A hardcore ovis legendárium egyik legambíciózusabb fejezete elmondja, hogy a WWF műsoroknak létezett egy spéci, vágatlan változata, amelyben az ismert mutatványosok nem az arcközeli oxigénmolekulákat fenyítették nonstop, hanem, például, egymás bőrét tépték le és ették meg, sőt előfordult olyan is, hogy Tomi mosóport zúdítottak a satupadba űzött ellenfél ÜVÖLTŐ SZÁJÁBA. Ezt a műsort éjfélkor, tehát a lefekvés utáni ötödik óra metafizikai bizsergésében, a misztikus hangzású 9-es csatornán vetítették.

…Az információ birtokosainak furcsa, nem evilági hangon cuppant a cipője az udvar kövén, a homokváruk peckesebben állt a többiekénél, tekintetükben félreismerhetetlenül lobogott a poszt-tévémaciánus öntudat tüze, és mindig-mindig volt Hubba-Bubbájuk.
Magyarán szólva iniciáltak, beavatottak voltak, a többiek pedig azok, akik továbbra is zsákszámra lopták az óvónő gyerekének jugóból szervált klafa sárga indiánjait, és akiket Abdallah Ibn Majmun nemes egyszerűséggel úgy nevez: „a seggek”.

A nyolcvanas évek sokaknak a karcjátékot (sic!), a „müllertejet”, Bruce Lee-t, a Popcorn magazint, valamint a szagosradír mértéktelen fogyasztását jelentette – volt azonban egy dolog, aminek hiányában a fentiek birtokosa/művelője/nézője/fogyasztója csupán izzadt hónaljú strébernek érezhette magát, olyannak, aki csak mímeli a nagyokat. Ez pedig: a kábel.

Ugyanis, míg a „seggek” kipihent arcán reggelente a Magyar Népmesék bamba, szürkéskék fénye villogott, addig az udvaron a kiválasztottak mindenféle Super Channel-ről, Sky One-ról és hasonlókról suttogtak. GI-Joe, Filmation Ghostbusters, M.A.S.K., Cops – többek között ezek a „felnőtt műsorok” voltak azok, amikhez a háztetőjükön PARABOLA-ANTENNÁT őrzők, a jövő birtokosai hozzáférhettek.
És persze a WWF bajnokság (manapság már WWE), benne Royal Rumble-lal, Survivor Series-zel, és ezek főszereplő héroszaival: Earthquake, Texas Tornado, Ultimate Warrior és Hulk Hogan kompániájával.

A fentieket figyelembe véve cseppet sem meglepő tehát, hogy a játékboltok polcain az ő vinyl hasonmásaikkal is könnyen szembetalálkozhatunk.
A figura Hulk Hogan, a MESTER legendás pólóletépésnek csúcspontját jeleníti meg, ijesztő hitelességgel. Komolyan mondom, nem is tudom, kinek nem könnyezik be a szeme ilyen böszmenagy büntetés láttán, legalább egy ici-picit. Hulk minden meccsén ezzel az agressziótól vibráló produkcióval nyitott, a közönség pedig féktelenül őrjöngött, mert megértette: két, legfeljebb három perc, és a fecnikre tépett póló sorsára jut majd az ellenfél is.

A szobrocska szépen kidolgozott, a póz tökéletes, az izomzat és az arc hibátlan (ah…), tehát dögös az egész. A figura a kevésbé mozgatható fajták közé tartozik, vagyis a készítők inkább szánták dísztárgynak, mint a rapid termelődő gyermeknyál halálos áldozatának – és képes is betölteni ezt a funkciót.

Akit tehát érdekel a pankráció, vagy aki úgy érzi, szívesen tartana egy múltba révedős sessiont pukkanós rágóval, magyar dzsedibábuval és Black Emanuelle-el körülbástyázva magát, mindenképpen nézzen utána a dolognak.

Nemrég ünnepelte a Geekz első születésnapját, ennek aprópóján a szerkesztőség tagjai összegyűjtötték kedvenc tagline-jaikat. Pezsgő és csokitorta helyett ezúton nyújtjuk át olvasóinknak rendhagyó ajándékunkat, amiben bármiféle műfaji, minőség- és időbeli megkötés nélkül válogattuk össze a szívünkhöz legközelebb álló tagline-okat. A poszt végén szavazni is lehet a legjobbra, a kommentekben pedig természetesen jöhetnek a személyes kedvencek.

Hamlet

1. "If adventure has a name it must be Indiana Jones" (Végzet temploma)
2. "Do you like fish? Well, he likes you too..." (Cápa)
3. "When the smoke clears, it just means he's reloading." (Desperado)
4. "Believe it or not - he's the good guy" (Hellboy 2)
5. "You know the name. You know the number." (GoldenEye)

Chavez

1. "Lone wolf and son. The greatest team in the history of mass slaughter." (Shogun Assassin)
2. "Today, I killed my best friend." (Battle Royale)
3. "Ai wa, kanari itai. (Love really hurts.)" (Ichi The Killer)
4. "Sonny Chiba, hired to kill... If his kick doesn't get you... his fatal fist
will!" (Karate Kiba)
5. "If you've got to fight...fight dirty!" (The Street Fighter)
6. "Sonny Chiba, The Streetfighter is back as the meanest, bloodiest, most
violent ass-kicking lung ripping mother yet!" (The Bodyguard)
7. "The one guy you trust to get your back when a whole city's trying to put a
bullet in it." (Brother)

Köbli Norbert

„As the countdown begins for the 21th century there is still one number you can always count on.” (The World is Not Enough, 1999)
„We've always believed we weren't alone in the Universe. On July 4th we'll wish we were.” (Independence Day, 1996)
„Whoever saves one life, saves the world entire.” (Schindler’s List, 1993)
„Part man. Part machine. All cop.” (Robocop, 1987)
„In space no one can hear you scream!” és „This time – it’s war!” (Alien, 1979 és Aliens, 1986)
„Does for rock and roll what "The Sound of Music" did for hills.” (This is Spinal Tap, 1984)
„A long time ago, in a galaxy far, far away...” (Star Wars, 1977)
„A man went looking for America and couldn't find it anywhere!” (Easy Rider, 1969)
"This is Benjamin. He's a little worried about his future.” (The Graduate, 1967)
„Check in. Relax. Take a shower.” (Psycho, 1960)

Ramiz

"Exterminate all rational thought." (Naked Lunch)
"When there's no more room in hell, the dead will walk the earth." (Dawn Of The Dead)
"On every street in every city, there's a nobody who dreams of being a somebody." (Taxi Driver)
"Zombies, guns, and sex, OH MY!!!" (Dellamore Dellamorte)
"No More Mr Nice Guy." (Payback)
"Live by the code. Die by the code." (Ghost Dog)
"You don't assign him to murder cases, You just turn him loose." (Dirty Harry)

Pinkhell

"There are no clean getaways" (Nem vénnek való vidék)
"If Nancy Doesn't Wake Up Screaming She Won't Wake Up At All..." (Rémálom az Elm utcában)
"Trapped in time. Surrounded by evil. Low on gas." (Army of Darkness)
"Protecting the Earth from the scum of the universe." (Men in Black)
"Look up! Look up! (Angels in America)" (Angels in America)

Beyonder

1. „In Heaven Everything Is Fine." (Radírfej / Eraserhead, 1977)
2. „When there's no more room in hell, the dead will walk the earth." (Holtak hajnala / Dawn of the Dead, 1978)
3. "...look closer." (Amerikai szépség / American Beauty, 1999)
4. „The lucky ones die first." (A sziklák szeme / The Hills Have Eyes, 1977; 2006)
5. "I told you... you know nothing about wickedness" (A sanghaji asszony / The Lady From Shanghai, 1948)
6. "Crime is a disease, he's the cure" (Kobra / Cobra, 1986)
7. „Nice planet. We'll take it!" (Támad a Mars! / Mars Attacks!,1996)
8. „She's brown sugar and spice, but if you don't treat her nice, she'll put you on ice!" (Foxy Brown, 1974)
9. "He knows no fear, he knows no danger, he knows nothing" (Johnny English, 2003)
10. „If you see only one movie this year...you ought to get out more often." (Csupasz pisztoly 2½ / The Naked Gun 2½, 1991)

Santito

Bajtai András

1. "There were three men in her life. One to take her... one to love her... and one to kill her." (Once Upon A Time in the West, 1968)
2. "There's only ONE thing wrong with the Davis baby... It's Alive. (It's Alive, 1974)
3. "Why is his head worth one million dollars and the lives of 21 people?" (Bring Me The Head of Alfredo Garcia, 1974)
4. "WANTED. For Assault, Armed Robbery and Committing a Lewd and Immoral Dance with a Chocolate Pudding." (Take The Money and Run, 1969)
5. "No one can eat fifty eggs." (Cool Hand Luke, 1967) 

 (update: A TOP5 tagline magyarul Beyonder kommentjében olvasható.)

Kár lenne most azon elmélkedni, hogy mennyiben tette tönkre a sorozatírók sztrájkja a Hősök második évadát, hogy mi lett volna, ha nem csonka évadként kell a készítőknek befejezniük ezt az évadot. Az eredeti elképzelések szerint ugyanis ez a 11 epizód csak a második évad első fejezetét képezte volna, és lett volna még további kettő fejezet, a mostani évadzáró eseményeket pedig végül csak kényszerűségből változtatták meg, mint az nemrég kiderült. Azonban semmilyen külső tényező sem változtathatja meg lényegesen azt a tényt, hogy a Hősök második évadjának színvonala az első évadhoz képest erőteljesen megzuhant, pedig mindvégig érezni, hogy a készítők nagyon igyekeztek. (Vigyázat, spoilerekkel teleszórt kritika.)

Az eredeti elképzelés szerint ugyanis a Shanti-vírus elterjedt volna, ám a várva várt apokalipszist végül lecserélték egy sokkal gyengébb Nathan Petrelli elleni merényletre, ám sem ezzel a cliffhangerrel, sem pedig Niki Sanders bennégésével nem sikerült túl sok álmatlan éjszakát okozniuk, hiszen már ennek az évadnak az elején is a nevetségesség határát súrolva hozták vissza egymás után a halottnak hitt szereplőket.

Arról nem is beszélve, hogy az élők sorába ily módon visszatért (jó darabig amnéziás) Peter Petrelli Jedi-trükkjei legalább annyira túlhajszoltnak hatnak, mint Elle Bishop Palpatine szenátort megidéző elektromos mutatványai, az összhatást pedig tovább rontja, hogy ami sikerült Daryl Hannah-nak (Elle Driver – Kill Bill), az már nem igazán megy Kristen Bellnek, aki egyszerűen képtelen hiteles módon eljátszani a vérfagyasztóan kíméletlen szőke hajú rideg gonosztevő karakterét.

Az írók érezhetően sokat erőlködtek, hiszen az első évadot jellemző hibátlan és egyre hatásosabban építkező dramaturgia helyett ezúttal csak össze-vissza kapkodást és fejetlenséget kapunk, az események egy pillanatra sem állnak össze egyetlen értelmes alakzatba sem. Párhuzamosan derül fény a szülők bűnös tetteire, és zajlik a vírus elterjedése elleni küzdelem, miközben felesleges kitérők és zsákutcák rontják az összhatást, melyek közül az egyik legzavaróbb Peter Petrelli új szerelmének a sorozatba emelése, majd hirtelen eltüntetése.

Mindeközben a sok időbeli ugrálás is egyre inkább erőltetettnek hat, melyek érzésem szerint leginkább az ötlettelenségből fakadtak, habár Hiro középkori Japánban való kalandozásai, és Takezo Kenseivel való egyre ambivalensebbé váló viszonya eleinte magukban hordozták a mítosz és történelem ellentmondásos viszonyának leleplezését, ám Kensei az öregedésre képtelen Adam Monroe-vá változtatása és a múltból a jelenbe inkarnálódása megint csak agyoncsapta az ebben az epikus szálban meghúzódó lehetőségek ésszerű kiaknázását.

Az új hősök szerepeltetése is leginkább csak csalódásra adott okot, a New Orleans-i Monica Dawson figurája ugyanis legalább annyira halvány marad, mint Maya Herreraé és bátyjáé, szintúgy a képességeik. A Dawson-lány vizualitás útján történő képesség-elsajátítása leginkább Peter Petrelli másolás-skillje klónjának tűnik, miközben az egésznek olyan kínosan gyermeteg Disney-feelingje van, míg a Herrera-lány voodoo-pusztítása csak ócska okkultizmusként hat. Dawson karaktere mögött ráadásul ugyanazt a szándékot érzem, mint Claire Benett és ifjú udvarlójának titkolni próbált szerelme mögött, vagyis hogy az egyre fiatalabb réteget célozták meg, a romantikus és kamaszosan nyálas betétek azonban csak tovább roncsolták az évad összhatását.

Az összeesküvés-elméletek helyett például teremthettek volna egy valamire való, és komolyan vehető negatív hőst, amelynek hiánya érezhetően belengi az egész évadot. Sylar visszatérése megint csak egy hiábavaló vaktöltény, pedig az első évadban az ő ügyesen megrajzolt fenyegető karaktere hatásosan képezte az epizódok központi magját. Itt azonban még csak igazi negatív hőssel sem találkozunk, ha csak Elle Bishopot vagy az apját nem annak szánták.

Kifejezetten sajnálatos az is, hogy pszichológiailag szinte semmit sem kezdtek a kitaszítottság és a másság nyomasztóan tudathasadásos érzésével, amely elvileg az összes szereplő életét meg kellett volna, hogy változtassa ilyen vagy olyan módon. Ehelyett itt szaladgálnak ezek a lelkileg kiegyensúlyozott, műanyag alakok, akik ugyanúgy élik hétköznapi és szuperhős életüket, mintha teljesen átlagos arcok volnának a tömegből. Tegyük azért  hozzá, hogy a Claire Benett-szálban még nyomokban megtalálhatjuk a  hőslét pszichológiai aspektusát, ám végül azt is veszni hagyják a tinédzser lázadás és szerelem kedvéért.

A megvalósítással persze nincsenek gondok, és azt is el kell ismerni, hogy az epizódok még a fentiek ellenére is pörögnek, hiszen ügyesen adagolják az izgalmakat és fordulatokat, az egész azonban nem lép túl a hamar kifulladó és érdektelenné váló popcorn-jellegű szórakoztatásnál. A Hősök második évadjában sem elmélyült jellemrajzokkal, sem pedig katartikus összecsapásokkal nem találkozhatunk. Ehelyett elbagatellizálják a témából adódó konfliktusokat, és olcsó bűvésztrükkökre cserélik a hősmitológiában meghúzódó mélységet.

Jenna (Jameson), a pornó "szakma" veterán szöszibögyije, ahelyett, hogy remegő tagokkal, ernyedten hullana bele Isten szexszel élő teremtményeinek mérhetetlenül hatalmas halmazába, ahol aztán mégoly izgi sikkantásait is 7-8 másodperc alatt felnyalná a kéjenc idő, vagy esetleg a szomszéd bácsika hallójárataiban tűnne el mindörökre - sztárrá vált. Kultikus kúrógéppé, vagy mondjuk inkább így: szuper szúróvá (hogy rettentő bizonytalanul, de mégiscsak megidézzük Babits Mihályt, aki, úgy véljük, szintén dughatott párszor, de akit aztán buta becsvágya ennél magasabb hegycsúcsokra, könnyed leoninusok közé is elrepített - s most igen magas szinten csodáljuk őtet ezért).

A tény, amely meredező kíváncsiságunkat a figura irányába azon nyomban lelohasztja, hogy Jenna-t bizony ruhában találjuk. Pedig az egyéb hírességeket mindig szakmájuk miliőjébe burkolózva, tehát mondjuk furcsán csillogó kémcsövek közt, esetleg barna könyvtárszobában szokták ábrázolni - kevéssé érthető tehát, miért nem lóg ki J.J. arcából egy 32 centiméteres fallosz, vagy hogy miért nem látjuk legalább a csöcseit. Az intellektuális zavar tovább fokozódik, a szex témájához dörgölőző gondolataink pedig (normális esetben) végképp szanaszét spriccelnek, amikor meglátjuk a hölgy szolidan oszladozó lábát. Szóval kapunk egy - szakmájához képest - állig begombolkozott pornósztárt, akinek ráadásul rothad a vádlija. Hercig.

Mindemellett a figura tetszetős, igen szépen kidolgozott darab: a hölgy, ha nem is intimpírszingjeiről, de élettel teli szemeiről tökéletesen felismerhető. Úgyhogy, ha valaki nem képes csodálatát nemesebb domborzatok felé irányítani, minden bizonnyal boldog tulajdonosa lesz ennek a szobrocskának.
  

Batman - Dark Knight: elméletben, képregényben, filmen, minden mennyiségben. A műsor vendége Csákvári Géza filmkritikus, vele a stúdióban Trillian, Yvonne, Kubiszyn Viktor és én.

http://uj.tilos.hu/online/2008/08/07/1630.mp3

http://uj.tilos.hu/online/2008/08/07/1700.mp3

http://uj.tilos.hu/online/2008/08/07/1730.mp3

http://uj.tilos.hu/online/2008/08/07/1800.mp3

Olcsóbb fogás aligha létezik annál, mint amikor a recenzens a recenzálás nehézségeiről panaszkodik rögtön a recenzió legelején, ahelyett, hogy egyből belevágna a közepébe, és jól megmondaná (keményen, férfiasan), hogy hánycsillag. Mégis muszáj erre pazarolnom a karaktert, mert lehetetlen nem elmélázni azon, hogy egy efféle filmmonstrumot hogyan kéne / szabadna megközelíteni. Kezdhetnénk az IMDB-s őrülettel, Ledger halálával, vagy azzal, hogy az amerikai kritikusok mely nagy klasszikusokkal vetették össze a filmet. Ebbe a zsákutcába most, a kedves olvasók engedelmével, nem mennék bele. Nem csak azért nem, mert lesznek bőven, akik ezt (jobb ötlet híján) helyettem is megteszik, hanem mert A sötét lovag megérdemli, hogy a bulvár és hype helyett csak a filmre koncentráljunk. A továbbiakban tehát lelkendező laudáció vagy csakazértis fikázás helyett, higgadtnak tervezett, de szubjektív értékelés következik. (Utamat böhömnagy SPOILEREK szegélyezik majd.)

Nolan három évvel ezelőtti, újratöltött Batmanjében látszólag helyén volt minden. Mesteremberesen kidolgozott, de némileg steril és hideg munkának tűnt, ahol a rendező, mint egy stréber diák, felmondta a kötelező tananyagot. Nem lehetett belekötni, de valami hiányzott. Utólag már könnyű megmondani: a Joker.

Batman / Wayne önmagában unalmas figura, maszkban munkaköri kötelessége az érzelemmentes keménykedés, civilben pedig kénytelen az üresfejű átlagmilliomost alakítani. Christian Bale ráadásul, a maga introvertált alkatával, bármilyen zseniális színész, még inkább elidegeníti tőlünk ezt a karaktert (kontrasztként gondoljunk Clooney Batmanjére – vagy inkább ne). A nemezisnek ennél fogva harsánynak, izgalmas, extrovertáltnak kell lennie. A Batman: kezdődik!-ben hiányzott ez a figura, itt adott. Ez a Joker azonban nem az a Joker. Nicholson verziója gyámoltalan cserkészfiú a Ledger által alakított karakterhez képest. Előbbi egy kisstílű, nagyon is emberi bohóc, akit izgatnak a földi örömök – Vicki Vale, példának okáért –, utóbbi viszont ezeken már rég túl van. Se múltja, se identitása, se anyagi motivációi nincsenek. Nevezhetjük egyszerű pszichopatának, de több annál: szimbólum. Ő az a kisördög, aki a rajzfilmekben, vígjátékokban a főhős vállán ücsörög, és állandóan a rosszra próbálja csábítani gazdáját. Itt nem egy embert, hanem egy egész várost és egy egész eszmét próbál korrumpálni. Nem azért, mert a bűn kifizetődőbb, hanem mert jó látni, hogy a jó pofára esik. Ledger Jokerét irritálja a rend, és a káosz nagyköveteként le akar mindent amortizálni.

Vele szemben áll a rend képviselője, Harvey Dent, a Fehér Lovag, aki arra hívatott, hogy kisöpörje a fertőt Gothamből. Fiatal, bátor és idealista: tökéletes alany Joker játszmájában. A tét: bebizonyítani, hogy egy ilyen embert is meg lehet fosztani a hitétől, és szét lehet zúzni a reményeit. A játékostárs a harmadik pólus, a Sötét Lovag, igaz – és ez a legördögibb Joker tervében – ő nem is tudja, hogy egy játékban vesz részt. Joker arra alapoz, hogy ő és Batman épp ugyanolyanok, társadalomkívüliek, pszichopaták mindketten. Vagy ők azok, akik egyedül normálisak – csak nézőpont kérdése. Épp ezért, Joker nem is akarja elpusztítani Batmant, mert szüksége van a játszótársra.

Nagy kár, hogy ezt Nolanék mind jól a szánkba is rágják.

Először Alfred mondja ki a tutit Joker igazi természetéről („Some men just want to watch the world burn.”), majd Dent vetíti előre saját végzetét („You either die a hero or you live long enough to see yourself become the villain.”), végül maga Joker is összefoglalja röviden a fenti bekezdést („ I don't want to kill you! What would I do without you? Go back to ripping off mob dealers? No, no, you... you complete me.”)

Már a Batman: kezdődik!-re is jellemző volt, hogy a szereplők szinte mindent kimondtak. A főgonosz Ra's Al Ghul-tól Wayne barátnőjéig mindenki szorgalmasan elszavalta, hogy mit jelképez a saját karaktere. Jellemező jelenet, amikor Bruce apját lelövik, és az nem azt mondja, ami ilyenkor elvárható lenne („aaaaaaaaarrrghhhh”), hanem (visszautalva korábbi tanításaira) belenéz a kis Bruce szemébe, és elsuttogja, hogy „Ne félj”.

Abban a filmben minden egyes jelenet, szereplő, fű, fa, bokor valamiféleképpen a fő témára (bosszú jogossága, felelősségvállalás kérdése) rezonált, és ez a monománia ugyanúgy jellemző A sötét lovagra is. Az, ahogy Nolan megrajzolja a három karakter viszonyrendszerét, hibátlan. Joker és Batman komplementer-jellegének felvetése nem csak, hogy logikusan következik a cselekményből, de a gondolat hű a képregényhez is, azaz Alan Moore legendás Gyilkos tréfájához, de ugyanígy megemlíthető még a Morrison-McKean féle Arkham elmegyógyintézet is, mint inspiráció. Világos tehát a képlet, hogy ki kinek az oldalán áll, ki mit képvisel és mit szimbolizál.
 
Megismételném: a film koncepciója tökéletes, Nolan tudja, mit akar mondani, és azt is mondja. Lehet viszont, hogy néhol inkább mutatnia kéne. Kicsit bátrabban, kicsit expresszívebben. Ha nem kapnánk meg minden tanulságot előemésztve, több misztikum maradna a filmben, ráadásul a célul kitűzött realizmust és pszichológia hitelességet is jobban szolgálná, ha nem lennének annyira stilizáltak a dialógok. (Külön bekezdést érne, hogy mennyire számít realista megközelítésnek az, amikor Batman 20 métereket zuhan, mégsem lesz kutya baja sem, holott tudjuk, hogy szuperereje speciel nincsen.)

És, ha már a hitelességnél tartunk, úgy érezem, a film kulcspillanata, Harvey Dent (fizikai deformációját követő) lelki átváltozásának - vagy kevésbé költőien: bekattanásának  - megindoklása gyenge lábakon áll. Odáig érthető, hogy Dent dühében bosszút áll a patkánnyá vált rendőrök családján, de hogy utána Gordon ellen fordul, az érthetetlen. Neki tudnia kellene (és tudja is), hogy ha csak egyetlen tisztességes rendőr van Gothamban, akkor az épp Gordon. A másik problémás jelenet Joker hajó-robbantós pszichológiai kísérlete, melynek végén, egy kétségkívül hatásos jelenetben, mind a jómunkásemberek, mind a fegyencek visszautasítják, hogy gyilkossá (és a gyilkolásban cinkossá) váljanak a túlélés érdekében. Ezzel megdől Joker tétele („You'll see, I'll show you, that when the chips are down, these uh... civilized people, they'll eat each other.”), győz az emberben lakozó emberség az állatias ösztönök felett. Mindez szép, de hol marad a realizmus? Ki hiszi el, hogy hasonló helyzetben az emberek „nem zabálják fel egymást”?

Akkor lenne valóban sötét A sötét lovag világa, ha Nolan elég bátor lenne ahhoz, hogy igazat adjon Jokernek.

Ez így inkább tűnik halivudi megoldásnak, kompromisszumnak a gyengébb gyomrú nézők felé, mint a film világából következő logikus fejleménynek. Tegyük gyorsan hozzá: egy PG13-as filmhez képest így is rendkívüli mélységekig merészkednek el az alkotók. Nincs igazi happy end, és ha az imént kifogásolt morális felmentést nem számítjuk, a film végig tartja magát a borongós, reménytelenséget sugalló hangulathoz. A sötét lovagot nézve tényleg átérezhető, milyen az, amikor a korrupció, az erkölcsi rothadás felemészt egy egész várost. Káosz, entrópia, apokalipszis előtti hangulat: nyilván nem véletlen, hogy sokaknak egyből a 9/11 utáni megtébolyodott Amerika jutott eszébe. Később ráadásul, a Batman által alkalmazott „kínzás” és törvénytelen lehallgatás apropóján még arról is elmélázhat a néző, hogy a terroristák (itt: a Joker) elleni harcban meddig lehet elmenni. Ez az olvasat azonban, szerencsére, már nincs belénk sulykolva.

És most jönne a lelkendezős rész, arról, hogy miért zseniális, a felsorolt hibák ellenére is, A sötét lovag. Hogy nem csak Ledger, de Aaron Eckhart is tökéletes a szerepében (Bale-t felesleges említeni, ő mindig az), hogy a szövevényesnek tűnő cselekményszálak egy pillanatra sem válnak követhetetlenné, hogy a fordulatok tökéletes ritmusban vannak adagolva, hogy az akcióbetétek brutálisan jók és – igen – sokszor még viccesek is, hogy a látszólag funkciótlan hongkongi kiruccanás se lóg ki a filmből, vagy hogy még a jamesbondos Q-koppintás is jól áll neki.

Ehelyett inkább arról, hogy mi is a legnagyobb erénye A sötét lovagnak. Ahogy egy kolléga is megállapította az aintitcoolon, Nolan felnőttszámba veszi a  szereplőit és a nézőit is, úgy, ahogy azt képregényfilmben előtte még soha nem tette senki. Banálisan fog hangzani, de ez a film nem képregényfilm, hanem csak FILM, így, nagybetűvel. Vegytiszta szórakozást nyújt, de közben rendkívül okosan – mégha néha túl bőbeszédűen is – aktuális problémákat vet fel, és komplex morális dilemmákat prezentál. Kábé itt kezdődik a művészet.

