A cikk elkészülte után egyik kolléga szólt, hogy mi már egyszer írtunk erről a filmről... na mindegy, Fulcit eleget tárgyalni úgysem lehet.

A Zombi 2 (1979) sikere után Lucio Fulci karrierje drasztikusan irányt változtatott, a rendező teljesen ráállt a vérontást központjukba állító filmekre, ami azért sajnálatos, mivel a megfelelő forgatókönyv birtokában Fulci korábban egészen kiváló, narratív és technikai szempontból egyaránt kimagasló munkákat volt képes összehozni. Rendezői karrierje 1959-ben kezdődött, egész sor commedia all'italiana-t rendezett - több ilyennek Toto, az olasz vígjátéksztár volt a főszereplője.

A hatvanas és hetvenes években westernek, giallók és krimik tucatjait instruálta, a horrorba a Zombi 2 sikerével teljesen véletlenül toccsant bele. Igaz ugyan, hogy korábbi munkáiban is gyakran felbukkan az erőszak, de a fantasztikum hiányzott belőlük. A zoom előszeretettel való alkalmazása, a döntött beállítások és hasonló kísérletező kedvű játszadozások azok a formai motívumok, amelyeket karrierjének második felébe, a véresbe átmentett a, fogalmazzunk úgy, mainstreamből.

Hogy a Pokol hét kapuja (E tu vivrai nel terrore - L'aldilà másnéven The Beyond másnéven Seven Doors of Death - 1981) Fulci legjobb zombifilmje-e, az ízlés kérdése. A Zombik városa (Paura nella città dei morti viventi másnéven The Gates of Hell másnéven City of the Living Dead - 1980), minden őrültségével egyetemben, dramaturgiai szempontból hatásosabb, lezártabb. A Pokol hét kapujának forgatókönyve azonban tartalmaz olyan kiszámíthatatlan, lenyűgöző fordulatokat, ötleteket, hogy nyugodtan nevezhetjük minden idők legszürreálisabb zombifilmjének.

A történet 1927-ben kezdődik, de úgy, mintha meg sem akarna állni: egy csapat paraszt sáskarajként özönli el azt a lousianai motelt, amelynek pincéjében egy rossz hírű festő szállásolta el magát. A fáklyákat lengető falusiak jófajta százas szögekkel a falhoz erősítik a művészlelket, és azon nyomban le is öntik oltott mésszel, utóbbi tettük folyományaként a festő húsa széjjelfolyik. Az átlagosnál edzettebb megfigyelőképességgel rendelkező néző ebben a jelenetben megfigyelheti, hogy a meszesvödröt először meglóbáló paraszt kezére is ráfröccsen a mész, ám ő ezt észre sem veszi - hiába na, a vidéki élet megedzi az embert!

Fél évszázaddal később a gyönyörű Lisa örökli meg a motelt (amely természetesen, nomen est omen, a pokol hét kapujának egyikére épült - egy másik kapuját én is ismerem, Pesterzsébeten van) és azon nyomban nekilát  kitataroztatni a lerobbant építményt. Sajnos a renoválásnak több áldozata is lesz, hullik a munkaerő: a víz- és gázsszerelőnek egy, a pince mocskából előbugyborékoló zombi kinyomja a szemét, mások az állványzatról zuhannak le, egy értelmiségit pedig pókok(!) tépnek széjjel. Szerencsére Lisának vannak szövetségesei is, pl. a vak Emily meg a vakvezető kutyája, akinek olyan a hangja, hogy már abból egyértelmű, valami nem kóser vele (Emily hangjáról van szó, nem a vakvezető kutyáéról.)

Fulci ebben a filmjében két lábbal tapos a gázpedálra. Silence is sickening, ugyebár, Lydia Lunch szerint. A filmben a formális komponensek saját életet élnek, amely ezt a már eleve zakkant rémmesét, amelynek szereplői gyakran úgy viselkednek mint a hóttidióták, egy rendkívül hangulatos képregény-paralelldimenzióba vezetik át: a rendezőnek sikerül a cirkuszi látványosságok tudatosan művi horrormegfelelőit beleágyaznia egy klasszikus rémfilmalapba. Fulci burleszk-mesevilágában a szélben hajladozó fák olyan hangot adnak ki mint egy fűrésztelep műszak idején, ha fejbe lőnek valakit az görögdinnyemód szakad, az araszoló tarantulák zajait pedig mintha törött üvegcserepet majszoló zsiráfok hangfelvételeiből állították volna össze. De ami a legfurcsább, hogy működik! Ha az ember megadja magát a film prolisármjának, az olyan, mintha Alice-szal együtt minket is beszippantana a rókalyuk, de Csodaország helyett egy diliházban érnénk földet, ahol nem minden ápolt jóindulatú.

A film tele van emlékezetes, egyedi, a rokonfilmekből hiányzó ötletekkel: a befejezés hátborzongató-metafizikus, és eleve a debilfilozófiának az extrém gore-ral való kombinációja ahogy végig van vezetve a filmen, az zavarba ejtő. Fabio Frizzi muzsikája remekül illik a Pokol hét kapujának művi-gótikus természetéhez, mint ahogy Sergio Salvati fényképezése is: hogy elegáns lenne, azt nem lehet ráfogni, de idegbeteg zoomjaival, a mélyélesség állandó variálásával tökéletesen hozza a mindent félvállról vevő őrületet. Ezek után már meglepődni sem lehet azon a jeleneten, mikor a film egyik főszereplője a zombikkal való összecsapás során pisztolyát a csövén(!) keresztül tölti meg. Requiescat in pace, Lucio.

Aaron Schoenke írta és rendezte, valamint állta a 27.000 dollárra rúgó költségeket, mégis elenyészőnek tűnik ez a pénzmennyiség az alábbi, valamivel több, mint 30 percet látván, hiszen egy lenyűgöző korban élünk, ahol ilyenre és ehhez hasonlókra képesek a sima HD-kamerák. A film hivatalosan július 18-ig tekinthető meg streamelve, utána gondolom, csak fizetős csatornákon lesz elérhető. A tovább után a teljes szinopszis olvasható, alatta pedig megtekinthető a film.

"When the Joker escapes from Arkham and murders the parents of a young boy, Batman recalls the pain of losing his own parents as a child. He is pushed past his limits to the point where his focus becomes revenge on all who stand in his way, including many of Gotham’s underworld. Finally, Batman is forced to look at the psychological profile of his own mind and accept the consequences of his life to find resolve."

- Jason Moore

City of Scars:

Iszonyatos a hype M. Night Shyamalan legújabb filmje körül. A július 2-i amerikai bemutató egyre csak közeleg, és a megannyi trailer és poszter után végre közelebbről is szemügyre vehetjük a különböző nemzetségek területeit. A Nickelodeon egyik animációs sorozatából adaptált nagyszabású mozifilm 4 nép köré épül, melyek mindegyike különböző képességekkel bír. A Víz, Levegő, Föld és Tűz népei mind számukra specifikus helyen élnek, melyek lenyűgöző aprólékossággal lettek kidolgozva. Az alábbi videókban körberepülhetjük ezeket a területeket, a továbbiakban pedig reménykedhetünk abban, hogy a látvány mellé kapunk valami mondanivalót is.

A Víz nemzetsége:

A Levegő nemzetsége:

A Föld nemzetsége:

A Tűz nemzetsége:

Először egy rövid bemutatkozással szeretném kezdeni. Artemis vagyok, geek-ké válásomról nagyrészt nagybátyám tehet, aki tízéves koromban a kezembe nyomta Asimov mester Alapítvány trilógiáját. Azóta könyvek, filmek és sorozatok százait fogyasztottam el, hasonló és kevésbe hasonló kategóriában, ennek köszönhetően vagyok most itt, hogy átadjam egy részét ennek az időközben felhalmozódott információnak. Nagyrészt sorozatos, filmes hírekkel fogok jönni, illetve tervezek jónéhány könyvkritikát is, nem lesz hiány semmiből sem, ígérem.

Csapjunk is a lovak közé, egy igazán aktuális sorozat a mostani kiszemeltem, nevezetesen a FOX legújabb üdvöskéje a Good Guys, ami azonnal kedvencemmé vált és remélem hasonlóan fog másoknak is, akik velem együtt odavannak az oldschool megoldásokért. Egy kicsit Guy Ritchie filmjeit idézi a sorozat, a beállítások és a képernyőn megjelenő feliratok miatt, amelyekre mindig fel van építve valami poén. Igen ez egy kőkemény akcióvígjáték, ami főként a karakterekre épít és teszi ezt brilliánsan.

Adott egy kiöregedő, antigeek rendőr, aki a billentyűzet verésén kívül nem nagyon ért a számítógépekhez, ráadásul egy Skynet féle összeesküvéssel gyanúsítja őket, meg persze ott van a tökéletes ellentéte, a fiatal, számítógépekhez értő, karrierista pali, aki büntetésként került a részleghez. Részlegüket talán túlzás is annak nevezni, hiszen pitiáner bűntények megoldásával foglalkoznak (pl. ellopott párologtató, feltört cukorkaautomata), amelyek aztán elvezetnek egy sokkal nagyobb bűntényhez. Az egészben az a legjobb, hogy a történet és a karakterek nem erőltetettek, általában ez szokott lenni a legnagyobb problémája a hasonló típusú koncepcióknak.

A másik dolog amire még kiválóan építkeznek az alkotók, az az idővel való játszadozás. Mondok egy példát: megmutatják nekünk, hogy mi lesz 5 perc vagy fél óra múlva, ami általában egy nagyon vicces jelenet, majd szépen visszatekerik az egészet és láthatjuk hogyan jutottak hőseink abba a kínos szituációba. Tudom nem új dolog, de mégis egy apró gyöngyszem, amit remekül kihasználnak.

Aztán itt vannak a mellékszereplők, akikről egyre többet tudunk meg, ahogyan bajszos főhősünk életébe is egyre mélyebb betekintést nyerhetünk minden egyes résszel. Ő ugyebár több évtizeddel ezelőtt megmentette a kormányzó fiát és azóta is felemlegeti mindezt, mint a rendőrszakma fénykorát, nameg a híres neves partnerét is Frank-et, akiről később kiderül, hogy pont hősünk miatt kapott idegösszeroppanást. A sorozatban van persze akció is, ha az eszement, vadul ide oda lövöldözést annak lehet nevezni, vagy a pisztolyát nevetségesen forgatni tudó fószert lehetne még felhozni, aki rögtön az első részben felbukkan, mint a világ második legjobb bérgyilkosa.

Az akció, a félnótás rosszfiúk és a kimaradhatatlan helyzetkomikumok elengedhetetlen kellékei az ilyesfajta humornak, akinek mindez bejön nem fog csalódni ezt megígérem. Eddig 3 részt élt meg a sorozat, az első évad 12 részes lesz, ami viszont aggasztó lehet az a pocsék nézettség, így nem feltétlenül számíthatunk 2. évadra. Ez a minőségen semmit sem változtat, az eddigi 3 rész hozta a pilot-tal megalapozott színvonalat, én csak reménykedni tudok egy második évados folytatásban, mivel kezd a szívemhez nőni és ki nem kapható mindig, egy sírva röhögős 40 percre.

Korábbi nagy cikk a rendező, Amando De Ossorio "vakhalottas" filmjeiről + még egy spanyol horror

Nagy a pánik a német kisvárosban: fiatal lányokat támadnak le éjnek idején, és kihasítják a szívüket! Csak nem a mondai Lórelei áll a setét történések megett, a homéroszi, dallal tengerészeket halálba csábító nimfák e teuton változata? De sose félj, Tony Kendall, született Luciano Stella már útrakelt, hogy a legendáriumi machinációk vérpöttyözte függönye mögé nézzen! Csíkos gatyás nyomozása lassan, de biztosan szül eredményt: a Lórelei a szupermilf Helga Liné, aki teliholdkor emberméretű Godzillává változik (csak randább és karmosabb.)

Segítőjét, a szintén a Niebelungenlied-ből megidézett Alberichet - valószínűleg a mondauniverzum legnagyobb törpéje - Louis Barboo és a sebhelye játssza. A tó mellett, amelyben Lórelei lakik, terül el Poroszország legöregebb tinédzsereit oktató lejányiskolája. A dvd-n a spanyol verzió van, ami azt jelenti, hogy a csajok le ugyan nem vetkezhetnek, Generalissimo Franco ezt annak idején szigorúan megtiltotta, de a cicijüket mindenféle szörnyek szertefrecskelhetik. Totál szőke mind, ami azt jelenti hogy még a barnák is debilek, tőmondatok és párnacsaták a maximum, ami tőlük telik.

Tony Kendall közéjük szállásolja el magát (nem hülye!), szakmájára nézve vadász, és bevallott célja a titokzatos szörny leszedése. Profizmusa némileg megkérdőjelezhető, a csíkos és fehér gatyáiban azonban impozánsan pózol, saját szexualitásába vetett magabiztossága figyelemreméltó. Elke, a frigid igazgatónő (aki ugyanannyi idős, mint a tanítványai) beleszeret Tonyba, és nem nézi jó szemmel, ahogy a tinilányok(haha!) legszívesebben szó szerint széjjelszednék. Tony koncentrációját ennyi nő elvonja a melóról, Lorelei jó pár mellkasba beletúr, mire a végső összecsapásra sor kerül.

Amando De Ossorio Loreley's Grasp című 1974-es filmje szuperszórakoztató. Egy negyedmásodpercre sem sikerül a német, rögvalós környezet illúzióját keltenie (Fassbinder csókoltatja), a díszletesek valószínűleg mesekönyv-illusztrációkból dolgozhattak, a falusi boltok cégtáblái ordítva hirdetik "Élelmiszer", "Kocsma", stb. Tony Kendall leginkább a Kommissar X-sorozat címszereplőjeként (ezek alacsony költségvetésű Bond-koppintások), valamint jó pár spagetti westernből ismert. Helga Liné a maga masszív nőiségében szenzációsan néz ki, és a film egyetlen negatívuma, hogy nem veti le azt a kisestélyit, amelyet a mocsár legdzsuvásabb részein való általtúrázása során is hősiesen visel. A kaszkadőr, aki a szörny gumiancúgjába passzírozva lejányok szívét szakajtja ki, kiszakajtás közben rendesen le is taperolja őket - ki hibáztathatná! A csajok mellett még Németország legjobban öltözött vak koldusát és egy professzort is elintéz, utóbbinak megmurdelésekor pisaminta fröccsen az arcába, az meg savas, annak minden utóhatásával. Na de minek is fékezne a film - előre Helgával a Valhallába, így lesz érdekes a túlvilág!

Predators #1-2

Történet: Marc Andreyko, David Lapham
Rajz: Guilherme Balbi, Gabriel Guzman
Kiadó: Dark Horse Comics

Alig több mint két hét van hátra az Antal Nimród-Robert Rodriguez duó nevével fémjelzett új Predator filmig, és a marketinggépezet már zakatol is rendesen – illetve tényleg? Mert ahhoz képest, hogy nyakunkon a rasztafejű földönkívüliek következő vadászata, meglepően kicsi a felhajtás. De ami számunkra most a lényeg, hogy képregényes prequel azért készült hozzá, és annak ezen a héten már a második száma jelent meg (a mini amúgy négy részes, tehát még két füzet várható). A sorozatban két különálló történet fut, az egyik Laurence Fishbourne karakterére, Nolandre koncentrál (Welcome to the Jungle), a másik pedig Adrien Brody figurájára, Royce-ra (A Predatory Life).

Utóbbi ugyebár a film elején fog csak a predatorok vadászatra fenntartott bolygójára érkezni, úgyhogy a sci-fi rajongók számára ez a sztori nem tartogat sok csámcsognivalót. Zsoldos (anti)hősünk az afrikai dzsungel közepén készül kiiktatni egy kormányellenes lázadók uralta falut, amikor rájön, hogy a másik oldal is bérelt magának néhány amcsit, akik szeretnek baszomnagy fegyverekkel lófrálni a kezükben. Rémegyszerű kis sztoricska ez (talán ezért is jut rá részenként mindössze hat oldal – az egész együttvéve sem lesz több egy normál hosszúságú képregénynél), aminek egyetlen funkciója az, hogy eladja Royce karakterét „bad motherfuckernek”, akinek persze azért vannak elvei is. Pl. nem hajlandó csak úgy nőket és gyerekeket mészárolni. Nem, még pénzért sem. Elég nyilvánvaló, hogy merre tart a dolog: rendez egy kis vérfürdőt az ellenség sorai közt, a végén meg jól elrabolják, hogy elvigyék őt a vadászok bolygójára. Nabumm. A Welcome to the Jungle viszont már eleve a bolygón játszódik, hiszen tudjuk, hogy mire a film cselekménye kezdetét veszi, Noland már éveket húzott le ott. A történetet azonban egy friss érkező, Drake szempontjából ismerjük meg, aki azután akad össze Nolanddel, hogy társait a ragadozók már mind lekaszálták, és aki, napnál is világosabb, nem fogja megérni a film elejét. Ennek is csak annyi a haszna, hogy belénk plántálja, ez a Noland egy nagyon kemény csávó, igazi, tökös, gránátokat szaró, napalmot pisáló szuperkatona. Szóval nincs itt semmi igazán érdekes. Ugyan a képregény egyáltalán nem rossz, de a vak is látja, hogy abszolút nincs semmi létjogosultsága azon túl, hogy kapcsolt termék legyen egy remélhetőleg sikeres Predator filmhez. A rajzok is átlagosak, sőt, majdhogynem unalmasak, ráadásul a színészek megjelenítése is csak Brody esetében sikerült: a büdös életben nem jöttem volna rá magamtól, hogy a Welcome to the Jungle rejtélyes fekete bakája Laurence Fishbourne-re akar hasonlítani.

Batman #700

Történet: Grant Morrison
Rajz: Tony Daniel, Frank Quitely, Scott Kolins, Andy Kubert, David Finch
Kiadó: DC Comics

Batman tavaly volt 70 éves, most pedig a nevét viselő sorozat elérte a 700. számot. Erre az alkalomra természetesen valami nagy durranás kellett, és bár pár hónapja még sokan hihettük, hogy ez a nagy durranás magának Bruce Wayne-nek a visszatérése lesz, ez az esemény (ami a The Return of Bruce Wayne lapjain egyébként folyamatban van) említés szintjén is alig jelenik meg a jubileumi számban. Viszont ha Bruce nem is, Grant Morrison visszatért a címhez, ami azóta haldoklik, hogy… nos, egészen azóta, hogy 2006-ban először elkezdte írni. A pöcegödörből az utána, 2009-ben következett Judd Winick és Tony Daniels sem tudták kirángatni a képregényt (sőt), úgyhogy hosszú idő óta ez az első Batman füzet, ami igazán élvezetes (amellett, hogy persze messze van a tökéletességtől). És az élvezhetőséghez éppen hozzájárul az is, hogy Morrision egy minden jelenlegi történetszáltól független, saját lábán álló sztorit írt a jeles alkalomra – természetesen amolyan morrisonosan, úgyhogy tele kell lennie az egésznek az ezüstkorra való utalásokkal. Sőt, nem csak utalásokkal: a három részre bontott történet három címe (Yesterday, Today, Tomorrow) is egyértelmű teszi, hogy az író az időben kalandozik, egy-egy pillantást vetve a Sötét Lovag múltjára, jelenére és jövőjére, és összekötve azokat egy bonyolult, időutazást magában foglaló gyilkossággal. A három idősík egyben három különböző Batmant is jelent. A Yesterdayben természetesen még Bruce van a maszk alatt, és sidekickjével, Robinnal, épp legnagyobb ellenségeik, Joker, Macskanő, Rébusz, a Kalapos és Madárijesztő fogságában sínylődnek. Az író lubickol az ezüstkori hangulatban (amihez sajnos Tony Daniel önmagában egyébként roppant tetszetős rajzai túlságosan modernek): Batman székhez kötözve fenyegetőzik, hogy mindjárt szétpofoz mindenkit, Joker botcsinálta komikusként parádézik, és mindenki vígan kommentálja, hogy éppen mit és miért csinál. Morrison ügyesen sáfárkodik elődei stílusjegyeivel, az meg már más lapra tartozik, hogy személy szerint kezd nagyon alaposan kilenni a tököm a DC-t mostanság elborító nosztalgiahullámmal. A Today, amiben már az egykori Robin, Dick viseli a denevérálarcot, leginkább azért emlékezetes, mert Frank Quitely rajzolja, természetesen gyönyörűen – kár, hogy az utolsó pár oldalnál a sokkal kevésbé kompetens Scott Kolins helyettesíti. A Tomorrow-ban pedig Damien, a jelenlegi Robin lesz Batman, és személyiségéből adódóan sokkal brutálisabb, mint elődei (az, hogy egy összevert bűnözőt mutáns patkányok sorsára hagy, már némileg túlzás), de a show-t az új, jövőbeli Kétarc lopja el, nameg Adam Kubert, aki, Quitely ide vagy oda, rajzolóként a füzet legjavát nyújtja. Van még egy afféle epilógus is (And Tomorrow…), amiben egy-egy David Finch-féle oldalban nyerünk bepillantást távolabbi és/vagy párhuzamos jövők és Batmanek világába. A különböző korszakokon átívelő gyilkossági szál lényegében csak egy ürügy, hogy Morrison kiélhesse magát, de (ellentétben a The Return of Bruce Wayne-nel) szerencsére ezt úgy teszi, hogy az olvasó is jól szórakozik közben, nem csak ő. Az üzenet pedig (Batman mindig lesz, bármi történjék is) illő a jubileumi számhoz, még ha a karakterhez nem is feltétlenül (a DC sok-sok „öröklődő” szuperhősének sorába pont a Sötét Lovag nem tartozott bele – legalábbis az utóbbi időkig). És akárhogy is, az utolsó oldal sorával (még 700-at!) nem tudok vitatkozni.

Daytripper #7

Történet és rajz: Fábio Moon, Gabriel Bá
Kiadó: Vertigo Comics

Az utóbbi hónapokban a világ internetes közösségének képregényrajongó tagjai azon morfondíroztak, hogy egész pontosan miről is akar szólni, mit is akar mondani az ikerpár Fábio Moon és Gabriel Bá tízrészes sorozata, a Daytripper. És ezt kapd ki: ez már a hetedik rész, és senkinek nincs róla fogalma még most sem. Ennek ellenére nem valami David Lynch vagy Richard Kelly-féle mindfuckra kell gondolni, bőven nem. A Daytripper minden egyes része egy teljesen kerek, egyértelmű, a nyílnál is egyenesebb sztorit mesél el. A trükk az, ahogy ezek az egyes részek kapcsolódnak egymáshoz. Ugyanis mindegyik egy Brás de Oliva Domingos nevű, nekrológokat (majd, mint ebben a részben látjuk, könyveket) író férfiről szól, életének különböző szakaszaiban (a cím mindig a főszereplő aktuális életkorát jelöli), és mindegyik a halálával ér véget – legyen szó akár ostoba balesetről, akár sorsszerű csapásról, akár értelmetlen gyilkosságról. A nagy kérdés természetesen az, hogy Moon kihoz-e ebből valamit a sorozat végére, lesz-e valami megoldás, valami, ami megmagyarázza, és egyben indokolja ezt a koncepciót. Egy részem reméli, hogy igen, egy másik részem meg reméli, hogy nem. Előbbi lehetőségben a trivialitás veszélye rejlik (a tököm sem kíváncsi egy párhuzamos világokat iderángató magyarázatra), utóbbiban pedig az „akkor ez most mi volt?”-féle értetlenkedő pislogás. De ha sikerül egy kicsit eltekintenünk attól, hogy mint emberek, általában véve mindig, mindenre, pontosan klappoló magyarázatot várunk, akkor látni fogjuk, hogy a Daytripper egy fantasztikus képregény – Báék kurvára tudnak írni, na. Olyannyira, hogy az eddigi számok alapján ez a sorozat azon comicok közé fog tartozni, amiknek komoly irodalmi értéket szokás tulajdonítani. A testvérek nagyszerűen ragadnak meg hétköznapi élethelyzeteket, csodálatos érzékkel mutatnak be egy sor átlagembert, vagy, hogy a lehető legegyszerűbben fogalmazzak, a lehető legjobban kifejezve, hogy mitől is olyan zseniális a Daytripper: gyönyörűen mesélnek magáról az Életről. És ha valaki nagyon akar magyarázatot Brás sok-sok halálára, akkor egy rövid agyalás után biztos talál magának kielégítőt (pl. az író azt akarja kifejezni, hogy mennyire kiszámíthatatlan az élet), de még az is lehet, hogy végül kap valamit Báéktól is: most először tűnik ugyanis úgy, mintha az egyes füzeteket a főszereplőn kívül is összekötné valami. A hatodik részben Brás meg akarta keresni eltűnt barátját – és most, a hetedikben meg is teszi (bár a körülmények mások), méghozzá tragikus következményekkel. A rajz, akárcsak a sztori, lebilincselő. Bá és Moon képei elegánsak, ugyanakkor van bennük egy nagy adag lazaság és könnyedség is, a mimikák és gesztusok roppant kifejezőek, Dave Stewart színei pedig szokásosan hangulatosak. A Daytripper valami új, valami egyedi. Valami eredeti. Valami olyasmi, amiből nem hogy húsz, de egy hasonló sincs az amerikai piacon. Csiszolatlan gyémánt.

The Terminator 2029 #3

Történet: Zack Whedon
Rajz: Andy MacDonald
Kiadó: Dark Horse Comics

A harmadik résszel befejeződik a Dark Horse új terminatoros minisorozata, de mint az utolsó oldalon kiderül, csak azért, hogy utat adjon a szeptemberben induló második felvonásnak, ami The Terminator 1984 címmel fog futni. Már ez is azt engedi sejtetni, hogy az alkotók végül mégiscsak belepiszkálnak a filmek sztorivonalába is. És valóban: ennek a füzetnek a nagy része azzal telik el, hogy egy alaposan megöregedett Kyle Reese arról győzködi a főszereplőt, Bent, hogy annak idején John Connor visszaküldte őt 1984-be, hogy megvédje anyját, Sarah-t, és hogy a terminátorral vívott harc után először emberek, majd a Skynet hatalomátvételét követően gépek fogságában sínylődött egészen mostanáig, azaz 2029-ig (khm, nem egészen így emlékszem rá, de mindegy…). Ben persze eleinte nem hisz neki, de aztán Kyle képes bizonyítékkal szolgálni, és arra kéri barátját, hogy menjen vissza ’84-be, és fogságba esése után szabadítsa ki – már csak azért is, mert egykori fogvatartóinak nyilván nagy szerepük volt a Skynet létrehozásában. Kissé zavaros ennek a mininek a szerkezete. Az első két rész a gépek és az emberi ellenállás háborújáról szólt, aztán a második szám végén felbukkant az öreg Kyle, minek következtében mindez hirtelen lényegtelenné vált, és most úgy tűnik, mintha ez a három füzet csak egy prológus lenne egy másik sztorihoz, ami ősszel folytatódik majd. A dramaturgiai szempontból így jelentéktelenné vált jövőbeli küzdelem bemutatásának akkor lett volna értelme, ha a sorozatot olyanoknak is szánják, akik nem sokat tudnak a Terminator filmek világáról, de mivel a folytatás egyértelműen az első rész cselekményével fog érintkezni, nyilván nincs szó ilyesmiről. Whedon ráadásul elég primitív módon motiválja a főhősét. Ben eleinte nem akar visszautazni az időben, mert itt van neki szerelme, Paige – már ezen a ponton fájdalmasan nyilvánvaló, hogy az író hogyan tervezi megváltoztatni Ben terveit, és hiába reménykedünk benne, hogy valami más süljön ki a dologból, sajnos igazunk lesz. A barátnő meghal, hősünknek pedig nincs maradása, uzsgyi a múltba, hogy megakadályozza jelen minden tragédiáját. A szeretett nő kinyírása pusztán a főszereplő motiválásának céljából egy kicsit már alapból primitív húzás, de nagyon sok múlik a kivitelezésen. És az, hogy Paige a semmi közepén belefut egy random mászkáló terminátor öklébe, finoman szólva is pocsék megoldás. Mégis: kíváncsi leszek a folytatásra, érdekes lesz látni, hogy tudja Whedon úgy alakítani Ben szerepét az első film cselekményében, hogy az lényegében ne változzon semmit. A mérleg pozitív oldalát nyomja még Andy MacDonald hatásos, szimpatikus, az érzelmeket nagyszerűen kezelő, nem túl sötét, mégis kellően szikár képi világa is. Összességében mindez egy közepesre elég.

The Thanos Imperative #1

Történet: Dan Abnett, Andy Lanning
Rajz: Miguel Sepulveda
Kiadó: Marvel Comics

Minden úgy kezdődött, hogy 2006-ban, amikor az egész amerikai képregényipar a Civil War csinnadrattájától volt hangos, csendben belopózott annak árnyékában egy másik marveles crossover, az Annihilation, ami a színvonalat tekintve úgy elkente Mark Millar egyébként pofás kis blockbusterének a száját, hogy öröm volt nézni. A Marvel addig sok éven át hanyagolt űrrészlege azóta új aranykorát éli, köszönhetően főleg a Dan Abnett – Andy Lanning duónak, akik a Nova és a Guardians of the Galaxy című sorozatuk lapjain szárnyaló fantáziával navigálnak a klasszikus szuperhős történetek és az esztelenül epikus űroperák izgalmas határvidékén. Ennek legújabb állomása a The Thanos Imperative, ami a legutóbbi crossoverből, a War of Kingsből nőtt ki. Annak fináléjában, az egymás ellen harcoló erők utolsó, monumentális összecsapása egy törést („The Fault”) eredményezett a tér és idő szövetében, és a főszereplők most ennek a levét készülnek meginni: a Fault túloldalán ugyanis egy másik univerzum van, amiben az Élet végképp győzedelmeskedett a Halál felett. És ez ugyan nem hangzik rosszul, de ha hozzátesszük, hogy az élet, egyfajta rákként, ott addig burjánzott, amíg be nem töltötte az egész mindenséget, és most, mindenféle csápos szörnyűségek formájában készül tovább terjedni a mi univerzumunkba… nos, ez már mindjárt nem hangzik olyan jól. És hogy hogy jön a képbe a címben szereplő Thanos, az őrült titán, akit nemezise, Drax még az említett Annihilation végén megölt? Először is úgy, hogy feltámad (aminek egyáltalán nem örül), másodszor pedig úgy, hogy ő a halál avatárja, azaz célpontja a halál nélküli világ lakóinak, és ezzel együtt fegyver hőseink kezében az utóbbiak ellen. A minisorozat első része felsorakoztatja egymással szemben az ellenségeket, meghúzza a frontvonalakat, és előrevetít egy (remélhetőleg) Annihilation nagyságú és intenzitású haddelhaddot – azt pedig már rég tudjuk, hogy ezek milyen nagyszerűen szoktak sikerülni ennek a duónak az értő kezei között. A füzet látványos, lendületes, és a Marvel galaktikus játszóterének összes jelenleg fontos karakterét magába foglalja, úgy, hogy egy pillanatig sem érezzük túlzsúfoltnak a sztorit. Az egyetlen, amivel nem lehetünk teljesen elégedettek, az a képi világ: Miguel Sepulveda, noha láthatóan tehetséges iparos, nem képes olyan hatásosan és erőteljesen megragadni az esemény monumentalitását, mint a kiadó űrrészlegének már sokszor bizonyított alkotói (Andrea DiVito, Paul Pelletier, Tom Raney). Emellett a színezővel sem ment túl jól az együttműködés, ugyanis a karakterek körvonalai néha túlságosan markánsak, és egyfajta furcsa kifestő-hangulatot kölcsönöznek az egésznek. De mindent összegezve: pokoli jó szórakozásnak nézünk elébe.

Kegyetlen és isteni: Peter Weir a Master and Commander-ben újra együtt dolgozott a Gallipolli, a Veszélyes élet éve és a Last Wave operatőrével, Russell Boyddal. A végeredmény történelmileg ugyanannyira hiteles mint korábbi munkáik, ám ami fontosabb, hogy a film epikus szépsége egyenesen lehengerlő. A Master and Commander döbbenetet kelt: részleteiben obszcesszív, a kor megidézésében, legyen szó akár a Galapagos-szigetek állatvilágának felfedezéséről vagy a technológiára való rácsodálkozásról, már-már ördögien kiforrott. Weir számára nem jelent gondot a régi és az új, babona és tudomány, ösztön és kalkuláció összecsapásáról filmet csinálni, legjobb alkotásai az egyén a tradícióval megvívott harcáról és arról szólnak, mit nyer a modern ember az ősi szokások a friss matériába való belegyúrásával.

A harcban edzett "Szerencsés" Jack Aubrey a H. M. S. Surprise kapitánya. Azt a parancsot kapja, hogy vadássza le az Acheron nevű francia csatahajót, amely a brit konvojokat fosztogatja Brazília partjainál. Az Acheron azonban nagyobb, gyorsabb és modernebb a Surprise-nál, első összecsapásuk alkalmával a franciák meglepik és majdnem elsüllyesztik az angolokat. Aubrey menekülni kényszerül - csak hajszálon múlik, hogy nem hagyják ott a fogukat. A kapitányt ettől fogva egyaránt hajtja a megbízatása elvégzésének vágya és sértett büszkesége: őrült hajszába fog, fel-alá hajózik Dél-Amerika partjai mentén az ellenséget kutatva, és csak barátja, Maturin, a hajóorvos képes, mintegy Aubrey lelkiismereteként, a kapitányt végzetes helyzetekben jobb belátásra bírni.

A csatajelenetek kataklizma-szerű ereje a Gallipolli lövészárkos összecsapásainak füstjét és rezes vérízét sprickolja az orrba meg a szájba, ám a film lényege az értékek megöröklésének problematikája. Aubrey a tisztjeinek vacsora alkalmával Nelson admirális nagyságáról mesél, a sebesült Blakeney kadétnak pedig egy, az admirális stratégiájáról szóló könyvet ajándékoz. A Master and Commander az egyén méltó utódjának megtalálásáról szól, illetve ennek a megtiszteltetésnek a kiérdemléséről; az élet ciklikusságának elfogadásáról és a munka és feladatteljesítés általi definiálásáról. A Master and Commander Michael Mann Utolsó mohikánja óta a legfelemelőbben maszkulin mainstream film: a férfiasság kultuszát valódi, primér, alfa voltában tárgyalja, melyet tradíció és rítus egyszerre húz vissza és taszít felfelé, elismerve nagyszerűségét.

Crowe, ha formában van, a legerősebb jelenléttel rendelkező modern filmsztár, képes egyszerre parancsoló mégis érzékeny lenni, acélos elszántságának és önmarcangolásának pillanatai egyaránt meggyőzőek. Weir mindig maszkulin hősökkel a főszerepben készítette a legjobb filmjeit, tökéletesen megragadva a látens konfliktust machismo és a közeledő modernitás által az egyénre erőltetett romantikus intellektualizmus között. A Master and Commander szinte felemészti a nézőjét: a felszínen a tökéletes hajós kalandfilm, valódi drámája azonban annak kitárgyalásában rejlik, hogyan lesznek a fiúkból férfiak - és felveti: utóbbinak talán több útja is van.

Volt idő, amikor töménytelen mennyiségben, válogatás nélkül faltam a fantasy és sci-fi regényeket: mindegy volt, hogy minőségi műről van szó, a tizedik Dűne-másolatról vagy a századik Tolkien-nyúlásról. Előbb-utóbb azonban besokall az ember, újat akar és igazit, így hát finnyásan válogat és egyre óvatosabban áldoz (áldoz! milyen kifejező szó!) szabadidejéből egy ismeretlen könyvre.

A Perdido pályaudvar, végállomás - China Miéville első magyarul megjelent regénye – véletlenül talált meg, gyanakodva méregettem az érdekes címet, a pofás címlapot, az ígéretes ismertetőt. Aztán oldalanként magába szippantott a könyv: olvasmányos volt, könnyed, mégis mélyen kidolgozott, tapintható világgal és szereplőkkel. Komoly elvárásokkal kezdtem bele az Armadába.

A világ ugyanaz (Bas-Lag), a helyszín különböző: a történet szereplői Új-Crobuzonból indulnak el Nova Esperium fegyencgyarmata felé, ki önként menekülve, ki rabságban tartott újraformáltként (büntetésből thaumaturgiával eltorzított csápos mutánsok és gőzgépre forrasztott húsú emberek). Mielőtt azonban elérnék távoli úticéljukat, kalózok ütnek rajtuk, és erőszakkal elhurcolják őket Armadára, egy több ezer egymáshoz épített hajóból álló úszó városra.

Armada – ő a regény igazi főszereplője (ez indokolhatja a magyar címet, az angol ugyanis „The Scar”, a második kötetben előkerülő Világsebre utalva). Nem Bellis, az antipatikus, besavanyodott (néha azért dug, de véletlenül sem élvezi) kvázi-narrátor, nem is Tanner Sack, a félig polippá formált, Új-Crobuzonból kitaszított és Armadában otthonra talált újraformált, nem is Uther Doul, a Nagymenő És Hűvös Fickó (minden fantasy-ban kötelező elem, általában valamiféle kardművész – itt is…), nem is a perverz, mazochista, saját arcaikat ugyanazon minták mentén megsebző Szeretők, bár csupa remekül kidolgozott karaktert mozgat Miéville, és hál’ istennek nincs kedvence köztük, nincsenek az olvasónak tálcán felkínált azonosulási pontok, se könnyen utálható szereplők…

De a főszereplő mégis Armada. Apránként ismerjük meg a pallókkal és függőhidakkal összekötött hajók végtelenjét és különös lakóit, a minden körülmények között élni kész és képes emberek (és más fajúak) csoportjait és kasztjait, a városrészeket, a politikai frakciókat(!) – mindig csak egy-egy befogadható méretű benyomást kapunk, és megállás nélkül durrannak az ötlet-petárdák… Csak egy példa: a gőzhajók és vitorlások végtelenjében egy tartósított bálnatetem is a város részét képezi, mely csupán egy könnyű sörsátort bír el magán…

Imádnivaló a könyv erős koherenciája: a szerző ugyanazzal a könnyedséggel (komolysággal?) vezényel le egy monumentális vállalkozást, melyben mérnökök, munkások és thaumaturgiához értő tudósok tömegei dacolnak a látszólag lehetetlennel, mint egy hétköznapi kínos beszélgetést vagy éppen egy szexjelenetet egy tizenéves fiú és egy roncsolt testű nő között, aki a combjait sem tudja széttárni a lábára épített miniatűr gőzmozdony miatt… Ugyanaz az aprólékosság, természetesség és türelem.

Sajnos a történetről nem mondhatok sokat – az első kötet igen lassan építkezik, de a második elején már vastagon olyan csúcspont-jelenetek sorjáznak, hogy az embernek fogalma sincs, hogy hova viszi még őt tovább onnan a sodrás... És ha a Perdido varázslatos komplexitását nem is éri utol az Armada (a szűk térbeli határok azért mégis korlátozzák valamennyire a lehetőségeket, ha nem is az író képzeletét), azért így is varázslatos mű, az utóbbi évtized legjobbjai közé tartozik, regényként és hazai megjelenésként egyaránt – gyönyörű címlapfestménnyel és néhány figyelmetlenségből elkövetett félrefordítással és elgépeléssel tarkított, de tisztességes magyar fordítással. 

Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Juhász Viktor
Eredeti cím: The Scar
Oldalszám: kb 700 (2 kötet)

Nem vonultunk mesterségesen indukált kómába vagy menekültünk tiltott pszichedelikus szerek kreálta párhuzamos valóságba, egész egyszerűen egy hetes pihenőt tartottunk, egyszer mi is berú... kiszusszanhatjuk magunkat, nemde? A lemaradást bepótolandó a képregényes interjúsorozat hasábjain Fritz mester intertextuális ámokfutását követhetitek figyelemmel, aki olyan ikonikus figurákkal hozta izgalmi állapotba a Magyar Képregényfesztiválra betévedő újságírókat, mint a teveborjú nagyságú, kikericssárga csirkék és aki nem mellesleg olyan produkciók egyik elkövetője, mint a Macskafogó második része vagy a Hungarikum című animációs sorozat.

- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal…
- 1979 május idusán születtem Kecskeméten, de Kerekegyházán töltöttem gyerekkorom, itt élnek a felmenőim. Én már 11 éve Budapesten élek. Kecskeméten jártam művészeti gimibe, mi voltunk az első képzőművészetis osztály Kecskeméten. 1998-ban felvettek az Iparművészeti Egyetemre (most MOME), itt diplomáztam szilikátipari tervező szakon (kerámikus), egy évre rá rajz-és vizuális kultúra nevelő szakon (rajztanár).
- 2004-ben alapítottunk pár barátommal egy animációs és művészeti stúdiót ART7 néven (www.art7.hu), ami 2009-ig működött, itt rendező, művészeti vezető szerepet töltöttem be. Több animációs sorozat, reklámfilm, videóklip, e-learning a nevünkhöz kötődik.
- 1999 óta használom elég komoly szinten a Flash nevű programot, a munkáim 90%-a ebben készül. 2005 óta tanítom a magyar hivatalos ADOBE oktatóközpontban. 2004-től az MKA elnökségi tagja vagyok. Nyomtatásban a Pinkhell, Panel, Nero Blanco, PTSD antológia (első, és egyetlen) hasábjain jelentem meg eddig-tudtommal.

- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ?
- Több képregényre is emlékszem, talán a legelső egy Bedeco-s kakósdoboz belső cimkéjén volt, de mintha a Dörmögő Dömötörben is lettek volna képregények, a Donald rágó alap. Emlékszem még egy mára már atomjaira bomló Tesz-Vesz városra, meg egy 1965-ben nyomott SICC-re, ami a mai napig a polcomon kiemelt helyen van. Ez azért is hiteles, mert telefirkáltam gombolyagokkal, ami 1-2 éves koromban lehetett. Ami egyértelműen képregény-képregény, és nagyon szerettem, az a Mozaik, és az Alfában és Fülesben megjelent képregények voltak. Sajnos a szüleim egyiket sem olvasták, havonta 1-2x amikor eljutottam unokabátyámékhoz, ezzel tudtak csak lecsillapítani. Emlékszem nyaranta addig nem hagytam nyugton őket, amig a padláson elő nem keresték a gondosan kartondobozba rendszerezett újságokat, amiket csak ott náluk olvashattam, haza nem lehetett vinni. Később be is köttették őket, annyira szétolvastam mindet. Micsoda szeánsz volt, sok tábla csokit, vagy egy egész matchbox készletet adtam volna egy sorozatért, ami a 80-as évek elején nagy érték volt. Talán ezért is tanultam meg gyorsan olvasni, mert nagyon izgattak ezek a történetek. Elsős lehettem, amikor karácsonyra Mozaik előfizetést kaptam, a mai napig emlékszem az első újságomra: Sándor szülőfalujában az árvíz elmossa az értékes arannyal teli csuprot, amit a három manóval kezdenek keresni. Valahogy elkeverednek egy szuroktóhoz, amibe beleragad, és valami diadalív tetejéről lepiszkált szoborra felmászva menekül meg. A kis haspók Califax eközben pisztrángot süt. Az Alfákban Leonard, a feltaláló volt a kedvencem. Ugyanígy unokatesómnál találkoztam először Kockással, Hahotával, sajnos ezek nagy részét elnyelte a padlás, és a kazánház. Emlékszem még volt egy csomó magyar animációsfilm képregény adaptációm is, Vuk, Macskafogó, Veréb Vili, Erdő kapitánya, Szaffi... ezeket szerintem unokaöcséim bedolgozták, mire észbe kaphattam volna, fogalmam sincs hova lehettek. Aztán jöttek a Kandi lapok, sokáig Garfield gyűjtő voltam, van egy amerikai nyomású Garfield könyvem is.

- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ?
- Édesanyámtól örököltem talán a rajzolás iránti tehetségem, sajnos a szülei Őt nem tudták támogatni. Elég korán elkezdtem rajzolni, eleinte marokra fogtam, úgy rajzoltam, emlékszem elég nehezen tanultam meg normálisan fogni a rajzeszközt. Óvodában már kiszúrták milyen gyorsan, és sokat rajzolok, szerettem rajzolni, vágni, ragasztani, de érdekes módon festeni a mai napig nem szeretek. Ahol felnőttem (akkor még falu széle), elég kevés korombéli gyerek volt, én voltam a legkisebb és legkövérebb, emlékszem sokat csúfoltak, talán emiatt is ültem sokat otthon. Volt a konyhánkban egy kis asztal, székkel, meg egy szekrény, ami nekem volt berendezve, hazaértem az oviból, leültem, és mint egy második műszak elkezdtem rajzolni, beesteledett, fürdés, fekvés. Minden másnap hozta a szomszédunk a Tanácsházáról a rontott stencileket (fénymásoló őse), aminek a hátuljára gyönyörűen lehetett rajzolni. Pár éve megsomolyogtam a másik oldalon található TSZ, meg KISZ jegyzőkönyv rontott verzióit. Elég nagy mennyiségben használtam az eszközöket, egy filctollkészlet nem bírt ki egy hetet se, pedig csak kontúrozásra használtam. Az első komolyabb nap után már ecettel kellett utántölteni az ICO tollakat (újra lehet kapni, nosztalgia), emlékszem először a fekete, szürke, kék, lila, piros színek fogytak ki ebben a sorrendben. A legutolsó a sárga volt, ekkor már szomorú voltam, hogy vége a mókának. A legtöbbet talán golyóstollal rajzoltam. Radírt csak matekórán használtam, meg később amikor felsős lettem, nem szerettem hibázni, de ha rontottam is rajzot, inkább újrakezdtem. Tulajdonképpen én biztosítottam a gyújtós utánpótlást, a legjobbak félre vannak rakva valahol otthon a szekrény tetején. Anyám állítása szerint az első általam beazonosított, és felismerhető rajz egy kacsát ábrázolt.
- A legjobban a nyarakat utáltam, mert olyankor segíteni kellett kukoricát kapálni, szőlőt kötözni, barackot szedni, csak hétvégén lehetett rajzolni, gyurmázni, a TV nézés felejtős volt, ráadásul csak este volt adás, hétfőn egyáltalán nem. Nagyon szerettem a rajzfilmeket, néha volt egy-két Menő Manó, hétvégenként meg Flintstones és Foxi Maxi. A Foxi Maxi mindig vasárnap reggel volt, amikor templomba kellett menni, talán ez lehet az egyik ok, ami miatt a mai napig utálok templomba menni, bármilyen céllal is. Később keddenként kora este voltak a sorozatok, 80 nap alatt a Föld körül Willy Foggal, és Nils Holgersson kalandjai. Mai ésszel felfoghatatlan, de akkor még nem volt internet, mobiltelefon se, a kedvenc sorozatainkat még csak videóra se tudtuk venni. Megtanultam jól megfigyelni a kedvenc rajzfilmfigurákat, és ezeket kezdtem el rajzolni. Elég sok füzetsarkába, emlékkönyvbe rajzoltam Nilset, Kalánka nénit, meg Mofli, az utolsó koalát, ha valami miatt, talán ez volt, amivel kiemelkedtem a többiektől, nem voltam se kiemelkedően jó tanuló, se futó, pedig falun mint tudjuk ez a két legfontosabb túlélési lehetőség.
- Negyediktől járhattam rajz szakkörre, ami megnyitotta a lehetőségek tárházát, agyagozhattam, ami már régóta érdekelt. 3 éves koromban elhatároztam kosárfonó, fazekas, rajzfilmkészítő akarok lenni, ez volt a második a sorban. Nem voltam túl ügyes, de lelkes, és valamit megláttak bennem, és elkezdtek segíteni terelni, rábeszélték szüleim, ha szeretem csinálni, hadd csináljam. Később Kecskeméten megtanultam korongolni, majd egy érdekes fordulattal felvettek a Kecskemét történetében első, 93'-ban induló gimnáziumi szintű művészeti szakközépbe. Itt rengeteget kaptunk a művésztanárainktól, azt hiszem második szüleinkként tiszteltük őket, nyilván mert mi voltunk az első tanítványaik, mi pedig igazi mesterként tiszteltük őket, a mai napig fontosak számomra. Itt kezdtem el csőtollal, vágottvégű tollal rajzolni, gyártani a képregényeket. Pont ebben az évben szeptemberben indult el a Kretén című újság, ami szintén szorosan kötődik a kacskaringós utamhoz. A gimis rajzok összefűzve a mai napig megvannak a polcon. Hosszabb képregényeket talán még általánosban rajzoltam, gimiben inkább a pár kockások, szópoénok mentek, ezeken a mai napig szoktunk röhögni, ha összejövünk. Az első sárga csirkék is ebből az időből valók.

 - Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ?
- Folyamatosan hatással vannak rám dolgok, szeretem a stílusgyakorlatokat, nagyon fontosnak tartom a megújulásra való képességet. Gyerekkoromból mindenképpen kiemelném a rajzfilmsorozatokat, a fentebb említett képregényeket.
- Figuraépítésben talán a klasszikus Disney arányokból építkezek, kompozíció szempontjából nagyon szeretem a régi Mozaik, Leonard részletességét, minden kis rész ki van használva, sokadszorra nézve is fel lehet fedezni új dolgokat. Az egyszerűség szempontjából kedvelem a Hanna – Barbera világát. Főleg a rövidebb képregényeket, strip-eket, pár oldalasokat szeretem, talán Garfield miatt. Az amerikai "szuperhősös" képregények sosem tudtak lekötni, egyedül Batman, a köré épített kultusz miatt. Sokszor fontosabb számomra a művészi kifejezésmód, mint a történet, talán a művészeti tanulmányaim miatt. Van jó pár Stripburgerem, ebben elég elvetemült dolgok találhatóak. A céltalan, ordenáré, közhelyes képregényeket viszont nem kedvelem, ebből a szempontból elég konzervatív vagyok.
- Gimiben elég sok új dologgal találkoztam, emberileg, és szakmailag is mestereink voltak, személyesen tudtak fogllakozni velünk, jól meglátták kinek mire van szüksége. Mivel mi voltunk az elsők, rengeteg energiát kaptunk tőlük, mindenképpen hatással voltak rám.
- Gimi után az egyetemen volt a következő nagyobb művészeti dózis. Elég erős évfolyamunk volt, többen is képregényeznek közülünk, Stark Attila, Orosz Ricsi, Kárpáti Tibi, Dorcsinecz János, akik hirtelen eszembe jutnak, de nem akarok senkit sem megbántani, hogy kihagyom, tuti még tudnék mondani neveket.
- Munkamódszer... Alapvetően türelmetlen ember vagyok, szerencsére szakmámból kifolyólag megtanultam várni, türelmesnek lenni, gondolkodni. Sikerült átfordítani a türelmetlenséget hatékonysággá, ehhez nagy segtségemre van a számítógép. Szeretem a sokszorostható, duplikálható elemeket, a digitális eszközök használatakor a dinamikus munkamódszert, bármikor vissza lehessen nyúlni elágazásokhoz, és ne csak lineárisan lehessen megoldani egy feladatot. Fontos az előkésztés, ez a sikeres munkák titka.
- Az, hogy milyen eszközzel dolgozok, a feladat határozza meg. Nem szeretem magam lekorlátozni. Kényelmességből mostanában már hamarabb nyúlok a tablet PC-hez, vagy digitalizáló táblához, de szeretek ceruzával, szénnel, ecsetfilccel rajzolni, vagy tussal, festékkel kísérletezni. Régi vágyam, hogy kerámia felületre interpretáljak történeteket. Ennek igazából csak időbeli, és financiális akadálya van, elég költséges szakma. Otthon van egy kis műhelyem, de már évek óta nem dolgoztam benne sajnos, sokszor hiányzik az agyag vagy porcelán.

 - Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ?
- Nem vagyok nagy képregényfaló. Szeretem a művészi igényű képregényeket, ezek kötnek le. Nagy Previews fogyasztó vagyok, ebből informálódok, ami elsőre megfog, vagy tetszik, utánakeresek neten. Inspirációnak talán ez a legjobb forrás ami elérhető. Neten rákeresve alkotókra, blogokra tovább lehet felgöngyölíteni a szálakat.

- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai?
- Gyerekkoromról már meséltem, az elég meghatározó volt. Elég sokat ültem a lehetőségekhez képest a TV előtt, mivel még net nem volt, sajnos most pótolom :)
- Fontos volt számomra a kerámia, sajnos a könnyűipart a Távol-Kelet tönkretette, ha lennének még azok a hazai kerámia gyárak, amik tizenéve még megvoltak, tuti valahol tervező vagy műhelyvezető lennék, vagy lenne egy kis saját manufaktúrám. Egy komolyabb műhelyhez a hely meg is lenne, de képtelenség még akár versenyről beszélni az import kerámiákkal szemben. Egyetemre nem vettek fel elsőre, fiatalnak találtak, az időt hasznosan töltve fél évig dolgoztam Kecskeméten a Kecskemétfilmnél, mint kulcs-fázisrajzoló, majd fél évig szintén Kecskeméten a Nemzetközi Kerámia Stúdióban. Ez az egy év alapozta meg tulajdonképpen a szakmai életem. Mivel azt gondoltam, a kerámiát otthon nem lehet megtanulni, az volt a koncepció, hogy ezt viszem végig, ezért felvételiztem az Iparra kerámia szakra. Rengeteg figurát terveztem, rajzoltam a suli mellett, ehhez kapcsolódik egy nagyon kedves, és meghatározó történet.
- Érettségi után a racionálisan gondolkozó, és kemény kezű Apám kijelentette, érettségi megvolt, felvételi nem sikerült, el kell mennem dolgozni. Körbejártuk a környék kerámikusait, de minden hely telített volt. Hazafele mentünk a kocsival, és a szokásos lemezt hallgattam, „Látod fiam, megmondtam, hogy művészetből nem lehet megélni”. Hirtelen bevillan, hogy még sosem voltam a rajzfilmstúdióban Kecskeméten, szeretek rajzolni, hátha akad valami rajzos munka (98-ban művészeti gimik rajzversenyén elég jól szerepeltem). Bementem, de a szokásos koreográfia, elakadtam a titkárnőknél, nincs felvételi, jöjjek vissza 3 hónap múlva. Erősködtem, hogy ez most fontos, és a főnökkel akarok beszélni, de nem sok sikerrel. Ebben a pillanatban nyílt az iroda ajtaja, és kilépett az igazgató, akit már a helyi újságokból ismertem, egyből odaugrottam, a titkárnő lassú volt, engem meg motivált, hogy nem akartam kocsmában dolgozni, földeken kapálni, vagy a faluban lovakat ganézni :) Szokásos reflex szöveg, nincs felvételi, jöjjek vissza 3 hónap múlva, de aztán annyira hajthatatlannak tűnhettem, hogy behívott az irodába. Nekem már az is elég volt, ha azt mondja, valaki, ó igen érdemes ezzel foglalkozni, akkor ez éltet, és valahogy kibekkelem az időt a felvételi idejéig. Kitettem az összefűzött rajzmappám, amiben a képregényeim, figuraterveim voltak. Elég feszült percek voltak, annyi maradt meg bennem, hogy látom ahogy egyre jobban ráncolja a homlokát, fintorog, hármat lapoz, kinyit egy másikat a közepén, fintorgás, rámnéz, vissza a rajzokra, majd becsukja. Ez körülbelül 2 perc alatt lezajlott, és közben semmi megjegyzés, vagy kritika. Ezután elhangzott eddigi létezésem egyik legfontosabb mondata: „Holnap kezdhetsz nálunk, kapsz egy rajzasztalt!” Majdnem leszédültem a székről, remegő térdekkel búcsúztunk el, tulajdonképpen egy hollywodi történet is lehetett volna. A rákövetkező 1-2 hónapot az egy éves animációs képzés anyagának a hipergyorsaságú végigrajzolásával töltöttem, majd utána rögtön már gyártásba is kerültem. Ez az időszak nagyon kedves számomra, itt szedtem fel azokat az alapokat, ami az animációhoz elengedhetetlen, legyen az bármilyen technika.
- Egyetem alatt több kisebb animációs filmben résztvettem, mint animátor, ekkor kezdtem ide-oda stúdióknak is bedolgozni, vagy az egyetemen valami suli feladatba. Az elég sűrű egyetemi évek alatt, képregények, rajzfilmek, 3 hónapos ösztöndíj Barcelonában (Stark Attilával), aktív HÖK-özés, párhuzamos tanár szakos diploma, aktív közösségi élet lassan elvezetett oda, hogy 2003 közepére megfogalmazódott többünkben, hogy összefogjuk a szakmai életet, és csinálunk egy stúdiót. Ez a szál elhalványult, de 2004-ben egy váratlan helyzet okán egy RTL KLUB-nak készülő animációs sorozatba csöppentem. Animátorként kezdtem a csapatban, de 2 hónap után úgy alakult, hogy a rendezőjévé, művészeti vezetőjévé váltam. Le is gyártottuk 86 x 1 percben Naná kalandjait, ezt a Kölyökklubban Ördögh Nóri vezetésével lehettet látni hétvégenként hajnalban. Sikerült egy jól működő csapatot építeni, akikkel elég intenzíven tudtunk termelni. A weboldalamon részletesen felsorolom a munkáinkat, akit érdekel elolvashatja részletesen, sőt képeket, videókat is lehet találni, ezek mind meghatározó munkák voltak, rengeteg tapasztalattal. Talán ez is motivál abban, hogy a tudásom átadjam a tanfolyamaimon, elég hiteles képet kaptam a hatékony gyártási rendszerekről.

- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ?
- Képregényes díjaim nincsenek, a többiekről a CV-ben írok. Elismerések közül az őszinte, személyes elismerések a legértékesebbek, amikor egy kollega őszintén elmondja, mi az ami tetszik abban amit csináltam, vagy éppen mi az amit javítana. Időnként amikor mélyponton vagyok elolvasom a youtube-ra feltöltött filmekhez kapcsolódó kommenteket, az őszinte, és elégedett kommentek talán díjjal fel nem cserélhetők soha, sokat jelentenek számomra.

- A szívednek legkedvesebb műveid ?
- Minden munka valami miatt kedves vagy különleges. Vannak feketebárányok is, de természetesen ezeket is vállalom. Az egyik animációs filmsorozatunk például elég nagy sajtóviszhangot kavart, a magyar South Parknak definiálták. Sajnos hülye magyar szokás, hogy valamihez hasonlítunk valamit, de elismerésnek vettem, ez a munkánk például ha nem is hordoz művészeti értéket, a füstje miatt szívesen emlékszem rá. Elég intenzív projekt volt, 3 hónap alatt gyártottunk le 15 emberrel 80 perc animációt, amivel szerintem beírtuk magunkat a hazai animációs gyártás történetébe :) Azóta tudom milyen erős motivációs tényező a határidő...
- Többször szó esett a képregény és rajzfilm kapcsolatáról, nálam ezek szervesen kapcsolódnak egymáshoz, az animációs film nem létezhet képes forgatókönyv nélkül, ami tulajdonképpen egy képregény. Ebből a szempontból ha nem is a legkedvesebb, de elég meghatározó munkám az Égig érő paszuly, ami a Pinkhell nulladik számában jelent meg. Azért emelném ki, mert ezt többször feldolgoztam, gimiből indult az első verzió. Talán kevesen tudják, hogy a rajz.film.hu weboldalon volt régen egy képregényes rovat, oda is rajzoltam egy verziót, talán 2000 magasságában. Animációs filmben 2007-ben interpretáltam, talán ez a legjobban körbejárt munkám.
- Ide is van egy kedves történetem: 2005-ben a Gödörben volt az első mega MKA kiállítás, ide készültünk nagy hungarocellből kivágott figurákkal. Én sárga csirkéket gyártottam, elég sokat, amiből elég többet el is loptak. A maradékot elajándékoztam, talán otthon van még egy-két eredeti a padláson, azóta szállóigévé vált, hogy "lopják a csirkéket", valaki látott a Gödörből őrült módjára kirohanni egy embert, hóna alatt egy csirkével, és mint egy trófeát tartotta maga előtt. Ezekre a dolgokra szívesen emlékszik vissza az ember.

- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények?
- Több képregényötlet is van, általában ezekről nem szívesen beszél az ember babonából. A képregény az a dolog az életemben ami habár fontos, prioritásban mégsem az első helyen szerepel, így lassan vagy gyorsan, de intenzíven szoktam dolgozni. Tervek közt szerepel, hogy beszállok a Pernye sorozatba pár egy oldalas képregénnyel, szeretnék komolyabban elmerülni az egy oldalas képregény műfajában. Sokan ismerhetik a képregényes rendezvényeken készülő egyoldalasokat, ezeket szeretném rendszerezve publikálni a neten. Az alkotók közt vegyesen vannak műkedvelő amatőrök vagy a szakma mesterei is.
- Szeretek zenével foglalkozni, időnként koncertekre menni vagy gitározgatni a szobában, ezzel kapcsolatban is vannak ötletek. A napokban kezdtünk el beszélgetni egy hazai rockabilly bandával, hogy csináljunk valami képregényt, de ez még nagyon az elején tart. Régi vágyam, egy rockandrolltól hangos jampi képregény rajzolása, nagyon szeretem a hidegháborús korszak hangulatát.

- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ?
- Jelenleg a KEDD animációs stúdióban dolgozom, projecttől függően vezető animátorként, művészeti vezetőként, ahogy éppen alakul. Egy nagy munka utolsó fázisain dolgozok éppen. Bartos Erika Bogyó és Babóca képes mesekönyvét adaptáljuk a stúdióban animációs filmre, 26 x 4 perces részekben. December óta dolgozom a rendezővel, Krizsanics Atoninnal a képes forgatókönyveken megállás nélkül. Körülbelül 3500-4000 panel lehet ami eddig elkészült rajzban, elég feszes gyártási ütemtervvel. A napi munkám mellett aktívan oktatok.

- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ?
- Sok kedvencem van, nevekkel hadilábon állok. Akiket sikerült megjegyeznem, a rajzi világuk miatt fontosak számomra. A teljesség igénye nélkül : Uderzo, Jamie Hewett, Ashley Wood és Mike Mignola. Hazaiak közül nagy tisztelője vagyok Vass Ricsinek, szeretem Cserkuti Dávid költői vonalvezetését, Gáspár Tamár precizitását, Zorro laza ecsetkezelését, Laczinger Mátyás egyszerűen frappáns és direkt odaütősen tahó kockáit, Tamási Anti brilliáns képi világát, sajnos ő kicsit kivonult a hazai vérkeringésből. Régebben a Pesti Estből gyűjtöttem Gróf Balázs stripjeit, és rendszeresen olvasom Csordás Dani blogját. Ezt most egy szusszra írtam, még tudnám folytatni a listát ...

- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe ?
- A 2004-es rajz.film.hu-s Vadkelet pályázat kapcsán fogalmazódott meg egy képregényes egyesület alapítása. A május 1-i eredményhirdetés utáni nem hivatalos alapítás után kis csönd lett, majd a szintén ebben az évben rendezett Hungaroflash pályázat eredményhirdetése után már egy kisebb csapat elindult egyet sörözni a Darkness Horror nevű vendéglátóipari egységbe. Utólag visszanézve ez volt az első ismerkedős, nem hivatalos közgyűlése a Magyar Képregény Akadémiának. Ezután felgyorsultak az események, kiállítások, első képregényfesztivál ...

- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)?
- A 2004-es nagy képregényes bumm óta azt gondolom elég aktívan részt vettem az eseményeken részben szervezőként, alkotóként, így elengedhetetlen, hogy személyesen ismerjem a mozgatórugókat, alkotókat. Fórumozásra elég kevés időm jut, elég egysíkúvá vált a művészeket sokszor oktalanul sárdobáló, hőbörgő hangulat, nyilván engem ez a része érint.
- Ha van valami érdekes hozzászólás, akkor körlevélben ezt megvitatjuk, hozzászólunk, általában személyesen szeretem ezeket intézni. Akit ismerek és beszól, privát megkeresem, és ha szép szóval nem is, általában rövidre zárjuk a vitákat. Régóta azt gondolom, hogy általában csak infóhiány miatt vannak konfliktusok, ezeket gyorsan lehet orvosolni. Blogokat szoktam olvasni, ezek be vannak állítva, figyelem, ha valami újdonság van tudom követni.

 - Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik…
- Azt gondolom ez a torpanás már 2-3 éve jelen van, illetve már előre lehetett látni a jeleket, szerintem aki komolyabban benne volt a sűrejében nem érte meglepetés. Főleg azt látom, ami körülöttem zajlik, az alkotók nagy része a megélhetését küzd, első a munka, sokszor a képregényrajzolásra már nem is marad idő. A kiadóknak szintén megvan a maguk keresztje. Voltak igazán sikeres rendezvények, meg kevésbé sikeresek is, ezekből igyekszünk levonni a következtetéseket, és pozitív irányba kimozdulni a helyzetből. Egyébként a nagy bumm a semmihez képest nagyot szólt, odafigyeltek ránk, a legtöbbet kihoztuk akkor a dologból. Nem kis dolog volt elkezdeni, de talán valamit fenntartani sokkal nehezebb, mint elindtani. Ezt a gyerekcipőt fogjuk hamarosan levetni azt remélem.
- Aktívan részt vettem az MKA-MKSZ érdekegyeztetésében, összefonódás elősegítésében, sokat várok az új helyzettől, talán együtt tudunk előre lépni.

- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?
- A felsorolt médiumok, rendezvények elengedhetetlen kellékei a szakmai életnek, fontosnak tartom a létezésüket, ami hosszútávon működik arra szükség van, ami felesleges, azt meg az idő úgyis megoldja.

- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?
- Az előbbi gondolathoz csatlakozva elengedhetetlennek tartom a szakmai elismerést. A kivitelezés minőségével kapcsolatosan vannak észrevételeim, de ezek hamarosan orvosolódni fognak a terveink szerint.

- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről?
- Az MKA egyik alapító tagjaként sokáig alelnöki funkciót töltöttem be. Elég sok helyre, külföldre is utazhattam és installáltam a kiállításainkat, „promóztam”, ebből is látszik milyen fontosnak tartom a szakmai összefogásunkat. Sokakban ellenszenvesen hangzik a név, ezért több nem MKA tag már nyíltan is támadott minket emiatt. A fintorgóknak el szoktuk mesélni, hogy az elején amikor a nevet kerestük, hosszútávon gondolkoztunk. Természetesen fontos szempont volt, hogy olyan legyen a név, amit komolyan lehet venni – sokszor lehet találkozni a sztereotípiákkal, hogy képregényt csak gyerekek olvasnak- emellett több plusz jelentéssel is bír. Az akadémia szónak van egy közösséget, csoportot definiáló jelentése is, általában az emberek a hagyományosan akadémizmus szó alatt a betokosodottan, zárt közösségben élő, poros zakójú, nagyszakállú, maradi társaságot értik. Úgy vélem ilyenről esetünkben szó sincs, nyitottak vagyunk, bárki jelentkezhet tagnak. Van alapszabály, ami nyilvánosan megfogalmazza a csatlakozási feltételeket, például a tagság ítéli meg, hogy a csatlakozni vágyót alkalmasnak, szakmailag megfelelő színvonalúnak érzi-e, hogy bevegye a csapatba. Ezzel szeretnénk egy minőségi szintet fenntartani, ami szerintünk elengedhetetlen összetevője egy a magát komoly célokkal rendelkező társaságnak. Aki kikéri a véleményünket, ha nem is azonnal, de válaszolunk, illetve nem tudok olyanról, hogy bármelyik rendezvényen ne beszélgettünk volna a minket megkeresőkkel, véleményünket kikérőkkel. Tervezünk képregényes kurzusokat, és reményeink szerint évtizedek múlva már egész más jelentése, csengése lesz a képregény akadémia kifejezésnek.

- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?
- Médiától, műsorvezetőtől, riportertől, és mindezek együttes felkészültségi szintjétől függően változik a képregény megítélése. Talán nem hiú ábránd, hogy a sok cikk, riport egy idő után egyre komolyabb művészeti ágként definiálja majd a képregényt. Ezen dolgozunk, az utókor majd eldönti jól vagy rosszul.

- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét?
- Stratégia rengeteg van, talán a legfontosabb az őszinteség és a hitelesség. Ha valaki odateszi magát, történet és vizuális megjelenítés terén, az olvasó megérzi, ezt máshogy nem lehet, talán ez a siker egyik összetevője.

- Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ?
- Realista embernek gondolom magam, igyekszem a hely-idő-körülményekből kihozni a legtöbbet ami tőlem telik. Akik ismernek tudják, hogy elég maximalista tudok lenni. Tudom milyen megvalósíthatatlan tűnő terveket kivitelezni, azt is tudom milyen végigizzadni, talán emiatt váltam realista emberré :)

- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ?
- 5-6 éve az egyik farsangon, amikor az első Asterix film kijött, Obelixnek öltöztem. Derékig érő hosszú hajam ki volt hidrogéneztetve és be volt festve vörösre, ettől elég répaszínű narancssárga lett, hitelesen hozva Obelix hajszínét. Az alkat is adott volt, csak másnap hitte el mindenki, hogy az igazi hajam volt rajtam. Sajnos azóta már a hajamról is csak szinte múlt időben tudok beszélni, Anyám szokott vigasztalni, az okos ész nem tűri a hajat, de sztem ez nem így van :)

Fritz Zoli egy helyre gereblyézett munkáit megtalálod a blogján

Szász Attila Most látszom, most nem látszom című kisjátékfilmje 2005 óta magyarparaszthajszálnyi-nagyságú legendává lett, megjárta a nemzetközi fesztiválokat, és (megint csak: ungárise viszonylatban ez szinte hallatlan) egyöntetűen pozitív kritikákat kapott. A neten ezek közül több is fellelhető (csak angolul - magyar kritika eddig a pillanatig nem készült róla), és meg lehet nézni, el vannak ájulva a filmtől.

Mert íme, Peter Strickland mesteri Katalin Vargája után újra itt egy honi zsánerfilm (pontosabban kisjátékfilm, még pontosabban a műfajiságot csak nyalogatja, sőt, legpontosabban: Stricklandet igazából pár évvel megelőzi, csak éppen szinte hozzáférhetetlen, még a netről sem lehet letölteni, úgyhogy simán beszélhetünk róla mint aktualitásról) amely működik. Furcsa leírni ezt a tényt, szörnyű, hogy külön ki kell emelni, de nincs mese, magyar viszonylatban, csődtömeg filmek garmadáján az ember magamagát, mint a lefolyón általküzdve kell, hogy ordítsa: ez a film meg van rendezve, ez a film működik.

("Feri, meg van rendezve? Hogy érted ezt? Minden film meg van rendezve! - Nem, kedves, csak a képzeletemben létező beszélgetőpartnerem, akivel ha szóba elegyedek, anyámék meg a rokonok rám akarják hívni a Hárshegyet: idén nyáron is (többek között) egy olyan rendező filmjét küldtük Cannes-ba, aki igazándiból színházat vesz filmre, de a filmrendezés olyan messze áll tőle, mint Indiana Jones Prousttól. Épp ezért ha valódi filmrendezőre akadunk, becsüljük meg.)

A Most látszom, most nem látszom jobban működne, ha a központi konfliktust nem kezelné misztériumként, mivel a csavar, amelynek leleplezését a készítők a film csúcspontjaként akarják eladni, már az első perctől sejthető, sőt, mondhatnám nyilvánvaló. Ha ez a fél órás film csupán egy házaspár drámája lenne, akiknek meg kell küzdeniük az őrjítő gyásszal, a legborzalmasabb fájdalommal, amely szülőbe csak belecsaphat, tökéletes lenne. Így, ebben a formában, a szerkezete némileg nyikorog, megbicsaklik, CSAKHOGY!

Éppen az teszi végtelenül szimpatikussá, hogy Szász nem hajlandó drámát csinálni belőle - a Most látszom, most nem látszom egy gyönyörűen fényképezett mood piece, zsánerfilm amely büszke a műfaji DNS-ére, elegáns kísértetfilm. Épp ideje, hogy a rendező csináljon valami egész estés cuccot - állítólag már idén lesz belőle valami.

A Nisi Masa nemzetközi ifjúsági szervezet idén is meghirdeti rövidfilmes forgatókönyvíró pályázatát 18-28 év közötti fiatalok számára.

Idén-az eddigi évek pályázataitól eltérően- a forgatókönyv témáját nem köti meg a szervezet, szabad tematikában lehet nevezni.

A verseny 23 országban (Albánia, Ausztria, Bulgária, Horvátország, Csehország, Észtország, Finnország, Franciaország, Németország, Magyarország, Olaszország, Koszovó, Luxemburg, Makedónia, Hollandia, Portugália, Románia, Oroszország, Szlovákia, Szlovénia, Spanyolország, Svédország, Törökország) kerül meghirdetésre, minden ország képviselőcsoportjához csak az adott ország állampolgárságával rendelkezők pályázhatnak.

A pályázaton csak eredeti forgatókönyvek vehetnek részt. A művet magyar, illetve angol nyelven is be lehet nyújtani. Terjedelme nem haladhatja meg a 20000 karaktert. (Körülbelül 10-20 perc közötti vetítési idejű filmterveket várunk)

A pályázat leadási határideje: 2010. július 31.

Az országos zsűri a három legjobb írásokat juttatja tovább a nemzetközi bírálócsapathoz, akik végül kiválasztják az összes országból beérkezett pályázatok közül a legjobb 25 művet. A legjobb 25 forgatókönyv írójának nyereménye a European Short Pitch projekten való részvételi lehetőség.

A magyar országos zsűri
Ruttkay Zsófia, forgatókönyvíró ( a zsűri elnöke)
Alföldi Nóra, filmkritikus
Harmi Gábor, az SZFE forgatókönyvíró szakos hallgatója

A European Short Pitch két rendezvényből álló forgatókönyvfejlesztő kurzus, melynek első fele a 2011. január 10-15. között a franciaországi Moulin d’Andé-Céci-ban (íróknak fenntartott rezidencia) lezajló workshop, ahol a résztvevők professzionális szkriptdoktorokkal fejleszthetik tovább tervüket. Az elkészült forgatókönyveket márciusban mutathatják be neves producerek előtt.

Az elkészült forgatókönyvet és a kitöltött pályázati űrlapot postai úton az alábbi címre kell eljuttatni 2010 július 31-ig: Budapest, 1133 Hegedűs Gyula utca 63.

A forgatókönyvet rtf formátumban a crastibi@gmail.com Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse. címre is kérjük elküldeni.

Az országos zsűrinek legkésőbb 2010. szeptember 5-én kell meghozni döntését.

A pályázat teljes kiírása, a European Short Pitch tájékoztatója, és a jelentkezési lap itt érhető el.

Szuperhős-mozi. Azon gondolkodom, vajon hogyan lehetne elmagyarázni ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren bárkinek is, mi az a szuperhős; akinek nincs pártállása, pártállami múltja, nem hord kipát vagy főpincérruhát. Csak egyszerűen megvéd minket a gonoszoktól. Lehet, hogy ennek mély történelmi-társadalmi okai vannak, lehet, hogy túl cinikusak és fáradtak vagyunk - de ezzel ugyanígy vannak a tőlünk nyugatabbra élők is. Lehet, hogy túl rosszul élünk, túl sok gondunk van ahhoz, hogy álmodozzunk - de a leghíresebb szuperhősök mind gazdasági világválságok és háborúk árnyékában születtek. Nincs válaszom sajnos, de azért megpróbálom elmagyarázni, miért is érdemes szuperhős-mozit nézni, legfőképpen - a forgalmazó sajátos humorérzékének köszönhetően HA/VERre keresztelt Kick/Asst.

Tanultabb, képregényekben jártasabb kollégáim jobban tudják, de remélem a kedves Olvasók nekem is ehiszik, hogy Mark Millar 2008-ban megjelent első Kick-Ass füzete - ha mást nem - friss levegőt engedett a mutánsok, szuperemberek és sötét lovagok által uralt szuperhős közegbe. A film is nagyrészt követi az eredeti történetet: a címszereplő, Dave Lizewski (Aaron Johnson) átlagos gimnazista New Yorkban, szokásos problémákkal, plátói szerelemmel, de főleg képregényekkel. Ez utóbbiak inspirálják arra, hogy maga is kosztümöt öltsön, és önjelölt igazságosztóként járja a várost. Persze nem a huszonegyedik század elején lennénk, ha a hős nem dokumentálná tetteit és nem szerezne magának párezer követőt a Másik Amerikában Népszerű Közösségi Oldalon (a továbbiakban MANKO). Egy alkalommal azonban kis híján túl korai véget ér szuperhős-pályafutása, amikor néhány erősebben felfegyverzett drogdílerrel találja szemben magát. Szerencséjére feltűnik két sokkal kvalifikáltabb hős, Hit-Girl (Chloe Moretz) és Batmanra nagyon hasonlító kosztümben Big Daddy (Micsoda véletlen! Nick Cage!). Innentől kezdve a dolgok tényleg komolyra fordulnak, és a hármas megkezdi a leszámolást Frank D'Amico-val (Mark Strong), a város nagyhatalmú drogkereskedőjével.

Figyelmes olvasók - vagy akik már látták a filmet - észrevehették, hogy szándékosan sarkítottam a sztorin, ennél szerencsére jóval többről szól a Kick/Ass. (Nem fogom használni a magyar címet, egyszerűen nem visz rá a lélek.) Az egyszerű mozibajárónak azt tudom mondani, hogy tele van jóféle seggberúgásokkal, (Értik, ugye?) akciójelenetekkel, tinédzserkori vágybeteljesítő dugással, mondjuk-úgy romantikus szállal és Mark Stronggal, aki ismét bebizonyítja, miért érdemes brit színészre bízni a gonoszember szerepét. A többieket már nehezebb meggyőznöm: a rendező az a Matthew Vaugh, akinek a Csillagport köszönhetjük, társírója pedig az a Jane Goldman, aki szintén az előbb emlegetett filmen dolgozott. Ennek ellenére - vagy talán azért, mert csak elkészülte után fogadta be a Universal Studio - pazar darab a Kick/Ass: kicsit érződik azért rajta a Csillagpor-betegség (elég sok sztorit és karaktert mozgat a film és ezért nem kap mindenki elég időt), de alapvetően rendben van. Még Nicolas Cage is, pedig hajlamos szokott lenni a teátralitásra; most azonban jó helye van a filmben enyhén kattant, bosszúszomjas, exrendőrből lett köpönyeges igazságosztóként.

