Ezeknek az albán bűnözőknek nagyon nehéz a felfogásuk. Az ember azt hinné, az első rész eseményei megtanították őket arra, hogy Liam Neesonnal rossz ötlet baszakodni. De neeem, megint keménykednek, morcoskodnak, és a fegyverük ravaszát piszkálják, hogy halomra lövessék magukat vele. Lehet, hogy valami „shot by Neeson” fétisklub tagjai. Vagy tényleg csak hülyék. Ellenben a francia filmesek (élükön az író-producer Luc Bessonnal) nagyon is eszüknél vannak – rég megtanulták már jenki kollégáiktól, hogy ha egyszer jól el tudtak adni valamit, akkor alighanem ugyanolyan jól, vagy akár még jobban el tudják adni ugyanazt még egyszer.

Azért okozhatott némi problémát az íróknak, hogy a cím, ami egyben a brand, a kiindulási alap, vagyis megkerülhetetlen, eléggé szűk határok közé szorítja egyébként nyilván szárnyaló fantáziájukat. Nincs mit tenni, a rosszfiúknak el kell rabolniuk valakit. A főhős lányát nem lehet, mert az már annyira durva recycling lenne, hogy ahhoz talán még Hollywoodban sincs elég bőr az arcokon. A feleség? Oké, de miért rabolnák el? Szexrabszolga? Ahhoz öreg. Pénz? Az nem nagyon van. Akkor legyen Neeson az áldozat? Hülyeség, ha őt kell kiszabadítani, ki fog akciózni? Behozzák elhidegült testvérnek Pierce Brosnant? (Hopp, pitcheltem az Elrabolva 3-at!)

Akkor valakinek eszébe jutott a mindig, minden körülmények közt írómentő jolly joker: a bosszú!  Szóval az első rész lánymentő akciójának folyományaként leölt szőrösképű albánok nem lombikban növesztett, szérializált tetűládák voltak, hanem testvérek, fiúk és férjek, a rokoni kapcsolatok másik végén pedig sok homlok ráncosodik dühösen. Nade, ha revans, ha meg akarják ölni Neesont (és családját), minek rabolnák el őket? És akkor valaki (talán Besson?) előhúzott a seggéből egy zseniális ötletet: „háttttööö, legyen egy helyi szokás, hogy a halottjaik gyilkosának vére az albán anyaföldet köteles öntözni”. Oh, come the FUCK oooooon!

De oké, lépjünk túl a testszagtól büdös pitching roomban világra hozott plot device banalitásán. Utána tényleg megkapjuk, amit akartunk, a rohangálást, a lövöldözést, a keménységet, a tökösséget, a csonttöréseket, a robbanásokat, a Neesont, vagyis ugyanazt, amit az első részben. Csak kicsit rosszabbul. Olivier Megaton nem tud olyan szépen, nyersen, oldschoolan rendezni, mint Pierre Morel (bár gondolom, A szállító 3. után ennyiért is hálásak lehetünk), minden egyszerű, de hatásos eleganciáért, ami utóbbinak spontán jött, előbbi remegő kamerával, kapkodó vágással fizet meg. Az Elrabolva nem akart trendi lenni, megfelelni, felülmúlni, csak simán baszott szórakoztató volt a maga faék egyszerűségében. A folytatás meg persze hozza a tipikus folytatáshibákat.

De minden morgásom és gúnyolódásom ellenére be kell vallanom, nem unatkoztam, nem utálkoztam, nem olyan rossz film az Elrabolva 2. Akinek elég, ha Neeson alibiforgatókönyvvel a háta mögött, közepes rendezéssel kaszálja a rosszfiúkat „megdöglesz” arckifejezéssel, az másfél órára jól ellesz a székében, aztán csókolom. Azért nagyon remélem, hogy tévedek, és Bessonék nem hagyták nyitva a kaput egy harmadik filmre – Neeson ugyan kiröhögte egy újabb folytatás lehetőségét („Oh, come on! She’s taken again?”), de ez ugye semmit nem jelent. Nos… talán annyira már az albán bűnözők sem hülyék.

Paul Michael Stephenson a Best Worst Movie után, ami a hírhedten nevetséges Troll 2 című olasz-amerikai koprodukcióról illetve stábjáról szólt, újabb horrorközeli doksit készített, és a kritikák ezt is imádják. A The American Scream olyan kedves megszállottakról szól, akik Halloween idején fantasztikusan kigondolt kísértetkastéllyá alakítják házaikat, ahová csődülhet a rettegést áhító jónép.

Gyerekkoromat képregényes szempontból kétségkívül az X-Men határozta meg. Ugyan gyűjtöttem én szinte mindent, ami a ’90-es évek első felében gyűjthető volt, Supermantől Pókemberen át a Transformersig, de egyik sem hagyott bennem olyan maradandó nyomot, mint a félt és gyűlölt mutáns hősök kalandjai. Olyannyira, hogy mikor hosszú évekkel később újra rászoktam a képregényekre (volt egy elég hosszú kihagyás ugyanis), és már nem csak olvastam őket, hanem a hátterükbe, történetükbe is belekóstoltam, és azt találtam, hogy Chris Claremontnak ez a sorozata legendás, és mindenhol az amerikai szuperhősképregény egyik etalonjának tartják, úgy éreztem, jól működik a világ és az emberiség.

Azt külön nehéz kifejezni, hogy a Mészárlás című történet (a magyar széria 11. száma, eredetileg: The Uncanny X-Men 211 – nem mellesleg, ez vezetett az azóta is felülmúlhatatlan Rozsomák-Kardfogú harchoz) milyen hatással volt rám. Ugyan a szintén akkoriban megjelent Batman sorozatnak szinte minden számában találkozhatott a tizenéves lurkó válogatott, véres (és nem egyszer kényelmetlenül realisztikus) brutalitással, a Martalócok ámokfutása valamiért sokkal jobban az elevenembe talált. Az egész annyira felháborítóan értelmetlen, oktalan, kegyetlen, és valahogy már akkor is éreztem, hogy mindezek ellenére, sajnos nagyon is „emberi” volt, hogy rettenetes érzés volt olvasni. És még csak nem is ez vágott igazán gyomorszájon, hanem az egyik hős, Kolosszus reakciója. Ez a hatalmas erejű „acélember”, aki a kemény külső alatt szelíd, kedves, jámbor és csupa szív, úgy bepipult, hogy egy pillanat alatt elroppantotta véreskezű ellensége nyakát. Pedig az X-Men nem öl. Főleg Kolosszus nem. Az a panel, amin John Romita Jr. egy merő, remegő dühnek ábrázolja villámló szemekkel, ahogy kilátásba helyezi a következő megtorlást – félelmetes. Amikor pedig ígéretét nem tudta beváltani, mert a martalóc meglógott, határozottan csalódott voltam.

Kevés olyan népszerű téma létezik, amit ne dolgoztak volna már fel ezer- meg ezerféleképpen, mint a kalózok. Az emberek szívesen tulajdonítanak egyfajta vadromantikát a hatóságoknak fityiszt mutató, a tengereken szabadon kószáló, jobb sorsa érdemes szerencsevadászoknak, annak ellenére, hogy a valóság köszönőviszonyban sincs ezzel a képpel. A kalózélet köré szőtt színes-szagos legendák azóta számtalan kreatív elme szikráját lobbantották lángra, gondoskodva a téma örökzöld mivoltának fenntartásáról. Aki szívesen bújna egy kalózkapitány bőrébe, még ha csak pár órácskára is, az most jól figyeljen, mert egy kalózos társasjáték, a Merchants & Marauders (röviden MM) bemutatása következik.

Elöljáróban leszögezném, hogy akinek mind a játékmenet, mind a dizájn kapcsán déja vu-je támad, az bizony jól érzi, mert mintha ez az egész ismerős lenne valahonnan. Kétségtelen, hogy az alkotópárost (Christian Marcussen és Kasper Aagaard) a Sid Meier’s Pirates! című számítógépes játék ihlette meg, olyannyira, hogy akár lenyúlásként is értelmezhetnénk az effajta adaptációt, de mi most jóságosak leszünk, és nemes egyszerűséggel annyit mondunk: sikerült majdnem maradéktalanul átörökíteni a Pirates! esszenciáját.

A jóindulat részemről azért is garantált, mert nagyszerű munkát végzett a két úriember. Jómagam, aki számos önfeledt órát töltöttem a Pirates! előtt, hol kartácstűzzel fűszerezve meg a monoton tengeri utazástól sótlanná szikkadt kereskedők életét, hol pedig álnok gazfickókat vadászva le a viharos tengeren, azon kaptam magam az MM előtt ülve, hogy a PC-s játék dallamait dúdolgatom újra meg újra.

A játékosok – minő meglepetés – hajóskapitányokat alakítanak, akik kettesben, hármasban, vagy négyesben vághatnak neki az Ígéret Fö… akarom mondani Tengerének. A PC-s játékkal való párhuzam miatt akár úgy is fogalmazhatnék, hogy az MM sandbox stílusú társasjáték, vagyis adott egy félig-meddig élővé varázsolt környezet, jelen esetben a gyarmatosított Karib-tenger, ahol ki-ki vérmérsékletétől illetve kapitalista szemléletének fundamentális beállítottságától függően válthatja valóra ambícióit. A cél a legdicsőségesebb karib-tengeri vagánnyá válni. A játék ezt Dicsőség Pontokban méri, aki előbb gyűjt össze ebből tízet, az megnyerte a játékot, a többiek meg mehetnek Jónás Rita Kiskalóz Képzőjébe (vagy vissza a balettbe ugrálni).

Dicsőség Pontokat sokféleképpen lehet szerezni: küldetések végrehajtásával, hatalmas profitot hozó kereskedéssel, mesés zsákmányt szerző kalózkodással, vagy ellenséges hajók tenger fenekére küldésével. Alapvetően kétféle szerep kínálkozik, vagy tisztességes és erényekben bővelkedő kalózok leszünk, vagy nem átallunk a gaz, minden hájjal megkent, mocsok kápitálistá kereskedők sorai közé lépni. Utóbbi esetben érdemes a nyílt színi agresszió minden formáját kerülnünk, sunyi módon mezgerelve végig az utunkba akadó kikötőket, eladásra kínált árucikkek után kutatva. A kalózoknál nem érzem szükségét, hogy részletekbe menően tárgyaljam eme gyönyörű és elismert szakma rendkívüli sokoldalúságát, hacsak nem éltél eddig egy odúban, távol a világtól, rögvest tudni fogod hogyan vezesd őket győzelemre.

A játéktábla a Karib-tengert és szigetvilágát ábrázolja, a Pirates! rajzfilmes stílusához nagyon hasonló megvalósításban. Minőség terén nem csak a Fantasy Flight Games képes nagyot durrantani, a játék kiadója, a Z-Man Games tett róla, hogy minden tartozék tökéletesen passzoljon a kalózos és a karibi hangulathoz egyaránt. A hajók pofás kis műanyag modellek, amikből négyféle típusú van a dobozban, a pénzként funkcionáló kartonjelölők szélei direkt nem szabályosak, az akkori pénzverdék által kibocsátott érmék élethűbb ábrázolása végett. A színek és a grafikai stílus pedig gondoskodnak róla, hogy bele tudjuk élni magunkat a játékba. A tábla térségekre, tengeri zónákra van felosztva, ezekből tizenhét van összesen, egy kivételével mindegyik egy adott nemzet sajátja, ennek a kalózkodás esetén jut szerep.

A szabálykönyv jól szerkesztett, érthető, de még mindig nem csillagos ötös – pont a harcokat részletező szabályoknál érdemes kétszer-háromszor alaposabban nekiszaladni, hogy minden letisztuljon. Valószínűleg azonban még így is elő fog fordulni a füzet játék közbeni olvasgatása. Aggódni azonban nem kell, hamar a helyükre kerülnek a dolgok, második vagy harmadik alkalomra már alig vétünk majd el szabályt. No persze van, akinél ez negatívum, de tekintve a tematikus játékok összetettségét, azt kell mondjam, a szabályok tanulási folyamata jobbára zökkenőmentes (ellenben az Arkham Horrorral, ahol minden játékülés alkalmával szívet-lelket melengető ismerősként köszön vissza az önmagában is horrorral felérő mondat: „jéé, ezt eddig nem is így csináltuk!”).

A játékmenet körökre osztott, a kör elején húzunk egy eseménykártyát, ami minden játékosra vonatkozik. Változatosságban nincs hiány, a viharoktól kezdve a háború kitörésén át a kalóztámadásig szerepel itt minden, mi megkeserítheti a tengerészek életét. Ettől függetlenül én el bírnék viselni mondjuk kétszer ennyi eseményt, mert már pár játékülés után is visszaköszönnek majd korábbiak. Az eseménykártya után cselekedhetnek a játékosok, szépen sorban egymás után. Mindenkinek három akciója, úgymond „lépése” van, ha ezeket letudta, akkor ő végzett is, jöhet a következő, ha még nem, kénytelen kivárni, amíg sorra kerül. Ez a fajta megvalósítás maga után vonzza a holtidő megjelenését, vagyis amikor arra várok, hogy lépjen a tisztelt kolléga, és ne tököljön annyit, csókolom. Az MM a holtidő esetében vékony mezsgyén lavíroz. Az a három akció általában egy időigényesebb cselekvés végrehajtására elég, így én nagyon ritkán éreztem, hogy befagyna a játék egy hezitáló játékos miatt. Kivételek természetesen mindig vannak, a kikötői akciók, főleg ha oroszlánrészüket a kereskedés tölti ki, bizony el tudnak nyúlni.

Térjünk is át az akciókra. Háromféle létezik, a mozgás, a felderítés és a kikötői akció. Ezeket kedvünk szerint kombinálhatjuk, költhetjük mindet mozgásra is, ha a szükség úgy kívánja. Mozgás esetén áttesszük a hajónkat egy szomszédos zónára, vagy az adott zónához tartozó kikötőbe térünk be, illetve hagyjuk el azt. A felderítés során megpróbálunk egy ugyanazon zónán tartózkodó hajót észrevenni, hogy azután bebizonyíthassuk, méltóak vagyunk a kalózkodás körébe tartozó minden egyes bűntett elkövetésére. A kikötőben kereskedhetünk, a hajónkat ért sérüléseket javíttathatjuk meg, legénységet toborozhatunk, utánajárhatunk egy pletykának (ami, ha igaznak bizonyul, Dicsőség Pontot ad) vagy felvehetünk egy küldetést, ha éppen van elérhető. Újabb hajót szintén itt vehetünk, ahogyan a már meglévő fejlesztése is a kikötőben zajlik.

A játék elején mindenki kap egy pofás lapot, ami a hajóját reprezentálja, ide lehet pakolni a későbbiekben mindent, amit felszedünk: kincset, specialistákat, küldetéseket, az árucikkeket is. A hajók eltérnek tulajdonságaikban, kezdetben kettő közül választhatunk, egy kisebb és gyorsabb, vagy egy nagyobb, lassabb közül. A kicsivel a kalózkodás megy könnyebben, a nagyobbal a kereskedés. Húzunk még egy kapitányt is, akikből összesen 16 található, mindegyik nemzetből (angol, holland, spanyol és francia) négy, mindegyikük egy-egy személy, névvel, dögcédulával, sötét múlttal. Őt is a hajóra rakjuk, tulajdonképpen ő lesz ténykedéseink sikerének az alapja, ugyanis az ő tulajdonságaitól függ, hogy mely szakterületeken tudunk fényesen domborítani. A négy alaptulajdonság a Hajózás, a Felderítés, a Vezetői képesség (Kapitánykodás) és a Befolyásosság. Mindegyiknek megvan a maga szerepe, hogy milyen helyzetben lesz rá szükség.

A tulajdonságokhoz egy számérték tartozik, ez azt mutatja meg, hány dobókockával kell dobni az éppen kívánt hatás eléréséhez. A dobókockák speckók, csak egytől négyig vannak bepöttyözve, a fennmaradó két oldalon koponya és keresztbetett lábszárcsont virít, ezek jelentik a sikert. Egyszerű, koponyát kell dobni és máris magunk mögött tudhatjuk az aktuális problémát. A tizenhat kapitány mindegyike különböző, nincs két egyforma, erről különleges képességeik gondoskodnak. Van köztük viharokat kicselező mesterhajós, piperkőc szépfiú, harci felszereléssel induló veterán, üldözőit lerázni képes csempész és még lehetne sorolni.

Nos, miután megkaptuk a kezdőcsomagot (hajó, kapitány, legénység, ágyúk, arany), nekiveselkedhetünk, hogy lehetőleg a többiek előtt gyűjtsük be azt a fránya tíz Dicsőség Pontot. Innen a játékos szabad kezet kap, ott a hajója, körönként három cselekvési lehetőség, uccu neki, vitorlabontás és irány a Karib-tenger térsége. A lehetőségek természetesen behatároltak, ahogyan a játék címe is sokatmondóan céloz rá, de a témához nagyon frappánsan illeszkednek, a lényeget lefedik.

