A Fáktáp Filmklub a Geekz legújabb kezdeményezése, de ne aggódj, nem kell kitenned a lábaidat a hidegbe ahhoz, hogy részt vehess benne! A Fáktáp Filmklub 100%-ban internetes: annak, aki be akar szállni, csak annyit kell tennie, hogy most vasárnap 20 órakor elindítja a gépén az 1987-es keltezésű The Masters of the Universe-et (hogy honnan szerzed be, az totálisan magánügy.) Én az angol változatot gyűröm majd. Míg a film megy - meg utána, meg akár előtte is - kommentelhetitek ezerrel (valahogy majd megpróbálom ide kötni a twitter accountomat addig, bár hogy az hogy megy, még nem tudom, lehet hogy én is csak simán a kommentekbe írom a megjegyzéseimet.)

A tökéletes időzítés megkönnyítéséhez ajánlom az elnyűhetetlen pontos időt. Reméljük ez a kísérletünk bejön annyira, hogy a Fáktáp Filmklub hosszútávon is életképesnek bizonyuljon.

Charming városában semmiféle bűn nem kerül megbocsátásra, gaztett vagy sérelem feledésre. Akik szeretteiket temették el, akiket megaláztak és kisemmiztek, előbb vagy utóbb következetesen behajtják a számlát, kerül, amibe kerül.

A Sons of Anarchy ötödik évadja újabb következetes, férfias lépés a legsötétebb végzet felé.

A sorozat legfontosabb karakterei mindig is ellentmondásos figurák voltak, de a folyamatos fenyegetések és konfliktusok miatt egyre látványosabban torzulnak a jellemek, és Kurt Sutter egyre leplezetlenebb módon, a maguk legbelső valójában, ordas gecikként ábrázolja a szereplőket. A SAMCRO lendületes tempóban fogyatkozó tagsága immáron nem italozó-motorozó-csajozó keménycsávók vagány dalárdája, csupán Harley-Davidson típusú motorkerékpárok felett tulajdonviszonnyal rendelkező, bármilyen aljasságra kész, agresszív bűnözők érdekszövetsége. Végleg odalett a testvériség és a barátság, csak feszültség, undor és remegve vigyázott, mocskos titkok maradtak. A nagy becsben tartott halálfejes color a helyzet jelenlegi állása mellett már semmit se számít, ezt az MC-t a legjobb esetben is csak a közös veszteségek traumája és a külső ellenségek által gerjesztett félelem tartja egyben. Jax egyetlen olyan cselekedete, ami lojalitásról tett volna bizonyosságot, sokkal inkább fakadt hideg számításból, mint bajtársiasságból: bár vállalhatatlanul ocsmány húzás lett volna, ha az egyik veterán tagot kiszolgáltatja a suvickos pofázmányú, sima modorú keresztapának, szemrebbenés nélkül tette kockára testvére életét, mert faltól-falig ki akarta játszani a helyzetben lévő lehetőséget – hogy méltó bosszút állhasson a nevelőapján.

Az ötödik évadra a tengernyi forró szarban való kétségbeesett vergődés, a rezzenéstelen arccal végrehajtott gyilkosságok és a temetések váltak közösségformáló élménnyé. The damage done. Jax, Tig, Bobby és társaik valószínűleg már azt is bánják, hogy valaha biciklire ültek.

A sorozat legnagyobb erénye, a szerzői szemlélet primátusa egyre nyilvánvalóbb. Kurt Sutter számos showrunnerrel szemben nem inog meg, ha a dramaturgia természetes folyásának utat engedve kell a végletekig kiéleznie egy konfliktushelyzetet, és naposcsibeszarnyit sem aggályoskodik, amikor az általuk elkövetett bűnök brutális következményeivel kell szembesítenie a fő karaktereket. A nyitóepizódban a vezérmocsokként tündöklő Tigre mért oly kegyetlen csapást, mint korábban senki másra. Ezután szívszakasztó módon, mélyen méltatlan körülmények között végzett az egyetlen valóban szimpatikus figurával, Opie-val, hogy a következő rész zárójelenetében bemutatott virrasztást az eddigi legfelkavaróbb himnusszá emelje a sorozat történelmében. Egyszerre volt undorkeltő és katartikus a Clay immáron visszavonhatatlan bukását, klubból való kizárását hivatalossá tévő aktus. A sarokba szorított Jax annyira aljas módon tett erőszakot Wendyn, és oly tárgyilagos eltökéltséggel játszotta az intrikust, hogy mindörökre elveszítette a néző együttérzését. Arra pedig, amit Otto művelt, igen nehéz volna szavakat találni; a sorozatok történelmében még nemigen vittek színre hozzá hasonló brutális állatot, akinek már tényleg semmi, de semmi nem számít.

És hát a lyányok, a lyányok – mondjuk úgy, hogy ebben a csapatban a lyányok sem kifejezetten angyalok.

Ha maradt még őszinte szenvedély és tiszta érzelem a sorozatban, az csakis a hátborzongatóan remek zenei szerkesztésnek köszönhető. Kurt Sutter számára a gondosan megválogatott dalok lényegesen fontosabb elemei a narratívának, mint a párbeszédek, és rettentően érti, milyen zenét toljon be a kulcsjelenetek alá. Ízlése korántsem hibátlan, de markáns és következetes, és az adott – meglehetősen szűkös - keretek között akár még eklektikusnak is nevezhető. A gépzsírtól és olajtól szagló, mocskos városi western második soundtrackje az ötödik évaddal együtt jelent meg, és a Vol.1-hoz hasonlóan simán ott van az év legjobb filmzenéi között (azért nem a legjobb, mert az a Nashville, de erről inkább egy önálló bejegyzésben).

A Sons of Anarchy MC dicstelen, erőszakban tobzódó története korántsem záródott le az ötödik évaddal, bőven van még benzin a tankban. A főszereplők totális elfajzása még nem teljesült be, az új karakterek pedig komoly dramaturgiai lehetőségekkel kecsegtetnek (Nero szándékai és valódi potenciálja nem teljesen tisztázott, a bosszúszomjas rendőrbíró figurája pedig éppen csak a névjegyét tette le), de a narratíva kibontakozásával immáron bizonyos, hogy a SAMCRO napjai megszámláltattak (Sutter még két évadot tervez). Mert bármilyen vadul is űzik a koromfekete vasdisznókat, bűneik utolérik őket; elkerülhetetlen számukra az apokalipszis, amit legjobb esetben is csak a vakszerencsének köszönhetően úszhatnak meg egyes kiválasztottak. Más út nincs is előttük, hiszen rég elvesztett méltóságukat csak halálukban szerezhetik vissza, megváltást másként nem remélhetnek.

Isten irgalmazzon az ő lelküknek, mert Kurt Sutter nem fog; de az bizonyos, hogy legvégül lejátszik egy sötét gospelt elkárhozott fiaiért.

The Amazing Spider-Man #698-699

Történet: Dan Slott
Rajz: Humberto Ramos
Marvel Comics

Leszek olyan jó fej, hogy még a 698-as szám poénját sem lövöm le, bár akit érdekel, az valószínűleg már rég elolvasta, és egyáltalán, aki szokott nézelődni képregényes témában az interneten, az jó eséllyel belefutott már a spoilerbe. A Pókember körül mindenesetre óriási a zsongás az utóbbi hetekben, a rajongók egyik fele szobrokat emel Dan Slottnak, a másik fele a képmására gyártott voodoo-babákat szurkálja, és égeti. Én egyiket se csinálom, de csak azért, mert pocsék szobrász vagyok. Az a könnyedség és elegancia, amivel Slott a képregény nagy részében megvezette az olvasót, az az árnyalatnyi, mégis világot jelentő különbség, amivel a főszereplő már jól megszokott narrációját írta, az a szenzációhajhászástól meglepően mentes leleplezés, ami a maga visszafogott, mégis brutális módján vágta gyomorszájon az olvasót, egész kis formai bravúrrá tette a 698-as számot. A jubileumi 700. füzetben kulminálódó sztori második része a nagy reveláció mögötti „hogyan” kérdést válaszolja meg, és hiába csak egy magyarázkodás a képregény majdnem fele, mégis piszkosul izgalmas – Slott nem csak baromi jó író, de ráadásul az abszolút ideális Pókember-író. Töviről-hegyire ismeri a karaktert, láthatóan imádja is, úgyhogy ha ő passzírozza be egy olyan durva szituációba, amilyenhez hasonlóban – 50 év ide vagy oda – még nem láthattuk, akkor biztos lehetsz benne, hogy abból egy átkozottul jó képregény lesz. A tempó, a feszültség, a főhős tetteinek moralitása mind helyükön vannak, és hiába mainstream, hiába szuperhős, hiába fél évszázad, hiába Pókember, az egészből valahogy egyszerűen, totál kielemezhetetlen módon hiányzik az a tipikus érzés, hogy „a végére úgyis minden rendbe jön”.
(Rusznyák Csaba)

Batman #15

Történet: Scott Snyder
Rajz: Greg Capullo
DC Comics

Kisebb csoda az, amit Scott Snyder az új Joker-sztorival, a Death of the Familyvel művel. Egyrészt csoda, hogy a sötét lovag és a gyilkos bohóc ezerszer szanaszét cincált kapcsolatába még be tud vinni ennyi ötletet, nagyszerűséget, és ami eddig is benne volt, azt ennyire expliciten képes felhasználni. Csoda, hogy a 15. számot keretbe záró, szintén réges-rég elkoptatott narrációt ilyen mesterien képes az atmoszférateremtés szolgálata állítani (jesszus, az utolsó, egyébként Grant Morrison Arkham Elmegyógyintézetét idéző jelenet, amiben Batman besétál Arkhamba, egyszerűen kurvára hatásos, sőt, félelmetes). És csoda, ha másfajta is, hogy ez a fantasztikus író időről-időre egyszerűen alábukik a középszerűségbe. Mert a felütés és a lezárás kétségkívül tökéletes, de a közhelyes „szemtől szemben” szekvencia az ágyútöltelékként megjelenő rendőrséggel, és a csaknem unalomba fulladó, elnyújtott „családi” csevej bizony hajlamos kikezdeni az olvasó türelmét – a hangulatfestés sokkal jobban megy Snydernek, mint a cselekmény tényleges kibontása. Szerencsére Joker karaktere olyan mocskosul félelmetes (!), hogy az hajlamos minden negatívumot félresöpörni. Egy cikk kedvéért egyszer elolvastam az összes, és tényleg, az ÖSSZES valaha megjelent Joker-sztorit, és nem rémlik, hogy bármelyikben akár közel ennyire jól ábrázolták volna ezt az aspektusát – legjobb pillanataiban Snyder képregénye nem holmi szuperhőstörténet, hanem konkrétan horror. És a zárókép a Batmant elnyelő, koponyafénnyel világító elmegyógyintézetről (mint a ház az Amityville Horrorban), a briliáns kontrasztként (nem akármilyen okból) odadobott „love” szóval, további csodálatos poklot sejtet.
(Rusznyák Csaba)

Colder #2

Történet: Paul Tobin
Rajz: Juan Ferreyra
Dark Horse

Igazán jó és eredeti horrortörténettel egyre nehezebb előrukkolni manapság és az igazat megvallva a legtöbb esetben a forgatókönyvírók jó iparosként beérik az épp divatos horrortrend meglovagolásával (lásd a nyolcvanas évek slasher szériáit, a korábbi vámpír- és a jelenlegi zombi-őrületet), de időnként csak sikerül meglepniük a jobbérzésű geekeket is, mind filmek (Grabbers), mind sorozatok (a The Walking Dead harmadik évada), mind képregények terén (a Witch Doctor vagy éppen a Locke & Key, amit nem tudok elégszer ajánlani, annyira zseniális). Az utóbbi médiummal el is érkeztünk e kis ajánló tárgyához, amiben Paul Tobin próbálja ki a tollát a horror műfajában, aki eddig elsősorban a Marvel berkeiben adott ki habkönnyű szuperhőssztorikat a kezei közül. Ez eddig nem ad sok bizakodásra okot, most azonban a Dark Horse égisze alatt egy tehetséges argentin rajzolóval, Juan Ferreyra-val állt össze, hogy elhozza nekünk Declan Thomas sajátos rémálmát. Declan ugyanis őrült, méghozzá közel hetven éve, de egy pillanattal sem néz ki többnek, mint amikor 1941-ben egy lángokban álló elmegyógyintézetben szembe kellett néznie egy Máshonnan érkezett látogatóval. Declan a jelenben egy állástalan ápolónő lakásában vegetál, kómaszerű, szinte hibernált állapotban: testhőmérséklete alapján már rég halottnak kellene lennie, az, hogy életben van, igazi klinikai rejtély. Önjelölt ápolója, Reece, személyes küldetésének tartja, hogy megfejtse a kórházról kórházra vándorló ismeretlen titkát és erre hamarosan alkalma is nyílik, amikor a teljesen őrült, józan elméjű emberek számára láthatatlan és a zavarodottak fóbiáival és hagymázas rémálmaival táplálkozó Nimble Jack újra rátalál Declanre. Az eddig a saját kis világában, pontosabban a miénkkel párhuzamos, csak a elmebetegek ködös gondolatain keresztül megközelíthető Éhező Világban elrejtőzött főhősünk kénytelen újra kimerészkedni a való világba és Reece segítségével kideríteni mi is történt a negyvenes években az elmegyógyintézett falai között végzett titkos ergotamin kísérletek során, mielőtt még túl késő lenne. Az ötlet majdnem olyan érdekes, mint Straczynski párhuzamos világa a Midnight Nation-ből, ahová az elveszett és elfeledett tárgyak és személyek kerülnek, Ferreyra pedig elképesztően kísérteties és igazán túlvilágian torz Bostont képes a szemünk eláé varázsolni, annak bizarr lakóival együtt. A történet darabkái még csak most kezdenek összeállni és mivel egy ötrészes minisorozatról van szó, a rejtélyekre legkésőbb három hónapon belül fény derül. Egyelőre bízom Tobinban, de amíg várunk, addig is érdemes megnézni a világ szerinte tíz legőrültebb emberének listáját az alkotói blogján.
(Nagy Krisztián)

Harvest #4

Történet: A.J. Lieberman
Rajz: Colin Lorimer
Image Comics

Amióta Robert Kirkman aktívan kormányozza az Image hajóját, a kiadó egyre-másra jön ki a jobbnál-jobb négy-hatrészes minisorozatokkal (lásd Happy, Revival, Where is Jake Ellis?, Storm Dogs, Witch Doctor, America's Got Powers, Debris), és ami a legszebb az egészben, eleddig viszonylag ismeretlen szerzőktől is olvashatunk igazán eredeti témákkal előhozakodó sztorikat. A Harvest-ben nyakig merülünk a szervcsempészet legmélyebb bugyraiba az alkoholizmusával és drogfüggőségével küzdő ex-sebész dr. Ben Dane segítségével, aki ráadásul a csak a saját képzeletében élő hatéves kisfiú képében megjelenő tudatalattija kellemetlenül kijózanító, folyamatos kommentárjával is kénytelen együttélni. Amikor elfogadja a milliárdos szervkereskedelmet üzemeltető Jason Craven és a gyönyörű, de hideg és számító Greer ajánlatát, még nem sejti, hogy félszívvel ilyen munkát nem lehet végezni: teljesen kiborul, amikor a csak egy vesét "felajánló" fiatal fiú testét Greer a tudta nélkül teljesen kizsigereli. Benben utoljára még fellobban az addig drogokkal elfojtott lelkiismerete és a korábban fejének szegezett fegyver hatására megmentett jakuzafőnök lányának segítségével kezd őrült, saját életét is félredobó ámokfutásba, hogy véghezvigye személyes bosszúját a fiú veséjét megszerző üzletemberen és Craven teljes fél-alvilági szervezetén. Lorimer ugyan nem bánik olyan mesterien a vonalakkal, mint Ferreyra a Colder-ben, de ehhez a koszos, mocskos bosszútörténethez éppenséggel illik a kevés, fakó színekkel operáló, jobbára elmosódott képi világ. A bukott, valaha életeket mentő sebész és az életeket kioltó, ám most apja tartozása miatt Bent védelmező Mariko között kialakuló dinamika tetszetős, de az eddigi történetvezetés elég kétségessé teszi a   felparázsló vonzalom kibontakozását. Reménykedni persze lehet: az ötödik, befejező rész januárban jelenik meg. (Apróság ugyan, de azt az old-school ötletet, hogy az öt szám borítója együtt egy szélesvásznú, dögös plakátot adjon ki, nem lehet nem értékelni.)
(Nagy Krisztián)

Hellboy in Hell #1

Történet és rajz: Mike Mignola
Dark Horse Comics

Ha nem tévedek, akkor a one-shotokat leszámítva, a 2005-ben megjelent The Island óta ez az első Hellboy képregény, amit Mignola nem csak ír, de teljes egészében rajzol is (ráadásul ez most egy ongoing sorozat, az első, amiben a karakter szerepel – hiszen az eddigiek többé-kevésbé különálló minik voltak). Már csak ezért is öröm volt olvasni – és amúgy is, csaknem másfél évet vártunk rá, hogy a végzetöklű vörös démonhős „halála” (The Fury) után folytatódjon a sztori. Most itt van, és egy kicsit más, mint vártam: Mignola és Duncan Fegredo ide vezetett, egyre sötétebb és monumentálisabb trilógiája után (Darkness Falls, The Wild Hunt, The Storm/The Fury) az új széria, ami a hangvételt illeti, visszatér kicsit az évekkel ezelőtti gyakorlathoz. Avagy élet vagy halál, majdnem mindegy, a főhősnek így is úgy is rosszakaró rondaságokkal kell pofozkodnia. Mignolának nyilván vannak komoly tervei a karakterrel, amikkel kapcsolatban itt még csak apró morzsákat hint el, de egyelőre azt a gótikus bunyót, azt a száraz humort, azt a gazdag mitológiai hátteret, és azt a fantasztikus képi világot kapjuk, aminek köszönhetően a Hellboy eredetileg népszerű lett (Mignola nem felejtett el rajzolni, kurvára nem). Az első szám nem az az „év képregénye”, amit sokan vártak (vártunk), de talán nem is baj: valahonnan el kell kezdeni építkezni a tavalyi hatalmas események lecsengése után, és Mignola tudja, mit csinál, ez a grandiózus kontextust biztosító baba yagás bevezetőn is látszik. (Azért az se mindennapos, hogy egy csaknem két évtizede futó sorozatról azt kell írni: meglátjuk, mi lesz belőle – bár nem a színvonala az, ami kétséges.)
(Rusznyák Csaba)

Judge Dredd #1

Történet: Duane Swierczynski
Rajz: Nelson Daniel, Paul Gulacy
IDW Publishing

Az elejétől fogva erősen kételkedve fogadtam az IDW kiadó saját, "amerikanizált" Dredd sorozatának hírét. A brit kult-ikon többször is próbálkozott már meghódítani a tengerentúlt, és helyet szorítani magának a szuperhőskultusszal alaposan átitatott amerikai képregénykultúrán belül, de mindegyik próbálkozás rövid életűnek, olykor pedig csúfos kudarcnak (DC) bizonyult. Dredd egyszerűen nem működik idegen közegben, sem idegen kezekben, persze ezen nem is kell annyira csodálkozni, ha belegondolunk, hogy a Judge Dredd tulajdonképpen az amerikai kultúra és életstílus paródiájának készült annak idején. 
Az IDW gondozásában még novemberben megjelent első Dredd füzet is egyelőre csak halovány utánzata a brit eredetinek, és sem hangulatában, sem humorában nem méltó a 2000AD-ben közöltekhez, de tegyük hozzá, hogy ez még csak egy bemutatkozás, amiben egy hosszabb folytatásos fősztori első fejezete, és egy kis pár oldalas szösszenet kapott helyet. Mindegyik humorosnak szánt, könnyedebb hangvételű epizódocska, és egyaránt Duane Swierczynski tollából, illetve előbbi Nelson Daniel, utóbbi a nem éppen közönség kedvenc Paul Gulacy rajzasztaláról származnak. Daniel rajzfilmes, de tetszetős rajzokat szállít, utóbbit véleményem szerint felkérni is rossz ötlet volt. A folytatásos történetből még valami jó is kisülhet, bár kicsit kapkodós és feleslegesen véresre íródott, az önálló melléktörténet pedig amolyan "egynek elmegy" töltelék. Azáltal, hogy az új sorozat Dredd fiatalabb éveiben játszódik, a jelenlegi kontinuitás előtt 34 évvel, nagyobb szabadságot és teret biztosít Swierczynskinek, és remélhetőleg nem él vissza vele, hiszen Dredd egy következetesen fejlődő és valós időben öregedő karakter, 35 évnyi képregényes múlttal a háta mögött. Rajongóként persze nem könnyű elvonatkoztatnom a méltán népszerű brit vonaltól (ami jelenleg is nagyon erős), és bár most nyilván egy amerikai közönséghez igazított verzióról beszélünk, de az ő szemükkel nézve is ez most még csak egy gyenge közepes, ami nem elég a meggyőzéshez, hogy ezt nekem követnem kellene.
(Chavez)

The Zaucer of Zilk #1-2

Történet és rajz: Brendan McCarthy
IDW Publishing

Amikor az IDW nemrégiben összeállt a brit 2000AD-vel a gyümölcsöző együttműködés jegyében, a saját Dredd sorozaton kívül különféle újrakiadásokról is megegyeztek. Az viszont számomra legalábbis több mint meglepő, hogy első reprintnek pont a meglehetősen bizarr és jó eséllyel megosztó The Zaucer of Zilk-et választották (ami egyébként viszonylag friss cucc, idén tavasszal futott a brit magazinban). A most két 30 oldalas füzetben újraközölt képregény a jellegzetes színpompás stílusáról ismert 2000AD veterán Brendan McCarthy, valamint a brit új nemzedék egyik legtehetségesebb írójának, Al Ewingnak a közös munkája, bár az ötlet és a karakterek elsősorban McCarthy agyából pattantak ki. A képregény émelyítő, ám mi tagadás, mégiscsak impresszív színkavalkádját, és enyhén szólva is érdekes figuráit elnézve joggal merülhet fel bennünk a kérdés, hogy ezek mégis mit szívtak az alkotói munka során?! Mert hogy ez a pszichedelikus fantazmagória leginkább úgy fest, mint a "Jamie és a Csodalámpa 20 év múlva", vagy mint valami szivárványszínű hippirémálom, ahol dimenzióugró színes trapéznadrágokkal és felhőkön csücsülő fogemberkékkel is összefuthat a mit sem sejtő olvasó. Azért ez az elsőre talán kicsit ijesztő látványvilág egy LSD fogyasztása nélkül is érthető, középszerű mese/fantázia történetet takar, amiben Zilk varázslatos világában a gonosz Errol Raine szeretné megszerezni az örökké fiatal Zaucer varázserejű pálcáját, hogy a sajátjával egyesítve az erejét, azt a saját megfiatalítására használja fel. Az egyik mellékszereplő vicces narrálásával kísért történet nem éppen a képregény erőssége, inkább csak alibi McCarthyék vizuál-agymenéseihez, de közben hazudnék, ha azt állítanám, hogy egyáltalán nem szórakoztam a humoros abszurditásokon; ugyanakkor néhol kicsit fárasztott is a sajátos nyelvhasználat. Nem véletlenül írtam, hogy megosztó lehet a TZoZ, mert akinek a gyomra nem veszi be ezeket a kissé elvarázsolt hüleségeket, az tartsa is jó távol magát tőle, viszont aki nyitott a rendhagyó, mindfuck-jellegű képregényes dolgokra, az ennél jobbat aligha talál a mostani kínálatban.
(Chavez)

Tessék megkapaszkodni!

Kedved szottyant káoszba és romlásba taszítani a világot, de a piszkos melót másra bíznád? Inkább a konyhaasztal pörköltszaftos terítőjére könyökölve hümmögnél világuralmi terveid felett? Netán isteni hatalomra is vágysz? Akkor a Chaos in the Old World a Te játékod!

Gyerekkorom egyik őrülete a lapozgatós könyvek jelentette „szerepjáték” volt, így aztán visszavonhatatlanul elmémbe vésődött a játékkönyveket előbb író, majd menedzselő szerzőpáros neve: Steve Jackson és Ian Livingstone (szerintem ezzel jó sokan vannak még így). Eme két brit úriember indította útjára a Games Workshop nevezetű vállalkozást, aminek mára olyannyira sikerült kinőnie magát, hogy egy képzeletbeli skálán valahol félúton helyezkedik el a gyerekeket megrontó pedofil papok és a havi fixért egyre többet követelő dílerek között. A cég utolsó jó döntésének az bizonyult, amikor pár évvel ezelőtt lepaktáltak a Fantasy Flight Games-szel és átadták a Warhammer brandjük társasjátékokká avanzsálásához szükséges összes jogot.

Az FFG szakértő kezekkel nyúlt a britek aranytojást tojó tyúkjához, és annak minden porcikáját felhasználta, kezdve a nagysikerű Warhammer szerepjáték megújításával és a gyűjtögetős kártyákból kiábrándult játékosok visszacsalogatásával. Ez utóbbit egy új formátum, a Living Card Game bevezetésével érte el, első fecskéje mi más lett volna, mint a Warhammer: Invasion, ami mind a mai napig dübörög, és ahogy szokás, versenyeket is rendeznek belőle. (Nem ide tartozik, de ide kívánkozik, hogy ugyanezt a meccset játszák most le a Star Wars licenszével, FFG-ék ráheggedtek a témára, ontják az SW-s játékokat.)

A hagyományos értelemben vett társasjátékok sem maradtak ki a szórásból, így most az Eric M. Lang neve által fémjelzett Chaos in the Old World-ről ejtenék pár szót (továbbiakban CitOW).

