Egyéb - Geekz

"A baglyok nem azok, amiknek látszanak."

RocknRolla - előzetes

Úgy látszik, hogy (a most még) Madonnáné, alias Guy Ritchie megunta a papucsférj szerepet, és újra rendezőként szeretne ismert lenni. Az októberben bemutatásra kerülő filmje a szokásos trendi akció/vígjáték lesz, telis-tele erős akcentussal bíró brit színésszel. Az előzetes nem rossz, de a hátasdobás nálam legalábbis elmaradt.

James Bond: Quantum of Solace - előzetes

A Casino Royale 2006 legjobb filmje volt, Daniel Craig pedig szenzációs James Bondnak bizonyult. Csoda hát, ha az új filmet tűkön ülve várom? Itt a teaser.

Geekfórum!

Aki eddig valami csoda folytán nem ismerte volna: már egy ideje megy a Geekblog fóruma, az Artéria, amely természetesen Magyarország legjobb filmes fóruma. A minőségi filmes eszmecsere, vagy mi a szar, garantált...

ui.: záros határidőn belül szeretnénk a fórumot átköltöztetni egy másik szerverre, ezért szívesen vesszük a phpbb adatbázisaihoz konyító önkéntes költöztetők jelentkezését. Köszi.

Ponyo On A Cliff - előzetes

Miyazaki az isten, ezt tudjuk. És mégsem vonult vissza, akárhogy is szabadkozott. Az új filmjének bemutatója enyhén szólva érdekes, úgy néz ki, a célközönség még a Totoro-énál is fiatalabb... (az egyik Indexes újságíró a Totoro budapesti vetítése után felhívott, hogyaszongya "mi a jó ebben a szarban???" Azóta tudom, hogy a helyén kezeljem a gyereket...) Sajnos a japán NTV munkatársai végigugatják az előzetest, de egyelőre csak ez a felvétel forog közkézen, gondolom nemsokára lesz tiszta verzió is.

Bréking nyúz: jön a Diablo 3

Tegnap a Párizsban megtartott Blizzard Entertainment Worldwide Invitational-en rántották le hivatalosan a leplet a készülő Diablo 3-ról: a hack and slash királya visszatér! Amit eddig tudunk: a játékmenet mechanizmusa az előző részekéhez hasonló lesz, nagyobb hangsúlyt fektetve a csapatalapú küldetésekre. A grafika a kor elvárásainak megfelelően átköltözik 3D-be (a már szinte elengedhetetlen Havok fizikai motorral megtámogatva), de marad a döntött izometrikus nézet. Konkrét dátumról és/vagy egy esetleges konzol átiratról egyelőre nincs hír.

A rendezvényen egy közel 20 perces gameplay videót is prezentáltak. (Lapozz.)

És a teaser:

Dr Horrible's Sing-Along Blog - előzetes

Van néhány ékesen ragyogó gyémánt, mely messze kitűnik az átlagos, nagyrészt csak a megkedvelt szereplők vagy az esti tévézés szokása miatt nézett sorozatok közül. Ilyen például a Firefly: minden ízében tökéletes, igényesen elkészített, remek színészgárdával rendelkezik, izgalmas és főként intelligens, nem véletlenül örvend kult státusznak az interneten (a filmet csakis erre a rajongásra és a sorozat dvd-eladásaira alapozva készítették el).

Ezek után talán nem kell ecsetelnem lelkesedésemet Joss Whedon és Nathan Fillion (az említett sorozat rendezője és főszereplője) legújabb közös munkájával kapcsolatban, amiben ráadásul Neil Patrick Harris is játszik (akinek a How I Met Your Mother? című sorozatban minden képernyőn töltött perce halálosan vicces). Nathan Fillion ráadásul az előzetes alapján még a Slither című nosztalgikus horror-komédia-beli szerepénél is nagyobb badass mo-fo szerepet kapott ebben a musical-sorozatban. A sorozat ráadásul az interneten lesz elérhető - Whedonnak biztos elege lett a Firefly vetítési mizériájából (Amerikában rossz sorrendben és nem is mindegyik epizódot vetítették le belőle, mielőtt először lelőtték a sorozatot).

Nagyon várjuk!

Angry Video Game FAG

Mókás anyagra bukkantunk a youtube sötét, csatornaszagú bugyraiban. Angry Video Game FAG aka Ebeeto kibaszott mókás Hitman game guide-ot készített a híres/hírhedt Nerd stílusában: "Just pop everyone in the fucking head!". Jó szórakozást.

Lapozás után még ilyen.

Wanted

Történt 2004-ben, egy évvel a Gyűrűk Urás záróepizód nyálas tengerparti búcsúja után, hogy kijött egy orosz film, az Éjszakai őrség – szintén könyvadaptáció –, amely a jó és a rossz erők harcáról regélt, tele volt vámpírokkal és az egésznek olyan érdekes, lendületes, nem-amerikai stílusa volt, hogy odaát néhányan felkapták a fejüket, aztán izgatottan tárcsázták producer ismerőseiket: hoppá, vigyázó szemeteket keletre vessétek! Aztán 2006-ban jött a folytatás, a Nappali őrség, Hollywood pedig lecsapott a tehetségét már bizonyított friss húsra, és rábízta a Wanted című képregény-adaptációt, afféle bemutatkozó kűrnek. Timur Bekmambetov megérkezett (Oroszországból szeretettel): útját sportladával repkedő Angelina Jolie, szétfröccsenő agyak, nyolc napon túl gyógyuló sérülésekre fogyasztott gyógyvodka és más, Hollywoodban szokatlan jelenségek jelzik.

A történetet nagy vonalakban Beyonder már ismertette a képregényről írt kritikájában, röviden azért mégis összefoglalnám, mert egyrészt leendő nézői közül valószínűleg kevesen olvasták az említett forrásművet, másrészt olyan egyértelmű filmes áthallásokat tartalmaz, melyek mindenkinek fel fognak tűnni.

Hősünk egy depressziós, fásult irodakukac, unalmas munkával, csalárd barátnővel és idegesítő „legjobb baráttal”: tervei és vágyai nincsenek, igazi amerikai módjára marokszám nyeli a nyugtatót, és már annyira befásult az egészbe, hogy az önmegvalósítás, a változtatás álma sem kerülgeti többé. Cinikus, ütősre megírt pársoros mondatokkal narrálja ezt el nekünk ő maga, miközben percenként riad fel vacak, szűkös lakásában vagy éppen az Enter billentyű lenyomatával homlokán (ismerős?). Mindez megváltozik azonban (igazi VHS-kazetták borítójának hátuljára illő mondatkezdés, nem?), amikor a közértben Angelina Jolie jelentőségteljesen a pofájába bámul. A srácról kiderül, hogy apja tagja volt egy gyilkosokból álló ősi szövetségnek, és mellesleg épp aznap lőtték fejbe egy toronyház tetején…

A Wanted ízig-vérig látványfilm, gátlástalanul az, és amíg nem próbál több lenni, egész jól működik is - azaz a játékidő első harmadában. Pofás lett az apró szilánkokra robbanó üvegfelület, a toronyház-ugrás („elsőre senkinek sem sikerül…” – ja nem, az egy másik film) meg a komikusan vagány tűzharcok, no és persze szélesvásznon lassított felvételben, majd kimerevített képen mutatott fejlövést is ritkán lát az ember. Az autós üldözés szintúgy profi munka, Jolie túljátszott lazasága, az elképesztő(en irreális) trükkök és hősünk hétköznapian természetes trágársága remekül összeillenek.

Mindez azonban addig tart csak, amíg el nem ér a film arra a pontra, ahol muszáj elkezdenie adagolni a lényegi információkat szegény irodakukac srácnak és az akciójelenetek látványorgiája alól kiszabadult nézőnek a történetről, melynek alkatrészei és csavarjai nyugtalanítóan ismerősek. A Wanted ráadásul olyan popkulturális alapvetésekből nyúlt (és most nem számít, hogy a film csak a képregényt dolgozza fel), mint a Star Wars-hoz hasonlóan totálisan köztudatba épült Mátrix 1. vagy a komoly ítészek által gyakran alábecsült, fölöttébb zseniális Harcosok Klubja (még az Ikea bútorok is előkerülnek – mi ez, ha nem kikacsintás?).

Az erős forgatókönyv hiánya a pörgős, ötletes képi megoldásokkal teli felvezetésben még nem annyira zavaró, de a későbbiekben határozottan kínossá válik. Morgan Freeman rutinosan és magabiztosan adja ugyan elő a szövegeit, amik viszont még egy tucatgyártott számítógépes játékban is kínosan hangzanának. Jolie-nak más dolga nincs, mint lazulni és szexisen kinézni, de vele is jól kicsesztek, mert gyakran határozottan hullaszerűen fest a vásznon (talán nem Romerótól kellett volna elkérni a sminkeseket?). Talán még a furcsa bérgyilkos fazonok lettek a legjobbak, nyilván Bekmambetov hatása miatt (a vodka meg a matrózsapka legalábbis bizonyosan neki köszönhető), de akkor már inkább megnézem újra az Éjszakai őrséget, ahol meg minden szereplő egyénire sikerült...

Érdekes amúgy, hogy az amerikai filmek mennyire hajlamosak alábecsülni az emberi életet és túlbecsülni a családi kapcsolatokat. Mindenféle morális és filozófiai vitába való belemerülés vágya nélkül kérdezem: odaát tényleg ennyire ütnek milliomodszorra is az „ő volt a te apád!”, „hiszen az apám volt!” és más, hasonló jellegű drámai egysorosok? Nem unják már ezt a motívumot a nézők - és persze az írók? A moralizálás persze nem tisztem (egyébként is azt vallom, hogy egy átlagos felnőtt ember képes kezelni a valóság és a fikció fogalmát, ezért ezt határozottan fel kell tételezni a nézőkről is – fenébe a cenzúra akármilyen formájával!), de egyvalamit azért meg kell említenem: az ősöreg filmes problémát, miszerint a főszereplők által véghezvitt (bér)gyilkosságokat valahogyan elfogadhatóvá kell tenni a nézők számára, ha azt szeretnénk, hogy beleéljék magukat a helyzetükbe, a Wanted meglehetősen kifogásolható – vagy, ha úgy tetszik, suta – módon oldotta meg, amit a film közepi túlmagyarázás sem tesz indokoltabbá vagy értelmesebbé.

Szóval igencsak vegyes a végeredmény: az eredetiség nyomokban lelhető csak fel (de akkor már ezerszer inkább valamelyik Őrség-film), a látvány pedig brutális ugyan, de a harcjelenetek nem sokkal szebbek és egyáltalán nem ötletesebbek, mint a Golyózáporban (Shoot ’Em Up), ami viszont épeszű sztorival bírt és még az esetleges komolykodást is sikerült nagy ívben elkerülnie. (Monica Bellucci pedig százszor szebb, mint Angelina Jolie – minimum!) A forgatókönyv írója pedig egyedül a Google szó leggyakoribb és legköznapibb használatáért érdemel dicséretet (vagy talán büntetést, nem tudom).

Tény, ami tény: nagyvásznon büntet a számítógép-izzasztó effektparádé (a Wanted-ot sima tévén megnézni időpazarlás volna) - kár, hogy a döcögős, félrecsúszott, komolytalan mondanivalót is le kell nyelni hozzá). Jó szívvel azonban csak azoknak tudom ajánlani a filmet, akik vagy nem látták Fincher és a Wachowski testvérek fentebb említett filmjeit (elégszer), vagy nem zavarja őket, hogy lépten-nyomon ráismernek majd ezekre (és persze felrémlenek majd John Woo heroic bloodshed-akcióopuszai, meg az Orvlövész (Shooter) meg a Willard…).

Amerikai, 2008. Rendezte: Timur Bekmambetov. Írta: Michael Brandt és Derek Haas. Fényképezte: Mitchell Amundsen. Zenéjét szerezte: Danny Elfman. Vágó: David Brenner. Szereplők: James McAvoy, Morgan Freeman, Angelina Jolie, Terence Stamp és mások.

Cannibal Ferox

Elliott Silverstein 1970-es filmje, a The Man Called Horse, állítólag, annak idején számottevő sikert aratott. Nem nagyot: számottevőt. Az olasz b-producereknek elég is volt ennyi: mivel éppen jó kapcsolatokat ápoltak mindenféle banánköztársaságokkal, és ennek folyományaként az ottani produkciós költségek szinte a nullával voltak egyenlőek, a garast (nem a színészt) amúgy is állandóan a fogukhoz verő filmesek ígéretes, és főleg olcsó lehetőséget láttak abban, hogy Dél-Amerika közkedvelt dzungeleiben forgassák le a Man Called Horse olasz változatát, amelyet Il Paese del sesso selvaggio-nak neveztek el.

A rendezés Umberto Lenzire hárult, aki egészen addig kalandfilmek, westernek és giallók összerittyentésével kereste a kenyerét, ergo a Man from Deep River (a filmet ugyanis angolszász nyelvterületen ezzel a címmel forgalmazták) éppen beleillett az ouvre-jébe. A Horse sziú indiánjait lecserélték ergonomikusabb bennszülöttekre, Richard Harrist meg behelyettesítették a később más Lenzi filmekben is feltűnő orosz disszidens Ivan Rassimovval. Utóbbi alakítja a civilizált fehér embert, aki, miután a bennszülöttek foglyul ejtik, és fantáziadús kínzásoknak vetik alá, végül elnyeri a rokonszenvüket, és a film realista lezárásaként a királyuk lesz.

Mivel a jó harminc évvel ezelőtti közönség pavlovi kutyaként kívánta az egzotikus helyszíneken játszódó történeteket, a Man from Deep Rivernek sikerült teljesítenie a készítői által támasztott anyagi elvárásokat. Ha pedig egy üzlet beindul, nem éppen az olaszok híresek arról, hogy az útjába állnának. Mediterrán temperamentumuknak, valamint az amerikai George Romero zombifilmjei sikerének köszönhetően sorra készítették az egyre kegyetlenebb dzsungelfilmeket, amelyeket ma már külön alműfajként, olasz kannibálfilmekként emlegetünk. A teljesség igénye nélkül íme néhány cím, melyekről még biztosan lesz szó a Kritikák rovatban: Ultimo Mondo Cannibale (1977, Ruggero Deodato), Montagna del dio cannibale (1978, Sergio Martino), Sexo Caníbal (1981, Jess Franco), és természetesen Ruggero Deaodato egy másik filmje, hírhedt, a többivel össze sem vethető remekműve, a Cannibal Holocaust.

No meg persze a tárgyalt film, az 1980-as Cannibal Ferox, ennek a rövid életű filmes vadhajtásnak egyik utolsó példánya. A Man from Deep Riverhez hasonlóan a Feroxot is Umberto Lenzi rendezte, de míg a korábbi filmben tapasztalható volt részéről a koherens cselekménybonyolításra való törekvés, a Feroxnál már baszik a narratív szálra, és a félórás felvezetés után keményebbnél keményebb jelenetek (tapasztalatlanabbak ezeket talán undorítónak neveznék) halmozásával igyekszik kitölteni a kötelező másfél órát. Ha mindössze ennyi volt a rendező önmaga elé kitűzött célja, akkor sikerült teljesítenie: a Ferox a Cannibal Holocaust mellett az olasz kannibálfilmek legkegyetlenebbike, ám Deodato főművével ellentétben mellőzi az emberi intellektus leghalványabb szikráját is.

Háromfős expedíció (Bryan Redford, Lorraine De Selle és Zora Kerowa) indul a legdzsungelebb dél-amerikai dzsungelbe, hogy megcáfolja a kannibalizmus tudományos körökben jól beágyazott (és mellékesen bizonyítékokkal megtámogatott) mítoszát. A fentebb már emlegetett félórányi bóklászás, tökölés és az expozíció egyéb felesleges (amelynek szerves része egy kis kutya óriáskígyó általi - természetesen reális, mer' az olasz filmes ott spórol, ahol tud - elfogyasztása) velejáróinak elviselése után hőseink legelőször még csak nem is kannibálokba, hanem két, meglehetősen ideges honfitársukba botlanak - az új jövevények egyike ráadásul a súlyos vérveszteség családias jeleit is magán viseli. A másik, Mike (John Morghen - alias Giovanni Lombardo Radice - alakítja: ő az olasz horrorfilm Kennyje (South Park analógia), aki a 70-es, 80-as évek fordulóján a műfaj szinte összes darabjában (no pun intended) előfordult, és annyi és oly sok fajta halált halt, hogy rajzfilmes megfelelője is megirigyelhetné. Ráadásul a "túlspilázás" és ő kéz a kézben járnak, így az a tény, hogy Radice alakítása még a legelviselhetőbb a filmben, sokat elmond a Ferox színészeinek kvalitásairól...) láthatóan és szagolhatóan be van lőve, és gyilkos bennszülöttekről zagyvál, akik először határtalan vendégszeretettel fogadták eredetileg háromfős csapatukat, ám egyszerre a kannibalizmus (Mike-ék számára) fájdalmas útjára léptek, és heveny létszámcsökkenést idéztek elő az amerikaiak állítólag csak a természet iránt érdeklődő pro-grínpíszes soraiban.

Hőseink, hisz realista-mód gondolkodó emberek, természetesen beszopják ezt a marhaságot, és Mike-ot meg a társát felnyalábolva, az emberhúskedvelő primitívek nyomába erednek. Az indián faluban néhány megcsonkított bennszülött(!) hullán kívül senkit sem találnak, így hát logikus, hogy az ottani üres kunyhókban szállásolják el magukat.

Mike ettől kezdve tojik a látszatra: miután hidegvérrel agyonlő egy a fehéreknek még a környékét is elkerülni próbáló, ám véletlenül mégis arra tévedő fiatal indián párt, társa, aki addigra már valóban az utolsókat rúgja, elbeszéli hőseinknek, hogy mi is történt valójában néhány nappal ezelőtt a faluban. Kiderül, hogy ők morál - és főleg lóvé nélküli szerencsevadászok (még a new yorki rendőrség is nyomoz utánuk - ezt néhány, a film testébe rendkívül ügyetlenül beillesztett nagyvárosi inzertből tudjuk meg), akik egy legendás kincs reményében rabszolgasorba hajtották a bennszülötteket, néhányukat szörnyű kínzásoknak és válogatott halálnemeknek vetve alá. Az indiók csak ideig-óráig tűrték a fehérek őrültségeit, majd miután végre sikeresen fellázadtak, a rabul ejtett főrohadékon jól be is kajoltak. Mike és jelen dögrováson leledző társa az utolsó pillanatban léptek meg, és valószinüsíthető, hogy az indiánok még kissé orrolnak rájuk.

Valóban. A film utolsó harmada másból sem áll, mint az un. "creative killing" legszebb megnyilvánulásaiból, amelyek kizárólag az indiánok fantáziadús bosszúját taglalják. Persze mint ahogy az átlagmagyarnak is egyforma minden kínai ("ezen a sárgán még átmegyek"), úgy a bennszülöttek sem tesznek különbséget a fehérek között. Mike örökítő szervét premier plánban nyisszantja le a törzs felhevült főnöke, utána jóízűen bekapja, és alá Divine, nyammog rajta egy embereset. A haldokló haver sem jár sokkal jobban, őt egyszerűen kibelezik, és utána all you can eat... A tudóscsoport férfi tagja, egy félresikerült folyóátúszási kísérletet követően (csak annyit mondok: piranhák) mérgezett nyilat kap a nyakába; az egyik nőneműnek pedig már soha nem lesznek lógó mellei... Egyszóval kellemesen mulatják az időt ott lenn, a legvidámabb dzsungelbarakkban, amely szórakozás alól a kasztrált, ám még éppenséggel élő Mike sem vonhatja ki magát. Az ő halála a film "csúcspontja": aki látta az Indiana Jones és a Végzet Templomának vacsorajelenetét, és még emlékszik, hogy hogyan kell felszolgálni a mélyhűtött majomagyvelőt, az így látatlanban is alkothat némi fogalmat Mike végső kimeneteléről...

A Cannibal Ferox egy olyan éra szülötte, amelyben még szó szerint mindent filmre lehetett vinni, legyen bár akármilyen idióta a sztori, kegyetlen a megvalósítás vagy rasszista a világnézet. Mert utóbbi bizony az, bármennyire is próbálja dottore Lenzi későbbi nyilatkozataiban mosni a fehérneműt. Az az érve, hogy a bennszülöttek emberevésükkel csak a fehérek barbár agressziójára reagálnak, mindössze felületes vizsgálat során állja meg a helyét. A film valós hozzáállása nagyon is exploitatív, az indiánok ösztöneiknek és borzalmas szokásaiknak engedelmeskedő állat-emberekként vannak ábrázolva. Az ilyesmi pedig még horrorfilmes körökben sem szép dolog. A filmnek erre a tulajdonságára, valamint tabusértő természetére épített a nyolcvanas évek horrorfilmellenes un. "video nasty" hisztériája is, amely könnyű célpontot látva a Feroxban - valamint több tucat másik extrém horrorfilmben - annak kópiáit mintegy véres kardként maga előtt hurcolva (képzavar, képzavar, ez van), a média hathatós segítségével, világszerte ellehetetlenítette a horrorfilm egész műfaját. Egész egyszerűen a producerek nem látták értelmét erőszakos filmek forgatásának, hiszen a nagyobb felvevőpiacokon (pl. Anglia, Németország) ezeket a filmeket a cenzúrabizottságok azonnal bevonták. Szerencsére ezek a "vágóhidak" az utóbbi években egymás után szűnnek meg - az említett országok egyre több polgára emeli fel szavát egy olyan intézmény ellen, amely felnőtt embereknek meg akarja szabni, hogy otthonuk négy fala között milyen filmeket - és milyen formában - nézhessenek.

Olasz, 1980. Írta és rendezte: Umberto Lenzi. Producer: Antonio Crescenzi. Fényképezte: Giovanni Bergamini. Zene: Roberto Donati és Maria Fiamma Maglione (a stáblistában kettejük közös álneve, a Buddy Maglione olvasható). Vágó: Enzo Menigoni. Speciális effektek: Gianetto De Rossi. Szereplők: John Morghen (alias Giovanni Lombardo Radice), Lorraine De Selle, Zora Kerowa, Bryan Redford (alias Danilo Mattei), Walter Lloyd és mások.

WANTED (2003-2004)

„Only difference between a dream and a nightmare is how big your balls are, bitch!” (A Róka)

Wesley Gibson egy átlagos senki egy átlagosan szar munkahelyen. A főnöke egy kibírhatatlan ribanc, a barátnője megcsalja a legjobb barátjával, és még egy utcai banda is őt szívatja nap mint nap. Gibson pedig csak nyel és nyel, mint egy igazi droid. Egy szép napon aztán megtudja, hogy apja, aki gyerekkorában elhagyta őt, a világ legjobb bérgyilkosa volt, és mellesleg tagja egy Testvériség nevű szervezetnek. Végrendeletében az öreg mindent a fiára hagyott, egyetlen feltétellel: Gibsonnak hat hónapra a Testvériség szolgálatába kell állnia, hogy beszari gyerekből igazi férfivé váljon. A szervezet oltalma alatt szabadon gyilkolhat, rabolhat és erőszakolhat. Ugyan ki ne vágyna rá, hogy golyót röpítsen egykori, gyűlölt földrajztanára fejébe, vagy a lányéba, akit pattanásos kamaszként hiába hívott el randira? És ki ne szeretne megerőszakolni egy A-kategóriás hírességet vagy lemészárolni egy egész rendőrőrsöt, csak úgy, unaloműzésképpen?

Nos, a többségünk – néhány bekattant iskolai ámokfutót leszámítva – szerencsére nem épp így képzeli el az „önmegvalósítást”, Gibson viszont boldogan és önfeledten veti bele magát a gyilkolászásba. Megteheti: a következmények, mint olyanok számára megszűntek. A Testvériség ugyanis kontroll alatt tartja az egész bolygót, tagjai bármit megtehetnek. Ők a szupergonoszok, akik az 1986-os nagy háborúban nem csak, hogy kiirtották az összes szuperhőst, de még az emléküket is kitörölték az emberek fejéből. Az öt kontinenst az Ötök Tanácsa irányítja: Professzor Solomon Seltzer Amerikát tartja kézben, Adam-1-é Afrika, „A Császár”-é Ázsia, a hírhedt nácinak, „A Jövő”-nek Európa, Mister Rictusnak pedig Ausztrália jutott. Utóbbi, lévén a leggátlástalanabb mind közül (már ha ez egyáltalán lehetséges), nem nyugszik bele, hogy a legértéktelenebb kontinenst kapta, ezért feszegetni kezdi a status quót. A mindössze hat részes minisorozat egyrészt Rictus véres hatalmi „puccsáról” szól, másrészt Gibson öntudatra ébredéséről és az apja gyilkosa utáni kutatásról.

A skót Mark Millar munkásságáról már volt szó nálunk, és még lesz is, röviden elég róla annyi, hogy sok más képregényszerző kollégájához hasonlóan a régi (comics-) mítoszok feldolgozásában és a megfáradó szériák újragenerálozásában utazik, de tabudöntögető stílusa és cinikus humora kiemeli az átlagból. A WANTED alapötlete még gyerekkorából származik, mikor is bátyja elhitette vele, hogy szuperhősök ma már azért nincsenek, mert a szupergonoszok legyőzték őket egy nagy végső háborúban. Hasonló ihlető forrás lehetett a Watchmen is, amely 1986-ban jelent meg: nyilván nem véletlen, hogy épp ekkor kezdődik a WANTED univerzumában az új időszámítás. Utalásokban amúgy sem szűkölködik Millar munkája, sőt vehetjük akár az egész miniszériát egy képregény-történeti hommage-nak és idézetgyűjteménynek. Minden szereplő megfeleltethető valamelyik híres anti-hős karakternek, a Professzor bandájának tagjait például Superman, Rictus-ét pedig Batman ellenségeiről mintázták. J.G. Jones rajzoló ráadásképpen valós személyektől kölcsönözte a három főszereplő arcberendezését: Gibson Eminem morcosságát örökölte, „A Róka” Halle Berry dögösségét, „A Gyilkos”-ban pedig nem nehéz felismerni Tommy Lee Jones vonásait.

Ha mindezzel az volt a Millar-Jones páros szándéka, hogy tippeket adjon egy esetleges filmadaptáció szereposztásához, akkor nem jött be a tervük. A film ugyan valóban elkészült, de nem csak a szereplők személyét, hanem a sztorit illetően sincs sok köze egymáshoz a két verziónak. Csodálkozni persze kár lenne, a WANTED nihilista és beteges világa nem igazán blockbuster-matéria.

Két filmet viszont szokás megemlíteni a képregény kapcsán: a Mátrixot és a Harcosok klubját. Előbbit nyilván a hasonló beavatástörténet és a „valós” mögött létező „igazi” világ tematikája miatt, utóbbit pedig a polgárpukkasztó szándékok révén. Tartalmilag megállják a helyüket ezek az összevetések, de ahogy a képregénykaraktereket is másolta Millar, úgy a WANTED ideológiája és üzenete sem több replikánál. Szó se róla, ahogy Gibson kiszól a droidlétben tengődő olvasóknak, az kúl, de ennél többet kár lenne belelátni a szériába. A punkos lendület, az anarchista-nihilista hangulat csak divatos máz, sokkolni Millar az amorális megközelítéssel sem tud, ahhoz túl felszínes és túl ponyvaízű amit csinál.