A kereskedés egyszerűen zajlik, kikötőről kikötőre hajózunk, és azt figyeljük, melyikben éppen mi a hiánycikk. Ezt egy apró kartonlapocska jelöli, a játékban megtalálható árucikk egyike látható az oldalán. Ezekből képpel lefelé kiosztunk egyet-egyet minden kikötőre, felfedésükre az odalátogatáskor kerül sor. Ilyenkor derül ki, hogy San Juan-ban mondjuk kakaóbabból vagy banánból van-e hiány – értelemszerűen ott azt érdemes eladni, ugyanis ezekért dupla árat fizetnek. Ráadásul, ha egyszerre három megegyező árucikk kártyát adunk el, máris bezsebeltünk egy Dicsőség Pontot, amivel egyébiránt együtt jár egy véletlenszerű Dicsőség Kártya felhúzása is. Ez utóbbiakból számos van, jóval több, mint eseményből, és a lehető legváltozatosabb előnyöket biztosíthatják (hajóácsot a legénységhez, plusz akciókat, más kockáit újradobató szívatást, és még sok-sok mást).

A kalózkodás kereskedőhajók kifosztásával jár, amiket korongok jelképeznek, ezeket szintén a kezdéskor rakjuk a tengeri zónákra, persze titokban, hogy ne lehessen tudni, melyik nemzet zászlaja látható rajtuk. Amint sikeresen felderítettünk egy kereskedőt, felfordítjuk és eldönthetjük, hogy érdemes-e nekünk bepróbálkozni az érintett nemzetnél. Választásunk szerencsére van, ugyanis ha véletlenül egy honfitársunkra bukkantunk, hagyhatjuk sértetlenül távozni, de akár dönthetünk úgy is, hogy a tengeri zónát uraló nemzet hajóját abuzáljuk, de nagyon. Ebben az esetben a bántalmazott nemzet haditengerészete pofás vérdíjat tűz ki a fejünkre, amit természetesen bátran tetézhetünk a későbbiekben, sőt, kalandor természetűek próbálkozhatnak minél több nemzet haragjának kivívásával.

A körözés alatt álló hajó nem térhet be ellenséges kikötőbe, így jól meg kell fontolni, hogy kivel és hol bocsátkozunk összetűzésbe. Ekkor kerülnek képbe az NJK-k – vagyis a Nem-Játékos Kapitányok. Az eseménykártyák hatására táblára kerülő hadihajók a rajtuk esett sérelmet megtorlandó, szeretnének ágyútűz amortizáló hatásának kitenni minket, természetesen puszta kíváncsiságból, vajon meddig bírjuk. Ez egy újabb korlátozó tényező, ami a kalózok szabad mozgásterét szűkíti. Persze neki lehet menni egy hadihajónak, némi szerencsével és egy jól felszerelt hajóval el is foglalhatjuk akár. Ha már a hajóknál tartunk, a játék véleményem szerinti egyetlen hiányossága, hogy kevés a hajótípusok száma, a két kezdőhajót mihamarabb eladja úgyis mindenki, használható választásként pedig csak egy típus jön szóba. Ezen több hajó bevezetésével javíthattak volna.

Amint látható, a játék bővelkedik a lehetőségekben, a nyeréshez vezető út többféle, érdemes kombinálni benne és nem leragadni kizárólag az egyik szerepnél. A véletlenszerűen felhúzott kártyáknak, a különböző kapitányoknak és a mindig változó kereskedelemnek köszönhetően minden alkalommal másképpen alakul a játékmenet, emiatt az újrajátszhatósága magas. Arról nem is beszélve, hogy egymásra is lehet vadászni, ami a kalózoknak kifejezetten ajánlott, főleg ha azt látják, hogy a kereskedő hamarosan megnyeri a játékot.

A játékidőről még nem esett szó, és az MM esetében ez sem horribilis, két-három óra alatt bőven lejátszható. Új játékosoknak ugyan eltart egy darabig, amíg minden szabályra kitérünk, emiatt elnyúlhat egy menet, de valóban hamar bele lehet jönni. A viszonylag rövid játékidő miatt pedig nem érzi úgy az ember, hogy rá kéne pihennie egy újabb partira.

A Merchants & Marauders hangulatos, élvezetes szórakozást nyújt, én bármikor nagyon szívesen leülök vele játszani. Újonc kiskalózoknak az első alkalomhoz ajánlok egy gyakorlott szabálymagyarázó kapitányt, és akkor semmi probléma nem lesz. És habár erős a késztetés, nem fogok kalózos és szárazföldi patkányos dumával elköszönni, ti szárazföldi patkányok! Arr! (A francba…)

(Jelen cikk egy változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Papírmozi képregényes szakmagazin ötödik számában jelent meg nyomtatásban 2011-ben - NK)

Az Alexandro Jodorowsky és a Moebius nevével fémjelzett Incal sorozat a felnőtt nagyközönségnek szánt képregények születésének egyik úttörője, egy olyan mérföldkő, ami elvitathatatlanul a modern bande dessinée egyik stabil alapkövévé vált. Az űroperát, a metafizikát, a szimbolizmust és a társadalomkritikát vegyítő hét éven keresztül írt első hat rész az osztatlan kritikai siker hatására trilógiává terebélyesedett, majd több különálló mellékszálat is növesztett, melyek ugyanabban a részletgazdagon kidolgozott „Jodoverzumban” játszódnak. Mielőtt azonban nekilátnánk az Incal-univerzum bemutatásának, nézzük meg ki az a két szerzőzseni, akinek ezt a kozmikus science-fiction (vagy ahogy Jodorowsky nevezi: meta-fiction) sagát köszönhetjük.

A chilei születésű Alexandro (avagy Alejandro, ahogy következetesen spanyol nyelvű műveit jegyzi) Jodorowsky excentrikus és sajátosan karakán reneszánsz ember, a bande dessinée Alan Moore-ja, a mozi, a cirkusz, a zene, a pantomim, a költészet, a színház és nem utolsósorban a képregény jelenleg 82 éves veteránja, a kilencedik művészet egyik olyan legendás alakja, aki a nyolcvanas években a talán a legtöbbet tette, és nem csak a Humanoides Associés kiadó keretein belül, hogy a kilencedik művészet túllépjen a nagyközönség szemében a gyermekeknek szánt szórakoztatás skatulyáján. Első képregényélményei a Chilébe is eljutó amerikai újságok vasárnapi mellékletei voltak: Mandrake the Magician, Prince Valiant, Flash Gordon, Popeye, Tarzan, melyeknek hatására indította útjának a hatvanas években az aztán öt éven keresztül saját maga írta és rajzolta Fabulas Panicas című vasárnapi képregénymellékletet az El Heraldo de México egymillió példányszámos napilapjának kultúra rovatában. Még az ötvenes években tagja volt egy párizsi pantomimes társulatnak, majd a hatvanas évek elején indult szürrealista mozgalomra válaszul Roland Topor és Fernando Arrabal társaságában megalakította a Pánik Mozgalmat, mely később a a Fabulas Panicas névadójává is vált. Nem tétlenkedett ezután sem, 1965-ben megvetette a mexikói avant-garde színház alapjait, majd leforgatott két, azóta kultikussá vált filmet, az El Topo című metafizikai westernt és a Szent Hegyet (The Holy Mountain), amit az alpinista filmek és a science-fiction egyfajta amalgámjaként lehetne meghatározni. A következő, ezúttal hihetetlenül grandiózusra tervezett filmjének forgatókönyvébe 1975-ben vágott bele: Frank Herbert legendás Dűnéjét akarta gyöngyvászonra adaptálni olyan nevek segítségével, mint Orson Welles Harkonnen báró, David Carradine Leto herceg és Gloria Swanson a Bene Gesserit főtisztelendő anya szerepében. Salvador Dalí természetesen a mindenható IV. Shaddam császárt alakította volna, a szédítő magasságokat ostromló egójának megfelelően a kor szupergázsijáért, melyet Greta Garbo-t is túlszárnyalva 100.000 dollárban állapított meg óránként. A látványterveket H. R. Giger, Chris Foss és egy bizonyos Moebius készítette, a filmzene megkomponálásához pedig a Pink Floyd-ot kérték fel. Az elképesztő terv végül a producereknek köszönhetően kútba esett, Jodorowsky pedig két évnyi megfeszített munka után ott maradt a szinte teljesen kész storyboard-al és a filmhez készített közel 3000 rajzzal. Mindez a roppant erőfeszítés azonban nem veszett kárba: ez képezte a Moebius-szal megalkotott Incal-univerzum alapját.

Jean Giraud, művésznevén Moebius, a bande dessinée 73 éves pápája (aki nemrégiben, 2012 márciusában hunyt el váratlanul - NK), a Blueberry, az Arzach és a Hermetikus garázs sorozatok papírra álmodója, a Pilote magazin oszlopos tagja és a Métal Hurlant társalapítója azok közé a ritka frankofón művészek közé tartozik, akiknek Miyazakitól George Lucasig, az amerikai comicrajzolóktól a japán mangakákig, western rajongóktól a science-fiction-ön felnőtt gyermekeken át egy egész generáció csodálja a munkásságát. Olyan filmek látványvilágához fűződik a neve, mint a Tron, a Nyolcadik utas a halál, a Willow, a Szárnyas fejvadász, az Abyss és az Ötödik Elem. Első igazán ismert képregénye a Charlier által írt Blueberry hadnagy volt, majd miután saját műveit kezdte publikálni a Hara Kiri magazinban a hatvanas évek elején, már Moebiusként szignálta a történeteit. Saját bevallása szerint Jean Giraud a karteziánus, perfekcionista énje, míg Moebius a totális improvizáció, egy igazi jazzszóló megtestesítője. Különös módon mégis ez utóbbi oldalát sikerült Jodorowskynak megzaboláznia, hiszen az Incal forgatókönyvét teljes egészében ő írta, míg Moebius „csupán” vizuális képzelőerejét adta hozzá.

Az Incal univerzumában a távoli és disztópikus jövőben az emberiség kirajzott az űrbe és számtalan világot népesített be, ám ez szörnyű árral járt. A galaxison az androgün sziámi ikerpár Imperoratriz uralkodik, a társadalom pedig a végletekig hierarchizált: az Indusztriális Szentek Egyháza vagyis a Techno-Techno-k, a technológiát vallási fanatizmussal imádó papok kasztja, az Ekonomat közgazdászok testülete, a Maganát az űrkereskedők céhe, melyek folyamatos harcban állnak egymással a hatalomért. Az emberi faj teljes erkölcsi és szellemi fertőben él a bolygók felszínébe fúrt kútvárosokban, a futurisztikus megfordított Bábel tornyokban, ahol ugyancsak jól elkülönülnek a társadalmi szintek: az arisztokrácia a felső emeleteken, a felszínhez közel lakik, míg a szegények és a város lakosságának söpredéke a kút alján lévő savtó közelében húzza meg magát. A közöny és az élvhajhászás tölti ki az életüket: a bolygó felszínén lebegő palotában a kormányzat élén álló Prez klónozásainak véget nem érő közvetítését nézik a 3D tévéiken vagy a vörös lámpás negyedként működő Vörös Gyűrűben állítanak össze maguknak homeoprostituáltat. A törvényeket érzelmekkel nem rendelkező robotrendőrség tartatja be, aminek a tagjai még így is több személyiséggel rendelkeznek, mint maguk a polgárok, akiket védelmeznek.

Az Incal saga főhőse (érdekes megfogalmazás, erre még visszatérünk) John Difool R osztályú magánnyomozó, aki akárha egy film noirból lépett volna elő: folyamatosan vedel, hallucinogéneket szed, füstöl, mint a gyárkémény és az első adandó alkalommal, amikor pénzhez jut homeoprostikat rendel magának. Nem kell csodálkozni hát, hogy a sorozat első kötetének első oldalán az első panelen éppen négyen ütlegelik, majd rövid úton lehajítják az Öngyilkosok Sétányáról, hogy a halálos savtóba vezető szabadesés közben próbálják megtudni tőle hová rejtett valami általuk igen keresett tárgyat. Difool nagy szerencséjére pitiáner besúgó is, ezért a robotrendőrség Py nevű tisztje úgy dönt, hogy némi tűzharc árán megmenti az irháját. Nyomozónk ezúttal tartja a száját, hiszen nem mindennapi kincs birtokába jutott és természetesen pénzzé akarja tenni, ám előtte hódolnia kell bűnös szenvedélyeinek, mi, Olvasók pedig flashback formájában megismerkedhetünk az előzményekkel. Ahogy a noirok nagykönyvében meg van írva, ez is egy gyönyörű nővel kezdődött, egy ügyféllel, aki mindössze annyit kért tőle, hogy kísérje el a Vörös Gyűrűbe, majd még éjfél előtt juttassa haza. Az egyszerű feladat természetesen szó szerint balul sül el, amikor Difool keresztüllövi az üzekedést befejezni képtelen arisztokrata hölgy partnerének fülét, így kénytelen Kutyafejű Kill, az ember-farkaskutya mutáns elől a csatornába menekülni, ahol aztán végleg belekeveredik az egész univerzum létét meghatározó események sűrűjébe: egy haldokló idegen lény utolsó leheletével rábíz egy szinte végtelen hatalommal rendelkező tárgyat, egy apró fehér piramist, az önálló tudattal rendelkező Fehér Incalt. Innentől némileg felgyorsulnak az események, Difool és hűséges betonsirálya, Deepo nyomában van a galaxis leghalálosabb gyilkosa, a Metabáró (igen, őt ismerhetjük a Deltavision által magyarul kiadott Metabárók kasztjából), az Amok gerillaszervezet, az emberiséggel éppen hadban álló idegen faj, a bergek, a technopapok szervezete, Margarita kútváros diktátor-kormányzójának Púposokból álló magánhadserege, egy a Fekete Incalt imádó technokultusz és a Fehér Incal eredeti őrzője, a pszichikus képességekkel rendelkező Animah.

Miért ez a valószínűtlen hős? Jodorowsky-t a humanitás, az emberi gyarlóság foglalkoztatta, nem pedig a tökéletes és nemes harcos, a Metabáró vagy annak fogadott fia, a szűzies és az elme erejét fegyverként használó Solune által mutatott idealizált emberkép. A kozmikus események a történet kezdetén a jóképűnek jóindulattal sem nevezhető, esetlen és erkölcsileg gyarló, antihős Difoolból egy jobb, önmagát és másokat elfogadó emberi lényt faragnak, ami Moebiusnak köszönhetően vizuálisan is megjelenik a történet végére daliássá váló és nemes vonásokat öltő (most már nyugodtan kimondhatjuk) főhősön. Ne kergessünk persze illúziókat, mert az első sorozat utolsó oldala éppenséggel azt illusztrálja, hogy Jodorowsky szerint a belső utazás, önmagunk keresése sosem ér véget: Difool képtelen a változásra, ugyan megmenti az univerzumot, de önmagát nem képes és ennek következtében akarata ellenére újabb utazásra kényszerül. Érdemes megemlíteni, hogy a a tarot pszichomágikus aspektusában elmélyült Jodorowsky (A tarot útja címmel könyvet is írt erről Marianne Costa közreműködésével) az Incal főbb szereplőit a tarot főbb arkánumainak felelteti meg: Difool például a Bolond arkánumról kapta a nevét.

Az Incal sorozat első oldalai még természetszerűleg a Moebius alapította Métal Hurlant magazinban jelentek meg, majd 1981-ben látott napvilágot önálló albumban az első kötet, a Fekete Incal (L’Incal Noir). Hét évvel később, 1988-ban fejeződött be az első sorozat a hatodik kötettel, de ekkorra Jodorowsky már trilógiában gondolkodott, ám az Incal előtt (Avant l’Incal) című, előzményként szolgáló második ciklust Moebius más elfoglaltsága miatt egy friss tehetségre, Zoran Janjetovra bízta. A választás jónak bizonyult, Janjetov az igen magasra tett léc ellenére sem okozott csalódást és 1995-ben, tizennégy évvel a sorozat indulása után Az Öngyilkosok Sétánya (Suicide Allée) című kötet a Fekete Incal első paneljével ért véget. Mindezzel párhuzamosan Juan Gimenez közreműködésével Jodorowsky 1992-ben útnak indítja az ugyanebben az univerzumban játszódó Metabárók kasztja sorozatot, ami az Incal saga Metabárójának mítoszát hivatott felépíteni. Mindez azonban még nem elég: 1998-ban megszületik a Technopapok (Les Technoperes), 1999-ben a Megalex széria Janjetov és Fred Beltran segítségével, 2000-ben pedig Moebius rajzaival megjelenik a harmadik ciklus első kötete, az Incal után (Apres l’Incal). A chilei polihisztor azonban nem elégedett legendás francia kollégája munkájával, úgy véli, hogy az elfáradt és már nem motiválja a történet, így az albumot kitörli a kánonból, és újrakezdi a hat kötetesre tervezett ciklust Végső Incal (Final Incal) címen a mexikói José Ladrönn közreműködésével.