A CitOW egy stratégiai játék, méghozzá a súlyosabb mezőnyből. Maximum négyen ülhetünk neki, ugyan lehet hárman is, de úgy nem érdemes, a kiegészítővel pedig már öt ember tolhatja. A játékosok a Warhammer Fantasy részlegének Káosz Isteneivel lesznek, vagyis nem kispályázunk, egyből belecsapunk a lecsóba. Az ideális négyes játékos-szám is innen adódik, ugyanis négy ilyen förmedvényes förtelem rontja Öreg Világ levegőjét, azon ügyködve, hogy a nagybetűs, hiperdurva, emberi ésszel elképzelhetetlen Káosz végre bekebelezze a civilizált és kevésbé civilizált népek túlzsúfolt játszóterét.

A világról dióhéjban csak annyit (a hangulathoz kell a téma, ahhoz meg az infó, ugyebár), hogy a mi középkorunk és Földünk az alapja, nagyjából-egészében a földrészek és az országok is majdnem ugyanazok, de ne essünk abba a hibába, hogy ez alapján a fantáziátlan jelzővel illetjük. Az asztali wargame változatnak köszönhetően a rengeteg nemzet és faj mind aprólékosan ki van dolgozva, és ne egy cukorszirupos átlag-fantasy settinget képzeljünk el. Öreg Világ mocskos, sötét, kilátástalan és elkeserítő hely, nincs olyan szeglete, ahol éppen ne folyna háború, itt mindenki mindenki ellen van, csak a saját érdekét nézi és még a leggonoszabb főgonosznak is van motivációja, nem „csak úgy” gonosz, mert az neki olyan jó, hejj. (Bár egy ezer éve élőhalott nekromanta főmájszter esetében nem könnyű felállítani a pontos diagnózist, hol is van neki a világhatalmi becsípődése.)

Oldalakat lehetne megtölteni a világ bemutatásával, ezt előttem már sokan megtették, akit érdekel a téma, annak szívesen segítek. Nekünk itt és most az a lényeg, hogy az anyagi világ ellentéteként funkcionáló Káosz szeretné ráteni a mancsát erre a világra (és ez még csak nem is képzavar! A legkülönfélébb formákba materializálódnak a drágák), és ebben fogunk főszerepet kapni. 

A CitOW alapvetése (és a fórumok alapján éppen ezzel az aspektusával nem tudnak néhányan megbarátkozni), hogy a négy játékos által irányított Istenek egyszerre küzdenek ugyanazon az oldalon és egymás ellen; egyszerre van köztük leheletnyi és ordítóan nagy működésbeli különbség.

Mielőtt ebbe belemerülnék, a könnyebb megértés végett hadd mutassam be az est sztárvendégeit, az Osztatlan Káosz mégis szétosztódott osztógépeit (oszt ezt osszátok be Magatoknak).  Elsőként érkezik Khorne, ő a vér, a gyilkolás és a pusztítás istene, éhezik a csatákra és a háborúkra. Második Nurgle, a rothadás, betegségek és fertőzések Nagyapja, minél undorítóbb valami, neki annál jobb a kedve. Harmadik versenyzőnk Tzeentch, a Nagy Konspirátor, Titkok Őrzője, a változás ura. Végül, de nem utolsósorban pedig Slaanesh, a bűnös élvezetek és az élvezetes fájdalmak, a csábítás és megrontás Hercege.

Na milyen a felhozatal? Mint látható a kedves delikvensek nem aprózzák el, igyekeznek nem csupán embertől távolálló (csakugyan?) filozófiájukkal, de egyszersmind példás szorgalommal és magatartással megborítani a mondabeli politikai korrektség szélesnek épp nem mondható palettáját. Tetteik magukért beszélnek, hogy úgy mondjam. És ez nagyon igaz erre a játékra.

A tervező, miután elmélyült a Káosz bugyraiban, zseniális húzással lényegítette át az átlagember számára kissé meghökkentő témát remekül működő mechanizmusokká. A játék során az adott Isten alattvalóit pakolgatjuk le a brutálisan jól kinéző térkép különböző régióira, hogy azok aztán szépen munkához lássanak és tegyék, amihez értenek. A játéktábláról külön szót kell ejtenem, nekem annyira bejön. Nagy részét Öreg Világ jobb sorsra érdemes része alkotja, a GW-s kiadványokból megismert stílusban megrajzolva, kisebbik részét pedig a játék lényegi részét képező tárcsák foglalják el. A tárcsákról később szót ejtek majd, most inkább azt a csipetnyi csiliként funkcionáló hangulatfokozó elemet emelném ki, ami nagyon megdobja a grafikai dizájnt: a tábla úgy van megrajzolva, mintha a térkép egy lenyúzott és kampókra kifeszített bőrdarabra lenne rámázolva. Eszméletlen munkát végzett a grafikus, a térkép gyűrődik, ahol kell, és olyan hatást ébreszt az emberben, mintha valóban bőrből lenne az a fránya karton.

Na de vissza a játékmenethez! A CitOW-ban mindig adott sorrendben cselekszenek az Istenek, és minden tevékenység eltérő költségű akciópontba kerül. Mindenki adott számú akcióponttal kezdi a kört, amikor Te vagy soron, akciózol egyet, majd jön a következő, és ha még nem fogytak el az akciópontjaid, akkor megint futunk egy kört, amíg mindenki ki nem fogyott vagy éppenséggel passzolt. A pontok elköltésére kétféle lehetőség kínálkozik: vagy alattvalót idézel be a térkép valamelyik régiójára, vagy a saját Istened Káoszkártyái közül játszol ki egyet.

A kártyák mókás dolgok ám! Segítségükkel tudunk borsot törni a többiek orra alá, vagy saját magunknak sütögetjük velük a pecsenyét, kártyától függően. A mechanizmusa egyszerű, de zseniális, ugyanis minden régió rendelkezik két üres hellyel, ahová a kártyák lehelyezhetőek. A lehelyezett kártya eztán arra a területre fogja a hatását kifejteni, továbbá foglalja is a szabad helyet. Vagyis ha beteltek az üres helyek, megszívtuk, mert oda már nem tudunk tenni, így aztán erősen megfontolandó, hogy előbb kártyát játszunk ki, és csak aztán dobáljuk le a jómunkásembereinket, vagy fordítva, de ezzel megkockáztatjuk, hogy kihagynak a szaknévsorból. A kör végén minden lerakott kártyát eldobunk, az akciópontokat visszakapjuk, így kezdődhet előröl a gazdálkodás.

Az alattvalók beidézése a játéktérre a CitOW lényegi része, ugyanis ők fognak helyettünk KáoszOKJ-s szakképesítésük szerint zavart kelteni a Zerőben. Háromféle típussal találkozhatunk, a típusok mindenkinél ugyanazok, ám Káosz Apuci politikai ideológiájának és sajátos nevelési módszereinek köszönhetően egyéniben már egészen más versenyszámokban jeleskednek. Az első típus a leghurkább, ahogy mondani szokás, alig jók valamire, ha parasztok lennének, a földtúráson kívül másra nem is használnánk őket. Ezek a kultisták, ők azok, akik a meló érdemi részét végzik el, szórják a rontást és korrumpálják a népet. A második típus a harcosok kategóriája, személyvédelemmel és hatékony érdekérvényesítéssel foglalkoznak. A harmadik típusból mindenkinek csak egy darab van, ők pedig a Boss-ok, a keményfiúk kemény magja. Egymagukban képesek tömegirtásra, hátrányuk, hogy drágák és nem tudnak mindenhol ott lenni, így aztán jól meg kell fontolni, hol és mikor veti be őket az ember.

Ennek a két elemnek a megfelelő vegyítésével, a megfelelő helyen és időben alkalmazott stratégiával kell kivívnunk a győzelmet. Amit többféleképpen is el tudunk érni, és itt jön a következő nagyszerű ötlet: alternatív győzelmi kondíciók. Nyerhetünk úgy, hogy összegyűjtünk 50 győzelmi pontot, úgy, hogy a tárcsánkon elérjük a Győzelem! feliratot, és úgy, hogy öt régiót romlásba döntünk. Emellett van még egy érdekes feltétel: ha elfogy az Esemény-pakli, és még nincs győztes, úgy mindenki veszített. Erre érdemes figyelni, mert 7 véletlenszerűen húzott Esemény lapból áll és minden kör elején felcsapunk egyet – kvázi hét kör és game over.

Az ötven pont elérése elég egyértelmű, a tárcsákra térnék ki bővebben. A tárcsa különböző hatások gyűjtőhelye, minden Istennek egyedi jellemzőkkel, sőt, egyedi forgatási számmal. Akkor lehet forgatni egyet a tárcsán, ha eleget tettünk a forgatási feltételnek, ez is egyedi minden oldalra nézve. Sokat megy a vita a különböző fórumokon, vajon a tárcsákkal vagy a pontgyűjtéssel lehet-e hamarabb nyerni. Nos, ez nyilván függ a játékos és Istene stratégiájától is, de tény, hogy van tárcsafüggőbb, illetve pontgyűjtős Isten. A Véristen feltétele például, hogy gyilkoljon. Ki gondolta volna.

Ezeken kívül más részei is vannak a játéknak, amiket megemlítek, de részletesen nem térek ki rájuk, különben estig ülnénk itt. Ilyen a pontszerzésre szolgáló uralmi és korrupciós fázis, aminek során lent lévő bábuink és kártyáink függvényében aratunk a különböző értékű régiók dús politikai táptalaján (a civilizáció fellegváraként trónoló Birodalom húsos falat, a barbár vidékek lerágott csont). Ilyenek az Esemény kártyák által kiváltott váratlan fordulatok, amik megboríthatják terveinket, új kihívásokat hozhatnak be és más efféle huncutságokat művelnek a beleegyezésünk nélkül. Ilyenek a Hősök, akik merészelik legerősebb figuránkat legyakni, vagy a Nemesek, akiket korrumpálva könnyebb dolgunk lesz, netán a Parasztok, akik időnként fellázadnak és kitakarítják a környéket. Szóval van kraft a játékban rendesen, összetettségre nem lehet panasz.

A fentebb felsorolt mechanizmusok egy élő, önálló egésszé állnak össze: a négy Isten egyedi stílusa, stratégiája gondoskodik róla, hogy interakcióba lépjenek egymással a játékosok. Erről javarészt a Véristen fog tenni, ugyanis Ő úgy kerül közelebb a győzelemhez, hogy nekiesik a többieknek. Nélküle a játék arról szólna, hogy a másik három megrontós, megfertőzős, elcsábítós Isten szorgosan munkálkodna a Káosz terjesztésén, időnként persze keresztbe téve egymásnak a zsírosabb falatok érdekében. A dinamizmust, a Káoszt, maga Khorne hozza be kőbalta egyszerűségével, és nem hagyja nyugodni a többieket. Ha ők nem tesznek valamit a visszafogásáért, hamar megnyerheti a játékot. A fanyalgók egyik legnagyobb problémája, hogy hogyan lehet ezt hatékonyan megcsinálni. Valóban, az első néhány játék frusztráló lehet emiatt, de rá is vagy kényszerítve, hogy ugyan ne má’ elkényelmesedve tologasd a bábuidat, oszt majd lesz valami. És mekkora sikerélmény, amikor kifundálod, hogy hoppá, hát mégis meg lehet fogni a büdöst! Továbbá két Isten stratégiájára nehezebb rájönni, így aztán velük első pár alkalommal kevesebb lesz a sikerélmény, de ha megérezzük hogyan érdemes játszani velük, onnantól könnyebb lesz nyerni is.

A játékidő a kötött hét kör miatt nem fog 3 óránál tovább húzódni, és amint belejön az ember, ez le lehet tornászni 2 órára is akár – már ha nem áll le mindenki a kör közepén vitázni meg egyezkedni.

Mint látható, nem egy könnyed játékról van szó, gondolkodós, többrétű és „kicseszős” faktora is van. Aki szereti a változatos stratégiát, az egyedi hangulatot, netán a Warhammer sötét világát is, az ne hagyja ki, emlékezetes játékélményben lesz része, az biztos.

Ha valaki a fenti címet olvasva esetleg arra fogadott volna magában, hogy már a kritika első sorában megemlítődik a Dexter név… nos, az nyert. Valóban nehéz úgy nyilatkozni egy (látens) sorozatgyilkosról szóló, egyes szám első személyben narrált regényről, hogy ne egyből mindenki kedvenc vérképelemzőjére asszociáljunk. Erről a témáról könyvet írni pedig nyilván még kevésbé lehet anélkül, hogy a szerzőt – akarva vagy akaratlanul – ne befolyásolja a sorozat sikere. Dan Wells tisztában volt vele, hogy mire vállalkozott, sőt talán még bízott is benne, hogy debütáló regényére is jutni fog egy kevés a Dextert övező dicsfényből. Ezen a ponton akár el is kezdhetnénk anyázni az írót, mint undorító opportunistát, aki nem csak, hogy elschmitteli Jeff Lindsay szellemi termékét, de még ifjúsági matinét is farag belőle – a Nem vagyok sorozatgyilkos főszereplője ugyanis egy tinédzserfiú.

A felháborodásra azonban nincs semmi okunk. Egyrészt Lindsay regényei sem számítanak a krimiirodalom klasszikusainak, másrészt Wells-nek sikerült annyit csavarnia a történeten, hogy ne tűnjön a regény szimpla fan fiction-nek. Az alapötlet mindenesetre Lindsay-től és / vagy a sorozatból származik, ahol a felnőtt Dexter vívódásai mellett a kamasz Dexter életéből is kapunk némi ízelítőt. A különbség közte és a 15 éves John Wayne Cleaver közt az, hogy utóbbi – egy apafigura hiányában – kénytelen saját magán diagnosztizálni a sorozatgyilkos hajlamokat, és egyedül alkotni meg azt a kódexet, ami meggátolja, hogy ki is élje ezeket az ösztönöket. John tehát tudja magáról, hogy szociopata, és el is meséli a pszichiáterének, illetve az olvasónak, hogy pontosan mivel is jár ez a kondíció. Wells könyve ebben a tekintetben még hitelesebb is, mint a Dexter, amíg ugyanis utóbbi főhőse sokszor olyan intenzív érzelmekre ragadtatja magát, amire egy valódi szociopata soha nem lenne képes, addig Johnról elhisszük, hogy tényleg nem ismeri az empátiát. A hullákban ellenben nagy rutinnal vájkál, köszönhetően annak, hogy anyja és nagynénje üzemeltetik a helyi halottasházat, akik megengedik neki, hogy besegítsen a balzsamozásba.

A csonka család és kisváros nem túl idilli életét egy valódi sorozatgyilkos bolydítja fel. Johnt természetesen felizgatja a tudat, hogy a rengeteg témába vágó könyv és cikk után végre élőben, testközelből figyelheti meg egy (potenciális) kollégája ténykedését. Mivel maga is szociopataként gondolkodik, neki van a legnagyobb esélye rá, hogy kinyomozza, ki áll a brutális mészárlások mögött. A szerző ezen a ponton bedob egy laza műfaji csavart, amit akár csalódásként is fogadhatnak azok, akik egy sima Dexter-parafrázisra vágytak, de éppen azért hasznos a megoldás, mert kilöki némileg a nagy testvér árnyékából a regényt.

Wells élvezetesen, pergő stílusban ír, és ugyan a történet nincs telezsúfolva nagy fordulatokkal, képes végig lekötni az olvasót. Ha kicsit hosszabban időzne el egy-egy karakteren, vagy még mélyebbre hatolna John pszichéjébe, akár John Ajvide Lindqvist kamaszhorrorjával (Hívj be!) is egy napon lehetne említeni. Ehelyett „csak” az igényes ponyva kategóriájába fér bele.

Fumax, 2012. 240 oldal.

Pár éve még lelkendeztem volna, hogy hű, milyen brutáljó, faszán kinéző, mocskosul ütős, rohadthangulatos trailer. És tényleg az, de ma már óvatosabb vagyok, mert... hány fantasztikus trailert is láttunk Zack Snyder filmjeihez? És azon filmekből melyek is voltak ténylegesen jók (Holtak hajnala után)? Hm? Hm? Ugye...

Isten áldja a 3D-t.

Na ezt se hittem, hogy valaha leírom. Pedig a 3D menti meg Peter Jackson feleslegesen hosszú, háromrészes új eposzának első fejezetét (meg majd a többit is, gondolom) attól, hogy vizuálisan a Barátok közt legintimebb pillanataira hasonlítson. A videotechnika még mindig messze jár attól, hogy filmes hangulatot legyen képes a pórusaiból kipréselni.

A 3D segítségével azonban Jackson valami mást tákol össze, szó szerint: a nagyfelbontású videó és a harmadik dimenzió házassága meghökkentő intimitást kényszerít Zsákos Bilbó, a törpkommandó és Gandalf kalandjaira, akik Smaugot, a rettenetes sárkányt indulnak elűzni a törpök egykori fővárosából. Mégegyszer: a film nem működik 2D-ben, háromdés szemüveg nélkül a képi világ döbbenetes élettelen és lapos. A hobbit az első film az utóbbi évek 3D-revivaljának történetében, amely valóban életfontosságúvű teszi, hogy az orrunkra biggyesszük azt a bumfordi szemüveget.

3D-ben azonban a videovilág kivirágzik, és ahogy teret nyer, attól részletessége, nagysága, belakhatósága szinte a szemünkön kívüli/melletti/túli érzékszerveinkkel  is kiélvezhetőnek hat (ez persze illúzió csupán, de ha már mindenképp bűvésztükközünk a térrel, akkor ez sikeres trükknek mondható). És ettől nem lesz Jackson vizuális játszadozása közröhej tárgya: a 48 framerate-es videó kölcsönhatása a 3D-vel életképes.

Ugyanakkor totálisan felesleges, és sosem túd túlnőni azon, hogy ne pusztán Jackson önnön hatalma fitogtatásának látszódjon.

Éppen úgy, mint maga a film is, amely kétségtelen, hogy egy kellemes és látványos fantasyeposz, ám sajnos úgy ki van párnázva ráérős félórákkal, mintha egy plasztikai sebész szilokonos bödöne lenne. A nyúlfarknyi könyvet három darab háromórás dörgedelemmé nyújtani Jackson megalomániájának egyértelmű jele, és már az ebbe az első részbe paszerolt sztoriadagot is simán el lehetett volna mesélni gyorsabban, egy csattanós másfélórás filmben. Rengeteg minden mehetett volna a dzsuvába (a tündék tanácsa például ebben a jelenlegi formájában mintha direkt a néző idegelése végett létezne), a törpök elhúzott bemutatása pedig lehetett volna jóval gyorsabb. Sokan panaszkodtak, hogy a Gyűrűk Ura filmváltozatából kimaradtak a könyv dalai – nos, itt ilyesmiben nincs hiány, hőseink többször is dalra fakadnak, amely a szinkronizált változatban, a nyögvenyelős prozódia miatt szuperciki.

Ettől függetlenül sokkal rosszabb is lehetett volna ez a videóra forgatott, háromdés egotrip. Eleve egy olyan film, aminek törpök a főszereplői, nem lehet totális bukta.

1991. február 13-án elhunyt Arno Breker, a legnagyobb náci szobrász. Olyan nagy volt, hogy a háború után, 1946-ban maga Sztálin kereste meg és ajánlott neki munkát. Breker lazán visszautasította. – Egy diktatúra pont elég volt nekem. – válaszolta.

Ám ez a bejegyzés nem róla szól. Arról szól, ami EGY NAPPAL KÉSŐBB történt, Oszakában. Tizennegyedikén ugyanis a Capcom fiatal producere, Okamotó Josiki lezárta a cég Street Fighter II: The World Warrior c. játékának „910214” sorszámú, hazai forgalmazásra szánt verzióját, majd átadta a gyártásnak. Játéktörténelmi pillanat volt ez.

Tizenöt évvel később a Capcom már egy legendára emlékszik és emlékeztet, hatalmas apparátussal fejve minden lehetséges bevételi forrást. A különböző könyvek, figurák, különleges kiadású kontrollerek és a játék évfordulós kiadásai mellett a piacra került rögtön kettő darab zenei válogatás is. Ma és itt csak az egyikről lesz szó.

A zenei remix versenyt az évfordulóra felhúzott honlap hirdette meg. A szerencsés nyertesek szerzeményei felkerülhettek a STREET FIGHTER VS STREET MUSICIAN c. albumra. Ez végül a megemlékezést követő évben jelent meg, érthetetlen módon szinte kizárólag japán amatőrök munkáit vonultatva fel.

A 71 perc 39 másodperc hosszú album hivatalos zsánerbesorolása house + trance, függetlenül attól, hogy a pályázatnak nem volt ilyen megkötése. Ha nem szeretsz sok betűt olvasni feleslegesen, elárulom, hogy a lemez pocsék. Ne adj érte pénzt, ne töltsd le, kerüld el messzire.

Akiket pedig ez a fiaskó perverz módon mégis bővebben érdekel, kifejtem. (Sőt, a YouTube nevű csodálatos találmánynak hála, itt-ott bele is lehet hallgatni a dolgokba, legalábbis a cikk megjelenésének idején.) A móka kedvéért ez egy kísérleti, szinesztetikus (!) írás lesz, reményeim szerint pontosan olyan keserves és unalmas, mint maga az album. Nos, a korongot lejátszóba helyezve, majd elindítva a következő benyomásokat szerezhetjük:

1. szám – Füllel fogható bizonyítéka annak, hogy vannak dolgok, melyek szigorúan korhoz kötöttek és egyetlen évtized elegendő ahhoz, hogy ne csupán ciki, de irritáló legyen a múltból való felbukkanásuk. Harsány, kellemetlen feldolgozás, alig várjuk majd, hogy előbukkanjon alóla az eredeti intró téma. Elkövető: DJ Doly.

2. szám – Picit jobb a helyzet, de ez se vehető komolyan. A Kazu nevű szerző fogja Ryu témáját, és úgy tűnik, átpasszírozza egy trackeren. Fiatalabbak kedvéért: a tracker elsősorban demoscene fogalom, bár Európában a professzionális játékfejlesztés is használta egy időben, főként Amigán. Számunkra itt és most annyi a hasonlat lényege, hogy bár a stílus rave, különállóan fogod hallani a hangmintákat és ha nagyon öreg vagy, talán látod majd a trackerben fölfelé szaladó hexadecimális értékeket is lelki szemeid előtt. Ez pedig itt: gáz.

3. szám – Ugyanezen témához most Takajo Yuukis nyúl. Pörgős, ugrálós-edzős, bátran elviselné a Street Fighter IV remek soundtrackje is. A szerző mókásan kezeli a hangsávokat is, hatásosan segítve rá a harcos tempóra.

4. szám – Blanka zenéje Soap Dish feldolgozásában. A dzsungeles-majmos felütéstől függetlenül meglepően intelligens feldolgozás, pedig nyers, elemi house mix. Ezen az albumon nyomot tud vele hagyni a szerző, de ez nem igazán elismerés.

5. szám – A Scottishfold Teenage Liot (sic!) ekkor még nem sejthette, hogy Guile témája mindenhez passzol majd és mindenhogy jó lesz az utókornak. Az eredeti hangszerelésre erőszakkal Technotronic köntöst húztak, a szám pedig az utolsó fél percben átmegy circuit bendingbe. Utóbbi huncutságot én személy szerint nagyon élveztem. Mások nem feltétlenül lesznek ezzel így.

6. szám – Taishin Inoue érkezik, aki a Chun-Li témával megtalálta magának az eredeti soundtrack talán legdallamosabb nótáját. A feldolgozás szabad dzsessz kakofóniába fordul, majd rózsaszerűen kinyílik. Aztán bezárul és a szám véget ér, mi pedig csak ülünk meglepetten. Sajnos nem azért, mert olyan jó lett volna.

7. szám – DJ Tabemono elkapott magának. Fogta a főcímet és csinált belőle valamit, ami igazából a Chemical Brothers Loops of Fury kislemezén vagy bármelyik WipEout soundtracken elférne. Kellemes, empirikus darab.

8. szám – E. Honda témája merengősebb és érdekesebb, mint az itt szereplő unalmas és kiszámítható feldolgozás a G-510 fedőnevű szerzőtől.

9. szám – Arról máig megy a vita, honnan ered valójában Ken zenéje, mindenesetre Terra feldolgozása öreg rockeresre veszi a figurát, amitől az egész még gyanúsabbá válik. Az egész pofás gitárszólót sajnos diszharmóniát okozó ütemproblémák és a hangminták sterilitása rántják vissza. Helyenként pedig az egész Korálos hangulatba csap át, már-már látni véljük a Ken Masters kontra százezer fonalát gombolyító nagymama összecsapást, ennek pedig sok keresnivalója nincs egészséges ember életében.

10. szám – Ken téma, második felvonás. Most nosztalgikus, dokumentarista, primitív energianyaláb formájában, ahogy átsuhan egy töctöcölő diszkó felett. Ahogyan azt DJ Sharpnel elképzeli, helytelenül.

11. szám – Nano és Zangief témája, ami akár a lemez csúcspontja is lehetett volna. Bársonyos dzsessz, az összhatáson csak az angol kiejtéssel magyar X-Faktor énekes módjára iszapbirkózó énekesnő ront. Tegyük hozzá, nem sokat. Ettől függetlenül érdemesebb lett volna ezt egy oktávval lejjebb előadni. Itt igazán nem sok hiányzott.

12. szám – Dhalsim zenéje és az ESE (Electronic Sound Eater). Az Adam Freelandet idéző okos elektronika jól áll a számnak, bár a trance hangszerelés miatt a dal inkább egy részeg mesterséges intelligencia, mintsem egy jógi témája. Jó cucc!

13. szám – Msystem és ismét Dhalsim. Csak most Pempős Pistásan. A közepétől több csavar és komoly zenei manőver is kezdetét veszi, ám ettől sajnos még vásári és igénytelenül mulatós marad a produkció.