Utóbbi persze inkább dicséret, merthogy épp a karikatúraszerűsége miatt élvezetes olvasmány a WANTED. Tény, hogy nincs egyetlen olyan szereplő se, aki méltó az azonosulásra – egy gyakorló szociopatának persze Gibson vagy „A Róka” könnyen szimpatikus lehet –, de egy félóra alatt kiolvasható miniszéria esetében ez nem lehet akadálya annak, hogy élvezzük a gore-ban gazdag, akciódús paneleket és az (ön)ironikusan macsó szövegeket. A WANTED igazi kultusz-kompatiblis anyag, csak tartsuk fejben, hogy Millar, bármennyire is szeretné, nem egy Alan Moore, így aztán csalódni sem fogunk.

Kommandó

Jelen írás nem az eleven, mozgékony jelennel foglalkozik, hanem a távoli, elrozsdált múlttal. Mikor még vehettünk ballonos szódás jaffaszörpöt, de már inkább kólát hörpöltünk, hittünk a 2010-re felépülő csillagvárosokban, pedig még a kalákában épülő családi házhoz sem lehetett huzalszeget kapni. S amíg a vodkapárát lehelő, pizzányi tányérsapkát hordó Jevgenyij vígan csurgatta a kerozint a katonai bázisok talajába, mi vagy a piros műbőrülésű mozikban szurkoltunk a csillagos- sávos lobogónak, vagy csempészett hangalámondásos videókazettákat bámulva drukkoltunk a Videoton Supercoloron át a kapitalista világrend két őrének: Arnoldnak vagy Sylvesternek.

(A suliudvarokon komoly sérüléseket lehetett összeszedni, ha valaki kiállt az egyik hős mellett - az ellentábor ellenérzései azonnal gáncsolásban és Triál-matekdobozzal végrehajtott kalapácsvetésben manifesztálódtak.)

Esetünkben Arnoldon a sor, hogy szétrúgjon néhány, USA érdekeit veszélyeztető segget. Hát lehet nem szeretni egy olyan sztorit, amiben a hegyek közé visszavonult veterán elitalakulatos John Matrix lányát elrabolja egy puccsra készülő latin-amerikai akarnok, hogy rákényszerítse a jelenlegi elnök megölésére?! Mátrixot repülőre rakják, de megszökik - 11 órája van, hogy megtalálja és kiszabadítsa a lányát, leszámoljon a diktátorral és mellékesen egy teljes hadsereggel.

Megjelennek a nyolcvanas évek Amerikájának gondjai: japán autó vagy Cadillac, banánköztársaságok ” ki tudja kommunista-e”- jellegű ezredesei, és persze a hős, aki megmenti Amerikát. Nem volt mentes a háborúktól a korszak: a bejrúti bombázások (lásd bővebben (hol?) Chrudinák Alajos interjúit Arafattal a Tangerine Dream főcímű Panorámában), granadai partraszállás, Laosz, Angola, stb. A vietnami kalandból azt a következtetést vonta le a reagan-i vezetés, hogy a haditechnikát kell fejleszteni, mert a dollármilliárdokkal tökéletessé csiszolt fegyverzettel megnyerhető minden háború. A tapasztalatok nem ezt mutatták. A gerilla-módszerek ellen a mai napig nincs hatásos ellenszer, látható az öt éve tartó iraki kalandnál is. Ha már a valóságban nem sikerült megnyerni minden háborút, legalább filmen tegyük meg!- hangzott a jelszó és lőn.

A trükk és képmanipuláció-mentes akciójeleneteket nézni még ma is élvezet. Ahogy a fék nélküli, kéttonás Chevrolet Blazer zúdul alá az erdőben, előrevetíti Arnold leszámolását. Semmi finomkodás, elegancia - marad a puszta brutalitás. (Vic Armstrong, a nyugati világ legjobb akciórendezője szerint is a Schwarzihoz leginkább passzoló harcmodor, ha egyszerűen berúgja az ajtót és kész. Lehetetlen megcáfolni. Már a futás se áll jól neki, hát még, ha kungfuzna!). A repülőgép-szekvenciát az „57-es utas”-ban egy az egyben nyúlták le, a gép kerekén való kuporgással együtt, az egyedüli különbség a divatban van: a Schwarzi vajszínű zakóját váltotta Wesley Snipes laza bőrdzsekije.

„Cindy: What happened to Sully?
Matrix: I let him go.”

A plázajelenetben egyértelművé válik Arnold fizikai fölénye. A szabály itt is érvényesül- a biztonsági őrök a mosónőkhöz hasonlóan korán halnak-, pláne, ha egy kommandóst akarnak elfogni. A dekoráción való Tarzan- lengést is übereli, mikor kiszaggat a helyéről egy telefonfülkét, benne Sullyval, a kis szerencsétlen végrehajtóval, aki ekkor még megmenekül, de nemsokára már egy popeye-nyi alkaron függ az élete- kiszámítható végeredménnyel. Matrix lassan felgöngyölíti az egész ügyet.

„Cindy: Where are we going?
Matrix: Shopping.”

Ám a film legemlékezetesebb része csak ezután jön: a bevásárlás a fegyverboltban, a letartóztatás, majd a menekülés. Cindy szerencsétlenkedése a rakétavetővel tökéletes példája, hogy hogyan lehet egyszerre vígjátéki és akciódús egy jelenet.

„General Kirby: Leave anything for us?
Matrix: Just bodies.”

Végre eljutunk a szigetre, ahol Arius tábornok készül a puccsra, hadseregével együtt. Elértünk ahhoz a részhez, ahol Arnie leginkább kibontakoztathatja képességeit- felfegyverzi magát. Az a 20 másodperc adja meg a film savát-borsát: a hős háborúba indul. Nem is akárhogy. Egyszemélyes hadseregként vág rendet a latin szabadságharcosok között- M-15-sel, Desert Eagle- lel, Claymore- aknával- a végén már vasvillával és flexkoronggal. Kétség sem férhet hozzá, hogy képes lenne bolgár meggybefőttből is atombombát fabrikálni- a ’la MacGyver-, ha akarna. De nem akar, csak ölni az ellent.

„Bennett: You're a dead man, John!
Matrix: Bullshit!”

És persze még hátravan a nagy leszámolás- késpárbaj a kazánházban. A gőzben repkednek a beszólások és a veseütések a két ellenfél közt- de csak egy maradhat. Ezt persze Matrix lánya is végignézi- későbbi pszichiátriai kezeléséről nincs tudomásom, de nem is fontos. Itt nincs helye sem érzelgősségnek, sem férfiatlan tötyögésnek.

Steven E. de Souza (48 óra, Die Hard) forgatókönyve a politikai kontextusokat leszámítva is kellően fordulatos, plusz Arnie egymondatos beszólásai itt kezdenek büntetővé válni. Az eredetileg kiszemelt Walter Hill helyett a tisztes iparos, Mark L. Lester dirigálta a stábot és tökéletesen hozta a tőle elvárt szerepet- korrektül összetartotta a jeleneteket és tempót adott a filmnek. A filmből árad a tesztoszteronszag- kétajtós szekrények szaladgálnak mindenfelé, a nők hangsúlyosan vékonyak, kicsik, védtelenek. Az akció- és a vígjátéki elemek nem ütik egymást- a showdown pedig maga az megtestesült önparódia. Arnie vs. latin hadsereg- fix egyes.

Kedvenc testépítőnk nem is fa, hanem épületfa arccal „játssza” végig a filmet- de pont ez az érzelemmentesség passzol a karakterhez. Rae Down Chong főleg bongyor hajzuhataga miatt emlékezetes, Dan Hedaya meg képtelen hibázni. Nagy felfedezés Vernon Wells- ha túltesszük magunkat a szétszteroidozott Freddie Mercury- arcélen, megérezzük a fenyegető gonoszságot. Az ausztrál bányász nem játssza túl a bosszúszomjas sidekick-et, méltó ellenfele Schwarzi-nak.

Zeneileg abban a korszakban vagyunk, mikor a hair-rock és az italodisco két irányból végzi aknamunkáját egy teljes generáció látens homoszexuálissá tételében. A Power Station végefőcímdala (We fight for Love) az előbbihez áll közelebb- de még a vállalható kategórián belül lavírozik. A filmzene pusztán a 48 óra főtémájának újrakeverése- James Horner gyakorlatilag abból élte végig a nyolcvanas éveket.

Míg a Terminátor túl pesszimista, a Rambo túl politikus, a Kommandó szórakoztató. Soha nem ül le, soha nem válik unalmassá. Erőszakos, humoros, nem veszi komolyan saját magát - tökéletes szórakozás mindenkorra.

Commando. USA 1985. Rendezte: Mark L. Lester. Írta: Jeph Loeb, Matthew Weisman, Steven. E. de Souza történetéből Steven E. de Souza. Producer: Joel Silver. Fényképezte: Matthew F. Leonetti. Zene: James Horner. Szereplők: Arnold Schwarzenegger, Vernon Wells, Rae Down Chong, Dan Hedaya és mások.

Call of Duty: World at War - játékelőzetes

Még idén jön az új rész minden lényeges platformra, ezzel a Call of Duty visszatér a jól bevált (vagy halálosan elcsépelt?) recepthez: a második világháborús csatatérhez. A World at War a Modern Warfare módosított grafikai motorját használja, továbbfejlesztett fényhatásokkal és fizikával. Az ígéretek szerint a környezet teljesen szétlőhető/szétrombolható lesz, a házakat felgyújthatjuk, s géppisztollyal bejáratot csinálhatunk a falakon.

Metabárók kasztja

A képregények világa rendkívül szerteágazó, csak a fantázia szab határt a különféle műfajok, stílusok, gondolatok féktelen táncának. Igaz, erről néha hajlamos megfeledkezni az ember, túl sok mangát és manga-származékot vagy éppen szuperhősös sorozatot olvasván egyhuzamban. Ezért is igazán kellemes felüdülés végre kézbe venni a Képregényfesztiválra beharangozott Metabárók kasztja első kötetét, mely egy sziporkázó, ötletekkel teli, gyönyörű sci-fi történet a legszebb hagyományok szellemében.

A nagyszabású űropera egy családfa sorsát követi végig. Az első kötet három fejezetből áll: Othon, az ükapa, Honorata, az ükanya és Aghnar, a dédapa történetét ismerhetjük meg. A Metabárók kasztjának létrejötte és vagyonuk, hatalmuk változásai, a családi románcok, a gyermekek gyermekkora és felnevelése rövid, epizódszerű jelenetekből áll össze egyetlen gigantikus képpé. Jodorowsky narrálási stílusa lenyűgözően folyékony és könnyed: emitt egy-két nagyobb képpel és néhány rövid mondattal letud egy évtizedet, pár oldallal odébb pedig hat képkockát szentel egy repülő lándzsának, az egész oldalas, tudományos-fantasztikus regénybe illő, az idő és az űr végtelenjébe fagyott festmény-illusztrációk hangulatát egy filmszerűen dinamikus hatást keltő megoldással váltva fel. Mindezt pedig teszi úgy, hogy az olvasó egy pillanatra sem érzi a döccenéseket. Ez igen!

A kis, rövid epizódok a ’70-es években indult Heavy Metal magazin történeteihez hasonlíthatóak leginkább, filmek közül pedig a kora ’80-as évek fantasy eposzai említhetőek: félmeztelen hősök, hatalmas keblű szépségeket hódítanak meg, vagy otthon két macskaképű udvarhölgy-szeretőjükkel játszanak, amikor épp nem egymaguk gyilkolnak le egy ellenséges csapatot, könyékig véresen, esetleg egy fürge és kecses űrhajóba tuszkolva izmos testüket, az űr hideg semmijén keresztül indulnak neki egy kalózflottának, hogy csellel legyőzzék. Ha pedig rossz kedvük van, akkor az igazán pokoli rossz egy kedv, olyan, amilyet sose kívánnál magadnak, tízszer gonoszabb, mint mikor egy rosszul sikerült buli után az alkoholfogyasztásról is kész volnál lemondani a másnaposság őrült, lila fájdalommal hasogató révületében – és hogy a környezet idomuljon hősünk háborgó lelkéhez, egy bolygó élővilágának kell elpusztulnia. (Minimum.)

Jodorowsky eme gátlástalan mesét komikus kvázi-idézőjelek közé tette, igen ügyesen: az űropera keretszíne és jelenje ugyanis az ötödik Metabáró gigászi, fényűző fémbunkere, ahol is két, gazdájuk távollétét fecsegéssel elütő házi robot beszélgetéséből bontakozik ki a múlt, az Ükapa története, majd később a többieké. Ez a történetet a legizgalmasabb pontokon megakasztó mesélői fogás nem csak a feszültséget emeli, de áthidalni is segít az időbeli ugrásokat, az egész történetnek némi mitizált, túlzásokkal és szépítve felidézett hangulatot ad, azonkívül humort is csempész a meglehetősen komor és szigorú cselekménybe. A sci-fi rajongóknak pedig biztosan eszébe fog jutni Stanislaw Lem 1967-es örökbecsű Kiberiádája, a sok antropomorfizált robot-vicc és ember-mímelő apró dialógus („Várj! Az izgalomtól kiégett egy diódám! Innom kell egy kicsi szuperfinom gépolajat…”) mintha csak szándékos tisztelgés lenne eme legendás író előtt (és ha már itt tartunk: honnan származik a jól ismert „Ó, tervezőm!”, ha nem ugyanonnan?).

A rajzstílus (és ez esetben a festésé is) tökéletesen illeszkedik a high fantasy és sci-fi elemekkel operáló, akciódús cselekményhez: finoman expresszionista az érzelmes jeleneteknél, aprólékosan részletgazdag az alakok, fegyverek, ruhák és robotok terén, ahol pedig az kell, látványosan monumentális (az űrt egész egyszerűen nem lehet kicsiben megragadni, de egy űrhajó vagy egy bolygó is egész egyszerűen helyet követel magának). Nem olyan széles az ösvény az olvasóbarát, huncut, helyenként már-már csipetnyi stilizációt sejtető motívumok (az a hercegnő! az a dekoltázs!) és az élethű, szigorú, urambocsá' ridegen szerkesztett képek kötött, de Gimenez biztos lábbal tapod rajta - áldassék a neve!

A könyv végigolvasásának élményét, nem tagadom, egy csöppnyi retró hangulat is fűszerezte, hiszen manapság az ehhez hasonló, a második, fantasztikumra utaló tagot csöppet sem háttérbe szorító sci-fi alkotások ritkábbak, mint ama bizonyos pigmenthiányos holló, de ettől még tény: egy igazi telitalálatról van szó, a forgatókönyvet (van már erre pontos szakkifejezés a magyar képregényes zsargonban?) és a rajzot tekintve egyaránt, melyet messze nem csak az elmúlt idők hangulata és a nosztalgia varázsolt olyan élvezetessé.

Jodorowsky-nak nem ez volt az első találkozása a kilencedik művészettel: Mexikóban a ’60-as években már írt képregény, sőt rajzolt stripet is egy újságba. A ’80-as évek elején aztán összeállt egy másik hozzá hasonló kaliberű zsenivel, Moebius-szal (polgári nevén: Jean Giraud), és elkészítették a The Incal című sorozatot, mely a Metabárók közvetlen előképe. (Érdekesség: Luc Bessont annyira megragadta a képregény, hogy Az ötödik elem című filmjében jónéhány dolgot lenyúlt belőle. Jodorowsky feldühödött – habár többször nyilatkozta, szerinte egy mű valójában nem az alkotójáé, hanem inkább az alkotó a művé, aki arra használja őt, hogy megszülethessen, létrejöhessen a kollektív tudatalattiból –, és rávette Moebius-t, hogy pereljék be a rendezőt. A dolog már csak azért is visszás volt, mert az említett rajzoló szerződésesként dolgozott a filmen. A pert elvesztették.)

A történet jellege – hatalmas, bátor ívei, amik időn és galaktikus hatalmi harcokon keresztül, sőt felett lépkednek a következő meglepő, kiszámíthatatlan fordulatig, eszement kalandig, groteszk ötletig – sok helyütt Jodorowsky Dűne-tervezetét idézi (mint például a vérrel való megtermékenyítés vagy a Bene Gesserit-szerű boszorkányrend). Nem meglepő: a rendező hónapokat töltött az említett film előkészületeivel, valósággal megszállottjává vált a könyv filmre adaptálása ötletének (az ő bevallása szerint maga a Teremtő mondta neki egy tiszta, világos álma alkalmával: „a Dűne kell legyen a következő filmed”). Hihetetlen stábot szedett össze: a forgatókönyvet Douglas Trumbull-ra bízta (2001: Űrodüsszeia), a zenét a Pink Floyd készítette volna (a Falhoz hasonlóan önmagában is működő duplalemezes koncepcióalbumot terveztek), a speciális effekteket pedig Dan O'Bannon (akit a projekt kútba esése után lelki válságon ment át, egy pszichiátriai intézetben kezelték, de aztán kijött és írt egy halom sikertelen forgatókönyvet, aztán az Alient…). Leto herceg szerepe iránt David Carradine érdeklődött. Moebius háromezer skiccet, vázlatrajzot elkészített a filmhez…

Az igazi nagyágyú azonban mégis az őrült Uralkodót játszó Salvador Dalí lett volna, aki óránként 100.000 dollárért vállalta a munkát (ami több volt, mint amennyit Greta Garbo ért akkor egy filmben), és egy hetet szánt volna rá az egészre, napi egy órás forgatással. Ez az esztelen magas bér már csak Jodorowsky nagyratörő tervei miatt (csak egy példa: az algériai sivatagban forgatta volna a filmet…) sem fért bele a büdzsébe, így végül hosszú és körülményes tárgyalások után egyetlen órás forgatási időben egyeztek meg az említett bérezés mellett, valamint egy élethű Dalí-viaszbábu elkészítésében, ami a további jelenetekben játszotta volna az Uralkodót. Dalí még ezek a feltételek mellett is csak úgy fogadta el a "szerződést" (egy Akasztott Ember tarot kártyalapot), hogy beleszólhat a saját szerepébe, a szövegeibe, viselkedésébe, mindenbe. Ez a következőket jelentette volna: az Uralkodó egy félbevágott delfint formázó toalett-trónuson ül palotájában, amibe Dalí másfél perces jelenete alatt bele is vizel és ürít, egyiket ebbe, másikat abba a fél-delfinbe (mert ugyanoda végezni a kettőt Dalí szerint gusztustalan - világos!). És így tovább, ezer őrültség, még csak a tervezés időszakában! Hihetetlen elborult film lett volna, bár az is valószínű, hogy Lynch-énél még sokkal jobban eltért volna az eredeti szövegtől. (A témában bővebben lásd Jodorowsky "The movie you will never see" című írását, mi kezdünk kifutni a helyből, és egyébként is: a pre-Lynch Dűne-film projektek megérnének egy külön gigacikket…)

A kiadás gyönyörű: 3500 forint nem kevés, de a színek, a kötés, a borító, minden nagyon csinos, bőven megér ennyit. Az egyetlen bánatom a beírás, illetve a kézi beírás hiánya: ez a könyv megérdemelte volna! (Sajnálom, hogy a tényleg csodálatos látványon, kötésen nem időztem sokat, bezzeg a hibán elcsámcsogom, de hát keserű a kritikus kenyere, no és hát mindenkit a negatívumok érdekelnek jobban...) A gyönyörű ábrákkal kontrasztban álló lezser képregényes betűtípus még hagyján, de a tördelés tényleg igazán ronda lett, arról nem is beszélve, hogy helyenként éppen hogy befér egy kisebb buborékba a centire a szélén megtört-elválasztott szöveg. Ezt így nagyon nem lett volna szabad! Azonkívül a középre és balra rendezgetés, vagyis a margók használata sem sikerült éppen esztétikusra. Hát igen, legalább gyorsan elkészültek vele, gondolom.

No de minden szőrözés ide vagy oda, a Metabárók még így is a (szuperlatívuszokra felkészülni!) leggyönyörűbb és legizgalmasabb (szóltam?) magyar kiadványok között van, ragyogó fényét pedig a beírás apró tökéletlensége is csak alig tudja tompítani. Az ilyenkor szokásos búcsúzó mondatban - minden képregény-kedvelő polcán ott a helye! - bátran kiegészíthetjük a listát a mozgókép szerelmeseivel és a sci-fi regények rajongóival.

Reméljük, a képregény magyarországi sorsa szerencsésebben alakul majd, mint Amerikában (a Humanoidstól 17 füzet, avagy 4 keménykötésű kötet után a Dark Horse megvette a címet, majd egy igen szerencsétlen üzletpolitikai döntéssel újra kiadták az addig megjelent részeket is, amit persze a kutya sem vett meg, így a sorozatot lelőtték). És legfőképp fohászkodjunk: még ilyen minőségi megjelenéseket! Ami persze leginkább a kereslettől fog függeni…

Metabárók. Vedd meg anyádnak is!

Metabárók kasztja (első rész). Eredeti cím: La caste des méta-barons. Írta: Alexandro Jodorowsky. Rajzolta: Juan Gimenez. Fordította: Hegedűs Lívia. Kiadó: Delta Vision. Kiadás éve: 2008. Ár: 3490 Ft.

The Host - A gazdatest

Egy hosszú, fárasztó nap végén az egyszeri júzer jóféle szörnyes filmmel szeretné kikapcsolni magát. Munkából hazafelé menet ki is választ a sarki teszkóban egy érdekesnek látszó dévédét. A borítóján egy ázsiai kislány rémüldözik, mögötte valami rusnya szörny. Júzerünk nem szívesen néz „sárga emberes filmeket” – kivéve persze, ha Jackie Chan a főszereplő –, de most leküzdi az ellenérzéseit. Betolja a korongot a lejátszóba, aztán meglepődik. Majd zavarba jön, és értetlenkedni kezd, kábé ebben a sorrendben. Olyannyira, hogy a film után rögtön géphez ül, hogy megossza gondolatait egy netes fórummal is:

Ez az a film amit látatlanban senki ne vegyen meg! Szerencsére én sem tettem. Az elején még úgy éreztem ez lesz az első távolkeleti film ami még nekem is tetszeni fog. De ahogy a film haladt előre egyre kevésbé tetszett. Voltak jó pillanatai, de igazából szerintem ez nem jó film. Drámának szörnyes, szörnyesnek túl drámás és lassú. A szörny igazából alig jut szerephez. A történet néhol logikátlan vagy legalábbis nem az én eszemhez találták ki. Miért nem a szörnyet üldözik a család helyett? Egyetlen katona se próbálja meg megölni, senki. A vírusos dolog is elég zavaros. Szóval szerintem inkább rossz film mint jó még a jó pillanatai ellenére is. Sokkal jobbat is ki lehetett volna hozni a témából.

Az egyszeri néző zavara tökéletesen érthető. A gazdatest úgy szörnyfilm, hogy közben családi dráma és vígjáték is egyben, és mint ilyen, egy hollywoodi sablonokhoz szokott néző számára értelmezhetetlen. Mert hogy is lehetne valami egyszerre vicces és tragikus? A nézői elvárások megcsúfolása persze a nyugati filmekben is kifizetődő, de csak egy bizonyos pontig: a műfaj alapszabályaival való játszadozás a fent idézetthez hasonló reakciókat szülhet a kevéssé nyitott júzerben. Azt talán még el tudja fogadni, hogy a szörny már az első pár percben feltűnik, és napvilágnál, teljes ocsmányságában fedi fel magát, beintve az összes íratlan zsánerklisének, de hogy a gyászoló család sírása-rívása hirtelen groteszk burleszkjelenetté alakuljon át, az sok nyugati gyomornak már sok. A ~~krumplilev~~ szörnyfilm legyen csak simán szörnyes!

Persze a Host rendezője, Bong Joon-ho nem elborult agyú kísérleti filmes, elsősorban szórakoztatni akar ő is. A gazdatest ugyanis blockbusternek készült, koreai sztárokkal és koreai viszonylatban nagynak számító büdzséből (11 millió dollár). Egy amerikai kolléga, hasonló szuperprodukció közelébe kerülve, valószínűleg igyekezne minél kevésbé eltérni a kánontól, hogy minimalizálja az (üzleti) kockázatokat. Bongot és producereit így legelőbb is a bátorságukért illeti a dicséret, hogy mertek nem megúszásra játszani. A helyi közönség persze már megszokhatta, hogy a koreai filmek előszeretettel olvasztják egymásba a zsánereket és bűvészkednek a stílusokkal, hangulatokkal, de a Host vállaltan külföldi piacra is készült. A 90 milliós összbevétel (na meg a díjak özöne) szerencsére azt jelzi, hogy Koreán kívül is vannak olyanok bőven, akik értékelik a szokatlan megoldásokat.

A film rövid nyitójelenetében – megtörtént eset – egy bicskanyitogatóan arrogáns amerikai tudós jóvoltából mérgező vegyi anyag ömlik a Szöult kettészelő Han folyóba. Pár évvel később egy bizarr, kétéltű szörnyszülött bukkan fel a folyóban és nyeli le keresztbe – többek között – a Park család legkisebb tagját, Hyun-Seót. A kislányt mindenki halottnak hiszi, kivéve az apát, aki halmozottan lúzer famíliájából mentőexpedíciót szervez. A feladatot nem csak a családtagok összezördülései nehezítik, de maguk a hatóságok is, akik épp úgy táncolnak, ahogy az amerikaiak fütyülnek, így aztán az akciószekvenciák és a családi tragikomédia mellé jut még egy kis politikai odamondás is.

A KIADVÁNY

Idehaza sajnos nem került moziba a film (kivéve: Titanic), cserébe dévédén rögtön két verzióban is elérhető a Budapest Film vadiúj, Vadkelet névre keresztelt sorozatának jóvoltából.* Az egylemezes verzió a fentebb már ecsetelt mozgalmasabb borítóképpel, extrák nélkül, de 5.1-es koreai és magyar hanggal jelent meg. A duplalemezes extra változat már a rajongókat célozza meg: a sejtelmeszöld színű, kihajtható kartontok ízléses és igényes, mind külsejét, mind belsejét tekintve. A kép hibátlan, a koreai 5.1-es hang szintúgy, a magyar fakóbb kissé, de aki annyira szinkronpárti, hogy át se kapcsol az eredetire, annak nem fog fület szúrni. A felirat korrekt, egyedül az extrákon felejtették el sokszor kiírni, hogy éppen ki nyilatkozik. Az animált menü gusztustalanul nyálkás, és ez most dicséret akart lenni.

