• Bemutatták Torontóban Eli Roth kannibálhorrorát, a THE GREEN INFERNÓt, és a visszhang meglepően pozitív, állítólag Roth messze túlteljesítette önmagát. Ennek örömére be is jelentette a folytatást (BEYOND THE GREEN INFERNO), aminek viszont már csak társírója lesz, rendezni Nicolás López fogja - szerinte a második rész úgy fog viszonyulni az elsőhöz, mint az Aliens az Alienhez (nagy szavak ezek az Aftershock rendezőjétől).
• Cronenberg korai zsengéje, a PARAZITÁK is áldozatul esik a vég nélküli feldolgozáshullámnak. Rie Rasmussen rendezheti, Ian Driscoll írhatja, mindenki bekaphatja.

• Roland Emmerich nem nyugszik, a Függetlenség napja 2 után rebootolni akarja a STARGATE-et is - azzal a felkiáltással, hogy azt eleve trilógiának tervezték, de a tévésorozatok macerásan tennék lehetővé a folytatást, úgyhogy inkább resetelik az egészet.
• Úgy néz ki, Alan Taylor, a Thor: The Dark World és féltucatnyi Trónok harca epizód rendezője dirigálja majd a TERMINATOR franchise rebootját. Mostow-hoz vagy McG-hez képest máris előrelépés (bár mi nem lenne az?), a többit majd meglátjuk.
• Az A SLIGHT TRICK OF THE MIND című regény adaptációjában Sir Ian McKellen játssza majd az öreg, emlékezetproblémákkal küszködő mesterdetektívet, Sherlock Holmes-t, akinek Watson nélkül kell megoldania élete utolsó rejtélyét.
• Tévésorozat (THE EXPANSE) készül a Térség című könyvsorozatból, aminek első része, a LEVIATÁN ÉBREDÉSE itthon is megjelent (tökös, kick-ass űropera, érdemes elolvasni, nemsokára kritikánk is lesz róla). A pilotot a Mark Fergus/Hawk Ostby páros írja (Az ember gyermeke).
• A Hemlock Grove (tini Twin Peaks-light) producer- és írógárdája új adaptációt készül forgatni a Warnernél a DR. MOREAU SZIGETÉből.
• TRAILER - Előzetes a BLOOD TIES-hoz - klasszikus stílusú, '70-es években játszódó zsaru-gengszter krimi a törvény ellentétes oldalain álló testvérekkel, vagány bajszokkal és frizurákkal, Clive Owennel, Billy Cruduppal, Mila Kunisszal, Marion Cotillard-al és James Caannal. Várjuk! /// Itt az első trailer a ROBOTZSARUhoz! /// Új előzetes a GRAVITYhez.
• POSZTER - All-star MACHETE KILLS poszter. /// Christopher Ecclestonnak csak a füle áll jól az új THOR: THE DARK WORLD poszteren. /// Poszter a Dinobotokat ígérő Transformers 4-hez, ami mostantól TRANSFORMERS: AGE OF EXTINCTION névre hallgat. Reméljük, tényleg kihal benne minden és mindenki, akkor hátha nem lesz ötödik rész.
• KÉP - Amber Heard a szépségkirálynők alapkellékeivel pózol a MACHETE KILLShez. /// Patrick Hughes rendező és valami statiszták a THE EXPENDABLES 3 forgatásán.
• MŰVÉSZET - Francesco Francavilla képregényrajzoló portréja Walter White-ról: "Say my name." /// Batman, Batmobil és Gotham by Sean Gordon Murphy; és szintén tőle: Megtorló, fegyverraktár-furgon, bűnös város.

Cory McAbee egy méltatlanul ismeretlen, amerikai függetlenfilmes (rendező, forgatókönyvíró, színész) és zenész, aki mindkettő hobbijában kreatív, önfejű és nagyon tehetséges szerző - a szívem egyik kitüntetett zugában tanyázik évek óta. Filmesként szerzői életművét építgeti (az American Astronaut és a Stingray Sam két hatalmas adósságom a Geekz blognak), zenészként intelligens humorú dalokat ír (a bandája neve The Billy Nayer Show), de biztonságos távolságban marad attól a bosszantóan modoros hipsterségtől, ami a művészileg és szövegileg az átlag zenekaroknál egyébként vállaltan nagyobb igényű lo-fi, hálószobapop és art-punk vonalat manapság oly gyakran jellemzi. Már a Stingray Sam forgalmazásával is kilépett a hagyományos terjesztési csatornák közül (ingyenesen megnézhető epizódonként jelentette meg a neten, csakúgy, mint egy évvel azelőtt Joss Whedon a Dr Horrible's Sing-Along Blogot), most pedig új, korszakalkotó lépésre szánta el magát: új, The Embalmer’s Tale című filmötletét a Captain Ahab's Motorcycle Club névre keresztelt klub/művész kollektíva segítségével szeretné elkészíteni. Jelentkezni gyakorlatilag bármilyen posztra lehet, bárhonnan a világból. Ilyenkor sajnálom nagyon, hogy nem az USA-ban élek, mert egy ekkora őrületbe szívesen fejest ugranék...

"Szar sört olcsón is ihatok!", fakadt ki egy jeles barátom, mikor az Erzsébet téri nyitott bisztróban egy hatszáz forint körüli Tuborg korsó árat pillantottunk meg egy ártáblán. Hasonló érzés kerített hatalmába engem is a nemes egyszerűséggel Riddick címre hallgató filmet, Richard B. Riddick karakterének immáron sokadik mozgóképes kalandját nézve. Ennyire bűnrossz, vizuálisan fárasztó, intellektuálisan nézőjén egyenesen erőszakot tevő filmet ugyanis sokkal kevesebb melóból és pénzből is meg lehetett volna csinálni, a maradékot pedig valami értelmesebbre költeni, például szobrot állítani David Hasselhoff mellszőrének vagy szimfonikus feldolgozást csinálni a Scooter életművéből - lényegében mindegy, csak ne ezt!

Pedig Riddick keménytökű, csillagszemű űrjuhász, kinek tarkóján összefutnak ugyan a ráncok egy-egy nehéz helyzetben, ám azután sorra megoldja azokat, ha kell, nyers erőszakkal, esetleg komoly sérülések begyűjtésével és a felépülést követő nyers erőszakkal, vagy akár féktelen macsóságuk miatt kudarcba fulladó kommunikációs kísérletekkel, azaz dehogy, az azokat követő nyers erőszakkal. Ostoba, sekélyes és erőszakos ugyan, ellenben szívós és strapabíró, így igazi korunk hőse, korunk problémáival. Ismerős, amikor (SPOILEREK!) szét akarsz csapni mindenkit? Megvan, amikor megdugnál egy nőt, de leszbi, és miattad megtér? Vágási Feri, amikor beszólnak, és megígéred az osztást, és amikor tényleg, az büntet?... Nos, Riddick is pont ilyen, ezért annyira szerethető(?). Térj be bármelyik plázába, és wannabe-riddickek között fogsz pattogni bicepszről bicepszre, homlokodon BWM-s kulcstartók és aranyórák nyomaival.

Természetesen nincs igazam. Se jó, se rossz, se semmilyen ízlésben nincs demokrácia, kinek-kinek mi tetszik, ő dolga - csak Hollywoodban van demokrácia, és a nézők szavaztak. Végül is ez már a harmadik egész estés film a kánonban (elkészültéhez Vinnie saját házát is kénytelen volt elzálogosítani a forgatás befejezése érdekében, ami voltaképpen egész becsülendő is lehetne, ha volna bármi szerethető a filmben), de készültek rövidfilmek és játékok is, sőt állítólag derék színészünk további két folytatást tervez. Talán Uwe Bollt kellene megnyernie a tervhez...

A Riddick tipikusan az a fajta film, amiről teljesen felesleges írni, mert épeszű ember úgysem vár el tőle minőségi szórakozást, sőt semmilyen szórakozást sem (és akkor ennek függvényében vagy megnézi, de ugye nem tud csalódni, vagy nagy ívben elkerüli), így őt felesleges tájékoztatni ezen szórakozás nemlétéről potenciális megtekintés esetén. Az összes többi ember pedig baromi jót fog derülni rajta, és egyáltalán nem érdekli őket senki véleménye az ügyben (amit persze az ő szempontjukból nagyon is jól csinálnak, hiszen engem sem érdekel, ha egy művészfilm-rajongó értéktelennek titulálja a '70-es évekbeli horror-kedvenceimet - és a dolog éppen ezen szubjektivitása teszi olyan nehézzé érvényes kritika megfogalmazását egy ilyen esetben).

Amit viszont képtelen voltam feldolgozni, ez volt: egy olyan film, melynek története, fordulatai, valamint szereplőinek színészi játéka kizárólag a 8-12 éves korosztály fantáziájában ill. készségtárában fellelhető panelokból építkeznek (számítógépes játéknak elmenne az egész, ahogy van...), hogyan szerepeltethet olyan korhatár-szigorító jeleneteket, mint az emberi test csonkítása, darabolása, illetve a legdurvább: pucér(!) női mell? Ez vajon hogy megy át a szigorú producereken? Nem éri meg kizárni a film közönségét a filmről, halljátok-e!

Továbbá: ha már egyszer egy csapat ember csapnivaló forgatókönyvből, vacak színészekkel, ráadásul úgy tűnik, kellő tőke nélkül nekiáll leforgatni egy potenciális bukást, az "Annyira rossz, hogy az már jó" csúcsa felé menetelve miért vetik meg lábukat szilárdan az "Annyira rossz, hogy az még bőven kurvaszar" völgyében? Miért nem lehet amúgy Feast módra simán csak kifordítani pár sablont, szembeköpni pár elvárást és röhögni egy nagyot? Miért kell a végén büszkén komolyan vennie magát?

A Riddick nem tehet arról, hogy teljesen véletlenül múlt héten néztem újra az Alien sorozat első két részét és a Mad Maxet (melyekből bőségesen merít, és melyek stáblistájának egyetlen betűjéhez sem ér fel), mint ahogy azt sem volna teljesen igazságos felróni neki, hogy mennyivel jobb az összes többi megidézett film is, amelyből műfaji kliséit összelopkodták. Mégis, valamit előbb-utóbb muszáj lesz tenni az önmaguk okán is fájdalmasan rossz fércművek garmadája ellen (a közelmúltból: 10,000 B.C., G.I. Joe, A titánok harca, Sucker Punch stb), melyek "egyszerűen csak szórakoztatni" kívánnak, ám olyan mértékű szándékos és időleges(?) elhülyülést igényel, hogy egyáltalán élvezni lehessen őket, ami túl fárasztó ahhoz, hogy szórakoztató legyen, mert különben hamarosan nem lesz más.

Hol a határ jó és rossz között? Ez egy olyan kérdés, amire sosem tudjuk meg a választ. És hol a határ jó és rossz film között? Ó, ez sokkal könnyebb kérdés, vágná rá sok filmkedvelő kapásból. Aztán előkerül az Őrült Stone, avagy 2008, a Patkány éve, ami máig ismeretlen okokból lett Split Secondből fenti cím-monstrum, és vagy megfagy a levegő, vagy hangos spártázás kíséretében esik egymásnak két hirtelenjében kialakuló, ízlését tekintve meghökkentően homogén csoport. Nincs még egy ilyen sarkalatos pontja a filmvilágnak, mint a csiszolatlan gyémántnak sem nevezhető Őrült Stone - szerencsénkre a Geekz szerkesztőségének tagjai a nyerő csapatot erősítik, így mikor egyenként idézik fel első találkozásukat a csoki-imádó, fegyver-fetisiszta Harley Stone-nal, aki a félig elárasztott Londonban garázdálkodó szívkitépő rettenet nyomába ered, bízhattok benne, a határ jó oldalán vagytok.

Borbíró Andris: A VHS-korszak egyik jellegzetessége volt, hogy a szerényebb lehetőségekkel (főleg ismeretségi kör) vagy ezen hobbira kevésbé fogékony szülőkkel megáldott egyszeri filmrajongó műveltsége egyenetlen volt: azt néztük, ami ment a tévében, amit valamikor fel tudtunk venni, vagy amit valaki át tudott írni kazettára. Én, mivel a nagyszüleim a Magyar Televíziónál dolgoztak, komoly VHS gyűjteményhez fértem hozzá (főként régebbi klasszikusat tekintve, a Casablancától a Tizedes meg a többieken át egészen az Emanuelle-ig, mely utóbbi nemi érésemnek fontos szereplője volt…), otthon azonban sokkal szűkebb, tematikailag igen kusza 20-30 darabos választékra voltam utalva, és ezzel a legtöbb ismerősöm is így volt.
Ezeket viszont rongyosra lehetett nézni bármikor, ha a tévében nem ment semmi, ha mozira nem volt pénzünk vagy ha nem kaptunk kölcsön izgalmasabbat (hangalámondásos Rambo, film utolsó tizenöt perce helyett tévéből felvett, vissza sosem nézett ismeretterjesztő műsort vagy osztrák szoftpornót tartalmazó, címke nélküli kazetták és társai). Így esett, hogy – még mielőtt igazán elkezdtem volna saját ízlést kialakítani és digitális formában tetemes méretű filmkollekciót gyűjteni – már tizensokszor láttam a Frigyláda fosztogatóit (a másik két Indy-filmet csak sokkal később…), a Die Hardot (azóta is imádom) vagy éppen a Tűzszekereket meg a Picasso kalandjait.  Ezt sorsolta nekem a VHS korszak!
Az Őrült Stone (avagy kétezernyolc, a Patkány éve!) azonban – valószínűleg a Geekz többi tagjától eltérően – pont nem ekkor, hanem öt-hat éve, egy ezerforintos DVD-s konténerből kitúrva talált rám. Izgalmasnak tűnt, már a borító alapján kellemes Alien- ill. Blade Runner-klón szaga volt, Rutger Hauert meg amúgy is bírom, hazavittem, megnéztem. Aztán másnap a tesómmal. Aztán harmadnap egy unokatesómmal. Aztán évente még egy-kétszer, 2008 (a Patkány éve!) szilveszterén Parraghrammával, legutóbb pedig pár hónapja. Pedig ez a fajta agyonnézés nem jellemző rám (van olyan film a top 10-es listámon – ami sok éve változatlan –, melyet csak egyszer vagy kétszer láttam). Így hát én utólag, DVD-n néztem „rongyosra” ezt a végtelenül szórakoztató, kusza, ötletszerű, vagy-lekenyerez-vagy-elmégy-mellette típusú rosszfilmet, és imádom minden pillanatát, továbbá rendszeresen őrületbe kergetem a körülöttem levőket a mértéktelen idézgetéssel (így eshetett, hogy a barátnőm és egy szegedi haverom, akit még akkor, a friss élmények hatása alatt látogattam meg, előbb tudta fejből a dialógusok felét, mint hogy a filmet látta volna). „Követtem a pasast. Belelőtt egy kukába. – Ez Stone-ra vall!”, „A túlélők bűntudata? - Á, sima bűntudat gyötri...", "Mitől van így bepörögve a haverod? - A csokoládétól. - Ááá, a csokoládétól!..." - és így tovább, a végtelenségig.
Ez is a '80-as, '90-es évek egy jellegzetessége volt: zseniális, költői szabadsággal megírt, beleéléssel (és néha túlzott érzelmi töltettel) előadott, azóta klasszikussá vált magyar szinkronok készültek. Belenéztem a Split Secondba eredeti hangsávval, és bevallom, nem élveztem: a forgatókönyv döccenései és hatalmas lyukai, az elcsépelt műfaji fordulatok tucatjai, a már-már börleszkes humorú túljátszott viccek miatt komoly filmként így sem működött, de rettenetesen hiányoztak belőle a magyar szinkron zaftos, ízes, kreatív káromkodásfüzérei, Harley Stone valamiért csak a magyar szinkronokra – talán csak a magyar férfiakra? – jellemző elégedett vagy rosszalló szuszogásai és torokhangú morgásai, és az ezek által kialakuló, a véres jelenetek és komor díszletek ellenére otthonos, kedélyes hangulat. Érzem, értem a visszásságát annak, hogy egy filmet csak magyar szinkronnal szeret az ember (a 101 Reykjavíkkal vagyok még így, ami izlandiul melodráma, magyarul viszont veszett jó komédia), és alapvetően mindig, mindent eredeti hangon nézek, ha tudok.
De az Őrült Stone esetében nem érdekel semmilyen érv: én ezt a filmet így imádom.

Chavez: Az Őrült Stone ugyanaz a kategória, mint pl. a Kobra. Ma már ugyan képesek vagyunk a helyén kezelni, és látjuk, hogy mint film, nem éppen nagy truváj, hiszen klisék, B-filmes elemek, papírmasé karakterek ötvöződnek egy síkegyszerű, innen-onnan összelopkodott sztoriban, de amikor az ember először találkozott velük (ráadásul a megfelelő életkorban és hordozón), akkor csak a tökös-véres akciót, meg az iszonyatos nagy macsóságot látta benne. Nálam a Kobra végül nem állta ki az idők próbáját, ma már kifejezetten cikinek tartom, de a Sztón, az még most is bőven vállalható.
A filmmel való első találkozásom a lehető legideálisabb korban történt meg. Akkor, amikor hormondús városi kamaszként a legtöbbet jártam moziba, és amikor haverokkal még két pofára tömtük a VHS-eket, kizárólag a borító alapján választva magunknak filmet. Így jutott el hozzám is ez a külsőre is izgalmasnak ígérkező dögös buddy-cop mozi, ami a haveri galeri körében kollektíve lett első látásra szerelem és évekig tartó beszédtéma. Rutger Hauer akkortájt már rajongott legenda volt, de az ő jelenléte önmagában még kevés lett volna a sikerhez, viszont a sötét disztópia, a noiros hangulat, a kőkemény főhős, a laza beszólások, a bazinagy fegyverek, és a misztikus és véres horror/sci-fi körítés által, mintegy zanzásítva kaptuk meg mindazokat, amikért korábban külön-külön, más és más filmeket már imádtunk. Mint egy kései exploitation, ahol a tálalás felülírja a tartalmat. Eredetietlen? Felszínes? Kockázatmentes? Lehet, de mint minden jó B-film, talán ez is pont a filmvilágot megváltani akarás hiánya miatt tud élvezetes lenni. Miközben ezeket a sorokat írtam, az jutott eszembe, hogy az Őrült Stone olyan, mint egy brit képregény, mint egy nem hivatalos 2000AD mozi. Véres, cinikus, sötét, morbid, és tulajdonképpen még egy vékonyka figyelmeztető üzenete is van (bár az senkit nem érdekel). 2008 és a patkány éve elmúlt, az Őrült Stone viszont még mindig hatalmas kúlság, és lesz újabb 20 év múlva is.

Desrix: Valamikor gimi tájékán történt, hogy egy nyűgös reggelen, készülődés közben megakadt a szemem egy furcsa filmen. Nem tudom, hányan vannak úgy vele, de reggel egyszerűen szükségem van rá, hogy szóljon valami, hogy hirtelen képi inger érjen, mivel - sajnos - a "lassan gyorsulok, gyorsan lassulok" típusúak táborát erősítem. Számomra is hatalmas meglepetés volt, hogy a Pro7 sitcomjai és a Nickelodeon idiótán megkapó rajzfilmjei között az akkori, és már általam korábban felemlegetett SzívTv-n hajnali 7 órakor valami szörnyes filmet adnak. Ugye akkoriban nem volt elterjedt az internet, de még a mobil se (minden alkalommal, amikor hazaértem, rögtön az volt az első kérdésem, hogy keresett-e valaki), így csak az állandóan a tv tetején gubbasztó műsorújságban lehetett tájékozódni afelől, mikor mit adtak. Ráadásul a kisebb csatornákkal kapcsolatban elég szúkszavúan nyilatkoztak, így a film címén kívül annyit tudtam kideríteni, hogy a késő éjszakai adás ismétlésébe botlottam bele (de ez is mekkora már, reggel a késő éjszakait...).
Onnantól vadásztam az Őrült Stone-ra, és szerencsére jó időben voltam jó helyen: az elkövetkezendő három hétben kétszer is leadták. Azóta soha nem néztem újra, de talán jól is tettem. Olyan jól áll az Őrült Stone-nak ez a mocskos, koszos, szakadt stílus, amit készakarva biztos, hogy nem tudnának utánozni, a nosztalgia pedig nem lenne képes bennem pont azt, pont úgy visszaszépíteni. Egyszerűsége a titka: nem akar más lenni, mint ami. Aki laza, az laza, aki nem, az meg hiába fog vért izzadni, úgysem lesz az - az Őrült Stone pont ilyen. Piszokjó kikapcsolódás, ami egy percig sem veszi komolyan magát, plusz annyi minden meg lett neki engedve, ezt a filmet élvezni muszáj.

Dr. Sick Fuck: Kávét. Csokit. Szivart. Még kávét! Még cukrot a kávéba. Ki nem szarja le a diabéteszt. Ki nem szarja le a bármit. Az anyagcserém atom. A főkapitány szerint a pszichiátriai jellemzésem vastagabb, mint az Encyclopedia Britannica. Azt se olvastam, buzi aki olvasta. De bármikor feldugom a seggébe, ha sokat pampog. Még kávét! Most megyek és kurvára picsán rúgok valakit. Vagy rögtön mindenkit picsán rúgok.
Ilyesféle magasztos gondolatok járnak-kelnek Harley Stone, az elbűvölő modorú rendőrnyomozó fejében naphosszat. A londoni rendőrség permanens felfüggesztésben élő s alkotó tisztje voltaképpen a kor kihívásait komolyan vevő brit úriember, amit jól példáz az a körülmény, hogy csak akkor folyamodik szélsőséges erőszakhoz, ha már nincs más lehetőség. Arról pedig, hogy rendszerint nincs más lehetőség, nem ő tehet. Ezen okból kifolyólag felkészült férfiú ő, kisujjában van a street knowledge: szolgálati fegyverarzenálja egy .45-ösből, egy MP15 automatából, egy Glock 50-esből és egy A3 sörétesből áll, mivel gránátvetőre sajnos nem kapott engedélyt. Holott, basszameg, mennyire rohadtul kellett volna, hiszen legújabb legjobb barátjával, Dick Durkin detektívvel az oldalán kell szembeszállnia a Sötétség erőivel, hogy végül személyesen, puszta kézzel tépje ki a Sátán koromfekete, gonosz szívét!
Az Őrült Stone rettentően faragatlan, éppen ezért mérhetetlenül bájos mozi, köszönhetően annak a ténynek, hogy senki, de tényleg senki nem vette észre a stábból, hogy elmúltak az 1980-as évek. Értem ezalatt, hogy buta film, mint a tök; innen-onnan összeollózott, felvállaltan szutyok narratíva, a komikum határáig túljátszott szerepek (a film voltaképpen egy twisted buddy movie), de a koffein-, szénhidrát- és nikotin-meghajtású Harley Stone végül csak megkapja jól megérdemelt gránátvetőjét, és rendet tesz a „kurvára kibaszott nagy stukkerekkel”.
Ha mást nem is, ezt az egy körülményt érdemes észben tartani, még mielőtt egyetlen méltatlan szót is bátorkodnánk írni erről a filmtörténeti jelentőségű mesterműről.

Bő fél évszázad távlatából a Mothra létezése, mint filmtörténetei klasszikus, és a japán kaiju mozik egyik leghíresebb darabja, már olyan magától értetődő, hogy bizonyos, egyébként nagyon is releváns kérdések még csak véletlenül sem merülnek fel. Pl., hogy az óriásgyík, az rendben van, meg az óriás repülő dinoszaurusz is, de hát, bazmeg óriás molylepke? Komolyan? Mégis mi a francot szedtek, szívtak és ittak azok ott a Tohónál a ’60-as évek elején? És ez még nem minden.

Az óriás molylepke egy Infant Island nevű, az atombombakísérleteknek köszönhetően erősen radioaktív szigeten honos, ahol rajta kívül többek közt 30 centiméter magas, dalolászó nők élnek. És Mothra, a hely istene és védelmezője kicsit bepöccen, amikor utóbbiakat egy japán expedíció pénzéhes tagjai elrabolják, hogy jó pénzért, vásári különlegességként mutogassák őket a civilizált világban. Igen, a Mothra (Mosura, 1961), egy meglehetősen szégyentelen King Kong ripoff, ráadásul még csak nem is túl jó, és még a honi filmgyártás keretein belül maradva sem valami eredeti – de a maga banális módján, a többséghez hasonlóan szórakoztató.

1961-ben a repülő kaijuk voltak a legmenőbbek. A második Godzilla-film, a Godzilla Raids Again ugyan még egy lábakon közlekedő, földhözkötött, mutáns, sugárzásfertőzött, óriásizé dinoszauruszt (Anguirus) küldött a címszereplő ellen, de a Toho stúdió első, a híres óriáshüllőtől önálló kaiju filmjében (már ha nem számoljuk a méltán feledésbe merült, jetis Half Humant) már egy repülő bestia riogatta Japán jámbor polgárait. A Rodan még Amerikában is igen szép sikert aratott az RKO forgalmazásában (ettől függetlenül a jenki szinkrontól/vágástól, mint az ázsiai produktumok esetében általában, óva intenék mindenkit), úgyhogy mikor a föld és a levegő után a Toho egy vízi szörnnyel próbálkozott (Varan), és befürdött (bocs), inkább visszatért a korábban bevált recepthez.
A Mothrát, ahogy az összes többi említett filmet, Ishiro Honda rendezte, és akkora siker lett, hogy a címszereplőt, az első nőstény szörnyet, és az elsőt, aki a film végén békésen hazarepül, ahelyett, hogy a hadsereg egy új szuperfegyverének áldozatául esne, három évvel később rá is eresztették a kaijuk atyjára, Godzillára (Mothra vs. Godzilla).

A film legfőbb erénye, hogy képes egyfajta disztinktív személyiséggel felruházni Mothrát, aki, noha az atombombaellenes propaganda ezúttal is igen hangsúlyos, egy alapvetően jóindulatú, de jogos haragjában rettenetes természeti erőként, és nem nukleáris melléktermékként jelenik meg. Lárvaként kel ki egy óriástojásból a szigeten, majd napalmban fürdés és csiklandozó tankütegek sorozata után egy hatalmas selyemgubót épít magának Tokió közepén, a Tokiói Torony romjain (ez a Toho egész, nem kicsi kaiju-karrierjének abszolút leghatásosabb díszlete), hogy végül Mothra a végső, molylepke-formájában keljen ki belőle, és szuperszonikus szárnycsapásai puszta erejével romba döntse a fél várost (akárcsak elődje, Rodan). Aranyos, ahogy a gigászi szélvihar falevelekként sodorja a matchboxokat a Tokióként pózoló parányi kartonépületek közt. Én is játszottam ám hasonlót a kisautóimmal gyerekkoromban – azok se húzták tovább ellenem, mint a filmbeliek Mothra ellen.

Sajnos a stúdió mindig is hajlamos volt még a bábszörnyek tombolásánál is sokkal banálisabb mellékszálakkal hígítani a filmjeit (erre a legjobb példa a szintén Honda kezei alól kikerült Dogora, aminek amúgy mai szemmel is impresszív óriás-űr-medúzáit – I shit you not – egy fárasztó krimis-komikus gyémántrablásos szállal nyomták agyon). Itt sem állták meg, hogy ne passzírozzanak bele egy teljesen felesleges vállalati-újságírói konfliktust, ami ugyan az elrabolt 30 cm-es hölgyek körül forog, tehát dramaturgiailag nem éppen irreleváns, de akkor is, kit érdekel?

Mindenestre Mothra cool, ami figyelemreméltó, ha azt vesszük, hogy egy óriás, rikító szárnyú molylepkéről van szó – bár, ami a koncepciót illeit, egyáltalán nem biztos, hogy ez gázabb, mint az amerikaiak óirásmadara The Giant Claw-ban (megéri utánanézni, higgy nekem).

• A Universal vissza akarja szerezni Matt Damont és Paul Greengrasst a BOURNE-franchise-hoz. (A sorozat Jeremy Renner-féle ága ettől függetlenül folytatódik tovább - de ha Damon visszatér, előbb-utóbb jön egy crossover.)
• Úgy néz ki, a harmadik évaddal idén véget ért LUTHERből két spin-off lesz - és egyik sem igazán az, amire számítottunk. Az egyik egy új sorozat Alice Morgannel, Luther nemezisével/szerelmével (kapcsolati státusz: bonyolult), a másik az ígért mozifilm, ami viszont nem folytatás, hanem előzmény lesz, és pont az első évad cselekményének kezdete előtt pillanatokkal ér majd véget. A forgatókönyv már kész, a forgatás Idris Elba elfoglaltságától függően 2014-ben kezdődhet.

• Vin Diesel nem csak a hangja lesz Grootnak a GUARDIANS OF THE GALAXYban, hanem motion capture munkát is végez majd hozzá. Ráadásul eredetileg egy egészen más, 2016-2017 környékére tervezett, új Marvel-projekttel kapcsolatban találkozott a stúdió képviselőivel - vajon az mi lehetett, és vajon továbbra is tervbe van-e véve? Kapcsolódó hír: Bradley Cooper lesz Vin Diesel (Groot) legjobb haverja a GUARDIANS OF THE GALAXYban - ugyanis ő adja a hangját Rocket Raccoon karakteréhez.
• A FAST & FURIOUS 7-ben jelentősen több csont fog törni, mint a korábbi részekben: Tony Jaa csatlakozott a gárdához (hogy jó- vagy rosszfiút játszik, még nem tudni).
• Peter Jackson valószínűleg rendezni fog egy DOCTOR WHO epizódot. Stephen Moffat azt mondta, egy Daleket kért cserébe.
• Mit szólnátok Kaszkadőr Mike-hoz a FAST & FURIOUS 7-ben? Kurt Russell javában tárgyal a szerepről a stúdióval (hogy jó vagy rosszfiú lenne, azt nem tudni, de reméljük, utóbbi).
• James Spader lesz Ultron a BOSSZÚÁLLÓK második részében, az AGE OF ULTRONban.
• Alexander Desplat szerzi majd a GODZILLA zenéjét. Érdekes választás.
• KÉP - Arnold még mindig tud tökös, kemény és vagány lenni. Harrison Forddal és Patrick Hughes rendezővel a THE EXPENDABLES 3 forgatásán. /// Csupa jókedv és vidámság: családi vacsora White-éknál.
• TRAILER - Egyperces tévéspot a THOR: THE DARK WORLDhöz. /// Új, überhangulatos trailer a GRAND THEFT AUTO V-höz.
• POSZTER - Egy KICSIT übercool IMAX poszter a RIDDICKhez. /// Thor odacsap, Loki ármánykodik. Két új poszter a THOR: THE DARK WORLDhöz.
• BÓNUSZ - A VASEMBER 3-ban eredetileg ilyen nemszép véget ért volna a Mandarin karaktere. (Az animáció a film storyboardjaiért felelős Federico D'Alessandro munkája). /// Dean Norris frankón elspoilerezi a BREAKING BAD végét. Hint: Hank győz, és egy szőke cicával a Marsra megy.

Batman #23

Történet: Scott Snyder
Rajz: Greg Capullo
DC Comics

Zero Year, harmadik rész. Zero Year, nulladik év. Vagyis megint Batman eredettörténeténél, Bruce Wayne korai éveinél vagyunk. MEGINT. Elmondani is nehéz, mennyire rohadtul unalmas már az íróknak a gyökerekhez való kényszeres visszatérése. Az összes nagy szuperhős közül Batman múltját basztatják a legsűrűbben. Persze, Ben bácsi halála és szólama az erőről és a felelősségről, vagy a kryptoni rakéta Földre érkezése is rendszeresen visszatérő motívumok az adott sorozatokban, de Crime Alley, az eldördülő fegyver, a földre hulló vércseppek és gyöngyszemek nélkül szó szerint egyetlen Batman-író sem tud meglenni. A baglyos és a jokeres sztori után Scott Snyder is előáll a maga eredetverziójával – valahol érthető, elvégre pl. Supermannel ellentétben a Sötét lovag születésének történetét még nem mesélték újra az Új 52 indulása óta – más kérdés, hogy talán nem is lett volna rá szükség, mert komolyam, mutasson már nekem valaki csak egy embert, aki nem a dzsungelben él, dárdával vadászva, és nem ismeri a sztorit. Úgyhogy a Zero Year nálam eleve hendikeppel indult, bár mint Snyder esetében mindig, még akkor is, ha a végeredmény nem makulátlan, meg kell jegyeznem: ez a csávó átkozottul tud írni. Egyébként pedig a koncepciója egyáltalán nem rossz: Batman mítoszának alapjait továbbviszi egy szimpla ok-okozati összefüggésnél, és a Wayne-szülők halálát kegyetlen sokként szövi bele nem csak Bruce, hanem egész Gotham életébe. Vastagon benne van ez a Red Hood Gang elleni harcban is (vezetőjüket is az említett gyilkosság „inspirálta”), sőt, a briliáns gazemberként épp felemelkedőben lévő Edward Nygma számára is valamiképpen Bruce és szülei körül forog a világ. Ez a „minden mindennel (de főleg a Wayne-szülőkkel) összefügg” szemlélet hoz némi frissességet az ezerszer elmesélt sztoriba, azt pedig meg kell hagyni, hogy a befejezés, ami számtalan variáció után (a Detective Comics 33-tól (1939) Frank Miller Első évéig (1987)) értelmezi sajátosan újra (legalábbis vizuálisan – Greg Capullo bámulatos munkát végez) a híres „I shall become a Bat” jelenetet, lehengerlő. Mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy jobban örülnék neki, ha Snyder eredeti (most röhöghetnek a szuperhősfikázók) történetek elmesélésébe invesztálná a tehetségét.
(Rusznyák Csaba)

Captain America #10

Történet: Rick Remender
Rajz: John Romita Jr.
Marvel Comics

A Marvelnél két szenzációs, a tavalyi Marvel NOW! kapcsán indult sztori ért véget az utóbbi hetekben. Egyrészt Jason Aaron abszolút überelhetetlen Thorja (ez talán majd megér egy külön cikket), másrészt Rick Remender Captain Americája. Utóbbi a tízrészes Dimension Z saga, aminek már a címéből is egyértelmű, hogy nem egy tipikus csillagos-sávos hőssztori, hanem inkább valami olyasmi ponyva-sci-fi őrület, amilyenre Remender pár évvel ezelőtt a fantasztikus Fear Agenttel ragadtatta magát. Hősünk, köszönhetően egyik nemezise, Zola ténykedésének, még az első számban ottragadt ebben a kegyetlen, teljesen leamortizált, mutánsokkal, őrültekkel és halállal teli dimenzióban, ahol ellensége kisfiát a következő 10 évben sajátjaként nevelte fel. Sharon Carter felbukkanásával aztán kiderült, hogy míg ebben a dimenzióban egy évtized, „otthon” csak pár óra telt el, ellenben Zola hadigépezete készen áll rá, hogy leigázza az egész világot. Mármint a „valódit”. Remender tényleg saját Fear Angetjének receptjét követi (egyébként kalapemelés a Marvel előtt, amiért  nem ők formálják át a hozzájuk tévedő írókat egy homogén stílusú masszába, hanem hagyják az íróknak, hogy a saját stílusukat érvényesítsék akár a legnagyobb sorozatokon is – ez nem csak Remenderre és a CapAmre vonatkozik). Őrült ötletekkel és olsdchool sci-fi elemekkel teli hajmeresztő kalandot ír, és közben szinte észrevétlenül fon egyre erősebb érzelmi köteléket a karakterek és az olvasó közé, akit így teljesen felkészületlenül kap el a kulcspillanatban elszabaduló katarzis. Viszont Remender közben nem feledkezik meg arról sem, hogy nem Heath Hudsont írja, hanem Steve Rogerst: hiába futtat egy olyan sztorit a főhőssel, ami jó hatvan éves pályafutása alapján egyáltalán nem jellemző rá, mégsem cserélhető le bármilyen más karakterrel. Ez egy Amerika Kapitány történet. Csak annak üdítően újszerű és vagány.
(Rusznyák Csaba)

Chronos Commandos - Dawn Patrol #1-2

Történet és rajz: Stuart Jennett
Titan Comics

Már megint egy nácis/dinós ponyva? Ne már! - reagáltam le azonnal a CC első számát, mivel akkortájt jött ki az IDW is egy hasonló koncepcióval, de mivel az egyik népszerű képregényes oldalon maximális pontszámot kapott, gondoltam, csak megnézem már magamnak, hogy mit is tud. És kellemes meglepetést okozni, azt tudott. A Titan Comics (brit független kiadó) 5 részesre tervezett sorozata ugyanis már az első számmal nem csak hogy kiválóan el tudott szórakoztatni, de már egyből el is adta nekem a folytatásokat. Pedig ha azt mondom, hogy a sorozatban időutazó 2. világháborús amerikai kommandósok hajkurásszák a nácikat a dinoszauruszok között a Kréta-korban, élükön egy übermacsó őrmesterrel, miközben odahaza maga Einstein sem rest géppuskát ragadva védeni a hazát, de legalábbis a bázist, akkor azért lehet sejteni, hogy nem éppen bradburyi magasságokban járunk. Viszont a CC egyszemélyes alkotógárdája, Stuart Jennett (kitalálta, megírta, megrajzolta, hazavitte) képes volt ezt az egyértelműen geekvakító ötletet valóban ponyva-stílusban megírni anélkül, hogy izzadságcseppek csepegnének és nyögések hangjai hallatszódnának ki az oldalak közül. A feszes ritmusú és akcióban dús sci-fi/kaland sztorija nem túl bonyolult, nincs is igazán megalapozva a háttér sem, de annyi tudományos maszlagot azért kapunk Einstein proftól, hogy ne érezzük azt, hogy csak a levegőben lóg az egész. A dialógusok is egyszerűek, lényegre törőek, de közel sem mesterkéltek vagy ostobák. A főszereplő, az Őrmester pedig igazi kőkemény, sokat látott badass baka, akinek folyton ott parázslik a szivar a vicsorgó szájában, még akkor is, amikor egyszerre két géppisztollyal tárazza tele a nemzetsztocialistákat vagy éppen a dinókat. Jennett azonban nem csak az írásban szórakoztat könnyedén és magabiztosan, hanem a rajzokban is tökéletesen hozza, amit egy ilyen típusú "giltiplezsőr" megkíván. A többi pszeudo-ponyva képregénnyel ellentétben azonban itt nem rajzfilmes vagy retró stílussal találkozunk, hanem kimondottan látványos festett képeket kapunk, karakteres figurákkal, hangulatos tájakkal, és valami egészen gyönyörű dinókkal.
A Chronos Commandos egy újabb nagyszerű modern ponyva, a rövidtávú, könnyed, de intenzív szórakoztatás biztosításának céljából, és vele kapcsolatban szintén elmondható, hogy azt adja, amiről eredetileg szóltak a képregények, és amikről talán újra szólniuk kellene. Ajánlott! (Chavez őrmester)

Red Sonja Vol2. #2

Történet: Gail Simone
Rajz: Walter Geovani
Dynamite Entertainment

A múltkor még nem értettem, hogy miért indítottak egy azonos című rebootot, miközben még fut az eredeti sorozat is, de időközben a 80. számmal véget ért a volume 1, így most már csak egy Vörös Sonja ongoing maradt. Gail Simone bemutatkozása engem még az egyébként kedvező netes kritikák ellenére sem győzött meg maradéktalanul, de a második számmal már sikeresen meg tudott venni magának. Legutóbb ott tartottunk, hogy Sonja az őt egykor felszabadító király segítségére siet a közelgő zamorrai sereg ellen, ám megdöbbenve látta, hogy a démoni haderőt Sötét Annisia vezeti, az a nő, akivel évekig együtt raboskodott a zamorrai fogságban, és akivel együtt anno rabszolgatársaik legyilkolására kényszerítették. Sonja nem érti, hogy miért táplál iránta ilyen elvakult gyűlöletet egykori sorstársa, ám az ádáz küzdelem közben Annisia olyan megdöbbentő dolgot árul el neki, amivel egy csapásra térdre és megadásra kényszeríti Sonját és az oldalán harcoló sereget. Úgy tűnik, hogy Simone most készíti elő a terepet egyfajta új kezdethez, bár az még nem világos, hogy ez az egész sorozatra lesz-e majd kihatással, vagy csak az aktuális sztorira, de az biztos, hogy az átlagosabb debüt után most egy rendkívül izgalmas és fordulatos epizódot kapunk, ami után értő kezek a folytatásokban igazán érdekes új alaphelyzetet teremthetnek, remélhetőleg nem olyan elfuseráltat, mint anno Reed csinálta. Simone Vörös Sonjája karakterében továbbra sem különbözik igazán a korábbitól, most is szexi és vad, bár nem kizárt, hogy az itt most el nem spoilerezendő új ismeretek fényében majd történik némi átalakulás a jellemében is. Geovani közel sem egy Bisley, nincs igazán saját stílusa, de a rajzai így is garantálják azt, amit elvár az ember egy mai kard és varázslat fantasy képregénytől, aminek főhősnőjét nem csak a belső erényei, de a külseje miatt is kedveljük. Különösen a nagyobb paneles, illetve egész oldalas kompozíciók állnak neki jól, az arcok viszont kissé sablonosak.
Talán még korai ezt megállapítani, de egyelőre úgy látszik jó ötlet volt nem csak a reboot maga, de az is, hogy Simone kézbe adták a sorozat írását, mert láthatóan fejlődik a sorozat és izgalmas folytatást ígér. Eddig csak kíváncsi voltam rá, most viszont már kifejezetten érdekel is. (Chavez, a hirkán kutya)

Trillium #1

Történet és rajz: Jeff Lemire
Vertigo Comics

A Vertigo (Nahát, kedves, teljesen-kurvára leépült, egykor nagyszerű kiadó, még életben tetszenek lenni? Hurrá, vagy mi.) ezzel a sorral hirdeti Jeff Lemire Trilliumát: „The Last Love Story Ever Told” (Az utolsó szerelmi történet). Hm, oké. Mármint kellően rejtélyesen-nagyszabásúan hangzik. Aztán. A képregény megfordítható, vagyis úgymond két eleje van, amik két külön történetet mesélnek el, hogy aztán ezek összeérjenek a két történet két végén, vagyis a képregény közepén. Az egyik egy 3797-ben játszódó sci-fi, a másik egy első világháború utánra pozícionált ponyva-kaland. Most ez vagy az év egyik legérdekesebb és potenciálisan legjobb képregénye vagy az év egyik legpofátlanabb gimmickje. Hogy melyik, az talán majd csak a nyolcrészes minisorozat végén fog kiderülni, addig is tekintsünk úgy a Trilliumra, mint egy felfedezésre – amúgyis ez az egyik központi témája a sztorinak (a szerelmi szál most, az első rész után még nemlétező, a két főszereplő épphogy találkozik egymással). A távoli jövőben egy Nika nevű tudós igyekszik megmenteni a mindössze négyezer főre aszadt emberiséget, amit egy intelligens vírus irt igen szorgalmasan és kreatívan galaxisszerte. Az annyira nem távoli múltban pedig egy poszttraumatikus stressztől szenvedő veterán, William szervez expedíciót a dzsungel mélyére – mindkettejük útja ugyanahhoz a templomhoz vezet, és a (látszólag?) többezer éves eltérés ellenére ott egymásba botlanak. Lemire tematikailag és strukturálisan is (nézzétek meg a két sztori panelelrendezéseit, oldalkompozícióit) nagyon vagány, egyszersmind megfontolt módon állítja párhuzamba a képregény két részét, bár a szimmetriát kicsit megbontja, hogy Nika motivációi sokkal világosabbak, érthetőbbek, mint Williaméi – bár talán ez is a koncepció része. A térrel és idővel játszadozó narratíva a jövőbeli karaktert a még távolabbi jövő (mi lesz az emberiséggel?), a múltbeli karaktert pedig a még korábbi múlt (milyen tragédiák formálták a karaktert) alapján határozza meg, annál ironikusabb, hogy találkozásuk pont ellenkező temporális irányba löki őket. Lemire jól szövi a sztorikat, a rajzai is hatásosak, nyers stílusúak, elevenek (bár van egy szörnyen gyengén kivitelezett, elkapkodott kétoldalas spreadje a múltbeli szálban), viszont kérdés, hogy mindebből mit tud fenntartani a folytatásra. A két szál máris összeért, a „flipbook” koncepció eztán hogy vihető tovább? Ha sehogy, mi lesz nélküle? És ez még csak egy (és fél) kérdés a sok közül, van még egy rakás. Biztató, hogy sok más első számmal ellentétben a Trillium esetében ténylegesen érdekelnek is a válaszok. Nem akarok semmiféle ítéletet elkapkodni ennyi alapján, úgyhogy a lényeg: Lemire egyelőre megnyert magának. Meg kell dolgoznia érte, ha el akar kergetni.
(Rusznyák Csaba)

Stephen Baxter Időhajók című regénye – ha volna ilyen – simán beillene az időutazók tankönyvének. Az író által érintett témák sokszínűsége, sokfélesége és egyáltalán, a mód, ahogyan elénk tárja azokat, egyfelől megnyugtatóan ismerős, másfelől borzongatóan izgalmas. Az Időhajók olvasása közben úgy éreztem magam, mint egy kisiskolás, akit beültetnek egy egyetemi mélységben előadott fizikaórára, de a kezdeti rémületemet az óvodások számára is közérthetően és - nem kevésbé lebecsülendő módon - érdekfeszítően magyarázó tanár személye hamar eloszlatta. A klasszikus sci-fi műfaját teljes mértékben komolyan véve, a névtelen időjáróval olyan utazásba kezdünk bele, ami bővelkedik izgalmakban, kalandokban, alternatív történelemben, szuperfejlett civilizációkban, paradoxonok feloldásában, és egy kellemes viktoriánus mellékízt kölcsönző főszereplőben, aki személyes narrátorként tárja elénk meghökkentő élményeit.

