A nemzetközi Gyereknapon újabb szupersztár szállt alá közénk: a szőke bóbitás Titeuf (ejtsd: titöf) a franciaajkú gyerekek között ismertebb, mint Astérix vagy Lucky Luke, 1992-es megjelenése óta 16 millió autogramot osztott albumainak borítóján, 25 nyelven beszél, 15 évesen is hetykén áll a bóbitája és csak nem akar sem meg-, sem kiöregedni az iskoláskorból. A svájci Kázmérnak nincs szüksége Hubára, és bár rengeteg témában vet fel kérdéseket, a kólában lévő buboréktól kezdve a munkanélküliségen keresztül a fütyi érthetetlen beszőrösödéséig, sem tanulságot nem akar levonni, sem erkölcsi kérdésekben kétségbevonhatatlan ítéletet hozni, nemhogy ráerőltetni az olvasójára.
Bill Watterson kortalanul filozófikus rosszcsontjától eltérően Titeuf nagyon is a mában él, követi napjaink történéseit (ebben a legújabb kötetben például az apját is eléri a gazdasági válság szele, elveszíti az állását), sőt, ügyesen kiépített marketinggépezet egyengeti az útját a halhatatlanok csarnoka felé: rajzfilmsorozat, videojátékok, McDonald's menü, játékfigurák, szexuális útmutató. Hopp, ez utóbbira térjünk vissza egy pillanatra, hiszen a Titeufben mindenkor jelenlévő szexualitás problémájának bemutatása fontos mérföldkő volt a figura történetében: a svájciak egyik jellegzetes vonása, a prüdéria (Zep saját szavai, aki maga is svájci) által a felnőtteknek és a gyerekeknek készült képregények közé emelt falat sikerült áttörnie, elsőként az országban.
Noha Zep eredetileg felnőtt társainak, a saját emlékeiből felépítve akarta bemutatni a felnőtté válás előszobáját, azt a felfedezésekben gazdag és izgalmas kort, amit megkomolyodván és szembenézve a mindennapok valóságával, újra és újra eszünkbe kell juttatni, mielőtt végleg unalmas, szürke robotokká változnánk, mintegy mellékhatásként hatalmas gyerekrajongótábort sikerült toboroznia, akik igazi popsztárként imádják a most 41 éves, háromgyermekes svájci alkotó kétdimenziós, negyedik csemetéjét. No de ki is ez a Zep valójában?
Az onex-i születésű Philippe Chappuis tizenkét évesen alkotja meg első fanzinját, melyet kedvenc együtteséről, a Led Zeppelinről nevez el Zepnek. A becenév azonnal ráragad, hogy végül végigkísérje egész alkotói pályáját. A genfi képzőművészeti elvégzése után a Spirou magazinnak és a Fluide Glacial-nak dolgozik, majd 1991-ig három önálló kötete jelenik meg, a Victor n'en rate pas une (Victor sosem hibázik), a Léon Coquillard és a Kradok/Amanite Bunker (Kradok/Galócabunker). A Genf-Párizs-Brüsszel háromszög ingázásainak taposómalmából születik Titeuf, mintegy utolsó kitörési kísérletként, amit végül a Glénat kiadó szerkesztője, Jean-Claude Camano fedez fel a beszédes című Sauve qui peut (Meneküljön, aki tud) fanzin oldalain. Titeuf első kalandjai 1993-ban látnak napvilágot album formában: a Dieu, le sexe et les bretelles (Isten, a szex és a hózentróger) kitörő sikert arat és egy 15 éves diadalmenet veszi kezdetét, melynek során az ifjú svájci számos díjat zsebel be, többek között a rangos angouleme-i nagydíjat 2005-ben.
Zep azonban nem esik Morris hibájába, és széles körben ismert felfedezettje mellett más, önéletrajzi ihletésű albumokat is készít, mint a Les filles électriques (Az elektromos lányok, 1997), a L'enfer des concerts (A koncertek pokla, 1999), valamint a zsebkönyv formátumú Découpé en tranches (Felszeletelve, 2006). A Titeuf hetedik kötetének mellékleteként induló Tcho! magazin tehetséges rajzoló/szerzők új generációjának ad helyet: az itt születő sorozatok közül kettőt forgatókönyvíróként jegyez (Captain Biceps, Les Chronokids) és bár a magazin emblematikus figurája továbbra is a kis Nicolas és Gaston Lagaffe zabigyereke marad, a közel harminc szerzőből álló alkotógárda képes maradandót letenni az asztalra, ahogy ezt a karaktereik egyre-másra születő önálló albumai is jelzik (Buche - Franky Snow, Ohm - Bao Battle, Téhem - Malika Secouss, Boulet - Raghnarok, Dab - Tony et Alberto).
Hazánkban Titeuf legújabb, tizenkettedik kötetével debütál, ami nem befolyásolja az élvezetet, hiszen majdnem teljes egészében egy oldalra kihegyezett poénokból áll, ráadásul a francia kiadáshoz hasonlatos kiszerelésben: keménytáblás A4-es méret, 44 oldal, kiváló papírminőség, öröm kézbefogni a kötetet. A gegek egy része ismerős lehet azoknak, aki már olvasták a korábbi albumokat, de a stílus ugyanolyan letaglózóan humoros, amint titeuf-perspektívából láthatjuk a munkanélküliség okozta depressziót, a csókolózás gusztustalan és érthetetlen rituáléját, az öregkori kopaszodást és a Légyben látotthoz hasonlatosan szörnyű átváltozást, amit a kamaszodás jelent. A fordítás szörnyen nehéz lehetett és nem is teljesen adja vissza Zep nyelvi leleményeit, melyekhez az első alkotóműhelye alatti iskolaudvarról beszűrődő beszélgetések adták a lökést, de a képi világ teljesen feledteti azt, ami esetleg elveszhetett volna a magyarra ültetés közben. Egész egyszerűen nem tudok semmilyen érvet találni az ellen, hogy ne vegyük meg, a kissé borsos árat leszámítva, de ennyit bőven megér, hogy egy rövid időre szabadjára engedjük a bennünk rejlő Titeuf-öt!
Titeuf - A Zélet célja (Le sens de la vie)
Írta és rajzolta: Zep
Kiadó: Athenaeum, 2009
Oldalszám: 44
Ár: 2490 Ft
A hetvenes évek olasz rendőr- és gengszterfilmjei a legőrültebb, legvadabb - és éppen emiatt - a legszórakoztatóbb akciófilmek a műfaj 100+ éves történetében (lásd a poliziottescho-filmekről szóló cikkemet az áprilisi Filmvilágban.) A kultusz- és b-filmek iránti rajongás és a műértők most ezekről a talján csodákról törölték le a port, és összehoztak egy olyan, enyhén szólva szenzációsnak látszó dokumentumfilmet, amelyben a poliziotteschi legnagyobbjai szólalnak meg, filmbetétekkel fűszerezve. A doksi előzetese megtekinthető a "tovább"-ra kattintva.
Nem csak a hideg sör és a dögös geek lányok miatt ereszkedtünk le a Gödörbe Orfeusz módjára, hanem az 5. Magyar Képregény Fesztiválon alaposan megrakodtuk magunkat képregényekkel is, most ezekből mutatjuk be a számunkra legizgalmasabbakat.
Johnny Fellow – Navigátor Írta és rajzolta: Brazil (Tebeli Szabolcs) Kiadta: Roham, 2008
Micsoda ígéretes borító! A címlapon tökös hősünk, hatalmas stukker és még nagyobb űrhajók, a hátsó oldalon pedig grindhouse hangulatú szövegek, macsó beállás és komolyan egy pillanatig sem vehető szörnyek. Az ilyesmire minden geek vevő, bűnös B-filmes örömök rémlenek fel és a ’60-as évek cheesy sci-fi-jeinek hangulata, Galaktika-olvasással töltött nyári délutánok, a sör meg a limonádé íze a lángoséval keveredve…
No de hagyjuk a nosztalgiát, csapjuk fel a füzetet! A bevezető kicsit meglep, tele van helyesírási hibával és az „egész zsákra való képi és nyelvi utalásokat” sem kellett volna feltétlenül megmagyarázni az olvasónak - aki lopásnak veszi ezt, azt csak zavarja a felsorolás, aki tisztelgésnek vagy posztmodern gesztusnak (ebből azért nyilván több van), az meg szívesen rájönne maga is. Persze érezni a jó szándékot, mellyel a szerző kihasználja a Kedvencek átadásának esélyét, ismerős érzés, nem is kukacoskodom tovább – talán csak az zavar, hogy Brazil lelőtte előlem a lehetőséget, hogy rámutassak a nyilvánvalóbb (főként Galaxis Útikalauz) utalásokra…
A Johnny Fellow nulladik kötete nem próbál meg megindítani egy nagy ívű történet vagy megismertetni velünk hősének életét, hátterét, ehelyett arra helyezi a hangsúlyt, ami vélhetően a későbbiekben is a legfontosabb lesz: az akciódús cselekményre. A sztori hirtelen (és rohamtempóban) kezdődik el, hogy aztán poénra poénra ugrálva mesélje el a főszereplő kalandját egy böszme nagy űrlénnyel, aki zűrzavart okoz egy százféle fajú egyednek otthont adó űrállomáson. Nincsenek miértek és hogyanok, sokkal inkább csak „SKRRAAAAK!!!” és „RWWAAAAH!!!”, meg azok a fajta szituációk, ahol mindenki vicces arcot vág és az olvasó nevet.
Túl messzire talán nem vezet a párhuzam, de az Argó jutott eszembe, miközben a Navigátort olvastam – egész pontosan az a bájos böszmeség, ahogy az Argó az öncélú művészfilmeket és az unalmas, valahogyan mindig keserűen viccesre sikerülő műfaji alkotásokat ellenpontozni próbálja: nem tűz ki magas célokat, csak szórakoztatni akar, de azt aztán nagyon. A nézőnek nevetnie kell minden percben, sőt minden tíz másodpercben, különben unalmas lesz! Valahogy ezt érezni ott a háttérben, és nem csoda, hogy kicsit görcsös, kicsit súlytalan lesz az eredmény…
Nos, hasonló a helyzet a Johnny Fellow-val is, a két képkockával elintézett éles kanyarokkal és fontos csavarokkal is, meg a fáradhatatlanul bohóckodó főhős mellett egysoros történetlökésekkel asszisztáló mellékszereplőkkel (hogy a rendre a semmiből előbukkanó női sidekick-ről már ne is beszéljek). Nulladik rész meg régebbi ötlet ide vagy oda, ezen azért lehetett volna még csiszolni.
De a pozitívumai azért így is számosabbak a képregénynek, és ezért a másik szemem nagyon nevet ám! A tömény geek hangulatról és az amúgy jól működő humorról már esett szó, de külön kitérnék a látványvilágra is, ami színes, laza, csak annyira részletgazdag (de annyira igen!), amennyire szükséges. Ha kicsit jobban összeérik, jobban kiforr a recept, nagyon értékes magyar sorozatot követhetünk majd nyomon. Ha mindenképp más képregényekhez kellene hasonlítanom a Johnny Fellow-t, a Heavy Metal vagy a Fear Agent sorozatot említeném meg, esetleg a magyarok közül a Bürokratákat – és ez azért elég jó társaság. Kíváncsian várjuk tehát, milyen irányba fog elindulni Brazil a Johnny Fellow hivatalosan is egyessel számozott első részével, és kívánunk neki sok sikert az olvasótábor megtalálásához!
(Ramiz)
Lucky Luke - A washingtoni férfi Írta: Laurent Gerra és Achdé Rajzolta: Achdé Fordította: Banitz Ildikó Kiadta: Pesti Könyv, 2009
Lucky Luke azon ritka képregénykarakterek közé tartozik, akik túlélték alkotójukat, sem Goscinny, sem Morris halála nem akadályozta meg abban, hogy folytassa diadalmenetét: jelenleg a hetvenötödik (!) köteténél tart és az a szerencse ért minket, hogy a Pesti Könyv jó érzékkel ezt a legújabb albumot szemelte ki következő kiadványának, így a magyar olvasók mindjárt a magányos cowboy (meg ne sértődj, Jolly Jumper!) legfrissebb történetét vehették kézbe az 5. Magyar Képregény Fesztiválon.
Az új alkotópáros, a Morris rajzstílusát megtartó, de egyben azt modernizáló Achdé (franciául fonetikusan kiejtett HD, Hervé Darmenton nevének kezdőbetűiből, à la Hergé) és talán Franciaország napjainkban legnépszerűbb humoristája, Laurent Gerra harmadik közös Lucky Luke albumukban is alaposan kitett magáért. Az alaptémát Morris módszeréhez hűen a valóságból merítik: Ruthford Hayes valóban az USA 19. elnöke lett, elődeitől eltérően korteskörutat tett a Vadnyugaton, és felesége, Limonádé Lucy tényleg kitiltott minden alkoholos italt a Fehér Házból. Luke-ot ezúttal Washingtonban azzal bízzák meg, hogy lehetőleg tartsa életben az elnökjelöltet utazása alatt, hiszen legfőbb politikai ellenfele, Perry Camby, semmilyen eszköztől sem retten vissza, hogy megakadályozza Hayes-t abban, hogy eljusson Texasba.
Az Astérixben is rengetegszer alkalmazott Goscinny-hagyománynak megfelelően híres színészek és közszereplők tűnnek fel a kötet oldalain, Camby fizimiskája és jelleme George W. Bush karikatúrája, tiszteletét teszi Lee van Cleef és Elvis Presley, betartják a klasszikus háromoldalanként egy csattanó-elvet, anakronisztikus poénokat rejtenek el (a szalon énekesnőjét Britney Schpiresnek hívják, a legnémetebb vadnyugati város egyik lakójának, Berlinnek egy merényletkísérlet során felrobbantják a kőfalát), a running gag Hayest arra kárhoztatja, hogy lehetőleg egy korty whiskey se csúszhaszhasson le a torkán, valamint a tizenkettes karika itt is sértetlen marad, hiszen ezúttal sem hal meg senki és a fehér csuklyás ku-klux-klánosok is csupán megtáncoltatják a rémült feketét.
A forgatókönyv A karaván, A postakocsi és A nagyhercegroad-movie receptjét követi, az állomásokat jól megválasztva kezdi Hermann németek lakta városával, ahol mindent áthat a káposzta szaga, folytatva Memphisen, a blues és a ragtime bölcsőjén keresztül egészen a texasi Austinig, ahol az üdvözlőtábla szerint olajuk és marhájuk is van, csak humorérzékük nincsen. A minimalista krimiszál (a bérgyilkos kezdettől fogva az elnökjelölt kíséretében van és a végén annak rendje és módja szerint le is leplezik) és az olyan klasszikus szereplők feltűnése, mint Billy, a Kölyök vagy Pat Poker Scat Thumbs már csak hab a tortán. Érdemes még megjegyezni, hogy Franciaországban ez az első Lucky Luke album, ami könyvárusi forgalomba kerülésével egyidőben már elérhető volt iPhone-on és iPod Touch-on, előrevetítve az elektronikus formátumú képregényipar kezdetét. Mindent egybevetve a villámkezű igazságosztó új kalandja kellemes csalódás volt számomra és remélem a többi olvasó is egyetért majd velem, ezzel további esélyt adva ennek a címnek a fennmaradásáért ebben a sanyarú gazdasági helyzetben is.
Tanulságos lenyomozni, ahogy az addig biztos kezű műfaji filmesnek számító Fulci a ’70-80-as évek fordulóján feladja akkurátus elbeszélői technikáját, és a tartalmi és formai szempontból egyaránt csúcsra járatott zsánertörténetektől (mint amilyenek korai giallo-i, komor westernjei vagy a dramaturgiai szempontból különösen bivaly Beatrice Cenci) eljut a narratíva önkényes zárójelezéséig és a tunkolós-maszatolós horror zsigeri, féknélküli, gátlátástalan tobzódásához. Sokféleképpen lehet magyarázni a dolgot, a Fulci-val kapcsolatban leggyakrabban előcitált kritikusi közhely szerint az olasz mester saját felgyülemlett frusztrációit engedte szabadjára ezekben a vértől-belektől fröcsögő mozikban. Lehet. Ami tény: a korai Fulci-ra jellemző időszakos erőszakkitörések és brutális gore-szekvenciák lassan széltében-hosszában rátelepedtek filmjeire, egy ponton pedig - és ez a pont következik most - lényegében fel is számolták a cselekményt.
A Beyond első jelenete tökéletes, majdnem annyira, mint az utolsó: sárgás szépia-tónusok és sűrű köd tompítják az érzékeket, az éjszakát fáklyák világítják be, egy múlt századi, már puszta megjelenésével fenyegetést sugalló hotel körül ólálkodunk. Párhuzamos szekvencia pereg, egyszerre három síkon: felfegyverkezett férfiak csónakon közelítenek a mocsárban, miközben a 36-os szoba magányában egy festő bizarr képen dolgozik, egy szőke nő pedig Eibon könyvéből szemezget, valahol máshol, messze. Louisiana, 1927; ezt már tudjuk korábbról. Még mielőtt elérnénk a főcímhez, már túlvagyunk egy keresztre feszítésen és egy élve befalazáson – hiába na, a mester elemében van.
Fulci a Zombi 2. (1979) tekintélyes anyagi sikere után (olaszéknál még kvázi-elődjénél, Romero Dawn of the Dead-jénél is nagyobbat szakított) több filmre szóló szerződést kötött az eurotrash atyaúristenével, Fabrizio De Angelis producerrel (Zombi Holocaust, Napoli Violenta stb.), amivel aztán egy életre beskatulyázta magát. Csak a miheztartás végett: egy olyan időszakban járunk, amikor a mélyen tisztelt, a korábbi évek-évtizedek cenzurális béklyóiból lassan felszabaduló publikum viszonylag széles körben fogékonynak bizonyult az extrém irányokba való kilengések iránt, és ezen igények kielégítése nem volt éppenséggel rossz üzlet – ez sem elhanyagolható szempont, ha a Fulci-életmű narratív hajtűkanyarjait vizslatjuk.
A De Angelis-sel való hároméves együttműködés öt filmet fialt a '70-80-as évek fordulóján, közülük nem feltétlenül a Beyond a legjobb, nem is a legbetegebb (itt a New York Ripper-re szavazok), de alighanem a legambiciózusabb, a legmesszebbre merészkedő: a maga bárdolatlan módján a borzalom leglényegéig próbál leásni. A magát egyébként katolikusnak valló Fulci egy interjújában arról beszélt, hogy számára a Menny, a Paradicsom megfoghatatlan, leírhatatlan képződmények, az emberi képzelet sokkal gazdagabb, ha a Pokol megjelenítéséről van szó – a Beyond-ban ezzel kísérletezett.
A lángokkal tűzdelt főcím után ugrunk az időben, a történet 1981-ben folytatódik: újra a vészjósló hotelnél vagyunk, kisvártatva Eibon könyve is előkerül, majd megnyílik a pokol egyik kapuja a magyar címben jelzett hét közül, aztán feltámadnak a halottak is, az oszló-rothadó Fulci-zombik és a fehérre mázolt, idiótán tántorgó Romero-zombik egyaránt – ne nagyon ragozzuk a miérteket, Fulci sem teszi. Az olasz mester sosem volt különösebben koncepciózus direktor, nem épített mitológiát, mint a horrorszerzők többsége: már akkor rendre kapálózott, amikor a rajongók által önkényesen elkerített gótikus trilógiáról faggatták. Fulci innen-onnan felmarkolt dolgokat, kis karibi voodoo-szarság, kis Lovecraft, kis Poe - a Beyond-ban felbukkanó Eibon könyvét a Lovecraft generációjába tartozó, idehaza totálisan ismeretlen Clark Ashton Smith dobta be a köztudatba, amolyan Nekronomikon-kaliberű ősi, okkult (és fiktív) szöveggyűjteményről van szó, de Fulci-nál nem több szimpla ürügynél, hogy a nézőt egy nyomasztó audiovizuális tortúra kellős közepébe lökje.
Fulci hatalmas tisztelője volt Antonin Artaud-nak, a vízionárius mozgókép- és színházi gurunak, aki a két világháború között több kiáltványban is megfogalmazta a „kegyetlen film” és a „kegyetlen színház” hangzatos koncepcióját.Artaud-nál a kegyetlenség nem elsősorban és nem feltétlenül erőszakot jelentett, sokkal inkább valami elemi szükségszerűséget: a francia avantgarde-próféta verbális-narratív sallangoktól megfosztott, ősi rituálékhoz visszakanyarodó, elemi hatásokra épülő színházat-mozgóképet akart, ami az emberi elme legmélyebb szegleteiben kotorászik, ami a mozgás, a fény, a zene stb. (a mise-en-scene) segítségével kirántja a néző alól a talajt. Fulci a saját képére formálta és a korszak igényeihez igazította ezt a film hőskorába visszanyúló szürrealista koncepciót: a kizökkentés nála már zsigeri sokkolást és a közönség kollektív tökeinek kéjes-beteg satuzását jelenti.
A Beyond a szem mozija, nem az intellektusé, lényegében bármiféle utólagos okoskodásnak és értelmezési kísérletnek ellenáll: Fulci a bomló-szakadó-tépődő hús zsigeri látványával, az abjekttel szembesíti a nézőt, miközben a jelképesen felskiccelt cselekményt a (rém)álom (il)logikája hajtja előre, a „bármi megtörténhet” lázálomszerű, szürreális, konstans rettegése. Saját elmondása szerint az olasz mester célja a borzalom képeire lecsupaszított, mindenfajta narratív feleslegtől megszabadított, gyakorlatilag cselekmény nélküli abszolút film létrehozása volt, egy olyan szuggesztív rémálom-horror megalkotása, ami minden téren felszámolja a racionalitást - nem véletlenül emlegetik Fulci-t több helyen a szemet átvágó Bunuel és Dali véreskezű utódaként. Vagy éppen primitív, beteg, perverz faszként, aki mindenféle absztrakt fogalommal próbálta elmaszatolni, hogy filmjeinek totál semmi értelme nincs.
A Beyond-ban Fulci kábé mindent bevet a néző letaglózása érdekében, amit az FX-stáb maszkokkal, bábúkkal, trükkökkel akkor és ott meg tudott valósítani (a legendás Gianetto de Rossi volt a tettestárs itt is): nincsenek erre vonatkozó statisztikák, de talán soha ennyi szemet nem szúrtak-döftek át, nyomtak-téptek ki, mint ebben a filmben, az egyik szereplőre sósavat, a másikra oltott meszet öntenek, a vakvezető kutya gazdája torkának ugrik (Argento után szabadon), máskor öklömnyi tarantulák (és gagyi madzagon lógatott műanyag-pókok a háttérben) kerülnek elő a semmiből és tépik szét áldozatukat. Fulci szokásához híven sportot űz a határok feszegetéséből, a néző ingerküszöbét már-már irreális szintekig tornázza – elnyújtott erőszak-szekvenciáival, soha el nem forduló kamerájával nem ritkán már a groteszk régióiban matat (ld. a perceken keresztül kitartott pók-attakot).
A történet maga lényegtelen, nem több misztikus ködösítésnél, ami szedett-vetett narratív keretbe foglalja a mozgóképes borzalmakat: a Beyond egyértelműen Argento féllábú, barokkos horroroperáival labdázgat egy csapatban, még ha azok virtuozitásával nem is veszi fel a versenyt. Különösen az egy évvel korábbi, harsány színekben, szélesvásznú stilizációban, nyers erőszakban tobzódó, de koherens cselekményt nélkülöző Inferno-val áll a párhuzam, Fulci nem is tagadja a törekvés közös gyökereit: a szilárd struktúrák és narratív fogódzók hiánya mindkét esetben egy nyomasztó rémálomba taszítja a gyanútlan járókelőt, ahol nem érvényesülnek a racionális világ (és a hagyományos elbeszélés) játékszabályai.