A sötét lovag / The Dark Knight (amerikai, 2008)

Rendezte: Christopher Nolan. Írta: Christopher Nolan, Jonathan Nolan és David S. Goyer. Kép: Wally Pfister. Zene: James Newton Howard és Hans Zimmer. Szereplők: Christian Bale (Bruce Wayne / Batman), Heath Ledger (Joker), Aaron Eckhart (Harvey Dent), Michael Caine (Alfred), Maggie Gyllenhaal (Rachel), Gary Oldman (Gordon), Morgan Freeman (Fox). Feliratos. 152 perc
 

A stoner filmeknek komoly hagyományuk alakult ki a 90-es években, ebben a műfajban indul a Pineapple Express is, amely az akciófilmmel próbálja keresztezni ezt a szubzsánert. Az amerikai bemutató épp ma van, úgyhogy a tovább után látható tréler nem friss, de nem is ez az apropó, hanem az alábbi interjú, amelyben a film főszereplője, Seth Rogen osztja meg gondolatait a Daily Show közönségével. Tanácsa a gyerekeknek: "Hagyjátok ott az iskolát, szívjatok el egy tonnányi füvet, majd írjatok az élményeitekből filmet!" Neki bejött.

A Hold gyönyörű szép. Egy hatalmas ezüst dollár, amit Isten feldobott. És a sérült oldala került felülre… Ezért teremtette a világot. (Harvey Dent, a.k.a. Kétarcú)

Véletlen és fatalizmus – ezek Grant Morrison és Dave McKean majd húsz évvel ezelőtt kiadott graphic novel-jének működtető erői, logikái.

…

Már abban is van valami váratlan s egyben sorsszerű, hogy pont most, mikor a nappalok a hátralévő éjszakák, az éjszakák pedig a bárányok számolgatásával telnek, és mindenki, kortól, nemtől, zöld avagy bozontos hajkoronától függetlenül minden idők legjobb filmjét áhítva készül Bruce Wayne surrogó entrée-jára, a Képes Kiadó – amolyan A5-ös nikotintapasz gyanánt – elérhetővé tette a hazai közönség számára is ezt a már ötlet szintjén is félelmetesen nagyszerű kísérletet, amiben is Bob Kane és Bill Finger 1939-es ihletésű lovagja a fekete legsötétebb árnyalataiban kapálózik lélegzetvételnyi fény után.

A világháborút követő derűvárás, majd az agresszív popkultúrával szembeni aggodalmakat publicisztikai vitorláiba ügyesen befogó Fredric Wertham kelendő tévedése folytán felvett, a batman-i lényeggel biccentőviszonyban sem levő személyiség-tónusok egyre sötétebben történő átsatírozása az 1986-os, Batman: The Dark Knight Returns fémjelezte koncepcionális reboot alkalmával már örvendetes eredményeket könyvelhetett el, Frank Millerék értékesítési és kritikai sikereinek farvizén azonban két ambiciózus fiatalember nem pusztán a franchise legzordabb, legnyomorúságosabb történetével evezett a bátrabb olvasók elé: deheroizáló szerzeményükkel remegő húscafatokra és pszichotikus víziókra szaggatták a szuperemberek kaptafakompatibilis mítoszát. 

Grant Morrison, Dave McKean: Batman: Arkham elmegyógyintézet.

Április elsején a Batman által feltöltött Arkhamban meglazulnak a szíjak és lehullik minden kényszerzubbony: Jokerék átveszik a személyzettől a kontrollt, és túszként tartják őket; követelésük mindössze egy látogató.

Igen, ő.

És igen, „hősünk” bemegy, tudjuk és tudja: ez a sorsa.

Nem, a véletlen és a fatalizmus helyett itt még mintha inkább a ponyvás lazaság medreiben hömpölyögne a kettéágazó cselekmény. Zavarba ejtő ritmikával vált a képregény a tébolyult túszdráma és az intézet huszadik század elejébe kalauzoló eredettörténete között. E kronológia puszta ténye persze nem sokkoló. A tulajdon szüzséiben nem hívő posztmodernitás legolcsóbb trükkje csak akkor hat, ha hőse valóban az emlékezet e rekonstruálása által jut el valahova – többnyire saját magához.

Vagy általa nem jut el sehova – szintén „magához”: mintegy szembesülve önnön ürességével, az identitás illúziójával.

A normalitás a legunalmasabb absztrakció, és Morrison fülig érő vigyorral zárkózik el az olvasó untatásától. A mentális egészség, mint viszonyítási pont nem kerül reprezentálásra az orvosok személye által, míg – a végig denevér-kosztümben, azaz álruha nélkül kóborló – Batmant annyira sem tekinthetjük ilyesféle origónak, mint a külvilág megjelenítés során szigorú embargóval sújtott szcénáit. Amadeus Arkham, az alapító lélekgyógyász naplójának legelső, gyermekkori bejegyzései (1901-ből) is termékenyen skizoid hajlamról adnak számot. A „Sötét oldal” foganatosította, klasszikus dichotómia megkerülhetetlen kűr, traumatikus rutinkörök álmosító szervírozása helyett Morrison sokkal félelmetesebb módját választja az elmezavar analitikus demonstrálásának: nála az őrület serény szúként, kifürkészhetetlen okból és feltartóztathatatlan komótossággal eszi be magát a tudat architektúrájába.

Talán mindig is ott volt.

Ehhez pedig keresve se találhatott volna jobb tolmácsot, mint a The Sandman-nel tehetségét már bebizonyító Dave McKean, kinek művészi önkifejezése ép ésszel beláthatatlan spektrumon mozog. Képregények, naptárak, lemezborítók teleecsetelését megunván, van, hogy kamerára, van, hogy zongorabillentyűkre vetemedik, vagy éppen a The Rolling Stones Voodoo Lounge-jához termel… stripeket.

McKean szinte kizárólag álló formátumú, keskeny paneljei a mélybe, a lélek ingatag, illeszthetetlenné repedezett eresztékeihez húzzák a tekintetet. Megátkozott eresztékekhez, melyekre intézmény épül: az Arkham Elmegyógyintézet.

Az „épül” ugyan talán nem a legjobb kifejezés, hiszen a H. P. Lovecraft által életre hívott, majd a Cthulhu mítoszban számtalanszor felbukkanó, fiktív helység – Arkham – már rendelkezett saját szanatóriummal, a Denevér legendáriumába pedig már 1974-ben bevonta azt – az amerikai gótika hangulati-tematikai örökséget többnyire tiszteletben tartva – egy bizonyos Dennis O’Neil. Az 1988-as, fősodrású történetfolyamba lényegében illeszthetetlen Arkham Elmegyógyintézet önkényes tabula rasa: Morrison először ledózerol mindent, hogy kénye-kedvére rakhassa egymásra a (nála leginkább metaforikus) intézet tégláit. Hogy Lovecraft részéről mennyire volt tudatos a névválasztás, vagy inkább Morrison szemét dicséri e „fonetikai véletlen” konstruktív kizsákmányolása, tán titok marad, mindenesetre a mű az „Arkánum”okból álló Tarot jelzésértékű cselekménybe szövésére vetemedik – de erről majd később.  

Most McKean munkáját vegyük górcső alá. Jómunkásemberünk izmusok szilaj, de következetes halmozásával hívja életre a valós, valamint vizionált-metaforikus szereplőket, és a kontúrok, világos felületek szűk kordában tartásával, expresszionista lelkesedéssel és pszeudo-pointilista precízióval maszatolja el a banális képi megoldások puszta lehetőségét. A szövegbuborékok specializálásával is hatásosan elenyelgő maestro a karakterek stilizációját Batman esetében viszi legtovább. A Jim Lee-féle, idealizált anatómia helyett pusztán egy hegyes fülpár és két kunkorodó szárnycsonk sziluettje keretezi a lovag átláthatatlan, egyre labilisabb jelenlétét. Mert szemérmesen nyeldesve tán fogalmazhatunk úgy is: Batman nem ura a helyzetnek. Egy órája van elrejtőzni az épületben, utána, aki bújt, aki nem alapon, indul ellene összes korábbi, ki- és beszámíthatatlan kliense. Batman pedig elkeseredetten lát neki: bújócskázni. Pont, ahogy egy héroszhoz illik.

McKean viszont mindeközben fölényesen parádézik. A gazdasági részleg figyelmébe ajánlható: vajon mennyivel nőne a látogatottság, ha – a mindenkori kiállításokat meghagyva –a Szépművészeti Múzeum falait eme Batman oldalaival tapétáznák ki?

A beteg anyját gondozó, majd a családi házat pszichiátriává átalakító Arkham brutális sorstragédiákkal szegélyezett élete, munkássága, intézménye nemhogy egy kiadvány retrospektív szegmenseire, de különálló sorozatra elég fájdalommal és tünettel teltek. A dramaturgiai, vizuális tőkével bőven eleresztett múlt azonban eleinte csupán a Joker, a Kétarcú és a többiek által kezdeményezett, mesterkélt játék háttere.

A jelen eseményeinek a panelek illesztése, az ecsetkezelési stílus is szuverén képi világot biztosít – itt is a vertikális beosztás dominál –, miközben az előzmények nem kizárólag szellemi, de grafikus beszivárgása is tetten érhető. McKean meglehetős kedvet mutat a kollázs iránt, valamint szeret találomra, akárcsak egy képrészlet illetve egy kép erejére előre (illetve vissza) szaladni a történetben, így könnyen megeshetik, hogy egy textilfelület, egy kártyalap vagy egy egész csík is csak később ölti fel teljes jelentését. A térben, időben elkülönülő elemek folyamatos interferenciája garantálja azt a kivételes erényt, miszerint minél többször olvassuk az Arkhamot, annál teljesebb, annál izgalmasabb.

A képregény zsenialitása ugyanakkor nem ebben rejlik, azt funkcionálisan önreflektív intertextualitása avanzsálja remekké.

Figyelem! Figyelem! Szolgálati közlemény! Hogy a már eddig is megtizedelt olvasók önostorzó különítménye ne pont most, a cél előtt adja fel végleg e sorok nyűggel és homloktájéki fájdalmakkal tarkított elsajátítását, természetesen, póriasabb, szellősebb kifejtés tárgyává tesszük az iménti tutit.

Maga a mű egy Lewis Carroll idézettel kezd, és az interjúkban munkáját alkalomadtán az Alice Csodaországban remake-jének parafrázisának tekintő Morrison valóban nem levegőbe óbégat, hisz ezzel egyenesen megelőlegezi Batman belső barangolásainak sokáig öncélú, kaotikus voltát. A fabula villain-ek hol rettegve kerülgetésével, hol indulatos vegzálásával elütött, középső szegmense oksági dinamikát és kohéziót nélkülöző montázs, mely Alice álombirodalmánál is esetlegesebb. (Mi több, Morrison néhol szinte túlzott szabadkozásba bocsátkozik: „Az univerzum látszólagos rendezetlensége valójában egy magasabb, implicit rend, amely meghaladja elménket.” – adja egyik őrültjének szájába a sorokat.)

Ami a képregény már pedzegetett Tarot-használatát illeti: Morrison nyílt lapokkal játszik – meg nem is. Több ízben utal a Hold (18. Arkánum) szimbolikájára, míg vélelmezhetően (vagyis nem feledve annak lehetőségét, hogy mindez csupán a Véletlen műve) idézi a Nulladik Nagy Arkánumot. Az tudniillik nem más, mint a Bolond… és valószínűleg senkinek nem kell a pókerpartikon összeblöffölt pénzét magán- és mássalhangzók vásárlására költeni, hogy kitalálja: ugyan vajh, melyik francia kártyalap korai megfeleltje a Bolond?

Ámbátor ez még mind smafu! Csakugyan érdekfeszítővé a most történései akkor válnak, amikor a narratíve beiktatott Carl Gustav Jung, valamint a balján somfordáló Aleister Crowley szellemei kéz a kézben kopogtatnak be az Arkham Elmegyógyintézet vaskos kapuján (Amadeus Arkham utazásai során találkozik velük). Crowley okkult doktrínái egyrészt akármikor jól jöhetnek egy misztikumra fogékony sztoriban, és hasonlóképpen bizonyulhat hasznosnak annak a Jungnak az evokálása, aki a személy álmában, tévképzeteiben, látomásaiban és a vallási szövegekben lévő alaktani hasonlóságokat a kollektív tudattalan archetípusaira vezeti vissza. (Nolan első Batman-filmjében Crane doktor is találékonyan játszik erre az effektusra.)

Morrison többek között ezért merít oly bátran a mitologikus vonatkozású idézetekből: a skandináv mitológiától az Artúr mondakörön át a fríg fenyőkultuszig ívelő utalások jóval többek holmi lexikális fitogtatásnál, általuk új mélységekkel bővül például a kínzó emlékeket extrém fizikai fájdalommal elnyomni önkezűleg igyekvő lovag vérpettyes képsora. (Dacára, hogy ezek a hivatkozások tetemes műveltség hiányában alázatos kutatómunkát igényelnek: megérik a fáradságot. Tudom, mert – mint azt a mellékelt ábra mutatja – kipróbáltam.)

De egyben ennek tudható be az is, hogy a szürreálisan csapongó víziók és jelképek a jungiánus és a Crowley által deklarált „törvényszerűségeknek” egyaránt engedelmeskedő rendszerbe foglalják az Arkham szomorú kibeteljesedését. Az intézet berácsozott ablakai között Batman saját démonaival való, elmondva valóban elcsépelt küzdelme – nem kismértékben a Bayer Antal emitt egészen pazar fordításaival feltöltött szövegdobozok jelentésárnyaló-módosító szerepének is köszönhetően – így torzul a predesztináltsággal, az elátkozottsággal való torokszorító szembesüléssé. Ehhez a szembesítéshez az alkotópáros a letakart, majd leleplezett tükör toposzát veszi igénybe, méghozzá a képregény médiumának határait feszegető, impozáns rafinériával. 

Az Arkham elkárhozott "hőseire" a csupasz tükörből mindig a Gonosz, az „Örök Iker” androgün, hátborzongatóan ismerős ősképe kacsint. Ezért kell Batmannek ördögi vihogástól és szitokszóktól visszhangos sötétségbe bambulnia – határozott arcél és metsző tekintet helyett. Persze, ha optimistább, öntudatosabb szemlélőkedv ragadja magával, a tükörben akár intim kételyeit és személyes fixációit is látni vélheti (ahogy teszik azt kanonikus kollégái), elvégre, Alan W. Watts óta köztudott, hogy körülöttünk minden, minden csak Rorschach-féle tintapaca.

Stephen King megöregedett, és sajnos úrrá lett rajta a süppedős melankólia és a keserédes nosztalgia. Stephen King érzelmileg egyre sebezhetőbb, és kiszolgáltatottabb lehet, más magyarázatot ugyanis nem nagyon találok a Lisey történetére. A szerkesztőt pedig nem merem hibáztatni, King ugyanis beszólt az utószóban. Hallgassátok csak!

"A regényt Nan Graham szerkesztette. A regényekről megjelenő kritikákban - főleg ha olyan szerzőkről van szó, akiknek a regényei nagy példányszámban kelnek el - sokszor írnak olyasmiket, hogy »Nem ártott volna, ha XY könyvét valaki megszerkeszti, mielőtt megjelenik.« Azoknak, akik valami ilyesmit akarnak írni a Lisey történetéről, szívesen megmutatom a kézirat első változatának néhány oldalát, Nan javításaival. Elsőben írtam olyan esszéket, amikben kevesebb javítást találtam, mikor kiosztották őket. Nan csodálatos munkát végzett, és ezúton szeretném megköszönni neki, hogy betűrte az ingemet, és megfésülte a hajamat, mielőtt megengedte, hogy a nagyközönség elé lépjek. Arról a néhány esetről, amikor a szerző mégis megvétózta Nan javításait, csak annyit mondhatok: »Ralph a valóság.«

Írja kedvesen az utószóban Stephen King, és habár saját szavai alapján egy szerény és a szerkesztője kritikájában őszintén bízó író képe rémlik fel előttem, én semmit sem veszek be ebből a simogató maszlagból.

King legújabb magyarul megjelent regénye majdnem 700 oldalas, és ezzel önmagában persze semmi baj sincsen, hiszen tett már le hasonló – vagy akár kétszer ekkora terjedelmű remek munkákat is az asztalra -, de mindezek ellenére már az első száz oldal környékén érezni kezdtem azt az idegesítő érzést, ami például a Tóparti kísértétek olvasása közben is rám tört, hogy itt már megint egy baromira ütős novella – esetleg kisregény – ráérős felduzzasztásáról van szó. Amin egy tökös szerkesztő még idejében segíthetett volna.

King tarsolyában ugyanis ott bújik egy egészen komoly történet: a regény főhőséül választott szokásos író-alteregó, Scott Landon nyomasztó gyermekkora, testvéréhez fűződő viszonya, illetve apja (képzelt?) elmebetegsége, és az ebből származó iszonyatos megpróbáltatások. Különösen üdítő a narratív bizonytalanság, mert a pszichológiai rémálomról nem lehet eldönteni, hogy tulajdonképpen Scott apjának volt-e igaza, vagy nem, persze a szerző azért a maga módján sugallja az egyik választ. A regény legjobb, legintenzívebb fejezetei ezek, amelyek olvasása közben mindvégig érezni, hogy King végre megint a régi fényében ragyog, mondatai gyomron vágnak, és egy pillanatra sem eresztenek.

Persze az előző bekezdés első mondatán javítanom kellene, hiszen a valódi főszereplő az író felesége, Lisey Debusher, akinek férje az elbeszélés jelenében már halott, és habár már a könyv címe is Lisey-t erőlteti a képünkbe, én mégis mindvégig a férfit éreztem igazi központi szereplőnek - King jellemző nárcizmusának megfelelően. A Landon-testvérek eszelős történetéből egy baromi jó novellát írhatott volna, King azonban felhígitotta történetét egy regénnyé, és a bajok itt kezdődnek.

Hömpölygő stílusa, és már-már megszállottan aprólékos jellemrajzai egész egyszerűen langyosak, Landon özvegyének érzelmi megpróbáltatásai, kettejük párkapcsolatának, kibontakozó szerelmének története pedig fárasztóan érzelgőssé, és méltatlanul szirupossá sikeredett. A romantikus szál hatásosságát nem vitatom, és el tudom képzelni, hogy sokakat rabul ejt majd, én mégsem voltam rá kíváncsi.

King azonban a múltbeli események mellett – melyek kapcsolatukat, illetve Scott Landon gyermekkorát mutatják be - egy másik szálat is gömbölyít, ez a regény jelen ideje, ahol a gyász és a hagyaték feltárása zajlik, majd legvégül Lisey felfedezése. A regény ezen területe sajnos csak egyetlen igazán szuggesztív pillanatot tartogat, az pedig nem más, mint Jim Dooley figurája és mellkaszabolós jelenete, melyben szintén egyértelműen kristályosodik ki az, amiért Kinget valaha szerettük, ám sajnos az ehhez hasonló pillanatokból nem sokat tartogat számunkra.

A műfajkeveredés sem tett túl jót a regénynek, a harmadik harmad ugyanis egy az egyben átvált fantasy-be, ami inkább valami nevetséges esti mese-féleségre emlékeztet, és amelynek ordító közhelyességét sosem fogom Kingnek megbocsátani: a szavak tava, amelynek vizéből mindannyian merítünk - na ne már. Mindenesetre ekkor válik világossá a sejtelmes borítókép is, de a nagy csápok alapján senki se számítson valami Ködös monszter-invázióra, a Lisey története ugyanis teljesen más tészta. A rosszabbik fajtából.

"I just do my job, which usually involves me beating the crap out of things a lot like me." - Hellboy

A Hellboy 2: The Golden Army viharosan közeledő hazai bemutatója kapcsán úgy gondoltuk, éppen itt az ideje pár sort írni a Geekz hasábjain is a Dark Horse kiadó éppen ügyeletes és egyre több médiafronton támadást indító házi szörnyszülöttjéről, a szuperhőstársadalom kékgalléros, mélységesen cinikus, ballonkabátos paranormális nyomozójáról, aki még az olyan, adott helyzetet szakértő szemmel felmérő és intellektuálisan sommázó kifejezéseknek is képes proust-i mélységet kölcsönözni, mint az elkerekedett szemmel, Audrey Hepburn-ösen ártatlan arccal kilehelt "What the...?", majd pár (általában valami gorillaszerű mancs, pikkelyes karom vagy lovecrafti bájjal szüttyögő csáp által elhelyezett) pofonnal később a feldagadt arccal és vérrel teli szájból előfröcskölő "Son of a...", valamint a rendkívül szofisztikált "Crap!". Valóságos kincsesház ez az angoltudását fejleszteni vágyó lurkó számára, a személyiségfejlesztő és bármily szülőt megnyugtatni képes, kötelező jelleggel szállított erkölcsi tanulságról nem is beszélve…

Ejtsünk először pár szót kedvenc ördögfiókánk megteremtőjéről, Mike Mignola-ról, aki valószínűleg már gyermekkorában is szörnyeket rajzolt zsírkrétával a szobája falára szülei legnagyobb örömére. Képregényes karrierje a 80-as években kezdődött, amikor a Comic Reader néhány számának készített illusztrációkat és borítókat, majd rajzolóként a Marvel Comics-nál a The Incredible Hulk, Alpha Flight és Rocket Raccoon sorozatokon dolgozott, mielőtt átigazolt volna a DC Comics csapatába. Az első igazi sikerét itt aratta, a Batman: Gotham by Gaslight one-shot-tal, ahol a viktoriánus korban újragondolt Batman magával Hasfelmetsző Jack-el száll szembe. Az eladási mutatók olyan meggyőzőek voltak, hogy ez lett a DC Elseworlds sorozatának első alapköve. A következő dobása a négy részes Cosmic Odyssey, ahol a Tejútrendszer összeomlásának megakadályozásáért áll csatasorba több olyan ismerős DC hős, mint Superman, Batman, Starfire (a Teen Titans-ből), Martian Manhunter és Green Lantern. Ugyanezen munkája erősíti meg azon elhatározásában, hogy elege van a szuperhősök rajzolásából és valami saját, maga teremtette figurát akar életre kelteni, lehetőleg olyat, amihez szörnyek garmadáját kell papírra vetni, tovább fűtve a gyerekkorában olvasott Bram Stoker-féle Dracula gyújtotta szenvedélyt (egy álom válik valóra, amikor később Francis Ford Coppola felkérésére együtt dolgozhat a Mesterrel és George Lucas-szal a Dracula filmváltozatán, majd az abból készült képregényfeldolgozást is ő készítheti el a Topps Comics-nál).

A kilencvenes évek elején alapított Image Comics kezdeményezésének sikere, ami olyan rajzolókat tömörített, akik nem akarták átadni az általuk teremtett karakterek jogát a nagy kiadóknak (mint Todd McFarlane, Jim Lee és Marc Silvestri), tágra nyitja a kapukat Mignola elképzeléseinek. A Frank Miller Sin City-jének otthont adó Dark Horse-ra esik a választása, ahol két társával (John Byrne és Art Adams) mindössze annyit kér: "Kössétek velünk ugyanazt a szerződést, amit Frank-el, és máris boldoggá tettetek". Az üzlet megköttetik és máris minden készen áll Hellboy diadalmenetének első pár, kezdetben bizonytalan lépéséhez.

Az 1993-ban megjelent legelső* két, pár oldalas Hellboy történet (a San Diego Comic Con Comics, illetve a Comic Buyer's Guide lapjain) már eleve kijelöli a csapásirányt, melyet később a figura szellemi atyja, Mike Mignola követni fog és amely olyan rajongói bázist és kritikai elismerést hoz, ami végül az első hollywoodi produkció létjogosultságához és a franchise gépezet (akciófigurák, spin-off sorozatok, animációs filmek, videójátékok) beindulásához vezet. Az első történetben hősünk egy elnéptelenedett amerikai kisváros utcáját rója, mikor egy kóbor kutya formájából telefonpózna magas sakálember keverékké alakuló egyiptomi isten, Anubisz vonja kérdőre pár irdatlan tockos oktató jellegű alkalmazásával. A helyzet végül egy irányjelző tábla nyaktájékon elhelyezett, nem egészen rendeltetésszerű használatában és egy benzinkút látványos felrobbanásában kulminálódik. A második történet klasszikusan ismerős jelenettel indít: az Őrült Tudós (jelen esetben Herr Doktor Herman von Klempt, aki teljesen kihúzva magát is csupán egy üvegtartályban, létfenntartó folyadékban lebegő fej) és Teremtménye (Brutus, egy fémkezekkel felszerelt óriásgorilla) éppen egy Védtelen és Megmentendő Hölgyből próbálnak gerincfolyadékot kinyerni egy Rendkívül Gonosz Kísérlet keretében, mikor is Hellboy, az elemi udvariasság teljes mellőzésével, az ablakon keresztül érkezve véget vet kedvenc időtöltésüknek.**

Ebben a két sztoriban (torzóban ugyan, de) minden megtalálható a későbbi képregények alapreceptjéből: megoldásra váró rejtély (titokzatos eltűnések a kisvárosban), mitológiai/folklórelemek (Anubisz) és történelmi fikció (náci tudós és steampunk kísérleti szolgája) beemelése, majd a szinte minden esetben meglepett Hellboy földbedöngölése során lehull a lepel a titokról, végül a második menetben rendszerint nem éles eszére, hanem nyers, fizikai erejére támaszkodva győzedelmeskedő (nem egy Odüsszeusz a lelkem, no) héroszunk valami lakonikus, nemtörődöm megjegyzéssel napirendre tér a dolog felett. Ráadásul ha közelebbről megnézzük, Hellboy tulajdonképpen egy két lábon járó és meglehetősen elcsépelt klisé: a szörny, akinek zord külseje érző szívet takar, nem fogadja el a rá kirótt sorsot, és saját fajtája ellen fordul, hogy megvédje az Emberiséget a pusztulástól. Vajon hányszor láttunk már eddig hasonlót? A dolog mégis működik, ennek pedig több oka is van...

A Hellboy-univerzum több műfaji jelleg sajátos keveredése (film noir, steampunk, történelmi fikció, horror, szuperhős képregény, sci-fi, ponyvaregények), melyet megannyi folklórelem, városi legenda, mitológiai vonatkozás vagy irodalmi alkotásra való utalás sző át. A mítoszokból táplálkozó horrortoposzok, mint a vérfarkasok, vámpírok, zombik, kísértetek mellett egyéni értelmezésben jelennek meg ókori istenek, például a fentebb említett Anubisz, a Hellboy útját folyton-folyvást keresztező Hekaté, vagy a Lovecraft-mítoszból átemelt Mérhetetlen Vének (itt Ogdru Jahad), akik a Külső Űr fagyos hidegében vannak bebörtönözve. Sárkány, hidra, az ír legendák tündérei, az orosz mesék Baba Jaga-ja, a vendigó, az Ogopogo szörny, trollok, a Pokol bugyrainak ördögei és démonai, mind-mind tiszteletüket teszik hősünk kalandjaiban. Mignola értő kézzel nyúl a különböző népek mítoszaihoz és legendáihoz, épp csak annyit változtatva rajtuk, hogy Hellboy jelenléte ne érződjön erőltetettnek, így ízelítőt kaphatunk általa az afrikai (Makoma), maláj (The Pennangalan), norvég (King Vold), brit (The Nature of the Beast) vagy akár japán (Heads) folklórból.