14. szám – Lelombozó a felhasznált „mesterségesen akusztikus” hangszerpark, ennél azért akadnak jobb hangminták. A hangkép bonyolult, a téma M. Bison (nálunk Balrog), az előadó Morrigan.

15. szám – MOMO Revolution és Balrog (nálunk Vega) zenéje. Az előző számhoz hasonlóan sokat rontanak rajta a választott gépi hangszerek. Ez is összetettebb dal, mikor végre a témához ér, tudatosítani fogjuk majd, milyen erő- és jelentőségteljes a játék eredeti soundtrackje. Késői Rick Wakemanes tónus, romantikus elemekkel.

16. szám – Az előző dal, most a Heavens Wire gondozásában. Ismét egy töctöc feldolgozás, a szerző trance himnuszt szeretett volna gyártani, az eredmény azonban sajnos (számomra) unalmas.

17. szám – Ray Hot Laser és Sagat témája. Dallamos és fülbemászó, de ennek se teljesen szalonképes a hangszerelése. Itt már bátran kijelenthetjük, hogy talán ez az album egyik legnagyobb rákfenéje: a közös nevező az amatőr hangzásvilág.

18. szám – drk/KOYAMA és a Vega (nálunk M. Bison) téma. Lassú dallam, gyors ritmus, unalmas önismétlés, buta cifrázások. Semmilyen.

19. szám – Ez az utolsó. Amilyen rossz volt a kezdés, olyan rossz a zárás: DJ C-TYPE torzított, megszakított, felgyorsított hangmintái nehezen alkotnak koherens dallamot, a felénk hömpölygő zűrzavar legjobb ötlete talán a nyitó és záró YOU WIN – YOU LOSE minta váltogatása.

Itt a vége. Az albumon felvonult előadók jelentős része korábban nem zenélt professzionálisan és később se tett így. Komolyabb zenei pályát pedig csupán a ma is lemezlovasként dolgozó Sharpnel, C-Type és a magát a népszerű Dancemania sorozatra is felverekedő Heavens Wire futott be.

Az említett másik válogatásról, ami egyébként NAGYON JÓ, egy másik alkalommal terveztem írni. A címe STREET FIGHTER TRIBUTE ALBUM. Aztán meggondoltam magam, mert ami Brekernek egy diktatúra, az nekem egy Street Fighter remix album volt. Elnézést. Nézzetek inkább obskúrus élőszereplős, koreai Street Fighter TV sorozat főcímet. Olyat még úgyse láttatok.

Az Argo-akció

Ha 10 éve valaki azt mondja nekem, hogy mára Ben Affleckből egy kiváló rendező lesz, csak elnéző mosollyal megsimogatom a fejét, és csendben hívom az ápolókat. A poén rajtam csattan: már a Hideg nyomon és a Tolvajok városa is érett, profi, nagyszerű munkák voltak, az Argo-akció pedig, direktori szempontból talán a legjobb közülük. Affleck visszafogott, mégis erőteljes, dokumentarista stílusban meséli el a ’79-es teheráni túszválság idején a kanadai nagykövetségbe menekült hat amerikai diplomata történetét, akiket egy CIA specialista egy humbugfilm forgatócsoportjának álcázva menekített ki az országból. Leszámítva a lazább, kikacsintós, önreflektív filmes poénkodásokat (John Goodman és Alan Arkin brillíroznak), az Argo-akció hagyományos, régimódi, abszolút szabályos thriller, a szavak legjobb értelmében véve. Vannak ugyan apró hibái (ld. a siralmasan klisés közjátékot a reptéri helyfoglalással), viszont pont a már százszor látott jelenetekben (mint amikor a dühöngő tömeg körülvesz egy köztük araszolva haladó autót) mutatkozik meg, hogy Affleck mennyire mesterévé vált a szakmának. És az utolsó fél órában, amiben csak annyi történik, hogy a szereplők mennek, várnak, és gépre szállnak, mégis olyan izgalmas, hogy kis túlzással a teljes 2012-es hollywoodi termés csak valahonnan nagyon lentről, csodálkozó áhítattal pisloghat fel az Argóra.

Rontó Ralph

Asszem, ami a geekz profilját illeti, ez valahol a periférián helyezkedik el, de muszáj megemlékezni róla. Már csak azért is, mert az utolsó Disney-film, amiről elvarázsolva jöttem ki a moziból, Az oroszlánkirály volt, annak meg lassan 20 éve, és az egércég animációs részlege azóta csak a Pixarnak köszönhetően tudott felszínen maradni (de az utóbbi években már a Pixar is kurvul rendesen). A 8-bites játékának főgonosz szerepét megunó Ralph árkádjátékokon és árkádjáték-evolúción átívelő odüsszeiája azonban szerencsére bőven nem éri be annyival, amennyivel az utóbbi évek gyalázatos dizni-vackai (élükön az elviselhetetlen A hercegnő és a békával), vagyis nem csak aranyos és vicces próbál lenni, hanem gyors, izgalmas, fordulatos, látványos, metafikciós és ötletes is egyben – és mind sikerül is neki. Valakik arrafelé rájöttek végre, hogy már pár évtizeddel túl vagyunk azon a korszakon, amikor szerelem és házasság után pihegő, éneklő állatokkal körülvett hercegnők történetivel aratni lehet a piacon. A Rontó Ralph olyannyira nem jellemző az egércégre (mind hangvételét, mind színvonalát illetően), hogy azt hinném, a Dreamworksnek abból az almából került ki, amiből az Így neveld a sárkányodat. Csak talán még annál is szórakoztatóbb. Ha a Disney ezután ebbe az irányba megy, arra csak annyit tudok mondani: nagyon ideje volt.

Vadállatok

Oliver Stone nagyjából emberemlékezet óta nem csinált vállalható filmet, szóval miért éppen az utóbbi évek egyik legtökösebb regényének adaptációjával tett volna kivételt? Az, ahogy Don Winslow Barbár állatok című könyvét (amely cím a forgalmazónak nyilvánvalóan nem volt elég jó, de annyi baj legyen), mindenhogyan kizsigereli, majdnem nagyobb bűn, mint a WTC-s giccsmaratonja vagy az anthony hopkinsos történelemórája. Még csak nem is az a legnagyobb baj, hogy a befejezést olyan gusztustalanul elhollywoodizálja, hogy az eredeti ismerete nem is szükséges hozzá, hogy a néző lehányja a térdét. Tényleg nem. Azon a ponton már tökmindegy, mert a regényhű finisnek is csak akkor lenne értelme, ha a nyílt szerelmi háromszögben lubickoló, a mexikói drogkartellel szembemenő szereplők közötti kapcsolat legalább csak annyira méltó lenne Winslow-hoz, mint Paolo Coelho Cormac McCarthyhoz. De még annyira se. Nincs mélységük, karizmájuk, hiányzik mögülük a háttér (pl. a csaj anyja) és a színészek is csak sármos borostaarccal és dögös női testtel tudnának kiríni, ha nem amúgyis ilyenekkel lenne tele minden amerikai film.  A Vadállatok tökéletes példája annak, hogy nem elég egy regény cselekményét – a finálétól eltekintve – szinte pontról-pontra lekövetni az adaptáláskor. Súlytalan az egész.

Az utolsó műszak

Azóta, hogy a Kiképzés forgatókönyvével katapultálta a nevét a „megjegyzendők” közé, David Ayer leginkább nézhető Los Angeles-i zsarudrámákat rendezett (Az utca királyai, Nehéz idők), és pár hónappal ezelőttig úgy tűnt, pályafutása végéig el is lébecol ezen az „oké, de semmi kiemelkedő” színvonalon. Aztán szembeküldte a nézővel Az utolsó műszak című hétköznapi rendőrhorrorját, és jó alaposan képen törölte vele. A film, ami képileg ugyan a kifáradt found footage koncepción alapul, de ami a Chronicle-höz hasonlóan átlépi annak kereteit,  két közzsaru történetét meséli el, akik nap, mint nap az angyalok városának legrosszabb környékén gyűrik az aszfaltot. Az epizodikusan építkező forgatókönyv azért működik, mert nem csak az utca mocskába ránt be, hanem a nagyszerű Gyllenhaal és az eszméletlenülszenzációs Pena alakította karakterek fejébe, lelkébe, életébe is, és úgy prezentálja őket, mint hús-vér embereket, nem úgy, mint – jó amerikai szokás szerint – hősöket. Amikor a tetteikkel kapcsolatos pátosz éppen annak határára érne, hogy beterítse a filmet, Ayer valamivel azonnal rákontrázik, és visszahozza őket a földre, nekünk, hozzánk, közénk. Így dolgozza ki belőlünk a katarzist is a finálé után, amiben az addigi részek összeállnak egy nagy, kegyetlen, brutális, rettenetes egésszé. Az év egyik legjobb filmje.

A képregény, amiben a McDonald’s és a Burger King ölre ment. A Judge Dredd még csak alig több mint egy éve futott, amikor a mögötte álló fejesek, leginkább John Wagner és Pat Mills, kezdték kapizsgálni, hogy ebben a karakterben, ebben a világban több van az átlag, egy-két éves szavatossági idővel pályára lőtt 2000 AD-s szériánál. Az 1978 tavaszán indult, Roger Zelazny Damnation Alley című könyvének alapvetését kölcsönző The Cursed Earth volt az első nagy, fél év alatt leközölt Dredd-eposz, ami nem csak hossza, grandiózus mivolta, hanem hangvétele miatt is fontos a sorozat életében. A kis túlzással szimpla sci-fi akcióként elstartolt Judge Dreddben már azelőtt is voltak szatirikus, agyament kilengések, de Wagnerék gyógyszere itt gurult el először úgy igazán (az ezután indult The Day the Law Died-hoz már ők maguk hajították el jó messzire). Dredd és társai egy vakcinával igyekeznek Mega City One-ból a járvány tizedelte Mega City Two-ba, a posztapokaliptikus Amerika dinoszauruszokkal, mutánsokkal, őrültekkel, óriásokkal, robotokkal és egyéb finomságokkal teli senkiföldjén át.

Az egész epizodikus szerkezetű eposz leghírhedtebb állomása a kétrészes ún. Burger Wars, amiben a McDonald’s és a Burger King véres-brutális-kegyetlen háborút folytat egymásért a senkiföldje népének kizárólagos étkeztetéséért. Mindkét étteremlánc, izé, őrült gyilkosbanda célja, hogy az ő hamburgerük legyen az emberiség egyetlen tápláléka. Dreddéknek fogalmuk sem volt, mibe léptek, amikor egyikük egy koszos városka étkezőjében hamburgert kért a pultnál – a Burger és a McDonald’s fiúk (élükön magával Ronald McDonalddal) a következő percben beviharzottak a városba, és azon nyomban mészárolni kezdték egymást. A Burger Wars egy maróan gúnyos, cinikus, gyönyörűen over-the-top szatíra, amihez azonban a két cégnek döbbenetes módon nem volt humora: a McDonald’s és a Burger King is perelt, és ezt a kétrészes sztorit szégyenszemre soha nem nyomtathatták újra, azóta is hiányzik minden Dredd gyűjteményes kötetből.

Természetéből adódóan nehéznek tűnik megválaszolni a „miféle film a Felhőatlasz?” kérdést, minthogy a válaszadó sorolhatja a jelzőket, műfajokat, hogyizé, dráma, antiutópia, sci-fi, thriller, vígjáték, és ebből még mindig nehéz lesz összerakni a képet – de hé, no problemo, én itt vagyok, hogy leegyszerűsítsem a dolgot, és megkönnyítsem mindenki helyzetét, ráadásul egyetlen szóval: a Felhőatlasz egy bullshitfilm. Nem kell megköszönni.

Tudod, miről beszélek, de legalábbis már erősen sejted: nagyon hangos, de semmit nem mond, nagyon nagy, de kongóan üres, a szépelgésnek és a szemfényvesztésnek abban a koordinátarendszerében helyezkedik el, ahol annak különböző pontjain A forrás, a Mr. Nobody és a Maradj! is. Giccses, manipulatív, álentellektüel közhelygyűjtemény, ami úgy felhúzott, ahogy film már régen. Nem, nem azért, mert ez a legrosszabb, amit az utóbbi időben láttam, az talán túlzás volna. A Tykwer/Wachowski csapat Felhőatlasza azért botrányos, AHOGYAN rossz. Avagy inkább nézek egy Szellemlovas 2-t, vagy, hogy a művész urak életművében maradjunk, egy Speed Racert, mert azok legalább a maguk egyszerűségében nézhetetlen taknyok, és nem akarják elhitetni velem még azt is, hogy fontosak. (A könyv lehet, hogy tényleg az - nem olvastam. Elhiszem, hogy rohadt nehéz filmes alapanyag - nem érdekel.)

Excuse my french, de kurvára tele a faszom azzal az alkotói hozzáállással, aminek lényege, hogy kell egy (vagy két) tehetséges operatőr (John Toll, Frank Griebe), hogy csurig legyen a film szép képekkel, egy kellemes, fülbemászó zene (a Heil/Klimek duó, ami az utóbbi tíz év egyik legjobb score-jáért – Perfume – felelt, plusz maga Tykwer), hogy jelezze, hol kell meghatódni, és akkor már csak néhány instant életbölcsességre van szükség, hogy a néző úgy érezze, értéket kapott, és térdre zuhanjon a katarzistól.

A katarzistól, ami nincs felépítve, megalapozva, csak a végpontja (halál, szerelem beteljesülése stb.) van odakenve, mintha a szex egészét kiváltanák egy nemi szervbe helyezett apró kütyüvel, ami bármikor, egy gombnyomásra kiváltja az orgazmust, picsába a körítéssel, partnerrel, előjátékkal, aktussal. Persze ha a fél évezredet felölelő filmed átlag percenként vált az adott tematikák és motívumok által összekötött történetszálak, zsánerek, idősíkok közt (van itt sablonos thriller, humortalan vígjáték, sekélyes dráma, amit csak akarsz, és mind ugyanazokat a frázisokat ismételgeti), esélyt sem hagyva a nézőnek, hogy beleéljen, megismerjen, elmerüljön, akkor eleve csak ezek az üres illúziók, avagy – Harcosok klubja után szabadon – érzelem-adagok maradnak.

Mindebből kiindulva gyorsan be is lőttem magamnak a film valószínűleg legfogékonyabb közönségét, azokat, akik a legnagyobb eséllyel fossák le gyönyörűségükben a bokájukat a zacskós leveses katarzistól. Azok, akik a közösségi oldalakon szomorú, „nagy igazság” szavakkal kommentálják a szánalmas lelki koldusok által könnyfacsarásra gyártott gusztustalan „igaz történeteket” a feleségtől elhidegült férjről, aki a betegségét eltitkolt nő halála után 2 perccel jön rá, hogy mennyire szerette. Azok, akik a Facebookon harminc szomorú smiley kíséretében osztják meg a félbevágott fejű kutyák képeit, és zsinórban fogadják virtuálisan örökbe az otthontalan ebeket meg az éhező afrikai gyerekeket, majd büszkén rámosolyognak a tükörképükre, hogy ma is sikerült valami jót cselekedniük a csúnyarossz világban.

Nekik a művészetben az a lényeg, hogy mit közöl, az nem számít, hogyan közli. Pusztán az, hogy a film kapcsán olyan nagy szavakkal lehet dobálózni, hogy élet, halál, szerelem, szabadság, lázadás, bőven elég a bestmúviofdejérhez, az pedig, hogy mindez milyen gusztustalan, manipulatív giccsel van körítve, az hogy a tanulságot többször több szereplő rágja szájba merengő-fontoskodó hangnemben, nem zavarja őket, azt, hogy az értéknek csak a gyorsfogyasztói illúzióját okádják eléjük szivárványszínekben, nem veszik észre. Nekik tökéletes szellemi táplálék a Felhőatlasz. Ahogy egy Romana füzet vagy egy Michael Bay-opus naplementés záró monológja is. (Nem, egyáltalán nem állítom, hogy ez az utóbbi két bekezdés mindenkire igaz, akinek tetszik a film, tessék úgy érteni, ahogy kell.)

És istenüccse, nem akartam véresszájjal mocskolódni, de Wachowskiék keresztülhúzták a számításaimat, amikor nyilatkozataikban a művészet úttörőiként tetszelegtek, Hugóhoz, Melville-hez és Dickenshez hasonlították magukat, és azt sugallták, hogy akinek nem tetszik a Felhőatlasz, az hülye hozzá. Szóval, tudjátok mit, tesók? Baszódjatok meg egy lófasszal!

Buuuumm! Shuuuuuu! Bááááámmm! Vhoooooom! Hűűűűű! Haaaaaa! Itt az első Star Trek Into Darkness trailer, és mi tagadás, kábé nagyobbnak, látványosabbnak, eposzibbnak, durvábbnak tűnik mint az összes eddigi ST-film együttvéve, tényleg, vicc nélkül rohadtjól néz ki, csak félek, hogy már megint alig marad benne bármi, ami TÉNYLEG Star Trek.

UPDATE! Másodikként beszúrva egy pár nagyon (talán túl) beszédes plusz másodperccel hosszabb japán trailer.

Ha tetszett a Taken és a Point Blank, akkor helyben vagy, a Fehér éjszaka ugyanaz a holtegyszerű sztorival lendületbe rúgott „nincs megállás-nincs szusszanás” francia akcióthriller, mint azok. Keletebbről lehetne akár a Tony Jaa-filmeket példának hozni, mínusz harcművészeti bravúrok, plusz forgatókönyvi és rendezési kompetencia.

Vincent (Tomer Sisley, Largo Winch-énél jó pár eleganciaszinttel lejjebb, de még mindig hatékony nőmágnesként) egy mocskos zsaru, aki társával elrabolja egy gengszter, Marciano kábítószer szállítmányát. Pechjére a (rosszabb) rosszfiúk felismerik, és főnökük úgy dönt, gondját viseli hősünk tinédzser fiának, amíg a táskányi drogot vissza nem kapja tőle. Csakhogy mielőtt a csere lebonyolódhatna, a cuccnak lába kél, az ügyletbe pedig belekeveredik a belső ügyosztály és egy másik gengszterbanda is.

Az expozíciót és az utolsó perceket leszámítva a Fehér éjszaka teljes egészében egyetlen éjszaka alatt játszódik a helyi kiskirály, Marciano éjszakai klubjában, amit amúgy az első téglától a film kedvéért húztak fel. Vincent villódzó diszkófények, üvöltő zene, agresszív félrészegek és letaglózó húshullámzások közepette navigál egyre idegesebben, egyre izzadtabban és egyre véresebben, fejében az ütemeket nem a hangszórók verik, hanem a fia idejére rászámoló, csak általa hallható óra.

A film lényege mindösszesen az, hogy egy pillanatra sem áll le. A bő másfél óra egy véget nem érőnek tűnő menekülés-, üldözés-, verekedés- és lövöldözésorgia, nyers, brutális és gyors akciójelenetekkel, amik, nem engedve a helyszín ihlette követhetetlen, modern vizuális káosznak, hatásosan és letisztultan felvettek, vágottak. Frederic Jardin író-rendező úgy készített pörgős rohanásfilmet, hogy az egészet egyetlen – bár változatos kisebb helyiségekkel teli – helyszínre korlátozta.

Persze az idő előrehaladtával azért foszladozik a cselekmény narratív egysége, erodálódik a hihetősége. Joggal merülnek fel az „xy miért nem ezt teszi/miért ezt teszi” kérdések, érződni kezd az eleinte abszolút természetesnek ható szituáció mesterséges elnyújtása, és veszítenek erejükből az egymást követő fordulatok: Ki korrupt, ki nem korrupt, éppen kinél van a táskányi drog, éppen ki kinek a szövetségese, éppen ki ki ellen játszik kétkulacsos játékot. Jardin amúgy dicséretes próbálkozása, hogy a szimpla sztorit intellektuális szempontból is mozgásban tartsa, a végére elfárad.

Szerencsére a Fehér éjszaka nem tart olyan sokáig, hogy mindezt komolyabban meg tudná sínyleni, és a vágtázó tempó általában egyébként is elég hozzá, hogy a nézőnek ne legyen ideje gondolkodni a bökkenőkön – a karaktereket sikerrel életre keltő apró, de lényeges nüanszok pedig megfoghatóvá, átélhetővé teszik az ámokfutást. Főleg igaz ez az apa-fiú kapcsolatra. A gyerek elrablása eleinte csak alibinek tűnik az akcióthriller kibontakozásához, de a végére ez jelent mindent, ez lesz a főhős rohanó-utazásának vége, a cselekmény sarokköve, a – kurvanagy bocsánat a giccses megfogalmazásért – dobogó szíve. Nem véletlenül az az utolsó jelenet, ami.

(Ez a cikk szerkesztőségünk legújabb tagjának, az 576Kbyte egykori főszerkesztőjének, Magyarország egyik jelenlegi legjobb videojáték-designerének, Theodore Reikernek a Geekblogos debütálása - WF.)

Másfél éves kislányom az ajtóban áll, jobb orrlyukából vaskos, méregzöld baktériumfonal lóg a felső ajkára. Kicsi nyelve kinyúl és finoman, akár egy csáp megtapogatja – majd egy határozott mozdulattal aláékelve, a másodperc tört része alatt szakítja ki és rántja be az orrváladékot a szájába. Hatéves fiam a kanapén hangosan hördül fel. – Fúúúj, milyen gusztustalan!

Az. De elgondolkodtató is. Előbbi gyermekem soha nem hallott Friedrich Bischingerről, még ösztönösen cselekszik; utóbbi már agymosás áldozata. A szülői agymosásé, ami a társadalmi kompatibilitás nevében cselekszik, a gondos nagyszülői programozásnak hála.

Nos, a Mossmouth játéka valami hasonló dolog, ráadásul nem pusztán a barlangász-kincskereső metafora kapcsán. Ösztönösen, zsigeri alapon nem kérdőjeleződne meg a Spelunky 2012-es legitimitása. Sőt, roppant örvendetes, hogy a kritikusokra hallgatva sem. Nézzük azonban a siker üzleti mértékét: bizony, reklámhadjárattól függetlenül a társadalom már javában megveti, amit képvisel. Undorodnak tőle. Nagy valószínűséggel hasonlóan cselekszik majd tehát mindenki, akit az Internet nevel, képez és formál. Rövidebben: mindenki. A pokolian nehéz, kegyelmet nem ismerő videojáték fogalma már a múlté. De nem úgy, mint a rabszolgatartás, vagy a melegek hátrányos megkülönböztetése. Úgy, mint a fika fesztelen fogyasztása. Suttyomban túlélt, genetikailag kódolt tabu.

A készítőinek kell adnod a pénzed, kedves olvasó. Ezt tanácsolom neked, függetlenül attól, hogy ez egy négy évvel ezelőtt megjelent, ingyenes számítógépes játék konzolos felújítása. A két változat közti minőségbeli ugrás ugyanis hatalmas. Ha az eredeti játék fejlesztési idejét is belekalkuláljuk, úgy hat éven át csiszolgatta a teremtője, bizonyos Derek Yu. Róla elég annyit tudni, hogy hiteles független fejlesztő tud lenni úgy, hogy közben nem érzi szükségét a divatos, ám visszataszító hipszter külsőségeknek.

Hogy mi a Spelunky? Hivatalosan procedurális platformjáték. Tehát mászkálós-ugrálós akció-kalandjáték véletlenszerűen generált elemekből összerakott pályákon, sírrabló tematikával. Ha volt mikrogéped a nyolcvanas-kilencvenes években, akkor egyszerűen elmagyarázható: olyan ez, mint a Rick Dangerous, a Montezuma’s Revenge, vagy a Gordian Tomb; de főleg olyan, mint az 1983-ban bemutatkozott Spelunker, hiszen az ihlette. Csak éppen ez minden egyes játék alkalmával újragondolja önmagát és a kihívásait. Szófordulatai megtanulhatók, a meséje azonban minden alkalommal más.

A Spelunky hőse egy kalapos-ostoros kincsvadász, akinek feltett szándéka meglelni az Aranyvárost és annak roppant kincseit. Természetesen az oda vezető úton rengeteg veszély és ellenséges lény leselkedik rá – pontosabban rója egyszerű, de halálos programja vagy mesterséges intelligenciája által meghatározott útvonalát. Csapdák, mérges pókok, zombik, kígyók, denevérek; sőt, jetik, földönkívüliek, maga Káli istennő meg lucha libre birkózók is. A játék során négy világon keresztül ereszkedünk majd a cél felé, mindegyik 4 pályából áll. Állást menteni sehol sem lehet.

A terepbe lyukat ütő bomba és a vertikális közlekedést segítő kötél alapfelszerelés, de útközben további érdekes tárgyak, ezekhez kapcsolódó titkos pályák és izgalmas stratégiákat katalizáló találkozások tucatjai várják, hogy felfedezd őket. A játékwikik korában persze nem kunszt ezeket meglelni, ám az egészhez jókora ügyesség és szerencse is kell. Ez a két előfeltétel pedig garancia arra, hogy a tervező minden gondosan előkészített örömforrása valóban azzá váljon elérésekor vagy megkaparintásakor. Persze, van vége a történetnek: de számodra az nagyon messze van. Nem térben és nem is időben. Az eléréséhez szükséges tapasztalatban mérve.

A számítógépes eredeti egy játékkészítő szoftver, a Game Maker segítségével készült, többen erőteljesen kritizálták vezérlése miatt. Az Xbox változat programozója Andy Hull, akinek fegyelmezett, lényegre törő kódja megbízható technológiai alapokra helyezi Yu kifinomult szabályrendszerét. Yu pedig a kommersz változattal szintet lép: a vezérlés feszes, kezes, pontosan olyan, amilyennek a Nintendo tervezői lőtték volna be Kiotóban, ha Mario játék lenne. A teljes egészében újrarajzolt vizuális elemkészlet valamint a karakterek jó ízléssel lettek megalkotva, professzionális szintre emelve a korábbi műkedvelői kuriózumot. Ezt a kompakt, kikezdhetetlen csomagot fejeli meg Eirik Suhrke AdLib hangkártyán átszűrt hatású jazz soundtrackje, tökéletesen festve alá a mesés kincsek keresését.