Az Incal-univerzum tehát tovább tágul, mi pedig reménykedhetünk, hogy a nyolcvanon túli, de egyébként teljes szellemi frissességgel rendelkező Jodorowsky még megéli élete fő művének beteljesedését. Zárszóként pedig álljon itt a mindig karakán kiállású írózseni egy interjújában elejtett tanácsa az ifjú képregényszerzőkhöz, ami egyúttal tökéletesen jellemzi eddigi munkásságát is: „Öljétek meg a szuperhősöket és meséljétek el a saját álmaitokat!”

BUMM! BAMM! KABOOM! BUMM-BAMM! Nemhogy kő kövön, egyáltalán kő sem marad - avagy láttatok valamit ebben az egy percben, ami nem robbant fel? (Bruce-on és a bőrruhás csaj seggén kívül?)

Johnny Depp már megint furán néz ki, és fura dolgokat csinál. Remélhetőleg a film azért még jó lesz.

A Momentán Színtársulat és a Geekz közös nyereményjátékán most 3 szerencsés (+ a partnere) nyerhet jegyet a vasárnapi előadásukra! Részleteket az előadásról ezen a linken olvashattok - enyhén szólva izgalmas ötletre alapul a dolog.

A jegyek elnyeréséhez a következő három rendkívül nehéz kérdésre kell válaszolnotok:

1. Ki Luke Skywalker apja?

2.Miket üldöz Harrison Ford a Szárnyas fejvadászban?

3. Ki rendezte a 2001 Űrodisszeiát?

A válaszokat erre az e-mail címre várjuk CSÜTÖRTÖK ESTIG!!! Akkor sorsolunk, és értesítjük a nyerteseket (nem ártana, ha a levélben a telefonszámotokat is közölnétek - nyugi, nem fogunk éjjel szexhívni titeket, csak a nyertesek gyorsabb elérése végett kell.) A levél tárgyába írjátok bele: Momentán.

Kint, az ablakon túl, a globális felmelegedésnek köszönhetően rohadtul nincs ősz, így mindenféle, az ítéletidőt megidéző szóképem felesleges lenne, szóval fuck it. Eljött ím újra az október, és vele a Geekz messzeföldön híres horror cselendzse.

A szabályok: október 31-e éjfélig annyi horrorfilmet kell megnézzetek, amennyit csak tudtok, és mindegyik filmről legalább pár mondatos összefoglalót kell ide, a kommentek közé firkantanotok. A nyertes elnyeri a geektársak és a szerkesztőség tagjainak tiszteletét, ám mivel ezzel kitörölhetitek, a legtöbb filmet végigbámuló nyertes ritka horrorfilmeket is kap majd tőlünk ajándékba (postán, mert szociálisan retardáltak vagyunk.)

Figyelem: mivel a játék abszolút becsületalapon megy, senki nem fogja ellenőrizni, hogy a filmeket valóban megnéztétek-e, illetve hogy tényleg aznap néztétek-e meg őket (mert ha korábban látott filmekről írtok, az NEM oké.) Kérünk titeket, hogy csak frissében megtekintett filmekről írjatok!

Kezdhetitek! (Ide kattintva szemrevételezhetitek az elmúlt évek cselendzseit, döbbenjetek.)

Ahhoz képest, hogy egy-két váratlanul harsány, a műfajból kikacsintó poén ellenére a Looper milyen nyílegyenes és vérkomoly film, meglepő, amikor az egyik jelenetben Bruce Willis dühösen az asztalra csap, és közvetve az arcodba üvölti, hogy felejtsd el az időutazás logikáját és paradoxonjait, mert nem fontosak. Magyarul: csak élvezd a filmet, baszod. Később Willis tökig véresen, kezeiben géppisztolyokkal, háta mögött hullarakással indul – újabb – mészárlásra (a Die Hard 4 meg az Expendables 2 bekaphatja), úgyhogy nincs más választásunk, mint engedelmeskedni neki. Amit csak akarsz, Bruce, amit csak akarsz.

A Looper látszólag a gengszterfilm, a sci-fi és az akció zsánereit olvasztja egymásba egy vad kétórás hullámvasút erejéig (ha hiszel a trailernek, azt várod, hogy egyik lövöldözés és üldözés éri a másikat), csakhogy Rian Johnson író-rendező ezen zsánerek szabályait lépten-nyomon felrúgja (ld. még középiskolai noirját, a Bricket). Nem posztmodern pökhendiségből, nem direkt iróniából, hanem csak úgy spontán, mert szarik a szabályokra. Nem szakítja meg a sztorit egy tízperces akcióval, csak mert már fél órája nem lőttek le senkit, az időutazás elvét és egész technikai-technológiai hátterét pedig már-már kriminálisan negligálja.

Az időgép, aminek dizájnjára és kivitelezésére egy tipikus amerikai filmben milliókat és tervezőgárdákat költenének, itt egy ütött-kopott, hülyére kábelezett vastojás, ami egy lepukkant raktárépületben rohad valahol. Ezzel a puszta plot device-szal kerül Joe (Willis) saját, 30 évvel korábbi, a maffia jövőből érkező hullajelöltjeit monoton hentesmunkát végezve leölő énjének (a Willisszé maszkírozott Joseph Gordon-Lewitt) puskája elé. Joe kénytelen menekülőre fogni – az idős és a fiatal is. Hol egymást elkerülve, hol egymást hajkurászva próbálják rendbe tenni az utóbbi napokban és a következő évtizedekben összeomlott életüket.

Nagyjából a játékidő felénél jössz rá, hogy a Looper egy dráma. Ne aggódj, megkapod a fasza akciókat (Johnson pazar rendező), az izgalmas sztorit, a nagyszerűen felvezetett fordulatokat, sőt, még egy kis horror is bepislog itt-ott, és felsejlik az X-Mentől az Ómenen át a 12 majomig sok minden. De amikor egy egyedülálló anya, egy tenyeres-talpas, puskával hadonászó parasztlány (Emily Blunt) farmján belassul a cselekmény, egyszercsak megáll a szádban a popcorn, mert ilyen komplexre, színesre kimunkált karaktereket, ilyen súlyos, eldönthetetlen dilemmákat, és ilyen igazi, természetesen burjánzó érzelmeket nem sűrűn kapsz a kommerszben.

Meg ilyen nehezen szerethető hősöket sem. A fiatal Joe még nem elég érett, hogy felismerje, ő egy önző seggfej, aki nélkül szebb lenne a világ, az idős meg túl jól használja a korral járó bölcsesség illúzióját, hogy belássa, ez 30 év után sem változott. Kicsit ijesztő is, hogy ennek ellenére milyen könnyen megértjük őket (Johnson pazar író), hogy szinte még gyerekgyilkosságot is elnézünk nekik, és bár a sztori fő konfliktusának feloldása némileg hirtelen és megalapozatlanul történik (ahogy több szituáción is érződik, hogy az írói kéz tereli a kívánt irányba), kicsit belepiszkítva a karakterrajzba, ez a maximum, amit fel lehet róni a Loopernek.  És ez még kevés ahhoz, hogy ne legyen az év egyik legjobbja, és ne váljon belőle kultfilm.

Az elsősorban figurás játékokat, pl. a Warmachine-t futtató Privateer Press a napokban piacra dobott egy scifi-horror témájú társasjátékot, a Level 7 Escape-et, amelyről, amint a postás végre megérkezik vele, lesz kritika. Addig pedig legeltessétek szemeiteket ezen a hangulatos, vadiúj, szabálymagyarázós videón, amely bevezet titeket egy földalatti szuperlaborba, ahol mindenféle szörnyek szabadultak el.

Az Agave Kiadó az alábbi nyereménypakkot ajánlja fel 5 szerencsés nyertesnek:

A Kvantumtolvaj olvasásának élményét nagyjából úgy tudnám jellemezni, mint amikor a Ben Hur fogathajtó versenyének nagyjelenetében szédülten próbálod a gyeplővel összefogni az időnként elszabaduló és vágtának induló cselekményt, majd mikor kicsit lelassul, hogy levegőhöz juthass, hirtelen egyszerre kell kvantummechanikai számításokat fejben megoldanod, miközben egzisztenciális és vallásfilozófiai, valamint irodalomtörténeti és szociálpedagógiai esszéket szavalsz fennhangon. Ez a regény nem könnyű olvasmány, ami nem véletlen, hiszen az írója egy húrelméletből doktorált finn fiatalember, aki nem mellesleg a saját maga alapította matematikai innovációs cégének vezetője. Mondhatnám, hogy ő a science-fiction Umberto Eco-ja, de míg előbbi ötven oldalakra elkalandozik a művészettörténet területére a Rózsa nevében a kolostor kápolnabelsőjének ürügyén, addig Rajaniemi elvárja ezt a tudást az olvasótól, sőt, még a cselekmény fontos fordulatait is erre alapozza. Na most, hogy ez előny-e vagy hátrány és hogy amikor fejjel előre bukfencezünk egy kvintesszenciális poszt- és transzhumanista nyúlüregbe, mely zsebuniverzum törvényeinek megértéséhez előbb az azt leíró alapszókincset kell kihámoznunk a szövegkörnyezetből vajon intellektuálisan lenyűgöző avagy elrettentő, azt bizony mindenkinek saját magának kell eldöntenie. A kritikusok többsége inkább úgy döntött, hogy értette és élvezte a szellemi kihívást (vagy legalábbis ezt láttatják) és jobbára én is efelé hajlok, elsősorban mert a Kvantumtolvaj hatására olyan dolgoknak néztem utána, melyekről, amit ugyan kissé restellek, de azt megelőzőleg halványlila segédfogalmam sem volt. Tulajdonképpen ezzel nyert meg magának végleg a koncepció: semmit sem rágnak a szánkba és arra ösztökélnek, hogy ha teljes mértékben meg akarod érteni a világ szabályait és ezáltal az azokat következetesen betartó cselekményt, akkor azért tegyél is. A lomha és rest agynak itt nincs helye.

Maga a történet alapvetően egyszerű, a köré felépített univerzum teszi elsőre nehezen átláthatóvá: Jean le Flambeur, a dzsentleman tolvaj archetípusa, a poszthumán Arsène Lupin éppen számlálhatatlan bűne egyikéért tölti idejét egy űrben lebegő dilemmabörtönben, ahol minden nap fogolydilemmára alapozott játékokból áll, mely a rabok jobb emberré válását célozza, amikor Mieli, egy oorti szárnyas faj tagja és önálló tudattal rendelkező hajója ki nem szabadítja. A szökés nem zajlik zökkenőmentesen és természetesen ára van: a lányt a Szobornoszt egyik ügynöke bízta meg, hogy segítsen megkeresni a mestertolvajnak saját eldugott emlékeit a folyamatosan a Mars felszínét járó mozgó városban, a Labirintusban. Ez pedig még véletlenül sem egyszerű, hiszen itt senki nem az, akinek látszik vagy láttatja magát, a gevulot-rendszeren alapuló adatvédelmi protokollok azonnal kitörölhetik az emlékeidből, hogy valaha is láttad az illetőt, ha ő úgy akarja. A Marson mindenki Időn él (különösen tetszett a jól átgondolt és nem olyan következetlen, hányaveti módon összetákolt koncepció, mint a Lopott idő című sci-fi utánzatban), aki pedig mindet elköltötte, az Hallgataggá válik és tudatát egy specifikus feladatra készített szerves gépbe töltik fel, ami bizonyos ideig közmunkát végez, melynek végén újabb testet kap. A gyakorlatilag ily módon halhatatlanná vált lakosok a közös exomemóriában hozzáférhetnek bármilyen publikus információhoz vagy emlékhez, de tolvajunknak ennél persze sokkal mélyebbre kell ásnia, hogy az emlékeiért rendezett versenyfutásban megelőzze a város egymással valóságos és szószerinti ideológiai harcot vívó frakcióit és a nyomába szegődő Sherlock Holmes-ként önmagát képzett mesterdetektívet.

A regény dúskál az ötletekben, melyeknek ráadásul rendszerint tudományos kutatás vagy elmélet áll a hátterében, de Rajaniemi ügyes és könnyed kézzel merít az orosz, finn, héber kultúrából is. A Szobornoszt a Nyikolaj Fjodorovics Fjodorov orosz filozófus, a transzhumanizmus előfutárának Egyetemes Közösség elméletének megvalósulása, ami a halott ősök tudatmásolatainak széttelepítésével kívánta véghezvinni az űr meghódítását és amit a nyolcvanas években a szovjet űrhajózási program is magáévá tett. Ennek analógiájaként a regényben erőszakkal lopott emlékekből és élő személyek tudatmásolataiból álló, saját öntudatra ébredt gogolok (utalás Gogol Holt lelkek című művére) dolgoznak a Szobornoszt ügynökeiként szerte a galaxisban. A  Labirintus önjelölt, álarcos igazságosztói, a cádikok a J. Storrs Hall által kitalált nanorobotokból álló mikroköddel harcolnak, a befolyásos és technológiailag hiperfejlett zoku kolónia a régi idők MMORPG guild-jeinek hagyományait őrzi, most már azonban egy teljesen kézzelfogható virtuáltérben, a Hallgatagok által hajtott várost pedig az emberek által létrehozott, önreprodukáló biológiai fegyverek hordája üldözi fáradhatatlanul. Mindeközben kimondatlanul és csupán finoman érintve a transzhumanizmus és a futurizmus olyan kérdései vetődnek fel, mint hogy vajon a fizikai testünk elhagyásával valóban elérhetjük-e a halhatatlanságot és ezzel teljesen elveszítjük-e az emberiségünket vagy az elménkről készített, önálló tudattal rendelkező, döntésekre képes másolatok is mi vagyunk-e és vajon veszélyeztetik-e a létezésünket.

Ennek a friss, egyedi, logikus világnak a lefestésére Rajaniemi saját nyelvezetet alkotott (ahogy Gibson tette a cyberpunk esetében), melynek magyar nyelvre ültetése nem lehetett kis feladat, szerencsére azonban az Ad Astra kiadó megfelelő fordítót talált a kihívásra: a kvuptlinkek, a cádikok, a kriptaktőrök, a feltöltőkacsok, mind nagyon szépen belesimulnak a hétköznapibb szövegbe. A Kvantumtolvaj azok közé a könyvek közé tartozik, amiknek jót tesz a többszöri olvasás, nem feltétlenül kényszerből, hanem hogy újabb és újabb olvasatot találjunk benne, miután már megbarátkoztunk az elsőre kissé idegennek tűnő környezettől. Abszolút ajánlott, transzhumanista és hard sci-fi megszállottaknak pedig egyenesen kötelező.

Park Chan-wook új filmjének előzetese vérfagyasztó atmoszférájú domestic thrillert ígér Nicole Kidmannel, Mia Wasikowskával és Matthew Goode-dal.

„Ha a hatalmasok játszmáját játszod, győzöl vagy meghalsz. Nincs középút.”

Ez az idézet remekül jellemzi a manapság méltán felkapott A tűz és jég dala-sorozatot, vagy mondhatnám úgy is, a Trónok harcát, ha valakinek nem a könyvek, hanem az HBO saját készítésű filmsorozata jelenti az ismerkedést George R. R. Martin fantasztikusan kidolgozott és életszagú világával. Aki akár csak az első könyvet olvasta/évadot látta, jól tudja, mennyire igaz a fenti mondat, lévén Martin nem bánik kesztyűs kézzel a karaktereivel.

Ezeket a gyötrelmeket akár mi magunk is megtapasztalhatjuk, szerencsére a fent említett kellemetlen és végleges mellékhatás nélkül. Mivel már jó ideje trend próbára tenni a jól teljesítő, hangulatos és árukapcsolásra lehetőséget adó történeteket a piac különböző szegleteiben, így nincs is mit csodálkozni azon, hogy a Trónok harca megélt már pár jobb-rosszabb iterációt: szerepjáték, kártyajáték, videojáték és… igen, társasjáték.

