A GeexKomix mai különkiadásában az EpicLine második száma mellett két tavalyi magyar megjelenésről ejtünk pár karaktert. Apropó nincs, de összekötő kapcsot azért sikerült találni:  a nosztalgiát, amely visszavezet bennünket a megboldogult Kretén magazin fénykorába.

EpicLine Magazin #2

Szerzők: Tálosi András, Molnár Gábor
36 oldal, 690 Ft.

Megjelent a második száma annak a magazinnak, amely címe alapján akár a tökéletes epilálás trükkjeiről is szólhatna, de helyette inkább folytatásos képregényeket közöl, kizárólag magyar szerzőktől. A Tálosi András (Spuri) vezette alkotógárda halad tovább rendületlenül a megkezdett úton, a rendelkezésre áll 36 oldalon ezúttal is két történettel támadnak. Az első számban elindult Fekete holló rajzolóváltás miatt csak legközelebb folytatódik, helyére egy új, kizárólag az EpicLine számára íródott és rajzolódott történet került. A Szekerce és szemerce hihetetlen kalandjai, az első részből ítélve, fiatalabb korosztályt céloz meg, ezért akár szerkesztői baklövésnek is lehetne tekinteni, hogy ezúttal két komolytalanabb képregény került egymás mellé. A váltott rajzolókkal készült Busók második felvonása azonban egy szerencsés stílus- és hangnemváltásnak köszönhetően komorabbra fordult (a kawaii kisbusókból emberszabású szörmókok lettek), így mégiscsak megvan a szükséges ellenpont. 

Visszatérve a Szekerce és szemercére: Molnár Gábor képregénye vérprofi munka – egy nem túl bonyolult, de izgalmas történetet mesél el, tökéletesen adekvát stílusban (finom humor, kellemesen szellős panelek, vidám színek), és pont ott és úgy ér véget, ahogy kell. A magazin remek borítóját is Molnár Gábor készítette, bennem azonnal a régi Mozaik képregények emlékét idézte fel. Gyerekként imádtam azokat a történeteket, és alig vártam, hogy megkapjam az újabb adagomat. Ideális esetben az EpicLine-ra is hasonló, jóleső nosztalgiával fognak majd visszaemlékezni a „mai gyerekek”.

A cortex cerebri affér, avagy mentális kataklizma két színben, feketében és fehérben (Mesék a bonyolult királynői lélek önmeghasonlásának stációiról. Vagy nem is.)

Történet és rajz: Dudás Győző, Zách Attila, Hauck Ferenc
Kiadó: Nero Blanco Comix
80 oldal. 1200 Ft.

Ha már a nosztalgiánál tartunk: képregény-eszmélési szempontból sokunk számára – a kötelező Pókember, X-Men vagy Batman mellett – a méltán hírhedt Kretén magazin is kulcsfontosságú szerepet töltött be. Itt demonstrálódott először, hogy humorizálni képregényes formátumban is kiválóan lehet, és nem csak a háromkockás stripek formájában. A Kreténben ismerhettük meg többek közt a Három Madár Műhely munkásságát is, akik Népmesécske rovatocska címen fárasztották lefelé az olvasókat. A meglepő módon három tagból (Zách Antal, Dudás Győző, Hauck Ferenc) álló alkotógárda ’93-tól nyolc éven át aktívan publikált, a Zsaru magazintól a CKM-en át az Élet és Tudományig mindenhol feltűntek. A Nero Blanco Comix jóvoltából megjelent gyűjtemény egyféle best of-nak tekinthető, de az említett Kreténes mesék, illetve a Fülesben és a Rúna Magazinban publikált képregények mellett jó pár kiadatlan munkájuk is helyet kapott a válogatásban.    

A Három Madár Műhely produkcióinak első és legfontosabb jellemzője: nem lehet őket semmi mással összekeverni. Stílusuk és humoruk azonnal felismerhető, ami egyfelől természetesen dicséret. A karikatúrába hajló, sajátosan groteszk rajzok teljesen szinkronban vannak a népmesék és fantasy-k toposzait kifordító, önreflektív történetek abszurd és cinikus humorával. A probléma mindössze annyi, hogy ugyanazt a formulát és ugyanazt a csattanót használják szinte minden képregényükben, így aki egyet olvasott, az olvasta az összeset. A műélvezetet ráadásul távolról sem könnyíti meg, hogy a rajzok nem csak fekete-fehérek, de helyenként a térbeli dimenziójuk is hiányzik, a sok figurát szerepeltető paneleknél így sokszor hosszú másodpercekig kell tanulmányozni a kompozíciót, hogy kiderüljön ki, melyik síkban helyezkedik el, vagy egyáltalán, hol kezdődik az egyik alak, és hol ér véget a másik.

A cortex cerebri… az abszurd humor kedvelőinek ezzel együtt is nyugodtan ajánlható, de fogyasztása – töménységére és agyzsibbasztó hatására tekintettel – csak kis adagokban javallott.

Ágoston, a nukleáris baromfi ezer élete

Történet és rajz: Vass Róbert
Kiadó: Nero Blanco Comix
26 oldal. 500 Ft.

Ágoston, a nukleáris baromfi is a Kretén oldalain tűnt fel, majd egy évtizede. A sugárzóan tehetséges szárnyas karrierjét 2010-ben már összefoglalta maga a főhős – az azonos című füzetben Ágoston kommentálta saját kalandjait egy sztárinterjú keretében, az olvasó pedig betekinthetett a kulisszák mögé. Vass Róbert, Ágoston megteremtője a folytatásban is keretes szerkezetet választott: a rövid történeteket ezúttal Baranyai Lajos interdimenzionális nyomozó személye köti össze, aki hősünkről úgy akar minél tökéletesebb profilt felállítani, hogy viselkedését több lehetséges párhuzamos univerzumban is megfigyeli. Ez a megoldás elsőre szimpla narrációs trükknek tűnik – annak egyébként felettébb frappáns –, de a három sztoriból kettő rímel erre az alapötletre. Az első egy olyan alternatív valóságban játszódik, ahol szegény Ágostont – természetesen csak időlegesen – ellenfele sikeresen igába hajtotta, a másodikban pedig kedvenc baromfink egyik elvakult rajongója próbálja klónozni a hőst egy elhullott tollból. A leghosszabb, harmadik történetben az űrbe rándulunk ki, ahol is Ágoston egy szerelmi bánattól hajtott, Galactus-szerű lénnyel találkozik.

Az Ágoston, a nukleáris baromfi ezer életét, a témából adódóan, nem lehet komolyan venni, de szerencsére erre a szerző nem is tart igényt. Ez a füzet épp olyan szellemes, humoros és átgondolt, mint a korábbi kiadvány, úgyhogy nem lehet okunk panaszra.  Az utolsó oldalon Ágoston megígéri, hogy visszatér – reméljük, tartja a szavát.

Janek Mitter, a Bunge Gimnázium történelem-filozófia szakos tanára egy nem annyira szép napon úgy ébred fel, hogy még a saját neve sem jut eszébe. Kábán az előző este benyakalt 6-7 üveg bortól, kivonszolja magát a fürdőszobához. Felesége a vízzel teli kádban fekszik – fejjel lefelé. Minden jel arra mutat, hogy a nőt az amnéziás férj ölte meg, aki a rendőrség kiérkezése előtt még gondosan kimosta a szennyes ruhákat és kitakarította a lakást.

A svéd Håkan Nesser regénye klasszikus krimiként nyit, majd az első harmadban átvált tárgyalótermi drámába, hogy aztán újabb fordulat következzen be. (Az elmegyógyintézetbe zárt Mitternek szép lassan kezdenek visszatérni az emlékei, amikor – utóbbi fejleménytől nyilván nem függetlenül – meggyilkolják.) A gonosz arcait illetően nem csak a pontos (al)műfajt nehéz meghatározni, de azt is nehéz eldönteni, mennyire illeszthető be a „skandináv krimik” mai vonulatába. Skandinávnak persze skandináv – bár nem derül ki, melyik országban játszódik – és megfelel a krimi összes kritériumának is, de még jóval a mostani „új hullám” előtt, 1993-ban íródott.  Nincs olyan erős hangulata, mint mondjuk Nesbø regényeinek, és a politikai-társadalmi kérdések sem izgatják a szerzőt, viszont a legfontosabb hozzávaló, a markáns nyomozófigura megvan benne. Nesser így írja le a főfelügyelőt: „Arcát telerajzolták a kék színű, repedt hajszálerek, s legalább annyira kifejező képet vágott, mint egy megkövült véreb. (…) Van Veeteren mozdulatlan ajkakkal beszélt, szeme mozgatása nélkül olvasott, és csukott szájjal ásított… sokkal inkább emlékeztetett múmiára, mint hús-vér emberre.”

Van Veeterenről ezen kívül megtudjuk még, hogy nemrég elvált a feleségétől (az asszony mostanában megint hívogatja, valószínűleg vissza akarja könyörögni magát), felnőtt fia börtönbüntetését tölti, ő maga meg hajlamos a rossz időjárás kiváltotta depresszióra – és persze zseniális megérzései vannak. Mogorvaságának és cinikus humorának köszönhetően még úgy is szórakoztató figurának tekinthető, hogy a magánéletéről Nesser csak egy-két mondatban emlékezik meg. (Tekintve, hogy ebben a regényben tűnt fel először, nem kizárt, hogy a sorozat további köteteiben árnyalódik némiképp a személyisége.) Leghíresebb kollégájától, Harry Hole-tól nem csak az életkorát tekintve különbözik – már túl van az ötvenen –, de abban is, hogy igazi csapatjátékos. Négy beosztottjával közösen nyomoz, ami egyrészt örvendetes, mert ez a felállás mindenképpen hitelesebbnek tűnik a „magányos rendőr” tetszetős, de életszerűtlen mítoszánál. Másfelől viszont a kollégákat még annyira sem ismerjük meg, mint őt, nem többek egy-két vonással megrajzolt papírmasé figuráknál.

Ami a bűntény megoldását illeti, Nesser ravasz módon be is avatja a nézőt a nagy titkokba, meg nem is. Egy-egy fejezet erejéig betekinthetünk az igazi gyilkos fejébe, de anélkül, hogy tudnánk, kiről is van szó. Eközben követhetjük a nyomozást is, csakhogy a fontosabb információkat – mondjuk azt, hogy kire gyanakszik éppen Van Veeteren – visszatartja a szerző. Más kérdés, hogy ennek ellenére is kikövetkeztethető – nekem legalábbis sikerült – hogy ki lehet a gyilkos. A regény élvezeti értékéből ez nem sokat von le, mert szerencsére nem csak krimiként, hanem lélektani drámaként is működik a történet. Ez utóbbi kijelentés talán nem hangzik annyira biztatóan, de A gonosz arcai az éjsötét téma ellenére is kellemes és könnyed olvasmány, hála Nesser frappáns dialógjainak és egyszerre minimalista és szarkasztikus stílusának.

Animus Kiadó, 2012.

Kezdő képsorok: Coogan seriffhelyettes (Clint Eastwood) nyitott dzsipjében ülve, fején cowboykalappal és egy kurva nagy napszemüveggel száguldozik valahol az arizonai sivatagban, majd elfog egy ágyékkötőre vetkőzött, hősünk érkezését sortűzzel honoráló, feleséggyilkos indiánt. Foglyát magával cipeli (a biztonság kedvéért azért előbb diszkréten gyomorszájon vágja a puskatussal), házának verendájához bilincseli, akár egy kóbor állatot, arra sem méltatja, hogy félig szívott cigarettájának dekkjét odaadja neki, inkább élvezettel eltapossa előtte a homokban, majd bemegy, hogy testi örömökben részesítse aktuális, fehérneműmodell-kvalitású csaját, úgy, hogy közben a sötétítőfüggönyt sem húzza be, hadd lássa szerencsétlen rézbőrű, milyen jó a fehér embernek. Coogan egyébként pozitív hős, ha a fentiekből esetleg nem derült volna ki.

Don Siegel rendező és Clint Eastwood alkotói együttműködésének kőkemény ikonná vált, legszélesebb ismertséggel büszkélkedő karaktere kétségkívül (Dirty) Harry Callahan, ám a páros az akciófilmek zsaruábrázolását alapjaiban megváltoztató (anti)hős világra szabadítása előtt még megörvendeztetett minket a modern vadnyugati kopó, Walt Coogan figurájával is, aki kúlságfaktor tekintetében néha könnyedén rálicitál legendává lett utódjára, ami nem kis teljesítmény. 

Alapsztorink szerint Coogan az arizonai, sajátos belső törvényekkel rendelkező sivatagból a szabadelvű New Yorkba érkezik, hogy bíróság elé szállítson egy piti bűnözőt. A rutinmunkának tűnő megbízatás teljesítése rögtön megérkezése után számára értelmezhetetlen akadályba ütközik: az illető bűnöző éppen masszív LSD kábulatban fetreng (a börtönben!), így szállításra alkalmatlannak minősül. A helyi erők csupán annyit képesek tanácsolni hősünknek, várjon türelmesen, míg a delikvens méltóztatik némileg magához térni, mivel az már a hatvanas évek Amerikájában sem megengedhető, hogy szegény, jóravaló bűnelkövetőnek esetleg baja essen rendőri intézkedés közben. Mivel Coogant nem olyan fából faragták, hogy meghátráljon, szépen nekilát, hogy saját, hagyományos, egyszerű, de rendkívül hatékony módszereivel (a puszta öklével és egy bulldog kitartásával) tegyen pontot az ügy végére. Említett módszerek következményeként hamarosan ő maga is törvényen kívül kerül, de nem áll le: a munkát el kell végezni, a bűnözőt bíróság elé kell állítani, nem bosszúvágyból, vagy személyes sértettség okán, egyszerűen csak azért, mert ez a törvény. 

Coogan ízig-vérig a vadnyugat szülötte, hegyesorrú, magasított sarkú csizmát, széles karimájú kalapot, tökéletes szabású zakót visel, megjelenése minden tekintetben kifogástalan. A film végére ugyan kissé leamortizálódik, de méltósággal, szakadt zakója legalább olyan emblematikus stílusjegy, mint McClane koszos atlétája. Modora egy valódi úriemberé, sármja ellenállhatatlan (Eastwood fiatalon hihetetlenül jóképű), elképzelhetetlennek tartja, hogy az elfogyasztott vacsoráért a társaságában lévő hölgy fizessen, feladja rá a kabátját, ha (nehezen érthető okból, de) elutasítják, szó nélkül odébbáll.

A karakter így élesen kilóg a szabad szerelem, a tudattágítás és a hippikultúra virágzásának savmámorban pácolódó New Yorkjának pszichedelikus kulisszájából. Folyton szóvá teszik külsőségeit, melyek olyannyira meghatározóak, hogy a nézőnek óhatatlanul egy, az átlagemberek közé keveredő jelmezes szuperhős, mondjuk a Gordon irodájában megjelenő Batman, vagy a Daily Planet szerkesztőségében felbukkanó Superman jut eszébe róla. Bár meggyőződései, világlátása és erkölcsisége már-már középkoriaknak hatnak a modern közegben, azért Coogan messze nem egy esetlenül tébláboló, az őt ért furcsaságokat életszerűtlen, komikus naivitással szemlélő nímand: pontosan tudja, mikor akarják átverni, ki próbálja hülyének nézni, és ezen észrevételeit az atrocitás mértékének megfelelően, lesajnáló vállrándítással vagy egy jól irányzott jobb horog elhelyezésével reagálja le. A szivárványos színekben pompázó hippibuliban tett látogatásakor például egy félmosollyal konstatálja, hogy az őt körülörvénylő forgatag számára meglehetősen idegen figurákból áll, de elnéző derűvel szemléli a betépett karnevált, nem törődik az ártalmatlan füvesekkel, amikor azonban fenyegetve érzi magát, azonnal, hatékonyan támad.

A filmet, különösen ma, a minden körülmények között taszítóan ránk kényszerített politikai korrektség korában könnyű lenne céltalan erőszakábrázolással vádolni: a már említett elfogásjeleneten kívül erre okot szolgáltathat a nyilván enyhén elmebeteg, szadista hajlamú, de mégiscsak törékeny, fiatal lány karaktere, akit Coogan, miután a csaj többszörösen átverte, és kis híján megölette, nem éppen finom módszerekkel von kérdőre: vadállatként rátör éjszaka, kirángatja az ágyából, és csak kevésen múlik, hogy öklével a csinos pofi helyett végül csak a falat zúzza porrá. Eastwood saját, és Siegel elmondása szerint is örömmel alakít negatív jellemvonásokkal rendelkező karaktereket, félelmetes, ahogy a lány torkát szorongatva, vicsorogva emeli ütésre a kezét, azonban becsületére legyen mondva: a hölgy rászolgált a durvaságra, az pedig kifejezetten üdítő , hogy az írók meg merik mutatni a figura sötét oldalát is (teszem hozzá: ez még mindig fényévekre van a Dirty Harry hot-dogot rágcsálós, fapofával sétálgatva tüzelő, majd a fejlövés lehetőségét kedélyesen latolgató jelenetétől). A női szereplők ennek a mindenfajta álszentséget teljes mértékben nélkülöző, kíméletlenül őszinte ábrázolásnak köszönhetően nem csupán a díszlet részei, hanem élettel teli, bámulatosan vonzó, vagy éppen hátborzongatóan taszító figurák. A többszörös kudarccal végződő udvarlásjelenet például kifejezetten bájos, az ehhez kapcsolódó, nyilván csak időlegesen, de a történet folyamán beteljesületlenül maradó szerelmi szál pedig egy másodpercre sem csöpögős, de leplezetlenül romantikus, mégsem lóg ki a film szövetéből, sőt, tovább árnyalja a figurát. Pofonegyszerű, de briliáns megoldás, hogy Coogan viszonya aktuális partneréhez abból is kikövetkeztethető, kinek a társaságában hajlandó megválni csizmájától. 

A forgatókönyvet nem lehet eleget dicsérni: a párbeszédek (a szinkronos változatban is) tele vannak idézhető sziporkákkal, a nagyvárosi rendőrség és az igazságszolgáltatást a maga módszereivel gyakorló sheriff szembenállása pedig természetesnek ható, véletlenül sem izzadtságszagú konfliktusforrás. A főhős feljebbvalói általi akadályoztatásának bemutatása mai szemmel elcsépeltnek tűnhetne, mégis tökéletesen működik, azon egyszerű oknál fogva, hogy tisztességesen megkonstruált. A (naná, hogy) Lalo Schifrin által komponált, klasszikus western- és krimielemeket mesterien ötvöző filmzene kiválóan festi alá a történéseket, a csendekkel is képes fokozni a feszültséget, vagy egyszerűen csak elégedett vigyorgásra késztet lazaságával, magával ragadó könnyedségével. A film annak ellenére rendkívül tempós és feszült, hogy akciójelenetet alig tartalmaz; amiket viszont prezentál, azok elsőrangúak: a jó westernhez elválaszthatatlanul hozzátartozó kocsmai verekedés realista, szépen komponált és csonttörő módon brutális, a finálé, a Bullitt  legendás autós üldözésének méltó párjaként működő motoros hajszával pedig egyenesen lélegzetelállító. Külön kiemelném, hogy Eastwood láthatóan maga végezte a mutatványok nagy részét: le a (cowboy)kalappal. 

Harry Callahan figurája nyilvánvalóan nem születhetett volna meg Walt Coogan nélkül, ami eleve jó ok, hogy a filmet kitüntetett figyelemmel kezeljük, az viszont külön öröm, hogy önmagában is kitűnő szórakozást nyújt, a rendező, és a főszereplő filmográfiájának is kiemelkedő darabja, valamint a hatvanas évek egyik legjobb akciófilmje.  

A tévés szórakoztatás világában elvileg baromi nehéz komoly sikert elérni, mert szemben egy mozifilmmel, nem csak egyszer kell leültetni a nézőt, hanem minden héten, éveken át. Az ember azt hinné, itt nincsen pardon, nincs marketinges gimmick, ehhez tényleg baszott jónak kell lenni. De hányan voltunk már úgy, hogy néztünk, és néztünk egy sorozatot, hétről-hétre, puszta megszokásból? Mert egykor jó volt, és megkedveltük a szereplőket? Mert reménykedtünk, hogy hátha csak egy kis hullámvölgyben van, és majd megint jó lesz (ez igen ritkán fordul elő, de sebaj)? Hányszor volt, hogy éreztük, egy széria csak azért nem ért még véget, mert az, hogy „a csúcson kell abbahagyni” ugyan szép művészi hitvallás, de a csatornák fejesei inkább az „üsd a vasat, akkor is, ha már csak épphogy langyos” elvét vallják? Nem is beszélve az őszinte „ezen meg mit eszik annyi ember” értetlenkedésről. Alább összeszedtünk pár sorozatot, amik kapcsán ezek a kérdések megfogalmazódtak bennünk. Félreértés ne essék: nem szubjektív véleményről van szó, amit olvasni fogtok, az objektív, abszolút alapigazságok megkérdőjelezhetetlen kinyilatkoztatása. Szólottunk. Szívesen.

Agymenők (The Big Bang Theory)

A zárt rendszerben zajló sitcomok természetükből adódóan korlátozott élettartam-kilátással bírnak. Az egydimenziós, könnyen értelmezhető, kiszámítható karakterek alkalmazása eleinte tutira nyerő megoldás, a néző gyorsan otthon érzi magát a figurák társaságában, belakja a dramaturgiai teret, de százvalahány rész után keményen visszaüt ez a koncepció, mert kiderül, hogy a szereplők egyszerűen fejleszthetetlenek, ahogy a csoportdinamikában rejlő potenciál is roppantmód véges, és a helyszínek is unalmassá válnak. Lehet nyomatni kifulladásig, pláne, hogy a nézettség évről évre emelkedik (jelenleg 20,44 millión áll), és az is nyilvánvaló, hogy ez egy rohadtul nehéz fegyvernem (pláne írástechnikai szempontból), de a 7. évad nyitóepizódja például már hervasztóan csenevész volt, talán két poénra, ha futotta az íróktól. Szép emlékek bőven akadnak, voltak remek évadok, de a sorozat csúnyán elkopott, felélte a tartalékokat, és a stábnak minimum egy hosszabb kreatív szünetre volna szüksége. (Dr. Sick Fuck)

Family Guy

Seth MacFarlane kétségkívül tud valamit. No, azért nem túl sokat, de azt láthatóan érti, hogyan kell innen-onnan összelopkodott elemek, gyermeteg gusztustalanságok és irritáló karakterek minden kohéziót nélkülöző, kaotikus elegyét eredeti ötletnek hazudva leerőltetni az arra érdemes tömegek torkán. Az ugye nyilvánvaló, hogy az alapszituáció egy az egyben másolja a The Simpsonst, különösen a tohonya, csökkent értelmű családfő, Peter Griffin karaktere szembeötlő Homer-imitáció, de az irreális mértékben megértő, férje mellett minden körülmények között kitartó, nála nyilvánvalóan jobbat érdemlő Lois figurája is Marge alakjának sajátosságait viseli, megtoldva némi perverz libidóval, valamint találunk itt szülei adottságaihoz mérten érthetetlen módon zseniális gyereket is (Stewie egy agresszív, gonosz kis Lisa), a család további tagjai (Meg és Chris) pedig egyszerűen érdektelenek, folytonos megalázásukon kívül más szerephez nem is nagyon jutnak az epizódok során. Beszélő, intelligens, fehér bundájú kutya? Dögöljek meg, ha MacFarlane nem látta a Mézga Családot.
A készítőket korántsem menti fel bűneik alól, hogy tolvajtermészetüket önmagukon ironizálva lépten-nyomon az orrunk alá dörgölik, szándékolt utalásrendszerként, posztmodern gesztusként beállítva azt, rengeteg alkalommal kinyilvánítják: "Igen, mi ilyen lopósak vagyunk, ez egy ilyen modern dolog, itt mindent szabad". Szabad, persze, csak nézni ne legyen muszáj. Értem én, hogy a túlpörgetett alpáriság és gyomorforgatás az amerikai prüdéria, álszent televíziós cenzúra felé hangsúlyosan meglengetett lófasz kíván lenni, de folyamatosan sugárban hányó emberek látványa egy bizonyos életkor felett egyáltalán nem vicces, idegesítő dalt megállás nélkül ismételgetni pár másodperc után cseppet sem mókás, a pedofília, a nemi betegségek, valamint a különböző testi fogyatékosságok pedig soha, semmilyen körülmények között nem számítottak értékelhető humorforrásnak. Nem azzal van itt a baj, hogy a készítők kendőzetlenül bemutatnak bizonyos, egyesek számára talán taszító, ám valóban létező jelenségeket, a probléma ott kezdődik, hogy ezt minden látható szándék nélkül teszik, illetve kizárólag azért, hogy a lehető legszélesebb tömegeket, a faék egyszerűségű nézőket is megszólítsák.
Ilyen módon az epizódok pontosan azokat az állatias, ösztönszerű emberi igényeket elégítik ki maradéktalanul, amiket elviekben bírálni lennének hivatottak. Időnként azért óhatatlanul be-be csúszik egy valóban eredeti, eltalált poén (különösen a - szintén a Simpsonsból átemelt - szürreális visszaemlékezéseknek köszönhetően), de ezek elvesznek a polgárpukkasztónak, felháborítónak szánt, de csak unott fásultságot generáló gusztustalanságok tengerében, valamint hadd ne essek már hanyatt attól, hogy egy humorosnak szánt animációs sorozat néha tényleg vicces is. A filmes utalások szórakoztatóak ugyan, de már nem is mondom, honnan lettek finoman átemelve, ráadásul ritkán érződik rajtuk az adott alkotás iránti tisztelet, sokkal inkább az azt célzó gúny szándéka vehető ki, az pedig, hogy a Star Warst parodizáló részek lényegesen visszafogottabbak, mint az egyéb epizódok, olyan részlehajlás, ami pontosan a "mindent lehet" vállalásnak mond tökéletesen ellent. A sorozat szakadatlan sikerének köszönhetően MacFarlane kisebb birodalom kiépítésére (American Dad, The Cleveland-Show), valamint egy egész estés mozifilm (Ted) elkészítésére is lehetőséget kapott, sőt, vezethetett Oscar-gálát is. Mondom én, hogy a csávó tud valamit. (Nemes András)  

Így jártam anyátokkal (How I Met Your Mother)

Oké, tudom, megértek mindent, én is kedvelem Neil Patrick Harris munkásságát, de... maradjunk annyiban hogy a HIMYM semmivel sem több egy elég jól sikerült Jóbarátok-másolatnál. És most jöhetnek az érvek-ellenérvek, miért jobb egyik a másiknál... egy egyszerű, mezei háromkamerás - szitkom szitkom, vagyon-e szép lányod - ról van szó, amely korunk televíziózásának legkötöttebb műfaja. Őszintén, adott a totál-félközeli-ansnitt szentháromsága, amelyből vizuálisan nem lehet kitörni, ergo nagyrészt úgyis valami lakás vagy iroda belsejét fogod látni. Táncos-zenés betétek? Ott volt az egész helyes, de annál sikertelenebb Working (amely a magyar televíziózás kifürkészhetetlen logikája során a Talpig pácban címet kapta), ahol a végtelenül cinikus betéteket mjúzikelekkel szakították meg a fiktív Upton/Webber nevű, ki tudja mivel foglalkozó multinacionális cég munkatársai. Fiatal pályakezdők párzási szokásai vannak a fókuszban (cicit-bicepszet a népnek)? Ezt már 1993-ban felismerték, hogy ne pont a Jóbarátokat mondjam példának, legyen mondjuk a Caroline in the City (Caroline New Yorkban, a boldogult Humor 1-en volt egy darabig). Akkor van benne ultrajófej arc - ha már NPH? Irány az eredeti The Office, ahol legalább láthatjuk ennek a valószerűtlenül magabiztos figurának a másik oldalát is, hogy tudniillik mi van akkor ha a nagyonjófejnagyonlaza kolléga, bocsánat, főnök, valójában inkább egy érzéketlen, bunkó seggfej? Legalábbis a valóság gyakrabban ilyen. A jócsaj-faktoron persze vitatkozhatunk, az ízlés kérdése. De ebben is, mint minden rendes szitkomban volt születésnapos-kórházas-hálaadásos/karácsonyos-híresvendégszereplős-esküvős rész. Enélkül nem is kap működési engedélyt egyik sorozat sem az Önkormányzattól. (Forgács W. András)

Lost  - Eltűntek (Lost)

Ironikus vagy szomorú – attól függ, honnan nézzük – hogy a 2000-es évek nagy amerikai tévésorozatos forradalma részben pont a formátum történetének egyik legnagyobb blöffjével kezdődött. De én leszek az első, aki elismeri, hogy a blöfföt briliánsan játszották meg. Az első évad kivételes volt: újszerű, izgalmas, rejtélyes, fordulatos, csak úgy roskadozott a remek karakterektől, a lenyűgöző szituációktól, a hatalmas potenciáltól. A második évben kezdtek lassan félresiklani a dolgok, nyúlásnak indult a rétestészta, feltámadt és erősödött az „ezt úgyse fogják megmagyarázni soha a büdös életben” érzete, kezdett az egésznek bullshit szaga lenni. De kitartottam a pozitívumok miatt, és mert a szezon – megint – úgy ért véget, hogy aztakurva. És ezután még bő két éven át csócsált engem a Lost. Folyton abba akartam hagyni, mert egyre kínosabb, egyre erőltetettebb lett, és egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy az írókat nem a történetmesélés érdekli, hanem a nézők agresszív hozzábilincselése a sorozathoz egymást érő WTF-okkal és gimmickekkel.
Igen, ezek közül némelyik engem is behülyített – utoljára a „We have to go back” tudott meglepni, de az annyira, hogy még bő egy évig maradtam, pedig akkorra már tényleg tele volt a tököm az egésszel. Végül valamikor az ötödik évad első felében szálltam ki, amikor az egyik epizód kellős közepén egyszer csak leesett, hogy már pusztán a heti rutin miatt követem ezt az egész nézőhülyítő dramaturgiai bullshitet, és annyi érzelmi kontaktusom sem maradt a flashbackekkel-flashforwardokkal és képtelen szituációkkal szarrá írt karakterekhez, mint a légyhez, amit agyonütök a konyhában. Igazából hálával tartozom az alkotóknak, mert anno megtanítottak valamire, aminek azóta jó hasznát veszem, hogy ti. ne kínlódjak összességében pocsék szériákkal néhány faszán elsütött cliffhanger miatt. Máig nem tudom, hogy ért véget a Lost. Fogalmam sincs, mi az a sziget, miért van, hol van, mikor van, hogyan van, és nekem ez így teljesen jó. Az se érdekelhetne kevésbé, hogy éppen ki dugja Paris Hiltont. (Rusznyák Csaba)

South Park

Nem nehéz a választás, ha (geek körökben) túlértékelt sorozatokról van szó: remek alkalom ez, hogy értetlenségemet fejezzem ki a South Park sikere előtt. Elismerem: a kíméletlen és cinikus felnőtt humorra, ami dühödt bikaként ront rá a társadalom leg(ál)szentebb, legalapvetőbb értékeire és morális törvényeire (akár őszintén, a dolgozz-fogyassz végtelen ciklusában vergődő, készen kapott értékrendű honpolgárok szemének felnyitása céljából, akár puszta provokációból, "For The Lulz"), nagyon is szükség van, és számos esetben vevő is vagyok rá. Sorozatok közül az utóbbi évtized terméséből kiemelendő az Arrested Development és az It's Always Sunny In Philadelphia, a klasszikusok közül pedig természesen a Monty Python Repülő Cirkusza, de ez a fajta humor jellemző bármelyik menőbb stand-uposra is, George Carlintól Ricky Gervais-en át Louis C. K.-ig.
A South Park-ra azonban képtelen vagyok másképp tekinteni, mint egyetlen, tizenvalahány éve mesélt viccre, ráadásul a legirritálóbban öntelt, pöffeszkedő, álintellektuális fajtából, ami összetéveszti az ellenszenves viselkedést az intelligenciával, a sértő nyerseséget pedig a komoly felnőttséggel, és mivel hinni, bízni semmiben sem tud, kapaszkodót nem kínálva tapossa szét saját giccses homokvárait (a hosszan, választékosan és/vagy naiv hittel felvezetett poént ironikusnak szánt bunkósággal szétverő csattanója jelenti a sorozatban használt gegek 90%-át, kiegészülve az elmaradhatatlan és túlhasznált túl-hosszú-szünettekkel-a-beszélgetésben).
A sorozat egyetlen igazi erénye, hogy ezeket a mai korban is egyre jobban fertőző rákos tüneteket már több mint másfél évtizede bírja, azaz: it was hipster before being hipster was cool. (Borbíró Andris)

Supernatural

Még ha az alapötletben semmi, de tényleg semmi eredeti sincs, nagyon felszínes szinten sem, ez még simán lehetett volna egy nedves geekvágyakat kielégítő, marha jó kis sorozat. Okkultista nyomozók-szörnyvadászok a természetfelettivel szemben, hellyeah. X-akták óta, mi több, azon kívül nem volt ilyen. Papíron jól is fest, élesben már kevésbé. Hiába szokás áhítatosan körbetáncolni, megkockáztatnám, hogy a hódolat inkább a koncepciónak és az ínségnek szól, mint a megvalósításnak.
A Supernatural egyszerűen minden mozzanatában ötlettelen és átgondolatlan, ennél fogva pedig már alig néhány epizód után rohadt fárasztó. Mondom, az alapfelállás laposságával még önmagában nem lenne probléma, de ha már monster of the week parádét nézünk, akkor nem lehetett volna e mellé valami minimális gimmicket vagy akár sajátos hangvételt társítani? Oké, idővel belopózott, azaz helyesebben be lett tuszkolva valamiféle high concept, de az egész mindvégig annyira semmilyen, hogy még negatív kritikával illetni is nehéz. Egyszerűen nincs fogás rajta. Drámának nem elég mély, vagy következetes, hogy a néhány erőltetett jófejeskedés miatt humoros lenne, azt hagyjuk, azt meg, hogy a kis horrorhatározó összes kliséjét összefésülték, megrágták, majd emésztetlenül kiköpték, hadd ne tartsam már érdemnek.
Ez a fantáziátlanság, még rosszabb, lélektelenség, a témától és az átfogó történettől eltekintve amúgy a legapróbb mozzanatokban is megnyilvánul. A karakterek (idealista kisöcs és vagány, de aranyszívű nagy testvér – Skywalker és Solo, vagy tucatnyi másik hasonló filmes páros, valaki?), a szituációk (csak az első évad majd minden részében akad egy szemrevaló damsel in distress, akinek eltűnt valami rokona), a párbeszédek („This is a near perfect hunter” és unalomig ismételt társai), a fapofával előadott okkult szakértő blabla, a mindenkori konfliktusok következetlen és idióta megoldásai, eleve az egész kurva, részről részre minimális változtatásokkal megismételt szerkezet valami idegölően receptszerűek és üresek.
Magam az X-Aktáknak sem voltam soha nagy híve, de az a maga idejében tök eredeti volt, sőt, ha az ufós összeesküvés elméletet és az azzal járó nyomasztó hangulatot vesszük, mindmáig rendben van. A Supernatural még egyszer ugyanez, csak éppen nem volt benne soha, semmi jó, kivéve, ha valaki élvezi, hogy hetente egyszer megnézhet háromnegyed órányi standard amerikai b-horrort a hülyébbik, PG-13-as fajtából. (Elmeboy)

Vámpírnaplók (The Vampire Diaries)

Siralmasan gyenge pilot után nagy jóindulattal közepesnek mondható első évad, hasonló folytatás, majd súlyos lejtmenet (season 3, season 4). Mégis itt van, immáron az 5. évaddal – a The Vampire Diaries túlélése olyan sérelem, ami véres megtorlásért üvölt.
A TVD legnagyobb bűne a totális érdektelenség, a vigasztalan tétnélküliség: jönnek-mennek a szégyentelenül alulírt, minden ambíciót nélkülöző karakterek, a szerzők teljesen random üzemmódban építkeznek. Ha indokolt, akkor azért, ha meg nem, akkor pont azért szól az enervált gimnazista rockzene, mélabús karakterek siránkoznak szüntelenül, tombol a True Bloodot is felülmúlóan idegesítő, vámpíros-vérfarkasos-boszorkányos-misztikus-minden létező közhelyet felsorakoztató műeklektika, az egyfolytában kinyuvasztott, meghalni mégis képtelen főszereplők folyamatos feltámadásáról nem is beszélve. Dögöljön már meg valamelyik, de tényleg, örökre. És akkor néhány keresetlen szót a főszereplőről, a sorozat igazi kulcsfigurájáról: Nina Dobrev valóban szemrevaló fehérnép (pláne a promóciós fotókon - bár az évek során cseppet talán meggyarapodott a valaga), simán el lehet nézegetni 8-10 percig, pompás látvány. Na de öt nyomorult évadon át? Baszki. Ezt a mérhetetlenül idegesítő, 24/7-ben rinyáló, hisztis picsát? No way. Azt pedig, hogy színésznőként mennyire alkalmatlan, tökéletesen példázzák azok az epizódok, amelyekben önmaga gonosz ikertestvérét is eljátssza. A sminktől és a ruhától eltekintve szubatomi különbség nem mutatkozik a két figura között.
Ehhez képest a Twilight maga a kompromisszummentes hardcore. És nézik, tényleg nézik, már az 5. évadot nézik, és nem tudom elhinni, hogy ezt akkor most miért. (Dr. Sick Fuck)

Vallásos és filozófiai érdeklődésű emberekkel, filantrópokkal és részeg kamaszokkal remekül el lehet beszélgetni arról, hogy az ember alapvetően jó-e vagy rossz. A szeretet vagy a gonoszság gyökerezik-e mélyebben bennünk? (Lásd a témában a zseniális Sunset Limited című kamaradrámát.) Minden háborús hír, bombázás és iskolai lövöldözés után kivirágoznak a Facebook falán "az ember a leggonoszabb állat" jellegű kinyilatkoztatások, szomorú smiley-val a végükön, ahogy a négyes-hatoson két megálló között lecsap a morális megvilágosulás egy-egy okostelefonos tizenévesre. Csakhogy a "jó" és "rossz" fogalma ködös és pontatlan, függvénye földrajzi helynek, életkornak, nemnek, lelkiállapotnak és még ki tudja, minek - éppen ezért olyan alkalmas filozófiai rágcsának vagy drámák alapanyagának. A valóság azonban sokkal földhözragadtabb: úgy tűnik, az ember a többi fejlett életformához hasonlóan csupán belülről származó indíttatásainak engedelmeskedni próbáló élet-játékos (Richard Dawkins, pontosabban Desmond Morris szavaival élve: géngép). Nem jó és nem rossz: ugyanolyan állat, mint a többi. És ez sokaknak még szörnyűbb gondolat, mintha alapvetően a sátáni gonoszság örökségét kellene hordoznunk.

Eme méltatlanul mellőzött eurokult krimi, a Rabid Dogs hősei a '70-es évek szétzilált, morálisan talajt vesztett, politikailag forrongó, túlságosan is sok belső ellenségképet cipelő olasz társadalmának termékei, mondhatni salakanyagai, veszett kutyák, akiknek nincs vesztenivalójuk, ezért teli szájjal röhögve, a konstans pusztulás állapotában kapaszkodnak elszabadult ösztöneik pórázának végén.

Egy elfuserált, erőszakos rablási kísérlettel indítunk, a csapat egy tagja sérült, menekülésükhöz pedig rabolniuk kell egy autót, utasaival egyetemben: az aggódó apával és beteg kisfiával, akik éppen a kórházba igyekeztek. A túszul ejtett utasok kénytelenek nekivágni az autópályának, elhagyva a várost, és az sem járul hozzá a kocsiban uralkodó hangulathoz, mikor kényszerből egy fiatal lány is csatlakozik a társasághoz...

A szűk másfél órás film nagy része ebben a zárt térben játszódik, fojtogató atmoszférában, forrongó indulatok között, ám a hasonló szituációkban megszokott nagy hallgatások és félbeszakadt mondatok helyett itt a mozgástér hiánya és az erősen korlátozott lehetőségekkel dolgozó operatőri munka ellenére nyersen lüktetnek a gyakorlatilag valós idejű történések, szélsőséges hangulatok között vergődik és kiutat kínáló megoldási lehetőségek mellett vágtat el a cselekmény és a kis autó egyaránt. Ezen a lefelé tartó spirálon száguldva a komor végkifejlet garantált, csupán a "kik?" és "hogyan?" kérdése lebeg a levegőben, és - habár túl sokféle végkifejletre nem számít a néző - azért az utolsó jelent így is meglepetést garantál. És olyan utóízt, mintha az ember szájába pisáltak volna.