AZ EXTRÁK

Egész lemeznyi van belőlük. A többségük szerencsére nem a szokásos „hadd nyalják össze egymást a színészek és rendezők, ’oszt jó napot”-megfontolás alapján készült, hanem a kreatív alkotói folyamatba enged bepillantást. A lényről például kiderül, hogy nem betrippezve álmodta meg valamelyik rajzoló, hanem komoly kutatómunka előzte meg a létrejöttét, mivelhogy szerették volna az evolúciós és biológiai hátterét minél realisztikusabban megtervezni. A szörny mozgatásával és animálásával külön kisfilmek foglalkoznak, de a szokott storyboardos prezentációk sem hiányozhatnak. Szó esik arról is, hogy miként sikerült a lény hangját megtalálni, illetve, hogy a CGI mellett milyen egyéb oldschool trükkökre volt még szükség. Utóbbiban nyújtott segédkezet Kevin Rafferty amerikai vizuális effekt-szakértő, akit szintén külön werkfilm mutat be munka közben. Kiemelendő még a rendezővel készült interjú, amelyben Bong elárulja, hogy mi adta az alapötletet (Loch Ness + a Shyamalan-féle Jelek) és, hogy a forgatás során se az időből, se a pénzből nem futottak ki. Munkafegyelem, precizitás + kreativitás: úgy tűnik, ez a koreai recept.

ÖSSZEGZÉS

Aki nagyon akar, valószínűleg bele tud kötni a film egy-két vizuális megoldásába, már ha a 100 milliós amerikai szuperprodukciókat veszi etalonnak, kisebb dramaturgiai bakikat se lenne nehéz találni, és nem kizárt, hogy néhány hangulatváltásnál Bong rendező tényleg túl messzire rúgta el a pöttyöst, de A gazdatest mindezek ellenére egy baromi okos, látványos és érzelmes film – a szörnymozik mezőnyében a legjobb családi tragikomédia, és fordítva. A DVD-t komoly kritika nem érheti, aki még nem látta a filmet, annak az egylemezes verziót érdemes beszereznie, aki pedig már rajongó, az aligha fog az extra változatban csalódni.

A gazdatest - Gwoemul / The Host (Dél-Korea, 2006)
Rendezte: Bong Joon-ho. Írta: Baek Chul-hyun, Bong Joon-ho és Ha Won-jun. Kép: Kim Hyung-ku. Zene: Lee Byung-woo. Szereplők: Song Kang-ho, Bae Du-na, Byeon Hie-bong, Park Hae-il, Ko Ah-sung.

Dvd kiadás (2 lemezes extra változat)
Kiadó: Budapest Film
Megjelenés: 2008. április
Bolti ár: 3990 Ft

ÉRTÉKELÉS:
Film: 5/5
Kép: 5/5
Hang: 4/5
Extrák: 4/5
Külcsín: 5/5

* A Vadkelet sorozat további, már megjelent és ezután megjelenő darabjairól (Exiled - Száműzöttek; Cyborg vagyok, amúgy minden oké; Sukiyaki Western Django; Vexille; Dainiponjin - Big Man Japan) is tervezünk dvd-kritikát.

Storm Riders - Clash of the Evils (frissítve: 2. trailer)

Tíz évvel a több szempontból is forradalmi első rész után 2008-ban három(!) Storm Riders-film is érkezik: a hivatalos második részt a Pang testvérek (A SZEM) rendezik, a konkurens filmet pedig az első rész alkotója, Andrew Lau (SZIGORÚAN PISZKOS ÜGYEK) dobja majd piacra.

És akkor még pluszban itt ez a harmadik project, egy kínai animációs produkciósház munkája, és őszintén szólva marha jól néz ki. Ezt az utóbbit Dante Lam rendezi, akinek többek közt a fantasztikus Beast Cops-t is köszönhetjük.

Hellraiser-regénykritika

Emitt.

Stan Winston (1946-2008)

Meg nem erősített forrásból kaptuk a hírt: az old-school trükkök nagymestere, Stan Winston tegnap este eltávozott.

In Bruges

"Prison, death - they don't matter. Because in prison, or being dead, at least I wouldn't be in fucking Bruges."

A kontraszt már-már ijesztő, és persze általa kiválóan lejön, Ralph Fiennes mekkora szinész: tegnap délután a Constant Gardener-ben adta hitelesen az introvertált diplomatát, ma délelőtt meg In Bruges hozza az elveihez a legvégsőbbekig ragaszkodó bunkó gengszterfőnököt. Szinésziskola.

Ennek ellenére ez Colin Farrell filmje, aki generációjának legjobbja. A szerepe szerint ő Ray, a kissé hebehurgya bérgyilkos, aki elhibázza a legutolsó megbízatását: amellett, hogy a célpontot, egy papot (Ciarán Hinds egy nyúlfarknyi szerepben) lekaszabolja, véletlenül egy kisfiút is sikerül főbe lőnie. Főnöke, Harry (Fiennes) egészen a belgiumi Bruges-ig zavarja Ray-t, akit elkísér partnere, az ötvenes éveit taposó Ken is (Brendan Gleeson a Harry Potter-filmekből). Hogy miért épp Bruges-ban kell kidekkolniuk, hogy elüljön a balhé, azt Harry nem köti az orrukra.

Ez a bérgyilkos-párosos filmműfaj, ez halálra lett koppintva a Ponyvaregény utáni időkben, úgyhogy amit McDonagh kihoz belőle, az igazán figyelemre méltó. Fekete, egzisztencialista komédia az In Bruges - a város a purgatórium inkarnációja, a halálon innen. Raynek maga a kínszenvedés. Mert Ray üres belül, az értékei hiányoznak, csupa deficit a csávó, és egy olyan helyen, ami szinte nem is áll másból, mint kultúrából és történelemből, kutyául érzi magát. A vákuum-ember egy olyan helyen, amely csak adni szeretne.

És a kultúra az, ami először őt megtöri, mert a kultúra az ember története, és egyben a halál története, ahogy a halállal megbékülnünk kellene, arra felkészülni. A festmények, az épületek, a templombelsők: a halandóság históriája, és ezzel szembenézve Ray gyengének bizonyul. Megnyílik általuk: confronted by culture, Ray életében először átérzi a bűntudat súlyát.

De a társa is változik, bár neki nem sok kell: ő a megcsömörlött profi, aki belefáradt az életen keresztüli vérontásba. Persze éppen azzal, hogy jót akar tenni, hozza magukra Fiennes képében a végzetet. Vagy talán éppen nincs is ebben semmi meglepő, hanem az egész már elejétől fogva elrendeltetett.

Elfelejtettem mondani, hogy az In Bruges borzasztóan vicces is.

Usagi Yojimbo

Kritika emitt.

Martyrs - előzetes

A franciák jelenleg a horror királyai Európában, sőt: keménység dolgában világviszonylatban is elég nehéz velük felvenni a versenyt. Olyan botrányfilmek, mint a Magasfeszültség, az Inside és a Frontiéres után itt a Martyrs, ami állítólag a legbrutálisabb lesz az összes közt - a francia besorolási bizottság megtagadta tőle a korhatár-beosztást, amire még soha nem volt példa.

Daigoró a vérzivatarban - A Kozure Ókami-széria

Úgy teremnek elő, mintha ott sem lettek volna, és gyorsak, mint a pillanat. A tetőtől talpig feketébe öltözött ronin megtorpan, de csak villanásnyi időre: hátrál egy lépést, végigméri a támadókat, majd annak a rozoga kordénak a fogantyújából, amelyet eddig maga előtt tolt, katanát húz elő.

Egy perccel később támadói holtan hevernek a földön, több darabban. Teljes a csend, a levegőt pedig betölti a vérpernye vasas illata. A kordéból kétévesforma kisfiú feje kandikál elő. A tekintete érdeklődő és megértő egyszerre. Az apjára pillant, aki újra megmarkolja a fából faragott, durva gyerekkocsi fogantyúját, és tolja tovább.

Itto Ogami és fia, Daigoro története a huszadik század végi japán popkultúra egyik legismertebb meséje; legelső inkarnációja a hetvenes évek elején látott papírt a Manga Action képregény-magazinban. A széria írója Kazuo Koike, rajzolója pedig Goseki Kojima, a manga-irodalom két zsenije – ők a Tohónak adták el a megfilmesítés jogát, a cég pedig hamarosan, még 1972-ben élt is vele. Itto Ogami szerepét Tomisaburo Wakayama játszotta (a Zatoichi-sztár Shintaro Katsu fivére), pontosabban inkább élte: szuggesztív-intenzív alakításának köszönhető, hogy a komor, legyőzhetetlen kardforgató ikonikus figurává lett.

Az alapszituáció tetszetősen közérthető: Ogamit, a sógunátus kivégzőmesterét az ellenséges Jagiju-klán politikai intrikája földönfutóvá teszi, sőt, még a feleségét is meggyilkolja. Mielőtt útnak indulna, választás elé állítja alig pár hónapos kisfiát: ha a gyerek a földbe szúrt kardhoz kúszik, magával viszi, ám, ha a játéklabda inkább a kedvére való, akkor az anyja után küldi a túlvilágra. Nem kegyetlenségből: Ogami meg van győződve arról, hogy annál, ami még e földön rájuk vár, a Meifumado csak jobb lehet.

Daigoro a kardot választja (ezt a lélegzetakasztó jelenetet azóta számos film lemásolta, közülük a legemlékezetesebb Wong Jing 1994-es Hong Xiguan zhi Shaolin wu zu (Hong Sigvan: a Shaolin öt alapítója) című, Jet Li főszereplésével készült produkciója), így ketten indulnak el arra a céltalan vándorútra, amelyen csak vér és a fájdalom az útitársaik. Ők ketten a Kozure Okami – A farkas és a kölyke. Ogami ára mostantól 500 riyu; aki ezt az összeget kifizeti, rendelkezhet a kardjával.

Egy bizonyos pontig. Mert bár Ogamit elárulták, tőrbe csalták és állatként vadásznak rá, azért ő még szívében-lelkében szamuráj marad. Nők (hacsak nem valami pokol szukájáról van szó) és gyerekek nem jöhetnek számításba (még ha erről a szabályról az ötödik epizód készítői meg is feledkeznek), ha pedig a harcban méltó ellenfelére akad, azt a neki kijáró tisztelettel kezeli. Daigoro a tőle telhetően – és tőle sok telik! – legjobban igyekszik kiegészíteni a gyilkos csapatot: eltereli az ellenfél figyelmét, néha ravasz módon a bizalmába férkőzik, halálosan aranyos kis élő fegyver válik belőle.

Ogami és Daigoro kapcsolata adja a sorozat lényegét, apa-fiú viszony ennyire szívbemarkolóan, mégis minden gejj melodrámától mentesen sem addig, sem azóta nem volt filmen ábrázolva. Mindketten a mozdulatok emberei, a szó olyan kevés köztük, hogy meglepetésként hat, ha egyikük megszólal (persze eleinte a kicsi nem is tud beszélni), gesztusaik mégis a lehető legmélyebb szeretetről árulkodnak. Ez a macsó módon idealizált és megjelenített érzelmi kapocs a maga letisztultságában lehengerlő.

Persze bűn lenne elfeledkeznem a széria azon tulajdonságáról, amelynek köszönhetően a híre máig kopásmentes, és ez az Ogami által kiontott vér és levágott végtagok, kettészelt emberek, felnégyelt ellenségek meg kibelezett rosszfiúk és feltrancsírozott útonállók, elvérzett kardforgatók csak ezrekben mérhető száma. A Kozure Okami-sorozat úttörő a maga nemében: a hetvenes évek elején, olyan társaival egyetemben, mint Mario Bava Reazione a Catena (Rándul az ideg) című filmje vagy Terence Fisher Frankenstein and the Monster from Hell (Frankenstein és a pokol szörnye) elnevezésű munkája, sokat tett az évtized nihilista, úgynevezett body-in-pieces fantáziáinak népszerűvé tételében, melyek eredménye az erőszak vásznon való megjelenítésének elburjánzása volt (ez a kijelentésem pozitív előjellel emésztendő). Nem csoda, hogy Tarantino fejet hajtott előtte a Kill Bill első részében látható mészárlással.

A képregény-sorozat sikere egy hat részből álló filmszériát, valamint egy tévésorozatot ellett, meg mindenféle médiákon átívelő firlefrancot - ezek amerikai kinövése a tavalyi, Tom Hanks főszereplésével készült Kárhozat útja volt (utóbbiról elég is ez a félmondat). Szerencsére az efféle szörnyűségek sem csökkentik Itto Ogami és kisfia vérpettyezte népszerűségét: a komor szamuráj máig rajongók ezreinek szeme láttára tolja a fából tákolt babakocsit; egyik keze a kordé fogantyúján – a másikban a katana.

A filmek

Kozure Okami: Kowokashi udekashi tsukamatsuru (A farkas és a kölyke: Gyermekem és tudásom bérbe adom). Ezzel a Kenji Mizumi rendezte filmmel indult a sorozat 1972-ben. Itto Ogami még a sógunátus kivégzőmestere: lefejezőként kell segédkeznie rituális öngyilkosságok alkalmával (a nyitójelenet filmre vitele egész egyszerűen elképzelhetetlen lenne a mai mozis világ PC „klímájában”: Ogami egy két-hároméves forma arisztokrata kisfiú lefejezésének feladatát látja el. Ahogy mondani szokás, a japán filmesek akkoriban „nem ciciztek”). Ogami magas posztja után sokan áhítoznak, közülük is a legveszélyesebb a Jagiju-klán, amelynek tagjai nem riadnak vissza attól sem, hogy eltegyék láb alól a hóhér feleségét, majd koholt vádakat bizonyítanak Ogamira, aki gyermekével a karján kénytelen menekülni. Néhány Jagiju megpróbálja elállni az útját. Szegények.

A sorozat összes filmje közül itt a leghosszabb az expozíció, ez persze elkerülhetetlen, az első epizódról lévén szó. Már itt is világos, hogy Mizumi leginkább nézőbarát eszköze – utánozhatatlan rendezői eleganciája mellett – az összecsapások vérbő, „minél látványosabb, annál jobb”-elvű bemutatása, bár szürreális erőszakorgiáról, mint a második részben, még nem beszélhetünk.

A második rész - Kozure Okami: Sanzu no kawa no ubaguruma (A farkas és a kölyke: Gyerekkocsi a Sanzu folyó partján (a Sanzu történetesen a pokol folyója)) - a sorozat leghírhedtebbje; nem csoda, hogy a nyolcvanas években Roger Corman ebből, illetve az első epizód darabkáiból vágta össze a Shogun Assassin néven elhíresült hibrid izét. Stilizált, tomboló erőszakopera: Ogami és a fia útját kettészelt vagy (szerencsés esetben) „csak” megcsonkított emberek tömege szegélyezi. Maga a gyereket szállító kordé sem az, mint korábban: már fegyverekkel megpakolt, titkos rekeszekkel teli halálgép. Az ártatlanság elveszett – ha megvolt valaha egyáltalán.

A film összecsapások sorozatából áll, amelyek intenzitása egyre növekszik – az ellenfelek harcbéli tudása nemkülönben. Közülük a legemlékezetesebb Sajaka (Kayo Matsuo), akinek orgyilkos bandáját csak nők alkotják. Ezek az emancipált leányzók bemutatkozásképpen a torzójáról lecsüngő-kikandikáló összes testrészétől megszabadítanak egy szerencsétlent – persze őket is a Jagiju-klán küldi Itto Ogami nyomába. S mikor színre lépnek a Halál Istenei – három testvér, mindegyik másfajta fegyvernemben járatos (coolságukra jellemző, hogy John Carpenter kölcsönvette őket Kiskínába, ők voltak a film össze-vissza repkedő szalmakalapos szuperembereinek elődei) –, a film végleg elhagyja a történelmi akciófilmek kényelmesen biztos talaját, és szado-mazochisztikus harcművészeti horror válik belőle: lélegzetelállító szépségű halálfreskók freccsennek a mozivászonra.

Csak egy példa, egy rövid jelenet a finálé kezdetéről: a Halál Istenei a sivatagban erednek Ogami nyomába, de ők sincsenek ellenség nélkül. Megtorpannak, egyikük a homokba vájja kézfejére csatolt hosszú vaskarmait, és máris egy sikítozó, őket csapdába ejteni akaró bérencet húz elő – utóbbinak a vaskarom a fejébe állt. A többiek ugyanígy cselekszenek – ki-ki a saját speciális fegyvere segítségével – és a sivatag hamarosan elvöröslik.

Mizumi mindezt olyan elegánsan megkomponált képek segítségével meséli el, hogy egy pillanatra sem érzünk exploitation-szagot; a vizuális nagyszerűség a borzalmaknak sűrűn lírikus hangulatot kölcsönöz, olyannyira intenzívet, hogy az néha szó szerint megbénítja a néző érzékeit. A farkas és a kölyke második része kegyetlen remekmű.

A harmadik epizódban A gyerekkocsit a halál szelei viszik (Kozure Okami: Shinikazeni mukau ubaguruma). Kanbei Magomura (Go Kato) jobban már nem is utálhatná önmagát: az egykor rettegett szamuráj mostanában mint vatari-kasi (zsoldos) tengeti életét, és nem lehet ráfogni, hogy válogatós lenne: úgy lemészárol néhány békés utazót, hogy ihaj – aztán dühében saját cinkosai közül is még párat. Ogamit, aki szemtanúja a mészárlásnak, szintén szívesen kardélre hányná, ám mikor megérzik egymásban az igaz harcos lelkét, kiegyeznek döntetlenben. Bár maga a történet ekkor vesz egy éles balkanyart, és klánok közti intrikák illetve az ebből eredő csatározások tablója lesz, vissza-visszatér Magomura figurájához, valamint az elveszett becsület és szamurájmorál feldolgozásának problematikájához.

A finálé pedig (és most veszek egy nagy levegőt) olyan pusztítást örökít meg, amilyenhez hasonlót én még filmen sosem láttam: Itto Ogami egymaga végez uszkve két-háromszáz őrjöngő ellenfelével, egy teljes hadsereggel, a keze ügyébe kerülő összes fegyvert felhasználva. A realitás itt már végképp nem húzófaktor: kardok, kések, lándzsák még hagyján, de a gyerekkocsi beépített géppisztolya(!) is bevetésre kerül, sorban kaszálva le a szánalmas klán-jakuzákat. Egyetlen jelenetben egyesül a spagetti-western tradíció a szamurájfilmével, Itto Ogami pedig legendává lesz.

Kozure Okami: Oya no kokoro ko no kokoro (A farkas és a kölyke: A szülő szíve, a gyermek szíve). A negyedik epizódban Itto Ogami (és persze fia) ellenfele a kiismerhetetlen Ojuki (Akihiro Tomikava), a bérgyilkosnő, aki áldozatait először mellének tetoválásaival kápráztatja el, csak hogy rögtön utána jól kibelezze őket. Bár Ogamit a nő meggyilkolásával bízzák meg, a Farkas kideríti, hogy Ojukit éppen annak a klánnak az emberei erőszakolták meg – és kényszerítették mostani halálos foglalkozásába –, akik jelenleg a halálát kívánják. Ogami hozzáállása jól példázza fatalista etikáját: bár sajnálja a nőt, mégis végez vele – aztán a klánnal, végül pedig a Jagiju lesben álló orgyilkosaival. Senki nem ússza meg élve.

Ojuki figurája, valamint a második epizód női zsoldosainak vezére egyes jelenetekben apa-fiú lehetséges kiegészüléseként, potenciális anyafiguraként, a család teljessé válásának ígéreteként hat, ám végül mégis mindketten beadják a kulcsot: Daigoro és Ogami a pokolba tart; jobb, ha nők oda őket nem követik. Nagyon is előzékenyek, ha jobban belegondolunk.

Az ötödik rész színhelye a Meifumado vagyis A démonok földje. A filmszéria epizódjai a képregény-sorozat számos történetét egyesítik magukban egyszerre, most sincs ez másként: az epizód törzsét az a több lépcsőből álló próbatétel adja, amelynek során Ogaminak különböző embert próbáló kalandokon kell átesnie ahhoz, hogy végül méltónak bizonyuljon a legnagyobb, a végső megbízatásra. A rostákon való átjutás természetesen többek elhalálozását eredményezi.

A főmisszió ugyancsak többlépcsős, kalandfilmbe illően csavaros: Kuroda nagyúr saját gyermekét vetette tömlöcbe, csak hogy kedvenc ágyasa kölkét nevezhesse ki utódjául. Klánja ezt nem tűrheti, hiszen ha kitudódik, szégyenükben tömeges önbelezést kellene végrehajtaniuk – és a botrány sokáig már nem is várathat magára, az összeesküvés írott bizonyítékával ugyanis egy szerzetesnek álcázott nindzsamester épp útban van a Sógunhoz. Ogami először az álpappal harcol meg (aki megállapítja, hogy Itto Ogami, hozzá hasonlóan, elérte a morális üresség harcoshoz illő végső fokozatát), majd Kurodáék irányába fordítja a gyerekkocsit…

A Meifumado sem, bár kevésbé brutális, mint a második és harmadik epizód, a visszafogottságáról híres: a hektoliterszám kiontott vér látványa mellett a trenírozatlan európai nézőnek Ogami oly kegyetlenségeit is fel kell dolgoznia, mint például a Kuroda-ház teljes kiirtását.

A sorozat 1974-ben készült utolsó epizódja (Kozure Okami: Jigoku e ikuzo! Daigoro (A farkas és a kölyke: Irány a pokol, Daigoro!), rendezte: Kuroda Yoshiyuki), a korábbiaktól eltérően a hó birodalmában játszódik. Egyszerű helyszínváltoztatás, a sorozat képi világának felfrissítése volt vajon a filmesek célja, vagy utalni szerettek volna arra, hogy Ogami és Daigoro, anélkül, hogy elhaláloztak volna, elérték a céljukat, és eljutottak a pokolba?

Retsudo nagyúr (Tokyo Oki), a Jagiju-klán feje és egyben Itto Ogami ősellensége végletes elhatározásra szánja el magát: a széria folyamán Ogami az összes rokonát eltette láb alól, így hát kénytelen utolsó gyermekét, Kaorit is a Farkas ellen küldeni. Kaori szeret késekkel zsonglőrködni, gyakorlásnak persze ára van, segédei fogyóeszközök. Persze ő sem áll meg sokáig Ogami előtt – ami Retsudót arra kényszeríti, hogy zombi-nindzsákból (!) álló hadseregét is bevesse. A film második fele olyan emlékezetes képeket varázsol elénk, mint például az orgyilkosok sítalpakon támadó seregét. Ogami ezúttal sem veszíti el hidegvérét, és a babakocsi rejtett fegyvertárának segítségével, amely ezen a ponton már egyfajta „dzsémszbondos” szuperjárgányként funkcionál, rendet vág közöttük.

Az utolsó epizód, ha nem is kielégítő lezárása ennek a hihetetlen szériának – mivel a filmesek még folytatni szerették volna, túl sok szál maradt elvarratlan –, mégsem kelt hiányérzetet; Ogami és a fia talán valóban megérkeztek oda, ahová elindultak. Meg egyáltalán: a Kozure Okami egyszerre mintaképe a tökéletes képregényadaptációnak és a véráztatta kaland-chambarának – az ilyesmit csak szeretni lehet.

(A cikk eredetileg a Filmvilág 2004. januári számában jelent meg.)

Geekz versus Képregénykiadók interjúsorozat II. - Vad Virágok Könyvműhely (1. rész)

Május végén, a 4. Magyar Képregényfesztivál után kezdtük meg a magyar képregénykiadókkal készített interjúsorozatunkat, mellyel célunk, hogy betekintést nyújtsunk a megjelenések mögötti bonyolult világba: lehetőségekről, kényszerekről és tervekről beszélgetünk. Emellett szeretnénk azt is kideríteni és megmutatni, hogy hogyan látják a kiadók a hazai helyzetet, a képregénykultúra fejlődését és az olvasói ízlés alakulását. A Vad Virágok Könyvműhely képviseletében Tóth Józseffel beszélgettünk kiadványaikról, a manga-őrületről, a munkamegosztásról és sok minden másról.

Geekz: Mikor alakult a Vad Virágok kiadó, mik a célkitűzéseitek, milyen a profilotok?

Tóth József: A kiadó 2005-ben alakult meg, és először magyar kiadványokban gondolkodtunk. Odegnál Róbert A hívó című műve volt az első megjelenésünk, ez egy olyan kaliberű mű volt, amire – úgy éreztük – külföldön is lesz kereset. Ez sajnos nem jött össze, ezért váltottunk a külföldi művek licenszelésére. A következő kiadványunk, az Usagi Yojimbo sorozat első kötete 2006-ban jelent meg. Tavaly újabb két sorozatunk indult: a Kázmér és Huba, valamint a Borsmenta, és idén is kettő címet fogunk megindítani: az egyik, a Lidércfölde már fut, a másik pedig meglepetés és szeptemberben fog megjelenni. A kiadó fő irányvonala a kezdeti útkeresés után az amerikai képregények egy rétege – inkább az underground alkotások, mint az Usagi Yojimbo, illetve a comic stripek világából a Kázmér és Huba –, a távol-keleti sorozatok közül pedig főként a lányoknak készült sorozatok, mint például a Borsmenta. Ez jutott nekünk a piaci osztoszkodásból, és ebben leszünk egyre erősebbek, úgy tűnik – az idei két sorozatunk is hasonló jellegű.

Geekz: Melyik a legsikeresebb kiadványotok? A Kázmér és Huba sorozat első kötete?

Tóth József: Nem, a Borsmenta a legsikeresebb.

Geekz: Milyen alapon választotok a megjelentetendő képregények közül? Azt mondtad, hogy A hívó például annyira megragadott, hogy úgy érezted, azt ki kell adni.

Tóth József: Általában így történnek nálunk a döntések. A személyes ízlés erősen beleszól a döntésbe, illetve nyilván a piaci igény. A Borsmentát például azért hoztuk ki, mert úgy gondoltam, kell egy sorozat, ami egyfajta bevezető a lányoknak szóló képregények világába. A Kázmér és Hubát a kedvesem javasolta, az Usagi Yojimbo nekem volt a kedvencem, a Lidércfölde pedig úgy tűnt fel, hogy az egyetlen nem ázsiai díjazott volt a japán külügyminisztérium mangaversenyén.
Ez egy nagyon fontos verseny volt, mivel már régóta készítenek manga jellegű képregényeket Koreában és Amerikában, de ez volt az első alkalom, hogy azt mondta a japán állam: „Hmm, rajtunk kívül is léteznek manga rajzolók…” Előtte figyelemre sem méltatták az ilyen kiadványokat, ezért is nagyon érdekes, hogy a jópár évnyi hátránnyal induló amerikai művek közül beválogattak egyet – ez volt a Lidércfölde. Amerikában egy kis kiadó adta ki. Megnéztük, tetszett, tehát teljesen személyes szimpátia alapján adtuk ki.

Geekz: Volt bennetek olyan félelem, hogy azért, mert ez nem japán manga, kisebb lesz a sikere?

Tóth József: A lehetőség benne volt, igen, de úgy érzem, ezen már túlnőtt a piac. Megjelennek magyar alkotók művei is, kisebb antológiákban, és azokat is elfogadják. A manga egyfajta globális nyelvvé vált az ezredfordulóra. A Lidércföldét például egy ausztrál lány rajzolta, Ausztrália pedig nem a képregényiparáról híres. Ő is egy fan-site-on publikálta először a művét, azután publikálta egy amerikai kiadó – de a versenyt már a kötet megjelenése előtt megnyerte. Ez a lány egyébként könyvtárosként dolgozik. Ez egy jó példa arra, hogy hogyan kapcsolódhat be a magyar képregény is a világ képregény-keringésébe. Mondjuk ehhez ilyen minőségű rajz és történet kell. Magyarországon vannak nagyon jó rajzolók – a történettel már nem állunk ilyen jól.