Tanulságos megvizsgálni Fulci konvenciósértő időkezelését: disszonáns jelenet-átkötései (pl. a kinyomott szem zsigeri iszonyatára az országút kiüresített szimmetriája felel, a legváratlanabb pillanatban), rendhagyó, torz montázs-szerkezetei a legkevésbé sem zavartatják magukat a dramaturgiai építkezés írott-íratlan szabványaitól. Az olasz mester gyakorta párhuzamos szekvenciákba csomagolja az eseményeket, de a jelenetek szabálytalan illesztésével relativizálja, zárójelezi az idő múlását: míg az egyik síkon percek telnek el, addig a másikon akár órák, Fulci mégis egymásra vágja őket. A hatás még direktebb, még szürreálisabb, még álomszerűbb, amikor a tér megkonstruálásánal is ugyanezt a technikát alkalmazza (a szereplők nem oda lépnek be, ahova az előző jelenetben elindultak), bár ezzel a megoldással – sajnos – csak a fináléban él.
Maga a mester kísérletként tekintett a Beyond-ra és kétségkívül az is, bizonyos fokig eleve kudarcra ítélt – Naomi Greene filmesztéta pedzegeti tanulmányában, hogy maga Artaud sem tudta megragadni a keresett kegyetlenséget, még saját bevallása szerint sem. Fulci a rá jellemző bárdolatlansággal próbálja sokkolni a nézőt, szélsőséges megoldásait, káosz-dramaturgiáját, az abszolút film koncepcióját azóta sokan sokféleképpen értelmezték: a cselekmény inkoherenciája miatti utólagos magyarázkodásként, álságos önigazolásként, eltúlzott dac-reakcióként, a filmnyelv határainak merész feszegetéseként, beteges-alávaló perverzióként és szimpla üzleti-produceri fogásként is. Mindegyikben van igazság, és pont itt van elásva nemcsak a Beyond, de az egész Fulci-életmű alapvető oximoronja.
A Beyond utolsó jelenete tökéletes; kérlelhetetlen, sötét, pesszimista befejezés, Fabio Frizzi hipnotikus, carpenteresen kevés hangból építkező szintetizátorzenéje dúcolja alá – alighanem a legjobb Fulci-finálé, lovecrafti léptékű lidércnyomás, ami a mesterszar színészi játék ellenére is felvillant valamit a felfoghatatlan iszonyatból. Ami előtte van: szakad a hús, fröcsköl a vér, kiakad a szemgolyó – féktelen tobzódás, a borzalom szörnyű-groteszk képei. Ha Fulci-nak az abszolút filmet nem is sikerült létrehoznia, egy esszenciális splatter-t azért mégiscsak megszült, komoly ambíciókkal, a műfaj minden mocskos kellékével és utánozhatatlan atmoszférával. Meg kinyomott szemekkel.
E tu vivrai nel terrore - L'aldilà (The Beyond) - olasz, 1981. Rendezte: Lucio Fulci. Írta: Dardano Sacchetti, Giorgio Mariuzzo és Lucio Fulci. Operatőr: Sergio Salvati. Zene: Fabio Frizzi. Szereplők: Catriona MacColl, David Warbeck, Cinzia Monreale, Antoine Saint-John. Gyártó: Fulvia Films. Forgalmazó: Ultrafilm. Szinkronizált. 84 perc.
A képregénytörténelem egyik kétségtelenül leghíresebb vadnyugati hőse Lucky Luke (avagy korábbi magyar inkarnációiban Talpraesett Tom és Villám Vili), aki egyesíti magában a legendás vadnyugati hősök minden klasszikus, azóta az emberiség közös tudatalattijába mélyen beégett jellegzetességét: a képregénybuborékok Gary Coopere keményöklű, gyorsabb, mint az árnyéka, nemtörődöm hanyagsággal gyújt rá egyik maga sodorta cigarettára a másik után, miközben hullanak körülötte az ellenfelek (vagy azok fegyverei), és sosem állapodik meg, hanem dolga végeztével magányosan lovagol el a naplementébe, hogy máshol segíthessen a rászorulókon.
Mivel a Pesti Könyv jóvoltából (ami hasonlóan kicsi és elkötelezett kiadó, mint a Marvel hazai zászlóvivője, a Kingpin, lásd interjúnkat), az újvidéki Fórum, majd az Egmont kiadó kudarcba fúlt próbálkozásai után újra részesei lehetünk a Vadnyugat legfürgébb pisztolyforgatója kalandjainak, talán érdemes kicsit feleleveníteni az önfeláldozóan segítőkész cowboy kezdeti lépéseit. Alkotója, Morris (teljes nevén Maurice de Bévère) 20 évesen olyan alkotótársakkal dolgozik a CBA belga rajzfilmstúdiónak, mint Pierre Culliford, azaz Peyo, a Hupikék törpikék későbbi főtörpapája, és André Franquin, akinek Gaston Lagaffe fergeteges gegjeit és a fura kinézetű Marsupilamit köszönhetjük. Miután munkahelye lehúzza a rolót, Joseph Gillain, művésznevén Jijé, a Spirou magazin oszlopos tagja karolja fel, ideiglenesen otthont adva neki és egyúttal befogadva alkotói műhelyébe, melynek tagjaként (Will-el és Franquin-el kiegészülve) a Négyek bandája néven híresülnek el. Itt alkotja meg Lucky Luke alakját, aki elsőként az Arizona 1880 történetben jelenik meg az 1946-os Spirou Almanach-ban, majd 1947-ben a Dig Digger aranybányájában (La Mine d'or de Digg Digger) folytatódnak a kalandjai, még mindig a Spirou magazin oldalain. Ekkor úgy dönt, követi mentorát, Jijét, Amerikába és ott is ragad hat éven keresztül. Nagyobb szerencse nem is érhetné: részt vesz a mára már legendássá vált MAD magazin első számának elkészítésében Jack Davis és Harvey Kurtzman oldalán, és találkozik André Goscinny-val, későbbi szerzőtársával, aki abban a hamis reményben vágott neki a hosszú útnak, hogy a Walt Disney stúdió munkatársa lehessen.
Morris autentikus forrásból ismerheti meg a Vadnyugat neves szereplőit, miközben a Lucky Luke első kötete albumformában lát napvilágot 1949-ben Belgiumban, majd szépen sorban követik az újabbak, a méregdrága költségen tengerentúlra postázott képregényoldalak eredményeképpen. Hőse itt még egyszerű, rajzfilmszerűen lekerekített kontúrokkal rendelkezik, korántsem a későbbi gentleman önmaga, leginkább egy klasszikus amerikai westernfilmből előlépett vulgáris bugris, füstöl, akár egy gyárkémény és egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel az ellenfeleivel (Bob Daltont például gondolkodás nélkül főbelövi). A szülőhazájába való visszatérésekor Morris már saját maga is kissé megfáradtnak érzi hősének kalandjait, így a vérfrissítés reményében felkéri forgatókönyvírónak Goscinnyt, akivel ezt a döntésüket az 1955-ös Sínek a prérin (Des Rails sur la Prairie) című első közös kötetükkel pecsételik meg. A kirobbanó siker több, mint 20 év együttműködését és 38 album létrehozását alapozza meg, egészen Goscinny váratlan és tragikus haláláig. Az időközben a Dupuis konzervatív hozzáállása és folyamatos cenzúrája miatt kiadót váltott sorozatot immáron a Dargaud kezében lévő Pilote magazin oldalain követhetik az olvasók százezrei. A Lucky Luke aranykorát megteremtő író westerncsizmája túl nagynak bizonyul a fiatal szerzők hosszú sorának, akiknek Morris adja meg az újabb kötetek témáját, egészen a 2001-ben bekövetkezett haláláig.
A Pesti Könyv legnagyobb szerencsénkre Lucky Luke jobb köteteiből válogat, hiszen első kiadványuk, a Daltonváros (Dalton City), mely rendhagyó (és rendkívül effektív) módon egyszerre kapható az újságárusoknál és a könyvesboltokban, mérföldkő a sorozat történelmében, mivel ez az első Pilote magazinban világot látott történet, a Dupuis kiadóval való szakításuk szimbóluma. Az itt elszenvedett rendszeres cenzúra tökéletesen száműzte a vadnyugati szalonok védjegyeként szolgáló bártündéreket és kánkántáncosokat, a túlságosan véres jeleneteket és alkohol túlzott előtérbe tolását, így fordulhatott elő, hogy Morrisnak négyszer kellett újra rajzolnia a Painfull Gulch-i riválisok (Les Rivaux de Painfull Gulch) borítóját. Ennek egyenes következményeként avanzsál az új kiadó égisze alatt megjelent kötet főszereplőjévé a Mae West színésznőről mintázott Karabély Lulu és tánckara, akik segítenek újra élettel megtölteni a kísértetvárossá vált rablótanyát. Lulu erőteljes szexuális kisugárzásának csak Lucky Luke tud ellenállni, Joe és William Dalton azonnal elbukik vele szemben. Az album running gagje a világ legostobább, és mint most kiderül, legrövidlátóbb kutyájának lelkes próbálkozásai arra, hogy puszta kedvességből valaki nyakába vesse magát, ami természetesen látványos pofáraeséseket eredményez.
Billy, a Kölyök neve ismerősen csenghet a számos filmfeldolgozásnak köszönhetően, lévén az egyik leghíresebb törvényenkívüli volt a Vadnyugat történetében. Goscinny remekül karikírozza az örök gyerek, forró csokoládén és karamellcukron élő, akaratos pisztolypárbajhőst, aki először csak körözési plakátokon jelent meg két korábbi történet, a Törvényenkívüli (Hors la loi) és a Lucky Luke Joss Jamon ellen (LL contre Joss Jamon) oldalain. Most reflektorfénybe kerülve, főszereplőként terrorizálja a frappánsan elnevezett Fort Weakling lakót, míg meg nem érkezik a pacifista módszerekkel élő magányos hős, hogy alaposan elfenekelje a vásott bűnözőt. Az 1962-es, eredetileg sorban huszadik album még természetesen a Dupius cenzúráját nyögte, így a hatlövetűt cumiként használó Billyt csak egy későbbi újranyomásban rehabilitálták.
Érdekesség, hogy míg mindkét magyar kiadás borítóján fűszálat rágcsál a villámkezű igazságosztó, a belső oldalakon csak nem akar kiesni a szájából a dohány. Ez azért különös, mert a második kötete (Rodéo) óta láncdohányos Luke 1984-ben egy dohányzásellenes kampány hatására felhagy a nikotinlöketeket biztosító koporsószegek használatával. A külcsíny ettől eltekintve igen tetszetős, talán csak a szövegbuborékokban alkalmazott betűfontok festenek furán, ha mellé teszem az eredeti kézzel írt szövegét. A fordítás korrekt, de mégis mintha kissé sterilnek hatna, mentes minden nyelvi leleménytől, amit esetleg megszokhattunk Kopeczky Lászlóék esetében. Mindezen szőrszálhasogatás ellenére azonban csak ajánlani tudom a Lucky Luke újabb kiadását, tessék szépen feltenni a polcra az Astérixek és a Tintinek mellé, és folytatni a visszaszámlálást a Titeuf nevű újabb frankofón junkieadagunk érkezéséig.
Daltonváros (Dalton City), Billy, a Kölyök (Billy the Kid) Írta: André Goscinny Rajzolta: Morris Fordította: Banitz Ildikó Kiadó: Pesti Könyv, 2006 Oldalszám: 46 Ár: 1299 Ft
A nyolcvanas évek elején jelentkezett egy olyan európai rendezőgeneráció, akiknek jóval kevesebbet mondtak a korábbi országhatárokon belüli hagyományok, mint elődeiknek. A franciáknak már nem Truffaut lett a követendő példa, a németeknek se a Neue Deutsche Welle - az új generáció arccal Spielberg és Lucas felé fordult. Mondhatni az első világháború óta minden európai filmesben benne van az Európa-Hollywood távolság csökkentésének vágya, születtek is különböző, felemás megoldások. Pl. Fassbinderé - ő a gyártási folyamatokban látta a megoldást, Herzog a kulturális összeütközések bemutatásában, de ők nem tudtak széles közönségréteget megszólítani. Az utánuk jövők találtak rá a valódi zsánertörténetekre a hetvenes évek végétől, megspékelve olyan látásmóddal, humorral, amitől európaivá lettek az unalomig ismert klisésztorik (csak mutatóba: Chantal Akerman, Dick Maas, Wolfgang Petersen, Luc Besson, stb.). Ebbe a sokadik újhullám holland vonalába passzol bele többek közt kitűnő kollégám dolgozatában tüzetesen kielemzett filmmel együtt a De Vierde Man is - az ún. „holland thriller”-ek sorát gyarapítja. Az idézőjelre szükség van, mert Omar Suarezzel szólva "nem tiszta anyag ez", hanem szubzsánerek összessége. Az európai filmművészet kertészleveséről van itt szó, amibe sok minden belefér a művészfilmtől a szörnyfilmeken és üldözéses filmeken át a pornóig. (Ide szúrom be, hogy a pornó a hetvenes években a bevett műfajjá válás határán mozgott. A szexuális forradalom eredményeiben fürdő Európában remekül megtalálta a helyét a filmművészetben, lásd az Utolsó tangó Párizsbant, sőt említhető még a mainstream soft Emanuelle-sorozat is. Aztán a hetvenes évek vége felé a feltámadt újkonzervativizmus visszaűzte a pornómozikba, majd a VHS-szalagokra).
Azért sem lebecsülendő, mert a ’95-ös dán Dogmáig ez az utolsó európai fejlesztésű műfaj. A nyolcvanas évek eleji „holland thriller” mégis miben különbözik a tiszta zsánerű hetvenes- nyolcvanas évekbeli franciától, olasztól? Elsősorban karaktereiben. Minden férfi megrekedt egy adott fejlődési szinten, fel nem nőtt felnőttek, akik harminc-negyven évesen is a saját játékaikat akarják játszani. És életükben bekövetkezik az elkötelezettség veszélye, általában egy öntudatos nővel kötött házasság formájában. És a férfi bepánikol, szorong hogy elveszti szabadságát és a heteroszexualitás, a monogámia, az állandóság és a felelősség rabigájába hajtja a fejét. A nők erős jelleműek, akik képesek irányítani a gyenge férfiakat, de maguk is bizonytalanok, ez-e a leghelyesebb. Történeteikben elsősorban a magánélet válságait boncolgatják, a szülő-gyerek kapcsolattól a szexuális frusztráción át a válási trauma feldolgozásáig.
A Spetters felemás sikere (értsd bukása) után Hollandia első számú rendezője, Paul Verhoeven egy művészi zsánerfilmet akart rendezni. A kiszemelt irodalmi alapanyag a 2006-ban elhunyt Gerard Reve ’81-es azonos című regénye lett (szabad fordításban: A negyedik férj).
A könyvet a rendező állandó szerzőtársa, Gerard Soeteman írta, akinek munkáját túl rövidnek és sablonosnak találta, így az író életéből vett motívumokkal dúsította fel. (Reve a második világháború utáni holland írógeneráció emblematikus alakja volt. A másságából fakadó mindennapi kiszolgáltatottság, magány találkozott a vallásos etikai problémákkal, nem nélkülözve a homoszexuális felhangokat. Botrányhősnek se volt utolsó - elsők között coming outolt nyilvánosan, majd felvette a római katolikus vallást.)
Jelen recenziónk tárgyában tökéletesen felismerhetjük ezeket a jegyeket. A regényben az alkoholista, biszexuális író alteregóját látjuk, akit Gerard Reve-nek hívnak. Egy felolvasóestre érkezik Amszterdamba, ahol megismerkedik egy titokzatos szőke nővel, Christine-nel és a csábításnak nem tud ellenállni. Megtudja, hogy a nő jóképű férje hamarosan megérkezik, és úgy dönt, megvárja a nő házában. Ahogy telnek a napok, a férfinek egyre inkább balsejtelmei támadnak - félelme a nőtől, a várakozás izgalmában keveredik a fantázia a valósággal. Sebezhetőnek érzi magát, már az is kérdés, hogy valaki az életére tör-e vagy csak képzeli.
A könyv és a rendező katolicizmusa szinte minden képen átsüt. Olyan mágia és okkultizmus érződik a hétköznapi tárgyakon, hogy az már fetisizmus. Mintha egy titokzatos vudu-szerű vallásról lenne szó, nem pedig az egymilliárdos vallásról (a templombelsők világítása, a hit rekvizítumainak mérete és szinte blaszfemikus ábrázolása). Ennek ellenpontjaként a rendező stílusjegyei, a gore-jelenetek sem maradnak ki, a vízből kijövő Herman, vagy az autóbaleset emlékezetes. Gerardon a Kropp-Berghammer-féle „Pszichológia” minden egyes fejezetcímét felfedezhetjük. Mániás depresszió, paranoia, borderline skizofrénia - csak győzzünk mazsolázni. Mindennek forrása, hogy homofóbként utasítja el saját homoszexualitását. Le akarja dobni magáról, mint egy rossz gúnyát, de nem tud kibújni a bőréből.
Christine pedig minden, ami nő csak lehet - félelmetes, kívánatos, boszorkányos, ördögi. Igazi femme fatale, aki mindig kézben tartja a szituációt és irányítja a férfiakat. Kettejük játszmája a legutolsó pillanatig feszültségben tart, különösen attól fogva, mikor Herman is belép a játékba.
Jeroen Krabbé egyszerűen hatalmas színész, a legkisebb arcizomrándulása is élményszámba megy. Minden további jelző felesleges. René Soutendijk sem marad le tőle. Pre-Sharon Stone-ként minden jelenetben érzéki és félelmetes.
Filmművészeti utalásokat bőven találhatunk a filmben: már a nyitójelenet egy erős Bergman-hommage, mikor a feszületen a hálót szövő pókot látjuk. (A Tükör által homályosanban hangzik el: „Láttam Istent. Egy pók volt.”). A Verhoevennél rendszeres Hitchcock reminiszcenciákat bőven találhatunk - a Bűvölet hallucinációi és szimbólumkezelése itt is megtalálhatók (sőt túl is mutatnak a mesteren: maga az egész vonatút egy megtestesült szimbólumhalmaz). A történet vezetése A Paradine-ügyre emlékeztet, mikor a szinte véletlen találkozásból veszélyes kapcsolat bontakozik ki. És hát persze a Gyanakvó szerelem bizonytalansága is belopakodik a másik félbe vetett bizalom megkérdőjelezésével.
Jan de Bont képein komplex információhalmazt rejt el (különösen a látomásoknál). A képek nem szűrőzöttek, de a színek és a kompozíciók magával ragadóak (a temetőbeli jelenet kiemelkedik). Még egy Jancsó-tejen nevelkedett szőröző kritikus is megnyalja az ujját ilyen szimbólumtúladagolás láttán, és ráadásul minden egyfelé mutat: a halál, az elmúlás irányába.
Ha tüzetesebben megnézzük a forgatókönyvet, kísérteties hasonlóság van az Elemi ösztönnel. Hideg, manipulatív, szexis szőke nő? Magában egyre kevésbé bízó férfi főhős? Biszexualitás? Bonyolult szimbólumrendszer, ami „vörös hering”-ként viszi tévútra a nézőt? Túl sok minden stimmel.
És azért Joe Eszterhas felvett 3 millió dollárt? Muhaha!
A De Vierde Man egyvalamiben magasan az amerikai vetélytárs fölé emelkedik- ez pedig a humor. Eszterhas könyveinek vidámsága általában egy nyombéltükrözésével vetekszik. A holland verzió humora viszont annyira fekete, mint egy éjszakai alagútban haladó furgonbelsőben megbúvó néger vendégmunkások szopogatta Negró (példákat sorolhatnék , lásd: fürdőszobai jelenet, koszorú szalagján a felirat, Gerard infantilitása, stb.) Külön delikát, hogy az Elemi ösztön miatt perelni is akarták a rendezőt a feministák és melegszervezetek a szerintük diszkriminatív leszbikusábrázolás miatt. Verhoeven ezzel a filmmel védekezett (ti. itt a biszexuális szereplő ) - sikerrel.
Ui: A dícséretoázisban azért van pár talpalatnyi homok: a sztori lassan bontakozik ki, különösen a film elején a karakterek távolságot tartanak a nézőtől, néha sok vallási szimbólum kerül elő - de mint az Elemi ösztön előzménye, megérdemli, hogy klasszikusnak nevezzem. És az érzelmi töltetet nem is számoltam bele.
De Vierde Man. 1983. Hollandia. Rendezte: Paul Verhoeven. Írta: Gerard Reve regényéből Gerard Soeteman. Producer: Rob Houwer. Fényképezte: Jan de Bont. Zene: Loek Dikker. Szereplők: Jeroen Krabbé, Renée Soutendijk, Thom Hoffman, Dolf de Vries és még sokan mások.
2009 február elsején bezárul a kör: a számkivetett, az európai low budget kultfilm abszolút emblematikus figurája, Jesus "Jess" Franco kapja a Spanyol Filmakadémia életműdíját.
Majdnem kétszáz(!) megrendezett film, az undergroundban eltöltött ötven év, művészi soha-meg-nem-alkuvás... ha van ember, aki megérdemli, akkor az te vagy, Uncle Jess.
A megértés és a kontroll nyugtalanító hiányában a közösség ugyanazon elhárító mechanizmusokhoz folyamodik, mint amilyeneket Anna Freud definiált az egyénre nézvést. Az frusztráló élményt múlttal, motivációval, formával ruházva fel vetíti ki, hogy vallási és egyéb kulturális szövegek milliárdjaiban büntesse az Ördögöt, vagy büntessen annak képével. Szép is, jó is, hasznos is a pokol tüzén pirult bőrárnyalat, a szarv és a kecskeszakáll, mert ugyan mendemondával racionalizál, mégis megfoghatóvá és elutasíthatóvá teszi a rosszat. A gond csupán az – mint a psziché összes, kényszeresen énvédő stratégiája esetében –, hogy ettől még a probléma marad a régi: az Ördög bennünk lakozik. És akkor a legfélelmetesebb, ha Istent játszik – csak, mert olyanja van.
Na, ilyenkor igaz kiváltképp azoknak a bizonyos utaknak a kifürkészhetetlensége.
George Sluizer rendező Tim Krabbé 1984-es The Golden Egg regényét először, alázatosan képesítő munkája, a Nyomtalanul (a kicsit későbbi, amerikanizált verziótól nagylelkűen tekintsünk el) a groteszk Goethei létösszegzést alig tolerálható cinizmussal döngöli a pofánkba. Raymond Lemorne, a szabatos kémiatanár, a hűséges férj, a gondoskodó apa mintha akkor is jót mívelne, ha netán rosszra törekszik. A legrosszabbra, a „legszörnyűbbre”, méghozzá. Amire nincs szó, amit csak megmutatni lehet.
Pedig látszólag minden világos és egyértelmű, mint a fénytelen alagútban közeledő reflektorcsóva-pár. Raymond szorgos szenvtelenséggel teregeti kifele a lapjait nekünk és Rexnek, akinek három éve elrabolta a kedvesét annál a bizonyos benzinkútnál. Poroszos pedantériával elkészített szendvicsei és hasonlóképp visszautasíthatatlan kávéja között szervírozza a választ takarosfehér Citroen BX-ének volánja mögül. „Szociopata vagyok” – mondja aggasztó simasággal.