A Rabid Dogs (Cani arrabbiati, 1974) gusztustalan, izzó erejű, céltalan, páratlan alkotás a Sötét Utasról (bocs, Dexter, mindannyiunknak van ilyen...), mellyel kényelmetlenség tekintetében számomra csak kevesen (Last House On The Left, Szalmakutyák, Hozzátok el nekem Alfredo García fejét, Man Bites Dog, Ex Drummer...) veszik fel a versenyt. A hippikorszak holtteste még bűzlik, és gátlástalan, piti bűnözők uralják a világot.

És megoldás nincs, mert probléma sincs. Csak veszett kutyák.

A második világháborúban egy kis szovjet csapat egy titkos náci laboratóriumra bukkan, ahol Frankenstein őrülttudós unokája mechanikus rémkütyükkel felszerelt élőhalottakat gyárt. Ez egyrészt nagyjából egy tökéletesen geekmámorító háborús horror szinopszisa (szinte látom, ahogy csöpögnek a Wolfenstein-rajongók), másrészt egy figyelmeztetés a nyilvánvalóan gagyi, ostoba, mindenféle trendi posztmodern szarsággal, idézettel és popkult agyrémmel ész nélkül mixelt végeredményre. Mert az szinte kizárt, hogy egy ilyen film ténylegesen jó legyen. Ordít róla a túlságosan mély geekség, a minden áron coolságra törekvés, a kétségbeesett fanservice. Éppcsak nácizombik nincsenek benne, bár… attól függ, honnan nézzük. És valóban: a Frankenstein’s Army tényleg nem ténylegesen jó film. De mocskosul szórakoztató jófilm. Csordultig van gore-ral, impresszív maszkokkal, bábokkal, szovjet katonák harcolnak benne német cyborgokkal, és még üzenete is van. Bizisten.

A film egyértelműen kér tőlünk annyi jóindulatot, hogy felejtsük el az olyan, csak útban lévő bohóságokat, mint a történet és a karakterek. A Frankenstein’s Army jámbor narratív megoldásai egyetlen tankönyvbe sem fognak bekerülni, szereplői arcához nem jellemvonásokat vagy neveket kapcsolsz, hanem azt, hogy mijét tépik le, ki és ketté – ami azt illeti, a film leggyengébb részeit az expozíció és az élő karakterek közti szövegelések teszik ki. Senkit nem érdekelnek. Bár a batárnagy lólábbal kilógó found footage gimmick tipikus problematikájának (faszér’ filmezel még mindig, te idióta?!) egészen röhejes végletekig fokozását legalább meglepően ügyesen kimagyarázzák egy kis top secret komcsi fanatizmussal. Hogy az in-story kamerázás időnként a bizonytalan rendezői kéz leplezésének szándékától szaglik, hát istenem – itt még mindig Kinemszarjale földjén vagyunk.

Amint feltűnnek az első mechanikus, kés- és sarlókezű, harapósmaszk- és propellerfejű rémek, a halott film életre kel (pun intended). A Frankenstein’s Army erényeinek nagyja a designban, a kosztümökben, a bábokban és a helyszínekben rejlik, és persze erre lehet fintorogni, csak azért csendben megjegyezném, hogy évente milliók nyáladzanak a moziszékekben hasonlóan tartalmatlan külsőségekre. Nade. Itt most nem CGI van, hanem praktikus effektek, amik pofátlanul szórakoztató lények egész sorát keltik életre, nem is beszélve a steampunkos atmoszféráról, és engem ez jobban lázba hoz, mint a hatodik ledőlő toronyház, tessék nyugodtan perelni miatta.

A Frankenstein’s Army egyébként relatíve komoly film (mármint komolyan veszi a saját agylövését) – szerencsére nem akar okoskodó műfaji öntudatossággal kacsintgatni a nézőre, sikerül posztmodern metabullshitet mellőzve elmesélnie vékonyka történetét, és az említett erények mellett (meg az említett hátrányok ellenére) pont önmagának ettől az őszinte felvállalásától válik élvezetessé. Azért persze humor van, de az általában Frankenkstein néhány teremtményének designjában nyilvánul meg (ami nem kis tervezői leleményességről árulkodik), nameg az őrülten, félvállról odavetett politikai szatírában (avagy kapja be minden ideológia, a kommunizmustól a fasizmuson át a kapitalizmusig – ha meg mind bekapta, akkor jöhet utána maga az ember, az ő szájába is befér).

A film költségvetéséről egész pontosan annyit lehet tudni, hogy nagyon alacsony volt, meg még annyit, hogy kb. az egész az effektekbe és díszletekbe ment, állítólag még matracokra sem volt pénz, amire a színészek az akciójelenetekben vetődhettek/eshettek. Vérükért és zúzódásaikért cserébe a film kurvajól néz ki – akárhány centbe került, mindegyik meglátszik rajta. Felejtsétek el a Sharknado-féle dügunalmas, duplanullás, túlhype-olt asylumos és egyéb szarokat – ilyen egy igazi low budget guilty pleasure.

Oké, szóval a jelek szerint az alkotóknak nem csak a szájuk járt, amikor valami "egész másról" és "politikai thrillerről" beszéltek. És bár egy ilyen botrányosan szar blockbuster év után, mint az idei, nem tudom, mennyire hihetek egy jól összerakott előzetesnek, de akkor is... ez bizony mocskosul jól néz ki. Nem csak látványos, de tökös, dögös, egyszóval: fasza.

A dungeon, azaz (kell ezt még magyarázni?) a szörnyekkel, csapdákkal teli kazamatarendszer az egyik legnagyobb és legelterjedtebb toposz a hősi fantasyben, hiába nem szerepelt mára rögzült, explicit formájában egyik műfajteremtő klasszikusnál sem. Persze, már Tolkiennál is olvashattunk hegyek gyomrában rejlő ork-járatokról, Howard Conanja pedig nem egy ősi, elfeledett templom ingóságait tulajdonította el jogtalanul, az igazi, egyébként minden józan logikát sutba vágó dungeon mégis szinte kizárólag játékokra jellemző – hát persze, hiszen erre találták ki. Az ezen a területen megmutatkozó hatása viszont óriási.

Onnantól kezdve, hogy 1974-ben Gary Gygax és David Arenson megalkották az eredetileg ólomfigurás, történelmi csatákat megelevenítő, harci szimulációkból kifejlődött, interaktívan narratív játékukat, majd a Dungeons and Dragons nevet adták neki, egyszersmind a következő fél évszázad, és még ki tudja hány eljövendő évtized játékfejlesztésének egyik fő irányvonalát is megalapozták. Az alapötlet mindössze annyi volt, hogy a figuráktól és a nagy seregektől megszabadulva a csataszimuláció pusztán egy maréknyi, akkoriban viszonylag frissnek ható írók és különféle mitológiák nyomán elképzelt hősre koncentráljon, akiket mind egy-egy játékos irányít, az akadályok és ellenfelek menedzselése pedig háruljon egyetlen személyre, a mesélőre, vagy ahogy nagyon beszédesen elnevezték, a Dungeon Masterre. Az elképzelés, hogy a szerepjáték során akár jellemfejlődést is magába foglaló, összetett történeteket lehessen együttes erőfeszítéssel elmesélni, még sehol nem volt: ahogy a névadás is sugallja, a dolog eleinte, a legelemibb formájában arról szólt, hogy a főszereplők végigtarolják az agresszorokkal teli labirintust, a végén felmarkolják a trezsőrt, amiből aztán a következő, még veszélyesebb kalandhoz megvásárolhatják a felszerelést. Akkoriban forradalmi ötlet, mára fakocka.

Magán a szerepjátékos szubkultúrán belül legkésőbb a 90-es évek elejére sikerült eljutni a szimpla szörnygyilkolástól a narratív szempontból és igény esetén akár pszichológiailag is színes játékokig, de aztán ott van még a videojátékos színtér óriási hányada, ami az eredeti D&D nélkül létre sem jött volna, legalábbis a mai formájában tutira nem. És nem csak a tényleges rpg-kre kell itt gondolni, hiszen az fps-forradalom (azzal együtt pedig a 3D-technológia elterjedése) is rengeteget köszönhet a formátumnak. Ne feledkezzünk meg a Magic: The Gathering nyomán elburjánzó, gyűjtögetős kártyajátékokról, a szerepjáték kistestvérének számító lapozgatós könyvekről, vagy éppen a rengeteg kapcsolódó társasjátékról sem, amelyek mind abból táplálkoznak, hogy valaki egyáltalán kitalálta ezt az egész „éljük bele magunkat a főszereplő helyébe” megközelítést.

Az ilyen típusú társasjátékok egyik legtekintélyesebb, újabb keletű képviselője a Fantasy Flight Games eredetileg 2005-ös nagyágyúja, a Descent: Journeys in the Dark, ami 2012-ben érkezett el a második, javított kiadásához. Sajnos az eredetiről csak minimális ismeretekkel rendelkezem, szóval nagy összehasonlításra senki ne számítson. Egyébként a két kiadás a külön forgalmazott Conversion kit segítségével kompatibilissé tehető, így a régi rajongóknak sem kell a polcra száműzniük gyűjteményüket, sőt, az újak is beszerezhetik a régi kiadványokat, már ha pénztárcájuk engedi. Amennyire tudom, a mechanizmusok nagyjából változatlanok, inkább a tartalom esett keresztül jelentős áramvonalasításon, ami már abból is látható, hogy gigantikus elődjével ellentétben a mostani kiadás fele akkora, kompaktabb dobozban került forgalomba.

Ez azonban messze nem azt jelenti, hogy az igencsak húzós ár leperkálása ellenében keveset kapnánk: a játék tömve van figurákkal, kártyákkal, terepsablonokkal, állapotjelző plecsnikkel. Ezek kivitelezése az FFG-től megszokott módon nagyon magas színvonalat képvisel, egyetlen komolyabb problémám a figurákkal akad, mert bár dizájnra elfogadhatóan pofásak, a kelleténél egy fokkal puhább műanyagból öntötték őket, így sajnos már kicsomagoláskor elgörbült fegyverekkel, csálé talapzatokkal találkozunk. Az meg a másik, hogy a főellenfelek nem kaptak saját bábut, csak tokeneket, így ha őket is teljes valójukban szeretnénk az asztalon látni, leszünk szívesek újra a kasszához fáradni. Amire viszont nem lehet panasz, az az egymásba illeszthető terepelemek kimunkáltsága és minősége: gyönyörűen megfestett, robusztus darabok, ráadásul mindkét oldaluk hasznosítható (az egyiken a szabadtéri, a másikon a labirintusbeli helyszínek láthatók). Arra készüljünk fel, hogy miután mindent kicsomagoltunk, és a sablonokból kinyomkodtuk a kartonelemeket, az életben nem fog többé sikerülni mindent szépen, gazdaságosan vissza is rakni, az inserttől tehát már előre is vegyünk búcsút.

A manapság elterjedt crawlerek többségével ellentétben a Descent csak részben kooperatív, ugyanis az eredeti gyökerekhez olyannyira hű, hogy az ellenfelek irányítása az egyik játékos, itteni szóhasználattal élve az Overlord feladata lesz, az ő mesterkedéseivel kell majd szembenéznie a legfeljebb négy főt számláló hőscsapatnak. Ebből következik, hogy a játék csak félig-meddig rendelkezik olyasfajta mesterséges intelligenciával, mint mondjuk a Wizards of the Coast D&D-re épülő Adventure System játékai (pl. Castle Ravenloft), és a labirintus sem önjáróan, véletlenszerűen, a karakterek előrenyomulása nyomán generálja magát, hanem előre megadott módon kell felpakolni – mondanom sem kell, hogy ez a rengeteg egyéb kellék elrendezgetését is beleszámolva,  alsó hangon jó 20-30 perces előkészületi időt jelent.

A küldetéseknek ez a kötöttsége elsőre talán nem túl kedvezően tünteti fel a Descentet, már ami az újrajátszhatóságot illeti, szerencsére azonban amellett, hogy már az alapdobozban is rengeteg van belőlük, a többségük még okos tervezésről tanúskodva többféle lehetséges megoldással is rendelkezik, valamint az Overlordnak azért mindig van némi beleszólása, hogy milyen szörnyeket állít csatasorba, vagy hova helyez el bizonyos kulcsfontosságú, a felek által megszerzendő tárgyakat. Eleve a legtöbb kaland két részből áll, és az első felvonás eredményétől függően alakulnak aztán a második bizonyos jellegzetességei, céljai, hol az egyik, hol a másik félnek kedvezve. Céljai márpedig nem csak a hősöknek vannak, hanem az Overlordnak is, akinek messze nem annyiban merül ki a feladata, hogy minél több mumust előrángatva lemészárolja a karaktereket – teszem azt, foglyok kivallatásával kell rájönnie, ki közülük az általa keresett kovács, majd még meg is lógnia vele, miközben a jófiúk az idővel versenyezve próbálnak eljutni a börtönblokkig, hogy megakadályozzák ebben. Ha aztán a gyárilag mellékelt sztorik újrahajrázásból elegünk lenne, az FFG honlapján található ingyenes kalandtervezővel megalkothatjuk a sajátjainkat, de akár a közösség által létrehozottak valamelyikét is kipróbálhatjuk.

Ami a szabályokat illeti, a műfaj többi képviselőjéhez képest nagy meglepetésekre nem kell számítani, alapvetően kockadobálással lebonyolítható harcot, varázslatokat, speciális képességeket kapunk, hőseinket tárgyakkal szerelhetjük fel, az Overlord a szolgáin kívül pedig egy paklinyi genyóságot tartalmazó kártyára támaszkodhat, amikből körönként egyet kijátszva keserítheti meg a kalandozók életét (felgyorsíthatja a szörnyek mozgását, egymás ellen fordíthatja a csapat tagjait, és még ezer más módon kellemetlenkedhet). Az alapmechanizmus szépen, kiegyensúlyozottan működik, a szemfüles játékosok a különféle képességekből és szituációkból pedig látványos kombókat hozhatnak ki, akár az utolsó pillanatokban is megcsavarva egy-egy küldetés menetét.

Bár a Descentet egy-egy játékra is érdemes elővenni, oroszlánkörmeit (és sajnos hibáit is) a kampányban villantja meg igazán. Itt a kalandkönyvben található fejezetek egymás után, összefüggő történetet alkotva követik egymást, visszatérő szereplőkkel, fordulatokkal, hosszú távú célokkal. Persze nem kell semmi komolyra gondolni, a plot kimerül a szokásos „sötét nagyúr fenyegeti a királyságot, meg kell állítani” felállásban, de annyira bőven elég, hogy keretbe foglalja az egyes játékalkalmakat.

Amit viszont nagyon szépen megoldottak, az, hogy a mesének több lehetséges iránya és kimenetele van: az egyes játékok után mindig két lehetséges folytatás van, és az éppen teljesített rész győztese dönti el, melyik következik. Ha ez nem lenne elég, a kampány második felétől az elsőben bekövetkezett győzelmek és vereségek szintúgy befolyással vannak arra, hogy a tekintélyes felhozatalból melyik küldetések választhatók, így az egész végül nem csak véletlenszerű események sorozatának, hanem szerves egésznek tűnik. Természetesen a hősök ebben a játékmódban már tapasztalati pontokat gyűjtenek, de még az Overlord is fejlesztheti és személyre szabhatja a pakliját, hogy aztán az utolsó összecsapások már tényleg igazán összetett, eposzi élményt nyújtsanak.

A Descent erényeiről a finomabb részletek kivesézése nélkül ennyi talán elég is, nézzük, mi az, ami kevésbé működik! A legfőbb gond sajnos az optimalizáció. A Descent ugyanis hiába játszható hivatalosan kevesebben is, a küldetések többsége csak akkor nyújt egyenlő kihívást mindkét fél számára, ha megvan a teljes létszám. Két hős esetén az Overlord a legtöbb játékban felmossa szerencsétlenekkel a labirintuspadlót, háromnál meg aztán neki kell alaposan felkötnie a krómszegecses bőrgatyáját. Eleve elengedhetetlen, hogy az Overlord szerepét ne pont a partink legtompább tagjára bízzuk, mert a játékban igenis gondolkodni, taktikázni kell, és ha két-három, fürgébb észjárású, ráadásul összedolgozó társunkkal kell intellektuálisan felvenni a versenyt, hiába áll rendelkezésünkre komoly arzenál, könnyen megszívhatjuk.

A másik probléma, bár ez nem tervezési hiba, hanem szimplán a játék jellegéből adódik, a borzasztó időigényesség. Maguk a küldetések ugyan nem feltétlenül hosszúak, a játékmenet is kellően pörgős, de az előkészületekkel nem kevés idő elmegy, pláne, hogy amúgy legalább az Overlordnak nem árt előtte tüzetesen megismerkednie az aznapi pályával, és ha még azt is hozzávesszük, hogy a kalandok két félidőre oszlanak, a felpakolással elmolyolt idő máris a kétszeresére ugorhat  (igaz, legalább a második kör előtt ideálisan lehet kávé-, cigi-, sörszünetet tartani). A kampány teljesítése kilenc játékalkalmat igényel, ha tehát heti egyszer sikerül összejönnünk a haverokkal, már csak ez másfél hónapos program, de akkor még épphogy csak megpiszkáltuk a játékban rejlő lehetőségek felszínét. 16 lehetséges karakterrel, a változatos kimenetelű küldetésekkel és a nagyfokú személyre szabhatósággal ez nem is csoda, és persze tulajdonképpen a legkevésbé sem rossz, de ember legyen a talpán, aki akár több éves játék során is képes kiaknázni azt a rengeteg potenciált, ami az alapjátékban, meg a természetesen menetrendszerűen érkező kiegészítőiben rejlik, amelyek közül csak önmagában a legújabb (Labyrinth of Ruin) közel háromnegyed annyi tartalmat rejt, mint maga a kezdődoboz.

Így hát kicsit gondban is vagyok, időmilliomosokon kívül kinek is merjem ajánlani a Descentet, bármennyire jó. Bár akkor is szórakoztató, ha csak időről időre, egy-egy kaland kedvéért kapjuk elő, de ezért igazán kár húsz ropit kicsengetni, a műfajban akadnak gazdaságosabb megoldások is. Igazán jól kampánymódban teljesít, már ha sikerül rendszeresen összerángatni a maximális létszámú társaságot, ugyanakkor, mint ahogy Nagy Krisztián kolléga találóan megfogalmazta, ezzel az erővel akkor már szerepjátékozni is lehet, ami bár nem ugyanaz, de azért kísértetiesen hasonlít. Ha érdekel a játék, a legjobban talán akkor jártok, ha előre becéloztok másfél, két havi időt, amit fixen rászántok, az árat meg páran összedobjátok, mert az élmény amúgy nagyon is megéri.

Az előző rész tartalmából: Dan Wells debütáló regényében (Nem vagyok sorozatgyilkos) egy fiatal szociopatával ismertette meg a közönséget. A kamasz John Wayne Cleaver nem csak nevében rokon egy hírhedt sorozatgyilkossal, de ő maga is erős késztetést érez az ölésre. Mivel tudatában van annak, hova vezetne, ha kiélné hajlamait, mindent megtesz, hogy kordában tartsa őket. Hús-vér lények helyett hullákkal foglalatoskodik – anyja halottasházat üzemeltet és megengedi csemetéjének is, hogy besegítsen a balzsamozásba – és kidolgozott egy külön kódot is, amelyet megpróbál betartani. Az időközben trilógiává érett sorozat első részében alkalma nyílt konfrontálódni egy „másik” sorozatgyilkossal, akiről aztán kiderült, hogy valójában nem ember, hanem alakváltásra képes démon.

Ha már a Nem vagyok sorozatgyilkos recenzióját az obligát Dexter-párhuzam felemlegetésével kezdtem, hasonló szellemben folytatnám most is. Mint ismeretes, kedvenc tévés sorozatgyilkosunk kalandjai rút véget értek, az alkotók konkrétan megerőszakolták a főhőst. A széria végére az empátiára képtelen Dexterből mélyérzésű, önfeláldozásra is képes tragikus hős lett, aki már gyilkolni sem hajlandó.

Dan Wells a Szörnyeteg úrban nem esik abba a hibába, hogy főhősét mindenáron közelebb akarná hozni az olvasóhoz. Erre igazából nem is lenne szükség, hiszen a folytatás is egyes szám első személyben íródott, így mindvégig abban a kiváltságban lehet részünk, hogy egy potenciális sorozatgyilkos szemszögéből követhetjük a történéseket. Hősünk, John ugyanolyan zavart személyiség, mint az első részben volt, sőt a késztetései még erősödtek is. Feszültség-levezetésként kiéli a piromániáját, és már-már arra vetemedik, hogy egy macskára és/vagy nővére ellenszenves barátjára is kezet emeljen, amikor feltűnik egy új ellenfél Claytonban.

Annak, hogy egy apró kisvárosban rövid idő alatt két sorozatgyilkos is tiszteletét tegye, elég kicsi az esélye, de Wells becsületére legyen mondva, sikerül egy olyan dramaturgiai fordulatot bevetnie, ami hitelesíti ezt a statisztikai anomáliát. Az új bestia színre lépése ráadásul teljesen váratlanul történik (engem legalábbis sikerült meglepnie), ami pedig ezután következik, az bőven rálicitál az első részben olvasottakra, mind az izgalmak, mind a bemutatott borzalmak tekintetében. Már az előzményben is sikerült John belső vívódásait dramatizálni, itt viszont ennek az identitásbéli konfliktusnak a kibontásához Wells egy még tökéletesebb ellenfelet talált, aki sok tekintetben tükörképe a főhősnek.

A Szörnyeteg úr minden szempontból konzekvens, a téteket kellő mértékben és tempóban fokozó folytatás, amelyet sikerült ismét csak belőni a Young Adult műfaj és a kategóriákon túlmutató igényes ponyva határvidékére. Remélhetőleg a trilógia befejező részével is találkozhatunk hamarosan.

Fumax, 2013.

Kezdjük a nyilvánvaló tényekkel, melyeket valószínűleg teljesen felesleges ideírnom, mégis szükségesnek érzem, csak hogy áramoljon bennem némi pozitív energia is: Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger kétségkívül élő Legendák, kikezdhetetlen Ikonok. Fénykorukban készített munkáik tündöklő szimbólumokká emelték őket, megjelenésükkel, személyiségükkel egész generációk filmes élményanyagát határozták meg, az alakjuk köré épült kultusz pedig máig példa nélkül áll, követőik hiába próbáltak számtalanszor a nyomukba lépni. Korunkban már sajnos elképzelhetetlen, hogy egy filmsztár valóban emberfeletti képességűnek tűnjön a vásznon, hogy úgy érezzük, hozzá képest egyszerű halandók vagyunk csupán, ők azonban hihetetlen fizikai adottságaiknak, és az ezekhez társuló összetéveszthetetlen karizmának köszönhetően könnyedén képesek voltak elhitetni velünk, hogy bármire (szó szerint: BÁRMIRE) képesek. Varázsoltak, csodát tettek, miközben láthatóan baromi jól szórakoztak. Pontosan ezért érzek mérhetetlen felháborodást és keserű szomorúságot a Szupercella láttán. "Miért?" kérdezem kétségbeesve, és a "Pénzért" válasz ez esetben nem tűnik kielégítő magyarázatnak.

Történetünk szerint adva van a briliáns elmével megáldott, egy biztonsági cég alkalmazásában álló szakember, Ray Breslin (Stallone), aki abban leli örömét, hogy szándékosan, a hatóságokkal együttműködve előbb lecsukatja, majd virtuóz módon kiszabadítja saját magát, figyelmeztetvén ezzel a fegyintézeteket a rendszerükben fellelhető esetleges hiányosságokra. Mikor egy titokzatos megrendelő egy minden eddiginél hiper-biztonságosabb, extra-szuperebben őrzött börtön tesztelésére szólítja fel, Ray vállalja a kihívást, de a terv borul, hősünket erőszakkal, elkábítva szállítják a helyszínre, ahol hamar kiderül, hogy kizárólag magára, illetve személye irányában látszólag minden ok nélküli, de rendkívül kitartó érdeklődést mutató rabtársára, Emil Rottmayerre (Schwarzenegger) számíthat. Így aztán ketten, ma is acélos vállaikat egymásnak vetve kénytelenek szembeszállni gyűlöletes, feneketlenül gonosz, lelketlen fogva tartóikkal, agresszív rabtársaikkal, és egy olyan brutálisan buta, összegányolt forgatókönyvvel, amilyet az írástudatlan szerzőket előszeretettel alkalmazó Hollywoodban is ritkán találni.

Minden, Stallone iránt érzett őszinte tiszteletem ellenére, fogaimat csikorgatva meg kell kérdeznem: ugyan kinek jutott eszébe ráosztani a szikrázóan éles eszű, zseniális, eredetileg jogász(!) végzettségű lángelme karakterét? Miből gondolták, hogy ez jó lesz így? Látták a First Blood végén a monológot? Vagy a Coplandet? Stallone egyébként kiváló, senki mással össze nem téveszthető alkata egyszerűen leveti magáról a figurát, egy másodpercre sem képes elhitetni velünk, hogy amit csinál, azt önszántából teszi. A karakter MacGyverként barkácsolgat (a hiper-biztonságos börtön közepén), folyamatosan elemzi helyzetét, megfigyeléseket gyűjt, terveket sző, de a tökéletesen félrecsúszott casting minden megmozdulását fájdalmasan hitelteleníti. Schwarzenegger lényegesen jobban járt szerepével, még akkor is, ha az tulajdonképpen komikusnak szánt, de csak kínos fészkelődésre késztető benyögésekből (az "úgy ütsz, mint egy vegetáriánus" magasan a film legsikerültebb poénja), és random izmozásokból áll. A humorforrások cizelláltságáról még talán annyit, hogy egy hosszú, a történet szempontjából kiemelt fontosságú jelenetben azon kellene fetrengenünk a röhögéstől, hogy az osztrák tölgy németül beszél. Fizikai fájdalmakat okoz végignézni, ahogy a két kultikon a készítők karmai között vergődve, önnön nagyságáról végleg megfeledkezve csinál hülyét magából, és a nézőből egyaránt. Mert egyszerűen nem igaz az, hogy bármi történhet a vásznon, párosukat akkor is jó nézni. Nem jó. Többet érdemelnének. 

Teljes tévedés a filmnek már az alapfelvetése is, és az amúgy sem rózsás helyzet innen még bőven képes tovább romlani. A szereplők közötti párbeszédek ámulatra méltóan ostobák, nincs kezdetük, végük, mintha csak véletlenül bekapcsolódnánk beszélgetésekbe, amiket aztán érdektelenül otthagyunk. Közhelyek, klisék és konkrétan értelmetlen, a kontextusban elhelyezhetetlen mondatok záporoznak, ráadásul a film néhol szánni valóan illusztratív: miután a Sam Neill által fásult közönnyel alakított orvost a főhős a hippokratészi esküre hivatkozva győzi meg, hogy álljon az oldalára, megtekinthetjük, ahogy a vívódó férfi hosszasan, gondterhelt arccal tanulmányozza a szóban forgó iratot. Nem egy eseményt a készítők lusták voltak leforgatni, így azt szerencsétlen színészek kénytelenek szóban megosztani velünk, mintha egy általános iskolai felolvasóversenyen lennénk. Apropó, színészek: a mozi azért nem egy Expendables, de az alkotók láthatóan érezték, hogy valamivel fel kell dobniuk azt a keveset, amit nyújtanak, így lépten-nyomon valamikor nagy nevű, egyébként jobb sorsra érdemes, nem éppen karrierjük csúcsán lévő, de a középszert megbízhatóan szállító arcokba ütközünk (Jim Caviezel, Vincent D'Onofrio, Vinnie Jones), valamint itt téblábol valamiért 50 Cent is, aki káprázatos elméjű programozózsenit alakít (mondtam már, hogy valami nagy baj volt a castingosoknál?).

Az egyébként korántsem tehetségtelen Mikael Håfström ötlettelen rendezésének köszönhetően a film olyan, mint egy nagyobb (de nem túl nagy) költségvetésű tévésorozat pilot epizódja, a díszletek végtelenül sterilek és unalmasak, a csúcstechnikával készült szuper börtön bénábban fest, mint a Fortress fegyintézete. 

Végezetül pedig a legnagyobb, lényegében megbocsájthatatlan, érthetetlen hiányosság: alig-alig látunk akciójelenetet. A két nagyágyú bunyója másodpercek alatt lezajlik, koreográfiája pedig az, hogy állnak egymással szemben, és arcon verdesik a másikat, ezután következik egy hasonlóan érdekfeszítő étkezdei tömegverekedés, majd a fináléig semmi, ahol ugyan van néhány robbanás, kis lövöldözés, sőt, Schwarzenegger még egy gépágyút is megkaparint, de addigra már minek. A börtön-tematika persze eleve behatárolja a lehetőségeket, autós üldözés például nehezen kivitelezhető a falakon belül, de egyes forgatókönyvírók éppen ezért szoktak az olyan elcsépelt, amatőr fogásokhoz nyúlni, mint a feszültségépítés, a karakterábrázolás, vagy a főszereplők közötti konfliktusok kibontása. Itt semmi ilyesmit nem találunk, a dráma kimerül az olyan elcsépelt, arcpirítóan ostoba jelenetekben, mint a "megsebesültem, hagyjatok itt - nem hagyunk, állj fel és küzdj" problematika hosszas boncolgatása. A lezárás az addig történtekhez méltóan sekélyes, a film felénél pedig található egy olyan, a börtön földrajzi elhelyezkedésével kapcsolatos "csavar", ami akkor is kinyírná a mozi komolyan vehetőségét, ha minden más összetevője hibátlanul passzolna.

A kijáratnál összefutottam egy ismerősömmel, aki felháborodásomra a sztoikus "Mit vártál?" kérdéssel reagált. Nos, nem sokat. Egyszerűen csak szórakozni akartam. Olyan nagy kérés ez? 

Az új Carrie-ben a telekinézis cool, és ez tönkreteszi a filmet. A címszereplő képessége, akár az eredetit nézzük, akár De Palma első adaptációját, sosem volt cool. Egy szerencsétlen, a tűréshatáráig lökdösött, majd azon brutálisan átrúgott, megzavarodott lány frusztrációjának és dühének tragikus elszabadulása volt. Stephen King első regénye rendkívül erőteljes, hatásos horror, de sokkal fontosabb, hogy messze a legszomorúbb mű, amit valaha írt. A ’76-os feldolgozás ezt csak kis részben tudta átadni, De Palma inkább foglalkozott a feszültséggel, mint a drámával, a telekinézis ijesztő borzalomként való ábrázolását pedig még túlzásba is vitte (az a rohadt idegesítő, psychós hegedűrikoltozás…). Kimberly Peirce, A fiúk nem sírnak rendezője másképpen közelített az alapanyaghoz, és ha a végén nem adja át magát teljesen a trendeknek, akkor ez a Carrie akár sokkal jobb is lehetett volna, mint a ’76-os.

Értem én, hogy a természetfeletti képességekhez való hozzáállás alaposan megváltozott a popkultúrában az utóbbi csaknem 40 évben. A ’70-es évek tele voltak olyan horrorokkal (könyvekkel és filmekkel), amiknek főszereplői felfoghatatlan erőkkel kerültek szembe (Az ördögűző, Rosemary gyermeke), a Carrie pedig mindezt a borzalmat elvette a Sátántól és csatlósaitól, és egy meggyötört tinilány kezébe adta, új divatot indítva el (ld. King egyik következő könyvét, a Tűzjgyújtót). Manapság azonban, köszönhetően nem kis részt a szuperhősfilmeknek (és itt fontos megjegyezni, hogy a Carrie forgatókönyvét Roberto Aguirre-Sacasa írta, aki a 2000-es évek közepén Fantasztikus Négyes, Pókember és X-Men képregényekkel kezdte a pályafutását), a természetfeletti képességek nem félelmetesek, hanem vagányak.

Ezért aztán a bálon az ismert körülmények közt megalázott, telekinézisét korábban élvezettel próbálgató Carrie heves kézmozdulatokkal, láthatóan örömteli, már-már perverz elégtétellel, gonosz vicsorral osztja a halált – és két alkalommal is biztonságba helyez olyanokat, akik a többséggel ellentétben jók voltak hozzá. King (és De Palma) Carrie-ének vak, kegyetlen és mélységesen tragikus dühét itt a maga brutális módján igazságos, számító isteni büntetés váltja, ami a film drámai alapjait menthetetlenül felőrli. A telekinézisnek nem kellene coolnak lennie. A mészárlásnak még csak kicsit sem szabadna megérdemeltnek tűnnie.

A finálé arány- és iránytévesztéséért azért is kár, mert addig a Carrie egészen remek. A címszereplő és anyja kapcsolata kellően komplex és ambivalens, valósággal tombol a félelem, a szeretet és a fanatizmus egyvelege (Chloë Grace Moretz és Julianne Moore brillírozik), Peirce sokkal jobban kidomborítja a történet drámáját, mint De Palma. Egyébként nem 100%-ig az eredetihez nyúlt vissza, egyértelműen átvett dolgokat a ’76-os adaptációból is, pl. Carrie pontosan ugyanúgy öli meg az anyját, így a King által írt, gyönyörűen szomorú és csendes haláljelenetből megint véres horrorfest lesz. (Apró megjegyzés: a teljesen felesleges, időhúzó disznófarmos jelenet – aminek a könyvben annak dokumentarista jellege miatt volt helye – is újfent bekerült.)

Az új Carrie-t a szuperhősdivat tette tönkre.

• Lehet, hogy a klasszikus Universal szörnyek új életre kelnek egy közös univerzumban. A VAN HELSING és a MÚMIA elvileg már sínen van, és siker esetén a stúdió a többi sztorit is modernizálja - aztán persze jöhetnek majd a mindenféle crossoverek. Jó ötlete? Mivel az Orci-Kurtzman páros keze van a dologban, szinte biztos, hogy nem.
• Henry Selick, a Karácsonyi lidércnyomás és a Coraline rendezője élőszerelős mesét készít: Adam Gidwitz A TALE DARK AND GRIMM című könyvét adaptálja vászonra, amiben Hansel és Gretel elhagyják a saját világukat, csak hogy még sötétebb és veszélyesebb (Grimm) mesékbe csöppenjenek.

• Alan Taylor rendező valahogy úgy képzeli el a TERMINATOR 5-öt, mint a Batman Begins: tiszta lap, és visszanyúlás a gyökerekhez.
• Akiknek tetszett a TŰZGYŰRŰ, azok 1.) örülhetnek, mert Guillermo Del Toro és Travis Beacham már írják a folytatás forgatókönyvét, 2.) aggódhatnak, mert ettől függetlenül a projekt még mindig nem kapott zöld utat a stúdiótól.
• A '90-es évek közepén Stanley Kubrick folytatást tervezett a DR. STRANGELOVE-hoz, Son of Strangelove címen... és azt akarta, hogy Terry Gilliam rendezze.
• A Marvel alaposan rá akar gyúrni a tévés kontentjére - és még csak nem is az animációs filmekkel. A hírek szerint négy drámasorozatot és egy minisorozatot készül tető alá hozni, ráadásul nem országos csatornákban gondolkodik (mint az ABC, ahol az Agents of SHIELD fut), hanem kábelekben és video on demand szolgáltatásokban, mint a Netflix vagy az Amazon. Azt persze egyelőre még véletlenül sem lehet tudni, milyen sorozatokról van szó, de ezek alapján igencsak komolyan gondolják a dolgot.
• A THE WALKING DEAD negyedik évada brutális nézettséggel startolt: 16,1 millión tapadtak tegnap a tévék képernyője elé. Összehasonlításképp: a harmadik évad anno 10.9 millióval nyitott, az eddigi rekord pedig az azt záró tavaszi finálé volt 12,4 millióval.
• Mulder és Scully alakváltó földönkívüli óriásrobotok ellen: Az IDW képregényes crossovert ad ki az X-AKTÁKkal és a TRANSFORMERSszel. Nem vicc.
• KÉP - Elég cool banner a THE RAID 2-höz.
• MŰVÉSZET - Jim Lee exkluzív alternatív borítója a THE SANDMAN OVERTURE-hoz. /// A VÉGJÁTÉK és a Mondo.
• TRAILER - NON-STOP előzetes: Liam Neeson megint keménykedik, ezúttal légimarshallként, Az árva és Az ismeretlen férfi rendezőjének új filmjében. Egész dögös kis thrillernek tűnik. /// Így kell bő fél percben BATMAN játékot reklámozni. ARKHAM ORIGINS TV spot. /// Itt a trailer a THE DAY OF THE DOCTORhoz, a Doctor Who jubileumi, 50. évfordulós különkiadásához. /// Thor kétségkívül tudja, hogy kell megérkezni egy csatába. Klip. /// A Sony összedobott egy új, láthatóan nem olcsó reklámfilmet a PS4-hez. /// Új trailer a JACK RYAN: SHADOW RECRUIThoz - ennél konvencionálisabb és unalmasabb már nem is lehetne.
• BÓNUSZ - Stan Lee nincs oda a 3D-őrületért  /// A SZÁRNYAS FEJVADÁSZ előzetese - klasszikus noirként. /// Zack Snyder és Bruce Timm rövid animációs megemlékezése SUPERMAN 75 évéről, John Williams és Hans Zimmer zenéjével - lényegében ikonikus képek/jelenetek gyors egymásután vágása. Egy kicsit lehettek volna kreatívabbak. /// Professor X kirúgja Rozsomákot az X-Menből:

A horrrorfilmek már csak ilyenek. Ahhoz, hogy a gyilok elkezdődhessen, a szereplőknek olyan döntéseket kell hozniuk, amilyeneket épeszű ember valószínűleg nem hozna. Van itt egy véres pincelejáró - persze, nézzük meg, mi van odalent! Ijesztő hangokat hallunk a totál sötét erdőből - persze, menjünk, keressük meg, honnan származnak! Itt az a fura szerkezet, állítólag szörnyűséges kínhalállal döglődik meg mindenki, aki használja - persze, lássuk, hogy működik! Na, a Hell No végre nem ilyen! A Hell No egy értelmes horrorfilm, logikusan gondolkodó karakterekkel!