Stephen Baxternek tudományos alaposságú fantasztikus regények egész sorát köszönhetjük, nálunk kevésbé ismert az úriember, leginkább az A. C. Clarke-kal közösen jegyzett Időodisszeia-trilógia révén kaphattunk betekintést munkásságába, de angol nyelven rengeteg könyve jelent már meg. Hogy a mennyiség vajon a minőség rovására megy-e, azt az Időhajók díjesője sem tudja eldönteni (maximum aki olvasta az összes könyvét), mindenesetre úgy tűnik, Baxter úr nem azzal a bizonyos szerves végtermékkel gurigázik, ha science fictionről van szó, ugyanis a jelenleg kitárgyalt könyv négy jeles díjat hozott el neki (köztük a Philip K. Dick- és a BSFA-díjat). Matematikusként és mérnökként konyít tehát a témához, és szerencsére az íráshoz is van érzéke (igen, Rád nézek, FlashForward). Az Időhajók egyfelől tisztelgés H.G. Wells Az időgép című műve előtt, másrészről annak továbbgondolása, méghozzá a modern tudományok korszakából visszapillantva – bár 2013-ban viccesnek tűnhet ez a mondat, hisz a regény 1995-ben jelent meg, idestova 20 éves, és mégsem látszik meg rajta (igen, Rád nézek, Ítélet könyve). Sőt!

A sztori szerint 1891-ben járunk, névtelen időjárónk az imént tért vissza kényelmes londoni kúriájába a viszontagságos jövőből, egészen pontosan a 802 701. évből, ahol megismerkedett a föld alatt élő, degenerált morlockok és a felszínt benépesítő, infantilis eloik anti-utópisztikus társadalmával (nesze Neked, Warhammer 40.000). Mivel ebben a rendkívül messzi-messzi időben nem úgy sültek el a dolgok, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, modoros dzsentlemanuszunk egy napnyi pihenést követően újra időgépébe pattan, és nekiiramodik a jövőnek, hogy helyrehozza, amit lehet. Igen ám, de 1891-ben nem hallottak még kvantumfizikáról, multiplicitásról, gravitációs szingularitásról, ennek következtében egy egészen másfajta történelem bontakozik ki előtte, majd még egy, és még egy és még egy, hogy a legvégén egy olyan grandiózus befejezésben legyen részünk, hogy csak bírjuk követni.

A történetről bővebben nem szeretnék írni, nehogy elspoilerkedjem itt a különböző idősíkokon megesett kalandokat, amik őszinte meglepetésemre rendkívüli módon lekötöttek. Amikor belekezdtem az Időhajókba, volt egy pici aggodalmam azzal kapcsolatosan, hogy vajon milyen irányba húz majd a mérleg: olvasmányos kalandregény, vagy száraz, de tudományos igényességgel megírt kőkemény sci-fi került a kezembe. Az első néhány oldal meggyőzött: az írásmód és a narráció hangulata remek, ezzel nem lesz gond, csak ne veszítsen ebből a szintből. Majd következett az első időutazás, és az annak során kifejtett kezdeti, tétova tudományos fejtegetések. És innentől nem volt megállás, mesteri módon keveredik a két irányvonal (ami valójában nem az, mert az ideális eset ugye pont olyan, mint az Időhajók), a rövid, de érzékletesen megírt fejezetek során felváltva kapunk kalandot is, elmélkednivalót is, méghozzá bőven. Sőt, ami kifejezetten tetszett, hogy a képzeletbeli léc egyre magasabbra kerül, azaz mind a cselekmény, mind az eszmefuttatások, filozofálások egyre magasabb fordulatszámon pörögnek, ahogyan elmélyülünk az egyre kacifántosabb időutazásokban.
 
Az időutazás módja - Wells után szabadon - meglehetősen egyedi: az időgép nem teleportálva közlekedik, mint azt megszoktuk, hanem ténylegesen „mozog” az időben, miközben a térben egy jottányit sem mozdul. Így gyorsított felvételen követhetjük, hogyan áll be az emberi szem számára egy sávba a Nap égbolton való látszólagos mozgása, a civilizációk hanyatlása, a flóra és fauna változása – kifejezetten vártam, mi fog ilyen alkalmakkal történni, főleg a rejtélyes és már-már horrorba illő Figyelő felbukkanását követően. De más téren is remekel a könyv: az újabb és újabb utazások olyan elméleti rétegeket nyitnak meg, amiket normál földi halandó csak kiadós dzsanga túra alkalmával tapasztalna. És ne higgyük, hogy ezek kalapból előhúzott elméletek, mindegyik a valóságban gyökerezik, nem csak meredek továbbgondolások. A regény tudományos aspektusa lenyűgöző, a jelenkor elméletei köszönnek vissza benne, amik így 18 év távlatából is remekül megállják a helyüket.
 
És hogy ne érezzük magunkat elveszve, a viktoriánus Anglia szülötte, a névtelen időjáró szemszögéből kapunk betekintést eme teóriákba. Az 1891. év emberének, még ha tudós is, idegenül hatnak a kvantumfizika és egyéb hasonló szavak, de útitársa a laikus olvasó számára is érthetően fogalmazza meg a különböző elméleti tételeket, egészen a végkifejletig, ahol azonban alapos utángondolásra szorultam, hogy akkor hogy is van ez? A bemutatott történelmek jólesően ismerősek, kapunk egy adag világháborút, annak pusztító következményeivel, világmértékű környezetszennyezést, illetve az evolúció logikus és hajmeresztő stációit. Utóbbira olyan elképzelhetetlennek hitt léptékekben pillanthatunk rá, ami miatt mindenképpen érdemes elolvasni az Időhajókat.

A könyvnek ott a helye a polcomon, minden időutazós igényemet kielégítette. Sőt, azon is túl, olyan világképeket villantott föl, ami valóban mélyen elgondolkodtat: porszemek vagyunk csupán, minden gőgünkkel és apró gondjainkkal, hisz amikor több ezermillió évről van szó, azt le tudjuk írni, ki tudjuk ejteni, de belegondolni, mit is jelent igazán… hogy a nagy emberiség pusztán egy lepkefing az idő végtelen óceánjában, hát az bizony gigantikus falat.

Robert Rodríguez pályája finoman szólva is egyenetlen minőségű: minimális költségvetésű, teljes mértékben szerzőinek tekinthető filmje, az El Mariachi, és annak hollywoodi sztárokkal és látványos robbantásokkal felturbózott folytatásai, a Desperado és a Volt egyszer egy Mexikó, vagy a meglepő szerkezetével tüntető vámpírmozi, az Alkonyattól pirkadatig ugyanúgy megférnek benne, mint az agyatlan, kamu trailerből agyatlan, kamu filmmé mutálódó, de röhejesen szórakoztató Machete, a Sin City, illetve a Kémkölykök sorozat, amelynek elkészültét, és viszonylagos sikerét (4 epizód!!!) személy szerint a filmtörténet legnagyobb rejtélyei, abszurditásukban gyakorlatilag értelmezhetetlen jelenségei közé sorolok. A Grinhouse-projektből gátlástalanságának és infantilis humorának köszönhetően ő jött ki jobban, a nagy QT női szereplőinek illatos lábacskáival volt elfoglalva a forgatókönyv megírása helyett, míg a Planet Terrornak ilyesmire (sem lábacskákra, sem forgatókönyvre) nincs szüksége, a darálás intenzitása megdobogtatja szívünket, Bruce Willis szétrohadó fejének látványa pedig... nos, csak egy szétrohadó fej látványa, de az szerintem mókás (más kérdés, hogy a mozi akár minőségi munka is lehetne harsány paródia helyett). Lelkesedése és kitartása kétségkívül becsülendőek, még akkor is, ha nem társul hozzájuk különösebb, valóban kiemelkedőnek nevezhető tehetség, az ember előtt pedig, aki képes filmjének a Cápasrác és Lávalány címet adni, fejet kell hajtanom annak ellenére, hogy a mai napig nem tudtam rávenni magam becses alkotásának megtekintésére. Antal Nimród felkarolásáért és támogatásáért pedig mindenképpen jár neki egy virtuális, vizespohárnyi tequila-pálinka koktél.

Ezen a ponton engedjétek meg, hogy egy személyes élményem osszam meg veletek. A viharos, vészterhes, viszályoktól és súlyos, drámai eseményektől hemzsegő időkben történt, amelyekre gyakran csak úgy emlékezünk: középiskolás évek. Bamba érdektelenséggel kornyadoztam fizikaórán, sem a kockás füzetem lapjaira rajzolgatott csápos szörnyek, sem pedig az aktuálisan pad alatt olvasgatott Stephen King kötet fordulatai nem tudtak lekötni, így kénytelen voltam minden figyelmem magas, kopasz, sápadt tanáromra összpontosítani. Azt már nem tudnám felidézni, pontosan miről tartott előadást a fásult ifjúságnak, de élénken él bennem, ahogy egyébként összefüggő, kerek mondatai közé hirtelen semmihez nem hasonlítható, ijesztő, nem emberi halandzsát kevert. Iszonyatos sebességgel hadart valami idegen nyelven pár másodpercig, majd rezzenéstelen arccal folytatta mondandóját, mintha mi sem történt volna. Padtársammal rémülten pillantottunk egymásra. Óra után kifaggattuk osztálytársainkat, ők is észlelték-e az eseményt. Rendkívül furcsán néztek ránk (ahogy általában). Senki nem vett észre semmit. Nekünk meggyőződésünkké vált, hogy tanárunkkal valami nagyon nincs rendben. Ennek köszönhetően egyrészt fizika jegyeink erőteljes javuló tendenciát kezdtek mutatni, mivel minden órán feszülten figyeltük, mikor szólja újra el magát (többé nem tette), másrészt a legjobb barátok lettünk, mikor rádöbbentünk, hogy vagy a világ őrült meg, vagy mi magunk, tehát mindenképpen hasznunkat szolgálná, ha összetartanánk (Helló Dani!).

Mindenkitől elnézést a könnyes vallomásért, lássuk a filmet.

Egy amerikai gimnázium diákjai (az ál-leszbikus proto-emo lány, a mindenki által nagy kedvvel ütlegelt lúzer, a futballcsapat tanulni vágyó reménysége, a hideg, törtető szépség, a zseniális, örök lázadó, szívdöglesztő díler és a bájos új lány) egy szép napon rádöbbennek, hogy tanáraik sokkal nagyobb veszélyt jelentenek rájuk, mint amit egyébként is feltételeztek róluk: nemcsak, hogy megbuktathatják, igazolatlan hiányzásokkal fenyegethetik, vagy feleltetés címén alázhatják meg őket, de szándékukban áll uralmuk alá hajtani az egész emberiséget. Egymás után sorjáznak a baljós előjelek: a tapló fociedző hirtelen empatikus lesz, és úgy nyakalja a vizet, mintha fizetnék érte, a színjátszó kör vezetőjének kiürült tekintete félelmetesebb, mint Freddy Krueger vicsora, a focipályán pedig felbukkan egy ismeretlen, féregszerű lény, ami vízbe érve rendkívüli agresszivitást mutat, de ami rosszabb: szaporodni kezd. Mikor aztán a lúzer és a szépség egy véletlennek köszönhetően megtapasztalják, hogy az iskola szekrényei nem csontvázakat, hanem egyenesen oszladozó hullákat rejtenek, valamint végignézik, ahogy az egyébként sem finom modorú edző a torkából előtörő csápszerű képződmény segítségével molesztálja a csinos nővérke hallójáratait, a jelek gyorsan horrorisztikus valósággá válnak, és megindul kívülálló hőseink harca az emberiség megmentéséért.

A film nyaktörő iramot diktál, a forgatókönyv (Kevin Williamson, a Sikoly írójának munkája) átgondoltan, de lendületesen építkezik, képes rá, hogy végig lekössön fordulataival, ráadásul igen gyorsan beveti a sokkeffekteket, amiket aztán újra és újra sikerrel alkalmaz. Nincs egy pillanatnyi üresjárat, egyetlen történetszál sem felesleges, a dinamika működik. Szereplőink, bár egytől egyig sablonkarakterek, mindannyian rendelkeznek saját személyiséggel, aminek köszönhetően könnyedén megkedveljük őket, tinihorror-karakterekhez mérten (sőt, amúgy is) kifejezetten szimpatikusak. Néhányuk kezdeti hitetlenkedésén szerencsére hamar túllendülünk, egyikük sem hülye vagy vak, szkepticizmusuk helyét gyorsan átveszi az elfogadhatatlan tények feltétel nélküli elfogadása. Rodríguez itt még úgy képes a humort a horrorba integrálni, hogy nem paródiát készít, nem esik komolyan vehetetlen túlzásokba, vagy, ha mégis, azt a műfaj iránt tiszteletet tanúsítva teszi (oké, a finálé CGI-monsztere némileg komikus, de a helyén van).

Természetesen eszünkbe juthat Don Siegel klasszikusa, a Testrablók támadása, illetve a számtalan remake, amik azt vették alapul, vagy a The Thing, vagy bármelyik, földönkívüli parazitákat szerepeltető inváziós horror, de a tanár-diák ellentét csúcsra járatása ad annyi plusz löketet a filmnek, hogy ne lelketlen másolatként tekintsünk rá, és amikor szemérmetlenül idéz (az átváltozás ellenőrzésének jelenetében például), azt nyíltan vállalja, és ötletesen műveli. Az idegenek kiszűrésére, és elpusztításukra szolgáló eszköz pedig önmagában akkora és olyan poén, amilyet ritkán látni hollywoodi filmben.  

Rémisztően fenyegető tanári kar, filmes utalások tömkelege, vállalható arcokból álló sztárparádé (Elijah Wood, Josh Hartnett, Robert Patrick, Salma Hayek), tekergődző csápok, lemetélt ujjak és földönkívüliek: néha ennyi is elég az üdvösséghez.

Ja, fizikatanárunk a következő évben anyagi okokra hivatkozva elhagyta az iskolát.

Aha, persze. 

Szerintem csak félt, hogy felfedjük a titkát. 

Az önreflektív, komikus horror Sam Raimi Evil Dead-filmjeivel utat tört magának a ’80-as években, és ennél jobb korszakot nem is találhatott volna magának. A minőségi stúdióhorroroknak már a ’70-es évekkel leáldozott, a klasszikus szörnyek nem voltak divatban, és az évtized második felére a shasher is kivérzett – jöttek a műfajt iróniával, összekacsintással frissítő B-filmesek, és a független horrorvígjátékok. A The Monster Squad, a Fright Night és persze az Evil Dead II nyomdokain Anthony Hickox, aki később többek közt a Hellraiser 3-mal blamálta magát, rongyos másfél millióból forgatta le 1988-ban a Waxworkot, ami a horropanteon minden valamire való rémét csatasorba állította a tehetetlen, több liter felesleges vérkészlettel rendelkező, szexéhes tinédzserek ellen. A film roskadozik a vámpíroktól, zombiktól, farkasemberektől és egyéb szörnyektől, vagyis egyfajta, a Cabin in the Woodst évtizedekkel megelőző horrorgeek-gejzír, amiről kissé méltatlanul feledkezett el az utókor.

Egy kis kertvárosban (check) egy csapat tinédzser (check) meghívást kap egy furcsa, ijesztő idegen (check) újonnan nyílt viaszmúzeumába – a buli pontban éjfélkor kezdődik (check). Neeem, egy kicsit sem gyanús. A szexuális szabadosság és frusztráció különböző fokozatain tengődő tinik (ribanctól a szűzig) vidáman mennek a vágóhídra (líding man: a Szörnyecskék Zack Gilliganje). Persze, honnan is tudhatnák, hogy a horrortémájú viaszmúzeum minden egyes kiállítási eleme életre kelhet, ők pedig szereplőivé, áldozataivá válhatnak a valaha létezett/kitalált legnagyobb rémalakok történeteinek. Ráadásul az emberfelettin erős óriással és az emberfelettin irritáló törpével felszerelkezett tárlatvezető (David Warner) nem csak úgy l’art pour l’art irtja a múzeumába tévedő hülyéket: van egy terve, ami a viaszba zárt szörnyetegek világra szabadításában kulminálódik. A büdös mindenit, hát nem az egész emberi civilizáció függ már megint egy hajszálon?

A sztori pusztán egy jól kitalált ürügy a minél több horrorkarakter és –toposz minél rövidebb idő alatti felsorakoztatására, és a film akkor kel életre, amikor egy-egy szereplő belekeveredik valamelyik garantáltan csúnyán és gore-ban végződő fiktív (?) történetbe, hogy aztán kiterített áldozatként végezze a viaszmúzeumban. A draculás inzert mind közül a legvéresebb és leggonoszabb, míg a fekete-fehér zombis kitérő egyértelmű Romero-homage. És a már említetteken kívül van itt még földönkívüli, mutáns, múmia, voodoo pap, boszorkány, láthatatlan ember, Frankenstein-kreálmány, operaházi fantom és Mr. Hyde (noha némelyikük csak egy-egy pillanatra bukkan fel), és persze maga a keret, a viaszmúzeum is egy klasszikus rémtörténet előtt tiszteleg. A Waxworkben minden a horrorról szól, minden kép, mondat, karakter műfaji ijesztés, poén, díszlet vagy idézet. Végtelenül lelkes, áltimét geekfilm.

Csak egy baj van vele: Hickox nem egy Raimi, nem egy különösebben, vagy egyáltalán, akármennyire tehetséges rendező, így az egyébként remek koncepció vizuális kivitelezése suta és ötlettelen (írónak jobb, a szereplők például diverzifikáltabbak, mint a korszak műfajfilmjeinek tipikus egyentinédzserei). A Cabin in the Woods végének őrült horrorforgatagát megelőlegző fináléban ez különösen kiütközik, és a borzalmas színvonalú trükkök sem segítenek (bár akadnak köztük egészen impresszív megoldások is – ó, a jó öreg latex és művér!). Hickox csak akkor képes direktorként felmutatni valami pluszt, amikor extra célja van egy jelenettel: az említett romerós szekvenciának például még a kameramozgása is pont olyan, mint Az élőhalottak éjszakájában.

A Waxworköt a koncepciója, a könnyedsége, az ’80s fílingje adja el. Most megmondom: az egész világmindenségben nem találsz még egy filmet, amiben egy vén fószer militáns festésű, légterelő szárnyakkal felszerelt tolószékben, duplacsövű puskával, „Tallyho!”-t kiáltva indul csatába egy seregnyi szörny ellen.

Harry Hole (Hari Hule), az oslói rendőrség egykori nyomozója, három év után hazatér önkéntes hongkongi száműzetéséből. Nyomós oka van rá: élete szerelmének fia, a 18 éves Oleg Fauke rács mögött ül. A vád: emberölés. A fiú egy drogtanyán hidegvérrel agyonlőtte legjobb barátját, Gusto Hanssent.  Bűnösségéről nem csak a lőpornyomok vagy a szemtanúk beszámolói tanúskodnak, de maga Oleg is beismerő vallomást tett. Harry mégis megpróbálja rávenni egykori főnökét, hogy nyissa újra az ügyet, majd amikor – érthető módon – visszautasítják a kérését, maga kezd nyomozni.

A skandináv krimi egyik legismertebb alakjának, a futballistaként induló, majd rockzenészként is sikeres Jo Nesbø-nek (ejtsd: Ju Neszbő) ez már a 9. magyarul megjelent kötete a Harry Hole-szériában. Ennyi szöveg alapján már egy komplett disszertációt is össze lehetne dobni, kielemezve a Nesbø-univerzum minden egyes apró mozzanatát, de erre most nem fog sor kerülni. Elsősorban azért nem, mert a Kísérteten kívül más Nesbø-kötethez még nem volt szerencsém. Talán nem a legbölcsebb húzás egy sorozatot az aktuálisan utolsó felvonással kezdeni – a 10. rész, a Police a nyár elején jelent meg Norvégiában –, de így legalább kiderült, hogy a műélvezethez mennyire van szükség az előzmények ismeretére.

A Kísértet-kísérlet eredménye: a cselekmény tökéletesen érthető és átélhető akkor is, ha most először találkozik az egyszeri olvasó Harry Hole figurájával, illetve életének visszatérő szereplőivel. Ártani viszont semmiképp sem árthat, ha már ismerjük Harry előéletét, a karakternek mélységet ugyanis pont a múltban átélt események adnak. A Kísértetből megtudjuk, mert Nesbø beengedi az olvasót hőse fejébe, hogy Harry régebben keményen alkoholizált, az Oleg anyjával, Rakellel folytatott viszonya pedig lelkileg jelentősen leamortizálta, de más tudni valamit a visszaemlékezések és az elejtett megjegyzések nyomán, mint a korábbi regények jelenidejében megtapasztalni.

A Kíséret önálló történetként ennek ellenére kiválóan működik, még úgy is, hogy ezúttal nem gyilkosságsorozatot, hanem egyetlen emberölést kell felderítenie a kiégett (ex-)nyomozónak. A több mint 500 oldalas regény azért nem válik egy másodpercre sem unalmassá, mert Nesbø kiszámíthatatlanul váltogatja a cselekményszálakat és a nézőpontokat. Legnagyobb húzása, hogy magát az elhunytat is narrátorrá avatja: Gusto a halála előtti pillanatokban emlékszik vissza életére, arra, hogyan ismerkedett meg Harry fogadott fiával, Oleggel, és hogy mi okozta a végzetét. Nesbø időzítése tökéletes: a párhuzamosan futó, múltbéli és jelenben játszódó szálak éppen a legmegfelelőbb időpontban, az utolsó pár oldalon futnak össze, odáig pedig vörös heringek és álbefejezések gondoskodnak arról, hogy az olvasó ne tudja kitalálni a slusszpoént.

Ami a skandináv krimik kötelező összetevőjét, a társadalomkritikát illeti, a Kísértet is érint néhány forró témát. A történet középpontjában a droghelyzet áll. Hole hazatérve Oslóba, azt látja, hogy a legrosszabb hírű utcák helyén luxusépületek nőttek ki a földből. A mocsok azonban nem tűnt el, csak sikerült szőnyeg alá söpörni, hála az alvilág, a politika és rendőrség közös erőfeszítéseinek. A korrupció gyakorlati működését tehát kiválóan illusztrálja a regény, és ugyan a junkie-k világának bemutatása is több mint meggyőző, Nesbo a realizmust több ponton is feláldozza a dramaturgia oltárán. A Kísértet ezért, minden merészebb ambíciója ellenére, elsősorban krimi. Nem skandináv krimi, hanem „csak” KRIMI. Így, nagybetűvel.

Animus Kiadó, 2013. 544 oldal

• A Crazy Heart és a közelgő Out of the Furnace rendezője, Scott Cooper dirigálja majd Stephen King VÉGÍTÉLET (The Stand) című regényének szélesvásznú adaptációját (remélhetőleg jobb lesz, mint a '94-es minisorozat). A korábbi rendezőjelölt Ben Affleck volt, aki... tippeljetek, miért nem ér rá hirtelen erre a projektre.
• Avi Lerner producer (Expendables-filmek, Rambo) egy RAMBO tévésorozatot akar tető alá hozni Stallone "kreatív" (írói, produceri, rendezői?) közreműködésével. A címszerepet nem ő alakítja.
• Mark Millar azt mondta, hogy a Fox készülő marveles filmjei, az X-MEN és a FANTASZTIKUS NÉGYES ugyanabban az univerzumban játszódnak. Ami azt jelenti, hogy egy-két film múlva... crossover time!
• D.J. Caruso szerint a PREACHER filmadaptáció még mindig tervbe van véve, csak kicsit dolgozni kell a forgatókönyvön, mert... nos, nem túl stúdióbarát.
• KÉP - Michael Rooker kék, tarajos és szigorú a GUARDIANS OF THE GALAXY forgatásán. /// Izomszagot hoz a szél - Snipes, Coutore és Stallone az EXPENDABLES 3 forgatásán. /// Paul Giamatti hisztérikus pre-Rhino a CSODÁLATOS PÓKEMBER 2-ben. /// Új kép az X-MEN: DAYS OF FUTURE PASTból. A professzornak épp Sentineleket és hajhullást jósoltak. /// A George Lucas eredeti (az ismerttől még gyökeresen más) forgatókönyve alapján készült THE STAR WARS képregény első oldala és bevezető szövege.
• TRAILER - Baromi hatásos, dialógus nélküli trailer a HOMELAND harmadik évadához. /// Új, hosszabb trailer Ridley Scott és Cormac McCarthy közös indulójára az évfilmje kategóriában: THE COUNSELLOR. /// A BATTLEFIELD 4-ben Michael Bayt játszhatsz, és egész épülteket dönthetsz le, sőt, egész városokat pusztíthatsz el.  
• BÓNUSZ - Mondo-poszter a THE WORLD'S ENDhez. /// Csak egy random kép a DAREDEVIL egyik idei (márciusi) számából. /// És ha már itt tartunk: meg lehet tekinteni a legjobb Batfleck-mémeket összegyűjtve, ezek meg a legjobb twitter-reakciók. /// Már illegálisan filmet rögzíteni sem hagyják nyugodtan az embert a moziban...

Rob McLellan sci-fi rövidfilmjét úgy nézzétek, hogy pár év múlva viszontlátjátok egészestés formában a szélesvásznon is - az MGM ugyanis megvette a jogait. Az Abe egy erősen megzavarodott robotról szól, aki legújabb áldozatának (fiatal, csinos nő, természetesen) elmagyarázza az öldöklése mögötti motivációit, amik mélyen robotosak - vagy emberiek?

Itália egyik legbefolyásosabb családjának vagy a feje, egy olyan városállamban, ahol a tanács korrupt és gyenge. Manipuláció, átverés és megvesztegetés útján kell hatalomra törnöd, hisz egyetlen célod eltörölni a vetélytárs családok befolyását és száműzni őket mindörökre. Csak egy család maradhat… Ezen mondatokkal nyit a Kickstarteren főnixmadár módjára feltámadó kártyajáték, a Coup. A coup szó (ejtsd: kup) jelentése a szótár szerint vakmerő tett, puccs, államcsíny, és ez a pár szó remekül jellemzi ezt a gyors, pörgős, 15 kártyalapból álló játékot. A Love Letter féle szociális deduktív játékok kategóriáját gyarapító Coup azonban összetettebb a Szerelmeslevél bináris játékmeneténél, és ugyan a The Resistance paranoid, egyszersmind baromi szórakoztató magasságaiba nem ér fel, nagyon közel van hozzá, hogy egy lapon emlegessük vele. A Coup, illetve társai sikerét elnézve bátran ki merem jelenteni, eljött a pimaszul egyszerű játékok reneszánsza, elég csak az esseni vagy a kickstarteres kínálatra vetni egy pillantást: a Werewolf spin-offja, vagy a Rómeó és Júliát feldolgozó Council of Verona a könnyű, de mégis taktikusan élvezetes partik velejárója lesz (és azt csak csöndben teszem hozzá, hogy a gigajátékairól ismert Fantasy Flight Games is jön egy hátbaszúrós, egymást átverős pehelysúlyú játékkal, ami ráadásul vámpíros tematikával bír majd).

Tehát, a Coup alapesetben összesen 15 darab kártyából áll. Azért alapesetben, mert a játék dobozában találunk még 50 pénzérmét is, de ha éppen nem lenne kéznél, hát az sem tragédia, ezeket nyugodtan lehet babszemmel, pókerchipsszel, vagy bármi más, a valutát szimuláló eszközzel helyettesíteni. Ami fontos még, legalábbis az első pár játék alkalmával bizonyosan (hacsak nem születtünk svindlernek), az az egy darab normál kártya méretű segédlet, amin tulajdonképpen a szabályok mellett megtalálható minden itáliai nagyágyú, mert ugye ezeket fogjuk alakítani mi. Ehh, ezt nem lehet eléggé kihangsúlyozni, nekifutok még egyszer: egy fránya kártyalapon megtalálsz mindent, ami ennek a jóságnak a kiszipolyozásához kellhet. Tuti, mi?!

De mitől döglik a légy? A Coupot 2-6 fő játszhatja, bár ketten nem olyan élvezetes, hárman már lehet jókat mókázni, négyen vagy öten pedig egyenesen beindul a ringlispíl. Hat fővel még nem próbáltam, de ott már adódhatnak gondok. A játék minden résztvevője kap 2 lapot a pakliból, amit titokban maga elé kell tennie az asztalra (nyilván képpel lefelé), hogy senki ne lássa, mit kapott, és ő se azt, amit a többiek. Ezt a két lapot hívja a játék befolyásnak, és a cél az, hogy utolsónak bent maradjunk a meccsben. A Coupot ugyanis kiesésre játsszák, amint valaki mindkét lapját felfedni kénytelen, kiesett. Az utolsónak bent maradt játékos kap egy pontot, és újabb meccs következik. Általában nem kedvelem a kiesős játékokat, mert nem jó érzés, ha egy csapatból páran tétlenül nézik, amint a társaik vérre menő csatákat vívnak, de a Coup esetén ez nem jelent gondot, valóban pár perc alatt lepörög egy-egy meccs.

A Coup 15 lapja valójában 5 különböző szerepet, vagy karaktert takar, vagyis három példány található minden szerepből.  Ezek közül húzzuk ki véletlenszerűen, hogy adott meccsen mely kettő kerül irányításunk alá. Ezenkívül kapunk két pénzt a bankból. Ne feledjük, senki nem tudja, mivel vannak a többiek. A célunk elérni, hogy mindenki más fordítsa fel a lapjait, vagy, hogy ők fordíttassák fel egymással. Ezt nagyon egyszerűen meg lehet tenni, amikor rajtunk van a sor, befizetünk hét pénzt, majd rámutatunk az egyik játékosra, aki kénytelen felfedni egyik lapját. Ezt hívja a játék puccsnak, de egyrészt dögunalmas lenne, ha mindenki így nyírbálná ki ellenfeleit, másrészt körönként büntetlenül csak egy pénzt vehetünk magunkhoz, de ekkor mást nem cselekedhetünk. Vagyis érdemes más megoldás felé kacsintgatni, amit a karakterek különböző képességének segítségével tehetünk meg. Ehhez szolgál nagy segítségül a korábban említett segédlet, mivel egy szerep általában több hatást is ki tud váltani.  Természetesen egyszerre csak egyet, de akkor hadd mutassam be, milyen megátalkodott itáliai nemesek állnak rendelkezésünkre.
 
Haladok a szabályok által felállított sorrend szerint: első a Herceg. A Herceg akciója egyszerű, elvehet három pénzt a bankból. Alakul, ugye? Második az Orgyilkos, aki három pénz befizetésével „megorgyilkolhatja” egy ellenfelünk egyik emberét, ami ugyanúgy működik, mint a puccs. Harmadik a Grófnő, aki kivédi az Orgyilkos támadását, tulajdonképpen semlegesítve azt. Negyedik a Kapitány, aki elvehet két pénzt egy másik játékostól, vagyis hát ne köntörfalazzunk, ellopja tőle. Ötödik a Nagykövet, aki felhúz a pakliból (itt Udvarnak hívják) két lapot, vagyis így négy lapja lenne, és ebből a négyből tetszése szerint megtart kettőt, a többit visszakeveri. Ő a cserélgetős, hogy mások sohase tudják száz százalék biztonsággal, mi van előtted.
 
Eddig egyszerű. Van ám némelyiküknek ellenakciója is, illetve ahogy láttuk, a Grófnőnek csak az van. Az ellenakciók kivédik a másik játékos karakterének akcióját. A Kapitány lopását egy másik Kapitány, vagy egy Nagykövet tudja megakadályozni, az Orgyilkosnak csak akciója van, a Herceg pedig megtagadhatja a Külhoni segélyt. Amihez bárki folyamodhat a saját körében, ekkor nem egy, hanem kettő pénzt vesz el a bankból, ami itt a Kincstár nevet kapta. Hogy összeálljon a kép: a játékosok felváltva jönnek, órajárás szerint, mindenki cselekedhet egyet. Vagy elvesz egy aranyat a Kincstárból, adott esetben Külhoni segély képében kettőt, vagy befizet hét aranyat és puccsot hajt végre, vagy bemondja az egyik karakter képességét és végrehajtja azt.

Szándékosan nem azt írtam, hogy bemondja a saját karaktere képességét és végrehajtja azt – a Coupban ugyanis az egyik legnagyobb aduász, és egyben mókafaktor, hogy lehetőség van bármikor svindlizni. Ha Rajtad a sor, bármelyik karakter képességét bemondhatod (ehhez kell a segédlet), nem kötelező, hogy Nálad legyen. Az áldozat persze nem tudhatja, csak sejtheti, hogy vajon igazat mondasz, vagy blöffölsz. Ráadásul, ő is bemondhatja olyan szerep ellenakcióját, amivel a Tiédet kivédi, és Te sem lehetsz biztos benne, ott lapul-e a sunyinál az a bizonyos. Ellenakció használata előtt bárki bemondhatja, hogy „Hazudsz!”, ekkor meg kell mutatnod a szóban forgó karaktert, hogy valóban Nálad van. Ha nincs, megszívtad, elvesztesz egy befolyást, vagyis fel kell fordítanod az egyik lapodat, már csak egy „életed” maradt, ha annak is annyi, kiestél a körből. Ellenben ha Nálad van a szóban forgó itáliai, annak kell lapot felfordítania, aki a hazugsággal megvádolt Téged. Az így megmutatott karaktered nem hal meg, viszont, hogy ne tudhassák, mivel leszel a továbbiakban, vissza kell keverned a pakliba és helyette másikat, vagy szerencsés esetben ugyanazt kihúzni.

Ezzel a mechanizmussal a játék tervezője, Rikki Tahta elérte, hogy mindenki éberen figyelje, mit mond a másik, mit használ fel. Áldozatként ott a lehetőség, hogy ellenakciót hazudjunk, vagy úgy tegyünk, mintha hazudnánk, mert ellenakcióra is be lehet mondani a hazudsz!-ot. Ez így leírva biztos nem okoz merevedést senkinél, de próbálja csak ki, élőben milyen más (na, nem a merevedés)! Nem kell órákig azt játszanod, hogy nem Te vagy a Cylon, pár perc alatt olyan bődületes pókerarcok fognak bedőlni, élvezet nézni is. Biztos nem mindenki élvezi az ilyen blöffölős, hazudós játékokat, ezzel tisztában vagyok, ám még én is meglepődöm olykor, hogy egyes emberekből mit hoz ki a Coup. Rizikós rásvindlizni a másikra, mert fordítva is elsülhet a dolog, ám vannak helyzetek, amikor egyszerűen muszáj megtenned, annyira arcpirítóan ordít egy akcióról, hogy csak blöff. Aztán persze kiderül, hogy mégsem, van ez így. Bármikor lehetőség van revansot venni, hisz cselekedni mindenki kénytelen, és az is beszédes lehet, ha csak egy pénzt vesz el a banktól, vagy már harmadjára cseréli ki a Nagykövettel a lapjait. Ha hagyod Magadat meglopni, számíts rá, hogy mindenki bemondja Rád a Kapitányt, hasonlóképp, szorult helyzetben érdemes Orgyilkost blöffölni.

Amilyen pofonegyszerű ez a játék, annyi kombináció rejlik benne, sőt, a blöffölős aspektusa miatt megnő a szerepe a megtévesztésnek, a beugratásnak – és mivel pár perc alatt lepörög egy meccs, jöhet az új leosztás. A játékot végül az nyeri, aki először gyűjt össze öt (vagy amennyit akartok) nyert pontot. És még valami: 15 darab kártya. Ugye mondanom sem kell, ez mivel jár? A BoardGameGeeken már fellelhető egynehány házilag újra dizájnolt szépség, de ha mindened a minimalista stílus, fogj 15 kártyavédőt, rakj beléjük kártyaméretre kivágott lapokat, amire előzőleg felírtad a szerepeket, és próbáld ki baráti körben. Ha pedig megtetszett, ruházz be az új, futuro-feudális dizájnú kiadásra, megéri. 

A jövő Amerikájában szinte megszűnt a bűnözés.

Aggodalomra semmi ok: nem az emberiség vált akár egy fikarcnyival is intelligensebbé, senki nem döbbent rá, hogy egy ölelés többet ér ezer tökön rúgásnál. A kormány bevezette a Purgálást (vagy Tisztogatást, ahogy tetszik, de az biztos, hogy nem a "Bűn éjszakáját"), egyetlen éjszakát, amikor mindent lehet. Nincs rendőrség, nincsenek mentők, nincs segítség, sem felelősségre vonás. Végre helyreteheted magadban az év közben felhalmozódott feszültségeket, és, ha úgy tartja kedved, aktuális haragosaidat, csalfa házastársadat, szemétkedő főnöködet akár egy bekapcsolt láncfűrésszel is pofán csaphatod, ha ezt látod helyénvalónak. Feltéve persze, hogy bejutsz a lakásába.A biztonsági rendszerek ily módon felértékelődnek, a társadalom tehetősebb rétegei pedig izgatottan várják az eseményt, akár mi, magyarok augusztus 20-át (ha láttad már a rakpartot közvetlenül a tűzijáték után, rájössz, hogy a két ünnep gyakorlati lefolyását tekintve nem is áll annyira távol egymástól), míg a szegényebbek védtelenek az utcákra szabaduló, jól szituált polgártársak őrjöngő dühével szemben.

Az alapötlet kiváló, leszámítva azt az apróságot, hogy nincs az a beteg társadalom (nem, még az amerikai sem), amely egységesen támogatná egy ilyen intézmény létrejöttét, pláne úgy, hogy léte tulajdonképpen semmire sem garancia: ha a barátnőd pont aznap közli veled, hogy igazából férfi, mint amikor kedvenc csapatod kiesik a Nemzeti Ligából (vagy honnan), ráadásul tegyük fel, hogy tulajdonképpen őrültebb és gonoszabb vagy, mint Charles Manson, nem biztos, hogy jól nevelten megvárod a jeles éjszakát, mielőtt betáraznád a páncélöklödet. Ezek a gyakorlati kérdések valószínűleg fel sem merülnének bennem, ha a film alaphangulata egy hajszálnyival apokaliptikusabb, esetleg a valóságtól elrugaszkodottabb lenne, de nem az: a jövőkép olyannyira nem túl távoli, hogy a díszletek alapján a történet akár napjainkban is játszódhatna (egyébként 2022-ben járunk). Nem a lézerfegyvereket vagy az űrsiklókat hiányolom, sőt, a társadalmi mondanivaló sulykolását ezek nyilván kevésbé komolyan vehetővé, esetleg az egyszeri néző számára nehezebben kódolhatóvá tennék. Értem én, hogy az alkotók azt kívánják sugallni, filmjük szereplői mi magunk vagyunk, mégis zavaró magabiztosságuk, amivel a hétköznapinak egy pillanatra sem nevezhető felvetés elfogadására kényszerítenek. De legyen, különben nem lenne film.