Az anyagi indítékokat, az ideológiai meggyőződést elvetni kénytelen néző mélylélektani rekonstrukcióra próbál vetemedni; Sluizer azt látszólag készséggel segítő tényfeltárogatása – és ezáltal maga Raymond – azonban fogás híján pereg ki az ujjaink közül. Raymondnak patológiai értelemben nincs múltja, nincs motivációja, tapasztalása nem traumatikus, késztetése nem aberrált. Unaloműző istenkísértései, gonoszsága mindössze esetleges. Hogy a kisrealista fikció brutálisan diszkrét antagonistája az elme mely bugyrából szívja azt az erőt, ami az emberélet feletti uralom kedvtelésszerű gyakorlását az emberélet iránti totális közönnyel nyitja egybe? Ez az a kérdés, amit Sluizer kifejtettségében is megválaszolatlanul hagy, vászonszakajtó feszültséggel megtöltve majdnem eszköztelen filmjét.
Találó időrend, szolid szimbolika, kevésszámú stilizáció és szívtelen következetességű történetvezetés helyezi árnyékszegény megvilágításba a krimi tárgykört (emberrablás, az esetet kiderítő személy és az elkövető macska-egér viszonya), sok helyütt konyhabölcselkedő, de sosem színpadias hangvétellel. A Nyomtalanul gyógyíthatatlanul relativizáló vizsgálódás jóról, rosszról, sorsról és döntéshozatali szabadságról, jelentéktelenségről és hatalomról, társadalmon kívüliségről és asszimilációról, soha el nem kezdődött és soha be nem fejeződött szerelmekről – egy ördögien felesleges tervről, ami kinek érzelemsivár tompaságot, gondtalan felszínességet, kinek a spirituális összefonódás legkegyetlenebb sértetlenségét biztosítja. Romantikus? Sápasztóan.
A hogyanok és miértek keresőit maga alá temeti a kíváncsiság, a bizonyosság fausti akarása. Csak a műve felett a szociopaták deisztikus elégedettségével merengő Raymond tekintete körvonalazódik. „Ez jó mulatság, férfimunka volt.”
Spoorloos, 1988, holland-francia, rendezte: George Sluizer, írta: Tim Krabbé és George Sluizer, zene: Henni Vrienten .
Az ugye közismert, hogy a Geekz mind a filmek, mind a képregények vonatkozásában a legfaszább orgánum (hogy a játékokról már ne is beszéljünk), de a jóslás terén kétségtelenül van még hova fejlődnünk. Az egy dolog, hogy a hőn szeretett főszerkesztőnk által a trailere alapján az év legjobban várt filmjének nevezett The Oxford Murders-zel kapcsolatbannem véletlenül kussolunk már hónapok óta, de most megérkezett a bemutatóvideókkal szintén alaposan beharangozottMR 73, és az eredmény talán még inkább csalódást keltő.
Pedig a kezdés még igencsak kedvünkre való: alig telik el néhány perc a filmből, és főszereplő rendőrfelügyelőnk, nyakában jelvényével, oldalán szolgálati fegyverével hótpicsa részegen fetreng a saját vizeletében; azóta nem éreztem magam detektívtörténetben ilyen főhős nélkül maradt árvának, amióta Matt Scudder a Nyolcmillió halál-ban hasonló állapotban botorkált az AA gyűlésen. Innen azonban már csak lefelé megyünk, nemcsak Schneider - mert ez a Daniel Auteuil játszotta protagonistánk böcsületes neve - hanem a film színvonala is.
Van itt pedig kérem szépen minden, mint a vurstliban: a pokol tornácán egyensúlyozó, lezüllött zsaru és egy titokzatos sorozatgyilkos, a börtönben szabadon bocsátására váró fenevad és oltalmazandó szőke leány, súlyos családi tragédiákról mesélő monokróm flashbackek és zuhogó esőben végrehajtott, fájdalmas véráldozattal járó rajtaütés.
Az már előző filmje, a nagy sikerű 36 után nyilvánvaló volt, hogy Olivier Marchal, habár volt rendőrként kétségtelenül sokat tudhat a zsarusorsról - a magunk részéről néhány sör mellett napestig hallgatnánk a testületről szóló történeteit - de mind forgatókönyvíróként, mind rendezőként komoly hiányosságai vannak.
A 36-ban a rögrealista elemeket teljesen érthetetlen módon minden logikát nélkülöző fordulatokkal tarkította, így a film az erőteljes színészi jelenlét, a nagyszabású fényképezés és a szimpatikus rendezői attitűd ellenére sokszor darabjaira hullik szét.
Ha lehet, ezek a problémák még inkább igazak az MR 73-ra: hiába vannak csodálatosan életszerű elemek a nyomozásban - mint például a gyilkos kilétét felfedő virtuózan banális jelenetsor - ha a rendőrök belső harca továbbra is sokkal inkább emlékeztet hisztis kurvák acsarkodására, a testületen belüli erőviszonyokat pedig mintha nem is törvénykönyvek, hanem legalábbis a Halálcsillag szervezeti és működési szabályzata alakítaná.
A legnagyobb baj azonban az, hogy Marchal már akkora művésznek képzeli magát, hogy az egyébként is ezer sebből vérző zsánerkeretet arra használja, hogy a világ alakulásával kapcsolatos elkeseredését a nyakunkba zúdítsa. Értjük mi kedves Olivier, hogy nagyon neki vagy búsulva, az élet nyilván odaát sem rózsalugas, de ilyen fárasztó közhelyparádéval leterhelni az amúgy is csigalassúsággal vánszorgó cselekményt, nos, ez nem bocsánatos bűn.
De mi ne essünk Marchal hibájába, ne nyafogjunk folyton, beszéljünk inkább a pozitív dolgokról, azaz a film két férfi szereplőjéről! Itt van ugye Auteuil, aki larger-than-life jelenlétével új jelentést ad a kiégett rendőr figurájának. Úgy néz ki, gyerekek, hogy ilyen talán a mesében sincs: az ábrázata sokkal közelebb áll Tom Savini valamelyik vizsgamunkájához, mint Delon simára beretvált hagyományához, és úgy issza a fél liter töményt húzóra, mint egy kőkemény kőbányai alkesz.
Aki pedig majdnem még előle is ellopja a show-t, az a frankofon filmgyártás talán legpusztítóbb fegyvere, Philippe Nahon. Nem túlzás őt az európai Anthony Wongnak nevezni, az elmúlt húsz évben nem nagyon volt rajtuk kívül senki, aki ilyen bátran bújt volna a legválogatottabb szemétládák bőrébe. Nahon esetében a bűnlajstrom, csak így hirtelen: Egy mindenki ellen, Magasfeszültség, Pokoljárás, most pedig a bestiális Subra szerepében illeszt egyet hozzá ehhez a fantasztikus sorhoz. Őmiattuk majdnem nézhető film az MR 73. De csak majdnem...
Alig néhány hónapja, hogy a Frontieres kapcsán a béklyójától szabadult, életerős gall zsánerfilmet ünnepeltük, erre jön egy, a korábbi filmjei alapján elkötelezett policier-rajongónak tetsző exhekus, és nyugodt szívvel feláldozza a francia bűnügyi film valaha vagyonokat ért örökségét a hupilila világmegváltás oltárán. Nabazdmeg, már megint a jóslataink...
MR 73. Franciaország, 2008. Rendezte és írta: Olivier Marchal. Fényképezte: Denis Rouden. Zene: Bruno Coulais. Vágó: Raphaelle Urtin. Szereplők: Daniel Auteuil, Olivia Bonamy, Philippe Nahon, Catherine Marchal, és még sokan mások.
Lucio Fulci, az exploitation európai ezermestere karrierje során számos műfajban alkotott, egyetlen alkalom erejéig még a 80-as években második virágkorát élő sci-fi világába is tett egy kirándulást. A műfaj akkoriban (valószínűleg még a hidegháborús hangulat hatására) elég lehangoló jövőt jósolt az emberiség számára. Az irodalom és a filmipar többnyire egy poszt-apokaliptikus, vagy egy fasiszta irányítású disztópikus társadalmat képzelt el, ahol az erőszak globális méreteket ölt, és ahol a fejlett technika ugyanannyira szolgálja az emberi faj épülését, mint pusztulását. Mivel az európai filmesek már akkor is az amerikai szuperprodukciók költségvetésének csak szánalmas töredékével rendelkezhettek, ők a látványos külsőségek helyett inkább a mélyebb tartalomra és a mögöttes mondanivalóra helyezték a hangsúlyt. De a zsánerfilmesek némelyike jó szokás szerint megpróbált épületet felhúzni az ürülékből, és az elgondolkodtató helyett, inkább csak simán szórakoztató filmeket forgatni. Fulci is erre törekedett, amikor leforgatta a Menekülő Ember című filmet. Akarom mondani, a The New Gladiators-t.
A hasonló témájú filmeken edződött (Exterminators of the Year 3000, 1990: The Bronx Warriors, Vendetta dal futuro) Elisa Briganti sztorija ugyanis nagyon erősen emlékeztet a 3 évvel később készült Schwarzenegger filmre, melynek történetét eredetileg Stephen King vetette papírra. Hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojása, abba most nem mennék bele, mert a két film komolyanvehetősége között azért akad némi különbség. A média örökérvényű kritikája a Menekülő Embernél sokkal nyilvánvalóbb, míg Fulci filmjénél ezt aligha találjuk meg, és kétlem is, hogy a mester bármi ilyesmit szeretett volna a filmjébe beleláttatni.
A jövőben két nagy világméretű televíziós vállalat harcol egymással a nagyobb nézettségért, méghozzá úgy, hogy minél erőszakosabb tartalom sugárzásával próbálja meg a vérre szomjazó nézői igényeket kielégíteni. Az egyik vállalat úgy próbál meg az élre törni, hogy olyan modern gladiátorjátékokat szervez, ahol a harcoló felek lovasfogatok helyett motorbiciklikkel csapnak össze, és amihez az emberanyagot elítélt bűnözők szolgáltatják. A show sztárjának a Kill Bike című műsor bajnokát, a felesége meggyilkolásával megvádolt Drake-et akarják megtenni, de a kékszemű főhős igencsak ellenálló magatartást mutat, és folyamatosan szökni próbál a börtönszerű kiképzőbázisról. Gladiátortársai sem igazán kedvelik őt eleinte, de később a dolgok mégis úgy alakulnak, hogy végül cinkostársakká válnak. A tévétársaság egyik munkatársnője ugyanis meglepő dolgokra bukkan a műsort irányító számítógép rendszerének mélyén. Ebből nemcsak az derül ki, hogy Drake valójában ártatlan, és hogy a gladiátoroknak a műsor végén mindenképpen szevasz-tavasz, de egy kis nyomozás során fény derül a show hátterében álló szörnyű titokra is, ami olyannyira szörnyű, hogy inkább le se írom.
Nekem olybá tűnik, hogy nemcsak a színészek, de maga Fulci sem tudta igazán, hogy a végén mi fog kisülni ebből az egészből. Az amúgy nem túl komplikált történet a legvégére alaposan magába gabalyodik, és mire odáig jutunk, hogy megpróbáljuk megérteni az aktuális történést, rájövünk, hogy már nem is igazán érdekel minket. Mégpedig azért, mert a kissé vontatott első óra után már végre akciót akarunk, meg vért, beleket, és ha egy mód van rá (Fulci-ról beszélünk!) akkor legalább egy szemkiszúrást is minimum. De akcióból sajnálatosan kevés van, és bár az utolsó fél órára spórolt motoros gladiátorharc kimondottan szórakoztató lett, a „jön a motor, falnak megy és felrobban” rutin hamar unalmassá válik. Ami pedig a gore-t illeti, a rendező tisztában volt vele, hogy ez a műfaj mennyit bír el, de azért így is akad itt például egy torokszorító toroknyiszálás és egy pofás pofaleolvadás is. A főszerepben látható szépfiú, a Dallasból ismert (már akinek) Jared Martin teljesen kimeríti az antimacsóság nem is létező fogalmát (a neten valaki azt írta róla nagyon találóan, hogy ő a szegény ember James Caan-ja), a nála jóval ismertebb kultsztár Fred „The Hammer” Williamson pedig ezúttal még másodhegedűsnek is túl jelentéktelen és szürke. (Olyannyira, hogy a film végén a többi gladiátorral együtt egész egyszerűen nyoma vész, és azt se tudjuk meg, hogy egyáltalán él-e vagy hal?). De hogy valami jót is mondjak: Riz Ortolani egyszerű, ám nagyon hangulatos főtémája számomra sokkal maradandóbb élmény volt, mint maga a film.
De az az igazság, hogy a korához képest is gyengének számító trükkök (technocol rapiddal ragasztott, és led diódákkal kivilágított Blade Runner utánérzés díszletek, utólag odarajzolt bénítósugár, római látkép mögé vetített futurisztikus háttér), a színészi tehetség teljes hiánya (mesterkélt dialógusok és erőltetett gesztikulációk), valamint a forgatókönyv időnként megmosolyogtató megoldásai (a lenyelt mikrochip hatására hősünk a gondolataival olvasztja meg a rácsokat. Wtf?!) ellenére sem tudjuk ezt a filmet teljes szívből utálni. Sőt! Teljesen érthető a kultikussá válás miértje.
A The New Gladiators a legtöbb spagetti-sci-fi-hez hasonlóan rendelkezik ugyanis egy olyan sajátos naiv bájjal, ami miatt nem válik az egész egy idegesítő marhasággá, és nem esik át az „annyira rossz, hogy az már jó” kategóriába sem. Megfelelő hozzáállással a film bénaságai könnyen elnézhetőek, melyek amúgy is sokkal inkább a pénz, mintsem a kreativitás hiányának számlájára írhatóak. A Menekülő Ember nélkül talán sokkal nagyobb klasszikus is válhatott volna belőle, így viszont csak egy hülyeség, de legalább szórakoztató hülyeség. Talán nem ez Fulci legrosszabbja, de azért vigyázat, csak úszóknak!
A film még az alábbi címeken is fut: Fighting Centurions, Rome, 2072 A.D., Warriors of the Year 2072, I Guerrieri dell'anno 2072
Ha azt mondom, Mario Bava, még a tengerentúlon is sokaknak beugrik a Black Sabbath, vagy a Bay of Blood, hogy az európai horror-ikon egyéb műveit ne is említsem. Ezek után mi más is lehetett volna a mester gyermekéből, mint filmrendező Dacára, hogy a tehetség egy része általában öröklődik, Lamberto Bava már kisebb húzónév, sőt olyannyira apró, hogy a többek között horrorra specializálódott Anchor Bay kiadó is jobbnak látta egy Dario Argento-összes keretében megjelentetni a Demons című klasszikust. Egyébként nálunk is kapható.
A film idestova 23 éve készült, belepte a patina és ma már erősen 'nyolcvanas-évek szagot' áraszt. A ruhák, a frizurák és az utcákat koptató járgányok mai szemmel nézve döbbenetesen régimódinak hatnak - csak egy ideig, persze, ugyanis amint beindul a film, a ruhákat összevérzik, vagy rosszabb esetben zöldes trutyit csorgatnak rá, a frissen belőtt sérókat pedig fejbőröstül-hajhagymástul tépik ki…
Cherylre ezüstmaszkos alak hozza a frászt a berlini metró egy elhagyatott állomásán. Közeledő léptek hallatszanak, lánc csörög, de amikor kiderül, hogy a férfi csupán ingyenjegyeket osztogat a Metropol mozi előadására, Cheryl mindjárt kettőt is tarhál, hogy aztán a jegyszedőnő orra alá dughassa - utóbbit Nicoletta Elmi személyesít meg. Õ, mint gyermekszínész, a hetvenes évek szinte minden olyan jelentős olasz horrorjában játszott, amelyben szükség volt karakteres arcú nyolc-tízéves lányszereplőre. A Bay of Blood végén ő viszi a puskát, a Who saw her die?-ban potenciális áldozat, Andy Warhol Frankenstein-jének a lányát alakította, a Profondo Rosso-ban ő volt a gyíkgyilkos Olga és a Who can kill a Child?-ban is felbukkant. Mostani szerepe sem sok, furcsa pofát vág csupán és mindössze egyetlen mondata van: "Nem dohányzunk!". Mármint előadás alatt...
A mozi aulájában halmozódnak a baljós ómenek: az automata csak hosszas rugdosás után adja ki a kólát, egy izgága potenciális néző, Rosemary pedig véletlenül megvágja az arcát, mikor felpróbálja a kiállított promóciós ezüstmaszkot. A vérzés kis idő után ugyan eláll , de csak hogy átadja a helyét a gennyes folyásnak (fincsi!), ami a démonná válás első tünete. Rosemary nem lelkesedik a dolgok ilyetén való (át)alakulását tapasztalva: eleinte morgós, majd nemsokára igen harapós hangulatban látjuk őt viszont…
A vásznon közben horrorfilm pereg: négy fiatal megtalálja Nostradamus sírját, benne egy ezüstmaszkkal, meg egy szöveggel, miszerint aki a maszkot fölveszi, démonná változik. A jóslat azonban későn érkezik, addigra már Michele Soavi - a Dellamorte Dellamore későbbi instruktora - (aki egyben rendezőasszisztense is a Demons-nak) magára ölti a félelmetes álarcot. Hamarosan elszabadul a pokol: a (mozi)vászon keresztül Rosemary első áldozata zuhan be a nézőtérre. Ez a kis posztmodern közjáték azonban nem tart sokáig, a démon a nézőket, a rohamosan fogyatkozó publikum pedig a kijáratot veszi célba, ám hamarosan rá kell döbbenniük, hogy nincs kiút… A bőrét persze senki sem adja könnyen. A mindig remek Bobby Rhodes ("Delta Force Commando 2") vezetésével barikádot emelnek, majd Urbano Barberini ("Opera", "Gor", "Miss Arizona") egy frissen dukkózott motorra pattan, hogy szamurájkard segítségével vágjon rendet a nézőtéren rakoncátlankodó démonok között. Különösebben jobb helyzetbe ettől még nem kerülnek, viszont ez már akkora baromság, hogy még a plafon is leszakad, és a lyukon keresztül egy helikopter(!) zuhan be a nézőtérre. Mindegy, a lényeg, hogy szabad az út. Odakint azonban már vége a civilizációnak, az egyetlen remény egy szembejövő terepjáró…
A film a logika (vagy inkább a józan ész?) teljes semmibevételét és a borzalmas dialógusokat leszámítva (vagy éppen ezért?) roppant szórakoztató - legalábbis rajongók és fanatikusok számára. Szinte megállás nélkül pereg a cselekmény és Sergio Stivaletti ("Phenomena", "Cemetery Man") effektjei még a Romero-féle Dawn of the Dead-ben láthatóakkal is kiállják az összehasonlítást. Mindez alighanem nagyrészt Dario Argento érdeme: bár a stáblista szerint mindössze producerként és társíróként működött közre, a film mégis az ő kézjegyét viseli. A fény-árnyék viszonyokkal, illetve a piros-sárga-kék szűrők gyakori bevetésével az operatőr olyan művi közeget hoz létre, mint amilyet a Sóhajok-ban láthattunk (és amelyet mindenki Mario Baváról koppintott - W. F.).
A mozi falán jól kivehető plakátok szívet dobogtatóak: Murnau Nosferatu-ja és természetesen Four flies on grey velvet díszíti a filmpalotát, a sorból csak az AC/DC-poszter lóg ki. Tőlük ugyan nincs betétdal, de hallhatunk Mötley Crue-t, Billy Idol-t és Saxon-t, amelyek tökéletesen passzolnak az Argento-életműbe, hiszen Dario az egy évvel korábbi Phenomena idején már kísérletezett metálos betétdalokkal. Ezek után talán már érthető, miért Dario Argento neve szerepel nagy betűkkel a DVD borítóján Lamberto Baváé helyett. De hát miért sajnáljunk olyasvalakit, aki a kilencvenes éveket Desideria, Fantaghiró és más ifjúsági-fantasy sorozatok rendezésével töltötte?
Nagy franc ez a Paul Naschy, nincs mese. Az európai horrornak megvannak a maga sztárjai, az arisztokrata Chris Lee, az intellektuális Peter Cushing vagy a nagyarcú Barbara Steele. Naschy, született Jacinto Molina az egyik legkülönlegesebb. Az ember, ha nincs tisztában a műfaj történetével, nem is igazán érti mitől olyan nagy szám a csávó (relatíve persze.) Naschy tehetsége három és fél arckifejezésig terjed, ráadásul sem ahhoz nem elég magas, hogy fenyegető legyen, sem ahhoz nem elég alacsony, hogy féltsük tőle a lábunk közét. Mivel a fiatalkorát súlyemeléssel pazarolta el, harkályfeje egy impozánsan kidolgozott felsőtesten ül meg, úgyhogy az ember inkább hinné valamely peplum beugrójának, mint horrorsztárnak (karrierjének elején statisztaként több olasz szandálfilmben megfordult). És mégis! A hetvenes évek spanyol rémfilmjeinek a meghatározó figurája.
Ez köszönhető inkább a műfaj iránti határtalan szeretetének, lelkesedésének, mint a method acting-jének. Mikor elege lett abból, hogy állandóan valami tömegjelenetben kelljen leghátul csápolnia, megírta a Noche des Hombre Lobo (1968) forgatókönyvét - korábban hasonló vakmerőségre nem vállalkozott, bár az ötvenes években több ponyvawestern is megjelent az álneve alatt -, kimondottan azzal a céllal, hogy a filmváltozat főszerepében főszerepeljen. A film akkora siker lett, hogy az elátkozott Waldemar Daninsky (ha kitelik a hold, szőr nől rajta) tucatnyi folytatásban visszatérjen.
A The Blue Eyes of the Broken Doll-nak semmi köze a Daninsky-filmekhez, annál több a giallókhoz, az olasz szexes-véres thrillerekhez, csak ez spanyol. És a szkript azt akarja elhitetni (Naschy szerezte, a rendező Carlos Aureddel összejátszva), hogy Franciaországban játszódik. Mindenkinek olyan neve van, hogy bagett. Sajnos a mélyspanyol-mediterrán architektúra - amely megtévesztésig hasonlít a hetvenes évek magyar nyaraló-építészeti stílusára - lerántja az illúzióról a bikavadítószínű lepedőt.
Naschy a semmiből jön, vállán átvetve viszi a zsákját, jó a bőrdzsekije. Egyből látszik rajta, hogy troubled. Egy középkorú James Dean, csak egyáltalán nem hasonlít rá. Ferde szemmel néznek rá a kisvárosi kocsmában, pedig ő csak munkát keres, bár a sajtos szendvics mellé vörösbort kér. Végül a Nagy Házban kap melót, a Hegyen.
Én is ilyen állást szeretnék. Minden férfi ilyen állást szeretne, mindegy, hogy csak kertészkedni kell. A villában három totális MILF van összezárva, egyiknek nagyobb a frusztrációja, mint a másiknak (a film amerikai forgalmazási címe The House of the Psychotic Women volt. Én imádom az őrült nőket, csak nézzenek ki valahogy. És ezek kinéznek.) A vöröshajú Nicole (Eva León) nimfomániás. Ez már egy jó kezdés. A barna Claude (Diana Lorys) hideg fejjel igyekszik irányítani a háztartást, mivel nővére, a szőke, tolószékhez kötött Yvette (Maria Perschy) erre képtelen. Nicole és Claude idővel mindketten Naschy ágyában kötnek ki - mint említettem, Pauly a forgatókönyv társszerzője...