Mark Strong mellett az igazi erősség a mindössze tizenhárom éves Chloe Moretz alakítása. (személyes megjegyzés: remélem elkerüli őt a gyerekszínészek szokásos további életútja) Ha a tehetségének felét szét lehetne osztani a magyar filmes színészek között, egy éven belül tízszeresére növekedne a magyar filmek nézettsége (Tisztelet a kivételnek persze). Visszatérve a filmre: a karaktereknek van némi mélysége, van épkézláb története és remek hangulata - amit nem lehet elmonani az elmúlt idők látványos filmjeiről - és nem kellett ehhez rohamtempóban 3D-síteni sem.

A Doomsday ellenére én még mindig bízom Neil Marshallban (mert a Descent továbbra is a 2000-es évek legjobb horrorfilmje) és a Centurion új előzeteséből ítélve a(z egykori?) rajongóknak valóban korai lenne még kiátkozniuk az európai zsánerfilmnek ezt a továbbra is ígéretes rendezőjét.

UPDATE: A filmet a Mokép hozza be "A kilencedik légió" címen augusztus 26.-ától!

Centurion - Red Band Trailer
Uploaded by dreadcentral. - Watch feature films and entire TV shows.

Scorsese is comin'.

Vendégbloggerünk, Elmeboy, egy könyvkritikával teszi le kézjegyét a Geekz blogra.

Joseph Rudyard Kipling neve hallatán a legtöbb hazai olvasó jobbára kizárólag a Dzsungel könyvére és egyéb, gyerekkorunkból ismerős állattörténeteire asszociál, némelyeknek esetleg beugrik még Kim című regénye – dacára annak, hogy a szerzőben Nobel-díjjal is kitűntetett világirodalmi óriást tisztelhetünk, itthon valami miatt kevésbé él a köztudatban. Pedig terjedelmes életműve megannyi sokat méltatott (és részint vitatott) cikket, novellát, verset és regényt foglal magába – sőt, egyesek egyenesen a novella egyik legfőbb megújítójaként tartják számon.

Bár munkásságának nagy része az életében központi szerepet betöltő gyarmati világgal foglalkozik, a mesés, fantasztikus motívumok sem álltak távol tőle (ha akarjuk, a Dzsungel könyvét gyakorlatilag értelmezhetjük proto-fantasyként is): a Kívánságok háza kilenc ilyen elbeszélését tartalmaz. A (tudományos-)fantasztikus besorolás azonban némiképpen megtévesztő, mert bár valóban mindegyik történet tartalmaz valamilyen mesés elemet, ezek szerepe alapvetően a nagyon is valóságos témák sűrítése, kidomborítása, kézenfekvő tehát a kiadvány hátlapján is megemlített H.G. Wells-szel és George Orwell-el vont párhuzam.

A novellák zöme tudományos és/vagy társadalmi kérdésekkel foglalkozik, az egyetlen kivétel talán maga a címadó, ami egy már-már költői szépségű mese a női szerelemről és önfeláldozásról. Ezen túl azonban valójában Kipling korának és roppant széleskörű érdeklődésének lenyomatát kapjuk, a fantasztikus elemek néhol kifejezetten csak ürügyként szolgálnak egy-egy gondolat kifejtésére – így például a Csakis az igazat című, amelynek tetemes hányadát ugyan két tengeri szörnnyel való meghökkentő találkozás teszi ki, lényegében viszont az igazság és az arról való tudósítás problémáját boncolgatja.

A történeteket olvasgatva rögtön szembeszökő Kipling szerfelett akkurátus, polihisztori szemléletmódja, az elmélyült, precíz tárgyi tudás – példának okáért az Összekovácsolódott hajó, melyben egy első útjára bocsátott és viharba keveredett teherszállító alkotóelemei vitáznak egymással, gyakorlatilag egy korabeli gőzös részletekbe menő technikai leírása. Ugyanígy sokat megtudhatunk Marconi távírójáról, vagy éppen a méhkaptárak működéséről, mindezt nagyon is olvasmányos formában. Kipling ezekre a tényekre építi fel mondanivalóját és spekulációit, és ebből a szempontból nagyon is közel áll a modern tudományos-fantasztikus írókhoz.

Ha már elhangzott a szó: megdöbbentő, mai szemmel mennyire aktuálisnak és modernnek hatnak ezek a többnyire századeleji keletkezésű novellák, mind tartalmi, mind formai szempontból. Egyrészt roppant sokrétűek – bár fentebb némiképpen önkényesen két jól elkülöníthető kategóriába soroltam őket, némelyük pusztán a felszínen ilyen könnyen dekódolható. Másrészt, bár jól tetten érhető a kor technikai fejlődésébe vetett, a századfordulóra egyébként is jellemző lelkes hit, Kipling soha nem áll meg a puszta rajongásnál, hanem a rácsodálkozást követően nyomban gondolkodóba esik, kérdéseket és lehetséges válaszokat fogalmaz meg, vagy legalábbis sejtet.

Ez a fajta ambivalencia különösen a társadalmi kérdésekkel foglalkozó elbeszélésekben nyilvánul meg. Kipling megítélése ebből a szempontból egyébként sem egyértelmű: köztudottan a brit imperializmus és a gyarmatosítás lelkes híve volt, írásai azonban jóval érzékenyebb szemléletmódról tanúskodnak. Ilyen a kötet záró, két, szorosan összefüggő novella is (Az éjszakai postával, Egyszerű, mint az ABC). Ezekről már különösebb kertelés nélkül ki lehet jelenteni, hogy bizony a sci-fi műfajába sorolhatók, hiszen az író itt egy 2000-re datált fiktív társadalmat skiccel fel néhány elegáns, és roppant eredeti vonással (az első novella végén található, vagyis annak majdnem felét kitevő jövőbeli újság – olvasói levelestül, apróhirdetésestül – ma is abszolút formabontónak hat). Az elképzelt jövőben az emberiség meghódította az eget, olyannyira, hogy a légi közlekedés nem csak mindennapossá, hanem egyenesen kulcsfontosságúvá vált. Ennek következtében az eredetileg a forgalom irányításával foglalkozó szervezet, az ABC (Aerotranszportot Bonyolító Csoport) idővel egyre több kiváltságra tesz szert (hiszen bármibe beleszólhat, ami a közlekedéssel kapcsolatos, márpedig minden kapcsolatos a közlekedéssel), míg végül kimondva-kimondatlanul a Planéta teljhatalmú urává válik. Per se elnyomásról vagy önkényuralomról ugyanakkor szó sincs, az utópisztikus jövőben az emberek hosszú életűek, kiegyensúlyozottak és boldogok, ez alól egyedüli kivételt a demokrácia elavultnak bélyegzett eszméjét hirdető maréknyi renitens jelenti. Nehéz azonban eldönteni, Kipling melyik oldalon foglal állást, vagy hogy állást foglal-e egyáltalán, hiszen bár a történéseket az ABC joviális tagjainak szemén keresztül láttatja, a befejezés végül egészen mást sugall (az írások nagy részére egyébként is jellemző a nagyjából egy bekezdésnyi, frappáns csattanó).

Kipling jelen kötetben összegyűjtött novellái összességében lenyűgöző, olvasmányos, elgondolkodtató és nem utolsó sorban közel egy évszázad távlatából szemlélve is frissnek ható művek. Ide kívánkozna a szokásos „új oldaláról ismerhettük meg az írót”, ami azonban valószínűleg nem lenne helytálló, hiszen megkockáztatom, hogy a legtöbben amúgy se ismertük. Nem baj, kezdetnek ez a válogatás tökéletesen megteszi, hiszen bár ez alapján tényleg méltán sorolhatjuk őt a korai tudományos-fantasztikus írók között, az is nyilvánvaló, hogy tehetsége, gondolatai okán témaválasztástól függetlenül is érdemes lehet közelebbről megismerkedni munkásságával.

 

Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2010
Fordította: Kollárik Péter
Eredeti cím: The Wish House
Oldalszám: 288

A Sin City Frank Miller életművének betetőzése. És nem csak a siker szempontjából, hanem tematikailag is. Alig volt 22 éves, amikor rajzolni kezdte a Fenegyereket, és már akkor egy sokkal sötétebb, noirosabb külsőt kölcsönzött neki, mint amit az olvasók addig megszokhattak. Amikor íróként is átvette a képregényt, a vak igazságosztó azonnal nyakig merült az utca mocskába és a végzetes következményekkel járó szerelembe – Miller ezzel (és későbbi Batman történeteivel) lényegében integrálta a hardboiled krimit a szuperhős comicba. Az évek múlásával kipróbálta magát ugyan más műfajokban is (300, Give Me Liberty, Hard Boiled), de a noirhoz mindig visszatért, és ezzel a sorozattal addig fokozta, túlozta annak jellegzetességeit, ameddig csak az lehetséges volt – a Sin Citynél nem létezik noirabb noir.

Bár a „piszkos krimi” a ’20-as, ’30-as évek detektívregényeiben gyökeredzik (főleg Dashiell Hammettnek és James M. Cainnek köszönhetően talált magának utat a krimi az arisztokratikus körökből a sötét nagyvárosi sikátorokba), de maga a noir kifejezés, annak vizuális jegyeivel együtt, a ’40-es, ’50-es évek amerikai bűnügyi filmjeivel kapcsolatban terjedt el. Az első ránézésre is látszik, hogy a műfaj sajátosságai (erősen kontrasztos, expresszionista jellegű képi világ, keményöklű férfiak, gyönyörű és veszélyes nők, mind elkárhozott és bűnös, érzelmileg vagy mentálisan sérült lelkek, hangulatteremtő, cinikus narráció, a mindenhol jelenlévő erőszak, halál, bűnözés és erkölcstelenség nyers, illúziók nélküli ábrázolása) kivétel nélkül megtalálhatók a Sin Cityben, de ennél többről van szó. Miller ezeket a sajátosságokat a végletekig fokozza: elvet minden árnyaltságot és visszafogottságot, és a noir körülírására használt címszavak legtisztább, legelemibb jelentései mentén definiálja az általa teremtett világot. Nem jelzők vannak, hanem abszolútumok. Nem sötét, hanem Sötétség, nem gonosz, hanem Gonoszság.

Már a helyszínül választott város, sőt, a város beszédes neve is ezt példázza: Sin City (a Basin City rövidítése) valósággal úszik a bűnben. A minden sarkon leselkedő torokmetszők, gengszterek és keményfiúk mellett a rendőrség, az egyház és a politikusok képviselte masszív, legmélyéig korrupt hatalom élősködik az átlagembereken – nem mintha utóbbiak közt burjánzana az ártatlanság. Itt mindenki bűnös, mindenkinek van valami vaj a fején, mindenki megérdemli, hogy itt éljen, ebben a lepusztult pöcegödörben, ahová soha nem süt a Nap (minden jelenet sötétben játszódik), és amit úgy áztat állandóan az eső, mintha a mocskát akarná elmosni – persze hiába. A betolakodókat pillanatok alatt szitává lyuggató kurvák uralta Óvárosba, Sin City vöröslámpás negyedébe, a rendőrök sem merészkednek be, akik pedig, tekintettel a körülményekre, nehézfegyverzettel, teljes testpáncélban végzik még rutinjárőrözéseiket is. Állandósult szükségállapot, ami a polgárok védelme helyett a kizsákmányolásukat biztosítja. Jellemző, hogy a külvilág, néhány kósza és homályos utalást leszámítva, nem is létezik. Nincs hová menni, csak Sin City van, az ott lakóknak ez jelenti az élet kezdetét és végét, és ezt erősíti a város sajátosan anakronisztikus kortalansága is (a modern világot és a noir aranykorát egyszerre idéző környezet).

A karakterekre ugyanez a szélsőségesség jellemző. A főszereplő antihősök, a viharos múltú, gyilkos Dwighttól a brutális, kinyírhatatlan erőszakemberig, Marvig, kőkemény, tűzön-vízen, hullahegyen-vértengeren mindenáron, minden eszközzel átgázoló férfiak, a tipikus protagonistákra jellemző erő és elszántság manifesztációi. S noha mindegyikükről elmondható, hogy ragaszkodnak saját elveikhez (még a vérgőzös bosszúhadjárata kellős közepén járó Marv is megjegyzi, hogy nem ölhetsz anélkül, hogy biztosan tudnád, az illető megérdemli), csupán kettejükről mondható el, hogy „tiszta” lelkűek. A talpig becsületes és tisztességes Wallace-ról, akit szerelme elrablása kényszerít ámokfutásra (Hell and Back), és a teljesen önzetlen nyomozóról, Hartiganról, aki önzetlenségének meg is fizeti az árát (A sárga rohadék). Bármilyen okból veszik is fel a kesztyűt, dolguk nem könnyű: ellenségeik egytől-egyik lelkiismeretlen gonoszok, sőt, igazi szörnyetegek, sokszor szinte szó szerinti értelemben is. A Roark-fiú (a sárga rohadék maga) pedofil, perverz, szadista gyilkos, akit az életét mentő kezelések sora sárga rémalakká deformál, láthatóvá téve lelkének romlottságát, apja, a szenátor, riasztóan ragyás pofájú, hatalomtól és korrupciótól pöffeszkedő öltönyös fenevad, tiszteletes testvére, egy visszataszító, horrorba illő gnóm, akinek protezsáltja, a néma, halálra kínzása közben is mosolygó Kevin valóságos démon. Akár a főhősökről, akár az antagonistákról van szó, e jellemvonásaik oly radikálisak és hangsúlyosak (nincsenek egyéb fontos karakterisztikáik, amik árnyalnék, tompítanák a képet), hogy néhány szereplőt, Marvtól Kevinen át a „halálos kis” Mihóig, csaknem a mítoszok félisteneinek szintjére emelnek. És nem kapunk hozzájuk eredettörténeteket sem nehéz gyermekkorral, nagy szegénységgel, erőszakos, vagy épp szemük láttára meggyilkolt apával, szerencsétlen körülmények miatti bűnbeeséssel és más hasonló toposzokkal – nincs rájuk szükség. Ezeket a figurákat, ezeket az abszolútumokat két dolog határozza csak meg: a város, amiben élnek, és jelenlegi önmaguk.

A nők, akikért, illetve akikkel szemben a főszereplők újra és újra harcba szállnak, a gyönyör és a halál avatárjai, a totális femme fatale-ok. Míg a klasszikus film noirokban általában a legelvetemültebb végzet asszonya is képes érzésekre, bűnbánatra (sőt, esetenként pálfordulásra is), pontos szándékai, tettei, céljai és morális értékei nem egyszer a végsőkig tisztázatlanok (mint pl.. Jean Simmons az Angyalarcban), addig Miller nőinek nincsenek rétegeik. Ők vagy jéghidegek, teljesen amorálisak és velejéig romlottak (Ava, az Ölni tudnál érte gyilkos, manipulatív ribanca, Delia, az áldozatival ágyba bújó, kékszemű bérgyilkos), vagy éppen a másik végletet képviselik: Nancy, a sztriptíztáncos és Shellie, a pincérnő ártalmatlan, az élet viharában hánykódó naivák, akiknek semmi keresnivalójuk ebben a véráztatta városban. De mint a noirban általában, minden miattuk történik, akár vétkesek, akár ártatlanok. A buja, lenge öltözetű, gyönyörű nők miatt, akik akarva-akaratlanul is bűvkörükbe vonják, és ezzel gyakran pusztulásba hajszolják a vonzerejüktől elvakított férfiakat, és iszonyatos vérfürdőket indítanak el, legyen szó akár egyszerű bosszúról néhány kedves szó és egy jó numera emlékére (A nehéz búcsú) vagy egy ostoba baleset miatt (Családi értékek), akár a tiszta szerelem megóvásáról (A sárga rohadék, Hell and Back). Utóbbi amúgy is ritka kincs Sin Cityben: a szerelmet általában vagy vérbe fojtják, vagy elárulják, nem csoda, hogy a szereplők hajlandók érte megjárni a poklok poklát. Legtöbbször meg is teszik.

A noir egyik legikonikusabb eleme természetesen a sajátos képi világ, és a Sin City ennek is a határait feszegeti. A zsáner egyik utolsó klasszikus darabjának tartott, Orson Welles-féle A gonosz érintése az expresszinoista fény-árnyék játékok és kontraszthatások talán legmarkánsabb példája, sőt, a noir-stilisztika tökélyre fejlesztése a hagyományos filmes eszközök segítségével. A képregény azonban megengedheti, sőt, természetéből adódóan meg is követeli magának, hogy stilizáltabb legyen, mint a mozgókép, és Miller ezt ki is használta. A bűnös város abszolút kontrasztokban jelenik meg, nincsenek szürkeárnyalatok sem (ez az egy sajátossága van a comicnak, amit még a 2005-ös moziadaptáció sem mert vállalni), sőt, kiemelt dramaturgiai jelentőségű pillanatokban a mindent elborító feketeséget csak egy-két emberalak hófehér sziluettje töri meg (sokszor ez a módszer tompítja valamelyest az egyébként szélsőségesen véres erőszakot is). A szereplők szinte mindig árnyékba vagy súlyos eső- és hóesésekbe burkolóznak, mintha csak a város fel akarná falni őket, arcuk nem ritkán csak egy haloványan derengő folt a szó szerinti és jelképes sötétség közepén. Leszámítva a Hell and Back drogmámáros epizódjának őrült kavalkádját, a szín ritka vendég a Sin City lapjain, és a Roark-fiú beteges, romlott természetének kihangsúlyozásán kívül (A sárga rohadék) mindig a sztori femme fatale-jainak halálos vonzerejét emeli ki, szinte természetfeletti szépségekké magasztosítva őket (a címbeli dressz A piros ruhás nőben, a szintén címbeli szempár a Kékszeműben).

A Sin City tipikus példája a „style over substance”-nek. A sztori általában mellékes, és a klasszikus krimik csavarossága nyomokban sem érhető tetten rajta. Az egyes történetek a létező legegyszerűbb toposzokból táplálkoznak (döntő többségük a bosszúmotívumra épít), amik olykor egyetlen hosszú mészárlásmaraton ürügyéül szolgálnak (erre a legjobb példa az itthon most megjelent Családi értékek).  Cserébe viszont Miller addig fokozza a noir stílusjegyeit, ameddig csak a műfaji határokon belül lehetséges, és ez nem puszta szófordulat. A képregény már így is esztelenül „over-the-top”, és ha csak még egy lépéssel továbbmenne, ha karakterei még karcosabban narrálnák a sztorit, ha gonoszai még szörnyszerűbbek, femme fatale-jai még romlottabbak, sikátorai még erőszakosabbak volnának, azonnal és menthetetlenül önmaga és a műfaj paródiájává válna. Hogy ez nem történik meg, az Miller stílusérzékének köszönhető: pontosan tudja, hogy meddig mehet el, hogy hol az a pont, ahol már meg kell állnia. Így a Sin City valóban a noir legjavát nyújtja, legalábbis egyvalamit leszámítva: a zsánerre jellemző klasszikus elegancia, lévén eredendően nem fér össze az önmaga határait ostromló stílussal, automatikusan elveszik. De ez alacsony ár a végeredményért: a Sin Cityvel valami újat, formabontót, merészet és egyedit kaptunk. Nagyszerű noirok szerencsére azóta is akadnak a képregénypiacon, sőt, talán jobbak is, de ezt a sajátos bravúrt még senkinek nem sikerült Miller után csinálnia.

Májusban volt nekünk egy képregényfesztiválunk – már megint, és ez jó. A rendezvény idén már hat éves, de még mindig olyan benyomást kelt, mintha legfeljebb kettő lenne – és ez nem jó. De megjelent sok szép és jó friss képregény, és ez viszont fantasztikus. Közülük első körben az utóbbi évtized egyik nagy, független képregénysikerét, a Scott Pilgrimet, és az itthon már szinte csak becsületből és lelkesedésből kiadott, de hazájában bombasikerű Largo Winch-et vesszük górcső alá.

Largo Winch: Business Blues

A francia képregényeknek sajnos immár hagyományosan hányatott sorsuk van itthon. A Largo Winch negyedik része hosszas vajúdás után született csak meg a magyar piacra, és így is csak 400 példányszámban – persze nem lehet hibáztatni a kiadót, sőt. Dicséretes dolog, hogy az első három rész bukása után még mindig nem mondanak le a farmernadrágos milliárdos ólomzáporokkal és üzleti machinációkkal teli kalandjairól. A Business Blues a második, az Ellenséges felvásárlással indult Largo-történet lezárása, amiben tetőfokára hág a W konszern és a Fenico vállalatcsoport nem csupán dollárokra, de vérre is menő küzdelme. Jean Van Hamme gyönyörűen fonja össze az összes, a cselekmény fősodrához látszólag alig-alig kapcsolódó mellékszálat, hogy a cégbirodalmak összecsapása mögött felvillantson egy riasztó összeesküvést, ami messze túlmutat a puszta vállalati szkanderozáson. Merthogy az a hatalom, ami az efféle konszernek kezében van, nem csak részvényesek, de államok sorsát is eldöntheti, és Amerikának vannak agyafúrt ellenségei, akik nem feltétlenül bombákban és tornyokba vezethető repülőgépekben gondolkodnak. Van Hamme-nak ez a nagyvállalati manipulációk veszélyeiről szóló kommentárja szépen, visszafogottan húzódik meg a cselekmény hátterében – van a fickónak stílusérzéke, ez azon is látszik, hogy amikor az olvasó már éppen kezdené unni az üzleti bonyodalmakat ecsetelő, némileg száraz jeleneteket (merthogy az írónak esze ágában sincs lebutítani a témát), mindig beszúr egy roppant ügyesen és látványosan komponált, adrenalint pumpáló akciót. És az összes eddigi közül a Business Blues fináléjában látott a leginkább lehengerlő. Az ellenségei elől menekülő, és az idővel versenyt futó főhős egy szédületes tempójú, filmszerű hajszában igyekszik megmenteni a céget, és közvetve talán fél Amerikát, és ahogy Van Hamme és rajzolója, a gyönyörűen részletgazdag és lendületes képekkel dolgozó Philippe Francq ezt a szcénát kivitelezik, azt Hollywoodban is megirigyelhetnék. A bónusz pedig az a panel, amin Largo, közvetlenül a totális káosz és pusztítás után, meg sem lazult nyakkendővel, halálos hidegvérrel, sármos mosollyal, alig kócos hajjal, az ablakon keresztül, az utolsó utáni pillanatban érkezik meg a sorsdöntő gyűlésre. Style, baby, style. James Bond is csettintene. Gyerekek, vegyétek ezt a képregényt, ne hagyjátok, hogy ez legyen az utolsó…

Scott Pilgrim 1-2

A 2000-es évek egyik legnagyobb meglepetésképregénye kétségkívül a hatrészes, mangaformátumban megjelent Scott Pilgrim volt (az utolsó etap júliusban jön ki Amerikában, a mozifilmes adaptációhoz igazítva), ami ahhoz képest, hogy független, hazánkban teljesen ismeretlen comic, bámulatos gyorsasággal szivárog be a magyar piacra. A Nyitott Könyvműhely a Képregényfesztiválra hozta ki nem csupán az első, de mindjárt az első két kötetet (Scott Pilgrim kivételes átlagélete, Scott Pilgrim a világ ellen), és ha minden igaz, még idén várható a harmadik is (feltételezhetően a film őszi premierje mellé). Bryan Lee O’Malley keleti és nyugati történetmesélési technikát és stílusvilágot bátran ötvöző Scott Pilgrimjének fő- és címszereplője egy 23 éves, perspektíva és életcél nélküli, egy saját bevallása szerint pocsék bandában játszó srác, aki egy lepukkant lakás szakadt matracán kénytelen osztozni meleg lakótársával, és aki csak azért nem szarik teljesen a világra, mert ahhoz tudomásul kellene vennie, hogy létezik. Rutinból élt életét váratlanul felrázza a nagy szerelem: Ramona Flowers, az amazonos futár, először álmaiban jelenik meg, majd teljes életnagyságban is. Minden töketlensége ellenére Scott elnyeri a lány kegyeit, de az igazi próbatétel csak ezután következik: ha meg akarja tartani őt, meg kell küzdenie hét gonosz expasijával. A Scott Pilgrim egy roppant kedves, bájos és őszinte „komédia az életről” koncepcióval indul, tele szimpatikus és nagyszerű karakterekkel, eleven, sziporkázó dialógusokkal és popkultúrális utalások tömkelegével. És aki gyanútlanul veszi kezébe az első kötetet, arra a vége felé szép kis meglepetés vár: O’Malley agyának elszállása következtében ugyanis egy koncert közepén az addig földön járó képregény egészen a sztratoszféráig ugrik, és a főszereplő egy videójátékba illő, szuperhősszerű küzdelmet folytat le Ramona egyik tetőt átszakítva érkező exével. Hogy ez hogy lehetséges, az lényegtelen, az író nem traktál minket mondvacsinált magyarázatokkal, a „stílustörést” teljes lazasággal és természetességgel vágja a képünkbe, és elvárja, hogy ugyanilyen hozzáállással fogadjuk. És így is fogunk tenni, mert addigra a Scott Pilgrim lendülete, energiája és életkedve rég magunkkal ragadott, és egyszerűen tudomásul vesszük, hogy az exekkel vívott élethalálharc ugyanúgy része az életnek, mint a kellemetlen szakítások és az anyagi problémák – posztmodern mágikus realizmus. A mangás képi világ egyébként pofátlanul egyszerű, de az arcokra kiülő érzelmeket egy-két alapvonás segítségével is nagyszerűen ragadja meg az alkotó. És ne feledjtétek: a 64-ütéses kombó a nyerő.

Egyelőre nem készül új Mortal Kombat-film, de ha készülne, és Kevin Tancharoen rendezné, akkor kábé így nézne ki. Az alábbi hét perces videót a hírek szerint azért forgatták le, hogy megszondázzák a népet, lenne-e igény egy hasonló stílusban készített filmre. Egy biztos: az első Mortal Kombat-nél csak jobb lehet.

Számomra egy percig sem volt kétséges, hogy Andy Diggle Eisner díjra is jelölt kiváló képregénysorozatából film fog készülni valamikor. Már annak idején az első szám elolvasása után kapásból az volt az első gondolatom, hogy ez bizony filmfeldolgozásért kiállt, sőt, akár egy Tv-sorozatot is el tudtam volna képzelni belőle, így aztán nem ért nagy meglepetésként, amikor meghallottam, hogy a tengerentúlon már licenszelik is a cuccost.

A film a képregényhez hasonlóan irtózatos iramot diktál. Csak semmi tökölés, azonnal durr bele a dzsungel közepébe, és az első akciódús 15 percben gyorsan le is tudjuk a Vesztesek eredettörténetét, majd némi újraszerveződés után máris  Amerikában folytatódik a laza beszólásokkal és vagány rockzenével kísért non-stop akciófolyam, ahol is hőseink, illetve hát Veszteseink nem sok időt hagynak maguknak két bevetés között. Látványos robbanások, állandó golyózápor és kisebb-nagyobb belső konfliktusok kísérik működésüket. Akció terén nem is vall különösebben szégyent a film, bár manapság már nem nagy kunszt az ilyen jeleneteket meggyőzőre megcsinálni, persze a vértől és a leszakadó testrészektől most is megkíméltek minket, de ennek okait nyilván ismerjük.

Sylvain White nem éppen egy rutinos rendező, szerencsére mégis egészen jól ráérzett a stílusra. Az eredeti képregény „badass”-ségét, laza humorát, és hangulatát is sikerült egészen jól megidéznie, és megpróbálta mindezt még tetézni a jól megválasztott zenével is, ami egyébként fontos része lett a filmnek. A soundtrack meglehetősen eklektikus, de mégis teljesen patentos. A Journey nyálas 80’s rockja, az alternatív csapatok lassulós témái, a Tom Morello által kísért rap, vagy a legendás Black Betty remekül megférnek egymás- és John Ottman eredeti zenéje mellett, és azt hiszem ez az, amiben mindenképpen a film élvez előnyt a képregénnyel szemben.

- We are talkin’ about declarin’ war on the Central Intelligence Agency.
- They started it.

Ritka a képregények világában az olyan sorozat, mint a The Losers: a színtiszta akciók ugyanis általában a mainstream szuperhőscomicokra maradnak, míg a felnőtteknek szóló műfaji alkotások többnyire igyekeznek az akció mellett valami mást, valami többet (drámát, szatírát stb) is nyújtani, és azt hangsúlyossá tenni. Jó példa erre Peter Milligan mentális- és identitásproblémákat középpontba állító Human Targetje, amit éppen mostanság butítottak le a tévének egy szimpla akciósorozattá. Idén Andy Diggle The Losersét is utolérte a megfilmesítési láz, de ezen a sorozaton nem volt mit butítani: ez ugyanis eleve egy őrült tempót diktáló, intenzív akcióthriller, és nem több. És ez pontosan így van jól.

A címbeli vesztesek egy speciális katonai alakulat tagjai, akiket egy bolíviai akció során elárul titokzatos, Keyser Söze-szerű CIA-s összekötőjük, Max. Minthogy a külvilág ezután halottnak hiszi őket, az ötfős csapat (illetve egyikük kezdeti árulása után már csak négyfős csapat) a rejtélyes, dögös és halálos Aisha segítségével lopásokból, betörésekből, titkos akciókból és szabotázsokból álló magánháborút indít ellenségük ellen. Hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy Max valami nagy dobásra készül, ami átrajzolja majd a világ politikai térképét, és rajtuk áll, hogy útját állják.

Diggle tudja, mi kell a népnek: tempó, látvány, humor és tökösség. Semmi más nem számít. A karakterek a gyönyörű, gyilkológép ügynöknőtől a szótlan mesterlövészen és a lelkiismeretes családapán át a dumagép computergeekig legjobb esetben is csak elnagyolt vázlatok, a sokáig némileg erőltetett misztikus ködben tartott antagonsita pedig gonosz és fanatikus, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, ráadásul a vele kapcsolatos fordulat is igen hamar kikövetkeztethető. Emellett a viszonylag intelligens és gondos cselekményszövés ellenére a sztori sem nő túl az egyszerű sablonbosszú határain, ám Diggle képes rá, hogy mindezt a pofátlan szimplicitást a javára fordítsa. Egyrészt, mert a csapatdinamika kiválóan működik, ugyanis az író képes rá, hogy két lábon járó kliséibe mindössze egy-két jól elhelyezett, rövid jelenet segítségével életet leheljen, és a tipikus, felszínes tökösdumáknál sokkal hatásosabban győzze meg az olvasót arról, hogy igen, néhányan ezek közül a srácok közül meghalnának egymásért. Másrészt pedig, mert ezek a karakterek egyáltalán nem tartoznak a feltétel nélkül szerethetők közé: ahogy pl. Diggle a levágott füleket gyűjtő Aishával játszik az amúgyis meglepően merész és durva fináléban, azt tanítani kellene – egyébként az övé az utóbbi tíz év egyik legcoolabb lelépése is („Ninety-nine…” hell, yeah!)

Az egyszerűség mögött ugyan megbújik némi kommentár a kormány erőforrásait saját céljaikra használó, államokkal és ártatlan életek millióival játszó háttéremberekről és mocskos, manipulatív politikai játékokról, de a lényeg természetesen nem ez. Hanem az akció. A The Losers egy filmszerű (ami azt illeti, valósággal vászonra született), iszonyatosan pörgős thriller, ami azzal a kompromisszumok, érzelgősség, patetikusság és mondanivalósulykolás nélküli nyers őserővel mesél, amit egyre ritkábban érhetünk tetten a hollywoodi produktumokban. A képregény szinte szétrobban az energiától és a lazaságtól, egymást érik a hajmeresztő üldözések, tűzharcok és igazi badass pillanatok, amik ugyan telis-tele vannak a zsánerre jellemző túlzásokkal, de a hitelesség csorbulása a kutyát sem érdekli, ha egyszer láthatóan az alkotók sem veszik vérkomolyan magukat, és egyetlen céljuk, hogy szórakoztassanak – azt pedig maradéktalanul el is érik. 

Kevés képregény van, ami az akciófilmek túlpörgetett őrületét ilyen hatásosan képes visszaadni a paneleken. Diggle fantasztikus érzékkel tud akciót írni, Jock pedig tökéletes partnere a filmszerű élmény elérésében (volt egyébként pár vendégrajzolója is a sorozatnak), merthogy ennél intenzívebb képi világot nehéz volna teremteni. Vaskos kihúzásokkal erősített vonásai ugyan durvák, sőt, néha egyenesen vázlatosnak tűnnek, de amikor érzelmeket kell az arcokra festenie vagy akciójeleneteket kell rajzolnia, akkor a comic valósággal szárnyal, panelstruktúrája és dinamikája lehengerlő. Pokoli élvezetes olvasmány, ami szerencsére meg sem próbál többnek látszani annál, ami. Most pedig végre ott van, ahova már rég kerülnie kellett volna: a mozikban.

Az MTV Movie Awards a hétvégén megvillantotta az utolsó Potter-könyv adaptációjának előzetesét. Ha jól tudom, a sorozat meglehetősen népszerű a fiatalok körében.

Jelentős agymenésnek tűnő film a Náci Zombik (Dead Snow) producereitől, egy elsőfilmes rendezésében. A történetnek vannak valós alapjai: a főhős, Arne Treholt létező személy, norvég szociáldemokrata politikus és diplomata volt, akit a Szovjetúnió részére történő kémkedéssel vádoltak, '84-ben börtönbe is került, ahonnan '92-ben szabadult. A filmben azonban ő a jó fiú, egy hazafias nindzsa klánt vezet, éberen őrködve Norvégia függetlensége felett. Az előzetes alapján meglehetősen kaotikusnak tűnő izé a slashfilm szerint a 70-es évek eurokrimijeit és a nindzsafilmek kliséit ötvözi a Black Dynamite-hoz hasonló stílusban.

Illetve a majdnem semmiből. Gareth Edwards Monsters című filmjét májusban mutatták be Cannes-ban és nagyon jó kritikákat kapott. A film összköltségvetése állítóleg mindössze 15000 dollár, de úgy néz ki, mintha ezerszer ennyiből forgatták volna. A rendező elmondja, mindezt hogyan hozta össze.

Michael Bay folytatja keresztes hadjáratát a gyermekkorunk ellen: rebootolta, ezzel egyidejűleg le is rombolta az utolsó mítoszunkat, Freddy Krueger hátborzongató történetét. Wes Craven 1984-es, kultikus filmjének feldolgozását úgynevezett újragondolásként hirdették, ehelyett azonban ügyetlen kopipésztelést kaptunk, amelyből épp azok az apróságok hiányoznak, amelyek működőképessé tették az eredetit.

Bizonyos filmek egyszerűen idejétmúlttá válnak, és megérnek arra, hogy frissítsék őket a korszellemhez, a nézői elvárásokhoz. A Rémálom az Elm utcában magán viselte a nyolcvanas évek tinihorrorjainak inkább kínos nyomait, ráadásul a folytatások formájában 2003-ig tartó abúzus sem tett jót a patinásodásának. Robert Englund ikonikus karaktere önmaga paródiájába fordult, épp ideje volt, hogy valaki gatyába rázza.

Biztatóak is voltak a 2010-es remake első jelei. A főszerepre az egyetlen szóba jöhető színészt, Jackie Earle Haley-t választották (akinek még azt is megbocsátjuk, hogy megint Rorschach-hangon beszél). A maszkmesterek gondoskodtak arról, hogy kevésbé gumiszerű, valósághű, mégis kísérteties legyen az összeégett arca. Wesley Strick és Eric Heisserer azt ígérték, a forgatókönyvük tiszteletben tartja az 1984-es eredetit, és nélkülözi Freddy olcsó poénjait, Samuel Bayer pedig a hatalmas kliprendezői renoméja révén adott némi izgalomra okot.

A film megtévesztően tökösen indít, rögtön a felütésben egy kreatívan erőszakos halálesettel hozza ránk a hidegrázást. Sajnos azonban ez marad az egyetlen eredeti gyilkosság, a többi vagy Wes Craven előtt emel kalapot, vagy unott ötlettelenségbe fullad. Némi frissességet hozhatna a mitológiába, hogy az inszomniás karakterek néhány pillanatra bele-belesüllyednek egy éber alvásba, és ezzel végképp összemosódnak számukra a határok álom és valóság közt, csakhogy ez a lehetőség is kifullad egy-egy kiszámítható ijesztegetésben.

Samuel Bayer próbálkozása mindenesetre dicséretes, hiszen a sótlan és repetitív álomjelenetekből kicsikarta a lehető legtöbb feszültséget. Bár attól messze van a film, hogy a karfánkat tépdessük tőle rémületünkben, de tud olyan atmoszférát teremteni, amelyen átszűrődik Freddy fenyegető jelensége és az áldozatainak klausztrofóbiája is.

Egyértelműen Heissererék számlájára írható a film összes hibája. Az első egyharmadig főhőst sem sikerült találniuk a történethez, mert akiket annak hihettünk volna, azok sorban elhullottak. Ráadásul úgy szabadultak meg tőlük, hogy előbb belengették némi szerelmi szál és egy nyomozás lehetőségét, és csak ezt követően rántották ki alólunk a szőnyeget. A tinédzserekből hiányzik minden tinédzserség, annyi műsoridőt pedig egyikük sem kap, hogy legyen okunk szurkolni értük.

A harmincadik percben jutunk el odáig, hogy megismerjük a protagonistákat, a nörd fiút és a nörd lányt, ám ekkor már rég lemondtunk arról, hogy megpróbáljunk azonosulni bárkivel is. Nem segít rajtunk Rooney Mara üres tekintetű alakítása sem, amellyel a hősnő klasszikus karakterfejlődését is befogadhatatlanná teszi számunkra. Az ő párja a kezdetben szkeptikus Kyle Gallner (nem ő az egyetlen tévészínész a stábban), aki a nagyszerű alakítása ellenére sem tudta kedvelhetővé tenni az érdektelen, hol motivált, hol motiválatlan karakterét.

A jobb írói húzások közé sorolom azt, hogy újragondolták Freddy Krueger eredetsztoriját. Wes Craven eredeti koncepcióját porolták le, és pedofilt csináltak a gyerekgyilkosból, aki azért tér vissza a halottaiból, hogy végezzen azokkal, akiket korábban megrontott. Ugyan ez a változat kevésbé erőltetett, mint a korábbi filmé, mégis sikerült olyan ellentmondásokba bonyolódni általa, amelyeken többször is megbicsaklik a film. Senkitől sem akarom a fordulatok élményét elvenni, úgyis szembeötlőek ezek a logikai hézagok. Elég kiemelnem azt az apróságot, hogy sosem derül fény arra, mi szüksége egy gyermekmolesztálónak az ujjkarmokra a való életben, azon kívül, hogy elősegítik a lebukását.