Üdítő ellentmodásosság a Conqueror Worm-ben megjelenő Lobster Johnson, aki egyenesági leszármazottja a 30-as évek ponyváit uraló hősöknek, mint Doc Savage, The Shadow vagy The Spider, amikor ugyanezen trade paperback Edgar Allan Poe Ligeia-jának soraira felfűzött képkockákkal indít. A Box Full of Evil története kvázi az Usher Ház bukásának kúriájában játszódik, a Hellboy jobb kezének eredetét felfedő The Island című kétrészes történet legalább fele pedig egy régi tengerészdalra és Thomas Haynes Bayly 19. századi brit poéta költeményére épül. Mindezenközben Mignola egy pillanatig sem titkolja, hogy elsődleges célja a szórakoztatás: egy interjújában saját maga nyilatkozta, hogy Hellboy történeteinek nagy része szándékoltan olyan, mint egy Roger Corman vagy Ed Wood szkriptelte B-movie, amit aztán különféle művészi eszközökkel fűszerez meg.

Ha már a művészi eszközökről beszélünk: tekintve, hogy a képregény erősen vizuális médium, a Hellboy történetek legmegragadóbb tényezője Mignola rendkívül egyedi rajzstílusa. A kicsit darabos, szögletes alakok kontrasztja a fényképszerű, gótikus elemekkel, az egyszerű, de hatásos színkezelés és az árnyékok zseniális, majdnem Sin City-szintű alkalmazása (a Hellboy történetek eredetileg fekete-fehérben láttak napvilágot a Dark Horse Presents-ben) kiemeli a mainstream képregények sodrából. Az egész rendkívül messze áll az Adam Hughes-féle iskolától, ahol nagy hangsúlyt fektetnek az arckifejezések ábrázolására: itt erről szó sincs, Hellboy arca rezzenéstelen, amolyan baltával faragott akcióhős fizimiska, és mégis, Mignola minden érzelmet képes átadni a karakterén keresztül.

Az első nagyobb lélegzetű, négy részes Hellboy történethez, mely a keresztségben a Seed of Destruction címet kapta, Mignola alkotótársa, John Byrne (Next Men, X-Men, Superman) segítségét kérte, mert nem volt biztos abban, hogy megfelelő tapasztalattal rendelkezik a plot és a dialógusok megírásához, és biztosra akart menni teremtményének debütálásánál. Így történhetett, hogy ez az egyetlen olyan Hellboy sztori, ahol egyes szám első személyű narrációt láthatunk, ráadásul mindjárt két karakter nézőpontjából is. A Byrne segítségével összerakott szkript olyannyira gördülékeny és tökéletes lett, hogy Mignola gyorsan elkezdte átírni a saját szándékoltan döcögősebb elképzelése szerint, végül tulajdonképpen ő fejezte be a forgatókönyvet.

A Seed of Destruction ugyanolyan pastiche, mint az őt követő történetek: fiktív fotók, írógéppel írt dokumentumok, egy afrikai mese a Békáról, alternatív történelem és lovecrafti szörnyetegek. A Raszputyin vezette kétségbeesett náci okkultista kísérlet a második világháború végéhez közeledtével részlegesen kudarcba fullad, a végső fegyvert, a végtelenül távoli és idegen entitást, az Ogdru Jahad-ot ugyan nem sikerül megidézni, ám helyette egy démonkölyök kerül át a mi világunkba, akit a szövetséges erők vesznek oltalmukba. Hellboy professzor Bruttenholm, a B.P.R.D., vagyis a paranormális jelenségekkel foglalkozó amerikai hivatal vezetőjének vigyázó tekintete alatt cseperedik fel, a világot járva és természetfeletti ügyeket felgöngyölítve a hivatal ügynökeinek segítségével. Apjaként istenített mentora azonban eltűnik egy sarkvidéki expedíció során, és amikor előkerül, olyan események láncolatát indítja el, melyek az egész ismert világ pusztulását okozhatják. A nyomok a Cavendish kúriához vezetnek, ami halálos csapdának bizonyul: Hellboy-nak és két szövetségesének, a halember Abe Sapien-nek és a pirokinetikus képességekkel rendelkező Liz Sherman-nek magával Raszputyinnal, kétéltű szörnyszolgáival és az Ogdru Jahad egyik szörnyűséges megtestesülésével kell szembenézniük. Hősünk itt esélyt kap arra, hogy felfedjék előtte létezésének célját, ám inkább a nem tudást választja és elpusztítja az orosz mágust.

"I like not knowing. I've gotten by fifty-two years without knowing. I sleep good not knowing." - Hellboy

Még ha nem is a legjobb Hellboy történet (személy szerint sokkal jobban szeretem Mignola rövidebb történeteit), a Seed of Destruction mégis csak eredettörténet, s mint ilyen kikerülhetetlen volt, amikor a Hellboy-univerzum megfilmesítése kósza ötletből kézzelfogható valósággá vált.

Legközelebb megtudhatjuk, hogy mi köze a Passiónak a Hellboy mozifilm szerény sikeréhez, miért nem jobbkezes Hellboy és miért nem rágógumigolyók folynak Sammael ereiben pénzérmék helyett? Na meg, hogy miért nem velem randevúzik Selma Blair a nyálas Myers ügynök helyett? Stay tuned.

*Mignola az általa írt-rajzolt Legend of the Dark Knight 54-es számát tekinti az első Hellboy történetnek, ahol Batman egy furcsa kísértethistória kénytelen-kelletlen résztvevője lesz, akárcsak Hellboy a legtöbb kalandjában
**Ha másra nem is volt jó ez a két történet, arra bizonyosan, hogy nyilvánvalóvá váljon: Hellboy-on piszkosul jól áll a ballonkabát és Mignola imád gorillákat rajzolni, amiknek mindenféle fémbizgentyűk állnak ki a fejéből

"I see so many virgins here that would make a suicide bomber jealous."

Wong Kar Wai mesterművének némileg átszabott változata újra forgalmazásba kerül: íme a trailer.

A nemzeti filmgyártás fontos. Nemcsak azért, hogy súlyos milliókat öljünk nézhetetlen filmek tucatjaiba, hanem mert bármikor kialakulhat egy generáció, akik olyat tesznek le az asztalra, ami nemcsak saját hazájukban, de a nagyvilág számára is érdekes lehet. A kisebb filmkészítő nemzeteket a legizgalmasabb figyelni, mikor jön egy-egy felfutási hullám. Pl. a hatvanas-hetvenes években csehek coming outoltak, a kilencvenesekben dánok, a kétezresekben a dél-koreaiak. A nyolcvanas évek eleje Hollandiáé volt. A mából visszanézve az akkori generációban lényegesen több volt, mint amit később mutattak (Dick Maas - A lift, George Sluizer - Nyom nélkül, Marleen Gorris - Törött tükrök). Közülük egy rendező maradt állva, aki még Hollywoodban is beváltotta a hozzá fűzött reményeket: Paul Verhoeven.

1983-as thrillere, a De Vierde Man (A negyedik férj) összeurópai sikert aratott, ami felkeltette az érdeklődést a rendező iránt és próbaprojektként a nagyköltségvetésű Flesh and Blood-ot kapta Hollywoodtól, ahol a kendőzetlen középkorban mutatta be, hogy nála jobban kevesen értenek a szex- és erőszakábrázoláshoz. A siker közepesnél nem volt nagyobb, de a film nyilvánvalóvá tette, hogy Verhoeven nagy költségvetéssel is tud bánni. (Ekkor vesztek úgy össze kedvenc színészével, Rutger Hauerrel, hogy a mai napig sem beszélnek. Ugyan volt egy békülési kísérlet, pont a Robotzsaru címszerepe kapcsán, ám Hauer ezt elfoglaltságaira hivatkozva mégis visszautasította.) Verhoeven ekkor végleg áttette a székhelyét Hollywoodba, ám egy ideig kizárólag csapnivaló forgatókönyvekkel bombázták (állandó írója, Gerard Soeteman Hollandiában maradt). Többek között hozzávágtak egy, a jövőben játszódó Frankeinstein-történetet is, amit az íróasztalán hagyott, unta, rosszul volt tőle. Felesége olvasta végig, és hívta fel a figyelmét a történetben rejlő potenciálra. Az ő útmutatásai alapján fűzte fel később a sztorit az „amerikai liberalizmus fasizmusa”-szálra.

Alex Murphy közrendőr (Peter Weller ikonikus alakításában) áldozatául esik a közeljövő Detroitját rettegésben tartó gátlástalan bűnbandának, akiket a pszichopata Boddicker (Kurtwood Smith) vezet. Senki nem sejti, hogy Boddicker összejátszik a várost gyakorlatilag irányítása alatt tartó óriásvállalat, az OCP vezető menedzserével (Ronny Cox), a cégnek ugyanis érdekében áll a lehető legolcsóbban felvásárolni a telkeket, hogy a régi várost lerombolva a saját utópiáját építhesse fel a helyén. Kozmetikai parasztvakítás-képpen az OCP a maga szuperrendőr-programjával igyekszik a lakosságot  leszedálni, és ennek a bizonyos szuperrendőrnek az emberi tényezőjét éppen Murphy roncstestének pislákoló tudata szolgáltatná. Enter Robocop...

Az író Neumeier szerint a történet félúton van Dredd bíró és a Vasember között, amiben van némi igazság, bár maga a szkript egy sima bosszútörténet. Valaki vért akar ontani a lelki békéjé helyrehozatala végett. Nem sokkal szofisztikáltabb alapvetés, mint pl. a Death Wish-é - ám itt lép be az európai látásmód, amely érdekessé, izgalmassá teszi a sima akciósztorit. Mert milyen társadalmat is látunk? Amelyik legnagyobb örömét az ostoba tévékomédiákban leli. Amely a hírek közé ékelt reklámokban élvezkedik, miközben a hatalom csúcsain politika és gazdaság ölelkezik egymással, és a civil tényező csak és kizárólag vásárlóerő szempontjából létezik számukra.

Nincsenek leosztva a női-férfi szerepek, mindenki egyenlő - közös rendőrségi zuhanyzó, egységesen rövid frizurák (az androgün megjelenés teljesen meg is felelt a nyolcvanas évek divatjának, bővebbet tán a Boy George-Annie Lennox páros tudna mesélni). A rendőrök sztrájkolnak a minimálisan elvárható munkafeltételeik javításáért, amíg a vállalat- konglomerátum értelmetlen katonai fejlesztésekbe (ED- 209) öli a pénzt. Senkit nem zavar, hogy a nagyívű városfejlesztési projectbe bele van kódolva az alsó (fizetőképtelen) néposztályok szisztematikus (nemcsak elűzése, hanem) kiírtása.

Verhoeven kiváló Hitchcock-tanítványnak bizonyul (amely érdem nem tévesztendő össze Brian de Palma  izzadtságszagú Hitchcock-mániájával.) Hitchcock főhősei gyakran küzdenek  erős pszichotikus zavarral – és lehet–e nagyobb mentális problémánk mint emberi mivoltunk elvesztése?  „Másodszor is végig kell menni az ösvényen”- írja Chabrol a mester hőseiről (utalva arra, hogy Hitchcock kétszer vezeti végig karaktereit ugyanazokon a dramaturgiai pontokon, pl. Psycho, Szédülés, Madarak, stb.), Murphy is kétszer kerül a shotgunok kereszttüzébe. A rendezői cameót is kipipálhatjuk a bulijelenetnél. A szőke nő ugyan hiányzik, de ezt a karaktert Verhoeven mindig az erős akaratú, aktuálisan kedvenc színésznőjének tartogatja (Hollandiában: Renee Soutendijk, USA-ban: Sharon Stone.)

A másik jelentős rendezői kézjegy a kereszténység. Verhoevent már a 80-as évek elejétől foglalkoztatta a hit rendszere (de nem ragadt le a külsődleges jegyek megidézésénél, mint Woo, többek közt ettől is különleges a De Vierde Man). A Robotzsaru-ban feltárul egy indusztriális világ születés-halál misztériuma: akkor hoznak létre, jössz létre, amikor a hatalmasok akarják, és el is pusztíthatnak, ha úgy kívánják. A rendőr kivégzése (csak a rendezői változatban) felfogható keresztrefeszítésnek is (bár a fejlövés töviskorona- jellegét vitatnám). Az emblematikus sisaklevételkor megmutatja magát kollégájának, Lewis- nak, akképpen, ahogy a feltámadás után Jézus felemeli a csulyáját a tanítványok előtt. A bevetések mintha csodatételek lennének, de a Jézus-parafrázis a végső leszámolásnál egyértelmű igazán. A vízen járó kiborg mögött a roncstelep, a sóderhegyeivel és vasdarabjaival maga a realizmus és az apokalipszis tökéletes kevercse.

Noha az ember-gép meghasonlása előrevetíti a kilencvenes évek fő problémáját, az identitáskeresést, itt még újdonságként hat: Murphy a film végén a neve kimondásával egyirányúvá teszi a folyamatot, az értelem legyőzi a szoftvert. A gúnyos, fiktív médiainzertek ötlete valószerűvé, átélhetővé, sőt profetikussá teszi a történetet. (A Robotzsaru és a Videodrome a nyolcvanas évek legelőretekintőbb két filmje. - W. F.)

A kékesszürke, poroszosan visszafogott képek éles kontúrral rendelkeznek, hála Verhoeven egyik kedvenc operatőrének, Jost Vacano-nak (Das Boot). Nem hódol be sem az MTV-esztétikának, sem az apokalipszis-filmek káoszának. A relatíve alacsony költségvetés nem látszik a trükkökön. A kor legjobb szakemberei dolgoztak rajtuk napi 16-18 órát. A stop-motion trükkök harryhauseni minőséggel rendelkeznek (Phil Tippett akcióban), a Robotzsaru-jelmezt a zseniális Rob Bottin építette meg.

A zenei főtéma ugyan emlékeztet a Frankeinstein menyasszonya egyik betétjére, ennek ellenére Basil Pouledouris egyik legjobb munkája. A katonai induló-szerű szerzeményei tökéletesen keverednek az epikus, már-már rózsamiklósi hangszereléssel.

Mivel nem vagyok éppenséggel fegyverbuzi, a mordályok elemzésébe nem mennék bele (csak ízelítőként: a Robotzsaru-pisztoly egy átalakított Beretta M93R - mindenki ilyet akart felsőben).

Adott egy erősen B kat. sztori és alacsony költségvetés, amiből a tehetséges alkotógárda alulértékelt színészekkel a szarból kemény munkával, kreativitással aranyat tudott csinálni. Ez hiányzik a mai Hollywoodból.

A remake-et Aronofsky készíti. Fuck him.

Robocop. USA 1987. Rendezte: Paul Verhoeven. Írta: Edward Neumeier és Michael Miner. Producer: Jon Davison és Arne Schmidt. Fényképezte: Jost Vacano. Zene: Basil Poledouris. Szereplők: Peter Weller, Nancy Allen, Ronny Cox, Kurtwood Smith és mások.

Aki fikázta Jet Li-t, színészi képességeinek hiányára hivatkozva, annak ajánljuk a Múmia legújabb részét. Először is nagyon hiteles, ahogy a zsarnoki császárt alakítja, utána meg az is eléggé szeren van, ahogy pár perccel később a már megöregedett zsarnoki császárt alakítja! Ezt követően úgy csinál, mint aki megkövül… Komolyan: egy arcizma se rezzen! Ezután meg háromfejű sárkányt és egy rottweilerbe oltott óriásorángutánt is úgy hoz, hogy etológus a talpán, aki megmondja, hogy nem az. De ezenkívül meg úgy karatézik, ahogy Bruce Lee se, és biztonsági kötelek nélkül tolja a verekedős jeleneteket is – direkt figyeltem, és mondhatom: tényleg nem voltak kötelek! Jet Li a jetik fejét alaphangon ordítja le, ha mérges, valósággal lángol a tekintete – meg az egész karaktere nagyon ott van, de nemgyengén ám – és amikor az íjászai kilövik a nyilakat, és azok eltakarják a Napot… hát, olyat filmen azt hiszem, még nem láttunk!

Mielőtt megvádolnátok: a film még ennyire sem veszi komolyan magát. (Hogy ez a hangnem mennyire tradicionális, azt a korábbi részek ismeretének hiányában nem tudom megállapítani.) És ha ez a komikus intonáció a folytatásokat sújtó szíkvelitisszel (Többet! Hangosabbat! Nagyobbat! ... Többet!) párosul, akkor bizony a végeredmény jobb esetben is egy Zuzu Petasszal folytatott társalgással egyenértékű.
   
Van egy nagyon rossz Jet Li (posztja asszem császárjelölt), aki e rosszaságához hűen az általa ismert világ trónjánál szerényebb ülőalkalmatossággal nem éri be, szabadidejét meg kedvtelésszerű, ám egyben hatékony szaporulatszabályzással ütögeti el, ahogy egy globálisan gondolkodó kínaihoz illik. Ráadásul a telhetetlenséget nem félvállról veszi: halhatatlan akar lenni, ezért a vonatkozó, titkos információkat egy mutatós boszival hozatja el (egy vidéki könyvtár teológia polcáról), aki az őt kísérő tábornokával eredményesen kamatyol. Jet berág (mer ő is kanos a nőre), rúg, vág, killel – de a boszi megátkozza, és… na, itt elvesztettem a fonalat. Mindegy, Brendan Fraser feltámasztja a meg jól átkozott Jetet valamikor a huszadik század közepén, hogy aztán megölje, remélhetőleg végleg.

A gond csakcsupán annyi, hogy a Jet formálta antagonista már életében is olyan trükköket villantott, hogy annak láttán David Copperfieldtől kezdve Zseniális Teknősön át Teller Edéig bezáróan minden bűvész szájában összefutna a nyál. Fogalmazzunk úgy, ha nem mainstream filmről lenne szó, rá fogadnék.

A klasszikusok közé a Lopakodóval magát már mikor befilmező Rob Cohen ezúttal olyasfajta rugalmassággal pakolgatja a fokozatokat és cseréli a helyszíneket, mint egy kiesőjelölt valamelyik tehetségkutató stand up comedy kiírás regionális selejtezőjében. Az agyagkatonák, sárkányok, jetik, kínainagyfalak, zombik, elixírek és egyéb, vonatkozó mitológiai találmányok aktivált jelenlétével feltüzelt forgatókönyv a szakállukban botladozó poénokkal kiegészülve a tökéletes érdektelenség és az arcpirító kiszámíthatóság másfélórás egyvelegét garantálják.

Najó, amikor a fapados repülő egzaltált landolása közben a jak pakolja telibe az egészségügyi zacskót, az valóban meglepett.   

A vetítésen egyébként akadtak konszenzuális kacajok (ha jól számoltam, ötször-hatszor), tehát az én ketyerémben is lehetnek hibák, mégis, mindenképp minősíti a túinván termék kaland-szegmensét, hogy a mozgalmasabb jelenetek izgalma legfeljebb a vevőket árleszállítással csalogató grill-pultéval vetekszik. Persze, van abban azért valami torokszorító drukk, amikor bemondja a nő a hangosba, és hirtelen minden bevásárlókocsi meglódul a sült csirkék irányába, de hogy egy múmiákkal és egyéb oszló szerzetekkel roskadásig rekrutált eposz legfélelmetesebb képsorában Fraser épp egy csendes patakban pecázik (nyakába szúródik a saját horga), az lazán ciki. (Cohenék stílusérzékét jellemzi, hogy ezt a valóban horrorisztikus balesetet is elviccelik.)

A Rachel Weisz-et váltó Maria Bellonak gyors fodrászcserét javasolnánk, a Jet szívére – antik bökővel – pályázó Choi, mármint Jessey Meng viszont ne váltson semmi pénzért: a játékidő túlnyomó részét tündi frufruban végigugráló spiné a Geekz hagyományosan roppant szigorú értékbecslésekor egy csillaggal járult az összesített osztályzathoz. Szúrnánk a némbert, na.

A másik ötöd sem a névtelenségükkel mindig mindent megúszó animátorok számláját terheli (félreértés ne essék: nagyjából hihető, hogy a kiszáradt bőrű agyagkatonák és a bemeszesedett csontkollekciók mozgáskultúrája akár ilyen darabos is lehet egy last-minute megidézést követően), hanem, tá-ttá-dááám: Anthony Wongét, ki elnyűhetetlenségét ezúttal is bizonyítja. Az ölében robbanó bomba annyit se árt neki, mint másnak a lejárt napolaj, karizmája palástolhatatlan és megfejthetetlen, de sajnálatunkra Cohen csak nagyon szűk teret enged a Jet modernkori tábornokát megtestesítő színésznek.

Ja, és a Jetik. Először epilálatlan pankrátorokként tűnnek fel, majd egy átmozgató rögbi edzést rögtönöznek, végül beállnak hegyimenteni. Jó szándékú, önzetlen társaság, segítenek, ahol tudnak, szó se róla, de hogy a kakaós csigától hogy lett ilyen kondijuk, az számomra örök rejtély. 

Az 1980-as japán trailer.

Kíváncsi lennék Yuen Woo Ping hogyan érezte magát, miközben a Fearless akciójeleneteit koreografálta. Irigyelte vajon a Ronnie Yu rendelkezésére álló költségvetést, szereplőgárdát, lehetőségeket? Hiszen Yuen 1982-ben egyszer már feldolgozta a legendás Huo Yuanjia (ejtsd Huó Jündzsá) élettörténetét. És a Legend of A Fighter, az egy elég jó film.

Meg egyébként is: hogyan gondolhatja bárki Jet Liről, hogy tehetségtelen? Elég végignézni akármelyik, az átlagos kungfufilm-elvárásoktól eltérően alaposan megírt karakterépítő dialógusjelenetet, és rögtön nyilvánvalóvá válik az egykori wushu-bajnok spilázóképessége. Utóbbira bizony szükség van, ugyanis a film első fele néha inkább nevezhető kidolgozott fejlődésdrámának, mint kungfufilmnek.

Ebben rejlik az előnye, ugyanis miután Huo Yuanjia, büszkeségének köszönhetően elveszít mindent és mindenkit, aki számára kedves, a Fearless nem átallja elkezdeni a régi műfaji klisék gátlástalan újrafelhasználását. A családja halott, az egzisztenciája romokban, és az összes tragédiát kizárólag magának köszönheti: Tianjian bajnoka elbujdosik, és egy isten háta mögötti parasztfaluban talál menedéket, a föld egyszerű, tiszta gyermekei között, blablabla. Egymilliószor láttunk már hasonlót, ám ennyire csecsén utoljára az Utolsó szamuráj-ban. Tök ciki, ha egy bonbonamerikai film ugrik be az embernek egyes jelenetekről.

Miután Huo Yuanjia kikupálódik, és újraépíti értékrendjét, visszatér a civilizációba (aúú). Kibékül és bocsánatot kér mindenkitől, akit évekkel ezelőtt megbántott vagy megnyomorított, és ropogós-friss világnézetének segítségével a korábbinál egy sokkal kevésbé aggresszív életvitelbe kezd bele. A kínai nacionalizmus a harcművészetek általi felpumpolásába fekteti energiáit, sorra alázva meg a kolonizáló nemzetek bajnokait.

Természetesen (vagyis inkább sajnos) az összes külföldi ellenfél kulturálatlan, artikulálaltan gvajló, mintha a 60-as, 70-es évek filmes kliséinek ma is ugyanannyi lenne a létjogosultsága. És itt bukik el most már végleg a Fearless: a második és harmadik „felvonás” izzadtságszagú ötlettelensége, idejétmúlt formája betesz neki. Főleg egy olyan filmnél fáj az ilyesmi, amely nagy lendülettel indít, és mintha újat szeretne hozni a zsánerkeretek közé. Aztán mégsem.

A látvány, a hatalmas költségvetésnek és Yu fluid rendezésének köszönhetően pazar, Li pedig, ahogy már korábban említettem, nagyszerű alakítást nyújt. Csak a forgatókönyvíróknak kellett volna megerőltetniük magukat, arról már nem is beszélve, hogy Huo élettörténetét enyhén szólva túlheroizálják (például nem akkor mérgezték meg, amikor  a film szerint megmérgezték, sőt, még az sem biztos hogy megmérgezték), bár a gátlástalan nacionalista üzenet célba juttatása érdekében gondolom ez érdekelte őket legkevésbé.

A legutolsó jelenetben Huo a csillagok közé jut. Mint Dave Bowman vagy az Elefántember.

Feminizmus, vagina dentáták és férfisovinizmus a horrorfilmben: Teeth, Fantasztikus utazás és némi Buttgereit. A műsorban Trillian, Yvonne, Valuska és én.

http://uj.tilos.hu/online/2008/07/24/1630.mp3

http://uj.tilos.hu/online/2008/07/24/1700.mp3

http://uj.tilos.hu/online/2008/07/24/1730.mp3

Négy gengszter („Négy geeeeeng-szteeer!”, a Four Brothers dallamára) áll egy ház előtt, gondterhelt arccal, eltökélten szívva hatalmas szivarjukat, habár nem úgy tűnik, mintha bármelyikük is élvezné. Az ablakban egy aggódó nő őket figyeli, rózsafüzért morzsol és a hamarosan hazaérkező férjéért aggódik. A férjéért, akit négy barátjának meg kellene ölnie.

Blaze, a csapat talán legdominánsabb tagja (az isteni Anthony Wong játssza) áll ki leginkább a küldetés végrehajtása mellett, nem mintha nem bírná Wongot, ötük közül a kiiktatandó személyt, de tudja jól: nincs választásuk, ha a szívükre hallgatnak, ellehetetlenítik saját helyzetüket, a gengszter-lét alapvetése ellen lázadnának. Végül mégis leereszti a fegyvert, és mielőtt nekiállnának kieszelni valamit – ha nem is kibúvót ebből a helyzetből, de legalábbis elegendő pénzt szerezni a megélhetésre kvázi-halott társuk családjának –, elköltenek egy meghitt vacsorát, viccelődve, sztorizgatva és nevetgélve…

A történet voltaképpen az ősöreg hongkongi „egymás ellen forduló barátok” toposzt használja fel, csak éppen To fordítva fűzte be a tekercset a vetítőgépbe, már a lelki síkon történteket tekintve. A furcsa, egyszerre békés és feszült kezdőjelenet után, mely előrevetíti a Száműzöttek sajátos ritmusát és nihilista ízét is, egymásra nyitnak tüzet ezek a cimborák, akik sok mindenen keresztülmentek együtt és annyira közel kerültek egymáshoz, amennyire csak egy ilyen szakmában lehet. A hangos, őszinte nevetés és az önfeledt, gyermekes civódás, ami talán a Golyó a fejbe című klasszikusban van a leglátványosabban elsütve a film eleje felé, itt a legvégére marad, amikor már majdnem mindennek vége: a jó barátok betuszkolódnak a szűk fényképezőautomatába, kiabálnak és grimaszolnak, hosszú idő óta először felszabadultan, mert végre igazán megtalálták egymást – és végre tudják, hogy mit kell tenniük.