Az ember azt hinné, hogy miután a jövevény némileg "kigyomlálja a veteményt", a házbéli feszültségek csillapodnak. Ám ellenkezőleg történik: a nővérek egymás iránt érzett féltékenysége kivágja a biztosítékot, sőt, egy óvatlan pillanatban Naschy elődje, az előző kertész is visszasomfordál, és egy bazi nagy késsel hátbatámadja hősünket, aki testépítő múltjának köszönhetően helyére teszi a pampogó hippit. Szóval van elég baja ennek a mikroközösségnek, a körzeti orvos szinte naponta jár ki hozzájuk. A problémák betetőzéseként a faluban sorozatgyilkos kezd áldozatokat szedni: szőke, bögyös lánykákat koncol fel és vájja ki a szemét. A szentropézi egyenruhába öltöztetett helyi fakabát Naschyra gyanakszik, akinek állandóan olyan flesbekkjei vannak, hogy attól egy Ted Bundy visszarettenne...
Naschy filmjeiben tényleg az a bizonyos, korábban már felemlegetett lelkesedés a legjobb, mert általában elég amatőr atmoszférát árasztanak. A Carlos Aureddel közösen készített munkái közül a Horror Rises From the Tomb (szintén 1973-as, abban az évben Naschy 12 filmben szerepelt!). Aurednek nincs sok érzéke az atmoszférateremtéshez, a nappali jelenetei hidegen túl vannak világítva, néha mintha műtőben lenne az ember, bár az éjszakai részek sokszor gyönyörű-hangulatosak.
A szinészvezetés sem erőssége, valószinűleg mindenki annyit ad a filmben, amennyit magával hozott. Naschy mimikai képességei a szokásos behatároltak (meg tud lepődni és kétségbe tud esni, egyébként néz), de van neki egyfajta szimpatikus sármja, amitől ugyan még abszolút alkalmatlan marad a horrorfőszerepekre, ám az ember szivesen hátbaveregetné, elismerve, hogy az a lényeg, hogy próbálkozik. A három frusztrált nőszemély viszont elsöprő erejű szexuális energiát áraszt, Naschy mindig jó érzékkel válogatta ki a partnernőit, akikkel aztán mindig volt pár ágyjelenete.
Feszültség csak nagyon halványan üti fel fejét a filmben - köszönhetően Aurednek, már megint -, a gyilkosságok pedig, egy gereblyével elkövetett marcangolás kivételével, nem különösebben véresek. A legdzsuvásabb jelenet egy falusi disznóvágás dokumentarista nyomonkövetése - Ruggero Deodato csókoltatja. Érdemes lezárásként megemlíteni Juan Carlos Calderón ötpercenként felcsendülő, fuvolaalapú főtémáját, amelynél horrorhoz kevésbé illő zenét soha életemben nem hallottam. Édeskés prüntyögése olyan mértékben ütközik a történésekkel, hogy az már vicces. És ez csak hozzájárul a film nyögvenyelős sármjához - mert hibái ellenére, vagy éppen azok miatt, a Blue Eyes of a Broken Doll szórakoztató.
Jean Van Hamme kétségtelenül az európai képregényipar Midász királya, aki amihez csak hozzáér, arannyá változtatja: három legismertebb hősének kalandjai (XIII, Largo Winch, Thorgal) stabil és egyúttal elképesztő 200.000-400.000 példányszámos eladási mutatókat produkálnak (egyenként!), A Sör mestereiből és a Largo Winch-ből tévésorozat készült (utóbbiból jelenleg éppen mozifilmet forgatnak), a XIII pécés játékadaptációjával pedig bizonyára minden valamit magára adó FPS rajongó játszott annak idején. Van Hamme saját bevallása szerint évente cirka egymillió eurót keres pusztán a szerzői jogokból, így tényleg csak olyan projektekbe kezd bele, amihez kedve van, a XIII és a Thorgal gyeplőjét ekképpen átadja ifjú, feltörekvő tehetségeknek és inkább új sorozatára, a Lady S-re (a Dupuis kiadó már eleve úgy kérte fel, hogy tévésorozat fog készülni belőle), valamint jelen örömódánk tárgyára, a Largo Winch-re összpontosítja kreatív energiáit.
<
No de ki ez a Largo Winch, akihez olyannyira hozzánőtt ennek a hatvanas éveiben járó zseninek a szíve, aki munkásságának eddigi harminc éve alatt 22 millió albumot volt képes eladni szerte a világon? Largo a multinacionális W vállalatbirodalom zabigyerek örököse, a kazilliárdos Bruce Wayne Batman hacuka és Joker nélkül, aki egyszerre bír Fülig Jimmy hatalmas pofonjaival és örökös optimizmusával, James Bond hanyag eleganciájával és sármjával, valamint Lex Luthor intellektusával és határozottságával, mindeközben ezzel olyannyira tisztában van, hogy olyan tenyérbemászó vigyorral néz szembe az olvasóval körülbelül minden harmadik képkockáról, hogy kinyílik az ember kezében a bicska. Ennek ellenére valami megmagyarázhatatlan módon mégis inkább a pénztárcája nyílik ki és megveszi a következő kötetet. Legalábbis Franciaországban mindenképp, kis hazánkban eddig összesen három kötet jelent meg a Képes Kiadó jóvoltából.
Largo alakja mindenféleképpen Van Hamme múltjában keresendő, aki életének első szakaszát ugyanolyan földi halandóként tengette, mint bárki más, kezdetben rozsdaálló festékkel házalt a multi US Steel Corporation színeiben Libanonban, Grönlandon, Norvégiában, majd átnyergelt a Philips-hez, ahol a feladata belga vállalkozók meggyőzése volt, hogy az ő termékeiket részesítsék előnyben a japánoké helyett. Karrierje felfelé ívelt, hamarosan regionális főosztályvezetővé promotálták, majd felajánlották neki a mexikói leányvállalat vezetését: úgy tűnt, élete sínen van. Egyetlen dolog nem stimmelt csupán: rádöbbent, hogy valami egészen elcseszett módon unja már ezt az egész mókuskereket. Beint hát az egész vezetőségnek és 37 évesen, két gyerekkel új életet kezd regényíróként, első regényét, a Largo Winch és a W konszern-t Simone Gallimard kiadója jelenteti meg 1977-ben. A felesége révén ismerkedik meg Paul Cuvelier-vel, aki a Barbarella sikerét szeretné meglovagolni egy erotikus képregénnyel és éppen szüksége van egy forgatókönyvíróra. Van Hamme elvállalja a feladatot és megszületik első BD-je, az Epoxy (ami teljesen véletlenül egyúttal egy bizonyos rozsdaálló szer alkotóelemének neve is). Cuvelier bemutatja a Tintin újság főszerkesztőjének, ahol olyan nevekkel dolgozik együtt, mint Dany és Franquin, valamint találkozik egy viszonylag ismeretlen lengyel rajzolóval, Grzegorz Rosinski-vel, akivel közös sorozatot indítanak a Tintin oldalain. Mivel újságíró, vadászpilóta és magánnyomozó már van, és Rosinski sem szeretne modern sorozatot, ráadásul utál autókat rajzolni, egy ifjú vikingre esik a választás, akinek történeteiben mitológiai szálak szövik át a heroikus fantasy zsánerelemeit. A siker kirobbanó: Van Hamme-tól ifjú szülők kérnek engedélyt, hogy gyermeküket a sorozat szereplői után nevezhessék el, a Thorgal 2007-ben pedig már a harmincadik részénél tart.
Legnagyobb dobása csak ezután következik, 1984-ben, amikor is a kémfilmek sikereit elirigyelve megszületik a XIII, egy emlékeit vesztett titkosügynök kalandjait követő történetfolyam, egyfajta játék az olvasókkal, akik próbálják kitalálni a főszereplő valódi személyazonosságát, és ami jobbára az Egyesült Államokban és Latin-Amerikában játszódik, az amerikai kultúra és történelem összes toposzán végigzongorázva a Kennedy-gyilkosságokkal kezdve a Klu-Klux-Klánon keresztül a vietnami háborúig. Következő munkája egy one shot, egyfajta tolkieni környezetbe helyezett Új Testamentum, a Chninkel, majd 1990-ben úgy dönt, hogy új szériájának hősévé első sikerét, Largo Winch-et teszi meg.
Visszatértünk hát recenziónk tárgyához, mely először a kérészéletű, fekete-fehér X-07 magazinban tette először tiszteletét minálunk, majd a Képes Kiadó vette gondozásába, én pedig személy szerint rendkívül becsülöm a kitartásukat, mert a mérsékelt siker ellenére nemrégen jelent meg a harmadik kötet is magyarul (bár én a Geekz virtuális hasábjain csak az első kettővel foglalkozom).
A képlet viszonylag egyszerű, az első album, az Örökös története a 90-es években, egyszerre két szálon fut, egyrészt a W konszern irodakomplexumának tárgyalóiban és irodáiban, ahol a vállalatóriás jövőjét illető döntések születnek, másrészt Törökországban, ahol a jugoszláv származású, ám egyúttal világpolgár Largo élvezi az életet turistaként. A W konszern tulajdonosát, a mindenki által gyűlölt, ám elképzelhetetlenül gazdag üzleti zsenit lehajítják a csilliomodik emeletről, ugyanakkor hősünkre gyilkosság vádjával próbálják meg ráhúzni a vizes lepedőt és rövid úton a selimiyei börtönben köt ki. Az olvasó itt már sejtheti, hogy a két eset összefügg, és valóban: Nerio Winch őt tette meg egyetlen örökösének, hogy a főrészvényesi rendszerrel működő vállalatbirodalom ne hulljon szét, az egyetlen probléma azonban, hogy erről az egyik részvényes is tud, ez pedig semmiféleképp nem nevezhető életbiztosításnak Largo számára. Az események innen kezdve felgyorsulnak, szökés a börtönből, autós üldözés a Boszporusz mentén, menedék a brit konzul lányának rezidenciáján (a műfaji követelményeknek megfelelően a nő megszerzése kipipálva), majd a történteket eltussolni vágyó török miniszter és tábornok szövetségének köszönhetően kissé eldurvulnak a dolgok és az egyik újonnan megismert szereplőtől fájdalmas búcsút veszünk. A második kötet, A W konszern, Largo múltjába enged bepillantást (kiderül, hogy kivételesen jó képzést kapott a pénzügyeket illetően, illetve rövid cirkuszi múltjának köszönhetően a késhajítás mestere) és egy biankó átruházási meghagyás körül forog a cselekmény, ami az örökösödési illeték kikerülésének és a hősünk helye megalapozásának kulcsa a vállalat élén. A biankó egy adriai szigeten van elrejtve, ám a titokzatos részvényes újra Largo életére tör...
Philippe Francq realisztikus rajzstílusa kifejezetten jól illeszkedik a témához és Van Hamme mesélési technikájához, a vállalati intrikák és az akciójelenetek váltakozása és ritmusa jól eltalált, a fordulatok tartózkodnak az elcsépelt kliséktől, mégis jólesően ismerős kalandokat élünk át, Largo személyiségéből fakadóan a gyönyörű nőkből sincs hiány, egyszóval minden adott egy igazán kellemes szórakozáshoz, kissé kiszakadva a szuperhősös vagy manga kiadványok áradatából (szó se róla, én a másik két műfajt is szeretem és az egyre nagyobb választék sincs ellenemre, de az ilyen kiadványokat illetően, pár kivételtől eltekintve, egyelőre még mindig fájó űr tátong a piacon).
Ha ez eddig még nem derült volna ki, a Largo Winch az én skálámon csillagos ötös, és legnagyobb örömömre Frankhonban éppen most kezdték újra kiadni gyűjtői kiadásban, ami már fel is került a bevásárlólistámra a sör és a mogyoróvaj mellé (mivel gondolom mindenki tudja, hogy ez a kettő az emberi szervezet alapvető építőeleme, s mint ilyen, mindennapos bevitelt igényel). Ja, és természetesen kötelező olvasmány.
Largo Winch - Az örökös. Eredeti cím: Largo Winch 1: L'héritier. Írta: Jean Van Hamme. Rajzolta: Philippe Francq. Fordította: Göntér Krisztina. Kiadó: Képes Kiadó. Kiadás éve: 2007. Ár: 1590 Ft.
Largo Winch - A W konszern. Eredei cím: Largo Winch 2: Le groupe W. Írta: Jean Van Hamme. Rajzolta: Philippe Francq. Fordította: Göntér Krisztina. Kiadó: Képes Kiadó. Kiadás éve: 2007. Ár: 1790 Ft.
Elliott Silverstein 1970-es filmje, a The Man Called Horse, állítólag, annak idején számottevő sikert aratott. Nem nagyot: számottevőt. Az olasz b-producereknek elég is volt ennyi: mivel éppen jó kapcsolatokat ápoltak mindenféle banánköztársaságokkal, és ennek folyományaként az ottani produkciós költségek szinte a nullával voltak egyenlőek, a garast (nem a színészt) amúgy is állandóan a fogukhoz verő filmesek ígéretes, és főleg olcsó lehetőséget láttak abban, hogy Dél-Amerika közkedvelt dzungeleiben forgassák le a Man Called Horse olasz változatát, amelyet Il Paese del sesso selvaggio-nak neveztek el.
A rendezés Umberto Lenzire hárult, aki egészen addig kalandfilmek, westernek és giallók összerittyentésével kereste a kenyerét, ergo a Man from Deep River (a filmet ugyanis angolszász nyelvterületen ezzel a címmel forgalmazták) éppen beleillett az ouvre-jébe. A Horse sziú indiánjait lecserélték ergonomikusabb bennszülöttekre, Richard Harrist meg behelyettesítették a később más Lenzi filmekben is feltűnő orosz disszidens Ivan Rassimovval. Utóbbi alakítja a civilizált fehér embert, aki, miután a bennszülöttek foglyul ejtik, és fantáziadús kínzásoknak vetik alá, végül elnyeri a rokonszenvüket, és a film realista lezárásaként a királyuk lesz.
Mivel a jó harminc évvel ezelőtti közönség pavlovi kutyaként kívánta az egzotikus helyszíneken játszódó történeteket, a Man from Deep Rivernek sikerült teljesítenie a készítői által támasztott anyagi elvárásokat. Ha pedig egy üzlet beindul, nem éppen az olaszok híresek arról, hogy az útjába állnának. Mediterrán temperamentumuknak, valamint az amerikai George Romero zombifilmjei sikerének köszönhetően sorra készítették az egyre kegyetlenebb dzsungelfilmeket, amelyeket ma már külön alműfajként, olasz kannibálfilmekként emlegetünk. A teljesség igénye nélkül íme néhány cím, melyekről még biztosan lesz szó a Kritikák rovatban: Ultimo Mondo Cannibale (1977, Ruggero Deodato), Montagna del dio cannibale (1978, Sergio Martino), Sexo Caníbal (1981, Jess Franco), és természetesen Ruggero Deaodato egy másik filmje, hírhedt, a többivel össze sem vethető remekműve, a Cannibal Holocaust.
No meg persze a tárgyalt film, az 1980-as Cannibal Ferox, ennek a rövid életű filmes vadhajtásnak egyik utolsó példánya. A Man from Deep Riverhez hasonlóan a Feroxot is Umberto Lenzi rendezte, de míg a korábbi filmben tapasztalható volt részéről a koherens cselekménybonyolításra való törekvés, a Feroxnál már baszik a narratív szálra, és a félórás felvezetés után keményebbnél keményebb jelenetek (tapasztalatlanabbak ezeket talán undorítónak neveznék) halmozásával igyekszik kitölteni a kötelező másfél órát. Ha mindössze ennyi volt a rendező önmaga elé kitűzött célja, akkor sikerült teljesítenie: a Ferox a Cannibal Holocaust mellett az olasz kannibálfilmek legkegyetlenebbike, ám Deodato főművével ellentétben mellőzi az emberi intellektus leghalványabb szikráját is.
Háromfős expedíció (Bryan Redford, Lorraine De Selle és Zora Kerowa) indul a legdzsungelebb dél-amerikai dzsungelbe, hogy megcáfolja a kannibalizmus tudományos körökben jól beágyazott (és mellékesen bizonyítékokkal megtámogatott) mítoszát. A fentebb már emlegetett félórányi bóklászás, tökölés és az expozíció egyéb felesleges (amelynek szerves része egy kis kutya óriáskígyó általi - természetesen reális, mer' az olasz filmes ott spórol, ahol tud - elfogyasztása) velejáróinak elviselése után hőseink legelőször még csak nem is kannibálokba, hanem két, meglehetősen ideges honfitársukba botlanak - az új jövevények egyike ráadásul a súlyos vérveszteség családias jeleit is magán viseli. A másik, Mike (John Morghen - alias Giovanni Lombardo Radice - alakítja: ő az olasz horrorfilm Kennyje (South Park analógia), aki a 70-es, 80-as évek fordulóján a műfaj szinte összes darabjában (no pun intended) előfordult, és annyi és oly sok fajta halált halt, hogy rajzfilmes megfelelője is megirigyelhetné. Ráadásul a "túlspilázás" és ő kéz a kézben járnak, így az a tény, hogy Radice alakítása még a legelviselhetőbb a filmben, sokat elmond a Ferox színészeinek kvalitásairól...) láthatóan és szagolhatóan be van lőve, és gyilkos bennszülöttekről zagyvál, akik először határtalan vendégszeretettel fogadták eredetileg háromfős csapatukat, ám egyszerre a kannibalizmus (Mike-ék számára) fájdalmas útjára léptek, és heveny létszámcsökkenést idéztek elő az amerikaiak állítólag csak a természet iránt érdeklődő pro-grínpíszes soraiban.
Hőseink, hisz realista-mód gondolkodó emberek, természetesen beszopják ezt a marhaságot, és Mike-ot meg a társát felnyalábolva, az emberhúskedvelő primitívek nyomába erednek. Az indián faluban néhány megcsonkított bennszülött(!) hullán kívül senkit sem találnak, így hát logikus, hogy az ottani üres kunyhókban szállásolják el magukat.
Mike ettől kezdve tojik a látszatra: miután hidegvérrel agyonlő egy a fehéreknek még a környékét is elkerülni próbáló, ám véletlenül mégis arra tévedő fiatal indián párt, társa, aki addigra már valóban az utolsókat rúgja, elbeszéli hőseinknek, hogy mi is történt valójában néhány nappal ezelőtt a faluban. Kiderül, hogy ők morál - és főleg lóvé nélküli szerencsevadászok (még a new yorki rendőrség is nyomoz utánuk - ezt néhány, a film testébe rendkívül ügyetlenül beillesztett nagyvárosi inzertből tudjuk meg), akik egy legendás kincs reményében rabszolgasorba hajtották a bennszülötteket, néhányukat szörnyű kínzásoknak és válogatott halálnemeknek vetve alá. Az indiók csak ideig-óráig tűrték a fehérek őrültségeit, majd miután végre sikeresen fellázadtak, a rabul ejtett főrohadékon jól be is kajoltak. Mike és jelen dögrováson leledző társa az utolsó pillanatban léptek meg, és valószinüsíthető, hogy az indiánok még kissé orrolnak rájuk.
Valóban. A film utolsó harmada másból sem áll, mint az un. "creative killing" legszebb megnyilvánulásaiból, amelyek kizárólag az indiánok fantáziadús bosszúját taglalják. Persze mint ahogy az átlagmagyarnak is egyforma minden kínai ("ezen a sárgán még átmegyek"), úgy a bennszülöttek sem tesznek különbséget a fehérek között. Mike örökítő szervét premier plánban nyisszantja le a törzs felhevült főnöke, utána jóízűen bekapja, és alá Divine, nyammog rajta egy embereset. A haldokló haver sem jár sokkal jobban, őt egyszerűen kibelezik, és utána all you can eat... A tudóscsoport férfi tagja, egy félresikerült folyóátúszási kísérletet követően (csak annyit mondok: piranhák) mérgezett nyilat kap a nyakába; az egyik nőneműnek pedig már soha nem lesznek lógó mellei... Egyszóval kellemesen mulatják az időt ott lenn, a legvidámabb dzsungelbarakkban, amely szórakozás alól a kasztrált, ám még éppenséggel élő Mike sem vonhatja ki magát. Az ő halála a film "csúcspontja": aki látta az Indiana Jones és a Végzet Templomának vacsorajelenetét, és még emlékszik, hogy hogyan kell felszolgálni a mélyhűtött majomagyvelőt, az így látatlanban is alkothat némi fogalmat Mike végső kimeneteléről...
A Cannibal Ferox egy olyan éra szülötte, amelyben még szó szerint mindent filmre lehetett vinni, legyen bár akármilyen idióta a sztori, kegyetlen a megvalósítás vagy rasszista a világnézet. Mert utóbbi bizony az, bármennyire is próbálja dottore Lenzi későbbi nyilatkozataiban mosni a fehérneműt. Az az érve, hogy a bennszülöttek emberevésükkel csak a fehérek barbár agressziójára reagálnak, mindössze felületes vizsgálat során állja meg a helyét. A film valós hozzáállása nagyon is exploitatív, az indiánok ösztöneiknek és borzalmas szokásaiknak engedelmeskedő állat-emberekként vannak ábrázolva. Az ilyesmi pedig még horrorfilmes körökben sem szép dolog. A filmnek erre a tulajdonságára, valamint tabusértő természetére épített a nyolcvanas évek horrorfilmellenes un. "video nasty" hisztériája is, amely könnyű célpontot látva a Feroxban - valamint több tucat másik extrém horrorfilmben - annak kópiáit mintegy véres kardként maga előtt hurcolva (képzavar, képzavar, ez van), a média hathatós segítségével, világszerte ellehetetlenítette a horrorfilm egész műfaját. Egész egyszerűen a producerek nem látták értelmét erőszakos filmek forgatásának, hiszen a nagyobb felvevőpiacokon (pl. Anglia, Németország) ezeket a filmeket a cenzúrabizottságok azonnal bevonták. Szerencsére ezek a "vágóhidak" az utóbbi években egymás után szűnnek meg - az említett országok egyre több polgára emeli fel szavát egy olyan intézmény ellen, amely felnőtt embereknek meg akarja szabni, hogy otthonuk négy fala között milyen filmeket - és milyen formában - nézhessenek.
Olasz, 1980. Írta és rendezte: Umberto Lenzi. Producer: Antonio Crescenzi. Fényképezte: Giovanni Bergamini. Zene: Roberto Donati és Maria Fiamma Maglione (a stáblistában kettejük közös álneve, a Buddy Maglione olvasható). Vágó: Enzo Menigoni. Speciális effektek: Gianetto De Rossi. Szereplők: John Morghen (alias Giovanni Lombardo Radice), Lorraine De Selle, Zora Kerowa, Bryan Redford (alias Danilo Mattei), Walter Lloyd és mások.
A franciák jelenleg a horror királyai Európában, sőt: keménység dolgában világviszonylatban is elég nehéz velük felvenni a versenyt. Olyan botrányfilmek, mint a Magasfeszültség, az Inside és a Frontiéres után itt a Martyrs, ami állítólag a legbrutálisabb lesz az összes közt - a francia besorolási bizottság megtagadta tőle a korhatár-beosztást, amire még soha nem volt példa.
Perverzió, szexualitás, erőszak: a sötétvörös szín horror-közeli asszociációi. A vér színe és a kuplerájok színe. A Profondo Rosso (Sötétvörös) Argento a Suspiria mellett leghíresebb filmje; tematikája már-már zavarba ejtően személyes, megoldásaiban operatikus. Mintegy szintetizálja azokat a motívumokat, amelyeket már az Állat-trilógiában is felhasznált, a szintézis bevégeztével pedig tovább fejleszti őket.
A film elején, a strukturális elemek bevezetésekor nagyban támaszkodik korábbi három filmje ikonográfiájára: a Gatto a nove code és a Quattro mosche di velluto grigio eljátszogattak a filmes konvenciókkal, ám ez a móka nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ezen filmek kohéziója nem nevezhető teljesnek. A Profondo Rosso a korábbi filmekre adott reflexió is egyben: átlátva azok hibáit, a rendező ezúttal kikerüli őket.