Összességében nézve a 2010-es A Nightmare on Elm Street mindenképpen a Platinum Dunes stúdió jobb remake-jei közé sorolható. Bayer képei és Steve Jablonsky megbízható színvonalú zenéi megteremtik azt a hangulatot, amelyről a kaszabhorrorok többsége csak álmodozni mer. Jackie Earle Haley méltó a szerephez, az ő jelenléte és kiszámíthatatlansága nélkül feleannyit sem érnének az álomjelenetek, azt pedig a Little Children óta tudjuk, hogy nem kell neki maszk, hogy baljós pedofillá változzon.

A film azonban rengeteg potenciáltól fosztja meg magát a szolgai homage-ok jegyében, emellett olyan tehetségeket tékozol el, mint Connie Britton vagy Clancy Brown. A lustaságra utaló logikai bukfencek megbocsáthatatlanok, a sekélyes karakterek pedig egyszerű tehetségtelenséget feltételeznek. Sam Bayertől, hacsak el nem ment a kedve egy életre az egész estés produkcióktól, remélhetőleg láthatunk tisztességesebb munkákat is, de azt legalább már tudjuk, hogy A dolog remake-je biztosan nincs jó kezekben Eric Heisserernél.

Jönnek...

Avengers #1

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: John Romita Jr.
Kiadó: Marvel Comics

A gonoszok ideje lejárt. Norman Osborn rács mögött rohad, „sötét uralma” véget ért, a Marvel Univerzumba beköszöntött a „hősi kor”, vagyis a Heroic Age, így a szuperhősöknek nem kell többé bujkálniuk: több éves, súlyos teher esik le a vállukról, és végre ismét önmaguk lehetnek. Ez a változás egyben alkalmat jelent Brian Michael Bendisnek is, hogy bebizonyítsa, képes „igazi” Bosszú Angyalai képregényt írni. Mert ugye annak idején az egyetlen ilyet (Káosz) arra használta, hogy lerombolja, majd teljesen újjáépítse a mítoszt, míg későbbi próbálkozásai (a Mighty Avengersben) finoman szólva hagytak némi kívánnivalót maguk után. De már pár hete, a New Avengers fináléjában kaptunk egy kis kóstolót abból, hogy milyen az, ha úgy istenigazából beleveti magát a „tradicionális” Avengers stílusba – és ezt az új sorozat első számában is demonstrálja. Az Avengers 1 minden, aminek egy Bosszú Angyalai képregénynek lennie kell: nagy, színes, mozgalmas, látványos, epikus, és természetesen benne vannak a legnagyobb hősök, akiket csak a Marvel Univerzumban össze lehet trombitálni.

A manapság dívó, fárasztó trendekkel ellentétben Bendis szerencsére nem pöcsöl sokat az új csapat összeállításával. Alig vagyunk túl a füzet felén, és máris pörögnek az események, ez a tempó pedig mindenképpen dicséretes. Igaz, ezért cserébe kapunk egy meglehetősen ostoba és elcsépelt panelt, amin az új főmufti, Steve Rogers, címszavakban elmondja (nem annyira a hősöknek, mint inkább az olvasónak), hogy kit miért választott. De ezért a sutaságért kárpótolnak a Bendisre jellemző remek karakterpillanatok (Thor és az új Amerika Kapitány szóváltása, Rogers és Vasember rövid vitája, Pókember és Sólyomszem vicces pársorosa), amik alapján sokat várhatunk a majdani csapatdinamikától. Majdanitól, mert itt még nincs sok csapatmunka. Hirtelen feltűnik Kang, Thor amolyan istenesen megkínálja egy baszomnagy villámmal (ez összesen két oldal, de fantasztikusan néz ki), aztán mindenki leáll beszélgetni. Hőseinknek ugyanis „Vissza a jövőbe” módba kell kapcsolniuk, hogy megállítsák jövőbeli gyermekeiket, mielőtt azok ostoba tetteikkel elpusztítják a világot – legalábbis Kang szerint. Ha a koncepció ismerősnek tűnik, az nem véletlen: Bendis itt a két évvel ezelőtti Next Avengers rajzfilm karaktereit emeli át a képregény világába (ritka folyamat, általában ez pont fordítva történik), ami furcsa megoldásnak tűnik, de egyelőre működik. És akkor a rajz: John Romita Jr.-tól sokan féltek, mert többször bizonyította már, hogy a szuperhőszsáner nem a legmegfelelőbb számára (khm, World War Hulk, khm), de itt kitesz magáért, és akárcsak Bendis, bizonyítja, hogy nem véletlenül került a címbe. Nem minden karaktert rajzol ugyanolyan jól (különösen a nők járnak pórul), de összességében elegánsan szálkás vonásai roppant hangulatosak, a jelenetek dinamikája lehengerlő, Kang már említett felbukkanása pedig magáért beszél. Ha ilyen lesz a Heroic Age, én baromi vevő vagyok rá.

Madame Xanadu #23

Történet: Matt Wagner
Rajz: Amy Reeder
Kiadó: Vertigo Comics

Nagy lelkesedéssel kezdtem anno olvasni ezt a sorozatot. Az első, több ezer évet felölelő, fantasztikusan epikus és varázslatos sztori az egyik legütősebb Vertigo sorozat ígéretét zengte, úgy tűnt, új kedvenc van születőben. Most viszont inkább úgy tűnik, Matt Wagner képregénye azon az úton van, amire a House of Mystery is rátévedt, nem sokkal indulása után: a középszerűségén. Már a második sztori (Exodus Noir) sem volt olyan erőteljes, mint az első, de a rajzai és a hangulata még bőven megmentették, és azt még felfoghattuk egy átmeneti, apró visszaesésnek a következő nagylélegzetű történet előtt. Most ez a történet, a nyolcrészes (!) Broken House of Cards véget ért, és marad az értetlenkedő kérdés: ennyi volt? Erre kellett nyolc füzetet áldozni? Pedig milyen jól indult: a főhősnő Nimue és gonosz testvére, Morgana, történelem előtti időkbe visszanyúló konfliktusát Wagner egy kívülálló, átlagos háziasszony mágikus eredetű szenvedésein keresztül exponálta be, hogy aztán hosszú, izgalmas és érdekes oldalakon keresztül taglalja a nővérek említett konfliktusának gyökerét és növekedését, párhuzamosan mesélve el közben a varázslók korának leáldozását, és az ember felemelkedését. A Broken House of Cards nagy problémája az, hogy mindez a felvezetés és a flashbackekben elmesélt háttértörténet sokkal hatásosabbnak bizonyul, mint a jelenben játszódó, tényleges cselekményszál, amiben Wagner egy pofátlanul vékonyka sztorival dolgozik, pofátlanul sokáig. Persze mégiscsak itt kerül sor a nővérek nagy, végső (?) harcára, így nem engedhette, hogy ennek jelentőségét elnyomják a flashbackek, de erre nem az a megoldás, hogy ami kevés a kezében van, azt az unalomig nyújtja, és beleerőszakol egy teljesen felesleges mellékkaraktert, akinek amúgy nincs semmi komoly dramaturgiai szerepe. „Mr. Johnról” van szó, aki természetesen nem más, mint a Martian Manhunter. És most inkább nem is térek ki arra, hogy mennyire jó ötlet egy vertigós címbe belecsempészni a mainstream DC univerzum egyik szuperhősét (semennyire). Sajnos a nagy finálé sem túl fantáziadús: az önismétlésekkel és időhúzásokkal hizlalt konfliktus zenitjében Nimue és Morgana állnak egymással szemben, ősi nyelven átkokat kiabálnak, van sok fény meg füst meg furcsaság meg hókuszpókusz, aztán hősnőnk győzedelmeskedik. Amy Reeder persze mindezt szépen, hangulatosan rajzolta meg, de ez még kevés ahhoz, hogy igazán jól szórakozzunk. Egyelőre lejtőn van a sorozat, és ha ez így megy tovább, megint eggyel kevesebb képregény lesz, amit olvasnom kell. Kár lenne.

Robocop #4

Történet: Rob Williams
Rajz: Fabiano Neves
Kiadó: Dynamite Entertainment

Rob Williams láthatóan és kétségtelenül elhatározta, hogy addig fokozza az egész Robotzsaru-világ eredeti koncepcióját, ameddig csak lehetséges. Az első mozifilm után játszódó sorozatban megvannak mindazok az elemek, amik már Verhoevennél is nagyszerűen működtek (a folytatásokat felejtsük el), de Williams, ha lehet, mindegyikre (Murphy ragaszkodása emberi mivoltához, a várost felemésztő totális vállalati korrupció, a rendőrség gépesítése stb.) rátett még egy lapáttal. Az irány, amibe a karaktert és a történetet viszi, határozottan ígéretes, más kérdés, hogy a negyedik, befejező rész nem igazán tudja beváltani az első füzet ígéreteit. Ha ez egy minisorozat lenne, akkor bizony csalódással kellene búcsúznunk Robótól, de szerencsére ez csak egy ongoing sorozat első sztorija (Revolution) volt, így pedig egészen más szempontok szerint kell tekintenünk rá: a kérdés, hogy mennyire hatásos, mint felütés, a válasz pedig az, hogy nagyon is. Williams kompromisszumok nélküli szatirikus éllel gazdagítja még a látványos akciókat is (az OCP PR harci robotjai leradíroznak az égről egy híradós helikoptert, mert „nem tetszik nekik”), és gond nélkül integrálja a Robotzsaru világába az olyan modern sci-fikre jellemző tudományos vívmányokat, mint a virtuális valóság és az elme átültetése egy másik testbe, az élet meghosszabbítása céljából. Pár dologgal kapcsolatban viszont kicsit kilóg a lóláb: az OCP továbbfejlesztett ED-209-esei, a háznyi (!) nagyságú ED-309-esek már meghaladják a szatirikus túlzás határait (ellenben a hatalmas kéziágyukkal küzdő, röhejes egysorosokat – „Metal motherfuckers!” – ordibáló, „robotagyat” zabáló Voglerrel), és inkább az öncélúság és ostobaság tartománya felé közelednek. Már csak azért is, mert ilyen méretű rendfenntartó robotok egész egyszerűen nem lehetnek praktikusak. A filmben látott 209-esnek még ironikus és vicces hátulütője volt, hogy képtelen volt lépcsőt mászni, viszont ezek a monstrumok már egy szűkebb utcába sem férnek be. Másrészt az sem tesz jót a finálénak, hogy Murphy egy számítógépes rendszert meghackelve állítja le a Detorit utcáin folyó mészárlást – nem csak antiklimatikus, de a karakterre sem jellemző. Egyébként is, meglehetősen hirtelen van vége a képregénynek, mintha a nyomdában elfeledkeztek volna az utolsó egy-két oldalról. De összességében élvezetes olvasmány ez (Fabiano Neves képei pedig mintha élettel telibbek és dinamikusabbak lennének, mint pár hónappal ezelőtt), arról legalábbis mindenképpen meggyőzött, hogy érdemes továbbra is követni a sorozatot.

The Walking Dead #72

Történet: Robert Kirkman
Rajz: Charlie Adlard
Kiadó: Image Comics

Felmerül a kérdés: hány igazán jó történetet lehet kihozni egy posztapokaliptikus zombihorrorból, mielőtt önismétlővé válik? Merthogy lássuk be, a lehetőségek limitáltak: a szereplőket időnként lehet cserélgetni, de a szóba jöhető szituációk száma, amikbe kerülhetnek, határozottan véges. A túlélők menedéket keresnek, és végül találnak, de az élőholtak rájuk törnek, úgyhogy menekülniük kell. És újra: keresés, menedék, élőholtak (vagy gonosz emberek), menekülés. És újra… Minden elismerésem Robert Kirkmané. Immár hat éve, folyamatosan, üresjáratok nélkül hozza ki az abszolút maximumot ebből a vékonykának tetsző koncepcióból, és valahányszor azt hinnénk, több újdonságot már nem tud mutatni, fogja magát, és kurvára ránk cáfol. És a jelek szerint most valami olyan húzásra készül, amitől mindenki ki fog esni a székéből. Lássuk csak: a főszereplők már számtalanszor harcoltak zombikkal, és menekültek előlük, amikor berendezkedtek egy lezárt börtönben, kisebb magánháborút kellett folytatniuk egy közeli kisváros pszichopata ura ellen, majd pedig kannibálokkal voltak kénytelenek szembeszállni. Ezzel azt hiszem, kipipálhatjuk a zsáner összes nagy toposzát. Mi lehet a következő lépés egy olyan sorozat számára, aminek középpontjában minden vérengzés ellenére sosem az élőholtak elleni elkeseredett harc, hanem az ember állt, az ember, aki ennek a harcnak a hatására a személyiségét megsemmisítő morális kompromisszumokra kényszerül, és lassan, fokozatosan elveszti önnön emberségességét? A válasz logikus, csak azért nem jutott eszünkbe, mert olyan drasztikus és merész, hogy egy Kirkman-kaliberű és tökösségű író kell hozzá. Ezt kapd ki: most a főhősökből lesznek az agresszorok, most ők lesznek a rosszfiúk. Rick és társai ugyanis az utóbbi részekben találtak egy csinos kis közösséget, ami egy külvilágtól elbarikádozott városkában igyekszik olyan normális életet élni, amilyet csak lehetséges egy zombik ellepte Földön. Az emberek dolgoznak, főznek, szórakoznak, partikat tartanak, és tárt karokkal várják maguk közé hőseinket is – csakhogy nem könnyű beilleszkedni a „normál” életbe az utóbbi hosszú hónapok borzalmai után. Michonne nem tudja kiverni a fejéből a zombikaszabolásokat, és leüvölti a háziasszony fejét, aki egy ilyen világban a főztje miatt aggódik, Glenn vendéglátóik után kémkedik, és Rick… Rick már nem bízik senkiben. És nem tetszik neki, hogy nem tarthatnak maguknál fegyvert. És nem tetszik neki, hogy szabályokat akarnak rájuk erőltetni. És nem tetszik neki, hogy nem az ő kezükben van az irányítás. Az út, amire Kirkman most vezeti a főszereplőket, újabb brutális fordulópontot jelenthet a sorozat történetében. És azt már tudjuk, hogy nem nagyon van olyan, amit nem mer meglépni, úgyhogy a magam részéről alig várom, hogy elszabaduljon a pokol.

A mostani képregényes interjúnkban egy fehér hollót, egy képregényrajzoló hölgyet mutatunk be, aki talán a legfiatalabb is az eddigi versenyzőink közül, van saját Szomorú szörnye, részt vett a Scott McCloud által útnak indított nemzetközi mezőnyű 24 órás képregényrajzoláson, jelenleg pedig gőzerővel dolgozik a... ööö... Gőzplüss című steampunk képregényen Árva-Szabó Péterrel.

- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal…
- Esetleg biztos (: Vincze Nóri vagyok, 22 éves, és nagyon szeretek rajzolni. Meg képregényeket olvasni, meg filmeket, animációkat nézni, meg úgy általában művelődni. És bírom a csigákat is.

- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ?
- Már egész kicsi korom óta olvastak nekem (amíg én nem tudtam magamnak) képregényeket. Azt hiszem a Pimpa, Bobó, Góliát voltak a legeslegelsők, de úgy első, amit rendszeresen járattunk is az a Múmin volt.

- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ?
- Mindig is szerettem rajzolni és 8 évesen már tudtam hogy képregényrajzolással akarok foglalkozni. Szóval azt hiszem igen, ez szerelem volt első látásra. (:

- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ?
- A Garfield volt a Múmin után az, ami leginkább a képregényrajzolásra sarkallt. Aztán olyan 11 évesen, a kereskedelmi adók által sugárzott Dragon Ball, majd később, a betiltása után mint a mangák úgy általában inspiráltak. Aztán volt egy kellemetlen időszak, a tinédzserkorom, mikor nem sokat alkottam, csak annyit amennyit a művészeti szakközépsuliban elvártak. (Hogy miért volt kellemetlen ez az időszak, azt nem kívánnám részletezni, túl hosszú lenne.) Szóval öncélú dolog nem sok született. Viszont sokat olvastam és próbálkoztam írni is, de bevallom, ez annyira nem ment. Az érettségi után, mikor a szakmai évemet csináltam, kezdtem újra intenzívebben alkotni. Ezúttal inkább a nyugati képregények és rajzfilmek inspiráltak, és egyre jobban próbáltam a saját stílusomat keresni, amit a mai napig valamilyen szinten teszek. Szeretem a klasszikus grafitot, használok copic filceket, aquarell festéket, és van digitalizló táblám is, de nem tudok még vele olyan jól színezni, mint tradícionálisan.

- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ?
- Mindent imádok, ami 1900-tól úgy kábé az 1980-as évekig ez a korszak magába foglal. Különösen a 40-es éveket, a háború, a jazz, a maffiózók, gengszterek időszakát. Foglalkoztat az öregedés, a múlt gondolata is. A főiskolán sok jó filmmel találkoztam, klasszikusokkal, történelmi filmekkel, és olvasni is leginkább olyan könyveket szoktam, amik a fenti témákat kimerítik.

- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai?
- A legfontosabb talán az volt, mikor először jelentek meg képregényeim nyomtatott formában. Ez olyan 19 éves korom körül történt, ha jól emlékszem. Mégha nem is olyan nagyszabású magazinokban, mint a Pinkhell, de számomra ez akkor is fontos esemény volt. Leginkább annak örültem, hogy valaki felfigyelt rám, és még tetszett is neki, amit csinálok. És talán ami még ennél is fontosabb, hogy bíznak bennem.

- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ?
- Hát, díjat még nem kaptam, csak kisebb pénzbeli juttatásokat meg elismerő, pozitív kritikákat amik kishitű természetem lévén nagyon értékesek a számomra. Igazság szerint az építő kritikát is örömmel fogadom, mert rámutatnak arra mi jó és mi nem, mit kellene változtatni esetleg.

- A szívednek legkedvesebb műveid ?
- Hmm. Nem is tudom így hirtelen. Talán a Szomorú szörny sztori és a 24 órás képregényrajzolásra (Múzeum) készített műveim. Elsősorban azért, mert ezek saját történetek amellett, hogy én rajzoltam őket. A többi alkotásom adaptáció, de persze ez nem jelenti azt, hogy nem leltem örömöm a rajzolásukban. (:

- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ?
- Jelenleg a Gőzplüss képregényen dolgozom közösen Árva-Szabó Petivel és Horváth Henrikkel. Emellett újfent kaptam munkát Kiss Feritől egy négy oldalas képregényre a Fülesbagolyba. Van egy saját sztorim is, amit lassan már másfél éve tervezgetek, hogy webképregény formájában nyilvánosság elé tárok. Ez leginkább a szabadidőm függvénye lesz, mikor is következik be, de mindenképp szeretnék kezdeni vele valamit.

- Mesélnél egy kicsit bővebben a Gőzplüssről ?
- A Gőzplüssről annyit, hogy 3 kis háziállatról, egy mókusról,egy halról, egy hörcsögről és gazdájukról, Arnoldról a kisfiúról szól, akiknek meg kell menteniük a várost Zagy professzortól. Zagy professzor a a 3 állatka ex-gazdájának minősül, ő ruházta fel az állatokat különleges kütyükkel. Egyelőre még csak stoyboard és szinopszis szinten van, ha minden jól megy, szeptember elejére kész lesz. A karakterek mondjuk már megkapták végleges formájukat. Azt hiszem Flórián, a mókus a kedvencem, mert olyan kis hebehurgya.

- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ?
- Főiskolai hallgató volnék, Eger városában. Reményeim szerint szeptemberben is az leszek, csak akkor már az Iparművészeti Egyetemen.

- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ?
- Hát akad egy pár. Külföldiek közül szeretem Hergét, Jim Davist, Bill Wattersont, Alessandro Barbuccit, Der-shing Helmert, Tracy J. Butlert, Eiichiro Odát, Monkey Puncht és Akira Toriyamát. És még mindig van, csak nem jut eszembe mindenki. Magyarok közül Lakatos István és Zorro de Bianco munkái tetszenek. Istvánnak a figurái, Zolinak a dinamikája tetszik. Na meg Fekete Imre, Marabu és Göndöcs Gergely infantilis humora. 100%-ig jó értelemben infantilis :D

- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe ?
- Bayer Tóninak és a Panel magazinnak köszönhetem első megjelenéseimet (két képregény jelent meg párhuzamosan). Tóni mai napig előzékenyen támogat, ahol csak tud, és Kiss Feri is lát bennem valamit, úgyhogy azt hiszem, nincs különösebb okom a panaszra (:

- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)?
- Mostanában Petivel konzultálok, Bayer Tóni és Kiss Feri szokott még írni néha, ha szükség van rám. (: Weboldalügyileg általában a képregény.neten és a MKA blogján szoktam művelődni.

- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik…
- Igen emlékszem pár éve mekkora előrelépést tett a szakma. Van egy olyan érzésem, mintha most tényleg stagnálna a dolog egy kicsit. De nem igazán tudnám megmondani, igaz-e a feltevésem. Annyi biztos hogy a manga szekció nem panaszkodhat, de talán pont emiatt nem mozog a dolog másik fele, a fanok stílusi beskatulyázottsága miatt. Saját tapasztalaim alapján, - konkrétan a főiskolán - azt vettem észre, hogy a művészet még mindig nehezen emészti meg a képregényt mint vizuális műfaj, szimplán azért, mert nem fogadja el annak. A fiatalabb, modernebb felfogással rendelkező tanáraim vevők a dologra, de annyira nem hangoztattam magamról a képregényes szeretetemet a főiskolán, ezen okokból.

- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?
- Szerintem semmiképp nem hátráltató tényezők. Ha már egy bizonyos közeg igényli ezeket, akkor már segítséget nyújt szerintem. Nekem tetszik például, hogy külföldi vendégeket hívunk meg, és az ötórás képregényrajzolást is szeretem (én ne szeretném, aki a hét minden napján rajzol? :) )

- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?
- Az én szemszögemből nézve elég jó motiváló tényező, hogy elismerik a munkámat és még díjat is kapok érte. Bár amíg nem tapasztalom meg az átadással járó érzést, addig csak találgathatok.

- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről?
- Nem vagyok az Akadémia tagja, bár mondták már, hogy jelentkeznem kéne. Én úgy érzem, még nincs elég tapasztalatom és technikai tudásom (itt inkább a digitálisra gondolok) hozzá, de lehet, később teszek egy próbát. Számomra mind minőségileg, mind színvonalban értékes példái a szakmának, továbbra is csak sok sikert tudok kívánni nekik.

- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?
- Az emberek esetében sajnos elég nehéz gyökeresen megváltoztatni az általános nézeteket bizonyos dolgokról. Valószínűleg a már fent említett művésztanáraim leragadtak az ismertebb képregényeknél, és nem ismerik ennek a műfajnak a művészibb oldalát. Az is elég rossz tényező szerintem, hogy a legtöbb felnőtt ember úgy gondolja a képregény gyerekeknek való, komolytalan akármi, minek is olvassam. Az elmúlt 5-6 évben ez azért elég jó irányban változott, sok pozitívumot elmondhatunk, de szerintem még mindig lehetne jobb és jobb. Csak azt nem tudom, hogyan.

- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét?
- Hm, mondjuk minden képregény vásárlása esetén egy ingyen pia? : D Viccen kívül, szerintem egy kiadvány megjelenése sokat számít. Ha az ember futólag betéved egy könyvesboltba vagy bárhová, általában a jól kinéző cuccokon akad meg először a szeme. Persze tudom a nyomtatás eleve drága dolog, főleg színesben… Igazából halvány lila gőzöm sincs, hogyan tudnék meggyőzni valakit spontán, hogy képregényt vegyen.

- Vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ?
- Ha egyszer adaptálhatnék, (mondjuk mikor rám zúdulna egy szabadidőcsomag, ami duplázódik vagy kamatozik bizonyos időközönként) akkor a Berzsián és Didekit megrajzolnám. Az egyik kedvenc mesekönyvem minimum háromszor ha nem többször kiolvastam. Vagy ha nem ezt, akkor Italo Calvino: A Nem létező lovag kisregényét. Nemrég kezdtem el egy novelláskötetét olvasni, ezt a történet kifejezetten tetszett belőle.

- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ?
- Szeretnék újra olyan kaliberű gyerek lenni, mint Kázmér. Én is sokszor játszottam a plüsseimmel, szerettem saját világokat elképzelni, videojátékozni stb. Egyszerűen jó volt gyereknek lenni, és szeretném megtartani a gyermeki énemet. Azt hiszem ennyi kell is ahhoz, hogy valaki képregényrajzoló legyen. :)

- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél?
- Bárkivel szívesen elbeszélgetnék, hogyan dolgozik, mi inspirálja stb. Szimpla eszmecsere egy sör mellett, csak hogy valami klasszikus példát említsek :) Előfordult már, hogy ilyen úton jutottam hasznos tanácsokhoz. Az már más kérdés, én tudok-e adni másnak. =P
 
Vincze Nórit megtaláljátok a DeviantArton is.
Az angouleme-i 24 órás képregényrajzolás során született Múzeumot pedig itt olvashatjátok el.

Két képregényadaptáció, és furcsamód a másodikból közölt kép ad okot nagyobb izgalomra.
Nem mintha épeszű ember valamirevaló geek jobban várná a csillagos-sávos pizsamás szuperamerikai szuperkatona szuperhős kalandjait, mint Robert Kirkman zseniális posztapokaliptikus zombihorrorjának drámai túlélőodüsszeiáját, de ez az első kép csak arra jó, hogy kijelentsük, ok, nem baszták el az élőholtakat. Nem hiszem, hogy sokan emiatt forgolódtunk volna álmunkban… (Darabonték amúgy ma kezdték a sorozat forgatását.)

Viszont az alábbi koncepciós rajzból már látjuk, milyen jelmezbe bújik Chris Evans Kapiként, és ha tényleg így fest majd a vásznon is, az bizony baromi kellemes meglepetés. A mellkas-csillag kicsinyítésével és a piros szín szinte teljes száműzésével ugyanis sikerült jelentősen csökkenteni a maskara giccs- és röhejfaktorát (láthatóan az Ultimate-verzióból indultak ki amúgy). Egész elfogadhatóan néz ki, még az se érdekel, hogy túlságosan modern benyomást kelt ahhoz képest, hogy a pajzs elsősorban második világháborús nácik fogait fogja majd lazítani. Csak ezt az Evans gyereket kéne kurvagyorsan kirúgni… Meg a rendezőt… na mindegy.

 További képek itte.

A Gonosz megszívta: magára haragította Robert E. Howard rosszkedvű, puritán fegyverforgatóját, aki addig nem nyugszik, míg végleg ki nem rugdossa követőit az esős Angliából. Conan atyjának második leghíresebb karaktere most először költözik a szélesvászonra (mellesleg teljes egészében európai pénzből), és az aktuális trendeknek megfelelően részletes eredettörténetét ismerhetjük meg, méghozzá egy trilógiának szánt projekt első felvonásának keretein belül. Van itt kaszabolás, mágia, mindent elborító sötétség, sár, mocsok és szar időjárás, gonosz és vérpatak minden fa mögött: démonok, boszorkányok, istentelen fattyak, kardélre!

Solomon Kane a ’20-as, ’30-as években irtotta a gonoszt a Weird Tales című ponyvamagazin lapjain, és mivel viszonylag kevés, és rövid sztori született csak vele (mindegyik elérhető magyarul is a Solomon Kane történetei című könyvben), népszerűsége sosem közelítette meg a pár évvel később született kimmériai barbárét. Így is akadt azonban képregény és szerepjáték, ami köztudatban tartotta a karaktert, és Philip José Farmer is beválasztotta őt híres World Newton Familyjébe, ami tekinthető az Alan Moore-féle League of Extraordinary Gentlemen előképének is. Halhatatlanságának következő lépcsőfoka a mozifilm volt: az írói és rendezői teendők hosszú keresgélés után Michael J. Bassett kezei közt landoltak, akinek eleddig a nem kifejezetten jó Deathwatch-t és a nagyon is jó Wildernesst köszönhettük – sajnos a Solomon Kane inkább az előbbi színvonalát hozza.

1600-ban a címszereplő zsoldos Afrikában aprítja az ellent az angol királynő, de főleg a meggazdagodás nevében, amíg meg nem jelenik neki egy démon, hogy ő márpedig most elvivé a lelkét az ördögnek. Kane meg inkább megtartaná. Sikerül is meglógnia, és visszatérve Angliába elhatározza, hogy megmenti üdvösségét: egy kolostorban bujkál a gonosz elől, csendes és békés életet élve. Egy évvel később azonban kénytelen útra kelni, és otthon híján céltalanul vándorolni, amíg egy ártatlan lány megmentése érdekében szembe kell szállnia a környéket uraló fekete mágussal és seregével.

A Solomon Kane remek tempóban indul, és azonnal beszippantja a nézőt. Bassett biztos kézzel vezeti a főhőst a kegyetlen öldöklésektől a békés megváltáskeresésig, ami a Pete Postlethwaite alakította apa családjának jeleneteiben éri el zenitjét – és fordulópontját. Mert persze, hogy Kane jótevőiben gonoszok kardjai mártóznak meg, gyorsan visszaterelve őt az öldöklés útjára. Eddig a pontig az akcióktól a karaktereken át minden nagyszerűen működik, de aztán a következő lényeges dramaturgiai elemre egészen az egyébként is kissé összecsapott fináléig kell várni, addig pedig jobb ötletek híján Bassett kénytelen töltelékjelenetekkel húzni az időt. Az üresjárat nyúlik, és nyúlik (a közhelyes családi múlt, és az arra épített fordulat is ront a helyzeten), a film meg csak azért nem esik szét, mert a rendező piszkosul jól ért az atmoszférateremtéshez, és a sztori halálosan komoly mivoltát sötét képi világgal, borongós zenével, állandó, baljóslatú esőzésekkel húzza alá, miközben mellőz minden trendi poénkodást. Kane-nek nincsenek cinikus, vagy ironikus megjegyzései, sem menő egysorosai, csak megy előre és öl, elszántan és mogorván, kezében karddal, szívében Istennel, lelkén kárhozattal. James Purefoy egyébként ideális a szerepre – igaz, színészileg nem kellett megszakadnia, de súlyos baritonja mindenképpen jót tett a karakternek.

Egy epikusabbra komponált fináléval és egy gatyába rázott forgatókönyvvel a Solomon Kane akár nagyon jó is lehetett volna – a potenciál kétségkívül megvolt benne. De egyszeri szórakozásnak így is megteszi, az alapok lefektetésével pedig a folytatások talán majd biztosabban állnak a lábukon.

Családi perpatvar hongkongi módra: miután a triádfőnök apuka volt olyan balga, hogy Kínában seftelt hamis bankókkal (ugye arrafelé nem szeretnek pöcsölni a hatóságok: puff, golyó a fejbe), egymás után kezdenek hullani az örökösök. A tét természetesen nem csak egy zsáknyi pénz, hanem az alvilág egy jelentős szeletét uraló gengszterbirodalom vezetői pozíciója is. Két nagy kérdés van. Az egyik, hogy ki a felelős a gyilkosságsorozatért: az ártatlankának tűnő lány, Audrey? A kurvától született kívülálló fiú, Calf? Esetleg az ő protezsáltja, a néma kungfu csaj, Dumby? Vagy a vezéri posztot gyorsan magáévá tevő Funky? A másik nagy kérdés, hogy mindez ki a tökömet érdekel. Előbbire kapunk választ, utóbbira soha.

Dennis Law (Fatal Contact) filmje saját túlbuzgó ambíciójában fuldoklik. Az aprópénzből összegányolt produkció a látványos harcművészeti elemek mellett drámai húrokat igyekszik pengetni, de a szirupos zenei aláfestés roppant kifinomult technikájával (Figyeljé’ néző, most kell elérzékenyülni! Figyelsz? Na? Érzékenyülsz már???) kiemelt karakterpillanatok semmit nem képesek megmozgatni az emberben, hacsak nem a rekeszizmokat. Nincs két olyan figura, akik közt bármiféle érdemleges, vagy akár hiteles interakció állna fenn, akár az érzelmi skála pozitív, akár negatív oldalán, ez pedig a családi mészárlások potenciális emocionális intenzitását olyan mélyre rugdossa, hogy annál már az sem volna kevésbé izgalmas, ha vadidegenek öldösnék egymást minden ok nélkül. Így pedig még a gondosan tragédiára komponált befejezés is ásításokba torkollik.

A Bad Blood egyébként is katasztrofálisan strukturált film. Dennis Law-nak fingja sincs róla, hogy kell felépíteni egy történetet, össze-vissza hajigálja egymás után a jeleneteket, mindig sikerül oda beszúrnia a flashbackeket, ahová a legkevésbé valók, feleslegesen sokat időz lényegtelen eseményekkel, viszont elsiet fontos dolgokat – egy pofátlanul egyszerű sztorit fárasztó zagyvasággá kuszál. Az egész szerencsétlenségből csak a szépen megkomponált, és egész pofásan fényképezett harcjelenetek érnek valamit, de azok is inkább csak akkor, amikor a néma Dumbyt alakító Jiang Lu Xia alázza a rátámadó sokaságot (kézzel, bottal, késsel, amit csak akarsz – ha a csetepaték kreativitásából csak egy csöppet átmentettek volna a történetbe és a figurákba, beljebb lenne a film). Bár ehhez is hozzá kell tenni, hogy a hathatós pofonokból jócskán kijut a hitelességnek is, főleg a vége felé. A rutinos szarházi, Simon Yam szolgál még kellemes pillanatokkal, kétségkívül emlékezetes pl., ahogy dögös, térdig érő sárga ballonkabátban áll neki kardozni nővérével. De sok lapot neki sem osztottak. Újabb hongkongi tucatvagdalkozás a süllyesztőnek.

A kilencvenes évek elején egy sereg jobb-rosszabb akciófilmben figyeltem fel Dennis Hopperre. A Speed, a Waterworld vagy éppen a Super Mario Bros. gonosztevőjeként rutinos, de unott színésznek tűnt, aki olyan sok filmben játszott, és olyan sokszor játszotta ugyanazt a rosszfiú / pszichopata-szerepet, hogy az arca elhasználódott, devalválódott - Hollywoodban és a nézők szemében is. Érdekes jelenségnek tartottam, egy percig sem unalmasnak, de rögtön feltűnt, hogy hajlamos a túljátszásra, és egész lénye, karaktere valahogy az önparódia határán táncol. Különösen igaz volt ez, mikor a kilencvenes évek végén végleg átnyergelt a B-mozikra (Űrkamionosok, Tycus, a halál üstököse, A fegyverek dallama stb.). Rengeteget dolgozott (minél jobban elértékelendett az arca, annál több filmben), de számomra a kétezres években maradandót nem alkotott.

Csak később esett le (a Bilincs és mosoly nézése közben), hogy Hopper az ötvenes években kezdte karrierjét, James Dean, Marlon Brando és Paul Newman partnereként (Deanre - akiért rajongott - külsőre is hasonlított), a method actor-ok nagy generációjának tagjaként (szinte gyerekként) - s hogy valaha fiatal, ígéretes, jó színész volt. Első mozija a Haragban a világgal volt, karrierje tehát 55 évet ölel fel. Bevallom, nem sok alakítását láttam az ötvenes-hatvanas évekből, de ez minden bizonnyal számára is egy statikus és frusztráló periódus volt, mert 1969-ben, 33 évesen úgy döntött, hogy megírja és megrendezi első filmjét, és megmutatja, hogy - a dohos hollywoodi mozikkal ellentétben - milyennek látja a valódi Amerikát. Ez volt a Szelid motorosok (bizony, Hopper rendezte), egy európai hatás alatt született, kísérletező film, mely hihetetlen kasszasikerként új korszakot nyitott Hollywoodban, és egy generáció meghatározó alkotásává vált. A rendező-főszereplő pedig az új korszak egyik legnagyobb ikonjává.

A Szelid motorosok után Hollywood és Európa szélesre tárta előtte kapuit, gurunak tartották, sámánnak, aki észrevett valamit világunkról, amit mások nem - neve bekerült a lexikonokba, filmkritikusok és fesztiváligazgatók szajkózták, motorosok és hippik ragasztották a falra a képmását. Sztár lett, nagy ember, akitől sokat vártak. Hopper ezzel nem tudott, vagy nem akart élni. Második rendezése, az 1971-es The Last Movie (tudtommal nálunk nem forgalmazták) - immár Peter Fonda nélkül - óriási kínlódások árán született meg, s mivel a Universal stúdió zavarosnak - vállalhatatlannak - találta Hopper végső vágását (egy évig dolgozott rajta), be sem mutatták rendesen. A teljes képhez tartozik, hogy hősünket a forgatás és a vágás idejére - de igazából a teljes hetvenes évekre - beszippantotta egy feneketlen alkohol- és kábítószerörvény, amelynek egészen a nyolcvanas évek elejéig rabja maradt. (Saját bevallása szerint napi 28 üveg sört ivott, meg rumot, aztán rádobott három gramm kokót... bizony, mindennap.)

A hetvenes elveszett évtized Hopper karrierjében. Hollywood a költséges fiaskó és sorozatos botrányai után nem állt vele szóba, de Európába még hívták. Említésre méltó Wim Wenders Az amerikai barát (1977) című filmje, melyben a címszerepet játszotta Bruno Ganz oldalán. Két évvel később Coppola kamerája elé állt az Apokalipszis most-ban. Egy szétszívott, félnótás fotóst keltett életre - valószínűleg hű lenyomata ez annak, hol tartott éppen saját életében.

A nyolcvanas évek közepére Hopper kijózanódott, és rendezőként, színészként karrierje legtermékenyebb korszakába lépett. Hollywood is megbocsátott neki, bár - mintegy vezeklésül  - sokszor osztották rá a piás rosszfiú szerepét. A Rablóhal-ban (1983, szintén Coppola) Matt Dillon és Mickey Rourke apját játszotta, amit 1986-ban két nagy alakítás követett: a piás edző A legjobb dobás-ban (ezért Oscar-díjra jelölték), egy meglepően megejtő figura, illetve Frank, A kék bársony pszichopatája - Hopper legmerészebb, legfélelmetesebb alakítása, "a kisbaba, aki baszni akar."

Ahogy színészként visszatért az önbizalma, Hopper újra kedvet kapott a rendezéshez, és hat év alatt négy filmet készített. Ebből a Backtrack (1989) totális kudarc (Alan Smithee álnéven) - hiába vetkőzik benne Jodie Foster; a Díszkíséret (1994) ártalmatlan móka (két tengerész a dutyiba kíséri Erika Eleniakot); a Forró nyomon (1990) és a Színek (1988) viszont egészen jó filmek. Előbbi szexi, stílusos film noir Don Johnsonnal, utóbbi urbánus zsarufilm a faji feszültségekről - Sean Penn és Robert Duvall párosával.

