi a neve a gengsztercsalád fejének, akivel Doc Horror-nak gyűlik meg a baja Pacific City-ben?

Tony Zampa (Don Lupo ekkor MÁR nem, a Raccoon pedig MÉG nem a család feje, de mivel a kérdés nem volt pontosan megfogalmazva, ezért ezeket a válaszokat is elfogadtuk)

7. Mi volt az Alfabéta-díj három nyertes képregénye 2008-ban?

Kemenes Iván és Varga Péter: Stroboscopa, Lakatos István: Miserere homine, Szentgyörgyi Ottó: Papír(on) (ez utóbbinál a Négyzet - az első abszurd kört is elfogadtuk, ebben a válogatásban jelent meg nyomtatásban)

Választható nyeremények:

A) Fabulák
B) Grimm-mesék manga + Johnny Fellow - Navigátor
C) Kalyber Joe első három kötete

A legtöbb helyes választ beküldő játékosok közül kisorsolt három szerencsés nyertes pedig választási sorrendben:

1. Bergmann Gábor
2. Sáfár Dávid
3. Németh János

Nehézsúly - Fekete Öv:

1. Melyik a kakukktojás és miért: John Carter, Mycroft Holmes, Emma Night, John Griffin, Rosa Coote, Dick Donovan?

John Griffin, a többi karakter mind szerepel a League of the Extraordinary Gentlemen világában. Ez beugratós kérdés volt, hiszen a Láthatatlan Ember becsületes neve Alan Moore-nál Hawley Griffin

2. Hol jelentek meg először a Dilidodó alkotójának Hörpölin és Hupcihér képsorai?

Galaktika magazin

3. Ki NEM vett részt a világunk invázióját előkészítő tanácskozáson: the Snow Queen, Pinocchio, Hansel, the Nome King, Captain Hook?

Captain Hook

4. Hogy hívják a Spider Jerusalem életére törő rendőrkutyát?

Stomponato

5. Egyikük kilóg a The Walking Dead szereplőinek sorából, ki az és miért: Donna, Amy, Otis, Hershel, Alice?

Otis, őt Rick helyezte végső nyugalomra egy fejlövéssel

6. Hányadik próbálkozásra sikerül Hellboynak eltemetni a címbeli hullát a The Corpse-ban?

Negyedik

7. Melyik híres rendezővel dolgozott együtt Garth Ennis, és melyik képregény kapcsán?

John Woo, Seven Brothers

Választható nyeremények:

A) Rising Stars tpb Vol. 1
B) Jack of Fables 01-11 (füzetek)
C) The Walking Dead 38-50 (füzetek)

A három nyertes választási sorrendben:

1. Farkas Árpád
2. exactlee
3. Gulyás Imre Miklós

Gratulálunk a tiszteletbeli fehér- és feketeöves képregénygeekeknek, akikkel emailben vesszük fel a kapcsolatot a nyereményeket illetően.

The Colony - ajánló

A Big Brother és a Győzike Show óta tudjuk, hogy az emberiség en bloc eladta az örökkévaló lelkét a Patásnak és ezen már a Survivor sem segített. Most azonban nem várt helyről érkezett a megváltás: mégpedig az Apokalipszis Négy Lovasának egyike, a Pestis személyében! Posztapokaliptikus reality show? Jöhet! Lássuk túlélheti-e az emberiség a világvégét és egyáltalán megérdemeljük-e...

Képregényes világtörténet 1.

Larry Gonick (ejtsd: gánik) igencsak elhivatott és kitartó ember: 1977-ben eszébe jutott feldolgozni a világtörténelmet képregényes formátumban, és alig 32 év alatt sikerült is teljesítenie a küldetést. (A befejező kötet, amely 2008-ig tárgyalja a világ eseményeinek folyását, idén októberben jelenik meg Amerikában.) Nevezett úriembernek egyébként a tudományos ismeretterjesztés a specialitása, a The Cartoon Guide sorozatában olyan témákkal foglalkozott eddigi pályafutása alatt, mint a genetika, a fizika, a kémia vagy épp a statisztika. A reáltudományok iránti vonzalmán nincs mit csodálkozni, lévén, hogy a Harvardon végzett matematika szakon, ennek tükrében viszont meglepő, hogy milyen kiváló affinitással nyúl a teljesen más tárgykörbe tartozó történelemhez.

Ahogy a Biblia manga kapcsán már fejtegettem, a képes formában történő ismeretterjesztés korántsem új találmány, de nem is kell oly messzire visszanyúlnunk, hogy hasonló kiadványra találjunk példákat. Saját gyerekkoromból egy Rajzos zenetörténet című kötet ugrik be egyből, amelyet nem egyszer és nem kétszer olvastam ki, annak ellenére, hogy a klasszikus zene sem akkor, se azóta nem hozott túlzott izgalomba. A képes formátum és a humor mégis emészthetővé, sőt kifejezetten kellemes olvasmánnyá tette a könyvet. Felteszem, egy mai, az adatokkal és dátumokkal zsúfolt történelemkönyveknek még a látványától is irtózó ifjú gyermek számára hasonló élményt jelenthet a Képregényes világtörténelem, ami így aztán tökéletesen alkalmas rá, hogy felkeltse az érdeklődést a téma iránt. Tegyük még hozzá azt is, hogy az átlagamerikai az ókorban játszódó hollywoodi filmekből gyűjti be a korszakra vonatkozó információit, lévén, hogy arrafelé a tantervben egyáltalán nem szerepel az ókor, így aztán Gonick dolgozata Amerikában talán még hasznosabb is, mint nálunk.
 
Az író-rajzoló felkészültsége, tudása több mint imponáló, nem a száraz történelmi adatokat sorolja, követve a szokásos kronológiát, hanem könnyed formában, de mégis kellő alapossággal mélyed bele az emberiség művelődéstörténetébe. Igaz, az első kötet nyitányában még sehol sincs az ember: Gonick a Nagy Bummal indít, és részletesen bemutatja az élet kialakulásának folyamatát. Amit persze még az „valódi tudósok” sem ismernek igazán, a könyvnek ez a része így aztán inkább csak hipotézisek gyűjteménye, igaz, ezt Gonick a saját magáról mintázott, az egyes fejezeteket felvezető narrátor segítségével be is vallja. A szerző, egyébként nem túl cizellált, humora itt még nem érvényesül annyira, nem is könnyű viccesen prezentálni a sejtosztódást, vagy az ordovícium-kori izgalmakat.

A törzsi társadalmak kialakulásának története már több verbális és vizuális ziccert kínál, Gonick egy 8 éves gyerek számára is érthető módon, és egy felnőtt számára is élvezhető formában mutatja be a civilizáció születését, és itt már a poénok sem annyira kínosak. A dolgozat akkor működik a legjobban, amikor Gonick társadalmi, kulturális és egyéb folyamatokat mutat be, magyarán van ideje és tere egy-egy témának több oldalt szentelni. A történelmi események zanzásítása során néha viszont elvéti az arányokat (a kötet végén Nagy Sándor mindössze 3 oldalt kap, miközben az Athén vs. Perzsa sztorit több fejezetben dolgozza fel.) A „történelmi események” kitétel itt persze tágan értelmezendő, hiszen a források szűkössége miatt Gonick kénytelen sokszor mítoszokhoz, legendákhoz nyúlni, viszont általában jelzi is, ha fenntartással kezelendő forrásokhoz fordul. Feldolgozza az Ószövetség egy részét is, úgy hogy közben megpróbálja a mítoszokat lenyesegetni a sztoriról és csak a vélhetően valóban megtörtént eseményeket bemutatni, illetve a Bibliából kiolvasható, de érthető módon kevéssé reklámozott részleteket (vérfertőzések, és egyéb nyalánkságok) ismertetni a rajzos lábjegyzetekben. 

Ami Gonick történelemszemléletét illeti, nagyjából azon a nyomon halad előre, amin az általunk is ismert történelemkönyvek, tehát kezdve Babilontól Egyiptomon át a görögökig, kisebb nagyobb kitérőkkel, úgy hogy eközben a különböző fejezetek között (értelemszerűen) ugrálnia is kell az időben. Az említett aránytévesztéseket leszámítva, ügyesen zsonglőrködik a rengeteg történetszállal, érthető stílusban, élvezetesen mesél, és nem spórol az iróniával sem. Tekintve, hogy az emberiségnek már ez a korszaka sem éppen egy békés virágünnep volt, hanem háborúk, vérontások sorozata, a távolságtartásra szükség is van. Külön dicsérendő, hogy bár a kötetek egyik célközönsége a fiatalság, Gonick nem hallgatja el a történelem brutálisabb epizódjait, csak letompítja egy-két ügyes verbális vagy képi poénnal.