Konzolon van továbbá többjátékos üzemmód: egyszerre akár négy kalandor is ereszkedhet. Egymással különösen türelmes partnerek számára ajánlott, jó móka.

Az ihlető Spelunker barlangász hőse a mai napig igazi szupersztár – Japánban. Ott ugyanis ő minden idők legpuhányabb videojáték-karaktere, az őt szerepeltető játék pedig a kaka szinonímája. A Mossmouth produkciójának hőse leveti a sisakot, kalapjára csupán tiszteletadásból tűzi fel a karbidlámpát, de ő is pontosan tudja, hogyan váljon ikonná.

A magamfajta számára a Spelunky ugyanis az, aminek minden videojátéknak lennie kéne. A Spelunky mazochizmus. A játék arról szól, hogy meghalsz, aztán újrakezded. Aztán ismét meghalsz. Újra és újra. Minden egyes alkalommal tanulsz belőle, ahogy teszik ezt a Dark Souls játékosai is, de ezt a körülötted élők nem tolerálják majd úgy, mint az említett nagy költségvetésű fricskát. Ezzel egyedül leszel, vagy egy nagyon szűk kommunában élsz majd együtt. De megmagyarázni, legitimálni soha nem fogod tudni az 1500+ újrakezdésed.

Ahogy a kölykök se fogják tudni soha a takonyevést. Ahhoz már rossz korban születtek, rossz családba.

Magyar sci-fi? Élvezhető magyar sci-fi? Már az első szóösszetétel is nehezen értelmezhető, a második azonban már olyan komoly paradoxont idéz, amilyet még a Vissza a jövőbe egyik részében sem pipáltunk. Poszt-Zsoldos Péter talán ha egy maroknyi, a zsánerben értékelhető magyar írót sorolhatunk fel, köztük a regényírást széklábfaragó kisiparos lelkesedésével űző Nemere Isvánt (akinek azért valljuk be, voltak jobb pillanatai), a hazai, jó értelemben vett ponyvahős Leslie L. Lawrence számomra sokkal szimpatikusabb alteregóját, Lőrinc L. Lászlót, valamint a proto-cyberpunk Budapest és a magyar Neurománc megálmodóját, Gáspár Andrást. Érdekes módon a  hazai szerzői próbálkozások tekintetében a science-fiction sokáig mostohán kezelt kistestvére, a fantasy nálunk valamiért mindig is jobban ment, pedig a Szovjetunió ránk vetülő árnyékának köszönhetően olyan nagy nevektől lehetett volna tanulni, mint Asimov, a Sztrugackij-testvérek vagy akár a lengyel Lem. Mindennek ellenére (vagy éppen ezért) a kilencvenes évek magyar fantasy regénybummja a kétezres évekre teljesen elsilányult, a hajdani izgalmas szerzőket felvonultató Cherubion-antológiák és M.A.G.U.S. regények átadták oldalaikat a fantasy nemzetközi remekeit és új csapásait teljesen és totálisan ignoráló, írástudatlan ifjú titánoknak. A magyar sci-finek pedig még ez a röpke dicsőség sem adatott meg.

Most pedig előkerül egy fiatal magyar szerző, akinek írói álnevét annak idején még az akkor már szememben komoly presztízsvesztést szenvedett Cherubion űroperapróbálkozásai során ismertem meg. Nem elsőkönyves, zsenge débutant-ról van tehát szó és bár a több, mint féltucat könyv megírása és két Zsoldos Péter-díj bezsebelése még mindig nem garancia a minőségre, A poszthumán döntésről és az Isten gépeiről eleget hallottam az ismerőseimtől és különböző fórumokon, hogy felkeltse az érdeklődésemet a legutóbbi, Agave kiadónál megjelent regénye. Be kell valljam, hogy bármennyire nem fair, de az illusztris társaság, azaz a science-fiction legjobbjainak (mint mint Ray Bradbury, Philip K. Dick, Dan Simmons vagy Iain M. Banks) együtt abrakoltatása ugyanannál a kiadónál akaratlanul is igen magasra tette a lécet.

A regény felütése nem túl eredeti, de mindenképp figyelemfelkeltő: több ezer ember a Föld minden tájáról hirtelen egy szerves űrhajó fedélzetén találja magát, mely ismeretlen célja felé tart az űr hidegében. Az elrablottak hosszú távú életben maradását az őket körülvevő, alapvető szükségleteikre reagáló szerves környezetük biztosítja, de minden mást saját maguknak kell megteremteniük, az összezártság pedig hamarosan a felszínre hozza a legjobb és legrosszabb tulajdonságaikat. A szedett-vedett, hátrahagyott világuk magukkal hozott maradványaiban meghúzódó közösség mindennapjaiba a Budapestről elragadott tapasztalatlan tinédzser, Attila és az orosz származású dörzsölt üzletember, Jurij szemén keresztül pillanthatunk be, később pedig, amikor megérkeznek végcéljukhoz, egy ismeretlen planétára, a sorsukért felelős idegen lény nézőpontjából követhetjük az eseményeket. Attila és játszópajtása, Jurij kislánya, Auri lesznek a kiválasztottak, akik tolmácsként és diplomataként szolgálnak az emberi faj képviselői és az idegen között, akiknek társadalmát jelenlétük teljesen felbolygatja. Az elrablás miértjének rejtélyéről hamarost lekerül a lepel és a frappáns válasz azonmód számos újabb kérdést vet fel az emberi élet értékével kapcsolatosan: mi teszi az embert emberivé és van-e célja a létezésnek, ha minden külső tényező, ami eddig meghatározott megszűnik létezni.

Abszolút értékelendő, hogy Markovics Botond (azaz a Hackett írói álnév mögött rejtőző szerző) szakít a humanoid idegen életformák sablonjával, mint ahogy azok kommunikációs módszerének újszerűsége is igen frissnek hat, ám ennek ára egyfajta cronenbergi testhorror, ami alaposan próbára teszi az egyszeri, nem geek filmeken edződött olvasó gyomrát, de az én szótáramban az abszolút üdvözlendő ötletek közé tartozik. A gördülékeny dialógusok, a szinte hibátlan grammatika és az információk jó ritmusban adagolása egyértelművé teszik, hogy gyakorlott íróval van dolgunk, és már magukban ezek bőven az átlag fölé emelik a szerzőt. Halkan jelezném azonban, hogy ez nem olyan nehéz, mint gondolnánk, hiszen a magyar sci-fi szcéna eléggé kevés szereplős, akiket nem valami ördöngős feladat túlszárnyalni. Ez tehát egy igen tisztességesen, élvezhetően megírt science-fiction történet, amit ha nem is fogok a közeljövőben újra elővenni, de legalábbis arra bőven elég volt, hogy megerősítsen abban az elhatározásomban, hogy beszerezzem A poszthumán döntést, a transzhumanizmus úgyis sokkal közelebb áll a szívemhez. Hm, lássuk csak, az élvezhető magyar sci-fi kifejezés lassan kezd értelmet nyerni... ezt meg hogy csináltad, Marty?

A fantasztikus gazdagságú 50-es évek után a 60-as évekre a japán filmipar a tömegtermelésre helyezte a hangsúlyt, és a jól bevált receptek alapján ontotta a szinte vég nélküli sorozatait. A sci-fi szériák aranykorát a két kérészéletű kis stúdió, a Shintoho és a New Toei indította el, ami nem is csoda, hiszen az anyacégekből a legradikálisabb, leginkább újító szellemű filmesek váltak ki, és mentek a saját fejük után. A pénzügyekhez nem értettek, így mindkét cég néhány éven belül csődbe ment, de rövid tündöklésük hosszú időre meghatározta a japán mozi irányvonalát szinte minden műfajban. A 60-as évek közepére tetőfokára hágott a kaiju (óriásszörny) mánia, a Toho Godzilla sorozata, a Daiei Gamera filmjei hatalmas népszerűségnek örvendtek. Ebből a tortából próbáltak lecsípni a többiek is, ami azt eredményezte, hogy 1967-ben az összes nagy stúdió jelentkezett legalább egy óriásszörnyes szuperprodukcióval. A Nikkatsu szatirikus Gappa - The Triphibian Monster-je a hangvétele miatt nem lett túl nagy siker, míg a Shochiku stúdió a valaha volt legbénább és legidétlenebb karakterrel, Girara-val próbálta megvetni lábát a piacon. Talán nem véletlen, hogy mindkét stúdiónak ez az egy óriásszörnyes próbálkozása volt abban az időben.

A korabeli japán sci-fik abszolút visszaadták az adott kor űrutazásba vetett hitét és várakozásait. Amennyire a technikai korlátok engedték, igyekeztek az űrhajók és az űrbázisok kidolgozását realistán, makettekkel ábrázolni (mindez persze mai szemmel nézve felettébb mulatságosnak hat már), de a kalandok terén valósággal szárnyalt a fantáziájuk. Nem volt ez másképp a Shochiku forgatókönyvíróinak fejében sem, hiszen a Girara sztorija eleinte egy igazi feelgood sci-fi, amiben a tudósok és az űrhajósok feszegetik az általuk ismert és elérhető világ határait. Ez a határ pedig valahol a Föld és a Mars között van, ahol mindenféle UFO-k veszélyeztetik a kalandorok utazásait. A frissen fejlesztett szuperűrhajó, az AAB-Gamma és annak nemzetközi legénysége (köztük a szép szőke biológussal, Peggy Neal-lel) talán képes lehet felvenni velük a harcot. A film első fele gyakorlatilag tökéletes. A legénység kiválasztása és a jótanácsok a földi személyzettől, a végletekig részletezett kilövés a korabeli csúcstechnika bemutatásával, a Holdbázisig tartó út, majd a bázison (ahol jobb élet van, mint a Földön!) az intrikák, a bulik és a teljesen értelmetlen, de felettébb szórakoztató "játszóteres" jelenetek éppúgy remek hangulatot teremtenek, mint a háttérben folyamatosan szóló vidám zene. Nézőcsalogatóként még zuhanyoznak is egyet a bázison a sztori szépségei.

A Shochiku tokusatsu csapatának deklarált célja volt, hogy legalább olyan látványvilágot teremtsenek, mint amit Tsuburaya Eiji tudott a Toho-nál. Ezt a feladatot az űrbeli jeleneteknél hiba nélkül teljesítették is. A gondok ott kezdődnek, amikor az űrből a Földre szállított vizsgálati anyag magához tér és Girara elkezd randalírozni. Az idétlen, kacsafejű, groteszk gyíktestű, piros szemű, fején két "antennát", meg egy "periszkópot" viselő szörnynek igazából semmi extra tudománya nincsen azon kívül, hogy kicsit nagyra nőtt, ráadásul azt a kevés tudományát is logikátlanul, mindenféle előzmények nélkül használja. Az ellene hozott "intézkedések" pedig csak idő és helykitöltésnek jók, semmi újat nem nyújtanak a Godzilla filmekhez szokott szemnek. A trükkös fiúk itt már nem álltak annyira feladatuk magaslatán, a maketteknél sok helyen látszanak a tartó drótok, a hosszas városrombolás pedig inkább unalmas, mintsem érdekfeszítő. A tombolást szerencsére időnként megszakítják az újabb űrbeli kalandok és a főhadiszállás stratégiai központját zseniálisan ábrázoló jelenetek, amikben a szörnyet egy nagy piros papírból kivágott figura jelzi.

Hogy a Shochiku mennyire gondolta komolyan ezt az egészet, és kik voltak a megcélzott közönség, az egyértelműen kiderül abból, hogy 1967 legelején iskolás gyerekek részére rendeztek pályázatot, hogy ki tudja a legmenőbb szörnynevet kitalálni. A gyerkőcök (nem túl fantáziadús) választása végül a Girara névre esett. A pályázat ténye egyébként nem meglepő, hiszen a Daiei már régebben rájött, hogy a gyerekeken keresztül lehet leginkább fenntartani a szörnyes filmek iránti érdeklődést (Gamera, az óriásteknős a kezdetektől a gyerekek barátja volt) és a Toho is folyamatosan finomítgatta Godzillát, hogy a kezdeti könyörtelen szörnyetegből szerethetőbb figura legyen (a nyíltan gyerekfilmként beharangozott Godzilla's Son is véletlenül pont 1967-es).

Időről időre felröppent ugyan, hogy Girara újabb kalandban fog megjelenni, azonban a folytatásra több, mint 40 évet kellett várni, amikor a hamisítatlan trashfilmes, a japán Ed Woodnak is nevezett Kawasaki Minoru vette fejébe, hogy épp ideje lenne előrukkolni egy óriásszörnyes produkcióval. A jó Kawasaki korábbi elborult munkáit ismerve (Executive Koala, Crab Goalkeeper, The Rug Cop, The Calamari Wrestler) lehetett rá számítani, hogy valami egészen agyament sztori keveredik ki mindebből, ami némi meglepetésre egyáltalán nem lett rossz, sőt! Kawasaki ugyanis azt tette Girara-val, amit az eredeti stábnak is kellett volna, azaz még véletlenül sem tette főszereplőjévé a történetnek, hanem csak a tárgyává mindannak, amit a stáb kőkeményen ki akart figurázni. Már a cím is sokat sejtető (Attack the G8 Summit), azaz a világ vezető hatalmainak akkori politikusai kapják meg a magukét, nem is akárhogyan.

Szóval a G8-ak éppen Hokkaido-n tanácskoznak, hogy hogyan is lehetne jobbá tenni a világot, de ez a tanácskozás leginkább egymás szívatásából áll, a világ jobbá tétele igazából nem érdekel senkit sem, az sokkal inkább, hogy mit keresnek ebben a díszes társaságban az olaszok. Ezt a békés civakodást zavarja meg Girara, amint landol a környéken. A politikusok pedig hirtelen rádöbbennek nacionalizmusukra és a saját (ez fontos!) fegyverükkel próbálják legyőzni a szörnyeteget. Közben persze a hadsereg is aktívkodik, jönnek a makett tankok és repülők, valamint a főhadiszálláson egy imádnivaló kis figurával jelzik, hogy éppen hol randalírozik kacsafejű barátunk. Lehet találgatni, hogy mi lehet a német, az orosz, az olasz, vagy éppen a brit csodafegyver, természetesen igazi trash filmhez méltóan a politikailag leginkább inkorrekt darab lesz az. De ez még mind semmi! Az egyes népek a politikai vezetőn keresztül abszolút sztereotip módon vannak bemutatva, ráadásul némelyikük szinte kiköpött mása a valódi énjének (főleg a Sarkozy elnököt alakító muki). Egyszerre zseniális és fárasztó, ahogyan folyamatosan érkeznek a velük kapcsolatos gegek, ráadásul két japán miniszterelnök is hatalmas savazást kap, nem is beszélve a Kedves Vezető meghökkentő színrelépéséről.

Az élvezhetőséget nagyban növeli, hogy Kawasaki meg sem próbálta a modern kor technikai lehetőségeit igénybe venni a forgatás során, hanem ugyanazokat az effekteket használta fel, mint a kaiju filmek fénykorának trükkmesterei. Ennek megfelelően a Girara bőrébe bújt kaszkadőr nagyokat tapos a modellautókon, viruló fejjel rugdossa szét a makett házikókat, a mosolyt fakasztó régies videotrükkök pedig egész egyszerűen fenomenálisak (és valljuk be őszintén, egy szörnyrajongó számára szórakoztatóbbak, mint a Big Man Japan modern, de steril és lélektelen számítógépes grafikái). A zenei betétek szintén jól el lettek találva, főleg Girara rövid tánca tetszett, az egész filmre a koronát pedig Kitano Takeshi cameo-ja teszi fel, aki ugyan nem jelenik meg a maga valójában, de az egyik kulcsfontosságú szereplőnek kölcsönzi a hangját.

Girara új kalandja egyértelműen nem a széles nagyközönség számára készült, hanem azoknak, akik rajonganak az úgynevezett B, vagy ha jobban tetszik, „rossz” filmekért. Kicsit olyan az érzése a nézőnek, mintha a rendezővel összekacsintana az elején, hogy mindketten tudják, hogy ez az egész csak móka, de ha már móka, akkor a direktor igyekszik kihozni belőle a legtöbbet. Az pedig, hogy lesz-e új kaiju hullám még valaha, vagy egy letűnt kor nagyszerű hagyatéka marad-e csupán, egyelőre még a jövő zenéje.

„All this time, running from walkers, you forget what people do.”

(Akik az első két évadot már látták, azoknak spoilermentes.)

Dale előző évad végén bekövetkezett halála nyilvánvalóan nem csak azért volt fontos állomás a sorozat életében, mert egy főszereplővel megint kurtább lett a zombihordák elől rendre komoly vérveszteségek árán menekülő csapat, hanem azért is, mert vele együtt eltűnt belőle társai erkölcsi iránytűje. Aligha dramaturgiai véletlen, hogy a lyukat a közösségben az egyszerű „ölj, vagy megölnek” elvét valló, katanával hadonászó Michonne tömte be, és hogy Rick még Dale hullájának kihűlése előtt kikiáltotta a maga kis diktatúráját, amiben, aki nem kussol, és teszi, amit mond, az tesztelheti a túlélő skilljeit egyedül, Isten véle. Hány alkalom volt az azóta eltelt részekben, amikor azt éreztük, hogy ha Dale még itt lenne, akkor talán más döntések születnének?

De a nyolcadik résszel most téli szünetre ment, és majd februárban folytatódó The Walking Dead egész üzenete, hangvétele (bocs, Dale) egy kegyetlen tanúságtétel Rick nézetei mellett: a morális támpontok az élőholtak húsával együtt rothadnak, a harmadik évad eddig pont arról szólt, hogy a pöcsölésnek, lelkizésnek már nincs többé helye ebben a világban. Ezt az álláspontot várhatóan hullákkal támasztja majd alá a Kormányzó és az általa uralt Woodbury nevű kisvároska közössége: velük kerülnek szembe Rick és társai, akik egy börtönbe vették be magukat, remélve, hogy az erődítményszerű védelem elég lesz az életben maradáshoz. Figyejjé, megaspoiler: nem lesz.

A harmadik évad szerencsére könnyedén tartja azt a színvonalat (sőt!), amire a sorozat a második végére hágott fel hosszas botladozás és időnkénti pofára esés után. Ez a nyolc rész olyan eseménydús, olyan vérben, fordulatokban és izgalmakban gazdag, mint a korábbi két teljes szezon összesen sem – és innen visszatekintve még az a kettő is megszépül. Mert lehet, hogy összességében lassú, helyenként már-már érdektelen volt, hogy szinte folyton szét akart esni, de mindaz a dráma és horror, ami most találja pofán a nézőt újra és újra, tizedennyire jól sem működne a karakterek és a köztük lévő viszonyok anno ráérősre vett kibontása nélkül. Magyarul: a harmadik évad kurvára arat.

Kell is neki, ha már itt van a képregényből hírhedt Kormányzó, és visszatér minden rednecktahók legtipikusabb példánya, Merle is. Sajnos pont ők a harmadik évad gyenge pontjai. Merle eleve egy túl harsány, túl egyszerű, túl bárdolatlan karakter volt, kilógott – mintha Rob Zombie a szomszédban párhuzamosan forgatott volna egy csupagore hentelős horrorszerűséget Michael Rookerrel, és utóbbi minden forgatási napon rossz ajtón nyitott volna be. És mostanra sem lett több, jobb, az ő figurája csak a testvére, Daryl, és a találkozásuk oldaláról nézve érdekes. Ami pedig a Kormányzót illeti (Governor), őt, kábelcsatorna ide vagy oda, domesztikálták: sokkal kevésbé őrült, perverz és beteg, a képregény eposzi geciládáját egy átlag gazember szintjére rángatták le.

Persze még van rá idő, hogy ezen változtassanak, és a finoman szólva is szenzációs nyolcadik részben ennek a lehetőségnek el is vetik a magvait. Ha a képregényt vesszük alapul (amitől már épp elégszer és épp elég komolyan eltértek ahhoz, hogy inkább ne tegyük), a börtön és a Woodbury közti háború egy-két évig biztos elhúzódik, és már most annyi konfliktus feszül a két csoport közt, ami egy egész sorozatnyi hiriget megindokolna. MOSTANRA nőtt fel a tévéshow Robert Kirkman képregényéhez (ami persze szintén két-három év után indult be igazán): amikor egy posztapokaliptikus zombisorozat képes huzamosabb ideig úgy székbe szögezni, hogy egyébként a zombijelenlét kimerül néhány háttérben elcsoszogó hullában, akkor ott valamit nagyon eltaláltak.

(Bár szabály, hogy ugyanarról a filmről, könyvről, stb., két írást nem közlünk, a Doktor ellenkritikáját (amely korábbi, pozitív Skyfall-recenziónkkal megy szembe), úgy érzem, hiba lett volna megtagadni olvasóinktól. A cikk egyben a Zárt osztály elnevezésű sorozatunk első írása is - ebben a rovatban olyan filmekről emlékezünk majd meg, amelyektől a szerző az agyvérzés határára került. - WF.)

„Even shit has it's own integrity” Gore Vidal

Már az első sajtóközleményből nyilvánvaló volt, hogy piszkosul randa ügy lesz ebből. Sam Mendes filmográfiájának minden egyes nyomorult tétele a létező legkövetkezetesebb módon valósítja meg az émelyítő giccs apoteózisát, az pedig, amikor egy okoskodó pöcsfilkó tökös akciófilmet akar rendezni, valahogy sosem sül el jól.

Az irracionális módon agyonkaserolt forgatókönyvről elég annyi, hogy a sztori legfontosabb moduljait, a dramaturgiai fordulatokat mintha már láttuk volna a közelmúltban (The Dark Knight), a script fennmaradó hányada pedig viccnek sem nevezhető. Ugorjunk. Az egyébiránt kiváló Javier Bardem a rendező úr igényeinek megfelelve hozza a falu ripacsát, az operatőr pedig hiába töri magát, szép képekkel sajnos – bármiképpen is vélelmezi Tarr Béla – csak a fotográfusok kiállításait lehet eladni, ami köztudomásúlag nem azonos a filmmel.

És még nem is ez volna a legnagyobb baj.

Mendes valamennyi műremeke arról tanúskodik, hogy a rendezőnek lövése nincs a szélesvászon lélektanáról. Neki nem elég sejtetni, utalni kell rá; nem elég utalni, meg kell mutatni; nem elég megmutatni, szobrot kell emelni; nem elég szobrot emelni, azt rá kell borítani a nézőre. Abból majd ért a paraszt. Képtelen felfogni a filmkészítés leglényegét, hogy a nappali alapterületével megegyező vászonfelületen a szofisztikált gesztusok is tökéletesen működnek, semmi szükség túlcsinált ripacskodásra meg szakadatlan tehénbőgésre; nem attól lesz egy közlés hangsúlyos, hogy zsinórban ötször, egyenesen a kamerába bámulva vakkantja el valamelyik mellékfigura, és nem attól lesz rétegzett egy karakter, ha explicit ábrázolják a legbelső vívódásait.

Még mindig semmi gond, bírom én az erőset. Számottevő élettapasztalatomnak köszönhetően hozzáedződtem a fent vázolt világnézethez, láttam már szakmai alapon, belülről szellemi fogyatékosok bentlakásos intézetét. Érthetetlen nagylelkűségemtől vezettetve hajlandó volnék megbocsátani, de a karakter lemészárlása felett már képtelenség szemet hunyni.

Szegény, szerencsétlen 007-es: a figura iránt tökéletesen érzéketlen Sam Mendes gusztustalan módon meggyalázta Bond alakját. A világhírre verekedett szopómajom által újradizájnolt duplanullás operatív ügynök képtelen teljesíteni az erőnléti tesztet. Lőni sem tud. Remeg a keze. Szégyenkezik a kora miatt. Nagyon kéne neki a szeszkó. Lyukas a pulóvere, nincs kalapja, buksi fején kopogtat az eső. Keményen üti a balsors, és még a borotváját is elveszítette.

Sammy boy, alig ismerek rád. Más voltál régen. Miféle beteges alkotói önkorlátozás ez? Miért ne lehetne, mondjuk: meleg? Gondoljuk tovább: kerekesszékes meleg? Krónikus vizelettartási problémákkal? És mindezt érvényes társadalombiztosítási szám nélkül! Az mennyire korszerű, mély és árnyalt James Bond volna! Négyzetre, mit négyzetre, sokadik hatványra emelt dráma! Rengeteg jó ötletem van még, kérdezz bátran, you’re welcome. No charge.

Mendes annyira kreatív, mint az önmagát fantáziadúsnak vélelmező kamionparkolós kurva, aki a változatosság kedvéért keresztbe kapja be a munkaeszközt; holott bevallása szerint „azért vállalta el a Skyfall-t, mert valami olyat akart rendezni, ami rákényszeríti, hogy másképp csinálja a dolgokat, mint ahogy megszokta”. Haversrác, ne mondd, hogy senki nem szólt: sajnos pont ugyanazt a fingszagú giccset csináltad, amit megszoktunk tőled. Totális tévútra vitted a Martin Campbell által felépített karaktert, leromboltad Daniel Craig hitelét (a bevételi adatokat tekintve nehéz elképzelni, hogy készül még vele tisztességes Bond-film). Hülyére vetted a filmtörténelem legnagyobb brandjét.

Odaszartál a küszöbre, s bár az utánad jövők talán el tudják takarítani a mocskodat, de a látványt feledni: azt sajnos soha.

Cubby Broccoli, ha élne, kilencágú faszkorbáccsal kergetne végig a Sunset Boulevardon.