Avengers: Endless Wartime

Történet: Warren Ellis
Rajz: Mike McKone
Marvel Comics

A Marvel egyik legutóbbi ötlete, hogy önálló sztorikat elmesélő eredeti graphic noveleket dobjon piacra, nagyszerűen hangzik, az pedig külön örömteli volt, hogy az első ilyen kötet megírására Warren Ellist kérték fel, aki két évvel ezelőtt olyan remek munkát végzett a Secret Avengersszel, hogy azóta is emlegetjük a kollégákkal. Annál illúziórombolóbb a végeredmény: az Avengers: Endless Wartime, noha nem nélkülöz érdekes, és egy-két ritka esetben akár jól kivitelezett ötleteket, egy túl hosszú, túl sok felesleges dumával, túl lapos akciókkal, túl buta háborúelleneses és (amerikai) politikakritikával, illetve totálisan elírt karakterekkel teli történet. A cselekmény Amerika Kapitány és Thor múltját kapcsolja össze, és vezeti a címszereplő hőscsapatot egy mesterséges szörnysereg ellen, amit ősi lények és modern technológiák ötvözetével… a S.H.I.E.L.D. hozott létre. A Kapitány karakterét jól elkapja Ellis, az időből kizökkent ember koncepciója szépen végigvonul a sztorin, beépülve annak fő fordulataiba és mondanivalójába, végig egy azt a kényelmetlen gondolatot lebegtetve, hogy – amint a cím is jelzi – a háború az egyetlen, ami mindig megmarad, és a harc soha nem ér véget. Van még egy-két jópofa, bár nem különösebben kifejtett ötlet (mint hogy a S.H.I.E.L.D. próbál előrukkolni valamivel, hogy ne kelljen folyton a hősökre hagyatkoznia), és a szokásos ellises témák (archeológia + sci-fi), de az összhatást túl sok baromság rombolja ahhoz, hogy ezek összeálljanak egy szórakoztató egésszé. A karakterek kapcsolatrendszerét illetően Ellis jól láthatóan valami olyasmit próbált összehozni, amit Joss Whedon a Bosszúállókban. De Ellis nem Whedon: az utóbbira jellemző frappáns, oda-vissza pattogó, csipkelődő-kakaskodó megjegyzések nála nem működnek, főleg, hogy brutális túlzásba viszi őket. Ezek a hősök nemhogy nem barátok, de minden szavukból az érződik, hogy legszívesebben a szart is kivernék egymásból (ennek néha hangot is adnak – ennyire visszafogottak a dialógusok). Sólyomszem megalázó poénkodások folytonos céltáblája, egy gramm tisztelet nem érez iránta senki, Vasembert, mint a vigyorgó, arrogáns, milliomos seggfejet mindenki megveti, és Rozsomákot is csak egy becstelen, gyilkos bestiának tartják a többiek (Natasha, akivel évtizedek óta barátok, egy random, teljesen nyugodt társalgás alkalmával konkrétan és minden vicc nélkül „ostoba állatnak” titulálja). Szóval ez egy kicsit sok. Még akkor is az lenne, ha a sztori teljes mértékben önmagában létezne, a saját univerzumában, de nem, számtalan utalás teszi egyértelművé, hogy szerves része a Marvel képregényes kontinuitásának. Kegyelemdöfésként, Mike McKone rajzai teljesen laposak – karaktereinek arcai elnagyoltak és a legkritikusabb szituációkban is unalmas kifejezés ül rajtuk, az akcióiból pedig kínosan hiányzik az az eposziság, amire Ellis törekszik. Nem egy jó kezdet a kiadó új graphic novel szériájához. (Rusznyák Csaba)

Batman: Black & White #2

Történet: Dan Didio, Rafael Grampá, Rafael Albuquerque, Jeff Lemire, Michael Uslan
Rajz: J.G. Jones, Rafael Grampá, Rafael Albuquerque, Alex Nino, Dave Bullock
Kiadó: DC Comics

Ezt rövidre fogom, mert teljesen önző módon az öt sztori egyike miatt akartam csak írni az újraindított Batman-antológia második számáról. Az pedig a Silent Knight… Unholy Knight! Abszolút orgazmus volt olvasni, rég nem szórakoztam ilyen jól egy ilyen rövid (nyolc oldalas) képregényen. Michael Uslan egy pofátlanul mesteri stílusgyakorlattal áll elő: a sztorit némafilmes formában prezentálja, illően színpadias gesztusokkal, eltúlzott mimikákkal, Dave Bullock (Darwyn Cooke stílusára emlékeztető) gyönyörű, expresszionista rajzaival, és a dialógusok TERMÉSZETESEN panelek közti szövegkártyákon jelennek meg. Bullocknak nyilván nagy szerepe van abban, hogy a dolog működik, az a képkocka pl., amin a főhős Batman-árnyékot vetve rohan le a lépcsőn a denevérbarlangba, mögötte Alfreddal, fölötte repkedő denevérekkel, fantasztikus – de az egész oldal az (ld. lent), sőt, az egész comic, úgy, ahogy van. Uslan számos nagyon finom, okos dolgot visz a sztoriba, hogy ne csak a koncepció és a képi világ miatt kelljen örülni. Pl.: ahogy a korszak ponyváihoz illőn, afféle rémalakként mutatja be Batmant (vagyis: The Bat-Mant), ahogy ügyes párhuzamot von a hős és a gazember közt (szülőgyilkosság), ahogy még a címnek is nagyon frappáns értelme, jelentése van, és ahogy a narrációval játszik (ezt nem lövöm le). A Silent Knigt… Unholy Knight! egy minden részletében tökéletes, jól átgondolt stílusgyakorlat. Igazi ínyencség. A többiről csak távirati stílusban: a Manbat Out of Hell egy Man-Bat sztori egy ügyes csavarral és egy nagyon ostoba, karakteridegen momentummal, az Into the Cricle egy ravasz „jokeres” poén Rafael Grampától, az A Place in Between egy szépen megrajzolt „túlvilági” utazás könnyen kikövetkeztethető csattanóval, a Winter’s End pedig egy átlagos, gyerekkori emlékekkel tűzdelt havas bunyójelenet. (Rusznyák Csaba)

Brain Boy #1

Történet: Fred Van Lente
Rajz: R. B. Silva
Dark Horse Comics

A képregényes hőskorból előásott és rebootolt hősök a legtöbb esetben rosszul és csak ritkán jól sülnek el (itt rád nézek, The Twelve, de ugyebár Straczynski kezében szinte minden arannyá válik, kivéve talán Pókember), ám a Dark Horse jó lóra (sic!) tett, amikor Van Lentét bízta meg az ötvenes években aranykorát élő Dell Comics fura hősének modernizálásával. Fura, hiszen hidegháborús, gondolatával is ölni képes James Bondnak indult, aztán lassan betagozódott a pulp szuperhősök sorába, szokásosan klisés eredetsztorival, majd hamarosan már telepatikus T-Rexekkel és világuralomra törő időutazókkal akasztott tengelyt az amerikai titkosszolgálat megbízásából. Utóbbi szál (már a kémzsáner) feltámasztására vállalkozott az új alkotógárda, hiszen az adott keretek között realisztikusan nyúltak a témához: Brain Boy (mindenki így hívja, maradjunk is ennél) egy intellektuális felsőbbrendűségének teljes tudatában lévő igazi seggfej, aki nem kirekesztettsége és meg nem értettsége miatt állandó depresszióban senyvedő kliséhalom, hanem inkább a képességeit teljes mértékben, erkölcsi gátlások nélkül kihasználó rohadék, akit szerződéses külsősként (emlékszünk még a Halálcsillagon dolgozó szerződéses vállalkozókra a Shop Stopból?) kölcsönöz az Albright Industries az amerikai nemzetvédelmiseknek. Kémthrillerről lévén szó, hősünket már az első számban megkörnyékezi egy 1.0-ás, régivágású CIA-s, hogy épp aktuális ügyfelének gondolataiból szerezzen neki információt, cserébe a szülei igazi halálának körülményeit tartalmazó aktáért. Az ismeretlen izgalma felcsigázza az egyébként nehezen meglephető Brain Boyt, de természetesen csakhamar telepata orgyilkosokkal és mentális trükkök tárházával rendelkező ügynökökkel kerül szembe. A felütés igazán megnyerő, de aki teheti, szerezze be a most indult sorozat 0. számát, amit a Dark Horse Presentsben közöltek le, mert az egyrészes, önálló történetként sokkal jobban bemutatja a témában rejlő lehetőségeket, mint az első füzetben megkezdett háromrészes sztoriszál. (Nagy Krisztián)

Hit #2

Történet: Bryce Carlson
Rajz: Vanesa R. Del Rey
Kiadó: Boom! Studios

Valami ilyesféle élményt vártam volna az idén mozikba került Gengszterosztagtól. Aki kicsit is ismer, akár csak így, cikkek alapján, az tudja, hogy megveszekedett rajongója vagyok a ’40-es, ’50-es évekbeli Amerika noir atmoszférájának, szóval ahhoz, hogy egy ebben a hardboiled atmoszférában nyakig merülő filmet ne tudjak élvezni, valamit nagyon el kell baszniuk az alkotóknak. Kb. úgy, mint a Gengszterosztag esetében. De most itt a Hit című négyrészes minisorozat, aminek némileg még a felállása is hasonló. Jelesül, egy elit rendőrségi különítményről szól, aminek 1955 bűnben fuldokló Los Angelesében az a dolga, hogy a bürokratikus és törvényi akadályokat, terheket figyelembe nem véve takarítsa el a mocskot a város utcáiról, kerül, amibe kerül (ez a gengszterosztag egyébként tényleg létezett – bájos kis idők voltak azok). Slater nyomozó teszi is a dolgát derekasan, mígnem rejtélyes gyilkosságok történnek (köztük egy kollégájáé, akit ugyan nem szívelt, de hát azért mégis, ilyet nem lehet hagyni), és beállít hozzá egy régi, menekülőben lévő szerelme is – egy igazi femme fatale, szőkén és pisztollyal, ahogy kell. Bryce Carlson neve még egy kis guglizás után sem mond nekem semmit – régóta a Boom! szerkesztője, és írogatott már egy-két licenszelt képregénybe (Adventure Time, Wall-E – ennél különbözőbb animációs filmeket elképzelni is nehéz), de a Hit tűnik az első igazán saját munkájának. Remélem, még sok ilyenre számíthatunk tőle: a bűnös-fülledt-veszélyes nagyvárosi atmoszférát vágni lehetne (Vanesa R. Del Reynek a stilizálás és a realizmus nehezen megközelíthető határmezsgyéjében elhelyezkedő képei is nagyszerűek – a színek szerencsére visszafogottak, sőt, szépen retrósak), az erőszak és a szex minden oldalon felüti a fejét, a történetmesélés lendületes, zökkenőmentes, rutinos, a sztori baromi élvezetes, a dialógusok elevenek. És még csak véletlenül sem mesterkélt (na jó, elvétve akad egy-két narrációs mondat, amivel kicsit elfut a ló), jut benne hely némi könnyedségnek és humornak is. Eddig ez az év egyik nagy, abszolút a semmiből jött meglepetése. (Rusznyák Csaba)

Marvel Knights: Spider-Man #1

Történet: Matt Kindt
Rajz: Marco Rudy
Marvel Comics

Végre egy újabb Pókember sorozat (még ha limitált, ötrészes is), amit érdemes lesz követni a Superior Spider-Man és az Ultimate Comics Spider-Man mellett! Nagy szerencsénkre a Marvel Knights égisze alatt játszódó Pókfej sztori kívül esik a rendszerint fojtogató és böszme több évtizednyi kontinuitáson, és a jó öreg Peter Parkert találjuk a hálómintás kezeslábas alatt, aki a szokásos problémáin felül (elzárták az albérletben a gázt, mert elmaradt a rezsivel, emlékszünk még ezekre?), most 99 újabbal kénytelen szembenézni. Pontosan ennyi ismert vagy kevésbé ismert Pókember-ellenséggel kell megküzdenie ugyanis valamilyen bódító szer hatása alatt, az Arcade és annak titokzatos megbízója által megszervezett helyszíneken. Rossz (?) szokásommal ellentétben ezúttal nem húzom a számat, hogy a sztori és a vizuális világ egyensúlyában jócskán a zseniális Marco Rudy (aki legutoljára a DC Swamp Thing rebootjában remekelt) formabontó panelelrendezései és menet közbeni stílusváltásai kerekednek felül. Erre találták ki a képregényt, szürreális, nehezen követhető, szemgyönyörködtető képek sorozata követi egymást, majd ez a sorrend felborul, tekergőzik, spirálba csavarodik, gondolkodásra késztet, bakugrásokkal halad előre. Egyelőre a történetből nem sokat fednek fel előttünk, a vizuális orgia pedig bőven kárpótol, amíg az orrunknál vezetnek minket. Az első rész alapján ebből még sok minden kisülhet, mindenesetre ezúttal az a ritka konstelláció állt össze, amiben a rajzoló megvett kilóra. (Nagy Krisztián)

Uber #6

Történet: Kieron Gillen
Rajz: Caanan White
Kiadó: Avatar Press

A klasszikus szuperhőstémára írt modern/gátlások nélküli/szatirikus/stb-stb. variációk mára épp olyan unalmasak, mint maga a klasszikus szuperhőstéma. Gyanítom, hogy a jelmezes héroszokkal kapcsolatban már semmilyen szempontból nem lehet újat mutatni, ennek ellenére minden hónapban indul legalább egy-két új sorozat, ami kétségbeesetten más akar lenni, mint a többi, ami valami új fogást próbál találni a zsáneren (ld.: Sex, Sidekick, Buzkill, és a sor folytatható). Ez egyeseknek sikerül, másoknak nem, de már rég ott tartok, hogy egy ilyen széria sztorileírása alapból hidegen hagy, rosszabb esetben irritál, függetlenül attól, hogy jó lesz a képregény vagy sem – ez a dömping eredménye. Drága képregényíró gyermekeim, a nagy kérdés nem az, hogy sok évtizedes toposzokba tudtok-e új csavart vinni, hanem az, hogy tudtok-e történetet mesélni. Ha tudtok, akkor az ezredik „szuperhős leveri a Times Square-en a szupergonoszt” sztorit is élvezni fogom. Ha nem, akkor a legforradalmibb ötletetekkel is kitörölhetitek. Kieron Gillennek nincs forradalmi ötlete, viszont (többnyire) tud történetet mesélni. Az Uberben a németek az utolsó pillanatban fordítják meg a második világháborúbeli esélyeiket: Hitler szó szerint úgy húzza vissza a szájából a méregkapszulát a bunkerében, a körülvett/letarolt Berlinben, mikor hírt kap arról, hogy a „wunderwaffe” program sikerrel járt. Avagy a Harmadik Birodalom éppen szuperkatonákkal aprítja a várost ostromló szovjet csapatokat. Egy brit kémnő megszerzi és kijuttatja Németországból a rejtélyes (földönkívüli) eredetű „übermensch” receptet – 1945-öt írunk, kezdődhet a háború új szakasza: fegyverkezési verseny supermanekkel. A hatodik szám az első, ami Európából a csendes óceáni hadszíntérre röpteti a cselekményt, merthogy a japánoknak is megvannak a maguk szuperkatonái. Ha a kamikázék miatt még nem fájna eléggé a jenkik feje, most még ráadásul nagydarab, megállíthatatlan, golyóálló embermonstrumok marcangolják őket a csatatéren. Gillen meglepően hatásos, száraz narrációval meséli a sztorit, ami a történelmi hitelesség álcájával, jövő-menő karakterek dokumentumkönyvszerű kezelésével mutatja be az új fordulatot vett háború egészét (és emeli a képregényt a tipikus náci-exploitation szintje felé) – a szuperkatonák, a vezetők, a kémek és az egyszerű bakák szempontjából egyaránt kapunk ízelítőt, de a lényeg a teljes kép. Az Uber eposzi, lendületes szuperháborús comic, ami sokkal nyersebb, illúziómentesebb, és sokkal ügyesebben tartja fenn a realisztikusság illúzióját, mint azt felületes belelapozás után hinnénk. Mert felületes belelapozásra természetesen a tipikus avatoros excessen akad meg a szemünk először: Caanan White képei egészen szépek, dinamikusak, és tele vannak mindenféle brutális módon, vér- és bélspricceléssel szanaszétszakadó/robbanó emberi testekkel. Ahogy azt kell. (Rusznyák Csaba)

A vége a legjobb. Nem a vérprofin rendezett, szuperizgalmas túszmentő akció, hanem ami utána jön. A veszély végre elmúlt, a szerencsétlen flótás megmenekült (remélem, senkinek nem lőttem le az igaz történet alapján készült film végét), de családdal való ölelkezések, hősi beállítások és tisztelgések helyett Paul Greengrass azt mutatja meg, ahogy totálisan sokkos állapotban, hebegve, remegve, zokogva, levegőért kapkodva mered maga elé, miközben az orvos vizsgálja, mint aki azt sem tudja, hol van, mikor van, vagy, hogy egyáltalán kicsoda. Hihetetlenül, torokszorítóan emberi és valószerű jelenet – persze az, hogy Greengrass filmje kapcsán ilyen jelzőkkel kell dobálózni, nem újdonság. A Phillips kapitány a Véres vasárnap és A United 93-as dokumentarizmusának és a Bourne-folytatások thriller tour de fource-ának tökéletes stilisztikai metszéspontjában helyezkedik el, és bátran állja a minőségi összevetést bármelyikkel.

Az utóbbi években ugyan a szomáliai kalózok hajóeltérítő és emberrabló akcióinak száma jelentősen csökkent, 2009 azonban még a támadások legforróbb éve volt. Áprilisban négy, tízes évei végén járó kalóz szállta meg a Maersk Alabama nevű amerikai teherhajót, de miután a legénység szembeszállt velük, túszul ejtették a kapitányt, és a mentőhajóval elmenekültek Szomália felé. A film az A Captain’s Duty című könyvből készült, amit Phillips kapitány részben maga írt a kalózok társaságában töltött pár napos tapasztalatai alapján. Az események persze nem egészen úgy zajlottak, ahogy azt a vásznon látjuk, ráadásul a kapitányt a legénység több tagja is felelőtlen viselkedéssel és kötelességmulasztással vádolta, de ez nem fontos – a film így is, úgy is fikció (még az életrajzi filmek is azok).

Ami fontos, hogy a Phillips kapitányban minden működik. A forgatókönyv feszes és okos, a dialógusok sallangmentesek, lényegre törők, a karakterek árnyaltak. A kalózok emberként vannak ábrázolva, nem habzó szájú vadállatokként, megvan a maguk életmódja, a maguk kötelessége – ahogy a valóságban sem egymástól független, random csoportokról van szó; úgy működnek, mint egy üzleti vállalkozás, ahhoz hasonló struktúrával és hierarchiával (csúnyább, de egyszerűbb és bullshit nélküli néven: szervezett bűnözés). A kapitány egyszerű, hétköznapi fickó, néhány ritka, kötelezően hollywoodi megjegyzést leszámítva („Engem lőjetek le, ne őt”), tőről metszett átlagember, az elejétől a végéig (ld. az említett befejezést). Tom Hanks tőle rég látott alázattal hozza a szerepet, kerül minden fátyolos tekintetet és sztármanírt, egyszerűen jelen van, és próbál túlélni. És kár lenne elfeledkezni a Szomáliából előkotort limuzinsofőrről, az ismeretlen Barkhad Abdiról, a másik „kapitányról”, aki simán méltó párja Hanksnek: eltökélt, félelmetes, érzékeny és emberi.

Greengrass azt csinálja, amihez a legjobban ért: heroizálás és démonizálás nélkül mesél el egy történetet, ami ugyan se nem mély, se nem elgondolkodtató, viszont az ő kezei alatt érdekes és mocskosul izgalmas. Már a hajó elleni támadás jelenete is nagyszerű, az utolsó fél óra pedig, még ha A United 93-as őrült, idegpusztító intenzitását nem is éri el, maga a tömény, naturális feszültség. Így megírni, megrendezni és eljátszani egy filmet, amiben természetéből adódóan nincs semmi meglepő… ritka teljesítmény.

Mit várhatunk egy olyan űroperától, amely George R. R. Martin ajánlásával érkezik, de már éppen annyi ideje megjelent külföldön, hogy köztudomású, miszerint az írói álnév alatt Martin A tűz és jég dala (sorozatjunkieknak: Trónok harca) sorozaton segédkező asszisztense és az ugyanezt a regényfolyamot képregényre adaptáló fantasy író párosa lapul? Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a Térség (The Expanse) univerzum alapötlete eredetileg egy kínai mikrotranzakciós MMORPG-hez készült, majd egy ideig a szerzők házilag készült asztali szerepjátékának világaként funkcionált, komoly kételyek merülhetnek fel az írók rátermettségét és a mű minőségét illetően. Nos, ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk... ugyan a szerzőpáros első regénye sci-fi klisékből kezd el építkezni, a karakterek és a sztorivezetés mégis olyan roppant könnyedén viszik el a vállukon a vállalkozást, hogy azóta az univerzumuk trilógiává terebélyesedett, e-könyvnyúlványokat növesztett és 2012-ben Hugo- és Locus-díjra jelölték. Ami egyáltalán nem rossz teljesítmény egy regénytől, mely az Alien és a Stars Are My Destination (avagy Tigris! Tigris!, ahogy idehaza ismerik) erényeit próbálta ötvözni meglepően sok sikerrel.

Habár az emberiség a nem is olyan távoli jövőben kolonizálta a Naprendszert, de rövidlátó, rasszista, kapzsi természete jottányit sem változott: csak éppen most nem a rasszok alapján utálják egymást, hanem hogy ki a földi, ki a marsi és ki lakik a kulimunka legalját végző Kisbolygóövezetben. Ugyan az Epstein-hajtómű lehetővé tette a rendszeren belüli viszonylag gyors utazást, az új technológia gyorsulása által kiváltott emberi testre ható nehézségi erő pusztító erejét még nem tudják teljes mértékben kiküszöbölni. Ez az aprónak tűnő, hard sci-fikre jellemző részlet olyannyira jelen van a Térség világának mindennapjaiban (nem utolsósorban az űrharcok lényeges stratégiai tényezője), hogy az űropera besorolás körvonalai kezdenek elmosódni, különösen, amikor a noir és a horror is kezd betüremkedni a történetbe.

Jim Holden tisztességes munkásember, egy, az övbéliek túléléséhez oly szükséges vizet jelentő, jéghegyeket vontató bárka segédtisztje. Az űrben senki nem szól bele kiszámíthatóan monoton életébe, a fizetés tűrhető, és mindig talál valakit az ágyába a folyamatosan rotálódó legénység tagjai közül. Mindez a nyugalom addig tart, amíg vészjelzést nem fognak egy a semmiben sodródó hajó fedélzetéről. Hosszas tépődés után a rosszabbik döntést hozzák: átszállnak az elhagyatottnak tűnő Scopulira. Legnagyobb rémületükre nem csak egy sosemlátott életformára bukkannak, hanem egy álcázott hajó jelenik meg a semmiből és robbantja atomjaira a teherszállítójukat. Legénységének maradékával Holden menekülőre fogja és amikor világgá kürtöli a tényt, miszerint a támadók marsiak voltak, egy olyan ellenségeskedés parazsát szítja fel, ami az egész Naprendszerre kihatással lesz. Mindeközben az Övben, a Szárnyas fejvadász Földjének koszosabb és lehangolóbb pillanatait idéző Ceresen, Miller nyomozó, a helyi szerződéses rendfenntartó erők kiégett és alkoholista díszmadara kap egy kis mellékest hozó munkát: egy gazdag család elkényeztetett fruskáját kell megtalálnia, akit úgy tűnik, szeszélye egy a Külső Bolygók függetlenségéért harcoló politikai szervezethez hajtott. A jelentéktelen ügy természetesen valami olyan, az egész emberiség sorsát fenyegető veszély felfedéséhez vezet, ami összefonódik a Holden hajójával történtekkel, és a szörnyűséges és fertőző dologgal, ami hideg céltudatossággal halad a célja felé.

A két főszereplő, az idealista, még beláthatatlan következmények esetén is az emberek döntéshez való szabadságának elvét hirdető, ugyanakkor megingathatatlan erkölcsi kódexszel bíró Holden és a megfáradt, sokat látott, az emberiségből teljes mértékben kiábrándult és pragmatikus Miller felváltva narrálja az eseményeket, melyeknek ezzel majdnem objektív szemlélőivé leszünk, de rá kell jöjjünk, hogy az emberiség puszta létét fenyegető, feloldhatatlannak tűnő erkölcsi dilemmát csak mindkét nézőpont elfogadásával lehet semlegesíteni. Mindez persze milliárdok életére hat ki, és a szerzők nem bánnak kesztyűs kézzel a szereplőkkel sem: vannak, akiket örök életükre megnyomorít a már emlegetett pusztító nehézkedési erő vagy egy majdnem halálos sugárdózis, de ez igazából semmi a kísérleti malacként szolgáló kisbolygó komplett lakosságának elmondhatatlanul szörnyű végéhez képest. És ez csak a kezdet, hiszen a klasszikus űropera egyik sajátossága, hogy szinte mindig minimum egy trilógiában gondolkodik, vagyis az eddigi magas tétekre várhatóan rádobnak még egy lapáttal a következő kötetben. Ez pedig egyáltalán nem baj: az utóbbi évek legjobb sci-fijét itthon kiadó Fumaxnak továbbra is csak azt tudom tanácsolni, hogy kutassák fel nekünk a friss, ropogós zsánerkönyveket, a klasszikusokat pedig nyugodtan hagyják a többi kiadóra. 

Kellemetlen lehet szép, fiatal nőnek lenni a XIX. századi Karnstein falucskában: folyamatosan és igen állhatatosan öldösik őket, hol az Isten, hol a Sátán nevében. Előbbiért Gustav Weil (az isteni, avagy ördögi Peter Cushing), a Testvériség nevű helyi boszorkányüldöző közösség megszállott, puritán vezetője a felelős, utóbbiért a hírhedt Karnstein-vérvonal legutóbbi ivadéka, a báró, aki kastélyának komor falai között a Sátán kegyeit keresi, és találja. A dicsőséges Hammer-korszak egyik legjobb, bár az agyonemlegetett klasszikusoktól ismertségben kissé elmaradó horrora, a Karnstein-trilógia záródarabja (a három film közti összefüggés inkább csak tematikai, nem kell a Twins of Evilhez az előző két rész), a boszorkány- és a vámpírmítosz összeházasításával borzongat. De nem elsősorban azért, hogy ijesztgessen és vért folyasson, hanem hogy annak az örök, sötét, ronda, mégis vonzó és izgalmas valaminek a természetét vizsgálja, amit pusztán úgy hívunk: Gonosz.

A romlott, borzalmas tévútra keveredett Jó (Weil) és az abszolút Rossz (a báró) máglyahalálokkal és emberáldozatokkal vívott harcának középpontjában a szemtelenül fiatal és szép Gellhorn ikrek, Maria és Frieda állnak, akik szüleik halála utána kerülnek gyámságba nagybátyjukhoz, a szikár puritánhoz. Az öreg boszorkányvadász már a dekoltázsukra vetett első pillantás után gyűjtené alájuk a gyújtóst, pedig a végtelenül naiv és jámbor Mariához képest még a meg se született bárány is pokolra való kárhozott. De Frieda már más kérdés: nyughatatlan, gonosz lélek, alig várja, hogy a rémhírekbe burkolt báró karjaiba vethesse magát. Jutalma az öröklét ígérete: egy harapás a nyakba, és már ő is hozzájárulhat Karnstein populációjának ritkításához.

A Twins of Evilben megvan minden, amit a felvetett motívumokra nyálat csorgató horrorrajongó elvár: sátánista szertartás, szűzlányáldozat, fejlevágás, kastélyostrom, karó a szívbe, forró szexualitás, pihegő keblek (az ikrek játéka egyébként rettenetes, bár nyilván egyéb kvalitásaik okán kapták a szerepet – ha ez nem lenne elég célzás, akkor hozzáteszem, hogy castingjuk alapját az 1970-es, Playmate-ként való pózolásuk jelentette). És mindez ráadásul csak a második legjobb dolog benne, illetve ha Peter Cushingot is számítjuk, akkor csak a harmadik. A legjobb a tipikus vámpírtörténetekkel szembemenő komplex (a)moralitás, a gonosz és annak az emberre gyakorolt hatásának ábrázolása, merthogy a boszorkányüldözés témája nem találomra került a sztoriba.

A vakbuzgó Weil ártatlan lányok egész sorát küldi máglyára, csak mert szépek, fiatalok, gyanúsan egyedül élnek, és gyanúsan nem borulnak le félpercenként Isten előtt. Peter Cushing saját korábbi Van Helsing-alakításait burkolja sötét, kegyetlen fanatizmusba – szándékai eredendően nemesek, de a Jó szolgálatának már csak az illúziója maradt, maga sem veszi észre, hogy sűrű keresztvetései és imamormolásai gaztetteket takargatnak. Önámításán hiába is látnak át többen, cselekedni senki nem mer, mert az Egyház hatalma túl nagy, a környéken pedig ráadásul véres trónt ül a Karnstein-kastély, aminek erejével még a császár sem mer dacolni: tudja, hogy a Sátán áll mögötte. A Gonosz tökéletes védelmet élvez, míg a Jó vagy fél, vagy délibábokat kerget, és tudtán kívül az ő munkáját végzi.

De a dolog nem fekete-fehér. A két Gellhorn-iker a jó és a rossz abszolút megtestesítői, a sármos és tisztességes, jóravaló helyi tanár, Anton pedig éppen az alma rothadt feléhez, Friedához kezd vonzódni. A rossz kell, mert az érdekes, az izgalmas, az vonzó, abban van rejtély és felfedezni való, a nyitott könyvként leírt Maria pedig csak az, ami a jó általában. Unalmas. Antonnak ebben a perspektívájában nyilvánul meg leginkább a Twins of Evilnek még a hasonló horroroknál is feketébb, szíve, amit a happy end sem tud teljesen negligálni: az ember semmi a csábító, megtévesztő, gyönyörű Gonosz színe előtt, sötétsége úgy vonzza, mint molylepkéket a fény, és a sorsa is hasonló azokéhoz.

"There oughta be a law against dames with claws.”

A Detour a legrosszabb mestermű, amit valaha láttam. Csiszolatlan-bárdolatlan, megmunkálatlan, durva gyémánt, szélei élesek, rücskösek, színe tompa, felülete koszos, elsőre azt hinnéd, csak egy kemény széndarab. De nem. Sőt, a ’40-es évek egyik legemlékezetesebb noirja, ami nem kis szó, ha belegondolunk, hogy magára a ’40-es évekbeli amerikai filmgyártásra nem kis részt a jobbnál-jobb noirok miatt emlékezünk. A Bogarthoz hasonló nagy sztárokkal fémjelzett zsánerdarabok mellett, mint a Hosszú álom, Hollywoodban futószalagon készültek a névtelen színészekkel, zsebpénzből, pár nap alatt forgatott projektek is, amik nagy részét mára elfelejtette a világ. Az 1945-ös Detour is különösebb reflektorfény nélkül tűnt el a süllyesztőben, amíg a ’70-es és ’80-as években, köszönhetően főleg a kábeltévés sugárzásoknak, a köztudat elő nem kaparta a trutyiból.

A filmben egy Roberts nevű keserű, búvalbaszott, önsajnáló zongorista igyekszik New Yorkból Los Angelesbe, hogy találkozzon énekes barátnőjével, aki színésznői karrier reményében iszkolt Hollywoodba. Mivel egy petákja sincs, stoppal közlekedik (a Detour egy 1939-es – állítólag jó indulattal is csak középszerű – könyv alapján készült, aminek nagyjából felét az alkotók kikukázták; de a gazdasági válság lenyomata az adaptációra is megmaradt) – hamarosan felveszi őt egy jókedvű autós, akinek ráadásul vastag a pénztárcája, és amellett, hogy furikázza Robertset, puszta emberbaráti kötelességből még a vacsoráját is fizeti. Aztán egy szerencsétlen balesetnek köszönhetően jobblétre szenderül, és Roberts úgy okoskodik, hogy nincs az az isten, hogy a rendőrség elhiggye, nem ő tette el láb alól a fickót. Elrejti a hullát, és viszi a kocsit – élete legnagyobb hibáját ott követi el, hogy felvesz egy út mentén stoppoló nőt, Verát, aki nemrég már pont ült az autóban, és tudja, hogy nem ő a tulajdonosa.

A Detour tipikusan az a film, ami egy Warnernél vagy MGM-nél sosem készülhetett volna el. A korszak ún. Powerty Row-jának (B-filmeket gyártó, a nagytestvérekhez képes filléres stúdiók gyűjtőneve) egyik képviselője, a Producers Releasing Corporation kellett hozzá, és Edgar G. Ulmer, aki a német expresszionizmuson, Murnau tanítványaként nevelkedett, és arról volt híres, hogy szarból-húgyból, uzsonnaidő alatt össze tudott hozni egy vállalható filmet. A Detouron érződik is az olcsóság: egy masszív technikai tökéletlenség az egész, minimálhelyszínekkel, átlátszó trükkökkel (sem külső helyszínek, sem normális díszletek nem álltak rendelkezésre, ezért a New York-i utcajelenet során sűrű köd takarja a valószínűleg a színészek mögött fél méterre lévő stúdiófalat), durva, faragatlan narratív megoldásokkal. De egyik sem képes elhallgattatni a noirnak a felszín alatt brutális erővel dobogó, éjsötét szívét.

Csak egy B-film lehet ennyire nyers, csak abból hiányozhat így minden konformizmus, minden apelláta, és csak abból süthet ennyire a sötétség, az agresszivitás és a düh. Düh az élettel és az emberrel szemben: az élettel, ami újra és újra seggbekúrja az embert, és az emberrel, ami letolt gatyával, bokáját fogva panaszkodik a seggbekúrás miatt – de hogy tegyen valamit ellene? Roberts egy panaszkodó, szánalmas, önsajnáló senkiházi, egy szenvedő, passzív véglény, aki egyfolytában a sors anális erőszaktevése miatt picsog, de arra sem képes, hogy felegyenesedjen, legalább kicsit nehezítve a behatolást. Tökéletes „párt” alkotnak Verával, aki viszont egy mosolyával poklot befagyasztó, minden szavával mérget, megvetést, undort és savat köpő, könyörtelen, szeme-sem-áll-jól femme fatale kígyó. Milyen szépen egymásra talált a zsarnok és az áldozat, a pokolból szalajtott hárpia és az alázkodó nyomorult (és mennyire megérdemlik egymást), szinte el kell a szívnek olvadnia. Ann Savage viccen kívül undorítóan közönséges és gonosz némber, a noir-hagyaték végzet asszonyainak többsége kisiskolás naiva mellette.

Ha stilisztikailag a forgatási körülmények miatt nem is (bár van a filmben néhány nagyon hatásos megvilágítás), tematikailag a Detour abszolút noir-esszencia. Onirikus sorsszerűsége teljes súllyal nehezedik a karakterekre, akik a bűn, a bűntudat, a kegyetlenség, az önsajnálat, a zsarolás, a kapzsiság maguk által egymás közé font hálóját ráncigálják. A sztori az amerikai álom ígéretével kezdődik, csak hogy aztán annak egy perverz, kifordított, sötét rémálomverziójává aljasuljon, amiben Roberts spirálmozgásban süllyed egyre mélyebbre. Az őt alakító Tom Neal kiválóan hozza a hunyászkodó, a felszínen lázadozó, valójában azonban elnyomásra vágyó zérót, ami azért is szép teljesítmény, mert az életben jóval agresszívabb fickó volt, és alighanem az első ferde pillantása után agyonütötte volna Verát: 1951-ben féltékenységből hülyére verte egy színésztársát, ami véget is vetett a karrierjének, később pedig gyengéden fejbelőtte a harmadik feleségét. Végül alig egy évvel a börtönből való szabadulása után meghalt szívrohamban. Ha már amerikai rémálmokról beszélünk…

• Az Agents of S.H.I.E.L.D.-nek (bár a harmadik részre megint esett a nézettsége, a legfontosabb, 18-49 éves korosztályban olyan jól teljesített, hogy az NCSI-t is megverte) berendelték a teljes első évadát - 22 rész lesz.
• A Warner fejese elismerte, hogy a Batmanen és Supermanen kívüli szuperhősfilmjeik hiánya egy "elmulasztott lehetőség" (értsd: "balfékek vagyunk"), és azt mondta, a jövőben egy egész sor TÉVÉS DC-sorozatot terveznek. Külön kiemelte WONDER WOMANt, akiből mindenképpen csinálnak sorozatot vagy mozifilmet (múltkor azt pletykálták, hogy talán a SUPERMAN VS. BATMANben is felbukkan majd).
• Megkezdődött a szereplőválogatás Josh Trank FANTASZTIKUS NÉGYES rebootjához. Többek közt ezek a színészek vannak a listán: Michael B. Jordan, Kit Harington, Jack O’Connell, Miles Teller, Saorise Ronan (akit a Bosszúállók 2 Skarlát Boszorkányának is pletykáltak), Kate Mara, Margot Robbie.

• Van valami morbid abban, hogy a FŰRÉSZ-filmek írói jegyzik majd az alapvetően gyerekképregény és mellesleg zseniális THE STUFF OF LEGEND forgatókönyvét (a sztoriban játékfigurák a mumus által elrabolt gazdájuk megmentésére indulnak egy fantáziavilágba).
• A STAR WARS: THE CLONE WARS hányatott sorsú utolsó évadát végre bemutatják jövő év elején.
• Tarantino szerint BATMAN nem egy érdekes karakter, és nem nagyon van mit játszani rajta, ezért majdnem mindegy, hogy melyik színész bújik a bőrébe. Szerinte Michael Keaton volt a legjobb, de aki IGAZÁN a legjobb lehetett volna (a '80-as években), az... Alec Baldwin. (Ha az egyébként borzalmas Az árnyékra gondolok (bár az már '94-es), akkor nem is mond hülyeséget.)
• Harrison Ford szívesen részt venne a SZÁRNYAS FEJVADÁSZ tervezett folytatásában - ami ki tudja, mikor készül el. Ridley Scott egyelőre az EXODUSt forgatja.
• Egy sor híres író szállt be George R.R. Martin Westerosról szóló novellagyűjteményébe, a decemberben megjelenő DANGEROUS WOMENbe. Az egyik történetet maga Martin írta a Targaryan polgárháborúról (The Princess and the Queen).
• Bob Orci a napokban CBS-szel tárgyalt egy lehetséges STAR TREK tévésorozat elkészítéséről. Kifejezni is nehéz, milyen nagyszerű lenne, ha a franchise visszatérne a képernyőre, bár jobban örülnék, ha Orcinak és társainak nem lenne hozzá semmi közük.
• Charlie Hunnamnak megjött az esze: kiszállt A szürke 50 árnyalata filmadaptációjából. (Persze az indoklás az, hogy tévés elfoglaltságai miatt nem ér rá erre a szerepre, de szeretnénk azt hinni, hogy "megjött az esze".)
• POSZTER - Az AURA című magyar sci-fi plakátja. A filmet jövő februárban mutatják be, jelenleg az utómunkálatok zajlanak. /// Új poszter Spike Lee OLDBOYához.
• MŰVÉSZET - A Mondo új posztersorozatot indít Marvel-karakterekkel. Az első a Silver Surfer. /// Groovy rajongói poszter A SÖTÉTSÉG SEREGÉhez. /// Alternatív/rajongói GRAVITÁCIÓ poszterek. /// Alex Malejev: A sötét lovag
• BÓNUSZ - Így is lehet filmet reklámozni: kandi-kamerás ijesztgetés egy kávézóban a CARRIE kapcsán.

A fene se tudja, mi a jó abban, ha az ember nulláról épít ki egy működő mikro-, vagy makromenedzsmentet, póriasan szólva egy virágzó birodalmat – egyszerűen csak jó. A való életben mogulnak kell lenni az efféle virtuozitás kivitelezéséhez, anyagiakat, időt, no és mások életét nem kímélve. Valahol itt rejtezhet az oka, hogy miért olyan sikeres - teszem azt - PC-n a Civilization sorozat, vagy a különféle Tycoonok, hiszen abba a szerepbe helyezkedhetünk, amit amúgy nagyon nem valószínű, hogy valaha is kipróbálhatnánk (ha az olvasók között mégis volna geek iparmágnás, kérem támogatási szándékát a szerkesztőségben jelezze!). Amint a felsorolt példákból ragyogóan kitűnik - már annak, aki ismeri az említett címeket -, maga az adaptálás, a birodalomépítés szimulációja is, hasonlóan a nagy testvérhez, jókora falat, nem az a könnyed kikapcsolódás, mint amikor délután munkából vagy suliból hazafelé menet a buszon/villamoson/metrón előkapjuk az okostelót és letapizunk pár kört az aktuális kedvencünkkel. De mi van azzal, aki nem akar napokat a gép előtt görnyedni, vagy nincs egy teljes napja a konyhaasztalon épp csak elférő birodalom dobókockákkal és mindenféle mütyürkével való kiépítéséhez? Nekik ott a Race for the Galaxy.

Thomas Lehmann 2007-ben megjelent kártyajátéka több okból népszerű a gémerek, de még a kocajátékosok körében is: nem tart tovább egy óránál, egy közepesnél kisebb dobozban elfér, nem telik félórába, míg elő- illetve elpakoljuk, és mélyebben megismerve a játékot (magukat a kártyákat) finoman szólva is addiktív tud lenni. Sikerét bizonyítja, hogy megjelenése óta három kiegészítője látott napvilágot, mindegyik új lapokkal gazdagítva a repertoárt, illetve új mechanizmusokkal ismertetve meg a jónépet. Idén Essenre talán befut a negyedik expanzió, ami elkanyarodva a hagyományos stílustól, új szintre emeli az alapjátékot, hát majd kiderül.

A Race for the Galaxy (továbbiakban RftG) egy sci-fi kártyajáték, aminek célja, hogy a világűrben lévő bolygókat kolonizáljuk, elfoglaljuk, kisajtoljuk, átállítsuk, új technológiákat fedezzünk fel, és minden ilyesmi, ami egy űrben játszódó társas esetén felmerülhet. A kártyák jelképezik a bolygókat, a világokat, a különböző helyszíneket, technológiákat, egységeket, űrhajókat, csak győzzük észben tartani. Itt megállnék egy kicsit a külcsínt szemügyre venni: a RftG egy korrekt iparosmunka. Nekem személy szerint bejön ez a kissé rideg, nem túl részletes, másodosztályú netes Magic-klónok grafikáira emlékeztető stílus, pont illik a témához (a hasonló Among the Stars gyönyörű képeit azonban alulról sem karcolja meg). Nincs semmi túlcicomázva, a mondabeli német fantáziátlan precizitás a funkcionalitásra helyezvén a hangsúlyt ugyan nem kényezteti el szemünk ízlelőbimbóit, ám így legalább nem vonja el a figyelmet a lényegről.

Ami pedig nem más, mint hogy a játékostársakat beelőzve kiépítsük űrbirodalmunkat, bolygókat foglaljunk el, igázzunk le és így tovább, oly módon, hogy közben mi gyűjtsük a legtöbb pontot. Alapesetben a RftG 2-4 játékosra lett kitalálva, a kiegészítők ezt megdobják 1-6-ra, vagyis szólóban is lehet nyomni társínséges időkben. A játék úgy indul, hogy választott színünkben megkapjuk a fázisokat jelentő (nem azt a fázist) parancslapjainkat, tulajdonképpen ezek kiadásával lehet akciózni – ez a pár lap mindenkinek ugyanaz, ám hogy érthető legyen az alapmechanizmus, gyorsan végigfutok rajtuk, nem kell megijedni, tényleg csak a tisztánlátás miatt.