Nagyobb probléma, hogy a működőképes sztoriból pontosan annyit hoznak ki, mint amire bármelyik, minimális szociális érzékenységet felmutató embertársunk is képes lenne, ha felvázolnánk előtte a szituációt: az emberek alapvetően állatok, az anyagi helyzet, társadalmi rang nem feltétlenül hordozza magában a humánumot, a gazdagoknak jó, a szegényeknek nem annyira, ésatöbbi, ésatöbbi. A bevezetőben feltűnő, kényszeredett mosolyú, bájos arcú szőkeségről azonnal tudjuk, hogy valójában gátlástalan, vérengző elmebeteg (nem jelzem a spoiler veszélyt, mert meggyőződésem, hogy a lehetősége sem áll fenn), a szegény, fekete szereplő pedig naná, hogy a társaság legértelmesebb tagja. Az egyetlen helyszínen, az Ethan Hawke által alakított biztonsági szakembernek és népes családjának otthont adó, hiperbiztonságos erődítménnyé alakítható házban a belek kiontására hajlamos szomszédság ugyanolyan gyakori vendégnek számít, mint a logikai bukfencek. Boldog-boldogtalan ki-be mászkálhat a házban, simán bevehető, semmiféle biztonságérzetet nem ad, ami csak azért furcsa, mert hősünk kijátszhatatlan védelmi rendszerek értékesítésével vált közösségének legtehetősebb, (és leginkább irigyelt) tagjává. Nem szoktam ennyire cinikus lenni, de kérdem én: ha az általa forgalmazott termékek szart sem érnek, miként van még munkája?

A film egyébként távolról sem nézhetetlen, sőt, a maga módján kifejezetten szórakoztató. A cselekmény egy pillanatra sem ül le, a csavarok, bár gyakran logikátlanok, sikeresen tartják fenn a feszültséget. A felvetés bátorsága alapvetően becsülendő, néhol felszisszenhetünk a céltalan erőszak bemutatásán (bár korántsem annyira, mint amire számítanánk), néhány képsor (például a főcím alatti "valódi" felvételek) kellemesen hatásosra sikeredtek. Ezek azonban nem elegendőek a csalódás enyhítésére, amit a kihagyott ziccer érzete okoz. 

Több bátorsággal, kreativitással, odafigyeléssel ez akár egy nagyon jó film is lehetett volna.

Így csak van. Kár érte. 

Igen, ebben az 1982-es animációs filmben (békebeli nevén: rajzfilm) beszélő állatok vannak. Szintén van benne pl. egy olyan jelenet, amiben egy aranyos kiskutya döglötten, lógó nyelvvel fekszik az állatkísérleti intézetben lévő ketrecében, és a gondnok, miközben valami olyasmit dörmög az orra alatt, hogy „na, ennek is kampec”, fellapátolja, és a hullamegsemmisítő kemencébe dobja. Csak hogy kontextusba helyezzük a dolgokat. A The Plague Dogs Richard Adams (Gesztenye, a honalapító), azonos című regényéből készült (itthon nemrég adta ki a Galaktika Gazdátlanok címen, érdemes elolvasni), ami az állhatatosan állatkínzásellenes író cseppet sem leplezett irodalmi lándzsatörése a témában.

Két kutya megszökik egy angliai nemzeti parkban lévő kísérleti telepről, és miután hiába próbálnak gazdát találni maguknak, elhatározzák, hogy jobb híján vadállatként tengetik napjaikat, birkákat, csirkéket, és egyéb, az útjukba kerülő, ehető állatokat ölve. A környékbeli birka- és csirketulajdonosok persze nem nézik jó szemmel a dolgot, és ez még csak a kezdet. A média és a politika hatalmas botrányt kavar az ügyből, és miután (hamis) híre megy, hogy az intézetben végzett kísérletek következtében a szökevények akár pestist is hordozhatnak, kegyetlen hajtóvadászat kezdődik az ember legjobb barátai után.

Ahogy a könyvnek, Martin Rosen animációs filmjének (ő forgatott adaptációt Adams leghíresebb művéből, az említett Gesztenye, a honalapítóból is – ha máshonnan nem, a Donnie Darkóból mindenki ismeri) is az a legfőbb erénye, ahogy a világot a kutyák szemén keresztül láttatja. A testileg-lelkileg sérült ebek (a kísérleti agyműtéten átesett Snitter és a sorozatosan vízbe fojtott, majd újraélesztett Rowf) egy hozzájuk csapódó róka (a hangja John Hurt) útmutatásával járják a vidéket, noha rabságukat nem szabadságra, csak egy sokkal nagyobb ketrecre cserélték el. A világ egy remény és megváltás nélküli horrorshow a számukra: korábbi életük erősen limitált tapasztalatiból adódóan az elméjükben minden, a csendes, nyugodt tavaktól a kopár dombokon át a hóesésig, az életükre törő „fehérköpenyesek” gonosz eszköze. Elveszett gyermekek ő a dühös, gyilkos kedvükben lévő istenek borzalmas hazájában.

Rosen itt-ott bedob néhány komikus momentumot, hogy oldja az egyébként igen nyomasztó és feszült légkört, de senki ne áltassa magát: a The Plague Dogs egy kegyetlen szenvedéstörténet, két kutyának az emberi közönyből és aljasságból fakadó vesszőfutása. A könyv szellemiségéhez abszolút hű adaptáció egyébként a cselekményben igen sok változtatással él (pl. a befejezésnél is, de nem úgy, ahogy gondolnád), amik közül a legfontosabb Adams didaktikus példabeszédeinek elhagyása. A film így is áraszt magából némi propagandaszagot, de a forrásműben igen vaskos emberi szálak itt a legszükségesebb információk közléséig vékonyodnak, és általában meghagyják a kétlábúakat arctalan fenyegetésnek.

A regény eleve megrázó eseményeinek kompromisszumokat nélkülöző vizualizálása viszont egy-két jelenetben csaknem sokkoló erejű. Rosen nem riad vissza vértől és haláltól, horrorisztikus elemekkel, szürreális inzertekkel, sötét, szürkés-feketés látványvilággal, a táj kopárságának nyomasztó ábrázolásával kíséri Snitter és Rowf megpróbáltatásait. Ez nem dizni-karaktereknek való vidék. Ellenben ha van kutyád, a film után sírva fogod ölelgetni.

Én sosem bántam a kliséket, amíg ötletesen és jól átgondoltan nyúltak hozzájuk, hiszen bárki bármit is mond, nincs új a nap alatt, ez pedig különösen érvényes a fantasy zsánerére. Amint azt a hatkötetes Riyria-krónikák első könyvéről írtam, az egyre nagyobb népszerűségre szert tevő Michael J. Sullivan a kezdeti nem túl meggyőző benyomások ellenére is képes volt meglepni, amikor végtelenül szimpatikus szerencsevadász főhőseit, a meglehetősen következetes erkölcsi kódexet követő,  fattyúkardját félelmetesen forgató Hadriant és a halálosan pragmatikus, macskaléptű Royce-ta a jobbára sztenderd sémát követő fantasy világát átszövő politikai játszmába keverte. Akkor a karakterek vitték el a hátukon a történetet, míg az elég laza ecsetvonásokkal felhordott háttérvilág a fakó pasztellszíneivel segített nekik erős kontrasztot adni. A második kötetben azonban szerencsére ez az arány megváltozik, sőt, mivel a cselekmény egésze tulajdonképpen egy Maribor háta mögötti kis jelentéktelen faluban játszódik, sokkal nagyobb hangsúlyt kap a világ történelme és az új szereplők bemutatása, ráadásul az egyszerű népet fenyegető szörnyeteg megölésére siető hősök kliséjét is nagyon ügyesen a feje tetejére állítja.

Nem kevés idő telt már el azóta, hogy Hadrian és Royce útjai elváltak Alrik hercegétől és testvérétől, Arista hercegnőétől, és éppen Colnora városában vasalnak be egy régi adósságot, amikor egy fiatal lányba botlanak, aki éppenséggel őket keresi: megbízása van a számukra. Szülőfaluját, az aprócska Dahlgrent egy szörnyű bestia tartja rettegésben, amit állítólag csak egy megközelíthetetlen, ősi elfek építette toronyban rejlő karddal lehet megsebezni. A két dzsentlemen tolvaj közül Hadriannek ugyan ennyi is elég lenne, ám társát az győzi meg, hogy a lányt egy Ezrahaddon nevű nyomorék küldte utánuk. A hajdani önmaga árnyékaként is meglehetősen veszélyes mágust ugyanis ők maguk szabadították ki a nefronita egyház titkos börtönéből, és pontosan tudják, hogy jelenléte mindig baljós események hírnöke. Ahogy az lenni szokott, a viszonylag egyszerűnek tűnő rutinmunka (mert hiszen egy kard ellopása nagyon is a profiljukba vág, amint azt az előző kötetből megtudhattuk), nagyon hamar vészesen komplikált üggyé bonyolódik, amikor a kis faluba belovagol a környező királyságok nemeseinek színe-java, akik az egyház által rendezett megmérettetésen, ünnepélyes keretek között vetélkednek a szörnyeteg legyőzésének dicsőségéért. A jutalom nem más, mint, hogy az egyház a győztest elismeri Novron örökösének, ami egyúttal a császári címet is jelenti. Az ismételten egy birodalomszintű politikai játszmába csöppent hőseink megpróbálnak úszni az árral, és lehetőleg ép bőrrel kikerülni a kalandból, ám amikor Ezrahaddon felfedi előttük a mágikus bestia titkát, a tétek még ennél is jobban megemelkednek: itt már egy egész világukat fenyegető veszéllyel kell szembenézniük.

Sullivan értő kézzel építgeti két főhőse karakterét, könyvről-könyvre fedve fel múltjuk titkait, és nem egyszerre zúdítva ránk, azt bizonygatva mennyire mély és érzelemdús jellemek (ügyesen elkerülve a legtöbb tucatfantasy egyik legtipikusabb hibáját), valamint végre többet is megtudhatunk a már sokat emlegetett, de jobbára rejtőzködve élő elfek és az emberek viszonyáról, kapunk némi releváns történelmi hátteret, egy korábbi ellenfélből is sikerül viszonylag zökkenőmentesen ideiglenes szövetségest faragni, ráadásul az író nem bánik kesztyűs kézzel a szereplőkkel, mert igen magas a járulékos veszteség a könyv végére. A titokzatos Ezrahaddonról még továbbra sem egyértelmű, hogy pontosan kinek az oldalán áll, és hogy vajon tényleg olyan nemesek a céljai, ahogyan azt sejtetni akarja, de az világos, hogy a sorozat kötetein átívelő fő szál vége az ő (sic!) kezében van.

A második kötet talán egy picit jobb, mint az előző, hiszen nem várt módon nem csak témát, de léptéket is vált, ráadásul valóban a sorozattól függetlenül élvezhető, az előzményeket nem ismerve is kerek egészet alkot. Nagy erénye a Riyra-krónikáknak, hogy továbbra is képes kellemesen meglepni, így a soron következő részek elébe az eddigi óvatos optimizmus helyett már inkább megelőlegezett bizalommal tekintek. Külön piros pont a kiadónak a fordító lecseréléséért, mert az új kolléga érezhetően gyakorlottabb, és nagyszerűen birkózik meg a kihívással. Könnyű, nyári olvasmánynak tökéletes választás.

• Zöld utat kapott a Sonynál Neill Blomkamp következő filmje, a CHAPPY, amiben egy mesterséges intelligenciával felruházott robotot (hangja: Sharlto Copley) ellop két gengszter, hogy felhasználják a saját céljaikra. A forgatás ősszel kezdődik.
• A Marvel új, szerdán debütált megaeventjének, az INFINITYnek az első részét nagyjából fél nap alatt teljesen elkapkodták - ez negyedmillió eladott példányt jelent Amerikában, ami manapság igen szép szám.
• George A. Romero Marvelnek írt zombis képregénye 15 részes lesz, az élőhalottak "fejlődni" fognak benne, és lehet, hogy egy regényadaptáció is lesz majd belőle (a megjelenést az eredetileg tervezett októberhez képest a Marvel elcsúsztatta, valószínűleg jövőre).

• Érdekesnek tűnő magyar rövidfilm készül egy megszállott sci-fi geekről, Szőke Andrással a főszerepben. Támogassátok, ha tudjátok!
• A Marvel még mindig kussol, de Vin Diesel egy interjúban megerősítette, hogy ő lesz a bőbeszédű Groot hangja a GUARDIANS OF THE GALAXYban.
• Christopher Nolan INSTERSTELLARjában a héten közzétett rövid sztorileírás szerint egy csapat felfedező egy féreglyuk segítségével jut el oda... ahová ember még nem merészkedett.
• Ridley Scott bibliai eposzában, az EXODUSban Christian Bale játssza majd Mózest. Ramszesz szerepéről Joel Edgerton tárgyal a stúdióval.
• A BREAKING BAD finisének vasárnap vetített első része sorozatrekordot döntött: 5,9 millióan nézték.
• A THE DARK KNIGHT RETURNS képregénykötet eladásai (nyomtatott és digitális) durván megugrottak Amerikában a SUPERMAN/BATMAN mozifilm bejelentése óta. (A film ugyan nem Frank Miller sztoriját adaptálja, de Zack Snyder azt mondta, azt tekinti fő inspirációnak.)
• A tervezett SUSPIRIA remake halott. Valamennyi igazság azért még van a Földön...
• KÉP - Trófeák? Kép az X-MEN: DAYS OF FUTURE PASTból. /// Így néz ki egy Sentinel-fej tervrajza.
• TRAILER - Új, egyperces trailer a 300: RISE OF AN EMPIRE-hez, sok karddal, vízzel és üvöltözéssel. /// Az első trailer a Telltale FABLES játékéhoz, a THE WOLF AMONG US-hoz, amiben majd a gyilkosságok utána nyomozó Bigby Wolfot irányíthatjuk. /// "This city is so damn beautiful. But only form a distance." Előzetes a TNT és Frank Darabont korábban LA Noir címen futott, '40-es évek Los Angelesében játszódó noirjához, a MOB CITYhez. Start decemberben. Csak világmegváltást várunk ettől a sorozattól, nem többet.
• MŰVÉSZET - Badass Thor /// Mondo-poszterek a PSYCHÓhoz és a VERTIGÓhoz. /// Jokerék /// A SHARKNADO hype-ja akkora volt, hogy még a Mondónak is porondra kellett lépnie. /// Superman-Batman fanposzter
• BÓNUSZ - Az új és egyben utolsó Breaking Bad (fél)évad kapcsán készült egy jóféle összefoglaló az eddigiekről, és egy zseniális gimi-musical:

Ghosted #1-2

Történet: Joshua Williamson
Rajz: Goran Sudzuka
Image Comics

Mostanában egyre gyakrabban azon kapom magam, hogy Image cuccokat olvasok, pedig (néhány kivételtől eltekintve) korábban valahogy nem igazán kerültek közel a szívemhez a kiadó termékei. Az utóbbi 1-2 évben azonban jól érezhetően történt valamiféle kedvező fordulat a cégnél, mert sorra jelentkeznek olyan újabb és újabb sorozatokkal, minikkel, amik alapján én már nem egyszer az új Vertigónak is kikiáltottam őket. Ugyanakkor meg nem illetném őket azért az eredetiség vagy a formabontó ötletek széles tárházának vádjával sem, egyszerűen csak remekül megírt, látványos és legfőképpen, roppant mód szórakoztató képregényekkel találkozom az "i" betűvel ellátott füzetekben, és nekem legtöbbször pont erre van szükségem. (Előző kritériumoknak pedig még mindig a 2000AD felel meg a leginkább.) A Ghostedre is azért ugrottam rá, mert azon kívül, hogy a nagy kedvenc, Sean Phillips borítói is kellő mértékben meghozták hozzá a kedvet, ma már a kiadó neve is garanciát jelent számomra, és ebben a jelen képregény sem hagyott megingani. A második számnál tartó sorozat a borító és a cím ígéretéhez hűen "szellemes" kalandot nyújt. Jackson T. Winterst kihozatja a börtönből (nem éppen a hivatalos módon) egy Markus Schrecken névre hallgató okkult gyűjtő. A kollektor azt szeretné, hogy egy jelentős összeg fejében lopjon el neki egy szellemet a hírhedt Trask család egykori rezidenciájáról, ami most üresen áll. A Traskok többek között arról híresültek el, hogy egykoron sportot űztek abból, hogy embereket raboltak el, és vadásztak le a házban. Winters, más választása nem lévén, belemegy a dologba, azzal a feltétellel, hogy maga válogatja össze a csapatát. A különféle csodabogarakból álló csoport pedig fészket ver a házban, de szigorúan csak nappal, az éjszakákat ugyanis Winters parancsára házon kívül töltik, és úgy tűnik, hogy nem minden ok nélküli az óvatosság, a házban ugyanis nem csak por és pókháló van, hanem mindenféle nem evilági dolgok is. Ha a szellemek és a szellemház a horrorfilmek világának egyik legelcsépeltebb, legolcsóbb és legunalmasabb kliséje, akkor mégis mitől működne egy képregényben? Hát úgy, hogy Williamson, ahelyett, hogy mindenáron arra törekedne, hogy valami nagyon újszerű(nek tűnő) módon nyúljon a témához, egyszerűen csak baromi jól írja az egészet, persze a szokásos és ismerős elemek mentén. A karakterei érdekesek, színesek, a szövegei lazák és a humort illetve a szórakoztató mértékű macsóságot sem nélkülözik, a történet pedig precízen kiszámított, olvasóbarát ritmusban halad, felesleges időhúzások, bonyolító mellékszálak nélkül. A második füzet végén még nem kezdődött el ugyan a szellemvadászat, de kapunk ízelítőt belőle, hogy mi is vár embereinkre a következő füzetekben, és ez már bőven elég a meggyőzéshez. A Ghosted másik vonzereje a színvonalas képi világ. Sudzuka karakteres arcokkal, kidolgozott részletekkel (az első számban a duplaoldal a házról valami mesésen csodás) és ötletes plánokkal dolgozik, Miroslav Mrva kellemes retrós színezése pedig a cseresznye a habon. A Ghosted tehát egy újabb ígéretes Image cím, amit mindenképpen ajánlott követni. (Chavez)

Infinity #1

Történet: Jonathan Hickman
Rajz: Jim Cheung
Marvel Comics

Sok-sok év után, pár hónappal ezelőtt abbahagytam az Avengers-címek olvasását. Mivel már Brian Michael Bendis érájának utolsó évei is elég laposak és érdektelenek voltak, örültem, hogy a franchise-hoz új író érkezik Jonathan Hickman személyében, és kétségkívül totális vérfrissítést hozott, tematikában, stílusban, hangulatban, mindenben – de ami új és egyedi, az nem feltétlenül jó is. Szóval, röviden, kurvára untam a történeteit. Az Infinty ráadásul a Marvel új, nagy, csinnbummos crossover-eventje, azok meg főleg nem sültek el túl jól az utóbbi időben. Duplán nem érdekelt az egész, mégis adtam neki egy esélyt – még szerencse. Hickman egy pofonegyszerű sztorit vezet fel az Infinityben: az Avengers tagjai a Builders egész galaktikus birodalmakat, és persze a Földet is érintő fenyegetését megakadályozandó kénytelenek kiutazni a világűrbe, és így védtelenül hagyni az emberiség bölcsőjét az invázióra készülő Thanos számára. És ennyi, ez a hatrészes minisorozat első száma. De Hickman egész fantasztikusan mesél: ezúttal (pl. a Fear Itselffel ellentétben) tökéletesen átérezni a veszély nagyságát és közvetlenségét, a totális világvégehangulat kérlelhetetlenül uralkodik a sztorin. Az író egy rakás karaktert mozgat, és többségük még csak nem is tartozik az Avengershez: egy gigantikus, univerzumméretű konfliktus előestéjének őrülten eposzi panoptikumát látjuk (Jim Cheung ehhez remek választás, rajzai nagyszerűek) – nyilván eljön majd az ideje a jelmezes héroszok szokásos akciózásának, de az Infinity az első rész alapján még csak nem is szuperhősképregény, hanem egy bazinagy űropera. Ebben rejlik Hickman sikere: oly sok év után el tudja adni a Marvel már unásig ismert világát totálisan frissnek, érdekesnek és izgalmasnak. Remélem, a sorozat legalább részben megőrzi a debütáló szám erényeit – és akkor még az is lehet, hogy Hickman többi Avengers-címének is adok még egy esélyt… (Rusznyák Csaba)

Lazarus #2

Történet: Greg Rucka
Rajz: Michael Lark
Image Comics

A nem is olyan távoli jövőben, a járványok, éhínség és természeti csapások által meggyötört Földön már csak egy régi-új feudális rendszer ad lehetőséget az embereknek a túlélésre, a hatalom a nemzetek és óriásvállalatok romjain felemelkedett Családok kezében összpontosul. Az általuk uralt domíniumok népessége három részre oszlik: a társadalmi ranglétra tetején a maréknyi Családtag (Family) áll, akiket a tíz- és százezrekben mérhető, védett és mindennel ellátott Jobbágyok (Serf) szolgálnak ki, míg a semmibe nézett, semmiféle hasznot nem hajtó Söpredék (Waste) milliói mindenféle segítség nélkül tengődnek napról-napra vagy hullanak el az állandó éhezés következtében. Minden Családnak van egy tagja, akit költséget és időt nem kímélve a technológiai fejlődés és génmanipuláció csúcsának megtestesítőjévé formálnak, ő a Család kvázi elpusztíthatatlan, halhatatlan tábornoka, orgyilkosa és diplomatája egyszerre. Ő  a Lazarus, a fegyver, amit félni kell, és akit inkább tekintenek eszköznek és befektetésnek, mint élő és lélegző személynek. Legalábbis erre ébred rá Forever, a Carlyle-család Lazarus-a, akit egy kevéssé használt Carlyle telephelyen lő szitává néhány, az éhezéstől felbátorodott Söpredék: ugyanis miután feltámadt halottaiból, köszönhetően a sejtszintű génmódosításoknak, és módszeresen kivégzi támadóit, orvosa csupán mentális egyensúlya és az időközben a fennálló társadalmi renddel és az öléssel kapcsolatban felvetődött erkölcsi dilemmája miatt aggodalmaskodik. Szerencséjére sok ideje nincs ezen rágódni, mert a Morray-család összpontosított támadást indít az egyik mezőgazdasági telephelyük ellen, hogy hozzáférjen a magtárukban őrzött hibrid magvakhoz, ami véget vethetne az ő területeiken dúló gabonavésznek. Foreverre hárul hát a romok eltakarítása, valamint az ítélethozó- és végrehajtói tisztjéből következő újabb döntés: a behatolókat ugyanis belülről segítette valaki, az árulók büntetése pedig halál. Példát kell statuálni, neki azonban meggyőződése, hogy nem a Jobbágyok között van a beépített ember. Az érdekes és egyelőre még csak morzsákban adagolt új világ kibontásának ígérete (érdemes egyébként elolvasni erről az első füzet végén elkövetett elég hosszadalmas, ámde legalább annyira tanulságos kísérőszöveget), Eve-Lazarus testvéreinek egymás elleni áskálódása és a főszereplő belső vívódása egyértelműen a figyelemmel követendő sorozatok közé kategorizálta Rucka új dobását, amit ráadásul a számomra a fantasztikusan jól sikerült Gotham Centralból megismert Michael Lark illusztrál hibátlanul. (Nagy Krisztián)

Robocop: Last Stand #1

Történet: Frank Miller és Steven Grant
Rajz: Korkut Öztekin
Boom! Studios

Frank Millernek finoman szólva nem volt szerencséje a Robotzsaru franchise-zal. Annak idején, nem sokkal a The Dark Knight Returns sikere után, őt kérték fel, hogy írja meg Paul Verhoeven szatarikus sci-fi/akciófilmjének folytatását. Miller egy véres, kegyetlen, vicces, morbid, groteszk és merem állítani, eredeti forgatókönyvvel állt elő, ami persze azonnal vészharangokat kongatott a stúdiónál – a szkriptet kilúgozták, lebutították, konformizálták, nem is csoda, hogy ami végül a mozikba került, csak halvány utánérzete volt mind annak, mind az első Robotzsarunak. Miller ettől függetlenül böcsülettel (Lóvé! Lóvé!) elvállalta a harmadik rész megírását is, de azt a forgatókönyvét még az előzőnél is jobban kannibalizálták (eztán többé szóba sem állt filmesekkel, amíg Robert Rodriguez meg nem kereste a Sin Cityvel) – és mind tudjuk, abból mi lett. A Robotzsaru 2 eredeti szkriptjéből végül Steven Grant írt egy kilencrészes comicot 2003-ban (Frank Miller’s Robocop), most pedig szintén ő dolgozta képregénnyé a harmadik mozifilm Miller-féle forgatókönyvét. A Last Standben az OCP már az egész rendőrséget szélnek eresztette (Lois halott), és exkatonákkal tartatja fenn a rendet Detroitban – a gazdagok a szegényeken élősködnek, a profit nyilván fontosabb, mint az emberélet, Murphy pedig bujkál az őt ámokfutó gyilkosnak beállító karhatalom elől, és a háttérből igyekszik igazságot osztani, már amennyire a szinte posztapokaliptikus közegben ez egyáltalán lehetséges. Miller le sem tagadhatná, hogy a képregény az ő történetéből született, az egészről ordít a The Dark Knight Returns utánérzés – még egy fiatal lány is van, aki megkeresi a főszereplőt, hogy segítsen neki a harcban. Grant atmoszférateremtése fantasztikus, az akciók elevenek és badassek, és elvileg még az sem jelente problémát, hogy a gonoszok szörnyen egydimenziósak, nem többek harsány, fröcsögő szarháziaknál – elvégre ez egy szatíra lenne. Csakhogy nem az. Míg a Frank Miller’s Robocop, noha messze nem volt hibátlan, megtartotta az eredeti kegyetlen, gonosz humorát, a Last Stand már inkább csak egy sima futurisztikus akció (pedig Korkut Öztekin rajzai pont egy szatírához passzolnának jobban). Annak egy rész után nem rossz, de a Robotzsaru franchise-nak azért ennél illik többről szólnia. (Rusznyák Csaba)

Superior Spider-Man #15

Történet: Dan Slott
Rajz: Humberto Ramos
Marvel Comics

Nem tudom mi történt Dan Slott-al, lehet, hogy egy elfogott múzsát rejteget a pincéjében, mint Gaiman Sandman-sztorijában, de hónapról-hónapra képes megugrani a saját maga által tériszonnyal fenyegető magasságokba helyezett lécet. Amennyire hidegen hagyott az Amazing Spider-Man a Big Time sztoriszál (itt szakadt meg végre a Möbius-hurokban keringő, állandó pénz- és nőproblémákkal küszködő lúzer Peter Parker mainstream-átka) elindítása előtt, olyannyira hűséges olvasója lettem a Superior Spider-Mannek, amely menetrendszerű biztonsággal képes meglepni a húzásaival. Mennyire vártam már, hogy amikor egy szuperbűnöző felkínál egy lehetetlen választást a hősnek (ebben az esetben a Spiderslayer Oki-Pókinak, hogy válasszon a polgármester, azaz J. Jonah Jameson és ártatlan civilek megmentése között), az álarcos igazságosztó a harmadik lehetőséghez nyúljon, és semmi mással nem törődve leverje a köpni-nyelni nem tudó gyilkost, hogy soha többé ne árthasson senkinek! Ki lett volna képes megjósolni, hogy a New York polgármesteréből egyenes televíziós közvetítésben kizsarolt, eredetileg szuperbűnözőknek készült börtönsziget lesz Pókember főhadiszállása, aki Oktopusz doki-énjét meg nem hazudtolva, a saját maga építette, páncélozott póktankokkal és összetoborzott csatlósokkal (szakszóval: minionokkal) rombolja a földig egy nap alatt a Vezér (Kingpin) által uralt Shadowlandet? Ugyan mikor leplezte volna le a Vészmanó (szegény Hobgoblin technikai kütyüjein már valóságos bűnöző-generációk nőttek fel és buktak meg) személyazonosságát az egész világ előtt, hogy ezzel tegye véglegesen és teljesen tönkre? Peter Parker soha nem hozott volna ilyen döntéseket, sőt, bármilyen helyzetbe keverik, az összes döntését borítékolni lehetett volna előre. Jelenleg egyes-egyedül Slott tudja hová tart Pókember története, ezért is olyan izgalmas a sorozat jövője, melyet próbálnak kiterjeszteni több minisorozatra is több-kevesebb sikerrel: a The Superior Foes of Spider-Man ugyanis katasztrofálisan rossz (a koncepció sikerre viteléhez gyönyörű példa a Villains for Hire Andy Lanningtől), a Superior Spider-Man Team-Up pedig mindössze erős közepes. Mindez azonban semmit nem von le az eredeti sorozat értékéből, mely jelenleg nem csak a legjobb Pók-széria, de meg merem kockáztatni, hogy a legjobb A-listás hőst felvonultató Marvel-sorozat az utóbbi években. (Nagy Krisztián)

Neill Blomkamp ott rontotta el, hogy a District 9-t merészre, formabontóra, elgondolkodtatóra csinálta meg, és ezután nem csoda, ha egy közönséges akciófilm csalódásként verdesi a biztosítékot az író-rendező rajongóinál. Márpedig kár szépíteni, az Elysium egy közönséges akciófilm, aminél a sci-fi (mint manapság oly sokszor) csak látványos köntösként szolgál, a társadalmi mondanivaló pedig legfeljebb a felszínes fecsegésig jut. Innen csak az a kérdés, ki mennyire tudja lenyelni, hogy Blomkamp új filmje elejétől a végéig nagyjából olyan, mint a Disctrict 9 utolsó harmada, mindenféle komplex előzmény, kifinomultság és műfaji zsonglőrködés nélkül. Lehet sírni a rétegek és a mélységek elhagyása miatt, jogos is a siránkozás, viszont tény, hogy mint dögös, intenzív akciófilm, az Elysium többnyire megállja a helyét.

A címszereplő egy hatalmas, a kiváltságosok luxuslakásait magában foglaló űrállomás egy olyan jövőben, ahol a földi élet a túlnépesedés, a járványok és a szennyeződések miatt ellehetetlenült. Az Elysium a szegények és gazdagok közti, immár feneketlen mélységű szakadék hatalmas, szemet kiszúró szimbóluma, a bolygó-gettóról jól látható, de el soha nem érhető mennyország, az élet maga – ahol nincs betegség, nincs bűnözés, nincs halál. A nyomortelepen (értsd: Földön) élő Max Da Costa egy munkahelyi baleset miatt öt nap múlva meghal. Egyféleképpen menekülhet meg, ha valahogy feljut az Elysiumra, és az ottani csúcstechnológiával meggyógyítják. A helyzet pofonegyszerű, nincs vesztenivalója: egy exoskeletonanl felturbózva indul a megváltás felé, és útközben az Elysiumon folyó hatalmi harcokba is belecsöppen.

A forgatókönyv erősen csiszolatlan és darabos; Blomkamp, aki a District 9-ban két durva műfaji váltást is szemrebbenés nélkül oldott meg, most mintha erőlködne, hogy egyben tartsa az egyébként arcátlanul egyszerű, elnagyolt és átgondolatlan megoldásokkal (és egy büntetést érdemlően elpazarolt Jodie Fosterrel) teli sztorit. Annak az érzékenységnek, amivel debütjében a bevándorlás témájához nyúlt, nyoma sincs az Elysiumban, sőt, a „szegények és gazdagok” problémakörét a finisben egészen bagatell módon oldja fel. Szerencsére azonban nem erőlteti a mondanivalót, és azzal, hogy bátran vállalja, „csak” egy brutális, véres akciófilmet csinált, nagyjából kiköszörüli a fenti csorbákat.

Mert egy akciófilmhez a sztori pont elég „komplikált” (meg kell szerezni valamit, amit aztán el kell juttatni A pontból B-be), a tempó pont elég vad, Blomkamp pedig pont elég feszesen, határozottan és stílusosan rendez – így nincs idő fennakadni az egyéb szempontokon. Ami még fontosabb, hogy az Elysium személyes aspektusa, vagyis Max motivációja, küldetése, háttere működik a film lelki motorjaként, és külön plusz, hogy a sztori róla szól, és nem a világ megmentéséről (ettől függetlenül a színészi pálmát nyilván nem Matt Damon viszi, hanem Sharlto Copley, aki lubickol a pszichopata vadállat, Kruger szerepében).

Az Elysium szórakoztató, pofás kis akciómozi, de a hatása csak a stáblistáig tart. És valószínűleg igen kevesen vannak, akik ennél ne vártak volna sokkal többet. És én sem tartozom azon kevesek közé.

A cím (eredetiben: Feersum Endjinn) az egyik legügyesebb marketinges gimmick, amivel valaha találkoztam: egyetlen pillantás, és mindenki tudni akarja, miért így van írva, mi vele a cél. Iain M. Banks, a híres Kultúra-könyvek írója, Isten nyugosztalja, pedig nem szokott üres gimmickekkel dobálózni, ha kitalál valamit, azt következetesen végigviszi, legyen szó akár narratív, akár nyelvi megoldásról. A Félemmetes géjpezet nagyjából negyedét az egyik karakter, Latra, a fiatal, vakmerő, bután fogalmazó látó meséli el, az ő sajátos dialektusában. Az eredeti szövegben ez hellyel-közzel fonetikus írást jelentett, aminek fordításbeli átadása aligha lehetett egyszerű feladat, de Gálla Nóra ügyesen megoldotta – viszont erős túlzás lenne azt állítani, hogy ez a nyelvezet a puszta érdekességen, bosszantáson (attól függ, ki hogy éli meg) kívül bármit is hozzáad a könyv egészéhez. Jópofa, egyedi és kreatív, ahogy a sztori sok más eleme, de azok többségéhez hasonlóan megmarad egy önmagában, önmagáért lévő ínyencségnek. Amivel azt akarom mondani, hogy a Félemmetes géjpezet egy fantasztikus ötletekkel és megoldásokkal teli, nem fantasztikus könyv.

A több szálon futó sztori egy világvége szcenárió körül bonyolódik. A távoli jövőben, sok ezer évvel azután, hogy az emberiség egy része kirajzott a világűrbe, a Földön maradtak visszasüllyedtek egy jóval régebbi társadalmi és technológiai szintre, ahol azonban a kódnak, a végtelen virtuális élettérnek köszönhetően mindenkinek megadatik a csaknem örök élet lehetősége. De most a szereplőknek (király, gróf, látó, tudós és egy rejtélyes „újszülött” lény) két külön irányból érkező potenciális apokalipszissel is szembe kell nézniük: miközben a digitális világot a káosz veszélyezteti, a Földet egy hatalmas és furcsa csillagközi köd fenyegeti teljes pusztulással. Egyetlen esélyük egy titokzatos bolygóvédelmi gépezet, amit őseik hagytak hátra, és amit viszont különböző érdekek különböző okokból igyekeznek megszerezni maguknak.

Banks világábrázolása lenyűgöző, de ez nem újdonság. A Félemmetes géjpezet nem egyike az ötletekben burjánzó Kultúra-könyveknek, a poszt-diaszpóra és poszt-szingularitás Földjét így a szerző a nulláról indulva húzhatta fel. Többéletes, mesterséges értelmes, digitális, állatemberes, hatalmi intrikás, világvégés szövegépítményében magától értetődő természetességgel rángatja végig az olvasót, magyarázkodás nélkül prezentálva a biológiai, virtuális és kozmikus állapotokat, avagy fedezd fel az összefüggéséket te magad. Ha sikerült, íme a jutalmad, a cselekmény központi konfliktusának megoldása: egy deus ex machina és egy McGuffin beindít egy plot device-ot. Bámulatos az az arcátlanság, amivel Banks a pontegyszerű sztorit módszeresen elgörgeti a csúcspontjáig, a szálak összefuttatásáig – hogy mennyire vagy képes elfogadni, az leginkább attól függ, hogy fogadod magát a görgetést, mert a Félemmetes géjpezet esetében nem annyira a cél a fontos, mint inkább a megtett út.

A könyv történetestül, karakterestül csak egy eszköz Banks kezében, egy panoptikum, amin keresztül megosztja gondolatait halhatatlanságról, virtuális életről, álmokról, sorsról, jövőről, emberiségről, bár mélységeket és filozófiát nem sokat találni a vékonyka kötetben. A cselekmény, mint másodlagos tényező, a gyorsaság illúziójával döcög (úgy tűnik, mintha rengeteg minden történne, pedig baromira nem), és a végén egy rakás kisebb-nagyobb élménnyel, briliáns ötletektől fejbe vágva kelsz fel – de a katarzis, a teljesség, a nagy kép érzete nélkül, azzal, hogy valami nagyon, kétségbeesetten, bődületesen hiányzik. Neil Gaiman azt írta a nekrológjában, hogy Banksnek még a rossz könyvei is jók voltak. Szinte biztos vagyok benne, hogy ezzel többek közt a Félemmetes géjpezetre célzott.

Kick-Ass vs. Motherfucker. Már a puszta tény, hogy van ürügy ennek leírására, egészen gyönyörű, még a kontextus ismerete nélkül is. A kontextus (és a meccs maga) pedig a brit fenegyerek, Mark Millar agyszüleménye, aki jelenleg az amerikai képregényipar legkelendőbb hollywoodi exportcikke. Aki ebben kételkedne, az csak emlékezzen rá, hogy 2008-as, Kick-Ass című minisorozata még be sem fejeződött, amikor Matthew Vaughn már javában forgatta belőle a filmadaptációt. A „szuperhősök a való világban” koncepció szenzációsan működött a vásznon, ami azt illeti, még jobban, mint a képregényben, annak ellenére is, hogy a forrásanyaghoz képest egyébként több negatív előjelű változtatást is eszközöltek benne. Vaughn a folytatásból mégis kiszállt, mint rendező (egy másik Mark Millar-adaptáció, a Secret Service kedvéért), és a helyére lépő Jeff Wadlow-nak egy egyre népszerűbb franchise (képregényben nemrég indult a negyedik sorozat) magasan lévő lecét kellett megugrania. Nem sikerült, de olyan szórakoztatóan viszi le a lecet, hogy még azért is tapsot érdemel.

A sztori onnan folytatódik, ahol az első részben véget ért. Mindy és David tovább ügyködnek az utcák megtisztítása érdekében mint Hit-Girl és Kick-Ass, de mindkettejüknek meg kell birkózniuk otthoni problémáikkal is: beilleszkedés az iskolai hétköznapokba és életmódjukból adódó összetűzések a szülőkkel. Kick-Ass egy szuperhőscsapatról álmodozik, és hamarosan részese is lesz egynek, Colonel Stars and Stripes vezetésével. Közben azonban az első rész páncélököllel búcsúztatott gazemberének fia, Chris D’Amico saját szupergonosz-sereget toboroz The Motherfucker néven (ez a silány magyar fordításban… de jobb, ha nem tudod). Szóval a Kick-Ass vs. Motherfucker meccs elkerülhetetlen.

Bár a film nem siet, hogy odaérjen ehhez a meccshez, és amikor odaér, akkor ráadásul csalódást okoz. A képregény őrült, eposzi, eszement wall streetes fináléját Wadlow egy raktárépületbeli (urambocsá, szuperhős-főhadiszállás) csetepatévá degradálta, ami nem csak az eredetihez, hanem az első adaptáció, és jelen film addigi gonosz-véres-vicces forgatagához sem tud felnőni. A Kick-Ass 2 nem csak az azonos című széria, hanem a történet időrendje szerint azzal nagyjából párhuzamosan futó társképregény/spin-off, a Hit-Girl feldolgozása is, és Wadlow hol rendkívül hűen, hol még nagyon lazán is csak alig követi az eredetiket. Talán a két sztori egyébként logikus összemosása, a karakterek és szálak megkeverése az oka annak, hogy a film messze nem olyan egységes, fókuszált, szép ívű és harapós, mint az elődje volt.

De még így is pokoli szórakoztató. A szupőerhőskoncepció és a való világ gonoszul szatirikus ütköztetése hálás téma, a röhejes, rikító göncökben ugrándozó igazságtevőknek a puszta létezése könyörgés a kíméletlen paródiáért – de ahogy Millar, úgy Wadlow is ügyesen egyensúlyozik az echte amerikai mítosz kifigurázása és az előtte való főhajtás között. Az akciók intenzitása, a karakterek – szerencsére minimumra szorított – drámája és az egész jelenség harsány, nem egyszer merészen ízléstelen kiröhögése a nyilvánvaló hangulati ingadozások ellenére is jól megfér egymással (még egy hányós-fosós poén is betalál, pont az abszurd végletekig fokozása miatt). Ami pedig az ízléstelenséget illeti: míg az első részt Chloe Moretz lopta el, addig a másodikat a várakozásokkal ellentétben messze nem Jim Carrey (aki a leginkább az erőszak miatti twitteres hisztijével és bojkottjával hívta fel magára a figyelmet), hanem Christopher Mintz-Plasse viszi, aki Motherfuckerként maga a totális excess, undorító, imádnivalóan gyűlöletre méltó seggfej.

Nagy kár, hogy pont a végére fogy el a szufla, de a Kick-Ass 2 (sajnos) még így is az év eddigi egyetlen jó képregényfilmje.

„Good taste is not a democracy.”

Ami a nyolcvanas éveknek a Nulladik óra (Breakfast Club) volt, az a kétezres éveknek a Detention: bepillantás a korszak tinédzsergenerációjának fejébe, kísérlet arra, hogy felfedje a korábbi tinédzserek előtt az új generáció érthetetlen viselkedését, a korábbi értékekkel szemben való teljes tiszteletlenségét és visszavonhatatlanul kificamodott ízlését. Ha még ehhez hozzátesszük, hogy egyúttal az általam valaha látott legönzőbb és mindenféle kompromisszumot totálisan elutasító, tudathasadásos mozgókép, amit egy filmkritikus és egy videokliprendező írt, és ami egyszerre próbálja megszólítani a kilencvenes és kétezres évek generációját, és remekbe sikerült kevercse a Donnie Darko, a Vissza a jövőbe és a Scott Pilgrim a világ ellen kultfilmeknek, akkor még csak épp karcolgatom a Detention lényegének felszínét. A popkultúra diadalmenete és a meta-narratíva násza ez, a Youtube-generáció pozitív értelemben vett himnusza.