Hősünk a kilencvenes években ötödszörre is megnősült, s hogy kiterjedt családját eltartsa, s költséges szenvedélyét, a műgyűjtést kielégítse, sok-sok munkát vállalt. Szerencséje volt, Hollywood zsíros szerződéseket kötött vele. Nem balhézott, így a stúdiók bíztak benne - s bár sokszor kapott rosszfiú-szerepet, őszbe forduló hajával, mélyülő ráncaival immár nem fenegyereknek, hanem konszolidált karakterszínésznek tűnt a hollywoodi pénz- és szereposztók szemében. Sokszor játszott felületesen, rutinból (mint a Red Rock West bérgyilkosát), vagy vérlázítóan (mint a Super Mario Bros. gyíkkirályát), de remekelt is, mint a Tiszta románc-ban (1993) Christian Slater apjaként, a Waterworld (1995) füstölő Hook kapitányaként, vagy a Forráspont (1993) Rozsdásaként - számomra ez a legemlékezesebb szerepe.

Hopper meghalt. Nagy figura volt kiterjedt életművel. Fogalom. Egyéniség. aki bátran kiállt, és bármit csinált, azzal magára vonta a figyelmet. Ha jó volt, nagyon jó, s ha rossz, akkor nagyon rossz - de a mozi főbűnét sosem követte el. Nem untatta a közönséget. Ezért minden geek nevében meghajtom főmet előtte. Isten nyugosztalja.

Paul Greengrass PR-bombák foszladozó árnyékában loholó játékfilmje az évtized egyik slágerrejtélyét viszi vászonra, hogy végül azzal a naiv ábrázattal csodálkozzon a valóságra, ahogy Palik pillantotta meg a célegyenesben felbukkanó Damon Hillt. Hát hogy tűnt volna el? Hát semmi sem tűnik el! Az Arrows-Yamaha sem, a PR-bombák meg pláne nem. Azok ott vannak, ahol akarjuk, hogy legyenek, és ijesztő gyorsasággal alakulnak át. Például wécécsészévé. Ami kevéssé gyanús ugyan, de az ilyesmi csak az ideológiailag képzetleneket tévesztheti meg.

Ő lenne a kötelességtudó Miller hadnagyvagytizedesvagymi (Matt Damon), aki a jóhiszemű, hazafias nép jóhiszemű, hazafias reprezentánsaként a 2003-ban Irakban előre nyomuló katonai erők egyik speciális csoportját vezeti: feladatuk titkos forrásból származó információk alapján tömpuszfegyek (TÖMegPUSZtítóFEGYverek) lefoglalása – volna. Azonban csak üres üzemek, tátongó raktárak, por és nemradioaktív hamu fogadják. A precíz, nagyköltségvetésű harcászati szándék kézzelfogható nyomai helyett a minimális életszínvonal biztosításának mauzóleumai.

Talán még ironikusnak is tűnhet, hogy miután egy feltehetően kisszámú, roppant eltökélt csoport az USA-t s az egész világot megrengetve igazolta a MacGyver-i lelemény hatékonyságát és realitását, a washingtoni döntéshozó-gépezet az üdvösséghez vezető utat az ellenség államilag dotált, intézményes fegyverkezésében vélte meglátni. A koholt vádakat, a közvélemény manipulálását követően szinte össznemzeti, globál-politikai, stbstb. megnyugvással ért volna fel pár, a fegyverzetellenőrzési bizottság pecsétjét nélkülöző uránatom vagy akár egy kémcsőnyi influenza – bármi, amiből dábjúemdí (tömpuszfegynek látszó tárgy) fabrikálható. Sziklák, hegyek gördültek volna le a sebzett, haragtól elvakított szívekről, de az ekkora geológiai képződmények még Mohamed kérlelésére sem mozdulnak meg szívesen. Marad például a mozgóképes önvizsgálat, a popkulturális szembenézés, mely egyrészt bátor dolog, műfaji kellékek között meg még viszonylag kényelmes is.

A sors flegma iróniájának tudható be az is, hogy a Zöld zóna hét év – történelminek mondható – távlatából, az Obama-érában, körülbelül annyira inkorrekt politikailag, mint anno volt a Zöldsapkások. Hét év, hol van már az? És hol van már az az esti adás 2002 novemberében a Comedy Centralon...

Persze, ilyen volumen, ilyen költségvetés mellett nem lehet csak úgy és csak akkor odamondani, amikor a szerzőnek kedve szottyan, Greengrass legújabb kiáltványa – a korábbiakkal ellentétben – azonban technikailag is legfeljebb jóindulattal sorolható a konzervatív, de tisztességes filmek közé. A közel-keleti szituációt tematizáló akcióthrillerek (A királyság, Hazugságok hálója) ártalmatlan és kedvesen didaktikus sorába tagozódik ahelyett, hogy a néző eszére (Syriana), vagy toleranciaküszöbére (Redacted) apellálva tenné próbára a nemzeti önbecsülést.

(...van nálatok, és én ezt fogom vállalni! DE VAN!!! DE VAN!!!)

Ez a betagozódási törekvés ott rángatózik minden kockán. A lyukról lyukra egyre tanácstalanabbul futó Millerék történetének egy semmiből elősántikáló helyi hazafi ad olyan svungot (Allah ex machina? Mindegy. Magánakció a szolgálat rovására? Mindegy.), ami a végefőcímig kitart: egész véletlenül a legkeresettebb iraki tisztet látta feketézni egész véletlenül másfél sarokkal arrább. Akit a Hazugságok hálójában sem zavart, hogy szpesöl édzsönt Leo Dicaprio egy fejkendőtől kiköpött arabbá avanzsálhat, azt ez sem fogja, a fényképezés viszont minden bizonnyal. Nem láttam a werket, de ha kiderül, hogy légkalapács volt a kamerák oldalára erősítve, a szemem nem fog rebbenni – amennyiben addig még visszanyerem ezt a képességemet. (A kompozíció, mint snitten belüli strukturáló-elv egyesek számára megszűnt létezni.) Hasonlóképp kontraproduktív a képek straight-to-youtube zajszintje: legalább 3 különféle durvaságú nyersanyagot alkalmaz Greengrass, bizonyára a terek stilárisan kitáblázott elválasztására, no meg a tudósítások hiperrealizmusának visszadaása végett.

Kár, hogy ezzel nincs összhangban a dinamikus, de itt-ott elnagyolt történet és a kidolgozottnak tűnő érdekellentétek mentén egymásnak feszített, de unalomig ismert sorokat puffogtató vázlat-figurák. A műholdképek geometrikus tisztasága, valamint az iraki rögvalót széltében, hosszában kitöltő közigazgatási és egzisztenciális káosz közötti távolságnak nincs különösebb hírértéke. A nagy kérdés, a tét talán még játékfilmes körökben is túltárgyalt és agyonreflektált, amin természetesen az sem segít, ha a tanulságok kimondása előtt bátran rácsapunk a CapsLockra. Továbbmegyek: sőt.

A Greengrass-életműn belül talán a CIA ábrázolásának új árnyalata tarthat számot érdeklődésre. Ahogy a Bourne-filmekben, a hírszerzési ügynökség most is a slag rossz végén van, ám ezúttal tehetetlen, bürokratikus korlátok közt fel-alá sertepertélő intézmény, melyet egy jól irányzott telefon a Pentagonból bármikor megbéníthat. Hogy a direktor mennyire megalapozottan mosdat és veszi le a Cég válláról a felelősség egy részét, kérdéses, a CIA akkori igazgatója, George Tenet – szintén megkérdőjelezhetően objektív – önéletrajzi könyvében mindenesetre feketén, valamint fehéren nyilatkozik.

A továbbiak őt idézem, de ha netán lenne, akit meglephet a történet csúcspontja, ne vegyük el az örömét, szóval: SPOILER!

Tenet kvázi beismeri, hogy az Irak ellen felhozott fegyverkezési vádak makulátlanul hipotetikusak. Szaddam Husszein nagy valószínűséggel a környező országok elrettentése miatt akadályozta az ENSZ ellenőröket a tömpuszfegyek keresgélésében - mímelve, hogy van rejtegetnivalója. Holott az Öböl-háború után végleg letett az ilyesmiről. Igazából nem volt semmije.

Hát hogy tűnhetett volna el, Damon?

Egy végzetes napon, az Elsötétedés éjjelén egyszer csak kihunynak a csillagok a Föld nevű bolygó egén, eltűnik a Hold, az orbitális pályán keringő műholdak pedig megpörkölődött, döglött bogarakként zuhannak vissza a felszínre. Összeomlik a tömegkommunikáció, a Világháló, megszűnnek a hosszú távú telefonrendszerek, használhatatlanná válik a GPS. Az emberek egyik-napról a másikra elveszítik a tájékozódóképességüket mind a fizikai, mind a spirituális világban, amikor kiderül, hogy planétánkat egy burok veszi körül, ami elzárja az Univerzum többi részétől, mi több, borostyánba, időzárványba börtönzi - egy földi nap alatt a membránon kívül több, mint százmillió év telik el. Napunk szinte elképzelhetetlen tempóban öregszik és az emberiség kénytelen szembesülni azzal az elkerülhetetlen ténnyel, hogy kábé negyven év múlva egész egyszerűen elnyeli a Földet. Plusz-mínusz pár év.

A Pörgés, a 2006-os év Hugo-díjas regénye ízig-vérig tudományos-fantasztikus mű, erőteljes hangsúllyal a tudományoson, ugyanakkor olyan mesterien adagolja azt, hogy egy reáltudományok felé kevésbé nyitott olvasót sem zökkent ki a tempójából. A könyv ennél persze többet is képes felmutatni, hiszen Robert Charles Wilson arra is keresi a választ, hogyan viselkedik az egyén és a társadalom egy szinte megfoghatatlan, globális fenyegetés árnyékában. Mi történik, ha az első kapcsolatunk a földönkívüli élettel nem lézerfegyverekkel felszerelt tripodok inváziójának vagy barátságos diplomáciai küldöttség képében történik, hanem a bolygó sarki pólusainál elhelyezett két lebegő építménnyel, amik idő-dilatációs rezervátumba kényszerítik a tehetetlenül szemlélődő bolygónkat? Valamiféle kísérlet lenne ez, hogy a Feltételezettek megfigyeljék, mihez kezd az emberiség a biztos pusztulás tudatában? Vajon a vallásba, a hedonizmusba, az öngyilkosságba menekülnek? Megpróbálják figyelmen kívül hagyni a jelenséget és tovább élni a hátralévő életüket, mintha mi sem történt volna? Vagy felveszik a kesztyűt és megpróbálják kideríteni mi történik, sőt visszavágni az ismeretlen és elképzelhetetlen technológiával rendelkező entitásoknak?

A regény három főszereplője három különböző válasszal szolgál a szinte felfoghatatlanul bizarr helyzetre. Tyler Dupree legjobb barátjával, Jason Lawtonnal és annak húgával Diane-nel együtt szemtanúja a csillagok kihunyásának, hogy aztán az elkövetkezendő harminc évben az ő átlagember szemén keresztül követhessük, amint tudós-géniusz barátja megszállottan kutatja a Pörgés titkát a kormánykörökben befolyásos apja által létrehozott Napközeli Alapítvány erőforrásainak segítségével, míg Diane, akibe narrátorunk reménytelenül szerelmes, az Új Királyság nevű, keresztény-hedonista mozgalom lelkes aktivistája lesz. A flashback-szerkezetű történet olyan ügyesen szedi össze a lényeges információkat a Membránt megfejteni vágyó, elképzelhetetlenül ambíciózus projektről, hogy egy pillanatig sem tűnik erőltetettnek és a szereplők közti kapcsolat fejlődése ugyanúgy fenntartja érdeklődésünket, mint a burok rejtélyének feloldására tett erőfeszítések krónikája. A Napközeli Jason vezetésével ugyanis nem kevesebbre törekszik, mint a Nagy Exodusra: a Mars terraformálására és kolonizálására, hogy a földiek leszármazottai-ősei egy egészen más perspektívából vizsgálhassák a jelenséget, mi több, a segítségünkre siethessenek. Szédítő belegondolni: egy kvázi időutazásszerű jelenség során míg arra várunk, hogy a közlekedési lámpa zöldre váltson, addig marsi dinasztiák születhetnek és bukhatnak el, egy másodperc Odakinn három, egy perc százkilencven, egy óra tizenegyezer-négyszáz, egy hónap 8,3 millió év. Az Istent játszó tudósok munkája meghozza gyümölcsét, ám ekkor valami olyasmi történik, amire álmukban sem gondoltak volna...

A Pörgés nem hogy nem fullad kliséhalomba, de eredeti ötletek sziporkáznak húsz-harminc oldalanként és a végjáték is jobbára kiszámíthatatlan, az pedig már csak hab a tortán, hogy egy trilógia első darabja, ezt követi az Axis (Tengely) és a Vortex. Mindent összevetve nyugodtan kijelenthetjük, hogy az utóbbi évek egyik legjobb hard sci-fi teljesítménye Arthur C. Clarke szellemében.

Kiadó: Galaktika Fantasztikus Könyvek
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Gálvölgyi Judit
Eredeti cím: Spin
Oldalszám: 422

Képregényes interjúsorozatunk rendületlenül halad előre a kijelölt úton, a mai epizódunkban a modern Mátyás király, Nero Blanco legújabb inkarnációja és a pamutgombolyító Rozsomák rajzolójával beszélgetünk, aki Bruce Lee megidézése után kiosztja a saját Alfabéta-díját is.

- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal…
- Tagja vagyok a Magyar Képregény Akadémiának, kábé 3 éve, eleinte színezőként és most már képregényrajzolóként is. Nálam a képregényolvasás kimaradt nagyon sokáig, körülbelül az MKA-ba belépés idejére tehető az is, hogy elkezdtem ismerkedni a műfajjal.

- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ?
- Erre nem emlékszem, csak szüleim mesélték, hogy amikor kicsi voltam még, faterom hazahozott egy csomó olasz nyelvű képregényt és én annyira megilletődtem, hogy adtam neki egy pofont. Meg volt talán egy-két Kockásom asszem, amit unokatesóimtól örökölhettem, később általános iskolában volt egy Pókemberem is, de nem nagyon emlékszem rá. Gimiben Kretén előfizető voltam két évig, utána szinte semmilyen képregényt, vagy ahhoz köthető dolgot nem olvastam.

- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ?
- Nemrégóta tanulom a képregénykészítést, előtte rajz szakos fősulira jártam, nem mondanám arra sem, hogy szerelem volt, jóideje próbálom nem túl komolyan venni ezt az egész alkotósdit. Nem vagyok rajongó típus, de ha valamibe belevágok, próbálok céltudatos lenni. Meglátjuk mennyire sikerül elmélyülni a képregénykészítésben.

- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ?
- Stílus/befolyás : Egyszer Bruce Lee-t faggaták a stílusáról, és (tömören) azt válaszolta, hogy "nem hiszek stíusokban, nem hiszek olyanban, hogy japán harci stílus, kínai harci stílus, vagy bármilyen harci stílus... alapvetően minden embernek két keze és két lába van, szóval a stílusok nem különálló emberekhez tartoznak ... ha nincs stílusod és csak azt mondod, « itt vagyok én, mint egy sima emberi lény, vajon hogyan tudom kifejezni magam », ez az útja annak, hogy csinálj magadnak egy stílust, mert a stílus az kristályosodás, a haladás és növekedés útja".
- Persze ő sem saját kútfőből tanulta a harcművészetet, de ő sem úgy értette szerintem, hogy nem járt kitaposott ösvényeken. Abban egyetértek vele, hogy ezeknek az előösvényeknek a tettenérése nem lényeges annak a tudásával, aki járt azokon (mindegy milyen mértékű az a tudás). Gondolom nem kell mondani, hogy nem tartom magam a képregény Bruce Lee-jának, csak példa volt, nem hasonlat. Nem elemzem magam melyik ösvény köszön vissza a munkáimon, annyi biztos, hogy nem csak vizuális médiumok vannak rám hatással. Jelenleg még a képregényrajzolásban kiscsoportos vagyok, erre lehet tartalmasabb választ tudnék adni 10 év múlva.
- Munkamódszer : Teljesen belemászok a papírba (vagy adott esetben a monitorba), olyankor takarékon megy szinte mindenem, ami a rajzoláshoz nem kell, az ki van kapcsolva és olyan vagyok, mint egy lelketlen zombi. Utána kihúzom a fejem a papírból, csinálok valami mást, hogy kiürüljön a fejemből az előző munka, aztán visszamegyek a papír fölé és azt gondolom, hogy ez bénaság meg mi a sz*r ez itten. Folytonosan váltakozik a munkára való koncentrálás és a munka kritizálása (ennek hatékonyságát csak az idő és a lustaság tudja befolyásolni), de ahogy beszéltem másokkal ez szinte majdnem mindenkinél így van. Egyébként eddig nem volt két ugyanolyan munkafolyamat két különböző munkámnál. Később valószínűleg az eszközeim száma csökken majd, most még szeretek kísérletezni. Digitális grafikával pár éve foglalkozom, előtte leginkább hagyományos technikákat tanultam.

- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ?
- Nem szoktam sokat olvasni, de a kedvenc a könyveim, amelyeket pár éves kihagyásokkal mindig újraolvasok : Marqueztől a 100 év magány, Steinbecktől a Kedves Csirkefogók, és Émile Ajartól az Előttem az élet.
- Nézni leginkább vígjátéksorozatokat szoktam, nagyjából ezek a kedvenceim : Monty Pyton repülő cirkusza (plusz a nagy filmek), Red Dwarf, Freaks and Geeks, Lucky Louie, Curb Your Enthusiasm, Futurama, Ren and Stimpy, meg mostanában kaptam rá nagyon Nyomi szerencsétlen utazásaira. Hirtelen ezek jutnak eszembe, de általában, ha rátalálok egy igényes vígjáték sorozatra, maradéktalanul bekebelezem.
- Képregények esetében az olyan szerzőket szeretem, akik a mi világunkból merítkeznek. Nem szoktam fantasyt, horrort és olyan dolgokat olvasni, amihez nincsen semmilyen kötődésem. Persze nem a saját ízlésem szerint osztályzom a műfajokat, szerintem egy hiperkommersz Pókember történetben is lehet találni értéket.

- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai?
- A legfontosabb számomra, hogy hihetek az Úrban, számomra Őnála nincsen fontosabb senki és semmi. Ezen kívül minden jó és rossz dolog fontos volt, ami velem történt, vagy amit én tettem, ez kalapált azzá, aki vagyok.

- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ?
- Nem tudom melyik volt a legértékesebb. Szeretek kritikákat olvasni a saját munkáimról, ráadásul most olyan szakaszban vagyok, amikor nem szégyen a negatív kritika, amúgy sem vagyok vállveregetés-függő, általában zavarni is szokott. Persze ez nem azt jelenti, hogy így válogatom a visszajelzéseket a zsebembe, de szerintem a következetesen megfogalmazott építő kritika értékesebb tud lenni, mint egy hosszabban-rövedebben megfogalmazott "ügyes vagy, Arti".

- A szívednek legkedvesebb műveid ?
- Kicsit utálom mindet, kisebb-nagyobb mértékben, általában minél régebbi, annál jobban utálom. Most a legkedvesebb a Bluestrip, ami a Pinkhell 7-ben lesz. Remélem lesz folytatása is, ha addig meg nem utálom :)

- Te tervezted meg a Nero Blanco karaktert? Már volt egy pár inkarnációja más rajzolók által, de nekem a tiéd jött be eddig a legjobban...
- Nekem a Lanczinger-féle jött be eddig a legjobban. A sajátomról annyit tudok elmondani, hogy annak idején amikor belevágtam, az mozgatott, hogy kipróbáljam magam mennyire menne a határidős képregényrajzolás. Vagyis azt a képregényes alaptételt akartam leellenőrizni magamon, hogy "tilos sok ideig bíbelődni egy oldalon". És az is fontos volt, hogy meg legyen kötve a kezem, vagyis olyat rajzoljak, amit magamtól soha nem rajzolnék (amikor belevágok valamibe, nem jó, ha mindig a saját fejem után megyek). Hamar ki is derült számomra, hogy bőven van még mit tanulnom. Nem voltam elégedett vele, most sem vagyok az. Annyi pozitívum mégis van számomra, hogy egy enyhe minőség javulás szerintem észrevehető az általam rajzolt 4 résznél az elsőtől a legutóbbiig. Reméljük egyszer méltó kivitelezést kap Nero. Addig is, ajánlom kezdő vagy haladó képregény rajzolóknak, nagyon jó lehetőség volt, sokat tanultam közben.
- A karakter: Kicsit keszekuszán rajzoltam az elején (néha teljesen más volt Nero arca két különböző panelen), utána már beleállt a kezembe a figura. Az eredeti karakterleírásban, ha jól tudom metroszexuális volt kinézetét tekintve. Az elején még nem láttam szóbeli leírást, csak az előképeket ismertem. Ha jól emlékszem a kezdeteknél mondtam is Tóninak, hogy a karaktereket kicsit át fogom alakítani. Lehet nem örül, hogy a saját teremtményéről önkényesen írok, de szerintem Nero karakteréhez jobban illik a dandy-s lazaság :) Kis határátlépések az eredeti karaktertől valahol jót is tesznek olyan esetben, amikor ugyanazt a karaktert több író és rajzoló kelti életre egymás után. A Nero Blanco-val úgy érzem egy lépcsőfokot sikerült megmásznom, a jövőben pár fokkal izmosabb akadályokkal akarok megverekedni. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy legyengéllem az utóbbi Nerokat, csak a terjedelmük miatt jelentettek kisebb kihívást. Érdekes, hogy ez utóbbi az íróknál fordítva van inkább. Ilyen korlátok mellett Szabó Jenő profin teljesítette az ő részét szerintem. Nero trükkjei mellé jó hangulait elemeket illesztett be, és kitalálta az idézetes gondolat bubit, legalábbis máshol nem láttam még hasonlót. Remélem, hogy még lesz lehetőségem vele dolgozni.

- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ?
- Bluestrip folyamatban. Tervezett van sok, de ami még nem létezik, arról nem szoktam beszélni (nyilvánosan).

- Mikor fog megjelenni a Bluestrip?
- Várhatóan a Pinkhellben ősszel. Már előre látom a kritikákat, ha lesznek egyáltalán :) Nem igazán képregény, hanem csak a képek és a szavak közti kapcsolattal való játszadozás, nincs története, a poénokon meg nem nagyon lehet nevetni. Én magam is azt tartom fontosabbnak, hogy egy képregénynél az olvashatóság és a hangulat és a történet az elsődleges, főleg a hosszabbaknál, de rövid terjedelemnél szerintem pont olyan fontos, hogy vizuálisan is masszírozva legyen az olvasó szeme. Ezen a most következő Bluestripen ezt (is) szeretném elérni, hogy elidőzzön az oldalakon az olvasó, és esetleg még vissza is térjen. Én magam is e kétféle módon fogyasztom a képregényeket, a képregényolvasó szemem és a látványélvező szemem külön használom. Aki olvasta a korábbi részt lehet majd jobban fogja értékelni az ízét.

- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ?
- Bluestrip. Amúgy meg munkanélküli vagyok. Csak én még zenélni sem tudok :)

- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ?
- Külföldi szerzők : Stan Sakai. Először nem gondoltam volna, hogy "olyan mesefigurák" ilyen profi történetekbe vannak öntve, aztán öcséméktől a kezembe került az első kötet, azóta mindig elolvasom, később a rajzokat is megszerettem. Azért ő, mert kristálytiszta a nyelvezete. Szinte minden Usagi oldal akár iskolapéldája lehetne egy képregényes eszköznek. Szeretem benne, ahogy tisztelettel bánik az olvasóval, vagyis nem kell egy külön nyelvet megtanulni ahhoz, hogy megértsem mit akar mondani, mindig ügyel arra is, hogy a különböző japán kultúrális utalások ismerete nélkiül is élvezetes legyen az adott történet. Ennek lehet az az oka, hogy jelenleg ő a kedvencem, mert nagyon nehezen tudok képregényt olvasni, a legapróbb döccenő is ki tud dobni az adott rajzolt világból. Szerettem még Satrapitól a Persepolis első részét is.

- Hazai szerzők : A humoros szerzőket kedvelem. Régi Kreténekből egy csomót lehetne felsorolni, de nem sorolom fel, mert félek kihagynék valakit (meg nem is ugrik be hirtelen pár név). Erről is később kellene megkérdezni, elég nagy lemaradásokkal küszködök.
- Külföldi rajzolók : Nathan Fox, Tomer és Asaf Hanuka, José Muñoz, Rael Lyra, Rafael Grampá, Eduardo Risso, Kent Williams meg még sokszáz. Egyébként csomót nem ismerek sajnos. Kábé hetente szokott belémvágni (főleg régi rajzolók megismerésénél), hogy "ezt is miért nem ismertem ?!".
- Hazai rajzolók : Zabos Csaba, Tebeli Szabolcs, Felvidéki Miklós (őt a szerzők közé is beírhattam volna), ezen kívül még sok mindenki rajzait csípem, de ők azok akiknek először mindig a rajzait nézem meg, és csak utána olvasom el a történetet is. Meg van egy rajzoló, aki ugyan nem képregényrajzoló, de már lehetett látni ilyen fórumon is a nevét a Galaktikás pályázat egyik döntőjében : Czakó József. Ha egyszer lenne neki is egy képregénye, akkor simán bekerülne az első kedvenceim közé (a képregényes listán).
- Az én saját alfabétám, ha szabad ilyet : Kép-regény kategóriában Felvidékitől A fiú akit Zsuzsinak hívtak, Kép-novella kategóriában Pap Károly - Graphit: The Gang, Kép-perc kategóriában Péteri -Cserkuti : Fohász. Ez utóbbinál tömörebb, drámaibb egyoldalast még nem láttam. Kép-csík kategóriában meg Szentgyörgyi Ottó papírjai, de egyébként ez a sorrend lehet változni fog, ha olyanok készülnek a jövőben, ami jobban tetszene. Ja és még a szerzői kiadványok közül eddig nekem Menráth Andrástól a Karantén volt, ami tetszett, nem tudnám megmondani miért. Látom a nyílvánvaló sebeit, de nekem éppen ezekkel együtt bejött.

- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe ?
- Fórizs Geri révén. Fősulin koliban egy szobában laktunk, azóta haverok vagyunk, ő szólt a Gemini színező pályázatról, mert előtte nem sokkal kiszíneztem neki phötöshöppel az egyik képregényét (A Boncolás), utána nem sokkal később az ARC 56-os plakát kiállításánál is közreműködtem Zorrónak köszönhetően, utána jöttek ezek a képregényes ügyek sorjában.

- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)?
- Fórizs Gerivel, meg olykor a többi MKA taggal.

- Mennyire tartod elképzelhetőnek, hogy más írókkal dolgozz együtt (mondjuk Kemenes Iván vagy Árva-Szabó Péter?)
- Távolabbi jövőben esetleg, mert már van nálam egy hosszabb forgató Andok Tamástól, de erről semmit, amíg meg nem csinálom legalább félig. De kettejük közül, inkább Árva-Szabó Péter áll közel az én alkotói ambícióimhoz.

- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik…
- Nem tudok erről sokat, nem követem figyelemmel. Annyit talán, hogy sokkal több a kiadvány és a potenciális képregényvásárlók száma meg nem változott. Ha ez így van, az végülis valahol jó, mert magában hordozza annak lehetőségét, hogy versenyt szül, vagyis ez akár jelentheti azt is, hogy a jobb képregények részesülnek előnyben, ami másokat is arra ösztönöz, hogy ne lustuljonak el. Persze nem tudom, hogy ez a valóságban is így hat-e a készítőknél, rám így nincsen hatással, én csak simán lusta vagyok.

- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?
- Egyértelműen segítenek. Feltételezhető, hogy valaki azt gondolná, hogy ezek közül valamelyik hátráltatna?

- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?
- Szerintem klassz dolog.

- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről?
- Az MKA tagságom szinte egyidejűleg történt a képregénnyel való barátkozásom kezdetével. Bevallom, akkor elég keveset tudtam a képregény készítésről (nem mintha most prof lennék), de ekkor már tagja volt Fórizs Geri az MKA-nak, akinek addigra már néhány képregényét színeztem. Azóta is számomra leginkább alkotó közösség a MKA, emellett tudom, hogy a képregénykészítésen kívül vannak más célkitűzései is. Ezek közül nem mindet érzem magaménak, de az, hogy én ezt így élem meg is mutatja: az MKA nem egy homogén társaság, sokféle érdeklődési körű és ambíciójú emberből áll (az alkotói stílusokról nem is beszélve). Összefoglalva: Nem akarom véleményezni a tevékenységét, mert a helyes inkább az lenne, ha egyenként véleményezném az összes tag tevékenységét külön-külön. Ez utóbbit meg tiszteletbeli okokból nem tehetem meg, mert valljuk be én eléggé kispöcs vagyok a többi taghoz képest (a képregényes arénában).

- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?
- Nemtom. Erre a divatos válasz az lenne, hogy a média rosszul közvetíti ezt is, de engem ez nem izgat. Nem keverem a mainstream média nyelvezetét azoknak a médiumoknak a tartalmával, ahol az adott területre specializálódnak (például képregényre). Vagyis, ha valakit érdekel – például a képregény - az tud keresni információkat róla, és nem a reggeli műsorokból és a fókuszból szedi azokat, ha éppen ott találkozik velük. A rómaiak vagy régebb óta tudják, hogy a tömeggel csak úgy lehet beszélni, mint egy szellemi fogyatékossal, de ez még nem jelenti azt, hogy az egyén is hülye lenne. Én nem akadok ki ezen. Ha az adott téma speciális fóruma nem sérül, akkor nincs gáz.

- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét?
- Ez feltételezné azt a premisszát, hogy meg akarnám hódítani a képregényt nem ismerők szívét :) Stratégiám van, de csak még egy lépéssel hátrébb arra, hogy először is olvasható és élvezhető képregényeket készítsek, ha éppen arra vetemedem. Persze örülök, ha ezeket valaki el is olvassa (másként nem is lenne értelme), a további lépésekben tanácstalan vagyok, de nem is agyalok ezen jelenleg.

- Vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ?
- Nincsenek. Nekem inkább kvalitási korlátaim vannak. Örülnék, ha már ott tartanék, ha csak a körülmények korlátoznának.

- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ?
- Megvagyok a saját bőrömben, de mindig érdekelt milyen lehet egy rajzolt világban mozogni.

Haránt Artúr blogját itt lehet áttúrni újabb illusztrációkért. 
Képregényei közül online elérhető a Blues Strip 1, A csomag és A Mátyás király lopni járt,
de elérhető a Deviantarton és a Flickeren is.

Azt talán még nem teljesen kínos leírni jelző gyanánt, hogy posztmodern, de a folytatások, újrák és előzmények feletti rutinlamenta valszeg már most ciki, úgymond kajakra. A platformorientált gyártásszemlélet korában a leglezártabb, legkerekebb darabok sem kerülhetik el sorsukat, már a Titanic második részéről szóló viccet is mintha beárnyékolná valamifajta elégikus szorongás. Mindenből csinálható minimum még egy. Abból meg megin’.

Eme definíciós erővonalak mentén – az eddig vágói feladatkörben üzemelő – Jon Harris is belekóstolt, milyen recikláló élmunkásnak lenni. Újrakoreografálta Sarah és a többiek klausztrofóbiára és jégcsákányra komponált haláltáncát – ugyanott, többek között Sarah-val… Nem okozott az ilyesmi nagyobb problémát Bobby Ewingnak és Ellen Ripleynek sem, meg különben is, annyira zavaros volt az első rész vége, annyira bonyi…

Harrist vélhetőleg olyan szolid ambíciók görnyesztették, minthogy megmutassa: a barlangba nemcsak csajok járnak szopni. A hatokat kereső hatóságok és barlangászok kisszámú csoportja ereszkedik le a pokolból mégiscsak kijutó, jelzésértékűen összekaristolt és szemlátomást kedveszegett Sarah társaságában. Ő szól, hogy ezt nem kéne, ám még egy Stohl Bucis legyintésre sem méltatják, az egyik eltűnt lány ugyanis valami fejes ivadéka. (You know, who i’m talkin about.) Ebben persze megvan a pikantéria lehetősége.

De csak az.

A félés és rettegés és megijedés első részben igénybevett hatáselemeinek megismétlése, lényegében tökhasonló ütemezéssel, alig ígérhet több szórakozást és meglepetést, mint teszem azt a Cannibal Holocaust után pár évvel egy rosszul sikerült természetfilm, melynek sugárzásáról a Discovery Channel szakkollégiumai kegyeleti okok miatt legalább egy óráig vitatkoznának. Talán kettőig. Aztán leadnák.

Ami sajnálatos, az a projekt körül bábáskodók névsora (Marshall, Watkins), hisz egy ilyen orbitális hendikeppel induló projekt (sequel + remake) összekufircolása nyilvánvalóan nem a szakmai rátermettségüket demonstrálja. Ami az első részből kilóra átemelhető, azokból raktak dupla gombóccal, alaposan ignorálva az imigyen felboruló arányokat. A szörnyek közt akad nagyobb, muszkulárisabb, jól kidolgozott fonott kaláccsal hastájékon. Akkor sem lenne kevésbé szörnyszerű, ha egy fehér, teleszkópos bot sértődött lóbálása közepette hörögné, hogy „This. Is. Cave!” A hajtűvel vagy – a Frontiere(s)ből kopipésztelt módon – metszőfogakkal eszközölt nyaki-ütőér műtétek is mindössze izzadtságszagú kísérletek az első rész stilárisan aláhúzott gender-szemléletének, állatiasító pragmatizmusának felidézésére.

A barlang húsbavágó miliőjét nem csak az omlékony járatok, az erős alulvilágítottság és a vaksi éhenkórászok dögszagú lehelete adta, hanem a megfontoláson, morálon, megbocsátáson messze túli, gyakorlatias életösztön és spontán düh pedigré keveréke – mely mérlegelési margón kívülre pöccinti a dilemmát: Marshall remekében, ha a szembenálló felek összefognak, vajon több esélyük lett volna túlélni?

A második epizód ethosza - az eltelt filmidő következtében akár igazolhatóan - már mást diktál. Harris amolyan pubertáskori hisztiként meglebegteti előképe feszültségeit, energiáit, hogy a konfrontációkat instantmód ki is békítse, a részvét és a hősiesség ideáinak erőteljes beszivárgása mellett. Nem mondhatnók minimális túlzás nélkül, hogy e jelenetek láttán az összes dél-amerikai tévésorozat producere mobilér nyúl, de az előzmények fényében eléggé nyálak, na.

A film vitathatatlan értékszegmenseiről is essék szó, elvégre a természet olyan intim csodáinak diszkávöris indiszkrécióval történő ábrázolására vetemedik, mint amilyenek a barlangi fitneszklub ürítési szokásai. Közepesen hosszas töprengéseket követően nem tartom kizártnak, hogy az alkotók ezzel egyfajta undort szándékoztak kelteni.

-Ez nem lenne mégis jobb a harmadik részben?
-Felejtsd el, Neil! Az már teljesen ki van centizve. Még a végén meg kéne vágnom a szexjelenetet...

Hadd idézzek az áprilisi udinei ázsiafilmes fesztiválról készült riportomból: "A fesztivál legviccesebb filmje Derek Kwok Gallants-a, amely, ha hozzám hasonló old school kungfufilm-rajongó vagy, maga a mennyország. Micsoda szereplőgárda! Leung Siu Lung, Chen Kuan Tai, Michael Chan, Teddy Robin Kwan! Megtarthatjátok a kikent-kifent, fiatal sztárokat, ezeknek a vénembereknek a kisujjában több a tehetség, élet és tudás, mint a dzsordzsklúnikban, andzselinadzsolikban vagy - hogy földrajzilag relevánsak maradjunk - Lee Byung-hunokban (guglizd meg) összesen. Szenzációs, kőkemény akciókoreográfia és remek poénok keverednek kedves pátosszal ebben a komédiában - a hongkongi filmek szerelmeseinek kötelező." Mivel a film nemsokára széles körben is forgalmazásba kerül, összeraktak neki egy trailert. Már csak a klasszikus-kungfufilmes főcím miatt megéri megnézni a Gallants-ot.

Mindenféle apropó nélkül íme egy jelenet a legendás kanadai komédiasorozatból, az SCTV-ből, a hetvenes évek végéről. Egyszerre remek paródiája a horrorfilmeknek és az akkori 3D-őrületnek, amely rendkívül gyorsan lecsengett - az efféle baromságoknak ez szokása, a mostani 3D-hullám sem tart már soká. A jelenetben látható Catherine O'Hara, Eugene Levy és a zseniális John Candy, aki manapság úgy hiányzik az amerikai vígjátékokból, mint egy falat kenyér (a figura akit játszik Charles Laughton paródiája az Island of the Lost Souls-ból (1933)).

Véget ért a Lost. Az elmúlt évtized kétségkívül legjelentősebb műfaji sorozata befejeződött. Ezt a gondolatot sokáig kell még ízlelgetnie a rajongóknak, mire igazán megbarátkoznak vele. Előbb azonban a finálén kell túltenniük magukat, amely éppen olyan lett, amilyen a sorozat maga: helyenként hatásvadász, korántsem zökkenőmentes, mitológiailag megfoghatatlan és borzongatóan drámai. Hogy mindez kielégítő lezárás-e, az attól függ, ki milyen szemmel nézte a sorozatot.

Ahogyan közeledtünk a záró epizód felé, vált számomra egyre nyilvánvalóbbá, hogy a rejtélyek másodlagos szerepet fognak játszani. A legégetőbb kérdésekre még időben megkaptuk a válaszokat, hogy az utolsó, bő másfél óra a karakterekre lehessen kihegyezve. Ezzel a gondolattal hamar azonosulni tudtam, hiszen a mitológiában hasonlóan gazdag Battlestar Galactica ugyanezt a megoldást választotta, és a Lost esetében is tartottam, hogy elsődlegesen a szereplőiről kell, hogy szóljon. Csakhogy túl sok olyan befoltozatlan hézag maradt, amelyeket nem tudok megbocsátani a készítőknek.

A Lost készítői, mikor túlnőttek rajtuk a saját maguk által feldobott misztikumlabdák, fogták magukat, és karakterdrámának deklarálták a sorozatukat. Abban bíztak, hogy ha ezt a felfogást erőltetik, akkor büntetlenül állíthatják a fantasztikumot a fantasztikum szolgálatába. Ott hibáztak, hogy a Lostban a rejtélyek és a karakterek gyakran külön úton jártak, az előbbiek nem az utóbbiak változását és fejlődését szolgálták.

Bár efféle prekoncepciók nélkül álltam neki a finálénak, amellett mégsem tudtam szó nélkül elmenni, hogy a legújabb mitológiai elemre, a Fénylő Lyukra végül semmilyen magyarázatot nem kaptunk. Ugyanolyan borzalmasan papírmasé MacGuffin lett, mint a Gyűrűk Ura Egy gyűrűje. Beszélik róla, hogy milyen gigászi ereje van, de számunkra ennek csupán a töredéke látszik.

Ráadásul ez sem volt konzekvens módon végigvezetve: korábban láttuk, ha egy ember bekerül a lyukba, akkor egy meglehetősen irritáló hangú füstgomolyag formájában távozik, amely nem kedveli a hamuval körbeszórt földterületeket. Erre később rácáfoltak, amikor Jack teste landolt odabent, majd különösebb élettani következmények nélkül bukkant elő újból a sziget egy másik pontján.