A Felfedezés paranccsal húzhatunk lapot, ebből kétféle van, több lapból tartunk meg kevesebbet, vagy keveset húzunk, de többet tarthatunk meg. A Fejlesztéssel – minő meglepetés – a technológiakártyákat tudjuk lepakolni, a Letelepedéssel a bolygókártyákat, ám ki is kell fizetni őket: a kézben tartott lapjainkból kell annyit eldobnunk, amennyi a lap költsége. A Feldolgozásból szintén kétféle áll rendelkezésünkre, az egyikkel kártyákra, a másikkal pontokra válthatjuk be a Termelés fázisban megtermelt áruinkat (egy-egy lap jelképezi, semmi extra bonyolítás).

A fifika ott jön be a képbe, hogy körönként csak egy parancsot adhatunk ki: minden játékos titokban kiválaszt egyet a fenti lehetőségek közül, majd amikor mindenki kész, felcsapjuk a lapokat. A fázisokon a fenti sorrendben megyünk végig, ha nincs kiadva egy adott akció, az a fázis kimarad. Első hallásra megtévesztő lehet, de mivel mindenki cselekszik minden kiadott akciólap után, ez a mechanizmus az egyébként szűk marokkal mért interakciót hivatott élénkíteni. Vagyis csak akkor lehetek biztos benne, hogy lesz termelés az adott körben, ha én kiadom – hogy mindenki azt választotta? Cumi, de egyrészről érdemes figyelni a többiek lapjait, másrészről a saját akciómhoz bónusz jár (laponként eltérő), így kárba soha nem vész, maximum nem voltam elég rafkós, hogy a többiek lapjait kihasználva repülőstartot vegyek.

A játék körről körre zajlik, mindenki kiadja titokban az akcióit, majd végrehajtja azokat. Azért nem csak ennyi: ügyesen kell gyűjtögetni a kártyákat, mert nem mindegy, mit rakok le. Apropó, lerakás: a tablónak nevezett asztalfelület, szóval az előttem lévő rész, képezi a galaktikus birodalmat, itt gyűjtöm a bolygókat, robotokat, alieneket, géntechnológiákat, piaci előnyöket, bányászkolóniákat, lázadókat, birodalmiakat, kalózokat, kereskedőket, elhagyatott objektumokat, turista-világokat, fegyverraktárakat, egyszóval a kártyáimat. Ezek a kártyák pedig kombóznak egymással. A legkülönfélébb módokon. Rágyúrhatok a kereskedelemre: ez esetben termelő bolygókat kell gyűjtenem, melyek árut termelnek, illetve olyan helyszíneket, fejlesztéseket, amik ezeket felvásárolják – magyarán nem mindegy, mit tartok meg a kezemben, mennyit húzok, hogyan rotálom ki a lapokat. Építhetünk militáns birodalmat, ami a haderő fejlesztésével sorra foglalja el a katonai bolygókat, de lehet akár a titokzatos és majdnem elfeledett idegen civilizáció romjait kutatva hatalmas előnyre szert tenni. Minden azon múlik, milyen lapok fordulnak meg a kezünk ügyében (amit a megfelelő Felfedezés lappal tudunk befolyásolni).

Egy RftG parti nem tart a végtelenségig. Amint valaki tablóján összegyűlt 12 lap, vagy elfogyott a fejenként 12-12 kisommázott pont-lapocska, befejeződik a játék és számolunk. A lapok legtöbbje pontot ér, ahogyan a kombinációk, illetve a pont-lapocskák. Aki a legtöbbet szerezte meg, nyert. Gyakorlott játékosok félóra, maximum háromnegyedóra alatt lezavarják, kezdőkkel kicsit zűrösebb. Az ikonrendszere ugyanis  – a kártyákon lévő színes jelek, amik azt mutatják, hogy mit lehet kezdeni az adott lappal, milyen előnyt ad, milyen árut termel – nem éppen felhasználóbarát. Első nekifutásra, de még talán másodikra is, elveszettnek érzi magát az egyszeri játékos, valahogy nem áll neki össze a kép, miközben lapokat húz és rak le maga elé. Valóban nem könnyű kiigazodni a játék szimbólumtengerében, de egy kis gyakorlással könnyen memorizálható, nem kell aggódni (és akkor hol van ez még a zseniális 51st State majdnem taníthatatlan rendszerétől).

Az RftG nem igényel nagy helyet, viszonylag gyorsan a végére lehet érni, igaz, tematikáját tekintve játszódhatna akár Középföldén is, vagy lehetne az Újvilág meghódítása a témája, mert kiragadva alapkörnyezetéből, egy kis képzelőerővel a séma simán ráhúzható akár más közkedvelt világokra is. Azonban ez nem hátrány, nekem tetszik az űrbirodalom építgetés. Hátránya már annál inkább az interakció kevéske megléte… hiába van szó versenyről, az idő nagy részében nem fogjuk látni, mit csinál az asztal túlfelén ülő játékos, sokkal inkább lefoglal majd a saját stratégiánk, és csak húzunk, lepakolunk, húzunk, lepakolunk, amíg egyszer valaki bejelenti, hogy vége (ideális esetben mi). Ennek ellenére izgalmas tud lenni, és aki nem szeret sokat szöszmögni, és imádja, ha gyorsan kiépül egy működő menedzsment, próbálja ki. A BoardGameArena weboldalán (ide kattintva) ingyen megteheti, ráadásul magyar nyelven, elég egy regisztráció és már kenheti is az alapszettel (meg jópár másik játékkal).

Hogy rögtön kiakasszam a bullshitmétert: a Planet of the Vampiresben egy darab vámpír nincsen. De még csak úgy nagyjából véletlenül sem. A legendás és nagyszerű Mario Bava filmjének eredeti olasz címe (Terrore nello spazio) magyarra fordítva annyit tesz, hogy „Terror az űrben”, és hogy az amerikai forgalmazó milyen indíttatásból maszatolta oda a vérszívókat, az máig rejtély, viszont utána több ország (köztük hazánk is) ezt az amerikai címet vette alapul. Persze a „vámpír” terminológiája kicsit nagyobb területet fed le, mint azt a vasárnapi horrornézők egy-két Dracula, Penge és, urambocsá’, Alkonyat alapján elképzelik, de a Planet of the Vampires lényei még a legtágabb, legmegengedőbb definícióba sem férnek be: ők ugyanis, ha már dobozolni kell, paraziták.

Az akkorra (1965-ről van szó) már befutott Bavának nem a Planet of the Vampires a legjobb filmje, sőt, még a legjobb tízben sincs benne. Mégis, minden esetlensége, olcsósága, illetve, alkalmanként kifejezett gagyisága ellenére vannak olyan kvalitásai és hatásai, amelyek miatt csaknem fél évszázaddal később is érdemes a figyelemre. Mint pl., hogy a sci-fi/horror műfajában etalon Alien makacsul felbukkana minden, a filmmel kapcsolatos beszélgetésben, legfeljebb tíz másodperccel a beszélgetés kezdete után. Noha Ridley Scott és Dan O’Bannon többször is nyilatkozták, hogy klasszikusuk elkészítése előtt nem látták a Planet of the Vampirest, a vizuális, narratív, sőt, az egyes konkrét jelenetek közti hasonlóságok, akár véletlenek, akár szándékosak, letagadhatatlanok.

Egy űrhajó egy idegen, feltérképezetlen bolygóra érkezik, miután annak felszínéről a legénység segélykérő jeleket fog. De alig kezdik meg a landolást, az emberek máris minden ok nélkül brutálisan egymásnak esnek a fedélzeten. Miután a kapitány kézbe veszi a rejtélyes szituációt, indulhat a mentőakció – kivéve, hogy bár a füstös-sziklás planétán valóban nincsenek egyedül, megmentésre pont senkinek nincs szüksége. Csak nekik maguknak.

Az Aliennel való sok-sok párhuzam egyik legnyilvánvalóbbika az a jelenet, amiben a főszereplők felderítenek egy ismeretlen, ősidők óta a bolygón rostokoló űrhajóroncsot – még az óriási idegen csontvázat is ki lehet pipálni. A hasonlóságokat lehetne tovább sorolni, de ezeknél pont sokkal fontosabbak a különbségek. Scott filmje egy mesterien felépített, klausztrofób horror, ami a borzongatást elegánsra csiszolt science-fiction környezet segítségével járatja csúcsra, a Planet of the Vampires ellenben egy hamisítatlan B-film, egy horrorisztikus elemekkel tűzdelt, földönkívülis-lézerfegyveres-menekülős-verekedős sci-fi, a ponyvák stílusában.  

Ez hagyományosan együtt jár némi sutasággal: sosem derül ki pl., hogy a kapitány miért volt immunis a mindenki mást vadállattá aljasító őrületre, ahogy az sem világos, hogy a bolygót lakó paraziták később miért nem tudják újra egymásra uszítani őket. Könnyebb lenne, mint fogócskát játszani velük. Továbbá, egyéb esetlenségek adódnak a szokásos olasz utószinkronból (plusz abból, hogy a nemzetközi színészgárda tagjai mind a saját nyelvükön mondták fel a szöveget a forgatáson, és semmit nem értettek egymás szavából) és a NAGYON láthatóan szűk költségvetésből. Az űrruhák ugyan a korszakhoz képest meglepően stílusosak, de az űrhajódíszletek (különösen, ami a nagy terek kihasználatlanságát illeti) gyermetegek, a bolygófelszín pedig durván stúdiószagú. Az viszont Bava kreativitását dicséri, hogy optikai trükkökkel és különböző fényekkel megvilágított, sűrű füstfelhőkkel ennek ellenére is sikerült egy erős „idegen” atmoszférát összeharácsolnia (és ez még mindig sokkal kifinomultabb módszer, mint amit az egy évvel később elstartolt Star Trek alkalmazott, amiben a tökugyanolyan bolygókat csak az különböztette meg, hogy milyen színű volt az égboltjuk).

Ami a hangulat mellett emlékezetessé teszi a Planet of the Vampirest, az az, hogy legnagyobb vonzereje, a B-filmektől szokatlan módon, retroaktív: végig beleng mindent valamiféle furcsa szárazság, ridegség, ami a nézőt a szereplők sorsára közömbös szemlélővé degradálja, és büdös forgatókönyvírói munkától szaglik. De az orr ezúttal megvezet: Bava két remek, közvetlenül egymás után elsütött csattanóval felteszi a pontot az i-re – és lehet, hogy az az „i” kicsi és görbe, de a pont kurvára ott van rajta, és az egész filmet más szemmel nézed tőle.

Már megint azok a csodás 80-as évek!

A blogon már annyiszor méltattuk őket, hogy nehéz, és valószínűleg fölösleges is bármilyen nagy lélegzetvételű tirádát zengenem róluk, ugyanakkor képtelen vagyok nem rácsodálkozni újra és újra, micsoda őrült, sziporkázó korszak volt ez a popkultúrában. Kétségtelen, hogy a rajongás egyik fő összetevője a gyerekkor iránti nosztalgia, és a tény, hogy az első élmények a legmaradandóbbak. Mégis, idősebb fejjel visszatekintve, régi kedvenceimet elő-elővéve a legtöbbször azt találom, hogy ha meg is öregedtek, de többségükben bizony kiállták az idő próbáját, gyakran pedig olyan erényekkel bírnak, amiket manapság nagyítóval kell keresgélni. Műfajok alakultak és kristályosodtak ki akkoriban, a legtöbb vicc új volt, így hát nem is volt szükség semmiféle kikacsintgatásra, idézőjelbe tevésre, dekonstrukcióra, a legtöbb zsánerfilmet nyugodtan névértéken lehetett venni, és ami még jobb: bőven akadt szabad mozgástér és lehetőség kísérletezgetésre, járatlan utak felfedezésére. Mondjuk kitalálhattad, hogy egy évszázadokon átívelő történetet akarsz elmesélni néhány rejtélyes halhatatlanról, akik a modern New Yorkban összegyűlve csapnak össze, mert – ki tudja, miért – nem maradhat, csak egyetlenegy.

Így, pőrén leírva az ötlet, ha akarom, izgalmas, de mondhatnám éppen furcsának is, ahol a furcsa azt jelenti, hogy olyan, mintha egy harmadrangú ponyvaíró a valagából cibálta volna ki a határidő lejárta előtt két perccel, másnaposan. Egyszerűen nincs mihez kötni vagy hasonlítani, ennélfogva aztán kétélű kard (haha): egyszerre van meg benne a potenciál, hogy idióta B-film, vagy monumentális fantasy süljön ki belőle. Szerencsére utóbbi lett, de akkor gyorsan próbáljuk meg elképzelni azt a mai producert, aki erre a szinopszisra rábólint, és mondjuk nem az van a névjegykártyájára írva, hogy SyFy Channel. Ugye nem megy.

Az igencsak szellős, az alapfelvetés magyarázgatásával nagylelkűen mit sem törődő koncepcióból adódóan a Hegylakó aztán végig veszélyesen keskeny vonalon egyensúlyoz. Minden mozzanatában ott a lehetőség, hogy kibillenjen, és se füle, se farka katyvasszá váljon. Hogy nem teszi, az gyaníthatóan kevésbé a szertelen, túlzsúfolt és kicsit céltalan forgatókönyv, mint inkább a rendező, Russel Mulcahy érdeme. Ahogy nemrég már szó volt róla, Mulcahy a korai klipgyártás pápája, az ezen a téren szerzett tapasztalatai, kikísérletezett és tökélyre vitt megoldásai pedig jócskán tehetnek arról, hogy Connor MacLeod kálváriája ne csak nézhető, de piszkosul szórakoztató is legyen. Elég, ha a kezdő képsorokat vesszük: Sean Connery titokzatos narrációja után olyan elemi erővel robban be a Queen nyitódala, mint amikor egy stadionkoncerten hirtelen kigyúlnak a reflektorok, felharsan az első riff, és felujjong a közönség. És lám, tényleg stadionban vagyunk, a lelátót ellepő tömegen lélegzetelállító svenkben végigpásztázó kamera pedig magabiztosan szúrja ki az egyetlen komor tekintetű nézőt, akit nem érint a plebs őrjöngése – különb dolgokat látott ő ennél. Aztán snitt, az igénytelenül ripacskodó pankrátorokat és a vérért üvöltő csőcseléket hirtelen ködös hegyvidék, szélfútta törzsi lobogók, a csúcspont felé közelítő gitárszólót pedig időtlen, kiességet sugalló dallam váltja fel (a Queen és Michael Kamen zenéi nem csak önmagukban marha jók, de egymást is szépen kiegészítik - itt, és az egész filmben egyaránt). Múlt és jelen, magány a tömeg közepén, elidegenedettség, silány szórakozást szolgáló erőszak az igazival szembeállítva, o tempora, o mores: hibátlan kollázs és sűrítés, alig pár percben.

Ez a folytonosan előre-hátra utalgató, az idősíkokat és témákat okosan egymásba fűző megközelítés menti meg a filmet attól, hogy szanaszéjjel essen, bár a léc olykor vészesen meginog. A történet nagyobb egységeit (Connor szülőfaluja, Ramirez melletti tanulóideje, valamint az újkori jelenetek) újra és újra a fősodorhoz csak nagyon lazán kapcsolódó szegmensek akasztják meg: a két (!) szerelmi szál, a semmibe tartó rendőrségi nyomozás, a vietnami veterán fegyverbuzi magánakciója, a Connor titkárnőjéhez és a Kastagirhoz kapcsolódó flashbackek, no meg a klipszerű, zenés betétek mind nagyon közel járnak ahhoz, hogy fölöslegesnek hassanak, végül azonban csak sikerül valahogy belesimulniuk az egészbe, egy kicsit jobban árnyalniuk, kerekebbé tenniük azt. A végén még azt is elhiszem, hogy egy halhatatlan élettörténetét máshogy nem is nagyon lehetett volna elmesélni, és ez, kérem bravúr.

De hagyjam már abba a szerkezet szétcincálását, akad itt egyéb is, bőven. Kezdjük talán azzal, hogy a Hegylakó egy istenverte urban fantasy remekmű, mégpedig abból az időszakból, amikor mondjuk Neil Gaiman, de úgy általában maga a fogalom jóformán még a kanyarban sem voltak. Még egyszer: évszázadok óta közöttünk bujkáló halhatatlanok gyűlnek össze a 20. századi New Yorkban, hogy egymás buksiját lenyiszálgatva megküzdjenek egy számukra is rejtélyes jutalomért. Mi ez, ha nem a műfajban azóta klisévé avanzsált, modern színfalak mögött titokban dúló, természetfeletti háború egyik legelső prototípusa? Innentől aztán nem is nagy baj, hogy se a halhatatlanok eredetére, se a jutalom pontos mibenlétére nem kapunk magyarázatot, sőt, végső soron pont ezek a képlékeny motívumok hordozzák a legtöbb jó fantasyre jellemző költőiséget. A saját lét értelme és célja feletti töprengésre egy adekvát válasz van, mégpedig az, amit magunk adunk. Ezért lehet, hogy a Kurgánnak a győzelem (vélhetően) az abszolút hatalmat, az emberiség leigázását jelentette volna, míg MacLeod számára a megnyugvást és a megvilágosodást hozza el.

Példás mértékletességről tanúskodik, hogy mindezt nem dörgölik az arcunkba, sehol egy nagymonológ, még az ehhez legközelebb kerülő jelenet (Ramirez elmélázása a csillagokról és a mindenségről) is egyszerű és visszafogott. Csupán itt-ott elejtett mondatokból rakosgathatja össze magának, akinek kedve van, a többieknek meg még mindig ott van egy kurva jó, látványos kalandfilm. Igaz, az akció gerincét kitevő, és a szerzőt akkoriban méretes falécekkel való, önmaga és főleg mások testi épségét komolyan veszélyeztető játszótéri hadonászásra ihlető kardpárbajok mára kissé ügyetlennek hatnak (kivéve a végső leszámolást a Silvercup neonreklám tövében – na, az ma is nagyon fasza), de hát hol máshol kapunk egyetlen filmben középkori romantikát, nagyvárosi akciófilmet, misztikumot, rendőrségi nyomozást?

Nem lehet szó nélkül elmenni a film két legjobb alakítása mellett sem: Sean Connery, mint bohém, gunyorossága ellenére nagyon is humanista és önzetlen apa- és tanítófigura remekel (nagyjából innentől kezdve aztán szépen benne is ragadt az excentrikus mentor szerepkörben), a sajnálatosan alulértékelt Clancy Brown Kurgánként pedig maga a megtestesült káosz és rombolás: nyers, sötét, ugyanakkor valami ijesztő, nyugtalanító módon a kajánságnak és a humornak sincs híján (ide kívánkozik, hogy a templomi jelenet szövegét Brown nulláról improvizálta, ami olyan remekül sikerült, hogy a forgatáson jelenlévő valódi papok állítólag sűrűn vetették magukra a kereszteket közben). Az akkor már/még sztárgyanús Christopher Lambert ugyan különösebb mélységek és magaslatok nélkül lötyög a főszerepben, ám az mindenképpen a karakter javára válik, hogy mivel ez volt a színész második angol nyelvű filmje (az elsőben – Tarzan, a majmok ura – jóformán megszólalnia sem kellett), a nyelvet akkor még alig beszélő Lambert szinte végig fonetikusan bemagolt szöveget adott elő, ezzel is hihetőbbé téve a 20. századba tévedt, környezetétől idegen halhatatlan alakját.

Sajnos az alkotók nem szívlelték meg saját alaptételüket („There can be only one”), így öt évvel később megbüntettek minket egy, az eredetit már puszta létrejöttével meggyalázó, és azon túl is minden ízében borzasztó második résszel. Mulcahy becsületére válik, hogy tök más filmet képzelt el, utólag el is határolta magát, csak hát már megint a gonosz stúdió. A végeredményről annyit azért el lehet mondani, hogy megfelelő tudatállapotban megtekintve elképesztően vicces, a további folytatásokat, a tévé- és rajzfilmsorozatokat azonban tényleg inkább hagyjuk.

Sajnos állítólag úgyis jön a remake.

Esküvővel nyitunk, és már egy-két perc után nyilvánvaló, hogy valami nincs rendben. Először riporterek hada tűnik fel, sztorira lesve, botrányra várva, infót cserélve, pletykálva. Aztán rendőrök jelennek meg, és viszik el a ceremóniamestert. Az ünnepi beszédek egyre kínosabbak, törtebbek, zavartabbak, míg a menyasszony bátyja megfenyegeti a vőlegényt, hogy ha nem teszi boldoggá a húgát, akkor megöli – viccekkel körítve mondja, de érezhető, ahogy megáll a teremben a levegő. És akkor betolják az esküvői tortát. És akkor betolnak még egyet. Senki nem tudja, utóbbit ki küldte, de annak a vállalatnak a székhelyét, irodaépületét mintázza, aminek alelnöke épp hozzáadja a lányát az asszisztenséhez. És az egyik „ablakból” egy rózsa mered kifelé – abból az ablakból, amin öt évvel korábban a cég egyik alkalmazottja kivetette magát. A torta és a rózsa egy emlékmű, egy kegyeleti tárgy, és egy fenyegetés egyszerre. A rózsa nem csak úgy a vakvilágba mered kifelé az ablakból. Mutat valakikre.

A gonosz jól alszik (Warui yatsu hodo yoku nemuru, 1960) 20 perces nyitószekvenciája az egyik legzseniálisabb, amit Akira Kurosawa valaha rendezett. Színházi előadás módjára, csodálatos eleganciával megkoreografált, mesteri szélesvásznú expozíció, bűnösökkel, összeesküvőkkel és bosszúállókkal, akikhez még nem tudunk arcokat társítani, és egyre növekvő feszültséggel, aminek még nem tudjuk a forrását. Csak érezzük, hogy van, és szét akarja szakítani a képet. Ehhez képest a film többi két órája szinte csalódás, már csak azért is, mert az itt, a dráma és a noir/thriller metszéspontjában belebegtetett témákat Kurosawa a pályafutása alatt a két műfaj egy-egy tisztább kibontásában, az Ikiruban (a masszív bürokrácia elleni küzdelem hiábavalósága) és a High and Low-ban (a társadalmi igazságtalanság pellengérre állítása a vállalatok világában) hatásosabban megvalósította. Ugyanakkor A gonosz jól alszik mégiscsak a mester egyik legmerészebb filmje – és az egyik legpesszimistább is.

Kurosawa nem sokkal korábban alapította meg saját produkciós cégét, nagyrészt az abba befektető Toho stúdió sugallatára, ami így akarta elérni, hogy az író-rendező osztozzon vele filmjeinek pénzügyi kockázatában – Kurosawa számára ez nagyobb alkotói szabadságot jelentett, így örömmel invesztált. Nem csoda, hogy az A gonosz jól alszik lett karrierjének egyik leginkább nyilvánvaló, társadalmi problémák felett való pálcatörése. Akkoriban Japán még mindig, 15 év után is a második világháború utáni sokkban ténfergett, olyannyira, hogy egy egész iparág épült a shakai-mono, vagyis a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek gyártására – a szociális érzékenység nem csak a háborús mozikba és a drámákba, de a vígjátékokba is belopta magát. A gonosz jól alszik egyetlen, de nem elhanyagolható problémája éppen az, hogy a sztori thrillerelemeit túl nyilvánvalóan nyomja el a nagy hatalmat kapott vállalati birodalom és az abban burjánzó korrupció kritikájának javára. A zsáner és a szerzőiség közt egyébként mindig kiváló érzékkel egyensúlyozó Kurosawa itt egy kicsit elhajlott.

A Shakespeare Hamletjét, pontosabban annak inkább csak bizonyos elemeit alapul vevő film stílus- és műfaji korlátokat áthágva meséli el a vállalatba beépült és benősült Nishi (Toshiro Mifune) történetét, aki belülről akar bosszút venni az apját öngyilkosságba hajszolt korrupt vezetésen. Az említett nyitójelenetben az újságírók hada klasszikus görög színházi kórusként kommentálja az eseményeket (egyikük még meg is jegyzi a végén, hogy ez volt az első felvonás), amikor Nishi egy halottnak hitt férfi „szellemével” kínozza áldozatát, a német expresszionizmus és a film noir rémálomszerű fény-árnyék hatásai köszönnek vissza, és a felszín alatt mindvégig ott dobog egy szerelmi történet, nem is beszélve a melodrámába hajló befejezésről, és az egy-két, már-már egészen komikus inzertről. A finálé pedig Kurosawa pályájának egyik legbátrabb húzása: a „nagy” (valószínűleg keserűen egyoldalú) leszámolásról utólag értesülünk, pusztán romait, következményeit látjuk (á la Nem vénnek való vidék).

Az üzenet persze világos: Nishi történetének bemutatása csak addig volt érdekes és szükséges, amíg a karakter morális viszonyát vizsgálta a félelemmel, hazugságokkal, paranoiával és halállal teli, az úriemberség és az elegancia ördögi köntösébe öltözött vállalati közeggel. Avagy meddig mehet el valaki a jogos haragjában és bosszújában, hogy leleplezze a céget és vezetőit a világ előtt? Feláldozhatja apja emlékét, saját identitását és főleg, eszközként kezelt feleségének boldogságát? Nishi egy végtelenül elveszett ember, és már azelőtt is az volt, hogy apja meghalt volna. Apja, akit nem is ismert. Apja, akit haláláig gyűlölt. Apja, akiről olyan fényképet őriz a zsebében, amiben az vérbe fagyva, holtan fekszik a földön – hogy emlékeztesse magát a gyilkosok iránti gyűlöletére, mert épkézláb érzelmi alapja aligha van rá. Nishi egy ábrándképet akar megbosszulni, egy „mi lett volna, ha”-t (mi lett volna, ha nem ölik meg, ha megismerjük egymást, ha valóban apává és fiúvá válunk egymásnak), ez ad irányt, fókuszt az életének. Mire kihasznált feleségének köszönhetően talál egy másikat, addigra már késő – Kurosawa nem foglal állást a morális dilemmában, csak szenvtelenül kinyilatkoztatja Nishi küldetésének eleve kudarcra ítéltségét.

A szenvedő, tragikus hős, a parittya nélküli Dávid a hatalmas, arctalan, megdönthetetlen vállalatbirodalom, a sebezhetetlen Góliát ellen. Nishi tragédiájához már csak keserű adalék, hogy akiket főkolomposoknak hisz, azok is csak még magasabban, még elérhetetlenebbül ülő, még megérinthetetlenebb, a néző számára is láthatatlan és hangtalan üzleti hatalmasságok parancsszóra haló bábjai, akiknél a szereplők súlyos élet-halál kérdései egy-két rövid, legfeljebb mérsékelten jelentős telefonbeszélgetés formájában csapódnak le. A rommá bombázott gyártelep, aminek területén Nishi és barátja húzzák meg magukat, azonban nem csak a civilizáció, a fejlődés maszkja alatti rothadást és korrupciót, a háború utáni Japán kilátástalanságát szimbolizálja (mint a mérgező trutyival teli gödör a Részeg angyalban), hanem a szereplők lelki sebeit és ürességét is. Illő, hogy ez váljon emberrablás, kínzás és végül gyilkosság helyszínévé.

A gonosz pedig csak egy éjszakát veszített, amit ébren volt kénytelen átvészelni. De majd annál jobban alszik a következőn.

A csaj sikeresen meglóg a szörnyek serege elől, megmenti a szüzességét, a napot, a seggét, meg úgy mellesleg még a világot is – aztán fáradtan, félholtan, véresen hazavergődik, ahol részeges mostohaapja jól lebassza, hogy mégis mit képzel magáról, hát ilyenkor kell hazajönni? Semmirekellő némber! De hát soha senki nem mondta, hogy a horrorfilmes tinédzserlányoknak könnyű az életük. Az 1992-es Lost in Time másodpercre pontosan ott kezdődik, ahol a négy évvel korábbi Waxwork véget ért. Sarah és Mark elpusztították a viaszmúzeumot, és mindketten hazafelé veszik útjukat, de a lángoló infernóból meglóg egy gonosz, levágott zombikéz is, ami nem sokkal később a mostohafater fejének péppé verésével kompenzálja poszttraumatikus stresszét. A gyilkossággal Sarah-t vádolják, mert a „gonosz, levágott zombikéz tette” védekezési stratégia megdöbbentő módon alig 0%-os hatásfokot produkál. Mark mentőötlete: belevetik magukat az idő örvényébe, és a jelenbe hoznak valami szörnybizonyítékot, amit látva az esküdtszék és a Sarah-t a tárgyalás alatt unottan akasztófa alá firkálgató bíró (bassza meg az ártatlanság vélelme) kénytelenek lesznek átértékelni a „lehetetlen” fogalmát.

A Lost in Time-nak alig van története, és még annak a kevésnek sincs értelme. De felesleges azon szemet forgatni, hogy hőseink most akkor időben utaznak vagy (mint a dramaturgiailag sokkal összeszedettebb első részben) fiktív világok közt, mint ahogy a következetlenségek, a deus ex machinák és a karakterek folyamatos vadbaromságai is legfeljebb pihesúllyal esnek latba, mert a film egy nagy horrorvicc, ami lazán összekapcsolódó, a burleszk határán egyensúlyozó, és azon néha átzuhanó szkeccsek sorozatából áll. Nevetségesen illogikus kvesztjük során, amelynek égető kérdéseit „majd kitaláljuk”-féle vállrándításokkal intézik el („Hogy fogunk hazajutni? Majd kitaláljuk”, elvégre ez csak egy dimenzió- vagy idő- vagy valami ilyesmikapu – igazából nem tudjuk mi, még kevésbé, hogy hogy működik, de majd kitaláljuk), Sarah és Mark megjárják Frankenstein kastélyát, A ház hideg szívét és az Alien űrhajóját (ez utóbbi sajnos a film leggyengébb pontja), hogy végül Artúr király kastélyában küzdjenek meg a gonosszal.

Anthony Hickox rendezői stílusa sokat csiszolódott a Waxwork óta, a színészek mintha egyenesen instruálva lennének, a kamera pedig nemegyszer megmozdul (!) egyes jelenetek alatt. Az eszement bohóság folytán ráadásul a film képes egyenesen profitálni a teljesen nonszensz sztoriból, ami már ezer horrorfilmet ásott hat láb mélyre. Mert faltól falig fun az egész, mozgóképes rémcirkusz egy bohóc vezénylésével, a karakterek és a történetmesélés súlyától szinte teljesen megfosztva. Ennek a burleszkszemléletnek az egyik csúcsa a levágott kéz elleni harc, ami az Evil Dead II hasonló jelentét parodizálja ki (ami hihetetlen pofátlanság, hisz már az is egy paródia volt), a másik pedig az isteni Bruce Campbell frenetikus kínzásjelenete a kísértetházas szkeccsben. Ez, retroaktíve, még a mai torture porn szemetek paródiájaként is tökéletes. Egyébként - Campbellhez hasonlóan ráöntött szerepben – David Carradine is felbukkan. Csak mert.  

A fináléban a Szörnyecskékből szabadult Zach Galligan Alexander Godunovval (a.k.a. Karl, akit még McClane sem tudott megölni, pedig szétverte/felakasztotta) kardozva bukdácsol keresztül egy rakás híres, nem csak tematikailag, hanem stilisztikailag is ügyesen beidézett horrordíszleten, a zombikkal teli plázától Dr. Jekyll laboratóriumán át a Godzilla által széttaposott metropoliszig. Hickox olyan, mint egy kisfiú, aki beszabadul a világ legnagyobb játékboltjába, a film meg olyan, amilyennek a kisfiú a világot elképzeli, amikor teljesen belefeledkezik a játékaiba. Semmi értelme, de baromi szórakoztató.

A Simpson család éves halloweeni Treehouse of Horrorának főcímét Guillermo Del Toro rendezte. (Valójában persze jófej mexikói haverunk ezt a Helovín Horror Cselendzs motiváló videójának készítette, de pszt!) Az eredmény egy háromperces, őrülten vicces, komikusan véres, bódító horrortörténelmi geektúladagolás, a filmvilág összes valamirevaló szörnyével. Frenetikus videó – és aki októberben ráadásul megnézi az összes horrorfilmet, amire a főcímben utalás van, simán megnyeri a cselendzset is!

A képregénykiadás igen mostoha helyzetben van Magyarországon, pedig több nagyobb kiadó is felkarolta egy rövid ideig és olyan a képregényes világban nemzetközinek számító sikereket adtak ki, mint a Hellboy, Neil Gaiman Sandman-sorozata, Stephen King Setét tornyának képregényváltozata vagy a tévésorozatként is igen népszerű The Walking Dead. Ezek közül már csak az utóbbi mellett tart ki a kiadója, a többiek lassan kikoptak a címek közül a várttól elmaradt eladási számok miatt. Ezek ráadásul könyvesbolti terjesztésbe kerülő gyűjteményes kötetek, amik száznegyven körüli oldalszámmal és gerinccel rendelkeznek, az újságárusoknál kapható képregények ennél rosszabb helyzetben vannak, mert őket még ennél is kevésbé veszik komolyan a magaskultúra hazai védelmezői. A kilencvenes évek eleji Kandi Lapok ismertettek meg bennünket az amerikai képregényekkel és ők is hagyták a legmaradandóbb nyomot az akkori ifjúság emlékeiben, de ezekből mára már csak két magazin maradt az újságárusoknál utolsó hírmondóként: a Kingpin kiadó Marvel+ füzetei és a Drize kiadó Garfield magazinja. Többek között ezért is vágta hatalmas fába a fejszéjét a 5Panels alkotócsoport, akik az utóbbi három évben is jelen voltak a magyar képregényszcénán, bár jobbára csak a Képregénybörzéken és Képregényfesztiválokon pár százas példányszámban megjelenő képregényeikkel: céljuk ugyanis nem más, mint egy új, rendszeresen az újságosoknál megjelenő, magyar alkotók által készített képregénymagazin.

Az EpicLine első száma rögtön két dologgal hívja fel magára a figyelmet, az egyik az idegennyelvű címadás, ami nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt, különösen egy olyan magazinnál, amelynek egyik legfontosabb aspektusa, hogy kizárólag magyar szerzők eredeti munkáit tartalmazza, a másik az igen jól sikerült borító, ami még a szokásos amerikai képregényformátumnál picit kisebb füzeten is jól mutat. Amint belelapozunk, az előszóban Tálosi András (szerzői nevén Spuri, vele korábban már készítettünk egy interjút a Geekz oldalain) fel is vázolja a magyar szerzőktől magyar olvasóknak koncepciót, valamint a két történet között nagyon helyesen elkezdi röviden bemutatni a vállalkozás mögött álló több, mint tíz fős 5Panels csoport tagjait (róluk is született már egy interjúba oltott ismertető a Geekzen). Ez mindenképpen ügyes húzás egy olyan laptól, ami pontosan az újabb képregényrajzoló és -író generációt, valamint munkájukat szeretné megismertetni a nagyközönséggel.

A magazin lapjain két folytatásos történetet találunk, az egyikben egy sajátos ízű magyar szuperhőssel találkozhatunk az ezernyolcszázas évek végének Budapestjén, mely megfelelően izgalmas és dinamikus, ráadásul egy remekbeszabott kétoldalas panellel adja meg a hangulatot az első késekkel és botokkal vívott akciójelenethez. A második a 5Panels kabaláinak is nevezhető busók kalandjait meséli el, melyben Tűz azt a vizsgafeladatot kapja a Busótanácstól, hogy a képességei használata nélkül kapja el a vendigót a hófödte csúcsokon. A feladat még annál is keményebb dió, mint ahogy gondolja, így hamarosan Zöld, Fagy és Sav is csatlakoznak hozzá, hogy kisegítsék a bajban. Ugyan ez a történet már megjelent a csapat Majd ha fagy! című kiadványában, de abból mindössze pár száz darab készült és ráadásként ezúttal egységesen kiszínezett, átrajzolt, finomított oldalakat kapunk, hiszen ez eredetileg egy érdekes kísérlet volt, melyben pár oldalanként átadták egymásnak a stafétabotot a rajzolók. Mindkét sztori kellemesen szórakoztató, de azért felvetődik a kérdés, hogy pontosan ki a célközönség, hiszen a komolyabb hangvételű, magyar történelembe ágyazott Fekete Holló nem biztos, hogy olyan sikert arat a kisebb gyerekek körében, mint a vicces és aranyos busók botladozásai. Ezenfelül, ha tartják ezt a struktúrát, miszerint két folytatásos sztori kap helyet a lapban, akkor a következő számba beharangozott Szekerce és Szemerce hihetetlen kalandjai arra fogják kényszeríteni az olvasókat, hogy minimum két hónapot várjanak a Fekete Holló folytatására. Feltételezem erre gondoltak az alkotók, így biztosan megvan erre is a megoldásuk.

Az EpicLine nem a 5Panels első kiadványa és ez meg is látszik rajta: profi kivitelezés, tehetséges rajzolók, jól kiválasztott formátum, minden adott hozzá, hogy sikeres legyen, most már csak egy befogadó közönség kell, egy újabb képregényes generáció, amelynek az ízlését talán pont ez a magazin fogja meg- és átformálni. 

Elolvastuk, megkritizáltuk. Most pedig még az EpicLine kiadóját is megfogtuk és ha már ez megtörtént, kissé megsütögettük. Interjú Tálosi Andrással:

Ugyan a te nevedet jó eséllyel ismerik a Geekz olvasói, hiszen a fiatal magyar rajzolókat bemutató sorozatunkban (Mexican Standoff, ha valakinek már nem rémlene) kétszer is adtál nekünk interjút, de azért mégis, az újonnan érkezettek kedvéért, röviden bemutatkoznál nekünk?

Tálosi András vagyok, az EpicLine magazin kiadója, a 5Panels képregényalkotói csoport vezetője, a Magyar Képregényalkotók Kulturális Egyesületének elnöke. De kifejezetten nem szeretem ezeket a címeket használni, mert mindenki azt hiszi, hogy az én érdemem, hogy ott tartok, ahol. Pedig ez egyáltalán nem igaz.

Hogyan jött az EpicLine ötlete és miért pont most rukkoltatok elő vele?

Amikor elkezdtem készülni rá, hogy én leszek a magazin kiadója, önreflexiót tartottam és rá kellett jönnöm, hogy egy ilyen magazin elindítása régóta mélyen eltemetett álmom volt. Soha nem készültem rá tudatosan, hogy egyszer ide juthatok. Mindig csak egy-egy lépést tettem, és valahogy az egész ide csúcsosodott ki. Ez a személyes oldala a történetnek, de ott van a másik oldal, hogy ehhez sok-sok együttható együttállása kellett, amit pedig észre kellett vennem, fel kellett ismernem, majd álmatlan éjszakák után meghozni a döntést, hogy belevágok.

Sokat küzdöttünk vele a 5Panels-en belül, hogy milyen irányba haladjunk tovább, mit kellene tennünk, hogy végre a szerzőis kiadványok köréből kiszakadjunk, vagy legalábbis próbát tegyünk erre. Aztán jött a lehetőség, a mérlegelés és a már említett döntés. Igazságtalan lennék, ha nem említem meg, hogy a Sötét Erők című, rövid életű próbálkozás adta a végső lökést, amin mindannyian felszívtuk magunkat. Tavaly decemberben nekiláttunk a tervezésnek, a szerkesztői döntések folyamatosan születtek, majd végül összeállt a magazin.

A címválasztás elsőre furcsának tűnik, hiszen azt hinnénk, hogy egy magyar szerzőket felvonultató képregénymagazinnak magyar cím dukál. Mi volt ennek a döntésnek a hátterében?

Igen, ezt a szakmabeliektől úton útfélen megkaptuk a bejelentést követően, hogy "hátde miért ez a címe?" "ez a cím egyáltalán nem lesz jó" "én megfontolnám, hogy más címet adok neki" stb. Mindenképp olyan címet akartam adni, ami kifejezi a szerkesztői szándékot: az eddig szokásos egypoénos pároldalas képregények helyett folytatásos, epikus történetek lesznek a kiadványban. A legegyszerűbb, legkifejezőbb választás pedig az EpicLine volt. Nem vagyok az a típus, aki nem fogad meg tanácsokat, de ebben az esetben - épp a negatív visszajelzéseknek köszönhetően - tudtam, hogy jó lesz ez a cím. Mert egyedi, és mert senki nem választaná. Ettől lesz különleges. Amúgy pedig ki ne tudná majd azonnal, amikor meghallja az EpicLine nevet, hogy ez bizony AZ a magazin. Hosszú távon ez számomra sokkal fontosabb, mert az emberek úgyis hamar megszoknak bármit, és ha jó a termék, akkor úgyis az fog dönteni, és nem a név.

Ki a célközönség? A gyerekkönyvkiadás tudomásom szerint jelenleg például nagyon jól megy itthon, de az első szám két története mintha két különböző korosztálynak szólna...