Geekz: Ismernek, lefordítanak külföldön magyar képregényeket?

Tóth József: Egyelőre ott tartunk – és ez haladás! – hogy a külföldi képregények, a legmenőbb sorozatok megjelennek magyarul is. Például a Death Note, amit Franciaországban két éve licenceltek, most megjelenik itthon is. A Fabulák (Fables), Amerikában egy sokszoros díjnyertes alkotás és a Vertigo egyik legfontosabb címe, szintén megjelent. Batman-ből megjelent a Hush, jönnek alapművek, mint az Arkham Asylum, szóval kezdünk bekerülni a képregényiparba licencelőként, tehát vásárlóként. Nagyon sok mindennek meg kell jelenni, hogy létrejöjjön egy olyan, képregényeket olvasó generáció, aki majd ezeket a műveket létrehozza.
Futaki Attilának egyébként megjelent Franciaországban az albuma, ez is egyfajta kezdet, de ez még nem a Pókember vagy Batman-kategória: egy kis francia független kiadónál jelent meg az erősen horrorisztikus története. Nem a vérkeringésébe kapcsolódtunk be, hanem egyfajta oldalágába. De az is történelmi lépés, hogy egy magyar rajzolónak a gigantikus francia piacon, olyan körülmények között, ahol minden a mangákról szól, megjelent egy könyve.

Geekz: Akkor a magyar képregényiparnak olvasókon kívül még írókra lenne nagy szüksége?

Tóth József: Írókra, írókra, írókra. Szerintem jó kezdeményezése a Magyar Képregény Szövetségnek, hogy előre finanszíroztunk kisebb szerzői képregényeket – ezek 24 oldalas, fekete-fehér füzetek –, amiket szigorúan a képi világ és a történet alapján választottunk ki. Kötve volt nagyon a terjedelem, 24 oldalba bele kellett sűríteni az egész történetet. Ez egy megrajzolható, átgondolható hossz, nem egy gigantikus manga-eposz mérete. Mi három ilyet támogattunk azzal, hogy előfinanszíroztuk, és utána hat további, hasonló képregény is megjelent más alkotóktól. Látták, hogy nekik is elérhető, hogy bemutatkozzanak, megjelenjenek és visszajelzést kapjanak – mert igazán a kritikáktól lehet fejlődni.

Geekz: Térjünk vissza a kiadókhoz! Ha tehát úgy döntötök, hogy kihoztok egy címet, mert tetszik, bíztok benne, akkor hogyan tovább?

Tóth József: Felvesszük a licencelőkkel a kapcsolatot. Ők eladják nekünk a jogokat, és persze elvárásaik is vannak a kiadással kapcsolatban. A Kázmér és Huba például pontosan ugyanúgy néz ki, mint Amerikában, ugyanolyan sorrendben jönnek a sztripek, ugyanolyan a címlap – mi csak a számot tettük rá és a lila keretet. Ezen kívül még az előszót is megváltoztattuk, mert az amerikai előszón az ottani képregénykultúra személyisége tükröződik, mi pedig Varró Attila írását tartottuk érdekesebbnek a magyar olvasóknak, ezért azt használtuk.

Geekz: Ehhez is engedélyt kellett kérni?

Tóth József: Ehhez most nem, de általában mindenhez kell. Még egy olyan kartonfigura elkészítéséhez is, mint amit a standunk mellett kiraktunk a Képregényfeszvitálon. A japánok, koreaiak különösen szigorúak.

Geekz: Milyen feladatok, kihívások adódnak a fordítással kapcsolatban?

Tóth József: A Kázmér és Huba esetében már kész volt a lefordítandó képsorok fele, ezeket csak újraolvasta és aktualizálta a fordító, a másik felét pedig lefordította. Az Usagi Yojimbót például a kedvesem fordította angolból, a Lidércföldjét és a Borsmentát is angolból fordították mások. Ezt jobb választásnak tartjuk, mint japánból vagy koreaiból fordítani, mert az nagyon nehéz, teljesen más, mint egy hagyományos szépirodalmi szöveggel való munka. Nagyon látszik, ha egy irodalmár fordít: nem passzolnak a mondatok a buborékokban, döcögős az egész. Ezért inkább angolból vagy németből fordítunk.
Ha egy gigantikus, kultikus mangát akarnánk kiadni, mondjuk a 21th Century Boys-t, ami a száz legjobb mangában biztos benne van, akkor azt japánból fordítanánk és mindegy egyes nüanszra figyelnénk, hogy azt a mangát harminc év múlva is viszonyítási alapként nézzék. A Kázmér és Huba összkiadásnál is nagyon vigyázunk, mert ez egy fontos és rajongott képregény. A hanghatásokat például meghagytuk, hiába vannak angolul, mert Watterson sokat játszik velük, művészileg fontosak. Csak ott fordítottuk őket, ahol a rajzokba való belenyúlás nélkül lehetett.

Geekz: A nyomdaköltségek nagyban függnek a példányszámtól? Ez utóbbit mi alapján lövitek be?

Tóth József: Persze, nagyon függnek. Azt, hogy mennyit lehet eladni egy képregényből, nagyjából tudják a kiadók… és ezekről nem szívesen beszélnek. (nevet) Mindenesetre néhány ezres nagyságrendre kell gondolni. Általánosságban a mangák mennek a legjobban a magyar piacon, de az egész világon is: egyfajta manga-boom megy most, egy rácsodálkozás az ázsiai piacra. A japán mangákra már tíz éve megy ez a rácsodálkozás… Az Árnybírót koreaiak rajzolják, de egy japán kiadónál jött ki. Ez a sorozat volt az első igazán sikeres seinen cím, van benne sok ismert toposz, de tehetségesek az alkotók. Egy japán rajongónak amúgy furcsa lehet ezt olvasni, mert a múltban Japán rendszeresen megszállta Koreát, és a két ország viszonya máig témája képregényeknek, filmeknek. Az Árnybíró azért nem akkora cím, mint mondjuk a Naruto, amiből sok kötet, anime sorozat és film is készült, és szintén megjelent Magyarországon az első pár kötet. De hát pár éve, amikor a Dragon Ball megbukott, ki gondolta volna, hogy mostanra több futó manga sorozat lesz a piacon?

(folytatjuk)

Sam and Max - Season Two

Sam és Max 1987-ben, papírformában látott napvilágot. A szociopata nyomozópáros kalandjait Steve Purcell, képregényrajzoló alkotta meg, aki részt vállalt a degenerált páros számítógépre vitelében is. Az első adaptáció (Hit the Road) kultstátuszba emelte Purcell teremtményeit, a LucasArts (még klasszikus, kézzel rajzolt) kalandjátéka komoly kritikai és pénzügyi sikereket ért el.

A játékpiac azóta sokat változott, a hagyományos point 'n click kalandjáték gyakorlatilag eltűnt. A TellTale Games vállalta végül, hogy vérátömlesztést ad kedvenc nyomozópárosunknak. Idén másodjára hozták el őket.

A feltámasztás (kizárólag játékvonalon, ugyanis Sam és Max a képregényszférában töretlenül hódít) gondolata a 2000-es években vetődött fel újra a LucasArts fejlesztőinek fejében. A prodzsekt zöld utat is kapott, ám hamarosan lefújták (a másik régi klasszikus, a Full Throttle folytatásához hasonlóan). A Hollywood sötét korára emlékeztető radikális lépéseket sem a rajongók, sem az eredeti alkotói nem voltak hajlandók elfogadni, így Dave Grossman és csapata egy új cég égisze alól próbálta meg elsöpörni az akadályokat a kreativitás útjából. A TellTale beváltotta ígéretét, és tavaly Grossman kreatív vezényletével megszülte az epizódikus Sam & Max-et. S idén már a második évadnál járunk.

A TellTaleGames üzletpolitikája merőben új. A manapság divatos epizódikus tartalomrendszert követik, ám ők egy kicsit másképp: játékaikat évadokra bontják, pont mint egy filmsorozatot, s havonta rukkolnak elő egy-egy újabb epizóddal. Minden epizód különálló, mégis része az egésznek, s az egyes részek történései az évadok végén egy szálba futnak össze. Ráadásul az epizódokat bagóért árulják: egyenként 8 dollárért, de évadonként még kedvezőbb áron juthatunk hozzá (kizárólag elektronikus úton; a dobozos változat csak az évadok befejeztével jön ki, de az legalább magyarul!).

A barátságos árazásnak vannak azért hátulütői is: az ismétlődő helyszínek, a puritán grafika és az egyes részek relatív rövidsége a mínusz felé billenthetnék a mérleg nyelvét, mégsem teszik. A 3D-s megvalósítás ugyan köszönőviszonyban sincs a kézzel rajzolt grafikával, mégis kedvelhető. A kameramozgás, a képregényszerű szereplők és a helyszínek kivitelezése igényes, az olcsóság csak a fény-árnyék hatások és a textúrák egyszerűségében érhető tetten. Sam és Max hangját ezúttal nem a Hit the Road színészei adják, de az új hangokat alig lehet megkülönböztetni a régitől (egyedül a hangfelvétel minőségét kifogásolnám, ami valószínűleg a helyspórolás miatt sercegős kissé).

A második évad

Az alapanyag adott, Purcell képregényeit kell játszható formába ölteni, úgy, hogy az az epizódikus formátumba is passzoljon. A "szezonnyitó" évad nem sikerült rosszul, de egy kicsit döcögősen indult be. A sztori a kelleténél blődebbre sikerült (valahol az Abe Lincoln Must Die! környékén kezdett beindulni, pedig az már bőven az évad közepe volt) és a helyszínek változatossága is, hát khm, hagyott némi kivánnivalót maga után.

A második évad pergősebben indul, több az újdonság, új szitu, új szereplők, bár a helyszínek újrahasznosítása továbbra is jelen van, de az átjárás most észrevehetetlen, sőt, megkockáztatom, hogy az újrafelhasználást remekül idomították a történethez. Az eddig megszokott környék is megváltozott kissé, hőseink irodája tovább amortizálódott, de az utca, sőt, még a Desoto is némi változáson ment keresztül. Emellett az egyes epizódok több új helyszínt is felvonultatnak (mint az eső áztatta Stuttgart, ahol a vámpírok bulit rendeznek vagy maga a pokol - természetesen egyik sem hasonlít a fejekben élő sztereotípiákra, minden helyszín Sam & Max-esen abszurd).

Az új epizódok súgója Max: adott helyen egy-egy mondattal utal a megoldandó feladatra - a funkció jól működik, az utalások nem túlságosan egyértelműek, mégis sokat segíthetnek annak, aki elakadt (aki nem igényli a segítséget, az kikapcsolhatja).

Ami semmit nem változott, az a grafika: maradt a puritán visual style, ennek ellenére a helyszínek kivitelezése tetszetős, sőt, kifejezetten képregényszerű, már amennyire ez 3D-vel elérhető (hacsak nem cel-shading-el, de egy ilyen büdzsénél ilyesmi szóba sem jöhet). A grafikát leszámítva a változatosság most elégségesnek mondható.

Az új részek

Az új évad ezúttal csak 5 részes, de sokkal több meglepetést tartogat, mint az előző, s talán nem lövöm le a poént, ha elárulom, hogy a nyomozgatás ezúttal egy intergalaktikus összeesküvésbe torkollik. Végre kiderül, hogy Bosco paranoiája nem alaptalan, s arra is fény derül, hogy kik azok az "ŐK".

Az évadnyitó epizód intenzíven kezd: az Ice Station Santa-ban egy óriás robot éli ki destruktív hajlamait hőseink otthonán, majd télapó kezd eszeveszett lövöldözésbe az északi sarkon, s ajándék helyett gépfegyverrel szórja meg az arra tévedőket. Sam és Max-re vár hát a feladat, hogy megmentse a karácsonyt (nem ússzuk meg egy "Karácsony szelleme" paródia nélkül).

A folytatás egy kissé alábbhagy: a Moai Better Blues vadiúj helyszínen játszódik ugyan, de az évad leglaposabb része - hálisten, a szezon egyetlen üresjárata. Innentől kezdve a TellTale kettes fokozatba kapcsol: a Night of the Raving Dead egy remek zombiparódia német technovámpírokkal és egy érző szívű Frankenstein-el, kibe ki más vezetne életet (meg némi elektromos áramot), mint hőseink maguk. A német akcentussal beszélő eurotrance-es emo (ez amolyan kritika South Park módra) egyben az évad legirritálóbb szereplője - öröm lesz exterminálni.

A Chariots of the Dogs az évad csúcspontja. Bosco titokzatos módon eltűnik; a nyomozáshoz ezúttal csatlakozik Flint Paper is, a szomszéd iroda kissé pszichopata magánnyomozója. A nyomozás során fény derül arra, hogy kik azok az "ŐK" (sztereotípia? naná!), s lesz idő- és intergalaktikus utazás is.

Az évadzáró epizódban (What's New, Beelzebub?) megismerkedünk sátánnal, s a pokolban még egy rakás régi ismerősbe is belebotlunk. A pokol irodáiban dolgozik például az előző évadból megismert kozsóparódia, Hugh Bliss és a kisebbségi komplexustól szenvedő Brady Culture is. A végkifejlet ismét egy szálba fut össze, s kiderül, hogy ki a felelős az elmúlt 5 rész kalamajkáiért. (Engem némiképp kiábrándított ez az olcsó húzás.)

Végszó

Ami pozitív: a TellTale végeredményben beváltotta az ígéretét: több, jobb, hosszabb. A második évad határozott előrelépés az elsőhöz képest, bár ha a széria sikeres akar maradni, akkor a grafikának fejlődnie kell, s a régi helyszíneket is sutba kéne dobni.

Ami negatív: az új évad lezárása kiábrándító, nem szól elég nagyot és másodszorra csattan el ugyanaz a poén. Még mindig elég sok az újrahasznosított helyszín és szereplő, s a grafika ugyan elfogadható (vagy mondhatjuk, hogy tetszetős), de nincs magyarázat arra, hogy miért nem néz ki jobban a 15 éves elődnél (kézzel rajzolt grafika vs 3D).

A következő évad 2009-re várható.

Sam & Max Season Two. Kiadó: GameTap. Fejlesztő: TellTale Games. Támogatott platformok: PC (tervbe véve az X360, a PS3 és a wii). Megjelent: 2007 november - 2008 május.

Fabulák: Legendák száműzetésben

Hamupipőke: - Miért? Nem az volt a vágyad, hogy igazi kisfiú légy?
Pinokkió: - Dehogynem. De ki a fene akart örökre az maradni? Az a hülye kurva szó szerint vette a kívánságomat! Háromszáz éves elmúltam, és még mindig nem estem át a pubertáson. Mikor szállnak már le a heréim, hogy megdöngethessek egy csajt?

Mesefigurák titkos diaszpórája Manhattanben, akik egy titokzatos, közös ellenség elől menekültek a szürke, mundén világba otthonaikból, ahol elméletileg mindenki boldogan él, míg meg nem hal? Bill Willingham eddig 11 Eisner-díjat (ami a képregényipar Oscarja) begyűjtött sorozata a világ olvasóinak kollektív tudatához nyúl és előrángatja a rég elfeledett gyermekkori emlékeket, amikor az esti mese alatt állig betakarózva izgultunk, hogy ezúttal is felfalja-e vajon a gonosz Farkas Piroskát és eljön-e a szőke Herceg Hófehérkéért, majd pedig fogja, leporolja őket és olyan, új megvilágításba helyezi a mesék szereplőit, hogy felnőttként is őszintén tudjuk élvezni a hányattatásaikat egy olyan, gyermekkor csodáitól megfosztott világban, amiben mindennapi életünket éljük.

Willingham először a nyolcvanas években hallatott magáról, amikor az azóta több kiadást is megért, ám akkor még gyermekcipőben járó Dungeons & Dragons szerepjáték Basic és Expert kiadásának füzeteit illusztrálta a TSR-nek. Eltökélt terve, miszerint betör a képregényiparba, több buktatóba ütközött, a saját maga írta és rajzolta Elementals egészen a tizenharmadik számig húzta, ám a Coventry című sorozata már a harmadik számnál megbukott. Miután több kisebb kiadó hajója süllyedt el alatta, úgy döntött, kivesz egy év szabadságot és megpróbálja professzionális pókerjátékosként megalapozni az életét. Ez ugyan nem sikerült, ám a vegasi szupermarketek parkolójában álló furgonjában eltöltött éjszakák indították újra pályáját 2000-ben, amikor immáron csak íróként a DC égisze alatt kiadásra került a Proposition Player című limitált sorozata. Rövid kitérő után a DC Robin és Day of Vengeance címeinél, a kiadó felnőtt témájú történetekkel foglalkozó részlegénél, a Vertigo-nál kötött ki, ahol egy Sandman spin-off, a Thessaly: Witch for Hire megírására kérték fel. Legnagyobb dobása egészen 2002-ig váratott magára: ekkor debütált az azóta elsöprő sikert aratott (és még mindig futó) urban fantasy sorozata, a Fables.

Hasonló (és sikeres) próbálkozásokat már eddig is láttunk hasonló témában, többek között Alan Moore (The League of Extraordinary Gentlemen) és Neil Gaiman (Sandman, American Gods) tollából, de a tündérmesék szereplőit még senki nem fogalmazta át ilyen zseniálisan. Az emberek világába (többé-kevésbé) beilleszkedett Meseváros lakói Willingham-nél már korántsem olyan ártatlan patyolatlelkű avagy velejükig gonosz, kétdimenziós jellemű karakterek, ahogyan azt a mesékből megismertük, és maguk a történetek sem feltétlenül úgy estek meg valójában, ahogy azt annak idején gyermekként hallottuk őket (ne is feszegessük Hófehérke jelenlétében, pontosan mit is műveltek vele annak idején a törpék). A fabulaközösség rendőrfőnöke a múltban (és a Három kismalacban és a Piroska és a farkasban) elkövetett bűneiért az együttélés jegyében teljes amnesztiát kapott Csúnya Gonosz Farkas (Big Bad Wolf, röviden csak Bigby), aki embergúnyában, elmaradhatatlan ballonkabátjában, örökké a szájában lógó cigarettával és lópokróc modorával akárha egy film noir-ból lépett volna elő... csak éppen Humphrey Bogart nem tudott több mázsás farkasemberré változni, ha a szükség úgy hozta, és nem az ő lakásán aludta ki állandóan a másnaposságát az előző éjszaka mocskos mód berúgott malac a már említett meséből.

Dun malac: - ...én vagyok hosszú vezeklésed élő bizonyítéka. Ki kétlené, hogy megjavultál, amikor ősi ellenfeled, egy zsíros malac alszik a lakásodban, és túléli az éjszakát? Utálom azt a Farmot Ordikám. Én egy kifinomult városi malac vagyok.
Ordas Farkas: - Ennek ellenére, ha megint megszöksz a Farmról, beköplek. Komolyan. Kérsz egy kis reggelit, mielőtt eltakarodsz innen?
Dun malac: - Mit eszel?
Ordas Farkas: - Sonkát tojással.
Dun malac: - Mindent visszaszívok. A lelked mélyén továbbra is fenevad vagy.

A meseszép Hó Fehérke, miután kirúgta a hercegét, hideg szívvel és vaskézzel irányítja a közösség életét a végtelenül jóindulatú polgármester, Burkus király helyetteseként, a Herceg a Fehér Lovon mundi nőket szédít el a pénzükért, Hamupipőke cipőboltban dolgozik, a tragikus múltját emlékeiből kitörlő Békaherceg boldog tudatlanságban takarít a polgármesteri hivatal épületében, Jack, a mágikus paszulyt megmászó óriásölő piramisjátékkal próbál pénzhez jutni, Aranyfürt nem csak együtt lakik, hanem együtt is alszik a medvékkel, Hanzel (azaz Jancsi a Jancsi és Juliskából) pedig kérlelhetetlen boszorkányvadászként annak idején a középkori inkvizíció egyik prominens alakja volt.

A Fabula-univerzumot ráadásul pontosan meghatározott törvények uralják, miszerint a mesehősök pont annyira erősek és hatalmasok, amennyire ismertek az emberek között, így a beszédes nevű Frau Totenkinder, számtalan mese meg nem nevezett boszorkányaként az egyik legnagyobb hatalmú fabula Mesevárosban (őt egyedül Jack fogja túlszárnyalni a későbbiekben egy zseniális húzással, ami történetesen, a szokásostól eltérően, be is jön neki), egy mesehős sorsa pedig akkor pecsételődik meg, amikor története végérvényesen feledésbe merül.

Az első kötet, melyet a Képes Kiadó nagyon okosan egyben adott ki (meggyőződésem, hogy a magyar képregénypiac jövőjét a gyűjteményes kötetek fogják meghatározni, és az egyes számok megjelentetésének leáldozott) az első sztoriszálat tartalmazza, egy klasszikus detektívtörténetet, mely expozícióként szolgál az elkövetkezendőknek: Hó Fehérke testvére, Rózsa Piros lakása vérben ázik, a lány pedig eltűnt. Ordas Farkas saját egyedi módszereit veti be, hogy végül az Emlékezés Napján egy Agatha Christie regényhez méltó szalon nagyjelenetben lerántsa a leplet a rejtélyről. Furcsamód a jelenleg hetvenkettedik részénél tartó sorozatnak* ez a leggyengébb kötete: félreértés ne essék, más képregényekhez képest még ez is eszméletlen jó és ötletes, de ahogy haladunk tovább, és a további szálak és a szereplők személyisége kibontásra kerülnek, Willingham pedig sziporkázik az ötletektől, a sztori elképesztő módon egyre jobb és jobb lesz. A fordulatok teljesen kiszámíthatatlanok, az események hatásai maradandóak, nincs visszatérés a status quo-hoz, ahogy azt a legtöbb szuperhős képregényben rendszeresen láthatjuk.

Ordas Farkas: - Jankó, maga mindig körmönfont akar lenni. Emlékszem, amikor elcsente a Kandúr hétmérföldes csizmáját, hogy megnyerje a New York-i maratont.
Jankó: - A bostoni maratont. Arra mindig vigyáztam, hogy ne terelődjön Mesevárosra a figyelem.

A magyar kiadással kapcsolatosan a külcsínnyel szó nem érheti a ház elejét, papírminőség és gerinctartósság tekintetében lekörözi az eredeti amerikai kiadást is, öröm kézbefogni. A szöveg a buborékokban néhol kissé lejjebb csúszott, mint ildomos lett volna, de ez szerintem egyáltalán nem megy az élvezhetőség kárára. Ami viszont megkeseríti egy kissé az ember szája ízét, az a fordítás, ami tulajdonképpen nem is igazán a fordító hibája hanem egyrészt azé a tényé, hogy bizonyos szereplők nem léteznek a magyar mesefolklórban, mint például Boy Blue, akinek angolul meghagyott neve kilóg a következetesen magyarnak megfeleltetett többi név közül (King Cole esetében a Burkus király pedig félmegoldás, mivel a két karakter nem ugyanaz), másrészt az amerikai keresztnevek szabadossága (mint például a Ruby, Jewel, Sunshine, esetünkben pedig a Snow) elég rosszul hangzik a nyelvünkön. Külön eset Jack, a pimaszul jóképű, hihetetlenül beképzelt és szeretnivalóan tapló, a klasszikus trickster archetípust megtestesítő mesehős, aki több történetben is szerepelt (Jack of the Beanstalk, Jack the Giantslayer, Jack Frost, Jack O'Lantern), kicselezte a Halált, megdugta a megközelíthetetlen Hókirálynőt, ám magyarul az igen kevéssé férfias, de leginkább nevetséges Jankó névre hallgat, nyilván a Babszem Jankó után... Mindezeket még csak megérteném, egy dolgot azonban képtelen vagyok legyűrni a torkomon: az Ellenlábas kifejezetten szerencsétlen választás volt az Adversary** fordítására...

Mindennek ellenére, bár csak négy csillagot adtam a Fabulákra, azért tettem, mert a sorozat és a minőség egyre csak felfelé ível, az értékelési skálánk pedig sajna csak ötig terjed, így azt a következő kötetre tartogatom. Azt azonban bátran kijelenthetem, hogy a The Walking Dead, a 100 Bullets és a DMZ mellett az egyik legjobb jelenleg is futó sorozat az USA-ban.

*A Fables sikere egy rövid történeteket tartalmazó keményfedelű gyűjteményes kötetnek (1001 Nights of Snowfall), és egy spin-off sorozatnak adott életet (Jack of Fables), melyekről egy külön cikkben értekeznék majd.
**Az Adversary eredetileg Pán Péter lett volna, azonban szerzői jogi akadályok miatt a szerepeltetéséről le kellett mondani, így lett Hook kapitányból Kékszakáll a script-ben. Nézzük csak meg közelebbről a 44. oldalon mi van Kékszakáll asztalkáján a festmény alatt...

Fabulák: Legendák száműzetésben. Eredeti cím: Fables: Legends in Exile. Írta: Bill Willingham. Rajzolta: Lan Medina. Tusrajz: Steve Leialoha. Fordította: Bárány Ferenc. Kiadó: Képes Kiadó. Kiadás éve: 2008. május. Ár: 2990 Ft.

Berserk, 1. kötet

Az idei év első felében robbant a hazai manga/manhwa piac. Gyakorlatilag az összes keleti képregénnyel foglakozó kiadó bejelentett valami újdonságot, illetve folytatta a már megkezdett sorozatok közlését is. Így a 2008 első félévében megjelenő keleti típusú képregények száma már eléri a tavalyi összkínálat közel felét. Ki merte volna ezt megjósolni úgy 3 évvel ezelőtt? Ennek a manga-kaboomnak a legkellemesebb meglepetése számomra egyértelműen a kultikus Berserk hazai megjelentetése volt. Mert hát hiába a combos kínálat, ha a felnőttebb korosztálynak szánt képregények valahogy még mindig nem képesek erős gyökeret verni a hazai ízlés szikes talajába. A nagyméretű fába való fejszevágást a Delta Vision kiadó követte el, aki már a hagyományos képregények világában is próbálkozott, szintén nem kis bátorságról téve tanúbizonyságot (lásd a 2007-es Geekz toplista képregényes szekciójának élvonalát, illetve a soron következő Metabárokat), sőt, a távol-keleti képregények világába sem most kirándultak először.

Ha Delta Vision, akkor bizony fantasy, így nem meglepő, hogy műfaját tekintve a Berserk is ide sorolható. Miura Kentaró fő műve tulajdonképpen biztos befutó lehetne, hiszen a világszerte több mint 30 millió eladott példányával, a Berserk a világ egyik legnépszerűbb seinen (felnőtt) manga sorozatának számít. De amíg nálunk a mangák még mindig elsősorban a fiatalabb fiúk és lányok szórakozása, addig egy olyan széria bevezetése, ami explicitása miatt bőven kívül esik ezeken a körökön, és amelynek finise még a 32. kötet tájékán sem látszik, egyenlő az üzleti halántékon lövéssel.