Habár a többi inkarnációhoz is volt már szerencsém, most a szerintem legjobban sikerült társasjáték változatról lesz szó. A társasjátékok manapság reneszánszukat élik, ez kétségtelen, találkoztam már olyan kifejezéssel is, amiben válságállónak lettek titulálva. Hogy ebben mennyi az igazság, az megérne egy cikket, vagy elég csak a Fantasy Flight Games (FFG) mennyiség és minőség terén egyaránt rohamléptekkel növekvő játékkínálatára vetni egy pillantást. Ezek egyike a tavaly év végén megjelentetett második kiadású „A Game of Thrones”. És hogy miért második kiadás? 2003-ban jelent meg először a Christian T. Petersen neve által fémjelzett első kiadású játék, amire a magyar Delta Vision jól megáldott szimattal csapott le, majd adott ki honosítva anno. Ezt a nevet egyébként érdemes megjegyezni – ahogy más területeken, a társasok világában is óriási húzóereje van egy-egy nagy névnek. A második kiadás az elődje által mély gyökeret vert szár végén bont szirmot, méghozzá nem is akármilyet. Ragyogó színeivel csábítja a stratégia-rajongókat mézédes nektárjához – és nem okoz csalódást.

A játékban a regényekből megismert nagy házakat tudjuk irányítani, összesen hatot, tehát maximum hat játékos tud nekiülni Westeros meghódításának. A célunk ennyi, és nem több: elfoglalni a kontinenst. Az első kiadás nagy hibája volt, hogy kevesebb résztvevő esetén csorbult a játékélmény (bár abban még az öt személy volt a plafon), ezt sikerült orvosolni, még négy játékossal is élvezetes marad a játék.

A Trónok harca egy vérbeli stratégiai játék, ugyan nem száll el a kőkeményen részletes háború-szimulációkig, de nincs is rá szüksége: szépsége egyszerűségében rejlik (ezen a ponton hangsúlyoznám ki a relativitás fontosságát, hiszen akinek a Gazdálkodj okosan! jelenti a társasjátékok alfáját és omegáját, annak nyilván ez minden, csak nem egyszerű). Készítője igyekezett minél kevesebb szerencsén alapuló faktort beleépíteni, ezáltal a gondosan és előrelátóan eltervezett hadmozdulatok sikeressége valóban becses személyünkön múlik. Illetve játékos társainkon is, akik szintén hódítói babérokra törnek.

A játék egy gyönyörűen kivitelezett és jókora méretű táblán zajlik, amin a regényekből megismert kontinens, Westeros foglalja el a fő helyet. Egy boardgame geekben azonnal megindul az a bizonyos pavlovi reflex, ahogy a tábla kihajtásra kerül: a jelenkor által középkorinak vélt hangulat csak úgy ömlik az ódon, avíttas, kopott térképről. Az első kiadás élénk színekben parádézó térképe a múlté, itt bizony adnak a tematikus hangulatra, a komor, sötét tónusú színek nem viccelnek, előrevetítik egy komoly versengés képét. Egyébként egy „nemgeek” számára is elegendő egyetlen pillantást vetni a tábla kimunkáltságára, rögtön képbe kerül a méltán híres FFG-minőséggel. A játék minden tartozéka, a kártyák, a jelölők, szintén szemet gyönyörködtető és a témához remekül passzoló dizájnban pompáznak.

Lássuk, hogyan zajlik maga a játék. Választott vagy véletlenszerűen húzott házunktól függően kapunk egy adott létszámú sereget, amit el is helyezünk a térkép előre meghatározott tartományain (nyilván mindenki a sajátján, Starkok észak, Martellek dél, stb.). Ez a sereg a kezdéshez éppen elég, a hosszútávú háborúskodáshoz viszont igencsak gyér, ezért egyik elsődleges feladatunk lesz, hogy minél nagyobb sereget állítsunk fel, illetve biztosítsuk az utánpótlásukat. Utóbbi fontos momentuma a játéknak, ugyanis a megfelelő utánpótlás nélkül csak leshetjük, ahogy mások bemasíroznak méretes seregükkel a területeinkre, amíg mi még mindig az automatikus kapaemelő reflexről próbáljuk leszoktatni a besorozásra alkalmasnak vélt parasztokat. Az utánpótlást hordó ikonok jelzik, a térkép bizonyos tartományain láthatóak, vagyis ahhoz, hogy több hordónk legyen, terjeszkedni kell.

A játék körökre osztott, minden körben minden játékos titokban parancsokat oszt ki az egységeinek, seregeinek, teszi ezt úgy, hogy az adott parancs jelölőjét titkos oldalával lefelé odabiggyeszti az egységeket jelképező figurák mellé. A parancsok száma és fajtája erősen limitált, ami azt jelenti, hogy javallott alaposan megfontolni, mire és hová adjuk ki. A játék legzseniálisabb része véleményem szerint ez a titokban parancsokat osztogatós rész: ugyanis egyszerre zajlik. Csak képzeljük el, ahogy mindenki csöndben és gondterhelten vizslatja a térképet, közben azon agyalva, melyik területére milyen parancsot osszon ki. A parancsokat jelképező kis korongok apránként lekerülnek a tartományokra, nagy nehezen megszületik a döntés, habár mindig vannak hezitálók, tervüket újragondolók, vagy analízis-paralízisben szenvedők, akikre várni kell. Majd egyszer csak azt látom, hogy a korongok házjelvényükkel felfelé néző oldalukkal ott figyelnek az enyéim mellett – vajon az ott támadás lesz vagy védekezés? Amint mindenki lerakta a támadást, támogatást, portyázást, hatalomszerzést vagy védekezést jelző korongjait, ugyancsak egyszerre fel is fordítjuk azokat. Ilyenkor jönnek a meglepetések, a nagy megkönnyebbülések, vagy a homlokráncolás, hogy mondjuk miért nem voltam bátrabb, tehettem volna le támadást, hiszen jobban megérte volna. De most már mindegy, a parancsok lent maradnak, azokat végre kell hajtani, ha törik, ha szakad.

Amint látható, a játék a gondos előretervezésen alapul, az akciók végrehajtása közben (kevés kivételtől eltekintve) már nem lehet változtatni. Az elfoglalandó tartományok elrendezése a konfrontatív játékstílust részesíti előnyben - mit részesíti, egyenesen arra sarkall, hogy mihamarabb egymás torkának ugorjanak a seregek. Sőt, ha nyerni akarsz, nincs más választásod, agresszív, de megfontolt haditervet kell kiötlened. Ám hiába a Napóleont megszégyenítő hadmozdulatok, ha a játékostársak beleköpnek a levesbe: arra is rá vagyunk kényszerítve, hogy alkalmazkodjunk a hirtelen megváltozott helyzetekre. Parancsokból ugyanis a fentebb leírt ötféle létezik, ami mindenkinél ugyanaz, vagyis tudunk számolni vele, hogy például az ellenséges tartományon gyűjtögetett lovagsereg eközül az öt közül fog ukázt kapni. Meglepetések ettől függetlenül érhetik, és fogják is a Vastrónért vívott küzdelem résztvevőit érni. A szűkös erőforrások előbb vagy utóbb arra ösztönzik a játékosokat, hogy a legkiszámíthatatlanabb, legötletesebb, legnagyobb meglepetést okozó módon vessék be azokat. A játék ezen része nagyon jól átadja a regények gyomorszájon rúgó plot-twistjeit: lehet úgy is játszani, hogy csak megyek előre a seregekkel „oszt jau napot”, de valaki előbb-utóbb egy nagyszerű huszárvágást beiktatva áll-leejtő ötlettel fog kirukkolni, maradandó élménnyel gazdagítva a többieket. És mindezt pár műanyag figura és karton-korong segítségével. Mert ki ne szeretne túljárni riválisai eszén? Én személy szerint nagyon szeretem a kooperációs játékokat, de a Trónok harcában a legemlékezetesebb pillanatok azok, amikor kicseszünk a másikkal.

A csaták egyszerűen zajlanak, minden gyalogos figura egy pontot, a lovagok két pontot érnek, ehhez odacsapunk egy titokban kiválasztott hadvezért, akinek szintén van egy számértéke. A számokat összeadjuk, akié a nagyobb, az nyert. Elég egyszerű? Az is. Ami stratégiai mélységgel bővíti, az a támogatás. Szomszédos területeken lévő egységektől is segítséget kérhetünk, ha azok támogatás parancsot kaptak ebben a körben, így ők szintén adják a számértéküket. Sőt, mivel hajók is vannak a játékban, ők is támogathatnak. És mivel nagyon hamar zsúfoltság lesz szegény Westeros területein, alaposan el kell gondolkodni rajta, hogy mikor éri meg jobban támogatni, mint támadni.

Ezen az egyvelegen a vezérek kártyái kutyulnak még egyet, mert nekik általában van valami huncutság a tarsolyukban, egy különleges képesség, amivel akár egy vesztett csatából is fel lehet állni. Ezen kártyákból mindenkinek hét darab van, mindenkinek ugyanazon számértékekkel (egy négyes, egy hármas, két-két kettes és egyes, valamint egy nullás), tehát még azon is mehet az agyalás, hogy melyiket érdemes kirakni. Ezek a Házkártyák a regényfolyam szereplőit sorakoztatják fel, Ned Starktól kezdve Varjúszemű Euronon keresztül a Vörös Viperáig mindenki rálelhet kedvenceire (habár fanyalogva jegyzem meg, hogy néhányuk első kiadásbeli mid-quality grafikája harsányan elüt a többi modern színes-szagos vizuális remekműtől – arra a pár képre már nem telt volna, kedves FFG?).

A játék konfrontációs részét képezi még az intrika és a politika. Trónok harca játék nem is volna hű az eredetihez, ha nem lehetne ármánykodni benne. Hát itt lehet.

Egyik részről hatalmat fogunk gyűjteni a nagy csatározások közepette: ez ugyanúgy működik, mint az utánpótlást jelentő hordó, csak éppen korona-ikon jelzi, hogy politikailag mennyire túlburjánzott az éppen meghódított tartomány. Megsúgom, Királyvár a tuti befutó. A koronákból hatalmat gyűjtünk, amiket szintén aprócska karton jelölők fejeznek ki, ezeket aztán fel lehet használni, sőt, időnként muszáj is.

Ugyanis időről időre licitálni kell a politikai befolyást jelentő sávokon, amik hatásosan reprezentálják az uralkodói szamárlétrát. A licit titokban zajlik, mindenki a tenyerébe rejt annyi jelölőt, amennyit jónak lát (vagy amennyivel beérni kénytelen), majd egyszerre felfedik és aki a legtöbbet virított, az lesz a Jani, a többiek pedig csökkenő sorrendben foglalják el jól megérdemelt helyüket.

Három ilyen terület van a játékban, az első a Vastrón maga. Az első helyezett lesz a király, kap egy csinos kis karton jelölőt, ami a Vastrónt hivatott jelezni. Innentől fogva ő az első mindenben, a többiek közti döntetleneket pedig ő dönti el. Hiába no, királynak lenni jó.

A második terület a hűbérurak, vazallusok közti alfahímség sorrendje, az első kap egy valódi, hamisítatlan, kartonból készült miniatűr valyriai acélkardot, hogy mindenki láthassa, háborúban nem érdemes packázni vele. Ez a sáv a harci döntetlenek eldöntésére hivatott, a háborús patthelyzetek győztese mindig a magasabb pozíción posztoló emberke. Azért a kard is jó valamire, nem elhanyagolható egyes harci értékével számtalan csatát fordított már meg.

A harmadik politikai terület a királyi udvar, ami a besúgók és informátorok hozzáférhetőségét jelképezi: minél magasabb pozícióban van valaki rajta, annál több speciális parancsot tud kiadni. A mezei parancsoknak ugyanis létezik egy különlegesebb, hatékonyabb verziója, amit viszont csak az használhat, aki ezen a befolyási területen elöl helyezkedik el. Ritka, hogy egy játékos mindhárom területen első legyen, de akadt már rá példa. Ettől függetlenül el kell dönteni, hogy adott szituációban éppen mire érdemes licitálni.

Még van egy említésre méltó aspektusa a játéknak, ami mellett nem lehet elmenni. Ez pedig a szövetségek kötése. Mivel a kezdetektől mindenkinek több szomszédja van, ha valaki nem akar magányos farkas módjára a középjátékban elvérezni, érdemes lesz (alkalmi) szövetségesek után nézni. Az átcseszés-faktor itt tündököl igazán a játékban. Hosszútávú tervek véghezviteléhez legalább az egyik fronton fegyverszünetre van szükség, nem is beszélve a támogatások kéréséről, a meg-nem-támadási megállapodásokról, a közös célpontok elleni összehangolt támadásokról vagy területek átengedéséről.

Mivel mindenki tisztában van vele, hogy kizárólag egyetlen ember nyerheti meg a játékot, a közös lónak nagyon hamar túros lesz a háta, és már csak az a kérdés marad, melyikük löki le előbb a másikat. Ezt megelőzendő azonban érdemes titokban egy másik szövetséget is kötni, amivel persze ugyanez a helyzet, és azt sem szabad elfelejteni, hogy a másik fél is hasonlóképp gondolkodik. Paranoia, árulás, ígéretek – egyáltalán nem a száraz bábutologatás fog izgalmas perceket és órákat szerezni, az biztos.

A játékülésenként eltérő helyzetek miatt egy magas újrajátszhatósági faktorú játékról beszélünk, ráadásul a Házak is eltérő stratégiákat kívánnak meg. A szerencse szerepe alacsony, de nem elhanyagolható, ami a minden kör elején felhúzandó Westeros-kártyák képében nyilvánul meg. Ezek határozzák meg, hogy abban a körben lehet-e egységeket toborozni, mely parancsok nem adhatóak ki, illetve támadnak-e a vadak. Ez utóbbi a játék egyetlen kooperatív része: a Szabad Nép átözönlik a Falon és hacsak hatalmukat közösen bevetve nem állítják meg őket a játékosok, felprédálják az egész térképet. A kártyáknak köszönhetően soha nem lehet tudni, hogy a következő körben nyílik-e majd lehetőség toborzásra, így még inkább arra késztetnek mindenkit, becsüljék meg jobban, amijük van.

Egyetlen igazi negatívumként a játékidőt tudnám felhozni. Hat játékossal az igazi, de így húzódik el a leginkább. Hiába tíz kör a maximum, a parancskiadás tervezgetése bizony el tudja nyújtani az izgalmas játékot, akár öt vagy hat órás játékidőt eredményezve (nem beszélve arról, amikor egy körben több csatára is sor kerül). Ez alapvetően önmagában nem lenne gond, de hat embernek nem olyan könnyű összehangolni a szabad idejét, hogy éjszakába nyúlóan nyúzzák egymást a harcmezőkön. Ja, és még valami: a játék agyleszívó hatású. A rengeteg előretervezés és a többiek intrikáira való figyelés rendesen le tudja fárasztani az ember agyát, a megnövekedett glükóz-égetésre fel kell készülni. Akit ez nem zavar, vagy kifejezetten igényli, annak teljes mellszélességgel tudom ajánlani.

A téma rajongói és a stratégia szerelmesei mindenképpen tegyenek egy próbát vele, mert nagyon megéri. Összetett, figyelmet igénylő, komoly időtöltés, konyhai wannabe-hadvezérek és machiavellista ármánymesterek kötelező otthoni tartozéka.

A címe Greystone Park. Íme egy részlet. Sírjak vagy röhögjek?

A héten mutatják be nálunk ezt az új scifit (főszerepben Dájhárd) és csak annyit mondanék róla, hogy érdemes megnézni - jobb, mint akármelyik, idei-nyári blokbászter. A világpremiert beelőzendő filmesék internetre dobták a film előzetesének eme animáció változatát, amely jól hozza az eredeti hangulatát.

Annak ellenére, hogy a Fűrész 4, 5, mittudoménmennyi forgatókönyvírója áll a film mögött (ő szülte papírra, és rendezte), a The Collection kitűnő kritikákat kap, ahol csak vetítik, hivatalos bemutató előtt, fesztiválokon. Egyesek máris egy új franchise indulásáról suttognak. Egyrészt isten ments, másrészt a filmnek van egy előzménye, a 2009-es The Collector, ergo nem indítófilm.

Hogy az újságkiadás bajban van, gondolom senkinek nem meglepetés. Ha manapság már egy korábban milliós olvasótáborral rendelkező napilapot nehéz elsózni, mit csináljanak a szűk vevőkörrel rendelkező niche lapok? Imádkozzanak, bár mivel a Fangoria a világ leghíresebb horrorfilmes magazinja, gondolom, ők a Sátánhoz könyörögnek.

Ezzel az írással új cikkszériába kezdek: klasszikus, szigorúan műfaji (horror és scifi) sorozatepizódok kritikáit olvashatjátok majd Tv Trauma címkével megbélyegezve. És lehet-e halhatatlanabbal indítani, mint Rod Serling Twilight Zone-jával, azzal a sorozattal, amely mintegy megágyazott az összes modern fantasztikus szériának?

Ennek a vadonat új amcsi horrornak érdekes az alapvetése, és jó a szereplőgárdája (Michael Rookert eleve mindenki csipázza), de abban a pillanatban, hogy meglátjuk a béna CGI szörnyet és az ember konstatálja, hogy az egészet videóra forgatták (elég ha megmozdul a kamera, és egyből nyilvánvaló a dolog), a remény kiszáll az ablakon...