Gonick rajzai egyszerű fekete-fehér karikatúrák, amelyek tökéletesen megfelelnek a célnak. A fejezeteket általában egy egész oldalas panorámaképpel nyitja, de utána főként az egy-két vonással megrajzolt figurákra koncentrál, statikus, „beszélőfejes” panelek viszont alig vannak, szinte mindig mozgásban vannak a szereplők. Egyedül az utolsó fejezet lóg ki a sorból, ott mintha Gonick elfáradt volna, mert sokkal vázlatszerűbbnek, elkapkodottabbnak tűnnek a rajzok.

A magyar kiadás egyszerű puhafedeles, kemény kötésben jelent meg, az első 7 fejezetet egyetlen 350 oldalas kötetbe sűrítve. (Azóta kijött a második kötet is, hamarosan arról is megemlékezünk.) Kepes János fordítás kitűnő, egyedül az kifogásolható, hogy több ókori nevet az angolos alak szerint magyarított, nem pedig a létező magyar átiratokat használta. Mindent egybevetve a kiadvány nem csak a 8 évnél idősebb gyerekeknek ajánlható, mint kedvcsináló a komolyabb történelmi munkákhoz, de az idősebbeknek is, merthogy annak is szolgálhat újdonsággal, aki anno szorgalmasan bemagolta a történelemtankönyveket, ráadásul az elsőtől az utolsó panelig szórakoztató, könnyed olvasmány.

Következzen végül néhány bulvárosabb fun fact a könyvből, illusztrációként arra, hogy Gonick a részletekre is figyel, avagy 9 dolog, amit a Képregényes világtörténetből tudtam meg:

• az átlagos Homo Erectus napi 4 órát dolgozott, a többit rituálékkal és lazulással töltötte
• a világtörténelem első sörfőzői (és csaposai) nők voltak
• a sumérok közös termékenységi orgiákat tartottak, így a gyerekek egyszerre születtek, télen, amikor volt idő a gondozásukra
• a suméroknál a többférjűség bűnébe eső nőknek téglával verték ki a fogait
• az egyiptomi papok titkos szerkezettel mozgatott, beszélő Ámon-szobrokat építettek 
• a manna egy sivatagi rovar váladéka
• az ókorban senki sem szerette jobban a csinos fiúkat, mint a spártai férfiak (ez a 300-ból valamiért kimaradt)
• a 300 spártai katona mellett az ő 900 szolgájuk is elesett Thermopülai-nál, ez meg a legendákból maradt ki
• a Dionüszosz kultusz első változata még kecskék, birkák és csecsemők pusztakezes szétszaggatását írta elő

Larry Gonick: Képregényes világtörténet - A Nagy Bummtól Nagy Sándorig.
Kiadó: Nyitott Könyvműhely, 2008. 350 oldal. Kötés: kemény kötés. Ár: 3 980 Ft

Robo - Geisha - előzetes

Noboru Iguchi a Machine Girl után most robotgésákat szabadít rá a gyanútlan nézőkre. Az új japán exploitation nagymestere minden alkalommal sikeresen felülmúlja önmagát a vér és az elborult ötletek mennyiségét tekintve, mint látható, ez most is sikerült. De a trailer mindent elmond helyettem (a lánctalpas gésamobil azért már tényleg durva): 

100th Issue + képregényes nyereményjáték

Én is csak nemrégiben ocsúdtam fel, hogy rohamléptekkel közeledik egy, a Geekz szempontjából mérföldkőnek számító esemény és ez pontosan ezzel a poszttal érkezett el: ez ugyanis a 100., ilyen vagy olyan formában, de képregénnyel foglalkozó cikkünk! Számomra is hihetetlennek tűnik, de népszerűsítő kereszteshadjáratunkhoz nagy örömünkre menet közben számosan csatlakoztak és a hazai képregényes élet is pezsgésnek indult. Az illusztris alkalomból felkértem képregényrajongó kollégáimat, hogy osszanak meg az Olvasókkal három-három olyan címet a személyes kedvenceik közül, amit szerintük méltatlanul kevesen ismernek. Ezzel azonban az ünneplésnek nincsen vége, ugyanis mindenki nekiveselkedhet játékunknak, melynek díjai természetesen képregények! Avengers assemble!

Santito ajánlja:

The Exterminators
Történet: Simon Oliver
Rajz: Tony Moore és mások
Kiadó: DC Vertigo, 2006-2008

A frissen szabadult Henry James mostohaapja rovarirtó cégénél vállal munkát, az egyébként sem mindennapi munkakör betöltése azonban az egész világot fenyegető veszély felfedezéséhez vezet: úgy tűnik egy egyiptomi hieroglifákkal és szvasztikával borított titokzatos doboz jelentheti az emberiség utolsó reményét. Ettől a ponttól kezdve teljesen elszabadul az alkotók fantáziája és a harminc részes, Lost-szerű flashbackekkel megpakolt sorozatban mindent megkapunk (még azt is, amit nem kértünk): intelligens, húsevő, gerilla-taktikát követő csótányhordát, a vörös khmerek Dr. Mengeléjét, az árja mozgalom nagyszabású drogterítő akcióját, Junge orgiáin résztvett náci lélekbúvárt, Zen tanításokat idéző megtért szerencsejátékost, irodalmi szexuális fantáziákat (Franz Kafka szoba!), az egyiptomi rovaristen reinkarnálódott papját, és éjszakánként luchadormaszkot húzva (el Muerte Negra!) állatviadalokban résztvevő Carpenters rajongót. Az első képregényes Oliver eredetileg tévésorozatnak szánta az ötletét, de nagy szerencsénkre végül papíralapú vizuális médiumon kötött ki e bizarr világvége látomása.

Midnight Nation
Történet: J. Michael Straczynski
Rajz: Gary Frank
Kiadó: Joe’s Comics/Top Cow, 2000-2002

Straczynski mester (Babylon 5, Changeling) már számos olyan eszelősen jó képregényt tett le az asztalra (az időnkénti Pókemberbéli ámokfutásait most nézzük el neki), mint a Supreme Power, a Rising Stars, a Thor vagy éppen a jelen ajánló alanya, a Midnight Nation. Ez utóbbi egy személyes traumából született, elgondolkodtató horror-dráma, ami a beszédes nevű David Grey egy éves (majdhogy real-time, hiszen tizenkét füzetből áll) pokoljárását követi végig egy köztes dimenzióban, ami saját világunk peremén helyezkedik el, ahol az elveszettek, a társadalom számkivetettjei, a páriák élnek. Cukormáztól gondosan megtisztított szívszorító jelenetek, invenciózus ötletek (hősünk csak olyan tárgyon keresztül képes kommunikálni a valós világgal, amely már nem kell senkinek vagy nem működik) és olyan emlékezetes szereplők, mint Lazarus, vezetnek végig egy elgondolkodtató utazáson, hogy végül megtudhassuk David vajon visszanyeri a lelkét vagy csatlakozik az őt üldöző lélekorzó rémekhez.

The Walking Dead
Történet: Robert Kirkman
Rajz: Tony Moore és Charlie Adlard
Kiadó: Image Comics, 2003-

Zombik! Világvége! Időutazás! Ja nem, az utolsót húzzuk, ki, de így is a három kedvenc témámból kettőt sikeresen abszolvál Kirkman jelenleg hatvankettedik számánál tartó fekete-fehér horrorszériája. A történet Rick-re, az egykori kisvárosi zsarura fókuszál, amint egy élőholtak által elözönlött világban próbál túlélni családjával és hozzájuk csapódó társaival. Szerzőnk valósággal lubickol a témában és a vérben, semmi nem fogja vissza a kezét, a „No one is safe!” jegyében a kezdetektől megkedvelt szereplők hullanak el minden méltóságuktól megfosztva (a halálban nincs semmi pátosz, vallja Kirkman), sem állatok, sem gyerekek, sem öregek, sem nők nem számíthatnak különleges bánásmódra (az egyik szereplő kínzási jelenete egy teljes füzeten keresztül tart), és főhősünk is komoly lelki és fizikai sérülésekkel, az őrület szélén, fogát összeszorítva botorkál tovább előre, ahol egy lehetséges gyógymód ígérete sejlik fel. A herkulesi vállalkozás egyelőre tartja az egyenletesen kiemelkedő minőségi szintet, amit eddig még csak egy másik on-going sorozattól láttam, és amiről már lelkendeztem eleget (aki esetleg nem tudná, a Fables-ről van szó), így csak annyit mondhatok: ha csak egy kicsit is vonzódsz a horror zsáner iránt, akkor sürgősen vésd fel a beszerzendők listájára.