Elfogadom én, hogy a Fénylő Lyuk komplexebb entitás annál, mint hogy egy szalagos számítógép módjára rendre szmogot gyártson az emberinputból. A lyukról azonban lényegében semmit sem tudtunk meg a létezésén kívül, és így még a leginkább keményvonalas rajongóktól is komoly fan-wankinget igényel, hogy decens magyarázatot szolgáltassanak az összefüggéstelen funkcióira.

A fantasztikumot nem lehet egy vállrándítással elintézni. Hogy a zsáner szabályai követelik-e meg, vagy az emberi beidegződések, nem tudom, de nem lehet valamire azt mondani, hogy azért viselkedik így, mert természetfeletti. Nem kell, hogy hajmeresztő kvantumfizikai elméletekbe bocsátkozzanak, csak határozzák meg előre a jelenségek szabályszerűségeit, és ne a bűvészkalapjukból rántsák elő őket, amikor a sztori épp úgy kívánja. Ezt egy olyan produkció esetében, amely a premisszáját az ember és az emberen túli közötti feszültségre építi, becsapásnak hívják.

Lépjünk túl a fantasztikumon, elvégre ez egy karaktercentrikus finálé volt. Az úgynevezett flash-sideways, vagyis a tévesen alternatív valóságra hitt kitekintésünk volt lényegében az egész évad egyetlen olyan cselekményszála, amelyben valódi események történtek. Az egész koncepcióra adott magyarázat nekem összességében tetszett, de már szörnyűnek érzem kimondani, hogy ez is hazugságra és becsapásra épült, nem is beszélve az érdektelenségéről.

A történetben sosem az a fontos, hogy hova jutunk a végén, hanem az, hogy hogyan jutunk odáig. A flash-sidewaysről mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy látszik valami értelmes kimenetele. Mivel az írók az utolsó pillanatig nem voltak hajlandók elárulni, hogy miről is szól ez a kitekintés, az évad legjobb szála elkerülhetetlenül ellaposodott. Nem lehet olyan karakterekbe bizalmat fektetni, akikről azt sem tudjuk, van-e céljuk, vagy léteznek-e egyáltalán.

Miután összeállt a kép, és kiderült, hogy minden azért történik velük, hogy átléphessenek a fizikai világbeli problémáikon, letehessék a horgonyaikat, amelyek ide kötik őket, az egész szezon értelmet nyert, de a kifordított narratívát ez még nem tette működőképessé.

Mindemellett az egész alternatív cselekmény azzal a képpel indított, hogy a sziget a tenger mélyén nyugszik, megközelíthetetlenül. Érthető, hiszen azt a tévhitet kellett bennünk elültetni, hogy ezen az idősíkon felrobbant Jack bombája. Csakhogy az nem derült ki, hogy a sziget Hurley vezetése alatt megsemmisült-e, így ez a feldobott labda megmaradt annak, ami: a néző arcul csapásának.

Ebben a metavalóságban a szereplők egy idealizált élethelyzetbe kerültek, amely elősegítette a felülemelkedésüket. Ehhez képest miért kerültek egyesek sokkal nehezebb, vagy egyszerűen teljesen más szituációba, mint amilyenben eredetileg éltek? Miért nem könnyítették meg a saját dolgukat a saját maguk által kreált fiktív világban? Hát mert a nézőnek azt kellett hinnie, hogy ez a bomba okozta párhuzamos univerzum.

A teljes sorozat legszebb karaktermomentumai, legerősebb alakításai mégis ezekhez a kitekintésekhez köthetők. A szerelmesek találkozásai hamar repetitívvé váltak (nem értem, hogy Sun és Jin számára miért most és miért így következett be az emlékdömping, miért nem történhetett volna egy korábbi epizódban), ezért Kate és Jack összeborulásánál már ásítoztam, de az érzelmi csúcspont minden bizonnyal Juliet és Sawyer közös jelenete volt.

Hasonlóan nedves tekintettel kísértem figyelemmel Ben és Locke beszélgetését a ravatalozó előtt. A sorozat két doyenje, Terry O’Quinn és Michael Emerson alakítása tette igazán hitelessé a megbocsátás pillanatát, nem a gyönge forgatókönyv, amely elfelejtett lehetőséget teremteni Ben számára, hogy jót cselekedjen a szigeten, és kiérdemelje a néző és Locke bocsánatát.

Minden színész a szokásosnál kiemelkedőbb teljesítményt nyújtott, de az epizód két meglepetésembere Matthew Fox és Jorge Garcia voltak. Garcia túl tudott lépni a karaktere skatulyáján, és roppantul megindítóan alakított, amikor Jack kinevezte Hurley-t vezetővé. Fox jelenetek egész sorában képes volt arra, hogy az arcán érzelmek sokaságát vegyítse, teljességgel el tudta velem feledtetni a megszokott bárgyú nézését.

A szigeten játszódó jelenetek a háttérbe szorultak, és a többségükről jobbnak is látom megfeledkezni. Locke és Jack végső konfliktusa dilettáns párbeszédekre épült, majd a crescendóját a nyolcvanas évekbeli akciókat és a távol-keleti szamurájfilmeket idéző képsorban érte el.

A deszaturált színvilág, a meredeken zuhogó eső, a hatásvadász zene, a lassított felvételek, a csalóka vágás és a késért folytatott tusakodás alapján nem tudtam eldönteni, egy Michael Bay-reklámot vagy egy B-mozit nézek-e. Lehet, hogy nem figyeltem eléggé, de az sem volt teljesen világos számomra, hogy egy olyan szigeten, amely hemzseg a fövenyes partszakaszoktól, miért egy sziklaszirt mellett horgonyozza le valaki a csónakját, illetve miért süt hét ágra a nap harminc másodperccel az évszázad vihara után.

Az írók jól választották ki, mely karakterek maradjanak a szigeten, és melyek távozzanak. Egyedüliként Desmond pontos szerepe nem tisztázódott bennem. Richard Alpert végső feloldása, hogy öregszik, nélkülözhetetlen volt, de szívesebben megnéztem volna, mit csinálnak ők a szigeten kívül, mint hogy huszonnyolc szerelmespár egymásra találását ismételjék előttem.

Carlton Cuse és Damon Lindelof biztonsági játékra vállalkoztak, mégis ellentmondásos finálét tettek le az asztalra. A huszonegyedik századra egyáltalán nem jellemzően – megkockáztatom, fantáziátlanul – totális happy enddel zárták a történetüket. A vallási felhangokat a Battlestar Galacticához hasonlóan obskúrus utalgatások szintjén tartották azzal, hogy a ravatalban elhelyezték az összes nagyobb vallás jelképét. Nem a természetfelettiben való hit fontossága volt a Lost végső kicsengése. Azt Ben példáján láttuk, mégis univerzálisan igaz minden szereplőre. A megváltás elnyerhető, csak hinni kell hozzá valamiben, és, ha lehet, bírni kell egy közösség támogatását.

Az még csak hagyján, hogy a Michele Soavi és Pupi Avati mellett legtehetségesebb aktív európai rendező, Philip Ridley újra kamera mögé állt (utolsó filmje az 1995-ös, mindenféle értelemben fantasztikus Passion of Darkly Noon volt), de ráadásul a Heartless állítólag "az utolsó 20 év legjobb brit horrorfilmje." Ridleytől ez a legkevesebb.

Amíg sok jobb sorsra érdemes szerző (írók, rendezők etc) megállás nélkül forognak a sírjukban műveik félreértelmezése, gyenge adaptációi vagy pusztán elfeledése miatt, addig Douglas Adams minden bizonnyal mosolyog: életműve, különös tekintettel a Galaxis Útikalauz-"trilógiára" (végül öt rész készült el kiadói nyomásra, de igazából az első három könyv alkot szoros egységet és a színvonalukat a két folytatás nem éri el), máig idézett, sőt bálványozott művek, viccei az internetes közösség nyelvi közkincsei közé léptek.

Őrá emlékezünk ezen a napon, és arra, hogy aki igazán klufi, sahár fickó, az mindig tudja, hogy hol van a törülközője - meg persze kicsit amolyan egymásra eszmélés is ez az egész, jééé, nem csak a neten lehet fanokkal találkozni Ugyan azon lehet vitatkozni, hogy szükséges volt-e a "Kocka Büszkeség Napjával" összevonni a Mester előtti tisztelgést (geek != kocka), és az is kérdéses, hogy mit fog csinálni együtt egy csapat vadidegen Douglas Adams-fan, amíg józanok (a felvonulás helyszínétől jópár megállónyira kijelölt kocsmában néhány Gégepukkasztó után biztos fellazulnak az emberek), az azonban biztos, hogy legyél hentes, taxis, vezérigazgató, csapos, asztalos vagy ordinary sararimen egy irodai kuckóban, ha igazi stoppos vagy, ezen a napon törülközővel a nyakadban flangálsz!

Flyer a programokkal
Facebook csoport

The Sword #24

Történet és rajz: Jonathan és Joshua Luna
Kiadó: Image Comics

A mainstream szórakoztatásban dolgozó alkotók közt kevesen vannak, akikbe szorul egyrészt annyi kurázsi, másrészt meg annyi kreativitás, hogy csak úgy falhoz vágják a közönség elvárásait, aztán valami egészen mást csináljanak, és ráadásul jól jöjjenek ki belőle. Mindeddig Lunáék sem feltétlenül voltak ilyenek, mert bármily nagyszerűnek is bizonyult előző, Girls című sorozatuk, a befejezést túlságosan lágyra, boldogra, szépre és kerekre komponálták az egyébként zseniálisan bizarr horrorrémélom egészéhez képest. De a szintén a 24. részével véget érő The Sword más lapra tartozik: itt már nincsenek kompromisszumok, nincs megfelelni vágyás, nincs stílustörés, a finálé pontosan olyan torokszorítóan brutális és tragikus, mint amilyennek lennie kell. Hogy pontosan mi történik, azt természetesen nem árulhatom el, de ezzel a húzással a már eddig is fantasztikusnak bizonyult The Sword hivatalosan is belépett a kilencedik művészet modern remekművei közé. És aki ennek ellent akarna mondani, azt küldjétek csak hozzám: várom szeretettel, karddal, géppuskával, gránátokkal és atombombával.

A The Sword egy napnál is világosabb és egy pontnál is egyszerűbb dramaturgia mentén haladt: a sorozat négy nagyobb sztorirészletre osztható fel, az elsőben a három halhatatlan testvér lemészárolta Dara Brighton családját, aki ezután bosszúhadjáratra indult, a maradék háromban pedig a lány, a címbeli kard birtokában egymás után, egyenként levadászta a gyilkosokat. A 23. részben megbűnhődött az utolsó is, csak hogy aztán kiderüljön, Justin, aki az egész őrület kezdete óta Dara barátjaként tetszelgett, valójában a negyedik testvér, Phaistos, akinek évezredek óta halottnak kellene lennie. Ez a cliffhanger egy újabb nagy, epikus összecsapást helyezett kilátásba, egy grandiózus finálét, amiben Dara szembeszáll a tüzet uraló halhatatlannal. És ez az a pont, ahol Lunáék sutba vágják a konvenciókat. Nincs csata, nincs újabb revans, és senki nem öl meg senki mást, a szerzők minden korábbit felülmúló akció helyett inkább emocionális csúcsponttal zárják a történetet. Nincs is ebben semmi különös egy olyan szuperhőselemeket is tartalmazó akció-fantasy esetébenn, ami a grandiózus háttér és a hatalmas összecsapások mellett végig kiemelten nagy gondot fordított az emberi tényezőre – mert ez az, aminek Lunáék igazán mesterei. Legyen a sztori bármily elrugaszkodott a valóságtól, a karakterek minden döntésükkel, tettükkel, gondolatukkal és reakciójukkal együtt végig megkapóan valóságosak maradnak (ez köszönhető annak is, hogy a testvérek döbbenetesen kifejező mimikát képesek az arcukra varázsolni). Így Phaistos döntése és Dara sorsa az utóbbi évek legkatartikusabb sorozatbefejezését eredményezik: a The Sword a veszteség és a bosszú tragikus, hatalmas erejű meséjévé válik.

Aladdin: Legacy of the Lost #3

Történet: Ian Edginton
Rajz: Stjepan Sejic
Kiadó: Radical Publishing

Ennek a történetnek szüksége van egy jó forgatókönyvíróra, egy rutinos rendezőre, egy szimpatikus színészgárdára, és úgy 150 millió dollárra – ha megkapná, azzal elkészülne az utóbbi évek legnagyszerűbb fantasy-kalandfilmje. De tényleg: amikor az ember olyan szarokra van utalva a zsánerben, mint a frissen vászonra köpött Perzsia hercege, és aztán elolvas egy ilyen hatalmas képzelőerővel életre keltett képregényt, mint a Legacy of the Lost, az Aladdin mítosz újraértelmezése, akkor óhatatlanul is felmerül benne, hogy nagyon rossz helyre ment a pénz. Ian Edginton háromrészes minisorozata (ami amúgy epizódonként csaknem 50 oldalas) ugyanis mind narratíváját, mind látványvilágát tekintve üvölt a szélesvászonért: a szó legjobb értelmében vett klasszikus fantasy-kaland, telis-tele nemes hősökkel és aljas gonoszokkal, gyönyörű nőkkel és fantasztikus szörnyetegekkel, egzotikus helyszínek egész sorával, hatalmas csodákkal, és az egész világot átitató mágiával. És akárcsak egy hollywoodi blockbuster, nem túl komplikált: egyenes, mint a nyíl, gyors sodrású, egyszerű és hatásos – némi egészséges humorérzék elkelt volna belé, de ezt leszámítva minden tökéletesen a helyén van benne, ami egy szórakoztató kalandhoz kell. Az első rész még hűen követi a klasszikus történetet (a varázsló meggyőzi Aladdint, hogy szerezzen meg neki egy lámpát egy barlangból, ám a fiú, éppen előbbi árulásának következtében, maga fedezi fel a lámpa titkát, és építtet magának az abból kiszabaduló dzsinnel egy pompás kastélyt), de a másodikban Edginton elkanyarodik a népmesei elemektől, és egyre inkább egy epikus fantasyvé dagasztja a sztorit. A harmadikban csúcspontjára ér ez a folyamat. Megismerjük a varázslók ősi történetét, és kiderül, hogy hőseinkre (Aladdinnak, egy hercegnőnek, és az utazásukhoz csatlakozó Sinbadnak) jóval nagyobb feladat vár nevük tisztázásánál és bosszújuk beteljesítésénél: a gonosz varázsló a dzsinnek segítségével újra akarja formálni az egész világot. Stjepan Sejic gyönyörű, élénk színvilággal életre keltett, fotorealisztikus festményei a Radicaltól már megszokott színvonalat hozzák, és úgy passzolnak a lendületes kalandtörténethez, mint kesztyű a kézhez. Aki nem hiszi, járjon utána: a képek, amelyeken a gonosz varázsló lebegő palotájában leereszkedik a földalatti királyság gyomrába (a monumentális finálé helyszíne), lehengerlőek. Hollywood manapság úgyis nyakig van a képregényekben, igazán szétnézhetnének a Radical háza táján.

Amazing Spider-Man #631

Történet: Zeb Wells
Rajz: Emma Rios, Chris Bachalo
Kiadó: Marvel Comics

Hétről-hétre követem ezt a képregényt, és hétről-hétre képtelen vagyok megválaszolni, hogy miért. Most már évek óta nagyon mélyen van a Pókember, és ezen a néhány jól sikerült sztori sem volt képes változtatni – elvégre az, hogy már csak statisztikai alapon is be kell csúsznia időnként egy-egy olvasható sztorinak, még kevés az üdvösséghez. De aztán valaki ír valami olyat, mint most a Shed című történet második része, és ilyenkor mindig feltámad a remény. És kivételesen még csak nem is vagyok különösebben meglepve: Zeb Wells a leginkább megbízható írója a jelenlegi hálószövő-gárdának, Chris Bachalóval együtt meg szinte csodákra képes. De azért csak kezdjük a negatívumokkal: az első nyolc oldalt valami rejtélyes oknál fogva még nem Bachalo, hanem Emma Rios rajzolta, és kettejük stílusa a legkevésbé sem akar passzolni. Ráadásul van egy felesleges és béna prológusunk is, amiben a hihhhetetlenül badass Kaine (a rosszemlékű Clone Saga maradványa) jajveszékelve menekül a 11 éves kis Kraven-csaj elől – na, az ilyen pillanatok miatt van akkora szarban ez a sorozat. De aztán Wells visszatér a fősztorihoz, amiben Pókember ezúttal Curt Connorsszal, vagyis a Gyíkkal kénytelen szembeszállni (természetesen a hónapok óta tartó Gauntlet történetfolyam részeként, de ez most ne érdekeljen minket). Utóbbi a hálószövő egyik legrégibb ellensége (még a hatodik Pókember füzetben bukkant fel, 1963-ban), ami azt jelenti, hogy az ő karakterét is szanaszét írták már az utóbbi csaknem öt évtizedben – de olyannyira tragikus gonosznak még kevesen tudták ábrázolni, mint Wells itt. Connors kétségbeesetten küzd elméje épségének megőrzéséért, és a benne lakozó, belőle előtörő Gyík személyiség kontrollállásáért, már csak azért is, mert a rettenetes szörnyeteg célpontja Billy, az ő fia. A lehetőségek száma roppant behatárolt: vagy Connors visszanyeri az uralmát önmaga fölött (valószínűtlen), vagy Pókember érkezik éppen időben, hogy pár jól irányzott pofon kiosztásával megmentse a fiút (minden bizonnyal). Ez egy mainstream szuperhősképregény, ami azt jelenti, hogy nincs harmadik opció, vagyis nem történhet meg, pl. az, hogy a Gyík ráveti magát a gyerekre, és széttépi, és felfalja, és Connors személyisége meghal a fiával együtt, és csak az őrjöngő szörnyeteg marad. Ugye? Öööö… Hoppá… Olcsó hatásvadászat vagy az állóvíz merész felkavarása? Utóbbi mindenképpen, előbbitől pedig a kivitelezés menti meg a képregényt. Wells fantasztikus érzelmi erővel ír, pusztán néhány rövid sorral képes igazán megrázóvá formálni Billy halálát, amit meg Bachalo művel, az kész mágia, az a három oldal, amin a Gyík felfalja a fiút, zseniális, nincs rá jobb szó: természetesen nem látni semmit, mégis, az egész zavarbaejtően intenzív, félelmetes, és gyönyörűen absztrakt. Ha nem lenne ott a képregény elején az a nyolc oldal, megkapná az öt csillagot is.

Batman: The Return of Bruce Wayne #1

Történet: Grant Morrion
Rajz: Chris Spouse
Kiadó: DC Comics

A Batmannel nem voltam olyan türelmes, mint a Pókemberrel, és a főcímet már hónapokkal ezelőtt hagytam a fenébe. De itt szerencsére volt alternatíva: Grant Morrison Batman & Robinja a tavalyi év egyik legjobb új sorozata volt, és bár az idei részek már nem olyan erősek, azért továbbra is szórakoztató olvasmánynak bizonyul. Most pedig ugyanez a Grant Morrison végre belefog abba a sztoriba, amire oly sokan várnak már oly régóta. Bruce Wayne ugye elvileg „meghalt” a rosszemlékű Final Crisis végén, és az első Robin, Dick Greyson lépett a nyomdokaiba, már ami a denevérjelmezes igazságosztást illeti. Persze mindenki tudta, hogy a DC egyik legfontosabb karaktere csak ideiglenesen lesz távol – mostanra kiderült, hogy Bruce nem halt meg, hanem valahogy, valamiért elveszett az időben. Ez a hatrészes minisorozat a visszatérésének a krónikája, ahogy a történelem előtti időkből, amnéziájával küszködve, lassan eljut a modern Gothambe. Vagyis minden rész egy más történelmi periódusban játszódik majd (és mindegyiket más rajzolja) – Grant Morrison szavaival: Batman vs. történelem. Nagyon frappáns. Túl azon, hogy Amerika Kapitány tavaly hasonló módon tért vissza a „halálból” (és ugye mind emlékszünk, hogy az a képregény milyen rosszul sült el?), a legjobban az aggaszt, hogy úgy tűnik, az író sokkal inkább akarja szórakoztatni magát, mint az olvasóit. Interjúiban lelkesen ecseteli, hogy minden rész egy főhajtás lesz az ’50-es évekbeli őrült Batman ponyvák felé (ősemberes, kalózos, magánnyomozós stb.), de ha az egész csak ennyiből fog állni, az régen rossz. Egy ilyen monumentális, korszakokon átívelő eseménynek nem az író rajongói lelkesedését kellene kiszolgálnia, hanem mondania kellene valamit a karakterről. Az első rész alapján nincs szó ilyesmiről: Batman belekeveredik két törzs harcába, elfogják, egy denevérpajzsos őskori „Robin” (borzalmasan erőltetett koncepció) megmenti, majd hősünk ugrik a következő történelmi időszakba, éppen mielőtt megjelenik egy időgéppel Booster Gold, Zöld Lámpás és Superman, csak hogy utóbbi megjegyezze, ha Bruce visszatalál a XXI. századba, „mindenki meghal”. Mélyebb tartalom, jelentőség és értelem nélkül ez a minisorozat annak a veszélynek van kitéve, hogy egy felesleges, öncélú, és egyáltalán nem batmanes kalandforgataggá váljon, ami nem arról szól, amiről szólnia kellene. És Chris Spouse rajzai sem tudtak meghatni: robosztus ősemberei, unalmas arckifejezései, elnagyolt hátterei és mérsékelten dinamikus akciói legfeljebb egy viszonylag élvezhető középszert hoznak. De még hátra van öt rész, úgyhogy a remény él: hátha innen már csak felfelé megy a színvonal.

B.P.R.D.: King of Fear #5

Történet: Mike Mignola, John Arcudi
Rajz: Guy Davies
Kiadó: Dark Horse Comics

Azt kell mondjam, hogy egy kicsit becsapva érzem magam. A King of Fear utolsó, ötödik részét a Dark Horse azzal a szöveggel harangozta be, hogy ez fog pontot tenni a B.P.R.D. immár jó pár éve tartó békaszörnyes sztorijának végére. Ha még emlékszünk, ez a fenyegetés a Plauge of Frogs című történetben ütötte fel a fejét 2004-ben, de az utóbbi időben visszakövethettük az eredetét egészen a legelső, Hollow Earth című minisorozathoz, ami még 2002-ben jelent meg. Szóval elvileg a The Warning, a The Black Goddess és a King of Fear minikből álló trilógia lett volna az egész lehengerlően nagyszabású történetszál lezárása. De az utolsó rész aligha zár le bármit is, sőt, épp ellenkezőleg. Amellett, hogy részben nyitva hagyja az eddigi sztoriszálakat, egyrészt behoz olyan régieket is, amiknek korábban nem volt közvetlen közük ezekhez az eseményekhez (Garden of Evil), másrészt pedig behoz teljesen újakat is, amiknek segítségével megváltoztatja a B.P.R.D. státuszát (és nem mellesleg jó néhány karakterét is) – a szervezet mostantól nemzetközi, vagyis nem az amerikai kormány, hanem az ENSZ fennhatósága alá tartozik. Ez a jövő szempontjából mind szép és jó, és a képregény elolvasása után biztosak lehetünk benne, hogy a továbbiakban is remek irányban halad majd a sorozat (augusztusig kell várni a Hell on Earth-re), de akárhogy is nézzük, mindaz, amit ebben a számban kapunk, édeskevés egy ötrészes mini (hát még egy háromszor ötrészes trilógia) befejezésének. Főleg úgy, hogy az előző füzet egyértelműen egy epikus finálét helyezett kilátásba, amire itt hiába is várunk. Ha eltekintünk a prekoncepcióktól, egy kicsit akkor is furcsa a helyzet. A negyedik szám cliffhangere után a képregény napokat ugrik előre az időben, amikor is Manning igazgató, Kate Corrigan és Johann Kraus az ENSZ-nek számolnak be az eseményekről (az rejtély, hőseink hogy jutottak ki a Liz által tüzes pokollá változtatott barlangrendszerből) – vagyis mindarról, ami a mini nagy fináléja kellett volna, hogy legyen, pár képkockányi flashbackből és híradófelvételből értesülünk. Merész húzás ez Mignola és Arcudi részéről, de többségében működik, mert a sorozat 68 rész után elért egy olyan pontra, ahol ez a módszer hajlamos nem rombolni, hanem fokozni az apokaliptikus események hatását. Hogy hogyan? Azzal, hogy a címlapon is látható, toxikus felhőt eregető, Kalifornia fölé magasodó fallikus óriásszörny elszabadulását egyáltalán nem mutatják meg (és miért is legyenek repetitívek: láttunk már ilyet korábban), az írók azt üzenik: ez már nem nagy dolog. Ide jutott a világ, a gonosz erői ott munkálkodnak mindenütt, nem kell többé csodálkozni rajta, ha felbukkan egy városokat a puszta lépteivel eltipró lovecrafti rettenet, így hát nem is feltétlenül kell sok-sok epikus beállítást elpazarolni rá. Félelmetesen hatásos koncepció, ami új szintre emeli a sorozatot: a szörnyűséges, a felfoghatatlan, a mindennek a végét jelző, a megdöbbentő immár szinte hétköznapivá vált. Hogy ezt mennyire volt bölcs dolog fináléként ellőni, az már más kérdés. Így még Guy Davis szokásosan fantasztikus rajzaival együtt is azt kell mondanom, hogy bármilyen remek a King of Fear, a B.P.R.D. normál (azaz kivételesen magas) színvonalához képest ez a szám egy egészen kicsit csalódás.

Siege #4

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Olivier Coipel
Kiadó: Marvel Comics

Kár érte: olyan jól indult. A Marvel aktuális megacrossovere már onnantól kezdve szimpatikus volt, hogy nem akarták 6-8 részig húzni, mindössze négy füzetet szántak rá. Ami persze logikus, hiszen egyetlen, nem különösebben bonyolult csatajelentről van csupán szó, amit nem lehet, pontosabban, nem érdemes sokáig nyújtani. És az első három rész a maga monumentális, esztelenül dinamikus módján pokoli szórakoztató volt, ráadásul a látványos akció mellett képes volt remek karakterpillanatokkal és hatásos – ha nem is különösebben meglepő – fordulatokkal szolgálni. De a befejezés sajnos csalódást okoz. Hiába epikus, összességében meglepően hanyagul megírt. Az nagyon is rendben van, hogy Norman Osborn bukásának és őrületének folyamata a Sentry/Void elszabadulásában kulminálódik, és hogy az Asgard ostromába belépő hősöknek a legnagyobb csatát végül nem is az országot irányító gonosztevővel, hanem saját társukkal kell megvívniuk – itt fizetődik ki a karakterrel kapcsolatos rengeteg utalás az utóbbi hónapokból, évekből. Vagyis fizetődne ki. Sajnos hiába olvastam el kétszer is a képregényt, még most sem értem, hogy tudták a hősök pusztán nyers, fizikai erővel legyőzni az ily módon elvileg legyőzhetetlen Sentryt, akinek korábbi galibák alkalmával mindig valamilyen mentális úton kellett elkenni a száját. A mindeddig sokszor, és masszívan megalapozott sérthetetlenségét, és szinte isteni mivoltát (mint tudjuk, egyszer patthelyzetig harcolt Galactusszal) aligha ellenpontozza az, hogy Thor megkínálja néhány villámmal, Vasember pedig a fejére pottyant egy helicarriert. Szóval ez a végső csata, bár kétségkívül baromi jól néz ki (Olivier Coipel, mint általában, most is elemében van, képei gyönyörűek), finoman szólva nem valami következetes, és így nem is igazán kielégítő – erősen foghíjas befejezése ez Bendis ígéretes Sentry-sztoriszálának. És ez sajnos nem az egyetlen baja a Siege 4-nek. Ahelyett, hogy az író tisztességesen lezárná a történetet, az utolsó hat oldalt inkább az új kezdetre, a Heroic Age felvezetésére „pazarolja”. Hasonlóan járt el már a Secret Invasonnél is, aminek utolsó lapjain a Dark Reignt exponálta be, de ott még ügyesebb volt, nem szórta ugyanis szét az invázió közvetlen következményeit a különböző képregényekbe, mint itt. A New Avengers és a Dark Avengers utolsó számának idevágó oldalai sokkal inkább ebbe a füzetbe kellettek volna, hogy kerüljenek, a regisztrációs törvény eltörlése és Steve Rogers kinevezése Amerika új „főrendőrévé” pedig maradhatott volna amazokra. Persze értem a döntést: egy nyilvánvalóan rengeteg vevőt célzó crossovert nem lehet cakkpakk lezárni anélkül, hogy az olvasókat ne csábítaná az új kaland kezdetére – még ha ez a dramaturgia rovására is megy. Ahogy mondtam: kár érte.

The New Avengers Finale

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Bryan Hitch
Kiadó: Marvel Comics

Asgard ostromának végeztével új fejezet nyílik a Bosszú Angyalai (és úgy általában, a Marvel Univerzum) történetében. Ennek jeleként az eddigi sorozatok e hónapban mind befejeződnek, és a következő hetekben újak indulnak helyettük. A New Avengers némileg kakukktojás, minthogy a név megmarad: újraszámozva és új csapatösszeállítással (illetve nyilvánvalóan új koncepcióval), de ismét elstartol június közepén. És addig is itt van nekünk ez a különkiadás, ami egy epilógus a Siege-hez, és epilógusként is keresztbe lenyeli a crossover fináléját, úgy, ahogy van. Pedig ha lehet még annál is egyszerűbb: a csapat megindul, hogy levadássza az asgardi csata végeztével a helyszínről elmenekült Hoodot és Madame Masque-ot, akik utóbbi apjánál, Nefaria bárónál keresnek menedéket, mielőtt kisurrannának az országból. Aztán annak rendje és módja szerint megtalálják, és leverik őket. Ilyen egyszerű az egész, nincsenek fordulatok, meglepetések, csak nyílegyenes sztori van és szuperdinamikus akció. És ami a lényeg: hangulat. Hőseink a Civil War óta végzik úgy a dolgukat, hogy közben kénytelenek árnyékokban élni, a hatóságok és saját egykori társaik elől is bujkálni, de most, az ostromot követő órákban szó sincs ilyesmiről: kezükbe veszik a dolgok irányítását, és gyorsan, hatékonyan, kíméletlenül levadásszák a gazembereket, akik az utóbbi időkben olyannyira megkeserítették az életüket. És az olvasó számára is van valami roppant kielégítő abban, ahogy végre minden óvatosság, visszafogottság és megfontoltság nélkül, minden erejüket latba vetve, rászabadítják magukat a rosszfiúkra, mintha semmi más nem számítana. A leszámolás Nefaria otthonában ennek megfelelően elemi erejű: ugyan rövid, de annál intenzívebb és brutálisabb, öröm látni, hogy Bendis nem fogta vissza magát –így nem fogják vissza magukat karakterei sem. Valóságos bűnös élvezet nézni, ahogy Rozsomák széles vigyorral az arcán felbukkan a semmiből, hogy kis katonákra vágja a bárót. Hogy is mondják Amerikában? You don’t want to fuck with these guys. Mert végülis ez volna a szuperhősök lényege, nem igaz? Ha nem viselkedsz, előbb-utóbb felbukkannak az életedben, és szétrúgják a segged. Csakhogy a Civil War óta nem igazán tehettek így, nem igazán lehettek önmaguk – mostanáig. Úgyhogy ez a sorozatfinálé legalább annyira prológusa a Heroic Age-nek, mint epilógusa a Siege-nek, és egyben roppant meggyőző bizonyíték arra, hogy Bendis kiválóan helytáll majd „klasszikus” Bosszú Angyalai sztorik írójaként is - nyilván nem véletlen már az sem, hogy itt Nefaria bárót, a csapat egy régi ellenségét tette meg fő antagonistának. Grandiózus fináléhoz pedig sztárrajzoló dukál: Bryan Hitch-nek, akinek sosem felejtünk el hálálkodni, amiért Warren Ellisszel megteremtették a szélesvásznú képregény fogalmát, voltak jobb és rosszabb pillanatai is az utóbbi egy-két évben, de itt gond nélkül hozza azokat a dögös, lendületes, epikus képsorokat, amik tőle elvárhatók. Ugyan a csapat történetét a korábbi számok grandiózus kétoldalasainak újrahasznosításával és Luke Cage monológjával felelevenítő befejezés igen óvatlanul egyensúlyoz a giccs határán, de ennyi érzelgősség ehelyütt megbocsátható – sőt, valahol talán még szükséges is. Főleg ha azt vesszük, hogy ezzel Bendis szépen keretbe zárta saját sorozatát, hiszen annak idején a „klasszikus” érának búcsút mondó Káosz hasonló epilógussal ért véget.

Dark Avengers #16

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Mike Deodato
Kiadó: Marvel Comics

Kicsit az az érzésem, hogy Bendis mindenképpen akart még egy utolsó, Siege utáni számot írni ehhez a sorozathoz, mielőtt Osborn bukásával– természetesen – végleg befejeződik, de egyszerűen nem volt hozzá elég mondanivalója. Így aztán, amilyen fantasztikusak a képregény utolsó oldalai, olyan feleslegesek és unalmasak az elsők. Egyrészt, mert nem történik bennük semmi, amit már ne tudnánk a Siege 4-ből (a Dark Avengers tagjait letartóztatják, a csapatnak befellegzett, új nap van virradóban), másrészt, mert mindazt, amit már úgyis tudunk, az író ráadásul érdektelenül és bután mondja el újra. Ha valamiről, hát ennek a számnak a (hamis) angyalok saját bukásukra adott reakcióiról kellene szólnia. Osborn esetében ez rendben is van (erről később), de a többiek? Oldalak telnek el azzal, hogy a nagy csata végeztével ketten szökni próbálnak, csak hogy pár panellel később a hősök egy-egy jól irányzott ütéssel a helyükre verjék őket. Helykitöltésen kívül ez az instant, se nem elég látványos, se nem elég izgalmas, se nem elég akármilyen akció nem jó semmire. Aztán következik Daken szökése, amire megint feleslegesen megy el öt oldal, annak ellenére, hogy pár panelen is meg lehetett volna oldani – ezután, és csakis ezután kezd el egyre jobb és jobb lenni a képregény. Thor és Phobos (a Sentry által széttépett isten, Ares fia) beszélgetése már egy nagy lépés a helyes irányba, az Amerika új főrendőrének kinevezett ex-Amerika Kapitány, Steve Rogers, és Osborn ex-jobbkeze, Victoria Hand jelenete pedig kétségkívül a sorozat eddigi színvonalát képviseli. Hand remek karakter, akinek megvoltak a maga okai, amiért az egykori Zöld Manó szolgálatába állt, és akit Bendis mindez idő alatt végig képes volt árnyaltan ábrázolni, határozott távolságot tartva közte és őrült főnöke között. Azzal pedig, hogy a Marvel valóságos erkölcsi és ideológiai szobrán, Rogersen keresztül „bocsát meg” neki, ügyesen győzi meg az olvasót arról, hogy bármit tett is ez a nő, helyén van a szíve – és hogy van még jövője is. De a leginkább hatásos képsorok természetesen Osbornhoz kötődnek. Ahogy ül a cellájában, és önmagával (pontosabban másik énjével) vitatkozva igazolja tetteit (némileg tragikus módon nem teljesen eredménytelenül!), egyszerre mutatva meg hatalmas egóját, uralkodási vágyát, nagyságra törekvését, önámítását és őrületét, az tökéletes lezárása a karakter azon szakaszának, ami még Warren Ellis Thunderboltsával kezdődött. És itt a korábbi felesleges jelenetekkel láthatóan küszködő Mike Deodato is remekel: Osborn arcán ott van minden. Gyönyörű befejezés, jobbat kívánni sem lehetne. Kár a füzet első feléért.

The Sentry – Fallen Sun

Történet: Paul Jenkins
Rajz: Tom Raney
Kiadó: Marvel Comics

Aligha tagadhatja bárki, hogy Paul Jenkinsnek köszönhetjük a messze legjobb Sentry-történet, ami valaha született (és itt természetesen a legelsőre gondolok). Ezt csak a tisztesség és az egyensúly kedvéért tartottam fontosnak megjegyezni, mert mostantól igaz az a kijelentés is, hogy Paul Jenkinsnek köszönhetjük a messze legpocsékabb Sentry-történetet, ami valaha született. Barátaim, óvakodjatok a Fallen Suntól. De jobban meggondolva, mégse, inkább mindenképpen olvassátok el. Mert a piac ugyan nem szűkölködik pocsék képregényekben, de efféle ganét nem vehet minden nap kezébe az ember, úgyhogy már csak a puszta tapasztalat miatt is érdemes ráfanyalodni. Tény persze, hogy Jenkinsnek nem volt könnyű dolga. A Sentry meghalt a Siege végén, és rámaradt a feladat, hogy örök vadászmezőkre távozásáról, és életéről ehelyütt megemlékezzen. Namost, normál hosszúságú képregényt írni egy szuperhős temetéséről trükkös dolog. Tíz esetből tízszer az lesz a vége, hogy egykori bajtársai először kölcsönösen elsírják egymásnak a bánatukat, majd egyenként kiállnak, hogy elmondják, az elhunyt milyen hatalmas hős és nagyszerű barát volt, és mielőtt minden gyászoló szomorúan belebámul a lemenő Napba, még levonnak valami csodálatosan amerikai tanulságot az illetővel kapcsolatban. És itt pontosan ez történik, Jenkins egy muslincafingnyi kísérletet nem tesz arra, hogy eltérjen a bevett formulától, és ne adj isten, tényleges érzelmi hatást váltson ki az olvasóból (bár bizonyos szempontból talán a gyomor felfordulását is tekinthetjük érzelmi hatásnak – ez esetben én kérek kurvanagy elnézést). És ami az unalmas, apatikus rajzok mellett az egészet még rosszabbá teszi, hogy mindez egy olyan karakterrel kapcsolatosan történik, akit soha nem sikerült igazán közel hozni a közönséghez, és akinek a többi hőssel való kapcsolata is felületes volt. Ha Vasembernek a szíve szakad meg Amerika Kapitány halála miatt, azt elhisszük, mert jókora közös történetük van, és barátokként, bajtársakként, sőt, néha, nagyritkán, ellenségekként, rengeteg dolgon mentek keresztül együtt – és mi mindennek tanúi voltunk. A Sentryről viszont csak onnan tudjuk, hogy sok hősnek az állítólagos barátja volt, hogy ezt jó sok képregényben jó sokszor elmondták. Olyan ez, mintha egy utcán megfagyott, névtelen hajléktalant államfőnek kijáró tisztelettel temetnének el, és csodálkoznának, hogy elmaradnak a síró százezrek. Ezt érezhette Jenkins is, ezért az utolsó pillanatban kitalálta, hogy valamikor régen a Sentry és Vadóc jókat kufircoltak együtt. Gondoljunk bele ebbe egy pillanatra… Vadócról van szó, életének egyik központi, tragikus aspektusa évtizedeken át az volt, hogy nem élvezhetett semmiféle intimitást másokkal, anélkül, hogy ne bántotta volna őket. Erre most, sokkal később, pár félmondatból, teljesen mellékesen szerzünk tudomást valamiről, ami egy hatalmas jelentőségű emocionális esemény kellett, hogy legyen a karakter számára… csak hogy Jenkins traktálhasson minket valami sekélyes, erőltetett látszatdrámával, egy olyan figura kedvéért, ami a kutyát nem érdekli? Gyanítom, van pár ezer Vadóc-fan, aki mostanság gyakran emlékezik meg az író felmenőiről. A Fallen Sun mögött nincs történet, nincs tartalom, nincs érzelem. Nincs semmi. Csak frusztráció van és émelyítő giccs.