A második előzetesből azért már eléggé látszik, hogy fazonigazították a sztori hangvételét A Gyűrűk Urához. Helyes.

A Vének háborújával kapcsolatban állandóan Heinleint emlegetik fel, amely egyrészről érthető, másrészről meg teljesen felesleges. Kétségtelen, hogy a könyv alapvetése eléggé hasonlít a Starship Troopers-ére, de efféle, sorozással induló katonai scifit már a pulp-éra aranykorában is írtak rengeteget, ez nem a halhatatlan Robert H. fejéből pattant ki (apropó Heinlein: bár Amerikában sokan a legnagyobb hatású életművet hátrahagyó scifi-írónak tartják, nálunk szinte ismeretlen. Miért van ez így? Szerencsére a Galaktika az utóbbi években javított ezen a helyzeten, a Moon is A Harsh Mistress is megjelent magyarul, A hold börtönében címmel.)

A regény főhőse John Perry aznap, hogy reája szakad a hetvenötödik születésnapja, beáll katonának. A Földön, a jövőben, ez természetes: köztudott, hogy a besorozott nyugdíjasok valahol a távoli űrben új, fiatal testet kapnak, amellyel szinte újrakezdhetik az életüket - mindössze annyi a bibi, hogy ezt az új testet a GYV, a Gyarmati Véderő (Colonial Defense Forces, az emberiség űrhadserege) által vívott intergalaktikus háború kegyetlen csatáiban kell megedzeniük. Tíz évig kell harcolniuk, utána leszerelhetnek, ám ezt a tíz évet csak rendkívül kevesen érik meg. Perry és nyugdíjas társai megkapják az új szupertestet, amely némileg ugyan hasonlít egykori, fiatalkori önmagukra, de genetikus és robotikus újítások tucatjai segítségével csúcsra járatódik: a hadszíntérre tuningolt emberi tankok válnak belőlük.

Az emberiség ugyanis agresszív hódító politikát folytat, mert másmilyet az űrben nem lehet. A diplomácia a minimumra korlátozódik, pusztítunk és tömeggyilkolunk, éppen úgy, ahogy a többi faj: gyarmatosítunk kegyetlenül, senkivel sem tárgyalunk. Túlságosan ismeretlen minden, túlságosan széles a kulturális és biológiai lehetőségek galaktikus tárháza ahhoz, hogy barátkozással, ismerkedéssel töltsük az időt, és utóbbiból szinte sosincs elég. Ha mi nem vagyunk elég gyorsak és vérszomjasak, valaki más szerzi meg a bolygót, amelyet kinéztünk magunknak, és az ellenfelet nem kötik majd morális béklyók csapataink elporlasztásával, kibelezésével, felzabálásával kapcsolatban. Az emberiség elérkezett evolúciója csúcspontjára: nincs más célja, csak az ölés.

Ami érdekes, hogy Scalzi ugyan a regény vége felé pedzegetni kezdi a hatást, amit az állandó pusztítás az ember pszichéjére gyakorol, és elkezdi a moralitás mibenlétének fontosságát és/vagy hiábavalóságát tárgyalni, de ez a reflexió mintha csak háttérzörejként lenne a könyvben. A Vének háborúja - amely hatalmas sikert aratott és Scalzi már két folytatást is írt hozzá - egészen addig egy nagyon ötletesen, részletesen, sőt, néha viccesen megírt, kegyetlen és véres un. military sci-fi, a legjobb amerikai klasszikus-ponyva hagyományokat ápoló fantasztikus kalandregény.

Pénteken és szombaton Oliver Stone zártkörű előadást tart fővárosunkban forgatókönyvírásról, filmkészítésről - mi pedig a szart is ki-twittereljük az eseményből. Ha kíváncsi vagy mi történik ez alatt a bizonyos két nap alatt, iratkozz fel a twitter-feedünkre.

A ’40-es évek elejére a szesztilalom puskaporos-vériszamos időszaka már csak egy rossz emlék volt Amerika számára, és egy elillant aranykor a bevételi forrásának egy kényelmetlenül nagy részétől megfosztott szervezett alvilág számára. Ebből következően a ’30-as évek sorozatban gyártott gengszterfilmjeinek is bealkonyult, és lassan emelkedőben volt a tengerentúli mozi egy új meghatározó stílusa: a komplikáltabb, szürkébb morális rendszert prezentáló film noir. Raoul Walsh 1941-es Magas Sierrája (High Sierra) egyfajta átmenet a kettő között, ahogy nyolc évvel későbbi műfajzárlata, a lidérces atmoszférájú mestermű, a Megszállottság (White Heat) is. De míg az már mindenféle illúziók nélkül, a főszereplő pszichózisaira koncentrálva mesél az Amerikát fertőző emberi mételyről, addig a Magas Sierra még egészen nosztalgikusan, szépen, melankolikusan búcsúztatja a nagy nemzet egyik meghatározó figuráját: a klasszikus gengsztert.

Walsh már két évvel korábbi remekében, A viharos húszas években (The Roaring Twenties) is sokkal nagyobb szimpátiával viszonyult a csúcsra törő, Tommy Gunnal aprító tövényenkívülihez, mint kortársai. Az ő főszereplője nem afféle arrogáns, agresszív veszett kutya volt, mint Rico A kis cézárban vagy Tony Camonte A sebhelyesarcúban, hanem egy átlagember, aki az első világháborús rókalyukakból egy álláslehetőségek és remény nélküli Amerikába tér vissza, ahol kénytelen beszállni a szeszcsempészetbe, ha nem akarja, hogy éhen haljon. Eddie Bartlett a történelem viharában vergődő szerencsétlen volt: ha háború tört ki, ment harcolni a tengerentúlra, ha a szesztilalomban volt a nagy üzlet, belevágott, ha az üzlet összeomlott, csóró taxisofőr lett, és kevés olyan kifejező és katartikus zárójelenet van a filmtörténetben, mint amiben Eddie haldokolva bukdácsol egy lépcsősoron, először felfelé, majd lefelé, szimbolizálva saját, és úgy általában, a korszak gengszterének egész életpályáját.

Agavés vértestvéreinkkel közösen ezúttal Dan Simmons Endymion című könyvére hirdetünk meg nyereményjátékot. Három szerencsés geek kap majd a regényből egy-egy példányt, persze csak akkor, ha őt sorsoljuk ki. Akinek kő' a könyvből, erre az e-mailcímre küldjön egy üres levelet, a levél tárgyába viszont írja bele, hogy "Endymion". Szal ez van.

Nem a legjobb ómen, ha egy vérfarkas-regény címszereplőjét Jacobnak (Jake-nek) hívják. Elképzelhető, hogy a névazonosság az Alkonyat-széria szereplőjével csak a véletlen műve, de nem valószínű. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy Glen Duncan nem a Meyer-könyvek népszerűségét akarta meglovagolni, hogy Az utolsó vérfarkast afféle Twilight spin of-ként adja el. A Jake név használata talán inkább egy finom utalás arra, hogy lehet a természetfeletti antihősökről másképp is írni. Mondjuk: nyúlós-nyálas giccs nélkül.

Emo-rock, deszaturált színekkel lefolytott képi világ, és Dolce & Gabbana-reklámból szalajtott színészek és színészinák. Ha az ember a Texasi láncfűrészes mészárlásra gondol, éppen ezek a dolgok jutnak eszéba, hát nem? Hát nem! Ráadásul 3D-ben, mert miért ne erőltessék tovább ezt a szó szerint hányingert keltő, agyalágyult formátumot...

Pacino és Walken kiöregedett bűnözőket játszanak. Mi mást kell még tudnod?

Mom is back. Andres Muschietti saját 2008-as rövidfilmjéből (melyben két kislányt anyjuk szelleme riogat) írt és rendezett egészestés horrort Guillermo del Toro produceri felügyelete alatt, Jessica Chastain főszereplésével. Bár a rövidfilm nem nagy szám, és del Toro keze alatt sem válik minden arannyá (ld. Don't be Afraid of the Dark), azért reménykedjünk, hogy jó kis atmoszférikus horrort kapunk. Addig is lássuk a trailert és magát a rövidfilmet.

Ülök a moziban, nézem A feláldozhatók 2-t, és nagyon nem tetszik, amit látok. Nem ér különösebb meglepetésként, elvégre már az első részért sem voltam oda, de egyszeri nosztalgiának a pongyola írás és a trehány rendezés ellenére elment. És ha már a nosztalgia volt benne a lényeg, gondoltam, nem járhatok rosszul a folytatással: még több ’80-as évekbeli arc boldog gyerekkoromból, még nagyobb nosztalgiaérzet. Csakhogy ezúttal a koncepció már az alapjainál darabokra hullik, és azon veszem észre magam, hogy az egész stábból egyedül Jean-Claude Van Damme jelenlétét élvezem. Mindenki más úgy csinál, mintha az egész egy nagy vicc lenne, és rájövök, hogy ezek a veterán muszklikirályok a szándékaikkal ellentétben nem rehabilitálják azt a stílust, amire cirka negyedszázaddal ezelőtt a karrierjüket építették, hanem temetik. És még csak nem is szépen, hanem ormótlanul, esetlenül, szégyenteljesen. De erről később.

Előbb megéri kicsit elmélázni Sylvester Stalonne, az egész „hozzuk vissza a tökös-izmos-férfiállatokat a moziba” – mozgalom éllovasának egy két évvel ezelőtti interjúján, amiben Tim Burton Batmanjét tette felelőssé a klasszikus akcióhősök bukásáért, mondván, hogy a film vizuális stílusa, effektjei és Michael Keaton mesterséges „felizmosítása” új irányba terelte a műfajt. Igaza lenne? Persze, hogy nem. Kezdjük mindjárt azzal, hogy az amerikai akcióhős eleve nem feltétlenül volt muszkuláris: ha visszatekerünk a ’70-es évekbe, ott találjuk Steve McQueent és Clint Eastwoodot, az akkori két legnagyobb ikont, és már ők sem elsősorban a testi fölényükkel tarolták le az ellenséget. De őket és társaikat még egyébként is más fából faragták, problémás, kiüresedett, lázadó karaktereket hoztak, akik az ólomzuhatagok és üldözések között a saját egzisztencialista drámájuk levében főttek. A korszak komplikált, negatív zeitgeistjének kényelmetlen realitásából (vietnámi háború, Watergate) azonban idővel elegük lett a nézőknek, és az izomhősök képviselte egyszerűség („jóember ölni rosszember, közben minden robbanni”) tökéletes eszképizmusnak bizonyult. Elég csak megnézni, honnan indult a Rambo-sorozat, és hová futott ki.

De a Batman bűnbakká avatása nem csak a társadalmi-politikai körülmények (amik Ronald Reagen távozásával ismét megváltoztak – véletlenül pont az akcióműfaj átalakulása idején) figyelmen kívül hagyása miatt hiba, hanem azért is, mert addigra már több szög is volt az izomkolosszusok koporsójában.  Mel Gibson verte be őket, illetve, még inkább, Bruce Willis, akit Stallone most sajátjaként ölel keblére A feláldozhatók-filmekben, pedig az ő hőstípusa pont drasztikusan más volt. John McClane (és Martin Riggs) olyan emberi, esendő és sebezhető volt, amilyenek Stallone és társai soha nem mertek, és nem is akartak lenni (maga John Woo is emiatt tartotta unalmasnak az akkori amerikai akcióhősöket). Belépett az átlagember: nem kellett már félisteni külsejűvé felpumpálódni ahhoz, hogy egyedül szállj szembe egy hadsereggel. (Minderről bővebben itt és itt.)

Abban viszont igaza van Stallonénak, hogy az effektek, a stílus, a koreográfia, a technika idővel dinoszauruszokká öregítette az olyan jeleneteket, mint Schwarzenegger (majdnem) meztelen bunyója a hóban, a Vörös zsaru elején. Majd jöttek a Keanu Reevesek, a Matt Damonok és persze a szuperhősök, olyan, a zsánerben korábban elképzelhetetlen színészekkel, mint Tobey Maguire és Seth Rogan. Csakhogy a muszkliemberek sosem tűntek el, ezt pedig pont Stallonénak kellene a legjobban tudnia, hisz ő vette maga mellé sidekicknek Jason Stathamet (tessék megnézni, milyen ügyesen összerakott oldschool akciófilm lett pl. A biztonság zálogából). Ő, Dwayne „The Rock” Johnson, Vin Diesel, Gerard Butler és társaik hol több, hol kevesebb sikerrel, de továbbviszik a ’80-as évek örökségét. Él az a stílus, pusztán annyi történt, hogy a monopóliuma szűnt meg, mert az amerikai akciófilmet az elmúlt évtizedekben rengeteg hatás érte más országokból és műfajokból, és látványosan diverzifikálódott. Innen nézve kicsit izzadságszagú Stallone erőlködése, hogy „visszahozza” azt, ami valójában nem is tűnt el. (Bár azt hiszem, az izzadságszag ide pont passzol.)

Nem is a stílust hozta vissza, hanem saját magát és a kortársait, őket viszont, el kell ismerni, roppant hatékonyan. 2005-ben egy lyukas garast sem adtam volna érte, hogy a Rambo és a Rocky újjáélesztése bármiféle sikerrel járhat, mégis bebizonyosodott, hogy van rá piac, és nem is feltétlenül kicsi és szeszélyes – elvégre azóta is veszi fel a hasonló produkciókat, és még egy egészen új brandet (A feláldozhatók) is támogat (bár láthatóan enyhülő hévvel). De itt kanyarodunk vissza a bevezetőhöz, ahhoz, hogy Stallone a legutóbbi filmmel saját létjogosultságát kérdőjelezi meg. És még csak nem is azért, mert a stáb több tagja is sokkal rosszabbul fest már a vásznon, mint anno Roger Moore az utolsó Bond-filmjében (Schwarzenegger különösen kiábrándító látvány, komolyan aggódtam a nyitójelenetben, hogy ha Terry Crews kicsit sokáig néz rá csúnyán, akkor összeesik), hanem mert pont azoknak a trendeknek fekszenek le, amiket befeszített bicepsszel, szúrós tekintettel szemen kéne köpniük.

Hadd ne kelljen már egy filmben, ami büszkén hirdeti oldschool mivoltát, gagyin fröcsögő CGI-vért (meg tüzet, helikoptert stb.) látnom, hadd ne kelljen a nyitójelenet után közel háromnegyed órát várnom a következő akcióra, és közben azt néznem, hogy a csapat egyik tagja milyen jól főz. És még mindig nem ez a legnagyobb baj. Hanem az, hogy az egész film egymást érő kikacsintások, parodisztikus-önironikus jelenetek sorából áll. Ha akció van, akkor meg kell idézni egy-két ’80-as évekbeli klasszikust, a szereplőknek poénkodniuk kell saját magukon és az említett filmeken, ki kell vigyorogniuk a nézőre, és ha behozzák Chuck Norrist, akkor neki el kell mondania egy Chuck Norris-viccet (ez a jelenet eddig az egész idei év mélypontja). Persze, tudom, posztmodern, önirónia stb. De ezen már réges-rég túl vagyunk, már a ’90-es években ott volt Az utolsó akcióhős, a True Lies, az önreflexió már nem újság, manapság szinte minden második film csinálja. A Sikoly 4 is ott bukott, hogy Wes Craven azt hitte, a metafiction még mindig meg tudja lepni a közönséget.

A feláldozhatók 2 akkor működhetett volna (egy kompetens íróval és rendezővel), ha leszarja mindezt, és egyszerűen egy tökös-dögös-kemény akciófilmmé válik, ami, szemben minden mai posztmodern trenddel, csakazértis komolyan veszi magát egy durva, kétórás zúzás erejéig (legalább annyira, mint az első rész). Akad ilyenre példa ma is, ott a Fast Five, ami a tavalyi év legszórakoztatóbb akcióorgiáját hozta. És még csak nem is kell a fináléját felemlegetni: megvan, ahogy The Rock üldözi Vin Dieselt a riói favelákban? Utóbbi leugrik egy tetőről, előbbi utána, ugyannak a bodegának az ablakán keresztül, mire Diesel lassítva, röptében fordul meg, hogy megnézze magának, miféle eszement bed máderfáker ront rá így. Ez a pár másodperc annyi gyönyörű, esszenciálisan ’80-as évekbeli erőtől, energiától és csodálatosan büdös tesztoszterontól duzzad, amiről az önmagán röhögő A feláldozhatók 2 összes akciójelenete együttvéve is csak álmodozhat.