A Berserk 1988-ban debütált egy 48 oldalas önálló történet formájában (Prototípus), ami még egy díjat is termett az alkotónak. Majd 1990 végén megjelent az első pár kötet, ezekután pedig egy manga-antológiában fejezetenként adagolva folytatódott, és folytatódik a mai napig is. (Persze ezek a fejezetek összegyűjtve, kötetekbe foglalva is napvilágot látnak.) A Berserk hamar népszerű lett az olvasók körében, ezt bizonyítja, hogy a manga egyik fejezetéből egy 25 részes anime sorozat is készült, kiemelkedő minőségben, a mangához képest kicsit visszafogottabb stílusban.

Miura-szan saját bevallása szerint rengeteg dolog hatott rá, és végül ezek vegyítéséből hozta végül létre a Berserk univerzumát. A mangaka fő inspirációjának a Guin Saga című folytatásos japán fantasy novellát tartja, de ugyanakkor számos elemet emelt át filmekből, más mangákból és animekből, sőt, állítása szerint olykor még a környezetében lévő emberek, de még a hírekben látott dolgok is megihletik.

A Berserk világa az alapvetően az európai sötét középkoron alapuló, látszólag hagyományos sötét fantasy környezet, telis-tele varázslókkal, királyokkal, páncélos lovagokkal, elvetemült haramiákkal, emberi és embertelen lények által benépesített várakkal, kastélyokkal, erdőkkel, dungeon-ökkel (erre mi a megfelelő magyar szó?). Főhőse Guts, a félszemű Fekete Bajnok, aki amolyan magányos farkas típusú, halk szavú antihős. Bal alkarja mesterséges, múltja sötét, akárcsak a lelke, nyakán rejtélyes billog, hátán pedig gigantikus méretű bárdkard, melynek egyetlen csapásával akár féltucatnyi ellenfelet is képes megfelezni, szó szerint. A férfi múltja sötét titkokat rejt, melyek később fokozatosan feltárulnak majd. A mangafolyam az ő, és alkalmi társai vérben és bélben gázoló kalandjait követi nyomon. A Berserk alapja nem a jók és rosszak harca, sokkal inkább a rosszak és a még rosszabbak közti állandó és véget nem érő kegyetlen harc. Ennek megfelelően a manga kimondottan véres és erőszakos, ezek meg ugye még rajzolt formában sem ajánlottak az ártatlan gyermeki léleknek, így tehát nem árt komolyan venni a 18+ figyelmeztetést!

A magyar kiadás egy izmos, 232 oldalas védőborító nélküli, papírborítású kötet, egyszerű, de ízléses külsővel. Az olvasási irány maradt az eredeti jobbról-balra. Az első könyv három fejezetet tartalmaz, melyekből az első kettő csak amolyan kóstoló, a harmadik viszont már egy hosszabb történet nyitánya.

A Fekete Bajnok című felütésben Guts egy olyan városba érkezik, amit egy rakás haramia, és azok félelmetes, nem evilágról származó vezére tart rettegésben. Guts először rendet tesz az egyik helyi fogadóban, ahol akaratán kívül megment egy kis szárnyas tündért, Puck-ot, aki ettől fogva mindenhová követi titokzatos megmentőjét. A pokroc modorú Guts persze a háta közepébe se kívánja az idegesítő társaságot, még hogyha annak segítsége olykor nem is jön rosszul. Hősünk később aztán megküzd ezzel az elpusztíthatatlannak hitt rablóvezérrel, de mindezt nem a város érdekében teszi, sokkal inkább úgy tűnik, hogy Guts számára nem teljesen ismeretlen a félelmetes kígyószerű lény.

A Billog című fejezet inkább csak egy átvezetés, és főleg a hentelésről szól. Guts útja során felszáll egy szekérre, amin egy pap és annak lánya utazik. Egy erdőbe érve a férfi nyakán lévő billog vérezni kezd, ami után az erdőben egykoron elesett harcosok csontvázai életre kelnek, és támadásba lendülnek.

A Vágy Őrangyala egy hat részen át tartó történet első epizódja. Ebben Guts ismét egy olyan városba érkezik, amit egy zsarnokoskodó vezető tart uralma alatt. A várost irányító gróf kénye-kedve szerint végezteti ki az általa eretneknek kikiáltott civileket. Amikor a Fekete Bajnok összetűzésbe keveredik a gróf katonáival, egy a külseje alapján valaha iszonyú kínokat átélt ember segít neki a menekülésben, majd elmondja Guts-nak, hogy azt akarja, hogy ölje meg számára a grófot.

Mint mondtam, ez az első kötet csak amolyan bevezető Guts és a Berserk univerzumába. Ebben ismerhetjük meg a férfi hatalmas erejét és méretes szerszámát (természetesen a bárdkardról beszélek), valamint a sorozatban végig jelenlévő Puck-ot is. Puck sokkal inkább mesei figura, mintsem egy hentelős fantasy-be való sidekick, de komikus alakja ennek ellenére mégis kellemes színfoltja a néhol már csömört okozni képes túlzott macsóságnak és a folyamatos miszlikbe aprításnak. A többi szereplő egyelőre még csak másodszereplő, illetve a kard élére hányandó nyersanyag. Miura rajzai nagy szépek és végtelenül részletesek, bár érdemes megjegyezni, hogy a mangaka az idők során folyamatosan fejlődni fog, így a rajzok jól nyomonkövethetően egyre kidolgozottabbak, egyre kifinomultabbak lesznek majd. A rajzokon itt-ott érződnek a Miurát ért hatások, különösen szembetűnő H.R. Giger ihletése, ami főleg a szörnyeknél vehető észre.

Nagyszerű, hogy egy ilyen kiváló sorozat, mint a Berserk is megjelenhet nálunk, ugyanakkor a korábban már említett dolgok miatt, kicsit aggódom is a jövőjét illetően. A Delta Vision ráadásul szeretné kéthavonta kihozni az újabb köteteket, így a pénztárca sem nagyon jut majd levegővételhez, mindenesetre még mindig jobb, mintha féléveket kellene várni az újabb adagra. A magyar kiadás amúgy hibátlan, gépelési hibát ha jól emlékszem mindössze egyet találtam, a 2000 forintos ár pedig nagyon kedvező egy ilyen vastag kötetért. Az első könyv ugyan még kicsit kevés lehet a meggyőzéshez, de érdemes neki a továbbiakban is esélyt adni, hiszen a Berserk nem véletlenül lett a világ egyik legnépszerűbb mangasorozata. Tessék felfedezni a felnőtt mangákat és képregényeket!

Berserk #1. Írta: Miura Kentaró. Rajzolta: Miura Kentaró. Fordította: Oroszlány Balázs. Kiadó: Delta Vision. Kiadás éve: 2008. április. Ár: 1990 Ft.

Machine Girl

Amikor először láttam meg a The Machine Girl előzetesét, már tudtam, hogy eléggé kétesélyes lesz a dolog. Mert bár nyilvánvalóan kiváló szórakozást ígér egy szemrevaló japán leányzó, akinek egy hatalmas géppuskát applikáltak a baljára, hogy azzal szó szerint véres cafatokká lője az ellent, de ugyanakkor mindez magában hordozza azt a veszélyt is, hogy a dolog hamar sekélyessé, és túlzottan öncélúvá válik, amit már a felénél megun az ember. Az előzetes és Noboru Iguchi rendező korábbi filmjei alapján már nagyjából tudtam, hogy mire számítsak, a baj pedig pontosan az, hogy végül azt is kaptam, amire számítottam, de sajnos semmi többet.

Ezúttal mintha a nagyobb elvárások terhe nyomta volna a rendező vállát, és ha nem is szalonképesebb, de valamivel konzekvensebb filmet akart volna készíteni, mint például a hasonló analógiájú Sukeban Boy. Az alapsztori egy hagyományos bosszútörténet, ami a filmet tekintve természetesen most is csak másodlagos: Ami öccsét és annak barátját halálba szekálják az iskolai nehézfiúk, erre a lány bosszút esküszik. A dolgot nehezíti, hogy a gyilkos fiatalok vezére egy ősi nindzsa klánból leszármazott jakuzafőnök fia, és az egész családja olyan hibbant, hogy a Texasi Láncfűrészes Mészárlás famíliája órákat vehetne tőlük. Ami első találkozása velük a lány bal alkarjába került. Ekkor a meggyilkolt öcs (szintén meggyilkolt) barátjának szülei egy a csonkra szerelhető géppuskával ápgrédelik Ami-t, majd ők is csatlakoznak hozzá a bosszúhadjáratban.

Értem én, hogy az ilyen típusú filmekben felesleges bármiféle ésszerű dolgot is keresni, de számomra akkor is nagyon zavaró volt, hogy ez az extrém gore-orgia, sokszor átcsap egy fárasztó és bugyuta paródiába. Mert míg jól elnevetgéltem a csontvázig legolyószórózott nindzsán, vagy az ujj-sushin, addig bizonyos részek esetében már úgy éreztem, mintha az effektek minősége és mennyisége akarná diktálni az iramot. Az egy dolog, hogy az erőszak öncélú, de amikor ezeknek a túlzott és céltalan használata elkezdi aláásni a film alapjait, az már egyáltalán nem tesz jót neki. Goreból is megárt a sok.

A trükkök a maguk szintjén kezelve egyébként szenzációsak, és bár nem árt óvatosságra inteni az érzékenyebb nézőket, azt kell, hogy mondjam, ez a fajta komolyanvehetetlen abszurditás általában véve sokkal szórakoztatóbb, mint a The Machine Girl történetét jellemző fekete humor. Bár elismerem, régen röhögtem akkorát, mint amikor megláttam az Ami-ék által legyilkolt tinédzser nindzsák gyászoló szüleiből összeálló csapatot, a Super Mourners Gang-et (Szuper Gyászoló Csapat)!

Mivel maga a történet és a karakterek is csak alibiből vannak, színészi alakításokról sem igazán beszélhetünk, elnagyolt és túljátszott szerepekről annál inkább. Az Ami-t alakító első filmes Minase Yashuro civilben szofterotikus J-idol, akinek a kamera előtti tapasztalata kimerül a fürdőruciban való hempergésben, társnője Asami pedig ugyanezt csinálja, csak fürdőruha nélkül. De mégis szeretjük őket, mert mindegyikük ultraszexi és a Shakespeare drámák amúgy sem állnának nekik jól.

A filmben az összes japán filmes sztereotípia helyet kapott, így a nindzsák, jakuzák, cuki iskolai egyenruhás csajszi, méterekre és literszámra spriccelő vér, harcművészet, szamurájkard, nemi erőszak(kísérlete), egyedül talán a szex maradt ki, nyilvánvalóan okkal. Tehát ha vevők vagyunk az ilyesmire, akkor tobzódhatunk a mókában, de valami még akkor is hiányzik. Persze tudom, hogy a The Machine Girl még csak véletlenül sem akar több lenni, mint aminek látszik, de aki hozzám hasonlóan már több ilyen jellegű filmet is látott, annak ez már valahogy kevés. Pontosan az történt, amitől féltem: a vérzivatarok és a testrész-esők, a közéjük beékelt vékony kis történettel együtt egy idő után unalmassá válnak, a meglepetések elfogynak, végül a másfél óra leteltét egy kellemes, de nem túl maradandó élménnyel nyugtázhatjuk.

A The Machine Girl valójában olyan, mint egy olcsó seinen (felnőtteknek szóló) manga, amibe a lehető legtöbb exploitation elemet belesűrítették, hogy aztán az átmeneti élvezetet okozó egyszeri abszolválás után a kukában, vagy legfeljebb a polc mélyén kössön ki. Guilty pleasure a javából, házibuliban haverokkal remekül el lehet rajta sörözgetni, de aligha hiszem, hogy időtálló klasszikus lesz belőle.

The Machine Girl. Japán, 2008. Rendezte: Noboru Iguchi. Írta: Noboru Iguchi. Producer: Yoshinori Chiba, Yoko Hayama, Satoshi Nakamura, John Sirabella. Fényképezte: Yasutaka Nagano. Vágó: Kenji Tanabe. Zene: Takashi Nakagawa. Szereplők: Minase Yashiro, Asami, Taro Suwa és mások.

Inhabited Island - előzetes

Az oroszok már nem a spájzban vannak, hanem szorosan Hollywood háta mögött, és éppen a nyakába lihegnek. A kiváló Éjszakai őrség/Nappali őrség olyannyira lenyűgözte a tengerentúli filmeseket, hogy Timur Bekmambetov rendezőt gyorsan el is orozták maguknak, ráadásul az Őrség-trilógia harmadik részébe már amerikai kezek is fognak kontárkodni.

Az Inhabited Island című új, nagyköltségvetésű orosz produkció ismét a tudományos fantasztikum műfajából érkezik, a film alapjául szolgáló regényt (Lakott sziget) pedig az a Sztrugackij testvérpár jegyzi, akiknek a zseniális Sztalker alapanyagát (Piknik az árokparton) is köszönhetjük. A film az év végén debütál Oroszországban, addig pedig itt az első rendes előzetes.

Lost, 4. évad

A Losttal kapcsolatos legfontosabb kérdés a sorozat indulása óta ugyanaz: blöff-e avagy sem, amit a fékezhetetlen agyvelejű írók és producerek elénk tárnak? Konkrétabban: össze áll-e vajon egyszer (legkésőbb az utolsó, hatodik évad fináléjára) koherens egésszé a történet, helyére kerül-e a kirakós minden darabja. Az első két évad még csak a kérdőjeleket halmozta, a megoldás esélye nélkül sorjáztak a rejtélyek és a Szigettel kapcsolatos misztikus események, cserébe viszont (a flashbackek segítségével) a karakterek folyamatosan mélyültek elfele. A harmadik évadban, meghallva tán a netszerte zúgolódó fanok óhaját, el kezdett - látszólag - oszladozni a nagy fekete füst, és itt-ott kitisztult a kép: kiderült, kik azok az Other-ök, és, hogy mi közük a Dharma Intézethez, azoknak meg a Szigethez. Persze, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, minden egyes megadott válasz 3-4 új kérdést generált, és ebben a negyedik évad sem hozott változást. Jelen állás szerint tehát csak egy biztos: ha blöff, ha nem, a Lost olyan mint a Népszínház utca este 10 után: minél mélyebbre hatolunk benne, annál durvább élmények várnak ránk. [Spoiler-free elemzés a tovább után.]

A negyedik évad nem csak, hogy a legjobb évad mind közül, de egyben annak is ékes bizonyítéka, hogy az alkotók 2 db. nagyon fontos dologgal tisztában vannak. 1.: a nézői elvárások arra valók, hogy játsszunk velük. 2.: minden csak tálalás kérdése. Ami az első pontot illeti, már az elején rájátszottak a „lakatlan sziget” toposzára, aztán arra a nézői igényre, amely mindenáron „jók vs. gonoszok” felállást óhajt, és persze ezeket mind kipukkasztották. A legeslegnagyobb írói bravúr viszont (és itt jön képbe a 2. pont), az, ahogyan a főszereplők Szigetről való távozását megoldották. A rajongók jó része valószínűleg katartikus képeket vizionált, megkönnyebbülést és boldogságot a hősök arcán, és mindezt persze az utolsó évad utolsó jelenetére prognosztizálta, amikor mellesleg az összes rejtély is feltárul egy füst alatt. A Lindelof-Cuse író-producer páros ehelyett már a harmadik évad utolsó részében kiszabadította Jackéket a Szigetről, és ezzel a baromi egyszerű, de annál zseniálisabb húzással megalapozta a további évadok dramaturgiáját. Addig a pontig csak a flashbackek reagáltak folyamatosan a jelenben zajló történésekre, most viszont már a flashforwardok is fokozzák a kellemes zűrzavart.

Látjuk, hogy honnan jönnek a szereplők, és hogy hova tartanak, csak azt nem tudjuk, hogy fognak oda eljutni. A két pont összekötése pedig, ameddig nem jön a következő rész vagy évad, a néző fantáziájára van bízva. Lehet agyalni, elméleteket gyártani, magányosan vagy netes fórumokon, és ez majdnem olyan élvezet, mint nézni magát a sorozatot. Megkockáztatom: nem csak unalmasabbnak, de helyenként kifejezetten kínosnak és B-kategóriásnak tűnne a Lost abszurd sztorija, ha lineárisan, valós időrendben kéne követni.

A Lost igazi trükkje tehát a tálalás, a virtuóz formai játszadozások, és az információk kreatív adagolása / visszatartása, amivel keményen meg lehet a közönség fantáziáját dolgozni. Hogy is mondja Lynch mester? „A titok mágnes. Bármi, ami ismeretlen, vonz magához. Ha egy szobából ajtó nyílik valahová, mögötte lépcsők vezetnek lefelé, és félhomály van, hát nagyon csábítana, hogy lemenjünk oda. Ha valaminek csak egy részét látjuk, sokkal erősebb, mintha az egész előttünk volna.” Lynch már csak tudja: az überzseniális Twin Peaks (1990-91) ugyanolyan (internetes!) nézői rajongást (lásd: kultusz) generált, mint most a Lost.

Egy jelentős különbség azért akad: Lynch-nek nem volt célja, hogy megfejtésre váró enigmákat adjon ki házifeladatul a közönségének, nála ezek ösztönösen jönnek. A Lost készítői viszont tudatosan adagolják a WTF-pillanatokat és húzzák csőbe menetrendszerűen a nézőket. És épp ezért nem lehet még a 4. évad után sem bízni bennük, ezért nem látszik még most sem, hogy a bravúros dramaturgiai húzások és formai flikk-flakkok mögött van-e (lesz-e) valami. Egyes szereplőket filozófusokról elnevezni ehhez édeskevés, hogynemondjam: parasztvakítás. Önmagában csak arra jó, hogy az egyszeri néző meggyőzve érezze magát, hogy amit lát, az bizonyára több egy fordulatos, izgalmas sztorinál, mert – állítólag – van benne valami mélyebb is. A Lost 5. és 6. évadának épp az lesz a legnagyobb kérdése – legalábbis számomra – hogy valóban így van-e. A készítők annyi képtelenséget hoztak össze trópusi jegesmedvéktől misztikus füstön és szellemeken át az időutazásig, hogy itt egy szimpla, logikus magyarázat már nem lesz elég. Itt csak valami spirituális, a nagy végső kérdéseket is boncolgató metafizikai-slusszpoén lenne kielégítő lezárás.

A negyedik évaddal mindenestre az is kiderült, hogy nincs már olyan elborult ötlet, ami a Lost univerzumán belül cápaugrásnak számítana. Halottlátás, teleportálás, szellemjárás, örökifjúság: a készítők mindent le tudnak nyomni a torkunkon, dicséretes pofátlansággal. Az első évadban még túltengett a melodráma, és a tempó sem volt túl őrjítő, most viszont már egyértelműen a fordulatokra épül minden epizód, több a feszültség, nagyobb a pörgés. Ráadásul szinte minden rész más műfajba kóstol bele. A The Constant például az időparadoxonra építő thrillereket (Pillangó-hatás, A Fiók) idézte, a The Economist a Bourne és Bond-féle kémsztorikat, az Eggtownban kaptunk egy kis bírósági drámát, a The Other Womanben egy tipikus szerelmi sokszöget, a Meet Kevin Johnson a beépülős krimik és a matrózfilmek hangulatát villantotta fel, a Cabin Fever pedig a 13. rendőrőrs-féle ostromfilmekét és a kommandósmozikét. A motivációk hihető felvázolása (lásd: SPOILER ON Jin vagy Sawyer önfeláldozása SPOILER OFF), és a „pszichológiai hitelesség”, mint olyan, viszont nem mindig tartozik a sorozat erősségei közé: úgy néz ki, nem lehet egyszerre fordulatosnak és konzekvensnek is lenni (lásd még: 24, Prison Break).

A Lost viszont még ezt is elbírja: amíg ugyanis minden rész és évad végén a padlóról kell felszedegetni az állunkat, addig a démoni Lindelof és társai azt csinálnak velünk, amit csak akarnak.

Death Race 2008 - az első képek

A Most Waited 2008 válogatásunkban már szó esett a Death Race 2000 című legendás grindhouse film remake-jéről, David Carradine helyett a mindenki által hőn kedvelt B-filmes színésszel, Jason Statham-mel - bár a rendező, Paul W.S. Anderson ragaszkodik hozzá, hogy nem újraforgatja a filmet, csupán "arra építkezik". Nos, akárhogyan is van, megjelent néhány gyönyörű nagyfelbontású kép a neten, és a tömény Death Race 2000/Cannonball/Mad Max/stb feeling annyira mellbevágott, hogy szokásomtól eltérően nem a legmutatósabb cickókat tettem be ide, hanem a brutális verdákat.

A többi kép (az említett bombázóval, Statham-mel, még több verdával) ezen az oldalon tekinthető meg néhány bennfentes infóval egyetemben, amit a riporter a forgatási helyszínen csipegetett össze.

Rogue

Az állatos horrorfilmek dobogóján hárman állnak: a Cápa, a Madarak és az Alligátor. Személy szerint életem legtraumatikusabb élménye volt, mikor madárlesen láttam, ahogy egy cápa megevett egy alligátort. Szóval ezek a filmesek, ezek tudják, miről beszélnek.

De ezt most krokodilnak kell mondani, mert Ausztráliában vagyunk. Ez biztos, mert mindenki úgy néz ki, mint Mick Dundee gyépés rokona. Az amerikai turistának (Michael Vartan, akit kiebrudaltak az Alias-ból, ő járt jól) legyet raknak a kávéjába, tiszta szerencse, hogy nem hívják ki bendzsó-párbajra. Már a Razorback-ben is ilyen retardáltnak tűntek az ausztrál vidékiek, oda se megyek nyaralni, az hótziher.

Amerikai Turista sétahajókázni megy egy picsányi hajóval, meg egy tucat, hozzá hasonló outsiderrel. Érdekes módon a túravezető egy gyönyörű csaj, mi lesz, romantik koneksön? Elárulom, nem, a film ezt ügyesen megkerüli, bár némi vonzódás felüti fejét főhőseink között.

Már épp indulnának vissza, jót gyönyörködtek a tájban, amely barbár, dús romantikát áraszt magából, amikor hirtelen segítségkérő jelzőpisztoly-lövést látnak felbukkani a horizonton. Természetesen nem hagyhatják kinyomozatlanul…

A Rogue három, egymástól tisztán elkülönülő részre oszlik: a túrára, a csapat mizériájára, miután az óriáskrokodil elsüllyeszti a hajójukat (a folyó közepén, egy aprócska szigeten igyekszenek túlélni, miközben az állat egyenként szedi le őket), illetve a fináléra, amelyre a krokodil vackában kerül sor. Na most ez megkapóan egyszerű struktúra, ugyebár? És épp ez a jó benne: az ilyesmiből egy olyan nagytudású rendező, mint McLean, kihozza a maximumot. És kihozza.

Míg a Wolf Creek, amelynek McLean nemzetközi hírnevét köszönheti, éppen a műfaji elvárások kicsavarásából élt (ezzel például nekem szépen fel is baszta az agyam, bár így visszatekintve magam sem értem miért, ennek örülnöm kellett volna), addig a Rogue-nak nincsen egyetlen újító szándékú porcikája sem. De ez egyáltalán nem baj! Különösen a finálé tetszett (mit tetszett, imádtam!): a hős kimenti a szüzet a monszter odvából – suspense felsőfokon.

Az effektek szintén első osztályúak. A film nem különösebben véres (a legelső ölés annyira sunyi módon, visszafogottan van megrendezve, hogy szinte vicc), de faszán kegyetlen. A krokodilt egészen a fináléig csak pillanatokig látjuk, akkor is csak részleteiben – a fináléban viszont már teljes egészében megmutatkozik, jól elidőzhetünk őkelme látványán. Meg kell mondjam, ennyire valósnak ható CGI-vel, a Jurassic Park éjszakai T-Rexes támadása óta nem találkoztam. Le a kalappal.

Összes pozitívuma mellett a film legnagyobb erénye a Discovery Channel-t megszégyenítő színpompás fényképezése: tragédia, hogy Will Gibson, a rendkívül tehetséges operatőr 2008 elején öngyilkos lett.

Rogue. Ausztrália, 2007. Írta és rendezte: Greg McLean. Producer: Matt Hearn, David Lightfoot, Greg McLean. Fényképezte: Will Gibson. Vágó: Jason Ballantine. Szereplők: Radha Mitchell, Michael Vartan, Sam Worthington és mások.

Az irgalmas lány

Kivérzett kurva az ágyon. A vaku hanyag ütemezésű villanásai, gumikesztyűs kezek szövetminták és ujjlenyomatok után kutakodó mozdulatai. Az apatikus Yeong-ki-nek, mint rutinos nyomozónak, már nincs ideje a döbbenetre. Lanyh részvéttől, valamint csekély sikerrel kecsegtető helyszínelő rituáléktól fásultan nyúl a cigiért. Nincs is annál jobb: pár andalító slukk az ablakban, míg az alacsonyabb beosztású kollégák szorgos hangyaként dokumentálnak. Kivéve persze, ha szemben pont egy vélelmezhetően üzletszerű keretek között zajló légyottra nyílik kilátás, és a testét áruba bocsátó, kiskorú hölgy történetesen az ő lánya. És igen: erről eddig ő nem tudott.

Hogy ez a karakterek ellen elkövetett – akusztikusan és vizuálisan már-már giccsesen aluldimenzionált – írói szadizmus biccentő viszonyban van-é a realitással, arra Kim Ki-duk a tőle lassan szinte elvárandó eleganciával szarik. Az irgalmas lány scriptjét ugyanaz az éteri mesterkéltség és a kegyetlen abszurditásra való spontán hajlandóság jellemzi, ami a szimbolista rendező életművét egységessé és egyedivé tette. Sőt, Kim Ki-duk még a maga, szakrális gesztusokban lubickoló, meditatív-melankolikus mikrokozmoszán belül sem törekszik az események feltétlenül racionalizált sorba vételére.

A néző így ugyanannak az elgondolkodtató tanácstalanságnak az érzetével nyugtázhatja a cselekmény kiindulópontjául szolgáló, Jae-yeong és Yeo-jin önhatalmúlag és dalolva felvállalt prostitúcióját (a két iskolás leányzó európai repjegyre gyűjt…), kettejük érzékiséggel és féltékenykedéssel felajzott (kvázi-leszbiánus) kapcsolatát, a klientúra hol álszent, hol naiv viselkedését, a mosolyogva kivitelezett öngyilkossági kísérletet, s az ezekről legelőször abban a bizonyos ablakban tudomást szerző apa kiszámíthatatlan bosszúhadjáratát. Yeo-jin özvegy apja, Yeong-ki van, hogy megelégszik pár arcpirító taslival, de jogos felindulásból elkövetett retorzióját a verbális halálba kergetéstől a járdakővel történő pépesítésig bezáróan hajlamos differenciálni.