Olórin ajánlja:

Batman: Going Sane
Történet: J. M. DeMatteis
Rajz: Joe Staton
Kiadó: DC, 1994-1995

A cím pontosabb lenne így: Joker: Going Sane. Merthogy J. M. DeMatteis történetében (Legends of the Dark Night 65-68) a gyilkos bohóc azt hiszi, megölte a Sötét Lovagot, és mivel nincs többé „közönsége”, normál életet kezd élni. Méghozzá olyannyira, hogy többek közt egy kedves nővel is megismerkedik. Persze közben Batman lábadozik csaknem halálos sérüléséből, és nem kérdés, hogy ha visszatér, akkor nemezise is visszazuhan a téboly forgatagába. Kevés akcióval fűszerezett izgalmas tanulmány az őrületről, és a két legendás karaktert összekötő bizarr kötelékről. A rajzok persze a ’90-es évekhez méltón, többségében elég rondák, de a mesterien felépített sztori egy ötéves gyerek firkálgatásait is elvinné a hátán.

Black Hole
Történet: Charles Burns
Rajz: Charles Burns
Kiadó: Pantheon, 1995-2004

Ritkán látjuk ilyennek a szexualitást: egyszerre gyönyörű, félelmetes, ismeretlen, nyomasztó, veszélyes, groteszk, csábító és halálos, mintha csak David Cronenberg látogatott volna el a képregények birodalmába. Charles Burns brutális atmoszférájú drámai horrorja egy ’70-es évekbeli kisvárosban játszódik, amiben egy bizarr fizikai deformációkat okozó kór terjed szexuális úton a tinédzserek (és csak a tinédzserek) közt. Az egy évtizedig íródott, komplex szimbólumrendszerrel terhelt, 12 részes sorozat a felnőtté válás folyamatának egy elborzasztó metaforája, amiben merészen keverednek az idősíkok, a félelmetes valós-, és a szürreális álomjelenetek, és aminek markáns, sötét fekete-fehér képi világa úgy szívja magába az olvasót, hogy annak esélye sincs menekülni. (Hamarosan hosszabb cikk is várható róla.)

Fell
Történet: Warren Ellis
Rajz: Ben Templesmith
Kiadó: Image Comics, 2006-

Warren Ellis ír, Ben Templesmith pedig rajzol. Kell egyáltalán bármi többet mondanom? Na jó: az expresszionista beütésű hardcore, de valóság talaján álló neo-noir nyomozó főhőse (a címszereplő Fell) a múltja elől menekülve érkezik egy Snowtown nevű városba, ami hangulata, közbiztonsága és állapota alapján akár egy háború sújtotta közel-keleti országban is lehetne. Ellis kísérleti sorozata füzetenként 16 oldalas (és mindössze két dolcsit kóstáló), önmagában is élvezhető és érthető, hol bizarr, hol brutális, hol izgalmas történeteket mesél el, eleven dialógusokkal, remek karakterekkel, és egy rejtélyes és roppant érdekfeszítő főszereplővel. A megjelenése sajnos baromi hektikus (lassan ott tartunk, hogy évente egy rész jön ki), de ennél több negatívumot lehetetlenség említeni vele kapcsolatban.

Chavez ajánlja:

Hellblazer
Történet: Jamie Delano, Garth Ennis és sokan mások
Rajz: John Ridgway, Dave McKean, Steve Dillon és sokan mások
Kiadó: DC Vertigo, 1988-

John Constantine a képregények legcinikusabb, legtöbbet dohányzó és véleményem szerint legizgalmasabb karaktere. Az Alan Moore agyából, Steve Bissette és John Totleben ceruzájából kipattant, Stingre hajazó figura a 80-as évek derekán gyújtott rá először, akkor még a szintén kiváló Swamp Thing képregények lapjain, majd 88-tól önálló sorozatot kapot, ami szerencsére a mai napig fut. Az okkult ügyekben járatos, állandóan trencskót viselő lepukkant angol mágus sikere főleg a kiváló brit írókból álló nevelőszülőknek köszönhető, akik hosszú éveken át bravúrosan és következetesen építgették a karakter jellemét és persze környezetét. A jelenleg 256-ot számát taposó sorozat szinvonala az utóbbi években gyakrabban ingadozott ugyan, de szerencsére semmi jele annak, hogy a leghosszabb ideje futó Vertigo széria kifulladni készülne. Amen to that!

Preacher
Történet: Garth Ennis
Rajz: Steve Dillon
Kiadó: DC Vertigo, 1995-2000

Garth Ennis neve minden valamirevaló képregényrajongó számára ismerős, kivéve persze, ha az érdeklődése nem halad túl Garfield-on vagy Pókemberen. Az észak-ír képregényíró élete főművét és a Vertigo Imprint talán legsikeresebb címét alkotta meg Steve Dillon rajzoló közreműködésével. A Prédikátor gyakorlatilag minden olyat tartalmaz, amitől Fredric Wertham infarktust kapna, szex, extrém erőszak, drog, vallás, homoszexualitás, és kábé minden, amire még a mai napig is érzékenyen reagál a közvélemény legjava. De mindez önmagában még nem indok a sikerre, Ennis viszont ezeket a hozzávalókat egy igazi kétvállra fektető groteszk, fekete humorú western-road movie-szerű horrorrá gyúrta össze, csupa zseniális karakterrel, meglepő fordulattal és jóféle southern gothic hangulattal. A különszámokkal együtt 75 számból álló Prédikátor idehaza sajnos nagyon korán megbukott (a Hellblazerrel egyetemben a Vertigo antológiában), de a remény még él a rajongókban, hogy a képregények iránti növekvő érdeklődés miatt még egyszer talán feléledhet.

Lone Wolf and Cub
Történet: Koike Kazuo
Rajz: Kojima Goseki
Kiadó: angolul First Comics (87-től füzetekben), Dark Horse (2000-től kötetekben)

A Magányos farkas és farkaskölyök a japán popkultúra legnagyobb ikonjai. Koike Kazuo és Kojima Goseki mangája hazájában számos különböző feldolgozást ért meg, valamint a nyugati kultúrára is hatással bírt (Kárhozat útja, Usagi Yojimbo). A babakocsit toló, kisfiával együtt a bosszú útját járó ronin története olyan, mint a kiváló korai japán csambarák. Méltósággal teli, művészi igényű, csodálatosan megkomponált bosszúdráma. Kojima rajzai és kompozíciói önmagukban is igazi időtlen művészi alkotások. Az eredetileg még a hetvenes években megjelent manga azóta 28 telefonkönyv vastagságú kötetben angol nyelven is hozzáférhetővé vált. A Kozure Okami nem egy szokványos manga, hanem igazi klasszikus műalkotás, ami nem csak a szamurájfilmek, könyvek és képregények rajongóinak ajánlott, de nekik viszont egyenesen kötelező.

Ramiz ajánlja: JÓSÁGOK A KÉPREGÉNYEK VILÁGÁNAK HATÁRTERÜLETEIRŐL

Metal Gear Solid: Digital Graphic Novel
Típusa: interaktív képregény
Történet: Hideo Kojima
Rajz: Ashley Wood
Kiadó: Konami, 2006

Képregény is, meg nem is, játék is, meg nem is – de leginkább mégis az előbbi, digitális formában, mely remekül kihasználja a médium kínálta lehetőségeket: a keretezést a PSP két tenyérnyi szemet gyönyörködtető felbontású képernyőjéhez igazítja, a felhasználónak ráközelítési és görgetési lehetőségeket adva a kezébe. Hogy mindez csupán olvasás-szimuláció (a tekintet útjának imitálása a képernyő és a gombok segítségével) vagy a játék interaktivitását segítő technikai megoldás, nem is fontos, mint ahogy a rejtett információ-morzsák keresésének lehetősége sem számít e szempontból. A lényeg az, hogy Ashley Wood vázlatos, dinamikus tusrajzai kerek egészt alkotnak Hideo Kojima legendás Metal Gear-szériájának történetével és a remek szinkronhangokkal, melyek együttesen markáns, erőteljes hangulatot hoznak létre, egyfajta "vezetett képregényolvasási élményt", az olvasó (játékos? felhasználó?) által megválasztott tempóban, de pontosan megtervezett ritmussal. Erősen ajánlott, és nem csak játékosoknak!