A Marvel "rilancsa", a Marvel NOW!, ellentétben a DC tavalyi 52-jével, nem reboot, nem babrál a kontinuitással, minden, ami eddig történt, az ezután is érvényes, pusztán arról van szó, hogy néhány képregény megszűnik, néhány indul/újraindul, és szinte minden nagyobb sorozatnál új alkotógárda landol. Ami ráfért a Marvelre, mert sok, adott szériát iksz éve vitt íróján érződött már a kreatív fáradság. Ők most új játszóteret, és remélhetőleg új ihletet kaptak.  A ráncfelvarrás a konkurenciával ellentétben nem egyhuzamban, hanem fél év leforgása alatt, októbertől márciusig történik. Az első adagot most szemrevételezzük.

Avengers vs. X-Men
De előbb megérdemel pár szót… nem, ez így nem jó, szóval, előbb a rend kedvéért ejteni kell pár szót az egész Marvel NOW!-nak megágyazott nagy éves crossover haddelhaddról, ami annak ellenére volt csapnivaló, hogy Fractiontől Bendisen át Aaronig szinte mindenki részt vett benne, aki manapság a Marvelnél számít. A címbeli két szuperhőscsapat azért esett egymásnak benne, mert a Főnix Erő nevű kozmikus entitás útban volt a Föld felé, és az Angyalok szerint pusztatani jött, a mutánsok szerint meg a fajukat megmenteni – miután Küklopsz és Amerika Kapitány Utópia partjain sebtében megejtett faszméricskélése nem döntötte el a konfliktust, maradt a régen is jól bevált „biztos meg tudnánk beszélni, de azért csak verjük ki a szart egymásból” problémakezelési módszer. Amikor a Főnix Erő megérkezett, és eloszlott öt mutáns közt (Küklopsz, Kolosszus, Magik, Emma Frost, Namor), lehetőségek armadája nyílt meg az addig dögunalmas sztori előtt – de az íróknak sikerült ügyesen manőverezniük, és mindegyiket kikerülték. Az egész AvX cirkusznak csak a végére lett valami értelme, és csak azért, mert – látszólag – felpofozta kicsit a jó ideje a Napon szikkadó status quo-t. X professzor meghalt, gyilkosa, Küklopsz, fogoly majd szökevény lett, és a Mutánsvilág óta először újra bukkannak fel új mutánsok a Földön. Amerika Kapitány pedig rájött, hogy talán nekik, mint – ember – szuperhősöknek sem ártana tenniük valamit a két faj békés együttéléséért.

Uncanny Avengers #1-2

Történet: Rick Remender
Rajz: John Cassaday

Itt jön képbe a Marvel NOW! első nagy dobása, az Uncanny Avengers, amiben a Kapitány egy Bosszú Angyalai és X-Men tagokból vegyesen álló szuperhőscsapatot vezet. A Marvelnek ezt az új zászlóshajóját az a Rick Remender kormányozza, aki a Fear Agenttel lopta be magát minden valamirevaló geek szívébe – akad is benne egy-két rá jellemzően elborult ötlet, elég csak az első szám cliffhangerére gondolni, ami többeknél is durván kilengette az ingát, ilyen vagy olyan irányban. Ez még csak egy „ebből bármi lehet”-jellegű, csapatösszeszedős prológus volt egy „gyere vissza a következő számra is” waddafákkal a végén, de a második füzet már intelligensebb, kerekebb, dinamikusabb, és magabiztosabban lövi be az irányt a jövőre nézve. Egyébként kétségkívül jól van megírva (Remender csillaga nem véletlenül emelkedett oda, ahol most van), John Cassaday szépen rajzol, a karakterekben és a csapatdinamikában pedig nagy-nagy lehetőségek vannak – végülis az egész koncepció egyik legizgalmasabb része az, hogy olyan hősöket kovácsol egy csapatba, akik eddig szinte alig érintkeztek egymással. Úgyhogy ez bizonyos szempontból szűz terület, olyan meg nem sok van a Marvel/DC világában.

A+X #1-2

Történet: sztorinként változó
Rajz: sztorinként változó

Erről itten nehéz lesz konkrétumokat mondani, tekintve, hogy egy antológiasoroztról van szó, rövid, önálló sztorikkal (füzetenként kettő) amiket mindig mások-mások írnak és rajzolnak. Az összekötő kapcsos köztük az, hogy az Avengers és az X-Men egy-egy tagja közösen csépelnek bennük valakit, valamit, valamiért – szóval ez egy team-up könyv. Az első számban Cable és az Amerika Kapitány/Bucky duó akciózott a II. világháború alatt, illetve Hulk és Rozsomák kerültek szembe saját jövőbeli énjükkel, a (lényegesen jobb) másodikban pedig Vasember szövetkezett Kittyvel (és Lockheeddel) a Brood ellen (Peter David szokásosan ötletes-vicces-jó formában), illetve Vadóc és a Fekete özvegy Sentinel robotok ellen (ezt a szenzációs Chris Bachalo nem csak rajzolta, hanem írta is, és nem is rosszul). Szóval, ez olyan lesz, amilyen: amikor épp jó írókat kérnek fel rá, akkor jó lesz, amikor épp nem jókat, akkor nem jó lesz, de tekintve, hogy kétszer kurvasok karakterből lehet válogatni, biztos látunk majd remek team-up dinamikákat.

All-New X-Men #1-2

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Stuart Immonen

Durrbele high concept: a haldokló (!) Bestia visszautazik a múltba, amikor még csak öten voltak az X-Menben, hogy akkori társainak, élükön Küklopsszal, megmutassa a jövőt, és szembesítse őket későbbi önmagukkal – illetve még inkább, hogy a jelenlegi, radikalizálódott Küklopszot szembesítse régi, idealisztikus önmagával, hátha attól észhez tér. A címet Brian Michael Bendis kapta, aki ezzel egyidejűleg kiszállt az Avengersből (végre – az utóbbi két-három évben már nagyon csúnyán belefásult), és a váltás láthatóan jót is tett neki. A sztori dagadozik a potenciáltól, mind az egyes karakterek sorsát (elkezdtem számolni, hogy hány szereplő életében, hányféleképpen vezethetnek durva emocionális élményhez az események, de egy idő után belefáradtam), mind az összképet illetően (a második szám már nagyon ügyesen megágyaz mindenféle későbbi érdekes-izgalmas jóságnak), a dialógusok Bendistől szokásosan nagyszerűek, Stuart Immonen képei pedig, szintén nem meglepő módon, szemet gyönyörködtetőek. Az egyik legjobb lehet a Marvel NOW! újszülöttei közül. És csalódnék is az alkotópárosban, ha nem az lenne.

Captain America #1

Történet: Rick Remender
Rajz: John Romita Jr.

Remender másodszor. A képregény (a karakteresszenciát ügyesen összefoglaló bevezető után) úgy indul, hogy a főszereplő meglovagol, és megállít egy totál függőlegesen zuhanó, ökoterroristákkal teli repülőgépet, és úgy végződik, hogy egy lombikbébivel a hóna alatt, Arnim Zolától menekülve, hajótörést szenved a Z dimenzióban. Remender azt mondta, az ő Amerika Kapitánya fényévekre lesz attól, amit a cím korábbi íróitól megszokhattunk, és inkább olyan agyament sci-fi ponyva irányba viszi majd, mint anno a Fear Agentet. Az első, máris pokolian szórakoztató szám alapján: no shit! De tényleg, és ha Remender emellett még abbéli ígéretét is megtartja, hogy az őrült kalandok közepette leás Steve Rogers karakterének mélyére (ahogy azt Heath Hudsonnal tette), és egyébként is, ha ez a széria csak feleolyan jó lesz, mint amaz, amivel híressé vált, már meg is van az év Marvel-címe. John Romita Jr. is remek formában van, már a borító is egy gyönyörűség. Aki unja, hogy ezek a riláncsok mindig csak ígérik az újdonságot, aztán mégis csak ugyanazt csomagolják kicsit új köntösbe, az vessen egy pillantást erre.

Deadpool #1-2

Történet: Brian Posehn, Gerry Duggan
Rajz: Tony Moore

Szerencsétlen Deadpoolt, hiába az utolsó igazán nagynevű és jól sikerült kreálmánya az amerikai szuperhősmitológiának, rég csak mellékszereplőként tudták tisztességesen írni – saját sorozatai laposak és humortalanok voltak. A Marvelnek négy évbe telt ráébrednie, hogy a Wolverine: Origins (mindenki vessen keresztet) karót nyelt írója, Daniel Way talán nem a legmegfelelőbb egy harsány, hipererőszakos-hipervicces popkultura/metafiction őrület szellemi vezérének. Úgyhogy az új Deadpool sorozathoz vették a fáradságot, hogy leszerződtessenek egy komikust, Brian Posehnt és haverját, Gerry Duggant, rajzolónak pedig felkérték a nagyszerű Tony Moore-t. Az eredmény a Marvel NOW! eddigi legnagyobb meglepetése. A sztori szerint Deadpool egy szerencsétlen, kövérkés S.H.I.E.L.D. ügynöknő megbízásából félőrült szellemekként feltámasztott, szerte az országban ámokfutó amerikai exelnökökre (!) vadászik (ha közben nagyfeszültségű árammal véletlenül ropogósra süt egy szegény állatkerti elefántot, annyi baj legyen), eszméletvesztés idején pedig arról fantáziál, hogy dögös szuperhősnők a strandon verekednek a kegyeiért. Szóval az új Deadpool minden, aminek lennie kell: őrült, vicces, akciódús, pörgős, szexi, illetlen és frenetikusan inkorrekt. Így kell ezt csinálni.

Fantastic Four #1/FF #1

Történet: Matt Fraction
Rajz: Mark Bagley/Michael Allred

Nem bízom Matt Fractionben. A hitem először a lapos Vasemberénél ingott meg, és tavaly, a Fear Itself idején (bocsánatot kérek a megemlítéséért), kevés híján végleg leírtam. De gondoltam, hátha neki is jót tesz az új sorozat, az új karakterek - és a kezdet nem is rossz. A két széria, ami legalábbis egyelőre, szorosan összefonódik, abból indul ki, hogy Reed Richards rájön, az instabil molekulák, amik annak idején a képességeiket adták nekik, most lassan megölik őket. Összepakolja a családot (akik előtt a haldoklás tényét titokban tartja), hogy elvigye őket egy intergalaktikus/dimenziós/idősíkos/mindenes nagy kalandra, remélve, hogy valami még ismeretlen univerzumban/létsíkban/izében majd talál megoldást a problémára (mert az ismertekben nincs). Erről szól majd a Fantastic Four – az FF pedig arról, hogy a csapat hátrahagy egy helyettes Fantasztikus Négyest (Scott Lang, She-Hulk, Medusa és egy új karakter), hogy azok az ő távollétükben védjék a Földet, és vezessék a jövő nagy elméit tanító FF-et. Előbbi egy „agyameldobom” felfedezős kalandsorozat ígéretével kecsegtet, utóbbi pedig némi szuperhősös akcióval fűszerezett könnyed sci-fi/komédia matinével. Az első számok alapján egyelőre csak az „érdekes” címkét tudom ragasztani rájuk – majd meglátjuk. A rajzolókon (Mark Bagley, Michael Allred) semmi nem fog múlni.

Indestructible Hulk #1

Történet: Mark Waid
Rajz: Leinil Francis Yu

Mark Waidnek elvileg ott kellett volna folytatnia a Hulk sztoriját, ahol Jason Aaron lezárta: a zöld behemót és Bruce Banner elfogadták egymást, békében osztoznak közös testükön, és azt a formáját használják, amire éppen szükségük van. Szar ügy. Mármint kösz Jason, hogy teljesen kizsigerelted a karakter lényegét. Abszolút a változás, a status quo felrázása mellett vagyok, de az esszenciát talán nem kéne baszogatni – avagy a belső ember-szörny konfliktus lecserélése egy tipikus szuperhősfelállásra, az nem frankó. Nem csoda, hogy Waid úgy döntött, picsába a kontinuitással, és úgy csinál, mintha Aaron sorozata soha nem is létezett volna (szóval ez a kivétel a bevezető szöveg alól). Szóval, Banner felkeresi a S.H.I.E.L.D.-et, és alkut ajánl: adjanak neki pénzt, támogatást, és az ő érdekükben fogja kamatoztatni briliáns elméjét, amikor pedig kezdi elveszteni az uralmat a Hulk fölött,  hajítsák le egy terrorista táborra, amíg már senki nem mozog körülötte, és lenyugszik. Waid nem ma kezdte, tudja, mitől döglik a légy: a sztori patentos, feszes, jól megírt, az ötlet, ha nem is teljesen új, de az utóbbi évek kétségbeesett, görcsös „mit is tudnánk kezdeni a Hulkkal” kapálódzásai után szimpatikusan egyszerű és érdekes. Leinil Francis Yu rajzai is nagyszerűek, Hulk duplaoldalas belépése egyszerűen gyönyörű. Ígéretes cucc.

Iron Man #1-2

Történet: Kieron Gillen
Rajz: Greg Land

Ez hamar elvesztette az érdeklődésemet, majdnem leírtam már az első rész alapján is. Míg a szélesvásznú Marvel-őrjöngések közepette Vasember népszerűsége olyan magas, mint korábban soha, a képregény évek óta szenved a kompetens ötletek hiányától. Utoljára Warren Ellis állt elő komolyabb újdonsággal 2005-ben (Extremis, nagyjából ezt veszi alapul majd a harmadik mozifilm), rögtön ezután Daniel és Charles Knauf írtak egy kiváló sztorit a Mandarinnal (Haunted), és azóta csak a középszer van – többek közt Matt Fractionnek köszönhetően. A stafétabotot most Kieron Gillen vette át, aki a sztorival túlságosan is ismerős vizekre evez (a Vasember-technológia rossz kezekbe kerül, hősünknek le kell vadásznia a felelősöket), a karakterekkel kapcsolatban semmiféle új vagy érdekes elképzelése nincs, és túl sokat pofázik feleslegesen. Greg Land rajzai meg a szokásosak, arcábrázolásai egyenesen gusztustalanok, ki lehetne üldözni velük a világból. Grafikailag és történetileg is unalmas.

Thor: God of Thunder #1-2

Történet: Jason Aaron
Rajz: Esad Ribic

Megvan a Marvel NOW! eddigi győztese. Emlékeztek még J. M. Straczynski remek – sajnos befejezetlenül maradt – Thorjára, ami után évekig csak vegetált a sorozat? Jason Aaron most kirángatja a szériát a középszerűség mocsarából, és visszaemeli arra a szintre, ahol Straczynski idejében volt. Két rész után nincs egy szó, egy panel, egy momentum, amibe bele tudnék kötni, Esad Ribic csodálatos látványvilága és Aaron komor, eposzi, fantasztikus hangulatú dark fantasyja, amelyben valami ismeretlen és rettenetes ellenség nemhogy isteneket gyilkol, de egész panteonokat irt ki, szimplán lenyűgöző. Az szinte már csak plusz, hogy a sztori egyszerre bonyolódik a régmúltban (amikor Thor fiatal, és még nem érdemelte ki a Mjolnirt), a jelenben és a távoli jövőben (amikor már ő az egyetlen élő asgardi). Szinte. Szerencsére az író ehhez a sorozathoz elővette a komolyabbik énjét (ld. Scalped), szóval nem kell olyan elszállt agymenésekre számítani tőle, mint a Hulkban vagy a Wolverine & the X-Menben – nem is illene ide. Ez egyelőre, így ahogy van, hibátlan, most már „csak” meg kell tartani ezt a színvonalat… úgy pár évig.

X-Men: Legacy #1-2

Történet: Simon Spurrier
Rajz: Tan Eng Huat

Ez a cím eleinte a mostanra elpatkolt Xavierről szólt (a Messiah Complex eseményei után), aztán Vadóc került a középpontjába, most pedig megint egy teljesen új irányt vesz. A többek közt Judge Dredden edződött Simon Spurrier sorozata Xavier enyhén szólva többszörösen hasadt személyiségű fia, David (Legion) köré épül, aki az elméjében börtönt épített a testét és agyát uralni kívánó rengeteg, más-más szuperképességekkel bíró (és többségében totál őrült) személyiségének, mely börtön azonban apuci halálával összeomlik. Szóval David egyrészt próbál valami értelmet, célt találni az életének, másrészt meg igyekszik kordában tartani darabokra hulló agyát, amiben szó szerint háború dúl. Jó a koncepció, David pedig egy nagyon érdekes karakter, akit eddig csak gonosztevőként/mellékszereplőként láthattunk – van potenciál benne, hogy főszereplővé léptessék elő, nem is kevés (bár akadnak veszélyei is, történeti ÉS sikerszempontból egyaránt; utóbbi: meddig lesz rentábilis egy ilyen kispályás karakterrel foglakozó széria?). Spurrier az első két rész alapján tudja, mit csinál, a történet érdekes, fordulatos, a David agyában lévő káosz ábrázolása nagyszerű, Tan Eng Huat képi világa szépen-dinamikusan kaotikus, és az egész bír azzal az izgalmas érzéssel, hogy a cselekmény innen úgy vagy százfelé futhat. Ígéretes.

Egy magányos, koszos, ápolatlan ronin ül egy nemesi klán udvarának közepén – seppukut, rituális öngyilkosságot készül elkövetni, hogy véget vessen éhezésének, nélkülözésének és céltalanságnak. Legalábbis ezt állítja – valójában egy sajátos, gondosan kitervelt bosszú jogos útját járja. Mozdulatlanul, halkan beszélve, halálos nyugalommal várja az idejét, körülvéve a klán szolgálóival és harcosaival, elszeparálva a világtól, mégis annak középpontban.

A Harakiri (Seppuku, 1962; Takashi Miike tavaly forgatott belőle egy remake-et) a legjobb Akira Kurosawa-film, amihez Akira Kurosawának nem volt semmi köze. Kobayashi Masaki (The Human Condition) szamurájdrámája egyszerre a ’60-as évek egyik legjobb, szívszorító emberi tragédiája és keserű, cinikus vádirata egy életmódnak, egy rendszernek, egy egész társadalomnak, ami azóta az enyészeté lett – és ez talán nem is baj.

A film egy nagy klán státuszának és hatalmának szimbólumával, egy ragyogó kiállítású harci páncéllal nyit és zárul. A nyitányban a páncél csupa félelmetes, lenyűgöző erő és nemesség, a záróképek alatt csupa hazugság, becstelenség és üresség. A páncél az, ami, csak a percepciónk változik.

A koszos, ápolatlan ronin, Tsugumo Hanshiro (Nakadai Tatsuya hipnotikus erejű alakításban) az Iyi klántól kéri, hadd vessen véget életének becsülettel, az ő udvarukon. A klán vezetői vonakodnak: 1630-ban járunk, a gazdátlan és étlen szamurájok idejében, és már híre ment, hogy vannak roninok, akik becstelen módon seppukuval fenyegetőzve csikarnak ki alamizsnát a klánoktól.

Hanshirónak figyelmeztetésképp elmesélik egy ilyen ronin történetét: állásért vagy ételért jött kuncsorogni, ők azonban szaván fogták, és végül rákényszerítették a seppukura – amit bambuszkarddal kellett végrehajtania, tekintve, hogy igazi kardját már rég eladta. Hanshihro azonban ezután is tántoríthatatlan – csakhogy ismerte a fiatal szamurájt, akiről az Iyi klán mesélt neki, és ahogy fogalmaz, hagy némi kívánnivalót maga után az, ahogy a klán a szituációt kezelte.

Hashinoto Shinobu, Kurosawa nem egy remekművének forgatókönyvírója (A hét szamuráj, A vihar kapujában, Véres trón) ugyanolyan gondosan, precízen, lépésről lépésre haladva bontja ki a jelen és a múlt eseményei közt váltakozó cselekményt, mint ahogy Hanshiro állítja fel a látszólag kivédhetetlen morális csapdát. Lassan oszlik a főszereplő motivációit borító köd, viszont annál fájdalmasabban: a flashbackek fokozatosan árnyalják a seppukura kényszerített „tisztességtelen” szamuráj történetét, becsületét aprópénzre váltani kívánó senkiháziból kisbabájáért és feleségéért aggódó felelős férfi lesz, akinek a szeretet nevében elkövetett, szamurájkódot sértő tettei még magát a rendíthetetlen erkölcsi szobrot, Hanshirót is szégyenben hagyják. Mert az igazi hős, az igazi ember nem az, aki mindenáron ragaszkodik egy ideához, hanem az, aki képes felismerni, hogy ha túl kell lépnie rajta.

A Harakiriben jó másfél óra eltelik, mire a kardok először kirepülnek a hüvelyükből, de az addig elhangzó szópárbajok nem kevésbé intenzívek és izgalmasak. Kobayashi kamerája lassan, mégis dinamikusan szemléli a meghalni érkezett Hanshiro és az Iyi klán egyre nyilvánvalóbb konfliktusát, ami törvényszerűen vezet egy brutális leszámoláshoz. A finálét három kisebb párbaj vezeti fel, és Kobayashi még itt is késleltet: az első két küzdelemből alig látunk valamit (bár tudjuk, hogy egyébként sem lehetnek hosszúak), csak a harmadikra kapjuk meg a klasszikus felállást, a szélfútta mezővel, és az egymással farkasszemet néző harcosokkal – de oda is el kell jutni egy szűk, párbajra alkalmatlan kis helyiségből, temetőn, erdei úton átsétálva. A feszültség itt már alig elviselhető.

Ahogy Kurosawa, Kobayashi is a romló, összeomló félben lévő rendszert kritizálja, az akkori háborúk utáni Japánt párhuzamba állítva a második világháború utánival (az sem véletlen, hogy Hanshiro Hiroshimából származik), de ő már a múltat sem látja olyan szépnek és fényesnek, nála a fejétől bűzlik a hal, a gyökerétől rothad minden. Nem csak a lenézett roninok feledkeznek el a szamurájkódról, de az ahhoz való ragaszkodásról papoló, azt páváskodva fenntartó nemes klánok is, amik számára a becsület és a tisztesség látszata fontos, nem pedig a becsület és a tisztesség maga. Az álszentség mélyen beleitta magát a társadalomba, olyannyira, hogy leleplezése lehetetlen: a történelmet a győztesek írják, és ők semmitől nem riadnak vissza.

Miközben a tradíció mögé bújva kényszerítik ki az események általuk kívánt végkimenetelét, az embereiket tizedelő, felbőszült Hanshirót nem restek puskákkal agyonlőni – a főszereplő erkölcsi győzelmét (nemes bosszúját éppúgy, mint golyók általi halálát megelőző seppukuját) elmossa a meghamisított történelem. Ahogy az értékeket és a becsületet elmossa az önzés és a barbarizmus.

A Gatto... tartalmaz pár kellemetlenül erőltetett vígjátéki elemet, amelyekbe Argento olyannyira beleszeretett, hogy következő filmje, a Quattro mosche di velluto grigio (Négy légy a szürke bársonyon) sem tud meglenni nélkülük, sőt, már-már burleszkes túlzásokkal megfejelve alkalmazza őket. Morricone gyakran avantgarde-ba hajló muzsikája (kétféle Morricone létezik: Leone dallamdús zeneszerzője és a modern-humortalan Ennio, utóbbi Argentónak jutott ki osztályrészül) szinte szünet nélkül szól, így aztán mikor abbahagyja, egyes csendre kihegyezett csúcspontok még a bekalibráltnál is ütősebbnek hatnak.

A Quattro mosche... korai fordulópont Argento karrierjében: nemcsak saját bejáratott stíluselemeire reflektál vele, hanem magára az időközben rendkívül népszerűvé lett giallo műfajra is. Történetvezetése egyenes vonalú, még ha a számtalan csavar és mellékszál hatására nem is tűnik annak, bár ezek, a Gatto... esetével ellentétben nem keltik a történet felesleges túlbonyolítottságának látszatát. Argento alkalmazott képi világa ennél a filmnél nevezhető először öncélúnak – nem mintha ez negatívum lenne -: egyes jelenetek (pl. a lassítva felvett autóbaleset) éppen végtelen precizitásuk miatt lenyűgözőek.

Roberto Tobias (Michael Brandon, Dempsey és Makepiece) a korábbi filmek főszereplőihez hasonlóan rendelkezik művészi tendenciákkal – rock zenész -, ám tőlük eltérően korántsem ártatlan kívülálló. Bár tőle független okokból keveredik korpa közé, áttételesen rögtön bűnössé válik, ugyanis az első gyilkosságnak ő lesz a tettese, még akkor is, ha – paradox módon - a körülmények áldozata. Már a főcím is nagyszerű példája a konvencióktól eltérő, manipulatív vágási technikának: Roberto együttesének (bizonyos beállításokban egy gitár belsejéből filmezett!) próbája keveredik a hős az elmúlt pár nap furcsa eseményeire való visszaemlékezésivel – egy ismeretlen férfi követte mindenhová -, illetve Roberto azon próbálkozásával, hogy – miután megelégelte hogy kémkednek utána -, sarokba szorítsa az idegent; ezen audiovizuális kakofónia közé pedig egy lüktető emberi szív inzertjeit vágja be.

Üldöző és üldözött konfrontációjára egy használaton kívüli, romos koncertteremben kerül sor, ahol a férfi, Roberto elől menekülve a zenekari árokba zuhan és életét veszti. A balesetet egy másik, hátborzongató álarcot viselő alak a karzatról lefényképezi – a történet tengelye máris másfelé áll, mint a korábbi filmekben, hiszen itt a főhős maga is gyilkos, sőt, zsarolható! Az ismeretlen álarcos kilétének titokban tartása (vö. unisex volta) az első utalás a sztori központi témájára, a nemi szerepek filmes kijátszhatóságára, a mentális terror alá helyezett instabil személyiség (Roberto) változásáról már nem is beszélve.