Én alsós koromban már faltam a Pókember, Batman, Superman füzeteket, amik akkor sem voltak már bugyuta (gyerekbarát) sztorik. Mégis élveztem. De ugyanígy szerettem a Mozaikot, Asterixet, Talpraesett Tomot. Mindegyikben megtaláltam azt, amit szerethettem bennük. A Busók és a Fekete Holló látszólag tényleg eltérő komolyságú történet. De ez nem jelenti azt, hogy kevésbé lenne gyerekek számára fogyasztható. Igen, magamból indultam ki, amikor úgy döntöttem, hogy nem csak a cuki-kedves-aranyos busók, hanem egy ízig-vérig magyar hős kalandjai is bekerülnek a kínálatba. Természetesen a 10-14 éves korosztályt céloztuk be, de könnyen lehet, hogy ennél idősebbek (vagy akár fiatalabbak is) megtalálhatják benne a szórakozásukat. Az idősebbek talán azért, mert végre újra gyerekek lehetnek.

Mennyire fog a magazin eladási számaitól függni a jövője? Magyarán: hány szám megjelenése után fogjátok eldönteni, hogy elértétek-e a célkitűzéseiteket és érdemes folytatni ezt az egyébként igen bátor vállalkozást?

Azért az természetes, hogy nincs végtelen keret arra, hogy egy veszteséges magazint bármeddig fenntartsunk. Amíg lehet, én szeretném az újságosoknál tartani, és szerencsére a Lapker nagyon rugalmasan kezel bizonyos feltételeket, tehát van esély arra, hogy hosszú távon polcon maradhasson a magazin. Ha veszteséges lesz, akkor sem a magazin elkaszálásával, vagy a minőség romlásával szeretnék válaszolni a piac helyzetére, inkább alternatív megoldások felé fogok kacsintgatni, hogy mindenki jól járjon. Nincsenek tévképzeteim, tudom, hogy akkor már boldog lehetek, ha legalább a nyomdaköltség árát visszatermeli a magazin és akkor sem az alkotók sem én nem veszítünk semmit (az olvasók meg mindenképp csak nyernek vele). Az első nagy rosta majd decemberben lesz, amikor átlátom már az első két szám fogyását és kiderül, hogy szükséges-e bármiféle változtatás, vagy sem.

Tervezitek-e újra kiadni az EpicLine keretein belül az eddig Képregénybörzén és Képregényfesztiválon mindössze pár százas példányszámban kiadott történeteiteket? Mennyi, kifejezetten a magazinhoz készített címet táraztatok be?

Eleinte az volt a terv, hogy azzal próbálunk majd időt nyerni magunknak, hogy a már kiadott képregényeinket (Deveraux, Theo, Charax, Majd ha fagy!, Gor láncai) fogjuk beletenni a magazinba, és majd másodközlésként a szélesebb olvasóközönség elé tárjuk. De aztán születtek olyan sztoriötletek, amikben sokkal több potenciált láttam, és azt gondoltam, hogy induláskor mindenképp szükséges új anyagot is beletenni a felhozatalba. Így aztán a Busók egy kis fésülés után mondható az egyetlen újraközlésnek, a Gor Láncai és a Charax újraírva, újrarajzolva került be a tervekbe, és kifejezetten a magazin számára a Fekete Holló és a Szekerce és Szemerce hihetetlen kalandjai készült.

Tudom, hogy a magazin oldalain tervezed bemutatni apránként a szerzőgárda tagjait, de azért mondanál pár szót a 5Panels születéséről, jelenéről és jövőjéről?

2008-ban több szerzői képregényes is felütötte a fejét, de a szakmai előrejutás az évek alatt elmaradt. Viszont jó cimboraságok kötődtek a háttérben az alkotók közt, így 2010-ben egy összefogásra hívtam őket. Nagyon hamar kiderült, hogy egy ilyen csapat milyen potenciált rejthet magában, így aztán elkezdtünk közösen gondolkodni, közös kiadványokat készíteni, stb. Mondhatnám, identitásformáló három éven vagyunk túl, aminek szerintem jelenlegi csúcsa lett az EpicLine. A jövő pedig folyamatosan alakul, és most tudnám legkevésbé megmondani, hogy merre is haladunk. Egyelőre minden az EpicLine körül forog, de nem hagyjuk el a kis példányszámú kiadványokat sem, mert fontos, hogy a kevésbé gyakorlott tagoknak is legyen publikációs lehetőség, hogy kaphassanak érdemi kritikát is az olvasóktól.

A kezdeti hazai képregényes fellángolás mostanra alábbhagyott, több kiadó más vizekre evezett, mivel a magyarországi elég kezdetleges képregénykultúra nem teszi igazán rentábilissá az ilyetén jellegű beruházásokat. Egyáltalán lehet-e, érdemes-e gazdasági megfontolásból befektetésként kezelni a képregénykiadást vagy csak szerelemből kezd bele ilyesmibe az ember?

Egyértelmű, hogy szerelemből. Félek, hogy az egész műfaj felélesztése megkésett program a kultúrmisszió területén, de a vegetatív állapotban tartás is több, mintha lemondanánk róla. Aztán ki tudja, lehet, hogy egyszer majd sikerül valami kirobbanó eredményre jutni, de ahhoz nagyon hosszú távban kell gondolkodni, és nagyon szerelmesnek kell lenni (és kitartani ebben a szerelemben), hogy bármi változás történhessen. Ez talán elkeserítően hangzott, de ha meg sem próbáljuk, akkor biztosan nem lesz semmi. Ez volt az a gondolat, ami miatt aztán a magazin indítása mellett döntöttem.

A piacon jelen lévő képregénykiadók szerény száma vajon hátráltatja, vagy éppenséggel segíti az EpicLine helyzetét?

Franciaországban vagy Olaszországban akkor kezdett a hazai készítésű képregény virágozni és egyre elfogadottabbá válni, amikor a II. világháború után megszűntek náluk az import kiadványok. A műfajra volt kereslet ráadásul ezt a keresletet ki tudták elégíteni minőségi anyagokkal, aminek következtében ma ott tartanak, ahol. Ha így nézem, mindenképp kedvez az EpicLine-nak, hogy nincs túl sok riválisa az újságosok polcain. Ugyanakkor ez nem verseny (hogyan is tudnánk versenyezni egy Pókemberrel?), arról már régen lekéstünk. Viszont ahhoz, hogy a kiéhezett keménymag nyisson a magyar alkotók munkái felé is, ez a legkedvezőbb piaci állapot. Még akkor is ezt mondom, ha veszteséges lesz a kiadvány…

Elképzelhetőnek tartod, hogy 5Panels-en kívüli alkotókat is bevontok a munkába?

Semmi sem kizárt, de mivel csapat vagyunk, azt hiszem, annak, aki be akar kerülni a magazinba, nem szabad elzárkóznia tőlünk. Nekünk pedig meg kell őt ismerni, így a 5Panels-hez történő kötődés alapvetően meghatározza a magazinban való közreműködést is. Egyszerűbben: a lehetőség a 5Panels tagok számára adott. De ez egyben felszólítás is, hogy aki szeretne benne részt venni, bátran jelentkezzen a csapatba, és ki tudja…

Ha minden az elképzelésednek/elképzeléseiteknek megfelelően alakul, egy ideális világban milyen jövőt látsz az EpicLine számára? Más szóval: mik a legmerészebb terveitek?

Sok-sok évfolyam alatt egy világszintű magazinná fejlődés, és hogy évek múlva visszatekintve azt mondhassák majd, az EpicLine nélkül nem tartana ott a magyar képregény, ahol. Én személy szerint pedig beérem azzal is, ha egyáltalán emlékeznek majd a nevemre. Persze jó emlékkel. 

Heten vannak már a Horror Cselendzsek, mint a bélontó, fejlevágó gonoszok. Ha jó geekekként hajlandóak vagytok egy hónapig mellőzni szociális kapcsolataitokat (ez nem lehet túl nehéz, nem mintha lennének olyanok), és csak arra koncentráltok, hogy minél több véres, lucskos, fosatós rémfilmet nézzetek meg hó végéig, ti lehettek az új Horror Szupergeekek. Na, jó, nem ti, csak egyikőtök. De ő nagyon, olyannyira, hogy jövő helovínig mind előtte fogunk hajlongani virtuálisan.

Hogy legyen egy kis meglepetés, idén a szabályok… változatlanok! Október 31-e éjfélig annyi horrorfilmet kell megnéznetek, amennyit csak elbírtok ép vagy elment ésszel, és mindegyikről ide kell firkálnotok egy legalább pár mondatos összefoglalót a kommentek közé. A lelkiismereti alapon működő horrornéző-maraton királya… egy évig a horronéző-maraton királya lesz! Hajrá!

(Itt saját felelősségre szemrevételezhetők a korábbi évek Cselendzsei.)

Tudom mire gondolnak, és igazuk van: ki a túrót érdekel egy 1980-ban készült kém-komédia, amit akkor sem és most sem nézett senki? Van benne mondjuk véres kínzásjelenet? Nincs. A legkomolyabb erőszak akkor történik, amikor Walter Matthau betömi Sam Waterston száját a nyakkendőjével és egy szivaccsal. Van benne akkor cici? Nyilván, de látni egyet sem fogunk. Akkor van benne legalább egy nyamvadt robbantás? Igen, de csak a végén, és az is csak akkorka, hogy Michael Bay azonnal elunná magát rajta. Jó, jó, és autós üldözés? Jó érzékkel talán másfél, és az sem tart két percnél tovább. És tele van klasszikus zenével. És a legintenzívebb jelenetben két ember ül egymással szemben egy asztalnál. Joggal merülhet fel a kérdés a Kedves Olvasóban akkor, hogy 1. mégis mit akarok ezzel a filmmel, ami nyilvánvalóan nem egy obskúrus Poliziesco vagy zombihorror - hiszen tele van A listás színészekkel és nem Roger Corman rakatta össze egy viskóban valahol Fresno-Alsón hanem Ronald Neame (Az Odessza ügyirat, az eredeti Poszeidon katasztrófa és a meglehetősen ambivalens emlékű Meteor), 2. főleg a Geekblogon és nem mondjuk a Tíz Film Amit Még Meg Kell Nézned A Nyugdíjasotthonban, Ha Már Minden Mást Láttál pont blog pont hu-n.

Megmondom mit akarok: noha szinte minden ellene szól, a Hopscotch (magyar forgalmazási címe: Ipi-apacs) izgalmasabb thriller mint a Bourne hagyaték, viccesebb mint Hollywood teljes idei vígjáték-termése (ez mondjuk nem akkora teljesítmény), és legalább olyan elgondolkodtató mint az Argó akció. Menjünk vissza a hetvenes évekbe és nézzünk jól szét a kémthrillerek között. Mit látunk? Paranoia, mindenki áruló, ráadásul az egész rendszer ellenünk van, teljesen mindegy hogy melyik oldalon állunk - talán a szovjetek egy picit kevésbé vonzóak mint a CIA, úgyhogy marad az a lehetőség, hogy azt tesszük amit igaznak vélünk. Ha valaki olvasta a film regényeredetijét (márpedig ki olvasta volna), akkor nem véletlenül juthatott eszébe A keselyű három napja vagy mondjuk Az elnök emberei - fiatalabbaknak: ez nem Aaron Sorkin fantázia-elnökös, amúgy kiváló sorozata, hanem a szerencsétlen magyar címadási hagyományoknak áldozatul esett All The President's Men. Amikor azonban arra került a sor, hogy a Hopscotch-ból film készüljön, a hetvenes évek már az utolsókat rúgta. A fáradt pasztellszínekbe és általános letargiába pedig éppen Ronald Reagan készül egy utolsót rúgni, mielőtt beköszönnek az Újromantikusok. Úgyhogy az adaptáció inkább más irányba indult: mi van akkor ha a főhős nem reszket az életéért, hanem pont ellenkezőleg: ő szórakozik a legjobban a hajszán.

Miles Kendig (Walter Matthau), a korosodó CIA ügynök éppen az Octoberfesten kapcsol le egy kisebb KGB sejtet, amikor is összefut szovjet kollégájával, a Casablancát legalább százszor látott Yaskovval (Herbert Lom). Rövid párbeszéd következik - "És mi van, ha elfutok?" "Te futsz, én üldözlek? Olyanok lennénk mint Stan és Pan" "Mint két bohóc" - két egyenrangú ellenfél között, majd Yaskov átadja a mikrofilmet, cserébe Kendig futni hagyja Yaskovot. Az egész valószínűtlenül békés noha a hidegháború éppen forrásponthoz közelít. Megint. Mindenesetre Kendig újonnan kinevezett főnöke, Myerson (Ned Beatty) nem örül, sőt: az egész életét a terepen töltő veterán ügynököt áthelyezi a nyilvántartóba. Kendig ekkor azt teszi, amire Jason Bourne soha nem gondolt eddigi élete során: megsemmisíti a saját aktáját, majd felszáll az első Saltzburgba tartó gépre hogy inkább Isobellel (Glenda Jackson) töltse hátralévő éveit. Azonban nem tud tétlenül ülni, beleöregedni a saját korába, így keringőre hívja a világ titkosszolgálatait: elkezdi megírni az emlékiratait, majd fejezetenként kezdi el postázni az illető szervezeteknek.

Nem éppen a legfalrengetőbb alapfelállás: a nyugdíjas James Bond utolsó dobása, hogy leleplezze a CIA és a KGB legmocskosabb titkait, amikből mi csak címszavakat kapunk, de már azok is éppen elegek ahhoz, hogy elgondolkodjunk. A hetvenes évek paranoiája itt igazolódik be, a kormány mindenütt a világon embereket öl, fizet le, manipulál gátlástalanul. Ned Beatty ráadásul ennek a "mocskos trükkök ügyosztálynak" volt régen a főnöke, ez a gátlástalan, lefelé taposó-felfelé nyaló, magát kemény republinak mutató pöttöm kis közszolga, akinek a kezébe soha nem lett volna szabad több hatalmat adni, mint mondjuk az iratkapcsok rendezgetése. Mondanom sem kell szállítja is a fantasztikus egysorosokat, főleg amikor az FBI pont az ő hétvégi házát "kibérelő" Kendiget próbálja meg szitává lőni, miközben csak a ház eladási árát csökkentik. Azok a jelenetek, ahol Kendig az őt nem minden ellenkezés nélkül támogató Isobellel beszél telefonon, igencsak megmosolyogtatók - nem egészen húsz évvel ezelőttig még tényleg így kellett telefonálni kontinenseken át. A preinternet adta lehetőség pedig, hogy Matthau mindig legalább egy lépéssel járjon a többiek előtt. Miközben szól Mozart, Rossini, Verdi és még aki előfordul a XVIII-XIX. század környékén. Hány filmet tudnánk mondani, amiben egy helikopteres-repülős üldözés tökéletesen festődik alá a Kerubin áriájával a Figaro házasságából? Vagy amiben Matthau átgördül a svájci határon, miközben a Sevillai borbély áriáját énekli? Tudom, nem hangzik vonzóan, de bízzanak bennem, működik.

Ráadásul van egy csomó apróság amit szeretni lehet. Itt van mindjárt a Matthau család, hiszen hősünk csak úgy vállalta a szerepet - meg a rövid forgatást az akkori NSZK-ban - ha fiát, Davidet Sam Waterston mellé teszik CIA-ügynöknek, a lánya pedig pilótát játszhat. A már említett Sam Waterston talán ma már különösnek hathat fiatalon, de remekül hozza az ide-oda repülgetésben megfáradt ügynököt, Kendig neveltjét, aki legalább annyira humánus mint mentora. Herbert Lom visszafogott játéka nagyszerűen húzza alá Ned Beatty robbanásig feszült, vörös arcát, Glenda Jacksonnál pedig senki sem képes bájosabban mondani azt a szót, hogy 'gettó'. Érdekesség: az összes inkompetens CIA ügynököt kémregény-írókról nevezték el.

Összességében kapunk egy lassúnak tűnő, mai szemmel talán unalmasnak nevezhető kém-thriller-vígjátékot anélkül, hogy önparódiává válna. Minden poén mögött ugyanis ott a fájdalmas igazság, miszerint ilyen és ehhez hasonló kisszerű hivatalnok-egerek döntenek fontos kérdésekben, nem csoda hogy minden el van b… rontva. Ugyanakkor, ha úgy vesszük, igazi jutalomjáték ez egy, az életét a terepen töltő ügynök számára, egy utolsó nagy buli, amiben az egész világ van ellenünk. És a Jackson-Matthau páros ugyancsak jól működik, két egyenrangú fél életük második felében sejtetett, de kalandosnak tűnő előélet után végre összejönnek, hogy kézen fogva andalogjanak el a naplementébe valahová Dél-Franciaország irányába. Tudom, hogy sokan nincsenek oda a klasszikus zenéért, de garantálom hgy az Ipi-apacs megtekintése után csak ráfanyalodnak egy D-moll Rondo-ra.

Az utóbbi években minden író és rendező, aki hinni akarja magát valakinek, szanaszéttörik az igyekezettől, hogy olyan fogást találjon az új virágkorát (illetve, inkább: divatját… igen, jobb ez így) élő zombizsáneren, amilyet előtte még senki. Valami új megközelítés, valami új csavar, valami új gimmick, amitől az agyoncsócsált, félholtan csoszogó „shoot ’em in the head” filmek ismét frissnek tűnnek. Nincs jó hírem a számukra: a spanyol Jorge Grau már 1974-ben, még az egész zombihisztéria teljes kapacitásba kapcsolása előtt, azaz Az élőhalottak éjszakáján már túl, de még a Holtak hajnalán innen, megcsinálta a legötletesebb zombifilm-variációt. Ez a Let Sleeping Corpses Lie (Non si deve profanare il sonno dei morti), ami ismert Don’t Open the Window, The Living Dead at Manchaster Morgue (a film Manchesternek még csak a közelében sem játszódik), Do Not Speak Ill of the Dead és egy rakás másik címen is, amiknek felsorolása kitenné a cikk hosszának felét.

Két fiatal, az ütnivalóan arrogáns George és a félénk nádszál, Edna egy aprócska balesetnek köszönhetően keverednek egymás társaságába, és a vidéki Anglia egy idilli szegletébe, ahová a lány azért megy, hogy segítsen leszokni nővérének, Katie-nek a kábítószerről. Megérkezésük után nem sokkal Ednát megtámadja egy vörös szemű, ápolatlan, hörgő és nem kedves ember(szerűség), de mivel az atrocitásnak nincs szemtanúja, senki nem hisz neki. Mikor aztán Katie-t menekülve, a férjét pedig holtan találják, a helyi rendőri erők, élükön az öreg, konzervatív felügyelővel, barátságtalanul rákönyökölnek a hippi párocskára. Mire George felfedezi, hogy a zombik létezéséért egy mezőgazdasági gépezet a felelős, ami sugárzással hivatott kiirtani a terményt veszélyeztető kártevőket, de ami apró mellékhatásként feltámasztja a nemrég elhunytakat (akiknek az idegrendszere még nem teljesen halott), már jó néhány friss hulla termelődött a környéken.

Könnyű a filmre Az élőhalottak éjszakája egy rip-offjaként tekinteni, és nem pusztán azért, mert Romero műfajgenezise nélkül nyilvánvalóan nem létezne. A kisszámú, vidéki helyszínektől (temető!) a társadalmi kommentáron, a korszak szatíráján át egészen a vércinikus befejezésig, a Let Sleeping Corpses Lie hűen jár mesterelődje nyomdokain. De vannak lényegi különbségek is a két film közt, és ezek azok, amik miatt Grau horrora, még ha közel sem egyértelműen és hivatkozási alapként, de fennmaradt. Az alapvető differencia a zombulás oka, amivel a zsáner jellemezően egyébként sem szokott foglalkozni, mert nem az a célja – ha csak véres hullatrancsír akar lenni, akkor azért nem, ha társadalmi vádbeszéd, akkor meg azért nem. De a Let Sleeping Corpses Lie-ban a holtak feltámadása konkrétan, és nem átvitt értelemben része a társadalmi vádbeszédnek.

A nyitójelenetben még egy nagyvárosban vagyunk, ahol a sűrű forgalomban az emberek arcuk elé tekert kendőkkel járnak-kelnek, a kamera elidőzik az aszfalton fekvő madártetemen, az út menti szeméthalmokon, a gyárkéményeken és autó kipufogókon – versus zöld domboldalak és fiatal, békejelet mutató lány, aki egy szál punciban szalad át az úttesten. A természet és az azt rongáló modern világ kontrasztja egyértelmű, és a tematikát Grau továbbviszi George technológiára zsigerből fújó karakterében; nem is beszélve a zombigyártó mezőgazdasági szupergépről. Plusz a végig tűpontos operatőri munka is türközi a környezettudatos motívumot, ahogy Az élőhalottak éjszakájának sötét, komor, fekete-fehér képi világát helyettesítő vidéki, tiszta zöldes-barnás idill a sztori előrehaladtával ködös, ijesztő bukolikus rémálomba fordul.

A zombik maguk lassúak, de rohadt erősek, eszközöket használnak (az egyik legjobb jelenetben egy hatalmas kereszttel törik be a kripta ajtaját, ami mögött a főszereplők elbarikádozták magukat), végig vérfagyasztóan monoton hangon hörögnek, és a tűzön kívül semmi, még a fejlövés sem hatja meg őket – ráadásul nem csak azért ölik az élőket, hogy megegyék őket, hanem azért is, mert a vérükkel további halottakat tudnak feltámasztani. Az ámokfutásukat kísérő gore mennyisége nem kirívóan nagy, viszont amikor van, akkor jóval felkavaróbb és kegyetlenebb az átlagnál – ld. az éjszaki nővér mellének leszakítását. A lassan építkező, atmoszférikus film kórházas fináléja egyébként a láthatóan alacsony költségvetés ellenére is a ’70-es évek egyik brutális erejű, sötét, vérpancsolós horrofestje.

Végül mégsem a zombik lesznek George és Edna legnagyobb problémája, hanem az autoritás. A Let Sleeping Corpses Lie egy igencsak egyértelmű kiállás a ’70-es évek fiatalsága mellett, a kultúrájukra ferde szemmel néző konzervatívokkal szemben. A helyi rendőrfelügyelő a megtestesítője mindannak az agressziónak, keményfejűségnek, hatalomnak és maradiságnak, amit a hippik elvetnek: elég egy pillantást vetnie George „hosszú hajára és buzis öltözékére”, és legszívesebben már lőné is halomra, Katie drogfüggősége csak a róluk alkotott, számára kényelmes képbe tökéletesen illeszkedő plusz. (George egyébként valószínűleg tényleg meleg – a film ugyan nem mondja ki nyíltan (1974!!), de a karakter viselkedése finoman szólva gyanús, ráadásul az elmélet szépen illik Az élőhalottak éjszakája (fekete főhős) analógiába, úgyhogy miért ne tartanék ki mellette.) Természetes, hogy CSAK George és Edna lehetnek a felelősek a környéken elszabaduló gyilkosságsorozatért – nyilván sátánisták a kis szarháziak. Nem csoda, hogy az ostoba, gyűlölködő felügyelő úgy hal meg, ahogy élt, vagyis ignoránsan, bár addigra már kevesen vannak talpon, hogy a több mint költői igazságszolgáltatásnak szemtanúi legyenek: „Jó lenne, ha a holtak tényleg fel tudnának támadni, te rohadék, akkor újra megölhetnélek.” Ez a fickó sem hallotta még, hogy „vigyázz, mit kívánsz”.

Walter White mindig is Heisenberg volt. Szépen fel volt öltözve nyárspolgárnak, játszotta a szerepét, amit a társadalom megkívánt tőle, alkalmazkodott, elvegyült. Mert Heisenberg hideg, számító – és óvatos. Nem utolsósorban pedig, briliáns. Megvolt a helye a világban a feleségével, a fiával és az éppen születendő lányával, a tanári állásával és a mellékkeresetével. Nem volt tökéletes felállás, persze, messze nem. De biztonságos volt, és ő beleszokott. Felesleges lett volna kockáztatni. Olyan jól játszotta a szerepét, hogy még autómosós főnökének megalázó bánásmódját is elviselte. Már el is felejtette, hogy Walter White csak egy álca, amit gyerekkorától viselt, amit ráhúzott a szülői nevelés és a társadalmi konvenció. Heisenberg nyilván többet akart volna, de nem volt rá oka, hogy veszélyeztesse mindazt, amit addig elért. Aztán jött a rák. (Spoilerek jönnek.)

A második évad tizedik epizódjának (Over) zárójelenete volt Heisenberg ébredése. A szupermarketben észrevesz egy suhanc vevőt, akinek a kosara tele van metamfetamin főzéséhez szükséges cuccokkal. Reakciója még bűnözőként is illedelmes, betanított nyárspolgárhoz méltó: figyelmezteti az illetőt, hogy rossz anyagokat vett, és különben sem kellene mindent egy helyen vásárolnia, mert az gyanút kelt. A suhanc megijed, lelép, Walter White pedig beáll a sorba a pénztárnál, és csak mered maga elé. Az arckifejezése, a tekintete megváltozik. Akkor jön rá, hogy szinte elfelejtette, ki is ő valójában, hogy instant drogfőzdés tanácsadása röhejes és képtelen, hogy évtizedek óta álarcot hord, amit most már ideje levetnie. És utánamegy a suhancnak. All hail Heisenberg.

Évek óta mondogatják, hogy az igazán jó, érdekes és eredeti amerikai drámák már nem a szélesvásznakon, hanem a tévéképernyőkön játszódnak le, elsősorban a kábelcsatornáknak köszönhetően. Az úttörő az HBO volt, főleg a Maffiózókkal, de az olyan címekkel, mint a 24 vagy a Lost, az országos csatornák is kivették a részüket a tévé nívójának növeléséből. Egy sorozat a puszta szerkezetéből adódóan olyan lehetőségeket aknázhat ki (mint a hosszú távú, aprólékos karakterdráma, ha már Walter White-nál tartunk), amilyenekre egy mozi- vagy akár tévéfilm eredendően nem képes. Mégis, a Breaking Bad az első darabja a 2000-es évekkel beköszöntött szériaparadicsomnak, ami ezeket a lehetőségeket mindenki mást megszégyenítő tökéletességgel, hibátlanul, végig következetesen és precízen aknázta ki.

Ez nem a többi nagynevű széria becsmérlése: ami a formátum előnye, az egyben a hátránya is. 5-7 éven át hozni egy stabil minőséget, több szezon után is megadni a nézőnek mindazt, amit már megszokott, és lehetőleg hozzátenni valami újat, pokoli nehéz. Még a jobb sorozatok is hajlamosak kifáradni, ismételni magukat, vagy akár mélyrepülésbe kezdeni, és méltatlanul zárni egy hosszú pályafutást (Dexter-rajongók?). Hogy mást ne mondjak, A drótnak és a Shieldnek is megvoltak a maga kisebb hullámvölgyei, egyenetlenségei, pedig ezek nem kispályás címek. A Breaking Bad viszont, noha az első évaddal Vince Gilligan még láthatóan kereste a megfelelő hangot (az arra jellemző fekete humor később szinte teljesen kikopott a sorozatból), mindig egyenletes volt, üresjáratok, képtelen fordulatok és öncélú divatmegoldások nélkül vitte végig a koncepcióját.

Walter White útjának, gengszterpályájának íve klasszikus – felemelkedés, siker, bukás (már amennyire, de erre még visszatérünk) –, de egy markáns XXI. századi csavarral. A kis cézár, a sebhelyesarcú és társaik jellemzően vagy bevándorlók voltak, akik megelégelték, hogy szarban dagonyáznak az ígéret földjén, vagy háborús veteránok, akiket trauma és a normál életbe való visszailleszkedés képtelensége gyötört. A Breaking Badben azonban a közellenség nem kívülről jön, hanem Amerika melegágyából, a kerti törpék, mosolyogva integető szomszédok és úszómedencés házak világából. A közellenség egy közülünk.

Ez Gilligan legnagyobb bravúrja: rávett minket, hogy összeszorított fogakkal szurkoljunk egy rosszfiúnak. Igaz, kezdetben mi magunk sem voltunk hajlandóak elfogadni, hogy rosszfiú: Walt áldozatszerepe az első évadban olyan lesújtó volt, hogy eszünkbe sem jutott megkérdőjelezni a döntéseit. Anyagi biztonságot akart teremteni a családjának, nívós iskoláztatást a gyerekeinek, hátra akart hagyni valamit, ami több egy szép emléknél, valamit, ami számít abban a kegyetlen és mocskos materiális életben, aminek szabályai mindnyájunkra rá vannak kényszerítve. Egy férfi, aki a halál torkában mindent megtesz a szeretteiért – ki ne érzett volna együtt vele?

Csakhogy ez már egy új szituáció volt, és az álca, Walter White nem volt elég hozzá – ezért előlépett Heisenberg. Aki kételkedne benne, hogy a kémiatanár volt az álca, és nem a kalapos kopasz, az nézzen meg csak egyetlen tetszőleges jelenetet a sok közül, amiben a főhős az aljasságait leleplező feleségét, Skylert, vagy a helyzetük miatt egyre frusztráltabb társát, Jesse-t igyekszik nyugtatgatni. A felszín: csupa nyájas, barátságos, tanárattitűdös racionalitás. Ami mögötte van: jéghideg, számító manipuláció. Heisenberg a Mr. White-alteregó társadalmi státuszát, közösségi megbecsülését használta, hogy érvényesítse az érdekeit – a hanghordozása, a gesztusai csöpögtek a jószándékú, okító türelemtől, minden rezdülése azt sugallta, a te érdekedben cselekszem, érted vagyok. Briliáns hazugság. Sokkal hatásosabb, kifinomultabb (és pusztítóbb) módszer, mint a fegyverrel, fenyegetéssel motiválás.

De Heisenberg ébredésével eltűnt a maszk visszafogottsága, alázatossága, szerénysége is. Heisenberg érvényesíti az akaratát otthon, az üzletben, mindenhol, ésszel, erővel, fortéllyal, kerül, amibe kerül. Heisenberg nem alkuszik meg, nem hátrál meg, Heisenberggel senki nem baszakodhat. Mint a gengsztertörténetekben általában, ő is saját arroganciája, kapzsisága, büszkesége miatt bukik el. Mert nincs olyan, hogy „elég”, ennek a szónak ebben a világban nincs értelme. A főhős egy darabig hitegethet mindenkit, még saját magát is, hogy az egészet a családja érdekében csinálja, és ez eleinte talán így is volt – bár valószínűleg már akkor is csak részben. Heisenberg végre okot, pontosabban, ürügyet talált a kitörésre, a családját használta fel, hogy az lehessen, aki mélyen belül mindig is lenni akart.

A fináléban végre elismeri. Belenéz Skyler szemébe, aki letört, fáradt, illúzióit vesztett, halálosan unja a süket dumát, és azt mondja neki: „I did it for me.” Ötévnyi manipulatív bullshitet, a röhejesség határát súroló racionalitást, profin felépített, masszív érvrendszert söpör el egyetlen halk, rövid mondat. Azért tette, mert jó volt, mert élvezte, mert végre érezte, hogy kurvára ÉL. Milyen szerencse, hogy ott volt neki egy feleség és két gyerek, akikkel ezt igazolni tudta. És mégsem ez az a pillanat, amikor végleg elhagyjuk, és meggyűlöljük őt, nem – épp ellenkezőleg. Mert mi mindezt eddig is tudtuk, az újdonság nem az, amit mond, az újdonság a tény maga, hogy kimondja. Itt kezdődik Heisenberg megváltása.

Azzal, hogy beismeri, saját magáért főzött metamfetamint, és vált a helyi alvilág kulcsfigurájává, illetve azzal, hogy nem próbálja többé meggyőzni igazáról a feleségét, nem akarja elfogadtatni magát a fiával, és nem számít neki, hogy sosem fogják tudni, a közel 10 millió dollár, ami hamarosan az ölükbe pottyan, tőle származik, levetkőzi arroganciáját és büszkeségét. Később, amikor, és erre nincs jobb kifejezés, Isten haragjaként csap le Hank gyilkosaira, pénze ellopóira és Jesse elrablóira, levetkőzi a kapzsiságát is. Hogy saját briliáns tervének előre nem látható mellékhatása okozza a vesztét, egyrészt afféle költői igazság, másrészt a sorozat egészének méltó tematikai eleme (az egész Breaking Bad a tökéletes tervek kisiklásáról szól), de a legfontosabb az, hogy Heisenberg hősként távozik.

Végig azt hazudta, hogy a családja érdekében lépett a bűn útjára, ezért gázolt át hullákon, életeken, mindenen, ami az útjába került. A végén eljut oda, hogy hazugságából igazság lesz. Ekkor már nem érdeklik többé a milliódolláros hordók, már tényleg csak az számít neki, hogy biztonságban tudja a családját, hogy a lehetőségét is kiirtsa minden veszélynek, ami a jövőben az ő tevékenysége miatt érhetné őket. Nem érdekli, hogy senki nem fogja szeretni és hősnek tartani érte, ez már végre nem póz, nem számítás, nem manipuláció. Ez egy férfi keresztes háborúja, hogy jóvátegye a hibáit akár az élete árán is. Már az Ozymandias című epizódban is erről szólt az a jelenet, amiben a főhős a filmtörténet valószínűleg legkatartikusabb telefonbeszélgetésével mossa tisztára a feleségét a rendőrség előtt.

Gilligan fináléja attól olyan zseniális, hogy nincs benne semmi meglepő. Nem parádézik semmiféle gimmickkel, nem ránt elő a seggéből egy „na, hitted volna?” fordulatot, nem parasztot jött vakítani – csak szépen lezárja a sztorit, úgy, ahogy azt le kell zárni, logikusan, katartikusan, természetesen, a karakterek ívét tartva szem előtt. Ezt hívják érett történetmesélésnek. És a legszebb az egészben? Heisenberg győz. Nem azzal, hogy eltakarítja a mocskot, ami mindig ott ólálkodna a szerettei környékén, és nem is azzal, hogy megmenti Jesse-t. Hanem azzal, hogy eléri a célját, ami már nem csak ürügy, hanem őszinte, önzetlen, emberi és szívből jövő: a családja meg fogja kapni a pénzt, a jövőjük biztosítva van.

Győzelme messze nem minden áldozat nélküli, de attól még győzelem, ráadásul morálisan az. A Breaking Bad nem bukástörténet, hanem megváltástörténet. Mert Walter White mindig Heisenberg volt, mindig kis cézár és sebhelyesarcú volt, de a végén, amikor igazán számított, túllépett rajta, hogy az legyen.

Valami történt Jacob Singerrel Vietnamban. 

Valóságának riasztó volta lassan a legszörnyűbb rémálmokéval vetekszik: mocskos, sötét metróalagutakban, elhagyatott utcákon, szennyes sikátorokban arctalan démonok veszik üldözőbe, gyönyörű barátnője mintha nem egészen az lenne, mint akinek ő hinni szeretné, sőt, Jacob egyre biztosabb benne: élete korántsem az, aminek mutatja magát. Szürreális, vérfagyasztó látomások gyötrik, gyaníthatóan alattomos összeesküvés folyik ellene, úgy érzi, környezetének látszólag jóindulatú tagjai titokban azon munkálkodnak, hogy fokozatosan az őrületbe kergessék. Állapota napról napra kétségbeejtőbb, súlyos lázrohamokat produkál, egy bajtársa megmagyarázhatatlan halála után pedig nyilvánvalóvá válik, hogy a dzsungelben a legrosszabb dolog nem az ellenség egyenruháját viselte. Jacob Singer a végsőkig küzd, hogy véget vessen szenvedéseinek.

Ez az egyetlen, amit még megtehet.

A helyrehozhatatlan károkról, melyeket a vietnami háború eszement borzalmai okoztak a fronton gyakran kábítószermámorban gyilkoló, esetenként korántsem harcra termett katonák lelkében, már Travis Bickle, vagy Kurtz ezredes is kimerítő látleletet nyújtott, a mészárszékről hazatérő katonák beilleszkedési nehézségeiről pedig mindenki értesülhetett egy bizonyos John Rambo dühödt tolmácsolásában. A Jákob lajtorjája nem kevesebbet állít, minthogy Vietnam maga a Pokol. A szó minden értelmében. 

Rögtön a nyitójelenet vérgőzős tűzharca a (nem véletlenül) láthatatlan ellenséggel brutális erővel ráncigálja a nézőt Singer fejébe, és aztán csak azért engedi néhány idilli álom(?)jelenet erejéig fellélegezni, hogy a következő rémisztő sokkeffekt még elementárisabb erővel taglózza le. Jacob (és a néző) sehol, egy pillanatra sincs biztonságban: egy felhőtlen, jókedvű séta, az idős irattáros hölggyel való beszélgetés, vagy akár egy ártalmatlan házibuli is minden figyelmeztetés nélkül válthat vérfagyasztó, agyzsibbasztó horrorba, még a Télapó is fenyegetést jelent (de tényleg), ami pedig a kórházi jelenetben történik, sarokba hajított lemetélt testrészekkel és nyáladzó, elkárhozott elmebetegekkel, az egy fiktív, betiltott Nine Inch Nails videoklipnek is becsületére válna. A képi világ barnás-szürkés árnyalatai sűrű, szinte tapinthatóan nyomasztó atmoszférát teremtenek, az utcák, a belső terek egyaránt kellemetlen érzeteket keltenek, minden koszos, taszító, elhasznált: bármibe le merném fogadni, hogy ez David Fincher egyik kedvenc filmje. A démonok szerepeltetése minden esetben ötletesen kerül megvalósításra: annak köszönhetően, hogy csak részletek (egy felcsapódó szárny, csattogó fogsor, egy nyálkás csáp, egy... nem tudom, mi, de nagyon undorító) látszanak belőlük, sokkal félelmetesebbek, mintha teljes valójukban megjelennének. Pluszpontot ér a maszkok minősége, a sikamlós, csupasz hús felkavaró látványa, és az, hogy a lehető legfurcsább dolgokkal hozzák ránk a frászt: ha ideírom, hogy egy nagyon izmos ember mozdulatlanul áll, miközben a feje vadul, követhetetlen sebességgel rángatódzik, legfeljebb értetlenül összeráncolod a homlokod, de ha láttad a filmet, tudod, mennyire félelmetes.

A Jákob lajtorjája ezen erényeivel együtt mégis inkább azért kiemelkedő élmény, mert nem pusztán horrorfilm: vérmocskos megváltástörténet, szürrealisztikus belső utazás. A cinizmus teljes mértékben hiányzik belőle, hősének szenvedéseit nem bűnös élvezetként figyeljük, várva, mikor kerül még rettenetesebb szituációkba, inkább teljes együttérzéssel szorítunk neki, vele együtt merülünk alá az egyre borzalmasabb bugyrokba. Tim Robbins éppen ezért tökéletes választás a címszerepre: karaktere eleve végtelenül rokonszenves, ráadásul látható elhivatottsággal játszik, okkal számítva szimpátiánkra. Barátnője szerepében a gyönyörű Elizabeth Peña domborít emlékezeteset, egyszerre tud ellenállhatatlanul szexi és csábító, valamint nyugtalanítóan fenyegető lenni. Egy hangsúlyos mellékszerepben feltűnik Macaulay Culkin, valamint itt van még Ving Rhames és Eriq La Salle, az igazán szemfülesek pedig a zseniális Tenacius D oszlopos tagját, Kyle Gass-t is kiszúrhatják. 

Adrian Lyne (igen, tudom, Flashdance, de ez ne tántorítson el senkit) filmje máig hatásos, pedig rendkívül egyszerű elemekből építkezik. A vallási szimbólumokat ízlésesen, mértékkel alkalmazza, a bibliai utalások feltűnőek, de nem zavarók, erőltetettek vagy bugyuták. Szájbarágós magyarázkodás helyett engedi, hogy a néző maga találjon rá a történet megoldására, ami könnyedén kikövetkeztethető ugyan, mégis élvezet megfejteni, sőt, a film akkor is rendkívül felkavaró, ha ismerjük a végét. Ritka bravúr, hogy egy tulajdonképpen könnyfakasztónak is nevezhető befejezés ne csússzon óhatatlanul tömény giccsbe, de itt kapunk egy olyan záróképet, aminek tükrében a vég felemelő ugyan, de korántsem boldog.  

A Jákob lajtorjája ékes bizonyítéka annak, hogy nem is olyan régen még nem volt képtelen gondolat ötletességet, minőséget, műfaji játékosságot, erőteljes drámaiságot és bátor kísérletezést várni egy hollywoodi stúdiófilmtől. 

• Az Agents of SHIELD-hype közepette a DC és a Fox bejelentették, hogy tévésorozatot készítenek a fiatal James Gordonról GOTHAM címen - Batman maga nem, de néhány híres ellensége felbukkanhat majd a szériában.
• Lehet, hogy a DC évek óta csak töketlenkedik a mozifilmek terén, főleg a Marvelhez képest, de tévés fronton nem vacakolnak. A GOTHAM után most bejelentették, hogy a CONSTANTINE-ból is sorozatot csinálnak az NBC-nél. Az írók és producerek David S. Goyer és Daniel Cerone (A mentalista) lesznek.