Ezért élveztem Van Damme játékát: egyedül ő hozta nyílegyenesen a rábízott szerepet, ment, lőtt, parancsokat vakkantott, pörgőrúgással esett neki Stallonénak, és nem ment le előtte spárgába csak azért, hogy kikacsintson a nézőre. És aki azzal jönne, hogy „a fiúk” már túl öregek ahhoz, hogy önirónia nélkül akciózzanak, annak ajánlom figyelmébe Stallone legutóbbi Rambóját. Meg lehet azt oldani. Mert ha már ők sem veszik komolyan magukat, akkor tőlem mit várnak? Ez volna a himnusz a ’80-as évek akciófilmjeihez? Egy rakás rossz vicc? És ha már ennyire ellentmondanak önmaguknak, és harsányan, bután elkomolytalankodják az egészet, akkor mire véljem a melodrámai szálakat az ifjú partner elsiratásáról, a kiöregedett hősök nehéz, bús életmódjáról és az önként megtagadott szerelem szívet-lelket tépő tragédiájáról (amivel kapcsolatban egyébként meg vagyok lepve, hogy még nem élezik rajta a karmaikat a feministák)?

Hová tart mindez? A harmadik részben Clint Eastwood szövegkönyvének fele olyan beszólásokból áll majd, mint a „Make my day” és az „’Bout time this town had a new sheriff”? Harrison Fordnak egy akciójelenet közben kiürül a fegyvere, mire lekap a falról egy ostort, elbánik vele az ajtón épp berontó rosszfiúval, és cinikus félmosollyal megjegyzi, hogy „te akartál először lőni, mi”? Willis magára húz egy véres trikót, és „yippee ki yay motherfucker”-ezik? Schwarzenegger felváltva kiabálja, hogy „I’ll be back” és „I’m back”? Gyermekkorunk titánjai bohócokká lettek, és a közönséggel való összesomolygásuk azt a képzetet kelti, hogy erőlködve ragaszkodnak egy letűnt kor emlékeihez, tudván, hogy semmi másból nem tudnak profitálni, mert egyébként nem kellenek már a kutyának sem. Pedig ennyire azért nem lenne rossz a helyzet, csak ésszel és méltósággal kellene öregedniük a vásznon.

Talán az egyes színészek külön filmjei még tehetnek érte valamit, hogy helyreálljanak a dolgok, bár nem fest túl rózsásan a helyet. A The Tomb (Schwarzeneggerrel és Stallonéval) az első képek alapján túl steril benyomást kelt, a Bullet to the Head úgy néz ki, mintha a ’90-es években forgatták volna a videótékák polcaira, egyedül a The Last Stand tűnik valamelyest ígéretesnek (és persze ott van Bruce Willis, aki – szerencsére – egy külön kategória). De A feláldozhatók harmadik részétől már egyenesen félek, és hamarosan a közönség is ráun a puszta nosztalgiafaktorra – hosszútávon nem lesz elég, hogy „nézd má’, ott van Arnold és Sly”, jó filmeket kell csinálni, és ezek hiányában már most lanyhul az érdeklődés, csak rá kell nézni a bevételekre és a visszajelzésekre. Így múlik el egy világ dicsősége, és nem Batman meg egyéb szuperhősök, hanem annak a világnak a prominens alakjai miatt.

A 2000-es évek legkiválóbb akciófilmjei közé sorolt trilógiát lezáró Bourne ultimátumot követően a kulcsfigurák kihátráltak Jason Bourne mögül, Paul Greengrass rendező után érthető módon Matt Damon is lelécelt; keresett színész ő, nem gyötri anyagi szükség, és ugyanazon figura negyedik alkalommal való eljátszása nem feltétlenül tartozik a visszautasíthatatlan felkérések közé. Ugyanakkor egy intenzív, pénzügyi természetű vízió kísértette szüntelen a Universal igazgatótanácsát, mert megvolt a sansz, hogy megcsinálhatják a 21. századi James Bondot, egy olyan sorozatot, ami hároméves periódusokkal dolgozva önjáróan elketyeg még minimum 15-20 évig, természetesen beleértve egy jól pozícionált rebootot is, kicsinosítandó a mérlegfőkönyvben szereplő aritmetikai halmazt.

John Hillcoat második amerikai filmje egy szórakoztató kudarc: látjuk, ahogy folyton próbálkozik, erőlködik, izzad, hogy a családi drámát, az akciódús gengsztertörténetet és a szesztilalom alatti vidéki Amerika grandiózus tablóját összegyúrja egy nagy, látványos, brutális, katartikus eposszá, és látjuk, ahogy lépten-nyomon elbukik. De közben élvezzük ezt az erőlködést, a képeket, az alakításokat, a nyersességet, a korszak megidézését, a karaktereket, a tűzharcokat. És nincs szívem azt mondani, hogy jobb lett volna, ha Hillcoat és írója, Nick Cave kisebb ambíciókkal áll neki a Bondurant-fivérek igaz történetének vászonra adaptálásához – elvégre inkább akarjunk nagyot, és bukjunk el, mint hogy eleve beérjük az átlagossal.

ezzel a hatperces összeállítással.

Nagy-Britannia elsőszámú horrorfilmfesztiválja, a FrightFest sem mentes azoktól a parasztoktól, akik képesek film közben telefonálni, sms-ezni, stb. - és mivel ezek a műfaji fesztiválok igencsak odafigyelnek arra, hogy a nézők szórakozása zavartalan legyen, a FrightFest szervezői felkértek egy csapat fiatal (horror)filmest, készítsen a mozizás közbeni mobilhasználatról lebeszélő szösszeneteket.

Ezek a rövidfilmek az egész estések előtt futottak, és általános jellemzőjük volt, hogy véresek (nyilván) és viccesek. A török Can Evrenol alkotása azonban kiverte a biztosítékot egyeseknél, és újraélesztette az angoloknál amúgy is évtizedről évtizedre feléledő vitát: meddig mehet el a horror, van-e ízlésbeli határ?

Magyarország - még mindig legjobb - filmfesztiválja szeptember 14-én újra megnyitva kapuit Oliver Stone filmmel, meg modern giallóval meg miskolci kocsonyával. A feszt részleteiről ehelyütt értesülhettek doszt, saját, különbejáratú tudósításunkat pedig majd twitteren követhetitek emitt.

Egy évvel ezelőtt még azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák az asztali hadijátékokat, wargame-eket, mára azonban megszállottjuk lettem, és Geek Messiásként (nem nagyképű, ugye?) hidetem nagyszerűségüket. A legnépszerűbb ilyen játék, a Warhammer 40000 szabálykönyvének legújabb kiadása nemrégiben látott napvilágot, és az anyacég, a Games Workshop elhatározta, hogy a felturbózott szabályokhoz, a kezdő játékosok kedvében járandó, még egy un. kezdődobozt is kiad. Utóbbi dugig van fantasztikusan kidolgozott figurákkal (méghozzá több tucattal), illetve tartalmaz szabálykönyvet, mérőszalagot és kockákat is, így semmi akadálya, hogy a zöldfülű warhammerista lejátsszon otthon párezer partit.

A "tovább" után megtaláljátok a kezdődoboz, a Dark Vengeance vadiúj előzetesét, amelyben közelebbről is szemügyre vehetitek a figurákat, jófajta masírozós zenével aláfestve. (A figurák eredetileg nincsenek kifestve, a vásárlónak kell őket kipingálnia, de többek között ez az egyik szépsége ennek a hobbinak.) A Dark Vengeance már hazai wargame-boltokban is előrendelhető, megjelenése szeptember elsején esedékes.

Conan the Barbarian #7

Történet: Brian Wood
Rajz: Becky Cloonan
Dark Horse Comics

Tudjátok, mi az egy jó dolog abban, hogy idén tavasszal véget ért Brian Wood nagyszerű vikingsorozata, a Northlanders a Vertigónál? Az, hogy így több ideje van Conant írnia a Dark Horse-nál. És a francba is, de rohadt jól csinálja! A kiadó 2003-ban indult, a barbár harcos egy-egy korszakát elmesélő, lazán összefüggő sorozatain (Conan, Conan the Cimmerian, Conan: Road of Kings, és most ez) már olyan szerzők dolgoztak, mint Kurt Busiek, Roy Thomas vagy Mike Mignola, és Woodnak a legkevésbé sem kell szégyenkeznie az illusztris társaságban. 25 részt tervez írni, aminek keretéül Robert E. Howard egyik leghíresebb sztorija, A Fekete Tengerpart királynője szolgál – az első három rész (Conan megismerkedése a rettegett kalóznővel, Belittel) és az utolsó néhány (utolsó véres kalandjuk) alapul konkrétan a novellán, a köztes részeket pedig Wood saját, eredeti történetekkel tölti ki. Saját bevallása szerint hozta magával néhány ötletét, koncepcióját és tapasztalatát a Northlandersből, és ez meg is látszik: az ő Conanja, noha még mindig egy karizmatikus barbár, aki egyetlen rossz szóra miszlikbe aprít akárkit, már csak a harc öröméért is, egy árnyalatnyival emberibb, esendőbb, mint amit megszokhattunk. Még megvannak a maga morális dilemmái is, főleg Belittel, és az ő mellette (és rajta) betöltött szerepével kapcsolatban (csak emiatt néhány rajongó azonnal nyafogni kezdett, és „emósnak” titulálta a főhőst – én meg őket titulálom idiótának). A hetedik számmal kezdődő új sztoriban (Border Fury) Conan hosszú idő után hazatér, az ott kívülállónak számító Belittel az oldalán, és fel kell vennie a harcot egy rejtélyes idegennel, aki valamiért az ő nevében pusztít, és gyilkol a vidéken. Wood Conanja összességében könnyűszerrel van olyan jó, mint bármelyik korábbi a Dark Horse-nál, és az a plusz is dicséretes, amit azokhoz képest belevisz – Becky Cloonan rajzai pedig dinamikusak, brutálisak, nyersek, ahogy azt kell, és az intim pillanatokhoz ugyanúgy van érzéke, mint a grandiózusokhoz. Talán csak Conant kellene néha kicsit masszívabbnak, nagyobbnak, szikárabbnak ábrázolnia.

A cikk új vendégbloggerünk, weapon x munkája.

A Csodálatos Pókember első sorozatában megjelent történetek közül a J. M. DeMatteis által jegyzett füzetek mindig is kimagaslottak. A Kraven utolsó vadászata, és az Egy manó halála című sztorik mellett az egyik legemlékezetesebb munkája a 100. számban (eredetileg pedig a Spectacular Sipder-man sorozat 189. számában) megjelent Osborn örökség volt. Hiába jelent meg pár hónappal korábban a Spawn 3. száma, benne a full beteg, gyerekgyilkos Billy Kincaiddel ("Hókusz-pókusz, csoki, kókusz", megvan?), 14 évesen mégis sokkal jobban belém égett Harry Osborn pszichózisa. Talán ennek is köszönhető, hogy Harryt sokkal fenyegetőbb Zöld Manónak láttam mindig, mint Normant, aki akkoriban csak Pók-összefoglalók, és klasszikus sztorik legendás ellenfele volt. Harry viszont maga volt a téboly, a tudathasadásos barát, aki a szomszédban lakik, néha viszont elborul, és egyetlen célja van csak: tönkretenni az ízeltlábú Parkert. Mert Harry tudja... Időlegesen leszállt neki ugyan a lila köd, de amikor az emlékezete kitisztult (és egyben tudata ismét elborult), visszatért a maszk, a Manó. A Manó, aki Gwen Stacey gyilkosa, aki elvette Peter Parkerék fiatalkorát, és minden ártatlanságukat.

Az Osborn örökségben Harry az apja örökségét akarja továbbvinni, és mindent megtesz azért, hogy a családja megértse, mit jelent Osbornnak lenni, és miért is Pókember a legátkozottabb lény a számára. Képregényben ritkán látni olyan feszült jelenetet, mint a vacsora, ahol Harry a lelkileg széttrancsírozott feleségével, a soha be nem gyógyuló sérüléseket összeszedő fiával, a tehetetlen sógorával, Olvasztárral, és ősellenségével, Pókemberrel ül egy asztalnál, és a családról szónokol. Sal Buscema kemény, minden szenvedést, tépelődést és tehetetlen dühöt tökéletesen megragadó rajzai teszik tökéletessé a drámát. És miután mindez a feszültség kirobban, a Manó és a Pók összecsapása elkerülhetetlenné válik. Pókember győz ugyan, de amikor Harryt átadja a rendőrségnek, ő még egyszer, utoljára szót kér magának. És Parker pontosan tudja, hogy az élete össze fog omlani. Tudja, hogy Harry beváltja a fenyegetését, és világgá kürtöli Pókember kilétét. Mégis szembenéz minden félelmével, mert már megcsömörlött az örökös meneküléstől és rettegéstől. És a Zöld Manó beszélni kezd:

"-Hölgyeim és uraim, valamint apróságok... Egy kis figyelmet kérek! Rendkívüli bejelentenivalóm van! Én tudom, hogy ki van a maszk alatt! Tudom, hogy ki a Pókember! És el is mondom mindenkinek."

A monológ után az oldal alján van még egy "néma" képkocka Pókember maszkjáról. Vár. Olvasóként pedig tudod, hogy lapozni kell, csak egyetlen egyet, és Pókember világa felrobban, és millió szilánkra törik.

„Aztán csak ültem, a hűvös palack nyakát fogva, és azon gondolkoztam, milyen érzés is lehet olyan nyomozónak lenni, aki gyilkossági ügyekkel foglalkozik, hullákat lát, és ez nem is zavarja, nem kényszerül arra, hogy kilincseket dörgölve settenkedjék, sem arra, hogy azon tűnődjék, milyen sokat árulhat el az ügyfél érdeksérelme nélkül, és milyen keveset anélkül, hogy magának túlságosan ártson. Úgy döntöttem, nem nekem való."

Phillip Marlowe magándetektív egy lovag, ahogy azt Chandler mindjárt a róla szóló első könyv, az Örök álom legelső oldalán közölte – igaz, a sztori végére elvesztette a hitét a világban, és keserűségét, hogy már nincs helye benne lovagoknak, egy dupla skót whiskyvel öblítette le. Nem mintha segített volna. És nem mintha a világ állapota, rothadtsága képes lenne megváltoztatni őt is. Marlowe azóta is lovag – a Kedvesem, Isten veled!-ben összeverték, bedrogozták, kevés híján megölték emiatt, de ő akkor sem tud, és akar más lenni. A hardboiled fiction zsánerében kevés hős van, aki morálisan oly sziklaszilárd, mint ő, aki oly merészen, oly állhatatlanul veti meg a lábát velejéig korrupt környezetével szemben. És ez áll a középpontjában A magas ablaknak is.

Marlowe-nak már akkor nem tetszik a legújabb ügye, amikor találkozik a megbízójával – pontosabban nem tetszik neki maga a megbízó, egy Mrs. Murdock nevű, rafinált, romlott özvegy, aki azért fizeti, hogy találjon meg neki egy Brasher Doubloont (egy értékes antik aranyérmét), amit feltehetően a fia alsóbb társadalmi rétegből való felesége lopott el tőle. Ha közben valahogy véletlenül eléri, hogy a házasság alámerüljön a vécélefolyóba, annál jobb. És az első az ügyben, aki félrevezeti a főszereplőt, és titkozik előtte? Maga Mrs. Murdock, természetesen. Sok szerencsét a nyomozásához, Mr. Marlowe.

Ahogy az már lenni szokott az első látásra viszonylag egyszerűnek tűnő ügyeknél, az „egyszerűség” már azelőtt elúszik, hogy Marlowe leguríthatná az első piáját. Az pedig már valami. Az eltűnt Brasher Doubloon csak az első a magánnyomozó irodája előtt sorban álló rejtélyek közt. Lesz itt még zsarolás, hamisítás és persze gyilkosság, ráadásul mindezeknek a gyökerei évtizedekkel korábbra nyúlnak vissza, egy bizonyos magasan lévő ablakhoz. De szokás szerint, mire a szálak összeérnek, és minden világossá válik, a whudonit már irreleváns. Chandlert a „miért”-ek érdeklik, vagyis maguk az emberek, és a közeg, amiben élnek.

A „pénzem van, ezért mindent megtehetek” mentalitású Mrs. Murdock, a város által felzabált és kiköpött, szerencsétlen magánnyomozó balek, George Anson Phillips, az arrogáns és agreszív, sötét ügyleteket bonyolító Vannier – mind színes, csodálatosan megírt, a szerzőtől megszokott erejű, frappáns dialógusokkal életre keltett, ambivalens karakterek, reménytelenek, menthetetlenek. De nincs is mitől megmenteni őket – ebben a kontextusban ők nem „bűnöznek”, egyszerűen csak élnek, mint bárki más, céljaik eléréséhez felhasználva mindazt, ami a rendelkezésükre áll. Gátlástalanul, gondolkodás, és a következmények mérlegelése nélkül.