Bernadino Zapponi forgatókönyve sokkal ügyesebben strukturált, mint az első három giallóé; figurái mélyebbek, érdekesebbek, még akkor is, ha hasonlítanak valamelyest a korábbi filmek hőseire (pl. a Profondo Rosso és a Quattro mosche di velluto grigio főszereplője egyaránt zenész), egyes fordulatokról már nem is beszélve: a Profondo Rosso a L’ucello dalle piume di cristallo indítását másolja. Egy külföldi személy lesz tanúja egy gyilkosságnak (a L’ucello... esetében gyilkossági kísérletnek), de semmit nem tud tenni ellene, illetve látni vél valamit, amiről maga sem tudja pontosan micsoda, és csak a történet folyamán lepleződik le e motívum jelentősége.
Sötét, bensőséges titkok hajtják a sztorit; opresszív-kegyetlen hangulata az elsőtől az utolsó kockáig domináns. Argento zsáner-legenda stílusbravúrjainak tömkelegét használja ebben a filmben: a higanymód viselkedő kamera környezet és ember részleteibe szinte beletúr, vágási trükkjei pedig fantasztikus ügyességgel manipulálják a teret és időt. A díszlet sötét (természetesen leggyakrabban a vörös) tónusokban tobzódik, a korábbi filmek érzéssel adagolt barokk burjánzása teljesen szabadjára van engedve. A fényképezés szintén ezt a súlyos, vészterhes atmoszférát igyekszik elmélyíteni: a jelenetek legtöbbje éjszaka játszódik, vészjósló, az enyészet és a múlt sötét titkainak birtokában lévő kísérteties helyszíneken. Argento a Profondo Rosso-ban alkalmazza először olyan mértékben a Bava a kompozíció tartományait intenzív alapszínekkel különböző részekre osztó beállításait, hogy azt már saját stíluselemnek lehessen nevezni.
A rendező ebben a filmben dolgozik együtt először a Goblin elnevezésű szinti-rock bandával. Az ők hangos, mondhatni vulgáris, ugyanakkor nagyon hatásos-dallamos zenéje a tökéletes aláfestő muzsikája Argento delírikus, véres fantáziauniverzumának – ebből a szempontból jobbak – mert a célnak inkább megfelelnek -, mint Morricone!
A film főcíme alatt látható – a gyilkos kilétét természetesen titokban hagyó –, a narratív fővonal történeténél évtizedekkel korábban lezajló gyilkosság (amelyet a Goblin mára klasszikussá lett főtémája fest alá) a film góca is egyben: a sötét titkok, a gyermekkori trauma, az eljövendő szenvedés, vérontás és szomorúság oka. Argento a filmet a legváratlanabb helyeken szakítja majd meg egy fantasztikus, ismétlődő, apró, gyermekkori emlékeket megidéző tárgyak (üveggolyók, babák, stb.) közt kígyózó fahrttal, amelytől - mivel tisztában vagyunk a történések véres kiindulópontjával (és mivel a Goblin brutális dallamai dübörögnek közben) – mindenre asszociálunk majd, csak éppen napsugaras gyermekkori délutánokra nem.
Helga Ulmannak is a régi gyilkosság miatt kell évekkel később meghalnia – a szerencsétlen médium a parapszichológiai konferencia nézőközönségének soraiban észlelni véli a múltbéli bűntény elkövetőjét, akinek kiléte (hiszen a film legelején járunk!) egyelőre titokban marad. Halálának csak Marc Daly (David Hemmings) a tanúja, ez a Rómában dolgozó angol zenész: stranger in a strange land, ráadásul hebehurgya-hedonista: még szép, hogy a rendőrség azonnal őt kezdi gyanúsítani! Saját bőrét mentendő, összeáll egy újságírónővel (Daria Nicolodi), akinek szintén nincs ki a négy kereke, és együtt próbálnak az ügy végére járni. Sietniük kell, ugyanis a (természetesen) fekete kesztyűs őrült mindenkit igyekszik eltenni láb alól, aki emlékezhet, vagy információval rendelkezik arról a réges-régi gyilkosságról.
A Profondo Rosso alapvetése, hogy nézünk, de nem látunk igazán. Argento több filmjében is kerülgeti ezt a témát, de egyikben sem ennyire egyértelműen. Mikor Marc beront Helga lakásába, hogy segítsen a nőn, elhalad egy tükör mellett, amelyben látszik a rejtőzködő gyilkos arcképe, ám a férfi nem veszi észre – ahogyan mi sem, olyan gyors a fahrt, olyan ügyes a kompozíció és olyan sima a vágás. Nem véletlen, hogy David Hemmings játssza a film főszerepét, hiszen Antonioni Nagyítása is erről szólt, más eszközökkel operálva, de hasonló kontextusban. Marc a film folyamán végig meg lesz győződve arról, hogy egy festményt látott a falon, amelynek motívuma kapcsolatban állhat a gyilkossággal, és csak a finálé során “esik le neki”, hogy tükörről van szó - ezért hiszi azt, hogy a képet a gyilkos magával vitte, annak ellenére, hogy a tükör végig ott lóg a falon -, s mivel nézett, de nem látott, ebbe sokan belehalnak. A film a gyilkos vérének tócsájáról készült közelivel zárul, amelyben a döbbent Marc arca tükröződik, akit sokkol amit átélt, amit tett, és amit tanult: bűnrészessé vált, mert mikor kellett volna, vak volt az igazságra. Ráadásul a korábban említett, gyermekjátékok közt lavírozó intermezzo általában a gyilkos szeméről készült szuperközelin állapodik meg, amint az fekete szemfestékkel “csinosítja” magát, mintegy aláhúzva az igazság meglátásának problematikájával való kapcsolatot.
A történet során többen kétségbe vonják Marc szexuális identitását – amelyet ő végig kétségbeesetten igyekezik megvédelmezni -, és egyáltalán, a film nagy kedvvel játszik el a nemi szerepekkel; Nicolodi figurája nem éppen nőies: vulgáris, fellépésében maszkulin, agresszív, és éppen emiatt kerül sokszor játékos összetűzésbe a pipogya Marc-kal, erősítve ezzel az Argento filmjeiben amúgy is állandóan jelen lévő szexuális szubtextust. Carlo, Marc kollégája ráadásul nyíltan homoszexuális, egyrészt amiatt, hogy a forgatókönyv az ő vörös hering voltát bebetonozza, ám valójában a figura jóval több ennél: első számú gyanúsított.
“Marc és Carlo a Profondo Rosso kaotikus diegézisének ikerközpontjai. Bár nem egyedül ők a film által közvetíteni kívánt zavaros mentális állapotnak a manifesztációi, arra a dualista struktúrára, amelyet Argento a filmjeiben alkalmazni szeret, már logikus példák. Mintha a mindent elárasztó hisztériát és az erőszak miazma-szerű ígéretét egyetlen figura képtelen lenne elviselni: osztódnia kell, hogy a ráeső teher is megoszoljon.” Maitland McDonagh
Carlo ez a Marc terhén “könnyítő” doppelganger, persze nem a “Student von Prag”-i értelemben, nem természetfeletti hasonmásai egymásnak: a kontextusból eredően nagyon is valóságosak; mindketten jazz zenészek, és a történések valamint a körülmények végletes, sőt végzetes módon kötik össze sorsukat.
A szexuális ambivalencia szintén közös bennük: Carlo szégyelli homoszexualitását, míg Marc... - nos, bár Argento nem ábrázolja őt egyértelműen a saját neme iránt vonzódó figuraként, lépten nyomon kétségbe vonja maszkulinitását, szinte viccet csinál belőle. Ráadásul nem aktív, hanem reaktív karakter: bár az ő nyomozása adja a Profondo Rosso narratív gerincét, a dolgok inkább vele történnek, nem miatta.
A film virtuóz, non-lineáris történetvezetése egyeseket megzavarhat, csakúgy, mint helyenkénti logikátlansága (miért gyanúsítja Marc Carlót, mikor Helga gyilkossága alatt annak háza előtt beszélgettek?), ám mindez nem számít: a narratíva félvállról vétele a csúcspontok hatásossága és az üzenet biztos célba juttatásának érdekében Argento munkáira általánosan jellemző. Megoldásaiban szégyentelenül teátrális, néha egyenesen grand guignol (a szenzacionalista gyilkossági csúcspontokban mindenképpen, és nem csak akkor, ha kés hatol a húsba, a körítésük is grandiózus: mert hát miért is lenne szüksége pl. a gyilkosnak egy felhúzható, hátborzongató babára egyik áldozata figyelmének eltereléshez?). Argento mindenből attrakciót, látványosságot csinál, a leglényegtelenebb dolgok is mint csúcspontok vannak filmre véve, mégis, ebben is ott rejlik a félrevezetés szándéka: a valóban fontos nyomok a kompozíciókba rejtve, a háttérbe olvadva láthatóak – a csinnadratta elvonja róluk a figyelmet. Bűvész trükk.
A forgatókönyv is szándékosan félrevezeti a nézőt. A jelenetek úgy vannak megkonstruálva és egymás után helyezve, hogy amint a történet halad előre, egyre több kérdést vessenek fel, sőt, kérdésre kérdéssel válaszoljanak, totálisan dezorientálják a nézőt, a fantasztikus fahrtokkal és a mainstream mozihoz szokott közönség számára idegesítően szokatlannak tűnő vágási technikával egyetemben; ugyanakkor tömve vannak olyan információval, amely szuggesztív módon segíti a rejtély megoldását. A film absztrakt vízió és a tradicionális narratív film közt jár vizuálisan lehengerlő kötéltáncot.
Sőt, a film ott lesz a legérdekesebb, ahol belészivárog a kvázi-logikátlanság, a természetfeletti, a horror ígérete: Helga látomása, a szörnyű titkokat rejtő hatalmas öreg ház felfedezése, egy látszólag önmagától járó gyermeknagyságú baba megpillantása vagy éppen egy hátborzongató szokásokkal rendelkező kislánnyal való beszélgetés alkalmával. Argento itt azért még vigyáz, hogy ne essen át a ló túlsó oldalára: a fináléban mindannyiunk számára nyilvánvalóvá válik, hogy egy megbomlott, bűnöző elme állt a machinációk hátterében, nem a túlvilág: a
Remélem, mindenki emlékszik még, hogy a Hitman kritikánkban valahol ott hagytuk abba az ismerkedést a nem igazán fényesen sikerült film direktorával, Xavier Gens-nal, hogy komoly internetes suttogással körbezsongott debütáló mozija, a Frontieres a forgalmazói startpisztoly eldördülését várja. Nos, jelentem, a film megérkezett, és azt kell mondanom: „Xavier, ezennel minden meg van bocsátva!".
Emlékszem, néhány éve, amikor a francia filmnapok sajtóvetítésén sínylődtem a Puskinban, és egyik oldalamról a másikra fordulva azon töprengtem, hogy hogyan képes egyetlen nemzeti filmgyártás ennyi tudálékos, szépelgő álművészfilmet kifosni magából egyetlen év alatt. Akkor aztán még a világ összes kincséért sem hittem volna el, hogy ugyanez a filmgyártás fogja néhány év múlva móresre tanítani a világot zsánerfilmkészítésből. Még fel sem épültünk teljesen a Bustillo-Maury páros celluloid-dögvésze, az Inside által okozott, nyolc napon túl gyógyuló sérülésekből, amikor Gens-nak hála, máris itt a következő megkerülhetetlen vérzivatar.
A Frontieres kiindulópontja tulajdonképpen ugyanaz a red herring, mint a Psycho esetében - egy sportszatyornyi eltulajdonított zöldhasú, a felelősségre vonás elől való menekülés, és egy elhagyatott hotel, ahol a vezetőség nem igazán az aminek látszik - a hotelt üzemeltető család pedig azonnal eszünkbe juttat egy texasi családot, akik „mindig is húsban utaztak". Gens nem tagadja meg gyökereit, sőt, büszkén hirdeti, hogy ő sem más, csak egy sokat látott, hétpróbás filmőrült.
A film elején megy is minden, mint a karikacsapás: a soha be nem mutatott rablás utáni menekülés, egy meglőtt bandatag miatti csapatmegosztás, a red herring, így amikor a határszéli hotelba érkeznek főhőseink, ahol az „előhad" a műfaji szabályok megfelelően már felnégyeltetett, a horrorkedvelő néző hátradől, és azt gondolja: megérkeztünk.
Amikor azonban a jól bejáratott torture porn betéteket követően a film felénél a családfő (rokonoknak csak „der Vater") megjelenik SS-egyenruhájában, és francia-német keveréknyelven kezd bele a család tiszta vérvonalának továbbviteléről szőtt terveinek ecsetelésébe, nemcsak szereplőinkkel, de velünk nézőkkel is ismét nagyot fordul a világ.
A végtagcsonkolás és egyéb nyalánkságok, az ugye egy dolog, geeknek való mocsokság, giltiplezsör, de legyünk őszinték, ha kultúrember kart lát lendülni, akkor összeszorul a gyomor. Ez a vaskos (aktuál)politikai attitűd ragadja ki a filmet az ocsmánymozik sorából, innentől ugyanis minden halál százat ér, és a szándékosan elstilizált pokoljárás a történelmünkkel itatódik át.
És amire a film végén csutkára vágott hajú hősnőnk - egyfajta felejthetetlen holokauszt-mementóként - véráztatta, elrongyolódott ruhájában visszabotorkál a civilizációba, a sokszor látott mészárszékmozi vérfoltos görbe tükörré és karcos emberjogi kiáltvánnyá is válik egyszemélyben.
Aja Magasfeszültség-ével kétségtelenül elindult valami a francia filmgyártásban, ami az Inside-dal és a Frontieres-szel elérte eddigi csúcsát. Gens bemutatkozó filmje ugyan nem olyan tökéletes, mint az Inside - ahhoz kissé egyenetlen, és egy kissé túlságosan megfertőzték az elsőfilmes alkotót sújtó tipikus gyermekbetegségek -, de jelentősége és hatása ennek is csak a Richter-skálán mérhető. Nem véletlen, hogy mindkét film első képkockáin a főhősnő hasában cseperedő magzatot, a jövő francia állampolgárát látjuk, ahogy az sem véletlen, hogy mindkettőnek a forrongó Párizs adja a hátterét: ezeket a mozikat forradalmi hevület hajtja.
Hol vannak már azok az idők, amikor Jan Kounen Dobermann-jában egy szereplőnek a Cahiers du cinema egy lapjával kellett kitörölnie a seggét, így köpve szembe a „nagypapa moziját"? Amíg a tengerentúl túlértékelt tacskók és függetlenfilmes nagykutyák csaholják a Grindhouse-holdat, addig egy maroknyi francia filmes valódi emlékművet állít az „aranykornak", filmjeik a hatvanas-hetvenes évek celluloid-söntésekben bemutatott remekműveit idézik. Büszkén merítenek a zsánerfilmes eszközökből, nem béklyózza őket semmiféle cenzúra, nem ismernek irgalmat, és ha kell, akkor fontos kérdéseket boncolgatnak. És ez esetükben a szó szoros értelmében vehető...
Hát igen, ez tényleg félrement. Vagy inkább: el sem ment odáig. Neil Marshall céljai nemesek voltak, ez kétségtelen. Totális hommage-filmet akart csinálni, a hetvenes-nyolcvanas évek poszt-apokaliptikus mozijai előtt tisztelegni.
A faszom tele a hommage-filmekkel. A faszom tele a posztmodern baromkodással, azzal, hogy lusta agyak azzal mentegetik a kreativitás hiányát mellvértjükön viselő, korábbi filmekből motívumokat, jeleneteket, egész történeteket kölcsönvevő "alkotókat", hogy ez bizony művészet. Nem, ez deficit. Ez kreatív zsákutca. És gyerekes. És ez az infantilizmus nem vezet sehova. Nyilván senki nem dolgozik vákuumban, a kultúra ide-oda hat: de ha saját kreatív politikaként vállaljuk fel az ilyesmit, művészként nem sok szart érünk.
Ezt még akkor is ki kell mondani, ha egy olyan, számomra igazán szimpatikus filmes, mint Neil Marshall bicsaklik meg. A Doomsday-nek nincs egyetlen olyan jelenete sem, amely ne más filmekből lenne átemelve, Marshall csavar rajtuk cseppet, hisz ha egy az egyben másolná őket, az azért a cikiség netovábbja lenne. Csakhogy az összes változtatása tompít az átvett részeken, kiheréli, urambocsá dögunalmassá teszi a korábban brilliáns ötleteket.
Rhona Mithrát (félszemű, mint Snake Plissken) beküldik a fallal körülvett, halálos betegséggel fertőzött Skóciába (Escape from Trainspotting), hogy túlélők vagy vakcina után kutasson. Megy vele egy kommandó, akiket, az Aliens koreográfiáját követve, letámad egy csomó punk. Persze az Aliens-ben alienek jöttek, itt helyettük a punkok hót hülyén hatnak. Eleve ez a punkokból eredő anakronizmus óriásit ránt lefelé a filmen: manapság már csak totálidióták rohangálnak kakastaréllyal. A film főgonoszai nevetségesek. Ilyen hiba felett nem lehet elsiklani. Tudom hogy ezzel Marshall a Mad Max meg az olasz poszt-apokaliptikus cuccok iránt érzett imádatának ad hangot, de egyszerűen nem működik. Hülyén néz ki, na.
A kommandó egyik oszlopos tagja a Sean Pertwee. Ez egy plusz. De megsütik és megeszik.
Eleve az expozíció, mielőtt még bemennének Skóciába, túlságosan bombasztikus és túlságosan elsietett. Ráadásul a csaj messze nem olyan érdekes, mint Snake Plissken. Még bele sem injekcióznak semmit, hogy legyen a sztorinak valami időlimite. Ehelyett a kezébe nyomnak egy GPS-t, hogy a kormány nyomon tudja követni. Érezzük a különbséget?
Eddig volt Escape from New York, Aliens, poszt-apokaliptikus-punkos, most jön az Excalibur. A csaj meg aki még a kommandóból megmaradt, beveti magát a Malcolm McDowell várába, aki szó szerint úgy él ott, mint valami kiskirály. A nagyközönség számára a filmnek ez a valószinűleg leghülyébben ható része tetszett a legjobban, mert megmutatja, hogy Marshall aztán tényleg a végletekig hajlandó elmenni a szeretett filmjei előtt való tisztelgésben. Ez számomra becsülendő, még ha - lásd a második bekezdést - elpazarolt időnek, pénznek és tehetségnek is tartom.
A film minden idők legjobb autós üldözésének koppintás-próbálkozásával, a Mad Max 2 fináléjának erőtlenre sikeredett lemásolásával zárul (Marshall nem igazán tud akciót rendezni, túl sokat vág és túl gyorsan, hogy ezt leplezze. Fejem szétmegy.) Neil, a jóisten áldjon meg, a Descent után ez? Szeretem én is ezeket az olasz cuccokat, Castellarit meg a többieket, de ez most két elbaszott év volt az életedből, miközben jó filmet is csinálhattál volna. A Doomsday viccesnek nem elég vicces, és akciószinten nem elég izgalmas vagy innovatív ahhoz, hogy szórakoztató legyen.
Az erősen megcsúszott "Visszaszámolás a Képregénybörzéig" immáron negatívba fordult folytatása, ráadásul egy olyan kötet kapcsán, ami végül nem is jelent meg a Börzén (a Titkos Fiók December 32 című albumáról van szó). Egyszóval semmi sem stimmel, ám ez nem tart vissza attól, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül a Kedves Olvasókra zúdítsam az egyik kedvenc albumom ismertetőjét. Ha épp csupán Hanuka lenne, akkor is megkaptátok volna. Na. (Dr. Sör Kálmán után szabadon.)
Bénultan állsz, ahogy a szürke arcú tömeg folyóként zubog körül az ugyanolyan színtelen, omladozó épületek szegélyezte utcamederben, és az ég felé fordított arcodra fagynak a márciusi zöldes hóesés apró, koszos pelyhei. A város külső övezetében, a nyomornegyedet és az uralkodó elit belső magját elválasztó kordont biztosító fegyveres milicisták is ugyanarra mutogatnak: a zubenúbiai élősködők rondította Eiffel-torony mellett egy gigászi piramis lebeg a város felett. Lakói halhatatlan egyiptomi istenek, akik csillagászati mennyiségű üzemanyagot követelnek a fasiszta városállam kormányzójától, Jean-Ferdinand Choublanc pedig cserébe a halhatatlanság titkát próbálja kicsalni tőlük. Mindezt pedig a testedbe költözött hierakonopoliszi Hórusztól tudod, aki elveszített lábad helyére szerves fémprotézist teremtett a metró síneiből és úgy irányít kénye-kedve szerint, akár egy marionettbábut, belehajszolva a kormányzóválasztás véres politikai játszmájába. Most indulnod kell, Hórusz türelmetlen, és szerezned kell egy milicista egyenruhát, hogy bejuss a festett arcú gazdag polgárok világába. Alcide Nikopol, Isten hozott Párizsban, két atomháború és hibernációban töltött 30 év után, az Úr 2023-ik évében!
Enki Bilal formabontó, szürreális sci-fi trilógiájának harmadik kiadására jó pár éve, Brüsszelben leltem rá a körülöttem tornyosuló és jobbára számomra ismeretlen képregények zigguratjai között, ám a borító megpillantása, majd a kötetbe lapozás után a karakteres, izgalmas és lendületes, gyakorlatilag olajfestményekből álló történet azonnal letaglózott. A kitűnés a többi BD tengeréből leginkább Bilal származásának és tapasztalatainak köszönhető, hiszen Belgrádban született, a volt Jugoszláviában, cseh katolikus anyától, bosnyák muzulmán apától, és csupán 9 éves korában költöztek Párizsba. Ez rányomta a bélyegét a gyermekkorára is, hiszen meglepve látta új honfitársai mennyire nincsenek tisztában a keleti blokkban zajló eseményekkel (ami egyébként ma is jellemző az átlag francia polgárra). Bilal első művei René Goscinny (Astérix, Lucky Luke, Iznogoud, A kis Nicolas) képregénymagazinjában, a Pilote-ban jelentek meg, majd az ott megismert Pierre Christin-ben lelt mentorra és komoly szerzőtársra, ennek eredményeképp született meg a Napjaink legendái sorozat (Légendes d'Aujourd'hui).
Sokoldalúságát jelzi közreműködése Michael Mann 1983-as The Keep című filmjében, ahol a kastélyt őrző náci katonákat öldöklő titokzatos szörny kidolgozásával bízták meg (Mann az amerikai Heavy Metal oldalain tett gyakori vendégszereplése révén figyelt fel rá) és közös munkája látványtervezőként az albán származású Angelin Preljocaj-al a Rómeó és Júlia balettfeldolgozásában. Bilal három filmet is jegyez, mindhárom saját forgatókönyvből készült, az első kettő élőszereplős (Bunker Palace Hotel, 1989, Tykho Moon, 1996), míg a harmadik, 2004-ben nálunk is bemutatott és jelen recenziónk tárgyán alapuló Immortel (Ad Vitam) erősen épít a CGI hátterek és szereplők használatára, ezzel elég egyedi hangulatot teremtve.