• Bryan Singer CREATURE AT BAY címen tévésorozatot tervez a SyFynál, ami nagyjából arról szólna, amiről a Pacific Rim első pár perce: nyakunkon a kaijuk!
• GRAND THEFT AUTO V: egymilliárd dollár három nap alatt. A Call of Duty: Black Ops II rekordját döntötte meg, ami ugyanezt az összeget 15 nap alatt hozta. De nem csak a játékok, hanem az egész szórakoztatóipar területén egyedülálló ez a teljesítmény. Hollywood elképedve figyel.
• POSZTER - Heimdall és Malekith a THOR: THE DARK WORLD új poszterein. /// Új, mindenrajtavan poszter az ENDER'S GAME-hez.
• TRAILER - ENDER'S GAME tévéspot: sajnos egyre inkább úgy néz ki az egész, mint egy tipikus sci-fi akciófilm. /// FIRESTORM trailer: Andy Lau szarrá lövi Hong Kongot. /// Jude Law DOM HEMINGWAY című gengszterkomédiája pofátlanul nagy szórakozásnak tűnik. /// Bazijó előzetes a BONNIE & CLYDE-hoz, a Historyn decemberben műsorra kerülő, kétrészes tévéfilmhez Emilie Hirsch-sel, Holly Hunterrel és William Hurttel. /// Rövid, de nagyszerű trailer Frank Darabont noir sorozatához, a MOB CITYhez. /// "You hit like a vegetarian." Stallone és Schwarzenegger egymásnak esnek az ESCAPE PLANben.           
• KÉP - Először úgy volt, hogy Kurt Russell benne lesz a HALÁLOS IRAMBAN 7-ben, aztán úgy volt, hogy mégsem lesz benne, most meg itt van róla az első kép a forgatáson. /// Cillian Murphy a sötét lovagként, uszkve egy évtizeddel ezelőtt, a BATMAN BEGINS meghallgatásán. (Val Kilmer Batman-jelmezében?) /// Azért ez egy elég kifejező kép a michealbayről. (A TRANSFORMERS 4 forgatásáról, honnan máshonnan?)
• BÓNUSZ - Ezt a briliáns Craig Thompson (Blankets, Habibi) rajzolta Joss Whedonnak. /// Míg a jubileumi DOCTOR WHO-ra várunk... Itt egy Neil Gaiman által írt miniepizód a Doctorral és Riverrel, ami a 7. évad DVD-extrájaként jelent meg: Rain Gods. /// Útmutató a STAR WARShoz J.J. Abramsnek. Reméljük, már látta:

Az, hogy a Halálos fegyverhez készült el a ’80-as évek egyik legjobb és legegyedibb hangvételű akciózenéje, Eric Claptonnak és Stuart Baird vágónak köszönhető. Utóbbi javasolta Richard Donnernek és Joel Silevernek, hogy Michael Kamen és Clapton Edge of Darkness című sorozatához szerzett zenéjét használják a buddy cop akciófilm temp trackjéül, a legendás gitáros pedig rávette a fejeseket, hogy akkor már hadd dolgozzon újra együtt Kamennel. A duóhoz csatlakozott David Sanborn, és kialakult a Halálos fegyver szomorkás, de a kellő helyeken eszeveszettül dinamikus és komplex score-világa. Röviden és leegyszerűsítve: Clapton gondoskodott Riggsről (gitár), Sanborn Murgaugh-ról (szaxofon), Kamen pedig a tűzharcokról, az üldözésekről, a hirigről, szóval a zúzdáról. Hozzá kell tenni, erősen vonakodott attól, hogy akciózenét komponáljon.

Annál meglepőbb az a brutális erő, amivel a Hollywood Blvd. Chase-ben kábulatba rugdossa a hallgatót. A négy és fél perces zenekari tombolás azt a jelenetet festi alá, amiben Riggs (gyalogosan) végigkergeti Hollywood utcáin az autóval menekülő Joshuát. Az akció az első pillanatban felharsan, semmi felvezetés, semmi finomkodás, bumm, bazmeg, visz a hangorkán, és nem marad abba, az ablakok kirobbanni készülnek a keretükből, a vakolat pereg a falakról, a szomszédok fegyverkeznek ellened, de ki nem szarja le. A track az egész soundtrack kontextusában azért is olyan intenzív és hatásos, mert a komponisták már-már minimális szaxofon- és gitárszólókkal kezdenek, és csak a cselekmény előrehaladtával kap nagyobb szerepet a zenekar. Ugyan nem a Hollywood Blvd. Chase az első szám, amiben a rezesek elszabadulnak (amit Kamen a második perc után művel velük és a dobokkal, azt nehéz szavakba önteni), de ez az, ami összefogja, és csúcsra robbantja a film és a zene minden feszültségét, tökösségét és dinamikáját.

Kamen pedig ezután megbarátkozott az akciófilmekkel. (Bizonyíték: sok, de mondjuk az Assault on the Tower a Die Hardból.)

Erre találták ki az IMAXot. És a 3D-t. Erre találták ki a speciális effektusokat.

Alfonso Cuarón katasztrófa-thrillere az év legizgalmasabb filmje, pillanatnyi üresjárat nélküli, az érzékszerveket totális ejakulációba hajszoló adrenalinexpressz, olyan tökéletes műgonddal elkészítve, amit látva az utóbbi évek összes hollywoodi produktuma elszégyellheti magát. James Cameron minden idők legjobb űrfilmjének nevezte a Gravitációt, és nem a levegőbe beszélt – a puszta nyilatkozata és a döbbenetes IMAX-képek miatt valószínűleg többen össze fogják mérni az Avatarral (noha az nem „űrfilm”, ez pedig nem sci-fi), én elébe megyek a dolognak: a Gravitáció látványvilága jobb, grandiózusabb, elevenebb, kreatívabb. Igazibb.

Az Avatar esetében Cameron egy egész bolygót teremtett a semmiből, kedvére halmozhatta a fiktív Pandora tarka, vadregényes tájának és élővilágának stimulánsait, Cuarón viszont a valóságból építkezett, és nagyjából két látványelemmel tudott zsonglőrködni: a Földdel és az űrrel. Amit ezekből kihozott, arra nincsenek szavak.

A semmi, a negatív, a „hiány” a Gravitáció cselekményének és atmoszférájának legfontosabb eleme. Az űrben nincs hang, nincs kapaszkodó, nincs hová esni, és nincs tájékozódási pont, vagy ha van, nem sokat ér – az év legijesztőbb jelenete, amikor Sandra Bullock karaktere a törmelékfelhő okozta katasztrófa után kontrollálhatatlanul pörög az ürességbe. Az asztronauták tehetetlenek és riadtak, ahogy kiszakadva a Föld megnyugtató biztonságából, brutális erővel kapaszkodik beléjük a gondolat, hogy mennyire senkik és semmik a világmindenség peremén, hogy egyetlen rossz mozdulatuk nem bokaficamba vagy horzsolásba kerül, hanem az életükbe.

Emmanual Lubezki lélegzetelállító képei egyszerre ragadják meg az űr szépségét és kíméletlenségét, a hangok hiánya hol megnyugtatóan békés, hol zsigerien félelmetes, Steven Price zenéje visszafogott, mégis gyomorszorítóan hatásos leképezése az eposzi látószögből jelentéktelennek tűnő élethalálharcnak, a 3D végre nem csak parasztvakítás, hanem igazi, szédítő mélységekkel fokozza az élményt. Sandra Bullock pedig kétségkívül élete alakítását hozza a gyászoló anya szerepében, aki a halál torkában döbben rá, hogy még nem adta fel, még élni akar. (George Clooney-nak inkább csak a hangjával van alkalma játszani – a hangok ezért is rendkívül fontosak, főleg a film első harmadában, nagy szerencse, hogy nem kell szinkronnal nézni a filmet.)

Az, hogy „olyan, mintha ott lennénk a filmben”, nagyon elkoptatott sablon, nem is szeretem használni. De ha idén csak egy filmre használom, akkor az mindenképpen a Gravitáció. Cuarón TÉNYLEG odaviszi a nézőt a pusztító törmelékfelhő elől menekülő, hiperrealisztikus effektek közt hánykódó asztronautákhoz (néhány hajmeresztő snitt az ő szemszögükből van véve).

Sok rivális fog hülyén nézni jövőre, amikor egy „űrfilm” viszi majd előlük az Oscar szobrokat. Szenzációs  teljesítmény minden résztvevőtől.

Erre találták ki a mozit.

Remélem, nem tör ki a filmben látotthoz hasonló utcai lázadás az ablakom alatt, ha a sértés leghalványabb szándéka nélkül kijelentem, hogy 2013-ban kevés korszerűtlenebb dolog létezik egy Metallica koncertnél. A pénzsóvár producerek által hipertrendire dizájnolt fiú-és lánycsapatok, tinidívák, vagy a laptop-mágusok, youtube-sztárok korában talán nehezen belátható, kinek és miért jó, ha jegyet vált egy középkorúnak is csak nagy jóindulattal nevezhető, meglett férfiakból álló, szőrös tökű fémzenét játszó zenekar előadására, pláne, ha ezen előadást nem is természetes közegében, sörrel a kézben, cigifüstben pácolódva, csatakosan saját, és a mellette állók izzadtságától, heves bakancsrugdalásokat elszenvedve abszolválja egy koncertteremben, hanem egy pláza kellemesen hűvös, légkondicionált mozijában, fején kényelmetlen, a kívánt intenzitású headbangelést eleve kizáró 3D szemüveggel fogadja be. Bár a zenekar kétségkívül minimum legendásnak tekinthető, fénykorukon régen túljutottak, egykori rajongóik nagy része mára elfordult tőlük, még az általuk képviselt műfaj lelkes hívei között sem teljes az egyetértés, hiteles előadókról, vagy cinikus üzletemberekről beszélhetünk-e. A Metallica nem egyszerűen "csak" egy zenekar, sokkal inkább brand, egy hatalmas, minden ízében kitalált, megtervezett, professzionális cirkusz, de annak, hogy úgy mondjam, kurva állat. 

Bár nem csörgedezik árpádsávos turulvér az ereimben, Antal Nimród munkásságának figyelemmel kísérését valahol hazafias kötelességnek gondolom, minden alkalommal, mikor egy hollywoodi produkció főcímében meglátom kiírva a nevét, nagyot dobban a szívem, büszkén elvigyorodom, és kedvem lenne kacsingatva oldalba bökdösni a mellettem ülőt (még boldogabb lennék, ha itthon rendezne olyan filmeket, melyek a szívügyei, de ez legyen az én bajom: ő valószínűleg jól érzi magát ott, ahol van). Nos, a Metallica: Through the Never legnagyobb erőssége, hogy hazánk fiának álomgyári munkái közül ez az, ami legközelebb áll alkotói gyökereihez: kliprendezői múltját maradéktalanul kamatoztathatja, lévén gyakorlatilag egy mozivászonra álmodott, másfél órás zenei videóval van dolgunk, ráadásul képes becsempészni a már említett, kiszámított precizitással működő gépezet fogaskerekei közé egy kis koszt, alulról jövő életérzést, hadd ne mondjam, "underground" attitűdöt.

A zenekar tagjai, és a rendező által közösen jegyzett... hát, ööö... "forgatókönyv" sztorijának főszereplője, a Dane Dehaan által alakított, nem kifejezetten nyertes alkatú srác kellemetlenül induló, majd fokozatosan apokaliptikus túlélőharccá, delíriumos rémálommá fajuló kalandjainak bemutatása látványos és jó ritmusú, az utcai harcok sodró lendületűek és brutálisak. A figura akár a Kontroll Bulcsújának fiatalabb verziójaként is értelmezhető, mind külsőségeit (bőrdzseki, kapucnis pulcsi), mind alkatát, az őt ért atrocitásokhoz való viszonyát  tekintve (megsebezhetik és összeverhetik, eljut a mélypontra, de végül talpra áll, és győzedelmeskedik). A karakter működik, egyrészt Dehaan meggyőző jelenlétének (a Chronicle óta tudjuk, hogy jól áll neki a szenvedés), másrészt az alkotók jó ízlésének köszönhetően, amivel a figurát ízig-vérig maivá és modernné, de nem bántóan, erőltetett módon trendivé, vagy taszítóan divatossá fazonírozták. 

A színpadkép jó cirkuszhoz méltóan monumentális, az effektek bámulatosan látványosak, robbanásoktól és felcsapó lángnyelvektől kezdve a felépített, majd lerombolt Jusztícia-szoborig, a padlóból előbukkanó sírkövekig, gondosan koreografált műbalesetekig van itt minden, ami teljes lenyűgözésünkhöz szükségeltetik, Pados Gyula szédítő, de mindent gondosan megmutató kameramunkájának köszönhetően pedig a zenészekkel együtt állhatunk a színpadon, beülhetünk Lars Ulrich mellé a dobok mögé (sőt, akár a helyére is, mivel ő előszeretettel hagyja el posztját, hogy a színpadon rohangáljon körbe-körbe ijesztő pofákat vágva, akár egy megveszekedett őrült).

Apropó, zenészek: ha kérhetem, valahogy így szeretnék megöregedni. Az együttes tagjai kirobbanó formában zúznak, ami részben nyilván a médium sajátosságainak is köszönhető, lévén nem tudhatjuk, egyes részek hányszor kerültek felvételre, a végeredmény azonban rendkívül meggyőző: a koncertnek szépen felépülő íve van, nyugvó-és csúcspontokkal, néhol már-már katartikus pillanatokkal, közönségénekeltetéssel, kielégítő megdicsőüléssel. James Hetfield fizimiskáján nyoma sincs kiadós alkoholtúráinak, kiváló frontember, minden vicsorára és agresszív megnyilvánulására jut egy kikacsintás, egy félmosoly a közönség felé, jelezvén, hogy nem kíván hülyét csinálni sem magából, sem rajongóiból azzal, hogy úgy tesz, mintha ez az egész véresen komoly lenne, de nem is bohóckodja el az ügyet: alázattal és a tőle elvárt energikussággal játszik. Kirk Hammett továbbra is igényt tart a női szívek elrablásának előjogára, valamint a produkció magyar vonatkozásait is erősíti azzal, hogy (egyik) gitárjáról Lugosi Béla tekint ránk fenyegetően, Robert Trujillo pedig reményeim szerint eszébe jut a következő Conan film castingosainak: a rommá gyúrt basszusgitáros nem egyszerűen olyan, mint egy kimmériai barbár, hanem egyenesen: AZ. Mellényúlásoknak és hamis hangoknak a gondos tervezés okán természetesen az esélye sem merül fel, de az is tisztán érzékelhető, hogy ezek a faszik bizony nem felejtettek el játszani, ráadásul mindannyian baromi jól néznek ki, ellentétben a vetítésen egyébként jelen lévő Hooligans táncegyüttes csinos tagjaival, akik remélem, legalább egy kicsit magukba szálltak a látottak után.

Lehet azt mondani, hogy ez az egész csak parasztvakítás, ügyes marketingesek által fogyaszthatóra csomagolt műkeménység, de mindenkinek, aki ilyesfajta előítéletek miatt maradna távol a mozitól, azt javaslom, tegyen magának egy szívességet azzal, hogy félreteszi ellenérzéseit, és gyermeki élvezettel hagyja, hogy másfél órára felültessék a metál-hullámvasútra.  

Higgyetek nekem: megéri.

Az év egyik legjobban várt új sorozata, a Bosszúállók gigászi sikerének hullámán lovagló, az ABC-n tegnap debütált Marvel’s Agents of S.H.I.E.L.D. legfontosabb kvalitásai leírhatók egyetlen névvel: Joss Whedon. A kultalkotóból szupergeekistenséggé mutált író-rendező (a pilot teljes egészében az ő gyermeke) rutinból hozza mindazt, amit korábbi munkái, a Firefly, az Astonishing X-Men és a Bosszúállók alapján várunk tőle – lendületes csapatdinamikát fura és egymást nem feltétlenül mélységesen szerető és tisztelő karakterekkel, akikben legalább egy közös vonás azért mindenképpen van: képtelenek nem frappáns beszólásokkal, popkult utalásokkal és okoskodó poénokkal kommunikálni. És noha ez most itt-ott kicsit csikorgósabb, mint Whedonnál általában, a SHIELD elég vicces, lendületes és vagány ahhoz, hogy pont olyan szórakoztató legyen, amilyennek reméltük.

A sorozat a New York-i csata után játszódik, és az elvileg azelőtt meghalt, gyakorlatilag mégis élő (?) Coulson ügynök egy új csapatot toboroz benne, hogy felelni tudjon a megváltozott világ új kihívásaira. A szuperhősök, különleges képességek, idegen technológiák beszivárogtak az emberek hétköznapjaiba, ebből a rejtélyes és veszélyes tortából pedig mindenki akar magának egy szeletet. Coulson emberei (csúcsügynökök, technikai és számítógépes zsenik, a szokásos felállás - egyelőre nem sokat tudunk róluk, és az egy emberként "működő" geekpároson kívül nem tűnnek túl eredetinek sem) a pilotban egy új hős, és a körülötte legyeskedő rosszemberek nyomában járnak, természetesen high-tech kütyük segítségével.

Van akció, izgalom, humor és rejtély (mindenkinek a múltjában lappang valami titok, leginkább Coulsonéban – nem, még nem derül ki, amire vele kapcsolatban mindenki kíváncsi), Whedon szokás szerint biztos kézzel ír és rendez, Clark Gregg pedig cool, de a SHIELD jövőjét eldöntő kérdés, amire egy rész után még nehéz válaszolni, az, hogy mennyire tudják majd az alkotók differenciálni egy átlag „nyomozós akciófilm gimmickkel” sorozattól. A dolog persze evidensnek tűnik, hiszen Whedonéknak rendelkezésükre áll egy hatalmas univerzum, aminek sztárjait ugyan aligha használhatják (túl drága lenne, és egyébként sem volna célravezető, ha a főhősök problémáit a vendégszereplő Thor kalapálná péppé), egyéb karakterei, motívumai, szabályszerűségei rendelkezésükre állnak, és szinte végtelen lehetőség rejlik bennük.

A képregényekben már volt példa hasonló, nagyszerűen elsült koncepciókra, mint pl. a Gotham Central, ami a Batman városában dolgozó rendőrökről szólt (és a DC épp tegnap jelentette be, hogy a Foxszal tévésorozatot csinálnak a fiatal James Gordonról), vagy Brian Michael Bendis Powerse – de akár még a Marvels is ide citálható. Ezek mind többé-kevésbé átlagemberekről szóltak, akik szuperhősök árnyékában élnek. Szerencsére a SHIELD első részének leghangsúlyosabb aspektusát sem a bunyók és a robbanások képezik, hanem egy olyan fejre állt világnak az ábrázolása, amiben istenek, szuperkatonák, páncélos igazságosztók és földönkívüliek csatáznak egymással, és amiben felmerül a kérdés: mit jelent így embernek lenni? Whedon ráadásul behozza a képbe a gazdasági válságot, mint plusz terhet a civilek életén, és a kapcsolat a marveles és a való világ problémái közt meglepően simán jön létre – egyszerűen van értelme.

Ha sikerül ezen tartani a hangsúlyt a high-tech akciók és pingponglabdaként pattogó egysorosok között, és szépen kiegyensúlyozni az alapvetően könnyed hangvételt és komédiát a drámával, akkor a SHIELD kinőheti magát valami egészen naggyá is. A potenciál kétségkívül megvan benne.

Az ember hihetetlenül kreatív létforma. Pár ezer év alatt megszámlálhatatlan bombabiztos módszert talált ki rá, hogy civilizációstul, kék bolygóstul, mindenestül teljesen elpusztítsa önmagát – vírusokkal, atomháborúval, mesterséges intelligenciával, kísérletekkel, amit csak akarsz. És ha véletlenül épp lusta disznó módjára nem igyekszik eléggé, akkor a sors, a kozmosz vagy egyszerűen csak Isten siet a segítségére, hogy jobblétre szenderüljön. A világvégével kacérkodó The World’s End és a világvégét betonforrón és tűzkeményen Hollywoodra uszító This is the End alkalmából, abszolút öntörvényűen szemezgetünk az apokalipszis eljöveteléről szóló filmek közt – nézzük meg, miről maradtunk le, amikor tavaly, annyi ígérgetés után mégis kénytelenek voltunk túlélni a maja világvégét! (Avagy: az azóta is bánatos vallási fullőrültek geekz által szponzorált virtuális önsegélyező csoportja. És nyugi: előbb-utóbb összehozzuk azt az utolsó napot, meglássátok!)

12 majom (12 Monkeys, 1995, Terry Gilliam)

Gilliam talán legismertebb és legsikeresebb alkotásában (a "legjobb" címét mindenképpen a Brazil birtokolja) egy igazi öko-világvégét ismerhetünk meg: a 90-es évek sci-fi vírusőrülete úgy kényszeríti az emberiséget a tudomány biztonságot kínáló föld alatti börtönébe, hogy egyfajta bibliai csapásként (vagy épp esélyegyenlőségi akcióként?) az állatoknak adja vissza a Föld felszínét. Hősünk ráadásul a börtönön belüli börtönből indul el, hogy őrült szektákon és elmegyógyintézeteken keresztülrángatva kapjon esélyt a múlt rendbetételére. Az időutazás itt csupán kiszolgálja a történetet, a lepusztult jövő azonban, bár látszólag inkább keretszínként szolgál, az emberiség féktelenségének, felelőtlenségének és ostobaságának kőkemény keretezése. Nyomasztó, hátborzongató és főként emlékezetes vízió egy még ma is könnyedén elképzelhető végről. (Borbíró Andris)

Az ember gyermeke (Children of Men, 2006, Alfonso Cuarón)

A Children of Men nem az a fajta világvége film, amiben meteorbecsapódás, nukleáris apokalipszis, esetleg idegen invázió fenyegetné civilizációnkat: itt pusztán arról van szó, hogy az emberi faj valószínűsíthetően szép lassan eltűnik a bolygóról, mivel valami rejtélyes oknál fogva tizennyolc éve született utoljára gyerek. A meddőségi hullám oka ismeretlen, de a filmbéli állapotokat elnézve azért sejthető: nincs az a valamirevaló csecsemő, aki örömmel tisztelné meg világra jöttével ezt a forrongó trágyadombot. Mikor végre úgy tűnik, egy fiatal lány csodával határos módon (illetve, elmondása szerint abszolút hagyományos úton) teherbe esett, nem fogjátok kitalálni, kiktől kell leginkább óvni a születendő kicsit: naná, hogy a semmirekellő emberiségtől. Az alkotás leginkább fájdalmasan realista jövőképével riogat, a filmbéli Nagy Britannia egyetlen óriási, szutykos, pusztulásra ítélt szeméttelep, lakói pedig túlnyomórészt önző, politikai meggyőződéseiket gond nélkül a közösség alapvető érdekei fölé helyező nyomorultak. A kevesek, akik talán elősegíthetnék a pozitív változást, szüntelenül a többséget képviselő csaholó csőcselék előli menekülésre kényszerülnek. A szakadatlan veszélyérzetet a vérbő naturalizmussal bemutatott tűzharcok és a mesteri kameramunka érintőleges közelségbe helyezik, a film lehengerlő, megrázó, néhol zsigerien sokkoló, de felemelő mestermunka. A befejezés pedig úgy tud szép és reménykeltő maradni, hogy közben nem tudjuk elfelejteni: azt a bizonyos hajót is csak emberek kormányozzák. Shantih. (Nemes András)

A káosz birodalma (Southland Tales, 2006, Richard Kelly)

Nem tudjuk, mit szívott Richard Kelly, amikor a mára kultfilmé vált Donnie Darkót megírta, de hogy tripla adagot vett magához ugyanebből a szerből a Southland Tales megalkotásakor, az a végeredményt látva nagyjából biztos. Egy sikeres első után második filmet összehozni soha sem egyszerű feladat, a rendező vagy úgy érzi, hogy valami gyökeresen mással kellene előrukkolnia, vagy biztos, ami biztos alapon megpróbál rálicitálni arra, amivel befutott. Kelly az utóbbi opciót választotta, de A káosz birodalma egyáltalán nem biztonsági játék, sőt. Már a Donnie Darko is a világvége gondolatával játszott el a maga spleenes stílusában, de az inkább egy személyes apokalipszis (a címszereplőé) volt. A Southland Talesben jócskán megemelkedett a tét: itt tényleg a világ sorsa forog kockán – csak épp nem értünk belőle egy kukkot sem. A történetet felesleges lenne elmesélni, talán maga Kelly sem tudja pontosan, mire gondolt a költő (bár a filmhez íródott képregények állítólag segítenek eloszlatni a köd egy részét). A lényeg: a messzi jövőben, 2008-ban járunk, Los Angeles-ben, a III. Világháború javában zajlik a Közel-keleten, miközben Amerikában neomarxista ellenállók lázítanak a fasisztoid republikánus rezsim ellen. A főszereplő Jericho Kane-t nem kisebb színésznagyság, mint Dwayne „The Rock” Johnson alakítja, de Sarah Michelle Gellar mellett két kiöregedett tinisztár (Sean William Scott és Justin Timberlake) is helyett kapott a stáblistán, ami jól jelzi, hogy Kelly tudatosan próbálta belőni magnum opuszát a vérkomoly filozofálgatás és a provokatív blődli határvidékére. A Jelenések könyvének adaptációjaként is értelmezhető film így aztán mind a „korát megelőző mestermű”, mint az „emészthetetlen katyvasz” kategóriába beilleszthető lenne, és ugyan tudnánk az előbbire is érveket sorolni, egyelőre (többek közt a 160 perces játékidő miatt) inkább az utóbbi megfejtésre szavaznánk. (Beyonder)

Mentsétek meg a zöld bolygót! (Jigureul jikyeora!, 2003, Joon-Hwan Jang)

A zsánerek közötti ugrálás egyértelműen a koreai filmgyártás sajátossága (erre a legismertebb példa talán a The Host), de a világvégés összeállítás ezen versenyzője valóban nem ismer kegyelmet: ártalmatlannak tűnő fekete komédiából csúszik át pszichológiai thrillerbe, onnan Fűrész és Motel durvaságú torture horrorba, aztán mindfuck tudományos fantasztikumba. Mindezt körültekerve egy Amélie-szerű tragikus-romantikus szállal. Főhősünk egy elsőre csendes bolondnak tűnő fiatalember, aki barátnője segítségével elrabol egy üzletembert, hogy megmentse az emberiséget, teóriája szerint ugyanis idegen lények férkőztek az emberek közé, hogy előkészítsék a Föld leigázását. Míg a cél szentesíti az eszközt elvet követve módszeres tortúra alá veti áldozatát, hogy megtudja az inváziót előkészítő földönkívüli herceg személyazonosságát, addig az eltűnt férfi után nyomozó detektívek szembesülnek azzal, hogy nem ő az ismeretlen tettes egyetlen áldozata, így megindul a versenyfutás az idővel, hogy életben találják, mielőtt túl késő lesz... hogy miért titulálták a filmet a 2000-es évek Plan 9 from Outer Space-ének, ami ezúttal minden aspektusában működik, hogy ez most végül is dicséret-e vagy sem és hogy miért is szerepel ezen a listán, ahhoz sajnos kénytelenek lesztek megnézni, lehetőleg még világvége előtt... sosem lehet tudni ugyanis, ahogy ezt a Save the Green Planet! nagyszerűen illusztrálja. (Nagy Krisztián)

A nap, amikor a Föld lángra lobbant (The Day the Earth Caught Fire, 1961, Val Guest)

Az atomháborús „figyelmeztetőfilmek” egy idő után elárasztották a mozikat (és a tévéket is), de az ’50-es, ’60-as években a hidegháború forróvá hevülésétől való félelem még inkább a sci-fi és a horror frontján, idegenek, szörnyetegek és inváziók formájában csapódott le. A nap, amikor a Föld lángra lobbant a kevés kivételek egyike: a két szuperhatalom ezúttal még elpusztítani sem akarja egymást, „csak” tesztrobbantások sorozatát végzik el – de ez elég ahhoz, hogy a Földet kilökje a pályájáról, és a Nap felé taszítsa. Különösen forró nyár várható, de legalább rövid lesz. Val Guest kisköltségvetésű mozija, remek karaktereivel és dialógusaival az egyik legintelligensebb, legkifinomultabb katasztrófafilm, ami valaha készült. A világvégés látvány a nagyszerű kameramunkára és a nyitó- és zárójelenet apokaliptikus narancsos-barnás színére korlátozódik (a film amúgy fekete-fehér), a sztori inkább arra koncentrál, hogyan reagál a társadalom egésze, és különösen az újságíró főszereplő, Peter Stenning a közelgő végre. Guest érzékeny, jól kifejtett, drámai párhuzamot rajzol Stenning több okból is kisiklott élete és a Nap felé zuhanó Föld közé, és végig fenntartja a kétségbeesés és a remény ambivalens érzetét – az emberiség utolsó szalmaszála egy újabb robbantássorozat, ami, ha minden jól megy, biztonságosabb pályára löki vissza a bolygót. A finálé két szalagcímet, két lehetőséget prezentál (World Saved!/World Doomed!), de a döntés a nézőre van bízva. Meg tudjuk menteni magunkat? Illetve: érdemesek vagyunk arra, hogy megmeneküljünk? (Rusznyák Csaba)

Ne várd a csodát! (Miracle Mile, 1988, Steve De Jarnatt)

A hidegháborús korszak atombombás rémfilmjeivel Dunát lehetne rekeszteni, de a Miracle Mile ezek sorolásakor valahogy mindig elsikkad az olyan evidens címek mellett, mint a Másnap, a Fonalak vagy akár a Bombabiztos. Pedig a szokatlan műfaji párosításnak, a feszes cselekménynek és a merész befejezésnek köszönhetően a legjobbak között van. Harry Washello (a pre-vészhelyzetes Anthony Edwards) nem is lehetne boldogabb: épp megtalálta álmai nőjét, szépség, humor, intelligencia, szerelem első látásra, mint a tündérmesékben. Aztán Harry egy technikai malőr okán lekési az éjfélre megbeszélt randit, cserébe viszont legalább kap egy téves telefonhívást egy őrjöngő ismeretlentől, aki közli vele, hogy atomrakéták vannak úton a Szovjetunió felé, a válaszcsapás pedig 70 percen belül leradírozza Amerikát a térképről. Harry eszeveszett hajszába kezd, hogy megtalálja szerelmét, mielőtt egy gombafelhő felfalja a várost, de ahogy a küszöbön lévő nukleáris holokauszt híre elterjed, az utcák brutális káoszba fulladnak. A Miracle Mile a kedves szerelmi történet és a kegyetlenül székbe passzírozó thriller meglepően hatásos kombinációja: fékeveszett versenyfutás az idővel, ahogy a civilizáció a végső pusztulása előtti percekben vadállati szintre süllyed vissza. Az ezen kívül soha semmi említésre méltót nem csinált De Jarnatt feszes forgatókönyve és egyre eposzibb rendezése a valaha volt egyik legromantikusabb, atomrobbanás erejű katarzissal emlékezetessé tett, egyszerre elragadóan bájos és totálisan kíméletlen zárójelenetben kulminálódik. (Rusznyák Csaba)

A néptelen Föld (The Quiet Earth, 1985, Geoff Murphy)

Amikor Cillian Murphy kibotorkált a kórházból a 28 nappal később első jelenetében, és egyetlen árva lelket sem talált London utcáin, a nézők 99%-a elalélva csettintett, hogy igen, milyen zseniális ötlet, és milyen jól kivitelezve. A maradék 1% viszont csak hümmögve bólogatott, merthogy ők látták a The Quiet Earth című új-zélandi klasszikust, amely ugyanebből az ötletből indul ki, sőt az első félórát teljes egészében ennek az alapszituációnak a kibontására szenteli. A főszereplő egy szürkénél is szürkébb, középkorú tudós, aki egy szép napon felébred, és azt veszi észre, hogy ő az utolsó ember a földön. Nem borítják holttestek az utakat, zombik sem vadásznak ízletes agyvelőkre, egyszerűen csak eltűnt mindenki. Geoff Murphy filmje először a poszt-apokalipszis történetek szokásos nyomvonalán halad, hősünk megpróbálja kideríteni, hogy mi a waddöfak, majd mire épp kezdene becsavarodni, kiderül, hogy rajta kívül is vannak túlélők. A néptelen Föld attól igazán izgalmas, hogy bár csepegtet elég infót, ahhoz, hogy a néző fejében összeálljon egy kép arról, mi is történt a filmbéli Földön, az igazán lényeges kérdésekre nem ad választ. Ez akár baromi frusztráló is lehetne, ha a The Quiet Earth nem működne filmként – poszt-apoklipszis moziként, klasszikus sci-fiként vagy akár metafizikai tanmeseként – is kiválóan, de úgy működik, világvége előtt vagy után ezért mindenképpen érdemes bepótolni vagy újranézni. (Beyonder)

Terminator 3: A gépek lázadása (Terminator 3: Rise of the Machines, 2003, Jonathan Mostow)

Ez a létező legunalmasabb világvége-film, amiben az egyetlen meglepetés, az egyetlen pozitívum az, hogy világvége-film. Mert legalább annyi kurázsi volt az amúgy töketlen alkotókban, hogy a végén ne odázzák el ismét az apokalipszist, hogy majd egy negyedik filmhez ismét felolvashassák a jövőből érkező harcosok küzdelmének receptjét. Amikor a rakéták szállni kezdenek, a Terminator-franchise bizsergető módon elér egy izgalmas fordulóponthoz, egy mindaddig elhalasztgatott keserű katarzishoz (hogy azután – már tudjuk – csak a nagy halál van, más kérdés), és kegyelmet nem ismerve olvas rá a második részen végigvonuló végzet-motívumra. Kár, hogy az addig eltelt másfél óra legfeljebb közepes színvonalú pusztításorgia (oké, a teher-vagymiafranc-autós üldözés impresszív, dőlhetett bele a pénz rendesen), a finom irónián ízléstelenül túllépő, görcsös viccelődés és halovány, totálérdektelen T2-utánzat, ami már a tipikus folytatásbetegség legalább szemnek kellemes tüneteit sem tudta produkálni. Avagy nem csak, hogy jobb nem lett, de még nagyobb és látványosabb se – első számú bizonyíték: a T-X maga, ami, Kristianna Loken segge ide vagy oda, akkora visszalépés a T-1000-hez képest, mint a táviratiroda az okostelefonhoz képest. Vagy a T3 a T2 /T1-hez képest). (Rusznyák Csaba)

Az utolsó part (On the Beach, 1959, Stanley Kramer)

Le merem fogadni, hogy a filmtörténelem legkevésbé látványos pre-poszt apokaliptikus filmjével állunk szemben, amely felvonultatja a kor legnagyobb sztárjait (Gregory Peck, Fred Astaire ezúttal komoly drámai szerepben, Ava Gardner, Anthony Perkins, és így tovább), ugyanakkor ellentétben a listában található más filmekkel, itt az emberiség nem válik magából kivetkőzött állatokká, hanem szép csendben még megteszi amit lehet majd nyom nélkül eltűnik a nukleáris télben. Létezik egy 2000-ben készült ausztrál tévés feldolgozása is Armand Assantéval, szerencsére nem túl tragikus, bár az eredeti mindenképpen jobb. Az egész film voltaképpen egy hosszú - és egyesek szerint unalmas - melankolikus dráma. Gregory Peck tengeralattjárójával, a USS Sawfish-sel partot ér Dél Ausztráliában, ahol még egyelőre nem köszöntött be a nukleáris tél. Létezik remény: Julian Osborne (Fred Astaire karaktere), az alkoholista meteorológus szerint lehet, hogy Észak-Amerika felől már elvonult a radioaktív köd, ergó van esély a folytatásra. Azonban a küldetés sajnos nem jár sikerrel, és San Francisco - noha teljesen épnek látszik - ugyanúgy halálos csapda, mint amilyen majd a Sydney Öböl vidéke lesz úgy pár hónap múlva. Érdekes módon a film szerint az emberek békésen, némi autóversenyzés és vitorlázás után fognak csak kimúlni. Mindenképpen megtekintésre érdemes, hiszen talán az egyetlen olyan vízió, ahol nincsenek mutánsok vagy tartálykocsit üldöző autószörnyek. De lehet, hogy csak az én bársonnyal bélelt szellemem elfogult az ilyesmi iránt. (Forgács W. András)

Beszélgessünk egy kicsit az időről. Nyugalom, nem lesz szükség a speciális vagy az általános relativitáselmélet mélyebb ismeretére, nem a tudományos szempontból "idő"-nek nevezett jelenségről fogunk értekezni. Arról az időről van szó, amit mi mindannyian megélünk. Nem tudom a Kedves Olvasók hogy vannak vele, de ahogy öregszem úgy változik az időhöz való hozzáállásom is: amikor még tinédzser voltam, és mit sem tudtam arról hogy X, Y vagy Z generációhoz tartozom, kétféle idő létezett. Az egyik a "matekórának" is nevezhető jelenség, vagyis hogy az idő nemhogy konstans, de konkrétan áll és nagyokat sóhajtozva nézi a körmeit - a másik pedig az a három másodperc, amíg elmegyünk hat helyre, és nagyon sok mindent iszunk, jól érezzük magunkat, majd pedig arra ébredünk, hogy Adyligetnél jár az éjszakai busz. Borzasztóan igazságtalan klisével élve, jó társaságban repül az idő. Ez azonban csak az első része a gondolatmenetnek.

Shaun of the Dead, 2003. Adott két meglehetősen tehetséges író-komikus figura, Simon Pegg és Nick Frost, akik afféle Underground hírnévre tettek szert egy rövid életű, ám annál sokkal nagyobb hatású sitcom (Spaced) révén. (Zárójel: a sorozatot mindenképpen ajánlom, ha még a Kedves Olvasó nem találkozott vele. Mondhatnám hogy az anti-Jóbarátok, ha ez jelentene bármit egy kevésbé jól sikerült Channel 4 promónál. Kötelező. Elvégre ez a Geekblog). Adott emellé a sorozatot rendező fáradhatatlan, ultratehetséges és másodéves mongol-altajisztika-szakosnak kinéző Edgar Wright, a fent említett páros állandó ivócimborája-kollaborátora. A Shaun of the Dead elkészül, és természetesen azonnal hatalmas siker: a zombilegendáriumot szó szerint a rögvalóságba helyező, mégis könnyed, nagyszerűen szerkesztett és elképesztően vicces film hatalmasat tarol, ha nem is a mozipénztárakban (szőrszálhasogatóknak: igen, igen, nem volt bukás, sőt) de az addigra már háromnapos szagot eresztett hollywoodi gigászok dzsakuzzijaiban is.

Mi szokott ilyenkor menetrendszerűen történni? - adódik a kérdés. A Hagyományos Iskola azt mondaná, hogy tíz évvel a Shaun of the Dead bemutatása után a Gonosz Sárkány (ti. Hollywood) fogja és szépen elmajszolja hőseinket amúgy tízórai gyanánt - hogy aztán vállalhatatlannál vállalhatatlanabb baromságokat csináljanak, ellenben jó pénzért. Emellé a Comic Conon csak-csak előforduljanak, hiszen ott még emlékeznek rá, mekkora ászok is voltak valójában, dedikálva az ezredik eléjük tett krikettütőt, és feszes mosollyal fogadják a "You've got red on you" jellegű, összekacsintósnak szánt, bár kínosan előadott poénokat hajnalban, valami kocsmában. Növesztenek maguknak sörhasat és egy kisebb, de annál hangosabb "eladtátok a mjűvészeteteket a máninak" jellegű csapatot, akik szomorkás szemmel nézik majd a Shaun of the Deadet DVD-ről, miközben egymást böködik, hogy nézd, mikor még jók voltak. Természetesen a másik út az lehet, hogy látványosan elutasítják az Álomgyár (sic!) expliciten szexuális felajánlkozásait - ezzel kivívva a hardkór rajongótábor még mélyebb szeretetét - csinálnak néhány dolgot, amely pénz vagy egyéb hiányában már nem üt akkorát - csak nevezze meg a Kedves Olvasó Orson Welles második filmjét az Aranypolgár után - ettől persze mindenkinek rossz lesz a közérzete, marad tehát a múltból élés, ameddig kitart. De lehet hogy nem tart ki tíz évet, és mire hőseink negyvenesek lesznek, már tíz éve birtokolják a "has been" címkét.