The Residents: Freak Show
Típusa: album art / képregény
Történet: (sokan)
Rajz: (sokan)
Kiadó: Dark Horse, 1992

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy őrült banda, akit úgy hívtak, hogy The Residents. A művészileg vadul forrongó, zeneileg pedig különösen aktív 60-as évek végén alakultak meg, és több okból is különlegesek: '69 óta mind mai napig együtt vannak aktívak,jobb híján experimentálisnak nevezett, elektronikus alapokon nyugvó nyugtalan és nehezen emészthető zenéjük állandóan változott, mégis felismerhető maradt, a tagok ikonikus szemgolyó-maszkban koncerteznek és a sok maszkos metálbandával ellentétben TÉNYLEG nem derült még ki az igazi személyazonosságuk, kiadtak klippeket, dvd-ket, sőt még egy számítógépes játék készítésében is közreműködtek... és így tovább. A Freak Show a The Residents talán legjobbja, egyben a világ egyik legkülönösebb és leghíresebb concept-albuma, mely egy groteszk, szomorú-nyomasztó cirkuszi társulat torz tagjait mutatja be, akiket az emberiség kivetett magából. Dante poklának összes bugyra sem ér fel azzal a rengeteg szenvedéssel, amit ez a pár "lény" (csont nélküli fiú, vakondember, kukachölgy, A fej stb) elszenved, akiken közben azért a hallgató - illetve a számokat feldolgozó (illusztráló) képregény olvasója - is próbál nevetni, már csak a meghökkenésének leplezésére is... A képregényt készítő művészek a legkülönfélébb mesélői- és rajzstílusokat alkalmazzák, az eredmény mégis kegyetlen gyomros, a helyenként fülsértően disszonáns és ennek ellenére lenyűgözően csodás zenével együtt pedig garantáltan maradandó sebet hagyó élmény. Vigyázat, csak óvatos adagokban fogyasztandó!

Everyone comes to the Freak Show,
To laugh at the freaks and the geeks!
Everyone comes to the Freak Show,
But nobody laughs when they leave...
 

Most pedig következzék a játék és a játékszabályok:

Két hét tételből álló kérdéssort állítottunk össze, egyet a fehéröves képregénygeekeknek, egyet pedig azoknak, akik érdemesnek érzik magukat a feketére. A pehelysúly kérdéseire bárki könnyedén válaszolhat, aki rendszeresen olvassa a Geekz-et (és ugye még most sem késő elkezdeni), a nehézsúlyhoz azonban már szükséges némi tájékozódóképesség és szélesebb látókör a Kilencedik Művészet berkeiben. A gondolkodásra 7 nap áll rendelkezésre, a július 7-e, kedd reggel 10 óráig a geekblog@index.hu címre beérkezett válaszok alapján fogjuk kisorsolni a legtöbb helyes találatot elért versenyzők közül, hogy a három-három szerencsés milyen sorrendben választhat egyet a nyeremények közül. Egy versenyző indulhat egyszerre Pehelysúly és Nehézsúly kategóriában is. Sok sikert mindenkinek!

Pehelysúly - Fehér Öv

1. Sorolj fel 5 mesehőst, akinek megjelenik az alteregója a Fabulák (Fables) című sorozatban (angolul és magyarul is elfogadjuk a neveket)!

2. Mi az a két alapanyag, amiből Wormwood megépítette hűséges társát, Pendulumot?

3. Kicsoda Abraham Lincoln titkosügynöke Mike Mignola képregényében?

4. Sorolj fel 5 magyar rajzolót, akinek nyomtatásban jelent meg képregénye!

5. Melyik képregény társírója és főszereplője Rosario Dawson?

6. Mi a neve a gengsztercsalád fejének, akivel Doc Horror-nak gyűlik meg a baja Pacific City-ben?

7. Mi volt az Alfabéta-díj három nyertes képregénye 2008-ban?

Választható nyeremények:

A) Fabulák
B) Grimm-mesék manga + Johnny Fellow - Navigátor
C) Kalyber Joe első három kötete

Nehézsúly - Fekete Öv:

1. Melyik a kakukktojás és miért: John Carter, Mycroft Holmes, Emma Night, John Griffin, Rosa Coote, Dick Donovan?

2. Hol jelentek meg először a Dilidodó alkotójának Hörpölin és Hupcihér képsorai?

3. Ki NEM vett részt a világunk invázióját előkészítő tanácskozáson: the Snow Queen, Pinocchio, Hansel, the Nome King, Captain Hook?

4. Hogy hívják a Spider Jerusalem életére törő rendőrkutyát?

5. Egyikük kilóg a The Walking Dead szereplőinek sorából, ki az és miért: Donna, Amy, Otis, Hershel, Alice?

6. Hányadik próbálkozásra sikerül Hellboynak eltemetni a címbeli hullát a The Corpse-ban?

7. Melyik híres rendezővel dolgozott együtt Garth Ennis, és melyik képregény kapcsán?

Választható nyeremények:

A) Rising Stars tpb Vol. 1
B) Jack of Fables 01-11 (füzetek)
C) The Walking Dead 38-50 (füzetek)

The Exterminator

James Glickenhaus Exterminator-ja az én olvasatomban egyfajta óda a régi New Yorkhoz, a Guiliani-előtti, stricis, kurvás, háztömbönként kirabolnak és közben használt kotonba lépsz-New Yorkhoz. Egy óda, melyben embereket darálnak le, patkányokkal zabáltatnak fel, ágyékon lőnek és hasonlók.

Az Exterminator, a nyolcvanas évek elejének ez a grindhouse-klasszikusa (kevés olyan film készült, amelyen jobban érződik, hogy egyenest grindhouse-ba szánták) a Bosszúvágy egyfajta gettós utánérzése: minden sokkal dzsuvásabb, leppattantabb és mérhetetlenül agresszívebb. Főhőse John Eastland (a meglehetősen rosszul kiválasztott, kevéske filmes jelenléttel rendelkező Robert Ginty) vietnámi veterán, akinek egykori bajtársát, a token-néger Michael-t (Steve James később az Amerikai nindzsával szűrte össze a levet) egy bandányi punk megnyomorítja, belevágnak egy kerti kéziszerszámot a hátába és szemléletes közeliben kifordítják a gerincének egy kis darabját, ropog rendesen.

John az életével tartozik Mike-nak, úgyhogy az amúgy is labilis ex-katonát az eset meglehetősen felidegeli. A város mindenhová beszivárgó erőszakos jelenléte fojtogatja a lelkét, és a barátja ellen elkövetett merénylet átlöki az elválasztó vonalon. Egy hegesztőpisztoly meg hasonló, kézre álló eszközök segítségével kicsinálja a bandát, némelyik tagját patkányoknak hagyja vacsorául.

Ám ezzel a problémái csak elkezdődnek. Michael családja képtelen fizetni a kórházi számlákat, ezért Eastland elhatározza, hogy a maffiától zsarol ki pénzt barátja számláinak rendezése végett. Elrabolja a helyi keresztapát, és amikor az vonakodik együttműködni, egy ipari daráló segítségével hamburgerhúst csinál belőle.

A rendőrséget látókörébe is ezidőtájt kerül bele – afelett, hogy a punkokat kivégezte, még valahogy szemet hunytak (akkoriban, a 42. utca univerzumában az ilyesmi se nem osztott, se nem szorzott), de hogy egy befolyásos donból csak így ukmukfukk zaftig, ámbár némileg mócsingos darált húst csináljon, az azért mégsem járja. Az ügy kinyomozásával Dalton detektívet (Christopher George) bízzák meg, aki magasról szarik az egészre, igazság szerint örül, hogy végre valaki igazából is odatesz az utcákat elárasztó mocsokáradatnak.

Eastland következő célpontja egy pedofil bordély, ahol otthonról elszökött vagy elrabolt kisfiúk kerülnek terítékre. A hely létezéséről „hősünk” egy összeégetett mellű kurvától értesül, aki korábban szintén megjárta ezt a pokollyukat: az egyik kliensnek egy – akármely! – nő megkínzására lett gusztusa, és a kupleráj főstricije épp ezt a lányt szerezte be neki. Eastlandet újra elkapja a gépszíj, hazamegy és már reszeli is a golyói fejét… pillanat, ezt átfogalmazom… szóval a házilag legyártott dumdumjaival felfegyverkezve meglátogatja az esztablismentet. Eredmény egy szénné égett tulajdonos és egy pocsönlőtt törzsvendég.

Utóbbiról azonban kiderül, hogy valami szenátor volt életében, és ettől fogva Dalton detektív sem nézheti tovább karba tett kézzel az Exterminátor (=Csótányirtó) ámokfutását, főleg azután nem, hogy a CIA is bekapcsolódik a nyomozásba (szerintem a forgatókönyvírók utóbbi mozzanatnak kicsit utánajárhattak volna, anyaföldön lezajlott szenátorgyilkosságok ügyében az FBI jár el…)

Az Exterminator egy zseniális exploitation film, olyan gusztustalan, sötét és beteg, amilyen csak egy kora-nyolcvanas grindhouse film lehet. A fentebb már megidézett Bosszúvágy-hatás ugyebár egyértelmű, de Walter Hill Warriors-a is előzményként könyvelhető el, meg persze a teljes hetvenes évekbeli, csodálatos amerikai grindhouse-éra (pedig megfogadtam, hogy ezt a szót, grindhouse, nem írom le többé, a hirtelen a semmiből előkerülő, wikipédia-olvasó szakértőseregnek ez amolyan csodaszava lett, de hát mit csináljak, a grindhouse-éra az a grindhouse-éra.)