Marlowe az egyetlen kivétel. Vagy mégsem? A Kedvesem, Isten veled!-ben teljesen egyedül volt az egész város ellen, itt viszont már kissé árnyaltabb a kép – de bizonyos értelemben csak annál tragikusabb. Az ügyre ráállított Breeze nyomozó kivételesen nem korrupt és mocskos, nem is olyan nyavalygó, pöffeszkedő rendőrvicc, mint az előző kötet Nultyja. Tisztességes ember, aki a legjobb tudása szerint igyekszik megoldani a gyilkosságokat, amiknek valahogy mindig van közük egy Marlowe nevű magándetektívhez.  

Egy ideálisabb világban ez a kettő összefogna, de ehhez itt már túl késő. Túl nagy a bizalmatlanság, túl sok a múltbeli atrocitás, túl sok az elásott hulla – igazi és metaforikus egyaránt. Amikor Breeze megpróbál információt kihúzni Marlowe-ból, és megfenyegeti, hogy ha nem beszél, bajba kerül a nyomozás akadályozásáért, a magánkopó egy régi ügy felemlegetésével válaszol, amiben a rendőrség eltussolt, és öngyilkosságnak állított be egy gyilkosságot, hogy megmentse a tettes pénzzel és befolyással lobbizó családjának nevét a botránytól. A csetepatéban ugyan maga a tettes is otthagyta a fogát, tehát – érvelne Breeze – megbűnhődött, nem mindegy, mit írnak az újságok a pontos körülményekről?

Nem. Marlowe-nak az igazság számít, ami ebben a városban már rég nem vak, pedig annak kellene lennie. Ezért szeg akár törvényt is, ha muszáj, ezért megy utána minden nyomnak, minden mocsoknak, amit talál, kényesen, kényelmetlenül lavírozva a saját, a megbízója és a rendőrség érdekei között, még akkor is, amikor már senki nem akarja, hogy szaglásszon: nemhogy a bűnösök és a zsaruk, de a saját kenyéradója sem. Sőt, még ő maga sem. Mert sejti, hogy mit fog találni, és sejti, hogy nem fogja jobban érezni magát tőle másnap reggel. Mint a hosszú éveken át átvert, szinte rabszolgaként tartott, szerencsétlen lány, Merle esetében, akit annyira hozzákondicionáltak a hazugsághoz, amiben élni volt kénytelen, hogy az igazságot már nem tudja, és nem is nem akarja elfogadni – de még csak meglátni sem. Hiába, Marlowe akkor sem tud másképp cselekedni. Megoldja az ügyet, nézi a dőlő dominókat, és lehajt egy italt. Nem mintha segítene.

Arnold! Peter Stormare! Forest Whitaker! Harry Dean Stanton! Egy seregnyi rosszember! Egy csomó fegyver! Egy csomó kurvanagy fegyver! És Kim Ji-woon rendez. Van még kérdés?

Ez lehetett volna a világ legtökösebb és legstílusosabb szuperhősfilmje. Joe Carnahan Fenegyereke Frank Miller klasszikus Born Again című sztoriján alapult volna, és ezt a videót állította össze, hogy meggyőzze elképzeléseiről a Fox stúdiót. Csakhogy a Fox bedobta a törölközőt, egyrészt mert nem tudná októberig elkezdeni a film munkálatait, ami esetben a jogok visszaszállnak a Marvelre, másrészt mert a nála lévő szuperhősök közül (X-Men, Rozsomák, Deadpool, Fantasztikus Négyes) egyébként is ez érdekli a legkevésbé. Nagy kár érte, a videó alapján egy brutális, durva, exploitation-hangulatú Fenegyerek-filmről csúsztunk le. (Hogy a Marvelnél mi lesz a karakterrel, az még a jövő zenéje, valószínűleg valahogy integrálják a Bosszúállók univerzumba - vagyis a Carnahanéhoz hasonló merész víziókat elfelejthetjük.)

<

Patrick Swayze helyett Chris Hemsworth, ruszkik helyett észak-koreaiak, és... izé. Több robbanás lesz benne. (Lehet, hogy nem véletlenül jegelik a filmet már két éve?)

Úgy éreztem magam, mint tavaly a Cowboyok és űrlények vetítésén: ott ez a cím, ami akkora vicc, akkora blama, hogy egyszerűen nem gondolhatták komolyan, biztos, tuti, muszáj, hogy az egész film csurig legyen iróniával. Nincsen. Igenis hótkomolyan kell vennünk mindent, izgulnunk kell, meghatódnunk, álmélkodnunk, egy kicsit sírnunk, és lelkileg felemelkednünk – mert van itt dráma, háború, emberi jogok, szabadság, szerelem, mintha csak Lincoln elnök életrajzát látnánk.

Jó, legyen az, és legyen komoly – de akkor mi a francot keresnek benne a vámpírok? Á, igen. A film alapjául szolgáló könyvet Seth Grahame-Smith követte el, aki a Büszkeség és balítélet és zombik című finomságért is felelős. Ezért még nem kéne falhoz állítani, de azért a forgatókönyvért, amit saját regényéből maszatolt össze, igen.

Nem ő az első, aki nem képes kellőképp disztingválni a különböző médiumok hatásmechanizmusai közt. Naplójellegű regény, az egy dolog, de a film, különösen egy nyári blockbuster, egy kicsit masszívabb szerkezeti egységet igényel. Alig daráltuk le rohamléptekben Lincoln gyermekkorát és vámpírvadásszá való kiképzését, máris szétesett az egész. Minimális karakterépítő és emocionális befektetéssel bíró jelenetek sorakoznak gyors egymásutánban, mellékkarakterek tűnnek el olyan hosszú időre, hogy mire visszajönnek elmondani két mondatot, el is felejtjük, hogy valaha láttuk őket – az alkotók csak hanyagul kenegetik a többnyire túl ritkás és nem is elég hosszú akciójeleneteket összetartani hivatott malteranyagot.

Hősünk az egyik pillanatban még bolti kisegítő, majd egy fél perces átvezető jelenet után már a politika nagyszínpadán szónokol, egy másik pillanatban még ezüstélű baltával irtja a vérszívókat, majd egy kevesebb mint fél perces átvezető után úgy dönt, hogy elteszi a fegyvert, és inkább a szavak erejével viszi előre az országot. Csak mert a forgatókönyv azt mondja. Bár tökmindegy, mert ekkorra már a kutyát sem érdekli a sztori – csak a zúzást várjuk.

És Timur Bekmambetov ahhoz ért, azt meg kell hagyni (a többi meg jól láthatóan nem is érdekli). A film mindössze abban a két-három jelenetben működik, amiben a rendező szokása szerint jó messzire elhajítja az agyát, és a valóság talajától olyan bődületlen pimaszsággal és merészséggel elrugaszkodó, olyan pofátlanul túlpörgetett, véres akcióorgiát szabadít el (mint a vágtató lócsorda kellős közepén vívott, totális campbe szédülő élethalálharc), hogy arra a kis időre elfelejtjük, hogy az egész nem ér szart sem.

Utána persze egyrészt vár minket a realizmus ehhez képest menthetetlenül röhejes kontrasztja (amikor tartalom és forma nem hogy nem passzolnak, de még csak nem is tudnak egymásról), a film végén pedig a felismerés, hogy láttunk nagyjából 15 perc ingergazdag vagányságot, amit körítettek úgy másfél óra bullshittel. Timur, legközelebb azt a 15 percet kérem rövidfilm- vagy klipformátumban, a többit meg kend, ahová akarod. Köszi.

Elmond valamit a szinte fillérekből összeharácsolt filmről, hogy azért választották Olaszországot forgatási helyszínéül, mert a trükkökért felelős Ray Harryhausen ott akart vakációzni. És persze elmond ez valamit Harryhausen státuszáról is (a játékidő vége felé még cameózhatott is). Jó néhány egyéb, az ’50-es, ’60-as években készült B-filmhez hasonlóan az Űrszörnyre (20 Million Miles to Earth, 1957) is leginkább csak az ő stop-motion teljesítménye miatt emlékszik még ma is az utókor. Azt leszámítva ugyanis „csak” a szokásosat kapjuk: olcsóságot, buta sztorit, lapos dialógusokat és noname színészeket, akiknek annyi közük van a tényleges színjátszáshoz, mint King Kongnak a gyantázáshoz.

De nem akarok igazságtalan lenni: az Űrszörny szolgál egy-két olyan sztorielemmel, ami akkoriban nem volt teljesen megszokott. Kezdve rögtön azzal, hogy hidegháborús-atombombás paranoia ide vagy oda, a címszereplő nem sugárzás hatására válik hatalmassá, és indul pusztítókörútra Rómában, hanem maga a földi légkör csinál belőle óriásszörnyet – merthogy egyébként nem is erről a bolygóról való.

1951-ben a The Thing From Another World már elültette a külső űrrel szembeni paranoiát a nézőben, amit az évtized egyéb híres sci-fijei (mint a Világok harca) csak fokoztak. És akkoriban az embereknek legfeljebb halvány fogalmaik lehettek arról, hogy mi van odakint, a Föld atmoszféráján túl – még az első Szputnyik sem indult útnak. Úgyhogy amikor a film elején visszatér egy űrhajó a Vénuszra tett útjáról, egy haldoklóval, egy túlélővel, és valami mással, akkor a nézők 1957-ben egy kicsit szorosabban markolhatták a karfát.

Pedig nem akar az az Ymir néven elhíresült „rém” semmi rosszat (ez a név egyébként a filmben magában nem hangzik fel, csak a forgatókönyvben volt benne – az utókor felkapta). Nem akar az egyáltalán semmit, csak hogy békén hagyják. Tehet ő róla, hogy ebben a légkörben egyre nagyobbá nő, és aranyos, zsebre vágható kis jószágból gigászi épületromboló lesz? Vagy arról, hogy a nyughatatlan tudósok folyton bökdösnék, az idióta katonák meg állandóan lődöznék?

Harryhausen elvitathatatlan érdeme, hogy személyiséggel ruházta fel az Ymirt (ezt a korábbi Pánik New Yorkban óriásgyíkjával nem sikerült elérnie) – érdemes megfigyelni a legendás trükkgyáros filmográfiáján, hogy milyen szépen fejlődött a technikája, hogy idővel egyre komplikáltabb, egyre több rétegből álló, egyre meggyőzőbb effektusokat tudott hitelesen létrehozni. Az Ymir, noha arckifejezése nem túl változatos, már roppant kifejező gesztusokkal, mozgáskultúrával rendelkezett.

Valójában ő – otthonától elszakítva, rabságba zárva, menekülve – az Űrszörny főszereplője, az emberek csak úgy vannak. Többnyire útban. Dumálnak, vitatkoznak, parancsokat osztogatnak, és hihetetlenül blőd módon szeretnek egymásba – mert romantikus szál, naná, hogy kell, akkor is, ha semmi értelme. Nathan Yurannak, mint rendezőnek, inkább arra kellett volna koncentrálnia, hogy ne csupán egyszer adja jelét a létezésének: az az egy a pajtabéli jelenet, az egyébként bájos, naiv, esetlen mozi kicsike méregfoga, egészen izgalmas és horrorisztikus.

A többi csak afféle kellemes ’50-es évekbeli B-filmes átlag, de hé: a fináléban egy vénuszi szörnyeteg élethalálharcot vív egy elefánttal. Mit akarsz még?

Animal Man #12/Swamp Thing #12

Történet: Jeff Lemire, Scott Snyder
Rajz: Steve Pugh, Marco Rudy
DC Comics

Azóta vártunk erre, hogy a DC lassan egy éve pályára rúgta az új 52-t. Már az első számokból látszott, hogy Jeff Lemire Animal Manje és Scott Snyder Swamp Thingje magasan ki fog emelkedni a mezőnyből, és az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a két sorozat szálai a közeljövőben összefutnak. Az a közeljövő most jött el: mindkét széria főszereplői, a „Green” és a „Red” avatárjai és segítőik kénytelen voltak harcba szállni a világot fenyegető „Rot” ellen, ami mostanra olyan erőssé nőtt, hogy csak együttes erővel reménykedhetnek a megállításában. Ezt a Rotworld című crossovert vezeti fel az Animal Man és a Swamp Thing legutóbbi, egyszerre megjelent 12. száma. És hohó, Lemire és Snyder tudják, mitől döglik a légy. Nincs sallang, szarozás, mellébeszélés: a két hős találkozik, és nem pacsiznak, nem verekednek össze, hanem rögtön munkához látnak. Az írók hatásosan átadják annak érzetét, hogy itt tényleg komoly a tét, hogy a világ lassan szétrohad a szereplők körül, és amikor leereszkednek egy mocsáron keresztül a „Rot” birodalmába, az a periférikus szuperhőstörténet, a fantasy és a horror egy ritkán tapasztalt, gyönyörű metszete, egy természetesen átkozottul szemét cliffhangerrel megspékelve. Nem mintha különösebb meglepetéssel szolgálna a sztori, tudjuk, hogy a főszereplők missziója valamiért kudarccal fog végződni (heló, ez még csak a prológus), de hát mit számít, ha egyszer kurvajól van megírva az egész? És a képek is nagyszerűek – bár mindkét sorozatnál volt rajzolóváltás, és egyiknél sem igazán pozitív irányba, de ez inkább a korábbiaknak dicséret, mint a mostaniaknak kritika – nyersek, brutálisak, stílusosak, kifejezők, a kreatív panelszerkezeteket pedig külön öröm látni.
(Rusznyák Csaba)

Brody’s Ghost #3

Történet és rajz: Mark Crilley
Dark Horse Comics

Mark Crilley a Dark Horse Presents MySpace verzióján debütált a Brody’s Ghost sorozatának három rövidebb sztorijával, és azután sem siette el a dolgot. Évente egy füzettel rukkolt elő, ezúttal ugyan már nyomtatott formában, ugyancsak a Dark Horse égisze alatt. Az első ránézésre átlagos amerimanga alapötlete sem túl eredeti: a nem túl távoli jövőben egy meg nem nevezett metropolisz utcáin él céltalanul a munkanélküli Brody, aki időnkénti utcazenével keresi meg a napi betevőt, amíg egy nap megpillant egy (mint később kiderül) igen kellemetlen természetű szellemet. A 16 éves korában leukémiában meghalt Talia azonnal kullancsként akaszkodik az első élőre, aki látja és hallja őt, mivel csak akkor hagyhatja el ezt a világot, ha kideríti a város utcáit járó sorozatgyilkos (Penny Murderer) kilétét. A folyamatos presszió hatására Brody végül vonakodva beadja a derekát, és a nyomozás során hamarosan belebotlik egy másik szellembe, a sintó templomhoz kötött Kagemurába, aki elkezdi a fiú pszichikai kiképzését, ami nélkülözhetetlen eszköz a gyilkos megtalálásához. Mint említettem, a protagonista-aki-látja-a-holtakat koncepció már eléggé el lett használva az utóbbi évtizedben filmben, tévében és képregényben egyaránt, de itt az apró ötletek (hogyan ugráltatja Talia Brodyt kénye-kedve szerint, a szamuráj mester nyolcvanas évek kung-fu filmjeit idéző kiképzése), a jól megírt dialógusok, a humor és a dráma megfelelő adagolása és a főszereplő egyértelmű karakterfejlődése, ahogy egyre céltudatosabban képes irányítani a saját életét, elviszik a hátukon a javarészt fekete-fehér képregényt. Kellemes olvasmány, az eddig csak független sztorikat jegyző (Akiko, Miki Falls) szerző nem véletlenül találta meg a helyét a Dark Horse istállójában. Érdemes egyébként a Midnight Train and Other Tales-el kezdeni, a négy rövid sztori elég jól megágyaz a kíváncsiságnak a folytatáshoz...
(Nagy Krisztián)

Earth 2 #4

Történet: James Robinson
Rajz: Nicola Scott, Eduardo Pansica
DC Comics

A francba Geoff Johnssal, James Robinsonnak kellett volna adni a Justice League-et. Az Earth 2 alapján legalábbis biztosan. Ez a sorozat az új 52 második hullámába tartozik (ahová Morrison Batman Incorporatedje), ami nem tavaly szeptemberben, hanem pár hónappal később indult, és a Worlds’ Finesttel párban ennek a második hullámnak a legjobbika. Valójában ez egy alternatív világbeli JLA sztori – Superman, Batman, Wonder Woman és a többi nagy hős ebben az univerzumban mind életét adta egy gigászi földönkívüli invázió megfékezésekor, de most persze újabb, a korábbinál is nagyobb fenyegetés üti fel a fejét, és a Földnek új bajnokokra van szüksége. Robinson az aranykorbeli DC-karaktereket húzza elő, fiatalítja és porolja le: Alan Scott a Zöld Lámpás (huszonéves és meleg – ez volt a nagy beszédtéma az X-Menbeli homoszexuális házasság mellett két-három hónappal ezelőtt), Jay Garrick a Flash és Al Pratt az Atom. Ahogy Johns Justice League-je, ez is egy tipikus, csapatösszeszedős szuperhőssztori, csak Robinson sokkal jobban írja: a karakterek nem idióta, nagyzoló seggfejeknek tűnnek, hanem hús-vér embereknek, akiknek a száját fennhéjazó tahóságok helyett értelmes mondatok hagyják el. Nem mintha karakterközpontúsággal lehetne vádolni az egyébként elég gyors sodrású, és szépen megrajzolt képregényt, de annyira bőven van személyiségük, motivációjuk, problémájuk a szereplőknek, hogy együtt tudjunk érezni velük. És egyszerűen az egésznek jó a dinamikája, a szerkezete az atmoszférája – amolyan oldschool stílusú szuperhőscomic, és klasszikus ugyan soha a büdös életben nem lesz belőle, de mégis, ha minden pályatársa legalább feleennyire jó lenne…
(Rusznyák Csaba)