Munkásságának eddigi csúcspontja mégis a Nikopol trilógia, melyen közel 12 éven át dolgozott és amely Verne, Wells, Orwell és Philip K. Dick legjobb pillanatait idézi. Disztópikus jövőbe repít minket, szándékoltan nem is olyan távoliba, ahol egymással háborúzó városállamok bástyázzák körül magukat szélsőséges ideológiákkal, minden szülőképes nő születésszabályzó központban fekszik, hogy felgyorsított ütemben adjanak életet a milicisták sorait feltöltő fiúgyermekeknek, az asztrokikötőkön át érkező idegen lények és az atomháborúk utóhatásai pedig szabad utat engednek a különféle pusztító betegségeknek és mutációknak. Telepata macskák, rovarszerű politikai orgyilkosok, menkari óriástojások és diphdai angyalkák nyüzsögnek 2023 fasiszta Párizsában. Ebbe a világba érkezik Alcide Nikopol a trilógia első kötetében, a Halhatatlanok karneváljában (La Foire aux immortels, 1980), amikor meghibásodik a börtönéül szolgáló űrkapszula és a város szegénynegyedében ér földet. Az idegen lények közt a legidegenebbként kénytelen szembesülni azzal, hogy kedvese halott, a szupermarketből ahol hajdanán vásárolt temető lett, szeretett Párizsából pedig egy Mussolini jelszavait harsogó totalitárius városállam. Még a saját testén is egy halhatatlan egyiptomi istenséggel kénytelen osztozni, aki a város feletti uralomról és istentársai iránti bosszúról sző terveket. Nikopol az elméjére zúduló traumák hatására a kötet végére teljesen megtébolyodik, és bár Bilal eredetileg nem trilógiát tervezett, mégsem hagyhatta, hogy kedvenc hőse az elmegyógyintézet folyosóit rója élete végéig.
Miután előkészítették és felvázolták nekünk az egyszerre félelmetes és lenyűgöző jövőképet, az 1986-ban megjelent Vénuszcsapdában (La Femme piege), a narratíva átvált első szám első személybe és megnyílik előttünk a világ: Párizs fojtogató falai közül a vérvörös Temzéjű Londonba kerülünk, idegenvezetőnk pedig Jill Bioskop, egy szabadúszó újságírónő, aki sriptwalker-ével egyenesen a múltba küldi cikkeit és akinek sorsa elkerülhetetlenül összefonódik a börtönéből kiszabadult Hóruszéval és az ép elméjét visszanyerő Nikopoléval. Jill utazását a vonzerejének hatása alá került férfiak hullái szegélyezik, ő pedig HLV kapszulák szedésével próbál feledést nyerni, imígyen lassan, de biztosan összemosva a valóságot és saját hallucinációit az olvasó számára. A szálak végül Berlinben futnak össze, ami az egyetlen autonóm enklávé a cseh-szovjet birodalom szívében, ahol a Mauer Palast biztonságából az iszlámkeresztények idegen menkari tojások elleni dzsihádjába kerülünk (Eierkrieg), majd főszereplőink Egyiptom felé veszik az irányt, hogy az újfent visszatérő repülő piramis istenei elől menedéket találjanak.
A Hideg egyenlítőben (Froid-Équateur, 1992), amelyet egyébként a rangos francia Lire magazin az Év Könyve díjjal jutalmazott (könyv kategóriában!), már külső narrátor kommentálja az apjára megszólalásig hasonlító fiú kutatását az eltűnt Nikopol után Afrikában, ahol találkozik Yelena Prokosh-Tootobi genetikussal, aki egy különös szülés körülményeit érkezik kivizsgálni Equator City-ben. Az Egyenlítő mentén fekvő városban egy környezeti anomália hatására szakadatlanul esik a hó a -26 C°-os fagyban és a KKDZO nevű alvilági szervezet felügyelete alatt emberek és genetikailag felemelt állatok élnik együtt mindennapjaikat. Mint kiderül, az idősebb Nikopol körözött szökevény, akit az első kötetből ismert Choublanc meggyilkolásával vádolnak és álnéven éppen egy sakk-boksz* mérkőzés egyik résztvevője, Yelena nyomozása pedig egyenesen Jill Bioskophoz és emberfeletti gyermekéhez vezet. A végkifejlet semmiképp nem megnyugtató happy end-ben kulminálódik (nem mintha Bilaltól ezt elvártam volna), visszakanyarodik a kezdethez és önmaga farkába harapó kígyóként zárja le a trilógiát.
Mindenképp elmondható, hogy Bilal szürrealista, elmosott kontúrokkal rendelkező, onirikus történetvezetése és rajzstílusa arculcsapóan friss és egyedi, a narratíva ugyan néhol darabokra hullik és bizonyos dolgokra sosem derül fény (vélhetően szándékoltan), ám az Alan Moore Watchmen-jéből már ismert dokumentumokkal (a gyűjteményes kötetben a Libération egy kivehető, Nikopol-univerzumbeli példánya) támogatja a világ részletességét és hihetőségét. A trilógia nem ad térképet a világ földrajzához és nem vezeti kézenfogva az olvasót és pontosan ebben rejlik az egyik nagy erőssége: a kötetek újra és újraolvashatók, minden egyes alkalommal valami újat felfedve magukból, újabb réteget feltárva az olvasó előtt.
Bilal következő nagy dobása, amit ugyan már eleve három kötetesre tervezett, mára már tetralógiává bővült, és első része legnagyobb örömömre már megjelent magyarul a Titkos Fiók gondozásában A szörny ébredése (Le sommeil du monstre, 1998) címmel. Ha lehet még szebb, mint Nikopol kalandjai és bevallottan önéletrajzi ihletésű, rengeteg referenciával a közelmúlt politikai történéseire és már a 9/11 előtt előrevetítve a szélsőséges iszlám előretörését.
*A képregényalbum inspiráló hatására a holland Iepe Rubingh a valóságban is megalapította ezt a furcsa sportot és az első sakk-boksz világbajnokságot 2003-ban rendezték meg Amszterdamban.
A Kör- és Szem-filmek második, harmadik epizódja, az eredeti történetek alapján születő felejthetőségek vagy a Hatodik érzék ihlette szellemmesék idején nem csoda, hogy olyan sekélyes és szinte nevetséges trancsírjelenetekben bővelkedő film, mint pl. a Motel képes kitűnni az ingerszegény felhozatalból. A siker titka az ütős alaptörténet és a nyílt, kendőzetlen brutalitás. Friss opuszokra tehát - a műfaj szélsőségességéhez képest - óriási az igény, az elvárások viszont teljesíthetőek egy gore-filmnek való bátor nekirugaszkodáshoz, hát végre itt van: az Inside sémáktól mentes, übergusztustalan, ugyanakkor nagyon is értékelhető darab. Alexander Bustillo a film írója és társrendezője megtartja a horror állandó vázát képező, gonosz és jó élet-halál harcát, a történet alaphelyzetének és karaktereinek ügyes megválasztásával mégis eredeti és megdöbbentő filmet produkál.
Meglepő az is, hogy a L’interieur női horror, hasznavehető és lényeges férfi szereplők nélkül marják egymást húsbavágó kegyetlenséggel a nők, asszonyi motivációtól vezérelve, és a kíméletlen, gyilkos indulat is a nő másik nő iránt érzett féltékenységéből fakadó gyűlölet. Őrülettel párosítva ez olyan végzet asszonyát szül, aki elszántságában csak egy magzatát védő várandós anyatigrissel vetekedhet, a harc tárgya ugyanis nem más, mint a nőnek az életénél is fontosabb gyermeke. Hasonlítani ezt a szituációt talán egy szadista iszapbirkózáshoz tudnám, ahol az incselkedés a szokottnál több személy az egészségesnél jóval súlyosabb vérveszteségével jár, míg végül eljön a várt(?) katarzis: ha nem is iszapban, de belső szervekben és persze több liter vérben mindenképp megmártóznak a szereplők.
E hosszú bevezető után egyesek talán igényt tartanak a szinopszisra, bár valamennyire már sikerült körvonalaznom az alapkonfliktust. A filmbeli kismama, Sarah figyelme elkalandozik a volánnál, frontálisan karambolozik. Kilenc hónapos magzata az anyatest védelmében éli át és túl a balesetet, ami az apa halálát okozza. Így marad magára a család, két lélek, egy testben, Sarah pedig gyász és önmarcangolás közepette várja a szülést. Magányába zárkózva elutasít minden ismerős, segítő kezet, ezzel tudta nélkül is a gyilkos indulatok elszabadulásának kedvez. A kiírt szülés előtti utolsó napján a kiszolgáltatott Sarah nem marad sokáig egyedül: az anyai örömökben egy rejtélyes idegen is osztozni szeretne. Sarah gyermekét szeretné világra segíteni. Szabászollóval.
A L’interieur szerkezete és tempója mint egy fékezhetetlen, exponenciálisan terjedő halálos vírus. A hatásos főcím és a brutális nyitó jelenet lehet a szúnyogcsípés, a sekély, életszerűtlen párbeszédekkel tűzdelt expozíció a lappangási időszak, onnantól pedig, hogy bent vagyunk a hamarosan hullaházzá avanzsáló családi fészekben, a vírus, a halálos kór, a sötét erő tombolni kezd, majd lassú kínok közt, fröcskölő vér, segélykiáltások, halálhörgés kíséretében beáll a néző exitusa. Kétségtelen, hogy a film pszichopatájához hasonlóan az alkotók sem válogatnak a hatásvadászat eszközeiben, nem finomkodnak és kíméletlenül hagyják elszabadulni az indulatokat - ha viszont csak a kíméletlenségre épülne a film, nyilván nem kapott volna öt csillagot. A franciáknak van érzékük az ösztönös, gátlástalan erőszak művészi reprezentálásához, Sade márki és Bataille műveihez hasonlóan az alkotóknak itt is volt gondjuk arra, hogy a gusztustalanságot ízlésesen fogalmazzák meg. A sokkoló vérfürdő ellenére az emlékezetben olyan egyszerű, konkrét képek maradnak meg, mint a trailerben is látható gömbölyű pocak fölé görnyedő gótikus alak, a köldökre merőleges olló vagy a filmvégi biblikus, ikonszerű szörnyanya a gyermekével-kompozíció. Ez utóbbi ritka jó kép, lehetne a film és az alapötlet summája, be is kéne illeszteni, ha nem lőné le a poént.
Mert van csattanó is, ám ami kicsapja a biztosítékot, az mégis inkább az ezután következő vizuális sokk. Ha a L’interieur sztorija nem is olyan vitathatóan sokrétű, mint a tanulságra kihegyezett Cannibal Holocaust-é vagy a Salo-é, de műfajbeli társaihoz mérhető átgondolt történettel bír és meglepően ritka benne a logikai buktató. Persze annak, aki bele akar kötni, a töketlenzsaru-szál, a szereplők szokatlanul erős tűrőképessége a fájdalommal és vérveszteséggel szemben, vagy pár hogyannal kezdődő kérdés lehet ugyan vesszőparipa, ám azt hiszem, egy ilyen film esetében ezeket az apróságokat szentségtörés komolyan venni. Bár amúgy is elvonja róluk a figyelmet a pokoli látványorgia.
Hogy szüksége van-e erre a leizzadással, összeszoruló torokkal és lelki sérülésekkel járó filmélményre? Ha valamiért a megnézése mellett döntesz (mert mondjuk gore-rajongó szadista vagy mindenre nyitott filmínyenc vagy) nem fogsz csalódni. Nehezen tudom elképzelni, hogy legális mozgóképen lehet ennél tovább feszíteni a néző idegeit, illetve tűrőképességének határait. Jó szórakozást!
Nomen est fucking omen: legújabb sorozatunk klasszikus VHS-borítókat ömleszt a nagyérdemű elé. Mivel rajongói tömegekkel egyetemben jómagam is meg vagyok győződve, hogy a VHS-borítók egy külön művészeti ág volt, így nem hagyhatjuk, hogy mindenféle multimediális változásaok (Blúréj? Mi a faszom az?) a feledésbe taszítsák őket.
Elsőként íme a Sergio Martino-féle Hands of Steel (Vendetta dal Futuro) japán borítója, amelyen az eredeti posztermotívumot a szokásosan állat japán kandzsik borítják. A hátoldalon Daniel Steel... ja elnézést, Daniel Green és John Saxon emocionál egyszerre, egyik kínjában, a másik fegyverlóbálás-keltette orgazmusában. És a domináns szín a kék - always cool!
Cseppnyi kult-klasszik: a Brtish Film Institute tavaly komoly restaurálást végzett Terence Fisher halhatatlan remekművén, a Hammer Stúdiót világhírűvé tevő 58-as Drakulán - alább ennek a trailerje látható.
Hol is lehetne kezdeni a dícséretét? Fisher tökéletes rendezésénél? Peter Cushing elegáns-hideg Van Helsing-alakításánál, amelynél a mai napig nincs jobb? Vagy Chris Lee állatias, tomboló, a megszokott úriemberes Drakula-megformálásoktól oly különböző játékánál?
A franc se gondolta volna, hogy a trilógia befejező epizódját a halott Fulci fogja rendezni. És mégis.
Erre a filmre várt, kimondva-kimondatlanul, az európai-horror rajongók tömege majd három évtizede. Ha az első kettőhöz igazított elvárásokkal ülünk be rá, vagy óriásit csalódunk, vagy minimum el kell ismernünk, hogy a Terza Madre bizony másmilyen film, mint elődei.
Argento öregszik, méghozzá a világ szeme láttára. A tehetsége, látványosan. Az utolsó igazán jónak nevezhető filmje az Opera (1988) volt, minden szokásos illogikus kifacsarodásával egyetemben. Azóta elviselhetetlenebbnél elviselhetetlenebb (Fantasma della Opera, Il cartaio), vagy szerencsés esetben csak ciki (Non ho sonno) filmeket csinált, úgyhogy húsz évnyi szivola után felkészülten vártam, mekkora erővel rúgja ki öröksége tartópillérét: a Három anya-trilógia befejező része mennyire lesz okádni való.
Na most vannak sokan, akik nem látnak javulást, akik szerint a Terza madre gyönyörűen beleillik Argento újkori filmes abortuszainak sorába. Ahogy fentebb írtam: tényleg nem lehet a Suspiria-hoz, de még csak az Inferno-hoz sem hasonlítani. A Suspiria egy remekmű. Az Inferno viszont eleve, több szempontból rokkant, és ez a nagyon másmilyen Terza Madre éppen azokból a bizonyos szempontokból übereli. Az egyszerűségében rejlő koherenciája ez a fór.
A Terza Madre-ban már nincs architekturális fétis (jellemző módon a Harmadik Anya háza sem játszik különösebb szerepet, nincsenek jungeánus áthallások). Argento már nem kísérletezik a tér és a történet összeférhetőségével, a látvány már nem elsődleges. Az excessz kerül abszolút előtérbe, és a vizuális leképezés nem több, mint eszköz. Ez az anti-intellektualizmus, ami ebből a filmből árad, az, ami zavarba hoz egyeseket: Argento ennyire lejjebb adta volna? Ahogy mondtam: Fulci.
Mert a Terza Madre egy halott műfaj megidézése: a hetvenes évek végének, a nyolcvanas évek elejének agyatlan, véres, beles, gennyes, tépős, zúzós, csonkolós, zabálós, fröcsögős, tocsogós, recsegős, zúzós európai horrorjához való visszatérés, ahol a művészi igény teljes egészében hiányzik, és csak az orgazmikus halál játszik, szépen, bután, tisztán.
Van már vagy 3 hónapja, hogy hírt adtunk Olivier Marchal legújabb, koromsötét rendőrkeringőjéről, a MR 73-ról.
Azóta sorba érkeztek hosszabb-rövidebb előzetesek és videók, amelyeket most, egy csokorba kötve átnyújtanánk nektek, annak apropóján, hogy drága párizsi nagynénémnek már csak hatot kell aludnia a premierig. (Bonjour, Tante Marie!)
Neil Marshall az ISTEN. Ez a három filmrészlet is bizonyítja (jó, a második elég erős koppintás egy bizonyos Cameron-filmből, de még ezt is el lehet nézni neki, főleg mikor a rendező ennyire nyilvánvalóan szeretné, hogy ráismerjünk a hasonlóságra.)
„I hate Funny Games. It wouldn’t get down and dirty.” – Ramsey Campbell
Van egy jelenet John McNaughton remekművében, a Henry – Portrait of a Serial Killer-ben, amely a tökéletes reflexió a modern média és a befogadó kapcsolatára. Egy videófelvételen végignézhetjük, amint a film két főszereplője, két gátlástalan pszichopata betör egy házba és lemészárol egy ártatlan családot. Mikor az áldozatok közül az utolsó is kiszenved, a kamera nyitni kezd, és rájövünk, hogy az elkövetőkkel együtt élvezkedtük(?) végig a borzalmas jelenetet. A család haláltusáját ők rögzítették, és kedvtelésből nézik vissza, újra és újra.
A Funny Games az a film, amely okosnak szeretne látszani, meg a mediális erőszakra tett állásfoglalásra biztatna minket, de Haneke képtelen erre anélkül, hogy kiszúrná a szemünket az erőltetett fogásaival, ráadásul ezen túl nem tud mit kezdeni az alapanyaggal. Nem bízik a saját közönségében, nem hiszi el róla, hogy képes a filmet értelmezi: arrogáns módon terel minket a saját karámjába (birka metafóra, get it? Na most én voltam a Haneke...). A rendező „lefelé beszél”, bár bizonyos mértékben a filmnek szüksége is van erre a hozzáállásra a maga kétes integritásának a megteremtéséhez: ugyanezt a témát, ugyanezt a problémát nála sokkal jobb alkotások sokkal nagyobb beleérző-képességgel dolgozták már fel.
Bemutatásának idején a Funny Games-t pontosan az az elitista, pszeudo-intellektuális közönségréteg vette vállára, amely a Straw Dogs-nak, a Witchfinder General-nak vagy éppenséggel a Henry-nek már a felemlegetésétől is sikongtató lábrázást kap - kiválóan példázza ezt a szelektív gondolkodásmódot, hogy míg az említett nagyszerű filmek tiltólistán voltak, addig a Funny Games vágatlanul garázdálkodhatott tévében és moziban egyaránt. Az elv emögött: a Funny Games potenciális befogadói magasabb morális, esztétikai és intellektuális szinttel rendelkeznek, mint Peckinpah, Reeves és McNaughton rajongói, így nem veszélyezteti őket a film feldolgozásának csődje sem. By intellectuals, for intellectuals.
Csakhogy a példaként felhozott Straw Dogs vagy Witchfinder General tematikailag diverzebb, a „lábukkal a földön biztosabban álló” filmek, míg Haneke szemellenzős médiaerőszak-kritikája csak színleli a beleérző-képességét, és egyike azon kevés filmeknek, amelyet nyugodt szívvel nevezek „nagyképűsködőnek”. Úúúúúúúgy szeretne mondani valamit a képernyős és mozis vérontásba való belekényelmesedettségünkről, valami újat, valami profánt, de az istennek se megy. Ez az, ahol a zsánerfilm, jó és rossz egyaránt, a maga őszinteségében, lehagyja az irritáló didaktikusságát a maga szükségtelenül kihajtott megoldásaival (azok a nevetséges, túlságosan hosszúra hagyott beállítások!) nyilvánvalóvá tevő Funny Games-t: Haneke szeretné, ha számot vetnénk önmagunkkal, mennyire is vagyunk a két pszichopata sonnyboy cinkosai, csakhogy ugyanezt kevésbé felfuvalkodott módon is megtehette volna - mint elődei. De ezt már írtam. Ráadásul témafelvetésének alapvető tévedése abból ered, hogy szadizmussal vádolja meg az ilyen filmek befogadóit, fel sem tételezi, hogy számukra a katarzis az áldozatok győzelmével, és nem a pusztulásával jön el - és erre építi az egészet.
Aaaaah, Edwige Fenech… ha az olasz thrillereknek, az un. giallóknak van emblematikus hős(nőj)e, akkor ő az. Edwige, ez a csodálatos máltai-görög koprodukció Algériában jött a világra 1948. december 24-én. Micsoda karácsonyi ajándék! Plasztikus megjelenése, úgymint a hímneműekből a legextrémebb pavlovi reflexet kiváltó teste és gyönyörű, macskaszerű, a félelmet kitűnően kifejező arca szinte predesztinálta a thrillerek, majd a hetvenes évek második felében számtalan szexkomédia főszerepére.
Egyik első szerepét a Fogadósnénak is van egy című 1968-as német-olasz-magyar filmben játszotta, starring Teri Tordai (aki esetleg rendelkezik ennek a minden bizonnyal korszakalkotó műalkotásnak egy kópiájával, legyen szíves jelezni)! Mindemellett színházi sikerei is számottevőek, többek között Patroni Griffivel dolgozott együtt. A nyolcvanas években, mikor Berlusconi meg az ő médiabirodalma átvágta az olasz filmipar ütőerét, Edwige sikerrel vette az akadályt, és máig mint népszerű tévés személyiség tengeti napjait.
A Lo strano vizio della Signora Wardh volt az első giallo, amelyben Luciano Martino produceri ügyködése alatt szerepelt. Az "alatt" kifejezés többek között azért is helyénvaló, mivel Martino feleségét és kölkét hátrahagyva vetette magát Edwigére - ha nekem lenne feleségem és gyerekem, Martinóhoz hasonlóan cselekednék! A viszonyuk eltartott egy ideig, és több kellemes alkotást eredményezett. A Lo strano vizió-t Luciano fivére, Sergio Martino rendezte, akinek filmográfiája addig két remek dokumentumfilmből állt.
A Szerelmi vérszomj társforgatókönyvírója a veterán (nem háborús, hanem szkriptvrájter) Ernesto Gastaldi, aki hogy-hogynem a Práterstadtot (Bécs) szemelte ki a történet sötét machinációinak színhelyéül. Gyönyörű, ledér (ha már giallo, legyen giallo) fiatal nők esnek sorban áldozatul egy borotvás gyilkosnak (der wíner razírmesszer mörder!).
Julie (Fenech), Neil Wardh angol diplomata (Alberto De Mendoza, Horror Express, Case of the Scorpion's Tail) felesége egyre inkább volt szeretőjét, Jeant (a nagy Ivan Rassimov, Planet of the Vampires, Eaten Alive - magyar hangja Juhász Jácint, coolness!) sejti az őrült torokborbély maszkja mögött. Ők ketten anno dacumál meglehetősen sikamlós szadomazó játékokat űztek egymás testével (Julie volt a mazó, Jean pedig a szabó, elnézést, szadó). Julie természetesen saját szakállára (amely hál' istennek csak képletesen értendő) nyomozni kezd. Szimatolása során félelmei beigazolódni látszanak, ám teljesen mégsem képes bebizonyítani Jean bűnösségét: a férfi alibije a gyilkosságok időpontjaira betonbiztos.
Frusztrációját enyhítendő a bájgúnár George (a Sergio Martino giallóiban állandóan előforduló George Hilton, Sweet Body of Deborah, Bullet for Sandoval) karjaiban keres kikapcsolódást, akivel egy hamisítatlan swinging-sixties, pontosabban már seventies partin ismerkedik össze, ám miután barátnője, Carol (aki George unokatestvére is egyben) gigáját is elmetszi a gyilkos (és Jean biztosan nem lehetett az elkövető, mivel ő addigra már Marat játszott a kádban (= felvágta az ereit)), Julie úgy dönt, elege van a császárváros szexuálisan represszív atmoszférájából, és George-ot az anyósülésre paszérozva a Costa Brava felé veszi az irányt. Természetesen ő van a legjobban meglepve, mikor a halott Jean virágcsokrokat kezd küldözgetni neki…
Oly andalítóan szép és gonosz ez a film, szinte szerelmes vagyok belé (Edwigébe bizonyosan)! Gastaldi és társai megdolgoztak a pénzükért. Bár a Szerelmi vérszomj nem tobzódik a túlságosan eredeti ötletekben, a szexuálisan motivált erőszakjelenetek és a film játékosan perverz hangulata megteszik a magukét. A giallók minden más filmnél jobban kifejezik az olasz férfitudat a ragadozó asszonyállattól való rettegését, és a Szerelmi vérszomj az e fenyegetés elleni szánalmas maszkulin lázadás ábrázolásának remek példája. A végén persze kiderül, hogy bármennyire is hadakozzanak, előbb-utóbb a nagypofájú férfiakból elfolyik a szaft.