Mit érdemes tudni a rendezőről, Joseph Kahn-ról? A mi szempontunkból csak annyit, hogy ünnepelt videokliprendező, aki olyan zeneileg változatos sztárokat segített a csúcsra repíteni, mint Britney Spears, Eminem, Lady Gaga, a U2, Katy Perry vagy a Wu-Tang Clan, és aki hiperérzékeny a célcsoportjának trendváltozásaira, sőt, továbbmegyek, részt vesz azok alakításában, valamint ő követte el a kritikusok által (nem tudom jó érzéssel azt állítani, hogy indokolatlanul) sárba-mocsokba taposott Vas (Torque) című, túlságosan over-the-top, a Warner Bros által motoros Halálos irambanként pozícionált ballépést. Utóbbi különösen azért fontos, mert ezért születhetett meg a Detention olyannak, ami: ezután a bukta után Kahn nem kért a nagy stúdiók fókuszcsoportjaiból, a bevétel szempontjából oly fontos átlag mozinézők által beállított legkisebb közös nevező kényszerzubbonyából, és a saját zsebéből vett ki 10 millió dollárt, hogy megfinanszírozza a mai tinédzsereknek mai tinédzserekről szóló és őket definiálni próbáló filmjét. A szűkre szabott büdzsének köszönhetően a filmből buzog a kreativitás, ráadásul így akkoriban (értsd: a film forgatásakor, azaz 2011-ben) még jobbára ismeretlen, valóban megfelelő korú és nem utolsósorban tehetséges, 17-19 éves színészeket sikerült szerződtetni hozzá. Nem csinálok belőle titkot, hogy a csak pár filmszínházba eljutott Detention anyagi csőd volt és Kahn nagy eséllyel soha nem látja viszont a belefektetett pénzt, de azért mégiscsak szívfacsaró belegondolni, hogy mi lett volna, ha az Éhezők viadala után jön ki, amiben az egyik főszereplője, Josh Hutcherson a fiatal mozinézők generációjának szupersztárjává lényegült.

„Sander_FTW has decided that the general public is stupid. If they respected history they’d know the first black President was Morgan Freeman in Deep Impact.”

Mindezek ellenére vagy éppen ezért, a film az utóbbi évtized legüdítőbb és legokosabb mozija. Nem feltétlenül fogja mindenki tetszését megnyeri, ellenkezőleg: korábban említettem, hogy míg a kilencvenes évek generációja nagy örömmel fog vadászni a filmben elejtett popkulturális utalásokra, rendkívül nehezen fogja viselni az Y-generációra szabott nyaktörő sebességet, géppuskasorozatszerűen egymásra reflektáló, szinte reagálásra sem időt hagyó, remek dialógusokat, a reklámokból ismert motion graphics használatát, a textelés, valamint az internet- és hashtag-kultúra nyelvezetét, és viszont. A kettő keresztmetszetében egy olyan negyven év feletti culture freak áll, vagyis Kahn maga, aki gyakorlatilag hozzá van bilincselve az örökké változó, de mégis bizarrul homogén popkultúrához, mert a munkája kapcsán a nagy lemezkiadók neki küldözgetnek minden új, trendmeghatározónak szánt zenét, így mindig egy lépéssel az aktuális célközönség előtt jár, és jobban megérti őket, mint ők saját magukat.

„Stalker (NOUN): Someone who is not hot enough to be seen with you.”

A Detention zsánerfilmnek indul, majd egymásban matrjoska-szerűen megbújó zsánerfilmekké transzformálódik, amik végül szétválaszthatatlanul összefonódnak: Grizzly Lake kisvároskájában egy népszerű horrorfilm főgonoszának, Cinderhellának öltözött sorozatgyilkos szabadul el, célpontjai pedig természetesen a slasher filmekből jól ismert archetipikus szereplők, akikről aztán kiderül, hogy ennél persze azért jóval többek. Az első áldozat a kertvárosi, elviselhetetlen, a helyi középiskola táplálékláncában legfelül álló lányklikk vezetője, aki a negyedik falat áttörő Ferris Bueller-szerű monológgal vezet végig egy átlagos reggelén, míg csak brutálisan meg nem gyilkolja az álarcos ámokfutó. Ez a jelenet gyakorlatilag az 1960-as Psycho dióhéjban, az ADHD-szindrómával (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar) tüneteivel megbélyegzett fiatalok eszeveszett iramában tálalva: 5 percet töltenek a bemutatásával, majd mindössze 10 másodpercet áldozva a halálára (az ablakból kizuhanás során egy az egyben a Psycho vonatkozó képkockáit másolják), máris ugrunk a valódi főszereplőre, Rileyra (Shanley Caswell), aki természetesen a suli legnagyobb lúzere (és döbbenten néz a nála is megjelenő Scott Pilgrim-szerű, narratív feliratokra, amikkel a korábbi jelenet áldozata mutatta be az életét). Szerelmes a környék legnépszerűbb srácába, a mindig laza Clapton Davisbe (Josh Hutcherson), aki viszont az ő legjobb barátnőjébe, Ione-ba (Spencer Locke) zúgott bele. Hogy a klasszikus alapfelállás teljes legyen, bemutatkozik nekünk Ione korábbi pasija, a focicsapat izomagya, Billy, aki kihívja riválisát, hogy puszta ököllel rendezzék a tulajdonjog feletti vitás kérdést, valamint a trekkie nerd, aki Rileyt próbálja meghódítani természetszerűleg totális kudarcra ítélt próbálkozásaival.

„Your nipple was exposed for seven whole seconds. Is that why two of my brightest students were killed?”

Ami a fenti archetipikus szereplőket illeti, mindegyikük megkapja a saját film-a-filmben epizódját, amik egyúttal ráadásul egy-egy filmzsánert is képviselnek, mint Billyé (The Lonely Ballad of Billy Nolan), ami A légy (The Fly) második részének bizarr újragondolása vagy Ione-é (The Freaky Flip-Flop of Ione and Sloane’s Identity Crisis), ami a testcserés Bolondos Péntek (Freaky Friday) feldolgozása egy időutazásos csavarral megfejelve. Az eddig nagyjából a slasher medrében zubogó (említettem már a nyaktörő sebességet?) film akkor kapcsol még nagyobb fokozatba, amikor a szalagavató előtti estén rendezett buli előre nem látott véget ér a szerepébe egyre jobban belemelegedő sorozatgyilkosnak köszönhetően, hőseink pedig a szalagavató szombatját a film címét adó büntetésben kénytelenek tölteni a suliban. Innentől elszabadul a pokol, és a film őrült kaleidoszkóppá robban szét: vissza kell térniük 1992-be, hogy megmentsék a világot a teljes pusztulástól, találkozunk Elliottal, aki tizenkilenc éve tölti a könyvtárban a büntetését, de egy pillanatot sem öregszik (mindez egy zseniális zenés montázsszekvenciából derül ki), az egyik szereplő teherbe esik saját magával, megtudjuk, hogyan került egy időutazó medve a Földre (The Disturbing Abduction of the Time-Traveling Bear), és hogy ki nyerné a párharcot Patrick Swayze és Steven Seagal között.

A ház az erdő mélyén-ben már a film kezdetén tisztában voltunk a zsáner játékszabályaival, és előre tudtuk a fordulatokat (mint ahogy ez is volt a készítők célja), a Detentionben ez pont fordítva van: hiába ismerjük fel az adott zsánert, egyszerűen lehetetlen kiszámítani, hogy mi fog történni a következő percben, és ez nagyszerű érzés. A film bevallottan nem való mindenkinek, és a videoklipszerű megvalósítás is szándékolt: akárcsak azokat, a Detentiont is többször kell megnézni, hogy egyre többet és többet mutasson meg magából, hogy felfogjuk az egymásra halmozott, csattanós replikákat és az elejtett utalásokat. Az, hogy a rendezőnek köszönhetően piszok jó zenéket hallgathatunk közben, az már tényleg csak hab a tortán.

Ezzel a cikkel kezdve elmerülünk az ausztrál horrorok/exploitationök nem túl nagy, de tisztességesen szutykos, és tisztességtelenül sokat mellőzött mocsarában.

A csúcsjelenetben egy nőket öldöső őrült férfi eszement izgatottsággal maszturbál, ahogy patkányai lassan felzabálják a csapdájába esett félholt, fiatal nőt. Isten hozott Terry Bourke elméjében – a fickó már 1972-ben olyan beteg egy fasz volt, amilyen sok horrorrendező még ma sem mer lenni. Ráadásul Ausztráliában, amiért dupla főhajtás jár neki, mert akkoriban arrafelé azt sem tudták, eszik vagy isszák a horrort. Többek közt ennek köszönhető, hogy néhány obskúrus exploitation-szakirodalmat leszámítva a Night of Feart annak ellenére sem jegyszik manapság szinte sehol, hogy egyébként nagyon is fontos, a műfajt meghatározó, egy rakás klasszikus előképének tekinthető alkotás – vagy legalábbis annak kellett volna lennie. Sajnos Bourke outbackes slasherét akkoriban (amikor slasher még nem is létezett) nagyjából senki nem látta az alkotók családtagjain kívül, és még az is kérdéses, hogy egyáltalán ők látták-e. Innen pedig, bármennyire tűnik is úgy, hogy pl. Tobe Hooper Texasi láncfűrészes mészárlása bazisokat merített a Night of Fearből, nehéz ténylegesen inspirálni.

Olyan, hogy ausztrál horror, a ’70-es évekig egész egyszerűen nem létezett. Elvétve akadt egy-két film, ami csínján tartalmazatott horrorisztikus elemeket, de a zsáner a fesztiválos vetítésektől eltekintve egyébként is teljesen be volt tiltva az országban, egészen 1948-tól 1968-ig. Az ottani filmkészítők egyik fő témája mindig is a hatalmas ausztrál pusztaság és annak meghódítása, a pionírok előretörése volt – a kemény, de gyönyörű vidék megzabolázása, felfedezése aztán a ’70-es évek filmjeiben, a cenzúra elillanása után, átfordult az attól való rettegésbe. A hatalmas, ismeretlen „outback” még ma is táptalaja az ausztrálok kollektív félelmének, ami nem csoda, hisz az európai bevándorlók képében érkező civilizáció alig több mint 200 éve vert tanyát arrafelé, és a végtelennek tűnő pusztaság még ma is minden, csak nem szelíd.

A Night of Feart, amit a fél (de inkább úgy a milliomod) világ 2005-ben fedezett fel magának, amikor a rendező másik gyöngyszemével, az Inn of the Damneddel együtt megjelent egy kombó-DVD-n, az abszolút első igazi ausztrál horrorként tartják számon. Hogy az akkori körülmények közt a zsánerpionírként fellépő Bourke mégis mit ivott, szedett, és mivel lőtte magát, hogy úgy gondolta, egy emberevéssel, péniszre húzott, levágott, véres koponyával (Patrick Bateman üdvözletét küldi) és beteg, perverz sorozatgyilkossal teli filmet el tud adni a televízióba (!) egy 12 részes Fright című széria (!) első részeként, az már sosem fog kiderülni, de ez olyan, mintha Hershell Gordon Lewis egy országos amerikai csatornának pitchelte volna a Blood Feastet a ’60-as évek elején. Just roll with it, motherfuckers.

Szinte sokkoló belegondolni, hogy Bourke-ot elküldték a picsába, és miután úgy döntött, hogy akkor márpedig mozifilmet csinál a tervezett sorozat pilotjából (ennek köszönhető a Night of Fear szűkös, 50 perces játékideje), azt még ráadásul jó alaposan be is tiltották. Bourke ártatlanul pislogott, hogy dehát a horrorbannak már vége, és fellebbezett, mire a filmet egy R-es besorolással (ami akkor még alig egy éve létezett az országban) végre bemutatták ’73 tavaszán, és biztos látta is legalább 20-30 ember (az ausztrálok még hosszú évekig nem fogadtak el semmilyen horrort, ami nem Európából vagy Amerikából érkezett).

A 30-40 évvel ezelőtti, hírhedt alkotások manapság, a temérdek kaszabolós és bélontós horroron nevelkedett, és a kínpornótól elzsibbadt közönségből már inkább csak egy érdeklődő szemöldökfelvonást csalnak ki, mint sokkot, de a Night of Fear az átlagnál jobban öregedett, olyannyira, hogy könnyűszerrel felveszi és megnyeri a versenyt az azidőtájt készült legtöbb amerikai exploitationnel. Ami túlzás nélkül bámulatos, ha abból indulunk ki, hogy Bourke ezt a műfajt elsőként művelte hazájában. Ez egyébként meg is látszik a filmen: olyan gonosz, mocskos, kegyetlen, annyira átitatja a terror a játékidő minden egyes másodpercét, hogy csakis egy több évtizedes kollektív elfojtás kirobbanásaként, egy fájdalmasan sokáig visszatartott zsánerejakulációként készülhetett el.

A Night of Fear persze valahol rendkívül suta alkotás, ami nem meglepő. A színészi játék szánalmas, az adott jelenetben a borzalomtól akár percekig színpadiasan sikoltozó-rángatózó főhősnőhöz képest a ’80-as évek összes lengén öltözött, Jason-ingerlő késpárnája döbbenetes tálentum, a gyilkos pedig egy minden félelmetességet és sötét karizmát nélkülöző szexhiányos, bumfordi idióta – ennél már csak a szörnyen mesterkélt, agyrém zene rosszabb. Ami viszont meglepő, hogy a film minden más téren egészen hatásos, az ütemes, párhuzamos vágások nagyszerűek, a minimálköltségvetés és a kreativitás kettőse a legjobb független amerikai fenegyerek-horrorokat idézi, a dialógus teljes hiánya óriásit dob az atmoszférán, a befejezés pedig úgy istenigazából durva és nyomasztó. A Night of Fear eleve egy filmtörténeti érdekesség, kuriózum, de nem csak ezért érdemes megnézni. Ha nyers formában is, de ott van benne szinte minden, amitől a ’70-es, ’80-as évek amerikai slasherei jók lesznek.

Kinyilatkoztatást teszek: a Firefly az egyik legjobb dolog, ami csak történhetett a geek-társadalommal. Nem csupán ajándék, isteni kegy! Joss Whedon megvalósult látomása sok-sok, mára rajongóvá lett halandó életének vált kitörölhetetlen részévé. A Firefly olyan élménynek minősül, ami egy gimis osztálykirándulás hormonrobbanásos éjszakájához hasonlítható – több szempontból is. Árad belőle a lelkesedés, a céltudatosság csíkszentmihályi flow-ja pedig ellentmondást nem tűrően szaggat át mindennemű gátat: az alkotói szellem eme megnyilvánulása már csak ilyen, ösztönszerű és végletes. Annak eredménye pedig, hogy mégsem egy latin lávör jéghideg profizmusával, jóval inkább egy megszeppent lurkó ügyetlenkedésével megy végbe a don juani magasságokba emelkedő liázon, amiért a forró szenvedély értetlenkedő pillantásoknak adja át a helyét. Aztán embere válogatja, hogy ad-e neki még egy esélyt, netán megpróbálja meglátni a mélyben rejtőző értéket, vagy feladja, és másnál próbál szerencsét.

Joss Whedon a legtöbb ember számára a tavalyi év blockbustere, a Bosszúállók említésére lehet ismerős. Hölgyek esetleg a Buffy, a vámpírvadász, esetleg az Angel kapcsán futhattak össze a nevével, de dolgozott már képregényen is (az egyik legjobb X-Men széria, az Astonishing első futása, illetve a Runaways második etapja az ő keze munkája). Whedon bizonyos körökben a geekség egyik pápájának számít, ami, noha erős túlzásnak hat, nem áll messze a valóságtól. Bizonyítja ezt alkotásainak sokszínű, ám konzekvens, mélyen a geek témákból merítő, de populárisan is befogadható palettája. Ennek egyik gyöngyszeme, de mit is beszélek, egyenesen gyémántja a mostoha körülmények közt világra jött, s még mostohább bánásmódban részesült Firefly. Félreértés ne essék, nem vagyok egy Che Guevara, nem emiatt szimpatizálok a sorozattal – az azt körbevevő hercehurcáról még nem is volt tudomásom, amikor a pilot már rég megvett kilóra.

Miben rejlik ez a vonzerő, ami ilyen hatást gyakorolt rám anno és gyakorol még most is? Kezdem rögtön az alapkoncepcióval: űr-western. Oké, oké, tudom, hogy utólag aggatták rá ezt a kissé sántítóan hangzó, de valahol badass jelzőt, mindenesetre, ha egy összetett szóval kell jellemeznem a Fireflyt, akkor csak benyögöm ezt, űr-western, a magyarázattal meg ráérek a furcsálkodó pillantások kivédése után. A Firefly világa – ahogyan a real world with a twist alapú fiktív teremtés esetében már megszokhattuk – a történelmünket veszi kiindulópontnak, s helyezi azt egy attól merőben szokatlan környezetbe, ezúttal az észak-amerikai polgárháborús konfliktus, jobban mondva annak lecsengése kerül barnakabátostul, Gettyburgöstül, vadnyugatostul a világűrbe. Ez így persze nem teljesen pontos, rengeteg apró csavarintás árnyalja az összképet, például a vesztes oldalról soha nem hangzik el, hogy rabszolgát tartottak volna, plusz a kínaiak az amerikainak tűnő hatalommal szövetségben (Alliance) ülnek a kormány mögött. Ez utóbbit nem pusztán bemondásra kapjuk az arcunkba, hanem a sorozat világában (’Verse) ténylegesen kifejtett kulturális hatásról van szó, amit a káromkodások és egyéb átvett nyelvi kifejezések, öltözködésmód, s megannyi apró részlet tesz szinte hétköznapivá. 2517-ben járunk, az emberiség kirajzott a világűrbe, jó szokásához híven kolonizációba kezdett, és távol a nagy öregek totalitárius berendezkedésétől megkezdődnek a hatalmi harcok Unification Wars, vagyis Egyesítési Háborúk címszóval. A sztorifonal felvételének pillanatában a háború már a múlté, a Szövetség bedózerólta az ellenállókat, megtörtént az egységesítés, mindenki boldog lehet. Kivéve a vesztes oldal minden reggel keserű szájízzel ébredő szimpatizánsait, köztük az egykori barnakabátos katonatisztet, Malcolm Reynolds kapitányt.

Ezzel el is érkeztünk egy sarkalatos ponthoz: az ügyesen felépített díszlet nem válhat rajongás tárgyává, élő, lélegző karakterek kellenek, akiket jobban megismerve már szinte szomszédunkként üdvözölhetünk az epizódok során. A Firefly ezen a téren valami hatalmasat domborít. Köszönhető ez egyfelől a lelkes színészgárdának, akik együtt éreztek a sorozattal, és állítólag nagyon jó csapat kovácsolódott belőlük. A hírek szerint a forgatásokon már-már családias volt a légkör, a leállást pedig hatalmas csalódás kísérte részükről is. A remekelés másik oka a fantasztikus érzékkel megírt és továbbgöngyölített karakterek, illetve a közöttük folyton fellépő, más, hétköznapi sorozatokhoz képest meredek, szokatlan és egyszersmind merész interakciók. Általában ez minden karakter-dráma alapvetése, ám a Firefly pimaszul beint a konformista iskolának, mondván, hé haver, én csak azért jöttem, hogy legurítsak pár sört és eldumáljak a srácokkal.

Ebbe az életérzésbe pedig belefér minden: képes egyszerre szomorú és vidám is lenni, és habár folyton ömlik a szar, mindig jut idő egy velős beszólásra, vagy egy laza megmozdulásra. És ez a lényeg, a Firefly úgy szórakoztat, hogy közben egyetlen izzadságcsepp sem jelenik meg képzeletbeli homlokán. Gondoskodnak erről a szereplők, illetve a több főszálra felhúzott epizódikus struktúra által kínált sztorik, amik során apránként bepillantást nyerünk a Serenity névre keresztelt Firefly-osztályú szállítóhajó legénységének mindennapjaiba. A bumfordi, valóban szentjánosbogárra emlékeztető formatervezéssel megáldott űrhajó neve nem a hasraütés műve: a Gettysburgnek megfeleltethető Serenity Völgy csatája, amiből a pilot epizód nyitó képsorai alatt ízelítőt kapunk, keserű mementóként él tovább a már említett Reynolds kapitány emlékeiben – a csata, ami megfordíthatott volna mindent. Már ez rendkívül beszédes a kapitány jellemét illetően, és ha ehhez hozzáteszem, hogy kopott barna kabátban jár, akkor könnyen aktuálpolitikai felhangokat üthetnék meg, amit természetesen nem áll szándékomban.

Nathan Fillion, az ünnepelt geek-sztár, eme pozícióját a Fireflynak, no meg persze saját magának köszönheti. A veszteséget feldolgozni képtelen, a legitim rendszernek soha le nem fekvő, morózus, epés megjegyzésekkel operáló, az elveiért és társaiért bármire képes kapitány hálás szerep – ahogyan a Fireflyban minden főszereplő, ő is többrétegű, mélyen árnyalt karakter, amit Fillion nagyszerű érzékkel és látható örömmel játszik el. Mint központi figura, jut rá idő bőven, türelemmel és remek ritmusban bontakozik ki a keménynek látszó ex-katona burka alól az érző, sebezhető ember. Na, nem mintha Mal olyan fú de átkozottul penge lenne. Az önbizalom önmagában nem elég, bizonyítja ezt számtalan tévedése, mellényúlása, bénázása, vagy sértett büszkeségből való cselekvése, amik mind elősegítik az azonosulás, az együttérzés kialakulását, egyszersmind megnyugtatnak, nem holmi legyőzhetetlen akcióhősről van itt szó, hanem egy olyan figuráról, akivel simán összefuthatnánk a kedvenc sörözőnkben. Mal, mint a hajó tulaja és kapitánya, a peremvidékekre szorulva próbálja megkeresni a napi betevőt, sejthetően nem mindig a legtisztességesebb eszközökkel. Ha nagyon szorul a hurok (és általában szorul), bizony az utasok fuvarozása mellett kényelmesen megfér a csempészet, ami persze mindenféle sötét és bizalomgerjesztőnek épp nem nevezhető alakkal való seftelést jelent.

Ezzel meg is ragadtam a Firefly lényegét: a rendszerből önként vagy kényszerből kivonult emberek erőfeszítései, botladozásai a túlélés érdekében, saját lényük, lényegük feladása nélkül. Ez a lényeg pedig kilenc különböző arcot visel, kilenc, egymástól akár homlokegyenest eltérő módon látja a világot, és az elképesztően jó karakter-dinamikát ennek köszönhetjük. Vadnyugati köntösbe bújtatott sci-fi ide vagy oda, a Firefly kilenc főszereplőjét bármely más zsánerbe átpakolva a szórakoztatásnak kábé ezt a színvonalát kapnánk. A kilenc főszereplő titulus egyáltalán nem túlzás, sőt, ennél jobban nem is lehetne megfogalmazni. Foghatnánk a fejünket, hogy na de kilenc személyiséget főszerepben kész bukta bezsúfolni egy tv-sorozatba, ám meglepő módon jut tér és idő mindegyiküknek, Whedon és társírói cirkuszi bravúrt visznek véghez, amikor belekezdenek a karakterekkel való zsonglőrködésbe. És hogy kikkel is művelik mindezt?

A kapitányt már láttuk, nézzük a többieket. Elsőként kell megemlítenem Mal katonatársát, a hajó elsőtisztjét, Zoe Washburne-t, aki a leszerelést követően hű társként követte egykori felettesét. Vérbeli harcos amazon, a kapitány jobb keze, illetve a pilóta, Wash felesége. Mindenben lehet rá számítani, tettre kész és határozott személyiség, aki akár Reynolds lelkiismerete is lehetne, már ami a kényes ügyekben való morális hátbabökést illeti. Gina Torres kifogástalanul adja a szenvtelen, ám pillanatok alatt harckészültségbe váltani képes keménykötésű nőt, és az embernek akaratlanul is egy nagymacska jut eszébe, ahogyan elegáns, lassú mozdulatokkal jár-kel, de szívdobbanásnyi idő alatt gyorsul százra. Férje, a Serenity pilótája ellenben habókos figura. Alan Tudyk kiváló választás volt a szerepre, mind megjelenése, mind orgánuma a néző azonnali szimpátiáját vonja maga után, nem beszélve arról, hogy a legelső jelenetében éppen két műanyag dinoszaurusz epikus csatáját levezényelve van alkalmunk megpillantani. A szőke, felborzolt hajú, hawaii inges Wash kilóg a hadviselt, keménykötésű legénység többi tagja közül, mégis, hétköznapiságával, esetlenségével erősebb kapcsot jelent a picinyke család számára, mint azt gondolnák. A felesége és a kapitány közötti háborús bajtársiasság okán fellépő féltékenysége pedig számos humoros helyzet forrása.

A legénység izomembere, és egyben legkomikusabb tagja a felemás érzelmeket kiváltó Jayne. Őt Adam Baldwin kelti életre (nem, nem az a Baldwin), játéka pedig öröm saját maga és a néző számára is: Jayne IQ-ja valahol a pincében rekedhetett, ezt kompenzálandó legalább hatalmas arca van, mélyen hisz az erőszak mindent megold elvében, valójában azonban gyáva és kétszínű, de ha ez még nem lenne elég, azt hiszi magáról, hogy nagyon okos. Rendkívül ellentmondásos karakter, akiben lehetetlen megbízni, a késgyűjteménye mellett csak a pénzt szereti jobban (amit az anyukájának küld, hogy gondoskodjon róla), ezért hajlandó is bármire – mondjuk beállni a Serenity legénységébe, miután a kirabolandó kapitány többet ígér. Jayne figurája egy igazi whedoni archetípus: nem tudunk vele mit kezdeni, egyszer szimpatikus dolgokat művel, máskor pedig legszívesebben megnyúznánk. Az ő tökéletes ellentéte az utasként a hajóra kerülő Book tiszteletes, jobban mondva lelkész. A kifinomult ízlésű, elsőre ártalmatlan pap azonban jóval több, mint aminek látszik, a vészhelyzetekre adott reakciói sötét titkot sugallnak. Mondani sem kell, a viharvert legénység megtépázott morális attitűdje nem mutat minden téren kompatibilitást a Ron Glass által megformált karizmatikus lelkipásztor elveivel, sőt.

Egy űrhajó kötelező tartozéka a szerelő, a Serenity pedig szerencsés lehet, mert egy műszaki tehetség gondoskodik róla. Ő Kaylee, egy fiatal lány, a kedvesség és a női naivitás, egyszersmind a családi értékek, a világot a pozitív oldaláról történő felfogás megtestesítője. Kabinjának ajtaját szívecskék és gyerekes, színes betűk díszítik, de ne becsüljük le Kaylee szerepét, a sok álmacsó között igenis szükség van egy olyan valakire, aki képes megteremteni az otthon melegét. Jewel Staite nagyon, hogy is mondjam szépen, aranyos a babaként kinéző Kaylee szerepében. Újabb ellentét következik: Inara Serra. A modernkori gésák köztiszteletben álló megfelelőjeként Inara hivatalos bérlője a hajó egyik űrsiklójának, ami megkönnyíti utazással járó munkáját. A Társnőnek nevezett hölgyet Morena Baccarin tölti meg bájjal és kellemmel, a nőiségnek azzal a fajta kifinomultságával, ami mögött nem kevés tapasztalat bújik meg. És noha a kapitány előszeretettel használja a jelenlétében a kurva szót, ez csak azért van, mert az óvodában nem volt, akinek meghúzhatta volna a haját. A kettejük közt feszülő vonzalom így hol munkatársi, hol jóbaráti viszonyban igyekszik feloldást találni, és a remek dialógusaiknak köszönhetően nem csak a hölgyek drukkolnak nekik titokban.

A felsorolás végére hagytam a történeti főszálat beindító testvérpárt, akik említése már önmagában a spoiler szintet súrolja, hiszen a pilot során derül ki, hogy mi is rejtezik abban a nagy ládában, amit egy fiatal, jóképű orvos, név szerint Simon Tam (Sean Maher) cipel fel magával a Serenityre, ám a Firefly összes plakátján ott virít a River Tamet alakító Summer Glau, így úgy gondolom, ez bőven belefér. Simon olyan erők elől menekül, amik a Serenityt keresztben lenyelnék: gazdag, jó nevű család sarjaként szakmájában hatalmas karrier várt rá, ám feladta mindezt, hogy megszöktesse rendkívüli tehetséggel megáldott húgát egy titkos szervezet karmai közül. River ,a rajta elvégzett kísérletek következményeként súlyos traumán esett át, beszámíthatatlan, sőt, kiszámíthatatlan, ám olyan erők birtokosa, amik jókora meglepetést képesek okozni. A testvéri szeretet ritkán kerül ilyen explicit módon ábrázolásra, és aki rosszra gondol, az most szégyellje magát – Simon önfeláldozása, a burok elhagyása, a való világ veszélyeire való fittyet hányása elismerésre méltó tett, s még inkább az annak a fényében, hogy az ifjú doki elsőre mennyire életképtelen ebben a számára új közegben.

Mint látható, a karakterek zöme kibontakozásra váró, azt egyenesen igénylő személyiség, aminek szüksége van a 24 részes első évadra, ami során pont megfelelő tempóban épül ki a teljes történet. Erre azonban soha nem kerülhetett sor, lévén a 14. rész után a Fox leállította a forgatást, ezzel mindörökre űrt hagyva a rajongók szívében. Ha ennyire piszkosul jó egy sorozat, miért kap kaszát, merül fel a jogos kérdés. Nem áll szándékomban mentegetni a Fireflyt, az azonban tény, hogy a csatornának már a kezdet kezdetén nem tetszett a legitim hatalom elől bujkáló, a zavarosban halászó karakterek középpontba állítása, így nem is engedték, hogy a világot gyönyörűen felvázoló pilot epizód adásba menjen, rögvest a második résszel indítottak. A rosszallás miatti trehány bánásmód nem tett jót a sorozatnak, de javára legyen mondva, még így is meg tudta csillantani belső értékeit. Sőt, kevéske számú, de annál határozottabb rajongótábor alakult ki körülötte, amit nem zavart, hogy a csatorna ide-oda pakolgatta a sorozatot, hűen kitartott mellette. A show lezárását követően még hirdetést is feladtak, hogy reklámozzák kedvencüket, pénzt gyűjtöttek, a DVD eladásokat igyekeztek javítani (ami sikerült is), illetve számtalan módon terjesztették az igét. A Firefly 2002 szeptemberétől volt látható a Foxon, és hiába készült 14 rész belőle, ebből csupán tizenegyet adtak le, ironikus módon épp a pilot epizódot az utolsóként. A fanok támogatásával megjelent DVD kiadás tartalmazta a hiányzó három részt, ami őrületes fan-hype-ot követően gyönyörű eladásokat produkált, ezzel meggyőzve a Universalt, hogy leforgasson belőle egy mozifilmet – ez lett a Serenity, ám ez egy másik történet lesz majd.

A Firefly ezt a kurta-furcsa sikerét olyan karaktereknek köszönheti, amik elrugaszkodnak a mindennapoktól, de mégis emberközeliek, szerethetők. Olyan sztorinak, ami fittyet hány a konvenciókra, ami merészel rövidre zárni, s ezzel életszerűvé tenni bármilyen szituációt, hogy egyrészt meghökkentsen, másrészt elismerő bólintásra sarkalljon (kedvenc jeleneteim, amikor egy gondosan felépített jelenetet „porig rombolnak” egyetlen szempillantás alatt, és még meg is köszönöm nekik, sőt, magamban felkiáltok, hogy „igen, így csinálnám én is, ha ott lennék”). Olyan humornak, ami tudja, mikor és hol kell kitörnie, kit és hogyan kell megtalálnia, így sosem válik túlzottá, de mindvégig jelen van. Olyan zenének, amit később szakdolgozatírás közben rongyosra hallgatok, a főcímdal pedig egész egyszerűen fenomenális (hála Greg Edmondsonnak). És olyan nézőnek, aki nem pusztán befogadja, hanem magáévá is teszi kedvencét, s törődik is vele, ha úgy érzi szükségét – kár, hogy akkoriban még nem volt Kickstarter, megnéztem volna, mit kalapoznak össze a rajongók. Így, maradt nekünk zseniális tizennégy epizód, amit már senki nem vehet el tőlünk. Mindenesetre, ha az értelmező szótárat felütjük, a geekgasm szónál a Firefly-t fogjuk találni.

A film noir egyik alapvetése mindig is az volt, hogy semmi nincs rendben a világgal, miközben a korabeli filmkészítést hamis, látszaterkölcsös gúzsba kötő nemzeti cenzúra, a Hayes-kódex pont az ellenkezőjét igyekezett sulykolni a jámbor mozibajárókba. Természetéből adódóan, nem volt még egy zsáner, ami annyira igyekezett volna feszegetni a cenzúra határait, mint a noir – valamiféle ellenkulturális csodának tekinthető már az is, hogy egy alvilági alakokkal, sötétséggel, bűnnel, szexuális innuendóval és erőszakkal teli műfaj virágozni tudott akkor, amikor mindezek a jellemzők tiltottak voltak. Delmer Daves Sötét átjárója (Dark Passage, 1947) egy érdekes példája ennek az ellentétnek: az akkoriban az új Dashiell Hammettnek tartott, ám azóta elfelejtett David Goodis regényéből készült filmben csak elvétve akad erőszak, fegyver egyetlenegyszer sem sül el benne, és egyébként is a műfaj nyugodtabb, csendesebb, jobbára méregfogak nélküli képviselőjének számít. Csakhogy a törvény, ami a Hayes-kódex számára szent és sérthetetlen volt, durván felsül benne, és a film egyenesen kimondja: törvény és igazság nem ugyanaz.

Vincent Parryt felesége meggyilkolásáért ítélték el, és éppen szökésben van a börtönből, amikor az úton felveszi őt autójába az arra járó Irene Jansen. A lány az apját látja benne, akit ártatlanul csuktak le mostohaanyja megöléséért, és aki emiatt rácsok mögött halt meg – ezért segíteni akar neki. Mivel Vincent egy lépést sem tud tenni az arcképével kiplakátozott városban anélkül, hogy felismernék, plasztikai műtétre kényszerül. És mire végre leléphetne, és új életet kezdhetne, holtan találja legjobb barátját, George-ot. Ekkor már nyilvánvaló, hogy a felesége sem baleset áldozata lett – őt is és George-ot is megölte valaki, Vincentnek pedig ki kell derítenie, ki tette, és miért, hogy tisztázza magát a vádak alól.

A Sötét átjáró története egyszerű, nélkülözi a nagy fordulatokat, a mocskos noir-közeget, a szerelmi szála romantikus filmbe illően naiv, bájos és meghitt, rogyadozik a képtelenség határán egyensúlyozó véletlenektől, és inkább hangsúlyos benne a dráma, mint a meglehetősen hirtelen zenitjére érő krimi. Összességében nem egy mestermű, azonban vannak olyan aspektusai, amiknek köszönhetően csak hajszálon múlik, hogy az legyen. Mint a szubjektív kamera: Vincentnek jó egy óráig egyáltalán nem látjuk az arcát, ugyanis vagy árnyékban van (mint a gyönyörűen megvilágított taxis jelenetben), vagy még inkább, az ő szemein keresztül látjuk a világot, illetve a plasztikai műtét után az egész feje be van kötözve. Majd mikor a kötések lekerülnek, előkerül alóluk Humphrey Bogart, kora legnagyobb és legvagányabb sztárja. Rejtély, a stúdió hogy ment bele, hogy kifizessék a színész tekintélyes gázsiját, hogy aztán a 100 perces játékidő első 60 percében még csak az arcát se láthassa a néző, de Jack Warnernek biztos belekerült egy kisebb infarktusába, mikor rájött.

A szubjektív kamera már akkor sem volt újdonság, pl. ugyanabban az évben Robert Montgomery is próbálkozott vele az Asszony a tóban című Chandler-adaptációjában, ráadásul ő az egész filmet Marlowe szemszögéből vette fel – jól el is fuserálta. Orson Welles pedig már 1941-ben így tervezte leforgatni A sötétség mélyén-t Joseph Conrad híres könyve alapján. De Montgomery l'art pour l'art megközelítésével ellentétben a Sötét átjáróban konkrét szerepe van a szubjektív szemszögnek, sőt a kamera maga narratív eszközzé lép elő benne: a kezdeti bizonytalanság a főhős ártatlanságával kapcsolatban folyamatosan oszlik, és mire a képi világ átzökken a „normális” kerékvágásba, kételynek már nyoma sincs. (Egyébként technikailag is sokkal jobb a szubjektív szemszög kivitelezése, mint Montgomerynél – de akár a Hitchcock-féle 1945-ös Spellbound gyatrán megvalósított fináléja is citálható negatív példának.)

A Sötét átjáró egy gyönyörűen fényképezett, autentikus San Franciscó-i helyszíneken forgatott (és Hitchcock Szédülését így valószínűleg meg-megihletett), sötét, atmoszférikus tanulmány a magányról, az újrakezdésről, a megváltásról, az emberi természet mocskos és tiszta oldaláról (Vincent csak kétféle emberrel találkozik: cinikus opportunistákkal és önzetlen segítőkkel). A whodunit jelentősége az említett témák mellett egészen elvékonyodik, noha épp a tettes leleplezése vezet a film legnoirosabb, legőrültebb, zsigerien femme fatale-os, mélyen cinikus és gonosz jelenetéhez. Még úgy is, hogy az impresszív szereplőgárda tagjai közül (mint a jókedélyű és jódszándékú, mégis menthetetlenül mengelés benyomást keltő sebész) pont a Madge-et alakító Agnes Moorehead pörgeti kicsit feleslegesen túl a játékát.

A karakterközpontú történetmesélés óriási feldobott labda volt Bogartnak, aki (hasonlóképpen a Magányos helyen-hez) félretette szokásosan kemény, vakmerő, cinikus, macho énjét, és egy sokkal sérülékenyebb, visszafogottabb, bizonytalanabb, félelemmel telibb és érzőbb figurát hozott. Partnere Irene szerepében felesége, Lauren Bacall volt: sziporkázóan gyönyörű és sziporkázóan tehetséges, maga az emberi melegség, őszinteség és jószándék, a tipikusan romlott és kiszámíthatatlan femme fatale tökéletes ellentéte.

Az alvilági alakok helyett „hétköznapi” figurák körül bonyolódó cselekmény sötét oldalát az akkoriban jelentős mértékű, háború utáni paranoia szolgáltatja – a „vörös veszély” már nagyon is része volt a hétköznapoknak, Hollywoodban gőzerővel folyt a McCarthy-féle boszorkányüldözés. Jelzésértékű, hogy Vincentnek fel kell adnia az identitását, hogy életben és szabadlábon maradhasson, és még ez sem elég: a késsel vágható paranoid hangulat briliáns demonstrációja az éttermi jelenet, amiben egyetlen óvatlan válasz egy teljesen ártatlan, pusztán csevegési céllal feltett kérdésre kétségbeesett meneküléshez vezet.

Ezért maradandó, ha nem is tökéletes film a Sötét átjáró: az emberekben lévő jó és rossz közti harcról szól, egy sötét, saját félelmeitől és paranoiáitól rogyadozó világban.

• Az ARROW sikerén felbuzdulva a CW egy új DC-szuperhősből tervez tévésorozatot csinálni. FLASH a tervek szerint először az ARROW második évadában bukkan fel mellékszereplőként (ahogy mellesleg a Black Canary is), majd pedig megkapja a saját szériáját. Közben viszont a csatorna egyelőre jegelte az AMAZON című Wonder Woman sorozatát.
• Samuel L. Jackson játssza majd a rosszembert a Mark Millar képregényéből készülő SECRET SERVICE-ben, amit Matthew Vaughan rendez. Colin Firth és Michael Caine szintén részei a színészstábnak.

• Végre egy kis infómorzsa a Wally Pfister-féle TRANSCENDENCE című sci-fi sztorijáról: Johnny Depp (hátha ehhez levetkőzi a sparrow kapitányos manírjait), a mesterséges intelligencia megteremtője, feltölti a tudatát az internetre, hogy onnan segítse az emberiség előrehaladását - vagy egy klónja tör a világ elpusztítására?
• A SNOWPIERCER rekordokat dönt Dél-Koreában: az első két napon több mint egymillióan nézték meg. Az első kritikák is igen lelkesek.
• Mary Lynn Rajskub visszatér Chloe O'Brian szerepében a jövő nyáron érkező 24: LIVE ANOTHER DAYben.
• James Cameron az eredetileg tervezett két AVATAR folytatás helyett HÁROM folytatást akar. Az elsőt 2016 decemberében a mutatják be, a másodikat és harmadikat egy-egy évvel később. Talált magának írótársakat is: Josh Friedman (Világok harca, Fekete dália), Rick Jaffa és Amanda Silver (új Majmok bolygója filmek) és Shane Salerno (Aliens vs. Predator 2, Vadállatok).
• POSZTER - Imax poszter a GRAVITYhez. /// Új plakát az ENDER'S GAME-hez. /// Új poszter a THOR: THE DARK WORLDhöz a zsúfolt fajtából.
• KÉP - A hipster Parker és az emós Osborn. Kép A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2-ből.  /// X-MEN: DAYS OF FUTURE PAST: A legtöbben másképp képzelik el az intim közelséget Jennifer Lawrence lábával.  /// Bolivar Trask: kis ember nagy bajusszal és még nagyobb robotokkal. Robog az X-MEN: DAYS OF FUTURE PAST reklámkampánya. Van vírusvideó  és Trask Industries honlap is.
• TRAILER – Rendhagyó, hátborzongatóan jó trailer a BREAKING BAD utolsó évadához: Bryan Cranston az Ozymandiast olvassa fel. Jó ómen Walter White-ra nézve (nem). /// Sherlock visszatért /// Új RIDDICK trailer, ami akár régi is lehetne, amennyi újdonság van benne... /// Új MACHETE KILLS trailer! Ez még az első résznél is eszementebb vadbaromságnak tűnik. (Szerencsére.)
• BÓNUSZ - PACIFIC RIM trailer a klasszikus Godzilla hang- és hangulatmintájára!