A zsarolás, a leleplezéstől való rettegés és a bűntudat által kiváltott pszichózis szemléltetésére Argento érdekes ötlettel áll elő: a család barátja Robertónak és feleségének (Mimsy Farmer) részletesen beszámol egy államilag elrendelt kivégzésről, egy lefejezésről, amelynek egy arab országban volt tanúja. Roberto éjszakánként újra és újraálmodja, mintegy megéli a hallottakat, sőt, mindig tovább álmodja a kivégzési rituálét, ám minduntalan felébred, mielőtt az elítélt fejét lenyisszantanák. A film legutolsó jelenete zárja ezt a narratív zárójelet, amelyet értelmezhetünk akár úgy is, hogy a férfi rémálmai mintegy átcsordulnak a valóságba (éppen úgy, ahogy Argento munkásságában is létrejön a váltás: a Profondo Rosso az első egész estés szürreális horror-hallucinációja): a zsaroló – akkor már gyilkos – fejét veszti egy autóbalesetben. Ez nemcsak Roberto szenvedését zárja le, de a történet végére is abszolút pontot rak. A zárójelenetet egy, természetbeni változások megfigyelésére használt, rendkívül gyors zársebességgel dolgozó kamerával vették fel – a halál pillanata morbid, tudományos precizitású filmre vitelének ez az igénye jó példa arra az excentricizmusra, amely Argento filmjeit világviszonylatban egyedivé teszi.

Roberto magánnyomozót fogad, a nyíltan homoszexuális Arrossiót, aki egyszerre comic relief (“Még soha egyetlen ügyet sem oldottam meg!”) – ebben a minőségében a korábban említett slapstick betétek némelyike is hozzá fűződik - és tragikus figura, aki a zsaroló-gyilkos személyének felderítése közben veszti életét, a házaspár szobalányához hasonlóan, aki szintén kideríti ki áll Roberto életének tönkretétele mögött. Roberto mindeközben passzívan viselkedik, nem igazán képes önerejéből semmire (Lehetne mulyább? Még egy takarítónő és egy meleg detektív is talpraesettebb nála!), mintegy előhírnökeként Marc de-maszkulinizált figurájának a Profondo Rosso-ban. Mivel Argento művészkarakterei valószínűleg önmaga alteregói, ez némi önkritikaként is felfogható.

Argento filmjei – és ez meglehetősen szokatlan az olasz zsánerfilmekben – általában mentesek mindenféle vallásos utalástól. A Quattro... ebből a szempontból egyedül áll a rendező filmográfiájában: God(frey), a festő figurája a Mindenható egyértelmű, bár cinikus és blazírt megtestesülése. Szüksége óráján ő igazítja útba Robertót, és a film végén az ő deus ex machina-szerű közbelépése menti meg a zenész életét. Az, hogy Godfrey-t Bud Spencer játssza, szinte magától értetődik – ám még az ő magabiztos testi jelenléte is csak kis mértékben képes eloszlatni a patológiás hisztéria mindent átitató légkörét, sőt, néha élvezettel mártózik meg benne: önmagát a halál ikonográfiájával veszi körül, legyen szó akár saját képeinek morbid témáiról vagy az általa olyannyira frekventált koporsó-kiállításról.

A gyilkost leleplező áltudományos fordulat az Állat-trilógia hasonszőrű motívumai közül a leghihetetlenebb, ugyanakkor műfaji kontextusban a legtetszetősebb. A gyilkos utolsó áldozata Delia, a tini, akivel Roberto szexuális kapcsolatot tart fenn – Argento utóbbival igyekszik félig-meddig bebetonozni a főhős férfiasságát, ám egyúttal unszimpatikussá is teszi. A lány retináján – legalább is a filmbéli tudorok ezt mondják, úgyhogy igaz kell, hogy legyen! – lenyomatként megmarad életének utolsó vizuális élménye (a vizsgálathoz elengedhetetlen a szemgolyó kioperálása, a grand guignol spektákulumot fokozandó). Sajnos a formátlan valami leginkább a címadó “szürke bársonyon mászkáló négy légy”-re hasonlít, magyarán semmi értelmesre. Robertónak csak később, egy ide-oda lengő nyakláncot megpillantva esik le a tantusz...

A Quattro... eredeti fényképezési- és vágás technikája, a mese szövésének fordulatai, illetve az egyedi szubtextus több szinten is élvezhető filmmé teszik, amelyből egyedül az a kohézió hiányzik, amely ezeket az elemeket szorosabbra fogná. Az sem válik hasznára, hogy Michael Brandon alakítása, akit James Franciscusszal vagy Tony Musantével ellentétben Argento kimondottan kedvelt, enyhén szólva renyhe, sőt kifejezéstelen.

A Quattro... az átmenet filmje Argento karrierjében: az általa meghonosított műfaji fogásokkal játszadozik el technikailag bravúros szinten, ám még messze nem úgy, ahogy a giallo csúcspontjának tartott 1976-os remekműve, a Profondo Rosso fog. A kompozíciók összeállítása és a színekkel való kísérletezés (egy-egy erős tónus ural bizonyos beállításokat, illetve néha különböző, hangsúlyos alapszínek vannak “egymásnak eresztve”), valamint a kamera mozgatásának területén a film óriási előrelépés korábbi, félig kiforrott munkáihoz képest.

A Quattro...-ban dolgozik utoljára együtt Morriconével; a Mester stílusa túlságosan is konvencionális - sőt, a tárgyalt film esetében egyenesen enervált - ahhoz az Argento által elérni kívánt audiovizuális-erőszakos úthenger-hatáshoz, amelyet majd a Goblin teremt meg.

A sárgás-koszos képi világú westernnoirt, ami a Yojimbo és az Egy maroknyi dollárért után a harmadik volt Dashiell Hammett Véres aratás című regényének "adaptációi" sorában, a kritikusok többsége ízekre szedte (hogy miért, arra majd egy külön cikkben kitérünk), és a zenéje sem szerzett magának túl sok rajongót. Pedig a jellegzetes westernmuzsikát szállító Elmer Bernstein kirúgása után Walter Hill rendező régi fegyvertársa, Ry Cooder kétségkívül valami olyasmit tett le az asztalra, ami sok hasonszőrű művel ellentétben becsülettel megdolgozott az „eredeti filmzene” kifejezés első szaváért is.

Ilyet, legyen szó akár atmoszférájáról, akár hangszereléséről, nem hallasz sokat. A főtémában felhangzó érdes szaxofon és a durva elektromos gitár elegye egészen egyedülálló, és meglepően jól passzol a film helyszínéhez és korszakához (szikár és barátságtalan, mint Jericho Bruce Willis által lyukassá lőtt városa), hangulatának és képi világának pedig egyenesen tökéletes muzikális leképezése. Leginkább westernzenébe oltott zabolátlan rockként lehetne jellemezni: a vonósokat ügyetlenül imitáló szintetizátort egy perc után szerencsére elnyomja a szaxofon és a gitár említett, a score gerincét adó, gátlástalan duettje, és a dobok határozott, vérpezsdítő ritmusa. Kurvára nem egy nászutas nyaralótelepen járunk, az nyilvánvaló. Nincs itt más, csak por, mocsok, hullák és hullajelöltek. Cooder veszettül cool főtémát írt, az más kérdés, hogy nagyjából ez az egyetlen igazán hallgatásra érdemes a bő 50 perces albumon. A többi az enyészeté, akárcsak a film, Jericho városa és Bruce ellenségei.

Ha valaki egyszerre pedikűrös és járatlan az interperszonális kapcsolatokban, az egy elég necces kombináció. Bao Ling-re mindkettő jellemző, így nem csoda, hogy mikor a jóképű Shi Jong Jie nyújtja oda neki a kezét, körmeit megreszelendő, a csaj kitörő lelkesedéssel lát munkához. A műszak lejártával Bao Ling a járdáról óvatlanul az úttestre bénázik, és bár az elrobogó taxi nem üti el, súrlódásuk lendülete lerepíti a lány szemüvegét, amely menthetetlenül összetörik. Shi fehér lovon közlekedő herceg módjára (akinek természetesen a körmei is makulátlanok!) felajánlja, hogy optikusi magánpraxisában, ingyé' és bérmentve lediagnosztizálja Bao Linget. A csaj kapva kap a potya magánrendelői vizit lehetősége után, és csak akkor bizonytalanodik el, amikor Shie szemüveg helyett kontaktlencsék felhelyezését javasolja neki. A csávó túl smooth ahhoz, hogy Bao ellenkezzen vele, így pár perc múlva szemgolyóján apró üveglapokkal távozik a férfi üzlet-rendelőjéből.

VESZTÉRE! Lányok, ezért ne hagyjátok, hogy mindenféle jólfésült-jólborotvált senkiházi hülyítsen benneteket! Shi Jong Jie ugyanis egy kísértet... nem, egy inkubusz... nem, egy zombi... a francba, a három egyszerre! (mindenesetre nem köngsi, a kínai ugráló vámpír), aki Bao Ling kontaktlencsés szemének meghipnotizálásával fejti ki cekcuális hatalmát a gyenge akaratú nőn (utóbbi egyetlen támasza a horrorrajongó kvázi-vőlegénye – na, kisanyám, neked annyi!). Az éjjelenkénti, reákényszerített lepedőmutatványok kimondottan egészségtelen hatással vannak szegény Bao Lingre: addíg sem volt egy Ming váza, de ezen megerőltetések után fizikális leépülése egyre randább formát ölt. És ez még hagyján! Hongkong összes kísértete a nyakára jár, vagy legalább is nem tudja őket nem észrevenni; itt egy öngyilkos mosogatóbácsi, amott egy hegyomlás zombiáldozatai kapkodnak az ütőere után – nem csoda, hogy Bao Lingnek elege lesz az egészből, és ördög-, ill. szelleműzésre kér fel egy taoista papot. Nem elfelejtendő, hogy tizenkét évvel járunk a Mr. Vampire előtt, és Sammo Spooky Kind -os horrorkomédiáiig is hátravan még egy kis idő, így ezzel a nyolcvanas években rendkívül népszerűvé váló motívummal (értsd: a taoista pap gonoszűzésre adja a fejét) kapcsolatban a Ghost Eyes nyugodtan nevezhető úttörőnek.

A szeánsz enyhén szólva félresikerül, és Bao Ling nem lát más kiutat, mint hogy elmeneküljön a nagyvárosból. Na de mennyire eshet nehezére egy kísértetnek vidékre leutaznia?

Kuei Chi Hung a Shaw Brothers exploitation-rendezői között a legfényesebben ragyogó csillag volt – már ha lehet ilyet mondani olyasvalakiről, akiről az évek során még a szakma is majdnem teljesen elfelejtkezett. Mindenesetre a stúdió rendezőkarámjának igavonósai közül Kuei Chi Hung értett a legjobban a szex és erőszak izgalmas vászonra viteléhez: legkiválóbb filmjei a nőibörtönös műfaj csöcsös ékköve, a Bamboo House of Dolls, illetve a mocskos-degradálós Killer Snakes, amelyben egy eszement fiatalember treníroz csúszómászókat a női nyílások feltérképezésére és embertársai összeharapdálására. Ha valakinek kedve szottyan valamely ismerősét elijeszteni egy hongkongi kiruccanástól, vetítse le neki utóbbi filmet, a Killer Snakes ugyanis a szociális és pszichés viszonyok olymértékű szétesésének tárháza, hogy az utazni vágyó garantáltan visszaváltja a repülőjegyét. Ez Kuei Chi Hung Hongkongja: Hell on Earth.

A Ghost Eyes (1974) sem radikalításában, sem úgy általában, minőségben nem közelíti meg a fenti két alkotást. A múló idő nem volt kegyes hozzá, a film rosszul öregedett: Kuei Chi Hung bár keményen próbálkozott, a Ghost Eyes-ból nem sikerült félelmetes filmet csinálnia, és ez egy horrornál kellemetlen következmény.

A miliő le- és átfestésében a rendező most is mester, zsúfolt beállításokban tengődő hősei szinte csak éjszaka élnek, esőverte házakban, sötét lakásokban és szutykos sikátorokban, a nagyváros szívében, mégis egyedül. Szóval a hangulatteremtéshez van tehetsége, és ha ez egy dráma lenne, meg is elégedhetnénk ennyivel, csakhogy a rettenetesnek szánt részek ma már csupán nevetségesnek hatnak, vámpírunk pedig inkább hat öregedő stricinek, mint szupererejű élőhalottnak. A horrorjelenetek mind túlvezéreltek: a gonosz legtöbb megmozdulását például egy döglődő macska halálsikolyához hasonló effekt festi alá, ami kétszázadszorra már cseppet idegesítően hat. Ám ez csak egy kiragadott példa a sokból (és akkor még a katasztrofális maszkokról nem is beszéltem – sajnos a film formailag inkább inkább tendál trash, mint horrorirányba).

Amilyen sötét a film, ahhoz képest túl harsány; nem Kuei Chi Hunggal kellett volna megrendeztetni, a stílusa túl intenzív volt az ilyesmihez. Persze a maga módján épp emiatt szórakoztató a Ghost Eyes: oly sok minden történik benne – és olyan energiával – hogy egy percre sem válik unalmassá. Nem tudom a Hatodik érzék (Sixth Sense) vagy a Szem (Jian Gui) alkotóinak volt-e szerencséjük hozzá, mindenesetre több ötlet is visszaköszön majd harminc évvel később készült filmjeikben.

Meggyőződésem, hogy egy kísértetfilmnek erős visszafogottságra van szüksége ahhoz, hogy elérje a kívánt hatást, ám Kuei Chi Hung sosem volt képes türtőztetni magát, ami a nőibörtönös, bosszúállós (Payment in Blood) és akciófilmjeinek (Killers On Wheels) előnyére vált ugyan, jelen esetben azonban nem használt (ugyanez a tényállás Hex című, szintén kísértetes alkotásánál is). Bűn lenne viszont elhallgatnom, hogy van a filmben egy intenzitásában és (főleg azoknak, akik kiismerik magukat a nyolcvanas-kilencvenes évek hongkongi horrorfilmjeiben) döbbenetes jelenet, amelyért külön megérte megnézni. A taoista pap és a kísértet összecsapásáról beszélek, amely teljesen máshogyan zajlik és másképpen ér véget, mint ahogyan ahhoz a műfajban járatosak hozzászoktak.

Második filmjében, a Gatto a nove code-ban (hazánkban a Mokép forgalmazta) Argento megkezdi a tradicionális filmes történetmeséléstől való eltávolodását: a sztori nem lesz több, mint egyfajta keret, amellyel grand guignol csúcspontokat fog össze (ennek legextrémebb esetei a Suspiria és az Inferno). A narratíva elkorcsosulásával párhuzamosan megnő a fényképezés és a vágás jelentősége, sőt, fő kifejezőeszközzé lépnek elő, elsődleges céljuk a néző tér és időérzékelésének összezavarása. A Gatto... újrahasznosítja, bebetonozza Argento a giallókban alkalmazott stílus-ikonográfiáját: a főszereplő olyan nyomra bukkan, amely a gyilkos világába mintegy behúzza őt, a végső feloldást pedig áltudományos bűvészkedés teszi lehetővé – bár a film címének ezúttal végképp semmi köze hozzá.

A film két főhőssel rendelkezik (Argento gyakran aggatja rá több figurára erőszakos történeteinek emocionális terhét, ennek okát lásd a Profondo Rosso elemzésében): az egyik Franco Arno (Karl Malden, San Francisco utcái), a világtalan rejtvénykészítő, a másik Carlo Giordani (James Franciscus) újságíró. Ők ketten, közös erővel próbálják meg kinyomozni a genetikai kutatással foglalkozó Terzi Intézet tudósait megritkító gyilkosságsorozat tettesének kilétét. Sajnos “kalandjaik” krónikája a legkacifántosabban – értsd: feleslegesen zavarosan – megírt Argento mozi, rengeteg érdektelen mellékszállal és rendesen be nem mutatott mellékszereplővel. Egész egyszerűen száraz a film, korai munkái közül messze ez a leggyengébb, túlbonyolítottsága pedig maximum apátiát vált ki a nézőből. Az Argento, Luigi Collo és Dardano Sachetti által jegyzett forgatókönyv ráadásul több helyről is “nyúl”: a gyilkos alibi-motivációjaként előrángatott, az XYY-kromoszóma által keltett agresszivitás problematikája a Twisted Nerve című 1969-es brit filmből származik, valamint Siodmak The Spiral Staicase és Terence Young Wait Until Dark című munkáiból is átemel a testi fogyatékossággal küzdő főhőssel kapcsolatos motívumokat.

A L’ucello... egyes egyedi kameramozgásai a Gatto...-ban is visszaköszönnek, sőt, itt még extravagánsabb formát öltenek. A vad, lebegő fahrtok és a szubjektív kamera beállítások remek alkalmazása játszi könnyedséggel tölti meg a filmet potenciális veszélyérzettel. A konvencionális történetépítést olyannyira hanyagolja Argento, hogy az első negyed órában szinte egy percet sem fordít a sztori előbbre vitelére: ami ez idő alatt történik, kizárólag arra szolgál, hogy a film saját úgymond dimenzióját kiépítse, megismertesse velünk a teret, amelyben játszódni fog, az időmértéket, amely sebességgel haladni fog és a figurákat, akik szerepelnek majd benne. Rendkívül érdekes ez az első tizenöt perc, mintha a rendező kézen fogva húzna be minket a film világába, amelynek majd később ad narratív kontextust.

Az első gyilkosság, illetve a két főszereplő egymással kötött szövetségének létrejötte után a film története újra kibicsaklik – persze ez megint csak a tradicionális értelemben “félrelépés”, Argento filmjeit többek közt az ilyesmi teszi izgalmassá. Ahelyett, hogy a nyomozás metodikusan gördülne tovább, a potenciális tettesek bűnös világában merülünk el, amely a film általános üzenetét, a mindenki bűnös valamilyen szinten-t igyekszik egyértelművé tenni, arról már nem is beszélve, hogy a tettest genetikai kódja hajtja a szörnyűségek elkövetésére – DNS-e pedig mindenkinek van! Megismerjük az intézet névadójának, Terzi professzornak és fogadott lányának, Lorinak a furcsa viszonyát, amelyet beleng a szexuális ambivalencia. Egy másik gyanúsított Dr. Braun, akinek extrovertált viselkedésmódja és homoszexualitása vívja ki környezete ellenszenvét – Argento gyakran ír bele meleg figurákat forgatókönyveibe, elsődleges funkciójuk általában csupán vörös heringnek lenni, mint itt is, ám kétségtelen, hogy mindig remekül kibontott, méltósággal teli, tragikus karakterekként ábrázolja őket, sőt, szexuális orientációjukat általában a nézők (vö. olasz, macsó, mediterrán) elvárásainak kijátszására használja fel. A publikumban amúgy is létrejövő feszültséget még szexuális neurózisaik ilyen módon való birizgálásával is megpróbálja feljebb srófolni. Befér ez is a voyeurizmus, az incesztus és hasonlók mellé.

A gyilkosságok vérbősége sokkoló – a L’ucello... szexuális szadizmusa helyébe itt a művészi módon megkoreografált hipererőszak lép. Legyen szó akár fejek földhöz veréséről vagy arról, ahogyan valakit lassítva csap el a vonat, a hús stilizálva reccsen (utóbbi esetében szintén a fej lép kontaktusba a vassal: Argento, mint Lynch, általában a tudat helyét támadja).

Argento első rendezése egyszerre eltávolodás korábbi, western- és háborúfilmes munkáitól (ezek forgatókönyvek voltak), és egyidejűleg az ízlésvilágát befolyásoló elődökre (Poe, Hitchcock, Edgar Wallace, Fritz Lang és főleg Mario Bava) tett reflexió. A giallo, az olasz thriller, mint műfaj még csak gyerekcipőben jár, az alapokat a hatvanas évek német, általában Edgar Wallace írásaira épülő fekete-fehér krimijei, illetve Bava rakta le La Ragazza che Sapeva Troppo (A lány, aki túl sokat tudott, 1963) és Sei Donne per L'Assassino (Hat nő a gyilkosnak, 1964) című munkáival. A film Frederic Brown The Screaming Mimi (A sikítozó Mimi) című regénye alapján készült, szorosan követi annak történetét – Argento összes filmje közül ez a leg(krimi)konvencionálisabb, stílusában pedig a legkevésbé barokk.

Sam Dalmas (Tony Musante) amerikai író hónapokig tartó római tartózkodása rosszabbul sül el, mint amilyenre számított: nemcsak hogy egyetlen szót sem képes papírra vetni az örök városban, de egyik este tanúja lesz egy gyilkossági kísérletnek. Közbeavatkozni képtelen: két hatalmas, egy képzőművészeti galéria utcafrontját védelmező üvegfal fogja közre (az általuk csapdába ejtett főhős látványa az európai horror egyik emblematikus beállítása – Vittorio Storaro operatőri munkája a filmben végig fantasztikus -, a fehér-klinikai fény által megvilágított köztes terük még inkább egyértelművé teszi a párhuzamot Dalmas és valamely tehetetlen, nagyító alá helyezett rovar között) és kénytelen végignézni, amint odabent egy feketébe öltözött alak hasba szúr egy fiatal nőt. Dalmas minden létező értelemben önkéntelen behatoló: csapdába ejti egy szituáció, amelybe véletlenül csöppen bele, és az magával sodorja. A helyzetből kibontakozó történet pont annyira szól a bűntényt övező rejtély felgöngyölítéséről, mint a Dalmas lelki- és mentális állapotára, valamint munkájára tett hatásáról. Sőt, utóbbi még talán lényegesebb: Argento Állat-trilógiájában a gyilkos(ok) leleplezése általában valami hajánál fogva előrángatott, áltudományos módszerrel történik, egyértelművé téve, hogy nem a célba érés, hanem az utazás a fontos; a fordulatok, amelyek eljuttatnak minket a rejtély megoldásáig. Dalmas magánnyomozása során (mert a rendőrség, mint minden korai Argento filmben, itt is tehetetlen) megszállottja lesz az ügynek, depressziója elpárolog és végre olyan novellákat képes írni, amelyekkel ő maga is elégedett. Argento egyértelmű üzenete, hogy az erőszak és a veszély ígérete stimulálni tudja a művészi folyamatot – bár egyéb területeken inkább hátrányosan hat: Dalmast olyannyira hatalmába keríti a vadászat láza, hogy barátnőjén a szexuális frusztráció jelei kezdenek kiütközni...

Dalmas első számú gyanúsítottja az áldozat férje lesz, ám miután ráakad egy, a gyilkossági kísérletet mintegy megvizionáló gyermekfestményre, amelyet a gyilkos első áldozata adott el, gyanúja másokra is kivetül. A tettes motivációja klasszikus krimi-dramaturgia szerint kezd számunkra is egyre világosabbá válni, végső leleplezése azonban már a fent említett erőltetett, kvázi-tudományos megoldással történik: a gyilkos telefonhívásának hátterében egy rendőrségi szakértő a címszereplő madár rikoltását véli felfedezni. A nyomok egy, az állatkert közelében lévő lakásba vezetnek, ahol a történetet úgymond megszülő erőszakos jelenet tükörképe játszódik le: a galéria tulajdonosnője és férje küzdenek egymással. A rendőrségtől menekülőben a férfi kiveti magát az ablakon, és haldoklása közben bevall mindent. Csakhogy Dalmas érzi, valami nincsen rendben... és igaza van, mert ahogy Argento giallóiban általában, semmi sem az, aminek látszik.

A fináléra a galériában kerül sor, ahol a gyilkos egy ember nagyságú szobrot ejt a férfira, a padlóhoz szögezve és film eleji állapotához hasonlóan, mintegy impotenssé téve, reaktívvá redukálva a főszereplőt (absztrakt formája és lefegyverző funkciója a Tenebre fináléjában funkciót szerző halálos szobornak teszi előhírnökévé).

Argento összes filmje közül a L’ucello dalle piume di cristallo (A kristálytollú madár) a legegyenesebb történetvezetésű és még ez nevezhető leginkább klasszikus kriminek – persze egy szimpla whodunit-nál jóval intelligensebb és szebben kivitelezett. Bár a narratíva nem hagyatkozik teljességgel a mis en scene-re, a vizuális megjelenítés stilisztikai megoldásai már ebben a filmben is dominánsak. Ez a gyilkossági jelenetek kivitelezésénél a legegyértelműbb. Bava Sei donne per l’assassino-jához hasonlóan ezek Argento filmjének esetében sem elsődlegesen a történet előre vitelében játszanak szerepet, hanem attól mintegy külön állva, mint audiovizuálisan lenyűgöző attrakciók, látványosságok, csúcspontok funkcionálnak. Éppen ezért – ahogy Bava filmjeinek esetében is – az egyes jelenetek vizuális megtervezettsége és kivitelezése nincs ugyanazon a szinten: a csúcspontok az expozíciós részeknél érezhetőbben közelebb állnak a rendező szívéhez (főleg azok a jelenetek hatnak kissé unalmasnak, amelyekben a rendőrség ténykedése kerül a központba). A gyilkos nézőpontjából filmezett un. szubjektív kamera beállítások már ebben a filmjében sem ritkák – Argento rajongója, John Carpenter később nagy szeretettel alkalmazza ezt a megoldást a műfajt forradalmasító Halloween című alkotásában, hogy aztán a Péntek 13 nyomán megszülető un. slasher filmek agyonhasználják őket. Az Argento egyes munkáira (és emiatt a giallók többségére) jellemző fekete kesztyűs, megállapíthatatlan nemű (persze csak a leleplezéséig ismeretlen) gyilkos motívuma is már felbukkan itt.

“Argento úr érzéke jeleneteinek formális-vizuális lehetőségeinek kijátszására egyik-másik vérgőzös rész élét sikerrel elveszi. A film hangsúlyát a díszletekre, a világításra és a kvázi-absztrakt beállításokra helyezi – a történet szörnyűségei csak másodlagosak.” David Sterritt, 1970 szeptember 5.: Plumage’ – a director’s whodunit, Christian Science Monitor.