A finálé sunyi és fekete, mint a macska a sarokban - igazi meglepetés. A fordulatos, és Martino remek rendezésének köszönhetően feszes ritmusban elmesélt történet tele körömlerágatóan izgalmas jelenetekkel, amelyekből a későbbi filmtörténet folyamán többen is "merítettek" (Emlékeztek a Halloween-ben arra a jelenetre, mikor Michael hátulról közelít az egyik éppen telefonáló áldozatához? Nos, a Szerelmi vérszomj-ban tanulmányozhatjátok az eredetijét. Carpenter hagyta magát giallók által "inspirálni", hogy cizelláltan fogalmazzak). Születési évéhez képest döbbenetesen vérbő a film, biztosan komoly fejtörést okozhatott az akkori cenzúrabizottságnak (természetesen ilyenkor mindíg hozzá kell tenni, hogy mindennemű cenzornak azonnali felfordulást kívánunk!).
Még Morricone is csak a legjobb napjain volt képes olyan főtémát alkotni, mint amilyet Nora Orlandi hozott össze a Lo Strano Vizio számára. Hogy a hátborzongatóan hangulatos zene mennyire fel képes dobni egy látszólag ártalmatlan jelenetet, arra kitűnő példa az a rövid szegmens a film elején, mikor Julie először lép be a bécsi lakásba, és elkezd átöltözni: mialatt a kamera egy afféle elegáns, nyugodt fahrttal, amelyre csak olasz operatőrök képesek, követi a nőt, felzúg a kórus, és a kis lakás sötét sarkai azonnal mindenféle halálos veszély forrásává változnak.
A film audiovizuálisan legemlékezetesebb jelenetei Julie álmai, amelyekben vágyakozva emlékszik vissza Jeannal folytatott viszonyára. Ahogy Martino ezeket a lágy S/M-víziókat megjeleníti, a széles fókuszú lencsével felvett jeleneteket belassítja, és az egészet az Orlandi-féle témával aláfesti, az valami páratlanul szuggesztív.
Későbbi munkáival Martino komplexebb történeteket próbált elmesélni, kevesebb sikerrel. Ez az 1970-es giallo és a szintén hetvenes évjáratú The Case of the Scorpion's Tail a legjobb filmjei, sőt, ezek magának a műfajnak is kiemelkedő darabjai. Martinóból hiányzik egy Argento művészi víziója, ő nem auteur, "csupán" tehetséges jómunkásember, ugyanakkor jobb mesélő, mint az olasz horror népszerű nagymestere. Munkáiban a történet többé-kevésbé mindíg koherens, míg Argento alkotásairól ez általában nem mondható el.
A Szerelmi vérszomj teljes szereplőgárdája visszatér következő filmjében, a szintén giallo Tutti Colori del Buio-ban, amely a Rosemary gyermeké-nek egyfajta pop-art parafrázisa - szívből ajánlom minden eurokult-rajongónak. A németeknél megjelent DVD-n Alle Farben der Nacht címmel, kitűnő minőségben. A lemez tartalmazza az angol szinkront is.
A Szerelmi vérszomj-at nálunk a Hungarovideo adta ki a nyolcvanas évek végén (aki nem ragaszkodik a szinkronhoz, Amerikából már beszerezheti a film vágatlan, fantasztikus minőségű dvd-változatát, ott The Strange Vice of Mrs. Wardh a címe). A magyar verzió igazi vegyesfelvágott: bár szép szélesvásznú, és az erőszakosabb részek mind a helyükön vannak, mivel egy hetvenes években készült spanyol maszterről húzták le, a szexjelenteket erősen megnyirbálták - Generalissimo Franco nem szerette a cicit. Sajnos a magyar nézőnek így le kell mondania Edwige az Alpok legimpozánsabb formáit idéző domborulatainak látványáról - a csaj ráadásul manapság ugyanolyan jól néz ki, mint a film elkészültének idején, lásd Hostel 2!. Ennek ellenére, mivel a film még megnyirbált állapotában is csúcs, ha nincs meg a gyűjteményedben, rohanj el az első videókölcsönzőbe; ha nekik sincs meg, fuss tovább a következőbe, és ordítsd, visítsd, követeld: "Szerelmi vérszomjat akarok! Szerelmi vérszomjat akarok! Nem élhetek Szerelmi vérszomj nélkül! Engem a Wostry Feri küldött!"
Lo strano vizio della Signora Wardh. Olasz-spanyol, 1971. Rendezte: Sergio Martino. Producerek: Luciano Martino és Antonio Crescenzi. Forgatókönyv: Ernesto Gastaldi, Vittorio Caronia és Eduardo Manzanos Brochero. Fényképezte: Miguel Fernández Mila és Emilio Foriscot. Vágó Eugenio Alabiso. Zene: Bruno Nicolai és Nora Orlandi. Szereplők: Edwige Fenech, Ivan Rassimov, Alberto De Mendoza, George Hilton, Cristina Airoldi és mások.
Vannak filmek, melyek megjelenésük idején annyira népszerűek, hogy lassanként sokat idézett legendákká válnak, és a címük jó eséllyel még azoknak a későbbi generációknak is ismerős lesz, akiknek az életéből a film talán már kimaradt, hiszen amíg sorra meg nem jelennek dvd-n (amely dicséretes folyamat csak mostanában kezdődött el), csak egy-két tévéadón lehet velük összefutni. Ezen, a magyar filmgyártás szebb korszakában készült „nagy öregek” egy része, ha értékes filmalkotások is, de a mai fiatalokhoz már nehezen tudnak szólni lassú tempójuk vagy ódivatú fogalmazásmódjuk miatt. A Tizedes meg a többiek az ellenpéldák egyike: történelmünk egyik legfurcsább, legvisszásabb korszakában játszódó csavaros története, szellemes párbeszédei, kiváló színészeink által megformált, remekül eltalált szereplői tökéletesen kiállták az idő próbáját.
A második világháború a végéhez közeledik: a németek visszavonulót fújnak, a szovjet sereg pedig diadalmasan masírozik utánuk. Magyarországon az igazi úr mégis csupán a fejetlenség: Budapest már ostrom alatt áll, de a nyilasok még igyekeznek erőszakkal toborozni, a kommunisták reménykednek, hogy tényleg szebb világ köszönt majd ránk, a konzervatív gondolkodású nemzeti érzelműek pedig siratják a hazát. Ilyen komor és bonyolult szituációra lehetne bonyolult történetű, sok szálon futó háborús filmet vagy moralizáló drámát építeni, ehelyett azonban egy mélységei ellenére is könnyed, kalandfilmes elemeket felhasználó komédiát kapunk. Hőseink kisemberek: jellegzetes képviselői egy-egy nézetnek, társadalmi rétegnek, akik csak azt próbálják kitalálni, hogy mit lehet egy ilyen kaotikus, eszeveszett helyzetben tenni, ahol oly könnyű felmorzsolódni az egymással szembenálló erők között. „Átöltözünk, mindig csak átöltözünk!”, panaszkodik például Gálfy Eduárd, Molnár Ferenc tizedes azonban csak legyint. Ő tipikusan az örök túlélő, a ravasz, lelkiismeretét gyakran félretevő, de azért szíve mélyén erkölcsös magyar ember („Hozott szalonnával egérírtást vállal özvegy Varsányiné!”), aki semmilyen politikai irányzatnak nem híve, semmilyen hatalmat nem tisztel, csak egy dologgal törődik: a saját fennmaradásával. (No persze azért összemelegedik a többiekkel, a végén pedig a propagandaízű befejezés során mégis csatlakozik hozzájuk a harcban: „Itt hagynátok az eszeteket?”) De van hithű kommunista is a csapatban, vagy éppen lakáj – az előző rendszer darabkája –, és a sérült orosz katona, Grisa is tovább bonyolítja a helyzetet. Céljuk azonban azonos: a túlélés. A néző pedig belemegy a játékba, cinkosan velük nevet, mert tudja, minden hadsereg és politikai hatalom lóvá lesz itt téve, de ez a kis csapat egyszerű ember élve fog kijönni a játszmából. Igen, filmen még ez is lehetséges…
A Tizedes meg a többiek 1965-ben készült, szó szerinti értelemben vett történelmi hűséget tehát nemigen várhatunk el tőle: a szocializmus erősen rányomta bélyegét a filmre, a politikai tanulságnak egyértelműen le kellett jönnie a nézők számára. Ennek megfelelően a németek legtöbbször a bohócok szerepét töltik be és nevetségesen viselkednek, a nyilasok elvetemültek és érzéketlenek, a szovjetek pedig kellemes, megbízható, egyenes emberek. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem kapunk nagyon is árulkodó történelmi tablót! Egyrészt a fenti sematikusan vázolt jellemek egy pillanatig sem vehetők komolyan (amit egy komédiának nyilván nem lehetett igazán felróni), mindenben ott bújik a finom irónia. Másrészt pedig a jól érezhető „kötelező” propaganda íz (ami nélkül aligha készülhetett volna el a film) legalább annyira sokat mesél a szocialista rendszerről és annak eszközeiről, mint amennyire élvezetes a menekülő németeken való nyílt gúnyolódás, akik az oroszok említésére is azonnal riadót fújnak, de azért a falánk Obersturmführer mindig meg tudja tömni a bendőjét. A film végén a németek elleni különítményhez mégiscsak csatlakozó Molnár tizedes döntését nehéz őszintének hinni, kézenfekvőbb felróni a nevelő szándékú, kötelező szovjetpártiságnak, egyfajta "szélirányba állásnak", hiszen kevéssé illik a főhős jelleméhez az önfeláldozó harc kötelességének érzete. Ha azonban a barátaival tartó, a közösségben védelmet kereső embert szeretnénk látni benne, a "túlélőt", aki egész addig volt, úgy elsőre erőltetettnek tűnő döntése is értelmet nyer a film keretein belül (és persze azon kívül is, az akkori nézők számára, akik tele lehettek kétségekkel és a megszállókkal szembeni ellenséges érzelmekkel, de leginkább valószínűleg csak azt szerették volna, amit Molnár: ha békében élhetik az életüket). Hogyha pedig a rendszert, a hozzáférhető erőforrásokat, eszközöket gátlástalanul saját boldogulására használó, a körülmények miatt azonban erkölcsileg mégis nehezen elítélhető jellemvonására gondolunk, az annál is inkább ismerős lehetett az embereknek a hatvanas évek közepén - és persze utána egyre inkább.
Ötvenhat után minden kicsit ötvenhatról szólt, félig-meddig még ez a '45-ben játszódó furcsa vígjáték is, de észrevéve és kihasználva azt, hogy lassan, óvatosan meg lehet már fogalmazni őszinte véleményeket is (1965-ben jött ki egy másik fontos film, Jancsótól az Így jöttem), nem válik egyoldalúvá (pedig egy komédiától nem is feltétlenül várjuk el az összetettséget és a komolyságot). A film (és a néző) ugyanúgy együttérez Grisával, mint ahogy ránevet a szenvedő, túlcsorduló hazafias érzelmeit marcangoló Gálfy Eduárdra. Forgatott Keleti Márton is igazi propagandaízű filmet (a Tegnapot), amit szintén Dobozy Imre írt, a Tizedes azonban a komédia-jelleg ellenére egy partizánfilmnél sokkal mélyebb alkotás. Sok apróság áll össze egy képpé, első megtekintésre nem is könnyű mindent felfedezni benne, de hát ez (is) az igazán nagy filmek jellegzetessége. Mert minden történelmi mondanivalója és érdekessége ellenére ez legfőképp egy igen szórakoztató alkotás, már csak a kiváló színészgárdának köszönhetően is: Sinkovits Imre, Darvas Iván, Major Tamás, Márkus László és a többiek tényleg hihetetlen alakításokat nyújtanak.
A kiadásról pontosan ugyanaz mondható el, amit a Talpuk alatt fütyül a szél kapcsán már megírtunk: az angol feliratot (és a régi filmes sorozatot reklámozó "előzetest") leszámítva nincsenek rajta extrák. Igaz ugyan az is, hogy ez nem a Fantasy Film sara: ahogy egy kedves kommentelőnk megírta a fent említett, szintén Fantasy Film kiadású dvd kapcsán, a rendszerváltás előtt forgatott filmek jogaira vonatkozó bonyolult helyzetből a Hunnai Filmstúdió úgy tört ki, hogy harminc régi film jogát eladta az említett kiadónak, extrákkal azonban nem szolgálhatott, mert azok jogai nem náluk, hanem a Nemzeti Film Archívumnál vannak. (A borítókért is külön fizetniük kellett, egyébként pofásak is lettek, nekem nagyon bejön a sorozat kiadásainak egyszerű, de elegáns megjelenése.) Így hát örülhetünk, hogy ezek a filmek egyáltalán megjelentek, és nem kölcsönkért VHS-eken vagy alkalmanként a Filmmúzeumon elcsípve tudjuk megnézni őket, és az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a sorozat egyes darabjaihoz már készültek extrák is (amint némi pénz visszajött a befektetésből). Ettől még persze nem pontozhatjuk feljebb a kiadást, de azért a fentiek tudatában már az a két csillag sem fáj talán annyira.
Ha minden jól megy, ismét lendületbe jöhet a páratlan zseni, Michele Soavi karrierje! 2006-os visszatérése a gyöngyvászonhoz, az Arrivederci amore, ciao, többünknél a tavalyi év legfontosabb filmes eseményei között volt, és úgy tűnik hamarosan hazatalál kedvenc műfajához, a horrorhoz is.
Internetes források szerint a nyáron kezdi forgatni Catacomb Club című új moziját, amelyet régi harcostársával, Terry Gilliam több filmjének forgatókönyvírójával, Charles McKeownnal együtt jegyez.
Soavi elmondása szerint a film hangulata a Dellamorte Dellamore-t fogja idézni, a történetéről pedig szűkszavúan csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy az ókori Rómából indul és napjainkban, a Royal Albert Hall koncertermében ér majd véget. Remegő szívvel várjuk...
Rose Elliot (Irene Miracle) new york-i költőnő szörnyű felfedezést tesz: a hotel, amelyben lakik, egyben a Második Anya, Mater Tenebrarum otthona is. Még mielőtt végső bizonyíték után kezdene kutatni, sejtéséről értesíti Rómában tanuló öccsét, aki azután érkezik csak meg New Yorkba, hogy nővérének nyoma vész (közben barátnőjét, akinek “bűne” csupán annyi, hogy elolvassa a hugica levelét, egy ismeretlen lemészárolja). Marc (Leigh McCloskey) ugyanabban a szállodában száll meg, amelyben korábban testvére lakott, és rövidesen benne is gyökeret ver a gondolat, hogy a vendégek és az igazgatóság egyaránt az életére tör...
Az Inferno esetében a narratív koherencia iránti elvárásunktól nem árt olyan könnyedséggel megszabadulnunk, ahogyan a szél löki be a római zenekonzervatórium óriási ablakait a film elején: a történet itt kifogás csupán; ürügy Argento számára, amely mögé bújva egyre vadabb, veszett módon bevilágított és fényképezett csúcspontok tucatjait halmozhatja gátlástalanul.
Argento operatőrt vált, és sajnos ez nincs a film előnyére: Romano Albani színei fakóbbak, mint Luciano Tovoli technicolor palettája (akivel majd az 1982-es Tenebre-ben dolgozik ismét együtt), és kompozíciói is érőtlenebbek: néha túl szorosak, már-már klausztrofób hatást keltenek, máskor feleslegesen levegősek. A zenei kíséret ugyancsak kevésbé markáns, mint a rendező előző filmjeinél, a Goblin erőszakos, repetitív – bár nagyon hatásos – szinti-gothic rockját Keith Emerson prog-rockja váltja fel.
Az Inferno legelső és egyben leghíresebb jelenete kitűnő példája annak a kevert, jungeánus-freudeánus filozófiának, amely a Három Anya-trilógia első két részét jellemzi. Rose az épület titkának kulcsát annak pincéjében sejti, és szó szerint alámerül a ház víz által elárasztott alsó traktusába. Amellett, hogy a jelenet valami borzasztóan félelmetes (gyerekkori filmes traumáim közül a legemlékezetesebb, és megjegyzendő, hogy second unit directori minőségében a maestro ultimo, Mario Bava jegyzi), jól bemutatja az Inferno ikonografikus összetettségét is: Anna a pokolba merül le, a víz képe pedig természetesen a jungi Nagy Anya-archetípus kivetülése – és mindez Freud Anyaméh-házának mélyén rejtőzködik.
Később Marc is hasonlóképpen jár el, ő a padlódeszkákat szedi fel, hogy a lent titkát felfedezhesse. A testvérpár természetfeletti lényekkel kénytelen megküzdeni az orpheuszi utazás során: Anna már az elején odavész, de Marc eljut az út végére, ahol Mater Tenebrarummal – aki Argento utalásában maga a Halál – csap össze.
A házak, mint megtestesülések: a Suspiria és az Inferno ikonográfiájának ez a lényege, bár a De Quincey által, ópiummámorban kiötlött legendában ilyesmire nincs utalás. Ebből a szempontból az Inferno még több is a Suspiria-nál, Jung elméletét vegyíti el a XIX. századi kábítószeres szerző hallucinációk táplálta fantazmagóriáival, és az egészet pszichedelikus popdesignba csomagolja – utóbbi lényege ráadásul a múlt stílusainak összevegyítése, azoknak a szokottnál grandiózusabb, furcsább leképezése. Így lesz az Inferno-ból utalások és az ezekre az utalásokra adott válaszok reflexív rendszere. Kár, hogy az izgalommal (mert a narratíva abszolúte inkoherens), emlékezetes szinészi játékkal (mert a lead nagyon gyenge) meg hasonló alapapróságokkal kapcsolatos felszínes elvárásaink kielégítetlenek maradnak. Az Infernót legjobb egyfajta nagyköltségvetésű kísérleti filmként nézni, akkor aztán tényleg azt veszed ki belőle, amit belevittél.
Az, hogy mára Argentót horrorfilm-rendezőként skatulyázták be, főleg ennek az 1977-os remekművének köszönhető, addigi legnagyobb sikerének. Bár a Suspiria markánsan különbözik korábbi munkáitól, sok giallós vonást tartalmaz. A giallóktól témaválasztása különbözteti meg: a természetfeletti fekete mágia machinációi a történet katalizátorai; megoldásaiban a mise en scene dominál; Argento az egyes jelenetek hatásosságának érdekében szó szerint lehengerli a nézőt azzal az audiovizuális tombolással, ami a Suspiria lényege. A rendező korábbi filmjeire sem volt éppen jellemző a narratív koherencia, és ebben a munkájában már szinte teljesen lemond arról, hogy bármiféle logikát erőltessen a történés láncszemei közé.
Susy Banyon egy viharos, szörnyű éjszakán érkezik meg a németországi Freiburgba, amelynek világhírű balettanodájában szeretné a táncművészet legmagasabb fokát elsajátítani. Az intézet azonban minden, csak nem marasztaló: az őrült-expresszionista épület tele gonosz tanárokkal és üresfejű, önző tanulókkal, akik közül jó páran életüket vesztik a film másfél órája alatt. Suzy-t nem hagyja nyugodni a hely nyomasztó hangulata és társai eltűnése, magánnyomozásba kezd, amely eredményének nem lenne szabad, hogy értelme legyen ebben a racionális világban: a balett-intézet az emberiség gonosztetteiért felelős Három Anya egyikének, Mater Suspiriorumnak az otthona, akinek titkát lojális boszorkányainak mindenre elszánt csapata őrzi. Suzy a film fináléjában rátalál rejtekhelyükre az épület alatti katakombákban, és megharcol a Sóhajok Anyjával, a több száz éves Helena Marcosszal is: a Tanzakademie tűz és víz jungeánus apokalipszisében pusztul el.
Argento történetvezetése egyenes, ám csak arra szolgál, hogy az érzékeket szó szerint letámadó audiovizuális kakofóniának egyfajta keretet adjon, valamint alapja legyen a film gonosz, illogikus (talán jobb ezt inkább álomszerű logikának nevezni), a mesék kegyetlenségét és naivitását tomboló vérontással ötvöző art neuvea világának. A Suspiria szinte csöpög a fenyegetettség érzésétől, amelyet a narratíva egyes, még visszafogottnak nevezhető fordulatai segítenek életre: a növendékeknek bort szolgálnak fel, amelyről kiderül, hogy vér; a padlás rothadó deszkái közül csontkukacok ezrei potyognak a hallgatók fejére, stb. (Argentónál az ilyesmi visszafogottnak számít!)
Több klasszikus Argento-féle csúcspont is ebben a filmben található meg: az akadémia titkát a világ tudtára adni vágyó vak zongorista halála az egyik legőrültebb és legegyedibben kivitelezett jelenet a horrorfilmek történetében. Egy hatalmas, ókori és modern szobrokkal szegélyezett tágas, városi tér nem jellemző helye az egyébként szűkös, klausztrofóbiát indukáló, sötét lyukakat előnybe helyező műfaj gyilkossági jeleneteinek, ám a karrierjének ezen a pontján mindent megújítani vágyó Argentót ez természetesen nem zavarja. Egy drótkötélre szerelt kamera segítségével tökéletes illúzióját kelti egy, a magasból lecsapó szörnyűségnek (az, hogy a zongorista nyakát végül saját vakvezető kutyája harapja át, már csak az Argentótól megszokott cinikus poén). A kiválóan pozicionált beállítások által sikerül érzékeltetnie egyrészt az áldozat kétségbeesett lelkiállapotát, másrészt a figura furcsa izolációját a nyílt tér közepén.
Az ilyen és ehhez hasonló jelenetek inkább szolgálják a film lázas mise en scene-jének megkonstruálását, mint a történet előbbre vitelét. A mai napig rajongók ezrei tárgyalják a Suspiria bámulatos kép- és színvilágát, valamint a Goblin félelmetes-erőszakos-dallamos gótikus szinti-rock zenéjét, ám hiába vetem ezt papírra: a Suspiriát meg kell tapasztalni! Sosem láttam még olyan filmet, amely az audiovizuális megoldásait ilyen mértékben kihasználta volna a néző – szó szerinti – letámadására. A színek szinte agyonnyomják a szereplőket, mindenütt ott vannak, áradnak és mindent uralnak (a filmről szóló, egyetlen magyar recenzió “otrombának” nevezi őket, bár a szerző eleve “maszturbációs fantáziaként” írja le a filmet). Egyértelmű, hogy Argento itt Mario Bava megoldásait járatja csúcsra: Argento technicolor színsémái sokkal erőszakosabbak és jóval kevésbé cizelláltak Bava hasonló megoldásainál. Argento valami egészen egyedit hoz létre általuk: az átélhető irrealitást, egy lüktető-hisztérikus mesevilág tökéletes illúzióját.