Nem mondok egy kurva szót se...

A Danny Trejo mit jelent mexikóijul, "straight to video"? Ez nem a remek Johnnie To-film előzetese, sajnos, az a film már lement. Áramvonalas földműves nicknevű olvasónk guglizó ujját nem sajnálva akadt erre a frissropogós gyöngyszemre, amely úgy néz ki mint egy kalap szar: digitális álkaristolások a kópián ("kópián", milyen kópián, ez szar videóra forgott), ami már a Grindhouse-nál is agyalágyult ötlet volt, semmi büdzsé és természetesen Mr. Trejo, akinek úgy látszik vannak rajongói mert még mindig hagyják hogy filmeket forgasson ahelyett, hogy azt csinálná, amire született és cracket árulna a sarkon. A szeme sarkába odabaszott liternyi műkönny csodás. Szinésziskola.

Képregényes interjúsorozatunk folytatódik, most egy szárnyas szuperhős alkotója kerül terítékre: Vass Róbert Ágoston, a Nukleáris Baromfi című füzete ugyanis éppen a már emlegetett 6. Képregényfesztiválra jelenik meg. El lehet-e gáncsolni egy kakast, aki éppen könyvelési dokumentumokat cipel a fénymásoló felé illetve az idegen bolygóról származó lakótársaknak valóban a szájukban van-e a szaporítószervük? Mindezen igen fontos kérdésekre megkapják a válaszokat, akik a továbbra kattintanak...

- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal…
- Vass Róbert vagyok, harminc éves, és eddig a Panel különszámokban jelent meg egy idegenes-lakótársas sorozatomból két rész, A Kretén magazinban egy-két egyoldalas nyulas-hörcsögös stripem, valamint szintén a Kreténben, a Képregény info ingyenes fesztiválújságban és a Nero Blanco Comixban néhány történet Ágostonnal, a nukleáris baromfival a főszerepben. Ezen kívül a Műszaki Egyetem egyik lapjába rajzoltam stripeket, amik nyilván egy szűkebb közönséghez juthattak el.
- Rajzoltam egy Nero Blanco epizódot is a megboldogult Eduárd magazinban, de az sajnos nem sikeredett úgy, ahogy szerettem volna, mert elég rossz passzban voltam akkoriban.

- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ?
- Az első, amire konkrétan emlékszem, az a Kockás 6. száma volt, amit nagymamám falujának ABC-jében vettünk unokatestvéreimmel. Óvodás voltam, az utána következő pár számot ezerszer felolvastattam apámmal, úgyhogy a szöveget kívülről megtanultam, és később egyedül beazonosítgattam a betűket. Így tanultam meg olvasni.

- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ?
- Azt hiszem, az előző válaszból elég egyértelműen kiderül, hogy eléggé hozzámnőtt a képregény, mint olyan. Pár éve próbálkoztam színészkedéssel, valamint évekig danolásztam egy kórusban, ahova ma is visszajárogatok. Ezek nagyon szép emlékek, de az igazat megvallva inkább kontárkodásnak nevezném őket.

- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ?
- A stílusomat – gondolom -, minden befolyásolja, ami valami miatt tetszik, de ezek ritkán tudatos dolgok. Az az igazság, hogy nem vagyok túlzottan sokoldalú, a rajzaimmal ritkán vagyok elégedett, bőven van helye a fejlődésnek. Az eszközhasználatomra egy dolog van döntő hatással, ami manapság már inkább megszokás, mint kényszer: amikor 2004-ben (újra) elkezdtem képregényeket rajzolni, lehetőségek híján azt terveztem, hogy fénymásolt formában osztogatom majd őket. Így egyszerű fekete-fehér, még szürkeárnyalatokat is nélkülöző rajzokat kellett csinálnom, amiket lehúzok a fénymásolón és kész. Ez a módszer később is megmaradt, még a színes stripjeim is olyanok, hogy ha photoshopban kikapcsolom alóluk a színezett réteget, a vonalas rajz önállóan is megállja a helyét.
- Ez egyébként még 2008-ban is jól jött, amikor a régi, egyetemi újságban részint színesben megjelent stripjeimet osztogattam fénymásolt formában a Képregénybörzén, Ártalmatlan képregények címmel.
- Amúgy amikor a fent említett stripeket rajzoltam, az elején még a 100%-ban kézzel rajzolt anyagokat fénymásolat formájában adtam le a szerkesztőségbe. Később kiböjtöltem egy szkennert, és elkezdtem géppel feliratozni, javítgatni a dolgokat. Egy idő után azt vettem észre, hogy az eredeti rajzokat egyre inkább összegányolom, mondván, majd utólag kiklikkelgetem belőle a gázos részeket. Néhány hónap múlva úgy éreztem, hogy ez minőségromláshoz vezetett, ezért úgy döntöttem, hogy amit lehet, inkább szabad kézzel csinálok.
- A legutóbb megjelent képregényeimnél kb. 95%-ban azt látod kinyomtatva, amit a papírra lerajzoltam. Csak akkor javítok bele géppel, ha pl. valaki figyelmeztet, hogy rossz a szórend a feliratokban, vagy észreveszek valami ordas hibát. Sőt : Hülyeségnek tűnik, de legtöbbször ilyenkor utólag, leadás után leülök, és az eredeti rajzokon, a papíron manuálisan is kijavítom a dolgot. Ez tényleg már csak "babonából" történik.
- Érdekes volt viszont hallani, hogy Lakatos István is hasonlóképpen áll hozzá néhány ilyen aprósághoz, ami a végleges, kinyomtatott képregényen mondjuk nem is látszik, mégis ragaszkodik hozzá, hogy pl. az összes Lencsilány képregény ugyanolyan fajta lapra készüljön.

- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ?
- Nem nagyon szeretnék kliséket puffogtatni, de kiszámíthatatlan, hogy honnan jön valami inspiráció. Valami, amin gondolkodom, olvasmányok, ilyenek. Újabban érdekes módon helyszínek is adnak ötleteket. Legutóbb például felmerült bennem, hogy mi lenne, ha a Nukleáris Baromfi összecsapna valami szörnnyel a Ferenciek terén, és ebből nőtt ki egy négy oldalas kis sztori. Vagy az, hogy Ágoston a Hortobágyon vándorol, és próbálja megtalálni a haza vezető utat.

- Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy az összes képregényem kb. egy nagy idézetgyűjtemény. Általában a magam szórakoztatására elrejtek egy csomó kis utalást mindenfélére, ami éppen eszembe jut, aztán magamban jót szórakozom rajtuk, és csak bízni tudok benne, hogy egyszer majd valaki, aki a képregényt olvasta, rábukkan a forrásműre, és derengeni kezd neki, hogy ezt már valahol látta/hallotta.
- Brazil csinálta meg a Johnny Fellow-ban, hogy a belső borítón leírta, hogy honnan merítette az inspirációkat. Ez volt az egyetlen, ami nem tetszett abban az egyébként hihetetlenül jó füzetben. Miért lőné le az ember már az elején ezeket a dolgokat? Majd az olvasó vagy megtalálja, vagy nem, és ha önállóan megtalálja, akkor esetleg megörül neki.
- Az idézet/lopás/hommage témával kapcsolatban egyébként az az elvem, hogy ez csak amolyan „hab a tortán” kategória lehet. A történetnek önmagában is értelmezhetőnek kell lennie, aztán aki megtalálja a Wass Albert vagy Nagy Lajos idézeteket az meg majd röhög egyet szépen magában.

- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai?
- Először is remélem, hogy még az út elején járok. Világéletemben képregényrajongó voltam és rajzoltam, de most így utólag belegondolva valamilyen szinten értékelhető képregényeket csak 2004-ben kezdtem el készíteni.
- Akkoriban még tartott ez a néhány éves képregényínség, amit tarthatatlan állapotnak véltem. Kitaláltam, hogy mivel abban az időben diákmunkaként plakátokat ragasztgattam Budapest felsőoktatási intézményeiben, csinálnék egy ilyen kis fénymásolt füzetet, és otthagynám pár suliban, kollégiumban. Ez volt a „lakótársam egy idegen bolygóról jött” sztori, ami később a Panel különszámában is megjelent.
- Ezután a legjobb haverom közbenjárásának köszönhetően műegyetemi lapnak rajzoltam stripeket két féléven keresztül kéthetente – amíg meg nem elégelték. Ebben nyilván az játszott közre, hogy valószínűleg valami Garfield-szerűt szerettek volna, nem pedig ilyen értelmezhetetlen, esetenként kísérletezgető cuccokat. Mindenesetre a határidőiknek köszönhetem, hogy ezek a képregények megszülettek. Az összes strip elolvasható egyébként a blogomon, amit kifejezetten erre a célra hoztam létre.
- A fentiek miatt amikor kb. fél évvel ezután újra beindult a képregényes élet, már tudtam vinni egy portfoliót az első képregényfesztiválra az Almássy térre. Ezeket szétosztogattam pár embernek, és így rajzolhattam végül is a Kreténbe.

- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ?
- Mindig örülök, ha pozitív visszajelzéseket kapok. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az idei Alfabéta-jelölés nem esett jól. Egyszerűen örülök, ha valakinek bejön, amit csináltam. Ennél egyébként sokkal gyakoribb, hogy értetlenül bámulnak rám a legújabb sztori elolvasása után. Éppen ezért igyekszem elkerülni, hogy a képregényeimet a jelenlétemben olvassák. Így legalább nem kell az illetőnek magába fojtania, hogy nem érti, szar.

- A szívednek legkedvesebb műveid ?
- Mindig a legújabb, bár tulajdonképpen mindegyik kedves. Kevés vállalhatatlan van köztük.
- Tavaly egyébként úgy éreztem, újabb művészi magasságokat értem el, amikor az Állati emlék című Ágoston-kalandban sikerült többé-kevésbé értelmezhetően előadnom azt a jelenetet, amikor egy felnőtt férfi elgáncsol egy kakast, aki éppen könyvelési dokumentumokat cipel a fénymásológép felé. Kicsit tartottam is tőle, hogy további meghódítandó csúcsok hiányában elvesztem a motivációt, és talán soha többé nem tudok majd képregényeket csinálni.
- Amúgy nyilvánvaló számomra, hogy ezzel a jelenettel érdemeltem ki azt, hogy azt a sztorit Alfabétára jelöljék.

- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ?
- Épp most végeztem el az utolsó simításokat a Bayer Tóni segítségével megjelenő Nukleáris Baromfi füzeten, ami részben a korábban megjelent, ma már nem igazán hozzáférhető epizódokat tartalmazza, de minimum a fele teljesen friss anyag. Mivel napi tíz-tizenegy óra munka mellett nyomom hónapok óta, most kezdenek épp kétségeim támadni afelől, hogy egyáltalán olvasható lesz a cucc, de remélem, hogy nem lesz nagyon gázos.

- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ?
- Végzettségem szerint építészmérnök vagyok, de nem tervezőként, hanem egy kivitelező cégnél dolgozom. Hálistennek még van munkám, bár az örökös bűnbak, a Válság eléggé megszorongatta az építőipart.
- Épp a napokban gondolkoztam azon, hogy jobb is ez így, hogy nem grafikával foglalkozom egész nap, mert ha pl. sztoribordoznom kellene napi nyolc órát, nem valószínű, hogy lenne erőm munka után otthon nekiállni ingyér önmegvalósítani.

- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ?
- Először is a képregényesek kedvéért leszögezném, hogy azon kevesek egyike vagyok, akik imádják John Romita Junior jelenlegi stílusát, és Stuart Immonen rajzait, amiért ezúton mindenkitől elnézést kérek. Egyébként eléggé mindenevő vagyok. A klasszikusok (pl. Watchmen, Maus, Sandman) természetesen megvannak - azt hiszem, nem számít nagy revelációnak, hogy ezek nagyszerű művek.
- Ezek mellett mindig változnak a személyes kedvenceim. Jelen pillanatban Peter Bagge Buddy nevű képregényhősének kalandjait röhögöm végig kb. huszadszor, valamint egy londoni út óta a Mad-re emlékeztető, de sokkal maróbb humorral operáló Viz magazinra kattantam rá.
- Egyébként tervezem, hogy ha a mostani rajzolással kész leszek, a blogomon bemutatok pár olyan sorozatot, amelyek nekem nagyon bejönnek, de itthon keveset hallani róluk.
- A magyar rajzolók közül, amíg anyagilag megengedhetem magamnak, igyekszem mindenkit követni - mindig beszerzem az épp megjelenő szerzői képregényeket. Hosszas gondolkodás után nem tehetek mást, mint hogy Korcsmáros Pált nevezem meg, mint a legfontosabb magyar képregényest, bár hozzá kell tennem, hogy a korszak, amelyben dolgozott szerintem eléggé megkötötte az akkori alkotók kezét.

- Kinek vagy minek a révén kerültél be a hazai képregényes életbe ?
- Nem igazán tudom,hogy van-e ilyen személy, illetve hogy egyáltalán én része vagyok-e ennek a szóban forgó képregényes életnek... Rajzolgatok, ha kész vagyok valamivel, továbbítom pár embernek, kijárok a rendezvényekre, de valahogy mindig úgy alakult, hogy csak néhány szót váltottam azokkal, akiket ismerek, nem igazán bandázok, vagy ilyesmi.

- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)?
- Ahogy fentebb is kifejtettem. Képregény.netet, más alkotók blogjait, ill. néhány külföldi képregényes oldalt szabadidőmtől függően naponta megnézek. Néha Kemenes Tamás szól, ha van valamije, amit szeretne, ha megrajzolnék.

- Milyen közös munkáitok voltak eddig?
- Az első a Sztív, aki annyira gonosz, hogy az már szinte elviselhetetlen!!!! című egyoldalas volt, ami a Kreténben és a Panelben is megjelent. Ezen kívül a tavalyelőtti @rc képregénypályázatra is neveztünk egy stripsorozattal, aminek a címszereplője egy Pali nevű figura volt. A pályázat végkimenetele eléggé homályos/követhetetlen volt számomra. Az a lényeg, hogy nem nyertünk, de azért ebből a sorozatból csináltunk vagy 10-15 stripet azóta.

- Én a saját szólókiadványok hiánya miatt számszakilag nem tudom megállapítani, hogy ez mennyi kiesést jelent. Nyilván a gazdasági világválság nem igazán segítette a képregénykiadókat sem. Nekem leginkább az tűnik fel, hogy a friss megjelenésekről valamivel kevesebb visszajelzést lehet olvasni a fórumokon (pl. Knet). Ugyanakkor pedig egyre több érdekes szerzői kiadvány jelenik meg. Tehát bizakodó vagyok, kreatív szempontból mindenképpen.

- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?
- Nemhogy nem hátráltatnak, de nem is tudom, mi lenne itt ezek nélkül. Én a képregényvásárlásaim kb. 95%-át a rendezvényeken bonyolítom le, az új megjelenésekről a K.neten értesülök.

- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?
- Csatlakozom ahhoz, amit Brazil mondott. Amikor megalapították a díjat, talán nem tűnt úgy, hogy van értelme, de manapság már jelenik meg annyi magyar cucc, hogy ne kelljen az összes azévi megjelenést jelölni. A média figyelmének felkeltésére is alkalmas. Mekkora volt már az az index videó tavaly a díjazottakkal?

- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről?
- Tagja voltam 2005-2006 között, de több dolog miatt fel kellett ezt függesztenem. A kilépésemnek elég prózai okai voltak, ezeket szívesen részletezem, de nem túl izgalmas a téma. Az MKA munkáját nagyra tartom, bár az az érzésem, hogy náluk is egy kevésbé pörgős időszak van most, én legalábbis kevesebbet hallok felőlük. Persze elképzelhető, hogy ez az én tájékozatlanságomnak tudható be.
- Az utóbbi két Pinkhell nagyszerű volt.

- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?
- Tudja a fene. Öt évvel ezelőtt volt pár tévé/nyomtatott interjú a képregényesekkel, szerintem hébe-hóba még ma is előfordul. Nem hinném, hogy különböző lenne a helyzet, mint bármilyen más szubkultúra esetében.

- Mi a véleményed a Magyar Képregénykiadók Szövetségének terveiről és a hirtelen stratégiaváltásukról?
- Megint csak nem nagyon tudok óriási revelációértékű kijelentéseket tenni (vazz, lehet, hogy nem is kéne ezzel az interjúval foglalni a biteket…), hisz egyelőre nem vagyok képben a háttérben zajló folyamatokat illetően. Nyilván az alakulás óta megváltoztak a viszonyok, és nem ok nélkül történt ez a változtatás sem. Mindenesetre én végül is úgy döntöttem, belépek a szövetségbe, mert úgy érzem, hogy a frissen módosított tagsági díj és az ellenében felkínált kedvezmények aránya alapján semmiképp nem bukom majd rajta NAGYON sokat, aztán majd év végén levonom a tanulságot, és eldöntöm, hogy jövőre is érdemes-e maradnom, tudok-e bármit hozzátenni a szervezet működéséhez.

- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét?
- Talán az eddigiekből kiderült, hogy a szabadidőmben többnyire egyfolytában a képregényeken jár az agyam, így elég sokszor osztogattam az észt a témában ismerőseimnek. Valószínűleg baromira unták, csak nem akartak megsérteni azzal, hogy elhajtanak a francba. Elég furán fogalmazott Futaki Attila a legutóbbi indexes interjúban, hogy "le kell tolni az emberek torkán a képregényt" vagy valami ilyesmi… Szerintem meg fel kell kelteni az érdeklődésüket, és kész. Ma már bőven vannak olyan magyarul is megjelent művek, amiket esetleg lehet mutogatni, ajándékba adni, stb. az erre fogékonyaknak. A túlzott erőltetés, kéretlen prédikálás inkább csak árt.

- Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ?
- Ha meg lehetne élni abból, hogy egész nap képregényeket firkálgatok, biztos, hogy a korábban említett "idegen lakótársas" képregényt folytatnám, ameddig bírom. Ezeket már régóta tervezem folytatni, de ez sokkal-sokkal nehezebb, mint Ágoston-epizódokat összehozni. Az idegen lényeset ugyanis egy ilyen folytatásos, karakterközpontú sorozatnak tervezném, míg a baromfi sztorik inkább a "high-concept" kategóriába sorolható történetek. Egyszóval: Ha Ágostonnak írok valamit, annak a következményeivel nem kell foglalkoznom majd három év múlva, de az idegenes meg egy ilyen szappanopera-szerűség, amit logikusan, egymásra épülve kellene felépítenem, ráadásul úgy, hogy az olvasó ne unjon bele a várakozásba.
- (Ettől eltekintve annyit azért megjegyeznék halkan azoknak, akik olvasták/olvasni fogják az Ágoston-füzetet: "Entrópia": It’s Happening, pípöl! - Max. jön előtte egy-két rövidebb epizód.)

- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ?
- Nehéz kérdés, és nem biztos, hogy tudnám a választ. Nem feltétlenül azok a képregényhősök a kedvenceim, akiknek belebújnék a bőrébe.

- Na de mégis… Pick one…
- Na jó, akkor legyen az egyik aközül a két rendőr közül, akik a magyar Pókember újság 7. számának tizennegyedik oldalán megtalálják Pókembert a tetőn. A bajuszos.

- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél?
- Szabó Zoltán Ádámtól kérdezném azt, hogy nagyon megharagudna-e, hogy ha amíg nincs új Panel illetve Panel különszám, más lapoknak is adnék új epizódokat az idegen lényes sorozatból? Nyilván, ha jön új Panel, abba is csinálnék újakat. Mi a véleményed, Zoli?

További nukleáris pillanatok átéléséhez lehet egyenesen teleportálni Vass Robi blogjára
Ágoston, a Nukleáris Baromfi előzetes

Számítógépes játékokból hagyományosan pocsék filmek készülnek, és a Perzsia hercege roppant hagyománytisztelő mozi: pont olyan pocsék, mint elődei. Nem olyan meglepő ez. Sokaknak már Jake Gyllenhaal leszerződtetése is intő jel volt (valljuk be, színészi képességeitől függetlenül, igen nagy jóindulattal megy csak el perzsának, meg úgy általában, akcióhősnek is), amit a lelketlen, lapos előzetes csak megerősített. De arra a zagyva, ostoba, dögunalmas, sebtében vászonra kent pixelganéra, ami két órán keresztül, gépies könyörtelenséggel csak ömlik, és ömlik a szenvedő néző arcába, még így se nagyon számíthatott senki. 

Dastant (Gyllenhaal) gyerekkorában vette magához a perzsa király, amiért egyszerű utcagyerekként meglepően nagy bátorságról tett tanúbizonyságot. Felnőve testvérei oldalán harcol egy szent város ostromában, ám a nyertes csatának keserű következményei lesznek. A királyt meggyilkolják, a gyanúsított pedig Dastan, akinek a bevett város hercegnőjével, Taminával (Gemma Arterton) kell elmenekülnie, és végül megakadályoznia, hogy áruló nagybátyja (Ben Kingsley még sosem volt ilyen rossz ripacs) megkaparintsa az Idő Tőrét. Ha ugyanis ezt a tőrt, amivel vissza lehet utazni az időben, beledöfik valami akármibe, elszabadul valami izé, és elpusztul a világ, és ezt csak Tamina akadályozhatja meg, mert ő a mittudoménkicsoda. Vagy valami ilyesmi… Őszintén szólva, a filmnek még az a röhejesen vékonyka sztorija is annyira zagyva és érdektelen, hogy a kutyát nem érdeklik a két vagdalkozás közt, félmondatokban elhadart részletek.
 
A Perzsia hercege csak egy újabb nagy, jéghideg, szenvtelen hollywoodi erődemonstráció, ami két dologtól szaglik már messziről: a pénztől meg az inkompetenciától, ami a „szorgalom és hülyeség” párosának álomgyári megfelelője. Szíve persze nincs, márpedig az elengedhetetlen volna egy olyan kalandfilm esetében, amit többek közt egy elvileg sármos főhős és egy elvileg hihetetlenül gyönyörű főhősnő (elvileg, mert amúgy mindketten unalmasak és szárazak) ellenségeskedéssel induló, csipkelődős nemek harcával folytatódó, és tüzes szerelemben végződő kapcsolata, és egy nagy családi konfliktus határoz meg. Mivel az egész kontár iparosok rutinmunkája, kínosan kiszámítható menetrend szerint követik egymást a fordulatok, és a botrányosan klisés mellékkarakterek (nemes apa, forrófejű fiú, éles nyelvű hercegnő, nagydarab, hűséges néger harcos, pénzéhes, de aranyszívű bandavezér stb) elhalálozásai, miközben a cselekmény mindenféle dramaturgiai és dinamikai megfontolás, mindenféle humor, báj és stílus nélkül, mechanikusan csörtet egyik ostoba és ötlettelen akciójelenettől a másikig. És mivel a sok rohangálás, ugrabugrálás és kaszabolás középpontjában egy olyan tőr áll, ami képes visszafordítani az időt, már egészen korán nyilvánvaló, hogy az írók milyen irányba viszik majd a finálét – más kérdés, hogy addigra a néző már annak sem tud örülni, hogy jól tippelte meg a befejezést.

És ha már finálé: kusza, élvezhetetlen, sőt, egyenesen irritáló pixelhalmaz. Az írók olyannyira képtelenek bevonni a nézőket az eseményekbe, olyannyira képtelenek definiálni, hogy mit látunk a vásznon, hogy amikor a főhős és a főgonosz valami örvénylő homokban repked és pörög, elveszítjük az igen kevés maradék kapcsolódási pontunkat is az egészhez. „Legyen benne homok, legyen nagy, és kerüljön sokba”, nagyjából ennyi lehetett az effekteseknek adott instrukció. Játékadaptációk esetében (sajnos) klasszikus, vagy ha úgy tetszik, sablonos észrevétel, de hiába, most is meg kell jegyezni: többet kellett volna foglalkozni a sztorival, a dialógusokkal és a karakterekkel, és kevesebbet azzal, hogy a kamera úgy közelítsen rá egy lerombolandó objektumra, a karakter pedig úgy ugráljon és fusson a falon, ahogy a játékban volt látható.

Rohamléptekkel közeledik a 6. Képregényfesztivál és most szombaton, május 22-én a hagyománynak megfelelően a Gödörben támad, ezúttal is komoly meglepetésekkel szolgálva: a hazai képregényes életet már eleve alaposan felbolygatta az addig utópisztikus elképzelésnek tűnő Sandman és a Watchmen magyar kiadása, ám úgy tűnik a kiadók idén még erre is rádobnak egy lapáttal és olyan nehézsúlyú versenyzőket vetnek be, mint Hellboy, a keményöklű, de még nálunk is emberibb démonnyomozó, Scott Pilgrim, a kanadai Szexbombák basszusgitárosa, akinek a klasszikus videojátékok díszletei között kell megküzdenie barátnője hét ex-pasijával vagy Lencsilány, Lakatos István szeretnivaló és bátor mesefigurája, aki elképesztő fantáziával megteremtett világban néz szembe a bugabúval, a filmvászonba zárt óriással és a fekete csönddel. És ez még csak a lista kezdete...

A több színtéren is zajló reklámhadjárat megelőző csapásként öt képregényes kiállítást (Budapesti Képregény- és karika-túra) és egy Pesti Est különszámot (múlt csütörtöktől elvileg hozzáférhető a szokásos terjesztőhelyeken) fiadzott, valamint bekúszott a kisebb mozik reklámblokkjai közé, így senki ne lepődjön meg, ha a Corvinban, a Toldiban vagy az Uraniaban szembekerül ezzel a reklámspottal:

Ami a megjelenéseket illeti, senkinek nem lehet egy szava sem, hiszen a mangarajongók két csemegét is kapnak a Fumaxtól, az egyikben a világ nemzeteinek sztereotípiái kelnek életre a mangakarakterek archetípusaiban (Hetalia), a másikban maga a Sötét Lovag ered egy sorozatgyilkos nyomába Nacume Josinori interpretálásában (Batman: Halotti maszk). Rég várt folytatások is megdobogtatják majd egyesek szívét, lesz itt Largo Winch negyedik kötet (Business Blues), ami lezárja a harmadik albumban megkezdett történetet, a Sin City ötödszörre Dwight és Miho kettősére összpontosít (Családi értékek), Kázmér és Huba a hetedik alkalommal hétköznapi valóságunkba beépített hószörnyekkel veszi fel a harcot (Kázmér és Huba: A vérszomjas hómutánsok támadása), Marjane Satrapi Persepolisának kvázi spin-off-ja, az Asszonybeszéd Márzsi nőrokonságát helyezi a középpontba.

A Setét Torony rajongói is készíthetik a pénztárcájukat a Roland sagáját kiegészítő képregényre (Stephen King: A Setét Torony – A harcos születése), a most már rendszeres visszatérőnek számító Aleksandar Zograf pedig betekintést enged furcsa világába az Elhasznált világ oldalain. A szerzői képregények és a képregényes szakmagazinok is Godzillát megszégyenítő cunamihullámban érkeznek, a megbízható rendszerességet tartó Nero Blanco Comix 7 – Buborékhámozó 9 kettőst egészíti ki a BH Dargay-különszáma és a Spiderham-et, Flaming Carrot-ot és Krypto-t megszégyenítően hősies Ágoston, a nukleáris baromfi saját füzete, őket követik a klasszikus magyar képregények újrakiadásai, Sarlós Endre (A matador / A lambadakirálynő), Sebők Imre (Jó széllel francia partra) és Fazekas Attila (Sci-fi klasszikusok 2) képviseletében.

A lista korántsem teljes, érdemes követni a folyamatosan frissülő Knet oldalát, hiszen a maga idejében úttörőnek számító Képregényiskola második kiadásáról is csak a napokban hullott le a lepel (ráadásul Sváb József dedikálja is a művét, melynek értékén még a Scott McCloud könyvek megjelenése sem csorbított egy fikarcnyit sem), valamint ott megtalálható a Fesztivál részletes programja is, a népszerű tombolával (amit remélhetőleg megint Halmos Ádám fog vezetni), a frissen meg- (vagy át-, nézőpont kérdése) alakult Magyar Képregény Szövetség toborzójával és az olyan rendkívül érdekesnek ígérkező beszélgetésekkel is, mint például a A magyar képregény sikerei és esélyei külföldön és az India képregényes világa.

Ha ez még nem lenne elég, olyan neves vendégek tisztelik meg jelenlétükkel a rendezvényt, mint Igor Kordej horvát rajzoló (X-Men, Tarzan, Star Wars, L’Histoire Secrete), Darko Macan horvát forgatókönyvíró (Hellblazer, Star Wars, Cable), Aleksandar Zograf szerb rajzoló és Pran Kumar, az „indiai Walt Disneyként” emlegetett illusztrátor-képregényszerző. Mindegyikükkel készült interjú, ami megtalálható a Buborékhámozó 9-es számában. Újra átadásra kerül az Alfabéta-díj, melynek zsűrijében ismét képviselteti magát a Geekz blog is. A jelöltekről és a zsűri összetételéről bővebb információt találtok itt.

Röviden és velősen: az elkövetkezendő négy napban mindenki gyakoroljon pragmatikus aszkétizmust, egyrészt, hogy lelkileg rákészüljön az eseményre, másrészt, hogy az evésen és iváson megtakarított pénzt elkölthesse képregényre szombaton a Gödörben (alkoholra is lehet, de az teljességgel opcionális, ámbátor bocsánatos bűn). Az aznapra más terveket szövögető sötét alakok természetesen egyházi átok (vigyázat, nem a levegőbe beszélek, már a pápáról is készült képregény!) és viselkedésjavító terápia terhe alatt azonnal olvassák el az 5. Magyar Képregényfesztiválról szóló beszámolónkat és azonnal revideálják az elképzeléseiket. Én szóltam.

A kilencvenes évek vériszamos, izzadtságos vesszõfutásnak bizonyultak Argento számára. Fogta magát, Amerikába helyezte át a székhelyét, azt hitte, ha adaptálja az ottani filmes érzékenységet (=higít), mûvészi kompromisszumokat köt, akkor bejön neki a big biznisz, a világ szétteszi neki lábait. Tévedett. A Trauma minden szinten bukott, Argento hazakullogott. A langyos giallo rossz giallo.

Az 1995-ös Il Sindrome di Stendhal-t már nem ilyen könnyû leírni, bár szívesen tenném, mert számomra nézhetetlen. Argento ebben a filmben félreteszi az összes olyan eszközt, amelyek miatt horrortól könnyes szemû rajongók ezrei csókolják a lába nyomát. Se igazi titok (csak nevetséges titok-kezdemény), se gyönyörû fahrtok (egy-két kivétellel), se atmoszféra nincs a filmben. Asia Argento, Dario lánya a világ legrandább szõke parókájában egy obersturmbahnführerre emlékeztetõ árja erõszaktevõ elõl menekül, megöli, aztán az feltámad, aztán mégsem. A Stendhal szindrómánál volt elõször érezhetõ Argento a skatulyából való kitörés iránti igyekezete. A történetmesélés bevett struktúrájának felborításával, a tõle megszokott látványos megoldások hanyagolásával, a karakterek alaposabb ábrázolásával karrierjében úgy szeretett volna új fejezetet kezdeni, hogy nem akarta elárulni rajongóit és megtagadni saját természetét: a giallót akarta gyökeresen megújítani. Az egyetlen bibi az, hogy a film szörnyû. Fentebb felsorolt tulajdonságai mellett agyonbeszélt, ritmustalan és a csúcspontok - egy Argento-filmnél ezek mindig a cerebrális, mérnöki precizitással megtervezett gyilkosságok - nevetségesek. Argento és a rossz rendezés? Elõfordulhat egyáltalán ez a párosítás?

Bezony. Sõt ha lehet ilyet mondani, a Magyarországon forgatott Il Phantasme della Opera még sokkal, de sokkal elviselhetetlenebb, csõd minden szempontból. Didaktikus, tele gusztustalan szinészi alakításokkal (amelyek közül persze a magyarok a legborzalmasabbak, komolyan, amit a Bubik mûvel abban a filmben, azt valami komoly testi fenyítéssel kellene büntetni), undorítóan fényképezve, és olyan a forgatókönyve, hogy az még vécépapírként is karcolná a seggemet. Elfogynak az érvek, feleslegesek a jelzõk: a Fantom Argento legrosszabb filmje.

A rajongók zúgolódni, elégedetlenkedni kezdtek. "Hol a régi Dario, akinek véres-gyönyörû vízióin a nemzedékünk nevelkedett?!" És Argento is elégedetlenkedett, lóvé szempontjából. A fenti filmek hatalmas, hamvas lekváros buktáknak bizonyultak a mozipénztáraknál. Anno tehát tarthatatlan volt az állapot. Argento hosszas tépelõdés után szögre akasztotta új látásmódját, mûvészi törekvéseit pedig lehúzta a vécén. A tömegnek a régi Dario kell. Dariónak pénz kell. A megoldás egyértelmû.

Moretti felügyelõ (Max Von Sydow) meg van gyõzõdve arról, hogy sikerült egy brutális gyilkosságsorozat végére pontot tennie: az ún. "törpe-gyilkosságok" elkövetõjét, a kisnövésû krimiírót holtan találják. Mindössze tizenhárom évnek kell eltelnie ahhoz, hogy - a mostanra nyugdíjba vonult, meglehetõsen szenilis - Moretti felülvizsgálja a nyomozással kapcsolatos korábbi nézeteit: a rendõrség újra megnyitja az aktát, mivel valaki ugyanazzal a módszerrel, egy morbid gyermekdal szövegét hûen követve kezd fiatal nõket kaszabolni. Moretti szövetkezik a régi gyilkosságsorozat egyik áldozatának mára felnõtt fiával, Lorenzóval, és együtt indulnak a friss évjáratú õrült nyomába. A gyilkos azonban egy lépéssel mindíg elõttük jár, és mikor a törpe csontvázát valaki elrabolja a családi kriptából, sõt, még az író édesanyját is meggyilkolja, a nyomok végleg összekeveredni látszanak. A nyomozópáros egyetlen esélye a rejtély megoldására az marad, ha elõször a múlt sötét titkait állnak neki megfejteni...

A Sleepless több is, kevesebb is, mint visszatérés a régi, látványos giallókhoz. A Sleepless-ben Argento önkannibalizmusa mutatkozik meg: tartalmilag semmi, de abszolúte semmi eredeti vagy új nincs benne. Minden fordulat, csavar és motiváció a korábbi filmek valamelyikébõl köszön vissza. A Sleepless-ben Argento riszájklingol. A gyermekkor traumái, az ödipális horror, a diszfunkcionális családok, a szülõi szeretet hiánya és az általa hagyott ûr betöltésére irányuló vágy, illetve a belõle fakadó õrület Argentónál már harminc évvel ezelõtt is téma volt - és az igazat megvallva akkor jobban bánt vele. Szerencsére a mérleg másik serpenyõjét lefelé billentõ tényezõk túlsúlyban vannak. Von Sydow minden ízében profi alakítása központja a filmnek, valóságos horgony, amely nem hagyja, hogy az olasz szinészgárda sokszor fröcskölõsen túlspilázós tagjai (amelyek közül természetesen kivétel a nagy Gabriele Lavia, Lorenzo egyik barátjának, Giacomo apjának szerepében) az örvénybe evezzék a filmet. Az Oscar-díjas Ronnie Taylor (Gandhi) kamerája, amely képtelen volt egyetlen normális plánt befogni a Fantom-ban, most egy eltökélt sebész precizitásával ontja a kristálytiszta, analitikus képeket. Bár hiányzik belõle egy Luciano Tovoli (Tenebre) grandeur-je, sikerül "felnõnie" a feladathoz. A zenét pedig újra a Goblin jegyzi, az a progresszív-metál banda, amely Argento legjobb hetvenes évekbeli filmjeinek muzsikáját is komponálta. Dübörög a gótikus orgona alapú horror-szintipop - kis rajongó-szívem ilyenkor kihagy egy ütemet.

Sõt, még egyet, mikor Argento suspense-módba kapcsol, mert gyerekek, íme az igazság: ma a világon nincs még egy olyan rendezõ, aki úgy tudna bánni az izgalommal, mint az öreg Dario. Ebbõl a szempontból még talán jobb is az új film, mint a korábbi klasszikusok (kivétel ez alól a Tenebre fináléja, amely suspense grand guignol par excellence). Az elsõ gyilkosság, a vonaton, a virtuóz vizuális megoldásoknak, a hozzáértõ késleltetéseknek, hirtelen sokkoknak és aláfestõ muzsikának bámulatos audiovizuális orgiája. A finálé alatt meg lerágod a körmöd. Aztán a melletted ülõét.

Nota bene érdemes elcsámcsogni, fõleg ezekben a neo-prûd idõkben a film brutalitásán. Bár véleményem szerint Argento legkegyetlenebb filmjei a Tenebre és az 1988-as Opera, a Sleepless a vigyorgó harmadik. Ujjamputációk, orális trauma (hehe), fejlövés és etcetera: a film vérben tocsog, öncélúan erõszakos és fáj - utóbbi ritkaság a ma mozivilágában.

SPOILERES!!! Az Opera (1987) Argento technikai szempontból legkiforrottabb filmje, egyben utolsó igazán kiváló alkotása. Szórakoztató, kegyetlen és gyakran zavaros érzéki zuhatag, amelyben a logika és a motiváció néha döbbenetesen hibádzik, ám ha a néző meglazítja kissé az elvárásait, maradandó emlékkel gazdagodhat.

Mikor Maria Checkovát, a világhírű dívát a pármai operaház előtt elcsapja egy autó, szerepébe a tapasztalatlan Bettynek (Cristina Marsillach) kell beugrania, aki átütő sikernek bizonyul Lady Macbeth szerepében. A közönség és a kulisszák mögötti stáb is – főleg Marco, a rendező (Ian Charleson), aki egyébként horrorfilmjeiről híres – elégedett vele. Betty hamar megbánja gyorsan jött hírnevét: egy ismeretlen, fekete csuklyát viselő férfi ered a nyomába, aki ugyan fizikailag nem tesz benne kárt, ám támadásai alkalmával megkötözi a lányt, és annak szemei alá egy sor tűt ragaszt, hogy ne tudja lezárni a szemhéjait, és kénytelen legyen végignézni az őrült által elkövetett bestiális gyilkosságokat. Betty tudatalattijából fokozatosan előtör egy, a gyermekkorában látott homályos emlékű emberölés, melyet eddig elnyomott magában, és amely a jelenlegi gyilkosságokra kísértetiesen emlékeztet...