A csendes, statikus beállításokkal operáló Kim Ki-duk a szexualitás, és a hozzá járulékosan kapcsolódó erőszak nagy analitikusa. Vonatkozó jelenetekre majd minden filmjében hangsúlyos szerep hárul, és a direktor ezt a fajta intimitást hidegvérrel, meglehetős aberráltsággal szemlézi, elég csak a Parti őr (2002) koitusz alatt szó szerint szanaszéjjel lőtt hős-szerelmesére, vagy az obszcén Solaris (1972) hommage-zsal záró, méltán hírhedt munkára, A szigetre (2000) gondolni, melynek bizonyos snittjei a keményebb idegzetű nézőközönségnek is a torkán akadhatnak.

Jae-yeong és Yeo-jin - első felében akár a Kalitka fogadó (1998) parafrázisának is tekinthető - története ugyan valamelyest közelebb vihet a hozzávetőleges megértéshez, nem szándékozik precíz szociológiai, kriminológiai körképet, ad absurdum: kelendő vádiratot adni a gyermek-prostitúcióról. Ehelyett a rendező porosodni sosem hagyott szimbólumkészlettel és spirituális érzékenységgel, több hiteles perspektívából mesél kedvenc témáiról: az áldozathozatalról, a vezeklésről, a tabudöngető szeretetről-szerelemről és a gondoskodásról. Absztrakció tekintetében pedig messzebb merészkedik, mint tette az úszó bordélyházak, vagy a buddhista szentélyt körbetáncoló évszakok megjelenítésekor.

Ennek köszönhető, hogy a játékidő vége felé már majdnem mindegy, hogy a határozott stilizációval kijelölt álomszekvencia, vagy a hathatós balladaisággal kezelt „valós” történések értelmezésének rugaszkodunk neki. És Kim Ki-duk félelmetes nyugalmat árasztó, szürreális kifutású filmje ettől igazán szép.

A KIADVÁNY

Szimpla tok, szimpla lemez. (De mindkettőn ízléses képek és betűk!)

A kép ugyan lehetne tisztább és élesebb is, de nem kell félni, még a résnyi tekintetekből is könnyedén azonosíthatóak a szereplők. Azért az, hogy a jóindulattal és dilettantizmussal éppen-animáltnak is észlelhető menüről is pikszelesen stíröl minket szobára hívogató kacérsággal Yeo-jin állóképe, kicsit kár. (Persze, az illetlen gondolattal így is el lehet játszani.)

Hang, na az van többféle. Koreai nyelven 5.1 és dts hangzás vár a tehetősebb házimozizókra, aki viszont még egy ilyen szűkszavú film esetében sem hajlandó időnként a kép alján nyargaltatni a szemét, annak be kell érnie a 2.0-s kivitellel. Hogy a szóban forgó szinkron milyen, arról sajnos nem tudok hiteles véleményt alkotni, mivel egy percnél hosszabb terjedelemben nem voltam képes hazánk fiainak tolmácsolásában fülelni Az irgalmas lányt. A hollandos krákogást bájosan affektáló nyávogással szabdaló koreai beszéd annyira elüt a miénktől, hogy annak kényelmi szempontokból történő lecserélése egész egyszerűen csorbítja az élvezetet. Nemkicsit.

AZ EXTRÁK

A hang és felirat beállításai alatt pedig épp hogy marad hely az extráknak, melyekkel a kiadvány nyíltan tartózkodik a tulajdonos minőségi és leleményes szolgáltatásokkal történő elhalmozásától.

Az ilyen, gúnynevén művészként illetett, lassú szerzői filmeknél a mainstream dinamikával flörtölő „Előzetes” teljességgel felesleges, persze, ha tényleg nincs más dolgunk… A nem kevésbé sejtelmes hangzású „Így készült” werkecske 12 percig tart, és általa többek között a filmben elcsattanó összes pofon komikus utóéletével ismerkedhetünk meg. Érdekes színészei instruálása közben látni ezt a szerény, (az életben) egyszerűen érvelő, baseball sapkás sutyerákot (ő lenne Kim Ki-duk, Dél-Korea egyik legnépszerűbb kulturális exportcikke). A forgatást menetrendszerű pityergéssel kezdő, Yeo-jint szemérmesen domborító Kwak Ji-mint például a következő, szeretetteljes szigorral lelkesíti: „szomorú szereplőket írtam a drámámba, és neked az a végzeted, hogy eljátszd az egyiket.”

ÖSSZEGZÉS

Kim Ki-duk 2004-ben Ezüst Medvével jutalmazott alkotása egyszerre nyers és artisztikus hangnemével osztja meg a közönséget. Mellőzi a hangzatos, tiszta (mármint: későbbiekben számtalanszor meg nem cáfolt) kijelentéseket, ráadásul kompromittáló témája ellenére nem korhol sem egyént, sem kollektívát, sőt, a középiskolás örömlányok részletgazdag életképe sokszor inkább édes, mint keserű. A koreai társadalom eme groteszk megvilágításba kerülő (nem is annyira marginális) jelensége most a CORNERfilm szolid kiadványának köszönhetően tárul elénk. A lokális prostitúcióra vonatkozóan valamiféle (tágszemű, ugyanakkor szűklátókörű europid fehérembernek) hasznos, akárcsak szöveges referencia még lazán elférhetett volna a lemezen, de azért lehet örülni ennek így is. Nekem például sikerült.

Az irgalmas lány / Samaria (Dél-Korea, 2004)
Írta és rendezte: Kim Ki-duk. Forgalmazza: Show East. Szereplők: Yeo-reum Han, Ji-min Kwak, Eol Lee és mások.
Dvd kiadás (1 lemezes változat)
Kiadó: CORNERfilm
Megjelenés: 2008. május
Bolti ár: 1990 Ft

ÉRTÉKELÉS:
Film: 5/5
Kép: 3/5
Hang: 4/5
Extrák: 2/5
Külcsín: 3/5

Geekz Reborn

Kerülve minden felesleges szószaporítást: íme az új dizájn. Vélemények?

Az alábbi jótét lelkeknek szeretnék köszönetet mondani, ábécésorrendben: legelőször a mi saját bejáratú Chavezünknek, aki valami EMBERTELEN mennyiségű munkát fektetett a dizájn kialakításába. Néha szó szerint csodáltam a türelmét és a teherbírását. Minden tiszteletem. (Chavez japán gengszterfilmeket tárgyaló weboldala emitt található (mit különcködik, némá!), olvassátok, kommenteljétek a kiválóan megírt cikkeit!) Horváth Henrik grafikusművész a csecse logónkat dobta össze, egy Jet Li lábseprős könnyedtségével. Most őszintén, picit jó a fejléc, nem? Henrik munkáit megtekinthetitek ezen az oldalon, illetve a Panel és ZAP! magazinokban. A dizájnon a legutolsó simításokat a legendás (vagy inkább hirhedt?) Mano végezte, a kepregeny.net atyaúristene (csekkoljátok le a szájtot, szerintem az egész interneten nem hoztak még ki többet a wordpressből...)

Ők a változás legfőbb figurái, de a több hónapos meló (több hónapos, igen, nem kapkodunk el semmit) során a stáb minden tagja hozzátette a magáét. Őszintétlenség nélkül mondhatom, megérte.

Tűzvonalban, 2. évad

Ha emlékszünk még, a Tűzvonalban első évadának jelentékeny színvonalhullámzásait a készítők, illetőleg a megértőbb nézők, a főszerepet játszó Stohl András balesetével indokolták, át kellett ugyanis írni a történetet, hogy érthető legyen, miért kezd hirtelen sántítani a jó Bordás őrnagy. Hasonló incidensekkel – tudomásom szerint – a második évad forgatása során nem kellett a stábnak szembesülnie, így – elvileg – minden adott volt egy jóval koherensebb, dramaturgiai bakiktól mentesebb évad prezentálásához.

Nem sikerült. Mentség persze most is akadhat: a sorozatok világában meglehetősen ritka módon, az első évad fináléja után rögtön elstartolt a következő etap, így az írók se ücsöröghettek túl sokat a papír fölött, a ceruzájukat rágva. A kezdet mindenesetre ígéretes volt: érkezett egy új főgonosz Demsa Péter személyében (László Zsolt), aki az első évad karikatúraszerű orosz maffiózójához képest egészen hitelesnek, mi több, emberinek tűnt. Jár a dicséret a drogtéma beemeléséért is, noha egyes jeleneteken (lásd: Kriszta drogos öccsének kalandjai) az érződött, mintha az írók a Reefer Madness-ből szerezték volna a kábítószerek hatásairól való ismereteiket. Az első néhány rész története, a droghálózatba való beépülés, illetve annak előkészítése a vonatkozó film- illetve sorozattörténeti előzmények miatt sok újdonsággal nem kecsegtetett volna, ám egy-két ügyes fordulattal sikerült mégis elkerülni a legordasabb kliséket.

A törés a 12 részben következett be, amelyben egy lövöldözés után (a fegyverek hangja sajnos továbbra is csak bágyadt pukkanás) elfogták Demsát. A következő epizódban kvázi újrakezdődött az évad, ismét fel kellett építeni a cselekményt, oda lett a ritmus, a tempó és a feszültség. Kábé itt lehetett először érezni, hogy sok a 20 rész: több lett a töltelékepizód és a látványos időhúzás. Az őrsön játszódó mellékszálak közül is csak Pircsi szekrényes banda ellen indított magánakciója volt szórakoztatónak nevezhető, Kálmán bá’ körzeti megbízotti ambíciója, illetve ehhez kapcsolódó szerencsétlenkedései viszont büntettek.

Ennyiben persze abszolút az első évad – erősen közepes és hullámzó – színvonalát szállította volna a sorozat, ha legalább az évadzárót viszonylag tisztességesen levezénylik az alkotók. Ehelyett büszkén és bő nyállal szembe köpték, na nem a nézőket (de: őket is), hanem a karaktert, akire ez idáig felépült a sorozat. Mert azt még el tudjuk fogadni, hogy a Végső Nagy Lövöldözés nem olyan –khm– látványos (pénz, pénz, pénz!) vagy, hogy nem kapunk mindenre választ, de hogy szeretett Bordás őrnagyunk hősi szobrát ilyen lazán ledöntsék, az mégiscsak – Kenny legyilkolásához mérhető – szemétség. Bordás ugyanis, miután segít elfogni a másik főgonszt, Herceget, statisztál hozzá, hogy Kolonics felsőbb utasításra futni hagyja az álnok nőszemélyt. Világos, hogy az őrnagy úr első sorban a családjára gondol, amikor leereszti a fegyvert, de hogy utána nincs lelkiismeretfurdalása, hogy egy kicsit sem látszik dühösnek, sőt: egy hónappal később elfogadja az ezredesi előléptetést, az olyan… magyaros.

Anno sokadmagammal együtt én is azt kívántam, hogy legyen végre egy realista bűnsorozat itthon is, de nem pont ilyesmire gondoltam. Oké, hogy a „való életben” senki nem akar szembeszállni tökegyedül egy korrupt rendszerrel, de ha már a rettenthetetlen Bordás ~~őrnagy~~ ezredes is ilyen boldogan dugja bele a buksiját a homokba, akkor miért kéne hogy izgasson a további sorsa?

Grindhouse - Terrorbolygó

Mivel Quentin Tarantino és Robert Rodriguez is nagy rajongója az amerikai grindhouse filmeknek (és a korszak ázsiai termésének, amik közül egyébként dvd-n jónéhányat Tarantino adott ki az USA-ban), kézenfekvő ötletnek tűnhetett számukra egy grindhouse stílusú film készítése amolyan tisztelgésképpen, ami persze a remake-ek, átdolgozások és idézések korában üzletileg is jó húzásnak tűnt (a film egyébként végül is bukás lett).

Nálunk Európában sajnos külön vetítették az eredetileg double feature-ként bemutatott két művet, cserébe viszont mindkettő hosszabb lett jópár, az USA-ban kivágott jelenettel. A Halálbiztos és a Terrorbolygó dvd-n is külön jelent meg – mi most az utóbbi dupla lemezes kiadását vesszük górcső alá.

A FILM

Vajon jelentős-e a különbség aközött, amikor néhány kreatív, elszánt és kellően őrült ember kevés pénzből próbált durva, izgalmas, tabukat döntögető filmeket csinálni négy évtizeddel ezelőtt, és amikor ma egy hasonló filmet jóval több pénzből forgat le valaki, egy elmúlt filmtörténeti korszak kincseiből próbálva oltárt építeni annak? Az ötletet ugyanúgy lehet szánnivalónak tartani, mint szívet melengető, cinkos játéknak vagy méltó tiszteletadásnak, azt azonban nehezen tagadhatják le az alapvetően hommage-nak szánt filmek, hogy az eredmény, ha élvezhető és szórakoztató lesz is, erényeit nem vallhatja igazán sajátjának.

Persze nem vitás, az egyszeri mozinézőt jócskán meglepheti a recept, sőt olyan filmek felé fordíthatja figyelmét, amikről máskülönben nem is hallott volna. Ez már önmagában indokolja a két Grindhouse film elkészítésének jogosságát, de mi most, mielőtt belecsapnánk a lecsóba – geekek egymást közt – azért mondjuk ki egyszer: bármikor százszor inkább néznénk újra a Last House On The Leftet, a Texasi láncfűrészes mészárlást vagy a Death Race 2000-et, mint a Terrorbolygót.

A film történetére nem vesztegetnék sok szót, leginkább azért, mert vállaltan következetlen és csapongó: önmagában megálló alkotás helyett egyfajta színes-szagos kollekcióját kapjuk a B-filmek kedvelt helyszíneinek, karaktertípusainak és cselekményelemeinek, zombikkal, harcias nőkkel, gépágyú-lábbal, változatos halálnemekkel és válogatott gusztustalanságokkal. (Azonkívül Beyonder kollega írt már róla egy alapos kritikát.)

A KIADVÁNY

A kép gyönyörű (a képarány 16:9-es, ahogy kell), semmi probléma nincs vele – természetesen a szándékos, digitálisan imitált, erős mozi hangulatot árasztó képhibákon kívül (amik egy projektorral kivetítve a filmet még háromszor olyan jól néznek ki). Magyar hangsávok elérhetők DTS 5.1, DD 2.0 és DD 5.1 formátumban, az eredeti angol nyelvű csak az utóbbiban. Az eredeti hangot mindenképpen érdemes meghallgatni a gyönyörű texasi akcentusok miatt, de a szinkron is meglepően jó lett (Dörner György hangja pedig amúgy is sokkal brúszviliszesebb magánál Bruce Willisénél…).

A digipak kihajtogathatós kartondoboz borítása igen pofás, mondhatni hibátlan – és ez azért Magyarországon annyira nem gyakori eset, hogy ne érdemeljen meg egy külön piros pontot. Igen pöpec, élmény kézbe venni.

AZ EXTRÁK

Rendezői kommentár, szövegbuborékok
Nem a legizgalmasabb extra (bár a kommentár szerintem sosem az). Legtöbbet a költségvetés lefaragása miatti szükségszerű megoldásokról tudunk meg, valamint Robert forgatókönyv-írói módszeréről: már a script elkészülte előtt vadul castingolt, a szerepeket gyakorlatilag a színészekre írva meg. Ez kényelmes megoldás ugyan, és a karakterek is erőteljesek, markánsak lettek, a cselekmény viszont igen kusza, és grindhouse-feel ide vagy oda, ez bizony zavaró (csak zárójelben jegyzem meg, hogy vannak ám professzionálisan megírt filmek is a korszakból szép számmal…). A szövegbuborékok ritkábban jelentkeznek, de változatosak: sokféle apróságra, forgatás közbeni esetekre, rejtett utalásokra, filmes áthallásokra hívják fel a figyelmünket.

Interjúk
Ez az egyetlen extra, amit nem igazán tudtam hová tenni: először is a fele interjúalany a Halálbizossal kapcsolatos, másrészt a kérdések (melyeket egy, a képen nem látható spanyol férfi tesz fel pocsék kiejtéssel) meglehetősen egyszerűek és buták. Cserébe viszont sok mindenki leül a kamera elé. Kurt Russel látványosan unatkozik, Tarantino pörög, mint mindig, Rose McGowan elbűvölően gyönyörű, Marley Shelton pedig egyetlen másodpercre sem zökken ki a bombabiztos, ám halál unalmas „mindenkit dicsérj, mindenkitől el vagy ájulva, mindenkivel imádtál forgatni!” szerepből, a többiek még ennyire sem lógnak ki.

10 perc filmiskola Robert Rodriguezzel
Az egyik legjobb extra: tömör, lényegretörő, érdekes. A filmtrükköket mindenki imádja, hát még ha ennyire ötletesen és spórolósan vannak megoldva!

Csajok a Terrorbolygón / Pasik a Terrorbolygón
Átlagos „behind the scenes”-es, werkfilmes jelenetek és filmrészletek a női és férfi szereplőkről, aminek nézése közben az ember hirtelen rádöbben, mennyivel több van a filmben az utóbbiakból és hogy ez mennyire gáz. Megjegyzem: az, hogy ez a film közben nem tűnt fel, csakis Rose McGowan szexepiljének köszönhető. És ha már itt tartunk: Freddy Rodriguez egy mitugrász bohóc, nála valaki sokkal tökösebb kellett volna El Wray szerepére. Jeff Fahey (J.T.), Josh Brolin (Dr Block, az idegbeteg doki hőmérővel a szájában), Bruce Willis és Tom Savini viszont telitalálat, Michael Parks (Earl McGraw) és Danny Trejo (Machete az előzetesből) pedig egyenesen zseniálisak. Jó pont, hogy mindkét extra kellően rövid, nem válik túl unalmassá.

Rebel Rodriguez első szerepe
Fussunk három kört Rodriguez fiának, olyan édes! És szegény még nem is tudja, hogy meghalt a filmben… Kicsit ömlengős, de vicces mentegetőzés Robert részéről, aki a hatéves, némileg Damienre (Omen) hajazó fiát szerepeltette a saját zombis filmjében. Én azért nem sajnálom a kissrácot, akit egyébként is végig egy szőke cica ölelgetett…

A Terrorbolygó kaszkadőrei
Érdekes extra a leghálátlanabb melót végző stábtagokról, a kaszkadőrökről és az ő munkájukról. Ki gondolta volna például, hogy Tarantino tökönlövős-elrepülős halálát is egy híres kaszkadőrrel és nem egy bábuval vették fel? Az izgatottan mászkáló, piromán tűzszerések és technikusok látványa is vicces, és eszébe juttatja az embernek: a szokványos filmes robbanást és tűzlabdát fel is kell venni (és az még egy repülőt is megzvarhat a leszállásban, ahogy Rodriguez büszkén meséli).

A haver, a doki és az ingatlanügynök
Szintén egy érdekes adalék a rendező castingolási szokásaihoz: három civil ismerősét is beszervezte a filmbe. Egyikük (a „haver”, aki Dr Block vigyori asszisztensét játssza) vállalt korábban is szerepeket, de Rodriguez fekete humorú történeteket mesélő orvosa (Dr Block orvostársa, aki a számítógép előtt ül és gusztustalan képeket nézeget) és brutális texasi akcentussal rendelkező ingatlanügynöke (a go-go lányok főnökét játssza, akit idegesít a leszbikus csók, ha az nem a színpadon történik) most látták viszont magukat először a vásznon. Nagy arc mind a három.

Posztergaléria, előzetes
Csak a teljesség kedvéért említem meg, nincs mit mondani róluk.

ÖSSZEGZÉS

A film erős közepes, de elsőre határozottan élvezhető (és bármelyik házibuliban bátran berakhatjuk a háttérbe), a kiadvány viszont a gyönyörű és profi kategóriába tartozik. Az egyetlen hiányérzetem a poénból leforgatott, Amerikában a két film közt vetített hamisíthatatlan grindhouse hangulatot árasztó előzetesek miatt volt, ezek közül ugyanis csak egy került rá a lemezre (igaz, az egyik legjobb, a Machete, amiből a tervek szerint valódi egész estés film is fog készülni), pedig ezek a kamu trailerek még a fő filmeknél is jobban sikerültek – persze nem is kellett hozzájuk olyan hosszú forgatókönyvet írni. (A YouTube-on amúgy fellelhető mindegyik, a Don’t! címűt feltétlenül nézzétek meg, ha eddig kimaradt volna az életetekből!) A kiadványt pedig a film rajongóin kívül az igényes megjelenések kedvelőinek is figyelmébe ajánlom.

Grindhouse - Terrorbolygó / Grindhouse - Planet Terror (USA, 2007)
Írta és rendezte: Robert Rodriguez. Forgalmazza: Dimension Films. Szereplők: Rose McGowan, Freddy Rodríguez, Josh Brolin, Marley Shelton, Jeff Fahey, Michael Biehn, Rebel Rodriguez, Bruce Willis, Tom Savini, Quentin Tarantino, Michael Parks, Danny Trejo és mások.

Dvd kiadás (2 lemezes digipack változat)
Kiadó: Budapest Film
Megjelenés: 2008. február
Bolti ár: 3990 Ft

ÉRTÉKELÉS:
Film: 3/5
Kép: 5/5
Hang: 5/5
Extrák: 4/5
Külcsín: 5/5

Az erőszak utcái

Mann irodája állítólag teljesen fekete: az íróasztalával szembeni falat a tejút hatalmas fotója borítja, de alig üt el az iroda feketeségétől. Mann Chicagóban született, 1943-ban.

Chicago impresszionista villanásokkal teli kemény, realista filmstílust provokál; szélsőségesen materialista környezet. Chicago, a proletárváros: Carl Sandburg verset írt róla, a „hogbutcher of the world”-ről, az utcák és sikátorok szülte erőszakról és halálról, arról, hogy a mészárosmesterek milyen büszkék ott magukra, és hogy hogyan száll a nevetés a vágóhidak felett.

A Thief-fel Michael Mann Chicagóról mesél. Frank a betörés bajnoka, a területén ő az abszolút Nr 1. Mégis úgy bukott le, mint egy lúzer, pár dollár elcsaklizása miatt került börtönbe. Fél év múlva szabadulhatott volna, de páran meg akarták baszni, és Frank nem hagyta magát megbaszni, így emberölés miatt a börtönben maradt, sokáig, nagyon sokáig. Ott töltötte az élete felét.

Az álmai, azok viszont megmaradtak. A megvalósításukhoz való idő viszont kevés – és Frank ezt az időt akarja, az elvesztegetettet, meg ami ezzel jár, az élet gondjait, terheit, mert a terhek az idő meglétét jelzik, és az idő az élete.

Frank ezt mind elmondja annak a nőnek, akibe beleszeret – rögtön az első randin elmondja, mert nincs idő, nincs idő, ott, abban a lerobbant dinerben, ahol vacsoráznak, az utópálya mellett az egészet kiteregeti. Frank a börtönben készített egy montázst, fotókból: hogy milyen életet szeretne, feleséggel, gyerekkel, házzal, kispolgári biztonsággal – a nő ettől persze először meghökken, megijed, nem ilyen közeledéshez szokott, de Franket ez nem érdekli. Nincs idő. Nincs idő. Sietni kell.

Mikor megkérdezi a nőt, hogy a nő akarja-e mindezt, a nő igennel felel. Mert ő is átment már sok mindenen. És ő is tudja, Franknek igaza van. Hogy sietni kell.

A nő nem szülhet gyereket, marad az örökbefogadás. Csakhogy a rendszer nem ad gyereket egy gyilkos múltú apának, aki ráadásul a legalsó társadalmi rétegből származik. Frank kénytelen üzletet kötni a gonosszal (Robert Prosky fantasztikus, mint mindig) és onnantól Frank az álmai ellen dolgozik.

Frank az egyetlen figura Mann életművében, akinek a szociális háttere ennyire ki van bontva, sőt, ez a háttér dramaturgiai szempontból ilyen jelentős szerepet játszik. És a Thief az egyetlen film, amely Chicagóban játszódik. Frank a film minden stilizáltsága ellenére ezért ennyire reális karakter: mert egy olyan helyen él, olyan miliőből jön, amit Mann ismer, amit a néző is ismer. A való világból. Mann figurái modern materialista idealisták: egy nő szép szeméért nem ölnek, hanem csak pénzért, és akár hősöket is, nem csak a villain-t. Defines the form, sets the standard: Mann első filmje, máig legjobb filmje. Mestermű.

Ettől függetlenül is kiemelődik a proletárpárhuzam: Frank, még a film elején, elvégez egy melót. Menne a pénzéért, de a Kapitalista nem adja oda neki. Frank azt mondja, ő eladta neki a munkaerejét és jár neki a bér, de a Boss erre azt válaszolja, Frank úgy beszél, mint egy kibaszott szakszervezetis. Mint egy fasz. A Thief-ben ilyen fasznak kell lenni, másképp nem megy.

Összesen három olyan figura van Mann életművében, akik önállónak mondhatóak: Frank, Francis Dolarhyde és Sólyomszem. Frank és Dolarhyde már a kezdetektől önálló, magányos: Frank bukását éppen az okozza, hogy belép egy bűnöző mikroközösségbe, mert nincs más választása; Sólyomszem pedig épp az ellenkező irányú utat járja be. Dolarhyde magányos kezdetben, magányos is marad, és magányosan hal meg.

A hely, a reális idő köt. Köti Mann-t. A rendezést. Mann filmjeihez színsémák rendelődnek. Chicago a Thief-ben primér sötétszürke-fekete, amit áttör az égővörös meg a neonzöld. A börtön fehér, de az összes filmjében fehér, mert a fogvatartást, mint konstanst csak a gigantépítészet, a szupermodernizmus szörnyszíne tudja definiálni.

Az összes filmjében ott a kék, mert a kék összeköti a nappalt és az éjszakát, ez az örök szín, a minden színe. A modern idők színe, a háború színe (lásd Az utolsó mohikán-t.) A Manhunter-ben Will Graham és a felesége kék, mikor szeretkezik, már ez is előrevetíti a film később nyilvánvaló alapvetését, hogy Graham egy pszichopata.

Ez a színkódokkal való játszadozás Mann legerősebb auteur-i fegyvere: a sorozatainál például, amellett, hogy mindenbe beleszól, még a domináns színek alkalmazását is megszabja (a Miami Vice-ban a harmadik szezonig tilos volt az un. „földszínek”, pl. barna, alkalmazása. Ekkortól kezd a sorozat egyre sötétebb lenni, és nem csak vizuális szempontból, míg a végére agyonismételt rítusok halma lesz az egész. A bűnözés elleni harc egyre értelmetlenebbé válik – egyszer a jók győznek, másszor a gonoszok, mégsem változik semmi. A bűnözés, a rossz állapottá lesz. Feuillade-i szellemben dagonyázó szürreális pokol-seriallá degenerálódik. És az a vicc, hogy igazából már kezdetben is az, nem csak impresszionista realizmusa végett, hanem mert már a negyedik epizódban kivégzik Rodriguez hadnagyot - egy alaposan megírt, kibontott figurát nem teszünk el néhány rész után láb alól, ilyet egyszerűen nem illik egy sorozatban, csakhogy Mann céljai radikálisan különböznek mindenkiéitől. A tökéletességig csiszolt barbár, zsiger-rituálék számítanak csak a végén már: ha hibázol, eltűnsz az illúzióvilágból.)