“A strukturalista mese-modell minden lényeges eleme tetten érhető a filmekben: a fő(bb)szereplők a pozitív és a negatív póluson helyezkednek el; olyan elnagyolt karakterek, akiknek egyéni vonásaik nincsenek, ismerős környezetükből kiszakadva, magányosan vágnak neki a világnak, hogy mesehősökhöz méltóan szembenézzenek a Sötét Erővel, és a hátborzongató kalandok, a rejtélyek megoldása után egyetlen túlélőként diadalmaskodjanak felette.” (Hungler Tímea, Filmvilág -- Köszi, Ági! ;)
A Suspiria ötletadója Argento élettársa, Daria Nicolodi volt, akivel a Profondo Rosso forgatásán szerettek egymásba. Nicolodinak gyermekkorában a nagyanyja mesélt egy iskoláról, amelyet boszorkányok felügyeltek, és ezt az alapötletet fejlesztette tovább Argentóval közösen, főleg Thomas DeQuincy Levana and Our Lady of Sorrows című pamfletjéből merítve, amelyben a szerző a világ bajaiért felelős Három Anya ötletét dolgozza fel. Mater Suspiriorum (a Sóhajok Anyja), Mater Tenebrarum (a Sötétség Anyja) és Mater Lachrymarum (a Könnyek Anyja) annyira megtetszettek Argentónak, hogy az emberiség e három főellenségének krónikáját a trilógia második részében, az Inferno-ban is folytatta, abban a filmben, amelyből még a Suspiria “meselogikája” is hiányzik.
A vadi új bemutatója láttán az Oxford Murders hivatalosan is az általam legjobban várt filmmé lépett elő. Nem elég, hogy a szuperzseniális Alex De La Iglesia rendezi, vagy hogy a szereposztás szenzációs (Alex Cox az egyik mellékszerepben? Fuck yeah!), de az előzetesből úgy árad a giallo-feeling, hogy ihaj...
Marino Girolami rendező (Enzo G. Castellari és a szinész Ennio Girolami apja) sosem az eredetiségéről volt híres: ez a Fabrizio DeAngelis produceri felügyelete alatt készült film sem találja fel a spagettis vérbe mártott spanyolviaszt. A Zombi Holocaust a hetvenes évek végének gore-hullámát lovagolja meg, pofátlanul koppintva olyan, anyagilag kimondottan jövedelmező produkciókat, mint Deodato nagyszerű Cannibal Holocaust-ja vagy Fulci Zombie 2-je (és még sorolhatnám - nagy idők!). Ám szégyenkeznie sem kell, a konkurenciával kegyetlenség dolgában simán felveszi a versenyt, sőt, néha még le is körözi őket! (Arra, hogy az öreg Girolami kiváló filmeket is képes volt összehozni, példa az egyik legjobb policsieszkó, a Roma Violenta - tessék utánajárni!)
A nemzetközi Gyereknapon újabb szupersztár szállt alá közénk: a szőke bóbitás Titeuf (ejtsd: titöf) a franciaajkú gyerekek között ismertebb, mint Astérix vagy Lucky Luke, 1992-es megjelenése óta 16 millió autogramot osztott albumainak borítóján, 25 nyelven beszél, 15 évesen is hetykén áll a bóbitája és csak nem akar sem meg-, sem kiöregedni az iskoláskorból. A svájci Kázmérnak nincs szüksége Hubára, és bár rengeteg témában vet fel kérdéseket, a kólában lévő buboréktól kezdve a munkanélküliségen keresztül a fütyi érthetetlen beszőrösödéséig, sem tanulságot nem akar levonni, sem erkölcsi kérdésekben kétségbevonhatatlan ítéletet hozni, nemhogy ráerőltetni az olvasójára. 
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
A Profondo Rosso alapvetése, hogy nézünk, de nem látunk igazán. Argento több filmjében is kerülgeti ezt a témát, de egyikben sem ennyire egyértelműen. Mikor Marc beront Helga lakásába, hogy segítsen a nőn, elhalad egy tükör mellett, amelyben látszik a rejtőzködő gyilkos arcképe, ám a férfi nem veszi észre – ahogyan mi sem, olyan gyors a fahrt, olyan ügyes a kompozíció és olyan sima a vágás. Nem véletlen, hogy David Hemmings játssza a film főszerepét, hiszen Antonioni Nagyítása is erről szólt, más eszközökkel operálva, de hasonló kontextusban. Marc a film folyamán végig meg lesz győződve arról, hogy egy festményt látott a falon, amelynek motívuma kapcsolatban állhat a gyilkossággal, és csak a finálé során “esik le neki”, hogy tükörről van szó - ezért hiszi azt, hogy a képet a gyilkos magával vitte, annak ellenére, hogy a tükör végig ott lóg a falon -, s mivel nézett, de nem látott, ebbe sokan belehalnak. A film a gyilkos vérének tócsájáról készült közelivel zárul, amelyben a döbbent Marc arca tükröződik, akit sokkol amit átélt, amit tett, és amit tanult: bűnrészessé vált, mert mikor kellett volna, vak volt az igazságra. Ráadásul a korábban említett, gyermekjátékok közt lavírozó intermezzo általában a gyilkos szeméről készült szuperközelin állapodik meg, amint az fekete szemfestékkel “csinosítja” magát, mintegy aláhúzva az igazság meglátásának problematikájával való kapcsolatot.
A forgatókönyv is szándékosan félrevezeti a nézőt. A jelenetek úgy vannak megkonstruálva és egymás után helyezve, hogy amint a történet halad előre, egyre több kérdést vessenek fel, sőt, kérdésre kérdéssel válaszoljanak, totálisan dezorientálják a nézőt, a fantasztikus fahrtokkal és a mainstream mozihoz szokott közönség számára idegesítően szokatlannak tűnő vágási technikával egyetemben; ugyanakkor tömve vannak olyan információval, amely szuggesztív módon segíti a rejtély megoldását. A film absztrakt vízió és a tradicionális narratív film közt jár vizuálisan lehengerlő kötéltáncot.
Remélem, mindenki emlékszik még, hogy a 
Aja Magasfeszültség-ével kétségtelenül elindult valami a francia filmgyártásban, ami az Inside-dal és a Frontieres-szel elérte eddigi csúcsát. Gens bemutatkozó filmje ugyan nem olyan tökéletes, mint az Inside - ahhoz kissé egyenetlen, és egy kissé túlságosan megfertőzték az elsőfilmes alkotót sújtó tipikus gyermekbetegségek -, de jelentősége és hatása ennek is csak a Richter-skálán mérhető. Nem véletlen, hogy mindkét film első képkockáin a főhősnő hasában cseperedő magzatot, a jövő francia állampolgárát látjuk, ahogy az sem véletlen, hogy mindkettőnek a forrongó Párizs adja a hátterét: ezeket a mozikat forradalmi hevület hajtja.
Hát igen, ez tényleg félrement. Vagy inkább: el sem ment odáig. Neil Marshall céljai nemesek voltak, ez kétségtelen. Totális hommage-filmet akart csinálni, a hetvenes-nyolcvanas évek poszt-apokaliptikus mozijai előtt tisztelegni.
Bénultan állsz, ahogy a szürke arcú tömeg folyóként zubog körül az ugyanolyan színtelen, omladozó épületek szegélyezte utcamederben, és az ég felé fordított arcodra fagynak a márciusi zöldes hóesés apró, koszos pelyhei. A város külső övezetében, a nyomornegyedet és az uralkodó elit belső magját elválasztó kordont biztosító fegyveres milicisták is ugyanarra mutogatnak: a zubenúbiai élősködők rondította Eiffel-torony mellett egy gigászi piramis lebeg a város felett. Lakói halhatatlan egyiptomi istenek, akik csillagászati mennyiségű üzemanyagot követelnek a fasiszta városállam kormányzójától, Jean-Ferdinand Choublanc pedig cserébe a halhatatlanság titkát próbálja kicsalni tőlük. Mindezt pedig a testedbe költözött hierakonopoliszi Hórusztól tudod, aki elveszített lábad helyére szerves fémprotézist teremtett a metró síneiből és úgy irányít kénye-kedve szerint, akár egy marionettbábut, belehajszolva a kormányzóválasztás véres politikai játszmájába. Most indulnod kell, Hórusz türelmetlen, és szerezned kell egy milicista egyenruhát, hogy bejuss a festett arcú gazdag polgárok világába. Alcide Nikopol, Isten hozott Párizsban, két atomháború és hibernációban töltött 30 év után, az Úr 2023-ik évében! 
Sokoldalúságát jelzi közreműködése Michael Mann 1983-as The Keep című filmjében, ahol a kastélyt őrző náci katonákat öldöklő titokzatos szörny kidolgozásával bízták meg (Mann az amerikai Heavy Metal oldalain tett gyakori vendégszereplése révén figyelt fel rá) és közös munkája látványtervezőként az albán származású Angelin Preljocaj-al a Rómeó és Júlia balettfeldolgozásában. Bilal három filmet is jegyez, mindhárom saját forgatókönyvből készült, az első kettő élőszereplős (Bunker Palace Hotel, 1989, Tykho Moon, 1996), míg a harmadik, 2004-ben nálunk is bemutatott és jelen recenziónk tárgyán alapuló Immortel (Ad Vitam) erősen épít a CGI hátterek és szereplők használatára, ezzel elég egyedi hangulatot teremtve. 
Miután előkészítették és felvázolták nekünk az egyszerre félelmetes és lenyűgöző jövőképet, az 1986-ban megjelent Vénuszcsapdában (La Femme piege), a narratíva átvált első szám első személybe és megnyílik előttünk a világ: Párizs fojtogató falai közül a vérvörös Temzéjű Londonba kerülünk, idegenvezetőnk pedig Jill Bioskop, egy szabadúszó újságírónő, aki sriptwalker-ével egyenesen a múltba küldi cikkeit és akinek sorsa elkerülhetetlenül összefonódik a börtönéből kiszabadult Hóruszéval és az ép elméjét visszanyerő Nikopoléval. Jill utazását a vonzerejének hatása alá került férfiak hullái szegélyezik, ő pedig HLV kapszulák szedésével próbál feledést nyerni, imígyen lassan, de biztosan összemosva a valóságot és saját hallucinációit az olvasó számára. A szálak végül Berlinben futnak össze, ami az egyetlen autonóm enklávé a cseh-szovjet birodalom szívében, ahol a Mauer Palast biztonságából az iszlámkeresztények idegen menkari tojások elleni dzsihádjába kerülünk (Eierkrieg), majd főszereplőink Egyiptom felé veszik az irányt, hogy az újfent visszatérő repülő piramis istenei elől menedéket találjanak. 
Mindenképp elmondható, hogy Bilal szürrealista, elmosott kontúrokkal rendelkező, onirikus történetvezetése és rajzstílusa arculcsapóan friss és egyedi, a narratíva ugyan néhol darabokra hullik és bizonyos dolgokra sosem derül fény (vélhetően szándékoltan), ám az Alan Moore Watchmen-jéből már ismert dokumentumokkal (a gyűjteményes kötetben a Libération egy kivehető, Nikopol-univerzumbeli példánya) támogatja a világ részletességét és hihetőségét. A trilógia nem ad térképet a világ földrajzához és nem vezeti kézenfogva az olvasót és pontosan ebben rejlik az egyik nagy erőssége: a kötetek újra és újraolvashatók, minden egyes alkalommal valami újat felfedve magukból, újabb réteget feltárva az olvasó előtt. 
Mert van csattanó is, ám ami kicsapja a biztosítékot, az mégis inkább az ezután következő vizuális sokk. Ha a L’interieur sztorija nem is olyan vitathatóan sokrétű, mint a tanulságra kihegyezett Cannibal Holocaust-é vagy a Salo-é, de műfajbeli társaihoz mérhető átgondolt történettel bír és meglepően ritka benne a logikai buktató. Persze annak, aki bele akar kötni, a töketlenzsaru-szál, a szereplők szokatlanul erős tűrőképessége a fájdalommal és vérveszteséggel szemben, vagy pár hogyannal kezdődő kérdés lehet ugyan vesszőparipa, ám azt hiszem, egy ilyen film esetében ezeket az apróságokat szentségtörés komolyan venni. Bár amúgy is elvonja róluk a figyelmet a pokoli látványorgia.
A franc se gondolta volna, hogy a trilógia befejező epizódját a halott Fulci fogja rendezni. És mégis.
„I hate Funny Games. It wouldn’t get down and dirty.” – Ramsey Campbell
Aaaaah, Edwige Fenech… ha az olasz thrillereknek, az un. giallóknak van emblematikus hős(nőj)e, akkor ő az. Edwige, ez a csodálatos máltai-görög koprodukció Algériában jött a világra 1948. december 24-én. Micsoda karácsonyi ajándék! Plasztikus megjelenése, úgymint a hímneműekből a legextrémebb pavlovi reflexet kiváltó teste és gyönyörű, macskaszerű, a félelmet kitűnően kifejező arca szinte predesztinálta a thrillerek, majd a hetvenes évek második felében számtalan szexkomédia főszerepére.
A Lo strano vizio della Signora Wardh volt az első giallo, amelyben Luciano Martino produceri ügyködése alatt szerepelt. Az "alatt" kifejezés többek között azért is helyénvaló, mivel Martino feleségét és kölkét hátrahagyva vetette magát Edwigére - ha nekem lenne feleségem és gyerekem, Martinóhoz hasonlóan cselekednék! A viszonyuk eltartott egy ideig, és több kellemes alkotást eredményezett. A Lo strano vizió-t Luciano fivére, Sergio Martino rendezte, akinek filmográfiája addig két remek dokumentumfilmből állt.
Frusztrációját enyhítendő a bájgúnár George (a Sergio Martino giallóiban állandóan előforduló George Hilton, Sweet Body of Deborah, Bullet for Sandoval) karjaiban keres kikapcsolódást, akivel egy hamisítatlan swinging-sixties, pontosabban már seventies partin ismerkedik össze, ám miután barátnője, Carol (aki George unokatestvére is egyben) gigáját is elmetszi a gyilkos (és Jean biztosan nem lehetett az elkövető, mivel ő addigra már Marat játszott a kádban (= felvágta az ereit)), Julie úgy dönt, elege van a császárváros szexuálisan represszív atmoszférájából, és George-ot az anyósülésre paszérozva a Costa Brava felé veszi az irányt. Természetesen ő van a legjobban meglepve, mikor a halott Jean virágcsokrokat kezd küldözgetni neki…
A finálé sunyi és fekete, mint a macska a sarokban - igazi meglepetés. A fordulatos, és Martino remek rendezésének köszönhetően feszes ritmusban elmesélt történet tele körömlerágatóan izgalmas jelenetekkel, amelyekből a későbbi filmtörténet folyamán többen is "merítettek" (Emlékeztek a Halloween-ben arra a jelenetre, mikor Michael hátulról közelít az egyik éppen telefonáló áldozatához? Nos, a Szerelmi vérszomj-ban tanulmányozhatjátok az eredetijét. Carpenter hagyta magát giallók által "inspirálni", hogy cizelláltan fogalmazzak). Születési évéhez képest döbbenetesen vérbő a film, biztosan komoly fejtörést okozhatott az akkori cenzúrabizottságnak (természetesen ilyenkor mindíg hozzá kell tenni, hogy mindennemű cenzornak azonnali felfordulást kívánunk!).
A film audiovizuálisan legemlékezetesebb jelenetei Julie álmai, amelyekben vágyakozva emlékszik vissza Jeannal folytatott viszonyára. Ahogy Martino ezeket a lágy S/M-víziókat megjeleníti, a széles fókuszú lencsével felvett jeleneteket belassítja, és az egészet az Orlandi-féle témával aláfesti, az valami páratlanul szuggesztív.
A Szerelmi vérszomj-at nálunk a Hungarovideo adta ki a nyolcvanas évek végén (aki nem ragaszkodik a szinkronhoz, Amerikából már beszerezheti a film vágatlan, fantasztikus minőségű dvd-változatát, ott The Strange Vice of Mrs. Wardh a címe). A magyar verzió igazi vegyesfelvágott: bár szép szélesvásznú, és az erőszakosabb részek mind a helyükön vannak, mivel egy hetvenes években készült spanyol maszterről húzták le, a szexjelenteket erősen megnyirbálták - Generalissimo Franco nem szerette a cicit. Sajnos a magyar nézőnek így le kell mondania Edwige az Alpok legimpozánsabb formáit idéző domborulatainak látványáról - a csaj ráadásul manapság ugyanolyan jól néz ki, mint a film elkészültének idején, lásd Hostel 2!. Ennek ellenére, mivel a film még megnyirbált állapotában is csúcs, ha nincs meg a gyűjteményedben, rohanj el az első videókölcsönzőbe; ha nekik sincs meg, fuss tovább a következőbe, és ordítsd, visítsd, követeld: "Szerelmi vérszomjat akarok! Szerelmi vérszomjat akarok! Nem élhetek Szerelmi vérszomj nélkül! Engem a Wostry Feri küldött!"
Vannak filmek, melyek megjelenésük idején annyira népszerűek, hogy lassanként sokat idézett legendákká válnak, és a címük jó eséllyel még azoknak a későbbi generációknak is ismerős lesz, akiknek az életéből a film talán már kimaradt, hiszen amíg sorra meg nem jelennek dvd-n (amely dicséretes folyamat csak mostanában kezdődött el), csak egy-két tévéadón lehet velük összefutni. Ezen, a magyar filmgyártás szebb korszakában készült „nagy öregek” egy része, ha értékes filmalkotások is, de a mai fiatalokhoz már nehezen tudnak szólni lassú tempójuk vagy ódivatú fogalmazásmódjuk miatt. A Tizedes meg a többiek az ellenpéldák egyike: történelmünk egyik legfurcsább, legvisszásabb korszakában játszódó csavaros története, szellemes párbeszédei, kiváló színészeink által megformált, remekül eltalált szereplői tökéletesen kiállták az idő próbáját.
Ötvenhat után minden kicsit ötvenhatról szólt, félig-meddig még ez a '45-ben játszódó furcsa vígjáték is, de észrevéve és kihasználva azt, hogy lassan, óvatosan meg lehet már fogalmazni őszinte véleményeket is (1965-ben jött ki egy másik fontos film, Jancsótól az Így jöttem), nem válik egyoldalúvá (pedig egy komédiától nem is feltétlenül várjuk el az összetettséget és a komolyságot). A film (és a néző) ugyanúgy együttérez Grisával, mint ahogy ránevet a szenvedő, túlcsorduló hazafias érzelmeit marcangoló Gálfy Eduárdra. Forgatott Keleti Márton is igazi propagandaízű filmet (a Tegnapot), amit szintén Dobozy Imre írt, a Tizedes azonban a komédia-jelleg ellenére egy partizánfilmnél sokkal mélyebb alkotás. Sok apróság áll össze egy képpé, első megtekintésre nem is könnyű mindent felfedezni benne, de hát ez (is) az igazán nagy filmek jellegzetessége. Mert minden történelmi mondanivalója és érdekessége ellenére ez legfőképp egy igen szórakoztató alkotás, már csak a kiváló színészgárdának köszönhetően is: Sinkovits Imre, Darvas Iván, Major Tamás, Márkus László és a többiek tényleg hihetetlen alakításokat nyújtanak.
Rose Elliot (Irene Miracle) new york-i költőnő szörnyű felfedezést tesz: a hotel, amelyben lakik, egyben a Második Anya, Mater Tenebrarum otthona is. Még mielőtt végső bizonyíték után kezdene kutatni, sejtéséről értesíti Rómában tanuló öccsét, aki azután érkezik csak meg New Yorkba, hogy nővérének nyoma vész (közben barátnőjét, akinek “bűne” csupán annyi, hogy elolvassa a hugica levelét, egy ismeretlen lemészárolja). Marc (Leigh McCloskey) ugyanabban a szállodában száll meg, amelyben korábban testvére lakott, és rövidesen benne is gyökeret ver a gondolat, hogy a vendégek és az igazgatóság egyaránt az életére tör...
Argento operatőrt vált, és sajnos ez nincs a film előnyére: Romano Albani színei fakóbbak, mint Luciano Tovoli technicolor palettája (akivel majd az 1982-es Tenebre-ben dolgozik ismét együtt), és kompozíciói is érőtlenebbek: néha túl szorosak, már-már klausztrofób hatást keltenek, máskor feleslegesen levegősek. A zenei kíséret ugyancsak kevésbé markáns, mint a rendező előző filmjeinél, a Goblin erőszakos, repetitív – bár nagyon hatásos – szinti-gothic rockját Keith Emerson prog-rockja váltja fel.
A házak, mint megtestesülések: a Suspiria és az Inferno ikonográfiájának ez a lényege, bár a De Quincey által, ópiummámorban kiötlött legendában ilyesmire nincs utalás. Ebből a szempontból az Inferno még több is a Suspiria-nál, Jung elméletét vegyíti el a XIX. századi kábítószeres szerző hallucinációk táplálta fantazmagóriáival, és az egészet pszichedelikus popdesignba csomagolja – utóbbi lényege ráadásul a múlt stílusainak összevegyítése, azoknak a szokottnál grandiózusabb, furcsább leképezése. Így lesz az Inferno-ból utalások és az ezekre az utalásokra adott válaszok reflexív rendszere. Kár, hogy az izgalommal (mert a narratíva abszolúte inkoherens), emlékezetes szinészi játékkal (mert a lead nagyon gyenge) meg hasonló alapapróságokkal kapcsolatos felszínes elvárásaink kielégítetlenek maradnak. Az Infernót legjobb egyfajta nagyköltségvetésű kísérleti filmként nézni, akkor aztán tényleg azt veszed ki belőle, amit belevittél.
Az, hogy mára Argentót horrorfilm-rendezőként skatulyázták be, főleg ennek az 1977-os remekművének köszönhető, addigi legnagyobb sikerének. Bár a Suspiria markánsan különbözik korábbi munkáitól, sok giallós vonást tartalmaz. A giallóktól témaválasztása különbözteti meg: a természetfeletti fekete mágia machinációi a történet katalizátorai; megoldásaiban a mise en scene dominál; Argento az egyes jelenetek hatásosságának érdekében szó szerint lehengerli a nézőt azzal az audiovizuális tombolással, ami a Suspiria lényege. A rendező korábbi filmjeire sem volt éppen jellemző a narratív koherencia, és ebben a munkájában már szinte teljesen lemond arról, hogy bármiféle logikát erőltessen a történés láncszemei közé.
Több klasszikus Argento-féle csúcspont is ebben a filmben található meg: az akadémia titkát a világ tudtára adni vágyó vak zongorista halála az egyik legőrültebb és legegyedibben kivitelezett jelenet a horrorfilmek történetében. Egy hatalmas, ókori és modern szobrokkal szegélyezett tágas, városi tér nem jellemző helye az egyébként szűkös, klausztrofóbiát indukáló, sötét lyukakat előnybe helyező műfaj gyilkossági jeleneteinek, ám a karrierjének ezen a pontján mindent megújítani vágyó Argentót ez természetesen nem zavarja. Egy drótkötélre szerelt kamera segítségével tökéletes illúzióját kelti egy, a magasból lecsapó szörnyűségnek (az, hogy a zongorista nyakát végül saját vakvezető kutyája harapja át, már csak az Argentótól megszokott cinikus poén). A kiválóan pozicionált beállítások által sikerül érzékeltetnie egyrészt az áldozat kétségbeesett lelkiállapotát, másrészt a figura furcsa izolációját a nyílt tér közepén.
A Suspiria ötletadója Argento élettársa, Daria Nicolodi volt, akivel a Profondo Rosso forgatásán szerettek egymásba. Nicolodinak gyermekkorában a nagyanyja mesélt egy iskoláról, amelyet boszorkányok felügyeltek, és ezt az alapötletet fejlesztette tovább Argentóval közösen, főleg Thomas DeQuincy Levana and Our Lady of Sorrows című pamfletjéből merítve, amelyben a szerző a világ bajaiért felelős Három Anya ötletét dolgozza fel. Mater Suspiriorum (a Sóhajok Anyja), Mater Tenebrarum (a Sötétség Anyja) és Mater Lachrymarum (a Könnyek Anyja) annyira megtetszettek Argentónak, hogy az emberiség e három főellenségének krónikáját a trilógia második részében, az Inferno-ban is folytatta, abban a filmben, amelyből még a Suspiria “meselogikája” is hiányzik.