Johnny To utálja magát alárendelni a műfaji elvárásoknak, munkáit nézve legalábbis gyakran kerülget ez az érzés. Az Adásunkat megszakítjukból például kivette a feszített túszdráma elemeit és számomra már bosszantó módon összecsapta az akciójeleneteket – egyszerűen nem érdekelte a történet ezen aspektusa. A Triangle-vel kapcsolatban szintén felemás a véleményem, de hát ott az alapötlet is meredek volt, három ilyen erős karakterű rendező (Ringo Lam, Tsui Hark, Johnny To) hogyan is férhetne meg egy csárdában? Ez a háromlábú szék így billegett is rendesen…

A Száműzöttekben azonban végre tökéletesen muzsikál a To által használt expresszionista, metafórikus, valóságtól elrugaszkodott hangszerelés, mely könnyedén és bátran hozza a legszebb heroic bloodshed filmeket idéző vérengzéseket, a Sabut vagy akár Jarmuscht idéző nihilista, abszurd, a konvencionálissal szembemenő jeleneteket (fej vagy írás játékok, az aranyszállítmány megszerzése és így tovább). Olyan érzésünk van, mintha nem is egyetlen konkrét eseményszálat tapogatnánk végig, hanem konkrétan kiszemelt, emlékezetes, sőt helyenként óvatosan, komikusan stilizált jeleneteket láthatnánk, melyek csak azért állnak össze egy történetté, mert a törvényen kívüli világ szigorú törvényei – és persze a véletlen – sorba fűzik őket a nulladik pillanattól az utolsóig.

Fontos tétel: bár a Kiszámíthatatlan végig jelenlevő, összeszorított szájjal, kifürkészhetetlen arccal várakozó tényező a filmben, a Száműzöttek semmiképpen sem a lépésenként eldurvuló Coen-krimik komor tanulságával szeretne szolgálni, miszerint a véletlen mindig a szerencsétlen helyzetben lévő hőseink ellen dolgozik, és ha csak lehet, rossz irányba tereli az eseményeket. De To nem próbál a sorsszerűség és elkerülhetetlenség veszélyes vizeire evezni: itt a mázlik (minden egyes túlélt tűzharc mázli, itt ezt most pontosan érezzük: a sötétben dörrenő lövések, melyek ki tudja, honnan és hová tartanak, a káosz, az esetlegesség és a Halál, mely minden pillanat hátán ott rejtőzködhet, régen volt már ilyen közel, karnyújtásnyira a nézőtől) és a balszerencsés fordulatok egyaránt valószínűségek, melyek vagy megtörténnek, vagy nem, és ezt hőseink is érzik. Ennek megfelelően sem döntéseik és azok következménye, sem a végkifejlet nem elkerülhetetlen, csupán igen valószínű – ami jelen esetben be is következett. Ettől olyan elemi a dráma, szívbemarkoló a nevetés és borzongató a vagányság, a morális kódexük szerinti erkölcsösség, egyenesség és tartás (hogy egyik kedvenc filmemből idézzek: „Nekünk csak a büszkeség maradt” - a nyertes csokit kap vagy sört).

A helyes út a megannyi járható közül nem egyértelmű elsőre: a gengszterek tanácstalansága, a főnök felügyelete nélkül hirtelen rájuk zúduló szabadság nyomasztó érzete testközelbe hozza a figurákat és problémáikat. „Hova menjünk?”, kérdi tizedszer valamelyikük a volánnál, és a néző, csakúgy, mint Blaze, tizedszer sem tud válaszolni. De hőseink nem balfaszok és pláne nem töketlenek: ha már egyszer eldöntötték, mit kell tenniük – akár szívükre, akár egy feldobott érmére hallgatva –, habozás és félelem nélkül megteszik. Hiszen a legtöbb, amit elveszthetnek, az életük, és mit számít az? A halálra úgyis készen kell állni, csendes beletörődéssel. És ha már egyszer fegyvert rántanak a főszereplők, véget ér a beleélést elősegítő életszerűség: halálpontosan céloznak, villámgyorsan lőnek és hihetetlen szerencséjük van a találatok elkerülését illetően is.

Ha nem próbálták volna már oly sokan és oly sikertelenül utánozni a ’90-es évek legendás hongkongi akciófilmjeit, talán nem is értékelném annyira To teljesítményét, így azonban könnycseppeket dörzsölök el szemem sarkában. A lövések nyomán fakadó gyönyörű vérpermet-felhők, a lassítások ellenére is pörgősre vágott tűzharcok, a jól eltalált, pont a kellő pillanatban felcsendülő zenék mind egy régi korszak ragyogó csillagait idézik. A film végi leszámolás jelenetét pedig, még ha kis túlzással csak egy jól megtanult lecke felmondása is, tanítani kéne minden filmiskolában mint eminens tanuló munkáját.

KIADVÁNY, EXTRÁK

First thing first: van magyar (DD 5.1, Surround) és kínai/kantoni (DD 5.1) hang is! (Ennek itthon örülni kell...) A képarány 2.35 : 1, azaz buzerálatlan (ez is jó, de ennek csak a nagytévések fognak örülni).

Az extrák szűkös választékából a werkfilm az egyetlen igazán figyelemre méltó. Ez a műfaj igen kevés kőbe vésett szabállyal rendelkezik: unalmasan aprólékos fejtegetéstől és információáradattól kezdve trailer-szerűre vágott, filmjelenetekkel teli, a stáb öntömjénezésével megszakított darabokkal egyaránt találkozhatunk. Jelen esetben a készítőknek sikerült mindkét szélsőség hibáit elkerülni, sem a színészek nem magyarázzák túl karaktereiket, se a rendező a bizonyítványát. A werkfilm kellemesen rövid: nincs negyed óra ( ez szerintem kifejezetten jó, utálok unatkozni az extrákon), így nemcsak könnyedén végignézhető és kellően sűrű, de – hála az ügyes kezű vágónak –látványos és pörgős is. (Hiába, mégiscsak hongkongi filmről van szó!)

A legérdekesebb mindenképpen Johnnie To szokatlan rendezési-írási módszere volt számomra – furcsa, hogy a helyszínen, menet közben, „on-the-fly” megszülető történet végül koherens egésszé állt össze (de hát a filmtörténet produkál néha ilyen csodákat, lásd az Eraserhead-et a hatalmas forgatási szünetével vagy a Casablancát az utolsó pillanatban eldöntött végkifejlettel). Az embernek erős az érzése, hogy To tizenkilencre (na jó, tizennyolcra) húzott lapot, azaz rutinos emberekre, de mégiscsak színészekre bízott egy csomó olyan döntést, amit alapjában véve neki kellett volna meghoznia. Mázlija volt, az eredmény hiteles lett, a sztárokból álló csapat pedig remek hangulattal hálálta meg a hosszú pórázt.

A trailerről mint extráról nem emlékeznék meg külön (engedtessék már meg a tisztelt vásárlónak, hogy az ízlésesen megcsinált menüt és a film előzetesét alapnak, minimum elvárásnak tekinthesse!), ha nem lenne olyan pokolian dögös zenéje. De így is csak két mondatot kap.

A fényképalbum pedig még annyit sem (mert sosem értettem, mire jó - bár ha hatalmas plazmatévém lenne, talán érteném...)

Száműzöttek / Fong juk (Hongkong, 2006)

Rendezte: Johnny To. Írta: Kam-Yuen Szeto és Tin-Shing Yip. Zene: Dave Klotz. Szereplők: Anthony Wong, Francis Ng, Simon Yam, Nick Cheung, Lam Suet és mások.
 
Dvd kiadás
Kiadó: Budapest Film
Megjelenés: 2008. április
Bolti ár: 1990 Ft

ÉRTÉKELÉS:
Film: 5/5
Kép: 4/5
Hang: 4/5
Extrák: 3/5

Hogy lehet az, hogy az 1986-os Rövidzárlat főszereplőjének legelső skiccei alapján két évtized elteltével, önálló bájjal bíró herkentyű firkálható? Hogy lehet az vicces, ahogy ez a bizonyos WALL-E melltartót applikál szorgosan fókuszáló optikáira? Hogy lehet, hogy lassan nem hiszem el, hogy az animált tárgyi környezet animált? Hogy lehet a merchandising kizárólagos célpontjait képező csemetesereg gumicukroktól és affektáns visítástól ragacsos torkán ilyen könnyedséggel lenyomni egy olyan történetet, amiben sokáig annyit se beszélnek, mint a 2001: Űrodüsszeiában, és aminek láttán a megboldogult Arthur C. Clarke is elérzékenyülten rágcsálná egynémely körmét? És – mindenekelőtt – hogy lehet az, hogy a happy end előtt minden idegszálammal azon vagyok, a mellettem üldögélő Beyonder egy jól irányzott pillantással nehogy „kiszúrja” csordultig telt könnycsatornáimat? Pedig énengem aztán kurvakemény fából faragtak…

A megoldás öt karakter, vízszintes, és a második betűje egy asztali lámpa.

A Pixar (Animation Studios) valamennyi munkájában (az általa dirigált Némo nyomában-ig és ilyen-olyan kreatív szerepkörben a Hihetetlenék óta is) meghatározó feladatokat vállaló Andrew Stanton már régóta dédelgetett egy mesét, melynek főszereplője a globális villanyoltás után sártekénken egyedüliként maradt, szeméttömörítő robot. A humán telhetetlenség, a jóléti felesleg utáni, delejezett epekedés végenincs tárgyiasulásait szabályos kockácskákba sajtoló, sztahanovista présgép először vízszintes rendszerbe igazgatja a bolygót kényelmes gyávasággal evakuáló emberek itt maradt, szervetlen szarát, majd – kézenfekvő algoritmusainak megfelelően – vertikális halmozásba kezd.

A modellértékű városfejlődés eredményeként muzeális felhőkarcolók és tőlük szinte elkülönböztethetetlen, színtiszta hulladékból hasonló magasságokba felhúzott emléktornyok monotóniája nyomasztja a 700 év múlva játszódó filmet.

Pontosabban: nyomasztaná, hisz a jogos gúnnyal (igaz, nem a legeredetibb módon) élcelődő disztópia sivárságát WALL-E motorikus hétköznapjainak türelemmel és vágyakozással teli békaperspektívája oldja – automatikusan kinyíló fogódzókat megmarkolni – helyenként valóban szívszorongató lávsztorivá. A WALL-E igazi iróniája nem a negatív prognózisban „rejlik”, hanem a főleg elektronikus cast lelkes megformálásában kínálja magát, mintegy: újrafelhasznált pléhtálcán.

Pixarék lassan pusztán kisujjaik hanyag remegtetésével is a kortárs szórakoztatóipari antropomorfizáció csúcsteljesítményeit pottyantják elénk – és e metódus jelen esetben már maga a maliciózus meszidzs. Míg például a Dreamworks inkább klasszicista, La Fontaine-i állat-tipológiában gondolkodik, Stanton stábja egy tojástartót is olyan jellemrajzzal – és fejlődéssel (!) árnyal, aminek merő áhítása is meghaladja a Tomboló Ötök (The Furious Five) kumulált pszichés igényeit. A Föld nevű mementó szondáztatására küldött mesterséges létforma, EVA (az első, az egyetlen kvázi-nő WALL-E kvázi-életében) például fegyelmezett, szigorú lebegését azonnal Besenyei Péter-féle örömkörökre váltja, ahogy felettesei kifarolnak a bolygó légköréből. Rideg, karrierista szingliként tartja a távolságot WALL-E-től, hogy aztán LED-szemei még védtelenebbül párásodjanak be a kis lánctalpas lankadatlanságának láttán.   

Az elnyúló expozíció gegrengetegére az ismerkedési fázisban ráhuppan még pár lapáttal. A scriptért is felelős Stanton, valamint a háta mögött perifériákat éjt nappallá téve stimulálók precíz összhangjáról tanúskodik az a kifinomult ízlés, mellyel a Pixar sci-fije az unalomba fúló érzelmi giccset és a helyzetkomikumok egymást laposító halmozását kerülgeti. Majd a film ugyanezzel az érzékkel csap a lecsóba (a melankolikus első félidő tüneményes, esetlen lomhaságát itt ordítja le az akcióorientált, kissé hektikus második rész entrée-ja - a közönséget minden bizonnyal megosztva), és egy huszárvágással repít minket a küldetéstudatos EVA, valamint az érte szabályosan epekedő WALL-E társaságában az emberiség végső menedékéig. Ami történetesen egy, a Naprendszerünk körül korzózó luxushajó, teljeskörű, robotizált kiszolgálással – és irányítással. A tökéletes társadalom, ahol az ember fia kedvéra hízhat, a robot meg kedvére robotolhat.

A fémszolgák személyiségjegyei, döntéshozatali önállósága és akarata pedig kéretlenül vetíti előre, hogy ennek a bio-mechanikus harmóniának a nem rendeltetésszerű használata komoly veszélyeket rejt magában. A hallgatólagos egyenjogúság megkérdőjelezése esetén még a kevésbé akaratos cyber-punk dilemmák is a páncélba zárt szellem kieregetéséhez vezetnek. 

A punnyadt panda és az atletikus hópárduc állkoptatósra koreografált megmérettetése – tán a korhatárra való túlzott figyelem miatt – nem csak narratív szempontból találtatik gyengébbnek a történettel és fontolásra érdemes filozófiával is rendelkező WALL-E-vel szemben, a megjelenítés is ordas szemléleti különbözőségre utal. Akinek mondjuk a nyócas fokozatú csillagharcosok veseleverő technikái könnyen avanzsálnak esztétikai örömforrássá, azok jogosan gyönyörködhetnek az animés(-wuxiás) harcászat Kung-Fu Panda által demonstrált, valóban bravúros megidézésében; a WALL-E azonban nem garázdálkodik ily mohón a virtuális terek biztosította, végtelen plánozási lehetőségekkel. Választékos, sokszor vágástakarékos fahrtjai, óvatosan szédítő „daruzásai”, hatalmas látszögei – és nem utolsósorban a mélységélességgel való leleményes játéka – inkább "csak" a beállítások fölényes ismeretéről adnak számot.

Ez az elegancia is szerves része a WALL-E varázslatosan hiteles meséjének, amiben a dolgok már pittyegésük, kattogásuk, gépies zümmögésük előtt is szinte lerongyolnak a vászonról - noha, az űrben játszódó szegmens steril közege (amiben WALL-E 100% piszoknak minősül) mintha szándékosan bírna gyengébb kidolgozású, művibb felületekkel. Ugyanakkor az igazi csoda a filmben az a részvét, amit űrmodern bádogemberei és (jelenleg még zöldelő) életterünk felé kényszerít ki – minden korosztályú nézőben.

"Hogyan nem szabad egy Rejtő regényt adaptálni, és hogyan lehet még mindezt tovább tetézni egy borzalmas trélerrel?" - című rovatunkat olvassátok éppen. A képi világ mint a Szomszédoké csodásan letisztult, a hangulat a Megy a gőzösét idézi fergeteges, a casting kreatív (Szőke-Badár, Mucsi-Scherer). Az előzetes kétségtelen előnye, hogy nem próbálja meg filmnek álcázni ezt a valamit, megtekintése után pedig mindenki tudni fogja, hogy mire (ne) számítson. (A szóban forgó regény egyébként a Tizennégy karátos autó, ha ez érdekel bárkit is.)

Ez gyönyörű.

Emlékeztek még a képregény-kiadókkal készülő interjúsorozatra? Első alkalommal a Képes Kiadót faggattuk, majd a Vad Virágokkal folytatott beszélgetés első részét olvashattátok. Most a második rész következik, melyben a magyarországi képregényes életről, az ijfú feltörekvő művészek lehetőségeiről és a könyvkiadás rejtelmeiről esik szó.

 
Geekz: Van-e a kiadók között valamiféle kommunikációs hálózat – például tudtok egymás új megjelenéseiről, terveiről, példányszámáról?

Tóth József: Az eladott példányszámokat különböző könyves oldalakon lehet követni, ahol vannak összehasonlító listák erről. És azért nagyrészt tudunk egymás terveiről is.

Geekz: Hogyan alakult ki, hogy melyik kiadó milyen jellegű, műfajú képregényeket ad ki? Valahogyan felosztásra került a piac?

Tóth József: Nem, dehogyis, az élet hozta így. Például annyi shoujo (fiatal fiúknak lányoknak szóló) manga cím jött ki, hogy egyszerűen ez maradt ebből a szórásból nekünk. Erősebbet nem nagyon lehetett volna hozni: Berserknél, Death Note-nál, Hellsingnél jelenleg nincs erősebb manga a világon. Vannak komolyabb történetek, de a népszerűek között ezeknél jobb nincsen. Így hát inkább a lányokat célzó történetek felé fordultunk. Tudjuk nagyjából, hogy mire tárgyalunk, vannak néha problémák, de azért jó a viszony a kiadók között. Bizonyítja ezt a nagyszerű rendezvény is, ami a kiadók között munkája és finanszírozása nélkül nem jöhetett volna létre.

Geekz: A magyar amatőr szerzői képregények, amik 24 oldalon jelentek meg, ezek is közös finanszírozásból kerültek ki?

Tóth József: Igen, a Magyar Képregénykiadók Szövetsége finanszírozta – megelőlegezte – a kiadásukat, mint ahogy a fesztivál plakátját is mi (az MKSZ) készítettük és az Alfabéta-díjat is mi adjuk át. Ez utóbbit minden évben a legjobb kiadványok kapják meg. A plakátot pedig minden évben az előző évi nagydíjas rajzolhatja meg, ez sokkal hatásosabb és maradandóbb ajándék bármilyen papírnál: megmarad, évek múlva ki lehet állítani őket egy kiállításon. Publicitás a díjnak és az alkotónak is – a fesztiválról nem is beszélve. Kicsit azért lehetett volna több látogató, de nem panaszkodom, volt sok jó program, díszvendégünk is Marcel Ruijters személyében – ő például a dedikáláskor mindenkinek rajzolt is valamit.

Geekz: Tényleg, sőt úgy rémlik, öt-tíz percet is rászánt egyre…

Tóth József: Ez szokás! Külföldön még sokkal inkább, mint itthon. Angouleme-ben például van olyan, hogy dedikálóturizmus: az emberek akár másik városokból is elmennek egy rajzért. A menőbb rajzolók előtt persze sorok kígyóznak, ők meg berendezkednek, ott ülnek napokig, és korán reggeltől festékkel-ecsettel megcsinálnak egy egész képregényoldalt. Amerikában ez megváltozott: ott is divat volt, csak az emberek elkezdték árulni a rajzokat a neten, ezért most már csak 100 dollárért szoktak képregényt dedikálni a rajzolók. Amikor egy francia politikai humorral teli képregény rajzolója volt Magyarországon (a történet arról szól, hogy a világ legjelentősebb politikusai malacként reinkarnálódnak és egy farmra kerülnek…), ő csinált mindenkinek egy egyéni malacot. De például Merényi Dániel, a Napirajz alkotója is mindenkinek személyre szóló poént rajzol, amikor dedikál. Csinált három-négyszázas dedikálást is…

Geekz: Mit gondolsz, mennyire változik a képregények megítélése Magyarországon? Hogy fog ez a jövőben alakulni?

Tóth József: Amikor én elkezdtem képregényeket kiadni, akkor úgy nézett ki a dolog, mint a gittegylet: lelkes induló cégek vettek körül engem. Idén volt egy mangás beszélgetés, ott volt az Athenaeum, a Deltavision és a Mangafan – ami szintén évi tíz-húsz címet kiad, ami már egy közepes kiadónak számít Magyarországon –, patinás nevek is megjelentek a piacon, és a terjesztők is felfigyeltek a képregényre. Az emberekhez a terjesztőkön át vezet az út, ezt a lépcsőt már megugrottuk. Nekem is volt olyan könyv, ami a terjesztésnél bukott meg: azt mondták, hogy nem kell sok példány belőle, és ezzel el is lett ásva…  Most már megfelelő példányszámban jelennek meg a képregények, és ez az igazi áttörés, de minden egyes sorozatnak meg kell ezzel harcolnia. A Lidércföldéből mindig feleannyit vesznek, mint amennyit el tudnak adni, és aztán utánrendelnek.

Geekz: Hogyan megy ez konkrétan a valóságban?

Tóth József: Megkeressük a terjesztőket, és körülbelül egy perc alatt meg kell tudnunk győzni őket a kiküldött ajánlóval, hogy egy kiadvány piacképes. Kap naponta kábé harminc kiajánlót, és az alapján megmondja az adott könyvről, hogy háromszáz, ötszáz, ezer vagy háromezer… Ez így működik. A hipermarketekkel például sokat kell harcolnunk.

Geekz: És hány terjesztőnek szoktatok küldeni ilyen kiajánlót?

Tóth József: Ezt nehéz megválaszolni… körülbelül úgy tíznek.

Geekz: Elképzelhetőnek tartjátok, hogy újra megjelentettek magyar képregényeket, ha esetleg több ember vásárolná a hazai kiadásokat?

Tóth József: Könnyen lehet, hogy lesz ez még profilunk. Mi tudatosan építjük a profilunkat: a Kázmér és Hubából öt évre borítékolva vannak a terveink, Usagi Yojimboból tízre-tizenötre. Évente két kötetet adunk ki belőle, és Amerikában húsz-huszonkét kötetnél tart. Lányoknak szóló manga sorozatokból is sokszor veszünk már hosszabbakat is. Nem zárom ki a magyar képregény megjelentetését, de jelenleg nem éri meg. Még a komoly külföldi címek jogdíja is töredéke egy új magyar képregény elkészítési költségeinek. Abban látom a magyar képregény jövőjét, ha sikerül az, hogy egy nagy külföldi piac finanszírozza egy könyv kiadását – mint ahogy a Spirálnak már sikerült. A világon jelenleg talán három ilyen nagy piac van: a francia, az amerikai és a japán. Még a koreai sem! Őnekik is nagy szükségük van a licenszelésre. Azt kell csinálni, ami Futaki Attila képregényével történt: finanszírozza a képregényt egy francia kiadó, aztán a jogdíjakat vegye meg egy magyar – vállalhatatlanul nagy rizikó nélkül.

Geekz: Mekkora esélyt látsz a hosszútávú sikerre az antológiák esetében, mikor több képregényíró-rajzoló összeáll és saját pénzen megjelentetik a műveiket?

Tóth József: Azt mondják, Amerikában befellegzett az antológiáknak, de Japánban nem, ott fut párszáz antológia. A legfelkapottabb talán a Shonen Jump – kábé hatmillió példányszámban jelenik meg hetente… –, ez egy tipikus telefonkönyv méretű kötet, amiben 24 oldalt közölnek minden sorozatból, a sikeresek pedig aztán megjelennek önálló kötetben is. Japánban tehát nagyon él ez az antológia-dolog, Amerikában már nem, és szerintem Magyarországon sem olyan népszerűek… Most megjelent újra magyar szerzőknek antológiája – én nagyon drukkolok nekik, de ez azért igencsak rizikós itthon.

Geekz: Hogyan, honnan kaptok visszajelzéseket a megjelenéseitekről?

Tóth József: Manapság az interneten bármit meg lehet tenni egy kiadóval… (nevet) Vannak újságok, blogok és magazinok, amik rendszeresen közölnek kritikákat a magyar kiadásokról, a mieinkről is. Szerencsére kialakult már a visszajelzések rendszere is: kapunk a rajongóktól is, a fesztiválokon, no meg netes fórumokon, ahol mindenki álnéven van, tehát bármit be lehet írni. Az animékre, mangákra szakosodott lapok (Mondo Magazin, AnimeStars) különösen fontosak a számunkra az ilyen jellegű megjelenéseink miatt, ők is közölnek kritikákat. És ez nagyon helyes! A manga régebben kereseti piac volt, az Usagi Yojimbo az első megjelent mangák-félmangák közé tartozott. Most már annyi cím jelenik meg, hogy képtelenség mindet megvásárolni, ez már kínálati piac, lehet válogatni.

Geekz: És lehet kritizálni is…

Tóth József: Nagyon helyes! Fejlődjön a magyar olvasók ízlése, beszéljék és tudják meg, mi a jó és mi a rossz. Jó tendencia ez, persze a kritikákban is vannak különbségek.

Geekz: Melyik volt a legsikeresebb kiadványotok?

Tóth József: A Borsmenta első része három hónapja jött ki, de már felkerült az Alexandra száz legsikeresebb könyvét tartalmazó listára: hetvenkettedik. Megelőzte Stahl Juditot… (nevet) Ezt nagyon kevés képregény csinálta meg eddig. A Lidércfölde nem egyértelmű befutó cím, sokkal csavarosabb, kell hozzá humorérzék, hogy élvezze az ember – annak esélye sincs, hogy felkerüljön erre a listára. És a Kázmér és Hubának sem…

Geekz: Amennyire igénye van, annyit elolvashat a Metroban? Vagy arra nincs igénye, hogy feltegye a polcra a gyűjteményes kötetet?

Tóth József: Rejtély, hogy mi megy a fogyasztók fejében, csak nagyban lehet gondolkozni. Kapunk visszajelzéseket, hogy kinek mi tetszik, a Kázmér és Huba mindenkinek tetszik, nagyon dicsérik – mégsem az megy a legjobban.

Geekz: Hamar eldől, hogy mennyi fog elmenni egy kiadásból, vagy van, hogy után kell nyomni?

Tóth József: Mindig után kell nyomni. Az Usagi Yojimboval is egészen alacsony (ezres) példányszámmal indultunk –, mert fel kellett mérnünk, hogy mik a terjesztők szokásai. Most már magasabb a kezdő példányszám is, ez lassan áll be egy-egy sorozatnál. Ilyen gigantikus sorozatoknál biztosan kell még az első kötetből utánnyomásokat csinálni, mert azt sokan megveszik – ma is eladtuk az összes első kötetet –, aztán akinek esetleg nem tetszik, az a másodiknál vagy a harmadiknál fogja abbahagyni. De azért lassan megtanulja az ember, hogy miből mennyit szabad egyszerre megjelentetni.

Geekz: Térjünk vissza egy picit a Lidércföldére: ez akkor egy fiataloknak szóló képregény vagy nem feltétlenül az?

Tóth József: Ez a sorozat szerintem felnőttek számára is érdekes és fogyasztható. A borítója a kilenc éves lánnyal csalóka: ezek a gyerekek olyan, őrült tudósokat képző akadémiára járnak, ahol a tantárgyak között szerepel a sírrablás vagy a fajok közti szervtranszplantáció… Rengeteg humor és groteszk elem van benne, sőt még egy kis steampunk beütés is fűszerezi az egészet: minden forog, kattog, mindenhol gőz sziszeg. Nem egy szokványos lányos történet, az biztos.

Geekz: Mik a nagy kedvenceid, a legjobb címek, amikkel nagyon szívesen megjelennél?