Mivel az áldozatok fiatal, szép nők, egyes kritikusok szeretik Argentóra rásütni a “nőgyűlölő” címkét, bár én ezt inkább a jó öreg mediterrán macsó attitűd számlájára írnám, mindenesetre az áldozatok nemisége a film szado-szexuális hangulatán hatalmasat dob (és természetesen egy exploitation film ezen a területen a legteljesebb mértékű hatásosságra törekszik). A szubjektív kamera beállítások és a vágás által a néző rá van kényszerítve a gyilkossal való azonosulásra, kénytelenek vagyunk kivetíteni szexuális neurózisainkat a szituációra. A gyilkos szexuális aberrációja majd csak a Tenebre-ben lesz még a tárgyalt filmben láthatóbbnál is vadabb.

A L’ucello..., bár tartalmaz néhányat az Argento nevével összeforrt, a szokásos mainstream filmekben láthatóknál nagyszabásúbb fahrtokat, a későbbi munkáiban elmaradhatatlan, színekkel, idővel és térrel való játszadozás ebből az alkotásából hiányzik. Persze más, “argentós” motívumok már itt is felütik a fejüket: a kulturálisan környezetétől elkülönülő – mivel más nemzetiségű -, így asszimilációra képtelen protagonista, illetve a humoros(nak szánt) vagy egész egyszerűen csak furcsa közjátékok, amelyek egyes figurák un. vörös hering voltát igyekeznek bebetonozni (vörös heringnek az olyan karaktereket nevezzük, akiknek elsődleges funkciója figyelmünk elterelése, a néző megtévesztése).

“Argento giallói nem csak azért egyedülállóak, mert dialektikus kapcsolatot tartanak fenn más thrillerekkel, hanem mert ez a kapcsolat évtizedeken átívelő és porózus. Első filmjei nyomán tucatnyi jobb-rosszabb másolat készült, de csakúgy, mint Leone munkái a spagetti western műfajának területén, Argento giallói is messze kimagaslanak közülük.” - Maitland McDonagh

(Jelen cikk egy változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Buborékhámozó képregényes szakmagazin  nyolcadik számában jelent meg nyomtatásban 2010-ben - NK)

André Chéret neve minden emberi számítás szerint vajmi keveset mond a hazai képregényolvasóknak, azonban Rahan, a nemrégiben negyvenedik születésnapját ünneplő, párductermetű és hiúzügyességű ősünk, aki a kőkorban indult útnak, hogy megkeresse törzsének túlélőit és ezalatt számtalan kalandba keveredve oktassa és szórakoztassa a modern ifjúságot, már jó eséllyel nosztalgikus emlékeket ébreszt sokakban. A Magyarországon uralkodó politikai légkör kedvezett a francia Pif Gadget magazin kvázi testvérlapjának számító Kockás oldalain megjelenő hősnek, aki olyan a nyakában örökké viselt nyakláncon lógó karmok által jelképezett pozitív üzenetek hordozója volt, mint a nagylelkűség, bátorság, kitartás, hűség és bölcsesség. A szó szerint és átvitt értelemben is egyenes gerinccel járó Rahan bár már gyermekkorában elveszíti nevelőapját, szinte azonnal kap helyette egy másikat, aki ugyan pár tízezer évvel később születik (egészen pontosan 1937-ben, Párizsban), de azután egész hátralévő életében elkíséri majd.

De ki is ez a hetvenedik életévén is túl járó, jelenleg is lankadatlan energiával alkotó pótpapa? André Chéret nyomdászként kezdte a pályafutását, majd tizennyolc évesen először egy filmszínház alkalmazásában csillogtathatta meg rajztehetségét : hatalmas, 13 x 17 méteres óriásplakátokat festett olajfestékkel és itt sajátította el a később kézjegyévé váló dinamikus, mozgóképben gyökerező ábrázolásmódját. A németországi Baden-Badenben töltött katonai szolgálata során kötött ismeretségei menthetetlenül kijelölték későbbi életútját, hiszen itt barátkozott össze Pierre Koernig grafikussal és egy bizonyos Jean Giraud-val (későbbi művésznevén Moebius), akik szabadidejükben a Fleurus kiadónak készítettek képregényeket. Első fizetési csekkjét a képregényiparban így a kiadó Coeurs Vaillants című újságjában megjelent Paolo rövid, humoros története után kapta, majd belekezdett első sorozatába a Les exploits de Fao-ba (Fao kalandjai), amit gyakorlatilag Rahan előképének is lehet tekinteni. Következő komolyabb munkája a Bob Mallard, amely egy vadászpilóta népszerű kalandjait követi és ahol a stafétabotot az Yves Roy művésznéven alkotó fotóművész Francisco Hidalgo és az újságíró Jean Sanitas kezéből veszi át. Az eddigre már komoly rutinra szert tévő Chéret több vasat is képes a tűzben tartani: egyszerre dolgozott a Vaillant sorozatán, készítette el a Del Duca kiadó számára a Monica, hôtesse de l’air (Monica, a légikísérő), az első felnőtt (ebben az esetben értsd: erotikus töltetű) BD-k között számon tartott képregényét, vette át Angelo Di Marco teremtményének, a Rock l’invincible-nek (Rock, a legyőzhetetlen) a rajzolását, és készített Sherlock Holmes és Vidocq adaptációt különböző napilapoknak.

A döntő fordulat akkor következett be, amikor elhatározta, hogy saját hőst teremt, de mivel a Bob Mallard mellett már nem fért meg több modern témájú képregény az akkorra nevét Pif-re lecserélő Vaillant-nál, Chéret rendkívüli találékonyságról (sic!) bizonyságot téve egy szőke gallt skiccelt le újabb javaslatként. A főszerkesztő rutinosan a termékeny forgatókönyvíróként ismert Roger Lécureux-höz irányította, aki már évek óta dédelgette egy őskorban játszódó sorozat tervét, de nem talált megfelelő rajzolót hozzá. Chéret tizennyolc évesen ugyan már találkozott egyszer az újság akkori főszerkesztőjeként dolgozó Lécureux-vel, aki azonban csak előhúzta a fiókból a Poïvet által jegyzett Pionniers de l’Espérance (A Reménység Úttörői) pár oldalát és annyit mondott: „Majd ha így tudsz rajzolni, gyere vissza és adok munkát neked”. A második találkozás sikeresebb volt, a Pif oldalain debütáló, természetközeli Rahant rendkívül jól időzítették, egy évre ’68 májusára jelent meg, így 1972-re egy kimutatás szerint már több, mint egymillióan követték figyelemmel a kalandjait. A sikert még ennél is jobban illusztrálja, hogy amikor Lécureux úgy határozott, a következő történet témája a kábítószer lesz és Rahan alulmaradt egy egész törzsét kábítószeres mámorban tartó varázslóval vívott halálos párbajban, a fekete borítójú Pif Gadget példátlan módon először jelent meg hozzácsomagolt játék (gadget) nélkül és a szokásos hatszázezres példányszám helyett másfélmilliót nyomtak belőle. Mind egy szálig elfogyott és mivel erre még a kiadó sem volt felkészülve, egy másik újságjuk, a Télé 7 Jours-nak szánt papírból nyomtak új példányokat.

A Vaillant nyilvánvalóan alaposan meg akarta fejni ezt a népszerűséget: a történetek gyakoriságának és így mennyiségének megnöveléséhez Chéret megkérdezése nélkül felfogadtak egy olasz rajzolót, Guido Zamperonit, de ez csupán feszültségekhez vezetett, mert Rahan atyja nem volt elégedett kollégája munkájával. Végül megállapodás született, hogy Chéret egy alkotóműhelyben három másik rajzoló segítségével tesz le az asztalra megfelelő mennyiségű oldalt. Hamar kiderült azonban, hogy több időbe telik megtanítani segítőinek a saját rajzstílusát és a szükséges technikai fogásokat, mintha saját maga végezné el a munkát.  A kiadó ezúttal a spanyol Romero-t bízta meg azzal, hogy párhuzamosan készítsen Rahan történeteket, ami egy négy évig elhúzódó pereskedésbe torkollott a képregénykarakter jogainak birtoklását illetően. A per Rahan megalkotójának győzelmével zárult, precedensértékű döntést teremtve az ezután következő hasonló esetekben.

Roger Lécureux 1999-ben bekövetkező halála rövid időre tetszhalálba taszította a sorozatot, de végül a fia, Jean-François Lécureux emelte újra a magasba a lángot: megalapította a saját kiadóját, melynek születését és első albumuk kiadását Rahan harmincadik születésnapjával együtt ünnepelték meg, mely jeles napon megházasították az addig agglegény kalandort a Le Mariage de Rahan (Rahan esküvője) című történetben.

Bár Chéret megpróbálta meglovagolni a fél életét kitöltő széria sikerét más történelmi témájú képregényekkel is, mint a hunok fénykorában játszódó Anaël aux yeux d’or (Aranyszemű Anaël), a késő bronzkorban az egyiptomi civilizációt apránként felfedező hősnő, Ly-Noock kalandjai a Félines-ben (Vadmacskák) vagy a Max la menace tévésorozat inspirálta, de a 18. századi Franciaországba helyezett Domino (aminek öt kötetét az akkor még szinte ismeretlen Jean Van Hamme írta), ám ezek rendre megbuktak. Az egyetlen hosszabb életű sorozata az Auzou kiadó kérésére készített több, mint 800 oldalt a L’Encyclopédie en BD (Képregényes enciklopédia) című ifjúsági-ismeretterjesztő albumokhoz, melynek protagonistája, a bármilyen lény vagy tárgy alakját felvenni képes android Protéo a jóval később született Egyszer volt, hol nem volt... az élet sorozathoz hasonló, szórakoztató módon ismertet meg a történelemmel, a biológiával és az informatikával. Legutóbbi, nem Rahanhoz köthető képregénye, a San Fransisco-i francia konzul írta Le dernier des Mohegans (Az utolsó mohikán), alig egy éve, 2009-ben jelent meg.

A Rahan jelenleg (némi kép- és korzavarral) reneszánszát éli, hiszen a Soleil kiadó gondozásában keményfedelű gyűjteményes kötetekben jelenik meg az összes 1969 és 1990 között a Pif-ben leközölt története, a Xilam 26 részes rajzfilmet készített belőle a fiatalabb korosztályt megcélozva, a legutóbbi pletykák szerint pedig a megfilmesítés jogára a Le Pacte des loups-t (Farkasok szövetsége) jegyző Christopher Gans csapott le. Mindeközben az önmagára saját bevallása szerint nem is művészként, mint inkább mesteremberként tekintő (joggal, hiszen egy 60 oldalas Rahan történetet 4 hónap gyárt le fogyasztásra kész állapotba) Chéret rendületlenül dolgozik az újabb és újabb köteteken a Lécureux kiadó égisze alatt.

Remek döntése volt az írónőnek, hogy főhősét visszahelyezte az elszigetelt, már az Olvasó által is jól ismert kisvárosi környezetbe. Az előző könyv nagyszabású, országokon átívelő hajszájához képest a legújabb Baráth Katalin regény inkább egy csendesebb, meghittebb vonalat szeretne képviselni, ami többet foglalkozik a szereplők érzelmeivel és - hasonlóan az elsőhöz - bebocsájtást enged a századelő egy furcsa, de szeretetre méltó közösségébe. Az akció, gyilkosság, nyomozás természetesen itt sem marad el, de lehelletnyivel gyengébb, érzékelhetően kevésbé hangsúlyos, mint az A türkizkék hegedű esetében volt. A regény első száz oldala tulajdonképpen egy felzárkóztatás mind nekünk, mind Veronnak. Pletykák, eljegyzések és az új lakók: Mosolygó grófék és a Sáry család bemutatása, a belterjes Ókanizsa látképe vár rán

A Budapestről való hazatérés oka nem más, mint Veron legjobb barátnőjének, Vékony Annának az esküvője. A kellemes alkalom azonban nem várt kellemetlenségekkel szolgál. A két új család befészkelte magát hőn szeretett közösségünkbe, Remete Pista szíve már másé, Dujmovics kapitánynak sürgős dolga akadt, helyettesítője pedig az ellenszenves és a kibírhatatlan között egyensúlyoz. Végső soron azonban semmi sem változott, a hölgyek suttognak ugyanúgy a Nagyvendéglőben, onnantól pedig már a megszokottnál is hangosabban, amikor Remete Pista menyasszonyát valaki megmérgezi és minden gyanú Veronra hárul.

Krimihez képest talán sokat kell várnunk az első halálesetre, de az azt követő, kellőképpen felgyorsult cselekmény elfeledteti az Olvasóval a túlnyújtott expozíciót. Amire később visszatekintve szükség is van. A regény már-már egyenlő mértékben fókuszál legalább tíz karakterre egyszerre, rengeteg plusz információval szolgál az első könyvből már ismert szereplők sokaságáról, és megpróbál képbe helyezni minket, hogy mi is könnyűszerrel tájékozódjunk Ókanizsa lakói körében.

A bonyodalom a városban újonnan nyílt Apolló filmszínház és annak vezetője, Sáry Móricz köré összpontosul, míg ezzel párhuzamosan a Veron szívéhez közel álló Remete Pista és friss jegyese által keltett érzelmi tornádó bontakozik ki előttünk. Szegény Veront talán most hurcolják meg legjobban, lelki szenvedtetései azonban felülírnak mindent: a kirekesztettség érzése felettünk is elhatalmasodik, a feloldás ugyanolyan megkönnyebbüléssel jár számunkra is. A regény ezáltal nem válik szentimentálissá, a hangsúly most is a nyomozáson és a csavarokon van, segít viszont a teljesebb azonosulásban hősnőjével, lassan hömpölyög, felkészít az őszi szezonra, mintsem kiégetné a retinádat csili-villi akciójeleneteivel, de ez utóbbit nem lehet felróni neki. Könnyedén elveszik az ember az egyszerű népek között, nyugalommal tölti el egy ilyesfajta közösség. Harmadjára nyert bizonyosságot tehát, hogy működik a formula, kíváncsi vagyok negyedjére mivel áll elő az írónő.

Azt még nem tudom, hogy a címen kívül lesz-e bármi köze a könyvhöz (nem valószínű), de ez így olyan, mint egy katasztrófafilm, amiben történetesen zombik vannak tornádók/áradások/járványok/akármik helyett. A hangyaként rajzó CGI-zombiseregnek meg félelmetesnek kellene lennie? Már csak azt várom, hogy hivatalosan bejelentsék a PG-13-at.

...Werewolfrulez! Ez a zseniális felhasználónévvel rendelkező fiatalember, amennyiben elküldi nekünk a postacímét, kap tőlünk egy rakás ritka horrort (a tavalyi győztes is villámgyorsan, hat hónap elteltével kézhez kapta őket!) Gratulálunk! A versengést emitt tekinthetitek át.

Az első poén az, hogy valaki elfingja magát. Igaz, ezzel a Cockneys vs Zombies ki is meríti a 80 perces játékidőre jutó altesti humormennyiségének 100%-át, de attól a színvonal még nem ugrik nagyot. Bár az is lehet, hogy bennem van a hiba: kezdem már unni a zombikat. Tudom-tudom, de lépjünk most túl azon az egyébként hosszas kifejtést érdemlő dilemmán, hogy egy geekzblogon ez a kijelentés mennyire számít blaszfémiának, és vegyük észre, hogy ha már Kubából is zombikomédiával támadnak, akkor a zsáner talán egy picikét túl van telítődve (mondjuk a Juan of the Dead ettől függetlenül akár jó is lehetett volna, ha valaki megrendezi).

Amióta az elmúlt évtizedben Max Brooks, Robert Kirkman, Zack Snyder, Danny Boyle (igen, tudom, hogy kissé kilóg a sorból) és még csak véletlenül sem utolsósorban, Edgar Wright újra divatba hozták a vegetáriánus életmód ellen lázadó élőholtakat, úgy tűnik, hogy boldog-boldogtalan zombifilmeket akar csinálni. A sok pedig még a legjobbakból is megárt előbb-utóbb.

A zsáner most már ott tart, hogy nem elég derék maszkmesterek ínycsiklandozó remekei közt „Shoot ’em in the head!”-et kiabálni és „Kill me if I turn!”-t suttogni, azt túl sokszor láttuk, sőt, a zombi, mint az agyatlan fogyasztói társadalom metaforája is rég kimerített. Továbbá a kacsintások és irónia nélküli, vérkomolyan vett zombihorror trónján évek óta ül Kirkman a The Walking Deaddel (az egyre jobb tévés adaptációnak komoly esélye van rá, hogy csatlakozzon hozzá), és nehéz elképzelni, hogy akármilyen médiumban valaki egyhamar kitúrja őt onnan.

Ha pedig afféle paródián törik a fejüket a lelkes művészek, akkor kapásból mindenki a Shaun of the Deadhez fog viszonyítani (hát még ha britekről van szó, mint jelen esetben), abból meg megintcsak kurvanehéz jól kijönni. Szóval valami agyament ötlet kell, valami jól hangzó abszurditás, ami rögtön felkelti az érdeklődő figyelmét. Pl: zombi, mint házikedvenc, vagy zombik a nyugdíjasok ellen. Ezek hol jól sülnek el (Fido), hol kevésbé (helyben vagyunk).

A Cockneys vs Zombies, amiben egy csapat töketlen bankrabló és egy bezárás-lebontás előtt álló nyugdíjas otthon bentlakói kénytelenek szembenézni a londoni zombiapokalipszissel, messze nem nézhetetlenül rossz film, sőt, vannak kifejezetten vicces, ötletes, jól sikerült pillanatai (nagyjából mindet megnézheted az előzetesben). Ráadásul Alan Fordot mindig öröm nézni, ahogy lelkesen túljátssza a szerepét. Csak sajnos az egész a „csináljunk egy vicces zombifilmet, mert az tök menő, már a fejemben is van 5-6 fasza jelenet” kiindulási pontból vérzik. El.

Mert néhány frappáns gondolat és jó poén még nem tesz ki egy filmet. Kellenek hozzá karakterek, kohézió, tempó, csupa olyan dolog, aminek a Cockneys vs Zombies híján van. Marha vicces ötlet pl., hogy a futballhuligánok még zombiként is egymást csépelik az utcán, de jó lett volna legalább valami minimális kontextust adni a jelenetnek, nem csak teljesen véletlenszerűen elpottyantani valahol a cselekményben, ahonnan épp hiányzott egy vágókép. Így ez is csak majdnem jó. A színészektől a humoron át a rutinos maszkokig itt minden csak majdnem jó. Ebbe döglik bele az egész.

UPDATE 1: A már elkészült Star Wars-filmek forgalmazási jogai maradnak a Foxnál, változatlan feltételekkel - pedig de jó is volt egy kicsit abban reménykedni, hogy eredeti, változatlan formájában kiadásra kerülhet az őstriliógia ... (Hasonlóképpen: az Indiana Jones-filmek forgalmazási jogai is maradnak a Paramountnál, csak ott ez nem csak a már elkészült, hanem az esetleges, jövőbeli Indy-kalandokra is vonatkozik.)

UPDATE 2: Egy lucasfilmes illetékes szerint az új részek teljesen eredeti történetet mesélnek majd el, vagyis nem már létező könyvekre/játékokra/képregényekre/stb. fognak támaszkodni.

Nem kacsa: a Pixar és a Marvel után a Disney a Lucasfilmet is megvette, holmi 4,05 milliárd dollárért. Ezzel természetesen az egész Star Wars franchise is a birtokukba került, és azonnal bejelentették, hogy 2015-ben mozikba küldik a következő Star Wars-filmet. A Lucasfilm elnöke Kathleen Kennedy lesz, az ő kezében van a sorozat sorsa - Lucas elvileg csak kreatív konzultánsként vesz részt a jövő Star Warsaiban - mert a VII. epizód persze csak a kezdet: egy új trilógiát rúg pályára, a további filmek a terv szerint kétévente jönnek.

Lucas: "35 éven át az volt az egyik legnagyobb örömöm, hogy láttam, ahogy a Star Wars egyik generációról száll a másikra. Most ideje, hogy a filmkészítők egy új generációjára szálljon. Mindig is hittem, hogy a Star Wars továbbél majd utánam, és fontosnak éreztem, hogy az átadására még az én életemben sor kerüljön."

Pár megjegyzés:
1. A Pixarnak nem tett jót, hogy a Disney megvette.
2. A Marvelnek jót tett, de legalábbis rosszat biztos nem.
3. A Star Warsnak BIZTOS jót tesz, hogy kikerül Lucas kezeiből.
4. És persze: ezzel megnyílhat az út azelőtt, hogy az eredeti, változatlan trilógia is megjelenjen DVD-n és Blu-rayen. Ha így lesz, részemről már csak ezért is megéri.

Bár hogy ez tényleg jó hír-e, még kérdéses, de addig is nem tudom nem úgy érezni magam, mint a hülyegyerek, aki vasútszettet talált a karácsonyfa alatt.

A Skyfall nem csak a valaha készült egyik legjobb Bond, de ráadásul az Oroszországból szeretettel óta, azaz csaknem fél évszázada az első, amire inkább illik a „kémthriller”, mint a szokásos „megalomán akció” kifejezés. Sam Mendes piszkosul elegáns, stílusos, szikár 007-mozit csinált, ami úgy van tele a karakter 50 éves filmes történetére tett – diszkrét – főhajtásokkal, hogy közben nem fél a saját, új útját járni. És az utolsó fél óra, amiben Bond Skócia ködös, vidéki tájain vadászpuskával várja a teljesen low tech (sőt, off tech) végső leszámolást, csodálatos, és már csak ezért is sokáig fogunk rá emlékezni.

És például azért is, mert az Őfelsége titkosszolgálatában és a Casino Royale mellett a „legintimebb” Bond-film, ami a karakter megközelítését illeti. Ritka bepillantást nyerünk a 007-es múltjába; nem annyit, hogy a mindig abszolútumként ábrázolt figura mítosza felesleges sallangokkal bővüljön, csak épp annyit, hogy a lojalitás, a kötelesség és a haza szolgálatában lehetséges (?) egyéni szabadság cselekményben érintett témái nagyobb kontextusba kerüljenek. Mindezzel a Skyfall visszahoz valamit a ’70-es évek akciófilmjeinek egzisztencialista vonásaiból, és megmutatja az embert, aki tényleg mindenestül a munkájának él, és ha azt elveszik tőle, nem marad semmije.

Hogy Mendes filmje mennyire tökéletes egyvelege a régi és a modern Bondnak, azt a Javier Bardem által – nagyszerűen – alakított ellenség karaktere is jól példázza (affektálós szinkronja miatt melegen ajánlom az eredeti nyelven való megtekintést). Megvannak benne a tipikus 007-gonszok excentrikus vonásai, hogy mást ne mondjak, még egy saját szigete is van, ugyanakkor nem akar országokat romba dönteni, világuralmat szerezni, pusztán zsigerien emberi, személyes motivációk hajtják – de azok a végsőkig.

A rendező nem véletlenül emlegette, hogy A sötét lovag volt számára az egyik inspiráció a filmhez. Bardem és Craig párharca feszült, komor, a Skyfall egész atmoszférája kölcsönöz valamit Nolan Batmanjéből, és érezzük, hogy mindaz, ami történik, nem véletlen, hogy egyenes következménye az MI6 működésének, a Bondhoz hasonló ügynökök és M ténykedésének. El van baszva ez a világ, na. Még az egész oldschool kémkedés, és ezzel áttételesen a 007-franchise létjogosultsága is megkérdőjeleződik (aggodalomra azért semmi ok – legalábbis e téren).

A szereplőgárda Craigtől és Bardemtől Dench-en át Whishaw-ig és Fiennesig első osztályú, a sztori izgalmas, kifinomult, intelligens, pszichológiailag és érzelmileg meglepően jól alátámasztott, az akciók pedig olyan realisztikusak, intenzívek, lehengerlőek, és főleg, átélhetőek amilyenre évtizedek óta nem volt példa a sorozatban. Ha ez az új Bond, ha ez az irány a jövőre nézve, akkor arra csak egy „fuckyeah”-vel tudok reagálni. És ha te azok közé tartozol, akiknek a 007-kalandok eddig túl nyilvánvaló eszképizmusok, túl gyerekesek, túl megalománok és harsányak voltak, akkor ideje venned egy jegyet a Skyfallra – végre meg fogod érteni, miért szeretik mások ezt a franchise-t.

Hát gyerekek, megtarthatjátok az összes ámerikai szuperprodukciótokat, mert nekem ez a film ezerszer "várósabb", ahogy mondani szokás. Egy hongkonfilm-rajongó számára ez az álomstáb: a főszerepben Chow Yun Fat és Sammo Hung, a rendező Wong Jing!

Hangulatában ez cseppet el fog térni az eddigi filmektől...

Ez a rendkívül hangulatos, 17 perces horrorfilm nem tartalmaz különösebben eredeti meglepetéseket, ennek ellenére a fordulatai meglehetősen húsbavágóak. A rendezés lendületes, az alakítások jók, a gore pedig éppen a megfelelő mennyiség.

Az idei új sorozatokról itt írtunk.

Homeland, 2. évad

Ez volt az idei őszi szezon legnagyobb kérdőjele. Mert az egy dolog, hogy az első évad szenzációs volt, de az eltöketlenkedett lezárás pont megakadályozta benne, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül süthessük rá a „mestermű” jelzőt. De tényleg, el tudjátok képzelni, mi történt volna, ha a sztori ott  és akkor ér véget, az alelnökkel és a bombával a bunkerben, a főhősnővel és a terrorista lányával a telefon másik végén? Még most is beleborzongok a lehetőségbe – de úgy látszik, ekkora golyók még a kábelcsatornáknál sem nőnek. Annak viszont felettébb örülök, hogy az így kierőszakolt folytatás, a második évad, az előzetes félelmeimmel ellentétben tartja az elődje színvonalát. Ugyanúgy ordít róla az a rendkívül üdítő és kényelmetlen autentikusság (már amennyire ez laikus szemmel megállapítható), amit a hasonló terrorelhárítós filmek és sorozatok 99%-ában hiába is próbálnánk tetten érni (függetlenül attól, hogy egyébként mennyire élvezzük őket). Az Emmyn sem véletlenül kaszált múlt hónapban, az a karakterdráma, ami a lassan, de biztosan forrongó thriller sava-borsát adja, változatlanul erőteljes, mély és energikus, ahogy az azt éltető Claire Danes-Damian Lewis duó is briliáns. És végre: most már nyilvánvaló, hogy az írók nem akarják a végtelenségig húzni az első évad nagy kérdését, konfliktusát, a harmadik résszel ugyanis végleg kint van a nyúl a kalapból. Ezzel a húzással pedig a Homeland most talán izgalmasabb, mint valaha – legalábbis, ha a tavalyi finálét leszámítjuk.