Az erőszak szinte árad az Exterminator összes pórusából, kb. ötpercenként lehetünk tanúi valamilyen extrém brutális kivégzésnek (a legendás első jelenet, a vietnam-flashback tartalmazza a filmtörténet talán leglenyűgözőbb lefejezését - nem meglepő módon a halhatatlan Stan Winston volt a film maszkmestere!) A film összes figurája sérült, fizikálisan vagy mentálisan, mert nem létezik, hogy egy ennyire beteg világban akárki érintetlen maradjon.

James Glickenhaus, a rendező érdekes karriert mondhat magáénak, ez a második filmje, harminc évesen készítette. Az Exterminator sikerének hatására a nyolcvanas években lehetősége nyílt nagyobb költségvetésű produkciókon dolgozni (neki köszönhetjük a hidegháborús videóklasszikus Soldier-t (1982) vagy Jackie Chan lagymatag amerikai bemutatkozását, a The Protector-t (1985)). A kilencvenes években felhagyott a rendezéssel és egyrészt producerkedni kezdett (többek között Frank Henenlotter filmjein), másrészt pedig sikeres brókerré könyökölte be magát a Wall Streetre.

Glickenhaus rendezése itt nyögvenyelős, suta, sőt, a dilettantizmus szélén egyensúlyozik - kb. egy fokkal jobb csak annál az amatőrködésnél, amit pl. Wes Craven művelt a Last House On The Left esetében. Hogy mégis mindkét film klasszikussá lett, az alkotóik elkötelezettségének köszönhető: lehet, hogy egyiküknek sem volt még csak halvány lila fingja sem arról, hogy hová kell tenni egy kamerát, de filmes elképzeléseik tűzön-vízen való általzavarása egy határozott, komor, kompromisszumoktól mentes – ugyanakkor persze a kommersz sikert nyálcsorgatva áhító –  low budget, sőt, majdnem no budget apokaliptikus víziót eredményezett.

Daybreakers - előzetes

Az Undead című low budget sikerhorror alkotópárosa ezúttal már jóval nagyobb költségvetésből forgathatott filmet, és az eredmény így első blikkre igencsak jóképűnek mondható. Létezik, hogy hosszú idő után végre összefutunk egy igazi, tökös vámpírfilmmel? (Twilight-rajongók meg ne merészeljenek szólalni...) Ja igen, ehhez hozzátartozik, hogy én vagyok az egyetlen ember a világon, akinek a Let The Right One In nem jött be...

GeexKomix 7.

Dögös és unalmas sci-fi ponyvahősök, Megtorló horrorkörnyezetben, Gotham Batman nélkül, sorozatgyilkos szuperhős, hangulatos kísértethistória és csirketilalom egy látnok zsaruval. Ezúttal két tettestársammal esküdtünk össze, hogy bemutassuk nektek az utóbbi idők legérdekesebb amerikai képregényeit, és ezt az esős-felhős-kopott-szürke napot feldobjuk kicsit némi horrorral, izgalommal, abszurdummal és dögös, testhezsimuló latexruhákkal (nem, szexképregényről nem írtunk, vedd ki a kezed a nadrágodból).

Absolution 0

Történet: Christos Gage
Rajz: Roberto Viacava
Kiadó: Avatar Press

Az Avatar kiadó gyeplőjét tökös gyerekek tartják, akik nem rettennek meg attól, hogy rendszeresen olyan korlátokat lépjenek át, melyeket az amerikai szórakoztatóipar hallgatólagosan állított fel önmagának (mint például, hogy gyerekeket, állapotos nőket és aranyos háziállatokat nem érhet semmi komolyabb bántódás), és az sem okoz gondot nekik, hogy messzire elkerült, kellemetlen témákat feszegessenek (Chronicles of Wormwood, Black Summer). Nem véletlen, hogy Alan Moore, Warren Ellis, Garth Ennis, Jamie Delano és Frank Miller mind letették már a kézjegyüket náluk, illetve többen közülük vissza-visszatérő vendégek. Olyan szórakoztató B-movie jellegű sorozatokat indítottak útnak, mint a Blackgas, az Anna Mercury, az Escape from the Living Dead, és a Bad Girl label-jük már a kezdetektől olyan karaktereket vonultat fel, mint Pandora, Lady Death, Avengelyne és Shi. 

Így hát Christos Gage (Stormwatch: Post Human Division, Thunderbolts: Secret Invasion) veterán forgatókönyvíró nem tett rossz lóra, amikor hozzájuk hozta a következő szuperhős témát újabb oldalról feldolgozó sorozatának nulladik (úgymint az elsőt megelőző) számát: John Dusk szuperhős, a hozzá járó testhez álló páncélruhával és maszkkal, és bűnözőket kutat fel és tesz ártalmatlanná. Mindezt azonban a rendőrség kötelékében teszi, és ha a közvélemény nem is, de az ügyészség tökéletesen tisztában van a személyazonosságával, így hivatalos jogosítványokkal vadássza le a sorozatgyilkosokat, akiket aztán teljesen szabályos módon, a tárgyalóteremben az ő vallomása és a bizonyítékok alapján ítélnek el. A feldarabolt áldozatok, a kampóra akasztott kislányholttestek azonban lassan, de biztosan kezdik felborítani a lelki egyensúlyát, amit barátnője, a gyilkossági osztályon dolgozó Karen történetei a kezüket gúzsba kötő törvényekről sem nagyon billentenek helyre. Mindeközben egy sorozatgyilkos szedi áldozatait az utcán, akik mind a törvény  kezét elkerült bűnözők közül kerülnek ki, így erős a gyanú, hogy a rendőrök egyik saját társuk után nyomoznak, a gyilkos módszer előtt pedig egyelőre értetlenül állnak a helyszínelők, a gyanúsan golyóütötte sérülésnek tűnő bemeneti nyílásokban ugyanis nem találnak sem golyót, sem lőpornyomot. Dusk a tárgyaláson résztvevő egyik gyanúsan viselkedő (már ha annak lehet nevezni, hogy az illető az ítélethirdetés alatt önkielégítést végez) figura nyomába ered, azonban a lakásának átkutatása közben rajtakapják. A következményeket nem lőném le a meglepő, bár nem túlságosan eredeti (és talán kissé elsietett) fordulat miatt, mindenesetre a sztori itt már megfelelő mértékben felkelti az olvasó érdeklődését, hogy kíváncsian várja a folytatást. A rajzok a célnak teljesen megfelelnek, nem kiemelkedők, de hát az Avatar sosem a sztárrajzolók alkalmazásáról volt híres. Mindent egybevetve egy decens történetet kapunk, amiből még akármi is kisülhet, így megelőlegezem neki a négy csillagot.
Santito

Batman 687

Történet: Judd Winick
Rajz: Ed Benes
Kiadó: DC Comics

Ha valaki esetleg még mindig nem tudná, Batman halott. És ha esetleg ezt sem tudná, igazból persze nem halott, csak a DC-nél úgy tesznek, mintha, hogy kicsit felrázzák a status quo-t (ld. még: The World of  New Krypton, amiben Superman ideiglenesen elhagyta a Földet). Ehhez Tony Daniel háromrészes Battle for the Cowl című minije készítette elő a terepet, ami azonkívül, hogy lelketlenül és ötlettelenül elhadarta a kötelező tudnivalókat arról, hogy most akkor ki is veszi át Bruce köpenyét és felelősségét, leginkább csak arra volt jó, hogy a rajongók megnyugodjanak, nem csak a Marvel önti nyakon szarral a legfontosabb szuperhősét (ld. a pókemberes Character Assassinatont). Más kérdés, hogy Batmanünk legalább diszkréten visszaröppent barlangrajzot mázolni az őskorba, mielőtt megindult az égi áldás. Természetesen a Battle for the Cowl, ostoba, összecsapott fércmunka lévén, még csak véletlenül sem foglalkozott Batman „halálának” érzelmi következményeivel (leszámítva néhány kötelező, elnagyolt és hiteltelen siránkozást meg színpadias kesergést), hiszen mégiscsak könnyebb robbanásokról meg harcokról írni, mint gyászról. Persze Danielnek ez sem jött össze, viszont ami most számunkra fontos, az az, hogy az említett gyász ábrázolása Judd Winickre maradt, aki a denevércímek zászlóshajójának irányítását ezzel a számmal veszi át Grant Morrisontól és a köztes sztorit írt Neil Gaimantől. Hogy gyorsan helyre tegyük a képregényt, nem árt megjegyezni, hogy Winick eddig 28 Batman sztorit írt, és ezek közül egyik sem volt jó (ezért a mondatért pedig ide nekem „A legfinomabban fogalmazó kritikus” díját!)