Tóth József: Imádom Alan Moore-t! Tizenkét-tizenhárom éves lehettem, mikor megkaptam egy igen apró betűkkel írt, tizennyolc éves kor fölött ajánlott Batman-történetet, a Gyilkos tréfát, ami olyan hatással volt rám, hogy azóta is Alan Moore a kedvencem. Watchmen, V For Vendetta, bármelyiket nagyon szívesen megjelentetném, de a Top 10 is nagyon jó.

Geekz: Ha a Fabulák (Fables) megjelenhet Magyarországon, akkor a Top 10 is menne, nem? Végül is hasonló kaliberű képregények…

Tóth József: Nem igazán. A Fables önmagában is értékelhető sorozat, de a Top 10-hez benne kell élni a szuperhős világban, hogy az olvasó értse a hagyományos szemléletet és így az iróniát is… De annyira nem értek a szuperhősös képregényekhez, nem adtam ki egyet sem. Mangákból szívesen kihoznám például a Monstert, Naoki Urusawa sorozatát (ő írta a 20th Century Boys-ot is).

Geekz: Cowboy Bebop manga, esetleg?…

Tóth József: Múltkor említettem, hogy az anime nagy kedvencem. A manga? Hááát… Azt mondják, mindenből az eredeti a legjobb, ami először kijön belőle. Japánban hatalmas iparág áll amögött, hogy egy sikeres címből a legtöbbet kihozzanak: manga, anime és élőszereplős (live action) film adaptációk és melléktörténetek, kulcstartók, pólók, játékok, szobrok… A  Cowboy Bebop egy anime sorozat – amit a zenéjével együtt nagyon szeretek –, a manga utólag készült. Az imént említettek viszont a kedvenc történeteim, amiket nagyon szívesen kihoznék itthon.

Geekz: Reméljük sor kerül rá – Watchment Magyarországnak! Köszönjük szépen az interjút!

Tóth József: Szívesen, és üdvözlöm a Geekz olvasóit!

Az Image Comics komoly kockázatot vállalt, amikor kiadta az elég rázós témát választott Girls című képregénysorozatot: óriási spermaszörny a kukoricaföldön, meztelen (teljesen ám!), csapatokban vadászó vérszomjas nők, kasztrálás, félbetépés, medve általi élvemarcangolás, a külvilágtól áthatolhatatlan burokkal elzárt kisváros. Nem, ez kérem nem egy egy japán piacra gyártott hentai összefoglalója, hanem egy az Egyesült Államokban debütált, igazán eredeti ötletekkel bíró horrorsztori, ami egyértelműen a Geekz hasábjaira való. Lássuk hát miről is van szó:

Ethan Daniels nyomorúságos és jelentéktelen életén minden bizonnyal átok ül: egy isten háta mögötti, 65 fős lakosú amerikai városka vegyesboltjában dolgozik, egyetlen barátja a szellemileg kissé visszamaradott Merv (akinek a szórakozásról alkotott fogalmai kimerülnek a szántóföldön heverő tökök dinamittal való felrobbantásában), ex-barátnője, Taylor, pedig a helyi seriffel kezd összemelegedni a szeme láttára. A frusztráltságán rendszeres maszturbálással segíteni próbáló Ethan (ezek az első szám nyitó képsorai) végül Pennystown egyetlen kocsmájában borul ki mindenki szeme láttára, a nőket okolva az őt ért összes sérelemért. A teljesen összezavarodott srácot rövid úton kidobják és már ő sem biztos benne, hogy az egész városban hallható, fülsüketítő robaj és a sötétben hazafelé vezető út melletti erdőből előtámolygó, vérző és teljesen meztelen lány nem a saját elmeszüleménye-e.

A másnapi ébredés külön bejáratú személyes rémálmának kezdete: a város áramellátása már a múlté, a telefonok némák, a furcsa, némának tűnő lány, akivel a tegnap éjszakát töltötte pedig reggelre áttetsző gömböket rak a fürdőszobában, amikből teljesen kifejlett, rá megszólalásig hasonlító és ugyancsak meztelen lányok kelnek ki. Miután nekitámadnak az odasereglő szomszédoknak, és Ethant-t magukkal ragadják az őrjítő események, lassan világossá válik: a gyönyörűséges jövevények célja megölni az összes nőt, a férfiak segítségével még tovább szaporodni, a hullákat pedig beleolvasztani a kukoricaföldön lévő kráterben trónoló, hatalmas, spermakinézetű entitásba. Innentől már hétköznapi hőseink túlélése a tét, a várost láthatatlan és áthatolhatatlan burok veszi körül, a hadsereg képtelen kívülről segítséget hozni, a félelem, a bizonytalanság és az összezártság pedig lassan, de biztosan kezd eluralkodni a kis közösségen.

A rövid felvezetésbe kellemetlenül sok spoiler szorult (bár még bőven marad meglepetés), ám az elsőre szerencsétlenül semmitmondó, a későbbiek fényében azonban találó cím önmagában egyáltalán nem kelti fel az egyszeri képregényolvasó figyelmét (a címet nekem is egy barátom ajánlotta), és még kevesebbet árul el a sorozat stílusáról, így hát tisztemnek éreztem felvázolni a Luna testvérek koncepcióját. Itt kérem egy david lynch-i környezetből kiinduló horrorsztoriról beszélünk (ugyan nem a karakterek, hanem az események viselik magukon a mester munkásságának utóhatását), Stephen King jobb napjainak gördülékeny dialógusaival (gondoljunk itt például a Végítéletre). Akik a bevezető alapján a kultikus Urotsukidoji-ra (aka Legend of the Overfiend) asszociálnak, azoknak némelyest csalódniuk kell: habár az alkotók tobzódhatnának a klasszikus hentai történetek védjegyeinek számító jelenetekben, esetünkben erről szó sincs, a nemiség-testiség témáját merőben más oldalról közelítik meg.

A meztelen és csábító szirénlények egyik pillanatban ellenállhatatlan hetérák, a másikban a Dawn of the Dead remake fürge mozgású, emberkinézetű szörnyetegei: puszta kézzel, fegyvertelenül, csapatban támadnak (egy jelenetben egy megtermett és megvadult medvét ütlegelnek halálra pirruszi veszteségeket szenvedve), éhségüket nyers mókusokkal, emberi holttestekkel, illetve az imént említett medvével csillapítják, rettegnek a tűztől, ámde teljességgel sebezhetőek tűzoltó fejszével, fáklyával és shotgun-nal, hiszen alapvetően emberi(?) lények. Az alkotók saját bevallásuk szerint olyan szörnyeket akartak megteremteni, melyek "nem csupán megölnek, de szétrombolják a kapcsolatodat a feleségeddel, földbe tiporják a házasságodat, elpusztítják a családodat". Szó szerint és képletesen is.

Na de ha már itt tartunk, kik is az alkotók? Jonathan és Joshua Luna egy amerikai-filippínó testvérpáros, míg előbbi a rajzoló, színező és beíró, az utóbbi felelős a forgatókönyvekért, először pedig 2004-ben tűntek fel az Image kiadónál (aminek olyan címeket köszönhetünk, mint a Spawn, Witchblade, Darkness, Invincible és a The Walking Dead) első képregényükkel, az Ultra-val. A szuperhőstéma újabb feldolgozása megmérettetésekor nem találtatott könnyűnek: a "Sex and the City szpandexben" komoly sikereket könyvelt el a mai populáris kultúra visszásságait finom humorral való tálalásának és a szereplők gazdagon ábrázolt jellemeinek köszönhetően.

A három főszereplőnő, Ultra, Aphrodité és Cowgirl a médiának köszönhetően olyan mindenki által ismert celebritás, akiknek minden lépését kamerák követik, ismert magazinok címlapján szerepelnek és még a csapból is ők folynak, ám ez cseppet sem könnyíti meg a magánéletüket, ami gyakorlatilag virtuális. Ultra, civil nevén Pearl Penalosa, nem radioaktív, nem groteszk hegyomlás, mégsem talál magának normális pasit (rögtön felvetődik a kérdés: átlaghalandó vagy szuperhős lenne a szerencsésebb választás?), mivel egyszerűen végletekig munkamániás és nem meri megkockáztatni, hogy még egyszer megégesse magát érzelmileg. Amikor azonban a lapok már hetek óta azon csámcsognak, hogy vajon miért szingli még mindig, a barátnői rábeszélik, hogy menjenek el egy jövendőmondóhoz, ahol azt a jóslatot kapja, hogy hét napon belül megtalálja az igazit.

A sorozat ennek a hét napnak az eseményeit meséli el invenciózusan, humorosan, érzelem- és ötletgazdagon. Következő dobásuk a Girls, ennek sikere nyomán a mainstream alkotók is felfigyelnek rájuk: Brian Michael Bendis (Powers, Alias, House of M) őket kéri fel közreműködésre a Marvel kiadó Spider-Woman: Origin kötetéhez. 2007-ben visszatérnek saját történeteik meséléséhez, most is futó, napjainkban játszódó sorozatuk, a The Sword, egy hordozóját misztikus képességekkel felruházó kardot és a vele kapcsolatos rejtélyeket állítja a középpontba egy leginkább a Buffy és a Witchblade keverékére hajazó történetben.

A Girls témaválasztása kétségtelenül eredeti, a levezénylése pedig ott nyaklik meg, ahol eredetileg befejezni szándékozták: a tervek 12 számra szóltak, a siker hatására a kiadó újabb 12 résznyire nyújtotta a sorozatot, ami némi kellemetlen, Lost első évados szájízt hagy az olvasóban. Egyértelmű, hogy ebben az esetben a kevesebb több lett volna, de a szórakoztató jelleg végig megmarad, a párbeszédek életszerűek, a drámai és humoros pillanatok helye jól eltalált, a megfelelő helyeken fröcsög a vér és a kérdések sem maradnak megválaszolatlanul. Ha már pálcát kell törnöm felette (márpedig kell, különben minek írnék róla), akkor egy brilliánsan induló, ámde középszerűségbe fulladó sorozatot méltatnék, ami még így is messze kiemelkedik a 2004/2005-ös év mezőnyéből. Ha úgy tetszik, ez egy olyan B-movie, amit legalább egyszer érdemes megnézni.

 
Eredeti cím: Girls. Írta: Jonathan és Joshua Luna. Rajzolta: Jonathan Luna. Kiadó: Image Comics. Kiadás éve: 2004.

Filmet forgatni egy olyan, generációk óta tartó véres szappanoperáról, mint a palesztin-izraeli konfliktus, csak látszólag rendezői munka. Valójában inkább diplomáciai feladat. Ha egy kvázi háborús szituációban mindkét fél meg van a saját igazáról győződve, akkor igazi bűvészmutatvány úgy elmesélni egy történetet, illetve egy mindennapos életszituációt, hogy mindenki reálisnak és méltányolhatónak fogadja el a film által felvázoltakat. A Mennyország most alkotóinak sikerült a bravúr.

Ennek persze ára van: ahol nem lehet igazán markánsan fogalmazni a különféle érzékenységek miatt, ott a kendőzetlen „megmutatásból” könnyen publicisztikai jellegű „megmondás” lesz. Előbbi esetben nincs mit kozmetikázni, egy véres hulla látványát példának okáért nem lehet objektíven prezentálni, utóbbi esetben viszont a legkönnyebb megoldás összegyűjteni a pro és kontra érveket, és iskolás módon ütköztetni őket. A módszer talán objektív, de gyávaságról árulkodik és csak unalmas álvitát szül. (Ugyanez a magyar kereskedelmi tévék híradóinak kedvelt koreográfiája: az egyik párt baromságaira rávágni a másik párt hülyeségeit, aztán döntse el a néző, hogy kinek hisz.)

A Mennyország most nagyobb részében sikerül a rendezőnek "megmutatnia", és nem "magyaráznia". Látjuk a két fiatal palesztint (Said és Khaled), ahogy szerelik az autókat, szívják a vízipipát, élik az életüket. Elhisszük őket. Ugyanilyen hiteles, amikor ezekből az átlagemberekből mártír-jelölt lesz egyik pillanatról a másikra: megjelenik az egyik titkos sejt vezetője, és közli, hogy most jött el az ő idejük a halálra. Hajukat levágják, rituálisan megtisztítják a testüket, felmondják videóra az utolsó üzenetüket (utóbb ezeket majd a helyi tékából ki lehet kölcsönözni). Az utolsó este a családdal, az utolsó vacsora – visszafogottan fényképezett, csendesen szomorú pillanatok. Már-már idealizálással lehetne vádolni a rendezőt, ha nem mutatná meg azt is, hogy szereplők bizony félnek a haláltól. Úton a felrobbantandó tel-avivi busz felé, az egyikük megkérdi a merénylet főszervezőjét: „És mi lesz utána?” „Két angyal fog leszállni értetek az égből.” Rövid csend, majd a bátortalan kérdés: „Ez biztos?” 

A merénylet végül (elsőre) elmarad, a film második felében pedig a képek helyét a szöveg veszi át. A két mártír-jelölttel szemben egy egykori mártír lánya képviseli az ellenvéleményt, ő nem hisz a gyilkolásban, másképp képzeli el az ellenállást. A vele folytatott vitákban előkerül minden pro és kontra érv, a rendező szimpátiája mintha vele, illetve az általa képviselt vélemény mellett lenne, de Said szinte kamerába mondott nagymonológja, és a befejezés mégis azt sugall(hat)ja, hogy az erőszakspirálból egyelőre nincs lehetőség kilépni.

A történet második felében eluralkodó publicisztikai jelleg miatt persze kár siránkozni, egy ennyire forró témát másképpen aligha lehetett volna filmre vinni. A színészek kiválóak, a beállítások visszafogottak, hatásvadász szándéknak nyoma sincs, és néha még a tragikus helyzetek fonák iróniáját is megmutatja a rendező. Dramaturgiából négyes, empátiából ötös.

A KIADVÁNY

A Cornerfilm által kiadott DVD ízléses, a hivatalos plakátra építő borítót kapott, gondosan feltűntetve a film által begyűjtött díjak közül a legfontosabbakat. A képre nem lehet különösebb panasz, az eredeti arab nyelvű hang nálam egy ponton átváltott sterilbe, de aztán gyorsan meggyógyult. Soundtrack nincs, így a hang karcossága még illik is a filmhez. A magyar hangsáv minősége tűrhető, többnyire a szinkronszínészeket is jól választották ki, egyedül a felirat és szereplők szájába adott mondatok közt vannak gyanús eltérések. Ami például leírva úgy szól, hogy „Izraelnek nincsenek erkölcsei” abból kimondva az lett, hogy „Izraelnek nincsenek eszközei.” Ha ez „csupán” egy félreolvasás, akkor egy szemüveget azonnal illene az érintett szinkronszínésznek beszereznie. A menüből  emllett hiányzik a közvetlen jelenetválasztás opciója.

AZ EXTRÁK

Egy darab extra található a lemezen, de az éppen elég: A bomba átmérője című 82 perces dokumentumfilm, amely egy 2002-es terrortámadást az áldozatok és a merénylők rokonait megszólaltatva dolgoz fel. Benne van minden, ami a Mennyország mostból kimaradt, a vér és a fájdalom, az áldozatok szenvedése, az erőszak értelmetlenségének hosszadalmas demonstrációja. A két film remekül kiegészíti egymást, de amennyire szikár a fikció, annyira bő lére eresztett a dokumentum-verzió, előbbinek a 88 perc épp elég, utóbbinak a 82 nagyon sok.
 
ÖSSZEGZÉS

Eddig még nem sok palesztin rendezésű, palesztin színészek által játszott, eredeti helyszíneken forgatott film készült az öngyilkos merényletek hátteréről (kb: egy sem), de a Mennyország most nem (csak) a kuriózuma miatt érdemel említést. Hanem: lásd fentebb. A 990 forintos ár mellett pedig a kiadványt sem érheti jelentősebb kritika. Palesztin kendős zsidó-fóbiásoknak, Izraellel szimpatizáló filoszemitáknak, és a téma iránt érdeklődőknek egyaránt kötelező vétel. 

Mennyország most / Paradise now (Németország / Franciaország / Hollandia / Izrael, 2005)
Rendezte: Hany Abu-Assad. Írta: Hany Abu Assad, Bero Beyer és Pierre Hodgson. Kép: Antoine Héberlé. Zene: Jina Sumedi. Szereplők: Kais Nashef, Ali Suliman, Lubna Azabal, Amer Hlehel, Hiam Abbass, Ashraf Barhom, Mohammad Bustami.
 
Dvd kiadás
Kiadó: CORNERfilm
Megjelenés: 2008.május
Bolti ár: 990 Ft

ÉRTÉKELÉS:
Film: 4/5
Kép: 4/5
Hang: 4/5
Extrák: 3/5
Külcsín: 4/5

A legutóbbi Chuck Palahniuk-adaptáció egész tűrhetőre sikeredett (tréfálunk persze: a Harcosok klubja zsenialitásához nem férhet kétség), úgyhogy az író Choke című könyvéből készülő filmet akkor is nagy reményekkel várjuk, ha a rendezőnek még csak ez az első munkája. A Sundance fesztiválon elnyert különdíj ténye, és az alábbi tréler mindenestre bíztató jelek. Ha minden igaz, az Intercom jóvoltából nálunk is bemutatják a filmet, még idén ősszel. A könyv már jó ideje megjelent, Cigányút címen lehet keresni a boltokban, kérdés, hogy ezen a néven fog-e futni a mozikban is.

Egy érdekesnek ígérkező FPS az EA-től.

A horror szépsége a mértéktelenségben rejlik – véli egy bizonyos Djuna*. A nézőt a késői, váratlan megismerés csapóajtajára (láttatott történések ravasz szelektálásával, vagy például csalóka narrátori perspektívával) az orránál fogva rávezető mindfuck movie-k sorát gyarapító Két nővér esztelen sokat markol. Különböző műfaji installációkkal és konvenciórendszerekkel dugig zsúfolt, celluloid bűvész-trükként kötéltáncol két fogyasztói elutasítás lehetősége között. A puritán igényeknek is könnyen torkán akadhat, és fenyegeti a csattanóra apelláló munkák első megtekintés utáni érdektelensége is. Hogy eltagadhatatlan szépsége dacol-e olyan sikerrel e veszélyekkel, mint tette azt a Nyisd ki a szemed!, a Közönséges bűnözők, vagy a Memento, vagy eltűnik az érzékelés, az emlékezet, valamint az önazonosítási képesség rövidebb-hosszabb idejű működési zavaraival (többnyire banális okokra hivatkozva) házaló, kétes értékű instant mozik sűrűjében – erre keressük a választ. 

Újranézhetőség-újranézendőség szempontjából nincs félnivalója Ji-woon Kim rendezőnek. Lelkiismeretesen szemlélve a két nővér (Su-mi és Su-yeon) és mostohájuk érzelmi, majd szép lassan vérre menő küzdelme – melynek egy országúti motelnél is elszigeteltebb ház gótikus magánya biztosít terepet – átértelmező flashbackjeivel együtt sem áltat egyetlen, kizárólagos olvasattal. A forgatókönyv (egyik) turpisságát leleplező, spirálosan forgó körsvenket követően olyasfajta tartós szédülés lesz úrrá rajtunk, mint mikor Dick Laurent haláláról értesültünk másodszor. Vagy negyedszer…

A hazaérkező lányai és újdonsült felesége között passzív, patriarchális posztját már emlékekből sem ismerő apa-figura (kb. ők négyen a cast, és akkor már sokat mondok) szolgai papucsként pucsít a szenvedélyes feminista olvasatoknak. És valóban: Moo-hyeon sokáig ízig-vérig tesze-toszán szemléli, ahogy az egymást maró, neurotikus femme fatale-ok (mind kontroll, mind cselekmény szinten) kisajátítják az elbeszélést. Kegyetlen, aljas pörlekedésüknek – noir hagyományoknak megfelelően – nyomasztó hátteret biztosít a film fő helyszínéül szolgáló ház expresszionista látványterve. Mindenütt telt, sötét tónusú burkolatok és bútorok. Sehol egy világos falfelület, az ablakon beszűrődő pászmákat burjánzó télikert dézsmálja. A ház egyetlen alattomos, szeszélyes árnyék, melyben a lányok dacos tekintete és csupasz lábai sápatag fényként kísértenek.

Kim úr filmje persze nagyobbra tör, minthogy havibajos noir dekonstrukcióként ivódjon a szakmai köztudatba, benne a horror lélektani, illetve a kísértethistóriák nem kevésbé kiszámítottan adagolható paneljeit hasznosító szubzsánere kel bizarr nászra. A családot rosszindulatú, poszt-traumatikus jelenlét zaklatja; kisasszonyok a teljes idegösszeomlás szélén, míg Jamamura koreai klónjai kopogtatás nélkül kóricálnak fel s alá.

Valljuk meg, ez így már önmagában is a giccs billogjától vészterhes kompozíciót sejtet, és ilyetén félelmeinket a hamiskás mesélői szemszög és a hangsúlyok hasonlóképpen nem túl „tisztességes” elhelyezése, az információ velünk kóklermód történő megosztása csak megerősítheti.

Ám Kim úr filmjét több okból sem tekinthetjük telhetetlen alkotói görnyedések eredményeként foganó, arány- és stílustalan szemfényvesztésének.

Egyrészt a Két nővér minden egyes momentumára, beállítására jellemző az a fajta koreai perfekcionizmus, mely mérnöki ugyan, de egyben rémisztően gyönyörű is. A műfaj alantas, olcsó trükkjeinek ilyen hatékonysággal való használata kivételes szakértelmet igényel, elvégre ma már a frissen mosott, fésületlen hajzuhatag sokkal inkább a horrorra akadt komédiák és a samponreklámok kelléke, mintsem hogy valódi félelemkeltés eszközéül szolgáljon. Mindenki nyugodjon meg: a j-horrorok efféle, tán már valóban megfáradt toposzainak megidézése bizony félelmetes. Nem elhanyagolandó, hogy a szigetország klasszikusaira vonatkozó, zsáknyi utalás – Nakata-tól Miike-ig – hatásosságán túlmenően a pastiche-technika valóban kreatív, merész eleganciájú alkalmazása. A film ilyesforma posztmodernsége (is) hivalkodás nélkül idomul a mű teljességébe.

Primer szórakoztatóipari termékként hozott, hibátlan teljesítménye mellett a kiismerhetetlenségig rafinált szerkezet is inkább dicsérhető. Kim ugyanis feltartóztathatatlan élvezettel, lassan fosztja meg nézőjét a látottak megítélésének biztos fogódzóitól, kifinomult trükkjét-trükkjeit fokozatosan felfedve veszejt el minket. A valós idejű és retrospektív történések elhatárolása például egyértelműnek tetsző színkódolással zajlik, ám ezen belül hagyományos narrációs módszerek írják felül egymást: álomszekvenciák, arra hajazó keret-snittek, sőt, „varrati”-léptékkel: beállítás-ellenbeállítás szintjén is folytonos többértelműségre játszik a film. Az adott szereplő torzult érzékelése okán – kérdéses mértékben, utólag – felülírandó jelenetek szintúgy nem redukálják a szóba jöhető olvasatok számát…

Egyre zaklatottabb tanácstalanságunkat pedig azzal tetőzi be a direktor, hogy lynch-es hanyagsággal bátorkodik mellőzni rémtörténete elmegyógyászati és misztikus vonatkozásainak ok-okozati összerendelését. Minél tovább keresgéljük a kiutat az ódon ingatlan virágmintás tapétáinak szépséges zsúfoltságában, egyre bizonyosabbak leszünk, hogy ebből a kognitív labirintusból nincs menekvés.

A Két nővér bizonytalan kilétű és halmazállapotú szereplői sincsenek jobb helyzetben (sőt), ám eléggé motiváltak ahhoz, hogy az indítékaikkal való szembesüléskor a cselekmény borzasztó potenciális komplexitása a filmet ne – csak minket temessen maga alá. Ji-woon Kim ébenfekete komédiájában (The Quiet Family) és elégikus gengszter-opusában (Keserédes élet) is tanúbizonyságot tett drámai érzékenységéről, ezúttal azonban jóval messzebb merészkedik. Pszichoanalízise zseniálisan őrült és megrendítően gyakorlatias.

A harag, a féltékenység homemade szankciója: orvosolhatatlan, végtelen összezártság jogos gyűlöletünk tárgyával; a dohos pallók és elgémberedett ajtók szabdalta, baljóslatú teret így tölti be – a kínzó hiány okozta – ijesztő felesleg. 

Hozzávetőlegesen eme dramaturgiai ötletmag megítélésén áll, avagy bukik a film. Hogy azt a posztmodern lelkület dölyfösen formalista hancúrozásának, a néző szofisztikált, ám érzéketlen és tétnélküli szívatásának tekintjük, netán mint a bűnhődés átláthatatlan, feloldozással, menekvéssel aligha kecsegtető útvesztőjének szuggesztív megjelenítéseként tartjuk számon.

…

Természetesen. Készül a rimék.

* - akit, mint „kritikust” idéz Ji-woon Kim egy interjúban. Valószínűsíthető, hogy a vehemens fordítás alapjául Djuna Barnes, a huszadik század első harmadában alkotó író volt citálva. Egyebet nem tudok mondani.

A KIADVÁNY

Gyönyörű papírtokba csúsztatható, könyvszerűen kinyíló izében vannak a lemezek. Aki látott már korábban is ilyet, az valószínűleg a nevét is tudja. Az animált menük mindkét diszken kifinomult ízlésről árulkodnak.

A képpel gond nem volt, a brillancia pazar, a vonalak is szép élesek, ám a hang talán még jobban sikerült. Van sokpontkevéses koreai, sokpontkevéses magyar. Minden tartományban tisztán szól a soundtrack, különféle effektek pedig ahol, és amikor kell, zavaróan serkentik a néző anyagcseréjét. És ami igazán meglepett, hogy – korábbi viszolygásom, kellemetlen tapasztalataim ellenére – a szinkron nemcsak, hogy élvezhető, majdhogynem egyenértékű szórakozást biztosít az eredeti hanghoz képest. (Najó, azért eredetiben jobb.)

Felirat csak magyar, jelenetek választhatóak.

EXTRÁK

Az első lemezen található előzetest, a Piros cipők ajánlóját, valamint egy röpke diavetítést Cinetelék megfejelték egy teljes ráadás lemezzel. Az 1293517 órányi extra első blikkre befogadhatatlan mennyiségű műhelytitok birtokba vételére hívogat, sajnos azonban a dörgedelmes volumen nem elhanyagolható hányadát szerény öntömjénezés (koreai alkotókról lévén szó ezt az ellentmondást korántsem recenzionista irónia szülte, ez így van, kérem szépen) és bulvárrigmusok információtartalmával vetekedő kinyilatkoztatások adják.

„A poszter elkészítéséről”, a „Zene”, valamint egy-két szereplő interjújának menüpontjai az irreleváns revelációk melegágyai.

Geon-yeung Mun, Su-yeon-t formáló kiskorú leányzó a forgatás szüneteiben nem egyszer elpityeredett – például, amikor a stáb felköszöntötte – a rendező kérdésére (mi is az igazi színészi erőssége?) pedig röpke habozás után vágja rá, hogy jól tud sírni... A finom munkát végző zeneszerző saját bevallása szerint „nem örült volna, ha nem sikerül a zene”, míg az ízléses poszter készítője a munkafolyamatok sokkírozó felelevenítésében egyenesen odáig merészkedik, hogy ő „jó képet szeretett volna csinálni”…

Nofene!