Véleményem szerint a Hagyományos Iskolának fogalma sincs arról, hogy mi folyik a világban. A Hagyományos Iskola ugyanis nem ismer mást a bukáson kívül. Vagy egzisztenciálisan buksz vagy anyagilag vagy mindkettő - állítja. És elismerem, a Vaskabátok (de ostoba ez a magyar cím is) nem vállalt sokkal többet a Cornetto-trilógia első darabjánál. Nekem még mindig tetszik, jó kis zsánerparódia, megfelelő mennyiségű akcióval, humorral meg drámával. A közvélemény nagyobb része még elég jól fogadta a Mission: Impossible III-on innen készült produkciót. Aztán három hősünk persze különböző mélységig, de elmerült Hollywood rengetegében is - egyébként ide a rozsdás bökőt, hogy az összes művész per függetlenfilmes is odaadná a bal karját egy kis korrumpálódásért. És ezzel nincs semmi baj, csak ne "hazudgáljatok", hogy a klasszikust idézzem. Szóval, Pegg csinált néhány blockbustert színészként, aztán ott volt a Paul is, ami szintén remek, Wright megcsinálta a Scott Pilgrimet - ami ahhoz képest, hogy "stúdiófilm", nem is rossz - hogy aztán tíz évvel a Nagy Belépő után megcsinálják a The World's Endet - a sokak által várva várt Cornetto-záródarabot.

Óhatatlanul is felmerül a kérdés, mégis mi szükség volt az előző négy bekezdésre? Nos, a lényeg a kontextus. Olyasmit fogok mondani, amivel tudom, hogy sokan nem értenek egyet - de az a célom hogy a cikk végére bebizonyítsam, hogy nincs igazuk. A feltételezésem a következő: a The World's End méltó lezárása a Wright-Frost-Pegg trilógiának. Mire alapozom ezt? - merülhet fel a kérdés. A történet leginkább a Shaunra rímel: adott Gary King, ez a mára közel negyvenéves tinédzser, aki legjobb iskolai barátait elhívja szülővárosukba, hogy végigvigyék a kocsmatúrát, amit tizenhárom évvel korábban nem sikerült. Miközben idegenként járnak-kelnek otthonukban - hiszen jó ideje nem jártak ott - és kissé feszengenek is egymás, de főleg Gary társaságában - rádöbbennek, hogy bizony űrlények veszik őket körül, és nem a szó átvitt értelmében.

Említettem, hogy a történet leginkább a Shaun of the Deadre rímel, de arról szó sincs, hogy visszatérnénk a gyökerekhez, hacsak nem az egyik főtéma - felnőtté válás versus nem megölni a bennünk élő kisgyereket - tekintetében. Pegg - a Shaun of the Dead vagy a Vaskabátok (brr) főszerepeitől ellentétben - nem az ún. Straight Man, vagyis a Normális Ember megtestesítője, aki a nézőt képviseli a körülötte zajló őrület közepén. Ez a feladat most a kórusé, azon belül is Nick Frosté, aki a munkájának élő komoly felnőtt, felelősségteljes ember dizájnos öltönyben, szemüveggel és ásványvízzel a szokásos pint helyett. A kórus pedig szintén a legjobbakból áll: Martin Freeman ezúttal komoly méretű szerepben, mint ingatlanügynök, Eddie Marsan, az elnyomott srácból lett elnyomott autókereskedő-családapa és Paddy Considine, Pegg karakterének jobbik fele aki Garyvel ellentétben felnőtt. És persze itt van minden ismerős, Mark Heaptől Darren Boydon át Billy Nighyig.

A sztori annyiban hasonlít a Shaun of the Deadre, hogy a nagy sztori - vagyis az élien invázió - emeli globális szintre a karakterek problémáját és konfliktusait. A Shaun of the Dead sokkal inkább klasszikus paródia, ami a zombihorrorok műfaji elemeivel játszik, valódi hús-vér embereket rak bele a zsánerbe, hogy aztán azok valódi emberekként reagáljanak, ez adja a film lényegét. A The World's End azonban nem ilyen: itt a kórus és Gary közti feszültség, a Gary és a világ közti ellentét a vezérfonal, a kékvérű élienek csupán a ráadás. Óvatosan kell az ilyennel bánni, mert könnyen Another Earth válhat a történetből, amiben a sci-fi vonal csupán háttér. Az idegenek motivációja pedig meglehetősen sajátos és - ha az Igen Tisztelt Nyugati Világ hozzáállását tekintjük az általunk "fejletlennek" gondolt országok esetében - sajnálatosan ismerős.

Most pedig jön az indoklás, hogy honnan is veszem a bátorságot ahhoz, hogy méltónak merjem nevezni a filmet a Cornettó-trilógia végére. Itt kanyarodnék vissza a cikk elejére - ha még emlékeznek - az időre: amíg a Shaun of the Dead zombijai a konformizmus, a beszürkülés képviselői, addig itt az idegenek, ha lehet ilyet mondani, sokkal alattomosabban lépnek fel: "civilizálni" akarják az emberiséget. Nincs örök gyerekkor - bár sokan azt kívánják, hogy legyen - ez mégsem jelenti automatikusan azt, hogy mostantól minden nap öltönyben kell bejárnunk irodaházakba dolgozni. Nem a világ vége ha egy kicsit megtanulunk továbblépni. És az sem baj, ha menet közben kicsit módosítunk az álmainkon, mert lehet, hogy annak idején gondoltuk rosszul. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, a gyerekkori-fiatalkori álmok a helyesek, hiszen akkor még ártatlanok voltunk, ergó tiszták - sajnos nem mindig ez a helyzet. Ez egy sokkal érettebb, felnőttebb film - nem beszélve arról, mennyivel több pénzt tudtak belerakni. És ez nem feltétlenül rossz. Ha visszavágyunk a Shaun of the Dead látszólagos egyszerűségébe - pedig már az is komoly film volt - még mindig újra elővehetjük. De érdemes mellé megnézni a The World's Endet, hogy mennyit fejlődtek gyermekeink, és büszkén mondhatom, hogy sokat: Edgar Wright - noha a sűrűn vágott közelik már-már kezdenek klisészámba menni - jobban vezet színészt, jobban komponál jelenetet, Pegg tényleg nagyon jól játszik, de ami a legszívetmelengetőbb, az Nick Frost érettségije: belőle is rendes, drámai színész lett akire bármikor rá lehet bízni bármit. A kedves óriás aki a film lelke és - ha lehet ilyet mondani - morális iránytűje, az ő drámája teljesen egyenrangú Garyével. És ez a fajta kiegyensúlyozottság az, ami az év egyik legjobb filmjévé emeli a The World's End-et.

Utószó: a nosztalgia a vénemberek heroinja. Ha azt várja a Kedves Olvasó hogy Pegg és Frost örökké túlkoros fanboyokként fognak viselkedni, sajnos téved. Az idő ugyanis telik, változtat, formál, akkor is, ha nem akarjuk. Az, hogy hogyan viseljük ezt, az tesz minket egyedivé. Nem lehet azt kérni senkitől, hogy minden olyan legyen, mint amikor fiatalok voltunk, csak önmagunkat áltatjuk ezzel. Nem lesz olyan - pont azért mert egyrészt elmúlt, másrészt ha nem múlt volna el, nem lenne megismételhetetlen, és ezáltal szívünknek kedves. Úgyhogy én örülök a The World's Endnek, és kíváncsi vagyok, mit fognak még csinálni.

Sztárkéjlakok romjaiban térdig gázoló, óriási péniszét himbáló Fenevad, lángoló hollywoodi dombok helyén nyíló feneketlen verem, ami egyenesen a Pokolba okádja a bűnös életük miatt elnyelt élveteg amerikai színészsereglet színe-javát, utcákon garázdálkodó démonok és túlélőkre vadászó kannibálok. Azt gondolná az ember, hogy valami horrorszatírával van dolga, holott ennél valami sokkal jobbal: egy Seth Rogen tágabb baráti körére kiterjesztett többszereplős buddy movie-val, egy gigantikus méretűre hizlalt belsős poénnal, ami történetesen a Jelenések Könyvében megjövendölt Ítélet Napján játszódik. Én ugyan szándékosan nem nézek filmtrailereket,  ezért (vagy éppen ennek ellenére) erősen meglepett, hogy a Biblia apokaliptikus víziójának legfrissebb interpretációját éppen egy stoner komédiákban befutott zsidó srác rendezi. Félreértés ne essék: a világvége utolsó napjait James Franco villájában töltő Ananász Expressz és Superbad színészgárdájának túlélésről alkotott elképzeléseit végigülni pokolian szórakoztató mulatság.

A film alapötlete, miszerint a színészek saját magukat játsszák, amint beköszönt a Végítélet, nagyon ügyesen egyensúlyozik az önirónia és a szándékos túlkarikírozás határán. Seth Rogen ugyanolyan bumfordi, gyerekkori traumákkal súlyosbított nagy mamlasz, mint gyakorlatilag az összes szerepében (talán az egy Take This Waltz kivételével) és erre saját maga is rámutat, amikor James Franco villája előtt egy paparazzi rákiált, hogy „Hé, Seth Rogen, miért nem játszol egyszer már valami más karaktert a filmjeidben?”. A sztori szerint Ray Baruchel (Túl jó nő a csajom), Rogen kevésbé sikeres földije és régi jóbarátja érkezik hozzá látogatóba, hogy elüssenek egy hétvégét füvezéssel és tévézéssel, de annak minden tiltakozása ellenére felkerekednek, hogy benézzenek James Franco villájába, ahol éppen egy nagyobb parti kezd kerekedni. Itt aztán nyüzsögnek a tévésorozatokból és az aktuális hollywoodi vígjátékokból ismert színészek (akinek már régóta a bögyében van Michael Cera, az különös elégedettséggel fogadja majd a cameoját), akik egytől egyig csúnya véget érnek, amikor meghasad a föld és lángok csapnak elő a mélyből.

A megrettent túlélők közül végül öten húzódnak meg a roppant ízléstelenül berendezett villa oltalmában, Jay és Seth, James Franco (Ananász Expressz, 127 óra), Jonah Hill (Pénzcsináló, Superbad) és Craig Robinson (A hivatal amerikai verziója, Zack és Miri pornót forgat). A teljesen tanácstalan és a világ működéséről teljesen vad elképzelésekkel bíró társaság dinamikája éppen kezdene összecsiszolódni, amikor ezt teljesen szétrobbantja a váratlanul előtámolygó, és a bulira meg sem hívott Danny McBride (Király!), aki (mivel átaludta a kinn tomboló apokalipszist) a legnagyobb lelki nyugalommal falja fel a gondosan beosztott készletek maradékát. Ő az, aki újra és újra olyan szituációkba kergeti a társait, hogy a civilizációs máz lefoszlásával újra kell értelmezniük az egymáshoz való viszonyukat. Természetesen az Itt a vége (This is the End) a legkevésbé sem dráma, a játékidőt a füvezéssel, drogozással, a rendkívül értékes kinccsé vált pornómagazinra került spermával és az egyetlen megmaradt Milky Wayjel kapcsolatos, jobbára alpári, de működő poénok töltik ki, azonban szerencsére kapunk pár zseniális pillanatot is, például amikor a 127 órában használt kamerával házilag elkészítik az Ananász Expressz második részét, amolyan Tekerd vissza, haver!-módra megsvédelve. Ugyancsak szenzációs húzás a démoni megszállás alatt álló Jonah Hill ördögűzése az azonos című film alapján, hiszen mindenki tudja, hogy az egy pontosan erre szolgáló audiovizuális gyakorlati útmutató. Legalábbis Jay szerint, aki egyébként is elég lazán értelmezi az Írás sorait, ráadásul még kanadai is.

A film utolsó harmadában újra előkerül az addig kissé háttérbe szorult barátság témája és a véres jelenetekkel sem szemérmeskednek, amint a szereplők kénytelenek szembenézni belső és hús-vér démonaikkal, sőt, magával a Sátánnal is. A finálé felszabadítóan szórakoztató és éppen csak annyira giccses, hogy ne fájjon, mindenesetre minden jó érzésem ellenére nem tudom a filmet jó szívvel ajánlani azoknak, akiknek a Rogen-féle humor (lásd még Ananász Expressz és Zack és Miri pornót forgat) megfekszi a gyomrát. Mindenki másnak pedig: soha ilyen szórakoztató Világvégét! Na jó, a Simon Pegg fémjelezte The World’s End-et azért várjuk meg a végső verdikthez.

Keményfiúk, kéziágyúk, izomhegyek, dzsungelkommandó, földönkívüli, gerinckitépés. A cicivillantáson innen a Predatorban minden, de úgy kurváraténylegminden megvolt, amiről a VHS-korszakban egy pelyhedző állú ifjonc álmodhatott – meg még az is, amiről nem. John McTiernan akcióklasszikusa zseniális jelenetek sorából áll össze egy zseniális egésszé. Schwarzenegger és Weathers CIA-szkandere. A kiszállás a helikopterből. AZ A hang, a filmtörténet talán legmegszokhatatlanabb monszterhangja – és a zene. A különítmény esőerdőirtó össztüze (nem sok ennél maszkulinabb, egyszerűbb, lényegretörőbb, masszívabb „fuck you” létezik a filmtörténetben). És ezek még csak kiragadott pillanatok. A Predator sokunk fejlődésére/hanyatlására hatással volt annak idején, jól meg is mondjuk, miért.

Borbíró Andris: Mint sok kortársam, a gyerekkoromban én is igen egyhangú mozgóképes diétán éltem (amit persze egyáltalán nem bántam!), tekintve, hogy az engem érdeklő filmek szűk csoportjához fértem csak hozzá. A választék a következő volt: bádszpenszer-terenszhill, dzsekicsen, valamint “am. akc. filmek”. Ez utóbbiak közül is külön csíptük a családban a Schwarzenegger-filmeket, talán mert az osztrák sógor kicsit “hazánk fia” volt Hollywoodban. Kőkemény volt, magabiztos és tökös, akár kommandózott, akár embereket terminált, akár barbárként keselyűt gyilkolt a fogaival. A Predator poszterén azonban, amit a közeli téka falán bámultam minden alkalommal, mikor elmentünk kazettát kölcsönözni (kis bilétákat kellett begyűjteni az üres tokok alól, ha nem fityegett ott, azt jelentette, hogy ki van kölcsönözve a film), elképzelhetetlent láttam: Svarci félt. Valamilyen elmosódott, pszichedelikus dzsungel-részlet látszott körülötte, hatalmas stukker volt a kezében, elszántan és ölni készen állt, de láttam rajta (én legalábbis úgy láttam), hogy fél. És más ember vagy lényeg nem volt a poszteren. Predator. Ragadozó. Milyen ragadozó? Ki vadászik kire? És egyáltalán, ki képes megijeszteni Svarcit?... A képzeletem nekiállt a semmit színezni. A szüleim: “Biztosan nem gyereknek való film!”. A haverok persze megnézhették, és mesélték a kattogó hangot, a megnyúzott vadakat, a karmokkal övezett szájat… Maradt a poszter bámulása egy elbaszott lépcsőkanyarban a tékában.
Mire végre meg tudtam nézni, én már rég rettegtem a láthatatlan Ragadozótól.

Elmeboy: Egen, ez akkoriban egy megtévesztő film volt. Olyannyira a hőskorszakban sikerült látnom, hogy az nem hogy VHS volt, de egyenesen falusi mozgóképszínház, ahová a pénztáros Béla bácsi a korhatárt nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva már csak azért is beengedett zsenge tízévesen, mert egyáltalán fizetővendég voltam. Schwarzenegger-filmekről akkor már a legtöbben hallottunk, az alsóbb osztályokban a menőség egyik legfőbb mércéje az volt, ki hányat látott, így a megtekintést szavatoló jegy kifizetése után jogosnak vélt büszkeséggel foglaltam el a keménytámlás moziszéket, előre vigyorogva, hogy miféle gépfegyveres akciókról fogok majd beszámolni padtársaimnak az uzsonnaszünetben. Ó, én hülye.
A Ragadozó ugyanis mindenkit átbaszott, hiszen bár tökre úgy startol, mint a korszellemnek abszolút megfelelő Schwarzi-film, a fele környékén váratlanul eszement túlélőhorrorba csap át. Lehet, hogy ezt manapság, az internet és az előre kiszivárgott plotline-ok korában nehéz elképzelni, de mikor anno egy standard kommandós film hirtelen pánikolós, jól kitalált földönkívüli agresszorral megspékelt menekülésre váltott, az nagyon szokatlan és hatásos volt. A Ragadozót a fősodor azóta összemosta, mi több, összeeresztette Giger, Scott, Cameron, vagy azóta akárki Idegenjével, ami szerintem nem igazán állja meg a helyét: a csáprágós rasztafári sosem volt akkora ász, mint a banánfejű űrdémon. Mindazonáltal az eredeti Ragadozónál meglepőbb és kompromisszummentesebb akciófilm mindmáig is alig készült, McTiernannek meg ezúton is a jó édes anyukáját, hogy a legjobb Die Hardok meg ilyesmik rendezése helyett lesitteltette magát. Szükségünk lenne rá.

Forgács W. András: Oké, vázolom: napfelkelte, két helikopter érkezik ki tudja hová. A katonák kiszállnak, majd csak annyit látsz, hogy valaki egy hatalmas zsákot rúg ki az egyikből. És alighogy kiszáll a helikopterből, már gyújtja a szivart. Ennyi. Tudsz mindent a karakterről. Két izzadó, izmos kar egymásba fonódik - minden egyes kockából csak úgy ömlik a tesztoszteron. Shane Black, mielőtt még félistenné vált volna. A Predatorban számomra keveredik az ötévesként csodálkozva a tévére meredő kisgyerek-énem a magát rendkívül műveltnek tartó, lelkiismeretlen fanboyéval. Kérdezzék meg példának okáért Báron Györgyöt - nem sorolná a filmklasszikusok közé, pedig az. Az ütődött "kopp-kopp" vicctől "nagypapin" át - ez A Lövöldözős Film, így ahogy írom, nagy betűkkel. Nincsen benne semmi túlbonyolítva, sem a karakterek, sem a sztori - és éppen ettől lesz annyira sokrétű. Nem kell nagyon messzire menni ahhoz, hogy belelássuk a Vietnám-traumát (dzsungel, láthatatlan ellenség, mindenki egyenként hullik el, a cél már nem a győzelem, csak az, hogy hazamehessünk), a férfibarátság fontosságát (Mac és Blain kapcsolatát, ha ma jönne ki a film, a slasherek már szanaszét írták volna), no meg azt, hogy akkor is Svarci a legtökösebb vadász, ha történetesen nincs nála egy kisebb mammutfenyő-méretű gépkarabély. Ezen a filmen akkor sem fog az idő, ha a CGI-t nem számítjuk, mert ilyen többet nem lesz. A férfifilm férfiaktól kisfiúknak. Ínyenceknek: mutass még egy filmet, amely ennyire csodálatosan tud műfajt váltani félúton. Megjegyzés filmeseknek: csak az első tíz percet nézzétek meg. Így kell öt karaktert bemutatni egy snittben.

Nemes András: Olvasva Andris sorait, úgy tűnik, én némiképp szerencsésebb helyzetben voltam. Az erőszakot, és/vagy trágárságot tartalmazó filmek megtekintésének korhatárhoz kötését szorgalmazó vitákat hallgatva mindig eszembe jut a jelenet, ahogy anyám, munkából hazaérve benyit a nagyszobába, ahol én a Predatort nézem őszinte ámulattal, totális transzban. A képernyőn éppen a méltán legendássá vált visszhangzó-punci poén kerül elővezetésre, anyám megkérdezi: -Mi ez a hülyeség? - majd, mikor csak valami érthetetlen választ motyogok, leül mellém, és együtt nézzük tovább a filmet. Később, ha jól emlékszem, ő kiment, mert unta, a lényegen azonban ez mit sem változtat: eszünkbe sem jutott, hogy egy film megtekintése bármilyen negatív hatást lenne képes kifejteni ártatlan, gyermeki lelkemben. Anyám nyilván úgy gondolta, ha rossz lenne nekem, nem nézném. Meg sem próbált eltiltani tőle, mert tudta, hogy ha akarom, valamilyen módon úgy is hozzájutok. Ebben a korszakban ezek a filmek szüleinknek is ugyanolyan eseményszámba mentek, mint nekünk, gyerekeknek, így némiképp jobban megértették kíváncsiságunkat, vagy egyszerűen nem hitték, hogy a filmekben ábrázolt brutalitás károkat okozhat, mivel senki (pszichológusok, gyermekvédő szervezetek) nem fenyegette őket ezzel. Félreértés ne essék, pornót azért nem nézettek velem, sőt, az Óment titokban néztem, mert éreztem, hogy az talán sok lenne nekik, a Predator kazetta is valami haveromé lehetett, de egy pillanatra sem estek kétségbe, mikor látták, hogy ilyesmi érdekel. Anyám úgy gondolta, hülyeség, ezt közölte is velem, és ennyivel lezártnak tekintette az ügyet.
Én azonban imádtam. Le voltam nyűgözve. A VHS-korszak sajátossága volt, hogy a filmekről már jóval hozzáférhetőségük előtt szájhagyomány útján terjedő legendák keringtek. Valaki mindig volt, aki már látta. A nagy stúdiók persze ma is próbálkoznak ilyesmivel, de mostanra nem hisszük egyetlen szavukat sem, annyiszor ejtettek már pofára minket, illetve mégiscsak más az, ha a legjobb haverodtól hallod, mekkora királyság egy film, mint ha valamelyik filmes oldalon olvasod ugyanezt. A Predator volt a nagybetűs DURVA film, mészárlással, kommandósokkal, gyilkos földönkívülivel, és egyetlen kocka megtekintése nélkül tudtam, hogy ez az, ami kell nekem. A VHS-korszak másik sajátossága volt, hogy a filmek általában be is váltották ígéreteiket (nem, nem csak azért, mert jó volt nekünk bármi, ami amerikai). Minden a helyén volt, sőt, még jobb is, mint reméltem: az arcok, a fegyverek, a vér, a kiomló belek, a félelmetes idegen. És a zene. Állandóan az zakatolt a fejemben, ahogy a lakótelep betontömbjeinek tövében kornyadozó bokrok fedezékéből lőttem halomra osztálytársaimat a műanyag UZI géppisztolyommal, amit azért szerettem különösen, mert a markolatába el lehetett dugni a szüleimtől csórt barna szofikat.
Maradandó élmény, na.

Dr. Sick Fuck: Fölényes értelmiségi műkritikánk friss tárgya filmtörténeti szempontból a neorealista-egzisztencialista iskola támadhatatlan diadala: a végletekig kiélezett dramaturgiai kontextusban vagy a gecire izmos Arnold sarabolja fel az űrből érkezett szörnyeteget, vagy a még hasonlóbb adottságokkal rendelkező kozmikus monszter pocsékozza meg a Kaliforniai Mamutfenyőt. That is the question. Can you dig it?
Baszomnagy stukkerek, state of the art CGI (a predator kamuflázs-ruhája a mai napig vállalható, ami nem kis szó 25 év után), pazar maszkok és fizikai trükkök, szupermacsó dumák (You're bleeding, man. You're hit. - I ain't got time to bleed.), irdatlan méretű kések és más változatos gyilkok, kifogástalanul működő, félreérthetetlen motivációval feltöltekezett karakterek; kéremszépen, erről szólt az 1980-as évek feledhetetlenül bájos akciófilm-esztétikája.
Senki ne nyígjon amiatt, hogy mennyire buta ez a film. Mert esze, hát az nincs sok, de ki a faszom kérné számon ezen a mozin a ragyogó intellektust, amikor maradéktalanul kiszolgálja a moziba járó ember legalantasabb vágyait is (megkötözött nő included). A Predator egy kétszáz százalékra teljesített vállalás, műfaji remekmű. Mutasson valaki bármi hasonlót az idei nyár felhozatalából. És ezt a mai szemmel nézve nevetséges 15 millióból hozták össze, mert akkoriban még így mentek a dolgok.

Az utóbbi években különösen nagy divat lett arról verni a tamtamot egy horror marketingkampányában, hogy az igaz történet alapján készült. Az Amityville Horror, az Ördögűzés Emily Rose üdvéért, a The Haunting in Connecticut, a Sinister mind „veled is megtörténhet” jeligével (és ráadásul mind embereket megszálló démonokkal, szellemekkel) igyekezett riogatni, jellemzően kevés, vagy még kevesebb sikerrel. Ha gyanakvó természetű lennék, azt hinném, a katolikus egyház igyekszik a mainstream horrorokon keresztül istenfélésbe ijeszteni az embereket – nem hagynak békét a magamfajta jámbor ateistáknak.

Nem mintha a valós(nak vélt) események alapján készült ördögűzős filmek újdonságszámba mennének, elvégre már William Friedkin überklasszikusa is ebbe a bagázsba tartozott, bár akkor még nem érezték szükségét annak , hogy a promóciós anyagokat ezzel nyomják tele. Most itt a Démonok között (The Conjuring), a kétes értékű, de nagyot aratott Fűrész rendezője, az azóta csak fáradt blöfföket puffogtatott James Wan új ijesztőtúrája, és mit ad Isten, ez is valós történet alapján készült. Ha ez mind igaz lenne, mostanra már minden közigazgatási körzetben lennie kéne legalább egy ördögűző intézetnek, közvetlenül a rendőrség épülete mellett.

Ötletességét, eredetiségét tekintve a sztori nagyjából a „megölted a társam/feleségem, ezért bosszút állok” zsarufilm horroros ekvivalense: öttagú család (szülők: Lily Taylor, Ron Livingston) beköltözik egy nagy, régi, kísérteties házba, amit – ne bassz! – kísértetek laknak. Ez a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy mellettük még egy démon is. Vagy egy boszorkány. Vagy egy boszorkány szelleme, vagy valami ilyesmi. Mikor a suttogó hangok, a falon dörömbölések, a becsapódó ajtók és, ja, igen, a szekrény tetején kuporogva üvöltő, meszelt arcú rémalakok mennyisége túllép az „erre biztos van valami racionális magyarázat” határán, a család démon-, szellem- meg mindenilyesmiűző szakértőket hív segítségül. Az okkult nyomozóházaspár (Vera Farmiga és Patrick Wilson) uszkve alig háromszor vesz levegőt a házban, mielőtt megállapítja, hogy kurvanagy baj van.  

A Démonok között tekintélyes méretű hype-jának – szokás szerint – csak óvatosan tessék bedőlni: szépen, jól, hangulatosan, pofásan megművelt, hatásos iparosmunka ez, de nem több. Wan egész elegánsan dirigál (rendezői stílusa kétségkívül sokat csiszolódott a Fűrész videóklipes antiesztétikája óta), a forgatókönyv pedig viszonylag ügyesen kezeli a kliséket, és még az intenzív fináléban is megteszi magának a mértéktartás szívességét (aminek hiányán Wan előző filmje, az Insidious elbukott).

De egy igazán jó filmhez még kevés az, hogy „nincs elrontva”, és a Démonok között-ben nincs meg a „plusz”. Az ijesztgetések felvezetése és kivitelezése ugyan remek, ami manapság nem kis szó (külön kalapemelés Joseph Bisharának – a zenéjétől már a stúdiólogó felbukkanása alatt is majdnem befostam), de a fojtogató atmoszféra, a zsigereidet markoló borzalom, az ÉRZÉS, hogy ülsz a moziban, és tudod, hogy ez csak egy film, mégis nyugtalanul, idegesen, karfát markolva fészkelődsz, ez mind hiányzik belőle, ahogy a kapcsolat is a karakterek és a horror természete közt. (Utóbbira csak annyit mondok: Az ördögűző – ha már több helyen ahhoz hasonlítgatják, mely utóbbira meg csak annyit mondok: lófaszt.) Egyszerűen nem elég brutális, és itt nem is elsősorban fizikai, hanem lelki brutalitásra gondolok. Maguk az alkotók is csodálkoztak, hogy mégis mire kaptak R-es besorolást.

Uraim, valljuk be férfiasan, kevés olyan dolog létezik e Földön (talán nincs is más ilyen), ami annyira összezavar, megrémiszt, felidegesít, elcsodálkoztat, vagy fellelkesít minket, mint a nők. Kelly Link Különb dolgok is című novelláskötete tökéletesen visszatükrözi mindazt, ami a fejünkben kering a szebbik nem képviselőiről, legyen ez előfeltételezés, vagy éppen kőkemény tapasztalat eredménye. A Delta Vision gondozásában 2006-ban kiadott könyv (nem mai csirke) az akkor még szép reményeket tápláló A képzelet mesterei sorozat prominens tagjának számított, habár hangvételét tekintve új és merész utakat jelölt ki az addig biztonsági zónában mozgó tematikus szériának. Noha az amerikai író-szerkesztő hölgy írásai a koncepciót és a témát tekintve valóban kilógnak az erősen fantasy és sci-fi jellemezte sorból, a mágikus realizmus kategóriájának billogát büszkén magukon viselő művek elolvasása után mégis azt kell mondjam, a válogatásnak keresve sem találhattak volna jobb helyet a palettán.

Novellagyűjteményről lévén szó, nehéz egységes képet adni a könyvről, így ahelyett, hogy végigvenném egyenként az összes írást, inkább megpróbálom érzékeltetni, milyen élményt nyújt az olvasásuk. Kelly Linket idehaza nem ismerjük, az Átjáró és a Galaktika magazin közölt le tőle anno egy-egy novellát, amik a kötetben is megtalálhatóak, és habár az USA-ban két másik rövid terjedelmű történeteket tartalmazó könyve is megjelent, nálunk nem sikerült megvetnie a lábát. Írásait több díjra is érdemesnek találták, többek között a semmitmondó Locus-, Nebula-, Hugo-, vagy a World Fantasy-díjat említeném meg, az első kettőt többször is odaítélték neki. Szokás mondani, hogy ízlések és pofonok, de azért ezek a díjak valamicskét csak elárulnak nekünk a hölgy munkásságáról.

Mielőtt szexizmus vádja érne, gyorsan leszögezem, nem azért indítottam a cikket külön a férfiakat megszólítva, mert szegény nőket direkte diszkriminálni szándékoznék – éppen ellenkezőleg, férfitársaim esetleges éledező gyanakvását szeretném elaltatni. A Különb dolgok is nem egy könnyű falat, nem egy gyorséttermi félkész termék, amit melegítés után betolunk az arcunkba. Főképp nem, ha férfinak születtünk – Kelly Link egyszerre megkapó és zavarba ejtő könnyedséggel ülteti át papírra vetett szavakká azt a szinte lehetetlen feladatot, ami a NŐ szó definiálását jelenti (nem biológiailag). Miért jövök ezzel folyton? Hát mert így van! Ismerősi körben és az interneten szétnézve a „dobozokban gondolkodás” férfiakra jellemző sémája láthatóan, érezhetően megnehezíti a művek befogadását és megemésztését.

A fő bökkenő az érzés szón van (érzésem szerint). Link írásai rettentő töredékesek, szinte mind mozaikokból, érzelmi puzzle-darabkákból építkezik, összeillesztésüket tekintve nem, hogy használati útmutatót nem kapunk, hanem épp ellenkezőleg, mintha szándékosan zavarna össze minket (legjobb példa erre a Louise kísértete c. novella, melyben mindkét szereplőt Louise-nak hívják, és nem, nincsenek megkülönböztetve, csak mindig azt a fránya „mondta Louise”-t kapjuk ). Emellett az írónő soha nem magyaráz meg semmit, nekünk kell(ene) rájönnünk a lényegre a hiányos infomorzsák felcsipegetésével, amit megfejel a történetek kvázi befejezetlensége, hirtelen lezárása. És hogy tetézzem: néhány esetben cselekmény sincs, a szó hagyományos értelmében véve legalábbis, ehelyett érzések garmadája lep el minket, csak győzzük dekódolni.

Ezért aztán a hölgyek szerencsésebb helyzetben vannak, hiszen könnyebben veszik fel a fonalat, és különösebb nehézség nélkül tájékozódnak ebben a kusza dzsungelben, ami viszont meglepően kellemes, sőt, csábító. A kötet utolsó novelláját kivéve (a végén különösen rázós talajra érkezünk) mindegyiket tudtam élvezni, annak ellenére, hogy nem voltam képes megszabadulni attól a görcsös érzéstől, hogy én most tutkóra megfejtem az összes sztorit. Mert az írások a fantasy, a mágikus realizmus, a horror, a misztikum és a mesék utánozhatatlan elegyét kínálják, tagadhatatlanul Lovecraft, Gaiman, vagy akár Edgar Allen Poe stílusa előtti tisztelgéssel. A sejtetés és a nem-magyarázás, a hétköznapi helyzetek boszorkányos fűszerezése, tündérkéz általi megcsavarása merőben szokatlan, ám markáns hangulattal töltik meg a lezáratlan történet-szilánkokat. Nem egy sztori durvább horror felütéssel rendelkezik, mint sok hivatalos horror-író ötlete, például a World Fantasy díjas A hívó kalapja – meglepetésként ért az elátkozott vidéki kúriák toposzának ilyen új színekkel való megtöltése, ezért borsódzott is a hátam rendesen, miközben olvastam.

Hölgyeim, a Különb dolgok is összes novellája Önöknek, Önökért, de leginkább Önökről íródott, így aztán bátran ajánlom a szebbik nem összes képviselőjének – persze még ez sem garantálja, hogy mindegyikük maradéktalanul élvezni fogja, ám bizton több nő mondja majd rá, hogy „hm, igen”, mint férfi. Ettől függetlenül az erősebb nem számára is ajánlott olvasmány, hátha ezáltal közelebb kerülnek az érthetetlen női lélekhez.

Bajban vagyok, amikor verdiktet kell mondanom a 2011-es Sundance Filmfesztivál egyik legzajosabb sikerét bezsebelő Felettünk a Föld című filmről. Ennek két oka van. Az első fejvakarásra késztető momentumból fakad a másik: a Felettünk a Föld ránézésre sci-finek tűnik, ám igazság szerint egy kőkemény dráma, egy szenvedéstörténet, tele megbánással és vezeklés utáni vággyal  – ezért aztán nem kifejezetten geek-matéria. Amiért gondolataimat mégis a Geekzre szánom, az a film egységébe szervesen beépülő, a szereplők lelki folyamatait mozgató alapkoncepció, miszerint a Naprendszerben feltűnik egy új égitest, ami úgy tűnik, a saját Földünk szakasztott mása, és szemmel láthatóan felénk tart. Vajon egy párhuzamos világból került ide? Azon a Földön minden ugyanúgy van, mint nálunk? Van egy ugyanolyan Geekzblog odafent is?

A Felettünk a Földet az elsőfilmes Mike Cahill követte el, minimális költségvetésből, jobb kezeként pedig a film főszereplője, Brit Marling segédkezett neki a forgatókönyv megírásában, illetve maga az ötlet is közös volt. Kiindulási pontjuk – vajon milyen lenne saját magunkkal találkozni – hamar kikerült a fókuszból, inkább megmaradt háttérben megbúvó motivációs szálnak, mivel a történet (és ez nem spoiler) soha nem fut ki oda, egészen a végétől eltekintve, és ott sem kielégítő módon, hogy korrektül körbejárja a kérdést. Ehelyett kapunk egy lassan csordogáló, depresszív hangulatú kvázi művészfilmet, ám mielőtt mindenki abbahagyná az olvasást, hadd említsem meg, egy egészen jól sikerült darabról van szó.

Aki vette a bátorságot és továbbolvas, de még nem látta a filmet, az készüljön fel, hogy a science fiction része valami bődületesen kidolgozatlan, látszik, hogy az alkotók pusztán azért találták ki, hogy a lelki gyötrelmek hosszan elnyújtott, ám unalmassá még nem váló perceit röpke filozófiai eszmefuttatásokkal szakítsák meg. A törekvés üdvözlendő, hiszen kit ne gondolkodtatna el egy másik Föld égboltunkra való bepofátlankodása, és a felvetett kérdéseken valóban van csámcsognivaló, ám a kellemesen megnyugtató 92 perces játékidőbe a már említett komoly drámai szál mellett maximum egy tízórai mennyiségű kattogás fért csak be. És még csak azt sem tudom mondani, hogy ez a hibája lenne a Felettünk a Földnek, mert ha a hangsúlyt átteszik az idegen bolygó közeledése által keltett fizikai következményekre, az egy egészen másfajta élményt eredményezett volna, egy totálisan másfajta műfajban, amire meg semmi szükség nem volt.

A történet főszereplője Rhoda, aki a másik Föld felbukkanásának éjszakáján épp az MIT asztrofizika szakára való felvételének alkoholmámoros megünnepléséről tart haza autójával, amikor is a megdöbbentő égi jelenség megbámulásának következményeképp letarolja John Burroughs kocsiját. A férfi ezután évekig kómában fekszik, várandós felesége és öt éves kisfia szörnyethalnak a balesetben. Rhoda négy évre a fiatalkorúak börtönébe kerül, szabadulása után pedig már csak árnyéka egykori önmagának. Családjába újra beilleszkedni képtelen, felelőtlenségét feldolgozni szintúgy. Mintegy önmaga ostorozásaként takarítói állást vállal egy középiskolában, amikor pedig egy magáncég űrutat hirdet a másik Földre (ami közben még közelebb került), az új élet és a felejtés reményében megpályázza az egyik helyet.

Merengő, mélabús beállításokon keresztül lehetünk szemtanúi, ahogyan a lány feloldozás végett megkeresi a korábban zenészként dolgozó Johnt, ám elég bátorsága nem lévén, takarítónak adja ki magát, és heti látogatásaival egyre közelebb kerül a megtört, alkoholba menekülő férfihoz. Pszichológus-palánták disszertációkat megtöltő anyagot kapnak a két sérült, szenvedésük érzelmi mocsarába belefulladni készülő ember apránként kiépülő kapcsolatáról, ami a két színész, Brit Marling és a Lostból ismerős William Mapother remek játékának köszönhetően megkapóan hiteles, egyszersmind átélhető. Az őszinte kommunikáció halálával kettejük viszonya meredek fordulatot vesz, ami még távolabb sodorja a megváltást, a bűnbocsánatot. A gyötrelmek képi dekódolása és a végig biztos rendezői kézben tartott gyeplő szerencsére gondoskodnak róla, hogy a film soha ne lépjen ki a saját maga által vájt mederből, így a lezárás, amellett, hogy újabb kérdéseket vet fel, hitelesen illeszkedik a film egységébe.

A drámai oldal ilyen mértékű kidomborítása mellett azonban valahol kilóg a sci-fi vonal, ami, mint említettem, egy rettentő vázlatos díszlet megépítésére szolgál csupán – annak ellenére, hogy az előzetesben érezhetően nagyobb hangsúlyt kap. A film gálánsan megfeledkezik az olyan elhanyagolható tényezőkről, mint hogy az éveken át egyre közelebb érő Föld 2-n vajon hogyan alakulhatott ugyanúgy az élet, mint nálunk, ha egyszer nem kering semmilyen Nap körül?! Nem is szólva arról, milyen következményei vannak, ha egy ekkora égitest belép a Naprendszerbe a maga tömegvonzásával! Persze nagyvonalúan legyintve el lehet siklani efölött, hiszen láthatóan feature és nem bug (bár akkor meg miért foglalkoztak az éjszakát bevilágító másik Föld megjelenítésével), így jobban tesszük, ha az egész tudományos megalapozatlanságot besöpörjük a szűkös büdzsé és a filmfesztek dicsősége által alkotott szőnyeg alá. Ha képesek vagyunk erre a suspense-re, egy élvezhető és nagyszerű mondanivalóval rendelkező filmet kapunk.

„It has two states of being: dangerous or dead.”

Óriásvaddisznó! Előfordulási helye: Ausztrália. Kedvenc elfoglaltsága: á, komolyan, ezt még kell mondani? Naná, hogy emberevés. Kétlem, hogy létezik olyan állat, amiből a horrorműfaj még nem faragott, vagy legalábbis, próbált faragni vérengző fenevadat. Na, jó, talán a nyuszik még kimaradtak a szórásból… hopp, nem szóltam. A Razorback a régi jól bevált receptet követi: végy egy tetszőleges jószágot, csinálj belőle egy átlagosnál jóval nagyobb és/vagy veszélyesebb példányt, és már jöhet is a sikongatás, menekülés, felkoncolódás. Ausztrál filmről lévén szó, a vaddisznó, ami arrafelé simán szétkap egy bárányt, kézenfekvő választás volt, mert a koalamaci és a kenguru félelmetessé gyúrásán azért igen keményen kellene dolgozni. 

A horrort évtizedekig pusztán hírből ismert Ausztráliának a ’80-as évekre már voltak szélesvásznú rémei és sorozatgyilkosai, de a közönség továbbra sem volt hajlandó tömegesen menni a moziba a zsáner egy hazai készítésű darabjáért. Ezen a Peter Brennan regényéből készült ozploitation, a Razorback sem tudott változtatni, mégis a korszak egyik legjobb és legfontosabb filmje a műfajban. Nem is azért, mert az ország akkoriban lényegében egyetlen elhivatott, bona fide horrorírója, Everett De Roche jegyezte (Patrick, Long Weekend), hanem azért, mert a későbbi Hegylakó direktora, Russell Mulcahy rendezte.