Cristina Marsillach legenda: Argento, aki maga sem könnyű természet, sosem boldogult még színésznővel nála nehezebben. Egyetlen forgatási nap sem múlt el valamilyen viharos konfrontáció nélkül. Érdekesen hozza azt a szexuálisan tapasztalatlan szépséget, amelyet a szerep megkíván, bizonyos szempontból ő a meghosszabbítása Jessica Harper Suspiria-beli figurájának. Argento alteregóját Ian Charleson alakítja, magabiztosan és arrogánsan. Kellőképpen érzékelteti, hogy a szerep és a valóságos személy közt mennyire erős a párhuzam, hogy 1985-ben, a Phenomena befejezése után a maceratai Sferisterio Színház igazgatója felkérte Argentót a Rigoletto színpadra vitelére. A készülő előadás extrém tervei jóval a premier előtt kiszivárogtak, és a közfelháborodás miatt az igazgatóság kénytelen volt Argentót leváltani, aki az eseten felpaprikázta magát, és egy, az operaház színfalai mögött settenkedő őrült történetének megfilmesítésébe fogott.

Az élvezetes alakítások ellenére a film igazi erőssége Ronnie Taylor (Richard Attenborough: Gandhi – 1982) fantasztikus fényképezése – a tárgyalt film után még kétszer dolgozik együtt Argentóval, az Az operaház fantomja (1998) és a Nem tudok aludni (Non ho sonno, 2001) alkalmával, de ezek képi világa messze nem ér fel az Operáéval. A kamera állandóan mozog, olyan helyekre kukucskál, csusszan be, ahová egy normális filmben sosem; a szubjektív kamerabeállítások tömege igyekszik minket erőszakos módon rábírni a gyilkossal való azonosulásra. Ám Argento nem áll meg itt: az operaelőadás során tucatnyi holló repked össze-vissza a színpadon, úgyhogy gólyaperspektíva helyett a hollóperspektívából is kivehetjük részünket (a fináléban az a fahrt, amelynek során az épület kupolájában körbe-körbe repülő madár szemén keresztül látjuk a nézőközönséget – és sejtjük, hogy akire leszáll, az a gyilkos lesz – a vizuális kreativitásnak olyan példája, amelytől a nézőnek tényleg leesik az álla.)

Technicolor színburjánzásnak ezúttal semmi nyoma: bár a szélesvásznú kompozíciók továbbra is rendkívül elegánsak (többek között ebben is különbözik a film a későbbi Taylor–Argento kollaborációktól), a film színvilága realista, szürke-fémes, amelyben így sokként hat, ha kifröccsen az élénkvörös vér. Ráadásul a képek kontrasztja nagyon erős, így az Opera fényképezését akár a David Fincher által népszerűvé tett stílus előfutárának is tekinthetnénk. Argento folytatja a Phenomenában megkezdett eltávolodását a Suspiria és az Inferno hagymázas fantasyjétől vagy a Tenebre futurisztikus álrealitásának látványvilágától.

Az Opera zenéje minden, csak az nem, amit a cím alapján várnánk: Argento azzal, hogy zeneszerzők egész csapatát szerződteti, garantálja a stílus-kakofóniát. Brian Eno, Bill Wyman és Claudio Simonetti (ex-Goblin) a tettesek: a film énekeseinek torkából előtörő áriák szó szerint megütköznek az elektronikus szinti-szólamokkal és a dübörgő heavy metallal. Kontrasztteremtés a rendező célja, és ezt – a Phenomenával ellentétben, ahol a legrosszabb helyeken szólalt meg a metal – itt érdekes módon sikerül létrehoznia, élvezetes formában tálalnia. A kemény zene persze főleg a gyilkossági jelenetekben hatásos.

Az Opera szédítően brutális film, még argentói viszonylatban is. Ez természetesen összefügg központi témájával, amelyet a szemei alatt egy sornyi tűt viselő Betty-t megpillantva nem túl nehéz dekódolni: az erőszak mentális hatását az individuumra, több szinten is; a filmbéli figurára és a tehetetlen nézőre. Argento mintegy erőszakot követ el mindkettőn: a tűkkel kapcsolatos szadista ötlete akkor támadt, mikor látta, hogyan takarják el filmjei vetítése során a nézők a szemüket a véres részek közben. Az Operában ezek kegyetlenség-kvóciensét megduplázza, csak félig-meddig öncélúan: az antagonista aberrált szexuális múltjához, mint kiváltó okhoz köti őket. A gyilkos élvezettel csúsztatja végig kését, a fallikus szimbólumot a megkötözött Betty testén: nála szex és fájdalom ugyanolyan örömforrás.

A voyeurista fixáció, amely a gyilkost, Santini felügyelőt hajtja, a múltban gyökeredzik: Betty anyja kényszerítette őt arra, hogy embereket öljön. Az asszony végignézte a gyilkosságokat, de sosem „jutalmazta meg” a férfit, sosem engedte az ágyába, pedig Santini csak erre vágyott. A jelent újra csak a múlt fertőzi meg – az évtizedeken átható női/anyai agresszió, mint a Mélyvörösben –, a gyilkolásra és a gyilkosság látványára való igény, a szexuális penetrációra és a fájdalom okozására való vágy – mindezt a gyilkos szexuális aberrációja és valószínű impotenciája táplálja. Santini a film végén megvallja Betty-nek a lány anyjával évekkel ezelőtt fenntartott szadomazochista kapcsolatát; csakhogy a szexuális vágy nem volt kölcsönös, a nő nem vette őt komolyan, inkább csak mint buta gyerekre tekintett rá. Most Betty az ő kapcsolata a múltba, a kötelék egy ember emlékéhez, akit végül szintén megölt.

Santini a Tenebre-ben látható flashback-sorozathoz hasonlóval vizionálja ezt a hajdani kapcsolatot. Ezek a fantáziálások elsőre a kontextustól teljesen különbözőnek tűnnek, még szubjektív képzelgésekként is nehezen fogadhatóak el. Logikájuk inkább metaforikus, mint oksági, mivel a sztorival fenntartott kapcsolatukra inkább csak utal a forgatókönyv – a kettő közt az összefüggés pusztán asszociatív. „Az Opera a pasolini-i értelemben poétikus film. Ezt úgy értem, hogy minden kamerafahrtnak megvan a maga pszichológiai interpretációja.” (Maitland McDonagh)

Argento a film végén egy tőle szokatlan narratív trükköt vet be: megduplázza a finálét. Santini látszólag halálát leli az operaház égő kottaraktárában, ám később mégis felbukkan Betty és Marco alpesi nyaralójában. Az őrült megöli Marcót, és Betty is csak azért menekül meg, mert felölti anyja démoni vonásait – beigazolva azt, amit Santini sugdosott állandóan a fülébe, miközben a szeme láttára embereket ölt: „Épp olyan vagy, mint anyád”.

A képregényes interjúsorozatunk nem torpan meg, csak ide-oda tántorgott a hét napjai között, akár egy hajósrummal feltankolt Vanek úr, míg rá nem talált az Alfabéta-díjas képregények között menetelő Pestblog.hu egyik szerzőjére, Ábrai Barnabásra, aki még nem döntötte el, hogy bepereli-e a Geekz blogot plagizálásért vagy sem. Az az egy szerencsénk, hogy állítólag igencsak szereti a házipálinkát...

- Először talán egy rövid bemutatkozás azon olvasóink kedvéért, akik esetleg még nem hallottak volna rólad vagy nem találkoztak a munkáiddal…
- Nevem Idősebb Zárójelben Geek.
- Ez hát mindazonáltal úgy esett, hogy rajzoltam és Geek becenéven futottam (ezért mellesleg tervezem, hogy beperelem a geek.blogot, plagizálásért). Nagyon régen egy kedves ismerősöm, aki azóta már japán rajzfilmeket is feliratoz, jelezte, hogy léteznek olyan emberek, akik pénzt fognak adni azért, amit szabadidőmben rajzolok. Nem hazudott. Mivel akkor cikinek tartottam a Brutálisnak és a Morbidnak dolgozni, megkértem a főszerkesztőt, Onot, hogy ne írja ki az Ábrai Barnabás nevet, melyen emberek ismernek 1975 november egy óta (igen, az ember csakis Halottak Napján szülessen), hanem íme, itt egy becenév: Geek.
- Ha jól emlékszem, ez volt a bevezetőben: "És új grafikus is csatlakozott hozzánk, Ábrai Barnabás (Geek)"... Köszönöm szépen Ono, mindig figyeltél rám. Épp csak telefonszámom nem tette ki.
- Azóta sokkal aljasabb munkákat is csináltam már. No thanx zenekarnak képregény, Pesti Est, Gamestar, story boardok, Zap magazin, Pestblog.hu, Sushi Strip, Pinkhell, éééééééés még sokan mások.

- Hogyan kerültél először kapcsolatba a képregénnyel ? Mi volt az első képregény, ami valaha a kezedbe került ?
- Hát ha nem számitjuk a Hahotát, akkor néhány holland Tarzan képregény vette el szüzességemet. Láttam már, hogy ez a képregény dolog ínyemre van, de a zuhanás ott következett be, mikor 23 éve nagyamamám kivitt az ecseri piacra, és egy rumgőzös öregembernél 5 forintért lehetett kapni Tarzan és Korak képregényeket, igényesen lefektetve a koszba. Ott elvesztettem az agyam. Eszméletlen jó volt. Mai napig megvannak. Táncoltak a színes oldalak, hallottam Tarzant, láttam tetteit, és mikor senki nem figyelt, akkor Tarzan nyilván én voltam. Azóta kinőttem ebből, ma már Wolverine-nek képzelem magam.
- A képek közé elképzelhetted mi történik, fejemben átírva a holland szöveget saját zagyvaságokra. Később csak a képregények miatt megtanultam angolul és németül, szóval most már nagyjából el tudom olvasni a holland Tarzant is.

- Első látásra szerelem vagy előtte más önkifejezési módokat is kipróbáltál ?
- Első és egyetlen. Nem csalom meg soha. Akartam képregényíró vagy -rajzoló lenni, végül a játékiparban kötöttem ki 5 éve, de a médium szeretete örök. Annyira nem rajzoltam sose jól, hogy ebből éljek, sokat kellett volna "edzeni" és amúgy is az írás foglalkoztatott mindig jobban, de a kettő együtt a legviccesebb. Nagyszerű hobbi.

- Milyen hatások befolyásolták a stílusodat, mi a munkamódszered és milyen anyagokkal dolgozol ?
- Szeretem, ezt a kérdést, nehéz kihagyni a "kemény anyagokkal dolgozom" beszólást... A befolyások változóak voltak mindig is. Korszakokra köthetőek. Tizenöt évesen hihetetlen lázba tudtam jönni Clark Kent kék piros rucijától is, és nem zavart, hogy kivül hordja az alsó naceszt, később aztán elaléltem a durva Youngblood karakterektől, akiknek nagyobb a fegyvere, mint a lakásom, és negyven-ötven foguk van. Aztán beleszerettem a Swamp Thing és társaiba.... Aztán Grant Morrison Invisibles és Filth, ami talán a kedvencem. Az a jó a képregényben, hogy van már akkora, mint a film. Mindig van másik, mindig van hova menni, mindig felfedezésre vár. Bárki megtalálhatja a magáét. Ha neked kell egy ökleivel igazságot szerző zoknifejű hős megkapod, ha el akarsz gondolkodni megkapod... Ha sírni és nevetni szeretnél, az is a tied. Ha perverz japán fetisiszta vagy, és olyan kislányokra gerjedsz, akik polipokat nyomkodnak magukba... na ja... azt is megkapod. Mindig van tovább. Van jó és rossz és mesteri és művészi és kommersz képregény.
- Nagyon leegyszerűsítve négy dolog befolyásol: grafikai stílusok, amik különösen tetszettek (pl: Eric Canete, Zalozabal), filmek, amik megfognak ezért, vagy azért (pl: Szellemkutya, Royal Tenenbaums), zene (pl.: dEUS, Rammstein), amire valami idióta ismerősöm rákattint. Ez az előző három kategória bármelyike lehet (pl.: Doom Patrol, Shade the Changing Man). Átkozott Jákói Dávid!!!
- Azt hiszem semmi rendkivülit nem tudok mondani erre, csak zen semmiségeket, mint a "hatással van rám, ami hatással van rám"...
- Munkamódszer alatt az effektíve rajzot értitek? Sztorik ugyanis bárhonnan jöhetnek. WCn ülve, felriadva álomból, beszélgetés valakivel, egy cikk olvasása után, és aztán érlelődik fejben, leírogatom a mondanivaló sarokpontjait és utána már csak ki kell tölteni a hézagokat. Olyankor már magát írja a sztori. Rajz szempontjából meg egy nagyon laza ceruzarajzzal kezdek. Ezek annyira egyszerűek, hogy általában csak én látom mi van mögötte. Kérdezd meg szegény Horváth Henriket, ő tudna neked sírni erről. Mindig könyörgött, hogy dolgozzam ki jobban a cerkarajzokat. A ceruza után kihúzom papiron általában, és scan. Utóbbi időben előfordult, hogy egyből a gépen rajzoltam wacomon, hogy időt spóroljak, és mert lusta vagyok. Nem szeretek szöszölni, ha egy fekete-fehér oldalam nincs kész két óra alatt, sose lesz kész.
- Utána jön a halál. Más néven Photoshop. Ne érts félre, csodás találmány, de gyűlölök ülni felette. Azt hiszem ezért lettem Art direktor inkább. Sokkal jobb tehetséges embereknek azt mondani, hogy "ott még állíts a kontraszton... hmmm... túl lila..."
- Anyagok... rotring cerka, radír, bármi, ami feketén karcol... Lehet filc, vagy toll, akár tus is, meg koszos fogkefe (utóbbival fantasztikus effekteket lehet csinálni, ha tintát teszel rá és maszkolsz, aztán fröcskölöd a lapot).

- Miket szoktál olvasni és nézni, honnan szerzed az inspirációt ?
- Meglepő módon képregényeket olvasok :) Néha egy-egy könyv befigyel. Most a Pride, Prejudice and Zombies mesterművet olvastam, elötte pedig Chuck Palahniukot. Őt szeretem.
- Kevés tv, sok sorozat, BSG forever. Inspirációt mindig azok jelentik, akik sokkal jobbak, és levágnád a kezed értük. Nekem ezek pl. Warren Ellis, Alan Moore, Grant Morrison, Mark Millar. Rajzolók közt kár is keresni. Túl sokan vannak, és oldalakat tele tudnék írni. A hazaik közül nagy kedvenceim Gáspár Tamás, a mocskos Cserkuti Dávid, Havancsák Gyula, és még vagy 10 másik ember, akik most biztos megsértődtek, hogy nincsenek név szerint említve. Hú, meg van valaki, akit nagyon hiányolok pl. Buttinger Gergő. Ezer éve eltűnt, amiért le kell vágni a fejét, és rozsdás szögeket verni a körmei alá, mert vicces volt, amit művelt.

- Milyen utat jártál be eddig és mik voltak ennek szerinted a legfontosabb állomásai?
- Mindig is rajzoltam képregényt, a polc tele van velük, sztem vagy 1000 oldal felett. Persze ez 87 óta, szóval 2000 előtt nem számít, az a 600 oldal ment a fióknak. (Punkman, Tequila, Time Breaker, Krapman és társai...) Rengeteg gyerekes erőszakos szemetet tudtam mindig is legyártani :) Első fontos állomás biztosan a Morbid, Szaft vonal. Tudom alantas, de sokat tanultam, és értékelték az olvasók, ami meg kedvet adott a rajzhoz, íráshoz. Aztán a Kalandor játék, majd a mindenféle megjelenések. (dolgoztam Gamestarba, Pesti Estbe, hollywoodi filmnek, stb.) Aztán az MKA-szerű idők, amikor Pinkhell és Sushi Strip futott. Most már sok éve játékiparban vagyok, először pályát építettem, aztán koncept rajzok, és cinema készítés, játék designt is írhattam, meg történetírás, most meg art direktorkodom. Ami a történetírást illeti, a Crysis Warhead magyar hangjára vagyok büszke, amit Gelencsér Péterrel írtunk pár nap alatt, és nagyon szerették. Ami meg legkevésbé sikerült a Mytran Wars volt PSP-re. Ott sajna annyi tartalmat vágtunk, hogy szétesett a történet kohéziója, de azért a MW mindenképp saját gyerek, szóval nem rúgnék bele soha. A dolgok 90%-át rajzoltam, belekotyogtam a designba, pályaépítésbe.
- Következő szép lépcső az lesz, hogy végre láthatom a San Diego Comic Con-t, mert Futaki Attila nagyon kedvesen meghívott és megyünk berúgni, plusz meghúzni Warren Ellis szakállát.

Borítógrafika: Tikos Péter

- A Pinkhell-kezdeményezés születéséről mesélnél egy kicsit?
- Hááá mikó még a sztyeppén legelésztünk a többi dinoszaurusszal, akkó gyütt ugyi hát, hogy na akkó, csinájjuk, meg toljuk azt a képregény szekeret. Sok éve volt, nem tiszták az emlékeim. Legyen saját kiadvány, ahol publikál mindenki, ez volt a cél. Ezek után jött a név választás. Én akkor még viccesen meg is jegyeztem, hogy bármi legyen, csak ne rózsaszín pokol, mert se nem megszólító, se nem vidám, se nem magyar. Aztán arra emlékszem, hogy nyilván az lett, és megjelentünk benne. Ma már persze mindegy, hisz márkanév, és akár Ukkmukkfukk is lehetne a címe, de akkor komoly lelki sérüléseket okozott ez nekem.

- A Pestblog.hu kinek az ötlete volt és hogyan készült el a forgatókönyv? A címválasztást mi inspirálta ?
- A blog közös munka volt. Sajnálom, hogy csak az első rész készült el, még lenne sok történet. Az alapokat rég írtam, egy korábbi ötlet alapjaira. Zsombor a Rohamtól kérte, hogy írjunk valami sorozatot, ami a mai közönséget is megfogja és van esélye, hogy érdeklődést vált ki. A koncepció az volt, hogy fedezzük már fel, hogy igenis klassz Budapesten is képregényhősnek lenni. Nem kell cikinek tartani kis hazánkat, nemcsak Hulk és Pókember ragadhatja el a fantáziád. Lehet itt atomikus beszélő majom, éjjel egymással harcoló graffitik, villamossínek, amik a város ereiként szolgálnak, és nem használt utak, amik új dimenziókat nyitnak. Angyalok, Buda és Pest lelkei, amint harcolnak a lakókért. Főhősünk meg beszámol az egészről a blogon. Kicsit a Warren Ellis féle Transmetropolitan is a fejemben volt. Aztán megbeszéltük Emtrexxel, hogy ő rajzolná, készítettem pár fényképet neki segitségképp, mert nem ismeri Pestet. Viszonylag gyorsan megvolt a cím is. Igazából annyi volt a kérdés, hogy Pestblog, vagy Budapestblog legyen. Mindig is úgy volt, hogy egy srácról szól majd, aki meg akarja írni élményeit, és a blog egy egyszerű választás volt olyanvalaki számára, aki nem tud bejutni még újságírónak sem. A blogot meg kell találni, és fel kell fedezni.

Borítógrafika: Zorro de Bianco és Tikos Péter

- Aztán leültem Csabával, aki már akkor írt is a Rohamnak. Minden oldalt tudtam, le is vázlatoltam, csak nem akartam a szöveget is írni. Átadtunk neki egy storyboard-szerűen megrajzolt dolgot, megbeszéltük mi történik az oldalon és minek kell elhangoznia, és ő megírta a buborék szövegeket, amiket aztán még átnéztünk és javítottunk. Ugyanezt a rajzos dolgot csináltuk Emtrexxel is, és oda-vissza dobáltuk, hogy mi hol legyen. Aztán Emtrexx és Zorgika feldobták az alapszíneket és buborékokat, visszaküldték nekem, én meg rádolgoztam ezekre kicsit...
- Az egésszel csak annyi a bibi, hogy ez egy első rész. Akkor ütne igazán bármekkorát, ha kijöttek volna a következő részek. Akkor tudnánk megmutatni, hogy beindul a blog, hogy milyen városi legendákat tudunk legyártani, és hogy mi is lesz hősünk sorsa.

- Mi volt számodra eddig a legértékesebb elismerés, amit a munkádért kaptál ?
- Nem tudnám megmondani. Csinálni jó, ha elismerik még jobb. Elismerés volt, hogy adtak érte pénzt... Később, hogy meghívtak ide-oda, hogy leveleket kaptam. Az is vicces volt, mikor sok-sok éve a Sushi Strip révén jöttek emberek és aláíratták, és elfogyott. Az egyik legszebb elismerés Boros-Szikszai párostól jött (jobbulást Gábor). Ránéztek egy rajzomra és azt mondták, hogy "hmmm... ez nem is olyan szar!" Egy másik alkalommal online Liam Sharppal beszélgettem és több rajzomat megdícsérte és befavorizálta. Na akkor madarat lehetett volna fogatni velem. Igen, így belegondolva mindig az esik a legjobban, amikor olyan valaki dícsér, akit tisztelek.

- A szívednek legkedvesebb műveid ?
- Shaolin Dead Girl mindenképp... Most már beszélhetek róla. Úgy volt egy ideig, hogy a Crytek játékot csinál belőle. Sajna nem született megegyezés a Sonyval és áttettek minket egy xbox projektre. Iiiiiiiiiiiiiilyen közel voltunk hozzá és akkor most nagyon nagyon boldog lennék.
- Szeretem a Gábor Miki által írt Pétert. A Bábel 2012-t, és a Pestblog.hu-ra is elég büszke vagyok, amit Csabával és Emtrexxvel csináltunk.

- A Shaolin Dead Girl projektedről mondhatnál még pár szót...
- Hát a képregény maga egy elég hektikus hullámvasút utazás, összegyúrva két alapvető szerelmemből... Hetvenes évek zombi és kung fu filmjei... Megpróbál a mese mellett arra is figyelni, hogy kultikus, régimódi is legyen.
- Szerintem azért a cím önmagáért beszél. Nagymellű félmeztelen zombi lány kung fu tudással száll szembe a gonosszal :) ja és Francine Dee játszotta volna :) Mivel ez annyira szörnyen gyenge még kimondva is, hogy megérdemli a komoly kezelést. Ha a komédiát komolyan veszed, és tisztelettel nyúlsz hozzá, akkor remélhetőleg kult lesz belőle. A Farrelly testvérek ennek mesterei.
- A játék kicsit komolyabb volt, sokat merítve a keleti mondavilágból, a kínai mitológiából, meg elég komoly mechanikák és ötletek voltak a képességek mögé gondolva, amik a pályaépítést és játék mechanikát segítettek volna. Még új health system is volt leírva. Készültek modellek, konceptek, dokumentációk, szép lett volna. :)

- Folyamatban lévő és tervezett munkák, képregények ?
- Hát sajna semmi. Lusta öreg ló vagyok. Sokat kivesz a munka belőlem. Egész nap grafikusokat kell terelni. Csak hogy tudd, ez olyan munka, mintha LSD-zett macskákat akarnál terelni egy réten. Nagyon szeretek mindenkit, aki nekünk bedolgozik a Digital Realityhez, de ettől kihullik a hajad. Az óvónő megfogalmazás sokkal közelebb áll az igazsághoz, mint az art direktor cím. A baj, hogy tele lennék ötletekkel és szívesen csinálnám, csak venni kéne a fáradtságot. Régen simán belefért, hogy 9 óra után otthon még 5 órát rajzoltam és írtam. Ma már örülök, ha élek, hogy hazaértem és Luca barátnőm ad egy puszit. Ja és van macskám is :) PIXIE!

- Mivel foglalkozol jelenleg civilben ?
- Digital Reality egyik projektjének vagyok a művészeti vezetője.

- Ki a kedvenc külföldi és magyar képregényszerződ/rajzolód és miért ?
- Túl sokan vannak... És miért? Mert szerintem ők a legjobbak... Csak, hogy ez ne legyen ennyire lapos válasz, nesze lista: Adam Kubert, Ashley Wood, J.H. Williams, Sean Gordon Murphy, Tom Raney Bryan Hitch, Mike Mignola, Chris Bachalo, Adam Hughes, Norm Breyfogle, S.Platt, Travis Charest, Jae Lee, Leinl Yu, Liam Sharp, Eric Canete... nem bírom ki.... be kell valljam... ROB LIEFELD!!! AAAAAAAAAAAAAAArgh... Most már tudjátok sötét titkomat...

- A hazai képregényes élet többi szereplője közül kivel tartod rendszeresen a kapcsolatot (kiadók, szerzők/rajzolók, weboldalak, fórumok)?
- Kicsit le vagyok maradva szociálisan, hisz alig tartom a kapcsolatot a fórumon. Akikkel meg tartom, ott általában azért is, mert dolgozunk együtt vagy barátok vagyunk. Horváth Henrik, Tikos Peti, Sánta Kira, Varga Zsolti, Sallai Peti, Futaki Attila, Ács Zsolt (Emtrexx), Cserkuti Dávid, Gáspár Tamás, Boros Zoltán, Szikszai Gábor...

- Mi a véleményed a jelenlegi hazai képregényes szcéna helyzetéről ? Sok felől hallani, hogy az utóbbi 5-6 év képregényes bummja megtorpanni látszik…
- Elég nehézkesnek látom. Megszaladt az öröm pár éve, hogy már nem ciki a képregény, aztán mindenki be akart szállni, és pofára estek, hogy ez nem is olyan gyors hírnév, meg meggazdagodás, most kicsit letisztult. Maradtak a szívből-lélekből teperők, a keselyűk és az okosak, akik mindig jobban csinálnák, és majd ők megmondják. Szeretlek Chavez, te édes kicsi troll, csináljunk makrancos kémiai retard gyermeket egy éjjel! Meg ne feledjük, hogy kicsik vagyunk. A matek a legegyszerűbb itt. Tegyük fel, amcsiban a lakosság egy ezreléke olvas... Ugyanezt az arányt tartva ott el fogsz adni 25 000 példányt valamiből. Ugyanez az arány nálunk csak úgy 150 főt tenne ki. Ilyen szempontból sose lesz a képregény nagyon populáris nálunk. Bár rengeteget segít a sok hollywoodi film. Sztem továbbra se lesz egy üzletág itthon, de ha születik szeretetből és lelkesedésből néhány jó dolog, akkor minden megtörtént, aminek meg kell történnie.

- Mennyiben segítenek (esetleg hátráltatnak) a magyarországi különböző képregényes kezdeményezések (Képregény.net portál, Képregény Börze, Képregény Fesztivál, etc.)?
- Nem én vagyok akit erről kérdezni kell. Alig járok el ezekre, régen sokkal többet jelen voltam, de belefáradtam sokunkba. Olyan magyar narancs ez a mi kis képregény világunk. Kicsit sárga, savanyú, de esszük, mert más nincs. Szóval gondolom a fórum hasznos. Én magam jobb szeretm csinálni, mint beszélni róla. Kicsit redundánsnak érzem. Olyan nehéz elképzelni, hogy meg akarjam osztani valakivel, hogy igen láttam az Iron Man kettőt, és tök jó volt ugye? De hát ez egyéni szoc problémám, emberek évek óta tudnak arról beszélni, hogy a Hulk vagy Superman az erősebb. Szűk baráti körben nyilván mindenki tudja, hogy nem vagyok normális, és ott ezeket megbeszéljük.
- Nem olvasom már két éve a knetet, épp most jelentkeztem vissza, kérdeztem is mizu.
Nagyon tudok haragudni azokra, akik pl. elmondják, hogy bezzeg ha ő csinálná akkor... Meg a hülye Futakinak könnyű, mert... mittomén csak!!! Attilának rengeteg hibája van, de jó srác, és sokat tett azért, hogy kint megjelenjen. Ugyanezt a rögös utat nyomja Boros és Gáspár is, és kintről nem látni mennyi munka ez. Azok akik beszólnak nem tudnák csinálni. Én erről többet nem is tudok mondani, rágódjanak rajta a net trollok.
- Itthon meg abból kell főzni, ami fentmarad, mert nem lehet képregényből megélni jól. Sajna még mindig látszik a kis gondolkodás... Magyar vagyok, tehát ha nekem nem jó, akkor dögöljön meg a szomszéd tehene is. Adja Galaktusz, hogy ne legyen igazam.

- Mit gondolsz az Alfabéta-díjról? Mennyire látod értékes elismerésnek vagy iránymutatásnak?
- Én úgy hallottam, hogy beszélnek róla. És hogy akik részt vesznek, meg a közönséget is érdekli. Valaki szólt, hogy asszem jelölve vagyok közvetve idén, ami vicces.
- Hírverés és érték, amit képvisel. Ez határoz meg bármilyen díjat. Kit érdekel az Oscar, ha három ember nézi. Szerintem ez egy jó dolog, hogy kezdik komolyan venni az Alfabétát. Tök helyes, hajrá, hajrá!

- Tagja vagy-e a Magyar Képregény Akadémiának, illetve mi a véleményed a tevékenységéről?
- Voltam, de aztán kiegyeztünk egy döntetlenben. Sok időt, és energiát elvett, egyre kevésbé voltam aktív és lelkes. A legjobbakat kívánom nekik, én most nem vagyok aktív, így pihenőpályára parkolt az MKA tagság számomra. Tudom elég kontroverzális, sokan beszólnak nekik, és szerencsére ők se restek visszadumálni :) Ez egészséges, de a céljukat kicsit prioretizálni kéne. Különben sose mozdulnak ki onnan, ahol vannak.

- Szerinted milyen a képregény megítélése a hazai médiában és vajon lehet-e ezen változtatni?
- Olyan amilyen. Lehetne rosszabb, bár nehéz elképzelni hogy. Egy interjún bemutattak, mint Kovács Géza... Egyszer kiírták mögém, hogy a Marvel kiadó szerkesztője vagyok, és hogy teljes legyen a kép, végig Batman képeket vetítettek be. Más alkalommal Vass Réka mosolyogva elmondta, hogy szerinte a képregény hülyeség, és nem is érti minek van, aztán ugyanavval a mosollyal odatartotta a mikrofont, hogy "neked mi a véleményed?"
- Van még hova menni. Csak ehhez sármos, sokat küzdő, értelmes figuráknak be kell jutnia a médiába, akik el tudják adni, hogy a képregény „cool”. Egy megasztárral is beérném már lassan. Kell egy V for Vendetta karakter, aki az élre áll és eljuttatja a tömegekhez a revolúciót. Imádom, hogy Bayer Tóni mennyit foglalkozik mindennel és isten áldja érte, hogy nála egy nap 36 órából áll (komolyan nem értem, hogy van ideje ennyit fórumozni. Van teóriám, miszerint klónozza magát). De te elkezdenél olvasni képregényt, ha a Kultúrházban azt mondják, a Batman nem gagyi? Ha végre Hugh Jackman azt mondja, a képregény klassz, másnap egymillió vásárló szalad le a képregényboltba. Isten törje el a lábam, amiért egyáltalán kimondok ilyet, de még a Győzikére is többen odafigyelnének... Jajj, kivert a hideg a gondolattól... Lépjünk tovább.

- Milyen stratégiával próbálnád meghódítani a képregényt nem ismerők szívét?
- A "tudom, hol laksz és nálam van a lányod" mindig működik.
- Gerilla mozgalom is kell, de a médiában kell megvívni a harcot, és vigyázni ki és mit üzen. Divatosnak kell eladni. Ha egy dagadt 47 éves szemüveges Down-kóros srác (isten szeresse kicsi lelkét), aki anyukájával él azt mondja, olvass képregényt, mert az YO, akkor a képregény nyilván lúzereké. Szedjél össze egy Görög Zitát, egy Ákost, és tedd be őket műsorokba képregényes trikókban. A sorozatokban legyen valaki, aki néha megjegyzéseket tesz, mint a Kill Bill kettőben David Carradine Superman-monológja. Mindig légy finom és határozott. Ne mondd, hogy jó, hanem mutasd! Ne mondd, csináld! Marketingeld a dolgot, ne csak háborogva ríjj, hogy mert bezzeg a batka manó és a szuper manus... Az a belterjes dolgokhoz vezet, ami itt már kőkeményen ki is alakult. Ettől megint kiver a víz. Semmi se öl meg jobban egy mozgalmat, mintha egy érdeklődő feljön egy fórumra és ugyanazt a 20 embert találja ott, akik arról beszélgetnek, hogy most akkor Steve Rogers platinaszőke, vagy csak olyan német übermensch? Nagyon ajánlom, hogy nézzük meg a külföldi fórumokat, milyen ott. Én pl. a geek híreimet a www.toplessrobot.com ról szedem.

- Neked vannak olyan jelenleg megvalósíthatatlannak tűnő terveid, amikbe azonnal belevágnál, ha a körülmények egyszercsak lehetővé tennék ?
- Hogyne. Megcsinálnám az MKA-val a régi álmunkat. Egy világ végén levő kocsmában emberek ülnek, és mindenkinek van egy tanulságos meséje, melyeket különböző rajzolók jelenítenének meg. Amolyan városi legendák elevenedének meg. Lost és X-akták közti dolog. Nagyon sok ötlet van hozzá, és nagyot ütne. Aztán ott van ugye Shaolin Dead Girl, a drágám. Csinálnék egy szuperhős csapatot is, de nagyon földire és komolyra véve. Ezen kivül még millió dolog. Filmet és játékot is jó volna csinálni. Alapvetően olyasmit csinálnék, mint most. Magam köré gyüjteném a kedvenc művészeimet és terelgetném a macskanyájat.

- Ha belebújhatnál egy képregényhős bőrébe, ki lennél ? Ki áll a legközelebb hozzád ?
- Legközelebb Batman áll, mert ember, és te is lehetnél Batman. Sose lehetnél Superman. De nem szeretnék Batman lenni, mert nem látok jól a sötétben és beakadna a hülye köpenyem, és ezért iszonyúan elkennék az arcom. Szívesen lennék MODOK. Ő a legjobb!!!

- Ha kérdezhetnél valamit a hazai képregényes élet valamelyik alakjától, ki lenne az és mit kérdeznél?
- Cserkuti Dávidtól. "Figyu, van még egy szál cigid?"
- Emtrexxtől. "Mikor jelenik meg a 12 óra?"
- Futakitól. "Itthagyjuk a csajokat és benyúlunk Karen Berger szoknyája alá?"
- Tikos Petitől. "Még mindig nincs kész???"
- Pilcz Rolitól. "Ez most komoly?"
- Attól a szép rohamos lánytól. "És ha senki nem látja, akkor se?"

Geek deviantartos galériája.
A Mytran Wars bemutatója a jútyúbon.
Pestblog.hu kritika a Könyvesblogon és az Oposszumon. 

Ebből lett a cserebogár: Ridley Scott arra vállalkozott, hogy bemutassa Robin Hood legendájának eredetét – ki volt ő, és miért vált törvényenkívülivé, aki a gazdagoktól lopott, hogy adhasson a szegényeknek? Hollywood az utóbbi években több próbálkozást is tett arra, hogy mítoszokat és legendákat csupaszítson le egy lehetséges valóságmagig – és e próbálkozások (Trója, Artúr király) rendre kudarcot vallottak. Ez a jelek szerint kevés volt hozzá, hogy elbátortalanítsa Scottot, dacára annak, hogy az eredeti tervek drasztikusan másról szóltak. A 2007-es (még Nottingham című) forgatókönyv hőse a törvényenkívüli igazságosztóról szóló korábbi művek gazembere, Nottingham Seriffje volt, vagyis a film kivételesen az ő szemszögéből mutatta volna be az egyébként unalomig ismert eseményeket. Végül ettől a koncepciótól Scotték olyan messzire kerültek, hogy a Seriff csak időről-időre bukkan fel, jelentéktelen mellékszereplőként, afféle komikus mellékzöngeként, akinek szerencsétlenségein a néző jókat kárörvendhet. A legenda híján maradnak a középkori filmektől megszokott udvari intrikák és gazságok, időnkénti csatajelenetekkel, amikben szürke karakterek vagdalkoznak, látszólag minden ok nélkül.

A XII. század legvégén Oroszlánszívű Richárd utolsó csatáját vívja hosszú, 10 éves hadjáratában, napokkal hazatérése előtt Angliába – ám egy szerencsés várvédő túl jól irányzott nyila utat talál magának a király nyakába, a csatamezőn kipurcanó fenség ostoba testvére meg Anglia trónjára. Miközben a franciák az udvar árulója, Sir Godfrey segítségével készülnek lerohanni az arrogáns és inkompetens uralkodó miatt a polgárháború felé sodródó országot, a Richárd alatt szolgált Robin Longstride, néhány bajtársa társaságában, Nottinghambe érkezik, és akarva-akaratlanul is belekeveredik a kaszabolásokba.

A Robin Hood, ha nem is feltétlenül rossz, de teljesen érdektelen és felesleges film. Az önnön legendájától megfosztott karakter minden cél és ok nélkül botladozik, háttérben a messze nem eléggé epikus történelmi tablóval, és semmiféle meggyőződés vagy tűz nincs benne, de még csak élet sem. Mintha mindenhova véletlenül kerülne oda, és mindent teljesen félvállról csinálna. Amolyan „na jó, ha már úgyis itt egy szép nő, akkor beleszeretek”, és „na jó, ha már úgyis itt egy csata, akkor megvívom” attitűddel vesz részt az eseményekben, és amennyi gondot az írók fordítottak a motivációira és a hátterére, a néző egyáltalán nem lepődne meg, ha a film bármelyik pontján csak úgy meggondolná magát, és ellovagolna valahova, maga mögött hagyva az egész hóbelevancot. Russell Crowe mindenestre biztosan jobban járt volna, ha így tesz a forgatáson, mert szinte üvölt róla, hogy rohadtul unja a banánt – annyi erő és lelkesedés van a játékában, mint egy agyonütött szúnyogban, és sajnos ugyanez áll Cate Blanchettre is, aki a menetrend szerinti szép mosolyokat leszámítva semmit nem képes nyújtani. Hogy kettejük közt mennyire szikrázik a levegő, arra már kár is kitérni, de egyébként nem járt jobban a szerepével Mark Strong és William Hurt sem.

Ha pedig egy akció-kalandban nincs kivel azonosulni, és nincs kiért izgulni, akkor a legnagyszerűbb csatajelenetek is feleslegesek – nem mintha itt beszélhetnénk ilyenekről. A harcok közepesen látványosak, nem érződik rajtuk semmi különösebb kreativitás, ahogy a 130 milliós költségvetés sem, a dögös lassításban kilőtt nyílvessző meg már majd’ két évtizede is legalább ilyen jól nézett ki, amikor még Kevin Costner állt a hátterében. A sherwoodi zsiványokra előreutaló, random felbukkanó gyerekbanda meg kifejezetten kínos történetelem. Egyedül a rutinos operatőri munka, a kellemes zene, és a soványka szerepébe is sikerrel életet lehelő Max Von Sydow menti, ami menthető – de legyünk őszinték, itt bizony nem sok minden menthető. Valaki szólhatna már Hollywoodnak, hogy a legendák okkal legendák: nem kell a „valóságot” keresni mögöttük, mert elvész a lényeg.