A film werkje („A színfalak mögött”) már valóban hasznos: érdekes képet fest a forgatási mindennapokról. Itt megszólal majd’ midenki, és fény derül arra is, hogy a kiváló végtermék elkészülésében az összehangolt, kompromisszumkész és alkalmazkodó csapatmunka, az idő, a kreativitás és az igényesség sokkal fontosabb tényezők, mint maga a büdzsé. A forgatások nyugodt hangulatban, szorgosan munkálkodó kezek segédletével zajlanak, mindenki, mint egy óramű alázatos fogaskereke végzi dolgát. Érdekes továbbá látni, hogy néhányak – többek között Je-woon Kim minduntalan – szájukra helyezett orvosi maszkban ténykednek és észosztanak posztjuknak megfelelően a szereplők körött. Most hirtelen nem ugrik be, hogy a távol-keletről támadó madárinfluenza mikor lódult meg felénk, de valószínűbbnek tartom, hogy ebben a szokásban inkább a koreaiak óvatos gyakorlatiassága, precizitása nyilvánul meg. (A hogyan készültben talán egyszer mutatnak kellékes, vagy egyéb hibából fakadó snitt-ismétlést.) 

A „CGI dokumentumfilm”-ben a stáb két animációs szakembere nyilatkozik a beillesztési nehézségekről, és annak fontosságáról, hogy a munkájukat még a leggyakorlottabb szemek se szúrják ki a film megtekintése közben. Dicséretes szemlélet, bár az újdonság erejével ez sem vág hanyatt. Annál érdekesebb azon jelenetek technikai kivitelének reprezentációja, melyeknél még a gyanú sem merül fel: ezek bizony csúnya-rossz hacker bácsik tébolyult balegérgomb ingerlésének köszönhetik létrejöttüket. (Ilyen például a kritikában is emlegetett körsvenk, melyben egy MCC – Motion Control Camera – volt a készítők segítségére.) A két ipse nem a levegőbe beszélt, mikor az animáció alárendelődő, szolgai szerepét hangsúlyozta.

A látványtervező a „Látványtervezés” pontnál lamentál egy(-két) sort, miszerint a költségvetést érintő övszorításoknál először mindig az ő dereka csípődik be, és felfedi koncepcióját: „a díszlet legyen szép, szomorú, és rémisztő!” Sikerült neki. A szereplőkkel szinte egyenértékű, velük együtt lélegző lakberendezés hihetetlen fontos kelléke a Két nővérnek. A vészjósló, komoran sűrű atmoszféra főleg a látványtervezőnek köszönhető. És mi köszönjük neki.

A „Rendező elemzése”, továbbá a „Rendező a horror műfajról” néhol lagymatag, de többnyire magvas beszélgetést tartalmaz. Pil-sung Im rendező tiszteletteljes nevetgéléssel és szorgalmasan hallgatja kollégáját, aki eleinte filmje fogadtatását boncolgatja, majd Hitchcockra és Bressonra hivatkozva veszi védelmébe a Két nővért. Ji-woon Kim nagy jelentőséget tulajdonít szerzőiségének, mondván: ő nem követ trendet, nem kasszasikereket akar gyártani, ám mindemellett a műfaji határok illedelmes tiszteletben tartását is hiszi és vallja. A kiszámítottságtól viszkető melodráma- és koreafóbok elképzelhető, erőteljes kétkedéssel fogják e szavakat fogadni.

A legérdekesebb menüpont azonban beszédes „Egy pszichiáter szemszögéből” címre hallgat. Ennek akár röpke átnyálazása előtt kötelességem kitenni egy nagy

SPOILER ON!!!

táblát. A bácsi eszmefuttatása nemhogy leleplezi a film csattanóját, de ízekre szedve méltatja a forgatókönyvet is író direktor pszichológiai érzékenységét. Mivel koreai nyelvtudásom az orvosi terminológiákra nem, csak a köszönésre szorítkozik, így nem tudhatom, hogy hogy fuldokolhat a doktorbácsi a skizofrénia kifejezésben. Azt szerényen a köznyelvbe tévesen ivódó fogalom kelendő használatának, a felirat fordítójának tudom be. (Bár, beismerendő, hogy a Két nővér annyira fékevesztett leképezését adja bizonyos tudatalatti folyamatoknak, hogy jelen esetben ez a diagnózis IS életképes, persze, nem magában.) Ennek a kollektív lingvisztikai gixernek (elszomorító, hogy még különben pazar érzékű és szemű, precíz kritikusok is csak hadonásznak a homályban tematikailag rokon filmek "értésekor") a jól megmondása természetesen majd egy másik, ennél jóval terjedelmesebb írás tárgyát fogja képezni. (Már alig várjátok.) Eltekintve ettől a notórius pongyolaságtól, a szakmonológ szinte lebilincselően mélyre ás.    

SPOILER OFF

ÖSSZEGZÉS

Nem biztos, hogy klasszikus lesz, de az már most borítékolható, hogy számtalan elemzést fog ihletni a film. Eklektikusnak eklektikus, méghozzá szinte fájdalmasan, de van szíve neki. Aki értékeli a szüzsé érzékenységét – és nem utolsósorban élhal a néha mintha kilóra összepakolt extrákért, vagy a végeláthatatlan képi rejtvényekért, az nem fogja megbánni a befektetést.

Annak, aki meg szimplán csak be szeretne szarni, kötelező.

Két nővér - Janghwa, Hongryeon (Korea - 2003)
Rendezte:  Je-woon Kim. Írta:  Je-woon Kim. Kép: Mo-gae Lee. Zene: Byung-woo Lee    .
Szereplők: Im Soo-jung, Yeom Jeong-a, Kim Kab-su, Moon Geun-young, és nagyon kevesen.

Dvd kiadás (2 lemezes extra változat)
Kiadó: Cinetel
Megjelenés:  2008. április 15.
Bolti ár: 2990 Ft

Értékelés

Film 5/5

Kép 4/5

Hang 5/5

Extrák 4/5

Külcsín 4/5

Minden idők leglátványosabb Star Wars játéka - és az eddigi legjobb trailer.

Miközben a világ szegény szerencsétlen Uwe Bollt szapulja már évek óta, addig a hasonlóan silány rendezői és forgatókönyvírói kvalitásokkal bíró Mick Garris ügyesen meghúzódik az árnyékban, és meglepően jól helyezkedik, már ami produceri munkásságát illeti. Félreértés ne essék, egyáltalán nem akarok Uwe Boll védelmében felszólalni, hiszen a nyomorult germán ördög tényleg megérdemli azt a sok savanyú szószt, amivel lépten-nyomon lehányják, de azért közben valaki Mick Garrist is elküldhetné egy távoli kavicsbányába, hogy a horror műfajának és Stephen King irományainak évek óta tartó töretlen meggyalázása helyett lapátoljon inkább kezeslábasban sódert.

Számomra ugyanis teljességgel érthetetlen, hogy ki, miért és főleg milyen elvárásokkal ült le Mick Garrisszel tárgyalni az NBC-nél egy újabb horror-antológia tervéről, főleg azok után, hogy a rajongók a mai napig képtelenek voltak kiheverni azt a sokkot, amit Garris A horror mesterei két évadával okozott. Kártékony és iszonyatosan tehetségtelen erőlködése miatt már régen ki kellett volna tiltani Micket Hollywoodból, emlékezzünk csak például John Carpenter kiábrándító és szánalmas Pro-Life-jára, amiről épeszű ember biztosan lebeszélte volna az öreg ácsot. Persze sorolhatnánk tovább a cikibbnél cikibb epizódokat, amiket a horror állítólagos mesterei szállítottak nekünk, de minek, hiszen az egész sorozat, egy-két epizódot leszámítva szánalmas kudarc volt.

Most azonban megérkezett A horror mestereinek klónozott kistestvére, a sánta és dongalábú Fear Itself, ami hasonló koncepció mentén próbálja megszólítani a vérre és kegyetlenkedésre, a borzongásra és terrorra szomjazó tévénézőket. Adott egy csapat rendező, akiknek felemás névsorát végigtekintve a múltkorinál még inkább zavaros és nyugtalanító érzések szállják meg az embert, hiszen a személyes kultfavoritokon túl (Stuart Gordon, Brad Anderson, John Landis) a műfajban pályakezdő (Breck Eisner) és korábban főleg kétes színvonalú munkákat szállító rendezők is (Ronny Yu, Mary Harron) is helyet kaptak. Mi sülhet ki ebből?

A széria első részével éppen a zöldfülű Breck Eisner örvendeztet meg benünket, akinek filmográfiájában nem valami sok gyöngyre lelhetünk, ennek ellenére máris rábízták a Creature From Black Lagoon és a Flash Gordon-remake-jének elkészítését. Na ez a gyerek akkor tényleg tudhat valamit, gondoltam magamban reménykedve, amikor beültem a The Sacrifice című nyitó epizódra, ami tulajdonképpen egy közömbös, sablonos rutinmunka, semmi több, ám még mindig jobban működik, mint néhány MoH-epizód. Pedig Eisner maga sem tudja, hogy pontosan mit akart, a klisékkel nem tud mit kezdeni, ezért megkapjuk a szokásos kötelezően lejátszott köröket, fiatal bűnözők egy csoportja betér egy elhagyatottnak tűnő erődbe, ahol három szépséges szirénszerű hölgy elkezdi őket szadizni, mígnem előbukkan az öreg vámpír, és a végén persze a kötelező csattanó, aminek révén világossá válik, hogy pontosan miért is Áldozat a címe az epizódnak.

Ezekkel a klisékkel nem is volna túlságosan nagy baj, ugyanis Eisner elindul a számomra kedves önreflexív ösvényen (például Gyilkos túra-utalás), ám szinte azonnal meg is torpan, és a humor, az eltúlzás hálás eszköze helyett elkezdi túl komolyan venni önmagát - vesztére. A lerágott csontként sarokban száradó vámpír-mítosszal sem tud igazán mit kezdeni, ezért ez a vonal is nevetségessé válik végül, ami nagy részben az ócska maszknak és a nem túl meggyőző effekteknek is köszönhető, nem beszélve arról, hogy a vizuális és tematikus áthallások is gyengítik az összhatást. Ráismerhetünk ilyen vagy olyan mértékben akár a Motelre, akár A texasi láncfűrészes mészárlásra, nekem mégis először a 2001 Maniacs ugrott be, ami habár nem egy hibátlan alkotás, de a vidéki paranoia-motívumát sikeresen ötvözte az abszurd humorral, ami mindenképpen említésre méltó eredmény.

Kár ezért az epizódért, mert az atmoszféra megteremtése tekintetében egyáltalán nem tehetségtelen Eisner, a téli táj és a semmi közepén elterülő ősi erőd ábrázolása egészen jóra sikeredett, a hangulat tehát adva volt, mégis elszúrta. A horror mesterei felől közelítve a The Sacrifice előrelépés, ám a francia horror-újhullám extatikus és barokkosan gyöngyöző alkotásai felől nézve szánalmas, műanyagízű kísérlet egy puhatökű kezdőtől, aki képtelen egyéni látásmódot vinni alkotásába, ez pedig nyugtalanító ómenként vetíti előre rossz előérzetemet a soron következő epizódokkal kapcsolatban.

A harapós punci évezredes mítosza kiállta az idő próbáját, a nőiség pusztító erejének ez az egyszerű, primitív képe, ma is életképes, jelentéssel bír és, mint szimbólum halhatatlan. A vagina dentata isteni alakok személyiségjegyeként, legalább utalás szinten megtalálható az ősi görög, egyiptomi, indián kultúrák történeteiben, azokban a korokban, amikor a szexualitást hasonló kendőzetlenséggel emelték be a szakralitásba, mint ma a művészetbe.

Ezekben a történetekben a vagina dentata istenanyákkal van kapcsolatban, fontos, hogy ezek a nők termékenyek, a női nemiszervtől való félelem ugyanis nem csak a szexualitásból, de az élet bölcsőjének képéből és ennek a halállal, veszéllyel való összekapcsolásából fakad. A matriarchális kultúrák hanyatlásával, a mítoszok kora is véget ért, új társadalmi szerkezetek alakultak, a nemek újfajta értékrendjével. A nő továbbra is a családi tűzhely őrzője, a szépség és a termékenység szelencéje maradt, a férfira pedig a „harc” és a megélhetés gondjai hárultak, ezzel együtt a nők társadalmi szerepe korlátozódott, hiszen ilyen berendezkedés mellett nem volt szükség a magasszintű taníttatásukra illetve arra, hogy beleszólhassanak a közügyekbe.

Ez a fajta átalakulás az ókorban kezdődött, majd a középkorban tobzódott igazán, míg nem a lelkes szüfrazsettek Jean d’Arc nyomában újra kiharcolták, úgymond a nők jogait. Az uralkodó falloszkultusz hanyatlani kezdett, Freud pszichoanalízise elhozta a komplexusfejtés évszázadát, Dali szexuális frusztrációit örökítette meg szürrealista képein, de a nemiszervek vizuális boncolgatása nem csak nála lett bevett szokás. Az új világgal nem jelentek meg új személyiség-, nőtípusok vagy szexuális szokások csak a nyilvánosságuk lett más. Míg a huszadik században a férfi nő általi „kasztrálása” a filmekben átvitt értelemben jelenik meg, pl. Hitchcocknál, a Psycho ödipusz-komplexusos gyilkosának esetében, 2000 után eljutottunk oda, hogy az őskor vagina dentata mítosza leplezetlenül újjászületett. Igaz, ma már a mondák helyett a mozivásznon vagy dvd-n lehet nyomon követni a szexualitás öldöklő angyalainak sorsát.

Ez a cikk a Teeth című film bemutatójának apropóján született, de ha már témánál vagyunk, a teljesség igényével, meg kell említeni a japán szoftpornó idevágó opuszát, a 2004-es Sexual parasite: Killerpussy című félprofi darabot. Ennek az elég egyszerű és a maga műfajában is idegesítő filmnek, egyetlen előnye, hogy a vagina dentata téma elég gazdag ahhoz, hogy viszonylag jó alapszituba helyezze a film hőseit, az erdőben barangoló húszévkörülieket, három lányt és két fiút. A karakterek a következők: van egy menő pasi, egy lúzer srác, két jó csaj meg egy harmadik, aki szintén nem néz ki rosszul, de mivel nincsenek akkora mellei, mint a többieknek, ő a csapat beszólogatós, deviáns, leszbikusa.

A srácok autója lerobban az erdő közepén, de szerencséjükre (vagy nem) öt perc séta és nyafogás után találnak egy elhagyott épületet. Ugyan nem kellene bemenniük, mert ki van írva, hogy veszélyes, de a probléma nincs eléggé részletezve ahhoz, hogy elrettentse a fiatalokat, akik letáboroznak odabent, majd hamar jól kezdik érezni magukat zene, pia, tánc és szex. Hatására. Szoftpornóról lévén szó a szexjelenetek a parazita támadásait kivéve nem túl emlékezetesek, az egyetlen érdekesség, hogy a mellekre különösen nagy hangsúly helyeződik a többi testrésszel ellentétben, és a mellbimbók monoton dörzsölése minden fiúszereplőnél elengedhetetlen és egyetlen kelléke a szexuális előjátéknak, függetlenül attól épp ki a partner. Mindegy, biztos nagyon összeszokott társaság és mindenki ugyanúgy szereti. Tehát ők öten, ott vannak a bunkerban, ahol, mint kiderül egy szexparazitával fertőzött, kómás professzornőt ápol a kollégája, miután a professzornő egy kutatás közben hordozója lett a parazitának. Öt hősünk erről mit sem tudva szétszóródik az épületben. Az egyik lány felfedező útra indul és véletlenül talál egy kádat tele vízzel, ennek természetesen nagyon megörül és habozás nélkül meg is mártózik (naná!), ám hamarosan megjelenik a vontatott mozgású professzor nő és a kádba mászva, a vízen át, megfertőzi a mitsemsejtő áldozatot. Az ominózus szexparazita kis féregszerű lény, ami szisztematikusan beveszi magát a nők hüvelyébe, ezzel öntudatlan hordozójává téve őket. A fertőzöttek ettől fogva csak a lehetőséget keresik, amikor vaginájukat megetethetik és a szexparazita pusztíthat. A nemiszerveken az aktus után láthatóvá válnak a fogak, és ahogy a parazita növekszik már ki is merészkedik a vulvából. Leírva nem olyan rossz, mint amilyen megnézve, nem tudom ajánlani, de soha nem lehet tudni, kinek mi lesz a javára.

A Killer pussy-t ellenpontozandó nézzünk egy spanyol, szerzői kisfilmet, ahol már egyéni látásmód, változatos és igényes vizualitás egészíti ki a vagina dentatától szenvedő gyönyörű lány történetét. Az alkotó, Gabe Ibanez animációfilmes, eredeti ötleteinek tanúbizonyságaként, egy madridi reklámfilmet is láthatunk a youtube-on. Szóban forgó kisfilmje a Maquina.

A Maquiná-ban is, mint a Killerpussy-ban, külső behatás révén válik a vagina gyilkológéppé (most a szó szoros értelmében) és az áldozat itt is tehetetlen az önállósodott nemiszerv tobzódása ellen. Főhősnőnk magányos típus, nem tudni róla mást, minthogy egyedül van, míg nem egy éjszaka az ismeretlen, férfi betolakodó felvágja a hasát és egy darálót helyez a hüvelyébe. Az orvosok nem tudnak mit kezdeni a gondosan bevarrt szerkezettel, ami azonnal működésbe lép, ha valami a hatáskörébe kerül, legyen az emberi testrész vagy például egy répa. A film arról szól, hogy a lány, hogy dolgozza fel ezt a nemierőszak allegóriájának beillő traumát. A téma felvetés a Teeth előtt mindenképp eredeti volt, a hangulat pedig öt pontos, az aláfestő, borzalmas zenékkel együtt.

Ez a hosszú bevezető talán arra jó volt, hogy megválaszolja az első kérdést, ami a Teeth filmelőzetesét látva felmerül a nézőben: „Ki az a beteg állat, akinek ilyesmi eszébe jut?” Voltak és vannak tehát egy páran, de a fenti megközelítésekhez képest Mitchell Lichtenstein író és rendező járja körül leginkább a témát, nagyobb költségvetésű, független elsőfilmjében. Nem véletlen a Sundance és a Berlinalén kiérdemelt figyelem, a Teeth bátor vállalkozás, az eredmény pedig emlékezetes.

Történetünk főszereplője, Dawn, szép és egyszerű, kisvárosi gimnazista lány. Különlegessége, hogy makacsul őrzi érintetlenségét. Vallásos fogadalmat tett, miszerint óvakodik a testi szerelemtől egészen addig, míg az oltár és Isten színe előtt egybe nem kel élete párjával. Fennen hangoztatott szüzessége persze birizgálja Dawn fiú iskolatársainak a fantáziáját, a fogadalom szinte kihívás lesz a lány meghódítására, aki már maga is nehezen állja meg a bűnös fantáziálásokat, különösen, ha egyik helyes szektatársáról van szó. Dawn talán szép lassan megadná magát a szerelemnek és vágyainak, de udvarlója a szent fogadalmat semmibe véve lerohanja a lányt, akinek tisztaságát nem csak az erkölcs, de mint hamar kiderül, engesztelhetetlen fogsor védi. A leharapott pénisz látványa sokkolja az eddig a Biblia tanításainak és romantikus képzelgéseinek világában élő lányt, hamarosan mégis leküzdi félelmét és elmegy nőgyógyászhoz, finoman utalgatva rá, hogy valami van neki „ott”. A doki a naiv kislány esetében, jó alkalmat lát egy kis molesztálásra, amiért négy ujjával fizet. Dawn előtt szép lassan körvonalazódik élete tragédiája, a nőiesség, amivel egyedül kell megbirkóznia. Anyja halála után, nevelőapja és abberált bátyja között magára marad vaginájával és lelkiismeretével. A Killer pussy és a Maquina főhősnőivel szemben, azonban ő rájön, hogyan uralkodhat nemiszerve fölött, felismeri, hogy, amit kapott a természettől, fegyver is lehet a kezében (lábai közt).

A Teeth a két fent említett filmmel ellentétben nem elégszik meg azzal, hogy elszórakozik a vagina-álkapocs kombináció furcsaságán. A történet részletessége jelzi, hogy Lichtenstein alaposan utánanyúlt a témának. Átlapozott pár pszichológiai könyvet és mivel mindent szépen megindokol, a karakterek és a konfliktusok a realitások talaján maradnak, groteszk lélektani dráma, egyfajta allegorikus felnőtté-, jelenesetben nővé válás történet lesz az eredmény. Különös érzékenységgel járja körbe a testiség kamaszos problémáit, és bár a filmben vázolt jellemfejlődés elég drasztikus, ha szimbolikusan fogjuk fel, egyáltalán nem zavaró, hogy a szinte aszexuális kislányból öntudatos domina válik, talán pár hét leforgása alatt. Ez a figura, az erkölcsös jókislány, eleinte visszás, szép lassan válik befogadhatóvá, míg végül szexuális érettségével képes lesz felvenni a harcot a szélsőséges férfiasságot megtestesítő báttyal szemben. Nem akarom lelőni a poént, de ez a kedvenc jelenetem, csak kár, hogy olyan szomorú a vége és nem lesz az egész vagina dentata téma lezárása egy szép happyendes, jin és jang-szerű összefonódása a férfinak és a nőnek, ami megoldaná ezt az egész komplexusos görcsölést, nélkülözve a nemek és a testek egymás fölötti dominanciájának vérbe és könnybe fulladó versengését…

Visszatérve a Teeth-hez, Lichtensteinék bátor vállalkozásának szerethető és eredeti film lett az eredménye. A folytatást ígérő lezárás után egy második részen sem csodálkoznék, főleg a Sundance és a Berlinale fesztiválokon kapott egyáltalán nem érdemtelen figyelem után.

Mostanában Ázsiában nagyon mennek ezek a hosszú előzetesek, ez is majdnem 9 perc. Persze John Woo monstre eposzának ez ki is jár: lássuk túl tudja-e gyűrűkurázni a Gyűrűk urát a Három királyság történetének ezzel a gigantikus megfilmesítésével. Kínában már bemutatták.

A mai alkalommal térjünk vissza ismét a meggymárkaszínű múltba, poroljuk le a Skoda 120L hátsó ülése mögött becsempészett Gold Star videókazettákat, amelyeken kuriózumokra is lelhetünk. Így jártam a jelen recenzió tárgyával is.

A bosszútörténet szerint egy arizonai kisvárosban vagyunk, ahol a fiatalokat egy autós banda tartja rettegésben. Különösen vezérük, Packard (Cassavetes). Egy nap azonban feltűnik egy mattfekete turbó, ami felveszi velük a versenyt. Ezidőtájt bukkan fel a városban a jóképű Jake (Sheen) is, aki megtetszik Kerry-nek (Fenn). Ez viszont nem tetszik Packardnak, akit a lány visszautasított. A banda tagjai folyamatosan fogyatkoznak a „Fantom”–mal vívott végzetes kimenetelű autóversenyek okán, ami már feltűnik a rendőrfőnöknek (Quaid) is.

Még 1985-ben jött ki a tinifilmek két meghatározó mérföldköve: a Nulladik óra és a Vissza a jövőbe. (Ezzel meg is született a két végpont: az első reálisan ábrázolja a tinikaraktereket és gondokat, míg a másik idealizálja az átlagtinédzsert.) Ennek a gyorsan jött reneszánsznak köszönheti létét A fantom is: megpróbál különböző motívumokat összelopkodni: Mad Max 1-2, Csillagember, Christine - nyúl mindenhonnan. Az író-rendező nem tudta eldönteni, mit is csinálna legszívesebben: akciót, sci-fit, romantikus filmet, thrillert... Az autós üldözések izgalmasak, de a narratív részeken úgy elcsúszik az egész, mintha teflonnal burkolták volna a videószalagot. A sztorinak különösebb iránya nincs: a szereplők csak lézengenek, majd egyszer csak kipurcannak autóbalesetben, azt jóccakát.

A téma, a szereplők, a célcsoport kívánnák az MTV-esztétikát, ám a rendező sivatagos világvége-hangulatot próbál teremteni, ami erősen felemásra sikerül. A világ 86-ra-ra túljutott a lehetséges apokalipszistól való félelmén - Gorbacsov még a májfoltjával együtt sem volt olyan félelmetes ellenség, mint Brezsnyev a szemöldökével. (Hát még a politikájuk közti különbség!)

A színészek alakítása nem épp shakespeare-i, de egy tinifilmtől nem is várható el. Az egyetlen, aki próbál megharcolni a karaktere mélységének hiányával, az Nick Cassavetes, de erejéből is csak komoly küzdelemre futja a humortalan dialógusokkal. Charlie Sheen utolsó filmje volt ez a Szakasz előtt. Sherilyn Fenn jól hozza a naivát - de méltatlanul kevésszer tűnik fel és idegesítáően túlöltözve.

A mellékfigurák döbbenetesen hülyék - az elején még szórakoztatóak, de a végén már fárasztóak, különösen a fagyállót és csavarlazítót felváltva kortyoló Skank. És mennyi dauervizet használtak Rughead frizurájához? Természetesen az amerikai kisember ellenségei ők: punkok, akik mindent csak szétkúrnak maguk körül a balhé kedvéért.

A fantom-ot felfoghatjuk a „nyolcvanas évek Halálos iramban”-jának is, pláne a gátlástalan General Motors-product placement miatt. A főhős Knight Rider-es Dodge M4S tanulmányautójától kezdve a Larry Shinoda tervezte kólásüveg-Corvette-en át a Pontiac Firebird-ig felvonul az összes nyolcvanas évekbeli cool amerikai verda.

Az egyetlen elem, amibe nem lehet belekötni- az a soundtrack. A főcímzene mellett  megszólal a Mötley Crüe, Ozzy, Billy Idol, stb. Még Bonnie Tyler sem tudja lerontani az összképet, pedig nagyon igyekszik.

Vannak filmek, amik szépen öregszenek - A fantom nem tartozik közéjük. Csalódott vagyok, depresszív, még a nosztalgiafaktor sem segít sokat. Ideje újra beletúrni a kazik közé!

The Wraith. USA 1986. Rendezte: Mike Marvin. Írta: Mike Marvin. Producer: John Kemeny, Buck Houghton. Fényképezte: Reed Smoot. Zene: Michael Hoenig és J. Peter Robinson. Szereplők: Charlie Sheen, Sherilyn Fenn, Nick Cassavetes, Randy Quaid és mások.

Egy évvel a Rambo 2. egetverő sikere után Sylvester Stallone forgatókönyvíró / népfia / megasztár és George Pan Cosmatos rendező újabb bődületes baromságot forgatott, egy szórakoztató csúcs-trasht, amely a nyolcvanas évek akciófilmjeinek összes kortünetét magán hordja, ezért valamennyi geek számára kötelező darab. Spoiler-hegyek.