Emlékeztek még, mit fogtok majd csinálni 21 év múlva? Hülye kérdés, mi? Nem az a Robert J. Sawyer által írt sci-fi regény szereplői - illetve az egész Föld lakossága - számára, akik a CERN részecske-ütköztető kísérletei miatt bő másfél percre betekintést nyernek a távoli jövőbe. Az alapszitu, illetve a cím, ismerős lehet, hiszen az ABC és az AXN csatornáján három évvel ezelőtt futott egy sorozat ezen a néven, ám a koncepción, a címen, és néhány karakter nevén kívül köszönőviszonyban sincsenek egymással. A filmsorozat hátterében egy összeesküvés állt, ami a Lost módjára apránként bomlott ki a néző előtt (a készítők nem titkoltan a Lost utódjának szánták, de közbeszólt a kasza), inkább az akcióra és a nyomozásra helyezte a hangsúlyt, egyszóval felhasználóbarát volt, teljes egy évadig. A könyv ezzel szemben a fizikusok szemszögéből láttatja a világmegreformáló eseményt és annak következményeit, statikusabb, többször dob fel elméleteket, elgondolkodtató és teljes mértékben illik rá a science-fiction megnevezés. A különbségért azonban hálásnak kell lennünk, a FlashForward eredetijét kutyanehéz lett volna megfilmesíteni, maximum mozifilmként tudom elképzelni; könyvben viszont remekül követhető a filozofálgatás, az elméletgyártás, illetve a szereplők belső vívódása.

A FlashForwarddal újra az időutazás és az idő természetének rejtélyes bugyraiba tévedünk, de ezúttal komoly tudományos hátország támogatását élvezzük – így elfeledkezhetünk a ködös, pontos kifejtésre soha nem kerülő paradoxonokról, a buktatókról, sőt, maga az egész jövőbe pillantás egy remekbeszabott gondolatkísérlet. Együtt vesszük fel a fonalat az íróval, Robert J. Sawyerral, aki egy percig sem hagy magunkra minket. Biztos kézzel vezet be abba a labirintusba, amiből láthatólag ő sem tud egykönnyen kikeveredni, ám ez utóbbi csak látszat, ami azért szükséges, hogy egy effajta világot megrázó esemény utóhatásai és elméleti, fizikai háttere még egy teve számára is világosan felvázolható lehessen. A kíváncsiság az ember egyik alaptermészete, erre pedig kifinomult érzékkel építkezik a szerző: a legapróbb részletekig feltárja előttünk a létező tudományos elméletek által a fikció vásznára rajzolt világát, csakhogy ezt óvatosan, kellő körültekintéssel teszi. Nem terhel túl sosem, mindig csak annyit közöl, ami éppen elegendő az alapos elgondolkodtatáshoz, és ha ehhez hozzáveszem, hogy közérthetően és tisztán vázol fel olyan absztrakt fogalmakat, mint a Minkowski-tér, akkor akár elméleti gyorstalpalónak is felfoghatjuk a művét.
Sawyer imént említett óvatossága a tudományos megalapozottság igényéből fakad, látszik, hogy a FlashForwardot elméleti szinten lefolytatott fiktív kísérletnek tekinti. A paradoxonokat ügyesen elkerüli az időutazás módjával: az anyag nem utazik az időben, csupán az emberek elméje, hogy láthatatlan megfigyelőként kuksoljon ki későbbi énje fejéből 1 perc és 46 másodperc erejéig. Sajnos a szellemi pilóta nélkül a „jelenben” maradt testek tehetetlenségükből fakadóan kénytelenek alávetni magukat a fizikai törvényeknek, így nem kevés ember veszti életét szerte a világon. Látomásoknak, jövőemlékezésnek hívják az eseményt, és persze kutatni kezdik az okokat. A világ kifordul magából: a látomások mozaikjaiból feldereng úgy a 21 évvel későbbi Föld képe, ahogyan az egyének sorsa. Az olvasóban önkéntelenül felmerül, ő mit tenne ha… ha semmit sem látott volna, vagyis minden bizonnyal 21 év múlva már halott lenne? Ha azt látná, hogy becsesen dédelgetett álmai nem váltak valóra és utcaseprő lett belőle? Ha egy, a jelenlegi életmódjával gyökeresen eltérő énjét látná? A regény szereplői hasonló kérdésekre keresik a választ, mindvégig eljátszadozva a megváltoztathatatlan jövő rémképével, vagy éppen annak ellenkezőjével.

A két fő történetszál ezen az alapon épül fel. A kísérletért felelős Lloyd Simcoe százezrek halálának bűntudatától gyötörten igyekszik kapaszkodni a kőbe vésett eleve elrendelés gondolatiságába, közben tudva, hogy éppen szárba szökkenő magánéletét tépi ki ezzel gyökeresen. Munkatársa, a görög Theó a többek által megerősített halálát igyekszik elkerülni, mindenáron – gyilkosság áldozata lesz ugyanis. Kettejük szerepe azonban csak a jéghegy csúcsa. A számtalan, néhol egy mondat erejéig megemlített mellékszereplők sorsa eszméletlenül színes kaleidoszkópját festi a tudatosság új szintjére emelkedett emberiségnek.

A teljesség igénye lépten-nyomon tetten érhető a könyv olvasása közben, olyan dolgokra hívja fel a figyelmet, ami talán eszünkbe sem jutna, és remekül elkápráztat vele – én magam ezeket a híreknek beállított szösszeneteket vártam a legjobban, amikben az emberek reakciót láthatjuk. Fenomenális az USA leendő elnökének internetes bejegyzése, amiben arra kér mindenkit, akinek a látomásában szerepelt, hogy ne küldjenek neki e-maileket, tudja jól, hogy ő lesz az elnök. Vagy az USA nemzetbiztonságán esett csorba, miszerint pár éves gyerekek kerültek szupertitkos információk birtokába, mivel később ott dolgoznak majd. Vagy a megnövekedett érdeklődés azon vonattársaságok iránt, amiknek egyetlen vonata sem siklott ki az emlékezések során. Sawyer mindenre kiterjedő alapossággal kocsikáztatja meg olvasóját a globális utórezgések sztrádáján, kár, hogy a könyv felétől búcsút intünk a jópofa hírmorzsáknak, én később hiányoltam őket.

Olvasás közben végig ott motoszkál bennünk a gondolat, vajon ha nem lettek volna a látomások, akkor is így történik minden? A halmozódó kérdések okozta elkerülhetetlen elméleti talajvesztést okos húzással a regény akciódús és hajmeresztően grandiózus lezárása védi ki, úgy, hogy közben az igenis emberközeli hangvételt és jövőt egy egészen más szintre emeli. Az elméletekkel való zsonglőrködés miatt még afölött is hamar szemet tudtam hunyni, hogy maga a könyv nem egy írói mestermunka. Az olvasmányos fogalmazásmódba a folytonosságot megtörő ügyetlenkedések rondítanak bele, helyenként nehezen követhetővé válik az írás, vagy egyszerűen fájdalmasan általános iskolás szintet üt meg. Szerencse, hogy ez nem a regény egészére jellemző, a szöveg csak itt-ott bicsaklik meg. Aki szívesen olvas intelligens sci-fit, az bátran vesse rá magát, igazán érdemes kíváncsinak lenni rá. Talán ráébredünk, jobb is, hogy nem látunk a jövőbe.

Van egy jelenet A szökésben, aminek férfiassága, keménysége, pusztítás-eufóriája keresztbe lenyeli a ’80-as évek összes pózoló izomkötegekkel telepakolt akciófilmjét – pedig még csak a haja szála se görbül benne senkinek. Bonnie és Clyde szellemi örökösei, Doc és Carol egy fegyverbolt kirámolása után menekülőre fogják, de előbb még meg kell akadályozniuk, hogy a helyszínre kiszállt rendőrök követni tudják őket. Doc nem öl feleslegesen: a zsarukat földre parancsolja, majd fogja a frissiben kezébe simult puskáját, és szitává lövi a kocsijukat. Sam Peckinpah képein lassítva repülnek a karosszériáról leszakadó darabok, álmosan csurog ki a szétlőtt motorból a hűtőfolyadék, és lustán törnek elő a lángok, ahogy a fegyver kiürültével a hihetetlenül übercool Steve McQueen halálos nyugalommal megkerüli az autót, és ráérősen újratölt. Ez a dramaturgiailag amúgy halálfelesleges fél perc (Doc már korábban, a legelső figyelmeztető lövéssel üldözésre alkalmatlanná teszi a járgányt) a pusztítás fölött ült ujjongó, gyermeki, mégis férfias örömünnep.

Peckinpah pályája csúcsán, három évvel a Vad banda sikere után készítette A szökést, Jim Thompson regénye alapján. Már a főcímben ott van a rendező kitörölhetetlen keze nyoma. Gyors vágásokban mutatja meg Doc börtönben töltött napjait, a kényszermunka és a kinti világban maradt feleség képei közti kontrasztot, a fegyencek által kezelt gépek dübörgő zaját, amik akkor sem hallgatnak el, amikor a rab cellája magányába próbál zárkózni. Nincs nyugalom, nincs intimitás, nincs élet, csak monoton vegetálás, egyetlen céllal: kijutni. Ezt felesége, Carol intézi el neki, egy gazdag gengszter, Benyon segítségével: a szabadulásnak persze ára van, Docnak le kell vezényelnie egy bankrablást. Az akció döbbenetes módon balul sül el, egyik társuk Doc ellen fordul, és a párnak iszkolnia kell Mexikó felé – miközben nyomukban a rendőrök és a vérszomjas gengszterek, saját, nem kevésbé drámai párkapcsolati háborújukat is meg kell vívniuk.

Az első fél óra – főleg a 10 perces, börtönös nyitószekvencia – ráérőssége csalóka: a bank kirablásánál felpörög a tempó, és az elkényelmesedett néző csak kapkodja a fejét. Az akciók gyorsak és kegyetlenek, a gyilkosságok vérmocskosak és brutálisak, az ölésnek nincs sem romantikája, sem hősiessége, a halál nem dicső és szép, hanem ronda, dicstelen és visszataszító (mint Pekcinpah-nál mindig), a lassítások bőven hagynak időt a nézőnek, hogy figyelemmel kísérje, amint a meglőtt sebből a falra csöppen a vér. S bár a rendező nem vezényel le akkora mészárlást, mint az említett Vad banda végén, a végső szállodai lövöldözés, a hosszan fokozódó feszültség kirobbanásaként így is a ’70-es évek egyik legemlékezetesebb fináléja.

Doc a jéghideg, kegyetlen és magába forduló, elveszett antihős archetípusa, gyilkos énje mögül csak néha bukkannak elő az érzelmek (a film második felében szinte egy pillanatra sem válik meg lepedőbe csavart puskájától). Steve McQueenről, bár sosem volt a színészet mestere, pár perc után egyértelmű, miért lett világsztár: egyszerűen JELEN VAN, kisugárzásának ereje ural minden képkockát. Ali MacGrow kevésbé volt jó választás a feleség szerepére (az eredeti jelölt egyébként maga Bonnie, Faye Dunaway volt), de legalább szép, és elhisszük neki, hogy úrrá tud lenni a férjén. Mert bár a film eleinte akár szexistának is tűnhet (az egyik jelenetben Doc alaposan felpofozza feleségét), ebben a kapcsolatban minden fontosabb döntést a nő hoz meg. Ő hozza ki Docot a börtönből, ő ragaszkodik hozzá, hogy maradjanak együtt, mikor a másik inkább szétválna, ő kényszeríti a férjét, hogy ne essék több szó köztük Benyonról. A nő megszerezte a férfit, akivel le akarja élni az életét, és esze ágában sincs engedni, hogy viszonyuknak más végkicsengése legyen, mint amit eltervezett – és még a bajban sem sikítozik rémülten, inkább simán szitává lövi támadóját. Manapság ez nem nagy dolog, de az ilyen női karakterek 1972-ben még nem rohangáltak tucatjával a vásznon.

Doc és Carol párosának tökéletes ellentéte a főszereplőket üldöző Ruby és az általa túszul ejtett nő viszonya. A kis szőke perszóna, annak ellenére, hogy ott ül mellette szintén túsz férje, csodálja Ruby erőszakosságát, kegyetlenségét, és szexuálisan is odaadja magát neki. Pedig a férfit nem a nő érdekli, hanem a férj megalázása, bármit tesz az asszonnyal, a szeme sarkából folytan azt figyeli, hogy nyomorúságos ellenlábasa mennyire szánalmasan reagál a helyzetre. Walter Hill remek forgatókönyve (ez mindössze a második munkája volt, egyébként ő írta a ’94-es, Baldwin/Basinger-féle remake-et is) mindent arra tesz fel, hogy a főszereplők melegséggel, szeretettel teli kapcsolatát kiemelje a mocskos, rideg környezetből. Mert, bár A szökés látszólag minden szempontból illik a korszak egzisztencialista vonásokkal bíró akciófilmjeinek sorába, lényeges különbség, hogy Doc és Carol nem egyedül, hanem együtt élnek a társadalom peremén, elidegenedve a körülöttük lévő világtól. Így fordul visszájára a hasonló, hidegséggel teli mozik pesszimizmusa

És ezért a kapcsolatért ugyanúgy meg kell küzdeni, mint a túlélésért: a menekülés közben válságba kerül a házasság is, árulás, hazugság, bizalmatlanság szennyezi, és a megbékélésre hol is kerülhetne sor, ha nem egy hatalmas szeméttelepen, gőzölgő hulladékhegyek között. Ott, a többi szemétben hagyja hátra Doc és Carol a nézeteltérésüket, és egymást átkarolva, nagyromantikus, idillikus, szépséggel és iróniával átitatott totálban sétálnak el, füstölgő mocsokhalmokkal a háttérben. Mintegy végső megerősítésként, hogy tényleg semmi más nem számít, a párttól a finálé után a mexikói határon átvivő öreg sofőr megkérdezi, hogy házasok-e. Carol azt feleli, igen mire az öreg megnyugszik, elmosolyodik: akkor minden rendben van. A szökés a férfias keménység és a gyengéd romantika ilyen tökéletesre csiszolt állapotában sehol máshol fel nem lelhető kombinációja.

Tegye fel a kezét, aki járt már úgy, hogy epekedett egy piszkosul jó csaj után, végre összejött a randi, felszedte a csajt – majd jött az „anyám, én nem ilyen lovat akartam” érzése. Pontosan így jártam a Sky Tradersszel én is. Roppant hangulatos, egyedi stílusú grafikák, minden alkalommal más játéktábla, kereskedés, repülő hajók, szeszcsempészet és STEAMPUNK KALÓZOK! Instant nyálcsorgatás és a must-have listára való azonnali felvésés követte részemről a játék bejelentését, a szabálykönyv alapos átnyálazása pedig még jobban meghozta a kedvemet a felhők közt röpködésre. Aztán egy szép napon a postás beállított a játékkal, én pedig rávetettem magam – majd jött az „anyám, én nem ilyen lovat akartam” érzése.

Előre leszögezem, a Sky Traders egyáltalán nem rossz játék, egyszerűen csak nem ütötte meg az ingerküszöbömet (továbbá azokét sem, akikkel együtt szoktam játszani). Túl nagyképűnek tűnne és hazudnék is, ha azt mondanám, hogy „kinőttem” az efféle társasokat, hiszen egyszerűsége okán nem szokásom temetni semmit, sőt. Esetemben a Sky Tradersnek sikerült a külcsínnel eladnia magát – és ez sem teljesen igaz, mert ha a szabályai gagyinak tűntek volna, fájó szívvel legyintek, majd igyekszem mihamarabb elfelejteni. A szabályai jók, semmi gond velük, látatlanban és gyakorlatban is úgy muzsikálnak, ahogy kell, ráadásul friss mechanizmustól hívogató a rendszere. Ez a minimum, ugyebár, rossz szabályokkal egy jó téma sem lehet sikeres, pláne játszható, ám a Sky Traders működése túl van ezen. Mégis, számomra hiányzik belőle az a plusz, amitől azt mondhatnám, hogy újra le akarok ülni elé, amitől elfog a lelkesedés és a tervezgetés, ha eszembe jut.

A Sky Traderst a Dust Gamesszel karöltve a Fantasy Flight Games adta ki tavaly nyáron. Tervezője Gioacchino Prestigiacomo, akinek 2000-ben volt egy Ringmaster nevű ingyenes játéka, azóta nem lehetett hallani felőle. Nála jóval nagyobb név Miguel Coimbra, aki a játék grafikáinak egy részéért felel, és olyan játékok illusztrálásával tette le névjegyét az asztalra, mint a 7 Csoda, a City of Horror, a Cadwallon, a Cyclades vagy a SmallWorld. A Sky Traders dobozát kibontva gyönyörűen megmunkált tartozékok tárulnak szemünk elé, azonban kipakolásuk után – habár nem vagyok elégedetlenkedő típus – hamar arra az álláspontra jutottam, hogy csak elsőre tűnt soknak a cucc. Feleekkora dobozba is simán elférne minden alkatrésze, természetesen fele ennyi pénzért. De most komolyan, összevetve más FFG-s játékokkal, amiknél alig tudjuk visszapakolni a rengeteg tartozékot, elég elszomorító képet fest a dolog, hiszen semmi nem indokolja a nagydobozos kategóriát – az egyik játékosunk meg is jegyezte, hogy ez nem kickstarteres kisjáték véletlenül?

A kinézettel, ahogy azt fentebb említettem, semmi gond nincs, éppen ellenkezőleg: rendkívül egyéni rajzok néznek vissza a kártyákról és a kartonokról, stílusukat tekintve valahol félúton a reneszánsz karikatúrája és az európai képregények között. Bizonyára vannak, akik számára ez ronda, engem ellenben megnyert. Kár, hogy egy Catan telepesei súlyú játékot takarnak. Merthogy önkéntelenül is, de erre a – félreértés ne essék, tisztelet a mérhetetlen vén úttörő munkássága előtt – jócskán megkopott és idejét múlt társasra tudok asszociálni a Sky Tradersszel kapcsolatban. Nyilván nem a klónja, és természetesen több annál, minden porcikájában, de ha leásunk a mélybe, hogy megragadhassuk a Sky Traders lényegét, nem lesz akkora távolság a két játék között, mint azt elsőre gondolnánk.

Ez még nem baj, ettől ugyan nem lesz rossz a Sky Traders – biztos vagyok benne, hogy sokan képesek élvezni. A ruhája és ahogyan kínálja magát, az a megtévesztő – a Sky Traders nem említhető egy szinten az igazi nagydobozos ameritrash játékokkal. Dobókockák, színes hexákból összerakható játékterep, igényes műanyag bábuk, amik a kapitányok mellszobrát idézik, eseménykártyák, számos apró kartonhordó, ami az árukat jelöli, színes dobókockák, amikkel a piaci árfolyamot lehet befolyásolni – elsőre totálisan egy igazi ameritrash benyomását keltik. Talán lehetne azt mondani rá, hogy ameritrash light, az egészen közel áll a valósághoz, és senki nem sértődik be rajta.

A játék során minden résztvevő egy repülő hajó kapitányát irányíthatja, ezzel együtt az égi hajót magát, a legénységét, no meg üzleti tevékenységét. A sztori szerint feltalálták a flogisztont, ami képes a levegőben tartani a hajókat; nosza több sem kellett, a kereskedők lecsaptak rá, hogy teljesen logikus és el nem ítélhető módon a felhőkkel tarkított égen keresztül bonyolítsák a gazdasági mutatókat szintén az egekig repítő kereskedelmet. A Céh monopóliuma ez, ahogyan a történelemből már ismerős lehet, mellettük a birodalmi rend őrei repkednek még, na meg a kalózok, ki gondolta volna. Hatan szállhatunk versenybe a Céh vezetői székéért, aminek megszerzése a játék végcélja, és befolyás vásárlásával juttathatjuk el ülepünket az áhított ülőalkalmatosságig. Sajnos a kapitányok nevükön és kinézetükön kívül semmiben sem különböznek, így aztán teljesen mindegy, hogy melyik jópofa bábut indítjuk útnak a fellegek közé.

Az égi repkedés terepe a hexagon alakú kartonokból összerakott térkép, amit megadott szabályok szerint, felváltva pakolunk ki, így biztosítva, hogy az mindig újdonságként hasson. Itt találhatóak a városok, amikben a kereskedés folyik majd, közöttük közlekedve kell minél nagyobb profitra szert tennünk. Összesen hat darab árucikk létezik a játékban, egytől hatig beszámozva, növekvő értékben: az egyes ásványokat takar, míg a hatos ékszereket, az egyesből sok van, de olcsó, a hatosból nagyon kevés, és ehhez mérten drága is. Aki figyelt, az már kapizsgálhatja, miért a hat áru: mert a dobókockának hat oldala van (a sima d6-nak, mielőtt jönne a felhördülés), és mindegyikhez hozzá van rendelve az egyik termék. A piaci árakat oly módon tudjuk befolyásolni, hogy három dobókocka kidobott eredményét a neki megfelelő árucikkhez passzintjuk, azon belül is akaratunknak megfelelően a pozitív vagy a negatív irányba – tehát két hármas és egy hatos dobással az árfolyami skálán a hármas termék (ami jelen esetben textil) árát kettő egységgel tudom felverni, vagy éppen levinni, az ékszereket pedig eggyel. A skála az egyszerűség végett az adott termék sorszámának többszöröse: a hármasnál így a legalacsonyabb ár a 3 peták, a következő a 6, majd a 9, a 12, a 15 és végül a 18 (a skálán hat egység van). A kockáinkkal kereskedhetünk is, ha olyat dobtunk, amire nincs szükségünk, vagy éppen a szomszéd kockáira fájna a fogunk.

Ez a mechanizmus újszerű és ötletes – egyrészt létrehozza az interakciót a játékosok között, másrészt biztosítja a kontrollt egy olyan területen, amit játékokban nehéz lemodellezni. Sajnos izgalmas mivolta csak az első pár körben érvényesül: ahogy haladunk egyre feljebb a ranglétrán, úgy adatik meg a képesség a kockák tetszőleges értékének kiválasztására. Ez hamar bekövetkezik, mert a drágább termékkel induló játékos hamar nagyobb profitra tehet szert, bevásárolva magát a Céhbe. Megállítására persze van mód, kalózkodva levadászni (ami a távolság függvénye, a mozgás ugyanis behatárolt, nem lehet sokat mozogni), vagy összefogva tartósan lent tartani a luxuscikkek árát. Egyik sem következmény nélküli, a kalózok könnyen bukhatják egy őrjárat során a hajójukat, mivel a harcrendszer nem lépett túl a „ki dob nagyobbat” szintjén. Az árfolyammal való játszadozás pedig a szerencsén múlik, ki milyet dob (bár a beforgatás lehetőségét lehet agresszívan is használni, csak odáig meg el kell jutni), illetve „eszi” a kockákat – ha mást akadályozunk, mi közben egyhelyben toporgunk.

A kereskedés színhelyéül szolgáló városok szintén kaptak egy sorszámot, és igen, sorszámuk szerint termelnek eladásra kínált árut. Jóformán meg van kötve a kezünk, adott terméket kizárólag egy bizonyos helyen tudunk felvásárolni, amíg a készlet tart. Az indulóvárost pedig ugyancsak kockadobás dönti el – sajnos.

És ennyi. Ugyan vannak eseménykártyák, amiket minden körünk elején felhúzunk, ám néhány szerencsétlen esettől eltekintve sok vizet nem zavarnak. Pénztárcánk méretétől függően felvásároljuk az aktuális városunk által kínált terméket, elhajózunk vele a szomszédba, ott eladjuk; ha szerencsénk van, sikerült feltornászni az árát és nagyot kaszálunk, ha nem, keringünk tovább. Kalózkodni nem igazán éri meg, a kocka szeszélyétől függ, hiába tudjuk befolyásolni a dobást a legénységgel. Egy kapitány általában leválik a többitől, sok pénzből szabadon garázdálkodhat, megállítani nem sok esély kínálkozik. Úgy ideig-óráig el lehet szórakozni a Sky Traders-szel, de hamar egyhangúvá válik, a kezdeti izgalom ellaposodik, aztán már mindenki azt várja, hogy mikor lesz már vége - nem is rövid ráadásul, két-három órára könnyen el tud húzódni.

Ennyi időt pedig inkább játszok valami olyannal, ami nagyobb izgalmat kínál, esetleg mókásabb, interaktívabb, vagy gondolkodósabb. Számomra a Sky Tradersből hiányzik mindaz, ami ahhoz kell, hogy élvezetes, emlékezetes legyen egy játék. Háziszabályokkal talán lehet csiszolni rajta, de annyi több és jobb társas létezik, inkább játszom azokkal. A Sky Traders pont olyan, mint a kitalált flogiszton: képes felrepíteni, de belül nincs más, csak légüres tér.

A légy a ’80-as évek egyik legjobb horrorfilmje. És pontosan azért az, mert esszenciális, zsigeri, nyomasztó horror, ami nem áll meg ijesztgetéseknél, feszültségteremtésnél és gore-nál, hanem sokkal mélyebbre megy, átvitt és szó szerinti értelemben is. A test hanyatlásával, degenerálódásával, halálával kapcsolatos legősibb félelmeket lobbantja fel: a rettenet nem kívülről jön, hanem belülről, nem lehet elfutni előle, nem lehet nekiesni baltával vagy puskával, menthetetlenül saját rothadó húsod rabja vagy. David Cronenberg filmje a második adaptációja George Langelaan 1957-es, azonos című novellájának, amiben egy tudós feltalálja a teleportálást, de amikor magán próbálja ki a szerkezetet, az összevegyíti az ő DNS-ét egy véletlenül odakeveredő légyével. A rendező, aki már akkor is egy egész sor lenyűgöző filmet tudott a háta mögött, természetesen kikukázta a témának a novella (és az ’58-as filmváltozat) általi banális megközelítését, a légyfejűvé és légykarúvá vált férfit. Nála az átváltozás nem részleges, hanem teljes, és nem azonnal megy végbe, hanem kínos, kegyetlen lassúsággal. Ugyan 1986-ban messze ez volt Cronenberg legkommerszebb filmje (és a legsikeresebb – az Erőszakos múlt mellett máig az), ez nem jelenti azt, hogy kompromisszumokat kötött volna.

A kevés helyszínes, kevésszereplős, kamaradarab jellegű filmben ott van a szerelmi dráma (a tudós, Seth Brundle romantikus kapcsolata a munkáját megfigyelő riporterrel, Veronicával), a science fiction (a tudomány és a veszélyei) és a tragédia, mind a horror húsköntösébe öltöztetve. Cronenberget kezdettől fogva a test és az elme változásai, mutációi, a szexualitás és a technológia általi feljavításai, megrontásai érdekelték, és A légy az, amiben akasztják a hóhért, a tudóst, aki mindezekért felelős (Shivers, Porontyok).

Jeff Goldblum egész pályafutásának legjobb alakítását nyújtja Brundle szerepében, tökéletes könnyedséggel hozza a briliáns de kissé zavart, a világtól elzártan élő tudóst (akinek már a neve – Seth – is előrejelzi az átalakulást), majd a rémülten transzformálódó áldozatot, a kettő közt pedig az übermensch illúziójának arroganciáját. Mert az első reakció ez: a teleportálás erősebbé, egészségesebbé, jobbá tette Brundle-t, és ez a koncepció nem is lóg ki Cronenberg életművéből. Az ’50-es, vagy még visszább haladva, akár a ’30-as évek horrorjainak színpadiassága üti fel a fejét egy pillanatra abban a jelenetben, amiben Veronica figyelmezteti szerelmét és a kifáradhatatlan libidójával magához vonzott éjszakai pillangót a potenciális következményekre („Be afraid. Be very afraid.”). Brundle addig a pontig süket az érvekre, ő „megmártózott a plazmatóban”, szentül hiszi, hogy a létezés, az evolúció egy új fokára ért, ráadásul önerőből. Igazi varázslatra képes bűvész ő, sőt, művész, aki saját magából faragott tökéletes műalkotást.

Az említett klasszikus stílusú kiszólás után aztán egyre nyilvánvalóbbá válnak a problémák, a műalkotásból kaotikus sejtmassza lesz, és beüt a krach. Ha ez a sztori egy másik rendező kezébe kerül, „az állat felülkerekedik az emberen” téma borítékolhatóan egy szörnyfilmbe fulladt volna, a félúton léggyé alakuló főszereplő stáblistáig tartó hentelésével. Cronenberget azonban a folyamat érdekli, és az ember, akin ez végbemegy. Elsődleges célja nem az, hogy sokkoljon, és megbotránkoztasson, hanem, hogy felkutassa a hús és a technológia, az ember és az állat együttesének ismeretlen tartományait. Ahogy az igazi sci-fi nem az űrcsatákról szól, úgy az igazi horror sem a patakvérről – hanem rólunk, arról, akik vagyunk, és arról, akikké, amikké válhatunk. És ahhoz, hogy ez borzalmas legyen, nincs szükség semmilyen külső fenyegetésre. A szörnyeteg nem a sötét erdőben lopakodik, hanem a génjeinkben.

A légy ráadásul egy nagyon is egyetemes, hétköznapi állapot metaforája: a halálos betegségé, az öregedésé, vagyis a haldoklásé. Brundle kondíciójára nincs gyógymód, a teleportálás indította folyamat megállíthatatlan, visszafordíthatatlan, és mivel közben nem az identitását veszti el, hanem „csak” a testét, az ekkor még pusztán néha-néha gyomorforgató horrort (tükör előtti önszemle, illetve a fürdőszobaszekrény tartalma) szívszorító emberi tragédia kíséri végig. Persze, amikor eljön a végső átalakulás, akkor már az identitás nagy része is odavan, de Cronenberg zsenijét dicséri, hogy  ekkorra, a tudomány „végtermékének”, a szörnynek a megjelenésére már annyira eladta nekünk a főhős szenvedéstörténetét, hogy a humanizmus utolsó külső jegyeit a szemünk láttára gusztustalanul levetkőző rettenetben is az embert látjuk, akinek segítségre, megváltásra, megbocsátásra van szüksége. Ráadásul Veronica volt szeretője (John Getz) száll szembe vele, maga a megtestesült simulékony gennyláda, akiért még csak véletlenül sem fog szorítani senki.

És, Cronenberbről lévén szó, mi más lehetne az utolsó lépcsőfok, mi más adná meg a kegyelemdöfést, ha nem a technológia, ami itt már nem csak közvetett, hanem közvetlen felelőssé válik, elfoglalva a helyét a húsban, és elpusztítva a groteszk ember-állat hibridet („Fusion of Brundleyfly and teleport successful” – valószínűleg a leghátborzongatóbb szöveg, amit egy filmbeli monitoron valaha olvastunk). A légy fináléja tökéletes: rövid, de észbontóan intenzív, durva, felkavaró, vasgyomrot is megfekvő és nyomasztó, csúcsra járatott horror és tragédia, gyorsan fokozódó véres kegyetlenségekkel, lemart végtagokkal, szétrobbanó fejjel. És nincs levezetés, nincs lehetőség gőzkieresztésre, megnyugvásra, a borzalomnak hirtelen szakad vége, és pont ezért is marad még sokáig ott a fejekben.

A Budapest novemberben lezárta Kondor Vilmos Gordon Zsigmond-sorozatát, és nem is akárhogy. Az utána megjelent Magda, a bestiális Népszínház utcai mindenes nem továbbviszi a világból kissé kiábrándult, mégis idealista, nyughatatlan zsurnaliszta történetét (a tökéletes sorozatzáró jelenet után az egyébként is súlyos hiba volna), hanem visszafelé tekint, egészen a ’20-as évekig, kezdve attól a ponttól, amikor Gordon még fiatal újságíróként dolgozott Amerikában, egy philadelphiai lapnak.

A kötet hat novellát tartalmaz (legtöbbjük már megjelent korábban különböző folyóiratokban), illetve az utolsó, nagyobb terjedelmű írás már inkább a kisregény kategóriába esik – a sztorik jó másfél évtizedet ölelnek fel, kiragadva a főszereplő életéből egy-egy különös esetet. És bár fejlődéstörténetről túlzás lenne beszélni, azért a könyv kivégzése után kétségkívül jobban belelátunk, abba, hogyan és honnan is jött Gordon Zsigmond.

Ami a sorozat ismerőinek mindenképpen meglepetést fok okozni, az a novellák hangvétele. Kondor kicsit elengedi magát, és az alapvetően igen sötét, fenyegető hangvételű noir-Budapestje itt tréfásan furcsa nevekben, az abszurd határán egyensúlyozó szituációkban (nem is beszélve a fejét fel-felütő morbiditásról, mint a dodzsemekkel elkövetett halálos gázolás), helyzetkomikumokban, poénos dialógusok egész sorában oldódik. Nem mintha a sorozat eddig teljesen nélkülözte volna a humort, de ez a kacsintgatás a vígjáték felé (különösen a Nyavalya tudja esetében, aminek már a címe is egy jópofa verbális játék) mindenképp kellemesen frissítő.

A komikus felhangok mellett azonban tökéletesen azt kapjuk, amit öt regény után elvárunk a szerzőtől. Kondor pontosan, részletesen, szenvedélyesen festi meg a korabeli Budapest portréját, a rosszhírű lebujoktól a felső tízezer pompájáig, ahogy Gordon hol kitartóan nyomoz, kutat, kérdez, hol pedig csak szinte teljesen passzív szemlélője az eseményeknek (bár a novelláknak kevésbé tesz jót, amikor hosszan elidőz egy leíráson, de ezt leszámítva nincs  gondja a rövidebb terjedelem feszessé tételével). Az élettöredékeknek is nevezhető sztorikból lassan összeáll előttünk az anno a Budapest noirban megismert karakter, az ő helye és szerepe a világban, az oldalak fogyásával fokozatosan melléverődő mellékalakokkal, vagyis tatával, Krisztinával, Gellért Vladimirrel és Pazárral (még apja is felbukkan, akire korábban csak utalások voltak), plusz a kötelező történelmi alakok (újságírók, bárók, politikusok, sportolók) beemelésével.

És persze a füstös mulatók, pancsolt cefrét kínáló becsületsüllyesztők, kattogó írógépek hangjával teli szerkesztőségek, csilingelő villamosokkal kettévágott utcák hátterében ott ólálkodik a korszak lassan, de baljósan és biztosan hízó politikai vihara. Ez különösen az utolsó, kisregény hosszúságú mű, a Pernahajder volt-e Shock Jenő?-ben érhető tetten, ami egész mesterien egyesíti Kondor stílusának legjobb elemeit, és úgy általában véve a Gordon-sorozat egyik legjobb darabjává válik.

• Hivatalos: John Williams írja a STAR WARS EPVII zenéjét.
• Glenn Close lesz a Nova Corps, a galaktikus rendfenntartó erő vezetője, Nora Prima a GUARDIANS OF THE GALAXYben. Ez a film egyre vagányabb.
• Az NBC új minisorozatot tervez forgatni a ROSEMARY GYERMEKÉből és a RÉMKOPPANTÓKból. Hogy ennek mi értelme, azt nem közölték.
• Hollywood brandimádata újabb magasságokba (mélységekbe) jutott: CREED címen Rocky spin-off készül Apollo Creed unokájával (Micahel B. Jordan) a fő- és címszerepben. Stallone csak producerkedik majd.

• A TŰZGYŰRŰ 2 messze van attól, hogy zöld utat kapjon (ha ugyan valaha fog), de Del Toro már most arról nyilatkozik, hogy milyen lelkesen dolgozik rajta: a folytatásban a tervei szerint lesz egy jaeger-kaiju hibrid.
• A 2000 AD nem a levegőbe beszélt a Comic-Conon. Itt a hivatalos "folytassuk a DREDDet" petíció. Tessék szépen aláírni, ránk férne már egy JÓ képregényfilm.
• A SyFy tévésorozatot csinál a 12 MAJOMból. A másfél órás pilotot a Terra Nova írói jegyzik...
• KÉP - Peter Weller in da house. A SONS OF ANARCHY még inkább badass lett, már ha ez egyáltalán lehetséges. /// Egy jóvágású mellékszereplő a THE WALKING DEAD negyedik évadából. /// Logo és koncepciós rajzok az új STAR WARS animációs sorozathoz, a REBELShez, ami a III. és IV. epizód közt fog játszódni. /// Térkép Brad Bird és Damon Lindelof rejtélyes sci-fijéhez, a TOMORROWLANDhez.
• POSZTER - Az X jelöli a múltat: két új teaser poszter az X-MEN: DAYS OF FUTURE PASThoz. /// Még egy EDGE OF TOMORROW poszter, ezúttal Tom Cruise-zal. /// Izraeli thriller/komédia mocskosul jó plakátja. BIG BAD WOLVES. /// Az ELYSIUM kapott egy standard "főszereplő feje nagyban, rajta feliratok" posztert. Itt a Mondo verziója.
• TRAILER – GRAVITY minden mennyiségben: 1, 2, 3 /// Keanu Reeves szamuráj-western-fantasy-zagyvaság-izéje. Úgy néz ki, mintha 200 milliót költöttek volna egy új Man with the Iron Fistsre. És kb. olyan "jónak" is néz ki. Trailer a 47 RONINhoz. (Hogy mi köze a cím által megidézett klasszikus sztorihoz, azt nem sikerült dekódolni.)
• MŰVÉSZET! -TERMINATOR a Mondótól. /// Még egy kis Mondo, mert ezekből sosem elég: PREDATOR és ALIENS.
• BÓNUSZ - Nehéz WOLVERINE-nek lenni. Erős hangszálak kellenek hozzá. 