Szóval a Batman 687. száma azzal foglalkozik, hogy Batman „halála” milyen hatással van a hozzá közel állókhoz. Ez nem egyszerűen csak dicséretes, de egyben szükséges is, hiszen ez a karakter mégiscsak megérdemel egy olyan képregényt, ami arról szól (és nem csak felületesen, két buta akció közt), hogy „családja” hogyan reagál a vele történtekre. De Winick nem volna Winick, ha ezt a témát sikerülne ízlésesen, szépen, visszafogottan feldolgoznia – nem, neki nincs érzéke a nüanszokhoz, ő nem képes finoman utalni valamire, csak arra képes, hogy azt a valamit teljes erejével beletolja az olvasó pofájába, mintha az olyan hülye lenne, hogy másképp nem venné észre. Lásd azt a jelenetet, amiben Superman és Csodanő megjelennek a denevérbarlangban Bruce köpenyével, és az Acélember megkérdezi Alfredot, hogy jól van-e. A komornyik gyásztól fáradt, megviselt arccal (Ed Benes munkáját illeti a dicséret) felel: „Jól vagyok-e? Nem, uram, nem vagyok jól. A fiam meghalt.” Egyszerű, és egyben roppant hatásos, gyönyörűen szomorú, szépen kivitelezett jelenet, ami kevés szóval rengeteget mond – a vak is látja, hogy itt a csúcspont, itt kell ugrani a sztoriban. De nem, Winicknek ennyi nem elég, neki muszáj hozzáerőszakolnia még egy panelt, amiben az összes szereplő látványosan keseregve, lehajtott fejjel bámul maga elé egy fekete háttér előtt – ráadásul már a következő oldalon, szóval az író nem csak a jelenet érzelmi erejét, de a struktúráját is kontárként vágja ki a kukába. Ezek után meglep még bárkit, hogy pár képkockával később Alfred egy naplementével megalapozott jelenetben, patakzó könnyekkel a képén kesereg? Nincs annál bosszantóbb, mint amikor a jó dolgokat is elbarmolják…
Olorin

Batman: Streets of Gotham 1

Történet: Paul Dini
Rajz: Dustin Nguyen
Kiadó: DC Comics

Szerencsére úgy tűnik, hogy Batman „halálából” származni fognak jó dolgok is. Olyannyira, hogy a Battle for the Cowl nyomában indított új sorozatok mindegyike meglehetősen ígéretesnek tűnik. Először is ott a Red Robin, amiben Tim Drake kutat Bruce Wayne után Európában, tőle szokatlanul brutális módszerekkel, aztán a Batman and Robin a megunhatatlan Morrison-Quitely párostól, és most bemutatkozik a Streets of Gotham is, a mindig megbízható Paul Dininek hála. Az persze túl szép lenne, ha a sokat sejtető cím valóban egy Gotham Central jellegű sorozatot jelentene, de így sincs okunk panaszra: ez a képregény természetesen Batmanről fog szólni, de a bevett szokással ellentétben a történetet mindig valaki másnak a szemszögéből látjuk majd, legyen az akár a Sötét Lovag barátja vagy ellensége. Ez mind szép és jó, sőt, kifejezetten izgalmas koncepciónak tűnik – más kérdés, hogy ez az első rész mintha nem tudná eldönteni, hogy kinek a szempontját tegye magáévá. Először Gordon felügyelő a kalauzunk a Bruce Wayne nélküli Gothamben, majd pedig a gyújtogató őrült, Firefly, miközben az új Batman és Robin csak mellékszereplőkként vannak jelen, és felbukkan Joker egykori segédje, a jó útra tért Harley Quinn (az e héten indult Gotham City Sirens egyik főszereplője), és maga a gyolcsba tekert denevérnemezis, Hush is.

Kis híja csak, hogy nem esik szét a sztori, de Dini szerencsére van olyan rutinos író, hogy egyben tartja az egészet, és megfelelő hangsúllyal kezeli az egyes jeleneteket, ügyesen kiemelve Firefly ámokfutását, és azzal teremtve meg az egész történet alaphangulatát. Az embereket elégető tüzek hátborzongatóak, az utolsó oldal pedig, a főhőst táncra hívó, több utcányi nagyságú lángoló denevérjellel tökéletes lezárás: valahogy így kell elindítani egy hatásos, komor szuperhős-történetet. A sztori mellett rendben vannak a karakterek is. Ugyan lassan nagyon kezd hiányozni egy jelenet, amiben az új Batman és Gordon szemtől szemben beszélnek egymással (kíváncsi vagyok, melyik cím vállalja magára a megtisztelő feladatot), de egyébként Dini mindkettőjüket nagyszerűen írja, ahogy az új Robint, Damient is – megjegyzése Harley-ról („Bosszantó. Kivághatom a nyelvét?”) például telitalálat, jól időzített komikus felhang, és a karakter sötét, agresszív természetének demonstrálása is egyben. És akkor még ott van a fiú különös kapcsolata Hush-sal, ami vékony jégen való táncnak tűnik, de sok lehetőséget is rejt magában. A rajzoló Dustin Nguyen, aki az a fajta fickó, akinek sajátos stílusát az ember vagy szereti, vagy nem. A magam részéről nem vagyok oda szögletes, nyers vonásaiért, de John Kalisz erőteljes, hangulatos színei itt sokat tesznek hozzá az összképhez. Kifejezetten ígéretes kezdet.
Olorin

Buck Rogers 1

Történet: Scott Beatty
Rajz: Carlos Rafael
Kiadó: Dynamite Entertainment

Egy hónappal ezelőtt már áradoztam a Buck Rogers nulladik részéről, ami – mint az ezennel nyilvánvalóvá vált – annak a sztorinak a legvégét mesélte el, ami most, ezzel az első számmal veszi kezdetét – méghozzá igencsak ígéretes kezdetét. A sci-fi ponyvahőseinek egyik nagy őse a Dynamite Entertainmentnek hála keveredik ismét lézerpuskás-űrcsatás-menekülős kalandokba, természetesen úgy, hogy a poros karaktert hozzáigazították a kor követelményeihez. Rogers új inkarnációja nem a hadseregnek dolgozik, hanem egy tesztpilóta, aki a képregény elején egy kereskedelmi célú űrutazásra szánt repülőt vezet, amit ráadásul egy általa tervezett motor hajt. Szóval ez egy intelligens Rogers lesz, aki mellesleg szívesen koptatja az öklét katonák állán, magasról szarik mindenféle felülről érkező parancsra, egyszóval pont olyan önfejű, arrogáns, kihaénnem tököslegény, amilyennek egy ponyvahősnek lennie kell. A képregény úgy indul, ahogy az elvárható: Rogers némi malőrnek köszönhetően nem csak az űrben tesz utazást, hanem az időben is, és a jövőben találja magát, ahol egy dögös, lézerpisztolyos katonalány menti ki hajója roncsai közül.

A sztori tehát – legalábbis egyelőre – egyszerű, mint egy pont, de hát ebben a zsánerben ez sosem hátrány. És Beatty jól ír, a képregény lendületes, és a kiszámítható cselekmény ellenére is magával ragadja az olvasót, mert ugyan ez még csak a bevezetés, de máris van egy jópofa bunyónk, egy látványos űrhajókarambolunk, egy (illetve kettő) dögös nőnk, egy frankó tűzharcunk… meg egy beszélő, szemkötőt és egy marhanagy lézerpuskát viselő medvénk. Nem, nem ütöttem félre a billentyűzeten, tényleg egy medvéről van szó, aki az utolsó oldalak tanulsága szerint valamiféle bizarr embervadászatra gyűjti be épp csak megismerkedett hőseinket. Lehetséges, hogy ez a kissé abszurd fordulat egyeseket elrettent majd a sorozattól, de egyrészt azoknak talán nem is való egy vérbeli, tökös ponyva sci-fi, másrészt meg ez a medve pont jókor érkezik a sztoriba ahhoz, hogy adjon hozzá egy kis váratlan pluszt, ami felrázza az olvasót. De van még egy fontos adalék, amiről szót kell ejteni: úgy tűnik, hogy ez a Buck Rogers nem csak a jövőben fog játszódni, hanem azzal párhuzamosan a múltban is, mintha Beatty (amolyan Lost-módra) ott akarná kidomborítani a futurisztikus keretek közt szaladgáló és lődöző főhős karakterét, és esetleg megkeverni kicsit a szálakat. És hogy ez jó ötlet-e, abban még egyáltalán nem vagyok biztos, de ez idővel majd úgyis kiderül. Mindenestre, ami a rajzot illeti, arra nem lehet panaszunk: Carlos Rafael képei szépek, kidolgozottak és látványosak (mellesleg a panelkezelése is rendben van), van érzéke a dinamikához is, és bár egyedinek nagy túlzással sem nevezhetők, ez itt nem is igazán elvárás.
Olorin

Chew 1

Történet: John Layman
Rajz: Guillory
Kiadó: Image Comics

Az ember azt hinné, hogy rég nincs már olyan létező vagy akár fiktív aspektusa a rendőri munkának, amit valamilyen történetben még ne aknáztak volna ki. De lám, akadnak még mindig eredeti, vagy legalábbis nagyjából annak tűnő ötletek. A szimpla nyomozós sztorik természetfeletti elemekkel való kiegészítésének legnépszerűbbike a látomásokkal/jövőbelátásokkal áldott és vert hősök koncepciója, és John Layman ezt csavarja ki kissé szatirikusan a Chew-ban, amelynek főszereplője, Tony Chu egészen sajátos „szupererővel” rendelkezik: bármit is eszik meg, azonnal megtudja annak az ételnek a történetét. Az egyetlen kivétel a cékla, így aztán rengeteg céklát eszik. Az ötlet kellően bizarr ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést, de a képregény sokkal jobb annál, semhogy pusztán egy rafinált gimmick miatt maradjon emlékezetes. Sőt, több is ez gimmicknél, mert Layman egy egész kis világot épít a „kajalátnok” zsaru köré: hősünk csirkecsempészek után nyomoz, merthogy a madárinfluenzának hála az országban csirketilalom van, és persze, ahogy annak idején az alkohol esetében, most is egy egész bűnözőiparág épül a tiltott gyümölcsre vágyó polgárok igényeinek kielégítésére.