Mint ahogy azt a ma már klasszikus, hatásvadász felütésben megtudjuk: a mocskosan imperalista Amerikában 24 percenként megölnek egy embert, illetve 250 nőt erőszakolnak meg naponta. Ezzel összefüggésben, egy fasisztoid szervezet a Föld lakosságának kiirtására törekszik. Mottójuk tiszta és világos: "csak az erősek maradhatnak." Munkájukat módszeresen végzik, két kalapácscsapkodós szeánsz között minden éjszaka megölnek egy, azaz egy embert, akik őt testületileg gyengének ítélnek. De sajnos nem számolnak M. Cobretti felügyelővel (vajon ki játssza?), aki a dauerolt hajú svéd modell, Ingrid (a dán Brigitte Nielsen) védelmében jól seggbe rúgja édes mindnyájukat. Az emlékezetes felütésben Kobra közli a film mottóját:

„Dögvész vagy, és én a gyógyszer.”

("You're a disease and I'm the cure.")

Miközben a tehetetlen rendőrség úgy véli, egyetlen sorozatgyilkossal, a titokzatos Night Slasherrel van dolguk, aki egy hónap alatt 16-szor ölt (!), Cobretti egy megejtően izgalmas kórházi jelenetsor után vidékre csempészi védencét. Egy motelben szállnak meg, ahol végre következhet a várva várt szexjelenet. Cosmatos ezt kihagyja, hogy filmje ne hasonlítson olyan szemtelenül a Terminátorra. Helyette motoros-furgonos banditákat vet be a kész arzenállal rendelkező Kobra ellen. És Kobra lő. Ötből ötször talál, őt azonban mágikus erőtér védi a rá záporozó golyók elöl. Ha úgy véli látványos jelenetnek kéne következnie, nem lézeres irányzékú gépfegyverét, hanem egyik kézigránátját használja.

(Egy barátom szerint azért kellett a vallási-náci szektának ezen a ponton motorosbanda jelleget is magára öltenie, mert a méltán hírhedt Menahem Golan és Yoram Globus producerek diszkont áron jutottak motoros kaszkadőrökhöz.)

Cobretti, a boldog nyolcvanasok letűnt hőse mai szemmel szánalmasan nevetségesen néz ki túlméretezett napszemüvegében (ami most megint divat), bőrdzsekijében, az örökösen a szája szélén lógó gyufaszállal, kezén fekete kesztyűvel. A munka megszállottja nem a szavak embere, érzelmi téren meglehetősen félénk, ja, és kesztyűben, ollóval eszi a pizzát (ez nekem nagyon tetszik).  Van egy lerobbant, régi vágású kocsija, amit egy kapcsoló felkattintásával turbóra lehet állítani. Csoda, hogy ez az okos járgány nem beszél.

Stallone minimálisra redukálja a jellemrajzot és a love storyt. Ő maga egyébként a Rocky 4. forgatásán találkozott Nielsennel, akit rögtön feleségül is vett. Egy emlékezetes jelenetben Kobra így udvarol Ingridnek, miután az megtudta, hogy nevében az M. nem más, mint Marion Cobretti:

Kobra: "Hozott mentőövet?"

Ingrid: "Miért?"

Kobra: "A krumplijai megfulladnak a kecsöpben."

Mivel Cosmatos érezte, hogy a sovány sztori a legjobb esetben is csak tíz hullával kecsegtet, az utolsó fél órában kábé ötven embert legyilkoltat hősével, hogy a Rambo 2. arányszámait tartsa. A fasisztoid, egyházi színezetű motorosbanda két kalapács-összecsapkodás között egy emberként vetődik a gyűlöletes Cobretti felügyelőre, az pedig jó rendőrként végez is velük. Tárgyalás? Ugyan minek:

„A bírók kiengednék az összeset”.

illetve:

"Think a maniac who blew a kid's heart
out for nothing should have rights?"

Mintha csak Dredd bíró korai felszólamlását hallanánk.

A végső leszámolás egy kohóban játszódik, ahol a legellenszenvesebb képű gonosztevő  (Brian Thompson, hatalmas kultarc) brutális véget ér. Kobra egy percre elbizonytalanodik, vajon az önbíráskodás a megfelelő eszköz-e, azonban hamar rádöbben, ezen az országon már csak egyedül ő segíthet. Miután az ellenséggel végzett, hősünknek gondja van rá, hogy megsebesített kollégáját feldobja némi viccelődéssel, egyúttal régi hivatalbeli konkurensének behúzzon egy hatalmasat. Mi marad hátra? Cobretti motorra pattan álmai asszonyával, előtte a lenyugvó nap, aláfestésként szörnyű zenei alapok a Mozartos Sylvester Levay repertoárjából...

Hát csoda, hogy a Kobra gyerekkorom egyik kedvenc filmje? Nem elég, hogy számtalanszor láttam az elmúlt években - és mindig rettentő lelkesedéssel -,  de képregényben is megvolt Fazekas Attila zseniális rajzaival és Cs. Horváth Tibor szövegével, ami még inkább kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem. Fontos, hogy mindenképp az eredeti szinkront keressük (felteszem, Schéry András remekműve), bár a Warner-féle DVD-kiadás feliratában olyan rejtett gyöngyszemekre bukkanhatunk, mint a "gyere, te szopósmajom!"

Fun fact: Joel Silver producer 1994-ben bejelentette, hogy Paula Gosling Tiszta játszma című regényéből filmet forgat, a főszereplő pedig Sylvester Stallone lesz. Csak eztán jöttek rá, hogy - a stáblista szerint - a Kobra is ugyanezen a regényen alapul. Stallone gyorsan kiszállt, a helyére William Baldwin érkezett.

Az, hogy a szuperhősök jók, evidenciának tűnhet. Addig, amíg meg nem ismerkedünk Hancockkal (Smith). A cuccait egy igényesebb hajléktalan se venné magára; ha nem az utcán alszik, lakókocsijába vonul vissza - de ha baj van, úgy szedi ki a bűnözőket a kocsiból, mint más a konzervkukoricát.

Csak egy a probléma vele: akcióival tetemes költségeket okoz a városnak. Ekkor talál rá egy sikertelen PR-menedzser (Bateman), aki azt javasolja, vonuljon önként börtönbe, így egy idő után megnő a bűnözés és a nép a szabadságát fogja követelni. Ezzel párhuzamosan vonzalom alakul ki Hancock és a menedzser felesége, Mary között (Theron).

A film gyakorlatilag két részre szakad. Az elsőt viszi az alapötlet ereje, érezni Berg humorát, Will Smith sem rossz, bár egyre inkább Larry Fishburne-ösödik. A poénok ülnek és jó ritmusban jönnek. A második részre elfogy a muníció és a szuperhősség kerül bonckés alá, de minek? Az első felében deheroizál - a másik felében istenít. Vaddöfakk? Nagyobb feladat kideríteni az értelmét, mint kaukázusi kefirről megállapítani a fogyaszthatóságát.

Hiányzik azonban a megnövekedett erővel arányos felelősségérzet: morális dilemma nélkül nincs szuperhős. Akit képességei predesztinálnak emberfeletti feladatokra, mit érez az átlagemberrel szemben, akit simán eltaposhatna? Mit érez saját, korábbi énjével szemben?

A forgatókönyv első változata ’96-os keltezésű, megfordult Jonathan Mostow-nál, Michael Mannál - akik szerepet is vállaltak a film elkészítésében. A sztori a „Hősök” és a „Berlin felett az ég” között lavírozik valahol. A PG-13-as besorolásnak "hála", lezárása ártalmatlan

A speciáleffektek John Dykstra munkáját dícsérik - nem ütik meg ugyan pl. a Pókember szinvonalát, de nem rosszak. A színészek közül mindenki hozza azt az átlagot, amit egy nyári blockbuster megkíván, a zene is a langyosság határán egyensúlyoz - John Powell-től inkább a Bourne-témát jegyezzük meg.

Érthető, hogy igény van erre a filmre. Ismerjük be, nincs fekete szuperhős - hacsak Darth Vader-t nem tekintjük annak. Az amerikai gyerekek 20%-a Halloween-kor üveges tekintettel néz a félliteres Dr. Pepper mélyére és ismét felveszi a tavalyi Shaft-jelmezt.”De idén Hancock leszek!”- hangzik majd többmillió kicsi szájról a film megnézése után. A Sony- Columbia főnökei ezekre a boldog arcocskákra gondolhattak, mikor kipengettek 150 millió dollárt 92 percért. Mással nem indokolható.

Hancock. USA 2008. Rendezte: Peter Berg. Írta: Vincent Ngo és Vincent Gilligan. Producer: Akiva Goldsman, Michael Mann, Jonathan Mostow, Will Smith. Fényképezte: Tobias A. Schliesser. Zene: John Powell. Szereplők: Will Smith, Jason Bateman, Charlize Theron és mások.

Jean Van Hamme kétségtelenül az európai képregényipar Midász királya, aki amihez csak hozzáér, arannyá változtatja: három legismertebb hősének kalandjai (XIII, Largo Winch, Thorgal) stabil és egyúttal elképesztő 200.000-400.000 példányszámos eladási mutatókat produkálnak (egyenként!), A Sör mestereiből és a Largo Winch-ből tévésorozat készült (utóbbiból jelenleg éppen mozifilmet forgatnak), a XIII pécés játékadaptációjával pedig bizonyára minden valamit magára adó FPS rajongó játszott annak idején. Van Hamme saját bevallása szerint évente cirka egymillió eurót keres pusztán a szerzői jogokból, így tényleg csak olyan projektekbe kezd bele, amihez kedve van, a XIII és a Thorgal gyeplőjét ekképpen átadja ifjú, feltörekvő tehetségeknek és inkább új sorozatára, a Lady S-re (a Dupuis kiadó már eleve úgy kérte fel, hogy tévésorozat fog készülni belőle), valamint jelen örömódánk tárgyára, a Largo Winch-re összpontosítja kreatív energiáit.

<

No de ki ez a Largo Winch, akihez olyannyira hozzánőtt ennek a hatvanas éveiben járó zseninek a szíve, aki munkásságának eddigi harminc éve alatt 22 millió albumot volt képes eladni szerte a világon? Largo a multinacionális W vállalatbirodalom zabigyerek örököse, a kazilliárdos Bruce Wayne Batman hacuka és Joker nélkül, aki egyszerre bír Fülig Jimmy hatalmas pofonjaival és örökös optimizmusával, James Bond hanyag eleganciájával és sármjával, valamint Lex Luthor intellektusával és határozottságával, mindeközben ezzel olyannyira tisztában van, hogy olyan tenyérbemászó vigyorral néz szembe az olvasóval körülbelül minden harmadik képkockáról, hogy kinyílik az ember kezében a bicska. Ennek ellenére valami megmagyarázhatatlan módon mégis inkább a pénztárcája nyílik ki és megveszi a következő kötetet. Legalábbis Franciaországban mindenképp, kis hazánkban eddig összesen három kötet jelent meg a Képes Kiadó jóvoltából.

Largo alakja mindenféleképpen Van Hamme múltjában keresendő, aki életének első szakaszát ugyanolyan földi halandóként tengette, mint bárki más, kezdetben rozsdaálló festékkel házalt a multi US Steel Corporation színeiben Libanonban, Grönlandon, Norvégiában, majd átnyergelt a Philips-hez, ahol a feladata belga vállalkozók meggyőzése volt, hogy az ő termékeiket részesítsék előnyben a japánoké helyett. Karrierje felfelé ívelt, hamarosan regionális főosztályvezetővé promotálták, majd felajánlották neki a mexikói leányvállalat vezetését: úgy tűnt, élete sínen van. Egyetlen dolog nem stimmelt csupán: rádöbbent, hogy valami egészen elcseszett módon unja már ezt az egész mókuskereket. Beint hát az egész vezetőségnek és 37 évesen, két gyerekkel új életet kezd regényíróként, első regényét, a Largo Winch és a W konszern-t Simone Gallimard kiadója jelenteti meg 1977-ben. A felesége révén ismerkedik meg Paul Cuvelier-vel, aki a Barbarella sikerét szeretné meglovagolni egy erotikus képregénnyel és éppen szüksége van egy forgatókönyvíróra. Van Hamme elvállalja a feladatot és megszületik első BD-je, az Epoxy (ami teljesen véletlenül egyúttal egy bizonyos rozsdaálló szer alkotóelemének neve is). Cuvelier bemutatja a Tintin újság főszerkesztőjének, ahol olyan nevekkel dolgozik együtt, mint Dany és Franquin, valamint találkozik egy viszonylag ismeretlen lengyel rajzolóval, Grzegorz Rosinski-vel, akivel közös sorozatot indítanak a Tintin oldalain. Mivel újságíró, vadászpilóta és magánnyomozó már van, és Rosinski sem szeretne modern sorozatot, ráadásul utál autókat rajzolni, egy ifjú vikingre esik a választás, akinek történeteiben mitológiai szálak szövik át a heroikus fantasy zsánerelemeit. A siker kirobbanó: Van Hamme-tól ifjú szülők kérnek engedélyt, hogy gyermeküket a sorozat szereplői után nevezhessék el, a Thorgal 2007-ben pedig már a harmincadik részénél tart.

Legnagyobb dobása csak ezután következik, 1984-ben, amikor is a kémfilmek sikereit elirigyelve megszületik a XIII, egy emlékeit vesztett titkosügynök kalandjait követő történetfolyam, egyfajta játék az olvasókkal, akik próbálják kitalálni a főszereplő valódi személyazonosságát, és ami jobbára az Egyesült Államokban és Latin-Amerikában játszódik, az amerikai kultúra és történelem összes toposzán végigzongorázva a Kennedy-gyilkosságokkal kezdve a Klu-Klux-Klánon keresztül a vietnami háborúig. Következő munkája egy one shot, egyfajta tolkieni környezetbe helyezett Új Testamentum, a Chninkel, majd 1990-ben úgy dönt, hogy új szériájának hősévé első sikerét, Largo Winch-et teszi meg.

Visszatértünk hát recenziónk tárgyához, mely először a kérészéletű, fekete-fehér X-07 magazinban tette először tiszteletét minálunk, majd a Képes Kiadó vette gondozásába, én pedig személy szerint rendkívül becsülöm a kitartásukat, mert a mérsékelt siker ellenére nemrégen jelent meg a harmadik kötet is magyarul (bár én a Geekz virtuális hasábjain csak az első kettővel foglalkozom).

A képlet viszonylag egyszerű, az első album, az Örökös története a 90-es években, egyszerre két szálon fut, egyrészt a W konszern irodakomplexumának tárgyalóiban és irodáiban, ahol a vállalatóriás jövőjét illető döntések születnek, másrészt Törökországban, ahol a jugoszláv származású, ám egyúttal világpolgár Largo élvezi az életet turistaként. A W konszern tulajdonosát, a mindenki által gyűlölt, ám elképzelhetetlenül gazdag üzleti zsenit lehajítják a csilliomodik emeletről, ugyanakkor hősünkre gyilkosság vádjával próbálják meg ráhúzni a vizes lepedőt és rövid úton a selimiyei börtönben köt ki. Az olvasó itt már sejtheti, hogy a két eset összefügg, és valóban: Nerio Winch őt tette meg egyetlen örökösének, hogy a főrészvényesi rendszerrel működő vállalatbirodalom ne hulljon szét, az egyetlen probléma azonban, hogy erről az egyik részvényes is tud, ez pedig semmiféleképp nem nevezhető életbiztosításnak Largo számára. Az események innen kezdve felgyorsulnak, szökés a börtönből, autós üldözés a Boszporusz mentén, menedék a brit konzul lányának rezidenciáján (a műfaji követelményeknek megfelelően a nő megszerzése kipipálva), majd a történteket eltussolni vágyó török miniszter és tábornok szövetségének köszönhetően kissé eldurvulnak a dolgok és az egyik újonnan megismert szereplőtől fájdalmas búcsút veszünk. A második kötet, A W konszern, Largo múltjába enged bepillantást (kiderül, hogy kivételesen jó képzést kapott a pénzügyeket illetően, illetve rövid cirkuszi múltjának köszönhetően a késhajítás mestere) és egy biankó átruházási meghagyás körül forog a cselekmény, ami az örökösödési illeték kikerülésének és a hősünk helye megalapozásának kulcsa a vállalat élén. A biankó egy adriai szigeten van elrejtve, ám a titokzatos részvényes újra Largo életére tör...

Philippe Francq realisztikus rajzstílusa kifejezetten jól illeszkedik a témához és Van Hamme mesélési technikájához, a vállalati intrikák és az akciójelenetek váltakozása és ritmusa jól eltalált, a fordulatok tartózkodnak az elcsépelt kliséktől, mégis jólesően ismerős kalandokat élünk át, Largo személyiségéből fakadóan a gyönyörű nőkből sincs hiány, egyszóval minden adott egy igazán kellemes szórakozáshoz, kissé kiszakadva a szuperhősös vagy manga kiadványok áradatából (szó se róla, én a másik két műfajt is szeretem és az egyre nagyobb választék sincs ellenemre, de az ilyen kiadványokat illetően, pár kivételtől eltekintve, egyelőre még mindig fájó űr tátong a piacon).

Ha ez eddig még nem derült volna ki, a Largo Winch az én skálámon csillagos ötös, és legnagyobb örömömre Frankhonban éppen most kezdték újra kiadni gyűjtői kiadásban, ami már fel is került a bevásárlólistámra a sör és a mogyoróvaj mellé (mivel gondolom mindenki tudja, hogy ez a kettő az emberi szervezet alapvető építőeleme, s mint ilyen, mindennapos bevitelt igényel). Ja, és természetesen kötelező olvasmány.

Largo Winch - Az örökös. Eredeti cím: Largo Winch 1: L'héritier. Írta: Jean Van Hamme. Rajzolta: Philippe Francq. Fordította: Göntér Krisztina. Kiadó: Képes Kiadó. Kiadás éve: 2007. Ár: 1590 Ft.

Largo Winch - A W konszern. Eredei cím: Largo Winch 2: Le groupe W. Írta: Jean Van Hamme. Rajzolta: Philippe Francq. Fordította: Göntér Krisztina. Kiadó: Képes Kiadó. Kiadás éve: 2007. Ár: 1790 Ft.
 

Henrik barátunk talált rájuk, emitt.

Kritika itt.

"A baglyok nem azok, amiknek látszanak."

Úgy látszik, hogy (a most még) Madonnáné, alias Guy Ritchie megunta a papucsférj szerepet, és újra rendezőként szeretne ismert lenni. Az októberben bemutatásra kerülő filmje a szokásos trendi akció/vígjáték lesz, telis-tele erős akcentussal bíró brit színésszel. Az előzetes nem rossz, de a hátasdobás nálam legalábbis elmaradt.

A Casino Royale 2006 legjobb filmje volt, Daniel Craig pedig szenzációs James Bondnak bizonyult. Csoda hát, ha az új filmet tűkön ülve várom? Itt a teaser.

Aki eddig valami csoda folytán nem ismerte volna: már egy ideje megy a Geekblog fóruma, az Artéria, amely természetesen Magyarország legjobb filmes fóruma. A minőségi filmes eszmecsere, vagy mi a szar, garantált...

ui.: záros határidőn belül szeretnénk a fórumot átköltöztetni egy másik szerverre, ezért szívesen vesszük a phpbb adatbázisaihoz konyító önkéntes költöztetők jelentkezését. Köszi.

Miyazaki az isten, ezt tudjuk. És mégsem vonult vissza, akárhogy is szabadkozott. Az új filmjének bemutatója enyhén szólva érdekes, úgy néz ki, a célközönség még a Totoro-énál is fiatalabb... (az egyik Indexes újságíró a Totoro budapesti vetítése után felhívott, hogyaszongya "mi a jó ebben a szarban???" Azóta tudom, hogy a helyén kezeljem a gyereket...) Sajnos a japán NTV munkatársai végigugatják az előzetest, de egyelőre csak ez a felvétel forog közkézen, gondolom nemsokára lesz tiszta verzió is.

Tegnap a Párizsban megtartott Blizzard Entertainment Worldwide Invitational-en rántották le hivatalosan a leplet a készülő Diablo 3-ról: a hack and slash királya visszatér! Amit eddig tudunk: a játékmenet mechanizmusa az előző részekéhez hasonló lesz, nagyobb hangsúlyt fektetve a csapatalapú küldetésekre. A grafika a kor elvárásainak megfelelően átköltözik 3D-be (a már szinte elengedhetetlen Havok fizikai motorral megtámogatva), de marad a döntött izometrikus nézet. Konkrét dátumról és/vagy egy esetleges konzol átiratról egyelőre nincs hír.

A rendezvényen egy közel 20 perces gameplay videót is prezentáltak. (Lapozz.)

És a teaser:

Van néhány ékesen ragyogó gyémánt, mely messze kitűnik az átlagos, nagyrészt csak a megkedvelt szereplők vagy az esti tévézés szokása miatt nézett sorozatok közül. Ilyen például a Firefly: minden ízében tökéletes, igényesen elkészített, remek színészgárdával rendelkezik, izgalmas és főként intelligens, nem véletlenül örvend kult státusznak az interneten (a filmet csakis erre a rajongásra és a sorozat dvd-eladásaira alapozva készítették el).

Ezek után talán nem kell ecsetelnem lelkesedésemet Joss Whedon és Nathan Fillion (az említett sorozat rendezője és főszereplője) legújabb közös munkájával kapcsolatban, amiben ráadásul Neil Patrick Harris is játszik (akinek a How I Met Your Mother? című sorozatban minden képernyőn töltött perce halálosan vicces). Nathan Fillion ráadásul az előzetes alapján még a Slither című nosztalgikus horror-komédia-beli szerepénél is nagyobb badass mo-fo szerepet kapott ebben a musical-sorozatban. A sorozat ráadásul az interneten lesz elérhető - Whedonnak biztos elege lett a Firefly vetítési mizériájából (Amerikában rossz sorrendben és nem is mindegyik epizódot vetítették le belőle, mielőtt először lelőtték a sorozatot).

Nagyon várjuk!

Mókás anyagra bukkantunk a youtube sötét, csatornaszagú bugyraiban. Angry Video Game FAG aka Ebeeto kibaszott mókás Hitman game guide-ot készített  a híres/hírhedt Nerd stílusában: "Just pop everyone in the fucking head!". Jó szórakozást.

Lapozás után még ilyen.

Történt 2004-ben, egy évvel a Gyűrűk Urás záróepizód nyálas tengerparti búcsúja után, hogy kijött egy orosz film, az Éjszakai őrség – szintén könyvadaptáció –, amely a jó és a rossz erők harcáról regélt, tele volt vámpírokkal és az egésznek olyan érdekes, lendületes, nem-amerikai stílusa volt, hogy odaát néhányan felkapták a fejüket, aztán izgatottan tárcsázták producer ismerőseiket: hoppá, vigyázó szemeteket keletre vessétek! Aztán 2006-ban jött a folytatás, a Nappali őrség, Hollywood pedig lecsapott a tehetségét már bizonyított friss húsra, és rábízta a Wanted című képregény-adaptációt, afféle bemutatkozó kűrnek. Timur Bekmambetov megérkezett (Oroszországból szeretettel): útját sportladával repkedő Angelina Jolie, szétfröccsenő agyak, nyolc napon túl gyógyuló sérülésekre fogyasztott gyógyvodka és más, Hollywoodban szokatlan jelenségek jelzik.

A történetet nagy vonalakban Beyonder már ismertette a képregényről írt kritikájában, röviden azért mégis összefoglalnám, mert egyrészt leendő nézői közül valószínűleg kevesen olvasták az említett forrásművet, másrészt olyan egyértelmű filmes áthallásokat tartalmaz, melyek mindenkinek fel fognak tűnni.

Hősünk egy depressziós, fásult irodakukac, unalmas munkával, csalárd barátnővel és idegesítő „legjobb baráttal”: tervei és vágyai nincsenek, igazi amerikai módjára marokszám nyeli a nyugtatót, és már annyira befásult az egészbe, hogy az önmegvalósítás, a változtatás álma sem kerülgeti többé. Cinikus, ütősre megírt pársoros mondatokkal narrálja ezt el nekünk ő maga, miközben percenként riad fel vacak, szűkös lakásában vagy éppen az Enter billentyű lenyomatával homlokán (ismerős?). Mindez megváltozik azonban (igazi VHS-kazetták borítójának hátuljára illő mondatkezdés, nem?), amikor a közértben Angelina Jolie jelentőségteljesen a pofájába bámul. A srácról kiderül, hogy apja tagja volt egy gyilkosokból álló ősi szövetségnek, és mellesleg épp aznap lőtték fejbe egy toronyház tetején…

A Wanted ízig-vérig látványfilm, gátlástalanul az, és amíg nem próbál több lenni, egész jól működik is - azaz a játékidő első harmadában. Pofás lett az apró szilánkokra robbanó üvegfelület, a toronyház-ugrás („elsőre senkinek sem sikerül…” – ja nem, az egy másik film) meg a komikusan vagány tűzharcok, no és persze szélesvásznon lassított felvételben, majd kimerevített képen mutatott fejlövést is ritkán lát az ember. Az autós üldözés szintúgy profi munka, Jolie túljátszott lazasága, az elképesztő(en irreális) trükkök és hősünk hétköznapian természetes trágársága remekül összeillenek.

Mindez azonban addig tart csak, amíg el nem ér a film arra a pontra, ahol muszáj elkezdenie adagolni a lényegi információkat szegény irodakukac srácnak és az akciójelenetek látványorgiája alól kiszabadult nézőnek a történetről, melynek alkatrészei és csavarjai nyugtalanítóan ismerősek. A Wanted ráadásul olyan popkulturális alapvetésekből nyúlt (és most nem számít, hogy a film csak a képregényt dolgozza fel), mint a Star Wars-hoz hasonlóan totálisan köztudatba épült Mátrix 1. vagy a komoly ítészek által gyakran alábecsült, fölöttébb zseniális Harcosok Klubja (még az Ikea bútorok is előkerülnek – mi ez, ha nem kikacsintás?).

Az erős forgatókönyv hiánya a pörgős, ötletes képi megoldásokkal teli felvezetésben még nem annyira zavaró, de a későbbiekben határozottan kínossá válik. Morgan Freeman rutinosan és magabiztosan adja ugyan elő a szövegeit, amik viszont még egy tucatgyártott számítógépes játékban is kínosan hangzanának. Jolie-nak más dolga nincs, mint lazulni és szexisen kinézni, de vele is jól kicsesztek, mert gyakran határozottan hullaszerűen fest a vásznon (talán nem Romerótól kellett volna elkérni a sminkeseket?). Talán még a furcsa bérgyilkos fazonok lettek a legjobbak, nyilván Bekmambetov hatása miatt (a vodka meg a matrózsapka legalábbis bizonyosan neki köszönhető), de akkor már inkább megnézem újra az Éjszakai őrséget, ahol meg minden szereplő egyénire sikerült...