The Crow - Curare #2

Történet: James O'Barr
Rajz: Antoine Dodé
IDW Publishing

James O'Barr jó hosszú kihagyás után tavaly az IDW égisze alatt tért vissza kultikus képregényhőséhez, a nem túl jól sikerült Skinning The Wolveszal. Az akkor ejtett csorbát azonban most egészen sikeresen köszörüli kifelé második minijével, a Curarével, egy sötét hangulatú, felkavaró, fájdalmasan szép, mesterien írt és rajzolt természetfeletti noirral. A kiégett, öregedő Salk nyomozónak már az élete és a családja is ráment a melóra, mivel a megszállottja lett egy megoldatlanul maradt ügynek, amiben egy kilenc éves kislányt megerőszakoltak és halálra vertek. Mindent feláldozott a nyomozás érdekében, olykor még a törvényesség határait is hajlandó volt átlépni, de így sem jutott eredményre. Már maga is kezdi azt hinni, hogy elvesztette a józan eszét, ugyanis megjelenik neki a kislány szelleme egy Holló társaságában, hogy felajánlja a segítségét. A második füzet nem sokat mozdította előre a történetet az elsőhöz képest, most is csak újabb jeleneteket kapunk Salk egyre veszélyesebbé váló megszállottságából, illetve a gyilkosságról, és a sztori ugyanott ér véget, ahol az előző rész. Valamivel többet tudunk meg magáról a gyilkosságról és a kislányról, de a tetteshez és az ügy megoldásához még nem kerülünk közelebb, pedig már csak egy rész van hátra. De ez egyáltalán nem számít, mert a Curare a jelek szerint egyébként sem akar hagyományos krimi, vagy egy kiszámítható természetfeletti bosszútörténet lenni, ezért O'Barr nem az időt húzza, hanem sokkal inkább a gyötrődő főszereplő lélektanát kívánja minél érzékletesebben ábrázolni, és lássuk be, ehhez nagyon ért. Antoine Dodé rajzoló személyében pedig a lehető legjobb közvetítőre akad, mert karakteres, szálkás, néhol kissé gyermeki rajzai, bár elsőre furának tűnhetnek egy ilyen komor történet megfestéséhez, de minél tovább haladunk az olvasásban, annál inkább látjuk, érezzük, hogy mégis milyen megdöbbentően tökéletesen működnek, és úgy tudják a sztori nyomasztó atmoszféráját belénk táplálni, ahogy arra egy realistább stílus egyszerűen képtelen lenne. A gyilkossághoz kapcsolódó, szöveg nélküli jelenetek, a hangsúlyosan ábrázolt brutalitás (amikor Salk péppé ver egy gyanúsítottat), a hangulatfestő színek, és a feszültséget képregényben is kiválóan megteremtő, filmszerű panelezés rendkívül hatásos élményt nyújt, és igazi tehetségről árulkodik. Persze, ez a Varjú már nem az a Varjú. A sötét '80-as évek már rég elmúltak, a szerző fájdalma is sokat tompult azóta, ezeket a sztorikat pedig a gyász és a düh helyett sokkal inkább már a pénz inspirálta. De bármennyire is visszás, hogy végül Barr is beállt a franchise gépezet futószalagja mellé, nagyon haragudni nem tudunk rá, ha legkevesebb ilyen sztorikban exploitálja ki saját kreálmányát. Márpedig a Curare eddig igazi gyöngyszem, és kétlem, hogy innen már tudna rontani rajta. (The Chavez)

Hawkeye Annual #1

Történet: Matt Fraction
Rajz: Javier Pulido
Marvel Comics

Kicsoda Kate Bishop? Nem érzem úgy, hogy nagyon hiányosak lennének az ismereteim a Marvel-univerzumról, de mivel szinte csak Hawkeye kapcsán szerezhettem volna róla tudomást, aki számomra talán a leglaposabb és -lámerebb karaktere a Bosszúállóknak, nem csoda, hogy elkerülte a figyelmemet. Hawkeye legnagyobb szerencséjére azonban még a legergyább szuperhős is új dimenziókat kaphat, ha egy értő kézzel hozzányúló író lát benne fantáziát (hadd ne emlegessem megint az elég obskúrus és cheesy Moonknightot, akihez egy Brian Michael Bendis – Alex Maleev páros kellett, hogy az egyik kedvenc hősömmé lépjen elő), esetünkben pedig ez Matt Fraction volt, akinek a zseniális Casanovát is köszönhetjük. Tehát, kicsoda Kate Bishop? Egy elkényeztetett milliárdoscsemete, aki egy ideig Clint Bartont helyettesítette, most pedig együtt szerepelnek Fraction és Aja sorozatában. A Hawkeye Annual első számában azonban Kate hátrahagyja a másodhegedűs szerepét, és Los Angelesbe utazik, mintegy egyszemélyes West Coast Avengerként. Korábban azonban (a széria negyedik füzetében) tengelyt akasztott Madame Masque-kal, aki nem nagyon felejti el az őt ért sérelmeket, így csapdát állít a lánynak, hogy a hasonlóképp elkényeztetett örökösnő képében meginvitálja a villájába, és jó sokáig marasztalja a külön bejáratú kínzókamrájában. A lány nagyon hamar átlát a szitán (ezt egyszerűen, de nagyszerűen kivitelezett, önmagával folytatott dialógusokban folyamatosan kommentálja is), és bár csak egy telefonhívásába kerülne segítséget hívni, elhatározza, hogy bebizonyítja magának, képes a saját lábán is megállni, Bart, a minden számláját kifizető apja vagy éppen a Bosszúállók nélkül. Ezúttal is Javier Pulido ugrik be vendégrajzolónak, mint a legutóbbi Madame Masque-os kaland esetében, ami nagyon meglátszik a paneleken: letisztult, a francia bande dessinée-hez közel álló eurostílus, mely néhol csak árnyalakokkal operál, jóval nagyobb teret adva a szövegnek, mint általában. Tehát, kicsoda Kate Bishop? Ha egy cseppet is kíváncsi vagy rá, akkor érdemes elolvasnod ezt a füzetet, olyan a mainstream comic fullasztó közegében, mint egy korty friss hegyi levegő.
(Nagy Krisztián)

Justice League Dark #12

Történet: Jeff Lemire
Rajz: Mikel Janin
DC Comics

Úgy illik, hogy azzal kezdjem, Jeff Lemire Justice League Darkja normál esetben egy igen pofás sorozat. Nem vagyok valami nagy rajongója a DC Új 52-jének, és ahhoz képest, hogy annak idején a reboot összes címét elolvastam, mostanra kevesebb, mint tízet követek. A JLD egyike ezeknek: roppant ügyesen lavíroz a hagyományos szuperhősös és a sötétebb, nyersebb mágikus fantasy/horror határmezsgyéjén, egy igen érdekes csapatfelállással (többek közt: Constantine, Frankenstein, Deadman). De. DE. Ez a mostani szám része a DC új, agyonreklámozott, agyonhype-olt crossoverének, a Trinity Warnak, ami a három Justice League címben fut felváltva. És hátizé, hogy is mondjam csak, elég pocsék. Nem számolva az amúgyis teljesen felesleges és irritáló prológust (Trinity of Sin: Pandora) ez már a hatrészes event harmadik etapja, és még semmi nem derült ki a trehányan a görög mitológiába ágyazott felütés óta, csak az, hogy hőseinknek valami rejtélyes, extraszuperhiperhatalmasnagy fenyegetéssel kell szembenézniük, ami az egész világ sorsát veszélyezteti (mert kicsire nem adunk), és amiről tudálékos majdnem-omnipotens mellékkarakterek hadoválnak néha homályos félinformációkat. Közben a Justice League csapatok egymással vívnak értelmetlen szó- és ökölcsatát, és az utóbbi, már amúgyis rég baromi fárasztó toposznál csak az előbbi töketlenkedés rosszabb. A JLD 22 nagyjából kétharmadát az teszi ki, hogy egy rakás karakter áll, és vitatkozik, hogy mit csináljanak azzal kapcsolatban, amiről semmit nem tudnak. A szájkarate repetitív és rohadt unalmas, és az igen tekintélyes (értsd: feleslegesen felfújt) szereplőgárda tagjai közül egyedül Zöld Íjásznak jut egy viszonylag hiteles és érdekes karakterpillanat. A többiek akár a seggüket is vakarhatnák. A rajzok önmagukban nem rosszak, viszont az egyes panelek közti folyamatosság többször is csúnyán sérül. Szerencsére a sorozatot már csak további egy részig rabolja tőlünk a DC legújabb financiális pöcsverése.
(Rusznyák Csaba)

Red Sonja Vol.2 #1

Történet: Gail Simone
Rajz: Walter Geovani
Dynamite Entertainment

A Dynamite első Vörös Sonja sorozatát anno az 50. szám után vágtam sutba, pont akkor, amikor egyébként is pihenőre vonult a széria, és miután egy Brian Reed nevű fazon egy teljesen indokolatlan retconnal végérvényesen elcseszte ezt az addig sem túl hűdeháde, de legalább a maga egyszerű módján mégis tök szórakoztató kaland és varázslat fantasyt. Az akkor indult (és állítólag egy fokkal jobb) Queen Sonja ongoingba már bele se kezdtem, és később sem éreztem túl nagy késztetést a láncbikinis női Conan kalandjainak folytatásra, annak ellenére se, hogy egyébként bírom ezt a dögös vöröst. A Dinamitosok gondoltak egyet, és azt találták ki, hogy idén nyáron egy új sorozatban, új alkotógárdával rebootolják a karaktert, de érdekes módon mindezt az első szériával párhuzamosan tették, vagyis az is megy szépen tovább. Ettől aztán csak még érdekesebb lett a felállás, mert így két azonos című sorozat fut, mivel a reboot szintén a Red Sonja címet kapta (mindössze a She-devil with a sword feliratot nélkülözi). De annyi baj legyen! Az új sorozatot Gail Simone írónő kapta meg, aki eddig is főleg női szuperhősök címeit vitte a DC-nél, és ráadásul az életben is vörös, bár itt ez aligha számít valamit. Szerettem volna azt írni, hogy jó ötlet volt az újrakezdés, és hogy akkorát szólt a nyitány, hogy újra kedvem támadt Red Sonját olvasni, de sajnos ez eddig csak egy teljesen átlagos felütés, amiből egyáltalán nem derül ki, hogy miben is lesz mos más ez a sorozat és ez a Sonja, mint a korábbiak. Nincs alapozás, felvezetés, egyből egy sztori közepén kezdünk, majd pár oldal múlva ugrunk is előre az időben. A hirkán heroina egy corinthiai király segítségére siet, aki egykoron felszabadította őt a rabságából, és akinek a királyságát vad zamorai hordák fenyegetik. Mivel a pestis elvitte a király hadseregét, ezért csak parasztok és egyszerű emberek állnak rendelkezésre, Sonja pedig megpróbál valami seregfélét faragni belőlük, mire megérkezik a támadás. Nem azt mondom, hogy teljesen érdektelen vagy unalmas eddig a történet, sőt, aki korábban kacérkodott a címmel, az most nyugodtan megpróbálkozhat vele, mert van annyira érdekes, hogy én se gondolkodjak a követésén, de egyelőre még olyan az egész, mintha a retcon előtti időszakba tértünk volna vissza. Semmi olyan változást, újítást nem tapasztaltam, ami indokolttá tenné az újrakezdést, hacsak nem az volt a cél, hogy Reed baromságát próbálják ilymódon visszacsinálni, és visszatérni az eredeti Roy Thomas/Barry Windsor-Smith alapokhoz. Én mondjuk azt se bánnám. Walter Geovani nem most rajzolja először Sonját, képei nem rosszak, a célnak tökéletesen megfelelnek, de egyébként a Dynamite sorozatok unalmas átlagát hozzák. (Vörös Chavez)

The Unwritten #51

Történet: Mike Carey, Bill Willingham
Rajz: Peter Gross, Mark Buckingham
Vertigo Comics

Kevesen vitatnák, hogy az Unwritten az utóbbi évek egyik legjobb sorozata (aki vitatná, azt hozzátok elém), úgyhogy nem kis szó, ha azt mondom, hogy az 50. szám nem a jubileum okán volt igazán érdekes. Hanem azért, mert azzal vette kezdetét a crossover a Vertigo egy másik szériájával, ami annak idején maga is a legjobbak közé tartozott (de ettől a címtől már elesett): a Fablesszel. Az érzéseim vegyesek, már ami magát a crossover tényét illeti. Egyrészt a Marvel és a DC már rákondicionált arra, hogy ferde szemmel nézzek az efféle, több címet összeboronáló pénztárcapiócákra (ld. Trinity War), és ezt az ösztönt még az sem tudja negligálni, hogy a Vertigóról van szó, ami azért nem ugyanaz a kategória (de ami az elmúlt pár évben nagyon szorgosan dolgozott rajta, hogy teljesen leépítse magát). Másrészt viszont, ha beleszakadnék, se tudnék két olyan másik sorozatot mondani, amik a puszta létezésükkel ennyire könyörögnek érte, hogy valamilyen formában összekössék őket. Mindkettő metafikciós elánnal mossa össze a valóságot a mesék világával, és magáról a történetekről mond történetet. A crossover ötlete Carey, az Unwritten szerzőjének fejéből pattant ki, és az írói kredit is az övé, a Fables atyja, Bill Willingham, csak egy-két jelenetet és dialógust szkriptelt hozzá. A sztori szerint Tom Taylor a történetek és Leviatán „forrását” keresi, de Frau Totenkinder és társai, akik egy nagy mágust igyekeznek megidézni az újra elszabadult, és az összes ismert világot az igája alá hajtott Mister Dark ellen, a szertartásukkal akarva-akaratlanul is eltérítik őt. Tomból, a vonakodó, aligha rátermett hősből aztán Tommy Taylort csinálnak, hogy két barátjával együtt megmentse a Fables világát a halálos veszedelemtől – vagyis olyan ez, mintha Harry Potterék klasszikus mesehősök birodalmába keverednének. Csak jobb, mert Carey írja, nagyszerűen: a két sorozat egymásba csúsztatása kalandos, fantáziadús, egy picit horrorisztikus, egy picit komikus, ráadásul jubileumi történethez mérten más, mint az átlag Unwritten. Carey először írja Tommyt és társait a tényleges cselekmény, és nem csak egy fiktív könyv részeként, a hangsúly pedig nem is annyira rajtuk, mint a Fables világán és karakterein van. Vagyis ott tartunk, hogy ez messze a legjobb Fables-sztori, amit az utóbbi években olvashattunk.
(Rusznyák Csaba)

Szép dolog, ha az ember próbálkozik, ha jó szándékkal és lelkesedéssel teszi, akkor meg főleg. És a Farkas stábjáról sok mindent el lehet mondani, de hogy ne próbálkoztak volna, és ne így, azt nem. Tanultak a katasztrofális X-Men Kezdetek: Farkas hibáiból, és egy sokkal személyesebb, drámaibb történetet kerekítettek a leghíresebb szuperhős mutánsnak, mellőzték a megalomániát, a frusztráló nagyságú és kidolgozatlanságú mellékszereplőgárdát, nagyobb hangsúlyt fektettek a bestialitására, a brutalitásra (néha már-már az R-es besorolást karcolja a film), és az egészhez Chris Claremont és Frank Miller klasszikus képregényét, a Japánban játszódó Adósság és becsületet vették alapul. És még ninják is vannak benne. Ebből egy tökéletes világban egy átkozottul jó film született volna. Namost, nem tudom, mennyire tűnt fel, de kurvára nem tökéletes világban élünk, ahogy azt a Farkas is túl jól demonstrálja. És ebben a tökéletlen világban a silány végterméket látva az összes jó szándék és lelkesedés csak annyit ér, amilyen tisztára ki tudják vele törölni a seggüket az alkotók.

Az X-Men 3. után Logan hegyi remeteként tengeti az életét, Jean Grey emlékétől, cél és értelem nélkül maradt életétől, halálvágytól kísértve. Amíg egy nap meg nem jelenik Yukio, egy fiatal, és igen harcias lány, aki Logan egy régi barátja, a haldokló Yashida kérésére viszi el Japánba. Yashida halandóságot ajánl a szenvedő főszereplőnek, nem annyira emberbaráti önzetlenségből, mint saját élete megőrzéséből: magáénak akarja a mutáns öngyógyító képességét. Amíg Logan vacillál, Yashida meghal, a yakuza pedig a temetésén megpróbálja elrabolni az unokáját, Marikót. Hősünk megmenti, viszont cserébe nyakig merül egy kardokkal, nyilakkal, mutánsokkal vívott ronda családi konfliktusba – ráadásul a rejtélyes Viperának hála az öngyógyító képessége sem úgy működik, ahogy kéne.

Hogy a cselekmény nem csak abból áll, hogy a szereplők rohannak egyik akciótól a másikig, és hogy az akció az idei nyári trendtől eltérően nem összeomló épületekről, a „minél nagyobb, annál jobb” elv 200 millió dolláros érvényesítéséről, hanem nyers, durva közelharcokról szól, dicséretes. Akárcsak az, hogy a főhős az ellen kaszabolása közben egy belső utat is bejár, amely során lelki szenvedése alábbhagy, és lassan értelmet, megváltást talál az életében. Sajnos az ígéretes kezdet után (ami nagyjából az első, a hajmeresztő gyorsvonatos összecsapással záruló akciójelenetig tart – élvezd ki, mert a többi fele olyan jó sem lesz) a hangulatokból, emléktöredékekből, karakterdrámából épített dramaturgiai tákolmány stabilitását veszti, remegni, inogni kezd, hogy az utolsó fél órában kegyelemdöfésként kirobbantsák alóla a talajt egy nukleáris töltettel.

A szerelmi szál, ami az eredetiben gyengédségével volt hivatott ellenpontozni a főhős bestiális természetét, itt a közös ellenség elől menekülő férfi és nő stresszoldó tucatkettyintésévé alacsonyodik, az őszinte érzelmi invesztáció legalább minimálisan meggyőző jele nélkül. Logan pedig csak sodródik az árral, megy, ahova mondják, teszi a kötelességét, mint hős, de az efféle motiváció egy kicsit soványka egy olyan filmhez, ami a karakter mélyére akar hatolni (pedig Jackman most is megteszi, amit tud, vele nincs gond). Az öngyógyító képesség megbuherálása nem több egy óra elteltével megkerült, javarészt kihasználatlan érdekességnél, a halhatatlanság iránti szomj és a halhatatlansággal járó teher szembeállítását letudják uszkve három mondatban. És James Mangold túlságosan egyszerű, közepes iparos ahhoz, hogy a játékidővel egyre inkább elsatnyuló forgatókönyvet rendezőként bármilyen emlékezetes stilisztikai fogással fel tudná dobni.

Aztán eljutunk a fináléhoz, és a robotszamuráj, az „ó, hát ezt meg ki gondolta volna” fordulat és a mutáns képesség eltört csontokon keresztül való elszívása (ez itt a WTF helye) a Cartoon Network szombat délelőtti rajzfilmmatinéjának szintjére száműzi a Farkast – mintha a realizmusban gyökerező első fél órát és a röhejesen elszálló finist két különböző filmhez írták volna. És akkor abba még bele sem kötöttem, hogy a memóriáját elveszített Logan hogy a búsba emlékszik a második világháború eseményeire – mivel gyerekkorom óta X-Men geeknek minősülök, valahogy kétlem, hogy a legutóbbi óta bemutattak volna egy másik, erre magyarázatot adó Rozsomák (!) filmet, ami elkerülte a figyelmemet.

A Farkas legjobb része a stáblista utáni (pontosabban: alatti) bónuszjelenet, ami már az X-Men: A jövendő múlt napjait vezeti fel. Egyébként a legtöbb, amivel mentegetni lehet a filmet, az az, hogy kevésbé rossz, mint az elődje, de ezzel már tényleg csak segget törölni lehet. 

Ha kis hazánk kulturális exporttermékeiről esik szó, a legritkábban merülnek fel a videojátékok. Egyfelől eleve a szórakoztatóipar egy olyan szeglete ez, ami bár szépen felzárkózott a film- és zeneipar mögé, mégis változatlanul egy szűkebb rétegnek szól, másrészt a gémerek elhanyagolható százaléka tartja számon, melyik országban székel a kedvencét összehegesztő stúdió. Pedig a magyar játékfejlesztésnek sosem kellett szégyenkeznie, az itthoni alkotók már a '80-as évektől fogva képesek voltak olyan címekkel bővíteni a nemzetközi palettát, amelyek messze nem csupán underground szinten, vagy a kritikusok méltatása nyomán vonultak be a játéktörténelembe: Impossible Mission 2, Imperium Galactica, Sine mora, csak hogy pár régi és új címet említsünk.

A léptékekhez képest tehát nagyon is tisztességes színterünk van. Ráadásul a bolti forgalomban kapható, dobozos játékokon átlépő, elektronikus terjesztési módok nem csak az indie-színtérnek kedveznek sosem látott mértékben, de rengeteg, a földrajzi főáramtól távol eső kreatív műhelynek adnak széleskörű bemutatkozási lehetőséget. Bár a Neocore Gamest eddigi teljesítménye alapján sem volt okunk félteni, az mégis nagy örömre és némi kölcsönvett büszkeségre ad okot, hogy legújabb játékuk májusban a Steam eladási toplistájának legélén startolt, azóta pedig tekintélyes 72 pöttyön áll a Metacriticen. Hogy miért megérdemelten, azt egy, a készítőkkel készített interjúval egyetemben alább olvashatjátok.

A Neocore név remélhetőleg kevesek számára cseng ismeretlenül, hiszen a csapat az rpg-t és a stratégiát ötvöző King Arthur-sorozattal messze nem csupán hazai pályán alkotott emlékezeteset, de kint is szépen tarolt. Nagyon úgy néz ki, hogy ezt a sikert a csapat a Diablo nyomán haladó akció-rpg-vel, az egyébként trilógiának tervezett The Incredible Adventures Of Van Helsinggel is képes lesz megismételni, tán még túlszárnyalni is. A játék számomra két okból is nagyon kedves, éspedig a műfaja és izé, a műfaja miatt. Az egyik a viktoriánus gótikába oltott humoros steampunk-horror (a jelzők tetszőleges sorrendben variálhatók, a leírás bárhogy működik), a másik a hack and slash, action-rpg, vagy ki minek nevezi ezt a játékfajtát. Haladjunk sorban!

Történet és szetting tekintetében egyszerűen nem lehet átsiklani a végtermék jó értelemben vett kelet-európaisága felett, ami mind a kivitelezésben, mind az in-game contentben megnyilvánul. Távoli hasonlatként adja magát a CD Projekt és a Witcher-sorozat, ami AAA-s jellege és kétségtelen nemzetközi színvonala ellenére is sikeresen megőrzött egyfajta, a nagy kiadók kalkulált profizmusától távol álló, már-már garázsprojektesnek nevezhető rokonszenvességet. Kérem, senki ne akadjon fenn a garázsprojekt kifejezésen, nem minőségről van szó, szimplán arra gondolok, hogy sem a Witcherben, sem a Van Helsingben nem szabvány angolszász elemekre épülő, közismertsége révén tehát könnyen marketingelhető fantasyt kapunk, hanem üdítő helyi ízeket. Persze a Van Helsing környezete semennyire nem táplálkozik magyar forrásokból, nem is hiszem, hogy ilyesmi bármikor cél lett volna, de legalább egy újabb Középfölde-reprint helyett a szomszédoktól mer kölcsönkérni. No meg attól a 19. században gyökerező nyugati felfogástól, ami a térséget egyetlen óriási, misztikus, pár száz évvel ezelőtt megrekedt, vadromantikus katyvasszá mossa össze, és ami minden elterjedtsége ellenére alig bírt, ha nem is eredeti, de az adott sablonokat élvezhetően kezelő megfejtéseket produkálni.

Meghökkentő módon Van Helsinget alakítjuk, aki nem a Drakulából ismert vámpírvadász, hanem annak a családi bizniszt elaggott felmenőjétől átvevő fia. Karakteralkotásra eleinte sok lehetőségünk tehát nem lesz, már ha attól eltekintünk, hogy a keresztnevünket magunk adhatjuk meg, így a retardált humort hozzám hasonlóan nagyra értékelők kapásból elnevezhetik magukat Elegemnek, Tökömkinek, vagy bármi egyébnek, ami passzol a létige egyes szám harmadik személyéhez. Cserébe rögtön az intróban alkalmunk nyílik az alternatív 19. századi Európa megismerésére, merthogy egy Indiana Jonest idéző, kalózokkal és krákenekkel megspékelt térképes szekvencia során jutunk el kalandjaink helyszínére, a fiktív Borgoviába, ahol valami nem smakkol. Ugyanis a fater hiába rakott itt már egy ízben rendet anno, fájrontot parancsolva a helyi vámpír-arisztokráciának, mégis mindenféle mesebeli alakzatok, köztük különös, életnagyságú játékkatonák terrorizálják a jámbor parasztokat. Itt leszünk hivatottak rémhistóriákból szalasztott teremtmények garmadáján átpofozkodva felfedni a helyi vámpírokat, vérfarkasokat és őrült tudósokat érintő összeesküvést, míg aztán … na ja, a többi a játékra és annak folytatásaira tartozik. Semmi különös nincs tehát abban, hogy rögtön érkezésünk után erdei haramiák rontanak ránk, innentől pedig kísértetjárta lápokon, komor fenyveseken, vagy éppen pislákoló gázlámpák szürke fényében fürdő ódon utcákon kell vérünk (vagyis többnyire inkább más vérének) verejtékével előreküzdenünk magunkat. Micsoda szerencse, hogy a Van Helsing család, amolyan a sötét erőkkel bratyizós viszonyt ápoló vérvonalként, különbejáratú háziszellemmel rendelkezik, név szerint Katarinával, aki a maga cinikus módján állandó segítőnk lesz hányattatásaink során.

A borongós, viktoriánus atmoszférát szerencsére annyira nem kell komolyan venni. Az alkotók sem tették, lépten-nyomon a legelképesztőbb poénokba futhatunk bele, amik az enyhe utalástól a nyílt idézeten át a szemérmetlen, de nem zokon vehető lopásig terjednek. Utóbbinak jó példája egy bizonyos fehér színű, piros szemű boss, akit a nem igazán könnyed legyőzése után csak azért újraindítottam, hogy a barátnőm is kacarászhasson rajta. Olykor az NPC-k és a standard ellenfelek is kifejezetten idióták, a legemlékezetesebbek ezek közül talán a Terry Pratchettől lízingelt Igorok, akik a maguk cammogós töketlenségében olyan aranyosak, hogy nagyon bántani sincs kedvünk őket - hozzáteszem, nem is feltétlenül muszáj, hiszen külön plecsni jár érte, ha nullás Igor-bodycounttal zárjuk a játékot.

Ha a játékmenetet nézzük, az óhatatlan összehasonlítás persze a Diablónál startol, és ha annak a legutóbbi, sokat vitatott, mégis sikeres részét nézzük, a Van Helsing bizony nem sokban marad el mögötte. Ne menjünk bele, de a D3 messze nem volt annyira tré, mint amennyire a korábbi részek rajongói szeretnék beállítani, még ha különösebben jó sem, innentől viszont a Van Helsing is tud majdnem ugyanannyit. A második versenytárs persze a Torchlight 2, amit ha önfeledtségben és szórakoztatóságban nem annyira, de hangulatban és ötletességben lazán lepipál. És akkor vegyük észre, milyen nevekkel versenyeztetem írásom tárgyát, messze nem egyéb híján. Azt hiszem, maradhatunk annyiban, hogy a közelmúlt hack and slashei közül a Van Helsing az erős felső középben végez, és kevés szégyenkezni valója akad a nagy riválisokkal szemben. Sőt, alulról komolyan megszorongatja őket. Mikor tehát fentebb azt írtam, hogy a Van Helsing ilyen értelemben vett műfaja számomra kedves, messze nem arra akartam kilyukadni, hogy hurrá, van egy friss másolatunk, hanem hogy a sok másolat között van egy, a lehetőséghez képest eredetink, látványosunk, és ami a lényeg, igazán szórakoztatónk. Márpedig ilyet a zsáner minden, évek óta kitartó próbálkozása ellenére is csak ritkán produkál.

Persze nem árt, ha felkészülünk a viszonylagos monotonitásra. Elődeihez híven a játékmenet sok másból nem fog állni, mint hogy ellenfelek végeláthatatlan hordáit (és ezt ebben az esetben vegyük komolyan – kurva sokan vannak a rohadékjaik, a rokon játékok mobjai zártkörű klubnak tűnnek az itteni áradattal szemben) gyaluljuk le az egér bal gombjával, bár a képességek közötti fifikás ugrálgatás nem kevés változatosságot hozhat, olykor meg egyenesen elkerülhetetlen. Szerencsénkre, bár a képzettség-fa meglehetősen összetett (nehezebb fokozatokon simán el lehet cseszni a karaktert néhány kezdetben rosszul megválasztott pont elköltésével), elég nagyjából eldönteni már a legelején, közel- avagy távolsági harcra szeretnénk-e szakosodni, a speckó képességek közül pedig maximum egyet-egyet (támadót és védekezőt) tudunk betárazni egyszerre, így a bőség zavara annyira nem fog kísérteni. Ami nem is baj, jóval áttekinthetőbb így mind a fejlesztés, mind az irányítás, pláne, hogy a forrógombokhoz társított pávöröket csata közben is elég kényelmesen tudjuk váltogatni. Nem túl eredeti, de attól még hasznos megoldás a Rage nevű tulajdonság bevezetése: ellenfeleinket felszecskázva a sáv egyre feljebb kúszik, hogy aztán betelítődésekor igazán pipává válva átmenetileg komoly agressziót zúdíthassunk az utunkba kerülőkre.

Aztán ott van a Van Helsing egyik legjópofább húzása, a szarkasztikus beszólásaival önbizalmunkat folyamatosan megcincáló állandó segítőnk, a Katarina nevű szellem. Azon kívül, hogy szüntelen szövegelésével (mégiscsak nő) még az egyhangúbb részeket is képes feldobni (mondom, mégiscsak nő), hatékony a tömegverekedésben, és felszerelésért is elzavarhatjuk, ha nekünk nincs kedvünk visszaugrani a legközelebbi faluba, sőt, még fejleszteni is tudjuk, így ha mondjuk magunk a kétkezes pallossal való csapkodás mellett döntöttünk volna, még mindig van kire ruházni a lövegtorony szerepét.

Ezektől az apró, de nagyon is kellemes pluszoktól eltekintve a Van Helsing játékmenetét tehát sok eredetiséggel nem lehet vádolni, de ebben a műfajban ez nem is igazán szempont. Ellenben a helyszínek, az ellenfelek (bár utóbbiakból lehetne többféle), a sztori, a mellékküldetések mind marha ötletesek és ízesek, kategórián belül is különösen kirívó például a lehetőség, hogy a szörnyvadász-bázisunkat különféle csapdákkal és védelmi mechanizmusokkal szereljük fel, amelyekre aztán később egy hullámokban érkező szörnytámadás során amolyan tower-defense jelleggel komoly szükségünk is lesz. Ahol kissé elhasal az egész, az egyrészt a lootolható tárgyak listája, hiszen fegyverből végső soron kemény két fajta akad (kard és pisztoly/puska, oszt' csókolom, még csak egy nyomorult számszeríj sincs, pedig az még igazán passzolt is volna, teszem azt kilőhető karókkal), másrészt pont ehhez kapcsolódva a tárgykészítés, amire alig motivál valami, merthogy vagy pénzből, vagy random hullák kifosztásából bőven jobb szajrét szerezhetünk, mintha magunk szöszmötölnénk nyögvenyelősen (oké, ez utóbbit saját tapasztalatok, másfél végigjátszás alapján írom, másnak tán sikerült). Kicsit fölöslegesnek érzem továbbá az achievementeket, bár tudom, hogy manapság játék nem nagyon tud meglenni nélkülük. Nem kizárt, hogy ezzel a fejlesztők is így voltak, mert mintha csak utólag aggatták volna oda őket: sok ötletes nem akad, a nagyját különösebb izzadás nélkül, szimplán a végigjátszással teljesítjük, ami meg maradt, az szerintem nem sokakat fog az újrajátszásra motiválni. A nem túl intuitív kezelőfelület és a kamera szintén enyhén zavaróak (utóbbi olykor remekül be tud úgy állni, hogy juszt a legnagyobb gyakás közepette takarja főhősünket valami - amúgy pofás - tereptárgy). A felsorolt negatívumok azonban magából az élményből alig vonnak le valamit, inkább csak úgy mellékesen megjegyzi magának őket az ember játék közben, aztán arcába húzza a kalapját, és megy a következő szörnyvadászatra.

Tehát? A Van Helsing kétségtelenül Diablo-klón, ami ugyanakkor már hosszú évek óta nem szitokszó, csak stílusmegjelölés, nincs is ezzel tehát semmi baj. A puristák valószínűleg maradnak az eredetinél, akik viszont hangulatilag, sőt, valamelyest játékélményben is enyhén másra vágynak, azok nagyon jól fognak szórakozni, magam már csak a világa miatt is jogosnak érzem a jó értékeléseket. Kapunk egy baromi hangulatos és jól kitalált, steampunkos, gótikus, horroros (és ne felejtsük: vicces) környezetet, amire már marhára szükség volt a számítógépes játékok körein belül, hozzá pedig egy nem túl eredeti, viszont a kellő helyeken pont eléggé megcsavart játékmenetet. Gőzgépekkel felturbózott vérfarkasokat, óraművel működtetett emberméretű játékkatonákat, vagy éppen lángszórós Igorokat lődözhetünk (vagy kaszabolhatunk) halomra, oldalunkon egy tetszőlegesen fejleszthető (és amúgy morbid módon csinos, nem mellesleg csípős nyelvű) kísértethölggyel, mindezt lépten-nyomon mindenféle remek poénokkal és vérbeli geek-kikacsintásokkal ékesítve, magyar fejlesztőktől, baráti áron. Jó ez.

És ha már hazai cuccról írunk, véteknek tartottuk volna elszalasztani a lehetőséget, hogy kicsit kifaggassuk magukat a készítőket. Kérdéseinkre a Neocore csapatból Pozsonyi Zoltán grafikai gyártásvezető, valamint Juhász Viktor sztori- és szövegíró válaszoltak.

Nem kisebbítve a Van Helsing egyéb érdemeit, ami szerintem első pillantásra kiemeli a hasonló játékok dömpingjéből, az a világa és a hangulata, nekem legalábbis már nagyon hiányzott egy ilyen gótikus-steampunkos elegy. Honnan eredt az ötlet?

JV: Először is köszönjük szépen a dicséretet! Az ötlet még 2009-ben született, amikor a következő játékunkon gondolkodtam, és megpróbáltam egyetlen kérdésbe sűríteni, mi lehetne az a csavar, amire fel lehet építeni egy koncepciót. Például mi történne akkor, ha a híres szörnyvadászt hirtelen pont ősi ellenségei, a rémek bíznák meg azzal, hogy segítsen rajtuk? Ebből aztán rögtön következett egy csomó újabb kérdés. Ki lehet az a szörnyvadász, akit névről ismer mindenki? Tegyük fel, hogy az illető már idős, de mi lenne, ha a fia kalandjait játszanánk le? Kik lehetnek azok, akiktől még a szörnyek is félnek? Így jött a képbe a másik toposz, az őrült tudós sztereotípiája, meg a különböző bizarr gépek és a laboratóriumokban kikísérletezett kreatúrák, aztán egyszer csak ott voltunk Borgoviában, ebben az alternatív kelet-európai poszt-steampunk metropoliszban.

A játék eleve tömve van a forrásanyagán is túlmutató apró utalásokkal és gegekkel, nekem viszont rögtön két dolog ugrott be, névleg Ravenloft világa és – főként a humoros hangvétel, a kikacsintások, no meg persze az Igorok miatt – Terry Pratchett. Jó helyen keresgélek?

JV: Ezt igazán jó hallani, mármint azon kívül, mekkora megtiszteltetés egy mondatban szerepelni Terry Pratchettel, mert ezek szerint sikerült megadni a kívánt alaphangulatot. Végig az volt a cél, hogy ne vegyük magunkat teljesen komolyan, ellenben elviccelni sem akartuk a témát, hiszen maga a környezet kifejezetten komor, ezért mi is arrafelé tapogatóztunk, amit Terry Pratchett kiválóan művel. A sok kikacsintás, a civakodó szereplők, a kicsit groteszk, karikatúraszerű ellenfelek mind ezt a vonalat erősítették. A Ravenloft érdekes felvetés, mert menet közben nekem például eszembe sem jutott, pedig nagyon régen, még a kilencvenes években játékosként volt szerencsém hozzá, habár pont ezért sohasem ismertem behatóan. Viszont mi is pontosan ugyanabból táplálkoztunk, mint a Ravenloft alkotói, a 18-19. századi gótikus irodalomból, illetve a klasszikus némafilm-klisékből, ezért kifejezetten örülök, ha valakinek a Ravenloft is beugrik a játékunkról.

A blogotokat és egyéb fórumokat olvasgatva úgy tűnik, sokan már a fejlesztési fázis alatt, majd jócskán a megjelenés után is a 2004-es Hugh Jackman-filmmel azonosították a játékot, ami egyrészt tréfás, mert akkor ugye miért nem Stoker regényével, másrészt felmerül a kérdés, volt-e ebből bármilyen probléma? Eleve érdekelne, a név és a karakter (még ha ez a Van Helsing nem is az a bizonyos) felhasználásához kellett-e bármilyen jogi lépéseket tenni, vagy ilyen szempontból közkincsnek számítanak?

JV: Kezdetben folyamatosan meglepett, hogy a Jackman-féle film ilyen visszatérő hivatkozási alap. Számomra természetesen a Stoker-féle karakter a Van Helsing – ráadásul nekem mindig Anthony Hopkinsként jelenik meg a Coppola-film miatt –, de valahol persze logikus, hogy egy másik korosztály ezzel már nem így van. Az kissé szomorú, hogy sokaknak nem egyértelmű, a Jackman-féle Van Helsingnek ki az előképe.

PZS: Alapvetően belefutottunk az USA copyright hivatalánál a Universal tiltakozásába, de miután pár kör jogi levelezés után kellőképpen bebizonyítottuk, hogy különbözünk a filmtől, a hivatal elfogadta a mi bejegyzési kérelmünket. Az alapvető grafikai irányvonalat, és az első főhős nagyon fiatal és erősen mangás irányvonalát mindenesetre le kellett váltanunk még a fejlesztés kezdetén – a játékosi visszajelzések egyértelművé tették, hogy egy ilyen karakterrel a legtöbben nem tudják elfogadni a kezdeti koncepciónkat. Jó eséllyel az első ellenérzések komoly részét is a filmnek köszönhettük.

Melyik volt korábban: a döntés, hogy ezúttal akció-rpg-t készítsetek, vagy maga a téma?

JV: A téma volt előbb, olyannyira, hogy eredetileg teljesen más platformra, teljesen más korosztálynak készült volna egy teljesen más stílusú játék. De ez régen volt, az alapötlet pedig szerencsére bírta a váltást.

Megkockáztatva, hogy olvasóink többsége nem igazán jártas a játékfejlesztés rejtelmeiben, fel tudnátok röviden vázolni a munkafolyamatot és -megosztást, már amennyiben az ilyesmi egyáltalán lehetséges röviden?

JV: Az első fázis a tervezés. Nagyjából megvan, mit szeretnénk következő játéknak, majd leadok egy vázlatot, ami mintha egy regényszinopszis és egy világleírás kombinációja lenne. Utána rengeteget ülünk fölötte, és addig gyúrjuk, amíg lassan felveszi egy játék körvonalait. Aztán elkezdődik a design, én pedig átnyergelek a szövegírásra, gyakran többedmagammal.

PZS: Készül a mechanika, a grafikusok elkészítik a koncepciórajzokat, a modellezők, textúrázók, animátorok pedig életre keltik őket. Gyártjuk a környezetet, a designerek megtervezik a pályákat, a programozók pedig működtetnek mindent, mondjuk a fényektől a varázslatokig. Közben készül a szövegkönyv, a szinkron, a zene, és persze folyamatosan teszteljük, súlyozzuk a kész anyagot. Persze ez így nagyon elnagyolt, de valahogy így működik.

A játékaitokhoz a saját, házi motorotokat, a Coretech 3D-t használjátok. Szükséges volt valamelyest kikupálni a kor követelményeinek megfelelően?

PZS: A Coretech verziókat folyamatosan fejlesztjük az első játékunk óta. Néha átesik egy generációváltáson – ekkor mindent szétszedünk és újra összerakjuk egy tiszta alapra. A Van Helsing előtt a motor jelentős módosítási hullámon esett át, mert a fixált kamera sok optimalizációs lehetőséget adott, amivel az RTS-einknél nem élhettünk, a teljes bevilágítási rendszert új alapokra helyeztük, és a multiplatform elvárások miatt is át kellett dolgozni elég sok mindent.

A fejlesztés során mi volt a legnagyobb nehézség? Ha volt ilyen, hogyan sikerült túllendülni rajta?

PZS: Grafikai gyártásvezetőként leginkább a saját oldalamról tudok példát hozni: a fixált lefelé néző kamerával nagyon megkínlódtunk. A King Arthur-játékok és Crusaders-sorozat közben megszoktuk a szabad kamerát, hatalmas, festményszerű tájakkal dolgozhattunk, a látványvilágban ez egy nagyon hangsúlyos elem volt. Itt ezeket el kellett felejtenünk és meg kellett tanulnunk a távoli dolgok helyett a mélybe építkezni, hogy szép tereket tudjunk teremteni. És természetesen megviselte a csapatot a grafikai stílus és a főhőscsere is, nem volt könnyű átállni valami teljesen másra, és gyártás közben koncepcióváltással foglalkozni, ezt általában le szoktuk tudni még a koncepcionális szakaszban, hogy a feltöltés alatt már egyértelműek legyenek a folyamatok – ez itt sokkal kaotikusabb lett, mint amihez eddig hozzászoktunk.

A megoldást a kamerához tervezésnél a sok teszt adta meg, a stílusváltásnál pedig segítségül hívtuk a játék körül addigra szép lassan kiépülő közösséget, és megszavaztattuk őket egy hangulatilag passzoló videóval, ahol a lehetséges főhős-típusok próbálták eladni magukat.

Voltak ötletek, akár tartalmi, akár technikai szempontból, amiket végül nem sikerült megoldani? Ha igen, mi volt az oka, valamint láttok-e esélyt, hogy a folytatásokban megvalósuljanak?

PZS: Mivel ötletünk rengeteg volt, a játékidőt és az árat meg viszonylag stabilan belőttük előre, helyenként bőven előre is terveztünk, hiszen tudtuk, hogy minden nem fog beleférni. Sok ötlet és újítás bukkan majd fel a második részben is ezek közül.

A Neocore Games saját hitvallása szerint minőségi és nemzetközi szinten is versenyképes játékok gyártására törekszik, ami eddig, és most is szépen sikerül, a Van Helsing általánosan remek értékeléseket zsebelt be, egy ideig a seames toplista élén is nyargalt. Hogyan látjátok a saját, és általában véve a magyar játékfejlesztők helyzetét?

PZS: Alapvető elvünk volt mindig is, hogy egy fejlesztő céget hosszú távon csak minőségi játékok tartanak életben ezen a piacon, igyekszünk ezen az úton haladni tovább, és ezt akkor is mindig megpróbáltuk érvényesíteni, ha kiadói szerződés kötött minket, például határidőkkel. Mindig a projektek végén állítjuk le a feature-öket, amíg lehet, folyamatosan építjük be a tesztek, visszajelzések alapján a jobb ötleteket, változtatunk a setupon, ahol lehet, és csúszunk, ha a játéknak az az érdeke (a Van Helsinget is fél évvel korábbra terveztük az elején…) Ez a mentalitásunk sokszor nehezen összeegyeztethető a kiadókkal, így nekünk mindig is célunk volt az önálló piaci megjelenés, a VH esetében ezt már sikerült is teljesen függetlenként összehoznunk, és a jövőben is ebbe az irányba törekszünk.

Végezetül pedig az elmaradhatatlan kérdés: mire számíthatunk a következő részektől?

JV: Ha megint egyetlen kérdésbe akarom sűríteni a dolgot, akkor az valahogy így hangzik: Mi történik azután, hogy egy hős legyőzte a nemezisét, az őrült tudóst? Nem sokkal az első rész eseményei után vesszük fel a fonalat, amikor fiktív városunkban teljes a káosz, és dúl a harc a hatalomért. Még többet látunk majd Borgovia múltjából, felbukkan néhány még veszedelmesebb ellenfél, akad némi rejtély, mi pedig még szebb és még grandiózusabb helyszíneken igyekszünk rendet vágni a gonoszok között.

A szélsőségesen megosztó, a cannes-i vetítésen álló ovációt és fütyülőkórust szimultán bezsákolt Csak Isten bocsáthat meg kapcsán mindenfelé Nicolas Winding Refn előző munkáit, a Valhalla Risingot és a Drive-ot, meg David Lynch-et emlegetik. Nem is értem, hogy járhatnak ennyire tévúton, főleg, hogy a rendező még explicite ki is írja a végén: a filmet, ezt a szürreális, ultraerőszakos, felkavaró, neonfényes, vörös-fekete lázálmot Alejandro Jodorowskynak ajánlja. Szóval így tessék nézni, az El Topóra és a Szent hegyre tessék gondolni. És összemenni a székben, és kiesni belőle, és megdelejeződni. A Csak Isten bocsáthat meg egy horrorisztikus neo-noir, egy stilisztikai úthenger: hogy fantasztikus vagy borzalmas élmény, ahogy átmegy az emberen, azt embere válogatja, de hogy kurvára átmegy rajta, az biztos.

A szenzációs Pusher-trilógia rajongójaként nem néztem jó szemmel Refn utóbbi évekbeli tevékenységét, már a Bronson idején sem. Eredetileg ideg- és gyomortesztelően nyers, durva és csiszolatlan, ŐSZINTE stílusát végül túlcsiszolta, modorossá, kérkedővé, csupa felszínné vált (igen, az egyetemes orgazmust előidéző Drive-ban is – bár még az a legjobb közülük). Vártam, hogy tegyen két lépést visszafelé, de a Csak Isten bocsáthat meg nem annak a filmnek tűnt, amiben ez be fog következni. És tényleg nem az. Helyette nagyjából öt lépést tesz benne előre. Ironikus módon most van a legmesszebb onnan, ahonnan a Pusherrel indult, és valahol ez a logikus továbbvitele a közelmúltbeli munkásságának, mégis ezzel nyert meg magának újra. Ha ez a végpontja az utóbbi évekbeli útjának, ha ide tartott, ha ez volt a cél, akkor megérte: a Csak Isten bocsáthat meg okosabb, mint a Bronson, fókuszáltabb, mint a Valhalla Rising, és hipnotikusabb, mint a Drive.