A Chew egy frenetikusan őrült, szürreális, abszurd utazás, aminek során Layman szinte panelenként rángatja az olvasót ide-oda a krimi, a horror és a komédia közt, szégyenérzet nélkül szörfözve azok sablonjain (lásd pl. a megfigyelésen lévő zsarukat, akiknek levesébe beleköpnek a szövetségiek), anélkül hogy csak egy pillanatig is erőltetettnek és kuszának hatna. A csúcspont egyébként az, amikor Chu a saját, egyedi módszerével deríti ki egy immár halott sorozatgyilkos áldozatainak nevét. Hogy ez mit jelent? Említettem már, hogy hősünk mindent megtud arról, amit megeszik, ugye? Fogalmam sincs, Laymannek honnan támadtak ezek az eszement ötletei, inkább hálás vagyok érte, hogy van olyan tehetséges író, hogy ezeket az ötleteket profi cselekményszövéssel, fantasztikusan jól megírt, sokszor egészen szatirikus dialógussal, és remek karakterekkel keltse életre. Mi kell még? Hát persze! Ehhez a szimpatikusan őrült forgataghoz tökéletesen passzoló képi világ, amit Rob Guillorynak hála meg is kapunk. Mangastílus felé hajló, rajzfilmszerű, komikus rajzai gyönyörűen eltúlzottak és abszurdak, de emellett néha meglepően részletgazdagok is, és ráadásul rendkívül dinamikusak – és hogy a kép teljes legyen, csodálatos a színezés is. Guillory szépen fokozza a sajátos hangulatot azzal, hogy a fekete és a fehér mellett oldalanként általában csak egy adott színárnyalatot használ. Ja, és nézzetek csak rá még egyszer a borítóra: már az is eszméletlenül cool. Annak pedig baromira örülök, hogy már sokadszor kell leírnom idén: ez az év egyik legjobb új sorozata lehet.
Olorin

Flash Gordon 1

Történet: Brendan Deneen
Rajz: Paul Green
Kiadó: Ardden Entertainment

A negyvenes évek egyik meghatározó sorozata és a Buck Rogers parafrázisa (és egyúttal riválisa) rengeteg feldolgozást megélt az évek (mit évek? évtizedek!) során, de a legtöbben talán a Queen zenéjével fémjelzett 1980-as filmből ismerhetjük, pedig született belőle rádiójáték, rajzfilm- és filmsorozat, valamint több nagyjátékfilm is. Az Alex Raymond által megálmodott hős kalandjai vasárnapi comic stripként indultak 1934-ben, hogy aztán napi rendszerességgel jelenjen meg egészen a 2003-ban(!) kiadott utolsó történetig. A mai szemmel retrofuturisztikus és bájosan együgyű széria teljességgel beleivódott a popkultúrába,  több helyütt is állítottak neki hommage-t, így a Star Trek: Voyager és a Family Guy sorozatokban is. Valami ehhez hasonlót vártam, de valamelyest modern köntösben, ahogy legutóbb a Sci Fi Channel is tette pár éve, de sajnálatos módon ahol a feladatot brillírozva oldották meg a Buck Rogers esetében (amiről egyik tanult kollégám számol be majd), itt az eredmény annál siralmasabb lett. 

A Disney-féle hangulatvilággal normális esetben az égvilágon semmi bajom (kivéve a gyalázatos Notre Dame de Paris feldolgozást), de ebben az esetben piszok módon nem illik a történethez, ráadásul a rajzoló nem állt a helyzet magaslatán az arckifejezések ábrázolása terén sem: a gorillaszerű CIA ügynök több oldalon keresztül kénytelen ugyanazzal a rezzenetlen vicsorral az arcán tevékenykedni, legyen az teaszürcsölés vagy főhősünk péppé verése (vagy legalábbis annak megpróbálása). Ha már itt tartunk, a klisékkel sem állok hadilábon, sőt, őszintén tapsikolok, amikor ügyesen használják fel őket, de itt mind a főhős, mind a gonosz, az ezidáig arcát fel nem fedő Tábornok olyan izzadságszagúan próbálja meg bizonyítani, hogy tetőtől talpig hősök illetve velejükig romlottak, hogy jószerével fizikai fájdalmat okoz. A történetben semmi újszerű nincs, pár apróbb változtatástól eltekintve: Flash-t, aki a Yale-en professzor, felkeresi volt barátnője, a CIA ügynök Dale Arden, hogy segítsen neki felkutatni Dr. Zarkovot, aki valami tömegpusztító fegyver készítésén munkálkodik. Egy hatalmas Las Vegas-i villogó neonnyílként funkcionáló nyom után elindulnak Afrikába, és gyakorlatilag egy polaroid fénykép alapján megtalálnak a kontinens mélyén egy egyébként valóban rendkívül ügyesen álcázott titkos laboratóriumot (egy bazi nagy torony, aminek villámok cikáznak a tetejéből), ahol a rosszfiúk törvényszerűleg utólérik őket és kiderül, hogy aki barát, az ellenség és vice versa.  Dr. Zarkov klasszikus őrült prof módjára valami átjárót nyitott egy idegen bolygó felé és így hőseink a képregény egyetlen igazán flashgordonosan kinéző elemével, egy hosszúkás, szivar alakú űrhajóval próbálnak kereket oldani. A készítőknek mindenesetre sikerült dicséretre méltó gondossággal minden olyan elemet összegereblyéznie, ami kiöl az emberből minden hajlandóságot arra, hogy megtudja mi a fene történik Flash-el és társaival a KA-THOOM!!! nevű rendkívül eredeti cliffhanger után.
Santito

Punisher: Frank Castle 71

Történet: Victor Gischler
Rajz: Goran Parlov
Kiadó: Marvel Comics

A Marvel számomra egyetlen szimpatikus karaktere nem az a  világmegváltó sztorikat garantáló egy figura, de ha egy jó kis macsó vérontásra vágyunk, akkor nála jobbat keresve sem találhatunk. Mostanában ugyan nem nagyon követtem a Megtorló sztorikat, fogalmam sincs, hogy hány sorozat fut éppen és hogy melyik hol tart most, de ideje is volt már kicsit újra belekóstolni a bosszúállás nagymesterének világába. A most tárgyalt Max széria 71-es száma egy új négy részes sztori, a Welcome To The Bayou nyitánya, és a borítója sokmindenben árulkodó. A konföderációs zászló, a cím és a hüllők egyértelműen előrevetítik, hogy ezúttal valamelyik redneck-falva lesz a helyszín. És úgy bizony. Hősünk éppen New Orleans felé tart, csomagtartójában a leszállításra váró szajréval, de útközben megáll brunyálni egy kis útszéli benzinkútnál. De nem csak ő, hanem néhány tavaszi szünetét élvező tini is éppen oda tér be a sörkészlet feltöltése végett. Frank halad is tovább, ám amikor a fiatalok autója végül nem éri be az övét, hirtelen rossz érzése támad, és úgy dönt, hogy visszafordul. Úgy tűnik, hogy nem volt alaptalan a gyanú.