Itt kicsit kurvára álljunk meg: Mulcahy az a fickó, aki 1981-ben a The Buggles brutálsikeres Video Killed the Radio Star című klipjét rendezte (klimpírozott benne a pre-filmzenés Hans Zimmer is), ami megvilágításaival, vágásával, kamerakezelésével nagyjából a nyers gyökere annak a vizuális stílusnak, ami a ’80-as évek filmkészítését meghatározta. Csak annyit mondok: ez volt az első klip az MTV-n evör. Pár év alatt Mulcahy forgatott még videókat többek közt Bonnie Tylernek, Rod Stewartnak, a Duran Durannek, majd megkapta az első felkérést egy nagyjátékfilmre. Mire az óriásvaddisznó tombolását 1984 novemberében bemutatták, Amerikában a Mulcahy teremtette MTV-s stílus már egy rakás filmnek köszönhetően elterjedőben volt (az a gusztustalan Flashdance…), mégis megkockáztatom, hogy a Razorback az első igazi, de úgy istenigazi ’80-as évek esszencia. Ráadásul egy állatos horror keretein belül, ami naná, hogy plusz.

Leszámítva egy alapból nem várt fordulatot, amit most, miután lelövöm, már várni fogsz („Szóval, azt hitted ez itt a főszereplő, mi? Hát, akkor nyírjuk ki!”), a sztori igen egyszerűen és, óegek, kiszámíthatóan bonyolódik egy abnormális méretű és agressziójú vaddisznó körül, ami után egy feleségét kereső amerikai és egy unokája elvesztését megbosszulni óhajtó, megszállott, öreg vadász kajtat, két helyi bunkó nem kívánt társaságában.

Ahhoz képest, hogy a szűkös, de az akkori ausztrál horrorok közül még így is rekorder költségvetés (5,5 millió ausztrál dollár) fele (!) a mechanikus óriásvaddisznó megépítésére ment el, a stáb szája sokat sírt a használhatatlansága miatt. Ez magán a filmen szerencsére alig érhető tetten, mert a műfaji szabályoknak megfelelően Mulcahy ritkán mutatja mozgásban, direktben, sőt, sokszor csak a sziluettje vagy egy adott testrésze észlelhető – viszont mindig valamihez képest van pozícionálva a képen, hogy a mérete egyetlen gyors pillantással egyértelmű legyen. Erre a Razorbacknek szüksége is van, mert nem különösebben félelmetes, még csak nem is igazán ijesztő.

Túl a generikus sztorivezetésen, és a dög méretét hangsúlyozó, döbbenetet, sokkhatást célzó koncepción (és kár tagadni, hogy pl. az a kép, amin a bosszúszomjas vadász váratlanul célkeresztjébe fogja az állatot, lenyűgöző), ami a horror követelményeinek nem annyira a rettegéssel, mint inkább a képi kompozíciókkal és a trükkökkel  akar eleget tenni, valószínűleg eleve van egy határ, hogy mennyire tud félni az ember egy vaddisznótól, legyen az akármilyen nagy. Viszont ezt a koncepciót nagyon jól valósítja meg a Razorback, olyannyira, hogy a style over substance egyértelmű diadalmenete lesz belőle.

A videóklipesztétikának kevés horror tudta ennyire hasznát venni, Dean Semler szűrt, tökéletes ritmusban vágott képei hihetetlenül szépek. Különösen az éjszakai jelenetek: az embereket, tárgyakat, fákat rendre hátulról világították meg, ami persze kurvára életszerűtlen (Honnan a francból jön az a fény a puszta közepén? És az a fény? És amaz?), ellenben olyan vizuális tour de force-ot eredményez, hogy a fal adja a másikat. A szürrealista beütést több jelenet is erősíti, pl. az, amiben a főhős az outbackben étlen-szomjan, kimerülten ténfereg és hallucinál. Mulcahy furcsa, veszélyes, bizarr helyként ábrázolja az ausztrál vidéket, ami egyrészt önmagában „magyarázatként” szolgál az óriási vaddisznó létezésére, másrészt félelmetes hatásfokkal fordítja visszájára a tipikus horreszközöket. Kicsi, szűk és sötét belső terek helyett hatalmas kiterjedésű, nyílt terület van, amiről nem az jut először eszedbe, hogy van hová futni, hanem az, hogy nincs hová elbújni.

Különösen, ha városi ficsúrként szakadsz bele a nagy ismeretlenbe. A Razorbackben vastagon ott van a ’70-es évek ausztrál filmgyártásának központi motívuma, az ember és a természet szembenállása – illetve a civilizációé és a vadvilágé. Mert a két helyi tahó, akik saját titkaik és érdekeik védelmében cselekedve lépnek elő másodlagos antagonistákká, szívvel-lélekkel ide tartoznak: a föld alatt élnek, mint a patkányok, és a vidék legmagasabb pontján dolgoznak, véres-mocskos, kísértettanyaszerű húsfeldolgozó üzemükben (amit az Isten is horrorfinálé-helyszínnek teremtett), mint megkoronázatlan királyok. A kérdés megint felmerül: melyik a kegyetlenebb bestia, az ember vagy az állat? Jelen esetben mindegy. Csak pusztuljon mindkettő, és közben szórakozzunk jól!

A szuperhősök is megérdemlik, hogy néha kirúgjanak a hámból egy kicsit. Vagy nagyon. Vagy kőkemény-várospusztító-brutál módon. Avagy: Másnaposok - The Superhero Edition.

Batman: Black and White #1

Történet: Chip Kidd, Neal Adams, Maris Wicks, John Arcudi, Howard Mackie
Rajz: Michael Cho, Neal Adams, Joe Quinones, Sean Murphy, Chris Samnee
DC Comics

Eredetileg a DC Villians Month-járól akartam írni – nem egy konkrét képregényről, hanem a koncepcióról úgy általában, de ahogy fejben végiggondoltam a cikket, az nem annyira kritika lett volna, mint inkább egy használati utasítás a kiadónak, hogy hova és hogyan dugja fel magának az egészet. Oka van annak, hogy az utóbbi hetekben a DC-ről az ostoba kis botrányai miatt beszélnek az emberek – a képregényei ugyanis egyre kevésbé érdemlik meg, hogy társalgás részét képezzék. Nade. A Batman: Black and White nem egy rosszul csengő cím, és ugye nekünk is fűződnek hozzá szép emlékeink a Fekete-fehér képregényantológiának köszönhetően. A DC most ezt a sokat (és okkal) dicsért, klasszikus sorozatát élesztette újra, és a recepten egy betűnyit sem változtatott – miért is tette volna? Tehát, nyolcoldalas történetek (szám szerint öt) különböző íróktól és rajzolóktól. Összességében nyilván egy minőségi vegyesfelvágottat kapunk, ahogy az az antológiáknak a sajátjuk. A nyitó darab Chip Kidd Don’t Know Where Don’t Know When című sztorija, amiben Batman eltűnik, és a tanácstalan Robinnak Superman segít a keresésben. Kedves, kellemes, remek dinamikájú kis comic, nagyszerű rajzokkal, az egész leginkább Bruce Timm és Darwyn Cooke stílusát idézi. A következő a Batman Zombie Neal Adams tollából: az élő legendához minden szempontból méltatlan, lapos, unalmas, buta, kínosan szájbarágós társadalmi üzenet egy roppant esetlen élőhalott-metaforával. A Justice is Served egy viszonylag szórakoztató Harley Quinn/Poison Ivy móka, remek csattanóval, a Driven egy kicsit erőltetett, de jópofa, és Sean Murphy briliáns rajzainak köszönhetően igen látványos Batmobil-romp. Az utolsó sztori, a Head Games ellenben egy nagyon is komoly és sötét, nagyszerűen kivitelezett, okos thriller Howard Mackie-től, amiben Batman egy kegyetlen baltás gyilkos nyomában jár. Legalább ezért és az első történetért megéri beruházni a Black & White új inkarnációjára – de a Batman Zombie-t leszámítva mindegyik jó kis olvasmány a maga módján. (Rusznyák Csaba)

Dinosaurs Attack! #2

Történet: Gary Gerani
Rajz: Herb Trimpe, Flint Henry, Earl Norem
Image Comics

Már sokat emlegettük az Image Comics színes palettáját, ám ezúttal egy valódi időutazásban vehetünk részt, ha fellapozzuk az egyenesen a nyolcvanas évekből idekatapultált Dinosaurs Attack! sorozatát. Akiknek a cím a Támad a Marsot (Mars Attacks!) juttatja eszébe, az nem jár messze az igazságtól: ez eredetileg az amerikai Topps édességgyártó rágógumihoz csomagolt gyűjtögetős kártyáinak (trading cards) kirobbanó sikere volt 1962-ben, amelyet a nyolcvanas években divatba jövő dinoszauruszos téma feldolgozásával próbáltak megismételni. Ahogy a Mars Attacks!, ez is az ötvenes években oly népszerű B-filmek (Pánik New Yorkban, Godzilla) szatírája és egyben hommage-a volt, csak éppen a modern Földet megtámadó óriásszörnyetegekre hangolva. A sztori teljesen minimalista, az 55 pulp borítókat vagy B-filmek plakátjait imitáló összegyűjthető kártya pedig tulajdonképpen  tomboló, hidakat és épületeket leromboló, emberek százait szétmarcangoló szörnyeket felvonultató festménysorozat. A várt siker sajnos elmaradt: az erre a franchise-ra alapozó képregénysorozat kiadója, az Eclipse az első szám után csődbement, a mozijogokat megvásárló Tim Burton pedig Spielberg Jurassic Parkja láttán inkább visszakozott és elkészítette helyette a Támad a Marsot. Az Image kiadó most úgy döntött, hogy az eredeti kártyasorozat 25. évfordulójára kiadja az első szám után kómába esett képregényt egy ötrészes limitált széria formájában. Az első szám egyenesen az évtizedekkel ezelőtt megjelent Eclipse füzet változatlan reprintje, de a folytatás is Gerani már akkor megírt storyboardját követi. Professzor Elias Thorne egy Timescannert hoz létre, mellyel bele lehetne pillantani a Föld őskorába, a kísérlet azonban természetesen félresikerül és felkelti egy gonosz, idegen entitás figyelmét, a planétánkat pedig elözönlik a puszta levegőből materializálódó, vérengző dinoszauruszok. A kendőzetlen erőszakban és vérben tocsogó, a tudományos tényekkel erősen hadilábon álló képregényt átlengi valami megmagyarázhatatlan nosztalgikus, megmosolyogtató báj, ami igen szórakoztató pillanatokat fog okozni mindenkinek, aki csak kicsit is fogékony erre a szörnyetegeket a modern emberrel szembeállító sci-fi szubzsánerre. (Nagy Krisztián)

God Is Dead #1

Történet: Jonathan Hickman és Mike Costa
Rajz: Di Amorim
Avatar Press

Jonathan Hickman jelenleg öt sorozatot is visz, melyből egy zseniális (The Manhattan Projects), egy kiemelkedő (East of West), kettő mainstream (Avengers, New Avengers), az ötödik pedig, melyből még csak ez az egy szám jelent meg, legalábbis ígéretes. A sztori alapvetése szerint az ősi istenek visszatérnek a Földre és nagyon nem tetszik nekik, amit látnak, így hát a görög, a germán, az azték, az egyiptomi és a hindu panteon legismertebb tagjai nekilátnak, hogy megtisztítsák az ateistáktól a világot és újra híveket toborozzanak maguknak. Ennek természetesen globális természeti (?) katasztrófák, vallási háborúk, jól felismerhető, ikonikus nemzeti épületegyüttesek menetrendszerű lerombolása a következményei, de hogy a dolgok jó oldalát nézzük, legalább újra hivatalosak lesznek az orgiák és Aphrodité templomi prostituáltjai. Az Avatar amúgy nem túl kiemelkedő tehetségű házi rajzolója, a brazil Di Amorim különösen edzett mind a vérlucskos mészárlások, mind a meztelen női testek ábrázolásában, szóval ezen a téren, azt gondolom, nem fogunk hiányt szenvedni. Míg a különböző vallások kezdik folyondárként befonni a világ országainak adminisztrációját és a tömegek gondolkodását, addig az elnökét vesztett USA-ban (aminek legfelsőbb vezetője kétségbeesésében inkább öngyilkosságot követ el) egy mindenre elszánt tábornok veszi át az uralmat, és egy underground (szó szerint) ellentábor szerveződik a Tudomány legbriliánsabb képviselőiből. Utóbbiak megérdemelnek pár szót, mert itt mintha egy szuperhőscsapat analógiája jelenne meg: egy X-et ábrázoló topban feszítő Rachel Summers hasonmás, aki a tudósok védelmét hivatott ellátni jókora kéziágyúkkal, egy tolókocsis Professzor X, valamint egy Hank McCoyra és egy Einsteinre hajazó tudós. Lehet, hogy túl sokat látok bele, de elég izgalmas ötletnek tűnik, hogy Hickman a modern világ isteneit (a képregények szuperhőseit) állítsa szembe az ókori istenekkel (Gaiman hasonló koncepciót vitt végig parádésan az Amerikai istenekben), különösen miután egy interjúban elejtette, hogy az istenekkel csak egy isteni erejű lény veheti fel a küzdelmet. Hogy végül merre veszi útját a képregény, azt az első számból nem lehet leszűrni, én mindenesetre kíváncsian várom a fejleményeket az istenek által megszállt Földről. (Nagy Krisztián)

Love Stories (to Die For)

Történet: Dirk Manning
Rajz: Rich Bonk, Owen Gieni
Image Comics

Úgy látszik, a flipbookok divatba jöttek (ld. még: Trillium). A Love Stories (to Die For) két önálló, normál hosszúságú sztorit tartalmaz, mindkettőt Dirk Manning (Nightmare World) írta. Az első (Bloodlust: Deciever of the Gods) 946-ban játszódik, és egy csapat északi vadember (vezetőjük: a nevére újra és újra rászolgáló Eric Skullsplitter) véd benne egy német kolostort az azt rohamozó vámpírok ellen. A cselekmény végtelenül egyszerű, már-már banális, de Manning kellő érzékletességgel és nyersességgel ábrázolja a vikingek szimpla, de markáns természetét, Rich Bonk (ez is egy szép név) pedig durva vonásokkal ver életet a vad, harcedzett arcokba. Persze, a dolog annyira nem is egyszerű, mint amilyennek tűnik: a sztorivégi csavar dob valamit a történet erején, az utolsó képkocka pedig pofátlanul badass. Az egyetlen, amiért kár volt, az az önálló életre kelő, és támadó levágott vámpírfej – túl over-the-top. Egyébként viszont szórakoztató kis vikinghorror ez. A második sztori (Symptom of the Universe) ellenben több egy guilty pleasure-nél, sokkal elegánsabb, szebb, kifinomultabb: egy keserű szerelmi történet egy pusztító idegen életformával megfertőzött űrállomáson, valamikor a távoli jövőben. Manning mesterien vezeti fel a cselekményt, és tologatja az olvasó szimpátiáját a négy karakter, de főleg a szerelmi háromszög résztvevői között, Gieni pedig megkapóan hétköznapi, életszerű figurákat rajzol. Mindegyik mérföldekre van nem csak a szuperhősös, hanem a hasonló sci-fi/horror tematikájú comicokban uralkodó szépségideáloktól is. És noha magukat a szörnyeket nem biztos, hogy szerencsés volt megmutatni, legalábbis nem ennyire direktben, a befejezés meghökkentően szép és emberi – talán kicsit naiv, de aki nem olvad el az utolsó kockáktól, annak nincs szíve, én mondom. (Rusznyák Csaba)

X-Men #5

Történet: Brian Wood
Rajz: David López
Marvel Comics

Aki ismer, az tudja, hogy az X-Men az abszolút szívügyem, ha szuperhősképregényekről van szó, úgyhogy semmit nem szerettem volna jobban, mint arról áradozni, hogy milyen átkozottul jó a most harmadik számánál tartó új X-crossover, a Battle of the Atom. Volt is rá esély, hogy így tehetek, mert a sztori agytrösztje Brian Michael Bendis, aki az elmúlt egy évben egész szépen pumpált friss vért a franchise-ba – de úgy látszik, ez az event az, amiben az X-könyvek összes problémája csúnyán kiütközik. Bendis az All New-ban és az Uncannyben olyan ügyesen keveri a lapokat a karakterekkel és nézeteikkel, hogy a rosszemlékű Avengers vs. X-Menben gyökeredző vadbaromságok (főleg Scott szökevénystátusza, és gyilkosnak bélyegzése, azután, hogy kb. nincs olyan szereplő a Marvel univerzumban, aki ne járt volna hasonlóképp – értsd: csúnya dolgok cselekvése külső befolyás hatására) egészen háttérbe szorulnak. De egy crossover pont a konfliktusok kiélezéséről szól, és sajnos ezek a konfliktusok ezúttal (is) durván mesterkéltek. Nem csak a már említett alapfelállás, hanem maga a Battle of the Atom koncepciója is: a jövőbeli X-Men (köztük Xavier unokája, az öreg Bestia és Kitty Pryde illetve – dobpergés! – Jean Grey) felbukkan a jelenben, hogy figyelmeztesse a csapatot, ha a múltbeli X-Men-tagokat (az eredeti bagázst) nem küldik vissza mielőbb a saját idejükbe, akkor annak katasztrofális következményei lesznek. Túl azon, hogy Bendis láthatóan teljesen belebolondult az időutazásba, mint plot device-ba, gyalázat, hogy a karakterek mennyire ostobán, agresszívan és bizalmatlanul viselkednek egymással. A harmadik részben a csapatok a fiatal Jeant és Scottot hajkurásszák, akik elszöktek, mert nem akarnak visszatérni a saját idejükbe. Miért? Csak mert. A sztorival kapcsolatos szinte összes kérdésre ezzel a két szóval lehet válaszolni, teljesen átgondolatlan és következetlen az egész. A képregény egyetlen jó jelenete az, amiben Jubilee rábízza örökbefogadott porontyát a fiatal Bestiára és Jégemberre – azon átüt Wood szellemisége és humora. A többi, David López unalomig konvencionális képeivel, elvesz a tipikus crossover nagyzolásban-felszínességben. Kár. Az X-Mennek, sok más franchise-zal ellentétben, általában a crossoverei is nagyon jók voltak, de ez az utóbbi években kezd megváltozni. (Rusznyák Csaba)

A világ horrorrajongói nagy valószínűséggel a Hellraiser, vagy a szintén kultstátusznak örvendő Korbács óta tudják, hogy Clive Barker világában bármi megtörténhet, az eredetileg hatrészes, nálunk (remélhetőleg csak egyenlőre) két kötetet számláló Vérkönyvek olvasásakor azonban még így is érhetik őket gyomorforgató meglepetések.

Az író-rendező-producer Barker olyan kifacsart, torz, és egyben lenyűgözően gazdag fantáziával, gátakat és tabukat hírből sem ismerő képzelettel van megáldva, ami egy, a horror műfajában tevékenykedő alkotó esetében nem pusztán előny, de egyenesen alapkövetelmény kellene, hogy legyen. Azon túl, hogy ötletei eleve nélkülöznek minden visszafogottságot, van pofája rendesen ki is bontani őket, olyan irányokba terelve történeteit, melyek a legedzettebb olvasót is leesett (vagy inkább erőszakkal letépett) álla keresgélésére kényszeríthetik. Nincs az a képtelen, vérgőzös szituáció, amit ne tudna teljes természetességgel elénk tárni, hitelesen, aprólékos megmunkáltsággal közvetíteni. Barker nem vészjóslóan, komótosan építkezve sejtet, mint például Lovecraft (akinek szelleme ettől függetlenül erőteljesen kísért), szörnyei figyelmeztetés nélkül, sivítva rontanak ránk a sötétségből, torkunknak ugranak, az arcunkba vicsorognak. Bár könyvek esetében általában dicséretes, ha írójuk a részleteket olvasói fantáziájára bízza, itt kifejezetten előnyös, hogy Barker mindent kíméletlenül megmutat: nekünk esélyünk sem lenne úgy elképzelni a borzalmakat, ahogy ő prezentálja azokat.

Világai átgondoltak és következetesek, ragaszkodnak saját logikájukhoz, külön szabályrendszerrel rendelkeznek. Képzelete nem csupán elrugaszkodik, inkább egyenesen egy idegen dimenzióba katapultál, ahol semmi sem úgy működik, ahogy azt megismertük, mégis ismerősnek hat, mivel csak éppen annyira abszurd, mint mindennapos közegünk, melyet valóságosnak csúfolunk. Stephen King (aki az első kötet megjelenésekor Barkert simán a horror jövőjeként határozta meg) korai novellái között találunk hasonló gyöngyszemeket, de ezekben a sztorikban nyoma sincs a rémkirályra gyakran jellemző felesleges túlzásoknak, a történetek minden mozaikdarabja tökéletesen illeszkedik, fordulataik egymásból következnek, sohasem légből kapottak. A szereplők jelleme nincs túlbonyolítva, és mindig tűpontos, az író komoly emberismeretről tesz tanúbizonyságot, ennek megfelelően hősei a legritkább esetben pozitívak. Minden gyengeségünk, esendőségünk felmutatásra kerül, a karakterek döntései szinte mindig elhibázottak, mégis érthetők, átélhetők. Az őket fenyegető túlvilági iszonyat felfoghatatlan erejét megpillantva a könyvek szereplőivel együtt borulunk térdre, bűnösségünk teljes tudatában várjuk jogos jussunkat: a megtorlást. Mert Barker pokolbéli lényei kegyetlenek ugyan, de saját erkölcsiségük szerint igazságosak is, az, ami számunkra gonoszságként mutatja meg magát, nekik egyszerűen lételem. Az idők ősi kezdete óta létező, földi fogalmak szerint isteni hatalommal bíró kreatúráktól hogyan várhatnánk el, hogy a fajok hierarchiájában messze alattuk elhelyezkedőkkel megértőek, esetleg szívélyesek legyenek? Számukra két típusú gyakorlati hasznunk lehet csupán: jobb esetben engedelmes szolgasereget biztosítunk nekik, rosszabb esetben táplálékot.  

A finálék véresek és grandiózusak, de nem öncélúan eltúlzottak, inkább szükségszerűen monumentálisak. Barker sokkol, esetenként felháborít és földbe döngöl, ráadásul erőlködés nélkül, higgadtan és élvezettel teszi, szívünket szorongató jéghideg marka egy pillanatra sem ereszt. Bár viszonylag rövid kötetekről van szó, garantálom, hogy senki nem fogja őket egy szuszra kivégezni: nem egy novella elolvasása után bizony kell egy kis idő, míg fellélegezhetünk. A történetek fantasztikus elemeik ellenére sajátos fizikai törvényszerűségeiknek sem mondanak ellent, írójuk naturalisztikus mészárlásait egy kórboncnok alaposságával vezényli le. Van egy sztorija, amiben egy városnyi ember egymás vállára állva, kötelekkel gúzsba kötve és egyensúlyozva, óriási, önálló organizmusként vonul a szomszédos város hasonló eszközökkel emelt monstruma ellen, és te elhiszed, hogy ez lehetséges. Ha Barker vértengerről akar írni, előbb megindokolja, honnan fakad.

Ami a fentiek tükrében meglepő kijelentésnek hathat, de attól még igaz: Clive Barker egy rendkívül vicces ember. Humora a legváratlanabb helyeken és módokon bukkan fel, és egyetlen pillanatra sem kényszeredett, vagy kínos: mikor egy "zargatódémon" által megszállt karácsonyi pulyka a forró sütőből egyenesen a családi idill közepébe veti magát, meg kell szakadni a röhögéstől, a jelenet azonban komikuma ellenére is rémisztő tud maradni, sőt, nevetségessége okán nyugtalanító igazán.

Negatívumokból csak kettő van, mivel két kötetről beszélünk: a magyar kiadás borítói. Ami ezeken művészeti tevékenység címén történik, arra nincs mentség. Jóérzésű ember nem szívesen vesz a kezébe ilyesmit, én mégis mindenkit erre biztatnék: a belbecs bőségesen kárpótol a külcsín ízlés elleni merényletéért. 

Az első kötet Éjféli etetés című novellájából nézhető filmadaptáció született Ryuhei Kitamura (Versus) rendezésében, amelynek annak ellenére sem sikerült megteremtenie az eredeti történet súlyos atmoszféráját, hogy Barker forgatókönyvíróként és producerként is részt vett munkálataiban, ellenben jó véres, és Vinnie Jones öl benne halomra embereket fapofával, ami mindig szórakoztató. Létezik egy Book of Blood film is, amely a sorozat címadó novelláját (szintén az első kötetben olvasható) veszi alapul, és egy bizonyos John Harrison rendezte, akinek televíziós munkássága (Dűne sorozat, Mesék a kriptából epizódok) igen terjedelmes, ám ezt én sajnos nem láttam, ha valaki igen, bátran jelezze kommentben. A történetek vizualitása mindenesetre rendkívül plasztikus, megfelelő kezekben kiváló filmalapanyag lehetne bármelyik. 

New York metróalagútjaiban ólálkodó ember előtti szörnyetegek, a sivatag homokjában rejtőző gigantikus démonok, a rettegés valódi természetét vizsgáló szadista őrült, disznóistent imádó javítóintézeti gyerekek, kendőzetlen erőszak, tobzódó brutalitás.

Ha ráncolod a homlokod, mire jó az ilyesmi, messzire kerüld a Vérkönyveket. Ha csak egy kicsit is elvigyorodtál: Barker a te embered. 

„Minden évben 25 versenyző indul a Forma 1-en, és minden évben kettő meghal közülük.” Ezzel dobja fel a labdát a következő két órának Niki Lauda nyitó narrációja, vetélytársa, James Hunt pedig később „kerekeken száguldó bombának” írja le az általuk vezetett versenyautó-koporsókat. A veszély valósága, a halál közelsége, az adrenalin és a győzni akarás bódító hatása mindvégig nyomasztja a Hajsza a győzelemért 200 milliós szuperhős-blockbustereket elsápító technikai profizmusának mágikus funfaktorát, de Ron Howard sportfilmjében egyébként is sokkal több van annál, amit a fenti szenzációhajhász idézetek sejtetnek. Karaktervezérelt emberi dráma két ellentétes életfilozófia teljes szenvedéllyel és csúcssebességgel való összeütközéséről, tele fantasztikus képekkel és zenével, csupa erővel, feszültséggel és érzelemmel, de azon pátosz, giccs és mesterkéltség nélkül, ami az életrajzi filmekre és a rendezőre is jellemző.

A Hajsza a győzelemért az osztrák Lauda és a brit Hunt ’70-es évekbeli, dicsőségre, elismerésre és vérre menő rivalizálásának igaz története. Daniel Brühl és Chris Hemsworth mindketten szenzációsan hozzák az alkatilag is rájuk szabott szerepeket, előbbi a kimértség és az intelligencia, utóbbi az impulzivitás és a vadság szobra, előbbi számára a versenyzés precízen kalkulált kockázattal járó életforma, utóbbi számára féktelen, önmegvalósító szenvedély. Peter Morgan forgatókönyvíró már-már valószerűtlen eleganciával kerüli el a két karakter kényelmes csapdáját: a mogorva, patkányképű, rideg Lauda született „gazember”, a sármos, jókedélyű, vagány Hunt pedig igazi közönségkedvenc. Morgan ettől a kezdeti benyomástól pont kellően viszi őket pozitív illetve negatív irányba, hogy a néző szimpátiájáért való versengésük is kiegyenlített legyen.

A film legjobb pillanatai így azok, amikben az élet lehető leggyorsabb sávjában élő, a halállal táncoló pilóták nem 200 km/h-val guruló koporsóikban, hanem emberként állnak szemtől szemben egymással, tekintetekkel, gesztusokkal és szavakkal harcolva, míg a kölcsönös seggfejezéstől évek alatt eljutnak valamiféle furcsa bajtársiasságig. Mert noha a pályán ellenségek, a halállal szemben az utolsó csepp vérükig makacs és szívós szövetségesek, akik ráadásul nem csak a bajnokság keretein belül inspirálják egymást többre és jobbra. A történet tétje végül nem is annyira az, hogy melyikük áll a dobogóra, hanem az, hogy mit hoznak ki ebből az életből maguknak és a hozzájuk közel állóknak a versenyek közti időszakokra, hogy milyen hatása van a füstölgő gumiknak a „való” világra – és vice versa. Hogy mi az ára és mi a gyümölcse a természetükben azonos, de forrásukban és kiélésükben nagyon is eltérő megszállottságuknak.

Szemben a legtöbb autóversenyes filmmel, mint pl. a Mint a villám, a Hajsza a győzelemért bőven többről szól, mint a nagy száguldások és a látványos borulások alibisztorival és klisékkel körített bemutatásáról. Ugyan Morgan sem találja fel a spanyolviaszt (sőt – biztos lesznek, akik a filmet Oscarra gyúrt biztonsági játéknak tartják majd, és nem is fognak hülyeséget mondani), de szépen egyensúlyban tartja a karakterdrámát és a versenyjelenetek adrenalinbombáját. Howard pedig, sokkal közelebb húzva a Frost/Nixonhoz, mint A remény bajnokához, kiválóan, a versenyek esetében félelmetes technikai hozzáértéssel, egyébként pedig a téma megkövetelte mértéktartással rendez. Míg Spielberg öregkorára egyre szentimentálisabb és giccsesebb lesz, addig Howard egyre elegánsabb és stílusosabb.

A Hajsza a győzelemért a nyári szezon legjobb filmje. És ezt én mondom, aki egyébként jobban nem is szarhatná le az egész Forma 1-es cirkuszt. 

Pókember módjára hálóhintázó, pallos méretű tapétavágókkal felszerelt katonák és 15 méteres, értelem nélküli, csupasz, emberevő óriások küzdelme egy 17. századi német-alföldi város-erődítmény egekbe nyúló kőfalai közt. Röviden így lehetne jellemezni az idén áprilisban indult, a felnőtt(ebb) korosztályt megcélzó anime-gyöngyszemet, ami úgy tarolt bele az elmúlt két év langyos anime termésébe, akár felbőszült elefántcsorda a régiségvásárba, hatásának leírásához pedig keresve sem találnék jobb vizuális szemléltető eszközt, mint a Fatboy Slim Push the Tempo című számához készült videóklipet. Elég az első évad openingjét megnézni, rögtön látható/hallható, itt valami boszorkányfőzet készül, hasonló összetevőkből, mint a mesékben szereplő békaláb, macskahere és egyéb undormányos biszbaszok – ám a végeredmény varázslatos bájital, ami ha a gazdasági válságot megoldani nem is tudja, legalább segít megfeledkezni róla.

Az Attack on Titan (Shingeki no Kyojin) Hajime Iyasama 2009-ben indult manga sorozatának az adaptációja, ami a szigetországban hatalmas sikereket ért el, így természetszerű velejárójaként már csak az volt a kérdés, hogy mikor készül belőle anime, illetve – és talán ez a fontosabb – melyik stúdió veselkedik neki. Végül a Production I.G. berkein belül a Wit Studio és Tetsuo Araki (Death Note, High School of the Dead) láthatott neki a munkálatoknak, az erőfeszítéseik pedig egy olyan animét eredményeztek, ami nem csak büszkén vállalhatja, hogy a 2013-as év színvonalát mindenben túlteljesíti, hanem, újdonsült mérföldkőként pofátlan merészségről tanúbizonyságot téve, újrakalibrálja a minőségi sztenderdet. Bizony, pár évig az Attack on Titan lesz az összehasonlítási alap, mondom néktek.

Hogy miben más, miben újabb, azt az első epizód után kapásból meg lehet állapítani. Mondják, hogy az ördög a részletekben lakozik, ez duplán igaz az Attack on Titanre. A történet nem árul zsákbamacskát és nem veszi hülyére a nézőt: komoly lélektani dráma társul gyomorkavaróan naturalista szándékkal, ami magát a jelenetek brutalitását, illetve a mondanivaló mélységét foglalja magában. Egy fiktív késő középkorban járunk, megjelentek a gőzgépek, a technológia fejlődésnek indult. Van azonban egy óriási eltérés a mi világunkhoz képest, mégpedig szó szerint óriási, itt az emberiséget ugyanis megtámadta és kis híján kipusztította a titánok hordája. Titán szó alatt ne a görög mitológia entitásaira, illetve modernizált videójátékos verzióikra gondoljunk, hanem az anti-fitnesst száz százalékosan gyakorlatba átültető, bárgyú, nyáladzó, csupasz emberalakokra, amik magassága a négy métertől a tizenötig terjedhet. Senki nem tudja, honnan jöttek, vagy hogyan kerültek elő.

Az emberek, esélytelen harcukat felfüggesztve, egy kisebb országnyi területet százméteres kőfallal kerítenek körbe, a biztonság kedvéért pedig beljebb haladva megismétlik ezt még kétszer, koncentrikus védelmi köröket kialakítva. A falak nevet kapnak, Maria, Rose és Sina, oldalaikban városok létesülnek, a falak közti birtokok megművelésre kerülnek. Száz év telik el ebben a viszonylagos nyugalomban, ami alatt a katonaság 3 részre oszlik: létrejön a belső biztonságért felelős Katonai Rendőrség, a falakon járőröző Várőrség és a vadonba kimerészkedő Felderítő Hadtest. Az első epizódban betekintést nyerünk minderre, megismerjük a főszereplőt, Eren Yeagert, mostohatestvérét, a japán Mikasa Ackermant és legjobb barátjukat, Armint. A három gyerkőc (igen, megint gyerekek) békés élete egy csapásra megváltozik, amikor derült égből villámcsapás módjára egy gigantikus titán jelenik meg a várfal mögött, lustán átkukucskálva, szemeiben számító, hideg intelligencia – a kapu berúgását követően, ahogy felbukkant, úgy is tűnik el, ám nyomában emberhúsra kiéhezett óriások özönlik el a várost, iszonyatos mészárlást rendezve.

A hathatós indításban ott van minden, ami a későbbi részekben gazdagon kibontakozik majd: elkeseredett küzdelem a túlélésért, személyes drámák, húsba markoló brutalitás. A családját elveszítő Eren bosszút esküszik a titánok ellen, és barátaival belép a hadseregbe, ahol alapos kiképzésen esnek át (öt év telik el az első pár epizód során) – az ő sorsukat követjük majd, ami alaposan megbonyolódik, ahogy haladunk előre a történetben. Nem pusztán egy akció- és gore-animét kapunk, lesz min agyalni a cliffhangerek között is: összeesküvések, sötét folt a múltban, ellenség a falakon belül, mindet csak futólag említem, nehogy beleszaladjak egy súlyos spoilerbe. A történetre nem lehet panasz, engem a székbe szegezett, és szegez még most is (jelenleg a második szezon fut, de a manga sztoriját tekintve nem ez lesz az utolsó).

A látvány kimagasló, és ezalatt a rajzstílust, a háttereket, a kidolgozottságot kell érteni. Szokatlan, hogy egy animesorozat az egész estés animációk tárházához nyúljon, hiszen futószalagon kell gyártani az epizódokat, nincs annyi ideje és mozgástere a stúdiónak, hogy áll-leejtő jeleneteket pakoljon bele a műbe. Az Attack on Titanon nem spóroltak: nyilván tart már ott az animációs technika, hogy ne dőljenek bele vállalkozásukba, az asztalra letett eredmény mégis megdöbbentő. Az akciójelenetek dinamikusak, pörgősek, mellesleg szemmel teljesen követhetőek. A katonák testére szerelt kilőhető kampók révén Batman és Pókember közlekedési stílusa elevenedik meg a képernyőn: annyira baromi látványos, ahogy a katonák HD-ban cikáznak az óriások között, felett és alatt, hogy néhány jelenetet muszáj volt visszatekernem, majd újra és újra. Erre rátesz egy lapáttal, amikor hátsó nézetből követjük a fel és le ingázó harcosokat.

A világ megjelenítése és kidolgozottsága hasonló igényességre utal. A Nap fény-árnyék játéka a színpompás háttereken telitalálat, a vastagabb kontúrral megrajzolt karakterek jellegzetesek és európai szemnek üdítően elfogadhatóak, ugyanis a szemlátomást német beütésű világot az alkotó valóban európai arcvonásokkal igyekezett közelebb hozni. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem lehetne felismerni kapásból a japán stílust, de érzékelhetően emberibb léptékű arányok kerültek a karakterekre. A viszolygást keltő titánok szintén a reális megközelítés jegyében fogantak, csenevész végtagjaikhoz hájas test társul, tekintetük lélektelen, arckifejezésük nyugtalanítóan debil, bárgyún mosolyog és nyáladzik szinte mind, ahogy ész nélkül kapdosnak a számukra apró emberek felé, hogy szájukba gyömöszöljék őket.

Az Attack on Titan egy remek anime. Nyilván nem spanyolviasz, de rég volt már, amikor ilyen türelmetlenül vártam egy sorozat újabb epizódjainak megjelenését. A sötét, komoly hangnem, ami hála az égieknek, csak nagyon-nagyon ritkán csap át baromkodásba (a tudós csaj kiváltképp irritáló tud lenni), ellenállhatatlan vonzerőt kölcsönöz neki, amit a rengeteg apró részlet sikeresen árnyal tovább. Az opening és az ending fülbemászóak, az előbbi (Guren no Yumiya a Linked Horizontól) egy lendületes energiabomba, ami bizonyára mostanra sokaknál csengőhangként funkcionál, az utóbbi pedig az aktuális izgalmak sejtelmes, érzelemdús lezárása. Nem szeretném a szériát az egekig magasztalni, ám nem könnyű lelkesedés nélkül beszélnem róla – bennem minden egyes aspektusa a megfelelő húrokat pendítette meg, ezek a húrok pedig gondoskodnak róla, hogy hétről hétre visszatérjek a titánok dúlása elé.

Nem jó film a 2 kaliber: végtelen plusz egyedik Halálos fegyver klónként azzal az egyetlen szóval lehet a legtalálóbban jellemezni, hogy erőtlen. Összeszedtek bele egy sor szimpatikus és általában jó színészt, egy kis tökösséget, egy rakás közepesen jó, vagyis nevetésre nem, de mosolyra gond nélkül ingerlő poént, pár lődözést és robbanást, aztán uccu neki. Félkész és kidolgozatlan, ütős forgatókönyv és vagány rendezés híján pedig rosszfiús sármon és jópofaságon akar elevickélni. De pont azért, mert sármos és jópofa, hiába nem jó film, nem lehet rá haragudni. Mint a simlis haverra, aki teljesen megbízhatatlan, de bármikor fizet egy sört, és egy laza vállvonással meg egy széles vigyorral teszi jóvá a hülyeségeit.

Az átverések és dupla átverések sorozata két nem túl nagystílű rosszfiú körül bonyolódik, akik kirámolnak egy kisvárosi bankot, hogy hozzáférjenek a helyi drogbáró (Edward James Olmos) abban tárolt pénzéhez. Csakhogy a két rosszfiú egyike (Washington) egy beépített DEA-ügynök, a másik (Wahlberg) egy beépített haditengerész hírszerző, és ezt ráadásul nem is tudják egymásról – viszont legalább mindkettejük társai, főnökei elárulják őket, a pénz pedig nem a kartellé, hanem a CIA-é, aminek bajszos, texasi nyakkendős, orosz rulett fétises képviselője (Bill Paxton) nagyon makacsul szeretné visszaszerezni a lóvét. Ők meg közben legalább annyit marakodnak egymással (verbálisan és fizikálisan), mint az ellennel.

A 2 kaliber könnyed (utó)nyári buddy-cop limonádé, a „nézed, viszonylag jól elvagy rajta, aztán elfelejted” kategóriából. Egyetlen zavaró tényezője az R-es besorolás (ez idehaza 16-os karikát ért), amivel teljesen feleslegesen rázták meg a fejüket a közönség egy jelentős részének pénztárcanyitó mozdulatára. Azért a pár csepp vérért, egy pár ciciért és egy kézen megszámolható káromkodásért felesleges volt beáldozni a családi akcióvígjáték címkét, illetve ha már elkötelezték magukat egy felnőtteknek szóló film mellett (alapból ennek ugyebár örülünk), akkor lehettek volna ennél jóval merészebbek is, mind akcióban, mind humorban, mind szexualitásban. Főleg, hogy a film még csak nem is a konformista Hollywoodból jön (bár ez nem látszik rajta).

A 2 kaliber egyébként egy azonos című képregényből készült, de ennek nincs sok jelentősége. A forrásmű egy igen érdektelen és lapos, kicsit trehányan rajzolt, és nagyon trehányan írt minisorozat, amire a „gyenge középszer” is megengedő jelző. Szóval a film jobb: ugyanolyan mint a comic, csak azzal ellentétben van benne akció, humor és egy sor karizmatus színész, vagyis a rojtosra használt hollywoodi recept alkalmazása ezúttal még szerencsésnek is mondható. De hogy miért épp erre a képregényre kellett elverni 60 milliót, az ettől függetlenül is rejtély. (Egyébként az egyik gyártó az eredeti képregényt kiadott Boom! Studios új mozis részlege – de biztos találtak volna jobb művet az archívumukban.)

Esetlen és felesleges kis film, de mégis: nem lehet rá haragudni.