Ez a koncepció-elv természetesen azt is jelenti, hogy Mann figurái nem is figurák valójában: a filmjei elvekről szólnak, egy élet szimbolikus világnézetéről, amelyet csak szimbólumokkal lehet kifejezni. Egy erőszakból álló világról, és az erőszak absztrakt, és a hatása is absztrakt. Egy kapitalista szisztémáról, amelynek működési elve áttekinthető, ám ennek ellenére a legapróbb láncszemekre, a piramis legalsó építőköveire gyakorolt hatása pusztító, embertelen. Mert attól még, hogy megértjük a rendszert, le nem győztük. Frank, a tolvaj ezt megérti, és szembeszáll vele – vagyis hát a francokat, lelőtte a gengszterfőnököt meg az embereit, akik átverték meg az életére törtek, de mit ér vele? Hazaindul, éjjel, egyedül – de a nőhöz? Nem, mert azzal veszélyt hozna rá, azt meg nem akarja. Mert szereti.

Thief. USA, 1981. Rendezte: Michael Mann. Írta: Frank Hohimer és Michael Mann. Producer: Jerry Bruckheimer és Ronnie Caan. Fényképezte: Donald Thorin. Vágó: Dov Hoenig. Zene: Tangerine Dream. Szereplők: James Caan. Tuesday Weld, Robert Prosky, James Belushi és mások.

Burn After Reading - előzetes

Itt az új Coen film bemutatója. A sztoriról már írtunk, de akkor mégegyszer: a történet egy volt CIA-ügynök (John Malkovich) visszaemlékezéseit tartalmazó lemez körül forog, ami egy testépítő-edző (Brad Pitt) kezébe kerül, ő pedig zsarolni próbálja vele az ügynököt, ezért frankón rá is küldenek egy orgyilkost (George Clooney), hogy megoldja a szituációt. Amerikai premier: szeptember 18. (Jobb minőségű tréler.)

Játékelőzetes: Beyond Good & Evil 2

Az Ubisoft néhány napja jelentette be Michel Ancel játékának régóta várt folytatását, s most kijött az első videó is. Íme:

Geekz versus Képregénykiadók interjúsorozat I. - Képes Kiadó

A márciusi Képregény Börzén folytatott beszélgetések során merült fel, majd a május 17-18-i negyedik Magyar Képregényfesztivál forgatagában kristályosodott ki bennem, hogy miután a hazai közönség nagyon keveset tud a kilencedik művészet magyar zászlóhordozóiról, égető szükség lenne egy olyan interjúsorozatra, mely bemutatja őket, a mögöttük álló embereket, indíttatásukat, terveiket, kiadványaikat. Imígyen megvilágosodva a Geekz stábja úgy döntött, hogy változtatni kell a jelenlegi áldatlan állapoton, és puskavégre kapjuk az összes fontosabb, képregénykiadással foglalkozó kiadót.

Geekz: - Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólatok…

Bayer Antal: - Bayer Antal vagyok, a Képes Kiadó szerkesztője, a Magyar Képregénykiadók Szövetsége elnöke.

G: Pár szó a kiadó profiljáról, célkitűzéseiről…

BA: A Képes Kiadó eredetileg Korcsmáros Pál klasszikus képregényeinek az újrakiadását, a családi örökség ápolását célozta meg, még 2002-ben. 2006 óta foglalkozik más képregényekkel is, és ezen belül kiemelten mai magyar szerzőkkel. A külföldiek közül leginkább DC és Dark Horse kiadványokat gondozzuk (Batman, Fabulák, 300), és nagyon kedveljük a francia-belga vonalat is (Largo Winch, Sörmesterek). Eddig egy mangával és a Papírmozi antológia három kötetével a mi kínálatunk számít a legszélesebbnek a magyar piacon.

G: Hogyan kerültél közelebbi ismeretségbe a képregényekkel?

BA: Mint a legtöbb kiadó munkatársai, én is gyerekkorom óta olvasok képregényeket, csak az én esetemben ez jóval korábban kezdődött, a hatvanas évek elején. A mai napig megvannak az első Vaillant-ok, és természetesen rendszeres olvasója voltam a Fülesben megjelenő magyar képregényeknek is. Aztán később alkalmam nyílt megismerni az igazi francia klasszikusokat, majd az amerikaiakat, és így tovább.

G: Mi indított arra, hogy belevágj a képregénykiadásba?

BA: Ez egy hosszú történet. A 90-es évek elején már dolgoztam szerkesztőként a Semic Interprintnél, és én indítottam el az X-Ment és a Marvel Extrát. Aztán részben anyagi (kicsik voltak a gyerekeim), részben szakmai okokból egész más jellegű munkát vállaltam, bár külsős fordítóként folyamatosan kapcsolatban maradtam a magyarországi képregénykiadással. Pár éve a körülmények úgy alakultak, hogy belelkesedtem, és érdemesnek láttam időt és pénzt rászánni. Egy évvel korábban alakítottuk meg öt társammal a Míves Céh kiadót, azon belül alakítottuk ki a képregényszekciót.

G: Hogyan kezdtél neki, volt-e idevágó háttered, segítséged, körülbelül mekkora nagyságrendű beruházást igényel egy ilyen elhatározás?

BA: Szakmailag nem voltak gondok, csak fel kellett eleveníteni a kapcsolatokat. Ráadásul a technika időközbeni fejlődése jelentősen megkönnyítette a dolgokat. Az anyagiak előteremtésében tudtam támaszkodni a Míves Céh tulajdonostársaira. A Fekete-Fehér Képregényantológia első számának az elkészítése kb. egy millió forintba került úgy, hogy mindannyian ingyen dolgoztunk rajta.

G: Milyen kiadványaitok jelentek meg eddig és mi alapján esett ezekre a választás? Mi nyom többet a latban, a személyes preferencia vagy az üzleti szempontok?

BA: A Míves Céh a Fekete-Fehér hat kötetével, a Tükörvárossal és a négy Képregénymúzeummal eljutott egy határig, amelyen túl további beruházásra lett volna szükség. Ezt azonban aligha tudtuk volna vállalni, engem pedig időközben felkért a Képes Kiadó az Eduárd fapados képregényújság szerkesztésére, majd a közös munka annyira összehozott minket, hogy eldöntöttük, megpróbálkozunk egy teljes körű kínálat kialakításával. A külföldi képregények területén az én javaslataimból indulunk ki, a magyaroknál együtt keressük a lehetőségeket. A Képes Kiadónak mára már kialakult egy profilja, és bár nincs olyan terület, amiről teljesen és végérvényesen lemondanánk, elsősorban olyan képregényeket adunk ki, amik tetszenek nekünk. Üzleti szempontról a képregények esetében Magyarországon még nem nagyon lehet beszélni, a ráfizetés elkerülése a fő mozgatóerő.

G: Milyen nagyságrendben éri meg (vagy ésszerű) képregényt kiadni?

BA: Ha fordítás, akkor már 1500 eladott példánynál meg tud térülni a befektetés. Eredeti magyar képregénynél az 5000 példány lenne a reális, aminél már a szerzőnek és a kiadónak is megérte dolgozni.

G: Hogyan oldjátok meg a terjesztést és a reklámot?

BA: Hát ez egy hosszú menetelés volt az elmúlt 3-4 évben, de most már elmondhatjuk, hogy minden nagyobb könyvesboltba eljutnak a képregények. Kezdetben különlegesen nagy segítséget jelentett az 576 kbyte-boltok hálózata. Képregény-nagykereskedésünk pedig nem csak a Képes Kiadó saját köteteit, hanem másokét is be tudja vinni olyan helyekre, ahova a kicsiknek külön-külön aligha sikerülne. Tavaly nyílt meg a Dalszínház utcában az Eduárd képregényboltunk, amely állandóan készleten tartja a teljes magyar képregény-választékot. Reklámozni – mint a többi képregény-kiadó – leginkább kölcsönösségi alapon tudunk, hiszen a kereskedelmi hirdetési tarifák megfizethetetlenek. Folyamatosan kísérletezünk ötletekkel. Így például a legutóbbi Batman-kötetünkhöz, a Terrorhoz készítettünk egy kis reklámfüzetet és egy ajánlófilmet is.

G: A visszajelzések alapján melyek a legsikeresebb köteteitek?

BA: Az eladási adatok alapján egyértelműen a Rejtő-Korcsmáros sorozat. Sikeresnek mondható a 300, amely a tavalyi mozifilmhez kapcsolódott, és jól fogynak a Batman-sorozat kötetei. A kisebb kiadványok közül eddig a Sör Kálmán viszi a prímet.

G: Mi a véleményed a magyar képregénypiac jelenlegi helyzetéről?

BA: Rohamos fejlődésen ment át pár év alatt, de még mindig csak az út elején járunk. Nagyon fontos, hogy mostanra már kialakult egy alap-kínálat abban az értelemben, hogy minden korosztálynak, nemnek, érdeklődési iránynak tudunk mit nyújtani. Ennek érezhető hatása, hogy egyre kevesebbszer találkozunk totális elutasítással.

G: A korábbi évekhez képest egyre több kiadó vág bele a képregénykiadásba. Ez az olvasók szempontjából rendkívül örömteli, de mi a helyzet kiadói szempontból?

BA: Ez így nem teljesen pontos, 2006-ig tartott a kiadók gombamód-szaporodása. Tavaly és idén inkább az volt a változás, hogy olyan kiadók is színre léptek, amelyek más területen már sikeresek voltak, és felfigyeltek a képregényre. Ennek egyrészt nagyon örülünk, hisz egyfajta elismerése azoknak az erőfeszítéseknek, amelyeket a rajongókból lett szinte botcsinálta kiadók fejtettek ki, ugyanakkor természetesen konkurenciát is jelent számunkra, és persze vannak, akik tartanak egy esetleges dömpingtől, a színvonal esésétől.

G: Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?

BA: A Képregény.net stábja felbecsülhetetlen segítséget nyújt a kezdetek óta. Azon túl, hogy publicitást biztosít számunkra, fóruma a legközvetlenebb kapcsolatot is jelenti a törzsolvasókkal, és számos alkotóval, fordítóval, beíróval innen ered az ismeretségünk, értékes munkatársainkká váltak. A börze szervezéséért nagy kalapemelés illeti Harza Tamást, és most már három éve a kiadók is rendszeresen részt vesznek rajta. Jellegéből kifolyólag bizonyos típusú kiadványok számára nagy lendületet tud jelenteni, elsősorban az amerikai képregényekre és a gyűjtői kiadványokra gondolok itt. A fesztiválról nehéz elfogulatlanul beszélnem, hisz ez a mi rendezvényünk (mármint a szövetségé), és nekem személyesen is rengeteg munkám fekszik benne. Az mindenesetre ma már biztos, hogy sokaknak hiányozna, ha nem lenne.

G: Kapcsolatban vagytok-e a hazai képregényes élet más szereplőivel (más kiadók, képregényes fórumok, etc.)?

BA: Természetesen. :) Az MKSZ-t öt kiadó alapította 2005 elején, és ma szinte valamennyi aktív kiadó tagja a szövetségnek. De azokkal is jó viszonyt ápolunk, akik különböző okokból inkább nem vesznek részt a közös munkában, de a rendezvényeinken jelen vannak, és az ő kiadványaikat is terjesztik tagjaink. A KN fórumon nagyon aktív vagyok, de a manga.hu fórumán, az MKA blogján, a Geekz-en és a Könyvesblogon is hozzászólok időnként a képregényes cikkekhez, témákhoz.

G: Mi a véleményed a Magyar Képregény Akadémiáról, illetve tevékenységéről?

BA: Ezt a kérdést mint az MKA tiszteletbeli tagja inkább passzolnám. :)

G: Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?

BA: Talán meglepő, amit mondok, de inkább jó, és ahhoz képest, hogy mekkora a képregény piaci súlya, még talán több szó is esik róla, mint amennyi arányosan járna neki. Persze mi ezt inkább úgy fogjuk fel, hogy messze el vagyunk maradva más országoktól, és addig nem nyugodhatunk, amíg fel nem zárkózunk hozzájuk valamelyest. A változtatás csak részben múlik rajtunk, hisz mi nagyon aktívak vagyunk ezen a téren. Egyes szerkesztőségek nyitottabbak, mások kevésbé, sok múlik a személyes érdeklődési területeken és azon, hogy minek tulajdonítanak hírértéket. Franciaországban egy sikersorozat új kötetének a premierje fontos médiaesemény, nálunk tíz embernél többet nem nagyon lehet összetrombitálni.

G: Milyen állásponton van a kiadó a különféle netes honosító oldalakkal kapcsolatban, jelenthetnek-e komoly fenyegetést egy kiadó munkájára, esetleg akár segíthetik is?

BA: Ez egy nagyon kényes és nehéz kérdés. A kiadóknak hivatalosan nem is lehet tudomásuk ezek létezéséről, hisz a szerződéseik köteleznék őket arra, hogy jogilag lépjenek fel ellenük. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk, hogy ezeknek a honlapoknak az "ínséges időszakban" fontos szerepük volt a képregény népszerűsítésében, és ha megüzenjük neki, hogy mik azok, amiket kiadni tervezünk, mindig el is távolítják a honosításokat. Az én személyes véleményem erről pedig az, hogy szerencsésebb lenne, ha ezt a lelkesedést eredeti művek létrehozására, fanzinok, mini-képregények, webcomic-ok létrehozására lehetne konvertálni. Úgy látom, hogy ez részben már működik is. Hozzáteszem, hogy ma már a nagy külföldi kiadóknak az álláspontja is változóban van, méghozzá érdekes módon egyszerre tapasztalunk szigorítást (a japánok részéről, akik sokáig kifejezetten pártolták a "scanlation" mozgalmat), és az elektronikus közlésnek az olcsó vagy akár ingyenes formái felé nyitást (az amerikaiktól, akik egyre több régi képregényt tesznek ily módon hozzáférhetővé). De azt érthető módon mindenki utálja, ha egy friss, még hazai megjelenésre is esélyes képregényt akár eredetiben, akár kalózfordításban közzétesznek. Azt egyébként nem szokták tudni, hogy az utóbbit veszik rosszabb néven a jogtulajdonosok, hiszen a "honosítás" azt jelenti, hogy egy, a kiadó és a szerzők által nem engedélyezett, nem érvényesített belenyúlás történik magába a műbe. Bármennyire is önzetlen a szándék, ilyet az eredeti szerzők jóváhagyása nélkül illetlenség tenni.

G: Segíthet-e megismertetni a képregény az olvasás szeretetét az fiatalok újabb generációjával?

BA: A képregény olvasása, befogadása egészen más, mint a kép nélküli szövegé. A képregény nem pótlék, nem zanza, nem bevezetés valami másba. Képregényt olvasni bizonyos szempontból nehezebb is, hisz a különböző képi, nyelvi és narratív kódok egymásra vannak utalva, kiegészítik, ellenpontozzák egymást. Úgyhogy számomra ez a kérdés csak szélesebb értelemben jogos: igen, a képregénynek a populáris, gyerekeknek szóló műfajai, művei alkalmasak arra, hogy újabb generációkkal szerettessék meg a kultúrát, beleértve az irodalmat, a képzőművészetet, a filmet, valamint a felnőttebb hangvételű, témájú, igényű képregényeket.

G: Közelebbi és távolabbi kiadói tervek?

BA: A könyhétre jelenik meg a Largo Winch sorozat 3. kötete, majd az új Batman-filmhez kapcsolódva kiadunk egy igazi kultikus csemegét, az Arkham Elmegyógyintézetet, Grant Morrison és Dave McKean művét. A Rejtő-Korcsmáros sorozat hatodik albuma az Elveszett cirkáló lesz, ez őszre várható, csakúgy, mint az irodalmi klasszikusok következő része, amely az elveszettnek hitt, ám a Történeti Levéltárból nemrég megkerült Három testőr lesz. Kiadunk idén még két DC-kötetet. Ezekről egyelőre annyit lehet mondani, hogy Batman mindkettőben lesz, az egyikben pedig Superman is.

Nem szeretnénk lemondani a francia képregényekről annak ellenére, hogy jelenleg ez az irányzat Magyarországon kevésbé népszerű. Tervezzük folytatni a Sörmestereket és tárgyalunk a Krak által megkezdett, ám félbeszakadt XIII átvételéről. Előbb-utóbb lesz másik mangánk is, de kicsit más utakat járunk, mint a többi, távol-keleti képregényekkel foglalkozó kiadó.

A magyar szerzők kiadása továbbra is szívügyünk. Tavaly ősszel indítottuk el az Eduárd bemutatja… sorozatot, amely félúton helyezkedik el az országos terjesztés és a limitált kiadás között. Eddig Vass Mihály, Felvidéki Miklós és Göndöcs Gergely egy-egy munkája jelent meg ebben formában, ezek sikerétől függ, hogy milyen tempóban jöhetnek ki újabbak.

G: Köszönjük az interjút és sok sikert kívánunk a Képes Kiadónak a továbbiakban is!

Filmkritika: SHOCK WAVES (USA, 1977) ***

GRINDHOUSE KLASSIX-SOROZAT, 8.

Náci zombik a tenger fenekéről! Hát melyik hozzám hasonlatos B-film buzinak ne kezdene el csorogni a nyála egy ilyen alapkoncepció hallatán? Márpedig a 77-es Shock Waves pont ezzel az elsőre nyerőnek tűnő kombinációval próbálkozik. Az alkotók, hogy biztosra menjenek, még két igazi kultszínészt is beszereztek, de aztán úgy látszik, hogy itt el is fogyott a pénz meg az ötlet, mert hiába a remek összetevők, ha a kaja a végén teljesen sótlan. Mert ebből bizony kispórólták mindazt, amitől ez a film egy értékes klasszikus lehett volna, és nem csak egy szórakoztató, de jogosan elfeledett, szimpla grindhouse darab.

Egy hajó legénysége egy tengeren hánykolódó csónakra bukkan, benne egy szintén hánykolódó nőszeméllyel (Brooke Adams). A cudar kondícióban lévő nő elkezdi mesélni a történetét, ami során megelevenedik előttünk a borzalom. Vagyis a borzalmasan lassú felvezetés, amiből megtudjuk, hogy egy személyszállító hajóra útközben egyszer csak éjszakai sötétség borul, és mindez persze a nagy büdös semmi kellős közepén. A töksötétben hirtelen összeütköznek valamivel, a hajó pedig megsérül. Mikor világos lesz, a hajón tartózkodók észreveszik, hogy egy sziget mellett kötöttek ki, és a közelben pedig egy hatalmas hajóroncs is figyel. Ráadásul a lepukkant hajó még lepukkantabb kapitánya (a jó öreg John Carradine) is eltűnt, így aztán a társaság elindul a szigetre, hátha odament a vén hülye. Odkünn a parton megtalálják az öreg hulláját, beljebb a szigeten pedig egy elhagyatott szállodát, aminek egyetlen lakosa egy titokzatos, erős germán akcentussal bíró, hajlott korú férfi (Peter Cushing). A társaság kénytelen ott tölteni az éjszakát, ám mikor másnap rábukkannak egyik társuk holttestére, mellette pedig egy SS jelvényre, kérdőre vonják a vén germánt, aki felfedi az igazságot. Elmondja, hogy a háború alatt a németek kísérleteket folytattak a fronton elesett katonákon, és olyan elpusztíthatatlan zombikból álló különleges SS osztagokat fejlesztettek ki, amik képesek voltak speciális körülmények között is végrehajtani az akciókat, ráadásul mindezt fegyverek nélkül. Az öreg náci tiszt a vízi alakulat parancsnoka volt, majd a háború után a feleslegessé vált állománnyal a fedélzeten kihajózott, és mivel több parancs nem érkezett, az egészet a tenger fenekére süllyesztette. A náci vizizombik most azonban visszatértek, a többi meg sejthető.

Ken Wiederhorn, a Return Of The Living Dead 2 rendezőjének debütáló filmje tulajdonképpen nem rossz, csak egy baj van vele, kicsit vontatott, és hát horrornak elég szelíd. A B-filmes alapsztori szerintem nagyon jó, de a lehetőségek sajnos ki(vízi)aknázatlanok maradtak. A film első felében alig történik valami, majd mikor megjelennek a tengerből az árják, és végre felpörögnek az események, az akciójelenetek akkor is csak többnyire a szigeten, és a szállodában való kergetőzésekben merülnek ki. Sajnálatos módon ugyanis hiányzik a gore, ezek a zombik ugyanis nem a harapós fajtából valók, ők csak simán vízbefojtják az áldozataikat. És hiába néz ki baromi pofásan, ahogyan a temetői sír helyett a hullámsírból kelnek fel, ha az elpusztítási módjuk is olyan röhejes. Friedrich von Zombiékat ugyanis úgy lehet elpusztítani, ha simán lekapjuk a szemükről a retro buvárszemüveg-szerű izét, amitől aztán hirtelen megvakulnak, és végül a földre rogyva egyszerűen kiszáradnak a napon. Tehát az illogikus és az idegesítően ostoba cselekedetek természetesen itt sem hiányoznak, mint ahogyan a karakterek is tipikus másodosztálybeli zombifilm kellékek: van itt macsó főhős, klausztrofóbiás szépfiú, idegesítő faszkalap, és persze csöcstartóban ugrabugráló főhősnő is. Peter "Van Helsing/Tarkin Nagymoff" Cushing viszont remek a szerepében, de ez ugye nem okoz senkinek sem meglepetést. Minden hibája ellenére azt azért meg kell hagyni, a filmnek van egy sajátos bája és hangulata, de hogy nem ezen fogjuk összefosni magunkat, az is biztos.

A Shock Waves az a fajta B-film, aminél sajnálunk, hogy alacsony büdzséből készült, mert az alapvetés tele van olyan lehetőségekkel, amik megérdemelték volna, hogy a készítők a végsőkig elmehessenek velük. Persze a film még így is remek móka, és ha van türelmünk az első feléhez, akkor azért jól is fogunk szórakozni rajta, de reméljük, hogy a téma egyszer még terítékre kerül. Talán az egyre bizonytalanabb jövőjű Worst Case Scenario alakjában, vagy esetleg egy használható remake formájában. Nekem aztán teljesen mindegy, csak náci zombikat akarok látni a vásznon!!!!! Akár a vízből, akár a tűzből, de felőlem aztán a Hold sötétebbik oldaláról is jöhetnek, csak jöjjenek!!!

Filmbemutató: The Good, the Bad, and the Weird + PJ - GdT interjú

Mi köze a koreai film egyik legzseniálisabb rendezőjének, Kim Ji-woonnak (A Tale of Two Sisters, Bittersweet Life) a legnagyobb élő új-zélandi (Peter Jackson) és mexikói direktorhoz (Guillermo del Toro)? Az égvilágon semmi. Viszont praktikus okokból (vö.: vasárnap délutáni lustaság) egyetlen posztban hívnánk fel a figyelmet a koreai rendező Cannes-ban debütált, több mint ígéretes spagettiwestern-variációjának trélerére, és a két horror/fantasy nagymesterrel folytatott maratoni hosszúságú chatre. (Megvan pdf formátumban is.)

Mennyei napok (Days of Heaven, USA, 1978)

Életemben, néha éves kihagyásokkal, többször láttam már ezt a filmet. Kevés alkotás tudja ennyire varázslatosan megidézni a múltat, egy örökre letűnt korszakot, amelyben élet és meghalás valószerű, és ettől ez a világ igazi emberi értékekkel ruházódik fel. Megfoghatatlan, fájdalmas és mégis gyönyörű veszteségérzet árad belőle: eszünkbe juttatja, milyen az, ha valami végérvényesen befejezettre gondolunk vissza, öregebben, bölcsebben, a szívünkben a kihagyott lehetőségek fájdalmával.

Felesleges a Days of Heaven pontos mondanivalóján töprengeni, mert ahányszor megnézzük, mindig valami más jelentést üzen felénk. Néha egyszerűen csak gyönyörű képek és gondolatok egymásra vetítésével varázsol el – sőt, egyik hatalmas pozitívuma, hogy sosem lesz nyilvánvaló az üzenet. Ha a munkásosztály dicsérete akar lenni, miért idegenít el tőlük? Ha az uralkodó osztály elnyomásáról szól, miért olyan szimpatikus figura a film egyetlen gazdag embere? Ha egyszer olyan észveszejtően gyönyörű a táj, miért kell végkimerülésig küzdeni vele?

A filmet a legendás Terrence Malick rendezte, aki 35 év alatt csupán néhány filmet készített. Az 1998-as Az őrület határán nagyot bukott, mert nem tudta felvenni a versenyt a szintén II. Világháborús témájú Ryan közlegény megmentése című Spielberg-eposszal. Sem közönség, sem kritikusok nem lelkesedtek érte túlságosan, bár utóbbiak körében azóta megnőtt az ázsiója. Az őrület határán és a Days of Heaven egyaránt a kontrasztjából él, ellentétes dolgok egymásra vetítéséből; ember és természet találkozásának eseményeiről szól, egyszer harcosan, másszor – a 78-as film esetében - szelídebben, de nem kevésbé mitologikusan.

A történet impulzív, csakúgy, mint főhőse, Bill (Richard Gere), aki nyughatatlan alkat: állandóan bajba, verekedésbe keveredik, kirúgják a vasgyárból, majd nemsokára már a városból is mennie kell. Barátnőjével, Abby-vel (Brooke Adams) és húgával, Lindával (Linda Manz) egyetemben a texasi búzamezők felé veszik az irányt. Az ország utazó munkásait vonzza a nemsokára bekövetkező aratás, és mi velük tartunk: a film végére profi gazdálkodóvá válhat a figyelmes néző, annyira részletes a parasztgazdasági robot leírása. Mint Ábrahám és Sára az Ótestamentumban, Bill és Abby is testvérnek mondják magukat – megpróbáltatásaik ezen az „idegen” földön több szempontból is megkönnyítődnek így.

Abby megtetszik annak a csendes és kedves farmernek, aki egyedül él a Nagy Házban (Sam Shepard). A férfi belészeret. Az opportunista Bill nem ellenzi a románcot, anyagi lehetőséget lát benne a saját maga számára. Egy ideig működik is a dolog: Abby az éjszakáit Billel tölti, míg nappalai a gazdáé. Mondom, egy ideig, mert épp ahogyan Isten lesújtott arra, aki el akarta venni Ábrahám asszonyát, a föld, a termőföld is szerencsétlenséget terem, ótestamentumi vehemenciával.

Mindez csendben, sötét nyugalomban hömpölyög, mint a búza. Az emberek alig beszélnek, és ha megszólalnak, a gépek zaja legtöbbször elnyomja szavukat. A hely és idő nem is számít talán. Ami a lényeg: a film egy hihetetlenül szép búzamezőről, egy folyóról, és a gigantikus égboltról szól, néha pedig emberek keverednek a kompozíciókba. Elejétől végéig úgy érezzük, hogy amit látunk, már lejátszódott, már kőbe vésődött, és csak a természet emlékezik vissza arra, ami történt, egyszer, régen, egy sosemvolt nyáron… Morricone zenéje varázslatos, a hangulat visszafogott, ám a látvány – naplementék, búzamezők – nagyon is konkrét. A munkások szórakozását csak a távolból figyelhetjük, mert ők is csak részei a tájnak.