Billy, aki testvérével egy bokszklubot, és egy azáltal takargatott drogkereskedést üzemeltet, megerőszakol és megöl egy 16 éves lányt. Chang, a kíméletlen rendőr, önjelölt bíró és ítéletvégrehajtó (Vithaya Pansringarm) megengedi a lány apjának, hogy agyonverje Billyt, majd büntetésből, amiért hagyta a gyermekét strichelni (Thaiföldön vagyunk), levágja a kezét. Billy testvére, Julian sokkal inkább családi kötelességből, mint bármi másból, elindul revansot venni, de amikor az eset körülményei tisztázódnak, eláll a vérbosszútól. Aztán felbukkan az anya. Jéghideg, kegyetlen és tántoríthatatlan. Sátáni mére fatale. Vagy maga A Sátán. Crystalt (Kristin Scott Thomas) nem érdeklik a körülmények, elsőszülött fia gyilkosát holtan akarja tudni, kerül, amibe kerül.

Fatális hiba lenne megpróbálni a filmet a faék egyszerűségű történet és a papírvékony karakterek felől megfogni. A Csak Isten bocsáthat meg ÉRZÉS és STÍLUS. Egyfelől végletesen explicit (stílus), másfelől ugyanolyan végletesen implicit (érzés): ezért nem lehet a kegyetlenkedésig fajuló vérengzéseit puszta hatásvadászatként leírni, a játékidő felénél felháborodottan kifelé tartva a teremből. A film nem azért brutális, mert a thaiföldi alvilág mocskában, gengszterek és korrupt rendőrök közegében merítkezik meg, hanem azért, mert a lélek éjfekete, pokoli bugyraiba merül alá, ahol az emberi létezés legrettenetesebb horroraival kerül szembe: vérfertőzéssel, szülőgyilkossággal, pedofíliával, a világgal szembeni mindössze két hozzáállás váltogatásával, a közönnyel és az erőszakkal.

A kulcsszereplő Chang, A Halál Angyala, Refn pusztító természeti erőként fellépő, érinthetetlen és megállíthatatlan szakrális igazságosztója, Chigurh szellemi testvére. De míg McCarthy karaktere érméje feldobásával vetette alá magát egy felsőbb hatalom akaratának, addig Chang, aki egyenesen a saját hátából húzza ki rövid szamurájkardját, szent eszközét és önnön meghosszabbítását, maga a felsőbb hatalom. Ő az az egyetlen, aki megbocsátást adhat, az Isten, akihez a kiüresedett, a morális fertőből kiutat kereső, de annak nyomát sem lelő Juliant (Ryan Goslingnak összesen 17 sora van) sokkal mélyebb és sötétebb, súlyosabb, sorsszerűbb kötelék fűzi, mint a testvére iránti bosszú igénye, bár ezt a legvégéig nem tudja ő sem – csak sejti, ahogy neonszínű hallucinációi árulkodnak róla.

A Csak Isten bocsáthat meg a híresztelésekkel ellentétben egyáltalán nem nehezen dekódolható, és főleg nem széteső, még kevésbé tartalmatlan film. Larry Smith gyönyörűen kimért képei és Cliff Martinez ördögien nyugtalanító zenéje segítségével Refn forgatókönyve világos szimbolikával, a földöntúli szépség és a borzalmas, visszataszító vérmocsok felkavaró ambivalenciájával áll össze a valaha készült legnyomasztóbb megváltástörténetté. Rémálomszerű, szürreális és csodálatos. Az év legjobb filmje.

Tegnap, pontosabban ma hajnalban ért véget az univerzum legnagyobb geekfesztiválja, a San Diego-i Comic-Con, ahová ezúttal is kitelepült a képregény- és a filmvilág elitje. A Geekz természetesen jelen volt – lélekben. A Newsflash különkiadásában összefoglaljuk a fesztivál legfontosabb híreit, megmutatjuk a Comic-Conra időzített, és/vagy külön a Comic-Conra készített posztereket, bannereket, és persze a legmenőbb cosplayeket. Az olvasás közben spontán előforduló geekgasm-ökért felelősséget nem vállalunk!   

• Zack Snyder bejelentette, hogy SUPERMAN/BATMAN mozifilm készül (ehhez ráadásul egy THE DARK KNIGHT RETURNS idézetet olvastatott fel), amit a kiszivárgott hírek szerint David S. Goyer ír és persze Snyder rendez. Az Acélembert természetesen Henry Cavill játssza majd, Batmant még nem tudni ki (de nem Bale). Emellett, ha minden igaz, 2016-ban érkezik a FLASH mozifilm, 2017-ben pedig a JUSTICE LEAGUE (de ezt nem erősítették meg a Comic-Conon).

• A BOSSZÚÁLLÓK 2 nem Bosszúállók 2 hanem AVENGERS: AGE OF ULTRON címen fog futni. A film Ultron történetének egy új verzióját meséli el - Hank Pym nélkül.
• A 2000AD bejelentette, hogy teljes mellszélességgel beállt a "Make a DREDD Sequel" kampány mögé: hirdetéseket fognak megjelentetni, és hivatalos petíciót indítanak. Go, Dredd, Go!
• A Comic-Conon levetítettek egy GODZILLA trailert, amiben a címszereplő egy másik kaijuval harcol... szóval most már hivatalos, hogy nem egyetlen szörnnyel lesz dolgunk a filmben.
• Az egyik legizgalmasabb comic-conos hír: jövőre megjelenik Blu-rayen/DVD-n Clive Barker NIGHTBREED című 1990-es, anno a stúdió által kannibalizált, szanaszétvágott, elbarmolt horrorának csaknem két és fél órás rendezői változata.
• Marc Webb elkotyogta egy újságírónak, hogy A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2 zenéjét nem James Horner, hanem HANS ZIMMER szerzi! Ami azt jelenti, hogy Holy Shit! Zimmer Batman és Superman után Pókembert is komponál.
• Egy kevésbé jó hír a Comic-Conról: az új ROBOTZSARU egész biztos PG-13-as lesz.
• David Fincher (Andrew Kevin Walker forgatókönyvíróval együtt) kiszállt az évek óta emlegetett disney-s NÉMÓ KAPITÁNY adaptációból (sőt, maga a projekt sem tűnik túl élénknek - A magányos lovas buktája pedig aligha segít), és úgy néz ki, hogy a Tetovált lány folytatása, A LÁNY, AKI A TŰZZEL JÁTSZIK is nélküle készül el. Annyira egyik miatt sem sírunk.
• Nem Max Landis fogja írni a CHRONICLES 2-t, és valószínűleg nem is Josh Trank fogja rendezni (ő most elvan a Fantasztikus Négyes rebootjának előkészületeivel). Ettől függetlenül a projekt él, de hogy az eredeti alkotók nélkül mi lesz belőle...
• Neil Blomkampnak már van egy 18 oldalas treatmantje a DISTRICT 10-hez, de nem biztos benne, hogy tényleg meg fogja csinálni. Ellenben nemet mondott egy STAR WARS filmre, hogy saját, eredeti projekteken dolgozhasson.        
• Tom Hanks és Ron Howard harmadszor is Dan Brownt adaptálnak, ezúttal az INFERNÓt. Egyáltalán van még ember, akit ez érdekel?
• John Lithgow csatlakozott Nolan INTERSTELLARjának stábjához.
• POSZTER - Halál a mutánsokra! Sentineles propagandaposzterek az X-MEN: DAYS OF FUTURE PASThoz. /// A GODZILLA új poszteréből kiderül, hogy a címszereplő nagy lesz. /// Új Emily Blunt-poszter az EDGE OF TOMORROW-hoz. /// Ha még nem láttad közelről Jeff Bridges fejét, most megnézheted a SEVENTH SON poszterén. /// Tommy Lee Edwards képregényrajzoló/illusztrátor Comic-Con posztere a THE WORLD'S ENDhez. /// A májusban érkező GODZILLA is kapott egy (kissé, hm, fura) Comic-Con posztert. /// Comic-Con poszter a jövőre érkező MAD MAX játékhoz. (A filmmel kapcsolatos infókra, képanyagokra, úgy látszik, még várni kell.) /// Egyszerű, de pofás kis poszter érkezett az EDGE OF TOMORROW-hoz, Tom Cruise földönkívüli inváziós, időhurkos sci-fijéhez, ami eddig All You Need Is Kill címen futott.
• KÉP - Az első kép a DAWN OF THE PLANET OF THE APESből! /// A Marvel leleplezett pár új bannert a következő filmjeihez. /// Minden idők egyik legmenőbb Comic-Con cosplaye. Ez meg a legdurvább Joker cosplay. /// Comic-Con exkluzív - Ned Stark bábu - LEVEHETŐ FEJJEL. /// Karakterportrék az X-MEN: DAYS OF FUTURE PASThoz, köztük az első kép Omar Syról, mint Bishop - kissé leharcoltnak tűnnek a srácok. /// Emily Blunt elkezdte tényleg komolyan venni a farmja és a fia védelmét - bár Bruce Willist kár volt Tom Cruise-ra cserélnie. Új kép a földönkívüliinváziós-időhurkos akció-sci-fiből, az EDGE OF TOMORROW-ból. /// Új koncepciós rajz a GUARDIANS OF THE GALAXYhoz. Bár a forgatás még csak két hete tart, a Comic-Conon máris levetítettek egy párperces anyagot, ami a hírek szerint igen fura és vicces volt, teljesen más, mint bármi, amit a Marvel eddig csinált. /// Így is lehet sorozatot reklámozni: a Blinkbox (angol video-on-demand szolgáltatás) ezzel a tengerparti sárkánycsontvázzal kürtöli világgá, hogy elérhetővé vált náluk a TRÓNOK HARCA harmadik évada. /// McDonald's Happy Meal menük, amik szégyenszemre sosem léteztek.
• TRAILER - Az eddigi legfaszább - és természetesen red band - trailer a RIDDICKhez. /// Négy és fél perces megatrailer a THE WALKING DEAD negyedik évadához a Comic-Con jóvoltából. /// És a KICK-ASS 2 is kapott egy négy és fél perces, vérrel és poénokkal teli új trailert. /// ENDER'S GAME klip: Harrison Ford Mazer Rackham hősiességéről és az első invázióról beszél. /// Hangulatos, dögös és ígéretes trailer a jövő tavasszal érkező MAD MAX open world autós akciójátékhoz.
• MŰVÉSZET - Korai (nagyon korai) koncepciós rajz a James O'Barr képregényéből készülő új A HOLLÓ adaptációhoz. /// Új képek a SANDMAN ősszel megjelenő prequeléhez, az OVERTURE-hoz: balra Dave McKean borítója az első számhoz, jobbra J.H. Williams III rajza ugyanazon szám első oldalához. Gyönyörűek. /// Alex Ross rajzolt egy igen frankó THE WALKING DEAD posztert a Comic-Conra.  /// Egy dögös, badass koncepciós rajz a GODZILLÁhoz.

Az utolsó szimulákrumban Dick 25. magyarul megjelent művét köszönthetjük. Akinek volt szerencséje mindhez, talán már elmondhatja magáról, hogy kezdi megismerni a Dick-univerzumot, és lassan összeáll benne a kép. A többiek – beleértve magamat is –, akik csak az életmű töredékével, és a többnyire lebutított filmadaptációkkal találkoztak, egyelőre a sötétben tapogatóznak. Számomra Dick regényei olyanok, mintha óriási, végletekig kidolgozott regényciklusok zanzásított verziói lennének, tele olyan, mintegy mellékesen odavetett zseniális ötletekkel, amelyek önmagukban is megérnének egy regény-, novella-, vagy filmfeldolgozást.   

Az utolsó szimulákrum is épp ilyen. Olvasható disztópiaként, politikai szatíraként, klasszikus összeesküvéses sci-fiként és persze vérbeli Dick-mindfuckként. Vannak benne androidok, neandervölgyi emberek, múltból visszahozott náci háborús bűnösök, telepatikus úton kommunikáló marsi lények, és légy-méretű, élő spamként funkcionáló reklám robotok – és ezek mind csupán mellékszereplők.

A történet végig az USEÁ-ban, az Egyesült Államok és Nyugat-Németország egyesülésével létrejött országban játszódik, ahol a demokrácia egy ideje már megszűnt. Helyette sajátos elnöki rendszer működik: Nicole Thibodeaux , a First Lady képviseli az állandóságot, a nép választ számára der Altét, vagyis férjet, aki egyben az aktuális kormány feje. Tényleges hatalma azonban nincs, az egymást követő der Alték ugyanis mind szimulákrumok, a népet pedig az egyetlen csatornát sugárzó televízió segítségével kondicionálják arra, hogy rajongva imádja a First Ladyt. Mint minden tisztességes disztópiában, a társadalom itt is két részre szakadt: vannak a gék, vagyis a beavatott elit (Geheimnisträger), és a plebs, vagyis a bék (Befehalträger), a parancsvégrehajtók. Utóbbiak több tízezres, önigazgató, szigorúan szabályozott lakótelepeken élnek, míg előbbiek többnyire valamelyik kartellcég vezetőségében dolgoznak. Akinek pedig nem tetszik a rendszer, az egy félillegalitásban tevékenykedő cég segítségével kivándorolhat a kolonizáció alatt álló Marsra.

Az utolsó szimulákrum Dick könnyebben megérthető és feldolgozható regényei közé tartozik, annak ellenére, hogy az időutazás, és ennek köszönhetően a folyamatosan változó jelen témáját is felveti. Egy olyan disztópiát rajzol fel, ami nem rugaszkodik el túl radikálisan sem a ’64-es, sem a 2013-as valóságtól. Tökéletesen modellezi azt az állapotot, amelyben mindent az oligarchák uralnak, beleértve a politikát, a médiát és a gazdaságot, miközben a homályban tartott, a konzumkultúra segítségével elkábított néppel azt tesznek, amit akarnak. PKD-regény révén persze a szatíra és a társadalomkritika csak eszköz arra, hogy eljussunk oda, ahová a Dick-regényekben előbb-utóbb elszokás jutni: a valóság felfesléséhez.

Agave Könyvek, 2013. 208 oldal. Fordította: Pék Zoltán.

Baromira várjuk Bong Joon-ho Snowpiercer című sci-fijét, amiben egy új jégkorszak bekövetkezte után az emberiség maroknyi túlélője egy hatalmas vonat fedélzetén járja a Földet körbe... és körbe - amíg ki nem tör rajta egy osztályharc a kiváltságosok és a pórnép között. A francia graphic novel alapján készült filmhez elérhetővé tettek egy bő négyperces animációs prequelt, ami az apokalipszis bekövetkeztét és a vonat elindulásának körülményeit ecseteli. Pofás kis darab, kedvcsinálónak tökéletes.

Westerfeld alternatív történelmi trilógiájának második kötete nagy meglepetés. Nem mintha nem lehetett már a Leviatánból előre látni, mekkora potenciál van az alapkoncepcióban, de a Behemót langyos száz oldal után túllép az előző regény keretein. Második felére rengeteg meglepetéssel szolgál, a befejezés már itt üvölt az ajtóban, te meg a fogadat csikorgatod, mert kalandregény rég volt ilyen - jujj - szórakoztató. Steampunk vs. biopunk ide vagy oda, Westerfeld történelmi kalandregényt írt, aprólékosan bontogatva az univerzum héjait, olyan megoldásokkal gyönyörködtetve, mint a mechanikus elefántok Isztambul utcáin.

A történetre részletesen nem szeretnék kitérni, elég annyi, hogy a megfelelő mederben halad, az első világháborús eseményeknek eddig többé-kevésbé megfelelvén. Az apró változtatások, mint egy isztambuli forradalom kimenetelének megfordítása vagy Churchill hadihajójának krakenné változtatása, remekül színesítik a cselekményt. A jobbnál-jobb megoldások szerencsére egyenlően oszlottak meg a barkácsok és darwinisták között, miközben egy harmadik oldal is előkerül, tovább színesítve a palettát.

A regény nagy része Isztambulban játszódik, ahol a szultán megdöntésére alakult forradalmi mozgalom jut központi szerephez. Az ősi, kontinenseket összekötő város Európa és Ázsia között mindig is a szívem csücske volt, A dervisház során már kilelkendeztem magam, Westerfeld nyúlása pedig hasonlóan parádés. A vallási olvasztótégely képviselői a Pacific Rimet idézvén egy mítikus szörny formájú lépegetőként erősítik a forradalmárok sorait, a zsidók például óriási robot gólemekkel tartják fent a rendet a kerületeikben.

A barkácsok úgymond az egész várossal képviseltetik magukat, Isztambul már a tenyerükben van, nagyrészt minden csikorog és mozog, míg a másik oldalon lehull a lepel a címről, előkerül a hatalmas viziszörny, mint a darwinisták utolsó mentsvára, a szultánnal való konfliktus tulajdonképpeni kirobbantója. Kikelnek végre a tojások, megismerkedünk az éleslátó lórival, amiben nem csak a könyv végi cliffhanger központosul, hanem egy fricska is saját történelmünkre, megcsillantva egy alternatív megoldást az első világháború problémájára.

A második rész ismét Keith Thompson illusztrációitól hemzseg, a fekete-fehér rajzok szinte kimásznak ránk, csak erősítvén a mozgóképes élményt. Mert a Behemót él és szalad, töretlen tempóban, villámgyors akciójelenetekkel, mindig egy nagyon pici újdonsággal, apró dózisokban adagolva, és pontosan ezért működik is. Mert nem az adott műfajokat akarja megváltani, azok keretein túllépni, hanem egy finom összhangját tálalni mindannak, amit elvállalt. És ezt maradéktalanul végre is hajtja, miközben nem felejt el veszettül izgalmas maradni.

Ha Lovecraft történeteiről van szó, ott bizony őrületből nincs hiány. A klasszikus rémtörténeteket egy teljesen új szintre emelő, és azokat az addigiaktól eltérően megközelítő író egyik legkedveltebb toposza a kísértetjárta kastélyok cthulhuiánus változata, a rettenetes titkokat és elképzelhetetlen borzalmakat rejtő udvarház, avagy kúria. A kívülről baljós nyugalmat árasztó épületmonstrum belsejébe hatolva a botor kíváncsiskodók általában rendre a végzetükkel néznek farkasszemet, maga a zárt környezet pedig remek alapanyag egyfelől az izolációra, másfelől az odakint szabályaira fittyet hányó sajátságos világ megteremtésére. Ez a horrorfilmekből már unalomig ismert felállás átélhető bárki számára, aki ismer ilyen helyet, vagy annak, aki nem sajnálja sem a pénzt, sem az időt a Fantasy Flight Games társasjáték-kiadó Mansions of Madness című játékára. A lovecrafti hagyatékot remek érzékkel kiaknázó kiadó sokat köszönhet a mesternek, illetve saját tervezőinek, akik kellő tisztelettel, és ami még fontosabb, a művek szellemiségéhez hűen tették gazdagabbá a játékosok életét (és ezzel együtt a céget is).

Ha párhuzamot akarnék vonni a Mansions of Madness és a sorozatok világa között, akkor kapásból azt mondanám, hogy egy pazarul sikerült spin-offról beszélünk, ugyanis a kiegészítők számát tekintve alaposan megterebélyesedett Arkham Horror sorozat szereplői köszönnek vissza az őrület kúriáinak felfedezése során. A rendszere alapvetően más, mint az Arkham Horroré, ám a grafikai dizájn, a karakterek, a statisztikák, a helyszín, a tematika, mind-mind ismerős lesz annak, aki már játszott a nagy előddel, vagy pár képet látott belőle. Az egyik legnyilvánvalóbb különbség a játék célja: ezúttal nem a várost kell megmenteni a biztos pusztulástól, hanem az alapdobozban található öt teljesen különböző történetet kell úgymond végigvinni, vagyis mi lehetünk Lovecraft novelláinak a főszereplői.

Már az Arkham Horror kapcsán el lehetett mondani, hogy egy lépést tett az asztali szerepjátékok (Roleplaying games, RPG) irányába, tekintve az eltérő képességű, testre szabható karaktereket, ám a Mansions of Madness még ennél is személyhez szólóbb. A koncepció alapja, hogy a játék kisebb léptékű, mind célját, mind tartalmát vizsgálva (persze nem a doboz tartalmát, de erről később): ahogyan Lovecraft történeteiben a mindennapok embere kerül kapcsolatba az eónok óta tetszhalotti állapotban lévő Mítosz egy hangyányi szeletkéjével (ami bőven elegendő, hogy egész egzisztenciája az alapokig semmisüljön meg), úgy viszonyul a játék rendszere és tematikája egymáshoz. Magyarul, egy hatalmas házban bolyongva igyekszünk majd egy hangulatos történet során karakterünkkel megfejteni, milyen titok lappang a háttérben. Geekül, a pen&paper rpg-k egy nagyon gateway szintté lecsupaszítása alkalmával lehetőségünk lesz kézzelfogható és szemmel látható formában is átélni, amit a Call of Cthulhu partik során már megtapasztalhattunk.

A Mansions of Madness (röviden MoM) ugyanúgy indul, mint egy szerepjáték parti: egy ember lesz a Mesélő (M.A.G.U.S.-on szocializálódottak számára Kalandmester), a többiek a Játékosok, akik mind egy képzelt személy bőrébe bújnak, őt irányítják majd. Ennél a lépésnél egy lényegi különbség rögtön meg is mutatkozik, ugyanis a MoM-ban a Keepernek nevezett mesélő a játékosok ellenfele lesz, neki szintúgy vannak győzelmi feltételei, amiknek igyekszik eleget tenni (a magyarul megjelent Odalent nevű játékban ugyanez a helyzet). Kezdésnél, míg a Keeper felpakolja az adott szcenárió térképét, ahogyan az a szabályfüzetben látható, illetve minden egyéb instrukciónak eleget tesz, addig a játékosok testre szabják választott szereplőjüket, aki lehet tudós, magánnyomozó, kutató, csöves vagy akár író (az alapjátékhoz 8 karaktert adnak).

Rögtön ennél a pontnál meg is említem a játék egyik – hogyan is fogalmazzak megfelelően – visszatartó tényezőjét: a felkészülést. Bizony, akár egy rendes RPG esetében, a mesélőnek a játék előtt fel kell készülnie az adott meséből, kiválogatnia a szükséges kellékeket, kártyákat, átolvasni a sztori kereszteződéseit, többször is, jó alaposan, mert ezen nagyon elcsúszhat a móka. Emellett a kipakolás igénybe vesz kb. egy félórát, de negyedórát minimum. Az egyébként gyönyörűen kivitelezett térképdarabokat egymás mellé kell illeszteni úgy, ahogyan az adott sztori megkívánja, kirakni az összes olyan alkatrészt, amire majd a játék közben szükség lesz, és elég sokféle mütyür kell majd, nem árt beletörődni. Hibának semmiképp nem mondanám, a MoM egyik jellegzetessége, ez nem bug, hanem feature, mi így szállunk le a bicikliről, kérem szépen.

A játékélmény azonban bőségesen kárpótol mindezért. Hangulatos felvezető narratíva adja meg a kezdőlökést, ami nemcsak a beleélés varázsát lendíti mozgásba, egyszersmind keretet ad a cselekménynek, elhelyezi a karaktereket térben és időben, illetve megadja a motivációt. A játékosok feladata, hogy figuráikat a térképen mozgatva kiderítsék, mi folyik a háttérben, és élve megússzák az egészet. A kezdőpontból kiindulva szabad kezet kapnak, merre indulnak el, a kúria melyik részét derítik fel. Amikor fentebb azt mondtam, hogy egy történet főszereplői leszünk, egyáltalán nem túloztam: a játék összes résztvevője előtt ismeretlen tartalmú sztorikártyák hivatottak újabb és újabb csavarral gazdagítani az éppen zajló történéseket, amik kvázi relevációként hatnak majd.

És ez nem bullshit, így van. A játék elején senki nem tudja, hogyan és miképpen kell, vagy kellene véget érnie a kalandnak. Akár egy igazi szerepjáték esetén, a játékosok úgy ülnek le az asztalhoz, hogy fogalmuk sincs, mi vár majd rájuk. Nincs előre megírt forgatókönyv, csak öt előre meghatározott időben lezajló fix fordulat, ami új irányt és ezzel együtt új nyomot biztosít a kutató játékosok számára. A fordulat annyit vizsgál csupán, hogy bekövetkezett-e egy bizonyos előfeltétel, mondjuk a szereplők rábukkantak-e a ház tulajának naplójára a hálószobában. Ha igen, úgy kapnak egy újabb nyomot, teszem azt, sikolyokat hallanak a padlás irányából. Ha nem, úgy le vannak maradva, és ez általában a mesélőnek kedvez, aki rögvest valami rondaságot szabadíthat a szerencsétlenek nyakába. A történet legvége ezektől függ: vagy sikerül időben felfedni mindegyik fordulatot, vagy bekövetkezik egy heroikus erőfeszítést megkövetelő esemény, ami rendszerint az, hogy a Mítosz egyik ocsmányságával kényszerülünk szembenézni. Versenyfutás az idővel, sikerül-e vajon felfedni a rejtélyt.

A MoM pozitívumai közt mindenképpen megemlítem a vizuális orgazmust előidéző kidolgozást, a fantasztikus figurákat, a moduláris játékterepet, a szerepjátékszerű játékmenetet, az egyedi játékélményt, a lovecrafti hangulat ilyetén történő visszaadását. Míg az Arkham Horrorban a horror kimerül a tematikában, addig ebben a játékban majdhogynem kézzel fogható. A nyomozóknak vajmi kevés esélyük van a Mítosz rémségei ellen, igyekeznek hát elkerüli az olyan eshetőségeket, amik során belefutnak egy nemkívánatos helyzetbe. Mivel információjuk elégtelen ennek száz százalékos kivitelezéséhez, kénytelenek megérzéseik vagy az elejtett nyomok alapján tájékozódni. Amikor pedig beüt a ménkű, muszáj mérlegelniük, szűkös erőforrásaikból mennyit áldozzanak a tűzoltásra (esetenként szó szerinti értelemben). Az akciók adják magukat, ugyanis a ház felülnézeti képe előttünk hever, látványosan kidolgozott figuránkat a helységek közt mozgatva és azokat átkutatva tudunk előrejutni. Maga a rendszer, ami a cselekedetek sikerességéről dönt, rendkívül egyszerű, a jól bevált dobókockás, célszámot megdobós téma van terítéken, kezdők számára is könnyen megérthető.

A negatívumok mellett azonban mindezek ellenére sem tudok olyan könnyen elmenni. Nyilván viszonyítás kérdése, de a társasok között az egyik legdrágább darab a MoM, amin ugyan nincs mit csodálkozni a rengeteg műanyag figura láttán, ám ez csúszik le legnehezebben az ember torkán. A piszkos pénzügyeket félretéve is van mit fanyalognom. A korábban már részletezett előkészületek és a felpakolás bonyolultsága és időbeli hossza miatt a ritkábban előkerülő játékok táborát gyarapítja. Nagyon szeretem, és szívesen játszom vele, de jó előre le kell fixálni, hogy a Mansions of Madness lesz a főétel, mert egy röpke aperitifen kívül minden mást kizár. A játékidő hosszát nem bántom, egy ilyen játéknál furán venné ki magát, hogy a félórás kipakolás után hamarosan már állnánk is fel az asztaltól. Még egy dologra térnék ki, ami valószínűleg rajtam kívül olyanoknak szúr majd szemet, akik aktívan szerepjátékoztak korábban. Ez pedig a már többször is említett szerepjátékos analógia. a MoM egy asztali RPG társasjátékká átlényegítése (silányítása semmiképp, avanzsálása dettó), ami tekintve az elmúlt évek trendjeit, nem ért váratlanul. Megérne egy külön cikket, ahogyan az indie RPG-fejlesztés ellenében a nagykutya Wizards of the Coast hogyan tette még asztalibbá, még alkatrész-, és ezáltal pénzfüggőbbé a pusztán fantáziát igénylő játékokat.

Ebben a tekintetben meg sem lepődnék rajta, ha a négyzetrácsos, harci manővereket használó Dungeons&Dragons „eltársasjátékosodása” eredményezte volna a MoM létjogosultságát. Erről ugyan nem tudok nyilatkozni, de szerintem önmaga lábán is megállt volna, sőt, mivel nem szerepjátékosoknak szól elsősorban, ez nem is kérdés. Az azonban igen, hogy mennyire elégíti ki bizonyos körök igényeit. Egy RPG-snek ez bizony kevés, hajlamot érez rá, hogy megtöltse saját nézetű narrációval, ahogyan a Keeper is továbbszövi a kártyák történéseit. Rendkívül élvezem a MoM-ot, ám utána mindig megjön a kedvem egy jó kis Cthulhu hívása kalandhoz. Hogy ez hiba lenne? Egyáltalán nem. Ha a Mansions of Madness képes berántani a szerepjátékok birodalmába olyanokat is, akik ódzkodtak eddig tőle, akkor csak azt tudom mondani, hogy hajrá, így tovább! Egy szónak is száz a vége, a MoM-ot annak kell kezelni, ami: társasjátéknak.

Egy Mansions of Madness parti teljesen egyedi élményt tud nyújtani, ezt leszögezhetem. Fényévekre áll a Love Letter instant kávé jellegétől, de aki rászánja az időt és az energiát, egy olyan kapuban találja magát, ami a szórakozás egészen új szintjére nyújt bebocsátást. 

Korának híradásai szerint a Poltergeisten átok ült: nem csak mindenféle forgatási nehézségekről (még az sem teljesen tiszta, hogy ki rendezte a filmet - a feltüntetett Tobe Hooper, vagy az író-producer Steven Spielberg), de ráadásul halálestekről is susmogtak, ami a maga természetesen morbid módján alighanem hozzájárult a film sikeréhez. Ennél nekünk persze sokkal fontosabb volt, hogy meghatározó gyerekkori horrorélményként égett bele az emlékezetünkbe - már amelyikünk még időben látta. A Poltergeist avíttságát jól példázza, hogy a VHS-cikkek közül mindeddig ez osztotta meg leginkább a szerkesztőséget: akinek fircsúrként volt szerencséje hozzá, takaró alól ijedten, nem pislogva bámulva a tévéképernyőt, az az esetleges felnőtt fejjel való újranézés kisebb-nagyobb csalódása után is párás tekintettel gondol vissza az akkoriban tekintélyesnek számító trükkarzenállal turbózott horrorra, aki nem, annak marad az említett szép emlékek és nosztalgia iránti teljes értetlenkedés. Olyat mindenesetre nem találtunk magunk között, aki gyerekként utálta, felnőttként pedig szerette volna. Ha valaki utóbbi halmazokba tartozna, ne titkolózzon!

Chavez: A Poltergeist viszonylag korán, vagyis még egészen fiatal koromban jutott el hozzám (mint a 80-as években oly sok minden más, elsőként ez sem magyarul), és mondanom sem kell, hogy már csak ezért is igen mélyen rögzült bennem az emléke. Mivel a családban senki nem ismerte még, és akkortájt a viszonylag kevés hozzáférhető film miatt egyébként is mindent közösen néztünk meg családilag (mínusz a muter), így nem lettem előre letiltva róla, de mondjuk menet közben sem. (Nem mintha valaha is tiltottak volna bármilyen filmet az ősök. Nem mintha az esetek többségében tudták volna, hogy miket is nézek.:)) Korábban még nem láttam olyan filmet, amiben nem valami konkrét rusnyaságtól kellett a legjobban betojni, hanem inkább a repkedő játékoktól, világító ajtóktól, a maguktól toronyba épülő székektől, a tv-ben lévő adásszünettől. Ezekhez képest a végén felbukkanó koponyafej már szinte megnyugtatott. Az akkori gyermekibb énemre ez az élmény még egészen másképpen hatott, hiszen abban a korban nem csak fogékonyabbak és hiszékenyebbek vagyunk, de totálisan ki tudjuk zárni elménkből azt a mellékes tényt is, hogy trükkökkel és színészi játékokkal van dolgunk, ezért sokkal jobban átéljük a látottakat. Ezért is gondolom, hogy a Poltergeist felnőttebb fejjel már kevésbé hatásos, pláne a jelenkor már elég sokat látott emberének. A film a későbbi újranézések során persze már nálam is fokozatosan veszített a hatásfokából, és a folytatások is nagy csalódást okoztak, de az elsőre máig úgy emlékszem, hogy az első mozi, ami frankón rám hozta a frászt.(A következő az Ördögűző volt.) Persze egyből foglalkoztatni kezdtek a látottak, szüleim pedig arra a kérdésre, hogy léteznek-e szellemek, és számíthatunk-e mi is valami hasonlóra itt a panelház negyedik emeletén, diplomatikus választ adtak, miszerint ők soha nem találkoztak velük, de semmiképpen sem zárnák ki a létezésüket. Ezzel egy cseppet sem nyugtattak meg akkor, de most már hálás vagyok a nyitottságukért.

Desrix: A Poltergeist volt az első olyan film, amit nem láttam, de mégis féltem tőle. Talán öt éves lehettem, amikor már volt videónk (még Bécsből hozták Faterék), és mint minden rendes fiúgyermek, első nekiveselkedés után megtanultam kezelni, hogy aztán bármikor megnézhessem a Lucky Luke vagy Állatolimpia rajzfilmeket - nálam a Csillagok Háborúja csak hat évesen ütött be, és a Birodalom visszavággal, de akkor kőkeményen). Nappal kemény legény voltam, este azonban, miután nyugovóra tértem, bizonyos alkalmakkal fültanújává váltam bizonyos nem nekem szánt műalkotásoknak, kizárólag az emberi audiócsatornán való befogadásukkal. És itt most nem arra az adult kategóriára gondolok, hanem a Poltergeistre. Rettenetes volt, ahogy a gyermeki képzelet megelevenítette a pusztán hangokból összeálló horrorélményt, ahogy a képi világ nélkül bizonytalanság fogott el, hisz nem lehettem biztos benne, miképp is zajlanak az éppen frászkarikába kergető zajok. Lám, itt a tökéletes recept a rémületre: ahogyan a horrorfilmek az érzékeink csökkentett üzemmódjára is alapoznak, úgy az egyik kiiktatásával máris olyan IMAX élményt garantálhatunk magunknak, ami nem kevés időre szavatolja a gyomorideget, ha csak rápillantunk a kazetta dobozára. Ennek köszönhetően évekig kerültem, pedig egy ideig a címét sem tudtam - mígnem egyszer egy kispajtásomnál rendezett videós estén (igen, a szülei nem voltak otthon) a lejátszóba rakott Nedves Álmok 2. helyett mi indult el? Na mi? Már az első hangoktól a földbegyökerezett a lábam, de nem lehetett mit tenni, a serdülő kakastaréj megakadályozott távozásomban, egyszersmind megerősített lelkileg. És gond nélkül végignéztem, sőt, jöttek a ledöbbenések - hogy ennél a jelenetnél csak ennyi volt? Ettől féltem?! Nos, a film jottányit sem változott, az ember, aki megnézte, viszont igen. Tanulság volt: időnként érdemes lemenni a pincébe, utánanézni azoknak a gyanús zörejeknek. Erősebben jöhetünk fel. A Poltergeist pedig? Beszaratós volt így is.

Elmeboy: Kilógok a sorból. Akkoriban, az aranykorban nem láttam a filmet, kizárólag a stábot sújtó, állítólagos átokról hallottam, no meg, hogy ez az egyik, az Álom.netet is beleértve legijesztőbb film, amit valaha forgattak. Aztán néhány hónapja a Pótolandó Klasszikusok projektem keretén belül betoltam, rutinos filmrajongóként persze nagyon is felkészülve, hogy félrerakjam modern elvárásaimat, és olyannak lássam, amilyennek a maga idejében készült. Még így is váratlan, brutális sokkban volt részem. Meglehetősen ígéretesen indul. A szabvány kertvárosi család hétköznapjait megbolygató kísérteties jelenségek témája és bemutatása érdekes, az meg külön ügyes (és más alkotásokban mindmáig fájdalmasan kiaknázatlan) dramaturgiai húzás, ahogy a kezdetben játékos, már-már barátságos természetfeletti erőkről kiderül, hogy valójában mekkora szemetek - erre a szálra egy igazán kiváló horrort lehetett volna felfűzni. Sajnos ez méteres, kihagyott ziccer marad, a Poltergeist ugyanis nem csak, hogy elköveti minden horrorok legfőbb hibáját - a túl sokat mutatást - hanem iskolapéldájává is válik annak. A forgatókönyvet jegyző és produceri teendőket ellátó Spielberg '82-re már elég komoly pénzeket mozgató névnek számított, mégsem ártott volna némi önmérséklet a játékidő nagyját kitevő trükkök alkalmazásában. Lehet, hogy akkoriban state of the art volt ez az egész, de az effektek túlburjánzása a filmet horrorként még akkor is tönkre vágná, ha egyébként nem avult volna el mára menthetetlenül - egen, elnézést mindenkitől, akinek a gyerekkori traumájába taposok, de az a bizonyos fa is. Ha meg nem horrorként nézzük, akkor mégis miként? A sokat sejtető felvezetés után egy kínosan elnyújtott, lélektelen (ha ha) látványfesztivált kapunk, ahol nem az a legfőbb tét, sikerül-e megmenteni a kislányt a túlvilágról (ami amúgy egy percig sem kétséges), hanem hogy milyen villódzó fények meg animált bizbaszok asszisztálnak az egészhez. Ja, és igen, a médium is valami rohadt felesleges és idegesítő. Egészen pontosan így fest az, amikor egy amúgy jó koncepciót maga alá nyom a pénz és a produceri látomás, és lám, még csak nem is napjainkról van szó.

Nagy Krisztián: Hasonlóképpen jártam a Poltergeist sorozattal is, mint sok hasonszőrű társával a nyolcvanas években: először a méltán kultikus Galaktika magazin Filmhírek rovatában találkoztam vele nyúlfarknyi hírek formájában. Annak idején innen értesültünk arról, miszerint már az első film forgatásán átok ült, mert valódi csontvázakat használtak műanyag helyett (olcsóbb volt) és a főszereplő kislány a ködeffekthez használt szlötyi miatti tüdőgyulladás következtében hagyta el e földi siralomvölgyet, több más, a forgatáson résztvevő színészt követve. Internet nem lévén, az ilyen hírek adtak extra lökést a Cannibal Ferox hírnevének is és bizony ez meghatározó emlék volt számomra is, amikor már majdnem felnőttfejjel ültem le az első Poltergeist elé. Bár a nosztalgia megszépítette ezt az alkotást is, addigra már túl voltam Freddy Kruegeren, Jasonon, Chuckyn és az Evil Dead meglehetősen deviáns szexuális érdeklődéssel rendelkező fáin, ez pedig nem igazán szólt a jó öreg kopogó szellem mellett: varázsa megkopott, rémisztgetései megfakultak és ugyan felismertem azokat a fogásokat, amelyek a későbbi kultikus rémtörténetekben rendre visszaköszöntek, kénytelen voltam megállapítani, hogy rosszkor és rossz helyen ültem le a Poltergeist elé ahhoz, hogy igazán élvezhessem. Vigaszképpen azoknak, akik megfelelően fogékony életkorukban és a megfelelő korszakban látták a filmet: teljesen átérzem a helyzetüket, amikor éppen olyasvalakinek próbálom elmagyarázni a Silent Hill Playstation játék elvitathatatlan érdemeit, aki World of Warcrafton, Facebookon és Youtube-on szocializálódott...

Rusznyák Csaba: Az A Rohadék Fa. Már kölyökként se voltam egy félős filmnéző, kevés horror tudott ténylegesen megrémiszteni, sokkal jobban fostam pl. a pókoktól, mint bármiféle fikciós rémtől (egyébként a mai napig stabilan utálok mindent, aminek négynél több vagy kettőnél kevesebb lába van). Az is igaz persze, hogy szüleim részéről sokáig igen hatékonyan óvva voltam a „gyereknek nem való” filmektől – első sokkomat (valószínűleg még 10 sem voltam) a Lelkek karneválja jelentette, pedig csak egy félperces reklámjelenetet láttam belőle. Aztán jött a Poltergeist és Az A Rohadék Fa. Alighanem az első horrorfilm volt, amit elejétől a végéig láttam, és a hullák meg a szellemek nem különösebben hatottak meg, de Az A Rohadék Fa hetekig nem hagyott rendesen aludni. PERSZE, hogy volt egy hasonló fa a szobám ablaka előtt.  Hol a kurva életbe máshol? A film után nyilván nem tudtam felé fordulva aludni, mert ha kinyitottam a szemem, azonnal megláttam. Úgyhogy befordultam a fal felé, ami sokkal rosszabbnak bizonyult, mert NEM LÁTTAM, HOGY MIT CSINÁL AZ A ROHADÉK FA A HÁTAM MÖGÖTT. Kész tortúra volt. Szóval, egyértelmű, hogy újranéztem a filmet az első adandó alkalommal (értsd: amikor szülői felügyelet nélkül maradtam a videóval és a kazettákkal). A Poltergeist mindig is velem maradt, legutóbb pár éve revizitáltam, és bár hatása már megkopott (Lehet, hogy felnőttem? Tenni kéne ez ellen valamit.), még mindig élveztem. Sokkal inkább egy cirkuszi, shock & awe horror, mintsem egy zsigeri zsánermű, de a maga nemében piszkosul szórakoztató. Amit viszont sosem értettem, az a médium, Tangina Barrons. Ő a segítség a bajban? Komolyan? Már ránézésre is egy ijesztő és groteszk embergnóm. Ha megszólal, még rosszabb. Ha meg még el is mosolyodik, az totál idegbaj. Kb. azt a reakciót tudom elképzelni a felbukkanására, hogy „áh, kösz bazmeg, de inkább a szellemek”.