Ezeknek az amerikai vidéki suttyóknak (hillbilly) aztán tényleg rossz lehet a hírük, hiszen évente minimum három horrorfilm hasonló alaphelyzetből indít, ráadásul képregényben sem ritka ez a sztorisablon. Persze még nem tudni, hogy Frankre mi vár a továbbiakban, de azt hiszem, viszonylag könnyen kitalálható a végkimenetel. A történet eddig kívánatos, akció még nem nagyon van, rajzolt gore viszont már akad, méghozzá a szokásos módon kicsit eltúlozva. Ha nem unjuk a Texas Chainsaw Massacre típusú hasonló horroralapvetéseket (én speciel sosem tudnám megunni), akkor szerintem itt is csak nyerhetünk, ha követjük a sztori. A rajzok sajnos már nem győztek meg. Ilyen idomtalan, eldeformált Megtorlót még nem láttam. Nem elég, hogy Gorlan Parlov egy testépítőt csinált belőle, de magasról szart az arányokra is. A töpörödött kockafej alá rajzolt egy egyenlőszárú háromszöget, meg két vékony lábszerű csökevényt. És akkor ne is említsem azt a merev, simán többször is csak odakopipésztelt merev ábrázatot, aminél még Steven Seagal is több különböző pofát tud vágni. Értem én, hogy Frank gyakorlatilag sosem mosolyog, de ez már túlzás. Vagy volt esetleg egy általam nem olvasott szám, amiben elhaltak az idegek Frankünk képében? Mindez azért bosszantó csak, mert a többi karakter rajza egyébként teljesen rendben van. Na mindegy, ha jó lesz a folytatás, akkor azért ezt még valahogy elnézzük.
Chavez

Red Robin 1

Történet: Chris Yost
Rajz: Ramon Bachs
Kiadó: DC Comics

Ééééééésss, igen, még mindig Batman… A Red Robin egy újabb sorozat, ami a Bruce Wayne „halála” utáni (kezdtem baromira unni, hogy ezt folyton le kell írnom) állapotokból nőtt ki. Egyébként kíváncsi vagyok, hogy ezek közül mennyi lesz ténylegesen hosszú életű, években mérve – de egyelőre mindegyik érdekesnek tűnik, és ami legalább ilyen fontos, hogy egymástól jól megkülönböztethetőnek, hisz mindegyik másról, másokról szól, kicsit más hangnemben, és másfajta történeteket mesél el. A Red Robin arról szól (legalábbis egy ideig, az eredeti Batman majdani visszatéréséig), hogy Tim Drake, Bruce fogadott fia és társa, mint Robin, apját keresi Európában. Na most. Azért mielőtt belemegyek, hogy miért is jó ez a képregény, kár volna elhallgatni, hogy van ezzel egy kis gond. Jelesül, hogy miután a Final Crisis végén Superman a karjaiban tartotta Batman mumifikálódott, szénfekete hulláját, mégis miből gondolja ez a drága gyermek, hogy Bruce még mindig életben van. Tekintve, hogy apucikereső odüsszeiájára alighanem egy egész sztorifolyam épül majd, a „hát csak mert”-nél, illetve a „nagyon szerettem, ezért egyszerűen nem hiszem el, hogy kinyúlt”-nál kicsit megalapozottabb válaszra volna szükségünk, nekünk, olvasóknak, hogy lenyeljük Tim kontinenseken átívelő kutatását. De nincs ilyen válasz, sőt fogalmunk sincs, hősünk egyáltalán miért ott keres, ahol, mit remél találni, és milyen nyomok alapján indult el. Vagy csak úgy utazgat az öreg kontinensen, miközben bűnözőket püföl, és reméli, hogy majd egyszercsak befordul egy sarkon, megpillantja Bruce-t? Kevés ez, kedves Chris Yost, meg kéne alapozni a sztorit rendesen – oké, ez még csak az első rész, szóval mondhatnánk, hogy van idő, de nem, igazából nincs, mert ez az író első feladata kellett volna, hogy legyen.

Annál is inkább bosszantó a dolog, mert ha ettől eltekintünk, a Red Robin nyitánya igen pofásra sikerült. Feszesen megírt, flashbackekkel pont jó helyeken, ügyesen tarkított sztorit kapunk, ami ugyan szinte végig egy helyben toporog (elvégre Tim egy makromiliméterrel sincs közelebb céljához a végén, mint az elején), az akcióknak hála mégis olvasmányos, sőt, egészen gyors sodrású. És bár ezeknek az akcióknak nincs sok közük magához a történethez, mégsem öncélúak, hiszen azokon keresztül értjük meg igazán, hogy milyen állapotban van valójában a főhős: brutálisabban dolgozik, és kegyetlenebb a bűnözőkkel szemben, mint valaha, és ez természetesen az apja halála miatt érzett gyász és frusztráció eredménye – nameg azé, hogy Dick Grayson, az új Batman, Damient választotta maga mellé Robinnak őhelyette. Ez utóbbi jelenet a képregény csúcspontja: Dick, Damien és Tim hármasa fantasztikusan működik, gúny, keserűség, szeretet, csalódottság, rivalizálás és cinizmus járnak kéz a kézben, kár, hogy ezt a triót valószínűleg nem sokat láthatjuk majd együtt (egyébként pedig nagyon kellett egy ilyen jelenet, ami megmagyarázza Dick döntését, és annak következményeit, minthogy ezekkel Morrison a Batman and Robinban nem foglalkozott). Ami viszont a rajzokat illeti, azok elég felemásak. Ramon Bachs ügyesen bánik a mimikával, átlagosan az akciókkal és totálokkal, és borzalmasan a túlzóan muszkulin emberalakokkal. Szerencsére az összhatás bőven nem olyan rossz, hogy komolyan rontsa az olvasás élményét. Ha Yost időben rátér Tim motivációinak tisztázására, ez akár egy nagyon jó sorozat is lehet.
Olorin

The Veil 1

Történet: El Torres
Rajz: Gabriel Hernandez
Kiadó: IDW Comics

Az IDW négy részesre tervezett új horror minisorozatát az első szám alapján túl sok eredetiséggel még nem vádolhatjuk, de ettől függetlenül mégis csak egy egészen ígéretes kezdetnek mondható. A misztikus horrortörténetek általában karakterközpontúak, és nincs ez másként itt sem. Adva vagyon egy külsőleg és mentálisan egyaránt kissé lepukkant női magánnyomozó Chris Luna, aki azzal foglalkozik, hogy erőszakos halált halt emberek szellemeivel beszélget, majd az általuk elmondottak alapján segít a new york-i rendőrségnek a tettesek kézrekerítésében. Nem elég, hogy már ez is alaposan megterheli a lelkivilágát, de ehhez hozzájönnek még a rendszeres gyötrő rémálmok is, plusz az utóbbi időben még komoly anyagi gondok is terhelik sanyarú életét. (Többnyire egyébként a halottak által hátrahagyott értékek teszik ki a honoráriumát.) Így aztán pont kapóra jön neki, mikor megtudja, hogy halott nagynénje ráhagyta a Maine állambeli kisvárosban található házát. Chris útrakél gyermekkora színhelyére, hogy ott minél előbb pénzé tegye az ingatlant (ebben a kedvezőtlen piaci helyzetben?!), a Stephen King könyveinek világát idéző álmos északi kisvárosban Crooksville-ben azonban a nő múltjának sötét árnyaival is szembesülni kénytelen.

Hát igen, ez a rövid sztoriismertetés önmagában még nem igazán képes arra, hogy különösebben felcsigázzon minket, hiszen ehhez hasonló alaphelyzettel is már többször is találkozhattunk. A "nagyvárosi főhős visszatér a kisvárosba, ahol megkísérti a sötét múlt" típusú történet valóban kicsit King-es, de ez akár még jól is elsülhet a későbbiekben. De akkor sem tévedsz kedves olvasó, ha azt mondod, hogy ezt a túlvilágiakkal kommunikáló, kiégett "szellemes" nyomozó karaktert is mintha már láttuk volna párszor. Hogy akkor mégis mitől ígéretes? Most egy dögunalmas recenzori fordulat következik: itt bizony elsősorban a hangulat hajtja a szekeret! Egyrészt a történet miatt, ami azért a klisék ellenére is kellően izgalmas és érdekfeszítő már így az egynegyedénél is, és persze főleg a rajz miatt, ami engem speciel teljesen levett a lábamról. Hernandez rendkívül ügyesen és jó érzékkel operál a vízfesték-szerű élénk és rozsdás színekkel, a durva és a finomabb vonalakkal, a kidolgozott és az elnagyoltabb ábrázolásokkal. Tetszetős például, hogy amíg a fontosabb emberi szereplők arcát igazi személyiségekkel töltötte meg, addig a halottak szellemeit az élőkkel szemben már torz, elmosódott figuráknak rajzolja. Emellett érdekes az is, hogy a háttereket szinte teljesen  elhanyagolja. Hernandez munkái kétségtelenül hozzájárultak ahhoz, hogy személy szerint a folytatások iránt is érdeklődést mutassak majd. A The Veil egyelőre semmi forradalmit nem mutatott még fel, ám az olvasóbarát tempó és a hangulatáért leginkább felelős kiváló rajzok miatt mindenképpen megéri a további próbálkozásokat is.
Chavez

Michael Jackson halott