A történet narrátora a kicsi Linda, aki gyermeki hangon és egy gyermek szavaival mesél, bár mintha évek távlatából gondolna az egészre vissza. Rácsodálkozás vagy ráérzés nélkül beszél a családjáról, mint egy valódi gyerek és nem mint egy film-gyerek. Közben mintha valami mást csinálna, ami jobban érdekelné – nincs introspekció. Mi is távolból látjuk a figurákat, és csakúgy, mint Linda, nem igazán értjük őket. A felnőtt világ érzelmeit és motivációit megtapasztaljuk ugyan, de feldolgozni képtelenek vagyunk. Kőbe vésett dolgokat felfogni nem a mi feladatunk.

Filmbemutató: Curious Case of Benjamin Button + WANTED

Bizarr cucc lesz, az biztos: neten az első (egyelőre spanyol nyelvű) trélere a várva várt új David Fincher agymenésnek. A Curious Case of Benjamin Button egy olyan férfiről szól, aki öregként születik meg, és egyre fiatalodik, hogy aztán gyerekként haljon meg. Főszereplők: Brad Pitt, Cate Blanchett, Tilda Swinton (YES!), Julia Ormond, Elle Fanning. Amerikai bemutató: december 18.

Bónusz: Kijött egy új tréler a~~z orosz~~ kazah Bekmambetov (Éjszakai őrség) első amerikai filmjéhez is (a változatosság kedvéért oroszul: a '80 előtt születettek most előnyben vannak.) A Mark Millar és J. G. Jones azonos című képregényéből készült Wanted sztorija: egy szürke, irodában melózó csávó rájön, hogy néhai apja bérgyilkolászással kereste a kenyérre valót, és az örökébe lép. A főszereplő James McAvoy, asszisztálnak még: Morgan Freeman, Angelina Jolie és Common.

UPDATE: Elindult a hivatalos oldal is, ahol sok jóság várja a betérőket (online játékok, új trélerek, infók a képregényről), de itt a lényeg zanzásítva. Kattintsatok:

Törülköző Nap 2008 (május 25.)

Douglas Adams. Nincs olyan geek, aki ne ismerné és istenítené ezt a hatalmas lélekkel és zen bölcsességgel megáldott zsenit (és ezúttal nem vagyok hajlandó a "geek" szó jelentéséről vitázni). A rajongók nem fakuló lelkesedéssel idézgetik a Galaxis Útikalauz Stopposoknak popkultúrába is beszüremlett legendás vicceit és bölcsességeit (Adams többi könyvéről nem is beszélve): összekacsintanak, ha a véletlen a 42-es számot sodorja eléjük, és ha bárhová, bármilyen rövid időre nyaralni indulnak, a pakolást mindig a törülközővel kezdik.

Stop. Törülköző. Szimbolikus erejű tárgy, ráadásul a Könyv szerint mindig jó, ha magadnál tartod, mert százféleképpen segíthet rajtad. Ezért választották a törülközőt egy netes fórumon a Douglas Adams halálának évfordulóján tartott emléknap jelképévé. Az ötletből lassan hagyomány lett (balra egy rajongó által készített fotó látható), a világ minden táján elővették a törülközőket a fanok, ha másért nem, hogy egymás számára jelezzék tiszteletüket a Mester iránt. Íme a hivatalos oldal fotókkal (köztük nem egy magyarral), fórummal és "hogyan vedd rá ismerőseidet, hogy törülközővel a nyakukban mászkáljanak?" tanácsokkal:

Én mindenkit bátorítok a részvételre, nemcsak puszta geekségből, hanem mert így lehetősége van az embernek még néhány ártatlanul rákérdező egyén figyelmébe ajánlani egy észvesztően különös és vicces könyvet. (Mivel 25-e vasárnapra esik, nyugodtan mászkálhatunk már szombaton, vagy csak hétfőn törülközővel.)

Azonkívül olyan komoran menetel mindenki az utcákon, elfelejtve, amit Vonnegut mondott (tőle a Titán szirénjei egyébként szerintem igazi pre-Adamsi mű, teli sci-fi-vel, zen bölcsességekkel és humorral): "Azért vagyunk a Földön, hogy baromkodjunk, és nehogy bárkinek elhiggyük az ellenkezőjét!"

Könyvkritika: GLANC

http://konyves.blog.hu/2008/05/21/csillam

Filmkritika: Indiana Jones és a kristálykoponya királysága (USA, 2008) ****

Akkor most lehet venni egy szép nagy levegőt, és lassan megnyugodni. Nem cseszték el. Azok után persze, ahogy Lucas bá’ elbánt a Star Wars frencsájzzal, az aggodalom több mint jogos volt. Nem sok jót sejtetett, hogy Spielbergék egyre csak tologatták a projektet, mintha ők maguk sem bíztak volna a sikerben. Félő volt az is, hogy mire végre elkezdődik a forgatás, Harrison Fordot már annyira meg fogja rágcsálni az idő fémes fogsora, hogy a nagypapakorú Indy negyedik kalandja egyszerűen szánalmas paródiába fullad. Nem ez történt, és ennek nem lehet eléggé örvendezni, még akkor is, ha tény, hogy a trilógiához semmi újat nem sikerült hozzáadni. [99%-ban spoiler-mentes, nézőbarát kritika]

Kérdés persze, ki igényli ezt? A nagy átértelmezések korában, amikor Batman és Superman épp újrakezdi, Dr. Jones szimplán folytatja, ahol abbahagyta – és ez jó. Ugyanazok az ellenségei – hogy náci vagy komcsi, csak részletkérdés, most egyébként az utóbbi –, ugyanarról szól a kaland, és a leglátványosabb akciókat ugyanúgy kaszkadőrök vívják CGI-mágusok helyett. A kép is ugyanolyan, mintha húsz évvel ezelőtt készült volna: oldschool akciókhoz oldschool színek illenek. Ford persze megöregedett (a 65.-et tapossa), de ezt szerencsére nem próbálják kilónyi sminkkel, hajfestékkel vagy botox injekciókkal leplezni, hanem reflektálnak rá. Indy fia – aki erről a rokoni kapcsolatról a sztori elején még nem tud, ahogy az apja sem – simán letatázza Jones-t („Hány éves maga? Nyolcvan?”), aki viszont bebizonyítja, hogy még mindig tud verekedni, ugrani, lőni – igaz, kicsit már lassabban. (Az IMDB trivia rovata szerint Ford maga vállalta az akciójelenetek nagy részét, ami azért meglepő lenne.) Az előző részekben is bőven mérték az öniróniát, úgyhogy nem lógnak ki ezek a jelenetek a filmből.

Különben is: miután Indy már a film legelején túlél egy atomrobbanást, hihetőségről, logikáról kár is elmélkedni. Már az eredeti trilógia is színtiszta mese volt, úgyhogy meglepődni igazán nem illik azon, hogy a Kristálykoponya királysága is épp annyira fantasy, mint – teszem azt – a Múmia-filmek, sőt nyomokban sci-fi elemeket is tartalmaz. A vágy titokzatos tárgyát képező kristálykoponyák épp olyan mitikus tárgyak, mint a frigyláda vagy a grál, igaz, ezek a valóságban is léteznek: a Dél-Amerikában talált koponya alakú szobrok állítólag több ezer évesek és természetfeletti erejük van, a szalonképesebb tudósok szerint viszont a 19. századból való mindegyik, ergo hamisítványok. A film forgatókönyvírója, David Koepp (Jurassic Park) illetve Lucas bőséggel merítettek a koponyák szórakoztató legendáriumából, sőt, még a slusszpoént is innen kölcsönözték. (Egy kis ízelítő a misztikus agymenésből, magyar nyelven – persze a film szempontjából ez spoilernek számít.)

A koreográfiában sincs sok újdonság, a koponya ide-oda vándorol Indy és a Cate Blanchett alakította gonosz szovjetnémber között, mialatt csapdák, rejtvények, üldözések, árulások, családi újraegyesülések formájában következnek az izgalmas és/vagy vicces kitérők. A fordulatok ellenére, azt, aki betéve ismeri a trilógiát, sok meglepetés nem fogja érni. Ha a hősök vízre szállnak, perszehogy jön a vízesés, az erdei tisztás, naná, hogy futóhomok, a kincset pedig ezúttal is trükkös csapdák védik. Tulajdonképpen ilyen rutinmegoldások sora a film, de akárcsak egy Bond-epizód esetében a kütyük vagy a bemutatkozás, kötelező elemei ezek a történetnek, amelyekre a rajongók kielégítése miatt (is) szükség van.

A szereplőket illetően Ford kissé visszafogottabb, szürkébb, igaz, a karaktere is bölcsebb, idősebb lett. A főgonosz Irina Spalko figuráját Blanchett nem tudja igazán félelmetessé tenni (vagy csak Für Anikó túljátszott szinkronja zavar be?), az Indy-nemezisek persze mindig karikatúrák voltak, de talán nem ennyire. Karen Allennek Marion Ravenwood szerepe igazi jutalomjáték, él is vele, a mindig zseniális John Hurt viszont jobb figurát érdemelt volna a kattant professzorénál. Shia LaBeouf esetében magasra került a léc: nem elég, hogy Indy fiát kell eljátszania, a potenciális utódot, de az első snittjében a híres Marlon Brando féle motoros-szerkóban jelenik meg a vásznon. LaBeouf és Brando: érezzük ugye, hogy nem kellene egy bekezdésben szerepelnie ennek a két névnek? A hajzselé-buzi, nagyarcú és vagány III. Henry Jones-hoz viszont illik LaBeouf stílusa, a film végére a kissé heves vérmérsékletű, de jó eszű figura már-már szimpatikussá válik. A finálé természetesen előrevetíti, hogy az esetleges következő részben végleg apja örökébe lép majd – kezdhetjük már most megszokni a gondolatot.

Mégis azt mondom: jobb lenne, ha ezzel a vállalható negyedik résszel érnének véget Indy kalandjai. Bizonyára fel lehet még ugyanezekre a panelekre húzni pár részt (a nácik/szovjetek misztikus kincsre vadásznak, megtalálják, Indy ellopja, visszaszerzik, a végén meg megszívják, ésígytovább), de felesleges. Ebben a sztoriban nincs több. Mármint: fantázia és frissesség. Pénz még biztosan, de remélhetőleg Lucasékban meg belátásból van annyi, hogy hagyják méltósággal búcsúzni Dr. Jonest.

4MKF: Második nap (május 18., vasárnap)

A fesztivál második napján talán kissé kevesebb látogató volt, de azért szép számmal akadtak vásárlók ma is. A programok látogatására kevesebb energiánk maradt, mint tegnap, pedig a cosplayesekre kíváncsi voltam (a vasárnapi ebéd szent!). Bakács Tibor Settenkedőt kifejezetten örülök, hogy megúsztam (az Aki Kaurismäkival való beszélgetést bámulatosan rosszul vezette le pár hete a Művészetek Palotájában), Para-Kovács Imrét viszont szívesen meghallgattam volna. No mindegy, a késői érkezésért cserébe csináltunk pár fotót - íme a Geekz első képriportja!

Merényi Dániel, a Napirajz írója és rajzolója dedikál. Egy rövid, egyszerű stílusban

megrajzolt poénokkal dolgozó netes képregénnyel ismertté válni (mely ráadásul

rengeteg abszurd humort tartalmaz), és annyi rajongót gyűjteni, hogy végül zárásig dedikálta
a vaskos köteteket, nos ez szép siker - ezúton is gratula néki! Jóféle!

Kartondoboznyi Csodálatos Pókember-füzetek - igazi nosztalgikus látvány.

És nem is mérték őket drágán.

Látogatók a kiállított Marcel Ruijters-rajzok előtt. A női érdeklődés jelentősen megnőtt

a hazai képregényes rendezvények iránt, amióta egyre több manga jelenik meg (most

már több fiatal lányoknak szánt manga sorozat is fut Magyarországon, és szép

eladásnak is örvendenek).

Gutts a legtökösösebb badass motherfucker képregény-(anti)hősök egyike, akit valaha

hátán hordott papír. A Frank Castle-Gutts párharc valószínűleg minden idők legbrutálisabb

küzdelme lenne... A manga címe amúgy Berserk, és van benne egy csomó amorf, torz,

csápos mutáns lény meg pallossal kettéhasított koponya. Jóféle ez is!

Két visszafogott geek arc hirdeti az igét
a másik fesztiválon, a képregényesről jövet.

Körülnéztünk a Magyar Képregénykiadók Szövetsége (MKSZ) támogatásával megjelent szerzői kiadások háza táján is. Három ilyen képregény jelent meg (Stroboscopa, Karantén, Erő: Tűnj el!), a pályázat nyertesei. A formai követelmények: 24 oldalas fekete-fehér művek. A Karantén címlapján rögtön megfogott a falloszfejű kutya (lásd: balra) érdekes figurája, de aztán jószándékúan a kezünkbe nyomtak egyet a Stroboscopa-ból, úgyhogy azt szemrevételeztük inkább azon frissiben. Története az 1930-as évek Budapestjén játszódik: a rendőrség egy sorozatgyilkos után nyomoz, perdöntő bizonyíték viszont nincsen, tanúk se nagyon, az elsőszámú gyanúsított pedig összefüggéstelenül hebeg. A két szálon futó cselekmény során egyszerre merülünk alá a bomlott elme emlékképei közé, valamint követjük nyomon a nehézkesen haladó nyomozást.

A 24 oldalas hossz pontos, precíz történetvezetést kíván, és az időben ugráló, látomásos, elborult emlékképek közt botorkáló mesélői stílus ellenére ez sikerül is. A központi téma, a furcsa románc talán nem kap túl nagy mélységet, inkább a hangulati festésre törekszik a Stroboscopa, de talán még így is lehetett volna kevesebbet markolni. A karakterek - például a nyomozó - plasztikusak lettek, még ha kissé modorosak is (ez mondjuk passzol a régies környezethez, kicsit a remekbe sikerült Vidocq-ra emlékeztetett). A rajzzal már több a problémám: hátterek alig vannak, rengeteg a fekete, a markáns vonásokkal dolgozó stílus pedig nem fedi el mindig a torz emberalakokat. Persze embert rajzolni nehéz, meg minden, de ez nem számít, mert sem a lelkesedés, sem a kritikusi/olvasói elnézés nem pótolja a rengeteg gyakorlást.

Első munkának mindenesetre vállalható a füzetke, ha ez alapján nem is fog zsenit kiáltani, és drukkolunk a szerzőknek, mert a saját munkájuk kihozatala még az MKSZ támogatásával is kétesélyes húzás volt, reméljük sikerült eladniuk a szükséges példányszámot.

Jó összbenyomással hagytuk el a Gödör Klubot, no és persze hosszú, képzeletben feljegyzett, megvételre váró képregény-listával. (Talán még Karácsonyig is kitart...) Jövőre pedig reméljük ugyanilyen sok megjelenést és még több érdeklődőt üdvözölhetünk majd a Fesztiválon!

4MKF: Első nap (május 17., szombat)

SANTITO: Úgy volt, hogy a 4. Magyar Képregény Fesztivál kimarad az életemből, ám a Párkák akkorát csavarintottak életem szuszpenzorszíjazatán, hogy csak egy halk nyüsszentésre futotta: Frankföldön ellopták az összes iratomat (értsd: útlevelet, személyigazolványt, jogosítványt, tb kártyát, adókártyát, bankkártyát, egyszóval tényleg mindent) és haza kellett térnem (miután beugrottam a lyoni főkonzulhoz ideiglenes útlevélért), hogy belevethessem magam a magyar bürokrácia útvesztőjébe az új papírokért. Ez a fordulat azonban lehetővé tette, hogy tiszteletemet tegyem a Gödörben május 17-én.

RAMIZ: Groovy tetőtér-hullámzás, rengeteg érdeklődő, csillogó szemek, hónok alá csapott kupac képregények, dedikálás, 18 éves csalódott Chavez-rajongó lányok és persze csapolt Krusovice! (Ja, bocsánat, az már a szomszédban volt...)

EGYÜTT: Megkezdődött a 4. Magyar Képregény Fesztivál, hej!

SANTITO:

Viszonylag korán (mármint magamhoz képest), 10 körül érkeztem a helyszínre, de a standok már teljes fegyverzetben sorakoztak és a Gödör hátsó részét is megnyitották, olyan sok résztvevője gyűlt össze a hazai képregényes életnek. Minden kiadó és szervezet képviseltette magát, aki csak egy kicsit is számít és legnagyobb megelégedésemre a szerzői, önfinanszírozású képregényeket (mint például a Mentalent - A sötétségen túl) is hadba állították a fiatal, épp csak debütáló alkotók. Pont lecsúsztam a Képes Kiadó új kötetének, az általam is nagyra értékelt Fabuláknak (Fables - Vertigo) a bemutatójáról a színpadon, ami napjaink Manhattenjében meghúzódó, magukat a hétköznapi emberek szeme elől varázslattal elrejtő mesehősök kis kommunájáról szól. Első hallásra elég gyermetegnek tűnhet az ötlet, ám ha azt mondom, hogy leginkább Neil Gaiman Amerikai istenek című regényére hajazó, felnőtteknek szóló urban fantasy témájú képregényről van szó, akkor már megemelkedhet pár szemöldök. Kifejezetten ajánlom a megtekintését közelebbről, rendkívül csinos kivitelű paperback, amely a sorozat első öt számát gyűjti egybe (természetesen lesz róla kritika a Geekz-en a közeljövőben, lehet rettegni).

Kisvártatva sikerült összefutnom Ramiz kollégával és unokatestvérével, Mazzsal, így törvényszerű kanyart vett az utunk a legközelebbi és egyetlen bárpult felé, ahol sürgősen sörrel öntöztük meg kiszáradt torkunk, ugyanis a Gödör nagyjából-egészében Dante poklának forró katlanát kezdte idézni, mivel továbbra sem sikerült megoldani a klimatizálást (ez feltételezhetően a leggyilkosabb szórakozóhellyé predesztinálja a helyet az elkövetkezendő nyári hőségben). Miközben a védőitalunkat fogyasztottuk, szomorúan kellett megállapítsuk, hogy Magyarországon még mindig nem tudott kialakulni a képregénykultúra, mert annyi szívdöglesztően csinos lányt láttunk a Fesztivál látogatói között, hogy az azonnal tökönlőtte az igazi Comic Con-ok alapkoncepcióját és védjegyét, miszerint csupa kövér, szemüveges és pattanásos geek rohangál fel-alá, izzadt hónaljuk alá csapott képregényekkel.

Kis pihenőnk után szemrevételeztem a Fesztivál újdonságait, például a zseniális Bilal Szörny tetralógiájának második kötetét, a December 32-t a Titkos Fiók standjánál, ám mivel egyben tervezem meg beszerezni Intégral formájában ékes frank nyelven (nemrégen jelent meg a befejező album Franciaországban), ezúttal kihagytam az ismét kiváló minőségű produktumot. A Fumax újabb dobásával, A különítménnyel (The Ultimates - Marvel) is hasonlóképp jártam: az utóbbi idők legjobb szuperhősképregénye (igen, erről is lesz ismertető) hardcoverben kívánkozik a polcomra, ezért inkább átsasszéztam az Art Comix pultjához, ahol viszont nem tudtam ellenállni a kettőt fizet, hármat kap akciónak, és bezsákoltam az új McCloud könyvet, A képregény mesterségét (Making Comics - Harper), Satrapi méltán ünnepelt Persepolis-át és Ruijters leginkább fametszetekre hasonlító stílusában készült Inferno-ját, amit az egyébként csendes és szerény alkotó azon nyomban dedikált is, mindenkinek külön képecskét rajzolva, nekem például egy klassz manticore-t. A Képes Kiadót a már említett Fabulák és egy limitált, 500 példányban nyomott Korcsmáros kiadvány, az Egy jenki Artúr király udvarában című füzet társaságában hagytam el. Megálltam a Vad Virágok Műhely reprezentánsainál is, az ő újdonságuk a SakuraCon-on már debütált Lidércfölde (Hollow Fields - Seven Seas) volt.

Két komoly meglepetés is ért, az első az Egmont Tintin köteteinek megpillantásakor lett úrrá rajtam (hogyhogy eddig nem is hallottam erről?), a második a tombolahúzáskor, ahol Földfény mangát és (rögtön a következő húzásnál, többek nagy derültségére) egy összerakható mini Plastic Man-t nyertem. Sajnos a Ruijters-el megejtett beszélgetésen nem tudtam jelen lenni (a Deák tér túlfelén cseh sörfesztivál keretében kellett Krusovice minőségellenőrzést tartanom), de nagyon remélem Bayer Antal kanyarít majd erről valamit a blogjára vagy a knet fórumára. Sajnos a Fesztivál második napján sem tudok majd részt venni, de ezennel kapacitálnék mindenkit, aki ma (vagy még egyáltalán) nem volt ezen a rendezvényen, hogy látogasson el erre a hazai képregényes élet felemelkedésére egyre több reményt adó eseményre. (Ezzel pedig át is adnám a szót Ramiznak.)

RAMIZ:

Unalmas felvezetés

Dél körül érkezek, és már egész szép számú látogató nézelődik a kiadók pultjainál. Sok az ismerős arc, úgy tűnik, mindenki ismer mindenkit. A kiadók vadul prezentálnak, rengeteg az új kiadvány (még meglepetés-megjelenés is volt), de a régiekből is lehetett kapni bőven, hogy mindenki behozhassa a lemaradását. A 4. Magyar Képregényfesztivál bonyodalmaktól nem mentes, de bensőséges hangulatú, bőséges képregény-választékot és temérdek geek cuccot (műfülek, pólók, poszterek, figurák stb) kínáló első nappal indított: úgy tűnik, kezd ébredezni a magyar képregény-kultúra.

Környezet, szervezés

A Gödör ideális helynek tűnik a rendezvényre: földrajzi elhelyezkedése remek és a belső terek kiképzése is megfelel a kívánalmaknak, jut hely a vásárlásra, a nézelődésre és a beszélgetések követésére is. Ez utóbbikat kicsit hangosíthatták volna jobban odabent – sebaj, legalább akkor tökéletesen hallunk mindent, mikor kiülünk cigarettázni a külső asztalokhoz. Ennek a megoldásnak az az előnye is megvolt, hogy felfrissültünk egy kicsit az árnyékban, odabent ugyanis fülledt meleg van. Hát igen, ez az ára az amúgy hangulatos groovy fényhatásokat biztosító medencés-vizes üvegmennyezetnek…

A műsor csúszott egy kicsit, Réz András viszont egyáltalán nem jött el, konstatáltuk csalódottan, pedig miatta jöttünk ilyen korán hajnalban, sőt még ülőhelyet is kerestünk magunknak a színpad előtt (nem volt túl sok, pláne hogy jópáran olvasgatni is oda ültek le). Palcsó Tomi eljött, de ő meg kit érdekel? A rajzverseny jópofa volt, bár nem sikerült teljesen egyértelműen kitűzni a feltételeket és a szabályokat. Egy biztos: minden képregény-fesztivál hangulatához jelentős többletet ad az összetolt asztalok körül ülő, veszettül rajzoló emberek látványa. Mi viszont kreatív zsenink ilyentén kibontakoztatása helyett inkább körbenéztünk a pultok között, felmarkoltunk néhány Rohamot és Pinkhellt, megcsodáltuk az új megjelenéseket és a kiállított oldalakat. A vetítésre már nem volt energiánk maradni, egyrészt a meleg miatt, másrészt mert kiszagoltuk, hogy a szomszédban, az Astoria felé cseh sörfesztivál van. Mi pedig mindenre nyitottak vagyunk, ami kultúra, ráadásul egy új szerzemény lapozgatásánál már csak az a jobb, ha az ember közben frissen csapot Krusovicét iszik. Komolyan mondom: aki ma nem volt, holnap viszont ráér, de mégsem megy el, annak nincs mentsége. (Cseh sörök, ember! Korsója 400 Ft-ért!)

Új megjelenések

Figyelemreméltó megjelenések jöttek ki a fesztiválra. Az Inferno látványvilága nagyon bejött, a rajzolója, Marcel Ruijters ráadásul igen korrekt és csinos ábrákat dedikált bele a megvásárolt példányokba, öt-tíz percet is rászánva egyre. A kiváló Fables-en (Fabulák, Képes Kiadó) nagyot vigyorogtunk (egy éve, mikor angolul olvastam, nem hittem volna, hogy egyhamar megjelenik magyarul), az „Ellenlábas” fordításon persze igazi geek módjára elcsámcsogtunk egy darabig. A Dilbertnek is örültem, keményvonalas nerd cucc az irodakukacok életéről (filmen a témában ott az Office Space, míg webcomicsok közül az xkcd nyújtja a minőségi, elborult kocka humort), szeretem. No és persze van új Kázmér és Huba is a Vad Virágoktól, elkészült időre, nem úgy, mint a két Tintin, ami meg egyenesen idő előttre készült el. (Szidta is mindenki szegény Egmonték marketingérzékét, pedig hát ez valószínűleg nekik is kiszámíthatatlan meglepetés volt.) Van új Bilal is, hasonlóan barátságos áron, mint a múltkori. A ZAP pofás antológiának tűnt a Rohamosoktól, de ilyen áron (2500 Ft) nem hiszem, hogy nagy sikere lesz – aztán ne legyen igazam! A második Scott McCloud képregény-esztétikai mű pedig ugyanúgy "biblia", mint az első - igyekszünk ezekről is mihamarább kritikát írni.

Az import kötetekről nem is merek sokat szólni, erősen megrogytak ugyanis a térdeim, mikor azt a gyönyörű vaskos, vászonkötéses Hellboy gyűjteményes kötetet a kezembe vettem a Trilliannál (még ha ez kevésbé hírértékű is, mint az új magyar fordítások), és ott volt az a Spawn is… (Aztán egy srác a Blame! kapcsán magyarázni kezdte, mi is az a manga, mikor meggusztáltam régi kedvencem angol kiadását és botor módon „képregénynek” mertem titulálni azt, úgyhogy el is húztam onnét, mielőtt teljesen lefárasztott volna a pubi.) Nem voltak rossz áron ezek a könyvek amúgy. Tény, rengeteg pénzt el tudtam volna költeni ott a Gödörben ma jó szívvel (ha lett volna...), és körbenézve a tömegben ugyanezt láttam az arcokon.

Fesztiválozz, magyar!

Mert az jó neked! Pénzed ugyan számolatlanul fogod elbaszni, de lelked melengeti majd a tudat: nem hiába. Sorra jönnek ki az érdekes, nívós megjelenések, mi pedig drukkolunk, hogy az emberek észre- és megvegyék őket, mielőtt befuccsolnának a bátor vállalások! Innen folytatjuk holnap (még profibb) képekkel, interjúval és a szexéhes budapesti Chavez-fan lányokkal!

Játékelőzetes: Red Alert 3

Az EA szimplán levizeli a Westwood sírját. A C&C szériát meg már a Tiberian Sun előtt abba kellett volna hagyni.