Érdekes amúgy, hogy az amerikai filmek mennyire hajlamosak alábecsülni az emberi életet és túlbecsülni a családi kapcsolatokat. Mindenféle morális és filozófiai vitába való belemerülés vágya nélkül kérdezem: odaát tényleg ennyire ütnek milliomodszorra is az „ő volt a te apád!”, „hiszen az apám volt!” és más, hasonló jellegű drámai egysorosok? Nem unják már ezt a motívumot a nézők - és persze az írók? A moralizálás persze nem tisztem (egyébként is azt vallom, hogy egy átlagos felnőtt ember képes kezelni a valóság és a fikció fogalmát, ezért ezt határozottan fel kell tételezni a nézőkről is – fenébe a cenzúra akármilyen formájával!), de egyvalamit azért meg kell említenem: az ősöreg filmes problémát, miszerint a főszereplők által véghezvitt (bér)gyilkosságokat valahogyan elfogadhatóvá kell tenni a nézők számára, ha azt szeretnénk, hogy beleéljék magukat a helyzetükbe, a Wanted meglehetősen kifogásolható – vagy, ha úgy tetszik, suta – módon oldotta meg, amit a film közepi túlmagyarázás sem tesz indokoltabbá vagy értelmesebbé.

 
Szóval igencsak vegyes a végeredmény: az eredetiség nyomokban lelhető csak fel (de akkor már ezerszer inkább valamelyik Őrség-film), a látvány pedig brutális ugyan, de a harcjelenetek nem sokkal szebbek és egyáltalán nem ötletesebbek, mint a Golyózáporban (Shoot ’Em Up), ami viszont épeszű sztorival bírt és még az esetleges komolykodást is sikerült nagy ívben elkerülnie. (Monica Bellucci pedig százszor szebb, mint Angelina Jolie – minimum!) A forgatókönyv írója pedig egyedül a Google szó leggyakoribb és legköznapibb használatáért érdemel dicséretet  (vagy talán büntetést, nem tudom).

Tény, ami tény: nagyvásznon büntet a számítógép-izzasztó effektparádé (a Wanted-ot sima tévén megnézni időpazarlás volna) - kár, hogy a döcögős, félrecsúszott, komolytalan mondanivalót is le kell nyelni hozzá). Jó szívvel azonban csak azoknak tudom ajánlani a filmet, akik vagy nem látták Fincher és a Wachowski testvérek fentebb említett filmjeit (elégszer), vagy nem zavarja őket, hogy lépten-nyomon ráismernek majd ezekre (és persze felrémlenek majd John Woo heroic bloodshed-akcióopuszai, meg az Orvlövész (Shooter) meg a Willard…).

Amerikai, 2008. Rendezte: Timur Bekmambetov. Írta: Michael Brandt és Derek Haas. Fényképezte: Mitchell Amundsen. Zenéjét szerezte: Danny Elfman. Vágó: David Brenner. Szereplők: James McAvoy, Morgan Freeman, Angelina Jolie, Terence Stamp és mások.

Elliott Silverstein 1970-es filmje, a The Man Called Horse, állítólag, annak idején számottevő sikert aratott. Nem nagyot: számottevőt. Az olasz b-producereknek elég is volt ennyi: mivel éppen jó kapcsolatokat ápoltak mindenféle banánköztársaságokkal, és ennek folyományaként az ottani produkciós költségek szinte a nullával voltak egyenlőek, a garast (nem a színészt) amúgy is állandóan a fogukhoz verő filmesek ígéretes, és főleg olcsó lehetőséget láttak abban, hogy Dél-Amerika közkedvelt dzungeleiben forgassák le a Man Called Horse olasz változatát, amelyet Il Paese del sesso selvaggio-nak neveztek el.

A rendezés Umberto Lenzire hárult, aki egészen addig kalandfilmek, westernek és giallók összerittyentésével kereste a kenyerét, ergo a Man from Deep River (a filmet ugyanis angolszász nyelvterületen ezzel a címmel forgalmazták) éppen beleillett az ouvre-jébe. A Horse sziú indiánjait lecserélték ergonomikusabb bennszülöttekre, Richard Harrist meg behelyettesítették a később más Lenzi filmekben is feltűnő orosz disszidens Ivan Rassimovval. Utóbbi alakítja a civilizált fehér embert, aki, miután a bennszülöttek foglyul ejtik, és fantáziadús kínzásoknak vetik alá, végül elnyeri a rokonszenvüket, és a film realista lezárásaként a királyuk lesz.

Mivel a jó harminc évvel ezelőtti közönség pavlovi kutyaként kívánta az egzotikus helyszíneken játszódó történeteket, a Man from Deep Rivernek sikerült teljesítenie a készítői által támasztott anyagi elvárásokat. Ha pedig egy üzlet beindul, nem éppen az olaszok híresek arról, hogy az útjába állnának. Mediterrán temperamentumuknak, valamint az amerikai George Romero zombifilmjei sikerének köszönhetően sorra készítették az egyre kegyetlenebb dzsungelfilmeket, amelyeket ma már külön alműfajként, olasz kannibálfilmekként emlegetünk. A teljesség igénye nélkül íme néhány cím, melyekről még biztosan lesz szó a Kritikák rovatban: Ultimo Mondo Cannibale (1977, Ruggero Deodato), Montagna del dio cannibale (1978, Sergio Martino), Sexo Caníbal (1981, Jess Franco), és természetesen Ruggero Deaodato egy másik filmje, hírhedt, a többivel össze sem vethető remekműve, a Cannibal Holocaust.

No meg persze a tárgyalt film, az 1980-as Cannibal Ferox, ennek a rövid életű filmes vadhajtásnak egyik utolsó példánya. A Man from Deep Riverhez hasonlóan a Feroxot is Umberto Lenzi rendezte, de míg a korábbi filmben tapasztalható volt részéről a koherens cselekménybonyolításra való törekvés, a Feroxnál már baszik a narratív szálra, és a félórás felvezetés után keményebbnél keményebb jelenetek (tapasztalatlanabbak ezeket talán undorítónak neveznék) halmozásával igyekszik kitölteni a kötelező másfél órát. Ha mindössze ennyi volt a rendező önmaga elé kitűzött célja, akkor sikerült teljesítenie: a Ferox a Cannibal Holocaust mellett az olasz kannibálfilmek legkegyetlenebbike, ám Deodato főművével ellentétben mellőzi az emberi intellektus leghalványabb szikráját is.

Háromfős expedíció (Bryan Redford, Lorraine De Selle és Zora Kerowa) indul a legdzsungelebb dél-amerikai dzsungelbe, hogy megcáfolja a kannibalizmus tudományos körökben jól beágyazott (és mellékesen bizonyítékokkal megtámogatott) mítoszát. A fentebb már emlegetett félórányi bóklászás, tökölés és az expozíció egyéb felesleges (amelynek szerves része egy kis kutya óriáskígyó általi - természetesen reális, mer' az olasz filmes ott spórol, ahol tud - elfogyasztása) velejáróinak elviselése után hőseink legelőször még csak nem is kannibálokba, hanem két, meglehetősen ideges honfitársukba botlanak - az új jövevények egyike ráadásul a súlyos vérveszteség családias jeleit is magán viseli. A másik, Mike (John Morghen - alias Giovanni Lombardo Radice - alakítja: ő az olasz horrorfilm Kennyje (South Park analógia), aki a 70-es, 80-as évek fordulóján a műfaj szinte összes darabjában (no pun intended) előfordult, és annyi és oly sok fajta halált halt, hogy rajzfilmes megfelelője is megirigyelhetné. Ráadásul a "túlspilázás" és ő kéz a kézben járnak, így az a tény, hogy Radice alakítása még a legelviselhetőbb a filmben, sokat elmond a Ferox színészeinek kvalitásairól...) láthatóan és szagolhatóan be van lőve, és gyilkos bennszülöttekről zagyvál, akik először határtalan vendégszeretettel fogadták eredetileg háromfős csapatukat, ám egyszerre a kannibalizmus (Mike-ék számára) fájdalmas útjára léptek, és heveny létszámcsökkenést idéztek elő az amerikaiak állítólag csak a természet iránt érdeklődő pro-grínpíszes soraiban.

Hőseink, hisz realista-mód gondolkodó emberek, természetesen beszopják ezt a marhaságot, és Mike-ot meg a társát felnyalábolva, az emberhúskedvelő primitívek nyomába erednek. Az indián faluban néhány megcsonkított bennszülött(!) hullán kívül senkit sem találnak, így hát logikus, hogy az ottani üres kunyhókban szállásolják el magukat.

Mike ettől kezdve tojik a látszatra: miután hidegvérrel agyonlő egy a fehéreknek még a környékét is elkerülni próbáló, ám véletlenül mégis arra tévedő fiatal indián párt, társa, aki addigra már valóban az utolsókat rúgja, elbeszéli hőseinknek, hogy mi is történt valójában néhány nappal ezelőtt a faluban. Kiderül, hogy ők morál - és főleg lóvé nélküli szerencsevadászok (még a new yorki rendőrség is nyomoz utánuk - ezt néhány, a film testébe rendkívül ügyetlenül beillesztett nagyvárosi inzertből tudjuk meg), akik egy legendás kincs reményében rabszolgasorba hajtották a bennszülötteket, néhányukat szörnyű kínzásoknak és válogatott halálnemeknek vetve alá. Az indiók csak ideig-óráig tűrték a fehérek őrültségeit, majd miután végre sikeresen fellázadtak, a rabul ejtett főrohadékon jól be is kajoltak. Mike és jelen dögrováson leledző társa az utolsó pillanatban léptek meg, és valószinüsíthető, hogy az indiánok még kissé orrolnak rájuk.

Valóban. A film utolsó harmada másból sem áll, mint az un. "creative killing" legszebb megnyilvánulásaiból, amelyek kizárólag az indiánok fantáziadús bosszúját taglalják. Persze mint ahogy az átlagmagyarnak is egyforma minden kínai ("ezen a sárgán még átmegyek"), úgy a bennszülöttek sem tesznek különbséget a fehérek között. Mike örökítő szervét premier plánban nyisszantja le a törzs felhevült főnöke, utána jóízűen bekapja, és alá Divine, nyammog rajta egy embereset. A haldokló haver sem jár sokkal jobban, őt egyszerűen kibelezik, és utána all you can eat... A tudóscsoport férfi tagja, egy félresikerült folyóátúszási kísérletet követően (csak annyit mondok: piranhák) mérgezett nyilat kap a nyakába; az egyik nőneműnek pedig már soha nem lesznek lógó mellei... Egyszóval kellemesen mulatják az időt ott lenn, a legvidámabb dzsungelbarakkban, amely szórakozás alól a kasztrált, ám még éppenséggel élő Mike sem vonhatja ki magát. Az ő halála a film "csúcspontja": aki látta az Indiana Jones és a Végzet Templomának vacsorajelenetét, és még emlékszik, hogy hogyan kell felszolgálni a mélyhűtött majomagyvelőt, az így látatlanban is alkothat némi fogalmat Mike végső kimeneteléről...

A Cannibal Ferox egy olyan éra szülötte, amelyben még szó szerint mindent filmre lehetett vinni, legyen bár akármilyen idióta a sztori, kegyetlen a megvalósítás vagy rasszista a világnézet. Mert utóbbi bizony az, bármennyire is próbálja dottore Lenzi későbbi nyilatkozataiban mosni a fehérneműt. Az az érve, hogy a bennszülöttek emberevésükkel csak a fehérek barbár agressziójára reagálnak, mindössze felületes vizsgálat során állja meg a helyét. A film valós hozzáállása nagyon is exploitatív, az indiánok ösztöneiknek és borzalmas szokásaiknak engedelmeskedő állat-emberekként vannak ábrázolva. Az ilyesmi pedig még horrorfilmes körökben sem szép dolog. A filmnek erre a tulajdonságára, valamint tabusértő természetére épített a nyolcvanas évek horrorfilmellenes un. "video nasty" hisztériája is, amely könnyű célpontot látva a Feroxban - valamint több tucat másik extrém horrorfilmben - annak kópiáit mintegy véres kardként maga előtt hurcolva (képzavar, képzavar, ez van), a média hathatós segítségével, világszerte ellehetetlenítette a horrorfilm egész műfaját. Egész egyszerűen a producerek nem látták értelmét erőszakos filmek forgatásának, hiszen a nagyobb felvevőpiacokon (pl. Anglia, Németország) ezeket a filmeket a cenzúrabizottságok azonnal bevonták. Szerencsére ezek a "vágóhidak" az utóbbi években egymás után szűnnek meg - az említett országok egyre több polgára emeli fel szavát egy olyan intézmény ellen, amely felnőtt embereknek meg akarja szabni, hogy otthonuk négy fala között milyen filmeket - és milyen formában - nézhessenek.

Olasz, 1980. Írta és rendezte: Umberto Lenzi. Producer: Antonio Crescenzi. Fényképezte: Giovanni Bergamini. Zene: Roberto Donati és Maria Fiamma Maglione (a stáblistában kettejük közös álneve, a Buddy Maglione olvasható). Vágó: Enzo Menigoni. Speciális effektek: Gianetto De Rossi. Szereplők: John Morghen (alias Giovanni Lombardo Radice), Lorraine De Selle, Zora Kerowa, Bryan Redford (alias Danilo Mattei), Walter Lloyd és mások.

„Only difference between a dream and a nightmare is how big your balls are, bitch!” (A Róka)

Wesley Gibson egy átlagos senki egy átlagosan szar munkahelyen. A főnöke egy kibírhatatlan ribanc, a barátnője megcsalja a legjobb barátjával, és még egy utcai banda is őt szívatja nap mint nap. Gibson pedig csak nyel és nyel, mint egy igazi droid. Egy szép napon aztán megtudja, hogy apja, aki gyerekkorában elhagyta őt, a világ legjobb bérgyilkosa volt, és mellesleg tagja egy Testvériség nevű szervezetnek. Végrendeletében az öreg mindent a fiára hagyott, egyetlen feltétellel: Gibsonnak hat hónapra a Testvériség szolgálatába kell állnia, hogy beszari gyerekből igazi férfivé váljon. A szervezet oltalma alatt szabadon gyilkolhat, rabolhat és erőszakolhat. Ugyan ki ne vágyna rá, hogy golyót röpítsen egykori, gyűlölt földrajztanára fejébe, vagy a lányéba, akit pattanásos kamaszként hiába hívott el randira? És ki ne szeretne megerőszakolni egy A-kategóriás hírességet vagy lemészárolni egy egész rendőrőrsöt, csak úgy, unaloműzésképpen?

Nos, a többségünk – néhány bekattant iskolai ámokfutót leszámítva – szerencsére nem épp így képzeli el az „önmegvalósítást”, Gibson viszont boldogan és önfeledten veti bele magát a gyilkolászásba. Megteheti: a következmények, mint olyanok számára megszűntek. A Testvériség ugyanis kontroll alatt tartja az egész bolygót, tagjai bármit megtehetnek. Ők a szupergonoszok, akik az 1986-os nagy háborúban nem csak, hogy kiirtották az összes szuperhőst, de még az emléküket is kitörölték az emberek fejéből. Az öt kontinenst az Ötök Tanácsa irányítja: Professzor Solomon Seltzer Amerikát tartja kézben, Adam-1-é Afrika, „A Császár”-é Ázsia, a hírhedt nácinak, „A Jövő”-nek Európa, Mister Rictusnak pedig Ausztrália jutott. Utóbbi, lévén a leggátlástalanabb mind közül (már ha ez egyáltalán lehetséges), nem nyugszik bele, hogy a legértéktelenebb kontinenst kapta, ezért feszegetni kezdi a status quót. A mindössze hat részes minisorozat egyrészt Rictus véres hatalmi „puccsáról” szól, másrészt Gibson öntudatra ébredéséről és az apja gyilkosa utáni kutatásról.

A skót Mark Millar munkásságáról már volt szó nálunk, és még lesz is, röviden elég róla annyi, hogy sok más képregényszerző kollégájához hasonlóan a régi (comics-) mítoszok feldolgozásában és a megfáradó szériák újragenerálozásában utazik, de tabudöntögető stílusa és cinikus humora kiemeli az átlagból. A WANTED alapötlete még gyerekkorából származik, mikor is bátyja elhitette vele, hogy szuperhősök ma már azért nincsenek, mert a szupergonoszok legyőzték őket egy nagy végső háborúban. Hasonló ihlető forrás lehetett a Watchmen is, amely 1986-ban jelent meg: nyilván nem véletlen, hogy épp ekkor kezdődik a WANTED univerzumában az új időszámítás. Utalásokban amúgy sem szűkölködik Millar munkája, sőt vehetjük akár az egész miniszériát egy képregény-történeti hommage-nak és idézetgyűjteménynek. Minden szereplő megfeleltethető valamelyik híres anti-hős karakternek, a Professzor bandájának tagjait például Superman, Rictus-ét pedig Batman ellenségeiről mintázták. J.G. Jones rajzoló ráadásképpen valós személyektől kölcsönözte a három főszereplő arcberendezését: Gibson Eminem morcosságát örökölte, „A Róka” Halle Berry dögösségét, „A Gyilkos”-ban pedig nem nehéz felismerni Tommy Lee Jones vonásait.

Ha mindezzel az volt a Millar-Jones páros szándéka, hogy tippeket adjon egy esetleges filmadaptáció szereposztásához, akkor nem jött be a tervük. A film ugyan valóban elkészült, de nem csak a szereplők személyét, hanem a sztorit illetően sincs sok köze egymáshoz a két verziónak. Csodálkozni persze kár lenne, a WANTED nihilista és beteges világa nem igazán blockbuster-matéria.

Két filmet viszont szokás megemlíteni a képregény kapcsán: a Mátrixot és a Harcosok klubját. Előbbit nyilván a hasonló beavatástörténet és a „valós” mögött létező „igazi” világ tematikája miatt, utóbbit pedig a polgárpukkasztó szándékok révén. Tartalmilag megállják a helyüket ezek az összevetések, de ahogy a képregénykaraktereket is másolta Millar, úgy a WANTED ideológiája és üzenete sem több replikánál. Szó se róla, ahogy Gibson kiszól a droidlétben tengődő olvasóknak, az kúl, de ennél többet kár lenne belelátni a szériába. A punkos lendület, az anarchista-nihilista hangulat csak divatos máz, sokkolni Millar az amorális megközelítéssel sem tud, ahhoz túl felszínes és túl ponyvaízű amit csinál.

Utóbbi persze inkább dicséret, merthogy épp a karikatúraszerűsége miatt élvezetes olvasmány a WANTED. Tény, hogy nincs egyetlen olyan szereplő se, aki méltó az azonosulásra – egy gyakorló szociopatának persze Gibson vagy „A Róka” könnyen szimpatikus lehet –, de egy félóra alatt kiolvasható miniszéria esetében ez nem lehet akadálya annak, hogy élvezzük a gore-ban gazdag, akciódús paneleket és az (ön)ironikusan macsó szövegeket. A WANTED igazi kultusz-kompatiblis anyag, csak tartsuk fejben, hogy Millar, bármennyire is szeretné, nem egy Alan Moore, így aztán csalódni sem fogunk.

Jelen írás nem az eleven, mozgékony jelennel foglalkozik, hanem a távoli, elrozsdált múlttal. Mikor még vehettünk ballonos szódás jaffaszörpöt, de már inkább kólát hörpöltünk, hittünk a 2010-re felépülő csillagvárosokban, pedig még a kalákában épülő családi házhoz sem lehetett huzalszeget kapni. S amíg a vodkapárát lehelő, pizzányi tányérsapkát hordó Jevgenyij vígan csurgatta a kerozint a katonai bázisok talajába, mi vagy a piros műbőrülésű mozikban szurkoltunk a csillagos- sávos lobogónak, vagy csempészett hangalámondásos videókazettákat bámulva drukkoltunk a Videoton Supercoloron át a kapitalista világrend két őrének: Arnoldnak vagy Sylvesternek.

(A suliudvarokon komoly sérüléseket lehetett összeszedni, ha valaki kiállt az egyik hős mellett - az ellentábor ellenérzései azonnal gáncsolásban és Triál-matekdobozzal végrehajtott kalapácsvetésben manifesztálódtak.)

Esetünkben Arnoldon a sor, hogy szétrúgjon néhány, USA érdekeit veszélyeztető segget. Hát lehet nem szeretni egy olyan sztorit, amiben a hegyek közé visszavonult veterán elitalakulatos John Matrix lányát elrabolja egy puccsra készülő latin-amerikai  akarnok, hogy rákényszerítse a jelenlegi elnök megölésére?! Mátrixot repülőre rakják, de megszökik - 11 órája van, hogy megtalálja és kiszabadítsa a lányát, leszámoljon a diktátorral és mellékesen egy teljes hadsereggel.

Megjelennek a nyolcvanas évek Amerikájának gondjai: japán autó vagy Cadillac, banánköztársaságok ” ki tudja kommunista-e”- jellegű ezredesei, és persze a hős, aki megmenti Amerikát. Nem volt mentes a háborúktól a korszak: a bejrúti bombázások (lásd bővebben (hol?) Chrudinák Alajos interjúit Arafattal a Tangerine Dream főcímű Panorámában), granadai partraszállás, Laosz, Angola, stb. A vietnami kalandból azt a következtetést vonta le a reagan-i vezetés, hogy a haditechnikát kell fejleszteni, mert a dollármilliárdokkal tökéletessé csiszolt fegyverzettel megnyerhető minden háború. A tapasztalatok nem ezt mutatták. A gerilla-módszerek ellen a mai napig nincs hatásos ellenszer, látható az öt éve tartó iraki kalandnál is. Ha már a valóságban nem sikerült megnyerni minden háborút, legalább filmen tegyük meg!- hangzott a jelszó és lőn.

A trükk és képmanipuláció-mentes akciójeleneteket nézni még ma is élvezet. Ahogy a fék nélküli, kéttonás Chevrolet Blazer zúdul alá az erdőben, előrevetíti Arnold leszámolását. Semmi finomkodás, elegancia - marad a puszta brutalitás. (Vic Armstrong, a nyugati világ legjobb akciórendezője szerint is a Schwarzihoz leginkább passzoló harcmodor, ha egyszerűen berúgja az ajtót és kész. Lehetetlen megcáfolni. Már a futás se áll jól neki, hát még, ha kungfuzna!). A repülőgép-szekvenciát az „57-es utas”-ban egy az egyben nyúlták le, a gép kerekén való kuporgással együtt, az egyedüli különbség a divatban van: a Schwarzi vajszínű zakóját váltotta Wesley Snipes laza bőrdzsekije.

„Cindy: What happened to Sully?
Matrix: I let him go.”

A plázajelenetben egyértelművé válik Arnold fizikai fölénye. A szabály itt is érvényesül- a biztonsági őrök a mosónőkhöz hasonlóan korán halnak-, pláne, ha egy kommandóst akarnak elfogni. A dekoráción való Tarzan- lengést is übereli, mikor kiszaggat a helyéről egy telefonfülkét, benne Sullyval, a kis szerencsétlen végrehajtóval, aki ekkor még megmenekül, de nemsokára már egy popeye-nyi alkaron függ az élete- kiszámítható végeredménnyel. Matrix lassan felgöngyölíti az egész ügyet.

„Cindy: Where are we going?
Matrix: Shopping.”

Ám a film legemlékezetesebb része csak ezután jön: a bevásárlás a fegyverboltban, a letartóztatás, majd a menekülés. Cindy szerencsétlenkedése a rakétavetővel tökéletes példája, hogy hogyan lehet egyszerre vígjátéki és akciódús egy jelenet.

„General Kirby: Leave anything for us?
Matrix: Just bodies.”

Végre eljutunk a szigetre, ahol Arius tábornok készül a puccsra, hadseregével együtt. Elértünk ahhoz a részhez, ahol Arnie leginkább kibontakoztathatja képességeit-  felfegyverzi magát. Az a 20 másodperc adja meg a film savát-borsát: a hős háborúba indul. Nem is akárhogy. Egyszemélyes hadseregként vág rendet a latin szabadságharcosok között- M-15-sel, Desert Eagle- lel, Claymore- aknával- a végén már vasvillával és flexkoronggal. Kétség sem férhet hozzá, hogy képes lenne bolgár meggybefőttből is atombombát fabrikálni- a ’la MacGyver-, ha akarna. De nem akar, csak ölni az ellent.

„Bennett: You're a dead man, John!
Matrix: Bullshit!”

És persze még hátravan a nagy leszámolás- késpárbaj a kazánházban. A gőzben repkednek a beszólások és a veseütések a két ellenfél közt- de csak egy maradhat. Ezt persze Matrix lánya is végignézi- későbbi pszichiátriai kezeléséről nincs tudomásom, de nem is fontos. Itt nincs helye sem érzelgősségnek, sem férfiatlan tötyögésnek.

Steven E. de Souza (48 óra, Die Hard) forgatókönyve a politikai kontextusokat leszámítva is kellően fordulatos, plusz Arnie egymondatos beszólásai itt kezdenek büntetővé válni. Az eredetileg kiszemelt Walter Hill helyett a tisztes iparos, Mark L. Lester dirigálta a stábot és tökéletesen hozta a tőle elvárt szerepet- korrektül összetartotta a jeleneteket és tempót adott a filmnek. A filmből árad a tesztoszteronszag- kétajtós szekrények szaladgálnak mindenfelé, a nők hangsúlyosan vékonyak, kicsik, védtelenek. Az akció- és a vígjátéki elemek nem ütik egymást- a showdown pedig maga az megtestesült önparódia. Arnie vs. latin hadsereg- fix egyes.

Kedvenc testépítőnk nem is fa, hanem épületfa arccal „játssza” végig a filmet- de pont ez az érzelemmentesség passzol a karakterhez. Rae Down Chong főleg bongyor hajzuhataga miatt emlékezetes, Dan Hedaya meg képtelen hibázni. Nagy felfedezés Vernon Wells- ha túltesszük magunkat a szétszteroidozott Freddie Mercury- arcélen, megérezzük a fenyegető gonoszságot. Az ausztrál bányász nem játssza túl a bosszúszomjas sidekick-et, méltó ellenfele Schwarzi-nak.

Zeneileg abban a korszakban vagyunk, mikor a hair-rock és az italodisco két irányból végzi aknamunkáját egy teljes generáció látens homoszexuálissá tételében. A Power Station végefőcímdala (We fight for Love) az előbbihez áll közelebb- de még a vállalható kategórián belül lavírozik. A filmzene pusztán a 48 óra főtémájának újrakeverése- James Horner gyakorlatilag abból élte végig a nyolcvanas éveket.

Míg a Terminátor túl pesszimista, a Rambo túl politikus, a Kommandó szórakoztató. Soha nem ül le, soha nem válik unalmassá. Erőszakos, humoros, nem veszi komolyan saját magát - tökéletes szórakozás mindenkorra.

Commando. USA 1985. Rendezte: Mark L. Lester. Írta: Jeph Loeb, Matthew Weisman, Steven. E. de Souza történetéből Steven E. de Souza. Producer: Joel Silver. Fényképezte: Matthew F. Leonetti. Zene: James Horner. Szereplők: Arnold Schwarzenegger, Vernon Wells, Rae Down Chong, Dan Hedaya és mások.