Sons of Anarchy, 5. évad

Kurt Sutter az utóbbi évek amerikai televíziós sorozatainak egyik legnagyobb átbaszását követte el a legutóbb évad végén. Hosszú epizódokon át épített fel egy nagyon komplikált, nagyon veszélyes, nagyon reménytelen „innen nincs tovább” csapdahelyzetet a főszereplők számára, amit úgy tűnt, kábé akkor úszhatnak csak meg, ha mondjuk kitör a harmadik világháború, vagy becsapódik egy üstökös. Erre Sutter fogta magát, csettintett egyet, és az eggggész szituációt kihajította az ablakon, hogy belehelyezze a Sons of Anarchy tagjait egy egészen más kulimászba. A mai napig nem tudom eldönteni, hogy ez egy pofátlanul olcsó vagy röhejesen briliáns megoldás volt – hajlok rá, hogy mindkettő, de az biztos, hogy ezt az átbaszást rohadtul élveztem. Az ötödik évadban a klub tagjai folytatják a vesszőfutásukat, ahogy – immár Jax irányítása alatt – próbálják kiásni magukat az egyre mélyebb szarból. Messzire jutottunk az első évad hűséggel, testvériséggel és bizalommal teli légkörétől – itt már mindenki hazudik mindenkinek, legyen szó barátokról, klubtagokról, szerelmesekről, mindenki titkol, rejteget valamit, mindenkinek mindig van valami hátsó szándéka, Clay lassan ki sem lóg a sorból. Egy fontos karakter már fűbe harapott az ötödik évadban, és csak idő kérdése, hogy mikor követik mások. A feszültség állandó, érezni, hogy bármikor lelepleződhet valakinek a mocskos kis játéka, a klubot kívülről és belülről is szétfeszítő erők túl hatalmasak ahhoz, hogy a szereplők még sokáig táncoljanak a kés élén. Csak remélni merem, hogy ezt Sutter is látja – ezen a ponton már nem kéne hosszú távra tervezni, hanem lassan le kéne zárni az egészet, úgy, ahogy a sorozathoz illik: brutálisan, tökösen, zseniálisan.

Star Wars: The Clone Wars, 5. évad

Miután a 2008-ban mozikba került pilot majdnem olyan rossz volt, mint a Baljós árnyák és a Klónok támadása, igen hosszú időbe telt rávenni magam, hogy adjak egy esélyt a sorozatnak – hogy a hasonló címen kívül semmi köze nincs a Genndy Tartakovsky-féle, nagyszerű 2003-as szériához, nem segített a dolgon. De végül elkezdtem nézni, és ott ragadtam előtte. Mert ugyan a tököm tele van már az egész klónháborúval (nem értem, Lucas és csatlósai miért nem képesek elszakadni tőle, ha már egyszer ott van nekik játszótérnek egy színes, gazdag univerzum, több ezer éves „történelemmel”), sok epizód egész egyszerűen sokkal jobban van megírva, mint az említett mozifilmek. A sztori egésze persze, az előzmények és következmények ismeretében nem tartogathat nagy meglepetéseket, de annál szabadabban kalandoznak az alkotók a rendelkezésükre álló szűk kerekek között. Így történhet meg, hogy pl. egy-egy rész csak egy marék klónkatonáról szóljon, adva egy kis dimenziót és személyiséget az egyenarcú seregnek – igazából pont ezek a legjobb részek, egészen frissnek hatnak a megszokott jedis vagdalkozások között. Az ötödik évad az első rész alapján hozza az eddigiek szintjét: korrekt karakterek (Ashoka, akinek felnégyeléséért már a pilot első 10 perce után rimándkodtam a sith-ek isteneihez, itt teljesen rendben van), meglepően hatásos, intenzív csaták, olykor egészen érdekes, több epizódon átívelő mellékszálak (mint most a szeparatista elnyomók elleni partizánharc). Még Darth Maul is visszatér – mit neki, hogy Obi-Wan kettészelte? Persze mondanom sem kell, ez a Star Wars sem az, amit gyerekkorunkból ismerünk – de olyan nem is lesz megint. Viszont a The Clone Wars arra bőven alkalmas, hogy hetente fél óra erejéig elszórakoztasson vacsora közben.

The Walking Dead, 3. évad

Ebből még csak az első rész ment le, de az rögtön kábelrekordot döntött – 10,9 millión nézték. És rá is szolgált a magas nézőszámra, ami persze nem meglepő, elvégre a The Walking Dead összes eddigi szezonnyitánya rendkívül magas szinten teljesített. A gondok rendszerint azután következtek. De mivel az új fejesek a legutóbbi évad második felére elismerésre méltón gatyába rázták a sorozatot, ezúttal talán tényleg bízhatunk benne, hogy a színvonal marad. Rick és társai a tavaszi évadzáróban megpillantott börtönt igyekeznek zombimentesíteni, hogy új otthonuk lehessen, míg egy másik szálon a frissen felbukkant Michonne tesz meg mindent, hogy megmentse a sebesült Andrea életét (már tudjuk, hogy egyenesen a Governor karjaiba futnak majd – a képregényt olvasók tudják, miről beszélek – és huhúú, csúnya dolgok következnek). A sztori röviden ennyi, de ennél persze jóval több van az új epizódban. Rick beszéde a második évad végéről nem maradt következmények nélkül: végre a tévésorozat is kezd ráérezni arra (vagy inkább: most már elég régóta fut ahhoz, hogy ilyen kártyákat ki tudjon játszani), ami a képregénynek a legnagyobb erénye: arra, hogyan változnak a folyamatosan nagy nyomásnak kitett karakterek hosszú távon. Rick jól láthatóan keményebb, mogorvább, kérlelhetetlenebb, mint azelőtt, joviális, „kérlek, hallgassatok rám, hogy együtt túlélhessünk” helyett megalkuvást elvető, „tegyétek, amit mondok, vagy takarodjatok innen” attitűddel terelgeti az embereit. Andrew Lincoln jól csinálja, beszédén, tekintetén, gesztusain is látszik a változás. Vegyük hozzá a kellő mennyiségű gore-t, a zombikat immár rezzenéstelen arccal lelövő Carlt (a képregény egyik legérdekesebb aspektusa az övé, a gyereké, aki már úgy nő fel, hogy neki „ez” a természetes), és egy baromi jó évadnak nézünk elébe. 

...ebben a videóban. A geekségét büszkén viselő színész, Wil Wheaton (Stand by me) pár hónappal ezelőtt videosorozatot indított: a széria egyes epizódjaiban Wil és az ismerősei különböző népszerű társasjátékokkal játszanak, és most a rendkívül hangulatos Last Night On Earth-re került rá a sor. Ez egy kellemesen félelmetes játék, amelyben egy amerikai kisváros túlélőinek kell túlélniük egy élőhalottakkal fertezett éjszakát, és azokkal a háztartási eszközökkel kell megvédeniük magukat, amik a kezük ügyébe akadnak. Mi is szoktuk nyomni - Wil és a bandája szintén élvezi.

Gyors szolgálati közlemény: mától a Filmsebészek az iTunes-on is elérhető!

Mik mennek mostanság az amerikai tévékben? Első körben az új őszi sorozatokból válogatunk.

Elementary

A mozipénztáraknál Guy Ritchie Holmes-filmjei tarolnak (Hogy miért, azt ne kérdezd.), Angliában a BBC Sherlock sorozatától van mindenki elájulva (Hogyhogy miért? Nézd meg, és megtudod!), a CBS-nél pedig úgy érezték, ebből a tortából ők is nyeshetnek maguknak egy szeletet. A kérdés csak az volt, mit tudnak mutatni a témában, amit a konkurensek nem? A maga módján mindkét említett Conan Doyle-adaptáció modernizálta a pipázó mesterdetektív mítoszát, ráadásul a „helyezzük kortárs környezetbe” ötletet már a ’40-es években is ellőtték. Akkor valakinek eszébe jutott, hogy Watson ezúttal lehetne nő, mert olyan még nem volt. Hát, most már van, Lucy Liu személyében. A sztori szerint ő egy exsebész, aki rehabilitációs tanácsadóként igyekszik meggyőződni róla, hogy a New Yorkba költözött, elvonón épp túlesett Holmes (Johnny Lee Miller) nem szokik vissza a drogokra – ezért vele megy mindenhová, azon bűnesetek felderítésére is, amikre a rendőrség megkéri. Ha nem lenne a BBC szériája, az Elementary akár nagyon jónak is tűnhetne, de így kicsit olyan, mint egy éretlen, ügyefogyott kistestvér. Kevésbé stílusos, kevésbé elegáns, kevésbé humoros, kevésbé izgalmas, kevésbé érdekes, kevésbé jól megírt, kevésbé jól eljátszott, kevésbé minden, és az összehasonlítás, szerencsétlen módon, már csak azért is elkerülhetetlen, mert a két sorozat egyébként eléggé hasonló hangot üt meg (eredetileg az Elementary a Sherlock amerikai remake-ének indult). Ettől függetlenül egész élvezetes kis show (mindenképpen jobb, mint amire számítottam), és hosszú távon akár még ki is kupálódhat, plusz a női-férfi Watson-Sherlock dinamikában is rejlenek lehetőségek (bár, ha belegondolok, veszélyek még inkább).

Last Resort

Az újoncok közül ebben a van legtöbb spiritusz, és már a sztori kiindulási pontja is sok szép lehetőséggel kecsegtet. Egy amerikai atomtengeralattjáró, a USS Colorado kapitánya és elsőtisztje megtagadnak egy kétes formában érkező parancsot, ami arra utasítja őket, hogy radírozzák le Pakisztánt a térképről. Arra kényszerülnek, hogy fellázadjanak saját országuk ellen, és egy kis szigeten húzzák meg magukat az Indiai Óceánon, amit hamarosan blokád alá vesz az amerikai tengerészet – amit hőseink a tengeralattjáró nukleáris arzenáljával tartanak sakkban. Shawn Ryan (The Shield) sorozatának első három része (a pilotot Martin Cambpell rendezte) az alkalmankénti sematikus megoldások ellenére is feszes, izgalmas, fordulatos, karakterei pedig érdekesek, jóval árnyaltabbak, mint az azt az átlag kereskedelmi show-któl megszokhattuk, következtetésképp a köztük lévő kapcsolatok, konfliktusok is hatásosabbak. A kérdés persze az, hogy meddig lehet értelmes keretek közt elhúzni azt az érezhetően rövid kanóccal égő koncepciót, amin az egész széria alapul: a szigeten tartózkodást, a blokádot, a kényszerű patthelyzetet, amit ha felfoldanak, akkor elvileg lehúzhatják a rolót a forgatókönyvírók. A háttérben álló, nyilvánvalóan magas kormánykörökbe vezető összeesküvés rejtélye tartja mozgásban a cselekményt, és annyit mindenképpen a stáb javára kell írni, hogy a Last Resort az ezzel kapcsolatos tipikus, hitegető, lufival bűvészkedő, nesze-semmi-részről-részre-fogd-meg-jól bullshit helyett inkább koncentrál a karakterekre, és az adott epizódban épp aktuális szituációra. Legalább az első évadot mindenképp végignézem.

Revolution

Csak afféle geekes kötelességtudatból kezdtem bele, egyébként sejtettem, hogy nem lesz ínyemre a J.J. Abrams boszorkánykonyhájából legutóbb kikerült „mystery” sorozat sem. A tököm tele van már ezekkel a Flashforward és Alcatraz jellegű poszt-Lost agyrémekkel, amiknek a lapos karaktereit és sablonos sztoriszövéseit az írók a háttérben húzódó nagy rejtéllyel kapcsolatos információk lassú csöpögtetésével igyekeznek feledtetni – hátha a nézőt érdeklik az újra és újra halogatott válaszok annyira, hogy még egy unalmas epizódot átvészeljen miattuk. Aztán még egyet. Aztán még egyet. Részemről kösz, de a Losttal már átbasztatok egyszer, kétszer ugyanabba a szarba pedig nem lép az ember. Még a geek sem. A Revolutionben (a pilotot a vasemberes Jon Favreau rendezte) valami megmagyarázhatatlan okból odalesz az elektromosság, vele együtt minden technológia, és a civilizáció utóbbi úgy 100 éve. Másfél évtizeddel később az emberek kis csoportokban élnek, az egykori államok egy-egy területét uraló, egymással háborúzó milíciák igája alatt. A főszereplők ez utóbbiak elől menekülnek, birtokukban egy rejtélyes kütyüvel, ami visszahozhatja a világba az elektromosságot. A baj ott kezdődik, hogy a karakterek még papírvékonyak sincsenek, ráadásul többségükhöz pocsék színeszeket sikerült választani – élükön Tracy Spiridakosszal, aki ugyan mutatós, de más erénye nincs, és az ötödik részre már nagyon sok ruhát kellett volna ledobnia magáról, hogy a hatodikra is maradjak (nem maradok). Giancarlo Esposito az egyetlen, aki színészileg nyújt valamit, de rossz látni, hogy a Breaking Badből kilépve itt pazarolja a tehetségét. Összekuszált, „a múltban mindenki kapcsolatban állt mindenkivel” karakterviszonyok, teljesen hiteltelen élethelyzetek, felesleges töltelékszálak, unalmas sztori. Sajnos a fentebb példának hozott két, egyetlen évad alatt elkaszált sorozattal szemben ez egyelőre igencsak magabiztosan hozza a nézettséget, úgyhogy jó esélye van rá, hogy még sokáig folytatódjon. Szégyen.

Vegas

Egyértelmű „must see” volt az első pillanattól kezdve. Mármint, érted, Michael Chicklis egy ’60-as években, Las Vegasban játszódó gengszter/zsaru drámában, többek közt Nicholas Pileggi (Nagymenők, Casino) tollából… mi mást akarsz még az élettől? Annál inkább meglepő, hogy számomra a show-t színészileg és karakterileg eddig inkább a seriff és az őt alakító Dennis Quaid adja el. Chicklis frissen érkezik a szerencsejátékok városába, hogy gatyába rázza a maffia fél éve nyílt kaszinóját, Quaidet (testvérével és fiával együtt) pedig frissen nevezik ki a helyi őrs élére, miután elődje felszívódott. A show nyilvánvalóan kettejük egyre inkább elcsúnyuló kakaskodásáról szól majd, ami az első három rész után egyáltalán nem hangzik rosszul. Chicklis az a tipikus gengszter, akinek a néző könnyen megbocsát (kemény és szemét, de van szíve), Quaid pedig az a tipikus zsaru, akit könnyen megszeret (tökös és igazságos, gyorsan eljár a keze, és sosem felejt el gonoszul mosolyogni utána). Rosszfiú nemes beütésekkel, és jófiú rossz beütésekkel – ha jól egyensúlyoznak kettejük között, párharcukból akár valami nagyszerű is kisülhet majd. Majd. Mert a nagyságnak egyelőre inkább csak a lehetőségét látni, beteljesüléséhez egy kicsit több elegancia, atmoszféra és mocsok kellene. Sajnos nagyon olyan érzésem van, hogy ez tipikusan az a sorozat, aminek egy kábelcsatornához kellett volna kerülnie, mert kétlem, hogy egy CBS-nél az válhat belőle, ami válhatna, és ami szeretnénk, hogy váljon. Azért az első részek alapján így is rászolgált némi bizalomra és reménykedésre, a többit meg majd meglátjuk.

Legközelebb azt nézzük meg, hol tart néhány veterán, több éve futó sorozat.

Huszonegy gramm. Azt mondják, ennyi az emberi lélek súlya. Vagy egy minőségibb papírlapnak. Az Oszama főhőse vékonyabb az utóbbinál: Joe-nak hívják, magánnyomozó, whisky-t vedel és alig van ügyfele, míg egy nap be nem állít hozzá egy titokzatosan viselkedő nő egy megbízással és egy kimeríthetetlen biankó hitelkártyával. Ismerős? Az olvasó gyanakodni kezd, joggal: én is hátra-hátrapillantok a villamoson zavaromban, vajon mikor ugrik elő az író, mikor leplezi le magát, hogy kandi kamera, szabad nevetni?

Nem, nevetni nem szabad, legfeljebb összemosolyogni és nekiveselkedni a rejvényfejtésnek. A szöveg beszélgetni akar és provokál, Fekete Cipőjű férfiakat és ősrégi filmes utalásokat dobál ránk, a Big Brother valóságshow-ra kacsintgat - nincs mit tenni, be kell szállni a játékba. Joe közben már könyékig jár a nyomozásban, de a nyomok kuszák, mindenki le akarja beszélni a kutakodásról, ráadásul néha még össze is verik. Who Watches The Watchmen?

Az Oszama poszt-cyberpunk fél évszázaddal PKD után, mikor az összeesküvés-elméletek és a politikai krimik véletlenül sem találhatóak meg még a retró-étlapon sem, a terrorizmust viszont hiába unjuk, csak nem tudjuk megérteni, felcímkézve polcra tenni. Hipszter 9/11 blues, kicsit másképp.

A leplezetlen műfajkeverés és az utalások, idézetek sokasága rég nem számít újdonságnak sem a nyomtatott, sem a mozgóképes fickióban. Az emberi kultúrát pár kattintásnyi távolságra összerántó szélessávú csodaország hatására ráadásul muszáj egyre szisztematikusabban kezelni a rengeteg elérhető alkotást, így a kényszeresen kategorizálásnak köszönhetően megszokottá vált, ha egy filmet, könyvet vagy zenét négy-öt műfaj stiláris metszetében igyekszünk elhelyezni. Az Oszama elsőre zavarba ejtő eklektikussága nem erény, hanem lehetőség: nem gyakran olvashatunk ugyan személyes emlékekkel teli, alternatív valóságban játszódó noir / paranoid krimi / melodráma / fantasztikus regényt, de a fő kérdés az, hogy mit hoz ki ebből Lavie Tidhar?

A szerző sokszínű kulturális háttere (élt izraeli kibucban, Dél-Afrikában, Ázsiában és Londonban is) egyszerre előny és hátrány: Tidhar érezhetően sok hatásból tud dolgozni, az átlag olvasó számára ismeretlen helyzeteket is élethűen, részletgazdagan ír le, legyen szó vientiáni városképről, kabuli utcákról, new york-i, geek-ektől nyüzsgő "con"-okról vagy éppen londoni kocsmákról. De hátrány is, mert talán nehezebb fogódzót találnia, nehezebb arányokat tartania, mérlegelnie, hogy mi az, amire több magyarázatot kell szánni. Igazi világpolgáros elveszettség-érzet jön át a lapokon, de a történetnek ez szerencsés módon talán még előnyére is válik.

Tidhar Madeleine-sütije egy öngyilkos merénylet robbanása: az Oszama ügyesen úsztatja át a fókuszt a regény első felében hangsúlyos rejtvényfejtésről a lírai, személyesebb, megfoghatatlan cselekményű második részre. Itt már tényleg az emlékek kavarognak sűrű folyamként - amely áradásban még a főszereplő karaktere is oldékonynak mutatkozik -, mert rengeteg ember elfojtott emléke sejlik fel, kiknek gazdái tán felerészben már halottak, amerikai repülőroncsba csavarodtak vagy közel-keleti városok konzulátusai előtt robbantak fel buszokban vagy szakadtak szét gyalogosan.

A másik fele pedig emlékezik, megértés helyett is. Így bomlik fel végül személyes, feldolgozandó tragédiák rémisztően nagy felbontású mozaikjává azon ködös fiók tartalma a fejünkben, ahova azt a bizonyos néhány órás híradó-adást pakoltuk 9/11-ről meg a tengernyi rövidke újsághírt öngyilkos merényletekről azelőtt és azóta is. És Tidhar valószínűleg pont ezt akarta.

A Geekz hírhedt podcastjának, a Filmsebészeknek az első 4 epizódját eddig tárhelyproblémák miatt csak nagy nehézségek árán lehetett meghallgatni. Mostanra sikerült leigáznunk ezeket a kellemetlenségeket, és ennek örömére újra elérhetővé tesszük az eddigi részeket - sőt, október végén friss dumapartival jelentkezünk majd (aztán hetente újabbal és újabbal.)

Aaaah, nyolcvanas évek... Mily kulturális csecs voltatok, még ma is tele vagytok, csöpög belőletek a ciki, a neon és a tépőzár... Hogy feledhetném annak emlékét, amint magamra kaptam jelzőlámpazöld tangámat, meg a hozzája a kor szavát követő, színben totálisan nem illő pinarózsaszín toppomat, és lelibbentem a legközelebbi művelődési házba, hogy Zoltán Erikára nyomjam az érobikot.

Ez az a pont, ahol magamhoz térek, és rádöbbenek, hogy férfi vagyok, és semmi hasonló nem történt velem. A tangát kivéve.

Igen, a nyolcvanas évek (többek között) az aerobic lázában telt, karcsú és formás, valamint tehénszerű és hatdimenziós nők egyaránt hungarockra izzadtak, terpeszbe termettek, fel-alá ugráltak, és jobb esetben tényleg az rázkódott rajtuk, aminek eleve kell. Egy efféle trendet a filmesek meg KELL, hogy lovagoljanak, valami ilyesmi volt a Flashdance is, de mi alacsonyabb költségvetésben utazunk, valamint szórakoztatóbb filmekben, úgyhogy inkább az Aerobi-cide-ot tárgyaljuk (ez egyébként a film európai forgalmazási címe, az eredeti Killer Workout.)

Félreértés ne essék, az Aerobi-cide nem jó film, sőt rossz. De kevés nevetségesebb slasher létezik, ráadásul a tempós forgatókönyvnek köszönhetően sosem unalmas. Tudtok még egy olyan filmet, amelyben a gyilkos egy túlméretezett biztosítótűvel gyakja a népet? Hát én sem. Mi lehet a (mai szemmel közepesen véres) gyilkosságsorozat mozgatórugója? Pár évvel korábban az edzőterem tulajdonosnőjének ikertestvére ropogósra sült az egyik szoláriumos napozógépben – a mostani ámokfutás bosszú talán, a balesetet megtorlandó? Ez az utolsó mondat drámaibb volt, mint az egész film együttvéve.

Egyébként ezzel többé-kevésbé össze is foglaltam a sztorit. A Z-filmekre specializálódott rendező, David Prior rettenetes alakításokkal és több száz cici- meg fenékinzerttel tömi tele ezt a másfél órát, úgyhogy a röhögés és az erekció garantált. Az öccse, Ted Prior „alakítja” azt a bodybuilder-rendőrt, aki beépül az aerobic-klubba, a gyilkost lefülelendő. Színészi és rendezői szempontból egyaránt felejthetetlen csúcspont, mikor kiviszi az épület mögé a szemetet, és összeszólalkozik egy másik body-builderrel, aki azt hiszi, Ted a csajára pályázik. Természetesen mindketten idegesítően rövid sortot és bunkótrikót viselnek. Az intellektuális nüanszok szinte átütik a képernyőt, éppen úgy, ahogy Ted tunkolja bele ellenfele fejét egy kocsi motorházába.

Az Aerobi-cide-ban szünet nélkül szól az átlagon aluli 80s pop-rock, és a szereplők MINDENHOVÁ neonszínű edzőruhában mennek. Ha már kulturális mérföldkőről van szó, ezt nem hallgathattam el.

A Drive enyhén szólva nem a szívem csücske (hogy miért, arról majd máskor), de a Night of the Trailers fesztivál szervezőinek igaza van: ha a nyolcvanas években készül el, kb. olyasmi lehetett volna a Drive, mint a Hot Wire, lásd alább. :)

Íme az egyik, az erdő szelleme által megszállt turistacsaj, aki harminc évvel ezelőtt (jesszus, tényleg, az Evil Dead harminc éves!) ennél a jelenleginél jóval félelmetesebb volt. De ez természetesen csak magánvélemény.

Jackie Chan új filmje úgy fest, mintha az Armour of God-filmeket (kérdezd róluk apádat) keresztezték volna a Disney-féle Titokzatos sziget-meseszörnyűségekkel. Ettől függetlenül elsőre szórakoztató kis hülyeségnek látszik. Police Story-szintű kaszkadőrmutatványokat már senki ne várjon egy nyugdíjastól.

Katherine Bigelow végre megadja Amerikának, amire az a Superbowlnál is jobban vágyakozik: annak látványát, ahogy Bin Ladent fejbe lövik. Bigelow rendezési stílusa egyre csak kúszik felfelé az evolúciós létrán, míg Cameroné visszafejlődik - ezt is eredményezheti a házasság...

Ma startolt a New York Comic-Con, és lassan kezdenek is ömleni a hírek, képek és információk. Az eseményre többek közt a The Last Stand és a Pacific Rim is kapott egy-egy bazijó posztert.

"The 'D' is silent." Még jobban néz ki, mint eddig.

Alább végignézhetitek Boldizsár Péter és stábja animácós vizsgamunka-klippjét, amely a Manic Mosquitoz Demon Cottage Inn című dalához készült. A modern horror és anime hatása végigvonul a klippen, legalább is nem emlékszem olyan magyar animációs munkára, amiben lett volna tentacle rape... 1080-as felbontásban nyomassátok, úgy jön ki a versteckte bedeutung!