No Place Like Home #4

Történet: Angelo Tirotto
Rajz: Richard Jordan
Image Comics

Talán az egyik leginkább a kollektív tudatalattiba ivódott mese a Grimm testvérek történetein túl L. Frank Baum Óz, a nagy varázslója, melynek elemei úton-útfélen visszaköszönnek filmekben (az utolsó blaxploitation filmek egyikében, a The Wiz-ben Diana Ross játszotta Dorothy-t és Michael Jackson a Madárijesztőt), képregényben (Bill Willingham Fables-ében Ozma, Óz hercegnője a Tizenharmadik Emeleti Boszorkányok vezetője), könyvben (a Pride and Prejudice and Zombies mintájára megírt The Undead World of Oz) és tévésorozatokban (a legutóbbi feldolgozás az akkor még Sci-Fi Channel Tin Man-je). Ezúttal az első képregényes Angelo Tirotto próbált szerencsét az Image-nél egy napjaink amerikai kisvárosába helyezett sztorival: Dee öt év távollét után érkezik vissza Los Angelesből a kansasi Emeraldsville-be, szülei temetésére, akik egy szinte semmiből érkezett tornádó rombolása miatt vesztették életüket. A helyzet persze nem ilyen egyszerű, az unalmas kisváros lakóinak kedélyét hamarosan brutális gyilkosságok borzolják fel, Dee pedig legjobb barátnője, Lizzie és Frank seriff segítségével kénytelen szembenézni egy olyan gyilkossal, aki nem ebből a világból származik és legkevésbé sem kendőzött gyűlöletet táplál azok iránt, akik ötven évvel ezelőtt keresztülhúzták a számításait. Richard Jordan is kezdő a képregényiparban, eddig leginkább concept art-okat készített Doctor Who és Sega játékokhoz, de úgy tűnik, istenadta tehetsége van atmoszférateremtéshez, realisztikus ábrázoláshoz és a véres, naturális jelenetekhez, így tökéletes választás volt egy misztikus horrortörténethez. Ki gondolta volna például, hogy a szárnyas majmok lehetnek félelmetesek is? Ha ezt a képregényt elolvasod, bizonyosan más szemmel fogsz nézni a páviánokra a majomházban...
(Nagy Krisztián)

Ragemoor #4

Történet: Jan Strnad
Rajz: Richard Corben
Dark Horse Comics

Vannak olyan grafikusok, akiknek egyedi stílusát a munkájukra vetett első pillantás után azonnal felismerjük, mint például Mike Mignola, Alex Maleev, Frank Quitely, Leinil Yu, John Romita Jr vagy a hozzájuk képest ősrégi motoros Richard Corben. Utóbbi underground képregényekkel kezdte (Grim Wit, Slow Death, Fever Dreams), majd nyakig merült a pulp horror és sci-fi magazinok (Creepy, Eerie, Vampirella) mocsarába a hetvenes években, onnan pedig egyenes út vezetett a legendás Heavy Metal oldalaira. Sosem igazolt le nagy kiadókhoz, mindig szabadúszóként dolgozott és még olyan nevek is méltatták munkásságát, mint Alan Moore, H. R. Giger és Guillermo del Toro. A legújabb munkájában újra a cseh származású Jan Strnad a bűntársa, és egy klasszikus Poe és Lovecraft által inspirálta toposzt járnak körül, a gonosz intelligenciával rendelkező, enyészet uralta élő kastélyt, amit pogány vérrel tápláltak, gyomra pedig szörnyű rémségeket rejt. A történet és a látványvilág klasszikus Hammer horrorra emlékeztet: az Újvilágba szakadt nagybácsi érkezik vissza Ragemoorba, hogy megszerezze unokaöccsétől a birtokot a magával hozott szélhámosnő segítségével, hiába inti az ifjú Herbert, hogy a kastély még egyszer nem fogja elengedni. A várakozásoknak megfelelően megkapunk mindent, amit egy hatvanas években gyökeredző horrorsztori csak nyújthat: eszement lord, vízköpők, megelevenedett falak, mutáns páviánok, rovarember szolgák és lovecrafti csápos rémek. Corben darabos, durva alakjai és a Mignolaéval vetekedő tehetsége, ami a szörnyetegek életrekeltését illeti, utánozhatatlanul egyedi ízt ad a képregénynek, happy endre pedig természetesen hivatalból nem számíthatunk. Nagyra becsülöm Futaki teljesítményét is a Severed-ben (még ha a történettől nem is voltam elájulva), de Corben itt sok évtized tapasztalatának előnyével indul, és látványos győzelmet arat. Ha csak egy horrorképregénynek adsz esélyt a 2012-es év terméséből, akkor az a Ragemoor legyen (a Locke & Key után, amit még sokszor fogunk reklámozni a Geekz hasábjain... igaz, Csaba?).
(Nagy Krisztián)

The Uncanny X-Men #16

Történet: Kieron Gillen
Rajz: Daniel Acuna
Marvel Comics

Ah, végre. Ez a sorozat nem muzsikált túl jól az utóbbi években, hiába próbáltak meg mindent az írók, Ed Brubakertől Matt Fractionön át Kieron Gillenig, hiába hajigáltak be a mutánsok életébe mindenféle high concept eseményeket (Schism), általában lapos maradt, és csak takaréklángon égett – főleg az X-franchise néhány egyéb címéhez képest (Wolverine and the X-Men). Sajnos nem hiszem, hogy a tavaly újraszámozott széria 16. része egy komoly és tartós minőségi ugrás első jele, sokkal valószínűbb, hogy csak egy egyszeri csoda – de a francba is, a lényeg az, hogy régóta szórakoztam ilyen jól egy Uncanny X-Menen. A sztori úgy tie-inje a Marvel jelenleg futó nagy nyári eseményének, a többnyire dögunalmas Avengers Vs. X-Mennek, hogy alig van bármi köze hozzá. A Főnix erejével felruházott öt mutáns (Küklopsz, Emma Frost, Magik, Kolosszus, Namor) Sinisterrel száll szembe, aki – naná – veszélyesebb, mint valaha. Kreált magának egy földalatti Londont Alaszkán, benépesítette azt a saját klónjaival, és a Főnix hatalmára van szüksége ahhoz, hogy hatalmas gépezeteit működésbe lendítse. Küklopsz és társai felveszik a kesztyűt: totális háború tör ki az öt X-Men tag és Sinister Londonja között, Gillen pedig úgy hajigál bele az intenzív, lendületes, faltól falig akcióba teljesen őrült és elszállt ötleteket, mintha Jason Aaron íróasztaláról lopkodott volna jegyzeteket. Sinister kastélyát egy Krakoa viszi a hátán, az óriásméretűre nőtt Kolosszust a saját testüket feltöltő és felrobbantó Gambit-klónok bombázzák, Emma Frostot mutáns tehenek és búzaszálak (!) támadják meg. Egyszerűen túl jó ez ahhoz, hogy igaz legyen, és mégis igaz: Acuna képei nagyszerűek, elevenek, a cliffhanger pedig a maga pofátlan egyszerűségében briliáns, és egy hasonlóan remek folytatást ígér. Remélem, be is tartja az ígéretét.
(Rusznyák Csaba)

Börtönregény

Mel Gibsonra mindenféle kígyót meg békát kiabáltak az elmúlt években (legutóbb éppen Joe Eszterhas), amiből igaz, ami nem, illetve talán, vagy a franc tudja, de ez pont nem érdekel, amikor leülök megnézni a legújabb filmjét. A hold-, A hóld-, a picsába, a The Beaver esetében sem hatott meg, hogy sokak szerint az Gibson egy sajátos bocsánatkérése volt a viselkedéséért úgy általában – nem lett tőle jobb a film (bár ő jól játszott, az tény). A Börtönregény (szégyen, hogy Amerikában nem jutott normál mozis forgalomba) esetében már senkinek nem kell azon törnie a fejét, hogy van-e benne valami a színész és a közvélemény viszonyából. Nincs. Hacsak (hehe) az nem, hogy visszatekint arra az időre, amikor Gibson még kemény, tökös, kihaénnem karaktereket játszott – itt is ezt csinálja, méghozzá jobban, mint valaha, jobban, mint a Halálos fegyverekben, jobban, mint a Visszavágóban. Ráadásul ő írta. Emelem előtte a kalapom: a film tökös és brutális, de nem öncélú, izgalmas, fordulatos, nagyon jól összerakott, de nem túlbonyolított, sallangoktól mentes és kellemesen oldschool – nem olyan műmájer, izzadságszagú módon, mint a Feláldozhatók, hanem tényleg. Élvezet nézni. Egy tucat hollywoodi thrillerből és akciófilmből 11 simán példát vehetne róla.

Egy őrült szerelem balladája

Ennél tébolyultabb, agyamentebb, elszálltabb, gúnyosabb filmet aligha fogsz látni idén. Hogy is lehetne jellemezni? Kb.: bizarr háborús-akció-dráma-vígjáték-szatíra izé. Ez így, mint műfaji meghatározás, mehet is hozzá a lexikonokba. Nem csoda, hogy a 2010-es Velencei Filmfesztiválon a Quentin Tarantino vezette zsűri hozzávágta az Ezüst Oroszlánt. Az Egy őrült szerelem balladája egy, a spanyol polgárháború idején induló, de onnan nagyot lépő, egy komplexusos, szerencsétlen szomorú bohóc és egy arrogáns, erőszakos vidám bohóc szerelmi háromszögbe zárt rivalizálására kihegyezett mozgóképes őrület, ami ritkán látott magabiztossággal és hatásossággal rángatja a nézőt az emocionális skála legkülönfélébb pontjain át. Az egyik pillanatban még naiv, bájos és vicces, a következőben kegyetlenül véres és brutális, a harmadikban meg mindez egyszerre. A meglepően monumentális zárlatba torkolló, folyton a tragikum és a komikum közt ingadozó sztori végül ezeket az ellentmondásos elemeket összegyúrja egy nagy, gyönyörű, ellenállhatatlan GROTESZKbe, hogy a néző köpni-nyelni nem tud. Tipikus utálod-vagy-imádod mozi, de hogy nehezen felejthető élmény, az egészen biztos.

Fejvadászok

A skandináv krimik nagyon hasítanak az utóbbi években, itthon is, és a tengerentúlon is. Jo Nesbónak különösen jól megy a szekere, Fejvadászok című könyvéből nem csak a norvégok készítettek sikeres adaptációt, de természetesen Hollywood is ott matat már a spájzában. A sztori egy alacsony, ezért kisebbségi komplexussal küszködő céges fejvadászról szól, aki mellékesen méregdrága festményeket lop, és aki egy veszélyes zsoldos csúnya ügyébe keveredve kénytelen fájdalmas, hosszú és kíméletlen vesszőfutásra indulni. Morten Tyldum filmje egyfajta szenvedéstörténet: olyan sűrűn és olyan mennyiségben ömlik a szar a szerencsétlen főhős nyakába, olyan reménytelenül vágtat egyik katasztrofális, gyilkos és véres szituációból a másikba, hogy arra már Chuck Norris is azt mondaná, jól van már, bazmeg, lőjetek le, és legyen vége. Szenzációsan rendezett thriller a Fejvadászok, olyan iszonyatos tempót diktál, olyan fantasztikus érzékkel, hogy még a szürrealitás határán táncoló sztorielemeken (pitbull, kamionkarambol) sincs időd fennakadni. És ami a legfontosabb, az akciók minden túlzása ellenére átélhető az egész, mert érdekel minket, hogy mi lesz a főhőssel: egyszerű, de jól megírt karakter, akiért lehet szorítani, mert van egyénisége, van benne spiritusz, nem csak egy hanyagul felskiccelt átlagjoe, akivel azért kell szimpatizálnunk, mert valami sztár játssza.

Lockout

Ha Pavlov kutyája a csengetés után nem kaját kapott volna, hanem Luc Besson produkciót, egy idő után nem nyálelválasztás indult volna meg, hanem csengőmarcangolás. Így vagyunk ezzel mi is: amint meglátjuk a plakáton Besson nevét, máris fintorgunk, és fordulunk el. Jó, ott van a Taken, de az csak egy. Jut rá megszámlálhatatlan selejt. A Lockout a legújabb. Olyan pofátlan lenyúlása John Carpenter Menekülés New Yorkból-jának, hogy az már nem is vicces. A főcímben feltűnő „Original Idea by Luc Besson” felirat ellenben frenetikus. Visszatekintve, azon szórakoztam a legjobban. A feleslegesen terjengős felvezetéstől a 10 kilométerről látható „ki az igazi rosszfiú” fordulaton át az olcsóságtól bűzlő, unalmas akciójelenetekig, minden rossz. Minden. És olyan botrányosan pocsékul van vágva az egész, hogy filmes egyetemeken esettanulmánnyá kéne tenni. De mint oly sokszor a rossz filmek esetében, most is az a legbosszantóbb, hogy minden ordító negatívuma ellenére van benne némi spiritusz – egy érdekes karakter itt, egy jó ötlet amott, egy tökös Guy Pearce, aki el tudná adni magát a szerepben, ha hagynák neki. De persze nem hagyják: ez egy Luc Besson produkció. A csengő darabokban van.

Még több üvöltözés és gyilkolászás Kitanotól az Outrage folytatásában. 

Hans Zimmer: The Dark Knight Rises

Hans Zimmeren hasonló nyomás lehetett a harmadik Batman-film kapcsán, mint Christopher Nolanen – ráadásul még James Newton Howard sem tartott vele, akivel az előző két részt közösen komponálta. De míg a film maga nem tudott maradéktalanul megfelelni a (nyilvánvalóan túlságosan is) magas elvárásoknak, addig a score pont azzal a brutális erővel taglóz le, amiben reménykedtünk. Zimmer összefésüli az eddigi témákat, hangzásokat, kiegészíti őket újakkal, és az egészet egy minden eddiginél grandiózusabb szintre emeli, miközben megtartja a trilógiára jellemző komor, depresszív alaphangulatot. A lágyabb pillanatokért többek közt az On Thin Ice fájdalmasan szép melankóliája, a Mind If I Cut In? szintetitzátoros-zongorás, kicsit baljós, mégis játékos Macskanő-motívuma, és a nagyon okosan az első film Ra’s Al Ghul témájával induló Born in Darkness szomorú merengése felel, de ennél sokkal több nyugalomban nem lesz részed. Jön Bane: motívuma a Gotham’s Reckoningben bukkan fel masszív ütősökkel, zúzó szintetizátorral és őrjöngő zenekarral; csupa erő, durvaság és megállíthatatlanság – ebben nem lesz köszönet. A szintén itt bemutatkozó félelmetes kántálást a hallgató azonnal Bane karakteréhez köti, de pont az ilyen húzásokban mutatkozik meg a score mögötti átfogó, intelligens koncepció: Zimmer ennek a kórusnak a jelentését a film végére meglepően, merészen, katartikusan átformálja, mígnem tökéletes zenei leképezése lesz annak az útnak, amit a hős a játékidő során bejár. A dübörgő akció pedig, több lenyűgöző track után (The Fire Rises) az Imagine the Fire-ben ér csúcspontjára. Ez a leghosszabb szám az albumon, szavakkal nehéz leírni; nem szerénykedik, nem fogja vissza magát, és nem kér elnézést semmiért, csak kurvára rádbontja a falakat és a plafont figyelmeztetés nélkül. Hihetetlenül intenzív, kíméletlen erejű és hatású hangszer- és szintetizátorörvény, megkockáztatom, hogy az egész trilógia zenei csúcspontja, mind hangzását, mind tematikáját tekintve. Ott van benne Batman, Bane, a káosz, a pusztítás, a remény, a harc, minden, ami számít. (Emlékszel a Mombasa című számra az Inceptionből? Tetszett? Azt szorozd be legalább hárommal.) Csodálatos. Ahogy az egész album – plusz az itunesról letölthető extra számok is. Még csak augusztus van, de ha nem ez lesz az év filmzenéje, akkor nagyon meg fogok lepődni.