Dr. Sick Fuck: Érthetetlenül furcsa, alkatomtól idegen tény, hogy megboldogult ifiúr koromban nem találkoztam a kollektív analízis aktuális tárgyával. Nademajdmost jól megural, lesz itt rulzás ezerrel. A fear and loathing élmény már a főcímnél megvolt, ugyanis a kreditlistán gyorsan feltűnt Steven Spielberg neve. Hú, nebassz. Ő bírta írni. Spielberg, mondanám még egyszer, a kertvárosi nagycsalád-horror invenciózus atyamestere. A hardcore horror-freak. Rögvest be is szartam, gyorsan kifejlődött a totális pánik, és még alig voltam túl az első hatvan másodpercen. Elnézést kérek az olvasóktól, de kétszer-háromszor tényleg bealudtam a nevezett műalkotáson, ezért tapasztalatom töredékes, fölényes értelmiségi műkritikám pedig az önkény jegyében fogant. Ennek tudatában jelentem ki, hogy a Poltergeist egy giccses és stupid nyomingerség, a zsáner szégyene, vagyis még ezt sem állíthatom, mert semmi köze nincs a horror műfajához. Jelentőségét, a filmművészet ügyét előremozdító hatását nem tagadnám, hiszen oly csodálatos műalkotások megszületéséhez szolgált inspirációként, mint a Paranormal Activity sorozat, meg még két-három szekérderéknyi mocsok. Valamint azt is sejdítem, hogy az Ezo TV-n feltűnő vajákos asszonyok és tűzjáró csodasámánok generációi építették fel karrierjüket a vonyító hangú gnóm karakterére, de ez csak annyira elég, hogy biztos legyen benne a néző: mindenki jobban járt volna, ha a kulcsszerepet játszó médium még a cselekmény játékideje előtt elpusztul egy szállodatűzben. Szóval tessenek körültekintően cselekedni, résen lenni éjjel és nappal, mert az ingatlanvásárlás felelősségteljes döntés, nagycsaládosok esetében pedig még inkább az. Ha nem vigyáznak, magukat is jól megírja majd Steven Spielberg. Azt a kurva tévét pedig mindenki dobja ki, jobban járunk akkor, meglássa a nyájas olvasó, vagy ha már nem elég erélyes a készülék élethosszig tartó mellőzéséhez, legalább a Nagy Veszelka sámán léleklátó-auradiagnosztikai műsorát kerülje, mert a végén még kiépül az a szar szituáció, hogy bekopog az ajtaján. Éppen most vagyok túl valami hasonlón, nyomorult érzés, nem ajánlom senkinek.

Noha nem horror, legfeljebb csak nagyon áttételesen az, az Europa Reportban van az év legfélelmetesebb jelenete: egy, a Jupiter holdja felé tartó űrhajón javításokat végző asztronauta elszakad a száguldó járműtől, és tehetetlenül nézi, ahogy az egyre kisebbé zsugorodik a látóhatáron, benne társaival, akik nem tudnak segíteni neki, miközben nincs körülötte semmi, csak hideg, feketéség, űr és halál. Totális kilátástalanság, totális egyedüllét, totális terror: a felkavaróan, fülsértően csendes pillanatok az ismeretlentől és a magányos haláltól való, zsigereket tépő rettegést a maga nyers, cizellálatlan formájában testálják a nézőre.

Sebastian Cordero sci-fije formailag a valami érthetetlen oknál fogva még mindig gombamód szaporodó found footage filmek sorába tartozik, műfajilag pedig a katasztrófafilm és a horror elemeit is vegyíti (a hasonló zsánerben, szintén találtfilmes koncepcióval próbálkozó, két évvel ezelőtti Apollo 18 silány minősége nem tett szívességet a nézői elvárásoknak, de nyugi: a kettő nem is különbözhetne jobban). A sztori egyszerű: egy hatfős, nemzetközi legénységű űrhajós expedíció a Jupiter egyik holdja, az Európa felé indul, abban a reményben, hogy a Naprendszeren belül a földönkívüli élet nyomaira bukkan. A felfedezők viszonylag hamar elveszítik a kommunikációt az anyabolygójukkal, egyiküket pedig egy szerencsétlen balesetnek köszönhetően elnyeli az űr. Az expedíció megmaradt tagjai folytatják az utat, de immár magukra vannak utalva.

Az Europa Report generikus katasztrófafilm-dramaturgiát alkalmaz, amely során a szereplők különböző kutatási és technikai problémák, váratlan krízishelyzetek következtében eleinte lassan, majd egyre gyorsabb ütemben fogyatkoznak. A közeg azonban a horror felé taszigálja a filmet, és a tíz kicsi indiános felállás lassan inkább rímel egy absztrakt slasherre, mint egy katasztrófafilmre. Csakhogy itt nincs szörny, nincs gyilkos (a film nem követi el azt a hibát, amint Danny Boyle Napfénye), legalábbis semmiképpen nem a szavak szó szerinti értelmében: a mumus maga a világegyetem, amit az ember felfedezni, megérteni akar, és ami ennek elkéri az árát.

Elhagyva a teremtés bölcsőjét, az expedíció tagjai olyan messzire merészkednek, mint előttük még soha senki. Fejjel előre az ismeretlenbe, a sötétségbe, a kiszámíthatatlanságba, a rettenetbe, ahol vagy az életcélt, természetet, álmot beteljesítő felfedezés vár, vagy a halál, ahogy az olvadó viasz elengedi a szárnyat összetartó tollakat – vagy mindkettő. Az Europa Report a tudásszomj e két aspektusát helyezi mérlegre, és nagyszerűen demonstrálja az expedíció pezsgő izgalmát, ámulatát, az emberi szellem tántoríthatatlanságát és elkötelezettségét az ismeretlen feltérképezésében éppúgy, mint az univerzum erejével való végső szembenézés félelmét és esélytelenségét. Legyőzhetjük a gravitációt, építhetünk űrhajókat, áthághatunk korábban elképzelhetetlennek tartott távolságokat, de akkor is csak porszemek vagyunk, aprók és jelentéktelenek. A film felfedező mentalitásából következően nem is az a lényeg, hogy ki éli túl az expedíciót (ha ugyan bárki), hanem, hogy tudományos szempontból lesz-e értelme, hogy amit megtudtak, az hasznára válik-e az emberiségnek.

A found footage jelleg (az Europa projekt kiötlőinek interjúinzertjeivel együtt) az egészet tárgyilagossá, realisztikussá teszi, a sci-fi elemeket nagyjából nélkülöző, komolyan vett technológia elhatárolja a sztorit a lehetséges hülyeségektől, és ezúttal még az adott történetmesélési forma tipikus buktatóit is gyerekjáték elkerülni, hiszen egy ilyen expedíción nyilván MINDEN be van kamerázva (Cordero pedig a lehetőségekhez képest nagyszerűen teremt feszültséget). Ugyan a film mindettől némileg száraz lesz, karakterei pedig sosem kerülnek közel a nézőhöz, de a felfedezés ideájának univerzalitása fontosabb szempont volt, mint az egyéni dráma. (Nagyjából, mint a 2001 esetében, amihez az Europa Reportot, ha nem is minőségi szempontból, de) viszonylag sokat hasonlítják, noha annak galaktikus-evolúciós léptékeit meg sem próbálja utolérni). Viszont így megkímél a film a patetikus nagyjelenetektől is – még az önfeláldozások is metodikusak, szenvtelenek, tudományos tényszerűség vezérli őket, nem érzelem.

De az emocionális visszafogottság ellenére az Europa Reportban vastagon ott van az EMBER, az ő nyughatatlan, kíváncsi, folyton előre, többre, magasabbra törő természetével, ahogy a halál torkában állva is megveti a lábát, és még a legvégső pillanatban is tanulni akar. Márpedig a jó sci-fi mindig az emberről szól.

Aki úgy gondolta, hogy a Kvantumtolvaj (egyszeri, kétszeri, esetleg háromszori) elolvasása felfegyverzi azzal a tudással, amivel könnyedén megbirkózhat a Fraktálherceggel, akkor hasonló meglepetés fogja érni, mint Jean le Flambeurt, aki kénytelen rádöbbenni, hogy a zoku Schrödinger-doboz, amit olyan kalandos körülmények között szerzett meg az első kötetben, csak az első lépés az úton, ami a felelőtlenül elszabadított és felfoghatatlan léptékű játszma fináléjához vezet.

A rejtély megfejtéséhez a transzhumanizmus bölcsőjébe kell visszatérnie, a Földre, ahol az arab kultúrából újjászülető társadalom pecsétekkel védekezik a mindent ellepő, megfertőző és átformáló káoszkód ellen. A pusztító harag napja után az égből aláhullott Szobornoszt hajók szilánkjaiban menedékre lelt emberek a törékeny békeszerződés megkötését követően a sivatagban kutatnak elveszett lelkek, vagyis testetlen dzsinnek után, hogy a szolgálatukba kényszerítsék vagy pedig eladhassák őket a hszien-kuknak, akik a Nagy Terven dolgoznak: a Föld teljes feltöltésén a virtuális térbe a feltöltésmennyországokból előbányászott tudatmásolatok emlékei alapján. A szemünk előtt kibontakozó Sirr legalább olyan fantáziadús, mint a marsi mozgó városok társadalma, és tömve van sziporkázó ötletekkel.

Az Ezeregyéjszaka meséiből táplálkozó terminológia, mely a korábban már megismert fogalmakat takarja, telitalálat, ráadásul sokkal egységesebbnek hat, mint az előző kötet, ami a finn, héber, francia és orosz kultúrkörből merített. A regény felépítése is a több évszázados mesefolyamét követi: a keretes szerkezet több különböző történetbe ágyazott történetet rejt, kibontva Jean és Mieli múltját, és felfedve az eddig a háttérbe húzódó, a szálakat a távolból mozgató szürke eminenciások kilétét. Az ismerős, ugyanakkor idegen földi társadalom felépítésének különböző aspektusait az új szereplők mutatják be: Kasszár Gomelez, a hatalomért a családját is feláldozni hajlandó politikus, lányai, az egyenesen az Ezeregyéjszaka meséiből érkező Tavaddud és Dunjázád, előbbi a dzsinnek szeretője, aki szimhálón keresztül rég elfeledett és másként elérhetetlen fizikai örömöket nyújt a testetlen tudatmásolatoknak titkos tudásért cserébe, utóbbi pedig mutálib, aki feláldozta magánéletét, hogy a családját és városát (ebben a sorrendben) szolgálhassa, Abu Nuvász, a sármos gogolkereskedő, akinek a múltja súlyos titkot rejt és az Axolotl, a Testorzó, egy ősi dzsinn, aki még az aunoktól tanulta hogyan raboljon magának testet. A Földön minden technológia összefonódik a mesékkel; mágikus szavakkal, Titkos Nevekkel és dzsinnpalackokba zárt lelkekkel üzérkednek, mi pedig a transzhumanizmus újabb, és a marsitól drasztikusan különböző olvasatával kerülünk szembe.

A Fraktálhercegnek nem csak a története bonyolultabb, mint a Kvantumtolvajé, hanem az Ezeregyéjszaka vezérfonalára felfűzött fejezetek-történetek (melyek címadásukkal is mesékre hasonlítanak, mint A tolvaj és a tigris vagy a Mieli és a lélekvonat) elbeszélésmódja is ugrál egyes szám és harmadik személy, múlt és a jelen, valamint a különböző szereplők között. A fordítás minősége előtt ismét csak meg kell emelnem a kalapom, mert Rajaniemi valóban létező tudományos és az abból továbbgondolt világának kreált szavait egyáltalán nem lehetett egyszerű magyarítani. Amennyiben az első kötet nehéz olvasmánynak tűnt, akkor itt még jobban kell figyelni, ha a történet-kirakós egészének szétszórt darabjait össze akarjuk illeszteni a könyv végére, ami ráadásul egy kataklizmikus cliffhangerben kulminálódik. Összességében a Fraktálherceg olyan, mint egy oorti súlytalanság-szauna, amiben az űr vákuumával hűtjük a testünket: a jutalom megéri a kockázatot, még ha többször neki kell is veselkednünk a feladatnak.

• Hivatalos: Sam Mendes visszatér JAMES BONDot rendezni a 24. 007-es kalandban, amit 2015 őszén mutatnak be. Az író (ismét) John Logan lesz. Örülünk.
• Rob Liefeld nem csak arról beszélt twitteren, hogy az ő agyából kipattant X-Force-ból filmet készít a Fox, hanem arról is, hogy az önálló MAGNETO mozi még mindig terítéken van a stúdiónál. A Comic-Conon több, az X-Men filmes világával kapcsolatos bejelentésre is lehet számítani (Deadpool, esetleg?).
• Ez olyan szép: a New York-i rendőrség egyik még beazonosítatlan saját tagja után nyomoz, amiért az többször is úgy járőrözött, hogy Darth Vader birodalmi indulóját bömböltette az autójából.

• A Fox is nekiáll bővíteni marveles szuperhősrepertoárját: film készül az 1991-ben debütált X-FORCE-ból, ami az X-Men egy militánsabb, agresszívebb mellékágaként indult, az élen Cable-lel, Küklopsz jövőbe küldött, és a jelenbe felnőttként visszatért fiával. A forgatókönyvet a Kick-Ass 2 író-direktora, Jeff Wadlow jegyzi, és valószínűleg a rendező is ő lesz. Hogy az X-Force mennyire és hogyan kapcsolódik a Fox eddigi X-Men filmjeihez, azt még nem tudni.

• Hayley Atwell visszatér Peggy Carterként, legalábbis egy rövidfilm erejéig: az AGENT CARTER egy évvel az Amerika Kapitány eseményei után játszódik, és egy pre-S.H.I.E.L.D. szervezet tagjaként veszi fel a harcot a rejtélyes Zodiaccal. A rövidfilmet a San Diego Comic Conon vetítik majd, ÉS a Vasember 3 DVD/BD-re is felkerül extraként. A plakátja nagyon baba (lásd itt jobbra).
• Guillermo Del Toro tervei továbbra is izgalmasak és ambiciózusak: először is, Charlie Kaufmannal karöltve akarja adaptálni AZ ÖTÖS SZÁMÚ VÁGÓHIDat, másrészt Benedict Cumberbatch-et akarja megnyerni a FRANKENSTEIN főszerepére (valószínűleg a címszerepre, a kreatúrát korábban Doug Jonesnak szánta).
• Új adalék az örök STAR WARS vs. STAR TREK ellenségeskedéshez / vitához: George Lucas egy interjúban azt mondta, hogy a Star Wars bizony a Star Trek vállaira állva tudott nem szimplán csak sikeres lenni, hanem egyáltalán elkészülni, ugyanis Roddenberry szériája volt az, ami összetoborzott egy filmes sci-fi rajongói bázist.
• A holtaknak nincs nyugalmuk: Romero zombitrilógiájának harmadik részét, A HOLTAK NAPJÁt már remake-elték egyszer 2008-ban (akkor is minek), most nekifutnak másodszor: az idei Texasi láncfűrészes 3D-s folytatás/remake/kit érdekel producerei veszik khm, értő gondjaikba a projektet, 10-20 milliós költségvetéssel. Premier jövőre. Alig várjuk.
• David Hayter (X-Men 1-2, Watchmen) adaptálja szélesvászonra a Luna tesók kiváló, THE SWORD című képregénysorozatát. A rendezőt és a színészeket még nem választották ki, de a forgatás a tervek szerint jövő év elején kezdődik.
• A Fox fejeseinek nem elég, hogy 2003-ban, A szövetséggel már meggyalázták egyszer a THE LEAGUE OF EXTRAORDINARY GENTLEMENt, most tévésorozatot akarnak készíteni Alan Moore szenzációs képregényéből. A pilothoz ráadásul a Zöld Lámpás forgatókönyvíróját, Michael Greent szemelték ki. Lesifotósunk közben jelenti, hogy otthonában Moore éppen csőbombákat készít.
• Az amazon.com beszáll a képregénybizniszbe: Jet City Comics néven új kiadót indítanak, ami, legalábbis az első címek alapján, könyveket és novellákat dolgoz fel (nyomtatott és digitális formában egyaránt). Októberben jelenik meg a George R. R. Martin történetéből készült Meathouse Man (Raya Golden rajzaival), a Hugh Howey sci-fijéből készült sorozat, a Wool (Jimmy Palmiotti, Justin Gray és Jimmy Broxton), és lesz még egy Symposium című alternatív történelmi széria is az Amazon könyvkiadásában megjelent The Foreworld Sagához kapcsolódóan. Plusz az Amazon Martin A tűz és jég dala sorozatának előzményét, a Kóbor lovag comicváltozatát is újra piacra dobja. 
• KÉP - Martin Freeman a héten fejezte be a HOBBIT forgatását, és ott volt egy jó haverja is... /// Peternek már a széke is Pókember-színű. Kép A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2-ből. /// Az első kép Frankenstein szörnyéről, azaz Aaron Eckhartról, az I, FRANKENSTEINből, amiben a teremtmény egy alternatív jelenben kerül mindenféle rémek fantasy-háborújába. /// Így fog kinézni Jamie Foxx, mint Electro A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2-ben. Jobb így, mintha csak ráhúznának egy hülye ruhát. /// Egy hét múlva startol a San Diego Comic Con, és a város már most geek színekbe van öltöztetve. A villamosok pl. a THE AGENTS OF S.H.I.E.L.D.-ről kiabálnak.
• POSZTER - Nagyon cool poszter a CAPTAIN AMERICA: WINTER SOLDIERhez. /// Poszter Spike Lee OLDBOYához. Ez alapján tényleg nem vicceltek, és más hangulatú lesz, mint az első feldolgozás, aminek ez ettől függetlenül úgyse nyalhatja majd ki a seggét sem. /// Gyí, te röfi, gyí! James McAvoy jól elvan a FILTH poszterén.
• MŰVÉSZET! - TŰZGYŰRŰ poszterek a Mondótól! Kedvcsináló, ha még mindig tanakodnál, hogy meg akarod-e nézni a filmet. /// És ha már Mondo, az új CONAN poszterükről se feledkezzünk el. /// Koncepciós rajz az ELYSIUMhoz: Így néz ki a "címszereplő" a Földről, mint elérhetetlen álomkép a nyomornegyedből. /// George R. R. Martin a TRÓNOK HARCA vastrónját sokkal nagyobbnak, rondábbnak, aszimmetrikusabbnak képzelte el, mint amilyennek az HBO sorozatban (költségvetési okokból, és kellő hely hiányában) megvalósították. Körülbelül olyan bestiálisnak, mint Marc Simonetti festményén. /// Koncepciós rajz a CAPTAIN AMERICA: WINTER SOLDIERhez. A háttérben Batman rövidujjúban, dupla uzival.
• TRAILER - Ha mindig is robbanó nyilakkal akartál ruszki katonai konvojokra vadászni, akkor közeleg a te napod. A RAMBO: THE VIDEO GAME trailerének fílingje csillagos ötös, már csak magának a játéknak kéne jónak lennie, ami a hasonszőrű projektek esetében finoman szólva nem gyakori dolog. /// Kalapácsos-véres red band trailer az OLDBOYhoz, avagy mennyire ment el Spike Lee esze? /// Láncfűrésszel a cápatornádó ellen! SHARKNADO trailer! Aki agyfaszt akar kapni, erre kattintson! /// Itt az első trailer a THE SEVENTH SONhoz, az idei év afféle fantasyjéhez, ami valószínűleg csúcssebességgel tűnik majd el a süllyesztőben. De talán Jeff Bridges miatt egyszer érdemes lesz...  /// A Rockstar az ötperces gameplay videóban arról győzköd, hogy a GRAND THEFT AUTO V kurvajó lesz.
• BÓNUSZ - A digitális Bruce Lee Johnnie Walkert reklámoz (miközben az igazi még csak nem is ivott). Gáz. 

Egy anyjával élő tinédzsernek elege van belőle, hogy folyton megbukik matekból, ezért a köztudomásúan legkézenfekvőbb megoldáshoz folyamodik: megidéz egy démont. De a dolgok - meglepetés! - nem a tervek szerint alakulnak. Del Toro 1987-es rövidfilmje (hat évvel első mozija, a Cronos előtt készült) szórakoztató, sötét humorú kis horror, remek hangulattal, operatőri munkával, és egy-két egészen pofás trükkel, maszkkal. Sajnos a spanyol nyelvű film angol felirattal csak egy igen szar minőségben érhető el, úgyhogy alatta beszúrtam a felirat nélküli, tökéletes minőségű verziót is, ami egyébként egy valamivel rövidebb, rendezői változat (ez anno a Cronos criterionos kiadásához került fel extraként).

- What are you?

- Úristen, Drakula! - sikoltott fel egykor megannyi Hammer stúdiós női mellékszereplő (vagy ilyesmi), és sikolt fel (képletesen) mindmáig megannyi horror-megszállott. Akad ebben a sikolyban rémület, nosztalgia és fásultság is jócskán, ahogy az a zsáner egyik leginkább meghatározó, ugyanakkor talán legelcsépeltebb ikonjához illik. Mert mégis, mit lehet kezdeni minden popkulturális vámpírok ősatyjával, akit halva születése óta számtalan, műfajilag és minőségileg egyaránt erősen ingadozó mozi, regény, képregény, zene, erdélyi turistabizsu, és még ördög tudja, milyen mercsandájz katapultált a kommerciális örökkévalóságba? Drakula alakját, és így utólag nézve magát Stoker regényét is nehéz komolyan venni, vagy eredetien feldolgozni, jól meg aztán végképp. '92-es filmjében Francis Ford Coppola mindezt egyszerre kísérelte meg, és ha a végeredmény pont az ambiciózussága okán nem is maradéktalanul tökéletes, a szándék mindmáig páratlan.

Amint a Keresztapa-trilógia és az Apokalipszis most révén akkoriban még megingathatatlannak tűnő félistenstátuszba emelkedett, egykori új-hollywoodi enfant terrible vette kezébe a '90-es évek elejére a filléres gagyi tartományába száműzött übermumust, már a cím elé biggyesztett Bram Stoker's jelzővel is nyilvánvalóvá tette, hogy alkotását a kevés kezdeti, megérdemelten klasszikusnak számító mű (Murnau Nosferatuja, meg a '31-es Lugosi-film, naná) után következő, több évtizednyi gátlástalan kreatív harácsolással (tisztelet a kivételnek, helló, Werner Herzog) szemközt kívánja pozicionálni. Igaz, e címválasztással nem ő volt az első, hiszen 1974-ben akadt már egy azonos című feldolgozás (ami leginkább forgatókönyvírója, az I am legendet is jegyző Richard Matheson révén tarthat számot az érdeklődésre), sőt, még a valaha létezett legautentikusabb változatot méltán elváró közönséget is alaposan félrevezette. Valamelyest.

Coppola Drakulája, jócskán a mai trend előtt, amolyan gritty reboot volt. Persze messze nem a mostanság bevett eszközökkel operált, ám közös vonás napjaink megannyi Nolanjével, hogy az idők során rákérgesedett kliséktől és hangvételtől módszeresen megtisztogatva próbálta meg nem is annyira új megvilágításba helyezni antihősét, mint inkább egyenesen a velejéig hatolni. Ehhez pedig nem a rengeteg (igen, az emlegetett örökfeketéket is beleértve), a forrásanyagot szinte kivétel nélkül pusztán kiindulási pontként kizsákmányoló korábbi próbálkozáshoz kellett visszakanyarodnia, hanem – láss csodát – magához Stokerhez. Ami korántsem egyértelmű döntés.

Stoker regénye ugyanis, státusz ide vagy oda, az olcsó, giccses és fájdalmasan túlírt viktoriánus rémhistóriák – mondjuk ki, ponyvák – sorába tartozik, amelyekkel akkortájt Temzét lehetett volna rekeszteni. Nem csoda, hogy ezek közül roppant keveset őriz az irodalomtörténeti emlékezet, mint ahogy Stoker egyéb írásait is inkább csak illendőségből szokás meg-megemlíteni (ha valaki netán olvasta volna második legismertebb szösszenetét, a Fehér féreg fészkét, az tudja, miért), és így máris érthetőbb, miért nem ragaszkodtak a régebbi tisztelgők a szöveghűséghez. Hogy mégis mitől vált megkerülhetetlen műfaji alapvetéssé a Drakula, azt nem az én tisztem megfejteni, ám azt hiszem, akad egy vonása, ami fölött szokás átsiklani, és ami mintha derék Francisünknek is szemet szúrt volna. Stoker kurvára Drakulának drukkol.

Többről van itt szó, mint a karizmatikus gonosztevő iránti sötét, romantikus vonzalomról, amit legalább Vader nagyúr kapcsán mindannyian átélhettünk. Már csak azért is, mert a szerző látszólag mindent elkövet, hogy pozitív hőseit a jóság és az erényesség botlást nem ismerő díszpéldányaiként állítsa be sátáni ellenlábasukkal szemben, aki, nagyon nem mellesleg, már eleve külsejében is távol állt a furcsa mód általánossá vált szmokingos, hátranyalt hajú, középkorú kaszanovától. Drakula gróf egy sápatag, harcsabajszos, kopasz, szőrös tenyerű, büdös szájú, meg úgy általában mindenestül kellemetlen vénember, nagyjából, mintha a közismert festmény Vlad Tepese pár hétnyi lelkes enyészet után mégis meggondolta volna magát ezzel az egész túllihegett halál-dologgal kapcsolatban, és még csak a viselkedése miatt sincs okunk kicsit is szimpatikusnak tartani őt, merthogy egy bunkó. A felszín alatt azonban végig ott lappang egyféle kaján, perverz élvezkedés a gróf rémtettein (csecsemőzabálás, majd az ezt szóbeszéd tárgyává tevő anyuka farkasok általi szétmarcangoltatása, ilyesmik, mondom, hogy bunkó), no meg a vele szembeállított, patyolatfehér főhősök felháborodott sápítozásán, míg aztán szép apránként le nem esik a tantusz, hogy ez az egész nem más, mint a korabeli társadalom álságos prüdériájának és kirakaterkölcseinek tenyér mögé rejtett kiröhögése. Nem véletlen, hogy – a regényben és a filmben egyaránt – Van Helsing nyíltan bevallja, mennyire csodálja síron túli ellenfelét, vagy éppen a szintúgy mindkét verzióban elhangzó, súlyos koporsófedélként dörögve helyére csapódó summázás: We've all become God's madmen. All of us.

Erre az aspektusra érzett rá Coppola, ezt meri bátran és önállóan értelmezni, sőt, kiemelni. Stoker kora normái miatt nem fogalmazhatott sokkal nyíltabban, mint tette, rendezőnk azonban már annál inkább. A film minden pórusából buja bűzzel verejtékező érzékiség szinte csak a kezdet (annak mondjuk nem rossz – Monica Bellucci mellei, vagy éppen a sövénylabirintus közepén a vérfarkas alakot öltött vámpír és Lucy gyengéden pornográf subidubija maradandó nyomokat hagyott tizenegy éves kori önmagamban), de ahol igazán brillírozik, az, ahogy a protagonistákat maradéktalanul töketlen hülyéknek állítja be. Lucy ostoba, elkényeztetett, a gonosznak puszta kéjvágyból nagyon is szándékosan ablakot nyitó szajha (az első Keresztapa templomi ceremóniájára rámontírozott leszámolásjelenet Lucy, khm, első halálakor morbid módon visszaköszön), kérői nevetséges gumicowboyok, pökhendi aranyifjak, vagy éppen nyeretlen, zugmorfiumista értelmiségiek, az erkölcsösség angyala, Mina pedig egy a saját bigottságától fuldokló, bamba vőlegényét (szerencsétlen Keanu Reeves sokakban értetlenkedést kiváltó szerepeltetése nagyon is tudatos húzás lehetett, még ha meglehetősen cinikus is) mélyen belül megvető szűzkurva. No meg persze Anthony Hopkins, aki az eszelősbe hajló, tudós ember létére félig vallási fanatikus Van Helsingként egyaránt hempergeti meg a mocsokban a regény és a Peter Cushing-féle alakítás nyomán rögzült jóságos nagypapa-mentor figurát.

Ezzel a szánni való, szedett-vetett bagázzsal szemben pedig ott áll, mit áll, komoran, fenyegetőn magaslik a gróf, seregek térdre kényszerítője, a karóba húzó, akinek puszta jelleme és akarata akkora, hogy magát a jóistent megtagadva még a halálra is fittyet hány, kizárólag gyűlöletből és bosszúvágyból. Ja, valamint a hihetetlenül plasztikus főgenya-alakításairól híres, meg úgy egyébként is kiváló Gary Oldman játssza. Ilyen konstelláció mellett nála kisebb kaliberű (megkockáztatom: másik) színészre bízni a címszerepet végzetes lehetett volna, így viszont a legemlékezetesebb grófot kaptuk, evör. Sajnálom, Max, sajnálom, Klaus, és persze ne tessék haragudni, Béla bácsi, remekek voltatok, tényleg, de amit Oldman itt művel, azt hárman együtt sem tudtátok, már hogy nyilván nem általában, csak ezzel a karakterrel nem. Aláírom, hogy ehhez kellett a koncepció is, mert ahogy Oldman lubickol a szerepben a beteges öregembertől az érző lelkű, távolról jött hercegen át egészen a halállal és istennel dacoló szörnyetegig, az soha nem jöhetett volna létre a film monumentális, a főszereplőt minden oldaláról körbejáró íve nélkül. Ennek az elemi, mégis komplex főgonosznak egyébként felejthetetlen mellékzöngéje a vámpír által megrontott, őrült Renfield, akinek a szerepét szintén mintha csak ráöntötték volna Tom Waitsre, az Örök, Őrült Csövesre.

A sokak által a film legfőbb hibájának felrótt, központi szerelmi szál is valahol itt gyökeredzik. Míg Stoker csak enyhén utalgat Drakula hátterére és egykori nagyságára, Coppola a neki szánt szerephez igazodva nem tehette meg, hogy ne avassá őt többé, egyszer s mind nemesebbé, mint holmi kósza kriptaszökevényt. Az erotika alattomban már az eredeti műnek is részét képezte, a megfilmesítésekről nem is beszélve, innen meg már csak pár lépés a szerelem, és ha mégoly kritikusan szemléljük is ennek a motívumnak a beemelését, azt nem lehet mondani, hogy nyálasra vagy felületesre sikerült volna. Akkor már inkább átélhetőbbé teszi az antihős világ elleni haragját és tragédiáját, a másik oldalról nézve egyszer s mind duplán aláhúzza a társadalmi normák rabságában vergődő ember vonzalmát a tabuk felé. Árulkodó Mina paranccsal felérő könyörgése is túlvilági szeretőjével szemben, mikor az meg akarja kímélni őt az élőhalottság átkától: Then take me away from all of this death! Nem a kisemmizettségtől fél, nem is az örök éjszakát ígérő vámpír-léttől, hanem saját, ál-élő világa fojtogató korlátaitól. Jó, a rendezőnek volt anno valami elfekvő fejtegetése a vámpírról, mint az AIDS-es ember metaforájáról, ami ugyan egész eredeti, meg a szerelem témakörét is adekvátabbnak láttatja, csak éppen olyannyira nem domborodik ki magából a filmből, hogy inkább ne is időzzünk felette.

Mindezek mellett valahogy a végére maradt minden más, amitől film lesz egy film: a rendezés, a látvány, a hangulat. Ha ezeket nézzük, a Drakula bombasztikus, a szónak a jó és a rossz értelmében egyaránt, ám itt még ez a rossz is jó célt szolgál. Ugyanis az összes érzelmi-tartalmi agyonpörgetettsége, Wojciech Kilar minimalistán grandiózus, hol kísérteties, hol fenyegető zenéje, minden vizuális túlkapása (gyakran klipszerű rendezés, rikító színek, a meghökkentőtől a nevetségesen szürreálisig terjedő – egytől egyig analóg - vizuális trükkök és gegek, a kollázstechnika túlburjánzása, nem utolsósorban pedig a hivatalos filmképregényt is jegyző Mike Mignola látványtervei) egyrészt nagyon is tudatos, másrészt egyetlen célt szolgál, mégpedig annak a szertelen dagályosságnak a megidézését, ami Stoker regényének is a sajátja.

Ez volna tehát a leghívebb adaptáció? Igen és nem, de tuti, hogy az egyik legjobb és leggazdagabb. Ha a romantikus vonalat kihagyjuk, pusztán dramaturgiailag és hangulatilag ennél közelebb senki nem jutott az amúgy valószínűleg önmagában megfilmesíthetetlen sztorihoz. Ha a szó szerinti szöveghűséget vesszük, versenyben van, bár az elődök laza hozzáállását tekintve ez nem nehéz. Egyébként meg mindegy is, hiszen Coppola filmje pont annak az ékes példája, hogyan kell értelmezni és adaptálni bármit: aggyal és érzéssel. A felszínen csavarhatsz, az maradjon csak a felszín, az számít, ami alatta van.

A Drakula – már hogy mindkettő – tömör, megalomániás gótika, alatta pedig ott forrong egy konok, fekete, meghalni képtelen lélek.

A geekek gyakran kilóra vehetők a filmpiacon, egy nyálcsorgató koncepció már elég ahhoz, hogy hibákat, problémákat söpörjön el náluk, valahogy így: „kit érdekel a logika, bazmeg, hát itt óriásszörnyek harcolnak óriásrobotokkal!” Vagy, ahogy ánglisül mondanák, „your argument is invalid”. És a Tűzgyűrűvel tényleg vannak bajok, csúszkál logikai banánhéjakon, megerőszakol fizikai törvényeket, megdöccen dramaturgiai kátyúkon, szégyentelenül hasznosít ezerszer elnyűtt kliséket, de, és ez egy kurvanagy, vörösen villódzó neonbetűs DE, közben úgy transzformálja a nézőt szájtáti 12 évessé, hogy azért minden hülyére hype-olt hollywoodi rendezőkókler, J. J. Abramstől Zack Snyderig a fél karját és mindkét lábát odaadná. Guillermo Del Toro monszterzúzdája minden hibája ellenére a nyár messze legnagyobb moziélménye.

Nem, ez sem a forgatókönyvvel fogja lenyűgözni a nézőket, de bazmeg, hát itt óriásszörnyek harcolnak óriásrobotokkal! És annak ellenére, hogy a szkripten még lehetett volna gyúrni egy kicsit (ezért, és csak ezért nem hozza azt a tökéletes, veszettül szórakoztató popcornmozi szintet, amit tavaly a Bosszúállók), pont megvannak benne azok a nüanszok, amik az élvezetes nyári látványfilmet elválasztják a lelketlen, CGI-szörnyeteg pénznyelőktől. A karaktereknek nincs különösebb mélységük, de van szívük, vannak érzéseik, van hátterük, így amikor a sztori „nem a robot a lényeg, hanem a pilótái” mantrája elhangzik, nem tűnik parasztvakító hülyeségnek. Charlie Hunnam és Kikuchi Rinko szimpatikus főszereplők, Ron Perlman élvezettel bohóckodik, de a színészpálmát nem meglepő módon Idris Elba viszi. Ki másnál lenne hiteles, hogy miután lekispöcsöz valakit, az őszintén megköszöni neki? A csávó egy két lábon járó tekintély.

A sztori egyszerű, de hatásos, van dinamikája, struktúrája, és nem rohan fejvesztve egyik akciótól a másikig, a gyermekien megalomán óriásbunyókat emberekben, motivációkban, és apró, de beszédes inzertekben, flashbackekben, híradásokban ügyesen ábrázolt, reálisnak ható világban gyökerezteti. De most már fogjam be a pofámat ilyen triviális semmiségekről, és beszéljek a lényegről, ugye? Mert bazmeg, hát itt óriásszörnyek harcolnak óriásrobotokkal!

A Tűzgyűrű kaiju-jaeger pusztítástúrái észbontóan intenzívek, ötletesek, masszívak és látványosak, nem utolsósorban láthatóak, azaz nem szarrá vágottak (bár jobb lett volna, ha nem minden jelenet éjszakai esőben játszódik, de annyi baj legyen), trükktechnikai szempontból pedig felülmúlhatatlanok. A hatalmas hús- és fémdögöknek szinte érezhető a tömege, a tengeri és városamortizáló harcok döbbenetes valóságillúziót produkálnak, a méretek a felfoghatatlan grandiózusság és a még éppen felfogható emberi léptékűség tökéletes, vékony határmezsgyéjén táncolnak. Nem túlzok: többször azon kaptam magam, hogy tátva van a szám, mint a kiskölyöknek, akit először visznek cirkuszba. És ha a napokban valami furcsa hangot hallasz keletről, az Japán lesz, ahogy a premier környékén egy emberként ejakulál.

Ami a hollywoodi konkurenciát illeti, valahogy úgy képzelem a dolgot, hogy a Transformers 4 érthetetlenül megakadt forgatásán Michael Bay a lakókocsijában a félig lehúzott ablakredőnyök áteresztette, rácsozott, homályos fényben ül egy üveg whiskey mellett, és férfiatlan zokogással kóstolgatja a pisztolya csövét.  És még naplemente sincs a háttérben.

Az időutazásos történetek alapvetően – ha közmegegyezés alapján nagyon redukáljuk a kérdéskör összetettségét – két csoportba oszthatók. Az egyik sarokban azok a fantazmagóriák sorakoznak föl, amikben az idő sodrása, szövete, hálója, medre, tudomisénmije dinamikus, ergo a nyughatatlan emberi faj úgy belenyúl, mint kétéves lurkó a kutyaszarba. A másik sarokban a polaritás ellenkezőjét látjuk felkészülni: az idő, mint olyan, statikus, megváltoztathatatlan, vagyis eleve elrendelt. Az első típus által felkínált történetlehetőségek érdekfeszítőek már említés szintjén is, noha az időutazás diverz módon kezelt törvényei számtalan logikai elakadásjelzőt és útlezárást szoktak maguk után vonni. A másodjára említett időkezelés első blikkre nem hangzik túl nagy dobásnak – most akkor minek visszamenni az időben, ha úgysem lehet változtatni semmin? Aztán megnézzük a 12 majmot és rögtön megváltozik a véleményünk.

Terry Gilliam 1995-ös filmje több olyan témát is érint, ami mind a mai napig véresen aktuális. Az időutazás, persze, az örökzöld, de emellett ráfutunk a biológiai terrorizmus, a szabad akarat, a valóság megkérdőjelezése, a társadalom és egyén közti viszony jelentette ingatag terepre. Gilliam nem csak a Monthy Pyton csapat tagjaként villantotta meg egyéni nézőpontjának vizuális formanyelvre történő dekódolását, de kaptunk tőle egy Brazilt és egy Halászkirály legendáját, hogy a későbbi Félelem és reszketés Las Vegasban-t ne is említsem (de említem, és az időutazás miatt még ül is). A 12 majom az 1962-ben készült A kilátóterasz című állóképes rövidfilm alapján született, annak egyfajta továbbgondolása.

Amit fentebbi pár mondatommal jelezni kívántam, az csak annyi, hogy Terry Gilliam ért hozzá, hogyan vágjon a képünkbe ordenáré nagy kérdőjelet. A 12 majom zsigerig szántó kezdése fantasztikusan megadja az alaphangot, amit aztán később egy percre sem veszít el. Főszereplőnk, James Cole (Bruce Willis) láthatóan nincs a legjobb bőrben: egy börtönboly apró zárkájából rángatják ki „önkéntesnek”, hogy a vírusfertőzés során embermentessé hipózott felszínre kióvakodva mintát gyűjtsön, ami segít majd a tudósoknak. Rátermettsége okán abban a megtiszteltetésben részesül, hogy visszaküldik az időben 1996-ba, azzal az eltökélt szándékkal, hogy kiderítse, mi vezetett a pandémiáig. A tudósok szemlátomást tisztában vannak az idő statikus természetével, ezért nem is arra koncentrálnak, hogy a múltat változtassák meg, ehelyett a jelen izolált környezetét megkerülve egyenesen a múltból szeretnének információt szerezni a vírust elszabadító 12 Majom Hadseregét illetően.

Elszomorító helyzetben lehetnek, ha erre a feladatra a legjobb die hardos formáját hozó Willist választják, aki érkezését követően kevéssel már agyba-főbe is vereti magát, naná, hogy rendőrökkel. Egyébként nem tudom, hogyan csinálja Mr. Willis, de valahogy annyira jól áll neki, amikor bucira vert ábrázattal, szakadt ruhában hozza a trógert, egyrészt teljesen hiteles számomra, ahogy egyik szeme feldagadva, a szájából csordogál a nyál, másrészt mintha elemében is lenne a színész ilyenkor. Mivel nő is kell egy valamirevaló sztoriba, ezért James előbb egy pszichiáternő gondos kezei közé kerül (nem úgy), azután pedig elmegyógyintézetbe. Erre a pontra érve a film már bravúros, Brad Pitt, mint kezelés alatt álló elmebeteg, egyszerűen brilliánsan vezényli az ütemet, és rázza fel az egyébként morózus és majdhogynem tapinthatóan hideg légkört. Kiderül, hogy James 1990-be került, amikor még nyoma sincs a 12 Majomnak, de már ekkor megrezdül egy borzongató gondolathúr bennünk – talán azzal, hogy visszament az időben, ő idézi elő a világvégét?

Hát nem arról volt szó, hogy a múlt megmásíthatatlan? De bizony! És a borzongás újult erővel indul útjára, végiggondolni azonban nincs időnk, mert repülünk vissza a jövőbe, majd újra a múltba, ami során James egyetlen gyermekkori emléke egyre tisztábban rajzolódik ki előttünk. Viszont ez a kép a hipnotikus erejű befejező képsorokig homályban marad, részletei, ha kivehetőek is, félrevezethetnek. Akár a 12 majom maga. Éles kontúrral kínál elénk előbb egy, majd több értelmezési lehetőséget, azzal a céllal, hogy a labirintusból, amibe önszántunkból merészkedtünk be, egyhamar ne kecmeregjünk ki. James egészen odáig jut keresztes hadjárata során – ami rárótt kötelességből szívügye lesz, és ehhez elég két perc a tiszta levegőn valódi zenét hallgatva - , hogy önmaga valóságát kérdőjelezze meg, ezáltal gyarapítva az értelmezési ingovány területét. A film ráadásul zseniálisan vezet az orrunknál fogva, a 12 Majom Hadseregének keresését a múlttal való játszadozás szélmalomharcával állítva párhuzamba.

A láthatatlan ellenségtől való félelem gyilkos poénként simul a 90-es évek apokalipszist váró attitűdjébe, vészjósló tekintélyéből és az emberiség lesben álló hóhérjának fenyegető mivoltából azonban cseppet sem veszített. Emiatt időtálló alkotásként teljesen megérdemelt helyen dicsérhetjük ma is a 12 majmot. Mondanivalója, szerkezete, tévútjai, borzasztó jóslatai az elkerülhetetlen végzetet vetítik elénk, de egyszersmind a reményt is. Mindemellett piszkosul jól szórakoztat, a 90-es évek világképe egyszerűen önmagát adja, az időutazóknak pedig újabb figyelmeztetés – törölköző nélkül ne induljanak útnak.